Jászberényi József (Budapest) A jánosrendi szabadkőművesség kultikus nyelve402 A szabadkőművesség mint kifejezés a középkor elején, az európai templomépítők egyes közösségeinek neveként jelent meg. E csoportok a középkori Nyugat-Európa több államában is léteztek, s az építés titkait (az anyagokat, az építkezés módjait és arányait, a szimbólumokat stb.) őrizték. Különösen fontos központjaik Strassburgban, Magdeburgban és Londonban jöttek létre. Ezek a közösségek a kontinentális Európában a XV. századtól, a gótika hanyatlásával megszűntek vagy kevés megbízással, egyre szegényebben működtek, háttérbe szorultak. Angliában viszont fennmaradt a céhszervezet, és a kőműves közösségek tagjai a XV. századtól bekapcsolódtak a társadalmi-politikai életbe is, hiszen például a királyi udvarok belső köreivel tartottak munkaviszonyt – ez gyakran nemesi címek elnyerésében is konkretizálódott –, s így óhatatlanul különféle szociális színtereken mozogtak. Ezenkívül az elhúzódó építkezéseken éveken át együtt élve saját, különféle egzisztenciális problémáikat is meg kívánták oldani, s ezért maguk közül képviselőket választottak. Ezzel párhuzamosan a XV. századtól az angol építőpáholyok hermetikusan zárt, örökletes-családi alapokon álló jellege fokozatosan csökkent, s a csoportokba – leginkább a hatékonyabb érdekérvényesítés és az ott megfogalmazott szellemi célok kedvéért – egyre több nem kőműves, azaz „profán” lépett be. Így történt meg, hogy a XVIII. század elejére megszűntek a hagyományos kőművesi páholyok, s létrejött a szó mai értelmében vett szabadkőművesség. (Azt a szabadkőművességet, amelynek tagjai valódi kőművesmunkát végeztek, operatívnak, azt, amelyik a régi szimbolikát alkalmazva, de nem kőműves foglalkozású embereket tömörít, szimbolikusnak nevezzük.) A szimbolikus szabadkőművesség születési időpontja 1717. június 24. Ekkor, a Lúdhoz és Rostélyhoz címzett londoni sörházban született meg a szabadkőművesség történetének első nagypáholya, amikor négy páholyból Angol Nagypáholy (Grand Lodge of England) néven megszületett az első hivatalos, állami törvényeknek megfelelően működő szervezete. Az alapítás dátuma egyben Keresztelő Szent János ünnepe is. Ez önmagában is kiemelheti a szabadkőművesség korai közösségeinek egyik fontos jellegzetességét: a vonzódást a (misztikus) vallásosság felé. E relígió azonban ekkorra már egyértelműen átitatódott olyan eszmékkel, amelyek – bár maga a szervezet mindenféle militáns akció és kapkodó forradalmi változás ellensége – a polgári forradalmakban érték el első győzelmeiket. Ezt alátámasztandó, a James Anderson lelkész által készített, 1723-as szabadkőműves Törvénykönyvre (Old Charges) hivatkozhatom, amelyben szervezetileg és implicite, a társadalomban megvalósítandó ideológiaként kinyilváníttatik az érdem szerinti egyenlőség, a (főleg vallási) különbözőség iránti tolerancia és a józan ész diktálta erkölcsiség gondolata. E szabályok, „sarokkövek” között található azonban három fontosabb is. Ezeknek elfogadása nélkül senki sem lehetetett szabadkőműves, s nem lehet az ma sem. Ez a három alapelv, szabály egyenlő mértékben és hangsúllyal fontos, így most ismertetendő sorrendjük pusztán technikai okokkal magyarázható. A szövetségbe törekvő – szabadkőműves nyelven: kereső – csak akkor vehető fel, ha hisz valamilyen spirituális, metafizikus erőben, amely a világot létrehozta, s amellyel kapcsolat alakítható ki. Hogy ezt az erőt miképpen nevezi, s azzal miképpen kommunikál, másodlagos, és sohasem lesz témává a szabadkőműves páholyban. Az elsődleges annak fontossága, hogy higgyen abban: a látható világban működnek láthatatlan erők, összefüggések, amelyekre figyelmezve a világ és önmaga 402
A jväskyläi hungarológiai konferenciára beadott előadásom első felének rövidített és az azóta végzett kutatások eredményeivel kiegészített szövegváltozata (2004. január). Az előadáshoz felhasznált szakirodalmat illetően lásd „A Sz: Sophia’ Templomában látom én felszentelve NAGYSÁDAT” (A felvilágosodás korának magyar irodalma és a szabadkőművesség) című könyvem III. fejezetének összes lábjegyzetét.
