Richard Castle Hőhullám HEAT WAVE

Egy New York-i ingatlanmágnás a magasból lezuhanva halálra zúzódik a járdán. Felesége, az irigyelt asszony csak kis híján él túl egy támadást. A pénzemberek és maffiózók, akiknek bőven lehetett okuk megölni a mágnást, bombabiztos alibit tudnak igazolni. Ekkor – a fojtogatóan perzselő hőhullám alatt – újabb megdöbbentő gyilkosság történik, és a gazdagok rejtélyes világában még több mocskos titok tárul fel a nyomozás során. Olyan titkok kerülnek napvilágra, melyek végzetesek lehetnek. Olyan titkok, melyeket sűrű homály fedett, míg csak egy New York-i nyomozó fényt nem derített rájuk. A szenzációs regényíró, Richard Castle, a minden eladási rekordot megdöntött, népszerű Derrick Storm-regények szerzője ebben a könyvében mutatja be új hősét, a New York-i rendőrség gyilkossági nyomozóját, Nikki Heatet. Az egyik legjobb gyilkossági csoportot vezető kemény, szexi és vérprofi Heat szenvedélyesen keresi az igazságot. Szinte megoldhatatlan nehézségek elé állítják, amikor főnöke a nyakára ülteti a bulvármagazinok sztár-újságíróját, Jameson Rookot, aki a New York elitjéről írandó cikkéhez gyűjt anyagot. A Pulitzer-díjas Rook belevaló és jóképű fickó, de Heatnek nem csupán a férfi kotnyeleskedése és okoskodása okoz gondot. Miközben közösen igyekeznek felgöngyölíteni az ingatlanmágnás meggyilkolásának rejtélyes ügyét, a nyomozónő rájön, hogy szembe kell néznie a kettejük között kipattant szikrával is... és ez süt csak igazán!

Richard Castle

Hőhullám HEAT WAVE Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2011

Írta: Richard Castle A mű eredeti címe: Heat Wave Fordította: Szabó János Lajos A szöveget gondozta: Pék Zoltán Originally published in the United States and Canada as HEAT WAVE by Richard Castle. Castle © ABC Stúdios. All Rights Reserved. This translated edition published by arrangement with Hyperion, an imprint of Buena Vista Books, Inc. Ez a könyv eredetileg Richard Castle: HEAT WAVE címmel jelent meg az Egyesült Államokban és Kanadában. Copyright © 2009 ABC Stúdiós. All Rights Reserved. A fordítás a Hyperionnal való megállapodás alapján jelent meg, amely a Buena Vista Books, Inc, egyik imprintje. ISBN 978 963 245 403 0 Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2011-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: A. Katona Ildikó Műszaki szerkesztők: Balogh József, Gerencsér Gábor Korrektorok: Schmidt Zsuzsanna, Gera Zsuzsanna Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

A kivételes KB-nek és minden barátomnak a 12-dikről

EGY

Valahányszor csak egy holttesthez érkezett, mindig ugyanaz az érzés fogta el. Miután kicsatolta a biztonsági övét, kivett egy golyóstollat a kocsi napellenzőjének gumiszalagja mögül, majd hosszú ujjaival végigsimított a csípőjén, hogy szolgálati fegyverének megnyugtató közelségét érezhesse – ezután pedig várt egy kicsit. Nem túl hosszan… csupán addig, amíg egy mély levegőt vett. Erre szüksége volt ahhoz, hogy eszébe jusson az, amit sosem felejthet el. Újabb emberi hulla vár rá. Mély levegőt vett. Amikor ismét élesen megjelent előtte életének egyik legfájóbban tátongó vesztesége, Nikki Heat nyomozó végre készen állt. Kinyitotta a kocsi ajtaját, hogy munkához lásson. A harmincnyolc fokos hőség szinte letaglózta. New York ebben az időben olyan volt, akár egy kemence, a Nyugati 77. utca puha burkolata pedig szinte futóhomokként besüppedt a talpa alatt. Heat persze megkönnyíthette volna a saját dolgát azzal, ha közelebb keres parkolóhelyet, de az egyik rituáléja éppen az volt, hogy gyalog érkezik a tetthelyre. Minden egyes helyszín a káosz fellegvára volt, és ezek a százméteres séták lehetőséget adtak számára, hogy saját első benyomásai tisztán leülepedhessenek benne. A perzselő délutáni hőség miatt a járda szinte teljesen üres volt. A környéken már elült a déli nagy rohanás, a turisták pedig vagy az utca túloldalán álló Amerikai Természettudományi Múzeumban hűsöltek, vagy pedig az egyik közeli Starbuckskávézóban kerestek menedéket, ahol kellemes, jeges italokat szürcsölgettek. Miközben megvetően gondolt a kávéivókra, emlékeztette magát arra is, hogy a kapitányságra visszafelé menet valahol meg kell majd állnia egy kávéra is. Nem sokkal maga előtt észrevett egy kapust a lakóépület előtt, a kávézót körbefogó kordonnak a feléje eső részén. A sapkáját levette, a kopott márványlépcsőn ücsörgött, felhúzott lábai között nyugtatva a fejét. A nyomozónő feltekintett a harsány zöld napellenző ponyvára, miközben elhaladt a férfi mellett, s innen olvashatta le az épület nevét: Guilford. Vajon ismeri ezt az egyenruhás rendőrt, aki most rámosolyog? A nyomozónő magában arcokat pörgetett végig, de aztán hirtelen rájött, hogy a férfi csupán megbámulja őt. Erre Heat visszamosolygott, és hagyta a blézerét annyira szétnyílni, hogy felkeltse a férfi fantáziáját. Amikor a fiatal járőr észrevette Nikki övén a rendőrjelvényt, hirtelen megváltozott az arckifejezése. Azonnal felemelte neki a kordon szalagját, hogy átbújhasson alatta, ám amikor Nikki felegyenesedett, rajtakapta, hogy ismét csak őt bámulja. A nyomozónő nem tudott ellenállni, és odaszólt a férfinak: – Maradjunk abban, hogy én majd törődök a fenekemmel, maga pedig vigyázzon a tömegre, rendben? Nikki Heat belépett a kávézóba, és elhaladt a hostess pultja mellett. A La Chaleur Belle valamennyi asztala foglalt volt, egy kivételével: itt az egyik kollégája, Raley nyomozó ült egy zaklatott család mellett, és a vallomásukat vette fel. Mindazt, amit mondtak, németből kellett lefordítania, mert a napbarnított arcú kompánia tagjai külföldiek voltak. Félbehagyott ebédjük maradványai felett már ott rajzottak a legyek. A szabadban való étkezés iránt ugyancsak rajongó verebek a székek támláin ülve lesegettek, és le-lecsaptak egy-két sültkrumpli-darabra. Ochoa nyomozó a személyzeti ajtónál állt, éppen egy pikolófiút hallgatott ki, és jegyzettömbjéből felpillantva kurtán biccentett Nikkinek. A pikoló fehér kötényét most vérfoltok pettyezték. A felszolgáló személyzet többi tagja a bárban ült egy ital mellett, amire rá is szolgáltak mindazok után, amit végig kellett nézniük. Heat odapillantott, ahol éppen a halottkém térdelt, és meg is értette a szemtanúk lelkiállapotát.

– Az áldozat ismeretlen férfi, nincs nála sem tárca, sem igazolvány. Kora az előzetes becslés alapján 60-65 év között lehet. Súlyos, tompa tárggyal ütést kapott a fejére, a nyakára és a mellkasára. – Lauren Perry közben kesztyűs kezével félrehúzta a hullát borító nejlonlepedőt, hogy jó barátja, Nikki is megvizsgálhassa a járdán heverő áldozatot. A nyomozó csak egy pillantást vetett rá, majd félrenézett. – Az arcából nem maradt semmi, így a környéken körül kell majd néznünk, hátha találunk fogakat. Másként nem sok reményünk van rá, hogy egy ilyen durva támadás után azonosítani tudjuk. – Ezen a helyen esett össze? – Amott – mutatott a halottkém egy tálalószekrényre, amely néhány méternyire volt. A tetejét olyan erős ütés érte, hogy kettétörött. A becsapódás nyomán szétfröcskölő vér és jég az azóta eltelt percekben már rá is olvadt a forró aszfaltra. Amint Nikki közelebb lépett, arra lett figyelmes, hogy a vér még a kávézó napernyőire és az épület kőfalára is ráfröccsent. A megszáradt vérfoltok mellett apró testszövet-darabkákat is látott. A nyomozó olyan közel lépett, amennyire csak lehetett, és nagyon vigyázott arra, nehogy eltaposson vagy tönkretegyen bármilyen tárgyi bizonyítékot. Feltekintett. – Testrészek potyognak az égből…! Nikki Heat még csak meg sem fordult, úgy sóhajtotta a férfi nevét. – Rook… – Halleluja – vigyorgott tovább a férfi, míg csak a nyomozónő rá nem tekintett, rosszallóan rázva a fejét. – Mi a baj? – kérdezte a férfi. – Semmi gond, szerintem már biztos nem hallja. Nikki röviden eltűnődött azon, hogy vajon miért veri azzal a sors, hogy el kelljen viselnie ezt az alakot. Ebben a hónapban már nem is először gondolkozott el ezen. Munkája még akkor is kemény és megterhelő, ha valaki nagyon jól csinálja, de ha ehhez jön még egy szószátyár riporter, aki imád rendőrösdit játszani, akkor kész istencsapása a munkanap. Visszament a kávézó szabadtéri részének határátjelző virágosládákig, majd ismét felnézett. Rook közelebb lépett hozzá. – Már korábban is ideérhettem volna, de hát senki sem hívott. Ha nem telefonálok rá Ochoára, akkor lemaradok az egészről. – Egyik csapás a másik után, nem igaz? – Belém marnak a szavai. Nézze, a New York legkiválóbb zsaruiról szóló következő cikkemhez szükséges anyagot úgy is össze tudom gyűjteni persze, ha nem juthatok hozzá a belső információkhoz, bár a rendőrfőnökkel való megállapodásomban külön kitértünk arra, hogy… – Higgye el, tudom, hogy miben állapodtak meg. Azóta nincs se éjjelem, se nappalom. Tudom, hogy joga van jelen lenni minden gyilkossági esetünknél, éppen úgy, mint egy igazi nyomozónak, akinek ez a hivatása. – Szóval csak megfeledkezett róla. Nos, elfogadom a bocsánatkérést. – Nem feledkeztem meg róla, és szó sem volt bocsánatkérésről. Én legalábbis nem kértem elnézést. – Valahogy pedig erre következtettem. Olyan finoman tud utalni a dolgokra. – Remélem, egyszer majd megtudom, miféle szívességet tett a polgármesternek, amiért cserébe el tudta érni nála ezt a képtelenséget. – Sajnálom, Heat nyomozó, de riporterként nem adhatom ki a forrásaimat. – Talán eltussolt egy olyan sztorit, amire a polgármester ráfaragott volna? – Na persze. Még a végén elhiszem magamról, hogy egy olcsó kis kellék vagyok. No de ennél többet aztán nem fog kihúzni belőlem! Ochoa nyomozó eközben befejezte a pikolófiú kikérdezését, és Nikki odaintette. – Amikor befelé jöttem, úgy láttam, hogy az ajtónállót nagyon megrázta valami. Menj, és beszélj vele is, lehetséges, hogy ismerte az áldozatot. Mire Heat visszafordult, azt látta, hogy Rook messzelátót formázott a két kezéből, és úgy pásztázza a kávézónak otthont adó épületet. – Stipi-stopi a 6. emeleti erkély!

– A cikkbe bármelyik emeletet írhatja, Mr. Rook. Hiszen maguk, riporterek, így dolgoznak: mindenről csak úgy találgatnak, nemde? – Mielőtt a férfi felelhetett volna, Heat az ajkára nyomta az ujját. – Mi azonban nem bulvárújságírók vagyunk, hanem rendőrnyomozók, és bármilyen bosszantó is, de az a dolgunk, hogy nagyon aprólékosan és pontosan utánajárjunk az igazságnak. Csakis a bizonyított és igazolt tényekre hagyatkozhatunk. Mivel pedig éppen a munkámat végzem, nagyon a lelkébe gyalogolnék, ha arra kérném, hogy fogja vissza magát egy kicsit? – Dehogyis. Semmi gond. – Köszönöm. – Jameson? Jameson Rook? – Rook és Heat megfordult, és egy nőt láttak a rendőrségi kordon mögött, aki ugrándozva és integetve igyekezett felhívni magára a figyelmet. – Uramisten, hiszen ez tényleg ő, ez Jameson Rook! – Rook rámosolygott a nőre, és visszaintett neki, amitől a rajongója csak még izgatottabb lett, majd egy hirtelen mozdulattal gyorsan átbújt a sárga kordon alatt. – Hé! A mindenségit, azonnal menjen vissza! – Heat odaintett az egyenruhás terepbiztosítóknak, de a mélyen kivágott, kétrészes nyári ruhában levő nő már bent termett, és fürgén Rook felé indult. – Ez itt bűnügyi tetthely, azonnal távozzon! – Legalább kaphatnék egy autogramot? Heat agyán végigfutott, hogy érdemes-e ezzel bajlódni. Amikor legutóbb megpróbálta elhajtani Rook rajongóit, tíz percig kellett veszekednie velük, majd egy órát tölthetett az igazoló jelentés megírásával, miután az egyik nő hivatalosan is panaszt emelt ellene. A művelt rajongók a legszörnyűbbek, gondolta. Biccentett hát az egyenruhás rendőr felé, hogy várhatnak. – Láttam ám magát a Viewban tegnap reggel! Jaj, édes istenem, így élőben még sokkal de sokkal édesebb! – A nő kotorászni kezdett a táskájában, de a szeme közben végig a férfin függött. – A műsor után azonnal rohantam is, hogy megvegyem a magazint, és elolvashassam benne az írását. – Ezzel elő is rántotta a First Press legfrissebb számát, amelynek a címlapján Rook és Bono díszelgett, egy afrikai segélyelosztó központ előtt. – Oh, meg is van a filctollam! – Nagyszerű. – Rook a tollért és a magazinért nyúlt. – Ó, ne arra! Ide kérem az autogramot! – kiáltotta a lány, és félrehúzta a ruhája felsőrészét. – Azt hiszem, ehhez jóval több tinta kellene – vigyorodott el Rook. A nő kacagásban tört ki, és megragadta Nikki Heat karját. – Ó, érti már? Hát ezért ő a kedvenc íróm! Heat figyelmét azonban a Guilford kapuja kötötte le, ahol Ochoa nyomozó éppen megértően vállon veregette az ajtónállót. Kilépett a kapuboltozat árnyékos hűvöséből, egy virtuóz mozdulattal átperdült a kordon alatt, majd odament Nikkihez. – A fickó szerint az áldozat itt lakott, ebben az épületben. A hatodikon. Nikki hallotta, hogy a háta mögött álló Rook a torkát köszörüli, de nem fordult meg. Tudta, hogy a férfi éppen kárörvendő vigyorral ácsorog ott, vagy pedig a rajongója mellére ad autogramot. Egyik lehetőségtől sem volt elragadtatva annyira, hogy végignézze. Nikki Heat nyomozó egy órával később már az áldozat lakásának egyik szobájában ült, ahol súlyos csönd honolt. Az antik huzatú karosszékben ülő Heat maga volt a megtestesült megértés és türelem. Vele szemben az áldozat özvegye és hétéves fia volt. Térdén egy spirálozott, kék jegyzettömb hevert. Sudár, táncoshoz illő tartása, valamint az, ahogyan karját a faragott karfán nyugtatta, egészen királynői megjelenést kölcsönzött neki. Amikor a szoba másik sarkában levő Rookot rajtakapta, hogy őt figyeli, a férfi gyorsan elkapta a

tekintetét, és az egyik falon függő Jackson Pollock-képet kezdte el tanulmányozni. Nikki arra gondolt, hogy a festékpettyek mennyire hasonlítanak a kávézó felszolgálójának kötényén látott, szétfröcskölt vérnyomokra. Hiába nem akarta, lelki szemei előtt azonnal leperegtek a képek, egymás után látta a széttört tálalószekrényt, a felszolgálók döbbent és sokkos arcát, valamint a hullaszállítót, amint elindul az ingatlanmágnás, Matthew Starr holttestével. Heat azon tűnődött, hogy Starr öngyilkos lett-e. A gazdasági helyzet, pontosabban a működő gazdaság hiánya mostanában egyre több tragédiával járt, amelyeket hivatalos nyelven sokszor emlegettek „járulékos kár”-ként. Szinte mindennapos eset volt, hogy szállodai szobalányok, akik takarítani és rendet rakni érkeztek, egy nagyvállalati vezérigazgató vagy mágnás tetemét találták a szobákban. Az öngyilkosságok közül persze nem volt mindegyik egyértelmű. Eltűnődött azon, hogy a nagy egó vajon megvédi-e az ilyen embereket. A New York-i ingatlanmágnások között nem Starr számított a legnagyobbnak, de azért nem is volt éppen kispályás. Többször is leírták már, mint „futottak még” versenyzőt, de azt meg kell hagyni, hogy Starr a csapások dacára is legalább elszántan küzdött tovább. Ahogy Heat elnézte a pazarul berendezett, kétszintes luxuslakást, amely a Central Park nyugati oldalának egyik nevesebb épületében volt, arra gondolt, hogy Starr egészen jól kibekkelte a nehéz időket. A lakásban levő bútorok mindegyike vagy antik darab volt, vagy az egyik neves tervező terméke. Maga a nappali is két, egybenyitott szinten kialakított szalon volt, a falakat pedig egészen a boltozatos mennyezet csúcsáig műalkotások borították. Heat biztos volt benne, hogy a lakásnak még csak az ajtajáig sem igen jutottak el a szórólapozók. A nyomozónő az erkély felől beszűrődő hangokra és nevetésfoszlányokra lett figyelmes. Raley és Ochoa nyomozó volt ott. Kimberly Starr, aki a fiát tartotta erősen, mintha meg sem hallotta volna a kuncogást. Heat elnézést kért tőle, és átvágott a szobán. Ahogy a magasan levő ablakokon beeső fénypászmákon sietett keresztül, azok mintha földöntúli aurával vonták volna be. Kikerülte a bűnügyi technikust, aki éppen a kétszárnyú üvegajtóról rögzített ujjlenyomatokat, majd kilépett az erkélyre, és egy üres lapot fordított ki a jegyzettömbjén. – Tegyetek úgy, mintha a jegyzeteket egyeztetnénk. – Raley és Ochoa értetlen pillantást váltott, de aztán közelebb léptek Nikkihez. – Bentről hallottam, ahogy ti itt vihorásztok. – Ó, a francba… – mondta Ochoa. Arca kínjában megrándult, és az orra hegyén remegő izzadságcsepp a jegyzettömbjére hullott. – Ide hallgassatok, tudom jól, hogy nektek ez a tetthely is csak olyan, mint a többi, de az áldozat családtagjai most először éltek át ilyesmit. Megértettétek? Akkor jó. – Félig már az ajtó felé pördült, de visszafordult a két nyomozóhoz. – Ja, igaz is, ha végre kijutottunk innen, akkor nekem is mondjátok majd el ezt a viccet, talán még használni tudom. Amikor Heat visszaért a nappaliba, a pesztonka éppen Starrék kisfiát kísérte ki. – Agda, vigye ki Mattyt egy kicsit, de oda nem mehetnek ki. Értette? – szólt az asszony, majd újabb zsebkendőt vett elő, és megtörölte az orrát. Agda megállt a folyosó boltívei alatt. – Kint a parkban túlságosan is nagy volna most neki a hőség. – A skandináv származású bébiszitter nagyon vonzó lány volt, és úgy festett, mintha csak Kimberly egyetemista húga volna. Ahogy mindez végigsuhant Nikki agyán, az is eszébe jutott, hogy mekkora korkülönbség volt a huszonnyolc éves Kimberly és a jócskán a hatvanas éveiben járó elhunyt férje között. Vajon lehetséges, hogy az asszony megszerzése számára inkább trófeát jelentett?

Kimberly és a lány végül abban maradt, hogy az lesz a legjobb, ha Matty megnéz egy filmet. Éppen akkor mutatták be az új Pixar-filmet, és Nikki gyorsan az emlékezetébe is véste, hogy hétvégén el kell majd vinnie rá az unokahúgát. A kislány rajongott az animációs filmekért – legalább annyira, mint maga Nikki. Ráadásul, ha az embernek unokahúga van, akkor ez a legtökéletesebb ürügy arra, ha két órát egyszerű, ártatlan szórakozásra akar fordítani. Az indulófélben levő kis Matty Starr kissé bizonytalan volt, mert érezte, hogy valami nincs egészen rendben, bár még mit sem tudott a szörnyűségről, amellyel hamarosan úgyis meg kell majd birkóznia. – Kérem, Mrs. Starr, még egyszer fogadja részvétemet. – Köszönöm, nyomozó. – Az asszony hangja mintha nagyon távolról érkezett volna. Mereven ült a helyén, nyári ruhájának ráncait próbálta kisimítani, aztán csak várt, miközben oda sem figyelve gyűrögette az ölében levő zsebkendőt. – Tudom, hogy az időpont nem a legalkalmasabb, de fel kell tennem néhány kérdést. – Igen, megértem – felelt az asszony, akinek a hangjából ismét erőtlenség csendült ki, de valami más is, amin Heat eltöprengett. Nos, lássunk neki, gondolta, és felkattintotta a tollát. – Ön és a fia itt volt, amikor az eset történt? – Nem, hála istennek, nem voltunk itthon. – A nyomozónő feljegyezte a választ, majd összefonta a kezeit. Kimberly tétovázott, ujjai között a David Yurman tervezte fekete ónix nyakláncát morzsolgatta, aztán ismét megtörte a csendet. – A Dino-Bitesba mentünk együtt, amelyik az Amsterdam Avenue-n van. Fagyasztott „kátránylevest” ettünk, ami valójában csak egy nagy adag olvasztott csokoládéfagylalt, gumimacikkal. Ez Matty egyik nagy kedvence. Rook letelepedett egy gyönyörűen behúzott Chippendale-székbe, Heattel szemben. – Nem tudja, lehetett még másvalaki is itthon? – Nem, azt nem hiszem. – Az asszony mintha most vette volna észre, hogy a férfi is ott van. – Mondja, nem találkoztunk mi már valahol? Olyan ismerősnek tűnik. Heat gyorsan közbevágott, mielőtt belemerülhettek volna a témába. – Mr. Rook csupán újságíró. Riporterként, nem hivatalos minőségében van jelen a nyomozásnál. Határozottan nem hivatalosan. – Riporter…? De ugye nem akarja megírni azt, ami a férjemmel történt? – Nem, így konkrétan nem. Csupán háttéranyagokat gyűjtök a csoporttal való munkám során. – Akkor jó, mert a férjem nagyon nem örült volna egy cikknek. Valamennyi újságírót nagy seggfejnek tartotta. Nikki Heat azt felelte az asszonynak, hogy teljesen megérti, de miközben ezt mondta, Rookra tekintett, majd rögtön folytatta a nő kikérdezését. – Észrevett mostanában bármilyen változást a férje hangulatában vagy a viselkedésében? – Matt nem lett öngyilkos, erre még csak ne is gondoljanak! – tört ki a nő dühösen, egy pillanat alatt levetve az udvarias tartózkodás pózát. – Mrs. Starr, nekünk csupán fel kell derítenünk minden… – Elég! A férjem nagyon szeretett engem és a fiunkat is. Imádott élni. Éppen nemrég vágott bele egy zöld technológiával készülő közepes lakóház felépítésébe, az ég szerelmére! A nő kurtára vágott haja alól apró izzadságcseppek gyöngyöztek elő. – Miért tesz fel nekem ilyen ostoba kérdéseket, amikor inkább a férjem gyilkosát kellene keresniük? Heat hagyta, hadd adja ki a nő a dühét, hiszen tapasztalt nyomozóként jól tudta, hogy gyakran éppen a leginkább visszafogottnak tűnő emberekben tombolnak a leghevesebb indulatok. Persze az is lehet, gondolta, hogy saját tizenkilenc éves énjét képzeli a nő

helyébe. Felidéződött benne az az időszak, amikor őt érte ugyanilyen súlyos veszteség, és az ő világa omlott össze. Ő maga vajon le tudta vezetni az iszonyú dühöt, vagy inkább csak a szőnyeg alá söpörte? – Most, nyáron, Hamptonban kellett volna lennünk, a mindenségit! Ha a Stormfallban vagyunk, ott nem történhetett volna ilyesmi. – Heat ebből a félmondatból értette meg, hogy Starrék milyen gazdagok, hiszen nem egyszerűen hétvégi házuk van Hamptonban. Stormfall egy tengerpart menti rész, csendes, szinte félreeső, ahonnét Spielberg háza is látszott. – Gyűlölöm ezt a várost – kiabálta Kimberly. – Gyűlölöm, gyűlölöm! Hányadik gyilkosság már ez az idén, a háromszázadik? Maguknak talán már nem is számít. – Indulatkitörése végeztével még mindig hevesen zihált. Heat becsukta a jegyzettömbjét, majd a dohányzóasztalt megkerülve leült az asszony mellé a pamlagra. – Higgye el, tudom, hogy mennyire nehéz most önnek. – Dehogyis tudja! – De igen, nagyon jól tudom. – Hagyta, hadd fogja fel Kimberly a szavainak teljes súlyát, akkor folytatta. – Egy gyilkossági ügy számomra nem csupán egy szám a sorban, hiszen itt egy ember halt meg. Valaki, akit szerettek. Valaki, akivel ma este még együtt akartak volna vacsorázni, már nincs többé. Az a kisfiú az édesapját veszítette el, akinek a haláláért igenis felelős valaki. Megígérem önnek, hogy fel fogom deríteni, mi áll a háttérben. Kimberly, aki mostanra már lecsillapodott – vagy talán csak kimerült –, bólintott, és megkérdezte, nem folytathatnák-e mindezt később. – Szeretnék most együtt lenni a kisfiámmal. Ezzel kilépett a lakásból, otthagyva a rendőröket, akik még dolgoztak. Miután Kimberly elment, Rook megszólalt: – Mindig is azon töprengtem, honnan kerül elő ennyi Martha Stewart-hasonmás. Nyilván valami titkos farmon tenyésztik őket Connecticutban. – Hálás vagyok, hogy nem vágott közbe, amíg a nő fortyogott. Rook megvonta a vállát. – Szívesen mondanám azt, hogy tapintatból tettem, de valójában inkább a szék miatt. Egy virágmintás, antik huzatú székben kissé nehéz zordnak és tekintélyesnek tűnni. Most viszont, hogy a nő már nincs itt, meg kell mondjam, hogy valami zavart a viselkedésével kapcsolatban. – Hát, ez nem lep meg, miután olyan élesen kirohant a maga „hivatása” ellen. Bár volt benne igazság is. – Heat elfordult, nehogy az arcára kiülő félmosoly elárulja, majd ismét kiment az erkélyre. A férfi követte. – Ugyan már, azok után, hogy két Pulitzer-díjam is van, nem az ilyen Kimberly-félék elismerésére vágyom. – Heat rásandított. – Ámbár már épp azon voltam, hogy megemlítem neki: éppen meg akarják filmesíteni azt a cikksorozatomat, amit arról az egy hónapomról írtam, ami alatt titokban beépített emberként éltem a csecsen lázadók között. – No és miért nem mondta? Ha ilyen gátlástalanul fényezte volna önmagát, azzal talán el is tudta volna vonni a nő figyelmét arról, hogy a férje most halt erőszakos halált. Együtt léptek ki a még mindig perzselő délutáni hőségbe Raley és Ochoa mellé, akiknek az inge már teljesen lucskos volt. – Mire jutottatok, fiúk? – Határozottan nem öngyilkosságnak tűnik – mondta Raley. –Először is, nézd csak meg a lepattogzott festéket és a lehullott kőport! Valaki nagyon hevesen tépte fel az erkélyajtót, mintha közben éppen dulakodott volna. – Másodszor pedig – szúrta közbe Ochoa – horzsolásnyomok vezetnek az ajtótól egészen a… nahát, mi is ez az izé? – Terrakotta járólap – segített Rook. – Ez az. Remekül látszanak rajta a nyomok, ugye? Egészen idáig vezetnek, ni! – állt meg Ochoa a mellvédnél. – Innen zuhant ki az emberünk.

Mind a négyen kihajoltak és lenéztek. – Ejha – hüledezett Rook. – Hatemeletnyi zuhanás. Ugye a hatodikon vagyunk, fiúk? – Duguljon már el, Rook – fortyant fel Heat. – Itt az árulkodó jel – mondta Ochoa, aki letérdelt, és úgy mutatott rá valamire a korlátrácson a tollával. – Nézzétek csak meg közelebbről! – Hátrahúzódott, hogy Nikki is odaférhessen, és megvizsgálhassa a tárgyat, amire mutatott. – Leszakadt textildarab. A laboros srác még megvizsgálja, de szerinte tutira kék farmeranyag. Mivel pedig az áldozat nem farmerban volt, ez másvalaki ruhájából került ide. Rook is odatérdelt a szövetfoszlány mellé. – Tehát ez az illető volt az, aki kilökte Starrt. – Heat és Rook is egyetértően bólintott. Amint egymás felé fordultak, a lányt kissé meghökkentette a férfi közelsége, de nem hátrált meg. Közvetlen közel voltak egymáshoz a perzselő hőségben, és ahogy egymáséba fúródott a tekintetük, Nikki azt figyelte, miként táncolnak a napsugarak Rook szemében. Ekkor pislantott egyet. A fenébe is, gondolta, ez meg mi volt? Az nem lehet, hogy vonzódnék ehhez az alakhoz! Ki van zárva. Heat nyomozó fürgén talpra állt, most már szigorúan csak a munkájára koncentrálva. – Fiúk! Nézzetek egy kicsit utána Kimberly Starrnak, és járjatok utána az alibijének, vagyis hogy tényleg ott volt-e az Amsterdam Avenue-i fagylaltozóban. – Ohó – mondta Rook, aki közben szintén felállt –, szóval maga is úgy érezte, hogy ezzel a nővel nem stimmel valami? – A rendőrnyomozó nem megérzések, hanem bizonyosságok alapján dolgozik – felelte Nikki, majd kisietett a lakásból. Később, már a liftben kérdezte meg kollégáit: – Na halljam, mi volt olyan marha vicces, amiért akkor puszta kézzel meg tudtalak volna fojtani benneteket? Ja, és jobb, ha tudjátok, hogy képes is vagyok rá. – Á, semmi, csak röhögcséltünk egy kicsit. Hiszen te is tudod, hogy ki kell engedni a gőzt – mondta Ochoa. – Aha, tényleg nem volt semmi komoly – értett egyet Raley. Kétemeletnyit ereszkedtek még, amikor a két nyomozó halkan elkezdte dúdolni az „It’s Raining Men” dallamát, majd kirobbant belőlük a nevetés. – Ez most komoly? – nézett rájuk Nikki. – Képesek voltatok ezen röhögni, csak mert itt is szétfröccsent egy ember? – Azt hiszem – mondta Rook –, hogy még életemben nem voltam ilyen büszke semmire. Az épületből kilépve megint megcsapta őket a perzselő forróság, és a kávézó egyik napernyője alá húzódtak be. Rook megszólalt: – Sosem találnátok ki, hogy ki írta ezt a dalt. – Áh, nem is ismerem a zeneszerzőket – mondta Raley. – Ezt azért ismerheted. – Elton John? – Nem. – Akkor segíts! Ebben a pillanatban éles női sikoly hasított bele a délutáni csúcsforgalom zajába, és Nikki Heat kiugrott a járdára, jobbra-balra tekingetve, hogy vajon honnan jöhetett a kiáltás. – Ott van! – kiáltott az ajtónálló, a Columbus felé mutatva. –Ő az, Mrs. Starr! Heat arrafelé tekintett, amerre az ajtónálló mutatott, és azt látta, hogy egy nagydarab férfi éppen vállon ragadja Kimberly Starrt, és nekivágja egy üzlet kirakatának. Az üveg megremegett az ütődéstől, de nem tört be.

Nikki, mint a villám, rohant oda, a három férfi pedig a nyomában. Előkapta rendőri jelvényét, és folyamatosan kiabált a járókelők tömegére, hogy adjanak utat. Raley kezében már ott is volt az adóvevője, és erősítést kért. – Rendőrség! Ne mozduljon! – kiáltott Heat. A támadó a pillanat tört részére megriadt, és Kimberly azon nyomban ágyékon rúgta, de a rúgás célt tévesztett. A férfi már megugrott, és Kimberlyt a saját lendülete a földre döntötte. Nikki elrohant Kimberly mellett, és figyelmeztette rá Ochoát. Ochoa meg is állt, hogy gondjaiba vegye az asszonyt, Raley és Rook pedig Nikki után futott, a 77. utcai gyalogátkelőnél haladó autók között cikázva. Egy tiltott helyen megforduló turistabusz éppen elzárta az útjukat. Heat gyorsan megkerülte a busz hátulját, és a forró dízelfüstön átvágva a kövezett járdára jutott, amely a múzeumi épületek előtt húzódott. A támadót már sehol sem látta. Először ügetésre, majd fürge járásra lassított, ahogyan átvágott az Evelyn út felé a 78. utcán. Raley, aki mögötte jött, még mindig az adó-vevőjén beszélt, és helyzetjelentést adott, valamint a gyanúsított személyleírását is közölte: – …fehér férfi, harmincöt év körüli, kopaszodó, száznyolcvan centi magas, fehér, rövid ujjú pólóban és kék farmerban… Heat a Columbus sugárút és a 81. utca sarkán megállt és körbenézett. Az izzadság már patakokban csordogált a mellkasán, és V-alakban át is ütött topja elején. A nyomozónő ezzel együtt korántsem fulladt ki, sőt nagyon is éber volt, és tekintetével kitartóan pásztázta a környéket, jól tudván, hogy elegendő egy szemvillanásra is megpillantania a gyanúsítottat, hogy tovább üldözhesse. – Nem volt valami jó formában a fickó – szólalt meg mögötte Rook, aki egy kicsit már kifogyott a szuszból. – Nem juthatott túl messzire. Nikki a riporter felé fordult, és enyhe tisztelet ébredt benne, amiért a férfi idáig bírta szusszal. Ezzel együtt is kissé bosszúsan válaszolt neki: – Maga meg mi a fenét keres még itt, Rook? – Több szem többet lát. – Raley, a Central Park nyugati része az enyém, és körbejárom még a múzeumot is. Te menj végig a 81. utcán az Amsterdam Avenue-ig, utána meg a 79-en gyere visszafelé! – Rendben – felelte Raley, és belevetette magát a Columbuson hömpölygő délutáni csúcsforgalomba. – Na és velem mi lesz? – Ha nem vette volna még észre, Rook, jelenleg nem érek rá magát dajkálni! Ha mindenáron hasznossá akarja tenni magát, akkor nézzen utána, hogy milyen állapotban van Kimberly Starr. Heat ezzel ott is hagyta a sarkon, és hátra sem nézve elindult. Jól tudta, hogy most semmi sem vonhatja el a figyelmét, és főleg azt nem akarta, hogy Rookon járjon az esze. Az üldözés így is épp elég fárasztónak bizonyult. Azt sem nagyon tisztázta még magában, hogy mi is történt pontosan fent, az erkélyen. Hogy volt képes Rook olyan közel lépni hozzá, mintha a Vanity Fair egyik parfümreklámjában volnának, ami olyan szoros szerelmi kapcsolatot sugall, amely a való életben sosem adatik meg? Még szerencse, gondolta Nikki, hogy hamar kibontakozott ebből a szituációból, de egyre csak az járt a fejében, hogy talán túlságosan is zordan torkolta le a férfit. Amikor hátrafordult, hogy megnézze, mi van Rookkal, először nem is látta, merre van. Nem sokkal később azonban észrevette a Columbuson, amint egy virágláda mögött guggol. Ugyan mi az ördögöt csinálhat ott? Egészen úgy festett, mintha leskelődne valami után. Nikki átugrott a kutyafuttató alacsony kerítésén, majd a gyepen át egyenesen átvágott oda, ahol Rook volt. Ebben a pillanatban észrevette a fehér pólós, kék farmeres gyanúsítottat, amint egy szeméttartályból kászálódik kifelé a múzeumépület hátsó bejáratánál. Azonnal vágtába csapott át, Rook pedig gyorsan felegyenesedett a virágláda

mögött. A támadó kiszúrta, és lerohant a kocsifelhajtón, majd gyorsan eltűnt egy szervizalagútban. Nikki Heat utánakiáltott, de Rook már rohant is a föld alatti járat felé, a menekülő tettes után. Nikki átkozódva vetette át magát a kutyafuttató kerítésének másik oldalán, és hajszolni kezdte őket.

KETTŐ

Nikki Heat rohanó lépteinek zaja visszhangzott a betonból készült alagút falai között. A járat elég széles és magas volt ahhoz, hogy a múzeumi kiállítások anyagait szállító teherautók be tudjanak hajtani. Az épületkomplexumban két múzeum is működött: az Amerikai Természettudományi Múzeum, valamint a Föld és Világűr-kiállítás a Roseszárnyban. Ez utóbbi igazság szerint egy planetárium volt. A nátriumgőz-lámpák narancsos árnyalatú fényt vetettek az alagútra, ez elegendő volt ahhoz, hogy tisztán lásson mindent, de az alagút hajlatán túlra még ő sem láthatott. Ahogy fülelt, nem hallotta más léptek zaját sem, és ahogy befordult a kanyarban, arra is rájött, hogy miért nem. A szervizalagút zsákutcába torkollott, a végén csak egy rakodóállás volt, ahol nem látott egyetlen embert sem. Felrohant a rakodópárkányra vezető lépcsőkön. A rámpáról két ajtó nyílt: a jobb oldali a természettudományi múzeum, a bal kézre eső pedig a planetárium irányába vezetett. Gyorsan és ösztönösen döntött, s a természettudományi múzeumba vezető ajtót próbálta belökni. Zárva volt. A pokolba az ösztönös megérzésekkel, gondolta, és kizárásos alapon nekiesett a másik ajtónak. A planetáriumba vezető ajtó felpattant, Nikki pedig fegyvert rántva benyomult rajta. Nikki a Weaver-féle, készenléti testtartásban hatolt be a raktárba, ügyelve arra, hogy a ládák között lavírozva bármikor tüzelni tudjon, ha kell. Felvillant fejében a rendőrakadémiai kiképzőtiszt emléke, aki azt tanította nekik, hogy a stabil testtartás a fontos, mivel abból nehezen billenthetik ki az embert. Ezen a szűk helyen azonban, ahol sokat kellett forgolódni, mégis úgy érezte, hogy helyesebb, ha gyorsan mozog, és így kisebb támadási felületet nyújt. Szélsebesen átvizsgálta a helyiséget, és csak egyszer hökkent meg: egy Apollo-programbeli szkafander láttán, amely egy régebbi kiállítási tartóelemről lógott le. Ahogy továbbhaladt, meghallotta, hogy a felsőbb szintek egyikén valaki olyan erővel vág ki egy ajtót, hogy az a falnak csapódik. Mire az ajtó becsukódott volna, Nikki már kettesével szedte felfelé a lépcsőket. Hirtelen a múzeumlátogatók egész tömegének kellős közepén találta magát, a planetárium alsó szintjén. Egy fiatal tábori felügyelő éppen egyen pólós gyerekhadat terelgetett maga előtt. A nyomozónő gyorsan elrakta a fegyverét, mielőtt a félelmetes látvány megijeszthette volna a gyerkőcöket. Heat hamar átvágott a gyerekseregen, miközben egyre csak hunyorgott a Világegyetem Csarnokának vakító fehérségében. Körbe-körbe tekingetve próbálta felfedezni valahol Rookot vagy Kimberly Starr támadóját. Az egyik vízilónyi meteorit mellett rátalált egy biztonsági őrre, aki éppen az adó-vevőjén beszélt, és hevesen gesztikulált. Az őr mozdulatait követve észrevette Rookot, aki egy korlátot átugorva éppen egy csigajáratszerűen felfelé haladó rámpán rohant a felső szintek felé. Rook félúton járhatott, mikor a gyanúsított kihajolt a korlát fölött, hogy lássa, merre jár az üldözője, majd továbbrohant a riporterrel a nyomában. A táblák szerint a Kozmikus Ösvényen jártak, ezen a 360 fokban tekergőző járaton, amely futballpályányi területen mutatta be a világegyetem keletkezésének és fejlődésének teljes történetét. Nikki Heat pillanatok alatt átvágta magát tizenhárommilliárd év történelmén. Felérve a csúcsra megállt, mivel már az izmai is tiltakoztak a megerőltetés ellen. Gyorsan körbenézett, de egyik férfit sem látta. Ebben a pillanatban hallotta meg a tömegből feltörő rémült sikítozást. Egyik kezét a fegyverén tartva Heat megkerülte a központban levő hatalmas gömböt, mögötte pedig észrevette a planetáriumi előadásra váró, sorban álló emberek tömegét. A megriadt tömeg most szétnyílt, és végre láthatóvá vált Rook, akit ebben a pillanatban rúgott bordán a támadó.

