JOE R. LANSDALE ELVESZETT VISSZHANGOK

JOE R. LANSDALE ELVESZETT VISSZHANGOK

Harry Wilkes kissrác korában betegségen esik át, és két barátjával egy éjszakai kirándulás alkalmával rádöbben: lát dolgokat. Látomásai felfedik a múlt titkait, amelyek csak számára érzékelhetőek. Harry Wilkes élete fokozatosan pokollá válik, mire a főiskolára kerül. A fiatalember közlekedőutakat épít ki magának a campuson, az utcán és otthona közelében, olyan útvonalakat, amelyek mentén nem, vagy csak alig történt valami rossz, hiszen ha ilyesmibe botlik, azonnal átéli, amit a múltban az áldozatok. Harry a legjobb úton van afelé, hogy súlyos alkoholista váljék belőle, de új barátja, a sok éve még mindig a családja elvesztését sirató Tad jóvoltából kísérletet tesz arra, hogy megtanuljon szesz nélkül együtt élni átkos képességével. Ekkor azonban felbukkan életében a gyerekkori barátnő, akiből rendőr lett, és arra kéri, segítsen tisztázni édesapja halálának gyanús körülményeit...

Fordította Rákócza Richárd A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Joe R. Lansdale: Lost Echoes © 2006 by Joe R. Lansdale All rights reserved Hungarian translation © Felelős kiadó: Földi Tamás Felelős szerkesztő: Király Gábor A borítót tervezte: dr. Tóth Nándor Tördelte: Nagy László Nyomtatta és kötötte: Reálszisztéma Dabasi Nyomda Rt. Megjelent 24,43 (A/5) ív terjedelemben

Ismét csak: Karennek „Ekhóink lélektől lélekig gördülnek, Örökkétig nőnek, csak nőnek.” Tennyson

A Houston Chronicle cikke REJTÉLY KELET-TEXASBAN Két holttestet találtak a texasi Mud Creek szívében, egy vadszőlős-csalitos domboldal alján parkoló autóban. Maga a domb, amelynek tetejéről festői kilátás nyílik, korábban fiatal párok népszerű kiruccanóhelye volt, ma azonban a legtöbb környékbeli tizenéves messze elkerüli – noha úgy tűnik, hogy a csontvázmaradványok és a kocsi is már sok éve ott voltak. Az autót egy meredeken lejtő rész miatt nem lehetett látni fentről. Az egyik környékbeli lakos azt is kijelentette, hogy a legtöbb ide járó ember „éjjel érkezett, és nem azért, hogy a panorámában gyönyörködjön”. Az egészet természetjárók fedezték fel, akik úgy döntöttek, megmásszák a kemény emelkedőt. „Először nem is tudtuk, mi az”, mondta az egyik kiránduló, aki meg kívánta őrizni anonimitását. „Földhányásnak tűnt egy fa törzsénél, de aztán kiderült, hogy egy kocsi, amit teljesen benőtt a szőlő meg a gaz.” A hatóságok először balesetre gyanakodtak, arra, hogy a kocsi lezuhanhatott a meredélyről, ám mindkét áldozat homlokán golyónyomokat találtak. A pár személyazonosságát – egy fiatalemberről és egy lányról van szó – ideiglenesen azonosították a gépjármű rendszáma, valamint a náluk talált pénz- és levéltárca alapján, a neveket azonban csak az után teszik közzé, hogy a legközelebbi rokonokat értesítették.

ELSŐ RÉSZ Kocsmai ritmusok meg a sors szeszélyei 1. Később, már felnőttként, Harold Wilkes visszaemlékszik a gyermekkorában történtekre, a kezdetekre, s azt gondolja majd: bárcsak végigaludtam volna azt az éjszakát. Nem volt ez valami mélyenszántó gondolat; voltaképp nem volt ez semmi, legfeljebb a jó öreg „ha én ezt tudom” című falvédő-bölcsessg, amely olcsó ponyvákban fordul elő sűrűn. De Harold Wilkes fejében állandóan csak ez járt, s ő csodálkozott. Mert mint kiderült: miután azt hallotta, amit hallott, azt látta, amit látott, és azt tudta, amit tudott, nem volt arra mód, hogy életben maradjon. 2. A nappali ablakai úgy helyezkedtek el, mintha Harry egy méh összetett szemén keresztül kandikált volna kifelé. Hatévesen ugyan még nem volt tisztában azzal, hogy a méhnek összetett szeme van, de az a világ, amely az ablakokon keresztül tárult a szeme elé, nagyon tetszett neki. Magasan fent, a kelet-texasi magaslaton, az elhúzott kék függönyök között számos magas ablak nyílt; ezek végighaladtak a szoba egyik falának teljes hosszán, láthatta rajtuk keresztül az utat, azon túl egy lebujt, majd a sztrádát és az autósmozit, amit csillogó bádogkerítés vett körül.

Maga volt a csodák földje. Ha az ablakok méhszemek voltak, úgy kissé fátyolosan láttak, hiszen por borította őket, igaz, olyan finoman, mint hintőpor a baba seggét. Szülei eleinte vették a fáradságot, hogy ablakot pucoljanak, ám a vállalkozás idővel egyre értelmetlenebbnek tűnt a kinti földúton elhúzó autók miatt. Időnként letörölgették, és annyival el volt intézve a dolog. Maga volt a csodák földje, por által homályosan. A szoba nyugati falán is ugyanígy sorakoztak az ablakok, de csak a fal feléig, és nem voltak annyira porosak. A fal piszkosfehér volt, a nyugati ablakok a roncstelepre meg a mögötte lévő fákra néztek, s Harry esténként, amikor a fürdőszobában világot gyújtott, arra gondolt, a kocsik olyanok, akár a padlón átszaladó bogarak. Csak éppen nagyobbak. Sokkal nagyobbak. Nagy, rozsdálló, púpos hátú bogarak mozognak hihetetlen lassúsággal, hogy elérjék a fák menedékét. Legalábbis Harry szívesen játszotta ezt, még ha tudta is, hogy ezek csak kocsik, amelyek belefagytak az automobilhalálba. De nem úgy néztek ki, mint az apja kocsija, és az úton látott autókhoz sem hasonlítottak. Nappal vöröslöttek a rozsdától, és súlyosan ültek felnijeiken; a gumik már rég elvástak, vagy lelopták őket róluk. Nappal egyszerűen csak megfáradtnak tűntek. Harrynek fogalma sem volt arról, hogy az autók java az 1948 és az ötvenes évek közepe közti korszakból származik. A legfiatalabb járgány is 1959-ben került ki a szerelőcsarnokból, de ezt még jobban összetörték, mint a többit; a szélvédő megrepedt és pókhálósra tört valamilyen balesetben. Harry minderről nem tudott, és a kocsik márkáját sem ismerte. Számára a roncsok a csodák földjének lakói voltak. Maga a ház is áhítattal töltötte el Harryt.

Hatalmas volt, valamikor hajdanán szép ház, mostanra azonban már nem volt annyira szép, s ha az maradt volna, akkor ő meg a családja nem lakna benne. Mint az apja mondta: – Ha öt cent a szarás, irány a bokor. A ház azonban még mindig bizonyos fokig elegáns volt. Tágas volt, és a hatalmas veranda, amely a bejárati ajtónál kezdődött, a ház sarkánál L alakban elkanyarodott, végigfutott az egész ház mentén, és lépcsőben végződött, amely pontosan olyan volt, mint a bejárati ajtónál lévő lépcső. Ferde volt mindkét alkotmány, és kissé a jobb oldalukon kellett haladnia az embernek, ha el akart navigálni rajtuk. Amikor erősen fújt a szél, belereszketett a tető, amely megereszkedett egy kicsit, és most úgy lógott a veranda fölé, mint a vénember viseltes kalapja. Az épület hátsó része kissé tartását vesztette, s az alapul szolgáló kövek valamelyest lejjebb süllyedtek a talajba. A konyhában nem volt folyóvíz, csak egy tömlő kígyózott be az ablakon, a mosogatóba. Állt ott egy vén, eredetileg fatüzelésű kályha, amelyet még akkoriban alakíthattak át gázüzeművé, amikor Eisenhower újra szoktatni kezdte magát a civil ruha viseléséhez. Mindez azonban nem zavarta Harryt, vagy legalábbis nem nagyon. Nem tudta, hogy ők szegények. Hat éves volt, varázslatosnak talált mindent, ez a ház volt az otthona, s a ház klassz ház volt. Főleg azokkal az ablakokkal. Betegeskedett aznap, amikor a dolog kezdődött – szombati nap volt –, és ez rossz volt. Ha az ember megbetegszik, nem muszáj, hogy ez épp szombatra essen. Egész nap magas lázzal küszködve aludt a takarók dunsztja alatt, és hirtelen felébredt, úgy érezte, lement a láza, tele van energiával, unatkozik, és rendkívül mérges volt amiatt, hogy kihagyta a rajzfilmdélelőttöt a tévében. Nagy mehetnékje támadt,

hogy legalább azt mentse a szombatból, ami menthető: az estét. Holnap, gondolta, a hátsó almafán fog majd játszani, mégpedig űrhajósat. Az űrhajókról sok mindent tudott. Anyja olvasott neki egy űrhajókról szóló könyvet, az unokabátyja pedig már maga olvasott ki egy űrhajós könyvet, történetesen egy olyan almafa alatt, amilyen az ő hátsó udvarukban is nőtt. Csendes volt a ház. Szülei aludtak. Kinézett az ablakon, látta a kocsma fényeit s hallott valamit az onnan kiszűrődő hangokból, a countryzene felszivárgott a lebujból, valami dal az ivásról és arról, hogy otthagyják ezt a várost. Az országúton túl ki tudta venni a bádogkerítést, és látta a filmet, amit az autósmozi hatalmas fehér vásznára vetítettek. Nem tudta, hogy régi rajzfilmek fesztiválja zajlik; azt tudta csak, hogy rajzfilmek mennek, a délelőtti tévézés pedig hiányzott neki, így aztán odahúzott egy széket az ablakhoz, ráült és figyelte a Warner fivérek rajzfilmfigurái – Bugs Bunny, Duffy Duck és társai – bohóckodását. Hallani nem hallotta őket. Hangszórók nem voltak az autósmoziban. A zenei aláfestést a kocsma szolgáltatta – pillanatnyilag egy réges-régi Loretta Lynn-dal forgott a búsongó kentuckyi lányokról, hogy aztán hamarosan más, hasonló nóták szóljanak. Esténként, amikor apjának el kellett mennie, hogy a nagy teherautókon dolgozzon, ő meg az anyja rendesen itt ültek és nézték a mozifilmeket. Javarészt régi filmek mentek. Spagettiwestern-fesztiválokat tartottak. Régi krimi-drámákat adtak. Olykor be-becsúszott valami újabb is. De leginkább régiségeket adtak. Erről szólt az egész autósmozi. Újonnan épült, de a régire épített; a tulajdonosok arra tettek kísérletet, hogy valamit visszahozzanak a régi idők varázsából. Ott mozizgattak, ő meg az anyja, aki általában tolmácsolta neki, mikor mit mondanak a szereplők. Ami annyit jelentett, hogy teljesen összeállt a kép. Harry azt

hitte, a mamája valamiféle boszorkányságot ismer, képes olvasni a gondolatokban, vagy egyszerűen csak tud mindent. Elvégre is az anyja; ki tudjon minden tudnivalót, ha nem ő, ideértve azt is, hogy a vásznon mozgó magas emberek miről beszélnek, vagy mit kiabálnak a rajzfilmfigurák, amikor épp alázuhannak a sziklafalról a mélybe. A lényeg viszont pont az volt, hogy az embernek nem is igazán kellett tudnia, mi hangzik el. Ha nem mozifilm ment, hanem rajzfilm, akkor nem. Az egész sztori benne volt a figurák tevékenységében. Ehhez Harrynek nem volt szüksége tolmácsra a mamája személyében. Mialatt a filmet nézte, arra gondolt, maga is kommentálhatná azt, és elsuttogta, amit a szereplők mondtak. Amiben nem volt semmi különös. Néhány jáááj, néhány hűűű, ennyi. Nézte a filmet, nevetett, és ahogy az éjszaka öregedett, úgy használódott el korábbi energiája; megint csak fáradtnak érezte magát. És lázasnak. A torka megfájdult, és megfájdult a nyaka oldala is, de a legrosszabb az volt, ami a jobb fülével történt. Mintha egy méh szorult volna belé – valamiféle zümmögést hallott mélyen bentről, a fejéből. A méh egyre dagadt, betöltötte az egész fülét, majd az egész fejét. Szárnyainak forró verdesését nem lehetett elviselni. Nehéz időszakot élt át Harry a székben. A rajzfilm hullámozni kezdett szeme előtt, az ablakokkal együtt. Ott lebegtek körülötte, mintha csak körtáncot járó üvegdémonok lennének, és ők köpnék a világra a lenti kocsma fényét és muzsikáját meg a fal hosszában őrült táncot járó, véres rajzfilmszíneket. Forgott a ház. A mennyezet süllyedt, a padló emelkedett. A fejében csapdába esett méh pedig megvadult. A csodák földjéből libikókába oltott ringlispíl lett. Apja másnap reggel ott találta eszméletlenül a szék mellett, nagy tócsa pisában.

+++ Amikor Harry kinyitotta a szemét, a világ hófehéren ragyogott körülötte. Látott egy alakot, aki fehér ruhában ment el mellette, és a karjában volt valami; a bőre alá mintha fogpiszkáló ékelődött volna. Világos volt a szobában, s a fehérség mintha csúszott-mászott volna benne. Gyenge volt, kimerült, lázas, a karja pedig fájt. Becsukta a szemét és ellebegett, egészen egy bágyadtan hömpölygő folyó partjára, rajzfilmvilágálomba, amely csak úgy robbant a rengeteg rikítóra festett beszélő nyúltól, locsi-fecsi kacsától és a százszámra robbantott vörös dinamitrudaktól, amelyek sárgaszegélyes KA-BUMMM! és BLAMM! feliratok, valamint madártollak, leszakadt kacsacsőrök és szikláról zuhanó prérifarkasok kíséretében repültek a levegőbe. És amikor a prérifarkas zuhant, vele zuhant Harry is, és sohasem tudta, mikor szakad a zuhanásnak vége. – Ez csak a mumpsz volt – mondta Harry mamája. Vékony, fekete hajú teremtés volt, kicsit mintha egy, a nagy gazdasági világválság idején készült fényképről lépett volna le. Csinos volt, de örökké úgy festett, mint akinek egy jó adag B-vitaminra meg vasra van szüksége. – Rendben van, Billie – mondta a férje. – Rendben van. Mondott volna még ennél is többet Jake Wilkes, csak nem nagyon volt mondanivalója. Azt tudta csak, hogy a fia beteg, és a feleségének ez fáj. Fájt neki is. Ha hatalmában állt volna, hogy megszabaduljon a fájdalomtól, akkor megteszi. Kétkezi munkás volt, általában kézzel intézett mindent: a munkát, a problémáit, már ha a probléma megoldásához erős hát és erős kar kellett. No de most? Most fogalma sem volt, mitévő legyen. – Nem tudom elhinni, hogy beteg – mondta az asszony. – Csak egy mumpsz volt. A mumpszon minden kölyök átesik. Te is megkaptad kölyökkorodban, meg megkaptam én is.

– Nem tudhattad – mondta Jake. – Én vagyok az anyja – válaszolta Billie. – Tudnom kellett volna, hogy ha egyszer átaludta az egész napot, akkor föl fog ébredni. Fölkel, aztán rátesz egy lapáttal. Mi van akkor, ha… – Hagyd abba – mondta Jake. – Meg fog gyógyulni. A kórházi váróban ültek és vártak. Jake Billie kezét fogta; szorosan egymás mellett ültek a székeken. Billie-n sötétkék éjszakai köntös és medvefejet formázó papucs volt, Jake-en farmer, amit a pizsamaalsója fölé húzott, valamint a pizsamakabát és a papucs. A pizsamakabáton kék alapon apró fehér bárányfelhők szálltak. Jake arra gondolt, hogy érzi a szex szagát a levegőben – talán csak képzelte –, a bujaság vibráló pézsmaillatát; ő meg Billie ugyanis szeretkeztek, meglehet, épp amikor Harry a nappaliba bekolbászolt, vagy már ott ült, és nézte az ablakon át, amit az autósmoziban adtak. Az, hogy ők szeretkeztek, Harry meg fönt volt, és ők erről nem is tudtak, vagy esetleg arról nem tudtak, hogy eszméletét vesztve hever a padlón, mialatt ők élvezkednek egymással, valahogy még sötétebbé tette a történteket. Billie nem valami sokat beszélt, a férje azonban tudta, hogy neki is megfordult mindez a fejében, hiszen neki is megfordult, és tíz évi házasság után az ember már tud egyet és mást a másikról. A gondolatát, főleg ha az rossz gondolat, mindenképp ismeri. Ha másról volt szó, akkor kétesélyes volt a dolog, vagy eltalálta, vagy nem. De ha valami szarság tolakodott az életükbe, úgy reagált az ember a másikra, mint valami érzékeny műszer. És a műszernek köszönhetően teljesen biztos volt abban, hogy Billie saját magát hibáztatja. És Jake attól tartott, hogy bizonyos fokig hibáztatja őt is. Ha minden rendbe jön, akkor majd elmúlik ez is. Ha nem, akkor Jézus megsegít. Jézus mindkettejükön segített.

– Ma orvoshoz kellett volna hoznom – mondta Billie, akinél még szombat volt, holott a vasárnap már beosont a maga különc módján. – El kellett volna hoznom, hogy vessen rá még egy pillantást. De nem akartam ügyeleti díjat fizetni. El tudod ezt hinni? Gondoltam, hát igen, lehet, hogy ez nem csak egy kis megfázás, de azt is gondoltam, hétfőig azért csak kibírja. Kifizethettük volna pedig, ha behozom. És rendben lett volna minden. – Nem úgy nézett ki, hogy az ügyeletre kell jönni – veregette meg Jake a kezét. – Akkor nem nézett ki ilyen rossznak. – Ha behozom, rendben lett volna minden. – A doktor mumpszot mondott. Honnan tudhattuk volna? Jake ezt úgy mondta, mintha ettől igaz lett volna. Lassú vérzéssel csorgott be a folyosó vége felől a vörös hajnal, és nem sokkal ezután, a folyosó másik, sötét végéből, megjött a doktor. Látták, ahogy jön, fehérkabátosan, tért ölelő, egyenletes léptekkel. Menet közben egy fekete hajtincse elszabadult és a homlokába hullott. Fiatal ember volt. Jake azt gondolta, talán túlontúl is. Nem az ő orvosuk volt. Az ő dokijuk nem volt a városban. Az ő dokijuk diagnosztizálta Harry-nél a mumpszot. Aztán elment. Mondott valamit arról, hogy egy rövid időre távol lesz. Valamilyen orvosbálon. Fehérkabátosok találkozóján. Golfmeccsen alighanem. Ezt az orvost Smatermine-nak hívták, és túlságosan fiatal volt, Jake-nek már kétsége se volt efelől. Rettentően fiatal. A doktor odaért hozzájuk a folyosón, elmosolyodott. – Rendbe fog jönni – mondta. – De a füle… nagyon csúnya fertőzést kapott. Még nem tudjuk megmondani, hogy arra a fülére vissza fog-e térni a hallása. Lehet, hogy részleges halláskárosodást szenved, de az sem kizárt, hogy teljesen megússza. Tudom, hogy ezzel a válasszal most nem sokat mondtam, de megtesszük, amit lehet. Ami a hallását illeti, ajánlanék egy specialistát.

– Rendbe jön, ugye? – kérdezte Jake. – Igen – felelte az orvos. – Rendbe jön. Billie sírni kezdett. 3. Harry arra gondolt, nem is annyira rémes ez az egész, eltekintve persze attól a bosszantó dologtól, hogy egyáltalán nem hall a jobb fülére. Az első osztálynak mindjárt az elején mulasztania kellett néhány hetet, ez alatt fekhetett az ágyban és tévézhetett. Talált egy filmmúzeum-csatornát, és a régi filmek valamilyen okból megragadták a képzeletét. Anyja egyik nap az ágy szélén ülve, a jó bal fülébe beszélve mondta: – Vannak új filmek is, tudod? Ezek már akkor is régiek voltak, amikor én meg apád összeházasodtunk, drágám. Ezek voltak a televíziózás dinoszauruszai. – Nekem tetszenek – jelentette ki Harry. – Bírom a Tarzant. – Rengeteg Tarzant csináltak, nem csak ezt. Volt olyan is, amelyik már színes volt. – Nekem ez tetszik. – Rendben van. – Anyja felállt, kifelé indult. – Csinálok valami ennivalót. Mikor már kinn volt, Harry ismét az indán a fák közt szökellő Johnny Weissmüllerre összpontosíthatott. Arra gondolt, mintha egy csődarabba kapaszkodna Tarzan, és ezen elmerengett. Lett volna ilyesmijük a dzsungelben? Inda, amin kapaszkodócső van? Kissé félrebillentett fejjel kellett ülnie, a tévére bal szemét és bal fülét szegezte. Ha túlságosan elfordította a fejét, a hang valahogy furcsa volt. Odanyúlt a jobb füléhez, és óvatosan megtapogatta. Hallani nem hallott semmit, csak a vibrációt érezte az érintés nyomán.

Magában a fülében furcsa érzés fészkelt. Mintha tojás nőtt volna belé. Megtapogatta megint, most egy kicsit erősebben. Ezúttal robbanás következett be. Belülről jött kifelé, s vele a meleg genny folyama, ami úgy ömlött, akár a víz gátszakadáskor. A zöld, nedves csomók ráfröcsköltek az arcára, a párnájára. Harry felsikoltott. Serpenyők csattantak a konyhában, anyja pedig futva érkezett. – Ebben reménykedtem – mondta az orvos. Nem az az orvos volt, akivel a kórházban beszéltek. Nagyfülű, nagyorrú, ádámcsutkás pasas, akit Mishmannek hívtak. Negyven körül járt, és ez meg is látszott rajta, meg még jó néhány bonusz esztendő is. Szemöldökei úgy ágaskodtak szerteszét, akár valami rovar antennái. Wilkesék azóta jártak hozzá, mióta Harryt be kellett vinni az ügyeletre. Harry a vizsgálóasztalon ücsörgött, lábát lelógatta, teniszcipőit előre-hátra himbálta, miközben az orvos egy lámpával óvatosan vizsgálta a fülét. – Szóval – mondta Jake –, akkor rendbe jött? – Nos, némi probléma azért még adódhat – mondta az orvos. – Biztosat mondani ilyesmire nézve nem lehet. De ismét hallani fog. A mumpsz is érintette a hallását, és a tetejébe akkor még itt volt ez a gennytömeg. Azt kell mondanom, hogy én azt nem láttam. Alaposan megnéztem a fülét, de nem láttam. Ezt kell mondanom, ha az igazat akarom mondani. A fül fala mögött volt. Még csak duzzanatot sem idézett elő. Az utolsó vizsgálat idején sem. Én azonban most a nyilvánvalóra gondolok: az alatt gyülemlett föl, mialatt otthon volt. Most pedig kipukkadt. Feszes volt a fertőzéstől, és amikor hozzányúlt, több már nem is kellett. Saját magát gyógykezelte. Mishman elhallgatott, és egy pillanatig szemügyre vette a fiút.

– Valami gond van, doki? – kérdezte Jake. – Kicsit zavartnak látszik. Mishman megrázta a fejét. – Nem. Csak a… Az ilyen dolgokban van valami furcsa. Sohasem láttam még ilyet. Nem mintha valami nagy nevezetesség történt volna, amit meg lehetne írni a szaklapokban, csak épp nem úgy zajlott, mint ahogyan a nagykönyvben meg van írva. – Nagykönyvben? – kérdezte Jake. – Nem úgy viselkedik, mint egy mindennapos fertőzés. A lényeg viszont, hogy most már a gyerek hall, és azt hiszem, a legrosszabbon túl vagyunk. Talán még egy vagy két vizsgálat, de szerintem kijöttünk a… Hallgassák csak. Harry elunta magát, míg a felnőttek beszélgettek, s a vizsgálóasztal szélén ülve dúdolni kezdett, majd elénekelte a Vén McDonald néhány taktusát. Szívesen tette, mert most ismét mindkét fülén hallott. Arra gondolt, piszkosul jól énekel. Elvégeztek még néhány vizsgálatot Mishman daganatokat keresett. Egyet sem találtak. Úgy tűnt, a fülnek semmi baja. De fura volt, ahogyan az egész dolog alakult. Mishman nem tudta volna biztosra megmondani, mitől volt fura, de valahol valami nem stimmelt. Nem úgy zajlott az egész, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Orvosi anomália volt. Az orvos még sokáig gondolkozik ezen a fura problémán, aztán szép lassan megfeledkezik Harry Wilkesről és a fülgyulladásáról. Olyasmi volt ez, amin ugyan érdemes lett volna eltöprengenie, de később, mikor érzékei bizseregni kezdtek, kezdett eljárni egy hosszú combú nővérhez, s ezt titkolta a felesége elől, a dolog végül elsüllyedt. Végül a nővér is elhagyta, és Mishmannek csak annyi emléke maradt róla is, hogy szerette teljesen meztelenül csinálni, amikor csak a nővércipő volt rajta.

Ez az emlék felülírta a másikat, amiben valami srác szerepelt a fülgyulladásával. 4. Harry észlelt ugyan apróságokat, igazi gondot azonban nem tapasztalt, amíg be nem töltötte a tizenkettőt. Tizenkét éves korában történt, hogy a golyói megereszkedtek, hormonjai pedig elrugaszkodtak, és akkor aztán felfigyelt. Nem csak a hormonokra, és arra, amit azok súgtak neki, de a fülére is. Emlékezetesnek bizonyult az első alkalom. Harry a ház mögött játszott az egyik régi autóban. Szülei nemigen szerették, ha ott volt, ő viszont gyakran kisurrant, és beült valamelyik nyikorgó, öreg kormánykerék mögé, hogy úgy tegyen, mintha vezetne. Néha vele volt a haverja, Joey Barnhouse is, máskor viszont egyedül ment. Rájött, hogy szeret egyedül lenni. Nagyon is. Azt talált ki és játszott, amit csak akart. Senkivel sem kellett megbeszélnie, ki legyen a játékban Az, egyezkednie, melyik nindzsateknős legyen ő, vagy ki legyen Pókember és ki a gonosz, meg más efféléket. Azt is elképzelhette, hogy mellette egy lány ül, például Kayla. Kayla az utóbbi időben megváltozott, éspedig Harrynek tetsző módon. Aznap, amikor történt – aznap, amikor már volt némi fogalma arról, mi fog történni –, bemászott a régi, '59-es Chevybe. Ami igazán pocsékká ment az utóbbi néhány évben. A dukkó mindenütt felpattogzott, felhólyagzott rajta, valaki pedig – biztosan valami kölyök – téglával verte be a már amúgy is törött szélvédőt. Apja mindig mondogatta, nem ártana már, ha az a fickó, aki az övék melletti telket birtokolta, megszabadulna ettől az egész szartól, elvitetné, összepréseltetné, vagy bármit, csak ne kéne ezt nézni a házukból. De semmi nem történt, és az apja nem is

szívóskodott, mert az volt a véleménye, nem neki kell megmondania a fazonnak, hogy az mit csináljon a saját földjén, még ha neki nem is tetszik, amit csinál. Harry abban reménykedett, hogy a szomszéd tulaj sose tesz rendet a portáján. Nagyszerűen lehetett ott játszani. Most, hogy bemászott, magára csukta a nyikorgó, rozsdás ajtót, jó keményen be is csapta, és hirtelen rossz előérzete támadt. Sok hang szólalt meg, olyasféleképp, mint amikor valaki több réteg alumíniumfóliát szakít el a közepén, hallatszott egy csapódó zaj is. Fejében minták és színek kombinációi villantak fel és bukkantak elő, ő pedig sikított. Vagy valaki más. Olyan tisztán hallotta, mint mondani szokás, mintha közvetlenül mellette sikoltott volna valaki, de ő nem emlékezett arra, hogy ilyesmit tett volna. Nem volt benne biztos. A hang úgy töltötte be a fejét, mint levegő a lufit. Csak egy színfelvillanás volt, néhány kép, néhány hang és kényelmetlenség-érzet. Igazán gyorsan tovaröppent. Fejében egy arc vibrált és hullámzott. Egy vörös robbanás. Ezüstfehér roppanás az agyban, aztán… Kimerültség. Gyöngyöző homlok. Vizes gatya. Valójában semmi komoly. Csak villant az egész. Remegő térdekkel szállt ki a kocsiból, lassan becsukta az ajtót, bement, hogy átöltözzön. És ez volt az utolsó alkalom, hogy ott játszott. 5. A Harryék háza alatti késdobálóban a következők történtek. Egy szombat este, mikor a krimó már bezárt, elsötétült, elenyésztek a hangok és eltűnt az utolsó

parkoló autó is, és a szemközti autósmoziból is kisorjáztak már a kocsik – nagyjából hajnali három lehetett, a kocsma fél órája zárt, de odabenn még takarítottak –, gyilkosság történt. A gyilkosságról nem tudott senki egészen hétfő délután kettőig, mert a csárda legközelebb csak akkor nyitott ki. A fazon, aki a hullát megtalálta, nem más volt, mint egy Seymour Smithe nevű törzsvendég, akinek a nevét úgy kellett ejteni, mint a mezei Smitht, írásban viszont a végére oda kellett biggyeszteni egy E betűt. ,A nevem Smithe, E-vel a végén.” Legtöbben csak úgy gondoltak rá, mint szeszkazánra. Több munkahelyről rúgták ki, mint ahány makkot a környék összes mókusa látott. Egyvalamihez értett: ahhoz, hogyan kell Bibliát árulni. Szeretett Bibliát árulni. Magáról a Bibliáról ugyan lófüttyöt se tudott, kivéve, amit egy régi filmben, A Tízparancsolatban látott, de az ilyesfajta átkozott cuccost úgy vették, akár a cukrost, mert hát az összes mostani és leendő keresztény akart egyet; szerettek úgy tenni, mintha olvasnák is. A félelmeiket lovagolta meg. A félelem mindig jó tanácsadó, ha arról van szó, hogy meg kell valamit venni. Biztosítás. Politika. Háború. És az aranyozott élfestésű Bibliák. Smithe, ha Bibliával házalt, színjózan volt. Mármost, még valami nagyon feküdt neki. A vedelés. Ő volt minden idők szeszkazánjainak nyavalyás Ó- és Új-testamentuma. Az iváson járt az esze, meg azon, mennyire el kéne aznap sóznia pár Bibliát, meg arra a nőre is gondolt, akivel tegnap beszélgetett, a nő házának elülső verandáján. Micsoda fehérnép volt az, kérem. És

Seymour Smithe-nek az járt a fejében, hogy a nő szeretné, ha ismét meglátogatná, még akkor is, ha nem vett Bibliát, sőt, még a házba se engedte be. Viszont mosolygott. Pozitívan viselkedett, még akkor is, ha semmit nem vett. Valami kémia volt köztük, ez csaknem tuti. Csaknem. Smithe biztosra akart menni, és az volt a véleménye, négy vagy öt sörrel később ez menni fog. Nyitva volt az ajtó, kinn volt a NYITVA tábla is, Seymour így hát egyenest besétált. Hűvös is volt benn, sötét is, és szaglott a söntés, ahogyan már csak szaglani szokott, amikor a sör, az izzadság meg a kanosság bűzét jól kikeveri a légkondicionáló. Most azonban még valami volt ebben a vegyülékben. Csak halványan lehetett érezni, Seymour azonban így is rögtön felismerte a szagot. Egyszer, valamelyik nyáron vágóhídon dolgozott, és aki egyszer érezte azt a szagot, mindig meg tudta mondani, ha friss volt, ha beszáradt. Minden állapotában más volt a szaga, de kicsit mégis ugyanaz. A vér szaga volt. Seymour nyakán felállt a szőr, s ő azt gondolta – vagy képzelte –, hogy a krimó bűzén kívül még a saját rettegése szagát is érzi, amelyben savanykásan keveredett az izzadság meg a rothadás szaga. Nyelvének tövéhez pedig rezes íz tolakodott. Lassan fordult el, majdnem meggörnyedve, s azt várta, úgy szökell ki valaki az árnyékból, akár egy átkozott gazella. És látott valakit. Aki viszont már nemigen szökellt sehová. Evelyn Gibbons volt az. A valaha vonzó, középkorú Evelyn Gibbons. A késdobáló tulajdonosnője, ez a szeles kis nő, fekete, hullámos hajával, rámenős lépteivel és rámenős seggével; az utóbbit rendszerint rövid fekete ruhákba

gyömöszölte, s zsemlyécskéit látványosan megemelték a vastag és magas cipősarkak. A wurlitzer mellett ült, fejét nekitámasztva, és a fej sokkal jobban oldalt billent, mint általában billenni szokott, ha egy nyak végén ül. Ez azért volt, mert Evelyn Gibbons torkát fültől fülig elvágták, és vér volt a wurlitzeren, a hullán és a mögötte lévő falon. Az áldozat haja csomókba ragadt a vértől, és úgy tapadt oda a zenegéphez, akár egy nagy turha. Az ülő holttest alatt a padlót is bőven mocskolta a vér. Mintha transzmissziós folyadékot eresztett volna, s az annyira összegyűlt alatta, hogy ott már vastag, pudingszerű réteget képezett a kiontott vér. Ruhája fölcsúszott a combján, és Seymour láthatta a bugyiját. Sötét volt az is, de mielőtt a vér átitatta, alkalmasint fehér lehetett. Seymour visszahátrált az ajtóig, és óvatosan hátrapillantott a válla fölött. Úgy okoskodott, hogy miután a vér már beszáradt, a gyilkosság óta már eltelt némi idő. Ő azonban körülnézett, számolva azzal, hátha valami őrült nekiesik a pengével. Kijutott a vakító napfénybe, el a kocsijáig, amelynek az anyósülésén hevert egy mobil. Felhívta a 911-et, s míg a zsarukat várta, több alkalommal arra gondolt, bár ihatna egy sört. Vagy esetleg némi whiskyt. Egy kis terpentint. Sósborszeszt. Deci húgyot. Mindegy, csak ártson. Felbukkantak a zsaruk. Jegyzeteltek, fotóztak, ujjlenyomatot vettek, ilyesmi. Addig hallgatták ki Seymourt, amíg csakugyan nagy szüksége lett egy italra. Nagyjából hat hónap erejéig ő lett ugyanis az első számú gyanúsított. Aztán letettek róla. Még azok se aggódtak többet miatta, akik szerint ő csinálta, mert Seymour egy alkalommal, amikor csordultig volt ginnel, elvesztette az uralmat az autója felett, az útról lesodródva belelépett a fékbe, és eközben pontosan a nyakába csapódott a hátsó ülésről egy láda, benne

tucatnyi, aranyozott élfestésű Bibliával. Telitalálat volt. A becsapódás eltörte a nyakát, s kivégezte őt. Azután már nem sokat firtatták az Evelyn Gibbonsgyilkosságot. Alig akadt ember, aki nem hitt Seymour bűnösségében. Ők folytatták a nyomozást, különösen egy-két nyom viszonylatában. Az egész nem vezetett azonban sehová. Senki nem tudta, ki tehette. Senki nem tudta, miért tehette. Egy esztendő telt el. 6. Itt áll tehát Harry, tizenhárom évesen, éspedig a szó szoros értelmében, mert csúnyán kanos lett. Ha a kanosságot tízes skálán mérnék, ő tizenegyest kapott volna, de a tizenkettes sem kizárt. Kanos tehát megint, s noha azt sem tudja, eszik-e vagy isszák ezt a dolgot, az attól még gyötri, és Harry azt hiszi, tud róla valamit, amit meg nem tud, azt majd megmondja neki Joey Barnhouse. Joeynek nem minden információja helytálló, mindazonáltal érdekesek ezek az infók, akár tőle származnak, akár a klozettfalról, akár pedig művészi találgatások eredményei. Harry egy napon csókot próbál lopni Kayla Jonestól, attól a csini szőkétől, aki lejjebb az úton lakik, Joeyék másik oldalán, Kayla azonban szétrúgja a seggét. A seggszétrúgás után még inkább kedveli Kaylát. A lány egy zsák dinamit. Nádszálvékony, haja olyan sárga, mint a délidőben perzselő nap, ökle pedig ólom. Folyton fel van húzva, mert az apja meg az anyja sokat veszekednek egymással, s noha Harry akkor még nem tudja, később majd visszagondol erre, és rájön: bizony volt okuk a veszekedésre, éppen elegendő. Joey nem kedveli a lányt, legalábbis ezt állítja, szerinte túl magas meg fiús. Ő maga négy láb magas,

egy láb széles és nő, akár a dudva. Nagy lába van, bár ő azt állítja, ez annak jele, hogy még nőni fog, és azt is állítja, hogy akkora kalapácsa van, mint valamilyen Thornak lenne, ha az illető tudná azt lóbálni a lába közt. Harry másként tudja. Joey hozzá hasonlóan rohan a tornaóra után az öltözőbe, a zuhany alatt állandóan hátat fordít a többieknek, kezével takargatja a micsodáját, és a végén gyorsan odakapja a törülközőjét. Nem mutat meg semmit. Szemben William Stewarttal, aki egy átkozott anakondát hord magával. Himbálja-lóbálja, mintha a kígyó le akarna csapni, vagy meg akarna valakit ragadni az öltözőben, megfojtsa és elássa egy fa alá, hogy később aztán elfogyaszthassa. Stewart, az igen, annak valóságos kerti tömlője van, és úgy vakarja a tökeit, mintha grapefruitot fényesítene. Rajta aztán zavarodottságnak nyoma sincs. Bárhol előadná a tökvakarásos produkciót, még a tanáriban is, amilyen büszke magára. Nem, Harry szerint ebben a tekintetben Joey sem különb nála. Ez azonban sovány vigasz. Ez jár a fejében. Alkalmatlanság. Olyasmi, amire az apja tizenhárom éves korában valószínűleg nem is gondolt, vagy ideje nem jutott rá, lévén kölyökkora túlnyomó részét végiggürizte, de attól még létezett. Az aggodalmai. Harry Wilkes saját aggodalmai, a maguk teljes pompájában. Késő éji kínlódások egy lányos magazin társaságában, amit Joeytól kapott, ő meg a matraca alá dugta. Egen, hát ez volt ő. Egyik kezében a magazin, a másikban ő maga, és csinálja azt a disznóságot, és bűntudata van a vasárnapi iskola meg a templom miatt; nagyszakállú, önelégülten vigyorgó voyeur Isten kukucskál a válla fölött, miközben ő szabadjára engedi a levét. Idegesíteni tudja ám az ilyesmi az embert. Ehhez kétség se fér, gondolta, miközben ott feküdt az ágyban. Nekem is van egy olyan minekishíják.

Ja igen, tudom már. Komplexusnak. Na, olyanom van nekem. Egy istenverte komplexusom. A komplexussal folytatott csata utáni reggelen úgy ébredt Harry, hogy készen állt a terv a fejében. Bátorság. Ez a lényeg. Ki kell állni a kísértet ellen, és egy lány szeme láttára kell kiállni. Egy olyan lány előtt, mint Kayla. Akkor megmutathatná, elég kemény csávó ő ahhoz, hogy akár olyan lány barátja legyen, aki szükség esetén úgy elveri az embert, mint szódás a lovát. Szembemenni a dologgal, szembenézni a kísértettel: ez az, ami használ, mert használnia kell. Igen ám, csakhogy ő ennyire bátor nem volt. Úgy döntött, lemegy az útra, s elébb előkeríti Joeyt. Nem árt, ha erősítéssel rendelkezik az ember. Úgy okoskodott – jobban mondva azt remélte –, ha erősítéssel rendelkezik, azzal mély benyomást tehet. Szívesen gondolt arra, hogy a dolgot végre lehet hajtani. Mert hát a kísértet létezett: búúú-búúú és ektoplazmikus kilövellések, meg amit csak akarsz. Ő, Joey és Kayla más srácoktól hallottak felőle, az idősebb szomszéd kölyköktől, de Harry még a mamáját is hallotta egyszer, aki Joey mamájával beszélgetett a jelenségről. Lenn, a hegy lábánál kísért, meg benn a csárdában. Egy szellem. A szerencsétlen öreg Evelyn Gibbons szelleme. Csapdába esett az elhagyatott krimóban, ott jár-kel a helyiségekben, természetellenes szögben a vállára billent fejével, a nyaka pedig olyan vörös, mintha skarlát sálat viselne. Ennyi volt a sztori. Ott voltak azok, akik azt állították, látták Evelynt. Mások azt mondták, a sikoltozását hallani időről időre. Evan, aki valamennyiüket meg tudta verni, még Kaylát is, pedig ő aztán tudott harcolni, azt mesélte, kétszer hallotta Evelyn Gibbons sikolyát, a nyakán mind

a két alkalommal felállt a szőr, ő pedig elszaladt rémületében. Nem kizárt, hogy Evan hazudott. Szeretett szórakozni velük. Harry azonban hajlott arra, hogy ez ügyben higgyen neki, mert ez jobban illett a terveibe. Muszáj volt hinnie a kísértetben. És amit még ennél is fontosabbnak tartott: Kaylának is hinnie kellett a kísértetben, abban, amelyik ott kóborol az ivóban, lebeg, nyög és sikoltozik. Odalenn van. És vár. Az éj bársonyfeketesége ózontól és holdfénytől duzzadt, s az árnyak élesek voltak: rézsút lépést tartottak velük a földön, ahogyan futottak. A hold sugarai megezüstözték körvonalaikat. Mikor leértek a hegy lábához, és közel voltak a kocsmához, megálltak, hogy kifújják magukat. – Ha az apám rájön, hogy meglógtam – mondta Joey még a múlt hetinél is nagyobb verést fogok kapni. Joey ezzel a szemére célzott. Apja ököllel belevert a szemébe. Joeyval nem egyszer előfordult, hogy be volt verve a szeme, daganat éktelenkedett a száján vagy púp a fején. Harry egyszer maga is látta, amikor Joey kapott a fejére a papájától. Méghozzá holmi semmiség miatt – nyitva felejtett egy fiókot, vagy ilyesmi. Annyira piszlicsáré volt az indok, hogy Harry vissza se tudott rá emlékezni. Harry apja megkeseredett vén szarházinak nevezte James Barnhouse-t. Aki abba golyózott bele, hogy a főiskolán egy focibalesetben tropára ment a lába. Túl sok drabális ember zuhant egyszerre a térdkalácsára. Azt megelőzően tüzelte magát, azon volt, hogy profi játékos váljék belőle. Az után örülhetett, ha alkalmi munkához jutott, elbabrálhatott a gazdag manuszok golfklubjában, és megélhetett a minimálbérből meg néhány vastagabb jattból. Idejét azzal ütötte el, hogy szép számmal olvasta

a krimimagazinokat meg a kikötözős-szexes magazinokat, de ha ezekre a fiai rátaláltak és elolvasták őket, azért is verés járt nekik. Hébe-hóba az asszony is megkapta a magáét, ha másért nem, hát azért, hogy James Barnhouse izmai lazák maradjanak, s formában tudja tartani magát. Gurulás a lejtőn. Harry papája szerint ezt csinálta Mr. Barnhouse. Gurult a lejtőn, miközben sajnáltatta önmagát. Joey örege azonban mégis kevés volt ahhoz, hogy úgy istenigazában ráijesszen Joeyra, aki mindig hajlandó volt megkockáztatni a verést. Viszont idegeskedett is miatta – ennek Harry volt a megmondhatója. – Én szobafogságot fogok kapni – jelentette ki Kayla. – Se tévé, se telefon, se semmi. – Ami nem ugyanaz, mint amikor kap az ember a pofájára – vágta rá Joey. – Én szívesebben venném a szobafogságnál, ha pofán vernének – mondta Kayla. – Gondolod te, míg egy szép napon meg nem történik veled – felelte Joey. – Csak addig nem tetszene a szobafogság, míg az én öregem meg nem ütne, ezt elhiheted nekem. Bezzeg Harrynek csak a hegyi beszédet nyomnák le, mi, Harry? Nálatok nincs szobafogság meg ütleg. – Nálunk nincs különösebb elfenekelés – mondta Harry. – Ököllel egyáltalán nincs. Szobafogság viszont megeshet. – Nem mondod – szólt Joey. – Utoljára mikor volt ilyen? – Szobafogság ide vagy oda – mondta Harry –, nem akarom, hogy elkapjanak. – A te szüleid nem agyalnak meg csak úgy a semmiért emlékeztette Joey. És ez bizony így volt. Mióta csúnyán megbetegedett gyerekkorában – a fülfertőzés óta –, anyja úgy óvta a fúvó széltől is, hogy a jéghoki-kapus se oltalmazza a

hálóját különbül Aggodalmaskodott Harry – nem létező – asztmája miatt, az allergiái miatt, amik vagy léteztek, vagy nem, az elesései miatt, amikből jócskán kijutott; voltaképp tehát minden miatt aggodalmaskodott. Amikor ő meg az apja kimentek ütögetni, a mamája ragaszkodott ahhoz, hogy a nadrág alatt térdvédőt viseljen, és azt akarta, hogy biciklisisak is legyen rajta. Biciklisisak baseballhoz! Ez aztán mindennek a teteje volt. Már maga az ötlet is: kimenni térdvédőkkel és biciklisisakkal, mikor csak ütögetnek egy szelídet az apjával. Nos, erre már nem volt hajlandó. Modortalanság, ahogyan egy angol színésztől hallotta egyszer a tévében. Örült is nagyon, amikor apának sikerült lebeszélnie erről az anyját, mert ha belemennek, azzal az erővel akár kiírhatta volna a hátára: NÁLAMNÁL NYÁLASABB SEGGFEJ MÉG E FÖLD KEREKÉN NEM ÉLT. ADDIG ÜSSETEKVÁGJATOK, MÍG AZ AGYAM EL NEM DURRAN. Álltak még egy darabig a hegy lábánál, és nézték a sötétbe borult, elhagyatott kocsma hátsó falát. Túl az úton látszott az autósmozi vászna. Kung-fu harcosok hajlongtak egy nagy, fehér páston, szélesre tárt szájjal, üvöltve a csendet. – Na, most akkor megnézzük a kísértetet, vagy nem? – kérdezte Kayla. – Naná, hogy megnézzük – válaszolta Harry. – Nem mintha nagyon hinnék benne – tette hozzá Kayla. – Apám szerint nem léteznek ilyesmik, és apám rendőr. – Az én bátyám szerint viszont léteznek – vetette ellen Joey. – Egy rendőr jól érthet a bilincsekhez meg a fánkevéshez, de semmivel se tud többet a kísértetekről, mint bárki más. – És mióta érdekel minket az, hogy mit mond a te bátyád? – nyelvelt Kayla. – Ő mondta azt is, hogy egy fiú teherbe tud ejteni egy lányt azzal, hogyha a kisujját feldugja a lány fenekébe. Mióta vesszük őt komolyan?

– Akkor csak viccelt. – Nem hiszem én azt. Szerintem ekkora barom. – De az sem kizárt, hogy úgy van, ahogy mondja – szólt közbe Joey. – Nem akarsz előrehajolni, hogy kipróbáljam rajtad? – Ha le is hajolok, tudom, hogy nem a te ujjad lesz ott. Te csak tartsd meg a három lépést. – Hogy ti ketten milyen disznók vagytok – jegyezte meg Harry. – Én ugyan nem – tiltakozott Kayla. – Barom bátyja neki van. Egy darabig még folytatták, aztán odaóvakodtak a kocsma árnyékos oldalához. Joey megragadta az ablakot, és megnyomta. Nem mozdult. – Be kell törnünk – jelentette ki Joey. – Hát, én nem tudom – mondta Harry. – Ez nem volt a tervben, hogy törünk-zúzunk. – Akarod látni a kísértetet, vagy sem? – kérdezte Joey. – A te ötleted volt, ember. Kísértet. Nekem szétverik majd miatta a fejemet. Ha már itt vagyunk, szerintem csináljuk végig, és nézzünk körül odabenn. – Én csak arra gondoltam, hogy nem kéne semmiben se kárt tennünk. S amint Harry a mondat végére ért, Kaylára nézett. A lány az árnyékban volt, nem sokat láthatott belőle, a körvonalait azonban igen, s bizonyos értelemben ez még izgalmasabb volt, mintha teljesen láthatta volna. Nagyon szerette volna, ha Kayla bátornak tartja őt. Nyelt, majd hozzátette: – Persze. Csináljuk meg. – Talán mégse kellene – mondta Kayla. – Nincs abban semmi, ha nem akarod, Harry. – Nem – mondta Harry. – Rendben van. Joeynak igaza van. Nincs, ami izgasson minket. Ez a hely mostan senkié. Joey felkapott egy követ, és belevágta az ablaküvegbe. A szilánkok szétfröcsköltek. Joey benyúlt a lyukon, megragadta és kiakasztotta az ablak reteszét.

Feltolta az ablakot, és könnyed mozdulatokkal bemászott. Kayla volt a következő. Harry összekulcsolta az ujjait, hogy bakot tartson neki, és felhúzódzkodhasson az ablakig. – Az üvegre vigyázz – mondta neki. Kayla rámosolygott. Most már nem az árnyékban volt, és a fiú láthatta a mosolyát. Jó kilóval hízott tőle a mája. A lány belelépett az összekulcsolt kezeibe, aztán besiklott az ablakon. Harry odapillantott az autósmozira, aztán bemászott ő is. A vásznon véres jelenet zajlott: egy kung-fu mester épp lefejezett egy harcos asszonyt a borotvaéles kardjával. Odabenn vastagon ült a sötétség meg a por. Fojtogatta őket, s Harryt elfogta a köhögés. Kayla apró elemlámpát húzott elő a farzsebéből, felkattintotta. Asztalokat láttak, egy hosszú pultot, a fal mellett wurlitzert. A szag furcsa volt. Rájuk telepedett, és beléjük kapaszkodott, mint a pókháló. – De büdös van itt – mondta Harry. – A kísérteteknek van szaguk – bizonygatta Kayla. – Olvastam. – És szarszaguk van? – kérdezte Joey. – Világíts csak ide. A fénysugár egy macskára esett, és pillanatnyi időre sárgára festette. Az állat elrugaszkodott, majd eltűnt a pult mögött. – Kapjuk el – mondta Joey. – Kapjuk el a macskát. – Ne – ellenkezett Kayla. – Minek kapjuk? – kérdezte Harry. – Hagyjunk békét a macskának. – Nem kedvelem a macskákat – jelentette ki Joey. – Hozzá ne merj nyúlni egy macskához – meredt rá Kayla. – Ha csak egy ujjal bántasz egy macskát, én veled többet az életben nem állok szóba. Joey agya egy hosszú pillanatig őrölte ezt az információt, Kaylát vizslatva, aki elszántan állt a kis fénytócsa mögött. Elfordult attól a ponttól, ahol a

macskának nyoma veszett, majd azt mondta: – Az bűzlik itt. A macskaszar. Vigyázzatok, bele ne lépjetek. – Ami nem lesz egyszerű – szólt Harry. – Merthogy csak ez az egy lámpánk van. – Ami nálam is marad – mondta Kayla. Harry és Joey szorosan felzárkóztak Kayla mellé. Harry még a lány hajának illatát is érezte. Mintha csak nemrég mosta volna meg valamilyen virágillatú samponnal. És jócskán be is parfümözte magát. Mindig túlzásba vitte a parfümöt, Harrynek azonban ez is tetszett. Bizarr érzés fogta el. Át akarta ölelni a lányt, de nem tette. – Világíts a wurlitzerre – mondta Joey. Kayla engedelmeskedett. A lemezek még ott sorakoztak az üveg mögött. Az egyikük rajta volt a tengelynyakon, készen arra, hogy a tányérra ereszkedjen. – Azt hallottam, pontosan ott gyilkolták meg – mondta Joey. – A zenegépnél. – Ezt nem tudhatod – vetette ellen Harry. – Benne volt minden újságban, Harry – mondta Kayla. – És apám is mesélt róla. Odabenn az őrsön beszélt azokkal a zsarukkal, akik itt jártak. Úgy találtak rá, hogy a teste a wurlitzernek dőlt. Mindenki tudja. – Majdnem levágták a fejét – szólt Joey. – Lássuk, vane ott vér. A zenegép közvetlen közelébe osontak, és körüljártatták a fényt. A vért már rég lepucolták a padlódeszkákról meg a wurlitzerről, a falon azonban még láthatók voltak valamilyen kis foltok, és a három hívatlan látogató úgy döntött, az pediglen vér, még akkor is, ha nem az. – Tisztára dohos idebenn – állapította meg Kayla. – Az – értett egyet Harry. – Meg hideg is van. – Gondoltam, ha van kísértet, az megborzongatja az ember hátát – mondta Joey. – Tudjátok, az ilyeneket

hívják hideg pontoknak. Lehetne épp ebben a hideg pontban is, nem? Ez lehetne az a pont, igaz? – Úgy nézek én ki, mint valami kísértet-szakértő? – kérdezte Harry. – Honnan tudhatnám? – Nincs itt semmiféle kísértet – szögezte le Kayla. Joey ujjával megbökte Harryt, amitől az ugrott egyet. – Nem kell ide kísértet – mondta Joey. – Épp eléggé fosik Harry így is. Harry megtaszította Joeyt. Keményen. Neki is csapódott a fal és a wurlitzer találkozásának. – Álljon meg a menet – tiltakozott Joey. – Nem akartam én semmi rosszat! Rátámaszkodott a wurlitzerre, hogy kiegyenesedjen, és ezzel megmozdította a szerkezetet. A tengelynyakon lévő lemez a tányérra ereszkedett, majd amikor találkozott az alatta lévővel, kattanó hang hallatszott. A régimódi vinyllemezek kattanása Harry számára olyan volt, mintha két cimbalmot csaptak volna össze, és ezt követte a többi, azonosíthatatlan hang is – ezek a hangok mintha valamilyen láthatatlan barikád mögött bujkáltak volna –, és rengeteg lett a fény, miként azt Harry már korábban is megtapasztalta, de a fény most még inkább ragyogott, és most lett csak igazán meleg odabenn. S jött Loretta Lynn, aki Fist Cityről dalolt. A dal szavai előbb fojtottan szóltak, mintha valami rovar verdesne egy zsákocskában szárnyaival; aztán felismerhetőek lettek és hangosak, mintha csak a szavak és a hangjegyek szilárd dolgok lennének, láthatatlan teremtmények ugráltak a helyiségben, a füleire ugrottak, belülről kaparásztak. És feje bensejében mintha festékbolt robbant volna fel. Minden irányban repültek a színek, de hallatszott egy zajos zuhanás is, meg egy másik hang, mintha valaki golyóstollal vonalat húzna egy papíron. Aztán Harry melegséget érzett, és ott volt a nyomás, mintha túlságosan szorosan csavarták volna bele szőrös gyapjútakarókba.

Aztán a képek: a helyiség, éppen az, amiben voltak, kivilágítva, és minden részlet rendkívüli élességgel rajzolódott ki. Ő egyedül állt középütt, és mégis, mintha valahogyan odaföntről is figyelték volna közben. Abban a pillanatban senki más nem létezett a kocsmában, sem Kayla, sem Joey. Csak a melegség, a fény, a szorító érzés, és aztán ott volt a nő, fekete miniruhában, nem valami fiatal teremtés, hanem olyan korú, mint az anyja. A wurlitzernek támaszkodott. És volt ott egy férfi. A nőhöz hasonlóan ő is mintha a semmiből bukkant volna elő; árnyak futottak ki valami lyukból, összeálltak, és kiadták a jelenést. Borotválatlan volt az arca, felső ajkát jókora sebhely csúfította el, orcáin kisebb hegek látszottak. Amikor mozdult, úgy lendült körbe vastag, fekete haja, akár a felmosófa összecsomósodott szálai. A férfi kezében hajlított pengéjű kés volt. Megvillant most a kés, a mennyezeti világítás siklott meg rajta, akárha fáklyafény gyúlt volna egy bányában. Ahogyan a penge továbbhaladt, látni lehetett, hogy vörösen gyöngyözik. A gyöngyök mozdulatlanná dermedtek. Harry abban a pillanatban látta az asszonyt, aki megfordult és szóra nyitotta a száját, de nyakán vörös zsinór feszült. Akkor rájött, hogy nem zsinór az egyáltalán. Vágás. Szabályos vonal, amely egyre vastagodott. A vörös gyöngyök ekkor megelevenedtek, elrebbentek a levegőbe, a nő előrebotladozott, a férfi pedig megragadta és nekitaszította a zenegépnek. A nő, kezével a sérülésén, még próbált volna megállni a lábán, de ekkor támadója újabb vágást ejtett a torkán, átvágva a kezét és leszelve egyik ujjának hegyét. Amikor az asszony ellódította magától megvágott kezét, elesett, fél kezével a wurlitzerbe kapaszkodva. Felnézett. Fekete szeme összeszűkült. Arckifejezése akár azé az emberé, aki arra döbben, hogy olyasvalamibe ütötte az orrát, amibe nem kellett volna.

Loretta énekelt tovább. A férfi előrehajolt, a kést áldozata bal füle alá illesztette, keményen és lassan az álla alá nyomta a korábban ejtett vágás nyomvonalán. A penge kis híján a másik fülnél bukkant elő. Az asszony feje félrebillent, és nekikoccant a wurlitzernek. Tekintete kiüresedett, s olyan halott lett, mint két megfeketedett pénzdarab. Vér volt mindenütt. A férfi hátralépett, s Harry most láthatta az arcát – de csupán egy másodpercre, mert az árnyak, amelyek a férfit alkották, most elváltak egymástól, szanaszét repültek minden irányba, és a férfi már ott sem volt. Hasonlóan áldozata is: meglebbent, majd eltűnt, és vele halt el az énekszó is, mintha lefolyó szippantotta volna be. Harry magára maradt a szorító érzéssel és a fényekkel. Majd a fények megfakultak, hűvösebb lett, a feje pedig szanaszét robbant a rátörő színektől. Eltűntek azok is, míg végül szürkeség, aztán feketeség maradt a helyükön. – Harry, jól vagy? Kayla hangját hallotta. A lány karja a tarkója alatt volt, Kayla pedig fölé hajolt, hosszú, szőke haja függönyként árnyékolta az arcát, és ismét érezte azt a finom samponillatot, a túladagolt parfümöt, és az is átfutott a fején: noha a kísértetek, amelyek rárontottak és megtöltötték a fejét, igencsak undorítóak és betegesek voltak, a dolog mégis megérte, hiszen a végén Kayla karjában kötött ki. – Láttam a kísértetet – mondta. – Nem is egyet. – Mi lószart sem láttunk – közölte Joey. – Látnotok kellett nektek is. A nőt… a kést. – Mondom, lószart se – mondta Joey.

– Kayla? – kérdezte Harry. – Dettó – felelte a lány. – Én pedig láttam. Mondom nektek, láttam. – Lószart – ragaszkodott Joey a kifejezéshez. – Azt láthattál. Elájultál, te csira. – Nem láthattál semmit – mondta Kayla. – Hőgutát kaptál. Meleg van idebenn. – Csira – mondta Joey. Elmesélte nekik. – Van olyan, amikor egyesek látnak kísértetet, mások viszont nem – mondta Kayla. – Akkor nekünk is látnunk kellett volna – csökönyösködött Joey. – Ha egyszer itt voltak a kísértetek, akkor nekünk is látnunk kellett volna. Elvégre van szemünk, nem? Harry felült. Ki nem állhatta, hogy ezzel kikerül Kayla testi közelségéből. Utálta nagyon, de úgy érezte, ideje már összeszednie magát, fel kell ülnie, és azzal is meg kéne próbálkoznia, hogy ne nézzen már ki afféle anyámasszony katonájának. – Láttam a tévében – mondta Kayla. – Vannak, akik képesek látni őket, és vannak, akik nem. – Szóval láttad a tévében, mi? – kérdezte Joey. – No és hol? Csak nem a Csiracsatornán? 7. – Fültől fülig vágta a torkát? – kérdezte Kayla. Harry bólintott. – Hű – mondta a lány. Harryék verandáján ücsörögtek az izgalmas éjszaka utáni napon. Joey nem volt velük. Harryt ez most boldoggá tette. Jelen pillanatban nem volt szüksége erősítésre. – Kösz, hogy úgy tettél, mintha elhinnéd nekem – mondta.

– Nincs mit… Na, várj csak egy percet. Én semmit sem tettettem. – Komolyan nem? – Elhiszem, hogy te elhiszed. – Akkor most hiszel nekem, vagy sem, Kayla? – Nem hinném, hogy hazudsz nekem, azt viszont hiszem, hogy álmodhattad ezt a dolgot, amikor elájultál a hőségtől és beverted a fejed. Álmodtad. Mi semmit nem láttunk. – Azt hittem, láttad a tévében, hogy az egyik ember látja a kísérteteket, a másik meg nem. A Csiracsatornán. Kayla felnevetett, és Harry karjába bokszolt. Nem csak úgy játékból. Komolyan fájt. Meg is dörgölte. – Bocs – mondta a lány. – Sosem voltál tisztában az erőddel… De nem hiszed, hogy kísértetet láttam? – Csak nehéz elfogadni. – Azért mentél oda magad is, hogy kísértetet láss. – Persze. Buliból. Igazából azonban nem hittem, hogy fogok is látni. Csak azért akartam menni, merthogy mentetek ti is. – Komolyan? – Komolyan. Hiszem, hogy láttál valamit. Még ha csak álmodtad is. Nem hazudnál nekem ilyesvalamivel kapcsolatban. Vagy igen? – Dehogy. Meg is kapnám tőled a magamét. – Komolyan kérdeztem. – Komolyan megkapnám érte tőled a magamét. – Meg ám. De komolyan. Nem hazudnál nekem, igaz, Harry? – Soha. – Én is így gondoltam. A szüleidnek elmondtad-e? – Nem – rázta Harry a fejét. – Nem mondhattam meg nekik, hol jártam. Érted. – Persze. Nem is hittem volna. Az nem lett volna valami okos dolog, mi? – Te se mondtad el a szüleidnek?

– Naná, hogy nem – válaszolta a lány. – Joeynek az apja rájött, merre volt a fia, mint ahogyan mindig rá szokott jönni, és Joey verést kapott. Mind a két szeme be van verve. Láttam, amikor füvet nyírt a házuk előtt. Alig látott engem. És még bicegett is egy kicsit. – Azt a'. – Igen. Azt a'… Tudod, Harry, mi az ábra? Más oka is van annak, hogy eljöttem hozzád. Nem csak azért jöttem, hogy a kísértetről beszéljünk. – Hanem még miért? – Elköltözünk innen. Harry úgy érezte magát, mintha fakalapáccsal vágtak volna a szeme közé. –Ó… Mikor? – A most következő hétvégén. – Aha. A lány bólintott. – Csak most tudtam meg. – Más állást kapott az apád? – Nem. Mama meg én költözünk csak. – Ó. – Hát igen. Összepattantak egy kicsit. – Nem muszáj róla beszélned. – Beszéltünk mi már erről korábban is. – Apád indulatos ember. – Mama is. Most viszont… másról van szó. Apa… szóval, ő találkozgatott valakivel. Valószínűleg az a legjobb, ha itt marad. Már nem zsaru. Autószerelő műhelyt fog nyitni. Szereti a műszaki dolgokat. Ami a mamát illeti, ő már szerzett magának állást Tylerben, egy ruhaüzletben. – Annyira sajnálom, Kayla. – Igen. No, ez van, ezt kell szeretni, ahogy mama szokta mondani. Úgyhogy hamarosan megyünk. Mama már ki is vett egy házat. – Ó. – Te mást nem tudsz mondani, csak ózni? – Nem tudom én, mit mondjak… azon kívül, hogy nem akarom, hogy elmenj. Azt akarom, hogy itt maradj, hogy

együtt járjunk iskolába. Meg főiskolába is. Jó hely ez a város. – Rendben. De Tylerben is tudok főiskolára járni, aztán talán visszajövök ide és elszegődök zsarunak, ahogyan apa tette. – Nem akarom, hogy elmenj. – Én se. Gondolod, hogy vannak emberek, akiket egymásnak szántak? Érted, a csillagok meg ilyesmi. – Nem tudok én a csillagokról semmit. De talán vannak, akiket egymásnak szántak. Talán szerencsés leszel néhanapján, és a dolgok úgy vannak jól, ahogy vannak. Összeillenek a kirakós darabkái. – De most épp nem illenek össze. – Aha. – Ennek viszont nem kell mindig így lennie. – Erről van szó. Kayla megfogta a kezét. Odavonta magához, s Harry érezte, amint az ujjpercei hozzáérnek a lány csupasz lábához, épp a khaki rövidnadrág alatt. Erősen illatozott a parfümje. Harryt elöntötte a forróság. Nyakán, hátul felborzolódtak az apró szőrszálak. Nem úgy, mint amikor a kísértetet látta; most kellemes volt az érzés. Csendben ültek, ujjaikat összekulcsolva. – Gondolom, menned kell lassan? – kérdezte a fiú. – Hát, igen… Harry? – Tessék. – Miközben ezt mondta, felé fordította az arcát. Kayla odahajolt hozzá, és könnyedén szájon csókolta. Nem volt ez sok, épp csak érintés, de olyan érzést hozott magával, amilyet a fiú korábban sohasem tapasztalt. Nem pusztán a vesszejét bizsergette meg, hanem valami mással is járt. Valami furcsával. – Mennem kell – mondta. – Máris túl soká voltam itt. Megígértem mamának, hogy segítek csomagolni. – Persze. – Aztán majd látjuk egymást. – Persze. Természetesen látjuk. A kirakós összeillő darabkái vagyunk. Emlékszel?

– Hiányozni fogsz. – Te is. Nagyon. Kayla felállt, elindult kifelé. Mikor az útra ért, futni kezdett, s Harrynek feltűnt, milyen gyorsan tud szaladni; ráadásul nem úgy, mint a legtöbb lány, hanem mint az olimpiai láng vivői. Most kapcsolt csak rá igazán, s Harry pillanatok alatt szem elől tévesztette, amikor a lány a szomszéd ház sarkánál befordult. Felállt és gyorsan végigment a verandán, hogy tekintetével a ház másik oldaláról is végigkövethesse. Addig állt odakinn, míg az alkony le nem ereszkedett. Hunyorgott, kezével beárnyékolta a szemét, mint amikor a Nagy Cserkész a horizontot kémleli. És meglátta még egyszer. Ott futott, ahol az út elkanyarodott, s miközben rohant, a házak el-eltakarták. Harry nézte, amint fel-felbukkan az épületek közt. Csak egy-egy pillantásnyi jutott a lányból, de ez is boldoggá tette. A hosszú, rohanó lábak és a repdeső szőke lobonc. Az út ismét kanyarodott, az útra a kilátást egy háztömb zárta el, s ő többé nem látta Kaylát. 8. Hat hónappal később, amikor a padlón ült a tévé előtt, és hűséges távirányítójával a csatornák közt szörfölgetve azt próbálta kitalálni, mit nézzen, Harry valami váratlanra jutott. Meglátása lett. A tévében nem volt semmi. Legalábbis olyan, amire ő kíváncsi lett volna. Nada. Nagy lótúró volt benne, nem műsor. Nem volt valami rengeteg csatornájuk a kábelen. Csak az alapcsomag. Noha már az alapcsomagban is rengeteg állomás volt. Ami egytől egyig szart se ért.

Váltott, és elkapta a híreket, de ott kizárólag rosszról értesült, háborúról, emberek haláláról vagy meggyilkolásáról vagy üvöltözésről vagy csatározásról. Néhány mozifilmbe is belenézett, azokban viszont annyira intenzív volt az erőszak, hogy magát a történetet ki se lehetett bogozni. Üldögélt csak ott, váltogatta a csatornákat, és Kaylára gondolt. Próbált másnap – a csók utáni napon – találkozni vele. De nem talált otthon senkit, és amikor másnap délután megint átment, addigra végképp elköltöztek. Olyan üres volt a ház, akár egy politikus ígérethalmaza. A csókra azonban még mindig úgy emlékezett, mintha tegnap történt volna. Emlékezett arra, miként fogta meg a lány a kezét, milyen volt a bőrének érintése, amikor hozzáért. A parfüm átütő illata még ott volt az orrában. A kirakós darabjai elváltak egymástól. Megtört a minta. A kirakós el lett kurva. – Hát, átkozott legyek – mondta az apja. – Megnézed ezt? Harry megfordult, s nézte, amint anyja kijön a konyhából, kezében törlőronggyal. – Ne káromkodj – szólt rá a férjére. – Ide nézz – mondta apa, és ujjával az ebédlőasztalon heverő újságra csapott. – Mit akar ez mondani? Harry tudta, hogy apja az újságból ki tud egy pár szót mazsolázni, arra azonban nem képes, hogy az egész sztorit felfogja, hála az elbliccelt iskolának, meg valami betűcserélésnek, amikor olvasni tanult; ezért hívta be anyát. Aki felolvasta a cikk egy részét a lapból. Harry felkelt a padlóról, odasurrant közéjük. A helyi lap címoldalán állt az írás, fölötte a nagybetűs cím. VALLOTT A KOCSMATULAJDONOS GYILKOSA

A cikkből Harry csak a vastag betűs bevezető részt látta a címlapon. A volt férj beismerte, hogy megölte a feleségét, a Rosy's Roadhouse tulajdonosát. Kulcsa volt. Addig várt, míg a hely el nem csendesedett, és az asszony be nem zárt. A férfit válásuk izgatta fel. Nem örült annak sem, hogy a feleségének volt valakije. – Ez az a hely itt lent – mondta Harry. – Igen – mondta anya, s odalapozott a történet folytatásához. Két fénykép állt a cikk mellett. Az egyik a tulajdonosnőé. A másik a gyilkosé. Harry ismerte mindkettejüket. Jobban mondva: látta mindkettejüket. Odalenn a Rosysban. Azon az éjjelen, amikor Joeyval meg Kaylával betörtek a krimóba. Azon az éjjelen, amelyen elájult. Odahajolt, hogy közelebbről szemügyre vehesse a férfi fotóját. Semmi kétség, őt látta. A fekete hajú férfit a hegekkel az arcán, no meg az éles, hajlított pengéjű kését: ez az ember vágta el a nő torkát és lökte neki a wurlitzernek. Emlékezett a melegre, a fényre és arra, hogy ment a lemez. Arra, hogy úgy érezte, mintha valamibe belegöngyölték volna. S most mindez visszajött, egyetlen pillanat alatt. A nő képére nézett. Sokkal jobban festett a fotón, mint amikor ő látta, rémülten, elvágott torokkal, aztán holtan. De ő volt az. Tekintete a cikk bekezdései közt cikázott, miközben anyja hangosan felolvasott az apjának. Elvágta a torkát. Nekilökte a wurlitzernek. Vér a falon. Késsel gyilkolt. Harry hátralépett, és most már nem bírt visszaemlékezni a melegre és a fényre. Mintha az egész lénye valamiképp zuhant volna hátrafelé, egy hosszú és hideg alagútban. Rémes érzés volt, a gyomra is felkavarodott tőle. – Láttam, amikor csinálta – bökte ki. – Mi? – kérdezte az anyja. – Mit mondtál? – Láttam – mondta Harry.

– Te láttad ezt a fickót? – bökött apa ujjával a fotóra. – Igen. Láttam. – És mégis hogy a pokolba láttad? – kérdezte apa. – Álmomban. Hosszú csend következett – elég nagy és üres volt ez a pillanat ahhoz, hogy akár egy elefánt is végigsétáljon rajta. – Álmodban? – kérdezte az apja. – Fiam, neked nyugalomra van szükséged. Az ember nem álmodik olyanokkal, akikkel életbe' se találkozott. Valami tévéműsorban vagy ilyesmiben láttad, vagy olvastál róla valamelyik őrült történetben, amiket állandóan olvasol. – Te csak azt hiszed, hogy róla álmodtál – mondta az anyja. – Látod az arcát az újságban, és azt hiszed, láttad már azelőtt is. Talán valakire emlékeztet téged. Harry a fejét rázta. – Nem. Lassan elfordult, és kiment. A szobájába tartott. Bekapcsolta a kis, legyezős ventillátort, az ágyára dobta magát és nézte a mennyezeten a beázásfoltot, amely úgy festett, mint egy leitatott szájú medvefej. Nem messze tőle volt egy másik folt is, az egérre emlékeztetett. Az egér a medve kitátott szája felé rohant, a medve pedig csendben arra várt, hogy meglepje. Tök buli. Anyja állt a küszöbön. – Jól vagy, kisfiam? – Igen, mama. Jól. – Nem lett volna szabad meglátnod azt a cikket. – Á, nincs azzal semmi gond. Az újságot mindig kiolvasom. Valóban kiolvasta. Tavalytól volt ez szokása, az egyik órán ugyanis a jelen eseményeiről volt szó az iskolában. És az újságolvasás valamennyiszer letaglózta. Valaki mindig megölt valakit, vagy bántalmazott valakit, vagy lopott, vagy hazudott valakinek. – Ez az ember csak emlékeztet téged másvalakire – mondta az anyja. – Igen. Persze. Csak valahogy eszembe jutott.

– Akarsz egy kis vizet? – Nem. – Van egy kis Coca-Cola is, ha akarsz. – Nem, kösz. Jól vagyok. Mama odanyúlt, és megérintette a kezét. Rámosolygott. Harry megpróbált visszamosolyogni. – Hát… akkor rendben. Csak szólj, ha valamire szükséged van. Oké? – Oké. Mama kiment, s betette maga után az ajtót. Már késő este volt, amikor az apja bejött hozzá. A takaróra hatalmas feketeség telepedett. A fal kismillió repedésén át jócskán bejutott a szél. Nyaranta még csak hagyján, télen azonban kurva egy dolog volt a huzat. Azzal együtt klassz szoba volt ez. Legalább megvolt a maga odúja. Bezzeg Joey egy díványon aludt odahaza, az ő házuk sokkal vacakabb volt, mint ez, és senki még csak kísérletet se tett arra, hogy otthont csináljon belőle. – Biztosan föl vagy idegelve – mondta apa, s végignyújtózott a sötétben az ágy szélén, amitől az öreg alkotmány megereszkedett. Harry érezte az apja kezét, közel az övéhez. Nem nézett oda, nem is érintette meg, a melegét azonban érezte, és tudta, hogy a kéz tömpe ujjú és vastag, mint a baseball-kesztyű; az ujjak hegesek voltak a csavarkulcsoktól, csapszegektől és a sok éles szélű fémdarabtól. – Csak nem érzem jól magam. Harry a mennyezetre meredve mondta ezt; a medvefejre nézett, amit most alig lehetett kivenni. Az egér teljesen láthatatlan volt. A folyosóról szűrődött be valamennyi fény, a sötét azonban erősebbnek bizonyult. Kitúrta a világosságot. – Biztos vagy benne, hogy már korábban is láttad azokat az embereket? Akik az újságba' voltak? – Igenis, uram. Azt hiszem. Tudni igazából nem tudom.

– Tán láttad őket. Tán jóval ezelőtt. Aztán később, érted, álmodtál róluk, vagy azt hitted, hogy álmodtál róluk, amikor igazából csak arra emlékeztél, hogy láttad őket. Nem nagyon értek az ilyesmihez, de történhetett így. Hiszen odalenn éppen találkozhattál is velük, nem igaz? – Talán. – Hagyod, hogy ez foglalkoztasson, ez az álom. Ennek semmi haszna. Nincs, gondolta Harry, számodra semmi haszna. Te csak akkor foglalkozol a dolgokkal, ha már megtörténtek. Te csak fogod magad, bemész, elkapod őket, lebirkózod őket a padlóra és kivered a seggüket. – Na hát akkor figyelj. Alszol egy jót az éjjel, és már nem is fogsz erre az egészre gondolni. – Tudom. – Vacsorázni fogsz? – Azt hiszem. – Na, csak azt mondd meg ez egyszer, mit mondjak anyádnak, mit hozzon be neked? Ehetsz a szobádban idebe'. Az ágyban. Csak hogy pihenjél. – Persze, apa, az klassz lenne. – Megkapod – hengeredett le az apja az ágyról. Harry ezzel vagy két hüvelyknyit felemelkedett. Apa erősebb fokozatra kapcsolta a ventillátort, ami felvinnyogott, és valamivel jobban kavarta Harry felé a levegőt. Apja mosolygott. Csálé egy mosoly volt az, mintha nem tudta volna, hogyan kell csinálni. – Rendbe jössz – mondta, azzal kiment. Voltaképp buli dolog volt az ágyban, egyedül enni, az ideje fölött rendelkezni, az ablaknál ülve nézni ki az éjszakába. Szokásban volt az ő családjukban, hogy az asztalnál esznek. Csakis az asztalnál, és közben beszélgetnek. Sohasem beszélgettek nagy, komoly dolgokról. Apa leginkább anya beszédére figyelt, és Harry is imádott

fecsegni, amikor a fecsegés nem esett nehezére. Mindennapi, apró-cseprő dolgokról folyt a szó. Volt azonban, amit Harry nem beszélhetett meg velük. Képregények. Könyvek. Az írók, akik írták őket. Egyik szülője se olvasott ilyesféléket. Az apjának tulajdonképpen a szégyene volt, hogy írni-olvasni alig tudott. Az iskolában a harmadik gimnáziumig jutott, aztán kimaradt; Eljutott egészen addig, és ennek dacára nem tanult meg olvasni. Oké, a táblákat el tudta olvasni, meg egy-két egyszerűbb dolgot is. Elég az ahhoz, hogy elboldoguljon az ember, kivált ha kétkezi munkával keresi a kenyerét, és a nevét alá tudja írni. Nem volt ez valami hatalmas gond. Harry azonban tudta, hogy apját zavarja, hogy nem képes rendesen olvasni. Minden egyéb területen oly magabiztosan mozgott, akár a Superman, de az olvasás, az zavarta. És a mama… hát, ő okos volt, és értékelte, hogy a fia imádja a könyveket. De ha vele akarta volna megbeszélni valamely sci-fi olvasmányélményét, azzal az erővel egy kecskével is eltársaloghatott volna a barbecue-szósz receptjéről. Anyja nem fogta fel. Ugyanez volt a helyzet egy sor videojátékkal, amivel játszott. Anyja a lényeget nem látta. Szülei tévéztek. Jobbára komédiákat és híreket néztek; hallgatni countryt és westernt hallgattak régi vinyllemezeken. Nagy ritkán elmentek otthonról. Ilyen alkalmakkor vettek esetleg egy hot dogot vagy hamburgert az autósvendéglőben, az ablakon át. Hébehóba rokonlátogattak. Barátaik nem voltak. Igazi barátaik legalábbis, mint neki Joey és Kayla, egy se. Nos, Kayla legalábbis. Ami Joeyt illeti, ő már nehezebb eset. De Kayla, ő oké volt. Állandóan csak rá gondolt.

