Egy magyar zenetanár Angliában

Egy magyar zenetanár Angliában 2013. június 7. Köszöntöm a Kedves Olvasót ☺! Deák Hajnalka vagyok, Angliában élő tanár. Lassan befejezem az első tanévemet helyi iskolákban, és emlékemet szeretném megörökíteni. Naplómat, blogomat már rég el kellett volna kezdenem, csak hát persze sosem volt rá idő… Így aztán visszaemlékezésekkel, összefoglalásokkal kezdek, és ha ez a rész készen van, a blog folytatódik, naprakészen. A naplóban nem használok személy- és intézményneveket, a mellékelt képek pedig úgy készültek, hogy ne lehessen beazonosítani a munkahelyet (kivéve, ahol erre engedélyt kaptam). Londonban közel 200 általános iskola van kerületenként, azaz összességében csak a fővárosban több tízezer van belőlük… Nem úgy történik, hogy az ember kijön Angliába, és azonnal rákínálnak egy tanári katedrát. Pedig sokan vágnak így bele: „csakis tanárként / irodistaként stb.” szeretnék dolgozni. Hát igen, az ember sok mindent szeretne… Első három külföldi évemben gondozónőként, házvezetőnőként és au-pariként dolgoztam, azaz legalul kezdtem én is. Angliai tanári pályafutásom közvetlen előzménye igazából egy nagyon szerencsétlen, budapesti csellóvásárlás volt, még 2011 nyarán. Sose gondoltam volna, hogy ez a balfék történet lesz minden jónak az elindítója. A történetet rövidre fogva (to cut a long story short): életem nagy álma a zongora mellett mindig is a cselló volt. Azonban soha nem akart kijönni a lépés a csellózásra, most ezért nem értem rá, most azért nem értem rá… aztán feltettem magamnak a kérdést: igazából mire is várok. Úgy határoztam: veszek egy hangszert és kész. És majd gyakorolok, ahogyan ráérek. Nem szeretném megörökíteni ezt az über-gáz sztorit, amelynek keretében végül is megvásároltam a csellót… Amikor végre megvettem, utána kiszállíttattam Angliába (hozzáteszem, szintén gáz fuvarossal, szerintem drogkereskedő volt, mindegy). Innentől azonban kitisztult a gordonkás történet. Szépen elkezdtem tanárhoz járni, aki azonnal megállapította, hogy a cselló hídja túl magas, azért vágja az ujjaimat, azt le kellene csiszoltatni. Oké.

drága Maffia cicám az új hangszer hátulját is leellenőrzi

Felhívtam jópár hangszerkereskedést, ki csiszolná le a hidat. A többség, londoni személytelen módon, bemondta az árat és már le is csapta a telefont. Az egyik hangszerboltos azonban nagyon ráérős volt, és húszperces kiselőadást tartott a telefonban a csellóhíd csiszolási módjairól, technikájáról, hasznáról. Gondoltam: aki ennyire lelkesedik a szakmája iránt, az több mint rokonszenves, és hozzá vittem el a hangszert javításra. Akivel beszéltem, nem volt más, mint maga a tulajdonos, aki egyúttal zenész és hangszerjavító. Szakszerűen le is csiszolta a hidat, megmutatta műszerrel, pontosan hány milliméternek kell lennie, milyen szögben stb. Munkájával és jó értelemben locsogós stílusával nagyon elégedett voltam, és utólag írásban is megköszöntem a munkáját. Valami megmagyarázhatatlan fuvallatra („mondták”), a köszönőlevelem csatolmányaként elküldtem neki pár zongorás, saját felvételemet is – mellékesen, utóiratban megemlítvén, hogy amúgy zongorista vagyok. Biztos voltam benne, hogy nem fogja meghallgatni a felvételeimet (senki sem szokta), ő viszont meghallgatta… 2012 januárjában e-mailt kaptam tőle, miszerint most indít a bolt felső szintjén zeneórákat, rendes iskolát, és a felvételeim alapján megkérdezi, volna-e kedvem ott tanítani… Hát így kezdődött ☺ Szóval, ha nem szánom rá magam a csellóvásárlásra, ha nem pont szar magasságú csellót veszek, ha nem mondja a csellótanár, hogy „meg kell rövidíteni” (Sörgyári Capriccio), ha nem pont ezt az úriembert választom a lelkes stílusa miatt, aki ha a telefonhívás pillanatában pont nem ért volna rá velem hosszasan elbeszélgetni, mert mondjuk épp ügyfele lett volna, ha jó neveltetésemnek köszönhetően nem írok neki köszönőlevelet, ha nem mellékelem poénból a felvételeimet, (sőt, ha ezeket a felvételeket el sem készítettem volna), ha ő nem nyitott volna pont akkor iskolát, ha nem lett volna egy tartalék helye a számomra, egyáltalán, ha eszébe sem jutok… Ha ebből a ha-sorozatból egyetlen láncszem is kimaradt volna, akkor most nem ezt a blogot írnám.

2012. január-február Amikorra ez történt, igazából már óvatosan elkezdtem elhagyni a házi betegápolást (amit tiszta szívből utáltam), és lassan átevezni a tanítás területére. Ekkorra már volt „üzleti Facebook profilom” mint angoltanár, és már javában vállaltam angoltanítást magyaroknak, a kezdet kezdetén még mindenkihez kijártam házhoz. De a házhoz járás nem működött sokáig, alig három-négy hónap alatt ezzel teljesen fel is hagytam, mert Londonban nincs annyi idő a világon, hogy az emberhez mindenkihez kijárjon tanítani. Lazán megvolt a napi 6-10 óra utazás, a tanításért meg nem lehet annyi pénzt elkérni, hogy ez igazából megérje.

Így aztán fokozatosan kezdtem rátérni a skypon való angoloktatásra, ill. ha valaki mindenáron személyesen akar tanulni, akkor jöjjön el hozzám (na, ezt senki nem akarta). Ezzel párhuzamosan megkezdődött a zongoratanítás a zeneiskolában, ami szintén nagyon messze volt busszal, átszállásokkal. A kezdet kezdetén mindösszesen heti 1 órám volt, ami igazából félórát jelent. Szóval odabuszoztam (2 óra), letanítottam a félórát, majd visszabuszoztam (újabb 2 óra). Tudtam, hogy türelmesnek kell lenni, majd idővel minden kialakul, és később több órám lesz. Ekkor érlelődött meg bennem az ötlet, hogy érdemes lenne autót venni. Meg is vettem, 2012 márciusában, életem első autóját, egy 12 éves Skoda Feliciát. A mai napig ezt a kocsit használom.

2012. március 2012. márciustól júniusig elég keserves időszakom volt. A zeneiskolában alig heti 3-4 félórára tornáztam fel magam, egyáltalán nem érte meg oda eljárni, csak tudtam, hogy nagyon meg kell becsülni, hogy fel vagyok oda véve. Magyar tanítványok, angolul tanulni vágyók vagy voltak, vagy nem voltak, sok volt az óralemondás, a hónapok többségében a minimálbért sem értem el, de gondoltam: a türelem meghozza majd a gyümölcsét. Az alakuló zeneiskola tanítvány-toborzásában aktívan részt vettem, azaz, amikor időm volt (amiből ekkoriban még mindig túl sok volt), odautaztam és szórólapoztam a környéken, mivel tudtam, ez saját érdekem is. Hozzáteszem, rajtam kívül egyetlen tanár sem tette ezt meg (mind angolok, hát igen, ők nem fognak nekiállni szórólapozni, főleg nem ingyen, bár pénzért sem tennék). Szintén aktívan közreműködtem az iskola nyílt napján, zongoráztam pár órát a közeli Sainsbury’s-ben, ingyen órát tartottam az érdeklődőknek. Rajtam kívül egyetlen szaxofonos jött oda segíteni, és senki más. Biztos vagyok benne, hogy a tulajdonos nagyra értékelte az igyekezetemet az iskola beindításában.

2012. május Beiratkoztam az Open Universityre, pszichológia szakra, soha nem lehet tudni alapon, ill. ekkor még minden annyira képlékeny volt, nem tudtam, melyik ösvény fog bejönni, és igazából nagyon ráértem ekkor tanulni, mivel alig volt órám, a megélhetésem érdekében hozzá kellett nyúlni a megtakarításaimhoz is.

2012. június A következő nagy áttörés akkor történt, amikor egy kedves ismerősöm felhívta a figyelmemet, hogy az egyik londoni önkormányzat (borough) zenetanárokat toboroz. Azonnal jelentkeztem. Tapasztalatom, referenciáim és végzettségeim alapján „shortlisted” lettem, ami azt jelenti, hogy beválogattak a személyes meghallgatásra. Két zenei referenciát kellett produkálnom (természetesen nem magyart). (Itt jegyezném meg, hogy Angliában a legnehezebb dolog az első helyi referencia megszerzése… Nekem a zeneiskolával nagy szerencsém volt, hogy referencia nélkül csak úgy felvettek, néhány felvétel alapján, ez nem szokványos ebben az országban – utána viszont tudtam őket további referenciának használni.) Angliában valóban szakmai az állásinterjú, azaz el kellett játszani két – különböző stílusú – zongoradarabot, majd ezzel kapcsolatos szakmai diskurzus, beleértve a tanári aspektusokat, mindenféle kérdések a szakmai múltamról, tapasztalataimról, „hogyan oldaná meg ezt és ezt a helyzetet a tanórán”, majd hivatalból esélyegyenlőséggel kapcsolatos kérdésekkel zárták. A professzionális interjút nagyon élveztem: senki nem volt kíváncsi a magánéletemre, mikor akarok gyereket, kinek vagyok az ismerőse (!), arra, hogy hol lakom, vagy hogy hogy érzem magam Angliában. Adott egy munkakör – szakmailag megfelelek-e vagy sem. Legnagyobb boldogságomra felvettek ☺, keyboard tanárnak. Foglalkoztatásomnak az volt a lényege, hogy az önkormányzat alkalmazásában állok (hatalmas szó egy bevándorlónak!), ők pedig kiküldenek engem általános iskolákba, 1-2 órákat megtartani. A fellegekben jártam a boldogságtól. Igaz, nem értettem, mi az, hogy „csoportos keyboard oktatás”, ezt komolyan gondolják, hogy 4-6 gyereket tanítok egyszerre zongorázni…? De, gondoltam, ha itt ez a divat és ezért fizetnek, legyen. Ezekben a hónapokban még mindig keményen küzdöttem az életben maradásért a kevés óraszám miatt – el is mentem a nyárra ápolni, kicsit jobban nézzen ki a bankszámlaegyenlegem –, és alig vártam a szeptembert, hogy végre rendes munkám legyen, rendes fizetésért. Igaz, a kihelyezett zenetanárok csak szeptember utolsó hetében kezdtek el tanítani, tehát jócskán kellett még várnom.

2012. szeptember Végre megérkezett a várva várt iskolai órarendem! Ujjongva nyitottam ki a nevemre szóló pdf fájlt: „Timetable and Contract Hours – Deak”. Legnagyobb csalódásomra heti 2 órát tartalmazott a személyre szabott „órarendem”: 1. Számú Általános Iskola, péntek, 13.0015.00 . Nagyon lelombozódtam. Megint ott voltam, ahol a part szakadt: tök jó, hogy felvettek, de csak heti két óra? Odamenni és visszajönni több idő, mint maga az egész tanítás. Az órabér sem verte az egeket, megfelelt az otthoni óráim bérének (és azokért még utazgatni sem kellett). Ahogyan a tanév haladt, óvatosan azért sikerült kiharcolnom más állandó órákat, de a tanév végére (azaz az írás pillanatának megfelelő állapotra) így is csak heti 9 órám lett, ami a megélhetéshez még mindig messze nem elég. A másik hátulütő, amire felhívom az Angliában tanárként dolgozni óhajtó emberek figyelmét, hogy a tanítási szünetek idejére nem jár fizetés. Márpedig itt sok szünet van. A tanév Angliában hathetes periódusokra van felosztva. 1. Őszi trimeszter (harmadév, angolul: term): hat hét iskola, egy hét szünet, újabb hat hét iskola 2. Téli szünet (két hét) 3. Tavaszi trimeszter: hat hét iskola, egy hét szünet, újabb hat hét iskola 4. Tavaszi szünet (két hét) 5. Nyári trimeszter: hat hét iskola, egy hét szünet, újabb hat hét iskola 6. Nyári szünet (hat hét) A tanárok eleve hathetes munkatervekben gondolkodnak. Amúgy ez nagyon jó, sokkal jobban tetszik, mint ami Mo-on van, ahol egyhuzamban van egy csomó iskola, majd egyhuzamban van két és fél hónap szünet. A hathetes szakaszokkal sokkal jobban lehet tervezni, menet közben jobban lehet pihenni. Az más kérdés, hogy így kicsit túl sokat is pihen az ember, főleg, ha a bankszámlájára pillog… A zenetanárok esetében még rosszabb az, hogy a trimesztereket egy héttel később kezdjük és egy héttel hamarabb fejezzük be, azaz évente van 30 fizetett munkahét és 22 hét fizetetlen szabi , azért ez elég durva. De már megbarátkoztam a gondolattal, ez van, mindenkinek megvan a trükkje, hogyan éli ezeket túl: pl. gazdag férj, munkanélküli segély, magántanítványok (csak hát gyorsan toborozzam őket, majd gyorsan hajigáljam ki mindet?), az én esetemben ápolónőket helyettesíteni stb. Ill. még két dolog eltér a magyar állapotoktól: Angliában „munkába járás költsége” sincs, és táppénz sincs (benne van a szerződésben, hogy nincs). Pedig ez állami munkahely, nem privát szféra. De ez itt természetes, eleinte én is nagyon ridegnek és barátságtalannak tartottam ezeket a dolgokat, de mostanra már megszoktam.