A gyanúsított most újabb rúgáshoz készülődött, ám abban a pillanatban, amikor hátrahúzta a lábát, és így kényes egyensúlyi helyzetbe került, Nikki a háta mögé ért, és egyetlen mozdulattal kirúgta alóla a lábait. A hórihorgas fickó hatalmasat puffant a márványpadlón. Nikki villámgyorsan megbilincselte, mire a tömeg spontán éljenzésben tört ki. Rook feltápászkodott. – Egész jól vagyok, köszönöm a kérdést. – Nem is volt rossz, ahogy lelassította a fickót. Csecsenföldön is ezzel a technikával boldogult? – Ez az alak akkor rontott rám, amikor megbotlottam… abban ott – mutatott rá Rook egy múzeumi reklámtáskára, amelyben valami kemény tárgy volt. Kinyitotta, és egy tömör üvegből való levélnehezéket húzott elő belőle. – Nézzenek oda, az Uránusz gáncsolt el! – kiáltotta. Amikor Heat és Rook belépett a kihallgató-helyiségbe, a gyanúsított olyan hirtelen rezzent össze, mint egy kisiskolás, ha az igazgató belép az osztályterembe. Rook az egyik oldalsó székre telepedett, Heat pedig az asztalra hajította az ügy aktáját, de ő maga állva maradt. – Álljon fel! – mordult rá a férfira. Barry Gable engedelmesen felállt. A nyomozónő körbejárta a fickót, kiélvezte annak ideges zavarát. Lehajolt, hogy megvizsgálja, van-e olyan szakadás a férfi farmerján, amelybe beleillene a gyilkos által az erkélyen hagyott szövetdarab. – Ezzel a nadrággal meg mi történt? – kérdezte. Gable lehajolt, hogy szemügyre vegye a szakadást, amelyre Heat mutatott a nadrágján. – Nem tudom – felelte –, biztos akkor szakadhatott el, mikor kimásztam a kukából. De ez a nadrág vadonatúj – tette hozzá, mintha ezzel is kedvezőbb színben tudná feltüntetni önmagát. – Szükségünk lesz a nadrágjára – mondta Heat, majd, látván, hogy a fickó azon nyomban elkezd kigombolkozni, hozzátette: – Nem most rögtön, hanem a kihallgatás után. Na, üljön csak vissza! – A férfi engedelmeskedett, Nikki pedig leült a vele szemben levő székre, és bár testtartása és viselkedése lezser volt, egyértelmű volt, hogy ki a főnök. – Nos, nem mondaná el, hogy miért is támadt rá Kimberly Starr-ra? – kérdezte. – Kérdezzék csak meg tőle – felelte Gable, aki igyekezett határozottnak tűnni, de a kihallgató-szoba tükörfaláról visszaverődő ideges, megrebbenő tekintete elárulta, hogy korábban nem volt még ilyen helyzetben. – Csakhogy én magát kérdeztem, Barry – mondta Heat. – Személyes ügy. – Most már az én személyes ügyem is. Ha valaki ilyen erőszakosan rátámad egy nőre, azt nagyon is személyes sértésnek veszem. Kíváncsi rá, hogy mennyire? Rook közbevágott: – Sőt, engem is megtámadott. – Maga üldözött, vagy nem? Honnan tudtam volna, hogy mit akar csinálni? Azt már egy mérföldről kiszúrtam, hogy biztosan nem zsaru. Nikki titokban élvezte az odabökött mondat hatását, és egy pillanatra Rook felé sandított, majd folytatta Gable megdolgozását. – Ha jól látom, nem ez az első testi sértéses ügye, Barry. – Látványosan kinyitotta az aktát, amelyben ugyan nem volt túl sok anyag, de a hatásvadász jelenet elérte a célját, mert Gable nyugtalanabbá vált. – 2006-ban egy sohóbeli kidobóval akaszkodott össze, 2008-ban pedig egy Mercedestulajdonosnak esett neki, aki rajtakapta magát, amint épp a kocsiját akarja feltörni. – Azok csak vétségek voltak, nem bűntettek. – De mindkettő testi sértés volt. – Megesik, hogy elveszítem a fejem – próbált meg Gable úgy kuncogni, mint John Candy. – Talán jobb volna, ha a bárok közelébe sem mennék.

– Inkább a konditermekben tölthetné az idejét – vágta rá Rook. Heat figyelmeztető pillantást lövellt a riporter felé, Barry pedig a tükör felé fordulva megigazgatta a pólóját a hasán. Heat becsukta a dossziét, majd megkérdezte tőle: – Elárulná, hogy hol tartózkodott ma délután egy és két óra között? – Hívják az ügyvédemet! – Semmi akadálya. De mondja csak, itt szeretné megvárni, vagy inkább a sötétzárkában? – Ez persze csak üres fenyegetés volt, de a zöldfülűeknél általában bevált. Most Gable szeme is tágra nyílt. Heat zord arccal meredt rá, de magában kiválóan szórakozott azon, hogy ez a pasas milyen hamar behúzza fülét-farkát. Arra gondolt, hogy a „sötétzárka” remek szöveg. Mint mindig, most is bevált. – Jól van, na, a Beaconben voltam! A Beacon Hotelben, a Broadwayn – mondta Gable. – Utána fogunk járni az alibijének. Mondja, volt ott valaki, aki látta magát, és igazolni tudja, hogy ott volt? – Egyedül voltam fent a szobámban. Talán a délelőttös recepciós igazolhatja. – A maga kis letéti alapjának a jövedelméből egy jó kis 52. utcai lakásra is telik, akkor meg miért ment szállodába? – Most mit akarnak már? Talán mondjam ki nyíltan? – bámult könyörgő tekintettel a tükörbe Gable, majd, mintha önmagát győzte volna meg, bólintott egyet. – Hetente pár alkalommal járok oda, hogy találkozzak valakivel… hiszen értik… – Azért, hogy szexeljen? – kérdezte Rook. – Jézusom, hát persze, a szex is része a dolognak, de ennél jóval többről van szó. – No és ma mi történt? – kérdezte Heat. – A nő nem jött el. – Elég nagy kár, Barry, mert ő igazolhatta volna az alibijét. No és mondja csak, van annak a nőnek neve is? – Van. Kimberly Starrnak hívják. Miközben Heat kilépett a kihallgatóhelyiségből, Ochoa nyomozó a szomszédos szobában állt az üvegfal mögött, ami erről az oldalról átlátszó volt, és Gable-t figyelte. – El sem hiszem, hogy úgy fejezted be a kihallgatását, hogy éppen csak a legfontosabb kérdést nem tetted fel neki – mondta a belépő Heatnek. Érezvén, hogy a többiek feszülten figyelik, még hozzátette: – Hogyan tudott egy ilyen senkiházi összehozni magának egy olyan remek nőt, mint Kimberly Starr? – Sekélyes vagy, Ochoa – felelte neki Heat. – Ilyen dolgokban egyáltalán nem a külső számít, hanem a pénz. – Weird Al? – kérdezte Raley, miközben a három férfi belépett a közös helyiségbe. – Azt hiszem, hogy az „It’s Raining Men”-t Weird Al Yankovic írta. – Nem – felelte Rook. – Aki írta, az… éppenséggel elárulhatnám, de úgy nem volna benne semmi izgalom. Találgassatok csak tovább, de nem ér a Google-on rákeresni! Nikki Heat a székén ülve megpördült, hogy félbeszakítsa az épületes társalgást. – Ha nincs ellenetekre, akkor a kérdezz-felelek helyett talán foglalkozzunk egy kicsit a nyomozással is! Mondd csak, Ochoa, mi a helyzet Kimberly Starr alibijével? – Az már biztos, hogy nem áll meg. Megtudtam, hogy valóban ott volt a Dino-Bites fagylaltozóban, de nem sokkal azután, hogy megérkezett, már le is lépett. A kisfia végül a bébiszitterrel együtt ette meg az édességet, és nem a mamájával. – Mikor ment el az asszony? – kérdezte Heat.

Ochoa belepillantott a jegyzeteibe. – Az üzletvezető szerint úgy egy óra, negyed kettő körül. Rook közbeszólt: – Én megmondtam, hogy valami nem stimmel Kimberlyvel, ugye? – Szeretnéd, ha gyanúsítottként hallgatnánk ki Kimberlyt? – kérdezte Raley. – Megmondom, hogy én mit gondolok – telepedett le Rook Heat íróasztalára. A lány észrevette, hogy Rook fájdalmasan megrándul – még mindig sajog a bordáját ért rúgás helye, gondolta. Örült volna, ha a férfi megnézeti magát egy orvossal. Rook beszélni kezdett: – Tehát, a kedves mintafeleség és mintaanyuka időnként hancúrozott a fiatalemberrel. Barry barátunk, aki nem éppen egy Adonisz, azt állítja, hogy a nő egy pillanat alatt dobta őt, amikor kiderült, hogy a letéti alapja kimerült, és így onnan már nem jut több pénzhez. Barry ezért támadt rá ma az utcán. Az is lehet, hogy a megboldogult milliomos barátunk elég rövid pórázon tartotta az asszonykát, de az is lehet, hogy Matthew rájött, hogy a feleségének van valakije, és a kedves neje ezért ölte meg. Raley egyetértően biccentett: – Valóban nem vet rá valami jó fényt, hogy csalta a férjét. – Korszakalkotó ötletem van – szólt közbe Heat. – Mit szólnátok ahhoz, ha egészen régimódian nyomozni kezdenénk, bizonyítékokat keresnénk, és tényeket állapítanánk meg? Ezek talán jobban megállnának a bíróság előtt, mint az a szöveg, hogy „így gondolom”. Rook előkapta Moleskine-jegyzettömbjét. – Nagyszerű! Ez istenien feldobja majd a cikkemet. – Színpadiasan előkapta a tollát, és kérdően Heatre mutatott vele: – Nos tehát, milyen irányban kezdünk először nyomozni? – Raley, te menj el a Beaconbe, és nézz utána, hogy Gable tényleg a törzsvendégük-e – mondta, rá se hederítve Heat. – Mutasd meg nekik Mrs. Starr képét is, ha már arra jársz. Ochoa, te mikorra tudod feltérképezni a drága kis özvegy hátterét? – Holnap reggel azonnal nekilátok. – Én azt reméltem, hogy holnap reggelre már meg is leszel vele. Rook jelentkezett: – Kérdezhetek valamit? Miért nem hozzuk be mindjárt a nőt magát? Nagyon kíváncsi lennék arra a jelenetre, amikor őt kezdik el vallatni a tükörteremben. – Mi sem fontosabb számomra, minthogy izgalmas látványosságot biztosítsak magának, Rook, de ezzel még várnunk kell, amíg csak többet nem tudunk róla. Különben sem fog meglépni. Másnapra, amikor az elektromos hálózat túlterheltsége miatt már a városi fények is pislákolni kezdtek, a városháza felhívást bocsátott ki New York lakosainak, hogy csökkentsék a légkondicionálók és a nem feltétlenül szükséges elektromos készülékek használatát. Nikki Heat számára ez azt jelentette, hogy edzőpartnerével, Donnal, aki a hadsereg kommandójának veteránja volt, ezúttal nyitott ablakok mellett kell megtartaniuk szokásos küzdősport-gyakorlatukat. Don sajátos edzési módszereit a brazil dzsiu-dzsicu, a boksz és a dzsúdó egyvelege alkotta. Az edzés hajnali fél hatkor kezdődött, közelharccal, huszonnyolc fokos melegben és igen párás levegőben. A második szünetet követően Don megkérdezte, hogy Nikki nem akarná-e abbahagyni mára. A lány egy fürge támadással felelt meg neki, amivel gyorsan a földre teperte, és fojtófogásba szorította a férfit. Már-már olybá tűnt, hogy az elviselhetetlen időjárás őt felfrissíti, életre kelti. A hajnali küzdelem nem merítette ki, hanem ellenkezőleg, éppen így tudta kizárni a külvilág tolakodó zajait, rálelni a saját belső békéjére és csendjére. Ugyanezt érezte akkor is, amikor Donnal alkalmanként lefeküdt. A lány el is döntötte, hogy ha a jövő hétig sem jön össze valami, akkor felveti majd az edzőnek, hogy másfajta tornagyakorlatokat is folytathatnának egymással. Mindegy, csak legyen már végre valami, ami izgalomba hozza.

A boncterembe Lauren Parry halottkém mögött lépett be Heat nyomozó és levakarhatatlan követője, a riporter. Azért jöttek, hogy megszemléljék Matthew Starr holttestét. – Te is tudod, Nikki, hogy a méregtani vizsgálatok még nem készültek el – szólalt meg Lauren –, de hacsak nem történik valami váratlan fordulat a laborvizsgálatok során, akkor máris kijelenthetem, hogy a halál oka nagy erejű tompa traumás sérülés volt, amit a nagy magasságból való zuhanás okozott. – És minek fogod majd minősíteni, gyilkosságnak vagy öngyilkosságnak? – Pont ezért is hívtalak ide. Találtam valamit, ami a gyilkossági verzióra utal. – A halottkém megkerülte a holttestet, és felemelte a lepedőt, ami beborította. – A felsőtesten több, ökölnyi méretű zúzódás is látható, amik arra utalnak, hogy nem sokkal korábban alaposan helybenhagyta valaki. Nézd csak meg ezt itt közelebbről! Heat és Rook is közelebb hajolt, de a lány abban a pillanatban hátrébb is húzódott, nehogy megismétlődjék az erkélyjelenet. A férfi is hátralépett, és udvarias mozdulattal tessékelte előre Nikkit. – Nagyon jellegzetesek a zúzódások – szólalt meg a nyomozónő. – Látom a támadó öklének és a bütyköknek a nyomát, ez a hatszög formájú lenyomat meg valami gyűrűtől eredhet, nem? Nikki hátralépett, hogy Rookot is odaengedje, és azt mondta Laurennek: – Ha lehetséges, akkor szeretnék egy fényképet kapni róla. Barátnője kezében azonban már ott is volt a fotó. – Feltöltöm neked a szerverre, hogy több másolatot is készíthess belőle. Mondja csak, maga meg mit csinált, talán kocsmai verekedésbe keveredett? – kérdezte közben Rooktól. – Hogy én? Ó, dehogy, tegnap sérültem meg, szolgálatteljesítés közben. Tuti, ugye? – Ahogy elnézem, ez még bordaközi sérülés is lehet – felelte Lauren, majd enyhén megérintette a férfi bordáját. – Mondja csak, fáj, amikor nevet? Nikki felelt a férfi helyett: – Ha még egyszer azt mondja, hogy „szolgálatteljesítés közben”, akkor én fogok röhögni. Heat nyomozó kiragasztotta a boncolásról készült fotókat az információs táblára, hogy az eligazításon a kollégái is láthassák majd azokat. Filctollal egymás után felírta azoknak a neveit is, akiknek az ujjlenyomatát már sikerült azonosítani a Guilford-házbeli erkély ajtaján: Matthew Starrét, Kimberly Starrét, Matty Starrét és Agdáét, a bébiszitterét. Raley ma korán érkezett egy rakás fánkkal, és közölte Nikkivel, hogy utánajárt: Barry Gable valóban törzsvendég a Beaconben. A recepciós és a szállodai személyzet is igazolta, hogy a Barryhez rendszeresen járó hölgyvendég valóban Kimberly Starr volt. – Ja, igaz is, megjött a laboreredmény Barry kék farmerjának a vizsgálatáról, és nem abból származik az erkélyen talált szövetdarab – tette hozzá Raley. – Ez nem lep meg – felelte Heat –, de azért mulatságos volt, hogy azonnal kész volt letolni a nadrágját. – Legalább valaki élvezte – dörmögte Rook. A lány elmosolyodott. – Hát igen, munkánk egyik élvezetes része, amikor izzadt senkiháziak hámozzák le magukról a szakadt gönceiket. Ebben a pillanatban Ochoa érkezett sietve, és azonnal beszélni is kezdett. – Elnézést, hogy késtem, de még így is megérte, szóval egy szót se. – Táskájából néhány nyomtatott lapot húzott elő, majd belefogott: – Sikerült feltérképeznem Kimberly Starr személyes hátterét. Vagy ha jobban tetszik, úgy is mondhatnám, hogy a Queensbe valósi Laldomina Batastiniét. A többiek köré gyűltek, amint tovább olvasta a részleteket. – A drága mintafeleség és mintaanyuka egy manikűr-pedikűr szalon felett nőtt fel Astoriában, a Steinway Streeten. Ez a világ nem is lehetne messzebb a Connecticutbeli privát leányiskolák és a

pónilovaglás világától. De nézzük csak tovább, tehát kimaradt a gimnáziumból... ééés priusza is van – fejezte be Ochoa, átadván a dossziét Heatnek. – Semmi komoly bűncselekmény, csak szabálysértések – olvasta a lány. – Fiatalkorúak javítóintézetébe került bolti lopásért, később pedig füvezésért. Egyszer volt egy ittas vezetése… és, ej, a mindenit! Tizenkilenc évesen kétszer is kéjelgésen kapták férfi vendégekkel. A kedves ifjú hölgy akkor éppen sztriptíz-táncosként dolgozott több lebujban is a reptér környékén, a művészneve pedig Samantha volt. – Mindig mondtam én, hogy a Szex és New York rossz példát mutat a lányoknak – szúrta közbe Rook. Ochoa visszavette az aktát Heattől: – Beszéltem az egyik cimborámmal az erkölcsrendészeten, és ő mondta, hogy Kimberly vagy Samantha, bárhogy is hívják, összejött a klub egyik törzsvendégével, de annyira, hogy hozzá is ment feleségül. A lány akkor volt húszéves, a pasas pedig hatvannyolc, és kő gazdag. A kedves cukros-bácsi egy régi greenwichi vagyon örököse volt, és magával akarta vinni a lányt a jachtklubjába, hogy ott majd… – Várj, kitalálom – vágott közbe Rook. – Azért, hogy Henry Higginst játsszon vele, ugye? – Ochoa és Raley erre csak bambán bámult. – Én ismerem a musicaleket – szólt Nikki. Tény, hogy az animációs filmek mellett a munkán kívüli legkellemesebb szórakozás az volt számára, ha eljutott egy Broadwaydarabra. Már ha sikerült jegyet is szereznie. – Rook úgy értette, hogy az újdonsült ifjú férj megbízott valakit, hogy a táncosból lett arát gyúrja át egy kicsit, hogy „eladható” legyen magasabb körökben is. Folyamatosan kellett tanulnia, leckéről leckére – tette még hozzá. – És így született meg Kimberly Starr – fejezte be Rook. – Alig egy évre rá, még csak huszonegy éves volt, amikor a férje meghalt. Tudom, hogy mire gondoltok most, ezért már utána is néztem a dolognak. Természetes halállal halt meg, szívrohamban… viszont egymillió dollárt hagyott a kis feleségére. – Aki a jelek szerint hamar rákapott a dolog ízére. Szép munka volt, Ochoa – dicsérte meg Nikki. Ochoa erre győzelemittasan kikapott egy fánkot a halomból, Heat pedig folytatta: – Raley-vel együtt legyetek továbbra is a nyomában, de ne túl szorosan. Nem szeretnék rámászni, amíg meg nem tudunk róla mindent. Nikki Heat már rég megtanulta, hogy a nyomozói munka gyakran egyhangú és lélekölő, mivel sokszor monoton telefonhívásokból, akták átnyálazásából és adatbázisokban való hosszadalmas kutakodásról szól. Az előző délután beszélt többek között Starr ügyvédjével és azokkal a nyomozókkal, akik a konkrét személyek ellen tett panaszokkal foglalkoznak. Meg is lett a munka eredménye, mivel ma reggelre már ott voltak előtte azon személyek adatai, akik életveszélyesen megfenyegették a néhai ingatlanmágnást. Nikki fogta hát a táskáját, és indulni készült, gondolván, hogy most megmutatja ennek a felfuvalkodott bulvárriporternek, milyen is az igazi terepmunka. Rookot azonban sehol nem találta. Már-már azon volt, hogy nélküle indul el, amikor rábukkant a kapitányság halljában. Rook láthatóan nagyon elfoglalt volt. Egy őrjítően vonzó nő simította le éppen a gallérját, majd kacagásban tört ki: – Oh, Jamie! – mondta, majd lekapta márkás napszemüvegét, és megrázta hosszú, vállig érő, hollófekete haját. Heat csak nézte, hogy a nő miként simul oda Rook füléhez, hogy belesuttogjon valamit, és közben nem éppen apró mellei is a férfinak nyomódtak. Rook persze nem húzódott el. Mi a fenét művel ez, kérdezte magától Nikki, kész rácuppanni minden nőcskére, aki csak szembejön? De aztán gyorsan letorkolta önmagát. Miért is törődnék vele, gondolta, és közben azon bosszankodott, hogy egyáltalán miért is bosszantotta fel a jelenet. Így aztán csak fújt egyet, majd módfelett bosszúsan, amiért egyáltalán rájuk nézett, kisétált.

– Mi a célja ennek a gyakorlatnak? – kérdezte Rook, miközben észak felé tartottak autóval. – Tudja, mi, nyomozók, a szakmai zsargonban ezt hívjuk nyomozásnak – vette elő Heat az aktát a vezető oldali ajtó tartójából, és odaadta Rooknak. – Valaki el akarta tenni láb alól Matthew Starrt. Az aktában szereplők közül páran komolyan meg is fenyegették, míg mások csak kellemetlennek találták, hogy még él. – Szóval most ki kell zárnunk közülük azokat, akik nem követhették el? – Kérdéseket kell feltennünk nekik, és majd a válaszokból következtetünk a továbbiakra. Van úgy, hogy ki tudjuk ugratni a gyanúsítottat, máskor meg olyan információhoz jutunk, ami még messzebbre visz. Mondja csak, az a nő is a James Rook Rajongói Klub tagja volt? – Bree? – kuncogott Rook. – Atyavilág, dehogy! Újabb saroknyit hajtottak, néma csöndben. – Csak azért, mert elég nagy rajongójának tűnt. – Bree Flax tényleg rajongó, ez igaz. És Bree Flaxért rajong. Szabadúszóként ír cikkeket a csicsás életmód-magazinoknak, és állandóan ott lebzsel a tetthelyeken, hátha egy könyvrevalót is össze tud hozni valamelyik esetből. Mondhatni, a szalagcímekből ollózza össze ezeket. Az imént látott nagyjelenet is arról szólt, hogy megpróbált kihúzni belőlem valamilyen bizalmas infót a Matthew Starr-ügyről. – De egészen… összeszedettnek tűnt. Rook elmosolyodott. – Ha utána akar nézni, akkor a nevét F-l-a-x-nek írják. – Ezzel meg mire akar célozni? Rook nem felelt, csak rámosolygott a nyomozónőre, de úgy, hogy a lány belevörösödött. Elfordult a férfitól, és úgy tett, mintha a forgalmat figyelné az ablakon át. Attól tartott, hogy Rook esetleg észreveszi, mi is ült ki az arcára. A Marlowe-épület felső emeletén mi sem érződött a hőhullámból. Sarokirodája hűvösében Omar Lamb nyugodtan ült, miközben visszahallgatta a Matthew Starrt megfenyegető telefonhívása felvételét. Higgadt volt, tenyerét lefelé fordítva nyugtatta bőrhuzatú irattartóján, miközben az apró hangszóróból csak úgy harsogtak az ocsmány kifejezések és képszerű fenyegetések arról, hogy mit is tett volna Starr-ral, hogy testének melyik részeit illette volna miféle fegyverekkel és eszközökkel, vagy hogy hová lőtt volna. Amikor a felvétel véget ért, kikapcsolta a készüléket, de egy szót sem szólt. Nikki Heat behatóan tanulmányozta az ingatlanfejlesztő üzletembert, végigmérte kisportolt testét, keskeny állát és hidegen, korbácsként vágó tekintetét. A légkondicionáló láthatatlan szellőzőnyílásából hidegen sziszegett a beáramló levegő. A lány négy nap óta most először borzongott meg. Olyan volt itt, akár egy hullaházban. – Nos, a jelek szerint felvette, hogy mindezt elmondtam. – A felvételt Mr. Starr ügyvédje nyújtotta be, amikor panaszt emeltek. – Ne gyerekeskedjen már, nyomozó, hiszen az ember szinte mindennap képes azt mondani dühében, hogy megöl valakit. – Csakhogy van, aki meg is teszi. Rook az egyik ablakmélyedésből lesett, megosztva figyelmét Omar Lamb és a harmincöt emelettel alatta elterülő Central Parkban, a Trump Korcsolyapálya perzselő hőségében magányosan görkorcsolyázó ember között. Heat megkönnyebbülten gondolt arra, hogy a jelek szerint Rook hajlandó megfogadni az utasítását, és legalább nem kotyog közbe.

– Matthew Starr a szakma egyik igazi óriása volt, aki hiányozni fog. Nagyon is tiszteltem őt, és módfelett sajnálom, hogy ilyesmiket mondtam a telefonban. Halála nagy veszteség mindannyiunk számára. Heat már kezdettől fogva tudta, hogy ezzel a férfival keményen meg kell majd küzdeni. Lamb még csak egy pillantást sem vetett a belépéskor felmutatott rendőrjelvényére, és eszébe sem jutott ügyvédet hívni. Közölte, hogy nincs rejtegetnivalója, és még ha lett is volna, Heat sejtette, hogy túlságosan eszes ahhoz, hogy valami ostoba elszólással elárulja magát. Nyilvánvaló volt, hogy olyan ember, aki nem ijed meg a keményebb rendőri hangnemtől sem, így Heat inkább óvatosan járta körbe, kereste a rést. – Akkor viszont miért volt ilyen éktelenül dühös? Miért üvöltött tajtékozva egy üzleti riválisával? – A riválisommal? – hördült fel Lamb. – Matthew Starr a közelében sem járt annak, hogy a riválisom lehetett volna. Ahhoz is létrára kellett volna másznia, hogy alulról megcsókolhassa a seggemet. Sikerült hát, gondolta Nikki. Rátapintott Omar Lamb egyetlen igazán érzékeny pontjára, az egojára. Addig kell ütni a vasat, amíg meleg. – Kamu – nevetett rá Lambre. – Kamu?! Hogy van képe ezt mondani nekem? – pattant fel Lamb, és asztalát gyorsan megkerülve máris ott állt, szemtől szemben Heattel, aki viszont azt is rögtön megérezte, hogy ez nem olyan közelség, mint amilyen az erkélyjelenet volt. Heat azonban meg sem rezzent. – Starrnak sokkal több ingatlana volt, mint szinte bárki másnak ebben a városban. Jóval több, mint önnek, nem igaz? – A nagy részük csak szemét, csak címnek voltak jók. Olyan telkek, ahol a környezetvédelmi és a levegőtisztasági előírások megkötötték az építtetők kezét. Mit számít néhánnyal több cím, ha szart sem érnek? – Úgy érzem, mégiscsak a riválisaként gondolt rá. Pocsék érzés lehetett, amikor mindketten lehúzták a sliccüket, kirakták az asztalra, „amijük” volt, és a magáé lett a rövidebb. – Ha azt akarja, éppenséggel összemérhetjük, hogy mink van – csattant fel Lamb, Heat legnagyobb gyönyörűségére. Imádta, ha úgy fel tudott bosszantani egy pasit, hogy annak megeredjen a nyelve. – Tudja mit, akkor talán azokat az ingatlanokat vegyük számba, amiket Matthew Starr ellopott. Amiket elcsaklizott az orrom elől! – Lamb már olyan indulatba jött, hogy Heat vállát böködte szépen manikűrözött ujjaival, ahogyan egymás után sorolta a sérelmeit. – Kenőpénzekkel jutott engedélyekhez, építési felügyelőket fizetett le, mindig mások alá ígért árban, eladáskor meg felnyomta az árakat, ráadásul nem teljesítette, amit vállalt! – Ejha – jutott szóhoz Heat. – Azt hiszem, ez már elég ok arra, hogy meg akarja ölni. Az ingatlanmágnás erre elnevette magát. – Szép próbálkozás, nyomozó. Na ide hallgasson, tényleg megesett, hogy megfenyegettem a múltban. Hangsúlyozom, a múltban. Évekkel ezelőtt. Nézze csak meg Starr eredményeit! Még a gazdasági válság nélkül is a kutyaütők közé tartozott volna mostanában. Nem kellett nekem megölnöm, élőhalott volt ő már anélkül is. – Mondja mindezt az egykori rivális. – Szóval nem hisz nekem? Menjen csak ki Starr építkezéseire! – És mit is kellene látnom ott? – Ejnye, azt azért ne várja el tőlem, hogy én végezzem el a maga munkáját is. Már kifelé indultak, amikor Lamb még utánuk szólt: – Csak egy kérdést. Úgy olvastam a Postban, hogy hatemeletnyit zuhant. – Így van, hatemeletnyit – felelte Rook. Most szólalt meg először, amit oldalvágásnak szánt Heat felé is.

– Szenvedett? – kérdezte Lamb. – Nem – felelte Heat. – Azonnal meghalt. Lamb elvigyorodott, kivillantva fogsorát: – Akkor majd a pokolban szenvedni fog. Az aranyszínű Crown Victoria légkondicionálója erősen dolgozott, amint suhantak délnek a West Side-i gyorsforgalmin, s látni lehetett, ahogy a hideg levegő miatt cseppekben csapódik le a kocsi belsejének páratartalma a műszerfalon levő szellőzőnyílásokra. – Szóval, mi a véleménye? – kérdezte Rook. – Maga szerint Omar nyírta ki? – Éppenséggel ő is tehette. Gyanúsítottként tartom számon a listámon, de az előbbi menet nem erről szólt. – Ennek igazán örülök, hiszen akkor már csak hárommillió másik New York-it kell kihallgatnunk. Nem mintha maga olyan kedves beszélgetőtárs volna. – Atyaég, maga aztán tényleg türelmetlen! Mondja csak, Bonónak is azt vágta oda Etiópiában, hogy elege van már a segélyközpontokból? Netán a csecsen hadurakat is azzal nyaggatta, hogy igazán belehúzhatnának már egy kicsit? Csak nem azzal állt eléjük, hogy „játsszunk már egy kis hadurasat, Iván bátyám”? – Szó sincs róla, csak nem szeretem kerülgetni a forró kását. Heat szinte hálás volt neki, amiért témát váltottak, és Rook végre nem személyesen vele foglalkozott, mint nővel. – Árulja már el, így, hogy velünk, nyomozókkal mászkál, egyáltalán szeretne tanulni is valamit a munkánkról? Ha igen, akkor figyeljen! A valódi nyomozómunka egyszerűen ilyen. Nem úgy megy ez, hogy a gyilkos hatalmas véres késsel flangál, és a betörők sem olyan maskarában járnak, mint a tévésorozatokban. A munkánk lényege, hogy beszélgetnünk kell az emberekkel, és odafigyelni arra, amit mondanak. Ki kell fürkészni, hogy nem titkolnak-e valamit. Tudja, ha képes odafigyelni másokra, akkor bepillantást nyerhet olyan információkba is, amelyekkel addig nem rendelkezett. – Például hogyan? – Például így – állt meg Heat a Starr-vállalat egyik építési területénél a Nyugati 11. utcánál. A terület kihalt volt, munkának szinte semmijeiét nem észlelték. Sehol egyetlen munkás. Akár egy kísértettanya. Heat az úttest mellett, a deszkapalánkot szegélyező földcsíkon állította le a kocsit. Amikor kiszálltak, megkérdezte Rookot: – Hallja, amit én hallok? – Semmit sem hallok. – Pontosan ez az. – Hé, kislány, ez lezárt terület, ide nem jöhet be! – Amint benyomakodtak a lánccal lezárt kerítéskapun, Heat egy védősisakos, ing nélküli férfit látott közeledni a poros terepen. Szinte maga elé tudta képzelni a kiéhezett New York-i feleségeket, amint bankókat tömködnek a kidolgozott, izmos férfi alsógatyájába. – Magának is adios, pajtás – bökte oda a fickó Rooknak, ám amikor Heat megvillantotta a jelvényét, a félmeztelen munkásnak elakadt a szava döbbenetében. – Bueno – mondta Rook. Nikki Heat közelebb lépett a sisakoshoz. – Az építésvezetővel akarok beszélni. – Hát, az most nemigen fog menni. Heat tölcsért formált a kezéből a füle mellé. – Mondja csak, úgy hallotta, mintha kérdeztem volna? Nem, nem, határozottan úgy emlékszem, hogy kérdésről szó sem volt. – Ó, te jóságos ég! Jamie? – Az újabb hang a terület másik vége felől érkezett. Egy cingár, napszemüveges, kék melegítőt viselő emberke jelent meg a művezető lakókocsijának ajtajában.

– Nahát! – kurjantotta Rook. – Hájas Tommy! A férfi odaintette őket magához. – Fürgébben, a légkondi nem azért megy ám, hogy egész New Yorkot hűtsem vele! Heat belépett a lakókocsiba Rookkal és annak cimborájával, de nem fogadta el a széket, amivel kínálták. Annak ellenére, hogy jelenleg nem volt ellene érvényes elfogatóparancs, Tommaso, azaz – ”Hájas Tommy” Nicolosi az egyik New York-i maffiacsalád végrehajtója volt, és Heat óvakodott attól, hogy vele egy légtérben egy asztal mögé szoruljon be. Végül azért leült, de székét úgy fordította, hogy ne legyen háttal az ajtónak. Abból, ahogy Hájas Tommy elvigyorodott, rájött, hogy a férfi pontosan tudja, mi jár a fejében. – Mi történt veled, Tommy? – kérdezte Rook. – Egyáltalán nem is vagy hájas. – Az asszony rászoktatott a NutroMinderre. Atyavilág, mióta is nem találkoztunk már? – kapta le az emberke a napszemüvegét, majd Heatre emelte táskás szemét. – Jamie néhány évvel ezelőtt írt egy cikket a Staten Islanden zajló alvilági életről, és akkor ismerkedtünk össze. Egészen jó riporternek látszott, és végül aztán úgy alakultak a dolgok, hogy tett nekem egy apró szívességet. – Heat halványan elmosolyodott, a férfi pedig nevetett. – Ne aggódjon, kedves nyomozónő, teljesen törvényes volt a dolog. – Csak néhány fickót kellett kinyírnom – dörmögte Rook. – No látja, milyen vicces fiú? Mindig is az volt. – Ja, hogy Jamie? Persze, engem is állandóan ugrat – felelte Heat. Hájas Tommy szólalt meg ismét: – Ha jól sejtem, ez nem éppen udvariassági látogatás, úgyhogy talán vágjunk is mindjárt a közepébe! Jamie-vel majd máskor nosztalgiázunk. – Ez Matthew Starr építkezése, ugye? – Hát, tegnap délutánig még az volt. – Az emberke arckifejezése állandóan a fenyegetés és a derű között ingadozott, Heat nem tudott eligazodni rajta. Vajon csak tréfálkozik, vagy komolyan beszél? – Megkérdezhetem, hogy önnek pontosan mi a dolga itt? Tommy kényelmesen hátradőlt, látszott rajta, hogy elemében van. – Munkaügyi tanácsadó vagyok – felelte. – Ha jól látom, itt éppen nem folyik semmiféle munka. – Ahogy mondja. Egy hete le kellett állnunk. Starr beintett nekünk. Nem nagyon akart fizetni a… hm, a megállapodásunk alapján. – Milyen természetű volt az önök megállapodása, Mr. Nicolosi? – kérdezte Nikki, miközben nagyon is jól tudta, miről van szó. Ezt a jelenséget sokféle névvel illették már, de leggyakrabban „nem hivatalos építési adó”-ként emlegették. Általában két százalékról volt szó, ami nem éppen az állam kasszájába vándorolt. Tommy Rook felé fordult. – Bírom a kis barátnődet. – Ha még egyszer e’zt meri mondani, eltöröm mindkét térdét – vágta rá Nikki. Tommy csak egy pillantást vetett rá, megértette, hogy a nő megtenné, amit mond. Erre elvigyorodott. – Szóval mégsem az? – kérdezte, mire Rook finoman megrázta a fejét. – Azannya – kommentálta Hájas Tommy –, én bevettem. No de mivel tényleg tartozom Jamie-nek egy szívességgel, válaszolok a kérdésre. Hogy miféle megállapodásról volt szó? Hát, nevezzük talán „előmozdítási díj”-nak. Igen, ez megteszi. – Mondd csak, Tommy, miért állt le Starr a fizetéssel? – A kérdést Rook tette fel, de Nikki most hálás volt ezért, mert olyan módszerrel tudott közel férkőzni a fickóhoz, ami neki nem volt a kenyere. Úgy is mondhatjuk, hogy mi vagyunk a rossz zsaru, jó zsaru páros, gondolta a lány. – Hát, öregem, az a pasas le volt égve. Ezzel jött nekünk is, mi meg persze utánajártunk. Nyakig úszott már az adósságokban, sőt, a kopoltyújáig. – Tommy jót nevetett a saját viccén, majd még hozzátette: – Minket ez nem érdekelt.

– Volt már olyan, hogy bárkit emiatt öltek meg? – kérdezte Rook. – Emiatt? Ugyan már! Egyszerűen leálltunk a melóval, a többit meg a természetre bíztuk – vonta meg a vállát Tommy. – Na jó, tényleg előfordult már, hogy valakit emiatt csináltak ki, de most szó sem volt erről. Ilyen korai szakaszban biztosan nem tennének ilyet. Karba fonta a kezét, majd ismét elvigyorodott. – Tényleg nem a barátnőd a kiscsaj? Nem sokkal később a Chipotle-ban ültek a carnito burrito felett, amikor Heat megkérdezte Rooktól, hogy még mindig szokatlannak találja-e a nyomozás tempóját és módszereit. Mielőtt Rook válaszolt volna, a szívószálával a jégkockán keresztül felszürcsölt még egy adag diétás kólát. – Nos – szólalt meg végül –, szerintem még nem futottunk össze Matthew Starr gyilkosával, ha így értette. – Heat gondolatai között ott bujkált Hájas Tommy, de ezt nem említette Rooknak. A férfi azonban mintha olvasott volna a gondolataiban, mert még hozzátette: – Ha Hájas Tommy azt mondja nekem, hogy nem ölte meg Matthew Starrt, akkor meg vagyok győződve, hogy nem ő tette. – Kedves barátom, maga a jelek szerint egyszemélyes nyomozótestületként funkcionál. – Ismerem ezt az embert – felelte Rook. – Mondja, emlékszik még arra, amit mondtam? Először kérdéseket kell feltenni, és a válaszokból derül majd ki, hogy merre kell továbblépnünk. Az eddigi válaszokból pedig azt szűrtem le, hogy valahol hibádzik a Matthew Starr-ról alkotott képünk. Milyen képet is sugallt magáról? – rajzolta a levegőbe Heat egy képzeletbeli kép keretét. – Azt, hogy sikeres, tiszteletre méltó polgár, legfőképpen pedig hogy jól el van eresztve. Ezek után talán tegye fel a kérdést, hogy aki ennyire vastag volt, annak hogyhogy nem telt a védelmi pénzekre? Akkor hogyan tudott egyáltalán építtetni bármit is? – Heat ezzel összegyűrte a burrito csomagolópapírját. – Na gyerünk! – Hová? – Starr pénzügyi tanácsadójához. Ha úgy tetszik, most megint megláthatja, hogy mennyire elbűvölő is tudok lenni. Nikki Heatnek még a füle is bedugult, miközben az expresszlift a luxusirodaszint felé repítette őket. A Starr Pointe, Matthew Starr cégének központja a Nyugati 57. utcában volt, a Carnegie Hall közelében. Amint beléptek a pazar fogadótérbe, halkan odasúgta Rooknak: – Észrevette, hogy ez az iroda egy emelettel magasabban van, mint Omar Lambé? – Azt hiszem, megállapíthatjuk, hogy Matthew Starrnak a jelek szerint tényleg fontos volt, hogy kinek mekkora a micsodája. Megmondták a nevüket a recepciósnak, majd amíg vártak, Nikki gondosan tanulmányozta a bekeretezett fényképek galériáját, amelyek elnökök, nemesek és hírességek egész sorának társaságában ábrázolták Starrt. A szemközti falon elhelyezett lapos képernyős plazmatévén hangtalanul és végtelenítve futott a Starr-céget bemutató reklámfilm. Egy üvegezett tárlóban a Starr által épített nagyszabású irodaépületek, valamint a vállalati Gulfstream magánrepülő és a Sikorsky S-76 helikopterek makettje állt. A tárlók mellett hosszan sorakoztak a földdel töltött drága Waterford kristályedények. Mindegyik edény felett egy-egy fénykép volt Matthew Starr-ról, amint az adott építkezési területen – ahonnan a földminták származtak – elvégzi az első kapavágást. Nyílt a faragott mahagóni ajtó, és egy ingujjas-nyakkendős férfi jött eléjük, kezet nyújtva. – Heat nyomozó? Noah Paxton vagyok, Mr. Starr pénzügyi tanácsadója. Vagyis

voltam – mosolyodott el szomorkásán, miközben kezet ráztak. – Borzasztóan lesújtott minket a hír. – Kérem, fogadja őszinte részvétemet – felelte Heat. – Az úr Jameson Rook. – A híres író? – Pontosan – felelte Rook. – Nos hát… – kezdte Paxton, aki nem egészen tudta hová tenni Rook jelenlétét, mintha rozmárt látna a háza előtt – …menjünk talán be az irodámba! Kitárta előttük a mahagóniajtót, Heat és Rook pedig belépett Matthew Starr világának idegközpontjába. Hirtelen mindketten megtorpantak. Az egész emelet kihalt volt. Jobbra-balra üvegfallal elválasztott kalickák nyíltak, de hiányoztak belőlük az íróasztalok és a munkatársak. A telefonok és a számítógépek kábelkötegei kihúzva hevertek a padlón. A szobanövények elhagyatva álltak szanaszét, pusztulásra ítélve. A mellettük levő falon egy eltávolított hirdetőtábla nyomai látszottak még. A nyomozónő döbbenten állt az imént látott, pazarul berendezett fogadótér és a sivár, kihalt irodai terület közötti kiáltó különbség láttán. – Megbocsásson – szólt Paxtonhoz –, de Matthew Starr még csak tegnap hunyt el. Máris hozzáláttak a cég felszámolásához? – Erre gondol? Ugyan, dehogy. Ezt az irodát már jó egy éve kipucoltuk. Az elhagyatott és kihalt irodában olyan süket csönd honolt, hogy tisztán hallották a mögöttük becsukódó ajtó zárnyelvének fémes kattanását.