136
jobbá tehető. A belépésnek további feltétele, sarokköve az, hogy elfogadja, a szövetségnek csak férfiak lehetnek tagjai. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a nők nem tagjai a szervezetnek valamilyen, komplexebb értelemben. Az első avatáskor a felvett testvér például egy kesztyűt kap, amelyet a hozzá legközelebb álló hölgynek kell átadnia. Ezzel a hölgy ún. nővérré lesz, s rengeteg feladat hárul rá a páholy életében, egyedül csak a rituális munkákat nem látogathatja. Végül harmadik sarokkőként a felveendő testvér megfogadja, hogy minden aktuálpolitikai megjegyzéstől tartózkodik a páholy falain belül. A spiritualitásban való hit, a férfiak tagsága és az aktuálpolitikától való tartózkodás adja évszázadok óta a szabadkőműves gondolkodás centrumát. Más kérdés, hogy ettől az idők során számos szabadkőműves csoport eltért. Szigorúan értékelve ezt a jelenséget, azt mondhatjuk, hogy ezek a csoportok nem tekinthetők szabadkőműveseknek. Kevésbé szigorúan változatról, eltérésről beszélhetünk. A mindenkori jánosrendi szabadkőművessel szembeni belső elvárásokat összefoglalja egy 1911-ben kiadott inaskáté záró fejezete. A szöveget Kőhegyi Lajos írta: „Milyen legyen a szabadkőműves? A szabadkőművesség törvényeit a tiszta erkölcs törvényei képezik. Ezek legbiztosabban igazítanak el azon az úton, mely az igazság megismeréséhez vezet. A szabadkőműves szigorúan kövesse azon kötelességeket, amelyekkel istennek, embertársainak és önmagának tartozik. Bánjék el embertársaival a szögmérő szigorú mértéke szerint és tartsa őt magával egyenlőnek, amelyet hasonló helyzetben ő is elvárna attól. Teljesítse kötelességét önmagával szemben és ne éljen vissza azon nemes adományokkal, melyekkel a sors megáldotta. Legyen az államnak békés polgára és mindenek fölött legyen hű és odaadó hazájához, engedelmes annak törvényeihez. Külső magatartásához ne férjen gáncs vagy szégyen. Ne engedje meg, hogy nyereségvágy, törekvés a hatalomra és előítéletek hátrányos befolyással legyenek igazságosságára vagy becstelen tett elkövetésére csábíthassák. Gyakoroljon jótékonyságot és szeretetet; helyezze magát a szerencsétlen szenvedők helyzetébe, hallgassa meg türelemmel elszenvedett fájdalmaik keserű panaszát és amidőn könyörületes szívvel, a részvét könyűjével szemében adózik felebarátjának, siessen enyhíteni bánatát. Legyen hű és engedelmes a szabadkőművesség alkotmányához és ragaszkodással saját páholyához. Legyen fáradhatatlan, kitartó munkása a királyi művészetnek, hogy a szövetségnek és páholyának díszére váljék. Látogassa szorgalmasan a munkákat, de sohasem profán kötelességeinek rovására. Gyakorolja buzgósággal a királyi művészetet a profán életben is, de sohase lépje túl az eszélyes megítélés határait, sohase ragadtassa el magát arra, hogy vitatkozásba bocsátkozzék olyanokkal, akik szövetségünket és annak tanait, mivel nem ismerik, balul ítélik meg. Viseltessék szánalommal azok iránt, kik ócsárolják azt, amit megismerni sohasem volt alkalmuk. Legyen mindig büszke arra a fölényre, mely őt a közönséges emberek fölé helyezi, legyen büszke arra az értékre, melyet neki a királyi művészet gyakorlása kölcsönöz. Ha ismerősei körében oly férfiúval találkozik, aki a szövetségbe felvétetni óhajt, sohase ajánlja, amíg meggyőződést nem szerzett magának arról, hogy elég esze és elég szíve van ahhoz, hogy elveinket megérthesse.” Mindezek fényében, a szabadkőművesség alakulásának történeti folyamata ismeretében kétféle szabadkőművességről beszélhetünk 1717 óta. A szerves belső, szervezeti és társadalmi fejlődésben hívő, spirituális és szociális orientációjú szabadkőművességről – amely dolgozatomban az eredetnek megfelelően az ‘angol’ vagy ‘jánosrendi’ nevet fogja viselni – és a spirituális orientációt nem feltétlenül elváró, az aktuálpolitikától nem elzárkózó, illetve a nők szerepét is liberálisabban megítélő szabadkőművességről, amelyet oldalágnak, pontosabban rengeteg változata miatt oldalágaknak tekinthetünk. Mivel ez az oldalág már a forradalom előtti Franciaországban megjelent, s a forradalom idején virágzott először, majd később, a XIX. század végén a Francia 137
