John Boyne A CSÍKOS PIZSAMÁS FIÚ John Boy ne: The Boy in the Striped Py jamas © 2006 by John Boy ne
Fordította: Szabó Mária Védőborító és kötésterv: Rigler Gy örgy Grafikusok Bt.
Jamie Lynch-nek
Köszönetnyilvánítás Hálás köszönet David Ficklingnek, Bella Pearsonnak és Linda Sargentnek, sok-sok tanácsukért és bölcs megjegyzéseikért, valamint azért, hogy sosem engedték, hogy eltérjek a tárgytól. Örök hála az ügynökömnek, Simon Trewinnek, aki mellettem állt a kezdetektől fogva. Köszönöm régi barátomnak, Janette Jenkinsnek, hogy a legelső, vázlatos kéziratot elolvasta, és biztatott, hogy folytassam a munkát.
1. FEJEZET Bruno felfedezést tesz Egyik délután, amikor Bruno hazajött az iskolából, az a meglepetés érte, hogy Maria, a háztartási alkalmazott – aki mindig lehajtott fejjel járt, és mereven bámulta a szőnyeget – az ő szobájában van, és sorra előveszi a dolgait a szekrényből (még azokat is, amelyeket egészen hátra dugott, és amelyekhez senkinek semmi köze, mert csakis az övéi), és négy nagy faládába csomagolja őket. – Mit csinálsz? – kérdezte tőle telhetően udvariasan, noha egyáltalán nem tette boldoggá, hogy hazajön és azt látja, hogy valaki a holmija közt turkál. De a mama mindig azt mondja, hogy bánjon tisztelettel Mariával, és ne úgy beszéljen vele, ahogy a papa szokott. – Ne nyúlj a holmimhoz! Maria megcsóválta a fejét, és Bruno háta mögé, a lépcső felé mutatott, ahol ebben a pillanatban jelent meg az édesanyja. Magas nő volt, hosszú, vörös haját hátul háló alá szorította, és idegesen csavargatta az ujjait, mintha valami rendkívüli dolog történt volna, amelyről nem szeretne beszélni, sőt legszívesebben el se hinné. – Mama, mi történt? – kérdezte Bruno, és odamasírozott hozzá. – Miért vette elő Maria a dolgaimat? – Becsomagolja őket – világosította föl a mama. – Becsomagolja? – Gondolatban gyorsan végigment az elmúlt napok eseményein, azon tűnődve, hogy talán valamilyen haszontalanságot követett el, vagy olyan szavakat használt mások füle hallatára, amiket nem lett volna szabad, és emiatt akarják elküldeni valahova. De semmi ilyesmi nem jutott az eszébe. Sőt a legutóbbi napokban mindenkivel a lehető legudvariasabban viselkedett, és egyetlen olyan esetre nem emlékezett, amikor bajt okozott volna. – Miért? Mi rosszat csináltam? A mama közben bement a saját szobájába, ahol már ott volt Lars, az inas, aki az ő dolgait csomagolta össze. A mama sóhajtva emelte a magasba a kezét, mielőtt visszajött volna a lépcsőhöz Brunóval a sarkában, aki nem volt hajlandó magyarázat nélkül ejteni a témát. – Mi van, mama? Elköltözünk? – Gyere le velem! – mondta a mama, a nagy ebédlő felé indulva, ahol egy héttel ezelőtt a Führerrel vacsoráztak. – Majd odalent megbeszéljük. Bruno leszáguldott, még meg is előzte a mamát, úgyhogy már az ebédlőben várta, mire leért. Néhány pillanatig szótlanul nézte, és átfutott rajta, hogy ma reggel talán nem volt türelme a szokott gondossággal kikészítenie magát, mert a szemhéja valahogy vörösebbnek látszott, mint máskor. Olyan, mint az övé, amikor valami rosszat követett el, aminek rendszerint sírás volt a vége. – Ne aggódj, Bruno – mondta a mama. Leült arra a székre, amelyen az a szép szőke hölgy ült, aki a Führerrel együtt vacsorázott náluk és kedvesen intett neki, mielőtt a papa becsukta az ajtót. – Inkább gondolj arra, milyen izgalmas kalandban lesz részed. – Miféle kalandban? Elutazom valahova? – Nem csak te. – Mintha mosolyogni akart volna, de meggondolta magát. – Mindnyájan elutazunk. A papa meg én és te meg Gretel. Mind a négyen. Bruno ezen eltűnődött. Az nem izgatta volna különösebben, ha Gretel elutazik, mert ő egy Reménytelen Eset, aki mindig csak bajt okoz. Azt ellenben egy kicsit igazságtalannak érezte, hogy mindnyájuknak vele kell menniük. – De hova? – kérdezte. – Pontosan hova utazunk? És miért nem maradhatunk itt? – A papád munkája miatt – magyarázta a mama. – Hiszen tudod, milyen fontos munkát végez. – Persze hogy tudom – bólintott Bruno, mert mindig sok vendég fordult meg a házban, férfiak
fantasztikus egyenruhákban, nők írógéppel, amelyhez tilos volt hozzányúlni piszkos kézzel, és mind nagyon udvariasak voltak a papához, sőt azt beszélték egymás közt, hogy a Führernek nagy tervei vannak vele. – Tudod, ha valaki nagyon fontos ember – folytatta a mama –, előfordul, hogy a főnöke arra kéri, menjen el egy másik helyre, mert ott valamilyen különleges feladat vár rá. – Miféle feladat? – firtatta Bruno, mert ha becsületes akart lenni magához (és mindig erre törekedett), nem tudta volna pontosan megmondani, miből is áll a papa munkája. Az iskolában egyszer szóba került, kinek mivel foglalkozik az apja. Karl azt mondta, hogy az övének zöldséges boltja van, és Bruno tudta, hogy nem hazudott, mert látta a boltját a belvárosban. Daniel pedig azt mondta, hogy az ő apukája tanító, amiről Bruno szintén tudta, hogy igaz, mert néha ő várta Danielt az iskola előtt, és azt is tudta, hogy náluk nagyobb fiúkat tanít, akiket jobb, ha a kisebbek messze elkerülnek. Martin apukája meg szakács, ami szintén igaz lehet, mert olykor ő is eljött a fiáért, és olyankor mindig fehér köpenyt viselt, afölött pedig kötényt, mintha csak néhány percre szaladt volna ki a konyhából. De amikor ők kérdezték Brunótól, hogy mit csinál az apja, és válaszolni akart nekik, rájött, hogy maga sem tudja. Csak annyit tudott, hogy a papa fontos ember, és hogy a Führernek nagy tervei vannak vele. Na meg hogy ő is fantasztikus egyenruhát visel. – Nagyon fontos feladat – mondta a mama pillanatnyi habozás után –, amelyhez nagyon megbízható emberre van szükség. Ezt, ugye, érted? – És muszáj mindnyájunknak vele menni? – Persze. Nem kívánhatod, hogy a papa egyedül legyen az új állomáshelyén. Szörnyen hiányoznánk neki. – Hát… nem – rázta a fejét Bruno egy kicsit bizonytalanul. – Ki hiányozna neki legjobban? Én vagy Gretel? – Egyformán hiányoznátok neki mind a ketten – felelte a mama, aki erősen hitt abban, hogy a gyerekek között nem szabad különbséget tenni. Ezzel egyébként Bruno is egyetértett, főleg azért, mert tudta, hogy igazából ő a kedvence. – De mi lesz a házunkkal? – kérdezte. – Ki fog vigyázni rá, amíg mi nem leszünk itt? A mama sóhajtott, és úgy nézett körül a szobában, mintha attól félne, hogy többé sosem látja. Nagyon szép házban laktak. Öt szintje volt, ha az alagsort is beszámítjuk, ahol a szakácsnő főzött, Maria és Lars pedig az asztalnál ülve vég nélkül vitatkozott, és olyan szavakat vágtak egymás fejéhez, amilyeneket egyáltalán nem lett volna szabad használniuk. És ha még azt a kis manzárdszobát is hozzávesszük, amelynek ferde ablakából Bruno egyenesen a városra látott, ha lábujjhegyre állt és szorosan az ablakhoz tapadt. – Egy időre be kell zárnunk a házat – mondta a mama. – De majd egyszer visszajövünk… – És mi lesz a szakács nénivel? És Larsszal? Meg Mariával? – Ők is velünk jönnek. De elég a kérdésekből. Menj föl és segíts Mariának csomagolni. Bruno fölállt a székről, de nem ment sehova. Muszáj volt föltennie még néhány kérdést, mielőtt elintézettnek tekintené az ügyet. – Milyen messze van az a hely? Úgy értem, ahol a papának dolgoznia kell. Messzebb két kilométernél? – Jaj istenem! – kacagott a mama, ami egy kicsit furcsának tetszett, mert egyáltalán nem látszott jókedvűnek, és el is fordult, mintha nem akarná, hogy a fia lássa az arcát. – Igen, Bruno, messzebb van két kilométernél. Sokkal, de sokkal messzebb! Bruno szeme tágra nyílt, és még a száját is eltátotta. Karját ösztönösen széttárta, mint olyankor,
amikor nagyon meglepődött valamin. – Azt akarod mondani, hogy elutazunk Berlinből? – kérdezte, levegőért kapkodva. – Attól tartok, hogy így lesz – bólintott az anyja szomorúan. – Tudod, a papa beosztása… – De mi lesz a sulival? – szakította félbe Bruno, noha tudta, hogy nem illik, de azt gondolta, most az egyszer nem veszik zokon tőle. – És mi lesz Daniellel és Karllal meg Martinnal? Honnan fogják tudni, hogy hol vagyok, ha játszani akarnak velem? – Egy időre el kell búcsúznod a barátaidtól. De biztos vagyok benne, hogy nemsokára viszontlátod őket. És légy szíves, ne vágj közbe, amikor hozzád beszélek – tette hozzá, mert amit mondott, lehet, hogy egy kicsit furcsa és kellemetlen, de ez nem ok arra, hogy Bruno megszegje az udvariasság szabályait, amelyekre mindig nagy súlyt helyeztek a családban. – El kell búcsúznom tőlük? – visszhangozta Bruno döbbenten. – Búcsúzzam el? – kérdezte másodszor is, úgy erőltetve ki szájából a szavakat, mintha a szájpadlásához ragadtak volna, s képtelen lenne lenyelni őket. – Búcsúzzam el Danieltől és Martintól meg Karltól? – kérdezte immár harmadszor, s a kérdés mármár kiabálásnak tetszett, ami végképp tilos volt az otthonuk falai között. – De hát ők a legjobb barátaim! – Majd lesznek új barátaid – legyintett a mama. Mintha olyan könnyű lenne három új jó barátot szerezni! – De egy csomó közös tervünk van! – tiltakozott Bruno. – Terveitek? – vonta föl a mama a szemöldökét. – Miféle tervek? – Hosszú – bujt ki a válasz alól Bruno, mert semmiképpen nem számolhatott be a terveikről, amelyek egy részéről tudta, hogy jókora kalamajkát idéznek majd elő. Hiszen már csak néhány hét, és vége a tanításnak, kezdődik a vakáció, amikor sor kerülhet a tervek megvalósítására. – Sajnálom, Bruno, de kénytelen leszel várni a terveiddel. Nincs más választásunk… – De anya! – Fejezzük be a vitát, kisfiam! – torkolta le a mama, s fölállt, ezzel is jelezve, hogy komolyan gondolta, amikor azt mondta, hogy fejezzék be. – Ami azt illeti, a múlt héten éppen amiatt panaszkodtál, mennyire más lett Berlin. – Csak az nem tetszik, hogy nem szabad este villanyt gyújtani. – Senkinek se szabad. Így vagyunk biztonságban. És ki tudja, talán ott, ahova megyünk, kevesebb veszély fenyeget bennünket. De most menj föl, és segíts Mariának a csomagolásban. Egy bizonyos valaki miatt nincs annyi időnk a készülődésre, mint szerettem volna. Bruno bólintott, és kedvetlenül kiment a szobából. Tudta, hogy azon a „valakin” a mama a papát érti, de csak neki szabadott így említenie. Fél kezével a korlátot fogva, lassan fölballagott a lépcsőn, s közben azon töprengett, hogy vajon az új helyen lévő új lakásban is lesz-e ilyen szép, hosszú lépcső, amelynek korlátján le lehet csúszni. A mostaniban ugyanis a tetőtéri kis szobából – ahol az ablakból, lábujjhegyre állva és szorosan az ablakhoz tapadva, szinte egész Berlint látni lehetett – egészen a földszinti hatalmas, kétszárnyú tölgyfaajtóig ért a lépcső. És Bruno mindennél jobban élvezte, ha odafenn fölülhetett a korlátra, és sutty, lecsúszhatott a földszintig, elszáguldva a papa és a mama hálószobája és az óriási fürdőszoba mellett, ahova semmi szín alatt nem volt szabad belépnie, majd még egy emelettel lejjebb, ahol az ő és Gretel szobája és a kisebbik fürdőszoba található, amelyet viszont állítólag nem ártana a megszokottnál sűrűbben használnia. Majd még lejjebb, a földszintre, ahol véget ér a lépcső s vele együtt a korlát is, aminek következtében vagy sikerül megállnia a lábán, vagy a fenekére huppan, ami nem olyan nagy baj, sőt. És kezdheti elölről. Igen, ebben a házban kétségtelenül a legjobb a lépcsőkorlát. Na meg az, hogy nagyapa és a
nagymama olyan közel lakik hozzájuk. Erről eszébe jutott, hogy vajon ők is velük jönnek-e a papa új állomáshelyére. Valószínűleg, hiszen nem lehet őket magukra hagyni itt, Berlinben. Gretelre semmi szükség, ő egy Reménytelen Eset; sokkal könnyebb lenne mindenkinek, ha itt maradna és vigyázna a házra, ezzel szemben nagyapa és a nagymama… Ők egészen mások. Bruno lassan ballagott fölfelé, de mielőtt bement a szobájába, még egyszer lenézett a földszintre, és azt látta, hogy a mama is eltűnik a papa dolgozószobájában, amely szemben van az ebédlővel, és amelybe Soha és Semmilyen Körülmények Között nem volt szabad betennie a lábát. Hallotta, hogy hangosan vitatkozik valamin a papával. Egészen addig vitatkoztak, amíg a papa hangja túl nem harsogta a mamáét, ami egyúttal azt jelentette, hogy vége a vitának. Azután valamelyikük becsukta a dolgozószoba ajtaját, úgyhogy Bruno nem hallott semmit, ezért azt gondolta, jobb, ha ő is bemegy a maga szobájába, és átveszi a csomagolást Mariától, különben képes egyszerűen kidobálni a holmiját a szekrényből. Még azokat is, amelyeket egészen hátra dugott, és amelyekhez senkinek semmi köze, mert csakis az övéi.
2. FEJEZET Az új ház Amikor Bruno meglátta az új házukat, tágra nyitotta a szemét, eltátotta a száját, és szokása szerint széttárta a karját. Az egész tökéletes ellentéte volt a régi otthonuknak. Egyszerűen nem hitte el, hogy ezután csakugyan itt fognak lakni. A berlini házuk egy csendes utcában állt, s tőle jobbra és balra az övékéhez hasonló méretű házak sorakoztak, amelyeket szívesen nézegetett, mert majdnem olyanok voltak, mint az övéké, és amelyekben más fiúk is laktak, akikkel szívesen játszott együtt (ha jó barátnak számítottak), vagy inkább elkerült (mert esetleg a rövidebbet húzta volna). Az új ház azonban teljesen egyedül állt egy kietlen, elhagyatott helyen, ami azt jelentette, hogy más családok nem laknak itt, tehát olyan fiúk sem – akár jó barátok, akár nem –, akikkel játszani lehetne. A berlini házuk óriási volt ehhez képest, és noha kilenc éve laktak benne, még mindig fölfedezett benne olyan zugokat, amelyeket még nem tapasztalt ki teljesen. Sőt egész szobák is akadtak – például a papa dolgozószobája –, ahova Soha és Semmilyen Körülmények Között nem volt szabad bemenni. Az új háznak azonban csak három szintje volt: a földszint az ebédlővel és a konyhával meg a papa új dolgozószobájával (amelyre feltehetően ugyanaz a tilalom vonatkozik, mint a régire), az emelet három hálószobával és egyetlen fürdővel, és az alagsor, ahol a személyzet lakik. A berlini házukat más, hasonlóan nagy házakkal beépített utcák vették körül, és ha az ember elindult a belváros irányába, mindig egy sereg emberrel találkozott, akik meg-megálltak egymással beszélgetni, vagy csak siettükben odakiáltottak a másiknak, hogy most nincs idejük, mert ezernyi elintéznivaló vár rájuk. És voltak fényes kirakató üzletek és zöldséges meg gyümölcsös bódék lapos rekeszekben magasra halmozott káposztával, sárgarépával, karfiollal és kukoricával, sőt némelyikben még póréhagymát, gombát, céklát és kelbimbót is árultak, másutt pedig salátát és zöldbabot, meg cukkinit és pasztinákot. Olykor szívesen megállt ezek előtt a bódék előtt, behunyta a szemét és mélyeket szippantott a levegőből, egészen addig, amíg szédülni nem kezdett ettől a mámorítóan édes illategyvelegtől. Itt, az új ház körül azonban nem voltak se más utcák és házak, se ráérősen sétáló vagy siető emberek. Üzletek és zöldséges meg gyümölcsös bódék pedig végképp nem voltak. Amikor behunyta a szemét, nem érzett mást, mint ürességet és hideget – mintha a világ legelhagyatottabb helyén lett volna. A nagy Semmi közepén. Berlinben asztalokat raktak ki az utcára, és jó időben, amikor Karllal, Daniellel és Martinnal hazafelé tartott az iskolából, férfiak és nők ültek ezeknél az asztaloknál, gyöngyöző italokat szívtak szalmaszállal, és hangosan nevettek. Jópofa embereknek kellett lenniük, mert nem számított, miről van éppen szó, valamelyikük mindig nevetett. Az új házban azonban volt valami, ami azt a sejtést keltette Brunóban, hogy itt még soha senki nem nevetett, mert egyszerűen nincs min nevetni; itt nincs, ami bárkit is jó kedvre derítene. – Szerintem nem volt jó ötlet – mondta Bruno alig néhány órával azután, hogy megérkeztek, és Maria fönt a koffereiket csomagolta ki. (Nem Maria volt az egyetlen személyzet az új házban, három másik is akadt: három csontsovány nő, akik csak suttogva szóltak egymáshoz. Volt még egy öregember is, akinek, mint mondták, az a dolga, hogy mindennap házhoz szállítsa a zöldféléket és fölszolgáljon a vacsoránál; Bruno őt is roppant szerencsétlennek, ugyanakkor mintha egy kicsit haragosnak látta volna.) – Nem engedhetjük meg magunknak a mérlegelés luxusát – mondta a mama, miközben kinyitott egy jókora dobozt, amelybe azt a hatvannégy darabból álló pohárkészletet csomagolták, melyet a
nagymamától és nagyapától kapott, amikor hozzáment a papához. – Mások döntenek helyettünk. Bruno ezt nem értette, ezért úgy tett, mintha nem is hallotta volna. – Szerintem nem volt jó ötlet – ismételte meg az előbbi mondatot. – Az volna a legjobb, ha elfelejtenénk az egészet, és máris visszamennénk. Vegyük úgy, mint egy rosszul végződött kísérletet – tette hozzá; ezt a kifejezést nemrég hallotta, és annyira tetszett neki, hogy elhatározta, minél gyakrabban fogja használni. A mama elmosolyodott, és a kezében lévő két poharat óvatosan letette az asztalra. – Én tudok egy jobb mondást. Ez pedig így hangzik: minden rosszban van valami jó. – Hát… az nem biztos. Szerintem azt kellene mondanod a papának, hogy meggondoltad magad, és… ha ma még itt is kell maradnunk, és itt kell vacsoráznunk, meg aludnunk is, mert mindnyájan fáradtak vagyunk, de ha holnap korán felkelünk, délutánra már vissza is érünk Berlinbe. A mama sóhajtott. – Miért nem mész föl segíteni Mariának a kicsomagolásban? – kérdezte. – Mi értelme kicsomagolni, ha úgyis… – Kérlek, Bruno! – A mama szemmel láthatóan nem azért haragudott, mert félbeszakították, hanem valami más okból. – Megérkeztünk, itt vagyunk, és a belátható jövőben ez lesz az otthonunk, úgyhogy legjobb, ha a dolgot a jó oldaláról nézzük. Megértetted? Bruno nem tudta, mit jelent az, hogy „a belátható jövőben”, és ezt meg is mondta. – Azt jelenti, hogy mostantól itt fogunk lakni, és kész. Brunónak hirtelen megfájdult a gyomra, és mintha valami nőni kezdett volna a belsejében, ami majd kikívánkozik, ezért elkezd fölfelé kúszni onnan a mélyből, és amikor fölér, megállíthatatlanul kitör belőle. Szörnyen nagy hiba ez az egész, amiért majd nagy árat kell fizetniük. Nem szólva arról, hogy nem is tisztességes… Vagy ami még rosszabb: elsírja magát. Nem értette, hogy eshetett meg vele ilyesmi. Az egyik nap még tökéletesen elégedett volt, játszott a három jó barátjával vagy otthon egymagában, lecsúszott a lépcsőkorláton, lábujjhegyre állt, hogy ellásson egészen Berlin belvárosáig, most pedig itt gubbaszt ebben az utálatos, rideg házban három idegen cseléd és egy szerencsétlen, ugyanakkor haragos inas társaságában, és nem úgy fest a dolog, hogy akármelyiküknek is jó kedve lesz még egyszer az életben. – Bruno, légy szíves, menj föl és csomagold ki a holmidat. Most azonnal! – szólt rá a mama igencsak barátságtalan hangon, amiből tudta, hogy nincs apelláta, úgyhogy szó nélkül sarkon fordult. Erezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe, de keményen elszánta magát, hogy nem hagyja őket kibuggyanni. Fölment és körbefordult abban a reményben, hátha fölfedez valahol egy kis ajtót s amögött egy kamrát, amelyet földeríthet, de nem látott semmi effélét. Mindössze négy ajtó nyílt a folyosóról: kettő az egyik, kettő a másik oldalon: egy az ő szobájába, egy Gretelébe, egy a papa és a mama hálószobájába és egy negyedik a fürdőbe. – Ez nem otthon, és sosem lesz az – motyogta magában, és benyitott a szobájába. Elsőnek az ágyra halmozott ruháit vette észre. A könyvei és a játékai még nem voltak kicsomagolva a dobozokból, amiből sejteni lehetett, hogy Maria sincs éppen jó kedvében. – A mama felküldött segíteni – mondta halkan Bruno. Maria bólintott és arra a zsákra mutatott, amelybe a zokniit és az alsóruháit csomagolták. – Válogasd szét és rakd be szépen a fiókos szekrénybe – intett fejével a poros tükör mellett álló ormótlan bútordarab felé. Bruno sóhajtott és kinyitotta a zsákot, amely színültig volt fehérneművel. Egyszerre leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy belemásszon, és amikor előbújik, derüljön ki, hogy csak álom volt az egész.
– Te mit gondolsz erről, Maria? – kérdezte hosszú szünet után, mert mindig szerette és családtagnak tekintette annak ellenére, hogy a papa újra meg újra elmondta, hogy csak egy cseléd, aki ráadásul túl van fizetve. – Miről? – Erről – mondta úgy, mintha a világ legnyilvánvalóbb dolga lenne. – Hogy ide kellett jönnünk. Nem gondolod, hogy nagy hiba volt? – Ezt nem az én dolgom megítélni, Bruno úrfi – mondta Maria. – Az édesanyja bizonyára elmagyarázta, hogy az édesapja munkája és… – Unom már, hogy örökké az apám munkájáról beszélnek! – vágott közbe Bruno. – Másról se hallok tegnap óta. Hogy az apám munkája így, az apám munkája úgy… Ha a papa munkája miatt el kell költöznünk otthonról, és el kell válnom a három jó barátomtól, és nem csúszhatok le többé a lépcsőkorláton, akkor nem ártana, ha a papa is meggondolná, ér-e ennyit a munkája. Nincs igazam? Ebben a pillanatban reccsenés hallatszott a folyosó felől. Bruno kinézett, és azt látta, hogy a mama és a papa szobájának résnyire kinyílik az ajtaja. Egy másodpercre megdermedt, és moccanni se mert. A mama még mindig lent volt, ami azt jelentette, hogy a papa van odabent, és talán mindent hallott, amit ő az imént mondott. Lélegzetvisszafojtva figyelt, és lázasan törte a fejét, vajon kijön-e, és leparancsolja-e a földszintre, hogy komolyan beszéljen a fejével. A rés szélesebbre tágult, s megjelent benne egy alak. De nem a papa volt, hanem egy jóval fiatalabb, viszont alacsonyabb férfi. Ugyanolyan típusú, de kevésbé díszes egyenruhát viselt, és nagyon komolynak látszott. A szorosan a fejébe húzott sapka alól kitüremlő haja valószínűtlenül világos szőke volt. Egy dobozt tartott a kezében, és a lépcső felé indult vele, de amikor észrevette az őt figyelő kisfiút, megállt és tetőtől talpig végigmérte. Úgy, mintha még sosem látott volna gyereket, és nem tudná, mit kezdjen vele: falja föl, rugdossa le a lépcsőn, vagy ne törődjön vele? Végül egy aprót bólintott felé, és folytatta az útját. – Ki volt ez? – kérdezte Bruno. A fiatalember olyan komoly képet vágott, hogy azt gondolta róla, nagyon fontos ember lehet. – Valószínűleg az édesapja egyik beosztottja – mondta Maria, aki a fiatalembert meglátva fölegyenesedett, kihúzta magát, és összetette a kezét, mintha imádkoznék. A szemét lesütötte, mintha attól félne, hogy ha ránéz, sóbálvánnyá változik. Csak akkor lazított a tartásán, amikor a katona elment. – Majd megismerkedünk velük. – Nem hiszem, hogy szeretni fogom – jelentette ki Bruno. – Olyan komolynak látszik. – Az édesapja is nagyon komoly. – Igen, de ő az apám. Az apák mindig komolyak. Mindegy, hogy zöldségkereskedők-e, vagy tanítók, vagy szakácsok – sorolta föl az általa ismert tekintélyes apákat. – És nem úgy nézett ki, mint egy apa, még ha nagyon komoly volt is. – Tudod, mind komoly munkát végeznek itt – jegyezte meg Maria sóhajtva. – Vagy legalábbis azt hiszik. De én a te helyedben kerülném a katonákat. – Mit lehet itt egyáltalán csinálni? – kérdezte Bruno szomorúan. – Még játszani is csak Gretellel lehet, abban pedig mi a jó? Hiszen egy Reménytelen Eset. Megint úgy érezte, hogy mindjárt elsírja magát, de most is megálljt parancsolt a könnyeinek – Maria előtt nem akart úgy viselkedni, mint egy csecsemő. Szemét lesütve körbenézett a szobában, hátha mégis talál benne valamit, ami felkelti az érdeklődését. De nem talált semmit. Egyszer csak észrevett az ajtóval szemközti falon egy ahhoz hasonló ablakot, mint amilyen a berlini házuk tetőterében volt. Csak ezt nem olyan magasra helyezték. Még lábujjhegyre se kell állnia ahhoz, hogy kilásson rajta.
Lassan odament, azt remélve, hogy talán egészen Berlinig ellát. Oda, ahol a házuk áll, s körülötte ott látja az ismerős utcákat. A járdára kitett asztalok körül emberek ülnek, gyöngyöző italokat isznak, és vidám történeteket mesélnek egymásnak. Lassan lépkedett, mert nem akart csalódni. De hát ez csak egy kisgyerek szobája volt, s alig néhány lépést kellett tennie az ablakig. Arcát az üveghez nyomta, es attól, amit látott, tágra nyílt a szeme. Eltátotta a száját, de a karját kétoldalt magához szorította, mert egyszerre átjárta a hideg és a félelem.
