Jane Castle AZ ÉJFÉLI KRISTÁLY

Jane Castle AZ ÉJFÉLI KRISTÁLY

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Jayne Castle: Midnight Crystal Jove Books, New York Jove Books are published by The Berkley Publishing Group, a division of Penguin Group (USA) Inc. Copyright © 2010 by Jayne Ann Krentz Excerpt from Fired up © by Jane Ann Krentz Excerpt from Burning Lamp by Amanda Quick © by Jane Ann Krentz Cover art by Don Sipley Cover design by George Long

Fordította F. Nagy Piroska

Hungarian translation © by F. Nagy Piroska, 2011

Hungarian edition © by Maecenas Könyvkiadó, 2011 honlap: www.maecenaskiado.hu

Bátyámnak, Jim Castle-nek ajánlom hálával és szeretettel az Álomra és Gibson nevére vonatkozó háttér-információkért. Vezess óvatosan.

AZ ÁLOMFÉNY-TRILÓGIA Kedves Olvasóm! Köszöntöm Harmónián, az én másik világomon, az Álomfénytrilógia utolsó helyszínén. Az Égő Lámpa legendájának eredete az Arkane Társaság legelső napjaiba vezet vissza. Nicholas Winters és Sylvester Jones annak idején barátokból lettek halálos ellenségekké. Mindketten ugyanazt a célt tűzték ki maguk elé: pszichikus képességeik tökélyre fejlesztését. Sylvester a kémia nyújtotta lehetőségeket választotta célja eléréséhez, és tilalmas kísérletezésekbe kezdett ismeretlen, különös füvekkel és növényekkel. Végül összekotyvasztotta azt a megbízhatatlan főzetet, mely mindmáig gonosz igézetében tartja a Társaságot. Nicholas a mérnöki tudomány felől közelített a célhoz, és megszerkesztette az Égő Lámpát, ezt az ismeretlen erőkkel bíró eszközt. A lámpa által kibocsátott sugárzás torzulást idézett elő a DNS-ében, aminek az lett a következménye, hogy fiú utódai végzetes genetikus „átok” hordozói. A Winters-átok nagyon ritkán ér utol valakit, ám ha mégis, akkor súlyos aggodalomra ad okot az Arkane Társaság tagjainak. Azt beszélik, hogy ha egy Winters örökli Nicholas genetikailag módosult tehetségét, akkor Cerberus válik belőle – így nevezik az Arkane-tagok azt a tébolyult médiumot, aki többszörösen halálos képességekkel rendelkezik. A Jones & Jones és a Kormányzó Tanács meggyőződéssel vallja, hogy az ilyen emberszörnyek ellen hajtóvadászatot kell indítani, és a lehető leggyorsabban végezni velük. Az Égő Lámpa áldozatainak csak egy reményük lehet. Meg kell találniuk magát a tárgyat, és egy nőt, aki úgy tudja munkára fogni az eszköz által kibocsátott álomfény energiáját, hogy egyszersmind visszafordítsa vele az átok által előidézett változásokat. A tárgy néhány titka már feltárult a trilógia első két könyvében, Az átokban és Az Égő Lámpában. Most, a távoli jövőben, egy Harmónia nevű világon, fény derül a lámpa utolsó rejtélyére, az Éjféli Kristály

titkára. Nem kisebb dolog forog kockán, mint a Jones és a Williams család sorsa. Bízom benne, hogy az Olvasó ugyanolyan élvezettel és izgalommal olvassa majd a trilógia befejező kötetét, mint az előző kettőt. Őszinte híve: Jayne

NICHOLAS WINTERS NAPLÓJÁBÓL, 1694. ÁPRILIS 14. Nem sokáig élek már, de bosszút állok, ha nem e nemzedék idejében, akkor egy távoli jövőben, valahol másutt. Mert immár biztos vagyok benne, hogy a három különleges képesség bekerült a vérembe, és tovább fog öröklődni a leszármazottaimban. Mindegyik képesség nagy árat követel, és ennek megfelelően nagy hatalommal is jár. Az első olyan nyugtalanság dagályával árasztja el az elmét, amelyet képtelenség lecsendesíteni a laboratóriumban töltött végtelen órákkal, és nem csillapítható erős italokkal vagy a mák tejével sem. A második tehetséget sötét álmok és rettentő látomások kísérik. A harmadik képesség a leghatékonyabb és a legveszedelmesebb. Ha a kulcs nem jól fordul meg a zárban, úgy ez az utolsó pszichikus adottság igazoltan végzetes lesz. Előbb tébolyt, s utána halált hoz. A harmadik és végső hatalommal nagyon súlyos kockázat jár együtt. Azoknak az utódaimnak, akik életben maradnak, meg kell találniuk az Égő Lámpát, és azt a nőt, aki munkára tudja fogni az álomfény energiáját. Csak ő képes megfordítani a kulcsot annak az ajtónak a zárjában, amely az utolsó képességhez vezet. Csak egy ilyen nő tudja megállítani vagy visszafordítani az átalakulást, ha az már kezdetét vette. De vigyázat, a hatalommal bíró nők árulók is lehetnek. Ma már tudom, és e tudásért nagy árat fizettem.

NICHOLAS WINTERS NAPLÓJÁBÓL, 1694. ÁPRILIS 17. Megvan. Elkészült utolsó, legnagyobb művem, az Éjféli Kristály. Belefoglaltam a lámpába, a többi kristállyal együtt. Lenyűgöző ez a kő! Hatalmas erőket zártam bele, de még én, aki kimunkáltam, sem sejtem, mi mindenre lehet képes, s azt sem tudom, hogyan bírható rá, hogy kibocsássa a fényét. Ezt majd valamelyik jövendő véremnek kell kiderítenie. De egyben biztos vagyok: aki képes lesz rá, hogy irányítsa az Éjféli Kristály fényét, az lesz bosszúm beteljesítője. Mert minden varázslatnál és boszorkányságnál erősebb pszichikus parancsot zártam a kőbe. A kristályból kiszabaduló sugárzás arra fogja kényszeríteni a kő hatalmával rendelkező férfiút, hogy pusztítsa el Sylvester Jones utódait. A bosszú az enyém lesz.

1. A lány, aki a Jones & Jonestól jött, nagyon jól nézett ki fekete bőrszerelésében. Adam Winters a régi romok árnyékában várakozott Marlowe Jonesra. Mielőtt a robusztus Raleigh-Stark motorkerékpár befordult volna a keskeny szerpentin utolsó kanyarjába, már csaknem egy teljes perce hallotta a jellegzetes dübörgést. A hang messzire elhallatszott a hegyek között. A néhány hete kezdődött lidérces álmoktól és hallucinációktól jóformán aludni sem tudott. A napokban már eljutott a teljes kimerültség határára, és csak kurta, nyugtalan bóbiskolásokkal, sok-sok koffeinnel és egy kevés pszivel tudta elkerülni, hogy bekövetkezzen a legrosszabb. De akármennyire megviselte a benne lejátszódó változás, kitörő jókedv fogta el, amikor a J&J frekvenciavárosi irodáinak újonnan kinevezett igazgatója megállt, és leállította a motort. Ekkor már elég közel volt hozzá, hogy megérezze a lány aurájában rejlő erőt. Energiája szirének énekeként hatott az érzékeire. Nagy kár, hogy Jones. Kellemetlen, de kénytelen lesz megbékélni a ténnyel. A lány bőrnadrágba bújt lábával lerúgta a motor kitámasztóját, egyik csizmás lábát letette a földre, és felhajtotta csillogó, fekete bukósisakja arcvédőjét. – Adam Winters. Nem kérdezte, hanem kijelentette. Adam volt Frekvenciaváros Szellemvadász Céhének új főnöke. Ha valaki vette a fáradságot, és az elmúlt hónapban belenézett egy újságba, vagy nézte az esti híradókat, nyomban felismerhette. – Elkésett, Miss Jones – mondta. Nem lépett ki a kvarckőből épült kapualjból. – Tettem néhány kitérőt. – A lány kicsatolta és levette a sisakját. A haja színe a sötét borostyánkőére emlékeztetett. Fekete bőrszalaggal lófarokba kötötte a tarkóján. – Biztos akartam lenni abban, hogy senki sem követ. A férfi figyelmesen nézte, s közben leplezni próbálta, mennyire elbűvöli a lány. Tárgyilagosan szemlélve csakugyan vonzó volt, még ha

hiányzott is belőle az igazi szépség szelíd szimmetriája. De Marlowe Jonesnak nem is kellett címlaplánykülsővel rendelkeznie ahhoz, hogy magára vonja a tekintetet. Feltűnő jelenség volt. Más szót keresve sem lehetett volna találni rá, annyi erő, intelligencia és szenvedély sugárzott az arcáról. Szeme kékje titokzatosan sötét, szinte már ibolyakék volt. Mint az éjfél, gondolta a férfi. Az éjfél és az álmok. Honnan a pokolból szedi ezt a költői képet? Tényleg többet kellene aludnia. A lány is figyelte őt azzal az igéző, okos tekintetével. Energia zizegett a levegőben. Adam tudta, hogy most a tehetségével vizsgálja őt. A pszije által keltett ingerre válaszul elöntötte valami belső forróság. Amikor reggel a lány telefonált, hogy titkos találkozóra hívja, röviden előadta, hogy álomfényfejtő. Sejtelme sem volt róla, hogy közlése mennyire megdöbbentette őt. Valami kuncogáshoz hasonlító hangocska vonta magára a figyelmét. Csak most vette észre, hogy a motoron egy utas is ül. Apró, csenevész állatka fürkészte őt megtévesztően ártatlan, babakék szemekkel a nyeregtáskából. Szegekkel kivert bőr nyakörve csak itt-ott látszott ki vattacukorra emlékeztető bolyhos, de hegyes szálakban végződő szőrzetéből. – Porcicát is hozott magával? – kérdezte Adam. – Ő Gibson – felelte Marlowe, és kinyújtotta a karját a porcica felé. Gibson megint kuncogott egy sort, majd a nyeregtáskából kiugorva fölpattant a kinyújtott karra, hogy végül megüljön a lány bőrkabátos vállán. Babakék szemével Adamre hunyorított. – Nem is tudtam, hogy kis kedvencnek is beválnak – jegyezte meg Adam. – Nem is. Gibson és én csapatot alkotunk. Ami egészen más kapcsolatot jelent. – Úgy látom, nyakörvet tett rá. – Az üzletben csinálták neki, ahol a bőrcuccaimat veszem. Gibson szereti a szegecseket. Ha játszani akar velük, leveszi a nyakörvét. Még az ilyen okos, intelligens emberek is, mint Marlowe Jones, teljesen meg tudnak hülyülni, ha a kedvenc állatukról van szó, emlékeztette magát Adam. De persze, lévén Jones, egyébként is hajlamos rá, hogy kicsit más legyen, mint a többiek. Na nem mintha

neki joga volna kritizálnia őt. Az utóbbi hetekben maga is furcsa és érthetetlen szokásokat vett fel. Mindig jó dolog olyasmivel indítani, ami közös bennünk, gondolta. – Elhiszem, ha mondja. Szóval félt, hogy netán követik? – Az volt az érzése, hogy a lány sok mindent túlságosan is komolyan vesz. Valami oknál fogva ez mulattatta. – Úgy hangzik, mintha maga is ugyanolyan paranoiás lenne, mint az összes többi Jones, aki valaha a J&J valamelyik irodáját vezette. – Munkaköri követelmény. De én inkább óvatosságnak nevezném. A lány bársonyosan meleg, magabiztos, enyhén fátyolos hanga úgy felforrósította az érzékeit, mint egy pohár jó minőségű brandy. Az a borzongató izgalommal teli előérzet, amely a ma reggeli hívása közben elfogta, kristálytiszta bizonyossággá vált. Ő az, gondolta. Személyesen először találkozott Marlowe Jonesszal, de a lénye mélyén valami ráismert, és reagált rá. A kétség leghalványabb árnyéka nélkül tudta, hogy ezt a nőt kereste az elmúlt hetekben. És mintha a végzet akarta volna így, végül rátalált. Ami nem biztos, hogy jó jel volt. A lány sokkal nagyobb veszélyt is jelenthetett, mint azok, akik az utóbbi időben az életére törtek. De ebben a pillanatban ez valahogy nem látszott fontosnak. Elképzelhető, hogy a többhetes alváshiány már kikezdte a logikus gondolkodását és a józan eszét. – Nem kifogásoltam a paranoiát – sietett megjegyezni. – Egy céh vezetője vagyok. Kiváló erénynek tartom a paranoiát. – Egészen a gyakori kézmosásig bezárólag? – Inkább olyasmire gondoltam, mint a rögeszmés gyanakvás és a krónikus bizalomhiány. – Ami magyarázatot ad arra, hogy miért érkezett ide korán. – A lány körbehordozta a tekintetét az őket körülvevő sűrű erdőségen. – Ellenőrizni akarta a terepet. Meggyőződni arról, hogy nem esik csapdába. – Az adott körülmények között ésszerű elővigyázatosságnak tűnt. Bevallom, ideges lettem, amikor felfedeztem, hogy ezek a romok egy örvény fölött vannak. – Nem tudom elképzelni idegesnek – méregette a lány kétkedő arccal.

– Köztudott, hogy a szabvány rezonáló borostyán nem működik a föld alatt, ha a közelben örvényenergia van. Még a legerősebb szellemvadász sem tud egy ilyen vihar tetején állva szellemtüzet gerjeszteni. – Pontosan tudom, hogy a Céh emberei nem szeretnek örvényközeli helyekre menni – mondta a lány. – Ez olyan, mintha megkérne egy zsarut, hogy hagyja a pisztolyát az ajtóban. Miután ideértem, rögtön arra gondoltam, hogy ha meg akarnék szabadulni egy szellemvadásztól, biztos, hogy egy örvény helyszínére csalnám őt. – Ha valóban ilyen aggodalmai lettek volna, nyilván nem marad itt. – Alighanem bizakodóbb vagyok, mint amilyennek látszom – mosolyodott el Adam. – Hát, ezt azért kétlem – nézett a lány elbizonytalanodva a mosolygó férfira. Gibson e pillanatban lelkes csacsogás közepette lebukfencezett Marlowe válláról a földre. Felugrott Adam csizmájának az orrára, és a hátsó lábára ágaskodott. És megint azt a kuncogó hangot hallatta. – Azt akarja, hogy vegye fel – mondta Marlowe. – Kedveli magát. Ez jó jel. – Igen? Mivel kapcsolatban? A lány kecsesen megrándította a vállát. – Nem érdekes. Ez csak egy szófordulat. A fenét, gondolta Adam. Nagyon is fontos volt neki, hogyan reagál rá a porcica. Amikor lehajolt, hogy fölnyalábolja Gibsont, érezte, hogy a tarkóján felborzolódnak a hajszálak. Nem lehetett nem észrevenni, hogy a levegőben felgyülemlett az energia. – Lát valami érdekeset? – kérdezte fölegyenesedve. Marlowe pislogott, kicsit összehúzta a szemöldökét, mint akinek nem tetszik, hogy a férfi rájött: bevetette a tehetségét. – Honnan tudta? – kérdezte. Adam föltette a vállára a porcicát. – Egy tehetség fölismeri a másikat. A lány elindult felé; csizmája alatt ropogott a kavicsos út. – Amikor ma reggel beszéltünk, elmondtam, hogy álomfényfejtő vagyok.

– Igen, elmondta. Nem sűrűn kapok hívást a J&J vezetőjétől. Ami azt illeti, nem emlékszem az utolsó esetre. – A családjának nemigen volt kapcsolata az Arkane-nal a Viszály Kora óta. – A legendák szerint a családjaink között mindig is meglehetősen ingatag volt a viszony. – Remélem, mi ketten túl tudunk lépni ezen a régi histórián – mondta a lány. – Nehéz lesz, amikor annyi mindenről szól ez a történet. Hogy kapta meg az Arkane frekvenciabeli J&J irodájának vezetői állását? Az elődei egytől egyig káoszelméleti tehetségek voltak, nem? Meglepetésére a lány kissé elpirult, mintha személyes sértésnek érezné Adam kérdését. – Igen, legtöbbjük káoszelméleti tehetség volt – felelte. – De úgy látszik, egy nyomozónak az álomfényfejtés képessége is nagy hasznára válik. Védekezett, nem is vitás. Érdekes. – Ebben biztos vagyok – bólintott Adam. Egy pillanatra szomorkás vágyakozás suhant át a lány arcán. – Különben is, ma már semmi sem úgy van, mint a régi időkben. A Viszály Kora óta nagyon lecsendesedett az élet a J&J-nél. Leginkább szokványos magánnyomozásokat folytatunk a Társaság tagjai megbízásából. Már majdnem három hónapja dolgozom itt, de még egyetlen pszichikus bűnözővel sem volt dolgom. Nem mintha nem folyna egy csomó kemény verseny odakint a világban. Akinek csak egy kicsike érzékenysége is van, mind azt hiszi, hogy felcsaphat pszichomagándetektívnek. – Vége a J&J dicsőséges napjainak, ezt akarja mondani? – Az Arkane-ban mindenesetre mindenki ezt mondja. – Úgy gondolja, hogy ezért bízták meg ezzel a feladattal – kockáztatta meg a férfi. – Az Arkane-nak már nincs szüksége arra, hogy a legkiválóbb káoszelméleti tehetségekkel működtesse a J&J-t, így kiegyeztek egy álomfényfejtővel. – Nem azért jöttem ide, hogy az én pályámról beszélgessünk – vonta össze a lány a szemöldökét. – Mire való hát ez a nagy titkolózás?

– Attól tartok, nem lesz túl boldog attól, amit el kell mondanom önnek. – Akár hiszi, akár nem, miután közölte velem, hogy a semmi közepén szeretné nyélbe ütni ezt a találkozást, körülbelül másfél másodperc alatt magam is rájöttem erre. És ha már itt tartunk, nem jönne be a kapualjba? A lányban csak ekkor tudatosult, hogy a férfi mindeddig nem lépett ki a zöld kvarckristály fal szűk kapunyílásából. Ettől zavarba jött, de átsétált a kapun, majd a régi táborhelyre bejutva megállt. A romok szerkezete megfelelt a legtöbb előretolt állásénak, amelyet a rég eltűnt idegenek építettek. Mindössze annyiban különbözött a többitől, hogy egy örvény fölé építették. De persze az idegeneknek valószínűleg semmi gondot nem okoztak az örvények, gondolta Adam. Az ő paranormális érzékelésük sokkal fejlettebb volt, mint a Földről jött gyarmatosítók leszármazottaié. Csakhogy az emberek életben maradtak, míg az idegenek rég eltűntek, emlékeztette magát. Magas, erődszerű fal vette körül a táborhelyet. A barikádokon belül emelkedő kecses tornyokon nem volt ablak. Keskeny nyílásokon át lehetett bejutni a különböző épületekbe, de az nyilvánvaló volt, hogy a hely korábbi lakói nem lelkesedtek a napfényért és a friss levegőért. Legalábbis a felszínen lévőért. A többi rom nagy részéhez hasonlóan, amelyeket a Harmóniát elsőként meghódító, azóta rég eltűnt nép hagyott hátra, a külső védelmi faltól a legkisebb épületig itt is minden kemény pszizöld kvarckőből épült. Még a földet is ez a kő borította vastag rétegben. A kvarc minden próbálkozásnak ellenállt, amit az emberi telepesek bevetettek ellene. A legerősebb szerszámaik sem tudtak akár csak egy ütésnyomot is hagyni rajta. Ellenállt a tűznek. A legvadabb viharoknak. A mag-rez fegyverből kilőtt golyó egyetlen szilánkot sem hasított le belőle. Sem a falakon, sem azokon belül vagy kívül nem nőtt semmi. Az építmény eónokon át állt a helyén, de sem moha, sem vadszőlő, sem semmiféle növényzet nem jelent meg smaragdzöld felületén. Ugyanez volt a helyzet az állati létformákkal is. Mindmáig sem rovarokat, sem kígyókat nem fedeztek fel ezen a helyen. Még a patkányok is messze elkerülték.

Érdekes, gondolta Adam, hogy Gibsonnak láthatóan nincs semmi baja az épületegyüttes belsejében lévő atmoszférával. Úgy tűnt, hogy az emberi lakosság többségéhez hasonlóan ő is jól érzi magát a zöld kvarc közelében. – Azt hiszem, egy napra épp elég nekem ennyi bizonytalanság – nézett Marlowe-ra. – Essünk túl rajta. Miért rángatott ki engem ide? A lány láthatóan megkeményítette magát. – Valamikor éjfél és reggel hét óra között ellopták az Égő Lámpát az Arkane Társaság pincéjéből – mondta. – Hát ez jó. Az Arkane-nak sikerült elveszítenie a lámpát. Már megint. A lány pislogott, majd szemét résnyire húzva felelte: – Azt hittem, dühösebb lesz. Úgy tudom, a családja a Viszály Kora óta a Társaságra bízta a lámpa őrzését. – Nyilvánvalóan hiba volt. A lány elengedte a füle mellett ezt a megjegyzést. – Ma reggel, mihelyt értesültem a biztonságon esett csorbáról, nyomban a helyszínre mentem. Időbe telt, mire egyáltalán rájöttem, mi hiányzik. – Ne vegye sértésnek, de nekem úgy tűnik, hogy a múzeum katalógusrendszere, valamint biztonsági rendszere alapos vizsgálatra szorul – jegyezte meg a férfi. – Igen, egyetértek – felelte a lány a lehető legtárgyilagosabb hangon. – Mindazonáltal a helyszínen látott álomlenyomatok alapján sajnos azt kell mondanom, hogy a tettes kétségtelenül belső ember volt. – Igazán? Meglep, hogy nem mindjárt engem tart a tolvajnak. A legenda szerint egyedül Nicholas Winters valamelyik egyenes ági leszármazottja férhet hozzá a lámpa energiájához. Senki másnak nincs oka arra, hogy ellopja. – Tisztában vagyok vele – felelte Marlowe. – Bennem is felmerült, hogy talán maga lopta el a lámpát. De az álomlenyomatai nem egyeznek meg a tolvajéival. Mint mondtam, minden jel arra vall, hogy a múzeum munkatársai között kell keresnünk azt, aki elvitte. – Maga ilyen profi? – Én ilyen profi vagyok. – A lány hangjában felfedezhető volt egy kis szakmai büszkeség. – Azt hiszem, említettem, hogy noha nem

vagyok káoszelmélet-tehetség, vannak bizonyos képességeim, amelyek hasznosak lehetnek egy nyomozásban. – Most, hogy látta az álomnyomaimat, kihúzhat a gyanúsítottak listájáról. Így van? A lány köhintett egyet. – Vannak más lehetőségek is. – Bizonyára. Lefizethettem vagy kényszeríthettem valakit a múzeum munkatársai közül, hogy lopják el nekem a lámpát. – Igen, ez is megfordult a fejemben. Éppen ezért továbbra is ön áll a gyanúsítottaim listájának élén, Mr. Winters. – Igazán megtisztelő. Csakhogy van egy apró tévedés az elméletében. A lány figyelmesen nézett rá éjfélt idéző szemével. – Bizonyára elmondja nekem, hogy mi az. – Az Arkane Múzeumban lévő Égő Lámpa másolat volt. A lány meglepődött. A férfi látta, hogy sikerült megdöbbentenie őt. Ez a felismerés zavarba ejtette. A lánynak nem kellett volna ennyire meglepődnie. Végtére is nem ez az első alkalom, hogy az Arkane megtudja: hamis lámpát őriz. – Komolyan beszél? – kérdezte a lány. – A családom sohasem bízta az Arkane-ra a lámpa őrzését. Amikor véget ért a Viszály Kora, a valahányadik ükapám, John Cabot Winters gondoskodott arról, hogy a Társaság egy nagyon szép eredeti másolatot kapjon a gyűjteményükből. – Az ősei itt, a Harmónián készíttettek belőle egy másolatot? – Ez volt a sok közül az egyik, amire a családom kötelezettséget vállalt az évek során. Valahányszor lába kél annak az átkozott holminak, ami rendszeresen előfordul, az Arkane szabályosan üldözőbe vesz bennünket. Előbb-utóbb kénytelenek vagyunk egy hamisítványt adni nekik, amitől aztán mindenki megnyugszik egy újabb évszázadra. – Úgy érti, amíg le nem sújt ismét a Winters-átok –mondta a lány. – Ne mondja nekem, hogy hisz a családi átkokban. – Nem, de a genetikában hiszek. Évszázadokkal ezelőtt Nicholas Winters az Égő Lámpával megperzselte a saját DNS-ét, és azóta időről időre valamelyik férfi leszármazottjában felbukkan a sérült gén. – Igen, így szól a legenda – bólintott Adam.

– Szóval azt mondja, hogy az igazi lámpa az ön birtokában van? – Nem. Az igazi megint eltűnt. – Szent ég, már értem! – csillant fel a lány szeme. – Maga most a lámpát keresi, ugye? Ez áll az óvárosi régiségkereskedők között terjengő pletykák hátterében. Már legalább két hete hallok a szóbeszédekről. Épp nyomozást akartam indítani az ügyben. – Miféle pletykák? – kérdezte Adam, hogy egy kis időt nyerjen. – Néhány kereskedő rendkívül diszkrét nyomozást folytatott egy óvilági régiséggel kapcsolatban. Állítólag a Céh egy magas rangú tisztségviselője nagyon jó pénzt fizetne érte. A pletyka szerint a tárgy természetfeletti tulajdonságokkal bír. – És maga miért akart nyomozást indítani? – Bármilyen földi eredetű műtárgy, amely a természetfelettivel hozható összefüggésbe, automatikusan számíthat az Arkane érdeklődésére – felelte a lány egy könnyed kézmozdulat kíséretében. – Tegyen még hozzá egy titokzatos gyűjtőt, aki mellesleg igen magas pozíciót foglal el a Céhben, és mindjárt meg fogja érteni, miért keltette fel a dolog a J&J kíváncsiságát. A férfi mozdulatlanul állt. Érezte, milyen bizonytalanná vált a lába alatt a talaj. – És miből gondolja, hogy én vagyok az, aki nyomoztat a lámpa után? – kérdezte. – Mikor kezdődtek a rémálmai és a hallucinációi? A kérdés az elevenébe talált. A lány tud az éjszakai és az éber rémálmairól. – Miről beszél? – Látom a lenyomataiban a kísérteties álmaira utaló jeleket – felelte Marlowe. – A legenda szerint éppen a rémálmok és hallucinációk jelzik a változás kezdetét. Azt hiszem, maga jóval régebb óta keresi az igazi lámpát, mint én. Lassan ki fog futni az időből, ugye? – Oké, Marlowe Jones, mostantól teljes figyelemmel hallgatom – mondta Adam. A lány közelebb jött, és megállt mellette. – Ha van valami a Winters-legendában, ami csakugyan igaz lehet, az nem más, mint hogy a családnak az a férfi tagja, aki a problémát örökli…

– Mi magunk között családi átoknak nevezzük. A lány úgy tett, mintha nem hallotta volna. – A család azon férfi tagjának, akiben megjelenik a Nicholas Winterstől örökölt genetikai torzulás, egy erős álomfényfejtő segítségére van szüksége, hogy megtalálja és munkára tudja fogni a lámpát. Adamnek ekkor már minden érzéke élesre volt állítva. – Tudja, ez az egész jelenet túl szépnek tűnik ahhoz, hogy igaz legyen – mondta. – Miért nem árulja el nekem, Miss Jones, hogy valójában miről van szó? – Már elmondtam. Azért kértem arra, hogy ma itt találkozzunk, mert feltételeztem, hogy maga adott megbízást a lámpa ellopására. Már látom, hogy nem maga volt az, ami sok egyéb problémát is fölvet. De most a legfontosabbra kell összpontosítanunk. – Mégpedig? – Látom, hogy önnek szüksége van a lámpára – közölte a lány. – És ha ez igaz, akkor rám van szüksége. – Maga a J&J-től jött, hogy segítsen? Erről van szó? – Nincs időm arra, hogy játszmákba bonyolódjam, és magának sincs. Szüksége van rám, vagy valakire, aki olyan, mint én. – Hirtelen elhallgatott, és összehúzta a szemöldökét. – Várjunk csak, erről van szó? Talált magának egy másik álomfényfejtőt? Gondolja, hogy az illető van olyan erős, hogy képes kezelni a lámpa energiáját? Mert ha nem, akkor a meggyújtásával mindketten óriási kockázatnak teszik ki magukat. Mielőtt Adam válaszolhatott volna, egy apró fényvillanást észlelt a látótere peremén. A kvarckőből emelt falat körülvevő puszta téren túlról, a sűrű erdő mélyéből jött. És mintha Gibson morgását is hallotta volna. Reflexszerűen elkapta Marlowe derekát, és elrántotta magukat a kapualjból. Igyekezett elkerülni, hogy túl nagy erővel csapódjanak a kőpadlónak, de amikor meghallotta Marlowe jajdulását, tudta, hogy a lány megüthette magát. Még szerencse, hogy ennyi bőrruha van rajta, gondolta.

A szeme előtt elvillanó szöges nyakörv elárulta, hogy Gibson fürgén leugrott a válláról, és a közelben földet ért. A golyó egyenesen beszáguldott a kapu résén, majd az épületegyüttes belsejének nehéz pszi-közegében ide-oda cikázva egykettőre lelassult, és erejét vesztve lepottyant a földre. A lövés döreje véget nem érő visszhangot verve zengett a romokat körülölelő magas hegyek között. Adam lenézett Marlowe-ra. Érezte karcsú testének lágy körvonalait a bőrruha alatt. A lány néhány hajtincse kiszabadult, és sötét borostyánsárga függönye alól nézett fel rá. – Igaza van – mondta Adam. – Szükségem van magára, és szükségem van a lámpára. De itt van ez a kis komplikáció. – Hogy valaki meg akarja ölni? – Szóval észrevette. Nem aggódtam túlságosan miatta. Gondoltam, együtt jár azzal, hogy átvettem a Frekvencia Céh vezetését. De most fel kell tennem a kérdést magamnak, hogy nem másokat tartottam-e szemmel, mint akiket kellett volna. Lehet, hogy az Arkane döntött úgy, hogy eltávolít, még mielőtt vadállattá változnék.

2. – Tisztában vagyok a látszattal, mégis őszintén remélem, nem gondolja, hogy én állítottam magának ezt a csapdát – mondta Marlowe, gondosan ügyelve rá, hogy a hangja teljesen nyugodt maradjon. Taktikai értelemben nincs a legjobb helyzetben, gondolta. Hanyatt feküdt, a rajta fekvő Adam a testével védelmezte, egyszersmind foglyul is ejtette, miközben az erdőnek azt a darabját figyelte, ami a kapun túlról idelátszott. Egy pillanatra mintha valami felismerés csillant volna a szemében, de aztán erélyesen nemet intett a fejével. – Nem, ez nem az Arkane stílusa – jelentette ki. – A Társaság ennél sokkal körültekintőbb szokott lenni. Túl nagy szenzációt keltene a médiában, ha lepuffantanák a Frekvencia Céh új ügyvezetőjét. Az időpont nem kedvezett ugyan a felháborodásnak, Marlowe ennek ellenére igencsak fel volt háborodva. Végtére is Jones volt, vagy mi. – Hálás köszönet a bizalmi szavazatért! – vágott vissza. – Úgy beszél az Arkane-ról, mint valami gengszterbandáról! – Hát, most, hogy mondja… – Ön nincs abban a helyzetben, hogy megengedjen magának efféle vádaskodást. Ha még nem hozták volna tudomására, Frekvenciában éppen a Céhet vezették mindig is úgy, mint valami csordát, és ezt mindenki tudja a városban. – Mit gondol, nem kellene elnapolnunk ezt a szemantikai vitát egy alkalmasabb időpontra? A lány vett egy nagy lélegzetet, és ezzel visszanyerte az önuralmát. – Rendben van. A nagy adag adrenalin mindkettőjük érzékenységét az egekig fokozta, és valamennyi érzéküket élesre állította. Egy másik erős tehetség közelsége, amikor mindketten felcsigázott állapotban vannak, mindig nagyon nyugtalanító tud lenni, de most valami más történt, és erre a másra a legkevésbé sem illett az a szó, hogy nyugtalanító, gondolta a lány. Nyugtalanító volt az az intenzív, éhséget keltő felismerés és egyre fokozódó izgalom, amelyet percekkel ezelőtt, a megérkezésekor érzett. Ez a mostani érzés viszont inkább egyfajta döbbenetes pszichikus megrázkódtatás volt, semmivel sem kevesebb.

Érzékei tárva-nyitva vették a jeleket, ugyanakkor fizikailag is közvetlen érintkezésben volt a szintén maximálisan felfokozott állapotban lévő Adam Wintersszel. Vissza kellett volna szorítania a lenyomataiban látott rémálmok és hallucinációk erős áramlású energiáját. Még soha nem ért hozzá senkihez, amikor gőzerővel működött a tehetsége, kivéve amikor a munkáját végezte a klinikán. Gibson fenyegetően morgott a fülébe. Kicsit odafordítva a fejét, azt kellett látnia, hogy az aranyos kis pihegombóc ragadozó üzemmódra váltott: szőre lesimult, második pár szeme – melyet vadászathoz szokott használni – tágra nyílt. A szegekkel kivert nyakörv lazán lógott a nyakán. Védelmező testtartásban őrködött fölötte, de Adamhez hasonlóan a falba épített nyílás kötötte le a figyelmét. Adam ugyanazzal a párducmozgást idéző kecsességgel gördült le róla és pattant fel, amit egy perce, a lövés előtti pillanatban látott tőle. Hátát a zöld falnak vetve figyelte az erdős-hegyes vidéknek azt a darabkáját, amelyre a keskeny nyíláson át ki lehetett látni. Gibson utánairamodott, és egy üldözésre kész kopó testtartásában letelepedett Adam csizmás lába mellé. A ragadozó páros, gondolta Marlowe, miközben felállt, és ösztönös mozdulattal porolni kezdte bőrnadrágja ülepét. De hirtelen félbeszakadt a mozdulata, mert eszébe jutott, hogy ezen az ismeretlen kvarcréteggel bevont földön olyasmi, hogy por, sohasem létezett. Hosszan nézte Adam szigorú arcélét. Reggeli kapkodó keresgélése eredményeként rátalált Nicholas Winters, az Égő Lámpát évszázadokkal korábban, még a Földön elkészítő alkimista egy ritka arcképére. Adam megragadó pillantású zöld szemével és obszidiánfekete hajával hajdani őse tükörképe lehetett volna. Sem a portrén látható férfi, sem Adam kérlelhetetlen elszántságot sugárzó, markáns arcán egyetlen lágy vonást sem lehetett felfedezni. Minden porcikája erőről tanúskodott. Az ellenségei megölhetik, de sem megtörni, sem az akaratát meghiúsítani nem lennének képesek, gondolta a lány. – Maradjon távol az ajtónyílástól – utasította Adam. – Megpróbálom észben tartani. A férfi éles, fürkésző tekintetet vetett rá.

– Vannak tapasztalatai ehhez hasonló helyzeteket illetően? – kérdezte. Világosan érezhető volt a hangján, hogy kételkedik. A lány szerette volna, ha igazolni tudja harci jártasságát, de sajnos e téren nem sok tapasztalata volt. Zeke bácsi megtanította ugyan, hogyan kell egy magrez fegyverrel bánni, de sohasem hordta magánál. Inkább eldugta egy biztos helyre, az iroda padlójában kialakított széfben. Egy magrez egyébként sem volna jó semmire egy ilyen helyzetben, emlékeztette magát. – A főiskola elvégzése óta a J&J ügynökeként dolgoztam – felelte, amilyen hűvösen és magabiztosan csak tudta. – Nem válaszolt a kérdésemre. – Bűnügyi helyszínek értelmezésében és az adott bűnügy elvi alapjainak felállításában vannak tapasztalataim. Kitűnő, sőt elsőrangú elemző vagyok, de bevallom, a munkám döntő hányadát íróasztalnál végzem. – Vagyis eddig még soha senki nem próbálta megölni magát. – Nem – ismerte be a lány. – Mint mondtam, az elmúlt néhány évtizedben az üzlet lejtmenetbe került a J&J-nél. Van valami elképzelése arról, hogy mi ez az egész, vagy nincs szó másról, mint a Céh sajátos politizálásáról? – Röviddel a Kamara hivatalos bejelentése után, miszerint elvállalom a Frekvencia Céh irányítását, valaki megpróbált végezni velem. Pár napja megint megkísérelte. Valószínűleg ugyanaz a személy. – Elég nehéz elhinni. – Mit? Hogy valaki meg akar szabadulni tőlem? – Nem, a Céh vezetőinek mindig vannak ellenségei. De az olyan magas pozíciót betöltőkre, mint maga, nagy médiafigyelem irányul. Sem az újságok, sem a hírcsatornák nem számoltak be arról, hogy merényletet kíséreltek volna meg maga ellen. Pedig az ilyen hírek öles betűkkel szoktak szerepelni a címlapokon. Köztudott, hogy a Kamara nagy gonddal választotta ki magát a frekvenciabeli szervezet ügyeinek intézésére. – Nem tartottam sajtókonferenciát. Mi a Céhnél nem így dolgozunk. – Ó, persze. A Céhnek megvannak a saját szabályai.

– Ugyanúgy, mint az Arkane-nak. – Adam nem reagált a megjegyzésben rejlő gúnyra. Ezzel nem lehetett vitatkozni, úgyhogy Marlowe témát váltott. – És most mi lesz? Gondolja, hogy az a valaki olyan ostoba, hogy kiélesített fegyverrel a kezében megpróbál bejutni a kapun? Tudnia kell, milyen veszélynek teszi ki magát. Köztudott volt, hogy az ősrégi zöld kvarcfal által elnyelt paranormális energia vad és kiszámíthatatlan hatást gyakorol a különféle high-tech kütyükre, többek között a fegyverekre is. Ha valaki a magas falak által körülzárt területen sütötte el a puskáját vagy a pisztolyát, nagy valószínűséggel nem a célpontot találta el, hanem az illető kezében robbant fel. – Nem, nem ezt fogja tenni – válaszolta Adam. – Tudja, hogy erről a romos helyről csak két út vezet ki. – A kapu vagy az alagutak. – A kapun át nem menekülhetünk el. Nyílt terepen könnyű célpont lennénk. Néhány perce nem akart mindenáron eltalálni. Inkább csak értésemre adta, hogy odakint van. – Miért adna le figyelmeztető lövést, amivel elárulja, hogy hol van? – Azért, mert nem akar lelőni. Az Arkane-hoz hasonlóan ő sem akar átfogó rendőrségi és Céhen belüli nyomozást. Megpróbál a föld alá szorítani bennünket. A lány ereiben meghűlt a vér. – De ez itt épp egy örvény helye – mondta, tőle telhetően nyugodt hangon. – Nem mehetünk le. – Ne nézzen rám. Nem én találtam ki, hogy idekint találkozzunk. – Maga szerint ő is tudja, hogy ez egy örvény helye? – Nem. Ő engem követett, de amíg nem értünk ide, nem tudhatta, mi az úti célom. Gondosan betartotta a követési távolságot. Sokkal közelebb kellene jönnie, legalább a falakat körülvevő peremsávig, hogy megérezze az örvényt. De még ebből a távolságból is csak nagy tehetség birtokában tudná érzékelni ezt a fajta energiát. – Az isten szerelmére, ha sejtette, hogy követik, miért nem rázta le őt? Nyilván rengeteg lehetősége lett volna rá.

– Miért vesződtem volna ilyesmivel? Csak a tudomására hoztam volna, hogy tisztában vagyok vele: üldözőbe vett. Nem mintha egy Céh főnöke bárhová is el tudna bújni. Hiszen a média minden lépését követi. – Értem – bólintott a lány. – Abban reménykedett, hogy ki tudja csalogatni a rejtekhelyéről, hogy aztán elkaphassa, így van? – Igen és nem. Tény, hogy szívesen föltennék neki pár kérdést, de nem ő az, akit el szeretnék kapni. Én azokat keresem, akik felbérelték. – Úgy gondolja, bérgyilkossal állunk szemben? Egy profival? – Hát, hogy csakugyan vérbeli profi-e, abban nem vagyok biztos. Eddig kétszer hibázott. – Talán mert magát nagyon nehéz megölni – felelte a lány. – Senki sem juthat el a Céh csúcsára, ha nincsenek tökéletes túlélési technikái. – Erről van szó – helyeselt Adam. – Ma az a célja, hogy beszorítson engem az alsó világba. – Miért tenne ilyet? Maga a Céh embere. Tudja, hogyan boldoguljon a föld alatt. – Úgy képzelheti, hogy lemegyek, de vissza már nem jövök. Tökéletes módszer arra, hogy terhelő bizonyíték nélkül szabaduljanak meg egy céhes főnöktől. – Igen, tudom – sóhajtotta a lány. – Köztudott, hogy a céhek ezzel a módszerrel oldják meg a személyi problémáikat. De az eredményesség érdekében, mielőtt leküldik az alsó világba, elveszik az illető behangolt borostyánkövét. Mert ha van egy jó borostyánja, akkor annak segítségével megtalálja a felszínre visszavezető utat. – Az a fickó odakint az erdőben úgy gondolja, hogy az én borostyánkövem nem fog sok vizet zavarni. A lány Adam borostyánköves gyűrűjére pillantott. A fekete fémbe foglalt fényes, sötétsárga kőbe bevésték az irodája pecsétjét. Borostyánkövet illesztettek az övcsatjába és a kése tokjába is. Marlowe nem tartotta kizártnak, hogy másutt is visel ilyen köveket a testén. És nyilván minden egyes darab be van hangolva. Nem létezett olyan céhtag, hát még vezető, aki hangolatlan borostyánt hordott volna magánál. Nem pusztán szokásból vagy biztonsági óvintézkedésképpen – a büszkeség és a hagyomány is így kívánta. A céhek nagyon sokat adtak a tradícióra, és Adam Winters az egyik legősibb, leghatalmasabb céhes család leszármazottja volt.

Hajdan, a Viszály Korában, John Cabot Winters volt az, akinek a segítségével megalakultak a szellemvadász céhek. Mind a mai napig a különböző céhszervezetek tartottak ellenőrzésük alatt gyakorlatilag minden kereskedelmi vagy tudományos természetű ügyet, amely az idegenek ősi katakombáiban és az alsó világ esőerdeiben zajlott. Ezek között akadtak rendkívül jövedelmező illegális tevékenységek is. Mindig felbukkant néhány kisstílű nyerészkedő, szerencsevadász és különleges izgalomra vágyó alak, akinek sikerült a maga szakállára bejutnia a felszín alá. De a nagy feltárásokhoz, bányakitermelésekhez, régészeti és kutatómunkákhoz meg kellett szerezni a céhek engedélyét, amelyek ellenőrizték is a munkát, cserébe pedig gondoskodtak a munkaterület biztonságáról, és részesedtek a haszonból. A rendszernek persze voltak bírálói. Sokan vélekedtek úgy, hogy a céheket mindössze fél lépés választja el a szervezett bűnözői csoportoktól. Ugyanakkor senki sem állt elő használható alternatívával. Az alapvető problémát az okozta, hogy rengeteg veszélyes energia halmozódott fel a föld alatt, amelyet csak egy nagyon különleges tehetség birtokában lehetett kézben tartani és irányítani. Az ilyen tehetséggel rendelkező embereket szellemvadászoknak nevezték. Jóllehet a céhek tagjai között akadt néhány nő is, ez a képesség szoros összefüggésben állt a tesztoszteron nevű férfihormonnal, amiből következően a céhekhez csatlakozók túlnyomó többsége férfi volt. Azok a fiatal férfiak, akik tehetségük révén kezelni tudták az idegen energiát, többnyire életük korai szakaszában csatlakoztak a szervezethez. Vonzotta őket a férfias kalandok és a biztos munkahely ígérete, és nem utolsósorban az a tény, hogy a fiatal nők valósággal rajzottak a céhes férfiak körül. – Magának épp elég borostyánja van, és ne is próbálja elhitetni velem, hogy nincsenek behangolva – mondta Marlowe. Ránézett a férfi övére rögzített kis fekete bőrtokra. – Sőt, biztos vagyok benne, hogy abban ott egy borostyán-rez lokátor lapul. – Az elmúlt negyvennyolc óra folyamán valaki de-rezálta valamennyi szabvány borostyánomat – közölte Adam.

– Az nem lehet – döbbent meg a lány. – Hacsak – folytatta kis szünet után – nem egy olyan profi hangolóhoz vitte őket, aki szándékosan elszabotálta a munkát. – Senki sem nyúlt hozzájuk az utolsó, egy hónappal ezelőtti hangolás óta. Utóbb ellenőriztem, és minden rendben volt. Most mégis minden szabvány rez-borostyánnak, amelyet magamon hordok, kismértékben elcsúszott a frekvenciája. A zavar nem olyan mértékű, hogy alkalmi használat esetén mindjárt észre lehessen venni, de ahhoz épp elég kár esett bennük, hogy biztosan eltévedjek a föld alatt. – Hogy fedezte fel a szabotázst? – Maradjunk annyiban, hogy nemrég tettem néhány különleges óvintézkedést. – Oké, meg tudom érteni, hogy egy céhes főnök miért folyamodik ilyesmihez, különösen azután, hogy valaki megpróbálta megölni. Jó. Tehát valaki elhangolta a borostyánját. De az ég szerelmére, miért nem hangoltatta be újra? – Ugyanazért, amiért ma meg sem próbáltam lerázni őt. – Értem – sóhajtott a lány. – Nem akarta, hogy az üldözője megtudja: maga észrevette őt. – Pontosan. Valahol az erdőben ismét felhangzott a fegyverropogás. Ezúttal a hangot nyomban követte egy éles durranás. –Jaj, ez a motorom egyik kereke volt – nyögött fel a lány. – Újat kell vennem. Csak egy bolond foltoztatja be a gumiját. – Küldje el a számlát a Céhnek. – Biz' isten megteszem. Miért lövöldöz az Álomra? – Maga nevet adott a motorjának? – Természetesen. – Biztosra akarja venni, hogy nem oldunk kereket – jelentette ki Adam. – Ha magát üldözi, akkor miért nem a maga kocsiját veszi célba? – Valószínűleg azt már elintézte. – Igaz is, hol van a kocsija? – nézett rá a lány. – Az erdőben hagytam, negyed mérfölddel lejjebb.

– Azt mondja, az az ember be akarja szorítani a föld alá. – Marlowe megérintette saját borostyánköves fülbevalóit. – De közben tudja, hogy nem egyedül van itt. Nem számít arra, hogy nálam is lehet borostyán? – Maga váratlan bonyodalmat jelent számára, amit bizonyára szívesen elkerült volna, de próbáljuk meg az ő szemszögéből nézni a helyzetet. Valószínűleg azt feltételezi: azért jöttem ide, hogy egy nővel találkozzam. – Ahogy az meg is történt. – A lány egy pillanatra elhallgatott. Látszott rajta, hogy csak most fogja fel, mire gondol Adam. – Ó, Jézusom! Azt hiszi, hogy én vagyok a Céh új főnökének titkos szeretője? Hogy ez afféle szerelmi légyott lenne? – Maga a detektív. Az ő helyében milyen következtetésre jutna? – A fenébe. Igaza van – mondta a lány rövid gondolkodás után. – A Céh csúcspozícióját elfoglaló férfiak hírhedt szoknyavadászok. Az elődje is erről volt híres. Igen, már értem, miért gondolja azt a lövöldöző, hogy a nője vagyok. Tudja, ha nem lenne nála fegyver, a legszívesebben odaszaladnék, és jól ellátnám a baját. Amiért így megsértett. – Az a helyzet – magyarázta higgadtan Adam –, hogy azok közül az emberek közül, akiknek nincs semmi okuk rá, hogy lemenjenek a föld alá, csak nagyon kevesen hordanak az odalenti tájékozódáshoz szükséges, pontosan behangolt borostyánt. – Vagyis azt feltételezi, hogy nekem nincs jó minőségű borostyánom, vagy ha van is, a magáét akarjuk használni, nem az enyémet. – Marlowe itt udvariasan kis szünetet tartott. – Mivel maga a profi, meg minden. – Úgy gondolja, még mielőtt ráébredünk, hogy gond van, szépen belesétálunk egy illúziócsapdába, vagy belebotlunk egy nagy kísértetbe. Csak kíváncsiságból kérdezem, behangolt borostyánt hord magánál? – kérdezte Adam felvont szemöldökkel. – Természetesen. Néhány nyomozás kapcsán az alsó világba is be kell hatolnom. A férfi szája megrándult. – Persze, hiszen a J&J-nek dolgozik. Maga is profi. Így már hárman vagyunk. Ő, maga és én.

– Kénytelen vagyok emlékeztetni, hogy fölösleges ennyi szót vesztegetnünk a borostyánra. Az örvény miatt amúgy sem mehetünk a föld alá. Ami azt jelenti, hogy csupán egy választásunk marad. – Igen? – Adam hangján enyhe kíváncsiság érződött. – És mi lenne az? – Ki kell várnunk, hogy a fegyveres elmenjen. Nem maradhat örökre abban az erdőben. Előbb-utóbb azt fogja gondolni, hogy a terve bevált, lementünk a föld alá, és szépen elmegy. – Lehet – bólintott Adam. – De azért ezt nem kockáztatjuk meg. Pontosan azt fogjuk tenni, amit ő vár tőlünk. – Megfordult, és határozott léptekkel elindult az egyik zöld torony felé. – Menjünk. Gibson viháncolva, az új kalandtól fellelkesülve utánairamodott. Marlowe dermedten állt. – Mégis hová akar menni? – Megyünk a föld alá – szólt vissza Adam. – De hát nem mehetünk. Ez itt egy örvényes hely. – Elbánok vele. – Egy örvénnyel senki sem tud elbánni. – A lánynak küzdenie kellett, hogy ne emelje föl a hangját. – Épp ezért akartam ezen a helyen találkozni magával. – Tisztában vagyok vele. – A férfi egyenletes tempóban haladt tovább. – De csak azért maradtam itt, miután rájöttem, hogy a térségben egy örvény van, mert tudom kezelni ezt a fajta energiát. – Tudja? – meredt a férfi hátára a lány. – Nincs valami nagy véleménnyel az intelligenciámról, igaz? Tényleg annyira ostobának gondolt, hogy hajlandó leszek egy olyan helyen találkozni a J&J vezetőjével, ahol nem véd meg semmi, vagy ahol nem tudok kimenekülni a föld alól? – Én mindössze egy semleges területre gondoltam. – Sohasem rajongtam a semleges területekért. – Adam egy fénylő lépcső tetején megállt. – Olyan területeket kedvelek, amelyeket az ellenőrzésem alatt tarthatok. – Vettem észre. – Jöjjön velem, Marlowe Jones. Elviszem egy föld alatti körutazásra. – Maga tényleg kézben tudja tartani az örvénylő energiát? – nézett a lány Adamre.

– E téren kénytelen lesz megbízni bennem. – Ne vegye sértésnek, de hogyan képes megküzdeni vele? Adam felemelte a bal kezét, hadd lássa a lány az órája sötét számlapját. – A szabvány borostyánon kívül munkára tudom fogni a teljes spektrumot felvonultató követ. Mint tudjuk, ezt az örvényenergia kezelésére is fel lehet használni. – Az ott az órájában egy szivárványos borostyán? – Igen. – De én csak egy sötétszürke követ látok. Nincs benne semmi szín. – Nem világít, amíg nem bocsátok keresztül rajta energiát. És ezt a lehető legritkábban szoktam megtenni. – Miért? – Van egy komoly hátulütője. A lányt egy pillanatra megint elfogta valami szorongás. Nem látta ugyan a férfi álomlenyomataiban az őrület jelét, de tudta, hogy az utóbbi időben rémálmoktól és hallucinációktól szenvedett. Lehet, hogy olyan dolgokat látott, amelyek a valóságban nem léteznek, például az órája számlapján egy rendkívül ritka borostyánt. Lehet, hogy ezek a látomások hitették el vele azt is, hogy munkára tudja fogni a szivárványos borostyán legendás energiáját. Kitárta az érzékeit, és egy újabb pillantást vetett a férfi álomfényére. – Ne féljen, nem hallucinálok – szólt derűsen Adam. – Nem. Látom, hogy nem. Marlowe lezárta az érzékeit, és elindult a férfi felé. – Még nem hallottam senkiről, aki teljes spektrumú kővel tudott volna dolgozni. – Talán mert nem sokan vagyunk erre képesek. – Mi az a hátulütő, amit említett? – Ahhoz, hogy egy örvény pokoli bugyra felett uralkodni tudjak, óriási energiát kell átbocsátanom a szivárványos kő anyagán. Akkorát, amennyivel egy közönséges borostyánt meg lehetne olvasztani. Miután átjutottunk az örvényen, még körülbelül háromnegyed órányi erőm marad, de utána aludnom kell pár órát. – Milyen lesz? – kérdezte a lány.

– Belemenni egy örvénybe? Mintha egy lidérces álomba lépne be. Nem hal bele, de nem is holmi könnyű séta a parkban. A lány óvatosan, egyre a lába alá nézegetve, föllépkedett Adam után a baljósan fénylő zöld lépcső tetejére. A kvarc lépcsőfokok elég szélesek voltak, úgyhogy a lába kényelmesen elfért rajtuk, csak éppen, mint minden egyéb az alsó világban, az arányok tolódtak el kissé az emberi szem és egyensúlyérzék számára. De minden gond nélkül láthatta, merre megy. Az alagutak ugyanabból a zöld kvarckőből készültek, amelyből az idegenek szinte minden mást is építettek a felszínen és a föld alatt. És minden tárgy, amelyet ebből a titokzatos kvarckőből készítettek, a legapróbb sírtükörtől a Halott Városok égbe nyúló falaiig, sötétedés után és a föld alatt ugyanazt a baljós, savzöld fényt árasztotta. Odalent a katakombákban állandó volt ez a fény. A szakértők erre a foszforeszkáló fényre sem tudtak magyarázatot adni, mint oly sok más, a rég eltűnt idegenekhez kötődő dologra. A munkahipotézisük úgy szólt, hogy a kő által kibocsátott különös, természetfölötti energia egyik mellékhatása lehet. Az elmélet szerint az energia létfontosságú volt az idegenek életben maradásához. A kutatók számára világossá vált, hogy míg az emberek jól érezték magukat a Harmónián, a környezetben volt valami, ami mérgezően hatott az eónokkal korábban odaérkezett ősi fajra. Egy adott pillanatban fel is hagytak azzal, hogy a felszínen próbáljanak élni, inkább leköltöztek a bolygó felszíne alá, ahol végtelen labirintusokat alakítottak ki a zöld kvarckristály alagutakból. Egész ökoszisztémát tartottak fenn bioenergiával, amelyet föld alatti esőerdőkből nyertek ki. De végül elbuktak, és eltűntek. Gibson leszökdécselt a lépcsőn, és beleveszett a nagy zöld éjszakába. Marlowe nem aggódott érte. Gibson szeretett a föld alá bújni. Az emberektől eltérően a porcicáknak nem volt szükségük borostyánra ahhoz, hogy bejárják a katakombákat vagy az esőerdőt. Marlowe Adam nyomában lépkedve egy újabb lépcsőfordulóval lejjebb jutott. – Miért nem említette már korábban, hogy képes elbánni egy örvénnyel? – kérdezte. – Mert ez bizalmas információ – közölte Adam.

– Ki nyilvánította bizalmasnak? – Én, leginkább. De a Kamara is. – Maga a Kamarának dolgozott? Kamarának nevezték röviden a nehézkes Disszonancia-Energia Pararezonátorok Céhei Egyesített Tanácskozó Testületének Kamaráját, a szellemvadász céhek e nagy hatalmú, mindent egybefogó, irányító szervezetét. – Pályafutásom túlnyomó részében a Hivatal képviselője voltam, egészen addig, amíg meg nem kaptam ezt a kellemes posztot a Frekvencia Céhnél – magyarázta a válla fölött hátraszólva Adam. – Egy keveset én is tudok a Hivatalról. A Kamara titkos fekete hadműveleti ügynöksége. – Olyasmi, mint a Jones & Jones. – A J&J nem titkos fekete hadműveleti ügynökség – közölte a lány hűvösen. – Mi pusztán csak szeretünk csendben, a háttérbe húzódva dolgozni. – Akárcsak a Hivatal. – Adam megállt az utolsó előtti lépcsőfokon, hogy bevárja a lányt. – Vigyázzon, az örvényenergia valahol ezen a helyen kezd megmutatkozni. – Emlékszem – felelte a lány. – Idáig jutottam el, amikor pár hónapja megpróbáltam felderíteni ezeket a romokat. Itt meg kellett állnom, és vissza kellett fordulnom. Már érezte maga körül az örvényenergia első zizzenéseit, amitől minden érzéke kiélesedett. Tudta, hogy a közelgő pánik fenyegető érzése mostantól fogva egyre csak erősödni fog. Nem véletlenül nevezték a Céh emberei és mások is, akik az alsó világban dolgoztak, a pokol bugyrainak az örvényes helyeket. – Lehet, hogy látni fog ezt-azt – figyelmeztette a lányt Adam. – Olyankor jusson eszébe, hogy ezek nem valóságos dolgok. – De nem ez lesz a legrosszabb, ugye? – Nem. Az igazi veszély egy örvényben az, hogy az ember hajlamos pánikba esni, és elfutni. Az energiavihar ilyenkor egy pillanat alatt tönkreteszi a szabvány borostyánt és a lokátorokat. Mire az ember kitámolyog egy ilyen bugyorból, már el van veszve. Nagyon kevés esélye van rá, hogy valaki megtalálja, mivel a borostyánja ki lett lőve. – De ez velünk nem történhet meg, mert maga tudja, hogy mit csinál.

– Úgy van. – Akkor essünk túl rajta – mondta a lány. Adam megragadta a csuklóját. – Kezdem érteni, miért tették meg magát a J&J vezetőjévé. Most elindulunk, de ne felejtse el, hogy egy örvény középpontjában nem bízhatja magát sem a látására, sem az egyensúlyérzékére. Történjék bármi, ne engedje el a kezemet. – Oké. – Nem mintha lenne más választása, gondolta. A férfi ujjai mágneses acélbilincsként zárultak a csuklójára. Adam lelépett az idegenek által épített lépcső legalsó fokára, és maga után húzta a lányt. Marlowe követte őt a pokol tornácára.

3. Miközben egyik fénylő lépcsőről a másikra lépett, eltűnt az egész lépcsősor a katakomba világító, zöld falaival együtt, és a helyére egy jellegtelen táj költözött, amely azonban maga volt a rémálom. A lány agya minden erejével azon volt, hogy megértse a tomboló energiát, ám ehelyett hallucinációkat vetített ki. Tudatalattija legmélyebb rétegeiből őslények bukkantak elő, hogy hangtalanul üvöltve rárontsanak. Csak álom, gondolta. Csak álom. Tudom kezelni. Álomfénytehetség vagyok. Összeszedte minden akaraterejét, és a látomások visszaszorultak. Nem úgy a tájékozódási zavar megsemmisítő érzése. Olyan volt, mintha egy pszizöld viharban botorkálna. Nem tudta, hol van a fent, hol a lent, még a kemény kvarckövet sem érezte a lába alatt. Kísérteties villámok cikáztak körülötte. Arra számított, hogy az örvény szelei fokozatosan fognak felerősödni, és az érzékei ezalatt alkalmazkodni tudnak rémítő hatásaihoz. Ehelyett egyik pillanatról a másikra magával ragadta az örvénylő tornádó. Valami szivárványos energia zárta körül a csuklóját, s húzta még mélyebbre a vihar belsejébe. Vadul küzdött, hogy kiszabadítsa magát. – Fogom. Velem biztonságban van. Adam hangja valahonnan a vihar dúlta tájból visszhangzott felé. Megfeszített figyelemmel összpontosított rá. Ráeszmélt, hogy az álomnyomai kavargó áramlatait is látja, holott ezeknek láthatatlanoknak kellene lenniük ebben a viharos energiamezőben. Hogy mégis ki tudja venni őket, azt jelentette, hogy a férfi még annál is erősebb, mint amilyennek gondolta. Az örvénylő ködön át egy apró szörnyeteg lebegett felé. A kis lény szőrének szálai egyenként felmeredtek. Négy szeme és hat mancsa volt, és izgatott, kuncogáshoz hasonló hangot adott ki. – Gibson – suttogta. Az állat átvergődött a zöld viharon, s végül megérkezett Marlowe vállára. Felkuporodott rá, és mormogni kezdett a fülébe. A vihar

tombolása valamelyest csillapodni látszott. Már ki tudta venni Adam alakjának sötét körvonalait. Egy örökkévalóságnak tűnő idő múlva, amely a valóságban egy-két percig tartott csupán, olyan váratlanul lépett ki a viharzó tájból, amilyen váratlanul belesétált. Hirtelen újra hétköznapivá vált körülötte a világ, már amennyire ilyesmiről egyáltalán szó lehetett a föld alatti katakombákban. Egy végtelennek látszó zöld előcsarnokban álltak. A folyosót különböző pontokon keresztező, hajszálra egyforma átjárók szédítő labirintusával néztek szembe. Ameddig a szem ellátott, megszámlálhatatlan, különböző méretű és dimenziójú kamrába és szobába nyíló bejáratot lehetett látni. És ez az egész az idegen kvarckristály titokzatos fényében fürdött. Gibson halkan kuncogott a vállán. Már nem aggódott érte, úgyhogy leugrott a földre, és bependerült az egyik közeli kamrába, hogy körülszimatoljon benne. Adam szemében még ott izzott annak az energiának a maradéka, amellyel átvitte hármójukat az örvényen. Még nem engedte el a lány csuklóját. Marlowe lenézett, és látta, hogy a viharzónán való biztonságos átkelését szolgáló szivárványszínű pszi-bilincs rohamosan fakul. – Hogy érzi magát? – kérdezte Adam. – Ez kemény volt. – Jól vagyok. – Marlowe vett egy nagy lélegzetet, és érezte, hogy többé-kevésbé csakugyan jól van. – De már sejtem, mit értett a zavaró hatáson. Nem csoda, hogy idelent olyan veszélyesnek tartják az örvényeket. Csak most vette észre, hogy a férfi milyen elgondolkodó arccal figyeli őt. – Nem esett pánikba, amikor jöttek a hallucinációk – jegyezte meg Adam. – Volt már rá eset, hogy át kellett vinnem embereket ilyen pokoli bugyrokon. Egyikük sem kezelte ilyen jól a vizuális hatásokat, mint most maga. – Talán a tehetségem egyik mellékhatása lehet. Van affinitásom az álomfényhez, emlékszik? – Maga nagyon erős. Elénk és fürge maradt. Érzékeltem az energiamezőjét.

Kicsit zavarta a férfi feszülten figyelő tekintete. Igazán nem hiányzott, hogy valami megint megingassa a biztonságérzetét. Enyhén megrántotta a csuklóját, amely még mindig a férfi vasmarkában volt. Adam úgy pillantott le, mintha meglepné, hogy még magához láncolva tartja a lányt. – Egészen biztos benne, hogy visszatért az itt és most világába? – kérdezte. – Biztos vagyok. Adam érezhető vonakodással elengedte, és lenézett az órájára. A szivárvány eltűnt róla. A kő ismét sötétszürke lett. A lány figyelmesen nézte a férfi álomnyomait a kvarckő padlón. A kimerültség jelei letagadhatatlanok voltak. – Egy csomó energiát elégetett azzal, hogy átvitt minket ezen a valamin – mondta. – Igaza van. Hamarosan pihennie kell. – Ilyen rosszul nézek ki? – A nyomaiban látom. – Maga tényleg érti a dolgát – nézett rá Adam zord mosollyal. – Hé, nem azért tettek meg a J&J vezetőjének, mert közepes minősítést értem el a Jones-skálán. Lehet, hogy nem vagyok káoszelmélet-tehetség, de álomfényfejtésben kilógok a sorból. Ne vegye sértésnek – folytatta összeráncolt homlokkal –, de úgy látom, a testilelki tűrőképessége határához közeledik. Biztos, hogy egy-két órai alvás elég lesz? – Már egy hónapja mindössze két órákat alszom egyhuzamban. Elvagyok vele. De mint említettem, még körülbelül negyvenöt percig bírom, aztán összecsuklom. – Megint az órájára nézett. A kő kicsit felmelegedni látszott. – Úgy látom, egy négyórás sétával elérjük a legközelebbi kijáratot. Ehhez jön még az én kétórás alvásom. Úgyhogy induljunk. Marlowe bekukkantott a kamrába, ahol Gibson eltűnt. – Indulunk, haver. Gibson kiejtette a szájából az ott talált kvarc sírtükröt, és viháncolva kirontott a kamrából, hogy csatlakozzon hozzájuk. Elindultak a folyosón, amely a távolban elkanyarodni látszott. Marlowe fejben számolni kezdett.

– Hat óra, mire kijutunk innen. Ez azt jelenti, hogy este hat óra körül érünk vissza Frekvenciába. – Ha szerencsénk van. – Hogy érti ezt? – Nem tudhatjuk, hogy amikor majd visszajutunk a felszínre, milyen civilizációs viszonyokat találunk ott. Ezek a hegyek ritkán lakott vidékek, a forgalom minimális, különösen éjszaka. Mobiltelefonszolgáltató sincs. Stoppal kell visszajutnunk a városba, ami azt jelenti, hogy addig nem jutunk haza, amíg valaki fel nem vesz bennünket. – És mi van a kocsijával? – Mondtam már, az a fickó, akinél a puska van, valószínűleg azt is üzemképtelenné tette, akárcsak a maga motorját. A lány felnyögött. – Vissza kell érnem, mire az iroda kinyit, vagy legalább telefonálnom kell az asszisztensemnek, hogy jól vagyok. Ha felhívja az anyámat, és kiderül, hogy senki sem tudja, hol vagyok, az egész család halálra fog rémülni. Zeke bácsikám, aki elsőrangú összeesküvésteoretikus, a legrosszabbra fog gondolni. A következő lépés az lesz, hogy a családom minden tagja és a J&J minden egyes ügynöke engem fog keresni. Csak két hónapja neveztek ki. Nagyon megalázó lesz. – Egy céhes főnöktől sem jó húzás, ha eltűnik. Ha nem tudok időben visszaérni az irodámba, azon nyomban megindul a pletyka. – Miféle pletyka? – Hogy meghaltam, vagy elmentem feleséget keresni. – Feleséget? – Igen, van egy ilyen dolog a Céh főnökeivel kapcsolatban. – Az órája kifényesedett. – Szerencsénk van. – Tessék? – nézett rá értetlenül a lány. – Az órám jelzi, hogy nem messze innen van egy dzsungelkapu. Ez azt jelenti, hogy élvezhetjük az esőerdő nyújtotta minden kényelmet. Nem kell itt ücsörögnie a kemény kvarcpadlón, mialatt én szundikálok. – Mi jó van ebben? Mennyivel strapásabb egy esőerdőn átvágni, mint a katakombákban sétálni. – De pihenésre jó lesz. Kialszom a fáradtságomat, és lesz víz is. Vihetünk belőle magunkkal, amikor elmegyünk. Rossz rágondolni,

hogy ki tud száradni az ember az alagutakat járva. Összezavarja az érzékeket. – És mibe akar vizet venni? Adam megütögette az övére rögzített kis fekete zacskót. – Összecsukható kulacsba. – Egy céhvezér mindenre felkészül? – mosolyodott el a lány. – Ez a szabály.