Nagy-Oriens elvként is kimondta a spirituális hit kizárólagosságának eltörlését, munkámban ezeket a széleskörű oldalágakat közös néven, az egyszerűség kedvéért „francia”-ként fogom hívni. A szabadkőművesség a XVIII. század Európájában gyorsan elterjedt, ezt a páholyok számának gyors növekedése is alátámasztja. A hatás jelentőségének bizonyítására pedig elég néhány olyan ismert személy felsorolása, akik 1725 és 1850 között szabadkőművesek lettek, azaz elfogadták az andersoni alkotmányt: Washington, Franklin, La Fayette, Voltaire, Mirabeau, Beaumarchais, Robespierre, Talleyrand, Byron, Lessing, Herder, Kleist, Klopstock, Goethe, van Swieten, Mozart, Haydn, Puskin. Az 1700-as évek közepére kialakult az a fentebb már alapelveit tekintve jellemzett két irányzat, amely mindmáig a szabadkőművesség két típusát alkotja. Az egyik az általam ‘angol’-nak nevezett, más néven jánosrendi kőművesség, amely létszámát tekintve ma is a legnagyobb. Nevét az 1717-es János napi megalakulásról kapta, szimbolikus színe a kék, amely különféle formákban: a szabadkőműves által viselendő köténytől kezdve a páholy berendezési tárgyain domináns színekig egyaránt megjelenik. A jánosrendi szabadkőművesség erősen kötött rituálékban, 1730-tól három beavatási fokban (inas–legény–mester) munkálkodik, és az idők során a harmadik fokról csak két, lassan csiszolódó rendszerben lehetett feljebb lépni: az itt nem részletezendő skót rendszerben és a Royal Archban. A másik szabadkőművesség-típustól, a „franciától” eltérően itt egyik jánosrendi rendszeren túlvezető magasfokú szisztémába sem lehet jelentkezni, s a mesterfokról való továbblépés sem automatikus: a magasfokú rendszer tagjai hívják meg a mesterfokú szabadkőművest maguk közé. E két, jánosrendre épülő, magasfokú rendszer teljességgel titkos, valódi működéséről csak annak tagjai tudhatnak. Már a jánosrendi szabadkőművesség létrejötte idején, de főként utána olyan változatos iniciatikus renddel működő páholyok alakultak ki, amelyeket közös névvel francia rendszernek is hívhatunk. Ezekben már eleve háromnál több lépcsőfokból áll a beavatás, így nevezhetjük ezeket a szisztémákat magas fokok rendszerének is. (A negyedik legfontosabb különbség tehát a két rendszer, az angol és a francia között az a már említett vonás, hogy itt automatikusan lehet a magasabb fokokra menni, a páholy szavazatától függően.) A magasfokú vagy francia rendszerek között ma legelterjedtebb a skót típus – ez nem tévesztendő össze a jánosrend magasfokú irányzatával, a skót rendszerrel. A skót típus hivatalos létrejötte 1743-ra – más források szerint 1736–40-re – tehető, amikor néhány francia jánosrendi mester magasabb fokot alapított. Ez a szisztéma mára már egy harminchárom fokozatú rendszerré vált, amely széles körben ismert. A skót rítus vallói eredetüket a templomosok rendjéig, s onnan Ádámig vezetik vissza. Szimbolikus színük a vörös. A magasfokú vagy francia rendszerek általános jellemzőjének látszik a legszélesebb körű érdeklődés, az első három fokban kizárólag szociális, történelmi, tudományos, filozófiai és misztikus kérdésekkel foglalkozó jánosrendiekkel szemben összejöveteleik során már az alapfokokban is erősen aktuálpolitizálnak, s – mint említettem – nincsenek a tagságot illetően nemi korlátozásaik, s nem várják el tagjaiktól a spirituális hitet sem. (Természetesen megjegyzendő, hogy a két típusnak több átmenete is van, amelyek részletezésére itt nincsen mód.) Mindkét rendszerre, az angolra és a franciára is jellemző az, hogy a magas fokokban erős a metafizikus orientáció is: a halál utáni lét, illetve az okkult tudományok (alkímia, asztrológia) titkait is gyakran kutatják. (Megjegyzendő, hogy itt nincs ellentmondás atekintetben, hogy a francia rendszernek ateisták is lehetnek tagjai, hiszen ez nem jelent semmiféle kizárólagosságot.) Előadásom második részében immár szorosabban a kultikus nyelvről, a szabadkőművesség alapvető rítusairól szólok. A szabadkőműves rituálé jellemzésénél kevésbé kell figyelembe vennem az időbeliséget, hiszen, ahogyan Kirk MacNulty írja: „A gyakorlatban a nagypáholyok őrzik ezt a szimbolizmust és óvják bármiféle változástól...”, azaz: képzeletben a történetiség fölé emelkedve, általános leírással fog találkozni az olvasó, vállalván annak minden problematikusságát.
138
A szabadkőművességbe belépni szándékozó ember több fokozaton átjutva lehet csak a szövetség tagja. Elsőként ajánlója vagy ajánlói bejelentik a páholynak belépési szándékát, majd egy rövid próbaidő következik, ezalatt a leendő beavatott egy felvételi esszét is megír. Ebben az átmeneti időszakban – amely minimum egy évig tart – a páholy ún. kutatókat küld ki a jelentkezőhöz, akik jelentést írnak tapasztalataikról a páholynak. A kutatók kötelesek beszélgetni a jelölttel spirituális orientációjának meglétéről, s arról is, hogy az illető „jóhírű, szabad” férfiú-e, ami esetünkben leginkább azt jelenti, hogy van-e olyan stabil anyagi helyzetben, hogy másokat segíthessen, illetve azt, hogy szakmájában milyen előrehaladást ért el, s magánélete rendezett-e. A beszélgetésben általában kitérnek arra is, hogy az illető milyen közvetlen szellemi hasznot tud jelenteni a szabadkőművesség számára. Ez azért nagyon fontos, mert a szövetség nagyon válogatós a felvételben, nem célja, hogy feltétlenül minél több tagja legyen, sokkal inkább az az elvárása, hogy minél kvalifikáltabb emberek kerüljenek soraiba. Mint említettem, csak azokat veszi fel, akiket anyagilag stabilnak, morálisan