3. FEJEZET A Reménytelen Eset Bruno biztos volt benne, hogy sokkal okosabb lett volna Gretelt Berlinben hagyni, hogy vigyázzon a házra, hiszen itt csak bajt okoz. Az az igazság, hogy erről már számtalan esetben megbizonyosodott. Gretel három évvel volt idősebb nála, és amióta Bruno az eszét tudta, bármiről volt is szó, különösen ha olyasmiről, ami őket kettejüket érintette, mindig az övé volt az utolsó szó. Nem szívesen vallotta be magának, hogy egy kicsit tart tőle, de ha őszinte akart lenni magához – és mindig erre törekedett –, el kellett ismernie, hogy így van. Gretelnek, mint minden lánytestvérnek, volt néhány kellemetlen szokása. Először is, reggelente túl sok időt töltött a fürdőszobában, nem törődve azzal, hogy az öccse odakint toporog, mert sürgősen használnia kellene a vécét. Gretelnek nagy babagyűjteménye volt, melynek darabjait a szobája falaira erősített polcokon helyezte el, úgyhogy ha bement a nővéréhez, mindenfelől árgus szemek szegeződtek rá, s minden mozdulatát figyelték. Bruno biztos volt benne, hogy valahányszor a távollétében a kíváncsiságtól hajtva körülkémlel nála, minden cselekedetét megjegyzik s jelentik neki, miután hazajön. Amellett volt egy-két kellemetlen barátnője, aki élvezettel csúfolódott vele, amit ő biztos, hogy nem tett volna, ha történetesen ő az idősebb. Gretel kellemetlen barátnői azonban a jelek szerint semmit sem élveztek annyira, mint ha mindenféle csúfságot mondanak neki – persze csak akkor, ha se a mama, se Maria nem tartózkodik a közelben. – Bruno nem is kilenc-, hanem csak hatéves – mondogatta az egyik különösen undok lány éneklő hangon, s körültáncolta és rácsapott a fenekére. – Nem hat vagyok, hanem igenis kilenc! – tiltakozott Bruno, s megpróbált elszabadulni. – Akkor miért vagy ilyen kicsi? – ugratta a szörnyeteg. – Minden kilencéves nagyobb nálad. Ami, sajnos, igaz volt. Brunót roppant elkeserítette, hogy nem nőtt olyan nagyra, mint a többi osztálytársa. A legtöbbnek csak a válláig ért. Amikor együtt ment valahova Karllal, Daniellel és Martinnal, az emberek néha az egyik fiú öccsének hitték, noha a korát tekintve igazából csak egy előzte meg, és ő is csak néhány hónappal. – Mégsem lehetsz több, mint hatéves – erősítgette a szörnyeteg. Bruno pedig elszaladt, és elszántan belekezdett a nyújtógyakorlatokba, azt remélve, egy szép napon arra ébred, hogy jópár centivel magasabb. Mindent összevetve, az egyik jó abban, hogy eljöttek Berlinből, az volt, hogy Gretel borzalmas barátnői nem kínozhatják többé. Talán ha kénytelen lesz hosszabb ideig – még akár egy hónapig is – itt maradni, csakugyan nő valamicskét, és amikor visszamennek, nem lesz okuk csúfolódni. Ezt nem árt az eszébe vésni, ha azt akarja, amit a mama ajánlott: megkeresni a rosszban azt, ami jó. Kopogás nélkül rontott be Gretel szobájába, ahol a nővére éppen a babagyűjteményét helyezte el a polcokon. – Mit keresel itt? – förmedt rá az öccsére sarkon perdülve. – Még mindig nem tanultad meg, hogy kopogás nélkül nem illik belépni egy hölgy szobájába? – Remélem, nem hoztad magaddal az összes babádat – mondta Bruno, aki többnyire nem válaszolt a nővére kérdéseire, hanem inkább ő kérdezett. – Dehogynem. Csak nem képzeled, hogy otthon hagytam őket? Hiszen lehet, hogy hetekig itt kell maradnunk. – Hetekig? – kérdezte csalódottan az öccse, de titokban örült, mert már elkönyvelte magában, hogy
talán egy hónapig is itt kell rostokolniuk. – Gondolod? – Megkérdeztem apától, és ő azt felelte, hogy a belátható jövőben ez lesz az otthonunk. – Mit jelent az, hogy „a belátható jövőben”? – kérdezte Bruno, és leült az ágy szélére. – Azt, hogy néhány hétig – válaszolta Gretel okosnak szánt bólintás kíséretében. – Legkevesebb háromig. – Akkor jó. Az egy hónapnál biztos jobb a belátható jövő. Utálok itt lenni. Gretel ránézett és azon kapta magát, hogy most az egyszer egyetért az öccsével. – Tudom, mi jár az eszedben. Tény, hogy nem valami szép hely. – Nem szép? Borzalmas. – Szerintem is. De ha egy kicsit kipofozzuk a házat, talán nem lesz ilyen csúf. Apa azt mondta, hogy akik előtte voltak Auschwitzban, hamar máshova kerültek innen, úgyhogy nem volt idejük kicsinosítani. – Auz-vicc? – kerekítette el a szemét Bruno. – Mi az, hogy Auz-vicc? – Nem Auz-vicc, hanem Auschwitz. Ez a neve ennek a helynek – magyarázta Gretel. Bruno eltöprengett. Nem látott semmilyen feliratot se kint, se a kapun. Igaz, hogy a berlini házuknak se volt neve; csak úgy hívták, hogy a 4-es számú ház. – De mit jelent? – Nem tudom, csak sejtem, hogy akik apa előtt itt voltak, nem végeztek jó munkát, ezért máshova helyezték őket, és olyasvalakit küldtek a helyükbe, aki majd rendet csinál. – Vagyis a papát. – Úgy van – bólintott Gretel, aki mindig úgy gondolt az apjára, mint aki minden feladatát kitűnően látja el, sosem haragszik, és mindig ad neki jóéjszakát-puszit, mielőtt fölküldené aludni. Ha Bruno nem lett volna olyan elkeseredett a költözés miatt, bevallja magának, hogy a papa vele is ezt teszi minden este. – Most pedig légy szíves, szállj le az ágyamról! Bruno leugrott az ágyról, és a szőnyegre huppant, amitől nagyot reccsent az alatta lévő padló. El is határozta, hogy jobb, ha nem ugrál, mert még megreped a dobhártyája. – Nem szeretek itt lenni – jegyezte meg századszor. – Tudom. De nem tehetünk ellene semmit. – Hiányzik Karl és Daniel, meg Martin. – Nekem is hiányzik Hilda meg Isabel és Luise – mondta Gretel, s Bruno megpróbálta eszébe idézni, melyik is volt közülük a szörnyeteg. – A többi gyerek nem látszik valami barátságosnak – jegyezte meg Bruno, mire Gretel azonnal abbahagyta a babák rakosgatását, hátrafordult és döbbenten bámult rá: – Mit mondtál? – Azt, hogy a többi gyerek nem látszik valami barátságosnak. – A többi gyerek? – visszhangozta zavartan Gretel. – Miféle gyerekek? Én egyetlen gyereket se láttam. Bruno körülnézett a szobában. Itt is volt ablak, de Gretel szobája az övével szemben, a folyosó másik oldaláról nyílt, úgyhogy az ellenkező oldalra nézett. De azért látszólag közönyösen, kezét zsebre vágva, lassan odament, s igyekezett nem nézni a nővérére. – Bruno! Mi a csudát művelsz? Elment az eszed? Az öccse továbbra is kerülte a tekintetét, és addig nem állt meg, amíg az ablakhoz nem ért, amely szerencsére szintén elég alacsonyan volt, úgyhogy ágaskodás nélkül is kilátott rajta. Kinézett és azt az autót látta, amelyen ideérkeztek, meg még hármat-négyet, amely valószínűleg a papa beosztottjaié volt, akiknek némelyike ott állt az autók mellett cigarettázva és nevetgélve, de közben idegesen föl-
fölnéztek a házra. Az autókon túl a kocsifelhajtó látszott, s annak végén egy erdő, amelyet majd nem árt felderíteni. – Bruno, volnál szíves elmagyarázni, mit értettél a legutóbbi mondaton? Az öccse eleresztette a füle mellett a kérdést. – Van ott egy erdő… – Bruno! – sziszegte Gretel, és olyan gyorsan ment oda hozza, hogy elugrott az ablak elől, a falnak vetette a hátát, és úgy tett, mintha nem tudná, miről beszél a nővére. – Azt mondtad, hogy a többi gyerek nem látszik valami barátságosnak. – Nem is – rázta a fejét Bruno, aki senkit sem akart a látszat alapján megítélni, mert újra meg újra ezt hallotta a mamától. – De miféle többi gyerek? És hol vannak? Bruno elmosolyodott és az ajtóhoz ment, jelezve, hogy kövesse. Gretel sóhajtott, letette a kezében lévő babát az ágyra, de meggondolta magát, újra fölvette és a melléhez szorította, s az öccse után ment. A küszöbön majdnem feldöntötte Maria, aki ugyanakkor sietett ki a szobából, maga elé tartva valamit, ami erősen hasonlított egy döglött egérre. – Ott kinn vannak – mondta Bruno, aki egyenesen az ablakhoz ment és kinézett rajta. Nem fordult hátra, hogy lássa, ott van-e Gretel; sokkal jobban érdekelték a gyerekek. Gretel még mindig az ajtóban állt, pedig nagyon kíváncsi volt, de valahogy elbizonytalanította az, ahogy az öccse beszélt és nézett kifelé. Bruno még egyszer sem tudta becsapni, és biztos volt benne, hogy most sem csapja be, de valahogy nem volt biztos benne, hogy ő is látni akarja-e azokat a gyerekeket. Idegesen nyelt egyet, és azért imádkozott magában, hogy csakugyan térjenek vissza Berlinbe a belátható jövőben, nem pedig egy hónap múlva, ahogy Bruno gondolta. – Nem akarod látni őket? – kérdezte ő hátrafordulva s látva, hogy a nővére még mindig az ajtóban áll, magához szorítja a babáját, s vékony, szőke copfjai szinte kínálják magukat arra, hogy megrángassa őket. – Dehogynem – felelte Gretel, és habozva megindult fel. – Állj felre – tolta odébb a könyökével. Derűs nyári idő volt ezen az első itt töltött délutánon, s nap éppen akkor bújt elő újra egy felhő mögül s tűzött a szemébe, amikor kinézett az ablakon, de a következő pillanatban újra elbújt, és Gretel akkor meglátta azt, amiről az öccse beszélt az imént.
4. FEJEZET Mit lehetett látni az ablakból? Kezdjük azzal, hogy nem is gyerekek voltak. Legalábbis nem mind. Voltak köztük kisebb-nagyobb fiúk, de apák és nagyapák is. Talán néhány nagybácsi is akadt. Meg akikkel mindenütt találkozhat az ember: rokontalan, magányos férfiak. – Kik lehetnek? – kérdezte Gretel, és ugyanúgy eltátotta a száját, mint az öccse oly gyakran az elmúlt napokban. – És miféle hely ez? – Nem tudom – mondta Bruno, tőle telhetően ragaszkodva az igazsághoz. – Csak azt, hogy sokkal rosszabb, mint otthon. – És hol vannak a lányok? És az anyák? Meg nagyanyák? – Ők talán valahol másutt laknak – vélte Bruno. Ezt Gretel is valószínűnek tartotta. Nem akarta tovább nézni a látványt, de nem tudta levenni róla a tekintetét. Eddig csak a saját ablakából látható erdőt nézegette, amely egy kicsit sötét volt, de megfelelőnek látszott a piknikezésre, feltéve, ha van beljebb egy tisztás. Erről az oldalról azonban egészen más látvány tárult eléje. Pedig szépen kezdődött: közvetlenül Bruno ablaka alatt egy kertre lehetett látni. Szép, nagy kertre, tele csinosan elrendezett ágyásokba ültetett virágokkal, melyek talaját gondosan ápolták abban a meggyőződésben, hogy mindenhova kell valami szép. Olyasmi, mint egy gyertyaszál, amelyet a ködös lápon emelkedő komor vár ablakában gyújtanak meg egy sötét téli estén. A virágokon túl egy kikövezett rész következett, amelyre egy fapadot állítottak, s Gretel jól el tudta képzelni magát, amint ott ül a napon, és egy könyvet olvas. A pad támlájára fémlemezt erősítettek; a rávésett szöveget nem lehetett elolvasni ilyen messziről. A padot a ház felé fordították, ami furcsának tetszhetett volna, de ebben az esetben Gretel értette, hogy miért. A virágoskerttől és a fémlappal ellátott padtól úgy hatvan méterre minden megváltozott. A tetején befelé hajló, magas drótkerítés húzódott a ház egész hosszában, s a sarkokon elfordulva beleveszett a messzeségbe. Nagyon magas kerítés volt, még a házuknál is magasabb, és egymástól szabályos távolságban elhelyezett, távírópóznákra hasonlító faoszlopok tartották. A kerítést még jobban megemelte a tetején spirálisan megtekert szögesdrót. Gretelnek váratlanul elfacsarodott a szíve a mindenfelé meredező hegyes tüskék láttán. A kerítésen túl nem nőtt fű; valójában sehol nem látszott egy tenyérnyi zöld felület sem. Úgy rémlett, hogy homok borítja az egész területet, s ameddig el lehetett látni, hosszú, alacsony barakkfélék sorakoztak, köztük néhány kockaépülettel, a távolban pedig egy-két kémény. Gretel szóra nyitotta a száját, de rájött, hogy nem talál szavakat a döbbenete kifejezésére, úgyhogy azt tette, ami az egyetlen értelmes cselekedet volt ebben a helyzetben: újra becsukta. – Látod? – szólalt meg Bruno a szoba sarkából, és nagyon meg volt elégedve magával. Akármi is az ott kint, s akárkik legyenek is ott, ő vette észre elsőnek, és bármikor láthatja, mert ott van az ő, nem pedig a nővére ablaka alatt. Tehát csakis az övé. – Nem értem – mondta Gretel. – Ki a csuda építhetett egy ilyen ronda telepet vagy mit? – Tényleg ronda – bólintott Bruno egyetértően. – Szerintem azok a házak mind földszintesek. Nézd, milyen alacsonyak! – Modern stílus – jelentette ki Gretel. – De apa mindent utál, ami modern. – Akkor ezek se nagyon tetszhetnek neki. – Nem hát. – Gretel még mindig kifelé bámult. Tizenkét éves múlt, és az osztály eszének tartottak,
úgyhogy összepréselte az ajkát, ráncokba gyűrte a homlokát és megerőltette az agyát, hogy megfejtse az elébe táruló rejtvényt. Csak egy magyarázatot tartott elképzelhetőnek: ez itt az úgynevezett vidék. – A vidék? – Csak ez lehet a magyarázata. Amikor otthon vagyunk, a városban vagyunk. Ezért van ott olyan sok ember, meg olyan sok ház, és tele vannak az iskolák, és amikor szombat délután hazajövünk a belvárosból, minduntalan belénk ütköznek és meglöknek. – Hát igen – bólintott Bruno, aki megpróbálta követni a nővére gondolatmenetét. – De a földrajzórán azt tanultuk, hogy vidéken, ahol a gazdák meg az állatok élnek, és ahol az élelem terem, óriási területek vannak, ahonnan a városokba szállítják a megtermelt ennivalókat. – Megint kinézett az ablakon az eléje táruló hatalmas síkságra és a hosszú barakkfélék között húzódó utcákra. – Ez is olyan hely lehet. Vidék. És ez itt talán a nyaralónk – tette hozzá reménykedve. Bruno utánagondolt, majd megrázta a fejét. – Nem hiszem – jelentette ki mély meggyőződéssel. – Még csak kilencéves vagy, honnan is tudhatnád? Majd ha annyi idős leszel, mint én, jobban megérted ezeket a dolgokat. – Lehet. – Bruno is tudta, hogy fiatalabb, de azzal nem értett egyet, hogy emiatt butább is. – De ha úgy van, ahogy mondod, és ez itt a vidék, hol vannak az állatok? Gretel felelni akart, de nem jutott megfelelő válasz az eszébe, ezért inkább újból kinézett az ablakon, hogy megkeresse az állatokat. De egyet se sikerült felfedeznie. – Ha ez egy gazdaság, teheneknek és malacoknak, meg lovaknak és bárányoknak kellene lenni benne. Nem szólva a kacsákról és a csirkékről. – De nincsenek – ismerte el Gretel. – És ha élelmet termesztenének, ahogy mondtad – folytatta Bruno, roppant élvezve a fölényét –, akkor sokkal jobban meg kellene, hogy legyen művelve a föld, nem gondolod? Ebben a porban aligha terem meg bármi is. Gretel újból odanézett és bólintott, mert nem volt annyira buta, hogy ragaszkodjék az igazához, amikor minden ellene szól. – Lehet, hogy mégsem egy gazdaság. – Nem hát. – Ami azt jelenti, hogy ez mégsem vidék. – Szerintem se. – És ez a ház se a nyaralónk – összegezte Gretel. – Nem. – Bruno leült az ágyra, és egy pillanatig arra gondolt, bárcsak a nővére is leülne mellé, magához ölelné és azt mondaná, hogy ne féljen, minden jóra fordul, előbb-utóbb meg fogják kedvelni ezt a helyet, és nem kívánkoznak vissza Berlinbe. De Gretel még mindig kifelé nézett, s ezúttal nem a virágokra, nem a kikövezett részre a paddal, sőt nem is a magas szögesdrót kerítésre s a mögötte sorakozó alacsony épületekre meg a kéményekre, hanem az emberekre. – Kik azok az emberek? – kérdezte halkan, de mintha nem Brunótól várta volna a választ, hanem valaki mástól. – És mit csinálnak ott? Bruno fölkelt az ágyról, és most álltak először egymás mellett, s néztek ki arra, ami a házuktól alig száz méterre történik. Amerre néztek, mindenhol embereket láttak: magas vagy alacsony, öreg vagy fiatal embereket. Egyesek csoportokba verődve, karjukat lógatva, mozdulatlanul álltak, és igyekeztek fölemelni a fejüket, amikor egy katona, száját kinyitva, majd becsukva (rájuk kiáltott?) Elmasírozott mellettük.
Mások targoncákat toltak a telep egyik feléből a másikba. Néhányan a házak mellett álltak, s összehúzták magukat, mint akik nem akarják, hogy észrevegyék őket. Olyanok is akadtak, akik már katonáskodtak, és sokuknak be volt kötve a feje. Némelyek vállán ásó volt, s őket a katonák elvezették oda, ahol már nem lehetett látni őket. A testvérek több száz embert láttak, de annyi sok barakkféle épület volt a telepen – amely különben is olyan messzire nyúlt, hogy nem látták a végét –, hogy akár több ezren is lehettek. – És ilyen közel laknak hozzánk – jegyezte meg Gretel. – Berlinben mindössze hat ház volt az utcánkban, most meg ilyen sok. Miért fogadott el apa egy ilyen ronda helyen lévő állást, ahol ráadásul ilyen rengeteg a szomszéd? Sehogy se értem. – Odanézz! – szólt Bruno. Gretel követte az ujját, és azt látta, hogy egy távoli épületből egy csapat gyerek jön elő, s nyilván a katonák ordítozása miatt szorosan összebújnak. Ekkor az egyik katona odament hozzájuk, és szétlökdöste őket, mire azt tették, amit nyilván a katona követelt tőlük: gyorsan sorba álltak. A katonák röhögve megtapsolták őket. – Afféle próba lehet – állapította meg Gretel, figyelmen kívül hagyva, hogy egyes gyerekek, még a vele egykorúnak látszók is, mintha sírnának. – Mondtam, hogy gyerekek is vannak – jegyezte meg Bruno. – De nem olyanok, akikkel én szívesen játszanék – jelentette ki határozottan a nővére. – Elég mocskosnak látszanak. Hilda, Isabel és Luise minden reggel megfürdik. Ahogy én is. De azok ott úgy néznek ki, mint akik soha életükben nem fürödtek. – Lehet, hogy nincs is fürdő. – Ne légy buta! – förmedt rá Gretel annak ellenére, hogy újra meg újra figyelmeztették, ne nevezze butának az öccsét. – Miféle emberek azok, akiknek nincs fürdőszobájuk? – Nem tudom. Lehet, hogy meleg víz se jut nekik? Gretel még néhány másodpercig nézett kifelé, majd összerázkódott és gyorsan elfordult. – Visszamegyek a szobámba, és a helyükre rakom a babáimat. Onnan legalább szebb a kilátás. – Ezzel kiment, s becsukta maga mögött a szobája ajtaját, de nem kezdett hozzá azonnal a babái helyrerakásához. Ehelyett leült az ágyra. Egymást kergették fejében a gondolatok. Ugyanígy volt vele az öccse, aki viszont még mindig a távolban nyüzsgő embereket figyelte: a kisebb-nagyobb fiúkat, az apákat és nagyapákat meg nagybácsikat, meg a jelek szerint rokontalan magányosokat. És csak most tudatosodott benne, hogy valamennyien egyforma ruhát viselnek: szürke, csíkos pizsamát és szürke, csíkos sapkát. – Milyen furcsa – motyogta, mielőtt elfordult.
5. FEJEZET Soha és Semmilyen Körülmények Között Csak egyet tehetett: beszél a papával. A papa nem velük jött el Berlinből ezen a reggelen az autóval: már néhány nappal korábban, azon az estén elutazott, amelyen az iskolából hazatérő Bruno a szobájában találta Mariát, aki a holmiját szedegette elő a szekrényből, azokat is beleértve, amelyeket egészen hátra dugott. A következő napokban a mama, Gretel, Maria, a szakácsnő, Lars és Bruno minden idejét azzal töltötte, hogy becsomagolja a holmiját és fölpakolja arra a nagy teherautóra, amely idehozta azokat az új, auz-vicci otthonukba. Azon az utolsó reggelen, amikor a házuk teljesen üresnek látszott, és egy csöppet se hasonlított igazi otthonra, az utolsó dolgaikat is bőröndökbe csomagolták, és egy nagy, hivatali autó, az elején vörös-fekete zászlóval, megállt a kapujuk előtt, és kivitte őket a pályaudvarra. Utolsónak a mama, Maria és Bruno lépett ki a házból, és egyedül Bruno vette észre, hogy a mama megállt – ahogy különben ő is, hogy még egy utolsó pillantást vessen az üres halira, ahol oly sok boldog órát töltöttek el. Ahova decemberben a karácsonyfát állították, ahol a téli hónapokban az esernyőiket hagyták, s ahol Brunónak hazajőve le kellett vetnie a sáros cipőjét (de sohasem vetette le). És ekkor a mama megcsóválta a fejét, és valami roppant furcsát mondott: – Sosem lett volna szabad meghívnunk a Führert vacsorára. Nem lett volna szabad hagyni, hogy mások akarata érvényesüljön. – Aztán még egyszer körbepillantott, és Bruno látta, hogy könnyek csillognak a szemében s összerázkódik, amikor észreveszi, hogy Maria figyeli. – Maria! – szólalt meg csodálkozva. – Azt hittem, hogy már az autóban van. – Máris megyek, asszonyom. – Nem úgy értettem – kezdte a mama, majd újból megcsóválta a fejét, és megint nekiveselkedett. – Nem szándékoztam… – Máris megyek, asszonyom – ismételte meg Maria, akinek nem kellett ismernie azt a szabályt, hogy a mamát nem szabad félbeszakítani, és sietve kiment, és az autóhoz szaladt. A mama fölgyűrte a homlokát, majd megvonta a vállát, mintha már minden mindegy lenne. – Gyere, Bruno – mondta. Megfogta a fia kezét, és bezárta maguk után az ajtót. – Reménykedjünk benne, hogy ha majd véget ér ez az egész, visszajöhetünk ide. A hivatali autó, elején a piros-fekete zászlóval, a pályaudvarra szállította őket, ahol egy távolabbi széles peron két oldalán lévő sínpárokon egy-egy szerelvény várt a beszálló utasokra. Mivel oly sok katona igyekezett a másik oldalon álló szerelvény felé, nem szólva arról, hogy a peron egy hosszú épületnél véget ért (melyben nyilván a jelzőőr tartózkodott), Bruno éppen csak egy pillantást vethetett a másik vagonsorra, mielőtt a családjával együtt beszállt egy nagyon kényelmesnek látszó kocsiba. Ebben alig néhányan ültek, úgyhogy rengeteg üres hely volt, és áradt belé a friss levegő, miután lehúzták az ablakot. Ha a két szerelvény ellenkező irányba menne, gondolta, lenne értelme a dolognak, de mind a kettőnek egyfelé volt az eleje. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy átszalad a peronon és szól a katonáknak, hogy az ő vonatukon sok az üres hely, de meggondolta magát: ha a mama nem is lenne mérges, Gretel biztos dühbe gurulna, ami sokkal rosszabb. Azóta, hogy Auz-viccba érkeztek, még nem látta az apját. Amikor a hálószoba ajtaja megnyikordult, azt hitte, a papa van odabent, de kiderült, hogy csak az a barátságtalan fiatal katona, aki olyan ridegen bámult rá az imént. Semerről se hallotta az apja rendszerint harsány hangját, sem a csizmája súlyos koppanásait a lenti padlón. De kellett, hogy emberek jöjjenek-menjenek, és miközben azon töprengett,
mi lenne a legjobb, hangos hangzavar ütötte meg a fülét, úgyhogy kiment és lenézett a korlát fölött. Odalenn nyitva volt a papa szobájának ajtaja, és egy öt emberből álló csoport állt előtte, jókedvűen nevetve és egymás kezét rázogatva. Középen állt a papa, és nagyon csinosan festett a frissen vasalt uniformisában. Sűrű, sötétbarna haja is frissen volt fésülve és beolajozva. Ahogy Bruno lenézett rá, egyszerre érzett félelmet és csodálatot. A többiek jóval kevésbé tetszettek. Messze nem voltak olyan jóképűek, mint a papa. Az uniformisukat se frissen vasalták, a cipőjük se ragyogott úgy, és a hangjuk se harsogott. Sapkájukat valamennyien a karjuk alá szorították, és úgy látszott, egymással versengve próbálják magukra vonni a papa figyelmét. Bruno fentről mindössze néhány mondatot tudott elkapni. – … hibát hibára halmoztak, mihelyt ide jöttek. Odáig fajult a dolog, hogy a Führernek nem volt más választása… – mondta az egyik. – … fegyelem! – így egy másik. – És hatékonyság! Negyvenkettő óta hiánycikk a hatékonyság, anélkül pedig… – … a számok világosan tanúsítják… – … ha még egyet építenénk, nem nehéz elképzelni, mit érnénk el… A papa fölemelte a kezét, mire azonnal csönd lett. Mint amikor a karmester leinti a zenekart. – Uraim – mondta, s Bruno ezúttal minden szót hallott, mert még nem született olyan ember, akinek a hangja egyformán elhallatszott egy bármekkora szoba mindkét végéig, mint a papáé. – Nagyra értékelem az ötleteiket és a bátorításukat. A múlt pedig nem számít. Új időszámítás kezdődik, de legyen ennek a kezdete a holnapi nap. Ma még szeretnék a családomnak segíteni, hogy mindenki megtalálja a helyét, különben súlyosabb gondokkal kellene szembenéznem itthon, mint odakint. Ugye, megértik? A többiek megint nevetésben törtek ki, és sorra kezet ráztak a papával. És mielőtt elmentek volna, felsorakoztak, mint a játékkatonák, s karjukat előre lendítették, úgy, ahogy a papa tanította Brunónak: a tenyér nyújtva s a kar rézsútosan maguk elé tartva, miközben elkiáltják azt a két szót, amelyre őt is megtanították, mondván, hogy ezzel kell válaszolni, ha bárki más így köszönti őt. Ezután elmentek, s a papa bevonult a dolgozószobájába, ahova Mindig és Minden Körülmények Között tilos volt belépni. Bruno lassan lement a lépcsőn, s egy pillanatig habozott az ajtó előtt. Szomorú volt, amiért a papa nem jött fel s nem üdvözölte azóta, hogy megérkeztek, de már sokszor elmagyarázták neki, hogy a papa nagyon elfoglalt, és nem szabad olyan ostobaságokkal zavarni, mint a köszönés. De a katonák elmentek, úgyhogy azt gondolta, semmi baj nem lehet abból, ha bekopog hozzá. Berlinben Bruno legföljebb tucatnyi esetben lépett be az apja dolgozószobájába, akkor is rendszerint azért, mert haszontalankodott, és komolyan kellett beszélni a fejével. Berlinben a dolgozószobára vonatkozó tilalom az egyik legfontosabb szabálynak számított, s Bruno nem volt olyan buta, hogy ne lássa be itt is az érvényességét. De mivel napok óta nem látták egymást, azt gondolta, nem veszik zokon tőle, ha most mégis bekopog. Úgyhogy óvatosan kopogott. Halkan és kétszer egymás után. Úgy látszik, a papa nem hallotta, mert senki nem jött az ajtóhoz, ezért még egyszer kopogott, ezúttal hangosabban, s ekkor meghallotta bentről az ismerős harsány hangot: – Szabad! Lenyomta az ajtó kilincsét és bement, szokás szerint tágra nyitott szemmel és eltátott szájjal, kezét az oldalához szorítva. A ház többi része egy kicsit sötét és sivár volt, és nem sok felfedeznivalót kínált, ez a szoba azonban egészen másképp festett. Kezdjük azzal, hogy nagyon magas volt, s a szőnyeg olyan puha, hogy Bruno azt hitte, elsüllyed benne. A falakat alig lehetett látni, mert szinte teljesen eltakarták a sötét mahagóni polcok, melyek, akárcsak Berlinben, itt is roskadoztak a
könyvektől. A szemközti falat a kertre néző, hatalmas ablakok törték meg, s a szoba közepén, a súlyos tölgyfa íróasztal mögött ott ült a papa, aki fölnézett az előtte lévő iratokról, amikor Bruno bejött, és széles mosolyra húzódott a szája. – Bruno! – Előjött az íróasztal mögül, s keményen megrázta a fia kezét; nem az a fajta ember volt, aki bárkit megölel, ahogy a mama és a nagymama szokta, akik az ölelést rendszerint még nedves puszikkal is megtoldották. – Kedves fiam! – Jó reggelt, papa! – viszonozta Bruno halkan; egy kicsit nyomasztotta a szoba pompája. – Később föl szándékoztam menni hozzátok. Előbb azonban beszélnem kellett az embereimmel, és meg kell írnom egy levelet is. Jól utaztatok? – Jól, papa. – Segítettél a mamának és a nővérednek a csomagolásban? – Igen, papa. – Akkor büszke vagyok rád – dicsérte meg az apja. – Ülj le, fiam. – Az íróasztallal szemben lévő öblös karosszékre mutatott. Bruno fölmászott rá; a lába nem érte el a padlót. A papa visszaült az íróasztal mögé, és várakozón nézett rá. Egy percig egyikük sem szólalt meg. Végül a papa törte meg a csöndet: – Nos? Mi a véleményed? – Mi a véleményem? Miről? – Az új otthonodról. Tetszik? – Nem – felelte gyorsan Bruno, mert mindig igyekezett őszinte lenni, és tudta, ha csak egy percig habozik, nem lesz bátorsága kimondani az igazat. – Szerintem haza kellene mennünk. A papa mosolya egy kicsit elhalványodott, s lepillantott a levélre, mielőtt újra fölnézett volna, mint aki alaposan fontolóra akarja venni a mondandóját. – Most itt vagyunk otthon – mondta végül szelíden. – Ez az új otthonunk. – De mikor mehetünk vissza Berlinbe? – Bruno érezte, hogy elfacsarodik a szíve. – Ott sokkal szebb. – Ugyan, ugyan… Ne erre gondoljunk. Az otthon nem egy épület, nem is egy utca vagy egy város. Az mind csak tégla és vakolat. Az otthon az, ahol a családunk van, nem igaz? – De, csak… – És most itt van a családunk. Itt, Auschwitzban. Ergo ez az otthonunk. Bruno nem értette, mi az az ergo, de nem is volt szüksége rá, mert kész válasza volt: – De nagyapa és a nagymama Berlinben van, és ők is a családunk. Úgyhogy ez mégsem lehet az otthonunk. A papa eltűnődött, majd bólintott. Sokáig hallgatott, mielőtt válaszolt volna. – Úgy van, Bruno, ők is a családhoz tartoznak. De te meg én, meg Gretel és a mama a legfontosabb családtagok, és mi most itt vagyunk. Auschwitzban. Ne légy már ilyen elkeseredett! – (Mert Bruno igencsak elkeseredettnek látszott.) – Még körül se néztél. Meglátod, tetszeni fog. – Nem – ellenkezett. – Bruno… – mondta a papa fáradt hangon. – Nincs itt Karl, se Daniel, se Martin, és nincsenek a közelben más házak, nincsenek utcák, se zöldséges bódék, se kávéházak a járdára kitett asztalokkal, és senki nem lökdösődik szombat délután. – Van úgy, hogy néha meg kell tennünk bizonyos dolgokat, mert nincs más választásunk – mondta a papa, és Bruno úgy vette észre, kezdi unni ezt a beszélgetést. – Attól tartok, hogy ez is egy ilyen eset. Ide szólított a munkám. Fontos munka. Fontos a hazánknak. Fontos a Führernek. Majd egyszer te is
megérted ezt. – Haza akarok menni – jelentette ki Bruno. Érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe, és semmire se vágyott jobban, mint hogy a papa fölfogja, milyen borzalmas hely ez az Auz-vicc, és belássa, hogy legjobb volna máris hazamenniük. – Be kell látnod, hogy most itt vagy otthon – mondta ehelyett, a fia csalódására. – És ez így lesz a belátható jövőben. Bruno egy pillanatra behunyta a szemét. Nem sokszor fordult elő az életében, hogy ennyire ragaszkodott a maga igazához, és még sosem próbálta ilyen makacsul rávenni az apját arra, hogy változtassa meg a véleményét. De hogy itt kelljen maradnia, és egy ilyen borzalmas helyen kelljen laknia, ahol nincs egy játszópajtása sem – ez túl sok volt neki. Amikor egy pillanattal később kinyitotta a szemét, azt látta, hogy a papa fölkelt a székről, megkerülte az íróasztalt és odaült mellé a másik karosszékbe. Kinyitott egy ezüst dobozt, kivett belőle egy cigarettát, és az asztalhoz ütögette, mielőtt meggyújtotta volna. – Emlékszem, amikor gyerek voltam – kezdte – , voltak bizonyos dolgok, amiket nem akartam megtenni, de amikor az apám azt mondta, hogy mindenkinek a javára válik, mégis megtettem. – Miféle dolgok? – kérdezte Bruno. – Már nem tudom – vonta meg a vállát az apja. – Nem számít. Gyerek voltam még, és nem tudtam, mi a jó. Például nem akartam otthon maradni és megírni a leckémet; ki szerettem volna menni és a barátaimmal játszani, ahogy te is. De ha most visszanézek, belátom, milyen csacsi voltam. – Akkor tudod, hogy érzek – jegyezte meg Bruno reménykedve. – Igen, de azt is tudom, hogy az apám, a te nagyapád jobban tudta, mi a legjobb nekem, és akkor jártam jobban, amikor ezt elfogadtam. Mit gondolsz, elértem volna ennyit az életemben, ha nem tanulom meg, mikor kell vitatkozni és mikor kell befogni a számat és engedelmeskedni a parancsnak? Te mit gondolsz erről? Bruno körülpillantott, s a szeme megállapodott egy másik ablakon, amelyen talán ki lehet látni arra borzalmas tájra. – Valami rosszat tettél? – kérdezte pillanatnyi szünet után. – Amiért megharagudott a Führer? – Én? – nézett rá meglepetten az apja. – Mi jut eszedbe? – Valami rosszat követtél el munka közben? Tudom, hogy mindenki szerint fontos ember vagy, és hogy a Führernek nagy tervei vannak veled, de miért küldött egy ilyen helyre, ha semmi olyat nem követtél el, ami miatt meg akart büntetni? A papa nevetésben tört ki, ami még jobban elkeserítette Brunót; semmi sem dühítette föl annyira, mint amikor egy felnőtt kinevette, mert nem tudott valamit, s különösen ha kérdéseket föltéve próbált eljutni az igazsághoz. – Te még nem értheted, milyen fontos ez a beosztás. – Hát… ha olyan jól végezted volna a munkádat, nem hiszem, hogy mindnyájunknak ott kellett volna hagynunk a szép házunkat és a barátainkat, és ide kellett volna jönnünk erre a borzalmas helyre. Szerintem mégis valami rosszat tehettél, úgyhogy oda kellene menned a Führerhez, és bocsánatot kérni tőle. Talán akkor nem haragudna rád. Ezek a szavak előbb buktak elő a szájából, mint hogy átgondolhatta volna, hogy épp ezt kell-e mondania, de hát ki lettek mondva, és nem lehetett őket visszaszívni. Idegesen nyelt egyet, majd néhány pillanatnyi hallgatás után fölpillantott az apjára, aki megkövült arccal nézett rá. Bruno megnyalta az ajkát és elfordult – nem mert a szemébe nézni. Néhány kínos pillanat elteltével az apja lassan fölállt, és a cigarettát a hamutartóba téve visszament az íróasztalhoz.