Szüleinek azonban, amennyire ő tudta, nem volt igazi barátja. Még olyan jó barátjuk se, aki később elköltözött. Akire legalább emlékezhettek volna. Ők voltak egymásnak. Meg ő volt ott nekik. Apának megvolt a munkája, mamának meg ott volt ő, akire térd- és könyökvédőket meg védősisakot aggathatott. Nagyjából ez volt mindenük. Ő azonban imádta a szüleit. Igazándiból. És ők viszontimádták. Apja, ez az igazán kemény fickó, ha kellett, nagyon kedves tudott lenni. Ő volt Harry hőse. Azt mondta, amit gondolt, és azt gondolta, amit mondott. Beszéde igen volt és nem, ahogyan a Bibliában. Nem sok mindentől ijedt meg, Harry legalábbis így látta. Azt kívánta, bár ő is olyan lehetne, mint az apja. Mert ő bizony állandóan meg volt ijedve valamitől, és most is itt ült és nyüszített a szobájában, a vacsora romjainak társaságában. Harry felkelt, az ablakhoz ment és kinézett. Csak a sötét. Feltolta az ablakot, és vett egy mély lélegzetet. A nyáréji levegő vastag volt, akár egy öreg abroncs füstje, és épp oly nehezen lehetett belélegezni. Az ajtóhoz ment, és halkan becsukta. Ezzel kirekesztette a tévé hangját és a folyosói fényt, s ő teljes sötétben maradt. Villanyt gyújtott, matraca alól elővette a magazinját, azt, amiben a meztelen nők voltak. Belenézett, de a látottak ezúttal nem különösebben izgatták. Lekapcsolta a villanyt, a helyére tette a magazint, és végignyúlt az ágyon, feje alatt összekulcsolt kézzel. Megint az apjára gondolt, arra, hogyan birkózik meg az olyan dolgokkal, mint ez is. Ő nem csak heverészne. Ő fogná magát, és nyomozásba kezdene. Ő kitalálná, mi folyik. Míg Harry ezen morfondírozott, elaludt.

Ébredésekor még a sötét uralta a szobát. Felkelt, odabotladozott a kapcsolóhoz és villanyt gyújtott. Az éjjeliszekrényen lévő felhúzós órára nézett. Hajnali öt volt. Rendben van, gondolta. Meg kell tennem. Bátornak kell lennem, amint bátor az öregem is. Harry felöltözött, lekapcsolta a villanyt, feltolta az ablakot és kislisszolt, mint akkor, amikor Joeyval meg Kaylával belógott a krimóba. Most azonban egy szál magában volt, teljesen egyedül, az ég hatalmasan terpeszkedett, és olyan széles volt a világ, és olyan sötétek az árnyak, amelyek a kocsironcsok közt jártak. Puhán elosont a szülei ablaka előtt, ügyelve rá, meg ne roppanjon valami a talpa alatt. Átkelt az úton, le a domboldalon laza, egyenletes ügetéssel. Jól ismerte a helyet, így hát beérte a csillagok fényével. Mindent úgy ismert az otthona körül, akár a tenyerét; játszott ő már minden talpalatnyi helyen. Kitűnően elboldogult a sötétben is, ha csak nem akadt az útjába egy új vakondtúrás vagy egy kígyó. Leért, s nekitámaszkodott a kocsma épületének, közvetlenül az ablak mellett, amit Joey betört. Kezdett bemászni, de habozott. Odabenn a sötéten kívül semmi nem volt, ő meg még zseblámpát se hozott. Mégis, mi a fenére számított? Már az is idegessé tette, ha csak bepillantott. A sötéttől az volt az érzése, mintha odabenn kuporogna vagy mászna valami. Sokkal elhagyatottabbnak tűnt a hely, mint amikor Joeyval meg Kaylával utoljára itt járt. Félig-meddig azt várta, hogy bármelyik pillanatban megpillanthatja az asszony szellemét, félrebillent fejjel, ahogyan ferde arca az övé felé szisszen. Érezte, amint a hideg futkos a hátán, a karján és a nyakán, akárha apró, jéghideg lábú bogarak bizsergetnék.

Nem, gondolta. Nem így fog ez történni a kísértettel. Nem dugja ő az arcát az enyémbe. Addig nem, amíg itt vagyok kint. Ez így nem működik. Ott álltam én, a wurlitzer mellett. Annak kell lennie. Ez az a hely, ahol megölték. Ott történik. Pontosan ott, ahol megölték. – Gondolom én – mondta hangosan magának. Mély lélegzetet vett, és megragadta az ablakpárkányt. Üvegdarab hasított az ujjába. Visszarántotta a kezét, kihúzta és elhajította a cserepet. Véres kezét beledörgölte a farmerjába. Odahajolt, közelebbről megvizsgálta a párkányt, talált egykét biztonságosabb pontot, odatette a kezét, és… Nem képes rá. Nem tudja magát rávenni arra, hogy megtegye. Észrevette, hogy zihál, s ettől szédülni kezdett, elgyengült. A hátsó udvaruknál állt meg, hogy kifújja magát, és átnézett a szomszéd telken lévő kocsikra. Most különösen ocsmányul festettek: az idő és az időjárás brutálisan elbánt velük. Valaha imádta azokat az öreg járgányokat; ma már csak az utolsó alkalomra tudott visszaemlékezni, amikor bebújt az egyikbe, réges-régen, és hogy akkor mennyire megrémült. Arra nem emlékezett pontosan, mi rémisztette meg, arra viszont igen, hogy a bőréből is kiugrott ijedtében, és soha többé nem játszott ott. Rémület. Ez volt az ő állandó kísérete. És megint a Rémület kerülgette. Egy vagy két emésztetlen, vedlett emlék. És lecsapott rá: Az történt kölyökkorában, odakinn a kocsiban. Olyan dolog, amilyen a kocsmában. Azért kellett rohamtempóban szakítani a kocsikkal. Mert arcokat látott és hangokat hallott. Majdnem elfelejtette már, legalábbis próbálta elfelejteni, elgyömöszölte valahová, most azonban visszatért hozzá az emlék.

Harry mély lélegzetet vett, és átment ahhoz az autóhoz, amely valaha a kedvence volt. Ahhoz, amely olyannyira ráijesztett sok évvel ezelőtt. A vezetőoldali ajtóra tette a kezét, habozott. – Ez itt a kettes számú sanszod, fiam – mondta hangosan. – Egy éjjel nem lehetsz kétszer is mosogatórongy. Kinyitotta a kocsi ajtaját és beült, az ajtót nyitva hagyta. Az ülés megingott alatta, egy patkány visított fel és rohant ki alóla, mire Harry kicsit felkiáltott. A patkány eliszkolt a nyitott ajtón át. Harry a csillagfényes éjszakában még láthatta, amint púpos árnya eltűnik a fák között. Hogy az Isten verje meg. Talán akkor régen is ez ijesztette meg. Egy patkány. Egy visongó patkány. Ez megmagyarázná a dolgokat. Fiatal volt, és korábban még nem látott ilyet. Megijedt tőle, elfutott előle. Igen. Ez sok mindent megmagyarázna. – Nem félek – mondta. Magára csukta az ajtót. Keményen. Amikor az ajtó becsapódott, az a hang olyan volt, mintha a pokol kapuja zárult volna rá, és voltak még más hangok is, valamilyen vinnyogás, majdhogynem fülsiketítő csikorgás. Egy sikoly. Azután ott voltak a pszichedelikus fények és a repülő színek, és a kocsi most új volt, friss, tiszta szagú, a világ meg a nap fényével és ragyogásával teli, és odakinn a sztrádán ömlöttek az autók, hullámzott fölöttük a forró levegő, ő pedig hallotta, amint a menetszél elsüvít mellette, és haj – nem az ő haja – lobog hosszan és vadul a nyitott ablakból áradó huzatban. Benne egy nő ült. Másnak nem tudta felfogni. Őbenne ült a nő, és hirtelen valami sötét jelent meg. Egy kocsi az útkereszteződésben, és Harry feldobta a kezeit, amikor összeütköztek, és a benne lévő nő, az kiugrott belőle, a

fejét a kormánykerékbe verte, és amikor ez történt, vörös köd homályosította el a látását és mocskolta be a szélvédőt. Jobbján egy baba bukott előre. Egy jókora baba. Beverte a szélvédőt, apróra zúzta, szétfröccsentette a szilánkokat, aztán a baba U alakban megcsavarodott, megpattant a kocsi belsejében, egyszer rajta is áthaladt, beleütközött az asszonyba, bele ismét az üvegbe, majd végre megállapodott a padlón, rongycsomóként. A baba lelappadt. Csakhogy az nem baba volt. Hanem egy kislány. Arról nem tudott Harry sokat mondani, hogyan nézett ki. Mert kinézete, az nem volt neki. Csak egy rakás szőke haj, benne skarlát csíkokkal, az arca egy rakás üvegtörmelék és vértócsa. A vér most gyorsabban ömlött. A kocsi úszott benne. Biztonsági övek, gondolta. Hol vannak a biztonsági övek? Előrezuhant, érezte, amint a feje a kormánykeréknek csapódik, a kocsi elsötétedett, fakó lett és üres, az ülés pedig megcsikordult, miközben ő kilökte az ajtót és elüvöltötte magát. Nem is egyszer üvöltött. Jó sokat üvöltött. Szülei előjöttek a házból, és ott találták fekve a hátsó udvaron, amint a csillagokra nézett, és még mindig üvöltött. 9. A következő néhány esztendőben doktorokból alaposan kijutott. Orvosok jártak-keltek körülötte láztáblákkal, tesztekkel, meg olyan orvosságokkal, amelyek kimerítették és egy kicsit löttyedtté tették. Az

összpontosítást kellett volna elősegíteniük. Ehelyett rosszul lett tőlük. Kicsivel később azt gondolja majd, igen, rosszul éreztem magam, de legalább zsibbadtam. Zsibbadni meg jó dolog volt. Akkoriban azonban ezt még nem tudta. Később annyira rossz lett neki, hogy boldogan beszedte volna a gyógyszereket. Ha megengedhette volna őket magának. Az alkohol olcsóbb volt. Így aztán, még annak idején, abbahagyta a gyógyszerszedést, és azt gondolta: oké, lehetséges, hogy én egy adag buggyantott tojás vagyok, éspediglen extra módon megbuggyantva, de az is lehetséges, hogy nem vagyok az. És amennyiben buggyantott tojás vagyok, akkor aligha tudok erről. Amit viszont tudok: az én szüleimnek pénzük nincs, én pedig tonna pénzbe kerülök nekik, csak mert talán tojás vagyok, hozzá még buggyantott is. Abba kéne tehát hagyni ezt a tojásságot. Vagy azt az akármit, ami velem van, abba kéne hagyni. És most egyszerűen abba is fogom. És ő abba is hagyta. Valahogy. Tizenhat éves volt, és megkapta a jogosítványát. Itt volt előtte, első alkalommal, a lehetőség, hogy a volán mögé ülve világot lásson, de hát az volt a helyzet, hogy berezelt. Voltak aztán más epizódok is. Egy éjjelen, amikor Joeyval kocsikáztak, aki előbb kapta meg a jogsiját, „élménye” volt. Nem ugyanolyan, mint régen. Az ajtó becsapásával nem volt semmi gond, a kocsikázással meg éppen nem. Aztán bakkantak egyet, a kesztyűtartó fedele kiakadt, majd le is nyílt a helyéről, egyenest felé. Más volt ez most. Lágyabb. Csak egy zötyögős autózás napközben, egy fekete ember kiabál, miközben egy kocsi a semmiből bukkan föl. Csak holmi koccanás jobb felől, ami felpattintotta a kesztyűtartó fedelét – ez,

meg egy kiadós löket adrenalin. Még mosolyogni is kezdett a vezető, boldog volt, hogy nem fúródott bele a fémbe. Aztán a férfi arca úgy csöpögött le, mint az olvasztott fekete viasz, és a világ, amit Harry ismert, visszatért, és vége volt. Joey ott ült a kormánynál, és nézte, amint kijött belőle. Joey félreállt. És azt mondta: – Veled meg mi a lófasz van? Ugrálsz itt összevissza. Az idegeimet baszod fel, ember. – Mi? – Ugrálsz meg sikítozol. Közben még a rádió sem szól. – Szard össze magad – mondta Harry. – Hát majdnem az lett belőle. – Ez használt kocsi? – kérdezte Harry. – Igen. Az. Miért, mit képzelsz, beszereztem egy régi modellt, amit még nem vezetett senki? Vagy éveken át rajta ültem, mielőtt megvettem? – Tört ez valaha? – Nem tudom. Honnan a faszomból tudhatnám? Csukd be a kesztyűtartót. Az a szar állandóan lepattan. – Nem hagyhatnánk nyitva, hogy többet ne pattanjon le? – Tebenned több a dili, mint bárkiben, akit ismertem. De. Hagyd nyitva, ha ezzel elérjük, hogy ne ugrándozz meg vonyíts. A legtöbb köcsög szereti a rádiót hallgatni, hogy legyen mire vonaglania. De te, tebenned ott dübörög a néma dobos, ha érted, mire gondolok. Voltak más incidensek is, ha nem is kocsikban. Házakban. Mikor meglátogatta Joeyt, és Joey apja becsukta az ajtót, képek jöttek fel benne, s ezek Joey anyját ábrázolták, akit az ajtónak löktek nagy csattanással. Abban a házban sok ilyen hely volt. A falak lépten-nyomon arra emlékeztek, hogy az apa bántalmazza Joeyt és az anyját. Az az épület a félelem svédasztala volt. Rosszul is lett Harry, ha ott volt. A falak, a bútorok sok gyűlölködést szívtak magukba, és Joeynak, az

anyjának meg a testvérének valósággal lábujjhegyen kellett járni Mr. Barnhouse körül. És ahogyan Mr. Barnhouse nézett rá – mintha csak valami betolakodó lenne, aki kárt akar benne tenni vagy el akarja vinni a tévékészülékét, ami a jelek szerint Mr. Barnhouse életének alapköveként funkcionált. Anélkül semmi más nem létezett volna, mint a csend, meg az, ami a fejében zsongott. Harry úgy gondolta, nem lehet valami jó dolog mindaz, ami Mr. Barnhouse fejében zajlik, így aztán a férfi szívesen látott maga körül bármilyen ricsajt, még ha ezt a család verésével váltotta is ki; bármi jöhetett, csak csend ne legyen, s csak egyedül ne kelljen maradnia önmagával. Nem is járt egy idő után többé oda be, inkább kinn várta meg Joeyt, a verandán. Megtalálta a módját, hogy másutt legyen, Joeyval másutt találkozzon, például náluk. Az otthon olyan volt, mint a szentély. Abban az öreg házban sehol nem bújtak meg elrejtett borzalmak, és az ő szülei semmi olyat nem teremtettek meg, amit a falak magukba szívhattak volna. Ó, valami azért volt az ablakoknál. Ott, ahol hatévesen a padlóra zuhant. Egy alkalommal, amikor azon a ponton a padlóra lépett, hogy egy csótányt eltaposson, felfedezte önnön énje gyermekkori változatát, a szoba elsötétedett, ő pedig teljesen tisztán láthatta a széket és az ablakokat; az úton túl az autósmozit és a vásznon pergő rajzfilmeket, és hangos kocsmai zenét hallott. Volt azonban egy kis különbség. Fájdalmat érzett. A fülében. És azután az anyja, fiatalabban, köntösben, lazán aláhulló, fésületlen hajjal rontott be oda a hálószobából, nyomában az apjával. A kép ekkor halványodni kezdett, ugyanakkor fel is gyorsult. Látta, amint a szülei kirontanak a szobából, az apja a karjában viszi őt. Igen.

Az, ami történt, rögzült – a házakban, a kocsikban, a bútorokban, és még ki tudja, mi mindenben. Csak azt nem értette, miért. Ha csak mindez nem az ő fejében zajlik, azaz nem bolondult meg. Egy széken ülve, kezében a jogosítványával gondolta végig mindezt, mialatt azt fontolgatta, elmenjen-e otthonról. Ma este először kapta meg használatra a családi autót, és mindenáron menni akart. Csakhogy rémület emésztette, és nem a képek okán, hanem valami sokkal közönségesebb dolog miatt. A sztráda. Párhuzamos parkolás. A vizsgán épp csak, hogy átment ezekből. – Jól nézel ki – mondta az apja. – Mi? – nézett fel Harry. Apja rávigyorgott. Észrevette, hogy az örege fáradtnak látszik, és most először tűnt fel neki, hogy a halántékánál őszül, és a feje búbján gyérül a haja. Nap mint nap látják egymást, és most tűnik fel neki. Atyaisten, hát mi folyik itt? – Mondom: jól nézel ki. Ki vagy csípve. – Ja, hogy az. Hát semmi különös. Csak lezuhanyoztam. Apa elnevette magát. – És egy kicsit túl sokat löttyintettél magadra. – Van szaga? – Nyiss ablakot, engedj magadra egy kis huzatot, és rendben lesz. – Igen, persze. – Mégy valahová, vagy csak itt ábrándozol? – Megyek. Asszem. – Kocsid van. Jogsid van. Péntek este van. A dolgod az, hogy csattogj elfelé. Minek ücsörögnél idehaza? – Csak gondolkodom. – Lányokról? – Nem igazán.

– Pedig erősen javaslom. Lányokra gondolni frankó dolog. Nem azt mondom, hogy kikocsikázni a világ legnagyobb élménye, ellenben randevúzhatik az ember, érted. Bár ahhoz meg kell kérni egy lányt. Mindig az jár a fejedben, hogy mivel nem kéred őket, hát nem is jönnek. Harry érezte, hogy elvörösödik. – Igen, tudom. – Figyelj ide, Harry. Tudom én, min gondolkodol. Arról a bizonyosról. Apja mindig csak így hívta a víziókat. Az a bizonyos. – Csak keveset. – Nincsen teveled semmi baj. – Gondolod, apa? A doktorok ugyanis… – Pokolba a doktorokkal. Apa odahúzott egy faszéket, és leült vele szemben. – Hadd mondjam ezt így… tudod… a te képzelőtehetséged nagyon erős. – Azt akarod ezzel mondani, hogy én találom ki a dolgokat? – Nem hinném. – Azt gondolod, én hiszek bennük, de attól még nem igazak? A nagy darab ember szünetet tartott, kezét az ölébe tette. – Fiam, én nem tudom. Komolyan nem. De azt mondták, volt a mi családunkban olyan, akinek második látása volt. Azt nem tudom megmondani, mi az igazság ekörül, de a történet mindenesetre erről szól. – Ez múltba látás, apa. Olyan dolgoké, amik már megtörténtek. Olyan ez, mint amikor szellemeket látok és hallok a hangokban. A félelemhez meg az erőszakhoz van valami köze. De ezt már mind megmondtam neked. Az apja ült, és gondolkodott egy darabig. – Múltba látás, második látás, talán egy és ugyanaz. – Kinek volt második látása a családban? – Az anyámnak. Te sose ismerted. Meghalt, még mielőtt születtél, ahogyan a nagyapád is. Az összes nagyszülőd meghalt, mielőtt megszülettél. Ami elég baj. Főleg az anyám halála. Az anyai nagyszüleid is jó

emberek voltak. Az én apám, hát ő egy szarházi volt… Láttad már a hegeket a hátamon eleget. – A szögesdróttól? Az öreg bólintott. – Szögesdrót a frászt. Azt mondtam neked, hogy sráckoromban belegabalyodtam egy szögesdrótba. Csakhogy nem ez történt. Nem akartam elmondani neked, legalábbis akkor nem, hogy a nagyapád szíjjal tángált engem. A csatos végével. Megvágott, attól vannak a sebhelyek. – És most miért mondod ezt el nekem, apa? – Nem tudom. Asszem, tudnod kell róla. Nem tudom, miért, de szerintem tudnod kell róla. – És te mit csináltál? – Amikor eltángált? – Aha. – Nem volt nekem mit tenni. Kölök voltam, ő meg nagy, gonosz, állandóan részeg fazon. Távol tartod magad attól a rohadt alkoholtól, hallod-e? Merthogy a hajlamod, az megvan rá. Jómagam is ittam keveset még fiatalon, és nekem is megvolt a hajlamom rá. Az anyádnak köszönhetem, ő tartott távol tőle. Mondta, hogy eljön ő velem bárhová, föltéve, hogy nem iszom, és ha igen, akkor már ott sincs, befejeztük. Soha többet nem nyúltam piához… A helyzet, Harry, az, hogy sok olyan szarság van az ember életében, amire nem is számít. Nem csak jó van az életben. De azon túl kell esni, a jót meg kell ragadni, a rosszat meg hagyni, hadd menjen a maga útján. Máskülönben az ember benne reked a gyűlöletben vagy begolyózik, vagy állandóan csak a kefét rágja. Neked, fiam, van, amid van. De gondot neked kell viselned rá. – Gondolod, apa? – A pokolba is, fiam. Tudom… Itt vannak a kulcsok. A tank meg teli. Az öreg kinyitotta a tárcáját, s Harry látta, hogy van benne egy húszas, három vagy négy egydolláros társaságában. Apa kivette a húszast, és felé nyújtotta.

– Ne, apa, megleszek nélküle is. – Vedd csak el. Lehet, hogy megkívánsz majd egy kólát vagy valamit. Vagy egy lányt hívnál meg rá. Viszed a kocsit, próbálkozol, nem árt, ha van nálad egy kis pénz. Vedd el, fiam. Harry elvette a húszast. – Kösz, apa. – Na, hát ez az apák dolga. – Persze. Harry felállt. – Aztán csak ésszel ám odakinn, fiam. – Teljes mértékben. – Lomha egy kicsit az öreg csotrogány, ha lámpánál, stoptáblánál indulni kell, de nagyjából rendjén van. Föltuningoltam, úgyhogy most ki lehet hozni belőle a jót. Megy majd, mint a meszes. Harry elnevette magát. – Miért, a meszes hogy megy? Apja elvigyorodott. – Nem igazán tudom én azt, fiam. Ez csak régi szólás-mondás. Harry hirtelen megragadta és megölelte az apját. – Szeretlek – mondta. – Na, hát én is téged, fiam. Hé, a végén még bordám bánja. S Harry később igen boldog volt, hogy megölelte az apját. Azon az éjszakán, odakinn a városban, mialatt Joeyval az oldalán cirkált a városban, és Joey iszogatott egy keveset (whisky volt a kólájában, kínálta őt is, Harry azonban visszautasította), és lányokat próbáltak felcsípni, de túlságosan félénkek voltak hozzá, és így nem is sikerült a dolog, aztán kinn furikáztak a sztrádákon fel és alá, köröztek a Dairy Queen körül, integettek a szintén kocsiban elhaladó haverjaiknak, egyszóval Harry élte azt, ami soha többé nem köszön vissza – az örege odahaza hirtelen felkelt a vacsoraasztaltól. Mint ahogyan az édesanyja meséli majd

el neki: – Teljesen jól volt; aztán szinte fölpattant, és azt mondta: „Valami nem stimmel velem”; megragadta a bal karját, aztán eldőlt. Szívroham. Azonnal meg is halt. A dolgok szétestek. 10. Harry élete néhány hónapig nagyon hányatott volt. Annyira felizgatta magát, hogy amikor Kayla papájáról olvasott a tyleri lapban, a lánnyal érzett ugyan, ereje azonban már egyszerűen nem maradt ahhoz, hogy jelentkezzen Kaylánál. És hát az volt a nagy helyzet, hogy évek hosszú sora óta nem látták már egymást. Időről időre gondolt a lányra, de Kayla a múlt volt és nem a jelen. Némelykor, ha gondolt rá, úgy érezte, egy darabka belőle magából hiányzik. Ez azonban valószínűleg csak afféle ábrándozás volt. Kölyökkori emlék. Talán jobban érezné magát Kayla egy jó szótól, talán nem. Harry nem tudta, maradt-e őbenne jó szó egyáltalán, sem azt, hogy a lány igazán megőrizte-e őt az emlékeiben, és nem úgy, ahogyan ő őrizte meg Kaylát. És mégis: meglepő volt az a hír, ami Kayla papájának haláláról szólt. Harry bekarikázta a cikknek ezt a részét: Jerome Jonest a High Street-i részidős autószerelő műhelyében találták holtan: egy ajtón függött belül, lámpazsinóron. A holttestét a lánya fedezte fel csütörtökön, este nyolc körül, amikor az apja nem tért haza a munkából. Öngyilkosságra gyanakodnak, ezt azonban még nem erősítették meg.

Szerencsétlen Kayla, gondolta. Mit csinálhatott ő ott? Visszaköltözött az apjához? Vagy épp csak arra járt? Hogy az ördög vigye el. A pokolba Kaylával. Félrelökte az újságot. És a ritmus pereg tovább. 11. A mennyezeten ventillátor lapátjaira hasonlító árnyak látszottak: a róla függő világítótest belseje bordázott volt. A nagy darab ember az ágyán fekve figyelte az árnyakat, beléjük képzelt egyet és mást, de maga is bizonytalan volt abban, mit. A világítótest alól pók mászott ki, az oldaláról lógott egy láthatatlan szálon, s a férfi arra gondolt: ha leesik, a mellette fekvő nőre esik. Megfordult és a nőre nézett, majd a cimbijére, aki a szendvics túloldalán hevert vigyorogva. A túloldali férfi félig felkönyökölve figyelte őt, így ő is felemelkedett és visszavigyorgott. Csak vigyorogtak egymásra, akár egy rakás bolhás kutya. A nagy darab ember átlendítette a lábát az ágy szélén, felült és miközben a fürdőszoba nyitott ajtaját nézte, a kocsi járt az eszében. A kocsitól meg kell szabadulniuk, éspedig minél előbb, annál jobb. Átmenetileg jó volt nyújtózni egyet – a sok minden, ami velük történt, meg a rengeteg adrenalin kimerítette őket –, de mindig fenyeget a veszély, hogy az ember hosszabb ideig nyújtózkodik a kelleténél, és ha ez a helyzet, csütörtököt mondhat a dolog. Ezt mindig észben kellett tartani. Muszáj volt. A nőre a motelben találtak rá. Egyike volt ez azoknak a helyeknek, ahová szívesen bekukkantottak, és a legtöbb esetben nem jártak szerencsével, ma éjjel

viszont igen. Begurultak, és hátul, a motel mögött, épp szállt ki a kocsijából a nő, a szobasor felé igyekezve. Középső nevük méltán lehetett volna Villám. Már kinn is voltak a kocsiból, és elkapták, mielőtt pislanthatott volna: száját befogták, behurcolták a saját kocsijába, bőrrel bevont acélrúddal verték agyon, a padlóra lökték, a kulcsait elvették; a nő kocsiját ő vezette, a cimborája meg az övékét. Kinn, a fák mögött hagyták a saját kocsijukat, míg a másikkal irány vissza, a motelbe. A nőnek volt kulcsa. A hetes számú szobához. Odabenn lehetett pasas is. Vagy egy egész família. Ez benne volt a pakliban. Visszavitték a nőt a motelbe, a hetes számú szobába, ahol nem tartózkodott senki. Könnyen ment, és most már azt tehettek a nővel, amit akartak. Elszórakoztak vele. A férfi az ágy közepén heverő nőre pillantott. A halott szemek a mennyezetre meredtek, épp úgy, mint az előbb a férfi élő szemei, de a nő semmit nem látott. Se bordázattól eredő árnyékot, se pókot. Neki már csak az árnyékok maradtak, nem mintha azoknak a tudatában lett volna. A férfi szívesen merengett ilyesmin; próbálta megérteni, hogy is van ez. Milyen lehet az, amikor az ember semmi, és nem tud semmiről? Milyen lehet halottnak lenni? Ő maga nem kívánta ugyan ezt megtapasztalni, de a nő szemében – abban az utolsó pillanatban, amikor a nő a fejére mért csapásból magához tért, ő pedig a torkára tette a kezét és végzett vele –, úgy gondolta: az arcában, a szemében, ha csak egy villanásnyira is, megpillanthatta az áldozat lelke ablakain át birtokon belülre kerülő halál árnyékát. Nem akármilyen érzés volt az ám. A megtermett férfi felállt és kiment a mosdóba; menet közben a meztelen seggét vakarta. Hallotta, amint a cimborája is fölkel, s amikor hátrapillantott, látta, hogy nekiáll felöltözni.

Ami nem lepte meg. Védekeztek: kotont használtak, amiket aztán a vécén húztak le – ám a cimborája még csak a farkát se csutakolta le. Pedig csak le kéne csutakolnia. Azért, mert. Nem semmi trutyi ragadhat már ezen a fazonon. Figyelme ismét a nő felé fordult. Halott volt még mindig. Nem tért vissza csodás módon az életbe. Mert egyszer ilyen is történt velük. Azt hitték, halott a gádzsi, magukkal vitték egy autós étterembe, pokróccal letakarva, a hátsó ülés elé hajítva, és amíg a hamburgerre meg a sült krumplira vártak, és nézték, hogy s mint szorgoskodik a srác az ablak túloldalán a kassza mögött, hirtelen hallották ám, hogy valaki hörögve felsóhajt. Halottnak gondolták a gádzsit, de nem az volt. Úgy emlékezett rá, mintha csak tegnap történt volna… pedig megvolt annak két, vagy tán három esztendeje is. Levegő után kapkodott az áldozat, s mivel a cimbora a volánnál ült, neki kellett hátranyúlnia, miközben a lány úgy emelkedett fel halottaiból, mint egy zombi, a testén és a fején még ott volt a pokróc, ő pedig elkapta a torkát. A takarón keresztül kapta el és szorította meg, elzárva a légcsövet. Nehogy üzemanyag kerüljön már a rendszerbe. Hadonászott a lány. A karjai kikerültek a takaró alól. A cimborájára nézett, aki látta, mi folyik; majd kikukkantott a pénztár mögötti kölyökre, aki végrevalahára elkészült azzal a zacskóval, mitesszeres pofáját feléjük fordította, kinyúlt a tolóablakon, ő pedig minden ügyességét összeszedve vette el tőle a zacskót, fél kézzel, és eközben a lány végig hányta-vetette magát, akár az ördög. A kölyök azonban lószart se vett észre. Bent zene szólt, jobban mondva valami konzervszemét, ami álltó nap zörög az ilyen helyeken. – Két hambi, mindennel – mondta a kölyök. – Sült krumpli. Két diétás kóla.

– Stimmel – mondta a cimbi, és a kezébe adott egy bankót. Egy jó nagy címletűt. Hogy az Isten verje meg! Most meg a visszajáró miatt kellett tovább ácsingózniuk, ő meg továbbra is próbálta visszatartani azt a kurvát, aki átkozottul erős volt, megizzasztotta az embert, hiszen a melót fél karral kellett végezni, ráadásul két ülés közt hátrakepeszkedve; és mindennek a tetejébe még úgy kellett tennie, mintha semmi a világon nem történne odabent, remélvén, hogy Hambiárus Henrik nem figyel fel a hátul folyó nagy mozgásra, és a dulakodás zajából se hall meg semmit. Mindez miért? Csak mert a cimborája nagycímletűvel kedveskedik Hambiárusnak, mire föl állnak ott, mint fasz a lakodalomban. A cimbi később bocsánatot kér. – Picsába, ember. Kisebbem nem volt. Nem akartam, hogy arról emlékezzen ránk, hogy kap egy húszast vagy valami nagyobbat, az aprót meg megtarthatja. Mert akkor kajakra emlékezne ránk, érted? Hát ki kellett várnom az aprót. Nem volt más választás. És persze, hogy igaza volt. De hát ott volt a kölyök, aki a zacskókkal meg a műanyag poharakkal bajlódott meg a pénzt vette el, és ott volt ő, a nő torkát markolva, végezve a munkát, amiről már régen azt hitte, elintézett ügy, és ott voltak a takaró alól előkerült, verdeső karok, meg az ujjak végén a körmök, amik most tövig az ő kezébe mélyedtek, ő pedig fogcsikorgatva igyekezett megúszni a kínordítást, és végre a cimbi ráadta a kakaót. Indulás közben hátranézett a mögöttük várakozó kocsira; valami srácok voltak benne, de ügyet se vetettek rájuk. És amikor ők elhajtottak, a srácok azonnal az ablakhoz gurultak és ott meg is álltak. Kiengedte tüdejéből a visszatartott lélegzetet. Mikor a sarkon elfordulva újra kihajtottak az útra, ő megfordult, hátrakígyózott a két ülés között, miközben a cipője félig

lecsúszott a lábáról. A padlóra rúgta, majd teljes erővel beletérdelt a lányba, lerántotta róla a pokrócot, elengedte a torkát, és háromszor-négyszer ököllel fejbevágta. Mikor végre le volt verve a csaj biztosítéka, lassan, óvatosan visszatért a fojtogatáshoz, és érezte, amint a nyak csontjai összeroppannak acélujjai alatt. Megfojtotta, végzett vele. Aztán, amikor már kinn voltak az erdőben, levágta a lány ujjait, a tetemet elásták, az ujjakat pedig magával vitte. Később kipiszkálta a körmök alól a bőrmaradványokat, és le is vágta a körmöket, magukat az ujjakat pedig egy hangyaboly kellős közepébe tette; egy idő múltán, tán egy hét lehetett az, visszament oda, kiásta, ami az ujjakból megmaradt, és magával vitte őket horgászcsalinak; a gát alatt eresztette a vízbe, mindegyiket ökölnyi süllyesztőón társaságában. Ez a motel ágyán fekvő hulla azonban nem jött vissza a semmiből, és nem is karmolászott már. Neki vége volt. Halott volt, halott, halott. Mert most már tudta, hogyan kell ezt a dolgot csinálni, hogyan kell biztosra menni. – Ereszted a vizet? – kérdezte a cimbora. A nagy darab ember csettintett az ujjával. – Persze. Egy percet adj, aztán hozhatod. A cimbora, most már teljesen felöltözve, a függönyökhöz ment és eléjük állt. A MOTEL neonfelirat vöröse és az alatta lévő sárga nyíl fénye áttört a függönyökön, a szoba valósággal pulzált tőle. – Ideges vagyok – mondta a cimbora. – Jól szórakozok, ezzel nincs is gond, utána azonban mindig ideges leszek. Semmi másra nem tudok gondolni, mint hogy tele van DNS-sel ez az egész rohadt hely. Mikroszkopikus maradvánnyal a seggemről, meg ilyesmikkel. A nagy darab megállt, s fél kézzel a fürdőszoba kilincsén a cimborájára nézett. – Látod a kezem az ajtón? Gondolod, hogy be vagyok szarva? Gondolod, az ujjlenyomatok miatt eszem a kefét? – Enned kell. Most már mindenképp.

– Rendben. Valamennyire félek is. Ha nem félnél valamennyire, volna miért csinálnod? – Nem tudom. Talán. – Nekem nem. És szerintem neked se. A dolog úgy áll, hogy ki fogom ezt a helyet pucolni. Teleeresztem a kádat, őt is lepucoljuk, aztán beáztatjuk. Azok a fazonok, akik efféle szarságokat csinálnak, általában visznek magukkal szuvenírt. Mi nem viszünk magunkkal semmit. Ezt csak azért mondom, mert láttam, hogy stírölted a bokaláncát. – Gondolkodtam rajta. És a picsájában is van egy karika. Én meg azt láttam, hogy te azt stírölöd. – Miután ott van, van rajta mit nézni, egyebekben nem érdekel. Ez olyan lenne, mint ismertetőjegyeket hátrahagyni. Fazonokra ez jellemző. Elvégzik a munkát, aztán ami utánuk marad, az jellemző rájuk. Ugyanott gyilkolnak, ugyanúgy, egyformán hagyják hátra a tetemeket maguk után… – Ilyeneket csináltunk mi is… – Igen. De mi változtattunk is. És mi nem egyfolytában ezzel vagyunk elfoglalva. Néha az embernek vissza kell fognia magát. Önuralommal kell rendelkeznie. Különben is sokkal jobb a buli, ha az emberben már felgyülemlett valamennyi gőz, és mégis észnél kell lennie. Ez a lényeg, az önkontroll. – Nem tudom. Ha lenne ilyesmink, nem csinálnánk. – Az önkontrollhoz semmi köze annak, hogy nem csináljuk. Az önkontroll az, ha az ember megteszi, ami fontos. Tudni, hogy megtáncoltathatnak érte, és mégis észnél maradni. Cimborája visszafordult a függöny és a kinn villódzó fények felé. – Azt hiszem, igen. Néha aggódott a cimbije miatt. Arra gondolt, kicsit talán ingatag, mintha állandóan valaminek a peremén egyensúlyozna.

– Kipucolok itt – mondta –, megcsinálom a takarítást; aztán húzunk. Van itt némi DNS… de hát azt összefüggésbe is kéne tudniuk hozni velünk. Márpedig arra semmi ok, hogy összefüggésbe hozzák. Vagy van? – Aligha van. – A legtöbb ilyen kisvárosban, mint amilyen ez is, azt sem tudják, mi fán terem a DNS. Megcsináltatása sokba kerül. Ismered ezt. Nem úgy működik ám a dolog, mint valami kibaszott tévéműsorban, ahol találnak egy porszemet, és azon nyomban tudják, hogy valami clevelandi anyaszomorító csinálta. Ha óvatosak vagyunk, ilyesmi nem fordulhat elő. A francba, ember. Mit érne az egész kockázat nélkül? – Hát igen. Semmit. – És aztán, ha tesszük, ami a dolgunk, ki nem szarja le, mennyi DNS-ük van, ha egyszer nincs kivel összefüggésbe hozniuk. Miért is lenne? Inkább amiatt fossál, ami csakugyan előfordulhat. Példának okáért: otthagyod a tárcádat vagy valamidet egy tetthelyen. – Igen. Igazad van. A cimbora most ismét az ágyon volt, és lenézett a meztelen női hullára. – Vele könnyen ment, az tuti. És nem kaptam meg, amit akartam, érted. Kicsit sajnálom is. Számomra ő pocsékolás volt. Ha az ember megkapja, amit akar, az nem pocsékolás, ő viszont meghalt, és én nem kaptam meg azt, amit akartam. – Néha nagyon bejön a buli, néha nem annyira. Olyan ez, mint mikor ismeretlen étteremben vacsorálsz. Biztosra ott se tudsz menni. Néha viszont a tíz ujjad megnyalod utána. Az ember csapjon a lecsó közepébe, aztán majd kiderül, mi lesz a dologból. A nagy darab ember ezzel visszament a fürdőszobába, és teleeresztette a kádat vízzel. Később a lány zöld Dodge-jával hajtottak el; a kocsi tulajdonosa, miután többször lemosták és ledörgölték, a motelszobájában maradt, a kádban, szappanos vízzel

borítva. A Dodge-dzsal behajtottak az erdőbe; most mindketten kesztyűt viseltek. Kiszálltak, cigiszünetet tartottak, nekidőltek a fák törzsének, s az ágak közt felnéztek a holdra. Ügyeltek arra, hogy a csikket el ne hajítsák, és egyáltalán, semmi nyomot ne hagyjanak maguk után. Végül beszálltak a maguk kocsijába és visszahajtottak oda, ahol éltek, néhány órányi autóútra. Mikor beléptek a nagy darab házába, első dolguk volt, hogy levegyék a Goodwillnél beszerzett cipőjüket, letöröljék, zsákba tegyék, majd kivigyék a konténerbe. Ha valaki rábukkan a kocsira, talán rábukkan az ő nyomaikra is; de még ha el is jut hozzájuk, hiába ellenőrzi le a cipőjüket; de még ha fel is túrja a konténert, és rájuk is bukkan annak az alján, azok a lábbelik, ott a kifőzött kávé, használt Tampax és rothadó paradicsomszeletek közt, lehetnek bárkiéi. Óvatosan kellett eljárnia annak, aki ilyen életet élt, elővigyázatossági intézkedéseket kellett tennie, hiába gyilkolt messze, mindig más városban. A DNS csakugyan problémát jelenthetett, a cimbinek nagyon igaza volt ebben. Tudták ők azt jól. Csakhogy a DNS-t is át lehetett verni. Nem volt az varázslat. Át is verték néhányszor, hiszen különben soha senki nem úszott volna meg semmit. És különben is, mit jelentett volna a buli, ha nem kell a bukástól rettegni? Félni a börtönt, no meg a forró tűt, amiből lassan csepegtetik a halált? Félni attól, hogy elkapják az embert? Az izgalom pont abból származott, hogy forró volt a pite. Ez adta az élet sava-borsát. Mert hát halál nélkül, halálfélelem nélkül, ha az ember feje felett nem függ ott egy lassan billenő, savval teli edény – nos, mindezek nélkül a puszta lét nem lenne más, mint elvitorlázgatni, akár a béka a vízililiomon ülve, és ő nem szívesen gondolt úgy magára, mint békára.

Nem. Valami egész másfajta párával kell azonosítania magát, olyasvalamivel, aminek köze van a vízhez… nagy vízhez méghozzá. Ahol ő nagy, fehér cápa lehet. Ez az. Cápa. A cimborája meg… no, ő nem más, mint a hasára csimpaszkodó takarító hal. Vagy inkább a tökeire kapaszkodó. Szorosan beszopja őket. Igen. Az lesz a legjobb, ha így gondol rá. Cummantó halacska. Ő meg, a cápa, a jó öreg cápatököknél fogva vonszolja magával a cimbit, ki a nagy vizekre.

MÁSODIK RÉSZ Szellemek a zajban 12. Amikor ő meg Joey bementek, hűvös és sötét volt a kocsmában, és Harry sört rendelt. Korábban nem akart ő inni, akkor még jól emlékezett arra, miről beszéltek az apjával, később azonban mégis a lovak közé dobta a gyeplőt. Csaknem véletlenszerűen került erre sor, egy szilveszter alkalmával, amikor sikerült annyira berúgnia, hogy egyáltalán nem hallotta a hangokat, nem látta a képeket, sem a színek felvillanásait. Az alkohol mintha szétzsibbasztott volna benne valamit. Bátran léphetett olyan pontra, ahol korábban azt tapasztalta, hogy hang tör rá; most semmit sem hallott. Minderre Joey lakásában jött rá, mert ott is valami történt annak idején, de erre nem akart gondolni. Se most, se semmikor. Joeynak erről nem beszélt. Olyasmi volt ez, mint amikor nem szeretett átjárni Joeyhoz akkor se, amikor még otthon lakott, mert ott volt Mr. Barnhouse, aki az egyik pillanatban még teljesen normálisnak látszott, a következőben pedig gyakorlatilag bármit zokon vehetett, akkor aztán kiakadt, mint a kiskertkapu, káromkodott, akár a vízfolyás; nekiment Joeynak, és elverte, mint a kétfenekű dobot. S most, hogy Joey elhúzta otthonról a csíkot, Joey új kéglijére se akart fölmenni, a lakásba, amit bérelt. Mr. Barnhouse ugyan nem volt ott, de… most már új problémák voltak. Azt mondta magának, nem fog ilyesmikre gondolni, és most mégis gondolt. Nem állt viszont szándékában, hogy rágódjon is rajta. El fogja felejteni. Most, ha átment

Joeyhoz, tintorettón ment oda, ami segített; de hát ott voltak még az emlékek is, vele voltak mindvégig, és ha beállított Joeyhoz – nos, akkor ott voltak, akár azok a reszkető moziképek, amelyeket annak idején látott az ablakból az autósmoziban. Az alkohol bizonyos dolgokkal elbánt, az emlékek ellen azonban piálással nem sokat lehetett tenni. Akart egy sört. Nem is egyet. Reménykedett – mint mindig – abban, hogy nem lesznek sötét hangok, nem szivárognak elő valahonnan, abban a pillanatban, amikor rájuk gondol. A kocsmát Sheehan Helyének hívták. Épp az efféle helyekre – ahol az alkoholszag holmi romlott sonkára emlékeztető bűz társaságában áradt a padlódeszkákból – volt jellemző, hogy a múltban erőszakos cselekmények színhelyéül szolgált; az ilyen kocsmákban verték le az embereket a bárszékkel és borították az asztalt a pofájukba. A falak is arra szolgáltak, hogy legyen mihez csapniuk egymást a vendégeknek. Ez az erőszak, ez a múltbéli dolog lényegében akárhol ott leselkedhetett rá, és a megfelelő pillanatban elhangzó megfelelő hang reaktiválhatta az eseményt. Számára legalábbis. Elég volt hozzá kaparás, csattanás, zuhanás, puffanás, és a feje már tele is lett zajjal, színnel meg minden rosszal. Hát igen. Nem fog ártani, ha mielőbb zsibbasztani kezdi magát. Gondolt arra, hogy talán egészen fel kéne hagynia az otthonról való elmenetellel, leszámítva természetesen a sarki boltig megtett utat. Megveszi a kanalas orvosságát az italosztályon, és gondosan megőrzi kábult állapotát. Épp csak annyira józanodik ki, hogy el tudjon jutni a boltig, be tudja szerezni az ellátmányát, azután újra tudja kezdeni.

Egy kancsó sört rendeltek a pultnál, ő meg Joey, aztán a poharakkal együtt a sarokasztalhoz vitték, ahol szinte teljesen az árnyék volt az úr. Countrymuzsika szólt, táncoltak is, és akadt a táncparketten jó néhány szuper jó nő, a pasasok a táncpartnereik fenekét taperolták, és Harry rájött, hogy féltékeny. Vagy magányos. Vagy mind a kettő. Ezt nem tudta eldönteni. – Az ott jobbra, a farmerban meg a piros blúzban – mondta Joey. – Na, annak nem kéne olyan szoros nacit viselnie. Úgy fest, mint aki már totálisan le van pattanva. Nézd csak meg ott elöl, majd' leszánkázik a cipzár az úszógumija miatt. – Jaj, duguljál már. Jól néz az a csaj ki. – Na, hát ha te azt szereted, ha pöcse van a menyasszonynak, vagy már teljesen le van pattanva, akkor nem csodálom, hogy tetszik. Lefogadom, hogy odalenn már teljesen el van rongyolva, és ujjnyira is kilóg a macska nyelve. Ami túl ocsmány. A picsába is, ha jobban belegondolok, szerintem farka van. Szerintem simán lehetne férfi. És most, hogy jobban megnézem, mintha valamennyi bajusza is lenne. – Ne csodálkozz aztán, Joey, ha nem boldogulsz a nőkkel. – Szemben veled, mi? – Mondasz valamit. Ültek, nézegettek, zenét hallgattak és ittak. Hangos volt a zene, viszont jó, felvételről ment minden, erősítővel. Halványabb lett a fény, ide-oda suhantak a sötét, táncoló körvonalak, a pult mögötti fények pedig felizzottak. Az árnyak erre táncoltak, majd amarra, s Harry számára egy idő után úgy tetszett, valamennyien egy irányba dőlve ropják, az asztaluk pedig mintha egy viharos tengeren hánykolódna. Harry egyik hideg pohár sört a másik után gurította le, egyik kancsót a másik után rendelte ki, és arra gondolt, nagyjából úgy ízlik, akár a sósborszesz. A rohadt

életbe, hiszen még csak fikarcnyit se élvezi. Csak akkor tett neki jót, ha jöttek a hangok. Az anyjára gondolt, aki egyedül van abban az öreg házban. Hónapja is megvan annak már, hogy nem látta. Muszáj hazalátogatnia oda. Muszáj. Csakhogy már az a ház sem számít menedéknek. Annak fedele alatt is történt trauma, azon a ponton, ahol a vacsoraasztal állt. Mi lenne, ha megmozdítaná azt a széket, amit az apja lökött hátra, egy pillanattal azelőtt, hogy elzuhant? Vajon ott rejlene-e a rossz pillanat, abban a padlón megcsikorduló széklábban? Miután az apja meghalt, még három évig otthon élt az anyjával, de annál az asztalnál sohasem evett. Azt a széket sohasem mozdította meg. Hogy az ő kedvére tegyen, nem mozdította meg az anyja sem. Nyilván azt gondolhatta, a fiának elmentek kissé otthonról, de nem mozdította meg. Az anyja hallgatott rá. Hagyta, hadd menjen a maga útján, mint mindig is. A széket kiállította a verandára, az oldalára fordította, ahogy azt Harry kérte, és a szék ott is maradt, míg Harry otthon volt. Később azonban, amikor hazalátogatott, a széket újra a helyén találta. És azt látta, hogy az anyja ráül. A férje székére. Arra a helyre, ahová az öreg utolszor telepedett, mielőtt a szíve felrobbant. Harry úgy érezte, mintha leselkedne rá, várna rá: az egésznek a rossz emléke, ami benne rekedt egy székcsikordulásban vagy egy test zuhanásában. És mégis haza kell mennie. Az anyja mostanában nem fest valami jól. Sápadt. Még a szokásosnál is ványadtabb. Furcsán jár. Biceg kicsit. Túl sokat hajt az egydolláros boltban, a csilingelő pénztárgép mögött, ahol immár három éve dolgozik, hogy Harry külön élhessen és főiskolára járhasson. Dolgozott ő is. Itt meg ott. Részmunkaidőben egy könyvesboltban. Ösztöndíja is volt, tanulmányi kölcsönt is vett föl.

Örült, ha nem kellett a házban lennie, mert tudta, hogy egy hang ott lakozik. De talán kettő is. Apának azután kellett a földre zuhannia, hogy a székét már hátralökte. Vajon a hangok azt regisztrálják, ha valaki már halott, vagy már azt is, ha haldoklik? Ebben nem volt biztos. Újra töltötte a poharát, és megnedvesítette ajkát a sörrel. Aztán lehúzta gyorsan. Gondolkodott. Haza kell menni. Rá kell nézni anyára. Muszáj. De hamar. Egykettőre. – Oda nézz – szólalt meg Joey. – Azok a fazonok elintézik kicsit azt a vén szarházit. Harry arra nézett, amerre barátja bökött az állával; egy asztal felé, amelyet a táncosok közt nyílt résen át látni lehetett. A pasast egy pillanatig nem lehetett látni; aztán, ha a tánc egy bizonyos irányba hullámzott, már lehetett. Egyedül ült a férfi. Nem igazán vén, gondolta Harry; talán az ötvenes éveiben járhat. Afféle köpcös kinézetű. Némi pocak, őszül, kopaszodik. Arca árkolt. Egyvalamiben azonban igaza volt Joeynak: a pasas épp húzta kifelé a gyufát. Igazi szeszkazánnak tűnt. Harry ezt azért tudta biztosra megmondani, mert szeszkazán volt ő maga is. Elvégre az ember fölismeri azt a felebarátját, aki hozzá hasonlóan ott hajózik a Nagy Alkohol Folyamon, és – megint csak hozzá hasonlóan – vitorla nélkül teszi mindezt. De a pasasnak talán már a hajója is léket kapott. Cseszegetőből az öregnek három is kijutott. Egy-egy állt a két oldalán; az, aki a balján volt, a fazon kopasz feje búbját dörzsölgette, mondott valamit és röhögött hozzá. A harmadik csesztető az asztal előtt állt, és közvetlenül az öreg kancsójából itta ki a sört. – Seggfejek – mondta Harry. – Csak szórakoznak egy kicsit – mondta Joey. – Kinek fáj az. – Nem az ő sörük.

– Helyre akarod tenni őket? Harry megrázta a fejét. – Én egyedül három ellen nem. Valakinek viszont csinálnia kell valamit. – Ja, igen, talán felbukkan valaki. Én a magam részéről nem látom a dolgot olyan rettenetesnek. Csak szórakoznak egy kicsit. – Miért is lógok én veled? – kérdezte Harry. – Mert jó fej vagyok. – Ja. Amiatt lehet. A táncosok összezárultak, s Harry egy pillanatra elfeledkezett az asztalnál ülő öregről. Mikor újra szétnyíltak, az öreg már nem volt ott. És a csesztetők se. – Ki fogják rámolni azt a fazont – mondta Harry. – Mi? – Ki fogják rámolni. Nem látod, hogy eltűntek? Joey ránézett. – Honnan tudod te azt? – Van egy baromi jó ötletem. Harry felállt, és a padló balra lejtett. Lépett egyet, próbált részegségében egyensúlyba kerülni, és íme, a padló máris billent a másik irányba. Hangos volt a zene, és úgy elborította, mintha forró mustárt nyomtak volna rá. Kezével eltakarta az arcát, és nagy levegőt vett. Mikor kinyitotta a szemét, azt látta, hogy a három fazon a hátsó ajtón át hurcolja ki az öreget. Kihúzta magát, aztán utánuk eredt, tért ölelő, részeg léptekkel, mintha a padlón lévő akadályokat kéne kerülgetnie. Joey felállt, elkapta a könyökénél, megállította, és ráförmedt. – Ne menj ki oda, ember. Igazad lehet, talán ki fogják rámolni. És a következőnek a te segged bánja. Én nem megyek. Magad vagy az akcióhős. Harry nem figyelt. Haladt tovább. Nagy volt és komoly. Próbált összpontosítani. Mikor a hátsó ajtóhoz ért és kitaszította, arcába csapott a kinti hideg, s hangyányit józanította. A hideggel járt azonban a hátsó köz bűze, a húgy- és rothadásszag,

meg a fal mellé állított szemetes konténerből áradó illatok. Mintha könnygázgránátokkal vívtak volna csatát arrafelé. Attól azonban, amit látott, arra gondolt: most az egyszer teljesen sikerült kiütnie magát. Talán delíriuma is van. Joey is mellette volt; végül csak kijött utána, hiába fogadkozott. Vajon hallucinál ő is? Az ő számára is felvillannak-e valamilyen módon a hangok? Egyáltalán, mi az ördög folyik itt, hiszen mindenki láthatja… A kopaszodó fazon, az öreg, aki kissé pocakos is volt, csúnyán beállította magát, vagy legalábbis úgy tűnt; a csesztetők egyike, a legnagyobb, az, amelyik az öreg kancsójából hörbölt, oldalról ököllel fejbe vágta az öreget, de nagyon gyorsan, mire az öreg mozdult. De mozdult ám, ember. Mintha sose lett volna részeg. Az, amelyik fejbevágta, mintha kiütötte volna belőle az ittasságot, és Harry megdöbbent attól, ami ezután következett. A pasas, aki ütött, volt az első. Az öreg fazon kirúgott. Laza és hanyag mozdulatnak tetszett, csakhogy amikor a talpa a támadó térdéhez ért, olyan hang hallatszott, mint amikor valaki frissen szedett zöldbabot pucol. A másik két férfi egyike is nekiment az öregnek, aki jobb kezével a két lába közt kapta el, míg baljával a pasas arcába tenyerelt, le is verve ezzel a lábáról. A feje úgy csattant a cementen, mint a leejtett görögdinnye. Most jött a képbe a harmadik pali, aki pedig nagyra nőtt, és az arcán látni lehetett: szándéka nem kevesebb, mint hogy egyszer és mindenkorra kicsengessen az öregnek. Aki azonban elhajolt az ütés elől, ami így a feje felett zúgott el, és két csapással válaszolt, eggyel jobbról, eggyel balról. A két laza csapás a gyomorszájat érte, s a támadó ettől előbb kiegyenesedett, majd összegörnyedt, és hányhatnékja támadt. Az öreg tett néhány gyors, részeg lépést a pali felé, majd oldalvást

közelítette meg, és alkarjával az öklendező ember torkára vágott, amitől a feje hátrabicsaklott. Az öreg ezután odébb siklott és könyökkel tette meg a pali állcsúcsát, pontosan alulról; majd ismét eleresztette azt a bizonyos laza rúgást, ez alkalommal valamivel feljebb, előbb a nyomorult nyakába, aztán a mogyoróira. Az lenn is volt a földön. Az a támadó, akinek a feje görögdinnyét játszott a betonon, most megint nekiment az öregnek, immár őrjöngő dühvel, mire az öreg kitette a lábát és a pasas bokája bánta; a pasas ismét csak fölnyalta az aszfaltot, és most már nem is akaródzott fölkelnie róla. Harry úgy vélte, föl tudna, ha akarna, csak nem akar, beéri azzal, hogy a halottat játssza, tán hozzáképzelve még azt is, hogy hat láb mélyre temették, nehogy akár csak véletlenül is keresztezze még egyszer az öreg útjait. Akit elsőre térden rúgott, még mindig a földön feküdt és sikított. Az öreg fél kezénél megragadta, a másikkal a hajába markolt, és hasra fordította. Kiszedte a hátsó zsebéből a támadója tárcáját, és kimarkolta belőle a kápét. Aztán a másik kettővel is elvégezte ugyanezt a műveletet. Meglátta a hátsó ajtóban, leesett állal bámuló Harryt és Joeyt. – Hogy ityeg? – kérdezte tőlük. Vigyorogva begyűrte a pénzt a zsebébe, megfordult, azzal elzuhant, egyenesen, akár a gerenda. – Seggbe leszünk baszva – mondta Joey. A szétrúgott térdű pali még mindig vonaglott kínjában. Harry és Joey elmentek mellette, s odaléptek az öreghez. Lenéztek rá, megdöbbentek. Az öreg horkolt. 13.

– Egy szarházi iszákos vagyok – közölte az öreg. – A nagy szart – mondta Harry. – Én azt hittem magamról, nagyivó vagyok, de ha én vagyok az őrmester, akkor maga a tábornok, jó uram. Maga még mindig be lehet rúgva. Ami engem illet, a látottak halálosan kijózanítottak. – Kinn is vagyok, benn is vagyok – mondta erre az öreg. – Hogy mit csinál? – Hol józan vagyok, hol meg aztán nem. A totális józanság állapotát ugyan soha nem érem el, a határát azonban igen. Csak annyira, hogy tudjam: ez már itt tiltott terület. Ocsmány egy dolog az a józanság. Abban rejlik az aggodalmaskodás meg a gonosz. Beszéltem-e sokat, amióta itt vagyok? – Leginkább üzemen kívül volt – válaszolta Harry. – Alighanem azzal jártál a legjobban. Szeretek beszélni. Nem ketten voltatok még az előbb is? Vagy csak belőled láttam kettőt? Bár az ilyesmi általában megesik velem, ti mintha különböztetek volna. – Ketten voltunk. – Nagyon helyes. Akkor meg nem őrültem, csak beakasztottam. Néha már el is csodálkozom különben. – Akárcsak én. Holdfény hatolt be a függöny résén át, és úgy fúródott bele a linóleumba, akár egy lándzsa. Az öreg felült, körülnézett. – Padlón vagyok. Harry villanyt kapcsolt, széket húzott oda, rátelepedett, és lenézett az általa hevenyészett priccsen ülő emberre. A párnán kifakult denevéremberes huzat volt. Denevérember már nem annyira köpönyeges keresztes lovag volt rajta, sokkal inkább holmi tintafolt. – Csináltam magának egy fekvőhelyet, mindjárt azután, hogy odakinn végigtaccsolta a bokrokat. – Odakinn? Miért, idebenn ez mi? – A kéglim. Állati meló volt magát ide fölhurcolni.

Az öreg méricskélte Harryt. – Tudod, ha leszoptalak, akkor bocsánatot kérek. Igazából a nőket szeretem, de ha beiszom, akkor kitelik tőlem bármi. Lehet, hogy azt gondoltam, cicivel van dolgom. – Semmi ilyesmi nem történt. Az öreg hunyorgott, és megpróbált igazítani a látásán. Most valamivel jobban látott. Konkrétan egy kis szobát, heverőt paplannal és párnával, széket, asztalt, könyvekkel megtömött olcsó polcot, azon lámpát. Az asztalon rezsó állt, néhány papírtányér és – pohár, műanyag evőeszköz. Se konyha, se mosogató. Csak egy mini hűtőgép berregett a sarokban, akár egy töksüket értelmi fogyatékos. A falakat mindenhol laposra hajtogatott kartondobozok és tojástartók borították: ezekkel ragasztották őket teli, a padlótól a mennyezetig. A szoba sarkában volt egy halom laposra hajtogatott kartondoboz. – Te aludtál a heverőn? – kérdezte az öreg. – Mindig ott szoktam. Az az ágyam. – Nagy szartanya ez. – Kösz. Havi harmincöt, plusz rezsi. Képzelheti, mennyire büszke vagyok rá. – Hát szarodád van-e? – Két helyiség van, az egyik ez, a másik a szaroda. Lehet, hogy be kell fognia az orrát, ha arra jár, a kagyló meg inog. Tegye meg azt a szívességet, hogy nem csinál disznóólat. Járt már ott korábban, összehugyozta a falat. Nekem kellett kitakarítanom maga után; és nem akarom még egyszer megcsinálni. Úgy bűzlik mellesleg, mintha Lysolt locsoltak volna körül. Az öreg nekiindult, de egyedül nem boldogult; Harrynek kellett a mosdó felé segítenie. – Nekem ez magas – mondta Harry. – Maga a kocsmában atomrészeg volt, aztán kivasalt egy triót, ami okoskodni akart magával.

– Tényleg? – Aha. – Azért fáj az arcom? – Az egyikük megütötte. – Az váltotta ki. Ha megütnek, onnan kezdve az ösztöneim veszik át a hatalmat. Azt hiszem, az ösztönök néha erősebbek még a piánál is. Az öregnek most valahogy sikerült a mosdóba bejutnia. Harry visszament a székéhez. Az öreg pár perc múlva előjött. Most frissebbnek tűnt. Arca nedves volt a mosdástól; vékony haját is bevizezte, aztán hátrafésülte. Járni is jobban tudott. A falnak támasztotta a seggét, lábát kissé maga előtt vetette meg, karját pedig keresztbe tette. – Körülöttem sertepertéltél álltó éjjel? – érdeklődött. – Még csak úgy egy órája vagyunk itt. – Mért segítettél, haver? – Nem tudom. És nem csak én segítettem. Hanem a haverom, Joey is. Ő segített betenni magát a kocsiba. Hazavittem, aztán csak ketten voltunk, maga egy ízben a járda peremén táncolt, aztán végigtaccsolta a bokrokat. – Hagyhattátok volna, hogy elintézzenek. – Nemigen tettem én azért semmit, hogy ne intézzék el. Gondolni gondoltam ugyan rá, de aztán nem volt semmi sanszom. Maga elhúzta a nótájukat. Buli volt látni. Maga úgy festett, mint aki meg se bír állni a lábán, azt' mégis minden százasra sikerült. Asszem, az egyiknek még a térdét is eltörte. – Ne baszd már! – Nem baszom. Hogy képes seggrészegen ilyesmikre? – Mákom van. – Nem hiszem én azt. Valamilyen harcművészeteket tanult? – Olyasmit. Akarsz tudni valamit? Nem emlékszem az egészre. – Arra se, hogy kifosztotta őket? – Kifosztottam?

– Átkutatta a tárcájukat, kivette a pénzt és zsebre gyűrte. Az öreg az ingzsebébe nyúlt, és kihúzott egy marok pénzt. – Hát baszódjak meg, ha… A picsába is, negyvenkét dollár bonusz. – És nem emlékszik rá? – Nem én. De gondolom, ez így volt tisztességes. Szemet szemért. Nem azt mondtad, hogy az én pénzemre utaztak? – Igencsak úgy festett. – Asszem, nem voltam annyira részeg, mint hittem… ahhoz viszont eléggé, hogy teljes legyen a filmszakadás. – Az öreg elrugaszkodott a faltól, és kinyújtotta a kezét. – Engem Tadnek hívnak. Tad Petersnek. Kösz, hogy nem hagytatok ott a sikátorban. Eddig terjed a piás szerencséje. Kezet ráztak, s Harry is bemutatkozott. – Amilyen részeg én voltam, az a szerencséje, hogy nem ittam még egy sörrel többet – mondta. – Mert akkor talán nem bírtam volna fölállni az asztal mellől. És maga még mindig ott heverne a sikátorban, kiment biztosítékkal. Mert kiment a biztosítéka, azt tudja? Kinyúlt teljesen. Közvetlenül azután, hogy kifosztotta őket. – Te meg egyszerre iszol meg vezetsz? – Asszem. – Nem nézlek valami hülye kölöknek. Ha tudod, hogy inni fogsz, ne vezess; mindig szerezz magadnak olyasvalakit, aki nem iszik és majd hazafuvaroz. Vagy eredj gyalog. Van, akiket ez kijózanít. Én is ezt szoktam csinálni. Gyalog megyek haza. – Nem tudom, miért kell tanácsokat osztogatnia azután, hogy három fickót rabolt ki. – Tanácsosztogatásban kurva nagy vagyok, csak magam nem tudom megfogadni őket. Asszem, köszönettel tartozom ennek a te haverodnak, a Joeynak is.

– Á. Nem igazán. Igaz, a kocsiba segített magát berámolni. De ott akarta hagyni. Az volt a véleménye, hogy a maga gondja az egész. – Nem tévedett ám olyan irdatlant, te kölök. Egyszerűen s velősen mondva: főállású piás vagyok. Tad végigheveredett a priccsen, kettébe hajtotta a párnát, a feje alá gyűrte, és keresztbe fonta a mellén a karját. – Nincs olyan este, hogy be ne basznék. – Ami nyilván érzékenyen érinti a karrierjét. – Olyanom nekem nincs. Inkább olyanom, amit letéti tőkének vagy ehhez hasonlónak nevezhetnénk. Mit tudom én, minek. Sose értettem a részvénypiachoz. Lényeg, hogy havonta küldenek egy csekkecskét. Csináltam néhány befektetést, mielőtt főállású piássá vedlettem. Kifizetődtek, bár annyira azért nem nagy durranás egyik se. A számlákat azonban ki tudom fizetni, és megvan a whiskym meg a söröm. – Mivel foglalkozott korábban? – Harcművészeteket tanítottam. – Nem ver át? – Nem verlek én át, fiam, és akkor bizony magam voltam a csoda. Nem úgy, mint ma. – Elég elképesztő volt, amit láttam. Életemben először egyébként. Nem volt ott semmi ugrabugra meg rikoltozás. Gyors volt, már-már követhetetlenül, és pokolian hatékonynak tűnt. – Naná, hogy az volt. A dolog úgy áll, hogy ha nem lettem volna berúgva, aligha kerülök ilyen helyzetbe. Láthatod, hogy az én hibám. Fogadj el tőlem egy-két tanácsot, amik ráadásul még pénzbe se kerülnek. Hagyd abba az ivást. Nálad alighanem valami kémiai reakció az, ami összeköt a piával, vagy a DNS-ed, vagy valami genetika. Tökmindegy, mi a szar az. Vannak, akik hajlamosak rá, érted. – Maga?

– Semmiképp. Én akkor hagyom abba, amikor akarom. Csak nem akarom. Egyáltalán nem. Én önerőből küzdöm, le magam. Harrynek aznap nem voltak órái, és munkába se kellett mennie, belealudt tehát a délelőttbe. Mikor felébredt, felült a díványon, és megdörzsölte az arcát. Tad a rezsónál állt, kávét főzött. – Kávéfiltert nem találtam egyet se – mentegetőzött –, ezért aztán kénytelen voltam az egyik zoknidat használni. – Mi? – Csak kibaszásból mondtam – hunyorított az öreg. – Zsebkendőt használtam. Lehet, hogy neked kissé erős lesz a kávé, nem voltam biztos benne, milyenre szereted. Megettem az egyik büfészendvicsedet, aminek az íze mellesleg olyan volt, mint a besűrített csirkeszaré; a másikat meghagytam neked, itt van az asztalon. Nem csoda, hogy csont és bőr vagy, ha efféle szaron élsz. Lefogadom, hogy csajod sincsen. Harry megrázta a fejét. – Nincs. Mert időm sincs. Az iskola mellett részmunkaidőben dolgozom az ottani könyvesboltban. – Nem mondod, hogy már a főiskolán vagy. – Dehogynem. Húszéves vagyok. Egyetemre megyek. – Hogy a picsába, már a korát se tudom senkinek megmondani, kivéve, ha magam korabelivel találkozom, te meg kölök vagy. Én azt szeretem látni, ha az emberek öregebbek nálamnál. Lényegiben ez tart életben. Puncihoz jutsz-e? Harryt a kérdés megriasztotta. Mintha rajtaütöttek volna. – Hébe-hóba. – Látsz a faszt. – Most mondtam, hogy igen. – Nem, nem látsz te se hébe, se hóba. Abból, ahogy mondtad, meg tudom állapítani.

– Lófaszt tud maga megállapítani. – Na, akkor fussunk neki még egyszer, fiam. Jutsz-e pinához? – Nem. – Na tessék. A te korodban úgy kéne döngetnie az ember fiának, akár a baknyúlnak, amelyik tudja, hogy másnap levágják. Később majd fogod bánni az összes lyukat, amit elmulasztottál. – Lyukat? – Gusztustalan, mi? – Hát az. – Hé, fiam, majd ha az én koromban leszel, már nem lesz az. Akkor már színesnek fogod találni az ilyen beszédet. – Na és magával mi van? Maga kikérdezett, szóval most rajtam a sor. Magának jut? – Nem. És nem is igen gondolok én már erre az egészre. Legfeljebb csak ha női fürdőruhát reklámoznak a tévében. Más dolgokon jár leginkább az én fejem. – No és mik azok a más dolgok? – Igazából sok mindent szoktam kívánni. – No és miket? – Például, hogy a feleségem ne legyen halott, azt szoktam. Meg hogy a fiam se legyen halott. Ilyeneket kívánok. Harry emésztette ezt, majd azt mondta: – Volt barátnőm, csakhogy vallásos lett. Sokkal murisabb volt a csaj, amikor még nem volt az. Noha ha be akarom magamnak vallani az igazat, akkor azt kell mondjam, nem igazán foglalkoztam vele eleget, és ő se nagyon volt elragadtatva tőlem. – A vallás bizony be tud az embernek kavarni. – Azt megengedte, hogy megcsöcsörésszem, azon kívül viszont semmi másra nem volt kapható. Úgy látszik, a cicifogdosást még elnézi az Úristen. A többi dolog azonban nem volt az engedélyezettek listáján.

– Nem egy könnyű pasas, annyi szent. De az a lényeg, kivel csinálja az ember és mit jelent neki. Mielőtt Dorothyt elvettem, voltak barátnőim, és volt köztük egy, akire hébe-hóba rájött a vallásosság. A kúrások közt leginkább, de aztán rájött persze a megbánás, képzelheted. Hogy Jézus így, meg Jézus úgy. Egy idő után azonban Jézus azt csinált, amit akart, mert nekem muszáj volt újra megfordulnom a barlangban. – Ez nagyon romantikusan hangzik. – Tudok én ám sok ilyet, kölyök. – De ugye nem gondolkozik azon, hogy ideköltözzön? – Erre a szartanyára? Ne viccelj már velem. Ezzel az erővel akár a bivaly seggében is tanyát üthetnék… Az a csocsesz a sarokban mikor döglött meg? – Szerintem csak türelmes. – Döglött az. Már jó ideje. Megjárták a hangyák. Benne vannak most is. Ha be nem szerzel valami irtószert, egy nap elviszik a hűtőszekrényt. Harry felállt. Még az előző esti ruhájában volt. Tad azt mondta: – Nem ártana pizsamát szerezned, az alsódban aludnod, vagy ilyesmi. A teleizzadt ruha nem tesz jót. Büdös leszel tőle. – Nem szokásom. Mi több, zuhanyozni is szoktam. Harry elvette a szendvicset az asztalról, és felragadta a széket, amit korábban a priccs mellé tett. Tad a priccsre ült. – Ami a puncit illeti – mondta. – Mainapság óvatosnak kell lenned. Betegséget kaphatsz. Azért találták ki a gumit. Ingyen kéne azt osztogatni. – Van, ahol osztogatják is. – Kivéve, ha a hely jézusos. Mert akkor még az is bűn, ha áll a cerkád. Nem volna szabad nekije, már ha az ember nagymenő keresztény, de hát az emberek basznak, mert már csak olyanok. Ez a mi dolgunk. Észrevetted valaha, hogy a keresztények többet idézik az Ószövetséget, mint az Újat? Ez azért van, mert akkor mindenféle ocsmánysággal foglalkozhatnak, és gonosz

dolgokat mondhatnak a buzikról meg hasonlókról. Az Újtestamentum, az a keresztény könyv; a pirosbetűs, az a Jézus-beszéd. Aszerint kéne az életüket élniük, de hát erről szó sincs, olyanok ők, mint az Ótestamentum Istene, az a gonosz, ítélkező típus, közvetlenül a nyugdíjba menetel előtt. Észrevetted már? – Elég intellektuális típus maga. – Most a józan oldalamat látod. Jól nézd meg, mert nem sokáig maradok meg ilyennek. 14. Harry meglepődött. Az a környék, ahová Tadet hazafuvarozta, elég előkelő volt. Pontosítsunk. Átkozottul jó környék volt. A helyzet az, hogy keményen csicsás hely volt. Harry arra gondolt, Tad nyilván még az előtt vette meg a helyet, mielőtt az egész felépült. Nyilván valami kis házikó búvik meg a kacsalábon forgó paloták közt. Udvar egy szál fával, mögötte lepukkant ház és bakon álló autó. Meg talán még néhány üres sörösdoboz is hever szanaszét. A bokor alatt meg döglött macska hever. – Állj le itt – mondta Tad. – Hánynia kell? – Nem. Itt lakom. – Itt? – Aha. Hatalmas volt a ház, vályogépület stílusban készült, s körülötte magas, téglából rakott kerítés húzódott. A kapun be lehetett hajtani. Nyitva állt a kapu, a ház körül pedig jókora tölgyek és gumifák vetettek árnyékot. – Hátul van a lakása? – Megengedik, hogy az udvarban aludjak, az egyik fa alatt. – Mi?

– Az enyém. Még a kerítés is. – A szentségit. – A háztartásomat még nem is láttad. Nem akarsz bejönni, egy kólára, kávéra, valamire? – De igen, azt hiszem. – Na, akkor nem szállok itt ki. Fordulj be. – Soha nem történt ebben a házban gyilkosság, ugye? – Mi? – Gyilkosság. Vagy más erőszak. Tad Harryre meredt. – Komolyan beszélsz? – Teljes mértékben. – Nem tudok róla, hogy ilyesmi történt volna. Az asszony családjáé, és akkor kaptuk meg, mikor huszonöt évesek voltunk. Az ő pereputtya élt itt korábban, de én nem hallottam arról, hogy ilyesmi történt volna. Habár elég gonosz dolgokat űztek itt, társasoztak például. Harry behajtott a telekre. Amikor a házban voltak, ittak egy kólát. Hosszú asztalnál ültek, egy jókora szobában. Az asztal egyik végén könyvek tornyosultak; a másikat összegyűrt sörösdobozok éktelenítették el. A falakon szépséges szőnyegek függtek, meg néhány elég meglepő kép; ezek semmi mást nem ábrázoltak, mint… hát igen: színeket. És ha ábrázoltak is bármi mást, Harry nem tudta kivenni. Az egyik falon polc függött, teli vicik-vacakkal, kis kerámiaállatokkal: elefántok, tigrisek, oroszlánok, medvék. Színük a rózsaszíntől a zöldön át a kékig terjedt. Poros volt a hely, a padlón ruhadarabok hevertek. – Házvezetésből elég gyenge – jegyezte meg Harry. – Bezzeg a feleségem. Ő takarítót hívott. Nekem csak be kellett engednem. A takarítót, mármint. Olyan tíz éve. Azóta kiviszem a szemetet, kidobom a papírtányérokat, ilyesmiket. Olyasféle életet élek, mint te. Leginkább ebben a szobában vagyok. Ez volt a nappali. A fal mögött van tévé. Csúszópanel meg minden. Szerintem még működik is. A helyzet az, hogy a klozettől meg egy-két

szobától eltekintve nem vagyok benne biztos, hogy vissza tudnék emlékezni, milyen a többi szoba. – Csak magának jó sok van. – Húsz, hogy pontos legyek, nem számolva a konyhákat meg a fürdőszobákat. És a dozsót. – Dozsó? Az mi? – Japán szó, tornatermet jelent. Harcművészeti edzőtermet. Amit én tanítottam, sen csuannak hívják. – Mi történt? – Ment az élet tovább. Miért kérdezted, hogy volt-e itt gyilkosság? – Nem hinném, hogy kíváncsi rá, és ha elmondanám, hülyének nézne. – Talán igen, no és akkor mi van? Mit érdekel, hülyének tart-e egy vén szeszkazán, akit még csak nem is ismersz? Engem viszont elszórakoztatnál. A dilinyósok általában jó történeteket tudnak. – Mesélek én magamról, ha maga is mesél magáról. – Nem akarom én, hogy hoci-nesze legyen – mondta Tad. – Én csak rólad szerettem volna hallani. – Az úgy nem bolt. Tad biccentett. – Legyen, kölyök. Nem vagyok benne biztos, miért mondom el neked, de legyen. Talán mert jövök neked egy… na nem, ez baromság. Azért, mert beszélnem kell róla. A kibaszott falnak beszélek, mert más nincs itt. És évek óta nem is volt, téged kivéve. Meg egy vén papagájt, akit Chesternek hívtak. A feleségemé volt. De boldog voltam, a kurva anyját, amikor megpusztult az a tollas rohadék. Állandóan a szaros újságpapírt kellett pucolni a kalitkájából. Sok minden hiányzik nekem, de az a papagáj nem tartozik közéjük. – Arról szólt az élete, hogy gondot kellett viselnie egy papagájra? – Hadd mondjam így, kölyök. Akkoriban, mikor még nem sokkal voltam idősebb, mint most te, piás voltam. – Maga most is az.

