SCI-FI : 143 : A

Magyar novellák

Tartalomjegyzék: Tartalomjegyzék: _____________________________________________________________________2 Rieth József: Sztriptíz _________________________________________________________________4 Dóka Péter: Védelmi rendszer___________________________________________________________6 Szűcs János: A harsona _______________________________________________________________8 Dvorák Ede: Igazság az ufókról ________________________________________________________11 Joe Szakmáry: Szimbiózis _____________________________________________________________14 Schwerteczky Adrienn: Az ÉN erdőm____________________________________________________30 Eric Muldoom: Wolfenburg ___________________________________________________________32 Az iferit hold _______________________________________________________________________37 Mindennapi történetek II. _____________________________________________________________51 Bernáth Zsolt :HA ELJŐ AZ ÉJ... ______________________________________________________57 MONOLÓG _____________________________________________________________________58 Ha eljő az éj... ____________________________________________________________________60 VISSZAPILLANTÓ ______________________________________________________________70 BETÖRÉS_______________________________________________________________________74 A SUTTOGÓ GYILKOS __________________________________________________________79 AZ IDŐ _________________________________________________________________________85 KÁRHOZAT ____________________________________________________________________95 HARRY BÁRJA_________________________________________________________________107 A JÁTSZMA____________________________________________________________________111 TÖRTÉNETEK TÖRTÉNETEI ___________________________________________________120 Yabbagabb és a zsarnoki szemlélő _____________________________________________________122 Bihari Péter: NECASIA _____________________________________________________________132 Horlik Zoltán: Darton kocsmája_______________________________________________________134 Juhász György: SCI-FI ______________________________________________________________136 Koncz Ferenc: Az önként jelentkezô____________________________________________________138 Koncz Ferenc: Déja Vu ______________________________________________________________139 Koncz Ferenc: Hullócsillag __________________________________________________________140 Koncz Ferenc: Új rendszer ___________________________________________________________142 Lord Dunsany : Az Álomváros ________________________________________________________143 Lord Dunsany : A hajnal egy legendája_________________________________________________145 Mesterünk, az ember ________________________________________________________________148 Michaleczky Péter: Az ellenőröket lelövik, ugye? ________________________________________151 Trial By Fire - Tűzpróba _____________________________________________________________154 Tartalomjegyzék: ________________________________________________________________154

Bevezető _______________________________________________________________________154 ELSŐ FEJEZET A Megérkezés ____________________________________________________154 MÁSODIK FEJEZET Az első találkozás ____________________________________________159 HARMADIK FEJEZET Tűzvonalban ______________________________________________167 Jezabel ___________________________________________________________________________173 Szabó Tamás: A HADÚRNAK EMBER KELL ___________________________________________178 Szabó Tamás: RÉSEK_______________________________________________________________182 Viszokay Tamás: PAJZS _____________________________________________________________184 Wágner B. György: Cájenfingsöny_____________________________________________________191 Robert T. Norghost: Szabadon ________________________________________________________193 Marcus: Britannia AD 537. __________________________________________________________196 Ariadné: Az ÉN erdőm ______________________________________________________________199 Fitter Hajnalka Zsuzsanna : Esőharcos ________________________________________________201 Jerikó: Haláltánc __________________________________________________________________204 KRYSE NAKSH: KITASZÍTVA _______________________________________________________206 MAGENTA JADE: A tanácsadó _____________________________________________________210 Magyar Tibor: Csak pár lépéssel közelebb _____________________________________________213

Rieth József: Sztriptíz A zenekar egy buja ritmusú dzsesszmelódiát kezdett játszani. A zongora bonyolult rendszer szerint lökésszerűen odavetett akkordjai felett egy szaxofon erotikus nyögései készítették elő a hangulatot, amelyet a dob ritmusának szívverésszerű összetett lüktetése egyre fokozott. Az üres színpadon sejtelmes színű fénnyalábok hullámoztak fel-alá, mintha keresnének valamit. Fokozatosan egy helyre összpontosult a megvilágítás, a zene is egyre magasabb régiókba jutott, s akkor hirtelen a fénykévék össztüzében megjelent a legtökéletesebb testű nő, akit valaha is láttam. Nem bejött, hanem ott termett, mintha a földből nőtt volna ki. Csak állt, és lassan körülhordozta perzselő tekintetét a közönségen. Mindenkire nézett, s mégis mind úgy éreztük, hogy egyedül nekünk szól a pillantása. Félig leeresztett hosszú, dús fekete szempillái alól lövelltek ránk világítani látszó szemei, s nyomában felkorbácsolt vágyak követelő áradata nőtt. S mintha csak ennek az érzéki kívánságnak engedne, eddig mozdulatlan teste lassan hullámzani kezdett. Először vállai mozdultak a zene ritmusára, majd karjai a bűvölő hangjára táncoló kígyókként lebbentek följebb, lejjebb. Azután csípője, lábai is bekapcsolódtak, és kisvártatva minden porcikája együtt lüktetett az érzéki dallammal. Csillogó blúza alatt hol megfeszültek, hol elernyedtek az izmok, sötét színű, hosszú szoknyája feszesen körülölelte izgató alakját, felajzott tudatunkba égette tökéletes testének körvonalait. Nem sokáig hagyott minket bizonytalanságban a részletek felől. Először a színes sálat oldozta le a nyakából egy pillanatra sem esve ki a ritmusból, s most a kendő a tánc közben igézően lengedezett körülötte. A szoknyát egy mozdulattal rántotta le magáról, s miközben hol leguggolva, hol felágaskodva kéjesen mutogatta alakját, válla felett átpillantva érzéki világító szemeivel mintha a tetszésünket keresné. Hogy tetszik? Jól csinálom? Pontosan észlelte a belőlünk áradó forró vágyakat, és láthatólag mindent megtett, hogy mesterien kiszámított buja mozgásával a végletekig fokozza azt. A blúzt szinte centiméterenként mozdította odébb, hogy a látvány minden pillanatát kiélvezhessük. Ahogy végül keble is szabadon hullámzott a mind erotikusabbá váló zene ritmusára, fülledt bujaság áradt érzéki testéből. Mind erősebb kívánság fogott el mindannyiunkat, szinte vágni lehetett a vágyak sűrű felhőjét, amely formás alakja felé hömpölygött. Ha nem lett volna egyenletesen barnára sülve tökéletes bőre, bizonnyal megégette volna perzselő bámulásunk. Már csak egy aprócska bugyi volt az egyetlen, amely takarta. Ez is mindössze magasra felhúzott pántokból állt, a pár ujjnyi átlátszó szövet alkalmatlannak tűnt arra, hogy bármit is elrejtsen. Félő volt, hogy itt véget is ér az előadás, ám egy hirtelen mozdulattal ettől az utolsó ruhadarabtól is megszabadult. Tovább vonaglott a zene ritmusára, s láthatólag legkevésbé sem igyekezett bármit is elrejteni mohó szemeink elől. Míg a szaxofon egyre bujább hangokat préselt ki magából, a táncosnő hol állva, hol lehajolva, szembefordulva, vagy háttal a közönségnek mindent részletesen megmutatott, amit csak teste nyújthatott. S míg szemeim meredten bámulva tapadtak buján vonagló lágyékára, váratlan extázisban marcangolni kezdte magán a bőrt. A döbbenet felhördülése hangzott a közönségből. S szakadozó bőre alól hús helyett fém alkatrészek, acéldugattyúk és kábelek tűntek elő. A zenekar fortissimóba ment át, míg az utolsó cafatokat is letépte magáról, s most már egy szépen megmunkált csillogó gép hajlongott, pörgött előttünk, egy pillanatra sem esve ki a zene üteméből. Csak lassan fogtuk fel, és kezdtük csodálni, hogy nem egy embert látunk táncolni, hanem egy tervezőasztalon készített robotot! Bámulatos volt látni a krómozott alkatrészek tökéletes összhangját, ahogy lágyan, törések és az elvárható darabosság teljes hiányával siklanak egymáson. Át lehetett nézni az acélvázon, a karok és rudak közti réseken, jól látszottak a mozgató villanymotorok, a szabályos kötegekbe elrendezett kábelek, vezetékek. Végül a megvilágítás teljesen elhalványodott, s a fémtestből egyre-másra szikrák pattantak ki, amelyek fokozatosan kék színű, sejtelmes fénnyel vonták be a csillogó törzset.

Hangos ovációban törtünk ki, ahogy az előadás véget ért, és felállva kezdtünk lelkesülten tapsolni. Meghajolt, majd még többször visszajött újra meghajolni, és ismét megcsodálhattuk a mérnöki lelemény fantasztikus eredményeként tökéletes harmóniában együtt működő gépezet kecses, sima mozgását, arányos méreteit, tiszta, fémesen csillogó alkatrészeit. Percekig tartott a tapsunk, begerjedésig fütyültünk és sípoltunk, míg acélból készült tenyereink ütemesen csattantak egymáson, krómozott lábunk dobogott a padlón.

Dóka Péter: Védelmi rendszer 1. Azon a napon Joe már hét órakor elment hazulról. Én még sokáig lustálkodtam az ágyban, néztem a televíziót, eljátszottam a színkeverő géppel, kivetítettem az aktomat a képernyőre, és mindenféle ruhába beöltöztettem magam. Vagy tucatnyi frizurát kipróbáltam, szegény Joe nem is tudja, mi mindennel terhelem a gép memóriáját. Nyolckor megkaptam a postát, köztük anyám levelét is, melyet már régen vártam. "De hát mi van ott nálatok?" - így kezdődött, és én csak mosolyogni tudtam anyám tájékozatlanságán, aki soha nem hisz a tv-nek, minden információt levelek útján szerez az ismerőseitől, különösen tőlem. A levelet leraktam a gép elé, és mosakodni indultam. Pergett rám a víz, mint az ostorcsapások, és én azon gondolkodtam, mit is írjak anyámnak. Nem tudunk voltaképpen semmit. Már egy éve itt vannak, élősködnek rajtunk, néha gonoszak, máskor békén hagynak, általában nők elcsábításával foglalkoznak. A legkülönösebbek a perek, amikor - hiszen nem mondanak ellent - bíróság elé hurcoljuk egyikük-másikukat. Beismernek mindent, mégsem született eddig egyetlen elmarasztaló ítélet sem. Pedig hányan gyűlölik őket! Itt bizonyára valami korrupcióról van szó, amiről mi, egyszerű emberek úgysem tudhatunk meg semmit. Kiléptem a zuhany alól, és fésülni kezdtem a hajam. Ahogy megláttam magam a tükörben, Joe jutott az eszembe. Gyakran nézi, ahogy így fésülködöm, aztán mögém lopózik, lehajtott fejjel, mint egy bűnös kisfiú... Még Joe sem tud semmi magyarázatot, pedig az intézetben szerintem mást se csinálnak, csak ilyesmikről vitatkoznak. Akkor mit mondjak én? Igazából nem is érdekel ez az egész. Pirítóst reggeliztem, aztán megírtam anyának, hogy nálunk minden rendben, ne aggódjon, és hogy gyereken gondolkodni még korai, Joe-nak is ez a véleménye. Elküldtem a levelet a villanypostán, és fürdőruhát húztam - gondoltam lemegyek úszni az alagsorba. A liftben egyedül utaztam, és ez eléggé idegesített, mert utálom a magányt, azért is mentem a strandra, hogy ott embereket lássak. Egy-egy magányosan töltött nap után elmegy a kedvem még az élettől is. Rossz jel volt az üres lift, és még ijesztőbb az üres folyosók látványa. Ilyenkor pezsegni szokott itt az élet. Gyorsabban kezdett verni a szívem, de nem fordultam vissza. Jól tudtam, ha megint fölmegyek, egész nap azon rágódom, mi lehetett az alagsori néptelenség oka. Az uszoda is üres volt, de nem zavartattam magam. Lepakoltam a cuccomat, papucsot húztam, és bementem a medencéhez. Már messziről lehetett hallani, hogy valaki csapkodja a vizet, óriás csattanásokat vertek vissza a falak. Megremegtem, mert hirtelen megértettem, miről is van szó. A jahavék közül van itt valaki. Remegő kézzel nyitottam ki az ajtót. A kíváncsiság, a vágy, melynek folytonos jelentkezéséről velük kapcsolatban már annyit hallottam, mint egy óriási tenyér tolt a terem belseje felé, a medence szélére. Hatalmas termetű jahave volt, a hátán úszott, hosszú haja a feje körül lebegett a vízen. Amikor megpillantott, megállt, és kíváncsian bámulni kezdett. Nagy, sötét szeme volt, és gondosan nyírt fekete szakálla. Úgy nézett ki, mint egy ember, egy férfi, de a mozgása, a hatalmas termete, testének arányai idegenek voltak. Bántóan idegenek. Kimászott a medencéből, és hozzám lépett. - Jó reggelt! - mondta illedelmesen. Kellemes, mély hangja volt. Vonzott és taszított egyszerre. Úszni támadt kedvem, hát bejöttem ide magukhoz. Sajnos elfutottak az emberek. Nem válaszoltam. Most már rettenetesen féltem, és nem tudtam, miért nem fordultam vissza. Hallottam, hogy asszonyokat erőszakolnak meg. - Milyen szép maga! - mondta mosolyogva. Embernek nem lehetnek ilyen fogai. Mint egy vadállatnak. De felelni most sem tudtam. - Miért nem megy úszni? - hallottam a hangját megint. - Hagyjon engem! - mondtam halkan, és el akartam lökni a kezét, amivel végigsimította a hajamat. De nem mozdult a karom. Percekig álltunk így. A jahave mosolygott, és játszott a hajammal. Aztán hirtelen megfordult, és kiment. Remegni kezdtem, és hirtelen olyan gyenge lettem, hogy le kellett ülnöm az uszoda kövére. Összehúztam magam, mint egy félénk kis állat, és úgy vert a szívem, mintha a hideg kő dübörögne alattam.

2. Délben Joe hazaugrott egy órára, hogy velem ebédeljen. Az ágyban talált, hanyatt feküdtem és a plafont néztem. - Na mi az? - kérdezte jókedvűen. - Még mindig lustálkodunk? Mosolyogni próbáltam, hogy meg ne ijesszem, de akkor már látta, hogy valami baj van. El kellett mondanom, mi történt. Joe egyre sápadtabb lett, végül kinyitotta a szekrényt, kivette a fegyverét, és némán elindult az ajtó felé. - Joe! - kiabáltam. - Te teljesen hülye vagy! Mit csinálsz? Egy űrlénnyel akarsz lövöldözni?! Hiszen már rég elment! - De már csapódott is az ajtó, és ő nem volt sehol. Néhány pillanatig szörnyű kétségbeesés ragadott magával, de aztán máris határoztam. Kivettem a szatyromból a saját kis fegyveremet, és rohantam Joe után. Hosszú-hosszú percek teltek el, amíg leértem az alagsorba. Joe már biztosan benn van. Eltökélt voltam és kíváncsi egyszerre. Kinyitottam a csarnok ajtaját, és amit ott láttam, olyan volt, mint egy káprázat. Joe leeresztett fegyverrel állt a jahave előtt, és gyűlölettel bámulta őt. A jahave szemében szánakozás volt, mintha sajnálná, hogy a férjemet szoborrá dermesztette. Olyan összetartozó, olyan hasonló volt ez a két lény, hogy megdermedtem az ámulattól. Ekkor a jahave meglátott engem, és elindult az ajtó felé. Őrült tempóban kezdtem szaladni, meg sem álltam az emeletig. Berohantam az ajtón, egyenest a szobámba, és ott levetettem magam az ágyra. Tudtam már, hogy Joe-nak semmi baja sem lesz. Valami más járt a fejemben. Olyanok voltak ők ketten, mint egymás tükörképei. És szörnyű kimondani, de Joe volt a jahave torzabb, szánalmasabb képe. 3. Másnap Joe magával vitt a munkahelyére. - Értesítettem a rendőrséget, mindent el fognak rendezni. De addig is jobb, ha velem vagy. A magunkfajta tehetetlen velünk szemben. - Joe homlokán elmélyültek a ráncok, amint a munkahelye felé utaztunk. Hosszú idő után először voltam megint csővasútban. - Mondd - fordult hirtelen felém -, te is érezted azt a tehetetlenséget, amikor védekezni próbáltál? Mintha le lenne kötözve a kezed, de ami a legfurcsább, nem kívülről, hanem belülről. - Igen - mondtam elgondolkodva. Joe jól fogalmazta meg az érzést. - Igen, pontosan ezt éreztem én is. Kiléptünk a fülkéből, és elindultunk Joe szobája felé. Csak most, hogy a munkahelyére értünk, kezdett enyhülni a férjem arckifejezésének merevsége. "Tiszta szerencse - gondoltam -, hogy szereti a munkáját. El is felejtjük gyorsan ezt a kis incidenst." Joe egy egészen kicsi helyiségben dolgozott, de az egyik fal üvegből volt, és az üvegen túl műhely, ahol Joe irányításával robotokat állítanak össze. Ez a munka korántsem volt mechanikus: a műhely tulajdonképpen laboratóriumul szolgált, és a férjem feladata az volt, hogy minél tökéletesebben és biztonságosabban működő mesterséges intelligenciákat állítson elő. Ahogy odaértünk, rögtön leült az asztala elé, és rólam teljesen elfeledkezve egy kis dobozt kezdett szerelgetni. Ha nem kezdtem el kérdezgetni mit is csinál, talán egészen estig felém se fordul. De én nagyon untam magam. - Mi az, amit most szerelsz, Joe? - Bonyolult lenne elmagyarázni - válaszolta kelletlenül. - De mégis, Joe. Meghalok az unalomtól, ha nem beszélsz. - Hát ahogy akarod, kedvesem. Ez a kis doboz számunkra, emberek számára a robotok talán legfontosabb része. Védelmi rendszernek nevezik. - Azt hittem, az agy a legfontosabb. - Ez igaz. De ha az agy megbomlik, vagy bármi más hiba történik, ez a kis doboz gondoskodik róla, hogy a robot soha ne támadhasson az alkotójára. Bizony, sok baleset volt, míg ezt a kis vackot ki nem fejlesztettük. Joe vidáman nyúlt egy kisebb csavarhúzó felé, de mozdulata elakadt félúton. Döbbenten fordította felém az arcát, és én láttam, ugyanazt gondolja, amit én. A nagy csendben odamásztam hozzá, az ölébe ültem, átkaroltam a nyakát, és egészen hozzá simultam. Rázkódott a teste, és folytak a könnyei. - Ne sírjál, Joe! - mondtam, és csókolgatni kezdtem az arcát.

Szűcs János: A harsona Az űrhajó a megnevezhetetlen semmiből jött, áttörte a hiperűr kavargó, kékesfekete felszínét, majd megállapodott egy körpályán, amelynek középpontjában ott ragyogott a Föld, vakítóan fehér felhőivel, mélykék óceánjaival és sárga sivatagjaival. A fedélzeten csak ketten voltak. Négyezer éve látták utoljára ugyanezt a látványt, mielőtt a szükséges sebességet elérve eltűntek volna a tér láthatatlan redői között, hogy száz és száz fényévvel odébb bukkanjanak elő újra. A relativitás néhány paradoxona kellett ahhoz, hogy most néhány évvel idősebben, de élve láthassák meg újra a Földet. Éltek mind a ketten, és az a négyezer év sem múlt el haszontalanul. Amiért elindultak, ott volt az űrhajón. Amiben csak kevesen hittek, ott pihent egy sima falú, arany fényű ládikában. Amiről legendák szóltak és papirusz tekercsek íródtak az ismert történelem legelső századaiban, amiről papok prédikáltak, amiről a szerzetesek fohászai szóltak, amiről a hitetlenek gúnyolódtak, amiről valamennyi élő embernek volt ilyen vagy olyan képzete, amibe haldoklók kapaszkodtak utolsó reményükként, az kézzelfogható, megtapintható valóságként létezett. Az űrhajó türelmesen rótta köreit, a kék bolygó nyugodt volt és fönséges. Azok ketten ott a fedélzeten most nem siettek. Mert mi is volt ez a pár óra várakozás ahhoz a tömérdek naphoz, hónaphoz és évhez képest, amit a reménnyel egyáltalán nem kecsegtető vállalkozás felemésztett. Hiszen nem volt több, ami útba igazíthatta őket, mint néhány nehezen értelmezhető mondat az egyházak szent könyveiből, néhány látomás, amit papírra vetettek a középkori kolostorok falai között, vagy amikről csak a hagyomány tudott, és még írásos nyomuk sem maradt. Néhány álom, ötlet, megérzés, prófécia, kutatásaik néhány olyan meghökkentő eredménye, amit talán egy közös tudat, vagy inkább tudattalan különös megnyilvánulásának tarthattak, de ami mégis elindíthatta őket ezen a homályos úton. Titokban, bőkezű adakozók segítségével készültek az útra. A legjobb hajóra volt szükségük, hiszen nem tudhatták, meddig tart az út. A keresés bolygóról bolygóra haladt, és minden állomás közelebb vihette őket a megoldáshoz, vagy éppen kezdhették elölről az egészet. Mégis, a fedélzeti idő szerint nem egészen három évükbe telt, amíg nyomra akadtak. És újabb tíz hónap múlva eredmény koronázta hihetetlen küldetésüket. A Földön ezalatt végigpergett négyezer esztendő. A két űrhajós mozdulatlanul állt, és nézte, ahogy a Föld fekete félgömbje elnyelte a kéklő ragyogást, majd ahogy újra megjelent a kék sarló. A látvány, ami a Föld minden eddigi űrhajósát, ha csak pillanatokra is, de mélységes alázattal töltötte el, könnycseppeket csalt a két férfi szemébe is. Gregory volt az idősebb, egészen fehér haja hosszú tincsekben lógott a hófehér díszegyenruha vállára. Talhan volt a másik, az egyenruha sötétebb színe fiatalabb korát, és alacsonyabb rangját is jelezte. Némán álltak így, aztán Talhan eltűnt a raktárban, ahol az élelmiszerkészletüket tartották. Egy üveggel a kezében került elő újra, zöld színű palack volt, rajta fakó címkével. - Pezsgő. A legfinomabb. - mondta, megelőzve Gregory kérdését, amit a másik a meglepetéstől nem tudott időben feltenni. - Erre az alkalomra tettem félre. Megterítettek egy fehér abrosszal, két poharat készítettek az asztalra, és valahonnan jég is került. Mint azokban a régi napokban, amikor randevúra készülődtek. Abban a négyezer évvel ezelőtti homályos múltban, ott az örvénylő fehér felhősávok alatt, valamelyik kisváros álmos kora délutánján. Talhan töltött a poharakba, a buborékok elevenen pattogtak a pezsgő felszínén, mintha csak nemrég töltötték volna meg a palackot. Nem szóltak semmit. Beszédnek, köszöntőnek, asztali áldásnak nem volt helye. A pillanat magasztos és egyedüli volt. Mindketten szentnek és megsérthetetlennek érezték a csendet maguk körül. A poharakból hamar elfogyott az ital, Gregory felállt, Talhan is elfoglalta a helyét a pilótaülésben, és az űrhajó a körpályát elhagyva belépett a Föld légkörébe.

A felszín néma és barátságtalan volt. Ahol leszálltak, egy nagyváros űrkikötőjét remélték megtalálni, de a hűvös széltől eltekintve, ami valami rozsdaszínű port fújt rájuk, semmit sem találtak. Körülöttük nyoma sem volt életnek, városnak, de még romoknak sem. Tanácstalanul álltak hol egymásra nézve, hol a távolban kutatva valami ismerős jel után, és anélkül hogy bármit mondtak volna egymásnak, tudták, hogy bárhol szálltak volna le a Földön, mindenütt ezt találták volna. Bármilyen kikötőt, bármilyen várost választottak volna is, az semmiben sem különbözött volna az itt eléjük táruló látványtól. És valamilyen furcsa és megmagyarázhatatlan hidegséget és ürességet éreztek a szívük helyén. Aztán előhozták a ládát. Felnyitották és belenéztek. Selyem és gyolcs ágyán ott feküdt előttük a harsona. A Feltámadás Harsonája. A hangszer, ami a holtak nyelvén szól, és ami felébresztheti őket időtlen dermedtségükből, ami életre szólíthatja őket újra. Ami a messzi időkben elkerült a Földről, és csak homályos és titokzatos legendák, zizzenő tekercsek őrizték az emlékét. Amelyért annyi és annyi bolygót kellett felkeresniük, annyi és annyi nyomot megvizsgálniuk, az Írás minden sorát elemezniük, és minden fantáziájukat és természetfölötti képességüket latba vetniük. Most itt volt csillogón, némán, érc teste rejtette az adományt, amelynek töredékeit minden földi hangszer örökölte, de amely teljességében csak ennek az egynek volt sajátja. A lelkek hangja volt bezárva az érc csőbe, hívó, élettel teli hangot őriztek ezek a furcsa csavarulatok. Gregory emelte ki a hangszert, kezébe vette, a fém egyszerre volt borzongatóan hideg, és perzselően forró. Aztán odanyújtotta a másiknak. - Talhan. Eljött a pillanat. Rád várnak mind a holtak, és mind az élők. Hogy még egy esélyt adj nekik. Életet és reményt. Hogy amit eddig elhibáztak, újra próbálhassák. A Föld újra kiméretik, és szétosztatik. És lesz rajta hely minden boldognak és minden boldogtalannak. Minden hívőnek és minden hitetlennek. A harsona megszólalt. A Talhan tüdejéből előtóduló levegő átsuhant a hangszer járatain, megrezegtette az apró nyelvecskéket, és a harsona hangja végigfutott a száraz, rozsdaszínű sivatag fölött. Semmi nem mozdult. Csak a szél fújta ugyanolyan egykedvűséggel a homokot. Talhan újra belefújt. Ezúttal erősebben, hosszabban, határozottabban. Most sem történt semmi. Talán csak a csend lett sokkal mélyebb, amikor a harsona hangja elhalt a távoli dűnék sorai között. Talhan harmadszorra is az ajkához emelte a harsonát, és a hang ismét előröppent belőle. És ekkor megtört a mozdulatlanság. A sivatag fölött egy helyen szürkébb és átlátszatlanabb lett a levegő, mintha összeálltak volna a részecskék valamilyen ismeretlen erő hatására, és egyre határozottabb formát kezdtek volna ölteni. Talhan megborzongott a látványtól, Gregory-ra pillantott, de az ő arca is ugyanazokat az érzéseket sugározta. Félelmet és valami olyasminek a baljós előérzetét, amire egyikük sem számíthatott. A Nap fénye egy csillogó testen tört meg a távoli derengésben, ami egyre szilárdabb és egyre biztosabban mozgó alakká kezdett összeállni. És miközben a formálódó test lassan előlépett a derengésből, a távolban egyre több és több helyen mozdult meg a föld, és mint megannyi hangyabolyból rajzani kezdtek a látomások, hogy a ködszerű derengésből egymás után életre keljenek. A hozzájuk legközelebb álló alak befejezte átalakulását. A derengés megszűnt körülötte, és ő elindult az űrhajó előtt álló két férfi felé. Talhan a szájára szorította a kezét, hogy a sikoltást, amely előtörni készült a torkából, valahogyan visszafojtsa. Gregory üveges szemekkel meredt a feléjük lépkedőre, némán tátogott, szó nem hagyta el az ajkát. Akit életre keltettek, majd két méteres volt, csillogó acél borította a testét, az arca csupán nagyvonalakban emlékeztetett emberi arcra, a kezei helyén hatalmas fogókarok voltak, a XXII. század elején készült, és a bányákban használták az emberi munkaerő kiváltására. Az első teremtmény, akit életre keltettek, robot volt. És ott voltak mind a többiek. A harsona hangjaira bújtak elő a föld alól, üregekből, odúkból kászálódtak elő, ködből, derengésből jöttek. Ott voltak a szuperintelligens agyak, a csillagközi űrhajók fedélzeti mérnökei, a gigantikus építőrobotok, akik a felhőkarcolókat emelték, a víz alatti

munkára specializálódott robotok, ott voltak a XX. század végének első számítógépei, elektroncsöveit csörgetve, a homályból megérkezett az ENIAC, szobányi fémszekrényeit guruló szállítórobotok hozták. Olaj és szilícium, ferrit és réz, alumínium és acél, ott hullámzott körülöttük, zörögve és csörömpölve, nyikorogva és géphangon szónokolva. - Elkéstünk. - mondta Gregory. A könny megszáradt az egyenruháján, ami már egyáltalán nem volt hófehér. - Megkötötték az üzletet. - válaszolta Talhan.

Dvorák Ede: Igazság az ufókról Olyan titok birtokában vagyok, amit már nem tarthatok magamban. Muszáj közzé tennem, mert a hamisságok, hazugságok, szemfényvesztések elöntötték a világot. Az úgynevezett ufókról, a repülő csészealjakról és utasaikról, a földönkívüliekről van szó. A világ minden újságja azt híreszteli, hogy ezekben az ismeretlen repülő szerkezetekben földönkívüliek látogatnak hozzánk. Nem csekély fantáziával a külsejüket is leírják. Általában nagy kopasz fej, csenevész test, különlegesen nagy szem stb. Ezek azonban mind dajkamesék, különösen azok a "hiteles beszámolók", amelyek arról szólnak, hogy egyeseket elraboltak, felvittek űrhajójuk fedélzetére, ott vizsgálatnak vetették alá, és - természetesen telepatikus érintkezés útján - kifaggatták őket az emberi nem tulajdonságairól, történetéről, értelmi szintjéről. Néhány nő arról is beszámolt, hogy az idegenek közösültek velük. A helyzet azonban az, hogy a nyilvánosságra kerülő esetekben szó sincs földönkívüliekről, idegen civilizáció küldötteiről. Ezennel fellebbentem a titkokat eltakaró függönyt, hadd tudja meg mindenki, mi történik tulajdonképpen. 2000. szeptember 10-én Bukarestbe érkeztem vállalatom megbízásából, hogy különböző daruk, konvejorok, szállítószalagok eladásáról tárgyaljak román cégek képviselőivel. Vendéglátóim kitüntető szívélyességgel fogadtak, viselkedésükben nyomát sem találtam a magyarokkal szembeni ellenérzésnek. Tárgyalópartnereim rendkívül megnyerő, magas intelligenciájú, több nyelven beszélő européerek voltak. Éppen ezért társalgásainkban, amelyeket a kimerítő szakmai megbeszélések után egy-egy üveg csodálatosan finom Murfatlar elfogyasztásával élénkítettünk, politikai téma sohasem fordult elő. Szerénytelenség nélkül mondhatom, személyemben az irodalomhoz, művészetekhez értő, a szellemes beszélgetést módfelett kedvelő, jó barátra leltek. Radu Voican-Radulescu úr, egy ottani kereskedőcég második embere még a lakásába is meghívott, ahol megismerkedhettem elbűvölő feleségével, Constantina asszonnyal, és orvostanhallgató leányával, a fotómodell szépségű Mioritával. Remek hangulatban teltek a napjaim, szinte elfelejtettem mindent, ami otthon nyomasztott, és a keserves romániai közállapotok mindennapjai sem zavartak, mert nem láttam belőlük jóformán semmit. Partnereim derűsek voltak, jólétben éltek, csak a ritka városnézések alkalmával pillanthattam bele néhány fénytelen szempárba, s láthattam rosszul öltözött, megviselt, kedvetlen járókelőket. Végül is öt kellemes nap után búcsút vettem vendéglátóimtól, hogy körbejárjam azokat a vállalatokat, amelyek termékeinket használni szándékoztak. Kocsit béreltek számomra - egy megbízató BMW-t -, és mivel mint idegent, féltettek a nem éppen kellemes romániai útviszonyoktól és a vidéken uralkodó állapotoktól, mellém adtak egy Florin Dimbatea nevű fiatalembert, akinek a külseje egyszerre emlékeztetett az amerikai akciófilmek hőseire és patinás angol egyetemek nagyszerű tudóskarrier előtt álló evezősbajnokaira. Útnak indultunk hát Galacra, és útközben az is kiderült Florinról, hogy gasztronómiai őstehetség - csodálatosan főzött -, és valószínűleg mindenkit ismer Romániában. Galacra érkezve friss borjúhúst és francia pezsgőt szerzett. Ez körülbelül olyan teljesítmény, mintha valakit kitesznek a Behring-szorosban egy jégtáblára, és ott egy órája van arra, hogy egy sült libát és egy palack 1971-es Tokaji ófurmintot szerezzen. A szállodai szoba is kellemes volt, mert úgy látszik, Florin befolyása és ismeretsége a galaci poloskákra is kiterjedt, mert bár nyomaik félreérthetetlenül ott éktelenkedtek a falon, az éjszaka nyugodt volt, békén hagytak bennünket. Egy fűszeres juhtúrókölteményből, fekete kenyérből, hideg bárányfasírtból és bodzapálinkából álló reggeli után találkozhattam néhány unalmas gyárigazgatóval, akiket rövid idő alatt meggyőztem portékánk használhatóságáról. Sajnos, az ebédmeghívásukat nem lehetett visszautasítani, és kiélvezhettem egy acélárugyár üzemi étkezdéjének emberi táplálékra csak nagy jóindulattal emlékeztető, romlott madártej és firnejsz keverékére hasonlító levesét, és kifejezetten zebraürülék állagú és szagú ismeretlen második fogását.

Miután ezt legyűrtem, azonnal indultunk Iasi felé, ahol minden bizonnyal újabb megpróbáltatások vártak, már ami a helyi vendéglátók étkezési lehetőségeit illeti. Útközben persze aludnunk kellett valahol, és miután elhagytuk Brahasestit, Florin lekanyarodott az útról, és a hegyekben levő Cotorosaia nevű faluban kötöttünk ki, ahol kísérőm ismerte az erdész özvegyét. Megszálltunk, korán nyugovóra térve a fenyőillatú rönkházban, hogy utunkat hajnalban folytassuk. Madárcsicsergés, Florin dörmögése, és a frissen fejt kecsketej átható illata ébresztett. Az erdei utat végigénekeltük, mert meglepően gyorsan megtanultam a "Sasa bin ha meni bun, de sinbata piine lun" kezdetű dalocskát. Már a Iasi felé vezető országúton jártunk, amikor egy kanyar után megpillantottuk a lakókocsiszerű alkotmány mellett sürgölődő, furcsa, matt szürke ruhás alakokat. Florin lassított, és akkor még nem is sejtettük, hogy soha nem érkezünk meg Iasiba. Valaki a szürke ruhások közül kiállt az útra, és integetni kezdett. Az országút egyébként teljesen néptelen volt, és emiatt valami megmagyarázhatatlan szorongást éreztem. Florin letekerte az ablakot, és az ismeretlen vékony, fisztulás hangon románul hadart valamit. Csak azt láttam, hogy társam elsápad, és benyúl a zakójába. Ekkor elveszítettem az eszméletemet… …Lassan magamhoz tértem. Távoli zúgást hallottam, és amikor kinyitottam a szemem, rájöttem, hogy hason fekszem egy sárga műanyag lapon, és a hátamon tengelyeken forduló golyók gördülnek minden irányban. Nyögtem egyet, és abban a pillanatban megszűnt a gurigázás a hátamon. Hanyatt fordultam, és megpillantottam egy millió ránccal szabdalt arcot, benne egy sötét, érdeklődő szempárt. A különös öregember megszólalt. Angolul köszöntött, és sietve megnyugtatott, ne féljek, nem lesz bántódásom. Sőt, ha kíváncsi vagyok, érdekes dolgokat mesél. Lesegített a fekvőhelyről, és átkísért egy szomszédos terembe, ahol különös, szabálytalan formájú asztalok, nagyon kényelmesnek tűnő fotelok, és egy hatalmas vetítővászon volt. Az ismeretlen vékony, sipító hangon elmagyarázta, hogy most valahol Moldávia és Románia határán vagyunk a hegyek mélyén. Mintegy félmillióan laknak itt, egy elzárt népcsoport, akiket gartázoknak nevezett. Háromszáz éve tart ez az elzártság, amely idő alatt hihetetlenül felgyorsult a technikai fejlődésük. Úgy vélte, százötven évvel a föld többi országa előtt tartanak, és társadalmi berendezkedésük leginkább a termeszekéhez hasonlít. Leküzdöttek minden, az emberi közösségekre jellemző hibát és összevisszaságot. Mindenkinek meghatározott feladata van, ennek él, ennek végrehajtásában tökéletesíti magát. Biológiailag mindössze annyi a változás, hogy - az őrzést ellátó speciálisan klónozott katonák kivételével -, alacsonyabbak, gyengébb testalkatúak, és bőrük áttetszően fehér. Kiderült, hogy mindenről informálva vannak, ami a világban történt és történni fog. Mint mondta, megközelíthetetlenségük tökéletes, minden behatolási kísérletet meg tudnak akadályozni. A külvilág történéseibe azonban nem avatkoznak, csak ha elkerülhetetlen korrekciókat kell végrehajtani a saját érdekükben. Különösen vidáman mesélte el, hogy felderítő csoportjaik időnkénti megjelenését a föld különböző pontjain néhány évtizede űrlények expedíciójának vélik. Megbízottaik vannak a föld minden zugában, információs szolgálatuk mindenről tudomást szerez. A miért vagyok itt kérdésre azt felelte, hogy a velem egy kocsiban utazó fiatalember miatt, akit a szokásos spermagyűjtő akcióik keretében hoztak magukkal. Az egész nem tart soká, de feltétlenül szükséges, mert az újszülöttek, különösen a katonák laboratóriumi előállításához felhasznált minőségi hímivarsejtek mennyisége már fogytán volt. Te pedig távozhatsz a tetszésed szerinti helyre - közölte. Ezernyi kérdést tettem volna még fel neki, de leintett. Halk surrogás hallatszott, erre benyúlt a zsebébe. Kivett egy kis fekete dobozt, felnyitotta a tetejét, és bólintott. Majd megragadta a karomat, kissé türelmetlenül kivonszolt egy folyosóra. Egy zsilipszerű ajtón keresztül bevezetett egy keskeny helyiségbe, amely olyan volt, mint egy autóbusz belseje, ablakok nélkül. Kecskemét jó lesz? - kérdezte, és be sem várva a válaszomat, távozott. A helyiség megremegett, majd pontosan tíz perc múlva abbamaradt a remegés, és kinyílt egy addig láthatatlan ajtó. Két szürke ruhás alak bejött, és kifelé mutogattak. Szó nélkül kimentem a nyíláson, és egy út mellett találtam magam. Néhány métert eltávolodtam a lassan becsukódó ajtótól, és kimeredt szemmel bámultam az ezüstszürkéből lassan izzó narancsszínűvé váló, óriási kézi porszívóra emlékeztető járművet, amely zajtalanul felemelkedett, és hihetetlen sebességgel eltűnt.

Negyedórás gyaloglással elértem a Helvéciai Állami Gazdaság sertéstelepéhez. Ott útbaigazítottak, és jókora séta után egy néhány házból álló lakótelepen találtam egy taxit. Irány a kecskeméti vasútállomás, estére már otthon voltam. Másnap reggel, főnököm csodálkozó tekintetére, hogy mit keresek itt, amikor még javában Romániában kellene lennem, elmeséltem az egészet. Egy szavamat sem hitte. Amikor felhívtuk Voican-Radulescu urat és kérdezősködtem Florinról, azt válaszolta, hogy a birladi rajoni csendőrparancsnokság fogdájában csücsül, mert magyar útitársát, vagyis engem, nem találják, és mindenre zavaros, lehetetlen válaszokat ad. Nagyon örült, hogy megvagyok, bár nehezményezte, hogy se szó, se beszéd félbeszakítottam üzleti utamat, és hazatértem úgy, hogy erről senki nem értesítettem. …Azóta több embernek elmeséltem a velem történteket. A munkahelyemen fölmondtak, mindenki bolondnak tart. Csak a Nemzetbiztonsági Hivatal egy munkatársa árult el némi érdeklődést, de ő is csak azt firtatta, hogyan, kinek a segítségével tudtam Romániából észrevétlenül és ilyen rövid idő alatt hazajönni. Ma már megnyugodtam, és mosolygok az ufóhívőkön, akikből elég sok van itt az intézetben, ahol vagyok, és mindazokon, akik azt hiszik, hogy vannak földönkívüliek.

Joe Szakmáry: Szimbiózis . . . . Hosszasan nézem a csillagokat a kerek kajütablakon keresztül és nyugtató hatásuk most sem marad el. Megfordulok és végigfuttatom szemem ezeken az emberen akikre oly izgatott örömmel vártam és akikben most oly borzasztóan csalódtam. . . . . - Nem, hadnagy úr, egyáltalán nem értek egyet önnel. Én sohasem lennék képes megölni, vagy megcsonkítani bárkit is! Különösen egy nőt. - Ám akármilyen hevesen is utasítom vissza a vádakat, valahol tudom, hogy vádlóim helyében én is hasonló következtetésre jutnék. Így hát mélyen belenézek az űrrendőr hadnagy szemébe, engedélyt kérek tőle, hogy mindent elmagyarázzak és miután, ha türelmetlenül is, de rábólint, belekezdek a most következő vallomásba. * . . . . Amikor magamhoz tértem egy asztalon feküdtem, amit két férfi és egy nő állt körül. Először azt gondoltam, hogy ők is földi emberek, de miután végigfutattam szemem a helyiség berendezésén, láttam, hogy nem lehetnek azok. Idegen lények voltak, de velem megegyező, tökéletesen emberi külsővel! Az űrkutatás történetében eddig még sohasem fordult elő találkozás emberszabású életformával! . . . . Feszülten néztek, de mikor észrevették, hogy magamhoz tértem, láthatóan megkönnyebbültek, rámmosolyogtak, és mondtak valamit sípoló nyelvükön, amihez hasonlót még sohasem hallottam. Az arckifejezésemből rájöhettek, hogy nem értetem őket és az egyik férfi odabólintott a lánynak. Követtem a szememmel, ahogy egy sűrűn megrakott polchoz lépett, amin úgy tűnt, hogy (emberi vagy más?) testrészekkel teli üvegek és nádketrecek sorakoztak. A nő megérintette az egyik szekrényt - ami erre rögtön kinyílt-, és kivett belőle egy üveget, amiben egy emberi agy, vagy valami hasonló úszkált. Belenyúlt az üvegbe, és finoman megpaskolta egy ponton, mire az érintett rész levált az agyról, megnyúlt és szürkés féregszerűséggé formálódott. Ezt aztán a lány kivette az üvegből, majd meglóbálta néhány centire az arcom felett. Elfintorodtam az undortól, nem tudtam mit kéne csinálnom vele (vagy neki velem), de tartottam tőle, hogy meg kell ennem. Nem lett volna szép dolog visszautasítani egy ilyen egyetemesen barátságos gesztust, ráadásul pont az idegen lényekkel való kapcsolat legelején, de úgy gondoltam, hogy mindennek van határa. . . . . A nő lejjebb engedte a férget, így az már az orromat érintette. Elutasításom jeleként elfordítottam a fejem, de ő meg lejjebb engedte, és a féreg már egy vonalban volt a bal orrlyukammal. Ekkor felemeltem a kezem, hogy elhárítsam a nemkivánt ajándékot, de a két férfi azonnal lefogta mindkét karom, acélos szorításukkal, mintha satuba fogtak volna. A lány az egyik kezével lefogta a fejem, a másikkal még lejjebb engedte a férget, ami így már féligmeddig az orromban volt. . . . . És már nem volt élettelen! Perisztaltikus hullámzás gyűrűzött végig vékony, nyálkás testén. Most már kezdtem komolyan aggódni, és teljes erőmből jobbra-balra dobáltam magam, de mivel még mindig lefogva tartották a felsőtestemet, csupán néhány hatástalan rúgásra tellett tőlem. . . . . A féreg már néhány centiméterre az orromban volt, amikor saját magától kezdett haladni, és ekkor a nő elengedte. Teljesen elborzadtam és elképzeltem, ahogy a vonagló férgek felfalják az agyamat és kitöltik a koponyámat. Azt hiszem, mindenki elképzelte már magát holtan, a koporsóban fekve, ahogy kukacok lakmároznak a testéből. Úgy éreztem, hogy velem is pontosan ezt teszik, csak még meg sem várták udvariasan amig elöszőr meghalok. . . . . Ha nem lettem volna elfoglalva ezzel az ősi rettegéssel, akkor biztos észrevettem volna, hogy semmim nem fáj, és az engem körülvevő arcok, csak jóindulatot, és törődést sugároznak. . . . . De nem vettem észre, és inkább elájultam. . . . . Mikor másodszor is magamhoz tértem, gondolkodás nélkül az orromhoz nyúltam, de semmi jelét nem találtam sem a féregnek, sem annak, hogy behatolt volna az arcüregembe. Azután észrevettem, hogy a kezeim szabadok, nem vagyok többé lekötözve. Felültem és körülnéztem. A férfiak elmentek, de a lány meg mindig ott volt. Rámmosolygott, amit persze én nem viszonoztam, hanem dühösen kiabálni kezdtem vele:

. . . . - Mi a fenét csináltál velem te rohadt kurva? Te meg a te... . . . . És ekkor hirtelen elhallgattam, mert amit mondtam, az egyáltalán nem így hangzott, hanem úgy, mint egy oboás haldoklása a pódiumon. Úgy hangzott, mint... Igen, úgy hangzott, mint ezeknek az embereknek a beszéde, mikor először szóltak hozzám. . . . . - Nem félelem, igen szeretet, igen törődés, igen kíváncsiság, nem düh, nem fájdalom, igen barát. - mondta a lány, de én fordítottam le szó szerint amit mondott, hanem az érzelmek, amik ezekhez a szavakhoz kötődnek, közvetlenül az agyamban jelentek meg. . . . . - Óh, Istenem, értem amit mondasz! Te is értesz engem? - kérdeztem, mire ő elmosolyodott, és egyetértése jeléül bólintott. . . . . Kezdtem magam jól érezni, és a jókedvem csak fokozódott, amikor rádöbbentem, hogy csodálatos módon, semmiféle sérülést sem szenvedtem a balesetben. . . . . A baleset körülbelül egy órával azután történt, hogy a központi számítógép az első üzemzavarokat jelentette. Sajnos a rendszer olyan gyakran riaszt, hogy két lehetőség közül választhatok: beleőrülök az aggodalomba, vagy pedig egyszerűen figyelmen kívül hagyom a piros lámpák villogását. Ez utóbbiban már elég nagy gyakorlatra tettem szert, ezért nyugodtan tértem vissza kedvenc festőm - Arcimboldo - műveinek tanulmányozásához. Mivel a fedélzeti számítógép adatbázisának szórakoztató részlege az összes könyvet tartalmazta, amit a Földön és gyarmatain valaha is kiadtak, nem volt nehéz egy korabeli leírást találnom legkedvesebb festményemről, "A Vadász"-ról. Sok önjelölt nyelvőr csakis az emberek által készített fordításokra esküszik, de én általában nagyon meg vagyok elégedve a számítógép munkájával, amit ez a bekezdés Comanini műelemzéséből, az eredeti olaszból fordítva, azt hiszem igazolni fog: . . . . "A homlok felett látható a teve, az oroszlán, és a ló. Az orca mögötti rész (a fej ugyanis profilból látható) egy elefántból formálódik ki, aminek füle elég nagy, hogy az egész alak füle legyen. Egy szamár az elefánt alatt adja ki az állkapocs vonalát." . . . . Így a leírást olvasva, sohasem fog el az a csodálattal vegyes rettegés, amit akkor érzek, amikor magán a festményen tárul elém ez az elképesztő, tucatnyi állattestből összerakott emberi fej. . . . . Van még valami, amitől rettegek, viszont egyáltalán nem csodálom, és ez a plazma motor. Ezek a szerkezetek hihetetlenül biztonságosak, (legalábbis a gyártó ezt állítja) de ha elromlanak, akkor nincs szükség szerelőre (ezt meg a kevés túlélő meséli). Mire felfigyeltem a problémára, addigra a mágneses mező ami a plazmát tartotta kordában, már csak nyolcvan százalékos hatásfokkal dolgozott, ami ráadásul félóránként további öt százalékkal csökkent. Valahol ötven százalék körül a mező már nem képes ellenállni a plazmának, és a kiszabaduló törpe napocska, a másodperc törtrésze alatt nyeli el az egész űrhajót. Nem volt más választásom, mint leállítani a motort, és reménykedni, hogy lehűl, mielőtt a mágneses mező ereje a kritikus érték alá csökken. Miközben a hőmérőt figyeltem, és imádkoztam mindenféle istenekhez, volt időm azon gondolkodni, hogy hol fogok előbukkanni a hipertérből. Nem tudtam kiszámolni a pontos koordinátákat, de nagyjából meghatároztam a térséget, ahol újra belépek majd a normáltérbe, és az eredmény nem dobott fel: ezt a csillagokkal és bolygókkal sűrűn benépesített területet még senki nem térképezte fel, ugyanis még nem is járt erre senki. . . . . Amint az űrhajó felbukkant a normáltérben, rögtön egy bolygó kékes légköre vette körül és a felszín őrült gyorsasággal közeledett... . . . . Lehetetlenség volt túlélni azt a balesetet, de én a legjobb egészségnek örvendve valahogy mégis itt ültem egy szobában ezekkel az emberekkel. A kezeim kissé meg voltak dagadva és ettől elég furcsán néztek ki - akkor még naivan azt gondoltam, hogy ez a baleset következménye - de nem fájtak. Valami csodával határos módon meggyógyítottak, az undorító agy-féreg valószínűleg a kezelés része volt. . . . . - Bocsánatot kérek azért, amit az előbb mondtam, és szeretném megköszönni a segítségüket - reméltem, hogy a lány felfogja mondanivalóm lényeget és azt, hogy hálás vagyok nekik. . . . . Nos, felfogta, mert még kedvesebben mosolygott, én meg rádöbbentem, hogy milyen vonzó. Nagy, barna szemek, finom bőr, egyenletes fogak, fényes, hosszú haj - az egészség mintaképe. Nem bírtam megbecsülni, mennyi idős lehet, talán húsz, de akár harminc is. A bőrén egyetlen ránc, vagy folt sem volt, de mégis egyfajta érettség sugárzott belőle. Ugyanazt a bőrruhát viselte, amit én, de az övé jobban a testéhez simult, látni engedve alakjának tökéletes

arányait (bár az egyébkén formás keblei közötti árok egy kicsit mélyebb is lehetett volna). Érdekes módon semmiféle gombot vagy cipzárt, nem láttam a egyikünk ruháján sem - amikről csak jóval később tudtam meg, hogy élő organizmusok, amik a viselőjük testnedveivel, és lehámló bőrdarabkáival táplálkoznak. . . . . Reméltem, hogy a lánynak nem volt kényelmetlen, ahogy feltűnően végigmértem, és amennyire felhőtlen mosolyából következtetni lehetett, szó sem volt ilyesmiről. . . . . - Akire - mutatott magára, nyilvánvalóan bemutatkozásnak szánva. . . . . - Don - mutattam magamra én is. . . . . - Menjünk, fogság vége, nézni, megfigyelni, tanulni. . . . . Ezt hallottam, vagy inkább úgy mondanám, hogy ezek a szavak jelentek meg az agyamban. Egyből meg akartam tudni, hogy miként jutottam ennek az azonnali nyelvtudásnak a birtokába és azt felelték, hogy adtak nekem egy "fordítót". Megpróbáltak részletesen is elmagyarázni a jelenséget, de a magyarázatnak nem volt semmi értelme számomra. Akármi is volt a dolog mögött, (semmiképpen sem telepátia, mert hallanom is kellett, amit mondtak nekem) olyan gyorsan fejlődtem vele, hogy pár napon belül már képes voltam a helyiekkel folyékonyan beszélni. Ez az örvendetes tény és Akire kellemes társasága - aki szünet nélkül, segítőkészen mellettem maradt - némiképp enyhítette honvágyamat, ami akkor fogott el, amikor ráébredtem, hogy sosem leszek képes visszatérni a Földre, a szeretteimhez. . . . . Azt hiszem az esküvők a Dlof-on - a bolygó, amire lezuhantam- éppen olyanok, mint akárhol máshol, ahol kettő (vagy több) különböző nemű egyed szükséges az utódnemzéshez. A pár (vagy trió, kvartett, kvintett, stb.) összehív egy csapat embert, és nyilvánosan bejelenti, hogy örökre együtt maradnak (vagy amíg meg nem halnak, vagy a következő párzási időszakig, vagy csak a következő napig.) . . . . Ez a bizonyos esküvő, amire Akire engem is meghívott, egészen szokásosnak tűnt. Volt templom, és voltak vendégek, - csupán a menyasszony és a vőlegény hiányozott még. Akire nyilvánvalóan elég nagy népszerűségnek örvendett, mert mindenki lelkesen köszöntötte és még rám is meglehetős érdeklődéssel néztek. Udvariasan visszamosolyogtam, úgy téve, mintha figyelnék a tereferéjükre, de valójában sokkal jobban érdekelt az öltözékük. Bár ezek is az általam addigra már megszokott bőrszerű anyagból készültek, de az ünnepi alkalom tiszteletére a ruhák textúrája, szabása és színe egészen különlegesen változatos volt. . . . . A tömeg elcsendesedett és amikor körülnéztem, hogy mitől, egy méltóságteljes hölgyet pillantottam meg a lépcsősor legtetején. A ruhájából, és a viselkedéséből arra következtettem, hogy ő a papnő. Egy imát kezdett kántálni amibe az egész tömeg belekapcsolódott, de olyan könnyedséggel, amit csak hosszú évek gyakorlata adhat. Ez az ünnepélyes szertartás az esküvő fontos részének tűnt, de furcsa módon, a fiatal pár még mindig nem volt sehol. . . . . A kezdet kezdetén az Úr megteremté az agyat, . . . . És az agy nem mutatá ki háláját, . . . . És mondá az Úr legyen világosság és lőn, . . . . És teremte az Isten szemeket és a szemek az agyhoz szegődének, . . . . És az agy látá a világosságot és látá, hogy az jó vala, de nem mutatá ki háláját, . . . . És az Úr mondá: teremjen a föld gyümölcsöző yaya fákat az ő nemök szerint, . . . . És úgy lőn... . . . . Nem igazán tudtam követni a szöveget, de udvariasságból, és a helyi kultúra iránti érdeklődésből, megpróbáltam mégis koncentrálni. Ebbéli igyekezetemben rendszeresen megzavart, hogy a szemem sarkából látni véltem a hölgykoszorú egyes tagjainak pikánsan lecsupaszított testrészeit. De ahányszor egyenesen rájuk néztem, (persze olyan udvariasan, ahogyan csak tőlem tellett), észre kellett vennem, hogy a szemem becsapott, csak az árnyékok játéka miatt gondolhattam, hogy fedetlen kebleket vagy tomporokat látok, hiszen az összes nő tetőtől talpig fel volt öltözve. . . . . És az Úr teremte minden csúszómászókat és nevezé őket részeknek az ő nemök szerint, . . . . És látá Isten hogy jó, . . . . És a részek az agyhoz szegődének, . . . . És a koponya oltalmazá őket, . . . . És a törzs oltalmazá az őbenne összegyülekezett részeket és ada vért a nekök, . . . . És a lábak hordozák a törzset és mindeneket benne, . . . . És a kezek amik szedék a yayát hozzákötődének a karokhoz,

. . . . Mivel csak nem sikerült meggyőznöm magam, hogy optikai csalódás áldozatává váltam és mert a fiatal pár még mindig nem került elő- úgy döntöttem, hogy tovább vizsgálódom a különös ruhák ügyében. . . . . És az Úr rátekinte a tetszetős részekre amik összegyülekezének, . . . . És nevezé Asszonynak, . . . . És az Úr rátekinte az utálatos részekre amiket az Asszony elvete és nevezé Embernek, . . . . És az agy nem mutatá ki háláját... . . . . Ide-oda rángattam a fejem, olyan hirtelen, ahogy csak tudtam, hogy el tudjam kapni néhány pillanatra a hölgyek fedetlen bőrének látványát. Hamarosan azonban be kellett fejeznem ezt a kis játékot, mivel többen már rosszallóan bámultak rám, de akkorra már biztos voltam abban, hogy azok a testrészek valóban fedetlenek voltak, egészen addig, amíg valaki egyenesen rájuk nem nézett. Mintha a szövet, amiből a ruhák készültek, képes lett volna megérezni, hogy figyelik, és a színét átlátszóból egy pillanat töredéke alatt átlátszatlanná változtatni. . . . . Menjetek és sokasodjatok és rekombinálódtassatok a ti kedvetek szerint. . . . . Tehettek vadaknak részeit Asszonyba és Emberbe, . . . . Ám az Asszony és Ember szent részeinek az őáltalok teremtett vadakba tevése legyek örök tilalom, . . . . És az agy kimutatá háláját megfogadván az Úr szavat. . . . . Ámen. . . . . A tömeg elcsendesedett, és a papnő rajtunk állapodott meg. . . . . - Akire és Don, gyertek közelebb! - mondta fennhangon. . . . . Ez elég furcsa volt, nem értettem, mit akar tőlünk. Mi lennénk a tanúk? Szörnyű gyanúm támadt amit azonnal el is hessegettem, mert túl vad volt ahhoz, hogy igaz legyen (pedig az volt). Akire felrángatott a lépcsőn, és a tömeg felé fordított. . . . . A papnő kedves kis beszédet adott rólunk, részletezve két héttel korábbi találkozásunk körülményeit, hogy mennyire összenőttünk mialatt Akire megismertette velem népének szokásait, és mindennapi életet. És ez igaz is volt, valóban megkedveltük egymást, (bár fizikailag annál tovább, hogy megfogjuk egymás kezét, nem jutottunk), de annak, hogy ezt nyilvánosan bejelentsék, nem volt semmi értelme, és én még mindig reméltem, hogy csak addig húzzák az időt szívmelengető történetünkkel, amíg az igazi pár meg nem érkezik. Ám ekkor a papnő lezárta beszédét ünnepélyesen kijelentve, hogy mivel mi egy teljes nap megszakítás nélkül, folyamatosan együtt voltunk a kötelezően előirt tíz napon keresztül, ezzel automatikusan eljegyeztük egymást (ezt a kedves kis szokást Akire érdekes módon elfelejtette megemlíteni.) és most ő férjnek és feleségnek nyilvánít bennünket. . . . . Ez a mi esküvőnk volt? . . . . Iszonyúan dühös lettem Akire-re, erre a számító kis ribancra, aki kihasználta a tudatlanságomat, szokásaikban való járatlanságomat, visszaélt a bizalmammal, és belerángatott ebbe a szégyenletes házasságba. Kirántottam a kezem az övéből, elindultam lefelé a lépcsőn, ott akartam hagyni az egész bagázst, de nem jutottam messzire. Egy csapat enyhen becsípett, jókedvű fickó állta el az utamat, majd háton veregettek és jó néhány pohár méregerős italt töltöttek belém. Hamarosan új áldozatot találtak maguknak, de addigra - nem kis mértékben az alkohol nyugtató hatására - higgadtabban kezdtem mérlegelni az elmúlt órákat. . . . . Most már úgy gondoltam, hogy minden valószínűség szerint Akire agyában fel sem ötlött, hogy én nem tudok a tíznapos szabályról, és biztos azt hitte, hogy én teljesen önszántamból teszem a nyakamat a hurokba. Mindent számításba véve, tulajdonképpen nem volt okom panaszra: még ha a Dlofiaknak meg is lenne a technikai háttere (valójában még gőzgépeik sem voltak) akkor sem tudnák megjavítani totálkáros űrhajómat, és ha már úgyis ittragadtam, kevésbé leszek magányos egy szerető társsal az oldalamon, aki ráadásul egy dolgot kivéve minden tekintetben tökéletes. . . . . Azért nem sikerült magam teljesen meggyőzni arról, hogy milyen nagy szerencse ért, és amikor egy korombéli fickóval kezdtem beszélgetni, aki - másokkal szemben - intenzíven érdekelődött irántam, előadtam neki az összes kétségemet ezzel a szinte ismeretlen lánnyal kötött házassággal kapcsolatban. Kissé pityókásan újdonsült feleségem testének ecsetelésével folytattam, a vélt hibákra külön kitérve, de még az alkoholmámoron keresztül is feltűnt, hogy beszélgetőpartnerem viselkedése egyre hűvösebbé és elutasítóbbá vált. Szigorodó vonásai

immár ismerősnek tűntek, rájöttem, hogy már láttam ezt az arcot korábban is: egyike volt azoknak, akik a szertartás alatt egyre fokozódó nemtetszéssel figyelték, ahogy az átlátszó ruhákkal kísérleteztem. Próbáltam megmagyarázni, hogy akkor csak azért voltam annyira kíváncsi, mert még soha azelőtt nem láttam ilyesmit, de ő valami kifogást mormogva magamra hagyott. . . . . A két nap közül az egyik már lenyugodott, mikor az esküvői menet elindult a templomból, új otthonunk felé. Belenyugodva sorsomba immár érdeklődéssel szemléltem a hordállatokat, amiket ugyan korábban már láttam, de ez volt az első alkalom, hogy rájuk is ülhettem. Hatalmas teknősökhöz voltak leginkább hasonlóak, ám domború helyett homorú páncéllal, amelyen négy kényelmes ülés helyezkedett el. Akire felajánlotta a mellettünk levő két szabadon maradt helyet pont annak a fiatalembernek és a partnerének, akivel korábban nem igazán sikerült megkedveltetnem magam, de ők meglehetősen szűkszavúan visszautasították a meghívást. Hirtelen eleredt az eső és félővé vált, hogy nem csak bőrig ázunk, hanem hordállatunk páncélja is megtelik vízzel. Aggodalmam felesleges volt, mert az állat kifeszítette a nyakán levő átlátszó bőrgallért, ezzel egy tökéletesen vízhatlan utazófülkét szolgáltatva nekünk. . . . . Az új házunk átlagos volt a szomszédokéhoz viszonyítva, négy cölöpön állt, amik művészien kiképezve egy oroszlán mancsait formázták, a falak kissé egyenetlen mahagóniból voltak, a tetőt meg elképesztően dús és buja növényzet takarta. A vacsora készen várt ránk a házban, legfőbb élelmiszerük - amit érdekes módon "ház-trágyá"-nak hívtak - és úgy néz ki, mint valami masszív, fekete kenyérfeleség, ez alkalommal ki volt egészítve a legkülönösebb élelmiszerekkel, amiket valaha is láttam. Volt mindenfele gyümölcs, - ezekből ettem- és sok hús is, különféle férgek formájában - ezeket inkább meghagytam másoknak. A férgek még éltek és ahányszor valaki elsétált a tálcájuk előtt, vadul tekergőztek és dobálták magukat. Szegény ördögök, gondoltam én, biztos halálra vannak rémülve. Ahogy később megtudtam, pont az ellenkezője volt igaz: a férgek buzgón próbáltak felhívni magukra a figyelmet, remélvén, hogy valaki majdcsak megeszi őket. . . . . Bár gyerekek nem voltak közöttük, a meghívott vendégek mind nagyon fiatalnak tűntek, egy sem látszott harmincnál többnek, így tehát nem lehettek közöttük újdonsült feleségem szülei sem. . . . . - Akire, a szüleid nem jöttek el az esküvőre? Az ilyesmi itt nem szokás? . . . . - Dehogynem! De hiszen te már találkoztál apuval, láttam, hogy sokat beszélgettetek. Nem mondta, hogy kicsoda? - és válaszra sem várva, elkezdett egy ismerős pár fele ráncigálni. . . . . - Apu, anyu, ismerjetek meg Dont! - mutatott be lelkendezve. . . . . - Erre már nincs szükség. Volt szerencsénk találkozni, ugyebár? - a férfi udvarias volt a felszínen, de képtelen voltam nem észrevenni a vészjósló mellékzöngét a hangjában. . . . . Ez volt az a fiatalember, akivel bizalmasan közöltem, mit gondolok Akiré-ról, és ami még ennél is rosszabb: a felesége volt azon hölgyek egyike, akiket átlátszó ruhájuk miatt igencsak megbámultam a szertartás alatt. Bár a ő sokkal barátságosabbnak tűnt, mint a férje, én mégis teljesen megmerevedtem és azt kívántam, hogy bárcsak valahol máshol lennék. A társalgás alatt csak pár udvarias hümmögésre tellett az erőmből, szerencsére nemsokára ott is hagytak bennünket és elvegyültek a tömegben. . . . . Amikor elmentek, megkérdeztem Akirét, hogy vajon a szülei örökbe fogadták-e, mert nem sokkal lehetnek (ha egyáltalán) öregebbek mint ő. Akire nem értette miről beszélek, így témát váltva afelől érdeklődtem, hogy hol vannak a gyerekek, miként lehetséges, hogy még sohasem láttam egyet sem. Ezt a kérdést sem tudta értelmezni. Mondtam neki: 'kicsi emberek', a levegőbe rajzoltam egy gyerek kontúrját, aztán egy kisbabát utánozva elkezdtem nyafogva a könnyeimet törölgetni, de mindezen annyira elképedt, hogy úgy döntöttem, nem erőltetem, majd később, kultúrájukat jobban megismerve, térek vissza a témára. . . . . Az összes vendég igen kedves volt velem, de senki nem kérdezte, honnan jöttem, és hogy milyen az élet a Földön. Udvariasságuknak tulajdonítottam ezt a látszólagos érdektelenséget, és ezért külön felkérésre nem várva egy kiselőadást rögtönöztem - persze korlátozott szókincsemmel- a földi társadalomról, és annak felsőbbrendű technológiájáról. Hallgatóságom udvariasan figyelt rám egy rövid ideig, aztán egyenként elszállingóztak. . . . . Újdonsült feleségem (aki egyébként éppolyan érdektelen volt, mint többiek) épp a kellő időben szakította félbe sikertelen erőfeszítésemet, és a vécé gyakori használatára buzdította a vendégeket.

. . . . - Drágám, hiába is próbálkozol, ezek egyszerű emberek, jobbára mérnökök, akiknek semmi érzékük az új dolgokhoz. - suttogta a fülembe, miközben hozzásimulva nekem nyomta tekintélyes méretű kebleit. Tekintélyes méretű? Nem hittem a szememnek! A dombocskák amikkel nem voltam túl elégedett, (bár elismerem, igényeim nem mondhatók visszafogottnak) most szemmel láthatóan hegyekké nőtték ki magukat. Csak arra tudtam gondolni, hogy valamiféle rafinált melltartóról van szó, aminek rejtett párnázata nejem szerény készleteit feljebb nyomja és így szinte teljes egészében a nyilvánosság elé tárja. . . . . - Köszönöm drágám, azt hiszem igazad van. - mondtam fennhangon és ezt komolyan is gondoltam. Csak később találtam furcsának, hogy azok az emberek mérnökök voltak, mert technikának, legalábbis gépi technikának ezen a bolygón nyoma sem volt. Nem mintha hiányzott volna, hiszen minden megszokott vívmánynak volt valamilyen egyenértékű megfelelője: nem volt szükség hűtőszekrényre, mert az étel egyszerűen nem romlott meg, a ház falához beszélve lehetett telefonálni, (később tudtam csak meg, hogyan is működik ez), a hordállatok voltak olyan gyorsak, mint az autók, viszont sosem ütköztek össze. És végül: kinek hiányzik az átkozott tévé? . . . . Órákkal később a vendégek elkezdtek hazaszállingózni és nemsokára már csak az apósomék maradtak. Akire az anyjával beszélgetett, aki még néhány fontos tanáccsal látta el. Úgy néztek ki, mintha nővérek lennének, és nem csak a külsejük, hanem a koruk alapján is. . . . . Az utóbbi hetekben igen erős (ám kielégítetlen) testi vágyat éreztem Akire iránt, és bár izgatott várakozással tekintettem a nászéjszaka elé, némi aggodalom is vegyült az örömbe. Az amit eddig láttam a Dlofiak anatómiájából, tökéletesen megegyezett a földivel, de egy bizonyos kis részlettel kapcsolatban még mindig nem voltam biztos, ugyanis Akire igazi úrilány volt, aki nem volt hajlandó 'olyasmire' az esküvő előtt. . . . . Miután az anyósomék elmentek, rögtön a hálószobában találtuk magunkat, ahol is először gyengéden megveregettük a falat, mire az egy lágy, de nem túl erős fényt bocsátott ki magából, aztán lassan megvakargattuk egymás ruháját, mire azok a padlóra hullottak, és végül ott álltunk teljesen meztelenül. Korábbi félelmeim teljesen megalapozatlannak bizonyultak, mert Akire ruha nélkül is tökéletesen úgy nézett ki, mint egy földi nő. Ráadásul a keblei is méretesebbek voltak, mint amire számítottam. Vajon azért tűntek nagyobbnak, mert most semmi sem takarta el őket? Nem! A dombocskák valóban hegyekké nőtték ki magukat. . . . . - Drágám, mi történt a melleiddel? . . . . - És én már azt hittem, hogy észre sem vetted. - nézett rám rosszallóan. . . . . - De észrevettem, csak reméltem hogy nem láttam jól. . . . . - Remélted? Mit akarsz ezzel mondani? Hát nem célozgattál állandóan, ahányszor egy nagyobb mellet láttál? . . . . - Azok nem célzások voltak, legalábbis nem állandóan... Egyszer vagy kétszer legfeljebb... De hát a plasztikai műtét mégiscsak túlzás. Sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de undorodom a műmellektől, ezzel az erővel akár egy felfújható kéjbaba csöcseit is fogdoshatnám! . . . . - Nem értem a szavakat, amiket használsz, de a bántó hangsúlyból nyilvánvaló, a sértő szándék. És ezt még az is súlyosbítja, hogy mindezt a nászéjszakánkon teszed! . . . . - Igazad van, de szerintem akkor is undorító, mikor egy nő, teljesen egészséges, vonzó mellekkel, úgy dönt, hogy feltölteti valami természetellenes anyaggal. Szörnyen ostoba dolog ilyet tenni! . . . . - Mi természetellenes? Nézd csak! Természetellenesen néz ki? Fogd meg! Természetellenesnek érzed? - megragadta kezemet, és erősen a melleire nyomta. Az ujjaim ezután már szabad akaratukból maradtak ott, mohó felfedezőútra indulva a bársonyos terepen. . . . . - Igazad van, hihetetlen, milyen tökéletes munkát végeztek rajtad. . . . . - Munkát? Dehát ezek igaziak! A testem részei! Vagy a te kezeid nem részei a testednek? . . . . - Dehogyisnem, még ha a baleset óta egy kicsit duzzadtak is. . . . . - Akkor én megesküszöm neked, hogy a melleim pont annyira szerves részeim mint neked a kezeid. . . . . Ezek után, tüzetesebben is megvizsgáltam őket. Teljesen természetes mozgással himbálóztak, tapintásra melegek és puhák voltak, gyanús csomók nélkül. Egészen közelről szemlélve sem találtam semmiféle hegesedést a plasztikai műtét tipikus behatolási pontjain: a mellbimbók körül, a hónaljban, vagy a mellek alatt. . . . . - De hogyan? Ha igaziak, akkor hogy nőttek meg?

. . . . - Nem nőttek, nem is tudnak nőni, ez állandó, végleges méretük. . . . . Választhattam: vagy tovább kérdezősködöm, vagy pedig elkezdjük a házaséletet. A második lehetőség mellett döntöttem, végül is a rejtélyt később is kibogozhatom. . . . . Az éjszaka további részéről nem sikerült eldöntenem, hogy rémalom volt-e, vagy pedig a legjobb szex, amiben valaha is részem volt. Szenvedélyes szeretkezésünk csúcspontján úgy tűnt, hogy testünk megolvad és egymásba folyik, már nem is lehetett tudni, hogy hol végződök én és hol kezdődik ő. Szó szerint! Versekben már találkoztam ilyesmivel, de ez több, ez más volt, vakmerően érzéki, és ugyanakkor nagyon-nagyon félelmetes. . . . . Másnap reggel Akire mosolyogva mondta, hogy első szeretkezésünk ('szervfúziónk' az ő terminológiája szerint) emlékét mindig nagy becsben fogja tartani és még mindig ugyanazon a szerelmes hangon megkérdezte, hogy nem tudnék-e nagyobb hímvesszőre szert tenni. Bár igaz, hogy én is észrevettem némi méretbeli különbséget előző este, de kérését így is nagyon sértőnek találtam. Így szarkasztikusan azt tanácsoltam neki, hogy sokkal egyszerűbb, ha ő szerez be egy szűkebb nemi szervet. Meglepetésemre, a szóváltás nem csapott át veszekedésbe, Akire egyszerűen elfogadta a javaslatomat. . . . . A talla egy óriási, erős, engedelmes, keményen dolgozó, de egyben nagyon ügyetlen haszonállat. Épp az őrájuk felügyelő brigádban dolgoztam, amikor bekövetkezett a baleset. Csak azon csodálkoztam, hogy nem előbb történt. A szerencsétlen fickónak nem volt ideje elugrani a zuhanó yaya gyümölcs alól, és a két tonnányi tömeg majdnem az egész testet péppé zúzta. Bár az amúgy feltűnően higgadt csoportvezető azonnal belefújt hangtalan sípjába, amivel riasztotta a mentőket, biztos voltam benne, hogy szegény munkatársamnak nincs esélye a túlélésre. . . . . Bár az is igaz, hogy az ott töltött egy hét során, már láttam egy pár csodával határos gyógyulást, például leszakadt vagy szétzúzott ujjakat, amik másnap már ismét a megszokott helyükön voltak, megemlíthetném az én felépülésemet is, de ez a baleset nagyságrendekkel súlyosabb volt. Próbáltam megvitatni a csodálatos felgyógyulásokat és a szerencsétlenül járt esélyeit a többiekkel, de sok olyan kifejezést használtak, amit nem ismertem, és amikor rákérdeztem ezekre, még több ismeretlen szót zúdítottak rám. Tudomásul vettem, hogy a titokzatos fordító csak olyan kifejezéseket tud lefordítani, amik mindkét kultúrában többékevésbé azonosak és sokszor még ezeket sem túl jól. Például amikor kíváncsi lettem és néhány embert megkérdeztem, hogy miért nem lehet sehol sem látni gyerekeket, a 'gyermek' szót mindig 'új alkatrész'-re fordította. . . . . Néhány perccel azután, hogy a csoportvezető megfújta a sípját, egy ismerős, de nem túl kellemes hangot hallottam egyre közeledni. Felnéztem és láttam, hogy egy hatalmas test takarja el mindkét nap fényét. Az állat, ami itt a mentőautót helyettesítette, lassan, de egyáltalán nem csendesen kiengedte magából a gázt és a földre ereszkedett. A büdös állatot azonnal etetni kezdték egy nagy halom yaya levéllel, hogy a gyomrában levő baktériumok gyorsan újratermelhessék a gázt, amely nélkül nem tudott volna lebegni és haladni a levegőben. Mikor az óriási test olyan könnyűvé vált, hogy stabilizáló kötelekkel kellett a földhöz rögzíteni, hogy egyhelyben maradjon, felemeltük a sérültet, - aki, csodálatos módon még mindig élt - és beraktuk a mentőállat tágas, bundás erszényébe, hogy az bélszélsebessen a legközelebbi kórházba repüljön vele. . . . . A házasságom végül is nagyon jónak bizonyult. Akire úgy törődött velem, mintha az anyám lett volna, elmagyarázta társadalma szabályainak összes bonyolult és szövevényes részletét. Persze sok mindent továbbra sem értettem, de tudásom napról napra gyarapodott. . . . . Az egyetlen fájó pont az apósom és köztem levő rossz viszony volt, mivel ő sohasem titkolta a rólam alkotott lesújtó véleményét. Először fogcsikorgatós elszántsággal próbáltam kedves lenni hozzá, de amikor sehogy se sikerült megkedveltetnem magam vele, feladtam (Akire szerint túl korán) és tudattam vele, hogy semmivel se örülök jobban a köztünk lévő rokoni kapcsolatnak, mint ő. Legalább az anyósom megkedvelt egy kicsit, és elmondta, hogy először úgy viselkedtem, mint egy nem túl jó családból származó, elveszett kisfiú. Persze minden szimpátia mellett is osztotta férje aggodalmait, mert szerinte is Akire még nem volt elég érett és tapasztalt ahhoz, hogy az eltérő kultúránkból adódó problémákat sikeresen megoldja. . . . . A szerelmi életünk egyszerűen gyönyörűséges volt. Ahogy megegyeztünk (tényleg nem tréfált) a nászéjszakát követően, Akire valahogy megváltoztatta alsóbb régióinak méretet, hogy az egyezzen az enyémmel. Akkor még úgy hittem, hogy ehhez egy kisebb műtétre volt

szükség, és bár meglepett, hogy milyen gyorsan felgyógyult belőle, nem foglalkoztam ezután túl sokat a kérdéssel, a rendszeres tesztelésen kívül. Nos, ezeket a próbákat kitűnően állta. Minden reggelt és estét a szervfúzió csodálatos állapotában töltöttünk, a kezdeti rettegésnek már nyoma sem maradt. (Hogy aztán újult erővel támadjon fel, amikor később rájöttem, hogy mi is történik ilyenkor valójában.) . . . . Az éjszaka, mikor elindultam lefelé a lejtőn, teljesen megszokottan kezdődött, megvakargattuk a falat, mire az elsötétült, ágyba bújtunk, és szenvedélyesen ölelkezni kezdtünk. Cirógatni kezdtük egymást, és kutató kezeim valami furcsát éreztek. Igen, valami valóban szokatlan volt, ezért rácsaptam a falra, hogy az minél erősebb fénnyel világítson feleségem meztelen testére. . . . . - Mi a fenét csináltál már megint a melleiddel? - kérdeztem borzongva. . . . . - Nem tetszettek a nagyobbak, hát visszacseréltem őket a régiekre. . . . . - A régiekre? . . . . - Igen, ugyanarra a kettőre, ami előzőleg az enyém volt. Szerencsére még megvoltak. . . . . - Megvoltak?? Hol? A fagyasztóban? . . . . - Nem, te butus, hanem a testrész boltban. - Nem azt mondta persze, hogy "testrész bolt", de valami nagyon hasonlót. . . . . - Legalább most végre bevallottad, hogy a melleid nem valódiak. . . . . - De valódiak! Hidd el, hogy nincs olyan, ami nem "valódi". . . . . A kellemes este hangulatát már nem lehetett feltámasztani, de Akire le tudott csillapítani annyira, hogy beleegyezzem a testrész bolt néhány napon belüli közös megtekintésébe. . . . . A következő nap rájöttem, mit ettem egész idő alatt. Pfuj! . . . . Akire megmutatta, hogy a ház uraként (aki rangban a háziasszony mögött áll) mik azok a házimunkák, amelyeket az én kötelességem elvégezni. Felvitt a tetőre, ahol a dús növényzetben a dlofiak fő fehérje forrását jelentő férgek ezrei lakomáztak. Nem hittem, hogy valaha is meg tudnám őket enni - gyümölcs és fekete kenyér diétám miatt kissé le is fogytam de Akire képes volt több tucatnyit is befalni naponta. . . . . Később a konyhát is megmutatta, amit addig sikerült nagy ívben elkerülnöm. Egyszerűen nem szeretem a házimunkát, de ebben az idegen társadalomban az ő furcsa törvényeik és szokásaik szerint kellett élnem. A szekrények, mint minden szobában, itt is a szokásos bőrszerű anyaggal voltak bevonva, ami félrehúzódott, ha valaki megérintette, és becsukódott, ha megkapirgálták. Megmutatta, melyik rekesz mit tartalmaz, így megtaláltam azt is, amelyikben a fekete kenyér volt. Épp mikor ezt a szekrényt tanulmányoztam, a rekesz tetején levő lyukból egy újabb adag kenyér érkezett. Gondoltam, hogy föld alatti csöveken küldik át a boltból. De volt valami túlságosan is ismerős abban, ahogy a kenyér kipottyan a cső hajlékony szájából. Meg a kenyér neve is eszembe jutott: "ház-trágya". . . . . - Akire, hogy érkezik ide a "ház trágya"? . . . . - Ezt hogy érted? Épp az előtt a szekrény előtt állsz. . . . . - Igen, de a cső, amiből kijön,... az hova vezet? . . . . - Hát nem nyilvánvaló? A ház beleibe. . . . . - Haha - nevettem el magam kissé erőltetetten - úgy beszélsz a házról, mintha az valami élőlény lenne. . . . . - Dehát az is! Hogy lakhatnánk benne, ha nem volna az? . . . . Ezt követően megtudtam, hogy az egész idő alatt egy komplex, elő organizmusban laktam, ami egy fa meg valami állat kereszteződése volt. Ez az lény nyújtott nekünk menedéket, vizet, fűtést, és hűtést, és a gyökerei telefonhálózatként működtek. Viszonzásul nem igényelt mást, mint egy napos tisztást és némi emberi ürüléket. Mi az ő hulladékát ettük, ő a miénket. Az egyik végterméke az a fekete kenyér volt, amit már egészen megkedveltem. Bár elhatároztam, hogy ezentúl kizárólag gyümölcsön fogok élni, mégis csodálatra méltónak találtam ezt a géntechnológiai bravúrt. . . . . A munkahelyemen éppen a titokzatos testrészbolton járt az eszem, amikor a munkás, akit pár napja péppé zúzott az aláhulló yaya, besétált az ajtón. Odament a főnökhöz, és elkezdett neki panaszkodni, hogy nem kapta meg a szokásos dupla fizetséget, ami ilyenkor jár. Nem volt rajta egy karcolás, még csak nem is sántított. Mikor megnyugodott, hogy meg fogja kapni a jussát, mintha mi sem lenne természetesebb, odalépett egy éppen szabad álló tallához és azt egy yaya fához irányította. Körülnéztem, hogy lássam, a többiek miként reagálnak erre, de