– Azon tűnődöm, hogy most nagyon bátor voltál-e – kezdte kis hallgatás után, mintha önmagával vitatkozna –, vagy csak tiszteletlen. – Nem úgy értettem… – Ne szólj közbe! – szakította félbe az apja, akire természetesen nem vonatkozott a család többi tagjára nézve kötelező szabályok egyike sem. – Nagyon is figyelemmel vagyok az érzelmeidre, Bruno, mert tudom, hogy ez a költözés nehezedre esett. Végighallgattam, amit mondtál, noha a fiatalságod és a tapasztalatlanságod képtelen dolgokat mondatott ki veled. Azt is észre kellett venned, hogy nem reagáltam rájuk. Most azonban eljött a pillanat, amikor egyszerűen el kell fogadnod, hogy… – Nem akarom elfogadni! – kiáltotta Bruno, s akaratlanul pislogni kezdett, mert őt is meglepte a hangereje. Enyhén megfeszítette az izmait, fölkészülve rá, hogy szükség esetén kiszaladjon. De úgy látszik, a papát semmi se bosszanthatta föl ezen a napon; ha őszinte akart lenni magához, be kellett vallania, hogy ritkán mérges, rendszerint nyugodt marad, hiszen úgyis mindig az történik, amit ő akar. Most is ahelyett, hogy rákiáltott vagy kikergette volna, megcsóválta a fejét, ezzel jelezve, hogy vége a vitának. – Menj a szobádba, Bruno – mondta olyan nyugodtan, hogy a fia tudhatta, hogy komolyan gondolja. Fölállt, s érezte, hogy a csalódás könnyeket csal a szemébe. Az ajtóhoz ment, de mielőtt kinyitotta volna, hátrafordult, hogy föltegyen még egy utolsó kérdést: – Papa… – Nem vagyok hajlandó… – kezdte az apja ingerülten. – Nem arról van szó – mondta gyorsan. – Csak kérdeznék még valamit. Az apja sóhajtott, majd intett, hogy kérdezzen, de azután nincs több vita. Bruno átgondolta a kérdést, mert pontosan akarta megfogalmazni, nehogy tiszteletlenül hangozzék. – Kik azok az emberek ott kinn? – kérdezte végül. Az apja oldalt billentette a fejét, és egy kicsit mintha zavarba jött volna a kérdéstől. – Katonák. Meg titkárnők. A munkatársaim. – Nem ők. Hanem azok, akiket az ablakomból látok. Azokban a messzi épületekben. És mind egyforma ruhát viselnek. – Ja, azok? – Az apja bólintott s enyhén elmosolyodott. – Azok… nos, azok nem emberek. – Nem? – Bruno nem tudta, mit ért ezen az apja. – Legalábbis nem úgy, ahogy mi értjük ezt a szót. De fölösleges aggódnod miattuk. Semmi közöd hozzájuk. Rendezkedj be az új otthonodban, és légy jó fiú. Csak ennyit kérek tőled. Fogadd el a helyzetet, és minden sokkal könnyebb lesz. – Igen, papa – bólintott Bruno, de nem volt elégedett a válasszal. Kinyitotta az ajtót, de az apja még visszahívta egy pillanatra, mintha elfeledkezett volna valamiről. Brunónak eszébe jutott, hogyan búcsúztak el tőle az imént a katonák, és összezárta a lábát, jobb karját a levegőbe lökte, és tőle telhetően mély, tiszta hangon elkiáltotta magát: – Heil Hitler! – Ami szerinte ugyanazt jelentette, mintha azt mondta volna, hogy „szerbuc, és jó délutánt!”
6. FEJEZET A túlfizetett Maria Néhány nappal később Bruno a szobájában hevert az ágyán, és a mennyezetet bámulta a feje fölött. A fehér festék megrepedezett és helyenként lepergett. Bezzeg a berlini házuk mindig makulátlan volt, mert a mama minden nyáron mesterembereket hívott, akik megjavították, amit kellett Ezen a bizonyos délutánon azon töprengett a pókhálószerű repedéseket bámulva, hogy vajon mi lehet mögöttük. Elképzelte, hogy bogarak laknak a festék és a plafon közötti résben, egyre tágítva a rést, és megpróbálnak akkora nyílást vágni, amelyen keresztülmászhatnak és kereshetnek egy ablakot, amelyen át kiszökhetnek a szabadba. Senki és semmi, még a bogarak se maradnak önszántukból Auz-viccban. – Minden borzalmas – mondta ki hangosan, mert még ha nem is volt itt senki, valahogy jobban érezte magát attól, hogy hangos szót hallott. – Gyűlölöm ezt a házat, gyűlölöm a szobámat! Még a falak színét is gyűlölöm. Az égvilágon mindent gyűlölök. Alighogy kimondta, Maria jött be, karján az ő kimosott, megszárított és kivasalt ruháival. Amikor meglátta őt az ágyon fekve, egy pillanatra megtorpant, de azután megbiccentette a fejét, és halkan odament a szekrényhez. – Szerbuc! – köszönt neki Bruno, noha egy cselédhez szólni nem ugyanaz, mint egy jó baráthoz, de mert senki sem volt a közelben, akivel elbeszélgethetett volna, még mindig több értelme volt, mint magában beszélni. Gretelnek nyomát se látta, és már amiatt kezdett aggódni, hogy belebolondul az unalomba. – Jó napot, Bruno úrfi! – köszönt vissza halkan Maria, miközben különválogatta az ingeket a nadrágoktól és az alsóneműtől, és más-más fiókokba és polcokra rakta őket. – Gondolom, éppolyan szerencsétlen vagy, mint én – mondta Bruno, mire Maria megfordult és úgy nézett rá, mint aki nem érti, mire gondol. – Emiatt itt. És mindentől – magyarázta fölülve, és körülmutatott: – Borzalmas, nem? Nem utálod te is? Maria szóra nyitotta a száját, majd ugyanolyan gyorsan be is csukta. Mint aki alaposan meg akarja fontolni, mit válaszoljon. A helyes szavakat kereste, de mielőtt kimondta volna, még egyszer átgondolta és elvetette őket. Bruno amióta az eszét tudta, ismerte őt: hároméves volt, amikor munkába állt náluk, és többnyire jól kijöttek egymással, de a lány semmit nem árult el neki a korábbi életéről. Csak végezte a munkáját, törölgette a bútorokat, mosta a ruháikat, segített a bevásárlásban és a főzésben, néha elkísérte őt az iskolába, majd érte is ment, főleg azelőtt, mert amióta betöltötte a kilencet, úgy döntött, elég idős ahhoz, hogy egyedül tegye meg az utat. – Nem tetszik magának itt? – kérdezte végül. – Nem tetszik? – nevetett föl kurtán Bruno. – Persze hogy nem tetszik! Szörnyű egy hely! Semmit se lehet csinálni, nincs kivel beszélgetni, nincs kivel játszani. Ne mondd, hogy te örülsz annak, hogy ide költöztünk! – Mindig élveztem a berlini ház kertjét – mondta Maria egy egészen más kérdésre válaszolva. – Egy-egy napos délutánon kiültem a tavacska mellé, és a fűzfa alatt ettem meg az uzsonnámat. Szépek voltak a virágok. Meg az az illat! Meg ahogy a méhek körülröpködték a virágokat, és sosem szúrtak meg, ha nem bántottam őket. – Eszerint te se szeretsz itt lenni. Éppolyan rossznak érzed, mint én. – Nem számit. – Mi nem számít? – Az, hogy én mit gondolok.
– Dehogynem számít – ellenkezett ingerülten Bruno. – Te is a családhoz tartozol. – Nem vagyok biztos benne, hogy az édesapja is így gondolja – mondta Maria, és megengedett magának egy mosolyt, mert meghatották a kisfiú szavai. – Téged ugyanúgy az akaratod ellenére hoztak ide, mint engem. Egy csónakban evezünk, amely még lyukas is. Egy pillanatig úgy látta, hogy Maria elárulja végre, mit gondol. A lány letette a holmi maradékát az ágyra, s a kezét ökölbe szorította, mint aki nagyon mérges valami miatt. A száját szóra nyitotta, de néma maradt, mint aki megijedt attól, amit mondani készült. – Kérlek, mondd meg! – könyörgött Bruno. – Ha mindnyájan rosszul érezzük magunkat, talán meg tudjuk győzni a papát, hogy vigyen haza bennünket. Maria egy kis időre elfordította a tekintetét, és szomorúan ingatta a fejét, mielőtt ismét a szemébe nézett volna. – Az édesapja tudja, mi a jó maguknak – mondta végül. – Ebben bíznia kell, Bruno úrfi. – De ha nem vagyok benne biztos! Szerintem szörnyű hibát követett el. – Akkor ezzel a hibával kell élnünk. – Ha én követek el hibát, megbüntetnek érte. – Brunót bosszantotta, hogy a gyerekekre vonatkozó szabályok nem érvényesek a felnőttekre, akik rájuk kényszerítették ezeket a szabályokat. – Buta papa – tette hozzá halkan. Maria szeme elkerekedett, s kezét ijedten a szája elé kapta. Körüllesett, hogy nem hallgatózik-e valaki, s nem hallotta-e, mit mondott Bruno. – Nem szabad ilyet mondania! Soha ne mondjon ilyet az édesapjáról! – Miért ne mondhatnék? – Bruno maga is szégyellte magát egy kicsit miatta, de nem volt hajlandó eltűrni, hogy megszidják, amikor az ő véleményére senki se kíváncsi. – Mert az édesapja jó ember. Nagyon jó ember. Mindnyájunkkal törődik. – Úgy, hogy idehoz az isten háta mögé? Szerinted ez a törődés? – Sok olyat tett az édesapja, amire büszke lehet. Ha ő nem lett volna, hol lennék én most? – Hol máshol, mint Berlinben? Egy szép házban dolgoznál, a fűzfa alatt uzsonnáznál, és a méhek zümmögését hallgatnád. – Nem emlékszik, mikor kerültem magukhoz? – kérdezte Maria halkan, és leült az ágy szélére, ami azelőtt sosem fordult elő. – Hogy is emlékezhetne, hiszen még csak három éves volt. Az édesapja fogadott be, amikor nem volt hova mennem. Munkát, fedelet és ételt adott. Maga nem tudhatja, milyen az, amikor az embernek nincs mit ennie. Még sosem volt éhes, igaz? Bruno eltűnődött. Azt akarta mondani, hogy épp most mar egy kicsit a gyomra, ehelyett azonban Mariát nézte, és az jutott az eszébe, hogy még sosem gondolt rá úgy, mint akinek saját élettörténete van. Hiszen tudomása szerint emberemlékezet óta náluk szolgál. Még abban se volt biztos, hogy a szobalány-öltözeten kívül más ruhát is látott rajta. De ha jobban utánagondolt (mint most), be kellett vallania, hogy másnak is kell lennie az életében, mint az ő kiszolgálásuk. Például neki is lehetnek gondolatai. És neki is hiányozhatnak bizonyos dolgok. Például a barátnői, akiket szívesen látna viszont, akárcsak ő a saját barátait. És ő is minden este álomba sírja magát, amióta itt van – úgy, ahogy a nála kisebb és kevésbé bátor kisfiúk sírják álomba magukat. – Az édesanyám azóta ismeri a magáét, amióta annyi idős volt, mint maga most. A nagymamája öltöztetőnője volt, amikor ő fiatalon az országban turnézott. Ő gondozta a fellépőruháit: mosta, vasalta, javítgatta őket. De gyönyörű ruhák voltak! Az a sok hímzés! Igazi művészi munka volt. Ma már nincsenek ilyen varrónők. – Fejét ingatva, mosolyogva idézte föl az emlékeit, s Bruno türelmesen hallgatta. – Gondoskodott
róla, hogy elő legyenek készítve, mire a nagymama bemegy a színházba. De azután is tartották a barátságot, hogy visszavonult a színpadtól. Kapott egy kis nyugdíjat, de nehéz idők jártak akkoriban, és a parancsnok úr munkát ajánlott nekem. Néhány hónappal később az édesanyám súlyosan megbetegedett, kórházba kellett mennie, és mindent a maga édesapja intézett el, pedig nem lett volna köteles rá. A saját zsebéből fizette ki, csak azért, mert az édesanyja barátnőjéről volt szó. Ugyanezért fogadott be engem a házába. És amikor az anyám meghalt, a temetés költségeit is magára vállalta. Úgyhogy soha ne mondja rá azt, hogy buta. Legalábbis ne az én jelenlétemben. Bruno az ajkába harapott. Azt remélte, hogy Maria az ő pártjára áll az Auz-vicc elleni hadjáratban, de most kiderült, melyik oldalon áll. Sőt be kellett vallania magának, hogy ez után a história után ő is büszke az apjára. – Ez szerintem is szép volt tőle – bökte ki, mert okosabb nem jutott az eszébe. – Bizony. – Maria fölállt és az ablakhoz ment, amelyből Bruno a távoli épületekre és emberekre látott. – Nagyon jó volt hozzám. – Ő is kinézett az ablakon, és a dolgukat végző embereket és a katonákat figyelte. – Sok jóság lakik a szívében. Éppen ezért csodálkozom… – Megbicsaklott a hangja, és hirtelen elhallgatott, mint aki attól fél, hogy elsírja magát. – Min csodálkozol? – Azon, hogy… hogy képes… – Mire? – nógatta Bruno. Lentről ajtócsapódás hallatszott, s olyan hangos visszhangot keltett a házban, hogy Bruno fölugrott, Maria pedig elsikkantotta magát. Lábdobogás közeledett a lépcsőn, egyre gyorsabban, úgyhogy visszazuhant az ágyra, és egészen a falhoz bújt, mint aki fél attól, ami történni fog. Még a lélegzetét is visszafojtotta. De csak Gretel volt az. A Reménytelen Eset. Bedugta a fejét az ajtón, és szemmel láthatóan meglepődött, látva, hogy az öccse a cselédlánnyal társalog. – Mi folyik itt? – Semmi – védekezett Bruno. – Mit akarsz? Menj ki! – Menj ki te – mondta a nővére, noha ez az öccse szobája volt, majd összehúzott szemmel, gyanakodva nézett Mariára. – Ereszd meg a fürdővizemet! – szólt rá. – Te nem tudod megereszteni? – szisszent rá Bruno. – Ő a cseléd – vonta meg a vállát Gretel. – Ezért van itt. – Nem ezért van itt! – kiáltotta Bruno. Fölugrott és odamasírozott a nővéréhez. – Te is tudod, hogy nem azért van itt, hogy egész nap helyettünk gürizzen. Főleg ha mi is meg tudjuk csinálni. Gretel úgy bámult rá, mintha meghibbant volna, majd Mariára nézett, aki máris bólintott: – Természetesen, Gretel kisasszony. Csak befejezem itt a rendrakást. – Ne tartson soká – förmedt rá Gretel (akinek, Brunóval ellentétben, sosem jutott az eszébe, hogy Maria éppolyan érző szívű lény, mint ő), mielőtt bement a saját szobájába, és magára csukta az ajtaját. Maria nem követte a pillantásával, de az arca enyhén kipirult. – Én még mindig azt gondolom, hogy a papa szörnyű hibát követett el – mondta Bruno néhány perccel később; addig azon törte a fejét, nem kellene-e bocsánatot kérnie Gretel viselkedéséért, de nem tudta eldönteni, hogy helyesen tenné-e. Az ilyen helyzetek mindig kínosan érintették, mert a szíve mélyén tudta, hogy senkivel, még egy cseléddel sem szabad udvariatlanul bánni. Végtére jó modor is van a világon. – Akkor se mondja ki hangosan – vágta rá Maria, és úgy nézett rá, mint aki egy kis észt szeretne tölteni abba a makacs fejébe. – Ígérje meg, hogy többé nem teszi.
– De miért? Csak azt mondom, amit gondolok. Azt szabad, nem? – Nem. – Nem szabad kimondanom, amit gondolok? – ismételte meg hitetlenül. – Nem – rázta a fejét Maria. A hangja egyszerre reszelőssé vált. – Inkább tartsa meg magában, Bruno úrfi. Nagy bajt okozhat vele. Mindnyájunknak. Bruno rámeredt. Volt valami a szemében, valami eszeveszett aggodalom, amit még sosem látott, és ami nyugtalanította. – Csak annyit mondtam – motyogta végül, az ajtó felé indulva, mert egyszerre minél messzebb akart lenni tőle –, hogy nem tetszik itt nekem. Csak beszélgettem egy kicsit, amíg elraktad a ruháimat. Nem szándékozom megszökni. Habár azt se vethetné senki a szememre. – És halálra ijesztené a szüleit? Bruno úrfi, ha van egy kis esze, nyugton marad, a tanulásra összepontosít, és azt teszi, amit az édesapja mond. Nyugton kell maradni, amíg véget nem ér ez az egész. Én is ezt teszem, mert mi mást tehetnék? Nem tudjuk megváltoztatni a dolgokat. Brunónak hirtelen és látszólag minden ok nélkül sírhatnékja támadt. Gyorsan pislantott néhányat, nehogy Maria észrevegye. De amikor megint rá mert nézni, önkéntelenül azt gondolta, hogy lehet valami a levegőben, mert mintha az ő szemeibe is könnyek gyűltek volna. Mindent összevéve, roppant furcsa érzés fogta el, úgyhogy hátat fordított, és folytatta az útját az ajtóhoz. – Hova megy? – szólt utána Maria. – Ki – morogta mérgesen. – Egyébként semmi közöd hozzá. Mihelyt kint volt a szobájából, megszaporázta a lépést, és leszáguldott a lépcsőn; úgy érezte, ha nem megy ki azonnal a házból, menthetetlenül elájul. Pár másodperc múlva kint volt, és ide-oda futkosott az autófelhajtón; muszáj volt tennie valamit, amitől kifárad. A távolban meglátta az állomásra vezető utat, ahonnan hazavinné a vonat, de az az ötlet, hogy odamenjen, hogy megszökjön és magára maradjon, meg ijesztőbb volt, mint az, hogy itt maradjon.
7. FEJEZET A mama a maga érdemének tulajdonítja azt, amit nem is ő tett Néhány héttel azután, hogy Bruno Auz-viccba érkezett a családjával, és semmi jelét nem látta annak, hogy akár Karl, akár Daniel, akár Martin meglátogatja, úgy döntött, hogy muszáj valami elfoglaltságot keresnie magának, különben előbb-utóbb megbolondul. Csak egy embert ismert, akit mindenki bolondnak tartott: Roller urat, aki annyi idős lehetett, mint a papa, és aki tőlük egy sarokra lakott. Sokszor lehetett látni, amint föl-alá sétál az utcán, és hevesen vitatkozik saját magával. A vitatkozás néha odáig fajult, hogy elvesztette az önuralmát, és nekirontott a falra vetődő saját árnyékának. Sőt olykor bele is öklözött a téglafalba, úgyhogy vérzett a keze, es akkor térdre hullott, hangos sírásra fakadt, és a fejét csapkodta. Bruno néha olyan szavakat hallott tőle, amelyeket neki nem volt szabad kiejtenie a száján; ilyenkor nem tudta visszatartani a vihogását. – Nem szabad kinevetni szegény Roller urat – intette meg az anyja egy délután, amikor a bácsi legújabb virtuskodásáról számolt be neki. – Fogalmad sincs, miken ment keresztül az életében. – De hát bolond – vonta meg a vállát Bruno, s mutatóujjával megkocogtatta a halántékát. – Odament egy macskához, és meghívta uzsonnára. – Mit mondott a macska? – kérdezte Gretel, aki vajas kenyeret kent magának a konyha másik sarkában. – Semmit. Hiszen macska volt. – Akkor érthető – így a mama. – Franz nagyon jóképű fiatalember volt; még kislány koromból ismerem. Kedves és figyelmes volt, és úgy tudott táncolni, mint Fred Astaire. De a háborúban fejlövést kapott, és azóta bolond szegény. Nem szabad kinevetni miatta. Nektek fogalmatok sincs, min mentek keresztül akkor a fiatal férfiak. Bruno még csak hatéves volt, és nem tudta biztosan, melyik háborúról beszél az anyja. – Sok-sok évvel ezelőtt volt – magyarázta ő, amikor rákérdezett. – Jóval azelőtt, hogy megszülettél. Franz azok közé tartozott, akik a lövészárkokban harcoltak. Apátok jól ismerte; ha jól tudom, együtt szolgáltak. – De mi történt vele? – tudakolta Bruno. – Nem fontos – tért ki a válasz elől a mama. – A háború nem gyerekeknek való téma. Attól félek, hogy nemsokára úgyis túl sokat fogunk beszélni róla. Ez pontosan három ével azelőtt volt, hogy Auz-viccba jöttek, és Bruno azóta nemigen törte a fejét Roller úron, most azonban hirtelen az jutott eszébe, hogy ha nem talál ki valami értelmes dolgot, amivel megdolgoztathatja az agyát, nemsokára ő is az utcán fog kóborolni, hangosan vitatkozik magával, és háziállatokat hív vendégségbe. Hogy elfoglalja magát, egy egész hosszú szombat délelőttöt és délutánt azzal töltött, hogy valamilyen új szórakozást keressen magának. A háztól némi távolságra – Gretel oldalán, ahova az ő ablakából nem lehetett kilátni – egy nagyon vastag törzsű, hatalmas tölgyfa állt. Egy nagyon magas fa jó erős ágakkal, amelyek alkalmasnak látszottak arra, hogy elbírjanak egy gyereket. Olyan öregnek látszott a fa, hogy Bruno szerint valamikor a középkor végén ültethették; erről a korszakról mostanában tanult, és roppant érdekesnek találta, különösen a lovagok miatt, akik kalandos utakra mentek idegen országokba, és ott mindenféle érdekes dolgot fedeztek fel. Mindössze két dologra volt szüksége: kötélre és egy autógumira. Kötelet könnyen talált: kötegekben
hevert a ház pincéjében, és az sem okozott különösebb nehézséget, hogy egy éles kést keressen, és levágjon az egyik kötegből egy akkora darabot, amekkorát szükségesnek gondolt. Odavitte a tölgyfához, és otthagyta a földön, hogy majd később fölhasználja. A gumi megszerzése nehezebbnek ígérkezett. Ezen a bizonyos délelőttön se a mama, se a papa nem volt otthon. A mama korán elment hazulról, és a közeli városba vonatozott, mint mondta, egy kis levegőváltozásra. A papát akkor látta utoljára, amikor a kerítésen túli távoli épületek és emberek felé indult. De mint mindig, most is sok teherautó és terepjáró parkolt a házuk közelében. Azt tudta, hogy egyikükről se tudna lelopni egy gumit, de hátha akad valahol egy felesleges? A házból kilépve észrevette Gretelt, aki Kotler hadnaggyal fecsegett, és bár kelletlenül, de úgy döntött, hogy a hadnagyot fogja megkérdezni. Kotler hadnagy az a fiatal tiszt volt, akit Bruno az első auz-vicci napjukon látott először, amint kijött a szülők szobájából, és egy pillanatra ránézett, mielőtt bólintott és folytatta az útját. Bruno azóta sokszor látta: naponta többször is megjelent a házban, s szabad bejárása volt a papa dolgozószobájába. De nemigen beszélgettek. Bruno nem tudta biztosan, miért, csak azt, hogy nem kedveli Kotler hadnagyot. Olyan fagyosság áradt belőle, hogy beleborzongott – legszívesebben pulóvert húzott volna föl. De mástól nem kérdezősködhetett, úgyhogy odament, összeszedte minden bátorságát, és köszönt a hadnagynak. A fiatal hadnagyot rendszerint nagyon nettnek látta: az egyenruháját mintha napjában többször is kivasalta volna, fekete csizmája fénymáztól ragyogott, oldalt elválasztott világosszőke hajának minden szála a helyén volt, még a fésű fogainak nyomai is olyan egyenesen sorakoztak benne, mint a frissen szántott föld barázdái. Amellett annyi kölnit locsolt magára, hogy már messziről érezni lehetett a jöttét. Bruno csakhamar rájött, hogy nem szabad szélirányba állnia, mert még elszédül a bűztől. Ezen a napon azonban, napsütéses szombat délelőtt lévén, messze nem látszott annyira nettnek. A nadrágjához fehér kötött mellényt vett föl, s a haja rendetlenül lógott a homlokába. A karja meglepően lebarnult és olyan izmos volt, hogy Brunót elöntötte a sárga irigység. És sokkal fiatalabbnak látszott, mint máskor: Brunót azokra az iskolatársaira emlékeztette, akiket jobb volt elkerülni. Kotler hadnagy minden figyelmét lekötötte a Gretellel folytatott beszélgetés, és annak, amit mondott, szörnyen mulatságosnak kellett lennie, mert Gretel hangosan nevetett, és az ujja köré csavargatta a haját. – Jó reggelt! – szólt Bruno, amikor hallótávolságba került. Gretel ingerülten nézett rá. – Mit akarsz? – kérdezte. – Semmit – sziszegte Bruno. – Csak köszöntem. – Ne haragudjon az öcsémre – fordult vissza Gretel a hadnagy felé. – Még csak kilencéves. – Jó reggelt, kis ember! – mondta Kotler, és a kezét kinyújtva, végigszántott Bruno haján, amitől ő ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy fellökje, ráugorjon és a fején ugráljon. – Miért keltél föl ilyen korán szombat reggel? – Korán? Már majdnem tíz óra van. Kotler hadnagy megvonta a vállát. – Amikor én annyi idős voltam, mint te, az anyám soha nem tudott fölkelteni ebéd előtt. Azzal ijesztgetett, hogy ha átaluszom az életemet, soha nem növök meg. – Ebben tévedett, nem igaz? – nevetett Gretel. Bruno utálkozva nézett rá. A nővére olyan affektált hangot használt, mintha egyetlen értelmes gondolat nem lenne a fejében. Legszívesebben faképnél hagyta volna őket – egy csöppet se érdekelte, miről fecsegnek –, de előbbre helyezte a saját érdekeit. – Kérhetek magától egy szívességet? – fordult a hadnagyhoz. – Kérhetsz – felelte Kotler, ami ismét nevetésre késztette Gretelt, noha nem volt benne semmi
nevetnivaló. – Azt szeretném kérdezni, hogy nincs-e valahol egy tartalékgumi. Mondjuk, egy terepjáróról. Vagy egy teherautóról. Amit már nem használnak. – Az egyetlen tartalékgumi, amelyről tudomásom van, Hoffschneider őrmesteré, aki a dereka körül viseli – mondta a hadnagy, s a száját mintha mosolyra húzta volna. Bruno szerint annak, amit mondott, semmi értelme nem volt, Gretel azonban olyan mulatságosnak találta, hogy kis híján táncra perdült. – Viseli? – álmélkodott Bruno. – Mármint Hoffschneider őrmester? Igen. És nagyon ragaszkodik hozzá. – Hagyja abba, Kurt! – szólt közbe Gretel, a szemét törölgetve. – Úgysem érti. Még csak kilencéves. – Leszel szíves befogni a szádat? – kiáltott rá Bruno ingerülten. Nem elég, hogy idejött és szívességet kér Kotler hadnagytól, még a saját húga is gúnyt űz belőle. – Te is csak tizenkettő vagy – tette hozzá –, úgyhogy ne játszd meg a felnőttet! – Már majdnem tizenhárom vagyok – sziszegte Gretel, abbahagyva a nevetést. – Néhány hét múlva betöltöm a tizenhármat, és nagylány leszek. Nem sokkal fiatalabb magánál, Kotler hadnagy. A hadnagy elmosolyodott és bólintott, de nem szólt semmit. Bruno ránézett. Ha más felnőttel lett volna dolga, kimereszti a szemét, hogy értésére adja, ő is tudja, hogy a lányoknak, kivált a lánytestvéreknek nincs sok sütnivalójuk. De ez itt nem „más felnőtt” volt, hanem Kotler hadnagy. – Azon az egyen kívül nem akadna valahol egy másik fölösleges gumi? – Dehogynem – mondta a hadnagy, abbahagyva a mosolygást; úgy rémlett, kezdi unni az ügyet. – De mire kell neked? – Csinálnék egy hintát – felelte Bruno. – Felkötözném egy fára. – Aha – bólintott Kotler, mint akinek távoli emlék az ilyesmi, annak ellenére, hogy, mint Gretel utalt rá, még innen lehetett a húsz éven. – Gyerekkoromban magam is több hintát gyártottam. A barátaimmal nagyon szerettünk hintázni. Brunót meglepte, hogy bármi közös lehet bennük. (Az pedig még jobban, hogy Kotler hadnagynak barátai is voltak.) – Szóval? Van vagy nincs? Kotler hadnagy mintha megfontolta volna, hogy egyenes választ adjon-e a kérdésre, vagy tovább ugrassa, mint máskor szokta tenni. Aztán észrevette Pavelt – azt az öregembert, aki minden délután eljött, hogy segítsen a konyhában zöldséget pucolni, mielőtt felveszi a fehér kabátot és fölszolgálja a vacsorát –, és a jelek szerint meggondolta magát. – Hé, te! – kiáltotta, majd megtoldotta egy olyan szóval, amelyet Bruno nem értett. – Gyere ide, te mocskos… – ismételte meg azt a bizonyos szót olyan durva hangon, hogy a kisfiú elszégyellte magát és félrefordult. Pavel elindult feléjük, s Kotler ugyanabban a pökhendi modorban folytatta, noha az unokája lehetett volna: – Vezesd ezt a kis embert a főépület mögötti raktárhoz! Az egyik oldalfalnál van néhány ócska gumi. Hadd válasszon egyet, te pedig vidd oda, ahova mondja, megértetted? Pavel maga elé tartotta a sapkáját és bólintott, még jobban lehajtva a fejét, mint addig. – Igenis, uram – mondta halkan. Olyan halkan, hogy alig lehetett hallani. – Aztán gyere vissza a konyhába, és moss kezet, mielőtt egyetlen ételhez is hozzányúlsz azzal a mocskos… – mondta ki újra azt a szót, amelyet már kétszer említett, és még köpött is egyet.