– Igaz, de hadd mondjam végig a történetet, rendben? Tehát piás voltam. Aztán megismerkedtem a nejemmel. Az a nő, az annyira gyönyörű volt, hogy a hátam is fogfájást kapott tőle. Na persze, alighanem léteztek nála még sokkal gyönyörűbb nők, számomra azonban ő volt a nő. Míg ő nem volt, azt dugtam, aki hagyta. Randi, aztán megvolt a dolog, érted. A hetvenes éveket írtuk. Annyi volt a szabad punci, hogy nem számított többet, mint az otthonról küldött pénz. Aztán megismertem Dorothyt. Nagyon-nagyon szerettem azt a nőt, haver. Nem tudom, mennyire gyakori ez a fajta szerelem, de ha rá kerül a sor, csakugyan elképesztő dolog. – Az apám meg az anyám. Így voltak egymással ők is. – Szerencsések… csak voltak, azt mondtad? – Apám szívrohamban halt meg. – Nos, nekem olyasmi a tragédiám, mint a te édesanyádnak. Szóval, összeházasodtunk, Dorothy meg én, abbahagytam az ivást, és született egy kisfiunk. Klassz gyerek. Dorothy örökölt, és belsőépítészként dolgozott. Jó volt a szakmájában. Csinált vele dohányt rendesen. Ami engem illet, nekem megvolt a harcművészeti iskolám, és noha ez nem az a fajta vállalkozás volt, ami milliomost csinál az emberből, jól éltünk. Ha hiszed, fiam, ha nem, valaha a legjobbak közt tartottak számon. – Elhiszem. Láttam, mire képes, nem emlékszik? – Az csak holmi részeges kapálódzás volt, de akkoriban mélyen benne voltam a harcművészetekben. Nem csak kötözködő barmok szája szélét tudtam elkenni. Akkoriban ez volt a középpont. – Minek a középpontja? – A létezésemé. Ez persze valamiféle metafizikai szarságnak hangzik, de nem az. Arról szól a történet, hogy meg tudod-e találni önmagad magját, együtt tudsze vele élni, megtanulod-e elfogadni, és mindettől lecsitulsz-e. Mintha te lennél a hurrikán szeme, és

körötted forogna minden, az egész világ, miközben te összpontosítasz. Téged semmi nem hoz zavarba. Hát így működött nálam ez. Engem semmi sem hozott zavarba. Nem hittem volna, hogy bárki vagy bármi meg tud rendíteni úgy, hogy a középpontom is megérezze. – De hát valami mindig megteszi – mondta Harry. Tad rábólintott. – Én kis csoportokkal dolgoztam, és adtam néhány magánórát is. Embereknek, akik itt akartak lenni, és hajlandóak voltak megfizetni azt, amibe kerültem. Aztán jött a baleset. Aznap, amikor történt, épp magánórát adtam, egy gyönyörű, fiatal nőnek. Semmi nem volt köztünk. Semmi szemétség, túl azon az érzésen persze, amit minden férfiember érez, ha elképesztő nő kerül a közelébe. Azt akarom mindezzel mondani, hogy egyszerűen klassz dolog volt vele lenni. A feleségemben és benne nem volt semmi közös; két különböző világ voltak ők. De azt a nőt tanítani… na, egy nap, amikor az órája befejeződött, de neki még volt egykét kérdése hozzám, hát csak azt mondtam magamban: na rendben van, én ezt horogra akasztom. – Mármost, közvetlenül az óra után nekem el kellett mennem a kocsival, hogy fölvegyem a feleségemet meg a fiamat, aki akkor volt tíz éves. Szombat volt, ők meg moziba mentek, valamilyen rajzfilm-balhéra, és abban állapodtunk meg, hogy amikor az órának vége van, én megyek értük. – Nagyjából tizenöt perc különbség volt a film meg az óra vége közt. Az asszony kocsija a szerelőnél volt. Nem nagy ügy. Tizenöt perces várakozás, meg még tizenöt perc, amíg én átérek oda; összevissza fél órát kellett agyonütniük. – Én meg dumálok ennek a nőnek, mintha fel akarnám szedni, de persze nem akarom, érted. Ott volt a feleségem, és én csak azt akartam kipróbálni, megvan-e még a régi sármom. Nem lehettem benne biztos, tudod, mert hát a harmincas évem közepén jártam, akkor már kezdtem egy kicsit kopaszodni, és hiába edzettem

akármilyen keményen, és hiába voltam a sen csuanban akármilyen jó, kezdtem már egy kis pocakot ereszteni, érted. Tad demonstráció gyanánt megveregette a pocakját. – Szóval, szövegelek a csibének, és hirtelen arra döbbenek rá: 'szameg, hát nem elfeledkeztem Dorothyról meg Johnról? És erre tudod, mi történt? Arra gondolok: még öt percen most már nem múlik semmi. Merthogy magyarázok ennek a csajnak néhány spéci mozdulatot, persze semmi olyat, amire ő a szintjén kész lenne, de hát öröm, ha az ember előadhatja a repertoárját, hogy mi mindent tud ő, érted. És a végén arra gondolok: a picsába, most aztán már muszáj mennem. Úgyhogy megyek is. – Dorothy hazatelefonált. Ezt csak később tudtam meg, mivel a dozsóban nem volt készülék. Később láttam csak, hogy villogott a rögzítő, ő meg rábeszélt: „Drágám, jól vagy? Várunk rád, és kicsit aggódom.” Aggódott. Ő aggódott. Miattam. Ott kellett volna lennem, ő meg aggódott, hátha történt velem valami. Mialatt én ott édelegtem, mint valami készülődő kakas, és semmi másért, csak hogy kipolírozzam egy kicsit a jó öreg egómat. – Később aztán megtudtam, hogy beültek a mozi melletti kávéházba, és ittak egy kólát vagy valamit. Kijöttek, hogy megnézzék, nem érkeztem-e meg közben, és egy teherautó – olyan ez, mintha valami kibaszott szar filmet mesélnék, de hát az volt, egy teherautó, egy kibaszott billencs, megrakva sóderrel – jön be a város közepébe, nem ám azon az útvonalon, amelyen ezt a szart szállítania kellett volna; túl gyorsan veszi be a kanyart és fölborul. Maga a teherautó nem érte a családomat. Hanem a sóder. Mint ezernyi kis lövedék. – Alatta voltak, amikor megérkeztem, az istenverte sóder alatt. Valaki azt mondja: „Egy nő meg egy srác van ez alatt a szar alatt.” És én tudtam… én tudtam, hogy ők

azok. Nekiálltam, hogy puszta kézzel ássam őket ki. Ott kapartam a kibaszott sóderhalom tetején, mint valami istenverte kutya. Erre mindenki segített. – Sajnálom. Tad feltartotta a kezét. – Hadd jussak el a végére, kölyök. Halottak voltak. Az én hibámból. Ha ott vagyok a megbeszélt időben, akkor ők már nincsenek a helyszínen, amikor megjön a billencs. Azon a ponton senki más nem ácsorgott, csak ők. El tudod ezt hinni? Rossz időben, rossz helyen. Ott álltak. Megvárták. – És mindehhez van még egy kibaszott ráadás, nehogy az egész még csak véletlenül is különbözzön valami kibaszott, olcsó filmtől. Johnnak, a fiamnak a zsebében volt egy kártya. Semmi apák napja, semmi karácsony, de még csak a kibaszott születésnapom se közelgett. De az iskolában saját kezűleg készített egy üdvözlőkártyát. Ami még mindig megvan. ,A világ legjobb apukája.” Ez állt rajta. A zsaruk adták ide később. Gyűrött szar az már, de még mindig a legdrágább tulajdonom. Na, ez milyen csavar a végére, fiam? Ez a szarság? – Kezdtem elveszíteni a központomat. Előbb azt hittem, csak a fájdalom teszi, és egy évre rá próbáltam összeszedni magamat, újraindítani az óráimat. A csaj, akivel az időt eldumáltam, akire mély benyomást akartam gyakorolni, jött volna vissza, na de erre én nem voltam képes. Nem bírtam többé még csak rá se nézni. Nem mintha tehetett volna bármiről is. Én tehettem. Szabadjára engedtem az egómat. A harcművészetekben az első dolog, amit az ember megtanul: tedd az egódat zsákba, aztán jól szíjazd le. Én erre nem voltam képes, és nem bírtam többé erre a nőre nézni. Se másra, akit ismertem. – Teljesen új embereket ismertem meg. Kezdtem túl nyers lenni. Megbántottam az embereket. Ha visszaütöttek, akkor még jobban. Abbahagytam a tanítást. Pénzre nem volt szükségem. A feleségemnek

volt pénze, amit én örököltem. Egyedüli örökös voltam. Se feleség, se gyerek. Se tanítványok. Após-anyós gyűlölt, érdemem szerint. – Az üveg fenekére néztem. És hát itt tartok. Pillanatnyilag józanon. Azon gondolkozom, hogy inni kéne egyet. Nézlek téged, aki pont olyan piás vagy, mint amilyen én voltam fiatalon. És azon gondolkodom, csak egyszerűen jó az időt elütni veled, vagy itt valami másról van szó? És szerintem valami másról van szó. Harry nem tudta, mit mondjon erre, így aztán megismételte, amit az előbb mondott. – Komolyan sajnálom. – Egen. Én is. De veled mi van? A te ivászatoddal? Hogy szól a te történeted? – Nem hinné el úgyse, ha elmondanám. – Megállapodtunk. – Oké. – És Harry mesélt neki a kocsmáról, mesélt a kivénhedt roncskocsiról, a gyerekkoráról. Mikor befejezte, megkérdezte: – Most mi a véleménye? Tad tanulmányozta az arcát, és közben megvakarta a füle tövét. – Szóval hangok. – Aha. – Szar ügy, meg eléggé fura. – Azt hiszi, dilinyós vagyok? – Hallottam már, hogy egyesek szerint elveszítettünk bizonyos képességeket az évszázadok folyamán, mióta kimásztunk az őslevesből. Olyasmiket, mint az érzékek feletti védekezés, annak képessége, hogy mérföldről megérezzük a tüzelő asszony szagát, a kapaszkodó farkat meg a banán nyakló nélküli élvezetét. Benned talán kiütközik ezek közül néhány. Vagy talán csak egy kibaszott dilinyós vagy. Ejtettek-e már valaha a fejedre? És ezt most komolyan kérdezem. Ejtettek? – Nem. – Vertek-e kupán? Harry megrázta a fejét. – Csak a mumpsz volt, mint azt már mondtam. Semmi más.

– A mumpsz okozhat agykárosodást? Harry felsóhajtott. – Búcsút kell a piának mondanod – jelentette ki Tad. – Ebben biztos lehetsz, kölyök. Kövesd a tanácsomat, még ha én nem is teszem. – Nem hisz nekem, ugye? – Ami velem történt, megtörtént. Ami ezt a szarságot illeti a hangokkal, hát én nem tudom. Én megkérdezném az anyámat, ejtettek-e fejre, de meg én. Szerezz valami specialistát. Olyasvalakit, aki jól ismeri az agyat, és bele is tud kukkantani, szikével, csipesszel, pumpával vagy egy kurva feszítővassal, tök mindegy, amivel kell. Lehet, hogy skizó vagy. Nem bűn az. Állapot. Kijut az embernek, noha nem állt sorba érte. Csak jött, és neked most meg kell birkóznod vele, és abból ítélve, ahogy ezt most csinálod, orvos kellenék neked, fiam. – Jártam én már orvosnál. Nem tudnak segíteni rajtam. Nap nap után együtt élek ezzel a dologgal, ami nem skizofrénia, és az istenverte fejemre se ejtettek soha. – Nem kell ám bepöccenni. Én csak azt mondtam, szó lehet ilyesmiről is. – Hadd mondjak magának valamit. Mikor kivettem a lakást, végigszaglásztam annak minden négyzethüvelykjét, trappoltam rajta, becsaptam az ajtókat, megkopogtattam a falakat, megcsikordítottam a székeket, hogy meggyőződjek arról, nincs-e, hogy úgy mondjam, szelleme a helynek. És nem volt. Azért élek azon a szartanyán. Nem csak pénzkímélésből, hanem mert biztos vagyok benne, hogy ott semmi nem bujkál. – Hogy megbizonyosodjak róla, nem hagytam-e ki helyet, kartondobozokat és tojástartókat ragasztottam mindenhol a falakra. Szögezni nem akartam – féltem, tudja, hogy találok helyet. Olyan pontot, ahol valamilyen rémségnek az emléke rejlik. Hallja, amit mondok, Tad? – Tisztán és világosan.

– A haverom, Joey fürdőszobájába többé nem megyek be. Kíváncsi rá, miért? – A szarodájában trónoltam, végeztem a dolgom, miután kitöröltem magam, és amikor felálltam, a gatyám, ami még mindig a térdem körül volt, felpattintotta az ülőkét, ami aztán lecsappant megint. És ebben a hangban ott volt ez a fazon, láthattam őt a klozeton ülve, még jóval azelőtt, hogy Joey kivette volna azt a kéglit. Az álla alatt lefűrészelt csövű vadászpuskával. És mindez azért, mert csappantottam egyet az ülőkén, azon a lyukas darabon, amin az ember trónol… – Igen, veszem az adást. – Felemeltem a gatyám hátuljával, és láttam a pasast, az álla alatt a lefűrészelt csövűvel, ő meg meghúzta a ravaszt. Vér, agy- és csontdarabok szanaszét. A puska hangja, ami olyan szűk helyen sült el… az rettentő volt. – Miért láttam? Miért? Azért, mert amikor nekikészülődött az öngyilkosságnak, a bokája körül a gályájával, egy kicsit felemelkedett, és az a kibaszott ülőke a combjára tapadva felemelkedett. Erre meghúzta a ravaszt, az ülőke megint lecsapódott, és megőrizte a hangokat. El tudja hinni? – Azon vagyok. – Ez elég ahhoz, hogy az ember belebolonduljon. – Te már megtetted az utadat, kölyök. Nyugi. – Utánanéztem. Mármint ennek az öngyilkosságnak. Szabályszerű nyomozó zsaru lettem emiatt a dolog miatt. Föltúrtam a lapokat, az internetet, és hát bizony abban a lakásban valóban megölte magát egy pasas. A feleségével való szakítás, vagy valami ilyesmi miatt. Joeynak sohasem mondtam el. Csak épp nem vagyok hajlandó kimenni nála. Ha nála vagyok, és pisálni kéne, visszatartom. A helyzet már úgy áll, hogy föl se megyek hozzá, csak ha be vagyok rúgva. A kutatásaim miatt ismerek a campuson és annak a környékén minden pontot, ahol nagyobb autóbaleset történt, olyan, amiben

valaki meghalt vagy súlyosan megsérült. A farzsebemben jegyzetfüzetet hordok, abban minden fel van tüntetve, ha netán valamelyik pontban nem lennék biztos. Harry elővette a jegyzetfüzetet a zsebéből és az asztalra lökte. Tad a kezébe vette, belepörgetett, az egyik oldalra pillantott. A füzetben az írás mellett elnagyolt térképrészletek is látszottak. – Elég alapos munka – mondta. – Puha talpú, gumiorrú cipőt hordok, így ha a cipővel megérintek egy kőfalat, ahol közúti szerencsétlenség történt, vagy rálépek egy olyan helyre, ahol valaki ilyenben életét vesztette, nem aktiválom. Bármilyen helyen lehetnek emlékek. Nem is hinné, mennyi nemi erőszak történt a campuson. A nők egyáltalán nem tesznek ezek miatt feljelentést. – Szóval – mondta Tad – úgy működik ez a dolog, hogy valaki megsérül, s egyúttal megérint valamilyen tárgyat, a hangok magával az eseménnyel együtt a megérintett tárgyban rögzülnek? – Nem. Ha egy nőt erőszakkal nekilöknek a wurlitzernek, akkor is rögzül. A fazon megöli magát a slózin, aminek a fedele a fegyver elsülésekor lecsappan, az is rögzül. Nem csak a hang. Nem csak az esemény. Hanem az érzelmek is. Néha hallom az eredeti hangok visszhangját. Az utózöngéket. A régi képeket… csak épp arra nem vennék mérget, hogy ezek képek. Olyan ez, mintha… kísértetek lennének. Szellemek. Nem afféle vallási szarság, hanem itt maradt belőlük valami, abból az időből, amikor még éltek. Az érzelmeik. Érzem őket, és alig szabadulhatok tőlük. – Én hinni akarok neked, de… – Döbbenetes, mennyi a világban az erőszak. Néha csak bakkan egyet az agyam, jön egy löket, hang- és színfelvillanás, azt' annyi. Nem mindig van nagymozi. De ez létezik, és alig tudok úgy menni valahova, hogy ne ütköznék bele.

– Mondasz valamit, kölyök. – Tele van vele a világ. Degeszre van vele tömve. És nem csak az eltitkolt dolgokról van szó. Elsősorban azzal kell megbirkóznom; aztán meg még azzal is, amiről mindenki más is tud. Azzal a rengeteg haraggal meg gonoszsággal. Benne van a zenében. Hogy ezt baszd meg, azt baszd meg, az anyádat baszd meg, ezt öld meg, azt öld meg. Halál a zsarukra, a nőkre meg a buzikra. Ha nem a zene, akkor az emberek beszélnek így egymással. Az a sok rohadt kibeszélő műsor, politikai műsor, az a rengeteg vita. Vége soha nincs. Maga akarta tudni, miért iszom. Most már azt is tudja, miért nem fogom abbahagyni. Mikor Harry befejezte, hátradőlt és mély lélegzetet vett. Majdnem teljesen kimerült. Tad egy másodpercig figyelte. – Fiam – mondta –, ha te valaha elmész egy valódi városba; nem efféle porfészekbe, hanem igazi városba, mint mondjuk Houston, és amit mondtál, az valóban úgy van, vagy akár csak azt hiszed, hogy úgy van, asszem, a fejed föl fog robbanni. 15. Harry hazahajtott, s közben azon töprengett, ugyan minek is beszélte ki a problémáját Tadnek. Nem olyasmi volt ez, amiről beszélt; azóta hallgatott róla, mióta a doktorok meg Joey arra a véleményre jutottak, hogy nincs ki a négy kereke. Meg az anyja is, aki viszont soha ki nem mondana ilyet. És most elmesélte ezt ennek a fickónak. Ám ez más volt. Tadet voltaképp nem ismerte, így édes mindegy volt, mit hisz róla az öreg. Most, hogy kibeszélte magát, már nem nyomta a dolog olyan súllyal. Tad valószínűleg elkönyveli, hogy futóbolonddal hozta

össze a sorsa, azzal nekilát, hogy a következő palackkal is végezzen. Mind a ketten ütődött piások maradnak, de egymástól függetlenül. Úgy valahogy. Harry előtt még ott volt az egész nap, és amikor képes volt a koncentrálásra, tanulással töltötte az időt. De sok idő ment el gondolkodásra is; Tadre meg a családjára gondolt, meg arra, hogyan verte ki az öreg a szart is a kocsma háta mögött holtrészegen azokból a rablókból, és még a pénzüket is elvette – mindezt anélkül, hogy később emlékezett volna az egészre. Hitt abban, hogy Tad nem emlékszik arra, hogy elvette a pénzüket. Hitt abban, hogy ez nem annyira rablás volt, mint inkább irónia. Célszerű lecke seggfejeknek. Próbált a pszichológia tankönyvére koncentrálni, ám árnyék esett rá, és a szöveg elhomályosodott. Felnézett, és látta, hogy korán esteledik. Vagy legalábbis így tűnik. Esőfelhő volt a tettes, amely addig dagadt, míg koromfeketeség nem borult mindenre. Harry hátradőlt, és nem gyújtott világot. Kellemes volt a sötét. Érezhette, szinte ízlelhette a levegőben az ózont, hallotta, amint a széllökések egyre erősebbek lesznek, és az eső könnyedén sercegni kezd a tetőn, aztán egyre erősebben zuhog, míg végül a cseppek már mintha ólomból lennének. Felállt, elhúzta a függönyt és kikukkantott. Némi fény villant az árnyékban, és Harry láthatta, hogy jégeső zúdul a városra. A villám úgy tépte szét a sötétséget, ahogyan mérges kisgyerek a papírt. Miközben a jégesőt hallgatta, a kocsija jutott az eszébe. Garázsban nem tarthatta, ezen a helyen nem volt ilyesmi. Abban reménykedett, hogy a beálló két oldalán lévő hatalmas tölgyek valamelyest csak megoltalmazzák a járgányt. Nem mintha spéci kocsi lett volna, amire büszke az ember, valami csajozós kocsi.

Barna autó volt, amit semmiről sem lehetett megjegyezni. Remélte, hogy a jég legalább a szélvédőt megkíméli. Keményen rákapcsolt a jégeső, hangosan verte a tetőt, és néhány jégdarab nekicsapódott az ablaknak is. Harry megpróbálta kitalálni, csapdába eshetett-e a jégzuhé hangjában bármilyen borzalom. Mert ha a jég lezúdulásának hangjában rejlett valamilyen esemény, színes, hangos és borzalmas, akkor csak idő kérdése volt, hogy megnyilvánuljon. Mi van akkor, ha egy pasas a tóba fulladt, és alámerülés előtt még sokáig csapkodott és sikoltozott és próbált felszínen maradni; és később mondjuk ebből a tóból párolgott el az a víz, ami esővé, jégesővé vált. Fennmaradhatott-e benne az emlék? Nem, ez már túlzás lenne. A víz más halmazállapotúvá vált, ilyesmi nem történhet. Remélte legalábbis, hogy nem. Harry kissé hátrébb lépett, és jól tette. Egy jókora jégdarab törte be az ablakot a párkány fölött, bepattant a szobába, üvegdarabok és jégszilánkok kíséretében végiggurult a padlón, és épp a lábánál kötött ki. Felvette. Hideg volt és szilárd. Mintha aprócska baseballlabdát talált volna reggel, a dérlepte fűben. A fürdőszobába vitte, s belepottyantottá a mosdóba, hadd olvadjon fel. A hideg érintéstől muszáj volt egy hideg sörre gondolnia. Sorakozott belőle a kis hűtőben néhány. De inkább úgy döntött, egyelőre nem nyúl hozzájuk. Az, amit az öreg az ivásról mondott, megragadt benne. Hogy is volt csak pontosan? Valami arról, hogy valaki magától jut oda, ahova jut. Igen. Megvan. Önerőből küzdi le magát. Tad azt mondta, ő azok közé tartozik, akik önerőből küzdik le magukat. Tad azt mondta neki, mind a ketten ugyanazt az utat járják. Harry leszakította az egyik kartondoboz kisebbik fedelét, fogta a szigetelőszalagot és a kartondarabbal

beragasztotta az ablaküvegen keletkezett lyukat. A háziúr talán majd megcsináltatja. A fürdőszobából kihozta a zuhanyzófülke oldalának támasztott söprűt, egy papírra seperte rá a szilánkokat, aztán kidobta a szemétbe. Harry a szoba közepére húzta a széket, leült, és hallgatta a nyári jégesőt, ami tizenöt percen át verte a házat, mielőtt kiadta dühét. Aztán fénycsík jelent meg a sötétben, áttört a függönyökön, betöltötte a szobát. Harry nem mozdult. Ült és figyelt, és most elhalt a jégeső utója; gyenge eső következett, és odakintről egyre erősebben áradt a fény. Most már mindent tisztán láthatott a szobában. Ült a széken és figyelt. Most semmit nem hallott, még autók se haladtak a ház előtt. Csak a csend volt és a napfény, s ő ott ült a fény melegében és a csend semmijében, ameddig csak tartott. 16. Mialatt Harry a campusra hajtott, az autórádióban Johnny Cash nyomta A bennem rejlő vadállatot. Nem is énbennem van a vadállat, gondolta Harry. Odakinn van, de én néha beengedem. A mások vadállatát. Ez a nagy kibaszás. Hogy még csak nem is az enyém. Menet közben ügyelt azokra a „rossz pontokra”, amelyekről tudott. A kocsijában, az úton haladva biztonságban érezte magát. Vezetés közben eddig még sosem tört rá élmény, ami nem jelentette azt, hogy soha nem is fog rátörni. Egyszer talán kátyún megy át, olyanon, ahol korábban gumi durrant ki, a kocsi meg lefordult az útról. Ha a kátyúba hajtás kellőképp ráijesztett valakire, akkor rögzülhetett is, hiszen a dolgok, ha félelemről volt szó, olyanok voltak, akár a

spongya; magukba szívták az ijedelmet, és magukban is tartották. Ő meg kifacsarta belőlük. Úristen, van még ezen a kerek világon legalább egyvalaki, akinek ugyanez a problémája? Nem létezik, hogy csak ő legyen egyedül. Behajtott a campusba, talált egy parkolóhelyet. Amikor kiszállt, a vállára vetette a hátizsákját, bezárta a kocsit és elindult, észben tartotta, hol történtek „dolgok”, mármint azok, amikről tudott. A bejárt útvonalát vette igénybe, mint mindig, és tudta, hogy az biztonságos. Ő maga dolgozta ki, heteken át járta be, és annak mentén soha semmi nem leselkedett rá. Óvakodott attól, hogy menet közben bármit is megérintsen. Így lehetett biztos abban, hogy nem éri baj. És ezen a szerda reggelen ideges lett, mert a bejárt útvonalát eltorlaszolva találta. Útjavítás. A járdát feltúrták, terelőkorlátokat tettek ki, nagy, izmos emberek ostromolták az aszfaltot légkalapáccsal és egyebekkel. Harry egy pillanatig csak állt és nézett. Eltorlaszolták az útvonalamat. Amit most nem tudok bejárni. A picsába. Gondolt mindenféle megoldásra, de egyik sem látszott célravezetőnek. Például arra, hogy átmászik a terelőkorlátokon, és a munkások közt tör utat magának. Rájött, hogy ez nem jönne össze. Leginkább arra lenne jó, hogy újabb erőszakot keltsen, és annak célpontja ezúttal ő maga lenne, noha azt az ő véleménye szerint mindenképp könnyebb lenne kezelni. Azt nem láthatta előre, mi történik vele, legfeljebb érezhette. Elég volt, ha az arcukra nézett, és érezhette a gyűlöletüket, ami őrjítő volt.

Lecsúsztatta a válláról a hátizsákját, a földre fektette, kivette a farzsebéből a noteszát, és tanulmányozta. Rendben. Balra ki tud térni, és akkor ezt az egészet ki tudja kerülni; az ottani területet viszont nem ismeri. A legvalószínűbb, hogy – miként ennek a területnek a legnagyobb része – biztonságos arrafelé is, és nem rejlik ott semmi. Csakhogy az ember sohasem tudhatta. Mindig meg kellett küzdenie a bizonyosságért. A büdös francba is, gondolta magában, bezzeg kocsmákba el tudsz járni. El ám, holott azok sokkal rohadtabb helyek, mint egy fősuli. No de ott a sör. A sör. Elég ebből; jól vagyok. Egyszerűbb lenne a lovak közé hajintani a gyeplőt, venni egy kartonnal, elvinni haza, leülni a biztonságos, bekartonozott, betojásdobozolt szoba homályában. Jobbra, a bokorban történt egy nemi erőszak valaha. Annak idején erre a bokrok közt cserkészve jött rá; csak átment rajtuk, miközben széthajtotta őket maga előtt, és a fényes nappalból abban a pillanatban sötét éjszaka lett, és ő látta az egészet, miközben a keze nem tudta elengedni az ágakat. Valami lány jött arra, legvalószínűbben a könyvtárból. Valami pasas, akit a lány ismert, úgy gondolta, elveheti, ami szerinte az övé, és el is vette. Soha nem találta nyomát annak, hogy ezt az esetet jelentették volna bárhol. A fazon elvitte szárazon. A kurva édesanyját. Abból, ahogy öltöztek – vagy ahogyan nem öltöztek – látni lehetett, hogy jó régen történt a dolog, talán még valamikor a hetvenes években. A lány talán sohasem mondta el senkinek. A pasas meg esetleg még hetvenkedett is vele. És még egyszer megcsinálta. Ne foglalkozz ezzel. Most ne.

A múltat megváltoztatni nem tudod. Még csak nem is a saját múltad. Tanulmányozta még egy ideig a noteszét, és mérlegelte a biztonságos pontokat. A gond csak az volt, hogy azoknak a bizonyos pontoknak az eléréséhez mindenképpen feltérképezetlen területeken kellett áthágnia. Ahol bármi megtörténhetett. Eltette a noteszt, felmarkolta a hátizsákját és nekiindult. 17. Harry leült, és írni kezdett. Tad, nem iszom. Jelenleg. És tegnap este sem ittam. És máris jó dolgok történtek velem. Például amikor felkeltem ma reggel, nem sajgott a fejem, és nem éreztem magam úgy, mint aki negyven mérföldet zötykölődött a földúton. Tudom, nem voltak két ivászat közt álmatlan éjszakái miattam, nem rajtam gondolkodott, és nem amiatt aggódott, iszom vagy se, de ezt magán kívül senkinek se mondhattam el. Senki máshoz nem fordulhattam. Nem mintha nem lenne más. Elmondhattam volna Joeynak, aki viszont egy fasz, fel se fogná. Meg az anyámnak, de neki gondja van épp elég. És van egy különleges oka is annak, hogy magának írok. Föl akarok hagyni az ivással. Nem, ez így nem igaz. Szeretek inni. Abba kell hagynom az ivást. Ami nem ugyanaz. Látja, nem igazán hiszem, hogy a feledés kedvéért innék, mint maga. A zsibbadás kedvéért iszom, hogy ne legyenek élményeim, érti.

Oké. Iszom én a feledés kedvéért is. Láttam már az életemben néhány szemétséget, olyasmiket, amiknek a hangokban rejlő kísértetekhez volt köze. De hát ezt már elmeséltem magának. Hadd fejezzem ki magam így: maga nem mindig volt úgy elbaszva, mint most van. Én viszont mindig is meglehetősen olyan voltam, mint ma: bizonytalan, aggodalmas és zavarodott, már kölyökkorom óta. Nem a szüleim tehetnek róla. A hangok. Nem fogom azt ismételgetni, amit már mondtam, és arról sem próbálom magát meggyőzni, hogy nem vagyok gyümölcstorta (különben nem vagyok az), de újra elmondom. Maga nem volt mindig így elbaszva. Én el voltam. Sokáig. Magának valaha volt egy középpontja. A mumpsz előtt, kisklambó koromban, talán nekem is volt. Ezt nem tudhatom biztosan. Talán abban az időben, amikor én meg a mamám a rajzfilmeket néztük a házunk ablakából, ahonnan ki lehetett látni az autósmozira, na, akkor talán még nekem is volt középpontom. A francba. Nem emlékszem rá, hogy meséltem-e erről az egészről. Az autósmoziról, mármint. De nem oszt, nem szoroz. Nem ez a lényeg. Amit mondani akarok, az a következő. Meg akarom találni a középpontomat. Maga tudja, hogyan kell ezt csinálni. Talán segíthetnénk egymásnak. Maga újra fellelheti a magáét, én meg megtalálhatom az enyémet. És van egy igazán különleges oka annak, miért akarom én ezt megcsinálni. Valami csodálatos dolog történt ma velem, Tad. Valami kibaszottul különleges. Én ilyet nem éreztem tinédzserkorom óta, amikor a szomszéd kislány, Kayla megcsókolt, és azt gondoltam,

legalábbis egy pillanatra, hogy én vagyok a világegyetem császára. A kezemben a sebességváltóval. Gondoljon csak bele. De ez az érzés megőrjít. Felemészt. Feltüzel. Magába olvaszt és felzabál. A szerelemről beszélek ám, Tad. Keresztülnyilazták a szívemet, ember. Cupido most az egyszer formában volt. Ezt akartam én mindig. És tudja mit? Még az sincs kizárva, hogy a lány is kedvel engem. Hallgassa csak meg, mi történt. És ítélje meg. Az útfelbontás miatt le kellett mondanom a bejárt útvonalamról. Ha rólam van szó, ez VALAMI KIBASZOTT NAGY MEGRÁZKÓDTATÁST jelent. Azt bizony, a francba is. De még mekkorát. Úgy csinálok ilyenkor, akár a Superman, másik útvonalat választok, mert a világ – ismétlem, az én számomra – teli van mindenféle kellemetlen meglepetéssel. Olyan ez, mintha a világ teli volna kutyaürülékkel, és a sok szart bekötött szemmel kellene kerülgetni. Csak épp a kutyaszar nem ennyire kavar be; emez robban, és… Megint beleléptem. De ez az útfelbontás, ez az útonállás, ez a nem várt akadály, ez a… Tudja, mit csinálok? Felkötöm a gatyámat, aztán… Megteszem. Megkerülöm az útfelbontás területét, ami az utamat elzárja, és nem történik semmi. Nem mintha komolyan számítottam volna valamire. De sose lehet tudni. Bárhol bármi rejtőzhet. Megyek tehát előre, gondolataimba feledkezve, és miközben megyek, találja ki, mi történik. Akkorát estem, mint az ólajtó. Pontosan. Megyek be az épületbe, az osztályterembe, szaladok föl a lépcsőn, már majdnem fönn vagyok,

lehajtott fejjel, mire az ajtó kivágódik, én meg, bamm, már seggre is ülök. Az volt a szerencse, hogy ott korábban senkit nem ért atrocitás, így aztán, amikor legurultam a lépcsőn, estemben semmilyen emléket vagy félelmet nem keltek fel; csak arra lennék kíváncsi, hogy a meglepetésnek, vagy a zuhanástól való félelemnek abban a hirtelen pillanatában a saját gondolataim is rögzültek-e ott, és vajon képes lennék-e arra, hogy visszaolvassam ezeket a gondolatokat, érti, de föl is vagyok hergelve, hiszen semmi más célom nem volt, mint hogy az osztályba bemenjek, amikor valaki ész nélkül és gondatlanul fenéken billentett, és aztán… Tudja mit, Tad? Úgy hirtelenjében nem is izgatott az egész. Merthogy amit az angyalokról szoktak mondani, akik szükség esetén felbukkannak, legalábbis néhány ember esetében, az mind igaz. Egy angyal nézett le rám. A lépcső alján hevertem a hátamon, a lábam majdnem a fejem fölött volt, a hátizsákom lecsúszott a vállamról, a könyveim szétszóródtak, és a huzat valamelyik papíromat lebegtette az arcom fölött, és amint az ellebegett előttem, akkor váltotta fel annak az angyalnak az arca, akiről az előbb szóltam. Csakugyan jóképű angyal volt, noha a vonásai, hogy úgy mondjam, nem nélkülöztek némi ördögi színfoltot sem. Igazán szép száj, telt ajkakkal, és tudja, mit szoktak mondani egyes antropológusok – a telt ajkú nőket azért találjuk vonzónak, mert az ilyen ajkak a másik, a lenti ajkakra emlékeztetnek; és ember, lehet, hogy ez így is van. És a haja fekete volt, fekete, fekete, és hosszú, hosszú, hosszú, és a szemek, azok a nagy őzszemek, és ő meg fölém hajol, és valami kibaszottul elképesztően csodálatos egy nő. Én meg próbálom nem bámulni a blúzát, ami embert próbáló feladat, merthogy éppen

fölém hajol, és annyira ijedtnek látszik, és azok a cickók úgy harangoznak, mint két faltörő sulyok. „Ó, a francba is”, mondja a lány. „Jól vagy?” „Persze”, mondom én, és még elméskedni is van érkezésem, ezt hallgassa meg, Tad, mert hogy azt mondom neki: „A beton fékezte a zuhanás erejét.” Mire ő elvigyorogja magát. Hadd mondjam el magának. Ennél szépségesebb fogsort én még az életben nem láttam. Vadiúj zongorának nincs ilyen elefántcsont billentyűzete. Szépek voltak a fogai nagyon. Nyújtja a kezét, én elfogadom, segít talpra állni (erős kislány), én meg vigyorgok rá, ő meg újra érdeklődik: „De tényleg jól vagy?” Megmondom neki, hogy: „Igen, jól. Azt kéne látnod, hogy festek, amikor ernyő nélkül ugrok ki repülőgépből.” Na jó, beszélgetésbe elegyedünk. A poén nem rossz, nevet is egy kicsit rajta, aztán segít a cuccaimat összegereblyézni és berámolni a hátizsákba. Akkor látja a jegyzeteimet. – Látom – mondja –, az öreg Timpsonnál vagy pszichológiából. – Ott – mondom. – No, akkor mondok neked valamit. Leadja az anyagot az órán, de ha a jegyzeteidre hagyatkozol, akkor rosszul jársz. – Majd rájövök. – Majd rá, mert a dolgozatot a tankönyvből íratja. Az előadásait elfelejtheted. Olvasd el a könyvet az elejétől a végéig, a doga abból lesz. – Komolyan? – Bezony. Most komolyan megnézem a lányt magamnak, Tad, és látom, hogy valami nagyon szoros farmer van rajta, és dudorok sehol. Olyan, mint egy modell. Egy mozicsillag. Egy istennő.

– Szóval – mondja, és ez alkalommal annak rendje és módja szerint rám mosolyog –, meghívnálak egy kávéra, hogy a balesetedet kompenzáljam, de nem akarnám, hogy miattam elkéss. És tudja mit, Tad? Ez meggondolkodtat. Valamelyest kedvel. Végeredményben talán olyannyira ocsmányos mégsem vagyok. Tudja, lehet, hogy egész jól nézek ki. Mi a fene, gondolom magamban, és azt mondom: – Arról vagyok híres, hogy néha elbliccelem az órákat. Főleg ha már azt is tudom, hogy úgyis a könyvből kell tanulni a dolgozatra. Na, ezt kapja ki. Átmegyek vele a diák előcsarnokba, és közben még csak eszembe se jut, hogy kerülgetni kéne a rossz emlékeket, rossz pillanatokat rejtő helyeket, és ő meghív egy kávéra. Dupla habbal, cukor nélkül, édeskével. Mind a kettőt. Még a kávét is egyformán szeretjük. Tudom. Apróság ez. De kezdetnek kezdet. Kezdek rájönni a dolgok ízére. Kezdem magam biztonságban érezni. És beszélgetünk. Sok-sok közös témánk van, Tad. A kávé, az jó előjel volt. Addig-addig beszélgetünk, míg a végén az egész órát ellógom, meg a következőt is, ő meg fölpillant, az órájára néz, és sikkant egyet. Ő is kihagyta az egyik órát. Azt, ami a másodikban kezdődött volna. Ő tehát egyet hagyott ki, én meg kettőt. „Na, most aztán jól elcsesztük. Miért nem megyünk akkor már ebédelni?” Gondolkodom menet közben, érti, hogy ott, a campuson kéne beülni valahová, hanem ahelyett az ő kocsija felé tartunk – és ott a nagy felvillanás: még csak nem is gondolok eközben rossz pontokra. De egyszer sem. Csak rá gondolok. Csüggök minden szaván.

És még okos is, Tad. Írtam ezt már? Okos. Ezt meg tudom mondani abból, ahogy beszél. Nem valami üresfejű. Beszállunk a kocsijába, ami nem semmi járgány, mellesleg vadonatúj, és elmegyünk ebédelni a Cecil'shez. Ismeri tán maga is ezt a helyet. Elég klassz. Semmi csicsa, a kaja azonban jó, és amikor a vége felé járunk, kezd aggasztani a számla, érti, mert nagyjából épp csak annyi van nálam, amiből ki tudom brusztolni, ő azonban azt mondja: „Nem, nem, tartozom neked a balesetért. Majd a következőt te fizeted.” És ő fizet, Tad. Na, ezek után már nem nagyon van mit mondani. A kocsimnál tett ki, mondván: – Majd látjuk egymást! –, de ez nem afféle lekoptató majd-látjuk-egymást volt, mert megkaptam a nevét meg a telefonszámát is, így aztán hadd áruljam el magának, hogy hívják. Talia McGuire. Hát nem ez a világ legklasszabb neve? Talia. Szeretem kimondani is, leírni is. Talia. Tehát nem akarok piás lenni, mint maga. És azt sem akarom, hogy maga piás maradjon. Azt akarom, hogy mind a ketten hagyjuk abba. Azt akarom, tanítsa meg nekem, hogyan találom meg a középpontomat, mialatt maga is megleli a magáét. U.i. Remélem, ezzel a levéllel nem zavartam túlságosan. Most, hogy újra végigolvastam, egy kicsit émelyítőnek találom. Segítsen. 18. Harry aznap este átment Tadhez, leparkolt a járdaszegélynél és a bejárati ajtóhoz ment. Volt rajta

levélbedobó nyílás. Elővette a hátsó zsebéből az összehajtogatott borítékot, megnézte a címzést. A boríték elején egyetlen szó állt nagy, nyomtatott betűkkel: TAD. Becsúsztatta a borítékot a nyíláson, majd elfordult. Benn, a házban Tad dobozos sört ivott, és hallotta, amint a boríték becsúszik a levélbedobón. Az ajtóhoz ment, kinézett a kémlelőn. Sehol senki. Az ablakhoz ment. Figyelte Harry hátát, miközben a fiú fürge léptekkel távozott. Tad az ajtónak indult, hogy kikiabáljon neki. Aztán nem tette mégsem. Félt attól, hogy félbeszakad az ivászat. Az asztalra tette a borítékot, odahúzott egy széket, és sörét szopogatva fontolgatta, mikor térjen át a whiskyre. Esetleg ideje van annak is, hogy kerítsen néhány Kleenexet, és megfejje a vén kukoricacsövet. Á, nem. Ennyi ivás közben. Annyira állna legföljebb, mint a gumikesztyű üres ujja. Talán nézhetne egy kis tévét. Persze egyszer már felállt, hogy az ajtóhoz menjen s megnézze, ki van odakint. Még egyszer felállni: ez már megfontolásra érdemes dolog. Nem szabadott túlzásba vinni ezt a felkelés-dolgot. Ha az embernek trinken-programja van, akkor semmiképp. Nem mellesleg messze volt a csatornaváltó is. A konyhában hagyta. Rejtély, minek hurcolja magával a csatornaváltót, de megteszi; most, az ebédlőasztalnál ülve is láthatja, hogy a konyhai pulton van. És rá vár. – Gyere, kapj el, Tad – mondta. Naná, hogy elkapta. Akkor még meg kellett találnia a tévét. Az asztalon heverő borítékra nézett. Ha kinyitja, papírvágóra kell szert tennie. Talán az lenne a legjobb, ha hagyná ott heverni, berendelni a papírvágó osztagot, és velük kinyittatni.

Létezik olyasmi? Mindenesetre nem ártana, ha létezne. Egy egész kesztyűs csapat, hogy a megvágás veszélye nélkül nyíljanak ki a levelek, egy bagázs, aki megtenné bárki helyett, ha az illető nem akarja vállalni. Határozottan idegesítő dolog lehet egy papírvágó. Bizonyos körülmények közt még fertőzött is lehet, és az ember belehalhat. Megtapogatta a levelet, aztán otthagyta. Nagyot húzott a söréből Tad, magasra tartotta a dobozt, azzal kinyilatkoztatta: – Jííí-hááá. Hát nem fantasztikus az élet? 19. Harry aznap éjjel átment Joeyhoz. Maga is meglepődött azon, hogy ilyesmire adja a fejét, ám a lány, a Talia nevű belevaló lány felbátorította. Azt azonban eldöntötte, hogy a vécére semmiképp nem megy ki, és indulás előtt ügyelt arra, hogy alaposan kiürüljön. Nem akarta, hogy odaát az újonnan megszerzett önbizalmát egy vécéülőke ingassa meg. Joey még sokkal fertelmesebb helyen lakott, mint ő. Egy épületsor mögötti sikátorban volt a lakás, és olyan hely volt, ahová még maga a Halál is csak meghalni jár. A sikátor a hányás szagától bűzlött, és valahol a fal mentén, egy kartondobozon mindig ott hevert egy piás, vagy csöves, vagy piás csöves; ő ezt mondhatta az otthonának, az egyik cementplatformra kirakott kartondobozt. Ha esett, akkor eltűnt valamerre, de a legtöbb éjszakát, ha meleg volt az idő, itt töltötte. Hogyan végezheti valaki így, hogy sikátorban aludjon, kartondobozon? Hogyan történhet meg ilyesmi? Harry elhaladt a csöves mellett, óvatosan felment a rozoga lépcsőkön a másodikra, Joey lakásához. Volt ott valamiféle veranda, s a bejáratnál lévő világítótest

környékén nyüzsögtek a férgek. A lakásban égett a villany: késpenge vékonyságú fénycsík látszott az ajtó alatt. Harry bekopogtatott. – Ki az? – szólt ki Joey. A falak annyira vékonyak voltak, hogy úgy tetszett, mintha egymás mellett állnának. Harry megmondta, hogy ő az, Joey beengedte. Nemigen volt a hely berendezve, és – akárcsak az ő óljában – itt sem lehetett ágyat látni. Joeynak volt egy szétnyitható rekamiéja, aminek a nyitogatásávalcsukogatásával már hónapokkal korábban felhagyott. Az összecsukott alkalmatosságon feküdt. Fura szag ülte meg a lakást: felforrt leves, alkohol és gyümölcsízű üdítő keveréke. És volt egyfajta szag a fürdőszobában is. Egy okkal több, hogy oda ne tegye be a lábát az ember. Az egyetlen villanykörte, amely poros üveg lámpatestben világított a szoba közepén, zsíros fényt bocsátott ki, és ettől a szoba cellaszerű lett. Joey alsógatyában volt; alacsony, csont és bőr teste most még girhesebbnek tűnt, mint rendesen. Bordái úgy kopogtattak a bőrén, mintha a kinti világ részei lennének. Fekete haja kazalban állt a feje tetején, amitől úgy festett, mint valami elcseszett kakas. Joey lezöttyent a rekamiéra, a tökét vakarta, és azt kérdezte: – Na, mi van? – Semmi. Csak beugrottam. – Éjfélkor? – A francba. Már ennyire késő lenne? Fogalmam se volt róla. Ha hiszed, ha nem, azt hittem, olyan nyolc vagy kilenc fele jár. – De nem ám. Kurvára éjfél van. – Már mentem is. – Ne. Úgyse bírnék aludni. Próbáltam a hurkámat kiverni, de nem bírtam elképzelni egy jóképű birkát hozzá. Ülj le.

Két szék állt az asztal körül, aminek az egyik, bicegő lábát cukros zacskókkal polcolták alá. Harry fogta az egyik széket, és elővigyázatosan ráült. – Nem csak úgy brahiból jöttél át az éjszaka kellős közepén, mi? A francba, hiszen mostanában alig is jöttél föl hozzám. Mindig nálad vagyunk, vagy a kocsmában. Jut eszembe, nem ott kellett volna találkoznunk? – Nem beszéltünk meg ilyet. – Te az iskola utáni este mindig berúgsz, a szabadnapodat végigalszod, délután melódiába mégy… Hé, a munkáddal mi van? – Rendben van, heti tíz órában. Szeretem a könyvesboltokat. De jó volna többet dolgozni. – Na, hát én jóval többet dolgozok, mint te, négyannyit, és meg kell mondanom, olyan nagyon nem tetszik. Ha az ember elég lakókocsit állít fel, aztán meg meglát belőlük egyet valahol, legszívesebben kiszállna, azt' kutyaszarral kenné le. Ha látnád, miből hozzák ki őket, te is ezt tennéd. – Hát igen. Nem ártana még munka. – Te, te elvégzed a főiskolát, és lesz belőled valami. Én meg a többi borisszával együtt csinálom tovább a lakókocsikat. Azon leszek, hogy ebből az állásból menjek nyugdíjba, és még csak huszonkét éves vagyok. Tudod, micsoda jövő ez? – Eljárogathatnál te is a főiskolára. – Pont annyit értek én a tanuláshoz, mint te a nőkhöz. – Változnak az idők. – Idejössz az éjszaka kellős közepén, úgy festesz, ahogy, kissé holdkórosan, úgyhogy kezdem azt hinni, mákod volt talán, és végre kikaptál egy csajt – közölte Joey. – Sikerült megint rákattannod valakire, vagy csak én tévedek? – Semmi ilyesmi… semmi ilyesmi. – Ez van állandóan. Találkozol egy csajjal, és rögtön témánál vagy, tudod? Másról sincs olyankor szó, mint szerelemről, románcról, meg arról, miként éled majd le

vele az életed, de amikor arra kerül a sor, a történet mégis arról szól, hogy meg kéne mártogatni az ezredest. – Nem úgy van az. – Nő a láthatáron? – Az. – Akkor úgy van. Harry úgy érezte, egyre inkább melege van. – Csak találkoztam vele, és románcról szól a dolog. Azt hiszem. Igazából nem tudom. Nem néz ki hosszú távúnak. – Még csak most cserkészed be? – Dehogy, a francba is. Dehogy. – Homályosíts fel, Harry. Ne törődj azzal, hogy én itt hülyülök. Harry gondolkodni kezdett. Ez hiba lenne. Joey nem az a fajta, akinek az ember kiönti a szívét. Ezt eddig már megtanulhatta volna. – Ki az? – kérdezte Joey. – Taliának hívják. Talia McGuire-nek. – Nem mondod. Az a csaj az? – Ismered? – Láttam már. Tudom, ki ő… hát te tudod? – Kávéztam vele. – Szóval kávéztál, mi? Kérlek szépen, az örege, John McGuire valami nagykutya az olajiparban. Több pénze van, mint ahány bolhája a veszett kutyának. Mindenki azon van, hogy az ő talpát nyalja. Övé a golfpálya, ahol az én öregem dolgozik. Mindjárt a pálya mögött van a kastélya, a fasor mögött. Bődületesen nagy. – Nem mondod? – De még mennyire, hogy mondom, ember. Talia McGuire! Kibaszottul részeg kellett legyél, amikor találkoztál vele, ha azt hitted, hogy van nála mit kereskedned. Istenverte egy baba az. Láttam, hogy milyen szorosan viseli a bugyiját, nem dudorodik az jobban ki, mint egy tetkó. Mikor ment, az embernek az volt az érzése, hogy meghámozott őszibarackot hord a lába közt. Fölösleg azon nincs egy uncia se, és ami húsa

van, az édes a javából, hapsikám. A bal herémet odaadnám érte, ha kaphatnék egyszer belőle. Te is odaadnád, csakhogy, pajti, mégse fogod magadnak lenyisszantani, mert nem kapsz te belőle sose. Az ilyesmi a brancsnak van fenntartva, azoknak a fazonoknak, akik teli vannak lével és sportkocsikat vezetnek, nem afféle fosszínű roncsokat, mint te. – Nem vagyok én olyan rossz parti. – Nézd már, hiszen igazad van. Bírlak téged. Főiskolára jársz, melózol is mellette, elboldogulsz. Vegyél egy kibaszott Volvót. Menjen neked jobban, mint nekem. No de Talia McGuire – ember, ővele te egész egyszerűen nem egy ligában vagy, ezt próbálom elmagyarázni neked. Ha arról volna szó, hogy ő meg én, akkor én akár a Marson is lehetnék, de még ha ti egy bolygón vagytok is, akkor ha ő itt él, te az Antarktiszon. Hallod, amit mondok? Semmi értelme annak, hogy előbb fölstejgerold magad, aztán meg nagy kiábrándulások közepette pofára essél. Ő egyfajta istennő, te meg egy kibaszott kecskepásztor vagy. A fenébe is, hiszen hozzá képest magad vagy az Elefántember. És arról is nevezetes a csaj, hogy ki szokott baszni az emberekkel. Ezt csinálja. – Mit tudhatod te ezt. – Én csak azt mondom, amit hallottam… Tényleg kávézgattatok? – Igen. – Milyenek voltak a körülmények? Kávéházban voltatok, és mindketten kávéztatok, egy időben, két külön asztalnál? Harry mindent elmondott. Mikor befejezte, Joey azt mondta: – Na tessék. Megsajnált. Kedves volt. Elvégre ő borított fel. Szerintem nem akarta, hogy pereljed. Mert az azt jelentené, hogy kiesne egy az apuka kicsi farkam tudja, hány millió olajkútjának a jövedelme közül. – Anyádat, Joey. – Hé, ember! – Ez nem így zajlott.

– Persze. Hanem ahogy te mondod. Te, meg az a baba. Gondolj csak bele. Nézd már meg, miket habogsz itt összevissza. Harry olyan hirtelen ugrott fel, hogy felborult a szék. – A bútorom marad, baszki – mondta Joey. – Ja, mert olyan frankó. Hogy baszd meg. – Baszd meg te. És takarodj a szartanyámról, lett légyen az bármily szerény. Takarodj innen a picsába. Harry kiviharzott, és amikor rávágta Joeyra az ajtót, a csapódásba belerázkódott a lépcsőforduló, vibrálni kezdett az egész átkozott lakás, a villany kiment, és… …mindenféle fények villantak fel a fejében, hangok, képek, erőszak ugrásszerű vágásokban. Teli volt ezekkel Joey lakása, és a lakás annyira rozoga volt, hogy az ajtó bevágása mindent aktivált; az ott rögzült dolgok most úgy zúdultak a kobakjába, akár az áradat. A vadászpuska csöve az áll alatt, a pasas a vécén ülve, a robbanás, agycafatok és vér és sárga fény, futó pillanat, amelyen egy férfi és egy fiatal nő hajlanak a rekamiéra – nem arra a szétnyithatom, amit Joey használ most, hanem egy másikra –, és a férfi döngeti az ánuszát, mialatt a lány sikolt… Üvöltés az asztalnál, egy férfi feláll, megragadja az egyik tányért, rajta az étellel, és odavágja… És a fények apró atomrobbanások gyanánt villantak fel egymás után a fejében, csíkorogtak-nyikorogtak a hangok, és a sikolyok összeolvadtak az erőszak színeivel, mígnem minden bele nem zuhant a fekete mélységbe. És amilyen gyorsan jött az egész, olyan gyorsan el is múlt. Harry lekecmergett a földszintre, és amikor az egész veranda reszketni kezdett alatta, úgy érezte magát, mintha gólyalábakon járna. Azon nyomban a kocsmába ment és nekiállt az ivásnak. Az elivott pénz egy részét a vízszámla

kifizetésére kellett volna félretennie, de a számla esedékessége még oly távolinak tűnt. Jelen pillanatban másfajta folyékony frissítőkre volt szüksége. Most, így visszatekintve, igazsága lehetett a girhes rohadéknak. Ó meg egy olyan lány, egy olyan jelenség, mint Talia. Nyilvánvalóan megszánta. Mi az ördögöt akarna épp tőle? Viccesnek vélte talán a lány a dolgot; lemegy egy kicsit kutyába, miközben ez a fazon nagy zavarában összevissza hablatyol neki, és próbál tökös gyereknek látszani; a lány meg azt gondolja: micsoda egy fafej, na de nem tök poén, talán közelebb is engedhetem magamhoz, hadd érezze a… Milyen illat is volt a lányon, milyen is? Vanília. Ez az. Vaníliát pöttyentett a füle mögé. Ebben eléggé biztos volt. Klassz illat volt. Kicsit túladagolta, akár annak idején Kayla, és nem is volt annyira klassz az illat, mint Kayláé, de azért jó volt. Nyilván ilyesféleképp okoskodott Talia: felém hajol, és megérzi a fülem mögé pöttyentett vanília illatát, talán még a gatyáját is összevizezi tőle, hát nem lenne ez tökre poén? Szerencsétlen, szaros kis templom egere, zsebében a maga kis három dollárjával és ötven centjével, pluszmínusz öt cent, amint épp összepisili magát egy lány miatt, aki az életben nem vásárolt még egy kiló krumplit, egy gyönyörű, egy mindenekfeletti lány miatt, aki ott ül vele szemben a legjobb cuccában, befelé nevetve s azt gondolva, mekkora egy lúzer… Noha nem is tudja, mennyire. Nem tud arról, hogy természetfeletti hangokat szokott hallani, nem tud arról, hogy a múlt folyamatosan robban és robban benne, arról se tud, hogy hangyányi alkoholproblémája lenne, és az alkoholprobléma ellen jelen pillanatban épp alkoholizálással küzd, s az iramból ítélve meglehetősen hamar nem csak a hangokról nem fog tudni. Nem ám, hölgyem. Elzsibbasztom én magam az egész élettel szemben.

Így aztán elüldögélt a kocsmában, körülötte mindenfélét beszélgettek az emberek, erről meg arról, milyen jó ez meg az a nő, de a harmadik, az duplán jó, mert az le is nyeli, és mi van azokkal az istenverte Cowboyokkal, hogy képtelenek egy tisztességes csapatot kiállítani, nem úgy, mint a régi szép napokban; és valaki megjegyezte: „Tudjátok, újra bevezetik a kényszersorozást”, és másvalaki azt mondta: „Az, egyszerűen ki kéne őket irtani; odamegyünk, visszük a szabadságot, a köcsögök meg nem kíváncsiak rá, mindet ki kéne irtani, rájuk dobni az atomot”, és másvalaki azt kérdezte: „Nem ellenezné ezt Jézus?”, és Harry mintha érzékelné még, hogy a pasas lesújt, amitől ő fejét az asztalra ejti; elájulása előtt még eljut az agyáig, hogy az iménti kérdést ő maga tette fel. 20. Amikor Tad felébredt, kétségbevonhatatlannak tűnt a számára, hogy egy macska, valamikor az éjszaka folyamán, a szájába szart. Miután azonban nem volt macskája, azt kellett hinnie, mégsem ez történt, ha csak nem hagyta valamelyik ablakot nyitva, bár ez sem tűnt valószínűnek. Felült az ágyban, és ettől hamarosan rájött, hogy nem az ágyban ül. Az ebédlőben volt, az asztal alatt, néhány üres pohár meg halott alumínium katona között. Sikerült belevernie a fejét az asztallap aljába, és a körülötte heverő sörösdobozok és üvegek csörgésére a fájás is beleállt az agyába. A csörgés hasogatóan visszhangzott a fülében, s ő arra gondolt: Mi van akkor, ha a kölyök az igazat mondta? Talán csakugyan hall hangokat. De talán csak egy piás, mint én.

Akárhogy is, nagyon el van kurva a gyerek. Ha igazán hallja a hangokat, akkor duplán. Tad kimászott az asztal alól, lábra állt, ami érzése szerint legfeljebb egy hetet vett igénybe, kitántorgott a mosdóba, letérdelt, fejét a klozettbe dugta, és hagyta, hadd szóljon. Mintha az egész belső része kiszakadt volna belőle, a tökeiről nem is szólva. Hogy az Isten verje meg, gondolta. Elég profi módon iszom már darab ideje, de tegnap este nyilván minden eddigiekre föltehettem a koronát. Újra hányt. Mikor végre befejezte, észrevette, hogy a hányásban vércseppek vannak. A megerőltetéstől vérzett a torka. Csak az lehet. Atyavilág, remélhetően valóban az, és nem más. Felnyúlt, lehúzta a mocskot, majd félig kicsavarodva hátrazuhant, és sikerült a hátát megvetnie a falon. Addig maradt ebben a pozitúrában, míg az agya vissza nem tért valahonnét a szférák közül; igaz, egy üllő is érkezett vele, amit mintha pontosan a feje tetejére pottyantottak volna. A vécécsészébe kapaszkodva tápászkodott fel, kitalált a konyhába, kivett egy sört a hűtőből és meghúzta. Kutyaharapást szőrivel. Álldogált egy darabig a hűtőnél, majd kibotladozott az ebédlőbe, és leült az asztalhoz. Előtte volt a levél, amit Harry személyesen kézbesített. Elolvasta. – A picsába – mondta fennhangon. 21. Mikor Tad kiszállt a kocsijából, szemerkélt az eső, és kellemetlen, hideg szél fújt.

Tad kedvelte ezt az időt. Állt egy pillanatig a kocsi mellett, és az esőbe tartotta az arcát. Friss volt a levegő, és Tad tudta, hogy az eső elvonulásával olyan lesz a világnak az illata, mint a frissen mosott-vasalt ingnek. Bhűűűp-hüp, mondta valahol röviden egy rendőrautó. Tad felnézett a Harry lakásához vezető lépcsőn, s észrevette, hogy itt járta óta eltört a jobboldali korlát, néhány korlátlécet pedig kirugdostak belőle. Felment és bekopogtatott, előbb könnyedén, aztán, hogy nem érkezett semmi válasz, ököllel. Erre sem érkezett válasz. Noteszt vett elő az inge zsebéből, tollat, s egy kitépett lapra ezt firkantotta: Megkaptam a leveledet. Látogass meg. Tad. Mikor lefelé indult, a korlátban tátongó lyukon át, a lépcsőnek azon az oldalán növő bokrokban, meglátta Harryt, aki úgy hevert ott, mint egy elejtett madár, elszakított inggel. A fél cipője nem volt meg. Elszakadt a nadrágja is, és az arcán vérfoltok voltak. Tad gyorsan lement, a bokrok közé furakodott, leguggolt és felemelte Harry fejét. – Jól vagy, kölyök? Harry elnyújtott hangot hallatott, kicsit úgy, mint az az ember, aki mindenáron ki akar préselni magából egy makacs fingot. – Hé, kölyök. Én vagyok az, Tad. Harry kinyitotta egyik bevérzett, ragacsos szemét; a másik szemhéja csak megreszketett, de ott nem mehetett fel a függöny. A bevérzett szem körül fekete monokli díszelgett. Harry komolyan kapott arra a szemére. Tad ismét próbálkozott. – Én vagyok az, Tad. Emlékszel? A piás, akin segítettél. Harry megnyalta az ajkait, és azt mondta: – Ittam pár sört.

– Egen, azt érzem. Meg mintha lett volna mellé még valami, talán egy kis whisky, némi hajszesz, meg esetleg egy adag seggszétrúgás. Rusnyául nézel ki, Harry. – Elestem. – Arra már én is rájöttem, de csak részben ezért festesz rusnyául. Harry ezen elgondolkodott, és közben sikerült kinyitnia a másik szemét is. – Maga csak hiszi, hogy én rusnyául festek, mert a külcsínből ítél. Látná a belbecsét. – Én csak néhány órával meg két kanna kávéval tartok előtted, kölyök. – Kávét. Birodalmamat egy kannáért. – Gyerünk, kölyök, hadd segítselek be. – Magának kocsija van – állapította meg Harry. – Nem azt mondta, gyalogszerrel jár mindenüvé? Tad fölé hajolt, és bekapcsolta Harry biztonsági övét. – Azt mondtam, gyalogolok, ha iszom. Ma este szétkávéztam magam a pia után, úgyhogy én vagyok a te kijelölt sofőröd. – Klassz. Mi ez a kocsi? – Mercedes – mondta Tad, és magát is becsatolta. – Mi a fene? – Az bizony. – Mindjárt elvisz az ördög. – Ha létezik, minden bizonnyal. – Hát ez szuper. Hé, karatézó öregem. Magának nem szerzetesnek vagy ilyesminek kéne lennie? Ehhez képest itt van ez a kocsi, palotában lakik. Már hogy a kibaszott életbe illene ez az egész a szerzetesélethez? – Valójában amit csinálok, az nem szigorú értelemben vett karate. Nem is dzsiu-dzsicu. Rokona emezeknek. És hogy még valamire rámutassak, noha ez alighanem az egyik részeg füleden be, a másikon ki: kapitalista vagyok, aki túl sokszor részeg ahhoz, hogy dolgozzon. Hála a Jóistennek, hogy pénzes ember vagyok. Ha tudnák a republikánusok, hogy kiléptem a sorból és

átszavaztam a demokratákra, alighanem megvonnák az adókedvezményeimet. De ha ettől jobb neked: a kocsi használt, a házat örököltem, jómagam meg lusta vagyok ahhoz, hogy dolgozzam. – Naná, hogy jobb nekem ettől. Ez már mindjárt jobban emlékeztet a szerzeteséletre. Harry az ajtónak támasztotta a fejét, mialatt Tad elindult. Húsz lábnyit sem gurultak, de már horkolva aludt. Mikor már majdnem Tadhez értek, Harry hirtelen felébredt, egyenesen felült, s mintha csak egy beszélgetés közepén lennének, közölte: – Kikészítettek. A gond az volt, hogy nem volt nálam elég készpénz ahhoz, hogy kifizessem a számlát. Megkínáltam őket egy csekkel, szép rendesen kitöltve, aláírva meg minden. A kocsmáros előbb ököllel a szemembe vert, aztán kalapácsnyéllel kaptam a fejemre. Annyi a púp rajta, hogy össze se tudnám számlálni. Gondolhatja, hogy próbáltam megtenni, amit lehet, abban a tetves bunyóban, de hát felülkerekedtek. – Megesik az, kölyök. – És valami pasas, az azért jött nekem, mert mondtam valamit Jézusról. Nem emlékszem már, jót vagy rosszat. Egyet azonban megmondok magának, hogy az a kibaszott hely az én pénzemből többet egy kanyit se lát. – Csak dőlj hátra, kölyök, és lazíts. Harry hátradőlt, behunyta szemét. – Hova megyünk? – Hozzám. – Minek? – Hogy újra kezdjük. 22. A sötétben ült, dohányzott, iszogatott, gondolkodott; szilárd és megingathatatlan következtetésre jutott. Nem

arról volt szó, hogy valami nagyon kellett volna latolgatnia. Tudta. Mindazonáltal időről időre elgondolkodott rajta, és az eredmény ez lett: ő nem sorozatgyilkos. Ő volt William kódnév. Így hívják, amikor gyilkol, és azért csinálja, mert akarja, rendben. De nem érezte magát kényszerítve erre. Volt elég ereje és önuralma ahhoz, hogy bármikor abbahagyja, és épp ezért nem volt ő sorozatgyilkos. Gyilkos, az igen. De nem sorozat-. Annak lenni borzalmas. A sorozatgyilkost egy belső démon hajtja, vele pedig nem ez a helyzet. A legcsekélyebb mértékben sem. Az ölést nem bánta, ki nem állhatta viszont, ha valaki elveszíti az önuralmát. Néha hónapok teltek el ölés nélkül. Néha évek. Az elmúlt két esztendőben sokkal aktívabb volt, mint korábban, de tevékenysége nem torkollott őrjöngő vérengzésbe, ami a sorozatgyilkosoknál gyakran előfordul. Neki nem volt belső késztetése, és óvatosan járt el – nagyon óvatosan. És arra is ügyelt, hogy James kódnév is hasonló óvatossággal járjon el. Oda kellett figyelnie Jamesre, eddig azonban semmi különös nem történt. Még a híradásokban sem volt valami sok. És az évek során soha egyetlen gyilkosságot nem hoztak összefüggésbe a másikkal. Arra gondolt, pedig legalább ez bekövetkezhetett volna. Hogy valaki így szól: „Talán ezek kapcsolatban állnak egymással, mert…” Nos, nem azért, mert ő meg James – merthogy amikor a gyilkosságokon merengett, szívesen gondolt a cimbijére mint Jamesre, önmagára meg mint Williamre – bármit is tettek volna annak érdekében, hogy a zsaruk nyomra bukkanjanak, hanem mert a hatóságoknak illett volna arra rádöbbenniük, hogy Kelet-Texasban vagy fél tucat olyan gyilkosság történt az elmúlt nyolc évben, amire semmiféle magyarázatot nem sikerült találni. Persze volt még néhány olyan gyilkosság is, amiről a hatóságok nem szereztek tudomást.

Emlékezett az elsőre. Hihetetlen volt, hogy ő csinálta. Egy kislány volt az áldozat; ő maga meg még csak tizenkét éves volt. A lány a játszótéren volt, ő meg arra járt, és kettejükön kívül nem volt ott senki más. Kilenc éves lehetett a lány, de tíznél nem több. Neki meg be volt verve a szeme feketére, mert az örege nem sokkal korábban kezelésbe vette. Rettentően cseszte a csőrét az a fekete monokli. Nem is csinált semmit. Semmi komolyat. Semmi olyat, amitől az öregnek úgy be kellett volna pöccennie. A tenyerével ránehezedett a cigisdobozra, és pár szál szétmorzsolódott. Ez volt az egész, mire az öreg úgy elverte, hogy csillagokat látott. Ott volt most a játszótéren, összeverve, és ott volt a kislány, szép tiszta ruhában, mosolyogva, haja hátrakötve lófarokba, és olyan átkozottul boldognak látszott azon a körhintán, amit a lábával hajtott, körbe és körbe, nevetve, nem gondolva mindenféle szembeverésekre, legfeljebb szülinapi zsúrokra, ölelésekre, ajándékokra és szép jövőre. Nézte egy darabig a kislányt. Senki más nem volt a játszótéren. Odament, megragadta a körhintát, felkapott rá, majd a lábával lassította a forgását. – Ne csináld ezt – szólt rá a kislány – Játszom. A játékidőből azonban akkor már szinte semmi nem volt hátra. Ő megállította a körhintát, lerángatta róla a gyereket, lenyomta a földre, miközben úgy visított, akár a vadmacska, és akkor ő megütötte egy kővel, és megpróbált mást is csinálni vele, csak abban nem volt még bizonyos, hogy azt hogy kell. Lehúzta róla a bugyiját, aztán otthagyta, és amikor a kislányt, még ugyanaznap, nem sokkal alkonyat előtt megtalálták, ő látta a tévében az áldozat édesapját, kiüresedett tekintettel, elveszetten, és ettől… nagyon fura érzése támadt. Szomorú nem lett. Az érzés inkább jó érzés volt. Sikerült megölnie valakit, és sikerült fájdalmat okoznia

még valakinek, mintha gellert kapott volna a lövedék. Ellopta a lány jövőjét. Egy hétre rá azt olvasta, hogy a gyerek anyja felakasztotta magát. Kettő null ide. Az ellenfél semmivel sem dicsekedhet, ráadásul ott még egy súlyos sérülés is van. Ismét fogyatkozott az emberi faj. Tehát igazából kettő és fél ide. Soha senki még csak nem is gyanakodott rá. Az eset után évekig nem gyilkolt. Gondolkodott rajta, de nem tette meg. Már akkor, kölyökkorában óvatos volt. Mikor tizenhat éves volt, látta az öregét a fészergarázsban, aki ki se látott a munkából: egy kartonlapokra helyezett, szétszedett motor fölé hajolt. Ő felkapott egy csavarkulcsot, és azt mondta: – Szia, papa. Amikor az apja megfordult, szájba verte a csavarkulccsal; a mozdulat nyomán vér és fogak spricceltek szét. Az öreg elesett és próbált feltápászkodni, mire ő újra lesújtott rá. Amikor elfutott, az öreg egyik kezével a tarkóját fogta, vért és fogdarabokat köpködve átkozta őt. És az átkok olyanok voltak a számára, mint örömteli szirénénekek. Boldoggá tették. Nevetett futás közben. Vissza sose nézett. Felállt, bement a hálóba, kinyitotta az alsó fiókot és kivette onnan a zokniját meg az alsóneműjét. A fiókban hátul volt egy kis doboz. Ékszerdoboz. Kinyitotta. Még benne volt az óra, amelyet réges-rég kapott egy – nem sokkal az ajándékozás után kirúgott – barátnőjétől. Az óra szíját kartonlapra erősítették, s ő most lecsúsztatta róla. A karton alatt egyetlen gyöngy fülbevaló rejlett. Akkor vette el, amikor James nem figyelt oda. Megmondta Jamesnek, esze ágában se legyen szuvenírt magával vinni, és igaza is volt. Az ilyesmi csak rosszat szülhet. James esetében, aki trehány, mindenképpen. De ez a régről való fél fülbevaló, ugyan mit számít? Ki

keresné itt, és ki találna rá? Egy fiatal nőről vette le, akinek eddig még a holttestét sem találták meg. És a fiújáét sem. Fölzabálták a hangyák és a hasonlók, odakinn a vadonban. Néha arra gondolt, hogy kimegy oda és megnézi, mi maradt belőlük. De nagyon régi volt az eset, ő pedig erős maradt, és megállta, hogy ne menjen ki; ez látszott a legcélravezetőbbnek. Csak semmi trehányság. Kivette az ékszerdobozból a fülbevalót, végigfuttatta rajta a hüvelykjét, a mutatóujját. A fülre gondolt, amiben valaha díszelgett. Pici volt, és olcsó parfüm aromája lengte körül. Megszimatolta a gyöngyöt. A parfümillatnak persze már nyoma sem volt. Betette a szájába, nyelve körül forgatta, majd kivette és a marka közepére téve szemlélte, miközben a lány fülére gondolt. Kicsiny, finom jószág. Egy perc után visszatette a fülbevalót a dobozba, ráhelyezte a kartonlapocskát, abba ismét befűzte az óra szíját, becsukta a dobozt, helyére tette, aztán a fiókot is bezárta. Ráhajolt a komódra, és nagyot lélegzett. Vannak, akik számára ez az egész túl sok lenne. Képtelenek lennének arra, hogy megőrizzék az önuralmukat. Újra és újra öldökölnének. Ő is fog. Ő azonban sohasem lesz a szenvedély rabszolgája. Kivárja, amíg készen áll majd. Őt aztán nem fogja ösztökélni semmi. Sem az emberek, sem a sors, sem holmi késztetés. Őt aztán nem. Ő szikla. Egy átkozott hegy. Ha úgy dönt, ölhet ismét, de ha megálljt parancsol magának, akkor meg is fog állni. Őt már csak ilyen fából faragták.

HARMADIK RÉSZ Mezteleníts le, mutasd meg nekem a holdat 23. Mikor Harry felébredt, alsónadrágban aludt egy igazán szép és jókora szoba jókora ágyában; az egyedüli szépséghibát a pókhálós sarkok jelentették. Lassan felült, és úgy érezte, a fejére elefánt telepedett. A poros, bézs színű függönyökön vékony fénysugár tört át. Feje alá gyűrte a párnákat és próbált visszaaludni, szervezete azonban nem kívánta a további alvást. Feküdt még egy darabig, és próbált rájönni, hol van. De még abban sem volt száz százalékig biztos, hogy kicsoda ő. Arra még emlékezett, hogy a nedves talajon hever, és Tad hajol fölé. Lassan kikászálódott az ágyból, lábát óvatosan a padlóra tette. Szép szőnyeg borította. Megpiszkálta a nagylábujjával. Lassanként összeállt a tegnap este. Joey. A kocsma. A csapos, aki jól elkente a száját. A hazamenetel, majd amikor magához tér a bokrok közt. És Tad hajol fölé. A francba. A könyvesboltban kellett volna már lennie. Kissé meggyorsította a mozdulatait, és rájött, hogy minden ereje elfogyott. Visszafeküdni nem akart. Szédült, ha feküdt, ha nem, a világ pedig forgott körülötte. Ha viszont felült, akkor nem érezte magát annyira nyomorúságosan. Egy idő után felállt, és észrevette, hogy a ruhái összehajtogatva ott vannak egy széken, a szék alatt meg

a cipője várja. A hálószoba ajtajára cetlit ragasztottak: Zuhanyozz le. Légy szíves. A szappant pedig ne kíméld. A ruháidat kimostam. Friss törülközőt a fürdőszobában találsz. A kávé lefőzve. Tad. 24. Harry a zuhany után jobban érezte magát. Felöltözve, de még mezítláb ment végig a folyosón, be a konyhai étkezősarokba. Tad megmosakodva várta, gyérülő haját megfésülte, laza fehér inget öltött, nadrágot és teniszcipőt; a pultnál ült egy széken és olvasott. Üveg tolóajtó nyílt a konyha végéből, a nap betűzött rajta. Tad felpillantott. – Járnak a holtak – mondta. – Ó, igen. – Gyere, ülj le. Igyál egy csészével. – Vödörrel nem lehetne inkább? – Annyit főzök, ahányat igényelsz. Van bőven. Olasz kávé. Kona kávé, Hawaiiról. Sima, jó öreg amerikai kávé, meg instant kávé is van. Amennyire én felvizezem, sok kijön belőle. Akár meg is fürödhetsz benne. – Asszem, munkában kéne lennem. Vagyis hogy tutira ott kéne lennem. – Hol dolgozol? Mondtad ugyan, de elfelejtettem. – Egy belvárosi könyvesboltban. Az egyetemé. Pár órát a raktárban dolgozom hetente, rendben tartom az árukészletet. Megvan belőle a söröm meg a szép kis lakásom bére. Vagy megvolt. Korábban is kimaradtam már, és nem rajongtak a dologért. Emlékeim szerint azt mondták, még egy ilyen húzás, és kitesznek a hóra. – Nincs is hó. – Tudja, hogy értem.