megingathatatlannak, szakmailag elismertnek, magánéletét tekintve kiegyensúlyozottnak lát, de ez még mindig kevés akkor, ha a személy nem jelent valamilyen okból különleges fontosságot a szövetség számára. Ez a fontosság lehet az, hogy az illető neves orvos vagy szociális munkás, aki segíthet a páholy jótékonysági programjaiban, lehet az, hogy az illető neves tudós, akinek fontos kutatásaihoz a páholy támogatást tud adni, s akitől a páholy tagjai tanulhatnak, lehet jogász, aki segít a szövetség jogi problémáinál, lehet bölcsész, zenész vagy színész, aki a páholy estjeit szervezi vagy azokon fellép stb. A próbaidő során a kutatók jelentéseit a főmester felolvassa, majd sor kerül arra, hogy a páholy meghallgatja az esszét, és szavaz a felvételről (a szavazást a szabadkőművesek golyózásnak hívják, azért, mert fekete és fehér golyókkal történik a szavazás). Ha a szavazásban teljes a nézetazonosság, azaz mindenki fehér golyóval szavaz, kitűzik a felvétel dátumát. Ezen a napon a leendő szabadkőműves aláveti magát az inassá avatás szertartásának. A jánosrendi páholyokban a kezdeti időktől a dramaturgia alapszerkezetében szinte teljesen megegyezik a rituálé. A „keresőt” a beavatás kezdeteként bekötött szemmel vagy anélkül bevezetik egy sötét szobába, amelyet az elmélyülés kamrájának vagy sötétkamrának is neveznek. A teremben található egy asztal, amelyen általában egy koponya és egy világító gyertya áll, a halál és az újjászületés szimbóluma, s gyakran egy Bibliát is helyeznek bátorításként az asztalra, illetve azért, mert ezzel is hangsúlyozni kívánják a jánosrendi szabadkőművesség spirituális orientációját. További kellékként előfordulhat még a homokot pergető óra, ami a nemsokára elkövetkező beavatásra emlékeztet, s gyakoriak a falra írt morális tartalmú figyelmeztető szövegek vagy képek, például egy kakas rajza, amely szintén a nemsokára megtörténő „felébredést” szimbolizálja. A sötétkamra lehetséges, falra írott figyelmeztető mondatai közül többet idéz egy 1912-es magyar szertartáskönyv. Ilyenek lehetnek pl.: „Ember, gondolj a halálra! Mindnyájan meghalunk!”; „Ha csak kíváncsiságból jöttél, menj vissza”!; „Ha önzés hozott ide, hagyd el ezt a helyet!”; „Szeretet hassa át szívedet!”; „Törekedjél tökéletességre!”; „Igazság és méltányosság vezesse ítéletedet!”; „Tiszteld az igaz meggyőződést!” Általában mintegy negyed óra telik el, amikor belép az előkészítő mester, tőrrel a kezében, fekete ruhában, arcát csuklya fedi. Egy kérdőívet hoz, amelyen hagyományos kérdések vannak. A kérdező kíváncsisága elsősorban arra terjed ki, hogy a beavatandó mit vár a szövetségtől, s magának milyen szerepet szán a szabadkőművességben. Ezt ki kell töltenie, majd alá kell írnia egy nyilatkozatot arról, hogy aláveti magát a szövetség törvényeinek. A páholytagok megvizsgálják e szövegeket, majd behívják a beavatandót, akinek belépése előtt meg kell szabadulnia ékszereitől, sőt a zakójától és a nyakkendőjétől is, az ingét ki kell nyitnia, s bal lábán térdig felhúznia a nadrágot. E momentumok szimbolikus jelentésének alaprétege könnyen leírható a térdig felhúzott nadrág kivételével, amely szimbolizálhatja a következő beavatásokban előkerülő tenger-motívumokra való előzetes felkészülést. A belépni kívánó a jobb lábára kap még egy sarut is, és bekötik a szemét. Ezután kopognia kell a szentély ajtaján, s ekkor párbeszéd zajlik le, amelyben először belülről megkérdezik, ki kopogtat, mire – általában nem az iniciálandó, hanem helyette a páholy első felügyelője – válaszol: egy fénykereső érkezett. Néhány kisebb kérdés után, amelyekre szintén nem a beavatandó válaszol, bevezetik a szentélybe, és a főmester egy karddal 139
érinti a szíve táját, miközben azt mondja, hogy e kard sújtja az esküszegőket, s megkérdezi, a keresőnek kiben van a legfőbb bizalma. Erre a kereső általában az Isten szót mondja, hiszen mint azt többször is hangsúlyoztam, a szabadkőművesség még ma is spirituálisan gondolkodó emberekből áll. Ezután rövid párbeszéd vagy már a szorosabban vett rítus következik, amely különböző országokban különböző mennyiségű próbával zajlik. Általános jellemző viszont, hogy a főmesterrel a szentély északi felén indulnak el, aki a páholy szőnyegén másféle lépéseket tesz, mint az általa vezetett beavatandó. A lépésekkor kezdetben a páholyban ülő testvérek nagy zajt csaphatnak, és időnként meg-megállíthatják őket egy-egy kiáltással. A zaj és a csendesülés háromszor ismétlődik meg, miközben a beavatandó körüljárja a termet. Ezután a főmester még egyszer lehetőséget ad neki a távozásra, majd felkéri a fogadalom megtételére. Az 1912-es szertartáskönyv szerint a fogadalmat a következőképpen kell elmondani: „Szabad akarattal, becsületemre és lelkiismeretemre fogadom: először, hogy hazám törvényeit megtartom; másodszor, hogy magamat