HÁROM

Heat és Rook két lépéssel haladt Noah Paxton mögött, amint a férfi végigvezette őket a Starr Ingatlanfejlesztő Vállalat immár kihalt irodái és munkahelyei között. A harminchat emeletes Starr-toronyház felső szintjén elhelyezkedő irodák sivár kihaltsága éles ellentétben állt a fogadótér fényűző berendezésével, és egy olyan régimódi, nagyszabású, ámde csődbe ment szállodára emlékeztette őket, amelyből a tartozást behajtani igyekvő hitelezők már mindent elszállítottak, ami nem volt lerögzítve. Az egész hely olyan kísérteties volt, mintha egy biológiai-vegyi katasztrófa után tűnt volna el innen mindenki és minden. Nem egyszerűen üres volt, hanem teljesen elhagyatott. Paxton egy nyitott ajtó felé intett, és beléptek az irodájába. Ez volt az egyetlen, még irodaként funkcionáló helyiség, amelyet Heat eddig látott. Paxton a cég pénzügyi főtisztviselőjeként szerepelt, irodájának berendezését azonban a Staplesből, az Office Depot-ból és a Levengerből való, szemmel láthatóan leharcolt bútordarabok alkották. Minden tiszta és rendes volt, de nagyságrendekkel elmaradt egy manhattani cég vezető beosztású tisztviselőjének irodabútoraitól, még a közepes cégek mércéivel is. Határozottan elütött attól az elegáns és módos összképtől, amelyet a Starr-vállalat sugárzott magáról. Nikki Heat diszkrét kuncogást hallott, és látta, hogy Rook egy posztert bámul, amely egy kismacskát ábrázolt. A cica egy fa ágába kapaszkodva lógott, alatta pedig a felirat: „Kitartás, kedvesem!” Paxton csupán hellyel kínálta őket a felemás székekben, nem pedig az órákkal korábban lefőzött kávéval, amely ott állt még a kancsóban. Ő maga egy félköríves asztal másik felén helyezkedett el. – Azért jöttünk, hogy felvilágosítást kérjünk öntől Matthew Starr cégének pénzügyi helyzetét illetően – szólalt meg a nyomozónő könnyed és semleges hangon. Noah Paxton enyhén ideges volt. A lány már hozzászokott, hogy a rendőrségi jelvény láttán éppen úgy megriadnak az emberek, mint a fehér orvosi köpenytől. Ez a férfi azonban még csak a szemébe sem mert nézni, ami figyelmeztető jel volt. Zaklatottnak, idegesnek tűnt, mintha csak bekapcsolva felejtette volna otthon a vasalót, és szeretne már minél előbb odasietni. Csak ne rontsunk ajtóstul a házba, figyelmeztette magát Nikki. Lássuk, hogy mi bukik majd ki belőle, ha ellazul egy kissé. Paxton ismét rápillantott a lány névjegyére. – Természetesen, Heat nyomozó. – Most már megpróbálta Nikkin tartani a tekintetét, de a próbálkozás felemásra sikerült. Így inkább újfent a névjegyet kezdte tanulmányozni. – Volna azonban itt még valami – bökte ki végül. – Csak tessék – mondta Heat, akinek nem kerülte el a figyelmét, hogy a férfi mennyire nehezen szánja rá magát bármire is. – Kérem, ne sértődjön meg, Mr. Rook… – Jamie, ha kérhetem – szólalt meg Rook. – Az még rendben van, hogy felelek a rendőrség kérdéseire, de az már egészen más tészta, ha a Vanity Fairben vagy a First Pressben kanyarít egy szép nagy cikket a válaszaimból… – Nincs mitől tartania – biztosította Rook. – …továbbá tartozom annyival Matthew emlékének és a családjának is, hogy az üzleti ügyeinek részleteit nem egy bulvármagazinban szellőztetem meg – fejezte be Paxton. – Csupán azért vagyok jelen, hogy Heat nyomozóról és az egységéről szóló írásomhoz gyűjtsék anyagot. Semmit nem jegyzek fel, amit ön Matthew Starr-ról és az üzletről mond. Mick Jaggernek is megtettem ezt a szívességet, így önnél sem okoz gondot.

Heat alig akart hinni a fülének. Ilyen hát egy beképzelt bulvárriporter munka közben. Nemcsak hogy dicsekszik a kapcsolataival, de közben még úgy adja elő magát, mintha szívességet is tenne. Abban biztos volt, hogy ezzel nem tudja feltörni Paxton páncélját. – Ez az időpont nagyon nem alkalmas az ilyesmire – mondta Paxton, akit valamelyest megnyugtatott, hogy Rook elfogadta a feltételeit. Elfordult, megszemlélt valamit a monitorján, majd visszafordult Heathez. – Még huszonnégy órája sincs, hogy Matthew meghalt, és éppen a kellős közepén tartok egy… de hát nyilván megérti. Nem volna alkalmasabb holnap? – Igazán csak néhány kérdésem volna. – Megértem, de tudja, az akták… szóval nem tudok minden adatot csak így produkálni – csettintett az ujjaival Paxton. – Azt javasolnám, mondja meg, mire van szüksége, akkor elő tudnám készíteni önnek, amikorra visszajön. Ám legyen, gondolta Heat. Ő megpróbált finoman és kedvesen közelíteni, de Paxton még mindig ravaszkodni akar, most pedig a fejébe vette, hogy egy későbbi időpont forszírozásával le tudja pattintani őt. Ideje taktikát váltani. – Noah… ugye megengedi, hogy így szólítsam? Szeretnék megmaradni a barátságos hangvételnél, így barátian elmondom, hogy mi a helyzet. Jelenleg gyilkossági ügyben nyomozok, és nem egyszerűen arról van szó, hogy kérdezgetem magát, hanem arról, hogy elvárom, hogy válaszoljon is. Az pedig a legkevésbé sem érdekel, hogy produkálni tudja-e – csettintett ő is – az adatokat és az aktákat. Tudja, miért nem? Mert majd az igazságügyi könyvszakértőinkkel cincáltatom szét őket. Most még magán áll, hogy milyen körülmények között mondja el nekem, amit tudni akarok. Ugye megértettük egymást, Noah? Paxton csak egy pillanatig habozott, majd rávágta: – Matthew Starr le volt égve. – Nyugodtan, tömören fogalmazott, Nikki Heat mégis mintha mást is kihallott volna belőle. Ez persze részben az őszinteség volt, hiszen Paxton most már nyíltan, egyenesen a szemébe nézett, és meg sem próbált sunyítani. Mégis, valami más is lappangott a szavaiban, mintha kinyújtotta volna a karját Nikki felé, mintha valami érzelem is lett volna mindebben. Nikki éppen a megfelelő kifejezést kereste magában a jelenségre, amikor Paxton, mintha csak olvasott volna a gondolataiban, megszólalt: – Végre megkönnyebbülhettem. – Igen, gondolta Nikki, ez volt az, a megkönnyebbülés. – Most már végre beszélhetek valakivel erről. A következő egy órában Noah-ból ömlött a szó, és részletesen elbeszélte az egyetlen emberre felépített pénzcsináló cég történetét, amelyet Matthew Starr rendkívüli egyénisége repített a magasba. Egyre gyorsabb ütemben halmozta fel a tőkét, egyre több, fontos helyen álló ingatlant szerzett meg, és egyre több olyan toronyházat épített, amelyek immár kitörölhetetlenül részévé váltak a New York-i városképnek – végül pedig ugyanilyen viharos gyorsasággal omlott mindez semmivé Starr kezei között. A csúcsok csúcsáról iszonyatos sebességgel szédültek bele a pusztulás örvényébe. Paxton, aki a vállalat nyilvántartása szerint harmincöt éves volt, frissen szerzett üzletviteli diplomájával még akkor csatlakozott a céghez, amikor annak fellendülése éppen a csúcshoz közelített. Igen találékony módszerekkel tudta tető alá hozni a Times Square-en felhúzott, avantgárd stílusú Starr-felhőkarcoló építkezését, ezáltal pedig Matthew Starr egyik legbizalmasabb munkatársává avanzsált. Most, hogy végre megnyílt nekik, Heat is úgy vélte, hogy Paxton igenis megbízható ember. Szilárd jellemű és jó képességű, határozottan olyan egyéniség, akivel bárki kész volna csatába indulni. Heatnek kevés tapasztalata volt az ilyen férfiakkal. Sok Paxtonhoz hasonló embert látott már persze, főleg az északra, Darienbe tartó elővárosi vonatokon, amint a munkanap végén valamelyik szomszédjukkal vagy kollégájukkal ücsörögnek és sört iszogatnak. Vagy Anne Klein-ruhás feleségeikkel vacsorázgattak a Broadway-előadások között,

szabott áras menüt kínáló éttermekben. Ha másként alakulnak a dolgai, akár maga Nikki is ott ülhetett volna egy ilyen férfi mellett a koktél felett, miközben a szülői értekezletről számol be, vagy éppen a Martha’s Vineyard szigetén eltöltendő víkendjüket tervezgetik. Nikki néha eltűnődött azon, hogy vajon milyen is lenne az élet egy kertes villában, egy Noah-hoz hasonló férfival. – Az, hogy Matthew belém vetette a bizalmát, kétélű kardnak bizonyult – folytatta Paxton. – Egyfelől beavatott minden titkába, másrészt viszont fel is kellett dolgoznom, hogy minden titkot ismerek. Noah Paxton azt is elmondta, hogy a legsúlyosabb titok éppen az volt, hogy főnöke, akinek érintésére korábban minden arannyá változott, az utóbbi időkben egyre rohamosabb léptekkel vitte a céget a csőd felé, és már nem lehetett megállítani. – Mutasson meg mindent – szólt a nyomozónő. – Úgy érti, hogy most? – Vagy most, vagy ha akarja… – tartott hatásszünetet Heat – …akkor hivatalosabb körülmények között is csinálhatjuk. Magán múlik. Paxton több anyagot is megnyitott a számítógépén, majd a félköríves asztal mögé invitálta őket, hogy láthassák a nagy plazmaképernyőt. Az adatok döbbenetesek voltak. A grafikonokból egy olyan gátlástalan ingatlanfejlesztő pályaíve rajzolódott ki, aki gyakorlatilag maga igyekezett pénzt nyomtatni, amíg csak a csőd szakadékának széléről bele nem szédült a bedőlő jelzáloghitelek végzetes örvényébe. – Akkor tehát nem arról van szó, hogy a gazdasági válság miatt jártak magukra nehéz idők? – kérdezte Nikki, Paxton válla fölött a monitor felé bökve, amelyen világosan kirajzolódott a feneketlen űr. – Valójában nem. Nagyra értékelném azonban, ha nem bökdösné a képernyőmet. Sosem tudtam megérteni, miért éreznek egyesek késztetést arra, hogy hozzányúljanak a képernyőkhöz, ha meg akarnak mutatni valamit. – Igaza van, éppen olyan ez, mintha valaki közli, hogy majd felhív, és közben telefont formáz az ujjaival – nevette el magát Heat Paxtonnal együtt, miközben megcsapta az orrát valamilyen tiszta, citrusszerű illat. L’Occitane-parfüm, tippelt magában. – Akkor mégis hogyan tudta a felszínen tartani a céget? – kérdezte Rook, amint visszaültek a helyükre. – Ez az én feladatom volt, és mondhatom, nem volt könnyű dolog – mondta Paxton, majd Nikkire sandítva még hozzátette: – Esküszöm, hogy minden teljesen törvényesen zajlott. A nyomozónő erre csak annyit felelt: – Rendben, de mondja el, miként. – Egyszerű volt a dolog. Belefogtam a likvidálásba és a pénzügyi eszközök kivonásába, de amikor beütött az ingatlanpiaci krach, az végleg betett nekünk. A finanszírozás szinte teljesen megszakadt, és így nem tudtuk megtartani a céges munkaerőt sem. Talán még nem tudják, de az építkezéseinken jelenleg semmiféle tevékenység nem folyik. Nikki erre csak biccentett egyet, és Hájas Tommy cimborájára pillantott. – Nem tudtuk törleszteni az adósságainkat, így nem folytathattuk az építkezéseket sem. Egyszerű a képlet: ha nincs építkezés, nincs pénz. – Olyan lehetett, akár egy rémálom – szólalt meg Heat. – Tudja, ahhoz, hogy rémálmaink legyenek, már eleve tudnunk kell aludni – mondta Paxton, és Heat most figyelt fel az irodájában levő kanapén heverő párnára és összehajtogatott takaróra. – Találóbb volna földi pokolnak nevezni, pedig ezek még csak az üzleti nehézségek voltak. A privát pénzügyei körüli problémákról akkor még nem is beszéltem.

– De hát a cégvezetők általában élesen elkülönítik a vállalati vagyont a sajátjuktól, vagy nem? – szúrta közbe Rook. Fején találta a szöget, futott át Nikki agyán, és arra gondolt, hogy a férfi végre tényleg úgy lép fel, mint egy jó riporter. Most kell tovább ütni a vasat. – Én is úgy tudtam, hogy olyan módszerekkel szervezik meg a dolgokat, hogy egy üzleti csőd ne érinthesse a magán-vagyont, de a fordítottja se következhessen be – tette hozzá Nikki. – Én is pontosan így jártam el, amikor átvettem a család pénzügyeinek intézését, csakhogy ez esetben mindkét oldalon súlyos problémák jelentkeztek. A helyzet az… – akadt el Paxton, és arca elkomolyodott, hirtelen legalább húsz évet öregedett. – Tudniuk kell, hogy mindezt szigorúan nem hivatalosan mondom el, és biztosítaniuk kell róla, hogy nem adják tovább. – Ezt megígérhetem – mondta Rook. – Én azonban nem – jelentette ki Heat nyomozó. – Már az elején közöltem önnel, hogy gyilkossági ügyben nyomozunk. – Értem – bólintott Paxton, majd mégis belevágott. – Matthew Starr idővel olyan szokásoknak adta át magát, amelyek súlyosan megcsapolták a személyes vagyonát, és komoly károkat okoztak. – Noah egy pillanatra megállt, majd folytatta: – Először is, játékfüggővé vált. A szerencsejáték rabja lett, és állandóan veszített. Nemcsak a kaszinókban vert a fenekére a pénzének, Atlantic Citytől Mohegan Sunig, de számos helybeli bukmékernél kötött fogadást a lóversenyek és a futballmérkőzések eredményeire is. Néhány ilyen alaknál aztán ijesztő mértékű adósságot halmozott fel. Heat csak egyetlen szót írt le spirálozott jegyzettömbjébe: „Bukik.” – Aztán ott voltak még a prostituáltak is. Matthew-nak olyan, hm, különös ízlése volt, amelyet most talán nem részleteznék, ha nem ragaszkodnak hozzá… mindenesetre ez irányú igényeit meglehetősen drága, felsőbb szintű call-girlökkel elégítette ki. Rook nem bírta tovább, és közbevágott: – Ez a két kifejezés számomra valahogy mindig nagyon furcsán hat együtt. Felsőbb szintű és call-girl? Sosem tudtam eldönteni, hogy ez a munkakörre vagy egy szexuális pozitúrára utal. Mivel a másik kettő némán bámult vissza rá, annyit motyogott csak: – Elnézést, folytassák! – Ha szükséges, természetesen részletesen is meg tudom mondani, milyen ütemben költötte el a pénzt, de a fent említett dolgok, néhány más szenvedélyével párosulva, oda vezettek, hogy megrendült az anyagi helyzete. Tavaly nyáron már a hamptoni családi birtokot is el kellett adnunk – folytatta Paxton. – A Stormfallt – emlékezett vissza Nikki Kimberly Starr kirohanására, amikor a nő azt mondta, hogy a gyilkosság nem is történt volna meg, ha odakint lettek volna Hamptonban. Most értette csak meg valójában a mondat igazi jelentését és a benne rejlő iróniát. – Igen, a Stormfallról volt szó. Gondolom, nem kell részleteznem azt sem, hogy mennyit buktunk a tranzakción. Az egyik valóságshow sztárjának tudtuk csak elpasszolni, és persze milliókat veszítettünk rajta. A befolyt összeg viszont még így is elenyésző volt Matthew adósságaihoz képest. A helyzet annyira kétségbeejtő volt, hogy közölte velem, állítsam le az életbiztosítása esedékes díjainak a fizetését is. Hiába tanácsoltam neki az ellenkezőjét, végül hagyta, hogy emiatt érvénytelenné váljon a biztosítás. Heat újabb két szót jegyzett le („Nincs életbiztosítása”), majd megkérdezte Noah-t: – Vajon Mrs. Starr tudott erről? – A szeme sarkából észrevette, hogy Rook előrehajol a székében. – Igen, tudott. Igyekeztem Kimberlyt megóvni Matthew költekezéseinek megrázóbb részleteitől, az életbiztosítás ügyéről viszont tudott. Magam is jelen voltam, amikor Matthew megmondta neki. – Hogyan reagált erre Mrs. Starr?

– Azt mondta… – Noah elakadt. – Meg kell érteniük, hogy a dolog nagyon felzaklatta. – Mégis, mit mondott akkor, Noah? Vissza tud emlékezni pontosan a szavaira? – Azt mondta neki: „Gyűlöllek, és így még holtan sem tudom a hasznodat venni.” A kocsiban, miközben visszafelé tartottak a kapitányságra, Rook azonnal rátért a gyászoló özvegyre. – Kell ennél több, Heat nyomozó? Annál, hogy holtan sem tudja már a hasznát venni? Eddig arról papolt nekem, hogy számos információt kell begyűjteni ahhoz, hogy összeállhasson a kép. Ezek után milyen képet alkotott magában a mi kis sztriptíztáncos Samanthánkról? – Ha a nő tudta, hogy a férjének nincs életbiztosítása, akkor hol az indíték? Rook elvigyorodott és visszatámadott: – Hát azt nem tudom, de javasolnám, hogy tegyünk fel újabb és újabb kérdéseket, hátha elvezetnek valamerre. – Kapja be! – Nocsak, most, hogy több vasat is tart a tűzben, már az is belefér, hogy keménykedik velem? – Azért mondtam, amit mondtam, mert maga egy seggfej. Azt pedig nem értem, hogy mire akart utalni ezzel a több vassal. – Noah Paxtonra. Nem tudtam eldönteni, hogy egy vödör vízzel térítsem magához, vagy megcsörgessem a saját mobilomat, hogy ezzel az ürüggyel kettesben hagyhassam magukat. – Látja, ezért van az, hogy maga egy riporter, aki csak játssza a rendőrt. A fantáziája sokkal határtalanabb, mint a racionális felfogókészsége. Rook megvonta a vállát. – Rendben, talán tévedtem. – Majd újfent az a vigyor ült ki a képére, amitől Nikki elvörösödött. Hát tessék, már megint kínosan érzi magát Rook miatt, noha csak röhögnie kellene az egészen! Úgy reagált, hogy bedugta a fülébe a mobil fülhallgatóját, és gyorsan felhívta Raley-t. – Én vagyok az, Rales. – Rook felé fordította a fejét, és élénken, de hivatalos tónusban beszélt, nehogy a riporter megint félreértse, bár a testbeszéde néha másra is utalt. – Raley, nézz utána Matthew Starr pénzügyi tanácsadójának! A fickó neve Noah Paxton. Járj utána a szokásos dolgoknak: van-e priusza, volt-e ellene eljárás, s a többi. Miután befejezte a beszélgetést, látta, hogy Rook derül valamin. Noha semmi értelme nem volt, mégis megkérdezte tőle: – Mi van? – A riporter nem felelt, mire újra nekiszegezte: – Mi van már? – Csak azt nem mondta Raley-nek, hogy Paxton kölnijének is nézzen utána – és ezzel Rook belemerült egy magazin olvasásába. Ahogy az irodába beléptek, Raley nyomozó felnézett a számítógép képernyőjéről Heatre és Rookra. – Te, ez a fickó, akinek megkértél, hogy nézzek utána… Noah Paxton? – Igen? Máris találtál valamit? – Azt még nem, de az ürge épp az imént keresett. Nikki igyekezett kerülni Rook gyerekesen csúfondáros tekintetét, és elkezdte átnézni az asztalán felgyülemlett üzeneteket. Noah Paxtoné volt legfelül. Egyelőre nem foglalkozott vele, viszont megkérdezte Raley-től, hogy a Kimberly Starr megfigyelésével megbízott Ochoa jelentkezett-e már. Tudták, hogy a friss özvegy a Bergdorf Goodman áruházban tölti a délutánját. – Mondták már, hogy a vásárlás gyógyír a gyászra – szólalt meg Rook. – Vagy az is lehet, hogy a víg özvegy néhány menőbb cuccát vitte vissza, hogy készpénzhez jusson.

Amint Rook eltűnt a férfimosdó ajtaja mögött, Heat telefonált Noah Paxtonnak. Nem volt ugyan titkolnivalója a riporter előtt, de úgy érezte, most nem volna képes elviselni Rook óvodás színvonalú ugratásait, vagy a széles vigyorát, amint a fenekét bámulja. Újfent elátkozta a polgármestert, akinek Rook a jelek szerint valami nagyon komoly szívességet tehetett, hiszen ezért engedte meg neki a nagyfőnök, hogy jelen lehessen. Amint Paxton felvette a kagylót, közölte Heattel: – Előkerítettem az életbiztosítás iratait, amelyeket látni akart. – Remek, máris átküldök értük valakit. – Közben már jártak itt azok az igazságügyi könyvvizsgálók is, akiket emlegetett. Lemásolták az összes papíromat, majd eltűntek. Azt hiszem, maga tényleg nem viccelt. – Igyekszem megszolgálni az adófizetők pénzét. – Nikki nem tudta megállni, hogy ne folytassa: – Maga ugyebár rendesen befizeti az adót? – Természetesen, de nem kell bemondásra elhinnie. A jelvényes-fegyveres kollégái hivatalosan is megerősíthetik majd magának. – Meg is tudakolom tőlük. – Nézze, én tudom, hogy nem voltam valami együttműködő… – Dehogyisnem volt az. Miután megfenyegettem. – Szeretnék elnézést kérni. Csak most jöttem rá, hogy kissé nehezen tudok megbirkózni a veszteséggel és a gyásszal. – Ezzel nem csak maga van így, Noah – felelte Nikki. – Nekem elhiheti. Aznap este egymagában ült a moziterem középső sorában, önfeledten kacagott és popcornt majszolt. Nikki Heat teljesen belefeledkezett a filmen játszódó ártatlan történetbe, és totálisan lenyűgözte a digitális animációk varázsos világa. Súlytalan és pihekönnyű volt, akár egy ház, amelyet ezernyi varázsléggömb emelt a levegőbe. Másfél órával később ismét visszatért a földre, és újfent ránehezedett saját súlya, miközben beborította a hőhullám párás, fülledt forrósága, amely kellemetlen szagokat szabadított fel a föld alatti alagutak szellőzőrostélya alól, és amely miatt még most, az éjszaka sötétjében is csak úgy ontották magukból a napközben beszívott hőséget az épületek falai. Az ehhez hasonló percekben, amikor nem tudott beletemetkezni a munkába, és nem tudta a harcművészeti edzésekkel kifárasztani önmagát és elnyomni a tudatát, újra meg újra leperegtek előtte a régi események. Tíz éve volt már, de számára még mindig olyan volt, mintha a múlt héten, vagy csak előző este történt volna, olyan erővel tört fel benne. Az idő semmivé vált, mint mindig, amikor csak felidéződött benne annak az éjszakának az emléke. A szülei válása óta az volt az első hálaadás napi tanítási szünete a főiskolán. Nikki ezen a napon vásárolni ment édesanyjával. A megszokott hálaadás napi rítus ez alkalommal szent kötelességgé vált, mivel anyja csak nemrég maradt egyedül, lánya pedig eltökélte, hogy nemcsak az ünnepet teszi a lehető legjobbá a számára, de igyekszik normális életet is teremteni neki. Ez persze nem volt könnyű, hiszen a családi asztalnál mindig velük volt apja üres széke és a boldogabb évek kísértő emlékképei. Aznap este mind a ketten ott szorgoskodtak New York-i lakásuk aprócska konyhájában, a másnapi ünnepre szánt süteményeket készítették. Nikki tésztagyúrás közben, sodrófával a kezében érvelt ama elhatározása mellett, hogy az angol szakról átjelentkezik a színészképzésre. De vajon hová tűntek a fahéjrudak? Hogy is feledkezhettek meg róluk? Édesanyja sosem használt előre porított fahéjat az ünnepi süteményekhez, hanem mindig maga őrölte meg a rudacskákat. Hogyan is maradhatott le most a beszerzési listáról a fahéj?

Amikor Nikki végül talált egy doboznyi fahéjrudat a South Park Avenue-n levő Morton Williams-üzlet fűszeres sorában, szinte úgy érezte, mintha a lottófőnyereményt ütötte volna meg. Meg akart bizonyosodni a dolgában, ezért a mobiljáról gyorsan felhívta anyját otthon. A telefon hosszan kicsöngött, de végül csak az üzenet-rögzítő kapcsolt be. Nikki eltűnődött: lehetséges, hogy az anyja a konyhai robotgép zúgása miatt nem hallotta meg a telefoncsöngést? Aztán anyja végre felvette a kagylót. Nikki az üzenetrögzítő sípoló hangján keresztül is hallotta, hogy anyja elnézést kér, és hogy éppen most törli le a kezéről a vajat. Nikki ki nem állhatta az üzenetrögzítő éles sípolását, de anyja nem tudta, hogyan is lehet kikapcsolni azt az átkozott masinát anélkül, hogy a vonalat is bontaná. Nikki gyorsan megkérdezte tőle, hogy hozzon-e mást is a boltból, mielőtt bezárnak. Türelmesen várt, amíg anyja a vezeték nélküli telefonkészülékkel megnézte, hogy van-e otthon elegendő sűrített tej. Nikki akkor hallotta meg az üvegcsörömpölést. Aztán az anyja sikoltott. Nikki érezte, hogy a tagjaiból elszáll minden erő, és anyja nevét kiáltotta. Látta, hogy a boltban levők automatikusan feléje fordulnak. Újabb sikolyt hallott, majd a padlóra zuhanó telefon reccsenését. Nikki kezéből kiesett a fahéjas doboz, és máris rohant a kijárat felé. A fenébe, ez a bejárat! Erőszakosan feltépte az ajtót, és kirohant az utcára, ahol majdnem el is gázolta egy biciklis futár. Kétsaroknyira volt. Futás közben is a fülén tartotta a mobiltelefont, közben könyörgött az anyjának, hogy szóljon bele, mondjon már valamit, mondja meg, mi történt! A kagylóból most egy férfihangot hallott, majd dulakodás zajait. Anyja nyöszörgött, majd a teste súlyosan puffant a telefonkagyló mellett. Valamilyen fémes tárgy pattogott végig nagy csörömpöléssel a konyhapadlón. Megzörrentek a hűtőszekrény nyíló ajtajában álló üvegek. Az éppen kinyitott fémdobozos ital szisszenő zaja. Léptek. Csönd. Majd az anyja erőtlen, elhaló nyöszörgése, végül pedig a suttogás: – Nikki…

NÉGY

Nikki végül nem is ment haza a mozi után. Sokáig állt a nyári éjszaka meleg, kissé fülledt levegőjében a bérház előtt a járdán, és bámulta saját lakásának ablakait – azét a lakásét, ahol kislányként élt, ahonnét később főiskolára ment Bostonba, és végül ahonnét elindult azon a végzetes estén, hogy fahéjrudakat vegyen, mert az őrölt fahéj nem volt elég jó. A kétszobás otthonban magányosság honolt, de a békesség elkerülte. Úgy érezte, mintha ismét tizenkilenc volna, és ott állna a konyhában, ahol meggyilkolt édesanyja vére már tócsába gyűlt a hűtőszekrény mellett, és hogy a szörnyű emlékképeket elűzve a tévén nézhesse meg a hírekben, hogy milyen bűncselekmények történtek a hőség okán. A tudósításokban gyakran emlegették a hőséghez kötődő bűntetteket. Nikki, akinek neve, a Heat, éppen „hőség”-et jelentett, valaha még mosolyogni is tudott az ilyesmin. Latolgatta, hogy ne SMS-ezzen-e Donnak, mert ki tudja, lehet, hogy a küzdősportedzőnek éppen most volna kedve egy jó sörre meg esetleg egy kis ágytornára is – azzal szemben, hogy egy késő éjszakai, öltönyös humoristára alszik el, és reggel majd nem kell sorban állni a fürdőszobánál. Volt azonban még egy lehetőség. Húsz perccel később már a kapitányság üres termein vágott át, és miután lehuppant a forgószékébe, a közös információs táblát kezdte tanulmányozni. Persze az ott szereplő összes részletet régen az agyába véste: ismerte az ujjlenyomatokat, a Kimberly Starr alibijét igazoló aprólékos jelentéseket a zöld lapokon, a Matthew Starr járdaszegélyen heverő holttestéről készült fényképeket, valamint a halottkémi vizsgálat anyagát és fotóit, amelyek a Starr törzsén levő sérülésekről szóltak, feltüntetve a sajátos, hatszög alakú zúzódást is, amelyet minden valószínűség szerint egy gyűrű okozott. Mindez ott volt Nikki fejében, csak még nem állt össze egységes képpé. Felállt, és a gyűrű nyomát ábrázoló fényképet kezdte vizsgálgatni. Nem egyszerűen megfigyelte a méretét és az alakját, hanem igyekezett meghallani a hangját is, jól tudván, hogy idővel minden tárgyi bizonyíték „megszólal” – csak hallgatni kell rá. Úgy érezte, hogy a nagy táblán levő hatalmas kirakós játék megannyi darabja közül ez a fénykép az, amely halk hangján suttog neki valamit. Egész nap ott motoszkált benne ez a hang, ez vonzotta ide, és most, a terem éjszakai csöndjében tisztán hallani is vélte. A rejtélyes hang kérdést susogott neki: „Vajon az a gyilkos, aki egy erkélyről hajít ki egy férfit, miért sújtott volna le rá egy olyan ütéssel, amely nem okoz halált?” A zúzódások nem valami dulakodásban szerzett véletlenszerű sérülés nyomai. A nyomok precíz formát alkottak, néhol egymást is átfedték. Don, a küzdősportok mestere, ezt a harcmodort úgy nevezte el, hogy „az ellenfél bemázolása”. Amikor Nikki Heat átvette a kis gyilkossági csoport irányítását, az egyik első dolog, amit bevezetett, az állandó és kölcsönös információ megosztási rendszer volt. Most is belépett a belső számítógépes hálózatba, és megnyitotta az OCHOA elnevezésű, csak olvasható állományt. Egymás után pörgette végig a lapokat a képernyőn, míg rá nem talált Ochoa jelentésére, aki többek között a Guilford-épület portását kérdezte ki. Imádni való alak ez az Ochoa, gondolta Nikki. A gépeléshez botkeze van, de kiváló jegyzeteket készít, és nagyon jól ért a kérdésfeltevéshez is. Kérdés: Áld. eltáv. épletből de. során? Válasz: N. Nikki bezárta Ochoa anyagát, és az órára pillantott. Küldhetett volna ugyan SMS-t a főnökének, de az aligha nézi meg ilyenkor.

Persze nem mintha aludt volna. Türelmetlenül dobolt ujjaival a mobilján, de tudta, hogy ezzel is csak késlelteti az elodázhatatlant. Így aztán végül beütötte a főnök számát. A negyedik kicsöngéskor köszörült egyet a torkán, és felkészült, hogy mit mond majd rá a hangpostára, de ekkor Montrose felvette. A hangja korántsem volt álomittas, és Nikki hallotta, hogy a háttérben valahol egy tévés időjárás-jelentés harsog. – Remélem, kapitány úr, nem hívtam túlságosan későn. – Ha túl késő volna, akkor reménykedni is késő lenne. Mi a helyzet? – Bejöttem, hogy átnézzem a Guilford-épület biztonsági kameráinak felvételét, de még nem találom sehol. Ön nem tudja, merre lehet? A főnök egy pillanatra eltakarta a telefonkagylót, és tompán hallatszott, amint valamit mond a feleségének. Amikor ismét beleszólt a kagylóba, a háttérben már nem bömbölt a tévé. Montrose azt mondta: – Ma este, vacsora közben kaptam egy hívást a lakóbizottság jogi képviselőjétől. Az ügyvéd szerint a házban igen gazdag bérlők laknak, akik különösen érzékenyek a személyiségi jogaikra. – És az nem zavarta őket, amikor az egyik lakótárs zúgott el az ablakuk előtt? – Engem akar győzködni, Heat? Nagyon jól tudja, hogy az anyag megszerzéséhez így már bírósági végzésre lesz szükségünk. Legfeljebb annyit tudok tenni, hogy korán felhívom az egyik bírót, hogy reggel ebben az ügyben döntsön elsőnek. – Montrose hallotta, ahogy Nikki sóhajt egyet, mert a lány is tudta, hogy a főnöke betartja, amit ígért, de türelmetlen is volt, mert nem engedhette meg magának, hogy egy teljes napot elpocsékoljon a bírói végzésre várva. Szokatlanul szelíden folytatta: – Nikki, most már maga is próbáljon meg aludni! Holnapra megszerezzük azt az engedélyt. A főnöknek természetesen igaza van, gondolta Nikki. Ha most, az éjszaka kellős közepén ébresztenének fel egy bírót azért, hogy kiadja a végzést, akkor később, más fontos ügyekben kevesebb megértést várhatnának el tőlük. A bírók számára ez is csak egy gyilkossági ügy volt a sok közül, és Nikki tudta, hogy hiba volna egy végzés miatt szívóskodni Montrose-zal. Így aztán egyszerűen csak lekattintotta az asztali lámpa kapcsolóját. Azonnal vissza is kapcsolta. Eszébe villant, hogy Rook jó barátságban van egy bíróval, Horace Simpsonnal, akivel együtt kártyáznak. Minden héten együtt pókereztek, ezt Nikki jól tudta, mert Rook állandóan invitálta őt is, csak éppen minden alkalommal kitért előle. Simpson neve nem csengett annyira vonzóan, mint Mick Jaggeré, viszont foglalási végzések kiadásában a Rolling Stones befolyása meg sem közelíthette Simpson bíróét. De várjunk csak, figyelmeztette magát a lány. Szép dolog a szakmai lelkesedés, de egészen más szívességgel tartozni Jameson Rooknak. Sőt, jutott eszébe, nemrég hallotta, amint Rook azzal dicsekedett Raley-nek és Ochoának, hogy azzal a libuskával, a rajongójával fog vacsorázni, aki felbukkant előző nap a tetthelynél is. Könnyen lehet, hogy ha most hívja fel Rookot, éppen abban fogja megzavarni, hogy autogramot adjon a kis hölgy valamelyik izgató testrészére. Így aztán a telefonért nyúlt, és Rook mobilját hívta. – Heat! – szólt bele Rook minden meglepetés nélkül. A hangja inkább úgy csengett, mint a Cheers című tévésorozatban a megszokott „Norm!” kiáltás. Nikki megpróbálta kivenni a háttérzajokat, de hát ugyan mit is várt? Üstdobpergést és pezsgőpukkanást? – Rosszkor hívom? – A híváskijelző szerint bent van a kapitányságon. – Kitérő válasz, gondolta Nikki. Az írófejedelem nem akar egyenesen felelni. Talán a kemény rendőri fellépést kéne bevetni. – Tudja, a rendőri munka sosem ér véget. Mondja csak, maga éppen írogat? – Nem, egy limuzinban ülök, miután egy isteni vacsorát költöttem el a Balthazarban. – Csönd. Nikki azért hívta fel, hogy megcsipkedhesse, erre most Rook kezd szórakozni vele?