Tad kihúzta a hüvelykujját a könyv lapjai közül, egy papírszeletet csúsztatott a helyébe, becsukta, a pultra tette. – Írtál nekem levelet – mondta. – Az még akkor volt, amikor azt hittem, vagyok valaki. Hogy szerelmes vagyok. Az is vagyok. Most azonban már azt is tudom, ki vagyok és hova tartozom, úgyhogy a továbbiakban nem számít. – Dehogynem. – Azt hiszi, mi? – Meggondolkodtatott az irományod. Te és én, mi elveszítettük a középpontunkat. Még mindig vissza akarod szerezni? – A lány, akiről írtam, azt hiszem, vele már akkor vége volt, amikor elkezdődött. Azt se tudom, elkezdődött-e egyáltalán. Már nem. Azt hiszem, csak szerettem volna. – Ezt tőle tudod? – Nem mondott ő nekem semmit. Joey nyitotta fel a szemem. Nem tudtam, hányas a kabát, de most alkalmam nyílt felpróbálni. – Tehát azt mondta a fazon, hogy nem neked való a lány. – Azt mondta, túl jó nekem. És az is. – Te is hiszed ezt. – Aha. – Ha meglenne a középpontod, nem hinnéd. Lehet, hogy semmi se lesz köztetek, de akkor is másként éreznél ezzel kapcsolatban. Tisztában lennél vele, hogyan kezeld a fájdalmat. – És maga ennek a nagymestere? Tad a fejét rázta. – Nem. Együttesen azonban kimesterkedhetjük. Egyszer én meg is tettem – bizonyos mértékig. Mindig is lesz, ami megingat, a trükk azonban abban áll, hogy soha ne lengj ki annyira, hogy ne tudd visszanyerni az egyensúlyodat. Ezt jelenti a mesterkedés. Nem azt jelenti, hogy soha nem inogsz meg, hogy nem vagy állandóan próbának kitéve, de tudni fogod, hogyan viselkedj, ha vihar van.

– Na és akkor mi van, ha az egyensúly végképp el van baszva? Mint ahogy látja, engem se rögzítettek jól, el is estem, felkelni meg már nem bírok. – Fel tudsz. Mindig fel tud az ember kelni. Fizikai értelemben néha talán nem, mentálisan, érzelmileg viszont mindig. – Meg ne sértődjön, de erre nem épp maga a legjobb példa. – Igazságod vagyon. De változtak a dolgok, ami engem illet. Legalábbis azon vagyok, hogy változtassak. Része lehetsz ennek te is. Értem, meg saját magadért. Érdekel a dolog? – Nem tudom. – Ne felejtsd el, hogy te jöttél ezzel hozzám. – Igen, de egy eufórikus időszakban. – Az emberek azt hiszik, a boldogság valami örökké tartó dolog. Holott egyensúlyozó cselekmények sorozata. Ha most talpra állnál, amit jelen pillanatban túlzottan nem ajánlok, nem lennél kiegyensúlyozott. – Mert nem tudom, hogyan kell megállni a lábamon? – Nem. A karate-alapállás, a béklyózott ló-alapállás, meg az összes ilyesmi egy baromság. Ha megállnál, folyamatosan az egyensúlyt keresnéd. Arról beszélek, amikor valaki ész nélkül áll ott, érted, csak lógicál. Ha valaki így csinál, folyamatosan egyensúly-keresésre kényszerül. Ezt csináljuk mindannyian. Fokozatosan. Áll az ember az egyik lábán, kifárad, áthelyezi az egyensúlyt – ez az oka annak, hogy állandóan keresni kell, s újra meg kell találni. Ugyanez a helyzet, ha az életről a szó. A boldogság titka: újra meg újra meg kell találnunk az egyensúlyunkat. – Ez amolyan Zen-dolog? – Nem. Ez amolyan Tad-dolog. Ezt tanította nekem a tanárom. Mesterem, akitől a harcművészetet és az élet művészetét tanultam. Ő aztán kiegyensúlyozott volt. Rágott sok szart. Egyszer, amikor azt hittem, kiegyensúlyozott vagyok, és jött a szar, akkor jöttem rá,

hogy a felét se tudom annak, amit ő tud. Azzal együtt volt idő, amikor még igenis tudtam ezt-azt. – Tudna tanítani engem? – Arra tudlak megtanítani, amit meg is akarsz tanulni. Mialatt én is újra tanítom önmagam. Érdekel? Harry belekortyolt a kávéjába. – Fájni fog? – Néha. A fájdalom, tudod, az élet jelzőműszere. – Lehet, csak én nem tudom, mennyire elevenen akarom érezni. – Most hogy érzed magad? – Nem valami jól. – Épp most válaszoltál a saját kérdésedre. – Az, hogy tanítani akar, azt jelenti, elhiszi, amit meséltem magának? – Nem tudom. De utánanéztem egynek és másnak. Itt, a saját könyvtáramban. Rengeteg könyvem van, Harry. Állandóan csak olvastam. Vannak orvosi könyveim, mivel a harcművészetek okán folyamatosan tanulmányoztam annak idején az emberi testet. Mindenféle könyveim vannak. Kihoztam a könyvtárból az egyiket, azt olvastam, mikor bejöttél. Na várj csak. Tad kiment, és jókora, vastag kötettel tért vissza. – Orvosi könyv – mondta. – Szeretném, ha meghallgatnál valamit. Olvasni kezdett. – Számos olyan esetet ismerünk, amelyben az agy, akár balesetben, akár születéskor, vagy katasztrofális sérülés, avagy gyermekkori betegség miatt, úgy sérül vagy változik meg, hogy képes a színt szagként, vagy akár hangként érzékelni. Egyesek esetében ez azt jelentheti, hogy a vörös szín láttán aktiválódó érzékszerveknek köszönhetően a szemlélő fahéj- vagy rózsaillatot érezhet, de akár fekáliaszagot is. És fordítva, a szag is néha színérzékelésként jelentkezhet. Vannak esetek, amikor a hang képeket aktivál, s ez olyan képességet eredményez, amellyel a hangok látványként

foghatók fel. És van néhány megkérdőjelezhető bizonyíték arra nézve is, hogy a múltbéli események képeit tartalmazó hangok rögzülhetnek a környezetben. Kövekben, lakhelyekben és hasonlókban, még a fajanszedények mintáiban is. Olyasféleképp ragadnak meg, mint a hangok a régi típusú lemezek barázdáiban. Ezek a „felvételek”, akár az elénekelt dalok hangjai, hangvillanásokban, látomásokban, és – ami a leginkább destruktív – érzelmek formájában térnek néha vissza. – Vannak, akik szerint ez a kísértethit forrása is, és miután nem mindenki rendelkezik vele született vagy szerzett képességekkel, egyesek látják vagy hallják a „kísérteteket”, míg mások nem. – Mindezt a Texasi Orvosi Szemléből idéztem. A Cikk címe: Az érzékek, az észlelések és az agy rejtélye, James Long-Williams doktor tollából. Tad becsukta a könyvet, letette, felvette a másikat, amit korábban olvasott, és felcsapta a papírszelettel megjelölt oldalt. – És most ezt hallgasd meg. – Audiokronológia: hasonlít a második látáshoz, de a jövőbe vagy a múltba látás helyett ez annak a képességét jelenti, hogy az objektumokban és struktúrákban rögzült hangokban rejlő múltbéli eseményeket azok hangokká és képekké való átalakítása útján tudjuk determinálni. Egy hang gyakran képeket aktivál, amelyek segítségével az audiokronauta képes visszafelé utazni az időben, legalábbis abban az értelemben, hogy képes a múlt eseményeinek megtörténtét érzékelni, ahogyan azok élettelen tárgyakban rögzültek. Ezek a képek sokszor a bioelektromos energia erőszakos kisütése következtében abszorbeálódnak a környezetükben, és viszont: a hang reaktiválja őket, következésképp a bioelektromos energia kisütése audiovizuális és érzelmi rögzülést hoz létre. Az ajtó becsapásába bútor zajos elhúzása, feltéve, hogy az ajtó és a bútor a múltban erőszakos cselekmény részévé vált, könnyen indukálhat ilyen történést az

említett képességekkel rendelkező személyben. Az eseményeket megtapasztaló személy nem csak hallja és látja azt, ami a múltban történt, de olyan módon részesül a bioelektromos energiából, hogy annak következtében émelygés, hányinger, undor kerülgetheti. – Ez a képesség gyakran öröklődik, néha az agy sérülése, vagy akár betegség, illetve e három kombinációja is létrehozhatja. – A francba – mondta Harry. – Jól hangzik. Ez is orvosi lapból van? – Ez nem. Ez egy könyv, amely a természetfeletti képességekről szól. Furcsa és természetellenes: Latrell Enciklopédiája. – Király. – És az a helyzet, Harry, öregem, hogy az orvosi lap meg a természetfölöttivel foglalkozó enciklopédia ugyanazt mondja, még ha van is némi különbség az okoskodásukban… ami voltaképp nem túl nagy. Ez az érdekes ebben. Tehát lehet valami ebben a szarságban, amit meséltél. – Kösz. – Igazán nincs mit. Nem ez a lényeg. Azt hiszem, segíthetünk egymásnak. Te lendíthetsz rajtam, én meg átadhatom neked a tudást, amivel ezt a te látótudományodat legalábbis kordában tudod majd tartani. – Ha tényszerűen még mindig nem hisz benne, miért olyan biztos abban, hogy meg tud erre tanítani? – Ez az egész történet az önuralomról szól, Harry. A fegyelemről. A szervezettségről. Sőt, a kreativitásról. Nem arról, hogy szanaszét hányjuk magunkat. Arról szól, hogy kontrollálni tudd magad addig a pontig, ahol már érzed, amit érezned kell, és elutasítod, amire nincs szükséged. Érdekel, vagy nem? Harry ült egy pillanatig, s a pultra meredt, a könyvre, amit Tad a másik, vastagabb kötet tetejére helyezett. Lassan felemelte a fejét. – Mikor kezdjük?

– Ma. – Tad, ezt maga miattam csinálja? – Bár olyan önzetlen lennék, kölyök. Magamért. 25. Kinn voltak a hátsó udvaron – már amennyiben az ember hátsó udvarnak nevezhet egy kőkerítéssel körülvett, terebélyes tölgyeknek és diófáknak otthont adó három hektárnyi területet. Harry tudta, hogy ezt farmnak hívják. Vagy talán ültetvénynek. Fény szűrődött át a lombokon, és a szeles esőben levelek vitorláztak alá. Jó volt a szag, hűvös. Az ősz már lopakodott befelé a városba. Tad Harryre nézett. – Mielőtt megpróbáljuk a dolgokat kontrollálni, az első teendő, hogy megtanuld: lófaszt se tudsz kontrollálni. – Asszem, mára ennyi elég is nekem – válaszolta Harry. – Megyek is haza, hogy átgondoljam. – Te csak figyelj. – Énvelem ki van már így is baszva, Tad. Ez az egész olyasmi, amit a főiskolai nyelvezet baszott nagy ellentmondásnak nevez. Nem tudom, nekem való-e ez az egész kung-fu szarság meg zen kettős beszéd. – Csak figyelj jól. Ott fújja azokat a leveleket a szél. Lebegnek. Nem kapálóznak a sorsuk ellen… – A leveleknek más választásuk nincs, Tad. Mert agyatlanok. – Ki oktat itt kicsodát, talán te engem? – Rendben. Figyelek. – Engedd, hogy a falevelek kalauzoljanak. – Engem? – Téged. Nem harcolnak a széllel, vele tartanak. Részei a világmindenségnek. Te meg én jelen pillanatban

egyáltalán nem vagyunk annak részei. Tudsz egyáltalán követni? Mi a véleményed? – Az, hogy maga talán a legbuggyantottabb tojás a világon. Tad sóhajtott. – Ide hallgass, ember. A reggelt azzal töltöttem, hogy a régi harcművészet-oktatóm könyvét olvastam. Az egyiket, aminek a megírásában én is segédkeztem. Jó sok régi dolgot kell újra felelevenítenem. Meg kell bíznod benne. Van értelme az egésznek. Talán nem első blindre, azt megengedem, de azért próbálj kitartani. Oké? Megpróbáljuk néhány héten át, és ha azt látjuk, hogy csak nincs javulás, csak nem akarnak a dolgok a helyükre kerülni legalább imitt-amott, csak nem csillapul a kilengés, akkor még mindig mehetünk, vehetünk egy rekesz whiskyt és kipróbálhatjuk, milyen szinten tudjuk elintézni magunkat. Megegyeztünk? – Meg. – Helyes. Most figyelj. Olyanná kell válnod, mint a falevelek. Azon dolgozz, hogy megtaláld a kapcsolatot a világmindenséggel, és nem pedig azon, hogy elszakadj tőle. A széllel nem harcolnod kell, hanem vele tartani. Nézz csak oda, nézd azokat a leveleket, amelyek már olyan közel vannak a talajhoz, hogy szinte érintik. Felemelkednek, megsimítják megint a talajt, vitorláznak, le és föl, le és föl… – Az a szél miatt van. – Tudom, te hülye. Te csak figyelj, oké? Most pedig hunyd le a szemed. No, rajta. Harry lehunyta. – Hallgass ide. Tedd az egyik lábad előre… Nem úgy. Nem valamiféle alapállásban. Feledkezz meg a moziban látott összes marhaságról. Mobilitást akarsz. Lazíts. Próbálkozz újra… Jó. Nagyon természetes. Mármost, egy pillanatra abba fogom hagyni a beszédet, de még mielőtt ezt tenném, azt akarom, hogy nagyon figyelj ide. Nem tudom, általában milyen a hallásod, de találjuk ki,

hallasz-e egyáltalán. Azt akarom, hogy halljad a világmindenséget. A szelet. A faleveleket, a hangot, amit kiadnak. Azt akarom, hogy csakugyan figyelj rájuk oda. Nem akarom viszont, hogy puncin, sörön, effélén járjon az eszed. Azt akarom, hogy kizárólag arra gondolj, amit hallasz. Amit érzékelsz. Érted? – Megpróbálom. – Majd szólok, mikor hagyd abba. Mélyen lélegezz, mint amikor az ágyban fekszel, és már az elalvás határán vagy. Lazíts. Figyelj. Hűvös volt a szél, Harry megérezte, előbb erősen, majd, amikor már ellazult, könnyebben, s hallotta, mint sepri a földön a leveleket, s arra gondolt, talán még azt is hallhatná, amikor a levegőben zörgeti őket a szél, és a szél végül elcsitult, teli lett esőszaggal, és Harry már nem annyira figyelt oda a világra és a földre, és ez jó volt, de aztán Taliára kezdett gondolni, arra, ahogyan kinézett, az illatára, a testére azokban a szűk ruhákban és arra, amit Joey mondott neki… – Hagyd abba – szólt Tad. Harry szeme felpattant. – Mi? – Nem vegyülsz, Harry. Előbb azt hittem, igen, de valahol másutt vagy. Meg tudom ezt mondani a tested reakcióiból. Könnyen kezdted, még a karod is ellazult a tested mellett, és lehullott, annyira ellazultál. Aztán odalett az egész, megfeszült a kezed, az ujjad. Együtt kell velem működnöd. – Próbálok. – Tudom. És azt is, hogy nem könnyű. Beletelik némi időbe. Most meg fogjuk próbálni megint, és ha úgy érzem, el vagy lazulva, azt mondom: lépj, és te lépsz egyet előre. Nem tudatos lépéssel, aminek nyomán megszűnik az összeköttetésed a dolgokkal, hanem olyannal, amely a szélfútta levél mozgására hasonlít. Hagyd, hogy az elemek uraljanak; ne te akard uralni őket. – Ha a lábamat emelem, azzal nem uralom is egyben?

– Kezdetben igen. A tudatos éneddel lesz dolgod. De gondold meg: ha mész valahová, ha sétálgatsz, lehet, hogy az izmaid csinálják a munkát, de ezt öntudatlanul teszik. Ha kocsit vezetni tanulsz, előbb gondolkodsz, a kezed a volánon van, előre nézel, oda kell arra a pedálra lépni, és így tovább. Idővel azonban, ha beszállsz a kocsiba és vezeted, már nem vagy tudatában annak, mit hogy csinálsz. Erre törekszünk itt is. Magunk mögött akarjuk hagyni a tudatos ént, és el akarunk merülni az öntudatlanban. Abban, amely a leginkább be van ágyazva az ember és a világmindenség közti kapcsolatba. – Mi a halál! – Semmi halál, Harry. Megint csak azt tudom mondani, hogy lazíts. Hunyd le a szemed. Figyelj. 26. Harry egy héten át gyakorolt Taddel hátul; mindig, amikor nem volt iskolában vagy munkában, mert az állása, mint utóbb kiderült, megmaradt. Abban nem kételkedett, hogy a legszívesebben útilaput kötöttek volna a talpára, de dolgozót nem volt egyszerű találni, ő pedig többnyire mégis megbízhatónak bizonyult. Tadnél aludt, így nem érzett kísértést arra, hogy az éjszaka közepén leugorjon az italboltba, és ő is biztos lehetett abban, hogy Tad sem ugrik le, se oda, se a kocsmába. Harry rájött ugyan, hogy nincs annyira oda az alkoholért, mint korábban hitte, de azért hiányzott a szesz. Tad ellenben fel-alá járkált éjszaka, átkozódott, a száját dörgölte, kiment az udvarra és lassan, laza léptekkel átvágott rajta: tette a dolgát, és keményen megdolgozott azért, hogy újra részévé váljon a világmindenségnek. – Részei vagyunk annak rendje és

módja szerint, mielőtt a világra jövünk – mondta Harrynek. – Az anyaméhben. Aztán elszakad a kapcsolat. Harry azon kapta magát, hogy lesi Tadet az öreg pólójában, melegítőnadrágban, teniszcipőben, és csodálja laza lépteit, amelyekkel az öreg a hátsó udvart rója, miközben a holdfény beezüstözi az alakját, a levegőben pörgő levelek pedig meg-megvillannak körülötte. Néha kavarognak, mintha valami minitornádó járna köztük, a középpontjában Taddel, a vihar csendes, nyugodt szemével, halad az udvaron, míg kíséretének tagjai, a kiszáradt, ropogós levelek néma táncot járnak körülötte, és egy a holdfény, a föld és a levegő. És végül a lépteknél több is történt a hátsó udvarban. Tad mozgása megváltozott. Karja mozgása meggyorsult, ugyanakkor lazább is lett, akár a majom kézmozgása; majd a lába mozdult, soha nem magasra, és soha nem valamilyen szaggatott rúgó mozdulatra, csak gyors volt és könnyed, a csípője ritmusosan mozgott, a teste siklott a föld felett, s Tad, amikor e mozdulatokat végezte, úgy tűnt, egy pillanatra sem szakad el az éjszaka szövetétől, az idő szövetétől. Egyek voltak és ugyanazok, ő meg a jó öreg világmindenség. Elképesztő volt ezt látni. És volt még másvalami is. Egy nagyon szép dolog. Harry lassacskán felfedezte azon a héten, hogy már nem fél annyira, mint azelőtt. Ugyan még mindig a legfőbb beszariak osztályába lehetett sorolni, de már mintha kissé kifelé állt volna onnan a rúdja. Ez, még ha eget nem is rengetett, mégiscsak javulásnak volt mondható. Ó, nem felejtette ő el a jól bejárt útvonalait. Járt utat járatlanért el nem hagyott. De most már nem gondolt folyamatosan az elrejtőzött hangokra. És úgy találta, még a mozgása is megjavult. Mikor az osztályba bement vagy a könyvesboltban mászkált, sokkal jobban érezte magát. Talán az egész javulás csak

az ő fejében létezett, gondolta, de még ha marhaság is az egész, még mindig jobb, mint az a másik dolog. Mármint a hangok, az emlékek mély kútjával. 27. – Nem akartam szemétkedni veled – közölte Joey. – Sajnálom, hogy annyira fölkaptam a vizet – mondta Harry. – Csak nem akartam, hogy pukkadj. – Nem tudom, pukkadok-e vagy sem, Joey. – Nézd, békeajánlattal jöttem. Joey az apró verandán állt, amelyet a kinti lámpa világított meg. Bogarak rajzottak a feje felett és a lámpa körül, és rajzásuk egy pillanatra mintha glóriát vont volna köré. A békeajánlat nem más volt, mint egy barna zacskóba csomagolt palack, amelynek nyaka kitüremkedett a csomagolásból. Úgy látszott, Joey izzad, noha az idő már kimondottan hűvösre fordult. Harry tudta, hogy jó sokat gyalogolt – előbb a lakásáról az italboltig, onnan meg idáig. Így közlekedett ő: lábbusszal. Mármint azóta, hogy a kocsiját helyes kis kockává préselték a bontóban, és szerszámosdobozt vagy valami hasonlót csináltak belőle. Talán ezért barátkozna újra, gondolta Harry. Hogy legyen, aki fuvarozza. Bármilyen faszszopó megteszi. Joey indult volna befelé, csakhogy nem volt hová mennie. Harry betöltötte az ajtót, és Joey nem tudott elmenni mellette. Joeynek megvolt a maga besurranásos módszere. Akárha patkányt ejtett volna az ember csapdába a hűtőszekrény mögött: csak azt érte el vele, hogy az állat lelapult, megtalálta a menekülési útvonalat, nyoma veszett és másutt bukkant fel ismét. Pontosan ilyen volt Joey. Patkány, aki le tudott lapulni, hogy elsurranjon a másik mellett. Az ember nem figyelt oda egy pillanatra, már benn is volt.

Harry arra gondolt: ha tudta volna, hogy Joey kopogtat, ki se nyitja az ajtót. Ki kellett volna sandítania az ablakon. És megnézni, ki az, mielőtt ajtót nyit. Na persze ha így jár el, akkor Joey is meglátja őt. Miként a patkányok, mindig is figyelmes volt. Mindig kész arra, hogy előnyre tegyen szert vagy biztonságba meneküljön. Meglepte a szarházi, csak bekopogtatott a zacsijával meg a csálé vigyorával, s most Harry nem tudta, mitévő legyen. Otthon érte a patkány, és már neki is készült, hogy eliszkoljon mellette. Ezt érezni lehetett. – Figyelj – mondta Joey. – Seggfej vagyok. Az voltam mindig is. De a barátod is. – Ez benne a gáz. – Ne izélj már. A francba. Megint kipatkánycselezett, gondolta Harry. Tudom. Tudja ő is. Én viszont a szokás teremtménye vagyok. Kibaszott laborpatkány magam is. Állandóan megbocsátok neki. Állandóan hagyom, hogy beiszkoljon mellettem. Harry félrelépett. – Rendben van, seggfej – mondta. – Gyere be. – Más is van – mondta Joey. Besurrant, kiemelte a piát, a zacskót a földre hajította, az üveget a könyvespolcra koppantotta. Kabátját levette, egy székre lökte. – Hozok poharat – közölte. – Egy elég lesz. Én nem iszom. Joey megállt, Harryre pillantott. – Az meg micsoda ünneplés lenne? – A francokat ünneplünk mi, Joey. Mi a lófaszt ünnepelnénk? – Hát hogy még mindig barátok vagyunk. – Nem tudtam én, hogy ez akkora ünneplési alkalom. – Harry leült a díványra, és végigmérte Joeyt. – Ismerlek téged, mióta is? Hány éve már? – Mit tudom én. Kölyökkorunk óta.

– És azt kérdem magamtól, ilyen barátokkal, mint amilyen te vagy, ugyan mi szükségem van még ellenségekre? – Ez mellément. Közhely és mellément. Veled van még valaki az életedből, ember? Nem úgy tűnik, hogy a szerető jó barátok listáján én maradtam egyedül? – Nem vagy te semmilyen listán. Olyanon nem, amit én írtam össze. Harry figyelte, amint Joey fog egy dzsemes üveget, kinyitja a bort és lassan kitölt valamennyit az üvegbe. Nem. Nem valamennyit. Emberes adagot. Tökig töltötte majdnem a dzsemes üveget. Vagyis beleöntötte a fele üveget. Harry érezte a borszagot onnan, ahol ült. Nem igazán volt ő boros. A sört kedvelte, a whiskyt, néha a gint. A bor azonban úgy illatozott, mint a virág és a méz, tisztán, amellett még érezni lehetett azt a bizonyos illatot is, ami akkor szublimál, amikor a nők leveszik a bugyijukat. Az alkohol szagától felmeredtek orrlyukában a szőrszálak. Sötétvörös bor volt, olyan, akár az eperdzsem, amit az üveg eredetileg tartalmazott. Harry megnyalta a szája szélét. – Biztos, hogy nem kóstolod meg? – kérdezte Joey. – Nagyon úgy festesz, mint akire ráfér egy pohárral. Harry megrázta a fejét. – No, csak egy kortyintást, Harry? Harry ezt fontolóra vette. Lehet, hogy az nem ártana. Egy kortyintás. Nem. Egy kortyintás. Egy pohár. Egy üveg. Ugyanaz. Megint megrázta a fejét. Joey kerített egy széket, rátelepedett a borral teli dzsemes-üvegével, és meghúzta. – Uh. Ez jó. Olcsó. De jó. Nem t'od, mit hagysz ki. – Hogyne tudnám. Rosszullétet három óra múlva. Hányástól bűzlő fürdőszobát. Már ha eljutok a fürdőszobáig.

– Na ne hülyéskedj már. Annyira azért nem rossz, ember? Nem kannás ez. Palackozott. Harry figyelte Joey újabb elhúzódó kortyintását, és azt találgatta, vajon ha kiürül az üveg, újratölti-e. Ha igen, akkor ki is végzi az üveget. Joey észrevette, hogy Harry figyeli, és kitört. – Ó, a rákba. Te úgy beszélsz, mintha alkoholista lennél. – Lehet, hogy az is vagyok. – Ne marhuljál már. Akkor teszed le, amikor akarod. – Épp azon vagyok. – Mit árthat egy pohár? Tószt a barátságunkra. – Ami nem a legjobban alakul. – Nem a frászt. Hiszen mindig megbocsátasz, nem? Kopogtattak. Harry kiment. Tad állt ott. Nem öltözött ki, sportos dzsekit viselt, haját hátrafésülte, és kopasz feje búbja csillogott a verandái lámpa fényében. A dzseki olyasfajta volt, amilyet az írók viselnek: kék kordbársony, a könyökén nagy, fekete bőrfoltokkal. – Tad? – Aha. Gondoltam, elmehetünk vacsorázni. – Vacsorázni? – Nevezik néha estebédnek is. – Persze. De mire föl? – Unatkozom. – Gyere be. Mikor Tad bejött, könnyedén beleszimatolt a levegőbe, majd szeme a borra villant. Harryre pillantott, aztán Joeyra. – Én nem iszom – mondta Harry. – Nem akartam kérdezni. – Hé – mondta Joey. – Maga a részeg. – Mi? – A jómúltkorában ott volt a kocsmában. – Akkor nyilván te vagy Joey. – Pontosan. Én segítettem bepakolni a maga seggét Harry kocsijába.

– Kösz. Mázlid, hogy ide fölhurcolni nem segítettél. Még a végén sérvet kaptál volna. Azt már Harry csinálta egyedül. – Csinált azon az éjszakán egy kis murit. Részegnek volt szerencséje? – Naná – mondta Harry. – Nem mintha én nagyon emlékeznék. – Mi a neve? – Tad. – Egy italhoz mit szólna, Tad? Tad gondolkodott, majd mélyet lélegzett. – Nem, köszönöm. Olcsó bornak szaglik. – A lényeg, hogy butítson meg ártson. – Arra a hajszesz is jó. Joey Tadre emelte a poharát. – Úgy beszél, mint aki tapasztalatból mondja. Harry közbevágott. – Nem tudtam a vacsoráról, Tad. Közben meg átjött Joey. Tad végigmérte Joeyt. – A te barátod az én barátom is. Elvégre összetartunk mi ex-piások, te meg én? – Ó, szóval ez a fazon szedett föl a józanság hintójára – állapította meg Joey. – Rajt' vagyunk mindketten – válaszolta Tad. – Én csak a kocsis vagyok egy kicsit. – Milyen előzékenység ez magától, Tad. Milyen szívjóság – mondta Joey. – Én már csak ilyen vagyok. Joey vigyorgott, megnyalta boros ajkát, majd azt kérdezte: – Ezek szerint barátok vagyunk, maga meg én, mert maga és Harry azok? – Meglehetősen. Biztosan élvezni fogom a társaságodat. – Ez átkozottul szép magától, Tad. Átkozottul szép. – Nos, akkor. – Harry fogta a kabátját. – Én ennék valamit. Hová? – Van egy szték-étterem. Új hely. A nevét nem tudom. De valami Attila.

– Az a Kán – mondta Harry. – Mentem el mellette. – Imádom a jó sztéket – szólt Joey. – Sajna azonban átmenetileg pénzzavarral küszködöm. – Jó, hogy mondod – mondta Harry. – Mennyire lehúzós a hely? – Én fizetek – felelte Tad. – Mindkettőtöknek. – Ezt az ajánlatot lehetetlen visszautasítani – állapította meg Joey. – Csak hadd frissítsem fel magam még egy kicsit. – Ha velem vagy, a bort hagyd itt – mondta Tad. Joey ránézett. – Hagyjam itt? – Aha. – Miért? – Mert nem akarom, hogy ott legyen a kocsimban. Ha kocsival megyünk, semmi bor. – Megyünk Harry kocsiján, és találkozhatunk ott is. – Nem akkor, ha én állom a cechet. – Hagyd itt, Joey – szólt rá Harry. Joey lehúzta a dzsemes üvegben lévő bort, majd felfordította és az utolsó cseppeket is a szájába öntötte. Fogta a palackot, telitöltötte az üveget, a szájához illesztette, nyelt. Némi bor kicsurrant a száján, és lefolyt az állán. Kivégezte az egészet. Felkapta az üres palackot és kidobta a szemétkosárba, majd inge ujjával megtörölte a száját. – Mehetünk – mondta. Harry ideges volt. Itt állt a legrégebbi barátjával, ezzel az oltári seggfejjel, meg a legújabbal, aki a maga módján ugyancsak seggfej volt. Azon töprengett, vajon levonhat-e valamilyen következtetést abból, hogy két seggfejjel lóg? A dolog úgy állt, hogy megijedt. Új útvonal állt előtte, ami új hangokat jelentett. Próbált arra koncentrálni, amit eddig Tadtől tanult. Próbált összpontosítani, elengedni, kívül hagyni mindent, ami lényegtelen. Kalandra fel. A kocsiban eddig biztonságban volt.

28. A szték-étterem meglehetősen elegáns volt ehhez a kisvároshoz képest. Tartottak parkolóembert, tartottak fazont, aki az ajtóhoz kísérte a vendéget, meg külön egy gádzsit arra, aki odabenn kísérte, egész az asztalig, karja alatt az étlapokkal, amiket aztán kiosztott és közölte, hogy azonnal jön a pincérnő. Nem is asztal volt az igazából, hanem boksz, egyike azon kevés helynek az étteremben, ami nem volt annyira megvilágítva, és az embert ennek köszönhetően nem vonzotta állandóan a táncparkett. A sarokban tulajdonképpen azért volt egy kicsit túl sötét, mert az ottani bokszok fölött vászontető feszült. Az étterem többi része világos volt és hangos, zene szólt, a zongoránál szvitet játszott valami pasas, s Harry arra gondolt, kész hülyeség, hogy a népek egy ilyen kisvárosban úgy kicsípik magukat, mint amikor templomba mennek. – Nem is kérdezték a foglalást – mondta Harry. – Mert már megvolt – felelte Tad. – És azt honnan tudták, hány fő? – kérdezte Joey. – Bokszot foglaltam. – Maga valami nagymenő? – érdeklődött Joey. – Nem. Csak van pénzem. Megjött a pincérnő. Helyes volt, és annyira boldog és édes, és Sandynek hívták, és semmi másra nem vágyott, csak arra, hogy őket kiszolgálja, és ezt meg is mondta, és mosolygott. Harry édes ízt érzett a nyelvén, amikor a nő elment. Ücsörgött, s reménykedett benne, hogy a zongoránál ülő pasas keltette hangos zenén kívül más hang nem jelentkezik. Semmi elrejtett dolog, amivel ő összeütközhetne. Új volt a hely, tehát lehet, hogy biztonságos. Joey nem volt ütődött, a bor azonban boldoggá, meg valamelyest nagyszájúvá tette. Nagypofájúvá. A

pincérnőről magyarázott, arról, hogyan és mint csempészné be neki a mérőónt, meg más efféléket, így aztán Harry elhatározta, hogy kimegy a mosdóba. Tad meg Joey nézték, amint Harry áthág a számára ismeretlen aknamezőn, majd Joey azt kérdezte: – Maga buzeráns, Tad? Tad hozzá fordult. – Hadd halljam csak még egyszer. – Azt kérdem, buzeráns? És most Harryt hajtja? – Hogyan szereted a sztéket? – Tettem fel egy kérdést. Nem akartam én semmi rosszat azzal, hogy megkérdeztem, buzeráns-e. Tad óvatos mozdulattal letette az étlapot az asztalra, fészkelődött, majd karját a boksz támlájára fektette. – Rendben van. Tegyük tisztába a dolgokat, te meg én – mondta. – Nekem megfelel. – A helyzet az, hogy abból az éjszakából, a szemetekkel történt incidensből nem emlékszem semmire. Harry mesélte, mi volt. De nem véletlenül csináltam ki egyiket se. Ehhez tartsd magad. – Maga rám akar ijeszteni, Tad? – Mint mondtam, csak azt szeretném, ha ehhez tartanád magad. – Tad… – Pofa be, Joey. Az én nagy problémám az ital. Történetesen nem vagyok meleg. Bár ha az lennék, nem árt, ha tudod, én lennék a legjobb istenverte faszszopó, aki valaha cipzár körül kotorászott. Csak azért mondom, mert nem árt, ha tudod, ha én egyszer kipróbálom magam valamiben, abban nagyon jó szoktam lenni. Csak azért mondom, mert nem árt, ha tudod, nagyon jó vagyok a seggszétrúgásban is. Csak azért mondom, mert nem árt, ha tudod, nem hinném, hogy te Harrynek a barátja lennél. Szerintem te csak egy kibaszott kis élősködő vagy, aki még egy döglött hiéna hervadt tökéből is kiszippantaná a vért. – Azért nem kell mocskolódnia.

– Nem én kezdtem, szarfaszú. Te akartál tudni rólam, és most, hogy kapcsolatban állok az igazi érzéseimmel, hadd maradjon is ez így. Szerintem te egy hangyáktól ellepett, szélfútta domboldalban heverő, rothadt darab nyúlós, napszítta kutyaszar vagy. És azon vagy, hogy mindent és mindenkit halottá és fehérré változtass. Nem viseled el, hogy Harrynél megkezdődött valami, és esélyt kapott, hogy szakítson a piával. Mert hát akkor veled mi lenne? Azok, akik nem veled nőttek fel, tizenöt percet nem adnának neked a kerti budijukban, kivéve, ha magadra zártad és lángokban áll. Akkor megkapnád a tizenöt percet. – Te vagy a valaha-volt legnagyobb átkozott lúzer. Egy kibaszott kór vagy. Terjeszted azt a lúzer, napszítta fehér kutyaszar érzékenységedet, amerre csak jársz, és azt reméled, mindenki mást is lerángathatsz magad mellé a kanálisba, te nyomorult, napszítta, csatakosra hugyozott kutyaszardarab, ami majdhogynem ember módra képes járni. Na. Azt hiszem, most megmondtam mindent kereken. Tulajdonképpen csak egy valami maradt hátra, ami egy kérdés. Szeretnéd, ha ugrana a sztéked, te kibaszott, bűzlő, sunyi seggfej? Joey szóra nyitotta a száját. – Ja igen. Még egy utolsó dolog. Ha felemeled a hangod, vagy piszkolódsz velem, vagy bármiféleképp szemétkedsz, két kibaszott csövecske társaságában fogsz felébredni; az egyik az orrodból fog kiállni, a másik meg a farkadból. Annyi cső veszi majd körül a girhes formádat, hogy azt fogod hinni, űrhajós vagy. Agyonverlek, szétcsaplak, kifektetlek, laposra taposlak, és még sok mindent megteszek veled, ami pillanatnyilag nem jut még az eszembe, egészen addig, hogy valamelyik székből gallért csinálok neked, de alkalmasint még ennél rosszabbat is elképzelhetsz. Tehát inkább ne nyisd ki a szád. Ne beszélj. Egy kurva hangot nem akarok hallani, még ógörögül sem.

Joey becsukta az étlapot, kicsusszant a bokszból, és futólépésben igyekezett a kijárat felé. Megjelent a pincérnő, Sandy. – Hello – mondta Tad. – Szóval a dolog úgy áll, hogy csak ketten leszünk. A haverunk rádöbbent, hogy égve hagyta otthon a gázt. Harry alaposan kezet mosott a mosdóban. Idegesen körülnézett, de nem voltak olyan hangok, amelyek mögött ott lettek volna más hangok, fények-árnyak, képek és fájdalom. Nem. És ő jól érzi magát. Eddig. Forró levegővel megszárította a kezét, mély lélegzetet vett, és visszament a bokszhoz. Mikor odaért, Tad az étlapot olvasta. – Joey hol van? – kérdezte Harry. – Elment. – Gyalog? – Alighanem. – Hova? – Abban nem vagyok biztos. De valamilyen italboltra tippelnék. Harry kezébe vette az étlapját. – Visszajön? – Nem hinném… szerintem nem. – Összevesztek? – Isten őrizz. Csak beszélgettünk. Később, már odahaza, a sötétben Harry levetkőzött, és meztelenül a dívány szélére ült. Sokáig ült ott. Majd lassan fölállt, odament a szemeteshez, előkotorta belőle a borosüveget, és az ablak felé tartotta, hogy a kintről jövő fény áthatolhasson rajta. Ki lett az üveg facsarva. A könyvespolcra tette, és egy darabig nézte; aztán visszadobta a szemétbe. Ült a díványon, és a szemetest nézte.

Nagyjából öt percig ült így, aztán felállt, megint kivette a szemétből a palackot, az orrához tartotta és megszagolta. Eper és hátvakaró szagát árasztotta. Végigfuttatta a nyelvét az üveg nyakának peremén, majd bele is nyalt. Haloványan még érezni lehetett valamicske borízt. Észrevette, hogy erekciója van. Mi a szent szar. Hogy valakit ilyen szinten feldobjon a pia. Csakhogy ebbe az utcába nem megyünk bele. Harry a fürdőszobai mosdóba vágva törte össze a borospalackot, majd kiszedegette és a szemétbe dobta az üvegcserepeket. Eközben megvágta magát. Kiszívta az ujját, és közben megnézte az arcát a tükörben. Le volt kapcsolva a villany, így nem sokat látott. Csak egy ember körvonalát, aki a szájában tartja az ujját. És mindez egy rohadt borosüveg miatt. Kezet-arcot mosott, friss sortot vett fel, kivette az ágyneműtartóból a párnáját meg a takaróit, és a díványra fekve betakarózott. Arra gondolt, hogyan festett a dzsemes üvegben a bor, és miként viselkedett Joey ivás közben. Hogyan ízlelgette a saját ajkát, és miként gyöngyözött ajkán a bor, és miként nyalta le a szája szélén kicsorgó italt. Harry kiszállt az ágyból, és előkotorta a dzsemes üveget, amiből Joey vedelt. Alig egy cseppecske maradt az alján. Ez téboly, mondta Harry magának. Ha italt akarok, ihatok egyet. A pokolba is, hiszen egy ital még nem jelent semmit. Talán lemehetnék egy sörért. Egyért. A Rio Bravó című film piása úgy hagyta abba, hogy az erős cuccal számolt le, sört azonban le-legurított néha. Nála ez működött. Egy sört ő is ihatna. A bor meg a tömény az, amihez neki nyúlnia nem szabad. Sör. Az klassz lenne. Csak egy. De jó hideg. A picsába, gondolta Harry. Dean Martin színész. Neki a valóságban semmilyen iszákosságon nem kellett

felülkerekednie. Ő csak eljátszotta a részegest. Ami engem illet, gondolta Harry, én nem csak eljátszom. Elmosta a dzsemes üveget, megakadályozva ezzel, hogy a későbbiekben felvizezze és megigya az üledéket az aljáról, és ismét lefeküdt. Miután jó sokat gondolkodott az italról és a hangokról, amelyek iszákost csináltak belőle, az arcokról, amelyeket látott, a fájdalomról, amit érzett, lassan elszunnyadt. 29. Így aztán Harrynek – aki Taddel gyakorolja, miként állítsa helyre az egységét a világmindenséggel, és sok szabadideje van (az ivás korábban több időt rabolt el, semmint hitte volna), és az ideje többi részét iskolával, munkával, tanulással, nem pedig ivással tölti – nem hiányzik Joey, s azon van, hogy megtalálja azt az átkozott középpontot; aztán, nagy meglepetésére, megtalálja a világegyetem középpontját. Könnyen megy a dolog. Ott van az orra előtt. A neve pedig Talia. A mozisztárokat csak kétszer veri százon szépségben. Forró palack egy hűvös, őszi napon. A halandó világban suhanó álom. Teljesen fehérben van, és a fény imádja őt. Nem hord nagyon rövid szoknyát, de mintha azt hordana, annyira hosszú az a tökéletes lába, a fehér top meg fodros-bodros rajta, a mellei meg sötétek, mintha hűvös árnyék érintené őket, teltek és gazdagok és sokatmondók, arcát mosoly világítja ki, a fogai meg oly fehérek és egyenletesek, hogy a fogszabályozó orvos akár házioltárnak is használhatná őket. Aztán Harrynek feltűnt körülötte a népség-katonaság. Négy csávó, egy kisebbfajta baseballcsapat, gyúrótermi gyurkák, formatervezett ruhákban, kiszobrászolt hajjal, tökéletesre fésülve, hajukat még a szél se fútta.

Harry kopott – és nem koptatott – farmert viselt, a fején nagy üggyel-bajjal megülő szénakazal éktelenkedett frizura gyanánt, a bőre meg fehérebb volt, akár egy famentes A4-es a tűző déli napon. Pontosan így fest az, aki elbujdokolna a világból. Akadt Talia kíséretében két jó nő is – az egyikük történetesen a fazonok egyikével hajtott, a másik szóló volt –, Taliára azonban így is három bika jutott. És ha a másik csaj történetesen mégsem volt szóló, hanem valamelyik fazoné, akkor is kettő. Hacsak, gondolta Harry, véletlenül nem meleg mind a két szabad bika, a sanszok nem valami jól ütnek ki a mi hősünk számára. És akkor a lány az egyik fiúra nézett és rámosolygott, aztán meg, hogy áldott legyen érte a világmindenség, őrá nézett. Nadrágjában mocorgást érzett, és egészen biztosan nem rejtegetett a zsebében kisegeret. – Nem akartam én, hogy otthagyd a társaságodat – kortyolt bele Harry a kávéjába, és a csésze pereme fölött a lányt leste. – Rendben van – mondta Talia. – Rajtad gondolkoztunk. – Rajtam? – Persze. Téged kerestelek. – Kerestél? – Igen, kerestelek… Ezt itt a mi helyünknek is hívhatnánk, nem? Ugyanott kávéztak, mint a múltkor. – Igen – mondta Harry. – Azt hiszem, annak hívhatnánk. Én is sokat gondoltam rád. Talia barátságtalannak tűnt. – És ha igen, akkor merre tűntél? – Dolgom volt. – Nem jöttél az órára. Vártalak. Elmentem oda, ahol lenned kellett volna. Azt hittem, kimaradtál.

– Csak pár órát hagytam ki. Egy barátomnak kellett segítenem. Talia elmosolyodott, és Harry ezt gondolta: Hű. Otthagyta a bandáját, hogy velem lehessen. Ez kurvára nem semmi. Most csak kettesben voltak. Kivéve persze azokat, akik még a kávézóban ültek. Mindazonáltal jelent az valamit, ahogyan viselkedik. Valóban érdeklődnie kell iránta, ha egyszer csak így otthagyta a barátait. Mikor odajött hozzá, visszanézett a srácokra, mielőtt Harry meghívta volna, és ő el is gondolkodott ezen a visszanézésen, no de hát a francba, valamit mindenbe bele lehet magyarázni, épp ez az ő nagy problémája. Vedd annak, ami, – mondta magának. Vedd ezt annak, ami. – Tudod – mondta –, nem t'om, mennyire szereted a mozit, én a magam részéről mozibolond vagyok. – Imádom a mozit. – Szóval arra gondoltam, tudod, hogy ezen a hétvégén elmehetnénk. Együtt, mármint. – Naná, hogy együtt – nevetett Talia. – Sőt, egy időben. – Hát igen, én is… szóval, hülyeséget beszéltem. Igen, együtt. Lehet, hogy semmi jó nem megy, még nem néztem meg, de majd meglátjuk. Lehet, hogy csinálhatjuk úgy, hogy érted megyek, meg úgy is, hogy a campuson találkozunk, aztán átmegyünk valamit enni a Dinerosba, aztán meg a moziba. Ja igen, és van itt ez az új szték-étterem. A Kán. Nagyon jó. Akkor ettem ott, amikor megnyitott. A Dineros azonban itt van nem messze, és lehet, hogy az a legjobb. A pofádat meg befoghatnád már, mondta magának. Makogsz itt összevissza. – Jól hangzik. Benne vagyok. Most azonban mennem kell. Lehet holnap délután? Idejöhetsz értem. Papírt-tollat vett elő és felírta a telefonszámát. Korábban is megadta már, csak ő nem jelentkezett. Azt se bánta volna, ha egész kollekciója van a

telefonszámából, feltéve, hogy Talia sajátkezű írását birtokolja. – Előtte hívjál. Oké? Akkor majd pontosítjuk, hogyan, hol s mikor. – Abszolúte. Nem vette észre, amíg haza nem hajtott, de nem foglalkozott azzal, hogy a biztonságos útvonalon haladjon. Még csak eszébe sem jutott a dolog. Csak odament a kocsihoz, beült, aztán hazahajtott nagy bódulata közepette. Jobbra fordul a világ; muszáj, hogy így legyen. Fényesebb a nap, édesebb a levegő. Ma nagy napja van még a legszánandóbb, akut audiokronologikus hallással rendelkező kutyának is. Vau, vau. Harry hazament, és elkezdte leszaggatni a falakról a kartonokat és a tojásdobozokat. 30. Késő délután volt, korábban kezdett alkonyodni, mint az előtte való nap, hosszabbak lettek az árnyékok, hidegebb a szél, illatokkal teli. Tad és Harry egymás mellett haladtak az udvaron a halvány fényben, a levelek forgó táncától kísérve, s Harry immár érezte azt, amit Tadtől hallott. Az érzést, hogy mindennel egy. És ezt úgy volt képes érezni, hogy Taliára is gondolt. Taliára gondolni most mást jelentett. Nem figyelemelterelést. Részét képezte az összpontosításnak. Részét az egésznek. Harry volt a világ. Az univerzum. Ő meg Talia, mindketten szerves alkotórészek. Voltaképp úgy érezte, ő a királya az egésznek. Egy a természettel, és… Amikor elesett, az fájt.

– Figyelj oda a gyökerekre – szólt rá Tad. – Itt ebben a végében egy csomó öreg gyökér áll ki a földből. 31. Szombaton, aznap, amikor Taliával volt randija, látott valamit az újságban, ami meg is lepte, fel is vidította, de egyszersmind valahogy zavarta is. Kayla fotója volt az. Nem volt már gyermeklány. Felnőtt. Kivirágzott. Rendőregyenruhában volt. A városi rendőrség uniformisában. Visszajött tehát. Egy rakás zsarukollégájával volt lefényképezve, szeme csillogott a sapka alatt. Haját hátrakötötte. Csípején valóságos ágyút viselt. A nemrég végzett évfolyam tagja volt. Az évfolyamelsők között végzett. Ezt írta a cikk. Meg azt is, hogy a rendőrakadémiát nagyobbrészt a főiskola mellett végezte el. Amire csak a legtehetségesebbek képesek. És aztán a zsarukiképző programot is elvégezte. Kayla beteljesítette a gyerekkori álmát. Zsaru lett. Harry Kayla sok évvel ezelőtti érintésére gondolt s arra, milyen érzés volt, amikor a lány odahajolt hozzá és megcsókolta. Megjelölte az ajkával. Micsoda illata volt. Csodálatos. Egy nagyobb kirakós két darabja. Az univerzális mintából hiányzó darabok. Srácok, gondolta. Azok voltunk, srácok. Kayla mostanra már biztosan megtalálta a szerelmet. Talán még kölyökkorában. Beleillett másvalakinek a kirakósába. No és van még valami. Azaz valaki. Talia. A szépséges Talia, a földre szállt istennő. Randim van vele. Huhú.

32. A randi jobban nem is sikerülhetett volna. Talia bűbájosán jól nézett ki a szimpla, kék farmerből, egyszerű blúzból és szandálból álló szerelésében. A teste úgy töltötte ki ezeket, mintha folyadék szilárdult volna meg bennük. Magas volt, fekete hajú, karcsú, de nem csont és bőr, mint annyi lány mainapság, és érzéki volt, amolyan halálra-duglak-és-aztán-a-velőt-is-kiszívom-acsontodból módra. Harry a campusra ment érte, előzőleg megegyeztek, hogy ott találkoznak. Talia a kocsit kereste, amit Harry leírt neki. Nyolcvanöt dollár volt a Belvárosi Autófényező és Javítónál, de Harry előtte megszabadult az ülés alatti Cheetosoktól, a Snickers letépett papírjaitól meg a padlót vastagon borító mocsoktól. S mikor kiszállt, kinyitotta az ajtót s hintájára invitálta, Talia azt kérdezte, azért tartotta meg a kocsit, mert valamilyen klasszikus, vagy holmi szentimentalizmus okán. – Ó, nem, semmi ilyesmi – válaszolta. – Ez jutott nekem. A klasszikus én vagyok, szentimentális azonban csöppet sem. Talia nevetett, azzal mentek vacsorázni. Jó vacsora volt a Dinerosban, noha Harry idegesen evett, remélve, hogy kihúzza a zsebében lévő pénzből, noha Tad, a jó öreg Tad adott neki még egy húszast, csak hogy segítsen. Megkajáltak, azzal mentek a moziba. Ott egymás kezét fogták, aztán jött a Java Palace, beszélgettek és rengeteg kávét ittak. Talia már bejárta a fél világot, vásárolgatott csicsás helyeken, jócskán költötte apuka pénzét, mindazonáltal valóban érdeklődőnek tűnt, amikor Harry számolt be az ő életéről, arról, hogy rendes, ámde csóró famíliából jött, a mamájáról, arról, hogy hamarosan el fog hozzá látogatni, és vágyott is erre. A nyavalyája miatt egyszer sem aggódott az est folyamán. Még csak nem is említette. El se mondta neki.

Nem volt oka rá. Mit is számított? Hiszen uralni tudja. Nem kell többé aggodalmaskodnia. Rendjén mennek a dolgok. Az élet kerek. 33. Naponta edzett Taddel, és naponta kinyílt előtte egyegy újabb ajtó. Csodálatosan érezte magát, és láthatta, hogy Taddel is ez a helyzet. Mialatt Tad újra felfedezte a tudományát, kezdte kihúzni magát, leadott néhány fontot, humorérzéke megjavult, s Harry sokat nevetett rajta. Nevettek mind a ketten. Tad nem csak a mozdulatokat mutatta be neki, és nem csak azt, hogyan koncentráljon, meditáljon, hanem a kettő keverékét, és hamarosan támadásokra sarkallta, amelyek Harrynek sose sikerültek, ha keményen próbálkozott, ha lazán. Tadet megragadni olyan volt, mintha a szél grabancát próbálta volna elkapni. De még ha valami mázli folytán el is kapta, a következő pillanatban már csak az üres melegítőjét markolta. Ha le akart csapni rá, mindannyiszor Tad csapott le őrá. Az ökleivel semmit nem tett, csak a kezét vagy a karját mozdította, esetleg a lábát, de soha nem rúgott; úgy tűnt, mintha pusztán megmozdítaná, aztán az kapcsolódna valahol valamihez. És rohadtul fájt. Ő meg nem volt felkészülve a fájdalomra. Végül Harryn volt a sor, hogy próbálkozzon, és Tadre menjen. Tad meg akarta ragadni, aztán… aztán Harry úgy mozdult, ahogy tanulta tőle, hogy Tad elszálljon. De hát nem szállt el. Tad megragadta, Harry megpördült, Tad meg maradt, ahol volt. – Próbáld leejteni a csípőd; ne azon gondolkodj, hogy én elkaptalak az ingednél, és ha akartam volna, megöllek. Ne járjon ezen az eszed. Csak ejtsd le a csípőd, és gondolj a lábad alatti ürességre. De te… te meg tudsz

állni a levegőn. Én vagyok az, akinek le kell mennie a mélységbe. Érted? – Igen. Tad megragadta. Harry leejtette a csípőjét, és elképzelte maga alatt az űrt. Csakhogy volt egy gond: ő esett bele, magára rántva Tadet. Tucatnyi különböző forgatókönyvet próbáltak ki, de semmi sikert nem könyvelhettek el. Harry felkelt, leporolta magát. – Nem csinálom valami jól, mi? – Nem. – Szarul csinálom. – Aha. – Soha nem leszek képes rá. – Talán nem. – Lökjön már valami csontot, Tad. Amit dicséretnek is felfoghatok. – Jól esel. – Kösz. – Nincs mit. – Az Isten szerelmére, Tad. Muszáj állandóan így beszélnie? – Klasszul csinálod, kölyök. – Most viszont már nem hiszek magának. – Nézd. Az önvédelmed rakás szar. Istenigazából nem vagy te harcos. El kell viszont érned, hogy erre a dologra ne, mint harcra gondolj. Mert úgy gondolsz rá. A gyakorlatokra. A koncentrációra. Arra, ami abban segít, hogy ne a hangok miatt aggódj, vagy abban, hogy kontrolláld őket, tökmindegy. Megpróbálod elválasztani őket. Nézz ide. Nyúlj értem, de tényleg gyorsan. Amilyen gyorsan csak tudsz… Harry, amint Tad befejezte a mondatot, úgy is tett, és arra gondolt, talán most meglepi az öreget. Tad azonban csak a karját emelte fel. A mozdulat egyáltalán nem látszott gyorsnak, mégis megállította Harryét, és Harry

ugyanabban a pillanatban ki is billent az egyensúlyából. Kilengett. A középpontja el volt intézve. – Nem látszott gyorsnak a mozgása – mondta Harry. – Nem. Figyelj. Nem szükségképpen az a lényeg, ki a gyorsabb. Hanem az, hogy ki az okosabb. Ahhoz, hogy téged elhárítsalak, csak egy kicsit kellett megmozdítanom a karomat. Neked a karodat teljes hosszában ki kellett nyújtanod ahhoz, hogy hozzám tudj érni, nekem viszont csak annyit kellett tennem, hogy kicsit felemelkedjek a testemmel, jóval rövidebb távolságot téve meg, mint amennyire te állsz, és beverni a fejedet; amikor pedig ezt teszem, amikor hozzád érek, magam felé mozdítalak egyben, te meg kibillensz az egyensúlyodból, és ezt nem csak a te súlyoddal érem el, hanem azzal is, hogy a testsúlyom egy részét áthelyezem a csípőmre. – Ha egyszer már sikerült téged kizökkenteni az egyensúlyodból, akkor már rajtam áll, mit választok, ha akarom, ledoblak a földre, vagy csak a karomat nyújtom ki, és üresben kaplak el, amit olyan lesz, mintha teherautó csapna el. Ez a trükkje, Harry. Nincs itt semmi más titok. De ha valaki ezt el akarja érni, annak kicsit meg kell izzadnia. Ez az egyensúly meg az élet kiegyensúlyozottsága egy és ugyanaz. Veszítsd el az egyensúlyodat, és már le is törölnek az élet nagy palettájáról. – A helyzet az, hogy a meditációs része kezd működni nálad. Lassan kezdesz simán járni, és önbizalommal. Nem kell neked annyit foglalkoznod meg aggódnod a másik részével. Ne arról álmodozz, hogyan tudod majd a szart a másikból kitaposni. Csak azt képzeld el, amiről én azt mondom, hogy el kell képzelni, míg az valósággá nem válik. A többi már csak a hab a tortán. Olyanná kell lenned, mint a majom. Önző kis gecik a majmok. Ha akarnak valamit, akkor érte nyúlnak és elveszik. Mit izgatja őket, hogy a másik kezük közben foglalt, vagy hogy közte meg a gyümölcs között nincs tökéletesen

egyenes vonal. Odanyúlnak érte és elveszik. Még csak meg sem fordul a fejükben, hogy más is van a világon, hogy az mit akar, hogyan akarja, miért akarja, veszi el, akárcsak a… nos, a kibaszott pénzt. Majomhoz nehéz ragaszkodni. A majom azt akarja, amit akar. Ilyesféleképp kell önzőnek lenned, akár a majomnak… – Miközben egy maradok a világmindenséggel? – Pontosan. – Nem fordul hébe-korba elő a majmokkal, hogy fölfalja őket az oroszlán, vagy ilyesmi? – Előfordul bizony. És ez a másik lecke. Nem számít, mit tudsz és ki vagy, a helyzet az, hogy törvény van rá: az a rohadt pusztulás bizony bárhol leselkedhet rád. Ha el akarod kerülni, egyet tehetsz. Felkészülsz és gyakorolsz. Mindazonáltal bárkire és bármikor lecsaphat. A harcművészet nem a mágia. Annak egy darabkája. De van, amikor valakiből – annak köszönhetően, hogy ő jobban gyakorolt, vagy véletlenül, vagy mert aznap nem vagy résen, vagy csak a kibaszott szerencse teszi, ez a szemét dolog – a te oroszlánod vagy tigrised lesz, Harry. – Talán belőlem válhatna oroszlán? – Válhatna. Ám ez sem maga a tökély. Őt más oroszlánok kapják el. Vagy a majmok csordában vetik rá magukat, és akkor ki tudják készíteni. Szarral hajigálják meg, de szó szerint, ágakkal, kövekkel, gyümölcsökkel dobálják. Nincs ingyenebéd, de épp így nincs tökéletes páncélzat sem, és nem árt, ha kikapcsolódás előtt nyitva tartod a szemed, és a szabályok szerint élsz. Megértettél, kölyök? – Egen. Megértettem. – Még egy utolsó dolog. Figyelsz énrám? – Hogyne. – Az a darab szar, akit te a barátodnak neveztél. Az a ganajtúró. Minek is hívják? Tudod, kiről beszélek. – Joeyről. – Az az, a Joey. Megmondom neked az őszintét, volt nekünk egy kis szóváltásunk. Jobban mondva: nekem

volt néhány szavam hozzá. És mire befejeztem, neki elment a vacsorától az étvágya, és elment. – Gondoltam én is erre. – Alighanem az a legjobb megoldás, ha hagyod, hogy teljesen kihulljon az életedből. Egyike ő azoknak a nem nagyon bátor majmocskáknak, akik a saját szarukkal szeretnek hajigálózni. Más munícióval ugyanis nem rendelkeznek. Érted, mire akarok én kilyukadni? – Azt hiszem, igen. – Hadd magyarázzam el úgy, hogy ne csak „azt higgyed”. Tálalom neked, tessék. Ez egy nyomorult lúzer, és azt akarja, hogy te is az legyél. Randevúzgatsz azzal a lánnyal, ő anno kizártnak tartotta, hogy összejöjjön. Összejött. És tudod, mit? Ha történetesen nem jött volna össze, az se változtatott volna semmin. Az vagy, akivé válni akarsz. A választásodon múlik, menynyire vagy értékes. Van itt még valami. Ínyencfalatnak hívjuk. Vesd ki a hálódat és ragadd ezt meg. – Vigyázz, kész. – Barátom, néha az ember azt hiszi, megszabadult valami rossztól, kész, annak vége. Közben meg soha nincs vége. Igazság szerint nincs. Az embernek mindig készen kell állnia arra, hogy megbirkózzon vele. Mert a rossz dolgok, azok visszatérnek. És néha hozzák magukkal a cimboráikat is. 34. Harry munka közben úgy érezte, meglehetősen biztonságban van a hangoktól, meg a piától is, de mind a kettőre gondolt. Szerette az olyan feladatokat, mint a könyvek iktatása. Olyan feladat volt ez, amelynek megoldása közben gondolatai szabadon csaponghattak, néha pedig belepillantott egyik-másik kötetbe, itt-ott beleolvasott a szövegbe. Ahhoz hasonlított ez, amit Tad tanított neki arról, miként váljon az ember eggyé a

környezetével, hogyan találjon örömet a pillanatban, a mostban. Az olyan helyszíneken, mint a könyvesbolt, soha nem fordult elő lövöldözés, rablás vagy autóbaleset; semmi nem rejtőzött a pénztárgép csengésében vagy a fotocellás ajtók sikló szisszenésében. És nem volt annyi felvillanása sem. Elmaradtak azok az érzelmi tüskék, amelyek nyomán a múltban audio-élményei voltak. A bolt valóságos mentsvár volt. Az ital más lapra tartozott. Pokolian hiányzott a szesz. Semmi nem volt fogható ahhoz, amikor munka után bevert egy jó adaggal. És hát az utazás a kocsma hűvösébe, ahol az ember ülhet az asztal mellett, és figyelheti, miként harmatosodik be a frissen kihozott söröskancsó oldala. Imádta a látványt, aranylott, akár a nektár, amikor a kancsóból a vastag falú, magas korsóba töltötte a sört. No és amikor először kortyolt bele az ember. Ó, Jézusom, az első korty, amikor a hideg sör elözönli az ember megfáradt, poros torkát, és az alkohol lecsap, és van az egészben valami keserédes, mert akkor jössz rá, hogy sínen vagy, és az első sör után már nincs is íz, csak a hidege, az van. És nem kell sokat várni arra, hogy már az se legyen. Csak a sör létezik akkor már, meg a mozgás, amikor az ember a korsaját emeli s italát ledönti. Így érezted magad tőle a múltban. Vagyis inkább nem érezted. Ó, igen. Ez volt a lényeg. Az ösvény végén, amelyen az iszákos végigbotorkált, kivétel nélkül minden egyes esetben ott várta a lágy és fekete semmi, a zsibbadás. Igen. Gondolt ő az alkoholra. Akarta is az alkoholt. Járt a fejében. Rengeteget. Most azonban könnyebb volt nem gondolni a sörre – legalábbis azt meg tudta állni, hogy ne gondoljon rá folyamatosan. Mert ott volt Tad, ott volt a legyünkegyek-a-világmindenséggel mozgalom, és legfőképp ott

volt Talia, nevezett, egyesülésre váró, jó öreg világmindenségnek a középpontja. – Jó ideje már. Harry ugrott egyet. Előrehajolva szortírozta a könyveket, és amikor a hang megszólalt a háta mögött, felugrott, miközben a fejét bevágta a polcba. A kobakját dörzsölve fordult meg. – Kayla. – Ó, a francba, elnézést. Nem akartalak megijeszteni – mondta a lány. Zavartnak tűnt, akár egy nagyra nőtt kölyök, aki csak meg akarta lepni a másikat. Harry dörgölte a fejét, és közben a lányra nézett. Most is alaposan meglocsolta magát parfümmel. Az illat annyira erős volt, hogy hátra kellett lépnie. Érezte, hogy a vádlija a polcokhoz ér. Parfüm ide vagy oda: a lány fantasztikusan nézett ki. Szőke volt. Fiatal. És azok a gyönyörű szemek. Ugyanaz a gyerek volt, akit sok éve ismert; a kölyökség most is ott bujkált arcának finom csontozata mögött, a szeme csillogásában. Csinos volt, noha nem Talia, a testet öltött szexbomba módján. Kayla inkább olyan volt, mint a szomszéd lány. Talia meg… nos, ő Talia volt. – Az ördög vigye. Fel fog duzzadni – mondta Kayla. – Majd szólok. – Nos, nem egészen ilyenre akartam én a találkozásunkat ennyi év után. – Ó. Nincs ezzel semmi baj. Örülök, hogy látlak. – Én is. – Beiratkozni jöttél? – kérdezte Harry, és próbálta nem dörzsölni a fejét. De mit tudott csinálni, ha egyszer fájt. – Nem. – Könyvet keresel? – Nem. – Tudok neked valamiben segíteni? – Azért jöttem, hogy lássalak. – Engem? – Igen. Érted. Hogy beköszönjek.

– Honnan tudtad, hogy itt dolgozom? – Zsaru vagyok, Harry. Az a dolgom, hogy rájöjjek egyre-másra… egyébként felhívtam édesanyádat. – Ó. – Úgy tűnt, jól van. – Jól is van. – Jól nézel ki – mondta Kayla. – Kösz. Te is. Hát igen. Én megvagyok. És te? – Meg. Még… vannak nálad a hangok? – Ja, hogy az. Nem. Nincs már semmi ilyesmi. Az életem egy periódusa volt. Gyerekbetegség, tudod. Képzelődés. – Képzelődés? – Persze. – Te csak képzelted a wurlitzer kísértetét? Emlékszel még arra? – Emlékszem én… valamennyire. Nem igazán. – Nem igazán emlékszel mire? – Úgy értem, nem tudom. Kayla bólintott. – Hát, jó látni téged. – Téged is. A lány felnevetett. – Ezt mintha már mondtuk volna. – Valamit, igen. – Gondolkodtam, Harry. Jó ideje volt már, de talán… – A barátod, Harry? – Talia volt az. Úgy bukkant fel, mint valami kísértet. Odalépett hozzájuk, és átölelte Harry derekát. Mintha frissen vágták volna ki valami divatmagazinból. Forrónadrágot és topot viselt, hozzá telitalpú cipőt, amitől a feneke úgy felcsúszott, mintha egy kerítésen akarna átkandikálni. – A fejeddel mi történt? – kérdezte Talia. – Bevertem. – A mindenit. Harrynek azonban feltűnt, hogy Talia korántsem annyira a sérülésével van elfoglalva, mint Kaylával.

– Ó – mondta Harry. – Ő Kayla. Annak idején szomszédok voltunk. Egy suliba jártunk. Általánosba. Aztán elköltözött. – Komolyan? – kérdezte Talia. – Most meg épp vissza, teszem fel? – Már egy ideje – felelte Kayla. – Nosztalgiázgatunk? – érdeklődött Talia. – Olyasvalami – mondta Kayla. – Semmi hű meg ha. Váltottunk egy-két szót. – Az klassz dolog, amikor Harry viszontlátja a kis barátnőit – szólt Talia. – Kis barátnőit? – kérdezte Kayla. – Jó dolog, ha az ember visszatekint a múltjába – közölte Talia. – Ismered a mondást. Ne feledd, honnan jössz, gondold meg, hová tartasz. Kayla kissé megvakarta a halántékát. Harry észrevette, hogy megőrizte azokat a hosszú, kemény izmokat, amelyek segítségével a szart is ki tudta belőle verni, midőn fiatalok voltak s bohók. – Vagy megfontolja az ember, nem ment-e túl messzire – válaszolta Kayla. – Néha, tudod, az ember jó helyen van, aztán meg, mielőtt ráeszmélne, rosszul dönt. A pöcegödörben végzi. Talia elmosolyodott, de látszott rajta, hogy a vágás ül. – Jómagad tehát nem tartozol azok közé, akik szerint egy ember, mint mondjuk Harry, úgy véli, érdemes tovább lépni, miközben tanulunk a múlt hibáiból. – Szerintem arra kell ügyelni, de nagyon, hogy is mondjam csak: az ember el ne bassza a jövőjét. – Hogy te milyen meggondolt vagy. – Talia a levegőbe szimatolt. – És ez a parfüm. Frankó. Erős anyag, de frankó. A filléres boltból van? Harry Kaylát megelőzve közbevágott. – Kayla zsaru. – Mi a szent szar? – kérdezte Talia. Kayla elvigyorogta magát. – Hát igen, mi a szent szar. – Ha akarnál, letartóztathatnál – jegyezte meg Talia. – Ahhoz csinálnotok is kéne valamit.

– Például rendőrt inzultálni? – Az már megteszi. Vagy, ha mondjuk ilyesmi történne, az se lenne kizárt, hogy elfeledkeznék a zsaru mivoltomról, és kiverném belőled a meleg szart. Talia hallgatott egy sort. Végül azt mondta: – Apám sok zsarut ismer. A főnöködet is. A rendőrfőnököt. – Nem mondod. – De mennyire, hogy mondom. Mindegy, öröm volt megismerkedni veled – mondta Talia. – Remélem, a te kis visszaköltözésed nem torkollik kiábrándulásba, ki tudja, még a végén arra is lesz alkalmad, hogy – hogy is mondtad? – kiverd valakiből a meleg szart. – Hát, mindegy, merre jár, az embernek mindig át kell lépnie a ganén. De azt hiszem, nagyjából elleszek itt. Jól elleszek. És, ki tudja, még a végén arra is lesz alkalmam, hogy kiverjem valakiből a szart. Örültem, Harry. – Muszáj megkérdeznem ennek a parfümnek a nevét – mondta Talia. Kayla Taliára mosolygott, de nem hozzá szólt. – Majd később beszélünk. Harry úgy érezte magát, mint akit most gázolt el egy kamion. – Persze, Kayla. Tényleg örülök, hogy láttalak. – Az a vécéillatosító, amit magára kent – mondta Talia. – Hol a pokolban találhatott ilyesmit? Drága, hiszen majdhogynem a legyeket vonzotta. – Kicsit erős volt, de ez legyen a legnagyobb gond vele. Harry ebédszünete volt; együtt sétáltak ki a könyvesboltból a közeli hamburgercsárdához. Harry nagyon óvatosan járt, vigyázva, le ne térjen a bejárt útvonalról, és nagyon remélte, hogy mostanában nem történt errefelé semmi rossz. Mondjuk az éjjel. Autók robogtak el mellettük, s Harry hallotta az összes motort, az összes utógyújtást, a kocsikban szóló zenét, ami néha annyira hangos volt, hogy a jármű csak úgy lüktetett tőle.

A hamburgercsárdában rendeltek, majd asztalhoz ültek. Talia Harry fejéhez nyúlt, és gyengéden megérintette a pukliját. –Hát, mióta kijöttünk, ez egyre csúfabb. Talán kéne rá tenni jeget, hátha lelohad. – Átkozottul fáj. – Le kell lohasztani. Mindjárt jobb lenne, ha rátennél egy kis jeget. – Oké. Teszek rá. Talia kissé elfordult, s oldalra nézett. Harry követte a pillantását. Látta, hogy a lány a pultnál álló fazont nézi. Azok közül valósi volt, akik Taliával voltak a második kávézásuk napján. – Jó barátok vagytok? – kérdezte Harry. – Mi? – A manusz meg te. – Féltékeny vagy? – Lehet. – Egyáltalán nem vagyunk. Régebben randiztunk, de nem kerekedett valami sok a dologból. De az a nő. Te meg ő… – Kölykök voltunk mi még, Talia. Szó szerint. – Én tizenkettő voltam, amikor egy tizenöt éves srác megmutatta, hogy bújik a barlangba az angolna. Nem volt olyan rossz, hiába voltam csak tizenkettő. Tehát az, hogy kölykök voltatok, nem jelent az égvilágon semmit se, drága. Harry nem tudta, mit mondjon erre. – Kaylával semmi gond – bökte ki végül. – Együtt nőttünk fel. Jó fej. – Én azért a helyedben nem mutatkoznék vele, de komolyan. Még valaki azt gondolná, kipöccentett engem a képből. Én meg nem szoktam hozzá ehhez. Nem szeretek osztozni a palijaimon. – Palijaidon? – Ez csak afféle szófordulat. – Mondom, hogy vele nincs semmi gond – ismételte Harry. Teljes zűrzavart érzett belül, mintha minden, amit eddig tanult, hirtelen összekuszálódott volna.

– A mi számunk – figyelmeztette Talia. Harry felállt, hogy kihozza a burgereket. Édesebb volt az éjszaka fenn a hegyekben, mármint ott, amit Kelet-Texasban hegyeknek neveznek. Odafenn közelebb volt az éjszaka, fényesebben ragyogtak a csillagok, és vastag törzsű fenyők szegélyezték a szűk, agyagos utat; kocsija úgy suhant köztük, mintha nem is robbanómotor hajtaná, hanem a szél. Egy könyvre gondolt, amit még fiatalon olvasott: Edgar Rice Burroghs írta, s a címe ez volt: Hercegnő a Marsról. Burroughst azért kezdte el olvasni, mert nagyon rajongott a Tarzan-filmekért, és a filmek végén mindig ki volt írva, hogy ez az ember találta ki Tarzant; így amikor könyvtárba ment, kivett az írótól egy kötetet. Ez a könyv azonban nem Tarzanról szólt. Egy pasasról, aki elutazott a Marsra, és az ottani atmoszférától holmi szuperemberré vált, aztán ő meg a szerelme, Deja Thoris állandóan röpködőnek nevezett masinákon közlekedtek, néha pedig a hűvös sivatagi éjszakában pokrócba csavarták magukat, és azt a dolgot csinálták, amiről sohasem esett szó, de amire következtetni lehetett, miután azon a bolygón mindenki mindent meztelenül csinált, az a bizonyos dolog tehát, amit műveltek, feleim, ugyan mi más is lehetett volna, mint a jó öreg hús-vér mambó. És most elkapta a könyvbeli hangulat. Hajtott fölfelé a hegyekbe a fenyők közt, letekert ablakokkal, a szél meg felborzolta a hajukat. Ő volt John Carter, az ember a földről, mellette meg, a szélben lobogó fekete hajjal, ott ült Deja Thoris. Sajnos ezúttal felöltözve. Felmentek egy sommásan csak Púposhegynek nevezett helyre, oda, ahol a fák közt volt egy kis tisztás, teljesen olyan, mintha nagyobb űrhajó landolt volna ott – no persze sokkal valószínűbb, hogy egy rettenetes

villámcsapás hozta létre valamikor nagyon régen, az döntötte ki a fákat és égette ki a kört. Talia ismerte a helyet, ő kalauzolta ide. Harry beállt a tisztásra. A fogyó hold sarlója fényes, tiszta ezüstként ragyogott felettük. Volt egy enyhe emelkedő, ami a kocsi orra előtt hirtelen mélyedésben ért véget. Sziklafalról ugyan bajos lett volna beszélni, legfeljebb meredélyről, s Harry hallott arról, hogy egyszer le is mentek rajta kocsival, be a susnyásba, aztán vagy három-négy éven át senki nem is hallott róluk. Egy pár ült benne, és néha úgy szólt a történet, hogy valaki beléjük lőtt, s a kocsival együtt felborította őket. De senki sem tudta, valóban odalent vannak-e, míg aztán kirándulók fedezték fel, ami még megmaradt belőlük, a leendő szerelmesektől, akiket túl korán választott el egymástól – nem az ásó-kapa, és nem is a nagyharang. A történet, akár igaz volt, akár nem, valahogy még izgalmasabbá tette ezt a helyet, ráadásul még ott volt az a legenda is, hogy a tisztást egy repülő csészealj égette volna feketére. Így aztán amikor Harry leparkolt, a legtetején parkolt, közvetlenül a meredély előtt, és fényszórói az eget világították meg. Amikor pedig lekattintotta őket, csak a holdvilág maradt, amihez a szemük pillanatokon belül hozzászokott, így aztán ki tudták venni a csillagokat is, amelyek késélesen hunyorogtak feléjük, mint megannyi apró lándzsahegy. Harry pedig ezt gondolta: Talia már járt itt. Megkérdezzem, hogy „Voltál-e már korábban is itt?” Ne. Az nem lenne jó. Ha tudniillik volt már itt, akkor tudom, hogy mit csinált, és ő is tudni fogja, hogy én tudom, és lehet, hogy egyszerűen csak szeret idefent lenni, és ennek a magányos helynek a szenvedélyhez semmi köze, lehet, hogy a lány csak egy istenverte természetkedvelő, és… Talia a nadrágja elejére tette a kezét.

…és lehet, hogy nem. – Vetkőztess le – mondta a lány. – Mutasd meg nekem a holdat. Akkor szeretkeztek először, s a szerelmük a hús vonaglásából, az elömlő holdfényből és a hűvös őszi levegőből állt össze; a fenyőtobozok, a száradó levelek, a vörös agyag szaga és az egymásnak rontó nemi szervek savas édessége érlelte teljessé. Többször váltottak pozíciót, az izzasztó-hidegtől a meztelen-melegig, és egyszer, amikor Harry a lány mögött volt, és Talia feje kinn volt az ablakon, éjfekete haja ugrált, miközben Harry oda-vissza mozgott benne, s Talia, elég hangosan, azt mondta: – Te vagy az én szegény kicsikém, igaz? Basszál, bébi. Basszál meg, bébi. Szegény kicsikém? Emiatt azt gondolta, vége, és a két szó úgy hánytorgott benne, ahogyan a kukásautóban az újra meg újra megrágott szemét, de a szerelmeskedés annyira jó érzés volt és annyira klassz az éjszaka, és az igazán rossz hangok, azok, amik itt-ott rejlettek a dolgok szövedékében, amelyek harsantak és csattogtak és kattogtak és zuhogtak, már jó ideje békét hagytak neki, legalábbis nagyjából, az univerzum meg az övé volt (amikor épp meg nem botlott a gyökerekben), és már régen nem izgatta, kicsoda meg micsoda ő, úgyhogy ez se számított. Kicsit se. 35. Másnap a tarkója alá tett kezekkel hevert odahaza a díványán, és a randevújukon merengett: újra és újra lepergette az agyában, mint valami filmet, különösen a Púposhegyen történteket. A telefon csengett. Lassan

felkászálódott, a telefonhoz ment és megnézte, ki telefonál. Joey volt az. Háromszor csengett még, aztán bekapcsolt a rögzítő. Szünet. Nem hagytak üzenetet. – A fenébe – mondta Harry. Felvette a kagylót, és visszahívta. – Most kerestelek – közölte Joey. – Tudom. Láttam a neved a készüléken. Nem értem már oda. – Hogy mi szart meg nem akarsz velem etetni. Amekkora palotában laksz, tényleg elég sokáig tart, amíg odaérsz bárhonnan a telefonhoz. Két másodpercig, mondjuk? – Jogos, de kinn ültem a slózin. – A múltkor este a barátod… hát nem nagyon szívlel engem, Harry. – Rájöttem. – Beszélt róla? – Nem. – Kíváncsi vagy, mi volt? – Nem. – Belém gázolt, ember. Nem úgy bánt velem, mint a barátoddal. – Be kell ismernem, Joey, a szerelmet megtalálni néha nem könnyű. – Na ne gecizzél már itt velem, ember. Ez az egész valami csaj miatt kezdődött. És nem akarjuk, hogy efféle szarság álljon közénk. A helyzet az, hogy már akartam is kérdezni. Találkoztok végül is? Taliával? – Igen. – Nem vicc? – Senki se röhög itt. – Jól kúr? – Hagyd már abba, Joey. – Jól kúr, vagy nem? – Ezzel kapcsolatban nincs mondanivalóm.