teljes odaadással szentelem az emberszeretetnek, s hogy ember és ember között származása, társadalmi állása vagy vallása miatt különbséget nem teszek, és mindenkinek meggyőződését tiszteletben tartom; harmadszor, hogy a szabadkőművesek szokásairól és a páholy belső ügyeiről senkivel sem beszélek, akiről nem tudom, hogy szabadkőműves; negyedszer, hogy szabadkőműves testvéreimet tehetségem szerint gyámolítom; ötödször, hogy adott szavamat megtartom; hatodszor, hogy szabadkőműves testvéreimnek reám bízott titkait senkinek, még testvérnek sem árulom el; hetedszer, hogy szabadkőművesnek nem ajánlok mást, csak akit derék, becsületes, tiszta jellemű embernek ismerek; nyolcadszor, hogy a szabadkőműves törvényeknek engedelmeskedem, és a páholy javát tőlem telhetőleg előmozdítom; kilencedszer, hogy sem páholyomtól, sem a szabadkőműves szövetségtől fontos ok nélkül meg nem válok; tizedszer, hogy amíg a szabadkőműves szövetség kötelékébe tartozom, titkos társaságba nem lépek.” A fogadalmat, amelyet kisebb rituálék kísérhetnek, a titkár olvassa fel, s az immár inassá vált beavatandó utána mondja a szöveget. Mikor az eskünek vége, a testvérek jelt adnak (tapsolnak, dobbantanak), s a második felügyelő leveszi a kötést az inas szeméről, majd a főmester kimondja az ebben a diszkurzusban a beavatottságot jelölő mondatot, azaz a rítust lezáró szavakat: „Íme a Világosság!” Az inas ezután láthatja meg a páholyt, az ott ülő tagokat s a páholyasztalt, ahol rituális rendben van elhelyezve az úgynevezett három nagy világosság: a Biblia, a körző és a szögmérő. Ezek jelentéséről Kiszely Gábor így ír: „A két szerszám a Bibliával egyetemben alkotja a maszonéria három nagy világosságát, melyek közül első a Szent Törvénykönyv nevet is viselő Szentírás. Jóllehet a szabadkőművesség nagyrészt az Ószövetségből merít, sok helyütt a munkák idején a János evangéliumának első oldalán nyitják fel a Könyvek könyvét, mely a tanítás szerint rendezi s irányítja az ember hitét, s a legfőbb spirituális szimbólumként arra ösztönzi a kőművest, hogy a káoszból szüntelenül törekedjék a rend felé. A körző, amelyet valamennyi fokozatban használnak, az emberiség egyik legfontosabb szimbóluma, hisz az általa leírt kör a tökéletes forma, amelynek se kezdete, se vége. Nemkülönben jelképezi az erényes és hibátlan közösséget. Két szára a kötelesség és a jog közötti egyensúlyt s a világmindenségben fennálló rendet szimbolizálja. A szögmérő az Istent és az embert összekötő lelkiismeret jele, s kifejezője az élet művészetének, amelynek örök eleme a dolgok állandó mérése és a mértéktartás. A derékszöget alkotó két kar a jog és a kötelesség egymáshoz való helyes arányát mutatja.” Ekkor az új tag kimehet a páholyteremből felöltözni eredeti ruhájába, de visszatértekor figyelnie kell arra, hogy a páholy padlóján az általában előre megtanult lépésekkel haladjon helye, az inasok közössége felé. Ekkor következik az invesztíció, azaz a felruházás, amelyben az inas kötényt és páholyékszert kap. Ekkor kapja meg a már említett fehér kesztyűt is, amelyen a páholy pecsétje szerepel. Ezt a hozzá legközelebb álló hölgynek kell adnia. Ezután az előkészítő mester két jelre tanítja meg az iniciáltat: a nyakjelre, illetve a felismerő fogásra. Az utóbbi azért lényegesebb, mert kézfogáskor a szabadkőművesek ezt máig is alkalmazzák, így ismerik fel egymást. Az alapvető 140
jelek mellett a főmester még közölhet néhány fontos információt: jeleket taníthat, javaslatokat adhat a profánokkal szembeni viselkedéshez stb. Ennek végeztekor a főmester kalapácsával három ütést mér a páholyasztalon fekvő kőre, s a most már teljes jogú inas visszaülhet inastársai közé. A beavatás végére elnyerte a „gyenge világosságot”, ami az első fok szimbolikus neve is. Az inasfokban a szabadkőműves mellé a főmester az ajánlók közül egy úgynevezett mentort nevez ki. Ő lesz a neofitának (a friss iniciáltnak) a gyámja és a nevelője. A mentor elmondja a páholy alapvető rituáléit, megismerteti az inast a páholy felépítésével, megküldi neki a páholy könyvtárát, és előfizetteti vele a páholy és/vagy a nagypáholy lapját – ha van ilyen –, s buzdítja más páholyok megismerésére is, úgy, hogy egy-két alkalommal el is kíséri őt. A mentor figyelmébe ajánlja a neofitának a humanitárius egyletek támogatását és azt is, hogy a külvilágban minél inkább érvényesítse a szabadkőműves célokat. Ha az inas a páholy számára megfelelő munkát végez, általában már egy év múltán „díjemelés” részese lehet, azaz átléphet a legényfokba. Még mielőtt a legényfokra térnék, fontos néhány szót szólnom a szabadkőműves páholy felépítéséről, amelynek bizonyos elemei szintén általánosak a szövetség minden idejében és minden helyén. A páholy ajtaja/kapuja mindig nyugaton fekszik, itt lépnek be a páholy tagjai a munka kezdetén, fokozatuk