Na és innentől kezdve jöjjön az összefoglalóm, minden egyes, általam megismert iskoláról, a felvételek sorrendjét tekintve, képekkel illusztrálva. ☺ Igazából ez a lényeg, ezért indítottam az egész blogot. Rövid pillanatképek tipikus londoni általános iskolákról Feladatom az iskolákban: csoportos keyboard oktatás, 4-12 fős csoportoknak. Szakmailag rossz ötletnek tartom a mai napig, nagyon alacsony hatékonyságú, de hát ha ezért fizetnek, hát ezt teszem. Az egyszerűség kedvéért a „keyboard” szót fogom használni a szintetizátor helyett, jobban hangzik. Szóval körbepakolom a 4-6 keyboard-ot, és ha van fülhallgató, akkor azzal gyakorolunk, ha pedig nincs, akkor hatalmas káosz az egész. Egy gyerekre igazából öt perc sem jut, és a fele idő a fegyelmezéssel telik. Minden iskolában ez a felállás. A körzet speciális elhelyezkedése miatt a gyerekek 90%-a ázsiai, 6%-a fekete (karibtérségi és fekete-afrikai), 3% kelet-európai és egyéb, 1% angol. A legtöbb csoportban egyáltalán nincs angol gyerek… Ritka, hogy belefutok abban az 1%-ba. A magyar gyakorlattól eltérően az iskolai órák igencsak lazák. Eleve a termek ajtaja üvegből van, azaz minden figyelhető, mi is folyik bent. De mindegy, mert az ajtó szinte mindig nyitva van, ahol lazán ki-bejárkál mindenki, óra alatt, nemcsak tanárok, de gyerekek is, és mindenki hangosan beszél vagy kiabál. Ez itt normális. (Magyarországon a legnagyobb bűn egy iskolai órát megzavarni, tapasztalataim szerint… ☺ legalábbis amely iskolákban én tanítottam, azokban ez főbenjáró bűn volt. Egyetlen esetben volt szabad egy órát megzavarni: ha tűz volt. Vagy opcionálisan árvíz.) 1. Számú Általános Iskola (minden iskolának rendes neve van, ezeket tehát nem fogom használni, hanem számozom őket) Ez az iskola fontos mérföldkő az életemben, ugyanis itt tartottam meg életem első angliai iskolai óráját, 2012. szeptember 28-án. Az időt úgy kell beosztani 13.00 és 15.00 között, hogy a három csoport 40-40 perces órákat kapjon. Öt gyerek van egy csoportban. Nyilván nem beszéltem nekik arról, hogy még életemben nem csináltam ilyet: keyboard-ot oktatni csoportnak…? Mindegy, megoldottam. Katolikus iskola révén itt a gyerekek túlnyomó része fekete, így aztán ázsiai gyerek (= muszlim vagy hindu) egy darab sincs az egész iskolában. Következésképpen itt egy picinyt jobb a helyzet, a feketéknek jobb a zenei érzékük, mint az ázsiaiaknak.

Itt az egyik legmostohábbak a tanítási körülményeim: egy nagy terem közepére vagyok beosztva, amely terem mind a négy sarkában ül és dolgozik valaki! Az egyik sarokban ül és dolgozik az igazgató-helyettes, a másik sarokban a music coordinator, a harmadik sarokban a fegyelmezésért felelős tanár (neki ez a pozíciója: discipline management), és a negyedik sarokban is valami tanár. A négy tanárhoz állandóan jönnek más tanárok, gyerekek, sőt, általában egész csoportok, akik mind hangosan beszélnek. Általában hatalmas zajban tanítok, erre csak rátesz a keyboard-ok további zaja… Stresszes továbbá úgy tanítani, hogy legkevesebb négy kolléga figyeli minden szavamat, ezt a mai napig nem tudtam megszokni, tök zavar. Ami viszont tetszik, hogy a vallásos nevelésnek, közös imáknak megvan a hatása, a gyerekek itt a legfegyelmezettebbek, valamennyi iskolám közül. Jópár iskolai összejövetelükön (assembly) voltam már, mindet közös imával kezdik és fejezik be, csakúgy, mint az ebédet stb. Ebben az iskolában talán a legmagasabbak az elvárások a zenetanárok felé (azok közül, amiket eddig megismertem): minden évben három koncertet kell produkálni, „érdekes” ötletekkel, lehetőleg mind a 15 gyerek legyen bevonva, valamint mindenféle értékeléseket kell írni, tanítási terveket írni, meeting-eket tartanak nekünk, és persze követelik a mindenféle állami zenei vizsgákat is, minél több gyereket készítsünk fel rájuk – a csoportos óra keretében…? Ez lehetetlen, de mindegy. A vallásos szellemnek némiképp ellentmond (vagy nem?), hogy az általam megismert iskolák közül itt a leglazábbak a tanárok és tanárnők, csak a bulizáson jár az eszük. Tök kihívóan öltöznek, és látszik rajtuk, hogy nem a tanítás az életcéljuk, hanem alig várják, hogy lejárjon a munkaidő, és utána mehessenek együtt cigizni meg valami pub-ba. A tanárok többsége fiatal, a zömük 30 éves sincs. Ebben az iskolában a tanárok túlnyomó része „rendes, igazi” angol, a bulizós fajtából, a többiek pedig karibi tanárok, akik nem túl okosak, és elég lusták is. Az önkormányzat alkalmazásában álló zenetanárok sokat variálnak, sokszor lemondják az órákat, ha adódik helyette valami jobban fizető hakni, ilyenkor az órákat azonnal árverésre bocsátják, „first come first served” alapon. Minden zenetanárnak kiküldik ugyanazt a levelet: „üresedés X iskolában, szerda 12-14 óra között”, és aki a leghamarabb lecsap rá, azé a hely. A megüresedett pozíciók sokszor csak helyettesítések (betegség esetén), és néha állandóak, valaki távozása esetén. Internetes elérhetőséggel rendelkező okostelefon-tulajdonosok behozhatatlan lépéselőnyben vannak. Nekem szerencsére hamar kialakult a következő állandó pozícióm, ilyen módon, a 2. Számú Általános Iskolában, szerdánként 12.00 és 15.00 között, azaz a heti óraszámom 5 órára duzzadt. ☺ (a képen: tipikus tanári szoba a 2. Általános Iskolában)

2012. október 3. 2. Számú Általános Iskola Ez az iskola viszont durva terep, valamennyi közül a legkeményebb. A gyerekek itt átok rosszak, annyira, hogy az első napom után egész délután sírtam. Közel álltam ahhoz, hogy nem megyek vissza soha többé. Itt az az igazgató elképzelése, hogy a megadott osztályból mindenkinek kötelező zenét tanulnia nálam, akár akarja, akár nem. Egy 28 fős osztályt felosztottak nekem 7 db 4 fős csoportra. Igazából mindegyik csoport nagyon rossz, szerintem ez ritkaság, hogy 28 gyerekből egyszerűen mind rossz…. Hiába csak négy gyerekem van egyszerre, azokkal sem bírok. Az írás pillanatában lassan már vége a tanévnek, és év eleje óta, bizony, minimális eredményt értem el a fegyelmezés terén, majdnem semmit. Igazából megállás nélkül ordítanak, hiába csak négyen vannak. Tudom, hihetetlen, de mind ordít, és mindig, és állandóan… Egyáltalán nem tudom elképzelni, hogy hogyan tudják őket a tanárok kezelni, mind a 28-at egyszerre, amikor az egész osztály együtt van. Nem szívesen nevezném „tanításnak”, ami itt folyik, sokkal inkább túlélésnek. Ez már nem vallásos iskola, azaz a fentebb írt statisztikai arányok stimmelnek: túlnyomórészt ázsiai dominanciájú a térség, megjegyezhetetlen gyerek-nevekkel. Néhány keresztnév ízelítőül: Mazhar, Sheikh, Urmi, Zirwa, Jashandeep, Shackeeme, Bhavika, Adbirahman, Cadidjatu, Tayseer, Ibtisal, Elhamuddin, Thuvaraga, és így tovább. Sajnos, nem úgy kell elképzelni a „londoni tanár” életemet, hogy Jack, Joe, Nancy és Mary nevű gyerekek ülnének a teremben. Mindennek van azonban jó oldala: a tanárok itt jóval lazábbak. Kaptam egy ún. conservatory termet (üvegfalú és –tetejű hozzátoldás az épülethez), és itt azt csinálok, amit akarok, senki nem ellenőriz és senki nem kérdez semmit. Na ezt szeretem ☺. Igaz, az üvegfalaknak köszönhetően látni látnak, viszont legalább nem hallanak, és nem is nagyon járkálnak be, mivel szeparált helyiség, nem nagyon van miért bejönni hozzám.

a kép azt illusztrálja, hogy a második-harmadik héten még megpróbálkoztam, de utána soha többé, teljesen reménytelen, feladtam…

Ennek az iskolának merőben más az arculata, mint az elsőé. Itt igen sok a fiatal muszlim tanárnő, akik csadorban tanítanak. Nem azt a fekete halálszerű leplet kell elképzelni, hanem kihozzák a vallásos ruházatból, amit ki szabad, azaz szép színes, mintás csadorokat viselnek, fejdíszek és virágok vannak beletűzve, erős sminket használnak, sok ékszert, alatta általában csinos nadrágot és ízléses cipőt hordanak. Az adott nap színválasztéka mindig szépen harmonizál az összes ruhadarabnál. (a kép illusztráció, internetről szedtem le)

A következő órarend-kiegészítésemre elég sokat kellett várnom: november közepén sikerült heti egy állandó órát kapnom a 3. Számú Iskolában. Mivel csak egy óra, csak azért vállaltam el, mert a pénteki dupla órám után egyből ide át tudtam autózni, tehát így is, úgy is eljöttem otthonról, így is, úgy is már ráköltöttem a benzinre. Így aztán heti 6 óránál tartottam ekkorra, három különböző helyen, két különböző napon… (elég gazdaságtalan). 2012. november 16. 3. Számú Általános Iskola Ez az iskola hatalmas, valamennyi közül a legnagyobb. Ennek megfelelően ez a legszemélytelenebb is, alig bírom összeszedni a gondolataimat, hogy bármit is írjak róla. Ez az iskola napi két sávot tart fenn a zenei foglalkozásoknak: reggel 8-9-ig, és du. 15.30-16.30-ig. Azaz mindenki, aki itt órát vállal, mindössze egyetlen órát tartózkodik itt. Mivel nagy az iskola, a sok zenetanár ugyanabban az időben, tolongva megjelenik, majd egy óra múlva sorakozunk a kilépésért, és mindenki eltakarodik. Ugyanez délután megismétlődik. A recepciósok tök utálhatnak minket. A másik szexepil, hogy az iskolának nagyon kicsi az autóparkolója, kívül azonban égenföldön nem lehet parkolni messze környéken. Úgyhogy muszáj valahogy bekönyörögni magam. Azonban nem engednek be hamarabb a kocsival az udvarra, mint órakezdés előtt 10 perccel, azaz akkor is sorakozunk… Utána bent egymás hegyén-hátán parkolnak az autók, mert nincs hely, a parkolási skill-t már tökélyre fejlesztettem. Szóval jó móka. Kép: keyboard óra a 3. Iskolában

Az általam megismert iskolák közül itt a legnagyobb a szigorúság. A gyerekek egyetlen pillanatra sem maradhatnak felügyelet nélkül, ez amúgy máshol is általános szabály, csak itt veszik a legszigorúbban. Ez az iskola 100% ázsiai… Itt fehér arc egyáltalán nincs. A sok ázsiait amúgy elég rendesen fegyelem alatt tartják, ahhoz képest, hogy milyen rengetegen vannak, elég nagy a fegyelem. Az egyetlen órám alatt végig bent van egy tanár asszisztens (nagyon aranyos, tök szeretem), és segít rendet tartani. A tanár asszisztensek ebben az iskolában dolgoznak meg a legjobban a pénzükért. Máshol is nagyon sokat dolgoznak (minimálbérért), de itt meg aztán különösen. 2012. december 5. 4. Számú Általános Iskola Újabb 2 órával gyarapodott a heti óraszámom, azaz most heti 8-nál tartok. Itt helyettesítéssel kezdtem, aztán kiderült, hogy ezt a pozíciót elhagyta az előző tanár, mire én elkezdtem írni a szépséges leveleket az önkormányzatnak, miszerint hadd maradhassak itt állandóra a tanév végéig. Innentől kezdve majdnem február lett, mire végül áldásukat adták, hogy enyém lehet ez a kis „slot”. Azért akartam ezt a pozíciót nagyon, mert itt reggel kezdődnek az órák, és ez ritka, az iskolák többségében délután van zene, mindig mindegyikben ugyanakkor, és nem lehet eloszlatni az órákat a nap folyamán. Igazából nem bánnám, ha jövőre nem hosszabbítanának meg ebben az iskolában. Itt ugyanis 12 fős (agyrém) csoportokban oktatjuk a keyboard-ot, mindösszesen 6 keyboard van, azaz a gyerekek kettesével ülnek a hangszereknél – igazán áldatlan állapot, mondhatom, elképesztő hangzavar van; ha fejfájós lennék, mint ahogyan nem vagyok, itt biztosan megőrülnék. Ráadásul itt nagyon rosszak is a gyerekek, sokan vannak, és rendetlenek.