– Nyilván mert tetű vagy. Más magyarázatot nem tudok elképzelni. – Joey? – Igen? – Szíjjál ki. 36. Harry letette. Egy hét telt el. Vagyis inkább repült, akár a puskagolyó, mert sokszor találkozott Taliával. És nem volt olyan pozitúra, amit ki ne próbáltak volna. Miután szabadjegye volt a mennyországi járatra, korlátlan sózottmogyorófogyasztással, a dolgok jobban nem is mehettek volna. – Meg kéne ismerkedned a papámmal – mondta Talia. – A papáddal? – kérdezte Harry, és nem tudta, mit is tartson efelől. Csak nem azt, hogy a dolog annyira komolyra fordult már köztük, hogy magával a papával kéne találkoznia? Netán azt, hogy a papa úgy véli, neki föltétlenül ismernie kell mindenkit, aki az ő drágalátos kislányával randizgat? Mi van emögött? És ha már erről van szó, ő komolyan gondolja? Úgy vélte, nagyon is. Fel volt dobva mindvégig, mint amikor be volt rúgva, de a másnaposság ezúttal elmaradt. Aznap délelőtt, amikor jól belealudt a nappalba, és a kopogtatásra boxeralsóban nyitott ajtót, Talia lepte meg. – Mikor? – Ma. – Ma? – Most. – Most. – Papagáj vagy te, Harry? – Papagáj?

– Most aztán fejezd be. Kinn van a lőtéren. A díványhoz mentek, aminek a fejrészét Harry felhajtotta, afféle fotelszerűséget csinálva belőle, a párnákat meg a falhoz nyomkodta, aztán leültek, s Harry a haját és az arcát simogatta, miközben próbált felébredni. Talia ott ült mellette, kezével az ölében. Előző este Harry jó sokáig fennmaradt: tanult, és állandóan azzal küszködött, hogy tanulás helyett ne Taliára gondoljon, most pedig kissé megdöbbent. Örült, hogy látja a lányt, de azért mégis meg volt döbbenve. Fogalma sem volt róla, hogy Talia ilyen korán kel. Ránézett. A lány úgy ült a dívány szélén, hogy a pompás segge épp csak érintkezett vele. Soha nem érezte magát kényelmesen ebben a lakásban, de hát Harry ennél különbbel nem szolgálhatott. És nem ragadtatta el a kilátás, hogy be kell mutatkoznia a szülői házban. Nem tudta ugyan, milyen az a ház, tudta viszont, hogy Taliáék pénzesek, szemben vele, kinek egy kanyija sincs. Az egyetemi leányszállón Taliának egy szobája volt, amin egy hozzá hasonlóan gazdag csajjal osztozott. Valami luvnyával, aki állandóan úgy mérte végig, mintha azt kutatná, nem maradt-e rajta véletlenül valahol kukoricacsuhé vagy kutyaszarmaradék, amit csipesszel kell leszedni róla. – Akkor ki kéne csípnem magam. – Nem. Jól nézel ki. Én ilyennek bírlak, amilyen vagy. A múlt tapasztalatai okán tisztában volt azzal, hogy a haja úgy meredezik az égnek, akár a kakastaréj, mert amikor felébredt, mindig ez volt a helyzet, amellett jó néhány napos volt már a borostája is. A leheletével viasztéglát lehetett volna olvasztani, és mindez annál is inkább figyelemre méltó volt, mert mellette a lány viszont úgy festett, mint egymillió dollár készpénz, plusz az apró. Nem volt az rossz kezdet, ha az ember reggel elsőnek fekete miniben látja a csaját, hozzá buggyantós topban, amiről legott világosan lerí a vallási

meggyőződése, no meg az is lerí, hogy ő meg semmi más mellette, mint egy csöves szeszkazán. – Gondoltam, hogy meg kell ismerned, és most eljött az ideje. Kinn van a lőtéren. – Lőtéren? – Már megint ez az átkozott papagájkodásod. – Hát, én nem tudom. Ha a nő papája a lőtéren várja az embert, mi tagadás, ez nem tartozik a legmegnyugtatóbb szituációk közé. Különösen, hogy mi ketten nem ragadtunk le a bélyegalbum-nézegetésnél. – Papa nagyon kozmopolita. – Lehet, én viszont nem vagyok az. Azt hiszem, most megfésülködöm, aztán veszek föl tiszta gatyát. – De csak ha sietsz. Borotválkozásra ne vesztegesd az időt. Harry fogat mosott, alsót váltott, megfésülködött, majd előkereste a legjobb farmerjét. Csak módjával fakult ki, és az alja kirojtosodott, mert állandóan azon taposott a bakancsával. Miközben zoknit húzott és megkötötte a teniszcipőjét, azon gondolkodott, Talia vajon mi a búbánatos szent szart láthat benne. Mitől lett belőle ekkora mázlista? Még egyszer megfordult a fürdőszobában, a tükörbe nézett. – Biztos nincs annyi idő, hogy megborotválkozzak? – kérdezte. – Csak egy darabig lesz kinn; aztán meg már külön művészet elérni. Mindenféle értekezletei vannak meg ilyenek, és a mobilját se mindig veszi fel. – Azon a lőtéren… öltek már… valamit? Hm? – Tessék? – Emberölés történt? Baleset. – Harry, néha olyan furcsaságokat tudsz kérdezni. A lány kocsiján mentek, egy nagyon új, nagyon klassz, meggypiros sportkocsin. Klassz volt. Az új kocsi, az mindig klassz. Nem sok esély volt arra, hogy törték volna őket, és nem jutott sok idejük arra, hogy rossz emlékeket szívjanak magukba. A lőtér voltaképp

valóságos mező volt, nem messze a várostól, kinn a határban. Át kellett hajtani egy kapun, ahhoz viszont kódszámokat kellett beütni egy dobozba. Talia beütötte őket, aztán begurultak. Hosszú, alacsony épületnél álltak meg, és hátrasétáltak. Három férfi volt ott, puskával a kezükben, meg három fiatalabb, akik az agyaggalamb-kilövőket kezelték. Oda, hozzájuk tartottak, s Harry Taliára pillantott lopva, azt leste, ahogy ment, ahogy a miniruha a combjain hullámzik, meg a cicijeit, amint éretten buggyantak ki a topból. Miközben közeledtek, Harry látta, hogy az agyaggalamb-kilövőket kezelő fiatalemberek is hátrafordulnak, hogy végigmérjék. És az idősebbek közül is végigmérték ketten. Az egyik meglehetősen erős felépítésű fazon volt, éjfekete hernyóbajusszal, kissé már magasodó homlokkal, olyan szerkóban, amit sportruházatnak is lehetett volna nevezni, ha az ember kivasalva hordta volna. Ötvennek látszott, de ahogy Harry közelebb ért, látta, hogy sokkal idősebb. Hatvanöt, de tán megvan hetven is. Jól tartotta magát. A pénztől alighanem. A férfi rövid pillantást vetett rájuk. Harry kérdezés nélkül is tudta, hogy ő a papa. Talia Harryhez hajolt, és azt mondta: – A bajszát persze festi, érted. A többiek Talia közeledtére szinte transzba estek. Mikor odaértek, Mr. McGuire azt kérdezte: – És ez ki? – Harry – adta meg a választ Talia. – Szóval Harry? – kérdezte a papa. – Üdvözlöm, Mr. McGuire. – Harry kezet nyújtott; Mr. McGuire a vállára vetette a vadászpuskát, ballal tartotta a szíját, jobbjával pedig megszorította Harry kezét. – Örülök, hogy találkoztunk. Kifogytál a borotvából? – Nos, én…

– Én ilyennek szeretem – közölte Talia. – És ő nem a magunkfajta, papa. Ő nem izgatja magát a pénz miatt. Se amiatt, ahogy kinéz. – Nem tudom, én azt mondanám – kezdte Harry. – Nagyon odavagyunk egymásért, ő meg én – tudatta Talia. – Oda? – kérdezte McGuire. – Nagyon. – Ez nagyon derék, drágám. – McGuire most Harryre összpontosította a figyelmét, végigmérte, majd azt mondta: – Valamikor ugye beugrasz és meglátogatsz minket? Megint Talia szólalt meg, mielőtt Harry kinyithatta volna a száját. – Egy könyvesboltban dolgozik. – Így van? – kérdezte Mr. McGuire. – Eljöhet az estünkre, papa. – Valóban – mondta Mr. McGuire. Igazított a puskáján, és úgy nézett végig a fák lombkoronájának vonalán, mintha csészealj repülne felettük. – Milyen estről van szó? – kérdezte Harry. Sem Talia, sem Mr. McGuire nem vette a fáradságot, hogy megmagyarázza. Most úgy meredtek egymásra, mint pisztolyhősök a westemfilmekben, várva, hogy a másik mozduljon. – Hát, örültem, hogy megismertelek, Henry – mondta Mr. McGuire. – Harry – igazította ki Harry. – Természetesen. – Mr. McGuire elfordította a fejét, és azt mondta: – Nyomás. A hozzá közelebb kuporgó fiatalembernek, aki úgy csodálta odalentről Taliát, mint valami műalkotást, időre volt szüksége, hogy felfogja ezt az utasítást. McGuire megismételte, és a fiatalember működésbe hozta a szerkezetet. Az agyaggalamb felszárnyalt, és Mr. McGuire minden különösebb megerőltetés nélkül diribdarabra lőtte.

Miközben visszafelé haladtak az épület mellett, Harry hátrapillantott. Papa kivételével mindenki Talia seggét skubizta. – Fura volt – mondta Harry. – Azt hiszed? – Hát, azt. – Nem igazán. Papa a lövészetet nagyon komolyan veszi. A világon mindenütt vadászott már. Ölt néhány veszélyeztetett állatot is. Szereti ő maga kitömni őket. – Komolyan? – Igen. Komolyan. Tudod, nem olyan szabálykövető. Azt hiszem, tetszettél neki. – Tetszettem? – Tuti. Talia gyorsan visszahajtott a városba, és a ház előtt tette ki Harryt. – Bejössz? – kérdezte Harry. – Nem. Van még egy-két megbízatásom. Légy oly jó, és majd hívjál. – Persze. Harry kiszállt, becsukta az ajtót. Sokáig ácsorgott még ott és nézett abba az irányba, ahol Talia meggypiros sportkocsiját elnyelte a forgalom, s arra próbált rájönni, tulajdonképpen mit érez ezzel az egésszel kapcsolatban. Vajon ő csak mocskos paraszt egy nem kevésbé mocskos sakkjátszmában, vagy Talia meg a papája csak egyszerűen furcsa népek, amint az gazdagéknál éppen nem szokatlan? Ott volt a válasz benn, s arra gondolt, talán már ott szökellt a fejében, de ő nem tudta elkapni, és bármi is az, nem fog megint arra szökellni. Önmagának tett fel egy kérdést, történetesen fennhangon. – Milyen estre mehetnék én el? 37.

RÉSZLETEK HARRY NAPLÓJÁBÓL Kedves és barátságos naplóm, immár tökig és totál kiegyensúlyozva fordulok ismét hozzád, olyannyira, hogy a mérőónt is sutba vághatjuk egy időre. Nem vagyok abban biztos, hogyan jutottam el oda, ahova… Nem. Ez így nem az igazság. Nem tetszik az, ahova jutottam, nem tetszik az sem, ahogyan, és még nem tudom, mit gondoljak vagy tegyek ezzel kapcsolatban, előre is elnézést kell tehát kérnem azért, ahogy írok, mert az írásom kereken megmondva kicsit zavaros lesz és határozatlan. Vannak a helyzetemnek pozitívumai is. Ezek leginkább és legfőképp Talia fenekének képében jelentkeznek – de nem szeretnék így gondolkodni, vagy ennek a függvényében élni az életem, bár az igazat megvallva, Talia feneke annyira kellemes dolog, hogy az embernek muszáj rá gondolnia, és tart attól – a fenébe is: tudja –, hogy az a kis öröm hamar odalehet. Nézzük csak. Mondhatnám úgy is: megalapozatlan reményeket dédelgetek. Elvis, barátaim, elhagyta az épületet, és ezzel kapcsolatban ez minden. Itt ülök tehát. Sötétben, csak egy szál lámpa ég; ülök a naplóm és a tollam társaságában, a bűntudat és a szomorúság furcsa érzése közepette, tudatában annak, hogy a jó öreg démonjaim, a gépezetben rejlő kísértetek nem enyésztek el, láttam s hallottam valami rémeset, és az a bizonyos szerelem első látásra néha durván elvakítja az embert. Annak, ami az életemet mérgezte – az átkozott hangokról beszélek – a nagy része nem tűnt el, ugyanakkor képes lettem arra, hogy félretegyem őket, vagy, hogy pontosabban fejezzem ki magam: aktiválódnak és úgy úszkálnak körülöttem, mint a cápák. Mintha hatalmas akváriumban lennék, darabka hínár

annak a nyavalyás medencének a fenekén, a cápák meg szabadjára engedve, és ahogyan mozognak, úgy az áramlattal együtt mozog a hínár is, így követem őket mozgásommal, miközben néha hideg oldalukkal érintenek engem. Nem valami kellemes érzés. De próbálom kordában tartani. Tad szerint nem kéne, mert akkor az összes ilyen érzés lerakódik bennem. Olyan leszek, mint valami filter, átszivárognak rajtam, az üledékük meg bennem marad. Én pedig bele fogok nyugodni abba, hogy egy és ugyanaz vagyok velük. Mondani könnyebb, mint csinálni. Még mindig próbálok rájönni, hogyan is vagyunk azonosak. Vagy hogyan vagyunk egyek. Zen, bébi. Tényleg zavaros tud lenni. Egy jó napon a cápák háttérbe szorulnak, felerősödik a tíz háztömbbel odébb folyó építkezés lármája. Ez jó dolog. Csakhogy nem emiatt fordultam én ma hozzád, kedves és barátságos naplóm. De nem ám, uram. Szó se róla. Azért vettelek elő, mert be akarok számolni egy nagyon rossz dologról, arról, amikor a hangok és a képek nem a messzi távolból köszönnek be, és nem is csak az ember körül úszkálva riogatnak. Néha olyan közel vannak az emberhez, mint a bőre, mint a zsigerei, mint az agysejtjei, mint a szívének a dobbanása. Sajna kitérek. És jó okom van rá. Ha a legérthetőbben akarom elmondani, a legjobban akarom elmagyarázni, akkor a legjobb, ha az elején kezdem, nem valami szikla mögött egy vadonban, Winchester puska után vágyakozva. Hát akkor itt van, tessék. A dolgok tehát jól mentek, kísérte őket némi feszültség, no de, drága barátom, voltak komolyabb jelek is. Jelek és figyelmeztetések meg Tad tanácsa, pont az orrom előtt a foglalkozások alatt, és mindez most egyszerre visszaköszönt rám, és csakis egyetlen dologra

tudok gondolni: ügyet sem vetettél semmire, igaz, te seggfej? Volt egyszer, hol nem volt egy szegény fiú, aki félt a hangoktól – és, tehetném hozzá, jó okból –, berúgott és jobban érezte magát, de amikor kijózanodott, már nem annyira, aztán találkozott egy iszákossal, aki nem érezte magát annyira jól a bőrében, és elhatározták, hogy ezentúl majd kettesben nem isznak. Valami ilyesmi. Tervek készültek, egyezségekre ütötték rá a pecsétet. Mindebből következően lassacskán rátaláltak az elveszett középpontjukra. A kilengés csillapodott. Nos, ami engem illet, Legkedvesebb Naplóm (és ezt most megtisztelő címnek szántam), a kilengés itt van újra, mert elfelejtettem, ki vagyok én és mi lakozik bennem, továbbá elfelejtettem, ki Talia és hogy az a világ, ami az övé, nem az enyém. A pokolba is, nem felejtettem én azt el. Csak észben tartani nem voltam hajlandó. Az én világom a talpalatnyi föld, az övé meg a felhők, a ködfehér odafönn, a tiszta kékkel vegyest, mert azok a remény, a vagyon és a jövő színei. Ami engem illet, én idelent vagyok a férgek között, félcédulás, mint a hígítóval töltekezett patkány, mert dacára az én kiegyensúlyozottnak hitt világomnak, mindig is füleltem s vártam a harsonaszót, azt, amely az árulást jelenti be. Vagy csak az igazságot hozta el a harsonaszó. Arról szólt, a mennyek helyett mi az ábra itt a földön, és mi a helyzet azokkal, akik nem annyira klasszak és nem annyira gyönyörűek és nem annyira tehetségesek és nem annyira mázlisták és nem annyira gazdagok. Hogyan s mint áll a helyzet, kérded? Nem valami jól, válaszolja a szegény fiú. Nem valami jól.

Joey seggfej, és talán az is igaz, hogy majom, mint Tad állítja, aki a saját szarával dobálózik, mert nincs más muníciója. Azt viszont meg kell hagyni, hogy attól még tud egyről s másról; a szarban, amit hajigál, mindig akad egy-két megemésztetlen gyümölcs- vagy kókuszdarab. 38. – Nagyon klassz parti lesz – mondta Talia. – Jól kell majd kinézned. – Van egy frankó öltönyöm. – Amit a szekrényedben láttam? Vagy a szobádban lóg? – Hogy érted? – Olyan kicsi az a hely. – Aha. Az. Néha úgy teszek, mintha nagyobb lenne, de amikor kinyitom a szemem, látom, hogy nem az. – Jaj, ne légy már olyan. – Csak mondom. Hogy igen, kicsi. Az öltönyöm meg frankó. És jusson eszedbe, hogy amikor az apádhoz hurcoltál, még annyi időt sem adtál, hogy lezuhanyozzak és megborotválkozzak. Akkor most miért kéne úgy kinéznem, mint Szarospista Jézus neve napján? – Akkor meg se gondoltam a dolgot. Csak azt akartam, hogy találkozz vele, mialatt aggódtam miatta. – Erről volt szó? – Persze. Mi másról lett volna? Most azonban szépen kell kinézned. Mindenki szépen föl lesz öltözve, és Harry, én láttam azt az öltönyt, ugyan honnét van az, a JC Penneyből? – Aha. Na, lehet, hogy a Beallsből. Nem emlékszem már. – Majd én teszek róla. – Miről teszel? – Arról, hogy ne a szekrényedben lévő öltöny legyen rajtad a gálán. Ebben a tekintetben megbízhatsz bennem. Ott lesz mindenki, aki csak…

– Nekem nincs másik öltönyöm. – Azon majd én segítek. – Neem, nem segítesz. Nem akarom, hogy akármit is vegyél nekem, én meg nem engedhetem meg magamnak, hogy vegyek. Talán kikölcsönözhetnék egy szmokingot. – A kölcsönzős cuccok soha nem állnak jól az embereken. Figyelj ide, Harry. Én így akarom. Számomra ez semmilyen problémát nem jelent. – Úgy érted, a papád számára semmiféle problémát nem jelent. – Az egy és ugyanaz. – Tökmindegy, akkor se tetszik. – Oké. Gazdagok vagyunk. És akkor aztán most mi van? Gazdagnak lenni talán bűn? Kezdesz ám belém gázolni, Harry. – Nem akartam én azt. – Ki akarunk tenni magunkért. Jól akarunk öltözni és kinézni, én pedig előállhatok veled, bemutathatlak az anyámnak, később meg mehetünk a magunk útján, és meg lehet a magunk helye, igaz? – Igaz. Noha utoljára négy másik kocsival osztoztunk rajta. – Az igaz, na de azok az emberek nem voltak benn a mi kocsinkban, vagy igen? – Nem voltak… Nem tudok én mit mondani ezzel az öltönyüggyel kapcsolatban, Talia. Nem tűnik helyesnek, ha te veszel öltönyt nekem. – Meg akarom tenni. Ezeken az esteken mindenki meg tudja különböztetni a minőségi öltönyt a hitványtól, és az olcsót az első pillanatban kiszúrják. És szükséged lesz cipőre, valami jó zoknira is. A nyakkendőt magam választom ki. – Úgy érzem magam, mint egy próbababa. – Ne légy már hülye.

A telefon este hétkor szólalt meg, s Harry, aki vadonatúj öltönyében, zoknijában, nyakkendőjében és cipőjében eladdig ölbe tett kézzel, türelmesen üldögélt a díványon, most felkelt és felvette a kagylót. – Szia, bébi – mondta Talia. – Szia. – A sarkon fordulunk be. Gyere le. – Oké. Hogyhogy fordultok? De addigra már Talia szétkapcsolt. Harry lecsattogott, és kiállt a járdaszélre. Szinte azonnal mellé állt a hollófekete limuzin. A sofőr kiszállt, megkerülte a járművet, kinyitotta a hátsó ajtót és betessékelte Harryt. – Ezt én is meg tudtam volna csinálni – közölte vele Harry – Kétségtelen, uram – felelte a sofőr. – Önt azonban, velem ellentétben, nem ezért fizetik. Harry bemászott. Ott ült Talia, fekete miniruhában, hátrafogott hajjal, fekete harisnyás lábát keresztbe téve, őt nézte és mosolygott. Harry kényelmetlenség-érzete múlóban volt. – Fantasztikusan festesz abban az öltönyben – dicsérte meg a lány. – Hát amibe került, nem csak fantasztikusan kell festenem, hanem annak is kell lennem, talán valami természetfölötti erő birtokosának. Jóságos Isten, Talia, te viszont dinamit vagy. Annyira csodálatos vagy. – Köszi, édesem. A kocsi felgyorsult. Talia szüleinek a házához egy öreg tölgyek és fenyők közt kanyargó kis út vezetett. Kapu előtt álltak meg, egy póznán fémdoboz állt. A sofőr egy sor gombot nyomott meg rajta, mire a kapu kinyílt. Tölgyek, füzek és diófák közt haladtak felfelé a domboldalon, itt-ott egy-egy gumifa is nőtt. Harry menet közben látta, amint fények

törnek át a fák és a bokrok között: sárga és narancs meleg robbanásai. A vezetőoldali ablak még lenn volt, mivel a sofőr az imént még a kapukóddal volt elfoglalva, s Harry parfümillatot érzett a levegőben, hallotta a zenét – bigband játszott –, és az illat meg a zene egyre inkább betöltötte a levegőt a kocsiban, vastagon megülte, akár a karamella. Harry óvatosan figyelt, vajon zavarja-e a hang, még ha nem is lapul benne semmilyen negatív múlt, de nem volt olyan rossz. Egy másik korszak hangja volt, és nem rejlett benne semmilyen harag vagy erőszak. Nem úgy, mint a legtöbb mai zenében. Ahogy az autó tovagördült a betonösvényen, a zölddel benőtt terület kettévált, s Harry most láthatta a dombtetőn emelkedő házat, kivilágítva, mintha gyöngyháztól fénylene. A ház úgy ragyogott, mintha tűz égett volna benne. Keményen, súlyosan állt a terméskő ház az éjszakában, s odakinn, az úszómedence mellett, egy jókora, járólappal kirakott területen, a medence dekoratív fényeivel szépen megvilágítva, emberek táncoltak, és a zene fölött most egy másik hang szólalt meg, férfi énekes búgott bele a régmúlt időket idéző, bordás mikrofonba. Hangja gazdag volt és erős, a sötétség, a fények és a sok ember mintha eggyé olvadt volna, úgy, ahogyan Tad mondta neki: ilyen a világ, Harry, ha helyesen szemléled. Kocsik parkoltak mindenfele, orral hátra, farral előre, akárha gigászi ágyúkból kilőtt lövedékek hevernének szerteszét, a limuzin azonban elsuhant köztük, és a ház mögé hajtott, ahol kőpillérek tartották a két oldalán nyitott fészergarázst. Beálltak, s mialatt a sofőr ismét kitartotta nekik az ajtót, Harry mászott ki elsőnek, és kezét nyújtotta Taliának. – Azt hittem, nagyobb lesz – mondta Harry. Talia rávigyorgott. A hátsó ajtón át léptek be a házba, ahol rengeteg volt a fény és a csillogó fehérre festett fal. A ház egyik

oldalán franciaablakok és szélesre tárt üvegajtók nyíltak a szabadba, a zene pedig behallatszott: hangos volt és barátságos, teljesen betöltötte a katedrálisszerű teret. Emberek nevettek és táncoltak. A hosszú asztalon volt minden, mi szem-szájnak ingere: szusi és barbecue és sötétre pirított madárkák, ilyen tál meg amolyan tál, mindenféle bor meg sör meg szóda meg ásványvíz, és latin férfiak és fekete nők kis fehér formaruhában jártak és keltek, kezükben ezüsttálcával, ajkukon mosollyal, mintha bizony a világon semmi nem szerezne nekik nagyobb örömet, mint a boldog, elnéző, gágogó gazdagok kiszolgálása. – Papa – mondta Talia, és bizony, maga a papa közeledett feléjük. Ma este sokkal boldogabbnak látszott, és Harry arra gondolt, ebben minden bizonnyal nem kis része van a kezében szorongatott whiskyspohárnak. Ő is olyan öltönyt viselt, mint Harry, és olyan cipőt is. Egyedül a nyakkendő különbözött. Meg talán a zokni. Harry úgy döntött, nem kéri meg a ház urát, hogy nyújtsa ki a lábát és szemléltesse, milyen zokni van rajta. – Ó – mondta Mr. McGuire –, ő nyilván a barátod, Barry… – Harry – javította ki Talia. – Hogy van, Harry? A nevem John. – Azzal kezet nyújtott. Harry megrázta. Rádöbbent: Mr. McGuire-nek még nem esett le, hogy már találkoztak. – Kitűnően, uram. Köszönöm a meghívást. – Egész jó a parti. Kivált a madarak. Az összes az, de a pulyka valósággal döglesztő. A feketék elképesztően jó szakácsok, és hármat-négyet is befogtam közülük a konyhában. No, köröznöm kell. Én vagyok a házigazda, meg a többi. Tudja, hogy van ez. Örülök, hogy megismerkedtünk. Jó az öltönye. – Köszönöm. John felszívódott a tömegben, s eltűnt Talia is. Harry egyedül maradt a szoba közepén, és nem tudta, mihez kezdjen a kezével. Férfiak s nők táncoltak körülötte szép

ruhákban, akár fénytől megrészegült éjszakai pillangók az utcai lámpa bűvkörében. Harry a svédasztalhoz ment, ami olyan hosszú volt, mint maga a szoba, és megnézte, mit lehet enni. Könyökénél azonnal felbukkant egy szobalányszereléses fekete asszony. – Segíthetek, uram? – Csak nézelődöm. – Igen, uram. – Maga mit javasolna? – Valamennyi fogás kitűnő. – Ismeri a szakácsot? – Magam vagyok a szakács. Harmadmagammal. – Az már szép csapat. – Mi főzünk és mi is szolgálunk fel, hárman. De ha hozzászámolja az egész csapatot, mindenkit, aki ezen dolgozik, akkor vagyunk vagy húszan. Így aztán a háziaknak még csak a kisujjukat se kell megmozdítani, hogy… ó, elnézést, nem úgy értettem… – Semmi gond. Ne aggassza magát. Egy kis csirkét kérnék, és diétás kólát. A kiszolgáló elkészítette Harrynek a fogást, asztalkendővel, ezüst evőeszközzel látta el. Harry körülnézett Talia után, de nem látta. Kiment a ház elé, és nézte a táncolókat. Talált egy fémasztalt és egy fémszéket, leült és fogyasztotta a csirkéjét. Mikor végzett, az asztalkendőbe törölte az ujjait és visszament a házba. Amikor az ajtóhoz ért, vérvörös ruhás nő fogta meg a könyökét. – Egyedül van? – kérdezte. Nagyon dekoratív nő volt, negyvenes talán, égővörös haj, remek alak, és telebotoxozott, csinos arc. – Nem. Taliával vagyok. Itt lakik. A nő felnevetett. – Itt hát, persze. Hébe-hóba. Én vagyok az édesanyja. – Ó, örülök, hogy találkoztunk – mondta Harry, s kezet nyújtott.

– Julia vagyok – szólt a nő, megfogta a kezét és lágyan megszorította. A tekintete szakasztott olyan volt, mint Taliáé. – Egy kicsit felöntöttem a garatra. – Igen, asszonyom. – Jaj, ne asszonyozzon már engem. Vénasszonynak érzem magam tőle. Táncoljunk. – Nem vagyok valami jó benne. Azt se tudom, hogyan kell. – Megtaníthatom. Harry megrázta a fejét. – Azt hiszem, időpocsékolás lenne. – Jaj, hát itt vagy. – Talia volt az. – Szervusz, drágám – nézett rá Julia. – Épp azon vagyok, hogy lecsapjam a kezedről a pasidat. – Abban nem is kételkedem – válaszolta Talia. Anya és lánya tekintete szabályszerű tűzpárbajt vívott. – Én most szerzek egy italt – jelentette ki Julia. – Ti csak mulassatok jól. És mutasd meg a fiúnak, hogyan kell táncolni. Azt mondja, nem tudja, hogy kell. Julia, akár egy vérrel borított madár, elvitorlázott a fények és a zene szárnyán, mintha táncolna valakivel. – Meglehetősen elragadó – mondta Harry. – Egy ribanc – vágta rá Talia. – Tudod, hogy simán kúrna egyet veled? Ez egy ilyen. Harry nem tudta, mit mondjon erre. Kezdte úgy érezni, mintha a világgal valami nagyon nem lenne rendben: nem kerek lenne, hanem szeszélyesen formált, gravitációban szegény, amin az ember csak nagy nehezen vetheti meg a lábát. – De azért ne légy olyan büszke magadra – tette hozzá Talia. – Korábban már a személyzettel is lefeküdt. Nem csak a férfiakkal, de a nőkkel is. Bárkivel, aki hajlandó volt erre, és nem bánta, ha leesik érte egy kis mellékes. Harry a svédasztalnál álló személyzet felé nézett. – Mindegyikükkel?

– Nem ezekkel. Kúr velük, kifizeti, aztán meg kirúgja őket. Ez most egy új bagázs. Lesz majd köztük, aki nem nyeri el a tetszését. Habár neki majdnem bárki megfelel. Harry megint csak nem tudta, mit mondjon erre, de a büszkesége valóban nem dagadt a hallottaktól. – Igyunk egyet – javasolta Talia. – Én nem iszom alkoholt. – Csak ma este. – Megfogadtam valakinek. – Az én kedvemért. – Nem. Még a te kedvedért sem. Iszom egy szódát. Vagy talán egy kis jeges teát. – Kezdesz egy kicsit földhöz ragadott lenni. Italt szereztek maguknak, Taliának sört, Harrynek szódát, és hamarosan táncoltak is. Harry valóban nem volt valami jó táncos, Talia azonban úgy segített ezen, hogy nagyon közel táncolt hozzá, és szinte vezette. Jó idő múlva keveredtek újra a bárhoz, s Talia újabb sört kért. S ahogy öregedett az este, úgy ivott egyre többet és úgy táncolt egyre vadabbul. Éjfélre nagyjából úgy nyargalt Harry lábán, ahogyan az egy tüzelő szukához illik. Egy ízben, a svédasztalnál Harry meglátta azon fiúk egyikét, akikkel a campuson látta együtt Taliát. Kyle. Így hívták. Mikor Harry ismét Taliára nézett, látta, hogy a lány is a fiút nézi, és torka kissé elszorult. Csak miniatűr gombóc volt, semmi komoly, legfeljebb fürjtojás nagyságú, vagy még akkora se. – Levegőzzünk egyet – javasolta. – Ott hátul, a zenekar mögött. – Rendben van. Ó, én becsíptem. – Drága, te nem becsíptél, hanem részeg vagy. – Csak egy kicsit. A jókora fészergarázson át mentek ki hátra, és körülnéztek. A csillagok a fenyők csúcsain csücsültek, és a ház frontja előtti fények ragyogása halvány ezüstként még ide, a fák közé is hátraszivárgott.

– Van egy hely, amit meg akarok mutatni neked – mondta Talia. – Irtó klassz. – Elmegyünk? – Nem. Itt van hátul, a fák közt, az ösvénynél. Régebben ott játszottam. Afféle pince. Nem volt rá szükségünk, de mamának és papának tetszett az ötlet, így lett belőle az én játszóházam. Mikor aztán megnőttem, a papa vette át. Talia megfogta a kezét, és vezette az udvaron, a fák felé. – Oda megy le papa, ha meg akar szabadulni egy kicsit az anyámtól. Ő meg néhány jó barátja szoktak ott kártyázni. Vagy szoktak volt, régebben. Mert már ki tudja, mikor járt ott utoljára. – Nincs egy kicsit lerobbanva? Nem veszedelmes? – Jól megépítették azt. Alaposan le is szigetelték, nehogy vizesedjen. Ó, a francba. Talia megbotlott. Harry elkapta. – Lehet, hogy sokat ittam – mondta a lány. – Csak egy kicsit. Még nem intézted el magad. Visszamennél? – Nem. Egyáltalán nem. Gyerünk. A menedékhely a fák közé épült, vastag betonból. Egy része kiállt a földből. A bejárat úgy tátongott, akár a sír. Talia lenyomta a kilincset. Semmi sem történt. – Kicsit nehezen jár, én meg kicsit részeg vagyok. Harry segített. Simán és könnyedén nyílt az ajtó. – Nemrég olajozták. Még érezni a szagát. – Mondtam, hogy a papa gondot visel rá. – Nem kéne zseblámpa? – A házból idevezették az áramot. És ha ledobják az atomot, arra az esetre saját generátorunk is van. Talia benyúlt, megtalálta a kapcsolót, a fények kigyúltak. Nem volt valami fényár, de látni azért lehetett. A lámpa hosszú, fekete zsinóron csüngött, az összevissza csavarodott drót végén egy szál körte világított, s miután

a drótok árnyékot vetettek maguk körül, úgy festett az egész helyiség, mintha valami pókháló belsejében lenne. A körte megvilágította a lefelé vezető lépcsőket, s Harry láthatta az egyik falhoz állított ágyat; mást nemigen. Az ajtót nyitva hagyták, és miközben lefelé mentek, Harry meglepve látta, hogy a helyiség elég tágas. Még könyvespolc is volt itt, könyvekkel. Kijárat, ami vezetett valahová. Voltak pókhálók, és az egyik fal vakolata morzsolódott. Csótány rohant el a lábuk előtt, Talia felsikkantott és ugrott egyet. – A kígyók meg a pókok még csak hagyján – közölte –, de a csótányoktól idegrohamot kapok. Jaj, szédülök. Talia a keskeny ágyra zöttyent. – Az ajtó hová vezet? – A generátorhoz. Kerozinnal működik. Van ott vécé is. Van egy nagy emésztője. El se hinnéd, mekkora. Papa biztosra akart menni, hogy mindenki tudjon szarni. Jó sokat. – Kerozinnal megy? – Régimódi típus. Talia megveregette az ágyat maga mellett. Csak kisebb porfelhő szállt fel. – Összekoszolod a ruhádat, meg ezt az öltönyt is, amit te vettél nekem. – Majd leporoljuk egymásról. Már ha érted, miről beszélek. Harry leült. Talia odahajolt hozzá, és csókolóztak. A lány ajkán érezni lehetett, hogy ivott, de nem kellemetlenül. Parfümje narancsvirágzásra emlékeztette Harryt. Talia keze besiklott a zakója alá, s ott kutakodott. Harry levette, és az ágy végére terítette. Lecsúsztatta Talia karján a vállpántokat. A lány nem viselt melltartót. Nem is volt rá szüksége. Még néhány év, és alighanem teltebbek lesznek a mellei, és akkor majd kell neki cicifix, most azonban így tökéletes, ahogy van. Mikor újra megcsókolta, kezébe vette a bal mellét és gyengéden

megszorította, hüvelyk- és mutatóujja eljátszadozott a bimbóval, és érezte, hogy az megmerevedik. Huzat vonult át a szobán. Az ajtó megindult a zsanérjain. Bevágódott, megrebbent tőle a villanykörtét tartó zsinór… …és darabokra hullott a világ, vele a csók is. Színek tolakodtak be Harry fejébe, és a színek sikoltottak. 39. Picasso ecsetje után kiáltó kirakós-darabkák pörögtek-forogtak Harry koponyájában vadul birkózva, aztán fény gyúlt, és a fény elaludt, és megint felgyúlt, és jöttek-mentek az árnyak. A plafonról függő körte fénye volt az, és a szoba valahogy sokkal frissebbnek tűnt. Hatalmas ember jött le a lépcsőn, s Harry tudta, hogy a villanykörtét az ajtócsapódás rázkódtatta meg. Miközben a körte ide-oda hintázott, az árnyak és a fény sebesen váltották egymást. A lépcsőn alászálló ember hozott valami batyuszerűséget, valamit, amit takaróba csomagoltak, és az a valami mozgott. Harry felfelé nézett a lépcsőkre, ugyanakkor odafönt helyezkedett el, és onnan tekintett lefelé, a férfi arcát azonban így sem láthatta, mert kalapot viselt, mélyen a homlokába húzta, hosszú kabátjának gallérját pedig felgyűrte, a batyu pedig, amit cipelt – amit nehezen cipelt –, részben eltakarta az arcát. Miközben lefelé nyomult, és leérve elfordult, terhének egyik vége meglökte a villanykörtét, ami még inkább kilengett, a falhoz is csapódott, szétrobbant, és az egész helyiség elsötétedett. Szünet és csend. Sercenő hang. Láng lobban fel. Gyufát gyújtottak.

Harry a narancsos derengésben kivette a padlón lévő batyut. A férfi fölé hajolt, a láng egészen közel ért az arcához, de az még így is javarészt homályban maradt: ott volt a kalap meg a kabátgallér. Harry nem tudta kivenni a férfi vonásait. A gyufa végigégett. A jövevény újabbat gyújtott. A férfi a szemközti falnál lévő polchoz ment. Úgy járt, mint akinek fáj a lába. Fogott egy gyertyát, meggyújtotta. A gyertyaláng libegett, s libegett a fény is a szobában. A nagy darab ember szétnyitotta a csomagot. Egy srác feje bukkant elő. Nem épp kölyök, de felnőtt is csak alig. Harry még a gyér megvilágításban is láthatta, hogy az illető vörös hajú és szeplős. A fiatalember száját ronggyal – nem, egy zoknival – tömték be, kezét-lábát meg mintha dróttal kötötték volna össze. Fején mintha jókora málna nőtt volna. Harry tudta, hogy a megtermett ember akkor verte be a vörös fejét az ajtóba, amikor lehozta, és ettől az egész esemény rögzült. Figyelte, amint a rettegő fiatalember, miután kikerült a pokrócok közül, a fenekén csúszva próbált eliszkolni. Nagyon messzire nem jutott. A falnak ütközött. A nagy ember felegyenesedett, s árnyéka most úgy vetült rá a fiatalemberre, ahogyan a kátránnyal öntik ki a kizsaluzott területet. Lehajolt, a srácot a lábánál fogva a szoba közepére rángatta, megpördítette a fenekén, bal karját a nyaka köré illesztette, keze a jobb könyökhajlatba kapaszkodott, jobb karját az áldozat füléhez csúsztatta, és fojtogatni kezdte… (Ez fáj… nagyon szorítsz, Harry!) …és a szoba teli lett fényekkel, a fiatalember küzdelmének hangjával, ahogy harcolt az életéért. Mindez – az idegek sikolya, az izmok egymáshoz feszülése hangjai – olyan hangosan robbant Harry fülében, akár a tűzijáték. Aztán a fiatalember hörgő hangot hallatott, az összekötözött lábak felemelkedtek és ismét a padlónak csapódtak, és megint,

aztán elcsendesedett. A megtermett férfi továbbra is szorította a nyakát, majd előrehajolt, és testsúlyát a fiatal férfi nyakszirtjére helyezte… (Az Isten szerelmére, lépj már ki ebből.) …és a roppanás akkora erővel visszhangzott a fejében, hogy Harry attól tartott, a szeme kiugrik a helyéből. A nagy darab férfi olyan sóhajt hallatott, mint a pihenésre készülődő, megfáradt ember, aztán mindent… …ismét elborított a fény, s Talia azt sikoltotta: – Ez fáj. Hagyd abba! Hagyd abba! Harry hátrahőkölt. Fájtak az ujjai. Agya meg mintha berúgott volna. – Ez fáj! Harry Talia karját fogta, mit fogta, nagyon durván szorította, még az ő ujjai is sajogtak tőle, és úgy kapaszkodott a lányba, mintha az élete függene tőle. Ruha nem volt a lányon, és mellei ringottak a küzdelem hevében. Elengedte. – Sajnálom… sajnálom. Úristen, Talia… Ez egy gyilkosság volt. – Mi? – Talia gyors mozdulattal felcsúsztatta a pántokat a vállára. Úgy nézett Harryre, mintha csak az imént pottyant volna az égből, aranylamé ugróruhában. – Pontosan itt történt – mondta Harry. – Ebben a szobában. A gyilkosság. – Gyilkosság? Micsodáról beszélsz te? Majdnem a karomat törted, a kurva anyádat. – És szerintem az apád csinálta.

NEGYEDIK RÉSZ A fenevad éhes gyomrában 40. Odakinn most sokkal kevésbé volt fojtogató a levegő, és az eget szinte megvilágították az udvarház és környéke fényei. A ház előtti térségen összecsődült mindenki, mert Talia, aki annyira megvadult, mintha savba mártották volna, sikoltozva rohant ki az óvóhelyről, s futott a ház felé, maga mögött hagyva a zakótlan, zavarodott Harryt. A tömeggel együtt jött vissza. Már nem volt részeg. Egy csapásra kijózanodott. Harry ott állt hát, az erdő szélén, a hátsó udvar végében, és nézte, mint gyűlnek köré, akár az áradat. – Mit művelt maga a lányommal? – förmedt rá a papa. – Azt mondja, bántalmazta. – Nem akartam – dadogta Harry. – Véletlen volt. Esküszöm. Nekem… nekem látomásom volt. – Hogy micsodája? – kérdezte a papa. – Látomásom. – Ez egy őrült, papa – sírta Talia. – Azt nem tudtam, hogy őrült. – Rendben van, Talia. – A srác szólalt meg, akit Harry korábban a suliban, meg a hamburgercsárdában szúrt ki, meg most legutóbb, amikor Talia szemezett vele tánc közben. Kyle. Harry agyába mindenféle gondolat és kérdés tolult, meg egykét keserű válasz is, amikor látta, hogy a srác odalép és átöleli Talia derekát. – A menedékházat akarta megmutatni – mondta Harry.

– Meg is mutattam – mondta Talia. – Aztán meg nekem jött. Nézd meg a karom, a csuklóm… most a sötétben nem lehet rendesen látni, de tiszta kék meg zöld! Tisztára! – Szét kéne vernem a fejed, fiam – közölte a papa. – Esküszöm, hogy nem szándékosan csináltam! Megérkezett Talia mamája is. Keresztülfurakodott a tömegen, és Harryre mosolygott. – Ugye tudod, milyen helyes gyerek vagy? – Ó, fogd már be – robbant ki Mr. McGuire. Előkotorta zsebéből a mobilját, gombokat nyomott le. – Hívom a rendőrséget – nézett Harryre. – A rendőrséget? – kérdezte Harry. – Nem csináltam semmit. Talia szorosan Kyle-ba kapaszkodott. – Azt mondta, megöltél valakit, papa. – Mi? – kérdezte Mr. McGuire, majd a készülékbe szólt. – Rendőrség? Igen, igen. Megadta a nevét és a címét, majd visszadugta a telefont a nadrágzsebébe. – Megöltem valakit? – kérdezte. – Én? – Azt mondta, szerinte igen, megöltél valakit – válaszolta Talia. – Te. – A látomásomban – szólt közbe Harry – olyasforma ember volt, mint maga. – Na és kit öltem meg? – kérdezte Mr. McGuire. – Mi az ördögről hablatyol maga itt? – Nem tudom a nevét, vörös hajú, szeplős srác volt. – Mi a szent szar! Vörös hajú, szeplős! Nem volt esetleg rajta még csörgősipka is? Netán egy kibaszott kalocsni? – Az nem – mondta Harry. – A férfi, aki olyan nagy darab volt, mint maga, kalapot viselt ugyan, de nem csörgősipkát. Miközben beszélt, a tömeg mormogni kezdett, és egyre közelebb került Harryhez, aki úgy érezte, rögvest el fog ájulni: mintha gyapotba csavarták volna, és maga

Isten szippantotta volna ki a levegőt az egész világmindenségből. – Megöltem valakit, ráadásul kalapban? – kérdezte Mr. McGuire. – Egy vörös hajú, szeplős embert? – Lehetett maga is. Méretre mindenképp… nem tudom. Lehet, hogy nem maga volt. – Már meg nem biztos benne. Fiam, magának nagyon kell vigyáznia, hogy ne felejtse el bevenni a gyógyszerét. – Azt hiszem, igaza lehet – mondta Harry. Mrs. McGuire mondott valamit, s Mr. McGuire azonnal ráordított. Az asszony ezt mondta: – Micsoda egy szemétláda vagy te mindig. Visszamegyek a házba. És tétován elbotladozott az épület irányába. Ott álltak valamennyien, középütt Harry, az emberek halkan beszélgettek egymással, alkoholt lehelgetve, s Harry, mint egy közszemlére tett szobor, várt, és mindenki őt nézte. Mintegy tíz perc telhetett el, és a sötétben vörös, kék és sárga fények kezdtek villózni, s fehér fénysugarak söpörtek végig a tömegen. Bizarr egy szivárvány volt. Megjött a rendőrség, három autóval is. Villogóval, de szirénák nélkül gurultak a házhoz és álltak meg, felpattantak az ajtók, ömlöttek kifelé a zsaruk. A tömeg szétvált előttük, és a zsaruk Mr. McGuire felé tartottak. Egyikük Kayla volt. 41. – Mielőtt bármire is rátérnénk – mondta az őrmester –, én Tom Pale őrmester vagyok. Tudom, hogy idegesítő tud lenni ez a sebhely az arcomon, így aztán el is mesélem magának, hogy tettem rá szert, és ha ezzel megvagyunk, a továbbiakban már nem kell rajta törnie a fejét, mert tudom, hogy azt csinálja. Mindenki azt csinálja. Azt akarom, hogy az esze a lényegen járjon, és

ne ezen. Egy PCP-től betépett, meztelen figura egy parkolóban álló kocsikon próbálta ki a Sheetrock kését, összekaristolva őket, egyiket a másik után. Szolgálatban voltam. Riasztottak. Én tartóztattam le. Magam. Ami nem kis munka volt. Hát, innen a heg. Én kaptam a vágást; neki a tökei mentek tropára, és többé nem hallott a jobb fülére. Hát ez lenne a sebhely története. Rendben? – Rendben – mondta Harry, mert az őrmesternek igaza volt, csakugyan a hegre összpontosított. Elég randa seb volt, az őrmester bal szemöldökétől indult, végigvonult az arcán, és az ajkán is mély nyomot hagyott. A sebet mintha másfajta bőr nőtte volna be, és úgy csillogott, mint a fánkra égett cukormáz. A heg miatt az őrmester bal szeme kissé hunyorított. – Akkor hát újra a lényeggel foglalkozhatunk – mondta. –A férfi meggyújtott egy gyertyát, ami nem volt ott, mármint a nagydarab, kalapos-kabátos ember, aztán megfojtott egy vörös fickót, aki teljesen össze volt drótozva. Jól mondom? Miután meggyújtotta a gyertyát? – Igen, uram. – Addig fojtogatta, míg meg nem halt? – Azt hiszem. Igen, uram. – Maga azt állítja nekem, hogy meggyújtott egy gyertyát. – Azt. – De az óvóhelyen nem volt semmilyen gyertya. Mit csinált vele, zsebre vágta és magával vitte? – A gyertyák akkor voltak ott, amikor ez az egész történt. – Most viszont nem? Harry megrázta a fejét. Az őrmester csücsörített, majd összeérintette ujjai hegyét, és piramist formált a kezéből. – Azonkívül nagykabát volt rajta, felhajtott gallérral, és kalapot viselt? Nem mondom, hogy valami banánérlelő meleg lenne, mindazonáltal nem hangzik valami jól, amit mond, fiam.

– Tudom, hogyan hangzik. – És a fickó hogyan is csinálta, a fal repedésén át jött be, vagy az ágy alatt bujkált? Ő nem jött magukkal elő, ugye? Mondott-e magának valamit? – Nem tudta, hogy ott vagyok. – Ó. Mert? – Mindez a múltban történt. – Igen, ezt már hallottam. Csak a biztonság kedvéért kérdeztem. Tehát ez a fickó egy másik időből… – A múltból. És csak az emléke volt ott, nem ő maga. – Úgy gondolja. – Igen, uram. – Tehát az ember a múltból, aki igazából ott sem volt, csak a hangokban, amiket kizárólag maga hall? – Attól tartok, igen. – A gyilkos arcát látta? – Nem jól. – Biztos? – Igen. – És nem álmodta? – Nem álmodtam. – Ez a dolog… ugye azt mondta, megesett már magával korábban is? – Igen, uram. – Szed valamilyen gyógyszert? – Nem, uram. – Részesült már maga, hogy is mondjam, kórházi ápolásban? – Azt hiszem, elmondhatom magamról, hogy látott néhány orvos. De nem, a mandulaműtétemen kívül soha nem voltam kórházban. Az őrmester csendben emésztette a hallottakat, mint aki lelkiekben szavakba akarja foglalni a következő kérdést, mielőtt felteszi. Kayla lépett be. Vele érkezett a parfümillat is. Erős volt és egyedi, épp olyan, mint kölyökkorukban. A szobában hosszú asztal állt, néhány üdítő- és

édességautomata; egy másik, kisebb asztalon a kávéfőző, azon pedig a mikrohullámú sütő kapott helyet. Hevert ott még egy üres fánkosdoboz is – ambróziának számított ez a csemege a rendőrök számára. Kayla kávét töltött egy papírpohárba, s az asztalhoz ült. Az őrmester ránézett. Harry nem volt biztos benne, mit jelent a pillantás, valamit azonban jelentett. Kaylát mintha skatulyából húzták volna ki, egyenruhája hajszálnyi ráncot sem vetett. Arca semmit sem árult el, időnként azonban Harryre nézett. Zöld szeme drágakőként villogott. – Rendben van – mondta az őrmester –, akkor hadd foglalom össze röviden. Ez a fickó, akit maga látott, meggyilkolt valakit a múltban, hogy konkrétan mikor, arról magának nincs tudomása, mindenesetre a cselekményt elkövette, maga pedig látta, mert maga képes arra, hogy a hangokban dolgokat lásson, így van? – Erről van szó. – Így igaz? – Igen. – És nekem ezt el kéne hinnem? – Nem gondolnám, hogy el fogja, de ez az igazság. – És azt is állítja, hogy a fickó nem más volt, mint Mr. McGuire. – Azt hittem. Most már ebben nem vagyok biztos. Valakit azonban azon a helyen gyilkoltak meg, és ennek emléke megrekedt a hangokban. – Maga szerint mikor történhetett ez a gyilkosság? – Nem tudom. – Azt mondja tehát, hogy nem igazán őt látta, hanem a szellemét… – Voltaképp ez benyomás. Lehet, hogy már halott az illető, de az sem kizárt, hogy életben van. Ha például azonos Mr. McGuire-rel, akkor kimondottan él. Valószínűleg nem lett volna szabad azzal előhozakodnom, hogy ő tette. Egyszerűen ő jutott az

eszembe, mert a gyilkos ismerős volt azon a helyen, tudta, hol vannak a gyertyák. Azt hiszem, azért gondoltam rá. Ennek dacára nem kellett volna azt mondanom, hogy ő volt az. – Ebben igaza van. Nem lett volna szabad ezt mondania. – Lenne egy kérdésem – szólt közbe Kayla – ha nincs ellene kifogása, őrmester. Az őrmester szemöldöke felemelkedett. – Oké. Kayla áthajolt az asztalon, Harry felé. Csakugyan finom volt a parfümillat. – Le tudod írni a vörös hajú fickót? – Őt nagyon jól láttam. Vörös hajú, szeplős… – Mindezt a gyufa világánál látta? – kérdezte az őrmester. – Vagy a gyertyafénynél? – A fény közvetlenül az arcát világította meg – felelte Harry. – Nem volt nagy termetű ember. Jószerével kölyök, nem gyerek már, de fiatal srác. Talán korombeli, talán egy-két évvel fiatalabb nálam. Alacsony volt, mint egy gyerek. A gyilkos viszont, aki odahurcolta, erős ember volt. Abból ítélve, ahogyan behozta, lejött vele azon a lépcsőn, meg minden. – Tehát a két pasi közül, akiket maga megálmodott – mondta az őrmester –, a nagyobbik kabátban volt meg kalapban, a kisebbik meg vörös volt és szeplős. Harry kezdett belefáradni a faggatózásba. És rettenetesen vágyott egy italra. Emberes adagra. – Az – mondta. – Bizonyos, hogy nem próbálkozott meg azzal, hogy együttlétre kényszerítse Miss McGuire-t; bizonyos, hogy nem próbálta megerőszakolni őt? – Bizonyos. – Csodálkozom rajta, ennek a sztorinak a hallatán. Mert ez nagyon úgy hangzik, mintha azért találta volna ki, hogy a bőrét mentse a…

– Nem azért találta ki – mondta Kayla. Az őrmester kiegyenesedett a székében, és Kaylára meredt. – Ismerem Mr. Wilkest – mondta a lány. – Mindig is hitt ebben a hang-dologban. Lehet, hogy valami nem százas nála, ő azonban az igazat mondja, mármint azt az igazságot, amiben ő hisz. – Komolyan? – kérdezte az őrmester. – Igen, komolyan – válaszolta Kayla. Az őrmester ujjaival a hajába túrt. – Hadd magyarázzak el egy-két dolgot magának, fiam. Annak alapján, ami ma este történt, sittre vághatnám. És nemigen szívlelem azokat, akik nőkkel erősködnek. Egyáltalán nem szívlelem őket. Kinyílt az ajtó. Újabb rendőr lépett be, és intett az őrmesternek. – Egy perc – mondta. Felállt, kiment. Harry biccentett Kaylának, aki viszonozta a gesztust. Néhány másodpercig hallgattak mindketten; majd Kayla törte meg a csendet. – Amikor a nagydarab ember bejött, hagyta maga után bevágódni az ajtót? – Igen. – Nem lepte meg az ajtócsapódás? – Nem. A háztól elég messze van az a hely. Simán be lehet vágni az ajtót úgy, hogy odaát senki se hallja meg. Kayla biccentett, mint aki csak azt hallja, amit már úgyis tud. Járt ott, a házban is, az óvóhelyen is. – Kellemes a parfümöd – mondta Harry. – Aha. – A hivatalos viselkedés megtört; Kayla elmosolyodott. – Szolgálatban általában nem élek vele. De nem tehetek róla. Függő lettem. Én magam készítem. Más parfümökből. Túl sok van rajtam, mi? – De nem az én ízlésem szerint. Szerintem jó ez így. Az őrmester visszajött; a hangulata megváltozott. – Gyorsan elmondom. A rendőrfőnök telefonált. Azt akarja, ejtsem az ügyet. Mr. McGuire felhívta a rendőrfőnököt, és közölte, nem erőlteti a vádemelést. A lánya sem. Csak azt akarják, hogy tőlük is, a lánytól is tartsa távol magát.

Az a meglátásuk, hogy magával valami nincs rendben agyilag. Ezt nem én mondom, ők mondják, és a lány, Talia azt állítja, maga ugyan alaposan ráijesztett, de most már úgy véli, nem akarta bántani. Látni viszont nem akarja magát még egyszer. Azt állítja, magának van egy öltönye, amit ő vásárolt. – A zakója most is ott van az óvóhelyen. A nadrág meg rajtam van. Kitisztíttatom és visszajuttatom. A nyakkendőt, mandzsettagombokat, ilyeneket már most itt hagyhatom magánál. – Ezt mind ő vette magának? – Igen, uram. Nem tetszett neki a Bealls öltönyöm. És, csak a rend kedvéért, a JC Penneyt sem állhatja. Azt már csak én gyanítom, hogy a Searsért sincs oda meg vissza. Pale őrmester hosszan nézte Harryt, majd lassan bólintott. – Egy dolgot ne felejtsen. Mr. McGuire és a rendőrfőnök barátok. Nagyon jó barátok. Együtt lógnak. Érti, mit akarok kinyögni? Magának most nagy szívességet tettek, fiam. Kayla kikísérte Harryt. – Nagyszerű, hogy megint láthattalak – mondta Harry. – Mármost, ha itt a parkolóban ledobhatnám a gatyámat és rászarhatnék, az lenne a nap koronája. Bocs… ha zavarban vagyok, hülyeségeket fecsegek. – A történet is annak hangzik egy kicsit, amit meséltél. – Tudom. De így történt. Hallottál te már tőlem hasonlót. – Mondtam is az őrmesternek. – Köszönöm neked. Komolyan mondom, lassan már kezdek hozzászokni ahhoz, hogy elmebetegnek néznek. – Azt mondtad, ez a dolog már nem játszik nálad. – Hazudtam. Nem láttalak már jó ideje, és nem akartam rögtön az elején azzal kezdeni, hogy ugyanaz az elcseszett dilló vagyok, mint ami voltam. – Harry, mi mindig őszintén beszélhetünk egymással.

– Már jó ideje nem láttalak. – Nem volt az azért olyan hosszú. Nem igazán. Tudod, mit gondolok? – Mit? – Azt, hogy nagyságrenddel jobbat érdemelnél. Mármint barátnőben. – Nem volt valami elragadó, amikor összefutottatok, mi? – Te meg nem törted éppen kezed-lábad, hogy megvédj. – Nem. Nem, nem törtem. Pedig azt kellett volna. Úgy érzem magam, mint a világ leghatalmasabb seggfeje. Joeynak igaza volt. Talia le se szart igazán. Szerintem csak arra használt, hogy valakit féltékennyé tegyen. Csak lassú a felfogásom. – Bizalommal fordulsz az emberekhez. – És milyen kedves volt hozzám. – Állj csak meg egy pillanatra. Joey Barnhouse-ról beszéltél az imént? – Aha. – Ő mindig is seggfej volt. Én már gondoltam arra is, hogy azóta meghalt. Lelőtték az éjjel-nappaliban, mert megpróbált elemelni egy karton sört. – Talán örülsz akkor, ha hallod, hogy mit sem változott… tudod mit, biztos hölgyem? Fogalmam sincs, mivel menjek haza. – Majd én hazaviszlek. Lassan gurultak a sötét utcákon, útban hazafelé. – Annak alapján, amiket kérdeztél – mondta Harry – volt egy olyan spurim, hogy talán hiszel nekem. Nem abban, hogy én azt állítom, amit igaznak hiszek, hanem hogy ebben az egészben van esetleg valami. – Sokat gondolkodtam én azon, amit annak idején mondtál nekem. A hangokról. – Na és? – Még mindig gondolkodom rajta.

Sokáig haladtak némán. Harry arra gondolt, amit az újságban olvasott sok éve – Kayla papájáról, aki felakasztotta magát. Nem akarta felhozni a dolgot, de csak ott motoszkált a fejében. Mondani ezt mondta: – Milyen volt Tyler? – Túl sok a templom, túl kevés a keresztény. – A suli jó volt? – Az frankó volt. – Talán nem tudsz róla, de apám meghalt. – Tényleg nem tudtam. Sajnálom. Jó ember volt. Mostanában történt? – Már egy ideje. Szívrohamot kapott. Otthon halt meg. – Talán te is hallottál arról, mi lett az én apámmal. – Láttam valamit a lapban. – Rózsaszín. – Mit? – Semmi. Mikor Harry háza elé értek, Kayla a járda mellé húzódott. – Az az, ott fenn – mondta Harry. Kayla bólintott. – Talán beszélgethetnénk majd – szólt Harry. – Megihatnánk valamikor egy kávét. Jó rég nem beszélgettünk. – Persze. Kayla leírta a számát, és odaadta Harrynek. – A régi szép idők – mondta. 42. Holott csak néhány órája ült a díványon és várta Talia telefonját, a lakás olyan benyomást tett rá, mintha évekkel ezelőtt látta volna utoljára. Amint belépett, már hámozta is le magáról mindazt, amit Taliától kapott, és egy székre tette őket. A zoknikat a cipőkbe tette, azokat a szék alá tolta. A díványra ült

abban a hernyóselyem alsónadrágban, amit szintén a lánytól kapott, és úgy határozott, azt megtartja. Arra gondolt, hogy ahhoz képest, amit átélt, nem valami nagy hasznot könyvelhet el. Az alsógatya mellesleg rendkívül kényelmes volt. Ha mégis visszaszolgáltatná, gondolta, nem ártana bele egy komolyabb szarcsík, már csak azért, mert így mégis lenne valami, amiről emlékezhetnének rá. De nem. Inkább megtartja. Kopogtattak. Harry felállt, az ablakhoz ment s kissé elhúzta a függönyt. Jókora ember nézett egyenest vissza rá, és közvetlenül mellette, az ajtóban ott állt Mr. McGuire. Még mindig esti öltözékben. Harry visszaejtette a függönyt a helyére. – Nyissa ki – mondta McGuire. – Láttuk az ablakban. Hogy az a jó, gondolta Harry. – Nyissa ki azt a kurva ajtót, vagy Jimmyvel fordíttatom ki a sarkából. – Kihívom a rendőröket – mondta Harry. – De most rögtön. – Rajta. Ismerem a rendőrfőnököt. Tudja, hogy idejöttem. Háromig számolok, és az ajtajának annyi – közölte McGuire. Harry ajtót nyitott. McGuire és a Jimmynek nevezett háromajtós szekrény benyomult. McGuire-rel ellentétben a nagy darab barom farmert viselt, a pólója fölött pedig flanellinget. – Micsoda egy lyuk ez – jegyezte meg McGuire. – Maga ide hordta a lányomat? – A helyzet az – közölte Harry –, hogy a kocsi hátsó ülését jobb szerette. McGuire pofon akarta vágni, de Harry hátralépett, így csak a levegőt érte. Nyugalom, gondolta Harry. Most már valóban kezdek tanulni valamit. Tudtam, hogy erre sor kerül. Ki kell térni az útjából, simán. McGuire a másik kezével vágta pofon.

Fájt. Harry az arcához emelte a kezét. Ezt gondolta: „Jegyezd meg magadnak: ha valamit simán és nyugodtan csinálsz, a legjobb, ha ennél is maradsz. Mert ha nem, akkor a következő pillanatokban könnyen elveszíted a fejed.” – Azt akarom, hogy lekopj a lányomról – recsegte McGuire. – Már le is koptam. – Mondták már ezt mások is, aztán csak ott ólálkodtak körülötte. Tisztában vagyok vele, hogy tüzel állandóan, akár a rossz szuka, te viszont ennek dacára távol tartod az orrodat a valagától. Felfogtad? – Megígérem magának. Felfogtam. – Nem fogtad még fel, de Jimmy azért van itt, hogy ebben segítségedre legyen. Csak hogy egészen biztosak legyünk ebben a kurva dologban. Harry Jimmyre sandított. Nem úgy festett, mintha Jimmyt különösebben érdekelné az ügy. Nagyjából annyira izgult rá, mint amennyire a hízott ártány foglalkozik azzal, hogy az etikettnek megfelelően vacsorázik-e a kínai porcelánból. Ideiglenesen randit kellett elhalasztania alighanem, egy üveg sörrel, egy pornómagazinnal meg egy adag vazelinnel. – Jimmy aztán kurvára móresre tud téged tanítani. Jimmy hatalmas öklével a tenyerébe csapott. – Nem akarom, hogy móresre tanítson. – Mindjárt gondoltam – mondta McGuire. – És fejezd be azoknak a hazugságoknak a terjesztését, hogy én valakit kinyírtam volna az óvóhelyen. Még hogy látomások, meg a vasporos valagam, az. A lányomat akartad elkápráztatni ezzel a hülyeséggel, csak hát visszafelé sült el. – Láttam valamit. McGuire rámeredt, majd Harry arcába hajolt. – Lófaszt láttál. És felejtsd el. Mert ha továbbra is mondogatod ezeket… nos, akkor Jimmyre nem is lesz szükség. Majd intézkedem magam. Szívesen végeztetem

a mocskos munkát mással, olyannal, akit jól megfizetek, de ami téged illet, kivételt fogok tenni. És hiába is szaladnál a zsarukhoz. Bármikor kinyírhatlak és a folyómederben végezheted, cementpapuccsal a lábadon, vagy akár egy kibaszott kokacserje alá temethetlek, és senki nem fog keresni téged, de még ha ki is ásnak, elég egy szó a rendőrfőnöktől, és már hantolnak is vissza. Hallottad, amit mondtam, gecifejű? – Tisztán és világosan. – Jimmy, mutasd meg, mije van. Jimmy sebesen közeledett, és Harry arra gondolt: valamit tennie kell. Tennie kell valamit, amire Tad tanította. Csakhogy amit eddig tanult, annak java koncentráció volt, meg az, hogyan ne essünk el a gyökerekben. És amikor Jimmy megtette a gyomorszáját, Harry összegörnyedt, lazítani próbált, és ez sikerült is. Kiengedte a levegőt a tüdejéből, meggörnyedt, az ütés így is megcsapta, de utána ki tudott egyenesedni, és mély lélegzetet vett. Fájt, de nem hevert a padlón. Jimmy és McGuire furcsálkodva nézték egy darabig. – Keményebb vagy, mint gondoltam – jegyezte meg McGuire. – De akinek a seggét én egyszer marcangolni kezdem, az sohasem lehet annyira kemény, mint kéne. Megértetted? – Ezt is értem. – Helyes. Mármost: nincs több fecsegés az óvóhelyről, a lányomat meg nagy ívben kerülöd. Vegyél magadnak görögdinnyét, fúrj bele lyukat, és azt baszd meg. Az jobban illik a te társadalmi rangodhoz, ami valahol a bányászbéka segge alatt leledzik, a semmitől délnyugatra. Jó éjt, köcsög. Kimentek, és mikor rácsapták az ajtót, Harry leült. A fájdalom ott hullámzott a gyomrában. Kissé még büszke is volt magára. – Joccakát, joccakát – mondta az üres szobának.

Harry a székre sandított, az öltöny nadrágjára, a szép ingre, és arra gondolt: a francba, itt volt az alkalom, hogy visszaadjam ezt a szart. Aztán arra: te csak egy háziállat voltál, idióta. Még csak nem is rajongott háziállat. Csak kutya, amit a lány szeretett egy darabig, aztán beleunt, és minden további nélkül küldött volna a sintértelepre. Talia már most, az éjjel egy másik spánielt becéz. Fajtiszta kutyát. Nem holmi korcsot. Azt a kérdést tette fel magának: hosszú távon mi ebből a tanulság? Hát igen. Az jó kérdés. Az ám a kérdés. Az emlékektől nem érezte olyan jól magát, mint szerette volna. És persze ha a dolog azzal végződött, hogy kékre-zöldre szorongatta Talia karját, mert látta, hogy valamikor a múltban meggyilkolnak valakit – nos, minden rossz, ha a vége rossz. Persze, hogy találkozott Jimmyvel. Kezdett eljárni és találkozni emberekkel. Ez afféle bonusz volt. Hogy felbérelt verőember tanítja móresre. Ez újdonság volt az életében. Úgy érezte, érzelmek gyűlnek labdává, hogy aztán a fejében pattogjanak, és nem az ő érzelmei voltak. Rajta áramlottak keresztül, de egyfajta időutasok érzelmei voltak. Ütött-vert, lemészárolt, egyes esetekben önpusztító lelkeké, akik a koponyájában visszhangzó hangokból léptek elő, ott villogtak a szeme sarkában, csomóra kötötték az idegeit, és kifacsarták, akár a citromot. Fejét a térde közé lógatta, aztán lassan felemelte. Jól csinálta az előbb. Állta az ütést, és megúszta az összeomlást. Most azonban gyengének érezte magát. Valahogy úgy, ahogy leginkább érezte magát mindig is. És a lesben álló hangokra gondolt. Még több rossz emlék és fájdalmas érzelem akart bebújni a fejébe és táncolni az idegvégződésein. Ezt megszívta. Körülnézett, és azt fontolgatta, visszaragassza-e a kartonokat és a tojástartókat. Csakhogy azokat

kidobálta. Talán szerezhetne helyettük másikakat, már holnap. Lehet, hogy konzultál a jegyzetfüzetével; kicsit körül kell majd néznie, mert az utóbbi időben nem nagyon járt a Wal-Martban, az áruház hátában, ahol jó kartondobozokat lehet szerezni. De lehet, hogy volt azon a környéken baleset, így jól teszi, ha vigyáz. Elgondolkodott. Nem. Nem fogja ezt tenni. Nem csúszik vissza oda, ahonnan egyszer már fölverekedte magát. Nem, uram. Egy vagyok a világegyetemmel. Eltekintve persze ettől a kis gondtól. Mégsem fordul elő az ember fiával minden éjjel, hogy a csaja kirúgja, mert az apját látomás alapján múltbéli gyilkossággal vádolja meg, aztán letartóztatják, majd szabadlábra helyezik, és még annak a zsarunak a telefonszámát is megkapja, aki hazahozta. Ez a rész nem volt olyan szörnyű. Persze Kayla csak barátságos akart lenni. A régi szép idők emlékére, meg is mondta. Rózsaszín? Mit akart ez jelenteni? Mit akart a lány ezzel mondani? Vagy ő értett volna el valamit? Nem. Meglehetősen biztos abban, hogy a lány ezt mondta: „Rózsaszín”. Elgondolkodott még egy kicsit a történteken, és arra az elhatározásra jutott: a legjobb, amit tehet, hogy sétál egyet. Felöltözött, és azon az útvonalon indult el, amit a legjobban ismert: végig a Pecan Streeten, szaporán lépkedve, kezét zsebre vágva, arcában a hideg széllel. Ez nem a rövidebbik út volt, hanem a hosszabbik, de a füzete tanúsága szerint a legutóbb leellenőrizte, és meglehetősen biztonságos volt a hely. Haladt az ismerős útvonalon, mígnem odaért az italbolthoz. Megállt előtte. Az órájára nézett. Tizenöt perc volt hátra a zárásig.

Az embernek néha meg kell szegnie a szabályokat, bassza meg. Amilyen napja volt, most aztán tényleg megérdemelne egy italt. Vagy kettőt. Vagy egy egész üveggel. Vagy többel. Sör, igen, az lesz az. Nem gin, nem whisky. Úgy valahogy. Rio Bravó, bébi. Ő is úgy tarthatná kordában a dolgot, ahogy Dean. Semmi tömény, csak sör. Belépett. A pult mögött ülő pasas felpillantott. – Üdv. Rég láttam. – Tudom. – Azt hittem, felhagyott vele. – Nem. – Mi lesz? Harry megállt, körülnézett. Annyira csillogó, hívogató volt az összes üveg. Tán még dzsinn is rejlik bennük, aki készségesen teljesíti egy kívánságát. „Feledni szeretnél, kis gazdám.” Egy a világmindenséggel. Hát igen. Magába tesz néhány sört, pontosan ez fog történni. Tad tévedett. Ő akkor egy a világmindenséggel, ha berúg. A józanság kibaszik vele. Harry egy hatos karton Budot tett a pultra, és elővette a pénztárcáját. Nem volt épp degeszre tömve. Néhány dolcsi lapult benne nyomorúságosan. Egyelőre elég lesz. Felnézett, s látta, hogy a férfi mosolyog. A nevét nem tudta, a boltos azonban ismerte őt, és tudta, mire van szüksége. A boltos válla fölött, egy tükörben látta saját magát. Eszeveszetten nézett ki. A nyelve kicsit kilógott a szájából, az arcán vörösen ült a pír, a vigyora alapján csak az imént szalasztották a tébolydából. – A valagam, az egy a világmindenséggel – mormolta. – Hogy? – mondta a boltos. – Mit mondott? – Semmit. Harry ott hagyta a sört. Sarkon fordult és kiment, majd továbbhaladt az ismert útvonalon egy kisebb, hikorifák által szegélyezett utca felé. Azért tartott erre, mert így lerövidíthette az útvonalat, amellett a rövidebb

út mindig biztonságos volt; ha találkozott is hangokkal, azokban semmilyen borzalom nem rejlett. Haladt tovább, tudva, hogy ha azon az utcán megy, Tadhez jut. Tad volt az ő embere. Tadnek majd lesznek válaszai. Kayla kinyitotta az utca árnyékos oldalán álló kis háza ajtaját, és hőn remélte, hogy Winston, az átkozott kutya nem csatangol szabadjára engedve az udvarban. Hatalmas kutya volt, megtermett dán dog, és előszeretettel dugta az orrát Kayla seggébe, de a kocsijára is szívesen ráállt. De mindezt megtette bárki seggével és kocsijával. Nyilván macskának képzelte magát. Ha nem kedvelte volna annyira azt a lüke kutyát, fölnyomta volna a gazdáját, amiért nem tartja pórázon. Winston most nem volt sehol. Kayla bement, lassan haladt a sötétben. Villanyra nem volt szüksége. Nem sok mindent kellett kikerülnie. A lakásban kevés bútor volt. Mikor odaért az irodának berendezett dolgozószobába, akkor gyújtott csak villanyt. Dobónyilak álltak ki a táblából, ami egy jókora, fából faragott medve fölött helyezkedett el. Apjától volt a medve; még tízévesen kapta tőle. Akkor pillantotta meg, amikor kocsival Houstonba mentek rokonlátogatóba; az út mentén árulták, egy rakás más faragvánnyal egyetemben. Ő olyan hangosan sikkantott fel, hogy az apjának meg kellett állnia; ott helyben meg is alkudtak a medvére, ami akkora volt, hogy a kocsiba be se fért, később bérelt teherautóval kellett visszajönni érte. A tábla pontosan odaillett a medve két füle közé. Kayla levette onnét, kihúzta belőle mind a hat nyilat, és visszatette a táblát Harry fülei közé. Merthogy ez volt a medve becsületes neve: Harry. Ennyi sok év után sem feledkezett meg Harryről, és persze a srác se őróla. Emlékezett rá, legalábbis kicsit.

Elkérte a számát is, legvalószínűbben azért, hogy barátságosan viselkedjen vele. Na, majd egyszer felhívlak, azt' együtt ebédelünk. Kaylának nem egészen ez járt az eszében. Nem erről álmodott. Hanem arról, hogy ha majd felnőttek lesznek, őrülten egymásba szeretnek, aztán meg összeházasodnak. Ugyanannak a nagy kirakósnak két darabjai ők, egymásba illő darabkák. Vagy nem ezt beszélték meg nem is olyan rég? A ma éjjeli találkozás nem épp olyanra sikeredett, mint amilyennek elképzelte. Sok minden másra is gondolt persze, de eddig még azokból sem valósult meg semmi. Így abból sem, hogy megoldja majd az apja halálának a rejtélyét. Az esetet öngyilkosságnak nevezték, nem pedig emberölésnek. Nos, hogy pontosan fogalmazzunk, akkoriban élő ember nem hitte azt, hogy öngyilkosság történt volna. Autoerotikus vétlen halál, ez az, amire mindenki gondolt. Csakhogy az ő papája zsaru volt, és az állomány nagyon nem szerette volna, ha ez az autoerotikus disznóság napvilágra kerül, így megkímélték őt meg az anyját attól, hogy a lapokba bekerüljön. Öngyilkosság. Ezt írták helyette. Holott nem az volt. No meg baleset sem volt. Kaylát nem érdekelte sem az, amit a rendőrök gondoltak, sem pedig az, ami a lapban állt. Gyilkosság történt. Teljesen biztos volt benne. A céltábla az ajtón függött. Kayla egymás után beledobálta a nyilakat. Három az ajtóba csapódott. Nincs már messze az idő, amikor azt az ajtót meg kell csináltatnia. Teli volt nyilakkal. Ha a háziúr rájön, a plafonon lesz. Talán szerezhetnék valahonnan egy parafa táblát és beboríthatnám vele az egész ajtót, gondolta, így ha hibázok, akkor se lesz semmi baja. . Kihúzta a

nyilakat és újra próbálkozott, ezúttal közelebbről. Hatból ötször talált bele a céltáblába, s ebből néhányszor a közép környékére. Mikor harmadszor is kihúzta a nyilakat, fogta a fatáblát, beleszurkálta őket, s a tábla visszakerült Harry füle közé. Ennyit a sportról s a testmozgásról. Zenét kapcsolt be, doo-wopot, a kedvencét. Készített egy neszkávét, és a mikróban melegítette meg. Irtóztató volt az íze. Belekóstolt, és a konyhaasztal mellett állva gondolta végig az éjszaka eseményeit, azt, amit Harry a vörös srácról mondott. Közben a Tokenst hallgatta, amely a dzsungel oroszlánjáról dalolt. A dolgozószobába ment, leült az asztalhoz, letette a bögrét, és a szék párnája alá rejtett kulccsal nyitotta ki az íróasztal középső fiókját. Aktákat vett elő a fiókból, az asztallapra tette, kinyitotta őket. A helyszínelők által készített képek másolatait nézte. Az apja. Felakasztva. Kirúzsozva. Melltartóban. Csipkebugyiban és neccharisnyában, a lyukakon áttüremkedik a lábának szőrzete. A fekete-fehér képeken nem látszott, de a bugyi rózsaszín volt. Nem igazán passzolt az apja bőrének színéhez, a melltartóhoz meg éppen nem, mert az fehér volt, és kissé lötyögött. Nem. Ez nem fest jól. Lötyögős melltartó. A neccharisnya lyukaiból kilógó szőrszálak. És az a fodrosbodros bugyi. Ez egyszerűen nem áll össze. Különösen nem a garázs légypiszkos villanykörtéjének fényében. Rossz atmoszféra. Atmoszféra amire ő igen-nagyon emlékszik. Ő talált rá az apjára. 43.