sorrendjében. A páholy bal oldalán foglalnak helyet az inasok, a jobb oldalon a legények, míg a mesterek bárhová ülhetnek. Az ajtóval szemben van a Kelet, amelyhez három lépcső vezet, s emelvényszerűen magasodik a páholy fölé. Itt a főmester, tőle jobbra a szónok, tőle balra a titkár ülnek. Szintén itt vannak a tiszteletbeli főmesterek, illetve az illusztris vendégek. A Kelet előtt, középen áll az oltár, amelyen a Biblia, szögmérő, körző, s egyes rendszerekben a nagypáholy alkotmánya és egy lángpallos található. Általában a bejárati ajtó bal oldalán foglal helyet az első felügyelő, aki többek között figyel az inasok szellemi fejlődésére, a bal oldalon a második felügyelő, aki a legényekre ügyel. Ha valaki a páholymunkán meg akar szólalni, akkor megtanult mozdulattal jeleznie kell a megfelelő felügyelőnek, aki szót ad neki. Itt jegyzendő meg, hogy sok páholyban az inasok egyáltalán nem szólalhatnak meg. A páholy közepén a Salamon templomára utaló három oszlop helyezkedik el, s negyedikként esetleg szerepelhet a páholy zászlaja is. Az oszlopok között leterítve fekszik a szőnyeg (tápisz), amely egyes páholyoknál egy állókép is lehet. A korai szabadkőművességben a tápisz ábráját homokra rajzolták, s a munka végén letörölték. A tápiszon a foknak megfelelő ábrák találhatók. A foknak megfelelő itt azt jelenti, hogy a páholy három fokban végezhet munkát: dolgozhat inas-, legény-, illetve mesterfokban. Magasabb fokú munka esetén az alacsonyabb fokúak nem tartózkodhatnak a szentélyben. A páholy főbb tisztségviselői közé tartozik még a szertartásmester, a templomőr, a kincstáros, az alamizsnás, a zenemester és a gazda. Az ő áldozatos munkájukkal lesz teljes és lehetőség szerint a hagyományoknak pontosan megfelelő a páholy tevékenysége. A vázlatos ismertetés után térek vissza a fokok tárgyalásához. A legényfok elnyerésekor a páholy főtermében a főasztal feletti helyre egy pentagram kerül, míg az inassá avatáskor ott a triangulum szerepel, benne egy szemmel. A triangulum a szemmel összetett szimbólum: egyszerre szimbolizálhatja az isteni szentháromságot, a szabadság-egyenlőségtestvériség gondolatát és a múlt-jelen-jövő hármasságát is. A pentagram szintén sokrétű jelentéssel bír, legtöbbször az istenség és a fény kiáradásának, az ember lelki és erkölcsi élete egyensúlyának, avagy a fej és a négy végtag összhangjának szimbólumaként értelmezik. A csillagban gyakran szerepel a G betű, ami a legtöbbek szerint az isten germán nevére, mások szerint a Gloria, a Gnosis vagy a Geometria szavakra utal. A legényavatás rítusa apró mozzanatokban tér el a fentebb jellemzettől: a beavatandónak a másik nadrágszára tűretik fel, és a testvérek már nem csapnak zajt, így a leendő legény még jobban figyelhet a szőnyegen más lépésekkel őt kísérő mester szavaira. A szertartás során a haladás iránya nyugatról indulva délen át vezet kelet felé, majd keletről északon át nyugatra. Az avatás során a mester többek között a hírnév, a gazdagság és a hatalom csábító erejéről beszél, amit a páholy déli részén három szimbolikus tárgy: egy aranydarab, egy babérlevél és egy kard formájában meg is érintet a beavatandóval. Ezután újabb fogadalom következik, amely általában megegyező szövegű minden jánosrendi avatáskor. A főmester ezután ráhelyezi a beavatandó mellére a körzőt, és 141
kalapácsával háromszor ráüt, nyilvánvalóan szimbolikusan a titoktartás megtartására figyelmeztet, de értelmezhető ez a szívbe hatoló igazság hasonlataként is. Az új legény ezután jobbját a csiszolt kőre helyezi, előbb a vakolókanál fogójával, majd a lapjával kétszer megérinti a kezét. E gesztus feltehetően arra utal, hogy immár a komolyabb szabadkőművesi összejöveteleken folyó és elhatározott, rá háruló munkát is vállalja. (A csiszolt kő a legényfok egyik jele, a legénynek olyan tökéletessé kell válnia öncsiszolása során, mint amilyen ez a tárgy.) Az avatás során a legény még megteszi a szőnyegen a legénylépéseket, majd megismeri a fokozathoz tartozó jeleket, amelyek között egy újfajta kézfogás is szerepel. Megkapja a legénykötényt, amely színesebb az inasénál. A legénnyé avatott tagnak kötelessége „vándorlást” tenni, ami otthoni és külországi szabadkőműves páholyok látogatását jelenti. Egyes nagypáholyok külön igazolványt is adnak erre a célra. Az inasfok további részleteire nem térek ki, helyette az utolsó fokról, a mesteréről szólok röviden. A szakirodalom szerint a mesterré avatás leginkább a Hiram-legendát követi. Az ószövetségi alapon álló történet rövid szüzséje a következő: Salamon, a bölcs zsidó király, híres temploma építéséhez tizenöt főníciai mestert hívott, akiket főmesterként Hiram Abif, a föníciai király fia vagy névrokona vezetett. Hiram Abif hozzáfogott az építéshez a Moria hegyén, mivel ismerte az építési arányok misztikus titkát és az „Igazság