4. Érezte, mint kúszik föl a tagjaiban a kimerültség, s mint veszti el fokozatosan az éberségét és az elővigyázatosságát. Sohasem számított bölcs dolognak a katakombákban megpihenni. Itt állandó fenyegetést jelentettek kis illúziócsapdák és a kísértetek képében megjelenő apróbb energiaviharok. Ezek ellen csak tökéletes éberséggel lehetett védekezni. Ha az ember működésbe hozott egy csapdát, vagy nekiment egy kísértetnek, már el is vesztette a játszmát. Aludni azonban végképp nem akart, kiváltképpen most nem. De nem volt más választása. Már akkor is a tartalék energiája maradékát fogyasztotta, amikor Marlowe-t átvitte az örvényen. Most az utolsó cseppjeit áldozta arra, hogy eljussanak a dzsungelkapuig. Mire kinyitja, teljesen ki fog készülni. Meg kell győződnie róla, hogy Marlowe biztonságos helyre került, mielőtt olyanná válik, mint egy leoltott lámpa. Az órája számlapján látható, a teljes színképet megjelenítő ív hirtelen feketébe hajló lilává sötétedett. Adam megállt; kínosan érintette a felismerés, hogy már ahhoz is össze kell szednie az erejét, hogy állva tudjon maradni. Ránézett a jellegtelen, zöld kvarcfalra. Olyan volt, mint az összes többi zöld fal az alagútban, csak a belőle sugárzó energia különbözött valamelyest. – Ez az – mondta. – A kapu. Gibson, megérezve az új kalandot, izgatott morgással leugrott Marlowe válláról, majd pár másodpercre a két hátsó lábára ágaskodva megállt a fal előtt. Amikor megjelent benne egy kis rés, azon nyomban kilőtt rajta, és eltűnt. A porcicára méretezett lyuk bezárult. – A mindenségit – morogta Adam. – Nem is tudtam, hogy a kis fickó kapukat tud kinyitni. – Azt hiszem, időről időre lejön ide vadászni a cimboráival – felelte Marlowe. – Honnan tudja? – Mindig hoz nekem apró ajándékokat, amik csak az esőerdőből származhatnak. Virágot, furcsa bogyókat, gyümölcsöket, fényes

kavicsot. Minden ajándék olyan különös zöld színű, amilyet egyedül a dzsungelben lehet látni. – Pszizöld. – Igen. – Marlowe egyre nagyobb aggodalommal figyelte a férfit. – Biztos benne, hogy maradt annyi energiája, amennyivel ki tud nyitni egy kaput? – Megoldom. – Megcsinálnám maga helyett, de mint tudjuk, a borostyánom kiégett az örvényben. – Maga ki tud nyitni egy kaput? – nézett rá meglepetten Adam. – Őszintén szólva nem tudtam, hogyan kell, amíg nem találkoztam Gibsonnal. Ő tanított meg rá. – Hogy a pokolba taníthatta meg rá? – Nem tudom elmondani a módszert. Csak néhányszor megfigyeltem a másik látásommal, hogy csinálja, és láttam, hogyan kell irányítani az áramlatokat. Nem sokban különbözik az álomfény kezelésétől. Végső soron mindkét esetben energiáról van szó. Végül egy csomó idegen pszi jön ki a spektrum utolsó, legsötétebb tartományából. – Az álomfénytartományból. Adam maradék energiáját összeszedve, órája spektrumborostyánján keresztül megpróbálta kitapogatni a kapu áramlatainak mintáját. A kvarcfal a zöld valamivel melegebb árnyalatára váltva fényleni kezdett. Megjelent rajta, mintegy keskeny ablakot nyitva a bizarr, föld alatti dzsungelre, egy éppen csak annyira széles nyílás, amelyen egy ember némi erőfeszítéssel átpréselhette magát. Gibson rögtön ott termett a nyílásban, és viháncolva köszöntötte őket. Egyik mancsában kis gallyat fogott. – Én megyek ki elsőnek – közölte Adam, és megindult a kapu felé. – Megnézem, nem vár-e valami meglepetés a túloldalon. Marlowe követte. – Biztos vagyok benne, hogy nem vár. Gibson riasztott volna, ha bármi veszély leselkedne ránk odakint. – Lehetséges, de tudja, a Céhben ragaszkodnak ezekhez a szabályokhoz – mentegetőzött Adam. Oldalvást átnyomakodott a nyíláson, és belépett az esőerdő fantasztikus világába. Valósággal mellbe vágta a nedves forróság

hulláma. Ebben a kimerült állapotában ez már túl sok volt neki. Meg kellett kapaszkodnia egy hátborzongatóan zöld orchideákkal borított indába, hogy visszanyerje az egyensúlyát. A fenébe. Kínos helyzet. Nem a legjobb módja, hogy imponálj egy nőnek, Winters. A háta mögött Marlowe könnyedén kibújt a kapun. Amikor már kint volt, Adam utolsó csepp energiájával bezárta a nyílást. Ezután gyorsan körbepillantott. Az esőerdő közvetlenül az alagutak falain túl kezdődött. A mesterséges zöldes árnyalatú napfénytől megvilágított mesterséges zöld égbolt felé törő, kúszónövényekkel befutott fák lombjai sűrű sátrat alkottak a magasban. Zöld madarak röpdöstek az ágak között, apró, zöld lények motoztak az aljnövényzetben. A közelben vízesés zuhogott alá egy barlangi tóba. A vízesés lábánál több kisebb barlang szája nyílt a sziklafalban. – Ez jó lesz – mondta Adam. – Bemegyek valamelyik barlangba. A vízből biztonsággal lehet inni, és ott, azoknak a fáknak a gyümölcsei ehetőek. Vannak errefelé ragadozó állatok, de a szakértők eddig nem találkoztak olyannal, amelyik embert akart volna enni. – Igen, tudom – mondta a lány. – Elnézést, amiért előadást tartok itt magának. A megszokás. Bármit csinálhat, csak ne kószáljon el egyedül. Ne felejtse el, a borostyánja nem működik. Mihelyt eltűnik szem elől, már el is tévedt. – Ne féljen, nem megyek sehová maga nélkül – felelte Marlowe. – Gibson figyelmeztetni fog, ha veszély közeleg. – Ébresszen fel két óra múlva, ha magamtól nem ébrednék fel. Annyi időnek elégnek kell lennie, hogy visszanyerjem az erőmet. – Ebben nem vagyok biztos. Teljesen kimerült. – Ébresszen fel – ismételte meg parancsoló hangon Adam, majd letépett pár vastag levelet egy fáról, és indult a barlangba. – Adam? A férfi ledobta a leveleket a barlang földjére, és ásítozva leült. – Igen? – Mi a szabály a feleségnél? – Tessék? – Adam újra az órájára nézett. Már olyan fáradt volt, hogy nem látta, mennyi az idő.

– Néhány perccel ezelőtt azt mondta, ha nem ér be elég korán az irodába, azt fogják hinni, hogy meghalt, vagy elment feleséget keresni. Azt is mondta, hogy ez összefügg a céhvezérséggel. – Régi céhes tradíció. – Nem értem. – Civilek – motyogta Adam. – Azt hiszem, megállapítottuk, hogy az én családom nem tartozik a Céhhez – közölte a lány jeges hangon. A férfi ismét ásított. – Nem figyelte még meg, hogy a céhek szinte minden vezetője, akár kisvárosban, akár nagyvárosban, vagy házas, vagy a kinevezése után nem sokkal megházasodik? – Még sohasem gondolkoztam el ezen – vallotta be a lány. – De most, hogy mondja, igen, valóban így van. Nagy általánosságban azt lehet mondani, hogy mindegyiküknek van felesége. Ráadásul gyakran hivatalos házassági szerződést is kötnek. – Meglepettnek látszik. – Adam ledőlt a falevelekre. – Maga szerint a céheken belüli házasság más, mint a szervezeteken kívül kötött házasság? – Hát… nyilván vannak bizonyos hasonlóságok. A lány túlzottan udvarias hangjából kiérződő kételkedés bosszantotta a férfit. – Tudom, hogy maguk az Arkane-ban jórészt a Társaság házasságközvetítőire hagyatkoznak – mondta. – Elárulhatom, hogy a céhes családok is alkalmaznak hivatásosokat. – Én mindig azt hallottam, hogy a Céh vezetőinek házassága inkább az üzletről és a társadalmi kapcsolatokról szól. A szerelem és az, hogy a pár tagjai összeillenek-e, nem elsődleges szempont. – Azt akarja mondani, hogy az Arkane legmagasabb szintjein, és általában az előkelő társaság berkeiben másképp mennek a dolgok? – Nem – adta be a derekát Marlowe. – De az én családomban másképpen van. A házasság vonatkozásában a Jonesok mindig is nagyon hagyománytisztelők voltak. Az első generációs telepesek által bevezetett szigorú társadalmi és törvényi szabályozás célja a társadalmi struktúra alapvető építőkockája, a család stabilitásának biztosítása volt. A Függöny leereszkedése óta

eltelt két évszázad alatt a törvények és a szokások valamelyest lazábbá váltak, de nem sokkal. Harmónián a család jelentette a mindent. Szeretted vagy gyűlölted őket, a rokonaidtól semmiképpen sem szabadulhattál. És ha házassági szerződést kötöttél, akkor ugyanígy elkötelezted magad a házastársad iránt. Az olyan párok számára, akik nem álltak készen erre az elköteleződésre, az érdekházasság intézménye, másképpen kifejezve az együttélés jelentette a kibúvót. Ez is törvényes házasságnak számított, de valójában nem sokkal volt több egy viszonynál, amelyből bármelyik fél bármikor kiléphetett, ha nem voltak gyerekeik. Egy gyerek mindent megváltoztatott – születésével automatikusan élethosszig tartó szerződéses házassággá változtatta az érdekházasságot. Nem mindenki volt az érdekházasság híve. Marlowe családja például, akárcsak az Arkane tagjainak túlnyomó többsége, gondolta Adam. A céhtagok viszont arról voltak híresek, hogy zsinórban kötötték az érdekházasságokat, mielőtt a család és a társadalom nyomása belekényszerítette volna őket egy szerződéses házasságba. Ettől kezdve a szeretőiket váltogatták. – Valami okból kifolyólag most nincs kedvem elmagyarázni a Céh házassági hagyományait – mondta félálomban a lánynak. – Most kicsit aludni fogok. Becsukta a szemét, és nem küzdött tovább a kimerültség ellen. Utolsó tudatos gondolata az volt, hogy álma legyen mély és pihentető. Kis szerencsével nem lesznek rémálmai.

5. Marlowe a barlangi tavacska partján ülve egy kerek, zöld gyümölcsöt evett, amelynek ízén érezni lehetett a pszi-napfényt, és közben a tavon szörföző Gibsont nézte. A vastag, száraz faágat a parton találta, és rátette a vízre. Miután levette Gibsonról a szöges nyakörvet, nehogy a mélybe rántsa, ráültette a kis állatot a rögtönzött tutajra. Gibson, mint minden új játékot, ezt is a tőle megszokott kitörő örömmel és lelkesedéssel fogadta. Miután párszor körbehajózta a medencét, rájött, hogy gyorsabban tudná szelni a vizet, ha elkapná a tutaj által keltett kis hullámok valamelyikét. A felcsapódó víz minduntalan lesodorta a szörfdeszkáról, de Gibson nyilván úgy gondolta, hogy ez is hozzátartozik a játékhoz, így minden alkalommal nagy vígan bukkant fel a víz alól. Marlowe utolsót harapott a gyümölcsből, majd a maradékot behajította az aljnövényzetbe. Rövid szárnycsapkodás, majd surrogás jelezte, hogy egy kis lény lecsapott a váratlanul jött eleségre. Addigra már levette a bőrdzsekijét és a bőrnadrágját, de a hőség és a pára így is kezdett fojtogatóvá válni. Teste felhevült, bőre az izzadságtól ragadóssá vált. Ezzel együtt jobban érezte magát, mint hetek óta bármikor. Az elmúlt hónapban érzett állandó nyugtalansága megszűnőben volt. Újra összeszedettnek érezte magát. Mintha eddig keresett volna valamit, és most végre jó úton lenne, hogy megtalálja. Lehet, hogy csak egy érdekes esetre volt szüksége. Adamre nézett, aki tőle pár méterre, az árnyékban, a barlang padlóján feküdt elnyúlva. Aludt, és álmodott. Marlowe épp azon a határvonalon ült, ahová a férfi energiamezőjének legerősebb áramlatai már nem értek el. És arra is ügyelt, hogy saját érzékeit a lehető legszorosabban zárva tartsa. Nem szeretett alvó ember közelében lenni. Mindenki álmodott, és az álomállapotban keletkező energia intenzív és nyugtalanítóan bizalmas természetű volt. Ilyenkor szorosan le kellett zárnia az érzékeit, hogy kivédhesse az álmodót körülvevő áramlatokat. Az álmok az ember legszemélyesebb, legtitkosabb magánszférájába tartoznak. Abban, akinek erős az affinitása az ilyen típusú energia iránt,

mindig rendkívül kellemetlen érzéseket kelt, ha rávetül egy másik ember álomfénye. Adam már egy órája aludt, de Marlowe érezte, hogy ez a rövid pihenés még nem ért el odáig, hogy kicsit is enyhítse rettenetes kimerültségét. Sőt, két óra sem lesz elég hozzá. A férfinak nagyfokú alváshiánya volt. Nyilvánvalóan az egészsége rovására ment, hogy mostanában ilyen kevés időt fordított pihenésre. Az a tény, hogy egyáltalán el tudta látni a hivatalát, nem is beszélve arról, hogy kézben tudta tartani a közismerten romlott Frekvencia Városi Céhet, nem mindennapi tehetségéről és akaraterejéről tanúskodott. De még így is világos volt, hogy a szó szoros értelmében egyedül a pszi éltette, és senki emberfia, legyen akármilyen erős is, nem tudott volna ilyen sokáig kitartani. Úgy döntött, idejéből kitelik, hogy ússzon egyet. Lerángatta a csizmáját, és már éppen a blúzát kezdte kigombolni, amikor a sötét rémálom-energia első, gyenge fuvallata végigborzolta az érzékeit. Összerándult. A saját lidérces álmai is épp elég kellemetlenek voltak. Az ösztönei azt diktálták, menjen még messzebb a barlangtól, ahol Adam aludt, hogy kikerüljön az auráját súroló sötét áramlatok hatósugarából. De épp az a tény árulkodott róla, milyen rettenetes rémálmok gyötörhetik a férfit, hogy a jelzés méterekkel távolabb, lezárt érzékei ellenére is eljutott hozzá. Valami borzasztó és félelmetes dolog fészkelhette be magát álmai világába. Nem hagyhatja magára saját titkos rémképei között, amikor tudja, hogyan orvosolhatná a helyzetet. – Ki a vízből, Gibson. – Felugrott a földről, és lesöpört néhány ráragadt falevelet a farmernadrágjáról. – Ideje munkához látni. Gibson már ismerte ezt a hangot. Új feladat következik. Leugrott a szörfdeszkáról, kiúszott a medence szélére, és felszökkent a köves partra. Egy pillanatra megállt a köveken, és gyorsan kirázta a vizet a bundájából. Azután felkapta szöges nyakörvét, és fürgén, munkára készen a lányhoz szaladt. – Az az érzésem – jelentette ki Marlowe –, hogy a Céh vezérének álma nem az, amit édesnek szoktunk nevezni. Gondolom, ez érthető. A főnökök végül is nem arról híresek, hogy rendes fickók. De persze egy

rendes fickó el sem jutna odáig, hogy egy Céh csúcspozíciójába kerüljön. Átvágtak egy egzotikus, pszizöld páfrányrengetegen, és mire a barlanghoz értek, már Adam nyöszörgését is hallották. Az alvó férfi izmai megfeszültek, izzadság gyöngyözött a homlokán, inge nyirkosán tapadt a testére. Olyan látványt nyújtott, mintha magas láz gyötörné. Gibson odaszaladt az egyik ökölbe szorított kezéhez, és mély, dúdoló hangot hallatott. Marlowe erőt vett magán, és óvatosan megnyitotta az érzékeit. A lidérces álom vad energiája, melyet Adam megdöbbentően hatalmas tehetségének ereje táplált, könyörtelen hullámokban ért el hozzá. Most, hogy a férfi aludt, és a rémálom magába szippantotta, a lány érzékelni tudta álomfényének teljes színképét. Adam még annál is erősebb volt, mint gondolta. Felkészült, hogy megérintse. A fizikai kontaktus mindig erősítette a kapcsolatot közte és az álmodó között. Látni persze nem látta, mit álmodik a másik ember. Erre senki nem volt képes, ugyanúgy, ahogy senki sem tudott olvasni egy másik ember gondolataiban. De a tehetsége, amely közvetlenül kapcsolódott az intuíciójához, az álom érzelmi valóságát közvetítő képekké alakította az álmodó energiáját. Ez meghökkentően pontos benyomást adott arról, amit az álmodó átélt. Ujjhegyeivel megérintette Adam forró homlokát. Éjféli villám cikázott át az érzékein. Adam eltévedt… …eltévedt egy végtelen tükörlabirintusban, érzékeiben rövidzárlatot okozott a heves energiakitörés és a sugárzó felületek energiakisülése. El kellett jutnia hozzá. Csak ő mentheti meg a lányt. A tudat, hogy kudarcra van ítélve, még nagyobb erővel űzte tovább. Övé a felelősség, őt bízták meg vele. Nem hagyhatja itt a lányt… – Vickie – motyogta. Az lenne a legegyszerűbb, ha fölkelteném, gondolta Marlowe. De nem volt biztos benne, hogy az adott körülmények között ez egyáltalán lehetséges. Adam nem egyszerűen csak aludt; majdnem öntudatlan állapotban volt a psziégés miatt. Legalább még egy órának kellett eltelnie ahhoz, hogy biztonsággal fel lehessen ébreszteni. Még ha sikerülne is most rögtön a felszínre hoznia, valószínűleg zavart

állapotban lenne, mint akit bedrogozott alvásból térítenek magához. Egy lidérces álomban vergődő ember gyakran erőszakkal reagál, ha túl hirtelen keltik fel. Különösen igaz ez azokra, akik megtanulták, hogy gyorsan reagáljanak a fizikai és pszichikai fenyegetésekre. Amilyenek például a céhek emberei. Végül úgy döntött, az lesz a legjobb, ha csökkenti a rémálom hullámhosszait. Összeszorított foggal nekifeszült a rémálom-energia bömbölő, viharos lökéseinek, és saját áramlatait bocsátva a viharba, munkához látott. Már nem egyszerűen arról volt szó, hogy tudta: Adam teljes erejéből küzd, hogy átkeljen a sugárzóan fényes energiatűzvészen, hogy megmentsen valakit, akit Vickie-nek hívnak. Már ő is együtt volt vele a dühöngő viharban. A zavarodottság és a rettegés kézzelfogható erővé vált, de Adam komor eltökéltsége, hogy megkeresi Vickie-t, még erősebbnek bizonyult. Megkeresi, az élete árán is. Marlowe óvatosan kutatta a rendszert a lüktető álomfény áramlataiban. Amikor megtalálta, meg sem próbált a saját tehetsége puszta erejével módosítani vagy felülkerekedni rajta, ahogy egy gyengébb álmodó esetében tette volna. Inkább enyhe ellensúlyt alkalmazott. Kicsit várnia kellett, de néhány másodperccel azután, hogy a forró, sötét álomfény bejutott a mintába, már tudta, hogyan kapcsolja össze a normális álmodással. Adam abbahagyta a nyöszörgést. Ökölbe szorult keze kilazult. Ujjait belemélyesztette Gibson sűrű bundájába. Marlowe és Gibson egy ideig nyugodtan ülve várakoztak. Amikor Marlowe már biztos volt benne, hogy az álomfény mintája stabil és zavartalan, magához hívta Gibsont, és kiment a barlangból. – Még néhány óráig nem fog magához térni – mondta Gibsonnak. – Ideje úszni egyet. Gyorsan ébredt, és mint a föld alatt mindig, tökéletesen éber állapotban. Ez tehát normálisnak tűnt. De valami mégis más volt ezúttal. Kinyitotta a szemét, és fölnézett a kvarckő barlang mennyezetére. Mi nincs rendjén ezzel a látvánnyal?

Pihentebbnek érezte magát, mint hetek óta bármikor. A lidérces álom kísérteties képei még ott lebegtek a tudata peremén, de máris szertefoszlóban voltak, ahogy az már az álomképekkel lenni szokott, amikor az ember felébred. Annak az emléke, hogy a valóságos világban mi történt a tükörlabirintusban, sohasem fog elmúlni, de az egy teljesen más történet. Valami nincs rendjén, az biztos. Felült, és megnézte az óráját. – A francba. Hat óra telt el, amióta a kiégést követő mély álomba merült. Hat óra. Marlowe jelent meg a barlang bejáratánál. Adam dühös volt, de valami okból ez nem gátolta meg az érzékeit abban, hogy felpezsdüljenek a láttára. Marlowe már levette a bőrszerelését, és most egy szál fehér blúzban és farmernadrágban volt. A haja, melyet most is lófarokba kötve viselt, nedvesen csillogott. Ezek szerint megfürdött a barlangi tóban. Sokért nem adta volna, ha láthatja meztelenül úszni. A blúz alatt hullámzó keble arról árulkodott, hogy miután kijött a vízből, nem vette vissza a melltartóját. Adam arra gondolt, hogy a dzsungel párás forróságában talán kényelmetlen lett volna viselnie. – Jól van? – kérdezte a lány aggódó tekintettel. Adam emlékeztette magát, hogy komolyan dühös. Felugrott. – Mondtam, hogy ébresszen fel két óra múlva! – Szüksége volt a pihenésre. – A lány hangja hűvös volt, határozott és parancsoló; egy nagyon magabiztos nő hangja. – Ezt nem magának kellett volna eldöntenie. – Adam kivonult a barlangból, és pont a lány előtt megállt. – Hála magának, egy csomó időt elvesztegettünk. Jó, ha hajnalra visszaérünk a városba. Marlowe nem hátrált meg. – Mindig ilyen nyűgös ébredés után? – Tisztázzunk valamit, Marlowe Jones. Lehet, hogy maga a Jones & Jones főnöke, de idelent a föld alatt én adom az utasításokat. – Szüksége volt alvásra. – De nem hat óráig. Arra pedig végképp nem volt szükségem, hogy belebabráljon az álmaimba. – Tud róla? – kerekedett el a lány szeme.

– Emlékszem, hogy voltak rémálmaim, és az utóbbi időben épp elég részem volt bennük, hogy tudjam, nem múlnak el csak úgy, maguktól. Valamivel leállította őket, igaz? – Csak egy egészen kicsit csillapítottam az áramlatait. Nagyon rosszat álmodott. Mit kellett volna tennem? – Akár hiszi, akár nem, elbírok néhány rossz álommal. – Igazából emiatt haragszik ennyire, ugye? Nem örül, hogy láttam a lidérces álmaiban vergődni, és megszabadítottam tőlük. – Nem – felelte a férfi. – Egyáltalán nem örülök. Az álmaim egyedül rám tartoznak. Ne avatkozzon beléjük. – És mi a helyzet a hallucinációkkal? Azokat is önállóan akarja kezelni? – Nem tudom, miről beszél. – Hazudik. Igaza van, gondolta Adam. Pedig általában olyan jól csinálta, hogy nem kapták rajta. Úgy látszik, ennél a nőnél nem tudott elég ügyes lenni. – Mostantól ne avatkozzon be az álmaimba – ismételte meg, leginkább azért, mert jobb nem jutott eszébe. Kikapcsolta az övén lévő bőrtokot, és kivette belőle az összecsukható kulacsot. A lányt megkerülve elindult a vízesés felé. Marlowe sarkon fordult, és olyan ellenállhatatlan magabiztossággal indult utána, hogy Adam egész valóját átjárta a felismerés izgalma. – Szüksége van rám, Adam Winters. És nekem is szükségem van magára. Ez váratlanul érte a férfit. – Mi az ördögről beszél? – fordult szembe a lánnyal. – Az Égő Lámpáról. Maga azt keresi. Akárcsak én. Sokat gondolkodtam az elmúlt hat órában. A régi legenda szerint magának egy erős álomfényfejtőre van szüksége, hogy megtalálja az igazi tárgyat. Ez volnék én. – Még ha igaz is, amit mond, miért akarnék társulni a J&J vezetőjével? Hiszen ha csakugyan egy nyomorult Cerberussá válnék, éppen magát bíznák meg azzal, hogy kapjon el.

– Nem lesz magából mutáns – jelentette ki a lány. – Ha beindult volna a folyamat, azt láttam volna az álomnyomaiban. Tudom, hogy néz ki az őrület. Adam szótlanul mérlegelte a választási lehetőségeit. Nem sok volt. A lány igazat mondott. Szüksége volt egy erős álomfényfejtőre, és Marlowe megfelelt a kívánalmaknak. Ráadásul hozzá tudott férni az Arkane teljes erőforrásához. Ez még hasznos lehet. – Valamit tudnia kell, mielőtt beleugranánk ebbe az úgynevezett társas viszonyba – mondta. – Igaz, hogy a lámpát keresem, de nem azért, mert szükségem van rá, hogy megóvjam magam a pszichikus szörnyeteggé válástól. Ez nagy valószínűséggel hazugság volt. Már elindult benne az a változás, amelyet csak a legendával lehetett megmagyarázni. Tökéletesen elképzelhetőnek tartotta, hogy a régi mesék igazat mondtak. De volt egy feladata, amelyet el kellett végeznie. Ha már teljesítette azt a küldetését, akkor elkezdhet aggódni a saját jövőjéért. Ezt állandóan szem előtt kell tartania. – Ha nem aggasztja, hogy Cerberussá változhat, akkor miért kutat olyan buzgón a lámpa után? – kérdezte homlokát ráncolva Marlowe. – Hosszú történet. – Adam az órájára pillantott. – Most végképp nincs rá időnk, hogy elmeséljem. Majd elmondom útközben, visszafelé menet a felszínre. Nem sokkal ezután, két tele kulacs vízzel felszerelkezve, Gibsonnal a vállán, Adam lezárta a kaput. Marlowe mögötte lépett be a fénylő folyosóra. Már ismét a bőrszerelés volt rajta. Adam megállt, becsukta a falnyílást, újból leolvasta a teljes színképet tartalmazó borostyán adatait, majd megindult előre az átjárón. Marlowe kénytelen volt kissé gyorsítani, hogy lépést tudjon tartani vele. A férfiban ekkor kezdett tudatosulni, hogy most sokkal több energiája van, mint hat órával ezelőtt. Oké, lehet, hogy tényleg szüksége volt az alvásra. – Halljuk hát a történetet – szólalt meg Marlowe. – Jól gondolom, hogy most a Céh titkairól beszélünk? – A Kamara titkairól – válaszolta Adam. – Belőlük lesznek a Hivatal titkai. És a Hivatal úgy kezeli ezt, mint amit feltétlenül tudni kell. Egy

hónappal ezelőtt még az idegen eredetű romokhoz képest is valami nagyon különleges dologra bukkantam a dzsungelben. – Mit talált? – Egy hatalmas, csupa-csupa tükörfényes kvarcból épített labirintust. Képzelje el, amint ezekben a katakombákban sétál, de minden felületét tükör borítja; nos, akkor némi fogalmat alkothat arról, hogy milyen lehet. – Észleltem valami tükröket az álmában is. – Azt a keserves mindenit! Maga még látja is, hogy mit álmodom? – Nyugodjon meg – felelte a lány. – Nekem sem volt valami szórakoztató élmény, higgye el. És nem, nem látom, hogy mit álmodik, legalábbis a szó szoros értelmében nem. De ha fizikai kapcsolatot létesítek magával, akkor a tehetségem révén értelmezni tudom azt az energiát, amelyet az álmodás állapotában a szervezete termel. Tudtam, hogy valamiféle tükörképekkel van dolga. Ezer és ezer tükröződéssel. Minden túl fényes volt. Elvakították az érzékeit. Egy Vickie nevű valakit keresett. A nevén szólította. – Elég pontos – jegyezte meg a férfi, majd a lányra pillantott. – Azt mondja, nem volt szórakoztató? – Közeli és személyes kapcsolatba lépni egy másik ember álomtartományával kicsit mindig idegesítő. – Marlowe megborzongott. – Persze a rémálmok a legrosszabbak. Adam elgondolkodott ezen. – Igen, meg tudom érteni. Úgy sejtem, a természet bizonyos dolgokat a magánszférába utalt. – Igen, az álmok egyrészt a magánélet részei, másrészt intim természetűek. A legtöbb ember mégis örül, ha elmesélheti az álmait, méghozzá bosszantó részletességgel. Nem hiszem, hogy ez a valódi oka annak, hogy egy álmodó megérintése ennyire nyugtalanító az olyan képességű embernek, mint én vagyok. – Akkor mi az oka? – Az álomenergia a színkép legmélyebben fekvő végéből származik – felelte a lány. – Nem arra való, hogy egyesüljön az éber végben keletkezett áramlatokkal. Amikor megérintettem magát, ébren voltam. – És érzékelte az én álomenergiámat. Már értem, hogyan keletkeznek ilyenkor bizonyos súlyos rezonanciák.

– A tehetségem révén képes vagyok kezelni ezt a helyzetet, de mint mondtam, nagyon zavarónak találom. Ez már felkeltette Adam kíváncsiságát. – És mi van akkor, ha maga is alszik? – Ó, az egyszerűen lehetetlen – hárította el a lány. – Ne akarja elhitetni velem, hogy maga sohasem alszik! Aludnia mindenkinek kell. – Persze hogy alszom. Egyedül. Adam egy másodpercnyi késéssel fogta fel, mire utal a szó. Amikor felfogta, megdermedt. – Mindig? – Mindig. Egy szobában sem tudok aludni valakivel, aki álmodik, nemhogy egy ágyban. Gyűlölöm a szállodákat, mert az ágyak át vannak itatódva más emberek álomenergiájával. Csak úgy tudok idegen ágyban aludni, ha bebújok egy selyem hálózsákba. A selyem valami oknál fogva afféle sorompóként működik. – Nem szeretnék túl személyeskedőnek látszani, de nem okoz ez némi bonyodalmat a magánéletében? – Ettől még gond nélkül randizhatok, ha erre gondol. – Nos, nem egészen. – Meglepődne, ha tudná, hány férfi gondolja azt, hogy én vagyok a tökéletes nő. Reggelre mindig eltűnök. – Huhh. – De kiderül, hogy miközben a férfiak nem mindig lelkesednek azért, hogy lekössék magukat egy nő mellett, képesek megsértődni, ha rájönnek, hogy én sem akarok elköteleződni. – Ne mondja! – Adam maga is csodálkozott, miért húzza fel magát megint a lány szavaitól. – Anyám szerint a dolog a férfiak elutasításfóbiájával függhet össze. De a családom szempontjából az igazi hátránya az a tudat, hogy valószínűleg sohasem fogok férjhez menni. A Jonesok mindig megházasodtak. Ha nem megyek férjhez, azzal megalázom a családomat. Ha meg férjhez megyek, akkor magamat és a férjemet, szegény ördögöt, teszem végképp szerencsétlenné.

– Külön hálószoba? – javasolta Adam, de nyomban el is csodálkozott, hogy egyáltalán miért próbál megoldást javasolni. Elvégre ez a lány problémája, nem az övé. Épp elég problémája van neki is. – Még ha találnék is valakit, aki beleegyezne egy ilyen felállásba, és higgye el, az ember nem is gondolná, milyen kevés férfi tartaná ezt kivitelezhetőnek, akkor sem menne a dolog. Egy idő után neheztelni kezdenék. Még akkor is a férjemet kezdeném okolni érte, ha a helyzet az én hibámból alakulna így. – Hogy az ördögbe? – Az egyik énem arra a következtetésre jutna, hogy ha az a férfi csakugyan az igazi lenne számára, akkor képes lennék vele aludni. – Egy pillanatra elhallgatott, aztán hozzátette: – Már most, ahogy rágondolok, érzem, hogy kezdek dühös lenni. – Úgy hangzik, mintha már kipróbálta volna az elméletét. – Egyszer, röviddel a főiskola elvégzése után, belevágtam egy érdekházasságba. Körülbelül öt percig tartott. A fiú rettentően dühös lett, amikor rájött, hogy nem fogok megváltozni. A külön hálószobát bizonyítéknak tartotta arra, hogy viszonyom van valaki mással. Én meg azért lettem dühös, hogy nem bízik bennem. Akkor rádöbbentem, hogy máris kezdek neheztelni rá, amiért nem tudok együtt aludni vele. Attól kezdve minden elromlott. – Bonyolult ügy. – Nekem mondja? A családom azóta is zavarba jön, ha ez a téma szóba kerül. A Jonesok nem kötnek ÉH-t. De hogy került szóba az én magánéletem? – kérdezte hirtelen összevont szemöldökkel. – Meséljen még arról a labirintusról. A férfi megpróbált összpontosítani. Meglepően nehezen ment. Valami ostoba okból inkább a lány alvási mizériájáról szeretett volna még beszélgetni. – Eleinte a tükörlabirintus is csak egy újabb bizarr idegen romnak tűnt – kezdte. – De a tükrök valamilyen energiát bocsátanak ki, amelyek ide-oda verődnek a különböző felületekről. – Mint a napfény egy valóságos tükör felületéről? – Igen, kivéve, hogy ennek a kvarcnak az energiája a természetfölötti spektrumból származik. Nem vakítja el a szemet, mint a tükörről visszaverődő napfény, de a paraérzékek kápráznak tőle, és ettől a

normális érzékelés is összekuszálódik. A labirintus belsejében járva borzasztóan összezavarodik az ember. – Elhiszem. – A szabvány rez-borostyán lokátorok nem működnek a rom belsejében, de rájöttem, hogy a teljes színkép birtokában képes vagyok tájékozódni. Két héttel ezelőtt bevittem magammal egy kisebb laboratóriumi csoportot a labirintusba. Vissza kellett fordulnunk, mert a csoport zömének túl megterhelő volt az energiaszint. De a paraarcheológus ott maradt. Eltévedt. – Vickie? – Igen. Tudtam, nem tehetem ki az egész csapatot annak, hogy visszamenjünk megkeresni őt. Így aztán a többieket kivittem. – Azután visszament egyedül, hogy megkeresse. – Egy kis kamrában találtam rá, pszichikusan sokkos állapotban. A tudatánál volt, de nem reagált semmire. Kivittem a labirintusból, de többé nem tért magához. – Meghalt? – Nem. Azóta is egyfajta éber kómában fekszik egy magánkórház parapszichológiai osztályán. Marlowe nem vette le a férfiról figyelmes, fürkésző tekintetét. – Ő nem egyszerűen csak a csoport tagja. Hanem ki? – A neve Vickie Winters. Ő a húgom. – Szent ég. És persze önmagát okolja, amiért levitte őt a labirintusba. – Több eszem lehetett volna, mint hogy hagyjam magam rábeszélni, és levigyem magammal. De igaza volt. Szükségünk volt a tehetségére és a tapasztalatára, hogy rájöjjünk, mi folyik abban a labirintusban. És amúgy sem bővelkedtem paraarcheológusokban. – Miért mondja ezt? Tucatjával találni ilyeneket csak a frekvenciai egyetemen, nem is szólva a városi múzeum szakembereiről. – Olyasvalakire volt szükségem, akiről tudtam, hogy megbízhatom benne – felelte kurtán a férfi. Marlowe bólintott. – Azért vitte magával Vickie-t, mert a húga, vagyis a családjához tartozik. – Úgy van.

– Miért nem jelent meg erről semmi a sajtóban? – Marlowe elfintorodott. – Felejtse el. Minek is kérdezem? Ez is csak egy újabb céhtitok. – Hivataltitok – helyesbített Adam. – A saját tanácstagjaimnak még csak nem is mondtam el, hogy mi folyik itt. – Érthető. A sajtóhírek szerint első dolga volt, amikor megkapta a pozícióját, hogy kirúgta a Tanács négy tagját, akiket az elődjétől örökölt. – Korkedvezménnyel nyugdíjba vonultak – felelte egykedvűen a férfi. – Teljes fizetéssel. A lányt láthatóan mulattatta a dolog. – Vagyis rávette őket, hogy menjenek idő előtt nyugdíjba. Meg sem kérdezem, hogyan sikerült meggyőznie őket. Tekintve, hogy még nem töltötte be a helyüket, jelenleg mindössze öt tanácstagja maradt. Kétlem, hogy bennük jobban megbízik, mint abban a négyben, akit kirúgott a Tanácsból. – Jól látja a helyzetet. – Miért nem küldte őket is korengedményes nyugdíjba? – Ismeri a régi mondást: Tartsd a barátaidat mindig a közeledben, az ellenségeidet pedig még annál is közelebb. Legalábbis addig, amíg be tudod bizonyítani, hogy meg akarnak ölni. – Gondolja, hogy a Tanácstól üldözi valaki? – Két valaki. Drake és O'Conner. – Hmm. Mielőtt a Tanács egy meglepő húzással magát bízta meg a Frekvencia Céh vezetésével, az a hír járta, hogy Douglas Drake a csúcsposzt várományosa. – Ez volt Drake terve, nem is vitás. Hubert O'Conner támogatta a törekvését. Ők ketten régóta egy húron pendülnek. – Ha tudja, hogy ez a két ember üldözi magát, miért nem kényszeríti őket arra, hogy visszavonuljanak? – értetlenkedett a lány. – Azért, mert szerintem érintettek egy sokkal súlyosabb ügyben. – Annál is súlyosabban, mint hogy meg akarják gyilkolni magát? – nyílt kerekre Marlowe szeme. – Igen. És mielőtt megszabadulnék tőlük, szeretném kideríteni, hogy mire készülnek. – Minden céhvezérnek ilyen érdekes az élete?

– Az enyém jelenleg egy árnyalatnyival érdekesebb lehet, mint másoké. – Szerintem is. De térjünk vissza a tükörlabirintushoz. Azt mondta, maga fedezte fel? Régészeti munkát is végez a Hivatal számára? – Nem. Én más területeken szereztem ismereteket. A labirintusra egyszerűen rábukkantam. – Tényleg? – csodálkozott a lány. – Úgy érti, véletlenül? – Talán a rábukkantam szó nem a legjobb ide. Egy, a Hivatal megbízásából folytatott nyomozás során eljutottam a dzsungel mélyére. Egy droglaborba. Miközben annak az ügynek a szálait gombolyítottam fel, érzékeltem a labirintus energiáját, és elindultam megkeresni. Meg is találtam több kilométerrel arrébb, egy másik körzetben. A lány feszült figyelemmel nézte a férfit. – Van valami elképzelése arról, hogy miért érzékelhette azt az energiát? – Talán mert az energia, amely abban a labirintusban termelődött, a spektrum legeslegsötétebb végéből származik. – Álomfény. Hmm. A maga tehetségének épp az a zóna a forrása. – Valóban van bizonyos affinitásom az ilyen jellegű pszihez. Akárcsak magának. – Igaz – nyugtázta a lány. – De még az olyan sok tehetséggel rendelkezők is, mint mi vagyunk, legfeljebb tizenöt-húsz méteres sugarú körben érzékeljük ezt a fajta energiát. Azt mondta, körülbelül egy hónapja talált rá a labirintusra? – Igen. – Nagyjából akkor, amikor a rémálmai és a hallucinációi kezdődtek? – Igen – felelte Adam némi habozás után. – És ez tetemes távolságból történt? Adam lassan kifújta a levegőjét. – Mint mondtam, kilométerekre volt, egy felderítetlen körzetben. A dzsungelnek az a része még a térképen sem szerepel. Hová akar kilyukadni ezzel? – Nem tehetek róla, de az jár a fejemben, hogy vajon az, ami most magával történik, nem tette-e érzékenyebbé a tükrök energiájára. – Ez a lehetőség már az én fejemben is megfordult – ismerte be a férfi. – Mint már beszéltem róla, a felfedezésemet jelentettem Elliott

Fortnernek, a hivatali főnökömnek. Ő értesítette a Kamarát. Végül olyan döntés született, hogy én legyek az, aki levezényli a hadműveletet. Titokban tartottam az egész témát. A nap huszonnégy órájában dolgozik egy kutatócsoport a helyszínen, hogy kiderítsék, mi történik a romok belsejében. – Miért aggasztja ez a dolog annyira? – Mert a labirintus mélyén valami instabilitást éreztem. – Mit tud ezzel kezdeni az Égő Lámpa? – A lámpára vonatkozó családi feljegyzések közül nem mindegyiknek veszett nyoma a Viszály Korában. Megvan nekem John Cabot Winters naplója. Sok kutatást végzett a lámpával kapcsolatban. Az ő következtetéseire és az idegen romban szerzett saját tapasztalataimra alapozva, azt hiszem, képes leszek a lámpa segítségével megállítani, ami a tükörlabirintusban zajlik, bármi legyen is az. – Ha komolyan úgy gondolja, hogy a labirintus veszélyes, mindössze biztosítania kell, hogy tartsa távol magát tőle mindenki – felelte a lány. – Ha valaki elég bolond ahhoz, hogy ennek ellenére bemenjen oda, a saját felelősségére teszi. Nem ez volna az első alkalom, hogy a céhek biztonsági okokból megtiltják a belépést egyes romok területére és dzsungelövezetekbe. – Nem aggódom azért, hogy elveszítünk pár borzongásra vágyót és amatőr kincskeresőt, Marlowe. Engem az aggaszt, hogy az energia azokban a tükrökben lassan, de biztosan kezd elgörbülni. A rezonanciaminta instabilitása fokozódik. Lehet, hogy a romlás folyamata évtizedek, talán évszázadok óta tart, de az az érzésem, hogy egyre gyorsuló ütemben zajlik. – Mi történhet a legrosszabb esetben? Robbanás? – Talán. Esetleg a labirintus egyszerűen bezáródik. Akár így lesz, akár úgy, szerintem mindenképpen problémát fog jelenteni. – Miért? – Az ösztöneim azt súgják, hogy ha ez a labirintus eltűnik, magával viszi az egész alsó világot, beleértve az esőerdőt és a katakombákat is. – Mit beszél? – torpant meg a lány, és szembefordult a férfival. Adam is megállt.

– Amióta csak felfedeztük az alsó világot, azt kutatjuk, hogy miféle erő működteti. – Szent ég. – Marlowe olyan mozdulatot tett a kezével, mintha magához akarná vonni az őket körülvevő hatalmas katakombákat. – Arra gondol, hogy a labirintus lehet az az energiaforrás, amely működésben tartja ezt a helyet? – Igen. Sőt, ha azok a tükrök felrobbannak, a labirintus sokkal több dolgot is magával vihet, mint csupán az alsó világot. Könnyen lehet, hogy az a labirintus egyben a felszíni zöld kvarc energiaforrása is. – Gondolja, hogy a Holt Városok és más romok egyik pillanatról a másikra el fognak sötétülni? – Ez volna a legszerencsésebb forgatókönyv. De itt mi most idegen energiáról beszélünk, Marlowe. Ki tudja, mi történne, ha az energiahálózat instabil módon omlana össze? Ha a felszínen lévő romok energiája hirtelen ellenőrizhetetlenné vagy szabálytalanná válna, a föld felett is hatalmas robbanások következhetnének be. – Frekvencia és a többi nagyváros, mint Kadencia és Rezonancia, mind-mind romok köré épült. Ugyanez a helyzet sok kisebb, távoli város és közösség esetében. Ha az összes kvarc felrobban, a Régi Negyedek valószínűleg romba dőlnek – vonta le a következtetést a lány. – Lehet. Egyelőre még sok itt a ha. Ebben a kritikus helyzetben rengeteg olyasmi van, amiről egész egyszerűen nem tudunk. De az ösztönöm azt súgja, hogy nagyon-nagyon súlyos dolgok következhetnek be. Marlowe nagy lélegzetet vett. – Ez végleg eldönti a kérdést. Itt nem csak a Céh problémájáról van szó. Szüksége van az Arkane segítségére. Rám van szüksége. – Igen – felelte Adam. – Én is így gondolom. Azt hiszem, maradt még valamennyi időnk. Mint mondtam, a destabilizáció folyamata talán már évek óta tart. Amíg nem tudom biztosan, hogy nincs más lehetőség, nem akarok szólni Fortnernek és a Kamarának, hogy minden városban evakuálni kell az alsó világot és a Régi Negyedeket. – Megértem, miért tartotta titokban ezt a helyzetet. Ha a média felkapná a hírt, azon nyomban kitörne a pánik. Magának mindenképpen szüksége van az Arkane-ra. A Társaság évszázadok óta tanulmányozza a paranormális jelenségeket. Mindenekelőtt le kell vinnünk egy Arkane-

laboratóriumi csoportot a labirintusba, hogy sürgősen legyenek az emberei segítségére. Mi ketten közben előkerítjük azt a lámpát. – Csak az a gond, hogy rögtön megindulhat a szóbeszéd, ha én nyíltan elkezdek együttműködni magával és az Arkane-nal. A lány pár pillanatig elgondolkodott ezen. – Abból nem származhat semmi baj, ha egy ilyen közös kutatási témát nem verünk nagydobra. Mind az Arkane-nak, mind a Hivatalnak rengeteg tapasztalata van hasonló, szigorúan titkos feladatok terén. De igaza van: a média biztosan felfigyelne rá, ha a lámpa keresése miatt mi ketten sokat lennénk együtt a felszínen. Maga egy céh vezető embere. A média előszeretettel kapja fel a magas rangú szellemvadászokról terjengő pletykákat. Valamivel fedeznünk kell magunkat. – Van valami ötlete? – Én vagyok a J&J vezetője. Természetesen van ötletem. Egyébként is mielőbb szeretnék találkozni a húgával. Legjobb lenne éjszaka.

7. Valamivel déli tizenkét óra előtt Marlowe, hóna alatt Gibsonnal, kinyitotta a Jones & Jones üvegajtaját, és besétált az irodába. Rick Pratt az asztalánál ült. Vádló tekintettel nézett rá, és a magasba emelte a Frekvencia Jelzőfény egy példányát. – Viszonyod van az új céhfőnökkel, és nekem, hűséges irodavezetődnek nem szóltál róla? Le vagyok sújtva, annyit mondhatok. Kétségbe vagyok esve. Marlowe rögtön azután, hogy átvette az irodát, alkalmazta Ricket. Ő volt az első és egyetlen jelentkező az állásra, de Marlowe-nak elég volt egy pillantást vetnie az álomnyomaira, hogy lássa, ő a tökéletes jelölt. Nemcsak intelligens volt, de magas fokú intuíciós képességgel és szervezőkészséggel is rendelkezett. Harminc év körüli, vörös hajú, kék szemű fiatalember volt. Aranykeretes szemüveget viselt, és farmernadrágjait, ingeit a Negyed legtrendibb üzleteiben vásárolta. Fülcimpájában borostyán és arany fülbevaló, ujján méregdrága eljegyzési gyűrű csillogott. Öt és jegyesét, Daniel Fields egyetemi tanárt az Arkane egy házasságközvetítője adta össze hivatalosan. Most úgy tervezték, hogy hamarosan szerződéses házasságot kötnek. Zeke bácsi évekig alkalmazott nélkül működtette a J&J irodát, mondván, hogy ügyfelek hiányában nincs szükség még egy emberre. Való igaz, nem álltak sorba a kliensek az ajtó előtt, de Marlowe-nak nagy tervei voltak. A J&J-t Frekvencia első pszichikus nyomozóirodájává akarta fejleszteni, hogy ismét ide térjenek be elsőként a Társaság tagjai, ha egy magándetektív szolgálatára van szükségük. – Hadd lássam azt az újságot – mondta. Letette Gibsont az íróasztalra, és felkapta a lapot. A Jelzőfény címoldalán lévő fotón Adam és ő a hegyi út szélén álltak hajnali fél háromkor. Gibson Adam vállán kuporgott. A jelenetet annak a furgonnak a reflektora világította meg, amelyik megállt, hogy felvegye őket. Esett az eső, amikor kijutottak a katakombákból. Mindhárman bőrig voltak ázva.

„A céhvezetőt és szeretőjét elkapta a vihar” harsogta a nagybetűs cím. Alatta valamivel kisebb betűkkel: „Az eső elmosta a titkos randevút.” Gibson átbaktatott az íróasztalon oda, ahol a nagy kerámia sütisdoboz állt, és reménykedve megállt előtte. Három törött fedél után Rick megelégelte a dolgot, és fabrikált egy fémkapcsos tetőt a dobozra. Ez eddig ellenállt Gibson minden próbálkozásának, hogy önállóan férjen hozzá a doboz tartalmához. Marlowe tudta, hogy Gibson nem adta fel, de amíg nem jött rá, hogyan mesterkedje le a kapcsos tetőt, kénytelen volt megvárni, míg Rick kinyitja neki a kincsesládát. Rick Marlowe-nak is adott egy hasonló holmit a lány otthoni konyhai sütisdobozához. – Tessék, te hős motoros – mondta Rick, és kikapcsolva a fémszerkezetet, fölemelte a fedelet. – Biztosan rád fér egy-két energiaszelet. Nehéz éjszakád lehetett odafönt a hegyekben. Gibson egyetértőn csacsogott valamit, és felugrott az edény peremére. Alaposan szemügyre vette a rezzel dúsított energiaszeleteket, melyek Marlowe számára teljesen egyformának tűntek. Gibson azonban minden alkalommal kis habozás után választott közülük. Amikor rátalált a tökéletes darabra, visszabukfencezett az íróasztalra, és hozzálátott, hogy kicsomagolja. Marlowe félredobta a Jelzőfényt. – Az eső tönkretette az új bőrdzsekimet. – Ez minden, amit mondani tudsz? – képedt el a választ váró Rick. – Te vagy a J&J főnöke, a te magasztos kötelességed, hogy kinyomozd, ha valami bűntény történt. Kiderül, hogy titokban viszonyod van a négy városállam legelvetemültebb céhének vezérével, és ezek után az a legfőbb gondod, hogy mi történt az új bőrdzsekiddel? – Sejtettem, hogy a fickó, aki fölvett bennünket, csinált néhány fotót a mobiljával. – Marlowe kibújt a régi bőrdzsekijéből. – Természetesen felismerte Adamet. Nem gondoltam volna, hogy eladja a képeket a Jelzőfénynek. Vállalkozó szellem. Kíváncsi lennék, mennyit kapott ezért a képért. – Ez a Jelzőfény, ami köztudottan exkluzív újság. Sokat kapott érte, nekem elhiheted. Ráadásul nem is csak egy képet készített. – Rick

felemelt egy másik újságot. – Ezt például a Szemlének adta el. Ezen Gibson kimondottan cuki, nem gondolod? Marlowe a másik újságra pillantott, és a kép láttán összerezzent. Őt lehetett látni rajta, amint a Negyed egyik szűk utcácskájában épp kiszáll a furgonból. Abba az ócska, rongyos plédbe volt beburkolózva, amit a sofőr adott neki, a haja pedig nedves fürtökben lógott a vállára. A tetejébe a háta mögött fényesen világított annak az ócska kocsmának a pszizöld cégtáblája. A Bukott Angyal. És a szalagcím: „Rosszul sült el az új céhvezér randija?” Marlowe megborzongott. – Ne is emlékeztess rá. – Fel a fejjel – biztatta Rick. – Amennyire tudom, videofelvétel nem készült. – Remélem. – Marlowe elindult a belső szobába. – Mondott valamit Pete az alibikről, amiket leellenőrzött? – Igen, de nem fogsz örülni neki. – Rick felállt a székéből, és az ajtóhoz ment. – Reggel ideszólt telefonon, és elmondta, hogy a múzeumban mindenki igazolni tudja, hogy hol volt, amikor a tárgy eltűnt. De azt is mondta, hogy nem mindegyik alibi bombabiztos. Most épp ezeknek néz utána. Marlowe leereszkedett az íróasztala mögötti öreg székbe, amely megreccsent a súlya alatt. Ezt a széket még Jeremiah Jones vásárolta a Viszály Kora vége felé több más bútordarabbal együtt, melyeket pótolni kellett, miután a lázadók felgyújtották az épületet. Minden Jones, aki Jeremiah után átvette a J&J frekvenciabeli irodáját, megtartotta a széket, és ha kellett, annak rendje és módja szerint elküldte javításra. De a nyikorgástól soha senki sem tudott megszabadulni. – Dr. Lewis alibije is a kevéssé megbízhatók közé tartozik? – kérdezte. – Attól tartok, igen – válaszolta Rick. – Nem tudom elhinni, hogy elvitte a műtárgyat. – Te magad mondtad, hogy az ő álomnyomai voltak a legfrissebbek a helyszínen találtak között. Nekem azt mondtad, hogy közvetlenül ahhoz a faliszekrényhez vezettek, ahol a lámpa volt. – Tudom, de dr. Lewis szereti a múzeumot – töprengett hangosan Marlowe. – Az ég szerelmére, hiszen egész életét a gyűjtemény

gondozásának szentelte. Teljesen valószínűtlen, hogy ellopja az egyik, szívének oly becses relikviát. – Az emberek minduntalan elkövetnek dolgokat, amik egyáltalán nem vallanak rájuk. – Zeke bácsi szerint meg ez nem igaz – tiltakozott Marlowe. – Ő azt mondja, hogy ha alaposan utánanézel, mindig megtalálod egy látszólag meglepő és érthetetlen cselekedetre a magyarázatot. – Ne vedd sértésnek, de a bácsikád káoszelmélet-tehetség, aki mindenben eleve az összeesküvést és a rendszert keresi. A szék megint megnyikkant, amikor a lány hátravetette magát benne. – Tudom – mondta. – Mégis. – Elképzelhető, hogy dr. Lewisnak van valami kis csavar a pszichéjében, amiről eddig senki sem tudott. – Lehetséges. – De nem hiszed, ugye? – nézett rá Rick. – Egyelőre nem. – Az a gond Lewis alibijének igazolásával, hogy egyedül él – magyarázta Rick. – Pete-nek azt mondta, hogy a betörés idején az ágyában aludt. – Hát, csakugyan egyedül él. Egyébként a szerelőm hívását várom. Mihelyt beérkezik, kapcsold be. – Ha már szóba került, mi a csuda történt a motoroddal? És mellesleg Winters kocsijával? Tudom, az újságok azt írták, hogy mindketten defektet kaptatok, de ezt azért nehéz elhinni. – Valami idióta vadász szarvasnak nézte a motoromat, és kilyukasztotta az egyik kerekét. Adam ma reggel elküldött valakit a Céhtől, hogy hozza el onnan, és vigye el a szerelőhöz. Állítólag délutánra készen lesz. – És mi van a… khm… a barátod kocsijával? – Ugyanaz a vadász azt is elintézte. Kilőtte a kerekeit. – Nagyszerű. És ezt el is higgyem. – Oké, oké – fintorodott el a lány. – Adamnek van néhány ellensége. – Persze hogy van. Épp most vette át a négy városállam legkorruptabb céhét. – Rick szeme elkerekedett. – Azt mondod, valaki meg akarta ölni? Mialatt te vele voltál?

– Igen. Ezért mentünk le a föld alá, és ezért kellett végül stoppolnunk. – Huhh. Elszánt lehet az illető. A céhek általában házon belül bonyolítják le a politikai perpatvaraikat. Nem szeretnek civileket belevonni, mert azzal magukra terelnék a rendőrség figyelmét, és azt végképp nem akarják. – Adam úgy gondolja, hogy a Tanácsnál valakit nagyon rosszul érintett, hogy mellőzték. – Hát persze. Douglas Drake-et. Ebben nincs semmi titok. Szóval – mosolygott Marlowe-ra nyájasan Rick –, mióta találkozgatsz Adammel? – Nem régóta. – A lány megfordult a székével, hogy bekapcsolja a számítógépét. – Mintha azt mondtad volna nekem és mindenki másnak, hogy Tucker Deene után megfogadtad: hat hónapig nem találkozol egyetlen férfival sem. – Meggondoltam magam – jelentette ki közömbösen Marlowe. – És ha meg akarod tartani az állásodat, akkor tartózkodj Tucker Deene nevének kimondásától ebben az irodában. – Elnézést, főnök. Rick hangja bűnbánó volt, és Marlowe tudta, hogy az érzése őszinte. Tucker Deene rútul félrevezette őt. Tíz csodálatos napon keresztül élvezte a férfi társaságát. Úgy tűnt, minden megvan benne, amit Marlowe egy szeretőben mindig is keresett: intelligencia, humor, könnyed és pozitív személyiség, hasonló világnézet. Ráadásul hihetetlenül jóképű is volt. Egyszóval minden együtt volt benne ahhoz, hogy ő legyen a tökéletes szerető. Tucker valóban tökéletes volt. Túl tökéletes. Nem tört össze a szíve, amikor rájött az igazságra. Majdnem biztos volt benne, hogy a tehetsége révén immúnissá vált azzal a mély és időtálló kötelékkel szemben, amely oly boldoggá tette a szüleit és még sokakat a Jones családban. Ez a tapasztalat azonban valami sokkal rosszabbat jelentett. Összetörte a saját ítélőképességébe vetett hitét. Ő volt a J&J vezetője. Nem lett volna szabad olyan hibát elkövetnie, amilyet Tuckerrel elkövetett. – Az élet szakadatlan tanulási folyamat. Írd fel a tapasztalatok közé – tanácsolta Zeke bácsi.

A szék nyikorgását hallva Gibson, egyik mancsában a rezzel dúsított energiaszelet papírjával, hanyatt-homlok berontott az ajtón. Felugrott az ablakülésbe, és belökte a papírt az edénybe, melyet Rick épp e célból tett oda. Amikor ezzel megvolt, felugrott az íróasztalra, onnan pedig a széktámla legtetejére. Ez volt az egyik kedvenc helye. Rick karját keresztbe fonva, fél vállal az ajtófélfának dőlt, és okos képet vágott. – Fogadok, a rokonaid elszörnyedtek, amikor meghallották, hogy te és Winters együtt jártok, hmmm? – Ivarérett felnőtt vagyok, ha még nem vetted volna észre. Nem viszem haza a pasijaimat, hogy anyu és apu megnézhessék őket maguknak. – Kis szünet után hozzátette: – És izé… még nem tudják, hogy Adam Wintersszel járok. – Fogadni mernék, hogy tudják. – Nyugi. A szüleim nem olvassák sem a Jelzőfényt, sem a Szemlét. Bőven van időm. Később majd felhívom anyut. Csengett a telefon. Rick a készülékre nézett. – Az anyukád – mondta. Marlowe felsóhajtott, és nyúlt a telefon után. – Néha megfeledkezem róla, milyen kiváló intuíciós tehetség. Tíz perc múlva, teljesen feldúlt állapotban fejezte be a beszélgetést. Ezután újra felemelte a telefont, és beütötte azt a számot, amelyet Adam adott meg neki. Nagy meglepetésére a férfi vette föl a telefont. – Helló, Marlowe – mondta. A lány megdermedt. – Nincs hivatali asszisztense, aki fogadja a hívásait? – Természetesen van hivatali asszisztensem. Kettő is. De ez a privát telefonom. Az erre a számra jövő hívásokat más nem látja, csak én. Ez rendszerint nem jelent problémát, mert csak nagyon kevés ember ismeri ezt a számot. – Ó, értem. – A lány megköszörülte a torkát. – Azért hívom, hogy figyelmeztessem, épp az előbb beszéltem az anyámmal. – Mi ebben a probléma? – Hallotta a hírt. Rólunk. Természetesen mindent elmagyaráztam neki.

– Mindent? – Azt, hogy a mi állítólagos kapcsolatunk csak arra való, hogy fedezze a közös munkánkat, amelyet egy nagy horderejű föld alatti felfedezés érdekében végzünk. És hogy a részleteket majd később elmondom. – Várom a rossz hírt. – Azt felelte, hogy meg fogja hívni a szüleit és magát vacsorára. Ma estére. Mielőtt bemennénk a klinikára, hogy meglátogassuk a húgát. – Ez kedves tőle. – Adam, figyeljen ide. Én már jártam egy-két fiúval életemben. Anya őket vagy a szüleiket soha nem hívta meg vacsorára. Tudta, hogy azok a kapcsolataim nem fognak sokáig tartani. – Mivel a maga kapcsolatai sohasem tartanak sokáig. – Az a helyzet, hogy már tudja: ami köztünk van, az nem viszony. Én meg azt kérdezem magamtól, hogy akkor vajon miért hívja meg magát és a családját vacsorára. A szülők akkor rendeznek ilyesmit, ha a pár hivatalosan összeházasodott. Akárhogy nézzük is, engem roppant kínosan érint ez a dolog. – Lehet, hogy a dolog nem is rólunk szól, Marlowe. – Mire gondol? – kérdezte a lány kis hallgatás után. – Lehet, hogy a régi időkkel van összefüggésben. – Kinek a régi idejével? Az enyémmel biztosan nem. – Épp most beszéltem az apámmal. Kiderült, hogy harmincöt évvel ezelőtt a maga apja is meg az én apám is egy különleges feladattal megbízott harci különítményben dolgoztak. Ezzel a közös Hivatal– Arkane-hadművelettel fel akartak számolni egy ártó szándékú tehetségekből álló bandát. A lány a döbbenettől szólni sem tudott. – Az én apám és a maga apja? – nyögte ki végül. – Együtt dolgoztak egy ügyön? – Igen. – Nem tudtam róla, hogy a Hivatalnak és az Arkane-nak egyszer is lett volna közös ügye. – Az utolsó alkalom kétségkívül harmincöt évvel ezelőtt volt – világosította fel Adam. – A banda, amelyet felszámoltak,

szellemvadászokból és néhány Arkane-tehetségből állt. A vezetőjüket Gregory LeMasters-nek hívták. Rémlik már valami? – De még mennyire. Legendásan kóros pszije volt. A LeMastersbanda irányította a drogkereskedelmet a katakombákból. Kegyetlen társaság volt. – Kis szünetet tartott. – De az én apám üzletember. – Az enyém is. Jelenleg. Ez persze nem jelenti azt, hogy a múltjukban nincsenek érdekes dolgok. Apámnak ahhoz van tehetsége, hogy egyfajta sötét szellemfényt munkára fogjon. Nyilvánvalóan ugyanaz az idegen pszi volt ez, amelyet LeMasters használt. Méghozzá nagyon erős. A lány elgondolkodott a hallottakon. – Az én apám strat tehetség – mondta végül. – Ami azt jelenti, hogy képes az ellenfél fejével gondolkodni. – Vagy a rosszfiúkéval, jelen esetben. – Már értem, miért alkothattak olyan jó csapatot az apáink – jelentette ki Marlowe. – Volt egy harmadik tagja is a LeMasters-féle bandát legyőző csapatnak: Elliott Fortner. – A Hivatal főnöke? Kicsi a világ. – Különösen a föld alatti – felelte Adam. – Tudja, minél idősebb leszek, annál rejtélyesebbnek látom az idősebb generációt.

8. Elliott Fortner hátradőlt a székében, és ujjhegyeit egymáshoz illesztve, fakószürke szemét Adamre függesztette. – Hogy az ördögbe nem került elő a neve, amikor meghekkeltük az Arkane fájljait, hogy találjunk egy álomfejtőt? – Talán mert ő Jones. – Először is egy Jones fejlesztette ki azt a skálát, amelyen a Társaság leméri a tehetséget. Azt akarod mondani, hogy ők nem ezen mérik le magukat? Adam kis híján elmosolyodott. Elliott Fortner, mint a Hivatal frekvenciavárosi irodájának vezetésével megbízott személy, foglalkozásából eredően egy hónap alatt több titkot őrzött meg, mint mások egész életükben. Ennek ellenére semmi sem tudta úgy felbosszantani, mint ha rájött, hogy mások éppoly jól tudnak titkot tartani, mint ő. Elliott magas, előkelő megjelenésű, jó ötvenes férfiú volt. Mint oly sokan mások a szervezet csúcsán lévők közül, ő is a katakombákból indult el tizenéves korának vége felé. De amikor nyilvánvalóvá vált, hogy ritka tehetsége révén munkára tudja fogni a kék szellemenergiát, a Hivatal utánanyúlt. Az intelligenciája, az ambíciója és a szenvedélyes munkaszeretete egyenesen az igazgatói irodáig repítette. Persze ebben az is segítette, gondolta Adam, hogy a Céh egyik legbefolyásosabb családjának a lányát vette el feleségül. Akárcsak más nagy szervezeteknél, az efféle kapcsolatok előnyt jelentettek az előrehaladás szempontjából. Ennek ellenére a céhekben végső soron mindig a nyers erő döntött. Erős tehetség híján senki sem juthatott el a csúcsra. – A Jonesok mindig híresen titkolódzók voltak a saját egyéni tehetségük szintjét illetően – jegyezte meg Adam. Elliott lassan kiengedte a levegőt, és finoman egymáshoz ütögette az ujjhegyeit. – Gondolom, ezért nem lehet őket hibáztatni. A nyilvánosság mindig is bizalmatlan volt azokkal szemben, akik magas szintű pszivel

rendelkeznek. Ez így volt régen a Földön is, és így van itt, a Harmónián. – Igaz. – Annak ellenére, hogy ezen a világon a környezeti hatások felgyorsították az emberi fiziológia paranormális jellegének kifejlődését, nem mindenki érzi magát kellemesen nagyon tehetséges emberek társaságában. Még itt is sok félelem és gyanakvás övezi őket. – Nemegyszer jó okkal. Elliott szemöldöke a magasba kúszott. – Azt mondod, hajlandó segíteni neked a lámpa megkeresésében? – Igen – bólintott Adam. Az ablakhoz ballagott, és kinézett az út túloldalán magasodó falra, mely a Holt Várost vette körül. Mélyen a Negyed szívében egy kis, névtelen, gyarmati kori épület második emeletén sorakoztak a Belügyminisztérium Kamarai Hivatalának frekvenciavárosbeli irodái. A földszint üres volt, az ablakokat bedeszkázták. Az első emeletet a Hivatal laboratóriuma foglalta el. – A kettőtök családjainak története ismeretében is megbízol Marlowe Jonesban? – kérdezte Elliott. – Régi história, jórészt mítoszokon és legendákon alapul. – Annak alapján, amit elmondtál nekem, maga a lámpa is egy legenda. – A lámpa valóságos, nekem elhiheti. A tizenhetedik század vége óta, még a Földön, megszakításokkal a családom birtokában volt. – Megszakításokkal? – Nem ez az első alkalom, hogy nyoma veszett. – Adam elfordult a kvarcfal látványától, és Elliottra nézett. – A zsigereimben érzem: ez az egyetlen reményünk, hogy megállítsuk, ami odalent, abban az útvesztőben történik, akármi legyen is az. – Még mindig biztos vagy benne? – Azokkal a romokkal kapcsolatban semmiben sem lehetek biztos. De amíg valamelyik labortechnikus nem áll elő egy jobb ötlettel, nincs más lehetőségünk, mint a lámpa. – Nem vagyok elragadtatva a gondolattól, hogy az Arkane embereit belekeverjük ebbe az ügybe.

– Marlowe-nak igaza van. A paranormális jelenségek vonatkozásában az Arkane-nál több tapasztalat gyűlt össze, mint amennyit az összes céh együttvéve fel tud mutatni. – Lehet, hogy a természetfölötti dolgokban ők a szakemberek, de itt most egy idegen energiával állunk szemben. Márpedig annak a pszinek mi vagyunk a szakértői. – Az energia mindenképpen energia, és nekünk most minden segítségre szükségünk van. Már ki is adtam az utasításokat. Az Arkanecsapat a mai nap folyamán lemegy a föld alá, hogy csatlakozzon a mi embereinkhez. Elliott láthatóan nem örült ennek, de rábólintott. – Te vagy ennek a projektnek a vezetője. A felelősség a tiéd. Mindenesetre jó lesz, ha te és Miss Jones igyekeztek, hogy mielőbb megtaláljátok azt az átkozott lámpát. – Ez a tervünk. – Adam elindult az ajtó felé. – Adam? – Igen, uram? – Emlékeztette magát, hogy már nem Elliott beosztottja. Nem kell őt uramnak szólítania. De a régi beidegződést nehéz levetkőzni, különösen egy olyan élő legendával szemben, mint Elliott. – Ne hagyd védtelenül a hátadat – figyelmeztette aggodalommal a hangjában Elliott. – A romoknál történtekből ítélve joggal feltételezheted, hogy Drake és O'Conner bérgyilkost fogadtak fel.

9. – Az a lány Jones, és egy kicsit más. Azt hiszem, tetszeni fog neked, Vickie – mondta Adam. – Erős lány. Mint te. Évek óta mondogatod, hogy nekem olyan nőre van szükségem, aki ha kell, bátran szembeszáll velem. Vickie nem válaszolt. Messziről nem is látszik, hogy bármi baja lenne, gondolta Adam. Csak ha az ember közelebb jön, veszi észre, hogy élénkzöld szemében nyoma sincs az értelem fényének. Az egykor eleven arc kifejezéstelenné vált. A lány mozdulatlanul ült kerekes székében, és a kórház rózsakertjét bámulta. Fekete haja hetykén rövidre volt nyírva, ami nagyon jól állt neki. Drága piros kasmírpulóvert, sötétkék nadrágot és lapos sarkú, bebújós cipőt viselt. Adam tudta, anyja gondoskodik róla, hogy Vickie mindig ápolt és elegáns legyen. Napközben a lány úgy nézett ki, mintha épp indulni akarna az egyetemre, ahol az irodája volt. Éjszakára nem a kórházi, hanem az otthoni hálóingében bújt ágyba. Diana Winters azt az elméletét követte a gyakorlatban, hogy ha Vickie továbbra is normálisan öltözködik, az valami módon segíteni fog, hogy kikerüljön abból a transzhoz hasonló állapotból, amely foglyul ejtette. – Marlowe este eljön, hogy megismerkedjen veled – folytatta Adam. – Azt mondja, az álomfény energiája mindig éjfél körül a legerősebb. Tudom, hogy más álomfénytehetségek is megvizsgáltak már, de Marlowe sokkal erősebb, mint a többiek. Szerintem bele sem fér a táblázatba. Két hete hozta ki Vickie-t a labirintusból. Hivatalosan az orvosok még nem adták fel a reményt, és a nővérek is számos, súlyos parapszichés trauma utáni csodás gyógyulásról meséltek. De Adam tudta, hogy a szakemberek minden lehetséges módszert kipróbáltak, még azt, az idegen rubinvörös borostyánból idegen technológiával készült eszközt is, amelyet mostanában fedeztek fel a dzsungelben. Senki sem tudta, hogyan működik, de egyes szokatlan tehetséggel született emberek képesek voltak a pszitrauma bizonyos típusait kezelni vele. Vickie-nél a rubinvörös borostyán sem hatott.