– Ha kérhetem, majd máskor dicsekedjen el a Michelin-csillagaival, jelenleg hivatalos ügyben keresem – mondta Nikki kurtán, miközben azon járt az agya, hogy Rook rajongója vajon tudja-e, hogy az éttermekbe nem illik farmersortban menni, még ha egy SoHobeli előkelő helyről is van szó. – Csak azért hívtam, hogy ne jöjjön be a reggeli megbeszélésre, mert elmarad. – Elmarad? Ilyen se volt még. – Úgy terveztük, hogy holnap reggel kihallgatjuk Kimberly Starrt, de a jelen állás szerint kétséges volna a siker. Rook megejtően aggódónak tűnt: – Hogyhogy? Mindenképpen beszélnünk kell még vele. – Nikki élvezte a sürgető aggodalmat Rook hangjában, és ez elnyomta benne a bűntudatot, amiért így kihasználja a férfit. – A kihallgatás lényege éppen az volna, hogy megmutassuk neki a Guilford biztonsági kameráinak tegnapi felvételeit, azokat viszont nem adják át nekünk foglalási végzés nélkül… és ilyen későn teljesen esélytelen dolog elérni egyetlen bírót is. – Heat lelki szemei előtt hirtelen megjelent az álmatlan éjszakák sokasága alatt látott horgászati termékbemutatók egyike, amikor egy víz alatti kameraállásból mutatták a hal óriásira tátott száját, éppen azelőtt, hogy ráharapott volna a csalira. – Én ismerek egy bírót – szólalt meg Rook. – Felejtsük el! – De, Horace Simpsont. Most már Nikki sem bírta ki tovább a székében, és fel-alá kezdett járkálni, miközben erősen igyekezett, hogy a vigyorgás ne érződjön a hangján: – Hallgasson ide, Rook, azt hiszem, jobb lesz, ha ebből kimarad. – Hamarosan visszahívom. – Még egyszer mondom, Rook, hogy ne – igyekezett Nikki parancsoló tónusban rámordulni a riporterre. – Tudom, hogy ilyenkor még fent van, és nyilván az egyik szoftpornócsatornát bámulja. – Mielőtt Rook kinyomta volna a telefont, Nikki még halk női kuncogást hallott a háttérből. Tudta, hogy sikerült elérnie, amit akart, de a győzelem mámorító érzése valahogy mégis elkerülte. Egyáltalán mit számít az, hogy kivel van Rook, tette fel magának újra és újra a kérdést. Másnap délelőtt újfent tombolt a hőség, a bulvárlapok kissé fantáziátlanul „Nyerő nyár”-nak nevezték. Nikki Heat, Raley, Ochoa és Rook tíz órakor találkozott a Guilfordépület napernyőjénél, kezükben két sorozat fotóval. A 12-12 fotót az épület biztonsági kamerás felvételeiről nyomtatták ki. Nikki Raley-re és Ochoára bízta, hogy az egyik sorozatot mutassák meg az ajtónállónak, ő pedig Rookkal elindult, hogy időben érkezzenek Kimberly Starrhoz. Alig csukódott be mögöttük a lift ajtaja, amikor Rook rákezdte: – Nem szükséges megköszönnie. – Ugyan mit akarnék megköszönni? Kifejezetten meghagytam, hogy ne hívja fel azt a bírót, de maga persze csak a saját feje után megy, és az ellenkezőjét teszi annak, amit kérek. A férfi egy pillanatra meghökkent, majd az információt feldolgozva csak annyit mondott: – Szívesen. – Aztán persze nem bírta ki, hogy ne folytassa a maga behízelgő modorában: – Mindketten tudjuk, hogy milyen finom utalásról volt szó. Ó, kedves Heat nyomozó, hiszen ott lebegett az egész kettőnk között, kimondatlanul. – Vajon közben engem figyel, kérdezte magától Nikki. De nem, képes volt hátrahajtott fejjel a kijelző fénypontjait bámulni, amely az emeletek számát mutatta, és Nikki mégis úgy érezte,

mintha teljesen pőrén állna a férfi röntgenszemei előtt, képtelenül arra, hogy bármit is feleljen. Ekkor szólalt meg a diszkrét csengőhang, amely azt jelezte, hogy megérkeztek a hatodik emeletre. A pokolba ezzel a pasassal, gondolta Nikki. Kimberly Starr lakásának ajtaját Noah Paxton nyitotta ki, és Nikki rögtön emlékeztette is magát arra, hogy majd utána kell járnia, van-e viszonya egymással az özvegynek és a könyvelőnek. Egy folyamatban levő gyilkossági ügy szempontjából különösen érdekes lehetőség, hogy összejöhetett-e egymással egy dekoratív, pénzéhes feleség, valamint az a férfi, akire a férj a pénzügyek bizalmas kezelését bízta. Lehetséges, hogy az ágyban agyalták ki, miként kell eltenni láb alól az áldozatot? Nikki mindenesetre most csak ennyit szólt: – Micsoda meglepetés! – Kimberly késésben van, a kozmetikustól jön – magyarázta Paxton, majd hozzátette: – Mindenképp átjöttem volna, néhány iratot hozok neki, amit még alá kell írnia. Így aztán felhívott, és megkért, hogy szórakoztassam magukat, amíg ő meg nem érkezik. – Öröm látni, hogy mekkora igyekezettel szeretné ő is megtalálni a férje gyilkosát – szúrta oda Rook. – Most már látják, miféle világban is élek én. Elhihetik, hogy Kimberlynek nem erőssége a koncentrálás. Heat megpróbált rájönni, hogy mi csendült ki Paxton hangjából. Talán elkeseredettség, vagy csupán fedezni akarja magát ezzel? – Amíg várakozunk, szeretném, ha megnézne néhány képet – huppant le Heat ugyanabba a kárpitozott karosszékbe, mint az előző látogatása során is. Előhúzta a borítékot. Paxton éppen vele szembe ült le a kerevetre, Nikki pedig akkurátusán, két sorban rakta ki eléje a fényképeket a vörös, lakkozott dohányzóasztalkára. – Kérem, hogy alaposan nézze meg ezeket az embereket, és szóljon, ha bármelyiküket is felismeri. Paxton végigtanulmányozta mind a tizenkét felvételt, Nikki pedig pontosan azt tette, amit ilyenkor mindig: a fotókat tanulmányozó ember arcát tanulmányozta. Paxton módszeresen haladt egyik képtől a másikig, jobbról balra a felső sorban, majd következett az alsó. Nem torpant meg, nem tett egy felesleges mozdulatot sem. Nikki eltűnődött azon, hogy a férfi vajon az ágyban is ennyire módszeres-e, és ismét felvillant előtte a külvárosi villák és a kellemesebb kikapcsolódások vágyképe. Paxton nemsokára végzett, és megszólalt: – Nagyon sajnálom, de egyiküket sem ismertem fel. – Aztán csak kibukott belőle a kérdés, amelyet mindenki feltesz az eredménytelen azonosítás után: – Közöttük van a gyilkos is? – Látszott a tekintetén, hogy azon töpreng, vajon a képeken szereplők melyike lehetett az. Mintha így ki lehetne deríteni a tettes kilétét. – Feltehetnék egy banális kérdést? – szólalt meg Rook, miközben Nikki visszacsúsztatta a fényképeket a nagyalakú borítékba. Rook persze most sem várta meg, hogy megengedjék neki, hogy kinyissa a száját. – Ha Matthew Starr annyira végletesen le volt égve, akkor miért nem adta el néhány vagyontárgyát? Ahogy így elnézem ezt a sok antik bútordarabot meg a műtárgygyűjteményt… Annak a pompás csillárnak az árából talán egy fejlődő ország egyéves költségvetése is kijönne. – Nikki végigtekintett az olasz porceláncsilláron, a francia falikarokon, a falakat egészen a boltozatos mennyezetig beborító keretezett festményeken, a XV. Lajos-korabeli aranyozott falitükrön, a díszes bútorokon, és arra gondolt, hogy Rook, ez a beképzelt író, most igazán rátapintott a lényegre. – Nézzék, nem szívesen beszélnék erről – tekingetett Paxton Nikki válla fölé, arra várva, hogy az ajtón végre betoppanjon Kimberly Starr. – Pedig nagyon is világos kérdés – mordult fel a nyomozónő, és bár tudta, hogy ezzel Rook dicséretét fogja zengeni, még hozzátette: – Sőt, nagyon is találó kérdés, hiszen maga kezelte Starr pénzügyeit, nem?

– Bárcsak ilyen egyszerű volna a helyzet – mondta Paxton. – Azért csak vágjon bele bátran, mert meglehetősen furának találom, hogy maga végig arról regélt, mennyire le volt égve Starr, hogy a cége összeomlóban volt, a pénze gyorsabban szivárgott el, mint egy léket kapott tankhajóból az olaj, közben pedig itt van ez a pazar berendezés. Mégis mennyit ér, amit itt látunk? – Nos, ezt meg tudom mondani – felelt Paxton. – MGVK úgy negyvennyolc-hatvan millió dollárt. – Mi az az „MGVK”? Erre Rook felelt meg: – A Mai Gazdasági Viszonyok Között. – Még ha hirtelen is kellene megszabadulnia tőle, negyvennyolc millió akkor is sok-sok gondot tudna megoldani. – Nézze, nyomozó, én feltártam ön előtt a könyvelést, elmagyaráztam Starr pénzügyi helyzetét, és még azokat a fényképeket is végignéztem. Nem elégedne már meg ennyivel? – Nem bizony, és tudja, miért nem? – kérdezte Nikki, miközben a két térdére támaszkodva közelebb hajolt Paxtonhoz. – Azért nem, mert van itt még valami, ami nagyon nem kívánkozik ki magából, és hogyha itt nem, akkor majd odabent a kapitányságon ezt is el fogja mondani. Nikki hagyta, hadd tusakodjon magával egy kicsit Paxton. Pár másodperc múlva, amikor a férfi szemmel láthatóan döntésre jutott magában, meg is szólalt: – Borzasztó érzés, hogy itt, a saját otthonában adom ki őt maguknak, miután már meghalt. – Nikki tovább várt, és Paxtonból csak kibukott: – Matthew-nak borzasztó nagy egója volt. Erre persze szükség is van, ha valaki annyit akar elérni, mint ő, viszont Matthew már tényleg túlment minden határon. Éppen a nárcizmusa volt az, ami megbonthatatlanná tette a gyűjteményt. – De hát pénzügyileg teljesen padlóra került – mondta Nikki. – És pontosan ezért nem akarta megfogadni a tanácsomat, hogy adja el darabonként. Nemhogy csak tanácsoltam, hanem egyenesen nyaggattam ezzel, hogy adja már el, mielőtt végleg csődbe megy, és a hitelezők meg a felszámoló biztos kezébe kerülnek a tárgyak. Neki azonban ez a lakás volt a palotája, ezzel igazolta önmaga és a világ előtt, hogy még mindig a trónusán ülő király. – Most, hogy kibukott belőle a titok, Paxton élénkebbé vált, és fel-alá kezdett járkálni a szobában. – Maguk is látták tegnap az irodát. Matthew sosem ott találkozott az ügyfeleivel, hanem mindig ide, a lakására hívta őket, hogy a saját várában, a saját kis versailles-i kastélyában, a trónusán ülve tárgyalhasson velük. Ez volt a híres Starr-gyűjtemény. Egészen odáig volt, amikor a mogulok és nagyágyúk az Anna királynő-korabeli karosszékek körül toporogtak, és kérdezgették, hogy szabad-e beleülniük. A vendégek gyakran merültek el egy-egy festményben, Matthew pedig pontosan tudta, hogy mennyit is fizetett értük. Ha pedig a vendég nem kérdezte meg, akkor kéretlenül is elmondta. Volt, hogy a tenyerembe kellett temetnem az arcomat, mert olyan kínosan éreztem magam. – Mi lesz most ezekkel a tárgyakkal? – Természetesen elindítom a vagyonfelszámolási eljárást. Ki kell egyenlítenünk Matthew adósságait, arról nem is beszélve, hogy Kimberly költséges szenvedélyei is pénzt igényelnek. Úgy érzem, hogy inkább volna kész lemondani néhány efféle csecsebecséről, minthogy alább kelljen adnia az igényeit. – Azt követően, hogy kifizették a hitelezőket, vajon úgy is marad elég pénze Kimberlynek, hogy Matthew nem rendelkezett életbiztosítással? – Nem hiszem, hogy arra szorulna, hogy másoknál kelljen majd pénzért kuncsorognia – felelte Paxton. Nikki ismét végiggondolta mindezt, miközben a szobában kószált. Amikor utoljára itt járt, a lakásra csupán tetthelyként gondolt, most viszont igyekezett befogadni és megérteni

a pazar pompát is. A kristályüvegek, a falikárpitok, a Kent-stílusú, gyümölcsökkel és virágokkal faragott könyvszekrény… Felfedezett egy olyan képet is, ami nagyon megtetszett neki, Raoul Dufy egyik festményét, amely egy jachtos hajókázást ábrázolt. Közelebb hajolt, hogy jobban szemügyre vehesse. Amikor az Északkeleti Egyetemre járt, a diákszállása alig egysaroknyira volt a Bostoni Szépművészeti Múzeumtól, és noha az ott eltöltött hosszú órák alatt még nem vált műtárgyszakértővé, azért így is felismerte Matthew Starr műkincsgyűjteményének egyik-másik darabját. Igen drága darabok voltak, mégis olyan érzése támadt, hogy ebben a két emelet magas galériában csak egymás hegyére-hátára hányták össze a képeket, cél nélkül. Az impresszionisták alkotásai a régi mesterek képei mellett lógtak, egy 1930-as évekbeli német művészi poszter szomszédságában pedig egy, az 1400-as években készült olasz szárnyas oltárkép függött. Elidőzött az egyik kedvenc John Singer Sargent-festmény vázlata, a Szegfű, liliom, rózsa előtt. Noha ez csak egy előzetes, olajfestéssel készült vázlatféle volt, egy azok közül, amelyeket Sargent a végleges kép előtt alkotott, őt mégis teljesen lebilincselte és rabul ejtette az ismerős lánykák látványa, amint fehér ruhácskájukban olyan ártatlanul és játékosan állnak a kert sűrűsödő félhomályában, amelyben fellobban a kínai lampionok fénye. Eltűnődött, vajon mit kereshet a Sargent-kép a kirívó Gino Severini-alkotás mellett, amely ugyan nagyon drága mű, mégis feltűnően csiricsáré a maga olajszíneivel és aranyozásával. – Azokban a gyűjteményekben, amiket eddig láttam, mindig fel tudtam fedezni valamilyen… meghatározott témaválasztást, valami közös értéket, nem is tudom, mit, de érti, ugye, mire gondolok? – Az ízlésre, ugye? – felelte Paxton. Most, hogy előbújt a csigaházából, sokkal szabadabban beszélt, bár még most is szinte a suttogásig halkult a hangja, és úgy tekingetett körbe, mintha a haragvó holtak dühösen csapkodó villámaitól kellene tartania, hiszen messze nem tartotta magát ahhoz, hogy holtakról vagy jót, vagy semmit. – Ha összhangot vagy értelmes célt próbál keresni ebben a gyűjteményben, akkor sajnos ki kell ábrándítanom, mégpedig egyetlen, megkerülhetetlen ok miatt. Matthew végletesen vulgáris volt, és egyáltalán nem értett a művészethez. Őt csakis a műkincsek ára izgatta. Most Rook bukkant fel Nikki mellett. – Ha tovább keresgélünk, nyilván találunk egy példányt a Pókerező kutyákból is – tódította, mire Heat elnevette magát, és még Paxton is megkockáztatott egy mosolyt. Ebben a pillanatban mindannyian megmerevedtek, mert nyílt a bejárati ajtó, és belibbent Kimberly Starr. – Elnézést a késésért – szólalt meg, Heat és Rook pedig hitetlenkedve bámult rá. Az asszony arca teljesen duzzadt volt, feltehetően a botoxtól, vagy valamilyen hasonló kozmetikai kotyvaléktól. A szája körüli bőr természetellenesen vörös és duzzadt volt, akárcsak az ajkai. Homlokán és a szemöldöke körül a ráncok feltöltése miatt keletkezett rózsaszín duzzanatok éktelenkedtek, amelyek szinte pillanatról pillanatra nőttek tovább. Az asszony úgy festett, mintha arccal esett volna bele a dühös darazsak fészkébe. – A Lexington sarkán nem működött a jelzőlámpa. Dögletes ez a hőhullám! – A papírokat leraktam a dolgozószobai íróasztalra – mondta Noah Paxton, akinek egyik kezében már ott volt az aktatáskája, a másikkal pedig a kilincset markolta. – Nagyon sok elintézendő vár még rám az irodában. Ha bármire szüksége van még a későbbiekben, Heat nyomozó, akkor tudja, hol találhat meg. – Olyan tekintettel emelte égnek a szemét Kimberly háta mögött, hogy Nikki, aki elkapta a pillantását, erősen kételkedni kezdett benne, hogy a könyvelőnek valóban viszonya lehetne Kimberlyvel. Persze nem árt majd utánajárni. Kimberly és Nikki Heat is pontosan ugyanoda ült le a szalonban, ahol a gyilkosság napján foglaltak helyet. Rook ezúttal nem a díszes karosszéket választotta, hanem a kerevetre telepedett, Mrs. Starr mellé. Nyilván azért, hogy ne kelljen látnia a nő arcát, gondolta Nikki.

Persze nem csupán az asszony arca volt más, mint legutóbb. Akkor egy Talbotkölteményben volt, ezúttal pedig Ed Hardy kollekciójának egyik darabját viselte, fekete, ujjatlan felsővel, amely alól kilátszott a bőrére nyomott tetoválás: egy vörös rózsa, valamint a motoros bandák stílusában alkotott felirat: „Annak, akit szeretek”. Legalább feketét visel, gondolta Nikki. Amikor Kimberly megszólalt, a hangja ridegen vágott: – Nos, mit akarnak? Mintha azt mondta volna, hogy szeretne megmutatni valamit. Heat fel sem vette a támadó hangnemet. Mindig felmérni igyekezett az ellenfelet, nem pedig ítélkezni felette. Ebben az esetben úgy érzékelte, hogy Kimberly Starr az őt ért fájdalom és veszteség dacára úgy kezeli őt, mintha csak egy volna a fizetett alkalmazottjai közül. Ezt a helyzetet gyorsan és határozottan a visszájára kellett fordítania. – Mondja csak, miért hazudott nekünk, Mrs. Starr, amikor azt kérdeztem, hogy hol tartózkodott a férje halálakor? – lendült ellentámadásba Nikki. Hiába volt erősen megduzzadva a nő arca, valamennyire mégiscsak tükröződtek rajta a kiülő érzelmek, amelyek között Nikki a félelmet is felfedezni vélte. Ez máris jobban tetszett neki. – Hazudtam? Hogy érti azt, hogy hazudtam? – védekezett Kimberly. – Majd megmondom, ha befejeztem. Először azonban tudni akarom, hogy mivel egy és két óra között nem volt a Dino-Bitesban, mégis hol tartózkodott? A legutóbb hazudott erről. – Nem hazudtam, hiszen ott voltam! – Otthagyta a fiát a bébiszitterrel, majd pedig távozott, és ezt tanúval is tudjuk igazolni. Hallgassam ki talán a kisfia bébiszitterét is? – Nem, erre semmi szükség. Igaza van, tényleg elmentem. – Tehát hol volt, Mrs. Starr? Ajánlom, hogy ezúttal végre az igazat mondja. – Jó, rendben. Egy férfival voltam együtt, de szégyelltem a dolgot, és ezért nem említettem. – Akkor most megteheti. Tehát, mit csinált azzal a férfival? – Úristen, direkt ilyen szemét? Lefeküdtünk egymással. Tessék, most már boldog? – Hogy hívták az illetőt? – Ezt ugye most nem kérdezte komolyan? Nikki csak egy pillantást vetett az asszonyra, aki a nyomozónő arckifejezéséből azonnal megértette, hogy Heat nagyon is komolyan beszélt. – Ja, és nehogy azt mondja, hogy Barry Gable-lel, mert ő már elmondta, hogy maga el sem ment. – Nikki jól látta, Kimberly döbbenetében eltátja a száját. – Igen, Barry Gable, tudja, az a férfi, aki magára támadt lent az utcán – folytatta. – Az, akiről Ochoa nyomozónak azt állította, hogy a táskáját akarta elrabolni, és hogy nem is ismeri. – Igen, viszonyom volt egy férfival, de hát a férjem csak nemrég halt meg, és borzasztóan szégyellem a dolgot. Ezért nem beszéltem róla. – Ha sikerült végre legyűrnie a szégyenkezését, Kimberly, akkor legyen szíves, meséljen a másik férfiról is, hogy végre meg tudjuk állapítani, merre is volt akkor. Mert azt nyilván maga is tudja már, hogy a szavait ellenőrizni fogjuk. Kimberly megmondta, hogy az illető férfi az orvosa, Cory Van Peldt. Igen, tette hozzá, igazat mond, és valóban ugyanarról az orvosról van szó, akinél ma délelőtt is járt. Heat pontosan leíratta Kimberlyvel a doktor nevét és telefonszámát is. Kimberly még hozzátette, hogy akkor ismerkedtek meg, amikor két héttel korábban megvizsgálta az arcát a plasztikai beavatkozások előtt, és kettejük között már abban a percben varázslatos vonzalom támadt. Heat sejtette, hogy a „varázslatot” a férfi pénztárcája és a gatyájában rejtőző szerszáma jelentette Kimberly számára, de okosabb volt annál, hogysem ennek a meggyőződésének hangot is adjon. Csak azért fohászkodott, hogy Rookban is legyen ennyi tapintat.

Nikki úgy döntött, hogy addig kell ütni a vasat, amíg meleg, vagyis amíg ilyen érdes és ellenséges a hangulat. Szüksége volt rá, hogy Kimberly alaposan átnézze a fényképeket, és az asszony eszébe kellett vésnie, hogy alaposan gondolja meg, ha együttműködés helyett esetleg hazudni akarna neki. Tudta, hogy ha ráijeszt, akkor ő kerekedhet felül. – Tudja, az a helyzet, hogy nehezen lehet hitelt adni annak, amit mond – támadt rá. – Hát ez meg mit jelentsen? – kérdezett vissza Kimberly. – Azt ön tudja jobban, Laldomina. – Hogy mondta? – Nevezhetem Samanthának is. – Hé, ne jöjjön már nekem ezzel az izélgetéssel! – Nocsak-nocsak, kibújik a szög a zsákból. Igazi tősgyökeres Long Island-i szavak – fordult Nikki Rook felé. – Látja, mit képes kihozni egy emberből a feszültség? Hirtelen lehull az oly gondosan őrzött álarc. – Na ide hallgasson, a nevem hivatalosan Kimberly Starr, és egyáltalán nem tiltja a törvény, hogy bárki is új nevet vegyen fel. – Akkor csak azt árulja már el, hogy miért a Samanthát választotta! A maga külsejéhez és a megjelenéséhez jobban illett volna a Tiffany vagy a Crystal. – Maguk zsaruk mind egyformák! Állandóan szívatják a hozzánk hasonló lányokat csak azért, mert úgy igyekszünk előrejutni, ahogyan épp tudunk. Az ember azt csinálja, amit tud, oké? – Na látja, pontosan ezért beszélgetünk most, hogy kiderüljön, mit is csinált maga. – Ha ezt úgy érti, hogy megöltem-e a férjemet, én… Úristen, el sem tudom hinni, hogy kimondtam ezt! Nem, nem, a válaszom az, hogy nem! – Kimberly elhallgatott, és várta, hogy Nikki mit reagál a kitörésére, de a nyomozónő meg sem mukkant. Hadd főjön csak Kimberly egy kicsit a saját levében, gondolta. – Azt tudta egyáltalán, hogy a férjem is megváltoztatta az eredeti nevét még a nyolcvanas években? Részt vett egyszer egy menedzser-továbbképzésen, és ott vette a fejébe, hogy egyedül a neve az, ami megakadályozza abban, hogy magasabbra jusson. Bruce DeLay-nek hívták, és mindig azt mondogatta, hogy egy olyan vezetéknév, ami a „delay”-re, vagyis a késlekedésre utal, egyszerűen megengedhetetlen egy építési vállalkozó esetében. Így aztán olyan nevet keresett magának, aminek pozitív kicsengése van, olyat, ami lendületesen ütemes, és magabiztosan is hangzik. Listát is írt magának olyan vezetéknevekkel, mint a Champion vagy a Best, hogy ezáltal is „bajnok” vagy a „legjobb” lehessen. Végül aztán a „Starnál kötött ki, és csak azért tett hozzá a végéhez még egy „r” betűt, hogy ne tűnjön túl mesterkéltnek és hamisnak. Nikki Heat szemében a hallottak után még jobban összezsugorodott Matthew Starr, mint ember, akárcsak az előző napon, amikor a pazarul berendezett irodai fogadótérből a kihalt és sivár irodába lépett be. – És a Matthew honnét jött? – kérdezte. – Alaposan utánajárt, fókuszcsoportos vizsgálatokat végzett, hogy megtudja, az emberek számára melyik keresztnév a leginkább bizalmat keltő, és szerintük melyik illik legjobban az ő egyéniségéhez. Ennyi erővel miért ne vehettem volna fel én is egy új nevet? Nagy ügy. Heat úgy döntött, hogy ezekkel a kérdésekkel megtudott mindent, amit csak lehetett, és az is eredmény, hogy a nő újabb alibit mondott be, amelyet még ellenőrizni lehetett. Így aztán elővette a fényképeket. Precízen, egymás után rakta le őket az asztalra, Kimberlyvel pedig közölte, hogy nem kell sietnie, alaposan nézze meg őket. Az asszony már a harmadik képnél megállította. – Azt a férfit ismerem! Ez Miric. Nikkinek olyan érzése támadt, mintha egy dominó ingott volna meg a sorban, és csak kevés híja volna már, hogy fel is dőljön. – Honnan ismeri?

– Ő volt Matt bukmékere. – A Miric a kereszt- vagy a vezetékneve? – Látom, ma nagyon a nevekre van beindulva, mi? – Kimberly, az is lehet, hogy ez az ember ölte meg a férjét. – Nem tudom, hogy melyik neve a Miric. Matt mindig csak Miricként emlegette őt. Egyébként azt hiszem, hogy lengyel, de ebben nem vagyok biztos. Nikki a többi képet is végigmutogatta, de Kimberly a többiek közül már senkit nem ismert fel. Ismét megkérdezte Kimberlyt: – Teljesen biztos abban, hogy a férje nála kötött fogadásokat? – Persze, miért ne volnék biztos? – Mert amikor Noah Paxtonnak is megmutattam a képeket, ő egyet sem ismert fel a rajta levő emberek közül. Márpedig ha ő intézte Matthew kifizetéseit, akkor ismernie kellene a bukiját. – Noah-nak? Á, dehogy. Ő mindig távol tartotta magát a fogadási ügyletektől. Az igaz, hogy a pénzt ő adta oda Matthew-nak, de ilyenkor mindig szemet hunyt. – Kimberly azt is megmondta még Heatnek, hogy nem ismeri sem Miric címét, sem a telefonszámát. – Én is csak olyankor láttam, ha felbukkant az ajtóban, vagy megjelent a vendéglőben, ahol éppen voltunk. Nikki eltökélte, hogy alaposan, újra átfésüli Starr munkahelyi és otthoni naptárát és a BlackBerry-telefonját, hátha előkerül belőle egy kódolt bejegyzés vagy a friss híváslista, de már az is ígéretes kezdet volt, hogy legalább megvolt a bukméker arca és a neve. Miközben összeszedte és elrakta a képeket, azt is megemlítette Kimberlynek, hogy nem hitte volna, hogy tud a férje hazárdjáték-szenvedélyéről. – Ugyan már, egy feleség tudja az ilyesmit – vetette oda Kimberly. – Tudtam erről is, meg tudtam az összes nőjéről is. Van fogalma róla, mennyi Flagylt kellett beszednem emiatt az elmúlt hat évben? Nikkit ez nem érdekelte, az viszont annál inkább, hogy Kimberly a férje szeretői közül hánynak a nevét tudja felidézni. Az özvegy azt felelte, hogy Matthew legtöbb kapcsolata futó kalandnak tűnt, egyéjszakás liezonnak, vagy hétvégi partnernek egy-egy kaszinóban, és hogy nem ismerte a nevüket. Egyetlen kapcsolat volt csak komoly, amit Matthew az egyik fiatal marketinges alkalmazottjával folytatott. Ez a viszony hat hónapig tartott, és körülbelül három évvel Matthew halála előtt ért véget. A nő ezt követően ki is lépett a Starr-cégtől. Kimberly megadta a nő nevét és a címét is; ezt egy szerelmes levélből tudta meg, ami egyszer a kezébe került. – Ha akarja, meg is tarthatja a levelet, én is csak azért őrizgettem, hogy ha valamikor válásra került volna a sor, akkor meg tudjam szorongatni Matthew tökét. – Nikki eltette, és ezzel magára is hagyta a gyászoló özvegyet. A hallba érve látták, hogy Raley és Ochoa várja őket. Egyikükön sem volt zakó, és Raley ingét már teljesen átáztatta az izzadság. – Rá kellene szoknod az atlétatrikóra, Raley – szólt oda neki Heat, amint feléje indult. – Sőt, ha már ingekről van szó, Oxford márkájút is vehetnél – tette hozzá Ochoa. – Ezek a poliészter izék teljesen áttetszővé válnak, ha egyszer beléjük izzadsz. – Felizgultál a felsőtestemre, mi, Ochoa? – vágott vissza Raley. – Ahogy én a te ingeden, te úgy látsz keresztül énrajtam – replikázott Ochoa. A fiúk ugyanolyan eredményre jutottak a portásnál a fényképekkel, mint Nikki az özveggyel. – Kissé meg kellett szorongatnunk, mire hajlandó volt kinyögni – mondta Ochoa. – Meglehetősen zavarban volt, amiért hagyta, hogy Miric beslisszoljon a házba. A portások ugyanis mindig felszólnak a lakásokba, mielőtt felengednék oda a látogatókat. A fickó most azt mondja, hogy éppen csurrantott egyet a kis sikátorban, és nyilván ezért nem vette észre Miricet. Akkor viszont már nagyon is feltűnt neki, amikor kifelé jött a tag. –

Ochoa jegyzetei alapján a portás úgy írta le Miricet, mint „cingár kis görény”-t, aki időről időre többször is felkereste Matthew Starrt, viszont igazán csak az elmúlt két hétben váltak sűrűvé a látogatásai. – Sőt, ráakadtunk még valamire – tette hozzá Raley. – Az egyik napon ez a fickó jött ki együtt a házból a görényünkkel – vett elő egy másik fényképet a kötegből. – A jelek szerint Miric barátunk hozott magával egy testőrt is. Nikki már akkor ösztönösen megérezte, hogy a másik fickónak, az izomagyúnak is köze lehet a történtekhez, amikor aznap reggel végignézte a kamerák felvételeit. A férfi laza ingben volt, de így is látszott rajta, hogy vagy hivatásos testépítő, vagy eleve rengeteg időt tölt súlyemeléssel. Ahogy elnézte az erős testfelépítésű fickót, Nikki könnyen el tudta volna képzelni, amint például légkondicionálókat szállít az épületbe (mindkét hóna alatt egyet-egyet), viszont ez a biztonsági kamera a főbejárati hallt vette be, nem a személyzeti bejárót. Az, hogy a Guilford kellemes halljában egy ilyen külsejű férfi tűnik fel éppen aznap, amikor Matthew Starrt valaki kihajította az erkélyről, több volt, mint gyanús. Meg is kérdezte a fiúkat: – A portás meg tudta mondani a férfi nevét? Ochoa a jegyzeteibe pillantva válaszolt: – Csak a becenevét. Vasembernek szólították. Amíg a rendőrségi komputeres adatbázisban Miricről és a Vasemberről igyekeztek minél többet megtudni, a két férfi digitalizált képét már át is küldték valamennyi rendőri egységnek és a járőröknek. Heat apró csoportja számára teljes képtelenség lett volna valamennyi, Manhattanben működő bukmékert felkutatni és ellenőrizni, még akkor is, ha Miricet ismerik a városban, és nem New York külsőbb kerületeiből vagy éppen New Jerseyből való. Persze azt is figyelembe vették, hogy egy olyan kaliberű fickó, mint Matthew Starr, sokkal exkluzívabb fogadóirodákba járt, vagy éppen az interneten játszott. Ha azonban valóban olyan ember volt, amilyennek Noah Paxton leírta, vagyis egyszerre volt meg benne a győzhetetlenségébe vetett hit és a kétségbeesés, nos, akkor az látszott valószínűnek, hogy utcai bukmékerekkel is kapcsolatot tartott. Így aztán két csoportra oszlottak, két külön zónában keresve a bukikat. Ochoa és Raley a Felső West Side-ot kapta, és a Guilford-tömb körül kezdtek neki a kutatásnak, Heat és Rook pedig a Starr-cég székházának a környékét kezdte átfésülni, a Central Park déli végétől nagyjából a Times Square-ig. – Ez egyre bosszantóbb – jegyezte meg Rook, amikor már a negyedik helyen jártak, egy utcai árusnál, aki Heat jelvényének láttán hirtelen azt kezdte eljátszani, hogy nem is tud angolul. Az illető persze a befolyásosabb bukik egyikének a samesza volt csak, az ételárusító kézikocsijánál gyors fogadásokat is lehetett kötni két falat között. Nikki és Rook szemét marta a grillrácson sülő húsok felől szállongó füst, ami elől nem volt menekvés. Az árus végignézte a képeket, majd felrántotta a szemöldökét, végül pedig megvonta a vállát. – Isten hozta a rendőri munka való világában, Rook! Úgy is mondhatnám, hogy ez a Google-kereső utcai verziója – mondta neki Heat. – Mi magunk vagyunk az élő keresőmotor, és ezzel a módszerrel kell dolgoznunk. Már a következő címre, egy 51. utcai diszkontüzlethez tartottak, amely elektronikai cikkeket árult, de többet foglalkozott fogadásokkal, mint hangfalakkal, amikor Rook ismét megszólalt: – Ha egy héttel ezelőtt azt mondja nekem valaki, hogy a gyrosárusokat járom majd végig, hogy rábukkanjak Matthew Starr titkos bukijára, hát el nem hittem volna. – Mert nem illett volna bele a képbe, igaz? Látja, Rook, ez a különbség kettőnk között. Maga csak felületes cikkeket ír a magazinokba, olyan imázst sugall, ami eladhatóvá teszi a terméket, én viszont igyekszem mélyebbre ásni, a dolgok lényegét megkeresni. Tény, hogy gyakran ér csalódás, viszont sosem tévedek, mert a felszín mögött a mi esetünkben minden egyes esetnél valódi történet rejlik. A sikerhez csak az kell, hogy az ember elég kitartóan kutasson.

– Tudom, de ez a pasas tényleg elég nagy hal! Jó, nem a krém krémjéhez tartozik, de felér legalább egy köznapi Donald Trumppal. – Én mindig úgy gondoltam, hogy Donald Trump a köznapi Donald Trump – felelte rá Nikki. – Akkor Kimberly Starr a köznapi Tara Reid? Ha valóban olyan szegény kis gazdag nőcske, akkor miért is képes elverni tíz lepedőt egy arcplasztikára? – kérdezte Rook. – Ha találgatnom kellene, akkor azt mondanám, hogy Barry Gable pénzéből futotta erre is. – Vagy pedig természetben számolt el az új pasijával, az orvossal. – Ki fogom deríteni, mi az igazság, elhiheti. De azt is tudnia kell, hogy egy olyan nőnek, mint Kimberly Starr, esze ágában sincs az akciós újságokat bújni, és potyadékot vacsorázni hetente egyszer. Sokkal inkább arra készül, hogy az új arcával tudjon majd hódítani a Nagy Ő következő évadában. – Legfeljebb akkor, ha Dr. Moreau szigetén forgatják – mondta Rook. Nikki önkéntelenül nevetni kezdett, amivel csak felbátorította Rookot, aki nyomban folytatta is: – Vagy akkor, ha forgatnak egy remake-et az Elefántemberből. – Rook torokhangon gurgulázott, és vontatott hangon kezdte idézni: – De hát én nem gyanúsított vagyok, hanem emberi lény! Miután az elektronikai üzletben semmire sem jutottak, éppen visszaszálltak az autóba, amikor megszólalt a rádió. Ochoa nem sokkal azelőtt észrevette Miricet a Nyugati 72. utcán az OffTrack fogadóiroda előtt, és mielőtt megközelítette volna, erősítést kért. Heat rögtön kirakta a kocsi tetejére a rendőrségi villogót, és rászólt Rookra, hogy kösse be magát, és kapaszkodjon. A férfi boldogan, sugárzó arccal kérdezett vissza: – Ugye bekapcsolhatom én a szirénát?

ÖT

Manhattan

belvárosának utcáin szinte teljes képtelenség volt versenytempóban haladni egy autóval. Nikki Heat nyomozó mégis mesterien vezette az autót: hirtelen gázt adott, gyorsan fékezett, előbbre jutott, keményen jobbra-balra tekerte a kormányt, majd megint gyorsított, míg csak pár méter múlva ismét fékezni nem kényszerült. Sikerült a külváros felé haladniuk, de arca feszült volt, tekintete ide-oda cikázott a visszapillantó tükrök és a járda meg a zebrák között. Egy szállítófurgon sofőrje hirtelen vágta ki a kocsija ajtaját, aminek majdnem végzetes következménye lett, de a nyomozónő gyors reagálásának és rutinjának köszönhetően elkerülték a tragédiát. Az ilyen sűrű csúcsforgalomban szinte semmit sem segített a rendőrségi villogó és a sziréna. A gyalogosokat ugyan figyelmeztetni tudta, de a forgalmi sávok olyannyira tele voltak most, a csúcsforgalom idején, hogy hiába próbáltak félrehúzódni azok az autósok is, akik egyáltalán odafigyeltek rá. – A fenébe, lódulj már meg! – kiáltott az utasülésen helyet foglaló Rook egy előttük levő taxira. Torka kiszáradt az adrenalintól, szavait el-elvágta a kiszoruló szusz, amint a hirtelen fékezés nyomán teste a biztonsági övnek préselődött. Heat továbbra is feszült, de összeszedett maradt, hiszen a rendőröknek naponta kellett megküzdeniük ezzel a videojátékszerű, ámde nagyon is valóságos kalanddal, amit az utcákon az idővel folytatott küzdelem és az állandó akadályverseny jelentett. Az építkezések miatti lezárások, az utcai árusok, a forgalmi dugók, a vakmerő, sőt idióta és eszement sofőrök, a gyalogosok és a málézók mind-mind veszélyforrást jelentettek. Nikki tudta, hogy a Nyolcadik sugárút a Columbus Circle-től délre ilyenkor teljesen beáll. Ezúttal azonban egy kis szerencséje is akadt, és a dugó nekik dolgozott. Egy Hummer, amely szintén északnak tartott, éppen elállta a keresztirányú forgalom útját az 55. utca sarkán. Heat, amint észrevette a keskeny résen átszűrendő napsugarat, beletaposott a gázba, majd élesen balra rántotta a kocsit. A Hummer miatt megritkult forgalom réseiben száguldott tovább a Tizedik sugárút felé, miközben mellette Rook káromkodott, a rádióból pedig Ochoa fecsegett. Ahogyan előre sejtette, a forgalmi helyzet jelentősen javult, amint befordult a Tizedik sugárút sarkán. A Nyugati 57. utca kétirányú kereszteződésénél még dodzsemként kellett keresztülpréselnie magát a többi kocsi között, de ahonnan a Tizedik sugárútból Amsterdam sugárút lett, már az útpadka is szélesebb volt, középen pedig ott nyújtózott egy jótékony mentősáv, amelyet számos sofőr még tiszteletben is tartott. Most már valamivel gyorsabban tudtak északnak haladni, és éppen a Lincoln Központ mellett zúgtak el, amikor befutott Raley hívása, amiben azt közölte, hogy sikerült elfogni Miricet. Ochoa éppen a másik gyanúsított nyomában volt, aki nyugatnak tartott a 72. utcán. – Igazi Vasember – szólalt meg Nikki először azóta, hogy a Times Square-en rádörrent Rookra, hogy kösse be magát, és kapaszkodjon. Amint keresztülszáguldott a 70. utcán, ahol éppen az Amsterdam és a Broadway sugárút találkozott egy kereszteződésben, jól hallatszott Ochoa lihegése az adó-vevőből: – Gyanú… sított… rohan… nyugat… nak… közelít… Broad… wayhez… – A metróállomásra igyekszik – mondta Nikki Rooknak, miközben Ochoa tovább folytatta: – Most megy át… – itt hirtelen dudaszó harsant, majd ismét Ochoa: – Gyanúsított… átment a… Broadwayn… a metró… állomásra… Nikki beleszólt a rádióba: – Személyleírás?