Fia vagyok” varázskifejezést, amely hite szerint az épület stabilitását biztosította. Három beosztottja azonban féltékeny lett rá, és harmadik próbálkozásra megölték a templom egyik ajtajában. A többi kőműves, az ártatlanok Hiram keresésére indultak, s végül rátaláltak az akáccal lefedett sírdombra. Salamon a három gyilkost kivégeztette. Az ártatlanok pedig, egyenként a koporsó mellé állva megpróbálták feltámasztani a halott vezetőt. Végül a harmadik próbálkozó révén a sírnál a Mester testéhez egy pillanatra visszatérő szellemtől megtudták a varázsszót („a Mester utóda vagyok”). Ez úgy következhetett el, hogy a harmadik próbálkozó a Mestert kiemelte koporsójából. A legény minimum fél év után a páholy egyöntetű választásával jelöltként vehet részt a Hiramtörténetet pontosan követő mesterré avatás ceremóniáján. Itt tulajdonképpen a szimbolikus halál és az újjászületés misztériumát éli át. A szentély képe megváltozik a beavatáskor: minden tárgyra fekete drapéria kerül, s általában csak egy gyertya világít. A páholyszőnyeg gyakran fekete lesz, s általában egy koporsó kerül a hely közepére. A jelöltet háttal vezetik a szobába, letépik a felsőruháját, majd hátrafelé háromszor körül kell járnia a páholyt, miközben a főmester hangosan arról beszél neki, hogy a halál megismerése új életet jelent. Közben a második felügyelő koponyát ad a mester kezébe, ami szintén az elmúlásra figyelmeztet. Ezután a jelölt mesterlépésekkel megy át a szőnyegen, az asztal előtt leteszi az esküt, megkapja a szimbolikus tárgyakat (például a mesterkötényt, amely jóval díszesebb az előzőeknél), s következik a csúcspont, a Hiram-legenda rituális eljátszása. Ezután a főmester kiemeli a sírból a beavatottat, és kigyúlnak a páholy fényei. A koporsót kiviszik, s gyakran akáclombot hoznak be, ami szintén a Hiram-szimbolika része. A mester megismeri a mesterjeleket és azt a néhány titkos szót, amellyel mindig felismerheti testvéreit. A szabadkőműves páholyok életének s így nyelvi világuknak másik nagy részét az ülések sora teszi ki. Itt, ezeken a munkákon vitatják meg a páholy feladatait, amelyeket az anyapáholy, illetve maguk a tagok jelölnek ki. Itt hallgathatnak előadásokat – rajzolatokat – különféle témákról (ez elsősorban közép-európai jellegzetesség), s itt adakoznak az elesettek, az árvák, az özvegyek vagy a szegény testvérek gyámolítására, illetve itt szavaznak a fokemelésről és a felvételről. Ritkábban ezen munkák része az ún. oktatás, amelyet idősebb szabadkőművesek tartanak a frissen felvetteknek, vagy az alsóbb fokúaknak. Szintén nem gyakori, de annál ünnepibb alkalom az ún. nővérmunka, amelyen a szabadkőművesek női hozzátartozói is részt vehetnek. A páholymunkát mindig vacsora zárja, amit a szabadkőműves diszkurzus vakolásnak hív. Itt nemcsak a páholygazda által megrendelt ételek és italok fogyasztása zajlik, hanem gyakran rituális felköszöntések is, amelyek rendkívül kiterjedtek és sokfélék a szabadkőművességben. 142
Az ülések teljes anyagáról a titkár „építészeti rajzot” készít, amely a jegyzőkönyvet jelenti. Ma már általában nem szabadkőműves titkos írással, hanem a páholy anyanyelvén vezetik. A szabadkőművesség titkos írása sokféle lehet, ezek részletes leírása meghaladja kereteinket. A legismertebb írásváltozat alapja egy kilencrácsos négyzet. A szabadkőműves munkák része még az özvegypersely körülhordása, amelynek során az adakozók által bedobott összegeket az elhunyt szabadkőművesek özvegyeinek ellátására fordítják. Szintén gyakori esemény a páholymunka lezárásaként az, hogy a szabadkőművesek egymás karját megfogva láncba állnak, s valamelyikük láncbeszédet mond, amely összefüggésben van az aznapi munka témájával. A szabadkőművesség kultikus nyelvéről szóló előadásom zárásaként néhány ismeretelméleti kiegészítést kell tennem. A szervezet kultikus nyelvéről általánosságban szólni nemcsak azért nehéz, mert mindannyian az időbe vettetvén, kiszolgáltatottak vagyunk a temporalitás összes korlátjának. Azért is nehéz ez, mert mint minden titkos társaságban, úgy a szabadkőművességben is léteznek olyan rituálék, illetve szertartás-elemek, amelyek teljességgel titkosak, így a kívülálló kutató nem tudhat róluk semmit, a szövetség tagja pedig nem mondhatja el ezeket. Szintén nehezíti a diszkurzus leírását az is, hogy a nyelv a rituálékban nyilvánul meg, azaz: az átélésben, a bennelétben lesz faktumból létmóddá. Ezen gnoszeológiai fenntartások figyelembevételével készítettem el ezt az előadást.
143
HATALOM ÉS KULTÚRA
2
HATALOM ÉS KULTÚRA
Az V. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus (Jyväskylä, 2001. augusztus 6-10.) előadásai I.
Szerkesztette JANKOVICS JÓZSEF NYERGES JUDIT
NEMZETKÖZI MAGYARSÁGTUDOMÁNYI TÁRSASÁG BUDAPEST 2004
3
Megjelent az Oktatási Minisztérium és az Illyés Közalapítvány támogatásával.