Ami jó, hogy ketten vagyunk bent egy órán, kifogtam egy nagyon jó és aranyos kolléganőt, aki full megbízható, kooperatív, rendes, intelligens. Nagy szerencsénk van egymással. Úgy osztottuk be a munkát, hogy elsősorban ő viszi a szakmai részt, én pedig főleg a fegyelmezésért vagyok felelős, mert én erélyesebben lépek fel, mint ő. Azaz én vagyok a rossz ember. De így is kemény, nagyon lefárasztanak minket ezek az órák, kis

hatékonyságúak a nagy létszám miatt – szóval szar az egész. A fele idő, ha nem inkább kétharmad, fegyelmezéssel telik, én lépten-nyomon leállítom az órát, hogy legyen csönd és figyeljenek. Eltelik két másodperc, és már megint mindenki összevissza beszél meg veri a zongorát. Lennének módszereim, természetesen, csak ebben az országban nem merem őket alkalmazni… Ez az iskola amúgy zenei szempontból a legfelkészültebb. A vezető, angol zenetanár Kodály-módszerrel tanít ☺, és egymaga vezet 20-30 fős zenekarokat, amik az igen gyenge képességű gyerekekből tevődnek össze. Csodálkozni szoktam, hogy bírja. „Zenekar” alatt azt kell érteni, hogy felállítja a sok hegedűs gyereket, akik egy tanév alatt talán eljutnak arra a szintre, hogy egy hangot egyszerre elhúzzanak, rém hamisan, nyilván. Az ő ötlete ez is, hogy ilyen agyamenten magas létszámú csoportokat csinál, mindenkit zenére akar tanítani, szegény hegedűs kollégák egyedül tanítanak 8 fős (!) hegedűs csoportokat, jézus, mi folyhat ott… Kérdeztem, miért nem lehetne kisebb csoportokat alkotni, és egyúttal több tanárnak jutna munka – azért, mert nincs annyi terem, helyiség az iskolában, így is már a tanári szobában, az ebédlőben és a folyosókon is órák folynak… De akkor miért nem lehet szelektálni, hogy csak a legtehetségesebbek tanuljanak zenét, mert ez így értelmetlen és eredménytelen… na ezt már persze nem kérdeztem…

Ebben az iskolában komoly szakmai elvárások vannak a tanárok felé: minden harmadévben nemcsak koncertre kell felkészíteni a gyerekeket, de tanári koncertet is adnunk kell, pl. legutóbb nem kisebb művet adtunk elő, mint Bach: Concerto két hegedűre BWV 1043, erre is gyakorolni és próbálni kellett egy csomót (fizetetlen, természetesen), jó, nem, akarok panaszkodni, mert egyik kedvenc művem gyerekkorom óta, és tényleg örültem, hogy most meg kellett tanulnom. Ill. a vezető zenetanár még egy kortárs zeneszerzőt is beszervezett egyszer, szegény hegedűsök hetekig gyakorolták a nyakatekert, nagyon kortárs zenei elképzeléseit, és igazából úgyse figyel rájuk senki, amikor előadják . Ez a fiatal, lelkes vezető zenetanár, aki mindezt szervezi és erőlteti, még mindig nem adta fel, hogy a sok bangladesi gyerekből komoly zeneértő közönséget faragjon. Én realistább vagyok ennél, nem szívesen foglalkozom reménytelen dolgokkal, az én hozzáállásom az, hogy fizessék ki az óráimat és kész, nem szívesen vállalok ingyen plusz munkákat, ha az csak időpazarlás, energiapazarlás és még visszafordíthatatlan idegroncsolódást is okoz. (Na most egy csomó balliberális olvasó jól kiakadt – kurvára nem érdekel…)

5. Számú Általános Iskola Ebben az iskolában végül is nem kaptam állandó órákat a tanév végéig sem, csak azért írok róla, mert itt helyettesítettem a legtöbbet, és érdekes hely ez is. Valamennyi iskola közül ez a legcsinosabb, szerintem egy kastélyt alakítottak át iskolává. Nyilvánvaló, hogy nem iskolának tervezték, erre utal a szép rusztikus alakja, falai, a szobák elhelyezkedése, ami ennek megfelelően elég célszerűtlen is… nincs hely semminek, minden szűkös. Autóparkolója sincs, méghozzá egyáltalán nincs, jó messzire el kell menni, mire helyet találok, emiatt a tanítás megkezdése előtt legalább másfél órával előtte el kell indulni otthonról, mert sok idő, mire az ember parkolóhelyet talál, ami legkevesebb félóra gyaloglásra lesz az iskolától. Amúgy egy átlagos iskolába 40-45 perc a megérkezési időm kocsival, és én még közelinek számítok. Busszal mindenhová 2 órával kellene tervezni, és újabb 2 órát vissza. Metró errefelé nincs, ill. ha van is, nem pont úgy van kialakítva a metróvonal, hogy nekem útba essen. London tele van ilyen jellegű táblákkal, azaz nem lehet parkolni, akkor sem, ha az ember fizetne

Ebben az iskolában is elég mostohák a tanítási körülmények: egy nagy hodályt ketten osztunk meg egy másik keyboard-tanárral, a termet pedig középen függönnyel elválasztjuk… 2 méterre vagyunk egymástól, abszolút zavarjuk egymás óráit, hiszen mindent hallunk, de hát ez van. A kastélyos, vastag falú épületben dohos hideg van állandóan, ide különösen fel kell öltözni. Ami jó itt: ez is az a fajta iskola, ahol a tanárok leszarják, mit csinálok, nem ellenőrizget és követelőzik senki. Pontosabban: a gyerekek is leszarnak ☺. De nekem ez jó, én azt szeretem, ha békén hagynak, hadd csináljam, amit kell, és ne baszogasson senki. Most értünk el tehát a téli szünethez. Mint naplóm elején írtam, a téli szünetet a zenetanárok egy héttel hamarabb kezdik és egy héttel hamarabb fejezik be. Nagyon sok egy egész hónap fizetés nélkül! Így aztán én (= élelmes magyar) azt találtam ki, hogy minden iskolában ártatlan arccal kértem: ó, hadd jöjjek órát tartani, ne maradjanak a gyerekek egy egész hónapig zene nélkül, hiszen akkor csak mindent elfelejtenek stb. A négy iskolából kettő bele is ment – végül is ők csak aláírják a timesheet-et, a számlát az önkormányzat fizeti… Ezzel picit javítottam a bankszámla-egyenlegen, így csak két hét maradt fizetés nélkül, a két kétséges héten pedig meg tudtam tartani a fele-fele órát, az is valami.

2013 – Boldog Új Évet! 2013 elejére végül is heti 9 órára emelkedett az állandó óráim száma – három különböző napon, és öt különböző iskolában. Gazdaságtalan, de hát ez van. Ez az állapot maradt a tanév végéig, innentől már nem bírtam újabb pozíciókat kapni. Szabad hely amúgy lenne, csak mindig mindenhol ugyanabban az időben vannak az órák, általában du. 1 és 3 óra között, és kész. Ennek az az oka, hogy az iskolákban 9-től 12-ig folyik a rendes tanítás, amiket nem akarnak zenei klubokkal megzavarni. Utána a gyerekek elmennek ebédelni meg „playing time”-ra az udvarra, majd 13.15-15.15-ig közös házi feladat megoldás, korrepetálás, extra foglalkozások vannak, ilyenkorra időzítik a zenét. Emiatt helyettesítéseket is nehéz kapni, mivel minden zeneóra mindenhol ugyanakkor van, ugyanabban az idősávban tartják őket; nekem átlag havi 2-5 óra helyettesítésem volt, éves átlagban, ami nem valami sok. Időközben jópár „koncerten” is túlestem, jóformán az összes iskolában kellett már produkálni valamit. A szigorúbb iskolák követelik az évi három koncertet, minden trimeszter végén. Ezzel nem lenne baj, a baj azzal van, hogy ezt a sok gyenge képességű gyereket megtanítani arra, hogy közösen, ritmust betartva, egymásra figyelve bármit is előadjanak…. Mert hogy én hiába vezényelek meg számolok / tapsolok hangosan, úgysem figyel rám senki. De igazából nem szoktam leégni a gyenge „koncertekkel”, mert a többi hangszeres kolléga semmivel sem hoz jobb eredményt, sőt, még szerintem az én csoportjaim a legjobbak. A lazább iskolák pedig azt mondják: ha van műsor, van műsor, ha nincs, nincs. Kisebb mértékben ugyan, de Angliában is megvan az a jelenség, ami Mo-on, azaz az önkormányzatnak vannak „kedvenc” tanáraik, és ők kapják azt a kevés délelőtti pozíciót, amik vannak, ill. ezek kapják azokat a helyeket, ahol 4-6 óra is van egyhuzamban. A többiek, a „nemkedvencek” járnak úgy, mint én, hogy 1 óra itt, 2 óra ott, azok is különböző napokon. Egy bevándorló nyilván soha nem lesz „kivételezett”, ezzel tisztában vagyok, nem is háborgok, hanem nagyon örülök, hogy ez is van – ezer bevándorlóból egynek van ilyen „előkelő” állása, mint nekem. ☺ Iskolákba eleve nagyon nehéz bejutni, tanítson az ember bármit.

Egy 14 milliós városban ezt az életformát folytatni, amit eddig bemutattam, elviselhetetlen lenne egy olyan személy számára, akinek fontosak az emberi kapcsolatok. Itt úgy járunk ki-be, helyettesítünk, cserélődünk, mint a fogaskerekek egy gépezetben. Ha helyettesítésem van egy ismeretlen iskolában, csak fel kell mutatni a fényképes tanárigazolványomat meg az erkölcsi bizonyítványt a kapuban (CRB, anélkül nem engednek gyerekek közelébe sem), és már mehetek is. Senki nem kérdez semmit, ki vagyok, hol lakom… Mo-on százfelől is kifaggatnának: „és hogyhogy itt vagy, azelőtt hol dolgoztál, van családod? Stb. stb. stb.” Ha beteg vagyok, bejelentem, és már intézik is a helyettesítést – nem vagyok több, mint egy kis plusz papírmunka, ill. módosítás a statisztikában. Senki nem fogja megkérdezni, mi a bajom, vagy meggyógyultam-e már. Azt sem kérdezik meg, hogyan jutok el egyáltalán az iskolákba, busszal, kocsival, lóháton… Senki nem kérdez semmit. Nekem, személy szerint, ez jobban bejön…☺ Ne érts félre: nekem megvannak a jó barátaim, akikkel beszélgetek, de a munkahelyen nem feltétlenül akarok mindent elmondani magamról – na itt nem is kíváncsi senki semmire. Az én személyiségemnek ez jobban megfelel, mint Mo-on, ahol nem szerettem, hogy bárhol dolgozom, mindenki mindent tudni akar. Na itt nem. Ha megkérdezem a tanári szobában, hol a kávé, megmutatják, és kész. Azt feltételezik: ha a portás beengedett, akkor implicit le is ellenőrzött és legálisan tartózkodom az iskola területén, és kész. Ennél többet nem kell akar rólam tudni senki ☺. Ennek megfelelően a gyerekekkel sem alakul ki semmiféle viszony. Ők unottan tudomásul veszik, hogy óra kezdődik. Ha helyettesítek, akkor se kérdeznek semmit, nem érdekli őket, ki jön be. Még azon sem lepődnék meg, ha fel sem tűnne nekik, hogy nem a szokásos tanár tartja az órát… Ha nagy ritkán kérdeznek tőlem valami személyeset, akkor még leginkább azt, hogy honnan jöttem. Erre azt szoktam kérni, hogy találgassanak (= társalgást, interakciót kezdeményezek), ami nehéz ügy, mivel nem tanulnak földrajzot, és fogalmuk sincs az országokról. Utána visszakérdezek, hogy ki honnan jött, ill. körbekérdezem, kinek mikor van a születésnapja, vagy kinek hány testvére van (mindenkinek jó sok…), mindezt „barátkozási” szándékkal, de ennyi, nem tudom ennél jobban elmélyíteni a viszonyt, nem kezdenek el lelkesen mesélgetni bármiről is, mint ahogyan esetleg egy magyar gyerek tenné. Pedig kimondottan sokszor kezdeményezek beszélgetést, főleg, ha már nagyon unják a zongorát, de elég erőltetettre szokott sikerülni, nincsenek vele megszokva.

Nagyon liberális ez a hozzáállás is, hogy „mindenkinek joga van zenét tanulni”. Csakhogy a gyerekek túlnyomó részét ez kurvára nem érdekli, a zeneórákat valójában arra használják, hogy addig sem kell a tanteremben lenniük a közös korrepetáláson, és nálam lazítanak egy kicsit. Amikor még én jártam zeneiskolába, akkor még az volt, hogy a nem eléggé tehetséges gyerekeket úgymond „eltanácsolták”, azaz a zeneiskola nem bajlódott velük, még akkor sem, ha fizettek. Semmi értelmét nem látom a csoportos óráknak ennyire gyenge képességű, koncentrációra képtelen gyerekekkel, ahol egy teljes tanév alatt még mindig nem értem el, hogy a 10-11 éves gyerekek egyáltalán azt tudnák, hogy melyik a jobb és melyik a bal kezük, és egy kézen hány ujj van. Ha lenne is köztük egy-két tehetségesebb, biztos, hogy a korpa között megeszik őket a disznók, és nincs idő arra, hogy külön foglalkozzak velük. Hát ez az eredménye a csoportos hangszeres oktatásnak. Viszont: engem most ezért fizetnek, úgyhogy csinálom. Azt is látom továbbá, hogy igazából még jó is, hogy nem tartózkodom egy-egy iskolában többet, mint 1-2 óra, mert ez alatt a kevés idő alatt is érzékelem a mély ellentéteket az egész nap egy helyre bezárt tanárnők között, ami a magyar, patologikusnak számító tantestületekben is jelen van. Itt is megvan az egymás kibeszélése, meg egymás utálása, igaz, nem pont ugyanúgy, mint a magyaroknál, más a stílus. Bármit is gondolok az ázsiai „tanulóközönségről”, el kell ismernem, hogy valahol nekik köszönhetem, hogy most tanárként dolgozhatok. Vidéken, ahol „rendes angolok” laknak, sokkal kisebb eséllyel kapnék tanári munkát, ott jóval nagyobb a diszkrimináció az irányomban. Itt azonban az angolok épphogy nem szívesen vállalják a bevándorló gyerekeket, és még szinte örülnek is, hogy ezt rám lehet sózni… Vidéken sokkal kellemesebb az élet, rendesebbek az emberek, nagyobb a közbiztonság, jó a levegő, tisztaság van, ott viszont nem is lenne diplomát igénylő munka a számomra, vagy csak óriási szerencsével. Minden rosszban van valami jó: visszataszító környéken, egy szeméttelepen élek és dolgozom, ha autóba szállok, első dolgom, hogy magamra csukom az ajtót, mielőtt valaki egyszer csak bevágódik mellém és nekem szegez egy kést; benne vagyok a rendőrségi nyilvántartásban, mivel a pakisztáni szomszédom életveszélyesen megfenyegetett, azaz kiemelt ügyként kezelnek, ha tárcsázom a rendőrséget (milyen megnyugtató)… viszont, itt megvan arra a lehetőségem mint bevándorlónak, hogy pont emiatt kapjak viszonylag „előkelő” állást, amit egy angol nem szívesen vállal el, ezen a környéken. Bármennyire is értelmetlennek találom a csoportos hangszeres oktatást, és bármennyire is tagadhatatlanul nincs érzéke a zenéhez a gyerekeknek (a többségük dyslexiás, dysgraphiás stb., ugyan mitől menne nekik a kottaolvasás?), valahol nagyon is megtisztelő, hogy ilyen munkám van, és meg is becsülöm – ezzel együtt elnézést, de néha „I lose my temper”, mert azért okos, fegyelmezett, tehetséges, jó humorú gyerekekkel, szóval hát na, mégis más lenne. (a mellékelt képen, nem tudom, mennyire látszik, hogy ez egész utca, ahol lakom, le van zárva rendőrségi kordonnal, amikor nemrég az egyik szomszédom kinyírta a másikat, az ablakból fotóztam)

