Gyurgyák János
A ZSIDÓKÉRDÉS MAGYARORSZÁGON
Politikai eszmetörténet
Osiris Kiadó
Budapest 2001
Szerkesztette GÁBOR LUCA
Képszerkesztő
JALSOVSZKY KATALIN TORONYI ZSUZSANNA
© Osiris Kiadó, 2001
© Gyurgyák János, 2001 ISBN 978-615-5033-76-6
Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó előzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve.
Osiris Kiadó, Budapest www.osiriskiado.hu
A kiadásért felel az Osiris Kiadó igazgatója Olvasószerkesztő Fedor Sára Tipográfus Kapitány Ágnes
A borítót tervezte Környei Anikó
A szedés és a tördelés az Osiris Kft. munkája Tördelő Lipót Éva
Névmutató Tallár Ágnes
Nyomta a Széchenyi Nyomda Kft. Győr 2001.K–3119
Felelős vezető Nagy Iván ügyvezető igazgató
ISBN 963 389 027 6
A digitális kiadás gondozója:
Digitalbooks.hu Kft.
http://www.digitalbooks.hu
A digitális kiadás készítői mindent elkövettek, hogy a mű minden e-könyv-olvasó eszközön, illetve
szoftverben hibamentesen jelenjen meg. A törekvésünk ellenére előforduló problémákkal kapcsolatban kérjük, keresse meg kiadónkat, és megpróbáljuk orvosolni a problémát!
Domokos Mátyásnak és Réz Pálnak
Ne kívánjatok csolnakázni a délibáb tengerén s megenyhülni hűvös hullámaiban. Ez lehetetlen. KEMÉNY ZSIGMOND
Aus dem Judentum kommt man nicht heraus. HANNAH ARENDT
…aki gyilkolni akar, az gyilkos, s ha vért akarnak, akkor folyni fog… És ha tíz év múlva megint patakokban fog folyni, akkor majd gondoljanak arra, hogy az ilyen beszédektől folyik, ezektől a szavaktól, nem mástól.
NÁDAS PÉTER
ELŐSZÓ Füst Milán egyik egyetemi előadásán azt találta mondani legendásan nagyszámú és lelkes hallgatósága előtt,
hogy az ún. zsidókérdés a legbonyolultabb történeti probléma, amellyel valaha találkozott. Egyik hallgatója rögtön meg is kérdezte a mestert, hogy kijelentése érvényes-e Magyarországra nézve is. Füst válasza a következő volt: itt duplán. Amikor ezt a könyvet 1997 januárjában a Széchényi Könyvtár 326-os olvasói
helyén, egy Tabánra néző ablakmélyedésben elkezdtem írni, még nem ismertem Füst Milánnak ezt a találó mondását. Ha ismertem volna – minden valószínűség szerint –, kétszer is meggondoltam volna, hogy belekezdjek-e ebbe a munkába. Ma már tudom, hogy Füst Milán nem tévedett.
De miért is ilyen bonyolult probléma a magyarországi zsidókérdés? Erre talán Randolph L. Braham, aki a
problémáról az egyik legrészletesebb monográfiát írta, válaszolt a legpontosabban. Ő ugyanis könyvének
előszavában azt fejtegeti, hogy a zsidóság magyarországi története tele van a legképtelenebb paradoxonokkal. Magyarországon a zsidóság a középkorban és az újkorban viszonylagos szélárnyékban élhetett, az
emancipáció után nagy lehetőségek nyíltak meg számára, s a hazai neológok a magyarosodás igazi
élharcosaivá váltak. Ezek után a nyugat- és közép-európai országok közül Magyarországon alkották meg az
első zsidóellenes törvényt. Ennek ellenére a hazai zsidóságnak a két világháború között viszonylag jól ment a sora, de 1938 és 1942 között szigorú zsidóellenes törvények születtek. A magyarországi zsidóságot azonban
még ekkor sem fenyegette olyan tömeges megsemmisítés, mint Európa más államaiban lakó hitsorsosait. S
amikor már látszott az alagút végén a fény, azaz a háború vége, továbbá már mindenki – aki igazán akarta – tudott arról, hogy mit is jelent a németek propagálta „végső megoldás”, akkor érte el a hazai zsidóságot –
Winston Churchill szavaival – a világtörténelem egyik legrettenetesebb bűnténye. S végül nehezíti a kérdés
történeti kifejtését az is, hogy mind a magyarországi zsidóság, mind pedig a nem zsidó népesség ebben a
kérdésben – a mai napig – rendkívüli mértékben megosztott, s a kérdés legártatlanabb felvetése is érzelmi viharokat kelt széles körben. Könyvemben ezekkel a látszólagos és tényleges paradoxonokkal bíbelődöm. Nem tudom, illik-e ebben az amerikanizált világban, ahol mindenkinek többet kell mutatnia, mint ami, őszintén beszélni az olvasónak arról, hogy nem ezt a könyvet akartam megírni, s nem így. Eredeti
elképzelésemben ugyanis egy magyar politikai eszmetörténeti munka szerepelt, de az első vázlatok megírása közben világossá vált számomra, hogy az a könyv ma még nem írható meg. Három okból sem: először is