ISBN 963 216 743 0 (1. Kötet) ISBN 963 216 742 2 Ö
4
TARTALOM Hatalom és értelmiség diszkurzustípusai a kora újkorban............................................................7 Bene Sándor (Budapest) Politikai nyilvánosságmodellek és politikai diszkurzustípusok a kora újkori Magyarországon ....................................................................................................................8 Andrea Carteny (Roma) Italian influences in the humanistic (and autonomous) Hungarian culture of Transylvania (XVIth century) .......................................................................................29 G. Etényi Nóra (Budapest) Európai nyilvánosság és magyar politika...........................................34 Hargittay Emil (Piliscsaba) Az uralkodói eszmény irodalmi kifejezési formái Magyarországon.......52 Jakó Klára (Cluj-Napoca) Értelmiség és hatalom viszonya a moldvai és havasalföldi vajdák magyar secretariusai pályájának tükrében .....................................................................................68 Kósa László (Budapest) Természeti katasztrófák – tömegkommunikáció – társadalmi szolidaritás....76 Molnár Szabolcs (Bucureşti) A gúny eszközei Czeglédi István (1620–1671) írásaiban...............83 Gizella Nemeth–Adriano Papo (Sistiana) Ludovico Gritti. An example of maecenas and powerful man of the XVI century ..................................................................................................95 Boris Nikšić (Zagreb) Egy Mohács előtti horvát történetíró az oszmán birodalomról ...............104 Petrőczi Éva (Budapest) A hatalom kritikus megjelenítése a magyar puritán írásokban ............110 Ratzky Rita (Budapest) Majláth János gróf titkos jelentései a bécsi Polizeihofstellének az 1840-es évekből ...........................................................................................................................117 Antono Sciacovelli (Szombathely) L’eredità di Machiavelli nelle opere di Miklós Zrínyi: tratti comuni di un sentire politico tra Firenze e l’Ungheria........................................................123 Takáts József (Pécs) A bennszülöttek nyelve és a tudósoké .......................................................128 Kultusz, autorizáció, kisajátítás....................................................................................................135 Jászberényi József (Budapest) A jánosrendi szabadkőművesség kultikus nyelve.......................136 Kelevéz Ágnes (Budapest) Bársonyszék vagy tüzes trón............................................................144 Kiss Gábor Zoltán (Pécs) A világirodalom helye az Ottlik-életműben .......................................161 Klimó Árpád (Berlin) National History Cults. Hungary in the 19th and 20th Century.................167 Korompay H. János (Budapest) Egy életmű önvédelme .............................................................171 Marczell Péter (Genève) A Csoma-kultusz és a politika .............................................................176 Margócsy István (Budapest) „...ikerszülöttek, egymás kiegészítői...”.........................................185 Nyilasy Balázs (Budapest) „Kisajátítás”, „kultikus nyelvhasználat”, „ideologikusság”.............207 Sárközy Péter (Roma) Kultusz vagy manipuláció?......................................................................215 Szolláth Dávid (Pécs) A példázatosság, az allegorizáló olvasás és a kultusz kérdései a Mészöly- és az Ottlik-kritikában..................................................................................................222 Takáts József (Pécs) A kultuszkutatás és az új elméletek ...........................................................236 Tapodi Zsuzsa (Bucureşti) Egy huszadik századi szerkesztő-kritikus utóéletének alakulása a kultusz, autorizáció és kisajátítás koordinátái között ................................................................246 Thomka Beáta (Pécs) A történelem mint tapasztalat, regény és retorika ....................................256 Tverdota György (Budapest) Befogadás és kisajátítás ................................................................264
5
Többnyelvűség a magyar irodalomban........................................................................................271 Csányi Erzsébet (Novi Sad) Irodalomköziség – nyelvköziség.....................................................272 Deréky Pál (Wien) Déry Tibor, a kétnyelvű író ...........................................................................277 Kilián István (Miskolc) A régi magyar dráma többnyelvűsége a XVII–XVIII. században.........283 Ötvös Péter (Szeged) Példák Kazinczy Ferenc metódusáról .......................................................291 Mariarosaria Sciglitano (Budapest) Írás és emlékezés Giorgio Pressburger prózájában.............298 Szkárosi Endre (Szeged) Egy nyelv, több nyelv, miféle nyelv? ..................................................306 A hatalom mint a legújabb magyar irodalom témája ................................................................312 Bertha Zoltán (Debrecen) „Erdélyi változatlanságok” – „hollóidőben” .....................................313 Bosnyák István (Novi Sad) Egy jugoszláviai magyar ellenzéki nemzedék ellenzéki közírása ...317 Büky László (Szeged) A király főnév mint a hatalom megjelenítője Babits, Füst és Kosztolányi költői nyelvében ......................................................................................................322 Faragó Kornélia (Novi Sad) A figurális diszlokáció poétikája ....................................................330 Gerold László (Novi Sad) Dráma/színház – hatalom...................................................................337 Görözdi Judit (Bratislava) Az elhallgatás alakzatai Mészöly Miklós Saulus című regényében........344 Harkai Vass Éva (Novi Sad) A hatalom és művészet relációi a 20. századi magyar művészregényekben .....................................................................................................................352 Illés László (Budapest) A kultúrpolitika alapjai a totalitárius diktatúrákban ..............................357 Kovács Albert (Bucuresţi) Méliusz József írásművészete és a hatalom......................................362 Madarász Imre (Debrecen) Lektűr és propaganda.......................................................................366 Roberto Ruspanti (Udine) 20. századi magyar költők szembenállása a totalitarizmussal és a háborúval......................................................................................................................................376 Tamás Attila (Debrecen) A hatalom témája Illyés és Mészöly Miklós írói munkásságában ......391 Natalija Wasiljewa (Wiesbaden) „Maga valahogy túlságosan literátor” .....................................396 Népi kultúra a nemzeti törekvésekben.........................................................................................402 Bodor Anikó (Senta) A vajdasági magyar népzenei mozgalmak alakulása a legutóbbi években......403 Felföldi László (Budapest) Hitelesség és kultúra. A folklór különféle kontextusokban. ............411 Keserü Katalin (Budapest) A kultúra jelentősége a századforduló városépítészetében ..............421 Kornyáné Szoboszlay Ágnes (Debrecen–Miskolc) A falukönyv mint a globalizáció lehetséges ellenszere......................................................................................................................................428 Kulin Ferenc (Budapest) A népköltészet fogalmi megragadása..................................................434 Olosz Katalin (Târgu Mureş) Korai adatfelvétel a népi kultúráról: Székelyföld, 1864 ..............440 Paksa Katalin (Budapest) Népzene és nemzeti kultúra................................................................446 Selmeczi Kovács Attila (Budapest) Az országcímer mint a hatalommal szembenállás jelképe a magyar népművészetben...............................................................................................453 Zsigmond Győző (Bucuresţi) Népi kultúra és politikai humor Erdélyben. Az 1998-as év magyar politikai viccei Romániában............................................................................................467
6