mivel úgy tűnt, hogy senkit nem érdekel a dolog túlzottan, én sem kezdtem el kérdezősködni e csodálatos felgyógyulás felöl. . . . . A "testrész bolt", amibe a feleségem elvitt, ugyanaz az eddig általam kórháznak hitt épület volt, ahol a balesetem után felgyógyultam. Borzongva idéztem fel az orromba tekergő féreg testének hideg nyálkásságát. Felismertem a két főből álló személyzetet is, akik mosolyogva üdvözöltek, és az akkori találkozásunkkal ellentétben, most megértettem üdvözlő szavaikat, majd elfogadtam ajánlatukat, hogy körbevezessenek. Az ő ház-állatuknak öt nagy szobája volt, sok-sok szekrénnyel és polccal. Minden szoba zsúfolásig volt tömve emberi és egyéb testrészekkel, gondosan elkülönítve a végtagok, belső részek, fejek, és törzsek. Pontosan úgy, mint amikor először láttam őket: némelyik ketrecben, a többi üvegekben. Arra viszont nem emlékeztem, hogy mozogtak is, például a kezek meg-megragadták a ketrec rácsát, a lábak időnként rugdalóztak, a májak úszva, a szívek a vörös tároló folyadékot ki-be pumpálva, időnként egymásnak ütközve, rótták végtelen köreiket a befőttesüvegekben. . . . . - Nem bírnak magukkal, most van az etetési idő. - kacsintott rám az egyik technikus. . . . . - Aha - kacsintottam vissza cinkosan, de valójában fogalmam se volt, miről beszél. Vagyishogy sejtettem, csak nem akartam elhinni. . . . . - Csináljatok csak mindent úgy, mint máskor, mintha itt sem lennék - mondtam fennhangon, aztán a fogam között mormolva - csak hozzám ne nyúljatok. . . . . A laboráns kinyitott egy nagy, bőrzsákot és beleöntötte a tartalmát egy üvegbe, ami tele volt körbe-körbe úszkáló, tolakodó és fickándozó hüvelykujjakkal. . . . . - Ez a mi speciális keverékünk- mondta nem titkolt büszkeséggel a hangjában. vérplazma, zsír , vitaminok, és minden egyéb szükséges tápanyag, ami ezeket a rámenős kis fickókat boldoggá teszi! . . . . Szavait mintegy igazolva, a hüvelykujjak fokozott igyekezettel csoportosultak oda, ahol a keverék a legsűrűbb volt. Hátborzongató volt nézni, ahogy ezek a normális körülmények között tehetetlen testrészek önálló élőlényekként viselkednek. A spermiumoktól eltekintve az emberi test egyetlen része sem viselkedik független lényként, de ezeknek az embereknek sikerült az összes testrészt rávenniük az önállóságra. De mi célból? . . . . Akire is csatlakozott hozzánk. . . . . - Drágám, ha már úgyis itt vagyunk, tisztázzuk már: szeretnéd-e hogy nagyobb melleim legyenek, vagy sem? Már teljesen összezavartál. . . . . Valahogy éreztem, hogy itt van a kutya elásva. Féltem, hogy olyasmit tesz majd, amitől megundorodom, és látni sem akarom többé, de kíváncsiságom hajtott előre, és igenlően bólintottam kérdésére. . . . . Az főleg emberi törzseket tároló szobához mentünk, és az eladó két ketrecet akasztott le a mennyezetről. . . . . - Ezeket egymástól elkülönítve kell tartanunk, mert együtt állandóan marakodnak mentegetőzött, majd kivette a ketrecből a fehéres színű gömböket. Az előzményekből már kitaláltam, hogy ezek női emlők lehetnek, de amíg a mellbimbókat meg nem láttam a tetejükön, egyszerűen nem tudtam annak tekinteni őket. A technikus megveregette a padlót, és az - épp úgy mint a mi házunkban - kitüremkedett felfelé, és egy asztalt formáját vette fel. Az eladó rárakta az "egyszemű" gömböket. Akire vetkőzni kezdett, de megtorpant, és a fickóra meredt, aki szinte a nyálát csorgatta, de egyszersmind próbált teljesen érdektelennek tűnni. . . . . - Elnézést, de magunkra maradhatnánk? - kérdezte borotvaéles hangon. . . . . - Óh, bocsánat. Biztos hogy nincs szüksége segítségre? - a technikus még mindig reménykedett. . . . . - Amilyen biztos csak lehetek. - mondta nejem hidegen - voltam már itt máskor is. . . . . A fickó kiment, és kelletlenül becsukta maga mögött az ajtót. Akire levetette az összes ruháját, gyengéden megvakargatta az egyik mellét, és megkért, hogy húzzam, amíg le nem jön. Megragadtam és húztam, először kissé bizonytalanul, aztán, mivel semmi eredménye nem volt, egyre erősebben. Hirtelen cuppanó hangot hallottam, és a mell a kezemben maradt! Majdnem elejtettem. Amint tátott szájjal bámultam rá, a bőr befedte a nyers szöveteket a bimbóval átellenes oldalon, és kisvártatva egy fehér gömböt tartottam a kezemben, ami méretben kisebb, de formában azonos volt, mint az asztalon lévőkkel. Ezek utóbbiak egyikét Akire felemelte és a mellkasához nyomta, ahhoz a lapossá vált, de máris bőrrel fedett részhez amit a távozó kebel hagyott maga után. Most egy szívó-cuppanó hang hallatszott - és miután a két különálló

bőrfelület felosztotta egymás között a terepet - az új mell odaforrt a testhez. Nem látszott hegesedés, és az új mell úgy nézett ki, mintha Akire ezt viselte volna tizenéves kora óta. Leesett államat teljesen félreértve, büszke mosollyal az arcán illegette magát, méretben egyelőre eltérő ékességeit mutogatva, hogy lássam, mennyivel jobban fogok járni . . . . Rövidesen rájött, hogy nem a kívánt hatást látja rajtam, és lefagyott arcáról a büszke mosoly. Immár aggódva és idegesen úgy gondolta, hogy az átmenetileg felemás méret váltotta ki nemtetszésemet és arra kezdett ösztökélni, hogy segítsek levenni a maradék kisméretű keblet. De én már eleget láttam, úgy éreztem, hogy nem kapok levegőt. Kirohantam a boltból, futni kezdtem az utcán, kerülgetve a nagy hordállatokat, hogy olyan messzire jussak, amilyen messzire csak lehet. . . . . - Hogy hagyhattál ott egyedül? - Vont felelőségre Akire, miután kiráncigált a kocsmából. Nem értettem, hogy talált meg, és nem volt energiám válaszolni öt korsó erjesztett yaya után. (Nem is yayalevet ittam, hanem annak a korsónövények a melléktermékét amit a csapos előzőleg yaya levéllel táplált.) . . . . - Majd én megmutatom, hogy válaszolni fogsz a kérdésemre ! - kiáltott rám, mikor hazaértünk. Berángatott a fürdőszobába, és belökött a kádként használt esővíztárolóba. Bár a víz nem volt hideg, mert a ház állandó hőmérsékleten tartotta, mégis felfrissített és elmulasztotta a zsibbadtságomat. . . . . - Jól van, válaszolok! - kezdtem én is kiabálni a langyos vízben ülve - A testrész boltban rájöttem, micsoda ijesztő torzszülöttek vagytok ti mind! Különböző állatokból ügyesen kirakott mozaikok, amik úgy néznek ki, mintha igazi emberek lennének, mint például én. Bárcsak meg tudnám neked mutatni Arcimboldo festményeit, akkor megértened, miért nem tudok másképp gondolni rátok, mint rémisztő torzszülöttekre! Torzszülött? Még ez is enyhe kifejezés! Van nekünk a földön egy történetünk Frankensteinről, a szörnyetegről, aki különböző emberek testrészeiből lett összerakva, mert egy ilyen teremtmény - és te is vele egyetemben - csak szörnyeteg lehet! . . . . Tudom, hogy nincs mentség arra, hogy ilyen durván rátámadtam, de túl nagy sokk volt számomra annak a ténynek a felfedezése, hogy nem csak az űrhajómat, és vele a Földre való visszatérés lehetőséget veszítettem el, de még egy új és boldog élet reményét is. A kezdeti benyomásokkal éppen ellentétben, ezek a lények sokkal inkább különböztek tőlem, mint bármilyen állat a földön, jobban mint egy polip, jobban mint egy szarvasbogár. . . . . Szegény Akire, hogyan is érthetett volna meg? . . . . - Mivel érdemeltem ki, hogy ilyen bántó hangon beszélj velem? - minden eddigi magabiztossága eltűnt, ahogy rám emelte könnybe lábadt szemeit. . . . . - Ne haragudj - mondtam egy kissé lecsillapodva - nem akartalak sértegetni, csak most döbbentem teljes mélységében rá, hogy milyen iszonyúan különbözők vagyunk. . . . . - A te fajtád egyáltalán nem cseréli ki a testrészeit? - kérdezte hitetlenkedve, és letörölte arcáról a könnyeket a ruhájával, ami nyomban mohón beitta az utolsó cseppet is. . . . . - Hát, egy bizonyos határig igen. - vallottam be, a szív, vese, bőr és egyéb átültetésekre gondolva. . . . . - Akkor mi a különbség? Mitől vagy úgy felháborodva? . . . . - Talán az én hibám, de egyszerűen nem tudok úgy nézni rád, mint egy egész, osztatlan személyre, csak úgy mint ujjakra, ahogy izegve-mozogva a szabadulás útját keresik, bőrfelületekre, ahogy felosztják egymás között a terepet, tüdőkre, ahogy dacosan nekifeszítik magukat a bordáknak... Folytassam? Minek? Sose fogod megérteni... . . . . - Igazad van, nem értem! Nem értem, mert te egyáltalán nem különbözöl tőlünk olyan nagyon! Különben hogyan fogadta volna be az agyad a fordítót, a törzsed pedig az új karokat, beleket és veséket? - közben észrevette elkerekedő szemeimet és hozzátette: . . . . - Mit gondolsz, hogy élted túl azt a szörnyű balesetet? . . . . - A fordító az agyamban? Úgy érted, hogy... az a... féreg? . . . . Bólintott, mire megborzongtam az undortól. . . . . - Szedd ki belőlem! Most azonnal! - követeltem hisztérikusan. . . . . Először könyörgött, hogy tartsam meg, azzal érvelve, hogy a fordító nélkül nem leszek képes ebben a társadalomban funkcionálni, de én addig makacskodtam, amíg végül megadta magát és miután néhány stratégiai ponton megvakarta arcomat, a szürke, nyálkás borzadály végre kicsúszott az orromból. Még most is kiver a víz, mikor rágondolok. Mikor

megszabadultam a féregtől, rögtön megkönnyebbültem, de ez az érzés nem tartott sokáig. Eszembe jutott, mit mondott Akire a karjaimról, ezért felemeltem és jó alaposan szemügyre vettem őket. Nem csoda, hogy a duzzadás nem lohadt le a landolásom óta. Ezek nem is az én kezeim voltak! . . . . - Azt akarod mondani, hogy ezek egy halott ember kezei? . . . . Figyelmesen nézett rám, de egy szót sem értett abból, amit mondtam, és amikor megpróbált válaszolni, csak azokat a furcsa sípoló hangokat hallottam, amikhez már teljesen hozzászoktam, ám most mégsem hordoztak semmi jelentést számomra. Akire hamar kapcsolt, felkapta a férget és a saját orrába dugta, mire az egyből felkúszott a helyére. . . . . - Most már érted amit mondok? - kérdezte. Bólintottam. - Az elmúlt pár hónapban a féreg megtanulta a nyelvedet. De most én leszek az egyetlen, akivel kommunikálni tudsz. . . . . Megvontam a vállamat, erre ő elhúzta a száját, és azt kérdezte: . . . . - Mit kérdeztél az előbb? . . . . - Azt, hogy a kezeim egy halott ember testrészei-e? És a beleim, meg a veséim is? . . . . - Egy halotté? De hát a te testrészeid! Igazán nem értelek: szerinted te nem vagy életben? . . . . Félreértesz. Én azt kérdeztem, hogy kié voltak, mielőtt én megkaptam őket? . . . . Hosszú időre és Akire végtelen türelmére volt szükség, amíg felfogtam, hogy valóban nem különbözünk olyan mértékben, mint ahogy gondoltam. Valószínűleg sokat segített a megértésben, hogy ismertem Dr. Guru Singhe Sri Lankai genetikus sokat vitatott elméletét, amely szerint szerveink eredetileg különálló élőlények voltak, amelyek először szimbiotikus közösséget alkottak, majd később specializálódva, integrálódtak közös testté és fajjá. A tudós erre egy példát is hoz fel, persze tisztán elméleti alapon: tegyük fel, hogy valamikor létezett egy féregszerű állat, ami életközösséget alkotott az egy medúza-szerű ősünkkel. A medúzának egyszerű a felépítése, egyetlen testüreggel, ami szájként, belekként és gyomorként is funkcionál. A féreg ebben a testüregben lakva, kisajátította a gazdaállat által megevett táplálékot, amit azután annyival gazdaságosabban emésztett meg, hogy így több tápanyag jutott mindkettejüknek. Sok millió év múlva, genetikai mutációk hatására a két szervezet eggyé vált, és a kialakult lény, így már saját emésztőrendszerrel rendelkezett. A többi testrész is hasonlóan csatlakozhatott. Ez a fajta szimbiotikus evolúció azóta sem állt meg: például ma is élnek különféle hasznos baktériumok a szánkban, vagy a beleinkben. Dr. Singhe szerint néhány millió év múlva, ezek már beépült szervként fognak működni, semmivel sem alacsonyabb hatásfokkal, mint a már most is meglévők. . . . . Nyilvánvalóvá vált számomra, hogy Dlof élővilága a földiéhez hasonló evolúción ment keresztül, de ennek folyamán testrészeik, különböző szervrendszereik valamiképpen megőrizték önállóságukat és a test többi részétől elkülönítve is életképesek, sőt, még differenciált formájukban is további sejtosztódásra alkalmasak maradtak. Így váltak képessé arra, hogy más testrészekkel szabadon összekapcsolódjanak, illetve szükség esetén különváljanak tőlük. . . . . A Földön a növények egymásba tudnak oltódni, de az emberek és állatok szervei annyira egymásra vannak utalva, hogy nem alkalmasak, sem a keveredésre, sem az önálló életre. Már nagyszüleink idejében lehetségessé vált, bizonyos életfontosságú szervek átültetése, sebészeti úton, de ez az eljárás igen bonyolult, és sok vesződséggel jár: tárolás, hűtés, az idegvégződések összekapcsolása, kilökődés. . . . . A dlofiak nem ismerik a kohászatot, a gépészetet, az elektronikát vagy az atomfizikát, viszont képesek voltak arra, hogy emberi, állati, és növényi szervek módosításával és kombinálásával megteremtsenek egy fejlett és virágzó gazdaságot. Az ő mezőgazdaságukhoz, építőiparukhoz vagy közlekedésükhöz nincs szükség a földihez hasonló ipari technológiára, még génsebészetre sem (nem is hallottak ilyesmiről), csak egy csekély biológiai és sebészeti tudásra, amivel képesek akármit vagy akárkit - a Lego játékhoz hasonlóan - darabokból összerakni. . . . . Miután jobban tudatára ébredtem a közöttünk lévő hasonlóságnak, könnyebbé vált elfogadni a különbségeket. Próbáltam a feleségemhez kedvesebb lenni, ismét rendszeresen szervfúziónáltunk (bár részemről korántsem a korábbi lelkesedéssel) és még az apósommal is próbáltam megjavítani a viszonyt. Nem tudom mennyire voltam ebben sikeres, mivel a fordító férget továbbra is kategorikusan elutasítottam, Akire tolmácsolására kellett hagyatkoznom és azt hiszem, hogy ő sokszor kihagyta, vagy enyhítette apja vitriolos megjegyzéseit.

. . . . Ez a stabil, bár nem túl boldog szakasza életemnek akkor zárult le, amikor egy nap feleségem örömtől sugárzó arccal igy szólt hozzám: . . . . Don, drágám, gyerekeink lesznek! . . . . Hogy?! Mik? Csak nem azt akarod mondani, hogy én lennék az apjuk? - Sohasem gondoltam volna, hogy a génjeink ennyire kompatibilisek lennének. . . . . Hát persze, hogy te, jaj de buta vagy! Ki más lehetne? Most túl boldog vagyok ahhoz, hogy meg tudjál sérteni. . . . . Figyelj már, nem erről van szó, csak... csak... hát nagyon megleptél ezzel. Főleg, hogy még ikrek is! . . . . Végül is nagyon kellemes meglepetés lett belőle. Már nem éreztem magam úgy mint egy szálka a társadalom testében, hiszen a gyermekeim révén, immár genetikailag is megvetettem a lábam ezen a bolygón. Ismét és újult erővel tanultam a nyelvüket, persze továbbra is a forditó féreg segítsége nélkül. . . . . A szülés a saját otthonunkban zajlott le az anyósomék és a testrész üzlet egyik technikusa segítségével. Nem egészen értettem, hogy ez utóbbi minek jött, de mivel mindenki egyetértett abban, hogy a jelenlétére szükség van, nem álltam az útjukba, csak ahhoz ragaszkodtam, hogy ne az a laboráns legyen akit korábban túlzottan érdeklődött a feleségem iránt. . . . . Akirének nem voltak erős fájdalmai és elég nyugodtan ült az ágyán. Ez, meg az a tény, hogy a terhesség csak két hónapig tartott, figyelmeztethetett volna arra, hogy még számíthatok további furcsaságokra is, de a gyerekeim iránti szeretet és aggodalom miatt nem láttam előbbre az orromnál. . . . . Csupán fél óra alatt Akire annyira kitágult, hogy szabaddá vált az út a babák számára. Elsőnek a babácskánk fülének csücske bukkant ki. Valami nem volt rendben vele, nem tudtam megmondani, hogy mi, de mikor már félig kibújt, nyilvánvalóvá vált,: nagyobb volt, sokkal nagyobb, mint a várható méret, egészen lehetetlenül nagy, aztán kint volt az egész és semmihez sem kötődött, semmi sem kapcsolódott hozzá! . . . . Hadd lássam csak... - suttogta Akire, mire a technikus felvette a fület, tisztára törölte, és a kezébe adta. Az újdonsült anyuka előbb megcsókolta, majd az örömtől és a büszkeségtől mámorosan maga elé tartotta csemetéjét. . . . . Hihetetlen! - kiáltott fel fáradsága ellenére - Pont úgy néz ki mint te, kiköpött másolata a te bal fülednek! . . . . Csak némán álltam, még mindig nem ocsúdtam fel a döbbenetből: hát mégis lehetséges új borzalmakra lelni, amikor már úgy tűnt, hogy mindent láttam? Vadabbnál vadabb gondolatok cikáztak át az agyamon. Vajon ez a fül sírni fog-e az anyjáért amikor éhes lesz? Fogom-e valaha is tőle azt hallani, hogy 'Apu', vagy legalább ő meghallja majd amikor én a nevén szólítom? . . . . A szülés még nem fejeződött be, előbb egy jobb fül, a korábbi tükörképe, bukkant elő, azután valami vékony és hosszúkás. Csak nem egy férget szül? És az a valami csak jött és jött, a technikusnak már az alkarjára kellet felcsévélni, egyszerűen túl hosszú volt féregnek, aztán végre rájöttem, hogy egy béldarabot látok. Nem férget, hanem egy mindennapi, felnőtt méretű, vékonybél. . . . . Tehát ezért nem láttam sehol öregeket vagy gyerekeket. A Dlofiak nem csecsemőként születnek, és úgy maradnak fiatalok, hogy rendszeresen lecserélik öregedő szerveiket frissen születettekkel. Még több fontos részletet tudtam meg a laboránstól, akit visszakísértem az üzletbe, visszataszító 'gyermekeimmel' egyetemben. A családok minden esetben átengedik utódjaikat a testrész üzleteknek, ezzel egy nagyon fontos társadalmi kötelezettséget róva le. Az egyetlen kivétel ez alól a szabály alól, amikor az újszülöttet meg lehet tartani, abban a rendkívül ritka esetben fordul elő, amikor valaki egy agyat szül. Ilyenkor a büszke és szerencsés szülők elmennek a testrész boltba és összeállítanak egy ideális testet a gyermek számára, amit az a maga ízlése szerint megváltoztathat (a nemével egyetemben), amint eléggé éretté válik ehhez a döntéshez. . . . . - Bárcsak hazamehetnék. - Már egy milliószor gondoltam erre, és most egy óvatlan pillanatomban hangosan is kimondtam. . . . . Otthagytam a munkahelyemet, feladtam a hiábavaló kísérletezést a helyi nyelv elsajátításával, egész nap otthon voltam, a ház körül mászkáltam sóhajtozva, és az öngyilkosság (vegyük figyelembe, hogy a Dlofon ez nem egy könnyű feladat) gondolatát

forgatva a fejemben. Tudatában voltam azzal, hogy a szimptómáimat egy kultúrsokk nevű betegség okozza, de a megfelelő orvosi címke felaggatása nem hozott semmiféle enyhülést, hiszen a kiváltó okok változatlanok maradtak: idegenek között éltem, akiknek nem beszéltem a nyelvét, hacsaknem egy féreggel osztottam meg a koponyámat, ami Isten tudja mivel táplálkozott ott bent. A 'szülés' óta már képtelen voltam meggyőzni magamat arról, hogy valaha is a magaménak fogom érezni ezt a társadalmat. . . . . - Haza akarsz menni? Ez a vágyad? Miért nem mondtad előbb? - Akire izgatottnak tűnt, gondoltam, abban reménykedik, hogy hamarosan megszabadul tőlem. Már én sem szerettem őt, de jobban esett volna, a közömbössége, mint ez a kitörő boldogság. . . . . - Mi értelme lett volna, ha előbb szólok? Nálatok nem áll rendelkezésre a szükséges technikai háttér, hogyan tudnátok hát egy űrhajót építeni? - Kérdeztem, hangomban nem palástolva megbántottságomat. . . . . - Majd meglátod. Mesélj róla. - Látva a kételkedést az arcomon, tovább bátorított. - Tudom, hogy lenézed a tudományainkat, de én biztos vagyok benne, hogy hosszú történelmünk során volt már pár mérnök, aki tanulmányozta az űrutazást. . . . . - És még ha így is van, mire megyek ezzel? . . . . - Hát nem nyilvánvaló? Megkérdezhetjük őket, hátha tudnak segíteni. . . . . - Miért, még élnek? - Amint kimondtam, rájöttem, hogy milyen ostobaságot kérdeztem: hacsak valami nem lapította szét, vagy égette szénné az agyukat, akkor természetesen életben vannak. . . . . Akire rövidesen összegyűjtött egy csapat kiváló tudóst, akiknek lefordított mindent, amit az űrhajózással kapcsolatban tudtam. Hamarosan szereztek egy kisebbfajta, előzőleg istállónak használt épületet, és addig szurkálták, döfködték és vakarászták, amíg az egy hosszúkás, hengerformává alakult át. A kísérletezés, és építkezés ezen korai időszakában Akire állandóan a Földről, az ottani szokásokról és népekről kérdezősködött. Hamar világossá vált, hogy korábban félreértettem a viselkedését: egyáltalán nem azért volt boldog, mert megszabadult tőlem, hanem, mert azt tervezte, hogy elkísér utamra. . . . . Amilyen finoman csak tudtam, megpróbáltam az értésére adni, hogy én viszont nem vele tervezem leélni az életemet. A csalódása leírhatatlan volt, arca a düh és elkeseredés küzdőterévé vált, majd szó nélkül otthagyott az építés helyszínén. Pár mérnök odajött hozzám, valószínűleg meg akarták kérdezni, hogy min vitatkoztunk, de Akire és a fordító nélkül csak találgathattam, válaszolni meg persze egyáltalán nem tudtam. Mindenesetre nem tűntek túl izgatottnak, és hamarosan el is mentek. . . . . Másnap viszont nem jöttek vissza és Akire sem aludt otthon. Megpróbáltam telefonon elérni a szülei házánál, de csak az apjával sikerült beszélnem. Persze semmit sem értettem abból, amit összezagyvált, és ő is ugyanezt gondolhatta arról, amit én mondtam. Akkorra már eléggé aggódtam: nem volt elég, hogy elvesztettem minden esélyt a Földre való visszatérésre, de ráadásul fel is égettem minden hidat magam mögött, számkivetetté váltam, akinek nincs kihez szólni, nincs kit szeretni. . . . . Az ágyban feküdtem, a plafonra bámulva, mikor a fal váratlanul zümmögni kezdett. Telefonon hívtak! A hosszú, yaya bódulatban eltöltött hetek alatt, ez volt az első hívás. Mostanra már alig maradt hitelem a kocsmákban és a zöldségeseknél, viszont legalább volt hol laknom, és volt mit ennem. Nemigen mozdultam ki otthonról, utálattal rágcsáltam a fekete kenyeret, miközben a tetőn a férgek egyre étvágygerjesztőbbnek tűntek. . . . . Akire volt a váratlan telefonáló. . . . . - Hogy vagy Don? . . . . - Kettőt találhatsz, szívi. . . . . - Hiányzom? . . . . - Igen. - és nem is hazudtam. Nem haragudtam rá, mert megtorpedózta az űrhajó építést, megértettem, hogy miért csinálta, és bár a testi kapcsolat gondolatát továbbra is visszataszítónak találtam, mégis hiányzott a társasága. . . . . Sajnos Akire ennél jóval többet magyarázott lakonikus válaszomba. . . . . - Drágám, te is hiányzol nekem. Hát nem csacsiság, hogy két ember akik hiányolják egymást mégse legyenek együtt? - kérdezte érezhetően izzadt könnyedséggel. . . . . - De, tényleg az. - vallottam be. . . . . - Szeretnéd, ha visszajönnék? - kérdezte alig leplezett mohósággal.

. . . . - Igen szívem, de- - meg akartam magyarázni, hogy félreértett, de félbeszakított: . . . . - Jól van, ha megígéred, hogy nem foglalkozol többet azzal az ostoba űrhajóval, akkor ott folytathatjuk, ahol abbahagytuk. . . . . - Drágám, ezt nem ígérhetem meg, mert én igenis vissza akarok menni a szülőbolygómra, jobban, mint valaha. . . . . - Te szerencsétlen hülye! - Nem hittem, hogy ilyen dühkitörésre is képes. - Mit gondolsz, ki vagy te, nélkülem egy senki, sikerült elvadítanod magadtól mindenkit, undorító pária lettél, meg fogsz rohadni abban a házban, és ott is döglesz meg, ha én nem segítek rajtad! . . . . - Akire, nekem tényleg szükségem van a segítségedre, szükségem van rád... de nem ezen az áron! - vettem könyörgőre, de a fal megszűnt rezegni, a hívó fél szakított. . . . . Megint az ivásba menekültem. Pénzem persze nem maradt akár egyetlen italra sem, viszont sikerült ellopnom egy korsónövényt a kocsmából. Nem volt nehéz dolgom, mert a lopás, mint olyan, teljesen ismeretlen a Dlofon. Kísérleteztem egy kicsit, és rájöttem, hogy hosszú éheztetésnek kitéve, a korsó hajlandóvá válik a fekete kenyér feldolgozására, de csak akkor, ha kenyér előzőleg vízben ázott. Az így nyert alkohol aránylag sok metanolt tartalmazhatott, az ivás utáni erős fejfájásból ítélve, de ha még többet ittam a lőréből, akkor már az sem éreztem. Néha, mikor kijózanodtam, vagy az öngyilkosság gondolatával játszottam el, vagy egy még ennél is ijesztőbb lehetőséggel: a teljes kapitulációval, ami persze magában foglalta volna a fordító visszajuttatását az agyamba, az újrakezdést Akirével és talán még a szaftos férgek rendszeres fogyasztását is. És miért is ne? Okoskodtam: ha a karjaim, meg jó néhány belső szervem úgyis innen származnak, és a ház trágyát is képes vagyok megenni, akkor már bármihez hozzá tudok szokni. Biztosan el tudom felejteni a családomat, és a barátaimat - ugyan kinek hiányzik a mizériájuk? A Dlofon mindenki boldogan éli le egyszerű és szinte korlátlanul hosszú életét, hiszen a háborún és betegségen kívül nem szenvednek hiányt semmiben. Röviden: ez egy földi (dlofi) paradicsom. . . . . Amikor a fal zümmögni kezdett, új telefonhívást jelezve, kész voltam arra, hogy kikönyörögjek Akirétől még egy utolsó esélyt, és megígérjem, hogy ezentúl Dlof mintapolgára leszek. . . . . Meglepetésemre (ha egy alkoholista egyáltalán képes meglepődni) apósom volt a vonal túlsó végén. . . . . És értettem, hogy mit mond! . . . . - Nézze csak Don. Tudom, hogy sohase kedveltük egymást, de most mégis közös az érdekünk---. . . . . - Hogy-hogy beszéli a nyelvemet? . . . . - Akire fordítóját használom. De hogy visszatérjünk a köz-. . . . . - Magának adta? . . . . - Nem, kidobta, miután utoljára beszélt magával. Annyira csalódott volt. . . . . - Szegényke... . . . . - Látom - hangjából csak úgy áradt a gúny - hogy milyen őszinte uraságod részvéte. Aztán úgy tűnt gondolkozik azon, hogy elmondjon valamit. - Na nem mintha őnagysága nem szolgált volna rá egy kis büntetésre. Talán most már elárulhatom, hogy Akire szándékosan nem szólt a tíznapos házasodási határidőről. Minekünk meg nem tett addig említést magáról, amíg már nem maradt időnk közbeavatkozni. Persze most már úgyis mindegy. Szóval... Visszatérve a közös érdekünkre: maga haza akar jutni a szülőbolygójára, én meg el akarom tüntetni magát a lányom életéből. Nos, én össze tudnám szedni a mérnököket, hogy befejezzék az űrhajót, így akkor mindketten elérjük a célunkat. Érdekli az ajánlatom? . . . . Csupán percekkel az kilövés előtt az űrhajó mellett álltam és a mérnökök jelére vártam, hogy beszállhassak. Senki sem volt ott, hogy búcsút intsen, még az apósom sem jött el, hogy a saját szemével is lássa: tényleg elkotródom innen. . . . . Abban a pillanatban egy hordállat bukkant elő a közeli dombok mögül és gyors iramban közeledett felénk. Nemsokára leparkolt a feszes tartókötelek mellett és Akire lemászott az ülésből. A szivem gyorsabban kezdett verni, hiszen már hónapok óta nem láttam őt. Felszaladt hozzám, úgy megölelt, hogy nem kaptam levegőt, majd szájon csókolt. Még magamat is megdöbbentettem a reakcióm hevességével. Ez a csók felidézte a közösen eltöltött idők legdrágább emlékeit, úgy éreztem, hogy elolvadok a karjaiban, szellemi és fizikai értelemben is, ismét azon kaptam magam, hogy a szivem mélyén mégis vele akarok maradni. Ott álltunk

szerelmesen, mintha mézzel ragasztottak volna össze minket, élveztük a régi kéj újdonsült zamatát, a testünk szinte fuzionált ebben az izzó ölelésben. Ő volt életem nagy szerelme, az egyetlen szerelme. . . . Várjunk csak egy pillanatra! Fuzionálunk? . . . . Igen, igen - válaszoltam a saját kérdésemre - másképp hogyan tudnék közelebb kerülni hozzá, egyesülni vele, a szerelmemmel, a mindenemmel? . . . . Személyiségem egy vészes iramban zsugorodó része, végre ráébredt, hogy szervfuzionálunk. De ez egyáltalán nem úgy, ahogy azt már megszoktam, (és megkedveltem), annak az ereje csak egy vízcsap sugara lenne ehhez a mindent elsöprő Niagara zuhataghoz képest. . . . . Végre komolyan felvettem Akirével a harcot, megpróbáltam kitépni magamat az öleléséből, ugyanakkor énem már leigázott része egyre őrültebb elszántsággal kapaszkodott belé. Próbáltam eltaszítani, de nem volt erő a karjaimban, próbáltam szétválasztani az ajkainkat és az egész arcunkat, de már nem létezett semmiféle határvonal közöttük. Nem volt hajlandó elengedni, amíg a személyiségemben az ellenállás legkisebb szikrája is maradt, ami könnyű feladattá vált, hiszen az eredeti énem már haláltusáját vívta az őt lerohanó személyiségek ellen, akik egyike Akire volt, a másik pedig saját magam. . . . . Mégis, az utolsó pillanatban Akire váratlanul takarodót fújt. . . . . Éreztem ahogy a testem, az arcom, elmém és látásom ismét az irányításom alá kerülnek. Akire még mindig mellettem állt, de immár nem egyedül. Az apósom mögötte állt, egyik kezét szorosan a lánya nyakán tartva. . . . . Akire elkezdett borzasztóan zokogni és a hüppögések között valamit közölt az apjával, aki mindjárt forditotta is. . . . . - A lányom azt mondja, hogy tegnap éjszaka itt volt és elhelyezett egy búcsúajándékot az űrhajóban. Bármi is legyen az, Don, azt ajánlom, hogy legyen nagyon óvatos. Akire legalább annyira gyűlöli is magát, mint amennyire szereti. Remélem, hogy miután eltávozott, minden visszaesik nála a rendes kerékvágásba. . . . . - Köszönöm uram... és... sajnálom, hogy- - próbáltam mondani, de sarkon fordultak és otthagytak anélkül, hogy egyszer is visszanéztek volna. . . . . Az egyik mérnök jelezte, hogy itt az ideje, hogy beszálljak, és megvakargassam az indító panelt. Az élő űrhajó kellemesen enyhe gyorsulással az ég felé emelkedett, de az iszonyú bűz és a hajtómű fülsiketítő robbanásai miatt mégsem tudtam igazán élvezni az utazást. . . . . Amikor a gyorsulási szakasz végére értünk, és a kabint kitöltő yayalevél halom magassága a bokámig csökkent, észre vettem a két ketrecet. Nem vagyok benne biztos, Akire miért akarta, hogy elkísérjenek utamra, talán dacból: éppen azokkal a szervekkel akart összezárni, amik legelőszőr kiváltották az undoromat, vagy talán csak azért, hogy ne érezzem egyedül magam. Teljesen kizárt, hogy tudatában lett volna, hogy ezzel bajba keverhet engemet. . . . . Vagy mégsem? . . . . Sohasem fogom megtudni. . . . . Gondoltam rá, hogy kihajítom a melleket az űrbe, de nem tudtam megtenni, nem tudtam másképp gondolni rájuk, mint élőlényekre. (Meg aztán nem is tudtam volna őket hol kidobni.) Néhány nap elteltével az űrhajóm leszállt erre a töltőállomásra és valahogy sikerült összekapcsolnia a zsilipeket. Ekkor azonban úgy tűnt, hogy valami meghibásodott az ajtóban, mert nem volt hajlandó kinyílni. Őrjöngve próbálkoztam mindenféle módszerrel, de mindhiába. Egészen addig amíg a kezembe nem vettem a ketreceket és úgy kapargattam. Ekkor végre kinyílt az ajtó, így adva tudtomra, csak a mellekkel együtt távozhatom. . . . . Amint beléptem az űrállomásra, rögtön leadtam a vészjelzést, és eltöltöttem itt néhány napot, magukra várva. * . . . . Ahogy halad a történetem, az űrrendőrök arca egyre szkeptikusabb kifejezést ölt, ám figyelmük egy pillanatra sem lankad. Amikor úgy érzem, hogy mindent elmondtam, elhallgatok, és várakozóan nézem a hadnagyot. . . . . - Elég hosszan próbálta megmagyarázni, hogy miért is találtuk itt magát ezekkel a mellekkel. Meg kell adni, jó kis történet. Állítólagos vétlenségének bizonyítéka, az űrhajó-állat "sajnos" visszatért a saját bolygójára, aminek a koordinátai "sajnos" ismeretlenek maradtak

maga előtt. Én azonban sokkal valószínűbbnek tartom, hogy maga egy rablóbanda vagy egy sátánista szekta tagja és a bűntársai itt hagyták valamilyen okból. . . . . Öntelt kiselőadása alatt nagyszerű ötletem támad. Felkapom a ketreceket az asztalról, (nem vagyok megbilincselve, mert a kis töltőállomásról lehetetlenség megszökni) és rohanok, ahogy csak bírok a zegzugos folyosókon át, addig, amíg csak az egyik zsákutcának nem bizonyul. Tudom, hogy meg fognak találni, így amikor pár perc múlva durván megragadnak hátulról, és magukkal szembe fordítanak, nem ér meglepetés. Engem nem, de őket annál inkább! Az a néhány perc is elég volt arra, hogy véghezvigyem tervemet. . . . . Arcukon a döbbenet lassan átadja helyet az undornak, amint a homlokomon lévő kinövéseket bámulják. . . . . Ezek után nincs kétségem afelől, hogy az esetemet újra fogjuk tárgyalni.

Schwerteczky Adrienn: Az ÉN erdőm Ragyogó, borostyánszín szőlőfürtöt tartok magasra, összeszorított ujjaim között lecsorgó levét arany kehelyben fogom fel, és átnyújtom a királynak. Kicsit bamba már az elfogyasztott ételek súlyától, és a bőven kortyolt bor édes párája ül a szemén, amelyet nem tud levenni rólam: ezek a vizenyős kék szemek sóvárogva tapadnak színes fátylaimra, mézszín hajam lebbenéseire. Kígyózó mozgással kezdek táncolni a terem közepén, ide-oda röppenő mozdulataim mindig egy-egy gazdag úr vagy katona karján, ölén érnek véget, fogaik alatt egyre tűnnek el a testemet takaró szőlőfürtök bíbor és méz szemei. Mielőtt barackhéj-bőröm valamennyi hajlata előtűnne, a király int, és megmutatják nekem az utat a hálószobájáig. A király fáradt és részeg, nem is fiatal már, nehéz nyögései szinte fuldoklásként hatnak, és holtfáradt már ahhoz is, hogy az élvezet végén leforduljon rólam. Hanyatt fordítom, és kíméletlen undorral nézem: istenem, még ennyit sem?! Semmi szánalmat nem érzek, mikor – elérkezett az idő! – a borzadó király szeme láttára kezdek varázslataimba. Ólomsúlyú, ragacsos fáradtságától és dermedő rémületétől moccanni sem mer, mikor az első troll megjelenik a szobájában. Iszonyodva, egyre éberedő borgőzös kábulatban figyeli vad szeretkezésünk, és mikor egy-egy lökésnél az ágyát súroljuk, felszűköl a borzalomtól. A második a farkas-medve. Morgó, vad pofájából vérszag árad, és a király egészen a párnákig húzódik vacogó félelmében, de hangot adni nem mer, talán nem is tudna. Mikor már a vörös sárkánnyal csalom meg, elájul. Gyöngyöző homloka fehér, mint a szalonna, ájult dermedésében is reszket. Óh, a gyenge, ostoba emberek! Felrázom a királyt: mennyi mindent kell még látnia! Három szolgálómat szólítom, mindhárom vad és gyönyörű, kéjsóvár és ügyes, lassú, felhő-lassú mozgással közelednek a királyi ágyhoz, a kövér, gyáva alak nem tudja elfordítani fejét a közelgő rémektől: szorosan tartom az ölemben tartott undorító fejét, simogató kezem kőkemény kolonc a homlokán: nézd és rettegj! A lányaim már a takaró alatt simítják végig a viszolygó férfibőrt, mikor a hajnal első sugara mázolja színesre az ablakot. Sötét ködként oszolnak el az árnyalakok a szobából, de én még mindig tartom a királyi fejet, és lassan szembefordítom magammal. Ennyire megrémült... Nos, nem baj. Minél hamarabb, annál jobb. Kimeredő szemét elsötétíti a hatalmas, mozdulatlan pupilla, élettelenül sötét... Meghalnod nem kell még. Simogató kezem lágyan érinti homlokát, szemöldökét, szempilláit... Összerezzenve elfordítja a szemét. „Könyörögve kérlek, menjetek el... hagyj... öreg vagyok és fáradt... hagyd el a földemet, kérlek...” Ráhajolok az arcára, és a szemébe sziszegem: „Te hagyd el az ÉN országomat! Gyenge vagy és gyáva.... semmi esélyed ellenünk!” „Hogyan hagyhatnám el a népemet?” „Sosem mondtam, hogy hagyd el őket. Vidd magaddal mindet!” „Nem tehetem. Engedjetek... hagyjatok el...” Sír. Istenem, milyen bosszantóan ostoba. „Amíg itt vagy, mindig kísérteni fogunk...” Alázatos mosollyal lépek ki az ajtón, mint minden buta lány, akit a király megtisztelt. Ő viszont hiába próbálja kihúzni magát a hódító férfi szerepében, nyáladzó reszketése felhígítja tétova vonásait. Este megpróbál besurranni nélkülem a szobájába, de én szemérmes mosollyal palástja szélébe kapaszkodom, és követem... félelem reszketteti gyenge tagjait, de én nem kímélem, ő pedig túl hiú, hogy férfiasságát részeg illetlenséggel tisztelő katonái előtt elküldjön egy ilyen lányt maga mellől. A királynő arcát dühös fintor torzítja, sosem féltékeny a fiatal szeretőkre, de én bosszantom, valami erőt érez... Pedig még nem is tudja, sejti, hogy ma éjjel ő következik. A királyt otthagyom a véres szolgálók kezére, én pedig meglátogatom a királynőt. Szám visszahúzódik hegyes tűfogaimról, szemem kitágul, és a kobra hipnotikus ereje száll belé, bőröm nyálkás pikkelyei halk, nyiszorgó hangot adnak minden súrlódáskor. Ráülök az alvó királynő mellére, érzem az egyre hidegebb halálharmatot nyálkás bőrén, és halk szuszogással, hosszan várom felriadását. Szeme hatalmasra tágul, de torkán bennfagy a sikoltás, mikor nyirkos-hideg ujjam a szájára teszem: „Sssssss...” Testének minden nyílását, hajlatát mérgező bőrű, fürge kicsi kígyók hűtik halálnál hidegebbre. Reggelre azonban a lidércnyomás emlékét enyhíti a becsvágy és kapzsiság: csak nem fognak palotát, adózó népet, vagyont és kincseket itt hagyni a csürhe koboldnép kezére?! De én

látom... a király már megtörtebb, és a királyné gőgje is reszkető, félelemmel teli, bár hordják még a büszkeség egyre félelmetesebb igáját. És estére... Éjfél közelít, mire fáradtságtól leragadó szemmel és reszkető inakkal a szobáikba merészkednek. Elreteszelik a súlyos tölgyfa ajtókat, bezárják az ólomüveges ablakot, szenteltvízzel szórják meg a szoba sarkait... mintha használna ellenünk. Reggel e rettegés feszültségétől kocsonyás izmokkal, mégis boldog megkönnyebbüléssel ébrednek: hát elkotródtunk?! A király, a királyné mind büszke kitartására, erejére, és simább homlokkal, dölyfösebb gőggel ébrednek, mint valaha. Csak az újszülött kis herceg hiányzik. Üresen ring a bölcső, csak mézszínű tündérhaj leng az oldalán, és karmos kezek nyoma látszik az apró párnákon. A királyné megbomlik, sikoltó őrülete vibrál a palota falain, kristálypoharak pattannak meg, selyem reped üvöltő kínjától. A király dadog és reszket, és tűvé téteti a palotát utánam. Fázik hermelin palástjában, apróra szorult szívvel készül a találkozásunkra. Később ott állok előtte, szemérmesen lesütött szemmel, félénk királyi szerető. Kérdezni sem tud borzongó aggodalmában, hát felvetem szemem, borostyán-sárgán villogó tűzzel: „Eltakarodsz?!” „Ma indulunk... – hebegi – mindannyian.” „Mikor az utolsó szekér elhagyja az erdőmet, megkapod a fiút.” Vacogó sietséggel rámolnak, egymás után indulnak a sután összehányt holmik alatt nyikorgó szekerek, mégis besötétedik már, mire az utolsó, a királyi hintó felkerekedik. Az erdő szélén várom őket a vinnyogó kupaccal. A királyné eszelős örömmel szorítja a kisfiút, kapkodva bontogatja a pólyát, és jeges némaság sötétíti el az arcát. „Hogy éhen ne haljon, boszorkányanyám szoptatta meg...” A gyermek szeme ijedten, borostyán fénnyel ragyog a szüleire.

Eric Muldoom: Wolfenburg Az Úr 427. évének tele Fekete Kullgant a tullúr havasokban találja, ahol úttalan utakon menekül üldözői, a sahrai emír bérgyilkosai elől. A lutarnita paplovagot a Sors szeszélye egy különös kastélyba veti, ahol természetfölötti hatalmak, vámpírok és farkasemberek kezére kerül… 1. Farkasok vonyítottak a sarkamban, amikor előrontottam az erdőt megülő sötétségből és a kastélyhoz vezető útra vágtattam. A sápadt éji fény végigömlött a behavazott tájon és beragyogta Wolfenburgot, ezt a zömök sziklaóriást, ami fenyegető közelségben tornyosult előttem. Farkasfészek - így emlegették a kastélyt az előző Menedékben -, egy magányosan álló sziklakúpra épült, így minden oldalról szédítő mélység övezte. Az egyetlen bejárót a szakadék felett átívelő vaskos pallóhíd jelentette, amit most éjszakára előrelátóan felvontak. Hangosan átkozódva torpantam meg a szakadék pereménél, és bosszúsan kémleltem a jégmarta terméskő-falakat, a kapubástyákat - csak sötét ürességgel találkozott a pillantásom. Ha volt is eleven lélek a várban, az most minden bizonnyal az igazak álmát aludta. Wolfenburg karnyújtásnyira volt tőlem, mégis, pirkadatig megközelíthetetlen maradt a számomra – erre mérget vehettem volna. A szakadék közvetlen közelségében telepedtem le, hogy legalább a hátam védve legyen az éjszaka fenevadjaival szemben. Bevackoltam magam a lovam mellé, kezembe ragadtam a pallosomat, hátamra vetettem egy durva pokrócot és rideg pillantásokkal méregettem a körülöttem lüktető pokoli homályt. Habár szüntelenül toporogtam a hóban, a jeges szél a csontjaimat borzongatta. Nem kellett sokáig várakoznom, hogy a nyomomban csaholó toportyánok becserkésszenek. Csakhamar parázs tekintetek izzottak a környező fák között és az éhségtől feldühödött falka lépésről-lépésre közelebb óvakodott hozzám. A merészebbek egyike, egy zörgősre soványodott hím vakmerőn nekem rontott, halálra rémítve ezzel a hátasomat. Lehánytam magamról a pokrócot, és ugyanezzel a mozdulattal széles ívben megvillantottam a pallost magam előtt; a kard sziszegve belemart a levegőbe, szétrobbantotta a levegőben úszó állat szügyét és kifordította a beleit. A többi bestia dühösen hátrébb iszkolt, a kiontott vér szaga azonban csak tovább fokozta ingerültségüket. Fürgén felragadtam a halálra sebzett állatot, és behajítottam a társai közé, ahol aztán a falka darabokra szaggatta és felfalta. A véres lakoma egy időre lefoglalta őket, ez pedig kiváló alkalom volt arra, hogy nem sajnálva rájuk a vesszőt, a nyílpuskámmal még másik hármat is a pokolra küldjek. Miután így megapasztottam a számukat, a túlélők degeszre tömték a hasukat és elsomfordáltak. Igaz, nem mentek túl messzire; az ilyen kegyetlenül zord télen, mint amilyen az idei is volt, számukra még a legkisebb préda is a túlélést jelenthette; én és a hátasom pedig igen kiváló, zsíros zsákmánynak ígérkeztünk. A közelben foglalták el őrhelyüket, ahonnét végig szemmel tartottak. Csak a pirkadattal együtt takarodtak el, addig azonban egy szemhunyásnyit sem aludtam. Hajnalban tehát meglehetősen morózus hangulatban kerekedtem fel, nyújtóztattam ki elgémberedett végtagjaimat, aztán a várkapu előtt nekieresztettem a hangomat, bebocsátást követelve. Meglepetésemre egy falevél nem sok, annyi sem moccant a várfalakon; halotti némaság töltött el mindent, hacsak a végtelen vadon szakadatlan susogását nem számítom, ami baljós morajlásként zúgott végig a völgyeken. Tanácstalanságomban a szakadék mentén körbejártam a várfalakat - nem esett nehezemre, hisz` a kastély csak egy nagyobbacska lakótornyot, valamint négy bástyát számlált -, de egy teremtett lelket sem láttam. Megvizsgáltam a környező erdőt is, hátha nyomokat találok. Előzőleg ugyanis egy álló napig megállás nélkül, kövér pelyhekben szakadt a hó; ha ez idő alatt valaki elhagyta volna a kastélyt, annak látható jele lett volna. Semmi ilyesmire nem akadtam. Visszatértem hát a kapubástyákhoz, ahol olyan rossz érzésem támadt, hogy a vakon ásító kémlelőnyílásokból szúrós pillantások követik minden mozdulatomat.

- Heeeej!… Hahó…! – kiáltottam torkom szakadtából. – Van itt valaki? – A szavaimat mohón elnyelte a bástyák magasában fütyülő szél; csak az erdő fái sustorogtak gúnyosan. - Númra, ez egy kísértetkastély! – dörmögtem sötét tekintettel az orrom alatt, amikor váratlanul fémes nyekeregéssel megereszkedett a palló és átívelve a szakadék felett megnyitotta nekem az utat a várudvarra. Ezzel egyidejűleg feltűnt egy mázsás vaskapu is, amit dobhártyaszaggató csikorgás kíséretében felvontattak. - Hogy Núm rohasszon meg! – sziszegtem meghökkenve, távolságtartón elhátrálva a kaputól. A falakon túlról azonban továbbra sem csattant fel emberi szó és egy fia lélek sem bújt elő, hogy üdvözöljön. Megmakacsoltam magam és elhessegetve a fejemben egymást kergető, felettébb aggasztó gondolatokat, átcsörtettem a kapuboltozat alatt. 2. A falakon belül hűvös, kriptaszagú szellő fogadott, és lehangoló komorság, ami a rideg-szürke kőfalakból sugárzott. Teljesen kihalt volt a várudvar; még csak lábnyomokat sem láttam a latyakos sárral felvert udvar kövezetén. Közvetlenül előttem egy öblös lakótorony árasztotta falaiból a fagyos hidegséget. Pillantásom a kapuboltozat alatt megbúvó ajtóra vándorolt, amely mögül most láncok csörgése, fogaskerekek zakatolása hallatszott, amint a súlyos padlóhidat újfent felvonják, elzárva ezzel a kastélyt - és jómagamat - a külvilágtól. A palló nagy döndüléssel a helyére került és kisvártatva zörögve-kerregve követte a vaskapu is. Mogorván alászálltam a lovamról, súlyos léptekkel a hangok felé siettem, majd feltéptem az ajtót és beléptem egy kisebb helyiségbe, ahonnét a felvonó-szerkezetet működtették. Itt tömény hullabűz fogadott, amitől hirtelen rosszullét fogott el. Káromkodva fogtam be az orromat és elszoruló szívvel a kardom után kaptam. Miféle ördögi tréfát űznek velem? – dünnyögtem magamban, miközben hallottam, amint valaki vagy valami csoszogó léptekkel távolodik tőlem. Egy másik ajtó után néztem odabent, amit rögvest meg is találtam. Persze zárva volt. Fojtott hangon átkozódtam. Sietősen visszatértem az éjfekete csődörhöz; amaz remegő orrcimpákkal várakozott rám odakint, s látszólag éppoly cudarul érezte magát, akárcsak én. Körbehordoztam tekintetemet az üres gyilokjárókon, a fejem fölé tornyosuló épület elsötétített ablakain, és a levegőben kavargó porhón, amit felkavart előttem a hűs hajnali szél. A szemem sarkából egy köpönyeg villanására lettem figyelmes; mintha egy emberi alakot láttam volna közelebb húzódni a lakótorony falához. A lovam mérgeset horkantott. - Csak nyugalom, pajtás! – súgtam oda az idegesen toporzékoló, robosztus állatnak, de ez a nyugtatás inkább saját magamnak szólt; az igazat megvallva, hideg remegés futkosott a hátamon. Kantárszárra fogtam Mennydörgőt – magamban csak így becéztem a tullúr harci mént - és megindultam az épület felé, pallosom hegyét a földnek szegezve. A lakótorony mögött egy eldugott sikátorra bukkantam, amelynek mélyén mintha mocorgott volna valami. - Van itt valaki? – emeltem fel a hangomat, mire a sötétség jól láthatóan hullámokat vetett és láttam felvillanni egy gonosz tűzzel lángoló szempárt. - A Pokol ördögeire! – sziszegtem és hátrálva két lépést magam elé perdítettem a csupasz acélt, amikor… …hangos beszélgetés foszlányait zúdította a képembe a szél. - …Ne mondd, valóban? – Mély hangú, harsány nevetés verte fel a csendet, és a rákövetkező pillanatban egy kevély tartású nő, valamint egy tagbaszakadt, rosszarcú férfi fordult ki elém a torony egyik sarka mögül. Nehéz lett volna megmondani, kit ért váratlanabbul ez a találkozás. - Nocsak, micsoda meglepetés! – A karvalyorrú nő értetlenkedve nézett a hátam mögé. Mészfehér arcában jégszürke szemek villogtak fenyegetően, ahogy végigmérte a kihalt udvart. – Vétkes mulasztás, nemde, Bodini? – fordult a mögötte várakozó alak felé, aki a súlyosan csattanó szavak hallatán rettegve összehúzta magát. Ez a fickó sem volt túl bizalomgerjesztő; mi több, sohasem láttam még ilyen rémesen szőrös alakot, akinek a szeme is alig látszik ki az arcán burjánzó bozontból. A férfi bestiális képe láttán megszorultak az ujjaim a kard markolatán. - A strázsák feladata lenne, hogy fogadják a vendégeket, vagy talán az enyém? – ágált a nő, mérgesen felszegve az állát, de a haragja inkább csak színlelt volt. - Bizonyára sietősebb dolguk akadt – találtam meg a hangomat, igyekezve némiképp szétoszlatni a levegőben vibráló feszültséget. Lassan megnyugodtam, hogy talán mégis hús-vér

emberek lakják ezt a kastélyt. Persze azért az egyik szememet továbbra is a sikátoron tartottam. - Nos, elnézésedet kérem, jó lovag! Ha más nem, hát majd magam gondoskodom a méltó fogadtatásodról. Kurtán bólintottam és igyekeztem jó képet vágni a dologhoz. A nő légies mozdulattal felém nyújtotta a kezét és én – tullúr szokásnak megfelelően - hűvös csókot leheltem rá. Betegesen hosszú ujjai voltak a házigazdámnak, de ezt csak úgy mellékesen szűrtem le magamban. Milyen furcsa. - A nevem Azette. Lady Azette. - Kullgan O`Branard, szolgálatodra! – utánoztam hűen a helyi köszöntő formulát. – Hosszú út áll mögöttem, nemes hölgy. Rövid időre megpihennék a kastélyodban, ha nem vagyok terhedre. Lady Azette értőn biccentett. - Kövess hát, Kullgan! Odabent kellemesebben is eltölthetjük az időt, egy meleg kandallónál! – Erre a kijelentésre megkönnyebbülten elvigyorodtam. Máris láttam lelki szemeim előtt a kellemes meleget árasztó kandallót és egy kupa jó bort, némi kiadós étek társaságában. A gyomrom jól hallhatóan megkordult. Szívből örültem, hogy ilyetén fordulatot vettek a dolgok. - A hátasodról majd a szolgám fog gondoskodni. Bodini! - A nagydarab melák hűséges ebként szökkent előre és mély meghajlás közepette Mennydörgőhöz lépett. A férfi mozdulatai lehetetlenül gyorsak voltak, mégis, a mozgása valahogy esetlennek tűnt. Rosszat sejtve összevontam a szemöldökömet. Eközben Mennydörgő fenyegető mordulásokkal adta a melák tudtára, hogy jobb lesz, ha távol tartja tőle magát. Az én figyelmem viszont egészen máshová kalandozott, mivel hihetetlen módon újból látni véltem a titokzatos árnyalakot, valahol a lakótorony mögött megülő jótékony homályban. Akaratlanul, hangosan felmordultam; csak nem egy átkozott csapdába akarnak becsalogatni?! - Egy ujjal se érintsd a lovamat, ha kedves az életed! – tanácsoltam a rosszarcú fickónak, amúgy barátilag, miközben oldalvást Azette-re sandítottam; biztos, ami biztos alapon. Bodini a szívére vehette, amit mondtam, mert állatias hangon felhörrent és gyilkos pillantást vetve felém, szőrös ujjaival a tőre után kapott. - Elég legyen! – csattant fel keményen a nő hangja. – A csődör az udvaron marad, ahogy azt a vendégünk óhajtja. Hordd el magad, amíg szépen mondom, és hozasd neki ide az abrakot! – utasította a felbőszült testőrt, aki fortyogó indulatait megzabolázva eloldalgott. Máris szereztem magamnak egy ellenséget – dünnyögtem magamban, miközben a szememet mindvégig a távozó melák hátán tartottam. - Bodini nagyon hirtelen haragú. Ne vedd sértésnek a viselkedését; nem a személyed ellen irányul. No persze. - Jöjj hát! Meglásd, hamarosan elfelejted ezt a kellemetlen incidenst. - Úgy legyen – mondtam, és kételkedő pillantást vetettem Lady Azette-re. Azon nyomban belém fagyott a lélegzet. A nő tekintete ugyanis nagy hirtelenséggel megtelt valamiféle boszorkányos erővel és én úgy merültem el ebben a pillantásban, mint valami élettelen kődarab a haragvó tenger hullámaiban. Númra! – hasított belém a felismerés. Megbabonáztak! Iszonyatos erőfeszítéssel próbáltam megtörni az akaratomat fogva tartó varázst, de akár ha puszta ököllel akartam volna szétverni egy kétöles sziklafalat. Lady Azette gúnyos fintorgásától kísérve előkerült a röhögő Bodoni, aki szélnél sebesebben a hátamba került, majd annak rendje s módja szerint, egy halántékomra mért durva ütéssel letaglózott, mint egy levágni való ökröt. A kard csörömpölve kifordult a kezemből én pedig a földre omlottam. Mielőtt ájulásba zuhantam volna, még láttam meglendülni Bodoni csizmáját az orrom felé. 3. Sajgó fejfájással eszméltem. Sikamlós sötétség borult rám és majd megveszett az isten hidege. Kétszer egymás után fájdalmasan lefejeltem egy durva kőlapot, mire rájöttem, hogy egy koporsóban fekszem. Mázsás, ha nem súlyosabb kőlap választott el a külvilágtól.

Miután megbizonyosodtam arról, hogy még egészben vagyok, fennhangon káromolni kezdtem az általam ismert összes istent, majd kétségbeesetten próbáltam kiszabadulni - talán még ordítoztam is közben. Bárhogy is történt, egyelőre nagyobb volt bennem a félsz, mintsem hogy teljes erőmmel a kijutásra tudjak összpontosítani. Már csak azért sem, mivel határozottan olyan képzetem támadt, hogy valaki ólálkodik a koporsóm körül. Visszafojtottam a lélegzetemet és meg is hallottam a csosszanó lépteket, amint körbejárják a koporsót. A szemfedél elég egyenetlennek mutatkozott, mivel észleltem, hogy valaki fáklyát gyújt odakint. A beszüremlő fény felé erőszakoltam a fejemet és kipislogtam egy hosszanti résen, s rögvest fel is kiáltottam. Egy betegesen kifehéredett arcú nővel néztem farkasszemet, aki megbűvölten bámult, és vágyakozó mosollyal kivillantotta felém hegyes szemfogait. Nem Lady Azette volt az, hanem egy gyermekkorból alig felcseperedett kamasz. Egy vérszopó. - Núm rohasszon meg! – nyekeregtem a koporsó mélyén és a tőröm után tapogatóztam. A jelek arra utaltak, hogy ennek a fele sem tréfa, és valaki itt hamarosan a véremet akarja szipolyozni, élelem gyanánt. Volt már dolgom vámpírokkal és nem őriztem szép emlékeket a találkozásról. A beste először csak idétlen játékot űzött velem: a nyelvét dugdosta be a résen és eközben élvetegen cuppogott. Aztán hirtelen fojtogató füst ömlött a szarkofág belsejébe, amitől fulladozni kezdtem, majd a kőlap könnyedén félresiklott a helyéről és ismeretlen látogatóm a koporsó tetejére szökkent, mint valami nagyra nőtt szöcske. A nyaka felé ugrasztottam a tőrömet, de a mozdulatom már csírájában megakadt, mivel a dög valamit mutogatott az ujjaival, mire a testem nyomban megdermedt és nem engedelmeskedett tovább az akaratomnak. Kikerekedő szemekkel hagytam, hogy a nő rám másszon és szinte felfaljon a tekintetével. - Finom… fffinom… mmmfinom vagy…– sóhajtozta megállás nélkül, miközben élvezettel nyaldosta az ajkait. Aztán ráborult a mellkasomra, belemart a nyakamba, majd mohón itta a véremet, és jó hangosan szörcsögött közben. Miután belakmározott belőlem, kimászott, visszatolta a helyére a kőlapot, kuncogott odakint egy darabig, aztán magamra hagyott. Bódult, vérszagú sötétség szakadt rám, amiben még érzett a vámpír dohos kriptaszaga, és valami édeskés illat is, ami talán a nő fekete hajzuhatagából felejtődött itt. Órákig feküdhettem így kiszipolyozva, magatehetetlenül. Annyi erőm volt csak, hogy lélegezzek. Később arra lettem figyelmes, hogy Mennydörgő éktelen lármát csap odakint. Nyerít, prüszköl és dühösen toporzékol, nagyokat dobbant a patáival. Mit művelnek vele ezek az ördögök?! – szaladt ki a számon és éktelen haragra gerjedtem. Nem voltam gyenge, hisz` valaha barbárnak születtem, és tíz évig gladiátorként edződtem Abacdarban, mielőtt felcsaptam volna kalandor-lovagnak. Manapság - ahol a nyers erő nem segített – a mágiát is segítségül hívhattam, időközben ugyanis varázslatos képességek birtokába jutottam*. Azonban a mágiahasználatban még járatlan voltam, és máig nem küzdöttem le viszolygásomat az efféle hókuszpókuszokkal szemben. Most hiába erőlködtem, a kőlap rezzenetlen maradt. Átkozott kis cafka! Hogy irigyeltem most azért a könnyedségért, amivel félrelökte útjából a szemfödelet! Nem volt mit tennem, megpróbálkoztam egy kisebb varázsigével, ami rendes körülmények között megsokszorozta az erőmet. Meglepődve tapasztaltam, hogy tízszeres esszenciámba kerül a varázslat aktiválása, mint egyébként; így tehát hosszú órákra búcsút inthettem mágikus képességeimnek. Mérgesen kiűztem fejemből a felmerülő kérdéseket, egy izomszakasztó lökéssel megszabadultam a kőlaptól, kimásztam a koporsóból és felmértem a börtönömet. Egy dohos pincébe dugtak, amelyből egyetlen kijárat kínálkozott, mégpedig egy többszörösen vasalt faajtó, amit döngettem ugyan, de még csak meg sem moccant. Akadt azonban egy vasrácsokkal ellátott kémlelőnyílás, ahonnét hűs levegő csapott meg. Mennydörgő újfent felnyerített odakint, mire én addig-addig próbálkoztam, mígnem sikerült felugranom az ablakhoz és megmarkolni a rácsokat. Borzasztó látvány fogadott. Börtönömből közvetlenül a várudvarra láttam, ahol néhány posztóvértes alak azon igyekezett, hogy legyilkolja Mennydörgőt. Mivel a fekete csődör rajtam kívül senki emberfiát nem tűrt meg a közelében, a nyakára fojtóhurkot vetettek, majd a kötél végét kipányvázták egy földbe vert kőoszlophoz. Miközben a ló rémülten igyekezett elszaggatni

a kötelet, a darabontok ügyesen forgolódtak körülötte, és hosszú pikáikkal halálra döfködték; szabályosan lemészárolták. Rekedtre ordítoztam magam végső haragomban és elkeseredésemben, mégis tehetetlenül kellett végignéznem az állat haláltusáját. Nem segíthettem Mennydörgőn, aki pedig éveken át hűségesen szolgált, s jóban-rosszban mellettem állt. Gyilkos bosszúvágyam akkor hágott tetőfokára, amikor a több sebből vérző csődör már alig állt a lábán, de a kegyetlen férfiak csak harsányan nevettek kínszenvedésén, mi több, a szörnyű mészárlás megkoronázásaként egy idomtalan szörnyeteget uszítottak a még eleven állatra. Ez a bestia érthetetlen módon egy emberre hasonlított, mégis farkasként vonyított, négy lábon járt és talpától az orra hegyéig bozontos szőr fedte. A démoni szerzet véres cafatokra szaggatta szegény Mennydörgőt és önfeledten belakmározott a gőzölgő húsból. Én eközben válogatott átkokat olvastam a pokoldémonra, és véresre püföltem ökleimet a rácsokon, de csak az értem el, hogy a szörnyeteg a lakoma végeztével felfigyelt rám és megtámadta a kémlelőnyílást. Éles agyarai ott csattogtak az orrom előtt, amikor rádöbbentem, hogy a véres pofájú farkasember nem más, mint Bodini. Bár a feje elképesztő változáson esett át, mégis felismerni véltem a férfi darabos, brutális vonásait. A farkasember egy idő után eltakarodott a közelemből és a strázsák is felszívódtak. Csak Mennydörgő szánalmas maradványai maradtak ott az udvar vérben és sárban úszó kövezetén. Az égbolton kormos fellegek tornyosultak és csakhamar dagadt pelyhekben eleredt a hó. Szipogva bámultam ki az ablakon, keseregve Mennydörgő sorsa felett, amikor felfigyeltem egy kísérteties alakra, aki kecses szökkenésekkel iramodott egyik faltól a másikig, mígnem végre sikerült becserkésznie a mészárlás helyszínét. A kamaszlány volt az, a vérszopó, aki most óvatosan körbekémlelt az udvaron, majd szemkápráztató fürgeséggel a megcsonkított tetemnél termett és kiragadott egy nagyobb húscafatot a fekete halomból. Aztán még egyet, majd még egyet; válogatott a maradványok közt. Tudta jól, hogy figyelem, de ez egy cseppet sem zavarta ténykedésében. Miután felpakolta magát a szörnyű eleséggel, zsákmányát elégedetten köpönyegébe gyűrte, felém villantott egy kaján mosolyt, majd bevette magát az árnyékok közé és felszívódott. - Rohadék! – sziszegtem a fogaim közt, mégis, a lányra kevésbé tudtam haragudni, mint Bodinire és a darabontokra. Nem sokkal ezt követően lomha mozgású emberek érkeztek, akik összekotorták a ló roncsait és apránként magukkal vonszolták. Nem volt nehéz kitalálnom, hogy zombikkal van dolgom, élőhalott emberekkel, akiket fekete mágia tart életben. A látványuktól végül rosszul lettem és a sok szörnyűség hatására mindent kiadtam a gyomromból, ami csak megfordult benne az elmúlt pár napban. Visszamásztam a koporsóhoz, mivel nem bírtam tovább nézni a kinti förtelmet. Igen nyomorúságos állapotban voltam, de a gondolataim már a szabadulás körül jártak; sohasem adtam olcsón az életemet, és most sem fogom! Számba vettem a lehetőségeimet. Részlet Eric Muldoom Wolfenburg c. novellájából. Copyright: Eric Muldoom, 1995-2001. Hungarian edition copyright: Fantasycentrum.hu 1998-2001, Cherubion Kft. 1991-2001.

Az iferit hold Mióta

teherhordó

Szinbád

elfáradt.

Apja

tisztelet

vette

állította

Fatime,

felesége

házában többet körül, s

élt

emlékezett:

játszva

meggörnyedt.

Ráadásul nevetett

levegőt.

Zubeida

Fátyolt

Nem

ismert

mindenki

nőt

tudta

róla.

ami

alatt

Musztafa

harapták a

sosem ellenkezett

hangoztatta ezt, de öregen

egyik útjáról

feleséggel tért haza, a bagdadiak összemosolyogtak: utólér végzete!

Fatime

idegen és kíváncsi.

De

szolga

gyönyörködött benne.

Sosem

majdnem

Ezt

erejére

tíz

hozzá, szép fogai

kívül. Mikor

Babonás

Legjobban

szakállát simogatva

Fatimén

élt.

Anyja valószínűtlen

emlékeiben.

viselt.

gyakran

Káf hegyén született.

elvégezte,

nem

feleségével, hosszú

a

sosem hazudott.

teremtésként

Zubeida

álmodott, mint

mivel

ő

lett,

tetszett nekik, különösen

mindenkit szép volt,

nemcsak meséltetett magának, hanem

ő

is mesélt lélegzetelállító történeteket, melyekből a bagdadiak annyit

értettek

meg,

hogy

Fatime

nem

Allah

leánya.

Nem

lepődtek meg tehát, mikor ideje érkezvén elhagyta a várost, és gyermekét szemük elől

rejtve szülte.

Dícsértessék

Allah, ki

gyönyörűnek teremtette Zubeidát.

Kicsi

volt

még,

ezüsttükrébe fölvette

a

mikor

nagyot tükröt,

látta, hanem a

anyja

egy

napon belepillantva

kiáltott

és

s

belenézett, de nem saját arcát

ő

is

Káf sugárzó csúcsát.

összecsuklott.

A Káf kéken

A gyermek

ragyogott.

Ameddig fénye ért úgy tűnt: a földtől nyeri az ég kék

színét.

Kupolaalakú

madarak

árnyéka

ormán

felhők

ültek,

látszott,

kiknek

iszonyú

Zubeida akkor is

hallani vélte ezt

melyen

hatalmas

röptét égi moraj kísérte. a morajt, mikor

Musztafa

kézenfogta és elvezette a halottól.

Musztafa a

temetés után

még hallgatabb

lett.

Szemével most

leányát kísérte, s hagyta, hogy körülvegyék a mesemondók, akik távoli

országokról

meséltek,

melyeket

csoda-gyümölcsökről, melyeket sosem ehetett. egyre érzékenyebb

lett az

őt körülvevő

sosem láthatott, A fogékony lélek

hétköznapok iránt, a

keményebb tréfák megsebezték, a fűszeresebb ételek ingerelték. Emberek közül Ťgy szerette

csak az meg a

érdekelte, aki

teherhordó fiút,

szépen beszélt szépet. aki mások

után cipelve

kosarakat színültig földi jóval, ezt mondogatta:

Keserves életem örömtelen, sötét, Míg mások élvezik szelíd árny hűvösét, Minden kis porcikám izzadt kínban feszül, Vállamra e teher mindjobban nehezül.

Zubeida

mindig

bazárban

teherhordó

vásárolt,

s

Szinbáddal

hallgatta

őt.

szavait, és Musztafa bólintott rájuk.

hozatta

haza, amit a

Apjának

is

elmondta

Hanem egy nap, mikor

a

teherhordótól ezt idézte:

Pedig mind ugyanúgy egy cseppből eredünk, Egyenlő embersors a földi életünk, És mégis: bús koldus, fanyar ecet vagyok, Az meg bor, mely nemes kristályon átragyog...

Musztafa

nem

bólintott.

szakállán, majd így

Töprengve

simított

szólt: "Nem egészen

egyet hófehér

így van ez

Zubeida.

Nem gazdagság és szegénység az elválasztó, hamar eltűnhet ez a határ.

Hanem az

e r e d e t

egy cseppjében hibázik valami."

Apja ekkor már annyira öreg volt, hogy ennyi szó

kimerítette.

Lefeküdt aludni, s nem ébredt föl többé.

A lány anyja mellé temettette apját, síremléket emelt föléjük, mely sok pénzt is, melyeket ennyivel és egyebe,

mint

Zubeida

az

felemésztett. barátok és

Kifizette azokat

ismerősök kértek,

ennyivel tartozott a

szülői

éhesek

nekem.

ház,

közé

de

kezdett

az

változatlan

szeretettel,

kellett volna

a pénz,

megszerzéséhez.

A

két

Csakhamar

nem adott enni.

Szinbád,

lánynak, de

árva

nem maradt Mikor

az emberek nem

Csak egy ember nézett

teherhordó

mint a

mondván: Musztafa

számítani,

ismerték meg, és nem meséltek neki.

az összegeket

rá

akinek éppúgy

éppúgy nem értett

mégis jobban vágyott egymásra,

mint aranyakra, és nagyon boldogok voltak nászéjszakájukon.

Teherhordónak

azonban

a

felesége

is teherhordó, és Zubeida

gyakran elfáradt.

A szegénység, mint valami rém, a

szürke fátyolával

borította be

szívét és

agyát.

kimerülés A gyönyörű

Zubeida lelke egyre kisebb lánggal égett, lelkében nem

jelent

meg semmi kép.

Hiába nézett önmagába, nem látott semmit, csak

valami

tengerkék

fájó

lüktetést,

feszítette, annyira gyötörte, is

öregítette

már.

Elővette

volt,

mutatott

megdörzsölte

a

tükröt,

hogy

gondolta: meg

az ezüsttükröt, hogy megnézze

tükörből Fatime nézett neki

pusztította és

hogy Zubeida úgy

magát, de a és

mely

a

vissza rá. távolban

Egészen

valamit.

jobban lásson.

apró

Zubeida

Ekkor hatalmas

ifrit jelent meg előtte, s fürkészve nézte őt, a tükör azonban leesett, s az ifrit eltűnt.

.....Két

időegységet

összehívta

az

ifriteket.

ablakon keresztül árnyékát.

tartózkodtak Elfordult

figyelte a

Arra

gondolt,

árnyékot jelent,

a

bolygón, a

mikor

Káf

műszerfaltól,

s az

rakétatestbe suhanó

hogy

a

apró gépek

bolygólakók nyelvén ifrit

valami anyagtalan

mindenhatót.

Káf

nagyon

szeretett volna a nekik tulajdonított végtelen erők birtokában lenni. Kezet

Nagyot fogott

sóhajtott,

s

munkatársaival,

belépett s

a

központi terembe.

bekapcsolta

a

szórögzítő

jelentkezett.

A geológus

automatát.

Dzsin

-

mint

mindig

-

elsőnek

különböző kőzetmintákat és érceket tartott a kezében.

- A szárazföld kemény, hideg és változatos. hatás

nem

kell

megkülönböztetik szénszármazékot aranyat,

az

az a

áthatoláshoz.

ásványokat, legnagyobb

ezüstöt,

Lézernél

zafírt,

ezt

a

értékként rubint

A

erősebb

bolygólakók

gyémántnak nevezett kezelik.

kívántak

Továbbá tőlem,

ha

érintkezésbe léptek a valóságvezetők.

Az ifritek kézről kézre nevettek. a

adták Dzsin mintadarabjait, s

Szinte valamennyiüknek volt személyes

bolygólakók

különös

értékrendjéről.

Ebbe

halkan

tapasztalata ütközött

a

nyelvész épp úgy, mint a mérnökök.

- Iferit?

- kérdezte

Káf. Egyedül

ő nem

mosolygott, s ez a

többieknek is eszébe juttatta helyzetüket.

- Semmi

-legyintett Dzsin

-, még

származékos formában

Közelebb kell mennem a magmatikus központhoz.

sem.

Káf elgondolkozott arról a veszélyről, amit a tömör felszínnél is sűrűbb közegbe való behatolást jelent.

- Használhatók a bolygólakók? - kérdezte végül.

Maar

és

Id

egyszerre

hullámot vetett

kacagott

a jókedvtől.

fel.

Könnyű testük szinte

A parancsnok

azonban most sem

nevetett, s magában arra gondolt, hogy eddig valamennyi egy párt alkotott a magasabbrendű

életformák

ikertudomány.

testi

Maar bekapcsolta

nézték a képeket, űrhajóból

biológus és pszichológus. Úgy és

a videot, s

mintha új dolgot

tapodtat

sem

lelki

útján

látszik, a vizsgálata

mind figyelmesen

látnának, holott csak

mozduló

Káf

számára

az

voltak

ismeretlenek.

Első tekercs: Erdő mélyén áll Szezám, a legprimitívebb Maar

ügyesen

barlangnak

álcázza.

sugallja a kódot: "Szezám, tárulj!" ajtó

-

kinyílik.

helyrecsúszik.

Maar

valóságvezető, sugallja

a

A

a

Abszolút

Titoknak nevezik olyan is,

hatalmába elfelejti. sem kelt.

a

bemennek,

pszichológus

óvakodik

a

pánikot

az

az ajtó

jelez a

mutatkozni,

csak

bolygólakók

végre felfognak.

Egy

majd idehordanak

minden kavicsot,

ami

érzéketlenek

a kódot,

aki azért

képes megjegyezni.

bolygólakók halálos

kódot,amit

jönnek, és Maar

A sziklafal - illetve

kezében

darabig próbálgatják, csillog.

Emberek

robot.

s aki

pusztul el,

Szezám

technikája

iránt.

megsejti, megölik.

De van

mert az

egyetlen szót

Végül egy Ali Baba nevű bolygólakó

barlangot,

kiüríti,

sem

keríti

s amint elhordta értékeit,

A robot technikája mindvégig legkisebb érdeklődést

Második

tekercs:

lámpának,

hogy

Id a

olymódon

ad

bolygólakók

energiatöltetet egy ócska

meglássák

a ladin erejét.

lámpát biztonsági okokból földfelszín alá helyezi, s

A

többször

elmondja a bolygólakó előtt az energia nevét, hogy ez a ladin. Maar egy antigraviton gyűrűt ad a bolygólakónak, hogy megközelíthesse bolygólakó

lámpást.

hosszasan

csaknem a fél egyénre

a

bízza

a

gyűrűt

akkor

megkülönböztetni pincérnek,

távozása után a két

majd

egyikük

huzavona után egy

és

a lámpást.

átutazza

Aladdin nevű

Az ifritek figyelme

Hátha ez a bolygólakó végre valami

gyűrűt forgatja,

dörzsöli,

kutatók

tanácskozik,

földet, s némi

Aladdinra terelődik. Ha a

A

könnyen

Maar áll

Id.

A

őket,

rendelkezésére, ha

kísérleti mindkettőt

bányásznak,

építőnek,

alany

fej?

a lámpát

nem

"máridnak"

tudja nevezi, s

szálllítónak

használja.

Mindez van a bolygólakók között is, de Aladdinnak azonnal kell minden, s ez a minden mily kevés!

Az ifritek vidámsága nem ismer határt, mikor a videon feltűnik Id, tenyerén egy parányi palotával, amit ide-oda vele.

Csak

egyetlen

Káf

tény

nem

látja,

világos

hol

itt

mindebből:

a

analfabéták, segítségükre számítani aggasztó ráadás,

hogy Id

S

mivel

melyekbe

oly

súlyosan

szerelmesek,

a mulatság. bolygólakók

lehetetlen.

hangsúlyozza: a

null-életűek, két időegység

elvesznek

nem tudnak

őket a tűz, a

hő, a jég, a

a

élni egyik hó.

technikai csak

bolygólakók szinte

földhöz, mind

Számára

Az már

alatt négy generációjuk

tapadnak

levegőben, de

hurcoltatnak

a

mint

vízben,

nélkül sem.

A lebegést nem

halt ki. a kövek, mind

a

Pusztítja ismerik.

Ha

némi magsságból leesnek, eltörnek és megjavíthatatlanok.

Erről

már

Rukh

beszél.

A

navigátor

szerint

repülőgépét

madárnak

tekintik,

repülni,

míg

le

rácsimpaszkodnak, nem

tekercseit az ifritek ha

olyan

értelmes

lebegést, matéria

vagy

rázza

élettel

potyautast.

találkoznak,

átváltozást.

kényelmetlennek

esztelen

csöndes ámulattal nézik,

szállítására

képest.

az

s kénytelen alacsonyan

Az

használnak

tartják,

Navigátor,

mert

aki

meglepi őket,

mely

ifritek

nem ismeri a

a tőlük súlyosabb

repülőgépet, lassú

nemcsak

Rukh

de

saját

roppant

sebességükhöz

rakétákhoz

ért,

hanem

hidroplánhoz, helikopterhez, repülőhöz is, csak űrexpedícióban található.

Rukh

féltett kincse

ellenvetést sem tesz

a parancsnoknak,

az ellen, hogy

s egy

szó

a következőkben áttér

a

súlyos törpebolygó mellékholdjának vizsgálatára.

-

Szabálytalan,

de

nincs

mit

tenni.

Kevesen

vagyunk

-

gondolja Káf -, Rukh legalább elővigyázatos.

Ami korántsem mondható el három féktelen kedvű mérnökéről. és

Ra

tekercsei

peregnek,

a

két

óceánszakértő

túllicitálva rémisztgeti a tengerjáró bolygólakókat. Dzsan

is

beszáll,

bár

inkább

filmezi

egymást Időnként

társait, amint

föl-fölbukkannak búváröltözékükben a parányi hajók mellett, az így keletkezett "viharban" darabokra hullnak a járművek. vagy Ra

s

kezdetleges

Sosem fordul elő, hogy a hajótöröttek elfogadnák Ma segítségét.

napokig.

Ezt

Deszkákba

akarta

kicsinyített

rántja magasba.

kapaszkodva hányódnak

elkerülni

szilikátfejben

tengeralattjáróból.

Gyorsan

A halász

a

jólelkű

lövette sűllyed,

Dzsan,

ki mikor

a

elfelejtve:

légzsilipet. lenge

inkább mikor

magát

a

hirtelen

háló

elképedve forgatja a szilikátot,

benne a dühödt Dzsant, de ahelyett, hogy visszadobná a letépi

Ma

Dzsan

testük

tajtékozva

nagysága

s

vízbe:

robban a magasba,

mennyire

ijesztő a

bolygólakóknak. ujjai

közt

kérleli

A

a

halász reszketve

letépett

Dzsan,

s

hogy

ajtóval.

figyeli az

átváltozást,

"Sal-amon!

érthetőbbé

Sal-amon!" -

tegye mit akar, a halász

szeme láttára miniatürizál, vissza a szilikátba. lezárja ugyan a zsilipkamrát, de elszalad.

A bolygólakó

Dzsan fásultan

ül

a szilikát mögött, míg Ma és Ra újramerítik.

- Tehát így sem megy - foglalja össze Káf - legyünk

kicsinyek

vagy nagyok, jóságosak vagy kemények velük, egyremegy.

Nincs

kapcsolat.

Datmára néz, utolsó munkatársára,

aki meg se szólalt

történész az expedíció egyetlen nőtagja.

még.

A

Egy mondatot mond:

- Lehetséges a kapcsolat, Káf.

.....Teherhordó Szindbád szelíd, szép szavai nemcsak nyerték meg, szerette, aki ismerte őt. tengerjáró Szindbáddal, aki mesélte

a

teherhordónak,

mithkál

aranyat

teherhordó

adott

házában.

neki. A

Egy nap megismerkedett

hét napon keresztül ráadásul

két

Zubeidát

minden

Könnyebb hajszolt

hét utazását

mese

után

napok következtek a ember

megpihent,

esténként Zubeida ismét mesét hallgatott, tengerjáró kalandjait.

Figyelmesen

hallgatott,

mindenkiénél nagyobbnak érezte. kalandor

meséi

kiábrándították,

száz

mert

Szindbád

saját titkát

Talán ez okozta, hogy a érzékeny

s

nagy

füle azt hallotta

meg, ami más figyelmét elkerülte: a tengerjáró életfelfogását, mely szerint jobb lenn Érdekelte-e

a

a sírban, mint szegénységben,

tengerjárót

Mahradzsannak,

a

tenger

kínban. urának

szigete, vagy a tengeri mén? emberevő óriásszörny vak-mesélőtől!

meséjét egyszerűen

Negyedik

gyilkol, pedig akár a meggyőzéséhez elég hetedik

mesében

helyekre térne alatt

és

ötödik

lett volna nagyon

tűnik,

ékszerfolyó,

a város,

ahol a

élve eltemetettek

ész.

mintha

is jól a

nagy

meséjében gátlástalanul

egy fürge

úgy

Az

kölcsönvette a

tenger véne, akár az

vissza, nagyon

száguldó

szörnyei, s

A Rukh-madár szikla-fészke?

A

hatodik és

Szindbád

tudva, hol

Királyok

régi

az a

Égövének

hegy

tengeri

lakosoknak szárnyuk

nő, és nem

-

hirtelen

teherhordó

csillogó

csodavilág

Allah szolgái.

-

Valamit

tennünk

Szindbád,

mikor

fonala.

Izmos

kellene!

kicsúszott keze

mondta

kezéből

ökölbeszorult,

a

barna teste megfeszült.

Zubeida végigsimított férje keserűvonalú ajkán, magával húzta, megfürdette,

s

mire

Bagdad

fölött

úrrá

lett

az

éj,

a

teherhordó mélyen aludott.

Zubeida ekkor derengést, Kutatni

elővette ezüsttükrét,

mely

kezdett

belőle

áradt.

emlékeiben.

hegye, kéken hullámzott

s hosszan

Ismerős Tudta,

oly erős volt a szeme, mint Fatimének.

volt

hogy

előtte az ifrit

elnézte a kék

is.

ez

a

kéken ragyog Káf S a

szellemnek

Anyja nézett

mindenre

fürkészve és felmérve, egyszerre okosan és kíváncsian. igen.

Fatimére

mutatott neki.

"kéken"

emlékezett,

mert

fény.

egyszer

Igen, csodát

Aludt már, mikor anyja hirtelen karjába kapta,

s kivitte a lugasba.

- Ne aludj, láthatod!

kicsim! - susogta Oda nézz, Zubeida!

