Jon Courtenay Grimwood: A száműzött angyal (részlet) Prológus | Konstantinápoly, 1408. Tömjénillat töltötte be a levegőt az Hagia Szophiában, a világ legnagyobb és leghíresebb katedrálisában. Hatalmas kupolája alatt kisfiúk hintettek rózsaszirmokat az ezeréves márványmozaikra, amelyet még az éj leszállta előtt fel kell majd súrolni, hogy eltűnjön róla a szenny. V. Palaiologosz Jánosnak – Isten földi helytartójának, a Kelet-római Birodalom baszileioszának – csoszogó alakja előtt ott haladt a kereszthordozója egy nagy feszületet cipelve, Krisztus-ikonnal a közepén. Ha tömör ezüstből készül, senki meg nem bírta volna emelni, de csak egy könnyű fakeretre erősített ezüstlapot véstek, faragtak és kalapáltak megfelelő alakúra. Az ikon alá az Igaz Kereszt egy darabját helyezték. Több ezer ilyen ereklye létezett, de Konstantinápoly pátriárkái mindig ezt tartották a valódinak. Amikor a császár elhaladt mellettük, az udvaroncai térdre estek. A baszileiosz elméje éppen olyan öreg és fáradt volt, mint a teste; a teste pedig ébredéskor is sajgott, és az alvás közeledtével még jobban fájt. Noha azt állította, azért gyűlöli egyre jobban a birodalmát, mert szeretne már Isten mellett lenni, ám a szíve mélyén tudta, egyszerűen csak belefáradt az életbe. Kilencéves korában örökölte meg a trónt, miután német-római anyja elzálogosította a birodalmi koronát háromszázezer velencei dukátért két évvel János születése előtt. Csoda, hogy túlélte a gyermekkorát. Pusztán azért történt így, mert élve többet ért, mint holtan. Tizenhét éves korában – a bizonytalanságba belefáradva – elrendelte mindkét régens meggyilkolását a szolgáikkal és a családjukkal együtt. A puccs gyors volt, brutális, és egy kis csoport császári testőr hajtotta a végre, akik akkorra megundorodtak a birodalom káoszától. Az egyik régens unokatestvére kezdeményezte felkelésnek is csúnya vége lett. A hadsereget megtisztították a kevésbé megbízható tábornokoktól és átszervezték a polgári szolgálatot. A régensek és a kincstárnok tulajdonában lévő vagyont visszavitték a kincstárba, és ötven év óta először, csökkentettek az adókon. Ezzel a lépéssel V. Palaiologosz János maga mellé állította Konstantinápoly kereskedőit. Az új császár figyelt és tanult. Felismerte a barátait és az ellenségeit, továbbá azokat, akik valamilyen okból az egyiknek vagy a másiknak tettették magukat, noha igazából az ellentétes oldalon álltak. Huszonkét éves korában lemészároltatta a szeldzsuk király fiát Cinbiben, miután Szulejmán herceg és az apja harminckilenc katonája átkelt Hellészpontoszon, a genovai kereskedőktől bérelt hajókon. Miután elrendelte minden genovai család kiirtását Konstantinápolyban, a baszileiosz támadást indított Szulejmán apja ellen. Orthan királyt annyira elkeserítette a területeinek, a fiainak és a hadserege nagy részének elvesztése, hogy békekötésért folyamodott.