– Vettem… fehér férfi… kábé 100 kilós… piros póló… terepszín… nadrág… fekete cipő… Az üldözők helyzetét csak bonyolította, hogy a 72. utcai metró-megállónak két állomásépülete is volt: az egyik a déli oldali, történelmi kőépület, a másik pedig az utca túloldalán, északon fekvő, modern és átriumszerű üveg- és fémpalota. Nikki a régi kőépülethez hajtott. Tudta, hogy maga az állomás a 72. utca északi oldalán, a háztömb közepén helyezkedik el, és hogy a menekülő Vasember nyilván a hozzá legközelebbi állomásra veti majd be magát, ami a modern épület volt. Mivel pedig Ochoa a nyomában volt, ő szándékosan ment a másik állomásépülethez, hogy elvágja a gyanúsított útját, ha az aluljáróból tovább akarna szaladni az utca felé. – Maradjon a kocsiban, és ezt komolyan mondtam! – dörrent rá Rookra, miközben kipattant a kocsi ajtaján, egy mozdulattal a nyakába kanyarítva a rendőrségi jelvényt. A metróban mindig jó pár fokkal melegebb volt, mint az utcaszinten, és most, amint Nikki elrohant a jegyárusító automaták mellett a beengedő-kapuk felé, megcsapta az alagút felől érkező forró légáramlat, amely szemétbűzzel volt terhes. Átugrott a forgókereszten, izzadt tenyere pedig megcsúszott a sima, rozsdamentes acélszerkezeten. Sikerült visszanyernie egyensúlyát, de félig guggoló helyzetben ért földet, amikor hirtelen megpillantott maga fölött egy nagydarab fickót, vörös pólóban és terepszín nadrágban. – Rendőrség! Ne mozduljon! – kiáltott rá. Ochoa éppen feltűnt mögötte a lépcsőn, a nagydarab férfi pedig, akinek már csaknem elvágták a menekülési útvonalait, a forgókapuk felé lendült, megpróbálva kikerülni Nikkit. A lány elállta az útját, mire a fickó megmarkolta a vállát. Nikki egyik keze máris a fickó csuklójához lendült, hogy megtörje a kemény szorítást, a másikkal pedig a tricepszét megragadva maga elé perdítette a férfit, hogy az ne tudjon behúzni neki. Ekkor gyorsan elkapta az övét, beakasztotta a lábát a gyanúsított bokái közé, és elgáncsolta a férfit, aki keményen puffant a földön. Nikki hallotta, hogy szinte a levegő is kiszorul belőle, s ekkor a lábával satuszerűen beszorította a férfi nyakát, csuklóját pedig maga felé rántotta. Egy volt haditengerészeti kommandós pontosan ezt nevezné fojtófogásnak. A férfi megpróbált ugyan felemelkedni, de arra kellett eszmélnie, hogy egy rendőrségi pisztollyal néz farkasszemet. – Csak rajta – bátorította Nikki. A Vasember erre megadóan leeresztette fejét a kőpadlóra, és a küzdelem véget ért. – Ez nem éppen nyomdaképes fogalmazás – mondta Rook, amint visszafelé tartottak a kapitányságra. – Megmondtam, hogy várjon meg a kocsiban, nem? Egyszerűen képtelen a helyén maradni. – Azt gondoltam, talán segítségre lesz szüksége. – Éppen magától – mordult fel Nikki. – Nehogy még a végén felsértse nekem az érzékeny kis testét. – Irodalmi segítségre gondoltam. Ha egyszer képes leteperni egy ilyen nagy melákot, utána csak annyi telik magától, hogy azt mondja: „Csak rajta”. – Ezzel meg mi baja már? – Tudja, kedves Heat nyomozó, így kissé befejezetlen maradt. Enyhén olyan volt, mintha azt mondta volna, hogy „Rajta, próbálja csak meg”, azt viszont nem tette volna hozzá, hogy „lássuk, mire megy vele”. – A riporter ezzel hátrasandított, és a hátsó ülésen ücsörgő Vasembert figyelte, aki egy mellettük elhaladó taxi tetejére szerelt Flashdancerreklámot bámult. – Azért viszont pluszpontot érdemel, hogy nem azzal fejezte be, hogy „Én csak örülnék neki”.

– Nos hát, Rook, ha maga boldog, akkor én is boldog vagyok, hogy jól végeztem a munkámat. Fluoreszkáló fénycsík hasított végig a kapitányság megfigyelőszobájának félhomályán, ahová Jameson Rook éppen belépett, hogy csatlakozzon Heathez és két kollégájához. – Volna még egy tippem arról, hogy ki írta az „It’s Raining Men”-t. Mondhatom? – szólalt meg Ochoa. A délutáni sikeres letartóztatások után mindannyian érezhetően oldottabb hangulatban voltak: részint az adrenalin nyomán, de azért is, mert remélték, hogy az ügy megoldódhat, ha kiderül, hogy a két fogoly valamelyike ölte meg Matthew Starrt. Rook keresztbe fonta a karjait, és vigyorogva mondta: – Hadd halljam! – Dolly Parton. – Hú – nyögött fel Rook. – Tudtam, hogy pénzben kellett volna fogadnunk. – Akkor segíts – szólt közbe Raley. – Élő személy. – Többet segíts – tette hozzá Ochoa. Rook élvezte a helyzetet, és kezdett úgy viselkedni, mint egy kvízjáték műsorvezetője. – A híres társszerző férfi, és ráadásul minden egyes nap látható az egyik kábeltévés csatornán. – Al Roker – kiáltotta Raley. – Remek ötlet, de sajnos nem. – Paul Shaffer – szólt közbe most Heat. Rook nem is tudta leplezni a megdöbbenését. – Pontosan… de csak találgatott, vagy tényleg tudta? – Ezt most maga találhatja ki – villantott fel egy mosolyt Nikki, ami aztán nyomban el is enyészett. – De ha már kitaláltam, akkor az lesz a nyereményem, hogy maga itt marad a megfigyelőben, amíg én dolgozom. Heat nyomozó a kihallgatások előtt elkülönítve tartotta a két gyanúsítottat, pontosan azért, hogy ne tudjanak összebeszélni, és esetleg alibit is igazolni egymásnak. Úgy döntött, hogy először Miricet hallgatja ki, a bukmékert, aki valóban hasonlított kissé egy görényre. Apró emberke volt, alig százhatvan centis, és vékony, fehér kezeit akárha Krumplifej úrtól, a játékfigurától vette volna kölcsön. Azért döntött Miric mellett, mert őt már ismerték, és ő volt a kis csapat esze, már ha beszélhetünk egyáltalán ilyesmiről. – Miric – szólalt meg. – Ez lengyel név, ugye? – Lengyel származású amerikai vagyok – válaszolt a férfi, alig érezhető akcentussal a hangjában. – 1980-ban települtem át az USA-ba, egy esemény után, amit a gdanski hajógyárban szervezett óriássztrájknak hívtunk. – Hívtunk? Maga és még ki? Lech Walesa? – Pontosan! A Szolidaritás szervezte meg. – Miric, maga még csak kilencéves volt akkor. – Nem számít, benne van a vérünkben, igaz? Még egy perce se volt egy szobában vele, Nikki Heat máris tudta, hogy olyan alakkal áll szemben, aki behízelgő nyájasságával és üres szófordulataival igyekszik kitölteni, sőt múlatni az időt, ámde közben semmi érdemlegeset nem árul el. Azt is tudta, hogy ha ebben a hangnemben beszélgetnek tovább, akkor órákig is itt rostokolhat anélkül, hogy bármit megtudna Mirictől. Hogy elkerülje a biztosan bekövetkező fejfájást, úgy döntött, ideje stílust váltani, és frontálisan támadni. – Tudja, hogy miért hoztuk be magát? – Ez most olyan, mint amikor gyorshajtás után megállít a járőr, és tőlem kérdezi, hogy tudom-e, mennyivel mentem? Nem, nem tudom.

– Korábban is őrizetbe vették már. – Igen, elég sokszor, de magának pontos listája van, nem? – bökött a férfi hosszú orrhegyével a fémasztalon előttük heverő aktára, majd Nikkire emelte a tekintetét. Szemei mélyen ültek, és olyan közel egymáshoz, hogy már-már összeakadni látszottak. Szinte még bók is, hogy görénynek nevezik, gondolta Heat. – Miért járt tegnapelőtt a Guilford-házban? – Guilford? A Nyugati 77. utcában? Szép kis ház. Sőt, inkább palota, nem? – Tehát, miért járt ott? – Ott jártam? Nikki az asztalra csapott a tenyerével, majd felpattant. Hát jó, gondolta, ha csak ebből a stílusból ért, ám legyen. – Elég a kamuzásból, Miric! Szemtanúkkal és fényképekkel is igazolni tudom, hogy ott járt. Maga meg az embere Matthew Starr-ral akartak találkozni, és Matthew Starr most halott. – Azt gondolja, hogy valami közöm lehet ehhez a tragédiához? Ez a Miric igazi nyálkás féreg, gondolta Nikki, egy csúszómászó, aki sima modorral igyekszik kitérni a kérdések elől, és az ilyeneknél lehet igazán jól alkalmazni az „oszd meg és uralkodj” elvét. – Okosabban tenné, ha kész volna segíteni, Miric. Meglehet, hogy ami Starr-ral történt, azt nem maga tette. Lehet, hogy a kedves barátja… Pochenko… kissé nagyobb indulatba jött, mint kellett volna, amikor magával ment Starrhoz, hogy behajtsák a kinnlevőségüket. Megesik az ilyesmi. Nem lehet, hogy ő esett neki? – Fogalmam sincs, hogy miről beszél, én erről semmit sem tudok. Előre megbeszélt időpontra mentem Mr. Starrhoz, különben hogyan engedtek volna be engem egy olyan előkelő épületbe? Felmentem egészen a lakásáig, de senki sem nyitott ajtót. – Ön tehát azt vallja, hogy aznap nem találkozott Matthew Starr-ral? – Nem hiszem, hogy meg kéne ismételnem, amit már világosan elmondtam. A fickó már sokszor volt ilyen kutyaszorítóban, gondolta Nikki, és éppen ezért sajnos ismeri a helyzet minden csínját-bínját is. Az is tény, hogy a priuszában szereplő megannyi eset közül egyik sem volt erőszakos bűncselekmény. Mindig csak csalásért, szélhámosságért és tiltott szerencsejáték szervezéséért kapták el. De azért nem hagyta annyiban. – Az a másik fickó, Pochenko, ő is magával volt akkor? – Aznap, amikor Matthew Starrhoz igyekeztem? Igen, velem jött. De maguk ezt már eddig is tudták, nem igaz? Tessék, most elég pontosan válaszoltam. – Miért vitte magával Pochenkót, amikor Matthew Starrhoz ment? Azért, hogy megmutassa neki a pazar Guilford-épületet? Miric elnevette magát, megmutatva sárgásra színeződött fogai vékony sorát. – Ez nagyon jó szöveg, ezt megjegyzem. – Szóval miért vitt magával egy akkora melákot? – Tudja, a mai gazdasági helyzetben annyi alak van, akik kirabolják az embert az utcán. Megesik, hogy nagyobb pénzösszegek vannak nálam, és az ember nem lehet elég óvatos, ugyebár. – Ez nem volt valami meggyőző. Szerintem maga hazudik. Miric csak vállat vont. – Maga azt hisz, amit akar, ez szabad ország. De hadd mondjak én valamit! Ha maga szerint én öltem meg Matthew Starrt, hadd kérdezzek vissza: miért tettem volna? A saját üzletemet rontanám. Tudja, hogyan becéztem én magamban Starrt? ATM-nek, pénzkiadó automatának. Na és vajon miért akartam volna kikapcsolni az ATMemet? Ez a felelet gondolkodóba ejtette Nikkit, de amikor felemelkedett a székéből, még rászólt a férfira: – Még valamit, Miric. Mutassa csak a kezét! – A férfi megmutatta. A

kezei tiszták voltak és fehérek, akárha egy kádban ázó krumplihalmot hámozgatott volna velük. Amíg Pochenkót áthozták a fogdából a kihallgatóba, Nikki Heat megbeszélte az eddig tapasztaltakat a két kollégájával. – Ez a Miric nem mindennapi alak – jegyezte meg Ochoa. – Akkor szoktam ilyen férgeket látni fűrészporos ketrecekben, amikor extasykereskedőket kapunk el. – Jó, akkor tehát egyetértünk abban, hogy tényleg görény – mondta Nikki –, de ez mennyiben segít az ügy szempontjából? – Szerintem ő követte el. – Rook, maga eddig mindenkire ezt mondta, aki csak felbukkant ebben az ügyben. Hadd emlékeztessem csak Kimberly Starr-ra! – Igen, de ezt a fickót eddig nem láttam még. Az is lehet, hogy az izomagyúja a tettes. Ugye, így hívják őket, hogy „izomagyú”? – Néha igen – felelte Raley. – De inkább végrehajtónak. – Sőt, gengszternek – tódította Ochoa. – A gengszter, az jó – folytatta Raley. – Gazfickó – mondta Ochoa, mire a két nyomozó egymással versengve kezdte ontani magából az elmés kifejezéseket: – Bűnös. – Tettes. – Semmirekellő. – Haramia. – Gonosztevő. – Útonálló. – Sittrevaló. – Töketlen. – De az izomagyú is megteszi – mondta végül Ochoa. – Kifejezi a lényeget – tette hozzá Raley. Rook előkapta a bőrborítású jegyzettömbjét, és írni kezdett. – Gyorsan le kell jegyeznem ezeket a kifejezéseket, mielőtt elfelejtem. – Csak rajta – mondta neki Heat. – Addig bemegyek, és beszélek a… haramiával. – Nocsak, Vitya Pochenko, úgy látom, maga egy kicsit sem unatkozott, amióta megérkezett Amerikába – szólalt meg Nikki, aki eddig csendben lapozgatta a férfi aktáját, bár nagyon is jól tudta, hogy mi áll a papírokban. Most becsukta a dossziét. A férfit már számtalan alkalommal tartóztatták le súlyos fenyegetések és testi sértések miatt, de még egyszer sem tudtak fogást találni rajta. A tanúk és sértettek vagy nem akartak a Vasember ellen tanúskodni, vagy egyszerűen eltűntek a városból. – Maga eddig mindent megúszott, nagyon sok mindent. Úgy látszik, hogy az emberek vagy nagyon szeretik, vagy pedig félnek magától. Pochenko továbbra is csak ült ott, akár egy cövek, tekintetét a csak befelé tükröző, foncsorozott üvegre függesztve. Egészen más volt, mint Barry Gable, aki idegesen vizslatta önmagát. Ez az ember rezzenéstelen tekintettel bámult, mintha nem is volna jelen. Egészen elmerült a saját világában, és Nikki tudta, hogy valahogy ki kell zökkentenie ebből a pózból. – Miric barátja viszont aligha fél magától – folytatta, de az orosz még csak meg sem rezzent. – Azok után, amit az imént mondott el nekem, jó okkal hiszem ezt. Még mindig semmi.

– Arról viszont már érdekes dolgokat mondott, hogy maga mit is művelt Matthew Starr-ral a Guilford-házban, még tegnapelőtt. Az orosz bandita most lassan felemelte tekintetét, mintha visszatért volna ebbe a világba, majd apránként a nyomozónő felé fordult. Amint megmozdította a fejét, láthatóvá váltak a bikanyakán kidagadó inak és erek, amelyek hatalmas, széles vállai felé futottak le. Borzas szemöldöke alól most ránézett a nyomozónőre. Ebben a megvilágításban egészen úgy nézett ki, akár egy díjbirkózó, jellegzetes bokszoló-orrával, amely természetellenes szögben hajlott meg ott, ahol egyszer betörték. Nikki úgy sejtette, hogy valaha, mielőtt kőkemény emberré vált, még jóképű is lehetett. Hirtelen maga elé képzelte, amint sörtehajú kamaszként a focipályán rohangál, vagy a jégkorongra csap le az ütőjével. Mostanra azonban Pochenko nem volt más, mint kőszívű és kőkemény profi gengszter. Bármi is okozta a keménységet – akár az orosz börtönökben eltöltött idő, vagy az élettapasztalat, hogy miként tudja elkerülni a börtönt –, egyvalami biztos volt, hogy az a kisfiú már réges-régen elveszett benne, és csak egy olyan férfi maradt, aki kivételes képességekkel tudja túlélni a legkeményebb és legdurvább helyzeteket is. Mintha mosolyféle derengett volna fel az orosz ajkának mélyen ülő ráncai között, de aztán eltűnt. Végül megszólalt: – A metróállomáson, amikor fölém kerekedett, éreztem a szagát. Ugye tudja, hogyan értem? Meg tudtam szagolni. Nikki Heat számtalan kihallgatást vezetett már, ahol Isten hatalmas állatkertjének megannyi alávaló figurája ült vele szemben, sőt olyanok is, akik alig érdemelték ki az ember nevet. A beképzelt nagyokosok és az őrültek sokszor hitték azt, hogy zavarba tudják őt hozni holmi mocskos, pornófilmekbe való szöveggel csak azért, mert nő. Akadt egy sorozatgyilkos, aki azt vetette oda neki, hogy szeretné, ha Nikki a rabszállítóban elkísérné őt egészen a börtönig, hogy útközben kielégíthesse. Heat azonban mostanra vastag páncélt növesztett, és megvolt benne a jó kihallgatók egyik legfontosabb tulajdonsága: a távolságtartás képessége. Vagy talán elkülönülés az emberektől? Mindenesetre tény, hogy amikor Pochenko szinte könnyedén vetette oda ezt neki, miközben már-már tulajdonosi tekintettel bámult rá azzal a rezzenéstelen, borostyánszín szemével – nos, a tekintetéből és a szavaiból áradó fenyegetéstől még Nikki is megborzongott kissé. Ezzel együtt is állta Pochenko tekintetét, és igyekezett nem belemenni a játékba. – Látom, hogy tudja – folytatta az orosz, majd még ijesztőbbé vált, ahogy hunyorított egyet. – Ezt jól megjegyzem – fejezte be végül, majd cuppanós csókokat imitált a szájával a levegőbe, miközben röhögött. Nikki ekkor olyasmit hallott meg, amit még sosem tapasztalt a kihallgatóban. A megfigyelő-helyiség felől letompított ordítás hallatszott. Rook hangja volt az, amit erősen elfojtott a hangszigetelés és a dupla rétegű üveg, de még így is hallatszottak üvöltésének foszlányai, amint rettenetes dühvel gyalázza Pochenkót. Olyan volt, mintha egy párnával lefojtott ember kiáltozna, „…mocskos állat… rohadék… szemét kéjenc…” – ezt tudta kivenni Nikki, és az is hallatszott, ahogy Rook öklével veri az üvegfalat. Heat érezte, hogy nehéz volna nemtörődömnek látszania, miközben a tükörüveg ott rezeg mögötte, ám ekkor felhangzottak Ochoa és Raley ugyancsak letompított kiáltásai, a lárma pedig lassan elült. Pochenko egy fokkal nyugtalanabb tekintettel nézett az üvegfalra, majd visszakapta tekintetét Heatre. Bármi is kattant be Rook borsónyi agyában, gondolta Nikki, abban mindenesetre segített, hogy az orosz által keltett, megfélemlítéssel teli pillanat elszálljon. Nikki azonnal meg is ragadta a kínálkozó lehetőséget, és tétovázás nélkül támadásba lendült. – Mutassa a kezét – szólt rá az oroszra. – Minek? Ha a kezemre vágyik, jöjjön csak közelebb.

Nikki nem mozdult, és tudta, hogy amíg ő áll, Pochenko pedig ül, addig nála van az előny: ő van jobb pozícióban, sőt, így képes távolságot is tartani, valamint uralni tudja a helyzetet. – Tegye csak szépen az asztalra a kezét, Pochenko, de azonnal – mondta. A férfi még hezitált egy kicsit, hogy ő dönthesse el, mikor mit tesz, ám ez nem tartott sokáig. A bilincs lánca megcsörrent, amint nekikoccant az asztal szélének, majd ismét, amikor a fickó széttárta széles tenyerét a hideg asztallap felett. Mindkét keze csupa horzsolás volt, és meg is volt duzzadva. Egy-két bütykén zúzódások nyomai látszottak, másokról egészen lenyúzódott a bőr, ahol pedig még nem varasodtak be a sebek, ott némi vér is szivárgott belőlük. Jobb kezének középső ujján egy vastag csíkban sápadtabb volt a bőre, és ugyanott egy bevágás nyoma látszott. Egy gyűrű szokott ilyen nyomot hagyni, gondolta Nikki. – Mi történt ott az ujjával? – kérdezte, és megkönnyebbülten nyugtázta, hogy ismét ő irányít. – Hol, itt? Ez semmiség. – Úgy néz ki, mintha egy vágás volna. – Ja igen, elfelejtettem előtte levenni a gyűrűmet. – Mi előtt is? – Mielőtt edzeni kezdtem. – Melyik edzőteremben gyúrt? Meséljen csak erről egy kicsit! – Ki beszélt itt edzőteremről? – görbült felfelé a férfi ajka. Nikki ösztönösen hátralépett egyet, de aztán rádöbbent, hogy az orosz vigyorog. Monroe kapitány irodája üres volt, így Nikki Heat gyorsan beterelte Rookot, majd magukra csukta az ajtót. – Mégis mi a fene volt ez az előbb? – támadt a férfira. – Tudom, hogy elveszítettem a fejem – védekezett Rook. – De a kihallgatás kellős közepén? – Maga nem hallotta, hogy miket mondott az a szemét? – Nem nagyon, mert olyan hangos volt a dörömbölés a megfigyelőszoba üvegén – vágott vissza a riporternek Nikki. Rook lesütötte a szemét. – Elég béna voltam, mi? – Ez volt az első dobása. Ha most is Csecsenföldön lett volna, akkor már egy kecske hátán heverne, amelyik épp a temetőbe viszi. – Nem szállna már le erről a Csecsenföld-témáról? Egyszer kapok rendes megfilmesítési jogot, és maga állandóan ezzel húz engem? – Csak azt ne mondja, hogy nem érdemelte meg. – Jó, most az egyszer talán igen. De azért mondhatok valamit? – Rook, a választ meg sem várva, azonnal folytatta: – Nem is értem, hogyan képes elviselni mindezt. – Tréfál velem? Nekem ez a munkám. – De ez annyira… utálatos. – A háborús vidékeken sem sétagalopp az élet, legalábbis ezt olvastam. – A háború ocsmány egy dolog, de ez csak az egyik része az egésznek. Az én szakmámban gyakran kell egyik helyről a másikra utazgatnunk, és igaz, hogy egyszer egy háborús zónában járok, utána meg talán egy terepjáróban kuporgok fejemen fekete csuklyával, hogy eljussak valamelyik drogkartell főhadiszállására… viszont ezek után talán éppen Nizzában és Portofinóban tölthetek el egy-két hónapot rocksztárok társaságában valamelyik luxus játékszerük fedélzetén, netalán Sedonában vagy Palm Beachen múlatom az időt valamelyik sztárszakáccsal. De maga… magának itt csak a csatornatöltelékek jutnak.

– Ez most olyan szöveg akar lenni, mint amikor mások azzal jönnek, hogy mit keres egy hozzám hasonló kedves lány egy ilyen ocsmány helyen? Mert ha igen, akkor mindjárt úgy tökön rúgom, hogy többé nem fog kedves-aranyos lánykának tartani. Igenis szeretem a szakmámat, azt teszem, amit tennem kell, és úgy bánok az emberekkel, ahogy kell. Sőt, ha már ilyen nagyokos riporter, akkor mondok egy szenzációs, főcímnek való szöveget: képzelje csak, a bűnözők csatornatöltelékek. – Főleg ez a haramia – szúrta közbe Rook. Erre már Nikki is elnevette magát. – Nagyon helyes, hogy megjegyezte, Rook, már egészen úgy hangzik, mint egy köznapi ember szövege. – Ó, egyébként kecskékről szó sem volt Csecsenföldön, ez közkeletű tévedés. Jamadajev tábornok vidékén, a Kaukázusban csakis lovak vannak. Mindig azokkal mentünk. A távozó Rookot figyelve Nikki is meglepődött rajta, hogy már nem dühös a férfira. De hát hogyan is haragudhatnánk olyan nagyon valakire, aki legalább egy kicsit kimutatja az érzéseit? Fél órával később Raley mellett ülve a Guilford-épület biztonsági kameráinak felvételeit fürkészte. Nikki Heat nem tűnt túl elégedettnek. – Játszd le újra – szólt Raleynek. – Nézzünk végig alaposan minden zugot! Lehet, hogy elsiklottunk afelett, amikor ezek ketten visszamentek. – Mi a gond? – szólalt meg mögöttük Rook hangja, akinek leheletén becsempészett presszókávé szaga érzett. – Az a nyavalyás időpontjelzés – kocogtatta meg Nikki a tollával a képernyő alján látható, a videóba ágyazott digitális időkódot. – Itt látszik, hogy Miric és Pochenko délelőtt 10:31-kor érkezik meg. Odamennek a lifthez, majd durván 20 perccel később visszaérkeznek a lenti hallba. – Ez tényleg aláássa kissé Miric állítását, ami szerint Starr nem nyitott neki ajtót. Kivéve persze, ha húsz percen át ütötte nála az ajtót. – Akit itt megütöttek, csak kissé túl erősen, az Matthew Starr volt – mondta Raley. – A jelek szerint Pochenko alapos bokszleckét adott a barátunknak. – Nem ez a gond, fiúk – csóválta a fejét Nikki. – A felvétel szerint ezek ketten délelőtt 10:53-kor hagyták el az épületet, vagyis jó két és fél órával azt megelőzően, hogy az áldozatot lehajították volna az erkélyről. – A nyomozónő csalódottan hajította tollát az asztalra. – Ezek szerint a biztonsági kamera felvétele tisztázta a két legfőbb gyanúsítottunkat. – Akik már ügyvédet is hívattak – tette hozzá Ochoa, rápillantva a BlackBerry okostelefonjára. – Éppen most viszik ki őket. A biztonsági ajtó előtt állva Heat, Raley és Ochoa látta, hogy Miric és Pochenko éppen felveszi a személyes tárgyait. Természetesen Miric volt az kettejük közül, aki ügyvédet hívatott. Az ügyvéd elkapta Nikki Heat tekintetét, de aligha volt kedvére, amit a nyomozónő pillantásában látott, mert gyorsan és látványosan ismét a papírjaiba mélyedt. – Vonassam vissza a szakadt kék farmer miatt a lakóhelyükre kért házkutatási parancsot? – kérdezte Raley. – Nem, azt azért ne – felelte Nikki. – Tudom, hogy az időjelzés szerint csak korábban jártak ott, de azért nem árt, ha utánanézünk egy kicsit a dolgaiknak. Az ördög mindig a részletekben rejlik, uraim, és az alaposság csak a javunkra válhat. – Elkapva Pochenko tekintetét, még hozzátette: – Sőt, a Vasembernél teendő házkutatás céltárgyai közé írass be egy jó nagy gyűrűt is! Amint Ochoa elindult, hogy elintézze a házkutatás papírjait, Nikki újabb feladatot adott Raley-nek.

– Tudom, hogy lélekölő munka lesz, de szeretném, ha újra végignéznéd a hall kamerájának felvételeit, attól a pillanattól kezdve, hogy ez a két bohóc távozott, egészen fél órával azutánig, hogy Starr meghalt. Ne gyorsítva, hanem rendes lejátszással nézd meg, nehogy bármi is elkerülje a figyelmedet. Raley elindult, hogy nekilásson, Nikki viszont ott maradt, és figyelte, amint Miric, az ügyvéd és Pochenko a kijárat felé indul. Az orosz lemaradt a másik kettőtől, és Heat felé vette a lépteit. Egy egyenruhás rendőr is követte, így tisztes távolban, legalább egy méterre állt meg a nyomozónőtől. Jó alaposan, tetőtől talpig végigmérte a lányt, majd halkan, suttogva szólalt meg: – Lazítson már, maga is élvezni fogja. – Majd megvonta a vállát: – Bár lehet, hogy nem. Ezután faképnél hagyta Heatet, és úgy távozott, hogy vissza sem nézett. Nikki megvárta, amíg a kapu becsukódik Pochenko után, majd fogta magát, és visszament dolgozni.

HAT

Miközben Nikki Heat belépett a Soho House tetőteraszbárjába, az jutott eszébe, hogy barátnője vajon miért egy szabadtéri koktélbárban foglalt asztalt egy ilyen hőhullám kellős közepén. Ezen a nyári hétköznapon, este fél nyolckor még nem hűlt le igazán az idő, ahhoz pedig még korán volt, hogy komolyabb szórakozás kezdődhessen, különösen a Kilencedik sugárútnak ezen a vidékén. A valahai mészáros-negyedben, amely mostanra felkapott hipster-környékké vált, az este fél nyolcas kikapcsolódás ráadásul nemcsak hogy szokatlannak, de egészen korainak is számított. Lauren Parryt láthatóan korántsem zavarta ez, és egy utcai panorámás asztal mellől integetett Nikkinek, amely pontosan a napellenző végénél, a medence mellett állt. – Túl meleg lesz neked itt? – kérdezte Nikkit, amikor megérkezett. – Dehogyis, ez épp megfelel – válaszolt a nyomozónő, majd miután megölelték egymást, még hozzátette: – Végső soron az ember lánya igazán nem bánja, ha izzadással is le tud adni pár kilót, igaz? – Tényleg bocs, de én az egész napomat a hullaházban töltöm, és minden alkalmat megragadok, hogy egy kis melegséget szívhassak magamba – felelte rá a halottkém. Mindketten koktélt rendeltek, Nikki egy Camparit szódával, mert most határozottan valami száraz, fanyar, pezsgő és mindenekfelett hideg frissítőre vágyott. Lauren, mint mindig, most is a szokásos Bloody Maryt rendelte. Mikor kihozták az italokat, Nikki elmerengett azon, hogy milyen ironikus, ha egy törvényszéki boncolóorvos kedvence éppen a „Véres Mária”. – Miért nem szakítasz legalább egyszer a rutinnal, Lauren? Ez nem vasárnapi villásreggeli. Rendelj inkább egy szaké-tinit, vagy egy Sex on the Beachet, jó? – Ha már gunyorosan utalgatsz a szakmámra, akkor hadd közöljem, hogy én csak olyankor találkozom tengerparti szexszel, ha emiatt ölnek meg valakit, akinek a móló alól kihalászott vízi hullája aztán hozzám kerül. – Akkor igyunk az életre – mondta Nikki, és mindketten elnevették magukat. A szokásos heti találkozó, amikor összejöttek egy koktélra a barátnőjével, korántsem csak az italról és a kikapcsolódásról szólt. Abban a pillanatban szoros kötődést éreztek egymás iránt, amikor Lauren három évvel korábban az első boncolását végezte a New York-i törvényszéki orvostani intézetben, és a rendes heti találkozókon komolyan jelen volt az egymás munkája iránti kölcsönös szakmai érdeklődés is. Dacára a kulturális különbségeknek – hiszen Lauren az egyik lepattant St. Louis-i környékről származott, Nikki pedig manhattani, középosztálybeli család lányaként nőtt fel –, egészen más hozta össze őket, nevezetesen az, hogy mindketten egy hagyományosan férfiak uralta szakma kiválóságai voltak. Igaz, hogy néhanapján Nikki is el-elvetődött a kapitányság melletti bárba, a rendőrök törzshelyére, de istenigazából sosem vált tagjává a fiúk brancsának, mint ahogy hímzőkörökbe sem járt, és női könyvklubok tagja sem volt. Neki és Laurennek is sokat jelentett a kölcsönösen erős bajtársi viszony és a biztonság, amelyet ebben egymásnak nyújtani tudtak. Idővel elmélyült a kapcsolatuk, és kölcsönösen élvezték, hogy megoszthatják egymással a munkahelyi gondokat, és természetesen azt is, hogy anélkül lazíthatnak és engedhetik el magukat, hogy ki kellene tenniük magukat a lokálokban magányos nőkre vadászó pasik megjegyzéseinek. – Nem baj, ha egy kicsit a melóról beszélünk? – kérdezte most Nikki. – Ugyan már! Túl azon, hogy egész nap ott kuksoltam a hidegben, az én pácienseimmel nemigen lehetett bármiről is beszélgetni, szóval csak ki vele – biztatta Lauren.

Heat most Matthew Starr esetét akarta megbeszélni vele. Elmondta Laurennek, hogy most már érti, miként keletkezhettek a zúzódások a férfi törzsén, és beavatta barátnőjét Miric és Pochenko kihallgatásának részleteibe. Azt is elmondta neki, hogy kétsége sincs afelől, hogy a bukméker utasította arra a végrehajtóját, hogy nyomatékosítsa Starr felé: elsősorban is a játékadósságát kellene rendeznie. A tapasztalata okán persze azt is hozzátette, hogy „hála” az ügyvédeknek és az eljárást akadályozó jogi hercehurcának, elég nehéz lesz összeszedni a vádanyagot. Nikki megtudakolta barátnőjétől, hogy Lauren vajon észlelt-e más nyomokat is azokon túl, amelyek az orosz keze munkájára utaltak. Lauren Parry zseniális szakember volt, aki éppen olyan pontosan emlékezett valamennyi boncolás részleteire, ahogyan Tiger Woods is fel tudta idézni egy adott golfversenyen elvégzett valamennyi ütésének pontos körülményeit, sőt, az ellenfelekét is. Lauren most azt felelte Nikkinek, hogy csupán két olyan indikátort észlelt, amelyek relevánsak lehetnek. Az egyik ilyen, hogy az áldozat hátán olyan alakú zúzódások voltak, amelyek pontosan megfelelnek a Starr erkélyére nyíló nagy, üvegezett ajtón található, polírozott rézkilincs lenyomatának – és Starrt pontosan erről az erkélyről lökték ki, hatalmas erővel. Heat visszaemlékezett rá, hogy amikor Raley és Ochoa megvizsgálta az erkélyt, lehullott kőport és lepattogzott festéket találtak, amit az okozhatott, hogy valaki hatalmas lendülettel vágta ki az ajtót, a kilincs pedig nekivágódott a falnak. A másik dolog, amit Lauren észlelt, hogy Starr mindkét felkarján szorítás-nyomok voltak. A halottkém a levegőbe emelt ujjaival meg is mutatta Nikkinek, hogy az a szorítás hagy ilyen nyomot maga után, amikor a vállánál és a hóna alatt ragadnak meg valakit. – Azt mondanám, hogy nem is volt komoly dulakodás – tette hozzá Lauren. – Bárki is tette, megragadta az áldozatot, átlendítette az erkélyajtón, majd pedig kihajította az utcára, háttal. Alaposan megvizsgáltam a lábait és a bokáit is, és bizonyos vagyok benne, hogy Mr. Starr teste anélkül zuhant ki, hogy egyáltalán érintette volna az erkély korlátját. – Sehol máshol nincs horzsolás vagy vágásnyom, nem találtál olyan sebet vagy nyomokat, amelyek védekezésre utalnak? – kérdezte Nikki. Lauren megrázta a fejét. – Nem, ámbár találtam még valami szokatlant. – Akkor ki vele! Egy nyomozónak a szokatlan és a rendellenes a legjobb barátja. – Éppen az ütések okozta zúzódásokat vizsgáltam, tudod, amiknél alighanem egy gyűrű nyoma rajzolódott ki. Szóval, volt egy hasonló ütésnyom, mint a többi, csak éppen ennél nem látszott a gyűrű nyoma. – Lehet, hogy a tettes már levette? – Aközben, amíg épp az áldozatot csépelte? Nikki húzott egy jót az italából, kiélvezve, ahogyan a szénsav bizsergeti a nyelvét, s közben kibámult a plexiüveg védőfalon át a hét emelettel alattuk húzódó sugárútra. Nem igazán tudta hová tenni azt, amit Lauren mondott, de azért elővette a jegyzettömbjét, és lefirkantotta magának: „Egy ütés gyűrű nélkül.” A két nő arancinit és egy tányér olívabogyót rendelt, és amire a csemege megérkezett, már egészen más témákról beszélgettek: arról a szemináriumról, amit Lauren tart a Columbia Egyetemen, aztán a dakszlijáról, Loláról, akit nemrég egy kutyaeledel-reklám forgatásához választottak ki, amikor Lauren a múlt hétvégén levitte sétálni a parkba. Nikki arra gondolt, hogy az egyhetes augusztusi szabadságán szeretne Izlandra utazni, és megkérdezte Laurent, hogy vele tartana-e. – Kissé fagyos helynek hangzik – felelte barátnője, de azért megígérte, hogy még gondolkodik a dolgon. Nikki mobiltelefonja, amely rezgő üzemmódba volt kapcsolva, most hívást jelzett, és a nyomozónő rápillantott a kijelzőre, hogy lássa, ki keresi. – Nos, mi a helyzet, kedves detektívkisasszony? – kérdezte Lauren. – Ismét akcióba kell lépnie? Netalán az épület falán ereszkedik majd le kötélen, odalent pedig már várja is a vad ökölharc?

– Rook az – mondta Nikki, felmutatva Laurennek a telefont. – Nyugodtan vedd csak fel, engem nem zavar. – Mondom, hogy ez csak Rook – ismételte Nikki, mintha ezzel mindent el is magyarázott volna, majd hagyta, hogy a telefon hangpostafiókja jelentkezzen be. – Irányítsd csak át az én mobilomra – szólalt meg Lauren, meglötybölve a Bloody Maryjét. – Rosszabbat is kifoghattál volna Jameson Rooknál. Egész elviselhető pasas. – Na persze, más sem hiányzott. Nem elég, hogy a nyakamra raknak valakit, még éppen őt kelljen elviselnem – morgott Nikki, majd amikor a telefonja kijelezte, hogy rögzítette a hangposta-üzenetet, azonnal megnyomta a gombot, hogy előhívja azt. Füléhez emelte a készüléket, és hallgatta. – Hm, azt mondja, hogy valami fontos dologra bukkant a Matthew Starr-üggyel kapcsolatban, amit nagyon szeretne megmutatni nekem. – Nikki a tenyerével is türelemre intette Laurent, majd letette a telefont. – És mi az a fejlemény? – Azt nem mondta, csak annyit, hogy most nem tud beszélni, de menjek át hozzá most azonnal, ha tudok. A címét is megadta. – Akkor menj csak – mondta Lauren. – Kissé félek attól, hogy mit találok nála. Ahogy őt ismerem, képes volna szinte bárkit önhatalmúlag őrizetbe venni, ha az illető egyáltalán ismeri Matthew Starrt. Amikor a hatalmas lift megérkezett a tágas, tetőtéri lakás elé, Rook már a harmonikaajtó előtt várt rá. – Nahát, Heat… tényleg eljött. – Az üzenetében olyasmit emlegetett, hogy meg akar mutatni valamit. – Így is van. – A férfi máris beljebb húzódott a bejárattól, és rögtön eltűnt egy sarok mögött. – Erre tessék! A lány követte a lakberendező által tervezett konyhába, amelynek túloldalán egy hatalmas „nagyszoba” volt – így emlegették a modern belsőépítészek ezeket az óriási, nyílt tereket, amelyeket a nappalik és étkezők egybenyitásával nyertek, s amelyekhez gyakran maga a konyha is csatlakozott. Ebben a szobában Heat most egy valódi pókerasztalt pillantott meg, amelynek igazi posztóbevonata volt. Körötte pedig… pókerjátékosok ültek. Hirtelen megtorpant. – Rook, ha jól értem, akkor annak, amit meg akart nekem mutatni, egyáltalán nincs semmi köze a mostani ügyünkhöz, ugye? – Ejha, maga igazi nyomozó lehet, ha így rájött – vont egyet a vállán Rook, és csintalanul elvigyorodott. – Mondja csak, akkor is eljött volna, ha egészen egyszerűen pókerezni hívom ide? Nikkiben felhorgadt az indulat, hogy azonnal sarkon forduljon és elmenjen, de ekkor a többi játékos felkelt az asztaltól, egymás szavába vágva üdvözölték, és innen már nem volt menekvés. Miközben Rook az asztalhoz kísérte, így szólt: – Ha már tényleg olyan okot keres az ittlétére, ami az ügyhöz kapcsolódik, akkor tessék: köszönetét mondhat annak az embernek, aki kiadta a végzést a Guilford-házból begyűjtött anyagok lefoglalásához. Bíró úr, bemutatom Nikki Heat nyomozót, a New York-i rendőrségtől – mondta ki egy szuszra Rook. Simpson bíró így, sárga golfpólóban, a pókerasztalnál előtte tornyosuló zsetonok mögött ülve egészen másként festett, mint a bírói pulpituson, talárban. – Éppen nyerő szériában vagyok – közölte, míg kezet rázott Nikkivel. Ugyancsak a társaságban volt Amerika és Nikki egyik kedvenc tévés híradósa, filmproducer férje kíséretében. A sztárhíradós mindjárt azzal kezdte, mennyire örül, hogy végre egy rendőr is felbukkant, mert éppen most rabolták ki.