Bruno Gretelre pillantott, aki mindeddig rajongva bámulta a hadnagynak a napfényben csillogó haját, de most mintha az öccséhez hasonlóan egy kicsit kínosan érezte volna magát. Mindeddig egyikük sem igen váltott szót Pavellel, aki nagyon ügyes felszolgáló volt, azok pedig a papa szerint nem teremnek minden bokorban. – Mehetsz – mondta a hadnagy. Pavel sarkon fordult, és elindult a raktár felé Brunóval a nyomában, aki időről időre visszanézett a nővérére és a fiatal tisztre, és legszívesebben visszaszaladt volna hozzájuk, hogy elrántsa Gretelt, annak ellenére, hogy többnyire dühítőén önző és gonosz. Utálta, hogy egyedül kell hagynia Kotler hadnaggyal. De hát az ő dolga… A baleset néhány órával később történt. Bruno talált magának egy megfelelő gumit, s Pavel odacipelte a nagy tölgyfához. Ezután Bruno föl-le mászott, hogy többször is megtekerje a kötelet az ágak körül, majd a gumit is felkötözte. Egészen eddig sikeresnek volt mondható a hadművelet. Már szerkesztett ilyen hintát, de akkor Karl és Daniel meg Martin segített neki. Ezúttal mindent egyedül kellett csinálnia, s emiatt jóval nehezebb volt az egész. De sikerült, és egy-két órán át boldogan hintázott, mint akinek az égvilágon semmi gondja, és nem törődött azzal, hogy még soha nem ült ennél kényelmetlenebb hintán. Elfeküdt a gumi közepén, és a lábával lökdöste magát. Valahányszor a hinta hátralendült, majdnem mindig nekiütközött a fa törzsének, de a mélypontra érve Bruno elérte a földet a lábával, s nagyot rúgott, hogy a hinta minél magasabbra szálljon. Egészen addig jól ment, amíg meg nem csúszott a keze a gumin, s előre nem esett, miközben az egyik lába beakadt. Arccal előre nagyot puffant a kemény talajon. Egy pillanatra minden elsötétült előtte. Amikor magához tért, felült, a gumi azonban éppen akkor lendült hátra, és úgy fejen találta, hogy fölsikoltott és gyorsan odébb evickélt. Amikor föltápászkodott, nagyon fájt a karja és a lába, de szerencsére nem annyira, mintha eltört volna. Megvizsgálta a kezét: tele volt karcolással, a könyökén pedig egy mély vágást fedezett föl. Legjobban a lába fájt, és amikor a térdére nézett, oda, ahol a nadrágja végződött, egy szélesen tátongó sebet látott, amely mintha csak arra várt volna, hogy odanézzen, mert elkezdett ömleni belőle a vér. – Ajaj! – fohászkodott föl, és azon törte a fejét, hogy mihez kezdjen. Nem kellett sokáig töprengenie, mert a hinta a háznak azon az oldalán volt, ahol a konyha kapott helyet, és Pavel, aki segített neki gumit keresni, az ablakban állva hámozta a krumplit, s észrevette a balesetet. Amikor Bruno ismét fölnézett, azt látta, hogy az öregember feléje siet, és amikor odaért hozzá, egyszerre elmúlt az iménti félelme. Az öregember szó nélkül fölnyalábolta, és megindult vele a ház irányába. – Nem tudom, hogy történt. Egyáltalán nem látszott veszélyesnek… – Túl magasra lökted magad – mondta Pavel nyugodtan. – Láttam és mindjárt arra gondoltam, hogy baj lehet belőle. – Lett is. – Bizony. – Átvágott vele a füvön, bevitte a konyhába, és leültette az egyik faszékre. – Hol van a mama? – kérdezte Bruno, azt keresve, akit baleset esetén elsőnek szokott keresni. – Még nem jött haza. Azt hiszem – mondta Pavel, aki letérdelt elé, hogy megvizsgálja a térdét –, hogy csak én vagyok itt. – Most akkor mi lesz? – Bruno pánikba esett. – El is vérezhetek. Pavel halkan nevetett, és megrázta a fejét. – Nem fogsz elvérezni. – Odahúzott egy széket, és ráfektette Bruno lábát. – Ne mozdulj. Van itt valahol egy elsősegély-doboz. Bruno nézte, ahogy pillanatnyi habozás után előveszi a zöld dobozt a szekrényből, egy tálkába vizet
ereszt, majd ellenőrzi az ujjával, hogy nem túl hideg-e. – Kórházba kell mennem? – Dehogy. – Pavel újból letérdelt, belemártott egy száraz ruhát a tálba, és gyöngéden Bruno térdéhez érintette, amitől egy kicsit megrázkódott, annak ellenére, hogy nem fájt. – Csak egy kis vágás. Nem kell összevarrni. Bruno idegesen harapdálta az ajkát, mialatt Pavel megtisztította a sebet a vértől, majd egy másik, tiszta ruhát szorított rá néhány percig, amitől elállt a vérzés. Ekkor egy sárgás folyadékkal teli kis üveget vett elő a dobozból, csöppentett belőle egy vattára, és a sebre tapasztotta. Egy kicsit csípett, úgyhogy Bruno följajdult. – Nem csíphet olyan nagyon – jegyezte meg szelíden Pavel. – Ne gondolj rá, akkor nem fog annyira csípni. Ennek volt értelme, és Bruno abba is hagyta a jajgatást. Pavel elővett a dobozból egy darab gézt és pólyát, és bekötözte a sebet. – Készen van. Máris jobb, nem igaz? Bruno bólintott, de egy kicsit szégyellte magát, amiért nem volt elég bátor. – Köszönöm. – Szívesen. Maradj ülve néhány percig, mielőtt elmész, hadd pihenjen a seb. És ne menj ma már a hinta közelébe. Bruno bólintott és a széken hagyta a lábát, miközben Pavel a mosogatóhoz ment, és gondosan megmosta a kezét, még a körmeit is megsikálta a kefével, mielőtt visszatért a krumplipucoláshoz. – Elmondja a mamának, mi történt? – kérdezte Bruno, aki az elmúlt percekben azon tűnődött, hogy hősnek fogják-e tekinteni a balesete miatt, vagy haszontalan kölyöknek, amiért ilyen veszedelmes játékot talált ki. – Gondolom, magától is észreveszi – mondta Pavel. Egy csomó répát hozott az asztalhoz, leült Brunóval szemben, és hámozni kezdte a répákat egy régi újságlapra. – Szerintem is. De talán orvoshoz akar majd vinni. – Nem hinném. – Azt sosem lehet tudni – jegyezte meg Bruno, aki nem akarta, hogy ilyen könnyen elintézzék a balesetét. (Végtére ez volt a legizgalmasabb, ami vele történt azóta, hogy ide jöttek.) – Lehet, hogy rosszabb, mint amilyennek látszik. – Dehogy – rázta a fejét Pavel, de nemigen figyelt Bruno szavaira, annyira lekötötte a répapucolás. – Honnan tudja? – Brunót egyre jobban bosszantotta ez a lekicsinylés, annak ellenére, hogy ugyanaz mondta, aki fölszedte a földről, behozta ide és bekötözte. – Hiszen nem orvos. Pavel egy pillanatra abbahagyta a répapucolást, és az asztal fölött Brunóra nézett. A fejét most is lehajtotta, csak a szemét emelte föl, mintha csodálkoznék azon, amit hallott. Sóhajtott és hosszan gondolkodott, mielőtt megszólalt: – De az vagyok. Bruno meglepetten bámult rá. – De hiszen fölszolgál! És zöldséget pucol a vacsorához! Hogy lehet ugyanakkor orvos? – Fiatalember – mondta Pavel (és Bruno értékelte, hogy fiatalembernek nevezi „kis ember” helyett, ahogy Kotler hadnagy szokta) –, én igazán orvos vagyok. Persze ha valaki éjszaka az eget nézi, attól még nem lesz csillagász. Bruno ezt nem érette, de amit hallott, arra késztette, hogy jobban megnézze magának. Alacsony és nagyon sovány ember ült vele szemben. Az ujjai hosszúak voltak, a vonásai szögletesek. Öregebb
volt, mint a papa, de fiatalabb, mint nagyapa, amitől még mindig elég öreg lehetett, s az arca valahogy azt a benyomást keltette, hogy a múltban szakállt viselt. – Akkor se értem – mondta Bruno, aki mindenáron tisztázni akarta a dolgot. – Ha orvos, miért szolgál föl nálunk? Miért nem egy kórházban dolgozik? Pavel sokáig habozott, mielőtt válaszolt volna, és Bruno is hallgatott. Úgy érezte, nem illik addig megszólalnia, amíg Pavel nem beszél. – Mielőtt idejöttem, orvosként praktizáltam – mondta végül. – Praktizált? – Bruno nem ismerte ezt a szót. – Úgy érti, gyakorolnia kellett? Még nem volt elég jó? – De, nagyon jó orvos voltam. Tudod, mindig az akartam lenni. Kisgyerekkorom óta. – Én felfedező szeretnék lenni – árulta el Bruno. – Sok szerencsét kívánok hozzá. – Kösz. – És felfedezett már valamit? – A berlini házunkban sok felfedeznivaló volt – emlékezett vissza Bruno. – De az nagyon nagy ház, el se tudja képzelni, mekkora. És rengeteg felfedeznivaló volt benne. Nem úgy, mint itt. – Semmi se olyan itt – bólintott Pavel. – Maga mikor jött Auz-viccba? Pavel letette a répát és a kést, és eltűnődött. – Azt hiszem, mindig is itt voltam – mondta végül. – Itt nőtt fel?! – Nem – rázta a fejét Pavel. – De azt mondta… Mielőtt folyathatták volna, kintről felhangzott a mama hangja. Pavel felugrott és visszament a répával, a késsel és az újságlappal a mosogatóhoz, hátat fordított Brunónak, és lehajtotta a fejét. – Mi történt veled? – kérdezte a mama, amikor bejött a konyhába, és lehajolt, hogy megszemlélje Bruno kötését. – Csináltam egy hintát, és leestem róla – vallotta be Bruno –, és a hinta fejbe vágott, és majdnem elájultam, de Pavel kijött és behozott ide, és megmosott és bekötözött, és szörnyen csípett, de nem sírtam, ugye, Pavel? Az öregember kissé feléjük fordult, de nem emelte föl a fejét. – A seb ki lett tisztítva – mondta halkan, nem válaszolva a gyerek kérdésére. – Nincs ok aggodalomra. – Menj a szobádba, Bruno – mondta a mama, aki ennek ellenére aggódni látszott. – De… – Ne vitatkozz! Menj a szobádba. Bruno fölállt, és óvatosan a sérült lábára nehezedett: egy kicsit fájt még. Megfordult és kiment a konyhából, de a lépcső felé menve még hallotta, hogy a mama köszönetet mond Pavelnek, aminek őszintén örült, hiszen nyilvánvaló, hogy ha ő nincs, elvérzett volna. – … ha a parancsnok megkérdezi, azt mondjuk majd neki, hogy én láttam el Bruno sebét. A kisfiú ezt roppant igazságtalannak gondolta, hiszen a mama olyasmit tulajdonított a maga érdemének, amit nem is ő tett.
8. FEJEZET Miért rohant el a nagymama? Brunónak leginkább két ember hiányzott otthonról: a nagyapja és a nagyanyja. Egy kis lakásban éltek a zöldséges és gyümölcsös bódék közelében, és körülbelül akkor, amikor a család Auz-viccba költözött, nagyapa már majdnem betöltötte a hetvenhárom évet, ami Bruno szemében azt jelentette, hogy ő a világ legöregebb embere. Egy délután ki is számította, hogy ha nyolcszor annyit élne, mint addig, még mindig fiatalabb lenne nála egy évvel. Nagyapa egész életében egy éttermet vezetett a belvárosban, és az egyik alkalmazottja Bruno barátjának, Martinnak volt az apja, aki mint szakács dolgozott nála. Nagyapa már régen nem vett részt a főzésben, és nem szolgált föl az asztaloknál, de a napjai nagy részét ott töltötte az étteremben. Délutánonként a bárban üldögélt, és a vendégekkel beszélgetett, este megvacsorázott, és egészen záróráig maradt, jókat nevetgélve a barátaival. A nagymama, más fiúk nagymamáival összehasonlítva, sosem látszott igazán öregnek. Bruno tudta, hány éves – hatvankettő –, de sehogy se tudta elhinni. A nagymama még fiatalon ismerkedett meg nagyapával az egyik fellépésén, aki valahogy rábeszélte, hogy minden hibája ellenére menjen hozzá feleségül. A nagymamának hosszú, vörös haja volt, akárcsak a menyének, s hozzá zöld szeme – azt állította, hogy ír vér folyik az ereiben. Bruno mindig tudta, mikor ér a csúcspontra egy-egy családi összejövetel, mert a nagymama addig körözött a zongora körül, amíg valaki le nem ült hozzá, és nem kérte arra, hogy énekeljen. – Tessék? – kiáltott föl, kezét a mellére szorítva, mintha a meglepetéstől elakadt volna a lélegzete. – Azt akarja, hogy énekeljek? Nem hiszem, hogy menne. Rég elmúltak azok az idők, amikor még… – Énekeljen! Énekeljen! – kiáltozták a vendégek, s a nagymama illő szabadkozás után – amely azonban legföljebb tíz-tizenkét másodpercig tartott – megadta magát, a zongoránál ülő fiatalember felé fordult, és gyorsan bekonferálta: – La vie en rose, esz-molban, és próbálja tartani az ütemet! A Brunóék házában rendezett vendégségeket mindig a nagymama éneklése uralta, amely valami okból kifolyólag rendszerint egybeesett azzal a pillanattal, amikor a mama néhány barátnőjével együtt kivonult a konyhába. A papa ezzel szemben bent maradt, hogy meghallgassa a produkciót, és Bruno is, mert semmi sem okozott neki akkora élvezetet, mint amikor a nagymama kieresztette a hangját, és a végén büszkén bezsebelte a vendégek dicséretét. Amellett a La vie en rose hallatán mindig végigfutott a hátán a hideg. A nagymama szívesen gondolt arra, hogy Bruno vagy Gretel a nyomdokába lép, és minden karácsonykor és születésnapra betanított hármuknak egy kis jelenetet, amelyet azután a papa, a mama és nagyapa előtt adtak elő. A jeleneteket maga találta ki, és persze mindig az övé volt a legjobb szerep, de Bruno ezt sem bánta. Rendszerint volt benne egy dal is („Akarjátok, hogy énekeljek?” – tette föl előtte nagymama a kérdést), majd Bruno mutatott be valamilyen egyszerű bűvészmutatványt, Gretel pedig egy táncot adott elő. A produkció azzal ért véget, hogy Bruno elszavalt egy hosszú verset valamelyik nagy költőtől, melynek ugyan nem minden szavát értette, valahogy mégis egyre szebben hangzott, minél többet mondott el belőle. De nem ez volt rövid produkciójuk legjobb része. A legjobb az volt, hogy a nagymama jelmezeket varrt nekik. Mindegy, hogy milyen szerepet játszottak, mindegy, hogy hány sor jutott neki, Brunót vagy királyfinak, vagy arab sejknek, sőt egyszer római gladiátornak öltöztette. Az oldalára tőr került, a
fejére pedig korona, vagy ha se tőr, se korona, akkor turbán. Senki nem tudta, hogy a nagymama mit fog kieszelni legközelebb, de karácsony előtt egy héttel mindennap elhívta őket magához próbálni. A legutolsó előadás azonban katasztrófába torkollt, és Bruno még mindig szomorúan gondolt vissza rá, noha nem egészen értette, mi váltotta ki a veszekedést. Úgy egy héttel korábban nagy izgalom lett úrrá az egész háznépen, aminek köze lehetett ahhoz, hogy a papát attól fogva „parancsnok”-nak kellett szólítania Mariának, a szakácsnőnek és Larsnak, az inasnak, továbbá az összes katonának, aki megfordult náluk. Sőt már hetekkel előtte is nagy volt az izgalom. Először a Führer és a szép szőke hölgy jött el hozzájuk vacsorázni, amikor is az egész ház vigyázzba vágta magát; ezt követte a papa új címe… A mama azt mondta Brunónak, hogy gratuláljon a papának, amit meg is tett, bár ha őszinte akart lenni magához (és mindig erre törekedett), nem egészen tudta, miért kell gratulálnia. A papa karácsonykor már a vadonatúj egyenruháját viselte, azt a makulátlanul tiszta és mindig frissen vasalt uniformist, amelyet most is hordott, és az egész család megtapsolta, amikor először mutatkozott benne előttük. Csakugyan egészen különleges egyenruha volt. A ki-be járó katonák még jobban respektálták, mint annak előtte. A mama odament hozzá, arcon csókolta, végigsimította a mellét, és elismerően jegyezte meg, hogy nagyon finom szövet. Brunóra a sok kitüntetés tette a legnagyobb hatást. A papa egy kis időre még azt is megengedte, hogy föltegye a fejére a sapkáját, előbb azonban ellenőrizte, hogy tiszta-e a keze. Nagyapa roppant büszke volt a fiára, amikor meglátta az új egyenruhájában. Nagymama volt az egyetlen, akiben nem keltett különösebb benyomást. Miután felszolgálták a vacsorát, és ők hárman bemutatták a legújabb produkciójukat, szomorúan leült egy karosszékre, fölnézett a fiára, és megcsóválta a fejét. Mint aki nagyot csalódott. – Azon töröm a fejem, Ralf, hogy mit rontottam el – mondta. – Csak nem a gyerekkori előadásaink vezettek ide? Hogy úgy öltözz fel, mint egy paprikajancsi? – De anya! – mondta a papa türelmesen. – Tudod, hogy ez nem a legjobb alkalom… – Úgy állsz itt ebben az uniformisban – folytatta ő – , mintha ettől különleges ember lennél. Közben nem is gondolsz arra, hogy valójában mit jelent. Hogy mibe kerül… – Nathalie, ezt már megvitattuk – szólalt meg nagyapa, noha mindenki tudta, hogy ha a nagymama mondani akar valamit, mindig megtalálja a módját, hogy kimondja. Még akkor is, ha nem arat vele sikert. – Te vitattad meg, Matthias – mondta a nagymama. – Én csak a fal szerepét játszottam, amelyhez a szavaidat intézted. – Ünnep van, anya – mondta sóhajtva a papa. – Karácsony. Ne rontsuk el. – Emlékszem, amikor az első háború kezdődött – kezdte büszkén nagyapa, s a tűzbe bámult –, eljöttél hozzánk, és bejelentetted, hogy jelentkeztél katonának. Biztos voltam benne, hogy baj lesz belőle. – Lett is! Nézz rá, Matthias: itt a bizonyíték. – Büszke vagyok, fiam – folytatta zavartalanul nagyapa –, hogy ilyen felelős posztra emeltek. Segítesz a hazádnak visszaszerezni a becsületét azok után a gaztettek után, amiket elkövettek ellene. – Hallgass már el! – kiáltotta a nagymama. – Nem is tudom, melyik a nagyobb bolond közületek! – De Nathalie! – szólt közbe a mama, hogy csillapítsa egy kicsit az indulatokat. – Nem gondolod, hogy Ralf nagyon csinosan fest az új egyenruhájában? – Csinosan? – A nagymama előrehajolt ültében, és úgy nézett a mamára, mintha elment volna az esze. – Azt mondod, hogy csinosan? Ostoba liba! Ezt tartod a legfontosabbnak a világon? Hogy csinos legyen?
– Én is csinos vagyok a porondmester-jelmezemben? – kérdezte Bruno, mert ezen az estén a porondmesterek hagyományos piros-fekete jelmezét viselte, és nagyon büszke volt magára. De máris megbánta, amit mondott, mert az összes felnőtt őrá és Gretelre nézett, mintha eddig elfeledkeztek volna arról, hogy ők is itt vannak. – Gyerekek, fölmenni! – parancsolt rájuk gyorsan a mama. – Menjetek a szobátokba! – De még nem akarunk! – tiltakozott Gretel. – Nem játszhatnánk itt lenn? – Nem – rázta a fejét a mama. – Menjetek föl és csukjátok be az ajtót magatok után. – Egyedül ez érdekel benneteket, katonákat – jelentette ki nagymama, nem törődve a gyerekekkel. – Hogy csinosan fessetek a finom egyenruhátokban. Magatokra veszitek, és szörnyű, igen, szörnyű dolgokat követtek el benne. Én szégyellem magam miattatok. De nem téged hibáztatlak, Ralf, hanem magamat. – Gyerekek, mars föl! – kiáltott rájuk a mama, és összecsapta a kezét, úgyhogy nem volt más választásuk, mint fölállni és engedelmeskedni. De ahelyett, hogy egyenesen a szobájukba mentek volna, és becsukták volna maguk után az ajtót, leültek a lépcső tetején, hátha meghallják, miről beszélnek odalenn a felnőttek. A papa és a mama lefojtotta a hangját, úgyhogy nem nagyon lehetett érteni, nagyapát egyáltalán nem hallották, a nagymama azonban meglepően hangos volt. Néhány perc múlva kivágódott az ajtó. Gretel és Bruno ijedten szökött talpra, a nagymama pedig lekapta a kabátját a fogasról. – Szégyen, gyalázat! – kiáltotta, mielőtt kiviharzott volna. – Hogy az én fiam…! – Hazafi! – kiáltott utána a papa, aki valószínűleg nem tanulta meg, hogy az anyját nem illik félbeszakítani. – Szép kis hazafi! Ahogy azok is, akiket vendégül látsz ebben a házban! Rosszul vagyok tőlük! Ahogy attól is, hogy ebben az uniformisban látlak! Legszívesebben kikaparnám a szemem! – tette hozzá, és az ajtót becsapva, kirohant a házból. Bruno ezután nem sokszor látta a nagymamát, és el sem tudott búcsúzni tőle, mielőtt Auz-viccba költöztek. Nagyon hiányolta, és elhatározta, hogy levelet ír neki. Még aznap tollat és papírt kerített, és beszámolt róla, milyen boldogtalan, és mennyire visszavágyik Berlinbe. Beszámolt a házról, meg a kertről, meg a fémlemezzel megjelölt padról s a távírópóznákkal megszakított magas szögesdrótkerítésről, meg a mögötte látható kietlen tájról, az alacsony épületekről, a kéményekről és a katonákról. De legtöbbet az ott élő emberekről írt, akik csíkos pizsamát és vászonsapkát viselnek. Azt is megírta, hogy nagyon hiányzik neki, és így fejezte be a levelét: Szerető unokád, Bruno”
9. FEJEZET Brunónak eszébe jut, mennyire élvezte azelőtt a felfedezést Jó ideig semmi nem változott Auz-viccban. Brunónak továbbra is el kellett viselnie Gretelt, aki ha rossz kedve volt, még annál is gonoszabbul viselkedett vele, mint azelőtt, ami egyre gyakrabban fordult elő, Reménytelen Eset lévén. És egyre jobban vágyott arra, hogy visszamehessen Berlinbe, noha az emlékei kezdtek elhalványulni. Több hét telt el azóta, hogy arra gondolt, még egy levelet ír a nagyszüleinek, de valahogy nem tudta rászánni magát, hogy leüljön és meg is írja. A katonák változatlanul jöttek-mentek a hét minden napján, értekezletet tartottak a papa dolgozószobájában, ahova neki Mindig és Minden Körülmények Között tilos volt belépnie. Kotler hadnagy úgy járt-kelt fényes fekete csizmájában, mint aki biztos benne, hogy ő a legfontosabb ember a világon, és ha nem a papánál volt, a kocsifelhajtón fecsegett Gretellel, aki ilyenkor affektáltan nevetett, és az ujjai köré csavargatta a haját. Vagy a mamával kettesben sugdolóztak a házban. A cselédek mostak, vasaltak, takarítottak, főztek és felszolgáltak, és csak akkor nyitották ki a szájukat, ha szóltak hozzájuk. Maria az ideje nagy részét rendrakással és azzal töltötte, hogy ellenőrizze, Brunónak a szekrényében lévő ruhadarabjai rendesen össze vannak-e hajtva. Pavel minden délután megjelent, hogy krumplit és répát pucoljon, majd fehér kabátot vegyen és felszolgáljon a vacsoránál (Bruno időnként észrevette, hogy futó pillantást vet a térdére, amelyen egyre halványodó sebhely emlékeztetett a hinta-balesetben elszenvedett sérülésére, de egy árva szó sem esett közöttük ) A dolgok azonban megváltoztak. A papa úgy találta, ideje, hogy a gyerekek visszatérjenek a tanuláshoz, s noha Bruno nevetségesnek találta, hogy iskolát nyissanak ott, ahol csak két diákot kell tanítani, a szülők egyetértettek abban, hogy mindennap jöjjön hozzájuk egy tanító, s délelőtt és délután órákat adjon nekik. Néhány nap elteltével meg is jelent rozoga kocsiján egy Liszt úrnak nevezett fiatalember, s ezzel ismét eljött a tanulás ideje. Liszt úr rejtély volt Bruno szemében. Általában barátságosan viselkedett vele, soha nem emelt rá kezet (ellentétben a régi berlini tanítójával), de úgy érezte, titokban haragszik rá valami okból, s előbb-utóbb ki fog törni a haragja. Liszt úrnak a történelem és a földrajz volt a kedvence, Brunónak ezzel szemben az olvasás és a művészeti tárgyak. – Ezek a dolgok fölöslegesek – állította a tanító. – A mi korunkban a társadalomtudományok helyes ismerete sokkal fontosabb. – A nagymamával Berlinben mindig színdarabokat játszhattunk – jelentette ki Bruno. – De a nagymama nem a tanítótok volt, hanem a nagymamátok. Én viszont a tanítótok vagyok, és azt fogjátok tanulni, amit én fontosnak tartok, nem pedig azt, amihez kedvetek van. – Miért, a könyvek nem fontosak? – Azok a könyvek, amelyek lényeges dolgokról szólnak, természetesen fontosak – magyarázta Liszt úr. – A mesekönyvek azonban, amelyek soha meg nem történt dolgokról szólnak, nem fontosak. Egyébként mit tudsz a múltról, fiatalember? (Liszt úr becsületére legyen mondva, Kotler hadnagytól eltérően, mindig „fiatalember”-nek szólította a tanítványát, akárcsak Pavel.) – Hát… azt, hogy 1933. április 15-én születtem, és…
– Nem a te múltadról – szakította félbe Liszt úr. – Hanem hogy ki vagy, kiktől származol Meg a szülőföldedről. Bruno elkomolyodott és utánagondolt. Azt nem tudta biztosan, hogy a papának volt-e földje, mert a berlini házuk nagy és kényelmes volt, a kertje azonban nem túl terjedelmes. Ahhoz pedig elég idős volt, hogy tudja, Auz-vicc nem az övék. – Nem sokat – vallotta be végül. – De elég sokat tudok a középkorról. Szeretem a lovagokról, kalandokról és felfedezésekről szóló történeteket. Liszt úr sziszegő hangot hallatott, és haragosan csóválta a fejét. – Pontosan azért vagyok itt, hogy ezen változtassak – jelentette ki komoran. – Hogy kiverjem a fejedből a mesekönyveket, és megtanítsam neked azt, hogy honnan jöttél. És hogy milyen gaztetteket követtek el veled szemben. Bruno bólintott és némi elégtételt érzett: végre magyarázatot kap arra, miért kellett mindnyájuknak otthagyni a kényelmes otthonukat és ide jönni erre a borzalmas helyre, aminél nagyobb gaztettet nem is követhettek volna el ellene rövid életében. Néhány nappal később, egyedül gubbasztva a szobájában, gondolatban sorra vette, miket szeretett csinálni otthon, és mikre nem volt alkalma azóta, hogy Auz-viccba jöttek. Legjobban a barátait nélkülözte; azt nem tartotta valószínűnek, hogy Gretel valaha is leáll vele játszani. De volt valami, amit egyedül is csinálhat, és amit ettől függetlenül Berlinben is roppant élvezett. Ez pedig a felfedezés. Amikor kisgyerek voltam, mondta magában, csudára élveztem a felfedezőutaimat Berlinben, ahol minden zugot ismertem, és ahol csukott szemmel is megtaláltam bármit. Itt viszont még semmit se fedeztem fel igazán. Itt az ideje, hogy elkezdjem. És mielőtt meggondolhatta volna magát, leugrott az ágyról, keresett magának a szekrényben egy felöltőt és egy pár régi bakancsot (ezeket tartotta megfelelő öltözéknek egy igazi felfedező számára), és fölkészült a felfedezőútra. Annak nem látta értelmét, hogy a házban kezdje a felfedezést. Végtére ez nem olyan, mint a berlini, ahol ezernyi zugra akadhatott az ember, nem szólva az öt szintről, ha a pincét és azt a kis tetőtéri szobát is beszámítja, amelynek ablakából csak lábujjhegyre állva látott ki. Nem, ez messze nem ilyen ház. Ha van valami felfedeznivaló, csakis kint lehet. Hónapok óta nézett ki a kertre, meg a fémlappal ellátott padra, a magas kerítésre és a távíróoszlopokra hasonlító póznákra, amikről a nagyanyjának is írt. És akármennyit nézte is a csíkos pizsamás embereket, soha nem gondolkodott el azon, mire való ez az egész. Mintha az ott egy teljesen más város lett volna, ahol szintén emberek élnek és dolgoznak annak a háznak a közvetlen közelében, ahol ő lakik. Csakugyan annyira különböznek tőlük? Azok ott a telepen mind ugyanolyan ruhát viselnek: csíkos pizsamát és ugyanolyan sapkát, azok pedig, akik ki-be járnak a házukban, a mama, Gretel és az ő kivételével egyforma uniformist. Igaz, hogy különféle kitüntetésekkel és sapkával vagy rohamsisakkal, de egyforma piros-fekete karszalaggal. És mind olyan komolynak mutatják magukat, mintha ők lennének a legfontosabbak a világon. Mi hát a különbség? – töprengett. És ki dönti el, hogy kik viseljenek csíkos pizsamát és kik uniformist? Persze néha összekeveredett a két csoport. Gyakran látta a kerítésnek erről az oldaláról ismert embereket a kerítés másik oldalán, és ahogy elnézte őket, nyilvánvalóan szolgálatban voltak. A pizsamások, valahányszor egy katona közeledett, kihúzták magukat, de olyan is akadt, aki elesett, és nem tudott fölállni; az ilyeneket a társaiknak kellett elvinniük. Furcsa, hogy utóbb soha nem gondolt rájuk. Mint ahogy az is furcsa, hogy azokat a katonákat, akiket
ott látott – noha az apja is sokszor átment oda –, soha nem hívták meg magukhoz. Előfordult – nem túl gyakran, de azért előfordult – , hogy egy-két katona ott maradt náluk vacsorára. Ilyenkor habzó italokat szolgáltak föl, őt és Gretelt ellenben, miután lenyelték az utolsó falatot, fölküldtek a szobájukba. Lent pedig magasra csapott a jókedv; még énekeltek is. A papa és a mama nyilván élvezte a katonák társaságát; ebben biztos volt Bruno. A csíkos pizsamások közül azonban soha senkit nem hívtak meg vacsorára. A házból kilépve Bruno hátra indult, és fölnézett a saját ablakára, amely innen lentről egyáltalán nem látszott olyan magasnak. Még talán le is lehet ugrani onnan fentről anélkül, hogy összetörné magát, gondolta, noha el nem tudta képzelni, miért csinálna ekkora szamárságot. Legföljebb ha tűz ütne ki a házban. De még akkor is kockázatos vállalkozás lenne. Olyan messzire nézett, amennyire bírt. A nap szemből sütött, úgyhogy a magas kerítést alig lehetett kivenni. Így még jobb, gondolta, mert nem tudja, mi vár rá; oda kell menni és meg kell nézni – végtére erre való a felfedezőút. (Az volt az egyetlen jó Liszt úr történelemóráin, hogy szó esett olyan kalandos életű emberekről, mint Kolumbusz Kristóf és Amerigo Vespucci. Bruno hozzájuk szeretett volna hasonlítani, ha majd felnő.) De mielőtt elindult volna abba az irányba, még valamit föl kellett derítenie, éspedig a padot. Hónapokon át nézte a rajta lévő táblát, de mindig messziről, és még mindig nem tudta, mi van ráírva. Előbb balra, majd jobbra nézett, hogy megbizonyosodjék, nem jón senki, majd odaszaladt, és szemét összehúzva elolvasta a szavakat. – „Az … – itt megállt egy pillanatra, mert a név kiejtése most is nehézséget okozott – auz-vicci tábor megnyitása alkalmából, 1940. júniusában”. Kinyújtotta a kezét, és egy pillanatra megérintette a bronzlemezt. Olyan hidegnek érezte, hogy elkapta az ujjait. Majd egy mély lélegzetet vett, és útnak indult. Az egyetlen, amire nem akart gondolni, a mama és a papa gyakori figyelmeztetése volt, hogy tilos ebbe az irányba mennie, és még inkább tilos megközelítenie a kerítést vagy a telepet. Vagyis Auz-vicc Soha és Semmi Körülmények Között nem felfedezhető.