A parapszichológiai magánklinika kizárólag a céhek tagjait és azok családtagjait fogadta. Adam és Vickie a nyugalmat árasztó, szépen gondozott park legtávolabbi sarkában ültek. Adam azért tolta le idáig a kerekes széket, mert épp most nyíltak a rózsák. Vickie mindig is szerette a virágokat, azok színpompáját. Még soványabb, mint akár csak tegnap is, gondolta a férfi. A szakemberek szerint nem változott az állapota, ő azonban érezte, hogy a húga ereje egyre fogy. A személyzet biztosította afelől, hogy rendesen eszik, és naponta részesül fizikoterápiás kezelésben. De a lány erejét valami belülről emésztette. Adam félt, hogy elveszíti a húgát, és önmagát okolta érte. Pár perc múlva felállítja a kerekes székből, hogy rövid sétára vigye a rózsakertbe. Tapasztalatból tudta, hogy Vickie nem fog ellenállást tanúsítani, de egyéb reakciót sem fog mutatni. A családból mindenki elvitte őt sétálni, amikor eljöttek látogatóba, vagyis mindennap. Ők is ugyanezt tapasztalták. Adam azt kívánta, bárcsak Vickie viaskodna, vagy legalább kicsit makacskodna. A Wintersek valamennyien harcias természetűek voltak. De Vickie mintha feladta volna a harcot, és elaludt volna. – Amikor először találkoztam Marlowe-val, bőrszerelésben volt, és egy klassz Raleigh-Stark motoron érkezett – mesélte. – Meg kell neked mondanom, egy férfi figyelmét semmivel sem lehet jobban felkelteni, mint egy bőrruhába öltözött, full-rez motoron ülő nő látványával. Vickie merev tekintettel bámulta a rózsákat. Adam követte a tekintete irányát. A kert közepén lévő napóra fénylő kvarctükörré változott. A korongon Nicholas Winters arca jelent meg. A szeme pszizölden lángolt. Szája szóra nyílt. A hangja nem egyszerűen a síron túlról, hanem egyenesen a Függönyön túlról érkezett el hozzá. – Te vagy az én igazi örökösöm, vér a véremből, akire évszázadok óta vártam. Meg fogod találni a lámpát és a nőt. Megfejted a parancsot, amelyet beletöltöttem az Éjféli Kristályba. Te leszel bosszúm beteljesítője. Megsemmisíted mindazt, amit Sylvester Jones létrehozott. Utódainak mind egy szálig meg kell halniuk. Az én ágam fog győzedelmeskedni. Adam akarata megfeszítésével elnyomta a hallucinációt. Egyre jobban csinálja, gondolta. Néhány napja már majdnem sikerült

meggyőznie magát, hogy az éjszakai rémálmok és a nappali hallucinációk kezdenek halványulni. – Tudod, Vickie, ha valamelyik dilidokid tudná, hogy milyen rémes hallucinációim vannak, biztosan javasolná, hogy tartsanak bent engem is. – Felállt. – Gyere, sétáljunk. Szelíden kihúzta a húgát a kerekes székből, és vezetni kezdte a sétányon. Amikor megtették a teljes kört, visszaültette Vickie-t a székbe, majd visszatolta a szobájába. Ott beletett egy könyvet az ölébe, az egyik kedvenc romantikus regényét, amelyet félbehagyott. – Késő este visszajövök Marlowe Jonesszal – ígérte. Vickie nem válaszolt. Adam a kertre néző ablak előtt ülve hagyta ott. Lement a hallba, onnan ki a parkolóba, ahol az egyik jeltelen autót hagyta, amelyet akkor használt, amikor Vickie-t jött látogatni. Beült a kormány mögé, berezálta a motort, és kihajtott a parkolóból. A család nem hibáztatta azért, ami történt. Wintersek voltak. Mindannyian tudták, milyen kockázatokkal jár a föld alatti munka. Ha Vickie valami mélyebb szinten az öntudatánál van, Adam tudta, hogy ő sem hibáztatja. De ez nem enyhítette égő bűntudatát. Egyedül ő a felelős azért, ami a húgával történt. Mostantól kezdve élete végéig együtt kell élnie ezzel a tudattal.

10. Aznap este fél tízkor Adam körbehordozta a tekintetét Jonesék házának tágas nagyszobájában, és arra a felismerésre jutott, hogy egyedül van Marlowe nagybátyjával, Zeke Jonesszal. A vacsora negyedórája ért véget, és most mindenki az éjfélt várta, amikor majd elindulhatnak a klinikára. Adam apja és Ben Jones átvonultak Ben dolgozószobájába, egy bizalmas megbeszélésre. Anyja és Elizabeth Jones azzal az ürüggyel távoztak, hogy végignézik a Jonesféle műgyűjteményt. Marlowe valami olyasmit mondott, hogy kimegy a teraszra friss levegőt szívni. Adam látta őt a széles üvegablakokon túl, melyek a város szívében lévő romokra néztek. A lány rendkívül szolid látványt nyújtott fekete selyemgarbó felsőjében, lábszárközépig érő sötétbarna szoknyájában és tűsarkú csizmájában. A kőfalnak támaszkodva állt a mellette üldögélő Gibsonnal együtt. Szívesen csatlakozott volna hozzájuk, de nem kellett különleges pszichikus tehetség ahhoz, hogy rájöjjön: Zeke Jones intézte úgy, hogy kettesben maradjanak. – Marlowe mindössze három hónapja végzi ezt a munkát – szólalt meg Zeke. – Még csak most kezdi kiismerni magát. Zeke közel járt a nyolcvanadik évéhez. Jóllehet hivatalosan már visszavonult, semmi jele nem volt, hogy testileg gyengülne, vagy fogyóban lenne az energiája. Ugyanolyan szigorú, kemény arca volt, mint a Jones család összes férfi tagjának. Az egész famíliára jellemző erőteljes tehetség a tekintetén is megmutatkozott. – Említette, hogy nemrégiben kapta meg az állást – felelte Adam. – Nemzedékek, de lehet, hogy évszázadok óta ő az első olyan Jones, aki nem káoszelméleti tehetségként veszi át a J&J irányítását. Ettől kicsit feszélyezve érzi magát. A hagyomány terhét olykor nehéz hordozni. – Tisztában vagyok vele. Zeke bólintott. – Ön a Céhben született, és ott is nevelkedett. Mindent tud a hagyomány súlyáról. De bizonyos vonatkozásokban az Arkane még konzervatívabb, mint a céhek.

– Talán mert sokkal régebb óta létezik. – Valószínű. Marlowe esetében azonban van még valami. A Jonesok, amellett, hogy nagy dolgokat vittek véghez, megházasodtak, és népes családokat hoztak létre. Marlowe meg van győződve arról, hogy ez vele nem fog megtörténni. A legkevésbé sem szeretne Marlowe magánéletéről társalogni, gondolta Adam. Tanakodott magában, hogyan közölhetné ezt tapintatosan. – Ő… szóval említette nekem, hogy a tehetsége bizonyos dolgokat bonyolulttá tesz – kockáztatta meg végül. – Igen. Persze hogy említette. Ebben a dologban nem szokott zsákbamacskát árulni, ha valakivel viszonyt kezd. Adam vett egy mély lélegzetet. – Marlowe inkább munkakapcsolatnak tartja a kettőnk viszonyát. – Ő így nevezi? – horkant fel Zeke. – Nyilván azt hiszi, hogy nem olvasom a bulvársajtót. Nos, nem rám tartozik. Marlowe egészséges fiatal nő. Beszélt önnek esetleg Tucker Deene-ről is? – Nem említette őt. Marlowe és én mindössze másfél napja ismerjük egymást, uram. – E hónap elején ismerte meg Deene-t, és sajnos azt kell mondanom, hogy csúnyán megégette magát. – Beleszeretett? – kérdezte Adam, az ablakon át a lányt figyelve. – Ő állítja, hogy szó sincs róla – válaszolta Zeke. – Összesen csak tíz napig jártak, de Deene elrontott valamit. Marlowe még most sem heverte ki teljesen. – Mégis mit követett el? – Az a gazember becsapta őt is, és mindenki mást a Jones klánban, akikkel csak találkozott. Márpedig ez komoly dolognak számít ebben a családban. Az ördögbe, nekem is tetszett a fiú. Elhitette Marlowe-val, hogy ő az Igazi, és amikor a húgom megtudta az igazságot, megrendült a saját ítélőképességébe vetett bizalma. – Nem látott semmit a fickó álomlenyomataiban, ami figyelmeztette volna, hogy hazudik? – Nem. Értse meg, Marlowe mindig tökéletesen biztos volt magában, amikor álomnyomfejtésről volt szó. De soha nem találkozott még olyasvalakivel, mint ez a Deene.

– Mi volt a fickó célja? – Teljesen biztosra vesszük, hogy nem kevesebbet forgatott a fejében, mint hogy szerződéses házasságot köthet Marlowe-val – közölte Zeke jeges pillantással. Adam halkan füttyentett. – Be akart házasodni a Jones családba? Magasra emelte a lécet. – Deene apja szellemvadász volt, még a fia születése előtt meghalt odalent a katakombákban, az anyja azonban Arkane volt – magyarázta Zeke. – A születésével rögtön bekerült a Társaság nyilvántartásába a fiú- és lánytestvérével együtt. Ha ismerte volna az Arkane-t, tudta volna, hogy a Jonesok a Társaság egyik legnagyobb hatalmú családja. Egyesek szerint egyenesen a leghatalmasabb. Deene nem lehetett közönséges szerencsevadász. Azzal, hogy házassági szerződést akart kötni Marlowe-val, a borostyángyűrűt szerette volna megkaparintani. – Marlowe azt állítja, hogy akármit hitt is Deene, a házasság egyáltalán nem jöhetett szóba – folytatta Zeke. – Ennek ellenére közel engedte magához Deene-t. Azt hihette, hogy ő a megfelelő férfi. – Megfelelő? Mire? – bosszankodott Adam. – Hiszen azt mondta, egyáltalán nem szándékozott feleségül menni hozzá. – Csak mert Marlowe meg van győződve arról, hogy nem köthet házasságot, ez még nem jelenti azt, hogy ne vágyna egy hosszú távú, stabil kapcsolatra. Azt mondja, megunta a futó viszonyokat. De Deene után mindenkivel közölte, hogy hat hónapig nem akar randizni senkivel. – Álomnyomok megfejtésével foglalkozik. Hogy a pokolba tudta az az ember megtéveszteni őt? – Mint kiderült, Deene kaméleontehetség – adta meg a választ Zeke. – Azt mondja, léteznek ilyenek? – nézett rá elképedve Adam. – Borzasztó kevesen vannak, de nagy ritkán azért felbukkan egy-egy. Több mint negyven évig vezettem a J&J-t, de soha nem találkoztam eggyel sem. Ebből is láthatja, milyen kevesen lehetnek. A levéltárakban is nagyon kevés információt őriznek róluk. – Igaz, hogy képesek utánozni másvalaki álomlenyomatait is? – faggatta Adam. – Nemcsak azt, de ráadásul úgy meg tudják változtatni a saját lenyomataikat és energiamezőjüket, hogy az ember azt érzékelje, amit érzékelni akar – felelte Zeke. – Egyszóval úgy olvasnak az emberben,

mint egy nyitott könyvben, és pontosan azt kínálják, amit az illető kapni szeretne. Tökéletes szélhámosok. – Nem csoda, hogy Marlowe vakvágányra jutott vele. – Amikor az egész dolognak vége lett, rájöttünk, hogy Deene alaposan tanulmányozta Marlowe-t, mielőtt lépett volna. Komoly gondolkodású, megfontolt tudósnak adta ki magát, akit éppoly szenvedélyesen érdekel a saját munkája, mint Marlowe-t az övé. És, nem utolsósorban, motorral közlekedik. – Egy Raleigh-Starkkal? Zeke szája megrándult. – Természetesen. Később jöttem rá, hogy bérelt motor volt. Adam egy darabig elgondolkodott a hallottakon. – Deene-nek nyilvánvalóan rengeteg energiájába kerülhetett, hogy fenntartsa ezt az illúziót, amikor együtt volt Marlowe-val – jegyezte meg. – Ebben biztos vagyok. – Előbb vagy utóbb mindenképpen elkövetett volna valami hibát. Hogy akarta egy hosszú jegyesség alatt mindvégig fenntartani a látszatot? – Ki tudja? De tény, hogy jól csinálta. Erős tehetséggel. Talán azt feltételezte, hogy mindaddig, amíg nem tölt el egyhuzamban túl sok időt Marlowe-val, képes lesz kézben tartani a helyzetet. – Zeke legyintett. – Ha belegondolunk, nem is volt olyan nehéz megjátszania magát. Marlowe még soha életében nem töltött el egy éjszakát egyetlen férfival sem. Adamnek eszébe jutott, amit a lány mondott a hosszú úton, míg kijutottak a katakombákból. „Reggelre mindig eltűnök.” – A maradék idejében pedig nyakig elmerült a Jones & Jones ügyeiben. – Ez azt jelenti, hogy sohasem látta a fickót, amikor az aludt. Pedig ez lett volna az egyetlen időszak, amikor Deene nem tudta volna megjátszani magát. – Nem bizony – csóválta a fejét Zeke. – Szerintem tudta is, hogy e téren biztonságban van. – Tudott Marlowe tehetségének hátulütőjéről? – ráncolta a szemöldökét Adam.

– Kétségtelenül. Mint mondtam, előzetesen tanulmányozhatta őt. – Hogy jött rá az unokahúga, hogy szélhámossal van dolga? – Működésbe lépett az intuíciója, és a jól bevált régimódi módszerrel nyomozni kezdett utána. A Társaság számítógépes adatbázisán már elvégezte a rutinszerű háttérvizsgálatokat, de miután feltámadt a gyanúja, tovább keresgélt Deene adatai után. Például rendőrségi aktákban. Beletelt kis időbe, mire kiderítette az igazságot, mert Deene eltüntette az árulkodó nyomokat, de végül mégiscsak kezdett összeállni a kép. Deene-nek és a testvéreinek számos gyanús ügyük volt már. Az egész família csupa szélhámosokból áll. – Más szóval Marlowe megvédte magát. – Igen. De mint mondtam, sajnos ez az élmény megingatta az önbizalmát. Időbe fog telni, mire visszanyeri. – Kíváncsi lennék, mi volt Deene terve, hogyan fogja megőrizni a látszatot az esküvő után – töprengett hangosan Adam. – A családnak az a véleménye: őt egyáltalán nem izgatta, hogy az esküvő után is fenntartsa a látszatot. – Miért nem? – Tudja, hogy van ez a szerződéses házasságoknál – nézett rá Zeke. – Ha valaki már aláírta a papírokat, és elmondta az esküt, a házasság holtomiglan-holtodiglan, vagyis egy egész életre szólóan érvényessé vált. Adam szája szélén kis mosoly jelent meg. – Valami azt súgja nekem, hogy ha a Jones klán rájött volna, hogy egy pszipata szélhámos férkőzött közéjük, aki félrevezette Marlowe-t, Deene várható élettartama jócskán megrövidült volna. – Valóban – mosolyodott el hűvösen Zeke is. – Nem értem. Hiszen tudnia kellett, mekkora hatalom van a Jonesok kezében, és hogy meg fogják védeni Marlowe-t. Tisztában kellett lennie azzal, hogy milyen óriási kockázatot vállal. – Meggyőződésem szerint arra számított, hogy amikor majd az esküvő után kiderül az igazság, egy halom pénzt fogunk fizetni neki, hogy végleg eltűnjön. Rendszerint ez szokott történni, ha egy SzH rosszul sikerül. – Vajon mi keltette fel Marlowe gyanúját?

– Ő ízig-vérig detektív. A tehetségéhez hozzájön még a jó detektívösztöne is. Megfogadta a Jones család egyik legősibb irányelvét. Ha valami túl szépnek tűnik, semhogy igaz lehessen, akkor valószínűleg nem igaz. – Ezt mi is sokat mondogatjuk a családban.

11. – Bizony jó ideje már, hogy utoljára megittunk valamit együtt – mondta Ben. Bőven töltött a whiskyből vendége poharába, majd a sajátját is megtöltötte. – Mikor is? – Több mint harminc éve. – Sam Winters a fény felé tartotta a poharát, hogy elgyönyörködhessen az ital borostyánsárga színében. – Rögtön azután, hogy te, Fortner és én lecsaptunk a LeMasters-bandára. – Amikor még fiatalok voltunk, és azt hittük, hogy megválthatjuk a világot. – Vagy legalábbis a céheken és az Arkane-on belül megváltoztathatunk egyet-mást. – Sam megízlelte a whiskyt, aztán leengedte a poharát, és fejét a hatalmas bőrfotel támlájának támasztva megjegyezte: – Egyik szervezetnél sem értünk el semmi hatást, igaz? – Hát, nem mondanám. – Ben félretette az üveget, leült, és felemelte a poharát. – A céhek is és az Arkane is ugyanolyan ultrakonzervatívok, mint eddig. De így van ez, ha egy csomó titok van, amit meg kell őrizni. – Amit te ultrakonzervativizmusnak nevezel, azt mások úgy hívják, hogy hagyomány. – Igaz. – Ben kinézett az ablakon át a teraszra, ahol Adam épp a kőkorlátnál álló Marlowe-hoz lépett. – De talán az alapokat sikerült leraknunk, hogy ez a mostani nemzedék hozzáláthasson a szükséges változtatásokhoz. Sam felállt, és odasétált mellé. – Ők máris végrehajtottak egy komoly változtatást. Adam elmondta: a mai napon az Arkane labortechnikusainak egy csoportja lement abba a labirintusba, hogy együtt dolgozzon a Hivatal helyszínen lévő embereivel. –Jó kezdet, valóban. Sohasem gondoltam volna, hogy a két szervezet képes lesz megosztani egymással egy ilyen bizalmas információt. Egy darabig szótlanul iszogatták a whiskyjüket. – Komolyan azt hiszed, hogy a lányod meg tudja menteni a kislányomat? – kérdezte Sam egy idő után. – Nem tudom – válaszolta Ben. – De álomfénytraumák kezelésében Marlowe a legjobb.

Megint ittak egy keveset, és elgondolkodva nézték a teraszon álldogáló párt. – Akármi van is kettőjük között, az biztos, hogy több egyszerű munkakapcsolatnál – jegyezte meg Sam. – Rengeteg energia feszül a lányod és a fiam között. Az este folyamán, korábban, szinte hallani lehetett a levegőben a szikrák pattogását. – Észrevettem. És Elizabeth is. – Az még csak hagyján, ha együtt dolgoznak egy közös feladaton – folytatta Sam. – De ha ebből egy komoly kapcsolat alakul ki, annak kellemetlen következményei lehetnek mind az Arkane-on, mind a Céhen belül. – A te családod valaha Arkane volt, legalább a Viszály Koráig. John Cabot Winters az összecsapás után választásra kényszerült. Megmaradhatott volna a Társaságon belül, ám ő áttelepítette a családját ide, Frekvenciába, az új Céh szervezetének központjába. Tudatában kellett lennie, hogy ezzel megszakad a kapcsolata az Arkane-nal. – Nem úgy történt ez, mint amikor egy polgárháborúban ketten szembekerülnek egymással – mondta Sam. – Ők együtt harcoltak Vance lázadói ellen. A régi naplók tanúsága szerint többször meg is mentették egymás életét. Egy darabig megint hallgattak. Nézték a teraszon beszélgető párt. – Hát, egyvalami biztos – szólalt meg nagy sokára Sam. – Jó esély van rá, hogy az őseink közül senki sem látta előre, hogy ilyesmi megtörténhet. Hogy az ördögbe fog ez működni, Ben? Ben azt figyelte, hogy Adam hogyan helyezkedik el Marlowe mellett: közel, de úgy, hogy ne érjen hozzá, ugyanakkor mintegy a férfi természetes óvó mozdulatával kissé feléje hajolva, amivel egyszersmind jelezte a többi férfinak, hogy ez a nő az övé. – Fogalmam sincs – válaszolta. – De ha tényleg működni fog, akkor megvalósítja azt, amiről sok évvel ezelőtt mi ketten csak álmodoztunk. – Hidat épít az Arkane és a céhek között? – Nézd meg, mit művel az alsó világ a lányoddal, mit művelhet a városokkal. Ha Adamnek igaza van, akkor abban a labirintusban hatalmas romboló hatású erő működik. Még ha neki és Marlowe-nak sikerülne is megoldást találnia erre a problémára, ki tudja, mi érhet még

bennünket odalent? Csak két szervezet van, amelyik egyáltalán elkezdhet foglalkozni a föld alatti veszélyekkel. – Az Arkane és a céhek. – Meg kell osztaniuk egymással az anyagi forrásokat és a képességeket, különben az idegenek által hátrahagyott technika végül mindannyiunkkal elbánhat. Az ördögbe is, könnyen lehet, hogy ami elvitte innen az idegeneket, azóta is odalent van, és csak arra vár, hogy lecsaphasson. – És mi legyen a liezonnal, amely a szemünk láttára szövődik odakint a teraszon? – Nem tudom, hogyan és mivé fog alakulni – vallotta be Ben. – De egyvalamit bátran kijelenthetek neked. –Mit? – Azt, hogy az égvilágon semmit sem tehetünk, hogy megakadályozzuk.

12. – Hallottam, milyen állapotban van a lányod, és borzasztóan sajnálom – mondta Elizabeth óvatosan. – Képzelem, milyen kétségbeejtő lehet számotokra. – Köszönöm – felelte Diana Winters. – Végtelenül elkeserítő. Az orvosok eleinte még bíztak benne, hogy Vickie magához fog térni. De mostanára feladták. Nem mondják ki, de látom a szemükön. Egyszerűen nem tudják, mi van Vickie-vel. Beismerték, hogy még nem volt dolguk olyan parapszichológiai traumával, amilyenben ő szenved. Mindketten a falon lógó festményt nézték. Elizabeth egyik kedvenc képe volt, a Régi Frekvencia városát ábrázolta a villámló égbolt alatt, egy viharos éjszakán. – Tudnod kell: nem biztos, hogy Marlowe tud segíteni Vickie-n – kockáztatta meg Elizabeth. – Tudom – válaszolta Diana. – De már ott tartunk, hogy bármit kipróbálnánk. – Hát persze. Diana behunyta a szemét. Pillái hegyén könnycseppek csillogtak. – Bocsáss meg. Rettenetes feszültség nehezedik a családra. Nemcsak a lányom miatt aggódom betegre magam, de attól félek, hogy Adam magát hibáztatja azért, ami vele történt. Akármit mondunk neki Sammel, semmivel sem tudjuk rávenni, hogy fogadja el az igazságot. Szörnyű véletlen volt, nem az ő hibájából történt. Vickie szakember volt… nem is szólva arról, hogy ő is Winters. El akart menni erre a feltáró útra a labirintusba, és megvolt hozzá a képesítése. Végigsétáltak a galérián, és a legtávolabbi ablaknál megálltak. Odalent a teraszon Marlowe és Adam álltak egymás mellett. Még ebből a távolságból is egyértelműen érzékelhető az őket körülvevő levegő szexuális töltése, gondolta Elizabeth. Már korábban, a vacsoránál is felfigyelt rá. Ó, Marlowe, mit művelsz? Beleszeretsz Nicholas Winters egyik leszármazottjába! – Tudom, mire gondolsz – szólalt meg Diana. – Valószínűleg ugyanarra, amire te is – felelte Elizabeth szomorkás mosollyal.

– Ha megpróbálnánk megakadályozni, ami kettőjük között történik, az olyasmi lenne, mintha egy hurrikánt akarnánk feltartóztatni – jegyezte meg Diana. A galéria végében álló nagy ingaóra halkan megkondult. Elizabeth a karórájára pillantott. – Mindjárt éjfél. Ideje indulni a klinikára – mondta. – Nem merek reménykedni – sóhajtotta Diana. Erre nem lehet mit mondani, gondolta Elizabeth. De ő is anya volt, megértette hát. Átkarolta Dianát, és együtt indultak vissza a galérián át a lépcsőhöz.

13. – Sajnálom, de nem engedhetem meg, hogy azt a nem tudom, milyen állatot behozza a kórterembe – közölte a nővér. Nancy Hawkinsnak hívták, és nem örült a klinika késő éjszakai látogatóinak. Marlowe felnyúlt a vállára, hogy megpaskolja Gibsont. – Nem lesz vele semmi baj. Ő egy gyógyító porcica. Nancyt ez a közlés nem győzte meg. – Soha életemben nem hallottam még gyógyító porcicáról. – Higgyen nekem – erősködött Marlowe. – Gyakran folyamodom álomfényfejtéshez. Rájöttem, hogy a súlyos parapszichés traumában szenvedő betegek néha nagyon jól reagálnak a porcicákra. – Erről sem hallottam még soha – közölte Nancy. Marlowe megsajnálta. A nővér álomnyomaiból egy hivatásának élő gyógyító képe rajzolódott ki, akinek egyetlen célja, hogy védelmezze a betegét. Nancy Hawkins azonban ma éjjel óriási túlerővel találta szembe magát. Marlowe nem egyedül jött Gibsonnal a kórházba. Adam, a szülei, valamint a saját anyja és apja is elkísérték. Frekvencia két legbefolyásosabb családjának tagjaival szemben Nancy nem sokat tehetett. Legföljebb hívhatta volna a kórház biztonsági szolgálatát, de mindenki, még ő maga is tudta, hogy ezt a lépést nem fogja megtenni. Lehet, hogy nem tetszett neki, ami történt, de végül is ők voltak a beteg családja. Nekik is voltak jogaik. Felhagyva a küzdelemmel, hogy kitiltsa Gibsont a betegszobából, megfordult, és elindult a folyosón. – Elvezetem magukat Vickie szobájához. Marlowe és a többiek követték a néma folyosón, ahol az ajtók mögött a többi beteg már régen aludt. Marlowe, amennyire csak tudta, visszafogta az érzékelését. A kórházak és klinikák mindig nehéz terepet jelentettek számára, de közülük is a legrosszabbak a parapszichológiai osztályok voltak. Képtelenség lett volna kiszűrni valamennyi zavaró és gyakran egyszerűen csak lehangoló álomnyomot. Némelyik elferdült, sötét energia rettenetes szomorúságot árasztott, Marlowe nemegyszer azon

kapta magát, hogy törölgetnie kell könnyes szemét. De akadt köztük olyan torz is, amitől szabályosan kirázta a hideg. Az évek alatt a betegek álomlenyomatai beivódtak a falakba és a padlóba. Bármennyit súrolják, nem tudták volna eltávolítani onnan. Nem létezett olyan erős fertőtlenítőszer, amellyel lemoshatták volna az emberek lelki nyomorúságának fertőző kigőzölgését, ami megmutatkozott álmaik forró és fényes nyomaiban. Gibson, megérezve a lány nyugtalanságát, idegesen mormogott a vállán. Marlowe, mint mindig, most is megvigasztalódott Gibson jelenlététől. Ők ketten egy csapatot alkottak. Adam erősebben markolta a karját. – Nem lesz semmi baja? – kérdezte. – Nem, dehogy. – Marlowe egy pillanatra meglepődött, amikor tudatosult benne, hogy a férfi jelenléte is vigaszt nyújt számára. Hogy immár ő és Adam is egy csapatot alkotnak. Kotorászni kezdett a táskájában zsebkendő után, s amikor talált egyet, kifújta az orrát. – Nem először járok parapszichológiai osztályon. Kicsit akklimatizálódnom kell, ennyi az egész. – Marlowe? – pillantott vissza rá Elizabeth. – Jól vagyok, anya. Tudod, hogy van ez. Profi vagyok. – Igen, tudom, drágám – mosolygott Elizabeth megértően. Az elöl haladó Nancy utoljára még egyszer próbálkozott Dianánál: – Természetesen ön bármikor meglátogathatja a lányát, Mrs. Winters. De mindenképpen ellene vagyok, hogy ekkora zavart keltsenek Vickie megszokott napirendjében. Elmúlt éjfél, és önök nagyon sokan vannak. Nem lehet tudni, milyen hatással lesz rá, hogy ennyi idegen ember veszi körül. – Nem megyünk be mindnyájan a szobájába – biztosította őt Diana. – Egyedül Miss Jones megy be. Nancy szemöldökét rosszallóan összevonva nézett hátra Marlowe-ra. – Ön valamiféle parapszicho-terapeuta, Miss Jones? – Álomfénnyel dolgozom – felelte Marlowe. – Még nem tudom, tehetek-e valamit Vickie-ért. De szeretnék egy pillantást vetni a lenyomataira. Igyekszem úgy csinálni, hogy ne zavarjam őt. Még a villanyt sem kell felkapcsolnia a szobájában.

– Értem. – Nancy egy félig nyitott ajtó előtt megállt, és éles pillantást vetett Marlowe-ra. – Kérem, legyen nagyon óvatos. Vickie késő éjszaka könnyebben kerül zaklatott állapotba. – Az álomfény mindig erősebb éjszaka – válaszolta ugyanolyan halkan Marlowe. – Ha sötétedés után jellemzően nyugtalanabb, mint máskor, az akár jó jel is lehet. – Hogy érti ezt? – lepődött meg Nancy. – Azt jelzi, hogy a baját a színkép sötétentúli végében keletkezett zavar okozhatja. – És önnek ez a szakterülete? – Igen. Nancy pár másodpercig az arcát kutatta. Marlowe-t mintha hűvös légáramlat érte volna el. Ebből rögtön megértette, hogy a nővér egy szabvány rezonáló borostyánon, valószínűleg a kis borostyán fülbevalóján keresztül összpontosítja rá az energiáját. Lám, lám, lám, gondolta. Nancy Hawkinsnak van valamennyi tehetsége, és most arra használja, hogy leolvassa őt. A nővér elégedett lehetett azzal, amit látott, mert intett valakinek, aki a szobában volt. Egy középkorú nő jelent meg az ajtóban. A névkártyája szerint Tina volt a neve. Hivatásos betegfelvigyázó, gondolta Marlowe. Diana Winters mondta is, hogy felfogadtak valakit, aki éjszakánként Vickie ágya mellett őrködik. Tina, meglátva a kisebbfajta csődületet a folyosón, kérdő tekintetet vetett Nancyre. – Valami baj van? – kérdezte halkan. – Nincs – felelte Nancy. – Tina, a hölgy Miss Jones. Álomfényfejtő. A Winters család szeretné, ha megvizsgálná Vickie-t. – Értem – felelte Tina, és Dianára nézett. – De figyelmeztetem önt, hogy Vickie jelenleg kissé nyugtalan. Már épp meg akartam kérdezni Miss Hawkinstól, hogy nem kellene-e egy újabb adag gyógyszert beadni a lányának. Nem biztos, hogy ez a megfelelő pillanat arra, hogy egy idegent beengedjünk a szobájába. – Nem tart sokáig – szólt közbe Marlowe. – Egy gyors pillantást vetek rá, és ha úgy látom, hogy nem tudok segíteni rajta, máris kijövök. – Jó lesz így, Tina – szólalt meg Sam Winters.

A beteg őrzője nem szólt egy szót sem, de elállt az útból. Adam és a többiek ígéretükhöz híven a folyosón várakoztak, míg Marlowe bement a sötét szobába, és megállt a frissen felhúzott ágyneműjű ágy mellett. Lassan kinyitotta az érzékeit. Gibson morgott valamit, és Marlowe érezte, hogy az apró mancsok megfeszülnek a vállán. Az állatoknak is megvan a maguk pszichikus természete. Ők rendszerint már akkor reagálnak a légkör apró változásaira, amikor az emberek még nem is érzékelik az áramlatokat. Itt azonban szó sem volt ilyesmiről. Az ágyon alvó alak körül üvöltve egymásnak csapódó, zűrzavaros, sötét álomfényáramlatok keringtek. Vickie Winters lidérces álmok világába volt bezárva. Lezárt szemhéján meg-megrándultak a pillák, ujjai folyamatosan remegtek, vékony testén apró, lökésszerű borzongások vonultak végig. Marlowe legyőzte ösztönös késztetését, hogy érzékeit lezárva védje magát. Ehelyett szándékosan felszította, és minden erejével a Vickie aurája által kibocsátott zubogó, kavargó energiára összpontosított. Az áramlatok a színkép legsötétebb végéből indultak ki, és összevissza ingadoztak. Az ezeket kísérő, a forrásuknál még erőteljes lüktetést a kiszámíthatatlan hullámzás egyenetlenné tette, és így a rendszer megbomlott. A kár tetemes volt, és folyamatosan újrakeletkezett, de Vickie saját energiamezője továbbra is egyenletes, stabil rendszert produkált, és ez arra utalt, hogy mégis van remény. Vickie a tudata mélyén harcba szállt épelméjűsége megőrzéséért. Eddig sikerült tartania magát, de észrevehetően gyengült. Támogatásra volt szüksége. – Jól van, Vickie – mondta Marlowe. – Itt vagyok. Együttes erővel túl fogunk jutni ezen. Gibson leugrott az ágyra. Második szempárja kinyílt, és borostyánsárgán fénylett a sötétben, de az állat nem kapcsolt teljes vadász üzemmódra. Készenlétben várakozott Vickie keze mellett. Marlowe megérintette, hogy érezze a karcsú kis ragadozótestet a pamutgombolyagra emlékeztető szőrzet alatt. – Készen vagy, pajtás? Gibson halkan csacsogott valamit. Az ilyen helyzetekben mintha mindig értette volna, hogy most küldetésben vannak.

Marlowe felkészült a lökésre, melyről tudta, hogy jönni fog, és ujjhegyeit Vickie homlokára tette. A pszichikus lökéshullámok telibe találták az érzékeit. Tehetsége intuitív része viharos erővel közvetítette az energiát, miáltal feltárult előtte egy érzékeket szétziláló álomtartomány. …Végtelenbe nyúló tükörfolyosókon rohant. Minden oldalról körülvették a vakítóan fényes, simára csiszolt felületek, melyek az útvesztő falait, mennyezetét és padlóját alkották. Villámok lobbantak, cikáztak és verődtek vissza egyik csillogó felületről a másikra. Valahonnan a tükröződések visszhangzó világából ismerős hangokat hallott, melyek őt szólongatták: Adam, az anyja, az apja hangját. De nem találta őket, és ők sem találtak rá. Amerre csak nézett, önmaga végtelenségig ismétlődő tükörképét, Vickie-k végtelen sorait látta. Sikoltoztak. Nevettek. Zokogtak. Már maga sem tudta, melyik kép az igazi Vickie, ezért tovább futott és futott. Most egy másik, egy ismeretlen hang szólította a nevén… – Vickie, most álmodsz, de tudom, hogy hallasz engem. Megfékeztem a szabálytalan hullámokat az álomfénymintáidban. Most képes vagy úrrá lenni az álomtartományodon. Figyelj a hangomra. A végtelen Vickie-tükörképek visszahúzódtak a messzeségbe, és fokozatosan elhalványultak. A tükrös felületeken felvillanó, szikrázó energia lassanként gyengülni látszott… – Ne fuss tovább, Vickie. A vakrémület késztet erre a rohanásra. De már nem félsz, mert ura vagy a helyzetnek. Összpontosíts a hangomra. Meg fogod látni a labirintus kijáratát. Már tudod, hogy ez egy álom. Te irányítod. A tükörfolyosó szertefoszlott. Sötétséget pillantott meg mögötte. A ferdén beeső fénysugár ismerős volt, nem az a vakító energia, amely egyik tükörről a másikra cikázott… – Összpontosíts a labirintusban kinyíló hasadékra, Vickie. Használd a tehetségedet, hogy semmi másra, csak rá figyelj. Lépj ki rajta. Ne fuss. Csak lépkedj. Vickie kinyitotta a szemét. Pár pillanatig zavartan nézelődött a sötét szobában. Gibson kuncogva nyomakodott közelebb a kezéhez. Vickie megérintette, de látszott, hogy a mozdulat nem jutott el a tudatáig. Ujjai

megkapaszkodtak az állatka bundájában. Láthatóan kezdett megnyugodni. – Isten hozott újra köztünk – mondta Marlowe szelíden. Vickie odafordította a fejét a párnán, és ránézett. – Ki vagy? – suttogta. – A család egyik barátja – felelte Marlowe. De mielőtt elmagyarázhatta volna, gyors lépteket hallott a háta mögött. Diana Winters jött futva az ágy felé. – Vickie! Tényleg ébren vagy? Vickie felnyomta magát a két könyökére. – Szia, anya.

14. – Vickie tényleg rendbe jött? – kérdezte Adam. – Végérvényesen? – Minden rendben lesz vele. – Marlowe kikapcsolta a sütisdoboz fémtetőjének a zárját, levette a tetőt, és megvárta, amíg Gibson kiválaszt két tökéletes rezzel dúsított energiaszeletet. – Az alaprétegeit nem érte maradandó károsodás. Amikor lecsapott rá a labirintus rossz energiája, túlterhelés következett be az érzékeiben. Sokan, és elsősorban azok, akik nem rendelkeznek nagyon erős parapszichikus profillal, az ép elméjükkel fizettek volna, vagy még ott a helyszínen szörnyethaltak volna. – Csakhogy ő Winters – jelentette ki nem titkolt büszkeséggel Adam. – Tartotta magát addig, amíg végül megérkezett az erősítés. – Igen, ő csakugyan Winters – mosolygott Marlowe. Gibson nagy vígan kuncogva leugrott a sütisdoboz pereméről, és hozzálátott, hogy kicsomagolja a két energiaszeletet. Marlowe visszazárta a dobozt, majd két kis poharat meg egy üveg Borostyán Harmatot vett elő egy üvegezett szekrényből. Kettesben voltak. Adam szülei bent maradtak a kórházban, az övéi hazamentek. Adam hazavitte a Negyedbe, ahol Marlowe lakása volt, a lány pedig meghívta magához egy italra. Végtére is egy nagyon hosszú éjszaka állt mögöttük. Nem beszélve arról, hogy munkatársak voltak. Nem tört ki hangos ujjongás, miután Vickie Winters felébredt. A kezdeti hitetlenkedést könnyek követték. Nemcsak Diana Winters hullatott könnyeket. Marlowe Adam szemében is gyanús csillogást látott. És Sam Winters is a könnyeivel küszködött. Azután jöttek a kérdések, elsősorban a teljesen összezavarodott Vickie-től, aki hirtelen nem is tudta, hol van. Magához tért ugyan, de semmire sem emlékezett. Emellett teljesen ki volt merülve, mert önkívülethez hasonló állapota lehetetlenné tette a pihentető, egészséges alvást. Marlowe letette az üveget, fölkapta a két pohár Borostyán Harmatot, majd a szobán átvágva a kis asztalhoz vitte őket. A kandallóhoz lépve meggyújtotta a tüzet, s a láng fellobbanását látva visszament a kanapéhoz, és leült.

– Annak a labirintusnak a belseje egyetlen pszi-tűzvész – mondta Adam, és letelepedett melléje, a kanapéra. Ránézett az előtte lévő asztalkára, amelyen a pohara állt, de nem nyújtotta ki érte a kezét. – Vickie ösztönösen reagált az érzékei ellen intézett támadásra. – Marlowe felemelte a poharát. – Bezárult, és visszavonult a spektrum legsötétebb, legalsó tartományába. Innen származik a tehetsége, és itt a legerősebb. Lényegében bemenekült egy álomtartományba. Ez egy önként vállalt eszméletlen állapot volt. – Csak az volt a baj, hogy olyan mélységbe vonult vissza, ahonnan nem tudott visszatalálni? – Igen, nagyjából így lehet összefoglalni azt, ami történt. Gibson végzett az energiaszeletekkel. Az üres fóliaborítással elkocogott egy papírkosárhoz, amely félig telt ugyanilyen színes fóliákkal. Miután a legújabbakkal gazdagította gyűjteményét, átlibegett a szobán ahhoz a porcicára méretezett ajtócskához, melyet Marlowe külön neki csináltatott az erkélyre nyíló üvegajtó mellé, a falba. Gibson halk kuncogással átbújt az ajtócskán, és eltűnt a kinti sötétségben. – Valószínűleg a barátaival megy csavarogni – magyarázta Marlowe. – A porcicák nagyon társaságkedvelők. De az is lehet, hogy van egy barátnője. Igazából nem tudom, mit csinál, amikor éjszakára elmegy. De pár óra elteltével mindig hazajön. Egyik erkélyről a másikra ugrál, amíg végül leér a földre. – Az efféle alpinizmusnál jól jön, ha valakinek hat mancsa van – jegyezte meg Adam. Odakint az erkélyen Gibson felugrott a korlátra. Pár másodpercig még látni lehetett a romok zöld fényében kirajzolódó körvonalait, aztán hirtelen eltűnt az erkély túloldalán. – Maga és Gibson korábban is végeztek már ilyen jellegű pszichoterápiát? – kérdezte Adam. A lány ivott egy kortyot a Borostyán Harmatból, majd lejjebb engedte a poharát. – Tud róla, hogy van egy különleges lista, amelyen a ritka vértípus donorjai szerepelnek? – Természetesen. – Az Arkane fenntart a Társaság tagjai számára egy ahhoz hasonló magánklinikát, mint amelyikben a maga húga fekszik. Én rajta vagyok

egy listán, amelyen azok a ritka tehetségek szerepelnek, akiket speciális esetekben be lehet hívni konzultációra. Adam a kandallóban égő tűz felé emelte a poharát, és elmélyülten vizsgálgatta az aranyszínű italt. – A Céh klinikái is vezetnek nyilvántartást a parapszichológus specialistákról. Vannak nagyon ritka és szokatlan képességű embereink. De Vickie-n egyikük sem tudott segíteni. – Az ő állapota attól volt különleges, hogy az álomfényhez kapcsolódott. Kétlem, hogy a Céh bővelkedne álomtehetségekben. – Valóban – bólintott Adam. – Ez inkább az Arkane-ra jellemző. – Remélem, a maguk klinikai nyilvántartásában szerepelnek olyan tehetségek, akiket az Arkane paradoktorai időnként segítségül hívhatnának. A férfi belekortyolt az italába. – A jövőben hasznos lenne, ha a céhek és a Társaság közösen használnák ezeket a listákat – jegyezte meg. – Igen – felelte a lány. – Nagyon hasznos lenne. Kényelmesebben elhelyezkedett a kanapén, és élvezte, ahogy az erős ital szétárad benne, lenyugtatva túlfeszített idegeit. Sok energiát elhasznált a kórházban, s ennek utóhatása volt a mostani izgatott, feszült állapota. Tudta, hogy hamarosan összeomlik, és mély álomba zuhan. De addig még van egy kevés ideje. És nem sok kedve volt az alváshoz. Ma éjjel álmodni fog. Rosszakat. De hiába, ha egyszer így működött a tehetsége. Sok természetes rugalmasság volt benne. Ez is a tehetségével járt együtt. Egy-két éjszaka elmúltával Vickie álmának képei nem furakodnak be többé a saját álmaiba. Csakhogy a Borostyán Harmat erősebben és gyorsabban hatott rá, mint máskor. Tapasztalatból tudta, hogy ilyen állapotban hajlamossá válik a fecsegésre. – Ma megmentette a húgomat – nézett rá Adam. – Hálás vagyok magának. Életem végéig hálás leszek. – Elég! – emelte föl tiltón a kezét Marlowe. – Bárkiért megtettem volna, amit a húgáért tettem. – Tudom. De ez nem változtat semmin. Marlowe ivott még egy korty Borostyán Harmatot.

– Fordított helyzetben maga is ugyanezt tette volna. – Gondolja? – nézett rá a férfi rezzenéstelen, kifürkészhetetlen arccal. Marlowe mosolyában volt egy csöppnyi önelégültség. – Elfelejtette, hogy álomfénytehetség vagyok? – Ó, persze. – Méghozzá elsőrendű profilkészítő. Elárulom, hogy már az első alkalommal, amikor a romoknál találkoztunk, elkészítettem a parapszichológiai profilját. – Komolyan? – Adam újra a szájához emelte a poharát. Kezdte mulattatni a helyzet. – Na és milyen profilom van? Marlowe fontolóra vette a választ, de közben már derengett neki, hogy a Borostyán Harmat alighanem a fejébe szállt. Ilyenkor rendszerint tanácsos beszüntetni a verbális kommunikációt, figyelmeztette magát. Különösen ha az ember történetesen egy férfival kommunikál. De valami mégis arra késztette, hogy elmondja Adamnek, amit vele kapcsolatban észlelt. Felemelte az egyik ujját. – Kezdem azzal, hogy maga az a típus, aki mindig azt teszi, amit helyesnek gondol, még akkor is, ha ehhez könyörtelennek kell lennie. Ami azt jelenti, hogy maga nem mindig nevezhető afféle kedves, rendes fickónak. Adam összerezzent. – Gondolja, hogy ez a magyarázata a kapcsolati problémáimnak? – Ne akarja elhitetni velem, hogy egy magafajta menő céhfőnöknek gondot okoz, ha randizni akar – nézett rá összehúzott szemmel Marlowe. – A randizás tényleg nem probléma. A tartós kapcsolatról van szó. – Nahát, magának nehézséget jelent egy kapcsolat fenntartása? – A lány elfintorodott. – Hát, tőlem ne várjon tanácsot. Én ugyanebben a cipőben járok, emlékszik? – Igen, mondott valami ilyesmit. – Adam ivott még egy kis Borostyán Harmatot. – De az a gyanúm, hogy a problémáját részben az okozza, hogy a nők alaposan szemügyre veszik, majd úgy döntenek, hogy maga nem megfelelő nyersanyag egy szerződéses házassághoz – kockáztatta meg Marlowe.

A férfi szája megrándult. – Köszönöm. – Nem tehet róla – folytatta Marlowe. – Ez olyan genetikus dolog. Olvastam Nicholasnak azokat a régi írásait. Amikben arról ír, hogy a nyughatatlan szellem az első tünete annak, hogy a tehetsége romlásba fogja dönteni. – „Mindegyik képesség nagy árat követel – idézte halkan Adam –, és ennek megfelelően nagy hatalommal is jár. Az első olyan nyugtalanság dagályával árasztja el az elmét, melyet képtelenség lecsendesíteni a laboratóriumban töltött végtelen órákkal, és nem csillapítható erős italokkal vagy a mák tejével sem.” – Nos? – nézett rá a lány. – Ez illik magára? – Talán – sóhajtotta a férfi. – De azt hiszem, sohasem volt túl sok időm kapcsolatokat létesíteni. Mindig úgy éreztem, hogy tovább kell kutatnom valami után. – A munkájába fektette azt az energiát is. – Marlowe felemelte a második ujját. – Mint mondtam, maga olyan ember, akit a többiek követnek a föld alá is, még ha nincs is borostyánjuk. Másképpen fogalmazva ez azt is jelenti, hogy maga nem mindig kedves ember. – Ebben érzek egy lényeges motívumot. Marlowe feltartotta a harmadik ujját. – A tehetsége túltesz mindenki másén, és ahhoz, hogy ezt a hatalmas erőt kézben tudja tartani, hasonlóan nagy akaraterőre és önuralomra van szüksége. Amit elkezd, annak a végére is jár. Maga megvesztegethetetlen. Senki sem tudná lefizetni. Ami azt jelenti, hogy maga… – Nem mindig kedves fickó. – Adam kiitta a maradék Borostyán Harmatot, és töprengve nézte a lángokat. – A főtéma. – Maga egy született hős – szögezte le a lány nagyon határozottan. – Nem – húzta össze a szemöldökét a férfi. – Csak teszem a dolgomat. – És tenné akkor is, ha óriási szellemenergiát kellene beleölnie ahhoz, hogy megtehesse. – Maga szerint ilyen egy hős? – Ez is a hős természetéhez tartozik.

– És a kapcsolati problémáim? – kérdezte Adam, és visszafordult a tűz felé. – Valószínűleg hasonlóak az enyéimhez. Az alvásügyeket leszámítva – tette hozzá a lány egy kézlegyintéssel. – Hogy érti ezt? Marlowe lerúgta a cipőjét, és a bokáját egymáson keresztezve feltette a lábát az asztalra. – Nézzük a dolgot a partnereink szempontjából. Szórakoztatóak, vagy legalábbis érdekesek vagyunk egy ideig. De rövid idő elteltével bosszantóvá válunk. – Tényleg? – Hajlamosak vagyunk előtérbe lépni, és átvenni az irányítást. És mielőtt a másik feleszmélne, már minden döntést mi hozunk meg. – Úgy beszél, mintha hatalommániás szörnyetegek lennénk. – Pontosan. – Marlowe eltüntette az utolsó korty italt, és az üres poharat egy határozott mozdulattal az asztalhoz koccantotta. – Ezek vagyunk. Megahatalom-mániás szörnyetegek. Gondolom, ezért adták nekünk a nagy ablakos sarokszobát irodának. – Magának sarokszobája van? – Hát, nem egészen. A J&J-nek összesen egy irodája van, de azt tényleg én kaptam meg. Újra elhallgattak mindketten, és szótlanul bámultak a kandalló lángjaiba. Marlowe érezte, hogy közeledik a mély, és zavaros álmokkal teli alvás ideje. Egy kevés pszilökettel próbált küzdeni ellene. Ez veszélyes lépésnek bizonyult. Amikor a kis energiatöbblet szétáradt benne, egyszeriben lehetetlen volt tudomást nem vennie a légkört betöltő elektromosságról. Adam közel volt hozzá, nagyon közel. – Folytassuk tovább – mondta halkan a férfi. – Jó. Most, hogy Vickie rendben van, komolyan kell foglalkoznunk a föld alatti világ megmentésével. A mai nap folyamán tapogatóztam a régiségekkel foglalkozó ismerőseimnél. Holnapra már válaszokat is fogok kapni. – Én meg a kereskedőknél próbálkoztam, de csak az időmet vesztegettem – felelte Adam. – Nem jutottam semmire. – Erősen kétlem, hogy volnának olyan kapcsolatai, mint a J&J-nek, különösen a feketepiacon. Mi már nemzedékek óta gyűjtjük a

paranormális műtárgyakat. Ehhez is kell egyfajta tehetség. Amikor a Jones & Jones hírül adja, hogy keres egy bizonyos régiséget, olyan ritkán látott műkereskedők bukkannak fel, akik egyébként a feketepiac legmélyebb bugyraiban tevékenykednek. – Mi ennek az oka? – Elsősorban az, hogy jól fizetünk, és nem teszünk fel kérdéseket. – Ez mindig előny az üzleti életben – jegyezte meg Adam. – Ráadásul mi speciális szakemberek vagyunk. A legbizarrabb tárgyakat kutatjuk, olyan műalkotásokat, amelyek át- meg át vannak itatva természetfeletti pszivel. Nem sok ilyen gyűjtő mozog ezen a piacon. – Talán mert az ilyesfajta régiségek közelsége kényelmetlen érzéseket vált ki az emberből. – Az emberek idegesek lesznek, ha energiával telített relikviák vannak a közelükben – bólogatott Marlowe. – Még azok is, akik úgy gondolják, hogy nincs semmilyen valódi tehetségük, veszik a zavaró rezgéseket. Az ilyen jellegű műtárgyak piacán mozgó kereskedők pedig ugyanolyan furcsa csodabogarak, mint maguk a tárgyak, nekem elhiheti. Rendkívül maguknak való alakok. Nemcsak borzasztóan titkolódzók, hanem egyenesen paranoiásak. Évekbe, néha generációk életébe kerül, amíg ki lehet alakítani az üzleti kapcsolatokat ebben a világban. Az Arkane-nak megvannak az ilyen jellegű kapcsolatai. – A szaván fogom. Újabb csend ereszkedett rájuk. Az energiaszint nem csökkent. A szobában egyre melegebb lett, de ennek semmi köze nem volt a kandallóban égő tűzhöz. Marlowe mutatóujjával a bal combja mellett lévő párnán dobolt, és közben álmatagon arra gondolt, vajon mit tenne Adam, ha most rávetné magát, és egymás után letépné róla a ruhadarabokat. Rossz ötlet. Közösen dolgoznak egy ügyön. Nem lenne bölcs dolog most belekezdeni egy viszonyba. Hogy megtörje a varázst, megmozdult, és feltűnően az órájára nézett. – Későre jár – mondta. – Mennem kéne – felelte Adam.

Marlowe odafordította a fejét, hogy ránézzen, és udvarias formában kifejezze egyetértését. Csakhogy Adam ott volt, egészen közel hozzá, és őt figyelte. És izzott a szeme. A kettőjük között parázsló tűz hirtelen lángra lobbant. Adam egyik kezét Marlowe tarkója alá csúsztatta, és száját a szájára tapasztotta. És ettől Marlowe is lángra lobbant.

15. Erre várt attól a perctől kezdve, hogy először meglátta, gondolta Adam. Tudta, hogy csak idő kérdése. És most elérkezett az idő. Remegett az izgalomtól. Ilyen izgalmat még soha életében nem érzett. Marlowe átkarolta a nyakát, és szenvedélyesen visszacsókolta. A tűztől megvilágított szobában egyre jobban felforrósodott a levegő. Pár másodpercre sikerült kiszabadítania a száját, hogy levegőt tudjon venni. – Gondolod, hogy meg fogjuk bánni? – kérdezte. – Én nem. – Adam úgy érezte, ennél nagyobb meggyőződéssel még soha semmit nem állított. – Azt hiszem, ebben egyezik a véleményünk – suttogta a lány. – A vezetőség egyetemleges döntése. Adam hanyatt fektette a lányt, majd maga is leereszkedett rá. Marlowe rögtön nekilátott, hogy kigombolja az ingét. Adam feszesnek, keménynek érezte az egész testét. Lerángatta a lány fején át fekete selyemgarbóját, és kikapcsolta a melltartóját. Amikor lenézett a mellére, beleborzongott a gyönyörűségbe. A lágyan gömbölyödő halmok tökéletesen elfértek a tenyerében, mintha egyenesen az ő számára teremtődtek volna. Amikor száját az egyik feszes mellbimbóra forrasztotta, Marlowe megvonaglott alatta. Adam érezte, amint a körmei a hátizmába mélyednek. – Adam. A lány félig szétnyitotta az ingét, és alácsúsztatta mindkét tenyerét. Adam lenyúlt, és felrántotta Marlowe szoknyáját a derekára. A kis nadrág már nyirkos volt. A felajzott női test illata mámorítóbb volt, mint a Borostyán Harmaté. – Nedves vagy – súgta a lány mellének. Marlowe kitapogatta őt a nadrág anyagán keresztül. – Kemény vagy. – Véletlen egybeesés lehet. – Mi a J&J-nél nem hiszünk a véletlenekben. – Igazatok lehet.

Épp csak annyi időre szabadította ki magát, hogy kiüljön a kanapé szélére, és lerángassa rövid szárú csizmáját. Némi erőfeszítés árán felállt, és megszabadult a nadrágjától és az alsónadrágjától. Az ingével nem vesződött; mielőbb vissza akart térni Marlowe-hoz. Űzte a vágy, amely lángra lobbantotta minden érzékét. A lány kitárta előtte a karját, Adam pedig betelepedett a lába közé, és cirógatni kezdte felfűtött kis kemencéjét. Marlowe felhúzta az egyik térdét, és a férfi után nyúlt. Amikor ujjai körülfonták, Adamnek minden önuralmára szüksége volt, hogy visszafogja magát. Előbb be kell jutnia. – Igen – súgta Marlowe összeszorított szájjal. Ujjai a férfi vállába mélyedtek, miközben egyre szorosabban magához húzta őt. – Most. A női szájból elhangzó parancsszó erősebb volt minden szirénéneknél. Adam beljebb nyomta magát a nedves, meleg csatornába. Marlowe köréje kulcsolta a lábait, a testét. Adam arra gondolt, hogy volt már máskor is, hogy nagyon jót szexelt, de ilyet, mint most, még sohasem élt át. A szobában az energiaszint még magasabbra emelkedett. Meg mert volna esküdni rá, hogy mindkettőjük aurája lángra fog lobbanni. Amikor Marlowe egy halk sikollyal megvonaglott alatta, a férfi kinyitotta a szemét, hogy az oldódás pillanatában lássa az arcát. Hihetetlen volt. Ez a lány az övé. Egy másodpercet sem tudott tovább várni. Kitört a vihar, és vad hullámokat verve átzúgott rajta. Valamivel később, amikor már újra szabályosan tudta venni a levegőt, és a pulzusa sem vert olyan szaporán, kibontakozott Marlowe meleg öleléséből, és újra lenézett rá. A lány mélyen aludt.

16. Mindent betöltött a villogó, szikrázó, tűzforró pszi. A villámok cikázva ugráltak egyik fényes tükörtől a másikig. Teljesen elveszettnek érezte magát a valamennyi érzékét elvakító fényviharban. Nem volt hová futni, hová elrejtőzni előle. Egyetlen reménye maradt. Meg kellett találnia a szemkápráztató felületeken ide-oda pattogó heves energiaáramlatok mélyén rejtőző mintát… Marlowe zölden derengő hajnalra ébredt. Amint a nap első, halvány sugarai megvilágították, az ősi Holt Város fényes fala rohamosan fakulni kezdett. Kapkodva szedte a levegőt. Szaporán vert a pulzusa. Gibson nyugtalan mormogással közelebb húzódott hozzá, miközben tágra nyitotta mindkét pár szemét. A lány tudta, ez a legbiztosabb jele, hogy aggódik. – Semmi vész – mondta. Óvatosan felült, és átnyalábolta az állat kicsiny, bolyhos testét. – Csak a szokásos rémes utóhatás. Már jártunk itt. Kösz, hogy itt vagy velem. Gibson megnyugodva becsukta vadászszemét, és jó reggelt köszöntést csacsogva kiugrott a karjából, lebukfencezett az ágyról, s indult ki, egyenesen a konyhába. Hirtelen felidéződött benne az éjszakai szenvedélyes együttlét emléke, és ettől egyszerre érzett forrót és hideget. Végignézett magán, és látta, hogy hálóingben van. Teljesen biztos volt benne, hogy nem ő vette fel. Sőt, nem nagyon emlékezett rá, mi történt azután, hogy szeretkeztek, egészen addig, amíg az álom fel nem ébresztette. – És még azt mondják, hogy a férfiak szoktak elaludni utána – közölte a szobával. Ekkor egy újabb ijesztő gondolat hasított belé. Hol aludt Adam? Apropó, hol van most Adam? Szorongva nézett le a mellette lévő párnára. Nem létezik, hogy együtt töltötte vele az egész éjszakát. Akkor egy szemet sem tudott volna aludni. Ó, egek, mi van, ha Adam itt aludt? Ha egy ágyban aludt vele?

A párna érintetlenül feküdt mellette. Marlowe nem tudta, hatalmas megkönnyebbülés-e az, amit érez, vagy szörnyű csalódottság. Természetes, hogy Adam nem töltötte az éjszakát az ágyában. Lehetetlen volt. Ha itt aludt volna mellette, akkor ő egyáltalán nem lett volna képes aludni, még ebben a kimerült állapotában sem. De őt áthozta az ágyába, miután álomba ájult. Meglehetősen zavarba ejtő. Apró energiahullám fodrozódott át az érzékein. Megborzongott. Ez a Jones-féle intuíció. Valami történt közte és Adam között az éjszaka, valami több, mint csupán egy szenvedélyes közjáték. Baljós, mélységesen nyugtalanító érzés kerítette hatalmába: csak nem valami kötelék jött létre köztük? Adam más volt, mint a többi férfi, akiket ismert. Ha eljön a vég, tőle nem fog tudni olyan könnyen elsétálni, mint eddig mindig. És ez nem jó. Ne idegeskedj. Fantasztikusan jó levezető szex volt. Mindkettőtökben magasra szökött az adrenalin és a pszi szintje, és megkívántátok egymást. Van ilyen. Csakhogy vele ilyesmi még sohasem fordult elő, tette hozzá gondolatban. Vele nem. Kikászálódott az ágyból, megkereste a köntösét, és kiballagott a konyhába, hogy föltegye a teavizet. A levél ott volt a konyhapulton. Még sohasem látta Adam kézírását, de teljesen biztos volt benne, hogy bárhol ráismerne. Egyébként is tele volt a papír az álomnyomaival. Remélem, jól aludtál. Reggel felhívlak. Adam Összegyűrte a papírt, és Gibsonra nézett, aki a hűtőszekrény tetején ülve várta a reggelit. – Na, mit szólsz? – kérdezte. – Úgy látszik, Adam Winters a tökéletes pasi számomra. Hajnalra mindig elmegy. De valamiért ettől nem lett jobb kedvű. Rájött: nem akarja, hogy Adam legyen számára a tökéletes pasi. Ennél többet akar. Azt, hogy ő legyen a Nagy Ő.

Vegyél erőt magadon. Ragadd meg az alkalmat, és élvezd, amíg lehet. Láss munkához, az majd segít. Meg kell menteni a föld alatti világot, nem emlékszel? Miközben várta, hogy felforrjon a teavíz, bekapcsolta a számítógépet. Nyomban meglátta a Tullytól jött üzenetet. Megvan, amit keresel. Más is érdeklődik iránta. Az Arkane-t megkeresték, hogy tegyen ajánlatot elővásárlásra. T. – Igazam volt. Tully megtalálta a lámpát. Elzárta a lángot a teavíz alatt, kinyitotta a hűtőszekrényt, kivett egy darab sajtot és egy kis kenyeret Gibsonnak, majd elment zuhanyozni. Most nem volt szüksége koffeinre. Röviddel ezután, még nedves hajjal kilépett a fürdőszobából, farmernadrágot és fekete garbót húzott, és fölvette a motoroscsizmáját. Felkapta a bőrdzsekijét, és Gibsonnal a hóna alatt elindult le a garázsba. – Lehet, hogy ez is csak egy hamisítvány – magyarázta Gibsonnak, aki még mindig a sajtot majszolta. – De ha ilyesmiről van szó, Tully a legjobb a szakmában. Gibson lenyelte az utolsó falatot, és kuncogott. Marlowe betette a nyeregtáskába, rápattant az Álomra, és kihajtott a garázsból.

17. – Hamisítvány – mondta Charlotte Deene. Nem csalódottság volt az, amit érzett, hanem valami sokkal erősebb, égetőbb érzés. Düh. Nézte a dohányzóasztalon álló csúf tárgyat, és alig tudott erőt venni magán, hogy ne vágja a falhoz. A szó szoros értelmében le kellett küzdenie a vágyat. Meg kellett őriznie az önuralmát. – A keservit – suttogta Keith. Megborzongott, és két karjával átfogta magát. Újabban állandóan fázott. Tucker megrendülten meredt a lámpára. – Biztos vagy benne? Charlotte a fivéreire nézett. Ők hárman ikrek voltak, de nem egypetéjűek, csak testvérek. Mindazonáltal nagyon hasonlítottak egymásra: mindhárman szőkék és szürke szeműek voltak. Noha egyszerre születtek, Keith sokkal idősebbnek látszott. Az álomfényáramlataiban megmutatkozó elhajlás a fizikumán is nyomot hagyott. Az arca egészen beesett, és az utóbbi időben sokat fogyott. – Hidd el nekem, ez nem az igazi Égő Lámpa – felelte Charlotte. – Álomfénytehetség vagyok, már elfelejtetted? Mindent kipróbáltam. Már éreznem kellene, ha ebbe a vázába csak egy egészen kevés nyers álomenergiát beletöltöttek volna. – Megérintette a tárgy peremét, és újra megnövelte az érzékelőképességét, hogy egészen biztos lehessen a dolgában. – De csak valami homályos, elmosódott álomnyomokat tudok kivenni, és ezek jó részét is a múzeum munkatársai hagyhatták rajta. A készítője lenyomatait is érzékelem. Ezek szerint ezt a holmit valamikor a Viszály Kora körül készítették, és nem a Földön. – A francba – sziszegte Tucker. – Nem hiszem el, hogy az Arkane szakértői ennyi idő után sem jöttek rá, hogy egy másolatot őriznek a múzeum pincéjében. Nyilván úgy történt, hogy a Winters család akkoriban rendelt egy másolatot a valódi lámpáról, hogy a J&J végre leszálljon róluk – vélekedett Charlotte. – A múzeum valamelyik kurátora eldugta a pincében, és mindenki megfeledkezett róla. Ezután évtizedekig senkinek nem volt oka előásni a raktárból.

– Valószínűbb, hogy a Jonesok biztosak voltak abban, hogy soha nem fog előkerülni – morogta Keith. Újabb borzongás remegtette meg a testét. Összébb húzta magán a dzsekijét, és az inge ujjával letörölte verítékes homlokát. Charlotte egyre növekvő aggodalommal figyelte. Ők hárman egyedül voltak a világban. Apjuk meghalt még a születésük előtt, anyjuk pedig pár hónappal utána balesetben vesztette életét. Charlotte, Keith és Tucker árvaházban nőttek fel. Éveken keresztül a külsejükből, a természetes bájukból és a tehetségükből éltek, amellyel mindenféle csalást elkövettek, rászedve és kijátszva másokat. De Keith most haldoklott, méghozzá nem valami végzetes betegség miatt, hanem mert képtelen volt ellenállni azoknak a veszedelmes titkoknak, amelyeket abban a régi naplóban olvasott. Az ősrégi mese, gondolta a lány. Aminek mindig ugyanaz a vége. A titkos tudásért mindig túlontúl nagy árat kell fizetni. – Nem hiszem el, hogy ekkora kockázatot vállaltam csak azért, hogy ellopjak egy hamisítványt. – Tucker álla megfeszült, a szemében izzott a forró pszi. – Azt hittem, vége lesz a világnak, amikor Marlowe Jones rájön, hogy kaméleontehetség vagyok. Átkozottul nagy szerencsénk van, hogy végül csak egy nyomorult kis szélhámosnak nézett, aki be akar nősülni a családjába. – Könnyen rajta is veszthettél volna – mondta Keith, és kimerülten lerogyott egy székre. – Ha ő vagy egy másik Jones rájött volna, mi az igazi célod, egykettőre olyan mélyen találtad volna magad az alagutakban, hogy még a holttestedre sem akad rá soha senki. – De nem így történt – jegyezte meg Tucker. – Hidd el nekem, ha Marlowe Jones valaha is rájön az igazságra, a J&J minden ügynökét rád szabadítja. – Keith átkarolta magát, és előrehátra himbálódzott ültében. – Soha bele sem lett volna szabad kezdenünk ebbe. Tudtam, hogy nem fog sikerülni. Tudtam, hogy rossz vége lesz. A csontjaimban éreztem. Szeretném, ha mindketten abbahagynátok végre. – Nem – vágta oda Charlotte indulatosan. – Nem, amíg egy kis esélyünk is maradt. – Igaza van – állt mellé Tucker. – Tovább kell folytatnunk.

– Hát nem érted? – támadt neki Keith. – Eddig szerencsésen megúsztad. Nem vontad magadra a J&J figyelmét. De a szerencse nem tart örökké, nem ám, ha egyszer az Arkane-nal kerülsz szembe. – Meg kell találnunk az igazi lámpát – vágott vissza Tucker. – A halálodon vagy, ha nem vetted volna észre. – Hidd el nekem, észrevettem. De tényleg azt hiszed, azzal a tudattal akarok meghalni, hogy én vagyok a felelős a te és Charlotte haláláért? – A testvérünk vagy – mondta erre Tucker. – Nagyon jól tudod, hogy fordított helyzetben te is megtennéd Charlotte-ért vagy értem, amit most mi teszünk érted. Az ép elmédet és az életedet próbáljuk megvédeni, a keservit neki! – Hagyjátok abba mind a ketten – szólt rájuk éles hangon Charlotte. – Erre nincs időnk. Ami történt, megtörtént. Csak abban reménykedhetünk, hogy tovább tudunk lépni. Meg kell találnunk az Égő Lámpát. Keith és Tucker ránéztek. – Ha már az időt emlegetted, mit gondolsz, mennyi időm van még hátra? – kérdezte Keith fakó hangon. A lány tétovázott, mint mindig, amikor fivére arra kérte, hogy olvasson az álomnyomaiban. Gyűlölte, amikor látnia kellett a romlást. De Keith haldoklott, és joga volt tudni az igazat. Bár vonakodva, de áthangolta magát, és szemügyre vette a forrongva kavargó, eltorzult álomfénynyomokat az iroda padlóján. A beteges rezonancia a korábbinál is erősebben volt jelen bennük. – Van még időnk – mondta. – Ígérem. – Ez egyelőre még igaz volt. – Mennyi, a fenébe is? – suttogta Keith. – Mondtam már, erre nem tudok válaszolni. A régi feljegyzések szerint Samuel Lodge mielőtt meghalt, évtizedekig használta a kristályokat. Te még csak pár hónapja dolgozol a kövekkel. Nem kell pánikba esnünk. Még nem. Csakhogy Keith egészsége gyorsan romlott, sokkal gyorsabban, mint Samuel Lodge-é annak idején, a tizenkilencedik században, a Földön. Itt a Harmónián a pszichikus mutáció és evolúció folyamata váratlan sebességgel és egészen másféle fordulatokkal ment végbe, mint hajdanán, az Óvilágban. A szakemberek mindezt a környezetnek tulajdonították.