- Amit most Látod?

látsz, máskor nem

Látta, hogy a Hold lassan megkettőződik. megjelenik egy remeg

az

másik, halványkék

égen,

tündérkirály.

mintha

Zubeida

kupola, mely

ködből, lelkét

Ezüsttányérja mögött

esőből

bizonytalanul

szőtte

szorongatni

volna

kezdte

a

valami,

sírvafakadt, s anyja csitítva-dúdolva sietett lefektetni.

Ez

fájt

nekem

-

ismerte

föl

Zubeida

-

gyerekkoromtól a

lelkemben őrzöm a kék-holdat, melyhez nincs fogható. És bátran megdörzsölte a tükröt. föléje

magasodott.

Kíváncsian pillantott az ifritre, mely

Az

ifrit

meghajolt

előtte

és

várt.

Zubeida először is körüljárta vendégét, s megállapította, hogy nem áll a földön, hanem lebeg.

- Nem tudsz állni? - kérdezte tőle.

-

Nem

tudok

meglepetés.

-

válaszolta

Datmától

az

ifrit,

először kértek

s

arcán

olyat a

átsuhant a

földiek, amire

képtelen volt.

- Tudsz ennél hatalmasabb lenni? - faggatta Zubeida ismét.

-

Nem

tudok

mutatkozott

a

válaszolta lány

előtt,

az

ifrit.

melynél

Teljes

valóban

nem

alakjában lehetett

nagyobb, csak kisebb, de ez nem érdekelte Zubeidát.

- Tudsz életet adni a halottaknak? - fürkészte most.

- Nem tudok - mondta

szomorúan az ifrit, s lehajtotta

fejét.

Nagyon jól tudta, mire gondol Zubeida, hiszen ő maga volt, aki Fatime testében keresett kapcsolatot a földiekkel, de neki tapasztalnia

kellett,

hogy

a

halál

oly

súlyossá

is

teszi a

testet,

mellyel

ifrit-nap

alatt

esztendejét, hiába!

megmérkőzni

s

élte most

le

nem

tudnak.

Musztafa

titkos

Datma

egyetlen

feleségének

huszonöt

büszkeséggel

érezte:

nem volt

Lánya sorsa földi sors, de szíve és agya ifrit.

Lelke

megkötözhetetlen, lebegő.

-

Látni

akarom

Zubeida,

s

az

tengerjáró ifrit

Szindbád

lágyan

csodáit! - parancsolta

tenyerébe

emelte őt.

megmutatta, hanem meg is magyarázta a látottakat. várták őket, legalább mint

ő

rájuk.

bekalandozták a

Ma

olyan kíváncsiak voltak és

Ra

beültették

tengerfenéket.

Zubeida

szökőkútakat mint

lövellő a

jó

Datma lányára,

látta az

bálnákat,

öreg

elsűllyedt

Látta a de

nem

nagyobb

hatást,

tevéje.

Dzsan és Dzsin megnyitották előtte a hegyek

ahol aranyfolyó és gyémántpatakok gyorsabb

érverése.

Maar

és

ifritek

a tengeralattjáróba,

hajók szétszórt kincseit, s nem kívánta meg. csikókat,

Az

Nemcsak

tengeri tett

rá

Dzsambul, apjának kétpupú gyomrát,

folytak, ám ettől nem

Id

lett

repülni vitték, de Zubeida

megérezte, hogy Datma tenyerén gyorsabban utazott.

- Látni szeretném, hogy ti hol éltek! - mondta az s csakhamar

előtűnt Aepyornis

vezérlőteremben

karcsú kúpja.

tartózkodott.

ifriteknek,

Káf most

Sosem-mosolygó

is a

pillantása

felderült, mikor meglátta Datma bátor lányát.

- Nem félsz? - kérdezte

tőle, s kérdése jogos volt.

A nyolc

gigászi ifrit közt porszemnek tűnt a kis bolygólakó.

- Nyolcan vagytok? ifritek mosolyogtak. millió

és

millió

- kérdezte válasz Beszéltek a ifrit

él.

helyett Zubeida, és

Nagy Energia

Beszéltek

az

Körről, ahol

könnyű

és

lebegő

világukról,

melyből

kisodródtak

kiszámíthatatlan vonzása által.

a

fekete

bolygó

Beszéltek az anyagról,

amit

keresnek, ami nélkül nem hagyhatják el az idegen világot, mely nekik

igencsak

kicsi

és

hideg.

Beszéltek kilencedik

társukról, Rukhról, aki a csillagok közé indult iferitért. Zubeida kérdésére, hogy mi Hogyan

magyarázzanak

bomlási reakciókat,

az iferit, zavartan néztek

meg

egy

bonyolult

össze.

atomszerkezetet,

rádióaktív sugárzást?!

érezték a távolságot, mely

De

Soha jobban

őket ettől a gyermekded

nem

bolygótól

elválasztja.

És Zubeida tanácstalanságukból megértette, hogy az ifritek nem isteni lények, csupán idegenek. Szindbádhoz szelíd és

tartozik,

a

Tartoznak valahová, ahogyan ő

keserű,

szép szavakkal

szilaj

teherhordóhoz,

panaszolja, ami

neki fáj.

ki

Örömmel

gondolt arra, hogy Szindbád bánata orvosolható, a Föld nagy és gazdag.

De ki adja

holdat?

Teljesíthetetlen

ifriteket. fognak

meg azt, ami neki

amit én, gondolta

hiszen

töprengve-vívódva

Ki látta a

szenvedélye megsajnáltatta

Ugyanazt érzik, halni,

kell?

ők

beszélni

sem

kezdett

vele az

Zubeida.

Bele

halhatatlanok.

nekik

kék

És

a hold-árnyékról,

amit egyetlen egyszer látott, ami kék és remegő, mintha ködből és

esőből

szőtték

volna.

Az

ifritek

pedig egyre nagyobb

izgalomba jöttek, míg végül Datma mondta ki: - Nem lehet csak iferit-hold!

más,

Pályáját ki lehet számítani, ha földi létem

időegységében a mellékbolygó takarásában volt!

Káf keresni kezdte Rukh koordinátáit, míg Ma és Ra betáplálták az adatokat a központi hogyha földi létében emléknyomának

agyba.

Datma arról vitázott

tudott az iferit-holdról,

kellett

lennie,

s

akkor

Maarral,

akkor régebbi lehet,

hogy a

mellékbolygónak mellékbolygója van, ami esetleg mozdulatlan.

Dzsin cselekedett.

A geológus tenyerére emelte Zubeidát, majd

Dzsanra pillantott és kisétált a belső startpályára.

A mérnök

már a kompban ült, mire Dzsin beszállt.

- Megkeressük

a kék

holdat -,

mosolygott az

ifrit a

földi

asszonyra, aki oly sokat adott nekik.

Alattuk rohamosan

kisebbedett a

Mikor megkerülték, Rukh

előtt

kiderült, hogy

jelentkezett,

iferit-holdat.

járt

az

riadt

iferit-hold úgy barna

Káf

égbolt,

magánnyal

rátűző

felpattantotta lelke zárait.

Nem ment most

ki Dzsinnel

szolgálatukba

tenyeréből nézte, Dzsin

előkészíti

ragyogás

parányi

lényben

a

és

szeme lent, a

semmibe. szem.

átjárta

tudta, hogy

elpusztítják elhelyezi a

Az Az űr

lelkét,

végbemenő

az ifritek

azt.

Dzsan

ladin- tölteteket,

tartály-automatákat,

magukbazárják a széthulló kék-holdat. a

fent

és

a

Dzsan, aki

szezámok megsejtette

érzéseket, arról beszélt neki,

hogy ez nem valódi égitest, saját felderítőik szórják szét űrben az iferit-holdakat, mert világok

fogják

körül

a

hullámlétüktől idegen. legénysége

hagyta

elhallgatta, hogy

itt,

tudják, hogy kemény és

Nagy

Amit most Pro,

ami nekik

az

Pontosan tudta, mit kell tennie.

hajtják,

a

a

mint mélykék

a ködbolygóra,

amint Rukh

megtalálta

a Nap felé, Zubeida

hunyorogtak

kék

nőtt a Hold. apróbolygó. -m

alapján

eltűnt

nézett Zubeidára,

arcából

nem kíséri

adatai

A komp tovasiklott

táncot

csillagképek

Föld, felettük

Energia

Kört,

mely

találtak meg, azt a Met,

He

nemrég volt,

és

Us.

Az

az

idegen az

ő

Krónos ifrit

az földi mértékben

őskort jelenthet, s minden ismertették

meg

a

jel arra mutat: épp

bolygólakókat

a

tűzzel,

Krónos utasai szánva parányi

védtelenségüket.

.....

Mikor az Aepyornis

hajnalodott.

Zubeida

teherhordó mélykék Egész

nap

kosarakat,

utolsó villanása sem látszott

zirbadzsét készített

szeme felragyogott

vidáman este

hordozta arról

a

teherhordók

lázadása.

láttán.

társaival,

hogy

Szelíd és szép szavait

egyre

többen hallgatták, s egy nap Harun ar-Rasid kalifát a

a

jókkal színültig telt

beszélgetett

igazságtalan az ő nehéz sorsuk.

Szindbádnak, s

kedvenc étele

földi

már,

Szindbád

haladt

az

elsöpörte

élen,

s egy

zászlót emelt magasra, amin apró kék hold ragyogott.

Zubeida hímezte neki.

az ifritekre.

Ez

volt az egyetlen, ami

emlékeztette

Mindennapi történetek II.

(Ars Magica novella) Ősz volt, a fák lombjai vörös-sárgában tarkállottak. A lovag peckesen lépdelt be fehér-barna, tarka lován. Nem volt idegen a városban, hiszen itt nőtt fel, ismerte a város minden szegletét. Megvan már annak másfél évtizede is, mikor elhagyta szeretett városát és családját, hogy a szent földön pusztítsa a mórokat. Deres hajú, idős férfi volt, tagjait a harcok nem engedték elrozsdálni, nehéz páncélja alatt is egyenes derékkal ülte meg lovát. Sötét vértezetét az út pora fedte be, nyergéhez kötözve hordta pajzsát és kardját. Jobb kezén míves pecsétgyűrű, rajta lágyan kacskaringózó vonal, mely majdnem három kört alkot, mintha csak egy lóhere levelét mintázná, és végül saját magában záródik. Nyeregtáskájában, egy bőrerszényben, talán 6 tucatnál is több levágott mór fület hordozott, ékes bizonyítékaként rettenthetetlen bátorságának és vitézségének. Arcát kegyetlen harcok tüze edzette kemény maszkká, a hideg halál minden érzelmet kiszívott már szívéből, most mégis melegség kúszott bensőjébe, sötétbarna szemei élénken csillogtak. Őszinte mosoly bujkált szája sarkában. Ismerősek voltak a házak, az utcák, és nemsokárra meglátta kedvenc fogadóját is, ahogy a belső város felé haladt. Bár már alig várta, hogy viszontlássa családját, nemesi birtoka még vagy fél napi járásra feküdt, és igencsak száraz volt a torka az egész napos lovaglástól. Így esett, hogy kis gondolkodás után lekászálódott lováról, és jólesőn megropogtatta elgémberedett tagjait. A kantárszárat a kisiető tátiszájú inas kezébe nyomta. Bár ivóba nem szoktak fegyvert vinni, ez a kocsma más volt, mint a város többi ivója, itt más szokások uralkodtak. Kiszabadította hüvelyestől a kardját a bőrszíjakból, és belökte az ajtót. Beléptekor mintha ifjúkora tért volna vissza. Bár a fogadót időközben kibővítették, ugyanaz a kép tárult szeme elé, mint mikor huszonévessen megkapta a lovagi címet, és elősször léphetett be a 'Fogadó a herceg katonájához' nevű ivóba. Minden apród álma. Ifjú és idős arcok fordultak felé, ahogy háta mögött becsapta az ajtót. A fiatalok arcán tisztelet, az öregek arcán elismerés tükröződött, ahogy megpillantottak tabardját, melyen élénk színnel virított a szent kereszt. Egy másodperc alatt felmérte a vendégsereget, és megakadt a tekintete egy köpönyeges alakon. Épp lantját hangolta csendesen a tűzhely melletti padon gubbasztva. Bár szórakozás gyanánt csak az esti mulatságokra szoktak beengedni egy-egy énekmondót, az öreg lovag nem akadt fenn ilyen semmiségen. Túl jó kedve volt hozzá. Szemei tovább kutattak, és hirtelen megpillantotta a fehér ruhás jelenést, kinél szebb nőt talán még életében nem látott. Az egyik sarki asztalnál ült, és csendesen iszogatott egy fakupából, valószínűleg mézédes, fűszeres bort. Igencsak elcsodálkozott: vajon hogy kerül ide egy ilyen csodás teremtés, ahová nemszokás beengedni az asszonynépet ? Ám csodálkozását elnyomta nők iránti rajongása, és máris az asztal felé vitték döngő léptei. Az asztal elé érve aztán megszólalt mély baritonján

-Dícsérje a napot Isten, ki ily' szépséges leányt teremtett fényesen izzó, szentséges napunk alá. A lány megszeppenve pillantott fel a hatalmas termetű lovagra, majd szégyenlősen elkapta róla tekintetét. A lovagnak bizonyára megkoptak a harcokban az etikettről való emlékei, mert választ meg sem várva letelepedett a szemközti székre, majd elszakította tekintetét a lányról, és a fogadósért meg sörért kiáltott. Mikor oldalra fordult, láthatta volna a kissé megdöbbent, aggódó és izgatott arcokat, de ha észre is vette őket, nem adta jelét. Időközben a lantos befejezte a hangolást, és erős, mély hangján egy halk, szomorú dalba kezdett:

"Élt egy lovag, valahol északon, Messze fönt, magas hegyek között, Büszkébb volt a hegyi sasoknál, Büszkén viselte páncélját, s fegyverét..." Hatalmas termetű, délceg ifjú lépdelt be a hátsó udvarra nyíló ajtón. Testét tetőtöl-talpig páncél fedte, mely oly fényesre volt tisztítva, hogy azt tükörnek használva akár borotválkozni is lehetett volna. Hosszú, szőkésbarna, vad sörény keretezte arcát, mely mindennapi beszédtéma volt az ifjú hölgyek körében. Kezében hatalmas, kétkezes pallosát szorongatta a hüvelyénél fogva. Egy pillanatra megtorpant, mintha falba ütközött volna, ahogy meglátta a lánnyal szemközt vigyorgó fickót. Kellemes, máskor világosbarna szemei most elsötétültek, haragosan csillogtak. Arcán nyílt dühvel, döngő léptekkel indult az asztal felé. A dalnok, mintha az egészből semmit nem vett volna észre, lehunyta szemeit, és zavartalanul folytatta játékát.

"Felesége, országának legszebb ékköve, Kezéért bizony sok fejet tört be, Jutalma nem is váratott magára soká', S az ég egy fiúval ajándékozta meg..." Az öreg, bár biztosan felfigyelt a döngő léptekre, nem adta jelét nyugtalanságnak, és meg se rezzent, mikor egy páncélos ököl csapott az asztalra, de akkorát, hogy a söre kiborult, és egy vékony repedés indult meg a vastag falap közepén. Ekkor elszakította tekintetét a lányról, és lassú mozdulattal a fiúra tekintett, szigorú tekintetét méllyen a kölyök haragoszöld szemeibe fúrta. Fura csiklandozást érzett a tarkóján, de szinte oda se figyelt rá. Meglepte, hogy a másik milyen keményen állja tekintetét. Vagy harminc hosszú szívdobbanásig nézhettek így farkasszemet, végül az öreg megszólalt. Hangja, mintha száraz bőr recsegése volna. -Nos, fiacskám, ha meghívsz engem, és eme bájos, ifjú hölgyet egy pohár jó borra, esetleg hagyom, hogy saját lábadon távozz. Az öreg vitézek már tudták, itt bizony harc lesz az ifjú titán, és a vén óriás között, mert Isten olyant még nem látott, hogy ilyen helyzetben egy lovag meghátráljon. Márpedig ezek ketten lovagok voltak, tetőtől talpig. Az ifjú felkiáltott, hangjában az indulattól kélt remegést alig tudta leplezni. -Hallod-e öreg barátom, azért beszélek ily hangosan, mert talán vénségedre nagyot hallasz, és bizonyára hályog nőtt a szemedre,

hogy nem láttad, kinek asztalához ülsz le ! Vagy talán az idő vasfoga az agyadat rágta meg, hogy... Eddig jutott, mikor az öreg meglepő gyorsasággal pattant fel ültéből, és egy hatalmas ökölcsapással küldte földre az ifjoncot. Az asztalnál a lány halkan felsikkantott. -Hogy merészelsz ilyen hangon beszélni egy veterán harcossal, te taknyos !? Hisz te még talán meg sem születtél, mikor én már térdig gázoltam a mórok poshadt vérében ! A fiú lassan feltápászkodott a földről, amivel kissé meglepte az öreget. Nem sokan szoktak felkelni egy ilyen csapás után. Oldalra köpött egy véres nyálcsomót, és halkan, már-már suttogva szólt. -A sok harc talán tényleg agyadra ment öreg. Sajnállak érte, de most Isten nevében párbajra hívlak, utolsó lehelletig. A bárd hangja kissé erősödött, lágy dallamot zengő lantja fura ellentétben állt kemény hangjával.

"Kitört a háború, lovagok ezrei szálltak hadba, Lóra kapott hát, tovább neki sem volt maradása, Indult nyomban, útját kísérte harci dala, A köves úton szikrákat hányt lovának patkója......"

Szavaknak nem volt több helye, a párbaj szent dolog volt, a kihívást köteles volt a kihívott fél elfogadni, vagy a kihívás előtt még kérhette a másik fél bocsánatát. Ám bocsánatkérésre még csak nem is gondoltak. A fényes páncélú óriás elindult a kocsma túlsó végén levő ajtó felé, és az öreg követte. Utánuk sietve tóduly ki az egész kocsma. A hátsó udvar kellemes emlékeket ébresztett az idős szívben. Megannyi győzedelmes párviadal, persze a legtöbb ökölpárbaj volt, de akadt néhány komoly küzdelem is. Az udvar maga egy húsz lépés hosszú, és legalább ugyanilyen széles, üres tér volt. Innen nyílt egy ajtó az istállóba, valamint a távolabbi sarokban volt az árnyszék. Az ivó vendégek a fal mellé tömörültek, jókora területet hagyva a két félnek. A lány még súgott valamit a fiúnak, aztán ő is a fal mellé állt. Ahogy az idős ember elnézte a kölyköt, valami jóleső érzés fogta el. Büszke volt országára és városára, hogy ilyen hatalmas, erős, délceg harcosokat nevelnek. Nem akarta megölni a fiút, csak jól megleckéztetni. Ilyen fiatalon nem lehet komoly ellenfele egy olyan veterán harcosnak, mint ő. Felálltak egymással szemben, kardjuk hegyét mindketten a földön nyugtatták. Csak a jelre vártak. A kocsmáros belépdelt a két fél közé, és előhúzott egy könnyű, vérpiros kendőt. Összegyűrte, egy gyakorlott mozdulattal feldobta, és gyorsan a falhoz hátrált. A kendő elérte pályájának csúcsát, és akár egy tűzvirág, kibontotta szirmait. Ahogy a kendő lassan lebegett lefelé, a kardok felemelkedtek, a kötélnyi izomkötegek megfeszültek. Szemeik összevillantak. A kendő a porba hullt. "Szentföldre érve pillanatig se tétovázott, Pengéje és szíve, sötét mór vért szomjazott, Fenn, holdvilágos égen annyi csillag nem ragyogott, Mint ahány véres, hősi győzelmet aratott......" Egymásnak rontottak, teljes erőből. Az öreg felülről lefelé csapott, de az utolsó pillanatban módosította a vágást, és a fiú jobb oldalánál zúdult le a csapás, hogy védje a

fiúnak a nyaka felé lendülő támadását. Ilyen írtózatos erővel talán még sohasem csapott össze pengéje, és a két kardba mély csorbák vésődtek. Az ütközés erejétől több lépés távolságra állapodtak meg egymástól, akárha bomba robbant volna köztük. Pillanatig nem pihentek, máris ugrottak egymásnak, de az öreg nem számított az ifju ilyettén fürgeségére, és késve húzta védekező pozícióba kardját. Az ifjú lapos vágása letépte térdvédőjét, és megrepesztette, vagy talán el is törte a csontját. Lába megbicsaklott, majdnem el is esett, és a fiú újabb csapása máris lefelé zúdult, teljes erejével. Bal kezével balra csapott ki, egyensúlyozásra használta, így csak jobb kézzel tartotta az amúgy is súlyos kardot, és megpróbálta vele felfogni a vágást. Az egyensúlyát ugyan visszanyerte, mert így, páncélban elesni maga lett volna a vereség, de a jobb kezét majdhogynem letépte a vágás. Egyszerre roppant a csuklója és a válla, és teljesen elzsibbadt az egész jobb karja. A kardot bal kezével már csak elkapni tudta, ahogy erőtlen jobbjával eggyütt lefelé hanyatlik, megtartani nem tudván a súlyos fegyvert. Az ifjú gyors mozdulatsora közbven valamin megakadt a szeme. A fiú ujján míves pecsétgyűrű csillogott, ami önmagában nem lett volna érdekes, de a kép megragadt tudatának peremén. Tudatalattijából egy gondolat készült kitörni. Miközben mindez egy szemvillanás alatt átfutott az agyán, kissé lelassult, ráadásul sérült lába is egyre jobban elzsibbadt. És ezt az ifjú ki is használta. Erőteljes, villámgyors támadást indított meg jobbról, tudva, hogy azt a sérült, öreg lovag képtelen lesz teljesen hárítani. Az öreg kétségbeesett mozdulattal emelte sötét pengéjű kardját ellenfele csillogó acélja elé. Az erőtlenül tartott kardot elsöpörte a vágás, és a hideg, tompa vas, átszakítva a páncélt, összezúzta az öreg jobb oldalát, jó néhány bordát eltört, és feltépte az izmokat. A kocsmából egy keserű hang hallatszott ki, vad játékkal kísérve, de senki nem figyelt rá. "Előtte járt híre, nyomában véreső hullott, A dicsőségből sok legenda szárnyrakapott, Kardja soha nem pihent, vágta a mór fejeket, S akkor tombolt igazán, ha ezer sebből vérzett...." Különös fény villant az öreg szemében. Pupillái kitágultak, orrcimpái megremegtek, ahogy testét fékezhetetlenül elárasztotta az adrenalin. A világ vörös árnyalatot kapott, ahogy szemében a vérerek megduzzadtak. Szíve, akár a rohanó, nehéz harcimén patái, úgy dobogott, már-már attól lehetett tartani, hogy kiszakad a mellkasából és felrobban. Hirtelen minden egyszerűbb lett. A világ lelassult körülötte, látta a felreppenni készülő hollót, a kiáltásra nyíló szájakat, az elkerekedő szemeket, magasba lendülő kezeket, ahogy bíztatják a harcolókat. Kardja pehelykönnyűvé vált, mintha csak husángot forgatna kezében, és nem egy öt láb hosszú vaskardot. A fájdalom a régmúlté volt, a sérülések többé nem léteztek, ugyanúgy, ahogy más gondolata sem. Csakis a harc ! És a győzelem ! Mikor a fiúra pilantott, látta kikerekedő szemeit, és a védekező állásba kapott kardját. Világosan látta rajta a döbbenet és a félelem keverékét, orrában érezte a rettegés édes bűzét. Mosolygásra (vicsorgásra ?) viszont már nem pazarolta idejét, hatalmas csapást indított el fentrőllefelé, majd csapott jobbról is, balról is. Mint tomboló vihar a villámait, úgy zúdította a csapásokat a fiúra minden irányból.

Megint a harcmezőn volt, megcsonkított hullákon taposott, combjából és vállából nyílvesszők meredtek ki, de szinte észre sem vette őket. Körülötte több tucatnyi ordítozó mór, mind az ő vérét szomjazzák, de már félnek közeledni a páncélba bújt démonhoz. És ő fáradhatatlanul ront rájuk, és aprítja őket, önnön ordításától süketen, a szemébe fröccsenő vértől félvakon. Bár legyen még olyan rátermett kardforgató is, a kölyök nem bírta állni a szűnni nem akaró rohamot. Karjai már fájtak a csapások erejétől, szinte teljesen érzéketlenné váltak, és ezt az öreg is észrevette. A következő vágásába mindent beleadott, és hatalmas ordítással kísért vágása kiverte a kardot a fiú kezéből. A súlyos kard pörögve repült, messzire, át a többi lovag feje felett, valahol a szomszéd ház tetején landolva. Még vissza sem húzta kardját a csapásból, máris előrelendült, és vállával egyenest a fiú mellkasának rontott. A lökés erejétől a nehéz vértes ifjú vagy másfél métert repült, de páncélos háta még nem is döndülhetett a földön, a lovag már fogást is váltott a kardján, a magasba rántotta, és ismét előrelendült. Mint botokkal játszó gyerekek, az enyhe téli napon a pocsolyán feszülő jéghártyát, oly könnyedén szakította át a damaszkuszi acél a vastag vértet. Nemis törődve a kétségbeesetten ellenálló bordákkal, ördögi pontossággal szúrta át (tépte szét.) a csillogó páncélú lovag szívét. Még a kard felé kapott, megmarkolta a majdnem arasznyi széles pengét, de szeméből máris elillant az élet, nem hagyva mást maga után, mint a döbbent csendet. Pár pillanat telhetett el így, majd egy sikoly tépte darabokra a csendet, hogy asztán kétségbeesett zokogásba fulladjon. A fehér ruhás lány a halottra vetette magát, átölelte törékeny karjaival, és elfúló hangon ismételgette. -Bátyám.... ..drága bátyám......édes jó Istenem.... Az öreg úgy lihegett, mint egy kovácsfújtató, amit kétségbeesetten rángat az inas, hogy a feledékenysége miatt éppen kialudni készülő tüzet újraálessze. Az idő kezdett visszatérni a normális kerékvágásba, a lovag körül kezdett visszatérni az élet. És lassanként visszatért az a gondolat is. Egy kéz. A pecsétgyűrű. A kocsmából keserves, már-már sírós hang szűrődik ki, a húrok eszeveszett, kaotikus ritmust követnek.

"A háborúnak vége, a lovag végre elindul haza, Otthon várja a család, felesége, leánya és fia, Észre sem veszi, követi egy régi jóbarátja, Csuklyája méllyéről vigyorog a halál koponyája......" A dalnok hangja egyre halkult, testének körvonalai megremegtek, majd lassanként átteccővé vált, és eltűnt. Még ha lett is volna valaki az ivóban, nem látott volna semmit, hisz a dalnokot nem láthatta senki más, csupán a lovag.

Az öreg legyőzött ellenfele felé fordította tekintetét. Szeme megállapodott a fiú pengét markoló kézfején, a jobb kéz mutatóujján csillogó ezüstgyűrűn, a lágyan kacskaringó vonalon, mely középen majdnem találkozik önmagával, majdnem három kört alkotva..... Megszédült. Térdre rogyott. Érezte, hogy szíve ki-kihagy, mellkasába jeges kéz markolt, ahogy a halál a jussát követelte. A kardjába kapaszkodott, ami még mindig a fiú mellkasából meredt elő. A lány zokogása már halkult, így eljutott fülébe az öreg suttogó, remegő hangja:

-Fiam....fiam.....

BARBÁR [email protected]

Bernáth Zsolt :HA ELJŐ AZ ÉJ... rejtelmes történetek írta: Bernáth Zsolt 2000. MONOLÓG _____________________________________________________________________ 58 Ha eljő az éj... ___________________________________________________________________ 60 VISSZAPILLANTÓ ______________________________________________________________ 70 BETÖRÉS ______________________________________________________________________ 74 A SUTTOGÓ GYILKOS ___________________________________________________________ 79 AZ IDŐ ________________________________________________________________________ 85 1. Férfi 1 otthona. Éjjel._________________________________________________________ 85 2. A falu szélén, a házak között. Éjjel. _____________________________________________ 85 3. Az erdő, a Ház felé. Éjjel. _____________________________________________________ 86 4. Országút, a falu széle. Alkonyat. _______________________________________________ 87 5. A kocsma. Este. _____________________________________________________________ 87 6. Az erdő szélén. Este.__________________________________________________________ 88 7. A falu közepén, egy ház előtt. Éjjel. _____________________________________________ 89 8. A Ház előtt. Éjjel. ____________________________________________________________ 90 9. Kocsma. Este. _______________________________________________________________ 91 10. A kocsma előtt. Éjjel. ________________________________________________________ 91 11. Fent a sziklákon. Éjjel. ______________________________________________________ 92 12. A ház belseje. Éjjel. _________________________________________________________ 92 13. A ház előtt. Éjjel. ___________________________________________________________ 93 14. Lakásbelső. Éjjel. ___________________________________________________________ 94 KÁRHOZAT ____________________________________________________________________ 95 1. ___________________________________________________________________________ 95 2. ___________________________________________________________________________ 96 3. ___________________________________________________________________________ 98 4. ___________________________________________________________________________ 98 5. ___________________________________________________________________________ 99 6. __________________________________________________________________________ 101 7. __________________________________________________________________________ 101

8. __________________________________________________________________________ 104 9. __________________________________________________________________________ 106 HARRY BÁRJA_________________________________________________________________ 107 A JÁTSZMA ___________________________________________________________________ 111 TÖRTÉNETEK TÖRTÉNETEI ____________________________________________________ 120

MONOLÓG

Vajon honnan jönnek a gondolatok? Mily rozsdás kapuk tárulnak fel, és ki garantálja, hogy ezek bezáródnak, amikor az író leteszi tollát, muzsikus hangszerét? Létezik-e fantázia, létezik-e fikció, vagy csupán rácsatlakozunk a monumentális információfolyamra, amely mindent tartalmaz, ami megvalósulhat, és ami meg fog valósulni? Meglehet, nem alkotunk, csak felidézünk, netán megjövendölünk valamit, vagy spontán, tükörként leképezzük a tér egy távoli pontján történteket, vagy lehet, hogy csupán egy meg nem valósult eseménysort jegyzünk le, amely megvalósulhatott volna, ha szereplői más döntéseket hoznak, mint amelyek mellett elhatározták magukat. Ily módon a realitás végtelen lehetőségeinek ábrázolása marad nekünk, kik tollat fogunk a kezünkbe azzal a céllal, hogy teremtsünk. Lehetséges azonban, hogy mi teremtjük a valóságot. Ehhez nem kell művészi tehetség, írói véna, egyszerűen gondolataink szerteszét kígyózó folyamai állnak össze, mint polip karjai, és immáron önálló életre kelve teste teremtenek maguknak, ahogyan gázok sűrűsödnek folyadékká, majd kristályosodnak meg, és örök sziklákká válnak. Gondolatszemcséink pedig összegyűlnek a hátunk mögött, erőt gyűjtenek, elénk vágnak, hadüzenet nélkül támadnak, s néha legyőznek minket teremtményeink. Apró korukban a világba zavart szörnyetegeink most felnőtt, kifejlett vadállatként rohannak nekünk, és állnak bosszút felelőtlenségünkön, figyelmetlenségünkön. Mi pedig ott állunk védtelenül, elborzadva saját teremtményeinktől, és nézünk szembe mindazzal, amit haszontalan semmiségnek

gondolva a levegőbe szórtunk. Ekkor nyílik meg a valójában soha be nem záródott kapu, és kirontanak a vadak az arénába, amely saját életünk. Persze elképzelhető, hogy mindez nem igaz. Meglehet, csupán így számolunk le elfelejtett múltunkkal, millió éves létezésünk megannyi borzalmával, így dobjuk le vállunkról a terhet, és a valaha megélt borzalmak, a valódi sebek helyett írásjeleket ejtünk a papíron, vér helyett tinta folyik, és tetteink késői visszhangjai most egy-egy ártalmatlan történetben csapódnak le. talán épp így ejtjük végleg fogságba a szellemet, szavakba, mondatokba foglalva sorokba, fejezetekbe zárjuk, és csak percekre lehet szabad, amikor egy olvasó megengedi, hogy elszabaduljon elméje mezsgyéjén. Ilyenkor

dőlhetünk

hátra

elégedetten,

és

új

strigulát

húzhatunk:

megzaboláztunk, befogtunk egyet a világ szörnyei közül. Majd ismét elővehetjük a tollat, vagy leülhetünk számítógépünk monitorja elé, ellazíthatjuk lényünket, és vállalva az órákig tartó skizofrén állapotot, vállalva, hogy egy időre megszűnik énünk, kinyithatjuk a kaput más dimenziók felé. És ki kell bírnunk, még ha nem is hagy nyugodni a kísértet, ha bemerészkedik is később álmainkba, és hétköznapjaink közt kering is fejvesztve, mert biztosak lehetünk benne: ő már a mi alattvalónk. Aztán a mese végeztével rácsaphatjuk a fedelet a mély kútra, és bár ordítsanak lidércek odalent, mi abban a nyugodt tudatban térhetünk haza, hogy urai vagyunk belső világunknak, legyen az bár helyenként sötét, gaz dolgokkal, rémítő cselekedetekkel teli. Mert a múlt, noha a látszat mást mutat: halott. És nem támad fel soha.

Ha eljő az éj...

A reggel úgy indult, hogy Bob leöntötte ingét kávéval, majd nem találta a lakáskulcsát, amely események megadták a nap alaphangulatát. Talán ezért nem tört ki dührohamban, amikor észrevette, hogy kocsija eltűnt a ház elől. Megállt a verandán, összehúzta a szemét, és nekitámaszkodott az ajtónak. Fontolgatta, hogy amúgy akkurátusan megrugdosson-e valami törékenyt, vagy inkább látványos őrjöngésbe fogjon, majd úgy döntött, hogy egyiket sem teszi. Mindezen cselekvések helyett inkább elegánsan böffentett egyet, még egyszer megszemlélte autója hűlt helyét, majd így szólt, maga elé mormogva: - Ez tökéletes. Majd elindult a munkahelyére. Arra az apró mozzanatra most felesleges kitérnünk, hogy a villamoson kapásból megbüntették bliccelés miatt, hősünk nagyra nyílt szemű ártatlan tekintete sem hatotta meg a kalauzt, és nem fogadta el a férfi magyarázatát, miszerint vérbeli autós volta miatt nincs tisztában azzal, hogy a tömegközlekedés nem ingyenes. Irodájában a szokásos rendetlenség várta, titkárnője ismét fél órát késett, de mindezeket történetünk főszereplője már unott vállrándítással vette tudomásul. Talán ideje, hogy bemutassuk hősünket: ő Bob, emberi nevén Kovacsek Richárd Artúr, de így csak senki sem szólítja édesanyját is beleértve. Foglalkozása ez idő szerint biztosítási ügynök, nem a házalós fajtából. Beosztása csoportvezető, ami azt jelenti, hogy napi munkájába bőven belefér némi kiruccanás a sarki kávézóba, és a normálisan tíz percet igénybe vevő "elugrom a postára" kezdetű látogatások valódi célját sem firtatja senki, ha netalántán két óráig tartanak. Bob most sem tartózkodott többet az íróasztala mögött, mint ami feltétlenül szükséges volt, telefonon bejelentette autója eltűnését, majd kapva kabátját, közölte az időközben pironkodva befutó titkárnővel, hogy rögtön jön, csak elhozza a céges leveleket a postafiókból.

Útközben magához vett egy hamburgert, majd bőszen majszolgatva álldogált a postán sorban, ahol rajta kívül még nyolc-tíz ember kísérelte meg, hogy feladja küldeményeit. Az üvegablak mögött a fecserésző alkalmazott hölgyike türelmetlen intéssel adta a várakozók tudtára, hogy rohanás az élete, dolgozik, hajt, és még egy ideig telefonos elfoglaltságai lesznek, merthogy táviratok szövegét diktálja be az illetékes postahivataloknak. Bob épp az utolsó falatokat gyűrte le, és ragacsos ujjait próbálta a lehető legkonszolidáltabb módon lenyalogatni, mikor akarva-akaratlan megütötte a fülét a kisasszony monológjának egy részlete. A hölgy épp egy távirat szövegét mondta a telefonba, szépen tagolva, lassan, hogy a vonal túlsó végén is hallani lehessen. Így semmi különös nem volt abban, hogy Bob biztos volt benne, hogy nem téved, a saját nevét hallja. Merthogy a távirat gyásztávirat volt, és valahogy így hangzott: "Mély fájdalommal tudatjuk, hogy szeretett fiunk, Kovacsek Richárd Artúr 35 éves korában váratlanul elhunyt. Temetése folyó hó 26-án, 15 órakor lesz a dunaújvárosi temetőben." Bobot érthető módon letaglózta a távirat szövege, elvégre az emberfiának nem mindennap adatik meg, hogy saját gyászhírét hallja. De a meglepetésen túl az ösztönös pánik is hozzásegített, hogy a férfi kikapta a nő kezéből a telefont, és belekiáltott a nő arcába: - Mit csinál maga?! - De kérem... - hebegett a szerfelett megdöbbent hölgy, és segélykérőn pillantott a sarokban gyanakvóan kémlelő biztonsági őrre. A sorban állók közül többen a nyakukat nyújtogatták azt remélve, hogy a türelmetlen ügyfél végre véget vet kényszerű várakozásuknak. Bob azonban mással volt elfoglalva. - Kinek diktálta ezt a táviratot? - A budapesti postának. - mondta a hölgy értetlenül, és megpróbált hátrébb húzódni. A biztonsági őr ekkor látta idejét közbeavatkozni: meglazította övét, felöltötte marcona tekintetét, és közelebb lépett. Megfogta Bob karját, és megérdeklődte, hogy mi a francot művel. Bob ügyet sem vetett rá, továbbra is a postás alkalmazottat vallatta az ablakban. A hölgy közel a síráshoz rebegte, hogy

csupán a munkáját végzi, egyszerűen csak továbbítja az elmúlt egy órában feladott táviratokat, ami abból áll, hogy a táviratlapon leírt szövegeket, és adatokat beolvassa a telefonba, aztán majd kiküldik a címzettnek. De Bob nem tágított. - Ki adta fel ezt a táviratot? - rivallta. A nő nem válaszolhatott, mert időközben a mellőzött biztonsági őr úgy gondolta, hogy tettlegességhez kell folyamodnia, és megragadva Bobot, annak minden tiltakozása ellenére elvonszolta az ablaktól, és némileg határozottan felszólította, hogy távozzon. A nyomaték kedvéért még megmarkolta fegyverét is, és bár Bob még hebegett valamit arról, hogy ő tulajdonképpen csak kíváncsi volt, hogy ki kelti halálhírét, jobbnak látta távozni. A kaland még aznap éjjel folytatódott. Bob addigra belátta, hogy baromságot művelt, és időközben alaposan meghányta-vetette magában az eseményeket. Mindezen agytorna után a következő konzekvenciát vonta le: Adva van ugye egy távirat, a gyászosabb fajtából, amit valaki aznap délelőtt adott fel a kispostán. A tartalom szerint ő, vagyis Kovacsek Richárd nemrégiben tragikus hirtelenséggel elhalálozott, ami önmagában furcsa, tekintve, hogy szemlátomást életben van. Lehetséges, hogy csupán névrokona az illetőnek? A lehetőség fennáll, ám gyanús, hogy az elhunyt életkora is stimmel, vagyis a táviratban említett 35 éves kor pont megfelel Bob jelen életkorának. Ez már sok. Hogy ebben a csupán hatvanezres kisvárosban két 35 éves Kovacsek Richárd Artúr éljen egy időben? Ilyen hülye nevet nem adnak csak úgy véletlenül egy születendő gyermeknek! Itt most kitérhetnénk Bob családjának bemutatására, ám megkímélni szándékozzuk az olvasót Bob felmenőinek, illetve névválasztása körülményeinek megismerésétől. Szóval Bob, miután telefonon megtudta, hogy a posta nem adhat ki információt arról, hogy ki adta fel az ominózus gyásztáviratot, és kinek (még ha az elhunyt maga kéri is), úgy döntött, hogy aznap éjjel betör a postára, és személyesen tesz pontot az ügy végére. Némileg tartott attól, hogy netán rosszul sül el az ügy, és a hajnalt már a fogdában tölti, ezért semmit sem bízott a véletlenre. Még a délután folyamán kinyomozta, hogy a posta épülete valójában csak az előtér felől

biztosított, a hátsó iratraktár épülete, tekintve, hogy betonfal választja el azoktól a helységektől, ahol az értékeket tárolják, szinte teljesen védtelen, mindössze egy kezdetleges lakat zárja az ablakot. Viszont ami a lényeges, hogy ott tárolják mindazokat az iratokat, amik napközben kerülnek feldolgozásra: táviratok feladólapjai, egyéb összesítők, papírok, stb. Tehát ha Bobnak szerencséje van, ott megtalálja amit keres. Persze logikusan nézve a dolgot, semmi sem garantálhatta, hogy az ezernyi cetli közül pont az a táviratlap fog a kezébe akadni, de Bob valahol mélyen érezte, hogy mellé szegődik az a szerencse, ami távol volt reggel, mikor leforrázta frissen vasalt ingét, és inkább autója eltulajdonítóinak csapta a szelet. Éjjeledett, hűvös szél fújdogált, és Bob komótosan átlibegett az út másik oldalára. Fekete esőköpenyt viselt, ami valahol indokolt volt, hiszen borús felhők gyülekeztek az égen. Mindenesetre úgy vélte, hogy lehetőségeihez képest megfelelően álcázta magát, és lassan megközelítette a posta épületét. Némi pókhálón kellett átverekednie magát, mert történetesen nem arra tervezték az útszakaszt, hogy magányos betörők róják rajta esti útjukat. Bob káromkodott, mint a kocsis, és olykor sziszegett, ezt akkor cselekedte, mikor elővigyázatlanul beletenyerelt egy nagyobbacska csalánbokorba. De kellemetlenségeit hamar feledte, mikor szemrevételezte, hogy a posta hátsó ablaka, amit kiszemelt, olyannyira megviselt, hogy csak az imádság tartja helyén. Elégedetten morrant egyet, majd elővette kellékeit, amelyek a következőkből álltak: álkulcsok, egy feszítővas, egy pár kesztyű, zseblámpa, spárga, szigetelőszalag, kalapács, véső, egy gyémántgyűrű (üvegvágás céljára) és egy ragacsos papír arra az esetre, ha a kivágott üveg nem akarna magától kiesni a keretből. Mindezeket valami krimiben látta annak idején, arra nem emlékezett, hogy a film komolyan gondolta-e a dolgot, vagy éppen paródia volt, azt azonban rögtön tudta, hogy a kollekció felére sem lesz szüksége. Erre akkor jött rá, mikor az ablakon lévő lakat rozsdás masszaként mállott szét a kezében, és a földre esve olyan zajt csapott, mint amikor a fagylaltgombóc pottyan ki a tölcsérből. Bob

felujjongott, és a következőkben a következőket cselekedte, kronológiai sorrendben: megragadta az ablakot, felkiáltott a fájdalomtól, amit a tenyerébe álló szög okozott, szentségelve felhúzta kesztyűjét, újra megkísérelte kifeszíteni az ablaktáblát, és ezúttal sikerrel járt. Aztán megpróbált felhúzódzkodni, és egyúttal átkozta magát, amiért annak idején ellógott a tornaórákról, de miután sikeresen leradírozta cipője talpával a vakolat nagy részét, végül is bejutott a helységbe. Huppanva érkezett meg, és nyomban bekapcsolta zseblámpáját. A helység kicsi volt, poros, és a falak mellett lévő szekrények barátságtalanul vették körül a férfit. Egy darabig fülelt, nem hall-e szirénát, de bízott informátorában, aki megsúgta neki: eme kirendeltségben nem kell tartania ilyesmitől, merthogy hülye az, aki ide tör be, maximum a napi váltópénzt találhatja a kaszában, ha veszi a fáradtságot, hogy kifeszítse a vastag vasrácsot az előtérben, vagy a raktárban, ahol most Bob is lapult. De hősünk nem pénzt akart. Mély levegőt vett, és nekilátott felforgatni a szekrényeket. Az irattár rendezett volt, és csodák csodájára Bob hamarosan talált egy dossziét, ami kizárólag táviratfeladó nyomtatványokat tartalmazott, és a datálás alapján nyilvánvaló volt, hogy jó helyen matat. Izgatottan, zseblámpája sárgás fényénél igyekezett kisilabizálni szövegüket. Esküvő, részvét, ujjongó, gratuláló, fenyegető, és hopp! Egy gyásztávirat! De nem, ez csak Ribizli, a kutya haláláról tudósított. Azonban két lappal odébb... Megtalálta! Semmi kétsége nem volt A szöveg ugyanaz volt, a név stimmelt, és újfent megdobogtatta Bob szívét. Egy pillanatra meghatottan becsukta a szemét, majd erőt véve magán zsebre gyűrte szerzeményét. eldörzsölt egy könnycseppet a szeme sarkában, és távozóra vette a figurát. Természetesen aznap éjjel már szó sem lehetett alvásról. Bob feszült türelmetlenséggel várta a hajnalt, és százszor is elolvasta a rongyosra gyűrt táviratot. A feladó egy bizonyos Takovics Béla volt, és Bob még életében nem hallotta ezt a nevet, ami sejtetni engedte, hogy talán mégiscsak egy névrokona hunyt el, és értelmetlen volt az egész betörése.

Mindenesetre már reggel hétkor menetkész volt. A távirat feladója a város túlsó végén lakott a cím tanúsága szerint. Bob újfent elátkozta kocsija eltulajdonítóit, majd villamosjegyet vett a sarkon, okulva az előző napi afférból. Aztán elindult. A lakást hamar megtalálta a düledező lakótelep nyomasztó labirintusában. Névtábla sehol, a kilincs egy darabja letörve, Bob fintorogva kopogtatott az ajtón. Válasz nem érkezett, a csengő - mint kiderült - nem működött. Bob verte még egy darabig az ajtót, miközben arra gondolt, hogy mi a fenét csinál. Aztán érdekes gondolat ötlött az eszébe. Elővette kulcsát, és lesz ami lesz alapon beledugta a zárba. Megdöbbenésére, ám elégedettségére a kulcs elfordult, a zár kattant egyet, és kinyílt az ajtó. Bob izgatottan nyelt egyet, de nem habozott belépni a lakásba. Kicsiny garzon volt, meglehetősen elhanyagolt, tipikus agglegénylakás, legalábbis Bob erre következtetett a piszkos tányérokból, és a tojásrántotta-foltos serpenyőből, amely összkép a konyhában fogadta. A szobában viszont talált valami érdekeset. Kis híján leverte az olcsó műanyag keretbe ágyazott fotót az éjjeliszekrényről, és ekkor tátotta el a száját. A fotó ugyanis őt ábrázolta. Kb. öt éve készülhetett egy házibulin, és Bob hasztalan koncentrált, nem tudta felidézni az eseményt. Tanácstalanul álldogált egy darabig, majd felrémlett előtte, hogy ideje távoznia. Ugyan órákat is képes lett volna várni, hogy találkozzon a lakóval, valami mégis azt súgta, felesleges időtöltés lenne ott maradnia. Zsebre gyűrte hát a fotót, és sietve elindult. Az utcára kiérve egy pillanatra elvakította a reggeli fény, vaksin hunyorgott egy pár másodpercig, majd egy ismerős autót vélt észrevenni a parkolóban. Idejövet elmehetett mellette, most viszont semmi kétsége nem volt afelől, hogy saját kocsija ott áll az út szélén. Sóhajtva nyújtózott egyet, derűsen kacarászott az események ilyetén alakulásán, de nem óhajtotta még jobban leterhelni amúgy is megviselt agyát, elfogadta, hogy megkerült a jármű. Hogy miért pont ott, és akkor? Isten útjai kifürkészhetetlenek, vonta le a tanulságot.

Már autójában ülve gondolta át összességében a dolgokat. Tehát: valami fazon feladott egy gyásztáviratot, ez az ipse valószínűleg ismeri őt, merthogy különben mi a fenéért őrizgetne fényképet róla. Egyáltalán, miért őrizget egy férfi egy másik férfiről képet az éjjeliszekrényén? Bob vigyorgott. Lehet, hogy titkos hódolóm, gondolta. Mindesetre a feladó kilétének kiderítésével nem lettünk okosabbak, lássuk a távirat címzettjét. Valami doktor Mészáros... Nocsak, töprengett Bob, ez meg ki lehet? Hamarosan megtudta, miután leparkolt egy jóval elitebb helyen. A külvárosban járt, a városiak által csak milliomosnegyednek becézett kerületben. A cím, amire a távirat utalt, egy aprócska palota volt, magas kerítéssel, és ugató kutyákkal. A kapucsengő tudatta Bobbal, hogy várnia kell. A férfi mélán ácsorgott a járdán, és növekvő irigységét próbálta kordában tartani, hogy a kapu nyitásakor ne következzen be a "nyuszika esete az ásóval" effektus. Középkorú hölgy nyitotta ki az ajtót, és Bob legnagyobb meglepetésére szívélyesen befelé invitálta vendégét. Egy kicsiny, előszoba-szerű helyiségben foglaltak helyet, amely váróterem volt, mint rögtön kiderült. Bob ugyanis egy pszichiáter lakásában-rendelőjében járt. - Dr. Mészárost keresem. - közölte Bob, miután belekortyolt a frissítő gyanánt kezébe nyomott ásványvízbe. A hölgy mosolygott. - A doktor úr szabadságon van. - mondta - A hétvége előtt nem is várható, hogy hazajön. De azt hittem, Ön tudja ezt. - Nem, nem tudtam. - mondta szórakozottan Bob, és zavartan forgatta kezében a poharat. Valami nem stimmelt, ezt érezte, de nem tudta volna megmagyarázni furcsa érzését. A környezet ismerős volt... - Megkérhetném Önt arra, hogy értesítsen, ha a doktor hazaérkezik? - szólt aztán - Tudja, nagyon fontos lenne. A nő még mindig mosolygott, és fürkészve nézett Bob arcába. Hozzá van szokva az elmebetegekhez, gondolta a férfi.

- A doktor úr természetesen felhívja majd önt, ha megérkezik. - mondta a hölgy, mintha mi sem lenne természetesebb. Bob nem bírta tovább, felugrott, dadogva megköszönte az ásványvizet, és elviharzott. A titkárnő mosolyogva nézett utána, majd megcsóválta a fejét. Bob száguldása közben kis híján autóbalesetet szenvedett, egyszer piros lámpán rohant át, a háza előtt pedig majdnem egy jókora szeméttároló konténerben landolt, amit a napokban zajló lomtalanítási munkák miatt helyeztek ki. Feltépte kocsija ajtaját, bőszen kászálódott kifelé, akárha robbanás fenyegetné a járművet, és rajtakapott tekintettel kapta fel a fejét, mikor hangosan ráköszönt valaki. - Na, mizújs, haver? Kiheverted már azt a múltkori görbe estét? Bob meglehetősen ostobán nézhetett, mert a férfi, aki megszólította, közelebb lépett, és aggódón vizsgálgatni kezdte Bob fejét. - Rosszul vagy? - érdeklődött. - Nem, de... - hebegte Bob - Ismerjük mi egymást? A férfi meghökkent, és gyanakvóan pislogott egy pillanatig. Majd elnevette magát. - Na jól van, öreg, látom megint humorodnál vagy! Nekem az életkedvem is elment az után az éjszaka után, nemhogy a humorom! - Milyen éjszaka? - suttogta Bob, az erősödő rosszulléttel küzdve. - Milyen éjszaka? - Öregem, te beteg vagy. Tényleg nem emlékszel, hogy kocsmázni voltunk tegnapelőtt? Annyira azért nem ittunk sokat. Bár, ahogy elnézem... Egyébként mit keresel itt? - Itt lakom. - felelte Bob erőtlenül. - Ezer éve. A férfi végleg elkomorult. - Már hogy laknál itt? - mondta halkan. - Amióta ismerlek a Rómain laksz. Nehogy azt mondd nekem, hogy két nap alatt elcserélted azt a garzont erre a kertes házra!

Bob halálra rémült. Félrelökte a fickót, és berohant a házba. Hideg víz alá dugta a fejét, és percekig csak folyatta a csapot. Mikor már a ruhája is elázott, felemelte a fejét, és a tükörben szembenézett elgyötört arcával. - Mi ez az egész? - suttogta. - Mi folyik itt? Ivott még egy kis vizet, majd megtörülközött. Tűnődve még egyszer megszemlélte vonásait, majd eszébe jutott valami. Belenyúlt a zsebébe, és elővette a táviratot. Újfent elolvasta, majd újra meg újra. Feladó egy ismeretlen alak. Címzett egy pszichiáter. A kézírás pedig... Úristen, ez az én kézírásom, döbbent rá. Nem lehet igaz! A papír kiesett a kezéből. Lerogyott a mosógépre. Hirtelen eszébe jutottak a titkárnő szavai a pszichiáter rendelőjében: "A doktor úr szabadságon van... A hétvége előtt nem is várható, hogy hazajön... De azt hittem, Ön tudja ezt... A doktor úr természetesen felhívja majd önt, ha megérkezik" Mi ez a hülyeség? Mi az, hogy természetesen majd felhív? Nem vagyok a betege? Vagyishogy... A betege vagyok, döbbent rá. Ezért volt ismerős a lakás! A betege vagyok! És kezelésre járok, mégpedig... "Amióta ismerlek a Rómain laksz", mondta nemrég a fickó a ház előtt. És a fénykép az idegen lakásban! És az autója, amely egyszer itt parkol, máskor ott! A kulcsa, amely nyitja a másik lakás ajtaját! Remegő kézzel elővette a kulcscsomóját, és borzongva szemrevételezte a kulcsokat. Ott volt a lakáskulcsa, a postaláda kulcsa, a kocsikulcs, az íróasztala fiókjának kulcsa, és... Egy ismeretlen kulcs, amivel a másik lakás ajtaját nyitotta! Hogy került ez hozzá? Kettős életet él? Két néven, és két lakásban? Két személyiséggel? Hogy hívják ezt? Skizofrénia? Vajon mi lehet a diagnózis, mit mondhat a pszichiáter? És mi a fenéért küld ő a dilidokijának gyásztáviratokat a saját haláláról? Ennyire súlyos az állapota?

Ekkor megszólat a telefon, Bob becsattogott a szobába. - Halló! - szólt bele a kagylóba. - Dr. Mészáros vagyok. - hallotta a vonal túlsó végéről. - a titkárnőm mondta, hogy keresett, és megkaptam a táviratát is. Richárd, hányszor kell még megértetnem magával, hogy az effajta játékok nem vezetnek eredményre! Ez már a hatodik ilyen távirat ebben a hónapban, felesleges pénzkidobás. Nem hiszem, hogy ez a legjobb módszer arra, hogy felhívja magára a figyelmet. Ha problémája van, jöjjön be, de ne szórakozzon. Beírjam holnapra? - Az jó lesz. - sóhajtotta Bob. - Van mit megbeszélnünk...

VISSZAPILLANTÓ

Az éjszakai országút legalább olyan barátságtalan volt, mint Roy tekintete a visszapillantó tükörben. Későre járt, és a férfi hazafelé autózott. Nem hajtott gyorsan, még fáradtsága sem vehette rá, hogy túllépje az országúton megengedett legnagyobb sebességet. Így történhetett, hogy egyáltalán képes volt észrevenni azt a furcsa dolgot a fák között. Csak egy másodpercre pillantott oldalra, éppen elhaladt egy "Vigyázat, ugró szarvas!" tábla mellett, és akkor észrevette. Első pillantásra nem fogta fel, hogy mit is lát, de agya már beindult, és megpróbált értelmet keresni a homályos mozgássorozathoz, amely mintha egy éppen lesújtó férfit ábrázolt volna. Valakit, aki bottal a kezében éppen elkövet valami szörnyűt a bokrok mögött. Roy mintha zuhanó test hangját is hallotta volna, de persze ez már csak elméjének játéka lehetett, mindenesetre lefékezett, és leállította a motort. Egy ideig csak ült a rázuhant csöndben, fontolgatta, hogy mitévő legyen. Az erdő némán lüktetett mögötte, és egyáltalán nem volt bizalomgerjesztő az a majdnem teljesen sötét, ami körülvette. Normális embernek bizonyára eszébe sem jutott volna kiszállni az autóból, ámde Roy mire felocsúdott, már be is csukta kocsija ajtaját, és azon kapta magát, hogy kíváncsian kémlel a bokrok közé. A Hold éppen a felhők mögé bújt, így természetesen nem sok mindent láthatott, meg aztán romló szeme sem vált előnyére. Hát elindult, és igyekezett minél kevesebb zajt csapni a száraz aljnövényzetben. Óvatosan hajtogatta félre a bokrok ágait, és másodpercekre úgy érezte magát, mintha egy kalandfilm közepébe csöppent volna. A díszletek adottak voltak, sötét erdő, telihold, a forgatókönyvet azonban még nem ismerte. Valahol itt tartott gondolataiban, mikor... ... Belebotlott a holttestbe. Nem ugrott félre, még csak meg sem ijedt. Elhatalmasodó érzése inkább a döbbenet volt, természetes naivsága tiltakozott a nyilvánvaló tény ellen, miszerint percekkel azelőtt ez az ember még élt, majd valaki elvette az életét. Jól látta az autóból, az illetőt valóban agyonverték, mégpedig azzal a bottal, ami pár

lépésnyire hevert mellette. Jókora husáng volt, és még a sötétben is látszott: vége iszamlós a vértől. Roy hatalmasat lélegzett, és ekkor vette csak észre hogy egy ideig elfelejtett levegőt venni. Filmekben látott mozdulattal megfogta a férfi csuklóját, bár elég volt a betört koponyára és az üveges szemekbe nézni, hogy rájöjjön: az áldozatnak vajmi kevés esélye volt az életbemaradásra. A merev szemhéjak egy pillanatra megrebbentek, és Roynak ekkor rémlett fel először a helyzet valóságos volta, miszerint a gyilkos még a közelben lehet, sőt nagyon is a közelben. Felegyenesedett, és fülelni kezdett, de az erdő természetes hangjain kívül nem észlelt semmi gyanúsat. Ezek szerint a gyilkos itt rejtőzik valahol, gondolta, és csak arra vár, hogy visszaüljek a kocsimba, és elhúzzak innen a fenébe. Józan esze azt súgta, hogy valóban nem érdemes játszania a hős magánnyomozót,

és

állampolgári

kötelességét

letudhatja

majd

otthona

biztonságában telefonon, miközben jeges Martinit szürcsölget a karosszékben, ahol elégséges a világítás. Egyszerűen felhívja a rendőrséget, és közli, hogy hullát talált az erdőben. Aztán a tisztelt nyomozó urak majd megállapítják, hogy mi történt. Roy most szépen, sietős léptekkel visszamegy autójához, beül, sietve indít, majd elsüvít. A férfi így is tett, sietségében talán túl hangosan csapta is be az ajtót, mint az feltétlenül indokolt lett volna, és éppen indítózott volna, mikor észrevette, hogy bizony jócskán remeg a keze. E felfedezéstől megijedt kissé, és érezte, hogy a pánik felfelé kúszik gerincén a tarkója felé. Kapkodva a zárba illesztette a slusszkulcsot, mikor újra meglátott valamit a szeme sarkából. Percekkel ezelőtt egy bottal hadakozó férfit látott a bokrok között, most pedig egy árnyék tűnt fel a visszapillantó tükörben. Egyetlen pillantásra látta csak, nem is mert újra belenézni, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy biztosan tudja: valaki ül mögötte a hátsó ülésen. Találgatnia sem kellett, sejtette, hogy ki az. Amíg ő a holttestet szemlélte majd' száz méterrel odébb, a gyilkos a háta mögé került, és most ott van vele. Milyen eszközök lehetnek vajon nála, melyekkel fájdalmat okozhat, netán elveheti

az életét? Fantáziája már szállította is a kellékeket: borotva, sokkoló, balta, pisztoly... Egy biztos: nem kívánja megtudni. A másodpercek óráknak tűntek, mint egy lassított filmfelvétel: Roy belehelyezi kulcsát az indítóba, és úgy tesz, mintha elfordítaná. Próbálkozik többször, látszólag ingerült, és szitkozódva mormog valamit. Mögötte az idegen elégedett lehet, biztosra veheti, hogy észrevétlen maradt. Roy még próbálkozik párszor, majd dühösen felhorkant és hátradől. Aztán hirtelen kivágja az ajtót, kiugrik a kocsiból, és futásnak ered. Az idegen meghökkenten néz, majd ráébredve helyzetére üldözőbe veszi. Az éjszakai maratoni futóverseny megkezdődik. Roy tulajdonképpen ösztönösen cselekedett. Fogalma sem volt róla, hogy a gyilkos mit fog tenni, ha rájön: észrevették. Arra azonban nem számított, hogy utána rohan, arra pedig végképp nem, hogy akár gyorsabb is lehet nála. A távolság egyre fogyott a két férfi között, Roy arcát véresre karmolták a szemébe csapódó ágak, és szinte érezte üldözője leheletét a tarkóján. Az erdő megtelt zajokkal, recsegő-ropogó ágak, két ember zihálása, fojtott szitkozódások, majd Roy megbotlott valamiben, és elvágódott. Természetesen a holttest akadt az útjába. Félelme nyomban legyőzte iszonyát, villámgyorsan megfordult, hogy szembenézzen ellenfelével, aki már ott sziszegett az arcába, és igyekezett lefogni karjait. Igazából meg sem nézte a gyilkos arcát, utólag csupán a meg-megvillanó szemére emlékezett. Ahogy görcsösen próbált kiszabadulni, kutató keze hirtelen megragadott valamit, bot lehetett. Síkos volt, és talán Roy sejtette is, hogy mi van a kezében, de nem vesztegette az idejét gondolkodásra. A két szem közé döfte a botot, majd miután ellenfele üvöltve lehemperedett róla, Roy felugrott és lesújtott. Majd újra és újra. Egyszer csak abbahagyta, és döbbenten meredt művére. Egy véresre vert halott férfi feküdt az avarban kezét mereven felé nyújtva, szemében könyörgés. Mellette még egy hasonló. Roy remegve állt, még mindig szorította a botot. Ekkor közeledő autó hangja hatolt a fülébe. Motorzúgás, és hamarosan reflektorfény söpört végig a fák közt. Roy szinte látta maga előtt a

képet: A sofőr ebben a pillanatban megpillantja őket. Egy férfit bottal a kezében, és előtte egy holttestet. Mire gondolhat? Önvédelem volt, akart kiáltani némán Roy. Önvédelem. Hiszen ő csak szemtanúja volt egy gyilkosságnak, és védte magát a gyilkostól. Nem tévedhet, látta a lesújtó férfit, és látta a gyilkosságot. Igen, éppúgy ahogy az imént elhaladó autó vezetője is látta őt. Számára Roy a gyilkos, aki éppen agyonvert egy embert, aki... Megtámadta egyáltalán? Elbújt az autójában, majd utána rohant, megpróbálta lefogni, Roy pedig még csak ezt sem kérdezte meg tőle, hogy mit akar. Csak ütött. Most két ember fekszik holtan a lába előtt, és lehet, hogy mindegyik áldozat. Csupán Roy nem. A férfi hallotta, hogy kocsiajtó csapódik, és rövidesen léptek zaja közeledett az országút felől. Eldobta a botot, és leguggolt egy bokor mögé. Hamarosan megpillantott egy férfit amint óvatosan fürkészte a sötétet. Határozatlanul haladt. Roy minimális zajt csapva megkerülte a férfit, a háta mögé került, és lépésről lépésre megközelítette annak parkoló autóját. Lesz ami lesz...

BETÖRÉS

John a karosszékében ült, és bárgyún bámulta a TV-t. Arcán semmi érzelem nem tükröződött. Gondolatban a múltban járt, azon esemény körül, amikor legelőször találkozott Andrew Howe-val. Az első összefutás meglehetősen prózai keretek között zajlott, egy felhős éjszakán véletlenül ugyanazt a gépkocsit próbálták feltörni, méghozzá egymástól függetlenül. Sikerült is az akció, persze, hogy sikerült, elvégre profik voltak mindketten. John csupán azt nem vette észre, hogy amíg cinkosa szépen kezdi megalapozni a jövőjét, addig ő napról napra élt, és bőkezűen szórta el a pénzt, amit egy-egy "kirándulás" során a lopott holmiból összehoztak. Tizenegy óra múlt, közeledett a "műszakkezdés", ahogy John nevezte saját magán gúnyolódva. Az éjszakai munka soha nem ígérkezett unalmasnak, lévén mindig újabb lakás, újabb rettegés a lakó váratlan hazatérésétől, és végül a boldog megkönnyebbülés. A "Most utoljára" fogadalom John számára akkor este valóságosabbnak látszott, mint valaha. Élete főművére készült, ráadásul talán a legegyszerűbben kivitelezhető eset állt előtte. Andrew Howe aznap reggel informálta Johnt, hogy "az öreglány tuti, hogy nincs otthon! Ezenkívül annyi pénze van, hogy a teljes adósságod ki tudod fizetni, és a maradékból úri módon megélhetsz! És mindössze két emelettel alattad lakik!" John megrázta a fejét. Indulnom kell, kényszerítette magát a cselekvésre. A lépcsőházban nem égett a villany. John nem is szándékozott felkapcsolni, mint ahogy a lift használatát is mellőzte. Csak profin! - próbált erőt venni idegességén. - Ahogy eddig. Tökéletesen csendben lopakodott le a lépcsőkön a nyolcadik emeletre. A lakást hamar megtalálta, hiszen nem is olyan régen segített Mrs. Bradocknak felhordani a csomagjait a szupermarketből.

"A teljes adósságod ki tudod fizetni..." - csaptak fel John fejében barátja szavainak visszhangjai válaszul lelkiismeretfurdalására. Gumikesztyűs kezével elővette álkulcsát, melyet valamikor ő maga fejlesztett ki, és a gyakorlatban eddig kiváló eredménnyel tudta használni. John nem is aggódott amiatt, hogy nem nyílik ki az ajtó, sokkal inkább nyugtalanította az a tompa, fojtott kattanás, ami a zárnyelv elfordulását kísérte. Praxisa alatt még nem tapasztalt hasonlót. Mindegy, sóhajtott. Gyerünk tovább! Óvatosan belépett a lakásba. John a kísérteties csendben szinte hallotta szíve dobbanásait, amint az előszobában zseblámpája sárgás fényét próbálta követni. A fénysugár a fogasra vetődött, és a férfi megriadva észlelte, hogy egy barna női kabát - ezt viselte általában Mrs. Braddock - lóg rajta. Egy pillanatra megtorpant, de ösztönei azt súgták, nyugodjon meg, biztos lehet benne, hogy nem fog összefutni a lakóval. Végül is több kabátja is lehet, nem? Főleg, ha annyi pénze van, ahogy Andy említette. John, ne légy ostoba! hallotta szinte barátja figyelmeztetését! Ekkor halk zene csendül fel a zuhanyzóban, és vízcsobogás hangja szűrődött ki. John elképedt. Na, ne! Határozottan kinyitotta az ajtót. Szeme elkerekedett a látványtól. A kádba valóban víz ömlött, a helységet beborító gőzből ítélve meglehetősen forró. A zene viszont elhallgatott. Elzárta a csapot. Közben kitalálta, miért is indulhatott meg a víz. Az történhetett, - győzködte magát -, hogy valami okból szünetelt a vízszolgáltatás, Mrs. Braddock pedig nyitva hagyta a csapot, hogy észrevegye, ha a hiba megszűnik. És, hát, elfeledkezett róla. A víz éppen most... Múlt a drága idő, így John nem foglalkozott többet a problémával. A következő percben már a nappaliban termett, és elismerően nézett végig a

bútorokon és egyéb berendezési tárgyakon. A lakó ízlése nagyon kifinomult lehetett. A férfi találomra kihúzott egy fiókot, beletúrt a fehérneműkbe, majd visszatolta. A fenébe, pont most ment tönkre a lámpám ráadásul a Hold is alig világit! - húzta el a száját, ingerülten morogva. A másik fiókban sem talált semmit, sőt a soron következő háromban sem. Nem baj, jöhet a ruhásszekrény. Diszkréten kinyújtóztatta tagjait, és a gardróbhoz lépett. Ekkor kulcscsörgés ütötte meg a fülét. Villám hasított belé! HAZAJÖTT A NŐ! - dobolta egy hang pánikszerűen. - LEBUKTÁL! De a jellegzetes zaj abbamaradt. John szoborként állt a szőnyegen. Kiverte a hideg veríték. Ilyen éjszakája még nem sohasem volt, mint ahogy hallucinációi sem. Visszafordította figyelmét a szekrény felé. A faajtó enyhén nyikorgott, legalábbis ő annak vélte a nyitás közben fellépő gúnyos nevetést, amellyel racionalitásokhoz szokott agya már nem óhajtott foglalkozni. Kapkodva szétdobálta az áruháznyi inget, pulóvert, miegymást. Végül már bokáig állt a ruhaneműben, de még mindig nem talált egy fillért sem. Nem mehetek el innen pénz nélkül! - dünnyögött, és vadul törte a fejét az értékek hollétéről. Megvan! Az éjjeliszekrény! Habozás nélkül megindult felé. A parketta megreccsent a hirtelen mozdulattól. Akárcsak varázsütésre történne, az előbb érzett émelyítő szag ismét előtört valahonnan. John hátratántorodott a bűzhullámtól. Az ágyban lévő párnák egyike lebukfencezett a helyéről. Ekkor szörnyű gondolat ötlött John eszébe. (Hallottál már valaha magányos öregekről, kik otthonukban halnak meg, és holttestüket csak jóval később fedezi fel valaki? Ugye, hogy hallottál?) Mit is mondott Andrew Howe? „Az öreglány tuti, hogy nincs otthon..." Honnan tudta? Talán telefonálgatott neki, és mivel egy ideje senki sem vette fel a

kagylót, kikövetkeztette, hogy elutazott? De mi van akkor, ha valójában ki sem tette innen a lábát? Mintegy válaszként, akárha láthatatlan kéz működtetné, három másodpercre felvillant az éjjeli lámpa fénye, és megvilágította azt a ... (Istenem ez nem lehet igaz!) ...különös szőrhalmot az egyik párna alatt. Nem látszott tisztán a rövid ideig tartó fényben, John mégis felismerni vélte. Egy emberi fej! Valaki feküdt a heverőn! Már nem érdekelte a pénz, se saját jövője. Pánikszerű sebességgel menekült volna ki a szobából, de a csukott ajtó megállította. Vadul megrántotta a kilincset, mindhiába. Csak azt érte el, hogy újfent felhangzott a gúnyos nevetés, még erősebben, és rémisztőbben, mint az előbb. Soha nem fogom ezt elhinni. - gondolta kétségbeesetten. Kis híján két vállal esett neki az ajtónak, amikor megérezte... Valaki néz....Jézusom!....Figyelnek... Idegei a két vörös szem megpillantásakor mondták fel a szolgálatot. A fekvő test NÉZTE őt. A dermesztő túlvilági szemek az eddigieknél is nagyobb hatást gyakoroltak rá. Előbb a csapdába esett állat nyüszítése hagyta el ajkát, majd rekedten felüvöltött. Másnap reggel maga sem emlékezett rá, hogyan is jutott ki a lakásból. Ruhástól feküdt le, csuromvizesen, és heves szívdobogással ébredt. Megdörzsölte a homlokát. Furcsa módon a rettegés utórezgésein kívül mély nyugalmat is érzett, abban a biztos tudatban kelt fel, hogy soha többet nem teszi be a lábát idegen lakásba, és soha többet nem vet szemet más tulajdonára. A konyhába indult reggelit készíteni, amikor az ágya mellett lévő poros üzenetrögzítő villogó piros lámpája vonta magára a figyelmét. Mi a fene, csak nem hívott az éjjel valaki? - lepődött meg. Lenyomta a készülék lejátszás gombját. Az ismerős hangtól megrezzent. Andrew Howe hagyott üzenetet.

- Helló, John! - darálta, sietségében is felsőbbrendű hangnemben. - Nem tudom, bevégezted-e már a melót, de fontos mondanivalóm van a számodra. Most tudtam meg, hogy a kuncsaft tett némi óvintézkedést a lakásban. Egy biztosítási ügynök

járt

nálam

ma,

és

megvételre

kínált

egy

rendkívül

furcsa

riasztóberendezést. A szerkezet neve: Pokoli rémület. Elég összetett, bonyolult masinának látszott, állítólag a frászt hozza a behatolóra, horrorzajokat ad ki, bekapcsolja a lámpákat ilyesmi. A fickó számlatömbjében láttam az öreglány nevét is. Elképzelhető, hogy vásárolt egy ilyen konstrukciót. Úgyhogy ne ijedj meg, bármi rendellenest tapasztalsz! Sok sikert, helló! Ja, a kazettát töröld le! John Stake mereven bámulta a telefont, a szalag is régen a végére ért már. Aztán elkezdett nevetni. Nevetett, vihogott, röhögött, és közben sziklaszilárdra erősödött benne az elhatározás, hogy új fejezetet kezd az életében.

A SUTTOGÓ GYILKOS

Ha Roy Bernard visszautasítja ama utolsó pohár rosszfajta félédes Martinit, talán soha nem jut eszébe, hogy ujjat húzzon egy olyan valakivel, aki a fél várost rettegésben tartja, és mellesleg sorozatgyilkos. De hát mindenki utólag okosodik, ugyebár. Roy is másként látta már a dolgokat, miután ráébredt: alighanem utolsó perceit éli. De ne szaladjunk előre, hiszen ez a harmincnégy éves fiatalember este kilenckor még csak kellemesen becsípve sétált a hosszú folyosón, olykor szökkent egyet, mintha lépést váltott volna egy, csak általa hallott dal ritmusára. Roy dolgozni készült, és magában előre fogalmazgatta szövegét, miként az egy jól nevelt, és profi rádiós műsorvezetőhöz illik. Itt vagyunk most, ez a Rádió Bridge impozáns épülete, második emelet. Rövidesen elhangzik az éterben: „Most pedig Roy Bernard várja önöket a tegnap slágereivel”, és elindul egy poros korong a lemezjátszón, vagy halkan surrogni kezd egy CD, miként szükséges. Benyitott a stúdióba. Az esőcseppek bántó, ablaküvegverő kopogása egy szempillantás alatt szertefoszlott a hangszigetelt dupla helységben. A két kis fülkét üvegfal választotta el egymástól, a túloldalon Roy zenei szerkesztője Charlie bóbiskolt. - Lopják a lemezeket! – üvöltötte el magát Roy rekedtes hangján, minekutána kollégája az éberség legfelső fokára hágott. Charlie rémülten ugrott fel, csontrepedést idéző csattanás jelezte: alaposan beverte térdét az asztallapba. - Te szemét! – nyöszörgött fájdalmas képpel az inzultált térdét markolászva. – Nem tudtál volna finomabban felkelteni? – Lassan adásban kellene lennünk. – mondta még szemrehányóan. - Készültem. – mondta Roy, és a pulthoz lépett. Letelepedett, és a szája elé húzta a mikrofont. Aztán a zsebéből előhúzott nyomtatott szöveg olvasásába temetkezett. Charles csendben rendezgette lemezeit. Még két perc állt rendelkezésükre adásig. Roy kinyújtóztatta tagjait, halkan szólt a rádió.

- Hallottál a Suttogó gyilkos hétvégi működéséről? – szólalt meg Charles, mintegy kipróbálva a mikrofont. Roy elfintorodott. - Ki ne hallott volna. – mondta – Kis híján eltette láb alól azt a szegény nőt. Jó pár öltéssel kellett összefércelni a bőrét, úgy összevagdalta az az állat. De persze megint elmenekült. - És suttogott. – bólogatott Charles. – Mindig suttog. Aki hallotta, azt állítja, még életében nem hallott ennél hátborzongatóbb hangot. Roy szórakozottan babrálta a szövegét, pajkos tekintettel nézett fel kollégájára. - Nem akarnád hallani? – kérdezte. - Mit? – pillantott fel amaz. - Hát a suttogást. Charles úgy nézett Royra, miként elmeorvosok vizslatják páciensüket, kik aktuális rohamuk kitörését fontolgatják. De nem volt idő a diagnózis felállítására, merthogy megszólalt az adáskezdő öt sípszó, és Roy hangja vette át az uralmat az éter felett. - Jó estét kívánok, itt Roy Bernard, mint minden este, és hamarosan visszatérünk 1968-ba. A helyszín London, egy poros kis kocsma, a színpadon pedig egy huszonévesekből álló zenekar. A nevüket még nem áruljuk el, de máris hallhatják első slágerüket „Valami jön” címmel. – Roy intett, és Hammond orgona hangja töltötte be a stúdiót. Roy levette a fejhallgatót. - Szóval? – nézett kérdőn. - Mi van? – csattant fel Charles talán a kelleténél ingerültebben. Roy még mindig vigyorgott. Most sem szólt semmit, csak intett, hogy halkuljon a zene, és behízelgő hangon a mikrofonba szólt. - Bizonyára mindenki kíváncsi, hogy kitől származik e kevéssé ismert felvétel, de talán érdekesebb lehet, hogy ki az az ember, aki hetek óta vadászik önökre az utcákon. Suttogó gyilkosnak nevezték el, de én tudni akarom a nevét. Talán nem én vagyok az egyetlen, aki hallani akarja a hangját. Ha most hallgatja a

műsort, telefonáljon. Ne hátulról támadj, öregem, mutasd meg magad. Itt, ma éjjel várom jelentkezésedet. Most pedig ismét egy felvétel, az előadó még maradjon titokban. Roy elégedetten dőlt hátra, Charles pedig lassan becsukta száját, melyet az imént nyitva felejtett. Hitetlenkedve rázta a fejét, egyelőre képtelen volt szóban kifejezni érzéseit kollégája iránt, aki az imént szólította fel táncra azt az embert, akit az egész ország keres, aki mindeddig három embert tett el láb alól, és hatot támadott hátba orvul, késsel a kezében, és fülükbe mocskos szavakat suttogott, miközben arra biztatta őket, hogy önként kérjék tőle a halált, ami megváltja őket a szenvedéstől. Roy mindeközben kéjesen ringatta testét a zene dallamára, és ujjaival dobolt az asztalon. A hetvenes évek hangulata keringett a szobában, hosszú hajú rockerek világát, marihuánás ízeket idézett a dal, amikor… Megszólalt a telefon. Charlesnak görcsbe rándult a gyomra. - Telefonod van. – szólt, igyekezett flegma maradni. Roy nyelt egyet, majd mézesmázosan, nem esve ki műsorvezetői szerepéből belehallózott a kagylóba. Arca előbb izgatottá vált, majd fokozatosan sápadt el. Egy pillanatra tenyerével lefedte a kagylót. - Ő az. – suttogta. - Mármint hogy… - próbált reagálni rekedten Charles. Roy csak bólintott, egy gombnyomással kihangosította a hívást. Sziszegő, hűvös atmoszférájú hang töltötte be a szobát, Charles úgy érezte, mintha jeges kéz cirógatná a hátát. A hang csak szavakat, tőmondatokat mondott, hangsúly nélkül, érzéketlenül. - Kerti törpe. Piros sapka. Sárga nadrág. Letört kar. Firkált orr… Charles fel sem fogta a szavakat, csak Roy halálsápadt arcán látta: az értelmezhetetlen mondatok valami szörnyűt közölnek. Roy görcsösen szorította a kagylót, félő volt: elroppantja a telefont. - Halványkék függöny. Kopott rézkilincs. Locsolócső.

- Ez az én kertem. – suttogta Roy, és segélykérően nézett Charlesra. Aztán nyüszíteni kezdett, a hívás is megszakadt. – Nem érted? Ott van a kertünkben! A házamban! Lisa… Úristen, Lisa otthon van… Roy valamit hebegett még, de pánikszerű kapkodásában leverte a telefont, így az éktelen csörömpölésben kollégája nem tudta kivenni a szavait. Annyi lélekjelenléte volt csupán, hogy lemezt váltott a CD játszóban. Remegő kézzel kapta fel kabátját. Charles addigra már a kétségbeesett férfi mellett termett, és erősen megrázta. - Nyugodj meg, hallod? – próbált lassan, és határozott hangon beszélni. – Lehet, hogy csak blöfföl. Hívd fel Lisát! - Rossz a telefonunk. – nyöszörgött Roy. – Nem érted? Holnapra vártuk a telefonszerelőt! Charles egy pillanat alatt határozta el magát. - Átveszem a műsort. – szólt. Belenyúlt a zsebébe, elővette engedély nélkül tartott pisztolyát, és Roy kezébe nyomta. – Siess! – mondta. Nem volt szükség a figyelmeztetésre, Roy őrültként vezetett. Talán őrült is volt azokban a percekben. Kocsija rádiója üvöltött, Charles bátortalan, konferáláshoz nem szokott hangja olykor megszakította a műsort, de Roy mindebből semmit nem fogott. Fejében sokkal nagyobb lárma dúlt. Szerencséjének köszönhette, hogy épségben hazaért, villogó kék fényekre számított, merthogy Charles megígérte: azonnal hívja a rendőrséget. Azonban a kertváros olyan volt, mint máskor esős időben. A vizes flaszter szófogadón tükrözte vissza az utcai lámpák sárgás fényét, távoli kutyaugatás hangjai olvadtak bele a házakból kiszűrődő és összeadódó éjszakai film párbeszédeinek kivehetetlen morajával. Royban remény csillant fel, talán mégis beugratás, kandi kamera, április elsejei tréfa áldozata lett? No de szeptemberben? Erősen megmarkolta a kezében tartott pisztolyt, megdöbbenten vette tudomásul, hogy habozás nélkül tudna most embert ölni, ha a helyzet úgy kívánná. Merthogy félt. Félt a bizonytalanságtól, félt a közeli jövőtől, a rá váró

történésektől. A félelemtől. Benyitott a kertkapun, a benyomásai olyanok voltak, mint máskor. Tágra nyílt szemekkel leste a vihar miatt sárost talajt: lát-e lábnyomokat. Sehol semmi, persze ez édeskeveset jelentett, hiszen ő is a kikövezett bejárón lépkedett. Annyira koncentrált, hogy észre sem vette: egy árny mozdult meg a háta mögött! A ház sötét volt, sehol nem égett a villany. Felesége általában korán feküdt, mivelhogy reggelente korán kellett kelnie. Rendszerint a melegíteni váró vacsora, esetenként a reggeli becsomagolva várta Royt a konyhában. Elővette kulcsát, görcsösen igyekezett megfékezni keze remegését, és egyúttal a legkisebb zajjal nyitni a zárat. Az előszoba sötét volt, és valahol Roy érezte: nem járt itt idegen. Már-már elfogadta, hogy minden rendben van, amikor is meglepetésszerűen felkapcsolódott az előszoba világítása. De a helyiségben Royon kívül nem tartózkodott senki! A férfi reflexszerűen maga elé rántotta a fegyvert, készen arra, hogy rögtön tüzeljen. Nyöszörgés ütötte meg a fülét valahonnan a belső szobák egyikéből. Természetellenes módon horrorfilmek jelenetei nyomakodtak az agyába, megkötözött nőket kínzó elmebetegeket idéző képkockák. Merev léptekkel megközelítette a hálószobát, és elfojtva a kitörni készülő sikoltást, feltépte az ajtót! A szoba üres volt! Halványan beszűrődött az utcai lámpák fénye, megtört az üvegasztalon, és láthatóvá tette, hogy az ágyban nem fekszik senki. Az ágynemű összegyűrve, szétdobálva. Felesége sehol. Döbbenetében leengedte a pisztolyt, és meredten bámult. Egy alak lépett elő a háta mögül. Roy megpördült, majd hatalmas megdöbbenése könnyeket csalt a szemébe. Lisa állt ott álmosan, rózsaszín hálóruhájában, szemlátomást értetlenül. - Te vagy az? – dobta le a pisztolyt Roy, és átölelte az asszonyt. Érezte sírnia kell, kiadni magából a feszültséget. - Mi a baj, drágám? – suttogta Lisa viszonozva az ölelést. Odakintről tücskök ciripelése szűrődött be, elállt az eső. Royt hullámokban érte a fáradtság,

lehunyta szemét, és csak egyetlen kérdés tudott eljutni zsibbadt agyáig: miért nem ért még ide a rendőrség, ha egyszer Charles rögtön telefonált. - Hallottam a felhívásod a rádióban. – mondta Lisa, még mindig suttogva. – Azt hiszem, én ki tudom elégíteni a kíváncsiságodat. Roy megdermedt. A hang, a hangsúly emlékeztette valakire. Valakire, akivel nemrég beszélt… Nyílt a bejárati ajtó, Roy odakapta a fejét. Vége a műsoromnak, gondolta, mikor meglátta, hogy ki lépett be a szobába. De az emelkedő késpengét nem vette észre, még mindig Lisát ölelte. Az asszony folytatta: - Senki nem gyanakszik két elkövetőre, arra pedig főleg nem, hogy nő is lehet az illető… Ez a hang… talán telefonon hallottam, suhant át Roy agyán. Tovább nem jutott, de a belépő Charles elégedett mosolyát látva rájött, hogy miért nem ért még oda a rendőrség. Mert Charlesnak esze ágában sem volt telefonálnia. Inkább ide jött, hogy asszisztáljon a végkifejletben. Roy döbbenten nézett feleségére, és annak kezében a véres késre. A hátába, tüdejébe hasító fájdalom csak késve jutott el a tudatáig. Telefonon beszéltünk, döbbent rá. És Lisa hangja immár teljesen megegyezett a suttogó hangjával. - Mindenki hallotta a felhívásodat, és nem lesz kétséges, hogy ki követte el a gyilkosságot. – mondta Lisa. – És az élet megy tovább… Roy összerogyott. Életlenedő képként még érzékelte: Charles és Lisa diadalittasan összeölelkezett.