10. FEJEZET A pontból pötty, a pöttyből paca, a pacából egy alak, az alakból egy fiú lesz Brunónak a kerítés mentén a vártnál jóval tovább tartott az útja: mintha kilométerekre nyúlt volna. Ment és ment, és a ház, amelyben lakott, egyre kisebb és kisebb lett, míg végül teljesen eltűnt a távolban. Egész idő alatt nem látott senkit a kerítés közelében, se egy ajtót, amelyen bemehetett volna. Már-már kétségbeesett, hogy a felfedezőútja eredménytelen lesz. A kerítés addig ért, ameddig a szem ellátott, de az épületek és a kémények mögötte maradtak, s úgy látszott, a kerítésen túl semmi sincs. Már jó egy órája gyalogolt, és egy kicsit megéhezett. Ennyi talán elég is egy napra, gondolta, s nem ártana visszafordulni. De épp ebben a pillanatban észrevett a távolban egy picinyke pöttyöt. Összehúzta a szemét, hogy lássa, mi az. Eszébe jutott egy régebben olvasott könyv, amelyben egy ember eltévedt a sivatagban, és mivel napokig nem jutott se élelemhez, se vízhez, hallucinálni kezdett: elegáns éttermeket és óriási szökőkutakat látott, de amikor enni-inni akart, semmivé váltak. Mindössze egy marék homok maradt a tenyerében. Csak nem ez történt vele is? Miközben ezen töprengett, a lábai egyre közelebb vitték a messzi pontocskához, amelyből időközben paca, majd egy alakféle lett. És amikor még közelebb jutott, kiderült, hogy se nem pötty, se nem paca, hanem egy valóságos ember. Pontosabban: egy fiú. Bruno elég könyvet olvasott ahhoz, hogy tudja, a felfedező sosem tudhatja előre, mit fog találni. Legtöbbször olyasmi kerül elő, ami egyszerűen ott volt, arra várva, hogy felfedezzék (mint például Amerika). Máskor pedig olyasmit fedeztek fel, amit jobb lett volna békén hagyni (mint egy döglött egeret a szekrény mélyén). A fiú az első csoportba tartozott. Ott volt, arra várva, hogy felfedezzék. Amikor Bruno látta, hogy a pöttyből paca, majd emberforma s végül egy fiú lett, lassított. Noha a kerítés elválasztotta őket egymástól, tudta, hogy idegenekkel szemben jobb az óvatosság, úgyhogy egy pillanatra sem vette le róla a szemét. – Szerbuc – mondta, amikor egy vonalba kerültek. – Szerbuc – mondta a fiú. Kisebb volt nála, és reménytelen kifejezéssel nézett rá. Ugyanolyan csíkos pizsamát viselt, mint a többiek ott, a kerítésen túl, s fején ugyancsak csíkos sapkát. A lábán azonban nem volt se cipő, se zokni, s a lábfeje meglehetősen piszkosnak látszott. A karján karszalagot viselt, amelyen egy csillagforma volt.
Törökülésben ült, s szemét a poros talajra szögezte. Majd fölnézett, és Bruno meglátta az arcát. Furcsa arc volt: a bőre majdnem szürke, de ilyen szürke árnyalatot még sosem látott. Karamellbarna szemének fehérje ellenben szinte világított, s ahogy ránézett, mérhetetlen szomorúságot látott benne. Bruno biztos volt benne, hogy soha életében nem látott ennél soványabb és szomorúbb fiút. Az lesz a legjobb, döntötte el magában, ha beszél vele. – Felfedezőúton vagyok – közölte.
– Igazán? – kérdezte a fiú. – Igen. Már majdnem két órája. Ez nem volt egészen igaz, nem lehetett sokkal több, mint egy óra, de azt gondolta, egy kis túlzás még nem bűn. Nem nevezhető hazugságnak, viszont kalandosabb képet fest róla. – És találtál valamit? – tudakolta a fú. – Nagyon keveset. – Azaz semmit? – De. Téged – felelte kis idő múlva. Azon tűnődött, megkérdezze-e, miért ilyen szomorú, de habozott: hátha durván hangoznék? Előfordul, hogy ha valaki szomorú, zokon veszi, ha az okát firtatják; néha kéretlenül is megadják a választ, s végül órák hosszat sorolják az okokat. Most azt látta legjobbnak, ha vár. Sikerült fölfedeznie valamit, s most, hogy itt állt és beszélgetett valakivel, aki a kerítés túloldalán élők közé tartozik, minél többet akart profitálni a helyzetből. Ugyanúgy, ahogy a fiú, ő is leült a földre. Bárcsak hozott volna magával egy kis csokoládét vagy valamilyen süteményt, amelyet megoszthatna vele! – Én a kerítésnek ezen az oldalán álló házban lakom – mondta végül. – Igazán? Egyszer messziről láttam azt a házat, de téged nem. – Az emeleten lakom. Onnan egészen idáig el lehet látni. Különben Brunónak hívnak. – Engem Smuelnek – közölte a fiú. Bruno elkerekítette a szemét; nem volt benne biztos, hogy jól hallotta. – Mit mondtál, hogy hívnak? – kérdezte. – Smuelnek – felelte a gyerek, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. – És te mit mondtál, mi a neved? – Bruno. – Még sosem hallottam ezt a nevet. – Én se a tiédet. Smuel. Smuel – próbálgatta. – Jól hangzik. Mintha a szél fújna. – Bruno – ízlelgette a másik. – Nekem is tetszik a te neved. Mintha valaki a karját dörzsölné, hogy fölmelegedjék. – Még senkivel se találkoztam, akinek Smuel volt a neve. – Ó, legalább egy tucat Smuel van a kerítésnek ezen az oldalán. Sőt talán több száz is. Jobban örülnék, ha olyan nevem lenne, amelyik csak az enyém. – Én viszont nem ismerek olyan fiút, akit Brunónak hívnak. Azt hiszem, egyedül én viselem ezt a nevet. – Akkor szerencsés vagy – vélte Smuel. – Szerintem is. Hány éves vagy? Smuel utánagondolt s az ujjaira nézett, mintha azokon akarná kiszámolni. – Kilenc – mondta végül. – 1933. április tizenötödikén születtem. Bruno döbbenten nézett rá. – Mit mondtál?! – Azt, hogy 1933. április tizenötödikén születtem. Bruno szeme még nagyobbra tágult, és még a száját is eltátotta. – Ezt nem hiszem el! – jelentette ki. – Miért nem? – Nem úgy értettem, hogy neked nem hiszek – helyesbített Bruno. – Csak meglepődtem. Mert az én születésnapom is április tizenötödikén van. És én is 1933-ban születtem. Ugyanazon a napon, amelyen te!
Smuel ezen elgondolkodott. – Akkor hát te is kilencéves vagy. – Annyi. Nem furcsa? – De. Nagyon. Mert idebenn tucatjával lehetnek a Smuelek, de még eggyel se találkoztam, akinek ugyanakkor van a születésnapja, amikor nekem. Brunót egyszerre elöntötte az öröm. Eszébe villant Karl és Daniel meg Martin, a három legjobb barátja, meg az is, hogy mennyi mókás emléke van róluk Berlinből, és csak most jött rá, mennyire magányos itt, Auz-viccban. – Sok barátod van? – kérdezte, s a válaszra várva, oldalt billentette a fejét. – Persze. Bruno elkomolyodott. Azt remélte, Smuel azt mondja majd, hogy nem, és akkor még valamiben hasonlítanának egymásra. – Jó barátaid? – kérdezte. – Hát… nem annyira. Itt benn sok a velem egykorú fiú. De sokat veszekszünk. Ezért is jöttem ide. Hogy egyedül legyek. – Ez nem igazság – jelentette ki Bruno. – Miért kell nekem egyedül kuksolnom ideát, ahol nincs senki, akihez egy szót szólhatnék, vagy akivel játszhatnék, neked meg tucatnyi barátod van, akikkel naponta órákig együtt játszhatsz. Beszélnem kell erről az apámmal. – Ti honnan jöttetek? – kérdezte Smuel, és összehúzott szemmel, kíváncsian vizslatta Brunót. – Berlinből. – Az hol van? Bruno válaszolni akart, de nem tudta, mit mondjon. – Természetesen Németországban – felelte végül. – Te honnan jöttél? – Lengyelországból. – Akkor miért beszélsz németül? – Mert németül köszöntél. Te tudsz lengyelül? – Nem. És egy gyereket se ismerek, aki két nyelven tud beszélni. – Az én anyukám tanítónő. Ő tanított németre – magyarázta Smuel. – Franciául is tud. Meg olaszul. Meg angolul. Nagyon okos. Én még nem tanultam franciául, se olaszul, de azt ígérte, hogy majd megtanít angolul beszélni, mert arra még szükségem lehet valamikor. – Lengyelország – ízlelgette a szót Bruno. – Az nem lehet olyan szép, mint Németország. – Miért ne lehetne? – komolyodott el Smuel. – Mert Németország a világ legnagyobb országa. – Mintha a papa ezt mondta volna nagyapának az egyik vitájuk közben. – És mi vagyunk a legnagyobb nép. Smuel ránézett, de nem szólt semmit. Bruno pedig gyorsan témát akart váltani, mert alighogy kimondta, érezte, hogy talán nem egészen igaz, és nem akarta Smuelt megbántani. – Hol van Lengyelország? – kérdezte. – Európában. Bruno megpróbálta eszébe idézni azokat az országokat, amelyekről Liszt úrtól tanult legutóbb. – Hallottál már Dániáról? – kérdezte végül. – Nem. – Szerintem Lengyelország valahol Dániában lehet. Mert az nagyon sok kilométerre van innen – tette hozzá megerősítésképpen. Smuel egy percig szótlanul nézett rá, kinyitotta, majd becsukta a száját, mint aki gondosan mérlegeli
a szavait. – Ez itt Lengyelország – mondta végül. Dánia pedig messze van tőle is. Meg Németországtól is. Bruno a homlokát ráncolta. Biztos volt benne, hogy már hallott ezekről az országokról, de nehezen tudta elhelyezni őket. – Minden viszonylagos – legyintett. – Úgy értem, a távolságok. Jó lenne ejteni ezt a témát, gondolta, lehet, hogy teljesen összezavarja a dolgokat; mindenesetre megfogadta magában, hogy ezentúl jobban figyel a földrajzórákon. – Én sosem jártam Berlinben – közölte Smuel. – Én meg Lengyelországban nem voltam soha azelőtt – jegyezte meg Bruno, ami igaz is volt. – Már ha ez tényleg Lengyelország. – Persze hogy az. Bár nem a legszebb része. Az sokkal szebb, ahonnan jöttem. – De biztos nem olyan szép, mint Berlin – jelentette ki Bruno. – Berlinben ötszintes házunk volt, ha a pincét és az én kis padlásszobámat is beszámítom. És szép utcák vannak zöldséges meg gyümölcsös bódékkal és kávéházakkal. De ha majd egyszer eljutsz oda, jobb, ha szombat délután nem teszed ki a lábad, mert akkor rengeteg az ember, és folyton neked ütköznek. Meg hát azelőtt sokkal szebb volt. – Ezt hogy érted? – tudakolta Smuel. – Nyugodtabban éltünk – magyarázta Bruno, aki nem szívesen beszélt a változásokról. – Este is olvashattam az ágyban. De most néha nagy a zaj, és ez egy kicsit félelmetes. Sötétedés után tilos lámpát gyújtani. – Az, ahonnan én jövök, sokkal szebb, mint Berlin – mondta Smuel, aki még sosem járt Berlinben. – Mindenki nagyon barátságos, és nagy a családunk, meg az étel is sokkal jobb volt, mint itt. – Tudod mit? Állapodjunk meg, hogy nem vitatkozunk többet – ajánlotta Bruno, aki nem akart összeveszni az új barátjával. – Rendben – bólintott Smuel. – Szeretsz felfedezni? – kérdezte Bruno némi szünet után. – Még sosem próbáltam – vallotta be Smuel. – Én felfedező leszek, ha felnövök – jelentette ki Bruno eltökélten. – Addig csak olvashatok róluk, de így legalább nem ismétlem meg az ő hibáikat. – Miféle hibákat? – Például nem árt tudni, hogy érdemes-e felfedezni azt, amit fel akarsz fedezni. Mert vannak dolgok, amik csak arra várnak, hogy felfedezze őket valaki. Mint Amerikát. Más dolgokat viszont alighanem jobb békén hagyni. Mint egy döglött egeret a szekrény mélyén. – Azt hiszem, én az első csoportba tartozom – mondta Smuel. – Én is azt hiszem – bólintott Bruno. – Kérdezhetek tőled valamit? – tette hozzá pillanatnyi habozás után. – Persze. – Miért vagytok olyan sokan a kerítésen belül? És mit csináltok tulajdonképpen?
11. FEJEZET A Führer Néhány hónappal azelőtt, hogy a papa megkapta az új egyenruhát, ami azt jelentette, hogy ezentúl mindenkinek „parancsnokinak kell szólítania, és hogy Bruno hazajőve a szobájában találta Mariát, aki az ő holmiját csomagolta össze, a papa roppant izgatottan jött haza, pedig ez egyáltalán nem volt jellemző rá. Egyenesen bement az ebédlőbe, ahol a mama, Gretel és Bruno olvasott. – Minden csütörtök esti programot el kell halasztani – közölte. – Az nem megy csak úgy – kapta föl a fejét a mama. – Már megállapodtam, hogy színházba megyek a… – A Führer meg akar velem beszélni valamit – vágott közbe a papa, mert egyedül neki volt szabad a mamát félbeszakítani. – Ma délután kaptam egy telefont. Egyedül csütörtökön ér rá, és meghívatta magát vacsorára. A mama szeme nagyra tágult, és még a száját is eltátotta. Én is így nézek ki, kérdezte magában Bruno, amikor meglepődöm valamin? – Ezt nem mondod komolyan – sápadt el a mama. – Idejön? Mihozzánk? – Hétre – bólintott a papa. – Úgyhogy találjunk ki valami különlegeset vacsorára. – Uramisten! – A mama szeme ide-oda röpködött, miközben lázasan sorra vette, mi mindent kell tenniük. – Ki az a Führer? – adta a tudatlant Bruno. – Nagyon jól tudod, kicsoda – nézett rá a papa szigorúan. – Nem én. – Ő vezeti az országot, te kis hülye! – magyarázta fölényesen Gretel. (Többek közt emiatt tartotta az öccse Reménytelen Esetnek.) – Nem szoktál újságot olvasni? – Légy szíves, ne nevezd hülyének az öcsédet? – szólt rá a mama. – Butának nevezhetem? – Lehetőleg annak se. Gretel csalódottan ült vissza a helyére, de még Brunóra öltötte a nyelvét. – Egyedül jön? – kérdezte a mama. – Elfelejtettem megkérdezni – mondta a papa. – De feltételezem, hogy őt is magával hozza. – Jaj istenem! – fohászkodott föl megint a mama. Sorra vette, mi mindent kell csütörtökig megszerveznie; már csak két nap volt addig. A házat a pincétől a padlásig ki kell takarítani, az ablakokat le kell mosni, az ebédlőasztalt fényesre kell dörgölni, a szobalány és az inas egyenruháját kimosni-vasalni, az étkészletet és a poharakat frissen elmosogatni, az evőeszközöket kifényesíteni, megrendelni az ételt… Annak ellenére, hogy egyre nőtt a lista, mindennel időre elkészültek, noha a mama többször elismételte, hogy sokkal könnyebben ment volna, ha egyesek egy kicsit többet segítenek a ház körül. A Führer érkezése előtt egy órával Gretelt és Brunót leparancsolták, és a papa behívta őket a dolgozószobájába, amire ritkán került sor. Gretel fehér ruhát és térdzoknit viselt, s a haját loknikba csavarták. Brunóra sötétbarna rövidnadrágot és fehér inget adtak, s a nyakába barna nyakkendőt kötöttek. Új cipőt kapott a nevezetes alkalomból, amire nagyon büszke volt, habár szorította a lábát, úgyhogy alig tudott menni benne. Kicsit túlzásnak érezte az egészet, hiszen ők ketten nem is fognak a felnőttekkel vacsorázni – már egy órával ezelőtt megetették őket.
– Nos, gyerekek – kezdte a papa, aki az íróasztalnál ült, és előbb a fiára, majd a lányára nézett. – Ugye tudjátok, hogy ez egy nagyon fontos este? Egyszerre bólintottak. – És hogy a karrierem szempontjából nagyon fontos, hogy minden jól menjen. Megint bólintottak. – Meg kell állapodnunk egy sereg szabályban, mielőtt elkezdődik. – A papa erősen hitt a szabályokban; minden rendkívüli vagy nagyon fontos esemény előtt megfogalmazott néhányat. – Első szabály: amikor a Führer megérkezik, csöndben várjátok a hallban, és felkészültök az üdvözlésére. Addig nem beszéltek, amíg ő nem szól hozzátok, akkor viszont érthetően és szabatosan válaszoltok. – Igen, papa – motyogta Bruno. – De nem így! Hangosan és tisztán kell kiejteni minden szót, mint egy felnőtt, nem pedig motyogni, mint egy oktalan gyerek. Ha viszont a Führer nem foglalkozik veletek, ti sem szóltok egy szót se, csak előrenéztek és megadjátok neki azt a tiszteletet, amit egy nagy vezér megérdemel. – Igen, papa – mondta nagyon tiszta hangon Gretel. – És mialatt a mama meg én a Führerrel vacsorázunk, ti a szobátokban lesztek és csöndben maradtok. Semmi futkározás és lépcsőkorláton lecsúszás? – nézett nagyon komolyan Brunóra. – És egyszer sem szakítotok félbe bennünket! Megértettétek? A két gyerek bólintott, az apjuk pedig fölállt, jelezve, hogy vége a megbeszélésnek. Háromnegyed óra elteltével megszólalt a csengő, s a házban izgatott sürgés-forgás kezdődött. Bruno és Gretel elfoglalta a helyét a lépcső előtt, a mama mellettük várakozott, s közben idegesen tördelte a kezét. A papa gyors pillantást vetett rájuk, megelégedése jeléül bólintott, majd kinyitotta az ajtót. Ketten álltak odakint: egy meglehetősen alacsony férfi és egy nála magasabb nő. A papa szalutált, beengedte őket s odavezette Mariához, aki a szokottnál is jobban lehajtotta a fejét és elvette a kabátjukat. Ezután sor került a bemutatkozásra. Elsőnek a mamához szóltak, ami lehetővé tette, hogy Bruno alaposabban megnézze a vendégeket, s eldöntse, hogy érdemes volt-e ekkora felfordulást rendezni miattuk. A Führer sokkal alacsonyabb volt a papánál, s nem is látszott olyan erősnek. Sötétbarna haját rövidre nyíratta, s parányi bajuszát látva Bruno arra gondolt, hogy talán egyszerűen elfelejtette leborotválni A mellette álló hölgy azonban a legszebb hölgy volt, akit életében látott. Szőke haja és élénkpirosra festett szája volt, s mialatt a Führer a mamával beszélgetett, Brunóra nézett és elmosolyodott, amitől ő zavarában fülig elvörösödött. – Ők pedig a gyermekeim, mein Führer – mondta a papa. – Gretel és Bruno. – Melyikük melyik? – kérdezte a Führer, mire mindenki nevetett, kivéve Brunót, aki szerint teljesen világos, melyikük melyik, tehát semmi ok a nevetésre. A Führer kezet fogott velük, Gretel pedig egy félénk pukedlit vágott ki, amit előzőleg percekig gyakorolt; Bruno kajánul nyugtázta, hogy ennek ellenére majdnem hasra esett. – Milyen helyes gyerekek – jegyezte meg a szép, szőke hölgy. – Meg szabad kérdeznem, hogy hány évesek? – Én tizenkettő vagyok, de ő még csak kilenc – vágta rá Gretel, megvető pillantást vetve az öccsére. – És én franciául is tudok – tette hozzá, ami csak részben volt igaz, mert még csak néhány mondatot tanult az iskolában. – Az jó, de minek? – kérdezte a Führer, s ezúttal senki nem nevetett, ehelyett idegesen váltogatták a lábukat. Csak Gretel nézett rá bizonytalanul, hogy most választ várnak-e tőle.
A kérdés hamar megoldódott, mert a Führer – akinél udvariatlanabb vendéget még nem látott Bruno – megfordult, egyenesen bement az ebédlőbe, s szó nélkül leült az asztalfőre (a papa helyére!). A szülők egy kicsit zavartan követték, közben a mama utasította Larsot, hogy kezdhetik melegíteni a levest. – Én is tudok franciául – mondta a szép, szőke hölgy, és rámosolygott a két gyerekre. Úgy látszott, távolról sem tart annyira a Führertől, mint a mama meg a papa. – Szép nyelv. Okos tőletek, hogy meg akarjátok tanulni. – Eva! – kiáltott ki a Führer az ebédlőből, s úgy pattintott az ujjával, ahogy egy kiskutyát hív az ember. A hölgy kimeresztette a szemét, majd lassan megfordult. – Szép a cipőd, Bruno. De mintha egy kicsit szorítaná a lábadat – tette hozzá mosolyogva. – Mondd meg a mamádnak, mielőtt még bajt okozna. – Egy kicsit tényleg szűk – vallotta be Bruno. – Általában nem loknikban viselem a hajam – mondta Gretel, akit féltékennyé tett az öccse iránt tanúsított figyelem. – Miért? – kérdezte a hölgy. – Nagyon csinos vagy így. – Eva! – üvöltötte el magát másodszor a Führer, mire a hölgy otthagyta őket. – Örülök, hogy megismerhettelek benneteket – szólt még vissza, mielőtt bement az ebédlőbe, s helyet foglalt a Führer balján. Gretel elindult a lépcső felé, Bruno ellenben, mint akinek a földbe gyökerezett a lába, ott maradt, és tátott szájjal bámulta a szőke hölgyet, addig, amíg az el nem kapta a pillantását, és intett neki. A papa, mielőtt becsukta az ajtót, ingerülten biccentett a fia felé, amiből ő megértette, hogy ideje eltűnni a szobájában, s nem zajongani, főleg pedig nem lecsúszni a lépcsőkorláton. A Führer és Eva jó két órát töltött náluk, és se Brunót, se Gretelt nem hívták le, hogy búcsúzzanak el tőlük. Bruno a szobája ablakából figyelte, ahogy az autójukhoz mennek, amelynek sofőrje is volt, s a Führer ahelyett, hogy kinyitotta volna a kocsi ajtaját hölgykísérője előtt, elsőnek ült be, s nyomban olvasni kezdett egy újságot, mialatt ő még egyszer elbúcsúzott a vendéglátóiktól, s megköszönte a finom vacsorát. Micsoda borzalmas alak, gondolta Bruno. Később elkapott néhány szót a szülei beszélgetéséből, melyből egy-egy mondat keresztülszivárgott a kulcslyukon, fölkúszott a lépcsőn, s becsusszant az ő ajtaja alatt. Szokatlanul hangosan beszéltek, mégis csak néhány szót lehetett kivenni: – … hagyjuk itt Berlint, és elmenjünk oda…? – mondta a mama. – … nincs más választásom, legalábbis akkor, ha folytatni akarjuk… – hallatszott a papa hangján. – … mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, nem pedig… – … az történne, hogy elvinnének és úgy bánnának velem… – … elvárni tőlük, hogy egy olyan helyen… – … fejezzük be. Nem akarok többet hallani erről a… És úgy látszik, csakugyan befejezték, mert a mama kijött a papa szobájából, Bruno pedig elaludt. Néhány nappal ezt követően történt, hogy az iskolából hazajőve a szobájában találta Mariát, aki az ő holmiját szedegette elő a szekrényből, és négy nagy faládába csomagolta őket – még azokat is, amik csakis az övéi voltak. Ezzel kezdődött az egész história.
12. FEJEZET Smuel a Bruno kérdésére adandó válaszon töri a fejét – Csak annyit tudok – kezdte Smuel hogy mielőtt idejöttünk, egy kis lakásban éltünk a szüleimmel és Josef bátyámmal a papa órásműhelye fölött. Reggel hétkor megreggeliztünk, mi ketten iskolába mentünk, a papa pedig azokat az órákat javítgatta, amelyeket elhoztak hozzá. Meg újakat is csinált. Nekem is adott egy szép órát, de már nincsen meg. Aranyszínű óralapja volt, és elalvás előtt minden este fölhúztam, és mindig pontosan mutatta az időt. – Mi lett vele? – kérdezett közbe Bruno. – Elvették tőlem. – Kik? – Hát a katonák – felelte Smuel, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. – Aztán egy nap minden megváltozott. Amikor hazajöttem az iskolából, a mamám karszalagokat varrt nekünk, és mindegyikre hímzett egy csillagot. Ilyet, ni – és az előtte lévő porba lerajzolta az ujjával:
– És azt mondta, hogy ha elmegyünk itthonról, mindig föl kell vennünk a karszalagot. – Az én apámnak is van karszalagja. Az uniformisához. Nagyon szép: élénkpiros, és egy feketefehér ábra van a közepén. – És szintén az ujját használva, ő is lerajzolta a porba:
– Nem egyformák – állapította meg Smuel. – De én nem kaptam karszalagot. Pedig szívesen viselném. Csak azt nem tudom, melyiket: a tiedet vagy a papáét. Smuel folytatta a történetét. Nem sokszor gondolt ezekre a dolgokra, mert ha eszébe jutott a régi élete, mindig elszomorodott. – Néhány hónapig viseltük a karszalagot, azután megint megváltoztak a dolgok. Amikor egyszer hazajöttem az iskolából, a mama azzal fogadott, hogy többé nem lakhatunk ott… – Velem is ez történt! – vágott közbe Bruno boldogan, amiért nem ő az egyetlen gyerek, akit az otthona elhagyására kényszerítettek. – Tudod, a Führer eljött hozzánk vacsorára, és másnap azt mondták, hogy ide kell költöznünk. Utálok itt lenni! – tette hozzá még hangosabban. – Nálatok is így volt? – Nem. Amikor megmondták, hogy nem lakhatunk többé a házunkban, Krakkónak egy másik részébe kellett költöznünk, amely köré a katonák magas falat építettek, és mind a négyünknek egy szobában kellett meghúznunk magunkat. – Mind a négyeteknek? – hitetlenkedett Bruno. – Egyetlen szobában? – Sőt még egy másik család is volt ott, és a férfi és a nő örökké veszekedett, az egyik fiuk pedig, aki nagyobb volt nálam, meg is vert, pedig nem csináltam semmi rosszat.
– Nem lakhattatok mind egyetlen szobában – csóválta a fejét Bruno. – Pedig így volt. Összesen tizenegyen. Bruno kinyitotta a száját, hogy ellentmondjon – képtelen volt elhinni, hogy fér el egyetlen szobában tizenegy ember –, de meggondolta magát. – Így éltünk néhány hónapig – folytatta Smuel – , valamennyien abban az egy szobában. Volt egy kis ablaka, de nem szívesen néztem ki rajta, mert a falra láttam, és azt utáltam, mert amögött volt a régi otthonunk. Amellett mindig nagy volt a lárma, úgyhogy nem lehetett aludni. És Lukát is utáltam, tudod, azt a fiút, aki akkor is megvert, ha semmi rosszat nem csináltam. – Néha Gretel is megüt engem. Ő a nővérem. Reménytelen Eset. De nemsokára nagyobb leszek, mint ő, és majd megtudja, milyen az, ha én ütöm meg őt. – Egy napon megjelentek a katonák nagy teherautókkal – folytatta az elbeszélését Smuel, akit a jelek szerint nem érdekelt Gretel. – És azt mondták, hogy mindenki jöjjön ki a házból. Sokan nem akartak kimenni és elbújtak, de végül mindenkit megtaláltak. A teherautók az állomásra vittek bennünket, a vonat pedig… – Elhallgatott és az ajkába harapott. Bruno azt hitte, mindjárt elsírja magát. – A vonat iszonyú volt – szólalt meg újra Smuel. – Először is, túl sokan voltunk egy vagonban. Nem kaptunk levegőt. És rettentően büdös volt. – Érthető, ha annyian voltatok – szólt közbe Bruno, akinek eszébe jutott az a két szerelvény, amelyet a Berlinből való elutazásukkor látott a pályaudvaron. – Amikor mi ide jöttünk, volt egy másik vonat a peron túloldalán, és mi abba szálltunk be. Nektek is át kellett volna szállnotok oda. – Nem hiszem, hogy megengedték volna – rázta a fejét Smuel. – Meg nem is tudtunk volna kiszállni a miénkből. Nem volt ajtaja. – Már hogy ne lett volna? Az ajtók a kocsik végén vannak. A büféfülke után. – Nem volt ajtó – bizonygatta Smuel. – Amikor végre megállt a vonat egy nagyon hideg helyen, leszállítottak bennünket, és gyalog kellett idáig jönnünk. – Mi autón jöttünk – jegyezte meg Bruno. – A mamát elválasztották tőlünk, a papát, Josefet és engem pedig beparancsoltak egy barakkba, és azóta is ott vagyunk. Nagyon szomorúnak látszott, s Bruno nem tudta, miért: ő nem látta olyan borzalmasnak a históriáját. Végtére nagyjából vele is ez történt. – Vannak ott más fiúk is? – kérdezte. – Százával. Bruno szeme tágra nyílt. – Százával? – visszhangozta döbbenten. – Ez nem igazság! Ezen az oldalon nincs senki, akivel játszani lehetne! – Mi sem játszunk – mondta Smuel. – Nem játszotok? Miért nem? – Mit játszhatnánk? – Mit tudom én? Akármit. Például focizhatnátok. Vagy felfedezősdit. Mit lehet odaát felfedezni? Smuel nem válaszolt. Hátranézett a távoli épületekre, majd ismét Bruno felé fordult. Nem akart tovább kérdezősködni, de a gyomrát maró fájdalom rákényszerítette: – Nincs nálad valami ennivaló? – Nincs. Akartam hozni egy kis csokoládét, de elfelejtettem. – Csokoládét… – mondta utána nagyon lassan a másik. – Én életemben csak egyszer ettem csokoládét. – Egyszer?! Én imádom a csokoládét, pedig a mama azt mondja, hogy el fognak romlani tőle a
fogaim. – Egy kis kenyér sincs nálad? – Nincs – rázta a fejét Bruno. – Fél hétkor szoktunk vacsorázni. Ti mikor? Smuel megvonta a vállát s föltápászkodott. – Azt hiszem, jobb, ha visszamegyek. – Eljöhetnél hozzánk vacsorára valamelyik este – mondta Bruno, noha nem volt biztos benne, hogy jó ötlet. – Talán – bólintott bizonytalanul Smuel. – Vagy én mehetnék el hozzátok. Akkor a barátaiddal is megismerkedhetnék – tette hozzá reménykedve. – De te a kerítés másik felén vagy. – Átbújhatnék alatta – mondta Bruno, és egy kicsit megemelte a kerítés alját. Két oszlop között középen nem volt nehéz fölemelni, és egy olyan kicsi fiú, mint ő, könnyen átbújhatott volna alatta. Smuel idegesen hátrább húzódott. – Mennem kell – mondta. – Akkor majd máskor. – Nem volna szabad itt lennem. Ha elkapnak, bajba kerülök. – Ezzel megfordult és elment. Bruno megint megállapította, hogy szörnyen sovány az új barátja. Hangosan nem mondta ki, mert tudta, milyen rosszul esik, ha olyan ostobaság miatt kritizálják az embert, mint a külseje, és semmiképpen nem akarta megbántani Smuelt. – Holnap is eljövök! – kiáltotta utána. Smuel válasz helyett szaladni kezdett. Bruno úgy vélte, ennyi felfedezés elég egy napra, és ő is elindult haza. Majd szétvetette az izgalom, és egyetlen vágya volt, hogy mielőbb beszámoljon a szüleinek meg Gretelnek, aki meg fog pukkadni az irigységtől. És persze Mariának és Larsnak meg a szakácsnőnek is beszámol a délutáni kalandjáról, meg az új barátja furcsa nevéről, és hogy ugyanazon a napon van a születésnapjuk. De minél közelebb ért a házhoz, annál inkább azt gondolta, hogy nem jó ötlet. Végül is lehet, hogy nem akarják, hogy barátkozzam vele, érvelt magában, és még megtiltják, hogy oda menjek. Minél közelebb ért az ajtóhoz, s megütötte az orrát a sülő hús illata, annál biztosabb volt benne, hogy jobb, ha egy szót se szól róla senkinek. Hadd maradjon az ő és Smuel titka. Különben is az volt a véleménye, hogy amiről nem tudnak a szülei, azért nem is haragudhatnak.