Az ezt követő években a bizánci császár újra elfoglalta az örökre elveszettnek hitt provinciákat. Ha a mamelukok nem gyűlölik annyira a szeldzsukokat, másképp is elsülhetett volna a dolog. A bölcsebb történészek persze megtartották maguknak az ilyesfajta nézeteket. Így történt, hogy most az ezeréves mintájú vérteket viselő udvaroncok még öregebb mozaikokon térdeltek lesütött szemmel. – Andronikosz… A császári mágus előrelépett. Magas volt, vékony, egyszerű talárt viselt, amely valamiért mégis lenyűgözőbbnek tűnt a körülötte lévő kormányzók, független hercegek és udvaroncok aranyhímzéses tunikájánál. Keleten sokan állították magukról, hogy varázslók. Páran sarlatánok voltak, a legtöbben értettek az egyszerűbb mágiákhoz, mint a tűzcsinálás, a gondolatolvasás és a gonosz szellemek kiűzése a lakóházakból. Maréknyian beleláttak a közeli jövőbe, Andronikosz azonban a távoli eseményeket is látta, mi több, képes volt súlyozni közöttük, továbbá a sors alakulását inkább az egyik irányba befolyásolni a másik rovására. A császár jobbján lovagolt aznap éjjel, amikor megölték Szulejmán pasát és megváltoztatták a történelem alakulását. – Felség. – Andronikosz mélyen meghajolt, megigazította a köpenyét és régi csatákban megsérült, azóta is sajgó csontjaival küszködve felegyenesedett. – Mit tudtál meg? A mágus végigsorolta a város pletykáit, az orgyilkosságokat és a kinevezéseket, a titkos dicshimnuszokat és a fosztogatásokat. A Mitrász-kultusz kezdett erőre kapni. Egy levágott fehér bikát találtak a folyó mellett. Egy szeldzsuk herceg érkezett a városba a baszileiosz megölésének tervével. Mindig akadt egy-egy szeldzsuk hercegi ivadék, aki meg akarta ölni a császárt, és az uralkodóban felmerült a gyanú, hogy a szeldzsuk király ezt a cinikus módszert használja arra, hogy megszabaduljon a bajkeverő ifjabb fiaitól. – És Velence? Andronikosz összetette az ujjait. – Nincs szükség rejtő mágiára. Senki nem hall meg minket. – A császárnak természetesen igaza volt. Az egyhangú kántálás, a köpenyek suhogása, a fent lengedező ventilátorok nyikorgása és az azokat kötelekkel forgató rabszolgák zihálása önmagában is felért egy rejtő mágiával. – Jó hírek és rosszak… A császár várakozott. Hozzászokott, hogy emberek belekezdenek mondatokba, majd kivárják, hogy szeretné-e hallani a folytatást. Andronikosznak elvben az ilyesmi felett kellett volna állnia, de a császár egyszer már börtönbe vetette azért, mert engedély nélkül szólalt meg. Börtönbe vetette, elkobozta a birtokait és besorozta legnagyobb fiát a hadseregbe, akit utána délre küldött meghalni. A mágus azóta óvatosabban ad hangot a véleményének. Egész életét a politika leegyszerűsítésének és a birodalmi határok megerősítésének, a kereskedelem fellendítésének, a szövetségek biztosításának és a tartós egyezmények megkötésének szentelte – miközben végig úgy tett, mintha egyedül Isten érdekelné –, mégis belement abba, hogy V. Palaiologosz János egy évvel korábban, egy kisebb szerződés
megújításáért cserébe engedélyezze, hogy a mamelukok a birodalmon keresztül szállítsanak egy ketrecbe zárt, furcsa szerzetet. A farkasszürke hajú és hófehér bőrű démont ezüstrácsok vették körül, és csak éjszaka utazhatott. Bizony, ezt figyelmeztető jelnek kellett volna venni, és Andronikosznak igaza volt, amikor ellenezte a mamelukok tervét, ám a császár a tévedését soha nem ismerte volna be. Csak a végső elszámoltatás angyalának és a bűnei felrovásának közelsége tartotta vissza a baszileioszt a tervet helyeslő talpnyalók lemészárlásától. Fékek és ellensúlyok, mondta a gyóntatója – ezek tartják egyensúlyban a mérleget. Elviselhetetlenné válna