AZ IDŐ (forgatókönyv) 1. Férfi 1 otthona. Éjjel.

Sötétség. Valaki dörömböl az ablakon, veri a fatáblát, közben szólongatja az odabent alvó férfit. FÉRFI: - Keljen fel, szomszéd, hallja?! Kislámpa gyúl, megtöri a sötétet. Szerény szobabelső válik láthatóvá, falusi ház hálószobája. Az ágyból középkorú, borzas hajú férfi kászálódik ki álmosan. Visszakiált. FÉRFI 1: - Mi az isten van? FÉRFI 2: - (kintről) Eltűnt az öreg Mortimer! Gyűjjön már! Férfi álmosan felül az ágyon, vakarja a fejét, közben morog. FÉRFI 1: - Már csak ez hiányzott... Az ágyon, mellette felesége ébred fel, halkan dünnyög. NŐ: - Mit lármáznak...? FÉRFI 1: - Aludj csak! Megint az öreg piás...

2. A falu szélén, a házak között. Éjjel.

Férfi 1 és férfi 2 haladnak egymás mellett, és közben beszélgetnek. Az eltűnt öregembert keresik, a háttérben más falubeliek ugyanezt teszik. Az emberek kezében zseblámpa, de van aki hagyományos petróleumlámpával kutat. A két férfi sietve halad. FÉRFI 2: - Tegnap látták utoljára az öreget, tudja? FÉRFI 1: - (megértően bólogat) A kocsmában... FÉRFI 2: - Na ja. A fia azt hitte, hogy estére megkerül, de se híre, se hamva. Tűvé tették a környéket. FÉRFI 1: - Rég valami árokban fekszik... FÉRFI 2: - De hát senki se látta. Beleveszhetett az erdőbe. FÉRFI 1: - Vagy bement a házba.

A látszólag jelentéktelen mondatra férfi 2 megtorpan, és ijedten válaszol. FÉRFI 2: - Oda? Az nem lehet. FÉRFI 1: - (sokat sejtetően) Azt mondja?

3. Az erdő, a Ház felé. Éjjel.

A két férfi már az erdőben halad, felfelé a sziklákhoz. A telihold világít, ezüstös fényben játszanak a fák. A sziklák között már feltűnik az ott álló monumentális. régi ház képe. FÉRFI 2: - Azt ne várja, hogy bemenjek. FÉRFI 1: - Nem is az, csak... Férfi 2 megtorpan, megáll, hallott valamit. Fülel. Csendre inti társát. FÉRFI 2: - Pszt, hallja? FÉRFI 1: - (értetlenül) Nem én. Mit? FÉRFI 2: - (türelmetlenül) Hallgasson! Mindketten feszülten fülelnek, az erdő hangjai hallatszanak. Tücskök ciripelése, esetleg madárhangok, majd vékony gyereksírás vegyül a hangokba. Férfi 1 nem akar hinni a fülének. FÉRFI 1: - Mi az ördög... Férfi 2 nekiiramodik, és korát meghazudtoló fürgeséggel vág neki a szikláknak. Társa alig győzi követni, le is marad. Ahogy felér a Házhoz, férfi 2 már megállt, és hitetlenkedve néz az épület hatalmas faajtóval zárt bejárata felé. A küszöb előtt ugyanis egy kisgyermek fekszik, mondhatni újszülött. Meztelen, és keservesen sír. A két férfi döbbenten mered egymásra. A látvány monumentális, felejthetetlen: A sziklán álló időtlenséget sugalló monumentális épület, a mellette eltörpülő két döbbent figura árnya, a sötét erdő, és a mindenre ezüst fényt vető telihold képe. Csak a gyereksírás hallatszik.

4. Országút, a falu széle. Alkonyat.

Kiírás a képen: 40 ÉV MÚLVA. Poros országutat látunk az alkonyi fényben, oldalt az erdőszél. Autó halad el, modern, új gépkocsi, nem is illik a konzervatív, régimódi helységnévtáblához, amely mellett elsüvít. Rövidesen látjuk a volán mögött a főhőst, kb. 38-40 éves férfi, őszülő haj, erősen barázdált vonások, melyek nem korának, sokkal inkább életformájának köszönhetők. Szürke szemeiben boldogtalanság, és reménytelenség, nyoma sincs az életnek. E szempár a múltba réved, és a képek alatt a férfi monológját halljuk. FŐHŐS: - (monológ) Megválaszolatlan kérdések gyötörtek, ahogy közeledtem a falu felé. Idegenként érkezem-e, vagy befogad a kicsiny

település,

mint hazatérő gyermekét? Közel negyed évszázada, hogy elhagytam a mesék birodalmát, és belekerültem a nagyváros lélekölő társadalmába. Mégis reménykedtem, hogy ismerősként térhetek haza.

5. A kocsma. Este.

Főhős megérkezik a kocsmába, és benyit az ajtón. Régimódi italmérést látunk, kicsiny, füstös helyiség, halk duruzsolás, békesség. Mindössze három-négy ember tartózkodik bent, egy a pultnál iszogat. Kevés a fény, de nincs is szükség többre. A pultnál támaszkodó csapos - idősebb, kövérkés férfi - nehézkesen mozdul meg, ahogy meglátja a vendéget. Főhős benyit, és egy pillanatra tanácstalanul néz a semmibe, vár míg szeme megszokja a félhomályt. A pulthoz megy. CSAPOS: - (unottan) Mivel szolgálhatok? FŐHŐS: - (tisztelettudóan, halkan) Csak egy kávét kérek. Amíg a csapos készíti az italt, megjegyzi: CSAPOS: - Maga már járt nálunk. FŐHŐS: - (mosolyogva) Én? Itt nőttem fel. Ekkor egy rekedt hang szól közbe hátulról, a helyiség belseje felől. ÖREG: - De még mennyire! Főhős meglepetten hátrafordul, az egyik vendég áll mögötte. Az illető nagyon öreg férfi, teljesen ősz hajával, apró termetével, hajlott hátával olyan, mintha egy

mesekönyvből lépett volna elő. Főhős meg is ijed egy pillanatra, de aztán kíváncsian fürkészi a bácsit. Már-már felismerni véli. FŐHŐS: - (tűnődve) Maga... ÖREG: - Na ne mondd, hogy nem ismered meg az öreg mesemondót!

6. Az erdő szélén. Este.

Hirtelen beleveszünk a múltba, a főhős emlékeibe. Gyerekcsapat ül a tűz körül az erdőszélen, és az öreg mesemondót hallgatják. A gyermek főhős egy kicsit távolabb, hason fekszik, álmodozó szemekkel hallgatja az öreg szavait. A mesélő természetesen ugyanaz, kit a kocsmában láttunk, de sokkal fiatalabb. Ez úgy értendő, hogy kora még mindig tiszteletet parancsol, ámde még a hetvenen innen van. ÖREG: - (tágra nyílt szemekkel, széles mozdulatokkal) Csupán azok a lelkek járnak vissza, kik megbékéletlenül mentek a halálba. Nekik elintézetlen dolguk van, és nem nyughatnak a sírjukban. Ha kimentek éjfélkor a temetőbe, láthatjátok, amint kék fényességbe burkoltan lebegnek a fejfák körül, és jajongva kívánkoznak vissza az életbe. A gyermek főhős közben vágyakozva nézi a távolban látszó sziklák közti Házat. Ahogy az öreg elhallgat, halkan szól: GYERMEK FŐHŐS: - Abban a házban is vannak kísértetek? Az öreg nem intézi el félvállról a választ. Felkel, odamegy a sráchoz, leül mellé, követi tekintete irányát. A vállára teszi a kezét, s úgy mondja. ÖREG: - Azt a házat még ők is elkerülik, fiam. Más, sokkal hatalmasabb erők laknak ott. Senki sem lépheti át a küszöböt. Már a nagyapám nagyapja korában is ott állt a sziklák közt, de még ő sem hallott olyan bátor emberről, aki bemerészkedett volna. A gyerekek közben köréjük gyűlnek, és kíváncsian szemlélik a távoli épületet. A gyermek főhős arcán látszik, hogy nem hagyja nyugodni a történet, szeme sokat mondóan csillog. A képek alatt hallatszik a főhős monológja, közben látjuk az

ártatlan gyermekarcot, a lobogó tüzet, és az öreg bölcs ábrázatát, ki sejti, hogy mi jár a fiú fejében. Szöveg alatt átváltunk a következő jelenetre. FŐHŐS: - (monológ) Tizennyolc éves voltam, mikor megtudtam, hogy nevelőszülők neveltek fel, és homály fedi származásom körülményeit. Annyit mondtak csak, hogy két férfi lelt rám a sziklák közt, nem messze attól a legendás épülettől, amelytől mindenki úgy rettegett, mintha bizony Drakula gróf vára lett volna. Azon az éjszakán egy eltűnt öregembert kerestek a falu környékén, ám soha nem találták meg. A család viszont befogadott, és ugyanúgy neveztek el engem, mint az eltűnt nagypapát. Gyerekkoromban megfogadtam, hogy bizonyosságot szerzek a misztikus házat övező mesék valódiságáról, ám úgy hagytam el a falut, hogy vissza sem néztem, el sem búcsúztam születésem helyétől. Egyetlen alkalomra emlékszem, mikor átléptük ama bizonyos határt, de a titok talán még sötétebb lett általa.

7. A falu közepén, egy ház előtt. Éjjel.

A monológ utolsó mondata átnyúlik e jelenetbe. Sötét van, egy ablaktáblát látunk, amin éppen kavics koppan. Rövidesen látjuk a két gyereket - az egyik a főhős-, kik a ház előtt lapulnak, s az ablakot dobálják. Társuk ily módon történő felébresztésére irányuló kísérlet egyelőre eredménytelen. GYEREK 1: - (morcosan) Fogadjunk, hogy elaludt. GYERMEK FŐHŐS: - Dehogy aludt el. Megígérte, hogy felhúzza az órát. GYEREK 1: - Az lehet, de azt nem ígérte meg, hogy fel is ébred a csörgésre. Mintegy válaszul óvatosan nyílik a lenti ajtó, a harmadik srác mászik kifelé, szinte még alszik. Szabadkozó tekintettel néz társaira. Azok félig komolyan, félig megjátszva durcáznak. GYEREK 1: - Mi a fenét csináltál?

GYEREK 2: - Mi a fenét csinálhatnék éjfélkor? Aludtam. Szóval, eldöntöttétek, hogy ki vállalja? A kérdezettek bambán bámulnak válaszul. GYEREK 1: - Mi van?

8. A Ház előtt. Éjjel.

A három srác már a Ház előtt áll. Arcukon nyoma sincs vidámságnak. Megpróbálnak felnőtt módra bátornak látszani, de sápadtságuk elárulja félelmüket. Remegő kis kezet látunk, három gyufaszálat tart, sorsot húznak. Gyerek 1 választ először, a kihúzott gyufaszál egész darab. Arcán megkönnyebbülés. Gyerek 2 következik, félénken fogja meg a szálat, amely, mint rövidesen látszik: meg van törve. Semmi kétség, ő a kiválasztott. A főhős sóhajt egyet. GYERMEK FŐHŐS: - (tettetett csalódottsággal) Mázlista vagy. GYEREK 2: - Azt azért nem mondanám. De ha akarod cserélek veled. Csak néma fejrázás a válasz. A kép alatt halljuk a főhős monológját. FŐHŐS: - (monológ) A sors úgy akarta, hogy akkor nem én húztam a rövidebbet. Ki tudja, talán még nem jött el az ideje. És ami azt illeti, kissé meg is könnyebbültem. GYEREK 2: - (kedélyesen) Na, mindjárt jövök, srácok! Látjuk a gyerekeket, ahogy férfiasan kezet fognak, majd a vállalkozó szellem lassan, sűrűn hátranézve társaira bemegy a házba. Többiek nagyokat nyelve követik szemükkel. Kezükben még mindig ott a kihúzott gyufaszálak. Ahogy a srác eltűnik, a másik kettő távolabb megy, leheverednek a fák tövébe, szemüket nem veszik le a házról. Telik az idő. Furcsa fények villódznak a házban, majd az ismét a régi minden. A Hold lemenőben, a srácok fázósan összehúzódnak. GYEREK 1: - (nyűgösen) Én haza akarok menni. GYERMEK FŐHŐS: - Meg kell várnunk, míg kijön. Együtt terveltük ki az egészet, mit mondunk a szüleinek? GYEREK 1: - És ha soha nem jön ki?

GYERMEK FŐHŐS: - (keményen) Akkor is várunk. Látjuk a Házat, és látjuk, ahogy hajnalodik. A távolban látszik a két gyerek, hazafelé iparkodik. A főhős monológja hallatszik. FŐHŐS: - (monológ) Mire a Nap első sugarai előbújtak, már tudtuk, hogy soha többé nem látjuk viszont barátunkat. Visszalopóztunk a faluba, és senkinek sem beszéltünk az éjszaka történtekről. Ismét eltűnt egy ember. Nem először, és nem is utoljára a falu történetében.

9. Kocsma. Este.

Ismét az italmérésben vagyunk, főhős éppen elbúcsúzna az öregtől. A bácsi megragadja a karját, közelebb húzza, és halkan súgja a férfinek: ÖREG: - Ha azt sem tudjuk, hogy honnan jöttünk, fiam, honnan tudhatnánk, hogy merre tartunk? Főhős meredten néz, talán először fel sem fogja a szavak értelmét. Majd szól: FŐHŐS: - Ezt feledtem el, látja.

10. A kocsma előtt. Éjjel.

Lassítva mutatjuk, ahogy a főhős kimegy a kocsijához, valamint az öreg odabent visszaül a söre mellé. Közben látjuk a főhős arcát közelről, tekintetéből az olyan emberek megrendültsége sugárzik, kik rádöbbennek, hogy évtizedekig más sorsát, más emberek életét élték. Közben képeket látunk a múltból: - A két férfit, kik karjukban a talált csecsemővel haladnak el a Ház felől. - Az öreg mesemondót a tűz körül a gyerekekkel. - A gyermek főhőst, amint éjszaka álmodozva nézi a Házat. - A kavics koppanását az ablaktáblán.

11. Fent a sziklákon. Éjjel.

Főhős megáll kocsijával az erdőszélen. Kiszáll, mély lélegzetvételekkel igyekszik erőt gyűjteni a feladathoz. Nekiindul, felfelé. Ahogy halad, és lassan tűnik elő a Ház, halljuk a monológot. FŐHŐS: - (monológ) A ház maga volt az örökkévalóság szimbóluma. Semmit sem változott, mióta utoljára láttam. Ahogy ott álltam és szembenéztem vele, elhatározásom acélossá érlelődött bennem, és tudtam, hogy semmi sem tántoríthat el tervem megvalósításától. Főhős felér a házhoz, a kapu előtt még megáll egy percre. Megindultan nézi az épületet, a néma falakat, melyek időtlen idők óta őrzik titkukat. A ház maga nem túl díszes, a három négy ablak is kopott, szürke, mégis tiszteletet parancsoló. A hatalmas, vastag faajtó nehezen nyílik, a főhősnek minden erejére szükség van, hogy megmozdítsa. Nyikorgás hallatszik, és a férfi máris bent van.

12. A ház belseje. Éjjel.

Odabent por, sötétség, csak a homályos ablaküvegen tétován beszűrődő holdfény ad némi támpontot a tájékozódáshoz. Kisebb előcsarnok féle helyiség látszik, magas mennyezet, gerendák. Félhomály, nem látni felfelé. Főhős az oldalán csüngő zseblámpát veszi elő, fénye nem jelentős, de látni engedi a távoli, lefelé vezető lépcsősort. Ahogy a férfi megindul felé, háta mögött hatalmas dörrenés hallatszik, villámgyorsan odavilágít: a bejárati ajtó csapódott be. Főhős mélyet sóhajt, talán még meggondolhatná magát. De nem, folytatja útját. Lefelé halad immár a lépcsőn, útközben belebotlik egy rongycsomóba. Lábával megvizsgálja, valami régi ruhadarab, nadrág, ing, és kopott cipő. Leérkezik a lépcsőn, kicsiny szobába nyit be. Szürke falak, körben mindenhol óriási tükrök, részben letakarva súlyos, poros vásznakkal. Férfi kíváncsian óvakodik be, majd az egyik tükörről lerántja a vásznat. Kristálytiszta foncsorral néz szembe. Arcán megdöbbenés, eltűnőben ugyanis arcán a mély barázdák, kezén a töredezett körmök. Nincs idő a gondolkodásra, háta mögött neszt hall, odavilágít. Éppen szemtanúja, amint az ajtó lassan eltűnik, helyette egy falméretű tükör képződik. Főhős megdöbbenten nézi a

jelenséget, majd a tükör hirtelen kifényesedik, és képek jelennek meg benne, a múlt képei. Látjuk, amint a falubeliek keresik az eltűnt öregembert, s látjuk, amint ez az öregember italtól mámorosan tántorog felfelé a sziklákon a ház felé. Látjuk, ahogy bemegy a házba, lebotladozik a lépcsőn ugyanebbe a szobába. Közben érdekes változáson megy keresztül, lassan fiatalodik, haja barnul, arca kisimul, ám a folyamat nem áll meg. A hajlott termet kiegyenesedik, majd a test egyre kisebb lesz, ám a fiú még csak döbbenten áll, nem fogja fel a történteket. Majd lassan elindul, amíg tud járni. Ruhája lötyög rajta, a lépcsőn felfelé már egy kisgyerek mászik, ki a hatalmas nadrágból, ingből, cipőből. Tovább mászik, kifelé a házból, és egyszer csak ott fekszik egy csecsemő a ház előtt. Látjuk a két férfit, kik az öreget keresik, egyikőjük odarohan és felveszi a gyereket. Babonás félelemmel néz a házra. Mindezen képek alatt halljuk a főhős monológját, és látjuk mélységesen döbbent arcát. FŐHŐS: - (monológ) Abban a pillanatban megértettem mindent. Láttam az öregembert, akit a falubeliek kerestek azon az éjszakán, és láttam, mi történet vele. A családtagok azt hitték, végleg elveszítették. Uramisten, mennyire tévedtek! A tükör képe ekkor elsötétül, lezárul a múlt. Főhős az órájára néz, és látja, hogy a mutatók villámsebesen járnak... visszafelé. A tükörben látja saját arcát, amely mintha nem is az övé lenne, fiatal, húszévesforma arc néz szembe. A tükör eltűnik, újra szabad a kijárat, főhős hanyatt homlok rohan kifelé. Mire felér a lépcsőn már csak kisgyerek, hasonló korú, mint akkor volt, mikor barátja örökre eltűnt a házban.

13. A ház előtt. Éjjel.

Gyermek főhős a sziklákon lógázza lábát, arcán derű, ráérősen fürkészi a messzeséget. A telihold világít, srác mögött a ház, ugyanolyan éjszaka van, mint amikor megtalálták. Közben monológ. FŐHŐS: - (monológ) Ültem csak azon a sziklán, és derűsen bámultam a csillagokat. Ez a halhatatlanság, gondoltam. Visszamehettem volna a házba és

talán újjászülethettem volna, ki tudja? Gyáva voltam, de mégis elég bátor ahhoz, hogy új életet kezdjek... Közben lassan átváltunk a következő jelenetre.

14. Lakásbelső. Éjjel.

Öreg, ráncos kéz írja történetét egy nagy könyvbe. Olykor látjuk az öreg, cserzett arcot is, a főhős az megöregedve. Csak egy gyertya világít. Közben folytatódik a monológ. FŐHŐS: - (monológ) ... A nagyvárosba soha nem tértem vissza. Újra megöregedtem, de nem félek a haláltól. Ismét készülődöm egy utazásra, ezúttal ismeretlen vidékre visz majd az utam. S talán egyszer még visszatérek. Az írás befejeztével az öregember arcán megnyugvás látszik. Elfújja a gyertyát, aztán a kép elsötétül.

KÁRHOZAT

1.

Mindig ugyanazt álmodta. A halott lányt, ahogy betört homlokkal fekszik a betonon. Véres a ruhája, véres a feje, véres minden. Ő távolodik, mintha hátrafelé lépkedne, de mozgása bizonytalan, tántorgó. A lány pedig nem mozdul, nem lélegzik, a feje körül repkedő szúnyogok csalódottan odébb állnak, itt már nincs meleg vér. A halott ismerős, nemrégiben még viselte a jegygyűrűjét, amit ő adott neki. Még percekkel ezelőtt is... A csengetésre riadt fel. Kitámolygott az előszobába, és kinyitotta az ajtót. Egy magas, ismeretlen férfi állt a küszöbön. Hátulról világította meg a lépcsőház sárgás fénye, arca árnyékban maradt. Hangja mély volt, határozott. - Jó estét. - mondta a férfi. - Ön adta fel a hirdetést, ugye? Ismerem magát, de nem gondoltam, hogy írással foglalkozik. - Fáradjon be. - szólt habozás nélkül az Író, és hátrább lépett. Kíváncsisággal vegyes megilletődöttséget érzett, hiszen első ügyfele lépte át végre a küszöböt. Tulajdonképpen meglepte a dolog, nem gondolta volna ugyanis, hogy bárki is jelentkezni fog hirdetésére. Mert ugyan kinek van manapság pénze arra, hogy megírassa önéletrajzát egy botcsinálta íróval? A fickó nem vette le a kabátját, már el is tűnt a szoba irányában. Az Író zavartan nézett utána, becsukta az ajtót. Ezzel egyidőben kattanás hallatszott, és sötétség borította be a lakást. Az Író fojtottan szitkozódott, majd utolérve vendégét, heves mentegetőzésbe fogott. - Elnézést... úgy látszik valami lecsapta az automatát... próbálok keríteni egy gyertyát. - Semmi gond. - jött a hűvös válasz a szoba mélyéből, ahol homályos árnyékként magasodott az idegen, mint egy kivetített hologram. - Ne zavartassa magát.

Percek múlva mindketten helyet foglaltak egymással szemben, és egy ezeréves gyertyacsonk fényénél az Író végre megkérdezte, hogy miben lehet látogatója segítségére. - Beszélne nekem bővebben erről a vállalkozásról? - szólt az idegen. - Hogy gondolta ezt az életrajzírást? Az Író mély lélegzetet vett. Egy másodpercig még bámulta a férfi barázdált arcát, sötét szemét, majd belefogott mondandójába, amit utólag kissé nevetségesnek érzett. - Szóval, a dolog úgy néz ki, hogy nekem egy jó történetre van szükségem, amit a megrendelő szállít. Lehet ez életrajz is, ahogy a hirdetésben szerepelt, de bármilyen más sztori is. Az olvasók egyébként imádják az izgalmas életrajzokat, így van esély, hogy ha a könyv elkészül, sikeres lehet. A megbízó a történetet szállítja, elmeséli az elmesélnivalót, én pedig olvasható formába öntöm. Aztán az ön ügye, hogy mit kezd vele. Mindenesetre ez is egy formája a halhatatlanságnak. Az idegen figyelmesen hallgatta az Írót, lehelete néhányszor meglebegtette a gyertyalángot, amitől megváltozott a fény iránya, és néha úgy tűnt, mintha a férfinek nem lenne arca. Hangja mindazonáltal elégedettséget sugallt. - Ha jól értettem, akkor a megbízó rendszeres látogatások alkalmával leadja önnek szóban az anyagot, ön pedig a hallottak alapján összeállítja a teljes történetet. - Így van. a valóságtól persze eltérhetek, ha a megrendelő úgy kívánja. De a művészi munka kizárólag az én feladatom. Az idegen ekkor közelebb hajolt, szemfehérje felfénylett a sötétben. Hangja most talán még mélyebb volt, mint korábban. Az Író érezte, hogy végigfut hátán a hideg. Értem. - mondta. - Akkor beszéljünk mindennek az anyagi oldaláról...

2.

Az este derűs is lehetett volna a lány számára, ha aznap nem a halálára ébred. Persze ő mindebből mit sem sejtett. Este kilenckor volt randija. Késői időpont, ámde tekintve, hogy fiújával hajnalig tervezték a szokásos hétvégi hancúrozást, még tervben volt egy szolid vacsora is valamelyik pizzériában. Így hát várakozott. Valami múzeum, vagy kultúrház magasodott fölötte, nem tudta volna megmondani, de különösebben nem is foglalkoztatta a kérdés. Viszont hűvösödött, és a lány kezdett ideges lenni. Türelmetlenül az órájára nézett, és mérgesen fintorgott egyet. Nem a barátja volt késésben, ő jött le korábban, merthogy nem tudta tovább elviselni apja standard lamentálását. Az öreg persze negyvenéves koráig gardedámot állítana mellé, nem mintha... Ekkor valaki megérintette a vállát. Kesztyűs kéz volt, hideg, és barátságtalan. Mindez kontrasztban volt azzal a hatalmas virágcsokorral, ami mögött eltűnt a férfi arca. a lány éppen elmosolyodott volna e konzervatív figyelmesség láttán, de elkomorulva vette észre, hogy a lovag... ... idegen. Egy ismeretlen férfi állt mellette, egyik lábáról a másikra állt zavarában, és szégyenlősen mosolygott. Nem szólt semmit, csak nyújtotta a virágcsokrot. - Ismerjük mi egymást? - szólt a lány gyanakodva, és félőn oldalra pillantott. Senki sem volt a közelben, aki látta volna a szituációt. A lány megismételte a kérdést, noha biztos volt a válaszban. És mintha a férfi is tudta volna ugyanezt. Mosolya lehervadt, kétségbeesés öntötte el az arcát, és leengedte a virágcsokrot. Téves randira jöttél, haver, akart szólni a lány, de hang sem jött ki a torkán. Volt valami a férfi szemében, amitől a lány úgy érezte, menekülésre kéne fognia a dolgot. Azonban lába elerőtlenedett, bőre egy másodperc alatt síkossá vált a rettenettől, és amikor meglátta a férfi kezében a hatalmas kést, velőtrázó sikoly hagyta el az ajkát. A virágcsokor a földre hullt, és a férfi valami fanatikus őrülettől sújtott le. A lány érezte, nincs értelme kegyelemért rimánkodnia, gyilkosában olyan démoni erők dolgoznak, amelyek érzéketlenek mindennemű könyörgésre. Fájdalom

hasított a mellkasába, és szinte kívülállóként érzékelte, hogy a férfi immár rajta térdel, szemében őrület lobog, és lecsap újra meg újra. Senki sem figyelt fel, és senki sem segített. Percek múlva befutó fiúja találta meg holttestét a bokor alatt, de a támadó ekkor már messze járt. A virágcsokor összetaposva hevert a földön, megelőlegezve a ravatal hangulatát.

3.

- Nos, én csupán abból a célból kerestem fel, hogy a megrendelést lebonyolítsam. - mondta immáron közvetlenebb hangsúlyban az idegen. Megbízóm fel fogja önt keresni, és akár holnap este nyolckor elkezdhetik a munkát, ha ennek nincs akadálya. - Este nyolc. Részemről rendben. - mondta az Író. - Ön az első megbízóm. A többi majd természetesen önhöz igazodik. Az idegen felállt és kezét nyújtotta. A gyertyacsonk utolsót lobbant, és úgy tűnt, a kéz a sötétből nyúlik az Író felé, mintha magával akarná rántani a mélységbe. Persze erről szó sem volt, csupán a jól megkötött üzletet szentesítő kézfogására került sor, és a látogató már ott sem volt. Hosszú kabátja egy utolsót lobbant mögötte, és abban a pillanatban a világítás is visszakapcsolódott. Az Író tűnődve álldogált az előszobában, majd elvigyorodott, és elégedetten csettintett egyet. Kinevette a gondolatot, miszerint lehet, hogy magával az ördöggel kötött szerződést.

4.

Eljött a másnap, és eljött az este nyolc óra is. Az Író várakozásteljes izgalommal ült íróasztala mellett, és várta vendégét. Az ablakot idegesítően csapkodta a szél, de a férfi nem kelt fel, és nem csukta be, talán attól félt, hogy e

tevékenység közben elmulaszt valami fontosat. Inkább tollával ritmikusan kopogott az asztalon, még el is szórakoztatta magát a rögtönzött játékkal. Felnézett a faliórára, pontosan nyolc óra volt. Annyira várta a kapucsengő hangját, hogy egy pillanatra hallani is vélte, de aztán rájött, hogy csupán elméje játszik vele. Mire ezt végiggondolta, furcsa fájdalom nyilallt a tarkójába, és határozottan érezte, hogy teste belsejében megmozdul valami. Döbbenten nézett fel, és hitetlenkedve szemlélte, ahogy bal keze a tollal felemelkedik, majd hihetetlen erővel az asztalon lévő, előre elkészített papírra csapódik. A tollhegy nem tört el, ellenben keze a megszokottnál jóval gyorsabban írni kezdett az üres lapra. Teste minden ízében remegett, s már be is telt egy lap, jött a következő, majd még egy. Jobb kezével erőnek erejével leszorította az idegen erőnek engedelmeskedő bal karját, ám a kísérlet hiábavaló volt. Keze hátravágódott, és a hátának feszült, az írás pedig folytatódott. Ordítani szeretett volna, ám rémülete beléfojtotta a hangot. Ekkor eltűnt szeme elől a szoba, és hirtelen egy erdei úton találta magát éjszaka, amint megbabonázva halad valami ismeretlen cél felé. Majd megint a szoba, aztán megint az erdei út. Az írás pedig folytatódott. Egy pillanatra mintha sötét démon száguldott volna át a szobán, növekvő huzat legyintette meg arcát, majd a görcsös perceknek vége szakadt, csak a félelem maradt ott a férfival ragacsos masszaként. Öt papír hevert az asztalon, teleírva mindegyik. Nem merte őket még elolvasni, és nem mert rájuk pillantani sem. Minden ízében remegett, és mindössze egyetlen dolgot tehetett abban a kiszolgáltatott pillanatban: imádkozott.

5.

Álmaiban gyakran visszatért a kép: álmodozva, mintegy félálomban sétál az erdőben, sötét van, de mégsem érez félelmet. Halad előre, és gyermekhangokat, hívogató dallamokat vél hallani, amelyek egyre beljebb csalogatják a fák közé. Aztán vékonyodnak a fák, világosodik, majd egyszer csak kint találja magát az

országúton. Még mindig el van bűvölve az éji neszektől, így nem tud védekezni a rátámadó szörnyeteg ellen. Nem is látja, hogy mi az, csupán ütését érzi, és a hatalmas, bántó fehér fényt, ami elvakítja, és messzire repíti. Feje a betonhoz ütődik, ragacsos folyadék veszi körül. Majd sötétség... Az Író felriadt. Kábultan nézett először fájdalmas görcsbe rándult kezére, majd az asztalon heverő papírlapokra. Öt-hat teleírt lap feküdt előtte össze-vissza dobálva, és a földön még kettő. Ismét megtörtént a dolog. Fél kilenc volt. A látogató ismét pontosan érkezett. Az Író a rémületen túl valami morbid kíváncsiságot is érzett, sőt egyfajta érzéki kielégülést is, hiszen az a valami megint beléhatolt, megerőszakolta, és megtermékenyítette hónapok óta szunnyadó, terméketlen íráskészségét, fantáziáját. Lehetett démon, lehetett idegek játéka, elfojtott félelmek spontán felszínre törése, lehetett bármi, de az eredmény önmagáért beszélt: a kézirat bővült, a munka haladt. egy különös, ám borzongató regény volt készülőben, és az Író nem is titkolta önmaga elől vágyát, miszerint alig várja már esténként, hogy elfogja az az ismerős feszültség, beengedje magába a szörnyeteget, aki nyálkás féregként csusszan testébe, aztán keze magától elvégezze a munkát. Félredobott minden mást. Nem járt esténként le a sarki biliárdklubba, holott korábban gyakorta megtette, nem volt kíváncsi az új filmekre, az új könyvekre, és néhanap még fésülködni, mosakodni is elfelejtett. Rákapott az írásra, mint a kábítószerre, és dühödt tehetetlenséget érzett, amikor olykor egymaga akarta folytatni a történetet, merthogy képtelen volt akár egyetlen mondatot is leírni immár ismeretlen instruktora nélkül. A képek pedig menetrendszerűen érkeztek: az erdő, a fényesség, és néha be-bevillant a korábbi rémálmaiban ismert betört homlokú lány képe is. Aztán egyik este újra eljött a látogató.

6.

Épp szétszórt füzetlapjait rendezgette, amikor kialudt a villany, valamivel hűvösebb lett, és a már ismert bevezetők után egyszer csak ott állt a küszöbön a férfi hosszú kabátjában, arca ismét árnyékban maradt. - Örülök, hogy újra találkozunk. - szólt mély hangján. Az Írónak ezernyi kérdés tolult az ajkára, de mindezek közül egy volt igazán fontos. - Kicsoda maga? - kérdezte. A válasz hűvös volt és flegma. - Ez most nem olyan érdekes. Sokkal fontosabb a maga története. Rájött már hogy miről szólnak a látomásai, és az írásai? Az Író hallgatott. A látogató nem fukarkodott a válasszal. - Csakis magáról, barátom, csakis magáról. Saját eltemetett múltjával néz farkasszemet, csak éppen nem akar tudni róla. Mi történt a szüleivel? A kérdezett durván felcsattant. - Magának ehhez semmi köze! - Valóban? - szólt az idegen, hangjából érezni lehetett, hogy mosolyog. Szóval, mi történt a szüleivel? Az Író zavarában és dühében lesütötte a szemét, mire felnézett, már ismét egyedül volt a szobában, és a világítás is visszakapcsolódott. Minden porcikája tiltakozott a cselekvés ellen, de erőt vett magán, előkotort a szekrény mélyéről egy réges-régi fiókot, és abból egy megfakult névjegykártyát. A telefonhoz lépett, és tárcsázott. A Szent Kristóf árvaházat hívta.

7.

A nő tulajdonképpen a késői óra ellenére is kedvesen fogadta. A férfi mégis már beszélgetésük harmadik percében úgy érezte, hogy hiba volt eljönnie. A nő ugyanúgy kezelte őt, mint tíz éves korában, és ettől felkapta a vizet. Még jobban

dühítette, hogy képtelen volt értelmes szavakkal elmondani, hogy tulajdonképpen miért is kereste fel a hölgyet, aki az árvaházat igazgatta akkoriban, amikor ő ott élt. - Sokan megfordulnak errefelé, azok közül, akiket neveltünk. - próbálta a nő oldani vendége zavarát. Van, akire már nem emlékszem, de maga azt hiszem kivétel. A hölgy hatvanöt éves lehetett, és majdnem teljesen ősz volt már. Szeme alatt a mély barázdák sok ébren töltött éjszakáról tanúskodtak, fürkésző meleg, barna szemei szelídséget, és együttérzést sugároztak. - Maga volt az a zárkózott kisfiú, aki a sarokba húzódva verseket írogatott. emlékszem, hogy a nevelők féltették a zárkózottsága miatt, de én minduntalan letorkolltam őket. Művész lesz a gyerekből, mondtam. Igazam lett? Az Író türelmetlenül bólintott. - Nézze, én most egész más miatt vagyok itt. Szeretném megtudni, hogy mi történt a szüleimmel, és hogyan kerültem az árvaházba annak idején. A nő őszintén meglepődött. - Azt akarja mondani, hogy nem emlékszik semmire? Mi minden gyereket informáltunk a származásáról, amikor eljött az ideje. Bizonyára maga elől sem hallgattunk el semmit. - Sajnálom - mondta a férfi, és szavai értelmén ő maga döbbent meg a leginkább. - Minden információ kiesett az emlékezetemből. Mintha a fekete kabátos férfi gúnyos hangját hallotta volna ismét, ahogy múltja felől kérdezi, és egy pillanatra bevillant a betört homlokú lány képe is. A nő mögött a lehalkított tv képernyőjén éppen egy bűncselekményről tudósítottak. Egy meggyilkolt fiatal lányt mutattak félig letakarva. Az Író toporzékoló sürgetést érzett a gyomrában. - Hat éves korában került hozzánk. - hallotta. ijedten kapta fel a fejét, a nő megismételte a mondatot, majd folytatta:

- Nagyon rossz állapotban hozták be az

intézetbe, véres volt, sáros, és számtalan sérülés borította a testét. Az erdőszélen

találtak önre. Beszélni sem tudott az elviselt traumáktól, hónapok is elteltek, mire újra megszólalt. - Mi történt a szüleimmel? - kérdezte a férfi fojtottan. - A szüleit meggyilkolták - mondta a hölgy látható önuralommal. - Az esetre soha nem derült teljesen fény. Az édesanyját egy elmebeteg ölte meg, az édesapját az erdőben találták holtan. a dolog bonyolultságát csak fokozta, hogy az apja kocsiján talált nyomok alapján úgy tűnt, mintha korábban elgázolt volna valakit, és azt az illetőt halottnak hitte, majd... - Eltemette az erdőben. - fejezte be az Író a mondatot.

Igen, a fény, ami

nekitámadt, az a rohanó autó reflektora volt, most már a fékcsikorgást is hallani vélte. Aztán a zuhanás, feje nekiütődik a betonnak, vérpatak indul útjára, apja kiszáll a kocsiból, tántorogva odaszalad, lehajol, lehelete bűzlik az olcsó whiskytől. Kábultan vizsgálgatja egy darabig, majd felordít. Aztán az emlék megszakad, de folytatódik. Hűvös van, ő fekszik valami gödörben, fulladozik, nedves rögök veszik körül. Aztán keze megmozdul, kapaszkodóra talál, valószínűleg egy gyökérdarab az, és erőlködve kibújik a hant alól. Csupán fél méter, vagy még annyi sincs. Körülnéz, sehol senki, az autó már elment, ő csupa sár, és nagyon fáj a feje. Botorkálva elindul az úton felfelé... - Az apja rengeteg altatót vett be, és bár ezek egy részét kihányta, a felszívódott mennyiség elég volt ahhoz, hogy végezzen vele. - folytatta a nő. - A gyilkost elfogták, és egy zavaros történetet adott elő, miszerint rémálmában látta magát gyerekként, amint az életére tör, ezért akarta magát megölni. Betört a házukba, de csak az édesanyját találta ott, így végzett vele. A kisszoba üres volt, maga korábban elhagyta a házat. - Tudom. - mondta a férfi. - A hangok elcsaltak a veszélytől. A nő megértően bólintott. - Rövidesen megérkezett az édesapja is, felfedezte a gyilkosságot, és elkeseredésében öngyilkosságot kísérelt meg. A gyilkos nekitámadt, és megpróbálta kivallatni a maga hollétéről. Az apa elmondhatta a történteket a

gázolásról, a gyilkos hitte, vagy sem, mindenestre kihurcolta az édesapját az általa megjelölt helyre, ahol azonban már csak a maga hűlt helyét fedezhette fel. Az apja pedig ott lelte halálát a gödör mellett. - Mi lett a gyilkossal? - Elmegyógyintézetbe zárták. - mondta egyszerűen a hölgy. - Hová? - kérdezte az Író mohón. A nő nemet intett a fejével. - Ne keresse. - szólt. - Az illető két év után megszökött, és soha nem akadtak a nyomára.

8.

- Ha egy kisgyerek elveszíti a szüleit, az olyan, mintha a világgal való kapcsolatát veszítené el. - hallotta az Író a fejében a nő hangját, ahogy autója lassan haladt az erdőszélen. Nem tudhatta biztosan, de érezte, hogy ugyanazon a helyen jár, ahol a percekkel azelőtt hallott történet játszódott le majd' három évtizede. Alagúttá mosódtak össze a fák, maguk közé csalogatták, és fogságba ejtették a fényt, és a férfi szinte nappali világosságban haladt. Aztán útját állta egy fekete köpönyeges férfi. Az Író elmosolyodott, és leállította a kocsit. Az ismeretlen ismerős lassan közeledett, majd szó nélkül beült a férfi mellé. Az Író utólag nem is emlékezett, hogy vajon kinyílott-e az ajtó. Mély hangja visszhangzott az autó belsejében. - Amikor azt mondtam magának, hogy egy ismerősöm fogja önt felkeresni, tulajdonképpen egyáltalán nem hazudtam. Nagyon közel áll hozzám az illető, ahogyan magához is. Ugye rájött már a dolgok lényegére? - Nem igazán tudom már, mi az álom, és mi a valóság. - felelte az Író kedvetlenül. Unottan simogatta a kormányt. - Álmaink is mindig megtörténnek velünk, ahogyan a valóság is sokszor tűnik álomnak. Tulajdonképpen nem tudni, hogy melyik a reálisabb.

- Jó, jó ez már mind közhely! - csattant fel az Író. Kezdett elege lenni az egészből. - Magának ehhez mi köze? Ki maga, valami magánnyomozó? A feltevés mulatságos volt, de egyikőjüknek sem volt kedve nevetni. Az idegen várt egy kicsit, majd halkan megkérdezte: - Nem ismersz meg? A tegező forma meglepte az Írót, és kihívóan fordult megbízója felé. Most először vette igazán szemügyre a fickó arcát. Fekete haj, barázdált vonások, borosta... Ez a pasas hasonlít rám, vélte az Író. Kisvártatva a fekete kabát vonta magára a figyelmét. Mintha... Persze ekkor tudta már az egészet. Elfordította tekintetét a visszapillantó tükörtől, hiszen ott látta csak az ismerős-ismeretlen arcot, senki sem ült mellette. Sohasem volt más, csak ő, nem létezett semmiféle megbízó. A saját történetét írta, saját eltemetett énje diktálására. De még nem volt vége. A tükör ismét odavonzotta a tekintetét, a homályos, majd élesedő foncsor kiszélesedett, betöltötte a látóterét. Egy fiatal lány tűnt fel a képen, és egy fiatalember. A férfi ő volt hosszú, fekete kabátjában. A két ember veszekedett, bár hangjukat nem lehetett hallani. A lány nyújtotta kezét, mintha arra akarta volna rávenni a férfit, hogy vegye el tőle a kezében tartott valamit. A férfi tiltakozva rázta a fejét, és rémülten hátrált. Az apró tárgy a lány jegygyűrűje volt. A lány végül megelégelte a vívódást, a földre dobta az ékszert, megvető tekintettel hátat fordított, és sietős léptekkel elindult. A férfi kétségbeesetten nézett utána, majd figyelmét magára vonta valami a földön a gyűrű mellett. Nagyobbacska kő hevert ott, mintha csak arra várt volna, hogy a férfi megragadja, és a lány után eredve, majd beérve őt, erőteljes ütést mérjen annak homlokára. A lány összeesett, és a növekvő vértócsa már elérte a férfi lábait. Ekkor szétfoszlott a kép, és az Író ott ült továbbra is az autóban bűnei társaságában. Tudta már, hogy kicsoda ő, tudta már, hogy kit keresnek a rendőrök évek óta, tudta már,

hogy mi hajtja azt a sorozatgyilkost, aki virágcsokorral randevúkra járkál, majd miután felismeri, hogy a kiválasztott lány nem az ő kedvese, elveszi az életét. Minden világossá vált, és az Író újra beindította az autót...

9.

... A kisfiú kinyitotta a szemét. Valami megzavarhatta álmát, talán a mennyezeten végigszaladó fénysugaracska volt a bűnös. Mindenesetre a fiú belebújt papucsába, és álmos szemekkel kiballagott az előszobába. Kis kezével elhessegette furcsa álmát a szemei elől, a rohanó autót, a fekete ruhás embert a tükörben, és inkább a hangokra figyelt, amik egyre erősödtek. Hívogató, kedves csengő dallamok voltak, és a fiú tudta, hogy a tündérek jó helyre csalogatják. Halkan kinyitotta hát a bejárati ajtót, és lement a lépcsőn. Egy pillanatra megtorpant, ahogy a hűvös éjszakai szellő megcsapta álomittas arcát, de aztán mosolyogva folytatta útját. Odabent édesanyja mit sem sejtve aludt, feje félrebillent a karosszékben, ahogy férjét várta haza a munkából...

HARRY BÁRJA

Lucskossá ázott a cipőm. Nem is emlékeztem már, hogy miért indultam útnak azon a ködös estén, hiszen a megerősödő szél és a fenyegetően gomolygó felhők egyaránt zivatart jövendöltek. Sétára vágytam talán kiszellőztetni fejemből a nyomasztó gondolatokat? Mindenesetre mire felocsúdtam, hangosat mordult felettem az ég, és Isten újra megtanult sírni. Összébb húztam magamon a kabátot, és megszaporáztam lépteimet, ám csak annyit értem el vele, hogy bántóvá vált arcomon az esőcseppek verdesése. Becsuktam szemem egy pillanatra, s mire kinyitottam, egy törött neontáblát láttam, amint hívogatón hunyorgott a zápor függönyén keresztül. "Harry bárja, térj be!", ennyi volt csak ráírva régies, kedves betűkkel. Elbámultam egy másodpercig, számba vettem anyagi lehetőségeimet, és gondolatban megvonva vállam, benyitottam a vaskos faajtón. Homály fogadott, aromás szivarfüst, és sápadt, nyugodt fény. A küszöb mellett egy megtermett, lucskos kutya feküdt, úgy tűnt, mintha már a halálba aludta volna magát. Csupán meg-megdagadó oldala jelezte, hogy alszik, mit sem törődve a kinti világgal. Beljebb léptem, halk zene lágy futamai szűrődtek fülembe, mintha külön az én kedvemért indult volna el a rozsdás zenegép a sarokban. A pult tiszta volt, fényesre suvickolt, szemben a polcon csillogó poharak várták, hogy szolgáljanak. Mellettem egy teli hamutartó és egy teli vendégkönyv. Valahonnan friss sör illatát hozta a légáramlat, s önkéntelenül nyeltem egyet. A csaposnak nyoma sem volt, mindössze egy galambősz szakállú aggastyán ücsörgött a pult mellett. Kérdőn rám pillantott, megragadtam az alkalmat, hogy beszélgetést kezdeményezzek. Bemutatkoztam, majd megkérdeztem: - Ki a tulajdonos ebben a csapszékben? Tűnődve vizsgálgatta arcomat, mintha azon töprengene, hogy elárulja-e féltett titkait. Majd így szólt:

- Ez Harry bárja. Nem is tudja, milyen jó helyre került. Hangja mély volt, reszelős. - Ismeri őt? - faggatóztam továbbra is. - Harryt? - vakkantott egyet vidáman. - Harryt mindenki ismeri. Vagy megismeri előbb-utóbb. - fűzte hozzá, és nagy levegőt vett, ami sejtetni engedte, hogy mesélőkedvében találtam a bácsit. - Tudja, sokféle ember megfordul errefelé. Idegenek, átutazók, megfáradtak és jó szóra vágyók. Harry a remény. Mindenkihez van egy-két kedves szava, mindenkinek tartogat egy mesét. Nagyot kortyolt a söréből. - Magának is. - fűzte hozzá. Felnevettem. - De hisz nem is ismer engem. - mondtam. Az öreg elnyomott egy félmosolyt. - Dehogynem. - szólt vidáman. - Harry mindenkit ismer. De ne féljen, nem kerül semmibe. Itt a fájdalom elillan, a kétség tovaszáll, és a lélek megnyugszik. Nem kerül semmibe. Magának mi nyomja a szívét? Nem válaszoltam. Arrébb húzódtam kicsit, bezártam szívem kapuit, és gondolataimba temetkeztem. Miért jöttem én ide, miért álltam le beszélgetni ezzel a bizonyára jó szándékú, de talán kissé túl kíváncsi emberrel? És hol van ez a Harry? - Ne legyen türelmetlen. - szólt az öreg, mintha kitalálta volna, hogy min töprengek. - Akar egy jó hírt hallani? Harry még itt van! Meg sem hallottam szinte, hogy mit mondott a bácsi, kezem ökölbe szorult, és kiáltani tudtam volna a fájdalomtól. Mennyi mindent hagytam otthon, vágott belém a felismerés. Mennyi minden van mögöttem, és mégis... Lelkem kiüresedett, múltam halott és szívem megkeményedett, szilárd burokba ágyazta a sok hazugság, a bizalmatlanság és a vágyak. Istenem, a vágyak! Mi lett az álmaimmal, a tiszta gyermeki ábrándokkal? Tanító akartam lenni, ki jobb irányba igazítja ezt a kisiklott

világot. Szelíd mester, kinek szavait gyógyulásra vágyó százak lesik, kinek beszédét áhítattal hallgatják a bölcsességre szomjúhozók. Ember, ki egyenes derékkal tud szembenézni vállalt sorsával. Mi lettem mindezek helyett? Megfáradt, szomorú vándor, kinek háta meghajlott a felelősségvállalástól, és a terhektől. Néma szónok, kinek arcára barázdákat vésett a megannyi szégyen, a hamis szerepek és a ráégett maszk. Gyűlölködő lélek, ki néha még felordít az égre, és szeretne messiás lenni, és megőrjíti a remény, ami elől el nem menekülhet. Mi maradt a hátam mögött? A szabadság nevében félelemből elhagyott gyerekek, megvető pillantások és kínmosolyok. Idegen arcok, akiket valamikor barátaimnak tekintettem. Könnycsepp csordult ki a szememből és lopva letörültem. Az öreg szótlanul ült mellettem, de oly megértően bólogatott, mintha fennhangon kimondtam volna gondolataimat, érzéseimet. - Már vége, fiam. - szólt. - Hosszú volt, kegyetlen, de elmúlt. Már maga mögött hagyta az utat. - Miket beszél maga nekem? - fakadtam ki, kétségbeesetten az értetlenségtől. - Mit mondott? - Elmúlt. - ismételte halkan. Zavartan megráztam a fejem, és mintha ekkor eszmélnék fel, összehúzott szemekkel körbenéztem. Ketten voltunk a bárban, a zenegép még mindig zümmögött, a szivarfüst orromat csiklandozta. Furcsa érzés kerített hatalmába. - Hol van Harry? - kérdeztem. - Harry? - kérdezett vissza az öreg, és megsimogatta szakállát. Körbemutatott. - Mindenhol. - mondta aztán. - Ne bolondozzon. - szóltam megenyhülten. - Hogy érti ezt? - Harry még rég elment közülünk. - suttogta a bácsi. - És a vendégek szintén. Én maradtam egyedül. Meg most itt van maga. Persze hamarosan majd

szedelődzködik, és folytatja útját. De nem baj, ez a dolgok rendje. Az élet rendje. És a halálé... Elhomályosodott előttem a csillogó párpult. Megdörzsöltem a halántékomat. - Hol vagyok? - nyögtem. - Mi ez a hely? - Ez Harry bárja. - felelt a férfi. - Már mondtam. Ide mindenki betéved, hogy erőt gyűjtsön az eljövendőkhöz. Még hosszú út áll maga előtt. Remélem, megtalálja az ösvényt. Döbbenetem egyetlen kérdést engedélyezett. - Meghaltam? Az öreg szemében huncut szikrák villantak. - Úgy érzi magát? Nem tudtam mit felelni. Segélykérően néztem hátra a békésen szunyókáló kutyára. Majd vissza a bácsira. - Maga mit keres itt? - szóltam rekedten. - Itt van dolgom. - mondta. - Én, a kutya és Harry szelleme majd megfordítjuk ezt a világot. És az megváltozik, meglássa. Elmerengett szavain. - Jó irányba fordul, meglássa... Percekig csak ültünk egymás mellett, az öreg többet nem nézett rám. Kisvártatva némán leszálltam a székről, halkan megköszöntem a társaságát, és elindultam. Az ajtóból még visszanéztem búcsúzóul, a zenegép ekkor elhallgatott, és csend borult a csapszékre. Az aggastyán nem fordult meg, csak alig észrevétlenül felemelte kezét intés gyanánt. Odakint elállt az eső, és a szél is mérséklődött. Tanácstalanul megtorpantam, majd ösztöneimre hallgattam, és jobbra indultam el. Nem tudtam, hová vezet az utam, és azt sem, hogy mi vár ott rám, de egy biztos volt: közeledem valami felé. Egyre csak az öreg szavai jártak a fejemben: "Én, a kutya és Harry szelleme majd megfordítjuk ezt a világot. És az megváltozik, meglássa..."

A JÁTSZMA Zitának

Csak a regényemet szerettem volna befejezni, semmi mást. Az utolsót. Nem írok többet, határoztam el utazásom előtt. Az okokat felesleges lenne most felsorolni, és nem is akarom untatni önöket. Elég legyen annyi, hogy vannak az ember életében olyan epizódok, amikor úgy érzi, befejezett valamit, és nem tud, nem is akar már semmit hozzátenni. Lehet ez a hiteltelenség érzete, lehet a bizonytalanság vagy akár az önértékelés zavara is, egy a lényeg: a poéta leteszi a tollat, és talán soha többé nem is veszi elő. Írásai egy doboz mélyén, vagy ha szerencsésebb volt, egy könyvtár, könyvesbolt polcain porosodnak, amíg rájuk nem talál valaki. Szóval így voltam én valahogy. Felszálltam egy buszra, és leutaztam az isten háta mögé egy kicsiny faluba, ahol ihletet reméltem találni. Táskámban mindössze egy fogkefe, pár váltás fehérnemű és természetesen félig kész kéziratom lapult egy nagy rakás tollkészlettel. Hangulatos házacskát szemeltem ki magamnak egy katalógusból, lerobbant kúriát, ahová épeszű ember bizonyára csak végszükség esetén teszi be a lábát. Mindenesetre illett szomorkás, búcsúzó hangulatomhoz, amely - mint sejtettem - el fog kísérni könyvem befejezéséig. A busz vidáman zötyögött a poros földúton, és el-elszundítottam a párás melegben. Nyár eleje volt, az ég színtiszta, érintetlen, végtelenséget idéző. Álomszemcsék kergetőztek körülöttem, arcok, képek, események merültek fel tudatomból, hogy aztán újra elenyésszenek. Mindössze egyszer történt meg, hogy valami éktelen csattanás felriasztott szendergésemből, és megszakította az édeskés harmóniát... A megérkezés egyszerű volt, a házat könnyen megtaláltam, és újfent elcsodálkozhattam a falubeliek nyugodtabb életritmusán, ami nekem, a rohanáshoz szokott városinak idegesítően lassúnak tűnt.

Az épület láttán meghökkentem kissé, de lesz ami lesz alapon úgy gondoltam, ez a kaland megér egy próbálkozást. Odabent por, homály és egy valószínűtlenül alacsony lakájszerű úriember fogadott, aki unott morgással vette tudomásul érkezésemet. Udvariasan köszöntem, majd megérdeklődtem, hogy milyen úton-módon vehetem ki a házat pár hétre. A válasz egyszerű és tömör volt. - Azonnal. Elővettem pénztárcámat és közben próbáltam alacsonyabbra ereszkedni, hogy legalább megkíséreljem csökkenteni a köztünk lévő szerfelett kényelmetlen magasságkülönbséget, - Nem tudom, hogy meddig maradok, de szeretném, ha nyugodtan tölthetném a napjaimat. - szóltam. - Tudja, egy regény befejezésén dolgozom, és nem szeretném, ha bárki megzavarna. - Nem fogják... - mondta a szerzet, és valamiért kajánul elmosolyodott. Magát nem fogják. - tette hozzá most már vigyorogva. Nem fűztem kommentárt e megjegyzéshez, villámgyorsan lebonyolítottuk a formaságokat, és már el is foglalhattam szobámat fent az emeleten. A szoba puritán volt, talán túlságosan is. Elégedetten vettem szemügyre az ablak előtt lévő hatalmas íróasztalt, és azt is megállapíthattam, hogy a szoba keleti fekvésű. Komótosan lepakoltam holmimat, megettem utolsó szendvicsemet, és elégedetten elnyújtóztam az ágyon. Mire felébredtem, már hosszúra nyúltak az árnyékok, és a régimódi falióra kismutatója is a hetes felé közeledett. Ásítottam egyet, és hunyorogva szemügyre vettem az ágyam mellett lévő éjjeliszekrényen heverő kis dobozkát, amelyet korábban nem vettem észre. Kinyitottam, miniatűr, valószínűleg kézzel faragott sakk-készletet rejtett a szelence, gyermeki örömmel raktam ki a bábukat a kockás alapra. Percekig elgyönyörködtem a figurák kecsességében, majd szigorúan emlékeztettem magam jövetelem céljára, és előhalásztam irattartómból készülő regényemet. Belelapoztam, olykor hümmögve megcsóváltam a fejem, és

igyekeztem beleélni magam a mese hangulatába, felvenni a félbehagyott cselekmény fonalát. Ekkor láttam meg a kísértetet. Ott ült az ágyon a sakktábla mellett, és elmélyülten nézte a bábukat. Inkább csak a körvonalát érzékeltem, így először azt sem vettem ki, hogy férfi vagy nő az illető, csupán magas színű hangja árulta el valamikori nemi hovatartozását. Felnézett, mintha megrémült volna, aztán vidáman köszönt. - Helló. Zavarba jöttem, mintha egy idegen szobába alkalmatlankodtam volna be. Megköszörültem a torkom. - Helló. - szóltam. - Mit keres maga itt? - Itt lakom. - felelte magától értetődő természetességgel az alak. Olyan volt, mint egy, a formáját folyton elveszítő, majd újra visszanyerő füstfelleg. - Én is. - mondtam ostobán, majd hallgattunk egy sort. Különösebben nem ütköztem meg a jelenség ottlétén, sokkal inkább azon, hogy megzavarta ihletemet. - Éppen a könyvembe olvastam bele. - közöltem. - Csakugyan? - szólt. - Nem is gondoltam volna. És miről szól? - Emberekről. Elfelejtett, elhagyott emberekről. - Ó... - sóhajtott egyet, és látszólag minden figyelmét lekötötte a sakkfigurák figyelése. Kíváncsian odébb mozdított egyet, majd újra felnézett. - Tudja, évek óta nem sakkoztam. - mondta. - Talán már azt is elfelejtettem, hogyan kell. - A sakkot nem lehet elfelejteni. - mosolyodtam el. - De nem mindenki alkalmas a játékra. A bábuk csak a látszat. A mozgásuk csak a felszín. Az igazi mester látja a mozgások erővonalait, és előre tudja, hogy mit fog lépni a másik. - Olyan ez, mint az élet. - bólintott ő, és ekkor vettem észre: beszélgetünk. A lépések kiszámíthatók, de csak annak, aki ismeri a sorsát. Kacéran rám nézett. - Nem így van?

Elég közel húzódtam hozzá, hogy lássam az arcát, és furcsa izgalommal konstatálhattam, hogy a nő arca szép, mi több gyönyörű. Egy angyali kísértet tartózkodott a szobámban! - Rég nem láttam magához hasonló szépséget. - csúszott ki a számon. - Milyen kedves. - szólt ő. - Tudja, a könyvekben mindig azt olvastam, hogy a szellemek ijesztőek, modortalanok, gonoszok. Pedig ez hazugság. Én mindig tudtam, hogy hazugság. Vállat vontam. - Van kedve játszani? - kérdeztem, és a táblára mutattam. A nő meglepődött kissé, de lelkesen bólintott. - Bár álmos vagyok - kacérkodott, - de miért ne? Helyükre toltam az időközben elmozdult bábukat, miközben az utolsó mondaton járt a fejem. "Álmos vagyok"! Milyen érdekes ez a másik világ! Álmos! - Kezdhetjük? - kérdeztem. Nem vártam válaszra, léptem egyet. A nő mókásan ügyetlenül fogta meg a bábuját, majdnem kicsúszott a kezéből, de azért határozottan támadott. Közben megjegyeztem. - Maguk mindent tudnak a világról? - Miért tudnánk mindent? - lepődött meg a kérdezett. - De a fontosabb hírek persze eljutnak hozzánk. A mai nap is... Itt elhallgatott. Eltűnődtem a következő lépésemen, így eltelt egy kis idő, mire felfogtam: nehézkes csend állt be. A nő mereven ült, száját összeszorította. - Mi baj? - kérdeztem. - Semmi, csak tudja, nagyon rosszul viselem a rossz híreket. És ma az a buszbaleset. Rengetegen meghaltak, és nagyon sok a sérült. Inkább ne is hallottam volna, de hát itt történt nem messze. - Sajnálom. - mondtam ki az egyetlen értelmes szót, ami eszembe jutott. Kicsit utáltam is magam érzéketlenségem miatt, de a naponta olvasott, hallott katasztrófák hírei magasra emelték már ingerküszöbömet. Emberi sorsok, általam

nem ismert életek közömbösen hatottak rám. De egyszersmind meghatottak a nő érzései, amelyek még az életen túl is ily erősek voltak. - Egyedül lakik itt ebben a házban? - kérdezte aztán percek múltával. - Most már nem. - feleltem szemtelenül, és játszópartnerem felnevetett nyíltságomon. - És mióta? - Csak most jöttem. - mondtam. Ezen őszintén meglepődött. - Csakugyan? Azt hittem, hogy örök idők óta itt lakik. - Annyira azért nem vagyok öreg. - mosolyogtam. - Vigyázzon azzal a futóval! A nő helyesbítette lépését. - Én egy hónapja költöztem ide. - szólt. - Tudja, csak ideiglenesen, amíg jobbat nem találok. - Kellemetlen lehet ez az egyszer itt, egyszer ott, nem gondolja? - firtattam. - Most mit tehetnék? Ezt vállaltam. Majd ha a sors úgy akarja, talán megállapodok valahol. Addig meg tanulok, tapasztalok. Úgy látszik, most ez a dolgom. De ne beszéljen annyit, elveszti a játszmát. A villódzó jelenésnek igaza volt, bár ujjacskái bizonytalanul mozogtak, és néha el is ejtette a bábukat, azért serege szépen kezdte bekeríteni királyomat. De nem kívánhatta komolyan, hogy ebben a különös szituációban csak a sakkra figyeljek. - Mit szól a házigazdánkhoz? - szóltam később. - Kire gondol? - kérdezte ő lépését fontolgatva. - Hát az apró emberkére. - mondtam. A lány felnevetett. - Érdekes a bácsi. - mondta. - Mikor először észrevettem, a frász tört ki, de aztán megbékéltem vele. Nem sűrűn látom, hál' istennek, bizonyára elszokott már a társaságtól. De majd most maga feldobja egy kicsit az öreget. - Hát... - húztam el a szám. - Talán. Bár magányra vágyom elsősorban. Azért is jöttem ide. Ne értsen félre.

- Megértem. - bólintott. - Én sem szeretném, ha a pihenésem közben is zaklatnának. De mondja csak, meddig tart ez az állapot? - Micsoda? - kérdeztem. Ekkorra már feladtam a játszmát. Egyértelmű volt, hogy ez a nem e világi lény kifog rajtam. - Hát ez a szellem dolog. - mondta. Bambán bámultam. - Nem tudom. - mondtam aztán. - Őszintén megmondom, nincs benne gyakorlatom. Bár annak idején olvastam pár kísértettörténetet, de ezek nem hiszem, hogy tudományos értékűek voltak. Úgyhogy nem tudok segíteni. - Csak kíváncsi voltam. - közölte a lány. - Persze maradjon csak, ameddig jólesik, engem nem zavar. Remélem, nem jönnek hívatlan látogatók, tudja az effajta házakat gyakran megszállják holmi csavargók, csövesek. Csodálkozva meredtem rá. - Miket nem mond... Hogyhogy megszállják? De hát ki engedi ezt meg? És a tulajdonos? A nő megcsóválta a fejét. - Jó, jó, ő bizonyára elijeszti őket, de tudja, nem mindenki veszi észre. Ehhez is kell olyan... hogy is mondják... érzékenység. Mint ami nekem van, legalábbis a jelek szerint. Matt. Félretoltam a sakktáblát. Valami zavar erősödött a fejemben, de még nem tudtam, hogy mi lehet az oka. - Miről beszél maga? - hajoltam közelebb, és lehalkítottam hangomat. Ugye nem azt akarja mondani, hogy a tulajdonos egy kísértet? - Maga ezt nem tudta? Hiszen a ház lakatlan! A pici emberke, akiről beszélünk százötven éve halott, legalábbis a falubeliek szerint. Puff neki, gondoltam. Ez az én formám, egyenesen beletrafálok egy kísértettörténet kellős közepébe. Mindenesetre isteni sztori. Lehet, hogy mégis lesz folytatása könyvemnek? - Mit tud még erről a házról? - kíváncsiskodtam.

- Semmit. - vont vállat a lány. - Én csak azért választottam ezt a helyet, mert nyugodt, és csendes. Az öreg tényleg nem sok vizet zavar. Fizetni nem kell ugye, mert nincs kinek, más meg úgysem mer ideköltözni, elég rossz híre van a háznak. Igazi kísértettanya. - Csak helyeselni tudok. - jegyeztem meg. - Én nem igazán hittem a szóbeszédnek, mikor beköltöztem, de aztán a saját szememmel bizonyosodtam meg róla, hogy igaz. Először az öregember, aztán meg ugye maga... - Mi van velem? - hökkentem meg. - Hát itt lakik! - erősködött a lány. - Erről beszélek! Kísértet kísértet hátán. Még szórakoztató is! Felálltam az asztaltól, és az ablakhoz sétáltam. nagyon furcsán éreztem magam, és a társalgás is kezdett kellemetlen, és baljóslatú lenni, közel sem örültem már annak, hogy az a kezdetben elbűvölő lény épp velem osztotta meg a társaságát. Enyhe émelygés fogott el, igyekeztem mélyeket sóhajtani. Érthetetlen okból a lány által említett buszbaleset jutott eszembe. - Rosszul van? - kérdezte aggódón a lány. - Mi történt? - Semmi. - suttogtam. - A játszma elején valami balesetről beszélgettünk. - Igen. - mondta. - A busz. A rádióban hallottam. - Maga rádiót hallgat? - kérdeztem erőtlenül, és közben azt kívántam, bárcsak ne válaszolna. - Néhanapján - szólt. - De miért érdekli ez a baleset? Csak nem maga is... Elharapta mondatát. Lassan megfordultam. - Mit mondott? - kérdeztem. - Mit mondott? A lány arcán zavar, és ijedtség tükröződött. - Maga ott volt? - suttogta. - És nem tudja? Elfordította a fejét, és láttam: szeméből egy könnycsepp indult útjára. - Mit gondol, ki vagyok én? - kérdezte. Rekedten válaszoltam.

- Egy kedves szellem, aki betévedt a szobámba. - Nem. - mondta a lány. - Ember vagyok. Csak egy ember. Itt lakom, ahogyan már elmondtam. És valamiért képes vagyok meglátni a már eltávozottakat. A busz jutott eszembe. Az alkalmazott a pályaudvaron, amint tájékoztat, hogy egy nap csak egyetlen járat indul a faluba, és igyekezzek nem lekésni. Szendergésem az ülésen. A csattanás, ami fölébresztett. A csattanás! A baleset! - Nem működött a vasúti sorompó, és a sofőr nem nézett körül. - mondta a lány. - A vonat teljesen szétroncsolta a buszt, sok áldozatot nem is tudtak még azonosítani. És maga ott volt, úristen, ott volt! Tiltakozni akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Beszélgetésünkre próbáltam visszaemlékezni, de csak foszlányok maradtak meg a kedves szavakból. Felemeltem kezemet, és megszemléltem. De hiszen itt vagyok, létezem, nem lehetek halott, én jöttem ide, én vettem ki ezt a szobát, én lakom itt! Nem lehetek... ... holmi kísértet! - Valahol olvastam, hogy a halottak sokáig nem tudják, hogy halottak. hallottam a lány hangját. - Valahogy így kímélik meg őket a fájdalomtól. Aztán elalszanak. Felállt az ágyról. - Köszönöm a játszmát. - szólt, és talán egy másodperccel tovább nézett a szemembe, mint az feltétlenül szükséges lett volna. - Sajnálom. - suttogta. - Várjon még! - kiáltottam fel látván, hogy távozni készül. - Milyennek lát engem? Csak állt egy pillanatig. - Gyönyörűnek. - mondta halkan.

Majd magamra maradtam. Tanácstalanul vettem kezembe kéziratomat, és megrendülten tapasztaltam, hogy már alig-alig vagyok képes megfogni a lapokat, minduntalan átszaladnak rajta az ujjaim. Megremegtem, és elejtettem a füzetet. Leültem az ágyra, kétségbeesetten pillantottam körbe, hátha szól valaki, hátha utat mutat egy jel, egy látomás. Végtelenül magányosnak éreztem magam, és a lassan rám boruló sötét is megrémisztett. Egyetlen dolgot cselekedtem még azon az estén. Imádkoztam.

TÖRTÉNETEK TÖRTÉNETEI

Honnan jönnek a gondolatok? Ezzel a kérdéssel kezdtem, és ezzel a kérdéssel zárnám e rövidke kötetet. Bár a gondolatok, ötletek eredőjét nem kutathatom fel, azt elmesélem, hogy maga a novellák megírásának ötlete honnan származik. Izgalmasabb dolgok kedvelői nyugodtan kihagyhatják e részt, én azonban mégis kíváncsian tekintek a nosztalgikus percek elé, merthogy hol is kezdődött az egész? Tanuló voltam, tizenhét éves, és kezembe került egy akkoriban futó, "Pokoli rémület" című horrormagazin. Öt-hat számot ért meg az újság, ám ezt akkor még nem tudhattam, és örömmel fedeztem fel benne egy novellapályázatot. Nosza megírtam két rövid történetet, és be is küldtem őket. Sorsuk azóta is ismeretlen. Az egyik a "Betörés" címet viselte. Nem egészen négy évvel később újra elővettem a sztorit, átírtam, és bekerült az akkoriban kilószámra írt novelláim közé, sőt rövidfilm is készült belőle. Ismét eltelt hat év, és pénzkereset gyanánt folytatásos krimiket kezdtem publikálni egy újságban. A "Betörés" újra kidugta sarkát a fiókból, újra átíródott, és bekerült a lapba, majd végső nyughelyéül ebbe a válogatásba. Ez egy. A "Suttogó gyilkos" egy szintén gyerekkori novella frissebb változata, az eredeti valamikor még Erika írógépen íródott, és nagy büszkén küldözgettem boldog-boldogtalannak, mint első kriminovellámat. Természetes volt, hogy ez sem maradhatott ki az említett újságból. Ez kettő. A "Visszapillantó" c. történet eredetileg forgatókönyv volt, és egy Juhász Pál nevű úriemberrel közösen ötöltük ki, s terveztük filmre vinni. A dolog meghiúsult, ám a sztori két év múlva feltámadt, és novellaváltozatban jelent meg. Jó lenne a film is, majd egyszer... A jobb létre szenderült X-magazin közölte le talán 1997-ben "Az idő megy tovább" c. sci-fimet, mely az idők folyamán szintén átforgatókönyvesedett, és

odáig fajult, hogy a film előmunkálatai is megkezdődtek. A terv újfent meghiúsult, ám, hogy a mozi milyen lett volna, az talán kiderül ebből a kötetből. Ez "Az idő". Bob története, amely a nem túl eredeti "Ha eljő az éj..." címet kapta, a villamoson jutott eszembe, és egész a történet befejezéséig fogalmam sem volt arról, hogy ki adta fel azt a bizonyos gyásztáviratot. Maga az alapötlet, és a megvalósulás között is eltelt több, mint két év, úgyhogy szegény Bob megérdemelte végre, hogy kiderüljön az igazság. Erről ennyit. A "Kárhozat" film, mégpedig egész estés. Először ez is forgatókönyv változatban íródott, és a novella nem is tartalmazza a teljes történetet. Talán jobb is, egyébként. A megírás oka, hogy terveztem elkövetni a sztori folytatását is "Mr. Hyde" címmel, ámde egyelőre lemondtam tervemről. Túl rémisztő, és túl nehéz. Maradjon csak lakat alatt. Majd egyszer elmesélem. Életem egyik legszebb története a "Harry bárja". Szánom-bánom, de nem az én ötletem. A Jethro Tull nevű kitűnő rockcsapat szerzeménye az eredeti dalszöveg, amely ugyanez: Harry's bar. Nincs róla mit mondani, arról szól, amiről a novella, csak versben. Mindenesetre köszönöm nekik, nagy élmény maga a dal is, és jó volt megírni. Ezt a történetet ott hordom a pénztárcámban. Utolsónak maradt "A játszma". A címválasztás volt a legnehezebb, és nem is igazán múltam felül önmagam. Mindenesetre ez a történet nem jöhetett volna létre, ha nincs kedvesem, kinek annyira tetszett a "Hatodik érzék" c. film, hogy elhatároztam, megírom neki az én változatomat. Egyszer már elkezdtem, de múzsám, és első számú kritikusom oly hevesen beszélt le róla, hogy megsértődtem pár hónapra. Azonban most itt van, és szeretettel nyújtom át: a tiéd, Kedves! Bernáth Zsolt 2000. június 20. 1:34

Yabbagabb és a zsarnoki szemlélő Forrás: Bíborhold, 1994. május

Nemrég történt, hogy Yabbagabb, a mágusharcos sikeresen kikecmergett a félreértés szülte kelepcéből. Ortodox, ördöggyűlölő városiak járkáló ládája miatt boszorkánynak titulálták, és halott idézéssel gyanúsították meg. Főhősünk addig-addig kiáltozott, sipákolt, érvelt ártatlansága mellett, és fohászkodott az istenekhez, míg végül sikerült kompromisszumot kötnie a polgárokkal. A bírói ítélet szerint: - A sátáni erő nem eme halandóban lakozik, hanem a láda képezi a gonosz, ördögi hatalom forrását - kántálta a pap. így Yabbagabb ép bőrrel nézhette végig a kedvenc ládája elégetését. Miután történetünk hőse megúszta a máglyára vetést, öles léptekkel hagyta maga mögött a barátságtalan várost. Sötét rengetegek, fenyegető hegyormok, gyilkos láperdők keresztezték útját, míg végül a megerőltető vándorlás után Murdarba, a kalandorok városába érkezett. Végigballagott a főutcán, melyet a város uráról, VII. Benedictről neveztek el, majd belevegyült a piactéren kavargó tömegbe, és hagyta, hadd sodródjon a hömpölygő forgataggal. Zajok és színek őrült kavalkádján át, csepűrágók és zsonglőrök, kötéltáncosok és kígyótáncoltatók, kardnyelők és tűzevők között vezetett az útja. Megállt egy pillanatra és elhatározta, itt ebben a nyüzsgő és hatalmas városban megcsinálja a szerencséjét. Eltökélt szándéka volt, hogy a lehető legveszélyesebb küldetést fogja elvállalni, és nem elégszik meg néhány bamba mumus felaprításával, vagy egy gonosz sárkány fogságába esett királykisasszony kiszabadításával. Tán még tovább szőtte volna nagyra törő terveit, de hirtelen három pónilovas törpe csörtetett el mellette teljes harci pompában, és majdnem fellökték a vigyázatlanul álldogáló Yabbagabbot. - Félre paraszt, mert eltaposunk! - kiáltotta utána mindjük közül a leghosszabb szakállú törpe. Mágusharcosunk káromkodni akart, azonban a három lovas figyelemre se méltatva öt, tovavágtatott. Yabbagabb nem volt haragtartó ember, inkább csak a kíváncsisága miatt követte a törpéket. A keleti piactéren a legnagyobb sátor előtt szálltak le hátasaikról, majd egy fehércsuklyás öregemberrel folytatott rövid párbeszéd után, beléptek a sátor egyetlen kapuján. Yabbagabb is odament az épülethez, melynek bejárata előtt a fehércsuklyás öregember állt karba tett kézzel. - Üdv, öregapó! - kezdte barátságosan. - Megtudhatnám, milyen titkot rejt a sátor belseje? - Nincs abban semmi titok. Egy feladat végrehajtására keresnek hősöket. Nekem kell megkülönböztetnem a kalandorutánzatokat a tapasztalt harcosoktól. Amint látom, neked még fegyvered sincs, úgyhogy, csocsi! - Hé, várjunk csak! Fegyverem azért nincs, mert nincs szükségem rá füllentette Yabbagabb, mivel azt mégsem

mondhatta meg, hogy olyan csóró alak, akinek nem kelik rá. - A mágia hatalmas erőinek parancsolok, így fegyver nélkül is életveszélyes vagyok. Na, ennek örvendek... Jó lenne, ha bebizonyítanád. Valamilyen erősebb varázslatodat, ha bemutatod, nyugodtan beléphetsz te is -- morogta az öreg, majd unott közönnyel az arcán végigtekintett Yabbagabb igencsak megviselt ruházatán. Vén, tudálékos csontkollekció! - suttogta Yabbagabb halkan, hogy az öregapó ne hallhassa meg. - Miért kell kötözködnöd? Három nyomorék törpét beengedsz, csak nekem játszod az agyadat? Szegény Yabbagabb-nak ismét be kellett vetnie briliáns elméjét. Infralátással vagy mágia érzékelésével itt nem sokra megy. A böfögtető varázslata sem biztos, hogy meggyőzné a fehércsuklyást. Egy tűzgolyó azonban pont megfelelne a célnak. Kár, hogy ezt a roppantul hatalmas varázslatot még nem volt képes elsajátítani, de egy olyan ördöngös fickónak, mint mágusharcosunk, ez nem jelenthetett akadályt. Megköszörülte torkát, megmasszírozta ujjait, majd kerekded nyolcasok formálásába kezdett. Mialatt kezének mozgása egyre gyorsabb ütemet vett fel, halk ritmikus kántálásba fogott. Megpróbálta a mágikus szavakat úgy ejteni, ahogy azt a nagy varázslóktól elleste. Habár tudta, hogy a természet energiáit nem képes összpontosítani egy tűzgolyó megformálásához, kívülről bármelyik tapasztalatlanabb mágiaűző számára úgy festhetett, mintha kántálása egy tűzlabdát idézne elő. Az öregapóról hirtelen leolvadt a mogorva álarc. Homlokán kövér izzadtságcseppek jelentek meg, szeme óriásira kerekedett és ijedt döbbenettel meredt az egyre jobban belelendülő Yabbagabbra. Korát meghazudtoló fürgeséggel ugrott oda hozzá, és lefogta kezeit. - Megvesztél, ember?! Mindnyájunkat el akarsz pusztítani?! Yabbagabb dühösen nézett farkasszemet az öregemberrel, így fejezve ki haragját, mert belezavarta a varázslatába. - Most már bemehetek, tata? - kérdezte, és közben azon gondolkodott, hogy milyen erősebb varázslat parancsszavait tudná még eljátszani. Ezre nem volt szükség, a fehércsuklyás illedelmesen meghajolva félreállt az útjából. - Lépj be, ó mágia mestere! Megtisztelsz jelenléteddel. Yabbagabb úgy is tett, büszkén besétált a kapun. A sátorban hűvös félhomály fogadta, és egy függöny, melyen reszelős hang beszédfoszlányai szűrődtek át. A selyemfüggönyt félrerántva kör alapú teremben találta magát. A teremre szinte teljes sötétség borult, de a szobában tartózkodók körvonalait így is ki tudta venni. Hatan ültek körül egy asztalt, egy hetedik csuklyás alak pedig élénken gesztikulálva magyarázott valamit. A legkülönösebbnek a társaság fölött lebegő torz szellemalak hatott. Egy zöldes fénnyel derengő gömb formájú lény körözött a levegőben, testét egy óriási száj és egy gigantikus látószerv alkotta. A lény kobakján - haj helyett - szemgolyókban végződő kis csápok vonaglottak. - Azt ott nem kellene lecsapni? - szólalt meg félénken Yabbagabb, és a repülő förmedvényre mutatott. A csuklyás alak, aki megszólalásig a kapuőr ikertestvérének tűnt, abba

se hagyta a beszédet, csak az asztal felé biccentett, jelezve, hogy foglaljon helyet. Yabbagabb, miközben leült az egyetlen szabad székre, szemével a zsarnoki tekintetű szörnyet bámulta, és megpróbált koncentrálni a csuklyás személy beszédére. - Ez egy Beholder, más néven Szemzsarnok. Az újonnan jött kalandor kedvéért hangsúlyozom, ez csak egy illúzió. Egy szavamba kerül, és szertefoszlik. A Szemzsarnok leggyakrabban elhagyott vadonban, erdei barlangban tanyázik. Levitáció útján mozog - lassan lebegve. A gömb felszínén tíz szemnyúlvány található. Középen van egy nagy tizenegyedik szem, és egy hegyes fogakkal teli száj. A testet kemény kitinborítás védi, ezért nehéz fegyverrel megsebezni. Szemei varázslat forrásai. Mindegyik látószerve más-más mágiát hordoz. Pillantásával altat, húst kővé változtat, vagy rosszabb esetben halált okoz, és icipici részecskékre bomlasztja szét nemkívánatos ellenfelét. A központi szem ellen-mágiát sugároz. Ahova ez a szem néz, ott megszűnik mindenfajta mágia. Nem lehet varázsolni, a mágikus tárgyak elveszítik természetfeletti tulajdonságaikat, míg az ellen-mágikus mezőben tartózkodnak... Sok sikert kívánok az elkövetkezendő harchoz, ugyanis egy Szemzsarnokot kell az árnyvilágba küldenetek. Egy falu közelében épült, ősrégi kolostor katakombáiban vert tanyát a szörny, és jelenléte nyugtalanságot okozott a falusiak között. Ha egy ilyen bestia megéhezik, akkor napok alatt képes elpusztítani a település összes lakóját. A falu elöljárósága felhatalmazott minket, hogy ötezer csengő aranytallérral jutalmazzuk azt, aki a katasztrófa megtörténte előtt végez a Szemlélővel. Kik azok, akik vállalják a feladatot? Yabbagabb csak most vette szemügyre az asztaltársait. A három ellenszenves törpe vele szemben ült. A főhős mellett tehénkedő alak hirtelen felpattant székéről. - Ne legyen a nevem Wordar, ha nem aprítom miszlikbe a szörnyet. Minden szem Wordarra szegeződött. Baromi izomzatú barbár volt. Barlangi medve bundáját hordta, bal kezében pedig egy félelmetes dárdát markolt. Övében két tőrt tartott egy gondosan összetekert Lasszó mellett. Kardhüvelye, benne hatalmas fegyverével, egy széles karddal, féloldalasan a hátára volt vetve. Mágusharcosunk már látott Ogrét, és leginkább ezen óriási teremtményhez tudta hasonlítania barbár erejét. - Segítünk neked, Wordar! - kiáltotta a leghosszabb szakállú törp, akit Yabbagabb magában mindjárt el is keresztelt Főszakállnak. - Megyünk mindhárman. - Akkor már öten leszünk - állt föl az asztaltól egy vörös köpönyeges öregapó. A nyakába akasztott láma egy aranykarika volt felfűzve. - Én, az Élet Istenének ministránsa - szólalt meg érces hangon - nem engedhetem meg, hogy bárki is az örök körforgás ellen szegüljön, és időnek előtte emberfalvakat vigyen át az arnyékvilágba. A Zsarnoki Szemlélőt ezennel átokkal sújtom, és veletek tartok, hogy átkom beteljesedjen. Most főhősünkön volt a sor. - Minél többen indulunk, annál nagyobb az esélyünk a sikerre. Természetesen csatlakozom a társaságotokhoz. Az én

nevem Yabbagabb. Mágus vagyok és harcos, meg pap és pszionicista. Az utolsó kalandozó fekete köntöst viselt szürke palásttal, és felettébb titokzatosan viselkedett. - Mikor indulunk? - kérdezte, és többet nem is beszélt. A csapat - miután megkapta a Beholder tanyájához vezető út térképét - azon nyomban útnak indait. Az útból egyre inkább ösvény lett. Az ösvény néha-néha eltünedezett, majd váratlanul újra megjelent. Az éjszaka egy négyszögletű kerekerdoóen érte utol őket. A csapat tábort vert, és kegyeden, vérszomjas terveket szőtt a Zsarnoki Szemlélő elpusztítására. Wordar vitte a szót: - Személyes tapasztalatomra és harcban való jártasságomra hivatkozva úgy gondolom, a leghatékonyabb megoldás az lenne, ha az elrémisztés taktikáját alkalmaznánk. Csatakiáltásokat ordibálva és harci indulókat zengve megrohamozzuk a szörny fészkét. A lény annyira meg fog ijedni elsöprő támadásunktól, hogy a világ legtávolabbi sarkába menekül. Yabbagabb a fejét dörzsölte ekkora ökörség hallatán, és meglehetősen furcsállotta, hogy a többieknek tetszett az ötlet. - Micsoda remek terv, Wordar - suttogta Főszakáll, és kezet rázott a barbárral. Az életpap már kevésbé örvendezett. Kötelességemnek érzem bejelenteni, bár a taktika zseniális, és bátorkodnék módosítani rajta egy keveset. Mi lesz, ha az ordibálással, amit csapunk, nem ijesztjük meg a lényt? Így lenne ideje felkészülni a fogadtatásunkra. Erre azonban nem lesz lehetősége, mert mi a közelébe lopakodunk, és csak az utolsó pillanatban zendítünk rá a csataindulóra. Tehát, ha képes is felülkerekedni a félelmén, mindenesetre meg fog lepődni. Ekkor már nyert ügyünk lesz... A feketecsuhás, mindeddig hallgató, középkorú férfi felállt, és idegesen járkálva a fejét csóválta. - A terv rossz, mert befejezetlen. Mit ért azon a ministráns úr, hogy nyeri ügyünk lesz? Én elmondom a történet végét. A csapat meglepi a Szemzsarnokot, ami már önmagában is szinte lehetetlen. Hadd hívjam fel a figyelmet arra, hogy a lény tizenegy szemmel pásztázza környezetét. De ha sikerült meglepnünk, akkor sem nyertük meg a játszmát, mert amíg egy kétméteres húsgömböt lekaszabolunk, addig mindegyikőtökből szobrászati remekmű vagy egy marék hamu lesz. Ennek a szörnynek az összes látószerve halált hordoz. Vagy talán azt képzeltétek, hogy félelmében elpirul és lesüti a szemeit? - Érdeklődve várjuk a te javaslatodat - mondta gúnyosan az életpap. - Az én ötletem abból áll, hogy bekerítjük a Beholdert. A csapat tagjai elölről és oldalról támadva elterelik a Szemlélő figyelmét, amíg én - a szörny háta mögé lopakodva -- varázserőm segítségével megvakítom a lényt. Ha a teremtmény nem lát, akkor könnyedén végezhettek vele. - Ha jól értem, mi lennénk a csali - dörmögte Yabbagabb. Amíg a varázslatod nem fogan meg, addig a félelmetes fogaival és szemeivel minket fog ostromolni a Zsarnok. Ez aztán jól hangzik! - mondta gúnyosan. - Elfogadjuk? - IGEN! - üvöltötte bele a csapat a sötét éjszakába.