– Ráadásul egy bíró – tódította a férje. Rook hellyel kínálta Nikkit önmaga és a híradós között, és mielőtt Heat feleszmélt volna, az Oscar-díjas producer már osztott is. Kicsiben játszanak, könnyebbült meg Nikki, majd rögtön azon kezdett tépelődni, hogy vajon nem azért csökkentették-e a téteket, hogy az ő rendőri fizetéséhez szabják. Hamarosan rájött azonban, hogy a társaság számára a szórakozás a fontos, nem pedig a pénz, de azért a győzelem is számított valamit, különösen a bírónak. Nikki, aki most látta a bírót első alkalommal talár nélkül, elnézte, hogyan tükröződik a lámpák fénye a férfi tar koponyáján, és látva, hogy milyen szenvedéllyel veti bele magát a kártyacsatába, nem tudta megállni, hogy ne hasonlítsa állandóan a „másik” Simpson-hoz, a bírói személyiségéhez. Az összes zsetonját odaadta volna, ha csak egyszer hallhat tőle egy dühös „Ehh”-t. A harmadik kör után hirtelen elhalványultak a lámpák, de csak pár pillanatra. – Na tessék – jegyezte meg Nikki. – A polgármester már bejelentette, hogy áramkimaradások is lesznek. – Mióta tart már ez a hőhullám? – kérdezte a producer. – Negyedik napja – válaszolt a felesége. – Interjút készítettem egy meteorológussal, és ő mondta, hogy a folyamatos hőséget csak akkor nevezhetjük hőhullámnak, ha három egymást követő napon is harminchárom fok fölé emelkedik a hőmérséklet. A konyha felől ekkor egy asszony tűnt fel, aki még hozzátette: – Ha pedig már négy napja tart egy efféle kánikula, azonnal fel kell keresnünk az orvosunkat. – Erre a jelenlevők harsogó nevetésben törtek ki. Az asszony kilépett a pult mögül, mélyen, színpadiasan meghajolt, miközben karját köszönésképp széttárta. Rook már mesélt Heatnek az édesanyjáról, és a lány rögtön rájött, hogy Margaret kicsoda. Ha valaki elnyeri a Tony-díjat, és számos alkalommal bukkan fel a Vanity Fair „Stílus” rovatában, azt előbb-utóbb megismerik az emberek. Margaret, aki most már a hatvanas éveiben járt, naivából lett igazi színpadi nagyasszony (bár Rook egyszer bizalmasan megsúgta Nikkinek, hogy a nagy dámaszerepet néha már nyűgnek tartja). Az asszonyból csak úgy sugárzott a dívaság, az első megszólalásától egészen a belépőjéig, majd a lehető leghatásosabban kezdte ecsetelni Nikkinek, hogy mennyit is hallott már róla az ő Jamiejétől. – Én is sokat hallottam már önről – felelte Nikki. – Mindet el is hiheti, kedvesem, ha pedig nem volna igaz, amiket rólam mesélnek, akkor majd odalent a pokolban elrendezem a dolgot, ha arra kerül a sor. – Ezzel visszasuhant, nem lehet másként leírni a mozgását, mint suhanásként, tehát visszasuhant a konyha irányába. Rook rámosolygott Nikkire: – Amint látja, a hírverésnél is szeretem az igazat mondani. – Látom – felelte Nikki, aki hallotta a jégkockák csörrenését egy pohárban, majd látta, amint Margaret felnyit egy palack Jamesont. Való igaz, Jameson Rook, tette hozzá már magában, egyre többet tudok meg rólad. A sztárhíradós unszolására, aki Rook társadalmi felelősségét kezdte emlegetni, a férfi beadta a derekát, és kikapcsolta a légkondicionálót. Nikki felpillantott a lapjaiból, és Rookot figyelte, amint sortban, U-2 3D pólóban és mezítláb megy a keleti szőnyegen a távolabbi falnál levő ablakhoz. Lehajolt, hogy kitárja a széles ablaktáblákat, amelyekből pazar kilátás nyílt Tribecára. Nikki tekintete lesiklott a férfiról, és az ablakon kinézve észrevette egy távolabbi épület körvonalait. A Hudson-folyó partján álló RiverStarr-ház volt az, amelynek sziluettjét élesen kiemelte a mögötte elterülő, fényesen kivilágított Jersey City városa. A Starr-épület sötétbe burkolózott, és csak a csúcsán álló, dologtalanul ott hagyott daru tetején világított egy vörös jelzőfény, amely a repülők pilótáinak szolgált figyelmeztetésül. Bizony, sok időbe fog még telni, amíg a daru ismét nekiláthat az épület vázának beburkolásához, futott át Nikki agyán.

Margaret a fia székébe huppant le, közvetlenül Nikki mellé, majd megszólalt: – Csodálatos a kilátás. – Amikor Rook lehajolt, hogy a következő ablakot is kitárja, a nagyasszony Nikkihez hajolt, és azt suttogta: – Én az anyja vagyok, és még így is azt mondom, hogy nem semmi a látvány… de belőlem csak a büszkeség beszél. – Majd hozzátette, ha netán Nikki nem értette volna el a célzást: – A seggét bizony tőlem örökölte Jamie. Az Oh! Calcutta! után a kritikusok odáig voltak a hátsómért. Két óra elteltével előbb Rook, majd a híradós, végül a férje, a producer is befuccsolt, és Nikki már csak a bíróval állt kártyacsatában, és éppen fölébe kerekedett. Simpson ugyan azt mondta, nem számít, de az arckifejezéséből ítélve Nikki mégis örült, hogy még a pókerjátszma előtt el tudták intézni nála a végzés kiadását. – Úgy tűnik, ma este nemigen kedvez nekem a lapjárás – mondta Simpson, pedig Nikki egyre csak arra áhítozott, hogy egy „Ehh”-t halljon tőle. – Nem a lapjárással van a gond, Horace – szólt közbe Rook. – Ha nem vetted volna észre, most először ült az asztal mellé olyan játékos, aki olvasni tud az arckifejezésedben. – Ezzel odalépett a pulthoz, hogy kihalásszon egy újabb szelet pizzát a dobozból, majd előkapott egy sört is a mosogatóba öntött jég közül. – Ami engem illet, szerintem ma is, ahogyan máskor, remek pókerarcot használtál. Én ugyan nem látok be a szófukar bíró úr sáncai mögé, és ennyi erővel lehetnének kutyaütő vagy nyerő lapjaid is. A hölggyel viszont jobb lesz, ha vigyázol – ült vissza a helyére Rook, miközben Nikki azon tűnődött, hogy a pizzával és a sörrel előadott mutatvány nem csak ravasz fortély volt-e, hogy ezzel az ürüggyel közelebb húzhassa a székét az övéhez. – Az én arcom márpedig nem árul el semmit sem – kötötte az ebet a karóhoz a bíró. – Nem is arról van szó, hogy te mit árulsz el, hanem arról, hogy ő mit tud kifürkészni – felelte neki Rook. Félig Nikki felé fordulva így folytatta: – Hetek óta vagyok már mellette, de azt hiszem, eddig még senkit sem láttam, aki így képes olvasni az emberekben, mint ő. – Ezzel Nikkire emelte a tekintetét, és noha most egyáltalán nem voltak olyan közel egymáshoz, mint Starr erkélyén, ahol szinte egymás leheletét is érezték, Nikki szíve mégis egy árnyalatnyival gyorsabban kezdett verni. Gyorsan elfordult, hogy besöpörje a nyereményét, miközben azon tanakodott, hogy vajon miféle játékot is űz ő itt Rooknál… és ezt nem a pókerre értette. – Azt hiszem, ideje hazaindulnom – szólalt meg végül. Rook ragaszkodott hozzá, hogy az utcáig kísérje, de Nikki végül addig húzta-halasztotta az indulást, amíg a többiek is szedelőzködni kezdtek, és így a csoporttal együtt könnyebben leléphetett. A tömegben mindig könnyebb elvegyülni és gond nélkül távozni, gondolta, hozzátéve magában, hogy ma este éppannyira nincs kedve egyedül maradni, mint kettesben lenni Rookkal. Nem, ma este semmiképpen, gondolta végül. A híradós és producer férje a közelben lakott, így gyalog indultak hazafelé, Simpson bíró pedig leintett egy taxit. Ő északnak indult, a Guggenheim Múzeum környékére, és megkérdezte Nikkit, nem akar-e egy darabon vele tartani. Heat egy pillanatig azon tanakodott, mi volna a jobb: faképnél hagyni a járdán ácsorgó Rookot, vagy maradni, és feszengve búcsúzkodni. Vagy, ami még rosszabb, kitenni magát az invitálásnak egy újabb italra. Gyorsan döntött, és a taxi felé indult. Rook megszólalt: – Remélem, nem haragszik, hogy ezzel a füllentéssel idecsaltam. – Miért is bánnám, nagyokos? Hiszen egy zsák pénzt nyertem a pókeren – felelte Nikki, majd a taxihoz lépett, helyet hagyva Simpsonnak is. Tíz perccel később már a Gramercy Parkbeli lakása ajtajában csörgött a kulcsa, miközben egy kellemes fürdőről ábrándozott.

Igazán senki sem vádolhatta Nikkit azzal, hogy fényűző életet él. Gyakran emlegette magában a „késleltetett kielégülés” kifejezést, amikor lehűtötte önmagát, ha hébe-hóba felment benne a pumpa azon, hogy milyen különbség van a jelenlegi élete és aközött, amit megtehetett volna, vagy amit éppen mások tesznek. Megnyitotta a kád csapját, hogy a habfürdőt még buborékosabbá tegye. Miközben a habfürdőnek, kevés bocsánatos bűnei egyikének hódolt, elmerengett a múltbeli választásain és a lezárult lehetőségeken. Élhetne akár Connecticutban is, egy szép, kertes házban a férjével, aki az elővárosi vonattal járna be Manhattanbe, miközben neki bőven volna ideje néhanapján masszázsra vagy jógázni. Jógázni, nem pedig kemény küzdősport-edzésekre. Nikki megpróbálta elképzelni magát, amint egy tofumániás, Johnny Depp-szakállas fickó az edzőpartnere, aki rozsdás lökhárítójú Saabbal jár, amelyen a „Spontán Jócselekedetek” matrica virít. Vajon mennyire volna más, mint mostani partnere, a volt kommandós? Tény, hogy Johnny Deppnél rosszabbat is kifoghatna. Hiszen már előfordult. Aznap este többször is az eszébe ötlött már, hogy felhívhatná Dont, de nem tette. Vajon miért nem? Szívesen eldicsekedett volna neki azzal, hogy milyen tökéletes technikával tudta leteperni Pochenkót a metróállomáson. Simán ment és egyszerűen, mintha csak leültette volna. Ám nem ez volt az ok, amiért habozott felhívni Dont, és ezt ő maga is tudta. Akkor vajon miért? A Donnal való kapcsolatuk egyszerű megállapodáson alapult. Edzője sosem firtatta, hogy éppen merre jár, hol marad vagy hogy miért nem jelentkezik. Az, hogy éppen melyiküknél találkoztak, egyszerűen csak azon fordult meg, hogy kihez voltak közelebb. A férfi nem akarta befészkelni magát hozzá, viszont nem is menekült semmi elől. Az ágyban pedig nagyon jó volt vele. Időnként ugyan kissé túl agresszívvá vált, vagy úgy tekintett a szexre, mint egy elvégzendő feladatra, de Nikki már ismerte erről az oldaláról is, és tudta, hogyan kaphatja meg tőle a kielégülést. Vajon mennyiben más ez, mint az elképzelt világ, amelyben a vonaton dolgozni járó Noah Paxton-félék lettek volna a társai? Igaz, hogy a Donnal való kapcsolat messze nem volt tökéletes, de elég jól működött. Akkor viszont miért nem hívja fel a férfit? Amikor a habfürdő buborékjai már az állát csiklandozták, elzárta a csapot, és mélyen beszívta gyerekkorának illatát. Elmerengett a múlékony időn, és azon, hogy milyen volna, ha valamilyen határozott célért, nem pedig a szükségletei szerint élne. Azon töprengett, hogy vajon tizenegy év múlva, negyvenéves kora környékén is ilyen lesz még az élete? Tizenegy év persze még rengeteg idő, gondolta, de arra is rádöbbent, hogy az elmúlt tíz éve, amelynek során az anyja halála után darabokra esett életét rakta össze apránként, az is hihetetlenül gyorsan reppent el, mint egy felvett tévéműsor, amit végigtekerünk. Vajon lehetséges, hogy csak azért tűnik így, mert nem volt benne semmi fűszer, ami feldobta volna? Amikor először pályát választott, még az anyját győzködte arról, hogy a színész szakirány nagyon is neki való, később viszont mégis a rendőrtisztire nyergeit át. Most eltöprengett, hogy vajon nem akarta-e túlságosan keményen és görcsösen a boldogságot? Az mindenesetre tény, hogy mostanában egyre kevesebbet nevet, és egyre többet ítélkezik. Mit is mondott Rook pókerezés közben? Hogy még senkit sem látott, aki ilyen jól tudna olvasni az emberekben. Nikki arra gondolt, hogy nem szeretné ezt a mondatot tudni a sírfelirataként. Rook.

Jó, tényleg a seggét bámultam, ismerte be magának Nikki. Akkor kezdett el hevesebben verni a szíve, talán azért is, mert zavarba jött attól, hogy Margaret rajtakapta. Nikki lebukott a habzó fürdővíz alá, és addig maradt ott, míg a szívdobogását túl nem harsogta agyának vészjelzése az oxigénhiány miatt. Feljött a víz fölé, és a habfoszlányokat lesöpörve arcáról és hajáról kényelmesen lebegett a lassacskán hűlő fürdővízben, miközben azon tűnődött, hogy vajon milyen is volna Jameson Rookkal. Milyen volna a férfi? Milyen lenne a tapintása, az íze, a mozgása? Ekkor újra rájött a szívdobogás. Még hogy milyen volna vele? Erre a gondolatra elfogta az idegesség. Maga sem tudta, miért. Rejtély volt ez az egész. Kihúzta a kád dugóját, és kikászálódott. Nikki kikapcsolta a légkondicionálását, és csuromvizesen, meztelenül indult el a lakásban, még csak meg sem törölközve, hiszen a levegő is párás volt. Kellemes érzés volt a bőrén levő szappanbuborékok sokasága, és arra gondolt, hogy ha megtörölközne, akkor is perceken belül megint csuromvizes volna a hőségtől. Akkor pedig már nem jobb, ha levendulaillatúan csuromvizes? Csak két olyan ablaka volt a lakásnak, amelyekből át lehetett látni a szemközti szomszédokhoz, de mivel a szellő sem rezzent, Nikki leengedte a redőnyt, és a konyhai szekrényhez ment, ahol a háztartási eszközei voltak. Nikki Heat egyik titkos trükkje, amivel rengeteg időt és pénzt takarított meg, az volt, hogy esténként mindig maga vasalta ki a ruháit. Tudta, hogy semmi sem hökkenti meg annyira az előle menekülő tetteseket, mint a friss, élesre vasalt ruhák látványa. Így aztán kinyitotta a vasalódeszkát, és bedugta a konnektorba a vasalót. Egyáltalán nem ivott sok alkoholt, de az elfogyasztott mennyiségtől most mégis megszomjazott. A hűtőszekrényben ott lapult még az utolsó doboz szénsavas limonádéja. Nem éppen környezet-barát, de egy ideig nyitva hagyta a hűtőszekrény ajtaját, hogy a kiáramló hűs levegő meztelen testét simogassa, míg libabőrös nem lett. Amikor meghallotta az apró kattanást, elfordult a frizsidertől. Észrevette, hogy a vasalón kigyulladt a piros jelzőlámpa, ami azt mutatta, hogy a készülék felmelegedett. A fémdobozos üdítőt lerakta a konyhapultra, és a szekrénye felé indult, hogy másnapra valami lehetőleg tiszta, de legfőképpen szellős ruhát válasszon magának. A tengerészkék blézert épp csak végig kellett simítani a vasalóval, és ahogy a szobán át visszafelé indult vele, észrevette, hogy a blézer jobb ujjának egyik gombja törött. Azon tűnődött, hogy vajon van-e megfelelő tartalékgombja. Ebben a pillanatban a konyhából meghallotta a nyíló üdítősdoboz szisszenését.

HÉT

Nikki Heat dermedten állt a folyosón, de közben azon járt az agya, hogy valóban hallotta-e a hangot. Túl sokszor peregtek már le az agyában az anyja halálának percei, amikor ugyanígy szisszent egy üdítősdoboz. Hányszor, de hányszor hasított már bele ez a hang a rémálmaiba is, és hányszor riasztotta meg őt az üres szobában! Nem, nem, gondolta, kizárt, hogy valóban hallotta. Ezt ismételgette önmagának, ahogy dermedten, meztelenül állt ott ebben a végtelennek tűnő pillanatban, miközben ajkára fagyott minden szó és hang. Csak a házfalakon túl lüktető New York zaját és saját érverését hallotta a süket csöndben. Ujja már sajgott, olyan erővel szorította magához a törött blézergombot. Most lazított a szorításon, de magát a ruhadarabot nem engedte el, félve, hogy ezzel is zajt csapna, amivel elárulná a hollétét. De hát kinek is? Várjunk csak egy percet, gondolta magában. Maradj nyugton, ne mozdulj, számolj el hatvanig, biztatta magát, és addigra ez a rémálom is véget ér. Némán átkozta önmagát, amiért meztelenül flangál a lakásban, hiszen így most sokkal sebezhetőbbnek érzi magát. A habfürdőt élvezni ugyan kellemes volt, de most nézd meg magad, füstölgött hangtalanul. Elég ebből, döntötte el, s feszülten figyelni kezdett az éjszaka minden apró rezdülésére. Talán csak egy szomszéd, jutott eszébe. Hányszor, de hányszor hallatszott már át a falakon szeretkezés, köhögés vagy edénycsörgés zaja, hányszor szálltak már be ezek a hangok a nyitott ablakon át! Az ablakok. Mind nyitva van. Alig telt el néhány másodperc a kiszabott egy percből, de ő máris megmozdult, és egyik lábát óvatosan a másik elé helyezve a konyha felé mozdult. Hallgatózott. Semmi. Megkockáztatott egy újabb, lassú és óvatos lépést. Még emelte a lábát, amikor egy pillanatra kihagyott a szíve, mert egy árny suhant végig a konyha padlójának azon keskeny sávján, amire rálátott. Egy pillanatig sem tétovázott vagy fülelt tovább, hanem nekiiramodott. A nappali felé rohantában eliszkolt a konyhaajtó mellett, és egy mozdulattal lekattintotta az egyetlen még égő fényforrást, majd bevetette magát az íróasztala mögé. Keze lázasan matatott a nagy, faragott toszkán tálban, amelyet az asztal sarkán tartott. Az edény üres volt. – Talán ezt keresi? – jelent meg ebben a pillanatban Pochenko az ajtóban, kezében tartva Nikki saját fegyverét. A mögötte égő konyhai fények kirajzolták sötét árnyalakját, de Nikki jól látta, hogy Sig Sauer pisztolya még mindig a tokjában van, mintha ez az arrogáns gazember azt képzelné, hogy egyelőre még csak szüksége sincs rá. Szembesülve a könyörtelen tényekkel, a nyomozónő azt tette, amit máskor is: legyűrte magában a feltörő félelmet, és gyakorlatiasan kezdett gondolkodni, magában gyorsan végigfutott a lehetőségeken. Egy: sikíthat. Az ablakok tárva-nyitva vannak, de könnyen lehet, hogy akkor a fickó lövöldözni kezdene, amire jelenleg még nem mutatott nagy hajlandóságot. Kettő: fegyvert szerez. A szolgálati fegyvere a táskájában volt, amely vagy a konyhában, vagy a hálószobában hevert, Nikki hirtelenjében nem tudta biztosan. Bármerre is indulna, el kellene jutnia Pochenko mellett. Három: időt nyerni. Rögtönöznie kell, hogy valami más fegyvert találjon, vagy esetleg egérutat nyerhessen, netalán

legyűrhesse a férfit. Az jutott eszébe, hogy túszszedéssel szembesülve először is tárgyalni próbálna. Beszélni kell, kapcsolatot teremteni, húzni az időt. – Hogyan talált rám? – kérdezte, és elégedetten nyugtázta, hogy a hangjából nem csendül ki félelem. – Mégis mit gondol, csak maguk képesek valakinek a nyomára akadni? Nikki hátralépett egyet, hogy befelé csalja a férfit, el a folyosóról. Gyorsan végiggondolta, hogy merre is járt, mióta eljött a kapitányságról: a SoHo House-ban, aztán Rooknál a pókerpartin. Megborzongott, amikor rájött, hogy az orosz azóta minden egyes lépését követte. – Igazán nem nehéz olyasvalakit követni, aki azt sem tudja, hogy követik. Ha valakinek, hát magának tudnia kéne ezt. – No és maga honnan tudja? – replikázott Nikki, miközben még egy lépést tett hátrafelé. Ezúttal Pochenko is követte őt egy lépéssel. – Talán csak nem rendőr volt Oroszországban? A fickó elvigyorodott: – Olyasmi munkám volt, de nem éppen a rendőrségnél. Maradjon csak ott, ahol áll! – szólt rá, majd előkapta Nikki pisztolyát, a pisztolytáskát félredobva, mint egy darab hulladékot. – Nem akarom lelőni magát… Legalábbis addig nem, amíg nem végeztem – tette még hozzá. Nikki gyorsan taktikát változtatott magában, és felkészült a legrosszabb eshetőségre is. Milliónyi alkalommal gyakorolta már, hogyan kell kézzel lefegyverezni egy pisztolyos ellenfelet, de mindig csak az edzőterem szőnyegén egy oktatóval, vagy valamelyik rendőr kollégájával, aki edzőtársnak szegődött mellé. Ezzel együtt is úgy érezte, mintha folyamatos edzésben levő sportoló volna, hiszen utoljára alig két hete gyakorolta ezt a mozdulatsort. Gondolatban felépítette magában az akció elemeit, és közben tovább beszélt Pochenkóhoz: – Azért elég merész, hogy saját fegyver nélkül jött ide. – Nem lesz rá szükségem. Délután becsapott. Most este nem fog. Az orosz elfordult a villanykapcsoló felé, és Nikki ezúttal feléje lépett egyet. Amikor a szobát elöntötte a fény, Pochenko végigmérte a lányt, és elégedetten morgott: – Apucinak tetszik, amit lát. – Szándékosan lassan és aprólékosan vizslatta végig a lány testét, bár Nikki ironikus módon kevésbé érezte úgy, hogy erőszakot tesznek rajta, mint aznap délután a kihallgató-szobában, amikor pedig fel volt öltözve. Mégis összefonta a karjait a teste előtt. – Takargasd csak magad nyugodtan, picinyem, megmondtam, hogy az enyém leszel – dörmögte az orosz. Heat felmérte a helyzetet. Pochenko egy kézzel tartotta a fegyvert, ami előnyt jelentett, hiszen erősebb volt nála. Igen nagydarab is volt, de Nikki a metróállomáson történt összecsapásuk óta tudta, hogy hiába olyan erőteljes alkatú a férfi, ha egyszer nem elég fürge. Viszont ezúttal nála volt a fegyver. – Gyere csak ide – szólalt most meg az orosz, egy lépést téve Nikki felé. Ezzel vége is volt a csevegésnek, és Nikki, habozva bár, de feléje lépett. A szíve csak úgy zakatolt, és a fülében ott dübörgött saját vérének lüktetése. Ha minden sikerül, akkor egy pillanat műve lesz az egész. Úgy érezte, mintha a magasból készülne éppen a mélyvízbe vetni magát, és ettől csak még jobban zakatolt a szíve. Eszébe jutott egy brooklyni rendőrjárőr, aki tavaly egy ilyen ugrást vétett el, és a fél arca bánta a dolgot. Nikki azt mondta magának, hogy ennek a felidézése nem segít a mostani helyzetben, és erőnek erejével az előtte álló mozdulatsorra koncentrált. – Hé, te ribanc, ha azt mondom, gyere ide, akkor idejössz! – csattant Pochenko hangja, miközben a fegyvert Nikki mellkasára emelte.

A lány még egy lépéssel közelebb ment, ahogyan az orosz parancsolta, és eközben megadóan a feje fölé emelte a kezeit, amiket szándékosan meg is remegtetett, hogy ez a mozdulat ne árulja el a csapást, amire készült. Tudta, hogy villámgyorsnak kell lennie. – Kérem, ne lőjön le! Kérem! – fogta könyörgőre. – Kérem, ne lő… – Azzal bal kezét hirtelen előrelendítve megragadta a pisztolyt, és hüvelykujját a felhúzott kakas résébe szorítva, ellökte magától, majd megperdítette, hogy a jobbjába kerüljön. Lábát hirtelen beakasztotta Pochenko lábai közé, és vállát nekivetette az orosz karjának, miközben a férfi felé próbálta fordítani a pisztolyt, melyet már megragadott. Egészen addig csavarta a férfi kezében levő fegyvert, míg azt nem hallotta, hogy a ravaszon megakadt ujj eltörik. Az orosz ekkor felüvöltött. Utána gyorsan eldurvult a helyzet. Nikki megpróbálta magához ragadni a pisztolyt, de Pochenko törött ujja még mindig be volt szorulva, amikor pedig végre sikerült kirántania onnan, a pisztoly olyan lendületet kapott, hogy kicsúszott Nikki kezéből is, és átszánkázott a szőnyegen. Pochenko a hajánál fogva ragadta meg őt, és a hall felé lökte. Nikki megpróbált lábra állni, és a bejárati ajtó felé indulni, de a férfi utánavetette magát. Elkapta Nikki egyik karját, de nem tudta elég szorosan tartani. Pochenko keze verejtékes volt, Nikki bőre pedig még mindig csúszós a habfürdőtől. A lány kisiklott az orosz szorításából, és megpördült, majd másik kezével erőteljesen orrba csapta Pochenkót. Reccsenést hallott, majd a férfi oroszul káromkodott. Nikki kitekeredett testtel igyekezett hátrahúzni a lábát, hogy egy rúgással a nappali felé tudja taszítani támadóját, de a férfi mindkét karja iszamos volt az eltört orrából patakzó vér miatt, és a lány rúgása lecsúszott az alkarjáról. Amikor az orosz ismét Nikki felé próbált nyúlni, a lány két gyors balegyenest húzott be az orrára, és amíg az orosz az ütéstől visszahőkölt, ő gyorsan kinyitotta a bejárati ajtó biztonsági zárjait, és kiüvöltött a folyosó irányába: – Segítség, tűz van! Tűz van! – Mivel tudta, hogy sajnos ezzel a segélykiáltással lehet legbiztosabb módon rávenni a polgárokat arra, hogy a 911-es vészhívó számot tárcsázzák. Pochenkóban eközben feléledt a profi bokszoló, és egy olyan balost vágott a lány hátára, ami az ajtónak vetette Nikkit. A nyomozónő tudta, hogy előnye a fürgeségben és a mozgásban rejlik, ezért azonnal odébb is perdült, s így a férfi következő ütése, a Nikki fejének szánt balegyenes iszonyú erővel vágódott a faburkolatnak. Nikki még a földön volt, de lábával átbukfencezett az orosz bokái között, majd lábbal kirántotta Pochenko alól a lábait, és a gengszter arccal vágódott neki az ajtónak. Kihasználva, hogy Pochenko a földre került, Nikki a nappali felé rohant, s közben a földre esett fegyver után kutatott. Tudta, hogy megpattant a padlón az íróasztal alatt, de már nem volt annyi ideje, hogy felvegye. Éppen lehajolt érte, amikor Pochenko utolérte, hátulról átkarolta, és egyszerűen felkapta, miközben Nikki karja-lába tehetetlenül csépelte a levegőt. A férfi közel hajolt a füléhez, azt mondta: – Most már az enyém vagy, ribanc. Pochenko a hálószoba felé cipelte a folyosón, de Nikki még korántsem adta fel a küzdelmet. Amikor elhaladtak a konyha mellett, kezét-lábát szétterpesztette, hogy meg tudja ragadni a falból kiálló sarkokat. Olyan volt, mintha egy autóban hirtelen beletaposott volna a fékbe, és az orosz feje a lendülettől előrebukott. Nikki ugyanebben a pillanatban csapta hátra saját fejét, és éles fájdalmat érzett, amikor az orosz fogsora nekiverődött a tarkójának. Pochenko ismét élesen szitkozódott, és a konyha padlójára hajította a lányt, majd máris ott termett felette, böhöm testével a padlóhoz szegezte. Ez volt Nikki rémálma, hiszen a férfi teljes súlyával ránehezedett, moccanni sem hagyta. Nikki próbált tekeregni, kicsúszni, de a gravitáció és a férfi súlya mindenben meggátolta. Pochenko ugyan elengedte Nikki bal csuklóját, de ezt is csupán azért, hogy ép kezével a torkát tudja szorongatni. Mivel egyik keze így felszabadult, Nikki teljes erőből állon vágta az oroszt, de az még csak meg sem rezzent. Szorítása ellenben egyre erősebbé vált a lány nyakán.

Törött orrából vér csepegett Nikki arcára, amitől a lány lassan fulladozni kezdett, mintha vízzel kínoznák. Oldalra rántotta a fejét, és jobb kezével ismét csépelni kezdte Pochenkót, de érezte, hogy a férfi kegyetlen szorítása nyomán mindinkább elszáll belőle az erő. Látása már ködösülni kezdett, és úgy látta, mintha Pochenko felette tornyosuló eltökélt arca körül apró csillagocskák keringenének. A férfi nem siette el, figyelte, hogyan fogy ki az oxigén a lány tüdejéből. Érezte, hogy Nikki egyre gyengül, hogy ütései egyre tétovábbak és erőtlenebbek. Nikki oldalra fordította a fejét, hogy legalább ne kelljen az orosz arcát látnia. Anyjára gondolt, akit pontosan itt, alig egy méterre ettől a helytől gyilkoltak meg, és aki utolsó perceiben őt szólongatta. Amint lassan ráereszkedett a sötétség, Nikki agyán az cikázott végig, hogy milyen szomorú, hogy ő már nem szólongathat senkit. Ekkor látta meg a kábelt. Tüdeje égett, az ereje apadt, ügyetlenül matatott, megpróbálta elérni, és két sikertelen kísérlet után végre meg tudta ragadni. A vasaló lebillent a deszkáról. Pochenko, ha észlelte is, nem törődött vele, és azt hitte, hogy a lány utolsó fellobbanása lehet a mozdulat, amivel még küzdeni próbál. Egy pillanattal később azonban megérezte a forró vasalót az arcán. Olyan sikoly tört fel belőle, amilyet Nikki sohasem hallott korábban. Keze lereppent a lány nyakáról, aki mohón kapkodta a levegőt, de közben is érezte a férfi perzselődő húsának bűzét. Most már marokra fogta a vasalót, és kemény lendítéssel csapta a férfi irányába. A forró vasalólap a szeme alatt találta el Pochenko arcát, aki újra felüvöltött a fájdalomtól, de vonyítása mögött a háttérben már felhangzottak az egyre közeledő szirénák is. Pochenko nagy nehezen lábra állt, és kezét az arcára szorítva a konyhaajtó felé botladozott. Nekiment a fal sarkának, megbotlott, de visszanyerte egyensúlyát, és kifelé dobogtak távolodó léptei. Mire Nikki összeszedte magát, és a nappaliba ért, már csak azt hallotta, hogy a menekülő Pochenko a tűzlépcsőn dübörög a tető irányába. Heat felkapta a fegyverét, és a fémlépcsőn az orosz után vetette magát, de Pochenkónak már rég nyoma veszett. Mélyen alatta, a Harmadik sugárút kereszteződésének irányából egyre közeledő szirénák visítását hallotta, és a téglafalakon már ott villództak a mentőegységek lámpái. Ekkor jutott eszébe, hogy teljesen ruhátlan, és úgy döntött, jobb lesz, ha visszamegy a lakásba, hogy magára kapjon valamit. Amikor Nikki másnap reggel a rendőrkapitánnyal való megbeszélése után visszament saját irodájukba, Rook, Ochoa és Raley már várt rá. Ochoa a székében hátradőlve, lábait az asztalra pakolva ült. – Na, én tegnap este a Yankees győzelmét néztem a tévében, aztán egy jót kettyintettünk az asszonnyal. Tudja ezt überelni bárki is? – Az én estémnél biztos jobb volt – legyintett Raley. – És Heat nyomozó miről tudna beszámolni? Nikki megvonta a vállát, de vette a lapot. – Én csak egy pókerpartin voltam, utána otthon tartottam erőnléti edzést. Korántsem volt olyan izgalmas, mint a te estéd, Ochoa. De ha már itt tartunk, komolyan mondod, hogy a feleséged tényleg ágyba bújt veled? – A rendőrhumor fanyar és fekete viccelődést jelentett, amibe néha belecsempésztek egy kis kedveskedést is. – Ó, értem már! – szólt közbe Rook. – Maguk így dolgozzák fel a történteket. Szóval, ha valamelyiküket ki akarják nyírni, akkor az nem is nagy ügy, sőt suliba is kell még menni másnap, ugye?

– Á, nem, igazából le se szarjuk az ilyet. Nikki is nagylány már – mondta Ochoa, és mindhárom rendőr nevetni kezdett. – Ezt is leírhatod, te szorgalmas kis író. Rook most Heathez fordult. – Engem nagyon meglep, hogy mégis bejött ma reggel. – Ugyan miért? Nekem ez a munkahelyem, és tudja, Rook, otthon egyetlen gengsztert sem fogok tudni elkapni. – Világos – tette hozzá Ochoa. – Mint a nap – tódította Raley. – Azért kösz, hogy nem pacsiztok – dörmögte Nikki. Noha mostanra már az egész kapitányság és a szomszéd körzetek rendőrei is értesültek arról, ami vele történt előző este, Nikki előtt felvillant, milyen feszülten és milyen komoly tekintettel hallgatták végig a közeli kollégái, amint beszámolt nekik a történtekről. – Azért elég merész a fickó – mondta most ismét Rook –, ha rá mert támadni egy rendőrre a lakásán. Már tegnap is az volt a benyomásom, hogy ez az alak pszichopata. – Vagy pedig – kezdett bele Nikki, úgy döntve, hogy megosztja a többiekkel azt a benyomást, amely akkor fogta el, amikor meglátta Pochenkót a nappalijában, fegyveresen – arról van szó, hogy valaki odaküldte, hogy takarítson el engem az útból. Ki tudja? – Elkapjuk még ezt a mocskot – mondta Raley –, és azt a napot megemlegeti. – Az tuti – bólogatott Ochoa. – A szokásos óvintézkedések mellett azóta már a kórházaknak is szóltunk, hogy azonnal jelentsék, ha olyan beteg kerül hozzájuk, akinek kivasalták a fél arcát. – A kapitány mondta, hogy Miricet már kora hajnalban felvertétek. Ochoa bólintott. – Aha, még sötét volt. Ez a pasas egyébként egy hálóingben alszik! – Megrázta a fejét, hogy elhessegesse a látványt, majd folytatta: – A lényeg, hogy Miric azt állítja, azóta nem is beszélt Pochenkóval, hogy tegnap kiszambáztak innen. Persze megfigyelés alatt tartjuk, és bírói végzést kértünk, hogy megkapjuk a híváslistáit. – És hogy lehallgathassuk a beérkező hívásait – tette hozzá Raley. – A labor egyébként már vizsgálja a Miric és Pochenko lakásán lefoglalt kék farmeranyag-mintákat. Az orosz haverod nadrágjának a térdénél van néhány ígéretes szakadás, de egyelőre nehéz megállapítani, hogy abból származik-e az anyag, még ha ugyanolyan típusú is. Mindegy, a törvényszékiek majd eldöntik. Nikki elmosolyodott. – Sikerült viszont ujjlenyomatot szereznem, ami megegyezhet a Starr felkarján talált szorítás nyomokkal – nyitotta ki az inggallérját, hogy a többiek is láthassák a nyakán még mindig ott vöröslő nyomokat, Pochenko keze „munkáját”. – Tudtam, hogy ő az. Egyből tudtam, hogy Pochenko hajította le Starrt az erkélyről. – Most az egyszer én is erre tippelnék, Rook, de azért ne siessük el a dolgot! A nyomozásban alaptétel, hogy ha egyszer véglegesen kijelentünk valamit, akkor attól a pillanattól fogva rohamosan nő annak az esélye, hogy el is siklunk valami más felett – intette a nyomozónő. – Ochoa és Raley, ti nézzetek utána, hogy milyen bolti rablások történtek az éjszaka! Mivel Pochenko nem mehet haza, így rögtönöznie kell. Különösen annak járjatok utána, hogy loptak vagy raboltak-e bármit a gyógyszertárakból és a gyógyászati segédeszköz boltokból. Egyértelmű, hogy nem ment be egyik sürgősségire sem, tehát alighanem önmagát kezelgeti. Miután a két detektív elindult, hogy nekilássanak a feladatnak, Nikki éppen a törvényszéki szakértők jelentését töltötte le saját számítógépére, amikor a kapitányság ügyeletes tisztje jelent meg nála, és egy nagy, lapos dobozt hozott neki, ami nagyjából akkora és olyan súlyú volt, mint egy falitükör. – Senkitől sem várok küldeményt – mondta neki Heat.