2013. február Időközben ezzel párhuzamosan tanítotok az eredeti zeneiskolában is, de meglepően kevés óra gyűlt fel több mint egy év alatt: általában két-három félórám van csütörtökönként, és talán 45 egész óra szombatonként, elosztva majdnem a teljes napra. Ami viszont más: ott eleve a hagyományos, egy tanár egy diák felállás van, azaz lehet rendesen haladni az anyaggal, és oda jellemzően csak azok jönnek, akik tényleg tanulni akarnak. Ezek tehát a pihenőnapjaim, itt lehet érezni, hogy van értelme a munkának, itt a tanulók szépen csinálják a Grade vizsgákat, eleve készülnek az órákra. Ill. itt hozom a hagyományos poroszutas gyökereimet, és bizony én is „eltanácsolom”, aki nem eléggé tehetséges, vagy nem készül rendszeresen, de ez ritka. (a képen nem azért van három hangszer, mert csoportos az oktatás ☺, hanem mert lehet választani)

Mivel a zeneiskola „rendes angol” közegben van: egy csinos, tiszta kertvárosban, pontosan az a fő oka, hogy viszonylag kevés állandó órám gyűlt fel egy év alatt, hogy nem vagyok angol . A zeneiskolának rajtam kívül csak „rendes angol” tanárai vannak, többek között egy másik zongoratanár, és a szülők őt szeretik választani (ő ki sem látszik a munkából). Igazából én ezt valahol megértem. Nekem így aztán csak az „alja” jut. Ha valaki bejön a tulajdonoshoz, és zongoraórák után érdeklődik, tudom, hogy a másik zongoratanár kapja az elit angolokat, és én kapom a bevándorlókat. De én ezzel együtt is nagyon boldog vagyok itt, szeretek nagyon itt dolgozni, még a „gyenge” gyerekek is százszor különbek itt, mint az általános iskolai „tanulóközönség”… A zeneiskola diszkriminációjának köszönhetem a legkedvesebb tanítványomat, egy kerekesszékes, Down-szindrómás fiatalembert is. Tudom, hogy kitolásból osztották rám… de a kitolás nem sikerült, mert épphogy nagyon is utánanéztem, hogyan lehet a speciális igényűeket zenére oktatni, és nagyon élvezem a vele való közös munkát, már közös koncertünk is volt ☺. A német Ulwila színes kotta módszerrel tanítom. Minden órát hatalmas öleléssel kezdünk: „Szeretlek”, és ezzel is zárjuk ♥ ♥ ♥.

Ennek megfelelően az otthoni magántanítványaim is mind bevándorlók… az angolok nem engem választanak. (Az angol kasztrendszerről egy másik blogomban már elmélkedtem: nagyon nehéz a kasztok közötti átjárás, sokan megkísérelnek kaszt-ugrást, de kevésnek sikerül. A kasztokról sokan nem vesznek tudomást. Attól még léteznek. Főleg magyarok szeretik hangoztatni: „engem ugyanúgy megbecsülnek, mint egy angolt”. Aha, hát te ezt csak hiszed. Persze, gondold ezt, nagyon pozitív így gondolkodni és érezni, de a valóság attól még nem ez.) Apropó, magántanítványok. Ez is nehézkes történet. Én úgy csináltam, hogy szórólapokat gyártottam, és így reklámoztam magamat házaknál, direkt marketing. Magántanítást csak a környéken érdemes reklámozni, és nem weboldalon vagy neten, mert aki messzebb lakik, mint 1 mérföld, az úgysem fog hozzám eljárni (és én sem hozzá, mivel nem tudok annyi pénzt elkérni, hogy megérné). De mivel én lepukkant környéken lakom, itt eléggé kicsi a kereslet zongoraórákra. Több ezer szórólap kiosztása után nagy nehezen akadt egy testvérpárom, akik hozták magukkal egy barátjukat, ill. akadt még egy testvérpárom. Ennyi, igazából, de ez is valami, főleg, hogy rendszeres tanítványokról van szó. A szórólapra direkt felírtam a „call Hajnalka” kérést a telefonszámom mellé, hogy előre sugalmazzam az idegen hangzású nevemmel, hogy nem vagyok angol, elejét véve a sok savanyú arcnak, amikor is kinyitom a számat, és az angolok csalódnak egy nagyot… A magántanítványok mind szorgalmasak, eleve azért jönnek és fizetnek, mert akarnak valamit. 2013. március A következő nagy változást ismét egy kedves ismerősömnek köszönhetem, aki felhívta a figyelmemet egy hirdetésre, amely hirdetést ő igazából nem is értett, csak annyit, hogy „valami zongora van benne” ☺. Az állást egy másik londoni borough hirdette, és zongorakísérőt kerestek kórushoz. Ez már komoly szakmai kihívás, és csak azért csináltam végig a hosszú jelentkezési procedúrát, mert épp ráértem, de nem bíztam semmiben. Köszönhetően azonban a már meglévő, szomszédos borough referenciámnak, itt is „shortlisted” lettem, és itt is behívtak személyes meghallgatásra… látod, így megy ez, csak beindulni nehéz, és utána már ügyesen lehet élni a lehetőségekkel. Újabb szakmai állásinterjú (mellékelt ábra, itt történt), ezt is nagyon élveztem ☺. Itt előre kiküldtek egy darabot, amit meg kellett tanulni, és készülni kellett egy szabadon választott másikkal. Szerintem ez annyira jó: Angliában egy zongorás állásinterjú azzal kezdődik, hogy leültetnek a zongorához, még mielőtt egy szót is szólnék. Magyarországon azzal kezdődik az állásinterjú, hogy ki kell pakolni a diplomákat, és célozgatni kell, hogy kinek vagyok az ismerőse. A zongorázás után

volt jópár szakmai kérdés, még a zongoránál ülve, majd jöttek a hivatalból felteendő, esélyegyenlőségi kérdések, amiken szerintem ők is kuncogtak magukban, elég agyament kérdések: „Ön mint zongorakísérő, milyen módon tudja támogatni az esélyegyenlőséget?” ☺ Hát erre elég nehéz normális választ adni. Legnagyobb meglepetésemre, engem választottak a nagyon megtisztelő pozícióra. ☺ A boldogságon túl viszont innentől felborult az életem, és fel van borulva a mai napig, az írás pillanatáig (2013. június 11.). 400 oldal kottát kaptam megtanulni… a zöme veri a Grade 8 szintet… Amióta velük dolgozom, azóta éjjel-nappal gyakorolok, teljesen felhagytam a normális emberi életvitellel, csak akkor takarítok vagy mosok, ha már nagyon muszáj… Ennyi anyagot biztonsággal megtanulni, hogy még „érjen” is, eléggé képtelenség. Szerdán esténként van próba, amit mindig gyomorgörccsel várok, de akarom csinálni, és meg akarom mutatni, hogy érdemes volt engem választaniuk. A próba mindig úgy zajlik, hogy az első órában elvonulok a két férfiszólammal, és tanítom őket az aktuális darabokra. Elvileg a 60 perc alatt 30-40 oldalakat meg kellene tanulnunk… ez a gyors tempó nekem még mindig nem megy, jóval lassabban tanítok ennél. A feltűnően jóképű karmester szuper-professzionális munkát vár el, ő maga is az, szakmailag a legnagyobb ember, akivel valaha dolgom volt, már ezért is nagyon meg akarom becsülni magam itt. Nem kispályás dologba vontak be. Két óra tömény magas színvonalú munka, egyetlen másodpercet sem vesztegetünk. A karmester egyébként spanyol, azaz nem☺, szimfonikus és angol kamarazenekarokat is vezényel. Most akkor három szinten művelem a zenét egyszerre: 1. Az általános iskolák túlnyomó részében túlélésről szól az életem. Az óra nem más, mint könyörgés, hogy ordítsanak halkabban, valamint szék- és asztalfelborogatás, kézenállás, ablakon való kimászás, szóval ami belefér, általában arra sem tudom rávenni az ázsiai „tanulóközönséget”, hogy üljenek le. Azt már rég nem kérem, hogy figyeljenek rám. 2. A zeneiskolában már fegyelmezett munka folyik, alacsonyabb szintű Grade vizsgákkal. 3. A kóruskísérés meg hát a másik véglet: a szín professzionális, lehető legmagasabb színvonalú szakmai munka. A fizetés mind a három dologért ugyanannyi! ☺ Egy kétórás kóruspróbáért összesen 30 fontot kapok (ezt direkt kiírom, mert sokan hiszik, hogy a zenéléssel milliókat lehet keresni), és rágyakorlok mondjuk heti 20-30 órát… azaz kijön az 1 fontos órabér ☺. Viszont imádom, és szívesen töltöm ezzel az időmet, igaz, mint írtam, nem tudnám megmondani, mikor végeztem házimunkát utoljára, mindegy, még ki lehet látni az ablakokon, még nem annyira koszosak.

Nem keresek sokat, mert a fizetett óraszámom alacsony, de egész más az életminőségem, mint azon sorstársaimé, akik hotelt takarítanak , szegények. Pedig nagyon sok diplomás hoteltakarító van itt , szívből kívánom, hogy előbb-utóbb nekik is sikerüljön kitörniük. Mint az elején írtam, én sem ennél a jóvágású karnagynál kezdtem, amikor először leszálltam Angliában a repülőről, hanem én is mentem szart vakarni. Aztán, három év szarvakarás után, sikerült elkapnom a szamár-lengőlétra alját, amit folyamatosan lenget a szél… Szarvakarós időszakaimról is születtek blogjaim bőségesen. Számomra a legérdekesebb a „szakmák ötvözete” volt, amikor bentlakásos ápolónősködés mellett voltam kóruskísérő, ott aztán kijutott mindenből. Abban az időszakban nemhogy nem kaptam 30 fontot egy próbáért, hanem épphogy én fizettem 18 fontot minden alkalommal a helyettes ápolónak, hogy elmehessek a kórusra . Az volt a leginkább embert próbáló időszak az életemben. http://kortefa.x-web.hu/sajat_irasok/utazasi_elmenyek/Gibraltar_Retro.pdf 2013. április A zongora és a keyboard két különböző hangszernek számít, és mindkettőből lehet Grade vizsgákat tenni, 1-8-as fokozatokig, más követelmények és másfajta darabok tartoznak hozzájuk. Úgy éreztem, ha már ilyen szépen bizalmat előlegeztek nekem, illene lerakni a Grade 8 vizsgát keyboard-ból. Beszereztem rá az anyagot, és fél év készülés után levizsgáztam. Vizsgaműsorom: Robbie Williams: Let Me Entertain You Mozart: Allegro in C, K. 5a Good Evening, Ladies and Gentlemen – saját szerzemény, chord-sequence based composition A zongoravizsgától eltérően a keyboard vizsgákon elvárás a kreativitás, azaz saját mű és improvizáció is a vizsga része, ezen kívül hallásvizsgálat, stilisztikai magabiztosság, blattolás, nehezebb fajta skálák és bonyolult akkordok, akkordfűzések (összhangzattan) alkotják a vizsgát. A stílusok, amelyben improvizálni kell, általuk megadott, meglepetéshangnemben: reggae, funk, 5/4 swing, techno, fast ’4’ gospel, 8-beat, jazz waltz. Úgy rémlik, nekem Asz-dúrban kellett improvizálnom. Annyira sokat gyakoroltam rá, hogy a végén már fizikailag rosszul voltam ezektől a daraboktól meg stílusoktól. Grade 8 zongoravizsgája rengeteg embernek van, ám Grade 8 keyboard vizsgája nagyon is kevésnek (pont az improvizációs meg zeneszerzős rész miatt), ezért is akartam ezt mindenáron letenni, mert ettől is remélem, hogy keresett tanár leszek. Hozzáteszem: én sem annyira szeretem a keyboard-ot, ezt az egész elektronikus hangzást meg a mindenféle gombokat, ezt inkább fiúk preferálják. Hozzám a zongora illik meg a vonós hangszerek. Nem véletlen, hogy a sok keyboard gyakorlásba bele is betegedtem, mert nem esik egyértelműen jól . De ha erre itt ekkora kereslet van, akkor csinálom. Amúgy az iskolák azért részesítik előnyben, mert keyboard-ot olcsón lehet venni (ebay-en 20-30 fontért vesztegetnek egy-egy

használt darabot), ezen kívül súlyra könnyű, lehet vele mozogni. A zongora már nehézkesebben oldható meg. Középtávú terveim között szerepel, hogy ezek után megcsináljam a „teaching diplomát” keyboard-ból, aminek épp a Grade 8 az előfeltétele (pre-requisite). Bár hála istennek már a Graden 8 is nagy szó, a diplomát már csak személyes ambícióból csinálnám, a munkaerőpiacon ezzel már nemigen leszek előrébb, az órabérem sem lesz magasabb, de nem baj, mert érdekel, van kedvem hozzá. Csak hát ugye ez is idő ☺. 2013. május Van még egy dolog, amivel lehet keresni egy kis kiegészítő pénzt. Évente háromszor vannak Grade vizsgák, és a nem-zongorista vizsgázók maguk kötelesek zongorakísérőről gondoskodni. Ezt amúgy igazságtalannak tartom, szerintem a vizsgaközpont kellene, hogy a zongorakísérőket biztosítsa, mindegy. Ez nem annyira jó dolog, mint aminek kinéz. Először megörültem a plusz lehetőségnek. Azzal kezdődött, hogy a zeneiskola másik zongoratanára ajánlgatta, hogy szívesen átpasszol hozzám mindenkit. Gondolhattam volna (ill. gondoltam is), hogy nem nagylelkűségből teszi… Szóval ez azt jelenti, hogy megjelenik vizsgaidőszakonként 3-10 vizsgázó: nálam eddig fuvolisták, klarinétosok, szaxofonosok, hegedűsök fordultak meg. Minddel egyenként le kell szervezni legalább egy plusz próbát, majd a megadott vizsganapon elmenni a helyszínre, és kísérni. Na most a rengeteg szervezésen, telefonálgatáson, sms-bajnokságokon túl, mindjárt ott kezdődik, hogy hol legyenek a próbák, a zeneiskolában ugyanis az összes terem foglalt, amikor nem nekem van időpontom. Hozzám, az albérletembe eljönni senki nem akar. Az ő lakásukban meg nincs zongora. De akkor mégis hol…? A másik kellemetlen oldal a pénz. Amennyi pénzért ezt megérné csinálni, annyit nem lehet elkérni. Pedig eleve össze kell szervezni a próbát (a szervezés több idő, mint maga az egész), a darabokat nekem nyilván meg kell tanulnom, utána elmenni a vizsga helyszínére (2 óra oda, 2 óra vissza, a legközelebbi helyszín is), a vizsga természetesen felelősség és stressz: ha elbénázom, rajtam múlhat az egész. Mivel sok idő odautazni és visszautazni, gyakorlatilag biztos, hogy emiatt órát kell lemondanom. Még ezt a kiesett pénzt is be kellene építeni az árba, de akkor már arcátlannak tartanának. Nem beszélve, hogy az angol vizsgázók aránya különösen magas, akik nem örülnek, hogy nem vagyok angol, és el kell viselnem, hogy vágják a képeket, csak jobb híján ott vagyok kéznél az iskolában, még mindig egyszerűbb, mint valaki mást keresgetni. De egyelőre ezt is szívesen elvállalom, én még azon a szinten tartok, hogy minden lehetőségnek örülök, amiket a nálam haladóbb, szamárlétrán magasabb fokon álló zenészek már nem tennének meg. Zongorát tipikusan egyetemi hallgatók és nyugdíjas tanár nénik kísérnek a vizsgákon, ill. a vizsgázók zenetanár rokonai („nem illik nemet mondani, mégiscsak az unokaöcsém”), és hát a magamfajta csóringesz bevándorlók.