nincsenek meg a kellő előmunkálatok. Hiányoznak a legfontosabb magyar politikai gondolkodókról (Jászi,
Szende, Bibó, Erdei, Kunfi, Szekfű, Pethő, Szabó Dezső, Szabó Zoltán, Réz Mihály, Kovács Imre, Apáthy István, Kornis Gyula stb.) szóló – s nem prekoncepciók alapján megírt – új szemléletű, az életműveket a maguk teljességében körüljáró monográfiák, amelyek nélkül egy ilyen eszmetörténeti munkába nem érdemes
belekezdeni. A kisebb jelentőségű baloldali gondolkodókkal és a – majdnem teljes – magyar jobboldallal még annyit sem foglalkoztak, mint a fent felsoroltakkal. S itt nem is csak arról van szó, hogy – hitem szerint –
minden nemzedéknek újra kell írnia és értelmeznie a magyar történelmet, hanem arról is, hogy az elmúlt
negyven-ötven évben ilyen jellegű eszmetörténeti kutatások és írások csak elvétve születtek. Másodszor, nemcsak az életmű-monográfiák hiányoznak, hanem azok a modern szemléletű,
problémacentrikus feldolgozások is (például a nemzeti, az agrár-, a nemzetiségi és a dzsentrikérdésről),
amelyek egy eszmetörténeti munka kiindulási pontjául és biztos bázisául szolgálhatnának. Olyan jellegű –
történeti irodalmunkban nem kellőképpen méltányolt – munkára gondolok, mint amilyet Schlett István írt a magyar munkáskérdésről.
Harmadszor, azért sem tudtam a megálmodott könyvet megírni, mert a kutatott témáknál – legyen az a polgári radikális vagy a népi mozgalom, az 1905–1906-os nagy politikai-értelmiségi szakítás stb. –
minduntalan a zsidókérdésbe ütköztem, tehát abba a kérdésbe, amelyet elhallgatások, ferdítések és – gyakorta – tudatos hazudozások vettek körül.
Mindezek után merült fel bennem az a gondolat, hogy ha már nem lehet az elképzelt eszmetörténeti
könyvet megírni, akkor talán az a leghasznosabb, ha egy problémacentrikus monográfiával kísérletezem. A magyarországi zsidókérdés kellő mélységű és komolyságú tisztázása nélkül ugyanis aligha születhet meg a
hiányolt magyar politikai eszmetörténet. De lehet-e erről a kérdésről – mindenfajta politikai sandaságok
nélkül – tisztán történeti művet írni? A válaszban magam is bizonytalan vagyok, s ennek megítélését inkább
könyvem olvasóira bízom. Egyvalamiben azonban biztos vagyok: ilyen könyv megírására kísérletet kell tenni
– nemcsak a mi nemzedékünknek, de az utánunk következőknek is. Az elmúlt négy évet tehát a források
tanulmányozásával töltöttem, s azt is őszintén be kell vallanom, hogy ez ugyancsak fájdalmas foglalatosság volt. Azt ugyanis határozottan eldöntöttem, hogy nem lesz olyan kérdés, amelyet ügyesen kikerülök, s a
felmerült konfliktusok élességét tompítom. Ez a könyv tehát hitem szerint őszinte munka. Lehet-e azonban
ezekről a problémákról ilyen nyíltsággal beszélni? Ahogy a legfiatalabb nemzedékre nézek, talán igen, talán nem, de ha egy pillantást vetek az idősebb nemzedékekre és – sajnálatosan – a magam nemzedékére,
valamint a mai politikára, akkor a válaszom inkább a határozott nem felé hajlik. A probléma lényege, hogy az
őszinte beszédhez dogmákat, hazugságokat, gonoszságokat s – ami a legfájdalmasabb – egész hullahegyeket kell megbolygatnia annak, aki a történeti igazságot keresi. S lehet-e kettétört életpályákon, kirabolt és
megcsalt embertömegeken s – végül – politikai eszmék miatt elpusztított százezreken átgázolni, s tisztán az
eszmék születését és fejlődését figyelni? Nem tudom a választ. Mindenesetre a könyv megírása ezen dilemmák miatt volt fájdalmasan nehéz munka.
Nem szerencsés, ha a szerző arra kényszerül, hogy magyarázza könyvének választott címét, de ebben az esetben talán megengedhető. A címben szereplő zsidókérdés szó ugyanis olyannyira érzelmekkel és – a
nemzetiszocialisták és a magyar fajvédők nyelvhasználatának köszönhetően – másodlagos, rejtett
jelentésekkel telített, hogy sokak szerint használata önmagában is antiszemitizmust jelent. Nem osztom ezt a
véleményt, hiszen úgy gondolom, hogy a szavaknak vissza kell adni eredeti értelmüket. S ha beszélünk nemzetiségi vagy agrárkérdésről, akkor beszélhetünk zsidókérdésről is.
Van azonban egy ennél komolyabb érv a szó használata ellen, mégpedig az, hogy azért nem szerencsés ezt a