– Talán az egyik hódolója küldi – felelte az őrmester. – Lehet, hogy orosz kaviár van benne – tette hozzá fapofával, majd elment. – Nem valami szentimentális bagázs dolgozik itt – jegyezte meg Rook. – Hála istennek! – Nikki megnézte a csomag címkéjét. – A Metropolitan Múzeum raktárából küldték. – Felkapott egy ollót az asztaláról, felnyitotta a csomagolást, és belekukkantott. – Valami keretes izé van benne – mondta. Nikki lassan kihúzta a csomagból a keretes valamit, és amikor meglátta, hogy mi az, egy csapásra elszállt mindaz a sötét, nyomasztó érzés, ami a tegnap éjszaka óta volt benne, és helyette meleg, sugárzó fény ömlött szét az arcán, amint szeme végigfutott a képen levő két fehér ruhás lányon, akik kínai lampionokat gyújtogattak. Igen, a Szegfű, liliom, rózsa. Hitetlenkedve bámult a festményre, majd Rook felé fordult, aki homlokát ráncolva állt. – Kell ott lenni egy kártyának is, amin az áll, hogy „Na ki vagyok?”. Egyébként meg jobb, ha rám tippel, különben ki fogok akadni, hogy ezek után képes voltam másnapi szállítással megrendelni. A lány ismét a képre nézett: – Ez… hát ez… olyan… – Tudom, már tegnap láttam az arcán, mennyire megtetszett, amikor Starr nappalijában megpillantotta. Amikor megrendeltem, akkor persze még nem tudtam, hogy afféle fájdalomdíj lesz belőle… Sőt, voltaképpen úgy is mondhatnám, hogy afeletti örömöm jele lett, hogy tegnap éjszaka megúszta, hogy kinyírják. Nikki elnevette magát, nehogy Rook észrevegye, hogy alsó ajka egy pillanatra megremegett. Gyorsan el is fordult tőle. – Itt a lámpa alatt nagyon tükröződik, nem látom jól – vetette oda, és Rook egy pillanattal később már csak a lány hátát látta. Délben Nikki a vállára kanyarította a táskáját, és amint Rook megindult, hogy vele tartson, odavetette a férfinak, hogy menjen el valahová ebédelni, mert ezt az ügyet most egyedül kell elintéznie. A riporter erre azt felelte, hogy nem ártana, ha vele volna valaki, aki megvédi. – Rendőr vagyok, Rook, én védek meg másokat. A férfi kiolvasta Heat tekintetéből, hogy egyedül akar lenni, és ez egyszer nem szállt vitába vele. Miközben a belváros felé hajtott, Nikkit kínozta a bűntudat, amiért így lepattintotta a férfit. Hát nem volt vele kedves az este, a pókerasztalnál, és nem kedveskedett neki ma is egy csodás ajándékkal? Persze, az igaz, hogy amikor együtt nyomoznak, akkor kiállhatatlan, de ez most más. Talán az előző esti tortúra és a kimerültség tette. A pokolba is, gondolta Nikki, bármit is érzek, azt tudom, hogy jelenleg egy kis mozgástérre van szükségem. – Elnézést a kupiért – mondta Noah Paxton. Belehajította a csemegepultnál vett salátájának maradékát a szemetesbe, majd egy szalvétával gyorsan tisztára söpörte az asztalát. – Nem számítottam magára. – Éppen a környéken jártam – mondta Heat nyomozó. Nem zavarta, hogy a férfi megérzi, hogy hazudnak neki, mert tudta, hogy ha egészen váratlanul toppan be egy tanúhoz, akkor az komoly, nem várt eredményekkel járhat. Azok, akiket készületlenül ér egy adott helyzet, sokkal óvatlanabbak, ezt már régen megtanulta. Ezen a délutánon az volt a célja, hogy kiszedjen néhány dolgot Noah-ból, először is pedig arra volt kíváncsi, hogy mi lesz a férfi legelső, önkéntelen reakciója, amikor ismét megmutatja neki a Guilford-házban rögzített képeket. – Új képek is vannak a csomagban? – kérdezte Paxton. – Nincsenek – vetette oda Nikki, és valamennyit kiterítette a férfi elé. – Egészen bizonyos benne, hogy egyiküket sem ismeri fel? – kérdezte. Igyekezett könnyeden

beszélni, de azzal, hogy ilyen nyíltan rákérdezett, máris nyomást gyakorolt Paxtonra. A játék arra ment ki, hogy mi lehetett az oka annak, hogy Kimberly szerint miért nem ismerte fel Miricet. Paxton azonban, akárcsak egy nappal korábban, most is módszeresen futott végig a fényképeken, és ismét azt válaszolta, hogy egyik embert sem ismeri fel. Nikki most elrakta valamennyi képet, kettő kivételével: ezeken Miric és Pochenko volt látható. – Mi a helyzet ezzel a kettővel? Így sem rémlik semmi? Paxton megvonta a vállát. – Sajnálom, de nem. Kik ezek? – Egyszerűen arról van szó, hogy ők érdekelnek minket – felelte Nikki, aki tudta, hogy kettejük szereposztásában neki a kérdésfeltevés a dolga, nem pedig a válaszadás. Kivéve persze, ha éppen ezáltal tud lépéselőnyhöz jutni. – Azt is meg akartam kérdezni, hogy mit tudna még elmondani Matthew hazárdjáték-szenvedélyéről. Hogyan finanszírozta? – Készpénzzel – felelte Paxton. – Maga adta neki oda a pénzt? – Persze, hiszen a saját pénze volt. – Amikor aztán adósságot csinált a bukiknál, ezeket miből fizette vissza? – Ugyanúgy, készpénzzel. – Nem fordult elő, hogy a bukik magától követelték a pénzüket? – Atyavilág, dehogy! Megmondtam Matthew-nak, hogy ha ilyen alakokkal akar üzletelni, akkor csak önmagára számíthat. Még csak az hiányzott volna, hogy ezek ide járjanak – mondta Paxton, látványosan beleborzongva a gondolatba is. – Kösz, de ebből nem kértem. Nikki ugyan némi csellel, de ki tudta húzni belőle, amit akart. Beigazolódott, amit Kimberly mondott, hogy a pénzügyi tanácsadó miért nem ismerhette Matthew bukmékerét. Heat ezután Morgan Donnelly felől kezdte faggatni Paxtont. Ő volt az a nő, akinek a nevét szintén Kimberly adta meg, mint az általa elfogott szerelmes levél íróját. Paxton megerősítette, hogy Donnelly valóban a cégnél dolgozott, és hogy az egyik legfontosabb marketinges vezetőjük volt. Azt is alátámasztotta, hogy Morgannek és Matthew-nak viszonya volt, ami szinte valamennyi kolléga előtt nyílt titok volt, és amire általában csak egy csettintéssel utaltak egymás között. Paxton még azt is elmondta, hogy Morgannek több gúnynevet is adtak, amik közül a legnépszerűbb a „Legfőbb Vagyontárgy” és a „Legszorgalmasabb Munkatárs” volt. – Már csak egyvalamit szeretnék kérdezni, és utána békén hagyom – mondta a nyomozónő. – Ma reggel megkaptuk a törvényszéki szakértőink jelentését – vette elő az aktát, és titkon figyelte, hogyan nyílik el enyhén Paxton szája. – Megerősítették, hogy maga nem éppen egy Bemard Madoff-féle multimilliárdos, de nyilván tudja, hogy erről meg kellett bizonyosodnunk. – Jogos felvetés – felelte Paxton, aki igyekezett közömbösnek mutatni magát, ám Heat nyomozónő gyakorlott szeme azonnal észrevette a bűntudatot, amely alig láthatóan, de kiült Paxton arcára. – Mutatkozott azonban egy kis szabálytalanság a könyvvitelében – nyitotta ki az aktát a kérdéses oldalon, ahol az összefoglalók álltak. Látta, hogy a férfi arca megfeszül. – Szóval? Noah Paxton lerakta a papírokat. – Az ügyvédem most azt tanácsolná, hogy ne válaszoljak – nyögte ki végül. – Mr. Paxton, netalán úgy érzi, hogy ügyvéd jelenlétében volna csak kész válaszolni a kérdéseimre? Nikki látta, hogy a döfés talált, és Paxton meginog. – Ez volt az egyetlen eset, ahol megszegtem az etikai normákat – mondta végül a férfi. – Ennyi év alatt ez volt az egyetlen eset. – Nikki csak figyelte, és várt. A csönd mindennél

ékesebben beszél. – Elrejtettem némi pénzt, és egy sor tranzakciót indítottam, amelyek révén végül egy magánszámlára síboltam ki az összeget. Matthew Starr saját, személyes vagyonának egy részét menekítettem ki így, hogy elhelyezzem egy letéti számlán, amiből majd a fia egyetemi taníttatását lehet finanszírozni. Nagyon is láttam, milyen gyorsan olvadnak semmivé a keze között a hatalmas összegek, amelyek a bukmékerekhez és a prostikhoz vándoroltak. Tudom, hogy csak az alkalmazottja vagyok, mégis fájt a szívem, hogy hová juthat valamikor a Starr család. A saját érdekükben nyúltam le ezt a pénzt, hogy a kis Mattie később majd egyetemre mehessen. Matthew persze erre is ráakadt, olyan leleményességgel, ahogyan csak a piások tudják megtalálni az elrejtett üvegeket, és rögtön megcsapolta. Ebben Kimberly sem volt jobb nála, egy fokkal sem. Azt hiszem, már maga is képet alkotott róla, hogy milyen költekező típus. – Igen, ez volt a benyomásom – mondta Nikki. – Az a sok ruha, az ékszerek, a nyaralások, utazások és persze a plasztikai műtétek… és mindezen felül még dugdosott is valamennyi pénzt. Én persze rájöttem. Valahogy úgy, ahogy a maguk törvényszéki szakértői, hiszen a számok nagyon beszédesek, ha az ember tudja, hogy mit is keres. Kimberlynek többek között volt egy kis szerelmi fészke, egy kétszobás lakása a Columbus-környéken. Közöltem vele, hogy el kell adnia, és amikor visszakérdezett, hogy vajon miért, megmondtam neki, hogy azért, mert tönkrementek. – Kimberly hogyan reagált erre? – Ha azt mondanám, hogy porig sújtotta a hír, akkor is enyhén fogalmaznék. Talán inkább úgy mondhatnám, hogy totál kiborult. – Ön mikor mondta meg neki mindezt? – kérdezte Heat. Paxton rápillantott az íróasztal üveglapja alatti nagy naptárra. – Tíz nappal ezelőtt. Nikki biccentett. Tíz napja. Egy héttel azelőtt, hogy a férjét meggyilkolták volna.

NYOLC

Miközben

Nikki Heat kifelé haladt a Starr-irodaház tornyának mélygarázsából a Crown Victoriájával, az utcáról a helikopterek összetéveszthetetlen zörömbölő zaját hallotta a magasból. Lehúzta az ablakot, és kinézett. Három helikopter lebegett az égen, úgy fél kilométerre nyugatra, a Time Warner-épület mögött. A legalacsonyabban levő gépben felismerte az egyik rendőrségi helikoptert, és rögtön tudta, hogy a másik kettő a tévéhíradósok gépe. – Megszakítjuk adááááásunkat – mormolta az üres kocsinak. Szolgálati rádióját a bevetési hullámhosszra állítva hamar megtudta, hogy egy gőzvezeték repedt el, a nagynyomású gőz most sugárban lövell az égnek. Újabb látványos bizonyíték arra, hogy New York elaggott közműhálózata képtelen megbirkózni ezzel a forrósággal. A perzselő hőhullám már egy hete tartott, és Manhattan lassan olvadozik és buborékosodik, mint a pizzára feltétként szórt sajt. A Columbus Circle teljesen beállt, így a hosszabb, de gyorsabb útvonalon hajtott vissza a kapitányságra, vagyis a Plaza felől ment be a Central Parkba, és a keleti főúton hajtott végig északnak. A parkbeli utakat délután háromig lezárják a közforgalom elől, így a szinte üres úton vezetni olyan élmény volt, mintha csak vasárnap kocsikázna vidéken. Az élményt még kellemesebbé tette a teljes erővel dolgozó légkondicionáló. A 71. utcai kereszteződésnél bakok torlaszolták el az utat, de a posztos rendőr azonnal felismerte a megkülönböztető jelzés nélküli kocsit, és szabad utat adott neki. Nikki megállt a nő mellett, és leengedte az ablakot. – Mondja csak, kinek tett keresztbe, hogy ilyen pocsék szolgálatba vezényelték? – Á, biztos az előző életemből visszamaradt karma – nevette el magát az egyenruhás rendőr. Nikki egy pillantást vetett a saját kocsijának pohártartójában levő, már gyöngyöző palack hideg vízre, és kinyújtotta a posztos rendőrnek. – Csak így tovább, hideg fejjel – majd tovahajtott. A hőség szinte mindenkit elbágyasztott. Néhány kötözni való kocogó és teljesen őrült biciklista cikázott csak a park ösvényein, rajtuk kívül a mozgó élővilágot csak a madarak és a mókusok képviselték. Nikki a Metropolitan Múzeum hátsó oldalához érve lelassított, és feltekintett a magasföldszintet fedő ferde üvegfalra. Elmosolyodott, ahogy feltolultak benne a Harry és Sally emlékei, amint megtanították, hogyan kell jelezni a pincérnek, hogyha túl sok bors került a paprikásba. Most csak egy fiatal pár andalgott kézen fogva az épület előtti gyepen, és Nikki egy hirtelen ötlettől vezérelve megállította a kocsit, és nézte, ahogy azok ketten élvezik az életet, mintha övék volna az egész világ. Nem sokkal később, amikor érezte, hogy elfogja a melankólia, ismét a gázpedálra lépett, és elindult. Ideje folytatni a munkát. Rook azonnal felpattant a székéből, amint Nikki belépett. Világosan látszott, hogy csak arra várt, mikor ér már vissza a lány, hogy megkérdezhesse, hol járt és mit végzett, kérdései mögött pedig kimondatlanul is ott volt a legfontosabb, vagyis hogy miért nem vitte magával őt, Rookot. Amikor Nikki közölte, hogy csak Noah Paxtont akarta ismét kikérdezni, a Rookban levő feszültség szemlátomást nemigen enyhült. – Nézze, tudom, hogy nem rajong azért, hogy állandóan a nyakán lógok, de mégis szeretném azt hinni, hogy legalább néha hasznos vagyok, már csak azért is, mert több szem többet lát, és több fül többet hall, amikor kihallgatunk valakit.

– Ha nem emlékezne, Rook, ez most egy valódi gyilkossági nyomozás, és azért kellett egyedül beszélnem az egyik igen fontos tanúval, mert pontosan azt szerettem volna, ha jobban megnyílik előttem, mivel nincs velem még egy pár szem és fül, bármilyen hasznosak is lehettek volna. – Szóval elismeri, hogy hasznos vagyok? – Csak úgy értettem, hogy ez nem alkalmas idő a személyes nyavalygásra és a kuncsorgásra – felelte Nikki, de ahogy rátekintett Rookra, önkéntelenül is el kellett ismernie, hogy sokkal inkább vonzó, mintsem kuncsorgó. Azon kapta magát, hogy elmosolyodik. – Nos, igen… néha, időnként… hasznos is tud lenni. – Nagyszerű. – De nem mindig, rendben? – Rendben, ha már idáig eljutottunk, ne erőltessük a többit – felelte a férfi. Ochoa és Raley ekkor lépett be az ajtón. – Újságom van Pochenkóval kapcsolatban – szólalt meg Ochoa. – Remélem, az az újság, hogy a Rikers Island-i fegyházban ül, és nem tudott ügyvédet felhajtani – mondta Nikki. – Na jó, mi az ábra? – Igazad volt – kezdte Ochoa. – Mára virradóra East Village-ben valaki, akire nagyjából illik is az embered személyleírása, félig kipakolta az egyik Duane Reade-bolt elsősegélysorát. – Még a biztonsági kamera is felvette – tette hozzá Raley, aki már rakta is be a DVDlejátszóba a lemezt. – Sikerült azonosítani? Pochenko az? – kérdezte Heat. – Döntsd el te! A drogéria biztonsági kamerás felvétele vibrált, szellemképes volt, de világosan kirajzolódott rajta a hatalmas orosz, amint egy nejlonszatyorba gyömködi az aloetartalmú gyógykenőcsöket, majd a kötszeres sort dúlja végig gézlapok, ragtapasz és ujjrögzítő sín után. – Eléggé megviseltnek látszik a pasas. Majd emlékeztess gyakran, hogy véletlenül se jusson eszembe veled bunyózni – mondta Raley. – Vagy hogy téged kérjelek meg arra, hogy vasald ki az ingeimet – toldotta meg Ochoa. Egymás után sütötték el a béna poénokat, de mindannyian tudták, hogy csodaszer nem lévén még mindig az akasztófahumor segít a legtöbbet egy rendőrnek az efféle esetek feldolgozásában, ha az ember nem akarja, hogy a munka feszültsége feleméssze. Máskor Nikki is beszállt volna a fanyar viccelődésbe, de most még túl elevenen élt benne az emlék ahhoz, hogy nevetni tudjon rajta. Arra gondolt, hogy ha a saját szemével láthatná, amint a vasra vert Pochenkót a Sing-Singbe hurcolja a rabszállító az életfogytiglani büntetés letöltésére, akkor talán nem érezné állandóan orrában a férfi szagát, és torkán az acélkemény ujjait, amint a saját otthonában fojtogatja. Akkor talán nevetni is tudna rajta. – Azannya, nézd már az ujját, ez nagyon durva! Mindjárt hányok tőle – mondta Ochoa. Raley még hozzátette: – Azt hiszem, ezzel már nem lesz sok esélye a Juilliard zongora tanszakán elnyerni az ösztöndíjat. A mindig is nagyszájú Rook most szokatlanul csöndben volt, és amikor Nikki elkapta a pillantását, ugyanazokat az érzéseket olvasta ki belőle, amiket tegnap este, a pókerasztal mellett is látott, csak most sokkal erősebben. Elkapta a tekintetét, mert úgy érezte, szabadulnia kell ettől az érzéstől, ugyanattól, ami akkor öntötte el, amikor meglátta a csodás, bekeretezett képet. – Na jó, szóval egyértelmű, hogy a mi emberünk volt – szólalt meg végül, és a tábla felé indult. – Megjegyezném, hogy a jelek szerint a pasas még mindig a városban van – szúrta közbe Rook.

Nikki rá sem hederített. A helyzet egyértelmű, az aggodalom pedig hiábavaló. Ehelyett Raley-hez fordult. – A Guilfordbeli felvételeken továbbra sem találtatok semmit? – Olyan guvadt tekintettel néztem végig, hogy majd’ kifolyt a szemem, de semmi. Kizárt, hogy miután elmentek, a főbejáraton át jöttek volna vissza. Sőt, végignéztem a személyzeti bejárat biztonsági kamerájának a képeit is, de azokon se volt semmi. – Na jó, legalább megpróbáltuk – sóhajtotta Nikki. – A hallbeli felvételt végignézni kábé olyan volt, mint a folyamatos parlamenti közvetítéseket bámulni, csak feleannyira se izgalmas. – Akkor okosabb, ha belevetitek magatokat a való világba. Ugorjatok csak be Ochoával dr. Van Peldt rendelőjébe, és nézzetek utána, hogy megáll-e Kimberly Starr alibije. Mivel pedig elég valószínű, hogy már leadta a drótot a szívszerelmének, hogy meg fogjuk látogatni őt, valószínű… – Tudom – szakította félbe Ochoa. – Duplán ellenőrizzünk le mindent, kérdezzük ki a recepcióst, a nővéreket, a hotelszemélyzetet, s a többi, s a többi. – A mindenit, nyomozó – mondta Nikki színlelt ámulattal. – Egészen úgy tűnik, mintha értené a szakmáját! Heat nyomozó a tábla előtt állva a „Guilford biztonsági kamerás felvételek” feliratú rovatba írta be éppen az új fejleményeket. Talán az lehetett az oka, amilyen szögben állt, de testébe fájdalom nyilallt, emlékeztetve az előző esti élethalálharcra. Leengedte a vállát, és lassú fejkörzésbe kezdett, miközben jólesően nyugtázta, hogy a kellemetlen nyilallás egyben annak is a jele, hogy még él. Amikor kissé ellazította izmait, bekarikázta a táblán a „Matthew szeretője” feliratot, visszatette a kupakot a jelölőfilcre, majd kikapta Rook kezéből a magazint, amit a férfi lapozgatott. – Nem akar eljönni velem egy körre? – kérdezte tőle. A belváros felé a West Side gyorsforgalmin mentek, és innen nézve olybá tűnt, hogy még a Hudson-folyót is megviselte a hőhullám. A jobb kéz felől hömpölygő nagy folyam már-már állni látszott a hőségben, felszíne lapos volt, egyetlen apró fodor nélkül, mintha a hőguta fektette volna két vállra. A Columbus Circle-től nyugatra eső környék még mindig egyetlen nagy dugó volt, ami nyilván vezető hír lesz majd a délután öt órai híradásokban. A megrepedt gőzvezetéket már sikerült eltömíteni, de a helyszínen most hatalmas, holdkráterszerű gödör tátongott, aminek köszönhetően a Nyugati 59. utca bizonyára napokig le lesz még zárva. A rendőrségi hullámhosszon hallottak egy jelentést, amely szerint a közrendvédelmisek egyik osztaga nyilvános vizelésért kapott el az utcán egy férfit, aki később bevallotta, hogy szándékosan akarta elfogatni magát, hogy így legalább a légkondicionált fogdában tölthesse a fülledt, forró éjszakát. – A hőség már másodszor okoz forró kilövellést – jegyezte meg Rook, aminek hallatán Nikki elnevette magát, és szinte már örömmel töltötte el, hogy a férfi mellette van. Amikor megbeszélte a találkozót Matthew Starr volt szeretőjével, Morgan Donnelly megkérdezte, nem találkozhatnának-e a munkahelyén, lévén ideje legnagyobb részét ott tölti. Mindez megfelelt annak az összbenyomásnak, amit Nikki azok után alakított ki magában a nőről, hogy nem sokkal korábban Noah Paxtont faggatta ki róla. Ahogy már korábban is, csak arra kellett játszania, hogy Paxtonnál átszakadjon a gát, és ha már megnyílt, akkor szinte követhetetlenül ömlött belőle a szó, Nikki alig győzte lejegyzetelni, amit elmondott. Paxton nemcsak azokba a gúnynevekbe avatta be Nikkit, amikkel Morgant illették a cégnél, de elbeszélte neki a konferenciateremben folytatott pásztorórákat is, amelyek senki előtt nem maradtak titokban, és velős összegzést adott Starr szeretőjéről: – Morgan gyakorlatilag nem más, mint ész, cicik és eltökéltség.

Pontosan ilyen volt Matthew Starr ideálja, azaz olyan nő, aki őrült tempóban tud dolgozni is és szeretkezni is. Néha már magam előtt láttam őket az ágyban, amint a forró szerelmi ütközetek után a BlackBerryjükön küldözgetik egymásnak az elégedettséget jelző üzeneteiket. Nikki agyán gyorsan végigfutott mindez, miközben leparkolt a kocsival a sohobeli Prince Streeten, annál az irodaépületnél, amelynek a címét Donnelly megadta neki. Még egyszer belepillantott a jegyzetfüzetébe, hogy megbizonyosodjon, jó helyen járnak. A kérdéses házban egy süteménykészítő működött. Nyaka fájdalmasan tiltakozott, amikor felszegte a fejét, hogy elolvashassa a bejárat feletti kiírást. – „Tűz és Jég”? Rook azonnal egy versidézettel válaszolt: – „Mondják, a világ vége tűz. / Más mondja: jég.”’ – E szavakkal kinyitotta a kocsi ajtaját, mire az autóba csapott a kinti forróság. – Azt hiszem, ma a tűz az esélyesebb. – Még mindig képtelen vagyok elhinni – szólalt meg Morgan Donnelly, amint egy sarokban álló dohányzóasztalhoz telepedtek valamennyien. Kigombolta vakítóan fehér cukrászruhájának gallérját, és makulátlan süteményeket kínált Rooknak és Nikkinek a jegeskávéjuk mellé. Nikki még mindig nem tudta hová tenni, hogy a mestercukrászként feltűnt Morgan azonos lehet azzal a Morgannel, aki Noah Paxton szerint a Starr-vállalat könyörtelenül hatékony marketingvezére volt. Tudta, hogy itt még valami titok lappang, amire idővel rá fog jönni. Donnelly szája sarka megremegett, amint megszólalt: – Az ember általában csak a hírekben hall ilyesmit, de olyankor mindig ismeretlen emberekről van szó. A pult mögül közben előjött a felszolgálólány, és aprósüteményeket rakott eléjük. Amikor távozott, Morgan folytatta: – Tudom, hogy nem vet rám valami jó fényt az, hogy éppen egy házasemberrel folytattam viszonyt, és talán jogos is, hogy így látják, de amikor még tartott a viszony, akkor egyáltalán nem tűnt helytelennek. A munka állandó feszültsége mellett hirtelen megnyílt egy szenvedélyes kapcsolat lehetősége, és olyan csodálatos volt, hogy ez csakis a mi kettőnké, senki másé. – Szemét könny fátyolozta, és gyorsan megtörölte az arcát. Nikki eközben a nőt tanulmányozta, árulkodó jelek után kutatott. Ha valaki túl kevéssé, vagy éppen túl látványosan bánkódik valami felett, az nagyon is gyanús lehet. Vannak persze más apró jelek is, de Morgan esetében ez látszott egyértelműnek. Nikki utálta ezt a kifejezést, de Morgan reakciói nagyon is „helyénvalóak” voltak. Az is világos volt azonban, hogy nem lehet az első reakcióra hagyatkozni, és mivel Morgan egy gyilkosság áldozatául esett férfi szeretője volt, le kellett őt ellenőrizni, mégpedig úgy, hogy Nikki kideríti a választ két egyszerű kérdésre. Először is, lehetett-e Morgannek komoly indítéka a bosszúállásra, másodszor pedig jelenthetett-e számára bármiféle hasznot Starr halála? Persze mindannyiuk élete sokkal egyszerűbb volna, ha mindezt úgy le lehetne tudni, hogy Morgan egy kérdőíven pipálja ki a válaszokat, majd szépen visszaküldi nekik a papírt, de ez sajnos nem így ment, Nikkinek tehát most az volt a feladata, hogy kissé kényelmetlen helyzetbe hozza Donnellyt. Így hát azonnal belevágott a sűrűjébe. – Hol volt ön Matthew Starr meggyilkolásának időpontjában, azaz nagyjából délután fél egy és fél három között? – kérdezte nyersen, hogy kérdése készületlenül érje Morgant. A nő csak egy pillanatig gondolkozott, majd minden mentegetőzés nélkül válaszolt: – Egész pontosan meg tudom mondani, hol voltam: a tribecai filmes stábnál egy kóstoláson. Nemrég, tavasszal nyertem el egy beszállítói szerződést a forgatás utáni bulikra, és erre az eseményre azért is emlékszem, mert a kóstolás remekül sikerült. Éppen onnan tartottam hazafelé, hogy megünnepeljem a sikert, amikor hallottam, hogy mi történt Matthew-val. Nikki felírt valamit, majd folytatta: – Volt-e bármilyen kapcsolat ön és Mr. Starr között azok után, hogy véget ért a viszonyuk? – Kapcsolat? Már úgy érti, hogy találkoztunk-e?

– Igen, úgy, vagy úgy is, hogy volt-e bármilyen egyéb kapcsolatuk. – Nem volt, bár egyszer, pár hónappal ezelőtt láttam, ő viszont nem vett észre engem, és nem is elegyedtünk szóba. – Ez pontosan hol történt? – A Bloomingdale áruházban, a földszinti ételbárban. Uzsonnázni mentem oda, és ő is éppen ott volt. – Maga miért nem szólította meg? – Mert másvalakivel volt. Nikki ismét feljegyzett valamit. – Ismerte az illető hölgyet? Morgan egy mosollyal nyugtázta Nikki észrevételét. – Nem. Ugyan rájuk köszönhettem volna, de Matthew keze éppen a nő combján volt, és látszott, hogy el vannak merülve. – Le tudná írni a hölgyet? – Szőke, fiatal, csinos. Igen, fiatal – gondolkozott el egy pillanatig Morgan, majd hozzátette: – Igaz is, hallható akcentusa volt, szerintem skandináv. Svéd lehetett, vagy talán dán, de ebben nem vagyok biztos. Nikki és Rook egymásra pillantott, és Nikki érezte, amint Rook a válla felett átpillant, ahogy ő leírja a „Bébiszitter?” szót. – Ettől eltekintve semmilyen kapcsolatba nem kerültek? – kérdezte meg ismét. – Nem. A viszonyunknak véglegesen vége lett, de azért egész barátian váltunk el. – Egy pillanatra a kávéjába bámult, majd Nikkire, végül azt morogta: – Egy fenét volt barátságos, iszonyúan fájdalmas szakítás volt, de hát végső soron felnőtt emberek voltunk, így aztán ki-ki ment a maga útján. Az élet… megy tovább, és… – Morgan félbehagyta a mondatot. – Térjünk csak vissza a kapcsolatuk utáni időkre! Önnek bizonyára megnehezült a helyzete a munkahelyén. Végül is Mr. Starr bocsátotta el magát a szakításuk után? – Nem, én döntöttem úgy, hogy eljövök. Nagyon kínos lett volna, ha továbbra is együtt kell dolgoznunk, ahhoz meg végképp nem volt kedvem, hogy az állandó pletykák céltáblája legyek. – De hát ön ragyogó pályát futott be ott. – Igen, és ott találtam rá a nagy szerelemre is, legalábbis ezt beszéltem be magamnak. Miután szakítottunk, már a szakmámmal sem törődtem többé istenigazából. – Engem pokolian dühített volna egy ilyen helyzet – mondta Nikki. Néha a legjobb kimondatlanul hagyni a kérdést. – Megsebzett és összetört, ez igaz, de hogy dühített volna? – mosolyodott el Morgan. – Végül azonban nagyon is jól sült el a szakítás. Ha az ember egy ilyen, túlzottan is kellemes-könnyed, sehová sem vezető kapcsolatban él, azzal voltaképpen a valódi kapcsolatoktól zárja el magát. Pontosan ugyanez volt igaz a munkámra is. Ugye érti, hogyan gondolom? Nikki kényelmetlenül fészkelődött a székében, majd nagy nehezen kipréselt magából egy semleges „Ühüm”-öt. – Még a legjobb indulattal nézve is egy helyben jártam, pedig tény, hogy én sem fiatalodok. – Nikki ennek hallatán ismét fészkelődött, már-már úgy érezte, hogy felcserélődött kettejük szerepe, és az ő életét boncolgatják. Morgan azonban folytatta: – Matthew persze rendes volt velem, és felajánlott egy elég komoly összeget. Nikkit ez végre kirántotta a kínos érzések közül, és gyorsan visszaváltozott kihallgatóvá. – Mennyit adott magának összesen? – kérdezte. – Semennyit, mert nem fogadtam el – felelte Morgan. – Pedig nyilván lett volna a pénznek helye – szólalt meg most Rook. – Hát nem érti? – kérdezett vissza Morgan. – Ha elfogadom a pénzét, akkor pontosan azzá vált volna ez a kapcsolat, amivé nem akartam. A viszonyunk nem arról szólt, amit

mások gondoltak róla. Nem arról, hogy a szereposztó díványon a lábaimat széttárva jussak el a pályám csúcsára. Rook viszont nem tágított: – Ezzel együtt senki sem tudta volna meg, ha ön elfogadja a pénzt Starrtól. – De én tudtam volna – felelte a nő. Nikki Heat becsukta a jegyzetfüzetét, és az asztalon előtte heverő répatortaszeletre meredt, amely szinte ordítva követelte, hogy falják fel. Miközben leszedte róla az oldalát fedő csomagoló celofánt, fejével a trendi cukrászda felé intett. – És ezzel mi a helyzet? Nem számítottam rá, hogy a marketingesek hírhedt nagyasszonyát éppen egy ilyen helyen találom majd meg. Morgan elnevette magát: – Tudja, ez egy másik Morgan Donnelly, aki ott lappang bennem valahol, és időnként, ha az életem kátyúba kerül, a felszínre bukik. – Áthajolt az asztalon Nikki felé. – Amikor három éve vége lett annak a viszonynak, amolyan megvilágosodást éltem át. Korábban is érkeztek már kisebb-nagyobb jelzések, de addig mindig figyelmen kívül hagytam őket. Nemegyszer megesett, hogy ott álltam a Starrépületben a hatalmas sarokirodámban, és miközben az egyik telefonvonalon beszéltem, két másik vonalon éppen rám várt a hívó, közben pedig megválaszolatlan e-mailek sokasága tornyosult a képernyőn. Ilyenkor el-elnéztem az utcán alattam hömpölygő embertömeget, és azt mondtam magamnak: „Nézd csak ezeket az embereket, mindegyik az otthonába tart, hazamegy valakihez.” Nikki éppen az ujjhegyéről nyalogatta le a sütemény vajas mázát, de ennek hallatán megdermedt. – Ez igaz, de egy karriert építő nőt, aki éppen a csúcson van, mindez elégedettséggel kellett hogy eltöltsön, nem igaz? – Tudja, miután szakítottunk Matthew-val, egyre csak az járt a fejemben, hogy kicsodamicsoda is vagyok én voltaképpen, és hogy mim is maradt? Gyakran ez járt a fejemben, miközben ott feszítettem az irodában kosztümben, és tovább építettem a karrieremet. Azon töprengtem, milyen is a valódi élet. No, ekkor jött el a megvilágosodás. Az egyik nap éppen a Jó reggelt, Amerikát bámultam a tévében, és a műsorban Emeril Lagasse éppen pitét sütött. Azonnal bevillant az emlék, hogy kislánykoromban mennyire imádtam süteményt sütni. Akkor és ott, úgy, ahogy voltam, pizsamásan-mamuszosan, harminc felé közeledve, munka és kapcsolat nélkül maradva döbbentem rá, hogy istenigazából akkor sem volt sem munkám, sem emberi kapcsolatom, amikor mindkettővel rendelkeztem még. Az futott át az agyamon, hogy bizony ideje új dolgokba kezdeni. Nikki szíve hevesen vert, s gyorsan ivott egy kortyot a jegeskávéból, mielőtt megkérdezte: – Ilyen hirtelen döntött a váltásról? Vissza se nézett, és úgy vetette magát a mélybe a bungee-jumping ugrással, hogy azt sem tudta, kitart-e a biztonsági kötele? Semmit sem bánt meg? – Mit bántam volna meg? Úgy döntöttem, hogy azt az utat követem, amit szeretnék, bár igaz, hogy ez azzal járt, hogy nyakig eladósodtam. Mégis összejött a dolog, bár persze kicsiben kellett kezdenem… és ha körülnéz, láthatja, hogy még most sem vagyok valami nagypályás. Mégis nagyon szeretem ezt. Sőt, már el is jegyeztem magam – nyújtotta előre az ujjait, amelyeken nem volt gyűrű. – Igazán szép darab – dicsérte Rook. Morgan egy pillanatra megdöbbent, majd elpirult. – Tudják, sütés közben sosem viselem, de ezzel a fiúval, aki a weboldalamat szerkeszti, még az ősszel megtartjuk a lagzit. Azt hiszem, tényleg nem lehet sohasem előre tudni, hogy mikor mit hoz az élet, nem igaz? Nikki rátekintett, és akaratlanul is egyetértett vele.

Visszafelé tartottak a kapitányságra, Rook pedig éppen egy nagy dobozt próbált a térdén egyensúlyozni, amiben kéttucatnyi sütemény rejlett. Nikki óvatosan fékezett le az egyik piros lámpánál, hogy a kollégáknak szánt ajándék ne szétnyomódott masszaként érkezzen meg. – Nos, Rook nyomozó – szólalt meg Nikki. – Még mindig nem kezdett azzal nyaggatni, hogy vágjam már sittre Morgan Donnellyt. Mondja csak, mi ennek az oka? – Á, biztos, hogy ez a nő nem tehette. – Ugyan miért? – Mert túlságosan is boldog. Nikki csak biccentett egyet. – Egyetértek. – Viszont – folytatta Rook – maga azért le fogja ellenőrizni az alibijét, mint ahogy annak is utánanéz majd, hogy Paxton végül ellátta-e őt egy jó vastag búcsúcsekkel. – Pontosan. – Továbbá utána kell még járnunk a titokzatos kísérőnek is, aki alighanem a skandináv bébiszitter lesz. – Látom, tanult valamit – mondta Heat. – Oh, tudja, egyre többet tanulok, a kérdések nagyon sokat elárultak ám. Nikki a férfit figyelte, tudva, hogy még nem rukkolt elő a farbával. Nem is csalódott. – Különösen, amikor már nem konkrétan az ügyről kérdezte, hanem rátért a magánéletére. – Ugyan miért? Érdekes élettörténete volt, egész egyszerűen meg akartam ismerni. – Aha. Hát, nekem nem éppen így tűnt – mondta Rook, és makacsul a nyomozónőt tanulmányozta, míg csak Nikki arcát el nem futotta a pír. Akkor ismét előrebámult, ki a szélvédőn, majd a szokásos ostoba vigyorával megszólalt: – Zöld a lámpa. – Nyugi, az a fontos, hogy gondoltál ránk – mondta Raley. Rook, Ochoa, Raley és még számos egyenruhás rendőr meg civil ruhás nyomozó tolongott a cukrászdából hozott hatalmas doboz körül, amelyet Rook a visszafelé úton olyan féltőn dajkált. A muffinok, sütemények és tortaszeletek a rajtuk levő máz és tejszínhab, valamint a töltelék miatt a nagy hőségben sajnos teljesen szétolvadtak és összefolytak, a végeredmény pedig egy süteménygyárban történt tömegszerencsétlenségre hasonlított. – Dehogyis az a fontos – vetette közbe Ochoa. – Azt ígérte, hogy hoz nekünk sütit, úgyhogy én sütit is akarok, nem csak kedves gondolatokat. – Higgyétek el, hogy mindegyik makulátlan állapotban volt, amikor elindultunk a cukrászdából protestált Rook, majd miközben a jelenlevők elkezdtek elszivárogni, még hozzátette: – A hőség az oka, mindent megolvaszt, ami csak létezik. – Tudod mit? Tedd ki még egy kicsit a dobozt a napra, és nemsokára visszajövök egy szívószállal – mondta Ochoa, majd Raley-vel a közös terem felé indult. Mire odaértek, Nikki Heat éppen a táblára írta fel az ügy legfrissebb fejleményeit. – Lassan betelik – jegyezte meg Raley. Mindannyiukban vegyes érzések kavarogtak, hiszen ha egy folyamatban levő gyilkossági ügy alatt ennyi adat és részlet került fel a táblára, az többnyire megelégedéssel töltötte el őket, most azonban ott motoszkált bennük a kijózanító tény, hogy hiába tudnak már ennyi mindent, semmi nem vitte közelebb őket az ügy megoldásához. – Tehát – kezdte Nikki az eligazítást – Morgan Donnelly alibijét igazolták a Tribeca Filmgyár alkalmazottjai. – Meglátva a belépő Rookot, aki éppen egy süteményt evett az egyik zsírpapírból kiskanállal, még hozzátette: – A sütik érdekében is nagyon remélem, hogy ez a hőhullám legkésőbb áprilisra véget ér. Raley és Ochoa, beszéltetek Kimberly Starr plasztikai sebészével?

– Igen, és ott jutott eszembe, hogy eltávolíttatnék magamról egy csúnya dolgot, ami már két éve folyamatosan bosszant – felelte Raley, majd pillanatnyi szünet után hozzátette: – Ochoát. – Na tessék, Heat nyomozó, most már látja, hogy megy ez. Egész nap csak gürcölök, segítek neki, és ezt kapom cserébe – mordult fel Ochoa, majd komolyra fordítva a szót, a jegyzeteibe mélyedt. – Az özvegy alibije megáll. Az utolsó percben jelentkezett be egy „konzultációra”, és negyed kettőkor be is futott. Ez megfelel annak, amit mondott, vagyis hogy délután egykor távozott a fagylaltozóból. – Tizenöt perc alatt át is ért az East Side-ra? Nagyon siethetett. – Aki nagyon akar valamit, az előtt nincs akadály – bölcselkedett Rook. – Na jó – folytatta Nikki. – Mrs. Starr ezek szerint igazat mondott abban, hogy Barry Gable-lel és dr. Botoxszal is csalta a férjét, de ezzel még mindig csak azt igazoltuk, hogy éppen hol járt a kérdéses időben. Fésüljétek át az ő és a plasztikai sebész híváslistáit is, meg kell bizonyosodnunk róla, hogy nem beszélt-e valamelyikük Pochenkóval vagy Miriccsel. – Rendben – mondta Raley és Ochoa egyszerre, és felröhögtek. – Látod? Nem bírok rád haragudni – mondta a társának Ochoa. Aznap este, amikor a sötétség lassan leereszkedett a párás levegőtől fuldokló városra, Nikki Heat kilépett a kapitányságról a Nyugati 82. utcára, kezében a Metropolitan Múzeum dobozával, amiben a John Singer Sargent-kép lapult. Rook ott állt a járdán. – Hamarosan jön értem a sofőrszolgálat – mondta. – Nem vihetném el egy darabon? – Kösz, de nem kell – felelte Nikki. – Ezt pedig még egyszer köszönöm, de igazán nem kellett volna – mondta, majd elindult a Columbus irányába, a planetáriumhoz közeli metróállomás felé. – De azért, amint látja, mégis megtartom. Na, jó éjt! Mire a sarokra ért, Rook már megint ott termett mellette. – Ha mindenáron meg akarja mutatni, hogy mennyire macsó, csak mert gyalog jár, akkor legalább ezt hadd vigyem én – mondta. – Jó éjszakát, Mr. Rook – mondta a lány. – Várjon! Nikki megtorpant, de titkolni sem próbálta türelmetlenségét. – Nézze, Pochenko még mindig szabadlábon van, nem kéne kíséret nélkül mászkálnia – folytatta Rook. – Maga volna az? Na szép, és akkor magát ki fogja megvédeni? Én aztán nem. – Ejha, egy igazi rendőrnyomozó, aki képes a szavak fegyverével visszavágni. Tehetetlen vagyok – emelte fel a kezét Rook. – Ide hallgasson, ha még kétségei volnának afelől, hogy tudok-e vigyázni magamra, akkor szívesen tartok egy kis bemutatót – felelte Nikki. – Remélem, érvényes a betegbiztosítása. – Jó, jó, és ha elárulnám, hogy mindez csak gyenge próbálkozás volt, hogy hazáig kísérhessem? Mit válaszolna? Nikki elnézett az utca túloldala felé, majd visszaemelte a tekintetét Rookra. Elmosolyodott, és úgy mondta: – Ha ennyire kíváncsi, holnap majd behozok pár képet. – Ezzel a zöldre váltó lámpánál rálépett a zebrára, és otthagyta Rookot az utcasarkon. Fél órával később már az R-metróvonal Keleti 23. utcai állomásának a felszínre vezető lépcsőin kaptatott, és odafent körbepillantva észrevette, hogy szinte minden sötétségbe borult, mivel Manhattan nem bírta tovább a hőhullám elleni kilátástalan harcot, és városszerte beállt az áramszünet. Az első dolog, amit meghallott, a beálló csend volt,

mivel közel s távol valamennyi, a háttérben morajló légkondicionáló berendezés megállt. Olyan érzés volt, mintha az egész város visszafojtotta volna a lélegzetét. A Park Avenue déli része felől még derengtek az autók fényszórói, de az utcalámpák és a forgalmi jelzőlámpák is teljesen elsötétültek, a csendet pedig pillanatok múlva dudaharsogás verte fel, amint a hazafelé igyekvő New York-i sofőrök tömegei kezdtek el tülekedni, hogy ha csak centiméterekkel is, de előrébb jussanak. Nikki vállai és karjai is sajogtak már, amikor a saját háztömbjéhez ért. A Sargent-képet tartalmazó dobozt lerakta a járdára, majd óvatosan a szomszéd ház kovácsoltvas kapujának támaszkodott, miközben kinyitotta a válltáskáját. Ahogy egyre távolodott a saroktól, a sugárút felől, úgy lett egyre sűrűbb a sötétség. Nikki a mini zseblámpája után kotorászott a táskában, és úgy állította be a fénysugarat, hogy fel ne bukjon a hepehupás járdán, vagy bele ne lépjen egy halom kutyagumiba. A süket csöndet lassan hangok törték meg, amelyek az egymás után nyíló lakásablakokból áradtak ki a sötét utcára. Nikki ugyanazokat a szófoszlányokat hallotta mindenfelől: „áramszünet”, „zseblámpát”, „elemeket”. Összerezzent, amikor a közelben valaki köhögni kezdett, de amikor zseblámpáját odavillantotta, csak egy öregembert látott, aki a kiskutyáját sétáltatta. – Egészen elvakít ezzel a lámpával – mordult rá a férfi, amint elment mellette, mire Nikki a földre irányította a zseblámpa sugarát. – Legyen óvatos – szólt az öreg után, de választ már nem kapott. Felkapta a dobozt, amiben a kép volt, a kis lámpát pedig – mivel a dobozt mindkét kezével fognia kellett – a kartoncsomagolás és a tenyere közé szorította. Így azonban előrehaladtában alig egy-két méterre tudott világítani. Már csak kétajtónyira volt saját kapujától, amikor a háta mögött lépést hallott, amint valakinek a cipője alatt megcsikordult egy kavics. Abban a pillanatban megállt, és fülelni kezdett. Nagyon figyelmesen hallgatózott, de nem hallott újabb lépteket. Valami sült bolond a szemközti tetőn felkiáltott: – Hahóóóóó! – s egy lángoló papírdarabot hajított az utcára, amely narancsszín lángcsóvát húzott maga után, míg csak a járda felé félúton teljesen el nem lobbant. Ez is figyelmeztetés, gondolta Nikki, hogy ilyenkor jobb behúzódni valahová az utcáról. A saját háza előtti lépcsőn ismét letette a dobozt, és lehajolt, hogy előhalássza a kulcsait. A háta mögött újra felhangzottak a sietős léptek, és egy kéz a hátát érintette. Villámgyorsan megpördült, és félkörívben az ismeretlen felé rúgott. A rúgás épphogy csak súrolta Rookot, aki most már fel is kiáltott: – Hé! – Ám amire a hang eljutott Nikki tudatáig, már nem tudta visszarántani a lábát, és csak remélni tudta, hogy nem a férfi fejét találja el. Annak is örült, hogy egyáltalán vissza tudta nyerni az egyensúlyát. – Rook, maga az? – kérdezte. – Igen, innen, a földről jelentkezem – hangzott a válasz, mire Nikki a hang irányába villantotta a lámpa fénysugarát, s ekkor vette csak észre a férfit, aki a járdaszegélyen álló növényládában ült, hátát egy díszfa törzsének vetve, és az állát dörzsölte. Nikki lehajolt hozzá. – Nem sérült meg? Egyáltalán mi a fenét keres maga itt? – Nem láttam semmit, és csaknem beleütköztem magába. – Jó, de hogy a fenébe kerül ide? – Csak meg akartam bizonyosodni, hogy… – Egyszóval rá se hederített arra, amit mondtam, és képes volt idáig követni. – Nemhiába nyomozó, látom, vág az esze – támaszkodott meg Rook egyik kezével a fa törzsén, másikkal pedig a járdán. – Jobb, ha elfordul, mert egy ideig nyűglődni fogok még, de ügyet se vessen a nyöszörgésemre. – Nikki persze nem fordult el, hanem a férfi hóna alá nyúlt, hogy felsegítse.