2013. június 15. Végre elérkeztem a valós időhöz, ezeket a sorokat valóban 2013. június 15-én írom, nem visszaemlékezés, azaz mostantól rendesen megy a blog / napló. Nagy döntést hoztam pár napja: abbahagyom az egyetemet, vagy legalábbis halasztok. Amikor elkezdtem, még nagyon ráértem ezzel foglalkozni, de mostanra már eléggé púp a hátamon. A készülések és a gyakorlás minden szabadidőmet elviszik, emellett nem tudok még egyetemi tanulmányokat is bevállalni, a nap 24 órája nem lenne elég minderre. Valamit abba kell hagyni, akkor legyen ez az egyetem. Örülök, ha a jelen futó kurzusokat még valahogy be bírom fejezni, bár ezt sem tudom, hogyan fogom. Döntésem mellett szól az is, hogy nem túlzottan érdekel, amit az egyetemen tanulok. Teljesen megfoghatatlan. A tananyag valójában nem más, mint hivatkozások halmaza. Ha adott egy perspektíva vagy egy fogalom, akkor lehivatkozunk legalább 10-15 kutatót, név szerint, ki mit gondolt és kutatott a témában, majd felsorolunk ugyanennyi nevet, akik cáfolták az elképzelést, konkrétan, ki és mit és mennyiben cáfolt – ezt lehet tovább folytatni, újabb kutatásokkal és újabb cáfolatokkal. Engem sose érdekelt, hogy mások miről mit gondolnak, pláne nem név szerint – engem a válasz érdekel a kérdésre, és nem érdekel, hogy név szerint erre végül is ki jött rá. Pedig a vizsgák és beadandók erről és csakis erről szólnak: ki miről mit gondolt – ez az anyag és semmi más. Hol lehet ezt az egészet megfogni? Sehol? Akkor itt most semmi konkrétum nincs, vagy valamikor azért talán lesz? Pedig nagyon érdekes kérdések vannak, pl. miért alakult ki az emberi nyelv. Igen ám, de a kérdés alatt ott van tízféle elképzelés, ötlet, név szerint ki mit vél erről, majd cáfolatok láncolata. De akkor most mi a válasz a kérdésre? Ezek a zseniális tudósok ennyi évtized, sőt, évszázad alatt nem bírták megfejteni a valódi választ, egyik kérdésre sem…? Vagy akkor mondjuk azt: a tudomány jelenlegi állása szerint ez és ez a válasz a kérdésre. Az előzmények engem egyáltalán nem érdekelnek, tök fáraszt, unom (másfél éve csak előzményeket tanulunk), és ennek megfelelően az eredményeim is gyérek, habár eddig még nem buktam meg semmiből. Meg hát egyáltalán: most akkor mindenki, aki valaha is elgondolkodott a témában, automatikusan a tananyag részét képezi, és nekünk név szerint (sőt, évszámmal) mindenki elképzelését, vélelmezését meg kell tanulunk, és ez a teljes tananyag . Másfél év alatt egyetlen sort nem tanultam, aminek egy pszichológus gyakorlati hasznát vehetné. Azaz, ugyanaz történik, ami az irodalom szakon: öt évig tanultuk Gadamert, Jausst meg a generatív nyelvészetet, aztán kimentünk iskolákba tanítani, ahol viszont mesetérképet kellett rajzoltatni a János vitézből… Szóval hát na. Ha valaha is folytatom az egyetemet, az csak azért lesz, mert eléggé sajnálom az eddig beleölt időt, pénzt és energiát. Kereken félúton vagyok az alapdiplomáig.

Június 18. A naplómat a jelenlegi állapotában elküldtem közeli ismerőseimnek. A legrészletesebb válasz egyúttal értékes kiegészítője az eddigi megállapításaimnak, így az ismerősöm engedélyével ide is másolom. Ő 12 éve él Angliában, szintén tanárnő, a férje angol. Elolvastam, amit írtál… Fúha, nagyon ütős, ritka őszinte es realista, ahogy írsz. Tetszik a hozzáállásod – vegyük tudomásul a tényeket és abból hozzuk ki a legjobbat rugalmasan, nem hazudsz magadnak az angolok lehülyézésével jobb lelkiállapotot és nem pózolsz rózsaszínűt az otthoni közönségnek. Biztosan sokakat kijózanít, akik nagy tervekkel „emigrálnak”, vagy azt hiszik, kapnak utánunk két kézzel, magyarnak lenni elismert dolog Nyugaton. Vagy azt várják, hogy életszínvonal-robbanásban lesz részük és majd csak nevetnek a sok lúzeren, akik otthon tengődnek. Nagyon jól leírod, hogy egy kelet-európai munkavállaló komoly versenyképességi hátránnyal indul a született angolokhoz képest, és ez később is csak enyhül, de nem tűnik el. Hiába magasabbak a fizetések, ugyanazt a munkát, amit otthon végez az ember, szinte soha senki nem kapja meg, még ha otthonról jól is hangzik a dolog. (Orvosok sem!) Aki ezt nem tudja elfogadni, az maradjon otthon, más megoldás nincs. Anyagiak – hát igen. Ha megnyugtat, az angoloknak is ilyen problémáik vannak, hogy munka van, csurran-cseppen, néha bővebben, néha teljesen kiszárad, egyik angol rokonom is még mindig supply teacher-ként dolgozik, de ÁLLÁS, az ritka. Valamilyen munka van, de biztos, stabil állást angoloknak is nehéz szerezni, másrészt, ha van, a követelmények iszonyúak. Elvben minden magyar tudja indulás előtt, hogy Nyugaton mások a munkavégzés standardjai, es többet, jobban kell teljesíteni. Aztán jön az, ami Nálad, nálam is sokáig volt, hogy olyanokat kérnek tőle, amit „nem lehet” megcsinálni, ill. „nincs értelme”. Ez részben amiatt van, hogy mást értünk tanítás, tanulás alatt, és mást értünk azon, hogy „értelme”. Eltérő közegben nőttünk fel és nem látjuk át az itteni célját. Te azért még az elején vagy nagyon, idővel bennem is jobban összeálltak a dolgok. Olyanokat, amikről azt gondoltam, hogy képtelenség megcsinálni, hát, meg lehet, meg kell, muszáj. Vagy a gyerekek „zenetanítása” – lehet, hogy annyi a célja, hogy a szülő elégedett, mert befizeti a pénzt, az iskolának meg növeli a presztízsét az OFSTED előtt, hogy hány gyerek jár zeneoktatásra. Te meg eljátszod a színdarab rád eső szerepét, aztán mindenki tudja, hogy nem tanultak semmit. Mivel az elején elszigetelt vagy, illetve az iskolákban alig találkozol másokkal, nincs aki ezekre célozgasson vagy elmondja. Egyetem – olyanfajta oktatás, hogy megmondjak a választ, Angliában nem nagyon van. Én ezt egy másik országban tanultam meg, az elején én is ezzel kínlódtam, hogy mi értelme van ennek, most akkor mit tanuljak meg, most akkor mi az igaz, ez olyan nesze semmi fogd meg jól… hülye esszék, kutatómunka, semmi értelme. Aztán összeáll. Nincs válasz, vagy te rakod össze, vagy az a tudás, hogy tudjuk, ilyen elképzelés is van, meg olyan is. Ez amiatt van, hogy nekünk a magyar egyetemen szánkba kanalazták a tananyagot, amit aztán minden kritika és gondolat nélkül megtanultunk. Itt meg a sok olvasástól megmarad valami, ami itt fontos. Ha újra nekivágsz egyszer, adj neki esélyt es időt, mert át kell állítani az agyadat erre a gondolkodásra. Ahhoz idő kell valóban, hogy tapasztald, hogyan érik

tudássá a sok olvasás es végiggondolás. Én amióta értem az angol tanítási rendszert, a célját, nagyobb összefüggésben, azóta sokkal jobbnak es eredményesebbnek tartom, mint a magyart, és sokkal motiváltabb is vagyok.

ilyen egyszemélyes padokban vizsgázunk az egyetemen, általában sportcsarnokokban, nagyjából három felügyelő jut egy vizsgázóra, puskázás teljesen kizárt ☺

Azt is jól leírod, milyen elszigetelt egy bevándorló, és nagyon hasonló, sok keserű csalódással teli első időszakokról hallok MINDEN kelet-európaitól (lengyelektől is). Szinte mindenki elmondja, mennyivel sokkal jobbat várt, milyen nehéz kihúzni belőle magad és elindulni, elfogadni a lenézettséget, a kasztrendszert, az elszigeteltséget, hogy azt sózzák rád, ami az angoloknak nem kell. Hányan mondják azt, hogy arra vágynak hogy a munkatársaik, ügyfeleik, szomszédaik John-ok es Jane-ek legyenek, hogy egy angol utcában lakhassanak, hogy „igazi” angollal gyakorolhassa az angolt. Később amúgy ez is enyhül, az ember idővel rájön, ahogy a nyelvet tökéletesíti és mindennel jobban tisztában lesz, hogy nincs olyan óriási különbség a színesbőrűek, az angolok között, illetve nem úgy, és vannak kasztok a szinesbőrűek között, a kelet-európaiak között is… a közelharc mindennapos az ázsiai szomszédokkal, akik nem tartják be a közlekedési szabályokat; a jobb oldali, szabályosan parkoló szürke autó az enyém, és rendszeresen blokkol valami szabálytalanul parkoló, ez külön izgalmas, amikor az ember épp dolgozni indul , hiába jelentgetem fel őket, következmény: semmi, a rendőrségnek túl sok dolga van miattuk, nincs még arra is kapacitása a brit hatóságoknak, hogy még ezekkel is foglalkozzanak

Máskülönben lehet kasztot váltani , csak rengeteg idő kell hozzá. 20-30 év múlva, ha már angol állampolgár lesz valaki, angolosítja a nevét, és iszonyú munkával tökéletesíti az angoltudását. De mindig külföldi lesz, kiszolgáltatott és idegen (csak kevésbé), és az angolok nem szeretik a külföldieket, akármennyire is megtanulták nem mutatni, az igazság ez. Érvényesülni csak azzal tudsz, amennyire angol vagy! A bevándorlókat mindenki hátrányos kisebbségként kezeli. Ja, és nemcsak a gyerekek nem kíváncsiak arra, hogy magyar vagy és hogy az milyen ország, az átlagfelnőtt sem, sem szomszéd, sem kolléga, sem háziorvos. Magánügyed, tartsd meg magadnak. Felesleges önérzeteskedni, mikor azt kérdezik, hogy Magyarország ugyanaz-e, mint Bulgária, és Mo hol van, Lengyelországban…? – örülhet az

ember, ha egyáltalán szóba hozzák ezt a témát. Lehetőleg ne beszélj a gyerekeiddel azon a furcsa nyelven és ne áradjon idegen étel bűze az utcában, attól veszít értékéből a környék és a ház. Ezért én általában azt mondom, irdatlan nagy árat fizet, aki „kivándorol”, akár bevallja, akár nem, és MINDIG tisztában kell lenni azzal, MIÉRT teszi az ember, miért jobb ez neki mégis… Kicsit mosolygok néha, ha meghallom, amikor egy magyar azt mondja, ő „nem akar nagy sikereket Nyugaton elérni, az alsó középosztály életszínvonala és életstílusa neki elég lenne”. Hát igen, angolok milliói szintén az alsó középosztály életszínvonalát és életstílusát szeretnék elérni… nem sok eséllyel, pláne manapság. Olvastam az Economist-ban, hogy valahol nyílt egy kávézó, 8 embert kerestek és 1200-an jelentkeztek, brit fiatalok, angol iskolázottsággal és anyanyelvű angolként – hová lenne itt másfél millió kelet-európainak munka és hely?? Nagyon sokan kezdetben „lepukkant” környéken kezdik, más bevándorlókkal, ha nem is egy házban, de utcában, sokszor se a boltban, se az orvosnál nem lát angolt, a boltos, az orvos, a buszsofőr is pakisztáni vagy lengyel. Na, ilyen környékre jönnek ki sokan családok, gyerekekkel. Nagyon jól leírtad, milyen összetételűek ezeknek a környékeknek az iskolái, a színvonal is mennyire ingadozó. Nagyon nehéz lehet egy családnak a 98%-ban ázsiai bevándorló gyerekekkel járatni a gyereket. Pláne amikor kiderül, hogy a színesbőrűeknek Nagy-Britanniában csak a fele bevándorló, a másik fele itt született, tehát színesbőrű brit, ami a magyar gyerek NEM. Tehát a kasztrendszerben a magyar bevándorló gyerek a fekete es pakisztáni hátterű gyerekek alatt lesz.