13. FEJEZET A borospalack Ahogy teltek-múltak a hetek, Bruno egyre világosabban látta, hogy a belátható jövőben nem fognak visszatérni Berlinbe, úgyhogy elfelejtheti a lépcsőkorláton való lecsúszkálást, vagy hogy viszontlátja Karlt vagy Danielt vagy Martint. Ugyanakkor egyre jobban hozzászokott auz-vicci életéhez, és már nem érezte magát olyan szerencsétlennek, mint kezdetben. Elvégre nem úgy volt, hogy senki sincs, akihez egy szót is szólhatna. Amikor véget értek az aznapi órák, mindennap megtette a hosszú utat a kerítés mentén, és egészen addig beszélgetett új barátjával, amíg el nem jött az ideje, hogy hazamenjen. Úgy vette észre, hogy már nem is hiányzik neki annyira Berlin. Egyik délután, amikor megtömte a zsebét kenyérrel és a jégszekrényben talált sajttal, Maria bejött a konyhába, és meglátta, mit csinál. – Szerbuc – mondta Bruno, és megpróbálta elrejteni a zavarát. – Megijesztettél. Nem hallottam, hogy jössz. – Csak nem akar máris enni? – mosolygott Maria. – Nemrég ebédelt, és máris megéhezett? – Egy kicsit. Sétálok egyet, és hátha megéhezek út közben. Maria megvonta a vállát, odament a tűzhelyhez, és föltett melegedni egy fazék vizet. Az asztalra oda volt készítve egy kupac sárgarépa és krumpli, hogy ha majd Pavel megjön, meghámozza. Bruno már éppen menni akart, amikor a szeme rájuk tévedt, és megfogalmazódott benne egy kérdés, amely egy ideje foglalkoztatta. Eddig nem tudta, kinek tehetné föl, ez azonban megfelelő pillanatnak, Maria pedig megfelelő személynek tetszett. – Maria! Kérdezhetek tőled valamit? Maria megfordult, és meglepetten nézett rá. – Persze, Bruno úrfi. – És megígéred, hogy senkinek nem mondod el, mit kérdeztem? Maria gyanakodva húzta össze a szemét, de bólintott: – Rendben. Mit akar tudni? – Pavelre vonatkozik. Ismered őt, nem? Arra az emberre, aki a zöldséget pucolja, aztán felszolgál a vacsoránál. – Persze hogy ismerem. – Maria szemmel láthatóan megkönnyebbült, hogy a kérdés nem komolyabb dologra vonatkozik. – Miért érdekli? – Emlékszel arra – kezdte Bruno, gondosan megválogatva a szavait, nehogy olyasmit mondjon, amit nem kellene mondania –, hogy nem sokkal azután, hogy ide jöttünk, csináltam egy hintát, és leestem róla, és megsebesült a térdem? – Igen. Csak nem fáj még mindig? – Nem. De amikor megsebesültem, Pavel volt az egyetlen felnőtt itthon. Ő hozott be, és kitisztította, lemosta és bekente a sebet valamilyen csípős folyadékkal, és végül be is kötözte. – Ez a teendő, ha megsérül valaki – jegyezte meg Maria. – Tudom. De akkor elmondta, hogy igazából nem is pincér. Maria arca egy pillanatra megdermedt, és nem mondott semmit. Ehelyett félrenézett és megnyalta az ajkát. – Értem – szólalt meg végül. – És mit mondott, micsoda igazából? – Azt, hogy doktor volt. Ami elég hihetetlen. Ugye, nem doktor?
– Nem. Nem doktor, hanem pincér. – Tudtam! – jelentette ki Bruno elégedetten. – De akkor miért hazudott? – Már nem doktor – mondta nyugodtan Maria. – De az volt. Egy másik életben. Mielőtt ide került. Bruno gondolkodott egy kicsit. – Ezt nem értem. Ha doktor volt, miért nem az most is? Maria sóhajtott, kinézett az ablakon, hogy lássa, nem jön-e valaki, majd a székek felé intett, és mindketten leültek. – Ha elmondom magának, amit Pavel mesélt az életéről, senkinek sem szabad továbbadnia, megértette? Különben mindnyájan bajba kerülünk. – Nem árulom el senkinek – fogadta meg Bruno, aki szívesen hallgatott meg titkokat, és csak akkor adta tovább őket, ha muszáj volt, és semmiképpen nem hallgathatott róluk tovább. – Rendben – bólintott Maria. – Annyit tudok, hogy… Bruno későn érkezett oda a kerítéshez, ahol mindennap találkozott Smuellel, de új barátja szokás szerint már ott ült törökülésben, és türelmesen várta. – Ne haragudj, hogy késtem – mondta, és a kerítésen át odaadta, ami megmaradt a kenyérből és a sajtból (útközben csakugyan megéhezett egy kicsit). – Mariával beszélgettem. – Ki az a Maria? – kérdezte Smuel, de nem nézett föl, mert mohón falta az ennivalót. – A szobalányunk – magyarázta Bruno. – Nagyon rendes, habár a papa szerint túl van fizetve. Ő mesélt nekem Pavelről, aki a zöldséget pucolja és felszolgál a vacsoránál. Azt hiszem, a ti oldalatokon lakik. Smuel fölpillantott és abbahagyta az evést. – A mi oldalunkon? – kérdezte. – Igen. Nem ismered? Nagyon öreg, és van egy fehér kabátja, melyet akkor visel, amikor felszolgál. Talán láttad már. – Nem – rázta a fejét Smuel. – Nem ismerem. – Pedig ismerned kell. – Bruno bosszús lett, mintha a barátja szándékosan tettetné magát tudatlannak. – Alacsonyabb, mint a felnőttek általában, őszes haja van, és egy kicsit sántít. – Úgy veszem észre, neked fogalmad sincs, milyen sokan vagyunk a kerítésnek ezen az oldalán. Sok ezren. – De neki Pavel a neve. Amikor leestem a hintáról, kitisztította a sebemet, úgyhogy nem fertőződött el, és be is kötözött. Azért akartam veled beszélni róla, mert ő is Lengyelországból jött, mint te. – A legtöbben Lengyelországból jöttünk. Persze vannak máshonnan is, például Csehszlovákiából meg… – Értem, de ezért gondoltam, hogy talán ismered. Különben orvos volt odahaza, de itt nem szabad betegekkel foglalkoznia, és ha a papa megtudta volna, hogy ő látta el a sebemet, amikor megsérültem, abból nagy baj lett volna. – Az itteni katonák általában nem szeretik, ha meggyógyul valaki – mondta Smuel, miután lenyelte az utolsó falatot. – Ami rendszerint nem is következik be. Bruno bólintott, noha nem egészen értette, mire gondolt Smuel, s fölnézett az égre. Kis idő múlva újabb kérdést tett föl: – Te tudod, mi akarsz lenni, ha majd felnősz? – Igen. Egy állatkertben szeretnék dolgozni. – Állatkertben? – álmélkodott Bruno. – Szeretem az állatokat. – Én katona leszek – jelentette ki Bruno határozottan. – Persze nem olyan, mint Kotler
hadnagy – tette hozzá gyorsan –, aki úgy jár-kel, mintha az övé lenne itt minden, és örökké a nővéremmel nevetgél és a mamámmal sustorog. Nem hiszem, hogy ő jó katona. Én jó katona szeretnék lenni. Mint az apám. – Jó katonák nincsenek – jelentette ki Smuel. – De vannak. Például a papám. Azért is van olyan szép uniformisa. És mindenki parancsnoknak hívja és engedelmeskedik neki. A Führernek nagy tervei vannak vele, mert jó katona. – Nincsenek jó katonák – ismételte meg Smuel. – Kivéve a papát. – Bruno azt remélte, hogy nem kell még egyszer mondania, mert nem akart vitatkozni vele. Végül is ő az egyetlen barátja itt. De a papa az apja, és nem illik rosszat mondani róla. Néhány percig mind a ketten hallgattak, mert egyikük sem akart olyasmit mondani, amit megbánna később. – Te nem tudod, milyen itt – szólalt meg végül Smuel olyan halkan, hogy alig lehetett érteni a szavait. – Neked pedig nincs nővéred! – vágta rá Bruno úgy téve, mintha csakugyan nem hallotta volna, mit mondott a barátja, mert így nem kellett felelnie. – Nincs. – Boldog lehetsz. Gretel még csak tizenkét éves, és azt hiszi, mindent tud, pedig egy Reménytelen Eset. Kibámul az ablakon, és ha meglátja Kotler hadnagyot, leszalad a hallba, és úgy tesz, mintha mindig ott lett volna. A napokban is rajtakaptam, és képzeld, azt mondta, hogy „nahát, hadnagy, nem is tudtam, hogy itt van”. Pedig pont őt leste. – Nem nézett Smuelre, de amikor ismét rápillantott, észrevette, hogy a barátja még sápadtabb, mint máskor. – Mi bajod? – kérdezte. – Úgy nézel ki, mint aki mindjárt rosszul lesz. – Nem szívesen beszélek róla. – Kiről? – Kotler hadnagyról. Félek tőle. – Én is félek tőle egy kicsit – vallotta be Bruno. – Olyan kellemetlen a szaga. Túl sok kölnit önt magára. – Látva, hogy Smuel megborzong, körülnézett, mintha a szemével könnyebben megállapíthatná, hogy hideg van-e. – Fázol? Pulóvert kellett volna magaddal hozni. Estére lehűl a levegő. Később csalódottan vette tudomásul, hogy aznap este Kotler hadnagy velük vacsorázik. Szokás szerint Pavel szolgálta föl az ételt. Bruno elnézte, ahogy körbejár a tálakkal, és azon kapta magát, hogy elszomorodik, valahányszor rátekint. Vajon ugyanezt a fehér kabátot viselte-e, amikor még orvos volt? Letette eléjük a következő fogást, majd hátrább lépett, és mozdulatlanul, némán várt, amíg ők ettek és beszélgettek. Mint aki nyitott szemmel, állva alszik. Ha valakinek szüksége van valamire, azonnal hozza, de minél tovább nézte Bruno, annál biztosabb volt benne, hogy mindjárt kitör a katasztrófa. Mintha hétről hétre jobban összezsugorodna, ha lehetséges ilyesmi, s az arcáról eltűnt minden szín. A szeme szüntelenül könnyezett; úgy tetszett, elég egy pislantás, és kitör belőle a sírás. Amikor Pavel bejött az újabb tányérokkal, Bruno észrevette, hogy remeg a keze a súlyuk alatt. És amikor hátralépett, megingott, úgyhogy a falnak kellett támaszkodnia, nehogy eldőljön. A mamának kétszer kellett szólnia, hogy még kér a levesből, és elfelejtette újratölteni a papa poharát, amikor kiürült. – Liszt úr nem engedi, hogy verseket és színdarabokat olvassunk – panaszkodott Bruno a főfogás alatt. Ha vendégük volt, mindig szép ruhát vettek föl: a papa az uniformisát, a mama a szeme színét
még jobban kiemelő zöld ruháját, ő meg Gretel pedig azt, amelyikben Berlinben templomba szoktak menni. – Megkérdeztem, nem olvashatnánk-e legalább egyszer egy héten, de azt mondta, amíg ő felel az oktatásunkért, addig nem. – Biztos jó oka van rá – jegyezte meg a papa, és egy nagyot kanyarintott a birkacombból. – Azt akarja, hogy csak történelmet és földrajzot tanuljunk. Már kezdem utálni mind a kettőt. – Ne használd ezt a szót, Bruno – szólt rá a mama. – Miért utálod a történelmet? – kérdezte a papa, egy pillanatra letéve a villát, és az asztalon át a fiára nézett, aki rossz szokásához híven megrántotta a vállát. – Mert unalmas. – Unalmas? Az én fiam unalmasnak találja a történelmet? Hadd mondjam meg neked – és kését a fiára szegezte –, hogy a történelmünk juttatott ide bennünket. Neki köszönhetjük, hogy most itt ülhetünk ennél az asztalnál. Különben még mindig Berlinben kuksolnánk. De mi most itt hozzuk helyre azt, amit a világ elkövetett ellenünk. – Akkor is unalmas – ismételte meg Bruno, aki nem figyelt igazán. – Nem szabad haragudnia az öcsémre, hadnagy – szólalt meg Gretel, és egy pillanatra Kotler karjára tette a kezét, amit a mama rosszalló pillantással nyugtázott. – Nagyon tudatlan kisgyerek. – Nem vagyok tudatlan! – szisszent rá Bruno, akinek elege lett abból, hogy lenézzék. – Ne haragudjon a nővéremre – tette hozzá udvariasan. – Reménytelen Eset. Nem lehet rajta segíteni. – Fogd be a szád! – förmedt rá Gretel vérvörös arccal. – Te fogd be! – adta vissza Bruno széles vigyorral. – Gyerekek, legyetek szívesek… A papa megkocogtatta az asztalt a késével, mire mindenki elhallgatott. Nem látszott igazán mérgesnek, inkább mint akinek nincs kedve tovább vitatkozni. – Én gyerekkoromban nagyon szerettem a történelmet – közölte Kotler hadnagy néhány percnyi szünet után. – Az apám irodalmat tanított az egyetemen, de én többre tartottam a társadalomtudományokat. – Ezt nem is tudtam, Kurt – mondta a mama, és feléje fordult. – Még mindig oktat az édesapja? – Azt hiszem, igen. Nem tudom biztosan. – Hogyhogy nem tudja? Nem tart kapcsolatot vele? A fiatal hadnagy jókorát harapott a birkahúsból, ami lehetővé tette, hogy gondolkodjék a válaszon. Bruno úgy vette észre, megbánta, hogy egyáltalán szóba hozta a témát. – Kurt! – ismételte meg a mama. – Nem tart kapcsolatot az apjával? – Nem igazán – vonta meg a vállát a hadnagy, és nem nézett rá. – Néhány évvel ezelőtt távozott Németországból. Azt hiszem, még harmincnyolcban. Azóta nem láttam. A papa egy pillanatra abbahagyta az evést, és enyhén elkomolyodva nézett rá. – Hova ment? – kérdezte. – Tessék, parancsnok úr? – kérdezte a hadnagy, noha a papa elég hangosan beszélt. – Azt kérdeztem, hova ment – ismételte meg. – Az apja. Az irodalomprofesszor. Hova ment, miután távozott Németországból? Kotler enyhén elvörösödött. – Azt hiszem… azt hiszem, jelenleg Svájcban él. Az az utolsó hírem róla, hogy a berni egyetemen tanít. – Ó, Svájc gyönyörű ország! – lelkendezett a mama. – Bevallom, még sosem voltam ott, de annak alapján, amit hallottam… – Nem lehet nagyon öreg – mondta a papa, mindenkit elhallgattatva mély hangjával. – Hiszen maga
még csak… mennyi is? Tizenhét vagy tizennyolc éves? – Most múltam tizenkilenc, parancsnok úr. – Akkor az apja… negyvenes lehet, jól mondom? A hadnagy válasz helyett folytatta az evést, noha úgy látszott, egy csöppet se élvezi az ételt. – Különös, hogy elhagyta a hazáját – mondta a papa. – Nem álltunk közel egymáshoz – jegyezte meg sietve a hadnagy, s úgy nézett körül, mintha mindenkinek magyarázattal tartoznék. – Évek óta nem beszéltünk egymással. – És ha szabad kérdeznem, mivel indokolta meg azt az elhatározását, hogy akkor hagyja el a hazáját, amikor az egyrészt a dicsősége csúcsára ér, másrészt leginkább szüksége van minden polgárára? Amikor mindenkinek kötelessége, hogy kivegye a részét a nemzeti újjászületésből? Talán beteg volt a tüdeje? – Tessék? – nézett rá zavartan a hadnagy. – A jó levegő kedvéért ment Svájcba? Vagy valami különös oka volt rá, hogy távozzék? És éppen harmincnyolcban? – Attól tartok, hogy nem tudom, parancsnok úr. Őt kellene megkérdeznie. – Az nehéz lenne, tekintve, hogy ilyen messze van. De talán csakugyan beteg volt. – Pár pillanatig habozott, mielőtt ismét fölvette volna a kést-villát. – Vagy… nem értett egyet. – Mivel, parancsnok úr? – A kormány politikájával. Időnként hall ilyesmiről az ember. Egyesek össze vannak zavarodva. Mások viszont árulók. Vagy gyávák. Feltételezem, hogy tájékoztatta a feletteseit az apja nézeteiről. A hadnagy kinyitotta a száját, majd nyelt egyet annak ellenére, hogy nem volt a szájában étel. – Mindegy – mondta a papa derűsen. – Nem a legjobb téma vacsora közben. Majd később alaposabban megbeszéljük. – Biztosíthatom róla, parancsnok úr… – Nem vacsoratéma – ismételte meg a papa éles hangon. Bruno egyikükről a másikukra lesett, egyszerre élvezve a helyzetet, és megijedve a fagyos légkörtől. – Én szívesen elmennék Svájcba – jegyezte meg hosszú szünet után Gretel. – Edd meg a vacsorádat – szólt rá a mama. – Én csak… – Edd meg a vacsorádat – ismételte meg a mama, és még mondott volna valamit, de a papa félbeszakította. – Mi baja van ma este? – kérdezte Paveltől, aki újabb üveget bontott föl. – Negyedszer kérem, hogy töltsön még. Remélhetőleg nincs semmi baja, gondolta Bruno, és csakugyan baj nélkül kihúzta a dugót. De miután teletöltötte a papa poharát, és Kotler hadnagy felé fordult, hogy neki is töltsön, valahogy kicsúszott a kezéből az üveg, s a tartalma egyenesen a fiatalember ölébe ömlött. Ami történt, egyszerre volt kínos és váratlan. Kotler hadnagy roppant dühös lett, és senki, se Bruno, se Gretel, se a mama, de még a papa sem tudta megakadályozni abban, amit a következő pillanatban tett. Bruno sírva fakadt, Gretel pedig elsápadt. Később, már az ágyban Bruno visszaidézte mindazt, ami vacsora közben történt. Visszaemlékezett rá, milyen jó volt hozzá Pavel azon a délutánon, amikor leesett a hintáról, hogyan állította el a térde vérzését, és milyen óvatosan kente be azzal a folyadékkal. Belátta, hogy a papa általában nagyon jó és körültekintő ember, de nem volt helyes tőle, hogy nem akadályozta meg a hadnagy dühkitörését. És ha így mennek a dolgok Auz-viccben, akkor jobb, ha ezentúl nem mond ellent senkinek, hanem befogja a
száját. A régi berlini élete nagyon távoli emléknek tűnt; már arra se nagyon emlékezett, hogy nézett ki Karl és Daniel meg Martin, csak arra, hogy egyiküknek vörösesszőke haja volt.
14. FEJEZET Bruno ügyesen hazudik Ezt követően Bruno néhány héten át változatlanul elszökött otthonról azután, hogy Liszt úr befejezte az óráit, a mama pedig leheveredett egy kis délutáni szundikálásra. Smuel majdnem minden délután ott várta törökülésben, szemét a poros földre szegezve, a kerítés másik oldalán. Egyik délután fekete folt keretezte a szemét, és amikor Bruno az okát kérdezte, megrázta a fejét, és azt mondta, hogy nem akar beszélni róla. Bruno sejtette, hogy nemcsak Berlinben, hanem a világon mindenütt vannak verekedős fiúk, és ezek egyike művelte ezt Smuellel. Szívesen segített volna a barátjának, de semmi sem jutott az eszébe, amellett látta rajta, hogy csakugyan azt szeretné, ha nem beszélnének a dologról. Mindennap megkérdezte Smueltől, nem mászhatna-e át hozzá a kerítés alatt, hogy együtt játszhassanak odaát, de ő mindennap azt válaszolta, hogy nem tartja jó ötletnek. – Nem értem, miért szeretnél annyira átjönni. Nem valami szép hely. – Mert még nem laktál a mi házunkban. Először is, öt helyett csak három szintje van. Hogy lehet élni ilyen kis területen? – Elfelejtette, hogy Smuelék, mielőtt Auzviccbe jöttek, tizenegyen szorongtak egyetlen szobában, s köztük volt Luka is, aki akkor is megverte Smuelt, amikor semmi rosszat nem követett el. Egyik nap megkérdezte tőle, miért hordanak odaát mindnyájan csíkos pizsamát és vászonsapkát. – Mert ezt adták, amikor idejöttünk – magyarázta a barátja. – A többi ruhánkat elvették. – És amikor reggel fölébredsz, nem volna kedved valami mást fölvenni? Más ruhádnak is kell lennie. Smuel pislogott, s szóra nyitotta a száját, de meggondolta magát. – Én nem szeretem a csíkos holmit – jelentette ki Bruno, noha ez nem volt egészen igaz. Inkább azzal volt torkig, amit viselnie kellett: a szűk nadrágokkal, ingekkel, nyakkendőkkel és cipőkkel, amelyeket lassan kinőtt, miközben Smuel és a barátai egész nap kényelmes pizsamában flangálhatnak. Néhány nappal később arra ébredt, hogy hetek óta először zuhog az eső. Valamikor éjszaka eredhetett el, s lehet, hogy az esőcseppek kopogása ébresztette föl, de ebben nem lehetett biztos, hiszen ha már fölébredt, nem tudhatja, mitől. Reggeli közben is esett. A délelőtti tanórák alatt is esett. Akkor is esett, amikor ebédeltek. Sőt még akkor is, amikor végeztek a délutáni órákkal. Rossz hír volt, mert azt jelentette, nem mehet el otthonról, hogy Smuellel találkozzék. Ezen a délutánon az ágyán hevert egy könyvvel a kezében, de nemigen tudott az olvasásra összpontosítani. És épp ebben a pillanatban nyitott be hozzá a Reménytelen Eset. Nem sokszor jött be az öccséhez, inkább a babagyűjteményét rendezgette a szabad idejében. A rossz idő azonban ettől is elvehette a kedvét. – Mit akarsz? – kérdezte Bruno. – Szép kis fogadtatás! – Olvasok. – Mit? – kérdezte Gretel, de a választ meg sem várva, egyszerűen maga felé fordította a könyv borítóját, hogy megnézze a címet. Megvetően prüsszentett, aminek nyomán egy kis nyál fröccsent Bruno arcára. – Dögunalmas – jelentette ki éneklő hangon. – Egy csöppet se unalmas – tiltakozott Bruno. – Tele van kalandokkal. A babáidnál biztos hogy jobb. Gretel nem harapott rá a horogra.
– Mit csinálsz? – kérdezte, amivel még jobban fölbosszantotta Brunót. – Mondtam, hogy olvasni próbálok – morogta. – Ha hagynának. – Én semmihez se tudok kezdeni. Utálom, ha esik. Bruno ezt nemigen értette. Nem mintha Gretel valaha is csinált volna valamit. Ellentétben vele, aki kalandokat élt át és felfedezéseket tett, sőt egy barátot is szerzett. A nővére alig tette ki a lábát a házból. Mintha direkt eldöntötte volna magában, hogy unatkozni fog, pláne most, hogy ha akarna se mehetne ki. De hát vannak pillanatok, amikor nővér és öcs is eláshatja a csatabárdot, és civilizált lények módján beszélhet egymással. Úgy vélte, ez most egy olyan pillanat. – Én is utálom, ha esik – mondta. – Most Smuellel kellene együtt lennem. Még azt hiszi, hogy elfeledkeztem róla. A szavak olyan gyorsan röppentek ki a száján, hogyha akarja, sem állíthatta volna meg őket. A gyomra görcsbe rándult, és iszonyúan dühös lett magára. – Kivel kellene együtt lenned? – kérdezte Gretel. – Tessék? – pislogott rá Bruno. – Mit mondtál, kivel kellene együtt lenned? – Bocsánat – mentegetőzött Bruno; közben szélsebesen járt az agya. – Nem hallottam jól. Nem kérdezhetnéd meg még egyszer? – Mit mondtál, kivel kellene együtt lenned?! – kiáltotta a nővére, és még előre is hajolt. – Semmi olyat nem mondtam, hogy együtt kellene lennem valakivel. – De igen, mondtad. Hogy az a valaki azt fogja hinni, hogy elfeledkeztél róla. – Tessék? – Bruno! – kiáltott rá Gretel fenyegetően. – Megbolondultál? – kérdezte Bruno, úgy téve, mintha a nővére csak kitalálta volna az egészet. De nem hangzott valami meggyőzően, mert nem volt olyan jó színész, mint a nagymama. Gretel megrázta a fejét, és rábökött az ujjával: – Mit mondtál, Bruno? Azt mondtad, hogy együtt kellene lenned valakivel. Kiről van szó? Itt senki sincs, akivel játszani lehetne. Bruno lázaséin törte a fejét. Volt egy közös tulajdonságuk: egyikük sem felnőtt. Még sosem kérdezte meg a nővérétől, de minden valószínűség szerint éppolyan magányos itt, Auz-viccban, mint ő… Berlinben ott volt Hilda és Isabel meg Luise, akikkel játszhatott; akármilyen bosszantó teremtések, mégiscsak a barátnői voltak. Itt meg senkije sincs, csak az élettelen babái. Nem csoda, hogy megbolondult. Talán a babáival beszélget. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy Smuel az ő barátja, nem pedig Gretelé, és semmiképpen nem hajlandó osztozni vele rajta. Akkor pedig hazudnia kell. – Van egy új barátom – kezdte. – Akivel mindennap találkozom. És aki már vár. De senkinek nem szabad beszélni róla. – Miért nem? – Mert csak egy elképzelt barát – mondta, és megpróbált olyan zavart arcot vágni, mint Kotler hadnagy, amikor sarokba szorították a Svájcban lévő apja miatt. – Mindennap együtt játszunk. Gretel rábámult, eltátotta a száját, és nevetésben tört ki. – Egy képzelt barát! Nem nőttél ki már abból, hogy képzelt barátaid legyenek? Bruno igyekezett megszégyenült és zavart arcot vágni, hogy meggyőzőbbé tegye a meséjét. Fészkelődni kezdett, és nem nézett a nővére szemébe, ami meg is tette a hatását, és arra a gondolatra indította, hogy talán nem is olyan rossz színész. Bárcsak el is tudna vörösödni! Megpróbált zavarba ejtő eseteket fölidézni a múltból, hátha beválik.
Arra gondolt, amikor elfelejtette bezárni a fürdőszoba ajtaját, és a nagymama bejött és meglátta őt meztelenül. Vagy amikor föltartotta a kezét az osztályban és „marná”-nak szólította a tanítónőt, és mindenki kinevette. Vagy amikor egy különleges mutatványt akart bemutatni egy csapat lánynak a biciklijével, és leesett róla. Úgy látszik, valamelyik megtette a hatását, mert érezte, hogy kigyúl az arca. – Tisztára vörös vagy – erősítette meg Gretel. – Mert nem akartam elmondani neked. – Egy képzelt barát. Esküszöm, Bruno, hogy reménytelen eset vagy! Bruno elmosolyodott, mert két dolgot tudott. Az egyik, hogy elhitték a hazugságát, a másik pedig az, hogy ha valaki reménytelen eset, az nem ő. – Hagyj békén – mondta fennhangon. – Olvasni akarok. – Hunyd be a szemed és kérd meg a képzelt barátodat, hogy olvasson helyetted! – mondta Gretel önelégülten, amiért megtudott valamit az öccséről, és ki akarta használni az esetet. – Megspórolhatnád magadnak a fáradságot. – Inkább hozzád kellene küldenem, hogy hajítsa ki az ablakon a babáidat. – Azt megkeserülnéd!… Még valamit árulj el nekem! Mit szoktatok csinálni azzal a képzelt barátoddal, hogy ennyire odavagy érte? Bruno eltöprengett. Igazából szívesen mesélt volna egy kicsit Smuelről, és most megtehetné anélkül, hogy elárulná az igazat. – Beszélgetünk. Mindenféléről. A berlini házunkról meg a többi házról, és az utcákról, meg a zöldséges és gyümölcsös bódékról, meg a kávéházakról, és hogy szombat délután jobb elkerülni a belvárost, mert akkora a tömeg. És Karlról meg Danielről és Martinról, a legjobb barátaimról. – Roppant érdekes – gúnyolódott Gretel, akinek nemrég volt a születésnapja, amikor betöltötte a tizenhármat, és azt képzelte, hogy a gúnyolódás a kifinomultság csúcsa. – És ő miről mesél neked? – A családjáról, meg a lakásuk alatt levő órásműhelyről. Meg hogy milyen kalandos úton került ide, és milyen barátai voltak, meg hogy kiket ismer itt, és miket játszott a régi barátaival, de már nem lehet együtt velük, mert egy szó búcsú nélkül eltűntek. – Mulatságosan hangzik – jegyezte meg Gretel. – Bárcsak az én képzelt barátom lenne! – Tegnap azt mondta, hogy napok óta nem látta a nagyapját, és senki se tudja, hova lett, és ha az apjától kérdezi, könnyezni kezd, és olyan szorosan öleli magához, hogy attól fél, megfojtja. – Amikor idáig ért a történetben, észrevette, hogy nagyon halkan beszél. Amikor Smuel mondta el ezt neki, nem értette igazán, miért olyan szomorú a barátja. De most, hogy ő számolt be róla, szörnyen elszégyellte magát, amiért nem próbálta meg fölvidítani, s ehelyett olyan hülyeségekről fecsegett, mint a felfedezőutak. Holnap bocsánatot kérek tőle, határozta el magában. – Nem lenne jó vége, ha apa megtudná, hogy képzelt barátokkal beszélgetsz – mondta Gretel. – Abba kellene hagynod. – Miért? – Mert beteges dolog. Az őrültég első jele. – Nem hiszem, hogy abba tudnám hagyni – jelentette ki Bruno hosszú szünet után. – És nem is akarom. – Jó – mondta Gretel, aki mintha egyre barátságosabbá vált volna. – De én a te helyedben megtartanám magamnak. – Azt hiszem, igazad van – bólintott Bruno, s igyekezett szomorú képet vágni. – De ugye, nem mondod el senkinek? – Nem. Kivéve az én képzelt barátnőmet.
– Neked is van? – tátotta el a száját Bruno, és elképzelte a nővérét a kerítésnek egy másik szakaszánál, amint egy azonos korú lánnyal vihorásznak órák hosszat. – Az isten szerelmére, dehogy! – kacagott föl Gretel. – Már elmúltam tizenhárom! Nem viselkedhetek úgy, mint egy kis pisis! – Ezzel kitáncolt a szobából, s Bruno hallotta, hogy a babáihoz beszél: megszidja őket, amiért haszontalanul viselkedtek a távollétében; mit gondolnak, nincs más dolga, mint őket pesztrálni? Bruno megpróbált visszatérni a könyvéhez, de valahogy elvesztette az érdeklődését. Inkább kinézett az esőre, és azon tűnődött, hol lehet most Smuel, és neki is annyira hiányzik-e a beszélgetésük, mint őneki.
15. FEJEZET Ezt nem kellett volna Hetekig hol esett az eső, hol elállt, úgyhogy Bruno és Smuel nem találkozhatott olyan gyakran, mint szerették volna. Bruno kezdett aggódni a barátja miatt, aki napról napra még soványabb lett, az arca pedig még szürkébb, ha ez egyáltalán lehetséges. Ezért néha több sajtot és kenyeret vitt magával, hogy odaadja neki, sőt néha egy kis csokoládét is sikerült a zsebébe csempésznie, de hát hosszú volt az út addig a helyig, ahol találkozni szoktak, és néha megéhezett útközben. Bekapott egy falatot, amelyet egy másik követett, majd még egy és még egy, úgyhogy végül alig maradt valami, amit nem lett volna jó Smuelnek adni, mert inkább növelte, semmint csillapította volna az éhségét. Közelgett a papa születésnapja, aki azt mondta, nem akar nagy felhajtást, de a mama az Auzviccban szolgáló összes tisztet meghívta, és igenis nagy felhajtásra készült Valahányszor leült, hogy újabb ötlettel toldja meg a kezdeti tervet, megjelent Kotler hadnagy, hogy segítsen neki, aminek következtében egyre hosszabb lett a lista. Bruno elhatározta, hogy ő is készít egy listát. Mégpedig arról, hogy miért nem szenvedheti Kotler hadnagyot. Először azért, mert sosem mosolyog, és mindig úgy néz ki, mint aki ki akar tolni valakivel. Ama ritka alkalmakkor, amikor szóba állt Brunóval, mindig „kis ember”-nek szólította, ami elég utálatos dolog, mert a mama szerint előbb-utóbb biztos, hogy behozza a lemaradását a növésben. Nem szólva arról, hogy mindig együtt van a mamával a nappaliban, és a mama nagyobbakat nevet a tréfáin, mint a papa ugratásain szokott. Egyszer, amikor a telepet figyelte a szobája ablakából, meglátott a kerítésnél egy kutyát, amelyik hangos ugatásba fogott. Kotler hadnagy meghallotta, odament, és se szó, se beszéd, lelőtte. Azután itt van az, hogy valahányszor a hadnagy megjelenik a színen, egyszerre ott terem Gretel. És Bruno nem felejtette el Pavel, a felszolgáló esetét sem, aki igazából orvos, és hogy milyen dühös volt rá a hadnagy. Na és valahányszor a papát egy-egy napra Berlinbe szólította a kötelesség, a hadnagy egész nap ott lebzselt a házban, mintha az ő feladata lenne vigyázni rájuk, és ott maradt azután is, hogy ő és Gretel lefeküdt, és már ott volt reggel, amikor fölébredtek. Még egy sereg oka volt annak, hogy nem szenvedhette Kotler hadnagyot, de több most nem jutott az eszébe. A születésnapi vacsora előtti délutánon a szobájában volt, és a nyitott ajtón át hallotta, hogy Kotler hadnagy megérkezik és szól valakihez. De az illető válaszát nem hallotta Amikor néhány perc múlva lement, a mama éppen utasításokat adott a személyzetnek, hogy mit kell még csinálni, Kotler hadnagy pedig azt válaszolta, hogy ne aggódjon, van ezeknek magukhoz való eszük, és gonoszul nevetett hozzá. Bruno a nappali felé tartott az új könyvével, melyet a papától kapott, és amelynek az volt a címe, hogy A kincses sziget. Az volt a szándéka, hogy olvas egy-két órát. A hallban azonban Kotler hadnagyba botlott, aki akkor jött ki a konyhából. – Jó napot, kis ember! – köszönt a hadnagy, a szokásos lenéző vigyorral kísérve szavait. – Jó napot! – Mit keresel itt? Bruno rábámult, s újabb hét ok jutott az eszébe, amiért nem szenvedheti. – Olvasni szeretnék ott benn – és a nappalira mutatott. Kotler szó nélkül kikapta a könyvet a kezéből, és lapozni kezdte.