Mágusharcosunknak azonban nem volt ínyére a csali szerep, ezért ravasz fejéve! sürgősen ki kellett eszelnie valamit. - Egy apró dolgot módosítanék, ha megengeditek - szólalt meg Yabbagabb. - Mivel én is mágiaűző vagyok, ezért a varázsló mellett a helyem! - Tudsz vakságot okozni? -- kérdezte a feketekámzsás mágus, és Yabbagabb szemébe nézett. - Hogyne tudnék! A kedvenc időtöltésem, hogy szörnyeket vakítgatok - vágta rá szemrebbenés nélkül. Az igazat megvallva azonban Yabbagabb mindössze annyit értett a varázsláshoz, amennyire bárki képes szöges bunkójával kiütni az ellenfele látószervét. Rendben, te a háttérben maradsz velem - mondta a feketekámzsás, és az életpap beleegyezően bólintott. A társaság témát váltott, és belekezdtek az éjszakai őrség megtárgyalásába. A mágus a varázslás fárasztó műveleteire hivatkozott. - Nekünk, mágusoknak kellőképpen ki kell aludnunk magunkat, hogy holnap képesek legyünk hibátlanul alkalmazni a vakításvarázslatot. Így tehát, mi nem őrködhetünk. Yabbagabb helyeselt, majd a fejére húzta a takarót. Míg el nem nyomta az álom, a csapattagok társalgását hallgatta. - Az istenével való beszéd elszívja a pap életenergiáját, akárcsak a mágusoknál a varázslatok. Reggel transzcendens kapcsolatot kell létesítenem az Élet Istenével, hogy a holnapi csatában áldás és ima ereje segíthesse a csapatot. Bocsássatok meg, de most nyugovóra térek - mondta a pap, és ágynak dőlt. - Négyen maradtunk - dörmögte a leghosszabb szakállú törpe. -- Márpedig mi nem vagyunk éjszakai baglyok. Ránk ugyan ne számítsatok! Törpök, takarodó! Ily módon Wordarra esett a választás, akinek volt ideje töprengeni, milyen indokot találjon ki, hogy lefeküdhessen. Barbár létére elég gyorsan rájött a megoldásra. Csak úgy, magát győzködve morogta: - Elvégre erdei ember vagyok. Olyan éberen alszok, hogy az első nesz re feleredek. Vagyis teljesen mindegy, hogy szunyókálok-e egyet, vagy reggelig virrasztok. Így történt, hogy a héttagú társaság mind a hét tagja az igazak álmát aludta aznap éjszaka. Lett is reggelre nagy meglepetés. Yabbagabb arra ébredt, hogy valaki a fülét harapdálja. Még mielőtt kinyitotta volna a szemét, odasózott az öklével, ahol sejtése szerint az ismeretlen érzékeny pontjának kellett lennie. Elfulladó vonítás tört fel a kis lény szájából, miközben hármat bucskázott a levegőben. - Koboldok! - üvöltött fel Wordar, és letaglózta azt, amelyik éppen azon erőlködött, hogy megszabadítsa a csizmájától. A megszeppent aprónép rémülten menekült az erdő fái közé. A pap még dühödten kutatott utánuk, de a kis teremtmények a rejtőzködés nagymesterei voltak. A ministráns és a többiek immáron csak egymáson tölthették ki haragjukat. A barbárnak eltűnt az egyik lábbelije, a papnak az aranyból készített karikaszimbóluma. Az egyik törpének ellopták a baltáját, egy másiknak pedig a sisakját. Természetesen mindenki a másikat hibáztatta figyelmetlenségéért. Yabbagabb most örült először annak, hogy nem volt semmije, amitől megfoszthatták volna. Leszámítva persze varázsfüzetét,

melyet a gatyájában rejtett el. Miután mindenki az összes káromkodást elszavalta, melyet ismert, búskomor hallgatásba merültek. Az életpap kaját varázsolt és falatozni kezdett. A szörnyvadászok sóvárogva figyelték az étkezését. Mikor végzett, csettintett egyet, és a maradék sülthúr eltűnt. Yabbagabbnak sikerült levadásznia egy kókuszdió nagyságú békát. Jobb körülmények körött csak a combját ette volna meg, most azonban az egészet megsütötte és befalta. A törpék vadászösvényére nem mosolygott rá a Szerencse Istennője. Így trófeájuk és reggelijük csupán egy csigabiga és egy kövér giliszta volt. Mindenki megette a zsákmányát, majd tábort bontottak. Az út hátralévő része eseménytelenül telt el. Délutánra feltűntek az ősi kolostor romjai, melynek mély járataiban valahol a Zsarnok kóboralt. A bejárat inkább barlangnyílásra emlékeztetett, mintsem egy épület kapujára. A csapattagok beözönlöttek a hasadékon, és egy földalatti járatban találták magukat. Wordax csörtetett legelöl, mögötte bivalycsordát megszégyenítő zajjal lopakodtak a többiek. Először halkan, majd egyre hangosabban pusmogtak, végül pedig már ordibáltak. - Kinél van fáklya? - Nincs szükségünk fényre, mi látunk a sötétben - dörmögte az egyik törpe. - Én akarok középen menni! - sipákolt a mágus. Főszakállnak se tetszett a sorrend. - hadd menjek én elöl! Így barbár találja meg az összes kincset - Hú-hú-kire! - Yabbagabb állítsd le magad! Elég félelmetes a barlang a huhogásaid és a morgásaid nélkül is. - Nem akarok veszekedni, de valaki rálépett a lábamra. Szálljon le, vagy csonkítás lesz! - mennydörögte a barbár. Az egyik fordulótól kezdve a fal valamilyen ismeretlen anyaggal volt bekenve, mely halovány fényt árasztott. Így a csapat láthatta, amint a félhomályban hirtelen eltűnt előlük Wordar. A barbár tehénhanggal zuhant le egy veremcsapda mélyére. A verem alján hegyes karók meredeztek, melyek felnyársalták az elővigyázatlan felderítőt. Az áldogat azon nyomban bomlásnak indult. $őre elsötétedett és megrepedezett, ami arra engedett következtetni, hogy a karók különösen erős méreggel voltak bekenve. Mindenki mélyet sóhajtott... megkönnyebbülésében, hogy nem saját maga ment elöl. Az életpap a csapda széléhez ballagott és ellátta kötelességét. - Könnyen jött, könnyen ment. Áldassék a neve! - kántálta és kört vetett. - Menjünk, itt már nem tehetünk semmit. Szótlanul megkerülték a vermet, és egy kitárt kétszárnyas bronzkapu előtt találták magukat. A bejárat fölötti boltív bemélyedéséből egy vízköpő szobra nézett le rájuk. Csúf, torz pofája és denevérszárnya volt. Az egész szobor olyan groteszknek és élethűnek tűnt, hogy a szörnyvadászok beleborzongtak a látványba. - Menjen Yabbagabb előre! - suttogta Főszakáll. - Bölcs döntés - hagyta jóvá a ministráns. - Elvégre ő a mágus-harcos pszionicista. Yabbagabb hiába is próbált tiltakozni, társai leszavazták.

Halkan felsóhajtott, majd belépett a kapun, és lassan elindult az új folyosón. A csapat le-lemaradozva követte. A járat folyamatosan (ászélesedett, mígnem egy oszlopcsarnokba érkeztek. A terem közepéről hiányoztak az oszlopok, és a földet gallyakból összehordott fészek töltötte be. A fészekben aranypénzek, csillogó drágakövek, értékesnek tűnő tárgyak és díszes kötésű fóliánsok hevertek szanaszét. - A Szemlélő fészke és kincsei - motyogta az életpap. - De hol lehet a szörnyeteg? A törpék és a mágus a fészekhez rohantak. - Egyszer nekünk is lehet szerencsénk. Yabbagabb sajnos hosszasan tanulmányozta a terem falait borító freskókat és az oszlopok faragásait, így lekésett az osztozkodásról. Már mindenki a kezében szorongatta a legértékesebb dolgokat. Adjatok nekem is valamit - sipákolta Yabbagabb. A feketekámzsás varázsló nagy kegyesen megszánta egy pálcával. - Nesze, vidd! Még van benne egy töltet, mely semlegesíteni képes egy varázslatot. Mágusharcosunk eltette a pálcát, majd dühöngeni kezdett. Nem jól van ez így! Hogyhogy neked három pálca jutott?! És miért a törpék rakták el a tucatnyi ékszert meg a tekercseket? Ne legyetek már prosztók! - Tényleg, miért a törpék rakták el a tekercseket? vigyorodott el sátánian a mágus, és feltűrte a ruhája ujját. Főszakáll hangosan felhorkant. - Valami nem tetszik?! - Nem tetszik a sörte, amit szakáll helyett hordasz sziszegte Yabbagabb. A három törpe szinte egyszerre bömbölt fel, és előrántották baltáikat. Főhősünk és a mágus varázslat kántálásába kezdett. Az életpap feltartotta a kezeit, és úgy lilabált. - Pax, uraim, pax! Békesség és összetartás! A gonosz csak így győzhetd le. Természetesen senki sem figyelt rá. A törpék megrohamozták Yabbagabbot, Yabbagabbnak pedig már csak pillanatokra volt szüksége a böfögtető varázslat befejezéséhez. Azért valaki mégiscsak meghallotta a pap üvöltözését, és iszonyatos bömböléssel válaszolt, mely visszhangzott a csarnok oszlopai között, és megremegtette a hat szörnyvadászt. A törpék majdhogynem elejtették a baltáikat, annyira megijedtek. A mágusnak megszakadt a varázslata, Yabbagabb pedig valahol elvéthetett egy varázsigét, mivel mélyről jövően és elnyújtottan, a dermesztő csöndben gubbasztó társaira böfögött. -- Hazajött a Beholder! - nyüszített fel az életpap, és a menekülésen tölte a fejét. Más kijárat azonban nem volt, csak az az egy, amelyiken át bejöttek. Onnan viszont a Zsarnok közeledett. Lépteket nem hallottak, csak halk sziszegést, ami bántó élességgel furakodott be elméjükbe. A szörnyvadászok egymásra néztek, tekintetükben a halálraítéltek szorongása tükröződött. Mindent a terv szerint csináljunk, akkor nem lehet baj suttogta a mágus. - Én és Yabbagabb elrejtőzünk az oszlopok mögé. Ti rohanjatok a terem végébe, és ott várjátok a Szemlélőt! Mikor elsuhant mellettünk, hátba támadjuk a vakítás varázslatainkkal.

Nyugalom és győzelem! - bátorította a csapatot a ministráns, és mindenki a helyére szaladt. Yabbagabb egy oszlop fedezékében talált menedéket, mögötte a mágussal. A varázsló halkan felkuncogott. Ezek akarták harci indulójukkal megrémiszteni a Beholdert?! Alig mernek moccanni a félelemtől. Psszt! Ez egyáltalán nem nevetséges - torkolta le Yabbagabb a mágust. - Valóban nem. De az már igen, hogy Főszakállra a vakításvarázslatomat akartam ráolvasni, mikor megzavart a Beholder bömbölése. Vicces, de nincs több vakításom. Szerencsére te majd megmented a csapatot. Yabbagabb zavartan vakarta feje búbját. - Ha már ilyen őszinte voltál, akkor én is az leszek. Nemcsak te, hanem én is a vakítás-varázslatomat lőttem el az imént. Most mi legyen? A feketekámzsásnak hatalmasra nyílt a szeme, majd pedig résnyire szűkült. - Van egy olyan érzésem, hogy kettőnk közül még egyikőnk sem sajátította el a vakítás-varázslat alkalmazását, és te is csak azért füllentetted hogy ismered, mert a háttérhól akartad szemlélni az eseményeket. Örvendek a szerencsének! Obur, a varázslótanonc vagyok. - Örvendek a balszerencsének! - suttogta Yabbagabb, és kezet rázott Oburral. - Valóban nem ismerem a vakítást, addig azonban nem futamodok meg, amíg el nem lőttem az összes varázslatomat a szörnyetegre! - Helyes! Nekem van még a fejemben egy fényvarázs. Ezzel egy időre talán meg lehet vakítani. Próba szerencse! Hirtelen mind a ketten elhallgattak, mert a csarnokba egy két méter átmérőjű, óriási golyóbis lebegett be. Vérszomjas tekintetével szinte a falhoz szögezte a törpéket és a papot. Végül a társaság bátorságot merített a ministráns imájából, és rárontottak a hústoronyra. Mikor a Beholder maga mögött hagyta a mágia két novíciusát, a két rejtőző előosont fe dezéke mögül, és halk kántálásba kezdtek. Főszakáll önelégült mosollyal felvett egy szemüveget, melyet az ősidők híres arkmágusa, Otto készített, és rendeltetése az volt, hogy semlegesítse a viselőjére ható pillantással történő mágikus támadásokat. Közben Yabbagabbnak létrejött a böfögtető varázslata, és a Beholder halkan felböffentett. Obur is elkántálta a fényvarázst, azonban a fényes gömb jóval a szörnyeteg feje fölött jelent meg. - Sajnálom! mentegetőzött a mágus. Volt is mit sajnálnia, mert a következő pillanatban a legfiatalabb törpe összes kincsével együtt parányi részecskékre esett szét. A korban középen álló egyszerűen csak meghalt, szemei fennakadtak. Főszakáll döbbent arccal megkövesedett, és minőségi kertitörpe lett belőle. Szemüvege kiválóan semlegesítette volna a kővé változtató varázst, sajnos a szörny központi szeméből a területre bocsátott ellen-mágikus aura megszűntette a szemüveg varázserejét. Az életpap fohászért ordibált, olyan hangerővel, hogy még egy süket isten is meghallotta volna a jajveszékelését. A föl döntúli segítség csak nem akart megérkezni, a ministráns izmai mágikusan megbénultak, képtelen volt megmozdulni. A szörnyeteg azon töprenghetett, hogy a bénult csuhást falja

fel, vagy előtte inkább intézze el a háta mögött motyogó két alakot. Mindenesetre becsukta pici szemeinek többségét, mert nem akarta, hogy a finom falatok kővé változzanak vagy cafatokra robbanva vesszenek kárba. A Beholder tétovázását megpróbálta kihasználni a két kaja-jelölt. Mielőtt a Szemlélő szembefordulhatott volna velük, Obur egy tekercset halászott elő övéből és felolvasta. Halk pukkanás után hűlt helye volt a mágusnak. - Elteleportált - mérgelődött Yabbagabb. - Szép kis barát! Nekem bezzeg nem adott ilyen tekercset. Így főhősünk kénytelen volt a menekülés hagyományos útját választani. A taktikai visszavonulás mellett döntött, és kirohant a teremből. A Beholder, mint egy katapultlövedék, szorosan a nyomban suhant, néha-néha a falnak súrlódva és szikrákat szórva. Yabbagabb egy kis előnyre tett szert, de tudta, hogy ez csak ido~eges. Átrohant a vízköpős kapu alatt és megtorpant a verem szájánál. Ördögi terv kezdett pislákolni ravasz elméjében. - Csak nem fogok megfutamodni? Végül is ötezer aranyról van szó! Hátrapillantott, de a Zsarnok még nem tűnt fel a kapuban. - Megszerzem a skalpodat, te dög! - suttogta lihegve. Előbányászta a mágustól kapott varázspálcát. A benne lévő mágia semlegesítése varázslat maradt az utolsó lehetősége a győzelemre. Felugrott, elkapta a vízköpő pofáját, és feltornászta magát a kapu fölé. A falból kinövő denevérszárnyú szobrászati torzszülöttön gubbasztva várta, hogy a szörnyeteg elsuhanjon alatta. Néhány másodperc kellett csak hozzá, és a kapu szájában máris feltűnt a Szemlélő. A testén vonagló szemnyúlványok idegesen fürkészték a környezetét. Yabbagabb összekuporodva, lélegzetét visszafojtva számolta magában, hogy a szörnyeteg mikor érhet a verem fölé. Két méter, egy méter... Most! Yabbagabb felegyenesedett, a Zsarnokra szegezte a varázspálcát, és a mágia ősi nyelvén kimondta a pálcába vésett parancsszót. A Beholder reakciója csak egy pillanatot késett, de ez végzetessé vált számára. A hős, ha csak egy percre is, de semlegesítette a szörnyeteg repülését lehetővé tevő levitáció varázst. A nemrég legyőzhetetlennek hitt sátáni teremtmény tehetetlen hústömegként zuhant alá a mélységbe. Még egy fülsértő sikollyal tudtára adta a világnak megdöbbenését, majd Wordar, a bahár mellett mérgezett karókkal áttűzdelve felismerte, hogy ó is csak halandó. A veszedelem megszűnt. A nyugodt csendet léptek zaja törte meg, és a folyosó egyik végéből az életpap bukkant fel, a kijárat felől pedig a mágus közeledett. - Győztünk? - lihegte a ministráns, és maga se tudta, hogy ez kérdés volt vagy inkább kijelentés. - Én azért jobban csináltam volna - jegyezte meg Obur. Yabbagabb csak mosolygott rájuk, és közölte, hogy egyiküknek le kell másznia a szörny szemnyúlványaiért. Elvégre a megbízójuknak valamilyen bizonyítékot kell felmutatniuk, hogy kifizesse az ötezer aranyat. Yabbagabb nem gondolta volna, Oburról, hogy ilyen készséges, de a mágus azonnal elvállalta a feladatot. Kötelek segítségével leengedték,

majd nézték, ahogyan Obur levagdossa egy késsel a Beholder szemnyúlványait. Azután végignézték, mint vesz elő a mágus egy tekercset, és olvassa fel azt. - Az ördög nyeljen le és emésszen meg, Obur! - ordibálta Yabbagabb. -- Visszateleportálhatott Murdarba - szögezte le a ministráns. - Nála van a bizonyíték, övé az arany. Mágusharcosunk nem hagyhatta ennyiben a dolgot. Az életpap beletörődött, hogy átvágták, és nincsen értelme visszamennie Mwdarba. A ministráns úgy döntött, hogy eltemeti a halottakat, majd megkeresi a falut, és megviszi a lakóknak a jó hírt. Talán csurran-cseppen neki egy-két _ arany. Yabbagabb elbúcsúzott tőle, és a megérdemelt jutalom reményében Mordat felé vette az útját. Mivel sietett, másnap kora délelőttre már elérte célját. Gyorsan berontott a fehércsuhások sátrába. A két fehérruhás öregember éppen személyes holmijait csomagolta egy Feneketlen Zsákba. - járt itt tegnap egy feketekámzsás varázsló? Oburnak hívják! - Természetesen itt volt a Beholder legyőzője. Szegény feje félig beleteIeportált a földbe, már nem lehetett megmenteni. Viszont a kezében megtaláltuk a szemnyúlványokat. Így tudtuk meg, hogy ő a Szemzsarnok legyőzője - válaszolta nyugodt hangon az egyikük. - Szóval Obur meghalt - Yabbagabb alig merte elhinni, hogy az övé lett az ötezer arany. - Én a társa voltam, és együtt teljesítettük a küldetést. Ezért a jutalom most engem illet. A fehérruhások a fejüket csóválták. - Nem akarunk elkeseríteni, mágia mestere, de előbb kellett volna jönnöd. A jutalomból mára nem maradt semmi. A hós emlékének adózva, megvettük a város temetőjében álló leghatalmasabb kriptát. A temetés ma hajnalban történt, és a maradék ezer aranyat Murdar főpapjának adtuk, aki a Beholder legyőzője felett a végső imát mormolta. Yabbagabb összehúzta sűrű szemöldökét, és megvakarta szőke tincsekkel borított kobakját. - Elmentek a trollok ülepébe! - mondta végül, majd maga mögött hagyta a várost, és remélte hogy vele együtt a balszerencséjét is.

Bihari Péter: NECASIA Magyar népmese nyomán Messze, ott ahol a sárguló violák nyílnak és a nap egy vörös korong csupán, ami alig ad már meleget, ott nyújtózik Necasia városa. Ha jártál már ott, talán emlékszel hatalmas opálszin üvegházaira, kecses tornyaira, csodaszin tereire és az öreg királyra, aki ott él. Gyémántpalotájában katonák százai fordulnak meg, és szolgálók tucatjai veszik körül, ûrhajókkal vándorok érkeznek naponta és büszkén ecsetelik a hírt, miszerint az öreg király tábornokai már a galaktika legtávolibb planétáin is megvetették a lábukat. Az öreg király ilyenkor a szakállába túr vagy elmosolyodik, és nem mutatja ki, hogy mennyire szomorú. A háborúnak hamarosan vége lesz - mondják. Az öreg király komoran bólint. Ha már jártál Necasiában, biztosan ismered a történetet. Ha te is ott voltál akkor, most biztosan bólintasz és elmosolyodsz, eszedbe jutnak a csillagok a szines égbolton, és az áramvonalas, könnyû hajó, amellyel régesrégen az a lány érkezett. Akkoriban az öreg király még egyáltalán nem volt öreg, és volt egy fia is, egy bõrmellényes, vidám fiú. A herceg, amint meglátta leszállni a pehelykönnyû, vízcsepp formáju ûrhajót, ellenállhatatlan vonzást érzett, és a reptérre futott. Napellenzõként a szeme elé tett kézzel figyelte a buborékhajóból kiszálló virágarcu, sárgaruhás lányt, majd a köszöntésére indult. Bekísérte apja palotájába és végigvezette a legfényûzõbb termeken. - Mondjál szép bókokat - kérlelte a lány. Az öreg király arca most megrezdül. A fõtanácsos úgy tesz, mintha nem látná és egy pergamenbe mélyed, majd int az egyik teremõrnek, hogy engedjék beljebb a hírnököt. A fekete palástos, fekete ruhás figura belép a trónterembe, leveszi tollas kalapját és furcsa pózban meghajol. A tekercset a legmélyebb alázattal nyújtja oda a királynak, aki lassú mozdulatokkal bontja ki az üzenetet, és rezzenéstelen arccal olvassa a hírt. A végén felnéz, majd látva alattvalói sürgetõ és kiváncsi tekintetét, megszólal: - Nincs többé független bolygó a galaxisban. Nem mozdul senki. Az emberek lesütik szemüket és senki sem meri elsõként megtörni a csendet. Ha valóban ismered a történetet, mert ott voltál, akkor nagyon is tudod, milyen jelentõségteljes ez a csönd. A csönd, mint azon a forró éjszakán. - Elveszem a pleiádok-i lányt - mondta a fiú. Az öreg király, aki akkor még nem is volt nagyon öreg, dühödten állt fel. - Nem - mondta. - Miért? - kérdezte csodálkozva a fiú. A király gondolkolkodóba esett. - A hagyomány értelmében csak akkor veheted el, ha elõtte megküzdesz az egyik bajnokommal és legyõzöd - mondta végül, hosszas töprengés után. A fiú vádlóan nézett az apjára. - Nem ismerem ezt a hagyományt - mondta halkan. - Így kell lennie. A fiú kihúzta hosszú, vékony kardját, és megküzdött a bajnokkal. Hosszú és fárasztó harcban gyõzte le, majd a kardját apja lábai elé rakta és hosszan nézett a király szemébe. - Add az áldásod! - kérte. - Nem láttam a küzdelmet - felelte az öreg király. - Nem adhatom az áldásomat. Küzdj újra! - De hiszen gyõztem! - kiáltotta a fiú. Csak a tömör üvegfalak visszhangja adott választ: - ...em. A fiú újra megfogta vékony kardját és újra nekiállt küzdeni, és ismét gyõzött. - Éppen vacsoráztam - szólt a király. - Küzd újra! És újból küzdött. Ha ott voltál, ahogy mondtad, és az egészet láttad, akkor most biztosan fájó szívvel gondolsz arra az estére. A fiú egész este küzdött. A hatalmas termet betöltötte az egymásnak csapódó fémpengék surlódó,

csikorduló hangja, a csattanások; talán még most is a füledben van. A király fia azon az estén tizenhét bajnokot gyõzött le. Mikorra az utolsóval éppen végzett, lihegve és izzadtan állt az apja elé. - Gyõztem - mondta. Az öreg király haragosan nézett rá. - Álmomból vertél fel - mondta. - Nem láttam a harcot. Állj ki az egyik kapitányommal újra! - Nem, apám - mondta a herceg. - Harcoltam eleget. Elmegyek. Hatalmas csönd támadt a tágas trónteremben, ami talán azóta is tart, a király dölyfösen szólt. - Visszahozatlak a hadseregemmel! Ha nem teljesíted a kötelességed, ezt megtehetem. - De a pleiádok csillagbirodalma erõs, apám. Több tízezer csillagra terjed ki a hatalma, több tízezer világra. Tied a Galaxis egyik fele. Övék a másik. - Háború lesz, szörnyû nagy háború. A fiú lépteinek nesze elhalt lassan, a terem kiürült. A király magára maradt gondolataival, és a csönddel. A király most lassan feláll, és szól az udvari fõtanácsosnak, hogy félóra múlva kihirdeti gyõzelmét a népnek, hogy az emberek csodálják királyuk bátorságát és erejét. Lassan kiballagott a terembõl a gyõztes hadvezér, a boldog király. Mivel ismered a történetet, tudod, hogy a háborút két nappal a fia távozása után máris megindította a király, hogy visszaszerezze gyermekét. Még mindig él az emlékezetében, ahogy a fiú kiballagott a kapun. Soha többé nem látta.

Horlik Zoltán: Darton kocsmája Szerző: Horlik Zoltán Mágikus összecsapás nyomait viseli a föld. Életnek nyoma sem maradt. Mindenhol kínzó szárazság, sehol egy fa vagy bármiféle növény. Feketére perzselt sziklák, feltöredezett föld, rég kiszáradt patakmeder. Csak ez maradt a harcok után. Három vándor halad az egykori patak mentén. Meg-megbotlanak az egyenetlen feltöredezett földön. Látszik rajtuk a fáradság. Elöl egy alacsony férfi botjára támaszkodva, szakadozott ruhája valamikori fényét már rég elveszítette. Mögötte társa hasonló ruházatban, melyet talán még jobban megviseltek az átélt viszontagságok. Oldalán hosszúkard, a vállán egy sólyom. Néha felrepteti a sólymot, de a madár már alig-alig bír felemelkedni a földtől. A kis menet végén halad a legfurcsább figura. Fekete vértbe öltözött lovag - lovát bizony már régen elvesztette- hatalmas pallosa a hátára szíjazva, hollófekete haja hátul összefogva. A meleg és bizonyára a kínzó szomjúság ellenére sem szabadult meg vértjétől. Makacsul, összeszorított foggal ballag a többiek után. - Messze van még? - kérdi a sólymos. - Nemsokára megérkezünk - jön a válasz. Szótlanul haladtak tovább. - Darton! - bömbölte el magát hirtelen a lovag - Mit vétettem ellened, hogy két ilyen őrültet adtál társamul. Miért kellett nekem pont velük társulnom … - Ne óbégass már annyi - szól rá a társa- Különben, ha jól emlékszem, te szerezted a küldetést és te kértél meg, hogy tartsunk veled. Nem a mi hibánk, hogy az a nyomorult varázsló felültetett minket. - De legalább megfizettem neki érte, koszlott csontjai ott fognak kifehéredni a napon. - morog tovább a lovag Csak érjünk már a faluba. Esküszöm, ha megérkezünk, az első házból templomot csinálok Dartonnak. - Gondolom, valami disznóól áll a falu szélén. - jegyzi meg vigyorogva a sólymos. - Ott a falu - mutat a távolba ekkor az élen haladó. - készülhetsz a templomavatásra. Megújult erővel haladnak tovább. A sólymos - ki egyébként Arel felszentelt papja volt - vigyorogva nézte vajon milyen épület van a falu szélén. Hangos nevetésben tört ki mikor meglátta az ajtó felett himbálódzó ütött kopott cégért: Rézkakas Fogadó. Botos társával egymás hátát verdesve indultak be a kocsmába (ami persze még a legjobb jóindulattal se nézett ki jobban mit egy koszos putri). Társuk súlyos vértjeiben térdre rogyott és átkozódni kezdett. Kissé lenyugodva, nem törődve a szomjúsággal hozzákezdett a rituáléhoz. A kocsma népe érdeklődéssel nézte, hogy mit művel ez a nyilvánvalóan hibban óriás. Két társa már az ötödik korsó, nem túlságosan jóízű - de a jelen pillanatokban fenségesnek érzett - sört töltötte magába mikor belépett. Egyenesen a pulthoz ment és egy hajtásra kiitta a számára kikészített korsót. - Még! - bömbölte rekedtes hangján. A következő korsó sem tartott sokáig. - Kocsmáros - mondotta mikor már enyhítette a szomjúságát - mostantól a kocsmád neve Darton Kocsmája. Nesze - dobott felé pár ezüstöt - készítess új cégért a kováccsal. Reggelre kész legyen! Nem mert ellentmondani, különben meg neki mindegy hogyan hívják a kocsmát. Ha az idegennek ez a mániája, hát legyen. Amúgy meg fizetett érte. - Emberek! Ez a kocsma mostantól Darton kocsmája. Viselkedjetek tisztességesen és imádkozzatok Dartonhoz. Zúgolódás támadt a kocsma népe között és egyesek nem tetszésüket fejezték ki néhány széklábbal és söröskorsóval. De egy-két kiosztott pofon után sikerült mindenkit meggyőzni az új név szépségéről, főleg

mikor nagylelkű lovagunk mindenkinek- már aki talpon maradt a meggyőzés után- fizetett egy korsó sört. Hamarosan Darton nevétől volt hangos a kocsma …

Juhász György: SCI-FI - Ne is haragudjon, de nem szeretem a sci-fit - mondta a fiatalasszony. A mondat sokkal inkább tárgyilagos ténymegállapításnak hangzott, mintsem visszautasításnak. Az ügynök legalábbis így érezte, ezért megpróbálta folytatni a beszélgetést. - És megkérdezhetem, hogy miért nem szereti? A nô szimpatikusnak találta ezt a zavart, vékonydongájú fiatalembert. Mulatságosan festett kockás ingében, drótkeretes szemüvegével, hóna alatt egy ódivatú táskával. A mama sokat járt le ide a parkba, de mindig csak hozzá hasonló, babakocsit tologató asszonyokra talált, így csak velük tudott beszélgetni. Most azonban a téma és a társaság némi változatosságot ígért. - A sci-fi regények olyan egyformák - jelentette ki. - A szereplôk ûrhajókkal száguldoznak, lézersugarakkal lövöldöznek. Eltévednek, vagy katasztrófa éri ôket, esetleg undorító idegen lényekkel hadakoznak. Ez engem nem tud lázba hozni. Untat. Semmi köze a valósághoz. Amiket azok a könyvek írnak soha, de soha nem fognak bekövetkezni. A srác megigazította drótkeretes szemüvegét, hogy le ne csússzon az orráról. - Meg tudom érteni. Az ilyen történetekbôl tényleg hiányzik minden fantázia. De amirôl maga beszél, az nem is sci-fi, csupán kalandregény, ami nyugodtan játszódhatna a múltban, vagy a jelenben is. Nincs semmi különbség. Csak a jövôbe több agyament baromságot lehet telepíteni. Higgye el, az igazi sci-finek ehhez semmi köze. A könyvek, amiket én ajánlok önnek, másmilyenek. Ismét kinyitotta régimódi táskáját, akárcsak a beszélgetés elején, és egy könyvet akart kihalászni belôle. A nô akkor is, most is finoman megakadályozta ebben a törekvésében. Tudta, hogy nem szép tôle, de mulattatta a srác megszállottsággal párosult szerencsétlenkedése. - Miért, ön szerint milyen az igazi sci-fi? - kérdezte. - Elgondolkodtat. Ugyanolyan katartikus élményt tud okozni, mint bármilyen más szépirodalmi mû. A jelent kivetíti a jövôbe, és megmutatja, mi fog történni velünk, a mindennapjainkkal, ha így éljük tovább az életünket, ahogy most tesszük. Hová vezethet a technikai, szellemi fejlôdés, a túlnépesedés, a környezetszennyezés, vagy bármi más. Néha nem árt megállni, és elgondolkodni egy kicsit a jövôn. Ezért az igazi sci-finek igenis köze van a valósághoz, és sokkal inkább a jelenrôl szól, mint a jövôrôl. - Úgy látszik, a jelen alatt sem ugyanazt értjük - mosolygott a fiatalasszony. - Én nem foglalkozom politikával, meg globális problémákkal. Az a férfiak játéka. Nekem itt van a családom, a gyerekem, a férjem, akikrôl gondoskodnom kell. A szabadidômet pedig igyekszem a lehetô legkellemesebben eltölteni. Mindez együtt jelenti a jelent. Boldog vagyok, és nem is vágyom másra. Semmi értelme azon gondolkozni, hogy mi lesz többszáz, vagy ezer év múlva. Mármint úgy értem fontos dolog, de nem az én feladatom. Én úgysem tudok változtatni a jövôn, túl kis pont vagyok hozzá. És gondolom, ezzel jó páran így vagyunk... A könyvügynök szomorúan bólogatni kezdett. Ô aztán tudta, hogy ezzel "jó páran így vannak". - De gondolom nem mindegy önnek, hogy a gyermekei milyen világban fognak felnôni, és élni. Szerintem igenis mindenki tud változtatni a jövôn, csak akarni kell. Egy labda gurult feléjük. Tíz év körüli kölyök futott utána, hogy visszavigye a szomszédos pályán focizó társaihoz. A kerék nélküli, levegôben lebegô babakocsi egy kissé megremegett, ahogy a labda átgurult alatta, és megzavarta az antigravitációs erôterét. Az ügynök visszarúgta a labdát a kölyöknek, majd érdeklôdve várta a nô válaszát. - Átlagemberek vagyunk - mondta a fiatalasszony. - A férjem ingajáratot vezet a Marsra. Én adminisztrátor vagyok a túlnépesedési minisztériumban. A bátyám kertész a Biokupolában, ami az ózonlyuk káros hatásaitól védi a növényeket. Nincs bennünk semmi különös. Egyszerûen tesszük a dolgunkat, és kész. Nem akarjuk, és nem is tudjuk megváltoztatni a világot. Ôszintén szólva örülök, ha fönn tudjuk tartani a családot kettônk fizetésébôl. A fiatalemberrôl lehullott az ügynök álarca. Furcsa volt látni a változást, ahogy megunta eddig játszott szerepét, és végre önmagát adta. Sokkal szerencsétlenebbnek tûnt, mint eddig bármikor. Elkeseredetten kitört. - Hát ez az! Én is azért házalok ezekkel a könyvekkel, hogy meglegyen a betevô. Annak a reklámcégnek dolgozom, amelyik mûholdakról vetíti azokat a tízkilométeres reklámokat az éjszakai égboltra. Mit mondjak, nem egy jól fizetô állás. De hát ez van az egész világon - mindenki nyomorog, hiszen annyian

vagyunk. Bárcsak elmehettem volna utcaseprônek, azok keresnek csak igazán! De már maffiába tömörülnek, és nem lehet bejutni közéjük. A nô egészen megsajnálta a fiatalembert. Elszégyellte magát, amiért az elôbb még mulatott rajta, és csak az idôtöltés kedvéért kötözködött vele. - Miért nem árul gyakorlatiasabb olvasnivalókat? - kérdezte kedvesen. - Olyan hasznos kézikönyvek jelentek meg mostanában! Például az "Ezerféle étel élesztôbôl és szójából", vagy a "Hogyan éljük túl a napsugárzást". Olvasta például a "Turistakalauz a még szennyezetlen területekhez" címû füzetecskét? - Sajnos már ezek sem mennek, amióta világszerte lázonganak az éhezôk és a munkanélküliek - legyintett a srác. - Régebben még el tudtam adni egy-egy példányt az "Éljünk együtt a radioaktivitással" címû útmutatóból, de mostanában már csak romantikus történelmi regények mennek, mint például a "Kék égbolt" vagy az "Óvszer nélkül". De én tényleg szeretem a sci-fit, ezért árulom. A park széléhez értek. - Sajnálom, de mi befejeztük a sétát - mondta a fiatalasszony. - Marad még, vagy velünk tart? - Azt hiszem, nekem is elég volt mára a talpalásból. Menjünk. Az ellenôrzô kapuhoz léptek, és bedugták a mágneskártyáikat. A számítógép automatikusan levonta a kiszabott éves keretükbôl a parkban töltött idôt. Áthaladtak a zsilipen, és beléptek az öltözôbe. Fehér, könnyû kezeslábasaikat a hulladékégetôbe dobták, és a fertôtlenítô szekrénybôl elôvették utcai ruháikat. Miután felöltöztek, a fiatalasszony megnyomott egy gombot az antigravitációs babakocsin. A kocsi végébôl átlátszó mûanyag tetô tekeredett elô, és hermetikusan elzárta a kicsit a külvilágtól. Az anya két másik gombbal aktiválta a szûrôket, és a légkondicionálót. - Sajnálom, hogy nem járt sikerrel - mosolygott az ügynökre. - Remélem, másnak több könyvet tud majd eladni, mint nekem! - Én is - vigyorgott a srác. - Mindenesetre nagyon örülök, hogy megismerkedhettünk. Viszlát! - Viszlát. Felvették gázálarcaikat, és beléptek a zsilipbe.

Koncz Ferenc: Az önként jelentkezô Egy pisszenés sem hallatszott. A közönség feszült figyelemmel várta, hogy mi fog történni. A teremben teljes volt a sötétség, csak egyetlen fénycsóva világította meg a színpadot. A keskeny fénykörben álló két ferfi közül az egyik frakkot viselt. Ô volt a hipnotizôr. Szemben vele az önként jelentkezô állt. Arcán nyoma sem volt semmiféle feszültségnek, halálos nyugalommal bámult maga elé. A hipnotizôr felemelte a kezét és egy hirtelen mozdulattal elhúzta a férfi arca elôtt. A néma csendben hallani lehetett a lélegzetvételeket. A színpadon azonban nem történt semmi. A másik ugyanúgy állt, talán csak a szája sarka rándult egy gúnyos kis mosolyra. A parapszichológus arcára döbbent kifejezés ült. Ismét próbálkozott, de csak a férfi mosolya változott. Most már széles vigyorral bámult keresztül rajta. Hangos moraj futott végig a közönség sorain. A hátulról éles fütty szólt, többen a jegyük árát követelték. A nagy zűrzavarban senki sem vette észre a színpadon történt apró kis változást. A férfi tekintetében valami megváltozott. A hipnotizôr homlokán kövér izzadságcseppek jelentek meg. Csak állt, mintha önmagát babonázta volna meg. Karjai, melyeket eddig maga elôtt tartott, most erôtlenül lehanyatlottak. Hátrált néhány lépést, arca eltorzult az iszonyattól. Szája mozgott, mint ha mondani akart volna valamit, de nem jött ki hang a torkán. Még egy utolsót lépett hátra, azután elôregörnyedt, majd lassan arccal a padlóra zuhant. Az esés hangja sokáig visszhangzott a teremben. Mert már újra csend volt, de ez csend más volt mint az elôbb. Az embereket megbénította a félelem. A színpadon a férfi még mindig mosolygott, miközben lassan feléjük fordult. Odafennt a reflektor fénye egyre gyengült, majd végül teljesen kihunyt. A sötétben zölden foszforeszkáltak az idegen szemei...

Koncz Ferenc: Déja Vu Egy villanás és ott, ahol az elôbb még semmi sem volt, most egy furcsa, tojásra emlékeztetô gép állt. Néhány percig gôzölgött mozdulatlanul, majd halk szisszenéssel egy ajtó nyílt rajta. Egy hatvan év körüli, szemüveges férfi lépett ki belôle. Hosszú, ôsz hajszálak lengedeztek egyébként majdnem teljesen kopasz fején. Bô, fekete nadrágot és feltűrt ujjú, fehér inget viselt. Volt valami a megjelenésében, ami amolyan tudós formát kölcsönzött neki. Nem csoda, hisz az is volt valójában. Dr. James Parkernek hívták és a téridô problémán dolgozott. Kimagasló tudományos eredményeit többek közt Nobel-díjjal is jutalmazták. Egyetlen gyengéje a szórakozottság volt, de hát ez már csak természetes ilyen intellektusonál. Dr. Parker mélyet szippantott a friss reggeli levegôbôl és elégedetten nézett körül. Egy sziget közepe táján állt, valahol a Csendes-óceán keleti felén, de meglehetôsen távol az amerikai partoktól. A sziget, bár elég nagy kiterjedésű volt, igen kopárnak tűnt. A tudós épp elhagyatottsága miatt döntött ezen helyszín mellett, hiszen egyáltalán nem akart közönséget a "Teleport"-nak. Így nevezte, a még csak kísérleti stádiumban lévô tér-idô gépet, mellyel, ha minden igaz, tetszôleges helyre és idôbe lehet "repülni". Dr. Parker legnagyobb megelégedésére a kísérlet szépen sikerült. Nem messzirôl idehallatszott az óceán morajlása, a kék égen rikoltozva körözött néhány sirály. A tudós úgy döntött, sétál egy kicsit a szigeten, hiszen itt még úgysem járt. Pár száz méter megtétele után egy sziklára vetôdött a pillantása. Elég érdekes formája volt ahhoz, hogy egy kis figyelmet érdemeljen. Egy nagy emberi kézre emlékeztetett. Az öreg nézte egy darabig aztán tovább indult. Egyszer csak megállt, hirtelen úgy érezte, hogy ezt a tájat már látta valahol. Már többször volt ehhez hasonló érzése, mint mindenki másnak. A tudomány mind a mai napig nem derített fényt a `déja vu` kérdésre. Így hát nem is sökat törôdött vele. Néhány lépés után azonban újra megállt. A vidék továbbra is ismerôs maradt. Ekkor már gondolkodóba esett. " Lehet, hogy a tér-idô utazás az oka?"villant át az agyán. Ez egy újabb kutatási lehetôséget nyújtott számára, melyet egyedül ô képes folytatni a Teleport segítségével. Úgy gondolta, hogy sétál még egy kicsit. Fejében egymást követték a gondolatok. Úgy eltöprengett, hogy majdnem nekiment egy nagy táblának, mely egy pillanat alatt visszatérítette a valóság talajára. A táblán ez állt: AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK NUKLEÁRIS KÍSÉRLETI TERÜLETE IDEGENEKNEK BELÉPNI TILOS! Már tudta, hogy hol látta a szigetet. Körülbelül öt évvel ezelôtt a TV-ben a természetvédôk egyik műsorában, amelyben a földalatti atomrobbantások ellen tiltakoztak. A műsor nem hozott sok eredményt, hiszen a bombát felrobbantották. A szigeten azóta semmilyen élet nem létezett. "Mikor is volt?"- erôsen gondolkodott - "Júliusban? Nem, júniusban. IGEN, júniusban. Június hatodikán. JÚNIUS HATODIKÁN!!!" Rohant visszafelé a Teleporthoz, ahogy csak a lábai bírták, de még félúton sem járt, amikor erôs lökést érzett a lába alatt...

Koncz Ferenc: Hullócsillag Csendes augusztus eleji éjszaka volt. Valamerrôl halk kutyaugatást hozott az enyhe szellô. Néha egyegy magányos tücsök szomorú ciripelése hangzott a távolból. Egyébként teljes volt a csend. A légmozgás gyenge volt ahhoz, hogy susogásra bírja a fák leveleit. A felhôtlen égbolton ezernyi apró gyémánt módjára sziporkáztak a csillagok. A kutyaugatás egyre halkult, majd teljesen abbamaradt, valószínűleg álomba szenderült a házörzô. Valahol felrebbent egy madár, talán macska riasztotta meg. Lassan elhalt a szárnycsapások zaja. A mozdulatlanságot csak az égen áthúzó, hihetetlen gyors fénypontok zavarták meg, a hullócsillagok. - Nézd, ott is egy! - szólalt meg hirtelen Mike. Mire a lány odanézett ahová a fiú mutatott, a hullócsillag már nem volt sehol. A levegô már kezdett hűlni, szorosabban simult a barátjához. - Lassan ideje visszamenni a városba. Már elmúlt tizenegy óra. Anyáék biztosan nyugtalankodnak. - Ugyan! Tudják, hogy jó kezekben vagy - mosolygott a fiú tréfásan. - Különben is a kocsival percek alatt hazaérünk - fejével a fák alatt megbúvó Pontiac felé intett. - Olyan jó veled, Mike! Olyan szép minden. Bárcsak örökké tartana. Annyira boldog vagyok. Apa azt mondta tegnap, hogy amint megkapod az állást, amit igértek, összeházasodhatunk - Mélyen a fiú szemébe nézett. - Tudod mennyire várom már. Mikor lépsz be? - A hónap végére biztosan meglesznek a papírok és akkor már minden oké - mondta, s nyomatékosítás képpen megcsókolta. - Összegyűjtünk egy kis pénzt és kibérelünk egy kis házat. Késôbb meg is vehetjük talán. Apáék is segítenek majd - A lány ábrándos arccal bámulta a csillagokat. - Szép kis kertünk is lesz, ahol játszank majd a gyerekek. A ház elé pedig rózsákat ültetünk. Óriási piros virágokat hoznak majd. Nagyon szép lesz. Néha behunyom a szemem és magam elôtt látom az egészet. A ház mögé csinálunk egy kis medencét, amilyen Johnny-éknak van. Tudod? - Ó, Alice ne légy csacsi. John menô építész. Csak úgy dôl hozzájuk a pénz. Állandóan teli van megrendelésekkel. Én meg csak egy mezei technikus vagyok, ráadásul éppen meló nélkül - Arcán megrándult egy izom. - Most az a fontos, hogy legyen egy kis kuckónk, ahol csak mi ketten leszünk. A többit majd meglátjuk. - Ne légy már olyan józan! - fakadt ki a lány - Soha sem szoktál álmodozni? - Hatalmas kék szemeit kérdôen a fiúra függesztette. - Dehogynem angyalom. Ne haragudj. Annyi pénzünk lesz, mint égen a csillag - súgta a lány fülébe, miközben kezével széles mozdulatott tett az égbolt felé. Szorosabbra fonta karjait a lány teste körül és egy csókot lehelt a nyakára. - Emlékszem - mondta Alice, - kiskoromban azt mesélték, hogy ha az ember hullócsillagot lát és kíván valamit, az beteljesül. - Ugye azt szeretnéd édes, hogy most mi is megpróbáljuk - suttogta a fiú, a lány combját simogatva. De akkor ki ne mond mire gondolsz. Megfogták szorosan egymás kezét és az eget figyelték. Sokáig vártak türelmesen, de nem jött egyetlen hullócsillag sem. Közben megélénkült a szél és észak felôl felhôk úsztak elô, eltakarva az égboltot. Egyre hidegebb lett. - Azt hiszem már nem látunk egyet sem - szólt dideregve a fiú. - Jobb lesz, ha holnap visszajövünk. Kezdek fázni egy kicsit. - Várjunk még egy cseppet - kérlelte a lány. - Csak pár percet. Érzem, hogy nem várunk hiába. A fiú éppen tiltakozásra nyitotta a száját, amikor feltünt, amire vártak. Nagyobb és fényesebb volt, mint szokásos társai. Méltóságteljesen húzott át az egész égen. Amerre ment, elhalványultak a csillagok. Aztán egy utolsó villanással eltűnt, átadva helyét az űr sötétjének. Sokáig nem mozdultak, még mindig szorítva egymás kezét. - Ehhez mit szólsz? - kérdezte a lány remegô hanggal. - Eddig nem hittem a csodákban, drágám - feszülten figyelte a barátnôjét - Ugye gondoltál valamire? A lány lassan bólogatott. Arcán boldogság tükrözôdött. - Érzem, hogy teljesülni fog. Érzem. Nagyon boldogok leszünk Mike. Ó Istenem, nagyon. - Tudom édesem. Én is gondoltam valamire és biztosan tudom, hogy ugyanarra, amire te. Még álltak egy darabig mozdulatlanul, szorosan átölelve egymást, megôrizve mintegy a pillanat varázsát, azután megfordultak és elidultak az autó felé.

A V8-as dübörgése széttörte a csendet és a kocsi lassan kigördült a műútra. Eltelt néhány perc. A fényszóró sugarán kívül teljes volt a sötétség, bár a távolban már felderengtek a város fényei. Mike bekapcsolta a rádiót. Rövid tekergetés után ráállt az egyik helyi adóra. - Hallgassunk egy kis zenét, Cica. A hangszóróból egy vadonat új sláger szólt. A fiú kezdte átvenni a zene pergô ritmusát, a fordulatszámmérô mutatója lassan felfelé kúszott. Egyre gyorsabban suhantak el a sárga terelôvonalak... Egyszer csak lekeverték a zenét. Néhány másodperc baljós csend után a hírolvasó bemondó szólalt meg. Hangja a megszokott rikácsolóhoz képest halk volt, szinte kereste a szavakat. - Tragikus eseményrôl kell beszámolnom hallgatóinknak. Most kaptuk a hírt, miszerint alig fél órája a Galaxy űrrepülôgép egy meteornak ütközött, letért a pályájáról, a légtérbe zuhant, ahol felizzott és felrobbant. A Challenger '86-os balesete óta ez volt a legsúlyosabb űrkatasztófa. A hôsi halált halt asztronauták névsora: George McGray, Dr. Francis O Brian, Pet...- kattant a kapcsoló beléfojtva szót a hírolvasóba, s a kocsira csönd telepedett.

Koncz Ferenc: Új rendszer Az

idegen

mintegy

mind

százhúsz

kápráztatta

el.

a

nyolc

szemével

emelettel Még

néhány

kifelé

alattuk

-

másodpercig

bámult. elterülô

állt

A

messze város

lent

-

szépsége

mozdulatlanul,

azután

vendéglátója felé fordult. Fémesen zengô hangjában ámulat és irígység csendült. - Hihetetlen ez a harmónia, amiben a te néped él ezen a csodálatos bolygón - hosszú széles karjaival széles mozdulatot tett a horizont felé. - Mindenfelé gazdagság és elégedettség, akár a mesékben. Az

elnök

arca

széles

mosolyra

húzódott.

Csápjait

egymáshoz

dörzsölgette. - Hát szó, ami szó, nincs okunk panaszra. A "gépezet", mint mondani szokás, jól mûködik. Már hosszú ideje. Az idegen az ablakhoz lépett s tekintetét a csillagokkal borított égre emelte, saját világa felé. - Mi nem tudunk zöld ágra vergôdni - nagyot sóhajtott. - Állandó harcok,

polgárháborúk,

éhezés,

nyomor,

elégedetlenség.

Itt

minden

egészen más. Okos politikus lehetett, aki ezt az egészet kiagyalta. Az elnök egy darabig hallgatott, azután beismerte, hogy nem az ô népétôl származik ez az egész. A másik kíváncsian pillantott rá. - Egy felderítônk hozta az ötletet a peremvidékrôl. Egy ottani lény dolgozta ki a saját fajtája számára, de nálunk is tökéletesen bevált. Fantasztikus lángelme lehetett. Valami Markszengelsznek hívták...

Lord Dunsany : Az Álomváros A gyermek, aki a Surrey dombokra néző virágterszok és kertek környékén játszadozott, soha sem tudta, hogy el kell majd néki jőnie a Végső Városba, soha sem tudta, hogy meg kell látnia majdan az Alsó Tárnákat, a leghatalmasabb ismert város barbakánjait és szent minaretjeit. Úgy gondolok rá most, mint egy gyerekre picike kis locsolókannával, amint jár-kél a kertek alatt egy nyári napon; a nap megvilágítja a meleg délvidéket, a fiú képzelete gyönyörködik minden mesében, legyenek bár mégoly kicsiny kalandok, s mindez idő alatt számára volt fenntartva a hőstett, amelyet az emberek csodálnak. Más irányba pillantva, elfelé a Surrey domboktól, egész kisgyermekkorán át azt a szakadékot látta, amely - fal fölött fal és hegy fölött hegy - a Világ peremén állt, és örökkétartó alkonyban, egyedül a Holddal és a Nappal magasba tartja a hihetetlen Álomvárost. Utcáit róni: ez volt a férfi végzete; prófécia szólt róla. Övé volt a varázslatos kötőfék; és egy megviselt öreg kötél volt az; egy öreg, gyalogszerrel vándoroló nő adta neki: azé volt a hatalom, hogy megtartson bármilyen állatot, akinek fajtája sosem ismert rabságot, mint az egyszarvú, a hippogriff Pegazus, a sárkányok és wyvernek; ámde egy oroszlánnal, egy zsiráffal, tevével vagy lóval szemben használhatatlan volt. Milyen gyakran láttuk mi az Álomvárost, a Népek csodáját! Nem amikor este van a Világban, és mi nem látunk tovább, mint a csillagok; nem amikor a nap süt, ahol mi élünk, amikor káprázik a szemünk; de amikor a nap viharos napokon nyugszik le, egyszerre minden bűnbánó az estével, és azok a csillámló szirtek felfedik önmaguk, amelyekről majdnem azt hisszük: felhők, és alkonyat van velünk, amint örökké velük van; akkor ragyogó ormaikon mi meglátjuk azokat az aranyló kupolákat, amelyek túlpillantanak a Világ peremén, és táncolni látszanak magasztossággal és nyugalommal a finom alkonyi fényben, mely a Csodának természetes szellemjárása. Akkor az Álomváros látogatatlan, és messzi, hosszan tekint nővérére, a Világra. Eljövendöltetett, hogy a férfinak el kell jönnie oda. Ők tudták már, amikor a hegyikristályokat létrehozták, és mielőtt a korallszigeteket a tengereknek adták volna. És ekképpen a prófécia beteljesülésbe ment át, s történelembe, és így végül a Felejtésbe - ezekből húztam elő, amint épp ellebegett -, amelybe egy napon én is bele kell, hogy hulljak. A hippogriffek virradat előtt a felsőbb légrétegekben táncoltak; jóval azelőtt, hogy a napkelte megcsillant rétjeinken, ők kimentek ragyogni a fénybe, amely még nem jött el a Világra, és amint a hajnal feljebb küzdötte magát az érdes dombokon, s a csillagok megérezték azt, bedőlve a föld irányába vonultak, míg a napfény meg nem érintette a legmagasabb fák csúcsait; és a hippogriffek alászálltak szárnytollaik zörgetésével, és összehajtogatták szárnyaikat, és vágtattak és szökelltek tova, míg el nem érkeztek néhány virágzó, gazdag, utálatos városhoz, és felugrottak egyszerre a földekről, és felszárnyaltak tova a látterükből, űzetve annak rettentő füstjétől, míg vissza nem érkeztek a tiszta, kék égbe. A férfi, akit a prófécia ősidőktől fogva megnevezett, hogy eljő majd az Álomvárosba, lement egy éjjelen mágikus zablájával a tópartra, ahol a hippogriffek szálltak le hajnalban, merthogy a gyep könnyű volt ott, és ők messze azelőtt vágtatni tudtak, hogy városhoz értek volna; és a férfi várakozott ott közel rejtőzve el patanyomaikhoz. És a csillagok elsápadtak egy kicsit, és kivehetetlenebbé váltak; de más jel nem volt, amely már a hajnalra utalt volna, amikor ott megjelentek, messze fent az éjszaka mélyén, két apró sáfránypetty, aztán négy, majd öt: a hippogriffek voltak táncolván és pörögvén körbe a napban. Egy másik falka csatlakozott hozzájuk, most már tizenketten voltak; táncoltak ott színeiket visszavillantva a napnak, leszálltak lassan nagy vargabetűvel; a fák odalenn a földön az éggel feleselve leplezték le őket, koromfekete mindahány, valamennyi pompás példány; egy csillag eltűnt egy csomóval, most egy másik; és a hajnal elérkezett mint a muzsika, mint egy új dal. Kacsák röppentek tova a tóhoz a nyugodt, sötét kukoricaföldekről, messze hangok támadtak, egy szín növekedett a vízen, és a hippogriffek még mindig sütkéreztek a napfényben mulatozva fent az égben; de amikor a galambok felkavarogtak a lombokon, és az első kismadár kiröppent, és apró vízityúkok kíséreltek meg kitekinteni a káka közül, lejöttek akkor hirtelen tollak mennyrobajával a hippogriffek, és amint landoltak mennyei magasságaikból, mind megfürdött a nap első fényében, s a férfi, akinek végzete ősidőktől fogva az volt, hogy eljöjjön az Álomvárosba, felszökkent, és elkapta a legutolsót varázslatos kötőfékjével. Alábukott az, de nem tudott szabadulni, mert a hippogriffek a zabolázatlan fajok közé tartoznak, és a mágia hatalommal bírt a varázslatos felett; így az ember megülte azt, és az felröppent újra a magasságoka, ahonnét jött, amint egy sebesült szörny tér haza. Ám amikor elérkeztek a magasságokba, ama merész lovas hatalmasat és páratlant látott bal felé magától, az elrendelt Álomvárost, és a férfi megpillantotta Lel és Lek tornyát, Neeridét és Akathoomáét, és a Toldenarba szirtjeit, amint csillogtak az alkonyatban, mint az Est egy

alabástromszobra. Feléjük rántotta a gyeplőt, Toldenarba és az Alsó Árkok irányába; a hippogriff szárnyai süvöltöttek, amint a gyeplő eltérítette. Az Alsó Árkokról ki beszélhetne? Misztériuma titok. Némelyek azt tartják, hogy az éjszaka kalauzai, és hogy a sötétség belőlük csurog alá esténként a világra; míg mások arra célozgatnak, hogy ezen dolgok ismerete megsemmisítené civilizációnkat. Onnan, az Alsó Árkokból szüntelen figyelték őt azok a szemek, amelyeknek az feladata; odabentről távolabb s mélyebben felriantak a denevérek, amelyek ott laknak, mikor meglátták a meglepettséget a szemekben; az őrök a bástyákon látták a denevéráradatot, és felemelték lándzsáikat, mintha háború volna. Mindazonáltal amikor észrevették, hogy ama háborúnak, amely miatt ők őrködtek, nem most volt érkezése rájuk, megeresztették lándzsáikat, és engedték őt belépni, és a férfi átment suhogva, keresztül a földfelőli kapun. Mégis eljött hát, amint az megjövendöltetett, az Álomvárosba, amely épült vala Toldenarba magaslatára, és kései alkonyt látott azokon a tornyocskákon, amelyek nem ismertek másmilyen fényt. A kupolák mind rézből voltak, csak a toronysisakok voltak aranyból csúcsaikon. Kicsiny ónixlépcsők futottak minden irányba ilyen meg olyan módokon. Nagyszemű agátok tündököltek utcáin. Kicsiny rózsakvarc-négyzettáblákon keresztül a városlakók ki-kitekintgettek házaikból. Nekik a messzi-messzi Világ, amint ők kipillantottak a határaikon túlra, boldognak tűnt. Noha a viselet, amelyben a város hordott, egyetlen köntös volt örökkön - a szürkület -, szépséges gazdagsága mégis bájos csoda volt: város és alkonyat, páratlan volt mindkettő, de nem egymás számára. Olyan kőből épült, amely ismeretlen a világban, amelyet mi taposunk, voltak bástyái, amelyeknek kövét nem tudjuk, hol bányászták, ám amelyet a gnómok abyxnak hívtak; úgy villant-kacsintott az vissza az alkonyra pompájában, szín a színre, hogy senki se tuná megmondani, hol vannak ezeknek határai, és melyik az örökkévaló alkony, és melyik az Álomváros; ikerszületésű gyermekek voltak ezek, legpompásabb leányai a Csodának. Az Idő ott lakozott, de nem a kupolák miatt, amelyek sárgarézből készültek - a maradék, amit érintetlenül hagyott; amit még ő, a városok elpusztítója, milyen alku árán, nem tudom, meghagyott. Mindemellett gyakran sírtak az Álmok városában a változás és az elmúlás felett, a gyászos katasztrófák miatt más világokban, és néha templomokat építettek lerombolt csillagoknak, amelyek lángolva hullottak alá a Tejútról, követőket szerezve nekik még akkor is, amikor általunk azok már réges-rég elfelejtettek. Más templomaik voltak - ki tudja milyen istenségeknek? És a férfi, aki számára elrendeltetett egyedül az emberek közül, hogy eljőjön az Álomvárosba, igen elégedett volt, hogy megpillanthatta amint leügetett, annak agát utcáján összehúzott szárnyú hippogriffjével, mindkét oldalán egyik csodát a másik után látva meg, melyekről még Kína is tájékozatlan. Akkor, amint a férfi közeledett a város távolabbi bástyájához, amely nem kavargott a lakosoktól, és oly irányba pillantott el, melyben nem néztek vele farkasszemet házak bármiféle rózsaszín ablakokkal, hirtelen meglátott messze-messzi - hegyeket törpítve el - egy még nagyobb várost. Hogy a város vajon az alkonyaton épült-e, vagy néhány másik világ partján emelkedett, nem tudta. A férfi látta, hogy uralja az az Álomvárost, és küzd vele a gazdagságért; de az ismeretlen kolosszusok eme mérhetetlen otthonánál a hippogriff eszeveszetten megbokrosodott, és sem a varázszabla, sem bármi más, amit a férfi tett, nem tudta a szörnyet azzal szembefordítani. Végül az Álomváros elhagyatott külvárosaiból, ahol nem jártak lakosok, a lovas lassan visszafordult a föld felé. Nem tudta, miért figyelik az ablakok most mind ezt az utat - az alkony lakosai bámultak a világra, s nem nagyobbra, mint az övék. Akkor a felfelé vivő lépcsősor utolsó fokáról, amely olyan volt, akár az, amely az Alsó Árkokon túlra vezetett, és le Toldenarba fénylő orcájához, lefelé az aranycsúcsos Álomváros leárnyékolt pompáiból, és ki az örök alkonyatból alábukott a férfi szárnyas szörnyén: a szél, ami aludt akkor, felugrott, mint a kutya, mikor támad, megeresztett egy sikolyt, és túlnyargalt rajtuk. Odalent a Világon reggel volt; az éjszaka elkóborlóban volt köpönyegével, amely a földet seperte utána fel- meg felfordított köddel, amint ment, a gömb szürke volt, de fénylett, fények villantak meglepetésszerűen korai ablakokban, előttük, a nedves, harmatos földeken túl tehenek tértek ki a házakból: éppen ebben az órában érintették a földet újra a hippogriff lábai. És abban a pillanatban, hogy a férfi leszállt, és levette mágikus kötőfékjét, a hippogriff ferdén felszárnyalt suhogással tova, visszatérve népének néhány szellős táncolóhelyére. És a férfi, hogy felülkerekedett a fénylő Toldenarbán, és hogy az egyedüli volt, aki eljött az Álomvárosba az emberek közül, névvel és hírnévvel bírt a nemzetek között; de a férfi és az alkonyváros népe jól tudta ama két dolgot, amit más emberek nem hittek el; azok, hogy van ott egy másik város, pompásabb mint az övék, és a férfi - hogy egy tett befejezetlen.

Lord Dunsany : A hajnal egy legendája Mikor a világ és a Mindenség elkezdődött, az istenek komorak és öregek voltak, és a Kezdetet valamennyien ősöregnek látták a szemöldökük alól, kivéve Inzanát, gyermeküket, aki az aranylabdával játszadozott. Inzana volt valamennyi isten gyermeke. És a rend a Kezdet előtt és azután is az volt, hogy mindennek az isteneknek kell engedelmeskednie, habár hébe-hóba Pegana valamennyi istene a Hajnalgyermeknek engedelmeskedett, mert a lányka szeretett szót fogadni. Az egész világon sötét volt, és még Peganában is, ahol az istenek lakoztak, amikor a gyermek Inzana, a Hajnal először lelt rá aranylabdájára. Akkor tipegő lábakkal futva le az istenek lépcsőin - kalcedón, ónix, kalcedón, ónix, egyik lépés a másik után -, a lány elhajította aranylabdáját az égbolton át. Az aranylabda pattogva tartott felfelé az égbe, és a Hajnalgyermek kibomlott hajjal állt nevetve az istenek lépcsőjén - és nappal volt. Így aztán ragyogó földeket látott odalent minden nap közül az első, amelyet az istenek elrendeltek. Ám alkonyattájt bizonyos hegyek messzi és távol összeesküdtek egymással, hogy a világ s az aranylabda közé állnak, s elrejtik azt kőszirtjeikkel, s elzárják a világtól, és az egész világ elsötétült cselszövényüktől. És a Hajnalgyermek felkiáltott az ő aranylabdája után Peganában. Akkor mind az istenek lejöttek a lépcsőn Pegana kapujához, hogy lássák, mi bántja a Hajnalgyermeket, és megkérdezzék, miért kiáltott. Akkor Inzana elmondta, hogy aranylabdáját elvitték, s hogy hegyek rejtették el, feketék és csúnyák, messze Peganától, csupa sziklavilágban, az égbolt karimája alatt, s hogy ő az aranylabdáját akarja, s hogy nem tudja szeretni a sötétet. Ezért aztán Umborodom, akinek ölebe a mennydörgés volt, pórázra fogta a kutyáját, és végigvándorolt az égbolton az aranylabda nyomában, amíg el nem érkezett a hegységekhez messze s távol. Ott a mennydörgés orrát a sziklákhoz nyomta, és csaholt végig a völgyek mentén, és sarkában sietve követte őt Umborodom. S előbbi, a kutya, a mennydörgés, hogy elérkezett az aranylabdához, egyre hangosabban csaholt, ellenben gőgösen és csöndesen álltak a hegyek, akiknek cselszövénye elsötétítette a világot. Kimerülten, a sötétben, a kőszirtek között egy hatalmas barlangban, két ikercsúcstól őrizve végül megtalálták az aranylabdát, amely után a Hajnalgyermek hullatta könnyeit. Akkor a világ alatt haladt Umborodom az ő lihegő mennydörejével maga mögött, és jött a sötétben, a hajnal előtt, a világ alól, és visszaadta a Hajnalgyermeket az ő aranylabdájának. És Inzana nevetett, és karjaiba kapta azt, és Umborodom visszament Peganába, és küszöbén a dörej aludni tért. A Hajnalgyermek ismét eldobta az aranylabdát, messze fel bele a kékbe az égen keresztül, és a második reggel sütött a világra a tavakon és óceánokon és a harmat cseppjein. Ám amint a labda ugrálva haladt az útján, a kószáló ködök és az eső összeesküdtek, és fogták, és beburkolták rongyos köpenyeikbe, és tovahurcolták. És öltözetük résein keresztül ragyogott az aranylabda, ám ők gyorsan ragadták meg és cipelték tova toronyiránt, egyenesen a világ alá. Akkor egy ónixlépcsőn Inzana, aki nem tudott boldog lenni aranylabdája nélkül, leült és sírt. És az istenek megint csak megsajnálták, és a Déli Szél eljött elbeszélni a legvarázslatosabb szigetekről szóló meséit, amelyekre a lány oda sem figyelt, sem a magányos földeken lévő templomok meséire, amelyeket a Keleti Szél mesélt neki, ki a lány mellett állt, amikor az elhajította labdáját. Ámde messze-messziről a Nyugati Szél három szürke utazónak a hírével érkezett, akik ütött-kopott köpenyeket kanyarítottak maguk köré, mivel az aranylabdát cipelték maguk között. Felugrott akkor az Északi Szél, a férfi, ki a sarkot őrzi, és kivonta a jégkardját hüvelyéből, és elsietett az út mentén, amely a kéken át vezetett. És a sötétségben, a világ alatt találkozott a három szürke utazóval, és rájuk rontott, és messze maga előtt űzte őket kardjával lesújtva, míg szürke köpenyegük vértől nem patakzott. És középüttről közülük, amint csapkodó köpenyekkel menekültek - mindahány vörös és szürke és rongyos -, a férfi felpattant az aranylabdával, és visszaadta azt a Hajnalgyermeknek. Újra feldobta Inzana a labdát az égbe, létrehozva a harmadik nappalt, és az feljebb meg feljebb tartott, és hullt a földek felé, és amint Inzana lépett egy lépcsőfokot, hogy felkapja azt, hirtelen meghallotta mind a madarak énekét, akik csak voltak. Énekelt a világban valamennyi madár, valamennyi együtt, s ugyanúgy mind a patakok, és Inzana ült és hallgatott, s nem gondolt az ő aranylabdájára, sem pedig kalcedónra és onyxra, s még valamennyi apjára, az istenekre sem, hanem csakis mind a madarakra. Akkor az erdőkben és a réteken, ahol ők valamennyien hirtelen fakadtak dalra, elhallgattak hirtelen, és Inzana felnézve észrevette, hogy labdája elveszett, s hogy a csöndben egy bagoly nevetett magányosan. Amikor az istenek meghallották, hogy Inzana a labdája után kiált, csoportba gyűltek Ők együvé a küszöbön, és

mereven néztek a sötétbe, de nem látták az aranylabdát. S Ők előredőlve a denevérhez kiáltottak, amint ő fel s alá csapdosott: "Denevér, aki minden dolgot látsz, az aranylabda hol van?" Ám a denevér azt válaszolta, nem hallott felőle. És nem látták a szelek sem, sem bárki a madarak közül, és csak az istenek szemei léteztek a sötétségben, amint az aranylabda után nézelődtek. Akkor az istenek azt mondták: "Elvesztéd arany labdádat", és készítettek Ők neki egy holdat ezüstből, hogy guríthassa az égen. És a gyermek sírt, és elhajította azt a lépcsőn, és kicsorbultak és összetörtek annak élei, és az aranylabdát kérte. És Limpang Tung, a Zene Ura, aki a legkisebb volt valamennyi isten közül, mivel a gyermek még mindig sírt aranylabdája után, kilopakodott Peganából, és végigkúszott az égen, és rátalált a világ összes madarára fán és repkényen ülve, és suttogott a sötétben. Megkérdezte őket egytől egyig az aranylabda híre felől. Néhány utoljára egy szomszédos dombon látta, és mások fákon, habár senki sem tudta, hol is volt. Egy gém egy kicsiny tavacskában látta elfeküdni, de egy vadkacsa néhány nád között látta utoljára, amikor hazafelé jött a dombokon át, ám azután nagyon-nagyon messze gurult az. Végül a kakas kiáltott fel, hogy ő látta volt feküdni a világ alatt. Ott kereste Limpang Tung, és a kakas hívta őt a sötétségen át, amint a férfiú arra tartott, mígnem végül megtalálta az aranylabdát. Akkor Limpang Tung felment Peganába, és visszaadta a Hajnalgyermeknek, aki nem játszott többé a holddal. És a kakas és egész népe így kiáltott fel: "Megtaláltuk! Megtaláltuk az aranylabdát!" Inzana újból messze-messze elhajította a labdát kacagva teljes szívéből, hogy láthatja, kezeit kitárva felfelé nyújtotta, arany haja lebegett; és a lány figyelmesen szemlélte, amint aláhullott. Ám sajnos! - egy csobbanással a nagy tengerbe hullott bele, és ragyogott, és pislákolt, amint hullott, míg a vizek sötétre nem váltottak felette, s nem lehetett látni többé. És az emberek a világon így szóltak: "Hogy hullik a harmat, és hogy dagad a köd a patakokból való permettel!" De a harmat a Hajnalgyermek könnye volt, és a köd az ő sóhajai, amikor így szólt: "Nem lesz többé már oly idő, mikor újra játszom a labdámmal, örökre elveszett most már!" És az istenek megpróbálták vigasztalni Inzanát, mikor ezüst holdjával játszott, de a lány nem hallotta meg Őket, és könnyek között ment Slidhez, ahol az pompázatos vitorlásokkal játszott, és hatalmas kincstárában drágakövek és gyöngyök hevertek szanaszét, és uralta azt a tenger egészén. És a lány azt mondta: "Ó, Slid, akinek lelke a tengerben van, hozd vissza az aranylabdámat!" És Slid felállt füstös bőrével, és hínárba öltözötten és hatalmasan süllyedt az utolsó kalcedón lépcsőről, ki Pegana küszöbéről egyenesen az óceánba. Ott a homokon, az óriáspolip ütött-kopott hajói és a kardhalak összetört fegyverei között sötét víztől rejtve megtalálta ő az aranylabdát. És feljővén az éjszakában zölden és csöpögő csuromvizesen visszavitte azt ő ragyogón az istenek lépcsőjéhez, és visszahozta azt Inzanának a tengerből; és Slid kezeiből a lány kikapta, és elhajította azt messze és ívben a férfi vitorláshajói és tengere fölé, és az messze-messze sütött a földeken, amelyeket Slid nem ismert, míg el nem ért zenitjére, és elfele nem süllyedt a világtól. Ám mielőtt aláhullott, a Fogyatkozás előrontott rejtekéből, és rávetette magát az aranylabdára, és a pofájába kapta azt. Amikor Inzana megpillantotta a Fogyatkozást, amint elviszi az ő játékát, a lány hangosan a mennydörgés után kiáltott, s az kivágódott Peganából, és bömbölve a Fogyatkozás torkának ugrott, aki elejtette az aranylabdát, és hagyta, hadd hulljon a föld felé. De a fekete hegyek hóval rejtették el önmagukat, és amint az aranylabda aláhullt feléjük, rubinvörösre változtatták csúcsaikat, és tavaikat ezüst között ragogyogó zafírrá, és Inzana meglátott egy drágakövekkel kirakott ékszerládikát, amelybe játéka belehullott. Ám amikor a lány megállt, hogy újra felvegye, drágaköves ékszerládikát rubinttal, ezüsttel és zafírral nem talált, csak komisz hegyeket hóban rejtőzve, amelyek csapdába ejtették az ő aranylabdáját. És akkor a lány felkiáltott, mert nem volt, aki megtalálhatta volna, mert a mennydörgés messzi távol volt üldözvén a Fogyatkozást, és valamennyi isten szomorkodott, amikor látták Ők az ő szomorúságát. És Limpang Tung, aki a legkisebb volt valamennyi isten közül, volt még a legszomorúbb a Hajnalgyermek bánatán, és amikor az istenek így szóltak: "Játssz ezüst holdaddal!" -, ő könnyedén felkelt nyughelyéről, és egy zeneszerszámon játszva lesétált az isteneknek lépcsőjén, kisétált a világ irányába, hogy megkeresse az aranylabdát, mert Inzana csak a könnyeit ontotta. És a világba bemenvén addig-addig ment, míg az alsó szirtekhez nem érkezett, amelyek a belső hegyeknél álltak a föld lelkében és szívében, ahol a Földrengés lakozott egymagában, álomba merülten, ám szunyókálása közben mocorogva, szuszogva meg a lábait mozgatva, és hangosakat mordulva a sötétben. Akkor Limpang Tung egy szót szólt a Földrengés fülébe, amelyet csak az istenek mondhattak ki, és a Földrengés összerezzent a lábainál, és elszökött a barlangból, a barlangból, amelyben a szirtek között szunnyadt, és megrázta magát, és ment vágtatva széltében-hosszában, és kifordította a hegyeket, melyek az aranylabdát rejtették, és megbokrosította a földet alattuk, és gördítette a szirtjeiket, és beborította magát sziklákkal és hulló dombokkal, és ment vissza dühöngve és dörmögve a földnek

lelkébe, és ott nyugodni tért újabb száz esztendőre. És az aranylabda gurult szabadon, keresztülvágva az összezúzott földön, és így gurult vissza Peganába; és Limpang Tung hazatért az onixlépcsőhöz, és kézen fogta a Hajnalgyermeket, és nem szólt róla, miként cselekedett, ám azt elmondta, hogy a Földrengés volt az, és ment tovább, hogy helyet foglaljon az istenek lábánál. Inzana pedig ment, és gyengéden megpaskolta a Földrengést a fején, mert úgy vélte, sötét volt és magány a föld lelkében. Majd lépésről lépésre visszatérve - kalcedón, ónix, kalcedón, ónix, föl az istenek lépcsőjén - a lány megint elhajította aranylabdáját a Küszöbről, messzi belé a kékbe, felvidítani a világot és az eget, és nevetett, ahogy elhaladni látta. És messze-messzi a felső Peremen Trogool átfordította az oldalt, amely hatosnak volt számozva olyan rejtjellel, amelyet nem lehetett elolvasni. És amint az aranylabda haladt az égen át, hogy ragyogjon a földeken és a városokon, a Köd jöve felé meggörnyedve, sötétbarna köpenyében, és mögötte lopakodott Éjszaka. És amint az aranylabda átgurult a Ködön, Éjszaka hirtelen rávicsorított és nekitámadt, és elhurcolta őt. Inzana sietve gyűjtötte össze az isteneket, és így szólt: "Az Éjszaka elvitte az aranylabdámat, és nincs isten, ki egyedül meg tudná találni, mert nem lehet megmondani, meddig fog tartani az éjszaka, aki körülölel minket mindenütt, és odakint, a világokon túl." És a Hajnalgyermek esedezésére valamenyi isten csillagokká változtatta Önmagát, hogy fáklya lehessen, és messze-messzi az égbolt egészén keresztül követték Éjszaka nyomait, olyan messzire, amilyen messzi csak gyűrűzött széltében-hosszában. És egy alkalommal Slid kezén a Peliadesszel már közel ért az aranylabdához, máskor meg Yoharneth-Lahai az Oriont tartva fáklyának, ám utolsónak Limpang Tung a hajnalcsillagot hordozva találta meg az aranylabdát messze-messzi a világ alatt, közel az Éjszaka búvóhelyéhez. És az istenek mind együtt megragadták a labdát, és Éjszaka leverte az istenek fáklyáit, s azután eloldalgott; és mind az istenek diadalmasan meneteltek fel az istenek ragyogó lépcsőjén, valamennyi jó szót szólva Limpang Tungról, aki az üldözés alatt oly szorosan követte Éjszakát, míg keresték az aranylabdát. Akkor messze alant a világban egy emberi gyermek kiáltott fel a Hajnalgyermekhez az aranylabdáért, és Inzana abbahagyta az ő játékát, hogy kivilágosodjon világ és ég, és elhajította a labdát az istenek Küszöbéről a kicsi embergyerekhez, hogy játsszon odalent a földeken, s egy napon meghaljon. És a gyermek játszott naphosszat az aranylabdával lent a kicsi földeken, ahol az emberek éltek, és alkonyatkor lefeküdni ment, és a párnája alá dugta, és álomra szenderült, és senki sem dolgozott az egész világon, mert a gyermek játszott, és az aranylabda fénye felcsorgott a párna alól, és ki, át a félig bezárt ajtón, és a nyugati égen ragyogott, és Yoarneth-Lahai belopakodott lábujjhegyen a szobába éjnek idején, és finoman (mert hát ő isten volt) elvette a labdát a párna alól, és visszavitte a Hajnalgyermeknek, hogy ragyoghasson egy ónix lépcsőn. De néhanap Éjszaka el kell, hogy ragadja az aranylabdát, és messzire kell, hogy vigye, és vackába kell, hogy vonszolja, és Slidnek alá kell merülnie a Küszöbről a tengerbe, megnézni, ott van-e, és feljővén, amikor a halászok húzzák hálóikat, sem fogja találni azt, még a vitorláshajók között sem fogja felfedezni. Limpang Tungnak keresnie kell majd a madarak között, és úgy kell legyen, ne találja meg, amikor a kakas néma, és fel fog jőni a völgyekbe Umborodom, hogy megkeresse a szirtek között. És a kutya, a mennydörgés fogja üldözni a Fogyatkozást, és mind az istenek keresni mennek majd az Ő csillagaikkal, ámde nem fogják találni a labdát. És az emberek nem bírván többé az aranylabda fényét nem fognak többé imádkozni az istenekhez, akik követőik nem lévén nem az istenek lesznek többé. Ezek a dolgok még az istenek elől is rejtve vannak.