így néznek ki a boltok az ázsiai dominanciájú környékeken: bal oldali kép a felső árkategóriás Marks and Spencer, a drága kabátok ledobálva a földre, amikre gond nélkül rá is tapos minden arrafelé bámészkodó, jobb oldal: Primark, összes cipő szanaszét hajigálva (saját fotók), borzasztóan sajnálom az alkalmazottakat, akiknek ilyen helyen kell dolgozniuk

Angol ismerőseimnek egyébként nagyon rossz véleménye van azokról a magyar szülőkről, akik kihozzák a gyerekeiket azzal, hogy „majd a gyereknek jobb élete legyen”. Ők látják, mit szenvednek a brit kamaszok között, kinézik őket és lenézik őket, a tanulmányaik pedig… látod te is, milyen iskolák vannak, ha nem egy nagyon jó suliba kerül, nem fog tanulni semmit, mert nem foglalkoznak vele. És a nyelvet sem tanulják meg olyan gyorsan, mint ahogyan a legenda otthon terjed, egy szintre eljutnak elég hamar, de rendesen nem tanulnak meg, és évekkel később is hátrányuk van a nyelvi hiányosságokból. (hozzászólás vége) EZ a tipikus angliai telefonfülke, nem az a piros szépség, amiknek a makettjeit a szuvenir-boltok árulják, a környéket is figyeld meg, csak tudnám, miért nem ez szerepel a londoni képeslapokon (tegnapelőtti fotó, itt lakom)

Június 19. A remek hozzászólás kapcsán nekem is több dolog eszembe jutott. Valóban, érdekes jelenség az otthoniak felé való „rózsaszín pózolás”, amit soha nem értettem. Elképedve szoktam nézni a Fókusz szerű műsorok „sikertörténeteit”. Ezeket az embereket lefizetik, hogy ezeket mondják? Néhány idézet, ami hirtelen eszembe jut, nemrég látott „sikersztorikból”: „Kijöttem Angliába, egyáltalán nem beszéltem a nyelvet, de egyből felvettek könyvelőnek.” Ki alkalmaz egy könyvelőt nyelvtudás nélkül? „Kijöttem, nem beszéltem a nyelvet, nem volt semmi segítségem, kitchen porterként kezdtem, négy év elteltével azonban mára már egy teljes hotellánc manager-igazgatója vagyok.” Elképesztő, hogy miket mesélnek emberek, az otthoniak irigykedve hallgatják, mi pedig, akik nem hazudunk, magyarázkodhatunk. Sógorom kérdése: „megkeresed a havi egymillió forintot?” Mert hogy ismer valakit, aki húsgyárban dolgozik betanított munkásként, és simán megkeresi a havi egymilliót… Milyen húsgyár az vajon? Engem is érdekelne. Azon meg hangosan röhögtem, amikor egy szakácsként dolgozó magyar azzal hencegett a sikertörténetes riportjában, hány híres emberrel találkozott már az étteremben, ahol dolgozik… „Találkozott” = legjobb esetben is megleste Lewis Hamiltont a mosogatópult mögül. De még ennél is jobban meg szoktam rökönyödni, amit jelenlegi ismerőseimtől is rendszeresen hallok, és amire korábban már utaltam, aszongya: „én még soha nem voltam diszkriminálva angol által”. Isten bizony nem tudom eldönteni, hogy ezek az emberek ennyire rossz emberismerők, vagy érzékelik ugyan a lenézést, csak nem vesznek róla tudomást / „pozitívan állnak hozzá” / ignorálják.

Azon is nagyon megdöbbentem, amikor alig pár hónapja készített egy facebook ismerősöm egy youtube videót, amin nem kevesebbet állít, mint azt, hogy Anglia tárt karokkal fogadja a cigányokat, azonnal lakást biztosít nekik, és szó nélkül fizeti a segélyt, amennyi évig csak kell, mindezt bármiféle elvárás nélkül, ellentétben a szemét magyar társadalommal, ahol szegény cigányokat mindenfelé csak bántják és atrocitások érik. Hö…? Lehet, az önkényes lakásfoglaló cigányokra gondolt, nekik tényleg azonnal lesz lakásuk ☺. Na. Hát ha az ember ezeket valóban csak hallja, de nem tapasztal belőle semmit, végül is miért ne hinné el. Aki nem él itt, és mindent csak „hall”, ugyan mi alapján vonná kétségbe ezeket az állításokat és történeteket? A nyelvtanulás szintén érdekes felvetés, újabb legenda. „Csak kijössz, és egyszer csak folyékonyan beszélsz angolul.” Ezzel kapcsolatos posztokat, vitákat napi szinten olvasok facebookon. Én külön odafigyelek ezekre a véleményekre mint szakmabeli. „Sose jártam tanárhoz, sose tanultam angolt, mégis mindent tudok.” A magyarok ezen a téren (is) rém önérzetesek, sokan és szívesen posztolják, hogy „nem tudtam semmit, amikor kijöttem, de ma már minden telefont egyedül intézek”. Ez rendben van, de gyalázatos angolsággal és nyelvtannal teszik. Az emberek általában megrekednek egy 1000 szavas szókincsnél; annyiból, hozzáteszem, valóban már el lehet lenni. A gond megint az, hogy szarul, fülsértő módon beszélik a nyelvet, ami oké, csak minél szarabbul beszél valaki angolul, és minél inkább nem is törekszik ennél jobbra – „elég nekem az, amit tudok” –, akkor ne lepődjön meg, ha az angolok is ennek megfelelően fogják (le)kezelni. Mondok egy példát: most borzasztó nagyképű leszek, de magamon kívül EGY magyar embert ismerek (barátnőm és tanítványom, kettő az egyben), aki hozzám hasonlóan törekszik arra, hogy tudatosan utánozza az angol intonációt. Pedig hallottam már pár ezer magyar embert angolul beszélni életemben, de aki a szavakon, nyelvtanon és igényességen kívül a zenei intonációt is igyekezne utánozni: egy főről beszélek. Engem sok angol azért tart jó angol beszélőnek, mert tudom, hogy a speciális hangsúlyozással duplájára nő a beszédem értéke. Sok magyar amúgy jobban beszél, mint én, de magyar hangsúlyozással teszi, és ezzel leértékelődik az egész, és én jobbnak tűnök. Most ezt az egészet olyan szemszögből írom, ahogyan egy angol erről gondolkodik. Amúgy konkrétan meg tudom mondani, mikor kezdtem el erre tudatosan odafigyelni: amikor még betegápoló voltam, az egyik betegem egy idős tanárnő volt, aki nagyon lassan beszélt. Az ő lassú beszéde és lassú intonációja volt az első, amit kezdtem elkapni, és ekkor kezdtem el tudatosan másolni. A zenei fülnek nyilván nagy előnye van, de másnak sem lehetetlen, csak egy kis igyekezet kellene.

Június 20. Lehet jelentkezni olyan hangszeres óra helyettesítésekre is, amik nem az én szaktantárgyaim. Ilyenkor nyilván az adott hangszer helyettesítő tanárai élveznek elsőbbséget, de ha történetesen pont nem jelentkezik egy szaktanár sem, akkor bármely zenetanár jó, és „general musicianship” órát lehet tartani, több mint a semmi alapon, és mégsem maradt el a zeneóra. Igazából amúgy nem tudom, hogy amikor jelentkezünk helyettesíteni, végül is mi alapján döntenek, hogy ki kapja a helyet. Nagyon sok e-mailt kapok, miszerint van helyettesítés, majdnem mindenre jelentkezem, viszont ritkán fordul elő, hogy be is hívnak rá. Amikor bemegyek ezekre a general musicianship órákra, a gyerekek szaktanárnak vélnek, én meg rájöttem, hogy mivel alig tudnak valamit, akár ki is adhatom magamat pl. gitártanárnak, hiszen le tudok fogni majdnem 10 akkordot, amivel simán verem az akadémiai színvonalat hozzájuk képest. Ők két év alatt 2-3 akkordnál tartanak, ill. azokat sem tudják jól. Ez adta az ötletet, és két hónapja vettem egy klarinétot. Megtanultam, hogyan kell rajta hangot képezni (öt percbe telt), hogyan kell rajta kifújni egy oktávnyi hangot (nyolc másodpercbe telt), és innentől kezdve eleve úgy jelentkeztem a klarinét helyettes órákra, hogy van saját hangszerem, elvben és gyakorlatban is tudok szakórát helyettesíteni (= élelmes magyar). Így mégiscsak kicsit nagyobb az esélyem, hogy engem választanak. Ma tartottam meg, ilyen módon, életem első klarinét-óráját ☺. Kicsit túlaggódtam a dolgot nyolc hang megtanulásával – három is bőven elég lett volna, eddig jutottak el a gyerekek két év alatt. Hát, azért még sok idő lesz, mire a klarinétom behozza az árát, de végül is a magam örömére is szívesen foglalkozom vele, miért ne. Le kellene rakni mondjuk egy Grade 2 vizsgát belőle, amire lehet hivatkozni, ezt valszeg meg is fogom csinálni. Ennél nagyobbra törő terveim klarinétból nincsenek, soha nem szerettem túlzottan a fúvós hangszereket, nem szeretek zenélés közben erőlködni, a hangképzés érdekében. Egy Grade 2-3 klarinét vizsga nem lenne haszontalan, a papír lobogtatása és helyettes órákra való nagyobb esély végett. Meglátom. A fuvola pedig még ennél is népszerűbb, lehet, abba sem lenne haszontalan beruházni egyszer, és megtanulni három hangot kifújni – meglátom, most fontosabb dolgaim is vannak ennél. Cselló-óra, sajnos, nincs. Szerintem túl nagy méretű és túl drága még a legkínaibb cselló is, azért nincs.

ebben a raktárban folynak a klarinét órák… van benne két kottaállvány, azt körbeálljuk és kész – beraktam a saját klarinétot középre a kép kedvéért ☺

Június 28. Nagy dilemmában és mély depresszióban vagyok. Életem legstresszesebb koncertje előtt állok, ami két hét múlva lesz, ennek megfelelően szorongás, sírógörcsök, a lelkesedés helyett. Amikor kijött a plakát, még jobban bepánikoltam. Nem emlékszem, hogy másfél éves gibraltári kóruskísérős karrierem alatt lett volna egyetlen igazán depresszív pillanatom is. Ott adott volt egy nagyon barátságos, homoszexuális karmester, aki hatalmas tudású volt, de ezzel soha nem vágott fel, épp ellenkezőleg. Minden próbát élveztem, imádtam, próba alatt átlényegültem, föld felett járva hagytam el mindig a helyszínt. A mostani helyzet azonban teljesen más: együtt dolgozom egy világszínvonalú karmesterrel, aki olyan nyomást gyakorol rám, hogy a stressztől, igen, felét elfelejtem annak, ami az otthoni gyakorlás alatt még jól ment. Pedig elvileg már minden darabot készre hoztam. Minél közelebb van a koncert, annál inkább a halálomon vagyok. Ájulás-közeli állapotban vagyok a próbák teljes ideje alatt. Jópár koncertem volt már életemben, de az nem féltem annyira összestől együttvéve, mint most csak ettől az egytől. Normál esetben azért én élvezni szoktam a zenélést (…), hiszen ez a mindenem, de itt szó nincs semmiféle élvezetről, és ahogy az idő telik, nemhogy nem kezdünk összecsiszolódni a karmesterrel, hanem épphogy egyre vastagabb a fal köztünk. Fogalmam sincs, mi lesz két hét múlva, de az biztos, hogy erre a koncertre nem hívok meg senkit, és utána jó eséllyel fel fogok mondani. Egyáltalán nem ér meg heti 30 fontot ez a rémes görcsölés, az, hogy az életem gyökeresen átalakult, kétségbeesett gyakorlással töltöm minden időmet, aminek a stressz miatt sajnos alig van látszatja, minden magántanítványt elküldtem egy hónap „szabadságra”, nem vállalok már hetek óta új tanítványt meg semmiféle plusz munkát, az egyetemet is abbahagyni készülök, emiatt… mindent feladok egy olyan dolog miatt, ami ráadásul nem is működik. Sőt, kétségbeesésemben már másik zongorát is elkezdtem nézni, miszerint ilyen szinthez, amin játszanom kell, jó lenne, ha még ennél is jobb minőségű hangszert vásárolnék az otthoni gyakorláshoz, mint amilyen van. Ezen még tépelődöm, érlelem a döntést, igazából szívesen maradnék, elvileg magát a munkát imádom… Főleg, hogy magukkal a kórustagokkal, különösen a nőkkel szépen alakul az emberi viszonyom, és ez legalább ugyanolyan fontos, legalábbis nekem. Meglátjuk.

Július 1. Nézzünk egy újabb témát, amivel kapcsolatban szintén sok tévhit van, ez pedig a lakhatás. Igaz, az árakkal kapcsolatban sok tévhit nincs: azt még az irigykedők is tudják, hogy a lakbérek Londonban a legmagasabbak, talán az egész világon. A lakbéren túl, ami a leginkább különbözik egy magyar lakástól: itt a szobák nagyon kicsik, valaki találóan egyszer úgy fogalmazott, hogy mielőtt nyújtózkodom egyet, körbe kell nézni, mert biztos, hogy valahol falat fogok érni. Többségünk szép, tágas szobákkal volt odahaza megszokva – én is… A szobák berendezése is más. Mivel nagyon kicsi, nem sok minden fér el benne: a berendezés többnyire egy ágy és egy háromfiókos szekrény, pont. Ez még hotelszobának is karcsú lenne, ahol pedig csak 1-2 éjszakára száll meg az ember, mi azonban itt élünk, emiatt minden bevándorlónál hatalmas a rumli, mivel nincs hová pakolni. Valami ok miatt polcok és beépített szekrények nincsenek az angliai lakásokban. A folyosók szintén nagyon keskenyek, csak lapjával lehet elférni, kizárt, hogy bármit odahalmoznánk, helytakarékosságból. Padlás, pince a legritkább esetben van, és ha van is, nem szívesen pakol oda az ember semmit, mert tönkremegy a rossz levegőtől. A londoni lakások többségében (igen: többségében) vannak egerek, patkányok, csótányok, ágybogarak. Ennek oka a nagyon régi csatorna-rendszer, ezeket kiirtani teljesen lehetetlen, csakis távol tartani lehet őket, trükkökkel. Az egér és ágybogár állandó téma a londoni fórumokon: mit lehet tenni.

a képeken egy tipikus single és egy tipikus double szoba látható, figyeld meg, hová pakolnám az öt autónyi cuccomat