Keith töprengő, komor arccal nézte a tárgyat. – Zsákutcába jutottunk – mondta. – Az igazi lámpa soha nem is volt az Arkane föld alatti páncéltermében. Ez azt jelenti, hogy visszajutottunk a kiindulópontra. – Nem feltétlenül – jegyezte meg Charlotte. Az ablakhoz ment, és kinézett a csendes utcára. – A régi legenda szerint egy álomfénytehetségnek kell megtalálnia az Égő Lámpát. – Ez lettél volna te – mondta erre Tucker halkan. – Hallottam – mordult fel Keith. – Nem az ő hibája. – Mit gondolsz, én nem tudom? – vetett rá egy ferde pillantást Tucker. – Sikerült az Arkane páncélterméig visszanyomoznom a lámpa útját – emlékeztette őket higgadtan Charlotte. – De az a rossz lámpa volt – vágta rá Keith. Nem vádolta a húgát, csak megállapította a tényt. – Rossz helyen kerestük – kockáztatta meg a lány. – De az adott körülmények között a legokosabbat tettük azzal, hogy elloptuk a másolatot. – Miért mondod ezt? – mordult fel Tucker. Charlotte az asztalon heverő Szemlére mutatott. A címlapot nagyrészt elfoglalta a Marlowe Jonesról és Adam Wintersről készült fotó. – Nem véletlen, hogy Jones és Winters téma lett a bulvársajtóban. A nő nyilván beszélt a fickóval, miután megtudta, hogy a lámpát ellopták. Az a gyanúm, hogy azóta mindketten keresik. Keith és Tucker nyugtalan pillantást váltottak. – Winters a Céh embere – mondta Tucker. – A Céh az egyetlen tömörülés, amelytől jobban rettegek, mint az Arkane-tól. – Gondolj bele – szólt Charlotte nyugodtan. – A legenda szerint a Winters család egy férfi tagja és egy erős álomfényfejtő együttesen fogják megtalálni a lámpát. Megvan a páros, amely mostantól nekünk dolgozik. Keith megborzongott. – Szerinted elképzelhető, hogy igaz a legendának ez a része? – kérdezte. – Kezd nagyon úgy festeni a dolog – válaszolta a lány.

– De van egy probléma – vetette közbe Tucker. – Ha Winters és Marlowe szerencsével járnak, és megtalálják a lámpát, akkor ki kell eszelnünk, hogyan szerezzük meg tőlük, hogy dolgozni tudj vele Keith érdekében. – Ezen ráérünk majd akkor töprengeni, ha már megtalálták a lámpát – válaszolta Charlotte.

18. Marlowe a sarokra érve befordult a Régi Keleti Fal mentén húzódó keskeny mellékutcába. Megpillantva a villogó lámpájú autókat, megdermedt. Egy mentőautó és két járőrkocsi állt pontosan Tully kis boltja előtt. Még csak reggel nyolc óra volt, de már kisebbfajta csődület támadt körülöttük. Egy rendőr épp akkor állította fel a bűnügyi helyszínelők kordonját. Marlowe leállította a motort, lerúgta a támasztékot, és átlendítette a lábát az Álom fölött. Miután levette a bukósisakját, kiemelte Gibsont a nyeregtáskából, és elindult a bámészkodók csoportja felé. Épp idejében érkezett, hogy lássa, amint a mentősök egy hordágyat tolnak be a mentőautóba. Egy bezsákolt tetem feküdt a hordágyon. Közelebb lépett két férfihoz, akik úgy néztek ki, mint akik már egy ideje az utcában laknak. A J&J-nek dolgozva hamar megtanulta, hogy a Negyedben az ott lakóktól lehet a legtöbbet megtudni. – Mi történt? – kérdezte. – Egy Tully nevű ember meghalt, akié ez a bolt volt. Az este megölték – felelte az egyik férfi. – Hé, az ott egy porcica? – nézett Gibsonra. – Igen – bólintott Marlowe, s egy pillanatra sem tudta levenni a szemét a boltról.– Hogy halt meg Jake? – Maga ismerte Jake Tullyt? – nézett rá némi érdeklődést mutatva a másik férfi. – A cégem üzleti kapcsolatban állt vele. – Hallottam, amikor az egyik rendőr azt mondta, hogy a jelek szerint Tullyval szívroham végzett. Tény, hogy elég rossz volt a ketyegője, úgyhogy valószínűleg ez történhetett. De az egész üzletet fenekestől felforgatták. Ha engem kérdez, szerintem egy balul végződött betörés volt. – Fogadni mernék, hogy magukkal vitték az összes jobb cuccot – vélekedett a másik. – Szegény Tully. Mindig abban reménykedett, hogy ha utoljára még sikerül egy nagy fogást csinálnia, visszavonul az üzlettől. – Köszönöm – mondta Marlowe.

Visszament a motorjához, elővette a telefonját, és beütötte Adam számát. A férfi nyomban felvette. – Korán felkeltél – szólt bele. – Jól aludtál? A mély, rekedtes hang és a néhány szóban rejlő meghitt bizalmasság felért egy frissítő injekcióval. Pár pillanatra felborzolta az érzékeit a tegnap éjszakai események emléke. De aztán vett egy mély lélegzetet, és ismét a jelenre összpontosított. – Hírt kaptam a lámpáról – mondta. – Hol vagy? A meghitten érzéki hang egyik pillanatról a másikra férfias tekintélyt sugárzó szenvtelen, kemény hanggá változott. Most már a Céh főnöke beszélt. – A lámpát feltehetőleg megtaláló kereskedő boltja előtt állok az utcán. – Maradj ott. Máris megyek. – Ne izgasd magad. Tully halott. Úgy néz ki, hogy az éjjel betörtek az üzletébe. Most helyszínelnek, a zsaruk semmiképpen sem fognak beengedni minket a boltba. A vonal túlsó végén hosszú, töprengő csend támadt. – Az, aki a múzeum páncélterméből elvitte a lámpát, nyilván rájött, hogy egy hamisítványt lopott el – szólalt meg végül Adam. – Úgyhogy tovább keresi. Gondolod, hogy az éjjel megtalálta? – Csak egy módon tudhatjuk meg – válaszolta Marlowe. – Be kell jutnunk Tully boltjába.

19. – Nem tudtam, hogy vacsorát akarsz készíteni – mondta Marlowe. – Amikor azt javasoltad, hogy együnk itt, nálad, azt hittem, majd rendelünk valamit. Adam letörte a spárga végét, és közben igyekezett minél lesújtottabbnak látszani. – Csak mert céhvezér vagyok, még tudhatok főzni. Marlowe szórakozottan forgatta a bort a poharában, és a pult túloldaláról nézte a férfit. – Nem arra céloztam, hogy nincs tehetséged a konyhaművészethez – szabadkozott. – Csak az időtényező járt a fejemben. Feltételeztem, hogy a te pozíciódban, amikor most is annyi minden foglalkoztat, biztosan nem lesz időd megtervezni és elkészíteni egy vacsorát egy lényegében üzleti megbeszélésre. Adam letörte az utolsó spárga végét is. – Nem rendelek, mert gondolni sem szeretek arra, hogy lemenjek négy sor lépcsőn azért, hogy ajtót nyissak egy idegennek. Lehet, hogy paranoiásnak tartasz, de miután megúsztam több megrendezett balesetet, elrontották a borostyánomat, lőttek rám, úgy döntöttem, eljött az az idő az életemben, amikor kicsit óvatosabbnak kell lennem. Marlowe összerezzent. – Ez talált. – Egyébként amúgy sem kockáztathatjuk, hogy késő éjszakánál hamarabb menjünk el Tully boltjába. – Adam serpenyőbe tette a megmosott és szárazra törölt spárgát. – Addig nyugodtan ehetünk, és közben megbeszélhetjük az ügyet. Már a telefonban érezte, hogy a lány meglehetősen ideges, és a gyanúja beigazolódott, amikor röviddel ezelőtt Marlowe megérkezett hozzá. Sok kudarcba fulladt kapcsolata kétségtelenül annak volt a jele, hogy nem nagyon értett a nőkhöz, ennek ellenére teljesen biztos volt abban, hogy Marlowe mostani feszültségét nem csak Tully halála és a ma éjszakára vonatkozó terveik okozzák. Érezte, hogy ez a feszültség közvetlenül ahhoz kapcsolódik, ami a múlt éjszaka kettőjük között

történt. Már ő is érzi, gondolta. Tudja, hogy ez nem csupán a szexről szól. Van valamiféle kapcsolat kettőnk között. Olívaolajat permetezett a spárgákra, majd sót is szórt rájuk. A levegőt megtöltő energiát ízlelgetve, észrevette Marlowe szemében a hűvös „hozzám-ne-merj-érni” pillantást, és arra gondolt, vajon nem kellene-e elárulnia neki, hogy ezzel épp az ellenkező hatást éri el nála. A gondolatra kis mosoly jelent meg a szája szögletében. Úgy vélte, a lány az úti szerelését vette fel – farmernadrág, fekete garbó és csizma –, felkészülve a késő éjszakai betörésre Tully boltjába. A haját a tarkóján lófarokba kötötte. De az sem számított, hogy motorozáshoz öltözött, nem randevúhoz, így is jól nézett ki. Olyan volt, mintha itthon lenne nála, itt a lakásában. – Hová tetted Gibsont ma éjszakára? – kérdezte. – Elment, mielőtt ma este eljöttem az irodából. Mondtam neked, hogy néha ezt csinálja. – A lány nekidőlt a pultnak, és enyhén összeráncolt homlokkal hozzátette: – Ámbár újabban a szokásosnál gyakrabban megy el. – Lehet, hogy most van a porcicák párzási ideje. – Lehet – felelte merev arccal Marlowe. Adam betette a serpenyőt a sütőbe, majd becsukta az ajtaját. – Hogy lett belőletek egy csapat Gibsonnal? – kérdezte. – Pár hónapja egy bűnügy helyszíne előtt, az utcán találtam rá. Akkor még a J&J ügynökeként dolgoztam. A Társaság egyik tagja, aki a Régi Negyedben lakott, látszólag egy szívroham miatt holtan esett össze. Zeke bácsikám hívott oda, hogy nézzek körül. Mint kiderült, gyilkosság történt. – Csak azt ne mondd, hogy a porcica követte el. – Ne nevettesd ki magad – csattant fel ingerülten a lány. – Bocsánat. – Adam kihúzott egy ropogósra sült hosszú kenyeret egy papírzacskóból. – Egy kis céhvezéri humor. – Így már érthető, hogy a céhvezérek miért nem a szellemességükről híresek. – Marlowe ivott egy kis kortyot a borából, majd leengedte a poharát. – Szóval követtem a gyilkos nyomait ki az utcára. És ott találtam Gibsont. Két kóbor kutya sarokba szorította egy szemeteskonténer mellett. Nem engedte őket közel, de azok ketten voltak, ő meg egyedül.

– És te megmentetted őt? – Elkergettem a két kutyát. A porcica bebújt a konténer alá. De még aznap éjjel felbukkant a hátsó ajtómban. Adtam neki egy rezzel dúsított energiaszeletet. Azóta együtt vagyunk. – Ha én felbukkannék a hátsó ajtódban, nekem is adnál egy rezzel dúsított energiaszeletet? Marlowe felsóhajtott. – Nektek, céhvezéreknek, tényleg nem nagyon megy ez a humor dolog. – Ne aggódj, majd megszokod. – Adam letette a kenyeret egy tálcára, fölemelte a borospoharát, és megkerülte a pultot. – Mit szólnál hozzá, ha az erkélyen innánk meg a borunkat? – Rendben. – A lány visszanézett a félig elkészült vacsora kellékeire. – Tudod, tényleg nem kellene vesződnöd ezzel. Úgy értem, nem kell úgy tekintened, mintha igazából együtt járnánk. Adam kinyitotta a szoba túlsó végében lévő üvegajtót, és hátralépve nézte, amint a lány kisétál az erkélyre. – Élvezem a főzést – mondta. – Azonnali sikerélményt ad. De egy személyre sütni-főzni nem túl szórakoztató. Szeretem, ha van itt valaki, akinek jó esetben ízlik a főztöm. – Az biztos – felelte Marlowe, és óvatos pillantást vetett a férfira. Adam követte a lányt az erkélyre. Rettentő elégedettséget érzett. Semmi kétség. A Jones & Jones nyomozóiroda hölgye halálra van rémülve attól, ami közöttük történik. Nem hitte, hogy Marlowe életében egyszer is pánikba esett volna egy férfival való kapcsolata miatt. Ez jó jel, gondolta, nagyon-nagyon jó jel. Marlowe mostantól oda fog figyelni. – Csodálatos a kilátás – jegyezte meg a lány. – Többek között ezért vettem meg a lakást. Adam lakása egy kétszáz éves, a gyarmati korban épült ház teljes legfelső szintjét elfoglalta. Az épület a maga négy emeletével egyike volt a legmagasabb épületeknek a Negyedben. – Észrevettem, hogy az alattunk lévő négy szint közül három teljesen üres és sötét. – Marlowe töprengő pillantással fürkészte a férfi arcát. – A céhvezér paranoiája?

Adam odalépett az erkély korlátja mellett álló lányhoz, gondosan megtartva a kellő távolságot, de azért elég közel, hogy érezze a lány mámorító energiáját. Amikor ilyen közel volt hozzá, mindig elfogta egy kis szédülés, de nem a bortól, és nem is az idegen pszi gyenge áramlataitól, melyek ködként úsztak át a Negyeden. – Az egész ház az enyém. – Két tenyere közé fogva a poharat, rákönyökölt a korlátra. – A földszinti üzlethelyiségeket olyan embereknek béreltem ki, akiket nagyon jól ismerek. – Akikben megbízol – bólintott a lány megértőn. – Igen. – Céhvezéri módszer az épület őrzésére? – Olyasmi. Szeretem, ha az utcáról nyíló üzletek és a lakásom között üresen állnak az emeletek. – És van riasztó is, ha netán valaki, akivel nem akarsz találkozni, úgy dönt, hogy feljön hozzád? Adam elgondolkodva nézte a poharát. – Ismered a mondást. Még a paranoiásoknak is vannak ellenségei. – Hogy aludtál az éjjel? – kérdezte Marlowe, és lepillantott a földre. Adam érezte a megnövekedett energiaszintet a levegőben, és tudta, hogy a lány élesre állított érzékeivel éppen az ő álomnyomait tanulmányozza. – Sikerült vagy két órát aludnom – felelte. – Mielőtt jöttek a rémálmok? – Mondtam már, tudom kezelni őket. – Ma délután kutattam egy keveset Jeremiah Jones magánügyirataiban. Nos, ez várható volt, gondolta Adam. Kezdettől fogva tudta, hogy Marlowe előbb-utóbb elő fogja bányászni ezt a régi, még a Viszály Korából származó históriát. Sejtette, hogy most neki kell óvatosnak lennie. – És találtál valami érdekeset? – kérdezte, vigyázva, hogy a hangja ne áruljon el semmilyen érzelmet. – Jeremiah feljegyzései szerint a Winters-legenda egyes részei egészen biztosan igazak. Ha megtaláljuk az Égő Lámpát, azt hiszem, véget tudnánk vetni vele a rémálmoknak és hallucinációknak, melyektől már hetek óta szenvedsz.

Adam egyre a romokat figyelte. – Nem tartasz attól, hogy előbb-utóbb igazi Cerberussá válhatok? – kérdezte. – Nem fogsz megőrülni, már mondtam neked. – Marlowe megtámasztotta az alkarját az erkély korlátján, és elgondolkodó arccal ő is a romokat figyelte. – De az a gyanúm, hogy mostanára már felismerted a tehetséged másik oldalát. – Úgy érted, a második tehetségemet? – Nem. Az eredeti tehetséged egy új megjelenését – válaszolta a lány nyugodtan. – Nem vagy valódi többszörös tehetség. Nem vagy Cerberus. De ha megtaláljuk a lámpát, és képes leszek úgy dolgozni vele, ahogy kell, akkor meg tudom fordítani a kulcsot a zárban, ahogy Nicholas Winters a naplójában leírta. Ha ez megtörténik, akkor kezd működni benned a tehetséged harmadik aspektusa. Egy ilyen szintű hatalom birtokában már képes leszel fegyverként használni a lámpát. – És ha nem úgy fordítod el a kulcsot a zárban, ahogy kell? – Valószínűleg a lámpa által kibocsátott sugárzás mindkettőnkkel végez, vagy legjobb esetben megsemmisíti a parapszichoképességeinket. – Biztos vagy benne, hogy meg akarod csinálni? – nézett Adam Marlowe-ra. – Nincs más választásunk. Képesnek kell lenned rá, hogy a lámpa segítségével véget vess annak, ami odalent a labirintusban történik. És mindaz, amit a legendáról megtudtam és megértettem, arról szól, hogy egy hozzám hasonló erős álomfénytehetség nélkül nem leszel képes a lámpába vezetni azt a hatalmas energiát. Adam elnézett az óváros fénylő tornyai felé. – Igen, valóban így mondja a legenda. – Végignéztem valamennyi régi feljegyzést, Adam. Nincs más lehetőség. Két ember kell hozzá. Ugyanúgy, mint amikor a Viszály Korában John Cabot Winters és Sarah Vester fogta munkára a lámpát, hogy megsemmisítsék Ignatius Fremontot és a laboratóriumát. A férfi felnyögött, és egy pillanatra lehorgasztotta a fejét. Aztán megadóan csak ennyit kérdezett: – Ezt a történetet is ismered?

– Jeremiah mindenről beszámolt a naplójában. A lázadók serege főleg nagy erejű szellemvadászokból állt. De néhányuknak volt valami különös kristályból készült fegyvere, amely felerősítette a tűzerejüket. Azokat a lázadókat, akik ilyen kristályt hordtak maguknál, szinte lehetetlen volt megállítani. Miközben folytak a harcok, egyre több ilyen fegyver került a lázadók kezébe. Jeremiah végül megtalálta azt a tudóst, aki a kristályfegyvereket készítette, és felfedezte a laboratóriumát is. – Fremont laboratóriuma a föld alatt volt, egy örvény szomszédságában – vette át a szót Adam. – Valójában egy szigorúan őrzött erőd volt. Szó sem lehetett róla, hogy a Céh embereiből álló nagy létszámú kontingens megközelíthesse. De John Winters egy teljes spektrumot felvonultató kővel dolgozott. – Akárcsak te. – Tudta, hogy át fog tudni jutni az örvényen, de utána teljesen magára lesz utalva, és nagyon gyorsan kell dolgoznia, mielőtt az erőfeszítés utóhatásaként kiszáll belőle minden erő. Így történt, hogy magával vitte a lámpát, és egy álomfénytehetséget, Sarah Vestert. – Közös erővel működésre bírták a lámpát, és végeztek Fremonttal és a laboratóriumával – vette vissza a szót Marlowe. – És amikor véget ért a háború, összeházasodtak, megszakították a kapcsolatukat az Arkane-nal, és mint egyszerű közkatonák, csatlakoztak a Céhhez. – John és Sarah nagyon jól tudták, hogy a Harmónián a környezeti hatások miatt a népességben felgyorsul a paranormális erők fejlődési folyamata. Azt azonban nem tudhatták, hogy John pszichikus DNSének torzulása következtében a folyamat milyen hatással lesz az utódaikra. Meg akarták védeni a családjuk jövendő generációit. – Meg akarták védeni őket a Jonesok jövendő generációitól és az Arkane-tól – tette hozzá Marlowe, majd elmosolyodott. – Ha netalán kicsit túl komolyan kezdenénk venni a Cerberus-legendát. – Így valahogy – bólintott Adam. – Ne vedd sértésnek. – Szó sincs róla. De az igazság kedvéért megjegyzem, hogy a Jonesok sem tudták biztosan, mi fog történni a leszármazottaikkal, tekintve, hogy a mi pszichikus génjeinkben is fellelhető valami elhajlás. – A formula? A lány vállat vont.

– Míg Nicholas Winters a kristályaival és az Égő Lámpával perzselte meg a DNS-ét, addig Sylvester Jones az alkímiai kísérleteivel csavarintott párat a saját génjein. Mindkettőjük utódaiban kimutatható az érintettség. – Ettől mi most szörnyszülöttek vagyunk? Marlowe szembefordult a férfival. – Mindkét család életben maradt, sőt megerősödött, és szépen boldogul. – És mi ebből a tanulság? – Bizonyos mutációk sikeresnek bizonyulnak – mosolygott Marlowe. – Elárulod nekem, miben nyilvánul meg a tehetséged másik oldala? – Talán – felelte a férfi. – Majd. Ma este nem.

20. – Megnéztem a Céh térképén a Tully boltjával szomszédos katakombákat – mondta Adam. Kinyitott a hallban egy ajtót, amely egy beépített szekrény ajtajának látszott, de egy kis lift rejtőzött mögötte. – A szomszédos házban be van jelölve egy rés a falban. Oda megyünk. Marlowe belépett Adam mögött a liftbe. – És onnan hogy jutunk be Tully boltjába? – kérdezte. – Ugyanúgy, ahogy egy önmagára valamit is adó betörő páros tenné. A hátsó ajtón keresztül. A lift zajtalanul megindult lefelé. Amikor kinyílt az ajtó, Adam elemlámpát gyújtott, és mutatta az utat a tágas, sötét termen át. Beletelt egy percbe, mire Marlowe rájött, hogy egy elhagyott föld alatti parkolón vágnak át. Amikor Adam elért a túlsó falig, kulcsával kinyitott egy mágneses acélajtót. Az ajtón túl megjelent az ismerős, zölden vibráló fény. A katakombák zöld kvarckristálya ellenállt az emberek minden szerszámának és fegyverének, de valamikor a régmúltban valamitől repedések, hasadékok és egyenetlen szélű lyukak keletkeztek az alagút falaiban. Egyes szakértők azt feltételezték, hogy ugyanazokat az idegen gépeket használták ezekhez is, amelyekkel az alsó világot felépítették. Mások szerint földrengések okozták a fal sérüléseit. Akár így volt, akár úgy, az alagutak szabálytalan nyiladékai közismertek voltak a városok Régi Negyedeiben. Drogdílerek és más, szökésben lévő bűnözők gyakran fedezték fel és használták őket. De közkedveltségnek örvendtek a kincskeresők, a függetlenségre vágyók, a borzongást kedvelők és a céhvezérek körében is, akiknek tetszett a gondolat, hogy vészhelyzet esetén ez egy menekülési útvonal lehet. Adam lekapcsolta az elemlámpát, és átlépett a kvarcfal nyílásán. Marlowe követte a fénylő katakombákba. – Tartok idelent egy szánt – közölte Adam. Ellenőrizte a lokátorát és a borostyánját, majd elindult egy közeli kamra felé. – Idebent van. Marlowe belépett a férfi mögött a kamrába, és megpillantott egy kétüléses kis szánt. Fellépett a kis járműre, és leült a keskeny padra.

Adam a kormány mögé telepedett, és kihajtott a kamrából. A szánnal határozottan gyorsabban haladtak, mint gyalog, de az egyszerű és kezdetleges borostyán-rez meghajtású motor teljesítménye nem volt valami nagy. Bonyolultabb technológiával készült motorok azonban egyáltalán nem működtek volna ilyen sűrű pszi-áramlatok közepette. A fegyverekhez hasonlóan akár fel is robbanhattak volna. Adam körülbelül negyedórán át vezette a szánt az alagutak útvesztőjében, mielőtt megállt volna egy újabb falnyílás közelében. Ott kiszálltak, és a nyíláson átlépve egy másik sötét helyre jutottak. Marlowe ráismert az ódon pincék jellegzetesen nyirkos, dohos szagára. Adam elemlámpája egy ajtót világított meg. A férfi kinyitotta. Három sor lépcső vezetett fölfelé. A fönti ajtó nem volt bezárva. Egy sötét szobába nyílt. A padlón vastagon állt a por, az ablakokat többrétegnyi piszok lepte. A szobából egy ajtó vezetett ki a sikátorra. Közvetlenül mellettük megpillantották Tully boltjának hátsó ajtaját. Adam a rendőrség helyszínt rögzítő szalagjára ügyet sem vetve elővett egy álkulcsot, hogy kinyissa vele az ajtót. – Úgy tudom, efféle tolvaj kulcsokat tilos használni – jegyezte meg Marlowe. – Tényleg? Ezt még nem hallottam. – Én is csak azért tudom, mert egy egész fiókra való van nekem belőlük – mondta Marlowe. – Úgy osztogatom őket az ügynökeimnek, mint a cukorkát. – Legalább tudom, hol szerezzek másikat, ha elveszítem az enyémet. Közben kinyitotta az ajtót. Beléptek az üzletbe, és a bejáratot bezárták maguk mögött. Marlowe, mint mindig, amikor egy bűnügy helyszínén járt, gyorsan felmérte a terepet, csak aztán vette elő a tehetségét. Sokan, akik komoly természetfölötti képességekkel rendelkeztek, hajlamosak voltak megfeledkezni arról, hogy a közönséges érzékszerveik révén is számtalan információhoz juthatnak. A régi fal ablakon át beszűrődő fényénél látni lehetett a hatalmas felfordulást. Idegen műtárgyak sokasága – sírtükrök, vázák, különböző alakú és méretű urnák – hevertek a földön. A gyarmatosítás kezdeti korából származó tárgyak, köztük régi csizmák, ruhadarabok és a

Függöny leereszkedésétől számított kétszáz esztendő óta használhatatlan high-tech eszközök is voltak közöttük. Tucatnyi vagy annál is több bőrkötéses könyvet és újságot söpörtek le a polcokról. Hasonlók voltak azokhoz az első generációs kötetekhez, amelyeket már Marlowe is látott. Tudta, hogy azokat a természettudományos, műszaki és történelmi ismereteket tartalmazzák, amelyeket az elszánt telepesek ki tudtak menteni az óvilági számítógépekből, mielőtt a masinák örökre elsötétültek volna. – Nem kell különösebb tehetség, hogy az ember lássa: aki megölte Jake Tullyt, keresett valamit – jelentette ki. – A lámpát – közölte Adam teljes határozottsággal. – A levelében Tully azt írta, hogy más is érdeklődik iránta. – Úgy látszik, a másik gyűjtő úgy döntött, megkerüli az aukciót – mondta Adam. – Ha nem muszáj, nem használnám az elemlámpát. A környékbeli utcák ezekben a késő éjszakai órákban ugyan kihaltak, de egy álmatlanságban szenvedő valaki egy közeli lakásból felfigyelhet a fényre, és értesítheti a rendőrséget. – Nincs szükségem világosságra – felelte Marlowe. Óvatosan megnyitotta a másik látását, és a padlót borító homályos álomnyomokra összpontosított. Nem először vizsgálódott egy haláleset ügyében a Régi Negyedben, és mindig ugyanazzal találta szembe magát. Az emberek kétszáz év óta jöttek-mentek a gyarmatosításkori épületekben. A nyomok többsége halvány volt és elmosódott, de akadtak erős érzelmekkel telítettek is a sokszor több évtizedes lenyomatok között. A legfrissebb nyomok némelyikének baljós, olajos fényű foszforeszkálása újabb energiahullámot indított el benne. Két karjával átölelte magát. – Rosszul érzed magad? – nézett rá aggódva Adam. – Nem. Csak adj egy percet. – Összeszedte a bátorságát, kiélesítette az érzékeit, és elindult a legforróbb, legsötétebb álomfényfolt felé. – Tully itt halt meg. A hatóságok szívrohamnak mondták. Tully öreg volt, az egészsége sem volt a régi. De itt küzdelem folyt. – Megtámadták? – Igen, de a halál hirtelen következett be. Nagyon is elképzelhető, hogy a hatóságoknak igazuk volt. Lehet, hogy csakugyan szívrohamban

vagy agyvérzésben halt meg, de azt hiszem, hogy ezt a támadás okozta sokk idézte elő nála. – Érthető lenne. – Szerintem nem fizikai, hanem paranormális természetű támadás érte – nézett Marlowe a férfira. A hátborzongató zöld fényben Adam arca olyan volt, mint valami fából faragott maszk. – Azt mondod, valaki pszi-energiát használt arra, hogy megölje Tullyt? – A nyomokból erre következtetek. Az ilyen erős tehetség rendkívül ritka. – Marlowe még alaposabban megnézte a forró álomtócsát. – De valami más is van itt. A gyilkos mintája eltér a szabályostól. – Mit jelent ez? – Az alapvető minta egy hidegvérű paraszociopatáé. Egy igazi ragadozóé, egy olyan erős tehetségé, akiben nyoma sincs a lelkiismeretnek. Ráadásul nagyon intelligens. Annyira, hogy teljesen be tud illeszkedni a normális társadalomba. Egy igazi báránybőrbe bújt farkas. – Ez nem igazán szűkíti le a gyanúsítottaink körét. – Nem, de van valami, ami leszűkítheti. Akárki is az illető, nemsokára meg fog halni. – Ezt is ki tudod mutatni? – kérdezte Adam döbbenten. – Igen. Mind itt vannak a közeli végre utaló jelek, habár a szemnek még nem nyilvánvalók. A betegség eredete pszichikus, idő kell hozzá, míg megjelenik a fizikumban is, de végül ez fog a halálához vezetni. Inkább előbb, mint utóbb, úgy gondolom. De az első az lesz, hogy megbomlik az elméje. – Biztos vagy benne, hogy a gyilkos férfi volt? – Igen – hangzott a lány felelete. – Ez is látható az álomfényben. – Ezek szerint egy intelligens pszipatát keresünk, aki halálos beteg. Mire kell neki a lámpa? – Csak egyetlen okra tudok gondolni – válaszolta Marlowe. – Azt hiszi, képes lesz a lámpát úgy használni, hogy megmentse vele önmagát. Amiből arra következtethetünk, hogy ismer valamennyit az Arkane legrégebbi titkaiból és legendáiból. – A Társaság egyik tagja lenne?

– Jó esély van rá. – Már csak az a kérdés, hogy megtalálta-e a lámpát. – Talán nem. – A lány lassan, a nyomokat követve, megindult előre. – A Tully által hátrahagyott régebbi álomfény-maradványok többsége elmosódott, de az évek során itt-ott látom az izgalom nyomait. A legfrissebb, forró nyomok legföljebb egynaposak lehetnek. – Szerinted ezek azt jelzik, hogy számított egy nagy haszonnal kecsegtető aukcióra? – Semmi másra nem tudok gondolni, ami ilyen izgalmat kelthetett volna benne. – Marlowe körbejárta a helyiséget a sarkok mentén, majd az egyik fallal szemben megtorpant. – Hmm. – Mi az? – állt mellé Adam. – A nyomok felmennek a falra, és eltűnnek – mondta a lány. Adam nézte egy darabig a faburkolatot a falon, majd megszólalt: – Lehet, hogy Tully kialakított magának itt egy titkos üreget a falban. – Ha így van, nem hiszem, hogy a gyilkos megtalálta. A szobának ebben a részében nem látom az ő nyomait.

21. Egy perc sem kellett hozzá, hogy Adam megtalálja a rejtett zárat, s újabb hatvan másodpercbe telt, hogy kinyissa. A fal egy része emelők és kerekek halk szisszenése közepette félresiklott. Marlowe mellette állva figyelt. A következő pillanatban megjelent előttük egy keskeny lépcső, amely levezetett az alagsorba. Idegen pszi fuvallata szállt föl a sötétségből. – Tullynak volt saját falrése – ámult el Adam. – Mibe fogadsz, hogy itt őrizte a legértékesebb régiségeit? – A friss nyomai lefelé tartanak a lépcsőn – mondta Marlowe, majd rögtön hozzátette: – És persze mutatják, hogy vissza is jött. Adam felkapcsolta az elemlámpát. Lementek a sötét alagsorba. Odalent zöld fény áradt ki egy keskeny nyílásból. – Az a baj, hogy ha Tully valahová a föld alá rejtette el a lámpát, akkor semmi esélyünk, hogy megtaláljuk – mondta Adam. – Hacsak nem adta meg a pontos koordinátákat. A katakombák tökéletes rejtekhelyül szolgálnak a felhalmozott értékes régiségek vagy bármi más számára. Csak az az ember találhatja meg, aki elrejtette őket. – Vagy aki olvasni tud az álomnyomokból – tette hozzá tökéletes nyugalommal Marlowe. Adam felfigyelt a lány hangján érezhető hűvös önbizalomra. – Az alagutak belsejében is nyomon tudod követni az álomfényt? – kérdezte. – Nem mindig – hangzott a válasz. – De ha ennyi energiával és adrenalinnal van megtöltve, akkor igen. – A mindenit. Nem csoda, hogy téged tettek meg a J&J fejének. – Adam nézte, amint a lány átlép az alagút falának hasadékán. – Tudod, a Céh nagy hasznát venné egy olyan embernek, mint te vagy. – Én az Arkane-nak dolgozom, nem a Céhnek. – A jó céhvezér nem hagyja, hogy holmi apró részletkérdések megkössék a kezét. Adam ellenőrizte a lokátora koordinátáit, majd követte a lányt az alagútba. Marlowe pár lépés után befordult egy sarkon, majd megállt a hosszú folyosón sorakozó sok-sok kamra egyikének bejáratánál.

– Ó, igen – mondta szinte súgva. Adam ekkor ért mellé, és átnézett a lány válla fölött. A zöld kvarckristály falak mentén magasan álltak az egymásra rakott ládák és dobozok. – Igen, ez volt Tully páncélterme – állapította meg. – Érzed? – nézett rá Marlowe. Adam tudta, mire gondol. Ismerős idegen pszi borzolta az érzékeit, de voltak más áramlatok is. A levegőben erős töltésű, ultrasötét álomfényenergia-hullámok kavarogtak. Valami megmagyarázhatatlan módon felismerte őket. Megborzongott a jeges előérzettől. – Igen – felelte. A lány feszült figyelemmel nézett rá. – Szerintem olyan lehet, mintha egy pszichikus tükörbe nézne bele az ember. Akármi legyen is az, ami ezeket a rezgéseket kibocsátja, csakis valamelyik ősöd műve lehet. – Pszichikus tükör – ismételte elgondolkodva a férfi. – Igen, ez a meghatározás nagyon illik arra, amit most érzek. A sötét álomfényt a sarokba félretett egyszerű faláda sugározta. Egy rozsdás fém szerszámláda volt mellette, egészen olyan, mintha a Viszály Korából maradt volna itt. Adam felnyitotta a tetejét, és kivett belőle egy régi szerszámot. – A jó öreg feszítővas nem sokat változott az évszázadok alatt – jegyezte meg. – Klasszikus példa arra, hogy a forma a funkcióból következik. Marlowe nézte, amint a férfi felfeszíti a láda tetejét. Adam tudta, hogy ő is izgul. A kíváncsiságtól és az elragadtatástól csillogott a szeme, és lángolt az arca. Valósággal izzott körülötte a levegő az energiától és a feszültségtől. A férfi rádöbbent, hogy e pillanatban legalább annyira szeretne szeretkezni vele, mint amennyire ki akarja nyitni a ládát. És valahogy ez a két dolog összefüggött egymással. Az utolsó szög is kint volt. Adam félredobta a jó öreg feszítővasat, és felnyitotta a ládát. A benne lévő terjedelmes tárgy fekete selyembe volt bugyolálva. – Az anyag ugyan nagyon réginek tűnik – mondta Marlowe –, de azért kétszáz évesnek nem mondanám. És nem a Földről származik. Ellentétben a tárggyal, amit bebugyoláltak vele.

Adam hozzálátott, hogy kigöngyölje a selymet. – Érzed ennek a holminak a korát? – kérdezte. – Az álomfényben benne van egy pszichikus dátumbélyegző is. Ez a holmi nagyon régi. – Tizenhetedik századbeli? – Nagyon is elképzelhető. Adam lehántotta az anyag utolsó darabját is. Egy hosszú percig mindketten szótlanul bámulták a tárgyat. – Olyan, mint egy csúf virágváza és egy kehely kereszteződése – jelentette ki végül Marlowe. Az Égő Lámpa legfeljebb fél méter magas lehetett. Marlowe-nak igaza van, gondolta Adam, valóban vázára vagy kehelyre hasonlít. Különös, aranyszínű fémből készült. A lenti, keskenyebb része egy súlyos alapba volt ágyazva, melybe alkímiai jeleket véstek. A lámpa fölfelé haladva kiszélesedett, és a pereme köröskörül homályos, szürke kristályokkal volt kirakva. – Érzem benne az energiát – mondta Marlowe. – És ez a rengeteg nyers erő mind a spektrum sötétentúli végéből származik. Soha nem gondoltam volna, hogy egy tárgyat ilyen mérhetetlenül nagy mennyiségű energiával lehet átitatni, úgy, hogy meg is maradjon benne. Hogy volt képes Nicholas Winters ilyen tárgyat készíteni? – Erről senki nem tud semmi biztosat. A feljegyzések szerint egy alkímiának nevezett régi tudomány titkai felhasználásával alkotta meg. A lány még alaposabban szemügyre vette a tárgyat. – Már csak az a kérdés, hogy hogyan lehet biztonságos módon hozzáférni, és a kívánt mederben tartani ezt az energiát? – Az említett régi feljegyzések szerint ez lesz a te munkád. – Féltem, hogy ezt fogod mondani. Egy biztos: szükségem lesz kis időre, hogy ráérezzek a tárgyra, és hogy kicsit még utánanézzek a témának. – Nem tudom, mennyi időnk van – állt fel Adam. – A labirintusban minden nappal egyre ingatagabbá lesz az energia. Nem lehet tudni, mikor válik zűrzavarossá a helyzet. És azt sem lehet tudni, hogy a kellő időig ura maradok-e a helyzetnek, hogy megpróbáljam leállítani a folyamatot, tette hozzá gondolatban.

A lány eközben feszülten figyelte. – Most, hogy megtaláltad a lámpát, továbbra is úgy gondolod, hogy képes leszel arra használni, hogy helyrehozd vele a tükrök instabilitását? – Talán. – Adam betekerte a lámpát a fekete selyembe. – Sok erő van bezárva ebbe a holmiba, és ez az erő kétségtelenül a spektrumnak ugyanabból a szélső tartományából származik, mint a tükrökben lévő energia. A sürgető szükség érzése, mely már hetek óta gyötörte, a forráspontig fokozódott. Minden erejére szüksége volt, hogy uralkodni tudjon rajta. Elindult az üzletbe vezető lépcső felé. – Úgy tűnik, a legendának egy másik része is igaz. – Melyik részre gondolsz? – Amelyik azt mondja, hogy a lámpa megtalálásához egy álomfényfejtőre van szükség. – Azt hiszem, ebben van logika – mondta Marlowe elgondolkodva. – A tehetségem révén van némi affinitásom az ilyen típusú energiához. Ahogy neked is. – Idelent az alagutakban én nem érzem ezt az energiát. A koordináták nélkül sohasem találtam volna meg. Nem ez az első eset, hogy a lámpa elveszett. A családi legenda szerint szokása, hogy időnként eltűnjön szem elől. Valahányszor a Winters klán valamelyik tagja a keresésére indul, előbb-utóbb rájön, hogy szüksége van egy álomfényfejtőre, aki segít megtalálni. Belépett az ajtón a sötét üzletbe. A lámpából szivárgó sötét pszi és Marlowe nyugtalanítóan feminin energiájának kombinációja izgatóan hatott az érzékeire. Nincs semmi, ami olyan vonzó tudna lenni egy férfi számára, mint a szex és a hatalom izzó keveréke. És ez volt az, ami miatt két másodperces késéssel jött rá arra, hogy valami nincs rendjén. Energia hasított bele nagy robajjal a levegőbe. Azonnal felismerte – szellemtűz, méghozzá sok. Megfordult, hogy visszavigye Marlowe-t a lépcsőre, le az alagsorba. De már túl késő volt. Paranormális lángok csaptak fel a sötétségben. Ott álltak a lángok gyűrűjében, amelyből lehetetlen volt kitörniük vissza, a biztonságot nyújtó alagutakba.

22. A zöld tűzkör túloldalán két árnyalak jelent meg. Szellemvadászok, gondolta Marlowe. Csak olyan emberek tudták a katakombákon kívül fegyverekbe tölteni, akik a tehetségük révén képesek voltak befolyásolni az alsó világot átitató idegen pszit. Elméletben azonban egyetlen, mégoly nagy tehetségű vadász sem tudhatott ilyen sok pszit gerjeszteni a föld felszínén. Marlowe a lobogva égő zöld pszi-lángokon keresztül látta, hogy mind a két férfi fog valamit a kezében. Először zseblámpának nézte, de a tárgyak által kibocsátott forró zöld fény ugyanolyan baljós árnyalatú volt, mint a szellemenergia. – Maradj a közelemben – szólt Adam csendesen. Marlowe nem ellenkezett. A férfi mellé állt, olyan közel, hogy megérinthesse. Adam ádáz dühöt kifejező arcát jeges zöld fény világította meg, s a szemében égő hideg zöld tűz még veszedelmesebbnek látszott, mint a körülöttük lobogó energia. – Ugye tisztában vagytok vele, hogy egy ekkora szellemtűz előbbutóbb feltűnik valakiknek odakint az utcán? – nézett az elharapózó lángokon keresztül a két férfira. – Emiatt nem kell aggódnod – felelte az egyik. – Hamarosan halott ember leszel. – Akárcsak ti – mondta Adam. – Drake és O'Conner nem fognak életben hagyni benneteket, ha engem eltesztek láb alól. Ezzel magatok is tisztában vagytok. – Pofa be! – rivallt rá a másik férfi. – Fejezd be – utasította az előző. – Siess. Nem kockáztathatjuk, hogy túl sokáig időzzünk itt. Marlowe érezte, hogy a lángok gyűrűje szorosabbá válik körülöttük. A sistergő energia már az érzékeit fenyegette. A pszi-tűz inkább a villámlásra hasonlított, semmint a lángokra. Az ember túlélhetett egy égési sérülést, de ha egyszerre túl nagy adagot kapott belőle, az a halálát jelentette.

– Csak az időmet vesztegetem – szólt Adam. – Szeretnék néhány kérdésemre választ kapni, de nem hiszem, hogy ezzel a kettővel sokra mennék. A rémálom-energia dagálya váratlanul érte a lányt. Ahogy átzúgott az érzékein, döbbenten és félig kábultan figyelte, ahogy Adam felgerjeszti az energiát. Mivel a testük érintkezett, az energiavihar teljes erővel lecsapott rá. Elakadó lélegzettel hátralépett, hogy a válla ne érjen hozzá Adam karjához. Az első sikolyok hallatán megfordult, és ránézett a két szellemvadászra. Rémületükben hangosan jajveszékeltek, testük görcsösen rángatózott. Az elemlámpa kiesett a kezükből, és kialudt. A tűzkör elpárolgott, de a szörnyű sikoltozás még folytatódott pár pillanatig. Aztán csend lett. Mindkét vadász eszméletlenül rogyott a földre. A rémálomzuhatag éppoly hirtelen, ahogy elkezdődött, abba is maradt. Adam odament az első emberhez, és leguggolt mellé, hogy kitapintsa a pulzusát. – Még él – mondta, majd fölállt, és megnézte a másik vadászt. – Ez is. – Még mindig villogó szemmel a lányra emelte a tekintetét. – Jól vagy? Marlowe vett egy nagy lélegzetet, és összeszedte az erejét, hogy lehűtse kikészült érzékeit. – Igen – felelte zihálva. – Vehetem úgy, hogy most tartottál egy bemutatót a tehetséged második megjelenési formájáról? A férfi arcán megfeszültek az izmok. – Téged is elért a farhulláma, ugye? – Nehéz lett volna elkerülni ilyen körülmények között. Hozzád értem, és ettől egyfajta csatorna keletkezett közöttünk. De jól vagyok, hidd el. Adam elővette a telefonját, és beütött egy számot. Az, akit hívott, az első csengetésre fölvehette, mert Adam máris sorolta az utasításait, méghozzá ellentmondást nem tűrő, határozott hangon. Marlowe a pultnak támaszkodott, hogy biztosabban álljon a lábán. Mire ismét többé-kevésbé szabályosan tudta venni a levegőt, Adam már

befejezte a telefonálást, s most aggodalmas arccal nézett rá a bolt túlsó végéből. – A Hivatal emberei úton vannak, hogy elvigyék innen ezt a kettőt – mondta. – Mihelyt ideérnek, elmehetünk. De nem akarom, hogy meglássanak téged vagy a tárgyat, úgyhogy inkább várj odalent. – Nem értem. Nem akarod, hogy a Hivatal emberei megtudják, hogy megtaláltuk a lámpát? – Még nem. A történtekből arra következtetek, hogy Fortner szervezetében lehet valahol egy pont, ahol a dolgok kiszivárognak. – De azt megengeded, hogy a Hivatal őrizetbe vegye ezt a két embert? – Nincs túl sok választásom. A helyzet nem olyan, hogy hívhatnám a zsarukat. Nem tudnám nekik megmagyarázni, hogy én magam mit keresek itt, egy halott ember boltjában, azt meg végképp nem, hogy miért akart végezni velem két szellemvadász. Marlowe odaballagott az egyik eszméletlen emberhez, leguggolt mellé, és nagyon óvatosan megérintette a homlokát. Az álomfényminta stabil volt, de a mélyponton állt. Fölállt, átment a másik emberhez, és ujjhegyeit rátette a homlokára. – Már korábban is láttam ezt a fajta mintát – jelentette ki fölegyenesedve. – Jellemző a mély öntudatlanság állapotára. Két vagy több napba is beletelik, mire magukhoz térnek. Nem hinném, hogy sok mindenre vissza fognak majd emlékezni abból, ami ma éjjel itt történt. – Én mindössze információt szeretnék kapni tőlük, de valószínűleg épp azt nem kaphatok. Marlowe körbejárta az elesett vadászokat, s közben az álomfényüket tanulmányozta. – Valami nincs rendjén ezekkel az áramlatokkal. – Mint épp az imént mondtad, mindketten öntudatlan állapotban vannak. – Nem, valami másról van szó. – Marlowe lehajolt, hogy közelebbről is megnézze. – Ezekben a lenyomatokban ugyanazt a rendellenességet látom, mint amilyet a gyilkos nyomaiban láttam. Adam felvette a földre esett elemlámpákat, és odament hozzá. – Van valami tipped, hogy miről van szó?

– Nincs. – A lány a lámpákra nézett. – De amíg nem derül ki valami más, addig szerintem azt kell feltételeznünk, hogy az áramlatokban látható torzulás ezekkel a lámpának látszó tárgyakkal van összefüggésben. Adam lecsavarta az egyik elemlámpa tetejét, és az ablakon át bejövő fény felé tartotta. Marlowe átkukucskált a válla fölött. – Valamilyen kristály – állapította meg. – Ebből az következik, hogy ne próbáld meg működésbe hozni. És jó lesz, ha figyelmezteted a laboránsaitokat is, hogy emberekkel ne kísérletezzenek rajta. Mondd meg nekik, hogy csak műszeres elemzéseket végezzenek. – Biztos vagy benne, hogy a kristályok okozták ennek a két embernek a nyomaiban látható torzulásokat? – nézett rá összeráncolt homlokkal Adam. – Nem, de épp elég régi históriát ismerek a kristályfegyverekkel kapcsolatban, hogy nagyon óvatosan kezeljem ezt a dolgot. Szerintem az lesz a legjobb, ha nem bízunk semmit a véletlenre. – Rendben van. – Adam visszacsavarta a fogójára a lámpa felső részét. – De azt hiszem, ezek a tárgyak magyarázatot nyújthatnak arra, hogy miért tudott ez a két ember annyi pszit fejleszteni az alagutakon kívül. Eddig azt feltételeztük, hogy a felszínen jóformán lehetetlen ennyi szellemfényt produkálni. – Azt hiszem, igazad van. A kristályokkal megnövelték a természetes tehetségüket, s ezáltal irányítani tudták a szellemfényt. – Elküldöm ezeket a holmikat a Hivatal laboratóriumába – jelentette ki Adam. – Meglátom, mit tudnak mondani róluk a technikusok. – Tisztázzunk valamit – szólt Marlowe hűvösen. – Az egyik elemlámpát elküldheted a Hivatal laborjába. Egyet én viszek el az Arkane laborjába. – Ez egy Hivatal által folytatott hadművelet, Marlowe. – Már nem az. Attól kezdve, hogy beleegyeztem, segítek neked megkeresni a lámpát, ez már a Hivatal és a J&J közös hadművelete. – Megveregette a könyökhajlatában tartott műtárgyat. – Legyél egészen nyugodt, tartom magam a megállapodásunkhoz. – Minél kevesebben tudnak arról, hogy mi történik itt, annál jobb.

– Egyetértek. De mint említetted, elképzelhető, hogy a Hivatalban valaki szivárogtat. Hiba lenne, ha minden bizonyítékot átadnánk a labornak. És van még valami, amit fontolóra kell vennünk. – Éspedig? – nézett rá leplezetlen kételkedéssel a férfi. – Mint már többször is emlékeztettelek rá, az Arkane a földi időszámítás szerinti tizenhetedik század óta kutatja a természetfölötti jelenségek mibenlétét. Mindenki másnál, beleértve a Hivatalt is, több tapasztalattal rendelkezünk ezen a téren. Ismerd be. Adam kicsit elgondolkozott ezen. Aztán azt mondta: – Tiéd lehet az egyik. De garanciát kérek arra, hogy a legszigorúbb biztonság mellett fogod őrizni. – Ugyan, ne viccelj. Az egyetlen dolog, amihez az Arkane igazán ért, a titoktartás. – Nekem úgy rémlik, mintha a Társaságnak az évek során többször is problémát jelentett volna, hogyan tartsa titokban az alapító csodaszerét. – Na, nem mintha a Winters családnak nem lett volna párszor gondja a biztonsággal. Még a lámpát sem tudtátok megőrizni. Ekkor egy közeledő autó hangjára lettek figyelmesek. Mindketten a bolt hátsó ajtajára pillantottak. – A Hivatal emberei lesznek – mondta Adam. – Akkor megegyeztünk – nyújtotta Marlowe a kezét. A férfi álla megfeszült, de a lány tenyerébe tette az egyik kristály elemlámpát. – Add a szavad, hogy megkapom a hiánytalan jelentést és a labor elemzését – mondta. – De nem ám egy rövidített változatot. – Ugyanezt kérem én is tőled. – Rendben van – bólintott a férfi.

23. – Biztos, hogy jól vagy? – kérdezte Adam. – Tökéletesen jól – felelte Marlowe. – Te égetted el az imént szinte az összes energiádat. A férfit meglepte a lány hűvös és komoly hangja. Mindazok ellenére, amiken keresztülment az éjjel, és hogy végig kellett néznie, amit ő a rájuk támadó két férfival művelt, megőrizte az önuralmát. És a legszexibb nő volt, akivel valaha találkozott. Alig tudta megállni, hogy ne fékezze le a szánt, és ne ölelje magához Marlowe-t. Úton voltak vissza, az alagutakban. Tíz percbe sem telt, hogy röviden tájékoztassa a Hivatal embereit, és elvitesse velük a két öntudatlan vadászt, valamint elküldje az egyik különös elemlámpát a Hivatal főhadiszállásán lévő laboratóriumba. Befordult a szánnal egy újabb sarkon. Marlowe elkapta a műszerfal szélét, hogy megőrizze az egyensúlyát. – Puszta kíváncsiságból hadd kérdezzem meg, mikor fedezted fel a tehetséged második megnyilvánulási formáját? – kérdezte. Úgy látszik, következetesen kerüli, hogy a második tehetségeként utaljon rá, gondolta a férfi. – A szokott módon történt – felelte. – Véletlenül. Emlékszel a dzsungelben lévő droglaboratórium esetére, amiről meséltem neked? Hogy ott dolgozva érzékeltem először a tükörlabirintust? – Igen, emlékszem. – A razzia alatt a dolgok balul sültek el. Az egyik emberemet túszul ejtette a drogbáró, aki a labort is működtette. A fickó kést szegezett Harry torkának. Mindketten négy-öt méterre lehettek tőlem. Egyszer csak tudtam, hogyan állítsam le a kést fogó embert. – Ráküldtél egy rémálomenergia-hullámot? – Még csak nem is üvöltött, mint ez a kettő ma éjjel. Csak összeesett, és ott helyben vége volt. – És a csapatod tagjai tudták, hogy mit tettél? – Nem. Azt hitték, agyvérzés vagy szívroham végzett vele. – Homlokát ráncolva töprengett az akkori eseten. – De Harry nem kapott

egy olyan lökést, amilyet te kaptál ma. Ő nem érzett semmit, pedig a késsel fenyegetőző alak közvetlenül mellette állt. – Lehet, hogy csak a tehetségem miatt perzselődtem meg. Teljes üzemben voltam, amikor lecsaptál a vadászra a rémálom-energiával. Az érzékeim épp tárva-nyitva álltak. A férfi erősebben markolta a szán kormányát. – Biztos, hogy nincs semmi bajod? – Nagyon érzékeny vagyok az álomfényre, de nagy erőt kaptam arra is, hogy tudjak vele bánni. Meg tudtam védeni magam. Miattam ne aggódj. Továbbra is a feladatra kell összpontosítanunk. Igaza van, gondolta Adam. Csak az volt a baj, hogy nem tudott állandóan a feladatra összpontosítani, amikor Marlowe itt volt egészen közel hozzá, a lámpa pedig valami megmagyarázhatatlan módon minduntalan magára terelte a figyelmét. A régi legenda jutott eszébe, miközben megállította a szánt a saját falürege közelében. Marlowe lesiklott az ülésről, megállt, és ránézett. – Az Égő Lámpa mítoszáról jut eszembe, hogy van pár részlet a legenda hagyományos változatában, amiről beszélnünk kellene. Adam gyomra összerándult, de sikerült megőriznie a nyugalom látszatát. Lekászálódott a szánról, és kézbe vette a lámpát. – Ez valami pszichikus gondolatolvasás lehet – mondta. – Én is épp a legendára gondoltam. Marlowe megkerülte a szán hátulját, és Adam mellé lépett. – A feljegyzések szerint fizikai kapcsolatnak kell létrejönnie a lámpa erejéhez hozzáférni kívánó férfi és a neki segítséget nyújtó álomfényfejtő között. Adam elindult a kvarcfalban lévő nyílás felé. – Tudod, hogy van ez az ősi legendákkal. Mindig van egy szerelmi szál a sztoriban. – Átlépett a fal üregén a sötét garázsba. – De ebben az esetben csupán egy mítoszról van szó. A családi krónikák szerint szükség van testi érintkezésre, de elég, ha csak hozzáérünk egymáshoz. – Tehát csak meg kell fognunk egymás kezét? – kérdezte közönyös hangon Marlowe. – Ahogy arra az imént rámutattál, az érintés elősegíti az összpontosítást, és növeli az energiát. – Igen.

Adam nézte, amint a lány elfordulva átbújik a kvarcfal résén. A nyílás mögül sugárzó idegen pszi-fényben kirajzolódó alakja különlegesnek, titokzatosnak, és olyan csábítónak tűnt, hogy a homloka gyöngyözni kezdett. – Aggódtál, hogy esetleg újra le kell feküdnünk egymással ahhoz, hogy ez a nyavalyás lámpa elkezdjen működni? – Ó, dehogy. Eszembe sem jutott, hogy egy kézfogásnál többre lenne szükség hozzá. – A lány a garázsba átlépve megállt. – Én csak tisztázni akartam, hogyan értelmezed a legendát, ennyi az egész. – Más szóval biztos akartál lenni benne: nem reménykedem abban, hogy megint ágyba vihetlek. – Ne adjál szavakat a számba. – Marlowe megköszörülte a torkát. – Egyesek hajlamosak szó szerint venni a régi legendákat. Adam odament hozzá, és közvetlenül előtte, egészen közel, de úgy, hogy még ne érjen hozzá, megállt. Marlowe nem hátrált el, de Adam érezte, hogy a levegőt megtölti az egyre növekvő energia. Tudta, hogy a lány ösztönösen kiélesítette az érzékeit, mint a tehetségek mindig, ha valami nagy veszély fenyegeti őket. Vagy a szexuális izgalom állapotában, emlékeztette magát. Nem lett volna szabad szexre gondolnia, de képtelen volt másra gondolni. És nem egyszerűen szexre, hanem a Marlowe-val való szeretkezésre. Veszélyekkel, lehetőségekkel és irgalmatlanul sok energiával teli helyzet volt. – Úgy beszélsz, mintha szörnyű lenne, ha még egyszer le kellene feküdnöd velem – mondta. – Ó, az ég szerelmére, nem így gondoltam, te is nagyon jól tudod! – Tudom? Adam letette a selyembe bugyolált tárgyat a garázs beton padlójára, és kicsit közelebb lépett a lányhoz. A levegő izzott körülöttük. – Mozgalmas esténk volt – mondta halk, fátyolos hangon Marlowe. – Sok adrenalin és pszi van a levegőben. – Mint múlt éjszaka? Marlowe nagy levegőt vett. – Ne beszéljünk a múlt éjszakáról. – Miért?

– Mert nem tudom biztosan, mi történik kettőnk között – nézett rá a lány. – És ez nyugtalanná tesz? – Igen. – Újabb sóhajszerű levegővétel következett. – Talán nincs is többről szó, mint egyszerű szexuális vonzódásról, amelyet a közelség és egy veszélyes helyzet együttes átélése még tovább erősített. Ráadásul nálad számításba kell venni a nagy erőkifejtést követő túlhevültség állapotát is. – Mint amilyenben te voltál tegnap éjjel. Ezért feküdtünk le egymással? Hogy lehűtsd magad? – Nem. – Gondot jelent neked, hogy vonzódunk egymáshoz, hogy van egy nagy, közös élményünk, és hogy túlhevült állapotban vagyunk? – Talán gondot kellene jelentenie. Holnapra rá fogok jönni, hogy pontosan mit – felelte Marlowe. – És mi a helyzet a ma éjszakával? – A ma éjszakával nincs semmi gond – suttogta a lány. Adam lehajolt, és ajkával végigsimított Marlowe ajkán. Hogy nem talált ellenkezésre, a leheletszerű csókot újabb, de már szenvedélyesebb csók követte. Ezúttal a lány is viszonozta. Szája elvesztette feszességét, torkából halk hang tört fel. Nem a megadás sóhaja volt, nem is a szenvedély halk nyöszörgése, inkább a türelmetlenség félig elfojtott morgása. Marlowe szorosabban ölelte át a férfit, úgy, mint aki még többet akar. Adam magához szorította, és addig csókolta, amíg a lány szája megnyílt előtte, a karját a nyaka köré fonta, és felgyorsuló lélegzete zihálásba ment át. Akkor levegőért kapkodva elengedte őt, lekuporodott elé, és lehúzta róla a csizmát. Amikor felállt, Marlowe megragadta khakiszínű inge gallérját, és lábát Adam lábikrája köré fonva, csókolni kezdte a nyakát. Valóságos erotikus harcot vívtak egymással. Adam felhúzta Marlowe fekete garbójának szélét, és két kezével átfogta a lány csupasz derekát. Tenyere alatt meleg és rugalmas volt a meztelen bőr. Aztán kigombolta Marlowe farmernadrágjának derekát, és a kis nadrággal együtt letolta a lány bokájáig. Ő pedig néhány gyors mozdulattal megszabadult tőlük.

Amikor Adam megérezte a lány ujjait az öve csatján, mozdulatlanná merevedve megvárta, míg végez minden gombbal. Marlowe ekkor óvatosan kiszabadította, és a tenyerébe vette. Adam becsúsztatta az ujjait a puha háromszögbe, és kitapogatta a duzzadt magocskát. Marlowe halkan felkiáltott, és amikor a férfi cirógatni kezdte, ujjai Adam vállába mélyedtek. – Soha semmi nem volt még ilyen jó – súgta a férfi rekedten a lány nyakába. – Nem – suttogta Marlowe. – Soha semmi. Akkor Adam a derekánál fogva fölemelte, és a betonfalnak támasztotta, mire Marlowe a férfi derekára kulcsolta a lábát, és a kezével vezette be őt a testébe. – Oké – súgta rekedten Adam. – Tévedtem. Soha semmi nem volt még ilyen jó. Beljebb nyomta magát a lány testébe, amilyen mélyre csak tudta. Marlowe lába összébb szorult körülötte. És a hüvelye is. – Ó, Adam. Ebben a pillanatban kifogyott a tüdejéből a levegő, és az összes érzéke káprázott. Adam vágtatni kezdett vele, egyre magasabbra és magasabbra. Úgy akarta, hogy most elsőnek a lány érjen célba. Azt akarta, hogy Marlowe értse meg: számára az ő gyönyöre mindennél fontosabb. Ráadásul azt is meg akarta értetni vele, hogy tökéletesen ki tudja elégíteni. Biztos akart lenni abban, hogy Marlowe soha többé ne felejthesse őt el. Ő akart lenni az a férfi, akitől a lány nem fog tudni elmenni hajnal előtt. Marlowe ujjai belemélyedtek az ingén keresztül a vállába. Adam érezte a lány testében gyúló feszültséget. A húr minden pillanatban elpattanhatott. Egy szelíd, halk kiáltás jelezte a pillanat bekövetkeztét. Az orgazmus apró rángásai Adamet is magával ragadták. A kettős kéj tetőfokán forró energiahullámok árasztották el mindkettőjüket. Adam hallotta is, meg nem is a saját kéjes üvöltését, amely mintha egy örökkévalóságnyi ideig visszhangzott volna az ódon garázs falai, mennyezete és padlója között.

24. Marlowe arra eszmélt föl, hogy a háta még mindig a hideg falhoz nyomódik, a lába pedig szorosan Adam dereka köré kulcsolódik. A férfi fölébe hajolva, két tenyerét a háta mögött lévő betonfalnak tapasztva tartotta mindkettőjük súlyát. Az alagútból sugárzó fény világosságában látta, hogy a homloka nyirkos az izzadságtól. A szeme csukva volt, sötét haját ő kuszálta össze. Figyelte, ahogy szaggatott lélegzése lassan újból egyenletessé válik. Puhán lecsúsztatta a lábát a földre. Amikor meztelen talpa a betonra ért, érezte, hogy a belső combizmai remegnek. Hogy meg tudjon maradni állva, hátát továbbra is a falnak kellett vetnie. Adam felemelte sötét pilláit, és ránézett. A szeme még tűzben égett. – Lehet, hogy még ennél is jobb lett volna, ha odafönt csináljuk, az ágyban – mondta. – Elég nehéz elképzelni, hogy lehetett volna még ennél is jobb. – Talán a betonfal helyett egy kényelmes matraccal és két párnával. Az ilyen apróságok adják meg egy kapcsolat romantikáját. – Nem fogom elfelejteni. Adam ekkor odahajolt, és megcsókolta. Ez most egy kielégült férfi lustán érzéki csókja volt, hiányzott belőle a vágy forró szenvedélyessége. – Mit gondolsz, ismételjük meg odafönt? – kérdezte, és orrát a lány nyakához dörgölte. – Csak az összehasonlítás kedvéért. Hogyisne, hogy aztán Adam elaludjon, és álmodni kezdjen, amitől mindjárt romba dőlne az ő kis fantáziavilága, gondolta Marlowe. Jobb véget vetni ennek itt és most. – Csábítóan hangzik – felelte élénken, majd feltűnően az órájára pillantott. – De nézd csak, hogy elmúlt az idő. Mindjárt hajnali két óra. Nem tudom, nálatok a Céhnél hogy van ez, de a J&J-nél nyolckor kezdődik a munka. – Te vagy a főnök – mondta erre Adam, és gyöngéden beleharapott a lány fülcimpájába. – Te dönthetsz a munkaidőd felől.

– Zeke bácsi nekem mindig azt mondta, hogy a főnöknek példát kell mutatnia. A férfi kicsit összehúzott szemmel, hosszan nézett rá. – Itt most nem a J&J-nél érvényes szabályokról van szó. Itt most arról van szó, hogy nem tudsz velem aludni. Arról, hogy hajnalban el kell menned. – Hidd el, jobb ez így. – Ne legyél te ebben olyan biztos. – Adam begombolta a nadrágját. Erről Marlowe ráeszmélt, hogy az övé még most is az egyik bokája körül van a földön. A vér az arcába szökött. Milyen nevetséges, gondolta, azok után, hogy képes volt ilyen vadul szexelni egy garázsban. De elfáradt, és bizonytalan volt önmagában. Szerencsére elég sötét volt ahhoz, hogy ne látszódjék a pirulása. Gyorsan magára kapta a bugyiját, és felhúzta a farmerját. Épp a derekát kapcsolta, amikor észrevette a lámpát. Mozdulatlanná dermedt. – Adam – súgta. – Mi van? – A lámpa. Nézd. Adam megfordult, és követte a lány pillantását. Mindketten a garázs padlójára tett fekete csomagra meredtek. A fekete selyem anyagán át halvány, természetellenes fény sugárzott. – Mi az ördög? – indult el a férfi a lámpa felé. – Szerintem meggyújtottad – mondta a lány. – Vagy talán mi, amikor az előbb… Ó, a fenébe. Mégiscsak lehet valami igazság a legendának ebben a részében. A szex nagyon sok erős energiát fejleszt. – A mindenségit – suttogta Adam, már a fekete csomag fölött állva. – Le kell kapcsolnunk. – Miért? – Adam felkapta a csomagot. Ahogy hozzáért, a batyu fénye felerősödött. – Épp azon vagyunk, hogy kiderítsük, hogyan működik ez a dolog. Úgy látszik, jól fogtunk hozzá. – De egyelőre nem tudjuk, mit csinálunk itt – emlékeztette a lány. – Időre van szükségem, hogy tanulmányozhassam a tárgyat. Hogy utánanézzek egy s másnak. Adam hozzálátott, hogy kigöngyölje a lámpát a selyemből. – Nekünk viszont épp időnk nincs – mondta.

– Tényleg nem tartom jó ötletnek, hogy ma éjjel bármit is kezdjünk ezzel a holmival. Ki kellene dolgoznunk valami stratégiát, és csak azután hozzáfogni a megvalósításhoz. – A feljegyzések szerint a megérzéseinkre kell hagyatkoznunk, mindenféle kutatások meg stratégiák helyett. Végül teljesen eltávolította a selymet. Marlowe látta, hogy a férfi összerándult, amikor a keze közvetlen érintkezésbe került a tárggyal. – Jól vagy? – kérdezte. – Érezned kellene, micsoda erő van ebben a holmiban. Hihetetlen. A lámpa ekkor már nem tűnt szilárd, tömör testnek. A különös, aranyszínű fém kezdett áttetszővé válni. Pszi-áramok mozdultak el benne. – Érzem benne az erőt – szólalt meg csendesen Marlowe. – Azt hiszem, egyre nő. Reagál a te saját áramlataidra. – Igen. – Adam szeme ismét felizzott. – Túl sok energia van benne ahhoz, hogy egyetlen ember kézben tudja tartani – figyelmeztette a lány. – Ennyit már tudunk. Nem csinálhatod egyedül. Adam a két kezébe fogta a lámpát, és ránézett. A lámpa egyre erősödő fényében olyan volt, mint egy hajdani alkimista, amint a maga által gyújtott tűzbe bámul. Mint Nicholas Winters. – Tudom, hogy egyedül nem vagyok képes kezelni ezt az energiát. Pont ezért van rád szükségem. Most. Ma éjjel – mondta. Ez megint az az érzéki töltésű hang volt, de Marlowe tudta, hogy ezúttal nem a szexuális vágy hajtja, hanem a mélyről fakadó sürgetés, hogy uralkodhasson a lámpa ereje felett. A szó szoros értelmében a génjeiben hordozta annak igényét, hogy tetszése szerint irányíthassa a tárgyban rejlő energiát. Marlowe ekkor már tudta: bármit mondhat, nem tudja rávenni őt, hogy ma éjjel megpróbálja lekapcsolni a lámpát. De az is elképzelhető, hogy ami elkezdődött, azt már semmiképpen sem lehetett leállítani. Már csak egyet tehet: segítenie kell neki. Odalépett hozzá. – Talán az lesz a legjobb, ha egymáshoz érünk – mondta. Adam, aki két kézzel fogta a tárgyat, nem szólt semmit, csak várta, hogy Marlowe tegye meg a következő lépést.

A lány bal tenyerét a férfi egyik kezére helyezte, jobb kezével pedig megragadta a lámpa felső peremét. Az energia valósággal végigvágott rajta. Pszichikus lángok lobbantak fel az érzékeiben. Néhány másodpercre kihagyott a lélegzete, de nem hőkölt hátra. A fellobbanó tűz hamar elcsitult. A következő pillanatban már az áramlatok belsejében, a nyers erő hullámainak hátán ringatózott. Itt már nem volt fájdalom, csak a bizonyosság szívderítő érzése. Tudta, hogyan kell ezt csinálnia. Adam izzó, mindentudó tekintettel figyelte. – Csodás érzés, ugye? – kérdezte. – Mint az előbb, ott a falnál. Az érzés valóban nyugtalanítóan emlékeztetett arra, amit az iménti szenvedélyes szexelés közben élt át. A lámpa talpa és teste eközben folytatta titokzatos átváltozását. Az aranyló fém a szemük láttára vált áttetszővé. A levegőben, és magában a tárgyban is, egyre magasabb szintre ért az energia. Még egy pillanat, és a lámpa hirtelen olyan átlátszó lett, mintha a legtisztább kristályból készítették volna. Belsejében sötétentúli fényvihar tombolt. Egy kivételével a peremén sorakozó valamennyi homályos kristály egyszeriben az álomfényspektrum különböző színeiben játszó természetfölötti tűzben izzott. Minden előzetes figyelmeztetés nélkül szivárványos pszi-sugarak lövelltek ki a kövek alkotta körből, és csapódtak a garázs falainak. – Micsoda erő! – suttogta Adam. – Már értem. Be tudom fogni, de csak akkor, ha középen megtartod. – Igen – felelte Marlowe. Óvatosan kitapogatta a nyers álomfény lomhán elmozduló hullámainak ritmusát. A lámpaviharban érzékelt lüktetések és rezgések majdnem megegyeztek azokkal, amelyek Adamben zajlottak. Az ő hullámhosszai meglepően erősek voltak, Marlowe ugyanakkor csekély diszharmóniát érzett az áramlataiban. – Azt hiszem, megtaláltam a lidérces álmaid és érzékcsalódásaid forrását – mondta. – Meg kellene szüntetnem ezt a gondot, mielőtt bármilyen kísérletezésbe kezdenénk a lámpával. – Mit akarsz csinálni?