a világ, ha elvesznének belőle. – Giulietta úrhölgy… – Andronikosz ügyelt arra, hogy szenvtelen maradjon a hangja. A császár ekkoriban a lányunokáit már az anyjuk nevén emlegette, a fiú dédunokáit pedig az apjuk nevén. A könyvtárosát időnként annak a rabszolgának a nevén szólította, aki harminc évvel korábban töltötte be azt a posztot. Ez volt az egyik előnye annak, hogy idős emberekkel vette körül magát, mint például Andronikosz. Róluk tudta a baszileiosz, hogy kicsodák. Őket az agya soha nem keverte össze mással. Küszködve próbálta felidézni a lányt, de nem sikerült. – Nos? – kérdezte mogorván. – Velence néhai hercegének az unokahúga. – Zoë lánya? Hogy van Zoë? – Őt meggyilkolták a köztársaságiak, felség. – Ah… – A császár ezen elgondolkozott. Arra jutott, hogy erre valószínűleg emlékszik. És eszébe jutott valami más is. – Zoë az egyik unokaöcsémhez ment hozzá, igaz? – Nem volt boldog házasság. – Ah… És mi van ezzel a lányával? – A férje meghalt a legutóbbi ciprusi csatában. – Ezt már megbeszéltük, nem? A mágus rezzenéstelen arccal bólintott. – Van egy gyermekük – tette hozzá. – És pletykák terjengnek a származásáról. Ezt is érintettük már. – A férj elismerte a magáénak? – Igen, felség. Az utódjaként jelölte meg. – Csak ez számít. – Sok nemesi család örökítette tovább a nevét törvénytelen vagy örökbe fogadott gyermekek által; ez ősi római hagyomány, és mivel a baszileiosz a cézárok közvetlen leszármazottja, miért hiszi vajon Andronikosz, hogy őt ez felzaklatja? – Térj a lényegre. A császári mágus mély levegőt vett. – A férj Zsigmond kedvenc fattya volt… Zsigmond a Német-római Birodalom császára… Vagyis hát, hivatalosan ő a Szent Római Birodalom császára, Németország, Magyarország és még féltucatnyi, ezekhez hasonló, nem túl fontos hely királya. – És ez miért lényeges? – Felség. Velence új hercege nem mutat érdeklődést a nők iránt. Azt már tudjuk, hogy az anyja mérgezéssel fenyegette meg régenstársát, ha az megnősül és utódot nemz. Úgyhogy Alonzo hercegnek csak fattyai lehetnek, akik nem örökölhetik a trónt.
– Erről miért nem beszéltünk még? – Érintettük a témát – felelte Andronikosz, sietve hozzátéve –, de nem túl mélyen. Mindez most csak azért számít, mert Zsigmond fel fogja ajánlani Velencét egy másik fattyának, akihez Giulietta hozzámegy. – Zsigmond Velencét akarja? – Felség, mindig is akarta. – Tudod, hogy értem. Vagyis, szándékában áll megszerezni? Úgy, hogy összeházasítja az egyik törvénytelen fiát Zoë lányával, majd, amikor eljön az ideje, bejelenti az igényét Velencére Leopold törvényes fia nevében? – Igen, felség. A császár felsóhajtott. – Adjam ki az utasítást a fiú megölésére? Fékek és ellensúlyok, Andronikosz. Túl közeli már a találkozásom Istennel ahhoz, hogy egy újabb gyermekélet súlya terhelje lelkiismeretemet. És az anyja megölése sem segítene. Egy rivális kérőre van szükségünk, a céljainknak jobban megfelelő férjre. – Valóban, felség. A császár ezen gondolkozott, miközben a kántálás abbamaradt, majd újraindult, és a ventilátorok meleg levegőt fújtak le a kupolás mennyezetről, amelyet hatalmas, mázatlan, gyöngycseppeket síró edények hűtöttek le. Körülötte csendben társalgott a kísérete, amelynek tagjai keményen megharcoltak a pusztán alázatos magatartást megkövetelő pozíciójukért. A császár tudta, milyen nevetséges mindez, gyanította, hogy Andronikosz is tisztában van vele, és felmerült benne, talán még az udvaroncai is tudják. De azért továbbra is harcolnak a helyekért. A birodalom száz éve így működik. – Hol van Nikolaosz? – A birtokán, felség. Őrizet alatt áll. – Olyan, mint volt? A felszabadított varég rabszolganőtől