Mesterünk, az ember - Jó. Akkor én lépek a paraszttal. Sakk. - mondta Zaelus. - Ez alattomos húzás volt! - háborodott fel Thasimon. - Nem illik csak így sakkot adni! Mondtam, hogy gyakorolj. Tele vannak a polcok érdekesebbnél érdekesebb könyvekkel, de helyettük Te mindig csak rajzolsz, festesz. - mondta ismét Zaelus. - Igen. De szépeket fest. - szólt Dipri. - Értesz is Te ehhez! - mondta Zaelus. - De ő legalább látja a szépet. Ellentétben veled és Korgathal. - Tényleg, mit szóltok Korgath legújabb kísérletéhez? tette fel a kérdést Thasimon. - Csapnivaló. - vágta rá rögtön Zaelus. - Nem létezik, hogy nem látja! Ha szerezne hozzá kígyógyökeret, semmi gond nem lenne, de ő még azt sem tudja, mi a baj! - Múltkor próbáltam rá célozni, hogy így nem fog menni, de nem értette meg. - kontrázott Dipri. - Elkeserítően hülye. - Szerintem még túl fiatal. Nem lenne gond ezekkel a kísérletekkel, ha Korgath rendesen elolvasná a könyveket, de neki persze csak a városi lányon jár az esze. - Ah...Na gyertek, üssünk össze neki valamit. - legyintett Zaelus. Thasimon kezébe vette a seprűt, s gyakorlott mozdulatokkal elkezdte takarítani a gyökerek alá épült kis házacska fapadlóját. Zaelus kivonult a konyhába, Dipri pedig összehangolta a műveleteket...Állandóan megjegyzéseket téve mindenre. Mikor végeztek, Thasimon megállt a szoba közepén, s seprűjére támasztva állát így szólt: - Szerintem érdemes lenne ma is kiegészíteni a jegyzeteit, mielőtt hazajön. Úgysem veszi észre, de örömet okozna neki, ha meg tudná csinálni. - Arról már nem is beszélve, hogy végre elismernék a varázslótanácsban. Tényleg nem kell több, csak hogy egy kicsit felnőjön - de ezt anélkül nem érheti el, hogy valami komoly megmérettetésen ne bíztatnák. Ördögi kör ez... sóhajtotta Zaelus. - Akkor gyerünk. - kiabálta Dipri, s már át is nyargalt az egyik oldalsó szobában kialakított műhelybe. - Jó. Akkor olvasd fel azt a formulát, Thasimon, lássuk, mit csinál. Én közben megrajzolom a pentagrammát. - adta Zaelus Thasimon kezébe a bőrtokba rejtett pergamentekercset, mikor átmentek a műhelybe. - Akh drammar zuel dro'kharass, akh drammar dien ulimo... kezdte fennhangon Thasimon. Mire a végére ért, Zaelus befejezte a varázskört, amely már izzott is, ám rövidesen halk pukkanással füstté oszlott. - Ó, a nagy Frielissre! Már megint kihagyta belőle a matralevelet! - csóválta fejét Zaelus. - Meg szerintem nem jó arányban keverte a földpátot a vörösagyaggal. Dipri, ideadnád a karvalycsőrt? - Persze, parancsolj. Különben nem hiszem, hogy olyan egyszerű lenne ez az egész. Azt hiszem, kéne bele egy kis isteni mágia is. - Nem rossz ötlet... - merengett el egyszerre Thasimon és Zaelus. - A gyógyitalt! - mondták ismét egyszerre, egymásra mosolyogva.

- Meg a kígyógyökeret se hagyjuk ki. - tette hozzá Zaelus. Dipri, elszaladnál érte az erdőbe? - Bátorkodtam készülni! - nevetett fel az, s kirohant a szobából, odakint nagy csörömpölést okozva, majd újra vissza, kicsit megtépázott külsővel. - Itt van. És ne feledjük: a konyhában még egy kicsit takarítanunk kell... vigyorgott újra. - Te se fogsz soha felnőni... - mosolygott Zaelus, Thasimon meg megsimogatta Dipri kobakját. - Szóval ott tartottunk, hogy kígyógyökér. - terelte vissza a beszélgetést eredeti medrébe Zaelus. - Azt csak itthagyjuk az asztalon, mintha befújta volna a szél. - Mert nagyon be szokta ám fújni a szél a növényeket az ablakon... - pillantott huncut szemekkel Thasimon Zaelusra. - Jó, tudom. De nem fogja észrevenni, úgyis szerelmes. - Na ez igaz. - mondta vihogva Dipri. - Szóval ha ezt átírjuk itt - nyúlt bele Korgath szanaszét heverő jegyzeteibe Thasimon, hogy gyönyörű kalligrafikus írásával kiegészítse őket - akkor mennie kell. - Biztos nem tűnik fel neki az írásod... - ragadta meg az alkalmat Zaelus, s újabbat nevettek. - Szerelmes. - válaszolta aztán egyszerűen Thasimon, újabb kis derülést okozva. - Na próbáljuk meg most. Dipri, te meg menj ki közben, és őrködj, nehogy meglepjen minket. - Rohanok! - rikkantotta Dipri, s szokásos lendületével eltűnt az ajtófélfa mögött. Thasimon újra elkezdett kántálni, Zaelus pedig teljes tudását összeszedve rajzolta a kört, s kántált maga is. Az asztalra szórt porkeverék egy idő után elkezdett izzani, majd halk csilingeléssel csillogó szemcsék emelkedtek belőle a levegőbe. Mikor már vagy fél méter magasan lebegtek a súlyos tölgyfa lap felett, áttetsző ködöt kezdtek formálni, amelyen át egy távoli város homályos képe sejlett át... - Sikerült... - suttogta Zaelus. De gyönyörű... - került Thasimon álmélkodón teljes önkívületbe. Zaelushoz hasonlóan suttogva beszélt, élvezte a varázslat szépségét, a mágia csodálatos formáló erejét. Képzeld el, ha ezt bemutatja, s aztán még képes lesz továbbfejleszteni! - Innen már megnyílik előtte az út. - értett egyet Zaelus. - Gyorsan! Pakolás! - robbant be Dipri a fél percre beálló csendbe. - Már hallom a kocsi zörgését a fenyvesben! - Korábban jött. Nem baj! Thasimon! Gyorsan a tekercseket! adta ki a hirtelen utasításokat Zaelus, s továbbra is fojtott hangon hozzátette: - Csak nehogy bemenjen a konyhába. Nem lesz baj. - mosolyodott el Thasimon, miközben szétoszlatták a varázslatot. Halk hangon még hozzátette: Hisz találkozott a lánnyal. - Tényleg. Akkor ma megint egész éjjel dolgozni fog -mondta ugyanolyan halkan Zaelus. - S megfejti a talányt. - tette hozzá örömmel Thasimon. Ahogy a férfi belépett, elfüttyentette magát, majd kiáltott is: - Dipri! Diiiprrriiii! - a kis menyét rögtön elő is rohant, s a varázsló vállára telepedett. - Ide nézz, Dipri, mit hoztam! - szólt ismét az újonnan érkezett. - Egy láda tele könyvekkel! De ehhez kellenek a többiek is, egyedül nem bírom leemelni. - És képzeld el, megint találkoztam Jasminával. - suttogta a kis famulus fülébe Krogath. - De hol vannak már?! Thasimon! Zaelus! kiáltott megint hangosabban. Haaaarhhh...Rrrggghhh - hörögte a két zombi, majd

előléptek a sötétből. Egy sakkfigura gurult végig a padlón.

Michaleczky Péter: Az ellenőröket lelövik, ugye? ?Ezt a rövidke művet azoknak ajánlom, akiknek sikerült rávenniük, hogy 2060 forintot befizessek a BKV-nak ?büntetés? jogcímen.?

-- Vezesse be! -- hallottam a rücskös ajtó mögül felhangzó érces hangot, s betuszkoltak a szobába. Teljesen jellegtelen szoba volt, ugyanolyan, mint a többi, amit az épületben eddig láttam. Fejmagasságig csillogó fehérre mázolva, csík, aztán kopott fehér következett. Elvétve ferdén lógó hirdetőtáblák lógtak elgörbült szögeken, rájuk rozsdás rajzszöggel kusza fantomképek voltak kiaggatva, mindegyik alá egy név és egy nyilvántartási számot firkáltak, de hiába, mert nem él a földkerekségen olyan ember, aki azt a kézírást képes elolvasni. Ennél fogva a rajzok, amelyek gonosznak hitt emberekről készültek, fabatkát sem értek. Azonban figyelmemet legjobban a szoba egyetlen íróasztalának egyetlen épp sarkán álldogáló magányos tárgy kötötte le: egy vizeskancsó. Ilyen vizeskancsót évek óta nem láttam, eltűntek a világból. Ez amolyan állami vizeskancsó volt, kissé repedt, kissé torz, de büszkén álldogált az őt körülvevő lefordított poharak között, kihúzva magát, mintha sejtené, hogy nem is akármilyen vizeskancsó ő. Az asztal fölött egy tömött szakállú, alacsony egyenruhás figura ült, feje leginkább az imént látott vizeskancsót jutatta eszembe. Vékony ujjaival idegesen dobolt megállás nélkül a kopott íróasztalon, azon az íróasztalon, amelyen szemből látszott a fémbiléta és a beleütött szám, jelezve, hogy raktárba vették. Az ilyen íróasztalok szoktak egyébként tartalmukkal együtt kisétálni az intézmény kapuján, hogy aztán nyomtalanul eltűnjenek a kíváncsi szemek elől. Szóval, emberünk meredten bámult rám, s nem egészen értettem miért teszi, de szólni nem mertem, tehát én is azt tettem, amit ő: mosolyogva néztünk egymással farkasszemet. Én bírtam tovább... -- Neve? -- böffentette fel a kérdést. -- Kovács. Kovács Lajos. -- Született? -- Ezerkilencszáznegyvenkilenc, április huszonnyolc. -- Hol? -- Szoboszlón. -- Mi? -- kérdezett vissza, mire én felvilágosítottam, hogy ?Hajdúszoboszlón?. -- Foglalkozása? -- kezdte újra a villámkérdéseket, én pedig engedelmes kiskutya módjára válaszoltam. -- Autószerelő -- mondtam, aztán még óvatosan hozzátettem: -- mester. -- Családja van? -- Már nincs. -- Elváltak? -- Nem, meghalt. -- Gyerekei? -- Van egy lányom, de már nagy. Egyébként nem láttam vagy négy éve. Felkelt és kimért léptekkel járkálni kezdett a szűk helységben, úgy tette, mintha erősen gondolkodna, vagy koncentrálna valamire. Aztán felém fordult és kérdezett: -- Elismeri-e Kovács, hogy jelen volt P. István, G. Gábor és M. Ilona meggyilkolásánál? -- Elismerem. Sőt... -- Ne beszéljen mellé, csupán a kérdéseimre kell válaszolnia, semmi más egyébre. Megértette? -- arca szinte súrolta az enyémet, elég kellemetlen dolog, amikor egy kicsi, roppant szakállas ember beleliheg a képembe. Hevesen bólogatni kezdtem, jelezve, hogy mindent értek, nem fogok feleslegesen beszélni. -- Mondja el sorjában, mi történt a járművön a gyilkosságokat megelőző percekben! -- Én, kérem, majdnem a legelső ülésen ültem, s kifelé bámultam a buszablakból, amikor a nő mellém állt és elbődült, hogy a jegyemet kéri. Én persze egyből megfordultam, egy kicsit meg is ijedtem. -- Igen, és? -- vágott közbe, s közben állandóan hol balról jobbra, hol jobbról balra, sőt, néha felülről lefelé is vastag szakállát simogatta. El sem lehet képzelni, mennyire feldühített, de nem mutattam ki, rezzenéstelen arccal folytattam a történetem.

-- Szóval az a nőszemély, akit maga... akit maga... megvan! M. Ilonának nevezett, szóval megismételte, hogy adjam át neki a jegyemet, vagy a bérletemet, mert ő most ellenőrizni akarja. -- Erre maga mit csinált? Odaadta? -- Igazán tudhatná már, hiszen legalább kétszer elmeséltem. De maga annyira feledékeny, hogy naponta újra és újra elmondatja velem... Láttam, hogy lilul az ember feje, ezért kurtán közöltem vele: -- Természetesen, nem. -- Miért ?természetesen?? -- Mivel nem volt nálam se érvényes buszjegy, se bérlet. Tudja éjjel fél egykor kicsit körülményes jegyet venni a Blaha Lujza tér környékén. Ezt egyébként elmondtam a nőszemélynek is, de ő nem tágított. Közölte: vagy fizetek neki helyszíni bírságot, vagy leszállít a buszról. -- És mit csinált ezek után? -- Kötekedni kezdtem vele, mert mérges lettem az egész eljárási módra. -- És? -- Láttam, hogy a nőszemély is egyre dühösebb, de nem tudtuk folytatni a vitát, mert odaért a két férfi és közölték velem, szálljunk le, s elintézzük egy perc alatt a dolgot. -- S magának már ekkor kezében volt a pisztoly? -- Ekkor kaptam elő, tudja a beszélgetés alatt benyúltam a táskámba és észrevétlen kibiztosítottam. -- És miután előkapta, egyből lőtt? -- Naná, majd megvárom, amíg kicsavarják a kezemből! -- Uramisten! -- szörnyülködött, ugyanúgy mint tegnap és tegnapelőtt. -- Kérdezhetek valamit, ami nem tartozik ide? -- Parancsoljon! -- Muszáj magának folyton belelihegni az arcomba, és muszáj közben egyenletesen masszírozni a szakállát? Először zavartan nézett rám, nem tudván, mit válaszoljon erre, aztán megtalálta a neki megfelelő hangnemet: -- Mi köze magának ahhoz, hogy én mit csinálok, akár fel is fekhetnék az asztalra és... hagyjuk. -- Rendben -- egyeztem ki vele, éreztem, hogy egyre feszültebb a légkör, kerestem a kiutat, de semmi sem jutott eszembe. Visszaült a helyére, megigazította kócos haját és rám nézett, aztán egyenletes mozdulatokkal a szakállához nyúlt. Üvölteni tudtam volna a dühtől, de nem tettem, arra gondoltam: civilizált emberek vagyunk mindketten. -- Azt tudja, hogy mi lett a három jegyellenőrrel, név szerint: P. Istvánnal, G. Gáborral és M. Ilonával? Tudja? Na? -- Nem, nem tudom, ezt nem árulta el tegnap, se tegnap előtt, pedig kérdeztem, remélem... -- Hát csak remélheti! Mind a hárman meghaltak a kórházban! -- Hál? istennek... -- sóhajtottam elégedetten és levágtam mellé egy bugyuta vigyort. -- Maga... Maga őrült! Igen, őrült! Ez az! Őrült! -- ordibált, felpattant az asztalára és táncolni kezdett, közben furcsa éneket dalolt borzasztó hamisan: -- Ez egy őrült! Őrült! Őrült! Ekkor jutott eszembe a megoldás. *** Másnap megint kihallgatásra vittek. Egy fiatal tiszt elé ültettek, aki meredten bámult az írógépe kusza mechanikájába, fel sem nézve rám. Egy kicsit megvertek az éjjel, talán nem nyújtottam túl kellemes látványt. -- Neve? -- Kovács. Kovács Lajos. -- Született? -- Ezerkilencszáznegyvenkilenc, április huszonnyolc. -- Hol? -- Szoboszlón. Hajdúszoboszlón -- Foglalkozása? -- Autószerelő mester. -- Családja van?

-- Özvegy vagyok. -- Gyerekei? -- Van egy lányom, nem láttam négy éve. A tiszt sóhajtott egyet, felnézett az írógép mögül. -- Miért tette? -- Mert nem szeretem az ellenőröket, és... -- A legutóbbi esetről van most szó! -- Ja úgy! Feldühített. Egyébként örülök... -- Miért? -- Mert magának nincsen... -- Micsodám nincsen? -- nézett fel először rám értetlen arckifejezéssel. -- ...szakálla. -- Hogyan ölte meg? -- váltott témát. Bűbájos mosoly tört arcomra, kedvesen mosolyogva üldögéltem, nem szóltam egy szót sem. -- Azt kérdeztem: hogyan ölte meg? Végül nem bírtam megállni, kinyögtem: -- Fejbe vágtam... a vizeskancsóval. Néhány megjegyzés Mielőtt bárki megkövezne ezért az írásműért, előrebocsátom, hogy semmi ilyesmi nem történt meg velem, nem öltem meg egyetlen ellenőrt sem a valóságban, s nem ütöttem le a rend őrét. Erre szokták mondani: a történetben szereplő személyek, események csupán a fantázia művei... Szóval, vasárnap éjfél után szerettem volna hazaérni a Blaha Lujza térről Kőbányára. Ez nem is okozott volna sok gondot, hiszen közvetlen éjszakai járat indul óránként, aminek 28é a jelzése. A problémák ott kezdődtek, hogy a Liget térnél két ellenőr elkezdte fejni az utasokat, s bizony menekülnöm kellett, mert az ember ritkán kap éjfél körül jegyet, és még ha lehetett is volna venni, biztos vagyok benne, hogy eszembe se jut. Tehát leszállítottak, s gyalog kellett hazaballagnom a hűvös esti levegőben, a sötét, félelmetes kőbányai tájban. Egyébként ezelőtt egy hónappal megbüntettek valóban 2060 forintra, amit sajnos be kellett fizetnem. Nincs mese, a járműveken nyomorgó utazót mindig akkor lepik meg, amikor éppen nincsen nála se bérlet, se jegy, s piszkos módon bánnak el vele. Ez van...

Trial By Fire - Tűzpróba irta: SC Ferro /[email protected]/ Tartalomjegyzék: Tartalomjegyzék: Bevezető

154

154

ELSŐ FEJEZET A Megérkezés

154

MÁSODIK FEJEZET Az első találkozás

159

HARMADIK FEJEZET Tűzvonalban 167

Bevezető

\\\ Charles Antonescue parancsnok jelenti. A déli átjárót elfoglaltuk. A Füst Jaguárok seregei visszavonulnak, de Osis kánnak nyomát se találjuk. A túlélő klán harcosok még kikérdezés alatt állnak.------\\\Victor Steiner-Davion herceg minden parancsnoknak. Huntress miénk.--------

a

\\\Micheal Tonai hadnagy jelenti. A foglyok vallomása és minden bizonyíték azt támasztja alá, hogy Lincoln Osis kán elmenekült Strana Mechty-re. Az információink szerint egy új lehetséges Füst Jaguár fenyegetéssel kell szembenéznünk. Corbett galaxisparancsnok ismeretlen helyen készül összegyűjteni a klán maradékát. Az ügyet vizsgáljuk.------\\\Jerrard Cranston jelenti Victor Steiner-Davion hercegnek. Brendon Corbett galaxisparancsnok volt az a jaguár tiszt aki a visszavonulást vezényelte Huntress-ről. A visszavonuló klánparancsnok Tranquil koloniabolygóra menekült. Itt felhívást intézett az összes Füst Jaguár harcoshoz ,hogy nála jelentkezzenek ne Osis kánnál Strana Metchtyn. A lehallgatott üzenetek alapján sok pozitív választ kapott. Informátoraink szerint Tranquil bolygó fontos szerepett játszhat a Füst Jaguár klán újraépítésében.--------\\\Victor Steiner Davion herceg parancsa. Elfogadhatatlan.--------ELSŐ FEJEZET A Megérkezés

Ez volt az egyik legkisebb terem a Fekete Kalapács dobóhajón. Éppen elegendő hely volt egy kör alakú asztalnak és fél tucat

széknek. A terembe halkan zümögött a légkondicíonáló, a neonok kékes fénye rideggé és barátságtalanná tette. Pont amilyenek egy eligazítóteremnek lennie kell. A szürke falak egyhangúságát csak a Csillag Liga nyolcágú ezüst csillaga törte meg. Szembe vele sötéten, élettelenül a taktikai kijelző pihent, hosszú , spirális kábelekkel csatlakoztattva az asztalon fekvő számitógéphez, melyen Connor Sinclair hadnagy bal keze pihent. Sinclair hadnagy széke mellett állt ujjainak fürge mozgása általl életre kelt a taktikai kijelző, szürke szemei feszülten figyelték a monitort miközben az akció paramétereit töltötte be. A fiatal rajparancsnok sötétbarna haját katonai szabályzatnak megfelelően nyírták rövidre. Uniformisa a régi Csillag Liga Védelmi Erőinek pontos mása volt , de régi egységének a Davion Nehézgárda jelzéseit is magán viselte. Igy tett minden mech harcos a Demoklész kommandóba. Sinclair hadnagy rajában ketten az 1. Aragon Határjáróktól, és egy harcos a Kestreli Gárdából- mechharcosok akiket nem ismert akikkel sosem szolgált együtt. A taktikai kijelző éles fénnyel világította be a termet miután Sinclair betöltötte az adatokat . Az űr sötétjéből egy bolygó bontakozott ki. Felszínét mélysötét óceánok borították , a vizek birodalmát csak két nagy kontinens törte meg zöld és barna színeivel. -Tranquil-nevezte meg a bolygót Sinclair.A számitógép a bolygó folyamatos forgását leállította és a kisebbik kontinenst nagyította ki. Mikor az az egész kijelzőt megtöltötte egy billenyűütéssel a hadnagy lemerevítette a képet. -Ez a hely az ahol Corbett galaxisparancsnok újra fel akarja építeni a Füst Jaguár klánt.-Tekintétét végighordozta emberein.Mi azért vagyunk itt ,hogy ezt megakadályozzuk. -Nem rossz-Dominik Paine emelkedett fel székéről-,de ,bár nem ismerek senkit közületek túl jól, én a magam részéről jobban érezném magam ha egy egész hadosztályt küldtek volna. Sinclair megrázta a fejét. -Huntress elfoglalása túl sokba került és Victor herceg nem tudja mi fog rá várni Strana Mechtyn.Ne feledjétek az egész háború ott dölhet el.-Nagyot sóhajtott.-A Demoklész kommandó hat raja az összes amit nélkülözni tudnak. -Semmi se jobb mintha az ember tudja,hogy feláldozható-felelte szarkazmussal Dominik. Tessa McCaughnell megrázta vörös hajkoronáját és megfogta Dominik vállát.-Nem azért vagyunk itt,hogy feláldozzanak.-emlékeztette társát-hanem ezért, hogy néhány álmatlan éjszakát okozzunk Brendon Corbettnek amig a Herceg befejezi Strana Mechtyn amit Huntressen elkezdtünk. Támogatást várva nézett tovább Keith Andrewra majd Sinclairre. Connor biztatólag rámosolygott.- Tessanak igaza van nem fognak minket feláldozzni.És ti is tudjátok a klánok nem szeretik a gyengéket. Ha bebizonyítjuk, hogy a galaxisparancsnok gyenge a munkát befejezik nekünk a klánok.-Mosolyogva nézett körbe.-És akkor mehetünk haza.

Megvárta míg mindenki egyetértően bólint-még Dominik is-aztán a taktikai képernyő felé fordulva folytatta. -Tehát itt van a mi bevetési zónánk.-Egy hóval fedett hegyre mutatott ami vádló újként meredt ki az őt körbeölelő félszigetből.-Ez a félsziget az egyetlen hely a bolygón ami igazán értékes a Füst Jaguároknak. A felderítés szerint több kisebb falu és egy kis város található rajta. A dobóhajóink bolygókörüli pályára állnak, de nem szállnak le.Kapszulákba fognak minket ledobni. A Fekete Kalapács és az Eklipsz hat rajt fog lerakni. Mi vagyunk a Kommandó Egy ,de ez ne szálljon a fejetekbe, ez csak azt jelenti, hogy mi érkzünk elsőnek. -A jó hír, hogy nem találtunk semmiféle komoly védelmet, a rossz hír,hogy nem találtunk semmiféle komoly védelmet.De felkészültünk bármire ezért három Mobil Földi Bázis fogja biztositani minden rajnak a megfelelő utánpótlást. -Az érkezés az első taktikai operációs terülten lesz-mutatott a félsziget kampószerű végébe.-Feladatunk a kijelölt célpontok megsemmisítése aztán a félsziget közepén lévő gyártelep-ami a hírszerzés szerint egy automatizált csatamech gyármegsemmisítése.Miután mind a hat kommandó elvégezte a dolgát a dobóhajók jönnek és elvisznek minket. Sinclair embereire nézett majd kikapcsolta a komputert.-Kérdés? Senki-még Dominik se-emelte fel a kezét. -Oké, akkor indulás. A harcosok felkeltek székeikből és elindultak , Connor elgondolkozva nézte őket.Jó harcosok voltak mégha egy kicsit idegesek is az első közös bevetés elött. Az ő munkája lesz,hogy megtanuljanak együtt működni és igazi csapat válljon belőlük, hogy vérehajthassák a feledatot és haza mehessenek. A hadnagy is az ajtó felé indult de megtorpant a Csillag Liga jelvénye elött. A nyolcágú ezüst csillag ,egyik ága hosszú lándszaként tört jobbra-a világító fény ami Csillag Ligát vezérli. -Emlékezzünk miért vagyunk ma itt-mondta fennhangon-és mit képviselünk Aztán kilépetta az ajtón és a Mech dokk felé indult. Connor Sinclair Bushwaker-je már a kapszulába volt készen az azonnali indulásra.A tojás forma héj szolgált arra ,hogy az atmoszférába való belépéskor elvezesse az így keletkezett hőt, és korlátozott hajtóműrendszerre a biztosította a biztos leszállást.A landolás elött a héj leválik és felrobban ezernyi darbott szorva az égre, megnehezítve a föld levegő ütegek célzórendszereinek a dolgát. Sinclair a kapszula apró ajtaján lépett be, majd a lefüggő létrán felmászott a titán vállaihoz. Bár a Bushwacker „csak” nyolc méter magas volt ezzel alacsonyabb a legtöbb mech-nél a toronyszerű felsőteste ,széles karjai miatt inkább volt széles mint magas. De 55 tonnájához képest igen jó tűzerővel , közel 10 tonna pánclzattal és modern tűzvezérlőrendszerrel rendelkezett. A mech 85km/h csúcssebeségével a Bushwacker még a legnagyobb mechekkel

is szembeszállhatott. Connor beugrott a pilótafülkében ,miközben technikusok rögzítették és lezárták a kapszulát. A hadnagy belebújt a balasztikus anyagból készült hütőmellénybe és megborzongott ahogy a mellénybe keringő hütőfolyadék lehűtötte testét. Gyorsan beszíjazta magát majd a neurosisakért nyúlt. Ez a szerkezet volt az amely lehetővé tette ,hogy saját egyensúlyérzéke eggyé válljon a gigantikus géppel.Óvatósan fejére tette, majd a bal oldali panelen csatlakoztatta. Majd jobb felé nyúlt és maga felé fordította a gép státuszát és mechnikáját mutató monitort. Ő már készen állt,eljött az ideje ,hogy életet leheljen a Buscwackerbe is. A megfelelő kapcsolók segítségével beindította a fúziósreaktort amely az egész óriási gépnek bíztosította az energiát.A pilótafülke irányítópanelje életre kelt ahogy energia áramlott belé.A hevülést jelző holografikus ábra megnyugtató kék fénybe világított,a neurosisak kivetítőjén a HUD kelt életre. Sinclair lekapcsolta HUD-ot ,mivel még nem volt szüksége rá , itt nem. -Biztonsági ellenőrzés,Connor Sinclair hadnagy -mondta és várt amíg a számítógép egyezteti a hangmintát. -Hangazonosítás rendben -a számítógép hangja lágy már-már nőies volt, de mégis mechanikus. Connor nem olyan pilóta volt aki csatamechjét emberi tulajdonságokkal ruházott fel. Néhány mechharcos barátnője vagy felesége hangját programozta be. Rossz tulajdonság volt ez Connor szerint. A csatamechek gépek, a háború eszközei semmi egyebek, nem jó emberként kezelni őket. Mivel a hangazonosítást ki lehet játszani a mechharcosok sokszor telepítettek egy másodlagos ellenőrzést-egy mondatot amit csak ők tudtak. -Azért szövetkeztünk és egyesültünk ,hogy egy új, fényesebb jövőt építhessünk-mondta Connor a másodlagos ellenőrző mondatot, amit Victor Steiner Davion herceg mondott az új Csillag Liga létrehozásakor. -Másodlagos bítonsági ellenőrzés elfogadva. Minden rendszer a müködik. A bal panelon egy gombnyomás és máris életre kellt a biztonsági kommunikációs csatorna rajtársai közt. -Connor Sinclair készen áll , Kommandó Egy jelentést. Tessa, Keith, Dominik egyenként jelentkezett be.Sinclair a Fekete Kalapács frekvenciájára kapcsolt. -Kommandó Egy kész az indulásra-jelentette.Statikus zörej hallatszott majd a kommunikációs tiszt hangja:-Kiválló. Tizenöt perc az indulásig. Keszüljenek a gravitációváltozásra. Tizenöt perc.Connor kétszer leellenörzött minden rendszert és még egyszer külön a fegyverrendszert. Mindkét nagyhatótávolságú rakétavetőrendszer-egyik a bal vállán ,másik a bal kezén- feltöltve, rakéták élesítve. A nehézlézer és a két géppuska a diagnosztikai monitoron megnyugtató zölden világítottak. A Mydron 80 mm gépányú a jobb kezén azonban sárgán vilogott a monitoron. Ezért Sinclair a könnyített uránium

lövedékeket vissatöltötte a jobbtestbe majd újból betöltötte. A gépányú most már zölden világított a kijelzőn. A rázkodás figyelmeztette Sinclairt, hogy a dobóhajó manőverbe kezdett, hogy bolygó körüli pályára álljon. A gravitáció változás az egész űrhajót megrázta, miközben a bolygó felé közeledett a dobóhajó tengelye mentén forogni kezdett de nem változtatott haladási írányt. A forgás álltal létrejött mikrógravitáció biztosította a Fekete Kalápácsnak,hogy a manőverezés álltal elvesztett folyamatos sebességet és az így létrejött gravitációt pótolja. Connor mechjében ülve összeszorított fogal várta az indulást. -Kommandó Egy készüljenek az indulásra. Jó vadászatot odalent Demoklészek.Visszaszámlálás indul:20, 19,18.... A Buscwacker számitógéprendszere a dobóhajótól kapta a szignált, így a mech számítógépjének a hangja elnyomta az űrhajóról érkező adást. Connor feszülten figyelte a visszaszámlálást, de még az utólsó másodpercekben is a landolási paramétereket ellenőrizte.Kapszula lezárva, pajzs rendben, landolási koordináták betáplálva, hajtóműenergia optimális, minden rendszer renben. A gyorsulás álltal keltkezett nehézségi erő az ülésbe préselte Sinclairt ahogy a Fekete Kalpács kilőtte a kapszulát.Nem tudott lélegezni, és úgy érezte még a szíve is megállt . A nyomás amilyen gyorsan jött olyan gyorsan múlt is el és a kapszula megkezdte a szabadesést,de az enyhe rázkodás jelzte már a felső atmoszférába ért. A számítógép azzonnal életre keltette a kapszula szenzorjait. A holografikus kijelzőn az űr sötétje jelent meg aztán ahogy forgni kezdett a képen megjelent a Fekete Kalapács. A hatalmas Union osztályú dobóhajó szürke-fehér gömb alakú testével megtörte az űr fekete bársonyát, de másodpercről másodpercre kisebbnek tünt ahogy a kapszula száguldotta bolygó felé.Connor egy apró villanást látott ahogy egy újabb kapszula hagyta el a hajót. Minden úgy mint ahogy eltervezték. És ekkor hulott minden a darabjaira. Nem volt semmi figyelmetető jel. Tálán megvakult egy pillanatra azért nem látott semmit.Abban sem volt biztos ,hogy az azúr sugárt tényleg látta vagy csak az elméje kreálta,hogy megmagyarázza a szörnyű robbanást a ami szétperzselte a dobóhajó oldalát.Ezüstszínű olvadt páncél folyt szét az űrben, ahogy egy hatalmas lyuk jelent meg a Fekete Kalapács oldalán.A dobóhajó kisiklott Sinclair látóteréből miközben a rádióján hangzavar tört ki. -Mi a pokol volt ez? -Nem kapok választ.... -vétel mech dokk... -ítség,segítség ...zuhanunk.. A hadnagy kétségbesetten szorította széke karfáját ahogy a teljes csönd rátelepedett a pilótafülkére. Aztán a számítógép automatokusan új frekvenciára állt-az Eklipsz dobóhajó vészfrekvenciájára. Új hang töltötte meg a pilótafülkét:-Úr isten elvesztettük a

Fekete Kalpácsot. MÁSODIK FEJEZET Az első találkozás

-Sinclair hadnagy vétel... -Hogy érted ,hogy ez minden amink van?Biztos vagy benne?Rendben akkor ezzel kell beérnünk. -Sinclair hadnagy itt Thomas Sorenson őrmester az ön Mobil Földi Bázisinak parancsnoka. Kapcsolatba léptünk az Eklipsz dobóhajóval. Taylor kapitány és az emberei most próbálják kideríteni mi történt a Fekete Kalapáccsal .Az Eklipsz elhalasztotta az egységek kilővését, a Fekete Kalápács helyzete még nem ismert. Megpróbáltam felvenni a kapcsolatot az emberivel vagy bárkivel a Kommandó Kettőből vagy Háromból de eddig még nincs válasz. -A landolása rossz koordínátakon történt, a térképek szerint egy kis halászfalunál. Mi épp uton vagyunk a tervezett koordináták felé. Az optimális utvonalat már átküldtük a navigációs számítógépébe, ott találkozzunk. Sok szerencsét. A csapatszállító páncélozott járművek nem voltak ellenfelei egy csatamechnek. Jobb kéz könnyedén az irányítókaron, bal a sebességadagolón, Connor Sinclair hátat fordított a lángoló járműveknek melyek füstje fekete függönnyt vont az apró falucska fölé. A Buscwacker bal lába rátaposott egy kis egyszintes házra mely kártyavárként omlott össze a mech 55 tonna súlya alatt.A ház romjait a jobb láb döngölte bele a földbe így szabaddá vált az út ki a halászfaluból.Connor előretolta a gyorsítókart és a csatamech lassú futásba kezdett. A radarkijelzőn hirtelen egy vörös pötty jelent meg a számítógép pedig figyelmeztető csipegésbe kezdett. Egy Tűzlégy közeledett Connor Sinclair felé.Egy könnyű mech és régi tervezés, de a három félnehéz lézere ha nem is félelmetes, de veszélyes ellenfélle teheti.Messziről fogja elintézni ,határozta el ,aztán majd folytatja útaját a találkozási pont felé. A kommunukációs rendszerből hirtelen hangos statikus zörej tört elő: -Hagyjam?...robbanóanyag...parancsnok....Hosszú szünet.-Ah a híd. A rádióadás egy civil klán frekvenciáról jött, mert a rendszer automatikusan letapogatta az összes ismeretlen és használaható frekvenciát.Csakúgy ahogy a Mobil egyseégek is.Thomas Sorenson hangja szólallt meg:-Hadnagy vette az idegen adást?Nehezen érthető de valami robbanóanyagról beszélnek benne?..Vigyázzon a lépteire. A beszélgetés elvonta Sinclair figyelmét így csak a figyelmeztető jelzésre figyelt fel, mielőtt a rakéták becsapódtak volna. De túl későn. A jobb vállán érte a találat a mechet, páncéldarabokat zúzva szét de közel se eleget ,hogy a veszélyeztessék a mech egyensúlyát biztósító gyrokat. Sinclair megrántotta az írányítókart, a taktikai kijelzőn a célkeresztet a főképernyő sarkába irányította.A Bushwacker

torsoját teljesen elfordította, miközben rendületlenül futott előre.A holografikus kijelzőn látta ,hogy a Tűzlégy egy közeli domb felé fut, a dombra felvezető rámpa helyett egyszerűen ugrórakétával ugrott fel. Túl gyorsan mozgott ezért a hadnagy csak nagyhatótávolságú rakétáival tüzelhetett rá.Bár ennyi rakéta nem végezhetett volna a mechel,de Sinclairnek tüzelnie kelett, hogy elvágja a klánharcos útját.A Tűzlégy megtorpant és ez elég volt Connor Sinclairnek ,hogy befogja . A célkereszt zöldről aranyszínűvé vált ahogy a számítógép jelezte,hogy befogta a célpontot.Connor győzedelmesen elmosolyodott majd lenyomta tüzgombot.A nehézlézer a Tűzlégy jobb lábáról olvasztotta le a ferro-titánium páncélt.A számítógép lágy hangja jelzte a rákéták szintén célra álltak.A tíz rakéta újabb súlyos problémákat okozott az ellenséges pilótának páncélt szakítva le a könnyű mech felső testéről. Miközben arra várt,hogy fegyverei újratöltödjenek, Sinclair elenőrizte a stratégia térképet. Negyed mérföldnyire a völgy egy dombba végződött melyre egy rámpa vezett föl.Ez melett ugrott fel előbb a Tűzlégy és most egy újabb közeledett, készen arra ,hogy a rámpát védje. A rámpan egy teherautó állt elhagyatottan.Sinclair arra gondolt,hogy az első Tűzlégy most körbefut és hátulról támad majd rá.Ez a gondolatmenet meg is állta volna a helyet ha belsőszferabeli pikótákkal lett volna dolga ,de ezek klánharcosok voltak. A klán harcosai sájat dícsőségük és tradicióik miatt egyedül egy az egyben szerettek harcolni, még akkor is ha a segítség a közelben volt.És bár a Tűzlégy 25 tonnával könnyebb volt a Bushwacker-nél a klános pilóta nem akarta megosztani a győzelmet mással. Mechjét teljes sebességre kapcsolva a Füst Jaguár harcos a Bushwacker felé indult,hogy lézereinek optimális távolságot biztosítson. Connor Sinclair hadnagy még mindig teljes sebességgel a rámpa felé futva célba vette a Tűzlegyet. A nehézlézer vörös sugara a könnyű mech vállát találta el, a ferro-titánuim páncél olvadt mézként folyt szét és a többezer kilojoule energiából bőven jutott még a mech belső struktúrájába is.Sinclair dupla rakétavetői is célraálltak, a tíz rakéta vérszagot érző cápaként suhant a célpont felé, de a Tűzlégy rakétaelhárítórendszere működésbe lépett így csak négy talált be, tovább csökkentve a könnyű mech páncélzatát.A Mydron 80 mm-es gépágyúval túl alacsonyra célzott így csak a földet szaggatta darabokra a Tűzlégy lába elött. A klános pilóta még mindig a dombgerincen futva szintén célbavette Sinclair Bushwacker-jét, de a túl nagy sebesség miatt csak két lézerével talált.A Bushwacker megrázkodott, de a találatok nem okoztak súlyosabb problémát. A Tűzlégy a levegőbe emelkedett és egy jól kivitelezett ugrással a Bushwacker mögé érkezett. Sinclair kétségbeesetten próbált megfordulni ,de a túl nagy sebesség miatt ez nem ment könnyen. Szerencséjére a klános mechharcosnak is meg volt a maga baja. A mechjét ért sérülések miatt a landolás nem sikerült valami jól és bár a mech nem borult

fel a pilótának minden ügyeségére szüksége volt, hogy talpon maradhasson.A hadnagy csökkentette a sebességet majd éles fordulóba kezdett.A Bushwacker megingott ahogy a hirtelen írányváltoztatástól a mech megbillent de Sinclair keményen tartotta és a célkersztet máris az ellenfélre írányította.A számítógép jelezte,hogy a rakéták befogták a célt,de ilyen kis távolságból nem sokra ment volna velük, helyette inkább a gépágyújával nyitott tüzet. A 80 mm-es kimerülturánium lövedékek a Tűzlégy vállát találták telibe ,szétroncsolva a megmaradt páncélzatot. A könnyű mechből sürü füst tört elő ,de a mech még mindig müködöképes volt. De már nem sokáig. A nehézlézer szintén a mech vállát találta el, a lövés energiájától az apró mech megperdült mintha csak valami baba lenne, nem pedig egy 30 tonnás halálosztó gépezet.Az endo-acél váz nem bírta ki a nyomást szikrákat hányva szakadt szét és vele együtt a mech teljes válla. A Tűzlégy megingott majd elterült. A klános mechharcos megpróbált felállni mechjével,de a a forgóstabilizátort ért sérülések miatt a gép nem engedelmeskedett akaratának. Ez sem fog többé felkelni. A pilótafülkét elöntő forróság jelezte Connor Sinclairnek,hogy túl sűrün használta fegyvereit .Most volt csak igazán hálás a hütőmellényének ,bár a veríték így is patakokban folyt róla.A Bushwacker beépített hűtőrendszere működésbe lépett, a forróság lassan alábhagyott. Mikor Sinclair végre friss levegőhöz jutott folytatta útját a rámpa, és a másik Tűzlégy felé. A tűzgolyó a rámpa közepén robbant ,lángjai elnyelték a rajta álló teherautót de nem kímélte magát a rámpát se mely hatalmas porfelhőt kavarva szakadt darabjaira. Egy pillanatra Sinclair arra gondolt ,hogy talán a második Tűzlégy a felelős a pusztításért de nem ,nem lehetséges ,hogy egy ilyen kis mech ekkora tűzerővel rendelkezzen.Aztán hirtelen eszébe jutott az elcsípett rádióadás: Robbanóanyaga hídon! Fenébe. -MFB , itt Sinclair. Elvesztettem a rámpát! Mielött választ kaphatott volna a második Tűzlégy tüzet nyitott.A három félnehéz lézer és a rakéták okozta találatoktól a Bushwacker megremegett ,de a hadnagy keményen tartotta mechjét. Sorenson őrmester hangjában nem csendült semmiféle érzelem mikor válaszolt:- Akkor azt ajánlom találjon valamilyen másik utat - és gyorsan uram. -Nem valaszínű , hogy tudok építeni egy másikat-morogta Sinclair miközben tüzet nyitott a Tűzlégyre. A Bushwacker nehézlézere a másik mech válláról falta fel a páncélt, míg a Tűzlégy félnehéz lézerei a belső szférás mechet fürösztötték meg emeraldzöld fényeikkel.Connor gépágyúja ismét nem talált. -Igen uram-Sorenson hangjába most mintha aggódás vagy félelem vegyült volna-,de egy Uller köröz errefelé és ha megtalál minket végünk. Eközben a Tűzlégy hátrálni kezdett ,hogy a rámpa mögött álló

ipületet használja fedezékül. -Építsek egy másikat?-Connor agyába visszhangzottak saját szavai miközben elméjébe villant a megoldás. A célkeresztet az épületre írányította, majd tüzelt. A Bushwacker hőmérsékletjelzője a sárga tartományba szaladt ahogy a pilótafülkét elöntötte a fórróság, de Sinclair elérte célját. Az épület a Bushwacker masszív tűzerejétől megroggyant majd dölni kezdett maga allá temetve a Tűzlegyet és a ledölő fal egy új rámpát teremtve a hadnagynak. Connor Sinclair óvatosan indult meg 55 tonnás mechjének lépései allatt recsegett ropogott az "új rámpa" egyszer meg is csúszott de vegül is csak átverekedte magát fel a dombra. Éppen az eléje táruló terepet szemlélte amikor Sorenson hangja megszólalt: -Nem tudom mit csinált hadnagy de az Uller elindult ön felé ,hogy valamit bízonyítson. -Hogy valamit megvédjen-javította ki Sinclair az őrmestert miközben lassú futásnak índította a Bushwackert.A szenzorai már érzékelték a közeledő Ullert ,de érzékeltek még egy nagyobb épületkomplexumot.A hadnagy már tisztán látta az épületet a közeli hegy oldalában megbújva tetején egy hatalmas antennával. -Jackpot, Sorenson, úgy látszik belebotlottunk a Füst Jaguárok egyik kommunikációs központjába, méghozzá egy nagyobba. Amint az első rakéták szürke füstfelhőt húzva az Uller felé indultak , a klános omnimech is tüzet nyitott lézereivel. A zöld fénynyalábok közel fél tonna páncélt olvasztottak le a Bushwacker lábáról. Az Uller vagy ahogy a klánosok hívják a Kis Róka, bár könnyű mech volt, de mégis omnimech. Mivel klánok álltal használt technológiai magasan túlszárnyalta a belső szféráét ,ezért az Uller ,habár 25 tonnával kisebb volt mint a Bushwacker, mégis méltó ellenfele volt Sinclair csatamechjének. A hadnagy a számitógép monitorára vetett egy pillantást,hogy megtudja melyik a legvalószinűbb konfiguráció mellyel az ellenséges mechet felszerelték, de a számitógép csak 70 százalékos valószínűséggel tudta azt meghatározni. E szerint az Uller bal karjánba egy nehézlézert és egy könnyű impulzuslézert, míg jobb karjába egy Streak osztályú rakétakilövöt és egy LBX-es gépágyút építettek, így a könnyű mech bőven rendelkezett olyan tűzerővel mint az 55 tonnás Buscwacker. Sinclair elöretolta a gyorsitókart és egy kis dombocska mögé igyekezett ami közte és a közeledő Uller között helyezkedett el, közben folyamatosan tüzelve rakétavetőivel és most már nehézlézerével is. Mikor a mechje a domb mögé ért Sinclair fellélegzet, de elméje kétségbeesve kereste a kiutat.Tudta jól a helyzet nem reménytelen ,de az igazat megvallva nem szívesen fogadott volna magára. Az Uller még szinte sértetlen volt,teljesen feltöltve, pilótája harcra kész , míg az ő Bushwackerre páncélzatának közel felét elvesztette lőszere 60%-át elhasználta. Nem baj ha itt kell meghalnia mechjében küzdve nem adja fel ,

annyi kárt okoz az ellenségnek amennyit lehet. A radarra pillantva látta,hogy az Uller már csak 250 méternyire van töle,de a domb miatt nem tud rá tüzelni. Sinclair gonoszul elmosolyodott majd a célkeresztett a tőle jobbra álló hegyoldalra irányozta, ahol a kommunikációs központ bújt meg. A klánosok jól megépítették az épületet. A hegy oldalába beleépített épület biztonságban volt az időjárástól és a kisebb földrengésegktől ,de nem védte semmilyen fajta lövegtorony vagy tüzérség egy direkt támadással szemben. De minek is védte volna. Bármely más klán aki el akarja foglalni a területet, egyszerűen kihívja a védőket,hogy találkozzanak egy nyílt területen ahol megvivhatnak egymással, és a gyöztesé lesz a terület. Connor Sinclair megcsóválta a fejét miközben a klánok rituális szokásaikon töprengett. Most ,hogy mi támadtuk meg őket a sáját otthonukban-gondoltatalán emlékeztetni fogja őket ,hogy milyen pusztitással jár egy igazi háború. Újja megfeszült a botkormány ravaszán ahogy útjára indította rakétáit. A hatalmas nagyhatótávolságú kommunikációs antenna tányérját robbanások rázták meg, majd zuhanni kezdett a hegyoldalon egyenesen rá az egyik fő épületre. A tányér mint egy óriási bomba nem kímélt semmit. A becsapódás erejétől a vasbeton épület megroggyant majd robbanások rázták meg. A repeszek és a légnyomás nem kímélte a többi épületet sem ,melyekből sorra csaptak elő a lángnyelvek. Nem maradt több ellenfél csak az Uller. Megbújva az alacsony domb mögött Connor Sinclairnek el kellett döntenie merre fogja megkerülni azt. Természetesen a domb tetejére is felmehetett volna, de radaron látta ,hogy a könnyű omnimech a domb túloldaláról közelít. Már megint megfeledkezett róla,hogy klánharcossal van dolga, akiknek nem erőségge a türelem és az ,hogy várjon ellenfelére. Gyorsan letérdelt Bushwackeréval ,hogy minnél kisebb célpontot nyújtson,majd mechje jobb karját jobbra balt balra irányozta, így remélte ,hogy bármerről is közelit a klánharcos mindenképpen ő lőhet előbb. Az ellenfél jobbról jött. Connor ujja megfeszült a ravaszon és a célkeresztet az Uller irányozta.A kimerült uránium lövedékek a könnyű mech lába előtt csapódtak be, gejzírt fakasztva a földből, mely az omimechre fröccsent,de nem okozott kárt. Próbálva valamit menteni a helyzetből , Sinclair felemelte mechje jobb karját újabb lövésre készülve, miközben átkozta magát ügyetlenségéért. Hirtelen figyelmeztető csipogás töltötte meg a pilótafülkét.A hadnagy a kijelzőre pillantva látta,hogy a 80 mm-es Mydron gépágyújának töltése mechanizmusa meghibásodott-ugyanaz a

próbléma amit a Fekete Kalapácson észlelt, csakhogy itt,éles helyzetben akár végzetes is lehet. Nem volt több ideje ,hogy a hibával foglalkozzon, Sinclair meginditotta csatamechjét és fordulásba kezdett,hogy a domb fedezze hátát nehogy a sokkal gyorsabb Uller a háta mögé kerülhessen és onnan lőhesse a gyengébb hátsó páncélt. A Füst Jaguár harcos lassan reagált, így nem tudott idejében a Bushwacker hátuljába kerülni.A klános pilóta felismerte, hogy elpackázta helyzeti előnyét ,így nem maradt más hátra szemből nyitott tüzet a Bushwackerre. Az Uller gépágyúja felugatott , lövedékek a Bushwacker bal lábát találták el. Ferrotitánium páncéldarabok repültek szerteszét. Connor kétségbeesetten pillantott másodlagos kijelzőjére. A találat a bal láb páncélzatát szinte teljesen lebontotta, de ha ez még nem lett volna az Uller folytatta a tüzelést.A bal kézéből kicsapodó lézernyaláb újabb súlyos problémákat okozott Connor Sinclair hadnagynak. Itt valami probléma van -futott át Sinclair agyán. Ismét a számitógép kijelzőjére pillantott. Az elöbbi támadás adatait éppen feldolgozó gép ,abban a pillanatban rajzolta újra a könnyű omnimech konfigurációját.A rakéták ugyanott voltak ,de a jobb karba egy Ultra gépágyú volt építve , a balba pedig egy könnyű és egy félnehéz lézer. Sinclair dühösen felmordult.Egy könnyebb LBX-es gépágyúra számított helyette itt van ez ,ami egy lövéssel majdnem letépte az egyik lábát. Eközben a klános pilóta megállította mechjét ,hogy minden fegyverével pontosabban célozhasson. De Sinclair ezt nem várta meg.Bár ilyen távolságból most már csak a nehézlézerére és két géppuskájára támaszkodhatott, a hadnagy tüzet nyitott. Az azúr energiasugár az Uller törzsét találta telibe. Hirtelen füst és láng csapott elő az omnimechkből. A hadnagy gonoszul elmosolyodott: Ez az , fúziósreaktor tálálatot kapott egyre melegebb lesz bent. Most ,hogy ezzel a szerencsés találattal végre előnyhöz jutott ki is akatra használni ,de az Uller megelőzte. A kilővelő rakéták apró tüzvirágokat nyitottak a Bushwacker testén , a smaragdzöld sugár a mech bal vállán keresztül egészen a fejéig halálos zöld fénybe vonta. A pilótafülke ferrotitánium kerete megolvadt, a lövés erejétől erősen rázkodni kezdett. Sinclair úgy hánykolodott az öt pontú biztonsági öv és a szék közt mint egy rongybaba.Fájdalom hasított az oldalába , a szeme elött fénykarikák táncoltak, szájába keserű nyál tódult.A pilótafülkét betöltötték a hirtelen felvisitó vészjelzők hangjai. És Connor Sinclair nem láttott elég jól, hogy tudja mi történik. Fájt lélegeznie, teste minden porcikája sajgott,de a fájdalom lassan elmúlt. A vészjelzők továbbra is kitartóan sivitottak, míg Sinclair pislogva próbálta visszanyerni látását.Csak a polarizált pilótafülke üvegének és a neurosisak szemellenzőjének köszönhette

,hogy nem szenvedett maradandó károsodást. A számítógép monitora hűen tájékoztatta a kétségbeejtő helyzetről.A Bushwacker páncélzata minden ponton súlyosan megsérült, a bal kar páncélja már csak emlék volt.Az Uller lézerei nem kimélték a myomer izmokat és a mech vállát sem. Maga a kar tehetetlenül lógott a mech oldalán.További súlyos sérülések voltak a bal lábon, a jobb testen és a fejen is.Ezen helyek bármelyikére történő találat akár végzetes is lehet. Ha ad a Füst Jaguár harcosnak esélyt erre. Egy gombnyomásra elhallgatatta az idegesítő vészjelzőket, majd megindult mechjével. Kezét finoman a gyorsítókaron tartva körözni kezdett az Uller körül. A klánharcos nem mozdult csak mechje fegyvereit irányozta a célpontra de hibázott. Connor nem. A könnyű mech megrázkodott ahogy a felső testről a maradék páncél is elpárolgott. A mechből újabb lángok csaptak ki, tudatva Sinclairrel, hogy a fúziósmotor pajzsa már nem tart ki sokáig. Az Uller ismét tüzelt lézereivel de csak a Bushwacker jobb lábába tudott kárt tenni. Ami ennél azonban sokkal fontosabb volt a hadnagy számára az ,hogy a klánharcos túlhevítette mechjét. Bár az Uller a klánok fejletebb hütőrendszetét használta nem tudott megbirkozni a fúziósmotorból kiáramló hővel. Ez az előny volt amire várt.Ez volt minden amire szüksége volt. Sinclair újból elvigyorodott, majd növelte az Uller és a közte lévő távolságot. A klános pilóta mechje még nem állt le de nem is gondolhatott arra, hogy tüzeljen és mehjének mozgása is korlátozott volt. Sinclair az Uller hátába került és tüzelt .A nehézlézer átrágta magát az omnimech gyengébb hátsó páncélján. Aztán a géppuskák következtek ,melyek a maradék páncélját is eltávolították, nyitottá téve az utat a minden csatamech szive -a motor és a gyrofelé. A nehézlézer sebészi pontosággal talált be .A könnyű mech gyomrában pokoli tűz lobbant, mely lassan majd egyre gyorsabban falta fel a tehetetlen mechet. Mikor a láncreakció tetőfokára hágott az Uller szörnyű robbanás kíséretében megszünt létezni.A szerteszét repülő páncél darabok a Bushwackert se kíméltek, néhány nagyobb darab erősen a csatamechbe csapodott mintha az Uller még most is magával akarná vinni a belső szférés ellenfelét. Sinclair fáradtan dölt hátra székében, oldalában tompán sajgott a fájdalom. A Bushwacker megindult átgázolva az Uller roncsain a találkozási pont felé. A radar nem mutatott több ellenfelet. A terület tiszta volt. A

három

MFB

egy

kis öbölben várt rá, két

percre

onnan

ahol

végzett az Ullerrel. Thomas Sorenson jó helyet választott.Elég hely volt ,hogy megjavíthassák a csatamechet ,de egy hirtelen rajtaütés esetén is könnyen ki tudnak törni. A Bushwackerre rá is fért a javítás. Bal karja „élettelenül” lógott, páncélzata jelentős részet elvesztette és ott volt a probléma a gépágyúval is.Sinclair nem szerette volna, ha egyik leghasznosabb fegyvere csata közepén ismét felmondja a szolgálatot. Az 55 tonnás Bushwacker már nézett ki jobban is de mégis, három ellenfél leterítve és egy kommunikációs központ megsemmísitve. Nem egy rosz nap, de a tehetné akkor még most szállna ki az egészből amíg lehet. De ez úgyse fog megtörténni. -Jó hogy látom hadnagy-Sorenson integetett a földről egy MFB melett.Kezében egy kézi rádiót tartott. -Készen áll a bolygó meghódítására?Remélem. Sinclair a a harom jármű közé lépdelt a Bushwackerrel. -Mire gondol őrmester? -Arra ,hogy még mindig elöttünk áll a küldetés. Ön Dominik és ez a három MFB még megsemmísitheti a gyárat. -Dominik túlélte? -Most hallotunk róla pár perce.Csatlakozni készül.Vannak még túlélők a Demoklész kommandóból.Ketten még kapcsolatba léptek a z Eklipsszel.Két mechharcos és az MFB támagatásuk megpróbálja befejezni a küldetésüket délre innen a hydroelektronikai telepnél. Ha nem is a legjobb , de mindenképpen lelkesítő hír volt.Ha a Kettes kommandóból ketten túlélték lehet ,hogy Tessa és Keith is kinnt van valahol és próbálják felvenni a kapcsolatot. -Tehát nincs erősítés? Még a pilótafüllkéből is tisztán látta ahogy Sorenson a fejét rázza. -Indítsák az adást-parancsolta. A pilótafülkét betöltő új hang recsgett ropogott ,de Sinclair így is felismerte Nathan Taylor ,az Eklipsz kapitányának, hangját.Még nem sikerült meghatározni a Fekete Kalapács helyzetét. Minden jel arra utal ,hogy lezuhant.Minden földetért egység kezdje meg feladata végrehajtását, az erősítést küldjük mihelyt leszállásuk biztonságos. Taylor vége. -Uram , ez volt Taylor kapitány hivatalos válasza a kérdésemre. Gondoltam ön is hallani akarja. A kapitány északra a hegyeken túl rakta le az egységeket.Nem mert a félszigeten leszállni nehogy a Fekete Kalapács sorsára jusson...Bármi is történt vele. A kommandó Négy ,Öt , Hat a hegyeken próbál áttörni ,hogy találkozzon velünk is kivigyenek innen minket ,de erős ellenállásba ütköztek.Az érkezésük bizonytalan-az őrmester felsóhajtott.-Nekünk meg folytatni kell a küldetést. Egyetlen normális misszió se folytatódna ilyen katasztrófa után. De ez nehezen nevezhető normális missziónak. Mélyen az ellenséges területeken hat szakasznyi magányos csatamech elkeseredett rajtaütése az ellenségen. Nem hibáztatta Taylor kapitányt ,hogy

messze a hegyeken túl rakta le egységeit. Nem akarta kockáztatni az Eklipszet-az egyetlen lehetőséget amivel haza juthatnak. Sinclair megköszörülte a torkát. -Ha gyorsak leszünk és keményen odacsapunk sikerülhet a feladat. Végül is ez a kommandó taktika. A csatamech gyárat meg kell semisíteni ez az amiért mi idejöttünk. Csakhogy most csak a fele haderő áll rendelkezésre-villant át Sinclair agyán. -Értesítse Dominiket ,hogy kövessen minket de egyelőre ne csatlakozzon. A zsákmányolt Árnyékmacskájával könnyedén követhet minket és bármilyen közeledő ellenfelet megsemmísithet mielőtt még egyátalán észreveszik ,hogy velünk van. Így talán észrevétlenül eljuthatunk a gyárig mielőtt a Füst Jaguárok túl nagy erőket mozgatnának meg. -Tényleg azt gondolja ,hogy ez működni fog, hadnagy?-Most elöször nem tudta elrejteni Sorenson őrmester a kétségbeesést. Connor nem válaszolt.Kikapcsolta a rádiót majd megkezdte a csatamech leállítási proceduráját. Így elodázhatta a válaszadást de tudta az őrmester van olyan inteligens ,hogy rájöjjön az igazságra. Különben sincs más választásuk. HARMADIK FEJEZET Tűzvonalban

-Oké , elindultam. Ne késs el! -Értettem. Sok szerencsét Dominik. -Igen , persze ,persze. -Rendben ,hadnagy. Dominik Paine elindult ,hogy megkezdje az elterelő támadást a csatamech gyár ellen.Amint Ön megkezdi a támadást Dominik csatlakozni fog a második hídnál. Onnan önök ketten tudnak csapást mérni a célobjektumra. Sikerült dekódolni a kommunikációs állomásnál szerzett kódokat. Így lehetőségünk nyílik ,hogy lehalgassuk a Füst Jaguárok rádióadásait. A kódokat már betápláltuk a csatamechje fedélzeti számítógépébe. Remélem segítségükre lesznek. Sorenson vége. -Nem lehet...neeeeem. aaahhhhhhhhhhhh!-A sikoly statikus recsegésbe fult, ahogy a Thor vállain hordozott nagyhatótávolságú rakétái felrobbantak , a kicsapó lángnyelvek a központi lőszertárolót sem kímélték ,mely hasonló robbanással rázta meg a csatamechet. A narancsvörös tűzgolyó az omnimech belső szerkezetét darabjaira szakította, összezúzva a mech felsőtestét amputálva mindkét lábát. A bal láb Connor Sinclair Bushwackerjének a feje felett repült el, egyenest bele a folyóba. A jobb láb messze jobbra repült, egy közeli aknamezőre ahol a becsapódása erejétől működésbe léptek az aknák egész robbanássorozatot indítva meg. Ahol az előbb egy félelmetes omnimech állt ,most egy felismerhetetlenségig deformálódott fémkupac maradt .Az egyik legjobb omnimech tervezés egy technikás pilóta vezetése alatt-Freya csillagparancsnok kemény ellenfél volt.

-Esztelen bolondok-A statikus zörej és a gyenge adás ellenére , melyet a kommunikációs rendszerből zsákmányolt kódok bíztosítottak, Sinclair felismerte egy ellenséges tiszt mérges hangját. Hassan Furey csillag kapitány volt az, akinek már több adását sikerült elcsípni. -Szép munka hadnagy. Most már tényleg ideges lehet ez a csillagkapitány-Sorenson őrmester is felismerte az ellenséges tiszt hangját. De Sinclairnek nem volt ideje cseverészni. Mechjével egy lángoló épületen gázolva keresztül a pilótafülkét forróság öntötte el, nehány monitora elsötétült de nem történt semmi komoly probléma. Épp a Bushwacker állapotát ellenőrizte amikor Dominik Paine hangja szólalt meg: -Itt Tűzér, nyugat felé tartok ,hol a támogatás? Sinclair késésben volt. Egy pillantás a küldetés idejét mérő órára ,tudatta Sinclairrel ,hogy túl sok idejét rabolta el a csillagparancsnokkal vívott küzdelem . Az igen impresszív energiatelepet már kilőtte ,csakúgy mint az útjába akadó néhány raktárépületet, de még vissza volt a csatamech gyár ezenkívül raktárépületek ,barakok és hatalmas növényekkel telezsúfolt üvegházak...De mostanra már el kellett volna érnie a találkozási pontra, a második hídnál. -Hol jársz Dominik? -A második híd melett egy Tűzléggyel és egy Kurita variáns Fekete Sólyommal harcolok.- Egy lélegzetvételnyi szünet. -Ezt figyeld. Ez az,most megkaptad kis piszok. A fenébe! Ez fájt.De a jobb kérdés ,te hol vagy? Olyan gyorsan amennyire csak lehetetett rohant Bushwackerjével társa megsegítésere a hadnagy. Egyre mélyebben bennt járva a kis bázis épületei közt, Connor mechjének HUD-ján vörös pont jelent meg. A számítógép azonnal azonosította az ellenséget: egy Puma típusú omnimech ,elsődeleges konfigurációjával felszerelve. A hadnagynak ahogy meglátta a Pumát, a számítógépre se volt szüksége, hogy megállapítsa a konfigurációját, a mech karjain logó protonágyúk bőségesen elgendőek voltak. Nem kellett a másodlagos-páncélzatot ért károsodást jelzőmonitorra pillantania ,hogy tudja egyetlen találat azokból a protonágyúkból a Bushwacker bármely részére áthatol a megmaradt páncélzaton. A HUD jelzése szerint a Puma épp a következő két üvegházkomplexus mögötti sarkon várt rá. Sinclair az épület üvegfalán tört át ,próbálva így lerövidíteni az utat. -Egyik az épületben van.-Hassan Furey csillagkapítány úgylátszik mindent látott.-Védjék meg azokat az épületeket! Könnyebb megparancsolni mint végrehajtani amikor egy 55 tonnás csatamech már az épületen belül van és csak úgy lehet elkapni ha utána mennek , ugyanúgy törve-zuzva. A Puma pilótája megpróbálta végrehajtania parancsot. Nem rontott be az üvegházba ,csak mechej karjával törte be egy helyen az üveget. Ez a hiba helyzeti előnyhöz jutatta Sinclairt , hisz míg

ő bennt állt az üvegház belséjében levő növények és kisebb gyümölcsfák fedezékében , a Puma védetlenül állt a maga alkotta „ajtóban”. Csak az egyik protonágyú találta el a Bushwackert , az ember alkotta villám a mech testének bal oldaláról falta fel a maradék páncélt , melynek olvadt csepjeitől lángra kapotta növényzet. A Bushwacker gépágyúja messze a célponttól balra álló üvegfalat zúzta darabokra, a gépágyú lőszeradagólója hirtelen megint sárgán felvillant majd ismét zöldre váltott. Most nem mondott csődött, legalábbis egyenlőre. Amit a gépágyú elhibázott bepótolt a nehézlézer és a rakéták, mélyen belevájva a Puma köztudottan vékony páncélzatába. A Füst Jaguár harcos rájött ,hogy hibázott , hogy neki is szüksége lett volna fedezékre, de túl későn.A könnyű mech épp futásba kezdett amikor Sinclair második sorozata eltalálta.A rakéták a vállain és a lábán robbantak, a rubin sugár a mech gyomrába furodott, mint valami gyilkos tőr. A Puma mint egy baba zahant hanyatt. Nagydarab páncéldarabok repültek szerteszét ahogy a mech stabilizátora darbjaira robbant szét, harcképtelenné téve a Pumát. Connor hátatfordított a legyőzött ellenfelének és átgázolva mindenen kijött az épületből. Az üvegház mint valami kártyavár omlott össze mögötte ,maga alál temetve a Pumát és annak pilótáját. Fureynak nem volt szüksége monitorra,hogy meglássa mindezt. Bárhol is volt tisztán láthatta az egészet. -Stravag!-üvöltötte a Füst Jaguár kommunikációs csatornán.- Én magam fogom őket szétzuzni. De hol lehet a csillagkapitány? És hol lehet Dominik? Két épület között és a második hídon átrohanva a Bushwacker léptei meginogtak, ahogy a földön heverő páncéldarabokon lépett át. A hadnagy egy szétroncsolódott és füstölgő Fekete Sólymot pillantott meg, pilótafülkéje darabokra zuzódva . Dominik müve , az biztos. De semmi jele az Árnyékmacskának. -Itt tűzér. Átkeltem az utolsó hídon , és megkezdtem a támadást a gyár ellen. Egy Orion védi! Mindkét kérdésére választ kapott egyszerre. Az Orion egy régi tervezésű belső szférás csatamech volt. Nem említhető egy napon a klánok álltal használt omnimechekkel, de 75 tonnájával csak egy lépés választotta el a nehéz támadó mechektől, és ez volt a legnagyobb mech amivel eddig találkozott. Természetesen a csillagkapitány ült a pilótafülkében. És 30 tonnával volt nehezebb mint Dominik Árnyékmacskája, így a kommandó harcosa nagy hátrányban volt. A Bushwackert 85km/h végsebességre kapcsolva, Connor egy letisztult tisztáson rohant a harmadik híd felé. De túl lassan. Szétroncsolodott lövegtornyok álltak a híd melett , mely az apró szigetre vezetett ahol a csatamech gyár állt, de Connor figyelemre se méltatta őket amikor meglátta Dominik Árnyékmacskáját halálos táncot járnia az Orion körül.

A hatalmas mech lassan ,de halálos biztonsággal mozgott, mindig Dominik omnimechjén felé fordulva, hogy szétzuzhassa azt. Az Árnyékmacska gauss ágyúja keményen betalált ,de aztán az Orion fosztotta meg a kisebb harcigépet kétszer annyi páncélzatától. Connor ,még mindig teljes sebeséggel , rohant át a hídon , a Bushwacker lábai óriási földdarabokat vájtak ki ahogy végre a sziget puha ,homokos talajára ért. De elkésett. Fémdarabok sötétítették el a délutani napkorongot, mintha bizonyítani akarták volna ,hogy ami itt folyik még a napot is képes elhomályosítani. Az Orion bal lába nem volt más mint meztelen titánium csontváz, a melkasa és jobb oldali páncélja felholyagosodott dudorai újabb gauss ágyú nyomokra utaltak.De amikor Bushwacker célkeresztje aranyszínűre változott és a Connor minden fegyverével vadul tüzelni kezdett , az Orion minden egyes tálálat ellenére vérszomjassan folytatta a támadását. A húsz rakéta ilyen lehetelen közelségből is talált, az Árnyékmacska jobb oldalába furva mély lyukakat. A két félnehéz lézer Dominik mechjének bal lábát találták el , súlyosan megsebezve a mech lábmozgató myomerjeit, mozgásképtelenné téve azt. A 80 mm-es gépágyú lövedékei a rakéták okozta sérülések helyére csapódtak be, háratántorítva az omnimechet. A támadás túl sok volta csatamech stabilizátorának, az Árnyékmacska a mögötte levő gyárkomplexus egyik kisegítő épületére zuhant. A fal megrázkodott ahogy a 45 tonnás fémóriás szétzuzott mindent ami útjába került, az épület tartóelemei nem bírták a terhelést és az egész összeomlott, élve temetve maga alá a mechharcost. -Dominik ,ne! Connor Sinclair ujja a ravaszra feszült miközben nehézlézerével és gépágyújával tüzelt. Füléban visszhangzottak az akadémiai oktatójának szavai:- A csatamechet nagyon nehéz elpusztítani, míg benne ültök nagyobb biztonságba vagytok mint bármikor. Talán Dominik is túlélte és most arra vár ,hogy segítsenek kiásni. De nem lesz semmi esélye ha az Orion a romok ellen fordul és utána megy. Hassan Furey csillagkapitányt meg kell semmisíteni... állítani. Minden pesszimuzmusa ellenére tüzet nyitott a gépágyújával ,ami megint messze elhibázta- ennél rosszabb teljesítménye már ugysem lehetne. Nem csalódotta fegyverben- megszokta már- , ahogy a kimerült uránium lövedékek messze a célponttól jobbra csapodtak be a gyárépületben. A lövedékek keresztülhatoltak a vasbeton falon eltalálva az egyik fő vezetéket , mely füstöt okádva kapott lángra. A nehézlézer rubin sugara halálpontosan talált , félig olvadt páncéllemezeket szakítva le az Orion melkasáról. Ahogy a mech bal válláról leválta a védőpáncél ,a titánnak először a feje mozdult meg kerseve az új ellenfelet , majd követte a bal kar. A karra épített rakétavetőből kicsapó húsz rakéta , mint valami rovarfelhő a Bushwackerbe csapódott. Sinclair szerencséjére több mint a fele a mechje feje felett húzott el ,de a többi keményen a közeledő harcigépet találta el , appró robbanásokkal petyezve tele a mechet a jobb lábától egészen

a bal kezéig. Egy magányos rakéta a pilótafülke melett robbant , de a rázkodás ereje nem volt elég ,hogy Sinclair be ne tudja fogni a célpontot. A két kisebb rakétavető tíz rakétája volt a válasza az Orion támadására, a nehéz mech bal lábáról és karjáról tüntetve el páncélzatot. A megnövelt-hatótávolságú nehézlézer a mech sértetlen jobb oldalát találta el, olvadt fémmé változtatva a gyémántkemény páncélt, mely az Orion csipőjére és a sziget elsárgult füvére folyt.A gépágyú megint nem talált, de legalább nem ragadt be- ez a kis szivesség azonban nem tehette jóvá eddigi teljesítményét. Hőhullám csapta meg a hadnagyot ,ahogy a mech fúziós reaktorának pajzsát ért károsodása miatt a kiáramló hő a pilótafülkébe ömlött.A hőmérséklet gyorsan csökkeni kezdett ahogy a beépített hőelnyelők működésbe léptek , de Sinclairnek még szüksége volt néhány másodpercre, nehogy csatamechje a hőtorlódás miatt meghibásodjon , vagy a célzórendszernél lépjen fel üzemzavar. Azonban az idő luxus volt, amiben nem bővelkedett. Mechjével az Orion bal oldala felé kezdett futni , minnél közelebb hozzá ,hogy a nehéz mech ne támadhassa teljes arzenáljával, csak a két félnehéz lézerével és rakétavétőjévelbár azzal nem sokra megy ilyen távolságból. Természetesen tudta ,hogy Furey egy technikás elit pilóta , ami azt jelentheti ,hogy képes lesz Orionjával olyan gyorsan ráfordulni, hogy minden fegyverével tüzelhessen. Ez a harcot szerencsejátékba fordítja majd, azonban Sinclairnek még mindig 20 tonnás hátránya lesz ,és a tét élet vagy halál. Az Orion hirtelen fordult a Bushwacker felé, de amikor a jobb lábank követnie kellett volna a balt , a mech majdnem elesett. A csatamech csipőcsatlakozása meghibásodott és beragadt, Sinclair multkori rakétatámadásásnak és a nehézlézere álltal megolvasztott páncélnak köszönhetően. A mech manöverezési és mozgási képessége felére redukálodott , szinte lehetelenné téve bármilyen technikás pilótának ,hogy követni tudja a fürgébb Bushwackert. Hassan Furey azonban még ilyen súlyos sérülés ellenére sem adta fel a harcot. A nehéz csatamech bal karja Sinclair mechjére irányult és újabb húsz rakétát inditott útnak. Ilyen közelségből roppant nehéz lőni a nagyhatótávolságú rakétákkal ,hisz egyrészt be se tudják fogni a célpontot másrészt nincs elég idő ,hogy élesítődjenek. De ahogy már Sinclair az előbb is láthatta Fureyt ez nem nagyon érdekelte. A két félnehéz lézer és a rakéták a Bushwacker teljes felső testét tűzrózsákkal borították. Vörös figyelmeztető fény gyúladt ki az irányítópulton, ahogy a rakéták egy része a mech bal oldaláról felfalták a páncélt és mélyen a myomer izmokba vájtak , tönkretéve a bal vállon levő rakétaindító adagolórendszerét. Connor most már rakétavétőjét se használhatta és a mindig üzemzavarral küzködő gépágyúja melett már igen kevés használható tüzereje maradt. -A végén mindenki megfizet-sutogta, hangja idegenül csengett a neurosisakon keresztül. A célkeresztje már aranyszínűen világított, amikor az Orion bal

lábára kezdett tüzelni. A gépuskákkal kezdte melyek a a maradék páncélt is letisztitották a mech bal lábáról és oldaláról, közben arra várt, hogy a hőmérsékletjelző a zöld tartományba érjen. Mikor elérte a megfelelő szintet a középső nehézlézerrel nyitott tüzet. A rubintos sugár mélyen belemart az Orion lábába. A sugárnyaláb energiájától a myomer izmok mint a hús foszlottak szét , a ferrotitánium csont fehéren izzani kezdett, a csipő és lábmozgató rendszerek szétpattantak. A hatalmas energia keresztülrágta magát mindenen , és mint egy izzó szike amputálta a lábat. A 75 tonnás harci gépezet megperdült , de az egy láb kevés volt ,hogy állva tudjon maradni. A bal kéz csapodott először a földbe elegendő lendületet biztosítva a mechnek ,hogy tengeje körül megpördülve a feje csapodjon a földnek. A pilótafülke váza megrogyot a becsapódás erejétől , a páncélüveg széttört és váza a fülkébe repült. -Szabadszülöööttt-Furey utolsó kiálltása sikolyba fult, mely gyorsan elcsendesedett csak statikus zörejt hagyva maga után. -Hassan Furey csillagkapitány, jelentést!-Az ú j hang, tele önbizalommal és egy csipetnyi dühvel. Sinclair próbálta beazonosítani , de nem sikerült. De most nem is ért rá foglalkozni ezzel. Dominiknak segítségre van szüksége. Nem , mégsem. Az Árnyékmacska az épület közepéből emelkedett ki, vállairól beton és cementpor szállingozott. Dominik Paine egyszerűen felállt majd az útjába akadó törmelékeket félrerugva kijött a romok közül. -Jobb óvatosnak lenni ezek az épületek közt-halotta Sinclair Dominik hagját. Mielött válaszolni tudott volna az elöbbi hang újra felcsendült. -Hassan Furey itt Ratache Osis csillagezredes! Azonnal válaszoljon! -Nem hangzik túl boldognak-szólalt meg Sorenson , miközben a három MFB épp a harmadik hídon át közeledett. Sinclair az elesett Orionra majd a társa Árnyémacskájára nézett , miközben szája szélén apró nmosoly jelent meg. Mindenesetre ő az.

Jezabel „Tarka méhet küldtél félve felém, hadd dongja fülembe víg dalát, s mézízű tavasszal ajkaimon hirdetem szívem diadalát...” A kiadó új versem első sorainak felolvasása után elhallgatott. Megvető gesztussal az asztalra dobta a kéziratot, majd felnézett. Ráérősen elővett egyet legendásan büdös, kábító szivarjai közül, körülményesen rágyújtott, majd mély hallgatásba merült, s figyelmét teljesen lekötötte a lomha füstkarikák szemlélése. Ebben a pillanatban gyűlöltem ezt az embert. Ahogy ott pöffeszkedett bőrszékében, feszült csendre ítélve engem, leginkább egy középkori herceghez tudtam volna hasonlítani, aki éppen azon gondolkozik, hogyan végezzen egy hűtlen alattvalójával. Ebben a nagydarab, kecskeszakállas, hosszú, fekete hajú férfiben egyébként is volt valami taszító, amit első látásra egyfajta gonoszságként is lehetett volna értelmezni. S hogy miért látogattam meg mégis újra minden egyes találkozónk után ezt a furcsa embert, aki egy romépület pincéjében rendezte be koszos kis egyszemélyes irodáját, s miért nem néztem más, megértőbb kiadó után? Nos, ennek különös oka volt. A. úr (nevéből mindössze ennyit árult el) mindig olyan tanácsokkal látott el a műveimmel kapcsolatban, melyek – annak ellenére, hogy szinte lehetetlen volt megfogadni azokat – rendkívül hasznosnak bizonyultak. Ez a – mellesleg roppant szuggesztív – férfi elérte, hogy soha ne legyek elégedett saját magammal, s ennek köszönhetően állandóan alkottam. Igaz, csak igen ritkán fogadta el verseimet (s akkor sem láttam viszont egyetlen strófámat sem, hiába is lapoztam az irodalmi kiadványokat), de ha nagyon meg voltam szorulva anyagilag, A.úr mindig kisegített kisebb-nagyobb összegekkel, ami számomra csak még rejtélyesebbé tette őt. Most, hirtelen mozdulattal elnyomta szivarja maradékát, majd halkan megszólalt: – Nézze, Vlad, egyáltalán nem örülök neki, de megint nem kötünk üzletet. – És ezúttal mi a probléma? Helyesírási hibát talált az első két sorban? - keserű hangulatomban akaratlanul is átvettem A. úr enyhén gúnyos stílusát. – Megértem, ha dühös, de… – Igenis dühös vagyok! El sem olvasta a verseimet! Két sorból nem lehet semmit sem megállapítani! – Tudom, hogy ugyanolyan a ma hozott összes verse, mint az első két sor… – Ugyan, honnan tudná, ha el sem olvasta őket? Mondja meg, mi a baja a verseimmel? Rosszak a rímek? Vagy elcsépelt a mondanivaló? Vagy nincs elég élet a műveimben? – Nem, Vlad. A versei éppen hogy tele vannak élettel, csak… – Csak…? – Hiányzik belőlük a halál. * * * Mivel A. úr csak késő este tudott fogadni, a hold már fenn volt, amikor hazaindultam. Kuckóm, amit csak erős túlzással lehetett lakásnak nevezni, egy kopott bérház tetőterében bújt meg. Mások szemében nyomorúságosnak tűnhetett, de nekem megfelelt. Itt jól éreztem magam, és a környezet mindig tálcán kínálta a jobbnál jobb témákat műveimhez. Itt mindenki ismert: Vladimir, a kótyagos életművész, Vlad, a fiatal költő, Vlad, a

meg nem értett író. Nem vágyakoztam el máshova. A lakásba érve kicsit rendbe szedtem magam, beköszöntem a házmesterhez, majd nekivágtam az éjszakának. Muszáj volt elmennem egyet szórakozni, hogy elfeledjem A. úrnál esett újabb kudarcomat. Nem volt határozott úticélom, csak kerülgettem a gőzölgő csatornafedőket, s vártam, hogy történjen valami. Miközben szellőzött a fejem, észre sem vettem, hogy a városnak egy olyan részébe keveredtem, ahol még soha nem voltam. Nem ijedtem meg, hiszen nagyjából tudtam, hogy merre járok – nem volt nagy város a miénk. Az újdonság varázsától felvillanyozódva megszaporáztam lépteimet, s minden érzékszervemmel az addig még sosem látott falakra, tetőkre és emberekre koncentráltam. Élveztem a helyzetet, s amikor felbukkant előttem egy „fergeteges bulit” hirdető lokál, felcsillanó szemmel arrafelé tartottam. A helységbe belépve megkapó színek, bódító illatok, és fülsüketítő zene kaotikus kavalkádja fogadott, de nem esett nehezemre megszokni ezt a kakofóniát. A rendezvény szervezői bizonyára fel akarták dobni valamivel a „bulit”, mert mindenkin valamilyen jelmez volt. Bár nekem is odanyújtottak a ruhatárnál egy ördögmaszkot, nem vettem fel, mert én csak azért jöttem, hogy megigyak egy-két italt valamelyik csendes sarokban, s nézzem a táncoló, ugráló embereket. Az effajta szemlélődés egyébként gyakori szokásom volt, és ezúttal rendkívül tanulságosnak bizonyult: nem mindennapi látványt nyújtottak az önmagukból teljesen kivetkőző, itt-ott már obszcén és perverz mozgásokat végző jelmezes alakok. Az egész úgy nézett ki, mint egy olyan elmegyógyintézet, ahol minden beteg azt csinál, amit akar, és ahol mindenkinek exhibicionista hajlamai vannak. Próbáltam minél többet befogadni ebből a furcsa álarcosbálból, hagytam, hogy költői vénám működésbe lépjen. Verssorok születtek meg a fejemben, s így egész jól elszórakoztam magamban, amikor azonban a táncparkett egyik szegletében megláttam valamit, illetve valakit. Az extravagancia előttem hömpölygő óceánjából sellőként emelkedett ki egy nő, akire nem tudtam nem odafigyelni. Igaz, rajta nem volt maszk, de neki nem is volt szüksége ilyen vacakra: látszott, hogy semmi köze az őt körülvevő őrült sznobizmushoz. Vékony termete két csodálatos lábbal kezdődött, s ezeket a világ leggyönyörűbb dereka követte. Fekete, szűk miniszoknyát és sötétbarna, a legerotikusabb hajlatokban szándékosan megtépett harisnyát viselt, felül pedig sötét póló és bőrdzseki takarta testét, melyhez foghatót még életemben nem láttam. Finom vonalú arca oly rafinált módon volt kifestve, hogy nem tudtam eldönteni, angyalnak, vagy ördögnek akart-e öltözni. Két szeme halálos tőrként villogott a fekete szemfesték alatt, s jáspisbarnára rúzsozott szája az érzékiség megtestesítőjeként látni engedte apró, hegyes nyelvét. Barnásvörösre festett rövid haj keretezte arcát, s nekem ott, abban a pillanatban két szó jutott eszembe erről a - első látásra alig tizennyolc éves - nőről. Először is az, hogy tökéletes. Másodszor pedig az, hogy érinthetetlen. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy ennek a csodának hozzá illő társa élne szánalmas kis sárgolyónkon És a nő táncolt. Kis térdeit összezárva egy helyben rázta magát, két karja megállás nélkül tekergett. Kezei állandóan mozgásban voltak: spirális mozdulatokat végzett maga körül, de nem tudtam felfedezni azt, hogy ezek a spirálok hol kezdődnek, vagy hol fejeződnek be. Nem is tánc volt ez, inkább valami ősi rituálé, mely a Teremtést éppúgy magában foglalta, mint az Apokalipszist. A döbbenettől mozdulni sem bírtam. Soha nem hittem volna, hogy létezhet ennyi szépség és tökély egy emberben. És annak ellenére, hogy ez egy pókasszony volt, egy femme fatale, sugárzott róla a tiszta ártatlanság. Egyetlen gondolat zakatolt a fejemben: meg kell vele ismerkednem! Ekkor hirtelen rám nézett – talán megérezte, hogy őt figyelem –, majd elmosolyodott. A mosolya láttán az egész világ

megszelídült. Ahogy enyhén telt ajkai közül kivillantak hibátlan fogai, elfelejtettem minden bajomat: azt, hogy csóró vagyok, hogy nem vittem semmire, hogy az életem mindennek nevezhető, csak rendezettnek nem, még A. úr is olyan távolinak tűnt ebben a pillanatban. Odafordultam a csaposhoz: – Ne haragudj, nem tudod, véletlenül, ki az a lány? A harminc év körüli férfi, aki Jolly Jokernek volt öltözve, flegmán visszakérdezett a pult mögül: – Melyik? – Hát, az, aki ott… - elakadt a szavam. A nő eltűnt. Kétségbeesetten kerestem a szememmel, de sehol nem láttam. A csapos szélesen elvigyorodott: – Vékony, vörös, rövid hajú, maszk nélkül? – Igenigen, az! - reménykedve kapaszkodtam a pultos szavaiba. – Senki nem tudja, ki az a nő, és hogy honnan jön. Ide úgy havonta néz el, táncolgat egy kicsit, iszik egy-két pohárral, mindenkinek elcsavarja a fejét, aztán felszívódik. Igaz, máskor tovább szokott maradni, mint most… Mi van, cimbora, belezúgtál? Megértelek, vannak, akik csak miatta járnak el ide. De ne búsulj, eddig még senkinek nem jött össze a csaj. Bár, ha engem kérdezel, nem is fog… Ma már biztosan nem jön vissza, úgyhogy, igyál! Az első körre a vendégem vagy… Miután még vagy fél órán keresztül kerestem a nőt, visszaültem a pulthoz, és nekiálltam inni. Egymás után csúsztak le a féldecik, de mielőtt még belezuhantam volna a részegség jótékony karjai közé, faggattam egy kicsit a csapost: – Aztán, azt csak tudod, hogy hogy hívják azt a lányt?! – Persze, de ez az egyetlen dolog, amit tudni lehet róla. – No és, mi a neve? – Jezabel. – vigyorgott Joker. * * * Attól a naptól kezdve megváltozott minden. Nem tudtam Jezabelt kiverni a fejemből. Mindig előttem volt az, ahogyan ott táncolt, megbabonázva maga körül még a levegőt is. Azelőtt mindig akadtak alkalmi kapcsolataim (a nők szerettek engem, a szépszavú poétát), de amióta Jezabelt megismertem, nem tudtam egyszerűen mással elképzelni a szerelmet. Életem két részre oszlott: Jezabel Előttre és Jezabel Utánra. Ha csak tehettem, eljártam abba a lebujba, ahol először láttam meg őt, de egyszer sem volt szerencsém. Ilyenkor aztán, nagy bánatomban jól berúgtam, s másnap fájó fejjel próbáltam valamit a papírra vetni – általában nem sok sikerrel. A reményt azonban nem adtam fel, fáradhatatlanul róttam az éjszakát, várva, hogy egyszer megismétlődik ugyanaz a csoda, ami akkor megtörtént velem. * * * „…most ember vagyok újra, édes íz torkomon, lopakodó árnyék lettél árnyékomon.” A. úr rám nézett, majd megengedett magának egy félmosolyt. – Vlad, mondja, mi történt magával az utóbbi időben? Végre egy vers, amit végig lehet olvasni. – Ezek szerint leközli? – nem mertem előre örülni, de úgy tűnt, ezúttal a művem megnyerte kiadóm tetszését. – Előbb mondja el, hogy miféle csodálatos doppingra tett szert, hogy így megváltozott a stílusa. – Ó, vagy két hete történhetett. Egy bárban megláttam egy Jezabel nevű, fantasztikus nőt. Ez egy istennő, egy… – Jezabel? Vlad, Jezabelt mondott? – szakította félbe durván ömlengésemet A. úr hirtelen elkomoruló arccal.