– Néhány áramlatod nincs szinkronban a többivel. Mindössze egy apró igazítást kell elvégeznem rajtuk. Teljes magabiztossággal látott hozzá, hogy saját energiáját belebocsássa a lámpa belsejében örvénylő viharba. Ösztönös megérzését követve úgy hangolta át Adam mintáit, hogy az álomfényáramlatai összhangban legyenek a tárgyéival. A jól végzett munka elégedettségével fejezte be az utolsó kis kiigazítást. Épp olyan, mint amikor az ember elfordít egy kulcsot egy zárban, és kinyílik a megfelelő ajtó, gondolta. Már éppen meg akarta mondani Adamnek, hogy elkészült, és most már hozzáfoghatnak, hogy feltárják a lámpában rejlő lehetőségeket. Mint amikor az ember elfordít egy kulcsot egy zárban. Villámcsapásként érte, amikor eszébe jutottak Nicholas Wintersnek a naplójában leírt szavai. A harmadik és végső hatalommal nagyon súlyos kockázat jár együtt. Azoknak az utódaimnak, akik életben maradnak, meg kell találniuk az Égő Lámpát, és azt a nőt, aki munkára tudja fogni az álomfény energiáját. Csak ő képes megfordítani a kulcsot annak az ajtónak a zárjában, amely az utolsó képességhez vezet. Csak egy ilyen nő tudja megállítani vagy visszafordítani az átalakulást, ha az már kezdetét vette. Mit tett? Nem volt idő, hogy belegondoljon, micsoda hatalmas lépést tett meg az imént Adammel együtt. A lámpából óriási energia szabadult ki. Vakító fénnyel ragyogott fel a pszi-szivárvány, a spektrum legsötétebb tartományának színeivel világítva be a sötét garázst. A hideg beton ibolyántúli, zöldöntúli, vörösöntúli és sárgántúli színekben tündökölt. Adam teste megmerevedett, a feje hátrahanyatlott, arca haláltusába torzult. A lámpa kiesett a kezéből. Tompa puffanással zuhant a földre, kis híján Marlowe meztelen lábujjaira. Azonnal elsötétült. Adam eszméletlenül rogyott le a lámpa mellé.

25. Amikor magához tért, a sötétség birodalmában csak egy hosszú, föld alatti sugárkéve szolgált némi fénnyel. Beletelt pár másodpercbe, mire ráeszmélt, hogy a garázs betonpadlóján fekszik. Egy-egy takaró volt alatta és fölötte. És egy párna a feje alatt. – Mi a fene? Egy vidám kis kuncogásra oldalt kapta a fejét. Gibson ült mellette, és egy ropogós kekszet majszolt. A keksz ismerősnek tűnt Adamnek. Nagyon úgy látszott, mintha az ő konyhájából származna. – Jó reggelt neked is. – Nehézkesen felült, és megnézte az óráját. Öt óra. – Kávét nem kaptál a keksz mellé? A lift ajtaja surranó neszt hallatva kinyílt. Marlowe lépett ki rajta, kávésbögrével a kezében. – Máris hozom – mondta a férfi felé indulva. – Amikor pár perce megnéztem az álomfényedet, úgy láttam, hogy nemsokára fel fogsz ébredni. Hogy érzed magad? Adam kicsit gondolkodott a kérdésen. – Jól – mondta. – Nagyon jól. – Félrelökte a takarót, felállt, és elvette a kávét a lánytól. – Na jó, talán kicsit lemerevedtem attól, hogy a garázs betonpadlóján aludtam, de ezzel együtt ezerszer jobban érzem magam, mint egy hónap óta bármikor. – Ne haragudj, hogy idelent hagytalak, de miután összeestél, képtelen voltam lelket verni beléd. És mivel felvinni nem tudtalak, inkább lehoztam neked a takarókat és a párnát. – Köszönöm. Hálás vagyok érte. Marlowe áthaladt a katakombákból jövő ferde fénysugáron. Adam látta, hogy ugyanabban a farmerban, garbóban és motoroscsizmában van, ami tegnap volt rajta. A haját hátrafésülve, egy csomóban fogta össze. Árulkodó karikák látszottak a szeme alatt. – Nem aludtál, ugye? – kérdezte. – Nem tudtam biztosan, hogyan hatott rád a lámpa. Gondoltam, legjobb lesz, ha rajtad tartom a szemem, amíg föl nem ébredsz. Adamet bosszantotta, hogy a lány kötelességének érezte, hogy vigyázzon rá.

– Egész éjjel engem figyeltél? – kérdezte. – Biztos akartam lenni abban, hogy minden rendben van veled. Még alig múlt hajnali öt óra. Mindössze három órán át voltál öntudatlan állapotban. Egy adott pillanatban fölmentem, hogy kávét főzzek neked. Adam ivott pár kortyot a kávéból, és nem emlékezett rá, mikor ízlett valami ennyire. Mert Marlowe készítette neki, jött rá azonnal. – Köszönöm. – Még ő maga is felfigyelt rá, hogy milyen nyers a hangja. De nem tehetett róla. Az éjjel nem volt magánál. Rossz volt arra gondolnia, hogy Marlowe ilyen gyengének, ilyen tehetetlennek látta. – Semmi vész – mosolygott a lány. – A múlt éjjel meg én aludtam el terajtad. – Igaz. – Ami persze egyáltalán nem ugyanaz volt, de Adam úgy döntött, semmi értelme tovább vitatkozni ezen. – Hol van a lámpa? – Ott. Odanézett, ahová a lány mutatott, és egy fekete kupacot pillantott meg a sötétben. – Miért tetted el oda? – Sok zavaró energiát sugároz még úgy is, hogy nincs bekapcsolva. Gondoltam, hátha zavar alvás közben. Adam odament, és felemelte a földről. Néhány percig csak nézte elgondolkodva. Marlowe szótlanul várt. Egy idő után a férfi ránézett. – Szerinted az éjjel megkaptam a harmadik tehetségemet is? – kérdezte. Marlowe a férfi lába alatt lévő padlóra nézett. Adam tudta, hogy a nyomait olvassa. – Eljutottál a tehetséged harmadik szintjére – felelte a lány határozottan. – És nem vagy Cerberus. – Biztos vagy benne? – pillantott le Adam a lámpára. – Tökéletesen. Hihetsz nekem; tudnék róla. Mindezt olyan magabiztosan mondta, hogy Adam lassan kiengedte a bent rekedt levegőjét. – Észrevetted, hogy az egyik kristály sötét maradt? – kérdezte Marlowe. – Nem figyeltem annyira – vallotta be a férfi. – De a régi írások szerint valahányszor meggyújtották a lámpát, egy kristály mindig sötét maradt.

– Az Éjféli Kristály. – Igen, így nevezte el Nicholas Winters. A család már évszázadokkal ezelőtt arra a megállapításra jutott, hogy az a kő nyilván halott. Az elmélet úgy szól, hogy amikor készítette, Nicholas már a megőrülés határán volt, és a tehetsége sem volt a régi. Már csak a bosszú foglalkoztatta. Elhitette magával, hogy valamiféle pszichikus parancsot foglalt bele az utolsó kristályba. – Ami technikailag lehetetlen – jegyezte meg Marlowe. – Igen. De felveti bennünk a következő kérdést. – Adam a lányra nézett. – Képes leszek úgy működtetni ezt a tárgyat, hogy megszüntessem a labirintusban lévő disszonanciát? – Erre nem tudok válaszolni. De azt megmondhatom: nélkülem nincs esélyed rá, hogy irányítani tudd a lámpában lévő energiát. – Továbbra is partnerek vagyunk? – mosolyodott el halványan a férfi. – Valakinek meg kell mentenie az alsó világot. – Mi leszünk azok – jelentette ki Adam. – Gyere, partner, menjünk föl, és reggelizzünk. Éppen kiléptek a liftből a nappaliba, amikor csengett a telefon. A képernyőn megjelenő számra nézett. Az adrenalinszintje a magasba szökött. – Fortner hív. – Felvette a telefont. – Winters. Magához tért az a kettő, akiket az éjjel hozzád küldtem? – A két vadász még eszméletlen – válaszolta Elliot. Olyan komor és elcsigázott volt a hangja, mintha ő is ébren őrködött volna egész éjszaka. – A parapszichodoki azt mondja, még ha magukhoz térnek is, nem sok összefüggő emlékük lesz. De azonosítottuk őket. – O'Connernek és Drake-nek dolgoznak? – Micsoda hatodik érzék! – horkant fel Elliot. – Szabad zsoldosok, de igen, történetesen vállaltak valami alkalmi munkát O'Connernek és Drake-nek. Marlowe megállt a szoba közepén, és hallgatta a beszélgetést. Gibson kievickélt a könyökhajlatából, és lehuppant a földre. Csalhatatlannak tűnő ösztönnel elindult a konyha irányába. – Mi a helyzet az elemlámpa-fegyverrel? – kérdezte Adam. – Még nem tudsz róla semmit?

– Nem sokat. Valami kristályt szerkesztettek bele, de a laborban azt mondják, még soha nem láttak ehhez hasonlót. A műszereik szerint azonban már kiégett. Kifogyott belőle minden energia. – Idegen technológia? – Könnyen lehet. Nem ez lenne az első, energiával töltött tárgy, amely előkerül a dzsungelből. – Elliott egy pillanatra elhallgatott, aztán azt kérdezte: – Azt mondtad, ez volt az egyetlen ilyen eszköz a helyszínen? Adam Marlowe-ra nézett. – Igen. Gondolod, hogy több is lehet belőle? – Ki az ördög tudhatná? – Elliott hangosan kifújta a levegőt. – Megint csak azt mondhatom, fedezd a hátadat. – Galendeztől és Treigertől még nem jött semmi hír? – Utoljára azt jelentették, hogy O'Conner és Drake némi jövés-menés után elhagyták az irodájukat, de azóta semmi jele, hogy szokatlan dolgok történnének. Biztos, hogy nem akarsz lecsapni rájuk? A te dolgod, de a tegnap éjjel történtek után… – Még nem – vágott a szavába Adam. – Mielőtt elkapnánk őket, tudnom kell, hogy miben mesterkednek. Ebben csak még jobban megerősít, hogy tudomást szereztünk a kristályfegyverükről. Később még beszélünk. Letette a telefont, és Marlowe-ra nézett, aki kíváncsian figyelte. – Semmit nem tudtak meg az elemlámpáról? – kérdezte a lány. – A labortechnikusok szerint valószínűleg idegen technológiával készült. De akármi legyen is, már kialudt. Nem tartják valószínűnek, hogy ilyen állapotában képes lenne energiát fejleszteni. Marlowe lehúzta a cipzárat kis fekete bőr hátizsákján, és kivette belőle a másik elemlámpát. Egy percig szótlanul vizsgálgatta, majd azt mondta: – Fogadni mernék, hogy ez is bedöglött. Szerintem ezt nyugodtan tulajdoníthatjuk a második tehetségednek. Adam felrántotta az egyik szemöldökét. – Úgy értem, a tehetséged második aspektusának – helyesbített sietve a lány, és visszadobta az elemlámpát a hátizsákjába. – Amikor lecsaptál arra a két alakra a rémálom-energiáddal, telibe kaptad mindkettőjüket. Miközben ők a lámpákon keresztül már felhevült

állapotban összpontosítottak rád, te rájuk támadtál, és összezavartad az érzékeiket. És az a gyanúm, hogy ez az energiaáram égethette ki a kristályokat. – Mint egy olvadó borostyán? – Igen. A kristályokat nagy valószínűséggel működőképessé kell hangolni, ugyanúgy, mint a borostyánt. A finomhangoláson átesett eszközök vagy gépek, függetlenül attól, hogy milyen jellegűek, mindig rendkívül kényesek. Nagyon könnyen el lehet rontani vagy meg lehet semmisíteni őket. Adam elindult a konyha felé. – Ami azt jelenti, hogy a labortechnikusaid valószínűleg semmire sem fognak menni, ha majd megvizsgálják a nálad lévő lámpát – szólt vissza. – Elképzelhető. Adam? A férfi felkapta a kávéskannát, és kinyitotta a csapot. – Tessék. – Hazudtál a főnöködnek a tegnap éjszakáról – mondta a lány. – Elliott nem a főnököm. Már nem. – Kezdettől fogva mindvégig hazudtál neki. Nem tudja, hogy én hoztam el a másik elemlámpát. Sőt még azt sem tudja, hogy maga a lámpa nálad van, ugye? – Jobb így. Mondtam neked, felfedezte, hogy van valaki a Hivatalban, aki szivárogtat. Leginkább arra lehet gondolni, hogy O'Connernek és Drake-nek van odabent egy embere Fortner közvetlen környezetében. Olyasvalaki, akiben megbízik. – Óriási. És én még azt hittem, én vagyok paranoiás. Te tényleg nem bízol meg senkiben, ugye? – Ez nem igaz. – Közben megtöltötte a kannát, és elzárta a vizet. – A családtagjaimban megbízom. – Ennyi? Csak a családodban? A férfi rápillantott. – És benned, Marlowe. Benned megbízom. – Hát persze – mosolyodott el a lány. – A partnereknek meg kell bízniuk egymásban. – Nem – felelte Adam. – Nem kell. De az sokat segít, ha megbíznak egymásban.

26. – Elkéstél, főnök. – Rick letette a Harmonikus Esküvők magazint, amelyet épp olvasgatott, és fürkésző tekintettel nézett Marlowe-ra. – Már épp fel akartalak hívni. – Én vagyok a főnök – közölte Marlowe. – A ranggal együtt járnak bizonyos privilégiumok. De véletlenül van egy jó mentségem. Be kellett vinnem valamit a laborba, utána meg beugrottam Zeke bácsihoz, hogy kivegyek néhányat a régi, titkos ügyek közül a J&J páncélszekrényéből. – Mindig mondom neked, hogy számítógépre kellene vinni azokat a régi ügyeket. – Lehet. De Zeke bácsi szerint ha egyszer ezek az anyagok bekerülnek a számítógép adatbázisába, mindenki számára, aki oda tud ültetni egy tizenhárom éves gyereket, elérhetővé válnak. – Ez nem igaz. A J&J számítógépét rendkívül bonyolult biztonsági rendszer védi. – Aztán itt van még a több évszázados paranoia-faktor, amelyet elég nehéz lenne legyőzni. Gibson kibújt a hátizsákból, és a padlón végiglibegve felugrott az íróasztalra, hogy üdvözölje Ricket. – Szia, motoros majom, mi újság nálad? – Rick gyöngéden megpaskolta Gibsont, és máris nekilátott, hogy levegye a tetőt a sütisdobozról. Amikor a tető lekerült, Gibson felugrott a doboz peremére, és ahogy végignézett a rezzel dúsított energiaszeleteken, kis pofáján olyan kifejezés jelent meg, amit csak sóvár vágynak lehetett értelmezni. Rick aranykeretes szemüvege fölött Marlowe-ra sandított. – Ne vedd sértésnek, főnök, de nem úgy nézel ki, mint aki az éjjel kialudta magát. – Az ilyen megjegyzések után ne reméld, hogy fizetésemelést kapsz. – Marlowe levette a hátizsákját. – Hogy álltok az esküvői tervekkel? – Dan és én ma délután találkozunk az esküvőszervezővel. Most fogjuk kiválasztani a meghívókat. – Felemelte a Harmonikus Esküvők asztalán fekvő példányát, és baljós képpel kérdezte: – Tudtad, hogy

idén a szerződéses házasság divatos színei az arcpírrózsaszín és az égszínkék? – Ezt még nem hallottam. – Marlowe nem szerette ezt a témát, mert arra emlékeztette, hogy ő sohasem köthet szerződéses házasságot. De azért megpróbált lelkesedést mutatni. Szerette Ricket, aki megtalálta élete nagy szerelmét. Ez méltó volt az ünneplésre. – Csakhogy Dan nem hajlandó rózsaszínbe vagy kékbe öltözni – közölte Rick. – Nem hibáztatom érte. Magam sem vagyok oda sem a rózsaszínért, sem a kékért. Mit fogtok csinálni? – Valami újszerűt fogunk viselni. Az esküvőszervező rézvöröset és bronzvöröset javasol. – Ez… – Marlowe kereste a megfelelő szót. – Érdekes lesz. Biztos, hogy nem úgy fogtok kinézni, mintha két szobor állna az oltár előtt? – Ez eddig eszembe sem jutott, de most, hogy mondod, lehet, hogy át kellene gondolnunk a dolgot. Gibson közben választott, és leugrott a sütisdoboz széléről. Rick visszatette a tetőt, és rögzítette a fémkapcsot. Marlowe megkerülte az íróasztalt, és elindult a belső szoba felé. – Tony Chula küldött jelentést a Parker-ügyről? – kérdezte menet közben. – Tíz perce. Azt mondta, minden gond nélkül megtalálta a gyilkos nyomait. A feleség volt, ahogy gondoltad. – Tartottam tőle. – Letette a hátizsákját az asztalára, és kivette belőle a két régi kötetet. – Ha egy szerződéses házasság elromlik, akkor nagyon, de nagyon el tud romlani. Rick az ajtóhoz ment, és ott megállt. – Lehet, hogy a válás a lehetetlennel határos, de az ember azt gondolná, két civilizált ember, akik egy rossz SzH csapdájába estek, meg tud egyezni abban, hogy szétköltöznek, és ki-ki a szerelmével él tovább. – Ez csak akkor működik, ha mindkét félnek van szerelme. Ebben az esetben Mr. Parkernek volt, a fiatal, vonzó jógaoktató személyében. Mrs. Parkernek meg ott volt a bridzsklub. Az ő szemében ez a kettő nem volt egyenértékű.

– Érthető módon. Tony azt mondja, az eset még nem érett meg arra, hogy átadhassuk a rendőrségnek. Még nincs meg a kellő bizonyíték, de nem hiszi, hogy nehéz lesz találnia. Marlowe leült, és kinyitotta az egyik régi könyvet. – Telefonhívást várok dr. Raymondtól, a laborból. Ha jelentkezik, rögtön add be hozzám. – Rendben, főnök. Marlowe olvasni kezdett. Két órával később megtalálta, amit keresett. Felvette a telefont, és beütötte Adam számát. – Szia, Marlowe. Megpróbálta figyelmen kívül hagyni a férfi hangjának érzékien intim tónusát, de már vészesen kezdett rákapni. – Végignéztem néhány régi J&J dokumentumot. A Caleb és Lucinda Jones magánéletéről szólókat. – Ők voltak a J&J megalapítói, ugye? – Ismered a történetet? – A családom mindig is odafigyelt a tiédre. Különben is, az egyik ősöm, Griffin Winters üzleti kapcsolatban állt a J&J-vel abban az időben, amikor Caleb és Lucinda Jones vezette az ügynökséget. – Adam rövid hatásszünetet tartott, majd hozzátette: – Ha jól emlékszem, valami régi lámpáról volt szó. – Az egész ügy szerepel az iratokban. De mást is megtudtam belőlük. Abban az ügyben szerepeltek egy különleges vörös kristályból készült fegyverek is. Caleb Jones feljegyzéseiből az derül ki: a kristályokat úgy hangolták be, hogy felerősítsék a használójuk tehetségét, és egy pontra fókuszálják a természetes pszichikus energiáját. – Gondolod, hogy van összefüggés ezek és az elemlámpákban lévő kristályok között? – Hát, a kristályok színe ugyan más, de szerintem van köztük összefüggés. – Közelebb húzta magához a másik könyvet, és belekukkantott. – Ráadásul hasonló természetű fegyverek léteztek már a huszonegyedik század elején a Fallon Jones-féle eset dokumentációja szerint. Ezek a kristályok sem voltak vörösek, de azt hiszem, ugyanazzal a technológiával készülhettek.

– A Régi Földön ismert technológiával? – A Régi Föld alkímiai tudásával, hogy pontosak legyünk. – Az alkímia már a tizenkilencedik századra megszűnt tudománynak lenni – szögezte le Adam. – Van egy hírem számodra. Az Arkane-on belül az alkímia sohasem szűnt meg. A Társaságot az alkímiai tudományra alapozva hozták létre. – Azt akarod mondani, hogy azok a kristályfegyverek, amelyeket tegnap éjjel elvettünk a két fickótól, a tizenkilencedik vagy a huszonegyedik századból származnak? – Nem. Azok az elemlámpák modern technológiával készültek. Én megérzem a műtárgyak életkorát, már elfelejtetted? – Akkor mindössze két lehetőségünk marad – mondta Adam. – Az első, hogy valaki újra felfedezte ugyanazt az alkímiai eljárást, amelyet mások is felfedeztek a múlt különböző időpontjaiban. – Vannak véletlenek, és vak tyúk is találhat szemet – vélte Marlowe. – A kereket is föltalálhatták többször, különböző emberek, míg végül elterjedt. – A második lehetőség, hogy valaki megszerezte valamelyiket azokból a régi Arkane-feljegyzésekből, amelyek most nálad vannak, és megtalálta bennük a kristályok elkészítésének módját. – Épp ez benne az érdekes. Ugyanis Caleb és Fallon Jones szándékosan nem írták le a gyártásra vonatkozó utasításokat. Mindketten túl veszélyesnek tartották a kristályokat. – Ezek szerint marad a véletlen és a vak tyúk esete. Marlowe megköszörülte a torkát. – Ami azt illeti, van még egy magyarázat. – Igen? – A dolog úgy áll, hogy a képességnövelő kristályok készítésének eredeti receptje Nicholas Winters munkásságának korai szakaszából származik. A vonal másik végén hosszú hallgatás volt a válasz. – Az a régi alkímiai recept – szólalt meg nagy sokára közömbös hangon Adam. – Nézd, én megértem, hogy meg kell őrizni a családi titkokat. De ebben az esetben… – Félbehagyta a mondatot, mert megszólalt a telefon. – Ez a másik készülék. Tartsd, légy szíves.

Hallotta, hogy Rick fölvette. – Épp egy ügyféllel beszél, dr. Raymond. Megnézem, elérhető-e. – Elérhető vagyok – kiáltott át Marlowe a másik szobába. – Ez az Arkane-labor, Adam – fordult vissza a telefonhoz. – Dr. Raymond valószínűleg a ma reggel tőlem kapott kristályról akar beszámolni. Mindjárt visszahívlak. – Rendben – felelte Adam. – Ja, és Marlowe? – Igen? – Mihelyt lehet, le kell mennünk az esőerdőbe. Épp most kaptam egy jelentést a helyszínen lévő csoporttól. Miután az embereid megérkeztek, ők is elvégezték a maguk méréseit és megfigyeléseit. Ezek azt jelzik, hogy a disszonanciaáramlatokban megfigyelhető romlás mértéke még annál is gyorsabban növekszik, mint gondoltuk. – Még el kéne végeznünk néhány kísérletet a lámpával, mielőtt munkára fognánk a föld alatt, abban a sűrű pszi-atmoszférában. – Nincs rá időnk. Fel tudsz készülni egy ma délutáni leszállásra? Marlowe vett egy mély lélegzetet. – Igen – mondta. Adam kilépett a vonalból, Marlowe pedig fölvette a másik telefont. – Itt Marlowe. Mit talált, dr. Raymond? – Ez még csak egy előzetes jelentés, Miss Jones. De ön mondta, hogy szóljunk, mihelyt megtudunk valamit erről a kristályos zseblámpáról. – Igen. Köszönöm a gyors elemzést. – Még ne köszönjön semmit. Egyelőre még nem sokat tudok mondani. De azt megerősíthetem, hogy a kristály egyáltalán nem idegen technológia. Határozottan emberi munka. Ráadásul a műszereink arról tanúskodnak, hogy az eszközzel, amely most semmiféle életjelet nem mutat, emberi pszit is lehetett irányítani és összpontosítani. Az újrahangolásához azonban speciális tehetségre lenne szükség. – Kristálytehetségre? – Igen, méghozzá nagyon erős kristálytehetségre. – Dr. Raymond elbizonytalanodva folytatta: – Van itt még valami. Az az érzésem, hogy a kezdeti sejtései beigazolódni látszanak. Az olyan holmik, mint például a borostyán, amelyek lehetővé teszik, hogy az ember egy fókuszra irányítsa a természetes tehetségét, általában ártalmatlanok. De egészen

más a helyzet az olyanokkal, mint az a kristály is, amelyek felerősítik a tehetséget. Ezek a maguk természetéből fakadóan veszélyt jelentenek a használóikra, mert idővel eltorzítják az egyéniséget alkotó mintákat. Akárcsak az alapító formulája, gondolta Marlowe, de hangosan nem mondta ki. Nem volt rá szükség. Az Arkane-ban mindenki tudta, milyen veszélyeket rejt a Sylvester Jones által összeállított ősrégi alkímiai recept. – Köszönöm, dr. Raymond. – És még valami, Miss Jones. Aki ezt a kristályt tartalmazó eszközt létrehozta, nagyon sokat tud a kristálytudományról, sokkal többet, mint én, vagy a csoportomból bárki más. Itt egy nagyon különleges technológiáról van szó, Miss Jones. – Vagy egy nagyon régiről – fűzte hozzá Marlowe nyugodtan. – Mint amilyen a Régi Földön létező alkímia technológiája volt. Hívjon fel, ha bármi egyebet megtud. – Természetesen. Marlowe ezután visszahívta Adamet. – Megtudtál valami újat a laborotoktól? – kérdezte a férfi. – Nem. Dr. Raymond megerősítette, hogy a kristályfegyverek nagyon veszélyesek lehetnek. – Na igen. Ezt én is észrevettem tegnap éjszaka. – Nemcsak az áldozatra nézve, hanem hosszú távon a használóikra is – magyarázta türelmesen a lány. – Ami magyarázatot ad az eltérésre, amelyet tegnap annak a két embernek az álomnyomaiban láttál. Egyetértek, a kristályok problematikusak. De ezek O'Connerhez és Drake-hez kapcsolódnak, így egyelőre a prioritási listám legalján szerepelnek. Készen állsz a föld alatti világ megmentésére? – Persze. Gibsonnak és nekem amúgy sincs ennél izgalmasabb programunk mára.

27. A megérzése, mely napok óta magas fokon működött, most harsányan a fülébe rikoltott. Ideje eltűnni, gondolta Gloria Ray. Jeges borzongás futott végig rajta. Késő. Addig halogatta a döntést, míg már túl késő lett. Ez egyáltalán nem voltjellemző rá. Mostanára már kifelé kellene tartania a városból, nem pedig itt állni egyedül, a drága Hubert saját, külön irodájában. Hónapok óta Hubert O'Conner szeretője volt, és azt remélte, hogy egy darabig még az is marad. A drága Hubert elhalmozta ékszerekkel, bundákkal, autókkal és exkluzív wellnessklubtagságokkal. De amikor a Kamara nehéz csizmás lábával rálépett a helyi Céh Tanács nyakára, és ide helyezte a frekvenciai szervezet új ügyvezetőjének Adam Winterst, ő nyomban rájött, honnan fúj a szél. A Kamara csak egy okból gázolhatott át a Frekvencia Tanácson. Úgy döntött, hogy a frekvenciai szervezetet meg kell tisztítani, és ehhez a feladathoz kívülről kell új főnököt idehozni. Gloria tudta, ez azt jelenti, hogy Hubert már nem sokáig lesz tagja a Tanácsnak. Nagy hatalma volt, de a hatalommal sok szenny is tapadt rá. Ha valaki olyan életút mellett dönt, mint ő, akkor megtanul a megérzéseire hagyatkozni, gondolta Gloria. Az ő megérzései történetesen nagyon erősek voltak. Mindeddig megőrizték őt a bajoktól, de most nagyon komoly figyelmeztetést kapott. El innen. De mielőtt bőröndjében a sok-sok drága ékszerrel elhagyná a várost, valamit még meg kell tennie. Hubert O'Conner hivatalos irodája a Céh központi épületében volt. De ő és régi cimborája, Douglas Drake, kezdettől fogva egy privát irodát is működtettek itt, a Déli Fal közelében, mélyen a Negyed szívében. Együtt nőttek fel a környéken, együtt léptek be a Céhbe, és kétfős csapatot alkotva kezdtek dolgozni a katakombákban. Idővel mindketten felkapaszkodtak a korrupt frekvenciai szervezet ranglétráján, minden lépésnél éberen fedezve a másik hátát. De egyikük sem veszítette el soha a kapcsolatát a régi környékkel. A Déli Fal közelében lévő szegényes utcák képezték hatalmuk alapját.

Itt, ahol az élet nem volt gyerekjáték, O'Connerre és Drake-re afféle példaképként tekintettek azok, akik a környéken akartak valami üzletbe belevágni, legyen az drog vagy lánykereskedelem, vagy akár tiltott fekete régiségkereskedelem. És ha valaki nem vette be az üzletbe O'Connert és Drake-et, az nem sokáig boldogult a piacon. Nem kellett felkapcsolnia a világítást. Járt már itt, kiismerte magát. A piszoktól homályos ablakokon keresztül bejutott annyi zöld pszi, hogy lássa, mit csinál. A Céh főhadiszállásán lévő irodáktól eltérően itt mindössze egy ütött-kopott íróasztalból és két székből állt a berendezés. Tudta, hogy O'Conner és Drake számára a legbecsesebb berendezési tárgy a beépített szekrény, amely mögött egy titkos lépcső rejlett. A lépcső ahhoz a rejtekhelyhez vezetett, ahonnan át lehetett jutni az alsó világba. O'Conner gyakran használta irodába jövet-menet ezt az útvonalat, amikor nem akarta, hogy meglássák a környéken. Több alkalommal őt is magával hozta. Szeretett idelent, a katakombákban szeretkezni vele. Sok vadász volt ezzel így. Az idegen pszivel volt valami módon kapcsolatban. Gloria titokban feljegyezte a koordinátákat. Nyugtalanító borzongás fogta el. El kellene mennie. Most rögtön. Már összekészítette a sporttáskájába a legfontosabbakat: azt a drága borostyán- és aranyékszer-készletet, amelyet Huberttől kapott, az új személyazonosságiját, amit titokban, a neten vásárolt, a barna parókát, ami alá el fogja rejteni szőke haját, és a borostyán kontaktlencséket, amelyektől kék szeme sötétre változik. Szenvedett attól, hogy itt kell hagynia a gyönyörű ruháit és a vadonatúj, álomszép, kárminpiros Sirent, de nem volt más választása. Fél tucat hatalmas, degeszre tömött bőrönddel és egy feltűnő sportkocsival nem lehet diszkréten eltűnni a színről. Siess, unszolta magát. Tedd meg, amit meg kell tenned, aztán tűnj el innen. A falhoz lépett, és kitapogatta a faburkolaton a rejtett összeillesztést. Gyorsan megtalálta. A fatábla egy része félresiklott, és előbukkant mögötte a széf. Beütötte a kódot, melyről O'Conner nem tudta, hogy ő – hála intuitív tehetségének – megfejtette. Kicsit remegett a keze.

Nem ez az első alkalom, hogy kénytelen véget vetni egy potenciálisan veszélyes szeretőjével való kapcsolatának. Profi volt. Attól a perctől kezdve készült erre a napra, hogy egy évvel ezelőtt sikerült felhívnia magára Hubert O'Conner figyelmét. Az olyan férfiak, mint O'Conner – a magas rangú céhes tanácsosok –, kiváló pénzügyi befektetésnek számítottak. A legpazarabb holmikkal halmozták el a szeretőiket. Ám az ilyen hatalommal rendelkező férfiak ugyanakkor nagy kockázatot is jelentettek. Legjobb esetben egyszerűen közömbössé váltak, ha egy szebb, fiatalabb nő jelent meg a láthatáron. Ezt a lehetőséget általában bizonyos higgadt beletörődéssel, sőt, nyugodtan mondhatta, hogy jóindulattal elfogadta. A versenyben olykor veszíteni is lehetett, és most, hogy kezdett idősebbé válni, ez nyilvánvalóan egyre gyakrabban fog előfordulni. A legrosszabb esetre is volt azonban terve, ha véget kellett vetni egy ilyen kapcsolatnak. És a megérzése azt súgta, hogy ez most ilyen lesz. Túl sok titkát tudta O'Connernek, és nemrégiben megtudta azt, ami mind közül a legveszedelmesebb volt. Azok a férfiak, akiknek hatalom van a kezükben, idegesek lesznek, amikor rájönnek, hogy a szeretőjük túl sokat tud. A Hubert-féle céhvezérek hajlamosak önmaguk védelmében régimódi eszközökhöz nyúlni. O'Connertől kitelik, hogy biztosra vegye: ő valóban eltűnt – az alagutakban vagy az esőerdőben. Ha eltűnik a városból, és személyazonosságot vált, azzal még nem védi meg kellőképpen magát. Kell valami biztosíték, valami eszköz, ami hatalmat ad a kezébe. A titkos széfben őrzött napló legalább valami lehetőséget jelent arra az esetre, ha O'Conner úgy dönt, utánaküldi a gorilláit. Kioldotta a zárat, kinyitotta a széfet, és kivette belőle a naplót. Visszament vele az íróasztalhoz, és kinyitotta. Azután belenyúlt blúza mély kivágásába, és a melltartója belső zsebéből elővette a miniatűr kamerát. A zseb eredetileg arra szolgált, hogy egy speciális párnát beledugva tökéletesebbé tegye a dekoltázst. De neki nem volt szüksége efféle praktikára. A város egyik legjobb sebésze gondoskodott róla, hogy a keble tökéletes legyen. A melltartó zsebei azonban nagyon hasznosak voltak, mivel el lehetett rejteni bennük ezt-azt: például minikamerát, vagy vészhelyzet esetére egy kis

tartalék borostyánkövet. Ha az ember céhes férfiak között mozog, megtanulja, hogy mindig legyen nála felhangolt borostyánkő. Több felvételt is készített a napló legfrissebb bejegyzéseit tartalmazó oldalakról, majd visszadugta a kamerát a melltartójába, a könyvet pedig visszatette a széfbe. Amikor visszahúzta a kezét, ujjai végigsimítottak egy körülbelül félöklömnyi kerek, kemény tárgyon. Kristály, vagy valamilyen kő lehet, gondolta. Csiszolt volt a felszíne, de túlságosan nagynak tűnt, semhogy ékszer lehetett volna. Végigtapogatta a széf belsejét, és még két kristályt talált benne. Nem kellett intuíciós tehetségnek lennie, hogy megértse: ha O'Conner ezeket a széfben őrzi, akkor nemcsak rendkívül értékesek, de nagy valószínűséggel veszélyesek is. Tudta, hogy már mennie kéne, de nem állta meg, hogy ne nézze meg közelebbről is a kristályokat. Kivette az egyiket, és a fény felé tartotta. Az ablakon át beszűrődő zöld fényben nem tudta megállapítani az igazi színét, de érezte, hogy a belsejében energia van. Egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy magával viszi. De az ösztöne megint azt súgta, hogy ne tegye. O'Conner egészen biztosan észrevenné, hogy eltűnt. Rögtön eszébe jutna róla, hogy ő is eltűnt, és mindjárt a legrosszabbra gondolna. Így aztán visszatette a kristályt, bezárta a széfet, és a helyére tolta a fatáblát. A szobán átvágva a szekrényhez ment, hogy ugyanazon az úton, amelyen idejött, elmenjen. Ám amikor a kezét a beépített szekrény fogójára tette, az ösztöne azt súgta: Ne nyisd ki az ajtót. Elkapta a kezét, mintha a fogantyú megégette volna, gyorsan hátralépett, megpördült, és elindult a szoba egyetlen másik kijárata, az ajtó felé. De még csak félúton járt, amikor az ajtó kinyílt, és belépett rajta Hubert egyik gorillája, akit Kirbynek hívtak. Egy mágneses rezonátort tartott a kezében. – Úgy látom, Mr. O'Connernek igaza volt magával kapcsolatban, Miss Ray – mondta. – Meghagyta, hogy tartsam szemmel, mert az utóbbi időben kicsit másképp kezdett viselkedni. – Miről beszél, Kirby? – csattant fel Gloria.

– Mr. O'Conner számolt azzal, hogy maga tervezhet valamit, de én magam álmomban sem gondoltam volna, hogy olyan ostoba lesz, hogy átkutatja az ő magánirodáját. Mindig azt hittem, hogy csak megjátssza a buta szőkét. – Maga idióta – mondta Gloria, amilyen lenézően csak tudta. – Azért vagyok itt, mert Hubert arra kért, hogy itt találkozzunk ma este. Ha megtudja, hogy fegyvert fogott rám, nagyon dühös lesz. – Nem hinném – válaszolta Kirby furcsán szomorkás hangon. – Nagy kár, hogy így alakultak a dolgok. Tulajdonképpen kedveltem magát. Mr. O'Conner összes nője közül még maga volt a legrendesebb velem és a többiekkel. És volt stílusa. – Hallgasson ide, Kirby. Ez az egész csak egy félreértés. Adjon egy percet, és mindent megmagyarázok. Kinyílt mögötte a beépített szekrény ajtaja. Hubert O'Conner lépett ki az alagút bejáratán. – Kirbynek igaza van, Gloria – mondta. – Volt stílusod. Hiányozni fogsz nekem. – Hubert, ez nevetséges. Mi folyik itt? Megkaptam az üzenetedet, hogy itt találkozzunk. – Mindketten tudjuk, hogy semmiféle üzenetet nem küldtem neked – közölte a férfi. Gloria igyekezett minél meggyőzőbb felháborodást mutatni. – Hát pedig valaki ezt mondta nekem. Akárki volt is, aki egy órája ezt a hamis üzenetet küldte, biztosan csak fel akart ültetni. – Minek tett volna ilyet bárki is? – kérdezte O'Conner. – Te csak egy kurva vagy. – Természetesen azért, hogy elterelje a figyelmedet. Hogy másfelé nézz. Hubert, hallgass rám. Mindketten tudjuk, hogy vannak ellenségeid. Valaki forral valamit ellened. Akárki is az, el akarja hitetni veled, hogy nem bízhatsz meg bennem. O'Conner ügyet sem vetett rá. A falhoz ment, eltolta a panelt, és kinyitotta a széfet. Elővett egy kis elemlámpát, és megvizsgálta a széf belsejét. – Nem hiányzik semmi – szólt oda Kirbynek. – Vedd el a borostyánját. Nem hiszem, hogy fel lenne hangolva, de nem érdemes kockáztatni.

– Igen, uram. – Kirby visszatette a tokjába a fegyverét, és Gloriához lépett. – Elnézést, Miss Ray. Átadja önként a borostyánját, vagy erőszakkal vegyem el? – Hibát követsz el, Hubert – mondta Gloria nyugodtan. Lehúzta az ujjáról borostyánköves gyűrűjét, és kivette a füléből a fülbevalóit. – Nagyon nagy hibát. Akárki is tette ezt velem, jót fog nevetni, ha megtudja, milyen könnyen bolonddá tudott tenni téged. – Fogd be a szád! – mordult rá O'Conner. – Végeztél, Kirby? – Igen, Mr. O'Conner. Elvettem a borostyánjait. – Vidd le az alagutakba. Gloria szíve most már vadul zakatolt. Alig kapott levegőt. Kirby nem találta meg azt a kis darab felhangolt borostyánkövet, amelyet a melltartójában rejtett el. Ha majd Kirby szabadon engedi odalent a katakombákban, ezzel a felhangolt kővel megtalálja a kivezető utat. De addig meg kell őriznie a látszatot. – Kérlek, Hubert – suttogta. – Oly sokat jelentettünk egymásnak, nem küldhetsz le a föld alá meghalni! – Szabadulj meg tőle – bökött hüvelykujjával a férfi a szekrény felé. – Igenis, Mr. O'Conner. – Kirby már nyúlt, hogy vastag ujjaival megragadja Gloria karját. – Várj – utasította Hubert. – Igazad van, Kirby. Gloria nem olyan buta, mint amilyennek látszik. Azt hiszem, nem ártana még egy óvintézkedés. – Benyúlt a kabátja alá, és lecsatolt egy kis tokot az övéről. Gloria riadtan nézte. Hubert kinyitotta a tokot. A kabátzsebéből elővett valamit, ami leginkább egy halvány rózsaszínű kvarckőnek látszott. – Hubert, mit jelent ez? – kérdezte Gloria. – Csak egy kis biztosíték, ha netán eldugtál volna egy kis borostyánkövet a szép szőke hajad alá. Állj el az útból, Kirby. Kirby gyorsan arrébb lépett. O'Conner a tenyerébe fogta a kvarckövet, és összpontosított. A kő fényleni kezdett. Gloria érezte, hogy a levegő megtelik energiával, de amúgy nem történt semmi. Néhány másodperc múlva a kvarc elhomályosult. – Ez elintézte a tartalék borostyánodat – közölte Hubert.

– Hogy érted ezt? – kérdezte Gloria. – Kirby az előbb mindet elvette tőlem. – Lehet, hogy mindet elvette, lehet, hogy nem. De most már nem számít. – O'Conner felemelte a rózsaszínű kvarckövet. – Ez a kő tönkreteszi a felhangolt borostyánt. Ha maradt is nálad eldugva, már lemerült. Gloria szája kiszáradt. – Az nem lehet. A férfi most derült jókedvre igazán. – Majd meglátod, mennyire igaz, amint futkosni kezdesz. Tudod, ez már csak így szokott lenni a katakombákban. Leviszed az embereket jó borostyán nélkül, és előbb-utóbb futkosni kezdenek. Megőrülnek, azt mondják. Szabadulj meg tőle, Kirby.

28. Az alsó világ szíve egy hatalmas, perzselő és forrongó higanypszi befagyott tava volt. – Ez hihetetlen – suttogta Marlowe. A kanyon peremén álltak Adammel, és lenéztek az alattuk lévő völgyet kitöltő, fénylő és szikrázó tömör kvarctükörre. Nehéz volt egyszerre pár másodpercnél tovább nézni közvetlenül a szemkápráztató energiára. Marlowe elővette, és föltette a napszemüvegét. A sötét bevonatú lencsék csökkentették, de nem vették el teljesen a vakító felület fényét, és semmit sem tudtak kezdeni az egyéb érzékeit elkápráztató hatásával. – Ez csak a labirintus felszíne – mondta Adam. – Az igazi műsor odabent zajlik. A lány vállán kuporgó Gibson szorongó dünnyögésbe kezdett. Az elmúlt két órában, mialatt a dzsungelen keresztül a labirintus felé közeledtek, egyre feszültebbé és riadtabbá vált. Marlowe felnyúlt, és megsimogatta. Az állatka összekuporodott a keze alatt, mint aki megnyugtatásra vágyik. Nemcsak hárman voltak itt. Az aljnövényzetben surranó neszek, a fölöttük lévő lombsátorban zizegő hangok hallatszottak. Porcicák. A dzsungelbe érkezésük után jóformán azonnal észrevették a kis állatkákat, amelyek a nyomukba szegődve végigkísérték őket az alsó világon. Először csak maroknyian voltak, de számuk nőttön-nőtt, s mire elérték a kanyont, Marlowe becslése szerint több tucatnyian, vagy akár több százan is rejtőzhettek az aljnövényzetben. Olykor hallani lehetett, amint egymást szólongatják. Néha Gibson is csacsogott láthatatlan társaival. Mindazonáltal a cicák titokzatos, sőt kísérteties csendben voltak, mintha éreznék, hogy valami fontos dolog van készülőben, valami, ami őket is érinti. Ahogy mind közelebb kerültek úti céljukhoz, az esőerdő többi lakójának hangját egyre ritkábban lehetett hallani. Az elmúlt órában pedig Marlowe egyetlen madár hívó hangját sem hallotta, és nem látott egyet sem az eddig mindenütt felbukkanó szivárványszínű gyíkokból sem.

Az út tovább tartott, mint gondolták, mert meg kellett kerülniük két halálos veszélyt jelentő szellemfolyót és egy pszi-vihart. – Legutóbb, amikor erre jártam, nem voltak itt – mentegetőzött Adam. – Az az érzésem, hogy a labirintusban lévő, fokozatosan eltorzuló rezonanciaminta sok labilis energiát gerjeszt a dzsungelben. A helyzet egyre rosszabb lesz. Marlowe lenézett az útvesztő csillámló higanyfelszínére. Nekigyürkőzött, és óvatosan megnyitotta az érzékeit. Az élmény egyszerre volt borzongató és felpezsdítő. Irdatlan mennyiségű energia áramlott feléje láthatatlan, lüktető hullámokban. Olyan volt, mintha egy elképesztően erős drog hatása alatt lenne. A belsejében vadul kavargott minden. Nem kis erejébe telt, hogy el ne veszítse az önkontrollját. Érezte, hogy Adamben is felgyorsulnak az érzetek, és tudta, hogy ő is a higanytóról feléjük hömpölygő energiára reagál. – Ez egész biztosan valamilyen álomfényenergia – mondta. – Méghozzá a spektrum sötétentúli tartományából való. De soha életemben nem találkoztam még ehhez hasonlóval. Nincs benne érzelem, és nem hordoz álomképeket. Nyers erő, semmi több. – Talán mert nem élőlénytől származó, hanem gépi úton gerjesztett energia. A labirintus nem más, mint egy gép. Egy generátor. – Elvben lehetetlen mesterséges úton álomfényt gerjeszteni – emlékeztette a lány Adamet. – És mi a helyzet vele? – pillantott le a férfi a hátizsákra, melyben az Égő Lámpa lapult. – Ezzel az eszközzel rengeteg álomfényt lehet létrehozni. – Igen, persze, de csak ha meggyújtottad, és van valaki, aki segít kordában tartani a benne keletkezett erőket. És te vagy az egyetlen, aki irányítani tudod ezt az energiát. Ha jól belegondolsz, a lámpa erejéhez csak emberi pszi, azon belül is csak a te öröklött pszi-változatod férhet hozzá, és foghatja azt munkára. Adam töprengő arccal nézte a tavat. – Az idegenek réges-régen eltűntek. Már nincs itt senki, aki biotermészetfeletti energiát sugározhatna át ezen a kvarcfelületen, az a hatalmas generátor mégis óriási mennyiségű pszit bocsát ki.

– Minden jel arra vall, hogy történjék bármi, a generátor rendületlenül teszi a dolgát évszázadok óta, akármi legyen is az – állapította meg tárgyilagosan Marlowe. – Érzékeled ennek a tükörkvarcnak az életkorát? – pillantott rá a férfi. – Csak nagyjából. Az ilyen nagyon régi dolgoknál, különösen ha idegen régiségről van szó, mindig nehéz megállapítani a pontos dátumot. De annyit mondhatok, hogy évszázadokról, sőt talán egy-két évezredről lehet szó. – Ami többé-kevésbé megegyezik a romok, a katakombák és a dzsungel pararégészek által becsült korával. – Igen – bólintott Marlowe. Gibson valamit pusmogott a fülébe. Marlowe hallotta, hogy egy másik porcica valami választ csicsereg a közeli bozótból. – Kíváncsi lennék, mi a helyzet a porcicákkal – mondta Adam. – Úgy tűnik, mintha tudnák, hogy valami komoly dolog történik. – Az állatok is érzékelnek a maguk módján. Talán a kvarckő felszínéről jövő ütemes rezgés alatti bizonytalan torzulást észlelik. A vadon többi állata elmenekült a térségből. – Akkor a cicák miért vannak mégis itt? – Gondolom, Gibson miatt – felelte a lány. – Érzik, hogy velünk van, és hogy mindhárman azért vagyunk itt, hogy megpróbáljuk helyrehozni, ami elromlott. – Ők a mi szurkolótáborunk. – Adam a lányra pillantott, de szemét a napszemüvege sötét lencséi mögött nem lehetett látni. – Érzed, ugye? Marlowe tudta, mire gondol. – Igen. Igazad van. Van valami halvány eltérés a rezonáló mintákban. – Odabent rosszabb lesz. Majd meglátod, mire gondolok. – Komolyan hiszed, hogy az a természetfölötti generátor működteti az egész alsó világot? – nézett elgondolkodva Marlowe a labirintus higanyfelszínére. – Igen, és szerintem a felszínen lévő romok fényét is az gerjeszti. A tükörlabirintus volt az idegenek mesterséges napja, a pszi-forrás, amely ellátta energiával azt a biokonstrukciójú világot, amelyet létre kellett

hozniuk, hogy életben tudjanak maradni a Harmónián. Legalábbis ezt mondják az ösztöneim. Marlowe hátán végigfutott a hideg. – Azt hiszem, igazad van. Csakhogy ez egy hatalmas dolog. Hogyan is reménykedhetnénk abban, hogy egy apró eszközzel, mint az Égő Lámpa, be tudunk avatkozni egy ilyen masszív gépezet áramlataiba? – Amikor két héttel ezelőtt bevittem a csoportomat, annyit meg tudtam állapítani, hogy a destabilizáló energiát a labirintus egy kicsiny része sugározza. A torzulás néhol már kezd hatni a többi kvarcra is, de azt hiszem, ha abban az egy kamrában sikerülne összhangba hozni az áramlatokat, akkor minden más is visszatérne a normális állapotába. – Kis szünet után még hozzátette: – Bármi számítson is normális állapotnak abban a generátorban. Marlowe megigazította a hátizsákját. – Más szóval bemegyünk, és kicserélünk néhány villanykörtét? – Lehet, hogy egy kicsit bonyolultabb lesz. – Csak tréfának szántam. Hogy egy kicsit oldjam a feszültséget. – Azon meditálsz, vajon hány J&J ügynök és céhvezér kell egy villanykörte kicseréléséhez? – Valami ilyesmi. – Marlowe elgondolkodva nézte a kvarctűz csillámló tavát. – Az a baj, hogy nem tudom a poént. – Mit szólnál, ha elindulnánk megkeresni a választ? Hogy eljussanak a Hivatal által felállított kutatólaboratóriumhoz, meg kellett kerülniük a kanyon peremét. Gibson megmaradt Marlowe vállán, amikor ő és Adam kiléptek a dzsungelből a tisztásra, de a porcicasereg, amely átkísérte őket az erdőn, továbbra is rejtve maradt előttük. – Lenyűgöző – nézett végig Marlowe a sátrakon és felszereléseken. – De már hamarabb is fordulhattál volna az Arkane-hoz. – Lehet, hogy igazad van – nézett rá Adam. Marlowe legalább tucatnyi férfit és nőt számolt meg, akik tervszerűen járták körül a táborhelyet. Legtöbbjük a hagyományos, szabvány céhes dzsungeljáró felszerelésben volt, ami sok bőrrel kiegészített khakiszínű ruházatot jelentett. De látott két férfit és két nőt, akiknek laboratóriumi egyenruháján az Arkane Társaság emblémája virított. Egyikük észrevette őt.

– Hé, Marlowe! – kiáltott oda neki. – De jó, hogy itt vagy. Szükség lenne rád idelent. Nincsenek álomfénytehetségeink. – Szia, Ralph! – köszönt vissza neki Marlowe. – Hogy mennek a dolgaitok? – Nem jól. – Ralph Tripp elindult a lány felé. Testes középkorú férfi volt, élt-halt a munkájáért. Ma azonban szokatlanul komolynak látszott. – Nemcsak az álomfény jelenti a gondot, hanem az is, hogy itt egy idegen technológiáról van szó. Hogy őszinte legyek, egyikőnk sem tudja, mi az ördögöt csinálunk. – Adamre villant a szeme. – Maga Winters, ha nem tévedek. A Céh új főnöke. Marlowe gyorsan közbelépett. – Adam, bemutatom dr. Trippet. Kristálytehetség. Adam udvariasan biccentett. – Dr. Tripp. Gondolom, a helyzet nem javult. – Sajnos az adatok romló tendenciát mutatnak. Mást nem tehetünk, mint várunk, és figyelünk. De én is egyetértek dr. Nylanddel, aki szerint érezni fogjuk, ha a helyzet kritikussá fajul. Azon a ponton ajánlatos lesz kiadni a parancsot az evakuálásra. A táborhely körül olyan volt a légkör, mint egy kórház baleseti osztályán, csak épp a vér nem folyt. Az emberek nyugodtak, józanok, a munkájukhoz értő szakemberek voltak, de látszott rajtuk, hogy teljes erejükből összpontosítanak. Marlowe-nak nem volt szüksége a tehetségére, hogy érezze rajtuk a feszültséget és a megnövekedett adrenalinszintet. Adam ránézett a Hivatal egyik technikusára. – Liz, hol van dr. Nyland? – kérdezte. – Az A laborban, uram – mutatott Liz a két nagy sátor közül a közelebbire. – A spektrumtehetségek által észlelt legújabb adatokat írja be a táblázatba. – Köszönöm. – Adam Marlowe-ra mutatott. – Ő Marlowe Jones, Liz. Nagyon erős álomfénytehetség. – Ez nagyon jó hír – mosolygott Liz megkönnyebbülten Marlowe-ra. – Ahogy dr. Tripp az imént említette, mindenki meg van győződve arról, hogy itt egy álomfényprobléma van, de olyan tehetséget, mint amilyen te vagy, nagyon nehéz találni, különösen a magasabb rangúak között.

– Mondom is mindig Adamnek, hogy a Hivatalnak már a kezdet kezdetén célszerű lett volna az Arkane-hoz fordulnia – felelte Marlowe. Liz zavart pillantást vetett Adamre, majd visszafordult Marlowe-hoz. – Ez a Hivatal egy szigorúan titkos projektje volt. – Hát – mosolyodott el Marlowe –, mostantól egyszersmind egy szigorúan titkos Arkane-projekt is. – Hogy egészen pontosak legyünk, itt egy parafizikai problémával állunk szemben – mondta szomorúan Ralph Tripp. – Igaza van, dr. Tripp – bólintott Adam, majd Marlowe-hoz fordult: – Beszéljünk Nylanddel. Nála lesznek a legfrissebb jelentések. Azután be kell mennünk a labirintusba. – Jól van – felelte a lány, és már indult is utána. – Aranyos porcicád van – szólt utána Liz. – Nem is tudtam, hogy ölebekként is tarthatók. – Gibsonnak hívják – szólt vissza a válla fölött durcásan Marlowe. – És nem kutyuska, hanem jó haver. Másodállásban terápiás porcica. – Többet is láttunk errefelé ezekből a jópofa apróságokból – újságolta Liz. – Néha etetjük is őket. Úgy tapasztaltuk, hogy kedvelik az energiaszeletet. De nem merészkednek túlságosan közel. – A rezzel dúsított a kedvencük – derült fel Marlowe arca. – Épp ezt a fajtát tartjuk a kajasátorban – kuncogott Liz. – A Céhcsoportok mindig ezt kapják. Marlowe visszafordult, és látta, amint Adam épp belép a sátorba. Utánasietett. A laborsátorban egy sor készülékkel, műszerrel és mérőeszközzel találta szembe magát. Valamennyi felszerelés a legegyszerűbb, legalapvetőbb borostyán-rez konstrukció volt. Még a diákok is bonyolultabb technológiát használtak a természettudományos kísérletezéseikhez. Semmi értelme nem lett volna korszerű számító- és számológépeket levinni a föld alá, hiszen abban a környezetben úgysem működtek volna. A föld alatti tudományos munka kezdetleges felszereléssel végzett fáradságos adatgyűjtésből és megfigyelésekből állt, hogy aztán az így szerzett információt a felszínre továbbítva, a számítógépek elvégezhessék azok feldolgozását.

Adam egy hosszú munkaasztal túlsó végénél állt. Egy idősebb férfival együtt az asztalon kiterített széles milliméterpapír-csíkot nézték elmélyülten. Amikor Marlowe közelebb ért, látta, hogy a grafikonba minden adatot kézzel írtak be. Adam éppen csak fölpillantott a közeledtére. – Marlowe, bemutatom Fred Nylandet. Fred, a hölgy Marlowe Jones. Az Arkane-csoport tagja. – Üdvözlöm, Miss Jones – bólintott Marlowe felé Fred. – Adam azt mondja, ön is le fog menni vele a labirintusba. Ön álomfénytehetség? – Doktor – viszonozta Marlowe a férfi udvarias biccentését. – Igennel válaszolhatok a kérdésére, noha figyelmeztettem Adamet, hogy még soha nem volt dolgom olyan álomfénnyel, mint az, amelyik a labirintusból sugárzik kifelé. – Az első hetekben még abban sem voltunk biztosak, hogy egyáltalán álomfénnyel van-e dolgunk, noha Adam váltig állította, hogy az – felelte Fred. – Úgy tűnik, neki volt igaza. Mit gondol, boldogulni fog vele? –Talán – pillantott Marlowe az Adam kezében lévő sporttáskára. – A torzulás egyre feltűnőbb – mutatott Adam a grafikon utolsó bejelölésére. – Tudod, hogy van az, amikor a pszi a ritmusból kiesve kezd oszcillálni – magyarázta Fred. – Ahogy az eltorzult hullámhosszok kialakítják a saját, új mintáikat, a rendellenesség egyre gyorsuló ütemben súlyosbodik. Őszintén szólva nem hiszem, hogy sok időnk maradt itt. A folyamat olyan gyors ütemű, hogy a Hivatal a hét végén kénytelen lesz kiadni a nagyobb városokra és a katakombákra vonatkozó evakuálási parancsot. – Marlowe-ra nézve hozzátette: – Az Arkane vezetői is egyetértenek ezzel. – Nos, akkor menjünk, és cseréljünk ki néhány villanykörtét – pillantott Adam Marlowe-ra.

29. Marlowe elgondolkodva nézte a tükörlabirintus bejáratát. Négy-öt méter széles és körülbelül hat méter magas lehetett, fölül kicsit keskenyebb, mint a küszöbénél. Mint mindennél, amit az idegenek építettek, az arányok itt is eltértek valamelyest attól, amit az ő emberi szeme megszokott, az építészeti stílusban azonban volt valami sajátságos éteri könnyedség, és megkapónak találta a bejárat pereme köré bevésett rúnák idegen szépségét. – Ez az egyetlen bejárat? – kérdezte. – Ki tudja? – kérdezett vissza Adam. – Eddig ezt az egyet találtuk meg. Újabbak keresésére nem volt idő, de mivel ez egy hatalmas hely, nem lennék meglepve, ha volnának más be- és kijáratok is. Gibson motyogott valamit, és kicsit feljebb húzódott Marlowe vállán. A lány észrevette, hogy nem a tőle megszokott lelkesedéssel fogadta a beígért, izgalmas kirándulást. Sokkal inkább úgy tűnt, hogy ugyanazzal a komoly, elszánt igyekezettel viszonyul az egész dologhoz, mint amivel a terápiás üléseken vett részt. Marlowe, aki tartott tőle, hogy majd nem fogja tudni kezelni az idegen pszit, még egy kísérletet tett, hogy itt hagyja őt Lizzel. De Gibson hevesen tiltakozott, és Liz karjából kiugorva Marlowe után vetette magát. Nyilvánvalóvá vált tehát, hogy meghozta a maga döntését. Marlowe elfogadta, mert nem volt más választása. Tudta, hogy Gibson úgyis követné őt a labirintusban. Közelebbről szemügyre vette a bejárat körül látható különös bevésést. – Vajon mit jelenthet? – tűnődött félhangosan. Adam futó pillantást vetett az elegáns idegen írásra. – Talán azt, hogy „Vigyázat, veszélyes hely! Tilos a belépés. A tilalom megszegői nagyon-nagyon meg fogják bánni.” – Valami ilyesmi lehet – bólintott Marlowe. A hatalmas építmény higanyosan fénylő felszínével ellentétben a labirintus belseje nem volt szemkápráztatóan kivilágítva. Szélesre tárt érzékei felismerték a spektrum sötétentúli, kísérteties árnyalatainak, az álmok és az éjfél színeinek tompa ragyogását. Az álomfényt.

Tudta, hogy a kanyon pereméről technikusok, kutatók és biztonsági őrök kis csoportja figyeli, de képtelen volt elfordítani a figyelmét a labirintus bejáratát megvilágító éjszakai fény fantasztikus szivárványáról. A bejáratból kiáramló erő minden érzékét foglyul ejtette. Pezsegve áradt szét benne az adrenalin. A tündöklő éjfél birodalmának mámorító, felvillanyozó energiája eufórikus örömmel töltötte el. Néhány hajfürtje kiszabadult a csat alól, és táncba kezdett a feje körül. Még egy kevés ebből a fehér izzású psziből, és mindjárt fölrepül, gondolta. Gibsont is elérte az izgalom hulláma, és bőszen viháncolni kezdett. – Ez most valami más, Adam – mondta Marlowe. – Valóságos száguldás! Mint amikor éjszaka, teleholdnál kimegyek a motorral az Öreg Folyó útjára. Csak még annál is jobb. – Tudod, ha arra gondolok, hogy éjfélkor egyedül elmész motorozni, halálra rémülök – felelte a férfi. – Jobban megrémülsz tőle, mint ettől az ismeretlen labirintustól? – kérdezte a lány. Adam elgondolkodott. – Nagyjából egyformán. Marlowe ebből megértette, hogy a férfi ugyanazt a száguldást éli át, mint amely az ő vérét forrósítja fel. Rámosolygott. Adam csöppnyit előrehajolt, és ajkával végigsimított a lány ajkán. Amikor újra felegyenesedett, Marlowe látta, hogy a szeme tiszta zöld; pszizöld. És ekkor, egyik pillanatról a másikra, Adam átváltozott hivatalos személlyé, a Céh vezérévé. Egy hosszú bőrszíjat csavart a lány derekára. –Jól figyelj, Jones – mondta a parancsoláshoz szokott emberek ellentmondást nem tűrő, határozott hangján. – Ha belépünk ebbe a labirintusba, az olyan lesz, mintha egy idegen tükörházba mennénk be. Két lépésre az ajtótól kezdesz eltájolódni. Három méterrel beljebbről már nem találod meg a kijáratot. – Csakúgy, mint a katakombákban és a dzsungelben. – Nem. A legtöbb ember egész jól eligazodik az alagutakban és az esőerdőben, feltéve, hogy van egy jó borostyánja és némi gyakorlata. Ez a hely azonban más. A szabvány rez-borostyán itt nem elég. Az egyetlen dolog, amiről biztosan tudjuk, hogy működik, a teljes

színképet tartalmazó, felhangolt tükörkvarc. Bármi történjék is, bízd magad arra a darabra, amit Nyland adott neked. Marlowe megérintette a nyakláncán viselt kvarckő függőt. – Ne aggódj, meglesz. – A legtöbb ember még felhangolt kvarccal sem boldogul ennek az útvesztőnek a belsejében. – Értem, mire gondolsz. – A lány figyelte az érzékeit elárasztó forrongó energiahullámokat. – Azt hiszem, csak az képes átjutni rajta, akinek a spektrum sötét végéből származik a tehetsége. Közben Adam rögzítette a szíj végét Marlowe derekán, majd a másik végét a saját dereka köré csavarta, és egy bonyolult csomót kötött rá. Így mindössze legföljebb két méterre távolodhattak el egymástól. – Úgy érzem magam, mintha pórázon lennék – jegyezte meg a lány. – Helyes. – Adam felkapta a sporttáskát, és elindult a bejárat felé. – Holtbiztos akarok lenni abban, hogy nem tűnhetsz el a szemem elől. A lánynak eszébe jutott, mi történt Adam húgával, és bólintott. – Megértettem. Egyikük sem fordult hátra, hogy búcsút intsen az őket nézőknek. Egymás mellett haladva léptek be a fényes kapun az éjféli tükrök világába. Mihelyt bejutottak a labirintusba, Marlowe rögtön érezte az álomfénypszi intenzitásának gyors növekedését, de érzékeire igazából a tükörképek sötét végtelenségbe vesző sorozata hatott zavaróan. Amerre csak nézett, föl, le, ide és oda, Adam, Gibson és önmaga végtelenségig ismétlődő képeit látta. A belső architektúra nem egészen helyes arányai enyhítették a zavaró érzeteket. Hihetetlenül nehéz volt már az is, hogy rátaláljanak az útvesztő különböző fordulóira és sarkaira. Nem egyszer ütközött a tükröződő falnak, és attól kezdve, hogy egy ízben a kemény kvarcfelszínnek is nekiment, mindig egyik kezét maga elé nyújtva közlekedett. – Igazad volt, ez tényleg hajmeresztő – mondta. – Próbáld figyelmen kívül hagyni azt, amit a tükrökben látsz, és összpontosíts az alattuk lévő energiamintákra – tanácsolta Adam. – Az enyhén elgörbült áramlatokat kell követnünk.

– Értem. – Kissé összehúzott szemmel próbálta minél inkább kiküszöbölni a vizuális hatások egy részét, és felnyúlt, hogy megérintse Gibsont. Az állatka válaszul csacsogott valamit, és lekuporodott a vállán. Marlowe eltűnődött, hogy vajon Gibsont is zavarja-e az őket körülvevő képek végtelenbe vesző sora, vagy képes volt kihangolni őket. Hamar rájött, hogy Adamnek igaza volt. Az áramlatokban észlelhető kis zavar úgy működött, mint egy halvány jelzőtűz. Mihelyt a bizonytalan oszcillálásokra kezdett összpontosítani, és figyelmen kívül hagyta a közönséges érzékszerveihez eljutó egyéb visszacsatolásokat, megnyugodott a gyomra, és megszűnt a szédülése. Még beljebb hatoltak a kanyargó labirintusba. Marlowe úgy találta, hogy az építmény a végtelen folyosóival, kamráival és helyiségeivel hasonlít a katakombákhoz. Ez azonban, mint Adam előre figyelmeztette, csak még jobban összezavarta az érzékeit. – Határozottan erősödnek az aszinkron áramlatok – jegyezte meg. Százezer Adam fordította hátra a fejét, hogy visszanézzen rá. – A legutóbbi alkalom óta is, amióta itt jártam, érezhetően fokozódott a minták torzulása. – Van valami elképzelésed arról, hogy milyen messze kell mennünk? – Ezen a helyen nehéz megbecsülni a távolságokat, de ha az időt nézzük, akkor körülbelül húsz perc múlva kell megérkeznünk a kamrához. Feltéve, hogy tartani tudjuk ezt a tempót, és nem térünk el rossz irányba – tette hozzá. Továbbmentek. Minden lépéssel egyre jobban kivehetővé váltak az eltorzult energia gyenge hullámai. Adam befordult az utolsó sarkon, és megállt. – Ez az – mondta. – Ha nem tévedek, a zavar innen, ebből a kamrából ered. Átléptek egy magas, szűk nyíláson, és megálltak a helyiség közepén. Marlowe körülnézett. A tükörszoba hajszálra megegyezett sok másikkal, amelyeken útközben keresztülhaladtak, de a benne lévő energia vad torzulásokat mutatott. Becsukta a szemét, és csak a paraérzékeire összpontosított. Hirtelen világossá vált előtte, hogy hol van a megzavart energia forrása. Kinyitotta a szemét, és a zavaros tükörre nézett. Az onnan visszabámuló

Marlowe-k és Gibsonok képei között éppúgy hiányzott a vizuális összhang, mint az áramlatokból a pszichikai egyidejűség. – Itt valami nagyon nincs rendjén – mondta. – Azt hiszem, igazad van, a probléma arra az egyetlen tükörkvarc-darabra vezethető vissza. Biztos, hogy van annyi energia az Égő Lámpában, amivel egy-két villanykörtét pótolni tudunk. – Öröm ezt hallani – felelte Adam. Letette a sporttáskát a földre, lehajolt, és kezdte félrehúzni rajta a cipzárt. Félúton azonban megállt, és csak bámult a táskára. Marlowe is odanézett. – Jézusom – suttogta. Ismerős halvány fény áradt ki a táskából. – Úgy látszik, annyi bőven elég volt a nyavalyás lámpa meggyújtásához, hogy tágra nyitott érzékekkel végigjöttünk ezen az álomfény-energiával tele labirintuson – állapította meg Adam. Teljesen elhúzta a cipzárat, és benyúlt a táskába, hogy kivegye a lámpát. Marlowe látta, hogy a teste megmerevedik, állkapcsa összeszorul. Tudta, hogy Adam áramütést kapott, ami végigvágott az érzékein. Aztán a férfi felállt, és felemelte a lámpát. A kamra tükrökkel borított falain ezer és ezer képe jelent meg a világító tárgynak. A lámpa egyre fényesebbé és fényesebbé, majd végül áttetszővé vált Adam kezében. – Ez így nem lesz jó – szólalt meg Marlowe. – Ellenőrzésünk alá kell vennünk ezt a holmit, méghozzá gyorsan. – Egyetértek – bólintott Adam. A kamra és a tárgy által gerjesztett kísérteties sugárzásban markáns arca a rémálmok természetfölötti fényében fürdött. Gibson úgy mormogott, ahogy a terápiás üléseken szokott. Marlowe közelebb húzódott Adamhez, majd vett egy nagy levegőt, és ujjhegyeit a lámpa peremére tette. Ostorként vágott végig rajta az energia. Elakadó lélegzettel küzdött, hogy visszanyerje az önuralmát, miközben tudta, hogy Adam ugyanezt a harcot vívja. Gibson morgott, és láthatóan felkészült a vadászatra: szőre lesimult, és mind a négy szeme láthatóvá vált.