Harry tárva-nyitva találta Tad házát, s amikor óvatosan bement és felkapcsolta a villanyt, olyasvalaminek a szagát érezte, amit azonnal felismert. Szeszszagot. Alkoholszagot. Rengeteg alkohol szagát. Csak a bűztől tizenöt kövér ember kifeküdt volna. A rohadt életbe, gondolta Harry. A rohadt életbe. Tad lába a konyhaasztal alól állt ki. Mindenütt kiürített sörösdobozok és üvegek hevertek. Tad felnyögött, majd karjával eltakarta a szemét. – Kapcsold ki azt a kurva napot – suttogta, annyira elmosódott hangon, hogy Harrynek eltartott egy ideig megérteni. – Az villanykörte, Tad. – Kurva fény. Harry a lábánál fogva végigrángatta Tadet a szobán, be a fürdőszobába. Mire odaért vele, Tad már ismét eszméletlen volt. Harry a villanykapcsolóra csapott a tenyerével, Tadet felrángatta úgy, hogy a feje a kád fölé lógjon, azzal jó adag hideg vizet folyatott rá. Tad köpködve térdelt fel. Harry a vállán tartotta az egyik kezét, és mielőtt ráeszmélhetett volna, mi történik, máris fogásban volt; a gerincébe fájdalom állt, a feje pedig a padlót érintette. – Én vagyok az, Tad – mondta, arccal a járókövön. – Harry. Csak nem felejtette el Harryt? – Ó – mondta Tad, és elengedte, félig ülő pozícióban a falnak dőlt, s karjával ismét eltakarta a szemét, hogy megoltalmazza a fürdőszobai villanytól. – Mogyoró van még? – Tartok tőle, hogy megette. Elbaszta, Tad. Rettentő mód elbaszta. Volt egy megállapodásunk, amire maga nagy ívben szart. Tad nem vette el a karját az arcáról. Hirtelen józannak tűnt. – Ezen a napon haltak meg. Mintha nem is olyan rég lett volna, Harry. Mintha csak tegnap történt volna, a kurva életbe. A fiam most veled lenne egyidős. Ha időben odaérek. Ha előkerülök, akkor, amikorra vártak.

– Ezen a napon történt? – Ezen, annyi – de azért nem olyan sok – évvel ezelőtt – mondta Tad, és sírni kezdett. – Rohadt életbe – mondta Harry, és gyengéden megérintette Tad vállát. – Rohadt életbe, itt kellett volna lennem magával. Szólnia kellett volna. Mintegy tíz ájulással és két kanna kávéval később, mikor már közel volt a reggel, Tad kijózanodott, vagy legalábbis olyan állapotba került, amit akár józanságnak is lehetett volna nevezni. A hátsó udvaron ültek kerti székekben, kezükben gigantikus kávéscsészékkel. Csak a csillagok világítottak, és azokból sem volt valami sok; de a szomszéd udvari lámpájából is átszűrődött némi derengés. Kicsit fújt a szél, s zörgette a faleveleket, amelyek annyira szárazak voltak már, akár egy múmia pólyája. – Veled lenne egyidős, Harry, a fiam. Harry ezt már nem egyszer hallotta. Tad egész éjjel ezt hajtotta, részegen is, józanodás közben is. – Tudom, Tad. Nagyon sajnálom. – Tudtam, hogy közeleg a nap. Az évforduló. Azt hittem, elég tökös vagyok hozzá. Valóban. Aztán itt volt, én gondolkodóba estem, te meg nem voltál itt… – Sajnálom. – Nem a te hibád. Bizonyos fokig még boldog is voltam, hogy nem vagy itt, mert nyomorúságosan akartam magam érezni, sajnálni akartam magam. És már akkor tudtam, mit fogok művelni, mielőtt belevágtam. Mikor leszállt az est, elhajtottam az italboltba, bevásároltam mindent, ami ütős meg rugós, és az eredményt magad is láthattad. Nem mintha büszke lennék magamra. Hogy finoman fejezzem ki magam: ez az éjszaka nem a mi hősünk éjszakája volt. – Ha már itt tartunk, az enyém sem. – No?

Harry elmondott neki mindent Taliáról, az óvóhelyről, Kayláról, arról, hogy ő is megfordult az italboltban, meg hogy meggondolta magát: mindent. – Bassza meg – mondta Tad. – Te aztán veszettül rábasztál a sompolygásra. Sajnálom a Talia-ügyet. – Én is. Valamelyest. Mert hát sejthettem volna. Volt annak jele rogyásig, hogy a bolondját járatja velem, és aztán az óvóhely… amit én ott láttam. – Hát, az embernek olykor ki kell vetnie a horgát, ha valamit fogni akar. Néhanapján döglött hal kerül a horgára. De ezzel a zsarulánnyal, a Kaylával mi van? Ismeritek egymást, a telefonszámát megadta. Mintha azt mondtad volna, annak idején veszettül egymásba voltatok pistulva. – Szerintem csak olyan haveri alapon adta meg a számát. Régi szép idők meg efféle, hiszen ismered. – Szerintem meg nem csak olyan haveri alapon adta meg. – Mit tudhatja azt maga, Tad. – Már hogyne tudhatnám. Ha nem akarná, hogy fölhívd, vélhetőleg nem adta volna meg a számát. – Szomszédok voltunk, egy osztályba jártunk, ez minden. – A régi osztálytársak is beszélgethetnek egymással. Mi abban a pláne, ha beszélgetnek? – Azt hiszem, semmi. – Vagy ha tömnek egy kis kokót. – Tad, meg kell mondjam, amikor az éjjel arra gondoltam, hogy berúgok, a maga által tanítottak segítettek abban, hogy leküzdjem a késztetést, megharcoljak a hangokkal. Be kell ismernem, nem annyira arról van szó, hogy megtanultam velük együtt élni, hanem inkább arról, hogy megtanultam előlük elrejtőzni. De azért ez is valami. Nem lihegnek már állandóan a nyakamban, mint annak előtte. Vagy legalábbis nem annyira. Valamennyire, de nem olyan szinten. És amikor ezen elgondolkodtam, és

megpróbáltam a tanultakat felidézni, akkor nem ittam. Nem veszítettem el teljesen a fejem. – Én bezzeg. A fej elvesztésének a kibaszott szobrát meg lehetne rólam mintázni. Fasza vagyok, amikor tanácsokat kell osztogatni, bezzeg amikor meg kéne tartani… – Megteszi, ami magától telik. És ennek dacára egyre jobban csinálja. – Jó, ha az embernek van barátja. Már egészen el is felejtettem, milyen az. Csendben ültek egy darabig, a kávét iszogatták, aztán Harry szólalt meg. – Az éjjel, ott lenn az óvóhelyen, nem holmi piszlicsáré dolgot láttam, hanem gyilkosságot. Tisztában vagyok vele, mennyire hülyén hangzik… – Hiszek neked. – Hisz? – Eleinte arra tippeltem, a fejedre pottyantottak, vagy az a mumpsz fertőzte meg az agyad, és kitörölt belőle néhány sejtet. Most azonban már tudom, hogy ha te megbolondultál, akkor megbolondultam én is. – Nagyon sokat jelent, hogy ezt mondja. Meglehet, maga az egyetlen, aki hisz nekem. Meg esetleg Kayla. De valakit meggyilkoltak azon az óvóhelyen, és van egy olyan spurim, hogy soha nem fedezték fel ezt a bűntényt. – Azt mondtad, az első tipped Mr. McGuire volt? Most meg mintha meggondolnád magad. – Nem tudom, mit gondoljak. A rendőrségen már nem mondtam azt, hogy ő volt, mert belefáradtam az egészbe. Kimerített, hogy bajban vagyok. Szerencsém, hogy McGuire ejtette a vádat… – Amitől te azonnal gyanakodni kezdtél. – És még valami. Minél inkább belegondolok, annál inkább az a véleményem, hogy Kayla hisz nekem. Ő volt az, aki rákérdezett a vörös hajúra, míg az őrmester nem tette. Vagy nem igazán. Ő inkább azért akart leírást

hallani tőlem, hogy összezavarjon. Azt hiszem. Kayla viszont mintha hitt volna nekem. – Mondom én, hogy jó vagy nála. – Esetleg. – Meg fogod csörgetni? – Talán. – Akarsz egy kicsit kijönni a kert végébe, hogy mutassak neked pár új mozdulatot? Szerintem kész vagyok rá. Ha mozog egyet az ember, és mozgás közben meditál, attól kicsit helyrejöhet a feje. – Egy ekkora bebaszás után aligha. – Ne viccelj már, fiam. Az én praxisom azért sokszorta felülmúlja a tiédet. És ki mondta, hogy ez olyan nagy volt? – Mi lehet még legközelebb? – Úgy érted, jövőre, ugyanekkor, ugyanitt? Harry bólintott. – Nem tudom. Aggódom a holnap miatt. És a holnapután miatt is. Az Anonim Alkoholistáknál szokták mondani, egyszerre mindig egy nap miatt főjön a fejünk. – Maga tagja az AA-nek? – Nem. Pár éve megpróbálkoztam velük. De a gyomrom sohasem vette be a marhaságot arról, hogy hagyni kell, hogy egy felsőbb hatalom intézze a dolgokat. Miután nem hiszek felsőbb hatalmakban, az egész nem volt nekem való. Élünk és meghalunk, azt' annyi, ebben hiszek én. A mennyország számomra épp úgy dajkamese, mint a fogtündér, a Mikulás meg a húsvéti nyuszi. Ami viszont a dupla-A-sokat illeti, igazuk van ebben az egyszerre egy nap dologban. Ez minden, amit tehetsz. Most kell rajta elgondolkodni, nem holnap. Büszke vagyok rád, Harry. Mert te tökösebb vagy nálam. És ma éjszaka nem kaptál fel a nagy kazánosra, holott csak hajszál választott el tőle. Főleg azután, hogy beállítottak hozzád azok az állatok. Az ilyesmi aztán igazán kibillentheti az embert, barátom.

– Eszembe se jutott összehasonlítani az én elbaszott szerelmi életemet, egy pofont meg egy gyomorszájast azzal, amin maga keresztülment. – Ez nem összehasonlítgatás kérdése ám, Harry. Na hát, az én életem maga a rettenet, rajta hát, mégiscsak megérdemlek annyit, hogy részegségemben még a faszom is leessen rólam, aztán meg beássa magát egy bokor alá. De tökmindegy, mi a kiváltó ok. Az ivás rendezi a problémát. Akarsz tudni valamit, Harry? – Hogyne. – Mielőtt megismerkedtünk, tudtam, hogy boldogtalan vagyok, arról azonban fogalmam se volt, micsoda tetű szintjére sikerült lesüllyesztenem saját magamat. Igazából semmi örömet nem találtam abban, hogy alkoholista vagyok, de ma éjszaka nem segíthetett semmi más, csak az ital. Folytatni akarom, próbálkozom tovább, hogy abbahagyjam… és abba is fogom hagyni. Ez az elhatározás végleges. – Hiszek magának. – Helyes. Mert ami engem illet, én egy kicsit bizonytalan vagyok… Maradsz még reggelig, vagy inkább hazamégy? – Ha nem gond, akkor maradok. – Tudod, hol a vendég-hálószoba. – Persze. – Szívesen gondolok arra, ha a fiam meg nem hal, sokban olyan srác válik belőle, mint te vagy. – Ez nagy bók. – Van itt valami a számodra. Benn, a házban. Egy mobiltelefon. – Ez nagyon klassz dolog, Tad, de a számla… – Azt majd én fedezem. – Ezt nem teheted. – Hallgass ide, azt akarom, hogy elfogadd, mert így kapcsolatban tudunk lenni, így aztán ha legközelebb, amikor megint a közelemben sompolyog a démon, felhívhatlak, vagy te is engem, ha úgy hozza a sors.

Lehet rajta küldeni ezt a minekis-hívjákot – SMS-t. Ha írsz egy SMS-t, telefonálnod már nem is kell. Még fényképezhetünk is vele, és a képeket elküldhetjük egymásnak. És hogy az extrát se hallgassam el. Még telefonálni is lehet rajta. Szerintem baszottul ügyes kis szerkezet, ha a véleményemre vagy kíváncsi. – Tad… – Legalább annyira szolgálja az én érdekeimet, mint a tieidet. – Persze, Tad. Ez nagyon klassz. Köszönöm. Tad megköszörülte a torkát. – Na, akkor keljünk fel és mozogjunk egy kicsit. Mozogtak a csillagfényben, puhán és könnyedén, a tücskök ciripeltek, és valahol egy béka is kuruttyolt. Harry úgy érezte, az éjszaka és a csillagok, a hangok mind az ő énjének kiterjesztései; átsuhan a sötétségen, felszippantja, mélyen odabenn az abszolútumban, ahol részévé vált a világ pulzálásának, gigantikus árapályának. És ami még ennél is fontosabb: öltések nélkül simult bele a világmindenségbe, lazán lélegezve, egyedül suhanva; odakinn messze, a nap lassan, vörösen és reményteljesen kelt fel, fokozatosan felperzselve az éjszakát és a csillagokat. 44. Elmúlt az ősz és megérkezett a tél, hidegen, csapadékosan. Harry gondolt arra, mit látott odalenn az óvóhelyen, a gondolataival azonban semmit sem tudott kezdeni, csak csócsálhatta őket. Tad hisz neki. Na és, altkor aztán mi van? A világon semmit nem tehettek az ügy érdekében. A rendőrséget nem igazán lelkesíti, ha kísértetek után kell nyomoznia. Amikor eljött az ideje, Harry hagyta, hogy az egész dolog elsüllyedjen agyának valamelyik hátsó rekeszében, és próbált arra összpontosítani, amire kellett: vizsgákra

tanult, annyit dolgozott, amennyit csak bírt, a szabadidejét pedig Taddel töltötte: gyakoroltak, tanultak. Kevesebb időt töltött odahaza, és soha nem reagált Joey hívásaira, amelyek rendíthetetlenül érkeztek, és a végén teli lett velük az üzenetrögzítő. Visszajátszotta: sorozata volt. Úgy hangzottak az üzenetek, mintha valaki a szeretőjével akarna kibékülni. Bíp. – Felugrottam hozzád. Nem voltál otthon. Bíp. – Hamarosan látjuk egymást. Bíp. – Be fogok ugrani hozzád. Bíp. – Hívj fel – ezzel végződött valamennyi üzenet. Harry azonban nem telefonált neki. Taliára gondolt. Arra, hogyan nézett ki a lány azon az éjszakán, amikor maga köré csődítette a bálozó népséget, és ott álltak a fények közepette, a rendőrségre várva. Nem feledte azt sem, milyen szorosan ölelte át a lány Kyle-t – mintha abban a pillanatban semmi másra nem is lett volna képes. De a pokolba is: az nem kétséges, hogy nagyon jól nézett ki. Remélte, hogy a lány megkapta a visszaküldött öltönyt, és részben még azt is remélte, hogy a nyakkendőre akasztja fel magát. Novemberben leadta a szavazatát egy jelöltre, a férfi azonban veszített. Tad is ugyanarra az emberre szavazott. – Az igazak mindig így járnak – kommentálta a dolgot Tad. – Tudod, hogyan kell ezt felfognod. Ítélt az istenadta nép. Az az átkozott, tudatlan, faszszopó csürhe. Harry az iskolában azon kapta magát, hogy minden eddiginél óvatosabban közlekedik, ám ezúttal nem annyira a hangok tették, hanem Talia. Nem kívánta többé látni a lányt. Elkezdett a hátsó ajtón át bejárni az osztályba, nehogy odakinn, az épület előtt keresztezzék egymást az útjaik, és ott fusson vele össze, ahol megismerkedtek.

És a dolog működött. A következő néhány hét leforgása alatt csak egy alkalommal látta, és akkor is messziről. Kezdett sokat lógni az előadásokról, és a könyvekből tanult. Taliának igaza volt: a dolgozatokat sokkal inkább a könyvek, mint az előadásokon elhangzottak alapján állították össze. A kapcsolatuknak legalább ennyi hasznát vette. Tisztában volt vele, hogyan vegye a ZH-kat. Akkor is óvatosan járt el, amikor a többi előadásra igyekezett, mert számított arra, hogy Talia esetleg változtat a megszokott útvonalán, és egyszer csak felbukkan előtte, kellemetlen meglepetés gyanánt, mint egy páncélos hadosztály. De semmi ilyet nem fog tenni. Harry azért ennyire ismerte. Ez nem Talia módszere. Talia tisztában van azzal, hogy ő kerüli. Van ő annyira magabiztos. Ebben Harry sohasem kételkedett. Tutira biztos volt benne. Nem semmi érzés lehet, ha valaki ennyire el van telve önbizalommal, és ennyire biztosra tud menni. Ő pedig már majdnem célnál volt. Éppen Önbizalomfalva szívében. Vagy legalábbis majdnem ott. Egyszer. És talán annak az önbizalomnak egy része, amire szert tett, a későbbiekben visszatért. Egyre jobban és jobban ment a gyakorlás, és amikor most Tad volt a támadó, ő pedig a védekező, egyszer – csak egyszer –, Tad háza mögött, egy hideg nap közepén sikerült egy kicsit megérintenie Tadet, az állkapcsához közel. Aztán elveszítette az eszméletét. Mikor magához tért, Tad azt mondta: – Mind a két kézre oda kell figyelj. A legtöbb manusznak ugyanis két keze van. Egyre jobban ment tehát a dolog. Nem ott tartott ugyan, ahol szeretett volna, de ott sem, ahonnan elindult. Na persze visszaragasztgatta a kartonokat meg a tojásos dobozokat a falra. Annak semmi hasznát nem vette volna, ha valamitől bedilizik.

Egy nap, munkaidőben, amikor épp a polcokat töltötte fel, elveszett a saját világában, és nem gondolt se Taliára, se az iskolára, se a hangokra, se semmi ilyesmire. Női hangot hallott. – Szia. Kayla volt az. Most nem viselte a zsarugöncöt. Lötyögős póló, kék farmer, teniszcipő, egy túlméretezett kabát volt rajta, haját lófarokba fogta, arcát csak minimálisan tatarozta ki. Mosolygott. Harry odavolt a mosolyáért, amely széles volt és sokatmondó, és őt is mosolyra késztette. – Most óvatosabb voltam – mondta a lány –, hátha így nem vered be a fejed. – Nem. Jól vagyok. – Le szoktad te valaha tenni a lantot? Harry az órájára nézett. – Öt perc van addig hátra. Csak délelőttönként dolgozom, egyszerre két vagy három órát. – És volna időd, hogy elvigyél egy lányt: kávézni? – Volna. Lenne. Elviszem, igen. – Emlékszel arra, hogy Joeyt állandóan verték? – kérdezte Kayla. – Sansza nemigen volt másra, igaz? – Én se nagyon hiszem. – Nem nagyon tudnám megmondani, miért maradt meg köztünk amolyan haverság-féle. Most, pillanatnyilag ugyan nem állunk szóba egymással, de tudom, hogy szóba fogunk állni. Mindig visszazökkenek a kerékvágásba. Ő meg mintha az én részem lenne. Kayla kocsijában ültek, és amikor beálltak a lány háza elé, egy megtermett borjú ugrott elő valahonnan, és a kocsijukra telepedett. Nem. Nem borjú volt, hanem egy marha nagy kutya. – Szent egek – mondta Harry. – Ő Winston – közölte Kayla. – Részben dán dog, ha jól tudom.

Ültek odabenn, és tanulmányozták Winstont. A kutya mancsai a szélvédőn voltak, nyelve kilógott a pofájából, s a motorházfedél úszott a nyálában. – Valójában ez még kölyök – mondta Kayla. – Akkora tökei vannak, mint a baseball-labda, de még kölyök. A közvetlen szomszédomé. Winston imád a kocsik tetején ugrálni. – Nem viccelsz? – A másik kedvenc szórakozása, ha az orrát, valahányszor az ajtóhoz megyek, olyan hat hüvelyknyire felnyomhatja a seggembe. Harry arra gondolt: azért a hímekben szép számmal akad, ami közös. Mondani azonban ezt mondta: – Ez nem valami szép dolog. – Az attól függ, épp milyen hangulatban vagyok – mondta Kayla. Elnézett Harry előtt, és mosolygott. – Azért ki tudunk szállni? – érdeklődött Harry. – Ki. A legbiztonságosabb azonban mégis az, ha hagyjuk, hogy megunja az autón való ücsörgést. Winston egy másodperc után feljebb kászálódott arra a pontra, ahonnét a motorháztetőn állva közvetlenül szemből be tudott nézni az utastérbe, és az orrával összetaknyolta az üveget. Harry ebből a szögből maga is meggyőződhetett arról, hogy Winston tökeinek mérete valóban nem sokban tér el a baseball-labdákétól. – Jót tehet ez a macera a kocsidnak – jegyezte meg. – Kösz, de ez már megérett a roncstelepre. A járőrkocsit imádom vezetni. Az megy, mint a meszes. Ez már csak botorkál szegény. – Nekem is ilyen van – közölte Harry. – Mármint az is csak botorkál. Winston lehuppant a kocsiról és átszökellt az udvaron, orrát egy túlméretezett cserje alá dugta, és zihálásával elkezdte félresöpörni a földet. Egy pillanattal később extatikusan csappant a pofája. Ha nem kutyáról van szó, azt hihette volna az ember, hogy épp az aranylövetet adta be magának valaki.

– Macskaszar – magyarázta Kayla. – Azt szokta kikotorni a cserje alól. Kocsikon ugrál, segget túr az orrával és macskaszart eszik. Ebből áll az élete. Egyszerű, de valahol poétikus. Nem gondolod? Mikor Kayla ajtajához értek, Winston odarobogott és megszimatolta őket. – Kopj le, Winston – szólt rá a lány. A kutya úgy nézett rá, mint akit inzultáltak, majd elkotródott valamerre. – Egyfolytában tartok attól, hogy ez a nagy darab barom valami szart fog egyszer kavarni – mondta Kayla, és a kulcsot kereste a karikán. – Zsaruként megfingathatnám a gazdáját, csak a végén alighanem a sintértelepen kötne ki Winston, ahol megkapná a halálos injekciót. Errefelé a legtöbb szomszédnak már nagyon teli van vele a púpja. A lakásban enyhén érezni lehetett egy füstölő illatát, valamint Kayla saját készítésű parfümjét. – Gondoltam, a kávét itt is megihatjuk – mondta a lány. – És mellesleg mutatni is szeretnék neked valamit. – Hogy milyen hosszú idő telt el – szólt Harry. – Én azt hittem, már elfelejtettél. – Na álljon meg a menet, mintha megadtam volna neked a számomat. – Az elköltözésed óta, így értettem. – Ó, nos, én meg úgy értettem, hogy most. Vártam, hogy fölhívj. És amikor nem hívtál, egy kicsit sértve éreztem magam. De arra is gondoltam, hogy kicsit le vagy lassulva. Merthogy most szakítottál a barátnőddel, meg ilyenek. – Nem tudom, valaha is a barátnőm volt-e. – Ó – mondta Kayla. – Hát az rettenetes. A konyhában, a pult mentén állt néhány magas bárszék. Harry, mialatt Kayla a kávét készítette, az egyikre telepedett. Míg a kávé pörkölődött, beszélgettek erről-arról – leginkább a régi időkről. Mikor a kávé elkészült, Kayla kitöltötte két csészébe, és bevonultak a nappaliba.

– Gondolod, hogy még újra összejöhetsz Taliával? – kérdezte Kayla. – Ha karambolozunk kocsival. – De óvatosan fogsz vezetni, igaz? – Teljes mértékben. – Sokat gondoltam rád az évek folyamán. – Gondolom, csak azért, mert olyan szép vagyok. – Nem nézel ki rosszul. Gondolkodtam rajtad. Mindig úgy véltem, te valahogy olyan… édes voltál. – Nincs olyan piros vérű amerikai srác, aki ne ezt szeretné hallani, hogy ő mennyire édes. Néha szeretjük, ha kissé veszedelmesnek tartanak minket. Néha, munka közben egy kicsit csálé toronyba halmozom fel a könyveket. Ki a megmondhatója, mikor borul le az egész? Kayla a kávéjába kortyolt, és a csésze pereme fölött figyelte. – Nem viccelsz? – kérdezte. Harry keresztet vetett. – Úgy segéljen, ámen. – Nem akarom, hogy azt hidd, csak azért hoztalak föl magamhoz, mert segítségre van szükségem. – Segítségre? – Igen, arra, Harry. Én hiszek a látomásaidban. A hangokban. Komolyan. Akkor is hittem, amikor kölykök voltunk… Nos, legalábbis nyolcvan százalékban. Agyalok ezen már egypár napja, és amit a vörös hajú gyerekről mondtál… – Segítséget akarsz? – Harrynek hirtelen olyan érzése támadt, mintha süllyedne. Lehet, hogy a nők egyöntetűen holmi ideiglenesen használatos eszközt látnak benne, amilyen a műanyag villa is. Használják, aztán mehet a szemétbe. A kávé hirtelen belesavanyodott a gyomrába. – Igen. Úgy értem, természetesen találkozni is akartam veled. De te a hangokról, a vízióidról beszélsz, és én ezt tartom igazán izgalmasnak. Hadd mondjak neked valamit. Annak idején, amikor az apám meghalt, a

lapok azt írták, öngyilkosság történt. Nem az történt. Ezt még a rendőrség is tudta. De belenyugodtak abba, hogy a kamu, aminek a dolgot beállították, legyen az igazság. – Hogyan lehet olyan jól megkamuzni egy öngyilkosságot? – Apámat én találtam meg, Harry. Apám otthagyta a testületet, megvolt neki a saját autószerelő műhelye, amiről mindig is álmodott. Én hazajöttem egy pár napra, hogy meglátogassam. Miután sötétedésre sem ért haza, fogtam magam és elmentem a műhelybe. Gyalogszerrel oda lehetett érni. Bementem és megtaláltam. Halott volt, akár a kő. Egy ajtón lógott, lámpazsinórral a nyaka körül, és… a kurva életbe, ezt nehéz elmondani. Nem sokan tudnak róla. – Nem muszáj, hogy folytasd. – Folytatni akarom. Azt hiszem, te segíthetsz nekem. – Nem tudom én, Kayla… már úgy értem, ha esetleg oda akarsz kilyukadni, amit gyanítok… – Az iroda ajtaján lógott, melltartóban, neccharisnyában és rózsaszín bugyiban. – Rózsaszín bugyiban? – Csipkésben. – Uh. – Uh bizony. – Amikor utoljára láttuk egymást – mondta Harry – és a papád felől kérdezősködtem, te azt mondtad: „Rózsaszín”. – Tényleg? – Aha. – Az járt a fejemben. Az a rohadt rózsaszín csipkebugyi. – Folytasd. – Hívtam a zsarukat, akik ki is jöttek, és azt mondták, autoerotikus fojtogatásban vesztette az életét. Tudod, mi az? – Sejtem.

– Azt mondták, hogy szóval maszturbált, és közben, hogy a kéjérzést fokozza, fojtogatta is magát. És közben túl messzire ment. Túlságosan megszorult a nyakán a lámpazsinór, ő meg belehalt. Néha megtörténik az ilyesmi. Még kimondottan ilyen célra tervezett szerkezetet is lehet venni. A cucc egyszer-kétszer felakasztja az embert, aztán persze kienged. Apának nem volt ilyen készsége. Neki a lámpazsinór tekeredett a nyaka köré, a másik végét az ajtó fölött átvezette és a külső kilincshez kötötte. – A zsaruk fényképeztek, nyomoztak, majd arra a következtetésre jutottak, hogy véletlenül megölte magát. Lévén hogy közülük valósi volt, öngyilkosságnak nevezték az esetet, hogy anyámra ne hozzanak még nagyobb gyalázatot. De ami a fotókat és a jelentéseket illeti, azok az aktába kerültek. Az aktát meg jó mélyre temették. – És te nem hiszel abban, hogy autoerotikus fojtogatásba halt bele? – Nem. Tisztában vagyok azzal, hogy a gyerekek soha nem ismerik a szüleiket teljesen, de ebben nem hiszek. Ez a legkisebb mértékben sem vallott az apámra. Még arra se igen volt hajlandó, hogy fél pillanatra megfogja a szupermarketben az anyám retiküljét, mert az nem lett volna férfias, érted. Ekkora macsó volt, és így beöltözött volna? Nem hiszem. És vannak más dolgok is. – Egy. A melltartó nem az ő mérete volt. Ha ilyesmire készült, nyilván gondja lett volna arra, hogy a méretében szerezzen be egyet, nem gondolod? – Jaaj, Kayla. Nem tudom én azt. Ez már nem az én terepem. – Kettő: a lába és a padló közt egy láb volt. Ha autoerotikus játékot játszott, meghalni viszont nem állt szándékában, nem gondolod, hogy ennél azért nagyobb gonddal járt volna el, és akkor szabadult volna a szituációból, amikor csak akart?

– Három – és erről nem szívesen beszélek, de – : a pénisze benn volt a bugyiban. Nem vette elő. Nem… becézgette, tudod. – Erre talán már nem jutott ideje… hogy az ördög ügyvédje szóljon belőlem. Tudod, elromolhattak a dolgok, és talán már halott volt, mielőtt ilyesmire sort keríthetett volna. – Nem kizárt. De további dolgok is vannak. Négy: a nyaka körül a drót. Az irodai lámpáról nyisszantották le. Ha ő tette, nem gondolod, hogy szerzett volna kötelet, vagy egy másik drótot? Nem hinném, hogy egy csapásra arra gondolt: a francba, ideje már, hogy egy kicsit élvezkedjek, úgyhogy fogom, levágom a lámpáról a zsinórt, és hadd jöjjön egy kis önakasztás. Ez egész egyszerűen nem áll össze. És öt: a műhelybe vezető ajtó nem volt bezárva. Égett a villany, de az ajtót nem zárta be. A hátsó ajtó is nyitva állt. Tudom, mert azon szaladtam ki rémületemben. Rohantam végig a házáig, és csak akkor jöttem rá, hogy hiszen a műhelyben is van egy telefon. Ha autoerotikára készült, nem kellett volna bezárkóznia? – Hat – ez az, amiről nem is tudtam, míg a fotókat meg nem néztem – : tiszta horzsolás volt az arca, a szeme körül, meg az állkapcsán. A képeken magad is láthatod ezeket a horzsolásokat. Nézd. Kayla az asztalhoz ment, a szék párnája alól kulcsot vett elő, kinyitotta a fiókot, elővette az aktákat. Odavitte őket Harryhez, szétnyitotta, Hány belenézett. Ránézésre egészen bizonyosan nem a férfiak azon fajtájához tartozott Mr. Jones, akik melltartót, bugyit és neccharisnyát húznak magukra. Hatalmas, nyers fazon volt. De a pokolba is, ki tudja, mily belbecs rejlik a külcsín mögött. – Hét: nézd meg a csuklóit. Nézd meg a nyomokat. Úgy fest, mintha jó szorosan meghúzták volna a köteléket, nehogy véletlenül is kiszabadulhasson. Mikor

aztán megvoltak a dologgal, valaki levágta a csuklójáról a köteléket, hogy az esetet öngyilkosságnak tüntesse fel. – Egészen pontosan miért kell nekem erről az egészről tudnom, Kayla? Értékelem a bizalmadat, de… meg ne bántódj: évek óta nem hallok felőled, aztán meg egyik pillanatról a másikra felbukkansz az életemben, és mindent elmesélsz a bugyiba és neccharisnyába öltözött papádról; a tetejébe pedig még nagyon is intim képeket mutogatsz. – Látod a horzsolásokat? Itt kitűnően lehet őket látni. A kezébe adta az egyik fényképet. – Azt hiszem, ezek akár horzsolások is lehetnek, igen. – Nézd meg a következőt, Harry. Ez egy közelkép az arcáról. Harrynek nagyon nem tetszettek ezek a fényképek. Különösen taszította a közelkép, mert ezen Mr. Jones nyelve kilógott a szájából, és a fogsora belemélyedt a nyelvébe. A horzsolásokat azonban valóban jól lehetett látni. – Látom őket – mondta. – De még mindig nem értem, ehhez az egészhez nekem mi közöm van. Igazából sejtette, mi köze lehet, de kimondani nem akarta. – Nyolc: a vörös srác, Harry. Az, akit te az óvóhelyen láttál. Az, ahogyan leírtad. A dolog összevág valamivel. Szerintem az a pali volt, aki az apámnak dolgozott. Fiatal srác, még csak akkor tanulta az autószerelői szakmát. Nemigen ismertem. Azon alkalmakkor láttam, amikor ellátogattam apámhoz. De azon az éjjelen őt írtad le. Vincent Akárkicsodának hívták, a családnevére most nem emlékszem. Utána kell néznem az irattárban, és akkor meglesz. A fiókban még sok minden más is van, olyasmi is, aminek nem szabadna nálam lennie. Besurrantam, aztán lefénymásoltam dolgokat. Mindez nem tartozik éppen egy zöldfülű rendőr működési területébe, de akkor is lefénymásoltam egyet-mást. Vincent ott volt a műhelyben aznap este, mert

találkoztam vele, amikor először mentem oda aznap apámhoz, amikor viszont megtaláltam a holttestet, már nem volt ott. – Gondolod, a vörös fazon csinálta? – Soha nem találtak rá. Nyom nélkül eltűnt. Azóta se ment haza. – Tehát úgy fest, mintha ő lett volna. – Nem hiszem. Tudod, mit hiszek? Azt hiszem, valaki megölte apámat, és úgy intézte, hogy az öngyilkosságnak nézzen ki. Ha Vincent volt az, ő ugyan képtelen lett volna arra, hogy apámat ide-oda görgesse holtan. Túl kicsi volt hozzá. Amellett csodálta az apámat. Ezt bárki láthatta. Az apám valamiféle nagybácsiszerűség, apafigura lehetett az ő számára. Legalábbis abból ítélve, ahogyan az eset után összerakosgattam a képet, mindannak alapján, amire emlékeztem. – Néha nem emlékezünk ám olyan jól, mint hisszük. Vagy épp úgy emlékezünk, ahogyan emlékezni szeretnénk. Kayla az ujja hegyével megkopogtatta a fotót. – Hiszem, hogy apámmal ezt valakik tették – aligha egy ember műve, mert szerintem a horzsolások arra utalnak, hogy apám harcolt az életéért. És annak érdekében, hogy az ügyben komolyabb nyomozás ne is induljon – de talán azért is, hogy halálában gúny tárgyává tegyék –, női alsóneműt aggattak rá. – Miért akarhatták volna így meggyalázni? – Nem tudom. – Mi van a vörössel? Ha nem ő volt a tettes, mi a szerepe ebben az egész históriában? És hova lett? – Azt hiszem, jelen volt ő aznap este, amikor történt – közölte Kayla. – Hogy hol tartózkodott konkrétan, azt én nem tudom, de azt hiszem, a gyilkosok nem tudtak róla azonnal. Mikor aztán rájöttek, hogy ott van, gellert kapott a tervük. Tőle is meg kellett szabadulniuk. Megölték, mert tanú volt. Őt később nem volt szabad holtan találni a garázsban: az teljesen megkavarta volna

az elképzeléseiket, így aztán magukkal hurcolták valahová, ahol sohasem talál rá senki, és ott gyilkolták meg. – Az óvóhelyre? – Gondolom, igen. A golfpálya, amely Mr. McGuire tulajdona, közvetlenül a ház mögött terül el. A pálya és a birtok közt húzódik egy vékony erdősáv. A műhely a golfpálya túloldalán található. Mindezzel azt akarom kinyögni, hogy a műhely, a golfpálya és az apám lakása nem volt nagyon messze egymástól. És még valamit mondok neked. Joey apja sem lakik onnan nagyon messze, és ez az egyik oka annak, hogy apám meg anyám szétmentek. – Joey apja? – Joey anyja. Apám őhozzá járt. És nem csak járt. Anyám meg tudomást szerzett róla és… hát, innen datálódik a válás. El tudod ezt képzelni? Joey anyjával. – Engem megdöbbent. Te elhiszed? – El. Amikor anyám tudomást szerzett a disznóságról, be is ismerte. Ezért mentek szét. Ezért élt ő itt, mi meg Tylerben, míg fel nem nőttem. Köztem és közte rendezett volt azért a viszony. Azért jártam hozzá, és azért voltam ott aznap is, amikor meghalt. Azon voltunk, hogy tartsuk a minőségi kapcsolatot. De így ez az egész: hogy Joey papája a környéken volt, hogy ő is rájöhetett arra, mi folyik, talán mindent tudott is róla – annak alapján benne lehetett ő is. Nagyon is illenek egymáshoz ezek a mozzanatok. – No de hol a holttest? Miért vitték volna oda? Miért épp az óvóhelyre? – A te véleményed szerint akárki követte el azt a gyilkosságot, otthonosan mozgott az óvóhelyen. Ezt mondtad? – Úgy tűnt. Attól még kérdés a kérdés, hogy mi lett a hullával. Hova lett? – Ezen a részén nem agyaltam. Van sok olyan része ám, amin még nem agyaltam. Tudod, Harry, a házat,

amiben apám lakott, eladtuk, a műhely azonban még megvan, lezárva. Az az enyém. Valamilyen vagyongondozóra bízta a gyámhatóság a nagykorúságomig, úgyhogy az enyém. Voltam már ott pár alkalommal, és… – Azt akarod, odamenjek? – kérdezte Harry. Kayla bólintott. – Te egyedülálló képességgel rendelkezel. – Jó Isten, Kayla… Ez nem olyan egyszerű. Nem arról van ám szó, hogy én végignézek valami mozifilmet. Én érzékelek, engem… érzések kerítenek a hatalmukba. Csak nem régen értem azt el, hogy azok a kis eltárolt dolgok, balesetek, verekedések, viták, amiket valamilyen csapódás kelt életre, vagy egy kocsiban, egy kőben, egy bármiben ragadt hang… csak nemrég értem el, hogy mindebbe ne őrüljek bele. Nagyon keményen megdolgoztam érte. És most nem akarok újra nyakig elmerülni ebben. – Túl sokat kérek tehát… – Még annál is többet. – …és nem akarom, hogy azt hidd, csak emiatt örülök, hogy látlak, de… ez fontos, Harry. Nem gondolod? Végtére is egy gyilkosság megoldásáról van szó. Az apám meggyilkolásáról. – Jézusom, Kayla, fogalmad sincs arról, mire kérsz. – Tudom, mit kérek. Arra kérlek, segíts nekem kideríteni, mi történt. Apámat meggyilkolták, ebben nem kételkedem. Harry sokáig ült csendben, és gondolkodott. Mikor felpillantott, látta, hogy Kayla lázas tekintettel figyeli. – Nem hiszem – mondta. Kayla tekintete olyan volt, mint akit szikláról taszítanak le. Bólintott. – Rendben van… Akkor hazaviszlek. 45.

Harry alsógatyában hevert a díványán, és hallgatta, amint a délutáni szél a házat ostromolja. Azon töprengett, vajon mi az oka, hogy a szél nem kézbesít neki mindenféle üzenetet. Úgy tűnt, a szél mint közeg tökéletesen megfelelne arra, hogy a világ összes borzalmát és gonoszságát hordozza mindenfelől, mindenfelé. Vajon túlságosan illékony ahhoz, hogy tároljon? Elgondolkodott rajta, vajon az erőteljes, rossz hangok miért mindig kőben, fában, műanyagban és sziklában rögzülnek. Elgondolkodott azon, vajon az ő korabeliek mit esznek a rapzenén. Elgondolkodott azon, mitől népszerű háziállat a macska. Elgondolkodott azon, nap közben miért nem tud elaludni, még akkor sem, ha annyira fáradtnak érzi magát, mint most. Elgondolkodott azon, vajon Jimmy épp ebben a pillanatban ütlegel valakit, és McGuire épp most intéz valamilyen gyilkosságot. Elgondolkodott ő a létező összes szarságon, csak Kaylára gondolnia ne kelljen. Nem tudja a lány, mit kér. Nincs vele igazán tisztában. Mert ha tisztában lenne, akkor nem kérne ilyesmit. Vagy tán mégiscsak. Ha az ő apja halt volna meg így, akkor bevetné magát? Hm? Naná, hogy be. Harry felkelt, és körülsétált a szobában. A börtöncellájában. A francba. Beteg, rémült nyomorult válik majd belőlem, miközben azt fogom mondogatni önmagamnak, micsoda átkozott jótettet hajtok végre. Még a végén kisütöm, hogy az egész voltaképp egy pozitívum. Felállt, előkereste a nadrágjából a cetlit, amin Kayla száma volt, felhívta. A lány azonnal felvette. – Egy feltétellel – mondta. – Teljesítem. – Lehet, hogy a testedet akarom. – Lehet, hogy meg is kapod.

– Az a feltételem, hogy magammal vihessem egy barátomat. Olyasvalakiről van szó, akiben megbízom, és aki a segítségedre lehet, amikor majd vigyázni kell rám, mert elképzelhető, hogy erre rászorulok. – Ennek a testemhez nem sok köze van. – Jó tested van, és őszintén szólva nem bánnám, ha ellegelészhetnék rajta. De nem szívesség fejében. – Nem igazán ajándék, Harry. – Meg kell értened. Ettől a dologtól a szar is megfagy bennem, Kayla, és nem akarom megtenni, de azt hiszem, meg kell tennem. Ezen az úton keveredhetek ki az egészből, vagy legalábbis láthatom valami kurva értelmét a dolognak. Megértetted? – Jobbára. – Na és a haverommal mi van? – Hozhatod magaddal. Harry felhívta Tadet, azután áthajtott Kaylához. Mikor Tad megérkezett, Kayla nyitott ajtót. – Egy nyavalyás eb áll a kocsimon – közölte Tad. – A magáé? – Nem. Winstonnak hívják. A szomszédé. – Rajta áll a Mercedesemen. – Nem marad ott soká. – Hát azt kurva jól teszi. Elnézést. Maga nyilván Kayla. – Igen. – Jó a parfümje. Sok van magán, de jó. Tad hátranézett a kocsijára. – Már meg a tetőn van – mondta. – Szokása fölmenni – válaszolta Kayla. – Mákja van, hogy kedvelem a kutyákat. Tad bejött, kezet fogott Kaylával. – Pont olyan csinos, mint amilyennek Harry leírta. – Ezt mondta? – Nem mondanám, ha nem mondta volna. Azt is mondta, finoman illatozik. Kayla becsukta az ajtót és Harryre nézett, aki zavarodottan ácsorgott. További formális bemutatkozások és további kávéfőzés után Tad kissé

idegesen körüljárt, majd kijelentette: – Látom, szeret célba dobálni. Legtöbbnyire elvéti. Az ajtaja, akár a svájci sajt. – Szokott maga is játszani? – Más játékot nem annyira, de a dobónyilat szeretem. Van azonban egy sanda gyanúm, miszerint nem azért rendeltetek ide, hogy célba dobjunk, vagy tévednék? – Nem – felelte Harry. – Nem azért. Tad a medvéhez ment, amelynek két füle közt ott volt a nyíltartó tábla. Kihúzogatta a nyilakat, és lazán a céltáblába dobta őket. Sebesen szedte a bal kezéből a muníciót a jobba. Úgy tűnt, csak a csuklója feszül meg kissé. Valamennyi nyíl középen landolt. – Te jószagú – mondta Kayla. – Harcművészetekben – tudatta Harry – jó a pasas. – Köszönöm – mondta Tad. – Nem csak ahhoz ért, miként rúgja szét az emberek seggét, de ahhoz is, hogyan vágja a dolgokat hozzájuk. Alkalmi fegyvernek hívja ezt. Nem így van, Tad? Lehet nyíl, penge, akármi. – Így igaz. Ráadásul nagyon jól utánzom Jimmy Durantét is. – Kicsodát? – kérdezte Kayla. – Bár ha meggondoljuk – folytatta Tad –, ti akkor se jönnétek rá, ha teljesen elszúrnám Jimmy Durantét. Jócskán a te időd előtt volt ő híres, kicsi lyány. Majdhogynem még az én időm előtt is. Fátylat rá. – Magának adom a célbadobóst, ha akarja – mondta Kayla. – Én csak az ajtót lyuggatom vele ki. Komolyan mondom, ha majd megy, vigye magával. Legalább nem esem kísértésbe. – Kösz. – Tad máris a kabátzsebébe pottyantotta a dobónyilakat. – Most aztán már sort keríthetünk a dominóra meg a bolhajátékra is? Harry a fejét rázta. – Amire nekünk szükségünk van, Tad, az némi segítség. – Gyere ki a farbával, kölyök.

46. A sötétség már megjelent a várossziluett mentén, s a fák árnyai meghosszabbodtak, amikor Tad Mercedesén odaértek a műhelyhez. A műhely nem volt valami nagy szám. Csak egy jókora bádogépület. Még a villanyt se vezették be. Az egyik oldalán meg is süppedt. Mikor az ajtóhoz értek a hidegben hatalmas párafellegeket fújva, Kayla odaadta Harrynek a zseblámpát, kulccsal kinyitotta a lakatot, majd Tad segítségével benyomta az ajtót. Sötét volt odabenn, nagyon hideg, a szag pedig avas motorolajról és porról árulkodott. Az utolsó napsugarak úgy szöktek be a műhelybe, ahogyan a halott ember dől el. Hosszú munkaasztalokon sorakoztak az autóalkatrészek: generátor, rajta még az ékszíjjal, jobbra egy olajteknő, alatta kardánbox. Kayla visszakérte Harrytől a zseblámpát, és körülvilágított vele. A fénysugárban pormacskák szálltak. Kayla az olajteknőre irányította a fényt. Olyan volt, amilyenre Harry számított: sötét és olajos. Csótányok rebbentek szét. – Túlságosan sokat kér, ifjú hölgyem – mondta Tad. – Anélkül is elég bogaras már a fiú, hogy kitakarítaná magával itt ezt a helyet. – Tisztában vagyok vele, hogy mit kérek – mondta Kayla. – Hát – válaszolta Tad –, én ebben nem vagyok olyan biztos. – Semmi gond, Tad – lépett közbe Harry. – Itt van ez a probléma, valamit lépni kell vele kapcsolatban, különben egész életemben csak rettegni fogok. Változtassuk átokból áldássá, ha tudjuk. Ez jó dolog, nem? Akkor legalább lesz valami értelme az egésznek.

– Te vagy a hunyó, kölyök – vont vállat Tad. – Csak annyit akartam tudni, nem árt, ha Kayla tisztában van azzal, mit kér tőled. – Tudom, miért kérem – mondta Kayla. Tad mély lélegzetet vett, kifújta; egyre kisebbedő, gomba alakú felhő szállt a mennyezet fölé, majd szétoszlott. – Hogyan működik ez? – kérdezte Tad. – Ez a látomásbalhé? Azt már elmondtad, miként veszel le bizonyos dolgokat a hangokból. Csak azt nem tudom, hogy igazán megértettem-e. Szerintem nem teljes egészében. – Meg kell találni a hangot – válaszolta Harry. – Kayla édesapja meghalt, mégpedig erőszakos halállal; a legvalószínűbb, hogy eközben volt ricsaj. Ez lenyomatot hagy, és én vagyok az, aki ezt a felvételt le tudja játszani. Mutasd meg nekem az ajtót, ahol felakasztva találtad, Kayla. Kayla kézen fogta. Ez a rész tetszett Harrynek. A lány a sötétségbe kalauzolta, majd rávillantotta a lámpa fényét egy ajtóra. Nyitva volt; kis irodába nyílt, amelynek a fala üvegből volt. Az üveg megrepedt. Bementek. – Van még valami – közölte Kayla, és elengedte a kezét. Nagyot nyelt, és kinyögte, hogy mi. – Szar. – Kayla – mondta Harry –, ha én ezt megcsinálom, azután pedig megmondom neked, mi történt itt, lehet, hogy nem azt fogod hallani, amit akarsz. – Tudom. – Kölyök – szólalt meg Tad. – Egészen biztos vagy abban, hogy végig akarod csinálni ezt? Hiszen kis híján a gatyádat szartad össze akkor is, amikor pedig csak amiatt kellett aggódnod, nehogy beledöccenj a kocsival egy kátyúba, mert lehet, hogy azon a helyen valamikor működésbe lépett egy légzsák. – Nem vagyok már olyan rossz állapotban, mint régen. – Az igaz, de ez most itt nem tréfadolog.

– Annyit akarok csak, hogy figyeljetek rám, nehogy valami bajom legyen. – Meglesz, kölyök. – A következőt fogom tenni. Kitárom az ajtót, aztán bevágom, és meglátjuk, történik-e valami. Ha igen, akkor nálam üzemszünet lesz. Csak arra figyeljetek, nehogy valami kárt tegyek magamban. Lehet, hogy nem fogok tudni állni. Néha olyan ez, mintha érzelmekkel rogyásig rakott tehervonat gázolná el az embert. Elcsap és bepasszíroz a talpfák közé. Aztán egy pillanat múlva, Tad, fogj a kezedbe valamit és kezdd el csapkodni az asztal különböző részeit, a falakat – ott, azon az asztalon van egy ékszíj, azt használhatod. – Hátha telibe talál? – kérdezte Kayla. – Erről van szó. Tad lefejtette a generátorról az ékszíjat, majd lazán a tenyerébe csapott vele. – Én, kölyök, részemről készen állok. – Helyes. Kayla, te világíts rám. Ügyelj arra, nehogy valami bajom legyen. Ha látjátok, hogy nagy gáz van, fogjatok meg és vigyetek ki innen. Minél messzebb vagyok az esemény helyszínétől, annál könnyebben kerekedek felül rajta. Megértettétek? – Meg – mondta Kayla. – Akkor csaphatunk a szar közepébe? – kérdezte Tad. – Csaphatunk. – Ez az egész arra a régi kocsmára emlékeztet engem – mondta Kayla. – Amikor kísértetre vadásztunk. – Az más volt. Akkor nem igazán hittem, hogy találunk akár egyet is… Most egy másodpercig koncentrálnom kell. Kayla megszorította, majd elengedte Harry kezét. A hangok mindig is ott settenkedtek körülötte, készen állva arra, hogy rátámadjanak és legyűrjék, majd csomót kössenek rá, ő azonban azt mondta magának, amit egy ideje, vegyes eredményességgel, már mondogatott. Mióta Tad sok mindent tanított neki a testről, az

értelemről és az érzelmekről, úgy találta, képes arra, hogy a hangokat távol tartsa önmagától. Legalábbis nem ugrottak rá párducszerűen, ha óvatlanul megpiszkálta valamelyik beágyazódott morajt. Halkan verődtek vissza, ami pedig az általuk tárolt képeket illeti, azok agyának egyik-másik sarkában gyűltek össze fürtökben, akár a vámpírdenevérek a gyengén megvilágított alagút legsötétebb zugaiban. Érezte, majdhogynem látta is őket azokban a csikorgó hangokban, amelyek akkor keletkeztek, amikor a szél megrázta a vén épületet, és az alumínium közfalak kissé elmozdultak. Igen, itt valami volt. Itt valami várakozott. Harry megfogta az ajtó kilincsét, s megmozdította, előbb csak lazán, hogy megbizonyosodjon arról: simán forog a zsanérjain. A zsanérok kicsit nyikorogtak, de az ajtó rendesen mozgott. Néhányszor hátra-, majd előrelendítette, majd gyors mozdulattal, teljes erőből bevágta… …a hang felszakadt belőle, és vele robbant a világ összes színe, aztán még néhány, valamennyi súlyosnak és nedvesnek tetszett, és befészkelték magukat a fejébe, és nem fértek és földagasztották, míg fel nem robbant… A sötétség ragacsos szárnyakkal verdesett a koponyájában. Szlap, szlap, szlap. A sötétség egy férfi formáját öltötte. A férfi azon az ajtón lógott, amelyet Harry becsapott. Kayla apja volt, melltartóban és neccharisnyában, rózsaszín csipkebugyiban, tetovált sarkai az ajtót verték, a nyelve pedig, amely duzzadt volt és sötét, úgy bújt elő tekeregve a szájából, mintha egy kígyó kémlelné a közvetlen környezetét. A nyaka köré tekert drót mélyen belevágott Mr. Jones húsába. A kezét összekötözték. Összekötözték a bokáját is. Lábaival rendíthetetlenül rúgott hátrafelé, keményen döngetve sarkával az ajtót.

A látvány, ami eddig mintegy egy sötét alagút végén látszott, most kiszélesedett. Az ajtó mellett ott állt egy férfi, és fejét hátraszegve figyelte a kínhalált. Vastag kabát és kalap volt rajta. Szájából hidegen szálltak a párafelhők, lassú mozdulattal, mintha láthatatlan zsinórpadlásról húznák fel a vattacsomókat. Az akasztott áldozat vergődését egy másik férfi is figyelte, aki az alkatrészekkel teli munkaasztal mellett állt. Az ő arcát eltakarta a sötét. A kalapos férfi lassan cigarettát vett elő a kabátzsebéből, és az ajkai közé dugott egy szálat. Az öngyújtó a másik zsebből került elő, a cigaretta pedig a sercenő-csiholó hang kíséretében parázslott fel. Harry hallotta, amint Jones sarkai valósággal dübörgetik az ajtót; még azt is hallotta, hogy a kalapos nagyot sóhajtva ereszti ki az első adag füstöt. És ekkor, az öngyújtó lángjának felvillanásánál, tisztán látta a férfi arcát. Nem olyan ember volt, akit ismert. Szlap. Szlap. Szlap. Harry nem tudott rájönni, honnan jön ez a verdeső hang, de csak hallatszott tovább, mindenesetre a hang az első három után megváltozott, mintha másfajta anyagok értek volna egymáshoz. És akkor rájött. Tad. Az ékszíjjal. A látomásban most felbukkant egy fekete gömb, ami odébb is úszott, s Harry most az irodát látta, valamint Tadet, amint felemeli az ékszíjat, és csapkodja az iroda falát, közvetlenül az üveg alatt… Szlap. …a vörös hajú srác, akit már korábban is látott az óvóhelyen, ő volt az, akit a kalapos ember most épp az üvegnek csapott.

Tarkója érte az üveget, ami meg is repedt tőle, pókhálószerűen, de a vörös hajú teljes erejéből küzdött, hogy ki tudjon szabadulni a kalapos vasmarkából… Harry most másik szögbe került, mintha csak kameraváltás lett volna, és azt látta… Szlap. …hogy a vörös hajú kezében bicska villan, és belevág a kalapos arcába. A vér vékony és sötét zsinórja szaladt végig a kalapos arcán, és néhány csepp az üvegen landolt. A vörös kiszabadult, nekiiramodott… …megint elúszott az egész kép… Szlap. Szlap. …kúsztak a képek, némelyik kísértetiesen elnyúlva, nem teljesen kivehetően. A vörös hajú menekülő bevágta maga után a hátsó ajtót, de az kipattant. Ezüst fény négyszöge hatolt be a műhelybe, és a vörös hajú rohant hátul, fel a domboldalnak, aztán… …elhomályosult. Harry utolsó látomásában az szerepelt, hogy a kalapos felveszi az irodai telefonkészüléket, kicsattintja a saját rugós bicskáját, elvágja a telefonzsinórt, és aztán… Hányinger, fájdalom, a sötétség összegyűrődése, a fény felvillanása és a legrettenetesebb érzések, amelyeket valaha is tapasztalt, aztán egy folyosón suhant végig, ahol olyan koromsötét volt, hogy a denevér segge lyukában se különb; mindenféle nyúlt utána, hogy megérintse. Mindazonáltal egy idő után megpillantotta a fényt a végén. Nem volt valami ragyogó fény, egymástól távoli, apró, ezüst pöttyökből származott, és Harry egy idő után eszmélt csak rá arra, hogy hanyatt hever a garázs háta mögött, a csillagokat nézi, zihál a hidegben, aztán ott a hold odafönn… …Nem, nem a hold volt az: Tad arca hajolt fölé, és Tad azt mondta: – Kölyök, te valami nagyon gyorsan elhúztál valami nagyon kibaszott rossz helyre. Még

levegőt se vettél. Kayla lélegeztetett szájon át. Gondold csak meg, ha én csinálom, nekem előtte mentás ízesítőre lett volna szükségem. Hála legyen a magasságosnak az apró kellemetességekért, gondolta Harry. És akkor rádöbbent, hogy nem teljesen a földön fekszik, hanem Kaylán, a fejét az ölébe vette a lány, és ez mintha már megtörtént volna vele annak idején, esztendőkkel korábban; akkor is jól esett, meg most is. Kayla lehajolt, hogy az arcába nézzen. Szeméből könny cseppent Harry homlokára. Jó volt az is, csöppnyi meleg a hidegben. – Azt hittem, meghaltál. Harry némi küszködés árán végül megszólalt. – Én… is. – Teljesen kiment nálad a biztosíték, pörögtél körbe. – Rendben vagyok most már – mondta Harry. – Láttad? – kérdezte Kayla. – Többet is, mint valaha szerettem volna. – És? – Az apádat meggyilkolták. Ugyanaz az ember tette, aki a vörös hajút is megölte. Harry megpróbálkozott a felüléssel. Kayla és Ted segítettek. Harry felpillantott a garázs mögötti domboldalra. – A vörös erre menekült. Itt hátul rohant ki, felszaladt a dombon, onnantól kezdve nálam filmszakadás. – A golfpálya felé ment? – kérdezte Kayla. Harry biccentett. – Azt hiszem. – Ezek szerint a McGuire-birtok és az óvóhely felé is egyben? – Lehet. – Valóban láttad az egészet? – hitetlenkedett Tad. – Bizonyos formában – válaszolta Harry. – Rémséges formában.

47. Harry megingott. Kayla és Tad között ment, és hol egyiküknek, hol másikuknak dőlt. Nem csoda, hogy alkoholproblémája lett. Pontosan ezt akarta vele elkerülni, a múlt hangjaiban rejlő borzalmakat, ma este azonban készakarva idézte elő a történteket, és ami előjött, az minden volt, csak szép nem. A dombtetőn jártak, s távolodtak a garázstól. Maga a domb mintha holmi tündérmeséből lépett volna elő: az elfonnyadt fű csillogott rajta a holdfényben. Mikor felértek, Harry mély lélegzetet vett. Hideg volt, a levegő karcolta a torkát. Mikor kifújta, a levegő fehér füst formájában távozott. Kayla a zseblámpával intett. – Arra ment? – Én csak annyit láttam, hogy szalad ki az ajtón. Fel a dombnak. Aztán minden elhomályosodott. Azt hiszem, kifutott a hangok birodalmából. Amikor a hátsó ajtót bevágta… azazhogy: amikor az ékszíjjal rácsapott a hátsó ajtóra, Tad, azzal felelevenítette, amikor nekirohant, és rácsapott a tenyerével. Halálra volt rémülve, s úgy futott, mintha hét ördög kergetné. – Szerencsétlen apa. Szerencsétlen Vincent. De miért? – És: ki? – kérdezte Harry. – Üldözte őt ez a két férfi? – kérdezte Tad. – Az óvóhelyen a kalapost láttam, amint megölte Vincentet. Nyilvánvalóan utolérte. – Micsoda egy rémséges szarság ez – jelentette ki Tad. – Ami engem illet, nem szeretném még egyszer meglátni, hogy ilyesmire adod a fejed. Amiből majd' kiugrott az a kibaszott szemed. Amikor a padlóhoz verdested magad, már azt hittem, minden csontod ripityára törik. – Csak a vállam fáj, máskülönben jól vagyok. Gyengének érzem magam, mint aki most volt beteg.

– Igazam volt – mondta Kayla. – Apát meggyilkolták. – Azt a részét nem láttam, amikor a nyaka köré tekerték a drótot, sem pedig azt, amikor felöltöztették, vagy az ajtóra húzták. Abból ítélve azonban, amit láttam, ez történt. A keze és a lába még össze volt kötve. És a kalapos gazember cigarettázott közben. – De mire volt jó ez az egész, a melltartóval meg a többivel? – kérdezte Tad. – Mint Kayla mondta – szólt Harry –, diszkreditálni akarták. Ha kicicomázva találják meg, a további nyomozással már nem is vacakol senki. És a vörös hajú… vele kapcsolatban is igazad lett, Kayla. Nyilván az irodában lehetett, hallotta, mi folyik elöl, pánikba esett és elbújt az irodában; aztán a kalapos megpillanthatta, és megkezdődött a verekedés. A vörös kicsit átszabta a képét, aztán kirontott és szaladt dombnak föl. – Nem azt állítottad korábban, hogy az óvóhelyen már összedrótozva láttad a vörös hajút? – kérdezte Kayla. – Úgy alighanem. – Takaróba vagy ilyesmibe csavarva? – Úgy festett. – De nem láttad ezeknek a fickóknak az arcát? Most? A kalaposét? – Láttam az arcát, ugyanaz a pasas volt, mint az óvóhelyen. Azt azonban nem mondhatom, hogy felismertem benne valakit. Még csak azt se, hogy emlékeztetett valakire. Kayla nagy levegőt vett, aztán kibökte. – Joey papája volt az, igaz? – Nem. Nem ő volt. – Na és a második, vele mi van? – Arra nem mondanék se igent, se nemet. – Ő lehetett Joey papája? – Ő majdnem akárki lehetett. Abban a sötétben még maga a kibaszott Batman is. – Haladjunk arra, amerre a leginkább érdemesnek tűnik – javasolta Tad. – Amerre a vörösnek kellett

menekülnie, ha egyszer az óvóhelyen kötött ki. Benne vagy, Harry? Nem volt benne. Harry úgy érezte magát, mint akinek a testét ecetbe áztatták, aztán kimángorolták, majd porolóval verték ki. És még ez volt a legkevesebb. Odabenn, a fejében ismét visszatértek a képek, mozogtak körbe, és átrendezték az agyát, de már nem is bánta. – Na? – nógatta Kayla. – Benne vagy? Harry arra gondolt, akár hazudhat is egyet. – Meg tudom csinálni. Kutyák ugattak. A házakban fény égett. Megálltak egy pillanatra, nézték a hátsó udvarokat, a kifeszített szárítóköteleket. – Szárítókötelek – mondta Tad. – Nincs belőlük annyi, mint lenni szokott. Ez egy szegényebb negyed, nincs annyi szárítógép. – Hogy érti ezt? – kérdezte Kayla. – A szárítókötelek. A takaró, amibe a vörös srácot beletekerték. Innen szedték. Ki volt akasztva száradni. A kalapos fogta, leszakította, és arra gondolt, ha abba belecsavarja a vörös gyereket, akkor nem fog tudni annyit mozgolódni. A pokróc elsőrangú fegyver. Lehet, hogy a fazon tudta, mit csinál, de az sem kizárt, hogy csak hirtelen jött ötlet vezérelte. Ha sikerül valakit takaróba csavarni, az nemigen rúgkapál. Azt mondtátok, ez a Vincent nem volt valami drabális ember? – Nem volt – mondta Harry. – Stimmt. Kalaposunk, a gyilkos letépett valamelyik szárítókötélről egy takarót vagy pokrócot, és azzal utánaeredt az áldozatnak. Be is érte, akkor használta a drótot, amit a telefonról vágott le… levágta, igaz? Harry bólintott.

– Azzal kötözte meg – mondta Tad. – Összeáll így a kép, igaz? – De Vincent miért nem futott be egyszerűen egy házba? –kérdezte Kayla. – Szerintem annyira meg volt rémülve – válaszolta Tad –, végtére is vérre ment a játék, valamilyen búvóhelyet keresett, akárhol, akármilyet. – Tad a domb alján elterülő erdősávra mutatott. – Például olyat, mint az odalent. – Igen, valóban összeáll – mondta Kayla. – A fák másik oldalán a golfpálya van. – Ha a vörös nagyobb előnyre tesz szert – mondta Tad –, akkor talán sikerül elmenekülnie. Talán arra gondolt, el tud rejtőzni azok közt a fák közt. Vagy a patakmederben. Van ott valahol egy patak, a fákkal párhuzamosan, igaz? – Van patak – felelte Kayla. – Ott játszottunk annak idején, Harry, Joey és én. – Az anyám háza sincs nagyon messze onnan – tette hozzá Harry. – A Joey apjának a háza pedig jobboldalt a harmadik. – Az én apám házát meg már rég ledózerolták – mondta Kayla. – Sajnálom, Tad. Csipetnyi nosztalgia. A vörösnél tartott, igaz? – Nem állt meg, hogy elbújjon – vélte Tad. – Akkor pedig talán lett volna sansza. Vagy nem is akadt az útjába megfelelő búvóhely. Ez nem az ő éjszakája volt. Persze csak találgatok, de azért elég logikusnak tűnik, nem? – Na és a másik pasassal mi van? – kérdezte Kayla. – Ő talán még elvégezte az utolsó simításokat az apád testén – mondta Tad. – Eltávolította a kötelékeket. Vagy amit kellett. Amikor végzett, talán másik irányba ment, hogy Vincentet megkeresse. Elképzelhető, hogy kettéváltak, úgy próbáltak meg rábukkanni. Végül azonban a kalapos fazon tette rá a kezét. – Magából nem lenne rossz zsaru – mondta Kayla.

– Az általam tanulmányozott harcművészetek tartalmaztak pszichológiát és stratégiát is. Ragadt rám valami. – Kezdem azt hinni, hogy az összes magán ragadt – nézett rá Harry. – Engem leginkább az foglalkoztat, hogy lehet, hogy a nyomozás alatt senkinek nem tűnt fel a levágott telefonzsinór? –kérdezte Kayla. – Ami azért elég furcsa. – Azért, mert már eleve eldöntötték, mi történt, hogy történt – mondta Tad. – Úgy nézett ki, hogy tragikus baleset történt, és ők el is fogadták annak a látottakat. Az ügyet pedig lezárták. Továbbhaladtak a hátsó udvarok mentén, lefelé a lejtőn, és a patakmeder melletti fasorhoz értek. Amikor a patakon átkeltek, már a golfpálya szélén voltak. A medret követték, míg újra fák nem következtek; az ösvény köztük kanyargott. Az ösvény szélén vízmosások voltak, a víz alaposan kimélyítette őket; mindenféle fák nőttek bennük, meg vadszőlő is. – Az óvóhely – mondta Harry – nem lehet messze. Még egy kicsit mentek; akkor már láthatták a hatalmas McGuire-rezidenciát és annak fényeit. Megálltak a fák között, nézték. – Helyes egy viskó – jegyezte meg Tad. – Az óvóhelynek a közelben kell lennie – mondta Harry. Mentek tovább, míg oda nem értek. Óvatosan betolták az ajtót, lementek. Hideg volt, de mégis melegebb, mint kinn. Kayla körülvillantotta a zseblámpáját. Nem valami sok látnivaló volt. – Az a kérdés – mondta Kayla –, hogy a vörös hajúval mi lett? – Gondolom, nem lehet innen messze – válaszolta Tad. – Miután a kalapos már azzal is elég komoly kockázatot vállalt, hogy végigkergette a fél városon, nyilván nem akarhatta, hogy valaki megpillantsa, amikor

a hullát vonszolja. Az biztos, hogy ereje lett volna hozzá elég, de annyira hülye nem lehetett, hogy további rizikót vállaljon. – Maga szerint idelent lehet még, az óvóhelyen? – kérdezte Harry. Tad megrázta a fejét. – Azt nem hiszem. A pasas ismerte ezt a helyet, így valószínűleg ismeri McGuire-t. A pokolba. Lehet, hogy mégis ő McGuire. De bárki legyen, nyilvánvaló, hogy nem hagyta itt Vincentet. Nem igazán látok itt helyet, ahova elrekkenthette volna. Ha benyomja az ágy alá, valakinek előbb-utóbb feltűnik a bűz. – Ezek szerint odakinn szabadult meg a hullától – mondta Kayla. Kimentek, arrébb sétáltak. – Szabad a lámpát? – kérdezte Tad. Kayla átadta. – Ahogy én látom – mondta Tad –, meggyilkolta a fickót, kirángatta oda hátra, és ha úgy gondolkodik, ahogyan én, hát egy-kettőre megszabadult tőle. – Nem értem, miért ne hagyhatta volna az óvóhelyen – mondta Kayla. – Mert ismerte a hely tulajdonosát – magyarázta Tad. – Vagy pedig ő maga volt a tulaj, és nem akarta megreszkírozni, hogy egy hullát tartogasson odahaza. Amennyiben McGuire-ről beszélünk, nem igazán örült volna, ha a lánya egy szép napon idehurcolja valamelyik bikáját, mire az egyik sarokban ott találják Vincentet, akin épp a hangyák lakmároznak. – És van egy másik gondolatom is – tette hozzá Tad. – A maga apja halott; Vincentnek nyoma vész, így ő lesz az első számú gyanúsított, ha mégsem jön be a rendezés. Voltaképp mázlijuk volt azzal, hogy ott találták. Kayla, tud maga bármit is Vincent családjáról? – Keresték – mondta Kayla. – Nem volt családja. Mindenki meghalt, még mikor Vincent fiatal volt. Meglehetősen magányos srác volt. Sheetrockban

dolgozott, az autószerelést meg az apám keze alatt tanulta. Tad a fák közé világított. Keréknyom-ösvény húzódott ott. – Ez hová vezet? – kérdezte Tad. A választ sem Kayla, sem Harry nem tudta. Követték egy darabig a keréknyomokat. Végül tisztásra jutottak, ahonnan a fák között már kikövezett kis út kanyargott. – A kalapos fazon minden valószínűség szerint ide hurcolta ki, a másik csávó ideállt a kocsijukkal, berámolták a tetemet, és elvitték valahová, hogy elássák – vélte Tad. – Valószínűnek hangzik – mondta Kayla. – Találgatás – felelte Tad. – Azt tudom, hogy ami a holttestből megmaradt, annak odakünn, arra kell lenni, valahol a fák közt. – Megtettük, amit ma este megtehettünk – mondta Kayla. – Füttyentsük vissza a kutyákat. 48. Harry és Kayla Tad házában ültek, diétás kólát és koffeinmentes kávét szopogattak hajnali egyig, s közben újra felidézték az este történteket. Harry még mindig úgy érezte magát, mint akit áthúztak egy tölcsér szűkebbik végén, ám a beszélgetés mindenképp jót tett neki, még akkor is, ha javarészt az este történtek körül forgott. Elejét vette annak, hogy egyedül emlékezzen, és folyamatosan az árnyakra gondoljon, amelyek talán mégsem távoztak el, s úgy lepték be a fejében függő haranglábat, mint a pókhálók. Igen. Valóban komoly segítséget jelentett, hogy maga mellett tudhatta Tadet és Kaylát. De hogy egy ital… Úristen, egy ital mekkora segítséget jelentene, meg még

egy, az elképzelhetetlen. Hideg sör vagy meleg whisky lenne a jegy arra az útra, amely Zsibbadásfalva-Alsóra vezet. Tad bemutatta érmedobálási tudományát, azt, miként képes eltalálni és eltörni velük a polcon lévő csecsebecséket. Szanaszét hevertek a ripityára tört elefántok és a válogatott kerámiaállatok cserépmaradványai. A törmelékben meg-megcsillant egy-egy csillogó ezüstpénz. – Az anyósomtól kaptuk ezt a rakás szart – közölte Tad. – Utáltuk mind a ketten, én is meg a feleségem is. Meg akartam tőle szabadulni. Ha részeg voltam, mindig gondoltam rá, csak akkor már túlságosan is beittam ahhoz, hogy bármit tegyek felőle. – Amiket hajigál, azok negyeddollárosok? – Ötcentesek. A csuklómban van már az egész. Kayla végül elfuvarozta magához Harryt, hogy a fiú ott felszedhesse a kocsiját. Az ajtóban ácsorogtak, s Harryt kis híján megőrjítette Kayla parfümje, csókra azonban nem került sor. Harry szívesen gondolt pedig arra, hogy már ott van a levegőben a csók – de ha így is volt, materializálódására nem került sor. Don Juannak meg éppen nem érezte magát egy ilyen vészterhes este után: a történtek nagyban alkalmasak voltak arra, hogy lefagyasszák az ember felszerelését. – Akkor majd látjuk egymást – mondta Kayla. – Persze. – Köszönöm a segítséget. – Nincs mit. – Kedvelem a barátodat. – Tad, hát igen, ő klassz gyerek. – Komolyan mondom, Harry, tudom, hogy rettenetes lehetett. – Igazad van, az volt. De remélem, segítettem.

– De mennyire. Egyelőre még nem vagyok benne biztos, merre induljak el a dologgal, de segítettél. Nagyon sokat. – Igen, hát… – Most voltak nagyon közel ahhoz a bizonyos csókhoz, ami az atmoszférában vibrált, sajnos azonban Harry-ben nem maradt már annyi, hogy meg merjen vele próbálkozni. Mi lesz, ha Kayla elhárítja a közeledést? Kiábrándulást aznap este már nem bírt volna elviselni. – Jó éjt, Kayla. – Jó éjt, Harry. Mikor Harry hazaért, villogó üzenetrögzítő várta. Az első üzenetet Tad hagyta. – Kölyök. Tudom, mire gondolsz. Ne igyál. Onnan tudom, mire gondolsz, hogy én is ugyanarra gondolok. Ha szükséged van rám, akkor csörgess meg, és átmegyek hozzád. Harry elvigyorodott, és meghallgatta a többi üzenetet. Az egyik az anyjától volt, a másik Joeytől. Ahhoz már igencsak későre járt az idő, hogy az anyját felhívja, ami azonban Joeyt illeti, úgy döntött: ugyan mi a lófütytyöt számít, akár föl is hívhatja. A pokolba, tette hozzá magában: most aztán tuti, hogy megint meg fogok neki bocsátani, mint ahogy mindig is teszem, ő pedig nemsokára újra meg fog bántani. Ez már csak így megy. Mikor Joey felvette, olyan volt a hangja, mint egy gödörből kimászó emberé. – Igen. – Én vagyok, Harry. – Akkor jó. Azon gondolkoztam… úgy értem, nem állt szándékomban, hogy megbántsalak. – Dehogynem állt. És rettentően boldog leszel, ha megtudod, hogy a végén csakugyan nem maradtunk együtt, Talia meg én. Ó, egy darabig nyeregben volt a fasz Harry, de most végre lezuhant.

– Nos, akkor végül is meglehetősen jól jártál, tekintetbe véve, hogy kicsoda ő. – Ezek szerint sunyi módon mégiscsak inzultálni akarsz engem, Joey? – Akarlak a fenét. Csak arra lettem volna kíváncsi, barátok vagyunk-e még? – Persze. Azok is maradunk mindig, csak azt tudnám, mi végre. – Mi lenne, ha holnap este beugornék? Tolhatnánk egy sört. – Elfelejtetted, hogy én már többet nem iszom? – Egyáltalán semmit? – Joey, ezt már a legutóbbi alkalommal megtárgyaltuk, ne kezdjük már újra. – Sajnálom én, ember, ezt a száraz szakaszmentalitást. Na és hogy működik ez nálad? – Átkozottul jól. – Harry témát szeretett volna váltani. – Tudod, kivel találkoztam az este? – Kivel? – Kaylával. – A mi Kaylánkkal? – Ővele. – Hogy nézett ki? – Mint egymillió dollár. Zsaru lett itt, a városban. Kimentünk az este. – Egyszer elvert. – Emlékszem. Életem egyik legklasszabb emlékei közé tartozik. – Marha keményen tudott ütni. – Tudom. Elvert ő engem is. – És tök jó illata volt. – Most is az van. – Kayla. Hát én beszarok. – Na, akkor nem is zavargok tovább, Joey. – Jó éjt, Harry… várjál csak! – Igen? – Kösz, hogy hívtál. Hiányoztál.