– Igen. Talán ismeri? A. úr sokatmondóan rám szegezte tekintetét, de nem szólt egy szót sem. Valahogy úgy éreztem, hogy olvas a gondolataimban. Szeme hipnotizáló ereje csak erősítette a bennem tomboló zűrzavart. Aztán, kisvártatva A. úr megszólalt. Szavai súlyos kőkoloncokként kongtak a kőpadlón. – Vlad, minél előbb verje ki a fejéből azt a nőt. Ezt a versét ugyan nem fogadom el, de itt egy kis tőke a további alkotáshoz. Kövesse ezt a stílust, tetszik nekem. Jezabelt pedig felejtse el! * * * A lokálban üldögélve még mindig A. úr különös viselkedésén és titokzatos szavain gondolkodtam, amikor valaki megérintette a vállamat. Hátrafordultam, és tátva maradt a szám. Jezabel állt előttem, egyedülálló mosolya ismét eltemette gondjaimat. Valami földöntúlian gyönyörű hangon megszólalt: – Hello, Vlad. Bocs, hogy csak így leszólítalak, de te voltál itt az egyetlen ismerős. Nem merek egyedül hazamenni, gondoltam, te biztos elkísérnél… Élőhalottként támolyogtam fel a székből, miközben valami olyasfélét motyogtam, hogy „tőlem mehetünk”. Teljesen a nő varázsa alá kerültem, s még az sem jutott eszembe, hogy megkérdezzem, honnan ismeri őt A. úr, vagy hogy honnan tudta a nevemet. Csak sétáltunk szótlanul egymás mellett, miközben a belváros épületei lassan elmaradoztak mögöttünk. A város határában, egy ódon, ám jó állapotban lévő templomnál álltunk meg. Jezabel felém fordult, és mélyen a szemembe nézett. Már sejtettem, hogy mi fog következni, de még akkor sem hittem el, hogy csókolózunk, amikor ajkaink összeértek. Amilyen gyengéden kezdtünk bele a csókba, olyan szenvedéllyel folytattuk. Jezabel teljesen rám fonódott, már szabályosan haraptuk egymást, vérünk összekeveredve csöpögött le állunkról. Már abba akartam hagyni ezt a veszélyes játékot, de ő még mindig tépte, marta húsomat. Ordítani akartam, de olyan szívósan tapadt rám és olyan emberfeletti erővel szorított, hogy mozdulni sem bírtam. Ekkor hirtelen nyakamra hajolt, s én elborzadva láttam, hogy szemfogai megnyúlnak. Éreztem bőröm tompa pattanását, ahogyan engedett a szörnyeteggé vált lány gyors mozdulatának, aztán már csak lassan kihunyó tudatommal konstatáltam rémülten, hogy véremmel együtt erőm is távozik nyaksebemen keresztül. Utolsó emlékem az volt, hogy Jezabel a számra tapasztja a kezét, ahonnan én öntudatlanul is szívni kezdem a vért. * * * „…Zsákmányként vergődtem előtted egykor, hasztalan könyörögtem életemért neked, kiszívott vérem lett szerelmünk záloga, s most egymás prédájaként nézünk farkasszemet.” A. urat először láttam nevetni. Hátravetett fejjel, harsányan kacagott, két hosszú szemfoga baljósan csillogott a szivarja fényében. Mindentudó arccal nézett rám. – Látja, Vlad, ez már vers. Igazi műremek. Légy üdvözölve közöttünk, testvér! Jezabel majd elmondja, amit tudnod kell… * * * Vámpír lettem. Élem a hallhatatlanok keserves, kárhozatra ítélt életét. De nem leszek szörnyeteg, bujdosó vérszívó. Az örökkévalóságot a művészet tökéletesítésére és gazdagítására fogom használni. Nehéz lesz megszokni, de Jezabel mellettem lesz,

és majd segít. Ő az egyetlen vigaszom ebben az átkozott létben. Most mennem kell. Kezdődik a vadászat. Kezdődik Jezabel Után. Stöki [email protected] 1995. december

Szabó Tamás: A HADÚRNAK EMBER KELL Mikor beköszöntött a tavasz és a kereskedők kezdték újra benépesíteni a hegyi falvakat és a hágók letisztult ösvényeit, egyre több emberféle jelent meg Helmnél is, a kovácsnál, hogy kardokat vigyenek és híreket hozzanak, gonosz, kegyetlen híreket, melyek megmérgezték a hegyek kristálylevegőjét. Helm nyugodtan, bólogatva, maga elé mormogva hallgatta ezeket a beszámolókat távoli csatákról és mészárlásokról, de szíve nem dobbant meg egy-egy dicsőséges hőstett, szép zsákmány, bátor haditett hallatán, arca a mindent értő és mindent elutasító ember bizonyosságával fogadta e dicsőségeket. A kovács-nép nem harcra termett, tudta ezt ő magáról, s tudták ezt a katonák is, akik felkeresték, hogy kalapáljon új markolatot pallosuknak, vagy javítsa ki repedt mellvértjüket, hogy ezzel is nyugodtabban indulhassanak el a túloldal felé, a Rónák felé, ahol már gyűlt a vész és halál, hogy sose látott mértékbe arassa az embernépet. Ám egy csöndes, meleg késő tavaszi napon magányos lovas kaptatott fel a kovács kunyhójához vezető ösvényen. Helm kiállt a kis lak ajtajába, onnan nézte az érkezőt, kezéből nem engedte ki biztos fogású kalapácsát- melyet más csak erőlködve tudott volna oly könnyedén kezelni, sőt- még erősebben fonta köréjük ujjait, mert tudta, hogy háború idején sok alávaló ember jár az utakon. - Üdv neked! - kiáltotta öblös hangján a kunyhó elé léptető idegenre. - Üdv neked is, jó kovács! - szólt vissza az, s könnyedén lecsúszott lováról. Megfontoltan, kicsit talán nehézkesen mozgott, talán horpadt mell- és karpáncélja miatt, talán a napos lovaglástól, de szeme éberen járt körbe, úgy tűnt, sosem pihen. Középkorú, szikár férfi volt, bár évei számát lehetetlenség volt megállapítani az arcát repedeztető sebhelyek pókhálója miatt. - Miben segíthetek? - kérdezte a kovács szinte barátságosan. - Egy kard kellene, a legjobb - válaszolt az idegen, s páncéljáról Helm szemébe csillant a lemenő nap sugara. Körös-körül éles, borzas sziklacsúcsok magasodtak, s így a kovács tanyáján mindig igen korán leszállt a sötétség. - Jöjjön be, nézzen szét kedvére… - invitálta Helm, s előrement, kicsiny mécsest gyújtott, mivel odabenn már félhomály honolt, csak a sarokban vöröslött halványan a parázs, kovácsolandó vasra várva. Egy ormótlan asztalhoz vezette vendégét, majd faállványról olajos gyolcsba csavart kardokat vett elő, s kirakta őket egymás mellé, az asztalra. Az idegen egymás után kézbe vette mindegyiket, szertartásos megilletődöttséggel méregetett súlyukat, kesztyűs kezével óvatosan végigsimított az élezéseken, megkocogtatta a pengét, a levegőbe suhintott, hallgatva a lágy hussanást, amit a vas vágott a csöndbe. Nem sokat beszéltek. Helm nem akarta győzködni leendő vásárlóját, alantas kufárdolognak tartotta az ilyesmit, az pedig nem faggatatta Helmet, láthatólag értett a pengékhez. - Ki élezte őket? - kérdezte egyszer. - Egy tannori mester jön el néha hozzám élezni... - vonta meg a vállát Helm. Mikor mindet végignézte, az idegen az állványra pillantott, ahol még megláthatott egy hatalmas kétkezes pallost, szépen hímzett bársonyba csavarva. - Azt is megnézném. - mutatott rá a kardra. - Az nem eladó. - válaszolta egyszerűen Helm, s mikor a harcos indulatosan felé kapta tekintetét, állta a pillantást. - Már ugyan miért nem? - kérdése közben fölemelte a kardot, s elkezdte kibontani takarójából. Helm teste megfeszült, de nem mozdult, csak a kalapács nyelét szorította meg még jobban. - Rendelésre készült, kamruni vasból.- válaszolta legyűrve indulatát. - S még nem jöttek volna érte? Most a háború küszöbén? - kétkedett a másik, majd halk sóhaj hagyta el ajkát, mikor a kardról lesuhogott bársonybőre. A penge a markolat és a kézvédő torokszorító szimmetriába olvadt össze, úgy tetszett, mintha az idők kezdte óta így lennének egybeforrva, s nem is emberkéz illesztette volna vértestvéri egységbe részeiket. Nem volt díszítés a kardon, csak három rúnavéset a pengén, rontó varázs ellen, ám mégis, minden pontja királyi fönségűnek és gazdagságúnak tűnt. A gondosan csiszolt fém vakítóan sziporkázott még e gyér fényben is, megszégyenítve a legvastagabb aranyfuttatást és a legdúsabb gyöngyberakást is. - Mesteri munka. - szólalt meg végül a lovag, mire Helm csak bólintott zordan. - Megkérdezhetem, kinek készült? - a harcos láthatólag nem bírt elválni a pengétől, vágott vele kettőt, s élvezte, ahogy a vas beleharap a levegőbe. - Egy délvidéki úrnak, Kembori Anusnak.

- Hát őt hiába várod kovács! - A lovag ekkora letette a kardot az asztalra, a többi közé, melyek közül oly fájdalmasan kitűnt, mint telivér paripa a szamarak csordájából, majd a figyelő kovács felé fordult: - A tél végén csatlakoztam Kembori Anus kíséretéhez, épp a Hadúrhoz készült, a háborúba. Amikor az Umbaron átkeltünk, betévedtünk az ellenség földjére, s megleptek minket. Véres harc volt, s a túlerő győzött. Anus, bár úgy harcolt mint egy isten, mellettem bukott le a lóról. Mire segíteni tudtam volna, már rajta voltak hatan is dárdákkal... - ráncok szaladtak a lovag homlokára a fájdalmas emlékre. - S te hogyan menekültél meg? - kérdezte a kovács csendesen. - Anus pár emberével kivágtam magam. A háborúba tartok én is, ezért egy ideig velük folytattam az utamat, de mivel a harcban eltörött a kardom, letértem a hegyek fellé, mivel sokan mondták már nekem, hogy egy ügyes kovács él a sziklák közt. Szavamra, igazuk volt! Helm felhorkant az "ügyes" szóra, majd felkapta az asztalról a csodaszép pallost, ülőjéhez lépett, s könnyedén lecsapott rá. Halk, mély pendülés hallatszott, s a lovag elhűlve látta, hogy a kard mélyen beleszaladt a fémtuskó testébe. Helm nekifeszítette a lábát az üllőnek, s kihúzta a pengét, majd a harcos elé tartotta: - Látsz rajta csorbát? - kérdezte tőle fojtott hangon. A lovag a fejét rázta. - Nohát, akkor el tudod képzelni, milyen drága ez a kard. És se Anus, se más nem fizetett még érte, de én azt gondolom, hogy te se bírsz. - Az lehet, de a háborúban majd annyi zsákmányt gyűjtök, hogy tízszeresen megfizetem az árát. - Ki biztosít arról, hogy nem hullsz el te is, mint Kembori Anus? S ki állítja, hogy visszajössz majd becsülettel, hogy meghozd a fegyver árát? - Akár ottmaradok, akár nem, lovagi szavamat adom, hogy a kardot, vagy az árát visszajuttatom neked... válaszolta sötéten csillogó szemmel a harcos. Helm sokat hallott már a kóbor lovagok mágiájáról, s ez idáig ne is nagyon hitt benne, de ahogy elnézte a fekete köpenyes, ösztövér alakot, megborzongott, ám nem a kora est hűvösétől. Csöndbe bámulták egymást, a kard ott csillogott köztük, szinte belefájdult a szemük, a belőle tűző fénytől. Aztán Helm megrázta magát, mint a vizes kutya, s a kardot letéve kifelé indult: - Rakj tüzet a kunyhóm előtt lovag uram, cserébe meleg ételt ehetsz ma éjszaka. Hajnalra tucatnyi dárdahegyet kell kikovácsolnom, kell az erő. A lovag bólintott. Levette köpenyét, vértjeit kicsatolta, s zörögve egymásra hányta, majd a gyérülő fényben indult fát gyűjteni. Helm elnézte egy ideig sötét alakját, majd visszabújt a kunyhóba, kondért vett elő, húst akasztott le a gerendáról, s mindezzel meg egy darab szikkadt kenyérrel, kicammogott a lak előtti tisztásra, késével felaprította, s a kondérba szórta a szálas, vörös húst, vizet öntött rá, fűszert szórt hozzá egy tégelyből, meg fekete, szikkadt leveleket, majd ismét eltűnt a kunyhóban, hogy tartóvasakkal térjen vissza, amiket a másik gyűjtötte farakás köré szúrt le, s a vízszintesre ráakasztotta az edényt. Elnézte, ahogy a lovag tüzet csihol. Szél kerekedett, s a nap lebukott, s hirtelen úgy érezte, valami gonosz és hideg van a levegőben, fájdalom szaga, amit lehet hogy a lovag hozott magával, avagy egy pillanatra a jövő lepte meg, ahol csak vér és fájdalom vöröslött. Megborzongott, s visszaballagott a kunyhóba, felszítani a tüzet a kovácsoláshoz. A lovag leült az erősödő lángok mellé, s meg-megkavarta az ételt, miközben sosem pihenő szemei az éjszakába mélyedtek. Kisvártatva csengő-bongó kalapálás ütötte meg fülét. Kíváncsian beóvakodott a kovács után. Az ott állt üllője mellett, félmeztelenül, vaskos kezeiben, kalapács, fogóvégen izzó vas. Kimérten, pontosan sújtott le a nehéz szerszámmal, egyszer-kétszer, százszor, s izzadtság csillogta be testét. Gőz csapódott rá, mikor a vizesvödörbe merítette a dárdafejet, s a helység megtelt kesernyés, éles fémszaggal. A lovag visszament a tűzhöz. Valamivel később, mikor a csillagok már szemkápráztatóan ragyogtak e áttetsző hegyi levegőben, a kalapálás abbamaradt, s megjelent Helm a tűz fénykörében. Megkavarta rotyogó lét, majd ő is letelepedett a lángok mellé, szembe a lovaggal. - Mesélj a háborúról. - bökte ki végül, s szavai meglepték őt magát is, mivel ez idáig sosem gondolt e távoli ügyekre. A harcos belebámult a lángokba, mintha azok összefonódásából akarná kiolvasni emlékeit, s belekezdett: - Igazából sok részletet én se tudok, mivel a déli határvidékről jövök, s ott még nyugalom van. A vándorok, akikkel útközben találkoztam, azt mondták, hogy mikor az áruló Wfejer seregei megjelentek északon, a Hadúr előbb egyezkedni próbált, ám a sötét herceg kútba dobáltatta a követeket.

A Hadúr ezután kiadta a jelet a gyülekezésre, harcba szólítva minden fegyverforgatót, s ennek már négy hete. Általában egy hónap kell a nagy sereg összegyűjtéséhez, de azt hiszem most az idő jobban sürget annál, hogy a Hadúr bevárjon mindenkit. Wfejer valószínűleg már kifosztott s megsarcolt egy jókora területet, fenn a tavaknál, a rónavidék határán, s volt több, kisebb-nagyobb összecsapás is, de úgy vélem, a Hadúr egyetlen nagy Csatában akarja megsemmisíteni őket, a rónákon. Ez lesz az idők Csatája, miről még unokáink unokái is dicsőséggel vagy sírva emlékeznek majd meg. - Kipirult arccal fejezte be, s zavartan egy farönköt dobott a tűzre: - Legszívesebben már ott lennék a táborban, ez a várakozás és utazás megőrjít, úgy érzem, kimaradok az eseményekből. Te sosem érzed ezt idefenn, kovács? A kérdésre Helm megvonta vállát, ám hökkenten érezte, hogy mellkasában, tüdejében valami lelkes tűz lobban, ismeretlen lázító erő... ám mégis így válaszolt: - Én csak csinálom a fegyvereket, használni nem szeretem őket. - Nem is vágytál rá soha? - húzta össze szemöldökét a lovag. - Nem vágytál még a harc forgatagába, mikor a kardok vért kóstolnak, a hősök boldogan áldozzák életüket, s a kezedben ott tombol az ellenség félelme, combod alatt érzed jó lovad táncát? Nincs ennél nagyszerűbb érzés a világon, s mondhatom, a Hadúr és Wfejer találkozásakor bőven lenne alkalmad gyakorolni. Helm csak bólintott erre, majd kanalával óvatosan belekóstolt az ételbe: - Azt hiszem, ez elkészült - közölte higgadtan. Kondérból ettek, testvéri közösségben, hatalmas fakanalakkal. A hús zamatos volt és enyhén csípős, megkívánta maga mellé a kenyeret, hideg forrásvizet. Mikor végeztek, s kenyérrel még a kondér alját is tisztára törölték, Helm bevitte a főzőalkalmatosságokat a kunyhóba, a lovag pedig vastag köpenyébe burkolózva közelebb húzódott a tűzhöz, s a lángok vad tusáját szemlélve, telét gyomrától s a melegtől ösztökélve elszenderült. Arra eszmélt, hogy lágy, szikrázó sugár tapogatja arcát, besiklik szemhéja alá, kiégetve belőle az álmot. Ahogy kinyitotta szemét, kezeit kellet arca elé kapnia a ragyogás ellen. Keleten már pirkadt, de nem a vérvörös nap zavarta meg pihenést, hanem a kard, melyet egy nagylelkű kéz eléje szúrt le a földbe, s melynek csodálatos pengéje, prizma módjára a gyenge napsugarat is szúró fénnyé tudta sokszorozni. A lovag felpattant, megragadta a markolatot s kirántotta a földből a fegyvert. Helm ott állt kunyhója ajtajában, fáradtan, piszkosan, arcán valami tűnődő békével, s így szólt: - Valami azt súgja, hogy jó helyen lesz nálad a kard - E szavakra a lovag bólintott, s Helm így folytatta: Csupán azt ígérd meg, becsületszavadra, hogy visszatérsz, nem az árával, hanem, hogy elmeséld a történteket. Hosszú idő óta ez a háború megdobogtatja a szívem. - Visszatérek. - Ha élve elfognak, a kardod semmiképp se add az ellenség kezére. - Mit tehetek akkor vele? - Ha gazdája a rúnáknál egy kőhöz csapja, s elég keserű ahhoz, hogy elpusztítsa, akkor a kard el fog törni, de úgy, hogy ember többé össze nem illeszti. Most már teljes erejéből tűzött a diadalmas reggeli nap és tiszta, fehér fénybe vonta kettejük alakját, köztük a lángként lobogó vasat. A lovag páncélját csatolta, füttyére előbaktatott lova. Felpattant a nyeregbe, kezében ott táncolt a kard, mintha érezné, hova viszik. - Úgy teszek mindent, ahogy mondtad. Megfogadom továbbá azt is, hogy ha elhullnék a csatában, vagy az úton, akármilyen módon is, de visszajuttatom a kardodat. - kiáltotta a harcos. Helm elkomorult s bólintott, közelebb lépett, s utoljára végigsimított a pengén, mely nemsokára húsba és csontokba fog harapni. - Figyelj a szorosoknál lefelé, manapság sok a rabló. A neve Caldewron. - mondta aztán. A ló idegesen toporgott, lágy szél kerekedett. - Az enyém pedig Laverien, jó kovács! - szólt a lovag, majd megsarkantyúzta a paripát a kardot magasra emelve a lefelé tartó ösvényre ugratott. Helm nézte még egy darabig, ahogy eltűnik sötét alakja a sziklák közt, majd sóhajtva bement a kunyhóba, ahonnan hamarosan kicsengett ismét a kalapácszene. Aztán napok teltek el, s Helmnek egyre több megrendelés és munkája akadt a hegyen átvonuló népektől, a marcona, hadbavonuló férfiaktól. Néha úgy érezte, hogy vérszagot hoz a szél, máskor távoli égzengésre vélte azt, hogy iszonyú seregek összecsattanó moraja. Aztán egy vad, viharos éjszaka eszelős lónyerítés ütötte meg fülét, a hegy rónaság felöli oldaláról, majd a paták robaja már kunyhója elől támadt, de mikorra kiért, csak a sötétségbe beleolvadó árnyékot láthatták

munkától fáradt szemei. Alighanem káprázhatott is tekintete, mert úgy tűnt neki, mintha ló és lovasa az északi gerinc felé vágtatott volna, ahol nem volt lefelé vezető út, csak szakadék. Fáklyát kerített, de mikorra a láng meggyulladt, minden zaj elült, ám a fényben azonnal szemébe ötlött a földbe szúrt Caldewron. Az ismeretlen kéz pontosan ott döfte a fűbe, ahol pár nappal azelőtt Laverien aludt. Helm óvatosan közelebb lépett a feketéllő, vészjósló fegyverhez, s pár lépésről már láthatta, hogy miért nem csillog a vas a szokott módján: vastagon borította a rászáradt vér. Helm szíve elszorult, ahogy észrevette, hogy a markolaton is bevonatot képzett a kifolyó élet. - Laverien barátom,betartottad az ígéreted. - suttogta a kovács, majd megragadt a markolatot, s kirántotta a pengét a földből, majd ugyanolyan diadalmas mozdulattal, mint nem is olyan rég Laverien, s ekkor már tudta, hogy minden megváltozott. Erő, és dicsőség és izgalom áradt szét tagjaiban, s már érezte, mire gondolt a lovag, mikor a háború és a csata táncának borzalmas szépségéről beszélt. Másnap összepakolta csekélyke értékeit, lezárta a kunyhót, s a karddal az oldalán elindult, hogy megkeresse a Hadurat és táborát.

Szabó Tamás: RÉSEK Előrengedem őket, ahogy átkúszunk a boltíves sziklatömegek alatt, ömlik rólunk az izzadtság a páncélok miatt, de belőlük még a félelem is párolog. Nem csoda, ha egy kicsit később vesszük észre a nyílhegyen megcsillanó napfény-figyelmeztetést, mind ottmaradunk, a hegygerincen. Bár így is elvesztettem a Logan-ház két nagyszerü fiát. Intek nekik, hogy heveredjenek le egy kicsit, van időnk a perces pihenőre, meg a gondolat, mely a csapda ránkzárultakor elmémbe szökkent, kis nyugalmat kíván. A sziklarés mellé állok, s megvizsgálom: egy ember alig fér át rajta, olyan mint a sivataglakók kunyhóinak ajtaja, körös-körül csupa meredély minden, így fentről se lehet átjutni, vagy kővel agyonütni a nyílás magányos védelmezőjét... most legalább bevallottam, eddig csak magamnak, s már meg is könnyebbültem. Ahogy szóra nyitom szám, Nastja könnyes búcsúarca villan elém, de már döntöttem. "Menjetek tovább a lovakhoz!" Rámnéznek, látom, a fiatalabbak nem értik, csak az a magas, fekete, ki már második csatába kísér el, ő eszmél, szeme kerekedik, majd lehorgasztja fejét. "És te?"- kérdi egyikük, s mind lesi szám, de azt hiszem már sejtik, így csak annyit mondok, hogy majd utánuk megyek. Nem akarnak mozdulni, hiába, Kadesszín hűbéreseinek hős fiai ők, ha lehetne elérzékenyülnék e kitartást látva, de inkább szómat oldom meg: "Valakinek itt kell maradnia, feltartóztatni őket, ellenkező esetben a lejtőn biztos utolérnének. Láttátok, milyen könnyü bőrfegyverzetük van, s ezek gyors futók, jól bírják. Feltartom őket, míg a lovakhoz értek, akkor majd jeleztek kürttel, s én utánatok indulok!" Most már nincs idő szavakra, nem vagyunk mi dalnokok, egyre dühösebb vagyok hát, s egyre izgatottabban bámulok át a hasadékon, mikor rebben meg az első árnyék a rés másik oldalán. Észreveszik ezt ők is, s látom éledni az előbbi menekülés félelmét. Még féltik életüket. Jó nekik, én már csak Nastja mosolyáért remegek, a tenger szemekért, melyeket elönt majd a könny, ha a hírnökök fekete zászlóval robognak be házuk udvarára. De félre a komorsággal, a magas legény szedelőzködik, s lándzsáját maga után húzva elindul. Nem néz vissza, de nem bánom. A többiek lassan, tétován követik, csak azért izgulok már, hogy nehogy itt érjék az elsőt, mert akkor képesek lennének kitartani... Az utolsó, egy rövidhajú, gyerekarcú fiú még visszanéz rám, a napfényből, hunyorog, s talán nem is lát, mert én árnyékban állok, a rés mellett, kicsit oldalt, kezemben már a hosszabb penge, amivel könnyedén el lehet vágni az előredöfött lándzsát... Intek neki, biztatóan, de nem tudom látja e, megfordul és elindul. Egyedül maradtam, s talán még van pár percem a véres lakoma dühös vendégeiig. Apám arca jut eszembe, ahogy kezembe adja első kardom, kezemet lehúzza a fém neheze, köröttünk az udvari emberek csendes derűvel, s én büszkén emelem magasra a pengét, hogy csillogjon rajta a palota kupoláján beáramló fény, majd ismét Nastjára gondolok, ahogy a nyeregbe kapaszkodva kisér a városkapuig, örülök is neki, de feszélyez is, mert nem jó, ha az ember lovát nő érinti a harc előtt, legalábbis a sivatagiak ezt tartják. Az utolsó este képe, a lakoma, a fűszeres ételek, melyből csak mértékkel eszek, hisz másnap a lovaglás úgyis kivenné belőlem, Nastja arca a kertben, ahova kimenekülünk a buja és közönséges táncosok mutatványa elől, kiket mostohám hozatott délről a férfiismerőseinek szórakoztatására, a fáklyák fényében ujjaimon könnyek, s a meglepődés a hangom lágyságán, ahogy mondom "nem lesz semmi baj...", szegénykém, tudta, látta ő előre, hogy a végzetem visz e harcba, látta tán a csapdát is, ahogy megszorítottak, azt, hogy pont e rés felé menekülünk, hol megvetem majd a lábam a sziklás talajon e csendes madárdal nélküli hegyen, hol bőrpáncélos testek garmadája kúszik fölfelé a másik oldalon vad dühvel, s vastag zsákmány reményével. De még mindig nem érnek ide. Már arra gondolok, hogy megmenekültünk, eltévesztették nyomunkat, ám ekkor távoli kőomlás és idegen, ugató parancsszavak szűrődnek át a résen, s tudom, hogy eljött az idő. Nekitámasztom a kardom a sziklának, hátamról leveszem a dárdát s a pajzsot, s megoldom a mellpáncél köteleit, majd a combvértet is. Csörögve, kongva esnek a földre, arrébb rúgom őket, hogy legyen elég hely, s kicsit megmozgatom karom, lábam. Öreg kardmesterem szavai jutnak eszembe: harc előtt mindig lazítsd el azokat az izmokat, melyek leginkáb szükségesek a penge forgatásához... Szentenciák, melyeket megtanultatott velem, hányszor hasznukat láttam már.. A kardot laza csuklóval, enyhén fölfelé tartsd, hegye ellenfeled torkára irányuljon.

Lágy, oldalazó mozdulattal induló titkos vágás, a család féltve őrzött hagyománya, a penge köríve a fej felé lendül, majd a csukló kibicsaklik, s a fém kikerüli az ellenség vasát, hogy melletette elcsúszva felhasítsa a mellkast. A sivatagi csatában, két éve, hányszor megmentette ez az életem, mikor port s vért hordott a szél, s az emberek térdig süllyedtek a homokba, állítólag volt, ki bele is fulladt, milyen nyomorú halál. Akkor már inkább ez. Szabadon, a hegyek tetején. Hátam mögött a nyílt lejtő, és a zöld róna, előttem s köröttem a falak vastag válla, melyek felfognak majd testvérien ha elesem, s felettem az ég, mely ugyanolyan, mint aznap, a piactéren, Kadesszín ég alatt, mikor először megláttalak... Tudom, hogy Nastja arcát látom az égen, mikor felesem majd, s apám fogja a kezem a végén, ki előttem jár már, jópár éve... Árnyék robban s test nyomakodik át a résen. Oldalt lapulok, így pár másodpercel később vesz észre. Felém kapja fejét, s én a két szem közé döföm a dárdát, oly mélyen, hogy szólni ne tudjon, majd a dárda által húzom magam mellé az ernyedt testet. Nem marad áruló nyom a túlsó oldalon, legfeljebb pár vércsepp. Jutott az ujjamra is, melegek, akár a könnyek. Cloen, a szolgám is ugyanilyen meleg vért hányt, haldoklásának harmadik napján, a méreg akkkora már szétrágta a belsejét, de meghalni se hagyta, életben tartotta, hogy szenvedjen, a Fejedelem udvarában a méreg is kegyetlenebb mint máshol. Végül, mikor már órák hosszat könyörgött nekem vörös, erőlködő arccal, lefejeztem, s sírtam. Cloen, Cloen, ha tudtuk volna, egyikünk se vállalja el mostohánk megbízását, de mit tehettünk, szegény apám halála után ő lett a Ház úrnője, szava parancs volt, ha megtagadom nincstelenné válok, ám mégis azt kellett volna. Tudtam persze, ahogy mindenki más, hogy miért küld a Fejedelem udvarába, engem, pont engem, aki az egyenes beszédet, a nyílt mezőt, jó lovat, vad hajszát kedveli, oda ahol sunyi tekintetek fonják be a tested, hátulról döfnek, s a szív oly messze esik a szájtól... Csapdába csalt mostohám, e gőgös asszony, jól gondolta hogy abból az életből csak ebbe a résbe menekülhetek, s ő biztos örülni fog a hírnek, ami Nastját elszomorítja majd. De azt is tudnia fogja majd, halálomról értesülve, hogy nem ő győzött le, se nem a Fejedelm udvarának buja, ármányos gőze, hanem a szabadban, harcosok keze által esek el, férfihoz méltón. Keserű lesz a győzelme, ebben biztos vagyok, végre egyedül ül majd a palotában, szeretőktől körülvéve, ám az igaz harcosokban és a holdhoz ábrándot szövő hölgyekben az én sorsom és Nastja szomorúsága fog visszhangozni, még akkor is amikor ő már rég por lesz. Legyőzött, de mégse győzött, hidegszívü asszony, kívánom uralkodásod keserűvé válljon, fattyút foganjon öled, hogy nevetve kergessék majd el, ha te már oly gyönge leszel! Most már itt vannak, alakok mozgását látom odaát, árnyékok és barna bőr villan a fehér sziklán, egy korábban fölér, bújik át, de meglát, visszahúzódna, ám ekkor előrelendülök és ledöföm. Egész könnyű átszúrni a bőrpáncélt, csak visszahúzni nehéz belőle a pengét, mintha kéz fogná odabentről. A teste félig eltorlaszolja a nyílást, ez jó, de felfedeztek, s ez rossz. Valaki el akarja húzni a testet, kezére csapok, egy ujját le is vágom, egy másik karba beledöföm a dárdám, ordítás felel odaátról. Ám eszembe ötlik, hogy méltó-e ez a harc apámhoz és kardmesteremhez? Kell-e ez a néhány nyereségmásodperc, amit cselekkel érek el? Ha túl akarnám élni, akkor így kellene harcolnom, de nem búcsúztam már el az elmúlt percekben mindenkitől, nem mondtam már le mindenről? A kiút-nélküliség hozott ide, e sziklákhoz, miért keresem hát a menekvést? Miért hát a lapulás, a lesből szúrás, orvból fájdalmat okozás, miért, hisz a többiek már rég elérték lovaikat, hisz távoli kürtszó keres már percek óta... Úgy küzdök most, ahogy a Fejedelem udvarában ölik egymást a ármánylovagok, s ha így harcolok, ilyen lesz halálom is... Belerúgok a holttesbe, de úgy, hogy átbicsaklik a résen, majd utánavágom a lándzsát egy barna foltba, majd előretartott pajzssal, oldalt ereszett karddal átugrok a résen, ki a tűző napba, a támadók forgatagába, meglepett csapatába, a harcba, s rikoltva rájuk vetem magam. Vakít a fehér szikla és milyen kék az ég - minden tiszta.

Viszokay Tamás: PAJZS A folyó évszázados ostrommal fúrta át magát a dombon. Aprólékos munkával, de lankadatlan erôvel görgette el a köveket, oldotta fel a homokot, hogy utat találjon továbbhaladására. Ember nem élt a környéken, ezért nem látta senki, hogy az a tó, ami a folyó megakadása miatt felduzzadt, rengeteg állattetemmel van környékezve, senki sem figyelhetett fel arra a furcsa jelenségre, hogy a víz, megtorpanása miatti dühében öl. Aztán, majdnem ezer év múlva a domb másik oldalán is leomlottak a kôzetek, és a folyó átzúdúlt az alagúton. A halálos tó rohamosan leapadt, helyén fû nôtt. Egy ideig még ez is ölt, de nagysokára, lassan eltûnt az uránérc, amit a folyó magával hozott. Furcsa módon, mintha a víz valóban dühös lett volna, és dühe elmúlt volna, a domb túloldalán már nem volt mérgezô. Az alagútban uralkodó alacsony vízszint, és a homoktalaj átszûrte a folyót, ott marasztalta az urániumot. A dombot alkotó bór és kadmiumtartalmú kôzetek neutronelnyelô hatása biztonságban tartotta a sugárzó anyagokat, két földrengés pedig, melyek újabb ezredévek múltán elzárták az alagút nyílásait, és elterelték a folyót, bezárta a természetes atommáglyát, elnyugosztotta a halálos fényeket, amelyek néha a domb fölött felderengtek. Az állatok ismét a szavannának erre a tájékára telepedtek, néhány csapatnyi ember is megjelent. Ismét elmúlt néhány ezredév. Megváltozott az éghajlat, a szavannák helyét elfoglalta, befedte az esôerdô homálya. A napi özönvízszerû esôzések hosszú ideig nem ártottak a dombnak, végül azonban elérkezett az az idô, amikor a masszív alkotmány kezdte megadni magát. Az esôk most már el-elmosták a természetes kötôanyagokat, a kövek néhol elmozdultak. És a fények ismét megjelentek. A domb sokat látott. Néma tanúja volt annak az ezernyi halálnak, amit az antilopok, elefántok, ragadozók s a legapróbb rágcsálók is elszenvedtek itt. Megfigyelhette aztán a nyugalmat, a furcsa villámok hiányát, és ezzel együtt az élet felpezsdülését, amelynek utolsó felvonása az emberek letelepedése volt. Eleinte nem sok dolguk volt egymással, azután, ahogy a belsejében lévô ércek sugárzása ismét kitört, az emberek egyre-másra felkeresték. A domb meglepôdhetett volna, ha képes ilyesmire. Az állatseregek megtanulták tisztelni, és az idôk folyamán csak akkor merészkedtek a közelébe, amikor sugárnyilai kihúnytak. Az emberek éppen fordítva. Azután, hogy a vizek elmosták egyes köveit, hirtelen kíváncsiak lettek a dombra. Idônként feltûnt egy-egy a lábánál. A legtöbb csak nézegetett, akadt viszont olyan, aki érthetetlen tevékenységbe merült. Nemrégiben egy fekete ember nagy batyuval jött. Napokig bújkált a domb körüli bozótban, talán üldözték. Végül elhanyatlott, meghalt, zsákja kiborult. Fémeket, aranyat, ezüstöt, kemény köveket, gyémántokat tartott benne. Aztán más feketék jöttek, egész csapat. Egy fiatal nônemû holttestét hozták fából ácsolt ravatalon. A domb mellé tették le, s négyen nekiálltak kivájni a köveket. Barlangnyi mélyedést ástak, beletették a halottat. Utána a csontváz mellôl hordták két kézzel a fémeket és a csillogó köveket, beterítették vele a ravatalt. Nagy pajzsos harcos ôrizte ôket. Órákig dolgoztak, és amikor elindultak visszafelé, a pajzsos fúvócsôbôl köpött utánuk tüskéket. Hárman elestek, meghaltak, korábban, mint a sugárnyilak általában végezni szoktak az emberekkel. A negyediket azonban nem látta elesni. * Ibo Mokumbo apró villanásokat érzékelt a Megnevezhetetlen Helyrôl. A biztonság kedvéért hatalmas pajzsát a bal karjára vette át, úgy fürkészte tovább a két portugez nyomait. Korábban nem hitte volna, hogy be mernek menni a Tabuhelyre. Nem azért, mert gyávának tartotta ôket, ezt legalábbis a Kapitan nevûrôl nem lehetett elmondani. Kapitan többször is részt vett a hauszák elleni portyákon, derekasan kivette részét a küzdelembôl. A fehér ember egyébként is kivívta Mokumbo tiszteletét. A hausza rabszolgákért szép, csillogó gömböket, jó késeket, sarlókat adott, nem szégyellte megtanulni az ibó nyelvet, és mindíg a megfelelô tisztelettel viseltetett a Törzs neves személyei iránt, nem úgy, mint egyes más portugezek. Mokumbo nagyon sajnálta, hogy végül a szakállas Kapitan ugyanolyan gazembernek bizonyult, mint a másik fehér. Az, aki megtámadta, aki felborította életének immár öt esztendeje békésen folyó rendjét. Tíz napja történt.

Akkor este is a Tabuhely határán járt, liánokért jött. Megfigyelte, hogy a növények sokkal erôsebb rostokat fejlesztenek ezen a tájékon, mint máshol. Mokumbo pajzsai azért szereztek hírnevet a környéken, mert a szalmafonatokba ezeknek az ôrülten burjánzó liánoknak a szárait fonta bele. Az indákkal a pajzsok olyan erôsek lettek, hogy a dárda, bár beléjük hatolt, de átütni nem tudta ôket. A süvítést hallotta, de a hurkot már nem tudta elkerülni. Megszorult a nyakán, majd egy nehéz test zuhant rá. Mokumbo, ahogy hanyatt esett, lábát a másik hasának feszítette, és nagyot rúgott. A támadó felordított, de a kötél szorítása nem enyhült. Mi ez? - járt a férfi agya kétségbeesetten. Rabszolgavadászat - itt? Hiszen az ibók és a fehérek szövetségesek! Nem sokáig kellett törnie a fejét, a támadó hamar elárulta, mit akar. - Maradj mozdulatlan, te kutya! - sziszegte az akcentusos, fehér akcentusos hang. - Nem bántalak, csak, ha szükséges. Hol van az arany? Most meg fogom lazítani a hurkot, és te beszélsz. Mokumbo mélyet lélegzett, majd azt mondta: - Nem tudom, mit akarsz tôlem. Torka újra öszeszorult. - Dehogynem! Ott rejtetted el, a Tabuhelyen, mi? A fehér hirtelen felodított, s Mokumbo korbács csattogását, és Kapitan ordítását hallotta. A szavakat nem értette, de nem volt kétséges, hogy az ô védelmére síet. - A mocskos anyádat, te dög! - üvöltötte a szakállas. - Meg vagy te veszve? Tudod te, hogy kit támadtál meg? Ütötte, verte földön fetrengô társát. Az ibó lihegve szabadult a huroktól, majd felülve figyelte az eseményeket. - Mit akarsz? - vonított a támadó. - Aranyat, kincset rejtett el, több, mint száz fontot! És különben is, ez csak egy rohadt fekete! Ne bánts! Kapitan pillanatra abbahagyta a verést, meghajolt Mokumbo elôtt, és ibó nyelven folytatta: - Tiszteletre méltó uram! Remélem, elégtételt adok most neked, ezért a felháborító támadásért. Újra az elkúszni akaró kalandorhoz fordult, és folytatta a korbácsolást. Mokumbo egy idô után már szánta a szerencsétlent, felemelte a kezét. Kapitan abbahagyta a verést. - Már megbékéltél, uram? - kérdezte. - Akár meg is ölhetem. Megérdemli. A fekete megrázta a fejét. - Hadd menjen! És köszönöm, hogy elégtételt vettél helyettem. Elfogadom, és megelégszem vele. Felállt, nyakába kanyarította tarisznyáját, és elment, de még sokáig hallotta Kapitan dühödt portugez ordítozását. - Pinto, te barom! Három éve vagy itt, három éve gyarapodik a részed az Egyháznál. Még egy-két évet végigcsinálunk, aztán abbahagyjuk. Valóságos vagyon vár ránk. Te meg megtámadod a falu legtiszteltebb emberét! - Arany! Aranya van a Tabuhelyen! A kecskepásztor mondta, aki az ô rabszolgájától hallotta. Az az ember meghalt röviddel azután, hogy kimenekült Onnan, de halála elôtt még elmondta, hogy nekik kellett vinniük a színarany karpereceket, nyakláncokat, drágaköveket valami barlangba, ahol Mokumbo a feleségét eltemette! A kapitány megrázta a fejét. - Akkor is hülye vagy. Mit akartál tôle? Hogy megmondja, hol van a barlang? Hogy mennél be érte a területre? Amaz fejével az abnormális növényhatár felé intett. - De ez a kutya be tud menni! Megvédi a varázspajzsa. - És azt gondoltad, hogy majd szépen veled megy? Nagy marha vagy, Pinto! Leült a földre. - Idefigyelj! Mit gondolsz, mire mennénk az ibók nélkül? Összesen öten vagyunk, no, hogy ne kelljen nagyon osztozni. Honnan vennénk a rabszolgákat? Ezek rettenetesen gyûlölik a hauszákat, könnyen mennek ellenük hadba. Legszívesebben mindet megölnék, de azért a néhány csomag üveggyöngyért, meg rossz késért mindig életben hagynak pár százat, hogy eladhassuk ôket a tengerparton. Jóban kell lennünk velük! - De az arany! - lihegte a másik. - Holnap hazamehetnénk, ha a miénk lenne! Kapitan elfordult. - Igen, az arany.

Mokumbo nagy figyelemmel vizsgálta meg újra a nyomokat. Ezek hárman vannak! Igaz, a harmadik lábnyom halovány, mintha az az ember meg akarta volna lepni Mokumbo-t a jelenlétével. Ki lehet? A falufônök rendelte el az akciót, de nem hitte, hogy ô az. Ismeri jól a Tabut, szörnyû hatását. Ó, hogy félték az emberek a Nagy Tabut! A pajzsmester elmosolyodott. Ô bezzeg...! Úgy hívta az övezetetet: ahonnan jönnek a fények! A többiek, bármennyi hasist szívtak, nem látták a fényeket. Csak a növények fékezetlen burjánzását, és a halált, azok halálát, akik a határon belülre merészkednek. Visszajönnek még, elôbb peckesen lépkednek, lám, én bátrabb vagyok nálatok, kutyák, mit nekem a Tabu? Elmondják, hogy egy dombot láttak az óriásnövények mélyén, tenyérnyi szúnyogokat csaptak agyon. Pár óra múlva hányni kezd az ilyen ember, haja a kezében marad, ahogy a fejéhez kap, teste remeg, elhanyatlik. Két-három napig még él, de üvölt kínjában, aztán nyomorultul elpusztul a porban, hisz senki nincs, még saját családja sem, ki beengedné a kunyhóba, aki ápolná. Amikor Kapitan néhány nappal a támadás után meglátogatta, elôször el sem hitte a szavait. - Mokumbo uram! - ült le kunyhójában a nagydarab ember. - Beszéltem én Ibo Tata úrral, a falufônökkel errôl az aranyról, tudod, ami miatt az a bolond Pinto... Mokumbo összerezzent. Tata kapzsi ember. Gyanúját Kapitan szavai csak erôsítették. - A fônök azt mondta az ô bölcsességében, ha tényleg van ott arany, az csak valami rablás eredménye lehet. Máshonnan való ember, egy idegen vehette el egy ibótól, s azután, nem ismerve a Tabut, át akart vágni a domb mellett. Ott érte a halál. - Nos - tárta szét a karját -, ennélfogva az a kincs a Törzsé. A pajzsmester felmordult. - Akkor miért nem megy be érte Ibo Tata? Ha jól sejtem, nem ez a terve. - Valóban nem. Az átok, mindenféle átok, ez köztudomású, nem hat a fehér emberre. A fônök ôkegyessége minket bízott meg a feladattal. Mokumbo bensejében tombolt a düh. Ez az ember meg akarja gyalázni Qtiba síremlékét! - Minek jöttél ide? - kérdezte hidegen. A portugez lesütötte a szemét. - Elmondani, hogy nem fogunk ártani a... feleségednek. Megígérem, hozzá sem nyúlunk. Az az átkozott rabszolga! Miért is engedte megszökni! Utána kellett volna vetnie magát, addig üldözni, míg holtan rogy össze. Halott feleségét, akit a láz vitt el öt esztendeje, nem akarta méltatlanabb helyre temetni. A gyönyörû Qutibát a lidérc kívánta el, áldozatul, segítségéért. Akkor pedig csak isteni helyen nyugodhat! Binqu fôdémon mindíg az ô oldalán állt, morfondírozott Mokumbo, miközben a folyópart felé osont. Annak a folyamatos segítségnek a jelét, amit az isten adott, mindíg magánál hordja. Büszkén simított végig pajzsán. Tizenhét lidércfej ékesíti, de Binqu, a középen domborodó Binqu-arc uralkodik felettük. Máig sem érti, hogyan volt képes ilyen tökéllyel kifaragni a rettegett, szomorúan rút, öreg gyermekarcot. A démon hatalmas orra a nyakába lógott, eltakarva a fûrészes fogú, borzalmas szájat. Az ôszinte, szelíd, lemondó tekintetet is jól érzékeltette, ami jellemzô a lidércre, amikor gyermektestbe bújva a falvak határán kuporodik le. Mindaddig vár, míg valaki szánalomból föl nem veszi, keblére nem vonja. Akkor aztán felemelkedik, kimered az orr, beleszúr az arcba, a szabaddá vált fogsor pedig rémítô víjjogással feltépi az áldozat torkát. Ez a rettegett lény kiterjesztette föléje védelmezô kezét. A varázspajzs, amit az ô sugallatára faragott, megvédte az átoktól, amit a gyûlölt Ibo Kuno varázsló kimondott rá, megvédte a betegségektôl, ügyes kezet adott neki és gazdaggá, híres pajzsmesterré tette, aki még a Törzsnév felvételére is jogot nyert! És megvédte a Tabutól! Mokumbo sokáig tiszteletben tartotta a Tabut. Csak amikor Qutiba meghalt, és ô elhatározta, hogy méltó helyen fekteti örök nyugalomra, akkor törte meg a tilalmat. Ismerte a veszélyt, látta már a fényeket a terület fölött villogni. De ha Binqu szándékát jól értelmezte, nem fog meghalni. Ha hibázott, úgyis mindegy. Elôször egyedül ment be. Óvatosan, a folyó felôl közelített, és a fényes villámokat nagy ugrásokkal kerülgette. Késôbb a sugarak már olyan sûrûn érkeztek, hogy nem lehetett kitérni elôlük. Akkor merészen eléjük tartotta a varázspajzsot, a kemény buo-fából kifaragott mûalkotást. Visszafojtotta a lélegzetét, és figyelt. Aztán felsóhajtott. Nem tört át a sugár a pajzson. Lepattant róla, elterelôdött. Igaza volt hát! Hamar megtalálta a módját, hogyan haladjon és lásson is egyszerre. Kicsit oldalt fordult, s így lépkedett tovább, egész testével bebújva pajzsa mögé. A sugarak ösvényeket vágtak a levegôbe, s hagytak maguk

közt szabad teret. Ezekben oldalazott Mokumbo, a hatalmas oválist kitolva térítette el az egyik oldalon az érkezô villámokat, hátra-hátranézett, nem ér-e bele a teste a szomszédos sugárösvénybe. A kincs a domb lábánál hevert, és már meg sem lepte a férfit. A megannyi arany kupa, nyaklánc, drágaköves gyûrû Binqu temetési ajándéka. A gyásszertartás tökéletesre sikeredett! Qutiba testét fényes sugarak borították be, ékszerek csillogtak rajta. Azt sem bánta akkor, hogy egy rabszolga megfutott. Amennyi sugár átment rajta, egy-két napja lehetett csak. Ám nem gondolt rá, hogy az az ember még beszélhet, mielôtt meghal. Orra kitágult, érezte a víz szagát. A nyomok ide vezettek, a sírgyalázók jól felkészültek hát. Mokumbo tudta, hogy a folyó vizén behatolva lehet a legmesszebb eljutni, mert a vizet kezdetben elkerülik a nyilak. De vajon honnan tudják ezt a portugezek? Ibo Tata maga sem ismeri ezt az igazságot. Meggyorsította lépteit. Csakis egy ember ismerheti rajta kívül az utat. A varázsló! Ô hát a harmadik! Nem baj, vont vállat, Kuno sámánnak nincs hatalma a varázspajzson. Ez a pajzs volt az elsô, amit készített. Nem jószántából csinálta, Avatási Álma kötelezte rá. Mégis, ahogy dolgozott rajta, egyre jobban a magáénak érezte. Tizenöt évesen, az egész falu elôtt itta meg, életében elôször, a bódító italt. Számított rá, hogy erôs élménye lesz, hiszen Ibo Kuno sokáig a saját tanítványának akarta, mondván, közelebb áll a szellemekhez, mint mások. Akkor kezdôdött a harag közte és Kuno között, amikor visszautasította, pedig ebben nem Mokumbo szava döntött. Amikor bódulatában megjelent elôtte a lángoló ovális, rajta Binqu démon vicsorgott, és orrával reá mutatott... mit mondhatott volna ô ezután a varázslónak? Tudott volt, aki fazekasmester mellett dolgozott, annak, csodálatosképpen edényekrôl szóló álmai voltak. Senki nem hitte volna el, hogy ô igazi Álmot látott. Mégsem habozott. Akit Binqu kiválasztott, annak nincs mitôl félnie. Kuno reménykedve nézett rá eszmélése után. - Nagyon rángott a tested. Bizonnyal a szellemek látogattak meg - mondta. Ökölbe szorította a kezét és sötéten pillantott fel. - Igen, de nem úgy, ahogy te gondolod. Azt parancsolták, pajzsot csináljak. A tömeg felzúgott. Botor dolog a hatalmat így eldobni! A sámán szeme dühödten villant, ám csak azt válaszolta: - Legyen meg az égiek akarata! Amikor elkészült, és megmutatta a falunak a nagy pajzsot, mindenki megrettent, még Kuno is. Binqu és a társai, a rémséges Racur, az elefántfejû Herbubu, Docon, a hiénasárkány és a többiek mind, mind a tizenheten, csaknem éltek. Iszonyatos tehetsége láttán sokan a gonosz jelét vetették feléje. A varázsló csak annyit mondott: - Ha fél évig csinálsz egyet, nem fogsz megélni a mesterségedbôl. Dölyfösen vágott vissza: - Embereknek fonok majd olyan pajzsokat, amik emberi fegyverek ellen valók. Az hamarabb megy. Ez bikaerejével a feje fölé lódította a varázspajzsot - a szellemek világába való. Három alakot látott a folyóparton. Gyorsan a bozótba húzódott, s végigvizslatta ôket. Ahogy számította, Kapitan és Pinto, no meg Ibo Kuno toporgott a csónak mellett. A varázsló ráadásul az ô egyik pajzsával. Eleddig a világért sem vette volna magához egyetlen készítményét sem. De nem... Ahogy közelebb lopakodott, látta, ez nem az ô keze munkája. Szögletes, furcsán asszimetrikus mintázat díszítette, zavarta, izgatta a szemet. Jó munka, de... ez egy hausza pajzs! Mokumbo mindíg gonoszul vicsorgó arcokat festett a pajzsaira, hogy már ez elrettentse az ellenséget. A hauszák Mohammed hívéül szegôdtek, arcokat nem festhettek, de ez a minta... jobb volt! Amikor Kapitan bejelentette neki, hogy mit készülnek tenni, elôbb úgy gondolta, nem is követi ôket. Úgyis megdöglenek! Mi köze hozzá? Aztán... nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy a fehérek mocskos kezei megérintik, megfogják Qtibát, durván lerángatják gyûrûit, letépik a nyakláncokat. Nem, jobb utánuk jönni a fúvócsôvel! Most azonban már úgy gondolta, más megoldást választ. Alig tudta elszakítani tekintetét a Kuno karján díszelgô pajzsról. A fekete-fehér, szabálytalan négyszögminták mintha hullámzottak volna. Mintha lenne mögöttük valami. Vagy talán túl sok hasist szívott? Nem hitte igazán. Ez, érezte, nem a bódulat okozta látomás. Határozottan az volt az érzése, hogy Kuno tartogat valami meglepetést, valami olyan furfangot, netán varázslatot, amit ô, Mokumbo nem ismer. Nem szabad kockáztatnia, még elmenekül! Ha távolról követi ôket, talán nem vesz észre valamit. Jobb, ha velük megy. A közvetlen közelükben. Hirtelen lépett fáklyáik fénykörébe a sötétségbôl.

A fények megremegtek, Kapitan kardot rántott. - Csillapodj! - nézett rá Mokumbo megvetôen. - Ha akadályozod a fônöki parancsot - ugrott elé Kuno -, megátkozlak! A pajzsmester elmosolyodott. - Szarok rá! Egyszer már kipróbáltad. - Miért jöttél utánunk, Mokumbo úr? - kérdezte Kapitan. - Nem akarok harcolni, ne féljetek! Csak ellenôrizni akarom, amit te mondtál. Hogy nem háborgatjátok a feleségem nyugalmát. A portugezek, úgy látszott, megkönnyebbülnek, Kuno azonban továbbra is szúrósan nézett rá. - Tedd le a késed, meg a lándzsádat! Akkor jöhetsz. Mokumbo vállat vont és engedelmeskedett. Ezekre valóban nem lesz szüksége. Beszálltak a csónakba és lassan hagyták magukat sodortatni. Kuno különbözô csontokat rakott ki a deszkára és szünet nélkül kántált. A pajzsmester hidegen nézte. Imádkozz csak! Meg fogsz dögleni, bármit csinálsz! Ha be is jöttél ide már, a folyót elhagyni sose merted! Egy perc sem telt el, s a villámok megjelentek. Egyelôre elkerülték a vizet, Mokumbo mégis magára húzta a varázspajzsot, és lefeküdt a csónak aljába. - Majd szóljatok, ha kiszállunk - mondta. Kuno magabiztos pillantásával találkozott. Fél, gondolta, de nem annyira, mint kellene. Mit rejtegethet? Mi van a tarsolyában? Az a felkavaró minta a hausza pajzson! Az is visszaveri vajon a sugarakat? Még akkor is ezen morfondírozott, amikor döccenés állította meg a csónakot. Óvatosan kilesett a pajzs alól, de sok jót nem látott. A sugarak óriási tömegben jöttek, át, meg átjárták a másik hármat. Most már halott emberek. De még órákig tudnak cselekedni! Már visszafordultak érte, mire felfedezett egy sugárüres zónát. Abba belépve, pajzzsal az egyik, óvatos figyelemmel a másik oldalon védekezve, megindult ô is. A két portugez ment elôl, éles késeikkel rombolták a növényzetet útjukban. Méternyi levelekrôl zúdult rájuk az összegyûlt esôvíz, a furcsán megvastagodott szárakat alig fogta a bozótkés. Néha óriási férgek jelentek meg a lábuk elôtt, ilyenkor Pinto visított és nagyot ugrott. A dombról szinte összefüggô függönyben áradtak a villámok. Mokumbo nem járt benn, mióta Qutibát idehozták, azóta megszaporodtak. Most kanyarognia kellett, hogy a sugármentes ösvények útját követni tudja. Kuno rá is kiáltott: - Mit csinálsz? Ha valami cselen töröd a fejedet, megöllek! - Gyere mögöttem, ha tartassz tôlem! A folyóparttól a domb jó fertály órányira volt. Ahogy odaértek, azonnal meglátták a kivájt barlangot, benne a ravatallal s Mokumbo szívét melegség járta át. Qutiba teste nem porladt el, körülfolyták, befonták a sugarak, és megôrizték, akárha be lett volna balzsamozva. Csillogtak rajta a gyémántok, csodás fényben izzottak az aranyláncok és gyûrûk. - Oh! - hördült fel Pinto. - Ez hihetetlen! Kapitan elôvett egy zsákot, és a barlangra sandított, a varázsló azonban elébe állt. - Elôbb még valamit el kell végezni. Rámutatott Mokumbo-ra. - Ez! Ez a gyalázatos alattvaló arra vetemedett, hogy asszonyát szebb sírhelyre tegye, mint a fônök a sajátját! Hangja rikácsolásba csapott át. - Ibo Tata ezért elrendelte, hogy semmisíttessék meg, zúzassék szét ez a nô! Ezennel eleget teszek a parancsnak! Pajzsa mögül hosszú nyelû baltát vett elô, majd megindult a ravatal felé. Mokumbo bôsz üvöltéssel vetette utána magát. Pár lépéssel utolérte, s a kezében tartott követ a szembeforduló Kuno-hoz vágta. Ekkor azonban valami olyasmi történt, ami a torkára forrasztotta a szót. A hausza pajzs mintái vadul hullámzani kezdtek. Spirálba csavarodtak, megnôttek, meghosszabbodtak. Fekete-fehér nyúlvány ugrott elô a pajzs közepébôl, kivágódott oldalra és elkapta a követ. Körülfolyta, bekapta, mintha egy száj lenne. És a tébolyító pofa szorításában a kô szétmorzsolódott. Mokumbo hüledezve kapta fel a pillantását, s Kuno ravasz, diadalittas tekintetével találkozott. Aztán újra a mintára kellett néznie, mert a nyúlvány felmagasodott, s a villámlások szüntelen fényében fejjé kezdett alakulni. Elôször egy hétágú nyelv jelent

meg, majd két, vértôl csöpögô ajak, s végül, a pajzs közepébôl kiemelkedve a kígyóhajú Ravatial, a hauszák alvilág-démona vonított fel. Mokumbo megrettent. Honnan szedte elô Kuno ezt a lényt? A hauszák maguk is megtagadták már évtizedekkel ezelôtt, amikor az Iszlámot felvették. Ravatial elôre vágta ordas fejét, kitátotta pofáját és rémítôen felüvöltött. A portugez Pinto félelmében hörögve hátrálni kezdett, de a démon - talán a mozgást látta meg -, kinyúlt hosszú nyakával és lecsapott rá. Derékban harapta ketté a fehér embert, és vért fröcskölô felsôtestét Mokumbo-hoz vágta. Amaz felhemperedett az ütéstôl. És Kuno, kezében az ôrjöngô pajzzsal közeledni kezdett. - Végre leszámolhatok veled! - gurgulázta. - Nem mondtam még, hogy hausza tanítóm volt? Ha-ha, egy öreg rabszolga. Senki nem tudta, hogy fômágus volt, csak én! Téged meg akartalak tanítani erre a mûvészetre is, de te galádul elvetettél engem! Hát most pusztulj! Mokumbo ismét elbújt a pajzsa mögé, nem tudta, mit tegyen, szánalmasan elôretartotta az oválist, a közelgô Ramatial felé. Hirtelen megrándult a súlyos alkotmány. Az alvilág-démon vonításába más üvöltés keveredett, és Mokumbo hallotta Kapitan, és Kuno sikolyát. A pajzs szinte talpra rángatta, vitte elôre a másik felé, alig tudta megtartani. Kikandikált mögüle, s ô is felordított: - Binqu! Az ibó fôlidérc arca kidudorodott a felületbôl, felmeresztette orrát, és szájából lángot lehelt. A többi kisdémon dombormûfeje is vonaglott, közben savat fröcsögtek Ramatial felé. A támadó rém elhajolt, de a sav megégette pár helyen a nyakát. Ettôl megtört a lendülete, és Binqu azonnal odakapott fûrészes szájával. A hausza démon visszacsapott, és pofája összeakaszkodtt Binqu-éval. Folyt a nyál, a sav, a vér. Kuno és Mokumbo egymásnak feszültek, botladoztak, forogtak a körülöttük kavargó sugárviharban, úgy tartották a két pajzsot, mint ôrült bábjátékosok megvadult figuráikat. Kapitan a földön fetrengett, megvakította a sav, összeégette Binqu lehellete. Az ibó kislidércek okádták a savat Ramatiel nyakára, az azonban a kígyóit parancsolta elôre fejérôl, ezek belemartak az okádó szörnypofákba. Borzalmas hangzavar szaggatta a két ember fülét, tompult öntudattal kerengtek a démonoktól kormányozva. A két ôsszellem percekig tépte egymás pofáját, egyik sem lankadt. Aztán Binqu segítsége gyöngülni kezdett, a kígyók egyik arcot a másik után marták szét, a kislidércek feketén összezsugorodtak. Ramatial diadalmasan felüvöltött, amikor Binqu elkapta elôle a száját, és a kígyók felé fordította torkának tûztengerét. A hausza lidérc felemelte súlyos fejét, hogy védje teremtményeit, ám Binqu csak erre várt. Orra kihegyezôdött, és mélyen belefúrt Ramatial nyakába, aztán az ocsmányan vigyorgó öreg gyermekarc lengeni kezdett ide-oda, megforgatva a sebben az éles szerszámot. Ahogy tágult a rés, az orr tövig beleszaladt, s a fûrészes fogsor is a nyakba marhatott, hatalmas darabokat harapva ki belôle. Ramatial elbôdült, tekergette a fejét, de már nem tudott szabadulni. Olyan erôvel rángatta magát, hogy Mokumbo kezébôl kitépôdött a varázspajzs, maga a földre rogyott. Onnan figyelte tovább védelmezôjét. Binqu, soha nem ereszti áldozatát, ha egyszer megfogta. A két pajzs most már önmagától forgott, pörgött, Kuno sem volt sehol, csak leszakadt karjai fityegtek a tartórúdon. A megmaradt kígyók az ibó lidérc nyakára akartak fonódni, s Ramatial is veszett vonaglásba kezdett. Binqu azonban karmos lábakat növesztett, belekapaszkodott a másik fejébe, és tovább nyomta orrát, száját elôre. A csúszómászók nemsokára petyhüdten csüngtek már, s a hausza pajzs mozgása egyre jobban gyengült. Aztán hirtelen Ramatial feje nagy villanással szétrobbant, csak a hosszú nyak maradt. Binqu mindaddig marcangolta a csonkot, amíg az teljesen el nem vált a a pajzstól, és feketére válva, összetöpörödve arréb nem gurult. Aztán felemelkedett a fûrôl a lidérc és nagyot üvöltött. Mokumbo szerette volna megköszönni neki, amit tett, de mire összetört testét odavonszolta, Binqu már visszasüllyedt, orra lekonyult, s nem volt más megint, mint egy dombormû. A pajzsmester önkéntelen mozdulatokkal tisztítani kezdte az alkotmányt. Az összes kisdémon meghalt. Csodás dombormûveik, amiket hónapokig faragott, feketére összeasztak, összezsugorodtak. De maga Binqu továbbra is ragyogott. Felemelte a pajzsot, bevitte a barlangba és a ravatalra, Qtiba lábai elé helyezte. Aztán leült egy kicsit, elgondolkodott, próbálta megbecsülni, mennyi ideje lehet hátra.

Sóhajtva kiment még egyszer, eltakarította a küzdelem nyomait. A halottak maradványait a bozótba szórta, a hausza pajzsot elvitte a folyóhoz és megmosta. Maga is megtisztálkodott. Még elment Kuno-hoz, nézte egy ideig a másik kíntól görcsbe rándult, halott arcát, majd visszabotorkált a barlangba. Ravatial maradványait az emelvény lábához tette, Binqu alá. Jelezze itt az örökkévalóságig az ibó szellemek gyôzelmét! Helyet csinált magának a ravatalon és Qtiba mellé feküdt. Az aranyakat, gyöngyöket, gyémántot eltolta a testétôl. Az legyen csak egyedül az asszonyé. Számlálni kezdte a sugarakat, melyek átütötték testüket.

Wágner B. György: Cájenfingsöny (A Hold tragédiája) - Ápaum, én álmegyek! Nem akarom élátem végéig a Holdat túrnyi! - Áztaun hova menné, te te gyárek?! - Mit tom én. Csak ál! - Az. Ál. Tunni meg nem, hogy hova. Dá én már nem csodállom ázt se. Kétszer buktá holdrajzbú. - Akkor se bírom tovább. Megfojt áz a... áz a... holdhozragaccság! - Pádig az idén szép tármés lesz holdieperbű, meglásd, a holdimogyoróbokrokon is sok rügy láládzik... - Aj már, minden évben ázt hallom, oszt mégse lesz semmi. Tudom, hogy jó zsíros hold áz, tudom, hogy milyán náhéz vót a holdosztás álőtt még a holdasúr idájén, robotúnyi, gürcűnyi a más holdján, mindétig a másén, meg amikor tüntátett, hogy holdat vissza nem ad! Ne kázgyá megin! - Dájszen szép lesz a tármés, még soha ily... - Azt álviszi az ágész hasznot a holdadó. Ázerszer montam magának, ápaum, másba kázgyünk. Kiárúhatnánk az ágészát virágholdnak csárápákbán. De nem! Csak a makaccság! - ...azt...mégis...márrá menné...? - Hát... tán...biz...tán a tengerhő! Ja! - A Holdközihő? - Mimáshó! Egyálőrá. Sok ott a jáuny, nappal feredőznek, ástá meg... csak sétállanak a fonó álőtt, fönn ragyog a táliföld... istánem... néznék közülük magamnak. Nősűnék mán, ápaum. - Egyádül? - Dáhogy. Tanákszok holnap a Pátivál. Megpádzem nékijje, gyűjjék ő is. - Mellik Páti? - Hát a holdim. Ott szülátett ő is Mátyásholdon. - Szóva... ámígyen. - Ilyáténképp. - Csakhogy... mibű utazná, te gyárek? - Ad a Páti. Az ő holdbirtokukon báütött a szerencsá: holdgázt tanáltak. - Ej, ha álmész, én csak eggyát mondok: a hugodra íratom az ágész holdat! - Megtenné?! - Meg ám! - Képes vóna?! - Képes! - Hát csak tegyá. 8 hold hold nem a világ.Meg áztaun... nincs is hugom. - Dá ha lesz! - Ujbó nősül, ápaum? - Ha ujbú, ujbú. Én dógom. Ám még nem késő gondúkonnod. Válassz, mi akarsz te lennyi: gazda vagy holdonfutó? Náked itt meglenná mindened. Itt a hold... - Nákem nem kő a holdja! Ércsá má meg! Akinák ászá van, megy innét álfálá mind. A Fődrá. Ott nem kő térdig uránganyéba járni, nem kő se cájgszkafander, se ájerputtony. - Dá itt a ház is... - Naiszen, büszká lehát rá. Mindenhun két-három ámálátesák épűnek, már csak nékünk van holdszintes. - A nagyapáud még a csupasz holdon hált... - Tudom, elegát máséltá. Nem maradok, mennem kő, na. Érzem. - Mit érző te?! - Olyan... olyan... árőket. Igen. Holdontúli árőket... - Megkárgűté, látom mán. Az a sok marha cájenfingsöny! Így a holdonkívüli cívisek, úgy a holdonkívüli értálmás lények. Hát, lehet, hogy ott vannak, dá itt nincsánák! Ázek a könyvák is... Julis Várná... - Zsül. - Még mongyá disznókat is, aszt pofánváglak, ne busulj! - Megyek ápaum, magával nem lehát. Indul a holdalatti. - Hát csak áriggy! De idá vissza ne márészkeggyél... - Ápaum! Jaj! Rosszú van?!

És a fiút nem vitte el a holdalatti. Egyedül élte le életét a talpalatnyi holdon, a döngöltholdpadlós öreg házban. Nem nősült meg soha, és őt már nem volt aki elholdalja. Holdi maradványait a holdigiliszták adták vissza a holdanyának. A holdat pedig nem művelték tovább. Mi már csak ilyennek ismerjük. És ismervén magunkat...

Epilóg (A szóváltás a száz év múlva uralkodó mangrosz (magyar-angol-orosz) kellemes keverék nyelven folyik. Az érthetőbbség kedvéért előbb mai magyarban közöljük.)

- Fiam, én elmegyek! (Máj szün, jááj gottyi!) Nem túrom tovább a holdat életem végéig! (Don turevájuccá dö lunyecska till moj zsiznyend! Kakój vikkend éta, he?!) - De apám! (Bat fatyec!) Szép lesz végre a termés... (Et long lasztocska vill bugy bjuti urazsaj...) - Akkor örülj neki. (Tagda heppijevaj.) Mindig ezt hallom, aztán meg csak a ráfizetés. (Olvöz szlusú diz, patom deficit.) Nem kellett volna megvenni ezt a hobbitelket. (Nídnt hev kupittyed diz hobbicskuju acre.) - Jó háztáji hold ez. (Ic harósij hauzjajsztvo mún.) Megtermelhetjük rajta a... (Ken bi prájizvagyittgyeno dö...) - Csak termeld, nekem elegem van. (Tolka proggyusz, for minnyá ináf jeszty.) - Apám! Én magára írattam a felét, és ez a hála?! (Fatyec! Jááj writyíl palavinu ontu vü, and eto thankszláva?!) - Rám írattad, igaz, mert neked már nem lehetett több holdad a tanácsrendelet miatt. (Writyíl, trú, no onli stobü tyibé nyekenbí mór izza kanszilszavet ukaz.) Elegem van a harácsolásodból, a holdéhségedből, mindig többet kaparni magadnak... ez nekem nem hobbi. (Hvátyit iz jor akjumuléjsön, lunyecskahunger, kaparevattoszty... diz mnye no gobby.) Na, megyek, mert lekésem a telkesjáratot. (Nu, gojdu, kóuz budu léjt acretroli.) A részem meg írasd a húgodra! (Maj csaszty vrityíjj na szisztyer!) - De hogyan, ha nincs?! (Bat kak if nincs?!) - Hátha lesz. (Backjeszli buggy.) - Újból nősül, apám? (Pervüjmór taaa-taa-tatamn fatyec?) - Ha újból, újból. Na. (If vanszraz, jisomór. Well.) - Látom, megkergült. (Jááj szí, kréjzoval.) Az a sok marha szexlap. (Maccs karóva szextranyica.) Már a kapát se bírja, de ahhoz volna esze. (Uzsé kapa tú hard, bat fubatty juhé?! Vud bütty szensz?) - Nem ész kell ahhoz, fiam. (Nyet szensz núszna tu det.) - Apám, ha most elmegy... (Fatyec, jeszli gosol...) - Most is, és remélem, AKKOR is... (Nau tózse and hóp, TAGDA ejakuláju ez well...) Hogy mi ebből a magyar? Nos: az ejha, a nincs, a kapa meg a viszonyok. Ezeket sikerült átmentenünk a mangrosz korba.

Robert T. Norghost: Szabadon Álljon itt egy a néhány írásom közül, nem csak fantasy rajongóknak!

...Akkoriban nem szerettem már az embereket, nem is bíztam hát bennük. Bár csak ne kellene nekem is emberi testben raboskodnom, járt mindig a fejemben, ha eltöprengtem! A test csak börtönt jelentett, fájdalmat és megaláztatást. S persze a tudatot, hogy én is e kapzsi, sunyi és alakoskodó nép sarjai közé tartozom, akikben már nincs semmi szeretet és együttérzés társaik iránt. Mindegy már. Emlékeimen rágódom csak, azon a bizonyos platón pihentetve kifáradt testemet. Alant, a völgyben kiszáradt folyó mellett folyondárokkal benőtt, alaktalanná mállott torony romjai terülnek el a rozsdás fegyverekkel borított dombocskán. Ott voltam akkoron, vagy csak képzelem? ...Kint állok a lapos sziklaplatón kardommal kezemben, a metsző szél köpenyem alá is behatol, és jeges üdvözletét bőrömre írja. Várom hogy elém álljon végre, és beteljesítsem végzetét. Felfegyverkeztem testileg, szellemileg. „Kard és pajzs, gondolat és emlékezet." Lelkem megacélozom, testem megfeszítem, majd ellazulok. Kiürítem tudatom, emlékeim eltompul-nak, gondolataim pedig szárnyra kelnek. ...Úgy emlékezem madarak röpültek ott, akkoron a fejem felett. Néztem kecses mozdulataikat, íves röptüket, s szárnyaló képzeletem sárkányokat rajzolt az égre. A múlt sárkányait, akik mára már emlékek csupán, korcsok, a múlt megrokkant árnyai, meddő elmével, varázsra képtelenül. Persze ez is kapzsi emberek bűne volt, a régmúlt becsvágyó tudoraié. Ő is olyan volt, akire ott és akkoron várakoztam. Talán az utolsó a fajtájából. Meggyengült, elsárgult, összeaszott gyümölcs csupán a Gonoszság fáján, de veszélyes, mert lehullva a nedves, tudásra szomjas talajra, sötét bendőjéből új, és ifjabb fattyakat fiadzhat. Rá vártam ott, hogy bevégezzem a Voltak elkezdett mun-káját, és pontot tegyek a réges- rég megkezdett történet végére. ...„Madarak a lassan éjszínre váltó égen." Várok rád, Ködök Szolgája! Mutasd meg fertelmes valódat, s küzdj meg velem, hogy kivágjam végre a piszkos foltot, amit az Igazak köntösén ejtettél! elpusztítottad múltamat, kiölted belőlem az emberekbe vetett hitet, elvetted a jövőm. Sokakat taszí-tottál a megváltó halál helyett az örök szenvedésbe. Nem elég neked saját hatalmad? Mások kínban fetrengő szenvedése kell? Megküzdök veled az igazak nevében, hogy elnyerd végre méltó büntetésed! Még ha veled is kell elpusztulnom. ...Most már tisztában vagyok vele, hogy ott és akkoron már Látott és Hallott engem. Mindent tudott rólam, amit tudni lehet. Talán többet is, mint nekem megadatott. Belém Látott, és belülről Hallott. Én balga, nem tanultam meg a becsvágyó, hatalomra éhes emberekről, hogy nem állnak ki nyíltan, szemtől szemben vívni meg a csatát. Naiv voltam tudom, és álmodozó. Akár gyermekkoromban, sok- sok évvel ezelőtt, amikor kiültem dombtetőn az ősöreg tölgyfa ágai közé, tekintetem a folyón túlra vándorolt és bámultam alant, a távoli völgyben gyakorlatozó harcosokat. Onnan

mindig a kis dombocskán álló, szürke sziklaplatóhoz támaszkodó toronyra, és a körötte szálló apró madarakra emeltem tekintetem, amint szabadon szelték a levegőeget. Persze ha már akkor tudtam volna, amit most tudok, talán minden másképp alakul. Közelebbről az ívesröptű, apró madarak hatalmas denevérszárnyú szörnyekké, a karcsú torony pedig ürestekintetű koponyákkal, és nyálkásbőrű kígyókkal körülvett tákolmánnyá változott. A szép emlék elüszkösödött, a képzelt hősökből mocskos bábok lettek csupán. Bábok egy Szolga kezében. Azóta tudom, hogy semmi sem az, aminek messziről látszik. Azóta tudom a dolgom a világban. ...Felhők gomolyognak óvatos komótossággal a sziklaplató felé. Talán végre megjelensz, becsület és igazság sárbatiprója. Tudom csak úgy győzhetek feletted, ha nem olyan leszek, mint a többi volt, ki megküzdött veled. Nem leszek veled szemben ember. „Nem béklyóz bírvágy, nem vonz a hatalom. Nem alázhatsz szolgáddá, nem szolgálok semmit Nem vöröslik vértől kardom nem öltem még senkit. Tiszta a lelkem, üres a tudatom." Nem vagyok olyan, mint kik bábjaiddá váltak! Ők dicsőségről szóltak, én szeretetről. Hőstettről papoltak, én feladatról. Ez a sorsom tudom. Te is tudd tiéd, és tedd a dolgod, lépj végre elém! ...Őket legyőzhette, mert részük volt. Részük, de nem ők maguk. Már értem, amit ott és akkoron csak sejthettem. Persze én nem harcoltam velük, mert csak a tornyot védelmezték. Ez volt már csak a feladatuk, s én csapásaikat kerülgetve átvergődtem köztük, kinyitottam a kaput. Beléptem a sötétbe, felbotorkáltam a lépcsőn és a sziklaplatón találtam magam. ...Végre itt vagy hát! Érzem fagyos leheleted a tarkómon. Megfordulok. Hová tűntél most hirtelen? Összeszorul a gyomrom, fájdalom mar karjaimba, lábaim kicsúsznak alólam. Mi ez? Ez nem lehet! Gyere és küzdj! Mozgásom már nem az enyém, vagy a föld mozog alattam? S akkor meglátom a sötét alakot, amint felém közelít. Te vagy hát... Látásom homályos, nem tudlak tisztán kivenni! Mi az kezedben? A múltam söpröd félre, mint fölösleges koloncot? És az ott? A jövőm. A sorsom... Nem uralhatod! Kotródj csalfa rémalak! Lassan felemelem fájó tagjaim, s szemébe nézek az árnyalaknak. Úgy rémlik éles pendülést hallok...vagy csak érzékeim csalnak meg? Múltam fonala elszakadt jövőmtől. Tátongó mélység, fortyogó iszonyat! Zuhanok a belőle kibuggyant, általa uralt sötétségbe. Legmélyebb érzéseim, titkos álmaim...s ő mindezt látja, és kezébe fogja- abba a karmos fekete kézbe-, majd átformázza azt. Vérfagyasztó kacagás. Miért teszed? Nem így rendeltetett... ...A földre estem ott és akkoron. Elködösülő szemekkel úgy vélem láttam szertefoszlani egy vicsorgó alakot. Talán legyőzetett...de én is vele buktam. A kard kifordult kezemből, csak a hideg kő érzése maradt, csontjaim sajgó recsegése, amint új alakba kényszerülnek, ahogy az átok megfogan. Már tényleg nem én voltam. Vagy akkor váltam talán igazán magammá? ...Új alakba görbülő tagokkal elbotorkálok a fegyveremig, s megcsúszok a sima kövön...Zuhanok megint, de most a valóságos szakadékba, megváltó halálom felé. Kitárul a világ, új érzések ragadnak el, új illatok, új íz a torkomban... Mi történik? ...Eljutottam a közeli faluig, de ott kőzáporral fogadtak a gyerekek, s botokkal a féltő szülők. Menj innen te szörnyeteg, kiáltották felém! Elmentem. Mozgásom ismeretlen volt nekem is, nem csak nekik. Menekültem csak, de hogy merre tartottam nem tudom. Minden nagyon más volt. Nagyon új, de valahogy ismerős is. Szél simogatta az arcom, ha az arcom volt egyáltalán. Magam mögött hagytam a hegyeket, völgyeket,

mindent ami valaha kedves volt. A múltam már nem az enyém, ötlött fel bennem a felismerés. Az új jövőm felé indultam talán, amit már nem az Istenek rendeltek nekem. Minden megváltozott kívül és belül. Más lettem, de valahogy még mindig saját magam. Embereket láttam megint, és elfogott a rémület. Menekültem megint, hogy majd valahol elrejtőzhessek. A gondolatok foglaltak le, és nem az hogy merre tartok, és hogyan teszem... ...Amikor feleszmélek az őrült menekülés közben, már késő. Valami sima és fényes. Csak erre emlékezem, és egy hangos, mindent betöltő koppanás a tudatomban visszhangzik, majd elterülök a földön, a fejem elnehezül. ...Kérges kezek emelték fel törékeny testemet. Megrettenek. Komor, magas falak között haladtunk, néha- néha szűrődött csak fény a terembe. Remegek. Megérintett egy durva óriás; érintése nyomán melegség áradt szét megfáradt tagjaimon. Csodálkozom. Talán nem fog összetörni, szétzúzni, megalázni... Aztán a kép összezavarodott, a fejem megint elnehezült, éreztem a torkomban fel- felbuggyanó vér ízét, nem tudtam uralkodni testemen. Rángatózom. Minden elsötétült. ...Erős fény. Valaki vizet ad, és beszél hozzám. Megint víz. Sok víz. A fejemet áztatja, és ez jól esik. Ébredj fel na, hallom odakintről. Nem alud-hatsz el, mert meghalsz! Igen fel kell ébrednem! Pislogok. Megint érinte-nek, és végigsimítanak fejemen. Nem undorodnak tőlem? Nem üldöznek el? ...Újra kezek ragadtak meg, felemeltek, s óvatosan valami sima felületre helyeztek. A sziklaplató? Nem. Ez valami más volt. Melegebb annál, ahogy a Nap rávetette fényét. Napsütés... Kezdett már kitisztulni a fejem, és egy kisfiú hangját hallottam, ahogy félve fölém hajolt. — Meggyógyul, papa? - kérdezte aggódó hangon édesapját. — Talán magához tér mindjárt, bár nagyon megüthette a fejét. — Mi történt vele, papa? — Nekirepült az ablaktáblának. Talán nem is látta hogy ott van. .......És nem is tudhatta szegény, hogy mi az... — Ó, nézd! Már mozgatja a szárnyát. Hadd simogassam meg, mielőtt elre......pül... ...Egy kedves gyermek meleg keze érinti meg félve a fejem, s én magamhoz térek. Felmászom a vállán, és kiterjesztem szárnyaim. Igen szárnyaim! És szárnyra kapok megint. Repülök, de a kisfiú hangját még meghallom. — Repülj madárka! Repülj haza és ne felejts el... ...Nem felejtettem el azóta sem. Tudtam már, hogy bízhatok. Tudom most is, hogy van remény. Repülök hazafelé, ahogy ő tanácsolta. Repülök a megértés felé, tudom, hogy az átoknak ezzel vége, és csak idő kérdése, mikor veszíti el erejét. Emlékezem a kisfiú szemében a csillogásra, arra, hogy ő és az édesapja megsegítettek, féltve ápolgattak egy kismadarat, aki valaha más volt. Ez jár a fejemben a sziklaplató hűvös kövein pihentetve szárnyaim, a felhőket kémlelve, s az, hogy egyszer majd, a nem is olyan távoli jövőben ember lehetek megint. Ember, aki voltam, aki annyira nem akartam az lenni Ott és Akkoron. -VÉGENagy Róbert Tibor; Vál , 1998. február 21.