– Még erősebb, mint az első alkalommal – mondta Adam. Olyan volt a hangja, mintha összeszorított foggal beszélne. – Azt hiszem, azért, mert az itt lévő energia rezonál tőle. – Marlowe küszködve ejtette ki a szavakat. – Megemeli és növeli az áramlatokat. De bizonyos értelemben ez a te elméletedet igazolja. Mindenesetre gyorsan kell dolgoznunk. Ha a lámpa energiája elszabadul… Nem fejezte be a mondatot. Nem volt rá szükség. Adam éppúgy érzékelte a veszélyt, mint ő. Gibson halkan sziszegett. Hátsó mancsai erősebben szorították Marlowe vállát. A lámpa homályos fala előbb áttetszővé, majd teljesen átlátszóvá vált. Marlowe meglátta a belsejében örvénylő sötét vihart. A peremén egy kivételével valamennyi kristály felizzott. A következő percben vakító, érzékeket elkápráztató természetfölötti szivárvány gyúlt ki a tükrös kamrában. A kövek által kibocsátott energia szikrázva villogott a fényes felületeken. Marlowe ujjai erősen markolták a lámpa karimáját. Nem szabad elveszítenie az önuralmát. Adamre pillantva látta: ő is keményen küzd, hogy kézben tudja tartani az energiát, melyet az imént szabadjára engedtek. Megkereste a lámpa áramlatainak alapmintázatát, és belebocsátkozott. Meg sem próbált harcolni azért, hogy szabályozni tudja. Úgyis lehetetlen lett volna. Inkább a saját erejének indáit kezdte beleszőni a háborgó hullámokba. – Mintha az Álom motoron robognék – suttogta. Adam nem szólt semmit, csak nézett rá égő zöld szemével. – Oké, megvan – mondta Marlowe pár pillanatnyi megfeszített összpontosítás után. – De nem tudom, meddig leszek képes megtartani a középpontot. Tedd, amit tenned kell, Adam. A férfi teljes erőből a lámpa energiájára összpontosított. Eközben Marlowe az életéért küzdve kitartott. Gibson hátsó mancsai vadul szorították a vállát. Állniuk kellett a minden oldalról rájuk zúduló pszichikus széllökések rohamát. A pszi-szivárvány kezdett felforrósodni. Az ember nem úgy van megteremtve, hogy képes legyen ennyi energiát átengedni a testén, gondolta Marlowe. Csakhogy nekik nem

volt más választásuk: vagy együtt száguldanak a viharral mindvégig, vagy itt halnak meg a kamrában. Efelől a legcsekélyebb kétsége sem volt. De azt is tudta, hogy a lámpához több erőre lesz szüksége. A lénye legmélyén megszülető akarat kényszerítette, hogy uralkodjon a lámpán. Ekkor valami módon, amit soha nem fog tudni megmagyarázni, megérezte, hogy Gibson hozzáadja a saját pszijét az övéhez. Csak egy csöppnyi porcica volt, de ő is, mint minden élőlény, belebocsátotta a maga energiáját a spektrumba. Kettejük állati-emberi kapcsolata a maga módján rendkívül erős volt. Ahogyan összedolgoztak az Arkane-klinika parapszichológiai osztályán a gyógyításban, összedolgoztak most is. Pontosan érzékelte azt a pillanatot, amikor Adam megragadta a lámpában kavargó vad erőket, és egyenesen belevágta őket a kamra eltorzult áramlataiba. Ezután újra meg újra erős, stabil hullámokat irányított a csillogó kvarc belsejébe. Marlowe rájött, hogy a kamra tükrös felületeit használva fokozza és erősíti a lámpa erejét. A sötét tükrök pillanatokon belül kezdték visszaverni az álomfény stabil áramlatait, így kényszerítve a szabályos ritmus felvételére a rendszertelen, kiszámíthatatlan lüktetést. A kamra fokozatosan kezdett lecsillapodni. Ki tudja persze, hogy ezen a különös és veszedelmes helyen mi számít normálisnak, gondolta Marlowe, de egy álomfénytehetség, mint amilyen ő is volt, minden további nélkül felismeri a stabil energiát. Diadalmas érzés fogta el, amikor Adamre nézett. – Sikerült. A vállán ülő Gibson újra tollpihésre borzolta magát, és kuncogva ugrált egy kicsit. Adam nem szólt semmit. A lámpát bámulta. – Adam! – Marlowe látta, hogy a lámpa továbbra is teljes fényerővel világít. – Most már le kell kapcsolnunk. – Az Éjféli Kristály – szólalt meg Adam. – Nézd! Élettelen kőnek hittük. Gibson újra ideges motyogásba kezdett.

Marlowe lepillantott a lámpa peremén körbefutó kristálygyűrűre. Az a kő, amely a lámpa első meggyújtásakor sötét maradt, most tündökölve szórta az éjfél minden színét. – Kapcsold le – suttogta. – Nem tudom. – Véget kell vetnünk ennek! – kiáltotta Marlowe. A tükrökből ordítva kirontó lidérc elnyelte mindhármukat.

30. Az Éjféli Kristály belsejébe zárt pszichikus képektől Adam sokkos állapotba került. A sötét álomvilág formát és tartalmat kapott a tükörkamrában. Olyan, mint bármelyik másik rémálom, amely a spektrum legsötétebb tartományából származó álomfény-energia hullámain érkezik, gondolta. De maradt benne annyi öntudat, hogy felfogja, ez nem az ő álma. És nem is Marlowe-é. – Nicholas Winters – mondta Marlowe. Körülnézett a gyors ütemben összeálló álomvidéken. – Ez az ő műve. Valamilyen módon sikerült beletöltenie ezeket a képeket az Éjféli Kristályba. És most, amikor életre keltettük, kiszabadítottuk az álmot. – És talán a pszichohipnotikus parancsot is, amelyet szintén belefoglalt ebbe a kőbe. – Az írások szerint ez csak egy mítosz. – Mint a lámpa és az alapító formulája? Ki kell jutnunk innen. Most rögtön. – Szent ég, csak nem hiszed, hogy Nicholas valóban képes volt valami hipnotikus parancsot bezárni ebbe a kőbe? Hiszen századok óta halott. Gibson felmordult. Marlowe szava elakadt, amikor meglátta a tükrökben testet öltő alakot. Adam csak bámult arra a túlságosan is ismerős arcra, amely démoni zöld szemével kinézett rájuk a tükrökből. Ezt az arcot látta reggelenként a tükörben, csak éppen az ehhez az archoz tartozó testen egy régimódi öltözék volt, olyan, amilyet a Földön viseltek valamikor a tizenhetedik század végén. – Menjünk – ragadta meg Marlowe karját, hogy a kamra ajtaja felé tuszkolja. – Mozogj. A lány nem ellenkezett. De még a paraérzékeiktől megtámogatva sem mertek futva menekülni. Óvatosan kellett mozogniuk, nehogy nekimenjenek valamelyik tükrös falnak.

Fél méterre az ajtótól a düh, az őrület és a nyers erő vad rohama ökölcsapásként zúdult le Adamre. Elengedte Marlowe karját, és visszatántorgott a szoba közepére. – Figyelj most rám, vérem. Örökül rád hagytam ajándékomat, az Égő Lámpát. A három erő irányításával és az Éjféli Kristály felszabadításával bebizonyítottad, hogy érdemes vagy rá. Alkalmas vagy bosszúm beteljesítésére. A régies nyelv és kiejtés hallatán Adam arra gondolt, hogy egy szót sem értett volna a beszédből, ha nem tanulmányozza Nicholas naplóit. De még ha őse egy rég halott nyelven szólalt is volna meg, nem pedig anyanyelve hatszáz évvel korábbi változatán, Adam akkor sem érthette volna félre az öreg alkimista szavainak értelmét és szándékát. Az álmok nincsenek nyelvhez kötve. Egy sokkal elementárisabb módon: az álomfény pszichikus energiáján keresztül közvetítenek üzeneteket, figyelmeztetéseket és ismereteket. Marlowe nyújtotta a kezét, és megfogta az övét. – Siess – nógatta, az ajtó felé húzva őt. Adam minden természetfölötti képességét összeszedve egyetlen lépést tudott megtenni előre. Ekkor újabb energiaáram perzselte végig az érzékeit. A tükörkvarcban az alkimista szemében delejes fény gyúlt, ám a hangja jéghideg maradt. – A lámpában rejlő hatalmas erőt arra kell használnod, hogy megsemmisíts mindenkit, akiben ellenségem, Sylvester Jones vére csörgedez… E szavakat az energia egy újabb erős ütése követte. Adam érezte, hogy szörnyű harag ébred benne. Marlowe ereiben Sylvester Jones vére csörgedez. – Hallod, mit mond? – kérdezte. Kásás, reszelős hangja még az ő fülének is idegenül csengett. Marlowe koncentrált. – Igen, legalábbis intuíciós alapon megértem az álom üzenetét. Hipnotikus energiát sugároz rád, hogy transzba ejtsen. Az erejét persze nem érzem. Azt hiszem, ahhoz az ő leszármazottjának kéne lennem. – Küzdök ellene, de nem tudom, meddig leszek képes kitartani.

Újra megpróbált eljutni az ajtóhoz, de mintha falnak ütközött volna. Ekkor megértette, hogy soha nem juthat ki ebből a kamrából. Itt az idő, hogy felállítson egy fontossági sorrendet. Marlowe. Ő volt a világon a legfontosabb. Őt nem bánthatja. Előbb fog meghalni, mintsem rávenni magát, hogy akár egy ujjal is hozzáérjen. Ez a tudat megkönnyítette a dolgát. Már terve is volt. Hogy megmentse Marlowe-t, itt kell pontot tennie a dolgok végére. Akaratereje megfeszítésével leküzdötte a haragját. A düh és az azt kísérő őrület villogó szikrái nem az ő, hanem Nicholas Winters személyiségének a részei. Gazember. Ez a te álmod, nem az enyém. De az álom egykettőre az ő rémálmává változott. Az álom helyszíne egyre inkább valóságosnak tűnt. A kamrát lassan betöltötte az álmok elmosódott, meghatározhatatlan atmoszférája, egy olyan természetfölötti világ, amelynek nincs kezdete, sem vége, sem teteje, sem alja. Nemsokára már nem fogja tudni, hogy csak álmodik. Ha ez a pillanat bekövetkezik, onnantól már képtelen lesz irányítani a cselekedeteit. Felülkerekedik rajta a pszichikus parancs. Meg fogja semmisíteni Marlowe-t. Ennek nem szabad megtörténnie. A végtelen számú alkimista újból beszélni kezdett. – A pszichikus parancsot, melyet bezártam az Éjféli Kristályba, csak egyszer lehet hallani. Te, aki felszabadítottad a kő erőit, te fogod végrehajtani a bosszúmat. Nem vallhatsz kudarcot. Adam lázasan koncentrált, hogy ki tudja bogozni a bőrszíjat amellyel Marlowe-hoz kötötte magát. Amikor a lány szabaddá vált, hozzálátott, hogy módszeresen leszedegesse magáról az összes felhangolt szabvány rezt és a teljes spektrumot átfogó borostyánköveit: az óráját, a gyűrűjét, a nyakkendőtűjében lévő követ, a csizmasarkában eldugott darabkákat, a lokátorát és az övcsatját. Mindezeket és a magával hozott felhangolt tükörkvarc-darabkát beejtette az Égő Lámpa közepébe. – Adam – meredt a kövekre Marlowe. – Mit műveltél? Azok az erők, amik a lámpában vannak, tönkretehetik az összes borostyánodat. – Fogd Gibsont és a lámpát, és menj – szűrte a szavakat összeszorított fogán keresztül Adam.

– Megőrültél? A színképborostyánod vagy a kvarc nélkül sohasem találsz ki innen. Épp erről van szó, gondolta a férfi, de nem mondta ki. – Gondoskodj róla, hogy a J&J ezentúl rendesen őrizze a lámpát – mondta. – A jövőben megint szükség lehet rá, ha netán egy újabb villanykörtét kell becsavarni ebben a kamrában. – Mihelyt megkaptad a hipnotikus parancsot, ugye rögtön kijössz a labirintusba? – Marlowe még mindig nem nyúlt a lámpáért. – Egy örökkévalóságig fogsz bolyongani benne. Épp olyan lesz, mintha jó borostyánkő nélkül mennél be az alagutakba. Ezt nem engedhetem. Ebben a dologban együtt veszünk részt, Adam Winters. Partnerek vagyunk, már elfelejtetted? A delejes energia ide-oda verődött a tükörfalak között, és minden lengés tovább növelte az erejét. A tükrök megsokszorozó hatása következtében ezerszer erősebb volt, mint Nicholas Winters valaha is álmodni merte volna. Adam tudta, hogy a pszi hurrikánja hamarosan dühödt erővel fog lecsapni rá. – Túl kockázatos lenne, ha megengedném, hogy velem maradj – válaszolta. – Szerintem a lámpát egy majdani utódom elég nagy biztonsággal használhatja ismét, ha valaha szükség lesz rá. Hallottad, mit mondott Nicholas: az Éjféli Kristály energiáját csak egyszer lehet szabadjára engedni. Ami történt, megtörtént. A szellemet már nem lehet visszaparancsolni a palackba. – A fenébe is, Adam… Adam elengedte a lámpát, így Marlowe kénytelen volt megragadni. Ösztönösen az alapjánál fogva kapta el. Amikor már biztosan tartotta a kezében, a férfi megragadta a vállát, magához húzta, és megcsókolta. A lány szenvedélyesen viszonozta a csókját. Adam érezte, amint szétárad benne Marlowe erős, pozitív, gyógyító energiája, és ettől kis időre ellen tudott állni a parancs elsöprő erejének. Néhány másodpercig újból kitisztultak a gondolatai. Szerette volna örökre magához szorítani a lányt, de ezzel a halálos ítéletét írta volna alá. Csak annyit engedélyezett magának, hogy még egyszer érezhesse a csókja ízét. – Mindenkinek, aki Sylvestertől származik, megkell halnia. Mindent, amit ő alkotott, meg kell semmisíteni. Ez az egyetlen méltó büntetés a

bűnért, amelyet elkövetett ellenem. Mert tönkretett engem. Már csak idő kérdése, és el fogom veszíteni mindazt az erőt és hatalmat, melyet az enyémnek tudtam. Sorsom megpecsételődött egy ember árulása miatt, akit valaha a barátomnak neveztem, és egy féltékenységtől tomboló asszony miatt. Adamnek minden csepp akaraterejére szüksége volt, hogy elszakítsa magát Marlowe-tól. Elengedte a lányt, és hátralépett. Marlowe pszitől égő szemmel nézett rá. Akárcsak Gibson. – Itt maradok – jelentette ki Marlowe. – Mire ennek a rémálomnak vége lesz, igazi Cerberussá változom. Veszélyt fogok jelenteni rád, és mindenki másra a családodban. – Ez csak egy álom, Adam. – E pillanatban én is tudom. De nemsokára már nem fogom tudni. – Erősebb vagy, mint amilyen erős Nicholas valaha is volt – győzködte a lány. – Ezt nem tudhatod biztosan. Marlowe a lámpa peremére tette az ujjhegyeit. Adam látta, hogy beleremeg a teste, de mégsem engedte el. Inkább még meg is markolta a lámpa szélét. – Nicholas Winters mindenütt rajta hagyta ezen a holmin a lenyomatait. – Egyik kezével körbemutatott az őket körülvevő miriád képen. – Ráadásul az Éjféli Kristály által kibocsátott, és ebben a kamrában ide-oda verődő energia az övé. Úgy tudok olvasni benne, mint a tiédben. Hidd el nekem, hogy habár tőle származol, ti ketten nem ugyanazok az emberek vagytok. Te vagy az erősebb tehetség. Ez ésszel is belátható, csak végig kell gondolnod. – Mi az ördögről beszélsz? – Igaz, hogy hordozója vagy az ő pszichikus génjeinek, de annak a nagy tehetségű álomfényfejtőnek a vére is az ereidben csörgedez, aki világra hozta Nicholas fiát. És ugyanígy vérrokona vagy nemzedékekre visszamenően a többi erős tehetségnek is. Nicholas egyenes ági leszármazottja vagy, akárcsak Griffin Wintersé, Jack Wintersé, Adelaide Pyne-é és Chloe Harperé. Nem vagy Nicholas Winters klónja. Adam nézte a lányt, és nagyon szerette volna elhinni, amit mond. De közben egyre nagyobb erővel tombolt körülötte a vihar.

– Sylvester tudta, hogy a saját erőivel nem képes legyőzni engem. Egyenlő ellenfelek voltunk. Ezért kifundált egy tervet, mely szerint az álomfényfejtő arra fogja használni a lámpát, hogy megfosszon engem a képességeimtől. Az asszony féltékeny természetét kihasználva azt ígérte neki, hogy ha én meghalok, ő majd gondoskodik róla és a gyermekről. Igazság szerint magának akarta megkaparintani az asszonyt. Hálni akart vele, ahogy megtette más tehetséges nőkkel is, hogy kitapasztalja, vajon a tehetsége összeadódik-e az asszonyéval a születendő gyermekben, hogy az mindkettőjüket felülmúló pszichikus képességekkel jöjjön a világra. – Beszédes öregúr, nem igaz? Gondolom, igazolni akarja magát – jegyezte meg Marlowe. – Marlowe – nézett rá Adam –, ha én erősebb vagyok, mint ő volt, akkor miért nem tudok kimenekülni ebből a szobából? – Ki tudsz. De előbb ki kell törnöd ebből a transzállapotból. – Hogy csináljam? – Te magad mondtad; egy álombeli színtér foglya lettél. De ez akkor is csak egy csillogó álom. Ami azt jelenti, hogy képes vagy irányítani. Véget vethetsz neki azzal, hogy lekapcsolod a lámpát és az Éjféli Kristályt. – Megpróbáltam. – Megpróbáltad, de egyedül. Nem emlékszel? A lámpa energiáját csak úgy lehet irányítani, ha ketten összedolgozunk. Érintsd meg a lámpát, Adam, és fogd meg a kezem. A férfi a lámpára bámult; kicsit félt, hogy ha hozzáér a lányhoz, magával vonja őt is az álombeli színtérre. Aztán a feléje nyújtott kézre nézett. Amikor tekintete találkozott a lányéval, erőt és tökéletes bizonyosságot látott benne. Marlowe rámosolygott. – Te vagy a Frekvencia Céh főnöke, én pedig a J&J vezetője – mondta. – Épp most mentettük meg az alsó világot. Ezt is meg tudjuk csinálni. És Adam egyszeriben hitt neki. Mindenre képes lehet, ha Marlowe mellette van. – Nem csoda, hogy megtettek a Jones & Jones vezetőjévé – mondta. Megragadta a lámpa szélét, a másik kezével pedig átfogta a lány kezét.

Pszi-tűz perzselte végig az érzékeit. – Hallgass ide, te, aki a véredben hordozod a tehetségemet. Sylvester örököseinek mind egy szálig pusztulniuk kell. Az én véreimnek kell diadalmaskodniuk. – Ne törődj vele – szólt Marlowe. – Évszázadok óta halott. Oké, megvan a középpont. Emlékezz rá, ez a lámpa alapvetően egy erősokszorozó, amelyet arra terveztek, hogy növelje a meglévő tehetségedet. A bennünket körülvevő tükröző kvarcfelületeknek ugyanilyen hatásuk van. Neked nem kell mást tenned, mint destabilizálni néhány transzáramlatot. Ha egyszer a folyamat elindul, lefogadom, hogy az Éjféli Kristály energiamintája villámgyorsan szétesik. – Lefogadod? – Csak csináld, Winters. Adam meg sem próbálta szétzúzni a rázúduló energiát, ahogy korábban, amikor a kvarckő által kibocsátott bizonytalan egyensúlyú energiát hozta egyenesbe. Ösztönösen óvatosan nyúlt bele, és amikor a transzmintában rátalált egy magányosan oszcilláló áramlatra, egy ellentétes hullámot bocsátott ki rá. Az áramlat szinte azonnal részeire esett, és felbomolva elenyészett. A folyamat furcsán ismerősnek tűnt. – Éppen olyan, mint korábban, az alagutakban – mondta. Nem volt könnyű kiejtenie a szavakat, mert a nagy összpontosítástól lemerevedtek az állizmai. – Mint amikor de-rezáltam a forró szellemeket. – Érthető. Az energiaszellemek magja eredendően is ingatag. Nekem azt mondták, az a legcélravezetőbb, ha az egészet összetartó áramlatokból néhányat megbontanak. – Ha ez sikerül, akkor az egész felbomlik, és eltűnik. – Mint egy szellem – bólintott Marlowe. Adam munkába vett egy újabb áramlatot, és az eredmény hasonló volt. Ahogy módszeresen elkülönítette és legyengítette az egyes impulzusokat, a folyamat felgyorsult. Gibson izgatott csacsogásba kezdett. Nicholas Winters még mindig beszélt, de parancsoló erejű szavaiból egyre kevesebb energia áradt.

– Nem fogom megérni bosszúm beteljesülését, de tudom, hogy be fog következni, mert az erőm, melyet a vérembe zártam, messze felülmúlja Sylvesterét. A fiam tovább fogja vinni az én óriási tehetségem magvait, és örökül hagyja őket a fiainak, és azok fiainak, nemzedékeken át… Adam közben kivégzett néhány újabb áramlatot. A tükörként funkcionáló kvarc ezúttal segítette a munkáját. Az álomszíntér elhomályosodott, majd oszlani kezdett, mint a reggeli köd, ha kisüt a nap. Nicholas miriádnyi szellemképe elhalványult. Az Éjféli Kristály egy utolsó energialobbanással kihunyt, s magával vitte a rémálomszerű transzállapot maradék foszlányait is. Adam szabaddá vált. Lekapcsolta az Égő Lámpát. Valamennyi kristály elsötétült. Az átlátszó test áttetszővé, majd opálossá, s végül ismét tömörré változott. Benyúlt a lámpa belsejébe, és kivette a borostyánját. Másik kezével továbbra is erősen fogta Marlowe kezét, és húzni kezdte őt a kamra bejárata felé. – Menjünk – mondta. – Jó ötlet. Megfontoltan, de sietős léptekkel mentek ki a kapunyíláson. Adam megnézte az óráját. – Nem hiszem el. Működik – állapította meg. – Talán mert össz-spektrumú. A szabvány rez-borostyán nem élte volna túl azokat az erőket, amelyek a lámpában felhalmozódtak. Egy dolgot azonban én sem értek. – Csak egyet? Akkor te szerencsés vagy. – Azt értem, hogy Nicholas rájött, hogyan zárhatja be egy hipnotikus parancs energiáját az Éjféli Kristályba, de hogyan tudta bezárni önmaga arcképét? – Miért tartod ezt különösnek? Te vagy az álomfénytehetség. Magad mondtad nekem, hogy amikor megérintesz valakit, intuíciós alapon képekké alakítod át az energia egy részét. – Igen, de épp ez az. Ott, abban a kamrában Nicholas saját álomszínteréből származó képeket láttunk, melyeket valami módon sikerült a kristály csapdájába zárnia. Mi mégis Nicholast magát láttuk abban az álombeli világban. – És?

– Gondolj bele. Az ember sohasem látja önmagát álmában. – Egyfajta transzállapotba, éber álomba hozta magát, hogy létrehozhassa a képeket, amelyeket láttunk, igaz? – Igen, azt hiszem. – Látta önmagát ebben a transzban, ezért mi is láttuk őt. – De hogyan látta önmagát a saját álmában? – Én nem vagyok álomfényszakértő, de el tudok képzelni egy módszert, amellyel megtehette. – Miféle módszert? Adam gondolatban még egyszer kontrollálta elképzelését, majd kibökte. – Tükörbe nézve került abba az álomszerű állapotba. Mialatt transzban volt, látta a saját tükörképét, és azt láttuk mi is.

31. Az esőcseppek halk dobolására ébredt a dzsungelben. Nincs más ehhez fogható hang, gondolta. Még itt, ebben a buja föld alatti világban is közvetítette a maga sajátos pszichikai üzenetét: a természet életadó és életet megújító erejét. Az esőerdő esőillatához sem lehetett semmilyen más illatot hasonlítani. Egy percig csendben feküdt, és beszívta a mindent elborító illatot. Azután megmozdult kicsit, és rájött, hogy a csizmáján kívül minden ruhája rajta van, úgy fekszik a magával hozott selyem hálózsákjában. Valaki kiterítette a hálózsákot a priccsen, és belefektette őt. Valaki, aki tudott az ő kis hóbortjáról. Adam, gondolta, és elmosolyodott. A tükörkamrában átélt megpróbáltatás adrenalin- és pszi-rohama egyenesen a labirintus kijáratához vitte őket. A kanyon peremére vezető, kvarckőből épített hosszú lépcsősor feléig jutottak, amikor többen is leszaladtak eléjük, hogy segítsenek. Mire felértek a lépcső tetejére, Marlowe a teljes kimerültség határára jutott. Miközben Adamet hallgatta, aki előadta a többieknek, hogy mi történt a labirintusban, egyszer csak mély álomba zuhant. Nyújtózott, kinyitotta a szemét, és kinézett a sátor műanyag ablakán a szinte áthatolhatatlan sötétségbe. Éjfél a dzsungelben. Kiélesítette az érzékeit, hogy kitapogassa a labirintus energiájának gyenge áramlatait, melyek a kanyon falai között egészen a peremig visszhangoztak. Erősnek és stabilnak érzékelte a rezonáló mintákat. Semmi jel nem mutatott a mélyben rejtőző diszharmóniára. Volt azonban egy másfajta álomfény-energia a sátorban, méghozzá egy nagyon ismerős minta. Meglepetten fordította meg a fejét. – Adam? – Mivel tudta, hogy körülöttük még fél tucat sátor van tele alvó emberekkel, suttogóra fogta a hangját. – Gondoltam, jobb, ha nem arra ébredsz, hogy más férfiak fekszenek melletted a sátorban – suttogta a férfi. A sátor belsejében teljes sötétség volt. Marlowe nem látta Adamet, de amikor kinyújtotta a kezét, kitapinthatta a másik priccset, amely szorosan az övé mellett állt.

– Nem értem. – A lány feltámaszkodott az egyik könyökére. A normális látásával még most sem látott semmit, de amikor megnyitotta a paraérzékszerveit, láthatóvá váltak előtte Adam nyomai. – Mit keresel te idebent? – Lássuk csak, találunk-e valami választ erre a kérdésre. Suhogó nesz hallatszott. Marlowe látta, hogy a sötétség mélyén elmozdul egy energianyaláb, és tudta, hogy Adam az oldalára fordult, szembe vele. A szeme zölden világított a sötétben. – Mindketten csúnyán kiégtünk odalent a labirintusban – mondta a férfi. – Feléltük az összes tartalékunkat. Mire feljutottunk a kanyon tetejére, fizikailag is csaknem teljesen kimerültünk. Te konkrétan ki is nyúltál az én beszámolóm közben, amely szerintem fantasztikusan logikus összefoglalás volt ahhoz képest, hogy milyen állapotban voltam, és milyen sok részletet voltam kénytelen kihagyni. – Ó, igen, bizonyára nem akartál belemenni olyan témákba, mint a Winters-féle Családi Átok, na meg a Hivatal és az Arkane ügyei. – Nem tett volna jót a Céh vezéréről kialakult képnek. A lényeg az, hogy épp amikor a legjobb részhez értem, az egész laborszemélyzet szeme láttára mély álomba szenderültél a vállamon. – És mi volt a legjobb rész? – érdeklődött Marlowe. – Annak a viccnek a poénja, hogy hány céhvezér és J&J ügynök kell egy villanykörte kicseréléséhez. A lány összerezzent. – Ó, értem. – Arra gondoltam, hogy az adott körülmények között talán nincs ínyedre, hogy tucatnyi ember bámulja, ahogy alszol… – Úristen, tényleg nincs. – …úgyhogy biztosan örülnél egy kis úriemberhez méltó figyelmességnek. Fölnyaláboltalak hát, és behoztalak ebbe a sátorba. Nagy nehezen lerángattam rólad a csizmát, és beledugtalak a biztonsági hálózsákodba. – Kösz – suttogta Marlowe. – Szívesen. De ez az utolsó nemes és férfias erőkifejtés végképp betett nekem is. Közöltem a többiekkel, hogy reggel ébresszenek fel bennünket, aztán becsuktam a sátor ajtaját, és többé-kevésbé ájultan

lezuhantam erre a priccsre. Semmi többre nem emlékszem egészen addig, amíg pár perccel ezelőtt Gibson föl nem ébresztett. – Gibson. – Marlowe a sötétséget fürkészve kereste a babakék szempárt, de nem látta sehol. – Hol van? – Hallottam, hogy kaparja a bejárat sátorlapját, úgyhogy fölkeltem, és kiengedtem. Azt hiszem, vadászni ment. Épp mielőtt eltűnt volna az aljnövényzetben, láttam, hogy kinyílik a második pár szeme. Az a gyanúm, hogy egy kis éjszakai sport erejéig csatlakozott a pajtásaihoz. Adam álomfényének energiája kezdett felforrósodni. Ahogy a tekintete is. Marlowe tudta, hogy felébredt benne a vágy. Ettől neki is melege lett. Megköszörülte a torkát. – Értem. És te, khm, te már nem tudtál visszaaludni, miután kiengedted őt? – Nem. – Arra gondoltál, hogy mi történt a labirintusban? – Leginkább rád gondoltam. – Ó. – Ne haragudj, Marlowe – fújta ki a levegőt Adam. – Nem úgy terveztem, hogy idebent alszom. De egy lépést sem tudtam tovább menni. Szó szerint. Tudom, hogy te képtelen vagy egy szobában aludni valakivel, aki szintén alszik. De teljesen ki voltam ütve. – Semmi baj, nem zavartál. Őrült iramot diktáltunk magunknak, ami után a normálisnál jóval mélyebb alvás következett. Pár órára mindketten ájulásszerű álomba zuhantunk. – Igen, én is így érzem. Sajnálom. – Olyan kimerült voltam, hogy valószínűleg egy tornádót is átaludtam volna. – És most hogy érzed magad? Marlowe elgondolkodott. Meglepően normális állapotban ébredt, mint egy egészséges, pihentető alvás után. Most azonban nagyon is tudatosult benne Adam közelsége. – Jól vagyok – felelte. – Tényleg. – Akarod, hogy elmenjek? – Esik az eső, és koromsötét van odakint.

– Kiraktak néhány borostyánlámpást, úgyhogy ne aggódj, eltalálok egy másik sátorig. Marlowe félrehajtotta a selyem hálózsák felső rétegét. – Nem akarom, hogy elmenj, Adam. Lehet, hogy nem fogok tudni újból elaludni, de nem bánom. Inkább veled szeretném tölteni az éjszaka hátralévő részét. – Ezt jó tudni, mert én is veled szeretném tölteni az éjszakát. Marlowe megint ruhasuhogást hallott a sötétben, és a többi érzékszervével Adam energiamintáit figyelte. Az álomfény ragyogásában látta, amint a férfi kiül a priccs szélére. Az ágyak itt mindössze centiméterekre voltak egymástól. Aztán nagy óvatosan fölébe ereszkedett. A priccs nyöszörgött egy kicsit, de nem rogyott össze. Marlowe átkarolta a férfit, aki csak az ingét vette le, a nadrágját nem. Meztelen bőre jólesően meleg volt. – Adam. – Csitt – súgta a férfi. – A dzsungel messzire viszi a hangot, különösen éjszaka. Odakint mások is alusznak. – Bocsánat. – Marlowe megcsókolta Adam száját, az állát, a nyakát, és közben beszívta az illatát. – Igyekszem nem elfelejteni. A férfi fojtottan felnyögött, és gyengéden a foga közé vette a lány fülcimpáját. – Időnként te is emlékeztess majd engem rá – lehelte a fülébe. Nekiláttak, hogy levetkőztessék egymást. Adam kigombolta Marlowe blúzát, és ajkával megkereste a mellét. Amikor szelíden húzogatni kezdte az egyik mellbimbóját, Marlowe érezte, hogy tüzes hullámok indulnak el a testében, mely megfeszült, és nedvessé vált a vágytól. Remegő ujjakkal kapcsolta ki a férfi övét, majd a nadrágját. Amikor kezével benyúlt, ujjai vastag és merev hímvesszőre találtak. Adam eközben lehúzta a cipzárat Marlowe nadrágján, és a combján keresztül egészen a bokájáig letolta, ahonnan a lány türelmetlenül ficánkolva lerugdosta magáról. Közben érezte, hogy teste minden egyes rángatózó, csavarodó mozdulatával növeli a rajta fekvő férfi vágyát. A sima, izmos hát nyirkossá vált a keze alatt.

Adam is megszabadult a nadrágjától és az alsónadrágjától. Marlowe hallotta, amint halk puffanással lehullanak a sátor földjére. A következő pillanatban újra ott volt; Marlowe közelebb húzta magához, és megnyílt előtte. – Nem tudok betelni veled – súgta Adam rekedten. Becsúsztatta, és fölfelé nyomta az ujjait, mire a lány szorosan összezárult körülötte. Ekkor a férfi hüvelykujjával megkereste az idegvégződések feszes kis csomóját. Marlowe elakadó lélegzettel fojtotta el kikívánkozó kiáltását, és körmeit Adam vállába mélyesztette. Ő, mintha csak erre a jelre várt volna, testhelyzetet váltott, és egy lendülettel beléhatolt. Egyesülésük erejének láthatatlan lüktetése és robaja betöltötte a levegőt. Marlowe-nak úgy tűnt, mintha auráik egy végtelenül meghitt pillanatban egymásba olvadnának. Izmai megfeszültek, vére felforrósodott, majd rángatózó kis hullámokban átsöpört rajta a gyönyör. A kéj tetőfokán arra ocsúdott fel, hogy nem kap levegőt. Még egy másodperc kellett hozzá, hogy megértse, azért, mert Adam a szájára tapasztotta a száját, hogy elhallgattassa. Ezek szerint felsikolthatott. Adam hátizmai kemények voltak, mint a kvarckő. Amikor eltépte a száját az ő szájától, Marlowe hallotta, amint készül kitörni a torkából a diadal és a kielégültség elnyújtott, mély morgása. Gyorsan befogta Adam száját a tenyerével. Sokáig, nagyon sokáig tartott, mire Adam túljutott a gyönyör tetőfokán, és végül kiürülve, kimerülten elterült a lányon. Marlowe könnyes szemmel, halkan felnevetett, és szorosan magához ölelte őt. Elállt az eső. Adam megállapította, hogy valószínűleg erre ébredt fel. A belső órája arról tudósította, hogy a dzsungelben hajnalodik. Amikor megmozdult, rájött, hogy bele van gabalyodva egy selyemtakaróba és Marlowe selymes tagjaiba. Mozdulatlanná válva várt egy kicsit, hogy ne törje szét a pillanat varázsát. Hihetetlenül jó érzés volt ilyen meghitt közelségben lenni Marlowe-val. Aztán kinyitotta a szemét, és látta, hogy a lány mélyen alszik. Mellette.

A felismerés majdnem akkora elégedettséggel töltötte el, mint amit az éjszaka érzett. A sátor ajtajának túloldaláról hallatszó halk kaparászásra és kuncogásra lett figyelmes. Megpróbált óvatosan elszakadni Marlowe meleg testétől, de minden igyekezete ellenére a lány megmozdult, ásított, és kinyitotta a szemét. Még kissé kábultan, enyhén zavart arckifejezéssel nézett Adamre, mintha a legkevésbé sem számított volna arra, hogy itt látja őt közvetlenül maga mellett. A férfi diadalmas arca láttán hirtelen kigyúlt a szemében a felismerés fénye. – Adam? – Én vagyok – mosolygott a férfi. – Nem értem. – Próbálkozz. Próbálkozz erősen. A lány összehúzta a szemöldökét. – Miután szexeltünk, elaludtam. – Újra elaludtál, miután szeretkeztünk – javította ki a férfi. – Helyesebben szólva mindketten visszaaludtunk. Én is csak most ébredtem fel. – Hmm. Hát ez nagyon furcsa. – Együtt aludtál velem – közölte Adam. – Együtt aludtunk. Tedd magad túl rajta. – Talán a dzsungel magas pszi-szintje teszi – ráncolta a homlokát Marlowe. – Talán ennek hatására képes vagyok alvás közben is felfogni az álomfényt. – És együtt aludni velem – tette hozzá Adam. A lány szeme kerekre tágult. – Soha nem tudtam együtt aludni egyetlen férfival sem. Kell, hogy legyen erre valami magyarázat. Talán az energia ott, abban a labirintusban. – Azt hiszem, pár kísérletet el kell majd végeznünk ebben a témában, ha visszatérünk a felszínre – mondta Adam, és könnyű csókot lehelt Marlowe ajkára. – De ha ez igaz, akkor mégis mit jelent? – pislantott végre egyet a lány.

– Azt, hogy együtt tudsz aludni velem. Azt javasolom, hogy ne bonyolítsd túl ezt a dolgot, Marlowe. Tudod, mit mondanak a gyakorlott detektívek? – Nem, mit mondanak? – Azt mondják, hogy általában a legegyszerűbb magyarázat a helyes. – Csakhogy ez egyáltalán nem egyszerű. Odakint újra felhangzott a kaparászás, és az azt kísérő halk kuncogás. – Ez Gibson – pillantott Marlowe a lezárt sátorajtóra. – A mi kis vadászunk hazatért. Jobb lesz, ha beengedem, mielőtt átrágja magát a sátorlapon – jegyezte meg Adam. Félrehajtotta a selyemtakarót, felült, és a ruhái után nyúlt. Felöltözött, majd felállt, vigyázva, hogy be ne üsse a fejét a sátor tetejébe. Kinyitotta a sátor ajtaját. Gibson vidáman csacsogva, egyik mancsában egy fél energiaszelettel, berontott a sátorba, és felugrott a priccsre, hogy üdvözölje Marlowe-t. A lány mosolyogva megpaskolta. – Valami azt súgja, hogy jobb, ha nem tudom, mit műveltél odakint a dzsungelben egész éjszaka – mondta. – Egyébként hol szerezted ezt az energiaszeletet? A sátor ajtónyílásán át Adam látta, amint Liz és az Arkane egy másik technikusnője kilépnek egy közeli sátorból. Már fel voltak öltözve, és halkan beszélgettek egymással. Aztán mindketten az ő sátruk felé néztek, és csillogó szemmel, mosolyogva mondtak valamit. Amikor őt meglátták, zavartan elpirultak. – Jó reggelt, hölgyek – intett nekik fesztelenül Adam. – Jó reggelt, uram – dadogta Liz. – Ma Jill és én készítjük a reggelit. Pár perc, és készen lesz a kávé meg a rántotta. – Jól hangzik – vigyorgott Adam. A nők elsiettek a konyhasátor irányában. Adam visszaengedte az ajtó sátorlapját, és Marlowe felé fordult, aki épp akkor vett elő egy tiszta blúzt a csomagjából. – Mi van? – húzta fel a lány a szemöldökét. – Valami gond van odalent a labirintusban?

– Nem, semmi ilyesmit nem hallottam. – Adam megköszörülte a torkát. – Emlékszel, mit mondtam? Hogy a dzsungel messzire viszi a hangot éjszaka. Azt hiszem, ez történhetett ma éjszaka is. – A hanggal? Elvitte a dzsungel? – Ebből a sátorból. – Ó. – Marlowe elfintorodott. – Hát – mondta aztán rezignáltan –, szerintem ez elkerülhetetlen volt. Még ha semmi sem hallatszott volna is ki, ezen a kis helyen úgyis tudja mindenki, hogy együtt voltunk az éjjel. – Ezt tényleg tudja mindenki. – Nyugalom, nekünk van a világon a legtökéletesebb fedősztorink. – Az lenne a tökéletes fedősztori, hogy te meg én összejöttünk? – kérdezte közömbös hangon Adam. – Pontosan. – Marlowe megint elhúzta az orrát. – De persze így is zavarba ejtő. – Micsoda? Hogy mindenki azt gondolja, hogy a Jones család egy tiszteletre méltó tagja viszonyt folytat a Céh egyik főnökével? – Nem – nézett rá villámló szemmel Marlowe. – Nem erre gondoltam. A dzsungelben terjedő hangra céloztam. Adam felkapta a sporttáskáját, kinyitotta a cipzárját, és kirántott belőle egy pólót. – Nézd, Marlowe – mondta –, nagyon sajnálom, de mindazok fényében, amik mostanában történtek, be kell ismerned, hogy a dolgok tágabb összefüggésében ez valójában nem fontos. – Nem fontos? Azt mondod, a kapcsolatunk nem fontos? – A fenébe is, tudod, hogy nem így értettem. Azt mondod, hogy nekünk van egymással kapcsolatunk? – Miért, te minek nevezed? – Ne nézz így rám – mondta Adam. – Te mondod mindig azt, hogy partnerek vagyunk. – Azok vagyunk. Partnerek. Olyasfélék – tette hozzá Marlowe kis szünet után. – Ha nem vetted volna észre, a partneri kapcsolatunk alapja megszűnt tegnap, amikor visszaállítottuk a ritmust a labirintusban. – Miért vitatkozunk egymással? – állt fel a lány. – Fogalmam sincs.

Marlowe megkerülte a priccs sarkát, és Adam karjába vetette magát. – Adam, ez nevetséges – súgta a férfi melléhez simulva. – Egyetértek – mosolygott Adam a lány hajába. – Ezek szerint leszel a partnerem a péntek esti fogadáson? – Miféle fogadáson? – A Frekvencia Céh új főnökét üdvözlő hivatalos fogadáson. – Ó, azon a fogadáson – dünnyögte a lány a férfi mellének. – Gondolj bele. Az első igazi randink. Adam megfogta az állát, és készült, hogy megcsókolja. Mozdulatát azonban félbeszakította a kintről behallatszó felháborodott rikoltás. – Mi volt ez? – lépett hátra gyorsan Marlowe. – Azt hiszem, a konyhasátor felől jött – felelte Adam. Elengedte a lányt, és felhajtotta a sátor ajtaját. Lizt és Jillt látta, amint csípőre tett kézzel, elkeseredett arccal állnak a táborhely közepén. Fejek bukkantak elő a környező sátrakból. – Mi történt? – kérdezte az egyik technikus. – Kifosztottak bennünket – kiáltotta Jill. – Eltűnt az élelmiszerünk. – Az összes? – kérdezte megrökönyödve dr. Nyland. – A tojás, a gyümölcslé, a kekszek, a kolbászfélék, a dzsem – sorolta Jill. – És ez csak a reggeli alapanyaga. De ne számítsanak ebédre és vacsorára se. Jóformán a teljes három napra való készletünket elvitték. Egyetlen energiaszelet nem sok, annyink sem maradt. Ma reggel a legjobb az lesz, ha elmegyünk az erdőbe gyűjtögetni. – Egyedül a kávét nem vitték el – számolt be Jill. – Talán mert a dobozok túl nehezek, azokat nem tudták magukkal cipelni a dzsungelbe a kis nyavalyások. – Miféle kis nyavalyások? – hökkent meg Nyland. – A porcicák – felelte Jill. – Épp akkor surrant ki a sátorba rágott lyukon az utolsó, amikor ideértünk. – Hűha – szólt halkan Marlowe. Adam észrevette, hogy Gibsonra néz, aki a priccsen ült, és az utolsó falatot kapta be az energiaszeletből. – Azt hiszem, tudom, mit csináltál az éjszaka – szólt a lány Gibsonhoz. – És én még azt hittem, hogy vakmerő vadászaton és szenvedélyes szextúrán tomboltad ki magad az erdőben, ahogy azt a nyers természet megkívánja.

Gibson kuncogva majszolta az utolsó falatot. – Minek vadászott volna, ha összetrombitálhatta a cimboráit, és együttes erővel kirámolhatták az emberek konyhasátrát? – emlékeztette Adam. – És a szenvedélyes szextúrák? – nézett rá Marlowe. – Emlékezetem szerint azon mi vettünk részt.

32. Másnap röviddel dél előtt ért be az irodájába. Rick fölkapta az íróasztalán heverő két újságot, és úgy emelte föl, hogy Marlowe lássa a szalagcímeket. – Megint híres lettél, főnök – mondta. – Szép munka. Ez jót fog tenni az üzletnek. Gibson üdvözlésül csacsogott neki valamit, aztán fürgén kiugrott Marlowe hátizsákjából, és fölpattant az asztalra. – Te is híres vagy, motoros majom – mutatta Rick Gibsonnak a Szemle címlapját. – Látod? Ott ülsz a nagy Céhember vállán. Gibson nem mutatott érdeklődést a kép iránt. Átsurrant az asztalon a lezárt sütisdobozhoz, és ott reménykedő pofával megállt. Rick letette az újságot, és ment, hogy kinyissa a dobozt. – Parancsolj, kisöreg – mondta, és színpadias mozdulattal fölemelte a doboz tetejét. – Megérdemled. Te is a nap hőse vagy. Marlowe kibújt a bőrdzsekijéből, és fölakasztotta a fogasra. Az íróasztalához ment, és lenézett az újságok nagybetűs címeire. A Szemle címoldali fotója épp akkor készült, amikor Adammel együtt a főkapun át kilépett az esőerdőből. Ott már egész kis tömeg várta őket: riporterek, bloggerek, kíváncsiskodók, és a város potentátjai. Marlowe tudta, ez nem lehet véletlen. Adam hideg fejjel kitervelte, hogy mielőtt elhagyják a tábort, legyen egy nagy médiafelhajtás. Felküldött a felszínre egy labortechnikusokból álló kisebb csoportot, hogy lépjenek érintkezésbe a Kamarával, és mondják el nekik, mi történt. Attól kezdve a Kamara sajtóirodája irányította az eseményeket. A Frekvencia Céhnek rettenetesen nagy szüksége volt már egy arculatváltásra, és az esőerdős sztori tökéletesen megfelelt erre a célra. A józan, megfontolt, stílusában is a komolyságot képviselő Borostyán Híradó vezércikkének címe minden publicista álma volt: ELHÁRÍTOTTA A KATASZTRÓFÁT AZ ÚJ CÉHVEZÉR ÉS A HELYBÉLI MAGÁNDETEKTÍV

A hatóságok szerint egy robbanás az idegen romokban a föld fölött és alatt egyaránt pusztító erejű lett volna. A Szemle főcíme kicsit más szemszögből láttatta az eseményeket. A CÉHVEZÉR ÉS SZERETŐJE MEGMENTI AZ ALSÓ VILÁGOT

– Jézusom – nyögött fel Marlowe, és ledobta az újságot az asztalra. – Valahogy nem tudom elhinni, hogy attól, mert kikiáltottak a céhvezér szeretőjének, nagyobb lesz a J&J üzleti forgalma. – Majd meglátod – mondta magabiztosan Rick. – Én mondom neked, a J&J lesz a város legmenőbb pszichikus magánnyomozó irodája. – De addig is tovább kell dolgoznom a jelenlegi néhány ügyünkön – sóhajtotta Marlowe. – Hol van a múzeumi lopás aktája? – Az asztalodon – válaszolta Rick. – De előbb beszéljünk a legfontosabb dologról. Mit veszel fel a ma esti nagy céhes bulira? – Hűha! Nem is tudom. Talán a bőrdzsekimet, a bőrgatyámat és a csizmámat. – A dominajelmez persze mindig bejön, de a mai estén a Jones & Jonest fogod képviselni – jegyezte meg Rick. – Én azt mondom, hogy egy kicsit elegánsabb ruhában kellene megjelenned. – Akkor kénytelen leszek megnézni, mi van a szekrényem mélyén. Nem sokkal múlt délután három óra, amikor aznap körülbelül századszor szólalt meg a telefon. Marlowe ügyet sem vetett rá, mert arra összpontosított, amit éppen olvasott. De az irodája ajtaja nyitva volt, így hallotta, amint Rick újra elismétli, amit aznap már számtalanszor elmondott. – Sajnálom, uram, de Miss Jones nem ad interjút a médiának. Azt az utasítást kaptam, hogy minden ilyen természetű hívást irányítsak át a Frekvencia Céh PR-irodájához. Igen, Miss Jones ott lesz a Céh új igazgatója tiszteletére rendezett ma esti fogadáson. Rick letette a telefont, de az szinte azonnal újra csengett. – Sajnálom, asszonyom, de Miss Jones nem tud megjelenni az önök programján.

Marlowe levette a beszélgetés hangját, és végigolvasta az aktát. Azután becsukta a dossziét, s egy darabig csendben ült, és gondolkodott. Ilyen pillanatokban szokta Zeke bácsi kinyitni az íróasztala legalsó fiókját, hogy kivegye belőle az Idegen Rom whiskyt. Állítása szerint az segített, hogy jobban tudja a célra összpontosítani a tehetségét. Gibsonra nézett, aki az ügyfél számára fenntartott szék kárpitozott ülésén szunyókált. Méghozzá hanyatt fekve, mind a hat mancsát az égnek meresztve. – Mit szólnál, haver, ha elmennénk kicsit motorozni? Gibson kék szeme kipattant. Egy apró kis testcsavarral máris talpon volt, és lelkes csacsogásba kezdett. Marlowe felállt, megkerülte az íróasztalt, és fölnyalábolta. Kiballagott a titkári szobába, ahol Rick épp befejezett egy újabb telefonbeszélgetést. – Elmegyek egy órácskára – szólt neki Marlowe. – Ha ötig nem érnék vissza, zárj be. – Valami gond van, főnök? – nézett föl kicsit összehúzott szemmel Rick a trendi szemüvegén át. – Szeretném még egyszer megnézni a bűnügy helyszínét. – Melyikét? – A múzeumi lopásét. Újra végigolvastam az aktáját. Van benne valami, ami zavar engem. – Továbbra is aggaszt, hogy dr. Lewison kívül mindenkinek bombabiztos alibije van? – Dr. Lewis álomnyomai aggasztanak, amelyeket a helyszínen láttam. Még egyszer meg szeretném nézni őket. – Rendben van, de már elmúlt négy óra. Az átöltözésre is elég időt kell hagynod magadnak. Ma este minden szem az új céhvezért és a hölgyet fogja keresni, aki segített neki az alsó világ megmentésében. – Furcsa, de a fogadásokat az ember nem szokta elfelejteni. Mint azt, hogy mikor kell fogorvoshoz mennie. – Hah. Ez a szezon egyik legfényesebb eseménye, és te meg Adam Winters lesztek az est fénypontja. Földobottnak kéne lenned. – Igyekszem. – Marlowe leemelte a fogasról a bőrdzsekijét és a bukósisakját, azután hóna alatt Gibsonnal elindult az ajtó felé.

– Ne felejtsd el, főnök, elegánsnak kell lenned. – Megpróbálom észben tartani. Marlowe kinyitotta az ajtót, és kilépett a késő délutáni napfénybe. Berakta Gibsont a nyeregtáskába, a fejére illesztette a bukósisakot, felhúzta a kesztyűjét, és rápattant az Álomra. Begyújtotta a nagy teljesítményű villanó rakétamotort, és a járdaszél mellől elkanyarodva elindult a Negyed belseje felé. Az ormótlan, nehezen meghatározható gyarmati kori stílusú épület, amely otthont adott a Társaság természetfölötti tárgyakból álló gyűjteményének és az ezekhez kapcsolódó kutatóhelyeknek, a fal közelében állt. Külsőre a ház olyan volt, mint az összes többi az utcában: öreg, kopott Régi Negyedbeli raktárépület. Az Arkane hatszáz évre visszamenő hagyományához híven semmilyen tábla nem árulta el, mi a ház rendeltetése. Marlowe befordult a sarkon, és végiggördült a múzeum mögötti sikátoron. A hátsó ajtóhoz érve megállt, lábával lerúgta a motor kitámasztóját, majd kiemelte Gibsont a nyeregből. Fellépdelt a három lépcsőfokon, és megnyomta a csengőt. Az egyik kurátor, Eleanor Gilling nyitott ajtót. – Ó, te vagy az, Marlowe. Már épp készültünk, hogy bezárjunk mára. Marlowe az ajtón belépve egyenesen egy zsúfolt kis hivatali helyiségbe lépett. – Nem maradok sokáig. Csak szeretnék még egy pillantást vetni a pince bejáratára, ahol a lámpát őrizték. – Hogyne. – Eleanor szemében izgalom csillant. – Láttuk a hírt a mai lapokban. Épp azért zárunk ma ilyen korán, hogy az egész csapat megnézhesse az új céhvezér tiszteletére rendezett nyitóceremóniát. Te is ott leszel Adam Wintersszel. – Nekem is így mondták – felelte Marlowe. – Milyen izgalmas! Ha belegondolok, hogy ma este látni fogunk a rezképernyőn! – Biztos vagyok benne, hogy Adam Winters lesz a fő attrakció, nem pedig a J&J vagy az Arkane. – Ez igaz, de nekünk, itt a Társaságban, akkor is nagyon izgalmas ez az egész. Elvégre te és Mr. Winters megmentettétek az alsó világot, és

nagy valószínűséggel egyszersmind a Régi Negyedet és a Holt Városokat is. Mi, para-régészek, örökké hálásak leszünk ezért. – Közösek az érdekeink. – Bizony – bólogatott Eleanor. – Most a miatt az ellopott régiség miatt jöttél, ugye? Jutottál valamire a nyomozás során? – Már vannak fejlemények – válaszolta Marlowe. – Hamarosan meg tudjuk nevezni az egyik gyanúsítottat. Zeke bácsi a munkába állásának legelső napján megtanította rá, hogy minden nyomozásnál az a legfontosabb, hogy úgy tűnjék, máris haladást értek el az ügyben. „Nemcsak az ügyfél számára megnyugtató, de gyakran a nyomozás szempontjából is hasznos. A rosszfiúk idegesek lesznek, ha azt gondolják, hogy már a nyomukban vagy.” – Micsoda megkönnyebbülés lesz, ha ez a rejtély megoldódik – mondta Eleanor. – Azt híresztelték, hogy egy belső követte el, de ezt egyikőnk sem hitte el. Gyere, lekísérlek a pinceraktárba. – Köszönöm. Míg az épület külsején nagyon is meglátszott a kora, belül a legkorszerűbb berendezésekkel látták el. A laboratóriumokban és a munkaszobákban bonyolult szerkezetű, vadonatúj berendezések segítették a munkát. Minden íróasztalon ott volt a rejtjelekkel védett számítógép. Marlowe eltűnődött azon, hogy vajon az Arkane le tud-e szokni valaha is a titkolózásról. Észrevette, hogy a személyzet nagy része már hazament. Mindössze maroknyi ember ült még az íróasztalánál, akik mind lelkesen üdvözölték. Páran süteménnyel kínálták Gibsont, amit ő kegyesen elfogadott. Marlowe több asztalon is látta a Herald és a Szemle példányát. – Ki gondolta volna, hogy akadémikusok is olvassák a bulvárlapokat? – súgta oda Gibsonnak. Követték Eleanort a föld alatti páncélterembe, melyben az értékes műtárgyakat tartalmazó vitrinek sorakoztak. Sok relikvia még az Óvilágból származott. Az Arkane azonban nyomban a Harmóniára való megérkezése után hozzákezdett a ritka és szokatlan, természetfeletti eredetű tárgyak beszerzéséhez. Az Újvilág és az azt valaha betelepítő, rég eltűnt civilizáció természetéből adódóan rengeteg pszivel átitatott leletet lehetett itt

találni. Ezek közül sok szó szerint a földön hevert. Ennek következtében a gyűjtemény darabjai között szép számmal akadtak idegen régiségek és furcsaságok. Eleanor átvezette Marlowe-t egy még mélyebben fekvő másik páncélterembe. Ebben a teremben egy banki széf stílusában kialakított ajtó volt az egyik falba ágyazva. A kurátor kulcsával kinyitotta a zárat, és kitárta a nehéz ajtót. A kvarcfal egyenetlen szélű hasadékán a katakombák ismerős zöld fénye világított át. Mielőtt belépett volna az alagútba, Marlowe megnyitotta az érzékeit, és ránézett a padlót több rétegben borító álomnyomokra. Az első helyszíni szemléje óta semmi sem változott itt. A katakombákba érve Eleanor üzembe helyezett egy lokátort, betáplálta a kódolt koordinátákat, és mutatta az utat azokhoz a kamrákhoz, amelyeket a múzeum hatalmas gyűjteménye számára raktárhelyiségekké alakítottak át. Rövidesen megálltak az előtt a helyiség előtt, amelyben a hamisított lámpát őrizték. Tehetségét a legmagasabb fokozatra hangolva, Marlowe még egyszer körülpillantott. A vezérfonallal kapcsolatban nem látott semmi újat. Nem mintha valami meglepően új bizonyíték felfedezésére számított volna, amiből az eddigitől teljesen eltérő következtetésre kellene jutnia, gondolta. De hogy tökéletesen biztos legyen a dolgában, még egyszer körül kellett itt néznie. – Köszönöm, Eleanor – mondta. – Egyelőre elég lesz ennyi. – Végeztél is? – húzta fel a szemöldökét csodálkozva Eleanor. – Ennyi az, amit ma feltétlenül látnom kellett – válaszolta Marlowe. – Tudom, hogy az álomfény a profilod, nem pedig a káoszelmélet. Találtál valami új nyomot? – Újat nem. Csak azt, amit már az első alkalommal is észre kellett volna vennem. Tudom, ki a felelős a lámpa ellopásáért. Én, gondolta. Én kínáltam fel neki a kedvező alkalmat, én engedtem ilyen közel hozzá. Na és, mit tesz az új J&J főnök, ha kiderül, hogy a bűncselekményért felelős személy nem más, mint a J&J új főnöke? Gibson tőle szokatlan izgalommal csacsogott valamit, amikor Marlowe visszatette a nyeregtáskába. Tudta, hogy a kis állat megérezte, hogy rossz a kedve.

– Nem sok hangulatom van a ma esti fogadáson eljátszani a céhvezér szeretőjének a szerepét – magyarázta neki. – Azt hiszem, mennem kell egy kört, hogy kitisztuljon a fejem. Néhány döntést meg kell hoznom. Az órájára nézett. Még nincs öt óra. Még van idő, hogy végigrobogjon az Öreg Folyó útján. Gibson rosszallóan nézett rá a nyeregtáskából. Még morgott is. Marlowe felhúzta a kesztyűjét, becsatolta a bukósisakját, felült a motorra, és elindult a sikátorban. A Negyedben már leszállt az alkonyi szürkület. A ködben borostyánsárgán világítottak a régimódi utcai lámpák. A romok fényleni kezdtek. Áthajtott a belváros Gyarmati negyedén, és befordult a széles Frekvencia folyóval párhuzamosan kanyargó keskeny, kétsávos útra. Balra, a járdaszegélyen túl kezdődött a fákkal beültetett domboldal enyhe emelkedője. Egykor ez a régi út volt a fő közlekedési útvonal, de amióta a folyó túlsó partján megépült az új autóút, azon bonyolódott az áruszállítás, és az ingázók is azt használták. Az Öreg Folyó útján ma már elég gyér volt a forgalom. Marlowe felgyorsított, és átadta magát a motorozás örömének. Így volt ez már gyerekkora óta. Akkor kezdte a salakpályás motorozást az apjával és a bátyjaival. Amikor azok rájöttek, hogy ez nem valami múló szeszély nála, hanem csakugyan rákapott a száguldás ízére, megtanították, hogyan bánjon a motorral mindenféle időjárási és terepviszonyok közepette. Idekint, szabadon száguldozva, nem kellett a feladataira és a kötelességeire gondolnia, sem arra, hogy mi lesz a következménye, ha valamit elront. Arra az időre, amíg idekint volt, elfelejthette, milyen bonyolulttá tette az életét a tehetsége. Eszébe jutott, hogy egyetlen más tevékenység van, ami ugyanolyan, sőt még annál is mámorítóbb érzéssel tölti el, mint a motorozás: az Adammel való szeretkezés. Sietve kijavította magát: az Adammel való szexelés volt az a másik élmény, amely felért egy motorozással itt, ezen az úton. Egészen biztos volt köztük valamilyen kötődés, nem beszélve a perzselően forró pszichikus vonzásról. De erre a kapcsolatra magyarázatot adhat az a drámai helyzet, amelyet együtt éltek át az elmúlt pár napban.

Hiszen olyan rövid ideje ismeri őt. Lehetetlen, hogy máris beleszeretett volna. Most, hogy az alsó világ megmenekült, ő és Adam visszatérhetnek a megszokott életükhöz. A dolgok változnak. A dolgok mindig megváltoznak egy kapcsolatban, különösen az ő kapcsolataiban. És rendszerint nem az előnyükre. Különben is, van egy ügye, amelyet még le kell zárnia. Behajtott a következő kanyarba. Amikor belenézett a visszapillantó tükörbe, meglátta benne Gibsont. Kidugta a fejét a nyeregtáskából, és ahogy a szél hátrasimította a szőrét, kivételesen láthatóvá vált az orra és a bojtos füle. Mint mindig, most is borzasztóan élvezte a száguldást, és öröme átragadt a lányra is. Milyen igazuk van a porcicáknak, gondolta Marlowe. Ők mindig az adott pillanatnak élnek. Mindennek ellenére nevetnie kellett. És ebben a pillanatban a napnál világosabban meglátta az igazságot. Szerelmes Adambe. Pár másodpercre határtalan jókedve kerekedett ettől a felismeréstől. Szerelmes Adambe. Újabb kanyar következett. Mire kijött belőle, utolérte a könyörtelen valóság. Szerelmes Adambe. Óriási. És most mi lesz? Újból belenézett a visszapillantó tükörbe, hogy lássa Gibsont. Megvolt, ott volt, ahol lennie kellett, orrát a szélbe fúrva feszített a nyeregtáskában. De valami mást is meglátott a tükörben: egy nagy fekete Oscillator 600-ast. A hatalmas városi terepjáró a kanyarból kijőve gyorsan növelte a sebességét – túlságosan gyorsan. Még a Jones-féle intuíciójára sem volt szüksége, hogy tudja, itt valami veszélyes dolog készül. De hogy ne reagálja túl a helyzetet, csak egy kicsit gyorsított fel. Az Oscillator erre még jobban növelte a sebességét, miáltal csökkent közöttük a távolság. És már itt is volt a következő kanyar. Marlowe beledőlt, és a kanyarból kijőve gázt adott. Kerékcsikorgás hangzott fel mögötte. Az Oscillatort, ezt a szteroidokon megizmosodott gépet erőfitogtatásra tervezték, és jól illett ahhoz a képhez, amelyet egy magas rangú céhvezér kialakíthatott önmagáról. De miközben az autóúton nagy sebességgel tudott száguldani, arra a finom manőverezésre, amit a kanyargós Régi Folyó út igényelt, már

nem volt alkalmas. A szíve mélyén az Oscillator megmaradt teherautónak. Amikor Marlowe újra belenézett a visszapillantó tükörbe, látta, hogy sikerült valamennyire növelnie a köztük lévő távolságot. Ám ez az előny nem tartott sokáig. Az Oscillator teljes sebességgel, dübörgő motorral jött ki a kanyarból. Marlowe végiggondolta az előtte lévő utat. Az évek során számtalanszor megtette már, ismerte minden centiméterét. Már csak egy kanyar volt hátra, utána legalább egy kilométer hosszan követték a folyó egyik egyenes szakaszát. Az Álom nem arra lett tervezve, hogy sík terepen versenyezzenek vele. Több mint valószínű, hogy nem fogja bírni a tempót az Oscillatorral. Elég, ha a nagy autó a lökhárítójával taszít egyet rajta, és ő a motorjával együtt a folyóban találja magát. A többit elintézik az alattomos áramlatok. Itt már csak egyet tehet. – Kapaszkodj – kiáltott hátra Gibsonnak. Nem volt benne biztos, hogy az állatka hallotta a hangját a süvítő szélben, még kevésbé, hogy értette, amit mondott, azt azonban tudta, hogy Gibson mindig megérzi a hangulatát. Kicsit túl gyorsan vette a következő kanyart, hátha az Oscillator is kísértést érez, hogy kövesse a példáját. A SUV azonban ezúttal óvatosabb volt, és inkább lassított kicsit. A vezetője valószínűleg rájött, hogy a kanyar után simán utolérheti, ezért nem látta okát, hogy megkockáztasson egy nyaktörést. Marlowe pontosan ezt a jó vezetőhöz méltó döntést várta tőle. Ekkorra már szerzett magának pár másodperces előnyt. Beletaposott a fékbe, gyorsan lelassított, majd az erdőbe vezető kaptató felé fordította a motort. Alacsonyabb sebességfokozatra váltva gázt adott, átvágott a szemközti sávba, és kapaszkodni kezdett fölfelé a domboldalon. A motor buzgón vette az akadályokat, s néhol akadozva, morogva, meg-megugorva kaptatott a meredeken. Kerekei földet, kavicsot, száraz faleveleket köpültek és szórtak széjjel. Marlowe a motor berregésén túl mintha Gibson csacsogását hallotta volna. Gyakran tért le a kiépített utakról a Raleigh-Starkkal. Épp ezért volt az Álomnak a szokottnál merevebb felfüggesztése, és a gumiabroncsok bordázata is különböző útviszonyokhoz tette alkalmassá.

Marlowe erősen markolta a kormányt, és behajtott egészen a fák közé. Itt aztán leállt. Hallotta, hogy odalent az úton az Oscillator hangos motorzúgással jött ki a kanyarból. Visszanézett a válla fölött, és látta, amint a SUV teljes gázzal száguld az út egyenes szakaszán. A sofőr még nem jött rá, hogy elvesztette az üldözött vad nyomát. Marlowe fölemelte a sisakja arcvédő lemezét, és aggodalmasan hajolt a nyeregtáska fölé. – Gibson! Jól vagy? Gibson lelkes viháncolással, a csöppnyi porcicatestében megnőtt adrenalinszinttől mámorosan ugrándozott le-föl. Benne is jó sok adrenalin halmozódott fel, gondolta Marlowe. Csak úgy zakatolt a szíve, az érzékei pedig teljes riadókészültségben voltak, csak éppen nem a jó értelemben. – Oké, örülök, hogy jól mulattál, de ne gondold, hogy sokszor fogjuk ezt csinálni – intette Gibsont. – Nagyon megijedtem. Belenyúlt a dzsekije zsebébe, és remegő kézzel elővette a mobiltelefonját. Nagyon oda kellett figyelnie, hogy be tudja ütni Adam számát. A férfi már az első csengetés közben felkapta a telefont. – Hol a pokolban vagy? – kérdezte indulatosan. – Nincs semmi bajod? Már tíz perce egyfolytában próbállak utolérni. A férfi hangjának alig leplezett hevessége meglepte a lányt. – Elmentem motorozni. A dzsekimben volt a mobilom, nem hallottam. Mi a baj? – Én kérdezem tőled. – De Adam hangján már érezhető volt a megkönnyebbülés. – Ne haragudj, hogy így rád támadtam, de az elmúlt félórában már kezdtem komolyan aggódni. Pár perccel ezelőtt olyan érzésem támadt, mintha komoly bajban lennél, és nem tudtam megszabadulni ettől az érzéstől. Hívtalak, de nem vetted föl, és ettől még idegesebb lettem. – És mi van a pszichikus lehallgatókészülékkel? – Ilyesmi nem létezik – válaszolta automatikusan Adam. – Várj csak, azt mondod, hogy tényleg történt valami? Igaz is, most hol vagy? – A Régi Folyó úton. És igen, történt valami. Azt hiszem, egy nagy 600-as Oscillator megpróbált utolérni.

– Mesélj – mondta Adam. Marlowe röviden elmondta a történteket. – Lehetett valami ámokfutó is – vonta le végül a következtetést. – Vagy egy idióta, aki egyszerűen csak játszott velem. De a J&J véletlenekkel kapcsolatos hivatalos álláspontja ismeretében hajlamos vagyok arra gondolni, hogy valaki vagy halálra akart rémíteni, vagy… – Meg akart ölni. – Te mire gondolsz, Adam? – Arra, hogy a Céh autói hagyományosan 600-as Oscillatorok. Egy egész flottára való van belőlük itt, a székház garázsában. – Ez nekem is eszembe jutott. De miért akarna a szervezettől bárki is üldözőbe venni engem? Egetverő ostobaság lenne egy Jonest megölni. Garantáltan nagyszabású rendőrségi nyomozás indulna, nem beszélve arról, amit a családom csinálna. A Jonesok tűvé tennék egész Frekvenciát, hogy megtalálják a gyilkost. – Rendszámot nem tudsz, ugye? Marlowe felidézte az autó képét, ahogy a visszapillantó tükrében látta. – Bevallom, nem nagyon figyeltem rá, de azt hiszem, nem volt rajta rendszám. – Gondoltam. Milyen messze vagy a várostól? – Nem túl messze. A lakásomtól körülbelül húszpercnyire. Épp meg akartam fordulni, hogy visszamenjek, amikor a 600-as üldözőbe vett. – Nálad találkozunk – mondta a férfi. – Azt mondtad, nyolcra értem jössz. Nem felejtettem el. – Nem, úgy értem, most, mihelyt visszaértél a városba. Marlowe az órájára pillantott. – De még csak hat óra lesz. – Majd várok. – Ennyire aggódsz? – Ennyire aggódom. – De miért üldözne engem valaki a Céhtől? – Gondolkozz, Marlowe. Mi köt össze bennünket? Marlowe hirtelen mindent megértett. – Mindkettőnknél dolgoznak emberek a kristályos elemlámpákon. – Húsz perc múlva találkozunk.