született Nikolaosz volt a legdaliásabb fia, szőke hajával és széles vállával, ami egy Herkules-szobornak is díszére vált volna. Az ifjú férfias volt és elbűvölő, nyilvánosság előtt csodálatosan udvarias a nőivel, de zárt ajtók mögött brutális. Száműzetését is egy herceg lánya járta ki, aki gyönyörű, tehetséges, intelligens volt, ám makacsul ellenállt az udvarlásának, és ezzel remek célpontot kínált Nikolaosz tomboló haragjának. – Felség, ez nem feltétlenül lenne bölcs dolog. – Giulietta egy bizánci herceg lánya, az anyja egy másiknak az unokája, a mi vérünk folyik az ereiben, nem Zsigmondé. Elküldjük nekik Nikolaoszt. Ha a velencei kémek érnek bármit is, tudni fogják, mit kapnak. Értesítsd Tiersziusz herceget, hogy mégis száműzzük Nikolaoszt. – Ő Nikolaosz halálát akarta. – Halál. Velence. Egy és ugyanaz. 1. | Velence
Május első napján, az éjszakának ugyanabban az órájában, mint amikor a baszileiosz Andronikosszal beszélgetett a velencei helyzetről, a velencei flotta zászlóshajója beérkezett a hazai kikötőbe, viharokban összetört korláttal és csatáktól megviselt hajótesttel. A San Marco volt a flotta egyetlen, megmaradt tagja. A fedélzetén ott volt a démon, akivel kapcsolatban a baszileiosz már megbánta, hogy hagyta átutazni a birodalmán. Tychónak hívták, és három okból gyűlölt a fedélzeten lenni: a mély víz felett gyengének és betegnek érezte magát, nem volt képes szabadulni a csata rémképeitől és a lány, akit szeretett, bezárkózott a kabinjába és nem volt hajlandó onnan kijönni. Nem ez a cél vezérelte, amikor megmutatta neki az igazi természetét. – Ismét egymagában, Sir Tycho? A démon összevonta a szemöldökét. Arno Dolphini azon kevesek közé tartozott a legénységben, akiket nem hatott meg Tycho szerepe nemrég kivívott győzelmükben. Akiket lenyűgözött, még ők is túl vakmerően ambiciózusnak gondolták. Mi másért kockáztatna egy Millioni hercegnőnek való udvarlással, ilyen kevéssel a férj elvesztése után? Kivéve, hogy én szerettem őt előbb, gondolta a démon keserűen. És a lány volt az, aki megkereste őt éjszaka a San Marco fedélzetén, olyan öltözékben, amelyben frissen megözvegyült asszonyoknak nem lenne szabad mutatkozniuk; egy vékony hálóingben, amely rátapadt az izzadságtól. Tycho torka a puszta emléktől elszorult. – A hölgy fel van dúlva. – Egy üvöltő kisbaba és egy halott férj? Nem vagyok meglepve. De a családja minden bizonnyal hamarosan talál neki egy másik herceget. Tycho a kezét ökölbe szorítva meredt a part fényeire, kényszerítve magát, hogy ne üsse meg Dolphinit. A fiatalember szadista volt és idióta, egy hatalmas vagyon elkényeztetett örököse. De Tycho igazából azért akarta feltépni Dolphini torkát, mert igazat beszélt. – Jöjjön. Lemarad az ünnepségről. Amikor megérkezett, a San Marcót éppen úgy karanténba irányították, mint az összes többi, újonnan érkezett hajót. Lord Atilo, a kapitány, nem az a fajta volt, aki elviselte, ha megvárakoztatták. – Hogy merészeli megmondani nekem, hogy mit csináljak? Ne mutasd ki a félelmedet, gondolta Tycho. De a küldönc máris azt méregette, mennyit zuhanna a háta mögötti sötét lagúnába. Ha eléri a korlátot, talán még időben le tud ugrani, mielőtt Atilo megüti. Csakhogy a régens akkor felakasztja gyávaságért. A küldönc arckifejezéséről lerítt, tudja, hogy a sorsa mindenképp megpecsételődött. – Ez a Tanács utasítása, nagyuram. – A fenébe a Tanáccsal. Partra szállok. – Le fogják tartóztatni. Ettől még Lord Atilo is döbbentnek tűnt. – Most süllyesztettem el a mamelukflottát. Megmentettem Ciprust a megszállástól és megvédtem a kereskedelmi útvonalainkat. Tényleg azt hiszi, hogy bárki meg merné ezt tenni?