Marcus: Britannia AD 537. Éjszaka. A völgy északi bejáratánál sátorerdő. Dél felé az egykori római út mentén a füstölgő romok sötétlő tömege között tábortüzek fénye csillan, mint megannyi csillag egy baljós égbolt kárpitján. - Szászok... - dörmögte Gawain, miközben fázósan burkolódzott köpenyegébe. Hogy a mindenható rogyassza rájuk az eget... Kinn állt a sátortábor szélénél, ott ahol az őrlánc kezdődött, s az éjszaka hidege nem kímélte őt sem jobban mint a fáradt brit harcosokat. Gawain - aki Galloway északi mocsárvidékéről keveredett le a romanizált vidékekre - szenvedélyesen gyűlölte a germán hódítókat akár angolnak, akár jütnek, akár szászoknak nevezték magukat. - A hideget nem ők hozták - pillantott rá sandán a mellette álló férfi, aki ódivatú légióspáncéljában úgy festett mintha maga a dicső Constantinus Augustus felejtette volna itt. - De mégis miattuk fázom Lancelot - köpött ki Gawain a földre - ha otthon maradtak volna akkor most én is meleg tűz mellett ücsöröghetnék Bath-ban... - Légy hálás nekik Gawain, hogy eljöttek onnan ahol eddig éltek - mormolta Lancelot - ha nem tették volna akkor földet túrnál Piktföldön, nem pedig itt vitézkednél. Nem lenne házad Bath-ban... - Lancelot kék szeme nyugodtan kutatta a másik sötét pillantását - senki és semmi lennél. Most harcos vagy. Egy a legjobbak közül. Légy hálás nekik ezért... Gawain kissé közelebb lépett. Lancelot nyugalma mindig ingerültté tette egy kissé, de ahogy pillantásuk találkozott, látta, hogy gúnynak nyoma sincs az aquitánaiai kardforgató tekintetében. Zavartan krákogott, majd hirtelen felnevetett. - Jajj, te gall ! Mentél volna inkább olyan... izé, hogy is mondják azt aki cselekvés helyett bölcs gondolatokkal tömi embertársai fejét... olyanokkal mint Myrrdyn szokta... - Filozófus - segített Lancelot. - Igen, olyasmi... - vágta rá Gawain - szóval ? - Apám, aki római patrícius volt - felelt Lancelot - nagy gondot fordított a nevelésemre. - az aqutániai elmosolyodott majd folytatta - Volt tanárom aki filozófiára tanított... - Nem válaszoltál - mutatott rá Gawain. - Nem - bólintott Lancelot. Pár sátorral arrébb a sereg vezére virrasztott. Sátrában mécses világított, ennek fényénél egy középkorú férfi ült és olvasott. Sötét haját és szakállát római divat szerint nyírta, öltözete egyszerű de praktikus darabokból áll. Egyedül díszes kardja árulkodott arról, hogy ki ő. Mögötte egy fekete köpenyeges alak bontakozott ki a homályból.

- Mit olvasol vezér ? - Myrrdyn ? - mosolyodott el a férfi, de nem fordult hátra. Óvatos mozdulattal végigsimított a könyv gerincén. - Caesar írta... - Taktika nemde ? Ugyan Artorius ! Betéve tudod már... - Igen - bólintott Artorius - csupán azért olvasom mert kedvelem a ... a stílusát - elmosolyodott és oldalt pillantva felnézett a druidára. - Mi szél hozott barátom ? - Követ vagyok - hajolt meg csúfondáros mosollyal Myrrdyn - követ és felvigyázó... Királyaink úgy találják túl sok hatalmat adtak neked... Bánják is már döntésüket... - Ellenem fordulnak ? - kérdezte nyugodtan Artorius. - Nem, most még nem - szögezte le nyomatékkal Myrrdyn - Még szükségük van rád, hogy legyőzd a szászokat. - És azután ? A holnapi döntő ütközet lesz. Ha nyerünk akkor az én életemben már nem lesz erejük visszavágni a germánoknak ! - Akkor vigyáznod kell majd - sóhajtott Myrrdyn. - Ellened támadnak majd és elveszejtenek... De van módja ezt elkerülni... - Mi lenne az ? - kérdezte Artorius gyanakodva. - Ne semmisítsd meg az ellenséget. Csak kergesd el, alázd meg ! Akkor a fenyegetés nem szűnik meg... - És továbbra is szükségük lesz egy tehetséges lovasparancsnokra... bólintott Artorius elgondolkodva. Hajnalodott, a tüzek mindkét táborban csak pislákoltak, a völgyben ködfátylak képződtek. A szász tábor felől duhogni kezdtek a hatalmas harci dobok, a britek is lassan megkezdték a felfejlődést. Artorius kilépett sátrából. Odakünn válogatott harcosainak sorfala fogadta. Lassan végighordozta rajtuk pilantását. Lancelot, a gall kardforgató. Hűvös nyugalommal néz vezérére mint mindíg. Leodegrance, Dwyfed ura, Artorius apósa. Kedélyesen vigyorog, amitől gyengébb idegzetű ember bizonnyal elszaladna. Gawain, a lobbanékony galloway-i. Pikt felmenőinek szokása szerint festett arccal, és őseitől örökölt sötét szemében az ölni vágyás veszedelmes lángjával. Iwein, a gael, Írföldről. Sodronyingének láncszemei szikráznak a kelő nap fényében. És a többiek is mind. Kétszáz, a vezéréért tűzbe menő harcos. Artorius maga válogatta őket, ő tanította be nekik azokat az alapvető taktikai elemeket melyek segítségével eddig nem akadt legyőzőjük Britannia földjén. Artorius magasba emelte a kardot amit a jobbjában tartott. A kardot amit egykor Róma utolsó Britanniai helytartója forgatott és amit Myrrdyn adott egykor az akkor még ifjú Artoriusnak, miután előzőleg elterjesztette, hogy szabadító érkezik majd aki Ezt a kardot fogja forgatni... A napfény megcsillant a magasba tartott pengén, s a harcosok egyként kiáltották: - Britanniáért, a győzelemért, Artoriussal ! A kiáltást a már hadrendbe sorakozott harcosok is átvették, s hamarosan süvöltő hangorkánként nyomták el a szász dobok dübörgését.

- Britanniáért... Artorius intett embereinek aki mind lovaikhoz siettek. A vezér is nyeregbe szállt amikor egy fekete köpenyeges alak bukkant fel hirtelen az oldalán. - Üdv Myrrdyn - szólt Artorius. - Uram - hajolt meg szertartásosan a druida, miközbe a lovasok elfoglalták kijelőlt helyüket. - ... a győzelemért... Artorius végignézett a csatasoron. Britannia egyesített haderején. A gyalogosok négyes sorain. A bőrvértes lovasok oszlopain, saját csapatának ékekbe rendeződő alakzatain... Már csak ők ketten nem voltak a hadrendben. - Artus - szólította Myrrdyn gyermekkori becenevén a seregvezért - döntöttél ? Artorius elnézett a szász tábor irányába, s lassan, vontatott hangon felelt. - Nézd őket - intett harcosai felé, akik diadalittasan üvöltötték csatakiáltásukat - bíznak bennem, s én ígéretet tettem. - hirtelen a druidára pillantott - Emlékszel Myrrdyn ! Elűzöm az ellenséget, hogy ne háborgathassa többé népeinket... - ... Britanniáért, a győzelemért... - Nem lehetek szószegő csak mert féltem a rangom ! Ég veled ! Találkozunk a csata után ! Ezzel Artorius vágtába ugratta lovát, s faképnél hagyta a druidát. Myrrdyn magára maradt. Nézte a dombtetőről ahogy a brit gyalogság zárt rendben közeledik a szász hadsorokhoz, nézte ahogy az elkeseredett szász roham már-már áttört soraikon, nézte ahogy a brit lovasság rohama szétveri az ellenfél szárnyait, ahogy bekerítik az eszeveszetten vagdalkozó germánokat... - Ez a legdicsőbb pillanat - suttogta mikor a szászok sárkányos zászlaja törötten a porba hullott. - Innen már csak lefelé vezet az út. De hiszem Artus, hogy ránk emlékezni fognak még akkor is mikor a brit királyok nevét már rég elfeledték, s azokban a legendákban Te leszel a király...

Artus király... fiam...

Ariadné: Az ÉN erdőm Ragyogó, borostyánszín szőlőfürtöt tartok magasra, összeszorított ujjaim között lecsorgó levét arany kehelyben fogom fel, és átnyújtom a királynak. Kicsit bamba már az elfogyasztott ételek súlyától, és a bőven kortyolt bor édes párája ül a szemén, amelyet nem tud levenni rólam: ezek a vizenyős kék szemek sóvárogva tapadnak színes fátylaimra, mézszín hajam lebbenéseire. Kígyózó mozgással kezdek táncolni a terem közepén, ide-oda röppenő mozdulataim mindig egy-egy gazdag úr vagy katona karján, ölén érnek véget, fogaik alatt egyre tűnnek el a testemet takaró szőlőfürtök bíbor és méz szemei. Mielőtt barackhéjbőröm valamennyi hajlata előtűnne, a király int, és megmutatják nekem az utat a hálószobájáig. A király fáradt és részeg, nem is fiatal már, nehéz nyögései szinte fuldoklásként hatnak, és holtfáradt már ahhoz is, hogy az élvezet végén leforduljon rólam. Hanyatt fordítom, és kíméletlen undorral nézem: istenem, még ennyit sem?! Semmi szánalmat nem érzek, mikor – elérkezett az idő! – a borzadó király szeme láttára kezdek varázslataimba. Ólomsúlyú, ragacsos fáradtságától és dermedő rémületétől moccanni sem mer, mikor az első troll megjelenik a szobájában. Iszonyodva, egyre éberedő borgőzös kábulatban figyeli vad szeretkezésünk, és mikor egy-egy lökésnél az ágyát súroljuk, felszűköl a borzalomtól. A második a farkas-medve. Morgó, vad pofájából vérszag árad, és a király egészen a párnákig húzódik vacogó félelmében, de hangot adni nem mer, talán nem is tudna. Mikor már a vörös sárkánnyal csalom meg, elájul. Gyöngyöző homloka fehér, mint a szalonna, ájult dermedésében is reszket. Óh, a gyenge, ostoba emberek! Felrázom a királyt: mennyi mindent kell még látnia! Három szolgálómat szólítom, mindhárom vad és gyönyörű, kéjsóvár és ügyes, lassú, felhő-lassú mozgással közelednek a királyi ágyhoz, a kövér, gyáva alak nem tudja elfordítani fejét a közelgő rémektől: szorosan tartom az ölemben tartott undorító fejét, simogató kezem kőkemény kolonc a homlokán: nézd és rettegj! A lányaim már a takaró alatt simítják végig a viszolygó férfibőrt, mikor a hajnal első sugara mázolja színesre az ablakot. Sötét ködként oszolnak el az árnyalakok a szobából, de én még mindig tartom a királyi fejet, és lassan szembefordítom magammal. Ennyire megrémült... Nos, nem baj. Minél hamarabb, annál jobb. Kimeredő szemét elsötétíti a hatalmas, mozdulatlan pupilla, élettelenül sötét... Meghalnod nem kell még. Simogató kezem lágyan érinti homlokát, szemöldökét, szempilláit... Összerezzenve elfordítja a szemét. „Könyörögve kérlek, menjetek el... hagyj... öreg vagyok és fáradt... hagyd el a földemet, kérlek...” Ráhajolok az arcára, és a szemébe sziszegem: „Te hagyd el az ÉN országomat! Gyenge vagy és gyáva.... semmi esélyed ellenünk!” „Hogyan hagyhatnám el a népemet?” „Sosem mondtam, hogy hagyd el őket. Vidd magaddal mindet!” „Nem tehetem. Engedjetek... hagyjatok el...” Sír. Istenem, milyen bosszantóan ostoba. „Amíg itt vagy, mindig kísérteni fogunk...” Alázatos mosollyal lépek ki az ajtón, mint minden buta lány, akit a király megtisztelt. Ő viszont hiába próbálja kihúzni magát a hódító férfi szerepében, nyáladzó reszketése felhígítja tétova vonásait. Este megpróbál besurranni nélkülem a szobájába, de én szemérmes mosollyal palástja szélébe kapaszkodom, és követem... félelem reszketteti gyenge tagjait, de én nem kímélem, ő pedig túl hiú, hogy férfiasságát részeg illetlenséggel tisztelő katonái előtt elküldjön egy ilyen lányt maga mellől. A királynő arcát dühös fintor torzítja, sosem féltékeny a fiatal szeretőkre, de én bosszantom, valami erőt érez... Pedig még nem is tudja, sejti, hogy ma éjjel ő következik. A királyt otthagyom a véres szolgálók kezére, én pedig meglátogatom a királynőt. Szám visszahúzódik hegyes tűfogaimról, szemem kitágul, és a kobra hipnotikus ereje száll belé, bőröm nyálkás pikkelyei halk, nyiszorgó hangot adnak minden súrlódáskor. Ráülök az alvó királynő mellére, érzem az egyre hidegebb halálharmatot nyálkás bőrén, és halk szuszogással, hosszan várom felriadását. Szeme hatalmasra tágul, de torkán bennfagy a sikoltás, mikor nyirkos-hideg ujjam a szájára teszem: „Sssssss...” Testének minden nyílását, hajlatát mérgező bőrű, fürge kicsi kígyók hűtik halálnál hidegebbre. Reggelre azonban a lidércnyomás emlékét enyhíti a becsvágy és kapzsiság: csak nem fognak palotát, adózó népet, vagyont és kincseket itt hagyni a csürhe koboldnép kezére?! De én látom... a király már

megtörtebb, és a királyné gőgje is reszkető, félelemmel teli, bár hordják még a büszkeség egyre félelmetesebb igáját. És estére... Éjfél közelít, mire fáradtságtól leragadó szemmel és reszkető inakkal a szobáikba merészkednek. Elreteszelik a súlyos tölgyfa ajtókat, bezárják az ólomüveges ablakot, szenteltvízzel szórják meg a szoba sarkait... mintha használna ellenünk. Reggel e rettegés feszültségétől kocsonyás izmokkal, mégis boldog megkönnyebbüléssel ébrednek: hát elkotródtunk?! A király, a királyné mind büszke kitartására, erejére, és simább homlokkal, dölyfösebb gőggel ébrednek, mint valaha. Csak az újszülött kis herceg hiányzik. Üresen ring a bölcső, csak mézszínű tündérhaj leng az oldalán, és karmos kezek nyoma látszik az apró párnákon. A királyné megbomlik, sikoltó őrülete vibrál a palota falain, kristálypoharak pattannak meg, selyem reped üvöltő kínjától. A király dadog és reszket, és tűvé téteti a palotát utánam. Fázik hermelin palástjában, apróra szorult szívvel készül a találkozásunkra. Később ott állok előtte, szemérmesen lesütött szemmel, félénk királyi szerető. Kérdezni sem tud borzongó aggodalmában, hát felvetem szemem, borostyán-sárgán villogó tűzzel: „Eltakarodsz?!” „Ma indulunk... – hebegi – mindannyian.” „Mikor az utolsó szekér elhagyja az erdőmet, megkapod a fiút.” Vacogó sietséggel rámolnak, egymás után indulnak a sután összehányt holmik alatt nyikorgó szekerek, mégis besötétedik már, mire az utolsó, a királyi hintó felkerekedik. Az erdő szélén várom őket a vinnyogó kupaccal. A királyné eszelős örömmel szorítja a kisfiút, kapkodva bontogatja a pólyát, és jeges némaság sötétíti el az arcát. „Hogy éhen ne haljon, boszorkány-anyám szoptatta meg...” A gyermek szeme ijedten, borostyán fénnyel ragyog a szüleire. Hungarian Edition Copyright: Fantasycentrum.hu, 1998-2011.

Fitter Hajnalka Zsuzsanna : Esőharcos Az eső már két napja megállás nélkül ömlött. A távoli, békés városok házainak üvegablakain úgy kopogott, mintha nem is víz lenne, hanem sok ezernyi apró, gonosz karmocska, amelyek dörömbölve bebocsátást követelnek, és nyugtalan álmot hoznak a benn alvóknak. Nem is evilági volt ez az időjárás... Kinn az erdőben ugyanez az eső százszor gonoszabb, jéghideg vízcseppjeivel tett kétségbeesett erőfeszítést, hogy visszatartsa a makacsul előretörő harcost. A harcos ellen mintha az egész természet összefogott volna. Még a fűszálak is zöld késpengékké változtak, és minden egyes lépésekor összevagdalták a lábát, amin csak egy régi, elrongyolódott sarufélét viselt. A feltámadó, jeges szél az arcába fújta csuromvizes haját, és minden erejével azon volt, hogy hátralökje, visszatartsa a fogcsikorgatva küzdő alakot. A faágak reccsenve megmozdultak, hogy az útjába álljanak, és összekarmolhassák, ahol csak érik. És azok a kegyetlen, jéghideg esőcseppek! A harcos csak azon csodálkozott, hogy a villám nem próbál belecsapni. Nem tudta, hogy a villám azon kevés erők közé tartozik, amik a szövetségesei. A harcos nem viselt vértezetet - nem is volt rá szüksége - csak egy vértől és víztől átitatott inget és egy zöld, rongyos szárú nadrágot. Oldalára kötve egy gyönyörű, ám ismeretlen mintákkal díszített opálacél pallos lógott. Látszott rajta, hogy a penge ősrégi, és már számtalan harcban forgatták. Még a hold is elbújt egy éjjeli felhő mögé, teljes sötétségbe borítva az erdőt. Ennek ellenére a harcos nem vétette el a számára kijelölt utat; tökéletesen látott éjszaka is. Ha valaki alaposan megnézte volna magának nappali fényben, talán észrevette volna, hogy nem közönséges ember. Két méternél magasabb, robosztus felépítése ellenére volt a csontjaiban valami szokatlan kecsesség. Olyan hajlékonyak voltak ezek a csontok, hogy képesek voltak teljesen természetellenes, kicsavarodott mozgásokra is. A harcosnak rengeteg idejébe került megtanulni, hogyan jár egy normális ember, nehogy feltűnést keltsen a fizikai törvényeket semmibe vevő mozdulataival. A figyelmes szemlélő azt is észrevehette volna, hogy a harcos sötét szemeiben időnként kénsárga árnyalatok villannak, a vonásai (amik pedig egyáltalán nem voltak csúnyák) szembántóan élesek, mintha üvegbe metszették volna őket; a kezein hat-hat hosszú és erős ujj feszül, és a szemre puhának tűnő bőre valójában acélkeménységű. Na és persze a sisak, amit a harcos korábban viselt, elrejtette a hollófekete hajzuhatagban megbújó apró szarvakat is... De most nem volt sisakra szüksége. Igen, legendák éltek a harcos ősi családjában a Túlpart démonairól, akik az ismeretlen mélységekmagasságok küldöttei voltak a régi időkben. Ezek a történetek homályosak és régiek voltak, mint maga a kor, amiből származtak, de ahhoz nem fért kétség, hogy a családot valamilyen módon démoni vér fertőzte meg. Ez a harcos, hibrid fajtájának talán az utolsó túlélője, már javarészt ember volt, de még mindig folyt ereiben a Túlpart vére. Bár a varázserőt, amit évszázadok óta nem használtak a fajtájabeliek, talán még megőrizte, de soha nem akart mágus lenni. Családjának azóta ki tudja, milyen világ földjében porladó tagjai nem vágytak világuralomra a mágia által, ezt meghagyták a tisztavérűeknek. Őket csak egyvalami érdekelte: a soha véget nem érő küzdelem. Vad szívük minden egyes dobbanásával azt üvöltötte: tovább... tovább... tovább... Nem voltak gonoszok abban az értelemben, hogy bárki küzdelmét felvállalták, mert sosem a cél számított nekik - hacsak a cél nélküli létezés nem a legnagyobb gonoszság. A természet, a normális világ gyűlölte a törvényeinek nem engedelmeskedő idegent. Mindezek ellenére a harcosnak tovább kellett mennie, ahogyan a parancs szólt. Csak homályos emlékei voltak a parancsot adóról. A várfalakat ostromolják, de nem tudják őket lerombolni... a kastély ura... boszorkánymester, aki akadályoz minket... mágiája a kövekben, a várban rejlik... pusztulnia kell! Ezek csak foszlányai voltak a teljes parancsnak, de elég volt ahhoz, hogy továbbvigye a harcost az erdő ellenében a vár felé. A magára eszmélő holdfény, a fehér mágia szövetségese megzavarta finom érzékeit, ködöt vonva a sárgán-feketén parázsló szemek elé. Minden erő, természet, és logika küzdött ellene, a puszta létezése ellen, mégsem vétette el az irányt; vad szíve vitte, vonszolta tovább. Pedig súlyosan sérült volt. Egy keresztvágással valaki mély sebet szakított a harcos mellkasába, átvágva csontot és húst, résnyire láthatóvá vált maga a vad szív is, amely az emberi-démoni vért pumpálta. Nem közönséges fegyverrel ejtették, mert az egyszerű kardpenge összetört volna a gyémánttal sem karcolható démonbőrön; csak az egyetlen mágikus fém, az opálacél volt képes kárt tenni a Túlpart szülötteiben. A seb, amibe egy ember

belehalt volna, nem jelentett akadályt a harcosnak. Fájt, nagyon fájt, de nem halt meg, hiszen a vére nem folyt el, hanem egyszerűen makacsul kapaszkodott a testébe. És a vad szív minden eddiginél erősebben sikoltotta a magáét. Tovább... tovább... tovább... Az erdő végre véget ért, és megadta magát a rajta keresztülgázoló harcos erejének. Itt van, mosolyogta a harcos színtiszta derűvel, itt van a vár. És mivel javarészt ember volt, a humorérzék sem állt tőle olyan messze, mint azt gondolták róla. Talán a démonoknak is van humoruk, de azt az emberek soha nem tudták értékelni. A vár... mire is vár? Hát csak rám, adta meg a választ, rábólintva a saját gondolatára. Maga a vár csodálatos, és egyben félelmetes építmény volt. Sötét gránitból emelt masszív, és a korban szokatlanul magasra emelt falai előtt a hatalmas termetű harcos játékbaba nagyságúnak érezte magát. Úgy építették a tornyokat, hogy a lőréseken keresztülfújó szél kísértetiesen fütyülő hangot adjon ki. Hajdani építőmestere pontosan tudta, hogyan érje el a legrémisztőbb hatást, hogy már maga a vár is félelmet keltsen támadói szívében. A kapu maga is ért annyit, mint három másik vár együttvéve: ugyanis opálacélból kovácsolták. Eszményi rezidencia a mindenkori Főmágusnak. Persze a régi mágusrend felbomlott, és a helyébe idegenek érkeztek. Sámánok, illuzionisták, nekromanták, vérmágusok, és a legfélelmetesebbek: a boszorkánymesterek. Ez a csoport féltékenyen őrizte nehezen megszerzett hatalmát a másik feltörekvő új ág, a démonidézőkkel szemben. Egy nekromanta jött rá a módszerre, hogyan lehet megidézni és segítségre bírni a Túlpart lényeit. Mindenesetre nem mertek azonnal egy Túlpartit megidézni. Egyszer megpróbálták, de az eredmény katasztrófa volt, mert nem bírtak megálljt parancsolni a démonnak. A rend legerősebbje akkor lelte halálát, és a hátramaradt tapasztalatlanabbak kétszer is meggondolták, hogy kit fognak használni erre a feladatra. Ezért döntöttek a hibrid harcos mellett. Őt küldték, hogy megölje a Quensrod néven ismert boszorkánymestert, rendjének fejét, aki a Főmágus címet és a várat bitorolta. A harcost nem volt nehéz megnyerni az ügyüknek. Azt állította magáról, hogy az utolsó tagja az elátkozott Zryenthd családnak, s az ő halála után nem marad senki, aki egyszersmind a Túlpart örökségét és az emberi elmét mondhatja magáénak. Twillior Zryenthd még fiatal volt (fajtája mércéje szerint alig nagykorú), és opálacél pallosa még kevés vért ivott, de azt a démonidézők is tudták, hogy az ereje felér csaknem ötven emberi katonával, és nem hat rá a boszorkánymesterek bűbája sem. Ha tudták volna Twillior túlparti nevét is, varázslattal is kényszeríthették volna, hogy szolgáljon, de erre nem volt szükség. A harcos igent mondott, és a fekete szemében felizzó kénsárga lángok arról tanúskodtak, hogy meg is akarja tartani az ígéretét. Twilliort igazából az sem érdekelte volna, ha a démonidézők nem adják meg neki a fizetségként igért dolgot: hogy begyógyítsák a sebet, ami a mellkasán tátongott, és majdnem elért a vad szívig. Magától nem volt képes beforrni; hogy miért, azt a harcos nem tudta. Talán szentelt volt az opálacél penge, amivel ejtették. Ha nem gyógyítják meg, ő akkor is élni fog, és csak ez számított. Quensrod Főmágusnak pusztulnia kell! Az ostromlók minden irányból körülvették a várat, de látszott, hogy nincs esélyük a győzelemre. A kövek mágiával megerősítettek voltak, és semmilyen módon nem lehetett kárt tenni bennük. Ha csak hozzáértek, a falak máris kéken derengeni és szikrázni kezdtek. És a várból előtörő árnykatonáknak az emberek egyszerűen nem voltak ellenfelek. Az árnyékszerű lények a kezükben nagyon is evilági szablyákat markoltak, és addig gyilkoltak vele, amíg a szablyákat el nem törték. Nem is harc volt ez, hanem mészárlás. A harcos éles szeme azonban azt is észrevette, amit az ostromlók nem láthattak: hogy a bástyafokon egy alacsony, sovány figura áll, és mindkét kezét az égnek emelve kántál. A figyelmét az sem kerülte el, hogy az alak egy ezüstkoronát visel, amiben zöld fényű csiszolatlan drágakövek - talán smaragdok - lüktettek: semmi kétség, mágikus volt az is. Ki más lehetett volna ő, mint Quensrod Főmágus? Twillior megmarkolta a pallosát, és közelített a vár felé. Az árnykatonák hiába siklottak felé, nem tudták elérni; a harcos olyan hihetetlen pontossággal hajolt el a feléje csapó szablyák elől, amire ember soha nem lett volna képes, mintha nem is lettek volna ízületei (és az igazat megvallva nem is voltak). Még egy-egy ostromló is odanézett, és pár szívdobbanásnyi ideig nézte a harcos lenyűgöző mozgását. Az árnyalakok egyre inkább Twillior fel kezdtek közelíteni, aki azonban nem vesztegette az idejét. Elsődleges célja Quensrod megölése volt, így nem állt le az árnyakkal harcolni, pedig az opálacél pallossal az árnyakat is meg tudta volna sebezni. Odaért a várfalra, és amikor ő érintette, a fal nem vetett szikrákat. Amennyire a természet gyűlölte és akadályozta a részben Túlparti harcost, a mágia erői úgy hajoltak meg előtte. Twillior könnyed mozdulatokkal mászni kezdett felfelé. Nem félt attól, hogy a Főmágus meglátja, hiszen rá nem hatott a

varázslat - kivétel persze a papi mágia, de nem feltételezte, hogy a boszorkánymesterek alkalmaznak ilyesmit. Másodpercek alatt feljutott a bástyafokra, és szinte a semmiből emelkedett Quensrod elé. Aki különös módon nem mutatott nagy meglepetést, és bénító varázst küldött az idegen felé. Kifejezéstelen tekintettel nézett a harcosra, aki tényleg mozdulatlanul állt, kezében a pallossal. Twilliorra ugyan nem hatott a bűbáj, de úgy tett, mintha tényleg bénultságra lenne kárhoztatva. - Zryenthd vagy, igaz? - Ezen a néven neveznek itt. Twillior vagyok - tette hozzá a harcos, és végtelen lassan elvigyorodott, kivillantva mint a negyvenvalahány borotvaéles fogát - de te hívhatsz halálnak is... Hirtelen előrelendült, hogy végezzen a mágussal, de Twilliort olyan meglepetés érte, amilyenhez hasonlóban soha nem volt még része. A mágus ugyanis egyszerűen köddé vált. Ehelyett a háta mögül szólalt meg Quensrod hangja, s ezzel egyidőben egy tűhegyes penge érintését is érezte a bőrén, ami ezúttal igazi mozdulatlanságot kényszerített rá. Egy olyan penge... Hát eddig vezetett az utam. - Ostoba vagy, mint a többiek! - kacagott fülsértően a mágus - azt hiszed, hogyha immunis vagy a varázslatra, az megmenthet tőlem? Elfelejtetted, hogy te késői leszármazott vagy, és téged csak a támadó varázslatok nem érintenek, de az illúziók igen! Tudtam, hogy utánam küldenek egy hozzád hasonlót... érzed a szentelt pengét? Érzed a halálodat? Twillior! A szentelt kard könnyedén utat talált a harcos vad szíve felé, de mielőtt elérte volna, Twillior elszántan előrevetette magát a semmibe, és leugrott a bástyafokról. Nem tudta, meddig tart a zuhanás, vagy hogy hová esik. Csak azt tudta, hogy még mindig lüktet a vad szív, és addig nem lehet baj. A sebek majd csak begyógyulnak valahogy... Twilliornak csak az fájt, hogy Quensrod olyan könnyen elbánt vele. Pedig szentelt penge ide vagy oda, nem hagyhatja élve az átkozott mágust! Mikor kinyitotta a szemét, csak az ostromlók távoli fájdalomüvöltéseit hallotta. Hát olyan messzire repült..? Megpróbált felállni, de azt kellett tapasztalnia, hogy csak a fejét bírja oldalra fordítani. Talán eltört a gerincem, gondolta csüggedten. Pedig ha törik, ha szakad, Quensrodnak meg kell halnia! Twillior a másodperc törtrészéig elgondolkodott, hogy most mit is tegyen. Két lehetősége maradt. Az egyik, hogy hagyja csendben elszállni az életét összetört testéből. Ez lett volna az egyszerű megoldás. A másik viszont... - Na jó... megteszem - döntötte el végül - mert ha most meghalnék, ki áll értem bosszút? Egy picit töprengett ezen, majd fájdalmas fintorral felelt magának: - Senki. Twillior becsukta a szemét, és halkan suttogva sziszegett, ahogy minden mágikus erejét, amit a Túlparttól kapott örökül, összegyűjtötte, és kisugározta a környezetbe. Már csak egyetlen testidegen anyag érintésére van szükség a mágia központjánál, és a Túlpart öröksége akkor életre kel... Nem is kellett rá sokáig várnia. Az eső újra megeredt, és Twillior minden eddiginél kegyetlenebbnek érezte a jeges vizet. Egy esőcsepp pont a mellkasi sebére esett, és befolyt a seb belsejébe. Egyenesen elérte a vad szívet... Az életben maradt ostromlók később úgy mesélték, hogy az eső furcsa ritmust kezdett kopogni, és minden csepp irányt változtatott. A józan ész megcsúfolásaként elkanyarodtak a földtől, és vízszintesen kezdtek száguldani a bástyafok felé, ahol Quensrod állt. Minden esőcsepp őt vette célba, állította az egyik túlélő, bár senki nem akart hinni neki, és korbácsként vágtak végig rajta, majd a sok különálló csepp támadása letaszította a kétségbeesetten hadonászó mágust a semmibe. És egy Zryenthd túlélheti az ilyen zuhanást, de egy ember nem. Az egyik katona még hozzátette, hogy ő látott ám valami mást is. Az egyik esőfelhőn mintha egy robosztus termetű harcos ült volna, és hatujjú kezeit széttárva az esőt vezényelte, mutatva az utat a néhai Quensrod felé. Dehát nem is evilági eső volt az... Fitter Hajnalka Zsuzsanna 1999. júl. 11. 2600 Vác, Gombási u. 32/a

Jerikó: Haláltánc

Elkezdte táncát... Haláltánc. Szépség és fájdalom, kitartás és megnyugvás, erő és ügyesség sűrűsödik e szóban. Kevesen vannak, akik tudják, milyen jelentést hordoz e pár betű, még kevesebben, akik már látták, s csupán maroknyian, akik képesek a haláltánc művészetére. Mert minden harcművész életében csupán egyszer, az utolsó harcban adatik meg a lehetőség, hogy belső énjének olyan mélységeibe jusson el, hogy belekezdhessen ebbe a félelmetesen látványos, s mégis iszonytató küzdelembe. A haláltáncban nincsenek ellenfelek. Eggyéolvad test és lélek, támadó és védő, egy akarat irányít mindenkit. S ez az akarat tudja, merre fog elröppenni a nyílvessző, hova csap le pillanatok múlva a kard, mit forgatnak fejükben a küzdő felek... De a haláltánchoz más is kell. A lélek tökéletes békéje, mentesen mindenfajta félelemtől, érzéstől és gondolattól - az eljövendő halál nyugalma és biztonsága. Már nem reszketett keze, mikor letette keskeny, hosszú pengéjű tőrét. Elgondolkodva nézte, amint a lemenő nap bágyadt sugarai vörösen csillannak meg a fém sima felületén. Vörösen, mint a vér. Mint a vér, mely a karján levő sebből folyik ütemesen, szorosan követve szíve ritmusát. "Vihar lesz" gondolta, és lassan felállt, hogy végignézzen az alant elterülő völgyön. Csend volt, csak a lenti tábor harsány zajai jutottak fel a kiugró szikláig, ahol már két napja táborozott. Két napja. Akkor még boldog volt, érzett és szeretett. De az elmúlt két nap alatt őbenne is meghalt valami. Vagy talán csak most ismerte meg azokat az érzéseket, melyek eddig némán, elfeledve rejtőztek lelke egy távoli zugában? Gyűlölet. Ismét a tábor felé fordult a tekintete, mintha innen a magasból is belátna a sátrak ponyvái mögé, egészen a bentlakók lelkének mélyére. Közönséges útonállók voltak, amilyenekből tizenkettő egy tucat. Nemrégiben jó fogásuk lehetett, mert a jelek szerint hosszabb időre vertek tábort Rin völgyének eme elhagyatott mélyedésében - mégis, számára különleges jelentőséggel bírtak. Megölték a kedvesét. Ingét már korábban levetette, ott fehérlett tőle pár lépésnyire, mellén jól látszott a vörös szállal hímzett főnix. Az ingén ott hevert istene szimbóluma is, melyet már régóta nem viselt: a lángoló nap. Levetette őket a legszentebb dolgok közé tartoztak, melyeket valaha is magáénak mondhatott, s úgy érezte mindet meggyalázná, ha magával vinné. Még mindig gyötörték a kétségek, s bár már régen elhatározta, mit fog tenni, lelke újra s újra felágaskodott, hogy tiltakozzon akaratának gyötrő kínja ellen. De tudta, már nincs visszaút. A szél felerősödött, már csak pillanatok kérdése lehet, hogy mikor tör ki a vihar. Hátasa, ki annyi ideig oly hűségesen szolgálta, s akit csupán pár perce űzött el magától, eddig magasan a feje felett keringett, érezve és félve a közelgő vészt. De már ő sem tudott megbirkózni a megélénkült szél vad rohamaival, így egy utolsó, hangos rikoltással dél felé fordult, és szárnyainak lusta, ámde erőteljes mozdulataival apró ponttá olvadva tűnt el a fák mögött. Leült a földre, lehunyta szemét, és ahogy azt az elmúlt két nap alatt már oly sokszor megtette, ismét az elkövetkezendő pár perc eseményeit igyekezett végiggondolni... ...Kitört a vihar. Lehellete orkánként tépázta a fákat, törve, szaggatva az ágakat és leveleket. Lassan megjelentek az első, kövér esőcseppek is, hohy aztán egyre szaporább tempóban áztassák a földet - a kialakuló vízfüggönyben nehezen lehetett látni. A tomboló viharral együtt zúdult a völgyre. Nesztelenül és gyorsan, izmai

precíz gépekként repítették célja felé. Szíve egyenletesen vert, minden egyes komor, ámde méltóságteljes dobbanással figyelmeztetve, hogy múlik az idő. Egyetlen felesleges mozdulat nélkül, ösztönösen kerülte ki a lezuhanó ágakakat mert már azok is az ő részei, érezte őket. Számára már nem létezett élet és halál, csak a cél, melyet el kellett érnie, amit kitűzött maga elé. Bosszú. A halál kegyetlen, sötét angyalaként bukkant fel a tistáson, szemében a még sose látott, végzetes tűz lobogásával. Az őrként felállított két útonálló sosem tudta meg, honnan érte őket a halál. Irgalmatlanul gyors volt, az első őrszem még a földre sem zuhant, mikor háta mögött a bozót már elnyelte támadóját. Társának még maradt annyi ideje, hogy figyelmeztetően felkiáltson, de fegyverét már nem tudta használni. A hosszú, keskeny penge, mely kioltotta élete lángját, pontosan szíve közepébe fúródott. A tábor lakói még nem tértek nyugovóra, a sátrak ponyvái hangosan csattogtak a veszett szélben. Emberek szaladgáltak fel-alá, igyekezve megerősíteni a sátrak kötelékeit, és az eső elől fedett helyre hurcolni a tisztáson szanaszét heverő ládákat és kincseket. Talán az őrszem figyelmeztetésének köszönhetően nem érte őket váratlanul, mikor kilépett a fák közül. Ahogy megjelent közöttük - most már lassan, kimérten -, azonnal körülfogták. Kéttucatnyian néztek szembe egy páncél nélküli, sebesült, szemlátomást magán kívül levő alakkal, kinek egyetlen fegyvere csupán egy keskeny tőr. Néhányan gúnyos vigyorra húzták szájukat: s közelgő mulatség úgy látszik nem volt számukra ismeretlen szórakozás... Ekkor még volt esélyük: ha valamelyikük felismerte volna a másik tekintetében izzó elszántságot, megmenekülhettek volna - ha huszan húsz felé futnak, talán csak egyiküknek kell meghalnia. Bíztak számbeli fölényükben, ám nem ismerték a lángot. Nem tudták, hogy a haláltáncát járó harcművészt nem lehet legyőzni... Lassan tért vissza a valóságba. Szédült. Sok vért vesztett, karjából már csak lassan csordogált vére. Megpróbált felállni, de ereje elhagyta, így aztán ülve nézett körül. A völgybeli táborból egészen a sziklákig felhallatszott a hangos zsivaj, a haramiák jól hallhatóan biztonságban érezték magukat, s az osztozkodással voltak elfoglalva. A szél is elcsendesedett - mégse lesz vihar? -, bár hűvös simítása jelezte, hogy a napsütésre még sokat kell várni. Fázott. Percekig némán ült a sziklán, gondolataiba mélyedve, míg ott belül lelkiismerete vívta ádáz tusáját indulatai ellen. Majd egy határozott, szilárd elhatározástól vezetve megfordult, szeme holmijára siklott, míg végül főnixjelvényes ingén állapodott meg. Kinyúlt érte, kezébe vette, de felölteni már nem volt ereje. Összegörnyedve húzta magához, nem törődve vele, hogy a vér hamar átáztatja a vékony vásznat, és csak nézte, nézte, hogy a főnix vöröse mint olvad bele az egyre nagyobbá váló foltba... Fokozatosan homályosodott el előtte a világ, a fák közül előkúszó furcsa, fehér ködként ölelve magába a tájat. Érdeklődve figyelte, hogy gomolyog egyre közelebb, nyeli el feltartóztathatatlanul először az erdő fáit, a távolabbi bokrokat... és akkor megpillantotta őt. Puha léptekkel vált ki a ködből, alakját lágyan fénylő ezüstös fénypászma vonta be. Tekintetében ott bujkált a jól ismert, szomorkás mosoly - még sosem látta ennyire szépnek. Óvatosan, szinte minden lépést megfontolva közeledett, kezét hívogatóan kitárva, mint aki csak arra vár, hogy végre magához ölelhesse azt, kit oly rég nem láthatott... Botladozva, akarata és ereje utolsó cseppjeinek megfeszítésével tántorgott talpra, és tett egy tétova lépést a köd vélt iránya felé, majd még egyet, még egyet... Arcára különös, fájdalmas boldogság ült ki, s mikor lágyan összecsuklott, már nem ebben a világban járt. ...befejezte táncát.

KRYSE NAKSH: KITASZÍTVA Rohant. Idejét sem tudta mióta fut, úgy érezte, mintha egész élete menekülés lett volna. Csak most a tét kicsivel nagyobb... Bátyja vadászai loholnak a nyomában, mindent elkövetve, hogy végezzenek vele. Hiszen a Hét Domb és Hét Völgy laza szövedékében nincs nagyobb és halálosabb bűn, mint második fiúnak születni. Apja kedvence volt. Amíg ő uralta a családot Seilannak nem volt félnivalója senkitől és semmitől. Jól tanult, és - atyja nem kis büszkeségére - a pengét is jól kezelte, mégis az erdő és a vadászat volt a kedvence. A hét ház területén nem igen akadt olyan, aki népe tradicionális fegyverével, az elf íjjal jobban bánt volna. Alig lépett ki a gyermekkorból, mikor tanítómesterével, Verrion H'Anthall - a Mindeneket Elnyelő - öreg megtartójával elvégezték az a rítust, mely a harcost és fegyverét egybe kovácsolja. De pár nappal ezelőtt apja örökre eltávozott. Halálának oka a népükre nem jellemző türelmetlenség volt. Az elsőszülött türelmetlensége... Az öreg mester volt, ki legutoljára fordult el Seilantól, de mielőtt még - kalahorája sugallatára - levedlette volna eddigi lényét, az utolsó éjjelen lerótta tartozását a ház halott hercegének *** – Ébredj fiú! Nagy út áll előtted. – Mi? Hogy... mi történt? –Apád betegsége rosszabbra fordult, így vagy úgy, de nem hiszem, hogy megéri a reggelt. – Látnom kell! – Nem kell! A fivéred máris összehívta a család befolyásolhatóbb tagjait. Holnap reggel kimondják rád a khurniss-t. Garion, a bátyád persze legszívesebben itt helyben átvágná a torkod, - elkerülve a későbbi esetleges bonyodalmakat - de az ősi törvényeket ő sem hághatja át. Holnap reggel az egész udvar előtt leszel kitaszítva. Egy teljes órát kapsz, majd szerető fivéred utánad küldi csatlósait. – De hát nem követtem el semmit! – Te vagy az egyedüli, aki útjában lehetsz az örökséget illetően. Egy akadályt már elhárított, és az volt nehezebb! – Ezt hogy érted?! – Sejted te azt! Apád soha nem volt beteg. Itt az ideje, hogy készülődj! Minél több időt nyersz azzal az egy órával szemben, annál több esélyed van a túlélésre. – Menekülni? Merre? A kitaszítottat nem védi senki! Ne várj segítséget sehonnan, csak fuss. Hagyd el a tartományt, vagy akár az egész Birodalmat. Ne állj meg sehol sem sokáig, míg ki nem jutottál a határon. – De odakint csak fakóvérű barbárok és pusztaságok vannak! – Ne higgy el mindent, amit mondanak fiú... Most pedig indulj! *** Futott az életéért. Ruháját tövisek, ágak tépték, ahogy bevetette magát az erdőbe üldözői elől. Egy gally csapott az arcába olyan erővel, hogy a hirtelen fájdalom megállásra kényszerítette. Érezte, ahogy vére a szemöldökén át a szemhéjára csöppen. Letörölte, majd hosszasan nézte sötétvörös színét a tenyerén. Hűvös nyugalom lett úrrá rajta. Egész eddig azt tette, amit a fivére elvárt ettől a kis játéktól: úgy viselkedett, mint egy préda, aki várja az elkerülhetetlent. De ő egész életében vadász volt. Nagyon jó vadász. Ráadásul úgy számolta eddig körülbelül három, vagy talán még négy órányi előnyre is szert tett. Ahogy ezt végiggondolta arcán lassan gonosz mosoly jelent meg. Nem ismert senkit, aki nála jobban ismerte volna az erdőket. Ő itthon van. Igen, négy óra bőven elég lesz... *** A kopók vezetője napról napra feszültebben folytatta az üldözést. Már rég el kellett volna kapniuk a kölyköt. Ez mellet szólt a hatfős csapata összeszokottsága, és a majd nyolcévszázados tapasztalat, amit a Rualash Ház ura mellett szerzett. Ő volt a Ház mindenese, az úr - majd egy ideje Garion - bizalmasa. bármely kényes ügy megoldására hajlandó - és képes volt. Csapatának is ő oktatta a kés diplomáciáját. Egy kimosdatott nemesifjú elhallgattatása nem jelenthetett akadályt! És most mégis hatodik napja vannak a vadonban, és a ficsúr kitartóan tartja előnyét! Az öreg vezető gondolatban tisztelettel adózott a fiú tanítómesterének, aztán megvonta a vállát; a kölyök akkor is halott, csak még nem tudja.

Halk csettintés szakította félbe gondolatmenetét: a felderítője - nem szívesen küldött előre egyedül senkit, de szükség volt rá, mivel már egy ideje idegen területen jártak - tért vissza. Gyors kézjelekkel jelentette miszerint, innen úgy száz lépésre keletre megtalálta az utolsó nyomot, de aztán a fiú nyomait mintha a föld nyelte volna el. A vezető dühéről csak a pengevékonyságúra szűkülő ajkak árulkodtak. Nem létezik, hogy kudarcot kelljen jelentenie otthon. Az végzetes mulasztás lenne... Hirtelen rossz előérzet fogta el, ahogy jobban körülnézett. Éppen egy kisebb tisztáson álltak meg, hogy...Villámként hasított belé a felismerés! – Be a fák közé! Azonnal! Kiáltásának visszhangja még jóformán el sem halt, mikor rövid szisszenés után egy fekete tollú nyílvessző jelent meg a felderítő torkában. A vezetőt egy pillanat töredékéig megdermesztette a morbid csodálkozás: mintha odavarázsolták volna azt a vesszőt! Aztán a pillanat elmúlt, és ő ráébredvén, hogy milyen kiszolgáltatott helyzetben van gyorsan fedezékbe vetődött. Az az átkozott! Nem is tudja idejét, mikor vesztett el utoljára bárkit is a fegyveresei közül. Ahhoz túl értékesnek tartotta őket, hogy csak úgy feláldozzon közülük akár egyet is. Most pedig egy alig ifjúkorba lépő ficsúr gond nélkül végzett a legjobb felderítőjével! Tudta jól, - külön parancsba sem kell már adnia - hogy a megmaradt két-két kopó éppen most lopózik kétoldalról körbe a tisztás mentén, megkeresni az orvlövészt. Az a kölyök átkozottul jól lő! Legalább nyolcvan lépésről lőtt úgy, hogy közben ő takarásban volt. Lassan mindkét páros megjelent mellette. Hangtalanok, magabiztosak, ahogy azt egy Shi-shiquan a tanítványaitól elvárhatja. Mégis egyfajta megilletődöttség volt érezhető a levegőben. Az eddig hitt sérthetetlenség álomképe szertefoszlott. – Eltűnt. – Hogyhogy eltűnt?! Honnan lőtt? – Nem tudni. Findar megpördült a találatkor, így nem tudtuk meghatározni az irányát. A nyomokat eltűntette. Nagyon ügyes, de akkor is csak egy nemesifjú, aki jól bánik az elf íjjal. – Nem. Pontosan tudta mekkora előnnyel rendelkezik, mégis visszafordult és szabályosan becserkészett minket. Nem csak jól bánik, de mestere az íjnak, és ugyanígy ért a nyomok eltűntetéséhez. Talán csak Findar tudta volna ebben legyőzni, – rövid oldalpillantás a tisztáson heverő tetem felé – de őt kiiktatta. Elvesztettem egy harcost az elbizakodottságom miatt, de én soha nem esem kétszer ugyanabba a hibába! Ezentúl kerüljük a tisztásokat, és senki sem válik le a csapattól. Innen csak egy irányba mehet, mivel egyébként lakott településre érne ki. Nem hinném, hogy ezt a hibát elköveti. Kelet felé fog menni, ott egy folyó állja majd útját. Csak a gázlón át tud rajta átjutni, és ahol kiér az iszapos finom fövenyre... Nincs olyan, aki ott képes maradéktalanul eltűntetni a nyomait, hacsak nem maga a Kosfejes - vér szálljon a szájára - segédkezik neki! Kis szerencsével még az előnyéből is lefaraghatunk. Indulás! *** Elégedett volt magával, hisz' minden úgy történt, ahogy eltervezte. Az egyedüli, aki idejekorán felfedezhette volna az elkészült csapdák láncolatát a nyomolvasó volt. De most már nem kell tőle tartania. Ha a kalahorák is úgy akarják, a fejvadászok a folyónál újra felveszik a nyomait, nem sejtve, hogy időközben a vad és a vadász szerepe felcserélődött. És ez így van rendjén. Seilan Rualash, Eowyl Rualash másodszülött fia kiemelkedett, aki nem arra született, hogy pár sötétlelkű kopó a vérét vegye. Ő győzni fog, és legfőképp - bátyja akarata ellenére - élni! Meggyorsította lépteit, vigyázva közben arra, hogy csak olyan helyekre lépjen, ahol nem marad meg a nyoma. Eleinte arra gondolt, hogy itt-ott elhagy pár jelet, nehogy nyomát veszítsék. De attól tartva, hogy ez túl átlátszó csel lenne, inkább elvetette az ötletet. Érdekesnek találta a gondolatot, hogy bíznia kell abban, üldözői elég ravaszak lesznek ahhoz, hogy belesétáljanak a csapdájába. Addig is meg kell találnia azt a ligetet, ahol emlékezete szerint megleli azokat az óriás fűzeket, melyek fonálvékonyságú, de hajókötél-szilárdságú léggyökereire szüksége van. *** Átkozott kis féreg! A vezér egyre inkább hajlott arra, hogy a kölyköt valami felsőbb hatalom segíti. Talán maga az Éjben Kacagó, legalábbis mintha egy ideje halk gúnyos nevetést hallana, ami valahonnan belülről fakadt. A második áldozatát is meghozta ez az elátkozott kergetőzés! Az az ostoba nem vette észre - szinte beledugva a nyakát - a fejmagasságban elrejtett, jól álcázott csúszóhurkot. Az megszorult, majd egy eddig megfeszített fiatal fa felrántotta a magasba. Szinte lefejezte magát, olyan mély volt a vágás. Gyorsan megszabadultak a hullától, bízva abban, hogy az aljnövényzet jó ideig elrejti. Nem volna bölcs dolog hagyni, hogy valamelyik közeli faluból megtalálják. Csak szükségtelen bonyodalmakat, és

kellemetlen kérdéseket szülne. Ez pedig családi ügy, melyet sehol nem vesznek komolyabban, mint a kráni belső tartományok elfjei. A Hét Domb és Hét Völgy szövetsége nem elég erős ahhoz, hogy ne jelentene túl nagy csábítást egy gazdag uradalomban elhatalmasodó családi viszály. Egy valami viszont így nyert bizonyosságot: a fiú erre jött, és az előnye szépen megcsappant. Az öreg fejvadász úgy vélte a folyó túloldalára jutva már nem kell túl sokat várni, és véget ér az üldözés. *** Kettő. Már a második üldözővel is végzett, de nem érezte, hogy kifogyott volna az ötletekből. Egyetlen dolog volt csak, amit üldöztetésével kapcsolatban nem látott világosan: mit fog tenni, ha végzett ellenségeivel? Tanítómestere bölcsességét nem kérdőjelezte meg soha, most mégis viszolygott a gondolattól, hogy elhagyja Kránt. Életének mind a hetvennyolc évét itt töltötte, a belső tartományokat is jó, ha tán féltucatszor hagyta el. Csak homályos legendákat hallott a kinti világról, melyek nem igazán vonzották. Végtelen pusztákról, ellenséges nomádokokról, barbár kultúráról szóltak ezek a mendemondák, melyeket pár jobb sorsra érdemes féregéltű kereskedőből szedtek ki halála előtt avatott kínzómesterek. Bár hallott olyasmit is, hogy állítólag odakinn is élnek elfek, de azokkal mégannyira sem érdemes találkozni. Nem tartoznak az Igazak közé! Elkorcsosult eszmék, erőtlen kalahorák hívői, akik állítólag nem átallanak emberekkel párosodni! Félt ettől az új világtól, de tudta, hogy itt már nincs helye. Még ha most győz is, akire egyszer kimondták a khurniss-t, annak egész élete a menekülés. Nem védi meg semmilyen törvény, bárki büntetlenül vadászhat rá. Eldöntetett hát, hogy meg sem áll a határig, a továbbiakon gondolkodni ráér majd ott is. De addig még akad egy kis dolga... *** Elértek a folyóhoz. Csendben, lassan lopózva közelítették meg a sebes sodrú, örvényekkel teli víz partját. A vízfelületre mindkét partról mélyen benyúló fűz-lombok könnyen rejthetnek halált. Mozdulatlanságba dermedve kémlelték a túloldalt, hátha árulkodó jelet fedeznek fel. Majd fertály óra után az öreg Shishiquan megadta a jelet az indulásra. Ketten megindultak a gázló felé A többi a szemben lévő fákat figyelte, hogyha bármi gyanúsat észlelnének számszeríjjaikkal megszórhassák a területet. A két utolsó fejvadász éppen a gázló kétharmadánál tarthatott, mikor az egyik parton vigyázó jelzett: lát valamit. A két vízben álló megszaporázta lépteit, bízva abban, hogy nem velük ismétlődik meg a felderítővel történt eset. A vezető rövid kézmozdulattal utasította a mellete lévő két kopót, hogy nézzék meg közelebbről, mit szúrtak ki. A két szikár alak meggörnyedve két irányból lopózott az egyik bokor felé, amely alól egy ruhaujj lógott ki. Pár pillanat múlva meggyőződhettek, hogy valóban csak egy ágszaggatta ruhadarabról van szó, egyikük lehajolt, hogy felvegye, Kicsit nehezen engedett - biztos beleakadt a bokor töviseibe - rántott hát egyet rajta... Társának elkerekedett a szeme, ahogy meglátta a zekéhez erősített fél láb hosszú léggyökeret, de már elkésett a figyelmeztetéssel. Izzó fájdalom vett erőt a szerencsétlen férfin, mikor az avarból kivágódó tizenpár-hüvelykes hegyes karó átjárta a testét, megtartva őt abban a testtartásban, ahogy lehajolt. Próbált levegőt venni, de csak meleg folyadékot érzett lecsorogni a tüdejébe, ami fájdalmas köhögésre késztette. Társa felé nyújtotta karját, hogy az segítsen rajta, de valahogy már ő is tudta: késő. Haldoklott. A vezér arca dühös fintorba torzult, ahogy meglátta a lepkeként felnyársalt haldoklót. Felsírt a levegő, ahogy a kecses hiequar kiröppent hüvelyéből és lecsapta a pórul járt elf fejét, megszabadítván a szenvedéstől. – Ideje volna felülbírálnunk az ifjú herceggel kötött megállapodást – hallotta hátulról a két megmaradt kopó egyikének hangját. – Azt is mondhatnánk, hogy beleöltük a folyóba, és a víz elvitte a hullát. Úgyse kerül elő soha! – Úgy véled?! – fordult meg lassan a vezér és emelte tekintetét a megszólalóra. A vadász legnagyobb hibája nem az volt, hogy árulásnak minősülő tervével előhozakodott, hanem hogy későn ismerte fel elöljárója hangjában a halálos fenyegetést. Fegyvere még egyharmadáig sem hagyta el hüvelyét, mikor átvágott torokkal hullott az avarba előbb elhalt társa mellé. – És te? – fordult a megmaradt fejvadász felé. – Neked is van véleményed? – Nincs, uram. A kopó kerülte vezére tekintetét, és biztos lévén abban, hogy annak elborult elméje a sorozatos kudarctól, elhatározta, hogy adandó alkalommal megszabadul tőle. ***

Seilan nagy kerülővel visszatért a folyóparthoz. Tudta, hogy ez kockázatos vállalkozás, hiszen nem mérhette fel pontosan, hogy üldözői mikor távoznak az ügyesen megszerkesztett csapda közeléből, de tudni akarta, hogy még mennyi ellenféllel kell számolnia. Óvatosan, hangtalan árnyként közelítette meg a partoldalt, majd annak mentén, a cserjék takarásában jutott el az árulkodó nyomokhoz. A csapda bevált, az avarszőnyegen talált habos-sötétvörös vérből rájött, hogy az üldözőcsapat létszáma újabb fővel csökkent. Aztán megpillantotta a kétlábnyival arrébb lévő kiterjedt vérfoltot, és a lenyomatot a fűben, melyet egy elzuhanó test okozott. Bármelyikük is volt, sok vért vesztett, ha a szomjas föld ennyi idő alatt még nem szívta magába teljesen a vért. Nem értette okát, de úgy tűnt valami módon még egy kopót vesztettek. Tehát már csak ketten vannak! *** Sehogyan sem jó ez így! Mióta elhagyták a folyót a vad jól olvasható nyomokat hagyott maga után. A vezető már-már kezdte úgy érezni, hogy ez nem is véletlen, a kölyök próbálja őket rossz irányba csalni. De ez az elgondolás most megdőlni látszott: a nyomok eltűntek. Visszagondolva a tisztáson történt kelepcére - mintha nem tegnap, de évekkel ezelőtt történt volna - gyorsan megfordult, hogy fedezékbe parancsolja társát. Már szinte nem is csodálkozott az elé táruló látványon: Ötfős csapatának utolsó tagja groteszk pózban szegeződött ahhoz a fához, melyet fedezékkén kiszemelt magának. A fekete tollú nyílvessző hátul, a tarkónál hatolt be és a félig elnyílt szájon talált kiutat az öreg feketetölgy törzsébe. Csak halk sóhajra tellett, mielőtt meghalt. Az öreg Shi-shiquan tudta, hogy hosszú életében először - s vélhetőleg utoljára - vesztett. Lassan megfordult, vigyázva, hogy a tőle tízlépésre álló szótlan-komor ifjú elf ne lássa, ahogy ruhaujjából keskeny pengéjű, keresztvas nélküli dobótőr siklik a tenyerébe. – Gondolom itt a vége – szólt nyugodtan a vakítóan fehérhajú nemesifjúhoz, kinek kezében pillanatra sem rezdült a fekete uscayha-ból faragott míves elf íj. Seilan hosszasan, tetőtől-talpig végigmérte ellenfelét. Most látják egymást először. Egyszerre mozdultak... Az öreg fejvadász dobása célt tévesztett a fájdalomtól, ahogy a szakállas vessző elfűrészelte a térdizületét. A tőr éppcsak felsértette Seilan vállát, aki gyorsan útjára engedte az előző nyílvessző párját, újabb térdet roncsolva szét. – Ha végre kifogytál a trükkjeidből, öreg figyelmezz szavaimra! Tisztelem a családom irányában tanusított hűségedet, és nem kételkedem abban, hogy még ily nyomorékon is visszajutsz gazdádhoz. Így veled üzenem meg fivéremnek a következőket, melyet te szó szerint adsz át: – Én, a Rualash Ház másodszülöttje most vélhetően hosszú időre elhagyom szülőföldem. De ígérem, hogy minden külhonban szerzett tapasztalatomat arra használom, hogy egyszer visszatérhessek. És akkor ő valahányszor fényes, tiszta reggelre ébred, elgondolkodhat azon, vajon nem - e ma jött el Seilan Rualash napja!... Vége - A M.A.G.U.S. a Valhalla Páholy bejegyzett védjegye. Minden jog a kiadónál fenntartva! Írta: Rajkó Kálmán.

MAGENTA JADE: A tanácsadó Álmodom... ...pilláimon keresztül még átsejlik a tábortűz parazsa, amely lassan fényét veszti, s csak a szín, a vörös marad meg halványan, fakón. Vörös... hullámzik. Egy kéz merül bele... megérkeztem. Lassan kitisztult hát a kép. Itt vagyok, vissza-visszatérő álmom állandó főszereplőjével. Furcsa egy hely ez. Egy szobában vagyok. Érdekes, faerezetű, mégis idegen tapintású, fényes felületű bútorokkal van berendezve. A falakat - döbbenet - papírral vonták be. Az ablakokon beáramlani kívánó napfényt ruhaanyaggal szűrik meg az itt lakók. Minden ülőalkalmatosságot is bevontak hasonlókkal. Sűrű, subaszerű, de rövid szálú akármi burkolja a padlót. Körös-körbe dobozokat látok, melyek funkciójáról mit sem tudok. Valahonnan zene árad, pedig senki sem játszik hangszeren. Az egyik dobozból jön a dallam. Egy másikon pedig egy ábra vibrál, általam ismeretlen rúnákat tartalmaz, de elrendezése miatt képtelen vagyok másnak, mint írásjeleknek gondolni őket. A doboz előtt egy lap, rajta kilálló bütykökkel, amelyeken szintén egy-egy rúna található. Ezelőtt a doboz előtt, kezeit a lapon tartva ül Ő. Engem néz. Fáradtnak tűnik. Haja hosszú, vörös - akár az enyém, csak az övé nem ilyen lángoló, inkább fakó. Bőre sem hófehér, csak világos, sápadt. Szeme is az enyém, bár az ő zöldjébe jelentős mennyiségű világosbarna is vegyül. Feszes, tarka ruhát visel. Görnyedten ül, arcára van írva, milyen kimerült. Szótlanul végigmér, kedvesen elmosolyodik. - Foglalj helyet! - mondja. Már több, mint egy éve, hogy rendszeresen Vele álmodom, mégis mindig zavarba jövök, valahányszor megszólal. Egyszerűen túl valóságos ahhoz, hogy nyugodt legyek. A fegyvereimmel próbálok babrálni, de ekkor tűnik csak fel, hogy nincsenek nálam. Lekuporodok a padlóra. A lány végignéz, mosolyába valami büszkeség-féle vegyül, vagy rosszul látom? - Boldog vagy? - kérdi. Elgondolkozom. Akaratlanul is nevetnem kell, mert a kérdés hallatán eszembe jut a Kedves. - Igen - mondom -, nagyon is! A szívem is repes, ha belegondolok, mennyi dolog van, ami mintha csak az én kedvemet keresné! Megtaláltam mindent, mindent, ami fontos lehet az életemben, amire vágytam, ami örömöt szerez! Saját lábamon állok, istenem kegyes hozzám, s több barátom van, mint valaha is remélni mertem volna. A legkiválóbb Közös Tudat fogad soraiba, a legodaadóbb férfi zárt szívébe, s mindeközben sikerült a lelkemet, s teljes önmagamat olyannak megőrizni, amilyen mindig is voltam - ez mind roppant boldoggá tesz. Elakadok a lelkendezésben, ránézek. Elmerengve tekint végig rajtam. Kisvártatva magához tér gondolataiból, a szemembe néz, szélesen elmosolyodik. Már megint úgy érzem, mintha büszke lenne rám, akárha a nevelőanyám lenne. A dobozra tekint, majd újfent végigmér. - Jól meg vagy pakolva mostanában - mondja. - A kedvesed kisegített ezzel-azzal, de így lassan túlterhelt leszel - teszi hozzá nevetve. - Igen - töprengek el szavain -, ha belegondolok, egyre nehezebben haladok azzal a hatalmas hátizsákkal. Talán erősítenem kéne. - Milyen szörnyet keresel táborozás alatt? - Alpesi tehenet. - Az jó - bólint, - szükséged lesz az ételre. Nemsokára már elég jól fogsz érteni a szörnyekhez ahhoz, hogy megpróbálj befogni néhányat. Aztán -

folytatja, míg jót mulat meglepett arcomon, - meglátod, hogy melyikkel mit tudsz kezdeni. Ami pedig az erősítést illeti... móleonnal már találkoztál, igaz? - Igaz - felelem - de túl gyenge voltam, egy lila brekkel sem mertem volna megküzdeni. - Nem gond - mondja anyásan. - Mindenesetre jól jönne Neked, ha találkoznál eggyel. Sőt, kettővel. Kiszedhetnél belőle ezt-azt. Pontosabban a gerincét. - Az mire jó? - kérdem kiváncsian. Elneveti magát. - Arra, mint rendesen, most is neked kell rájönnöd. De ne félj, vagy Te olyan okos, hogy kitaláld. Nem féltelek. Viszont - kopogtatni kezd a rúnákkal rótt lapon, s a kép megváltozik - el kellene dobnod csomó felesleges dolgot. Ne cipeld magaddal azokat a vacak csontszablyákat. Nem is értesz a vágófegyverekhez. Ha szeretnél a bronzhegyűdön kívül más fegyvert is használni, ajánlom az öklödet. Főleg - mosolyodik el - ha kiereszted azokat a fantasztikus tigroszlánszerű karmaidat. Elgondolkozva kopog tovább a kis pitykéken. - Merre akarsz tovább menni? Vangorf grófhoz készültök a pároddal, igaz? - Igaz - mondom, - de nem sietünk, semmi dolgunk nincs. - Igaz - mondja ő is, - akkor menj egy kicsit délebbre. A phua-kúp feladványát megfejtetted? - Persze - vonom meg vállam, - a 'haj' a megfejtés. - Jó - mondja, és megint a gombokat nyomogatja befelé a lapba. Visszanéz rám. - Elmész megfejteni? Hátha találsz valami értékeset, amit eladhatsz az Aukción - mondja, majd mivel látja, hogy nem tudom miről beszél, magyarázkodni kezd - tudod, ahol tavaly eladtad a grifftojást! - Tényleg - csillan fel szemem, - emlékszem! Hogyan is kell szóni az ügynöknek? - Mentális úton - feleli a lány. Eltűnodök. - Nem egészen értem, hogyan működnek ezek a mentális csatornák. Segítom rám nevet. - Nem is kell értened - mondja, s vet egy gyors oldalpillantást a dobozára, - az már az én dolgom, hogy minden jól működjön. De térjünk vissza a vándorlástokhoz. Vangorf háza tőletek délnyugatra van. - Honnan tudod? - csúszik ki számon. Rám mosolyog, nem felel. Tovább morfondírozik. - Körülbelül három mérföldre délre Tőled van egy oltár, ha esetleg imádkozni akarnál. Nézd ezt az útvonalat - nyújt nekem egy kézzel vázolt kis térképet, - ha erre mész, biztosan fogsz találkozni pár szörnnyel, amire szükséged lehet - és rám nevet, ahogy meglepetten felkapom a fejem - itt biztosan lesz kőszáli disznó, meg mélységi grittang, és ha elég messzire eljutsz, találsz alpesi tehenet is. Ami azt illeti - még végig - mostanában elég sok ételre van szükséged. Fel is szedtél pár kilót. Zavartan húzom a hasamra a kényelmetlen bronzpáncélt. - Nagyon látszik? Somolyogva néz rám. - Nem is sejted, mitől nőtt pocakod? - kérdi halkan. Tanácstalanságomat látva megint elmosolyodik. Igaz örömöt látok az arcán. Nem faggatom. Mélyen a szemembe néz. - Hamarosan megtudod, igérem! - mondja, szinte suttogva. A térképvázlatra bök. - Nos, megfelel? Ránézek. Egy éve, hogy megjelent az életemben. A tűzvihar előtt sohasem láttam. Azon a napon jelent meg eloször álmomban, hogy megérkeztem a kiégett földről Erdauinra. Eleinte alig mertem neki bármit is mondani. Eleinte nem is kérdezett. Utasítást adott, merre menjek, mit csináljak. Én pedig

engedelmeskedtem, mert féltem tőle. Azóta barátomnak nevezem. ž az én saját, egyetlen tanácsadóm. ž gondoskodik róla, hogy előre tudjam, hol találok oltárt, vaskohót, mély kutat, hol kell szörnyet keresnem, melyiket támadhatom meg, melyik elől kell elrejtőznöm, megsúgja melyik tárggyal kell kisérleteznem, hogy valami újat találjak fel. Ha valahova el akarok jutni, ő megmutatja a legrövidebb utat. Ha valamire szükségem van, ő mondja meg, hogyan jutok hozzá legkönnyebben. Ha valakinek üzenni akarok, ő nyitja meg a kasztroplanáris csatornát. Nem tudom, miért, és hogyan teszi. Tudom, hogy vannak korlátai. De nekem csak jót akar. Az akaratom ellenében pedig soha nem tenne semmit. Megbízom benne. - Rendben - mondom, - jobb ötletem úgysincs, Te pedig biztosan jó útvonalat választottál. Másvalami? - űvakodj a fémbontó szójertől, tönkreteszi a páncélod és a fegyvered, ha nem vigyázol. Használd a tulajdonságpajzsot. Veszélyes egy környék ez. Gyakran használj gyógymógyot, rossz látni, ha valami bajod esik. Ha eljutsz addig, ameddig a térkép mutatja, kereshetsz megint alpesi tehenet. Ott biztosan fogsz találni. Ha van rá erőd, áss is az úton. Még sok tanulnivalód van a fémekről. Nézd át, mi felesleges, dobáld el a nehezét. Ha úgy gondolod, hogy egyetértesz, és ököllel fogsz harcolni néha, akkor vedd le a kesztűdet. - Eltöpreng. - Más nincs. Megint zavarba jövök. - És én... - kezdek dadogni - én tehetek valamit Érted? Rám nevet, fáradtan, de kedvesen. - Teszel - mondja, - méghozzá azzal, hogy létezel, és az vagy, aki vagy. Sokat tanulok tőled - teszi hozzá, - és büszke vagyok a barátságodra. Zavarom csak fokozódik, ahogy szeme zöldje lassan elhalványul, elmosódik. Mire kettőt pislogok, a zöld már a fűé, amelyen fekszem. Előttem egy halomban a fegyvereim, derekamon érzem mellettem alvó kedvesem kezét. A tűzfőnix felkapja fejét, ahogy megmozdulok, hogy körülnézzek. A szelíd tankány nagyokat szuszogva alszik, holmim felett halványan fluoreszkál a két fantomkakukk. A parázs teljesen kialudt, a sötét hamu többé nem emlékeztet segítőm hajára. Ahogy magamhoz térít az érkező reggel keltegető illata, újra átgondolom a tennivalókat: megszabadulni a szablyáktól, a többi túlsúlytól, elkerülni a szójert, levenni a kesztyűt, elmondani a varázsigét, móleont keresni, bányászkodni. Délre van a Raia oltár, keletre a phua-kúp. Délre, tőlem kb. 27 mérföldre fogok táborozni. És ha már eljutottam oda, s kedvesem is beért, újra az én tanácsadó-tükörkép jótevőmmel fogok álmodni. Csak tudnám, ki ő...

Magyar Tibor: Csak pár lépéssel közelebb Valamikor, az idők hajnalán… A kalandor megtörölte homlokát, majd nagyot húzott kulacsából. Sajnos szomja felülkerekedett józan eszén és kiitta az utolsó cseppig. Még nem tudta honnan szerez újabb adag vizet, de legalább most felüdült. Körülnézett. Sivatag, és ezt a helyet kellene lakhatóvá tennie? Ennyit tudtak összehozni, egy kietlen és kopár bolygót. Na jó, azért néhány szikla is volt a közelben. És egy kietlen bolygó még mindig több a semminél. És tulajdonképpen az sem igaz, hogy kihalt lenne. Elvégre itt vannak a saurusok. Minden mennyiségben. Á, nagy fantázia! Saját bolygójának ősi fajával benépesíteni egy másikat. Átkozta a napot mikor ez a kósza ötlet az eszébe jutott. Mikor is volt? Öt, esetleg hatszáz éve? A szél ismét feltámadt és felkavarta a sivatag homokját. A férfi köpenyének szélével próbálta arcát óvni a kegyetlen támadástól. Aztán ment tovább. Folytatta útját, melye talán soha nem ér véget. Arca fakó volt, dacára hogy a nap elviselhetetlenül tűzött hétről hétre. Barna szemek, rövid haj, kis kecskeszakáll. Ránézésre egy harmincöt-negyven év körüli markáns arcú férfit láthatott mindenki. Ránézésre. Bő ujjú köpeny, alatta lenge zubbony, és szövetnadrág. Valamint két pár saru. Az egyik pár a talpán, a másik az övére fűzve tartalék gyanánt. Bal vállán átvetve a kulacs lógott, a jobbon a tarisznya melyben mindenféle kacat lapult. Ezenkívül volt egy fegyvere is, egy bot. Egy hosszú, bot mely legalább akkora volt, mint ő maga. Még gyalogolt egy keveset, maga sem tudta mennyit, végül is ráunt és letérdelt a homokba. Úgy gondolta, ha már gyalogolni nincs kedve, legalább tesz valami hasznosat. Feltűrte köpenye ujjait és két kézzel ásni kezdett a porhanyós homokban. Fúrt egy kis lyukat, aztán baljába markolt egy kis adagot a sivatagból. Jobb kezével leírt felette pár kört aztán csettintett egyet. A homok végre alakot öltött tenyerében és egy gyúrható masszává alakult. A férfi két tenyere közt apró golyóbisokat gyúrt belőle, majd ezeket az előbb ásott lyukba helyezte, majd magát a lyukat is betemette. Felállt és megropogtatta csontjait. Elővette zsebóráját és méltatlanul csóválta fejét. Topogni kezdett. Végre mozogni kezdett a föld, majd négy teremtmény bújt elő a homok alól. Hasonlítottak kicsit a férfire, elvégre az saját képmására formázta őket, ám szemükben nem csillogott értelem. Bizonnyal sokan gondolják most azt, hogy a fickó varázsló, vagy legalábbis kisebbrendű mágus, de akik ezt gondolják, azok tévednek… – Ugyanis isten vagyok. – felelte a férfi mikor isteni hatalmánál fogva megsejtette, hogy valaki figyeli őt. Nem szerette ezt, de amikor még nem volt isten ő is gyakran figyelt másokat és így egy istent is. Akit odahaza Istenként emlegetnek a változatosság kedvéért. Ám most, hogy ő is vele egyenrangúvá vált, hozzá kell szoknia ehhez a nyomasztó kényszerhez. Miután megállapította magában, hogy a teremtés egészen jól sikerült, gyorsan alkotott egy hordszéket is, majd beletelepedett. A teremtmények vállukra vették a hordszéket, és vinni kezdték mesterüket a sivatagban. Útközben az isten megebédelt a saját maga által létrehozott finomságokból és mellesleg teletöltötte a kulacsát vízzel. Igazából nem szeretett felvágni vele, hogy isten, de néha a szükség megkívánta. Órákat haladtak így, vagy napokat? Mindegy. Az idő számított most a legkevésbé. Az átjárót még nem érezte. Ahogyan az elmúlt két évben sem. Csak járja az útját, és lehet, hogy soha nem fog erről az átkozott planétáról elszabadulni. Ekkor az egyik teremtmény, aki valamerre elől haladt, hirtelen összeesett. A másik elvesztette egyensúlyát és térdre zuhant, a hordszék előre billent és az isten lebucskázott a sivatagba, és arccal a homokba zuhant.

Talán több ideig maradt volna a homokba dőlve, kiélvezve a pillanat varázsát, hogy legalább történik valami, de ezúttal a teremtmény halálát nem a szokásos végelgyengülés okozta. Nevetést hallott a feje fölül. Egy ismerős hanglejtésű kacajt, amit már régen nem hallott. Hála a… majdnem felidézte egy régi szokását. Itt azonban nincs kinek hálát adni. Csak saját magának. Mindenesetre felemelte a fejét. – Vrak, te kutya! Mondtam már párszor, hogy utálom, ha a teremtményeimet öldösöd! – Ugyan már – felelte a kissé távolabb álló magas férfi – csak egy kicsit játszottam. Az isten feltápászkodott és ruhájáról leseperte a homokot. Csettintett és Vrakra mutatott. – Megölni! A három teremtmény nyöszörögve indult el a magas férfi felé, ám még tíz méterre sem közelíthették meg, mikor a férfi suhintott egyet karjával és a teremtmények máris porrá estek szét. – Porból lettünk… –… s porrá leszünk. – fejezte be a régi mondást az isten. – Mire volt ez jó Tenmore? Az isten lehunyta szemeit, mélyet lélegzett és megvonta vállát. – Csak egy kicsit játszottam! Vrak, aki szintén isten volt megcsóválta fejét és kezeit csípőre tette. Mindig szerette a színpadias pózokat. Tetőtől-talpig feketébe öltözött. Fekete zubbony, fekete bőrnadrág, fekete csizmák. Fekete köpeny, fekete kesztyűk. Még a haja is fekete, s a szeme úgyszintén. Mindene fekete, beleértve a lelkét is. Hosszú haját, s köpenyét most lobogtatta a szél. Tenmore tapsolni kezdett lassan. – Jól van, mit akarsz buzikám? – Ó, csak amit mindig: szítani a rosszat és eltörölni a jót. – Na most aztán elég! – állt fel Tenmore és egy pillanat alatt Vrakra fogta botját. A bot villámlott egyet és egy hatalmas tűzlabdát küldött az ellensége felé. A másik félreugrott és arccal a homokban landolt, mint nem is olyan rég maga Tenmore, ám Vrak nem várt olyan sokáig, mint társa. – Meg vagy húzatva, ki akarsz nyírni? Tenmore rátámaszkodott botjára és megengedett magának egy félmosolyt. Ahol az előbb a szikla állt, most egy tíz méter átmérőjű kráter füstölgött. – Igen. Vrak felpattant és Tenmorehoz szaladt. – Nem tudsz megölni apafej, elfelejtetted istenek vagyunk! Ez van! Sajnálom! – Ha ennyire biztos vagy abban, hogy nem ölhetlek meg, vajon miért ugrottál, hm? Vrak felvonta a szemöldökét. – Hehe! – nevetett kényszeredetten. – Ez íratlan szabály! Nem ölhetjük meg egymást, akkor mi sem lennénk jobbak az embereknél! – köpött egyet. – Néha jó visszanyúlni a gyökerekhez. – Miről beszélsz? – Azzal, hogy te elzártad előlem az átjárót, én felhatalmazva érzem magam arra, hogy eltegyelek láb alól! – Mi? – Egyszerűen elegem lett abból, hogy több mint háromszáz éve nem alkothattam semmi maradandót. Nem hozhattam létre országokat, nem teremthettem kultúrát! – Ennyire fontos neked ez az egész? – Hogyan is várhatnám, hogy megértsd, te csak rombolni tudsz. Vrak, a pusztítás istene! – A Káoszé! – Nahát én meg a Renddé, úgyhogy takarodj az utamból, vagy nem állok jót magamért. – Takarodjak? Mégis hova? A pokolba? – Van annál rosszabb hely is! Mondjuk, menj haza, a Földre! Vrak teleszívta a tüdejét és hevesen gesztikulálni kezdett. – Nem… engedhetem, hogy megtaláld az utat a bázisra. – A többiek: Lavaka, Urukka és… és Merla is. Már mindenki ott van. Csak én, meg te hiányzunk. Ha lenne egy csöpp eszed, már elkezdhetnénk a teremtést, kapnál egy darab földet,

ahonnét irányíthatnád sötét üzelmeidet, és passz! – Nekem… nagyon… jó… ez… így! Ez maga az őskáosz. – Akkor nincs mit mondanom, engedj az utamra! Vrak félreállt, Tenmore pedig tovább baktatott a sivatagban, el a kráter mellett a dűnék felé. – Várj csak! – szólt utána Vrak. Tenmore egy ideig úgy tett mintha nem is hallotta volna, aztán megállt és megfordult. – Tudni akarod, valójában miért csinálom, ezt az egészet? Tenmore nem szólt semmit, de nem is ment tovább. – Ezt a világot ketten teremtettük. Csak ketten. Te meg én. Azoknak ott – mutatott Vrak az ég felé – semmi közük az egészhez! Az isten megfordult. – Nem érted Vrak, még mindig nem érted? Belefáradtam az egészbe, nem érzek erőt, hogy egymagam befejezzem azt, amit elkezdtem. Túlságosan nagyot akartam markolni és a semminél is kevesebbet fogtam. Mondjak valamit: Nem érünk fel az Egy igaz Istenhez. – Nem? Hiszen nincs semmi, amit meg ne tudnánk tenni. Örökké élhetünk és megvan a képességünk, hogy önálló, gondolkodó életformáknak adjunk életet. – Nem, nincs meg! Nézz már körül. Mit látsz? Látsz fákat? Látsz bokrokat, virágokat, vagy akár csak zuzmókat? Az egyetlen értelmes dolog az a szikla volt, amit az előbb lőttem szét! – Kicsiny hitű vagy! Tenmore megcsóválta a fejét. – Isten hat nap alatt teremtette a világot. Ha ez a viszály folytatódik köztünk, nekünk hat évszázad is kevés lesz. Azzal lehajtva fejét tovább haladt a sivatagban. Tovább a kapu felé, célja felé. Ha csak pár lépéssel is, de közelebb…