– Várj, mielőtt letennéd, egészen biztos vagyok benne, hogy ki lopta el a hamis lámpát. – Belső ember, ahogy gondoltad? Marlowe lassan engedte ki a levegőt. – Így is lehet mondani. – Meséld el, ha majd hazaértél. És Marlowe! – Tessék. – Vezess nagyon-nagyon-nagyon óvatosan.

33. Mire Marlowe begördült a házuk alatt lévő garázsba, a Negyed szívében lévő romok már teljesen ki voltak világítva. Beállt az Álommal a kis kocsija mellett lévő helyre, leállította a motort, és lerúgta a támasztékát. Aztán leszállt a nyeregből, levette, és a hóna alá csapta a bukósisakját. Gibson is kifúrta magát a nyeregtáskából, és egy ugrással fönt termett a lány vállán. Marlowe elindult a lift felé. – Az ember azt gondolná, hogy mára épp elég volt az izgalmakból – kezdte magyarázni Gibsonnak. – De nem. Most még el kell mennem a Céh fogadására, ahol jópofizhatok egy sereg emberrel, akik közül az egyik talán szándékosan belém akart jönni ma az úton. Tudod, mire ma éjszaka ágyba kerülök, teljesen ki leszek készülve. Gibson morgott. Mind a négy szemét tágra nyitva egy villanásnyi idő alatt pihés gombócból ragadozó üzemmódra kapcsolt. Marlowe mozdulatlanná merevedett, és miközben újra szétáradt benne az adrenalin, az érzékei ösztönösen kiélesedtek. Lenézett a garázs padlójára. Sötéten izzó álomfényhullámokat látott, melyek erős tehetségre és kétségbeesett elszántságra utaltak. Követte a forró álomfényt a lépcsőházig. Az ajtó résnyire nyitva volt. – Tudom, hogy a lépcsőházban vagy, Tucker – mondta. Hangja visszhangzott a betonfalak között. – Engem vársz, ugye? Miért nem jössz ki? Beszélgessünk. Pár másodpercnyi feszült csend következett. A lépcsőház ajtaja nyikorogva szélesebbre nyílt, és Tucker Deene kilépett mögüle a garázsba. Egy mag-rezt tartott két kézre fogva. – Sajnálom – mondta. A hangja megbicsaklott, a keze remegett. Ez utóbbi aggodalmat keltett Marlowe-ban. Tucker szélhámosnak profi volt, de céllövőnek nem. Gyanította, hogy nem sokat ért a fegyverekhez. Ráadásul szemmel láthatóan ki volt borulva. Gibson újra morogni kezdett.

– Semmi vész, Gibson – szólt Marlowe. – Ismered Tuckert. Nem fog bántani engem. – Velem kell jönnöd – mondta Tucker. – A te kocsiddal megyünk. Te vezetsz. – Valaki bajban van, ugye? – A bátyám. – Te loptad el a lámpát, mert azt hitted, tudod használni, és segíthetsz vele rajta, de aztán rájöttél, hogy csak egy másolat. Most azt reméled, hogy én képes leszek kigyógyítani a bajából. – Álomfényfejtő vagy. Egyszer azt mondtad nekem, hogy tudsz segíteni azokon az embereken, akiknek a para-pszichikus természetében zavar keletkezett. – Csak néha, Tucker. A dolog hátterében meghúzódó trauma természetétől függ. – Segítened kell a bátyámon. – Mi a baja? – Keith haldoklik. Megcsinálta azokat az átkozott kristályokat, amelyek most megölik – kiáltotta Tucker. Adam bukkant fel a háta mögött, a lépcsőn. Látni lehetett, hogy egyenesen az irodából jött. A fekete dzsekijét ugyan levette, de amúgy a Céh vezetőinek fekete öltönyét viselte. Fényesre kefélt bőrcsizmája nem keltett zajt a betonon, ahogy Tucker mögé lépett. – Nyugodtan leteheted a fegyvert, Tucker – mondta Marlowe. – Itt vagyok. Hallgatlak. Tucker mintha meg sem hallotta volna, lázasan csillogó szemmel folytatta: – A nővérem álomfénytehetség. Mindnyájan tudtunk a lámpáról, mert Keith kristályokkal dolgozik. – Értem – mondta Marlowe. – Amikor Keith pszi-mintái kezdtek elfajulni, Charlotte arra gondolt, hogy a lámpa energiájával talán képes lesz visszaállítani a normális rezonanciamintákat. De az az átkozott holmi csak egy hamisítvány volt, és így te maradtál az egyetlen reményünk. Segítened kell Keithen. Adam Tucker elébe került, és kikapta a kezéből a mag-rezt. – Sehová sem megy magával, Deene – mondta. Tucker csinos arca eltorzult. Hangtalan sírásban tört ki.

Marlowe az órájára pillantott. – Három óránk van a fogadás kezdetéig. Sietnünk kell. – Tartottam tőle, hogy ezt fogod mondani – sóhajtotta Adam.

34. Beszálltak az autójába. Adam vezetett. A komoly, megfontolt, minden feltűnést kerülő kisautó úgy tört előre a kora esti forgalomban a keze alatt, mint cápa egy apró kvarchalrajon. Marlowe az utasülésen ült, Gibson az ülés támláján trónolt, míg a kétségbeesett Tucker a hátsó ülésre préselődött be. – Meséljen nekem a kristályokról – szólította fel Adam. – Mit akar tudni? – kérdezte Tucker. – Azt mondta, a bátyja csinálta őket. – Igen. – Hogyan? – Hogyan? – vont vállat Tucker. – Ő kristálytehetség. Kemencét használt. Valami nyers kristályokat. Meg a saját rengeteg pszijét. – Az ember tehetségét megsokszorozó kristályok készítése nem olyan dolog, amit a kémiaórákon tanul az ember, vagy leszed az internetről – jelentette ki Adam. – Ez alkímia, a Régi Földön művelt tudomány. Egészen biztos, hogy a bátyja megtalálta valahol a leírást. – Igen. Valami régi naplóban olvasta. – Miféle régi naplóban? – kérdezte Adam egykedvűen. – Keith elmondta nekünk, hogy talált valami régi írást, amelyet valószínűleg Nicholas Winters valamelyik korai naplójából másolhattak ki – bökte ki Tucker. Marlowe érezte, hogy az energia felforrósítja a kocsi levegőjét. Adam nem volt a legjobb kedvében. – Hány ilyen kristályt állított elő a bátyja? – kérdezte Adam, miközben átrobogtak egy szűk kis mellékutcán. – Tucatnyit – válaszolta Tucker. – És mennyit adott el? – Mindet. – Hallani akarom a vevők nevét. – Csak egy volt – hangzott a kurta válasz. Majd Tucker folytatta: – Ő vette meg Keith összes kristályát. Azt mondta, mindet megveszi, akármennyit csinálunk. És mielőtt rákérdezne, igen, a Céh egyik tanácsosáról van szó. Legalábbis mi úgy gondoljuk.

Adam ránézett a visszapillantó tükörben. – Miből gondolják, hogy egy tanácsos az illető? – Az üzlet egy közvetítőn, egy Joey nevű ügynökön keresztül jött létre. Ő teljesen világossá tette, hogy a vevő nemcsak hogy erős tehetséggel rendelkezik, hanem ugyanakkor rendkívül jók a kapcsolatai a Céh legfelső köreivel. Ne vegye sértésnek, de mi arra gondoltunk, hogy ön lehetett a vevő. Ha nem ön volt, akkor csak egy tanácsos lehetett. Marlowe hátrafordult ültében, és fürkésző tekintettel nézett Tuckerre. – Honnan tudod, hogy a vevő nem a bűnözői alvilág egy figurája? A férfi fanyar mosollyal nézett vissza rá. Marlowe hetekkel ezelőtt nagyon vonzónak találta ezt a mosolyt. – Nincs olyan nagy különbség a bűnözői alvilág és a Céh között itt Frekvenciában, igaz? – hangzott Tucker válasza. Marlowe hirtelen megdühödött. Való igaz, senki sem tagadhatta, hogy a Frekvencia Céh jó híre rég elhomályosult, ő mégis, valami érthetetlen okból, úgy reagált a szervezetet ért sértésre, mintha az közvetlenül Adamre irányult volna. – Most, hogy Adam Winterst bízták meg a Céh vezetésével, sok minden meg fog változni – jelentette ki hűvösen. – Ő meg fogja tisztítani a Frekvencia Céhet. Adam szája picikét fölfelé rándult, de szólni nem szólt. – Sok szerencsét hozzá – közölte Tucker határtalan szkepticizmussal. – Úgy beszélsz, mintha te a becsületesség mintaképe lennél, Tucker! – csattant fel Marlowe. – Halasszátok későbbre ezt a sziporkázó szócsatát. Pillanatnyilag más dolgunk van – szólt közbe Adam, miközben végigszáguldott egy keskeny, háromsávos úton. – Igazad van – rezzent össze Marlowe, majd újra Tucker felé fordult. – De én magánnyomozó vagyok, ha még emlékszel rá. Szeretem, ha választ kapok a kérdéseimre. Tudni akarom, miért vagy olyan biztos abban, hogy aki a kristályokat megvette tőletek, nem egy politikus vagy üzletember vagy sorozatgyilkos volt, esetleg egy őrült, aki ebből akart kultuszt csinálni.

Tucker magába roskadva ült az autó hátsó ülésén, és mogorva arccal kibámult az ablakon. – Már korábban is dolgoztunk Joey-val. Ismerjük, és megbízunk benne – felelte. – Egy olyan emberről van szó, aki a feketepiacon közvetít üzleteket – mutatott rá Adam. – Ő a maga módján profi – világosította fel Tucker. – Régóta van a szakmában. A jó ügynökök azért tudnak mindent túlélni, mert minden érintett, legyen az vevő vagy eladó, tudja, hogy megbízhat benne. – Van ennek a Joey-nak vezetékneve is? – érdeklődött Adam. – Miért? – kérdezte némi habozás után Tucker. – Mert szeretnék beszélni vele – hangzott Adam válasza. – Mondja meg a nevét, Deene. – A nevét, Tucker – nézett rá összehúzott szemmel Marlowe. – Nem tudom a nevét – húzta össze magát ismét Tucker. – Ő egyszerűen csak Joey, az ügynök. – Hogyan keresik meg, amikor szükségük van rá? – kérdezte Adam. – Egy Zöld Gödör nevű kocsmában szokott lenni – felelte Tucker. Adam kivette a telefonját a zsebéből. – A fickó neve Joey – szólt bele. – A feketepiacon tevékenykedik közvetítőként. A Zöld Gödörben van az irodája. Kapd el. Becsukta a telefont, és Marlowe-ra pillantott. A lány meglepett arcát látva kicsit felhúzta a szemöldökét. – Mi az? – Csak csodálkozom, hogy milyen felhatalmazás alapján utasítasz valakit egy ismert bűnöző elfogására, nem beszélve az illető kihallgatásáról. Te nem vagy rendőrnyomozó. – Tudod jól, hogy a Céh a saját berkein belül maga intézi el az ilyesmit. – Igen, de ez a Joey nevű ügynök nem tartozik a Céhhez. – Amennyiben illegális fegyvereket ad el a Céh valamelyik tagjának, akkor a Céh törvényei vonatkoznak rá. Nem sokkal ezután Adam megállt az autóval egy szerény külsejű ház előtt. Leállította a motort, és tekintetét végighordozta a békés környéken.

– Csak hogy tudd, szeretném még egyszer leszögezni, hogy nem tartom feltétlenül jó ötletnek – mondta. – Mire gondolsz? – kérdezte Marlowe, és kikapcsolta a biztonsági övét. – Tucker szerint a kristályok a ludasak a dologban. Megpróbáltuk kezelésbe venni őket. Ez tökéletesen megfelelő alkalom. – Más módszerek is vannak rá. – Adam Tuckerre pillantott, aki már kinyitotta a hátsó ajtót. – Nem bízom ebben az alakban. – Hát, tény, hogy kaméleon és hivatásos szélhámos – ismerte be Marlowe. – Természetesen száz százalékig nem lehet megbízni benne. – Sohasem akartam ártani neked, Marlowe – szólalt meg megtörten Tucker. – Hagyjuk ezt – legyintett a lány, és felnyalábolta Gibsont. – Adamnek igaza van; nem nagyon lehet megbízni benned. Kivéve egy dolgot. – Micsodát? – kérdezte Adam. – Tucker nagyon aggódik a bátyja miatt – nézett rá Marlowe a kocsi teteje fölött. – Látom az álomlenyomatain. Itt most a családjáról van szó, és nem egy újabb trükközésről. Tucker mély lélegzetet vett. – Köszönöm, Marlowe. Adam ránézett, majd egy vállrándítással becsukta az autó ajtaját. – Nagy kár, tudod? – nézett Marlowe elgondolkodva Tuckerre. – Kár, hogy rossz irányba indultunk el? – kérdezte Tucker fojtott hangon. – Egyetértek. Az én hibám volt. – Igaz. – Kettőnk között valami egész különleges kapcsolat volt, Marlowe. – Gyenge szöveg – lépett Adam Marlowe mögé. – Én nem kettőnkre értettem – nézett Marlowe Tuckerre. – Arra gondoltam, nagy kár, hogy nem lehet megbízni benned, mert a J&J-nek nagyon jól jönne egy olyan tehetség, mint te vagy. – Én? – képedt el Tucker. – Én mint a J&J ügynöke? – Meglepődtél, ugye? – Marlowe… – Tucker úgy nyújtotta a lány felé a karját, mintha magához akarná ölelni, mint régen.

Gibson felmordult. Marlowe gyorsan elhátrált a kinyújtott kartól, és egyenesen Adamnek ütközött. A férfi keze meghitten óvó mozdulattal telepedett le a két vállára. – Foglalkozzunk az előttünk álló feladattal – mondta Adam. – Fogytán az időnk. Tucker karja lehullott. Megindult előttük a házhoz vezető úton. – Honnan tudtad, hogy én vittem el a lámpát? – kérdezte Marlowetól. – Dr. Lewis álomnyomait utánoztad, amikor bementél érte a páncélterembe – felelte a lány. – Igen – sóhajtotta Tucker. – De hogy jöttél rá? – Jó kérdés – szólalt meg Adam. – Hogy fedezted fel, hogy Deene volt a tolvaj? – Kezdettől fogva zavart engem valami azokban a nyomokban – felelte a lány. – Mert egy olyan alkalmazott hagyta ott, akiben mindenki megbízott? Nem hitted el, hogy Lewis képes volna bármit is ellopni a múzeumból? – Nem csak emiatt – válaszolta Marlowe. – Azért is, mert a nyomok nem voltak forrók. Dr. Lewis egy jámbor akadémikus, aki egész szakmai életét a múzeum tárgyai megóvásának szentelte. Egyszer csak úgy dönt, hogy elkövet valamit, ami szöges ellentétben áll a jellemével, vagyis ellopja az egyik tárgyat, de a helyszínen hagyott nyomaiban mégsem láthatók erős érzelmek? Ez érthetetlennek tűnt. – Világos – bólintott Adam. – Legalábbis szörnyen idegesnek kellett volna lennie. Begyulladtnak. – Ismerem dr. Lewist – folytatta Marlowe. – Halálosan félt volna. És ennek világosan látszódnia kellett volna a nyomaiban. Tucker állán megfeszültek az izmok. – Képes vagyok utánozni másvalaki nyomainak alapvető rezonanciaképleteit, de az illető érzelmeit nem tudom felkelteni magamban. – És mi a helyzet a te saját érzelmeiddel? – kérdezte Marlowe, akiben felébredt a szakmai kíváncsiság. – Azok miért nem láthatók az általad imitált nyomokban? Ha más nem, legalább izgatottnak kellett lenned, amikor bementél a páncélterembe.

– Tréfálsz? Félőrült voltam a félelemtől. Gondolj csak bele, az Arkane tulajdonát mentem ellopni. A nővérem szerint ez az energia ott lehet a nyomokban, de a kaméleoneffektus elfedi. Még egy erős álomfényfejtő sem láthatja meg. – Így férkőztél az én közelembe is – bólintott Marlowe. – A fenébe is, Marlowe… – Mint mondtam, nagyon hasznos tehetség. – Álmodban se jusson eszedbe, hogy akár csak ügynökként is alkalmazd – mordult fel Adam. – Nem bízhatsz meg benne, már elfelejtetted? – Nem felejtettem el, de most, hogy már tudom, alaposabban végiggondolhatom ezt a dolgot – felelte a lány, már a lehetőségeken gondolkodva. – Tegyél le róla – mondta Adam nagyon halk, nagyon vészjósló hangon. Tucker villámló szemmel nézett rá Marlowe feje felett. – Tudja, sokan tanácsolnák neki itt, Frekvenciában, hogy ne bízzon meg senkiben, akinek bármi köze van a Céhhez, a vezetőjében meg végképp ne! Marlowe érezte, hogy Adam ujjai szorosabban kulcsolódnak a karjára. Gyorsan Tuckerre nézett. – Nem kell aggódnod az Adammel való kapcsolatom miatt – mondta. – Az életemet is rá merném bízni. Ami azt illeti, ha jól utánagondolok, két alkalommal már meg is tettem. – Ez oda-vissza igaz – mosolyodott el Adam. Tucker arcizmai megfeszültek, de nem szólt semmit. A legfelső lépcsőfokra érve megállt, és kettőt koppantott az ajtón. Olyan gyorsan kinyílt, hogy Marlowe tudta, a bejáratban megjelenő nő a függöny mögül figyelte őket. – Te biztosan Charlotte vagy – mondta. Charlotte bizonytalanul ránézett, majd a fivéréhez fordult. – Tucker, mit jelentsen ez? – Pillantása Adamre siklott. – Ő miért van itt? – Hosszú, Charlotte – felelte Tucker szokatlanul gyöngéd hangon. – Minden rendben van, esküszöm. Kérlek, engedj be minket. Charlotte nem vette le a szemét Adamről.

– Maga a Céh új főnöke. Adam bemutatta a maga jellegzetes, minden derűt nélkülöző céhvezéri mosolyát. – Ne törődjön velem – mondta. – Én csak azért vagyok itt, hogy senkinek ne eshessen bántódása. Charlotte összerándult. Marlowe megnyitotta az érzékeit, és lenézett a lány lába alatt, a padlón látható álomnyomokra. Halálos rémület sugárzott belőlük. – Jól van – mondta. – Te és a fivéreid az Arkane Társasághoz tartoztok. Ez azt jelenti, hogy jogosultak vagytok a J&J szolgálataira. Utólag azt mondhatom, hogy talán közvetlenül az irodámhoz kellett volna fordulnotok segítségért, és nem a fivéredet küldeni, hogy kémkedjen utánam és a múzeum után. – Hogy mondhatsz olyat, hogy a Társaság teljes jogú tagjaiként kellett volna felkeresnünk a J&J-t? – döbbent meg Charlotte. – Hiszen mostanára már tudnod kell, mik vagyunk, hogyan maradtunk életben. – Igen – felelte Marlowe. – De ez nem jelenti azt, hogy nem segítettem volna. Te álomfényfejtő vagy. Ez azt jelenti, hogy elég pontos képet tudsz alkotni egy emberről, feltéve természetesen, hogy nem kaméleon az illető. Tucker lehunyta a szemét. Szomorúnak látszott, de Marlowe nem törődött vele. – A fivéreid nyilván a te tehetségedre támaszkodva szemelték ki az áldozatukat, és dolgozták ki a csalás véghezvitelének módját, igaz? Charlotte szája elvékonyodott, s egy szó sem jött ki rajta. – Vess egy pillantást a nyomaimra – folytatta Marlowe. –Magad is látni fogod, vajon ártó szándékkal jöttem-e ide. Energia lobbant. Marlowe érezte, hogy Charlotte élesre állította a paraérzékeit. Amit látott, meggyőzhette arról, hogy nyugodtan kitárhatja előttük az ajtót. Egy sóhajjal hátralépett az előtérbe. – Keith a nappaliban van. Jöjjenek utánam – mondta. Végigvezette őket a rövid előtéren, majd beléptek egy meleg, semleges színárnyalatokkal teli szobába. A függönyöket behúzták az ablakok előtt, így a szobában meglehetősen sötét volt. Keith Deene magzatpózban feküdt a pamlagon. A mellette lévő kis asztalkán egy kancsó jeges víz és egy félig tele pohár állt. A szobában

kellemetlenül meleg volt, de Marlowe biztos volt benne, hogy a férfi reszket a vastag takaró alatt. Közelebb menve látta, hogy szakad róla a veríték. Gibson halkan morogni kezdett. – Hello, Keith – suttogta Marlowe, és leguggolt a pamlag mellé. – Mit művelt magával? Gibson kiugrott a karjából a pamlagra, és halk csacsogással felkészült a munkára. – Ki maga? – zihálta Keith. – Marlowe Jones vagyok. Hallottam, hogy valami ostobaságot csinált egy réges-régi alkímiai recept alapján. – Kristálytehetség vagyok. Gondoltam, elboldogulok akármilyen energiával töltött kővel. – Görcsösen belekapaszkodott a takarója szélébe. – Hogy az ördög vinné el, megcsináltam az átkozott kristályokat, de ráment az erőm. Pedig kézben kellett volna tartanom őket. – A fivére azt mondta, hogy Nicholas Winters korai naplói egyikéből másolták ki azt az útmutatást, amelyből dolgozott – nézett rá a szoba túlsó feléből Adam. – A vén gazfickó akkoriban még csak a kristályelmélete tökéletesítésénél tartott. Előállított párat, amivel kísérletezgetett, de hamar rájött, hogy hibásak, és ezért veszélyesek. Végül teljesen fel is hagyott a velük való foglalkozással. – A maga neve Winters – meredt rá Keith. – Tekintve a körülményeket, ez nem valami véletlen egybeesés, ugye? – Nem – felelte Adam. – A maga és még néhány más ember balszerencséjére, akik az idők során megtalálták ezeknek a korai bejegyzéseknek a másolatait. Nicholas sohasem lapozta fel a régi naplóit, és nem fűzött figyelmeztetést a beírásokhoz – magyarázta Marlowe. – Csak a későbbi naplóiban tett említést ifjúkori sikertelen próbálkozásairól, és arról, hogy ezek miféle útra térítették őt. – Akkor most meg fogok halni? – kérdezte Keith. – Voltaképpen számítottam is rá. Marlowe erőt vett magán, és megérintette a beteg forró homlokát. A tüzes rémálom-energia úgy érte, mint egy áramütés. Kellemetlen volt, de mégsem annyira, mint amit Adammel vészeltek át együtt a

labirintusban. Még annyira sem volt megrendítő, mint amit Vickie Wintersszel élt át. – Mióta használta a kristályokat? – kérdezte. Charlotte válaszolt Keith helyett: – Néhány hónappal ezelőtt készítette az elsőt. Körülbelül hat héttel utána észleltem a változásokat a lenyomataiban. De nem hitt nekem, amikor először beszéltem arról, hogy szerintem a kristályok okozzák a változást. – Azt hittem, a változás azt jelenti, hogy egyre erősebb vagyok – mondta fogvacogva Keith. – Nem – ingatta a fejét Marlowe. – Nem ezt jelentik az álomfénymintáiban tapasztalható torzulások. Keith lidérces álomképei kaotikus összevisszaságban zúdultak rá. Reménytelenség, kétségbeesés, félelem és rettegés áradt belőlük. Nem arról volt szó, hogy kibírja-e őket – rosszabbakkal is volt már dolga. A Keith természetfeletti érzékelésében esett kár jellege volt a kérdéses. Ahogy Adamnek elmagyarázta, nem minden álomfénytrauma volt gyógyítható. – Megsimogathatja Gibsont – szólt Keithnek. – Tessék? – nézett rá idegenkedve a férfi. – Minek? – Jót szokott tenni – felelte Marlowe. – Nagyon megnyugtató kisugárzása van. – Hallottam, hogy harapósak – sandított Gibsonra. – Gibson nem fogja megharapni – nyugtatta meg Marlowe. – Megígérem. Ő egy terápiás porcica. – Még sohasem hallottam terápiás porcicáról. – Gibson az. Fölemelte Keith láztól forró kezét, és könnyedén ráhelyezte Gibson hátára. Gibson megnyugtató mormogást hallatva közelebb fészkelte magát a lázas emberhez, aki ösztönösen becsukta a szemét, és mélyeket kezdett lélegezni. Ujjai belemélyedtek Gibson bundájába. Marlowe szemügyre vette Keith mintáinak diszharmóniáját. Amikor követte az eltorzult hullámokat vissza a spektrumon lévő forrásukig, látta, hogy az őket létrehozó impulzusok erősek maradtak. A káosz, mely Keith auráját ostromolta, még nem érte el a keletkezési pontot.

– Szerencséje van – mondta. – Még most is van idő arra, hogy helyreigazítsuk a rossz rezgéseket. A kristálytehetsége révén bizonyos természetes ellenállás fejlődött ki magában. Bárki más torzította volna el ennyire a saját mintáit, mostanára már halott lenne, vagy intézetben ápolnák. A háta mögött felhangzott Charlotte félig elfojtott megkönnyebbült sóhaja. Marlowe energiát pumpált az elgörbült mintákba, hogy újra fel tudják venni a megfelelő ritmust. Keith lélegzése lassanként könnyebbé vált, lázban égő teste újra normális hőmérsékletűre hűlt. Keze, mely eddig görcsösen ökölbe szorult Gibson bundájában, ellazult, majd elernyedt. Amikor Marlowe befejezte a szabálytalan rezgések visszaterelését a mintába, várt egy percet, hogy megbizonyosodjon, valóban visszanyerte-e a képlet az erejét és az állandóságát. – Köszönöm – mondta Keith láztól mentes, tiszta tekintettel. Azzal kimerülten elaludt. Marlowe elégedetten felállt, és a két testvérhez fordult. – Most már rendben lesz – mondta. – De egy ideig, talán órákig, aludni fog. Ez teljesen normális. Mire fölébred, tökéletesen jól fogja érezni magát. – Nem tudom, hogy köszönjük meg neked – suttogta Charlotte könnyes szemmel. Odalépett Marlowe-hoz, és átölelte. – Sajnálom, amit tettünk. Csak annyit tudok mondani, hogy kétségbe voltunk esve. Marlowe megsimogatta a lány vállát. – Legközelebb gyere el a J&J ajtajához, és udvariasan kérj tőlünk segítséget. Meg fogsz lepődni, mennyire beválik ez a taktika. Amúgy meg nekem is jól jön üzletileg. – Hálásak vagyunk neked, Marlowe – köszönte meg Tucker is. – Ha a családunk bármikor bármiben segíteni tud neked, csak szólnod kell, és megyünk. Soha nem szoktunk senkinek adósa maradni. – Bármiben – ismételte Charlotte, és fölemelte a fejét. Elengedte Marlowe-t, hátralépett, és könnyein át rámosolygott. – Ahogy Tucker mondta, csak szólnod kell. – Méltányolom az ajánlatot – felelte Marlowe, és gyorsan megkérdezte: – Mi lenne, ha visszaadnátok a hamis lámpát? Tudom,

hogy nem az igazi, de nagyon jól sikerült másolat. A múzeum boldog lesz, ha visszakaphatja. – Máris hozom – mondta Charlotte. Kiszaladt a szobából, és rövidesen a kezében egy vászonzsákot tartva tért vissza. – Tessék. – Köszönöm. – Marlowe elhúzta a zsák cipzárját, és belekukkantott. Az aranyszínű fémtest és rajta a kristályt utánzó kövek tompán csillogtak a sötétben. – Igen, ez megfelel annak, ahogy a múzeumban leírták nekem a tárgyat. – És visszahúzta a cipzárat. – Szorít az idő – nézett Adam figyelmeztetőleg az órájára. – Végeztünk itt? – Végeztünk – bólintott rá Marlowe, és a hóna alá vette Gibsont. – Ó, elfelejtettem! – kiáltotta Charlotte tágra nyílt szemmel. – Ma rendezik az ünnepélyes fogadást az új céhvezér tiszteletére. Ön az, Mr. Winters. – Állítólag. – Adam mobilja megszólalt. Megnézte a számot, és fogadta a hívást. – Winters. – Rövid ideig némán hallgatta a vonal túlsó oldalán beszélőt. – Keressétek tovább. És kilépett a vonalból. – Mi van? – kérdezte Marlowe. – Joey, az ügynök, eltűnt – felelte Adam. – Vagy bebújt a föld alá, vagy valaki más előbb ért el hozzá. – Joey mindent túlél – horkant fel Tucker. – Tökéletesen működnek az ösztönei. Biztosan elrejtőzött. – Akkor viszont megtaláljuk – jelentette ki Adam. Charlotte előbb rá, majd Marlowe-ra nézett. – Mindjárt kezdődik a nyitó szertartás. El fognak késni. – Késni előkelő dolog – közölte Marlowe.

35. Aznap este nyolc óra harminchat perckor Adam, oldalán Marloweval, megállt a borostyánsárga és zöld szőnyeggel borított lépcső tetején, amely levezetett a Grand Hotel csillogó báltermébe. A lenti sokaságon halk moraj hullámzott át, és a fejek egyszerre fordultak a lépcső felé. A lépcső aljában tizenkét díszegyenruhás szellemvadász állt fel két sorban, egymással szemben. A város magas rangú méltóságai felsorakoztak a tiszteletükre. A média képviselői magasra emelt videokamerákkal rohantak előre. A már erősen hajlott korú Marcus Spearman, a kevés még élő Tanácsos egyike, előrelépett, hogy hivatalosan bejelentse az érkezőket. – Hölgyeim és uraim, a Disszonancia-Energia Pararezonátorok Frekvenciavárosi Céhe örömmel mutatja be új igazgatóját, Mr. Adam Winterst, és ma esti kísérőjét, Miss Marlowe Jonest. A zenekar játszani kezdte a hagyományos „Céhinduló” szárnyaló, diadalmas dallamát. A terem tapsviharban tört ki. Adam Marlowe-ra mosolygott; jó érzés volt tudnia, hogy ma este ez a nő áll mellette, hogy megossza vele a pillanat nagyszerűségét. Milyen gyönyörű, gondolta. A lány simán hátrafésült haja elegáns fonatban végződött, füléből finom borostyán és arany fülbevaló szálai csüngtek alá. Fekete selyemruhája diszkréten kihangsúlyozta nőiesen karcsú alakját és válla finom ívét. Senki nem mondta volna meg, hogy pár órája egy céhes autóban ülő gazember kis híján elütötte, vagy hogy nem sokkal ezután farkasszemet kellett néznie egy mag-rez pisztollyal, majd ezek után még elment, hogy megmentse egy nyomorult szélhámos életét és ép elméjét. És mindössze egy nappal korábban segített neki megmenteni az alsó világot. Adam mindezt végiggondolva elmosolyodott. – Mi az? – nézett rá fürkésző tekintettel Marlowe. – Úgy van, ahogy nem győzöm mondani neked: nem csoda, hogy téged tettek meg a J&J vezetőjének.

– És nem csoda, hogy téged bíztak meg a Frekvencia Céh megtisztításával. – Készen állsz rá? – De még mennyire – felelte a lány. – Hé, hiszen megmentettük az alsó világot! – Meg ám. Ha azt meg tudtuk csinálni, akkor ezzel a sokasággal is elbánunk. A lány derűs mosollyal nézett végig a lépcső alatt hullámzó, várakozva feléjük forduló arcok tengerén. – Különben is, mi romolhat még el ezen az éjszakán? Adam felnevetett, és ujjai erősebben fonódtak Marlowe karjára. Elindultak lefelé a lépcsőn, hogy üdvözöljék a várakozó sokaságot. – Szóval ti mentettétek meg az alsó világot – mondta Lyra Dore egy órával később. – Elég szokatlan randi lehetett. A céhvezéreknél ez így szokás? – Nem tudom – felelte Marlowe. – Adamon kívül még egyetlen céhvezérrel sem randiztam. Mindketten Adamre néztek, aki tőlük nem messze épp Cruz Sweetwaterrel beszélgetett. Sokban hasonlítanak egymásra, állapította meg magában Marlowe. Mindketten nagyon tehetségesek voltak, és a maguk területén nagy hatalommal rendelkeztek. A Sweetwatereké volt a Borostyán Rt., amely a borostyán kitermelésével és gyártásával foglalkozott, és uralta az értékesítési piac tekintélyes részét is. A cég egyetlen komoly versenytársa a RezKő vállalat volt, amelynek igazgatója, Wilson Revere, szintén jelen volt a mai fogadáson. E pillanatban a terem túlsó végében Frekvencia polgármesterével, egyszersmind a Céh egyik Tanácsosával beszélgetett. – Cruz szerint Adam Winters kicsit más lesz, mint az elődei voltak – mondta Lyra. – Mindenki arra fogadott, hogy Douglas Drake kapja meg az igazgatói állást. – Ezt ki mondta neked? – Az egyik legjobb vevőm. Ő jelenleg Hubert O'Conner barátnője. Ámbár amikor legutóbb nálam járt, az volt a benyomásom, hogy ki akar ugrani ebből a kapcsolatból. Gloriának nagyon jó megérzőképessége van. Nem tudom, nem hagyta-e el máris a várost.

– Nem titok, hogy a Sweetwaterek bárkit szívesebben láttak volna a Céh vezéreként Drake-nél – jelentette ki Marlowe. – Nekik komoly érdekeltségük van a Céh politikájában – mosolygott Lyra. – Sok üzletet bonyolítanak az alsó világban, és az, aki a Céhet irányítja, egyben az alsó világot is ellenőrzése alatt tartja. A Sweetwaterek, egyem a szívüket, azonban az ilyen dolgokban nagyon gyakorlatiasan gondolkoznak. A Céh előző vezetőjével is együtt dolgoztak, és ha a szükség úgy hozta volna, Drake-kel is együtt tudtak volna dolgozni. De köztünk legyen mondva, szerintem tettek róla, hogy erre ne legyen szükség. – Nem lep meg – válaszolta Marlowe. – Habár eddig nem tudtam, hogy Cruz és Adam barátok. – Azt hiszem, a Hivatalon keresztül van valami kapcsolatuk – mondta erre bizonytalanul Lyra. – Aha, így már érthető. Ezek szerint a Sweetwaterek végeztek valami kis munkát a Hivatalnak. Ez nagyon érdekes kis adalék, gondolta Marlowe, és elraktározta magában. Az ember sohasem tudhatja, hogy egy magánnyomozói iroda mikor veszi hasznát egy ilyen infónak. Lyra Dore egy erős tehetségekkel rendelkező családba házasodott be, amelynek az Arkane-nal való kapcsolata hosszú múltra tekintett vissza. A Sweetwaterek, jóllehet hivatalosan nem voltak a Társaság tagjai, évszázadok óta különlegesnek mondható szövetséget alkottak a Jones & Jonesszal. Nemzedékekre visszamenőleg rendkívül diszkréten és profi módon végrehajtott gyilkolásból éltek. Ama ritka alkalmakkor, amikor a J&J egy olyan különösen veszélyes pszichikus bűnözővel találta szembe magát, akivel házon belül nem tudott elbánni, a Sweetwatereket hívta segítségül. A Sweetwaterek hivatalos álláspontja szerint ez a rejtetten működő, zárt kis közösség már nem volt jelen a hagyományos családi vállalkozásban. A klán ma már teljes egészében virágzó borostyánbirodalmának szentelte magát. De Marlowe már az első napon, amelyet a J&J főnöki székében töltött, megtudta, hogy ez azért nem teljesen igaz. Zeke bácsi felvilágosította, hogy noha a Sweetwater család manapság biztosítási üzlettel és számos borostyánvállalatával

keresi a pénzt, a J&J továbbra is bátran fordulhat hozzájuk, ha minden kötél szakad. Marlowe bízott benne, hogy soha nem kerül olyan helyzetbe, amelyben fel kell vennie a telefont, és tárcsázni a Sweetwaterek számát. – Hogy haladnak az esküvői előkészületek? – érdeklődött. – Az igazat megvallva fogalmam sincs róla – vallotta be Lyra. – Az egész ügyet, úgy, ahogy van, átadtam a barátnőmnek, Nancy Halifaxnek. Tudod, ő művész. Saját galériája van a Negyedben. Ő mondta nekem, hogy idén a kék és a pink az esküvői szín, ami elég nagy baj, mert én egyiket sem szeretem. – Én sem. – Ó, emiatt ne izgasd magad – legyintett Lyra. – Mindenki tudja, hogy egy magas rangú céhes tisztviselő szerződéses házasságára egészen más szabályok érvényesek. Attól tartok, neked mindened borostyánsárga és pszizöld lesz. – Karjával széles kört írt le. – Valahogy úgy, mint ebben a bálteremben. Marlowe meglepetésében majdnem kiloccsantotta a pezsgőjét. – Adam és én soha nem beszéltünk házasságról. – Tényleg? – ámult el Lyra. – Még csak nem is randiztunk. Hacsak nem számítod bele ezt a fogadást. – Ez biztos? – ráncolta a homlokát Lyra. – Az újságok szerint ti ketten egy pár vagytok. – A sajtó, mint mindig, most is félreért mindent. – Hmm. – Lyra erősen töprengő arcot vágott. Ideje témát váltani, gondolta Marlowe. – Volna egy szakmai kérdésem hozzád. – Nagyszerű – csillant fel Lyra szeme. – Szakmai ügyekben nemigen szoktak kérdezősködni nálam. A jelek szerint vajmi kevesen érdeklődnek komolyan a borostyánhangolás iránt. Hangolónak lenni nagyban hasonlít arra, ha valaki autószerelő. A kuncsaftot nem érdekli a villanókő pszi-fizikája, ő csak azt akarja, hogy javítsák meg az autóját. – Azt tudom, hogy azok, akikben megvan a te tehetséged, be tudják hangolni a borostyánt, de a fordítottját is meg tudod csinálni? – Persze. Az, aki fel tudja hangolni a borostyánt, el is tudja azt hangolni.

– Hogyan? – Komolyan érdekel? – Igen. – Nos, a folyamat ugyanaz. Összpontosítasz a kőre, belebocsátasz egy keveset a tehetségedből, és úgy irányítod az energiát, hogy eltérítse a felhangolt áramlatokat. – Az álomfénnyel is ugyanígy kell dolgozni – jegyezte meg Marlowe. – Az álomfényről semmit sem tudok, de az energia a spektrum bármelyik részéből származzon is, mindenképpen energia – szögezte le Lyra. – Biztos vagyok benne, hogy a becsatornázását ugyanúgy kell végrehajtani. – Valahányszor dolgozni láttam egy borostyánhangolót, mindig az egyik kezében tartotta a követ. – Úgy van. A fizikai kontaktusnak meg kell lennie. Van valami, amit tudnom kéne? – kérdezte kis hallgatás után Lyra. – Az egyik esetedről van szó? Adam és Cruz ekkor elindultak feléjük – két jól táplált, jól öltözött, ruganyos léptű nagyragadozó. – Történetesen igen – felelte Lyra kérdésére Marlowe. – Hűha, a J&J kikéri a szakvéleményemet. Ez nagyon izgalmas. A két férfi ekkor odaért hozzájuk. Cruz egyenesen Lyra mellé lépett, s közben karja súrolta Lyra karját. Az intim mozdulat láttán Marlowe picikét megnyitotta az érzékeit, és rápillantott a nyomaikra. A két ember között izzó tiszta, erőteljes és sugárzó energia önmagában elegendő volt, hogy tudassa minden jelenlévővel az ősi üzenetet: Mi ketten testestől-lelkestől egy pár vagyunk, akiket egy életre összeköt az egymás iránti szerelem. Én is ezt akarom érezni, gondolta Marlowe furcsán megindultan. Ezt akarom érezni Adammel. A férfira nézett, és látta a szemében fellobbanó lángot. Átforrósodott a vére, és tudta, hogy ezt az érzést soha senki más iránt nem fogja érezni. És nem is akar soha senki mást. – Valami baj van? – nézett rá kutatva Adam. – Dehogy – vágta rá Marlowe gyorsan. – Lyra és én arról beszélgettünk, hogy hogyan lehet megszüntetni a rezonanciát egy borostyánban.

Adam rögtön megértette. – Ez nagyon jó kérdés. És hogyan lehet? – Csak az tudja megcsinálni, akinek van tehetsége a borostyánhangoláshoz – magyarázta Marlowe. – És fizikai kontaktusban kell lennie azzal a kővel, amelyet el akar hangolni. – Hát, van egy másik lehetőség is – szólt közbe Lyra habozva. – Eléggé valószínűtlen, de technikailag kivitelezhető. Mindnyájan ránéztek. – Létezik egy ritka kvarcféleség, amelyik olyan energiát bocsát ki, amely képes eltorzítani a szabvány hangolású borostyánt. Örvénykvarcnak nevezik, nyilvánvaló okokból. – Mert örvényként hat odalent a katakombákban? – kérdezte Marlowe. – Pontosan. Az örvénykvarc elhajlítja az áramlatokat egy felhangolt kőben. De mint mondtam, ez nagyon ritka. – A működtetéséhez kell valami speciális tehetség? – nézett Adam Lyrára. – Nem, csak sok-sok erő – felelte a lány. – Szerintem bárki, akiben valamilyen erős tehetség van, valószínűleg meg tudja csinálni. Csak a kőhöz szinte lehetetlen hozzájutni. Nem ismerek olyan üzletet, ahol árulnak ilyet. Válójában nincs piaca. Még ha van is belőle valakinek, találnia kell hozzá egy specialistát, aki fel tudja hangolni. Adam Marlowe-ra nézett. – Az a gyanúm, hogy ha megtalálnánk Joey-t, a közvetítőt, ő el tudná mondani nekünk, hol vehetünk örvénykvarcot, és hangolót is szerezne hozzá. Cruz Adamről Marlowe-ra, majd ismét Adamre nézett. – Elmondanátok nekünk is? Vagy ez csak a Céhre tartozik? Marlowe és Adam egyszerre válaszoltak: – Tulajdonképpen a J&J ügye – mondta Marlowe. – A Céh ügye – mondta Adam. Cruz és Lyra elnevették magukat. Marlowe megköszörülte a torkát: – De a körülményekre való tekintettel azt hiszem, elmondhatjuk nektek. – Egy pillanatra elhallgatott, és Adamre nézett. – Hacsak a Céh új főnökének nincs ellenvetése.

– Nincs – vont vállat Adam. – A Céh új főnöke ma este nyitott minden javaslatra. Mesélt Cruznak és Lyrának a kristályokról, és elmondta, hogyan járt pár napja a saját borostyánkövével. Rövid csend követte a szavait, mialatt Lyra töprengő arccal végiggondolta a problémát. – Teljesen biztos vagy benne, hogy fizikai értelemben senki sem piszkálhatott hozzá a felhangolt borostyánodhoz? – kérdezte végül. – Biztos vagyok benne – válaszolta Adam. – Nos, nagyon úgy hangzik, hogy valaki elég közel férkőzött hozzád, hogy az örvénykövével megzavarja a felhangolt borostyánodat. – Milyen közel kellett lennie? – kérdezte Cruz. Lyra elgondolkodott. – Ha nagyon erős, akkor három-öt méterről is meg tudhatta csinálni. – Ami azt jelenti, hogy bárhol megtörténhetett – mondta Marlowe. – Az illető úgy is elronthatta a jó borostyánodat, hogy elment melletted az utcán. – Ha jól belegondolok, érdekes módja annak, hogy valakik megszabaduljanak a Céh vezérétől – jegyezte meg Cruz. – Épp csak egy kicsit kell elhangolni a borostyánját, csak annyira, hogy ne lehessen észrevenni. Aztán valami ürüggyel el kell érni, hogy lemenjen az alsó világba. Ragyogó taktika! Adam csillogó szemmel nézett Marlowe-ra. – Még jobb, ha az illető úgy intézi, hogy egy aktív örvény körzetében kelljen lemennie. Marlowe összerezzent. – Akkor nagyon jó ötletnek tűnt. – Nekem van egy ennél is jobb ötletem – mondta Adam, és kézen fogta Marlowe-t. – Táncoljunk. Elindultak a táncparkett felé. A tömeg mintegy varázsütésre kettévált, hogy utat engedjen nekik. A zenekar vezetője észrevette, és rögtön a híres „Borostyánkeringő” nyitótaktusait kezdte játszatni a zenészekkel. A parketten épp táncoló párok megálltak, és oldalra húzódtak, hogy az új céhvezér táncolhasson a hölgyével.

Marlowe belépett Adam két karja ölelésébe. A férfi rámosolygott; bensőséges, érzéki mosolya, égő tekintete felpezsdítette Marlowe minden érzékét. E pillanatban csak messziről jutott el hozzá a körülöttük lévő emberek tapsa. A zene egybeszövődött a kettejük között áramló energiahullámokkal. Marlowe öntudatlanul szélesre tárta valamennyi érzékét. Ami persze hiba volt. Egy emberekkel zsúfolásig tele helyiségben mindig nagyon kellemetlen a természetfölötti látáshoz folyamodni. Most számítani lehetett a táncparkettet borító sötét álomfényrétegek megjelenésére. Olyan érzés volt, mintha ő és Adam valami pszi-ködben táncolnának. Már épp le akart zárulni, amikor meglátta a forró, torz lenyomatokat. – Adam. – Minden rendben? – ölelte szorosabban magához a férfi. – Igen. Ne haragudj. De nézz le a földre. – Bármit csinálsz is, közben mosolyogj. – Jó. – Marlowe visszavarázsolta az arcára a ragyogó mosolyt, miközben a fogai között szűrte a szavakat. – Van itt két ember ma este, akik biztosan használták Keith Deene kristályait. Akárkik legyenek is, gyakran folyamodnak a kristályokhoz. A lenyomataik erős torzulást mutatnak. – El tudsz jutni feltűnés nélkül a nyomok forrásáig? – Igen, azt hiszem. Az egyik a terem déli sarkába vezet. Ott, ahol a zászlók vannak. Adam pár hosszú, elegáns lépéssel megfordult vele a parketten, hogy jobb rálátása legyen a zászlók közelében tömörülő vendégekre. – Hubert O'Conner – mondta. – Beleillik a képbe. A másik nyom bizonyára a büféasztalhoz vezet. – Honnan tudtad? – Marlowe követte a férfi tekintetét, és meglátott egy ismerős alakot. – Douglas Drake. Láttam őt az esti híradóban. Kíváncsi lennék, ő vagy a haverja, O'Conner vezette-e a terepjárót, amelyik el akart ütni ma. – Jó kérdés. – Azóta sem tudok rájönni, miért üldöztek egyáltalán. A Céh szempontjából én egy egyszerű civil vagyok.

– Én is ezen gondolkodom. Csak egyetlen ok van, amiért hajlandók lehettek vállalni ezt a kockázatot. – Mi ez az ok? – Úgy gondolják, hogy el foglak venni feleségül. – Micsoda? – Marlowe úgy meglepődött, hogy tudta, ha Adam nem fogná, elveszítette volna az egyensúlyát tűsarkú cipőjében. – Mosolyogj – szólt rá a férfi. – De miért gondolná bármelyikük is, hogy te… izé… hogy elveszel feleségül? – Emlékezz csak vissza, amikor ez az egész dolog elkezdődött, megkérdezted, miért van az, hogy a Céhek vezérei majdnem mindig nős férfiak? – Akkor a hagyományt emlegetted. De nem adtál egyenes választ a kérdésre. – Létezik egy ősi hagyomány a céhekben, amely megengedi, hogy bármelyik tag kihívhassa a főnököt szellempárbajra. Ezeket a párbajokat a föld alatti alagutakban vívják. – Szent ég! – szörnyedt el Marlowe. – Egy szellemvadász föld alatti energiájával meg lehet ölni valakit, de legalábbis véglegesen ki lehet égetni az agyát. A vesztes a legjobb esetben is élete végéig parapszichointézetben tengetheti a napjait. Azt mondod, ez egy ősi céhes hagyomány? – A párbajra hívás joga szerepel a Céh ősi törvényében. Csak ritkán kerül elő. – Meg tudom érteni, hogy miért – bólintott a lány. – Micsoda nevetséges, primitív, ostoba, macsó hagyomány. A párbaj egyébként is kifejezetten ódivatú, idejétmúlt dolog! – Az a gyanúm, hogy miután Drake-nek nem sikerült végeznie velem, most azt tervezi, hogy párbajra hív. Erősebb vagyok ugyan, mint ő, de úgy okoskodhat, hogy most elintézhet. – Mert azt tervezi, hogy beveti ellened a kristályos elemlámpáját, amit Keith készített? – hasított Marlowe-ba a felismerés. – Az olyan lenne, mintha egy mag-rez fegyverrel vívna párbajt egy régimódi borostyán-rez pisztoly ellen. – Mi köze a házasságnak ehhez a buta hagyományhoz? Adam elmosolyodott.

– Egy céhvezér feleségének van néhány különleges előjoga. Például megjelenhet a Tanács előtt, és megakadályozhatja, hogy a férjét kihívják párbajra. – Vagyis ha elveszel engem, akkor elintézhetem, hogy Drake ne hívhasson ki téged párbajra? – kérdezte Marlowe elakadó lélegzettel. – Érted már, miért van az, hogy a Céh vezetői rendszerint házasok? – Azt hiszem, igen. Csak azt nem tudom elhinni, hogy a céheken belül még mindig divat a párbajozás. – Mert te Arkane vagy. Ott, ahol a hagyományokról van szó, nem sok helye marad a bírálatnak.

36. – Adam, sokat gondolkoztam a dolgon – szólt Marlowe. – Össze kellene házasodnunk. Most. Még ma éjjel. – Nem. Marlowe épp a lakása ajtaját nyitotta a kulcsával, ezért nem is figyelt a férfira. – Elmehetünk valamelyik éjjel-nappal nyitva tartó ÉH-irodába. Van is egy innen pár sarokra. Az irodába menet mindennap elmegyek előtte. – Nem – ismételte meg Adam, és Marlowe-t megelőzve kinyitotta az ajtót. Tudta, hogy ez a téma elő fog jönni, és azt is tudta, hogy határozottnak kell lennie. Igazság szerint énje egy része minden lehetőséget meg szeretett volna ragadni, hogy magához kösse a lányt. Pillanatnyilag még egy érdekházasság is jó ötletnek látszott. Marlowe belépett a sötét előtérbe, és nyomban szembefordult vele. – Mondj egy jó okot. – Mert ha elvennélek, azzal csak még inkább célponttá válnál. – Adam becsukta az ajtót. – Méltányolom az ajánlatodat, de nincs rá szükség. Most, hogy már biztos vagyok benne, Drake és O'Conner használják a kristályokat, a kezembe veszem az ügyet. – A Céh maga gondoskodik a saját biztonságáról? – nézett farkasszemet vele Marlowe. – Ez így működik, Marlowe. – És mit akarsz csinálni velük? – Az első lépésben elveszem tőlük a kristályokat. Ezek után választhatnak két lehetőség közül: vagy idő előtt visszavonulnak, vagy a Kamara ítélőszéke elé állnak. – Értem. – Marlowe felsóhajtott, és bement a sötét nappaliba. – Tudod, ez az egész nagyon izgalmas volt számomra. – Igazán? – Adam a zakóját levéve és a nyakkendőjét meglazítva követte őt a nappaliba. – Amikor Zeke bácsi átadta nekem az iroda kulcsait, figyelmeztetett, hogy a J&J ma már csak egy jelentéktelen pszichikus magánnyomozó ügynökség. Hogy csupán a Társaság tagjainak hétköznapi ügyeivel foglalkozunk, és ilyenek is csak ritkán kerülnek elénk. Túl nagy a

verseny, azt mondta. Manapság pszichodetektívek sokasága van a piacon, nem úgy, mint annak idején. – Valóban. – Adam ledobta a zakóját egy szék támlájára. Marlowe kilépett a cipőjéből. – Az Óvilágban a J&J nagyon izgalmas vállalkozás lehetett – folytatta. – Az Arkane-ban folyton bűnöző tehetségek és őrült tudósok összeesküvésének leleplezésével voltak elfoglalva. Olyan veszedelmes konspirációkat lepleztek le, mint a Smaragdtábla Rendje és a Nadragulya. Csupa izgalmas dolgokat. – Valóban úgy tűnik. – Azután, itt a Harmónián, a Viszály Korában a J&J segített Vance lázadóinak leverésében. A korabeli feljegyzések részletesen leírják a titkosszolgálati hadműveleteket, beleértve azt is, amelyet John Cabot Winters és Jeremiah Jones vezetett az ellen a labor ellen, ahol, mint kiderült, a kristályos fegyvereket készítették. – Szép idők voltak. – Nagy idők. Azt hittem, nekem nem lesz olyan szerencsém, hogy ezekhez fogható nagyjelentőségű ügyben vehessek részt. De hála neked, ízelítőt kaptam abból, hogy hogyan működhetett az irodánk olyan legendás igazgatók alatt, mint Caleb Jones és Fallon Jones. Néha szinte azt kívánom… – Hirtelen elhallgatott. – Jézusom. Oda nézz! Az erkélyre. Adam látta, hogy Marlowe meredten bámul a szoba túlsó végében lévő sötét ablakon túlra. Odalépett mellé, és ő is kinézett az erkély felé. A romok által kibocsátott zöld pszi fényében mintegy kéttucatnyi bolyhos gombócot látott. A porcicák az erkély korlátján, a nyugágyon és az asztalon gubbasztottak, szemük csillogott a kísérteties fényben. – Úgy látom, mialatt nem voltál itthon, Gibson meghívta néhány barátját – jegyezte meg Adam. Egyszeriben két tucat porcicaszempár bámult vissza rájuk az ablakon át. Egy pillanatig senki sem mozdult az üvegajtón innen és túl. De aztán őrült kavarodás támadt odakint az erkélyen, és a bolyhos gombócok egymás hegyén-hátán tülekedve eliramodtak az éjszakában. Másodperceken belül egy kivételével valamennyien eltűntek. Gibson berontott az ajtó melletti falba vágott kis nyíláson át a nappaliba, és vidáman üdvözölte őket.

– Te bulit rendeztél, mialatt én odavoltam? – nyalábolta fel Marlowe, és elindult vele ki a konyhába. – Fogadni mernék, hogy elkápráztattad a barátaidat, amikor elmesélted, hogyan segítettél megmenteni az alsó világot. Gibson lelkesen csivitelt, majd kiugrott a lány karjából, egyenesen föl a hűtőszekrény tetejére. Ott megállt, és lebámult a földre. – Szent ég. Adam a pulthoz lépett, és ő is lenézett a pult szélén túlra. A konyhakövön szanaszét hevertek a törött sütisdoboz cserepei. Egyetlen energiaszelet sem volt közöttük. – Ez aztán vad buli lehetett – csóválta a fejét. – Kaja-pia, ami belefér. – Gibson nyilván nem jött rá, hogyan lehet kinyitni a fémzáras tetőt, és végül átvágta a gordiuszi csomót, hogy hozzáférhessen a doboz tartalmához – állapította meg Marlowe. Majd hozzáfogott, hogy összeszedje a cserepeket. – Várj, majd én – állította meg Adam. – Te mezítláb vagy, még megvágod magad. Megkerülte a pultot, a derekánál fogva felemelte a lányt, és kivitte a veszélyes területről. Letette a szőnyegre, maga pedig visszament, hogy felszedegesse a törött sütisdoboz darabjait. – Remélem, legalább jól érezték magukat a barátaid – nézett Marlowe szigorúan Gibsonra. Gibson kuncogott, és néhányszor le-föl ugrált a hűtő tetején. Adam bezúdította a cserepeket és a maroknyi morzsát a szeméttartóba. – Most jut eszembe, annyi minden történt ma este, hogy még vacsorázni sem volt alkalmunk – mondta. – Nem tudom, te hogy vagy vele, de én éhen halok. Marlowe az órára nézett. – Kicsit késő van, de azért rendelhetünk valamit. – Az túl sokáig tart. Lássuk, mi van itthon. – Nem sok – figyelmeztette a lány. Adam kinyitotta a hűtőszekrény ajtaját, és végignézett annak gyér tartalmán. Gibson lehajolt, és nagy érdeklődéssel figyelte.

– Nem szeretnélek megsérteni, de ez elég üres – mondta a férfi. – Te nem szoktál enni? – De, nagyon is – hangzott a válasz. – Az evés az egyik kedvenc időtöltésem. De valami megmagyarázhatatlan oknál fogva mostanában nincs időm vásárolni. – Semmi gond. Nagyon jól értek hozzá, hogy az alapokból építkezzek. Kivett egy csomag érett cheddar sajtot, egy félig üres üveg kapros savanyúságot, majonézt és mustárt. Sorra lerakta őket a pultra, majd visszafordult a hűtőhöz. – A kenyeret a hűtőben tartod? – Egyedül élek, elfelejtetted? Mielőtt végeznék egy egész kenyérrel, már megpenészedne. Tovább tart, ha beteszem a frizsiderbe. – Ezt a trükköt megjegyzem magamnak. Nekem is ugyanez a problémám. Letette a kenyeret a pultra, majd kibontotta a papírjából, és kivett négy vékony szeletet. – Már csak egy kenyérpirító kell. – Ott van mögötted. Kinyitok egy üveg bort. – Az jó lesz. Rövid idő múlva egymás mellett ültek a pult előtt, és sajtos meleg szendvicset ettek savanyúsággal, hozzá megkóstolták azt a finom vörösbort, amelyet Marlowe kitöltött a poharaikba. – Tudod, nekem sohasem jutott volna eszembe, hogy a cheddar mellé savanyúságot is tegyek a szendvicsbe – mondta Marlowe. – A céhvezérek köztudottan nagyon kreatívak a konyhában. – Igazán? Ezt még nem hallottam. Barátságos csendben megették a szendvicsüket, majd a poharaikkal kivonultak az erkélyre. A korlátra támaszkodva megálltak, és a pszitől fényes éjszakában kortyolgatták a borukat. Gibson Marlowe mellett kuporgott, és egy savanyú uborkát majszolt. Adam arra gondolt, hogy milyen jó ezen az éjszakán együtt lenni Marlowe-val. Élvezte a lány meghitt közelségét, és a belőle sugárzó mámorító energiát. Arra születtem, hogy ezzel a nővel éljek, gondolta. – Mi történik most? – kérdezte egy idő után Marlowe. Adam elgondolkodva nézte a fénylő romokat.

– Arra gondolsz, hogy mikor lépek fel Drake és O'Conner ellen? – Igen. Tudom, említetted, hogy választhatnának a visszavonulás és a bíróság elé állás között. De nem hiszem, hogy ez menni fog, Adam. Ezzel a kettővel nem. Ők ebbe nem fognak belenyugodni, mint a többiek. – Tudom. – Adam kicsit nagyobbat kortyolt a borából. Hogy ehhez nem fűzött semmit, Marlowe lenézett a lábára. A férfi érezte, hogy most megnyitja az érzékeit, és tudta, hogy az álomlenyomatait olvassa. – Meg kell ölnöd őket, ugye? – suttogta Marlowe. – Lehet. – Adam kiitta a borát, és forgatni kezdte a poharat a két keze között. – De lehet, hogy nem. Attól függ. – Mitől? Adam elgondolkodott a választási lehetőségein. – Mit gondolsz, mennyi időbe fog telni, mire a kristályok elvégzik a maguk dolgát? – Egy-két hónap, mire a roncsolás jelei kezdenek kézzelfoghatóan is megmutatkozni. Ezek nagyon erős kristályok, Adam. A férfi letette az üres poharat az erkélyen lévő asztalkára. – Nos, egyvalami egészen biztos. Nem hagyhatom, hogy O'Conner és Drake még egy-két hónapig szabadon közlekedjen Frekvenciában, és büntetlenül elkövethessen mindenféle komiszságot, mialatt várom, hogy majdcsak ledönti őket a lábukról a betegség. Most nem. Marlowe elfordult, és egy határozott mozdulattal ő is letette a poharát a másik mellé. – Azért, mert újra üldözőbe vehetnek engem? Adam nem válaszolt. – Nem akarom, hogy meg kelljen tenned ezt – suttogta Marlowe, háttal a férfinak. – Nem ez lesz az első alkalom. – Ezt is tudom. – Marlowe lassan szembefordult Adammel. Könnyes volt a szeme. – De azt is tudom, hogy ettől még semmivel sem könnyebb. Egy olyan embernek, mint te, semmiképpen sem. – Tudom kezelni. – Persze. De ez a világon semmin sem változtat.

A férfi hallgatott. Erre nem volt mit mondani. Marlowe odalépett hozzá. Adam kitárta a karját, és a lány a vállába fúrta könnytől nedves arcát. Adam magához szorította, és csak álltak ott szótlanul, összeölelkezve. Egy idő múlva a férfi fölemelte a lány állát, és megcsókolta. Szelíd, megnyugtató csóknak szánta, de Marlowe görcsösen és kétségbeesetten belekapaszkodott a vállába. Adam tudta, azért, mert tudomásul kellett vennie: nem tudja megvédeni őt attól, ami következik. Elfogadja, de egyáltalán nem örül neki. Ekkor a karjába vette, fölemelte, és bevitte a lányt a félhomályos lakásba. A sötét hálószobába érve levette róla a fekete selyem estélyi ruhát és a csipke alsóneműt. Míg vágytól remegő kézzel kiszedegette a csatokat a hajából, Marlowe az ő inggombjaival és övcsatjával vesződött. Amikor megszabadultak a ruháiktól, Adam fölkapta Marlowe-t, és mindketten végigzuhantak az ágyon. Egymásba kapaszkodva gurultak végig rajta, míg végül a lány került fölülre. Leomló haja függönyén keresztül, szenvedélytől égő szemmel nézte a férfit, miközben szétvetett lábbal a csúcs felé lovagolt rajta. A legerotikusabb látvány volt, amelyet Adam egész élete során látott. Aztán hanyatt fordította a lány gyönyörtől reszkető testét, és mélyen a testébe hatolt. Marlowe szorosan átkulcsolta a lábával, majd hangos kiáltással újból görcsösen vonaglani kezdett. Ezúttal Adam is vele tartott. A végtelenbe. A mobilja kitartó csengetésére ébredt. Csak most látta, hogy ő és Marlowe az ágyon keresztbe fekve aludtak el. Ösztönösen az órájára pillantott. Hajnali három óra volt. – Mi ez a ricsaj? – nyitotta ki Marlowe a szemét. – A telefonom – felelte Adam, és felült. – Csak tudnám, hová tettem. – A padlón lesz, azt hiszem. – Ja, persze. Már emlékszem. Kibontakozott a lány meleg öleléséből, és az ágy szélére mászva lenyúlt a telefonjáért. – Winters.

– Itt Galendez. Negyedórával ezelőtt Drake és O'Conner bementek a Régi Negyedben lévő irodájukba. Még nem jöttek ki. Pár perccel ezelőtt egy robbanás volt odabent. Az épület lángokban áll. – Tíz perc, és ott vagyok. Becsukta a telefont, és a nadrágjáért nyúlt. Marlowe felkönyökölt az ágyon. – Mi történt? – Figyeltettem azt a házat a Régi Negyedben, amelyet Drake és O'Conner irodának használ. Az egyik emberem telefonált. Azt mondja, néhány perccel ezelőtt robbanás volt, és a ház kigyulladt. – Veled megyek. – Volt egy olyan érzésem, hogy ezt fogod mondani.

37. – Ez aztán a forróbbnál is forróbb tűz volt – állapította meg Marlowe. – Erősen kétlem, hogy a nyomozók véletlen tűzesetnek fogják tartani. – Én is – értett egyet vele Adam. – De bizonyítékot nemigen fognak találni. Az a kérdés, hogy mitől keletkezett. A kiégett, üszkös falú épülettel szemközti járdán álltak. A Hivatal két ügynöke, akik az épület figyelésével voltak megbízva, szintén velük volt. Adam csak úgy mutatta be őket Marlowe-nak, hogy Galendez és Treiger. Az ügynökök álomlenyomatai imponáló erőről tanúskodtak, de ránézésre senki sem mondta volna meg róluk, hogy kivételes tehetségek. Az öltözetük alapján bárki hajléktalannak nézte volna őket. A hajuk koszos volt és a fodrász ollója után kiáltott, nem beszélve arról, hogy bűzlöttek az alkoholtól. Marlowe azonban tudta, hogy egyikőjük sem ivott – a szag csak álca volt. A tűzoltó- és mentőautók villogó lámpái csak még tovább fokozták a Holt Város falából sugárzó fény zavaró hatását. Az utcát ellepte a víz és a hab, és Marlowe a még mindig gomolygó füstön át látta, hogy a háromszintes épület belsejében még fel-fellobban egy-egy láng. De a tűzoltók már úrrá lettek a helyzeten, és a külső falak is álltak. Az ablakok azonban mind egy szálig kitörtek. A Negyed kétszáz éves épületeinek többsége a Földről importált tűzbiztos, high-tech anyagból épült. De a Függöny leereszkedése utáni években a legtöbb házat többször is átalakították. Az újabb kor építészeit és építési vállalkozóit arra kötelezték, hogy sokkal kevésbé egzotikus anyagokból építkezzenek. Ennek az lett az eredménye, hogy ha a Negyedben komoly tűz keletkezett, a házak falai ugyan megmaradtak, de a belső részek gyakran teljesen megsemmisültek. Ma éjjel is ez történt, gondolta Marlowe. – A tűzoltók feltételezése szerint valami gyorsítót használhattak – mondta Galendez. – Pár napot várni kell, míg minden lehűl, és akkor bemennek, hogy megkeressék.

– Lefogadom, hogy semmit sem fognak találni – szólt közbe Treiger. – Ez szellemtűz volt. – Meséljenek el újra mindent – utasította őket Adam. – Rendben van. Ámbár nincs túl sok mesélnivaló rajta – kezdte Galendez. – A posztomon voltam – intett állával a Marlowe mögött lévő elhagyott raktárépület egy kitört ablaka felé. – Treiger meg a hátsó kis utcából figyelt. Drake és O'Conner az első ajtón át mentek be. – A sikátoron át senki sem érkezett, és nem is távozott a házból – tette hozzá Treiger. Drake és O'Conner nem kapcsolták be az iroda világítását. – Máskor is így szokták? – kérdezte Marlowe. – Igen, ma'am – felelte Galendez. – Ilyen közel a falhoz nincs különösebb szükség világításra, hacsak valaki nem akar újságot olvasni. – Ez igaz – ismerte el a lány. – Azt hittem, ez is csak a szokásos késő éjszakai megbeszélés – mondta Treiger. – De persze hallani nem hallottunk semmit, mert poloskát nem szereltünk fel odabent. Marlowe az okát is tudta: – A bonyolult lehallgatóberendezések nem használhatók a Negyedben, főleg ott nem, ahol ilyen közel van a fal. A pszi-szintek miatt túl sok lenne a zavaró áthallás. Treiger bólintott. – Azután már csak a robbanást hallottuk. Nyomban ezután a lángok is felcsaptak. – Az iroda ablakaira szerelt rolók egykettőre megsemmisültek – mesélte Galendez. – Teljesen beláttam a szobába, mégsem láttam sokat, mert a helyiséget addigra elborította a szellemtűz. Még az utca túloldalán is érezni lehetett az energiáját. Nem tartott sokáig, de mire vége lett, már az egész ház lángokban állt. – Úgy vélem, hogy O'Conner és Drake gyújthatta meg a tüzet, aztán a saját falnyílásukon keresztül elhagyták az épületet – mondta Treiger. – Az az egyetlen másik kijárat, ráadásul oda nem állíthatunk őrt. – Ezek szerint O'Conner és Drake úgy döntöttek, hogy bezárják az irodát – következtetett Adam. – És gondoskodni akartak arról, hogy semmiféle bizonyítékot ne hagyjanak maguk után.