– Nagyuram, a parancs… Atilo il Mauros azt akarta mondani, hogy neki senki nem parancsolhat. Csakhogy ez nem lett volna igaz: Alexa hercegné parancsolhatott; a fia is megtehette volna, ha nem lenne olyan együgyű. És Alonzo hercegnek, Velence régensének is joga volt hozzá. – Három napig küzdöttem a viharral. A hajóm megsérült. Az embereim kimerültek. És azért tettem, hogy hírt hozhassak a győzelmünkről. – Már megkaptuk a hírt, nagyuram. – Hogyan kaphatták…? – Múlt vasárnap hirdették ki. Az öreg mór admirális olyan ideges lett, hogy felmordult dühében. Ez még akár viccesnek is tűnhetett volna, ha nem vesz fel egyúttal támadóállást, amit a küldönc figyelmetlenségében nem vett észre. Atilo idegei robbanásig feszültek. Ha szétveti a düh, a küldönc szívére fog lecsapni. Az éjszakai levegő vérszaggal telik majd meg, és Tychónak meg kell küzdenie éhségével. A fiú kimerült volt, gyengélkedett a tengeren töltött napoktól és kételkedett abban, hogy képes lesz megállni, nehogy ugyanazzá a szörnyeteggé változzon, mint a csata éjjelén. – Hagyjuk – mondta. Atilo egykori rabszolgája felé pördült. – Kétségbe mered vonni a tekintélyemet? – A küldöncről megfeledkezett, és minden figyelme a vélt sértésre koncentrálódott. Amikor Atilo megragadta a kardja markolatát, Tycho elgondolkozott, vajon meddig lesz hajlandó elmenni az öregember… – Nem lesz verekedés. A Tycho mögötti hang kevésbé tűnt magabiztosnak, mint a kimondott szavak. A vörös hajú lány, aki közéjük lépett, reszketett a haragtól, az idegességtől vagy a fáradtságtól. Lady Giulietta keblén egy gyermek volt, félig eltakarva egy máltai sállal. – Mondják meg a szárazföldieknek, hogy elfogadom a karantént. Azt viszont nem fogadom el, hogy idiótákkal maradjak összezárva a hajón. A Tízek Tanácsa találjon más megoldást. Hivatkozhat rám, amikor átadja ezt az üzenetet. A küldönc mélyen meghajolt. És Giulietta di Millioni, Leopold herceg özvegye és az örökösének anyja, annak biztos tudatában fordult vissza a kabinja felé, hogy engedelmeskednek a parancsának. A Millionik jók ebben. Feltéve, ha kérdés nélkül engedelmeskednek nekik – és általában nincsenek kérdések. Tycho a következő napot átaludta a San Marco elsötétített vackában, a földön, amelyet Ragusából, egy adriai kikötőből vitt a fedélzetre. A napfény bántotta, az alatta lévő víztől rosszul volt. A betegségét jól ismerték. A matrózok kerülték. Mindenki kerülte. Atilo emberei gondosan ügyeltek arra, hogy megadják neki a közelmúltbéli, lovaggá avatása miatt kijáró tiszteletet. A Lady Giuliettával való barátsága pedig, bármilyen ellentmondásos is volt, még jobban zavarba hozta őket. Csak Lord Atilo jegyese, Lady Desdaio Bribanzo viselkedett úgy, mintha mi sem történt volna.
– Tycho… Tycho talpra ugrott, és csak akkor eszmélt rá, hogy egy tőr van a kezében, amikor Desdaio azt mondta: – Erre tényleg szükség van? – Elnézését kérem, hölgyem. Lady Desdaio szkeptikusan körülnézett a vacokban. A falak és a padló szétszedett rekeszekből készült, tetején egy régi zsákvászondarab zárta ki a napfényt. Tycho vékony matraca vörös földön nyugodott. – Így kevésbé vagyok rosszul. – Te mindig tudod, mire gondolok. – Vannak napok, amikor mindenkiről tudom, mire gondol. A maga gondolatai általában kellemesebbek. – Tycho látta, hogy a nő elpirul a sötétben, miközben oldalra fordul, hogy a szavai mögé rejtse zavarát. – Azért jöttem, hogy szóljak, miszerint megjött a válasz Lady Giulietta üzenetére. – Atilo úr küldte? Desdaio majdnem hazudott a férfi iránti hűségből, akihez férjhez menni készült, majd megrázta a fejét, mert az őszinteség a vérében volt. – Úgy gondoltam, biztosan szeretnéd… Egy horkanásra mindketten felpillantottak. Giulietta állt a lépcső tetején, a karjában alvó Leóval, mögötte a csillagfényes égbolt. Morcos arckifejezést és egy Ragusában vásárolt fekete sálat viselt. Mind az arckifejezést, mind a sálat vértként öltötte magára az utóbbi napokban. Tycho alig érte utol. – Mit akart nekem mondani? – kérdezte. – Hogy Lord Roderigo itt van. – Roderigo kapitány? – Most már báró. A nagybátyám jóvoltából. Meglep, hogy a kis örökösnőd nem mondta. Úgy láttam, barátságosan cseverésztek. – Nem arról van szó… – Nem miről? Mi az? Hát akkor, miről van szó? – Úrnőm, beszélnünk kell. – Nincs miről beszélnünk. Tudnod kell, hogy Velence elhagyását tervezem abban a pillanatban, amint engedélyt kapok rá a Tanácstól. – Hova fog menni? – Ehhez meg mi közöd? – Csak kíváncsi voltam, úrnőm. – Anyám birtokára Alta Mofaconba. Leo jól fogja ott érezni magát, nekem pedig nem kell ebben a csatornavárosban maradnom. És a közeledben. Tycho tudta, mit akar ezzel mondani. Lord Roderigo egy Szt. Márk oroszlánjával díszített vállszalagot viselt, jelezvén, hogy a velencei vámhivatal vezetőjeként jelent meg. – Nagyuram – mondta Giulietta.