Azt se felejtsük el, hogy rajtunk kívül legkevesebb három személy lakik a lakásban, akik zajosak, zenét hallgatnak, főznek, ajtót csapkodnak… ezzel minddel együtt kell élni. A magyarok többsége, sajnos, 10-14 fős házakban lakik, ennyien osztoznak egyetlen konyhán, tűzhelyen, mosógépen és fürdőszobán. Talán két emberről tudok (az ezernél is több ismerősöm közül), akinek annyira jól megy, hogy egyedül bérel egy garzont, ami, csak hogy képben legyél, mondjuk 1200 font havonta, rezsivel együtt, egy lepukkant, veszélyes gettóban; és minimum a duplája, vagy akár a triplája egy jobb környéken. Na most itt vagyok én, az elvárásaimmal: zongora, cselló, és hát téli-nyári ruhák, könyvek, másfél méternyi kotta, meg hát úgy nagyjából minden…. Nincs az a dupla szoba (dupla pénzért), ami nekem megfelelően elég nagy lenne. Viszont semmi okom nincs panaszra, mert kifogtam London egyetlen albérletét, ahol szépen elférek, jaj, csak maradhassak itt még nagyon sokáig… A single szobám eleve akkora, hogy máshol a dupla, kétszemélyes szobák kisebbek. Két akasztós szekrényem van (ilyen a világon nincs), saját íróasztalom (asztal úgy általában mint bútordarab sehol nem szokott lenni), és a főbérlő megengedte, hogy a hangszereimet a közös étkezőben tartsam. Ez annyira csúcs, hogy hangsúlyozom, hogy ilyen rendes főbérlő nincs még egy, nagyon szerencsés vagyok, csak maradhassak itt még nagyon sokáig… A tanítványok fogadása pedig még ennél is fogósabb kérdés: itt sem örültek neki először, de aztán belementek. Gondolhatod, hogy amikor albérlet-keresésnél megemlítem az igényeimet: 1. Öt autónyi cucc, 2. Zongora, cselló, hegedű, klarinét és fuvola, amiken persze játszani is szeretnék… 3. Csakis nemdohányzó albérlet jöhet szóba, és kutya-macska sem lehet (állatszőr-allergia), 4. Lehetőleg ne legyen túl messze a munkahelyemtől, 5. Van egy maximum ár, ami fölött nem tudok fizetni, márpedig ez elég alacsony ár, 6. Minél kevesebb lakótárs, annál jobb, de azok is jó fejek legyenek; hangos, bulizós, drogos lakótársak kizárva, 7. Ingyenes parkolás, lehetőleg a ház előtt, 8. Megbízható internet-kapcsolat, skypos oktatáshoz, 9. És még tanítványok is jönnének… Ennek csak a felét megemlítem, mindenki elhajt, főleg a 9. pont, azt általában meg sem merem említeni. Még magyar főbérlők sem szokták engedni, nemhogy angolok. A főbérlők amúgy a legtöbb esetben nem angolok és nem magyarok, hanem természetesen ázsiaiak. Albérlet-kereséskor a legritkább esetben kezdek el diskurálni, ha a hirdetésemre ázsiai akcentusú személy telefonál, nyugodtan nevezz rasszistának, leszarom. Egyedülálló nőként beköltözni egy muszlim háztartásba, hát… Jelen főbérlőm angol, ill. gyanítom, hogy ír, csak nem merem megkérdezni ☺. Vidéken jóval olcsóbb a lakhatás, ott viszont munkát is nehezebb találni, ill. hát nem mindegy, hogy mit dolgozik az ember. Most, hogy végre kifogtam ezeket a zenész munkákat, évek kulimunkája után, nem merek elmozdulni, főleg, hogy a munkanélküliség ebben az országban is ijesztően nő. Ráadásul London legméltányosabb albérletét is kifogtam – pláne nem merek mozdulni. Ki tudja, mennyi időre kövezem most be ide magam, ezek miatt. A remek kis albérlettel egy gond van: a szomszédság… épp most néztem ki az ablakon: már megint eltorlaszolta az autómat valamelyik ázsiai, egész éjszaka itt lesz az idegen kocsi, most persze kimehetnék (éjjel 23.25 van), felírhatom a rendszámot, feljelenthetem, de már tök bele vagyok fáradva, holnap nem indulok korán dolgozni végül is, valszeg el fog takarodni, mire indulok. Az utcai szemét, amit ezek a „más kultúrából” érkezett emberek termelnek, meg hát a másik.

Július 7. A gyenge képességű, koncentrációra képtelen gyerekeket zenetanítását illetően nem egyszer kaptam már azt a bölcs tanácsot, hogy „olyan darabokat kell nekik tanítani, amik érdeklik őket”. Ha zenetanár olvassa ezeket a soraimat, nagyon jól tudja, mennyit is ér ez a „tanács”… Ha egy gyerek alapvetően tehetségtelen és érdektelen, azt az állítólagos kedvenc száma sem fogja a zenélés irányába terelni. Amikor eljátszom az állítólagos kedvenc számukat (pl. One Directon: What Makes You Beautiful), ott kezdődik, hogy eleve arra sem képesek, hogy végighallgassák. Nem ragyogó szemű, lelkes gyerekeket kell elképzelni… olyan errefelé nincsen. Aztán nekiesünk a kezdő taktusoknak, rájövünk, az adott dal alapvető ritmikáját sem bírják utánam csinálni, nem tudják tartani az ütemet, összevissza püfölik a hangszert, és legjobb esetben is két tanórán belül általános érdektelenségbe fullad az egész; per abba, hogy inkább Lady Gaga, inkább Tulisa stb. – bármi, ami valami más. „Maguk mindig mást akarnak, mint ami van” (Fekete István). Olyan közismert dallamok esetén sem tudják eltalálni a ritmust, mint a Happy Birthday vagy a Heart and Soul, szóval mit is várok. Azon is meg szoktam döbbenni, amikor ordítva közlik (beszélgetés helyett ordítanak), hogy ez és ez a kedvenc számuk, aztán kiderül, hogy egyáltalán nem ismerik a szövegét… Ezt sem értem: csak hallgatják, hallgatják, és egyetlen szóra sem emlékeznek? Basszus. Arra is teszek néha egy erőtlen kísérletet, hogy „nehezen érthető” dolgokat, mint pl. háromnegyedes ütem vagy felütés, populáris dal-példákkal szemléltessek, de nem sokra megyek vele, mivel úgysem látják az összefüggést, vagy hogy mit is próbálok megértetni. A What Makes You Beautiful az írás pillanatában 401 milliós nézettségű a Youtubeon, te jézus isten… Amikor elméleti feladat van, direkt meg szoktam kérni a gyerekeket, hogy olvassák fel hangosan a feladatot. A 10-11 éves gyerekek 95%-a nem képes erre. Teljes szavakat kihagynak, de amit felolvasnak, igazából ott is a szavak fele elmarad, hol az eleje, hol a vége, hol a közepe, de ami a lényeg: a nyökögős felolvasás közben egy szót sem értenek abból, amit éppen olvasnak. Ezek után hogyan tanítsam meg ugyanezeket a gyerekeket kottát olvasni? Hónapokat töltünk el azzal, hogy megértsék, mi a különbség a vonal és a vonalköz között – és utána sem értik… De mindig hangsúlyoznom kell, hogy azért nem háborgok a dolog értelmetlenségén, mert összetehetem a két kezem, hogy ilyen munkám van, és igazából össze is teszem. Azt kérdezi az egyik szülő: mikor mehet a gyerek Grade 1 vizsgára? Mondtam neki: a vizsgához szükséges anyag 3%-ánál sem tartunk még (egy tanév alatt), csak szólok. Ilyenkor kicsit sajnálom is ezeket az embereket, nem tudják elképzelni, mit jelent a valódi tudás, ők abban a hiszemben vannak, hogy ezek a gyerekek kiválóan teljesítenek.

Július 13. Túlvagyok végre azon a koncerten, ami miatt három hónapja nem élek normális életet, csak a legszükségesebb életfunkciókat látom el, és egy hete súlyos rémálmaim vannak minden éjszaka. De, mint mindig, megtörtént a csoda: MEGÉRTE. A tapsért, a hálás közönségért, igen, megérte! Várakozáson felül jól sikerült, nagyon feltöltődtem érzelmileg ☺. Ez a karmester tényleg kihajtja belőlünk a lelket, de meg is lett az eredménye. Továbbra is nagyon szépen alakul az emberi kapcsolatom a kórustagokkal, különösen a nőkkel, nagyon aranyos emberek közössége. A férfi részleg és a karmester reménytelen eset ☺, a férfiakra az a legjobb szó, hogy „grumpy”, ill. „blunt”, a karmester meg hát olyan, amilyen, majdnem minden nővel szóba került ma szeretett karmesterünk egy kis pletyka szinten, és mindenki egyöntetűen ugyanazt gondolja róla: csak dolgozunk, dolgozunk és dolgozunk, semmi élvezeti vagy öröm faktor, semmi dicséret, semmi mosoly, semmi humor, pedig milyen sokat jelentene. Mondták, hogy az előző zongoristákkal sem bánt különbül, mint velem.

Július 14. Annak is érdemes egy külön blogbejegyzést szentelni, hogy kerek egy teljes hete (!) mindennap felmegy a hőmérséklet 25 (igen: huszonöt) fokra. Állítólag ilyen 1977-ben fordult elő utoljára. Én ezt nagyon-nagyon-nagyon élvezem, öt éve nem volt ilyen melegem, amióta itt lakom. Ma end-of-term kerti partyt rendeztek a kórustagok, ahová – természetesen – a karmester el sem jött (neki ez időpazarlás), és a férfiak jó része sem. Keddre is meghívtak, „alt szólam party”-ra, csajos buli. A nők nagyon kedvesen befogadtak, havonta tartanak pubmealt, ahová állandó tagként meg vagyok híva. Július 19. Ez szinte hihetetlen, még mindig, mindennap 25 fok felé van a csúcshőmérséklet, és még egy további hétig így is marad. Ez nekem csodálatos, ellenben tudom, hogy a klímaváltozás okozza, ami nem jó hír. Az iskolának már majdnem vége, igazából ma volt az utolsó napom, jövő héten még lesz itt-ott elvétve egy-egy iskolai koncert, de zeneórák már nem lesznek. Itt minden iskola

máskor fejezi be a tanévet, van, ahol már tegnapelőtt abbamaradt a tanítás, és van, ahol a köv. hét végéig tart. A gyerekek érdektelenségére jellemző, hogy erről sincs semmi fogalmuk, mikor fejeződik be az iskola, pedig mindig kérdezem. Ezeket annyira nem érdekli az iskola, hogy még az sem érdekli őket, hogy mikor fejeződik be, szerintem ez aztán igazán gáz . Visszagondolok, hogy mi, annak idején… ó, ió, ció… Nem volt gyerek, aki ne tudta volna már szept. 1-jén, melyik a legutolsó nap. Amitől picit tartok: most jön az, hogy két hónapig fizetés nélkül leszek. Oké, a zeneiskola végig üzemelni fog, de ilyenkor majdnem mindenki elmegy szabadságra, alig lézeng be néha egy-két tanuló, magántanítványokra ugyanez igaz. Azt számolgattam, hogy legkevesebb 1000 font megtakarításra van szükségem, hogy túléljem a kényszerpihenőt, és ehhez nagyon-nagyon szerény életvitelt kell elképzelni. A kényszerpihenő alatt természetesen folyamatosan van mit csinálnom, nem arról van szó, hogy unatkoznék, zongorából, csellóból és klarinétból is haladni akarok. Amikor kijön a szeptemberi kórus-anyag, a megszokott standard-del, megint el leszek látva rendesen. Remélem, minél hamarabb kiküldik, hogy neki tudjak állni. Ill. még javában tart egy egyetemi kurzusom is, következő szombaton megyek Bath-ba egy hét gyakorlatra, utána majd annak is írhatom a projektjét. Még mindig nem döntöttem el, hogy most akkor az egyetemet hagyjam-e abba vagy folytassam. És tanári továbbképzések is lesznek, augusztusban. Mire felocsúdnék, már megint szeptember lesz ☺. Július 22. Egy másik érdekes helyi téma az autóvezetés. A bal oldali közlekedés jellegzetességeiről korábban már írtam egy általános kis cikket, de azon a szinten azóta már túlléptem, hiszen ma már a legnagyobb dzsuvában és retekben, Anglia és London egyik legszutyokabb részében vezetek autót, napi szinten. Az, hogy bal oldalon kell vezetni, mostanra ez már nekem az „ez semmi” kategória, át lehet állni, meg lehet szokni, pont, nem téma. Amit viszont nem lehet megszokni, az a többi vezető stílusa. A kiindulópont eleve az, hogy a helyi ázsiai lakosok felének nincs se jogosítványa, se kötelező autóbiztosítása. Anglia nagyon toleráns ország, még mindig. A magyar gyakorlattól eltérően általános útszéli ellenőrzés jóformán egyáltalán nincs, ugyanis az itt zaklatásnak minősül. Azaz, ha valaki soha nem merészkedik autóval kamerák által ellenőrzött autópályákra, hanem csak a helyi kerületekbe jár shoppingolni meg drogkereskedni, akkor az élete végéig simán elvan úgy, hogy soha nem derül ki, hogy nincs jogosítványa. Ha a szökőévenként egyszer tartandó rendőri ellenőrzésben el is kapnának valakit, akkor az illető bekamuzik egy nevet, akinek van jogosítványa, és kész. Ha pedig a létező jogosítványát vennék el, az sem tragédia: percek alatt lehet tanulójogosítványt igényelni és kapni, vizsga vagy bármi nélkül.

Következésképpen Londonnak ezen részében teljesen el van szabadulva a pokol. Vezetés közben gyakorlatilag folyamatosan káromkodom. Ha néha utast viszek, előre szólni szoktam: ne akadj ki, de megállás nélkül káromkodni fogok. Percenként életveszélyes helyzetbe hoz valaki. A kreszt a többség nem ismeri, így aztán a körforgalom szabályait sem, valamint nincs indexelés, éjszakai lámpahasználat, pirosnál való megállás, szabályos parkolás sem, vagy a buszok kiengedése az autóbusz-öbölből. A gyalogosok folyamatosan rohangálnak keresztbe az utcákon, szétnézés nélkül. Most a liberális olvasó biztos azt mondja, hogy „ilyen máshol is előfordul”, de basszus, itt nem „előfordul”, hanem itt csak ez van. Az ember a Balkánon érzi magát: tülekedés, ordítozás, dudálás, buszsávban haladás. Nagy seggű fekete nők, három ordító gyerekkel, mind szétnézés nélkül gyalogolnak át a széles utakon, nem mennének tíz métert odébb, ahol ott a zebra vagy a lámpa. Kedvenceim közét tartoznak továbbá a labdát / bármely tárgyat rugdosó gyerekek, a sötétben a forgalommal szemben tolató autók, és a hatsávos út közepén megforduló autók. Egy liberális most azt mondaná: ez is a társadalom hibája, kevés a családpedagógus, aki elmagyarázná, hogy ilyeneket nem illik / veszélyes / a vezetés előfeltétele a jogosítvány. Nem emlékszem, hogy az én családomban járt volna egyetlen családpedagógus is valaha, ilyen ügyben. Még hivatásos angol sofőrök sem szívesen hajtanak keresztül ezen a negyeden, féltik a saját és az autójuk épségét, lehetőség szerint kikerülik: igen, a „rasszista angol sofőrök”.