– A kincses sziget. Miről szól? – Egy szigetről – mondta Bruno lassan, hogy a katona fölfogja. – Ahol kincsek vannak elrejtve. – Ezt magamtól is sejtettem – bólintott Kotler, s úgy nézett rá, mint aki azt mondja magában, hogy ha nem a parancsnok fia lenne, volna hozzá egy-két szava. – Árulj el róla egy kicsit többet. – Van benne egy kalóz. Meg egy fiú, akit Jim Hawkinsnak hívnak. – Angol? – Igen. – Prrr! – röffentette el magát a hadnagy. Bruno azon tűnődött, meddig kell várnia arra, hogy visszakapja a könyvét. Úgy vette észre, a hadnagyot nem érdekli különösebben, de amikor érte nyúlt, elrántotta előle. – Bocsánat! – mondta, és megint feléje tartotta, de most is elrántotta, amikor érte nyúlt. – Ezer bocsánat! – ismételte meg, és megint odatartotta. Most azonban Bruno fürgébb volt, úgyhogy nem sikerült átvernie. Megpróbált elmenni mellette, de Kotler hadnagy, nem tudni, miért, mindenáron beszélgetni akart vele. – Minden kész van a nagy ünnepre? – kérdezte. – Én kész vagyok – jelentette ki Bruno, aki az utóbbi időben több időt töltött Gretellel, s úgy látszik, ráragadt a nővére gúnyolódási hajlama. – De arról nincs tudomásom, hogy maga is. – Rengetegen lesznek – közölte a hadnagy, és úgy tekintett körül, mintha ez az ő háza lenne, nem Brunoéké. – Remélem, jól fogjuk viselni magunkat. – Én biztosan. De hogy maga is… – Kis ember létedre elég sokat jár a szád! Bruno összehúzta a szemét, és azt kívánta, bárcsak lenne magasabb, erősebb és nyolc évvel öregebb. És bárcsak lenne annyi bátorsága, hogy kimondja, amit akar. Mert más az, ha a papa vagy a mama mondja meg, mit csináljon – az teljesen természetes, és föl van rá készülve –, és más, ha egy idegen parancsolgat neki Még ha hadnagynak kell is titulálni. – Ó, Kurt, kedvesem, hát még itt van? – lépett ki a mama a konyhából, s jött feléjük. – Most van egy kis szabad időm, ha… O! – Csak most vette észre a fiát. – Bruno! Te mit keresel itt? – Egy kicsit olvasok a nappaliban. Legalábbis szeretnék. – Nos, szaladj ki egy pillanatra a konyhába. Szeretnék Kotler hadnaggyal néhány szót váltani négyszemközt – Ezzel bementek a nappaliba, és a hadnagy Bruno orrára csukta az ajtót. Bruno dühtől tajtékozva ment ki a konyhába, ahol élete legnagyobb meglepetése várta: Smuel ült az asztal végén! Nem akart hinni a szemének. – Smuel! Te mit csinálsz itt? Smuel fölkapta a fejét, és amikor meglátta a barátját, rémült arca széles mosolyra derült: – Bruno! – Mit csinálsz itt? – ismételte meg ő a kérdését, mert noha még most sem egészen értette, mi folyik a kerítés túloldalán, valami azt súgta neki, hogy az ottaniaknak semmi keresnivalójuk az ő házukban. – Ő hozott ide – felelte Smuel. – O? Úgy érted, hogy Kotler hadnagy? – Igen. Azt mondta, valamilyen munkát kell itt elvégeznem. Bruno odanézett, és hatvanhat pici poharat látott a konyhaasztalon – ilyenbe szokott a mama (egészségi okból) sherryt tölteni magának –, s mellette egy tál szappanos meleg vizet és rengeteg papírszalvétát. – Mi az ördögöt csinálsz ezekkel?
– Azt mondták, hogy mossam el a poharakat és törüljem őket fényesre. És hogy olyasvalaki kell hozzá, akinek kicsik az ujjai. – Magyarázat gyanánt előre nyújtotta a kezét, s Brunónak látnia kellett, hogy olyan, mint azé a műanyag csontvázé, amelyet Liszt úr hozott magával egy nap, amikor az emberi testről tanultak. – Meg sosem vettem észre – mondta úgy, mint aki nem hisz magának. – Mit? Bruno válasz helyett kinyújtotta a maga kezét, úgyhogy a középső ujjuk majdnem összeért. – Hogy mennyire más a kezünk. Nézd! Egyszerre néztek le a kezükre, és nem volt nehéz észrevenniük a különbséget. Noha Bruno a korához képest kicsi volt és egy csöppet sem kövér, a karja szinte dundinak látszott, a bőre alól nem ütköztek ki az erek, s az ujjai erőről árulkodtak. Smuel keze egészen másról árulkodott. – Mitől lett ilyen? – kérdezte. – Nem tudom. Azelőtt olyan volt, mint a tied. Nem vettem észre, mikor változott meg. A kerítés mögött mindenkié így néz ki. Bruno elkomolyodott. A csíkos pizsamás emberekre gondolt, és megint törni kezdte a fejét, hogy vajon mi történik Auz-viccban, és hogy nem butaság-e így tönkretenni az emberek egészségét. Valahogy nem látta értelmét. Nem akarta tovább nézni Smuel kezét, ezért megfordult és kinyitotta a jégszekrényt, hogy keressen valami ennivalót. Ebédről maradt egy fél töltött csirke párolt zsályával és hagymával körítve. Csillogott a szeme a gyönyörűségtől, mert kevés ételt szeretett annyira, mint a hideg töltött csirkét. Elővett a fiókból egy kést, és lekanyarintott magának néhány jókora darabot, bőven halmozott rá a körítésből, és csak ekkor fordult vissza a barátja felé. – Nagyon örülök, hogy itt vagy – mondta tele szájjal. – Ha nem kellene elmosnod a poharakat, megmutathatnám neked a szobámat. – Azt mondta, el ne merjek mozdulni innen, különben baj lesz. – Fütyülök rá! – jelentette ki Bruno, s igyekezett a valóságosnál bátrabbnak mutatkozni. – Ez nem az ő háza, hanem a mienk, és ha a papa nincs itthon, az van, amit én akarok. Képzeld, még A kincses szigetet se ismeri! Smuel úgy nézett rá, mintha rá figyelne, a szemét azonban a csirke darabjaira szegezte, melyeket Bruno hanyagul magába tömött. A következő percben ő is észrevette, hogy mit néz, és elfogta a bűntudat. – Ne haragudj, Smuel – mentegetőzött. – Neked is kellett volna adnom belőle. Éhes vagy? – Ezt sose kérdezd tőlem – mondta Smuel, aki ugyan még egyszer se találkozott Gretellel, de úgy látszik, neki is volt némi érzéke a gúnyolódáshoz. – Várj, neked is vágok egy kicsit – mondta Bruno. Kinyitotta a jégszekrényt, és még három darabot vágott le. Smuel hevesen megrázta a fejét, s idegesen lesett az ajtóra. – Ne! Visszajön és… – Ki jön vissza? Csak nem Kotler hadnagyra gondolsz? – Nekem a poharakat kell elmosni. – Smuel kétségbeesetten nézett a meleg vizes tálra, majd vissza a csirkedarabokra, melyeket Bruno nyújtott felé. – Nem szabad! – Úgy látszott, mindjárt elsírja magát. – Tudom, hogy visszajön – hadarta rémülten. – Akkor kellett volna megennem, amikor ide akartad adni, de már késő. Ha elfogadom és visszajön… – Smuel! Nesze! – és a barátja kezébe nyomta az ételt. – Edd meg! Ne aggódj, bőven maradt belőle uzsonnára.
A fiú a kezébe adott ételre meredt, majd fölnézett a barátjára nagyra tágult, hálás és ijedt szemével. Még egy pillantást vetett az ajtóra, aztán elszánta magát, és mind a három darabot egyszerre dugta a szájába, és pillanatok alatt magába gyűrte. – Nem kell ennyire sietned – intette Bruno. – Még belebetegszel. – Azt se bánom – mondta halvány mosollyal Smuel. – Köszönöm, Bruno. Bruno visszamosolygott rá, és még akart adni neki, de ebben a pillanatban benyitott a hadnagy. A két fiút beszélgetni látva, megtorpant. Bruno érezte, hogy a levegő megtelik feszültséggel, s látta, hogy Smuel válla lehanyatlik, s a keze újabb pohárért nyúl. Kotler hadnagy nem vett tudomást Brunóról, egyenesen Smuelhez ment és rámeredt. – Te meg mit csinálsz? – üvöltötte. – Nem megmondtam, hogy mosd el a poharakat? Smuel sietve bólintott, és remegő kézzel vett el egy papírszalvétát. – Ki mondta, hogy megszólalhatsz ebben a házban? Hogy mered megtagadni az engedelmességet? – Bocsánatot kérek, uram. – Fölnézett a hadnagyra, aki enyhén előre hajolt, hogy jobban lássa a gyerek arcát. – Ettél? – kérdezte halálos nyugalommal. Smuel megrázta a fejét. – Ettél! – jelentette ki a hadnagy. – A jégszekrényből loptál valamit? Smuel kinyitotta, majd becsukta a száját. Megint kinyitotta: a megfelelő szavakat kereste, de hiába. Segítséget kérve nézett Brunóra. – Felelj nekem! – üvöltötte Kotler hadnagy. – Elloptál valamit a jégszekrényből? – Nem, uram. Ő adta nekem. – Könnyek gyűltek a szemébe. – A barátom – tette hozzá. – A… – A hadnagy zavartan nézett Brunóra. – Hogy érted azt, hogy a barátod? Bruno, te ismered ezt a fiút? Bruno kinyitotta a száját, s megpróbálta eszébe idézni, hogyan kell használni, ha azt akarja mondani, hogy „igen”. Még sosem látott senkit olyan rémültnek, mint most Smuelt. Mindenképpen úgy akart válaszolni, hogy javítson a helyzetén, de rájött, hogy lehetetlen, mert maga is legalább annyira megijedt. – Ismered ezt a fiút? – ismételte a hadnagy az iméntinél hangosabban. – Beszélgettél a foglyokkal? – Én… Ő itt volt, amikor bejöttem… – hebegte Bruno. – A poharakat mosta. – Nem ezt kérdeztem. Előbb is láttad már? Beszéltél vele? Miért mondja, hogy a barátod? Bruno azt kívánta, bárcsak elszaladhatna. Utálta Kotler hadnagyot, de most vert helyzetben volt, s eszébe jutott az a délután, amikor a szeme láttára lőtt le egy kutyát. Meg az az este, amikor Pavel miatt dühödött meg annyira, hogy… – Válaszolj, Bruno! – üvöltötte Kotler paprikavörös arccal. – Ne kelljen harmadszor kérdeznem! – Sosem beszéltem vele. Soha életemben nem láttam. Nem ismerem. Kotler hadnagy bólintott, s úgy látszott, elégedett a válasszal. Nagyon lassan visszafordult Smuel felé, aki már nem sírt, hanem a földet nézte, és mintha el akarta volna hitetni a lelkével, hogy már nem abban a hitvány kis testében lakik, hanem kiröppent belőle, az ajtóhoz suhant, fölemelkedett az égbe, s messzire szállt a felhők között. – Elmosod ezeket a poharakat – mondta halkan Kotler hadnagy. Olyan halkan, hogy Bruno alig hallotta. Mintha a dühe hirtelen valami mássá változott volna. Nem teljesen az ellenkezőjévé, de mássá és még ijesztőbbé. – Azután érted jövök, és visszaviszlek a táborba, ahol majd lesz egy kis beszélgetésünk arról, mi történik azzal, aki lop. Meg vagyok értve? Smuel bólintott, és újabb szalvétáért nyúlt, hogy fényesre dörgölje a következő poharat; Bruno
látta, hogy remegnek az ujjai, és tudta, hogy attól fél, még eltöri. Egy pillanatra elállt a szívverése El akart fordulni, de képtelen volt rá. – Gyerünk, kis ember – lépett közelebb hozzá a hadnagy, és a vállára tette a kezét. – Menj a nappaliba, olvasd a könyvedet, és hagyd, hogy befejezze a munkáját ez a kis… – Megint azt a szót használta, amit Pavel esetében, amikor elküldte gumit keresni. Bruno bólintott, sarkon fordult, és kiment anélkül, hogy visszanézett volna. A gyomra összeösszerándult; egy pillanatig azt hitte, elhányja magát. Soha életében nem szégyellte magát ennyire, soha nem képzelte, hogy ilyen kegyetlen tud lenni. Hogy viselkedhetett ilyen gyáván a barátjával ő, aki jó fiúnak hitte magát? Órákig ült a nappaliban, de képtelen volt a könyvére összpontosítani, s a konyhába se tudott volna visszamenni egészen estig, amikor Kotler hadnagy visszajött és magával vitte Smuelt. A következő napokban Bruno minden délután elment oda, ahol találkozni szoktak, de Smuel egyszer sem volt ott. Egy heti hiábavaló várakozás után biztos volt benne, hogy megbocsáthatatlan szörnyűséget követett el. A hetedik napon azonban örömmel látta, hogy Smuel a szokott helyen, törökülésben várja, és szemét a földre szegezi. – Smuel! – szaladt oda, és ő is leült. Majdnem elsírta magát a megkönnyebbüléstől és sajnálattól. – Ne haragudj! Nem tudom, mi ütött belém. Mondd, hogy megbocsátasz! – Semmi baj – mondta Smuel, és fölnézett rá. Az arca tele volt véraláfutással. Bruno szeme tágra nyílt, s egy pillanatra elfeledkezett a mentegetőzésről. – Mi történt veled? – kérdezte, de nem várta meg a választ. – Leestél a biciklidről? Velem is ez történt néhány évvel ezelőtt Berlinben. Leestem róla, mert túl gyorsan tekertem, és hetekig tele voltam kék foltokkal. Fáj? – Már nem – rázta a fejét Smuel. – Pedig úgy néz ki. – Már nem érzek semmit. – Sajnálom, ami a múlt héten történt. Gyűlölöm Kotler hadnagyot. Azt hiszi, ő az úr a háznál, pedig… – Erezte, hogy még egyszer és komolyan bocsánatot kell kérnie. – Nagyon sajnálom, Smuel! Soha nem hagytam így cserben egyetlen barátomat sem. Meg kellett volna mondanom az igazat. Szégyellem magam. Ahogy kimondta, Smuel elmosolyodott és bólintott; ebből tudta, hogy megbocsátott neki. Aztán olyasmit tett, amit még soha: megemelte a kerítés alját, úgy, ahogy ő szokta, amikor ennivalót hozott neki, kinyújtotta a kezét és arra várt, hogy ő is ezt tegye. Kezet ráztak és egymásra mosolyogtak. Először érintették meg egymást.
16. FEJEZET A hajnyírás Majdnem egy év telt el azóta, hogy Bruno arra ment haza, hogy Maria az ő holmiját csomagolja össze. Már majdnem teljesen elhalványultak a berlini élet emlékei. Ha visszagondolt rájuk, csak arra emlékezett, hogy a két legjobb barátját Karlnak, illetve Martinnak hívták, de bárhogy erőltette is az agyát, a harmadiké nem jutott eszébe. Aztán történt valami, ami miatt két napra eljöhetett Auz-viccból, és visszatérhetett a régi házukba: meghalt a nagymama, és a család hazautazott a temetésre. Bruno mindjárt észrevette, hogy már nem olyan kicsi, mint az elmenetelekor volt, mert anélkül is rálátott a városra a tetőtéri ablakból, hogy lábujjhegyre kellett volna állnia. Azóta nem látta a nagyanyját, hogy elutaztak Berlinből, de mindennap gondolt rá. Leginkább azokra a kis színdarabokra emlékezett, amelyeket hármasban adtak elő karácsonykor meg a születésnapokon, és amelyekhez a nagymama olyan pompás jelmezeket varrt neki. Arra gondolt, hogy ez sem ismétlődik meg már soha, s emiatt még jobban elbúsult. Szomorúan telt el a két berlini nap. Ott volt a temetés, amikor a család az első padban ült. A papa díszegyenruhájában, mellén az összes kitüntetésével. A papa különösen szomorú, mondta a mama, mert összevitatkozott a nagymamával, és nem békültek ki, mielőtt meghalt. Rengeteg koszorút hoztak a templomba, s a papa roppant büszke volt amiatt, hogy az egyiket a Führer küldte, a mama viszont azt mondta, hogy ha a nagymama tudomást szerezne róla, forogna a sírjában. Bruno szinte boldog volt, amikor visszautaztak Auzviccba. Most már az az otthona. Már nem izgatta, hogy csak háromszintes a házuk öt helyett; azzal se nagyon törődött, hogy a katonák úgy járnak-kelnek benne, mintha az övék lenne. Kezdte úgy érezni, hogy nem is olyan rossz itt, különösen azóta, hogy megismerkedett Smuellel. Sok mindennek örülhetett, például annak, hogy a papa és a mama mindig jókedvű, és a mama már nem szundít olyan gyakran délután, és a sherryből is ritkábban tölt magának „egészségi okból”. Gretel pedig belépett a nagylány-korba – a mama mondta így! –, amikor már nem piszkálja az ember annyit a nála kisebbeket. Ráadásul Kotler hadnagyot is elvezényelték valahova Auz-viccból, úgyhogy nem bosszanthatta többé Brunót. (Az eltávozására teljesen váratlanul került sor; a mama és a papa sokáig veszekedett miatta egyik éjjel, de tény, hogy elment és nem jött vissza. Gretel vigasztalhatatlan volt.) Volt még valami, aminek Bruno örülhetett: senki nem nevezte többé „kis ember”-nek. A legjobb mégis az volt, hogy van egy Smuel nevű barátja. Minden délután boldogan gyalogolt végig a kerítés mellett, és örömmel tapasztalta, hogy a barátját is egyre vidámabbnak látja ezekben a napokban. Mintha a szeme se lett volna olyan beesett, habár változatlanul nevetségesen sovány volt, s amúgy is színtelen arca napról napra még szürkébb lett. Amikor megint ott ültek egyszer a szokott helyükön, meg is jegyezte: – Ez az eddigi legfurcsább barátságom. – Miért? – kérdezte Smuel. – Mert az összes többi fiúval, akivel eddig összebarátkoztam, tudtam játszani. De mi sosem játszunk együtt. Csak itt ülünk és beszélgetünk. – Én szívesen ülök itt és beszélgetek veled. – Én is. De kár, hogy nem csinálhatunk néha valami izgalmasabbat. Például focizhatnánk. Vagy felfedezőútra mehetnénk. De még sosem láttuk egymást úgy, hogy ne lett volna köztünk ez a kerítés. Bruno gyakran tett ilyen észrevételeket, mert azt szerette volna, ha az a néhány hónappal korábbi
incidens – amikor megtagadta a barátságukat – sosem történt volna meg. Még mindig föl-fölbukkant az emlékezetében, s olyankor kínosan érezte magát, noha Smuel, becsületére legyen mondva, úgy tett, mintha elfelejtette volna az egészet. – Talán majd valamikor – mondta most. – Ha egyszer kiengednek innen. Bruno egyre többet töprengett azon, hogy miért van ott az a kerítés. Fölvetődött benne, hogy megkérdezi a szüleitől, de sejtette, hogy vagy megharagudnának rá, amiért egyáltalán megemlítette, vagy valami kellemetlent mondanának Smuelről és a családjáról. Úgyhogy inkább valami egészen mást gondolt ki. Elhatározta, hogy a Reménytelen Esettel beszél. Gretel szobája lényegesen megváltozott azóta, hogy utoljára járt nála. Először is, eltűntek a babák. Úgy egy hónappal ezelőtt, körülbelül akkor, amikor Kotler hadnagy távozott, Gretel arra a véleményre jutott, hogy már nem szereti a babáit. Berakta őket négy nagy zacskóba, és egyszerűen kidobta őket. Helyettük térképeket akasztott a falra, melyeket a papától kapott, és színes gombostűket tűzött beléjük, melyeket ide-oda mozgatott, miután átnézte az aznapi újságot. Bruno azt hitte, előbbutóbb meg fog bolondulni. De csodálatosképpen se nem csúfolta, se nem terrorizálta olyan sűrűn, mint azelőtt, úgyhogy talán nem lesz baj abból, ha beszél vele. – Szerbuc – mondta, miután udvariasan kopogott, mert tudta, hogy ha kopogás nélkül megy be hozzá, egyből megharagszik. – Mit akarsz? – kérdezte a nővére, aki a toalettasztalnál ült, és a frizurájával kísérletezett. – Semmit. – Akkor menj ki. Bruno bólintott, de beljebb lépett, és leült az ágy peremére. Gretel a szeme sarkából figyelte, de nem szólt semmit. – Gretel, kérdezhetek tőled valamit? – szólalt meg végül az öccse. – Ha gyorsan kérdezel. – Itt Auz-viccban – kezdte, de a nővére máris félbeszakította: – Nem Auz-viccnak kell mondani. – Mintha ez lenne a legsúlyosabb hiba, melyet elkövettek a világtörténelemben. – Miért nem ejted helyesen a nevét? – Ha egyszer Auz-viccnak hívják… – Nem annak hívják, hanem… – és úgy mondta ki a tábor nevét, ahogy szerinte kell. – De hiszen én is ezt mondtam – vonta meg a vállát Bruno. – Nem ezt mondtad. Különben minek vitatkozom veled? – veszítette el Gretel a türelmét, amihez egyébként nem kellett sok. – Mondd már meg, mit akarsz tudni! – A kerítésre vonatkozik – kezdte eltökélten, ezt tartva a legfontosabbnak. – Azt szeretném tudni, hogy miért van ott. Gretel megfordult ültében, és kíváncsian nézett rá. – Ezt értsem úgy, hogy nem tudod? – Igen – bólintott az öccse. – Nem értem, mért nem mehetünk át a másik oldalra. Mi a baj velünk, amiért nem engednek oda játszani? Gretel rábámult, majd nevetésben tört ki, és csak akkor hagyta abba, amikor észrevette, hogy Bruno komolyan kérdezte. – Bruno, a kerítés nem azért van ott, hogy mi ne mehessünk át – mondta úgy, mintha ez lenne a világ legnyilvánvalóbb dolga –, hanem azért, hogy azok ne jöhessenek ide! Bruno ezen eltűnődött, de nem sokra ment vele. – De miért? – kérdezte végül. – Mert együtt kell őket tartani – magyarázta Gretel.
– Úgy érted, hogy a családjukkal? – I-igen, a családjukkal. Meg a… magukfajtákkal. – Mit értesz a magukfajtákon? Gretel sóhajtva csóválta a fejét. – A többi zsidót. Nem tudtad? Ezért kell őket együtt tartani. Nem keveredhetnek velünk. – Zsidók – ízlelgette Bruno a szót. – Zsidók – mondta még egyszer. – Odaát mindenki zsidó? – Aha – bólintott Gretel. – Mi nem vagyunk zsidók? Gretel úgy eltátotta a száját, mintha pofon ütötték volna. – Dehogy! Mi biztosan nem vagyunk azok. Eszedbe ne jusson ilyesmit mondani! – Miért, mi mik vagyunk? – Mi… – kezdte Gretel, de itt megállt, hogy gondolkodjék. – Mi – mondta még egyszer, de még mindig nem volt benne biztos, mi a válasz erre a kérdésre. – Mi nem vagyunk zsidók – jelentette ki végül. – Ezt már hallottam. Azt kérdeztem, hogy ha nem vagyunk zsidók, akkor mik vagyunk. – Az… ellentétük. Igen. Az ellentétük vagyunk. – Rendben. – Bruno örült, hogy legalább ezt tisztázták. – Az ellentétesek a kerítésnek ezen az oldalán vannak, a zsidók pedig azon. Azért, mert nem szeretnek minket? – Mi nem szeretjük őket, te buta! Bruno fölhúzta az orrát. Gretelnek újra meg újra megmondták, hogy tilos az öccsét butának nevezni, de nem tudott leszokni róla. – De miért nem szeretjük őket? – Azért, mert zsidók. – Aha. Tehát a zsidók meg az ellenteteik nem férnek össze. – Nem, Bruno – mondta vontatottan Gretel, mert valami szokatlant vett észre a hajában, és azt kezdte vizsgálgatni. – De hát nem mehetne oda hozzájuk valaki, és… Itt félbeszakította Gretel eszeveszett visítása, amelytől a mama is fölébredt délutáni álmából, és futva jött be a szobába abban a hitben, hogy az egyik gyerek a másikat gyilkolja. De Gretel csak egy parányi gömböcskét fedezett föl a hajában, amely nem volt nagyobb egy gombostűfejnél. Megmutatta a mamának, aki ezután fürtről fürtre átvizsgálta a haját, majd odament Brunóhoz, és vele is ezt tette. – Ez nem lehet igaz! – kiáltott föl mérgesen. – Illetve tudtam, hogy ez lesz egy ilyen helyen! Kiderült, hogy mind a ketten eltetvesedtek. Gretel haját valamilyen különleges samponnal mosták meg, amelynek borzalmas szaga volt; a kezelés után órákig kuksolt a szobájában, és kisírta a két szemét. Bruno fejét is megmosták ugyanazzal a samponnal, de a papa azon a véleményen volt, hogy legjobb az ősi módszer, és nekilátott, hogy tövig leborotválja a haját, amitől Bruno is sírva fakadt. Utálta, ahogy végigsiklik a haja a vállán, és a lábához hull a padlóra, de a papa azt mondta, hogy így kell lennie. Amikor megnézte magát a fürdőszobatükörben, elfogta a rosszullét. Szörnyen idomtalan volt a feje kopaszon, s a szeme is mintha óriásira nőtt volna. Valósággal megijedt a tükörképétől. – Ne aggódj – nyugtatgatta a papa. – Majd visszanő. Nem kell hozzá több, mint egy-két hét. – Az itteni mocsok az oka – jelentette ki a mama. – Nem ártana, ha egyesek látnák, milyen hatással van ránk ez a hely.
Bruno, elnézve magát a tükörben, arra gondolt, mennyire hasonlít most Smuelre. Talán azoknak ott, a kerítés túloldalán szintén tetveket fedeztek föl a hajukban? Ezért borotválták őket kopaszra? Amikor másnap találkozott a barátjával, az hangos nevetésre fakadt, amivel éppenséggel nem állította helyre megingott önbizalmát. – Most pont úgy nézek ki, mint te – mondta Bruno olyan szomorúan, mintha nem lenne annál szörnyűbb, mint ilyesmit bevallani.
17. FEJEZET A mama eléri, amit akar A következő hetekben Bruno úgy vette észre, hogy a mama egyre boldogtalanabb Auz-viccban, amin nem csodálkozott. Végtére ő is utálta kezdetben amiatt, hogy egy csöppet se hasonlított a régi otthonukra, és nagyon hiányzott neki a három jó barátja. Idővel azonban változott a helyzet, főleg Smuelnek köszönhetően, aki fontosabb lett neki, mint Karl vagy Daniel vagy Martin volt valaha. A mamának azonban nem volt Smuelje. Nem volt kivel szót váltania, az egyetlen embert pedig, akivel többé-kevésbé összebarátkozott – a fiatal Kotler hadnagyot – máshova vezényelték. Isten ments, hogy olyan legyen, mint azok a srácok, akik órákig hallgatóznak a kulcslyukon át, de amikor az egyik délután elhaladt a papa dolgozószobája mellett, a szülei mindketten odabenn voltak, és meglehetősen hangosan vitatkoztak, úgyhogy akkor is hallotta volna, ha nem fülel. – … borzalmas! – mondta a mama. – Egyszerűen borzalmas! Képtelen vagyok elviselni! – Nincs más választásunk – így a papa. – Ide szól a kinevezésünk, és… – A te kinevezésed! Nem a miénk, hanem a tied! Te maradj, ha akarsz! – És mit gondolnának az emberek, ha te meg a gyerekek visszamennének Berlinbe nélkülem? Joggal tennék föl a kérdést, hogy mekkora odaadással végzem az itteni munkámat. – A munkádat?! Te ezt munkának nevezed? Bruno a többit nem hallotta, mert a hangok az ajtóhoz közeledtek, és nagy volt a valószínűsége, hogy a mama mindjárt kirohan, és előveszi az egészségi okból tartott sherryt, úgyhogy fölszaladt a lépcsőn. Annyit mindenesetre hallott, hogy esetleg visszamennek Berlinbe. Legnagyobb meglepetésére nem volt biztos benne, hogy örül-e neki. Lényének egyik fele emlékezett rá, mennyire szerette az ottani életét, de annyi minden megváltozott azóta! Karl és a másik két barátja, akiknek már nem emlékezett a nevére, valószínűleg szintén elfelejtették őt. A nagymama meghalt, nagyapáról pedig úgyszólván nincs semmi hírük. A papa szerint egyre szenilisebb. Másfelől valahogy megszokta az auz-vicci életet Már nem bosszantotta Liszt úr, Mariával sokkal jobban összebarátkozott, mint annak előtte Berlinben, Gretel a nagylánykorát élte, nem sokat törődött vele, és már nem is volt olyan Reménytelen Eset. A Smuellel folytatott délutáni beszélgetések pedig kifejezetten boldogsággal töltötték el. Bruno nem volt tisztában az érzéseivel, ezért úgy döntött, hogy akármit határoznak is a szülei, panasz nélkül elfogadja. Néhány hétig semmi sem változott: az élet ugyanúgy folyt tovább, mint addig. A papa az ideje nagy részét a kerítésen túli irodájában töltötte. A mama nagyokat hallgatott napközben, délután a szokásosnál jóval tovább aludt, sőt előfordult, hogy ebed előtt is ledőlt, és Bruno kezdett aggódni érte, mert nem ismert senkit, akinek ennyi sherryre volt szüksége az egészsége megóvásához. Gretel többnyire a szobájában tartózkodott, és miután órákig tanulmányozta az újságokat, ide-oda helyezgette a gombostűket a falra tűzött térképein. (Liszt úrnak különösen tetszett ez a foglalatossága.) Bruno pedig azt tette, amit mondtak neki, nem okozott semmilyen felfordulást, és roppant élvezte, hogy van egy titkos barátja, akiről senki sem tud. Egy szép napon a papa behívta őt és Gretelt a dolgozószobájába, és ismertette velük a közeljövőben várható változásokat. – Üljetek le, gyerekek – mondta, és a két öblös bőr karosszékre mutatott, amelyekre mindeddig nem volt szabad leülniük, ha bejöttek a papa szobájába, mint mondták, a piszkos praclijuk miatt. A papa
az íróasztalnál foglalt helyet. – Bizonyos változtatások mellett döntöttünk – folytatta egy kicsit szomorúan. – Előbb azonban kérdezek tőletek valamit. Jól érzitek magatokat itt? – Természetesen, papa – mondta Gretel. – Persze, papa – így Bruno. – Egy csöppet se hiányzik nektek Berlin? A két gyerek néhány másodpercig hallgatott, majd összenéztek, azon töprengve, melyikük merjen megszólalni. – Nekem hiányzik egy kicsit – mondta végül Gretel. – Nem bánnám, ha megint lenne néhány barátnőm. Bruno a titkára gondolt és elmosolyodott. – Barátok – bólintott a papa. – Ez nekem is gyakran eszembe jutott. Néha egyedül érezhetitek magatokat. – Nagyon egyedül – jelentette ki Gretel. – És te, Bruno? Neked is hiányoznak a barátaid? – 1-igen. De… – Igyekezett gondosan megválogatni a szavait. – Az hiszem, én akárhova mennék, mindenütt hiányoznának. – Ezzel a megfogalmazással közvetve utalt Smuelre, de ezt a másik kettő nem tudhatta. – Szívesen visszamennétek Berlinbe? – tette föl a kérdést a papa. – Ha volna rá lehetőség? – Mindnyájan? – kérdezte Bruno. A papa nagyot sóhajtott, és megrázta a fejét. – Csak a mama, te és Gretel. Vissza a régi otthonotokba. Örülnétek neki? Bruno eltűnődött. – Én… nem örülnék annak, ha te nem lennél velünk – válaszolta végül, mert ez volt az igazság. – Inkább itt maradnál velem? – Az volna jó, ha mind a négyen együtt lehetnénk – felelte, noha Greteltől szívesen eltekintett volna. – Akár Berlinben, akár Auz-viccban. – Jaj, Bruno! – kiáltott föl dühösen Gretel, s Bruno nem tudta, azért-e, mert félt, hogy keresztbetesz a hazatérésüknek, vagy azért, mert (szerinte) most is rosszul ejtette ki a hely nevét. – Attól tartok, hogy ez egyelőre lehetetlen – mondta a papa. – A Führer aligha mentene most föl a beosztásomból. A mama szerint viszont jó lenne, ha ti hárman hazautaznátok és újra berendezkednétek otthon. Én meg majd gondolkodom a dolgon. – Pillanatnyi szünetet tartott, és kinézett a baloldali ablakon, ahonnan a táborra lehetett látni. – Ha meggondolom, valószínűleg igaza van. Ez nem gyerekeknek való hely. – De hát egy sereg gyerek van itt – bukott ki Brunóból, mielőtt meggondolhatta volna. – Csak ők a kerítés másik oldalán vannak. Szavait csend követte, de nem a szokásos csend, amikor éppen senki nem beszél. Nagyon is sokatmondó csend volt. A papa és Gretel döbbenten meredt rá. – Hogy érted azt, hogy egy sereg gyerek van odaát? – kérdezte az apja. – Honnan tudod, mi van ott? Bruno szóra nyitotta a száját, de eszébe jutott, hogy ha túl sokat árul el, bajba kerülhet. – Láttam a szobám ablakából – felelte végül. – Persze nagyon messze van, de úgy vettem észre, hogy sok százan lehetnek. És mind csíkos pizsamát visel. – Csíkos pizsamát – bólintott az apja. – Te pedig nézted őket? – Láttam őket. Nem vagyok biztos benne, hogy a kettő ugyanaz-e. – Igazad van, Bruno – mosolyodott el az apja – , a kettő nem ugyanaz. – Némi habozás után ismét bólintott, mint aki végleges döntésre jutott. – A mamának igaza van – folytatta, és most nem nézett
egyikükre se. – Épp elég időt töltöttetek el itt. Ideje visszamennetek. Ezzel el volt döntve az ügy. Távirat ment Berlinbe, hogy takarítsák ki a házat, mossák le az ablakokat, fényesítsék ki a kilincseket, húzzák föl az ágyneműt és ágyazzanak meg, mert a mama, Gretel és Bruno egy héten belül visszautazik Berlinbe. Bruno azon kapta magát, hogy messze nem örül annyira, mint ahogy várta, és nem tudja, hogyan mondja meg a hírt Smuelnek.