Roderigo meghajolt. Giulietta mögé pillantott és leesett az álla Tycho fényűző felsőkabátjától, de legjobban az oldalán függő félkard döbbentette meg. – Lovaggá avatták. – Atilo hangsúlya helytelenítő volt. – A csatában való szerepéért? – Még előtte. – Rabszolga volt. – Valóban – felelte Atilo. – Azért ütöttek lovaggá, amit tenni fogok – mondta Tycho kifejezéstelen mosollyal. – Janus király úgy vélte, tudok majd segíteni neki egy apróságban. – És segített? – Megnyerte nekünk a csatát – szögezte le Giulietta határozottan. – Azt meg hogyan csinálta, hölgyem? – Fogalmam sincs. Minket leküldtek. Lord Roderigo egy fiút látott maga előtt, aki úgy tesz, mintha férfi lenne. Egy volt rabszolgát, aki lovagot játszik. Tycho örömmel meghagyta ebben a hitében, mert Roderigo Alonzo herceg embere volt, és Tychót Alonzo adta el rabszolgának. – Mikor szállhatunk partra? – Ki beszélt partraszállásról? – Maga itt van. Kétlem, hogy személyesen jött volna el, ha a fedélzeten kellene maradnunk. Szóval, mivel itt van, partra fogunk szállni. Roderigo tekintete elgondolkozó volt. – Élelmiszer érkezett a San Lazarra – ismerte be. – És bor, sör, továbbá új ruhák is. Lord Atilo dicsőséges győzelme miatt a Tanács tíz napra rövidítette a karantént. Ez nagy jelentőségű bejelentés volt. – De az a leprások szigete – tiltakozott Desdaio. – Hölgyem, ötven éve egyetlen leprás sem tette oda a lábát. Manapság a fehér keresztesek a csatában megsebesülteket ápolják ott. Mivel Velencében húsz éve nem volt csata – vonta meg a vállát Roderigo –, van elég idejük imádkozni. Giulietta úrnő, lenne szíves az első hajóval jönni…? Giulietta bájosan elmosolyodott. – És, Sir Tycho, helyet foglalna mellette? Lady Giulietta mosolya ingerültséggé változott. Velencében megszokott a sötét hullámokban elvesző lépcsősorok látványa. Az ár-apály változásai miatt a város legtöbb vízi lépcsője algazöld és síkos. A San Lazar kikötőben a fondamentára vezető utcákat olyan tisztára súrolták a perjel utasítására, hogy az eredeti kőművesek vésőnyomai is látszottak a termésköveken. – Hölgyem – hajolt meg a perjel. – Perjel nagyuram. A perjel lovagjai láncinget viseltek a csuhájuk alatt, és kard is volt náluk. A láncingük piszkosnak, szinte rozsdásnak tűnt, de a pengéig frissen köszörült éle csillogott a fáklyák fényében.
– Ez rendkívüli megtiszteltetés, hölgyem. Giulietta szája megrándult, és éppen valami udvariatlanságot készült mondani, amikor Tycho lépett előre. – Én Sir Tycho vagyok. A perjel hitetlenkedve bámult rá. – Lord Atilo is hamarosan itt lesz. – Tychónak még mindig nehezére esett visszanyelnie a „gazdám”-at, annak ellenére, hogy annak a viszonynak már vége volt, és mindkettejük szájában rossz ízt hagyott. – Üdvözletét és köszönetét küldi a vendéglátásért. Különösen Lady Giulietta és Lady Desdaio befogadásáért. Tudja, hogy… – Hát igaz, Desdaio Bribanzo valóban vele van? – Igen – felelte Tycho. A perjel csücsörített. – Külön lakosztályt fognak kapni. – Kétlem, hogy a hölgy beleegyezne bármi másba – felelte Giulietta gőgösen. – És ha mégis, azt Lord Atilo nem hagyná jóvá. A perjel ezek után megtartotta magának a helytelenítő megjegyzéseit.
Fordító: Farkas Veronika