Július 23.

Ma elmentem orvoshoz a szénanáthámmal, amely ügyet már hónapok óta halogatok, mert nem volt rá időm. Új antihisztaminnal kell próbálkoznom, mert a jelenlegi olyan álmosságot okoz, hogy reggelenként képtelenség felkelni. A helyi orvosi ellátás megint egy olyan téma, amin rendszeresen felbaszom az agyam. Szeretjük szidni a magyar egészségügyi ellátást – phhh, hát, ha látnád, hogy itt mi megy… nem véletlen, hogy a magyarok többsége Mo-on gyógyíttatja magát, és nem feltétlenül azért, mert ott olcsóbb.

A háziorvosi látogatás forgatókönyve a helyi poliklinikán („SZTK”) a következő: 1. Senkinek nincs saját háziorvosa, nem lehet választani, hanem az ember ahhoz kerül, akihez épp aznap beosztják. Az orvosok, ápolók és recepciósok 100% ázsiaiak. 2. Időpontot kérni csak aznap reggel lehet, aznapra, és csakis telefonon, szigorúan reggel 8 és 9 között. Aki ebben az időpontban nem tud telefonálni, az így járt. Nem lehet időpontot kérni másik napra, és személyesen sem, ha valaki halálos betegen odabiceg, és közli, hogy nagyon rosszul van, akkor sem. (Ugyanis azt fogják mondani: „ha eddig el tudott jönni, akkor nincs is annyira rosszul”.) 3. Szóval az ember 7.55-kor elkezdi hívogatni a számot, mert az pontosan nyolc nulla nullakor fog bekapcsolni. De olyan nincs, hogy szerencsém van és első vagyok a sorban, legjobb esetben is 8.30-8.40, mire felveszik, addig kihangosítón érdemes hallgatni a zenét, reggelizni, öltözködni stb. 4. Végre felveszi egy emberi hang. Időpontot szeretnék. Elkéri a születési dátumomat, majd bemondja, hogy ma 10.35, és már le is bassza a telefont. Ha nekem történetesen nem jó a 10.35, akkor újra kell telefonálnom, és kezdeni elölről a vonalra várakozást. 5. Vegyük a jobbik esetet, hogy jó a 10.35. Az ember odamegy, és szembesül egy kilométeres sorral, ami a recepciós pultnál sorakozik. Érdemes már 10.15-re odamenni, hogy biztosan eljussak a pultig 10.35-re. De így se mindig sikerül. Ha csak 10.36-kor kerül rám a sor (volt már rá példa), akkor elhajtanak: tessék holnap új időpontot foglalni. Hiába mondom, hogy itt voltam időben, csak sor volt. Válasz: nagyon jól tudja, hogy itt mindig sor van, időben kell érkezni. 6. Vegyük a jobbik esetet, hogy el tudtam vergődni 10.35-ig a pulthoz. Leültetnek, és innentől várakozom 1-1.5 órát. 7. Végre behívnak. Bent egy ázsiai orvos fogad, aki angolul sem igazán tud. Kizárólag a számítógépet nézi, oda sem fordul, ahol ülök, azt sem tudja, kihez beszél! Odaveti, mi a gondom, megmondom, mi az. A probléma jellegétől teljesen függetlenül azt fogja mondani: tessék paracetamolt szedni. Majd ez következik: „Bye-bye.” Mondom, de nekem másik problémám is van ezen kívül. Erre ő: 1 orvoslátogatás – 1 probléma, tessék a másik problémával máskor visszajönni, új időpontot foglalni. És egyébként is húzzak már kifelé, a többi beteg elől veszem el a helyet. Mind a lakhatásra, mind a közlekedési kultúrára, mind az orvosi ellátásra, mind az iskolásgyerek-állományra igaz, hogy „only this area”, ahogyan errefelé mondják. Akik kulturált, elit angol kerületekben laknak, azoknak nincsenek ilyen gondjaik. Minden vágyam, hogy én is szép, kulturált, tiszta helyen lakjak, de sajnos nem engedhetem magamnak, mivel a lakbér a duplája-triplája lenne, mint itt, ill. ezen a környéken alakult ki a tanári munkám, végre, nem merném feladni ezt a biztosat, amikor is a munkanélküliség egyre nagyobb méreteket ölt, rendes angolok is kínlódva találnak munkát.

Július 27. A tanév és napló utolsó eseményeként az ún. residential school-ról írok, még mindig az egyetem keretein belül. Ez egy egyhetes bentlakásos iskola, tömény tanulással: előadások és főleg szemináriumok, minden nap 9-21 óráig. Lehetett választani: Brighton vagy Bath. Egyértelműen Bath-ot választottam, soha nem voltam még az országnak ezen a környékén, sosem voltam még ennyire nyugatra. Brightont futólag már végül is láttam egyszer.

Tömegközlekedés vagy autó? Ezen ország furcsasága: az autó többnyire olcsóbb, mint a tömegközlekedés. Úgy értem: mindkettő rémesen drága, hiszen a benzin ára, mint mindenütt, itt is csak felfelé megy, de az emberek nincsenek motiválva, hogy tömegközlekedjenek, mert az is nagyon drága. Így aztán én is úgy gondolkodom, mint a többség: autóval jövök, legalább nem kell cipekedni meg egy csomó helyen átszállni. 132 mérföld, aminek első állomásaként keresztül kellett hajtanom Londonon. Hiába keltem szombat reggel nagyon korán, hogy elkerüljem a forgalmat, itt mindig forgalom van: szombat reggel 5 órakor már jóformán dugók voltak, teljesen kimerültem, mire két óra alatt át bírtam vergődni a fővároson, pedig mindenütt az elkerülő, külső körutakon jöttem. Már a Londonon való áthajtás annyira kimerített, hogy hatszor is meg kellett állnom pihenni, mire elértem Bath-ba. Magyarországhoz képest a másik különbség, hogy az autópályák mellett viszonylag kevés a pihenőhely (services), ahol meg lehetne állni pihenni. Így aztán én többnyire csak simán lehajtottam a pályáról, és keresgettem a legközelebbi falut. Bath előtt csodálatos természetvédelmi körzetnél álltam meg: a Dyrham Parknál. Itt sétáltam jó két órát, végre természet és csodálatos őz-állomány. Nem tudom, mikor tudom valaha megoldani, hogy vidéken lakhassak (munka függvénye), nem lehet elmondani a különbséget. Komolyan mondom, még annak is örültem, amikor megcsíptek a bogarak vagy a csalán, meg végre természet, és nem beton meg szemét meg ordító pakik.

Bath-ba érve kiderült, hogy az egyetemi campus egy hegy tetején van, szegény autóm alig tudott felmenni a meredek hegyoldalon. Kevés lehetőségem lesz várost nézni a full oktatás miatt, de ha valamikor ellógok (el fogok), helyi busszal fogok lemenni a városba és visszajönni, mert féltem az autómat, kikészítette szegényt ez a hosszú út, a végén a hegymenettel, nem akarok szegénnyel kísérletezni, mennyire tud le-felmenni a hegyoldalon. A másik, amit előre megmondtak, csak nem vettem eléggé komolyan, hogy épp a hegytető miatt itt hideg van. Az írás pillanatában épp át vagyok fagyva. Nem hoztam se plusz hálózsákot, se elektromos fűtőtestet, se hot water bottle-t, pedig mind nagyon kellene. Általában elmegyek zuhanyozni, hogy átmelegedjek. Az egyetemi campus egy külön kisváros: az egyetemi épületeken, könyvtáron, sportlétesítményeken túl saját bankokkal, élelmiszer-bolttal, sportruha-bolttal, postahivatallal, éttermekkel, kávézókkal, tágas parkolókkal. Akinek van pénze, itt helyben mindent megkap.

A kollégiumban, a magyar nyomorúságos helyzetektől eltérően, egyszemélyes szobákban laknak a diákok (Pécsen hatfős szobában laktam, igen, 20-22 évesen, három évig), bár ezt leszámítva itt sem hotelt kell elképzelni: közös zuhanyozó és közös vécé van (két vécé van 25 szobára, férfi és női vegyesen), egy konyha van 25 szobára, a közös helyiségekben nincs se szappan, se mosogatószer, se edények, a falak leheletvékonyak, ajánlották is a füldugóval való alvást. De akkor is teljesen más így egyetemistának lenni, hogy az ember eleve saját autóval, saját laptoppal, tablettel és okostelefonnal érkezik, ki tudja fizetni a napi háromszori tisztességes étkezést, egyszemélyes szobában lakik, saját íróasztallal és saját olvasólámpával, ill. az ember megengedheti magának, hogy a szünetekben kávét vegyen a kávézóban (és a ne a termoszban röttyögesse egész nap, a legolcsóbb Mecsek kenyérrel körítve mint ebéd, szalámira sose tellett), ill. az ember esténként megengedheti magának, hogy beüljön az egyetemi pub-ba és szocializálódjon. Én nagyon szegény egyetemista voltam annak idején, semmi ehhez foghatóban nem volt részem. Az oktatás kiemelkedően magas színvonalú, az Open University standard-je az egyik legmagasabb valamennyi angliai egyetem közül. Elvileg élvezem az előadásokat és a közös munkát, csak általában el vagyok azzal foglalva, hogy fázom és álmos vagyok.

Július 28. Ma már meg is volt az első kiszökésem ☺. Tipikusan mindig keresem a lehetőségeket, hogy munka vagy tanulás révén elutazhassak helyekre (blogjaim jó része éppen ezen alapul), ahol aztán, alkalom szüli a tolvajt per tervezéses alapon, mindig el szoktam szökni. Legmerészebb szökésem eddig Helsinkiben volt, ahol elszöktem a rám bízott beteg mellől, hogy megnézhessem az Uspenski Katedrálist.

Ma olyan módon szöktem el, hogy önkényesen átcsoportosítottam az óráimat, beültem más csoportok előadásaira, így maradt majdnem 2 egész óra lyuk egyhuzamban. Aztán már szaladtam is a buszhoz, amikor nem nézett senki. Egy órácskát máris láttam Bath központjából, a legszebb részből. Gyors információszerzés: megtudtam, honnan indulnak a sightseeing buszok, mennyibe kerülnek, hol vannak a legfontosabb buszmegállók, hol lehet házi sütésű péksüteményt kapni stb. Aztán indultam is vissza, de az időzítés nem volt tökéletes: bőrig áztam alig öt perc alatt, a visszafelé tartó buszra várva, nem volt hová behúzódni, az ernyő nem sokat véd egy istenes angliai felhőszakadás esetén. A fehér cipőm örökre emlékeztetni fog erre a kis kiruccanásra, mivel a tökéletesen átázott farmer teljesen kékre színezte. Visszaérkezvén hajszárítóval szárítottam a ruháimat, mert ebben a nyirkos, dohos, penészes jellegű szobában nem szárad meg semmi, a törölköző is örökké vizes. Amúgy panaszkodtam a recepción, hogy nagyon hideg van, nem kaphatnék-e fűtést vagy egy plusz takarót, állítólag takarót holnap kapok, ma nem, mert vasárnap van. Ma egyébként 21.50-kor fejeződött be az utolsó óra, és még sokan ott maradtak kérdéseket feltenni. Kimerítő a reggel 9-től este 10-ig tartó oktatás, rövidke szünetekkel, de ez a hét erről szól.

Július 29. Ezen a héten a számomra a legstresszesebb dolog a klikkesedés. Az angolok elvileg toleránsnak vannak kikiáltva, de akik jobban ismerik őket, tudják, hogy ugyanúgy klikkesednek, mint bármely más népcsoport. A mai reggel volt a legrosszabb valamennyi közül: mind a 97 hallgatót beterelték egy nagy terembe, ahol 4-5 fős csoportokba kellett felállnunk a következő projekt-íráshoz. Számomra kényelmetlen és kellemetlen a féligmeddig kialakult csoportokba befurakodni, kérdezgetni, ki milyen projektet választott egyáltalán, majd elviselni a lenéző pillantásokat, amely mögött az áll: reméljük, nem hozzánk akarsz csatlakozni. Nekem sokkal jobban tetszett volna, ha az oktatók kijelölik a csoportokat és kész, bár bizonyára megvolt az oka, hogy nem így történt.

Örülök nagyon, hogy megismertem az angliai egyetemi kultúrát. Annak idején az én egyetemista éveim a túlélésről szóltak, pénztelenül lézengtem a könyvtárakban, a parkokban. Itt egészen más, itt mindenkinek mindene megvan, így mindenki full koncentrál a tananyagra, komolyan vesszük a munkát. Július 30. Kaptunk egy fél szabadnapot ☺ Azzal kezdtem, hogy legyalogoltam a hegyről, majd sightseeing buszokkal körözgettem, hop on – hop off. Az idő is csodálatos volt, nagy szerencsém volt. Este pedig találkoztam két helyben lakó barátommal, ritka jól sikerült a találkozás, öt órát folyékonyan végigbeszélgettünk, éjfélre értem haza.

Augusztus 2. Ma van az utolsó nap: prezentációkat kell tartanunk, ki mit kutatott a héten és milyen eredménnyel, ill. otthon be kell fejezni és véglegesíteni az egészet, majd beküldeni. Összességében életem egyik legérdekesebb hete volt, jó nagy szippantás az igazi angolok igazi egyetemi kultúrájából, vér profi egyetemi tanároktól.

Naplómat ezen a ponton lezárom. Megtisztelő figyelmét köszönöm.

Utólagos hozzátoldás, jópár hónap elteltével: 2014. április 21. Azóta annyi fejlemény történt, hogy a kocsimat lecseréltem egy szintén 12 éves, Skoda, egyúttal Fabiára. Ez az egyetlen előrehaladás a 2013. aug. 2-i állapot óta. Megrekedtem ezen a szinten, és nem haladt az életem, „karrierem” semmit se előre. Nincs se több munkám, se több pénzem, se különb lakhatási körülményeim. Úgyhogy a kérdés: meddig érdemes még itt maradni?