– Egy ilyen tűz megteszi a magáét – jegyezte meg Galendez. – De ki tudhat ennyi idegen pszit odavonzani? Tudom, hogy mindketten erősek, de soha nem hallottam még, hogy szellemvadászoknak ekkora erejük lehet, ráadásul az alagutakon kívül! Adam és Marlowe összenéztek. A lány tudta, mire gondol a férfi. A Céh két olyan erős embere, mint O'Conner és Drake, a kristályok révén képesek lehettek olyan pszit fejleszteni, ami elegendő egy felszíni tűz fellobbantásához. – Az épületbe nem mehetünk be, de a falnyílást ellenőrizhetjük – mondta Adam. – Kétlem ugyan, hogy találnánk bármi hasznosat, de sohasem lehet tudni. Az üres raktárépület alatt húzódó fal hasadékán át bejutottak a katakombákba. Noha csak az utca túloldalára akartak átjutni, a föld alatti út kacskaringós volt, mint mindig. Bő negyedórát kanyarogtak az alagutakban, mire megérkeztek a kvarcfal egy másik, roncsolt szélű nyílásához. – Ez az – jelentette ki Galendez. Adam átnézett a nyíláson. – Az alagsorban még izzik a parázs – mondta. – Egy ideig, talán napokig még forró lesz. Marlowe figyelmesen nézte a résen át a helyszínt. Csak mélységes sötétséget látott, melyet itt-ott bevilágítottak a lángok. Az alagút bejáratának túloldalán nem érezte a sűrű füst szagát, de a katakombákba nem jutott át a hamu és a pernye. A súlyos pszi megakadályozta, hogy a szennyezett levegő beáramoljon az alsó világba. – Mit látsz? – fordult hozzá Adam. Marlowe óvatosan megnyitotta az érzékeit, és megvizsgálta a falnyílás közelében, a földön mutatkozó erőteljes álomnyomokat. – O'Conner és Drake az évek során többször is használta ezt a bejáratot. Mindkettőjük nyomaiban látszanak a jelek, hogy használják a kristályt. – Tudták, hogy a Hivatal már a nyomukban van – állapította meg Adam. – Ma éjjel azért jöttek el ide, hogy megsemmisítsék az irodát, s így ne maradjon meg olyan bizonyíték, amely a Kamara törvényszéke előtt felhasználható lenne ellenük.

– Nem egészen – szólalt meg Marlowe, aki közben még alaposabban megvizsgálta a nyomokat. – Hogy érted ezt? – Az biztos, hogy sokszor jöttek és mentek ezen a nyíláson át, de ma éjjel nem itt mentek ki – jelentette ki a lány. Egy percre meglepett csend támadt. Adam töprengő pillantást vetett a szaggatott szélű résen át parázsló tűz alatt lévő alagsor egy kis szeletére. – Hát ez érdekes – jegyezte meg. – Ne vegye sértésnek, Miss Jones, de biztos benne, hogy azok ketten nem ezen az úton hagyták el az épületet? – nézett rá szemöldökét összehúzva Galendez. – Teljesen biztos vagyok benne – felelte Marlowe nyugodtan. – Azt hiszem, ha majd a tűzeset okát kutató csoport beléphet az épületbe, a romok között meg fogják találni O'Conner és Drake holttestét. – Látsz más nyomokat is? – kérdezte Adam. – Igen – hangzott a felelet. – Drake-en és O'Conneren kívül még ketten használták mostanában ezt az átjárót, de különösen az egyikük lenyomatait találom aggasztónak. Mindössze egy- vagy kétnaposak. Egy nő nyomai. – Nyilván O'Conner valamelyik szeretője lesz – vélte Treiger. – Vagy talán Drake-é. – Akárki volt is, rettenetesen félt – mondta Marlowe bizonytalanul. – Lehet, hogy látott valamit, amit nem lett volna szabad látnia – gondolkodott hangosan Adam. – Volt vele valaki. – Marlowe figyelmesen követte a lenyomatokat. – Nem O'Conner és nem Drake. Ő volt az, aki erre vitte a nőt. Adam és a Hivatal két embere csatlakoztak hozzá. Marlowe továbbhaladt az örvénylő álomfény nyomában. – A nyomokból úgy látom, hogy az a férfi meg akarta ölni a nőt. Ezért volt a nő annyira rémült – folytatta Marlowe. – Ez megmagyarázza azt is, hogy miért ilyen forrók a lenyomatok. A férfi készült a gyilkosságra. Az egyik nyom visszafelé is megvan. A férfié, nem a nőé.

– Elképzelhető, hogy a szó szoros értelmében nem ölte meg – tűnődött Adam. – Valószínűbb, hogy elvette a borostyánját, és úgy küldte be a nőt az alagutakba. – Nem ő lenne az első a Tanácsosok kényelmetlenné vált szeretői közül, akik így tűntek el – közölte Treiger. – Ha az esőerdőbe küldték ki, akkor sohasem fogom megtalálni – mondta Marlowe. – A dzsungelben lehetetlenség nyomon követni az álomfényt. – O'Conner és Drake a régi iskola hívei. Hagyománytisztelők. Nem érzik otthon magukat az esőerdőben. Nem ismerik a szabályait. Az ilyen ügyekben nem mennek tovább az alagutaknál – jelentette ki Adam. Mindezt olyan meggyőződéssel mondta, hogy Marlowe beleborzongott. Eszébe jutottak a férfi szavai: „Tartsd a barátaidat mindig a közeledben, az ellenségeidet pedig még annál is közelebb.” Nyilván alaposan tanulmányozta Drake és O'Conner személyiségét. Ismerhette őket annyira, hogy ki tudja számítani a cselekedeteiket. Megállt, és közelebbről is megvizsgálta az egyik álomfényfoltot. – Itt már egyedül van a nő. A férfi itt hagyta magára, és visszament az irodába. A nő itt még életben volt. Talán még nem késtünk el. – Lehet, hogy futni kezdett – hívta fel a figyelmét Galendez. – Az emberek mindig futásnak erednek, ha megfelelően hangolt borostyán nélkül jutnak le az alsó világba. Pánikba esnek, és hallucinálni kezdenek. Előbb vagy utóbb beleütköznek egy szellembe, vagy csapdába esnek, és akkor végük van. Marlowe megállt egy boltozatos kapunyílás előtt, és benézett a mögötte lévő tágas, kör alakú terembe. Tucatnyi kivilágított folyosó indult ki belőle. A rotunda közepén egy nő ült a földön. Két karjával szorosan átfogta a térdét, és fejét lehajtva lassan hintázott előre-hátra. A körülötte lévő álomfénytócsában kétségbeesés vibrált. – Gloria Ray. Ő volt Drake legújabb szeretője – mondta Treiger. – Minden rendben van, Gloria – sietett oda hozzá Marlowe. – Most már biztonságban van. Gloria fölemelte a fejét. Könnyáztatta arcán hitetlenkedés és bizonytalanság látszott.

– Maguk igazi emberek? – Igen – válaszolta Marlowe. Nyújtotta a kezét, és felsegítette Gloriát. – Igazi emberek vagyunk. – Már kezdtem mindenütt jelenéseket látni – suttogta Gloria. – Azt mondják, így szokott lenni, ha az ember egyedül van idelent az alagutakban, nem működik a borostyánköve, és tudja, hogy az életben sohasem fog kitalálni innen. – Megremegett a hangja. – Eléri a pszi. Azt mondják, először mindenféle dolgokat lát, aztán pedig pánikba esik, és futni kezd. – De maga, Gloria, maga nem esett pánikba, és nem kezdett el futni – mondta Marlowe. – Nem sok híja volt – vallotta be Gloria. – Nem is tudom, hányszor voltam a határán. – Mi tartotta vissza? – szólalt meg Adam. Gloria ránézett. – Maga a Céh új főnöke. – Igen – bólintott Adam. – Azért nem kezdtem el futni, mert még nem borultam ki teljesen – válaszolta Gloria. – Még a borostyán nélkül is támaszkodhattam a csekély tehetségemre. Vannak megérzéseim, tudja. Éreztem, hogy ha nem mozdulok el innen, lehet, hogy valaki rám talál.

38. – Gloria még elég összetört állapotban van – mondta Adam a telefonban. – Majdnem két teljes napot töltött el odalent, abban a zöld pokolban. – Ilyen hosszú idő alighanem mindenkinek megviselné az idegeit. – Marlowe hátradőlt az íróasztala mögött lévő kényelmes székben, és szórakozottan forgott vele jobbra-balra. A rugók ütemesen nyikorogtak alatta. Gibson az ablakmélyedésben lévő padon hagyva játékszeres dobozát, lelibbent a padlóra, majd onnan föl az íróasztalra. Az íróasztalról átpenderült a szék karfájára, s végül a Marlowe feje fölé nyúló széktámla tetején landolt. Hátsó lábaival jól megkapaszkodva, vidám kuncogásba kezdett, ahogy a szék lassú félköröket leírva ide-oda lendítette. – Azt mondta, rájött, hogy O'Conner és Drake azt tervezik, hogy megszabadulnak tőlem – mesélte tovább Adam. – Akkor úgy döntött, hogy ideje felszívódnia. Azt is mondta, hogy miután kijutott a városból, fel akart hívni, hogy figyelmeztessen. – Hogy került aznap éjjel Drake és O'Conner irodájába? – Azt mondta, valami biztosítékot akart szerezni. Tudta, hogy a fali széfben terhelő pénzügyi információkat őriznek. Valamikor korábban már megfejtette a zár kombinációját, s a magával vitt kamerával oldalakat fényképezett ki az ott talált naplóból. Zsarolásra akarta használni, ha O'Conner ráküldene valakit. – De rajtakapta őt, amint a dokumentumokat fotózza az irodában? – Nem – felelte Adam nagy adag elégedettséggel a hangjában. – Ő már az után érkezett az irodába, miután Gloria kifotózta a napló oldalait, és a minikamerát is visszadugta a melltartójába. – Várj csak egy pillanatra. – Marlowe olyan hirtelen lódult előre a székben, hogy Gibson kis híján leesett a támlájáról. – Azt mondod, hogy Drake át sem kutatta, és nem is találta meg a minikamerát, mielőtt leküldte volna a nőt az alagutakba?

– Drake mindössze arról akart gondoskodni, hogy ne legyen nála jó borostyánkő. Gloria azt mondja, valami furcsa elemlámpával rávilágított, majd közölte vele, hogy a borostyánja kiégett. – Örvénykvarcot használt ellene. – Úgy tűnik, igen. Ellenőriztem a dolgot. A labortechnikusok azt mondják, az egyetlen borostyánkő, amit Ray elrejtett a ruhájában, tönkrement. – Ellenben megvan a kamerája? – A helyzet még ennél is jobb. Előhívtuk és kinyomtattuk az általa kifotózott oldalakat. Valóban valamiféle mérlegkönyv, de kódolt nyelven íródott. Mindenesetre nem lehet túl nehéz megfejteni a kódot. – Biztos vagy benne? – Hidd el, Drake és O'Conner nem voltak túl bonyolult észjárású emberek. A Hivatal két törvényszéki könyvvizsgálójával is ellenőriztetem az adatokat. Hamarosan mondaniuk kell valamit. – Ha jól sejtem, most azonban már egy harmadik embert keresel – szögezte le a lány. – Azt, aki meggyújtotta a tüzet, amelyben Drake és O'Conner életét vesztette. – Igen. Azt mondtad, más nyomokat is láttál, amelyek elvezettek a rejtekhelytől, és hogy friss nyomok voltak. – Így van. De ezek a nyomok egyáltalán nem voltak forrók. Biztos vagyok benne, hogy aki a tüzet meggyújtotta, hidegvérű gyilkos volt. Csakhogy még a hidegvérű gyilkosokban is izgalmat kelt, ha gyilkolnak. – Felmegy az adrenalinszintjük – nyugtázta a megjegyzést Adam. – Azok után, hogy felgerjesztette azt a szellemfényt, és megölt két embert, rengeteg forró áramlatot kellett volna észlelnem a lenyomataiban. – Egy újabb Tucker Deene-féle kaméleon lenne? – Elméletileg elképzelhető – felelte némi gondolkodás után Marlowe. – Magad mondtad, hogy ez egy rendkívül ritka adottság. Mennyi az esély rá, hogy ebben az ügyben két kaméleon is felbukkan? – Jóformán semmi – ismerte be a lány. – Vagyis jó eséllyel egyetlen kaméleonunk van: Tucker Deene. Mondtam neked, hogy nem bízom a fickóban.

– Adam, ő egy egyszerű szélhámos. Nem gyilkos. – Honnan tudod? Hiszen kaméleon. Valószínűleg sohasem engedte meg, hogy lásd az igazi lenyomatait. – Láttam, amikor rám fogta azt a mag-rezt a lépcsőházban. De tegyük fel, hogy igazad van. Tegyük fel, hogy Tucker benne volt valamiféle összeesküvésben Drake-kel és O'Connerrel. Mi késztethette rá? – Hogy bosszút álljon azon a két emberen, aki rávette a bátyját, hogy készítse el azokat a kristályfegyvereket, amelyek végül majdnem megölték? Vagy talán csak biztos akar lenni abban, hogy nincs az összeesküvésnek olyan szála, amelyik O'Connertől és Drake-től elvezet a Deene családig. – Nem győzöm hangsúlyozni, hogy Tucker szélhámos, nem pedig hidegvérű gyilkos. – Ő és a két testvére üzleti kapcsolatban álltak O'Connerrel és Drakekel, akik viszont nyakig benne voltak az illegális régiségkereskedelemtől a drogkereskedésen át mindenben, hogy a pénzmosást, a csalást, a szerencsejátékot és a zsarolást már ne is említsem. Folytassam? – Oké, megértem, hogy itt sok pénzről volt szó. – A Deene testvérek okkal aggódnak, hogy az O'Conner és Drake ügyében folytatott bármilyen alapos vizsgálat hozzájuk is elérhet. – De te többé-kevésbé egérutat adtál nekik. Nem fenyegetted meg őket. – Ettől még tarthatnak a Frekvencia Városi Rendőrségtől – mondta Adam. – Igazad van. – Marlowe nyelt egyet. – Néha megfeledkezem róla, hogy léteznek ebben a városban a törvények betartásáról gondoskodó hivatalos szervezetek is. Adam hallgatott. Marlowe a tollával kopogott az asztal lapján. Gibson unalmában leugrott a padlóra, majd kiiramodott az ajtón. Marlowe hallotta, hogy Rick fölemeli a sütisdoboz fedelét. – Azzal az igazi randival kapcsolatban, ami nekünk sohasem volt… – szólalt meg ismét Adam. Marlowe megdermedt. – Mi van vele?

– Van kedved eljönni velem ma este vacsorázni? Egy igazi étterembe? Marlowe fellélegzett, majd lassan kiengedte a levegőt. – Igen. Van. Van hozzá kedvem. – Jó. Köszönöm. Újabb csend következett. Olyan ez az egész, gondolta a lány, mintha mindketten épségben átértek volna egy mély szakadék felett átívelő törékeny hídon. Az ügy, mely összehozta őket, a végéhez közeledett, és hamarosan nem lesz ürügyük arra, hogy partnereknek tekintsék egymást. Szembe kell nézniük a viszonyukból eredő bonyodalmakkal, és meg kell próbálniuk visszatérni az életük normális medrébe, feltéve, hogy van ilyen. – Van egy jó hírem – szólalt meg egy idő után Adam. – Éspedig? – Joey-t, az ügynököt illetően nyomon vagyok. Elküldtem Galendezt és Treigert, hogy ellenőrizzék le az információt. Ha megtalálják őt, akkor talán választ kapok néhány kérdésünkre. – Sok szerencsét. – Majd később még hívlak. Azzal letette a telefont. Marlowe csendben ült még egy ideig, s nézte a családfa-ábrázolást, melyet épp azelőtt tett ki a számítógépe monitorára, mielőtt Adam telefonja befutott. Aztán felállt, és kiment az első szobába. – Elmész valahová? – nézett föl rá Rick. – Igen – felelte. Leemelte a fogasról a bőrdzsekijét és a bukósisakját. – Az Arkane genealógiai könyvtárában leszek. Van kedved motorozni, Gibson? Gibsonnak nem kellett kétszer mondani. Leugrott az íróasztalról, és már száguldott is a lány felé. – Történt valami a genealógiában? – érdeklődött Rick. – Beszélnem kell az egyik könyvtárossal. – Marlowe kinyitotta az ajtót. – Hívj fel, ha van valami. – Viccelsz? Egész délelőtt csengett a telefon. Úgy látszik, beindult az üzlet, főnök. Én mondtam, hogy ez a sok reklám jót fog tenni a J&Jnek.

– Próbáld kiszűrni a kamu hívásokat, jó? Kísértetek kiűzését nem vállalom. – Értettem. Kísértetek kiűzésével nem foglalkozunk.

39. Beatrice Ramsey volt a könyvtáros neve. Hatvanegy-néhány éves létére elegáns és divatos negyvenöt éves nőnek látszott. Jó karban lévő, sportos nő volt, és szenvedélyesen érdekelte a származástan. Végigvezette Marlowe-t a vastag, nehéz kötetekkel zsúfolásig tele, padlótól a mennyezetig érő könyvespolcok között. Marlowe arra gondolt, hogy a Társaság Genealógiai Hivatalának belseje némileg hasonlít a katakombákhoz. Az ember itt is könnyen eltévedhetett a könyvespolcok útvesztőjében. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy a hely ablaktalan volt, és a megfelelő hőmérsékletet és páratartalmat mesterségesen tartották fenn. – A Társaság teljes irattára természetesen számítógépeken van – magyarázta Beatrice. – De vannak másolataink az eredeti anyagokról is. A fejlett földi konzerválótechnikák lehetővé tették, hogy még a legrégebbi, a Függöny leeresztése előtt átmentett iratokat is megőrizzük. Vannak közöttük a Társaság alapításának korából származók is. – Igen, tudom – felelte Marlowe. Már régen megtanulta, hogy ha valaki beszélgetni kezd a származástani csoport valamelyik tagjával, legjobb, ha csöndben végighallgatja az illetőt. – Ennek ellenére ritkán fordulnak hozzánk olyan kéréssel, hogy hadd nézhessenek bele egy papírmásolatba – folytatta Beatrice. – Hiszen sokkal könnyebb számítógépen hozzájutni az információkhoz. És sokkal könnyebb illetéktelennek behatolni az adatbázisba, gondolta Marlowe, de szólni nem szólt semmit. – Á, itt is vagyunk – állt meg Beatrice. Sorban megnézte a kötetek gerincén lévő címkéket, majd leemelte az egyik kötetet. – Azt hiszem, ebben meg fogja találni azt, amit keres. Renquist kutatásai páratlanok a maguk nemében. – Renquist? – Grace Renquist. A huszonegyedik században élt a Földön. Kiváló Arkane-genealógus volt. Az évek során sok kitűnő munka született a pszichikus öröklés jellemzőivel kapcsolatban, de Renquist elemzését máig alapműnek tekintjük. A szakértők még ma is gyakran forgatják.

– Úgy látom, jó helyre jöttem. – Marlowe kinyitotta a könyvet, és hangosan kezdte olvasni, ami a címoldalon állt: – Tanulmány az Arkane Társaság Nyilvántartásában szereplő, ritka paranormális jellemzőket felmutató családok öröklési mintáiról. – Feltekintett. – Igen, ennek nagy hasznát fogom venni. – Akad még néhány másik szöveg, amiről úgy gondolom, hogy szintén választ fog adni bizonyos kérdéseire – mondta Beatrice. – Kérem, jöjjön velem. – Van még valami. Szükségem lesz egy Deene nevű család anyagának nyomtatott változatára is. – Biztos, hogy nem akarja e célra a számítógépet használni? Úgy sokkal könnyebb megkeresni a családfákat. – Nem – rázta meg a fejét Marlowe. – Legutóbb a számítógépet használtam, de nálam az nem vált be. Szeretném látni az eredetit. Egy óra múlva összevetette Renquistnek a kaméleontehetség néven ismert ritka természetfeletti képesség végtelenül bonyolult öröklési mintáiról készített elemzését Deene-ék családfájával. A hátán végigfutott a hideg. Becsukta mindkét könyvet, és elindult az ajtó felé. Gibson a recepciós asztalon várt rá. Egy vonalzóval játszott, és arcátlanul flörtölt a recepcióssal. Ám amikor Marlowe odaért, rögtön megérezte, hogy a lánynak sietős a dolga. Ledobta a vonalzót, és felkapaszkodott Marlowe vállára. – Mennünk kell – mondta a lány, és bólintott a recepciós felé. – Köszönöm, hogy elszórakoztatta. – Szívesen, bármikor – felelte a nő. – Elragadó teremtés. – Az, és tudja is magáról. Kiérve az utcára látta, hogy a Negyedben már alkonyodik. Elment oda, ahol leparkolta a motorját, bedugta Gibsont a nyeregtáskába, és elővette a telefonját. Beütötte Adam számát. Adam nem vette föl. – Ez így nem lesz jó, Gibson. Feltétlenül utol kellett érnie a férfit, de előbb még volt valami dolga. Ideje volt, hogy elővegye Zeke bácsi mag-rezét az iroda padlóba rejtett széfjéből. Átlendítette egyik lábát a motoron, és ráadta a villanókőgyújtást. Az Álom feldübörgött. Marlowe mindenütt a legrövidebb utakat választva

végigrobogott a Negyeden. Amikor átszáguldott egy sikátoron, és befordult a Jones & Jones irodája előtt húzódó keskeny utcára, hallotta, hogy Gibson örömében viháncol. Erélyesen lefékezett, leállította a motort, leszállt, és felszaladt az ajtóhoz vezető lépcsőn. Gibson kimászott a nyeregtáskából. – Maradj ott – szólt vissza Marlowe figyelmeztetőleg a válla fölött. – Mindjárt visszajövök. De Gibson elengedte a füle mellett a szavait, és utánairamodott a lépcsőn. Az ajtón már ott lógott a Zárva feliratú tábla. Fél hat volt; Rick egy félórája ment el. Benyitott a sötét első irodába. Amikor meghallotta Gibson halk figyelmeztető morgását, lepillantott rá, és látta, hogy az állatka vadász üzemmódra váltott. Mind a négy szeme tágra nyílva figyelt. Ösztönösen ő is elővette a paraképességeit. De már késő volt. Hirtelen elborította, és a mélybe rántotta a semmiből támadó sötétség. Csak annyi ideje maradt, hogy megérezze az álmok tagolatlan ürességében mozgó ősi démonok és szörnyek megjelenését, és hogy megértse, nem sikerült megmentenie Adamet. Aztán már semmiről nem tudott semmit.

40. Egy tükör labirintusban tévelygett. Tükörképek végtelen sokasága vette körül mindenfelől. Az egyik falból a szülei és Zeke bácsi figyelték, egy másik tükörfolyosóról a fivérei néztek kifelé. Nem szóltak semmit, de szavakra nem is volt szükség. A Jones családban ő volt az, aki mindig tudta, amikor hiába is reménykedett valamiben. Előbb tudta mindenki másnál, mert először legbelül érezte meg a kudarcot. – Legközelebb egy valódi káoszelmélet-tehetséget bízzatok meg a J&J vezetésével – mondta a tükörképeknek. Hallotta, hogy Gibson aggodalmas csicsergésbe kezd, de amikor megfordult, hogy megkeresse a képek végtelenbe nyúló erdejében, sehol nem látta őt. Adamet azonban látta. A férfi annak a kamrának a fénylő sötétségéből figyelte, amelyben együtt helyrehozták a hibás áramlatokat. A fájdalom és a tehetetlenség könnyeket csalt a szemébe. – Nem tudtalak megmenteni – suttogta. Adam kinyújtotta feléje a kezét. – Gyere vissza velem most a felszínre. – Nem – válaszolta. – Nem mehetek vissza. Nem akarok visszamenni. – Miért nem? – Mert mindent elrontottam. Megtaláltam a választ, de hiába próbáltam, téged nem értelek utol. Nem vetted föl a telefonodat. Miért nem vetted föl? És most az én kudarcom miatt meg fog ölni téged. – Még nem haltam meg. Marlowe nem tudta, hogyan fogadja ezt. – Biztos vagy benne? – Biztos vagyok. Gyere vissza a felszínre, szerelmem. Várni foglak. Megint hallotta Gibson csicsergését, és mintha egy pillanatra meg is látta volna a képek miriádja között. De aztán eltűnt. – Soha nem lett volna szabad a J&J főnökévé tenniük engem – magyarázta Adamnek. – Most nem állhatsz fel. El kell végezned a munkádat.

Bizakodónak tűnt a hangja. Ez volt a neki való Adam: az irányításra született ember. De igaza volt. A J&J-t neki kell vezetnie. Legalább még egy ideig. Nem volt idejük, hogy találjanak valakit helyette. Talán Adam még nem halt meg. Talán még van idő, hogy figyelmeztesse. Vissza kell térnie a felszínre. Ő álomfénytehetség. Bármilyen álom energiáját képes kézben tartani. Terelni kezdte az áramlatokat föl, a sötétségen át egy éjféli nap fénye felé… …És a zöld kvarc derengő fényére tért magához. Pár másodpercig félig vakon bámult maga elé egy üres ajtónyílásra, amely mögött egy újabb zöld folyosó látszott. Nincsenek tükrök, gondolta. Tehát csak a katakombákban volt, nem a labirintusban. Azt nem tudta, vajon nem csak egy másikra cserélte-e az álombeli helyszínt, miközben a téma ugyanaz maradt. Lassan felült. A kvarckő, amelyen feküdt, keményen nyomta a hátát. A kis kamra üres volt. Borostyánköves fülbevalója nem tűnt el a füléből. Próbaképpen óvatosan megcélozta egy kis pszivel. A kő nem reagált. Ezek szerint a hagyományos céhes módszerrel kidobták az alagutakba. Rendkívül kínos, hogy a J&J vezetője így tűnjön el. Látnia kellett volna előre, ahogy Zeke bácsi elsőként hányná ezt a szemére. Csakhogy Zeke bácsi vérbeli káoszelméleti tehetség volt. Ő pedig csak egy álomfényfejtő. Viszont Jones vagy. És élsz. Ezek óriási előnyt jelentenek e pillanatban. Hagyd abba a nyüszögést, és próbálj gondolkozni. A gondolkodás erőfeszítést igényelt, de felvetette a nyilvánvaló kérdést. Hogyhogy még életben van? Miért nem intézte úgy az a valaki, hogy ő meghaljon? A válasz kézenfekvő volt. Még nem végzett. Valamire még szüksége van tőled. Vissza fog jönni. És mintha csak erre várt volna, foglyul ejtője megjelent az ajtóban. – Maga biztosan Elliott Fortner – mondta Marlowe, és felállt.

41. Fortner szürke szeme jéghideg, de a lába alatti álomfénytócsa lázforró volt. Látható bosszúsággal vonta össze a szemöldökét Marlowe megjegyzése hallatán. – Honnan tudja a nevemet? – Ma eltöltöttem egy kevés időt az Arkane genealógiai könyvtárában. Hol van Adam? – Még él, ha ez izgatja. Még van egy munka, amit el kell végeznie a régi hivatali főnökének. Adam életben van. Marlowe vett egy mély lélegzetet. – Mi történt Gibsonnal? – Azzal a patkányszerűséggel, amelyik magával együtt bejött az irodába? Egy porcica volt, nem? Magával együtt ő is elájult. Tekintve, hogy ilyen kis méretű, és csak egy állat, gondolom, elpusztult. Őszintén szólva meg se néztem. Marlowe éktelen dühbe gurult. Össze kellett szednie minden erejét, hogy a hangja nyugodt maradjon. – Megölte Gibsont? – Elég sok energiámba került, hogy magát elkábítsam. Ha túl sokat fordítok rá a tehetségemből, akkor azzal ölni tudok. A patkánnyal valószínűleg az utóhatás végzett. Marlowe összefonta a karját a melle alatt. Uralkodnia kellett magán. Összeszedettnek kellett maradnia. – Magának az Égő Lámpa kell – mondta. – Briliáns következtetés, Miss Jones. Nem csoda, hogy magának adták az állást. – A férfi hideg szemében aprócska tűz lobbant. – Igen, a lámpát akarom. Marlowe lenézett a kvarckő padlón olajos fénnyel irizáló álomfényre. – Mert maga egy igazi, született Cerberus – mondta nyugodt, csendes hangon. – Az Arkane irattárában nyilvántartott maroknyi többszörös tehetséghez hasonlóan maga is meg fog őrülni, és már most is haldoklik, de magánál ez sokkal lassúbb folyamat, mint a többieknél.

– Ezt a lenyomataimban látja? – kérdezte a dühtől megkeményedő arccal a férfi. – Igen. Tudom, hogy maga kaméleon, és nyilván megvan hozzá a képessége, hogy gyilkos erejű sérülést okozzon az agyban. Ráadásul legendás híre van a Céhen belül. Ez azt jelenti, hogy működtetni tud idegen pszit. Három különböző tehetség, és mindhárom a spektrum más-más pontjáról származik. Tévedtem volna valamiben? – Nem. Igaza van, sokkal tovább élek, mint bármelyik Cerberus tehetség, akinek csak a nyomára tudtam bukkanni az Arkane feljegyzéseiben. – Talán mert már a Harmónián született, ahogy az ősei is, sok nemzedékre visszamenőleg. Sokat számít az itteni környezet. – Erősebb lettem tőle. – Igen, de a pszi-mintái alapvetően sérülékenyek. Ha nem kezdte volna használni a kristályokat, tulajdonképpen megmaradhatott volna épelméjűnek, és talán még egy normális élettartamot is elérhetett volna. A kristályok váltották ki ezt a hirtelen támadt, gyors hanyatlást, amit most önmagán tapasztal. Egy-két hónapon belül ön halott ember lesz. – Élni fogok, Marlowe Jones. Majd meglátja. – Senki sem tudja, hogy maga az igazi Cerberussá válás stádiumában van, ugye? – Amióta jelentkezett a második és a harmadik tehetségem, mindent titokban tartottam. Mindössze tizenkilenc éves voltam akkor, de mindent tudtam az Arkane-elméletekről. A legendákat is ismertem. A maguk átkozott szakértői meg vannak győződve arról, hogy ha valakiben olyan erős képességek vannak jelen, mint bennem, az előbbutóbb dühöngő őrültté fog válni. A Társaság kijelölt volna valakit, hogy vegyen üldözőbe, és pusztítson el. – Nem segíthetek magán. Nincs nálam az Égő Lámpa. – Persze hogy nincs. Winters sohasem adta volna oda az Arkane-nak. De megmondták neki, hogy csak úgy tarthatja magát életben, ha elviszi a lámpát az alagút egy bizonyos pontjára. – Miért tenné ezt? – kérdezte a lány. – Hiszen tudni fogja, hogy maga megpróbálja majd megölni őt. – El fogja hozni nekem a lámpát, mert nem lesz más választása. Régtől fogva ismerem Adam Winterst. Ismerem a gondolkodását.

Kétségbeesett igyekezetében, hogy magát megmentse, fel fogja áldozni önmagát. – Habozás nélkül – ismerte el a lány. – Hacsak nem talál valami más lehetőséget. És higgye el nekem, találni fog. De akkor magának vége lesz. – Nem hagytam neki más lehetőséget. El fogja hozni a lámpát. Megölöm őt, maga pedig munkára fogja a lámpát az érdekemben. – Nem. – De igen, Marlowe Jones. Dolgozni fog a lámpával, mert ha nem, akkor elkezdem gyilkolni az embereket. Egyiket a másik után. Ártatlan utcai járókelőket. Gondoljon csak bele, milyen érzés lesz felelősnek lenni annyi ember haláláért, amennyit majd hajlandó lesz feláldozni. A levegőben energia zizegett, a padlón szennyezett álomfényáramlatok tekeregtek, mint egy fészekalja kígyó. – Maga most nem képes tisztán gondolkodni – mondta Marlowe, és amennyire tudta, megőrizte profihoz méltóan higgadt, tárgyilagos hangját. – Csak az képes kezelni a lámpa energiáját, akinek ereiben Nicholas Winters vére folyik. – Cerberus vagyok. Kézben tudom tartani azt az erőt – felelte a férfi, már félig elfordulva. – És az örvénykvarcot Joey-tól, a közvetítőtől vette? Csak kíváncsiságból kérdezem. – Igen – felelte Fortner, aztán észbe kapott, és az arca megint elsötétült. – Látom, róla is tud. – Természetesen. Joey-t vette igénybe arra is, hogy megrendelje a kristályokat a fiától, Keithtől. Fortner összerándult, mintha forró villanókőhöz ért volna. – Hogy jött rá erre? – hörögte. – Senki sem tudja. – Hogy maga az apja Tuckernek, Charlotte-nak és Keith-nek? Lássuk csak. Természetesen tudnak róla az emberek. Vagy hamarosan tudni fognak. A férfi lépett egyet feléje. Perzselően forró energiahullám zúdult Marlowe érzékeire. Még egy kicsit idegesítenie kell, gondolta Marlowe. Már nem bírja sokáig. Csak még egy kis lökés, hogy elveszítse a lelki egyensúlyát, s vele együtt az önuralmát. És ha már nem lesz képes értelmesen

gondolkodni, akkor fizikai erőszakhoz fog folyamodni. És neki épp ez kell. Fortnernek rá kell tennie a kezét, hogy ő megzavarhassa az álomfénymintáit. – Csak óvatosan. Maga látja kárát, ha tönkreteszi a képességeimet – mondta, nagyon nehezen ejtve a szavakat az érzékeire lecsapó néma energiaviharban. A hurrikán csillapodott, de Fortner dühe nem csökkent. – Hogy találta ki? – kiáltotta. – Hogy jött rá, hogy azok hárman az én utódaim? – Egyszerű, régimódi nyomozói munkával, ahogy Zeke bácsikám mondaná. Eltöltöttem pár órát a Társaság genealógiai könyvtárában. A maga hármasikrei egy Tracy Darnell nevű nőtől születtek, aki aztán a Társaság nyilvántartásába vetette őket. – Tracy. Az a dög. Esküszöm, még halálában is üldöz engem az a nő. – Tizenkilenc évesen viszonyt kezdett vele. Nem tartott sokáig, de a végére Tracy terhes lett az ikrekkel. Fortner arca eltorzult a dühtől. – Csak miután megszülettek, szereztem tudomást róluk. – Fogadni mernék, hogy Tracy azért nem mondta el, mert tudta, hogy maga megpróbálná rávenni az abortuszra. Márpedig ő házasságra vágyott, igazi házasságra, nem pedig együttélésre. – Maga is ismeri a házassági törvényeinket. Tracy és én egy darabig ÉH-ban éltünk, amiből én kiléptem, és elhagytam őt. De a törvény miatt az ikrek megszületésével minden megváltozott volna. Tudtam, hogy ha bebizonyítaná a hatóságoknak, hogy én vagyok a három fattyú apja, kénytelen lennék szerződéses házasságot kötni vele. – Amit maga a legkevésbé sem akart. – Még előttem állt az egész élet. Az volt a szándékom, hogy beházasodom a Céh valamelyik tekintélyes családjába. Eszem ágában sem volt lekötni magam egy alacsony származású sztriptíztáncosnőhöz és három üvöltő porontyához. – Megölte Tracyt, és árvaházba adta a három gyermekét, csak hogy eljuthasson oda, ahol most van. Tudja, mit gondolok? Azt gondolom, hogy az Arkane szakértőinek igazuk van. Maga az eltelt évek alatt nem lassan, fokozatosan vált gonosztevővé. Maga kezdettől fogva

gonosztevő volt, egy többszörös tehetséggel rendelkező, kifejlett paraszociopata. Maga az őrült Cerberus mintapéldánya. – Ez hazugság – rikoltotta a férfi. – Én egy igazi túlélő vagyok! – Maga gyilkos. Egy dühöngő őrült. A levegő ismét felforrósodott. Fortner egy lépéssel közelebb jött. – Mondja el pontosan, hogyan jött rá a hármas ikrekkel való kapcsolatomra. – Már elmondtam. Szerepelnek az Arkane nyilvántartásában. – Hazudik. Amikor felfedeztem, hogy Tracy az én nevem alatt regisztrálta őket a Társaság nemzedékrendi nyilvántartásába, nyomban beléptem az adatbankba, és kitöröltem mindent, ami kapcsolatba hozhatta őket velem. Az utolsó linkig mindent. Egy másik apát adtam nekik, egy vadászt, aki évekkel azelőtt az alagutakban lelte halálát. – Csak a számítógépes adatokat változtatta meg. Fortner értetlenül meredt rá. – Ezt hogy érti? – Nyilván nem tud róla, de a könyvtárosok a számítógépes adattárolás mellett hagyományos, régimódi könyvekben is vezetik a nyilvántartást. Fortner elszörnyedt. Világosan látszott az álomfénylenyomataiban, mennyire megrendítette ez a közlés. – Nem hiszek magának – sziszegte. – Miért tennék ezt? Marlowe vállat vont. – Arkane-hagyomány. Különben is, maradjon köztünk, de szerintem a könyvtárosok nem hisznek igazán a technikában. Még emlékeznek rá, hogy mi történt kétszáz éve, miután leeresztették a Függönyt. Heteken belül minden számítógép kezdte felmondani a szolgálatot. Ha az Arkane nem hozta volna magával a másolatokat, a Társaság egész múltja feledésbe merült volna az adatok megsemmisülése miatt. A könyvtárosok sohasem felejtették el ezt a leckét. – Hogyan jutott egyáltalán eszébe, hogy közöm lehet az ikrekhez? – Nem volt okom rá, hogy erre gondoljak – válaszolta Marlowe. – Ma délután nem is a családi kapcsolatokat kerestem. Azért mentem el a könyvtárba, hogy a kaméleontehetség örökléstanát kutassam. Ebben az ügyben a jelek szerint két kaméleon szerepelt, ami nem látszott hihetőnek, tekintve, hogy ez a fajta képesség nagyon ritka. A genetikai

vizsgálódásom során rájöttem, hogy Tuckernek nem lehetett egy közönséges vadász az apja. És amikor a könyvekben utánanéztem a Deene család anyagának, megtaláltam önt. – Hazudik – üvöltötte a férfi. – Maga is olyan, mint Tracy, tönkre akar tenni engem! A harag ősi ösztöne felülkerekedett minden más érzelmén, és a lányra rontott. A dühtől eszét vesztve a puszta kezével meg tudta volna fojtani. Marlowe kissé arrébb mozdult, és Fortner elvétette a célt. A nyaka helyett a karját ragadta meg, és magához rántotta. Ezúttal sikerült a lány nyakára kulcsolnia mindkét kezét. Ujjai összeszorultak, annyira, hogy Marlowe nem kapott levegőt. Elkapta a férfi csuklóját, és harcolni kezdett, hogy legalább addig ne veszítse el az eszméletét, amíg be nem veti ellene a tehetségét. Ám a férfi meglepően erős volt, méghozzá nemcsak fizikai, hanem lelki értelemben is. Igazi Cerberus, gondolta Marlowe. Miből gondolta, hogy képes elég hosszú ideig elnyomni az álomfénymintáit ahhoz, hogy elmenekülhessen? Kétségbeesetten küzdött, egyik energiahullámot a másik után bocsátva a Fortner gerjesztette viharba, hogy megbontsa a mintát. De mintha ököllel verte volna a zöld kvarckő falat. Még több energiát hozott fel lénye legmélyéről, és felnyúlva körmével nekiesett a férfi szemének. Fortner felüvöltött, és elengedte. Marlowe a kamra bejárata felé támolygott. – Te szuka! – iramodott utána Fortner. – Most megöllek! Marlowe egyetlen esélye az volt, ha eltéved a katakombákban. Fortner tönkretette a borostyánját, így nem lett volna képes nyomon követni. Már csak annyi kell, hogy kijusson az ajtón. Még két lépés. De tudta, hogy nem fog sikerülni. A férfi már nyúlt, hogy megragadja. Hirtelen egy akkora rémálom-energiahullám zúdult be a kamrába, hogy minden érzéke belerendült. Pedig nem őt vette célba, őt csak a farhulláma érte el. Megérkezett Adam.

Egy pszi-hullámtaréj hátán vágódott be, és egy robbanás erejével érte el Fortner érzékeit. Gibson belőtt az ajtón, egyenesen Fortner lábának. Fortner rúgott egyet csizmás lábával, arra kényszerítve Gibsont, hogy félreugorjon előle. A vad rúgást nyomban egy kisebbfajta energialöket követte. Fortner nyilván arra szánta, hogy agyoncsapja vele Gibsont, ám ő csak megszédült az ütéstől. – Ne. – Marlowe felkapta, és magához szorította Gibsont. – Túl erős. De Fortner már nem törődött velük. Egy lendülettel Adam felé fordult. – Tudtam, hogy egy napon majd meg kell öljelek téged – mondta. – Már rég meg kellett volna tennem. – Nem tehetted, mert szükséged volt rám – felelte Adam. – Elfogadhatóvá tettelek a Hivatal szemében. – De tovább már nincs rád semmi szükségem – harsogta Fortner. Kék szellemfény lobbant fel tündökölve a smaragdzöld kamrában. Egy erőteljes zafírkék energiaörvény arra kényszerítette Adamet, hogy hátrálni kezdjen a fal felé. Marlowe még sohasem látott kék szellemfényt, de a régi leírásokból felismerte. Tudta, hogy halálos erejű. A közönséges szellemenergiánál erősebb és könnyebben irányítható volt, ezért úgy lehetett forgatni, mint valami démoni lángkardot. Egyes vidékeken gyilkos tűznek nevezték. Adam a nyers erő egy második hullámával válaszolt. A kék szellemfény örvénye csillapodott, de nem tűnt el. Fortner ezen feldühödve zafírkék villámokkal sújtott le Adamre. A villámok szilánkokká zúzódva szikráztak azon a láthatatlan álomfény falon, melyet Adam maga köré emelt. Marlowe tudta, hogy ezért a meglepően hatásos önvédelmi taktikáért nagyon sokat fel kellett áldoznia az energiájából. Amikor az utolsó villám is szétesett az álomfény pajzson, Adam meg sem próbált újabb erőhullámot meríteni a spektrum sötétentúli tartományából. Ehelyett egy lendülettel átlódult a kamra másik felébe. Abban a pillanatban nyilvánvalóvá vált, hogy Fortnert teljesen váratlanul érte ez a közvetlen fizikai lerohanás. Oly régóta hagyatkozott egyedül a paranormális képességeire, hogy el is felejtette, léteznek más,

primitívebb módszerek is, amelyekkel meg lehet támadni valakit, ismerte fel Marlowe. – Tágulj tőlem – kiáltotta Fortner. Hanyatt-homlok igyekezett minél távolabb kerülni Adamtől. Marlowe észrevette, hogy az ijedségtől drága másodperceket veszített. Mielőtt összeszedhette volna magát, és minden erejével a tehetségére összpontosíthatott volna, Adam rávetette magát. Mindkét férfi végigzuhant a kegyetlenül kemény kvarckövön. Újra vad energia lobbant a levegőben. Marlowe sejtette, hogy mostanára már mindketten erejük utolsó morzsáit emésztik fel. A két férfi egymásba kapaszkodva végiggurult a földön, és végül keményen a falnak csapódtak. Fortner volt felül, de hirtelen az egész teste megmerevedett. Kerekre tágult szemmel, haragosan, egyszersmind hitetlenkedve bámult le Adamre. – Nem te! – zihálta. – Nem. Én vagyok az igazi Cerberus. Felordított. A rettenetes hang egyszer csak elnémult. A teste elernyedt, és Marlowe látta, amint az álomfénye halvány pislákolássá fakul, majd végleg kialszik. Kristálytiszta csend ereszkedett le a kamrára. Adam megmozdult. Félrelökte a holttestet. Felállt. A kezében lévő kés véresen hullott le a pszizöld padlóra. Lehajolt, hogy kitapintsa Fortner pulzusát. Marlowe tudta, hogy nem fogja megtalálni. Adam akkor felállt, és ránézett. – Marlowe. Csak ennyit mondott. Többre nem volt szükség. Ebben az egyetlen szóban, a nevében, minden benne volt. A lány érezte a gyötrő félelmet és a haragot, mely munkált benne; érezte a mindezek mélyén jelen lévő önuralmat, melyre azért volt Adamnek szüksége, hogy erőit egy fókuszba gyűjtve úgy irányíthassa az energiáját, hogy eljuthasson hozzá. Remegő szájjal elmosolyodott. – Én is szeretlek. Miért nem vetted föl a telefont? Azt mondtad, a privát vonaladon mindig elérlek. – Nem jutott el hozzám a hívásod, mert amikor kerestél, épp a föld alatt voltam, és Joey-t faggattam. Az alagutakban nem működik a

telefon. Joey felfedte nekem annak az ügyfelének a személyazonosságát, aki megrendelte a kristályfegyvereket. – Meglepődtél, amikor megtudtad? – nézett le Marlowe a földön heverő holttestre. – Nem. Már kikövetkeztettem, hogy Fortner mindenképpen érintve van ebben a dologban. Ez volt az egyetlen magyarázat a kiszivárogtatásokra. Amikor visszaértem a felszínre, Fortner maga hívott fel, hogy elmondja, elfogott téged. – És hogy találtál meg? Gibson? – Amikor elmentem az irodádba, Gibson még nem tért magához – felelte Adam. – Alig pár perce nyerte vissza az eszméletét. De nem várhattam tovább. Tudtam, hol van a falban a lyuk, ahonnan Fortner elmenekülhet. Ez jó kiindulópontot jelentett. És hívtam segítséget, hogy megtaláljalak kettőtöket az alagutakban. – Segítséget? Adam az ajtó felé nézett. Marlowe megfordult, és megpillantotta Charlotte Deene-t. Vele volt Tucker és Keith is. – Hát persze – mondta Marlowe. – Hívtál egy erős álomfénytehetséget. Jó ötlet volt, céhfőnök. – A családunk hálával tartozik neked – szólalt meg Charlotte. – Lehet, hogy nem helyesled az életmódunkat, de nekünk is megvannak a saját szabályaink, ahogy a Jonesoknak és a Winterseknek. Mindig megfizetjük a tartozásunkat. – Tudod – kezdte elgondolkodva Marlowe –, minél többet töprengek rajta, annál inkább meggyőződésemmé válik, hogy a J&J nagy hasznát venné mindhármótoknak. Mi lenne, ha hamarosan felkeresnétek az irodámban? Megbeszélnénk ezt a dolgot. Charlotte, Tucker és Keith összenéztek. Egyikük sem mondott semmit, de a tekintetükből néma egyetértés sugárzott. – Gondolkozni fogunk rajta – válaszolta Charlotte.

42. Másnap délután Marlowe irodájában gyűltek össze. A lány az íróasztalánál ült, Gibson pedig mögötte, a széktámlán csücsült. Az Égő Lámpát maga elé tette, az íróasztalra. Adam, mellén keresztbe font karral, az ablakpárkányhoz dőlve állt, a többiek a két irodai széken és a Rick által elővarázsolt összecsukható székeken ültek. Mindnyájan eljöttek az elmúlt események megbeszélésére: Marlowe szülei, Ben és Elizabeth; Zeke, a nagybácsi, Dianával és Sam Wintersszel. Vickie Winters is jelen volt. Ahhoz képest, hogy min ment keresztül, meglepően kipihentnek tűnik, gondolta Marlowe. A Jonesokhoz hasonlóan a Wintersek is rugalmas anyagból valók voltak. Marlowe előredőlt. A szék megnyikkant alatta. Összekulcsolta a kezét az íróasztal lapján, és igyekezett a tapasztalt nyomozó benyomását kelteni. – Elliott Fortner számára akkor kezdett minden rosszra fordulni, amikor a Kamara megszavazta, hogy Adamet bízza meg, csináljon rendet a Frekvencia Céhben – kezdte. – A Hivatal vezetőjeként Fortner szót emelhetett volna a döntés ellen, de nem merte megkockáztatni. – Adam megválasztása kézenfekvő volt – szólalt meg Sam. – Fortner tudta, hogy ha kifogást emelne, túl sok kérdést kapna a Kamarát irányító nagy hatalmú céhvezérektől. – Úgy van – bólintott Marlowe. – Fortnernek jó oka volt arra, hogy ne akarjon tisztogatást a Frekvencia Céhben. Egész vagyont szerzett olyan törvénytelen, a Céhhel összefüggésbe hozható vállalkozásokból, amelyeket Hubert O'Conner és Douglas Drake irányított. Erre már Adam is megszólalt: – Félt, hogy egy olyan átfogó nyomozás során, amelyről tudta, hogy szándékomban áll indítani, fény derül az üzleti tevékenységére. Ezért Drake-kel és O'Connerrel együtt kitervelte, hogy megszabadulnak tőlem. De épp amikor a tervük minden részletében összeállt, felfedeztem a tükörlabirintust. – Adam természetesen egyenesen Fortnerhez sietett a hírrel – vette vissza a szót Marlowe. – Azt is elmondta neki, hogy szerinte az Égő

Lámpának nevezett tárgy lehet a kulcs ahhoz, hogy a labirintus energiájában mutatkozó disszonanciát megszüntessék. De ehhez először meg kellett találnia a lámpát. – Fortnert nyilván meglephette Adam közlése – szólalt meg homlokát ráncolva Ben. – Ismerte a legendát – válaszolta Elizabeth. – Úgy tartják, hogy a lámpa erejével meg lehet menteni azt az embert, akit a valódi Cerberussá válás veszélye fenyeget. – És történetesen Fortner épp akkoriban kezdett attól félni, hogy a pszichikus romlás veszélye fenyegeti – folytatta Marlowe. – Egészen a legutóbbi időkig meglepően jól tudta kezelni mindhárom tehetségét, ami annak volt köszönhető, hogy a Harmónián született, és ez genetikailag igen előnyös volt számára. Ezzel együtt az állapota mindig is rendkívül ingatag volt. – Valószínűleg az borította fel nála ezt a kényes egyensúlyt, hogy használni kezdte a Keith által készített kristályfegyvereket – mondta elgondolkodva Vickie. – Igen – bólintott Marlowe. – De ő nem látta meg ezt az összefüggést – jelentette ki Adam. – Ellenben kezdett ráébredni, hogy gyengül az erőnléte, és ettől megijedt. Amikor elmondtam neki, hogy meg akarom keresni az Égő Lámpát, felötlött benne, hogy ha valóban megtalálom, akkor azzal megmenthetné magát. A szék megint megnyikkant, ahogy Marlowe hátradőlt benne. Gibson a zökkenéstől néhányszor megbillent. – Fortner megpróbált visszatáncolni a Drake-kel és O'Connerrel kötött megállapodásából – mesélte Marlowe –, de nem sikerült. – Végül ő maga végzett mindkettőjükkel. Egyebek között Fortner kaméleontehetség is volt. A tűz helyszínén O'Conner egyik emberének a nyomait hagyta. – Tudott róla, hogy az Arkane Múzeumban őrzött lámpa csak egy másolat? – kérdezte Ben. – Igen – válaszolta Adam. – Mert én megmondtam neki. – De a Deene hármas ikreknek senki nem szólt róla – tette hozzá Marlowe. – Így amikor Keith néhány héttel ezelőtt súlyos beteg lett,

Charlotte és Tucker kiötlötték, hogy megkeresik és ellopják a lámpát. Meg is találták a másolatot. – Ez az ügy hozott össze téged Adammel – közölte Zeke olyan képpel, mint aki mindent tud. – És ketten együtt megtaláltátok és működésre bírtátok az Égő Lámpát. Marlowe megköszörülte a torkát. – Azért, hogy megmentsük az alsó világot – közölte nagyon határozottan. – És hogy kiigazítsátok azokat az apró eltéréseket, amelyek Adam álomfénymintáiban mutatkoztak – mondta mosolyogva Diana. – Csak a rend kedvéért jegyzem meg, hogy Adam álomfényében nem volt semmi komoly eltérés – jelentette ki Marlowe. – Minden rendben, Marlowe – nézett rá derült képpel Adam. – A családom tud róla, a tiéd meg nyilván szintén rájött. Nincs szükség rá, hogy játsszunk egymás előtt. Marlowe haragos tekintettel nézett végig csekély számú hallgatóságán. – Adam nem többszörös tehetség. Végignéztem a régi feljegyzéseket, és megvizsgáltam az álomfénymintáit. Egyetlen, nagyon erős tehetsége van, amely több szakaszban fejlődött ki benne. – Az Égő Lámpa legendájának Cerberus része is az Arkane Társaság mítoszai közé tartozik, éppen úgy, mint az a képtelen história, hogy Nicholas valamiféle hipnotikus erejű parancsot töltött volna bele az Éjféli Kristályba – fakadt ki Zeke. Ben bólintott. – Az a tény, hogy Adam biztonságban kihozta Marlowe-t a tükörlabirintusból, és most mindnyájan itt ülünk, és erről beszélgetünk, nyilvánvaló bizonyítéka annak, hogy Adam nem érzett sürgető késztetést az egész Jones klán kiirtására. – Magam káoszelmélet-tehetség vagyok – fintorodott el Zeke. – Arra születtem, a keservit neki, hogy mindenütt összeesküvést szimatoljak, de még én sem hittem el a legendának ezt a részét. – Látod? – nézett Adam Marlowe-ra. – Ebben a szobában nincs értelme semmit eltitkolni. – Ezt jó tudni – felelte Marlowe, és a mosoly visszatért az arcára.

Ebben a pillanatban megértette: egyikük sem akarja soha szóvá tenni, hogy az Éjféli Kristályba belefoglalt pszicho-hipnotikus parancs tökéletesen Nicholas Winters szándéka szerint működött. – Az Éjféli Kristály senkit sem érdekel – jelentette ki Elizabeth. – De mi a helyzet a Deene ikrek elhatározásával, miszerint ellopják a hamis lámpát? Ami mindnyájunk véleménye szerint összehozott téged Adammel, hogy együttes erővel megmentsétek az alsó világot. Ez a puszta véletlen műve volt? – Nincsenek véletlenek – vonta össze Zeke a szemöldökét. – Ezt már ezerszer elmondtam Marlowe-nak. – Hmm – dünnyögte Marlowe. Mindenki ránézett. Marlowe az Égő Lámpára pillantott. – Nem vagyok tapasztalt kristálytehetség, és nyilvánvaló okokból nem fogom átadni a lámpát az Arkane laboratóriumának. Annyi azonban világos, hogy ez a tárgy kezdettől fogva mindig összehozta azokat a Winters fiakat, akiknek szükségük volt rá, a kellő erővel rendelkező álomfénytehetséggel, aki képes volt kezelni a benne rejlő energiát. – Csak nem hiszed, hogy ez a lámpa természetfölötti hatalommal bír? – kérdezte gúnyosan Vickie. – Az Arkane-tagok közül senki sem hisz a varázslatban. – Szó sincs semmiféle varázslatról – felelte nagy komolyan Marlowe. – Mindössze a parafizika törvényei működnek benne. Úgy vélem, hogy amikor a Winters család valamelyik férfi tagjának a tehetsége a második fokozatához érkezik, a változás olyan mennyiségű energiát mozgósít, hogy az működésbe hozza a lámpát. – A rémálmokról és hallucinációkról beszélsz? – kérdezte Adam. – Pontosan – bólintott a lány. – A változás sok rendkívüli erejű energiát von ki a spektrum sötét végtartományából, ami hetekig tartó lidérces álmokat és látomásokat gerjeszt. – Ezt értem – mondta Vickie. – De az ember nem képes egy öt-hat méter sugarú körnél távolabbra pszichikus energiát kivetíteni. – Ettől még a pszi-áramlatok tovább haladhatnak – jegyezte meg elgondolkodva Sam.

Marlowe ismét előrehajolt ültében, ami újabb nyikkanással járt. Gibson kuncogva próbálta megőrizni az egyensúlyát. – Erről van szó. A pszichikus energiahullámok éppúgy engedelmeskednek a fizika törvényeinek, ahogy a rádió-, vagy a fény-, vagy a hanghullámok. Csak annyi a különbség, hogy a színkép másik végéből származnak. Bizonyos tartományon túl nem halljuk a hangokat, nem látjuk a fényt, de különböző eszközök és gépek nagy távolságokból is érzékelik ezt a fajta energiát. És át is tudják alakítani. – A rádiók, mobiltelefonok és rezmonitorok folyamatosan ezt teszik – bólintott az apja. – Ha belegondolunk, az Égő Lámpa csupán egy olyan gép, amely álomfényt gerjeszt – folytatta Marlowe. – Azt hiszem, eredetileg úgy volt hangolva, hogy kimutassa a pszi egy egyedülálló frekvenciáját, méghozzá azt a bizonyos rezgésszámot, amelyet a Nicholas-féle tehetséget öröklő Winters fiak keltenek. A rémálmok és hallucinációk hatalmas energiája még nagy távolságokból is aktiválja az eszközt. Ez a magyarázat láthatóan felkeltette Vickie érdeklődését. – És a már működésre kész gép jelez annak az álomfényfejtőnek, aki elég erős, hogy tudat alatt fogja a jelzését. – Időközben a változást elszenvedő Winters fiú jól teszi, ha elindul a szóban forgó álomfényfejtő felkutatására – vette át a szót Adam. – Találtam is legalább fél tucatot az Arkane adatbázisaiban, de egyik sem volt elég erős. Marlowe természetesen nem szerepelt bennük. Lévén Jones… és hasonlók – tette hozzá finom mosollyal. – Én azonban érezni kezdtem a lámpa vonzását – folytatta Marlowe. – Ne valami hatalmas, vörösen villogó pszichikus jelet képzeljetek el; mindössze nyugtalanságot, érthetetlen türelmetlenséget éreztem. Kerestem valamit, de nem tudtam, hogy mit. Arra gondoltam, hogy bizonyára mindenki így érezne a helyemben, ha egy olyan legendás cég vezetését bíznák rá, mint a különleges múlttal rendelkező J&J. – Ráadásul az önbizalmadnak sem tett jót, amikor rájöttél, hogy Tucker Deene becsapott – tette hozzá Elizabeth szelíden. – Nem – ismerte be Marlowe. – De a dologban az az igazán érdekes, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki tudat alatt megérezte a lámpa energiáját. Azt hiszem, Charlotte Deene is fogott valamennyit a rezgésekből.

Ezen mindannyian meglepődtek kicsit. – Komolyan mondod? – nézett nagyot Vickie. – Igen. Mint mondtam, a lámpa valójában olyan, mint egy gép – folytatta Marlowe. – Az általa kibocsátott jelzést úgy tervezték meg, hogy vonzást gyakoroljon egy erős álomfénytehetségre, illetve bármilyen erős tehetségre. Charlotte nem volt elég erős ahhoz, hogy megtalálja a lámpát, vagy ha mégis megtalálná, dolgozni tudjon vele, de mivel mindenáron meg akarta menteni a bátyját, sokkal hamarabb összpontosította rá a figyelmét, mint én. – Aminek az lett a vége, hogy ellopták a lámpa másolatát – jegyezte meg Zeke. – Ez viszont ráterelte a te figyelmedet a lámpára. Mindezek után jóformán pillanatok alatt megtaláltátok egymást Adammel. Marlowe tolla végét néhányszor az asztal lapjához ütögette. – Biztos vagyok benne, hogy Adam és én előbb vagy utóbb kapcsolatba kerültünk volna egymással, mert a Negyed régiségkereskedői között elterjedt a híre, hogy keresi a lámpát. A hír eljutott ebbe az irodába is, és a dolog felkeltette a kíváncsiságomat – mesélte. – Úgy terveztem, hogy nyomozást indítok. De való igaz, hogy Charlotte akciója és a lámpa ellopása felgyorsította a folyamatot. – Más szóval te és Marlowe így vagy úgy, de mindenképpen közeledtetek volna egymáshoz – nézett Diana Adamre. – Ez nem is kérdés. – Adam Marlowe-ra mosolygott; szinte szikrázott az energia körülötte a levegőben. Vickie szemében huncut fény csillant meg. – Ezek szerint bármelyik erős álomfényfejtő elvégezhette volna a feladatot? – Nem – vágta rá Adam teljes meggyőződéssel. – Egyedül csak Marlowe. – Hát, ha elég erős kötődés jönne létre a… – kezdte lebiggyesztett ajakkal Marlowe, de Adam egy pillantásával elhallgattatta. – Nem. Csak te – mondta a férfi. – Oké – mosolyodott el a lány. – Egyvalamire még kíváncsi lennék – mondta Sam, és összehúzta a szemöldökét. – Hogy kerültek Nicholas Winters korai feljegyzései Keith Deene kezébe?

– Találtam egy naplót Fortner irodájában – mondta Adam. – Az évek során fél szemét állandóan a három testvéren tartotta, mert kíváncsi volt, vajon örökölte-e valamelyikük a saját Cerberus-tehetségét. Azzal tisztában volt, hogy Keith erős kristálytehetség. Úgy intézte, hogy a fia megtalálja a feljegyzéseket, mert gyanította, hogy nem fog tudni ellenállni a kísértésnek, és megpróbálja előállítani a képességfokozó kristályt. – De vajon hogy szerezte meg Fortner Nicholas feljegyzéseit? – nézett Ben Marlowe-ra. – Megörökölte őket – válaszolta a lány. – Az ég szerelmére, hogyan? – kiáltott fel Elizabeth. – A szokott módon – közölte Marlowe. – A családján keresztül végül eljutottak hozzá. Amikor rájöttem, hogy Fortner a Deene ikrek apja, kutatni kezdtem utána, és megtudtam, hogy Fortner Samuel Lodge leszármazottja. – Ismerős nekem ez a név – tűnődött Zeke, majd pattintott az ujjával. – Tudom már! Lodge benne volt egy nagyon régi ügyben, amelynek a lámpa és egy tizenkilencedik századi bandavezér, Griffin Winters volt a főszereplője. – Nicholas néhány jegyzete családi örökség révén Lodge birtokába került – magyarázta Adam. – Elképesztő, hogy milyen nehéz valamit titokban tartani a Társaságban – méltatlankodott Zeke. – Elmondod a Deene testvéreknek az igazságot az apjuk kilétéről? – nézett Diana Marlowe-ra. – Tegnap éjjel, miután kijöttünk az alagutakból, már elmondtam – felelte Marlowe nyugodtan. – Úgy éreztem, joguk van megtudni az igazságot. Megdöbbentek, de nem voltak teljesen meglepve. Charlotte elmondta, már évek óta sejtették, hogy az a szellemvadász, aki az apjukként szerepelt a Társaság nyilvántartásában, valószínűleg nem az igazi apjuk. – Gondolod, hogy valóban el fognak jönni, hogy beszéljünk a J&J és az ő munkakapcsolatukról? – kérdezte elgondolkodva Zeke. – Igen, szerintem el fognak jönni – válaszolta Marlowe. – Miért tennék? – ráncolta Vickie a homlokát.

– Mert világosan értésükre adtam, hogy ami az Arkane-t illeti, ők a Társaság teljes jogú tagjai – válaszolta Marlowe. – A Deene testvéreknek sohasem volt családjuk. Az Arkane egyfajta kötődést jelenthet számukra. – Igazad lehet – mosolyodott el Elizabeth. – Legalább így a J&J rajtuk tarthatja a szemét – állapította meg Zeke. Marlowe elmosolyodott. – Ez már nekem is eszembe jutott. – Felállt, és elment a szoba túlsó végébe a kávéskannáért. – Természetesen én mint a J&J vezetője nem hiszek a véletlenekben. De bizonyos pillanatokban, mint például ez a mostani, óhatatlanul is a karmára gondolok. – Kávét töltött egy csészébe. – A jól ismert „ki mint vet, úgy arat” bölcsességre. Vickie megértette. – Amit elkövetsz, egyszer visszakapod – suttogta. – Miről beszéltek? – nézett rájuk szemöldökét összevonva Diana. Marlowe visszatette a kannát a gázra. – Végül Fortner amiatt került válságos helyzetbe, mert használta a kristályokat. Jóllehet igazi Cerberus volt, valószínűleg még több évig is élhetett volna, ha nem folyamodik hozzájuk. – Ráadásul azok a kristályok elsősorban azért létezhettek, mert Fortner gondoskodott róla, hogy a fia, Keith, megtalálja Nicholas Winters jegyzeteit – tette hozzá fagyos tekintettel Adam. – Elliott Fortnernek három különböző tehetsége volt, de a mohóságát ez sem tudta kielégíteni – jelentette ki Marlowe. – Még több hatalmat akart. A rögeszméjévé vált, hogy a kristályokkal még tovább növelje a képességeit. – Vagyis voltaképpen a gyermekek, akiket Elliott Fortner oly sok évvel ezelőtt magukra hagyott, bosszút álltak rajta, noha ők maguk akkor ezt nem is tudták – foglalta össze Elizabeth. – Ők állították elő azokat a kristályokat, amelyek felgyorsították Fortner pszichikus romlását. Aki ráadásul maga adta a kezükbe ehhez a kulcsot. – Karma – jelentette ki Zeke, majd elégedett mosollyal hozzátette: – Mint mondtam, olyasmi, hogy véletlen, nem létezik. – De neked, ugyebár, nincs bajod a karmával? – érdeklődött Marlowe.

– Ha kellő alapossággal, kellő távolságból és kellő mélységükben vizsgálod a dolgokat, rá fogsz jönni, hogy a világegyetemben mindig fennáll bizonyos egyensúly – válaszolta Zeke. – Mivel nincs rá jobb szó, a karma tetszik nekem.

43. Adam felkapta az üveg Borostyán Harmatot, és kilépett Marlowe után az erkélyre. Érzékeire izgatóan hatott a balzsamos, pszi-fényektől ragyogó éjszaka. Így volt ezzel Marlowe is. Még mindig az a szexi sötétlila kis ruha volt rajta, amit a vacsoránál viselt, a haja pedig sima kontyba volt feltűzve. A korlátnak dőlve nézte a fénylő romokat. Gibson kilibbent a nyitott erkélyajtón, és feltelepedett a korlátra, egészen közel hozzá. Egyik mancsában egy energiaszeletet szorongatott. – Zsúfolt hét volt – mondta Adam, és letette a poharakat az asztalkára. – Nem sok időnk jutott beszélgetésre. A lány rámosolygott. – Nem, egyáltalán nem. Adam megtöltötte a poharakat, és az egyiket Marlowe-nak nyújtotta. Erő és bensőséges bizalom érződött körülöttük a levegőben. A férfi a lányéhoz érintette a poharát. – Ez az első igazi randevúnk – mondta. – Szerintem jól sikerült. Senki sem próbált megölni bennünket. Nem futottunk össze egyetlen kóbor Cerberussal sem. Nem emlékszem hipnotikus erejű paranccsal átitatott fura tárgyakra sem. – Remélem, azért nem unatkoztál. – Egy percig sem. – Adam végisimított ajkával a lány ajkán. – És te? – Én sem. Soha. Veled soha. Marlowe ivott egy kortyot a Borostyán Harmatból. Adam követte a példáját. Gibson kuncogva majszolta az energiaszeletet. Adam megsimogatta Marlowe arcát. – Szeretlek. Amióta először megláttalak, tudtam, hogy te vagy az a nő, akire vártam. – Én is szeretlek, Adam. Azt hittem, sohasem fogok magamhoz illő férfit találni. Amikor találkoztam veled, még nem mertem reménykedni, nem mertem hinni abban, hogy te lehetsz az igazi. – De már nem félsz hinni benne, ugye? Végtére is te vagy a Jones & Jones vezetője. A szerződéses házasság gondolatánál azért több kell ahhoz, hogy téged halálra rémítsen.

– Miért, erről lenne szó? Szerződéses házasságról? – A házasság dolgában a Winters család ugyanolyan hagyományos nézeteket vall, mint a Jones család. Az érdekházasságokat link dolognak tartjuk. – Hát akkor ez el is döntötte a kérdést – állapította meg a lány. – Nehogy már valaki is azt higgye, hogy az a férfi, aki a Céh megtisztítására hivatott, belemegy egy link ÉH-ba. Adam kivette Marlowe kezéből a poharat, és letette a magáé mellé. – A Winters családnak van még egy-két hagyománya, amelyik közös a Jones családéval. – Magához ölelte a lányt. – Amikor beleszeretünk valakibe, az egy egész életre szól. – Igen. – Marlowe átkarolta a férfi nyakát. – Egy egész életre – súgta álmodozó tekintettel. – Örökre. Adam ekkor megcsókolta. A csók sokáig tartott, s amikor véget ért, Adam felkapta Marlowe-t, és bevitte a lakásba. Egészen a hálószobáig. Gibson megvárta az erkélyen, míg odabent a hálószobában leoltják a villanyt. Akkor bebújt a kis ajtón, és egyenesen a konyhába futott. Felugrott a pultra. Az új sütisdoboz, amelyet elfelejtettek lezárni, telis-tele volt rezzel dúsított energiaszeletekkel. Levette a tetőt, és két mellső mancsával benyúlt a dobozba. Mire az első adaggal kiért az erkélyre, már ott várta fél tucat vendég. Ők segítettek kihordani az előétel többi részét. Addigra már legalább tucatnyi porcica nyüzsgött az erkélyen. Még fiatal volt az éjszaka, s mivel tele voltak energiával, bátran visszatérhettek ismét az esőerdőbe. Eljött a bulizás ideje. Mr. Gibson Jones & Jones Nyomozóiroda Frekvenciaváros Keleti Fal köz 12. Kedves Mr. Gibson! Üdvözöljük a Rezzel Dúsított Energiaszeletek Hónapjának Klubjában! Tisztelői a Frekvenciaváros-beli Szellemvadász Céh székházában egy egész évre elegendő készletet vásároltak Önnek a legfinomabb

energiaszeletünkből. Minden hónapban házhoz fogunk szállítani Önnek egy egész dobozzal ebből a kiváló csemegéből. Reméljük, ízleni fog, és ajánlani fogja egy barátjának is. Őszinte híve R J. Calhoun a Rezzel Dúsított Energiaszelet Rt. igazgatója