– Én nem mondhatom el magamról ugyanazt. Harry lezuhanyozott és ment az ágyba; próbált nem gondolni arra, hogy mit látott a garázsban, de a kép, ha csak egy pillanatra is behunyta a szemét, már kísértette. Örült, hogy csörög a telefon. Oda se nézett a kijelzőre, hogy ki hívja. Biztos volt abban, hogy Joey az. – Harry? – Kayla? – Emlékszel a lakásomból arra a fából faragott medvére? – Persze. – A neve Harry. – Micsoda véletlen. – Dehogyis véletlen. – Ó. – Én azt hittem, meg fogsz csókolni. – Meg voltam ijedve, így aztán inkább nem próbálkoztam vele. Nem voltam biztos a dolgomban, tudod. Tegnap nem igazán jártam csúcsra. – Pedig megpróbálkozhattál volna vele. Jó éjt, Harry. Harry nagyjából hajnali ötkor felébredt. Korábban küszködött, hátha vissza tud aludni, de amikor végre sikerült, mélyen és álmatlanul aludt, most azonban teljesen éber volt, tiszta tekintetű, óvatos és ideges. Felült az ágyban, gondolkodott egy darabig, aztán felöltözött és áthajtott az édesanyja házához, majd ücsörgött a kocsiban. Látni akarta az anyját, de túl korán volt, nem akarta felébreszteni. Ha megteszi, anyja azonnal tudta volna, hogy valami baj van, valami zavarja. Arra gondolt, mennyire felkavarná az anyját, ha megtudná, hogy harcművészeti leckéket vesz, és valóban megüthetik, és az fájhat. Azt akarná, hogy viseljen sisakot és könyök- meg térdvédőt. És azt is akarná, hogy hagyja abba. Lehajtott arra a helyre, ahol a krimó állt valaha. Mostanra eldózerolták, és fenyők nőttek a helyén.

Valahol itt, ezekben a hangokban egy régi gyilkosság rejlett. Továbbment az autósmozi bejáratához, és megvilágította az országútival. Állt még a hatalmas vászonkeret, mint ahogyan az öreg jegypénztár bódéja is megvolt. A falatozó romokban hevert, kormosan: valamikor, évekkel ezelőtt, tűz pusztította el. Ha valamibe belerúg, azzal emléket aktiválhat. Alighanem jó néhány randi-erőszak folyhatott le azokban a régi autókban. És ezek közül a kocsik közül némelyik még mindig az utakat járta. Azok, amelyek roncstelepre kerültek, némán őrizték gonosz titkaikat. Harry hátratolatott, majd körülhajtott, és próbálta megtalálni azt az utat, amely a McGuire-ék birtoka mögött vezet. Végül sikerült rábukkannia. Ide hátra jó sok szemetet szórtak ki, közte volt egy kiszolgált karosszék is. Amikor Harry elgurult az első kanyarig, oda lyukadt ki, ahol tegnap Taddel és Kaylával állt. Lekapcsolta a fényszórókat, és üldögélt egy darabig. Végül ismét felkapcsolta a fényszórókat, visszatolatott, és azon töprengett, igaza volt-e Tadnek, aki szerint a tetemet elszállították. Mikor ismét a főúton volt, megfordult, visszahajtott a mellékútra, és töprengett. Az út elágazott, és ő próbálta eldönteni, melyiken vitték a hullát – ha vitték egyáltalán. Amennyiben balra mentek, akkor el kellett haladniuk a golfpálya mellett, és a végén oda kellett érniük arra a kis útra, amely Mr. Jones műhelye mellett vezetett el. Mehettek arra, amerről ő jött, az az út viszont igencsak széles és jól megvilágított, házak közt kanyarog, nagy a forgalma, mert a sztrádára visz. Semmi gond, de ha az ember épp egy hulla társaságában van, általában jobb szereti a magányt és az elszigeteltséget, mert hát az ördög nem alszik. És ez még akkor is így van, ha a tetemet gondosan odatekerték a csomagtartóban lévő pótkerék köré.

Amennyiben viszont jobbra mentek… nos, Harry nem tudta, merre vezet az az út. Arrafelé azonban mindenképpen sötétebb volt, az út két oldalán sűrűbben nőttek a fák, és sokkal valószínűbbnek tűnt, hogy aki tilosban jár, ezt választja. Jobbra tartott. Az agyagút úgy vöröslött a reflektorfényben, mint a vér, és kissé felfelé kanyargott. Útközben szép számmal akadt kisebb leágazás, amelyek az erdőbe vezettek, s Harry arra gondolt, keresve sem lehetne jobb helyet találni egy hulla eltüntetésére. Volt azonban a dolognak gyakorlati oldala is. A tettesek aligha érhették be a hulla eltemetésével – meg kellett attól szabadulniuk. Ha ugyanis Vincent teteme sohasem kerül elő, nem lehet bebizonyítani, hogy jelen volt Mr. Jones halálánál. Hiszen hazamehetett ő a szerelőműhelyből sokkal korábban is. Később történhetett vele valami. Elillanhatott valamiért. Magyarázat kínálkozott szép számmal, de a feltétel az volt, hogy a hulla elő ne kerüljön – mert ha igen, az halomra dönti az egész tervet, bármi is volt az. Harry ezen gondolkodott vezetés közben, és amikor a következő kanyart vette be, a fák között, egy tágasabb nyiladékon megpillantotta a tájat. A messzeségben két domborulatot tudott kivenni, egy kisebbet és egy nagyobbat. Azonnal felismerte a Púposhegyet, noha ebből a szögből még sohasem látta. Az kellett legyen, mert semmi más nem volt ilyen magas a környéken. Jó messzire volt, de már a puszta látványa is kellemes emlékeket keltett benne: Talia helyes seggét a holdfényben, fennkölt pillanatokban. És emiatt még valami az eszébe jutott. Afféle ösztönös dolog, de azért volt értelme. Visszatolatott a kanyarhoz, és persze, hogy egy út ágazott el jobbra. Ha arra tér, nem sok idő múlva az autópályán van, még kevesebb idő – pillanatok – múlva azonban a Púposhegyre vezető út leágazását éri el.

Ezt gondolta: ha nekem kéne holttestet elrekkenteni, én biztosan ide hoznám. Ott fönt, a Púposhegyen lelökném a meredélyről, eltűnne szem elől, ott rohadhatna, felzabálhatnák a vadállatok meg a rovarok. Még ha meg is találják a tetemet, arra csak évek múltán kerül sor, és sohasem hozzák közvetlen kapcsolatba a Jones-gyilkossággal. Borzongást érzett a gerince mentén, és ennek semmi köze nem volt a hidegre fordult időhöz. Annyira átkozottul biztos volt a dolgában, hogy a gyomra is felkavarodott az idegességtől. – Kötél? – kérdezte Tad. – Remélem, engem akarsz rá felkötni. – Sajnálom, Tad, de komolyan beszélek. Tad nappalijában ültek. Harry úgy ébresztette fel, hogy a csengőnek dőlt. – Ezek szerint felvillanásod volt, és hirtelen úgy döntöttél, kötélre van szükséged? – Azt hiszem, tudom, hol van Vincent hullája. Vagy hol lehet. – Itt görbülj meg, kölyök? – Itt görbüljek meg. – Emlékszem erre a helyre – mondta Tad. – Volt maga is odafönn? – Csak hogy rárántsak egyet. Mialatt Harry ezen gondolkodott, Tad azt mondta: – Ne csináld már, csak hülyítelek. Ez a dombtető népszerű volt már az én időmben is. Ide hoztam a csajokat én is. – A vicces az – mondta Harry –, hogy néha olyan maga, mint egy igazi, vén bölcs. Máskor viszont mint egy tizenkettő-egy-tucat oltári seggfej. Kiszálltak a kocsiból, s Tad kicibálta a hátsó ülésről a kötéltekercset. A meredély széléhez mentek és lenéztek. Volt benne egy enyhe ferde rész, de nagyon enyhe. Mintegy száz lábnyi mélység nyílt alattuk: amolyan

szegény ember szakadéka. Sűrű volt odalenn a bozót, a fák pedig kissé csáléra nőttek, hogy minél több napfényt kapjanak. A csillagfényben valamennyien földönkívüli teremtményeknek látszottak. – Nálad van a mobilod? – Ó, igen, nálam. El is feledkeztem róla. – Mindjárt gondoltam, hogy ezért jöttél át és tenyereltél rá az ajtócsengőmre. Nézd meg, be van-e kapcsolva, hogy kapcsolatban tudjunk lenni. Én majd odaerősítem a kötél egyik végét valamihez a Mercedes alatt, így aztán ha arra van szükség, hogy felhúzzalak, azt meg tudom csinálni a kocsival, miközben a mobil a fülemen lesz, és te folyamatosan informálsz. Tudod: „túl gyors”, „túl lassú”, „kitörik a nyakam”, ilyen faszságokról. – Tökéletes. – Talán valóban jól gondolod, és a hulla odalenn van – mondta Tad. – De sokkal nagyobb az esélyed arra, hogy nem találsz lószart se. Sok év telt már el azóta, a csontokról minden valószínűség szerint eltűnt a hús, maguk a csontok is szétszóródhattak, elég ahhoz, hogy erre járjon néhány kutya, prérifarkas vagy valami más pára, elhurcolják a lábszárcsontokat az odújukba, hogy legyen miről borsos történeteket mesélni. Tad a kocsi alvázához erősítette a kötél egyik végét, a másik Harry dereka köré került. Két kezével lazára fogta, hogy ereszkedés közben ne szorítsa össze a kötél a derekát, de ha baj történne lefelé menet, mégis megfogja. – Ügyelj a kígyókra. – Nem túl hideg van már nekik? – Állítólag az van, de ha rálépsz a fejükre, azzal felverheted őket. – Kösz. Harry odament a szikla széléhez, hátat fordított a szakadéknak, szorosan megmarkolta a kötelet, majd elrúgta magát, és mintegy tíz lábbal lejjebb került. Mikor

megállapodott, megdöbbenéssel vette tudomásul, mennyire belevágott a kötél. A feladat mindazonáltal sokkal könnyebbnek látszott, mint a moziban. A bozót, ez most jól látszott, lényegesen sűrűbb volt a vártnál, és az aljnövényzet helyenként két-három lábnyira is megnőtt a falon. Harry derékban megfordult és lenézett. Még jócskán tátongott alatta mélység. Közvetlenül alatta volt egy fa: csáléra nőtt ki a meredély falából, U alakban meggörbülve, hogy jobban érje a nap. Harry úgy döntött, ez lesz a célpontja. Arra gondolt: ha én valakit e akarnék ide dobni, alighanem ott csinálnám, ahol a legmélyebbre eshet. Ez tűnt logikusnak. A fa körül volt egy kiemelkedés: ha a hulla oda esik, legurul a legmélyebb pontra. Próbálta kiokoskodni, hova esne egy súlyosabb test, főleg ha két fazon hajítja céltudatosan. És arra a következtetésre jutott, hogy a fa környékén kell keresgélnie. Haladt egyre lejjebb, s amikor a fát elérte, rátette talpát a meghajlott törzsre, és pihent egyet. Kibújt a kötélből, és úgy helyezkedett, hogy hasmánt feküdjön a törzsön. Zsebéből elővette a Tadtől kapott zseblámpát, és körüljártatta a fényt. Annyira sűrű volt a csalit, hogy ideföntről a világon semmit nem lehetett látni. Tadnek igaza volt: a holttest bárhol lehet, ezt a helyet átkutatni pedig nem egyszerű feladat. Harry úgy döntött, lemegy egészen a talajra, vagy legalábbis addig, amíg a kötél hossza engedi. Jó hosszú kötelet hoztak, legalább kétszáz lábnyit, ám fogalmuk sem volt arról, tulajdonképpen milyen mély ez a hasadék. Harry mély lélegzetet vett, újra a dereka köré hurkolta a kötelet, és a törzsnek háttal letapogatózott a talajra. Kereste, merre haladhat tovább. Nem sokat haladt, amikor belerúgott valamibe. Nem hullába – efelől biztos lehetett. Sokkal szilárdabb valami volt az.

Harry odanézett, és azt látta, hogy valami fémes dolgon áll. Az alatt a fa alatt, amelyen az imént megpihent, mintegy tíz lábnyira volt egy másik is, és ezt választotta célpontjának. Mikor a második fához ért, azt látta, hogy a törzsön jókora mélyedés van, és a gyökerek sokkal mélyebben benne vannak az oldalfalban, mint arra számított. Mikor ismét megpihent, hátát a törzsnek vetve, a lombozatban tátongó lyukon át pontosan egy kocsi sötétített szélvédőjét látta. 49. Egy pillanat alatt rájött: tévedett az imént, nem a szélvédőre mered, hanem arra a helyre, ahol a szélvédőnek lennie kéne. Mert ennek a kocsinak a szélvédője kiesett a helyéből, csak néhány darabka maradt meg a keretben. Lábával a motorháztetőn állt, a motorháztető pedig be volt horpadva. A járművet mindenfelől benőtték a bokrok, befutotta a vadszőlő. A természet már régen megkezdte ezen az autón a munkát. Lehet, hogy Vincentnek volt kocsija? Ha volt, akkor vele együtt a kocsit is el kellett tenniük láb alól. Ez azonban nem nagyon illett bele a teóriájába. Gondolkodott egy darabig, ám minél többet törte a fejét, annál inkább kiverte a hideg. Hátradőlt, mély lélegzetet vett, átnézett a fák ágai közt, kiválasztott magának egy csillagot, és arra függesztette a tekintetét. Fáradt volt, túlságosan is fáradt ahhoz, hogy megrémüljön. Tudnia kellett. És annak, hogy megtudja, csak egyeden módja létezett. Akaraterő. Azzal rendelkezett: a Zöld Lámpás. Akaraterővel. Annyi akaratereje volt, hogy az akarata az energiamezeje segítségével valósággá vált.

Az egyedüli probléma, gondolta Harry, hogy én egy darab szar vagyok, és lófasz van nekem, nem energiamezőm. Zsebében megcsörrent a telefon. Erősen nekidőlt a csomós fenyő törzsének, és előhalászta a készüléket. Beszéd közben felnézett, és látta Tadet, amint a mélységet fürkészi. A hasán feküdt, arca vonások nélküli, homályos szürke maszk volt csupán. – Borbélyüzlet – mondta Harry. – Na, milyen odalenn? – Igazából használtkocsi-telepként kellett volna bejelentkeznem. Egy autó motorházán állok, hátammal egy fának támaszkodva. – Látlak… egy kocsi. Komoly? – Komoly. – De benne, ugye, nincs senki? – Túlságosan is meg vagyok ijedve ahhoz, hogy belenézzek. A szélvédő ki van verve, és most azon gondolkodom, hogy ott fogok bemászni. – Lecsúszhat onnét, kölyök. A vége az lehet, hogy te is meg a kocsi is a legalján köttök ki, és te a sebességváltót fogod kiszedegetni a seggedből. – Ez csak akkor zuhanhatna innen tovább, ha valaki nekimenne a csalitnak meg a vadszőlőnek egy láncfűrésszel. Teljesen be van csomagolva, Tad. Itt rohad már jó ideje. – Még az se kizárt, hogy be tudod indítani. Nyilvánvalóan még mindig jobb, mint az a tragacs, amin te furikázol. – Hát talán új abroncsokkal… Bemegyek, Tad. – Hé! – Mi van? – Nem vagy te olyan beszari, kölyök. – Gondolja? – Gondolom.

Harry eltette a készüléket, meglazította a kötelet és hagyta, hogy a fa mellett csüngjön. Lekuporodott a motorháztetőn, és sikerült úgy becsusszannia a szélvédőn át a lejtősen álló első ülésre, hogy csak egyszer vágta meg magát a szilánkokkal. A térdét. A kemény cserépdarab átvágta a nadrágját is, a bőrét is. Miközben lekuporodott, a kocsi szilárdan a helyén maradt. Nem mozdult el semerre, és nem nyikordult meg semmi. A sokéves indák szilárdan megtartották a meredély fala és a fa közé ékelődött járművet. Harry elővette a kabátja zsebéből az elemlámpát és fényét körüljártatta. Sem az első ülésen, sem hátul nem talált testet, csontokat, sem pedig egyebet. Ami a csomagtartót illeti, azt ő aligha fogja tudni kinyitni. Kezdett átmászni az első ülés támláján, s ekkor elveszítette az egyensúlyát, nagy huppanással zuhant át a hátsó ülésre, a hátára gurult, kezét emelte és elkapta az első ülés támláját, hogy ne essen a padlóra… ….és mellette ott hevert a nő, a férfi meg rajta, lenyomva a nő vállát, az arca megfeszült és kicsavarodott, kilátszott a foga, kilátszott a nyelve, s Harry úgy érezte, hogy testének valamennyi sejtjébe beköltözik a hamisítatlan félelem. A nőt éppen megerőszakolták. És aki ezt művelte, ugyanaz az ember volt, akit korábban már látott. A kalapos. Most a kalap ugyan nem volt rajta, de mindenképp ugyanaz az ember volt. Letolt nadrággal verte be neki. Harry érzékelte a nő rettegését, s ettől émelygés, hányinger fogta el. Visszakapaszkodott az első ülésre, ahol most meglátta a második testet, egy férfiét, arccal felfelé feküdt, nyitott szemekkel. Fekete férfi volt. Fiatal férfi. Hulla. Harry épp a látomásban érzékelt test közepébe térdelt bele. A homloka közepén golyónyom. Kicsi. Takaros. Mögötte csurom vér volt az ülés. A vér már megfeketedett.

A képek elhalványultak, aztán már csak a körvonalak maradtak meg belőlük. Harry a kezével rácsapott az első ülésre… …fejét a vezetőoldali ablak felé fordította, és látta, hogy az autó most szilárd talajon áll, éspedig fönn a Púposhegyen, körülötte a fák, rácsorog a holdfény, és egy gyors pillanat erejéig még a csőtorkolati felvillanást is érzékelhette. Ahogyan ez a kép is elhalványult, Harry ismét az ülésre csapott, de most kétszer, és erősebben. …időutazó lett belőle, s visszafelé haladt az időben, a fekete ember épp felemelkedett, amikor a torkolattűz visszafelé tartott a fegyver csövébe, majd a film újra előre pergett, és a fekete férfi az ülésre hanyatlott. Harry a torkolattűz felvillanásában vethetett egy pillantást a hóhér arcára. Hatalmas ember volt, szabályos arcvonásokkal. Ismerősnek tűnt, Harry azonban nem tudta, hová tegye. A fegyveres mögött, tőle nem messze, újabb emberszerű árny rajzolódott ki a torkolattűzben. Mintha hullámzott volna, mintha semmi köze nem lett volna az egészhez. Ő csak figyelt. Elhalványult… Szlap. …most az ülés felé nézett, és próbálta figyelmen kívül hagyni a fegyvert, ami az ablakon át pontosan az arcára célzott. Harry elfordult, kinézett a hátsó ablakon, és egy nőt látott, akit nagy csattanás közepette a kocsihoz löktek. A hátsó ajtó kinyílt… Uram, Istenem. Egyre visszább és visszább kerülök az időben, ide-oda kerülök benne… ez most korábban történt… talán. Szlap. Szlap. Szlap …az autóhoz csapott nő fölé kerekedik a férfi. És odakinn a sötétben, a lövöldöző, meg a másik, sötétségbe burkolózó férfi, az árnyék háttal áll felé, és a válla megemelkedik. Olyan, mintha sírna, vagy

taccsolna. És akkor az arca kissé elfordul, mintha hátranézne, hogy lássa, mi az, ami utolérte. Egy holdsugár érinti meg az arcát, amely valósággal kigyullad ettől. Kayla apja. Elhomályosul. Szlap. Szlap. Képek sokasága hemzseg rajta és benne, átfedik egymást és rettenetesek, Harry érzi a nő rémületétiszonyatát, és a félelemnek azt a döfését, amit a férfi érzett, amikor a fegyver megjelent az ablakban… …aztán az egész elhomályosult, Harry pedig elveszítette az eszméletét. Csörgés hallatszott, és Harry nem tudta, hová tegye. Jó sokáig tartott, és Harry végül rájött, hogy a zaj a zsebéből szól. Kinyitotta a szemét. Nem volt már többé a Púposhegyen; ismét a lezuhant roncs utasterét látta maga körül. A kormánykerékre borulva feküdt, és nem volt biztos abban, hogyan került oda. Odakünn világosodott. Harry feje teli volt zavaros képekkel. Miután a látomások között nem szerepelt a lezuhanó autó, Harry tudta, hogy mindkét utasa halott volt már, amikor oda lelökték. Igen. Ez történt… Átkozott csörgés. A csörgés nem maradt abba. Harry fészkelődött, s a feje most a vezetőoldali ablakhoz került, az oldala a kormányhoz. A telefonja csörgött. Harry elővette és lenyomta a gombot. – Hé, a szentségit neki, már le akartam érted menni – hallotta Tad hangját. – Sajnálom. Elájultam egy időre. – Jól vagy, kölyök? – Nem igazán. – Láttál-e valamit? – Nem is akármit.

A Mercedes lassan előregördült, Harry pedig emelkedett felfelé, dereka körül a kötéllel; felfelé menet a lábaival szedte maga alá a falat. Próbálta használni a telefont, de ez nem volt valami jó ötlet. Tartani is alig tudta, nem még beszélni rajta. Végül újra zsebre tette, és remélte a legjobbakat. Odafenn, a fák között már sütött a nap, és a Mercedes megállt. Harry reszkető kezekkel oldozta le magáról a kötelet-. Tad kiszállt a kocsiból, s odament hozzá. – Megtaláltad Vincentet? – Valami mást találtam. – És? – Azt hiszem, több a kérdés, mint a válasz.

ÖTÖDIK RÉSZ A bűncselekmény gerince 50. Harry a délelőtt hátralévő részét Tadnél töltötte, mélyen alva. Ébren csak arra tudott gondolni, mit érez majd Kayla, ha tudomást szerez a látottakról. Arról, hogy az apja ott állt, miközben ezek a dolgok történtek. Megmondja neki? Számít ez még egyáltalán? Olyan régi már a történet. A kocsi. Nyilván erről az autóról hallott annak idején; azt gondolta sokáig, legvalószínűbb, hogy legenda az egész. A kocsi, benne a szeretőkkel. Így szólt legalábbis a sztori. A tetemeket már régen eltávolították belőle, miután sok éven át hevertek ott háborítatlanul. A gyilkosok sohasem kerültek rendőrkézre. A kocsit meg otthagyták az enyészetnek, mert a kiemelése túlságosan sok gonddal és bajjal járt volna. Így ment ez régen az efféle porfészkekben, ahol a törvényszéki orvostanról sokan azt sem tudták, eszik-e vagy isszák. A gyilkosokról szóló történet pedig csak keringett tovább, hogy aztán később, időjártával, holmi legendává, rémmesévé szelídüljön. Mindez ott kavargott Harry fejében, mígnem odáig jutott, hogy már nem bírt rágondolni. Egy darabig próbált az alvásban menedéket találni; aztán a borzalom ismét kibomlott benne s ott járt álmai peremén, és felébresztette. Nem csak emlékezett arra, amit látott; érezte is az egészet. Mintha csak rajta tettek volna erőszakot. S érezte a férfi félelmét, amikor a rá szegezett fegyver

elsült, a hirtelen elgyengülést s a szomorú felismerést: az élete csak eddig tartott, nem tovább. Harry felült az ágyban, feje alá igazította a párnát, visszadőlt és figyelte az ablakokat elözönlő napfényt. Késő délelőttre járt. Felkelt, hogy kávét csináljon, Tad azonban már a konyhában volt. Főtt a kávé és a tojások. Kávéztak, pirítóst ettek főtt tojással, s amikor a reggelivel végeztek, Tad azt kérdezte: – Biztos vagy abban, amit láttál? Harry bólintott. – Meglehetősen zavaros volt. Össze-vissza kavarodott az egész. – Kaylának elmondod? – Nem tudom. Lehet, hogy a legjobb lenne szépen megfeledkezni az egészről. – Lehet. – Maga szerint nem? – Szerintem nem feltétlenül. – Ne vicceljen már. Maga mit tenne? – Elmondanám. – Még akkor is, ha ez annyit tesz, hogy fájdalmat okoz valakinek, aki fontos magának? – A kérdést elég sokfelől meg lehet közelíteni. De ha konkrétan arra vagy kíváncsi, hogy én, ha neked lennék, mit tennék, ha azt tudnám, amit te, és Kayla a barátnőm lenne… – Mi csak barátok vagyunk. – Oké. Akkor Kayla a barátom lenne. Aki megbízott benned. És aki tudni akarja, mi lett az öregével… hát igen. Én megmondanám neki. – Meg fog gyűlölni. – Lehet. Ha igen, akkor köztetek nem lesz semmi, az biztos. – Köztünk amúgy sem lesz semmi. – Vagy igen, vagy nem. – De mindenféleképp elmondaná, igaz?

– Elmondanám, Harry. Csakhogy én nem vagyok te. A saját döntésedet magadnak kell meghoznod. – Ó, hogy a francba – mondta Harry. – De utálom ezt, de nagyon utálom. 51. Kayla még mindig nagyon keményen tudott ütni. Elég keményen ahhoz, hogy kis híján padlót fogasson vele. Nem azt fogott, hanem hátrazuhant Harry, a medve mancsai közé, amitől fából faragott névrokona megingott. Harry megkapaszkodott valahogyan a falba, azért nem esett el. – Kayla – kezdte. Újabb ütés következett a másik tenyérrel, majd a lány megragadta és hátracsavarta a karját, s Harry nem védekezett. Voltaképp szívesen gondolt arra, hogy nem védekezik. Semmi esetre sem harcol. Verekedésre kettejük közt nem kerülhet sor. Akkor sem lett volna meglepve, ha a lány a szolgálati fegyverével csap az arcába. – Kayla – mondta –, sajnálom. – Hazug vagy, egy átkozott hazug disznó. – Tévedhettem. – Tévedtél. Te, meg a hangjaid. Micsoda szemétség, Harry. Micsoda szemétség. – Tudom. Kayla egy lökéssel engedte el, ráesett a díványra, majd megpördült rajta; a támla állította meg. Sírásban tört ki. Harry zavartan állt. Mindkét arca vöröslött, a karja pedig sajgott a hátracsavarástól. Nézte Kayla rázkódó vállát, hallgatta a zokogását. Még az egyenruháját viselte, csak az imént tette le az éjjeli szolgálatot; a fegyvere a derekán lógott.

Nagyon nem tűnt rendjén valónak, hogy egy rendőrlány így bőgjön. – Sajnálom… – Te csak fogd be, Harry – mondta Kayla. Hangját elfojtotta a háttámla párnázata. – Persze. – De teljesen kussoljál. – Oké. – Úgy értem, mostantól fogva ne szólj egy szót se! Harry épp csak magába fojtotta az újabb bocsánatkérést – kis híján megszólalt. Végül is hallgatagon állt Harry, a medve oldalán. Gépiesen megveregette az állat fából faragott fejét. Egy perc után zsebre tette a kezét. Hát, gondolta, ezt aztán jól elszúrtam. Az ajtónak indult. – Harry – mondta Kayla. – Igen. – Ne merj elmenni. – Fogsz-e még verni? – Nem. – Kayla végre visszafordult, és lassan ülő helyzetbe kászálódott a díványon. – Bocsánat – mondta. – Ezt nem hiszem el. Nem értem. Ennek semmi értelme. – Nem tudom, mit jelent, Kayla. Fogalmam nincs. – Gyere, ülj ide mellém. – Biztos, hogy nem lesz több szemét… pofán verés? – Biztos. – Se karcsavarás? – Se karcsavarás. – A pisztolyodat eltennéd valahová? – Ülj már le, Harry. Leült mellé. Kayla megérintette az arcán az ütések helyét. – Nem hiszem el, hogy ilyesmit műveltem. – Az én emlékezetemben még elég élénken él. – Kösz, hogy nem ütöttél vissza. – Nem akartam magamra borítani Pandora szelencéjét.

Kayla megcsókolta elvörösödött arcát. – Bocsánat. – Oké. – Sajnálom azt is, amit mondtam. De talán mégsem arról van szó, aminek látszik. Aminek látszott. – Én csak jelentést teszek itt. Azt mondom el, amit láttam. Tudod jól, hogy szó lehet egyszerűen arról is, hogy őrült vagyok. – Nem vagy te őrült. Ebbe az egészbe én vittelek bele téged. – Benne vagyok én életem minden napján. – Jelentetted a rendőrségnek? – Mit kellett volna jelentenem, hogy találtam egy régi roncsot és álmodtam benne valamit? Nem találtam meg Vincent maradványait. Holott azért mentem oda le. Viszont azt hiszem, odalenn van valahol ő is, és már rég benőtte az iszalag. Már ha maradt belőle valami. Egy csont itt, egy meg amott. Kayla két kezével maga felé fordította Harry arcát, és szájon csókolta. – Harry? – Igen. – Csak azt akarom neked mondani, és ha én mondom, arra mérget vehetsz: nem a rágógumidat akarom kilopni, úgyhogy ne ellenkezz. – Nem rágok én gumit. – Csak példával akartam a dolgot érzékeltetni. Tudod, a csókolózáshoz egy kicsit ki kell nyitnia az embernek a száját. – Tudom én azt. – Azzal sincs az égvilágon semmi gond, ha visszacsókolsz. – Kissé le vagyok most lassulva. – Meg tudom érteni. Még sincs vele semmi gond. Harry viszonozta a csókját. Határozottan nem volt vele semmi gond. Harry a karjaiba vette. Szenvedélyesebben csókolóztak.

– Minden nap gondoltam rád, mióta elköltöztél – mondta Harry. – Kivéve a Taliával töltötteket? – Akkor is gondoltam rád. – Lefogadom, azért jó néhány olyan pillanat lehetett, amikor nem gondoltál rám. – Van benne valami. Viszont nem tudtam, hogy elérhető vagy. – Jó válasz… Én is gondoltam rád, Harry. Komolyan. Az egészet jobban is kitervelhettem volna. De ma éjjel… annyira sajnálom. – Minek? – kérdezte Harry, és megcsókolta. Jól benne voltak már a napban, amikor felkeltek, és azon mezítelenül szendvicset ettek. A szünet nem bizonyult különösebben tartósnak, s rögtön azt követően ismét Kayla elsötétített hálószobájában nyűtték a matracrugókat, amelyek úgy csikorogtak, mint egy batyu megkergült egér. Egy alkalommal, amikor felpillantottak, Winston bambult be az ablakon lehajtott fejjel, amit azon tört, ugyan mi folyhat odabenn. Kayla fölkelt, összébb húzta a függönyöket, azzal már ment is vissza az ágyba. Egy idő múltán egymás karjaiban hevertek a sötétben. Kayla azt mondta: – Kezdek kifáradni. – Én is. – Ki akarsz szállni? – Viccelsz? – Akkor folytassuk? – Ha már benne vagyunk. Kayla fölnevetett. – Mondhatjuk így is. – Mondhatjuk azt sokféleképpen. Elment a nap maradéka is, és még nagyobb lett a sötét az elfüggönyözött szobában. El-elszundikáltak, és

amikor felébredtek, szeretkeztek. Harry ilyet még sohasem érzett. Kayla, noha elevenen szeretkezett, korántsem olyan vérengzően csinálta, ahogy Talia. Kétségtelen, hogy Taliával jó volt, de ő inkább tervszerűen törekedett a cél felé, ami nem volt más, mint a tenger hullámzása a D-napon; jól akarta végezni a munkáját. Kaylával természetesen ment a dolog. Mintha mindig pontosan tudták volna, mire van szüksége a másiknak, és egyikük sem érezte úgy, hogy valamit be kell bizonyítania. Kayla egy idő után azt mondta: – Ez volt a legjobb. – Őszintén szólva én nem tudom már, melyik milyen volt, mert mintha valami kómába estem volna. – Ezt nevezem ám bóknak. – Annyira jó volt, hogy többet már nem is bírnék. – Mindjárt jobb – mondta Kayla. – Taliával jó volt? – Jaj, hagyd ezt már abba, Kayla. A férfiaknak jó még a legrosszabb is. – Na és ő volt a legrosszabb? – Ő. – Harry úgy vélte, ennél megfelelőbbet nem hazudhat. – Tudod, hogy szét tudom rúgni a seggét. – Sohasem kételkedtem ebben. – Mit szólnál hozzá, ha hunynánk valamennyit? Később újra szolgálatba kell mennem. – Persze. Kayla beállította az ébresztőt. Miközben a rádiós órával foglalatoskodva kinyújtózkodott, Harry egy pillanatra végigmérte. Sötét volt, de annyira azért nem, hogy ne tudja kivenni testének hosszú, sima formáját. Gyönyörködött benne. Mikor az ébresztőt beállította, újra hozzá simult, s kényelmesen elfészkelődtek. – Talán azért még egyszer nekiveselkedhetnénk – javasolta a lány. – Csak hogy el ne felejtsük, hogyan kell csinálni.

– Ó, a francba – mondta Kayla. A rádió szólt – már egy darab ideje. Kayla kigördült az ágyból. – Egy órával korábbra állítottam be – közölte. – Most gyorsan lezuhanyozom, aztán tűzök. Bocs, Harry. Harry a könyökére támaszkodva figyelte, amint Kayla berohan a fürdőszobába. Kissé megpaskolta a párnákat, aztán felült, nekik támasztotta a hátát és ízlelgette a sötétséget. A fürdőszoba ajtaja kisvártatva kinyílt, a szobába világosság és gőz csapott be. Kayla a küszöbön állt, az egyik törölközővel szárítgatta magát, a másikat turbán gyanánt a fejére tekerte. Harry nézte, amint befejezi a szárítkozást és a nadrágjába bújik. Fekete nadrág volt, és nagyon szűknek tűnt. Mintha a milói Vénusz megkapná az első göncét. Nem is rossz módja ez az időtöltésnek. – 'Szameg – táncolt körbe Kayla a szobában fél lábon, amire már felhúzta a nadrágot. Végül megállapodott, a nadrág teljesen a helyére került, majd inget vett a melltartóra. Az ágyon ülve húzta fel a zoknit és a cipőt, a fürdőszoba fényében. Harry belecsókolt a nyakába. – Ezt ne csináld, vagy még jobban el fogok késni. Harry visszavonult. – Na jó, egy darabig még csinálhatod, amíg a cipőfűzőmet megkötöm. Harry engedelmeskedett. – Hol a jó büdösben lehet a pisztolyom? Sajnálom, de most mindent fel kell forgatnom. És fel is forgatott mindent. A fegyver és annak tokja az egyik széken hevert. Harry az éjjeliszekrényen megpillantott egy fényképet. Korábban is látta már a sötétben, de miután akkor nem tudta kivenni, mit ábrázol, nem keltette fel a figyelmét. Most, a mennyezeti lámpa fényében láthatta: a Kayla rendőri kinevezését hírül adó újságcikk mellett közölt fotónak a másolata az. Ez élesebb, tisztább verzió volt, mint amit ő látott;

felnagyították. Látni lehetett a többieket is a képen. Más rendőrök figyelték az eseményeket. Harry gyorsan kikelt az ágyból, megragadta a fényképet és alaposan szemügyre vette. – Kayla? Kayla felnézett, miközben az övét csatolta be. – Ez az ember – mondta Harry. – Itt a kép sarkában. – Mi? – Ez a fazon kicsoda? Kayla megnézte a képet. Magas, megtermett, őszülő férfi volt az. Úgy festett, mint a nagypapa, aki az élete első mozielőadására viszi el az embert, no meg természetesen vattacukrot is vásárol neki, és a végén bonuszként a zsebébe csúsztat néhány dollárt. Oldalról figyelte a ceremóniát, nagyon nagypapásan és büszkén festett. – Az a főnök. – A rendőrfőnök? – kérdezte Harry. – Aha… mi van veled, Harry? – A francba – mondta Harry. – Ő az a fazon. A fazon, aki ott volt a garázsban az apáddal, meg a hegyen; ő erőszakolta meg a nőt. Ő volt ott az apáddal meg azzal a harmadikkal, aki lelőtte a feketét. Kayla az ágy peremére ült, és a fotóra meredt. – A főnök? Ő meg az apám jó barátok voltak. – Márpedig őt láttam, Kayla. – Ő segített bekerülnöm az Akadémiára. – Talán sajnált téged a történtek miatt. – Ha valóban azt művelte, amit te mondasz, akkor alig hinném, hogy tudná, mi az a szánalom. – Egyet kell értenem. – Jézusom. A főnök, az nem lehet. Előfordulhat, hogy tévedsz? – Én csak azt tudom, hogy agydaganatom van. – Nincs neked agydaganatod.

Kayla pár percig hallgatagon ült, s Harry nem törte meg a csendet. Micsoda tökéletes nap volt ez, és milyen szar lett a vége. – Na jó – mondta Kayla. – Van ötletem egy-kettő. El fogok végezni egy kis magánnyomozást. Például ezzel a kocsiban talált szerelmespárral kapcsolatban. Most, hogy az elbeszélésedből tudom, mi történt, kissé másként tudom majd nézni az apám meggyilkolását is. El tudsz jönni megint holnap reggel, amikor majd leteszem a szolgálatot? – Iskolába megyek meg dolgozni. Nap közben fel tudsz hívni? Kayla bólintott, aztán megremegett. – Francba. A főnök. Meggyilkolta az apámat. A hazug, kétarcú kurafi. – De ugye nem akarsz semmi hülyeséget csinálni? – kérdezte Harry. – Tudom, mennyire forrófejű vagy. – Agyon akarom lőni. – Mindig az első ötlet a legjobb. Senki nem fog hinni valami dillónak, aki a hangokban képeket lát. Bizonyíték nélkül semmiképpen. Te csinálod majd a zsarumunkát, én meg segítek neked, amiben csak tudok. Kayla bólintott. – Megígéred?… – kérdezte Harry. Kayla megfogta a kezét. – Meg. 52. Mikor Harry fölért a lépcsőn, felfedezte, hogy az ajtaja nyitva van. Ő felejtette volna így? Nem emlékezett. Az ilyesmi egyáltalán nem vallott rá, annak dacára, hogy egyszer-másszor, amikor túl sok minden foglalkoztatta, a jó öreg agya fogta magát, és szabadságra ment. Óvatosan lépett be, a villanykapcsoló után nyúlt, felkattintotta. Semmi sem történt.

Joey. Ó, a fene egye meg. Joey volt ma hivatalos hozzá, ő pedig megfeledkezett erről. Nem mintha a szíve szakadt volna meg emiatt, bizonyos fokig azonban mégis bánta, hogy átverte ezt a szerencsétlen faszt. Nem nagyon, tekintve, hogy milyen éjszakája volt. Akkor látta meg a mennyezetről, a csillár kampójáról lógó árnyat. Szélesebbre tárta az ajtót, hogy a kinti fény behatolhasson. Magát a csillárt leakasztották a kampóról, így az most szabadon fityegett a dróton, egy lábbal a kampó alatt. A csillárból az összes körtét kiverték, és a kampón Joey lógott. A lábának érintenie kellett volna a földet, csakhogy nem érintette, mert térdben hátrahajlították és összekötötték. A térde egy hüvelyknyire lehetett a padlótól; a haját a mennyezetről lehullott vakolatdarabkák borították. A szoba szarszagtól bűzlött. Joey haldoklásában még kiadta, ami benne volt. Harry lassan közeledett felé, és úgy érezte, a térde azonnal összecsuklik. Reménykedve megérintette Joeyt. De már abban a pillanatban tudta, hogy halott, amikor megérintette. A tetem lassan forgott ide-oda a dróton. A csillár megnyikordult, és abban a pillanatban Harry előtt felvillant a világ… …s a villanásból fekete pötty jött elő, de eltűnt az is, ő maga pedig a sötét lakásban volt, a rendőrfőnökkel és a másik férfival együtt, és most már tudta, ki a másik férfi, mert láthatta a sebhelyet. Az őrmester volt az. Korábban is őt látta, de akkor még sebhely nélkül. Ezért volt neki ismerős a férfi, akit a púposhegyi víziói során látott. A sebhely nélkül azonban nem tudta hová tenni. A sebre akkor még nem tett szert, amikor tüzet nyitott az első ülésen ülő fekete srácra, mielőtt rá került volna a sor a nővel. Nézték a csillárkampón lógó Joeyt. Joey még élt. Harcolt. Csapkodott. A kampó még a mennyezetben volt, de már kezdett lazulni. Joey megreszketett egy hosszú pillanatra, mintha a bőréből akart volna kibújni, és

rettegése úgy ugrált a szobában, mint egy kenguru. S Harry abban a felvillanásban megérzett minden mocskot, ami valaha Joeyval megtörtént. És ilyen korábban sohasem történt vele. Most átfolyt rajta minden, az összes pofon, amit Joey az élete során begyűjtött, az összes megszégyenülés, amiben csak része volt, az mind egybeolvadt a rárobbanó hangok áradatában, és Harry térdre esett. Fekete örvényben oldódtak végül fel a képek, majd teljesen eltűntek, és Harry most már csak a végeredményt láthatta. Egy nagyon halott Joeyt, akinek a nyelve kilógott a szájából, a feje meg kissé kicsavarodott. A szarszag olyan intenzív volt, mintha maguk a falak árasztották volna. Harry lábra kecmergett, arca úszott az izzadtságban, szíve ki akart ugrani a mellkasából. Körülnézett a szobában. A díványt elmozdították. Harry vett egy mély lélegzetet, belerúgott, a bútordarab a helyére csúszott, és ugyanakkor véletlenül meglökte a holttestet is, ami megperdült. A csikorgás és a csúszás hangja felerősödött, rettegés pattant elő belőlük fény formájában, képek formálódtak. …Joey a díványon küszködött az őt megragadó férfiakkal. Egyikük, a sebhelyes arcú, tartotta a lábát. Az oldalára fordították. Az őrmester dróttal kötötte fel Joey lábát, aztán a kezét a combjához erősítette. Mikor Joeyt feltérdeltették, a rendőrfőnök mögé lépett, kezében egy újabb darab dróttal, afféle kábeldróttal, Joey nyaka köré tekerte, jó szorosra húzta, és fojtogatta vele az áldozatát. Miközben a rendőrfőnök Joey hátába térdelve hátrahajolt, megállt, kissé megemelte a fejét, és a csillárra nézett. És mosolygott. Most már egyáltalán nem nagypapás volt az arca, hanem valami egészen más. Szeme úgy villogott, mint a harapni készülő cápáé. Ajka elvékonyodott, nyakán vastagon kidagadtak az erek. Úgy nézett ki, mint akinek éppen ejakulációja van.

Levette a drótot, és Joey fuldokolva köhögött. A rendőrfőnök megragadott egy széket, és a szoba közepére ment. Kabátja alól pisztolyt vett elő, a székre állt, és a fegyver agyával az összes körtét kiverte a csillárból. Odarángatták Joeyt. A rendőrfőnök felhágott a székre, a drótot a kampóra erősítette; aztán egyesült erővel emelték fel Joeyt, a nyaka köré hurkolták a kábelt, majd elengedték. Joey forgott és rángatózott, a lábával nem tudott rúgni, miután felkötötték. Csak a lábfejét tudta egy kicsit billegtetni, szánalmasan, aztán a kép haloványulni kezdett, s vele Joey fájdalma is… Harry arra tért magához, hogy a padlón ül, közvetlenül Joey mellett, néz fel a holttestre, amely még mindig mozog egy picit az iménti lökéstől. Az élet végül olyan szarul végződött Joey számára, amire mindig is számítani lehetett. Harry maga alá húzta a lábát. Egész teste reszketett még Joey félelmétől, a haragtól, a gyűlölettől, a rendőrfőnök és az őrmester, az egész istenverte rendőrség ocsmányságától. Jézus. Ez aztán a tökéletes fedés a gyilkosoknak. – Most mitévő legyek? Harry a kerti székek egyikén ült, és mobilján a még mindig álmos Taddel beszélt. – A francba, Harry, jelentened kell a rendőrségnek. – A rendőrség gyilkolta meg. Megbolondult maga, vagy mi a lófasz? – Tudom. Azt azonban nem teheted meg, hogy egyszerűen elsétálsz. Sokkal nagyobb szarba keveredhetsz, azt hihetik, hogy te csináltad. – A lószart. – Nyugodj meg, Harry. – Nyugodjak meg? Joey ott himbálózik a kibaszott csilláromon, és maga azt javasolja, hogy nyugodjak meg? Úgy érzem magam, mintha meztelenül ülnék idekinn. Visszajöhetnek. Alighanem itt lestek rám. Az őrmester, az hallgatott ki engem. Ő aztán tudja, hogy az igazat

mondom, Tad. Onnan tudja, hogy ő meg a rendőrfőnök közösen gyilkolták meg Vincentet. Az őrmesternek az arcán most van egy forradás. Azért történt, hogy a vízióimban csak ismerősnek találtam azt az embert. Korábban nem volt rajta a heg. Most azonban már van. Ő meg a rendőrfőnök gondolkodóba eshettek, vajon előfordulhat-e, hogy miattam veszély fenyegeti őket, dacára annak, hogy nagyon nehezen bizonyítható, amit állítok. Megtehették volna azt is, hogy ütődöttnek tüntetnek fel. A legbiztosabbra azonban akkor mennek, ha megölnek. – Szerintem azért gyilkolták meg Joeyt, mert rám számítottak. Nem hagyhatták futni, hiszen látta az arcukat. Így aztán megölték. Talán a meggyilkolása nekem szóló figyelmeztetés volt. Volt a faszt… Nem. Megmondom, miért csinálták. Mert képesek ilyesmit minden további nélkül megtenni. Már nem olyan a dolog, mint első alkalommal. Örömüket lelik benne, Tad. És most még ráadásul úgy is néz ki, mintha én csináltam volna. – Rendben van, megmondom, mit fogunk csinálni. Rendőrt hívunk. De az a rendőr Kayla lesz. El tudod érni? – Melózik. Nem tudom, hogyan érhetném el anélkül, hogy valami közben ki ne tudódna. Ha fölhívom, azzal csak rá is bajt hozok. – A mobil az én nevemen van, ha netán később valaki utánanézne a hívásnak. Ne is törődj vele, kölyök. Tedd le. Útban vagyok. Majd gondunk lesz erre az egészre. Bármilyen nehezedre esik, mégis azt javaslom, hogy most menj vissza a lakásba, csukd be az ajtót, és várd meg, míg odaérek. Fegyvered van? – Nincs. – Talán így a legjobb. Még a pöcsödet lőnéd el vele. Menj be és zárkózz be. – Amikor elmentem, bezártam magam után az ajtót. Mikor megjöttem, nyitva volt. Ki tudnak ők nyitni egy

zárat, Tad. Mellesleg nem is hinném, hogy még működik az a nyavalyás zár. – Akkor menj a ház mögé, és várj. Mindjárt átmegyek. – És aztán? – Megszabadulunk a hullától. – Ó, a pokolba. Egyre mélyebben mászok bele. – Kölyök, te ennél mélyebbre már nem kerülhetsz. Innen most már csak fölfelé vezethet az út. – Tudja, hogy ezzel benne lesz maga is? – És akkor, ugyan mi a lófaszra való a barátság? Eljöhet még a nap, amikor majd én kérek kölcsön tőled. 53. Az orra alatt kis jégcsapok voltak. A szeme, noha nyitva volt, befagyott, mint két apró tavacska. A felső ajka, ahol korábban takony volt, most csillogott, mint az égetett cukormáz. Kezét-lábát még mindig szorították a drótok, szája kitárva szélesre, a nyelve pedig, amely fekete volt, akár a szurok, úgy lógott ki belőle, mintha valami állat kandikálna ki az odújából. Viszont így legalább nem bűzlött. Harry reszketve csukta rá a fagyasztó ajtaját. – Ó, a rohadt életbe – mondta Kayla. – Elkaphatnak bennünket a fagyasztóval, s abban a hullával – mondta Harry. – Ugye tudod, hogyan venné ez ki magát? – A francba – szólt Kayla. – Ez Joey volt. – Ő. – Kurva életbe. Tudod, ha leszámítjuk a nyelvet, a jégcsapot meg az ilyesmit, pont ugyanúgy néz ki. – Főleg ha attól is eltekintünk, hogy halott. – Tudom, hogy ti még mindig barátok voltatok. Ez nagyon durva volt, amit mondtam. Annyira sajnálom, a francba is.

– Az igazat megvallva ez a barátság már az utolsókat rúgta, és ahogy elnézem, már aligha támad fel újra. – A francba – mondta megint Kayla. – Lehet, hogy nem helyénvaló, amit most mondani fogok – szólt Tad, belépve a mosókonyhába, ahol a fagyasztó állt –, de ha ti ketten már beértétek ennek a köcsögnek a látványával, inna valamelyiktek valamit? – Ez nem volt valami szép – mondta Kayla. – Életében és halálában – szögezte le Tad – egy kibaszott köcsög volt, nem egyéb. Szóval, mit isztok? A nappaliban ültek; ők ketten diétás kólát ittak, Tad a maga részéről kávét, s Tad azt mondta: – Azt hiszem, eltemethetjük ezt az anyaszomorítót. Talán kivihetjük valahová, mélyen be az erdőbe, és ott elültethetjük a seggét. Azzal rendben is lenne minden. Tudjátok, amikor az űrsikló felrobbant Kelet-Texas, konkrétan Nacogdoches megye fölött, és a maradványait kajtatták, meg azoknak a szerencsétlen asztronautáknak a holttestét, öt vagy hat olyan tetemet is találtak, amelyeknek semmi közük nem volt az űrhajósokhoz. Ha csak nem következik be egy újabb űrbaleset, akkor jó okunk van azt feltételezni, hogy a kis szarfaszú nem kerül elő a vadonból, míg világ a világ. – Joey egy kis szaros volt – mondta Harry –, és azt hiszem, annyira fel vagyok már húzva, hogy arra nincs is kifejezés… úgy értem, azt se tudom én már, mit érezzek. Avval együtt talán mégse kéne azt a szerencsétlen, meggyilkolt, aztán meg lefagyasztott nyomorultat köcsögnek meg anyaszomorítónak nevezni. – Ha te mondod, kölyök. Elvégre a te köcsögöd volt, úgyhogy eldöntheted ezt akár te is. Mellesleg aligha sértem meg bárkinek az érzéseit. – Ez nagyon szívtelen, Tad – mondta Kayla. – Ami a szívemen, az a számon. – Na és most mit csináljak? – kérdezte Harry. – Egyelőre még nyakig vagyok a szarban.

– Mit csinálunk? – javította ki Tad. – Mert ahogy én látom, kölyök, ketten fogjuk csinálni, te meg én. – Hárman – vágta rá Kayla. – Benne vagyunk mind a hárman. – Akárha a kibaszott három testőr találkozna – mondta Tad. – Köszönöm, hogy idejöttél – mondta Harry Kaylának. – Azt hiszem, nekem kéne megköszönnöm, hogy gondoltál rám – válaszolta Kayla. – Azt hívtuk, kiben bizodalmunk vagyon – jelentette ki Harry. – Tulajdonképpen – mondta Tad – ezzel a végére is értünk a listának. Hárman vagyunk. A nagy gond az, hogy a jó fiúk közül eleve ki kell zárnunk a jelenlegi rendőri állományt. A rendőröknek tudomásuk van arról, hogy Harry fejében időnként megtörtént események játszódnak le, minek okán van Harry, hogy az ő kifejezésével éljek, nyakig a szarban. A rendőrfőnök egy kibaszott kéjgyilkos, és a sebhelyes arcú se különb nála. Tehát mitévők legyünk? – Nem tudom, lenne-e értelme a rendőrséget értesíteni – mondta Kayla. – Hiába is azonosítottad a rendőrfőnököt meg az őrmestert, Harry, ha egyszer ez az egész dolog csak a fejedben létezik. Szemben a hullával, ami viszont Tad mélyhűtőjében létezik. – Ami komoly hendikep – mondta Tad. – Én azt nem értettem – folytatta Kayla –, hogy miként jön ehhez az egészhez az apám? Most viszont… noha nem túl kellemes a dolog, és nem is igazán kedvező, kezdem összerakni. – Felvilágosítanál minket is? – kérdezte Harry. – Az egészet én látom a saját fejemben, és mégsem tudok annyit arról, mi folyik, mint a főiskolás algebráról, amiből történetesen meghúztak. – Ma utánanézek egy-két dolognak – közölte Kayla –, és ha rájönnek, akkor repülök, vagy valami még rosszabb történik. Az vadít meg teljesen, hogy a

rendőrfőnök, aki olybá veszi a parfümömet, mint valami bűncselekményt s panaszkodik miatta, képes arra, hogy hidegvérrel, akasztással végezzen ki egy kölyköt, megölje az apámat, meg azokat a srácokat ott a kocsiban a Púposhegyen, és még az ördög tudja, hány embert. – A parfümből csakugyan visszavehetnél valamennyit, kedves – mondta Tad. – Az ember szeme könnybe lábad tőle. – Tudom. Azt is akarom. Ez egy szokás. Amikor gyerekek voltunk, nem mindig volt folyóvíz. És hogy ezt leplezzük, elkezdtük ezt használni. Olyan ez, mint egy biztonsági intézkedés. – És olyan ütős is – bólogatott Tad. – A fenébe is, Tad – mondta Harry. – Állítsa már le magát. – Sajnálom, drágaságom – mondta Tad. – De hogy ismét a tárgyra térjünk, véleményem szerint sokkal több aggódnivalója akad annál, hogy mennyi rajtad a parfümtöbblet, vagy hogy valamit elemeltél a zsaruboltból. A több aggódnivaló pedig az, hogy van a hűtőládában egy szarfaszúnk, és ha valaki rábukkan, akkor meg kéne tudni őt magyarázni. Na, akkor eredjetek és próbáljátok meg. Majd meglátjuk, sikerül-e. Mit fogunk mondani nekik? Rosszul lett, felkötötte magát, utána meg bemászott a mélyhűtőbe, és meghalt, a kurva életbe? – A mélyhűtés a maga ötlete volt – mondta Harry. – Vállalom is érte a felelősséget – közölte Tad –, most azonban a harci feladat az, mit csináljunk azzal a halott szarfaszúval. – Csak nem bír leszakadni erről a szarfaszúzásról, igaz? –kérdezte Harry. – Veled akár egyenes is lehetek. Nem bírok. – Akarják akkor hallani, vagy nem? – Ki vele, csajszi – mondta Harry.

– Lemásoltam néhány aktát, olyanokat, amelyeknek nem kéne az irodában lenni. Neked már mutattam közülük néhányat, Harry. Úgy tettem, mint aki a holt anyagban ásogat, és ez nem is volt teljes mértékben tettetés. Csakugyan a holt anyagot túrtam. Azt azonban nem akartam, hogy tudják, konkrétan mit keresek. Volt arra engedélyem, hogy bizonyos aktákat kiemeljek, azt azonban nem akartam, hogy megtudják, konkrétan melyik érdekel: az, amelyik az apámmal foglalkozott. No meg ővelük. Akkor még nem tudtam, most már tudom. A cucc kinn van a kocsiban. Behozom. Kayla kiment, Tad pedig így szólt Harryhez: – Ez egy őrangyal, Harry. – Ki van velem baszva – mondta Harry. – Nagyon komolyan ki van velem baszva. Nem ölnek meg, hanem bevágnak a börtönbe. El se hiszem, hogy segítettem Joeyt bepakolni a hűtőládába. – Gondolod, hogy jobb lett volna, ha a lakásodon kerül elő a hulla? – Nem. De így is meg fogják nézni a lakást, a csillárt, a drótot. – Buli volt nálad, mi ketten voltunk ott. Berúgtunk; te ott hintáztál azon a kibaszott csilláron. Részegeknél megesik az ilyesmi. Tudom. Egyszer megpróbáltam az itteni háztetőről leugrani. – Megpróbálta? – Na jó, ez talán erős fogalmazás volt. Leestem. De megúsztam karcolásokkal, mert mázlim volt: egy rakás falevélre estem. Na jó, valójában a mexikóira estem előbb, aki gereblyézte őket össze, és csak aztán a levelekre. Mindenesetre mázlim volt. A gereblye nyele eltört, a mexikói koma is össze-horzsolódott imitt-amott, de aztán kutya baja se lett. Száz szónak is egy a vége, Harry: azzal, hogy eltüntettük onnan a hullát, némi mozgásterünk lesz, időnk, hogy kitaláljuk, mi legyen a következő lépés, még ha azon az áron is, hogy meg kell szabadulnom némi fagyasztott chilitől. Mélyhűtés nélkül

ugyanis az elég gyorsan szarrá megy. Elég egy órára felfüggeszteni a mélyfagyasztást, és annyi neki. Különben kezdek valami őrületet is látni az egészben. Gondolom, csak pszichológiailag, de tudod, ha valaki a kajaládájába berak egy szaros gatyájú halottat… az azért már nem kispályás dolog. – Az még hagyján, de a nyakát is kockáztatja értem. Tudom én azt. – Hozsannázásra nem tartok igényt. Nem mintha nem szeretném, ha felmagasztalnak, csak azt mondom, hogy nem kérem. A fagyasztóról beszélek. Még egyéves sem volt. – Telefonál Kaylának meg minden… segít Joey eltüntetésében… Fenébe is, micsoda egy szerencsétlen alak volt. Darab szar volt, de azt azért mégsem érdemelte, hogy egy rohadt csillárkampón végezze. – Nem mindenki véli így – mondta Tad. Kayla visszaérkezett, hóna alatt a dossziéval. – Ugye nem a járőrkocsival jöttél ide? – kérdezte Harry. – Harry, nem vagyok hülye. A saját kocsimon jöttem. Hátul álltam meg vele, ahogy Tad kérte. Csak átöltözni nem volt időm. Harry megrázta a fejét. – Csak ki vagyok készülve, azért kérdezek hülyeségeket. – Be kell vallanom neked – nézett rá Kayla –, hogy én sokkal jobban ki vagyok készülve, mint te. Van valami, amit már tegnap este meg kellett volna talán mondanom, de reménykedtem abban, hogy mégsem számít a dolog. Az igazat megvallva nem voltam benne biztos, hogy az, aminek látszik. Apáról van szó. Korábban is került már bajba. Nemi erőszak kapcsán. – Mikor? – kérdezte Harry. – Csak hallgass végig – felelte Kayla. – Mikor most kimentem a kocsihoz, eszembe jutott egy és más, olyasmik, amelyek összeillenek a nemrég megismert

tényekkel, mindazzal, amivel most már tisztában vagyok. És a kirakós egyre inkább kiegészül. Az asztalra tette az aktákat. – Harry, én nem mondtam el neked mindent. És azért kaptam fel a vizet annyira, amikor tegnap elmondtad, amit elmondtál. – Az apádról van szó. Ugyan miként reagálhattál volna másképp? – Összetettebb ez a dolog. Apám mindig is legeltette a szemét a nők seggén. Egyszer azonban fel is jelentették nemi erőszakért. A feljelentő azonban nem örvendett különösebb közmegbecsülésnek, így aztán apa megúszta. Talán erőszakot tett rajta, talán nem. Anya állandóan gyanakodott. Én nem tudom, mi volt az igazság. Na mármost, a dolog úgy áll, hogy Joey mamája jelentette fel. – Ne hülyéskedj! – mondta Harry. – Azért hitted azt, hogy a pasasok egyike a Joey apja lehet? – Igen. Joey anyja azt állította, apa erőszakot tett rajta, apa azonban azt mondta anyámnak, hogy erről szó sem volt, kölcsönösen akarták, és amikor őt már nem érdekelte a dolog, Joey anyja bosszúból jelentette fel. Joey apja meg az én apám arra készültek, hogy együtt csinálják meg az autószerelő műhelyt, emlékszel erre, Harry? – Valami dereng. – Na, ez a dolog vágta haza az üzletet. Szerintem Joey apja rájöhetett, hogy az öreglány hazudik, miután egyiküket sem sorolták a köztiszteletben álló polgárok közé, ráadásul az apám zsaru lévén eleve magasabb osztályban játszott. Megmondhatom neked: Barnhouse úgy megverte, mint a lovat, mert az üzlet meghiúsulását neki rótta fel. – Joey tudott minderről? – kérdezte Harry. – Nem tudom. Lehet. Ő már hozzászokott a nagy verésekhez, és semmi újdonságot nem látott abban, ha az anyja feldagadt szájjal, monoklisan járkált otthon. Emlékszel, hogy mentek ezek a dolgok náluk. Mindegy;

amikor ez az erőszak-dolog történt – vagy nem történt –, a testület azonnal zárta sorait. Szorosra zártak apám körül. És el is érték, hogy ejtsék az egész ügyet. Nem kizárt, hogy apa fizetett is Barnhouse-éknak valamennyit. Nem tudom. Ez az ügy azonban ott lógott a feje felett, és azok közül, akik a sorokat zárták, az egyik ember ma a rendőrfőnök, a másik meg – tudod, ki? – A sebhelyes arcú őrmester? – kérdezte Harry. – Bingó. Azt állították, a jelzett időpontban vele voltak, kártyáztak, vagy valami hasonló, így aztán megúszta. Anyám ezt mondta nekem, és azon gondolkodom, vajon azért mondta-e, mert ő maga hitt az erőszakban. Talán így akart bosszút állni azért, ami apám meg Joey anyja közt történt, még ha kölcsönös beleegyezésen alapult is a dolog. Nem tudom. A lényeg, hogy apám meg anyám nem tudták magukat túltenni a történteken, így aztán inkább elváltak. Közben történt egy nemi erőszak és gyilkosság a mi törvénytisztelő kisvárosunkban. Nem az első ilyen jellegű bűncselekmény itt, ebben biztos vagyok. Azonban az eddigi legfurcsább. Évekig nem találják meg a holttesteket. Az igazat megvallva senki nem tud arról, hogy erőszak is történt, semmi olyan nem maradt vissza, amit valóban bizonyítéknak nevezhetnénk, ezt már csak én teszem hozzá, Harry, a te látomásaid alapján. Ami a gyilkosságokat illeti, abban a rendőrség is biztos volt; az üresen hagyott rubrikákat pedig te töltötted ki. Még egy valami biztos, azonosították a párt, a lány fehér volt, a pasi fekete. Láttad őket, Harry, mindkettejüket meggyilkolták, közelről, hidegvérrel. Harry bólintott. Kayla kinyitott egy másik aktát, s Harry meg Tad elé csúsztatta. – Kiderül, hogy voltak ehhez hasonló esetek is, noha ezek nem maradtak ennyire rejtve. Két másik eset. Ezek egyike egyébként még akkor történt, amikor a rendőrfőnök még nem volt rendőrfőnök. Csak egy zsaru, akinek épp a második válása volt folyamatban. Ugyanezt

mondhatja el magáról Pale őrmester is. De ezt figyeljék. A főnök egy Millview nevű kisvárosban élt, mielőtt idejött. Kisváros az is, ahol körülbelül öt gyilkosság történt, amióta még az ezernyolcszázas évek végén megalapították. Gondolkodóba estem ennek kapcsán, át is mentem oda szimatolni, felhívtam egy-két embert, kérdezősködtem, történtek-e a múltban olyan esetek, amik hasonlítanak a mieinkre, és csakugyan végrehajtottak egy nagyon hasonló bűncselekményt, még amikor a főnök fiatalember volt. Azazhogy mindjárt kettős bűncselekményt: erőszakos közösülést és gyilkosságot. A gyilkos gumit használt, spermát nem találtak. Mi tehát az esély arra, hogy a kisvárosban, ami összesen öt gyilkossággal dicsekedhet jó egy évszázad alatt, két súlyos bűncselekményt is akkor követnek el, amikor a mi leendő főnökünk a szárnyait bontogatja ott? – Nem valami jók az esélyek, ami a rendőrfőnököt illeti – jegyezte meg Tad. – Ami nagyon furcsa, hogy téged felvett… azok után, hogy megölte az apádat – mondta Harry. – Nem is annyira. Ez betudható valami hatalmi mániának is. Megölte az apámat, és ráadásul még nekem is parancsolgathat. Teljesen beleillik a képbe. És már csak azért is kedvére van az, hogy körülötte vagyok, mert az apámra emlékeztetem. Ez valamiképpen felszabadító érzés lehet a számára. Lehet, hogy ezek a bűncselekmények szexuális jellegűek, de többről is szó van itt, és ez a több a hatalom. – Még mindig nem teljesen tiszta a számomra, hogyan illik a képbe az, ami apáddal meg Vincenttel történt – mondta Harry. – Apát az a két ember védelmezte. Mit tudom én, talán valahogy belekeveredett a dolgaikba. Nem tudom. Kocsikáznak a városban, unják a banánt, legurítanak néhány italt, érted, aztán megered a nyelvük, megy a duma. Meglátnak egy hapsit meg egy csajt, és nem tetszik, hogy vegyespáros, apám, az meg mondja a

magáét velük, érted, csak a száját jártatja, hiszen az adósuk, csakhogy még tíz perc, és már nem csak a dumáról van szó. Követik a párocskát a Púposhegyre, aztán az egész elfajul, apa meg talán nem tudja, milyen kajakra el tud az ilyesmi fajulni, ha erről a két emberről van szó, nem is számol ilyesmivel. Talán csak akkor jön rá, amikor már élesben mennek a dolgok. De persze az is lehet, hogy mindvégig nyakig benne van ő is. Erre gondolni se nagyon szeretek, de lehet. – Akárhogy is van, apám látja, mi történik. A későbbiekben már ki akar szállni a buliból. Nem akar bűntárs lenni. Mert állandóan az jár a fejében, hátha újra megcsinálják. A lelkiismerete háborog, és eljön a pillanat, amikor már nem akarja többé titokban tartani, amit tud… – Így aztán úgy gyilkolták meg, hogy egyszersmind le is járassák – mondta Tad. – És meg kellett ölniük a kölyköt, ezt a Vincentet is. Dőlnie kellett az összes babának. – Aztán telik az idő, lassacskán elfelejtődik az ügy, az egyik elkövetőből rendőrfőnök lesz, a másikból őrmester, aki nagyon megijed, amikor te előállsz a magad kis Dolby Surround filmjeiddel. Lehet, hogy nem pontosan így történt, de a kép így meglehetősen teljesnek látszik. Azt hiszem, a kezemben van az, amit én úgy szoktam nevezni: a bűntény gerince. De akár a kezemben van, akár nem, egy valamiben biztos vagyok: most eggyel többen szerepelnek a listájukon. – A szarfaszú a fagyasztómban – bólogatott Tad. – Nem. Ő már csak a halotti listán szerepel. Harry viszont a megölendők listáján. És ha jól okoskodnak, akkor mi is rajta vagyunk azon a listán, Tad, maga meg én. A helyzet az, hogy amennyiben értik a dolgukat, akkor minden további nélkül ránk tudják húzni a vizeslepedőt. És ehhez rendelkezésükre áll a komplett rendőrség, az átkozott igazságszolgáltatási rendszer. – Igazságszolgáltatás, rendőrség – merengett Tad. – Nekünk ez nagy falat.

– Nagyságrendekkel nagyobb – mondta Kayla. – Gondolom, terved még nincs? – kérdezte Harry. – Még nincs – ismerte el Kayla. – Nekem van, mégpedig nem is akármilyen – jelentette be Tad. – Tudjátok, néha már arra a következtetésre jutok, hogy egyáltalán nem is működik az agyam, aztán viszont jön egy felvillanás, és rádöbbenek, hogy bármennyire is szeretném titkolni, mégiscsak egy istenverte zseni vagyok. 54. Néhány nappal később a rendőrfőnök csak későn ért haza, alaposan megviselve amiatt, amit ő társadalmi kötelezettségnek nevezett – az átkozott rendőralap valamilyen adománygyűjtő rendezvényét kellett végigmosolyogni, plusz még elmondani valami rohadtul kényelmetlen szöveget – ; hazaérkezésekor elnehezültnek és nyűgösnek érezte magát az adománygyűjtő vacsorán elfogyasztott gumicsirkétől meg még néhány, hasonlóan mérgező fogástól. Már az ajtón úgy jött be, hogy közben csatolta ki a derékszíját, a másik kezével a villanyt kapcsolta fel, és azon nyomban meg is dermedt. Mert a díványán ott ült egyenes háttal, de még mindig szorosan összedrótozott lábbal, hátrakötött kezekkel, a csuklójába vágódó dróttal, mint valami rohadt szabadúszó kígyóember vagy bukott szabaduló-művész, a fényben csillogva, tejszínű szemmel, torkán csúfoskodó fekete nyomokkal, a díszpárnáit valami folyadékkal összekenve, padlóját összecsepegtetve, ez a fickó; aki úgy bűzlött, akár a romlott sertésborda, amit szennyvízbe mártottak. A kölyök volt az, akit Pale őrmesterrel kötöttek fel a Wilkes gyerek csillárkampójára. Nyakában kartonlapot viselt. Újságokból és magazinokból kivágott betűket ragasztottak a kartonra. A felirat így szólt: TUDJUK.

– Mi a lófasz?… Joey azonban nem válaszolt. 55 Tadnél voltak, az ágyban. Kayla odagurult, és karjával átölelte Harry izzadó mellkasát. – Erre kilencest kapsz tőlem – suttogta. – Micsoda? Hogyhogy nem tízest? Szerintem átkozottul és kurvára fönséges voltam, már ha szabad ilyet önmagamról mondanom. Nem csak megjátszottad magad, ugye? – Mármost ez egy ronda kérdés volt. Nem. De ha megkapod a tízest, ugyan mi fog motiválni, hogy legközelebb még jobban dobd be magad? – Ebben van valami. – A kurva életbe, de szerettem volna látni a főnök pofáját, amikor arra megy haza, hogy Joey ott ül nála. – Szerencsétlen Joey – mondta Harry – A helyzet az, Kayla, hogy amikor rábukkantam, éreztem a félelmét. De nem csak azt a rettegést, amit a kivégzésekor élt át. Az összes félelmét éreztem, ami mind előjött belőle. Ez az ember tele volt félelemmel. Az egész élete egyetlen rettegés volt. Borzalmas volt. Nagyon sajnáltam érte. – A francba, Harry. Joey nyilván imádta volna ezt a poént. Ebben biztos vagyok. Gondolj csak bele. Azok után, amin átment, és ami vele történt… ahhoz képest mi még szinte végtisztességben részesítettük. – Gondolom, igazad van. De kezdem magam rosszul érezni tőle. Én ebbe bele fogok betegedni. – Láttam ma a főnököt, szava nemigen volt semmiről. Tudod, a legtöbbször ő nagyon joviális. Ma azonban csendes volt, és mindenki azt kérdezte: „A főnököt meg mi lelte?” Én meg azt feleltem: „El sem tudom képzelni.” De a francba is, persze, hogy nem képzelődtem, mert tudtam pontosan, mi lelte. A saját díványán tálalták föl

neki az áldozatát, felengedve, akár valami tévévacsorát. Egy-null a jó fiúk javára. – Jó ötlet volt. Mindenképp vicces. Most nála a hulla. – Gonosz egy esze járása van a te haverodnak, a Tadnek. – Igen – mondta Harry –, olyanja van neki. Az a típus, akit az ember semmiképp nem szeretne az ellenségévé tenni. Amellett rendelkezik azzal a minekishívjákkal… iróniával. Érzéke van hozzá. – Ja. – Na már most – vonta magához a lányt Harry –, hogyan tovább? – Kipróbálhatunk egy újabb pozitúrát. – Tudod, hogy mire gondoltam. – Pont most kell ezen gondolkodnunk? – Azt hiszem, még várhat – mondta Harry, és megcsókolta. – De gondoltál már arra, hogy ez a dolog esetleg balul üt ki? Most, hogy náluk van a test, találhatnak rajta valamennyi DNS-t, hiszen még hozzá is értem. Úgy tűnik, ezzel csak még jobban szétteregettük a szart. – Kesztyűben voltál. Mindannyian kesztyűben voltunk. Óvatosan jártunk el. A DNS valós dolog ugyan, de nem mágia. Nem úgy megy az, mint a tévésorozatokban. Amit ott látsz, az tudományos fantasztikum. – Azzal együtt vegyük fontolóra mint lehetőséget, elvégre az én életemről van szó. Ami már önmagában is kezd elég fantasztikus lenni. – Ez igaz. De mégiscsak nagyszerű dolog volt visszaütni annak a rohadéknak, Harry. Meg kell értened: ez az ember meggyilkolta az apámat. És az üzenet, amit hagytunk, igazi ütős üzenet volt: „Tudjuk.” – Elsőrangú üzenetet hagytunk, ez nem kétséges. Tömöret, velőset. Én azonban még mindig nem látom valami rózsásnak a helyzetemet. Még a lakásomba se tudok visszamenni. Tartok tőle, hogy a legközelebb én fogok a csillárkampón hintázni. Továbbra is keresnek, és azon

vannak, hogy félillegálisan kicsináljanak, vagy végezzenek velem valami sötét sikátorban. A végeredmény ugyanaz. Az idén a számomra nem lesz karácsonyi bevásárlás. – Sajnálom, Harry. Azt hiszem, én túlságosan is sokat kéjelegtem a magam kis privát bosszújában. A játszmának azonban még nincs vége, bébi. Gondolkodnunk kell, hogyan fordíthatnánk ellenük ezt az egész történetet. Ha okosan csináljuk, rá se jönnek, hogy Tad meg én veled vagyunk. Még csak nem is gondolnak arra, hogy itt kéne téged keresni, én pedig óvatos leszek, ha átjövök. A saját kocsimon jövök, hátul állok meg. Ha nagyon muszáj, még baszni is csak halkan fogok. – Ezt inkább nem szeretném. – Lehet, hogy Tad szívesen venné. – Lenn van a nappaliban. A dolog úgy áll, Kayla, hogy megérzésem van, tudod: egyfajta beépített szardetektor működik bennem, ami jelzi, ha büdösség közeleg. Lehet, hogy veled is meg Taddel is rövidesen ki lesz baszva. Mintha túlságosan is okosak akartunk volna lenni mi hárman. Kayla a mellkasát dörzsölte a tenyerével, aztán lejjebb ment. Parfümjének illata betöltötte Harry orrlyukait, s orrcimpái kitágultak. Úristen, micsoda édes pézsmaillat. Csodálatos. – Hát – mondta a lány –, ha rosszra fordul a dolog, nem az a legokosabb, ha a legboldogabban húzzuk le azt, ami még hátra van? 56. Harry és Tad két nappal később, éjféltájt a nappaliban sakkoztak. Tad eddig kétszer kerekedett felül, és a zacskót maga felé fordítva felzabálta közben a Taco burgonyaszirom javát, miközben hagyta, hogy Harry annyit gondolkodjék a lépéseken, amennyi csak jólesik.

Valahányszor Harry is kimarkolt a zacskóból, Tad mindig visszafordította és közelebb is húzta magához a maradékot. – Komolyan gyakorlásra lenne szükséged – mondta Tad. – Mármint a sakkban, vagy a burgonyaszirom felzabálásában? – Mind a kettőben. – Máson jár a fejem. – Akkor is gyakorlatra kell szert tenned. A huszár – vagy ló, ha így hívod – kizárt, hogy kibaszott X-et írjon le, miközben lép. De ezt már mondtam neked. És a fejét meg az én figuráim irányába fordítsad, ne a te figuráid felé. Tisztára beidegeli az embert. Mintha visszafelé játszana. – Tad, azon a lovon nem ül huszár. Az csak egy lófő. – Nincsen neked képzelőerőd? – Nincs valami sok. Tad megigazította a sakkfigurát, ami most már a megfelelő irányba nézett. – Most boldog? – kérdezte Harry. – Kibaszott esztétika is van a világon. Ide hallgass. A következő pillanatot sohasem ismerheted. Tervezni persze szabad. Elővigyázatosnak lenni is szabad, óvintézkedéseket tenni is, de a legjobb, ha éled az életed közben, amennyire csak tudod. – Most edzésen vagyunk? – Azon hát, szöcske. – Azt állítja, az élet eleve elrendeltetett? – Nem. Az marhaság. Szoktam hallgatni, amikor ezt papolják, és olyankor visszakérdezek: „Na, és körül szoktál nézni, mielőtt a járdáról lelépsz?” „Hát hogy is ne néznék körül”, válaszolják ők. „Ki akarja megöletni magát?” Mire én: „Na és ha eleve így van elrendelve? Mire mész az óvatoskodással, ha eleve ezt a lapot osztották?” Ennyit a predesztinációról. Valamennyiünkben van egy beépített adu ász, és azt,

valahányszor szükség van rá, ki tudjuk játszani. Ki tudsz baszni a leosztással, Harry. Ami néha elsőrangú, máskor nem annyira. A végén terít mindenki, de tuti, hogy addig még jócskán van sanszod ahhoz, hogy kikapard a dzsolit. Mielőtt Harry válaszolhatott volna, megcsördült a mobilja. Kayla volt az. Hangja elmosódottnak tűnt. – Gyere el hozzám. – Nem vagy melóban? – Otthon vagyok. Harry kisétált a hátsó udvarba. Csípett a hideg. Holdtalan volt az éjszaka. – Nem tudom, ki tudok-e menni – közölte. – Nem vagyok biztos abban, hogy ez jó ötlet. – Van valami, amit mindenképp meg akarok mutatni neked. Oda meg nem vihetem… Valami történt. Egyszerűbb lenne, ha te jönnél ide. Gyalogolj el a kocsidért, ülj bele és hajts ide. – Az én kocsimmal? – Igen. – Az elég melegnek tűnik. – Kicsit az, de én nem tudok odamenni. Találtam valamit, amit látnod kell, és csak itt tudom megmutatni neked. – Kayla, én nem értem, miért ott? – Tudom, mit kérek. De ha óvatos leszel, akkor nem lesz semmi baj. Tadet ne hozd magaddal. Ő most csak a bajnak lenne. Ezt neked kell látnod. Szerintem helyrejönnek a dolgaid. De siess. – Nem tudnád te idehozni? – Ahhoz túl nehéz. Hát, talán tudnám. De sokkal valószínűbb, hogy a hurcolászás közben elkapnának. – Olyan nehéz? – Harry, bízz meg bennem. – Hát… tudod, ez az egész kissé rejtelmes. – Átkozott legyek, ha nem tudom ezt magam is. Nem kérném, Harry, ha nem lenne fontos. Bízz bennem. – Rendben.