18. FEJEZET Az utolsó kaland kieszelése Annak a napnak másnapján, amikor Brunónak megmondta az apja, hogy nemsokára visszamehet Berlinbe, Smuel nem volt ott a kerítésnél. A rákövetkező napon sem. Sőt a harmadik napon sem ült senki törökülésben a földön, amikor Bruno odaért. Várt tíz percet, és már éppen visszafordult volna, hogy hazamenjen – mi lesz, ha úgy hagyja itt Auz-viccot, hogy nem búcsúzhat el a barátjától? –, amikor észrevett a távolban egy pöttyöt, amelyből előbb egy paca lett, majd egy alig kivehető emberi alak, amelyről végül kiderült, hogy egy csíkos pizsamás fiú. Bruno szája mosolyra húzódott, látva, hogy az alak egyre közeledik hozzá, s lekuporodott a földre, és elővette a zsebéből a kicsempészett kenyeret és almát, hogy odaadja Smuelnek. De már messziről észrevette, hogy a barátja még a szokottnál is bánatosabb, és amikor odaért a kerítéshez, nem nyújtotta ki a kezét a szokásos mohósággal az ételért. – Már azt hittem, nem jössz többé – mondta Bruno. – Én itt voltam tegnap meg tegnapelőtt is, de te nem. – Ne haragudj, de történt valami. Bruno összehúzott szemmel vizslatta, s megpróbálta kitalálni, hogy mi történhetett. Talán azt mondták neki, hogy ő is hazamehet? Végtére előfordulnak ilyen véletlen egybeesések. Mint például az, hogy ők ketten ugyanazon a napon születtek. – Micsoda? – Eltűnt az apám. – Eltűnt? Furcsa. Úgy érted, hogy nyoma veszett? – Úgy. Hétfőn még itt volt, azután elment dolgozni néhány más emberrel, és egyikük se jött vissza. – Levelet se írt? Nem is hagyott üzenetet, hogy mikor jön meg? – Nem. – Furcsa – ismételte meg Bruno. – Kerested? – kérdezte némi gondolkodás után. – Persze hogy kerestem – sóhajtott Smuel. – Úgy, ahogy te szoktad mondai. Felderítést végeztem. – És? – Semmi eredmény. – Ez tényleg furcsa – csóválta a fejét Bruno. – De szerintem valamilyen nagyon egyszerű magyarázata lehet. – Mire gondolsz? – Talán egy másik városba vitték dolgozni őket, és ott kell maradniuk néhány napig. Amíg befejezik a munkát. A posta pedig nem valami megbízható errefelé. Biztos vagyok benne, hogy nemsokára visszajön. – Remélem – bólintott Smuel, de látszott rajta, hogy közel áll a síráshoz. – Nem tudom, mihez kezdenék nélküle. – Ha akarod, megkérdezhetem a papámat – ajánlotta föl óvatosan Bruno azt remélve, hogy Smuel ezt visszautasítja. – Nem hinném, hogy jó ötlet – mondta Smuel, amit nem egészen lehetett visszautasításnak minősíteni. – Miért nem? A papa sokat tud a kerítésen belüli életről. – Nem hiszem, hogy a katonák kedvelik a magunkfajtát. Vagyis tudom, hogy nem kedvelik. Utálnak bennünket.
– Ugyan! Biztos vagyok benne, hogy nem utálnak. – Dehogynem. – Smuel előrehajolt, a szeme összeszűkült, s az ajka haragosan felgörbült. – De nem baj, én is utálom őket. Utálom őket – ismételte meg nyomatékosan. – De az apámat nem utálod, ugye? Smuel az ajkába harapott és nem válaszolt. Sokszor látta Bruno apját, és sehogy se értette, hogy lehet egy ilyen embernek ilyen jószívű és barátságos fia. – Különben – kezdte Bruno illő szünet után; nem akart tovább vitatkozni a témáról –, nekem is van valami mondanivalóm. – Igazán? – emelte föl a fejét Smuel reménykedve. – Visszamegyek Berlinbe. Smuel szája tátva maradt a meglepetéstől. – Mikor? – kérdezte elfúló hangon. – Várj. Ma csütörtök van. Szombaton ebéd után indulunk. – Mennyi időre? – Azt hiszem, végleg. A mama nem szeret itt lenni; azt mondja, nem a megfelelő hely két gyerek felnevelésére. De a papa itt marad, mert a Führer nagy dolgokat tervez vele. Mi többiek viszont hazamegyünk – mondta ki, noha egy csöppet sem volt biztos benne, hol az otthona. – Akkor hát nem látlak többé? – kérdezte Smuel. – Dehogynem. Majd eljössz hozzánk nyáron Berlinbe. Akár végleg ott is maradhatsz. – Nem hiszem – rázta a fejét szomorúan Smuel. – Ha elmész, nem lesz kivel beszélgetnem – tette hozzá. – Nem. – Még ki akarta egészíteni azzal, hogy „te is hiányozni fogsz nekem”, de valahogy zavarba jött. – Holnap láthatjuk egymást utoljára, úgyhogy el kell búcsúznunk. Majd megpróbálok valami finomat hozni neked. Smuel bólintott, de nem talált szavakat a bánata kifejezésére. – Bárcsak játszhattunk is volna! – jegyezte meg Bruno hosszú szünet után. – Legalább egyszer. Hogy legyen mire emlékezni. Több mint egy éven át beszélgettünk, de egyszer se játszottunk. És tudod, mi a legfurcsább? Egy éven át néztelek a szobám ablakából, de sosem láttam, milyen odaát. – Nem tetszene neked. A ti oldalatok sokkal szebb. – Mégis szívesen megnézném. Smuel néhány másodpercig töprengett, azután előrenyúlt, és egy kicsit fölemelte a kerítést. Csak annyira, hogy egy olyan kicsi fiú, mint Bruno, átférjen alatta. – Akkor miért nem nézed meg? – kérdezte. Bruno pislantott és utánagondolt. – Nem hiszem, hogy megengednék – mondta végül. – Lehet, hogy tényleg nem engednék. Ahogy azt se, hogy mindennap beszélgess velem. Mégis beszélgetünk, nem? – De ha rajtakapnának, bajba kerülnék – mondta Bruno, aki biztos volt benne, hogy a szülei nem helyeselnék a dolgot. – Igaz. – Smuel visszaengedte a kerítést, és szemét a földre szegezte. – Remélem, holnap még láthatlak, hogy elbúcsúzzak tőled. Jó egy percig egyikük se szólt. Brunónak hirtelen eszébe jutott valami: – Hacsak… – kezdte. Egy pillanatig habozott, hogy hagyja-e megfogalmazódni a fejében felködlő tervet. A homlokához érintette a kezét, oda, ahol a hajának kellett volna kezdődnie, de leborotválták
és még nem nőtt vissza. – Nem emlékszel, mit mondtál, amikor lenyírták a hajam? Hogy úgy nézek ki, mint te. – Csak kövérebb vagy – bólintott Smuel. – Ha így van, és ha nekem is lenne egy ilyen csíkos pizsamán, átmehetnék hozzád látogatóba, és senki se venné észre. Smuel arca földerült, s a szája a füléig szaladt. – Megtennéd? – Persze. Óriási kaland lenne. Egy utolsó kaland. Egy kis felderítést is végezhetnék. – Segíthetnél megkeresni az apámat! – Persze. Körbejárnánk, és hátha találnánk valamilyen bizonyítékot? Csak az a kérdés, hogy honnan szerezhetnék ilyen csíkos pizsamát. – Nem gond – rázta a fejét Smuel. – Tudom, hol tartják őket. Hozhatnék egy olyan méretűt, mint az enyém. Fölvennéd és együtt kereshetnénk meg az apámat. – Nagyszerű! – Brunót is elfogta a lelkesedés. – Kész a terv! – Akkor holnap ugyanekkor, ugyanitt. – Nehogy elkéss! – Bruno fölállt és leporolta magát. – És ne feledkezz el a pizsamáról! Mind a ketten lelkes hangulatban mentek haza. Bruno előtt felsejlett a fantasztikus kaland: mielőtt visszamennek Berlinbe, végre megnézheti, mi folyik a kerítés mögött – nem szólva a tervbe vett felderítésről – , Smuel pedig annak örült, hogy segítségére lesz valaki az apja megkeresésében. Mindent összevéve nagyon ésszerű tervnek, egyúttal pedig szép búcsúnak tetszett.
19. FEJEZET Mi történt másnap? Másnap, pénteken megint esett. Bruno a fölébredése után kinézett az ablakon, és csalódottan állapította meg, hogy zuhog az eső. Ha nem ez lett volna az utolsó lehetősége arra, hogy együtt legyen Smuellel – nem szólva arról, hogy roppant izgalmas kaland vár rá, különös tekintettel az átöltözésre –, biztosan elhalasztja a következő hét valamelyik délutánjára. Teltek az órák, s ez ellen nem tehetett semmit. De végtére még csak reggel volt, és délutánig, amikor találkozni szoktak, sok minden történhet. Addigra talán eláll az eső is. Újra meg újra kinézett az ablakon Liszt úr órái alatt, de semmi jelét nem látta annak, hogy javulna az idő, sőt egyre hangosabban koppantak az esőcseppek az üvegen. Ebéd közben is kinézett a konyhaablakon, amikor egy kicsit elcsendesedett az eső, és még mintha a nap is fölsejlett volna egy sötét felhő mögött. Az eget figyelte a délutáni történelem- és földrajzóra alatt is, amikor viszont minden addiginál jobban ömlött, s már-már attól kellett félni, hogy az eső benyomja az ablakot. Szerencsére épp akkor állt el, amikor Liszt úr távozott. Bruno bakancsot és esőkabátot vett föl, megvárta, amíg tiszta lett a helyzet, és kiosont a házból. Bakancsos lába meg-megcsúszott a sárban, ennek ellenére jobban élvezte a gyaloglást, mint bármikor. Minden lépés azzal fenyegette, hogy hasra esik, de valahogy mindig sikerült megőriznie az egyensúlyát. Még akkor is, amikor a talpa beleragadt a sárba, és amikor megpróbálta kirántani, kilépett a cipőjéből. Fölnézett az égre, amely még mindig elég sötét volt, de azt gondolta, mára már eleget esett, nem kell attól félnie, hogy elázik. Persze nehéz lesz megmagyarázni, miért olyan sárosan jön meg, de remélhetőleg megúszhatja annyival, hogy „tipikus fiú”, és nem lesz baj a dologból. (A mama különben igencsak jókedvű volt az elmúlt napokban, amikor fölpakolták a holmijukat egy teherautóra, és elindították Berlinbe.) Smuel már várta, és most először nem törökülésben ült a földön maga elé meredve, hanem állt és a kerítésnek támaszkodott. – Szerbuc, Bruno – köszöntötte, amikor meglátta. – Szerbuc, Smuel. – Nem voltam biztos benne, hogy újra látlak. Az eső miatt. Azt hittem, inkább otthon maradsz. – Először én se voltam biztos benne, hogy el tudok jönni. Smuel a barátja felé nyújtotta a kezét, s Bruno szája tátva maradt az örömtől. Egy csíkos pizsamanadrág, ugyanolyan pizsamakabát és vászonsapka volt nála. Pontosan olyan, amilyet ő viselt. Nem látszott valami tisztának, de hát álruha, s Bruno szerint az igazi felfedezők mindig tudták, mikor mit kell viselni. – Még mindig segíteni akarsz megkeresni az apámat? – kérdezte Smuel. Bruno bólintott, noha a barátja apjának megkeresését nem tartotta olyan fontosnak, mint azt, hogy felfedezheti a kerítésen belüli világot. – Nem hagylak cserben. Smuel megemelte a kerítés alját, és átdugta alatta a ruhát; nagyon vigyázott közben, hogy ne érjen le a sárba. – Köszönöm – mondta Bruno, és megvakarta borostás fejebúbját; az miért nem jutott eszébe, hogy hozzon egy zacskót a saját holmijának? Akkora a sár, hogy csupa piszok lesz, ha lerakja a földre. De nem volt más választása: vagy itthagyja és beletörődik, hogy mire visszaér, csupa sár lesz, vagy
lefújja az egészet, ami ki van zárva; egy igazi felfedező sosem visszakozik. – Fordulj el – szólt rá a barátjára, aki zavartan állt egyik lábáról a másikra. – Nem szeretem, ha néznek. Smuel elfordult, s Bruno levette az esőkabátját, és óvatosan leterítette a földre. Aztán az ingét is levette, és megborzongott a hideg szélben. Amikor áthúzta a fején a pizsama felső részét, elkövette azt a hibát, hogy az orrán át vett lélegzetet – nem volt valami jó szaga. – Mikor mosták ezt ki utoljára? Smuel hátrafordult: – Gőzöm sincs. Lehet, hogy sosem volt kimosva. – Fordulj el! – förmedt rá Bruno. Balra, majd jobbra lesett, de még mindig nem látott senkit, úgyhogy féllábra állva nekilátott lecibálni magáról a bakancsát és a nadrágját. Furcsa volt a szabad ég alatt vetkőzni; el nem tudta képzelni, mit gondolna az, aki meglátná. Végre, ha nehezen is, de megbirkózott a feladattal. – Kész vagyok. Visszafordulhatsz. Smuel épp akkor fordult meg, amikor föltette a fejére a csíkos sapkát. Pislogva csóválta a fejét a szokatlan látvány láttán. Nem az volt a furcsa, hogy Bruno messze nem volt se olyan sovány, se olyan színtelen, mint a kerítés innenső oldalán lévő fiúk, hanem az, hogy ezt leszámítva semmiben sem különbözött tőlük. – Tudod, mire emlékeztet ez az egész? – kérdezte ő. – Mire? – A nagymamámra. Meséltem neked róla, nem emlékszel? Arról, aki meghalt. Smuel bólintott: emlékezett rá, mert Bruno sokszor mesélt a nagyanyjáról ez alatt az egy év alatt, elmondta, mennyire szerette őt, és bárcsak több levelet írt volna neki a halála előtt. – Azokat a színdarabokat juttatja eszembe, amelyeket hármasban adtunk elő. – Azok közé a berlini emlékek közé tartoztak ezek, amelyeket nem halványított el sem a távollét, sem az idő. – Mindig olyan szép jelmezeket varrt nekem. „A jó jelmezben annak érzed magad, akit el kell játszanod”, mondogatta. Most is ezt teszem, nem? Annak kell éreznem magam, aki a kerítésen belül él. – Úgy érted, hogy zsidónak? – Aha – bólintott Bruno. De egy kicsit kínosan érezte magát. Smuel a lábára bökött s a vastag talpú bakancsra, amelyben eljött otthonról: – Azt is le kell vetned. – De a sár… Nem kívánhatod tőlem, hogy mezítláb járjak. – Muszáj. Különben fölismernek. Bruno sóhajtott, de tudta, hogy igaza van a barátjának. Levette a bakancsát és a zokniját, és lerakta a földre a ruhái mellé. Először elszörnyedt attól, hogy meztelen lábbal lépjen a mély sárba. Majdnem bokáig merült benne, és minden újabb lépésnél még undorítóbbnak érezte. Smuel lehajolt, és amennyire tudta, fölemelte a kerítést, de az csak annyira engedett, hogy Brunónak nem volt más választása, mint átcsúszni alatta, amitől merő sár lett a pizsamája. Amikor végignézett magán, nem állta meg nevetés nélkül. Soha életében nem volt még ilyen mocskos! Smuel is elmosolyodott, s a két fiú feszengve állt egymás mellett – szokatlan volt számukra, hogy a kerítésnek ugyanazon az oldalán vannak. Bruno hirtelen szükségét érezte, hogy megölelje a barátját, csak hogy tudtára adja, mennyire szereti, és mennyire élvezte az egy év alatt folytatott beszélgetéseiket. Smuel is szerette volna megölelni azért, hogy így köszönje meg neki a kedvességét, az élelmiszer-ajándékait és azt, hogy segít neki megkeresni az apját. Mégsem ölelte meg egyikük sem a másikat. Ehelyett elindultak a tábor felé azon az úton, amelyet Smuel egy év óta mindennap megtett, amikor el tudott menekülni a katonák szeme elől és odamehetett a tábornak arra az egyetlen helyére, amelyet nem őriztek állandóan, és ahol együtt lehetett Brunóval.
Nem kellett sokáig menniük. Bruno tágra nyílt szemmel nézte azt, amit látott. Azt képzelte, hogy a házak tele vannak boldog családokkal; hogy egyesek esténként hintaszékben ülnek kint, és arról mesélnek, mennyivel jobb volt, amikor még gyerekek voltak és tisztelték az idősebbeket, nem úgy, mint ezek a mai fiatalok. Azt képzelte, hogy az itteni fiúk és lányok különféle csapatokat alkotnak, és teniszeznek vagy fociznak, a kisebbek pedig ugróköteleznek vagy ugróiskolát rajzolnak a földre. Azt képzelte, hogy középütt van egy bolt, meg talán egy kis kávéház is, mint Berlinben. Talán még egy gyümölcsös bódé is lesz. És kiderült, hogy egyik sincs. Nem ültek felnőttek hintaszékekben, és gyerekek se játszottak sehol. És nemhogy gyümölcsös bódé nem volt, de még kávéház sem. Ehelyett rettenetesen búsnak látszó emberek álldogáltak csoportokba verődve, szemüket a földre szegezve, és csak egy volt közös bennük: mindnyájan rettenetesen soványak és beesett szeműek voltak, és mindnek kopaszra volt borotválva a feje, ami Bruno szerint csak azt jelenthette, hogy itt sem úszta meg senki tetvek nélkül. Az egyik sarokban három katonát és mintegy húsz férfit látott; az előbbiek hangosan ordítoztak, az utóbbiak némelyike pedig térdre esett és úgy is maradt, fejét a tenyerébe támasztva. Egy másik sarokban több katona álldogált nagyokat nevetve, s a puskáját különféle irányban lövésre készen tartva. De nem lőttek. Tulajdonképpen bárhova nézett, kétféle embert látott: vagy boldog, jókedvű, ordítozó, egyenruhás katonákat, vagy szerencsétlen, síró, csíkos pizsamásokat, akiknek legtöbbje úgy meredt a semmibe, mintha nyitott szemmel aludna. – Nem tetszik nekem itt – jegyezte meg kis idő múlva Bruno. – Nekem se – mondta Smuel. – Azt hiszem, haza kell mennem. Smuel megállt és ránézett: – De azt mondtad, segítesz megkeresni az apámat. Bruno utánagondolt. Tényleg megígérte, és nem az a fajta, aki megszegi az ígéretét, különösen ha utoljára látják egymást. – Rendben – bólintott, noha jóval kevésbé bízott a sikerben, mint korábban. – De hol keressük? – Azt mondtad, valamilyen bizonyítékot kell találnunk – mondta Smuel, aki szemmel láthatóan elszomorodott, mert arra gondolt: ugyan ki más segíthetne neki? – Igen, bizonyítékot – bólintott Bruno. – Igazad van. Lássunk neki a kutatásnak. Így hát betartotta a szavát, s a két fiú másfél óráig kutatott valamilyen bizonyíték után a tábor területén. Azt nem tudták, hogy pontosan mit keresnek, de Bruno azt állította, hogy egy igazi felfedező tudni fogja, mihelyt megtalálja. De semmit nem találtak, ami magyarázatot adhatott volna Smuel apjának eltűnésére, s közben sötétedni kezdett. Bruno fölnézett az égre, s úgy vette észre, hogy megint esni fog. – Sajnálom, Smuel – mondta végül –, hogy semmilyen bizonyítékot nem találtunk. Smuel csüggedten bólintott. Nem volt igazán meglepve: nem is nagyon remélte, hogy találnak valamit. De az jó, hogy a barátja idejött és látta, hol lakik. – Azt hiszem, mennem kell – mondta Bruno. – Visszakísérsz a kerítéshez? Smuel válaszolni akart, de ebben a pillanatban hangos füttyszó hallatszott, és tíz katona – több, mint amennyit Bruno eddig együtt látott – vette körül azt a helyet, ahol ők is voltak. – Mi történik? – kérdezte súgva. – Előfordul néha – súgta vissza Smuel –, hogy masíroztatják az embereket.
– Masíroztatják? – háborodott föl Bruno. – Nekem nincs időm masírozni. Haza kell érnem vacsoráig. Ma este marhasült lesz. – Pszt! – tette az ujját a szájára Smuel. – Ne beszélj, különben mérgesek lesznek. Bruno elhallgatott és megkönnyebbülten nyugtázta, hogy a közelükben lévő csíkos pizsamások valamennyien egy csoportba gyűlnek (jobban mondva, legtöbbjüket a katonák lökdösték egy helyre), úgyhogy ők ketten láthatatlanná váltak a csoport közepén. Nem értette, miért néz ki mindenki olyan ijedtnek, végül is a masírozás nem olyan szörnyű dolog, s oda akarta súgni nekik, hogy semmi baj, az ő papája a parancsnok, és ha ő kívánja ezt tőlük, akkor így van rendjén. Megint füttyszó harsant, s a csoport, amelynek létszáma talán már a százat is elérte, lassan megindult, közepén a két gyerekkel. Hátul valamilyen zavar támadt, úgy látszik, egyeseknek nem akaródzott masírozni, de Bruno túl kicsi volt ahhoz, hogy lássa, mi történik, csak zajokat hallott, köztük fegyverdördülést. – Sokáig tart a masíroztatás? – kérdezte súgva, mert kezdett éhes lenni. – Nem hiszem – rázta a fejét a barátja. – De még nem láttam senkit a masírozásból visszajönni. Bruno megint fölnézett az égre, s megint zajt hallott – ezúttal mennydörgést. Az ég még sötétebb, majdnem fekete lett, s hirtelen lezúdult az eső, még nagyobb erővel, mint reggel. Egy pillanatra behunyta a szemét, hagyta, hadd mossa le a víz az arcát, s amikor ismét kinyitotta – már nem is ment, inkább a tömeg sodorta magával –, érezte, hogy a pizsamája a hátára tapad, s a lába térdig sáros. Már csak egy vágya volt: hazamenni s a távolból nézni ezt az egészet ahelyett, hogy itt lenne a közepében. – Még megfázom – mondta Smuelnek. – Muszáj hazamennem. – De alighogy kimondta, a lába lépcsőkön vitte föl, s egyszer csak nem érezte az esőt, mert egy meglepően meleg, hosszú helyiségben találta magát, amelyet alapos biztonsággal építhettek meg, mert egy csepp eső sem hatolt be. – Ez már valami – állapította meg boldogan, hogy legalább néhány percig nem veri az eső. – Biztos megvárjuk, hogy elálljon, és akkor hazamehetek. Smuel szorosan mellé állt, s a szemében félelem tükröződött. – Sajnálom, hogy nem találtuk meg a papádat. – Nem baj. – Azt is sajnálom, hogy nem játszhattunk. De ha majd Berlinbe jössz, bepótoljuk. Bemutatlak. . Jaj, mi is a nevük? – kérdezte magától kétségbeesetten, hiszen a három jó barátjáról van szó, de a nevük valahogy kihullott az emlékezetéből, egyikükére sem emlékezett, és az arcukat se tudta maga elé idézni. – Tulajdonképpen mindegy, mert már nem ők a legjobb barátaim. – És olyasmit tett, ami egyáltalán nem volt jellemző rá: megfogta Smuel kis kezét, és szorosan megszorította. – Már te vagy a legjobb barátom. Smuel szóra nyitotta a száját, de Bruno nem hallotta, mit mond, mert hirtelen bezárult az ajtó, kintről fémes csattanás hallatszott, s a bent lévők zihálva kapkodtak levegőért. Bruno fölvonta a szemöldökét – nem értette, mi értelme van az egésznek, hacsak az nem, hogy kirekesszék az esőt, nehogy megfázzanak az emberek. Azután elsötétült a helyiség, s a bekövetkező zűrzavarban megnyugodva állapította meg, hogy még mindig fogja Smuel kezét, és a világon semmi sem kényszerítheti arra, hogy elengedje.
20. FEJEZET Az utolsó fejezet Soha többé nem hallottak Brunóról. Néhány nappal később, miután a katonák a ház minden zegét-zugát átkutatták, majd kezükben a kisfiú fényképével bejárták a környező falvakat és városokat, az egyik felfedezte a kerítés közelében azt a ruhacsomót és egy pár bakancsot, amelyet Bruno otthagyott. Nem nyúltak hozzá, hanem elmentek a parancsnokért, aki alaposan szemügyre vette a helyet. Jobbra, majd balra nézett, pontosan úgy, ahogy Bruno tette. De akkor se tudta volna megmondani, mi történhetett a fiával, ha az élete függött volna tőle. Mintha egyszerűen eltűnt volna a föld színéről, itt hagyva a ruháit. A mama nem ment vissza olyan hamar Berlinbe, mint remélte. Még néhány hónapig Auz-viccban maradt, hátha hírt kap a fiáról. Egy szép napon azonban úgy döntött, hogy egyedül is hazamehet, és azonnal vonatra ült; talán azt remélte, hogy a berlini házuk küszöbén ott találja Brunót, aki őrá vár. De persze nem volt ott. Gretel is visszament Berlinbe, és az ideje nagy részét sírással töltötte a szobájában. Nem amiatt sírt, mert kidobta a babáit, nem is amiatt, mert a térképei Auz-viccban maradtak, hanem mert nagyon hiányzott az öccse. A apa még egy teljes évig Auz-viccban maradt, de már nem szerették a katonák, mert kegyetlenül egzecíroztatta őket. Mindennap Brunóval feküdt és vele kelt – képtelen volt másra gondolni. Egy nap valamilyen elmélet fogalmazódott meg benne arról, mi történhetett vele, és visszament oda, ahol egy évvel azelőtt megtalálták a gyerek ruháit. Semmi sem különböztette meg a kerítésnek ezt a szakaszát a többitől, de egy kis nézelődés után felfedezte, hogy a drótháló nem ér le egészen a földig, és ha megemeli, elegendő nyílás támad ahhoz, hogy egy nagyon kis lény – egy kicsi fiú – átmászhasson alatta. Elnézett a távolba, s lépésről lépésre haladt előre a következtetés útján, míg egyszer csak úgy érezte, hogy a lábai felmondják a szolgálatot. Lassan leereszkedett a földre, s majdnem ugyanúgy ült, ahogy Bruno a tavalyi év minden délutánján. Csak a lábait nem rakta törökülésbe. Néhány hónappal később addig nem látott katonák jöttek Auz-viccba, s a papának velük kellett mennie, amit zokszó nélkül megtett, sőt még örült is, mert már igazából semmi sem érdekelte. Ez a vége Bruno és a családja históriájának. Persze mindez nagyon régen történt, és soha nem ismétlődhet meg. A mi korunkban biztosan nem.
TARTALOM 1. FEJEZET Bruno felfedezést tesz 2. FEJEZET Az új ház 3. FEJEZET A Reménytelen Eset 4. FEJEZET Mit lehetett látni az ablakból? 5. FEJEZET Soha és Semmilyen Körülmények Között 6. FEJEZET A túlfizetett Maria 7. FEJEZET A mama a maga érdemének tulajdonítja azt, amit nem is ő tett 8. FEJEZET Miért rohant el a nagymama? 9. FEJEZET Brunónak eszébe jut, mennyire élvezte azelőtt a felfedezést 10. FEJEZET A pontból pötty, a pöttyből paca, a pacából egy alak, az alakból egy fiú lesz 11. FEJEZET A Führer 12. FEJEZET Smuel a Bruno kérdésére adandó válaszon töri a fejét 13. FEJEZET A borospalack 14. FEJEZET Bruno ügyesen hazudik 15. FEJEZET Ezt nem kellett volna 16. FEJEZET A hajnyírás 17. FEJEZET A mama eléri, amit akar 18. FEJEZET Az utolsó kaland kieszelése 19. FEJEZET Mi történt másnap? 20. FEJEZET Az utolsó fejezet
Table of Contents 1. FEJEZET Bruno felfedezést tesz 2. FEJEZET Az új ház 3. FEJEZET A Reménytelen Eset 4. FEJEZET Mit lehetett látni az ablakból? 5. FEJEZET Soha és Semmilyen Körülmények Között 6. FEJEZET A túlfizetett Maria 7. FEJEZET A mama a maga érdemének tulajdonítja azt, amit nem is ő tett 8. FEJEZET Miért rohant el a nagymama? 9. FEJEZET Brunónak eszébe jut, mennyire élvezte azelőtt a felfedezést 10. FEJEZET A pontból pötty, a pöttyből paca, a pacából egy alak, az alakból egy fiú lesz 11. FEJEZET A Führer 12. FEJEZET Smuel a Bruno kérdésére adandó válaszon töri a fejét 13. FEJEZET A borospalack 14. FEJEZET Bruno ügyesen hazudik 15. FEJEZET Ezt nem kellett volna 16. FEJEZET A hajnyírás 17. FEJEZET A mama eléri, amit akar 18. FEJEZET Az utolsó kaland kieszelése 19. FEJEZET Mi történt másnap? 20. FEJEZET Az utolsó fejezet