– Harry? – Igen? – Tudom, mire kérlek. Legyél óvatos. Legyél nagyon óvatos. Tad felnézett, amikor Harry bement. – Naná, hogy Kayla volt – állapította meg. A telefon az ő nevén volt, és a számát rajta kívül csak hárman tudták. Kayla, Harry anyja és maga Harry. A megállapításhoz tehát nem kellett különösebb agytorna. – Igen. Épp azt jelentette be nekem, hogy szerinte kikeveredhetek a csávából. – Tényleg? – Igen. De semmi konkrétumot nem mondott. Azt hiszem, csak bátorítani akart. – Nem ragadt rád tőlem valamennyi filozófia? – De ragadt. – Nos, bármennyi is ragadt, az oktatást egyelőre felfüggesztjük. Nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem ennyi volt mára. Megyek lefeküdni. Harry a szobájába ment, s kissé nyitva hagyta az ajtót, hogy hallja Tadet, amint a torkát köszörüli, szarik, lehúzza a vécét, gargalizál, folyatja a vizet. Pokolian érezte magát, amiért nem mondta el, miről beszélt Kayla az imént. Ez nem tűnt helyesnek, még akkor sem, ha Kaylának igaza volt, és Tadnek semmiről sem kellett tudnia. Már épp elég az is, hogy belerángatta Tadet. Ő meg Kayla ezt személyes ügynek mondhatta, arra azonban semmi szükség nem volt, hogy Tad még jobban belekeveredjen. Már amúgy is benne volt, nyakig: nem kell, hogy valaki még a fejére ugorjon. Várt még egy darabig, aztán kisurrant, kezét zsebre vágva, gyors léptekkel. Hosszabb volt az út, mint amekkorára emlékezett, és a hideg levegő a tüdejébe mart. A holdat felhők takarták, csak az utcai lámpák világítottak, s Harry minduntalan arra gondolt, mi lesz, ha a következő sarkon kifordul egy

rendőrautó, rávillog, a szirénája rábődül. De nem fordult ki. Baj nélkül elért a lakásáig, s a túloldalról, egy szilfa árnyékából tartott terepszemlét. A zsaruk minden további nélkül ráállíthattak valakit a lakásra, hogy figyelje. Lehet, hogy elbújtak, s azt lesik, mikor bukkan fel a kocsijáért, vagy azért, hogy valamit kihozzon a kéglijéből. Az egész átkozott vállalkozás halálosan idegesítette. No persze Kayla zsaru. Nyilvánvalóan tudna róla, ha megfigyelést vagy bármi ahhoz hasonlót rendeltek volna el. Már ha nem a rendőrfőnök vagy az őrmester ólálkodik itt, személyesen. Mert ha a maguk szakállára csinálják, arról aligha tudhat. Persze az kemény vállalkozás lenne, ha csak ők ketten próbálkoznának. Milyen időközönként váltanák egymást? Talán az lenne a legjobb, ha feladná magát, vagy átmenne Tylerbe, és az ottani rendőrségnek számolna be a történtekről. Hát igen. Mi sem tűnik életszerűbbnek, mint hogy ezt mondja: „Hangokat hallok. Halottat találtam a lakásomban. Én meg a barátaim, akik közül az egyik zsaru, egy fagyasztóládába gyömöszöltük a hullát, aztán meg úgy döntöttünk, hogy átvisszük a rendőrfőnökhöz, és otthagyjuk a díványán, a nyakában egy kartonpapírra ragasztott üzenettel, merthogy mi tudjuk, hogy ő meg az őrmestere gyilkolták meg Joeyt, erről ugyanis nekem volt egy kibaszott látomásom.” Harry mély lélegzetet vett, és nagy fehér párafelhőt fújt ki. Már épp le akart lépni a járdáról, hogy átkeljen az úttesten, amikor valaki elkapta a karját és megpördítette. – Kisurranni még nem tanultál meg rendesen – mondta Tad. – Mi a lófaszt művelsz te itt? – Nem akartam elmondani magának.

– A büdös kurva életbe, ez mintha nekem is derengeni kezdett volna. Meg kell tanulnod, hogyan figyelj oda magad mögé is. – Figyeltem. – Hogyne, közvetlenül magad mögé. Én mindig az árnyékban voltam. Ha jobban felkötöd a gatyádat, talán ki is böktél volna. Mi a lófasz bajod van neked? – Tad, én nem akartam kisurranni. – Ezt nevezed te surranásnak? Bejössz a telefon után, a pofádon meg az olyan ember arckifejezése ül, akit emészt, hogy most fogja ellopni a családi ezüstöt. De miután én leginkább eldobható műanyaggal zabálok, tudtam, hogy ez jobbára valószínűtlen. Úgyhogy kivártam, míg bele nem fogtál a dologba. Mellesleg meg sose próbálkozz pókerrel. Egyáltalán nem bírsz alakoskodni, rád van írva minden. Ne hülyéskedj már, kölyök. Ki vele, mi van. Harry elmondta mindazt, amit Kaylától hallott. – Nézd, én nem tudom, mi ez a titokzatosság, de bármiről van is szó, nekem elmondhatja – mondta Tad. – A helyzet az, hogy ez bassza a kurvára mimóza lelkemet. Én ebben benne vagyok, kölyök. Amit mondtam, azt komolyan is gondoltam. Mélyebben már kurvára nem lehetek benne, érted? – Sajnálom. Csak van nála valami, azt akarja, hogy lássam, és azt mondta, ne hozzam magammal. – Valami nehéz, ezt mondta? – Igen. – Ha nehéz, akkor hogyan került be a lakásába, ha egyszer most nem tudja mozdítani? – Nem tudom… Csak nem azt akarja mondani… – Hogy nem bízom Kaylában? Dehogy akarom azt mondani. Ha a te segged kellett volna neki, mert amiatt léptetik elő, akkor már régen leszállíthatta volna nekik. A tökeidet azóta már rég bronzba öntötték volna, és ott díszelegnének valami levélnehezék tetején a kapitányságon. Ő már magát is bemártotta, úgyhogy

bízok benne. A mostani rendezés veszettül furcsa, mindazonáltal nincs rá okom, hogy ne bízzak benne. – Kétszer is elmondtad. – Komolyan? – Aha. – Természetemnél fogva gyanakvó vagyok. Aki szkeptikus fajta, az meg is marad annak. Így tehát, noha annak rendje és módja szerint megbízunk benne, mit szólnál ahhoz, ha valamelyest mégiscsak bebiztosítanánk magunkat? – Bűnösnek érzem magam, hogy ilyesmit csinálok. – Én is. Negyedóráig, uszkve. Harry és Tad egy tömbbel Kayla háza előtt álltak meg, egy jókora gumifánál, ami a járdaszélen nőtt, magas, sűrű sövény mellett. A holdfényben a bokrok kardszerű árnyakként meredeztek. Kiszálltak, és megálltak az árnyékban. Harry kinyitotta a csomagtartót. – Hát, nem tudom, ember – mondta –, de csakugyan komolyan gondolta ezt a kibaszott csomagtartót? Meghalhat szénmonoxid-mérgezésben vagy valami másban. – De nem egytömbnyi távolságban. Le ne zárd! Majd én majdnem teljesen lecsukva tartom bentről. Egy idő után majd kijövök és körülnézek, rendben van-e minden. – Jöhetne simán az anyósülésen. – Csak rád számítanak. Nem akarlak én azzal zavarba hozni, hogy felbukkanok. Csináljuk csak szépen úgy, ahogy mondtam. – Ez faszság, Tad. Kayla nem verne át. – Talia se vert volna? – Az más. – Az én kedvemért csináljuk így. Ha ott leszünk, majd körülnézek, vetek egy pillantást odabentre, és ha minden rendben, hazagyalogolok. – Túl messzire vagyunk.

– Fölmegyek pár sarkot a bevásárlóközponthoz, lehet, hogy még egy mozit is megnézek, aztán fogok taxit. Gyerünk már, csináljuk. Itt állunk közszemlére téve, elég, ha valami álmatlanságban szenvedő polgár kinéz az ablakon, és elkezd csodálkozni, mit baszakodunk mi itt a csomagtartóval. Már hívják is a zsarukat, és azt ugyebár egyikünk se vitatja, hogy jelenleg nem nagyon szeretnénk őket látni. – Rendben. Harry felemelte a csomagtartót, Tad bemászott, s lehúzta a fedelet magára, de résnyire nyitva tartotta. – Lassan vezess – intette. Harry hátul, a sikátorban állt meg. Amikor kiszállt, látta, hogy Winston odakinn szimatol. A kutya felemelte a fejét és ránézett, majd szimatolt tovább: mintha valamit rágott volna a ház sarkánál, a bokor alatt. Egy jó adag, megkeményedett macskaszar-darabot alighanem. Harry végigment a két ház közti sikátorban az elülső frontig, és idegesen bekopogtatott Kayla lakásába. Örült, hogy minden rendben, s Tad fölöslegesen aggodalmaskodott, mert abban a pillanatban, amikor Kayla rekedten kiszólt neki – Gyere be –, tudta, hogy nincs semmi gond. Rendjén volt minden. Érezte, hogy a feszültség kiszalad belőle, amint az előszobán végigmenve belélegezte az ismerős parfümillatot, és meglátta Kaylát a félhomályban (ami a konyhából szűrődött be), nyitott egyeningében, amely láttatni engedte melle jó részét, mosolyogva. És arra gondolt akkor Harry: hazudott. Más oka volt arra, hogy idecsaljon. Jó oka. Azért nem akarta, hogy Tad is vele jöjjön. De csakugyan megért ez akkora kockázatot, hogy a saját

kocsiján jöjjön idáig? Nem kefélhettek volna egy kiadósat Tadnél? Harry hirtelen észrevett valamit. Kayla csak a fogait mutogatta, de nem mosolygott. Ezt nem láthatta azonnal abban a kis fényben, most viszont, hogy a szeme hozzászokott a félhomályhoz, rájött, hogy a lány csak grimaszol. A melle pedig tele volt pöttyökkel. Most már azokat is ki tudta venni. A parfümillatba cigarettaszag keveredett. Ezt is csak most vette észre, hogy az idegessége elszállt. Kayla nem dohányzott. Az őrmester, aki Harry, a medve szomszédságában dőlt a falnak, most kilépett az árnyékból. – Hogy és mint, balfaszkám? – kérdezte. – Annyira sajnálom, Harry – mondta Kayla. – Annyira sajnálom. Harry érezte, hogy mögötte is mozdul valami, és megfordult. A rendőrfőnök volt az. Mostanra a legminimálisabb nagypapás vonások is kivesztek belőle. Ott volt vele a legjobb barátja is: egy fekete automata. – Csak egy nő képes arra, hogy ennyi csikket nyomasson el a cicijén, mielőtt rászánná magát arra, hogy telefonáljon – mondta a főnök. – És tulajdonképp nem is emiatt adta be a derekát. Hanem az ígéretem hallatán, miszerint meggyújtott szivart dugok az alsó fertályába, aztán hagyom leégni. Erre már nem érezte magát késznek. Még az igaz szerelem is ismer határokat. Igazam van, Jones rendőr? Kayla feje lekókadt, mintha le akarna esni a nyakáról. – Annyira sajnálom, Harry – motyogta. – Úgy sajnálom. – Maguk ketten hű de okosnak képzelték magukat, csakhogy volt egy probléma: Kayla parfümje. Szolgálatban ugyan nem lenne szabad élnie vele, de sajna nem tudja megállni. És hát a hulla, amit a díványomon hagytak, förtelmes volt, de a szag – az a megkülönböztetett szag, amit Kayla hagyott rajta – a

parfümjének az illata volt, és olyan parfümje senki másnak nincs… Kicsoda is Tad? Harry agya sebesen járt. Ó, igen: Kayla említette a telefonban, amikor idecsalta. Azt viszont nem mondta meg nekik, kicsoda Tad. Vagy azt is kicsikarták már belőle? A rendőrfőnök tudja? Csak szórakozni akar vele? Egy próbát megér. – A kutyám – felelte. – A kutyája? – Német juhász. – Magának nincs kutyája – közölte a rendőrfőnök. – Jártunk magánál, már el is felejtette? Akkor történt, hogy a szerencsétlen Mr. Barnhouse sorsa teljesedett be a magáé helyett. Kutyának nyoma sem volt. – Az anyámnál tartom. Nála voltam, amikor Kayla telefonált. Az anyámmal és Taddel. – Tudja, hogy ez leellenőrizhető. – Biztos vagyok benne. – Szóval kutya? – Az. – Te elhiszed ezt, Pale? – kérdezte a rendőrfőnök. – Beszéltünk a fiú anyjával. Emlékszel te arra, hogy ott kutya lett volna? – Akkor még velem volt – mondta Harry. – Nekem nagyon úgy hangzik, hogy maga összevissza hazudozik – mondta a rendőrfőnök. – A pokolba is, miért tenné? – kérdezte Pale. – Én hajlok rá, hogy higgyek neki. Ki a lófaszt hívnának Tadnek? Mellesleg… nem hinném, hogy kódnéven kéne egymást szólítanunk. Elvégre tudják, kik vagyunk. – Tudják bizony – mondta a rendőrfőnök. – És te ettől kibaszottul boldog vagy? – Figyelme ismét Harryre összpontosult. – Lényeg a lényeg, fiatalember, hogy az életből immár csak néhány órájuk maradt hátra. Aztán mind a ketten szörnyű sorsra jutnak. Mondja csak meg nekik, őrmester. Utálatos sorsra.

– Igaza van – közeledett Pale őrmester Harryhez, és tenyere élével keményen lecsapott a nyakszirtjére, amitől Harry térdre esett. – Utálatos sorsra. Ótestamentumi stílusúra. Tad egy darabig várt a csomagtartóban. Nem arról volt szó, hogy nem bízik Kaylában; a körülményekben nem bízott. Felesége, Dorothy mindig azt mondta volt, Tad túlságosan sok időt fecsérel arra, hogy megállapítsa, mire gondolnak az emberek valójában, ahelyett, hogy hagyta volna magát sodortatni az árral. Dorothynak valószínűleg nagyban igaza volt. Ám a harcművészet csak részben állt abból, hogy az ember hagyja magát sodortatni az árral, másik részben viszont abból állt, hogy felkészült arra, mi várhat rá az áradatban. Mert még a barátságos, hívogató víz is rejtegethet veszedelmes örvényeket. Ahogyan Tad látta, az a legkifizetődőbb, ha az ember a magáévá teszi a cserkészek jelszavát: „Légy résen!” Lassan felnyomta a csomagtartó tetejét, aztán meggondolta magát. Jobb, ha hallgatózik és vár. Érdemes adni még két-három percet. Annyit kibír. Akkor aztán körülszimatolja a házat, rendjén van-e minden. Annál rosszabb nemigen történhet, mint hogy csakugyan megnéz egy utánjátszott filmet a dolláros moziban. Egyáltalán mi a fasz megy a moziban? Hirtelen szökkenés zaja hallatszott, majd dübbenés, és a csomagtartó fedele lecsapódott. Teljesen sötét lett odabenn. Tad hallotta, amint valami kapirgál a csomagtartón, majd a hang távolabbról hallatszott, mintha az a valami a kocsi tetejére ugrott volna. Igen. Oda. A kocsi tetejére. Majd ismét a csomagtartóról hallatszott be a zaj, s Tad ekkor közvetlen közelről ziháló szimatolást hallott. Az átkozott eb. Az a nagyra nőtt, kibaszott idióta, a Winston.

– A kurva anyád – mondta Tad. Winston, akinek a lehelete macskaszartól bűzlött, mellső lábával a csomagtartón állva szimatolt, majd lesunyta a fejét, hogy végigszimatolja a csomagtartó nyílását. Winston tudta, hogy van valaki odabenn, ez azonban nem jelentett a számára semmit. Kocsikázni úgysem fogják elvinni; ezzel tisztában volt. Bár sose lehet tudni. Hátha egyszer valaki mégis. Megeshet. A kutya felemelte a fejét, orra a levegőt böködte. Megreszketett. Még több macskaszar. Egy háztömbbel lejjebb, részben elkaparva, részben még frissen. Tőle nem messze pedig egy másik kutya hagyott vizelet-üzenetet. Winston kiöltötte a nyelvét, és megnyalta az orrát, majd lehuppant a kocsiról, és elkocogott. – Megmondom, mit fogunk csinálni – közölte a rendőrfőnök. – Most elmegyünk egyet kocsikázni, mégpedig a maga kocsiján, Pale meg a mi autónkkal jön utánunk. Most lesétál egy tömböt, kihozza a templom előtti parkolóból, idegurul vele, míg maguk ketten szépen kimennek a hátsó ajtón, és beszállnak a kocsiba, mégpedig úgy, hogy közben nem csinálnak semmi zűrt. Ami engem illet, én majd hátul foglalok helyet, a pisztolyom pedig a lány tarkójára irányul majd, merthogy ő elöl ül, maga mellett. Ami együtt jár azzal, hogy végig szagolhatom ezt az illatos virágszálat, míg ki nem érünk a sziklához. No persze amennyire meglocsolta magát, azt hiszem, akkor is szagolhatnám, ha a másik kocsival mennék. – Sziklához? – kérdezte Harry. – A Púposhegyre. És társaságunk is lesz. Olyasvalaki, akit jól ismernek.

Rendben van, gondolta Tad. Most hogyan jutok ki ebből a szemétládából? Annak nem sok értelme van, ha megpróbálom kilökni a fedelet, de mi az ördög történhet, ha megpróbálkozom vele? Megpróbálkozott. Igaza volt: semmi értelme nem volt. Megnézte, hogy a csomagtartónak van-e kapcsolata a hátsó üléssel, majd azt is, hogy a csomagtartóból be tudná-e dönteni a hátsó ülés támláját, és ott ki tudna-e mászni. A mobiltelefon fényénél győződött meg arról, hogy ez az út nem járható: az ülést fémfal védte. Alaposan ki lett vele baszva. Mély lélegzetet vett, gondolkodott. Oké, ember, pánikba ne ess. Mennyi levegőm van? Elég sok. Főleg, ha nemigen veszem. Talán a hátamra tudok fordulni, és akkor a lábammal addig rugdosom a fedelet, míg a zár nem enged. Ez az elképzelés be is válna, ha olyan erős lábam lenni, mint egy átkozott elefántbikának. Különben túl sok értelme ennek sincs. A francba. Felhívhatom Harryt telefonon. Mi a fenének gondolkodom itt? Felhívom, ő meg jön és kiszabadít. Adok neki még egy percet, hátha addig előkerül; aztán felhívom. Addig is fekszem itt az oldalamon, amit nyom valami vas, és úgy érzem magam, mint egy darab szar, amit a pótkeréknek préseltek. Amúgy meg milyen kurva öreg kocsi lehet ez? Nem még Frédi és Béni idejében hagytak fel a gyártásával? Frédi és Béni? Hogyan is jut az eszembe most ez a dolog? „Subidubi-dúúúú!” A francba is, micsoda hülyeség ez, hogy a kísérőzene szövegére nem tudok visszaemlékezni, pedig mennyit néztem a Frédi és Bénit kölyökkoromban. Tuti, hogy nem jut az eszembe. Pedig mennyit néztem.

Hány óra van különben? Mintha nem lenne kurvára mindegy. Nem szedek én időre gyógyszert. Bezzeg ha Atkins-diétán vagy valamilyen más rohadt fogyókúrán lennék, akkor nem érezném magam olyan kényelmetlenül ebben a tetű csomagtartóban, mivel jóval kisebb lennék. Egyszer ki kéne próbálnom. Annyi szalonnás tojást és sztéket és zsírt zabálni, amennyi csak belém fér. Jól hangzik, meglehetősen jól. Kivéve persze, hogy az ember szíve tropára megy tőle. Kikészíti a ketyegőt az a sok zsír. De mi a faszt agyalok én ilyesmiken, nem eleget voltam máris idebenn? Rendben van, le fogok fogyni. Majd a sírban, ahol aztán az összes fölösleg lerohad az emberről, és nem is igen szedi vissza. Ez meg mi az ördög? Valami böködte az oldalát, és nem a szerszámok voltak, hanem egy éles tárgy. Fészkelődött, hogy bele tudjon nyúlni a zsebébe. Szúrás nyilallt a kezébe. A fenébe. Azok a dobónyilak. Teljesen meg is feledkezett róluk. Nála voltak azóta, hogy Kayla neki adta őket. Szájához tette sérült kezét, és kiszívta a sebet. Rendben van, gondolta. Ebből elég. Ideje megejteni azt a hívást. Nem. Egy perc még belefér. Lehet, hogy kijön és megnézi, mi van velem. De miért tenné? Nem fog kijönni. Ez nem volt benne a tervben. A francba is, hiszen a tervet én magam ötlöttem ki. Kezdek feledékeny lenni. Kérdés, hogy az a kibaszott Atkinsdiéta segít-e az ember memóriáján? Felhívom. Most. – A zsebében van egy telefon – jelentette Pale őrmester. Harryt felrántották a padlóról és a falhoz lökték. Az őrmester megmotozta.

– Intézd el azt a szart – parancsolta a rendőrfőnök. Pale őrmester a padlóra ejtette a készüléket, és teljes testsúlyával ránehezedett. Roppanás hallatszott. Tad a csomagtartóban fekve a fotóra meredt, ami az imént érkezett: egy nagy darab pasas lefelé tartó lábát ábrázolta. És láthatott egy arcot is: a lencsébe nézett. Elég volt egy pillantás ahhoz, hogy megállapítsa: csúf sebhely vonul végig az arcán. A fényképező funkció valahogyan aktiválódott, amikor a készüléket leejtették vagy ledobták. Ki a fasz lehet ez? Nagyon úgy fest, hogy a pofáján valaha fűnyírógép ment keresztül. Bassza meg. Neki volt igaza: valami nagy szart kavartak itt, ő pedig itt hever, a csomagtartóba csukva. Amiről, és ezt okvetlenül vegyük jegyzőkönyvbe, egy kutya tehet. A telefonja azonban megvan. Valakit felhívhat. No de a francba is, a rendőrséget csak nem hívhatja ki a testület főnökére? Lássuk csak. Kiket ismer? Mostanában ismerősök terén nincs valami túltengés. Harry édesanyja. Mi a lófasz lehet az ő telefonszáma? Felhívhatja a tudakozót. Azt tudta, hogy az asszony is a Wilkes nevet viseli. Kiderítheti; talán ő segíthet. Akkor viszont mindent el kell magyaráznia neki, amivel a szart is kiijeszti belőle. És hát a levegő, az fogytán… Hangok. Valaki kinyitotta a kocsi ajtaját. Az őrmester, miután széttaposta Harry mobilját, utána a biztonság kedvéért még a fegyvere agyával is rávágott, elvette Harry kulcsait és kiment. Harry, amikor kissé magához tért az ütésből, a dívány és Kayla felé indult. Leült, tarkóját dörzsölte. A rendőrfőnök odahúzott hozzá egy széket, rátelepedett,

lábát keresztbe tette, pisztolyt tartó kezét rátámasztotta, s lóbálta az automatát. Kayla reszkető ajkakkal nézett Harryre. – Annyira sajnálom, hogy nem vagyok annyira kemény, mint hittem. Harry most tisztán látta a mellét csúfító vörös égési sebeket. Sötétvörösek voltak és nyersek. Kinyújtotta a kezét és megérintette a térdét. – Oké. Komolyan. Mást nem tehettél volna. – Megértő egy faszkalap vagy te, bazmeg – mondta a rendőrfőnök. – Én a helyedben agyon is csapnám egy széklábbal. Csak nyugodtan törd le, azt' ugorj neki, hadd szóljon. Akarsz tudni valamit? Ennek az egésznek egyáltalán nem kellett volna megtörténnie, érted. Amit annak idején, sok éve műveltünk, azt részegségünkben tettük. Velünk volt az apád is, Kayla. És ő is benne lett volna a dologban, de aztán inába szállt a bátorság. Fosni kezdett, érted. Kijózanodott, és hirtelenjében úgy érezte, sokkal jobb ember ő, mint én vagy Pale. Rátört a lelkiismeret. Ami meglehetősen képmutató dolognak számított, tekintve, hogy ami lyuk a környéken volt, feleségeké, a barátok lányaié vagy az egereké a falban, azt ő mind megdugta. Az erőszakvádból meg éppenséggel mi mostuk ki. A picsába, nem mintha erőszakot tett volna azon az asszonyon. Benne volt az. Nagy kúrógép volt az apád, azt meg kell hagyni. Rá tudta volna dumálni még az angyalokat is az égben, hogy szopják le, és még nyeljék is le. Ilyen fából faragták. Kujonnak született, úgy is halt meg. – Csakhogy ő nem gyilkolt meg senkit – mondta Kayla. – Azt a nőt sem erőszakolta meg. Nem volt olyan, mint maga. És azt sem hiszem, hogy magának egyedül ennyi lehet a rovásán. – Akarsz tudni valamit? – kérdezte a rendőrfőnök. – Igazságod lehet. Ennél azért hosszabb a bűnlajstromom. – És most is arra készül, hogy bővítse – mondta Harry.

– Ezt már csak a túlélés kedvéért teszem. – A rendőrfőnök hátradőlt, tanulmányozta Harryt egy darabig, majd megkérdezte: – Tudni akarom, honnan tudod, mi történt az óvóhelyen? Vagy odafenn a Púposhegyen? Vagy a kégliden?… Egen, Kayla mondott egyet-mást erről, a cigiszünetben. Szerinte neked látomásaid vannak. De hát ez egy hatalmas nagy kamu, nem igaz? Máshonnan tudod ezeket, így van? Valamilyen szemtanú közölte veled, he? – Pontosan úgy van, ahogy Kayla mondta – válaszolta Harry. – Nem, nem úgy van. Én ezt nem eszem meg, egy pillanatra se. – Mást nem tudok mondani magának, mert ez az igazság. – Látott minket valaki, így van? Egy szemtanú. Harry megrázta a fejét. A rendőrfőnök előrehajolt, és hatalmasat ütött Harry állára, aztán az automatát a homlokához szögezte. – No, most rögtön kinyitod a szádat, és megmondod, honnét tudod. Semmi értelme már a nagy bátorságnak. Ami történni fog, mindenféleképp meglesz, de kétféle lehet. Csinálhatjuk gyorsan. Érted, amikor horgászol, és kiemelsz egy halat, hagyhatod, hogy a parton tátogjon, de a kés fokával is elintézheted azon minutában. Akarsz partra vetett hal lenni? – Az igazságot mondom. – Akkor a lányt fogom szétcincálni helyetted. Meggondolod-e magad? – Ha tudnék valamit, higgye el, nem vagyok én ilyen bátor, már rég elmondtam volna. Azt hiszi, valaki ott bujkált abban a kis óvóhelyben, és kifigyelte? Tényleg azt hiszi? A rendőrfőnök visszahúzta az automatát, ismét hátradőlt, a fegyvert oldalvást lógatta. Harry rájött: nincs több esélye. – Szóval hangok, mi? Harry bólintott.

– Szabályszerűen tébolydába illik, amit mondasz. Az embernek a bőrén a hideg futkos ettől a kísérteties szarságtól… Vagy akármi is legyen az. Mindenesetre elmúlik a dolog, veled együtt. Van egy régi film, amit föl akarok venni az este. Az eszemben volt, hogy beállítom a videót, de aztán csak elfelejtettem. Akarod tudni, mi az? Egy musical. Nem hinnéd, hogy odavagyok a musicalért, de hát így van. A Hét menyasszony hét fivérnek, az ám a valami. A muzsika hangja. Láttam tízszer. West Side Story, lehet, hogy ugyanazok. Az órájára pillantott. – Elég időm van arra, hogy elintézzem, amit el kell, úgyhogy lassan indítsuk a műsort. Szóval hangok. A múlt benne van a hangokban. Ez a történeted, s még ragaszkodsz is hozzá? – Ez az igazság. – Nos, még ha nem is, ez, és felbukkannának más tanúk, akkor majd rájuk is gondom lesz. Eljön az idő, amikor az ember már nem lehet tekintettel a következményekre, és úgy kell hozzáállnia: lesz, ami lesz. Ez olyasvalami, amire maga az élet tanított meg. Ha te is megtanultad volna ezt a leckét, és akkor talán nem bolygattad volna annyit ezt a szarságot. És akkor ma este a csajodat döngetnéd, holnap meg szalonnás rántottát reggeliznél kávéval. A rendőrfőnök felemelte és Harryre szögezte a pisztolyát. – Kösd ki a csajt, és támogasd arra; aztán kimegyünk a hátsó ajtón. Rajta. Fogjuk rövidre. Szét kell csavarnod a drótot a csuklóján. Elég szorosra van csavarva, de majd látni fogod, hol kezdjed. Mikor Tad hallotta, hogy nyílik az ajtó, kis híján kiáltott, de meghallotta a hangot, és befogta a száját. – Bassza meg, de bűzlik. Tad csendben maradt.

Pale Harry kocsija mellé állt be, kiszállás után gondosan körülnézett, majd kinyitotta a csomagtartóját, és kivett belőle egy vastag műanyagba burkolt, nehéz csomagot. Terhét Harry kocsija végéhez, a bal oldalára zöttyentette, majd Harry kulcsával kinyitotta az autó hátsó ajtaját. Lenézett a vastag műanyagra és az abban rejlő dolog sötét formájára. Ismét körülpillantott a sötét sikátorban, majd gyorsan kicsomagolta a szállítmányt. Akkora bűz tört elő, hogy kis híján ledöntötte a lábáról. Elfordult, és mély lélegzetet vett, majd a kabátzsebéből kesztyűt húzott elő, felvette és abban folytatta a munkát: kiemelte Joey felrepedőben lévő testét, és a vezetőülés mögé helyezte. – Bassza meg, de bűzlik – mondta. Gyorsan összehajtogatta a műanyagot, bedobta a kocsija csomagtartójába, levette a kesztyűt, ami ugyanoda került, majd lecsukta a csomagtartó fedelét. Tad hallotta a szétszedett műanyag jellegzetes zaját, és érezte a kocsi rázkódását, amikor az ajtót kinyitották és valamit bezuhantottak a hátsó ülésre. Az a kényelmetlen érzése volt, hogy Harry teteme az. Az Isten verje meg, neki volt igaza: csapdát állítottak Harrynek, és most ő, Segítség Uraság, be van zárva a csomagtartóba, az időt pedig azzal kénytelen elütni, hogy megpróbál visszaemlékezni a Frédi és Béni zenéjére. És hiába történt odakinn az, ami történt, makacsul az átkozott dolog járt a fejében. Nem valami olyasmi volt, ami Bedrockkal, Flintstone Frédi szűkebb pátriájával kapcsolatos? Most egy másik hangot hallott. – Be a volán mögé. A kulcsot add oda neki, ő vezet.

Tad megint érezte az ajtó nyílását, hallotta a kattanást. Ezután a kocsi két oldalán lévő ajtók, az első és a hátsó, becsapódtak, de nem pontosan egyszerre. Oké. Ez legalább három vagy négy embert jelent. Valaki ül a volánnál, valaki az anyósülésen, és hátul egy vagy két fő. Mind a négy ajtó becsukódott, és a kocsi meg is ereszkedett. Meg ne feledkezzünk a potyautasról. A csomagtartóban időző hatalmas seggfejről. A kocsit most beindították. És Tad hallotta, hogy a közvetlen közelében beindítanak egy másik autót is. Oké, ez annyit tesz, hogy minimum öten vannak, de lehet, hogy többen. Valakinek a másik autót vezetnie kell, és lehet, hogy vele is van még egy. És ha nem a csomagtartóban lennék, megszámolhatnám őket, hogy biztosra menjek. A kocsi elindult. – Tudod, ugye, merre a Púposhegy, fiam? – kérdezte a rendőrfőnök. Hátul terpeszkedett, s az automata közvetlenül Kayla tarkójára meredt. Harry a kormánynál ült. Joey hullája a rendőrfőnök mellett illatozott. Pale őrmester mögöttük haladt. – Soha nem is hallottam róla. – Harry elhatározta, hogy nem könnyíti meg a dolgot. – Dehogy is nem hallottál. Az is szerepelt a hangosfilmjeidben… na rendben van, hallgass ide rám. Legyen igazad. Majd én mondom, merre menj. Ha elkezdesz okoskodni, akkor a csajod ólmot fog csörgetni a koponyájában… Az isten verje meg, de rohadt mosdatlan csöves módjára bűzlik a haverod! – A halottak már csak ilyenek – mondta Harry. – Elég büdös leszel hamarosan magad is – ígérte a rendőrfőnök. – Persze azt hittétek, odahurcolni a hullát a díványomra, az valami nagyon fasza vicc volt, mi? Nos, amikor majd a ti hulláitokat találják meg, és csak az öreg

ördög tudja, arra mikor kerül sor, veletek lesz ez a fazon, összekötözve, mint valami sonka. És ahogyan a dolgokat előre látom, a rendőrfőnök, aki még mindig én leszek, a következőket fogja majd megállapítani: ti öltétek meg. Te, meg a barátnőd. Hogy mi okotok lehetett rá, ki tudja? Mindenesetre megkötöztétek, aztán valamilyen okból végeztetek vele… talán buliból. Csak hogy meggyőződjetek róla, képesek vagytok rá. Aztán meg hurcoltátok ki a Púposhegyre, hogy megszabaduljatok tőle, de aztán ott, a rohadt kurva anyját, nem elbasztad, amikor véletlenül rossz sebességbe rámoltál, és a pánikban nem a gázra léptél a fék helyett? De, pontosan ez történt, és szépen lerepültetek a mélybe, az egész kompánia, mindenestül! – Oda lezuhanni, az elég nagy esés, fiatalok, és van egy olyan érzésem, hogy nem élitek túl. No de ha netán mégis ez történne, akkor még mindig itt vagyok én, aki készséggel leereszkedik oda, hogy megadja a kegyelemdöfést. Senki nem fogja kiokoskodni, mi történt. Hozzám semmilyen szál nem vezet. No de az is lehet, hogy az életbe' se kerültök elő. Tekintve, hogy mennyien vannak már odalenn, még az sem kizárt, hogy kitűnő társaságban lesztek mindvégig. – Aztán meg, hogy mégse olyan sötéten nézzétek a dolgokat, gondoljatok arra, hogy visszatértek a nagy körforgásba. Ismeritek: férgek, porból lettél, meg a többi szarság. Gondolkodom én a halálon, sokat gondolok rá, és ez valamelyest vigasztal. Na és titeket? Felvidít egy kicsit? – Kapja be – mondta Harry. A rendőrfőnök előrehajolt, és Harry fülére csapott az automatával. A kocsi megfarolt. – Arra az istenverte útra figyelj. Ideborítod rám a haverodat. Joey, akinek a lába még mindig fel volt drótozva, most az oldalára fordult. Úgy nézett ki, mint egy öreg ember, aki a bomlás közepén jött elő a sírból. Arca lazán

lelógott, és egyes részei kezdtek az üléshuzathoz ragadni. – Az isten verje meg – mondta a rendőrfőnök, és letekerte az ablakot. Tad a beszélgetés egyes részleteit hallotta. És Joey bűzét is érezte. A szag olyan vastagon ülte meg a csomagtartót, akár egy vágóhidat. Kihúzta maga alól a feszítővasat, aztán levette magáról az övet, elővette svájci bicskáját, és óvatosan nekifogott, hogy a bőrből egy hosszú darabot lehasítson. A csomagtartó zárjában talált egy rést, arra ráhurkolta a bőrdarabot, a másik végét a csuklójára kötötte, hogy amikor majd sikerül felpattintania a zárat, maga a csomagtartó-fedél ne pattanjon fel. Fogta a vasat, a zár alá tette és feszíteni kezdte. Mintha csak fog-piszkálóval akarta volna sarkaiból kifordítani a világot. Harry a rendőrfőnök utasításait követve azon az útvonalon haladt, amit már ismert, s Tadre gondolt. Ha körülnézett, nyilvánvalóan látnia kellett, hogy gáz van. Biztosra vehető, hogy ezek után nem ment moziba. Annak semmi értelme nem lenne. Akkor viszont mi van vele? Szeme sarkából Kaylára pillantott. A lány forrt a dühtől, és ezt láthatta. Korábban halálra rémítették, most viszont kezdett megvadulni. Harrynek volt már szerencséje ehhez a jelenséghez, épp a minap, amikor a lány megverte és kicsavarta a karját. A lányt felidegelték. Felidegelte, hogy olyan könnyű zsákmány volt. Felidegelte, hogy meg tudták lepni, és oda tudták kötni a székhez. Felidegelte, hogy csikkeket nyomkodtak el rajta, és azzal fenyegették, hogy égő szivart dugnak fel neki. Felidegelte, hogy mindemiatt elárulta Harryt. Bárcsak meg tudná értetni vele, hogy nem haragszik miatta. Megérti. A fájdalom, az fájdalom, és nincs ember, aki olyan nagyon kemény lenne és mindent bírna.

Kivéve talán Tadet. Harrynek volt egy olyan érzése, hogy Tad valamivel tovább bírná náluk. Tad letette a vasat, és mélyet lélegzett. Ez szopás. Nagyon úgy fest, hogy ebben a kocsiban fog lerepülni a szikla tetejéről. Sokféleképpen elképzelte már, hogyan fog meghalni, ez azonban nem szerepelt a lehetséges változatok között. Újdonság, meg kell állapítania; csakhogy nem az ő választása. Nem kizárt, hogy amennyiben egyszer rátalálnak, nagyot fognak csodálkozni azon, hogy ugyan hogy került pótkerék a seggébe és helyzetjelző a fogai közé. A helyzet, mint valaha egy nagy filozófus mondta, nem tűnt reményt keltőnek. Egészen közel emelte a mobiltelefont a zárhoz, és a derengésben szemügyre vette. Eddig csak azt érte el, hogy néhány karcolás keletkezett rajta, de arról, hogy meglazult volna, nem lehetett beszélni. Ó, Tad, te agyament, vén barom. Nézegette még egy darabig a zárat, azután ismét elővette a bicskát. Kinyitotta az egyik legkisebb pengét, a zárba dugta és abban a reményben látott munkához, hogy hátha megüti a főnyereményt. Mintegy harminc másodpercig tudott kotorászni, azután az apró penge kellemetlen hangú roppanással beletört a zárba. Tad visszapattintotta a csonkot a bicskába, azt zsebre tette, majd ismét a vassal próbálkozott. 57. Mikor nekivágtak a Púposhegy felé vezető útnak, a rendőrfőnök azt mondta: – Állj. Harry a fékre lépett. – Tedd üresbe, és csússz a csaj mellé.

A rendőrfőnök egy szempillantás alatt a volán mögé zöttyent, kinyújtott jobb karját s benne a fegyvert Kayla homlokának szegezve, bal kezét a kormányon nyugtatva. – Ha valamelyiktek okoskodni kezd, a csajod agya kiloccsan ebből a roncsból. Megértetted? – Meg – mondta Harry. – Arra gondoltam, jobb, ha innen átveszem, mert te még a végén azzal próbálkoznál, hogy engem is magatokkal vigyél. Megfordult a fejedben, jól mondom? Harry nem válaszolt. Mikor a kocsi megállt, Tadnek éppen sikerült feltörnie a zárat, majd kinyitnia annyira, hogy kicsusszanjon rajta. Miközben a fedél újra lecsukódott, Tad úgy hengeredett a sötétségben az útmenti fák közé, mint a galacsinhajtó bogár. Az autó felfelé haladt a dombnak, és lejjebb már fel is bukkantak egyszer a második kocsi fényszórói. Oké, gondolta Tad. Szabad vagyok. És olyan dühös, akár egy raj darázs. Harry meg bajban van. Kezét a kabátzsebébe dugta, és ismét sikerült megszúrnia magát valamelyik dobónyíllal. – A francba – mondta, és látta, hogy a második kocsi megjelenik az emelkedőn. Átsuhant a sötétségen, és amilyen gyorsan csak tudott, mászni kezdett felfelé. Nem emlékezett, mennyire van innen a csúcs, de úgy vélte – jobban mondva: remélte –, nincs messze. Lába hamarosan elnehezült, az aljnövényzet, a bokrok a testébe téptek, és pisálnia kellett. Mostanában elég sűrűn kellett pisálnia. Nagy lélegzetet vett, minden egyebet kitörölt a gondolatai közül, és mászott tovább. Enyhe szél fújt a fák közt, és Tad elképzelte, amint a hátába fújva felrepíti a csúcsra. A rendőrfőnök a szikla szélén állította meg a kocsit, üresbe tette, kiszállt, majd az automatát az ablakon át rájuk szögezte. – Azt akarom, Mr. Hangember, hogy

csússz vissza a kormányhoz, tedd sebességbe, aztán meg lépj a gázra. – Magának elment az a kibaszott esze – mondta Harry. – Lőjön csak le bennünket, rajta. Én ugyan le nem hajtok a szikláról. – Szétlövöm a fejedet, érted? – Lője. Lyuggassa csak ki, csináljon golyónyomokat. Nem olyan magabiztos, mint amilyennek hiszi magát. Ha azt akarja, hogy lehajtsunk a szikláról, akkor magának kell vezetnie. A rendőrfőnök az órájára pillantott. – Lassacskán kezdődik a filmje – mondta Harry –, és ha semmi mást nem érek el, mint azt, hogy már megint ne legyen felvéve, az is több a semminél. Tanulja meg, hogyan kell beállítani időre a videót, maga ostoba tapló. – Rendben van – mondta a rendőrfőnök. Benyúlt az ablakon, és üresbe tette a váltót. – Én meg Pale gondoltunk erre is. Nem hittük, hogy úgy megy majd, mint a karikacsapás. Lehetett volna szépen is, de… Mögöttük megjelentek Pale kocsijának fényszórói, majd az autó nekiment Harry kocsijának, és tolni kezdte. Ahogyan a rendőrfőnök húzta vissza a kezét, Harry a fegyver után vetette magát. Sikerült is megragadnia és a mennyezet felé fordítania. Eldördült a lövés, a tetőn lyuk keletkezett, Harry pedig szinte megsüketült a robbanástól. A kocsi gyorsabban gurult előre. A rendőrfőnök lába alól kicsúszott a talaj, Harry azonban rendületlenül csimpaszkodott bele a karjába. Pale ismét lökött rajtuk egyet, és a kocsi, amelynek eleje a szakadék fölé került a taszítástól, vonszolta magával a rendőrfőnököt, akinek azonban az utolsó pillanatban sikerült kiszabadulnia. Tíz lábnyit zuhant, s egy kiálló földpadka állította meg; a pisztoly kirepült a kezéből. Megkapaszkodott a gyökerekben. Megtartották. A kocsi átbukott a peremen, s mellette zuhant le, majd eltűnt a szeme elől, a rendőrfőnök azonban

hallotta, amint először földet ér, majd többször bucskázik. A régi gyökerekbe és indákba kapaszkodva mászni kezdett felfelé, s arra gondolt: ha egyszer felér, megint újra le kell oda szállnia, mégpedig egy másik fegyverrel a kezében, hogy megbizonyosodjon arról: végük van, vagy legalábbis olyan súlyosan megsérültek, hogy a végüket járják. Talán valamivel agyon is verheti őket. Az nagy örömet jelentene. Az jó lenne. Az indába kapaszkodva pillantott karórája foszforeszkáló számlapjára. Ha minden simán és tervszerűen megy, akkor még jut ideje arra, hogy felvegye a filmet. És a picsába is, ha nem, mi a legrosszabb, ami történhet? Meg kell vásárolnia DVD-n. Tad a tisztás peremére érve látta, amint a gépkocsi lezuhan a szakadékba, és látta a másik kocsi fényszóróit, amint a vörös talajra világítanak. Szíve elfacsarodott, amikor a zuhanó autóra gondolt. Gyomra felkavarodott. Nagyon sokban hasonlított ez az este arra a napra, amelyen a feleségét és a gyerekét vesztette el. De lehet – nagyon kis esély van rá, de talán lehet –, hogy Harry meg Kayla túlélték, és a kocsi pontosan a kurafi Seggfej rendőrfőnökből passzírozta ki a szart is. Krisztusom, hát hogy engedheted, hogy ez másodjára is megtörténjen? Ne hagyd, hogy már megint elveszítsem a fiamat! Tad figyelte, amint Pale gyorsan kiszáll a kocsijából, és a peremig rohan. Ezt a pillanatot arra használta fel, hogy zsebéből előhalássza a hat dobónyilat. Egy kivételével mindet a bal kezébe tette. Miközben Pale felé közelített, az őrmester megfordult, meglátta és a kabátja alá nyúlt. Tad nem igazán látta a pasas arcát, a formáját azonban ki tudta venni, s a többi már a reflexmozdulaton múlt. Elhajította az első dobónyilat.

Pale őrmester mintha egy fekete pontot látott volna felé száguldani egy pillanatra, aztán érezte a becsapódást. Az első gondolata az volt, hogy valami bogár repült az arcába, a szemébe, ám amikor a fájdalom megszólalt, tudta, hogy erről szó sincs. Felsikoltott, megragadta a nyilat, kétrét görnyedt, majd fél térdre esett, és kirántotta a fejéből a dobónyilat. Majdnem az egész szemgolyója vele ment. – A kurva anyádat! – sikoltotta. Tad lassan ügetett feléje. Pale megpróbálta elővenni a kabátja alól a fegyverét, ekkor azonban újabb nyíl találta el, a karján. Felemelte s látta a megmaradt szemével, hogy a nyíl a keze fejéből áll ki, feléje pedig egy férfi közeleg, feltartóztathatatlanul, mint a gőzmozdony. Megint a fegyverért nyúlt, a fickó azonban ekkor már ott volt rajta, és… Tad rúgott, s nagyon keményen találta el Pale-t, az álla alatt. Az őrmester a szakadék szélére zuhant, ám azonnal négykézlábra állt, és fél szemmel, a kezébe fúródott nyíllal is sikerült talpra állnia. A kocsija felé rohant. Tad megpróbálta útját állni, de Pale elhajolva kitért előle és folytatta az útját; valamilyen futballcsel volt ez. Tad ki nem állhatta a futballt. Rohanás, ütközés és hempergés, másból sem állt ez az egész szarság, egy rakás kipárnázott, sisakos seggfej rontott egymásnak. Ehhez képest itt van ez a félig megvakított anyabaszó, és egy focicsellel simán túljut rajta, most pedig már a fegyverét húzza elő a kabátja alól. Tad bal kezéből a jobb kezébe pöccintette a dobónyilat, és csuklója újból működésbe lépett. A dobónyíl szisszenő hanggal szelte a levegőt, és pontosan a férfi torkába fúródott. Pale felhördült, elesett a kocsija mögött, a földet kaparászta kínjában. Tad felugrott a motorháztetőre, a másik oldalon le, és ott feküdt Pale a hátán, fegyvere a kezében, s amikor

Tad ráugrott, mint valami hatalmas párduc, abban a pillanatban bevillant az agyába a Frédi és Béni nyavalyás dalszövege, az elejétől a végéig, szemvillanás alatt – „most bezzeg már emlékszek rá, a kurva életbe” –, és a fegyver elsült. A rendőrfőnök kitartóan küszködve ért fel. Mikor a peremen áttornászta magát, óvatosan körülnézett: lövést hallott az imént. Tad el volt képedve. El bírta téveszteni. Ott volt fölötte, a világteremtés óta a legnagyobb célpont, és a pasi el bírta téveszteni. Arra gondolt: ha egy szemed van, mindjárt másként látod a világot, mi, a kurva anyádat? Tad elhajította megmaradt két nyilát, s most rajta volt a pasason, a pasas pedig erősnek bizonyult. Tad nem is tett kísérletet arra, hogy ő bizonyuljon erősebbnek. Elkapta a csuklóját, kitapintotta azt a pontot, ahol a legsűrűbben futnak az idegek, és a csukló ettől elernyedt. A fegyver kihullott Pale markából. Tad ökle a lehető legnagyobb erővel csapott le, és Pale sebzett torkát találta el, mélyebbre nyomva az abból kiálló dobónyilat. Pale félig fölemelkedett, s valami fuldoklásra emlékeztető hangot adott ki magából. Tad a férfi füle mögé nyúlt, kezét élesen maga felé húzta, mintha a saját mellét akarná megdöngetni, majd egy utolsó, hatalmas csapást mért az állára, s ezzel ki is ütötte. Tad felállt. – Nesze neked szerelmi érintés, faszszopó. Amikor kezével a motorháztetőre támaszkodott, rájött, ezúttal hagyta, hogy figyelme elterelődjön. Meghallotta a mozgást, s miközben megfordult, erre gondolt: öregszem. Megkezdte az elhajlást. De egy szívdobbanásnyival elkésett. A rendőrfőnök vastag, letört ágat markolt; hatalmas ütése Tad homlokát találta, s a földre sújtotta. Tad próbált feltápászkodni, de a rendőrfőnök ismét

megütötte, most a tarkóján. Tad úgy fúródott a talajba, mint aki mindig is abban tenyészett. A rendőrfőnök újra megütötte, most a fején. És megint. A rendőrfőnök elhajította az ágat, a kocsinak támaszkodott és vett néhány mély lélegzetet. – Pale – zihálta. Pale-től azonban semmilyen válasz nem érkezett. A főnök lehajolt fölé, és most megpillantotta a torkából kiálló nyilat. Kirántotta, elhajította. Felemelte Pale fejét. – Őrmester, hallasz még engem, ember? Pale ép szemével rebbentett. A másikból, a szétroncsolt szem gödréből, vér folyt, s nyakából is úgy buzgott, mintha vérből való virág nyílna ki. – Mondom, hallasz még, ember? Pale azt mondta: – Kicsinálta az istenverte fél szememet! Ezt a rendőrfőnök is látta. Csurom vér volt minden. – Igen, öregem. Hát azt kicsinálta. Fel tudsz kelni? A rendőrfőnök felsegítette Pale-t, aki most a kezéből is kirántotta a dobónyilat, elhajította, majd tenyerével eltakarta a szemét. – Ülj be a kocsiba – mondta a rendőrfőnök. – Van valami elsősegély-szarságod, ugye? – A kesztyűtartóban. Ilyen szem azonban nincs benne. Az istenit, ember, de kibaszottul fáj. – Rendben. Gyere. A rendőrfőnök megkerülte vele a kocsit, besegítette, – A pisztolyom – mondta Pale. – Az ott hever valahol. – Maradj itt egy pillanatig – mondta a rendőrfőnök. – Intézem a fegyvert, intézem az elsősegélyt. – A rendőrfőnök becsukta az ajtót, a kocsi másik oldalára sietett, megállt arra az időre, hogy Tadet fejbe rúgja, majd körülvizslatott, míg a fűben meg nem csillant az automata. Felkapta, kinyitotta az anyósülés melletti ajtót, és bemászott.

– Úristen – mondta Pale, s tenyerét szétroncsolt szemére tapasztotta. – Kurvára fáj. Megvakított. A szemem, annak vége, ember. Annak vége. – Hát ha hazamész, ezt elég nehéz lesz kimagyarázni. – Ó, Úristen. Nem t'om, mit csináljak. Az a rohadt állat. Remélem, megdögölt. – Hiszem, hogy halott, de még van hátra egy-két dolog. Pale, nézz rám. Pale ránézett. A rendőrfőnök villámgyors mozdulattal emelte fel az automata pisztolyt, Pale szétroncsolt szemének szegezte, és meghúzta a ravaszt. 58. Amikor a kocsi lerepült, Harrynek az villant az agyába: ez rém szar, és ha bizonyos pontokba ütköznek, benne nyilván felvillan majd mindaz, ami az előző szerelmespárral történt. Csak egy gondolat volt ez, ami átfutott rajta, aztán eszébe jutott: már halottak voltak, amikor az autójuk átjutott a peremen, legalábbis a korábbi látomások erre engedtek következtetni. S amellett a közel elsült fegyver csúnyán megbénította a dobhártyáját, még az is komoly feladatnak tűnt, hogy meghallja a saját üvöltését. Mert üvöltött. Egymásnak csapódtak, ő meg Kayla, majd az ablaknak, aztán körbe a kocsiban, akár a pingponglabdák. A kocsi az első lökhárítójára zuhant, az orrán állt egy darabig, majd átfordult a tetejére; ettől a tető félig beszakadt, a csomagtartó teteje kinyílt, és a lezuhant jármű ekkor, egy fában megakadva, végre megállapodott. Gyors egymásutánban röpködtek a képek, gyengén, valahogy úgy, ahogyan a beteg, haldokló madár próbálja kibontani a szárnyát, aztán jött a sötétség.

Harry pislogva hevert ott, és fejét balra fordította. Félig a műszerfalon, félig a kormányon feküdt. Rettenetesen fájt mindene, a hallása is megsérült, odabenn pedig mintha elszabadult volna valami: a borzalom, a nyomorúság, a pusztulás összes hangja láncavesztetten keringett a fejében, néha egymásnak ütköztek; mindegyiket érezte, és ettől rosszul lett. Volt pillanat, amikor az összes hang egyszerre vert visszhangot, ide-oda mandínereztek a koponyájában, és úgy riadoztak összevissza, akár egy falka felzavart denevér. Ott lapult, nem is moccant, és kivárta, amíg az elszabadult borzalom-tömeg lassacskán kezd leülepedni. Annyira belefáradt már abba, hogy állandóan félnie kellett. – Okádnom kell tőle – mondta hangosan –, és már nem fogom tudni elviselni. Kisandított a kocsi szélvédőjén. Az üveg pókháló alakban megrepedt. A látóterében fa állt. Ezt a fát már látta korábban is, néhány nappal ezelőtt. Rádöbbent, hogy a fölött az autó fölött rekedt meg, amelynél a látomásai voltak. Hála legyen a magasságosnak, meg ennek a nagyseggű fának itt, gondolta. Harry óvatosan legördült a műszerfalról, és próbált valahogy egyensúlyozni, ami ebben a szögben nem volt egyszerű feladat. Előbb azt hitte, Kayla a becsapódáskor kirepült a kocsiból, mert a jobb hátsó ajtó nyitva tátongott, majdnem le is szakadt, és a lányt sehol nem látta. Joeyt viszont látta, a nyitott ajtón át. Arccal a földnek feküdt, a nyaka pedig természetellenesen megcsavarodott. Térdelt, mert a lába még mindig fel volt drótozva hátul. Harry áthajolt az első ülésen. Kayla arccal lefelé, mozdulatlanul feküdt a hátsó ülés előtti padlón. Harry köhögött, köpött némi vért. Nagyon remélte, az teszi, hogy a szájüregében sérült meg valahol, és nem

belső sérülései vannak. Lenyúlt és megérintette a lányt. A kocsi abban a pillanatban balra kezdett csúszni. – Kurva anyád. – Még mindig csengett a füle, így a saját káromkodását sem hallhatta. Többször nevén szólította Kaylát, a lány azonban nem mozdult. Most sem hallotta saját magát. Még arról sem volt fogalma, hogy kiált, vagy csak suttog. Óvatosan átmászott az üléstámlán. A kocsi megnyikordult, és még egy kicsit csúszott balra. Harry lassan jobbra helyezte át a testsúlyát, és kezét Kayla hátára tette. Most érezte, hogy a lány lélegzik. Megpróbálkozott a bal hátsó ajtóval. Kinyílt. Kiugrott, megragadta Kaylát és kivonszolta a lejtőre. Kissé ingatag volt a helyzetük, de a lejtő ezen a részen nem volt annyira meredek, mint máshol, volt benne egy kiszögellés; Harry meg tudta vetni a lábát, sőt viszonylag egyenesen le tudta fektetni Kaylát a földre, úgy, hogy a lába némileg lejtett. Ott feküdt a hátán a sötétben, Kaylával az oldalán, felnézett a hegyre, láthatta a fal oldalából kinőtt fák lombjának tintaszerű sziluettjét, s amint a szeme hozzászokott az éjszakához, a lombok között ki tudta venni az éjszakai ég darabkáit, rajtuk a csillagok tűszúrásszerű ragyogásával. Agyában egymást kergették a gondolatok. A rendőrfőnök jutott az eszébe. Még kapaszkodott a kezébe, amikor az autó átbillent, most viszont sehol sem látta a testét. Elképzelhető, hogy egészen a legaljáig zuhant az a gazember? Azt hitte, hall valami csattanó hangot fentről, de a hallása még mindig hasznavehetetlen volt – és ugyanezt lehetett elmondani az egyensúlyérzékéről is: a hegyoldal most mintha jelentős mértékben megmozdult volna, velük együtt. Elfordult és az indák, levelek közt fekvő Kaylára nézett. Kayla most láthatóan nehezen vette a levegőt, az egyik karja vicces szögben megcsavarodott, s

Harry látta, hogy az egyening alatt valami kidudorodik. A lány szemhéja rezgett, de nem nyílt ki. Harry föléje hajolt. – Hallasz engem? Ő maga semmit nem hallott a saját hangjából, csak reménykedhetett abban, hogy a lány füléig eljut valami. Kayla szeme kinyílt, és a szája valamilyen szót formált. Harry úgy vélte, ez a szó az igen. – Alig hallok, de azt akarom, hogy figyelj rám. Én fölmászok. Megnézem, mi van odafönt. Azt hiszem, orvosra lesz szükséged. Harry kigombolta Kayla ingét, és óvatosan szétnyitotta. A bőrén át kiállt az egyik bordája; ezt látta az előbb kidudorodni. – Rendben van, nem olyan rémes. – Azon volt, hogy ne legyen nyilvánvaló a hazugsága, hogy az olyan ember bizonyossága áradjon belőle, aki pontosan tudja, mit beszél. – Azt akarom, hogy mozdulatlan maradj. Fel kell másznom, hogy lássam, mi történt. És orvost kell szereznem neked. Nem vagyok benne biztos, hogy még egyszer megmozdíthatlak. Azt, amire gondolt – „Lejöhetnek, hogy a munkát befejezzék, és mind a kettőnket kinyírjanak” – nem mondta ki. Nem bírta volna ki, hogy csak ücsörög ott és vár. Fel kell mennie, fel kell lopakodnia, hogy tudja, hányas a kabát, Kayla számára orvost kell kerítenie. S ha csak mód van rá, ha csak a legminimálisabb esély van rá, meg kell gyilkolnia mind a két rohadékot. Nem mintha különösebben nagy tétben érdemes lenne fogadni arra, hogy sikerül, de míg az ember él, addig remél, ha pedig van mit remélnie, attól fel is töltődik. Ha szerencséje van, a rendőrfőnökkel már nem is kell számolnia, ő már a legalján hever, lehetőleg felszúrva valami ágcsonkra, mint valami nyársra. A másik fazonnal azonban még akkor is számolnia kell.

Kayla megragadta a karját. Harry a lány ajkára nézett, próbálta leolvasni, amit mond. Sikerült leolvasnia. Nem volt túl bonyolult. „Sajnálom”, ez volt a szó. Megveregette a lány vállát. – Engem még csak cigarettaparázzsal sem kellett volna megkínozniuk – vigasztalta. – Az is elég lett volna, ha megmutatják a gyufásdobozt, vagy akár egy nyavalyás öngyújtót. Énekeltem volna, akár egy istenverte kanári. Kayla mosolyogni próbált, a mosoly azonban az arcára fagyott, ajka vékony vonallá fogyott. Még egyszer biztatóan megveregette a vállát, aztán összeszedte minden erejét, és megindult felfelé. Velem aztán jól ki van baszva, gondolta a főnök. Azazhogy jól ki lenne, ha nem úgy basztak volna velem ki, ahogy még életemben se. Ha egyszer ez az egész a napvilágra kerül, bizony meglehetősen furcsán fog a dolog festeni; de ahogy látom, ha sikerül ezt a kocsit is lelöknöm, akkor az ábra a következő lesz: a fazon, aki mellesleg őrült rendőr őrmester volt, följött ide, hogy letaszítson a mélybe egy mit sem sejtő párocskát. Egen, eddig nem hangzik rosszul. Majd miután ezzel megvolt, belelőtt a saját szemébe, és utánuk eredt. Ez már kevéssé tűnik életszerűnek. No lássuk csak. Oké. A kocsit itt hagyom a hegytetőn. A fegyvert letörölgetem. Pale kezébe teszem. Ő öngyilkosságot követett el. Itt kinn, a hegyen durrantotta le magát. Őt valószínűleg megtalálják, de a lelökött kocsit talán nem. Legalábbis nem azon nyomban, következésképp kapcsolat sem lesz a két eset között. Na jól van, ez se az a hatalmasan életszagú, de az előzőnél mégis valamivel jobb. No és akkor mi lesz, ha egy ideig merengek itt valamelyest, még valakik feljönnek ide smárolni, és őket

is ki kell irtanom. Akkor már valóságos hullahegy lesz a birtokomban. A picsába is, most is egy egész hullahegy van a birtokomban. Itt van ez a kettő, itt van a megkötözött fickó, no meg Harry és Kayla. A kapcsolat egyértelműbb már nem is lehetne. Én vagyok az. És még csak azt se tudom, azok ott lenn egyáltalán meghaltak-e. A munkát be kell fejezni. A francba. Le kell menni, és megcsinálni. Megbizonyosodni, hogy azt a kettőt egyszer s mindenkorra leírhatjuk az élet nagy rovancskönyvéből. Micsoda egy szarság ez az egész. Gondolkozz, ember, gondolkozz. Mindez probléma. No de létezhet-e annál nagyobb probléma, mint ha a kelleténél tovább baszom idefent a rezet? Meg kell bizonyosodnom arról, hogy azok ketten odalent halottak, aztán el kell innen húznom a csíkot, vissza a városomba, ami gyalogszerrel bele fog kerülni… tejószagú, három órába, vagy még annál is többe. És közben meg is láthatnak. A fák közt maradhatok menet közben. Akkor csak a sztráda jelent akadályt, ott viszont megvárom, amíg nem jön senki, akkor átinalok rajta, a másik oldalon megint csak ott az erdő, és ott eljuthatok a városig. És akkor még ott vannak azok a házsorok, amik előtt el kell mennem, mielőtt a saját házamig jutok. Nem könnyű, de a kurva életbe, jobbat sehogyan sem tudok kitalálni. Annál mindenképp jobb, mint ha itt ülök, és szemlélem Pale agyát, amint az üléshuzaton csöpög lefelé. A rendőrfőnök kiszállt a kocsiból, és Tad testére nézett. Ki a nyavalya ez? Hogy jön a képbe? Miért dobónyilakkal? Ki ez, szabadúszó célbadobó bajnok, aki az erdőben él remeteként, és lemészárolja, aki épp arra jár? Vele mit csináljak?

Oké, berakom őt is a kocsiba Pale mellé. Ez így jó lesz. Az ő kezébe adhatom a fegyvert, és akkor úgy fog festeni, Pale-t ő nyírta ki. Igen, ez így jó lesz. Az elrendezés nyomán mindenki előtt egy hatalmas rejtély lesz majd, ki mikor ölt meg és lökött le kit és mi okból, hozzám azonban semmilyen nyom nem vezet majd. A kikerekedő kép szerint egy zsaru valamiről egyezkedett valakivel, aztán nem jött össze a dolog. Talán úgy fest majd, hogy egy buzeránst szedett össze egy menet furulyára, de a buzeráns valamiért ellene fordult, aztán ledurrantotta. Ó, de várjunk csak. Miként halt meg akkor a buzeráns? Akin ő hagyott ütésnyomokat a faággal. Nem, ez se lesz így jó. Kivéve, ha azt a látszatot el nem fogadják majd, hogy ő maga verte szét az ággal a saját fejét. Márpedig ez sem az a kimondottan hihető verzió. A rendőrfőnök feje fájni kezdett. Oké, fussunk neki még egyszer… Hogy bassza meg. Megbizonyosodom arról, hogy a taknyosoknak annyi, és aztán mindent így hagyok. Nem létezik, hogy ember valaha is tisztázza ezt a rettentő kavart, ami itt történt. Ezt a szart én kavartam ilyen habosra, és részben még én magam sem vagyok abban biztos, mi és hogy történt; hogyan is tisztázhatná hát más? Most, hogy erre gondolok, ez nem is rossz így. Olyan, mint a gordiuszi csomó, csak bűncselekményben, annyira bonyolult, hogy gyakorlatilag kibogozhatatlan. Mármost, ha még egy UFO is belecsapódna a hegy oldalába, akkor mondhatnánk el, hogy az éjszaka tökéletesre sikeredett. A rendőrfőnök megnézte az óráját. Oké. DVD-n fogom megvenni. Egyszer csak szorítást érzett a bokáján. Lenézett, próbálta megmozdítani a lábát, nem ment. A földön fekvő fazon volt az, akit úgy levert, mint vak a poharat.

A fószer megragadta a bokáját, és most a másik keze is megjelent, és megnyomott a lábszárán egy ideget, amitől a rendőrfőnök hanyatt dőlt. Kicsatolta az övtáskáját, kihúzta a pisztolyt és megpróbálta agyonlőni a rohadékot. A kar villámszerű gyorsasággal csapott fel, és egy kéz markolta meg a rendőrfőnök csuklóját. Nagyon fájt. Kihullott a kezéből a fegyver. Kirúgott a másik, szabad lábával, ezzel lerúgta magáról a támadóját, és lábra kecmergett. De talpon volt most már a férfi is. Ingadozott ugyan azok után a csapások után, amiket mért rá, de az isten verje meg, állt, hozzá még a talpán. Mindketten a köztük, a földön heverő fegyverre néztek, amely nedves-feketén fénylett a csillagos éjszakában. Harry kikapaszkodott a sziklaperemen, s amikor felnézett, Tadet látta, aki a rendőrfőnökkel harcolt a földön. A rendőrfőnök egy pillanattal később felegyenesedett, és a kezében tartott valamit. Fegyvert. Tad, mint valami sugárhajtású árnyék, elrugaszkodott a földtől, tenyérrel mellbe vágta a rendőrfőnököt, aki az ütés erejétől a kocsi motorházára zuhant, átbucskázott rajta és az autó másik oldalán ért földet. Tad bicegve kerülte meg a kocsi orrát, hogy elkapja ellenfelét. A rendőrfőnök nagyon úgy festett, hogy minimum egy fiatal és jó erőben lévő parasztlány kéne a felsegítéséhez, végül az autó kerekébe kapaszkodott, és így sikerült feltérdelnie. A pisztolyt még mindig a kezében szorongatta. Tad felbukkant előtte, s Harry elordította magát. – Vigyázz, Tad, a fegyver még mindig nála van! Tad oldalra vetette magát, amikor a lövés eldördült, a golyó azonban így is eltalálta – magasan a bal vállába fúródott. Tad megpördült, és a földre zuhant.

Harry most állt talpra, és úgy tűnt, egyensúlyérzéke valamelyest visszatért. Üvöltve rohant a rendőrfőnök felé. A rendőrfőnök nagyon gondosan megcélozta Harryt. Tüzelt. Harry, amikor meglátta a rá meredő fegyvercsövet, kivárt egy ütemet, ahogyan véleménye szerint Tad is tenné, aztán teljesen meggörnyedve szaladt tovább, négykézláb, mint valami nagy majom – mint egy foltos seggű majom. Az automata torkolattüze felvillant, a golyó pedig Harry füle mellett fütyült el, és már majdnem rajta volt a rendőrfőnökön, márpedig az nem létezik, hogy másodjára elhibázza ekkora távolságból, de nem tudott Harry megállni, nem bírt, annyira meg volt őrjítve, mint a disznó, aki most jött rá, hogy a kolbászt a kuzinjából készítik, és már túl volt azon, hogy féljen bármitől is. Robogott hát tovább, és a térdelő rendőrfőnök most valamelyest kiegyenesedett, még nagyobb gonddal célzott, mint az imént, és akkor… Épp mielőtt a fegyver elsült volna, a földön fekvő Tad, aki kettős látással küszködött, s fejében feketén örvénylett az éjszaka, a csillagok meg mintha belülről szúrták volna a szemét, sikeresen megragadott egy marék földet, és teleszórta vele a rendőrfőnök szemétszáját. A rendőrfőnök megtántorodott, lőtt… …és elhibázta, s Harry már rajta is volt. Tad lefeküdt a hideg földre, a hátára hemperedett, felnézett az éjszakai égboltra, a csillagokra, amelyek tejesen örvénylettek körbe és körbe, és rájött, hogy már nem is érzi maga alatt a talajt. Semmi mást nem érzett, csak a hideget, meg mintha az egyik pillanatban zuhanna egy feneketlen gödörbe, a másikban fölfelé emelkedne, a csillagok felé. Aztán meg már semmit sem érzett.

Harry és a rendőrfőnök egymással viaskodva gurultak, és amikor a gurulásnak vége szakadt, a rendőrfőnök kezében már nem volt ott a fegyvere. Tántorogva felállt. Jobbra moccant, amikor Harry is felemelkedett, Harrynek pedig eszébe jutott, amit Tadtől hallott valaha. Amit az ellenfél csinál, az nem számít. Légy olyan, mint a majom. Önző. Más ne érdekeljen. A magad dolgával törődj. Lazított, és nem törődött az ütéssel. Ezt tette. Az ütés lecsapott, ő pedig seggre ült. Az isten verje meg, gondolta Harry. Ez fájt. Lehet, hogy mégiscsak számít az, amit az ellenfél csinál. Négykézlábra emelkedett, mire a rendőrfőnök belé rúgott. A rúgás telitalálat volt, Harry felhördült, belekapaszkodott a rendőrfőnök lábába, teljes testsúlyával ránehezedett, és sikerült is ledöntenie a földre. Harry fölébe kerekedett. A rendőrfőnök azzal kísérletezett, hogy a hüvelykujjával kinyomja Harry szemét, Harrynek azonban sikerült megszabadulnia a két keze közül úgy, hogy a karjai közé pottyant, s közben hagyta, hogy a könyöke a másik arcába zuhanjon. A rendőrfőnök úgy ugatott fel, akár a kutya, és hirtelen rettenetes erőt tudott mozgósítani. Lerázta magáról Harryt, majd talpra állt, s Harry látta, azt keresi, hova esett a fegyver. Harry felpattant, majd előrelendült, s csapása a földre küldte az ellenfelét, aki azonban felkelt. Egyszerre látták meg a pisztolyt. De a pisztolyhoz a rendőrfőnök volt közelebb. Harry lélekszakadtából rohant. Összeütközött a rendőrfőnökkel, és mindketten a földre zuhantak. Harry tápászkodott fel elsőnek, és teljes erejéből rúgott egyet a fegyveren, amely egészen a sziklaperemig szánkázott, de ott meg is állapodott. A büdös francba. A rendőrfőnök robogott érte.

Harry a perem felé lódult, amikor a rendőrfőnök már igen közel volt hozzá; annyira szedte a lábát, hogy szinte már menetszelet érzett sprint közben, egy volt a szélben kavargó levelekkel, rohant előre, semmi aggodalom, de nem ám, uram, ő volt a majom, az önző, és haladt ám, ember. Jövök, mint a meszes, robogok, mint szar a lefolyón, vagy tökmindegy, milyen hasonlatot rángatunk elő, a lényeg, hogy mindjárt ott vagyok ám, ember. Csak egy kicsivel késett el. A rendőrfőnöknek sikerült újra megkaparintania az automatát. Harry ugrott. A levegőben úszva csapódott bele a rendőrfőnökbe, akinek már a kezében volt az automata, sőt, el is sült, méghozzá épp Harry füle, a rossz füle tőszomszédságában, aztán a rendőrfőnök lezuhant. És vele zuhant Harry is. Ezúttal azonban ő volt az, akinek sikerült egy gyökérben megkapaszkodnia. A levegőben lógva lenézett, és láthatta, amint a rendőrfőnök halad lefelé, ráesik egy kicsúcsosodásra, zuhan tovább. Harry mély lélegzetet vett. Érezte, amint valami meleg bugyog a sérült füléből. Vér. És odabenn, a fejében ott volt az az elfojtott zúgás, mintha valami böhöm nagy kagylót szorítottak volna a fülkagylójára, amiben benne van a világ hét tengerének zúgása, de nem csak azoké, hanem az összes létező vízé, az óceánoké, a folyóké, a patakoké és a nyitva felejtett vízcsapoké. Fájt. Kayla, aki most eszméletén volt és nagy fájdalmaktól szenvedett, valami ütődést hallott. Megpróbált egy kicsit oldalt fordulni, de ez túlságosan nagy fájdalmakat okozott volna. Egy test robogott felé, pontosan a lába előtt ért földet a kiszögellésen, aztán pattant egyet, kísérteties fejest ugrott és elnyelte a gravitáció sötétje. A levelek és a por, amiket magával sodort, úgy örvénylettek körülötte, mint hó a szélben.

Kayla elmosolyodott, miután felismerte, ki volt a repülő úr. – További jó utat lefelé, seggfej – mondta hangosan. 59. RÉSZLET HARRY NAPLÓJÁBÓL Lassacskán elteszem magam éjszakára; a rossz fülem, ami mellett a fegyver kétszer is elsült, teljesen be van dögölve, és a másik se szuperál éppen, de nem ám, uram. Hallani hallok. De azt, amit szoktam volt, ma már nem hallom. Nem hallok a hangok mögött. A képek nem jönnek elő. A szemem sarkában nincsenek felvillanások, nincsenek fényrobbanások, nem kísért a borzalom érzete. Most csak magamban vagyok. Semmi időutazás. És most jövök rá valamire, amire már rég ráeszmélhettem volna. Nem pusztán az izgatott, mi van azokban a hangokban. Egyszerűen féltem. Féltem az élettől. Féltem a bukástól. De volt egy pillanatom. Amikor bátor voltam. Valóban jól küzdöttem. Még akkor is, ha a szerencse is az én oldalamra állt. Ha a rendőrfőnök nem keveredik ki annyira a peremre, és ha a keze egy picivel gyorsabban mozdul, akkor most ő írogathatna a naplójába és dicsekedne el azzal, milyen klassz lövés volt. Igen. Bátor voltam. Vagy őrült. Dühös. És, egy röpke pillanat erejéig egy a világegyetemmel. Én biz'a, én! Megtettem, amit tennem kellett, akár féltem közben akár nem. És tessék, még mindig meg vagyok ijedve. Félek attól, hogy a jobb fülemre újra hallani fogok majd, és vele visszatérnek az én különleges képességeim is. Az a kibaszott átok, ami sújt.

Valószínűnek tűnik. Csak egy hirtelen robbanás volt. A süketség átmeneti, mondják az orvosok. Félek attól, hogy visszatérnek a hangok. Félek attól, hogy emiatt egy napon újra inni kezdek. Félek ám én rengeteg mindentől. De talán mégsem annyira, mint azelőtt. 60. Egy hétre rá, hogy ez az egész történt, Harry és Kayla találkoztak a kórházban, abban a kórteremben, ami Tadnek adott ideiglenes otthont. – Akkor ment ki nálam a biztosíték, amikor a legnagyobb szükség lett volna rá – mondta Tad. Harry lenyúlt, megfogta Tad kezét, amely erőtlenül hevert a kórházi ágyon, és megszorította. Kayla, ropogós egyenruhájában, felkötött karral, mereven ült a széken az ágy másik oldalán. Tad felé fordult. – Te mintha jobban néznél ki, mint ő. Harry tele van sebekkel. – Nekem bordám tört meg lement némi plezúr – mondta Kayla. – Akkor is jobban festesz, mint ő. – Aggódtunk – mondta Harry. – A doktor szerint agyrázkódásod volt meg egy jókora, fegyvertől származó sérülés, és egy darabig delíriumban voltál, állandóan csak ugyanazt kérdezgetted. – És mi volt az? – „Miért üt azzal az ággal?” – Ó. Hát igen. Ezen járt akkoriban az eszem. A rendőrfőnök? Mi lett vele? – Ő nagyot bukott – közölte Harry. – Konkrétan lefelé a szikla pereméről. Amikor megtalálták, alighanem fogpiszkálóval kellett kiszedni a fogait a seggéből. De most jön a meglepetés. Túlélte. Mostantól kezdve

alkalmas mindenféle speciális tevékenységre, így például indulhat a paralimpián. – Ezek szerint meg is marad. – Az a legjobb – mondta Kayla. – Akkor sokkal könnyebben tudjuk bizonyítani, amiket művelt. Még ha hazudozik, akkor sem mondhatja, hogy ott sem járt; az ujjlenyomatai ott vannak a pisztolyon, amivel Pale őrmestert megölte, és én vagyok az egészre a tanú. Meg az akták, amiket szép sorban összeraktam. Nem hinném, hogy Harry hangjairól említést akarunk tenni az eljárás folyamán. Azt azonban nem lesz nehéz bebizonyítani, hogy a rendőrfőnök gyilkos. Itt vagy te is, a te tanúvallomásod. Joey – ő meg a hullaházban van. – A szerencsétlen – szakadt ki Harryből. – Csak nem nyugodhat békén. – A szarfaszúak nem egyek az univerzummal – mondta Tad. – Kiveti őket még a föld is. – Tad Harry felé fordította a fejét. – Hát, megcsináltad. Ténylegesen megküzdöttél egy igazi rossz fiúval, és győztél. Harry megrázta a fejét. – Csak azután, hogy te már megpuhítottad. – Egen – mondta Tad. – De mégiscsak megtetted. Jut eszembe, megtennétek most nekem még egy szívességet? – Amit csak akarsz – felelte Harry. – Akkor hagyjatok magamra, hogy pihenhessek egy kicsit. Eridjetek valahová, és egyesüljetek a világegyetemmel. Mondjuk az ágyatokban. – Tad – mondta Kayla. – Vagy csináljatok, amit akartok, és később majd nézzétek meg, be tudtok-e ide nekem csempészni egy zacskó Taco burgonyaszirmot. A csípősből. Meg talán egy kis sajtöntetet hozzá. Vége