– Remélem, nem törtem el semmijét – villantotta a lámpát a férfi fejére, és rögtön meglátta vörös, duzzadt állkapcsát, amin még ott virított a rúgás nyoma. – Csinálja azt, amit mutatok – mondta, magára világított, és kinyitotta-becsukta a száját, erőteljesen megmozgatva az állkapcsát. Ismét a férfira világított, és látta, hogy az engedelmesen utánozza. – Na, mit érez? – Tudja, sokkal emberségesebb volna, ha egy kegyelemlövéssel megkönyörülne rajtam. Remélem, van magánál még golyó. – Semmi baja, és szerencséjére éppen csak hogy súrolta a rúgás. – Inkább maga a szerencsés, hogy a közös munkánk kezdetén aláírtam, hogy lemondok minden utólagos kártérítési perigényről. A lány elmosolyodott a sötétben. – Akkor, azt hiszem, mind a ketten szerencsések vagyunk. – Úgy vélte, a férfi meghallotta a hangjában a mosolyt, mivel azonnal közelebb húzódott hozzá, amíg csak centikre nem volt tőle. Csak álltak, nem értek egymáshoz, de mind a ketten igen intenzíven érzékelték a másik közelségét a fülledt nyári estében. Nikki egy pillanatra megingott, majd egészen enyhén a férfi felé hajolt. Érezte, ahogyan mellei enyhén Rook felkarjának dörzsölődnek. Ekkor hasított bele a sötétségbe a fénysugár. – Heat nyomozó? – harsant egy hang a járőrkocsiból. A lány egy lépést ellépett Rooktól, majd, kezével ernyőzve a szemét a fénysugár ellen, válaszolt: – Igen, én vagyok. – Minden rendben van? – Igen, rendben, ő itt… – torpant meg, és Rookra pillantott, akinek szemmel láthatóan nem tetszett a tétovázás, míg a lány megpróbálta elmagyarázni, hogy kicsoda ő – ...ő velem van. Nikki pontosan tudta, mi a helyzet. Ahogy a járőr lejjebb engedte a lámpáját, maga elé képzelte, mi játszódott le a kapitány irodájában a reggeli megbeszélésük után, amikor szétfutott a hír. Nagyon jól tudta, hogy a kollégákkal való állandó csipkelődés és ugratások dacára a kapitányságon mindenki egy nagy család tagjának érzi magát, és ha közülük bárkit fenyegetés ért, akkor az illető számíthatott rá, hogy a többi rendőr árgus szemekkel fog vigyázni rá. Ebben a helyzetben sokkal jobban örült volna a baráti gesztusnak, ha éppen nem állt volna ott Jameson Rook a közvetlen közelében. – Nagyon köszönöm, de semmire nincs szükségem, nincs semmi gond. Igazán – tette még hozzá. – Rendben, de mi azért egész éjjel itt leszünk szolgálatban. Szeretné, hogy felkísérjük a lakásáig? – kérdezte még a járőr. – Köszönöm, nem kell – mondta Nikki, gyorsabban, mint ahogy szerette volna, majd rögtön barátságosabb tónusban folytatta: – Köszönöm, de már van… – Ismét megtorpant, és Rookra nézett, aki vigyorgott, mint a fakutya, míg meg nem hallotta a mondat végét: – ...van elemlámpám. Rook halkan szólalt meg: – Jó szöveg. Azt hiszem, meg is mondom James Taylornak, hogy van egy jó tippem az új dalának a címére. „Van-e elemlámpád?” – Ne hencegjen már… maga tényleg ismeri James Taylort? – Heat? – Tessék! – Akad egy kis jég a lakásán? Nikki egy pillanatig habozott csak, miközben az állát dörzsölgető Rookot figyelte. – Nem bánom, jöjjön fel, és megnézzük – mondta végül.

KILENC

Az épület, amelyben Nikki Heat lakott, nem éppen a Guilford volt: sokkal kisebb volt annál, és itt persze portás sem akadt. Rook beakasztotta az ujjait a rézkilincs karikájába, és tartotta az ajtót, amíg Nikki belépett az apró előcsarnokba. A lány kulcsai megcsörrentek a belső kapu üvegtábláján, majd amint kinyitotta a zárat, odaintett a még mindig odakint várakozó rendőröknek. – Megvagyunk – mondta. – Nagyon köszönöm. A járőrök a kapura irányítva hagyták az autó reflektorát, és ennek a fénynek hála az épület halljában legalább egy kis világosság derengett. – Ott egy szék, látja? – villantotta oda a lámpáját Nikki, majd folytatta: – Maradjon szorosan mellettem! – A lámpa fénye megcsillant a fényesre polírozott fedelű postaládák során. Nikki szélesebbre vette a lámpa fénysugarát, és bár így csökkent a fényerő, jobban be tudták látni a teret, amely csupán egy keskeny hall volt, méretre megfelelt az épületnek. Baloldalt az egyetlen lift ajtaja látszott, a jobb oldali falnál pedig egy apró asztalka állt, amelyen a UPS kézbesítő cég küldeményei és át nem vett újságok tornyosultak. Az asztalka mögött kezdődött a lépcsőfeljárat. – Fogja csak ezt – nyomta Nikki Rook kezébe a dobozt, és a lift felé indult. – Hacsak nem gőzhajtású ez a szerkezet, akkor szerintem aligha működik – jegyezte meg a férfi. – Gondolja? – A lány a mívesen megmunkált réztáblára világított, amelynek számlapja az öt emeletet jelezte, a mutató pedig éppen azon a számon állapodott meg, ahányadik emeleten a lift állt. Most az egyesre mutatott. Nikki a zseblámpa fémsarkával megkocogtatta a fémajtót, amely hangosan döngött. – Van ott bent valaki? – kiáltott, majd a fémfelülethez tapasztotta a fülét. – Semmi – mondta Rooknak, majd a hallban levő széket a liftajtóhoz húzta, és ráállt. – Ahhoz, hogy ez sikerüljön, a legtetején kell csinálnia, a kapcsolószerkezetnél. – Foga közé szorítva a parányi lámpát mindkét kezével felnyúlt, és pár centire széthúzta a fém ajtószárnyakat. Kissé előredöntötte a fejét, majd a lámpával bevilágított a résen. Elégedetten eresztette vissza a liftajtót, majd lelépett a székről, és közölte: – Tiszta a levegő. – Látom, a rendőr mindig rendőr – kommentálta Rook. – Hm, azért nem mindig. Nikki akkor jött rá, milyen mélységesen sötét van, amikor megindultak felfelé a lépcsőn, és a fordulón túl már nem látszott a rendőrkocsi reflektorának a derengése sem. Nikki ment elöl a parányi elemlámpával, de hirtelen meglepve vette észre, hogy Rooknak is van valami fényforrása. A második emeleti lépcsőfordulóban megkérdezte tőle: – Ez meg mi a fene? – Egy iPhone-os alkalmazás. Nagyon tuti, mi? – mutatta a telefonja képernyőjét a férfi, amelyen egy virtuális öngyújtó képe jelent meg, felette egy imbolygó kis lánggal. – Manapság ez a legnagyobb divat a koncerteken – tette hozzá. – Ezt is Mick Jagger mondta, mi? – Dehogyis, nem Micktől hallottam. – Újra nekivágtak a lépcsőnek. – Bono mondta. Hamar felértek a lány harmadik emeleti lakásához, de a fülledt hőség miatt ekkorra már mindkettejük arcáról patakzott a veríték, amelyet egyre csak törölgettek. Az előszobába belépve Nikki megszokásból felkattintotta a villanykapcsolót, majd rögtön korholni is kezdte magát, hogy ennyire gépiesen cselekszik. – Magánál van térerő? – kérdezte. – Ja, látom a csíkokat – felelte Rook.

– Csodák csodája – mormolta a lány, majd kinyitotta saját mobilját, és a gyorstárcsázón Montrose kapitány számát hívta. Kétszer is próbálkoznia kellett, hogy létrejöjjön a kapcsolás, és miközben a másik oldalon kicsengett, a konyhába vezette Rookot, a fagyasztóhoz. Odavilágított a lámpával: – Tessék, tegyen csak jeget a képére, amíg én… Halló, kapitány, gondoltam, bejelentkezem. Nikki Heat jól tudta, hogy a kiterjedt áramszünet miatt általános riadókészültség lépett életbe, és meg akarta tudakolni a főnökétől, hogy nem kell-e a kapitányságra vagy egy kijelölt gyülekezőhelyre mennie. Montrose kapitány a telefonban megerősítette, hogy a Vészhelyzeti Végrehajtó Bizottság általános készültséget rendelt el, ami egyben azt is jelentette, hogy törölték a szabad- és pihenőnapokat is. – Esetleg szükség lesz rá, hogy egy plusz műszakot vigyen, de egyelőre a város még bír magával. Alighanem tanultunk a 2003-as nagy áramszünetből – tette még hozzá a rendőrkapitány, majd folytatta: – Azok után, amin az elmúlt huszonnégy órában átment, azzal segítene a legtöbbet, ha alaposan kipihenné magát, és holnap frissen állna szolgálatba, ha esetleg elhúzódik a mostani helyzet. – Öö, kapitány úr, meglepett, hogy társaságot kaptam a házam előtt – bökte ki Nikki. – Ja, igaz is, átszóltam a 13-as körzetbeli kollégáknak. Remélem, rendesen bántak magával. – Igen, nagyon rendesek voltak, de uram, most, hogy rendkívüli állapot van az áramszünet miatt, biztos benne, hogy a járőröket itt kellene lekötni? – Ha arra céloz, hogy vigyáztassam-e a legjobb nyomozóm nyugodt pihenését, akkor bizony azt mondom, hogy nem is lehetnének jobb helyen a fiúk. Raley és Ochoa nagyon erősködött, hogy majd ők posztólnak ott, de ezt nem engedtem meg. Az már valóban az élőerő pazarlása volna. Hála istennek, gondolta Nikki, más se hiányzott volna, mint hogy Ochoa és Raley bukkanjon fel a sötétből, és kapja őt rajta, amint épp Rookhoz simul a sötét utcán. Persze így sem rajongott a helyzetért, hiszen a két járőr pontosan tudni fogja, mikor érkezett hozzá Rook, és azt is, hogy mikor távozik. Még akkor is, ha hamarosan elmegy. – Igazán kedves öntől, kapitány, de már nagylány vagyok, az ajtót és az ablakokat bezártam, nálam van a fegyverem, és szerintem sokkal többet segítene a városon, ha a dolgára küldené a két őrzőangyalomat – mondta. – Ám legyen – felelte a kapitány –, de rendesen zárja be az ajtaját, és nehogy idegen férfiak kószáljanak megint a lakásában. Megértette? Rook eközben éppen a konyhapultnak támaszkodott, és egy törlőruhába csavart jó kupac jégkockát szorított az állához. – Igazán semmi ok az aggodalomra, uram. És kapitány, nagyon köszönöm. – Nikki letette a telefont, majd Rookhoz fordult. – Ma éjszaka nincs szükségük rám. – Tehát nem sikerült a gyönge kis próbálkozása, hogy valamilyen ürüggyel kiebrudaljon engem innen. – Hallgasson, és mutassa a képét! – csattant fel Nikki, majd amint Rook leengedte a konyharuhát, közelebb lépett, hogy megvizsgálja a férfi fájó állkapcsát. – Nem dagadt fel, ez máris jó jel – közölte. – Ha csak egy-két centivel közelebb éri a lábam, akkor pár hónapig csak szívószálon keresztül tudott volna táplálkozni. – Csak azt ne mondja, hogy amivel eltalált, az a lába volt. A lány megvonta a vállát, és csak annyit mondott: – Na és? – majd ujjaival finoman megérintette a férfi állkapcsát. – Mozgassa meg újra! – Rook előre-hátra mozgatta alsó állkapcsát, és a lány újra megkérdezte: – Nem sajog? – Ez nem, csak a büszkeségem. Nikki elmosolyodott, és ujjait a férfi arcán tartva, finoman cirógatni kezdte az arcát. A férfi szája résnyire nyílt, és olyan tekintettel nézett a lányra, amitől annak egy pillanatra

kihagyott a szíve. Nikki gyorsan hátralépett, mielőtt a vonzás végzetessé válhatott volna, és felcsapott benne az aggodalom: lehet, hogy ő maga is perverz, és a bűnügyi tetthelyek izgatják fel? Először Matthew Starr erkélyén érezte a vágyat, most pedig itt, a saját konyhájában. Persze vannak ennél jóval betegebb dolgok is, cikázott át rajta, de akkor is, éppen a tetthelyek? Csak ez volt a közös nevező a két esetnél… pontosabban ez és, hm, Rook. A férfi a konyharuhából a mosogatóba borította a jégkockákat, és amíg ezzel foglalatoskodott, a lány agya vadul járt, hogy egyáltalán mi jutott eszébe, hogy felhívta Rookot a saját lakására. Az is lehet, hogy túl sok mindent képzel bele ebbe a látogatásba, és csak a saját érzéseit vetíti ki a férfira. Hiszen ami kék, abból úgysem lesz zöld. Végül is megeshet, hogy valóban csak a jég miatt jött fel hozzá, és semmi más nem járt a fejében. Ő azonban még mindig gyorsan lélegzett, amit az előbbi közelség váltott ki. És a férfi tekintete. Nem, nem, jutott végül megállapodásra önmagával, jobb, ha nem erőltetjük ezt az egészet. A férfi megkapta a jeget, ő megtartotta, amit ígért, és most az a legkézenfekvőbb, ha szépen elküldi. – Nem maradna még egy sörre? – kérdezte Rooktól. – Hát, nem is tudom – felelte a férfi komoly hangon. – Egész biztos, hogy nincs bedugva a vasalója? Jaj, miket is beszélek, hiszen áramszünet van, nem kell attól tartanom, hogy az én képemet is kivasalja. – Nagyon vicces – morgott a lány. – Van ám a konyhában egy bagelszeletelő, és jobb, ha nem is tudja, hogy mi mindenre vagyok képes azzal. A férfi hallgatott egy pillanatig, majd azt mondta: – Nagyon örülnék egy sörnek. A hűtőben már csak egy üveg Sam Adams volt, így megosztoztak rajta. Rook azt mondta, hogy nem bánja, ha egy üvegből isznak, de Nikki poharakat szedett elő mindkettejüknek, és miközben kitöltötte az italt, azon tanakodott, hogy vajon miért is marasztalta itt a férfit. Pajkos izgalmat érzett, és arra gondolt, hogy az áramszünetek és a fülledt éjszakák nyomában mindig ott jár valami féktelen szabályszegés is. Talán tényleg védelemre volna szüksége, gondolta, csak saját magával szemben. Rook és a telefonja képernyőjén imbolygó lángocska a nappali irányában tűnt el, a férfi mindkét söröspoharat magával vitte, a lány pedig eközben a konyhafiókokban kotorászott gyertya után. Amikor belépett a nappaliba, Rook már az egyik falnál állt, és a John Singer Sargent-képet igazgatta. – Mondja, maga szerint ez elég vízszintes? – kérdezte. – Hát… – Igen, tudom, itt elég feltűnő lesz. Maga is tudja, hogy milyen tolakodó tudok lenni, igaz? Persze nyugodtan kiakaszthatja valahol máshol is, sőt, éppen arra gondoltam, hogy cserébe elkérem magától a Wyeth-posztert, hogy itt jobb legyen a kép összhatása. – Nem, nem, jó lesz ott, nekem tetszik. Várjon, mindjárt csinálok egy kicsit több fényt, hogy jobban szemügyre vehessük. Azt hiszem, ez a kép most talált haza – mondta Nikki, majd gyufát gyújtott, és a sercenés nyomán előtörő láng aranyos fénnyel ragyogta be az arcát. A könyvespolcon álló gömbölyded viharlámpa felé nyúlt a gyufával, és a kanóchoz érintette a lángot. – Maga melyikük? – kérdezte Rook. Amikor Nikki felpillantott, a férfi a kép felé intett. – A lánykák közül, akik a lampionokat gyújtogatják. Ahogy elnézem, amint ugyanezt csinálja, az jut eszembe, hogy gondolt-e már rá, hogy olyan, mint ők? Nikki előrébb húzta a dohányzóasztalkát, és meggyújtott még néhány gyertyát. – Egyiküknek sem érzem magam, egyszerűen csak szeretem a hangulatát, és azt az érzést, amit megragad. A fényt, az ünnepélyes hangulatot és az ártatlanságukat. Leült a pamlagra. – Még mindig nem tudom elhinni, hogy megszerezte nekem. Igazán nagyon figyelmes volt.

Rook megkerülte a dohányzóasztalt, és ő is a pamlagra telepedett, de pontosan a másik végére, hátát pedig a karfának támasztotta, bőven hagyva helyet kettejük között. – Jut eszembe, látta az eredetit is? – Nem, az Londonban van. – Igen, a Tate Galériában. – Ha maga tényleg látta, akkor tessék, elbüszkélkedhet vele. – Mickkel és Bonóval mentünk el megnézni, és Elton John Bentley-jén hajtattunk oda. – Ezt most majdnem el is hittem. – Tony Blair annyira pipás volt, hogy helyette Harry herceget hívtuk el magunkkal. – Majdnem megfogott – kuncogott a lány, és a képre pillantott. – Tudja, amikor az Észak-keleti Egyetemre jártam Bostonban, nagyon szerettem Sargent képeihez járni a Szépművészeti Múzeumba. Ott még freskókat is készített. – Maga művészeti szakra járt? – kérdezte Rook, majd mielőtt a lány felelhetett volna, gyorsan folytatta is: – Nézzenek oda, egészen jól megvagyunk. Nikki és Jamie kellemesen társalog. Nikki koccintott vele, és kortyolt egyet a sörből. A levegő olyan forró és fülledt volt, hogy az ital ezalatt a rövid idő alatt is szobahőmérsékletűre melegedett. – A fő szakom angol irodalom volt, de igazából át akartam jelentkezni a színházi szakra. – Kicsit elvesztettem a fonalat. Elmesélné, hogy mindezek után miért is lett rendőrnyomozó? – Nem volt az olyan nagy ugrás – mondta Nikki. – Csak azt ne mondja, hogy amit most csinálok, az nem hasonlít a színészkedésre vagy a mesemondásra. – Való igaz, de ez csak a végeredmény. Én még mindig nagyon kíváncsi vagyok az okára. A gyilkosság. Az ártatlanság vége. Az élet gyökeres változása. Mindez végigfutott az agyán, majd azt mondta: – Személyes oka volt. Talán majd ha jobban ismerjük egymást, elmondom. – Személyes ügy… ez azt jelenti virágnyelven, hogy egy pasi miatt? – Rook, mennyi ideje is van már velem szinte minden nap a munkában? Hetek óta, ugye? Az alapján, amennyire megismert, elhinné rólam, hogy egy férfi miatt hoztam volna meg egy ilyen döntést? – Kérem a tisztelt esküdtszéket, ne vegye figyelembe kérdésemet! – De, most már csak válaszoljon, szeretném tudni – mondta a lány, és kicsit közelebb csusszant Rookhoz. – Maga képes volna ekkora változtatásra egy nő kedvéért? – Erre nem válaszolhatok. – De még mennyire, hogy válaszol, mert olyan kihallgatóval ül most itt, akivel nem lehet szarakodni. Szóval, képes volna ilyen változtatásra egy nő miatt? – Hát, így hirtelen nem nagyon hiszem. – Nagyszerű. – Viszont… – folytatta Rook, és egy pillanatnyi szünetet tartott, hogy összeszedje a gondolatait. – ...ha az Igaziról volna szó, akkor, azt hiszem, érte bármit képes volnék megtenni. – Elégedettnek látszott a válaszával, és hogy megerősítse, amit mondott, még határozottan biccentett is egyet, és közben felvonta a szemöldökét. Ebben a pillanatban Jameson Rook cseppet sem tűnt a bulvármagazinok címlapján feszítő beképzelt világfinak, hanem sokkal inkább egy kedves, őszinte kiscserkésznek, aki az igazat mondja, minden színlelés és ravaszkodás nélkül. – Azt hiszem, komolyabb piát is ihatnánk – mondta végül a lány.

– Akkora áramszünet van, hogy nyugodtan ki is rabolhatnék egy italboltot. Mondja csak, nincs véletlenül egy formás harisnyája, amit a fejemre húzhatnék maszknak? A lány italszekrényében nemigen lapult már más, mint egy negyed palack, főzéshez használatos sherry, egy üveg barackos Bellini borkoktél, amelyen nem szerepelt szavatossági idő, de már olyan hosszú idő óta hevert a polcon, hogy a tartalmának egyik fele szépen leülepedett, és most úgy festett, mint egy kétkomponensű nukleáris hasadóanyag-koktél… és igen, mégiscsak volt még ott egy fél üveg tequila is. Rook tartotta a lámpát, amíg Nikki a hűtőszekrény zöldséges fiókjából elő nem halászott egy szomorúan apró zöldcitromot, olyan mozdulattal, mintha élvonalbeli baseballmeccsen kapta volna el Barry Bonds egyik elütött labdáját. – Kár, hogy nincs itthon Triple-Sec vagy némi Cointreau, akkor keverhetnénk egy Margaritát. – Kérem – szólalt meg a férfi –, most az én szakterületemre léptünk. Visszatelepedtek a pamlagra, és a férfi kipakolt mindent a dohányzóasztalkára: a hámozókést, a sószórót, a zöldcitromot és a tequilát. – Nos, gyerekek, a mai órán megtanuljuk, hogyan kell készíteni a rögtönzött Margaritát. Figyeljetek nagyon! Ezzel szeleteket vágott a citromból, kitöltött egy adag tequilát, majd megnyalta a kézfejét a mutató- és a hüvelykujja között, végül egy kevés sót szórt rá. Lenyalta a sót, gyorsan felhajtotta az italt, és beleharapott a citromszeletbe. – Juhúú! Ez az, pontosan erről beszéltem – kiáltotta. – Tudja, ezt a módszert valaha még Desmond Tutu érsektől lestem el – tette hozzá, mire a lány ismét elkacagta magát. – Most maga jön – mondta a férfi. Nikki olajozott mozdulatokkal kapta fel a kést, vágott egy szeletet a citromból, sózta meg a kézfejét, és hajtotta le a gyorskoktélt. Meglátva a férfi döbbent arckifejezését, csak annyit mondott: – Mégis mit gondol, én hol éltem az elmúlt években, a Holdon? Rook elmosolyodott, és újabb koktélt kevert magának. A lány nézte, és közben egyre jobban ellazult. Vállait centiről centire engedte le, és érezte, hogy kezdi elengedni azt a belső biztonsági kötelet, amely az elmúlt évek során az állandóan ugrásra kész lelkiállapothoz rögzítette, amely védekezési mechanizmussá és idővel életstílusává vált. Amikor azonban Rook elkészült a hozzávalókkal, ezúttal nem hajtotta fel az italát, hanem a lány felé nyújtotta a kezét. Nikki ránézett a kézfejére, ahol ott volt a só, és a citromszeletre, melyet az ujjai között tartott. Nikki azért nem nézett a férfi szemébe, mert attól félt, hogy esetleg meggondolja magát, így aztán hirtelen elhatározással belevágott. Ráhajolt Rook kezére, gyorsan kinyújtotta a nyelvét, majd önmagát fékezve inkább lassított, hogy kiélvezhesse a pillanatot, és lenyalta a sót a férfi kezéről. Rook odakínálta neki a poharat, ő meg gyorsan lehajtotta az italt, majd ujjait a férfi csuklója köré fonva, odavezette a kezét a szájához, hogy felkínálja neki a zöldcitromot. A szájába spriccelő citromlé tisztára mosta ízlelőbimbóit, és ahogy lenyelte a koktélt, érezte, hogy a tequila forrósága szétárad a hasától a végtagjai felé, és csodálatosan lebegő, könnyed érzéssel tölti el. Behunyta a szemét, és ismét végignyalta az ajkát, hogy érezhesse a citrom meg a só ízét. Egyáltalán nem volt részeg, ez az érzés valami egészen más volt. Egyszerűen csak elengedte magát, ami sokaknak teljesen természetes dolog. Hosszú-hosszú idő óta először eresztette el magát teljesen. Ekkor ébredt rá, hogy még mindig Rook csuklóját fogja, de a jelek szerint a férfit ez egy csöppet sem zavarta. Egyikük sem szólalt meg. Nikki most a saját kezét nyalta meg, majd szórta be sóval. Fogott egy szelet citromot, kitöltött egy adag tequilát, és most ő kínálta oda a kezét a férfinak. Rook azonban, nem úgy, mint ő maga az imént, végig a szemébe nézett, nem kerülte a tekintetét. A szájához emelte Nikki kezét, finoman megérintette ajkával, megízlelte a sót és a lány bőrének enyhén sós ízét a folt körül. Hosszan egymásra néztek,

majd a férfi hirtelen kiitta a tequilát, és beleharapott a citromszeletbe, amit a lány kínált oda neki. Tekintetük egymásba fonódott, egyikük sem mozdult, és mintha újra megelevenedett volna a jelenet Starr erkélyén, amikor a parfümillat egy pillanatra foglyul ejtette a lányt. Nikki azonban ezúttal már nem húzódott el tőle. Lassan, szótlanul, puhatolózva húzódtak közelebb egymáshoz, centiről centire, tekintetük még mindig egymásba fonódott. Bármilyen aggodalmat vagy bizonytalanságot érzett korábban a lány, most habozás és gondolkodás nélkül tolta félre. Nem akart már józanul gondolkodni, csak létezni akart, itt és most. Gyengéden kinyúlt, és megérintette a férfi állkapcsát ott, ahol korábban megrúgta. Fél térdre emelkedett, a férfi fölé hajolt, és finoman arcon csókolta. Egy pillanatig ott maradt, és a Rook arcán táncoló fény-árnyék játékot figyelte, miközben hajtincsei Rook bőrét csiklandozták. Most a férfi nyúlt ki, és gyengéden hátrasimította a lány haját, közben végigcirógatva arcát is. Nikki, aki félig Rook fölé hajolt, érezte a férfi mellkasából áradó meleget, miközben orrát ismét megcsapta a parfüm diszkrét illata. A gyertyák imbolygó fényében úgy tetszett, mintha az egész szoba mozogna. Nikki számára olyan érzés volt ez, mintha repülőn ülne, amely a felhőgomolyagokon vág át éppen. A férfihoz simult, és szinte nem is mozogtak, hanem súlytalanul lebegtek egymás irányába, mintha a természet ellenállhatatlan ereje ragadná magával őket, olyan erő, melynek nincs sem neve, sem színe, sem íze, csak heve. A többi már szinte magától ment. Egy pillanat alatt egymás karjaiban voltak, elnyílt szájuk egymáséra tapadt, és minden gátlást félresöpörve átlépték a határt, ahonnan nem volt visszaút. Mohó türelmetlenséggel fedezték fel egymást, a felcsapó vágy minden mást elsöpört bennük, és végre-valahára mind a ketten engedtek a mindennél hatalmasabb szenvedélynek. Az egyik gyertya sercegni kezdett, majd kialudt. Nikki elhúzódott Rooktól, és hirtelen felült. Mellkasa hullámzott, ahogy zihált, csurom veríték volt kettejük izzadságától, és így figyelte, amint a hunyorgó kanóc izzása egyre halványul, majd kialszik, megadva magát a sötétségnek. Ekkor felállt. Kezét nyújtotta Rooknak, aki megfogta, majd ő is felemelkedett. Egymással szemben álltak. Az egyik gyertya már utolsót lobbant és kialudt, de egy másik még mindig égett. Nikki ezt kapta fel, és a láng imbolygó fényénél indultak meg a hálószoba felé.

TÍZ

Nikki szótlanul vezette a férfit a hálószobába, majd a gyertyát az öltözőasztalkájára állította, a hármas tükör elé, ami megsokszorozta a láng fényét. Mikor visszafordult, Rook ott állt a közvetlen közelében, és megigézve nézte. Nikki a férfi nyaka köré fonta karjait, és a száját a sajátjához vonta. Rook átkarolta a derekát, és szorosan összesimultak. Csókjaik sürgetőek és türelmetlenek voltak, de ugyanakkor ismerősek és meghittek is: a lány nyelve kutatva fedezte fel a férfi szájának puha és édes mélységeit, míg Rook az övében mélyedt el. Rook egyik keze már a blúzánál matatott, de egy pillanatra mintha habozni látszott volna. A lány megragadta Rook kezét, és a mellére vonta. A szobában szinte trópusi forróság érzett, amint Rook megérintette a lány testét. Nikki érezte, hogy ujjai a verítéktől síkos bőrén siklanak átnedvesedett melltartója felett. Ő is kinyújtotta a kezét, és amikor megtalálta Rook férfiasságát, halkan felnyögött. Nikki megmozdult, és Rook is követte testének hajladozásait, akárha egy lassú, elnyújtott táncot táncolnának az édes szédület kellős közepén. Rook most lassan az ágy felé terelte, és amikor a lány lába az ágy széléhez ért, elengedte magát, és puhán a lepedők közé hullott, magával húzva a férfit is. Már mindketten az ágyon feküdtek, amikor Nikki közelebb vonta magához Rookot, majd megfordult, és a férfi meglepetésére meglovagolta. Rook felnézett rá, és megszólalt: – Csodálatos vagy. – Még nem is tudod, mennyire – felelte, majd ismét mohón egymásnak estek, s Nikki újra érezte a citrom levének illanó savasságát és a megmaradt só enyhe ízét. A férfi, arcát, majd a fülét csókolgatta, s érezte, hogy Rook hasizmai megfeszülnek, amint a férfi kissé felszegte a fejét, hogy megcsókolhassa a lány puha bőrét a nyaka alatt, ahol a kulcscsontja kezdődik. Nikki elkezdte kigombolni a blúzát. Rook ujjai ügyetlenül matattak a blúz alsó gombjaival, a lány pedig felegyenesedett, lenyomta maga alá a férfit, majd egy mozdulattal feltépte a blúzát, s közben hallotta, hogy a szétrepülő gombok egyike hangosan koppan a parkettán. Rook egyik kezével a lány melltartójának kapcsát kezdte kioldani, Nikki pedig gyorsan kibújt belőle, és a férfira vetette magát. Sikamlós bőrük egymásén csúszkált, amint a lány mellei Rook mellkasának nyomódtak. Nikki lenyúlt, és kioldotta a férfi nadrágszíját, majd leengedte a sliccét. Ismét megcsókolta; és azt susogta a fülébe: – Az éjszakai őrséget én kezdem. – Nem lesz szüksége fegyverre, nyomozónő – lihegte Rook. –Tökéletes úriemberként fogok viselkedni magával. – Azt nem ajánlanám – mondta Nikki, s e szavakkal lecsapott a férfira, miközben szíve egyre hevesebben vert az izgalomtól és a vágytól. Úgy érezte, hatalmas hullám ragadja el, amely elmossa valamennyi kétségét, bizonytalanságát és gyanakvását, amelyekkel idáig küszködött. Most csak azt érezte, mintha hatalmasan, lendületesen, erőteljesen száguldana valami csodálatos dolog felé. Ebben a pillanatban érezte, hogy szabaddá válik. Teljesen szabaddá, minden felelősség, kötöttség alól, szabaddá saját régi énjétől. Teste szinte önmaga körül örvénylett, amint Rookba kapaszkodott, és kezei végigsiklottak a férfi testén, hogy minden porcikáját felfedezze. Mindkettejükben magasra csapott a lángoló szenvedély, egymást szorították, egymás testét kutatták, hevesen mozogtak, éhesen falták a másikat, míg végül az olyannyira vágyott csúcsponton kirobbant belőlük a szenvedély tüze, kielégítve valamennyi kínzó vágyukat.

Nikki el sem akarta hinni, hogy máris reggel van. Hogyan lehetséges, hogy a nap már ilyen élesen tűz, ha még az ébresztőórája sem csörgött? Vagy lehet, hogy fel sem neszelt rá? Résnyire kinyitotta a szemét, és ekkor jött rá, hogy az éles fény, amit lát, nem a nap, hanem egy rendőrségi járőrhelikopter reflektora, amelyet az ablakára irányítottak. Hallgatózott. Nem hallott sem szirénaharsogást, sem az orosz gengszter dübörgő lépteit a tűzlépcső irányából, és hamarosan a fénycsóva is tovalibbent, a motorzaj halkulni kezdett, ahogyan a helikopter egyre távolodva folytatta a járőrözést. Nikki elmosolyodott. Montrose kapitány a jelek szerint megtartotta, amit ígért, és máshová vezényelte a járőrkocsit, de tény, hogy a légi egységekről egy szó sem esett a telefonban. A másik oldalára fordult, és egy pillantást vetett az asztalkán álló ébresztőórára, ami l:03-at mutatott, de Nikki tudta, hogy ez biztosan nem a helyes idő. A karóráján 5 óra 21 perc volt, és úgy saccolta, a két időpont közötti eltérés az előző esti áramszünet teljes hossza. Rook hosszan, mélyen lélegzett mellette, és Nikki érezte, ahogyan a férfi táguló mellkasa a hátának nyomódik, hűvös lehelete pedig izzadt tarkóját simogatja. A mindenit, gondolta a lány, tényleg szorosan és gyöngéden simul hozzám. A hálószoba ablakai csukva voltak, így a levegő fojtóan fülledt lett, meztelen testüket pedig a veríték vékony rétege vonta be. Nikki arra gondolt, hogy kicsit arrébb húzódik a férfitól, hogy egy kis levegő is jusson kettejük közé, de ehelyett inkább mégis a férfi testének ölelésébe fészkelte vissza magát. Jameson Rook. Hát ez meg hogy az ördögbe történhetett? Amióta csak a férfit beosztották melléje, hogy vele tarthasson a nyomozómunkája során, Rook állandóan csak bosszúságot jelentett a számára. Most pedig itt van, az ő ágyában hever, miután fél éjszaka szeretkeztek. Nikkinek el kellett ismernie, hogy fergeteges volt. Ha most önmagát kellene kihallgatnia, akkor a végeredmény csak az lehetne, hogy Heat nyomozó részletes beismerő vallomást ír alá, amelyben bevallja, hogy már találkozásuk legelső pillanatában kipattant közöttük a vonzalom szikrája. A férfi persze minden lehetséges alkalommal hangot is adott ennek, skrupulusok nélkül, és Nikki visszagondolva úgy érezte, lehetséges, hogy jórészt éppen ezt találta benne annyira bosszantónak. Valóban lehetséges volna? Persze Rook hiába igyekezett nyomulni, ő egészen mostanáig mereven elutasította. Ennek ellenére őbenne is mindvégig ott lappangott valami titkos érzés, és így, visszatekintve jött csak rá, hogy minél erősebben érzett valamit a férfi iránt, annál erőteljesebben igyekezett elnyomni és tagadni ezt. Nikki most azon tépelődött, hogy mi mindent tagadott még le önmaga előtt. Semmit, egyáltalán semmit. Francokat. Vajon mi másért pendített meg a lelkében egy húrt az a beszélgetés, amelyben Matthew Starr volt szeretője feltárta neki, hogy ha egy sehová sem vezető kapcsolatban marad, azzal voltaképpen csak a valódi kapcsolatokat igyekszik kerülni? És éppen a nő kérdezte őt, hogy érti-e, mire gondol. Miután az anyját meggyilkolták, Nikki egy darabig pszichiáterhez járt, és az ott lezajlott beszélgetésekből megtudta, hogy vastag páncélt növesztett maga köré. Persze ennek a felismeréséhez még nem kellett a dilidoki, mint ahogy ahhoz sem, hogy tudja, milyen érzelmi pokolhoz vezet az, ha állandóan elnyomja a feltörő vágyakat és érzéseket, elzárja egy lelki páncélszekrénybe. A felkavaró beszélgetések már a régmúlt emlékei voltak, de Nikki mostanában egyre többet töprengett, sőt, igen, aggódott is amiatt, hogy amikor falakat emelt maga köré, és könyörtelenül hatékony feladatmegoldó üzemmódba helyezte magát, akkor vajon nem egy olyan fordulóponton haladt-e túl, amely miatt talán

véglegesen, visszavonhatatlanul elvész benne valami, amit lelke mélyén őrizgetett? Nem lehetséges, hogy a kemény védőpáncélzat, amelyet azért emelt saját maga köré, hogy megóvja sebzett lelkét a sérülésektől, egy ponton túl olyan áthatolhatatlanná válik, hogy már önmaga sem tud a lelkéhez férkőzni? Hirtelen megelevenedett benne a Sargent-kép, amelyet Rooktól kapott. Eltűnődött a gondtalan kislányokon, akik a lampionokat gyújtogatták, és azon, hogy vajon azóta mi is lett belőlük. Vajon akkor is megőrizték gyermeki ártatlanságukat, amikor már nem fehér ruhában játszadoztak, és arcuk, nyakuk már nem volt gondtalanul sima, hanem az élet ráncai árnyékolták be? Kiveszett-e vajon belőlük a játék öröme, és az érzés, amikor még tudták, milyen csodás mezítláb gázolni a harmatos fűben az élvezet kedvéért? Meg tudtáke őrizni ártatlanságukat, vagy az élet viszontagságai legyűrték s gyanakvóvá, ellenségessé tették őket? Lehetséges, hogy jó száz évvel azelőtt, hogy Sting megírta azt a dalt, ők is „erődítményt húztak fel” a szívük köré? Lehet, hogy ők is volt kommandósokkal bújtak ágyba, csak hogy hevesebben verjen a szívük? Esetleg olyan bulvárriporterekkel, akik állandóan Mick Jaggerrel és Bonóval lógnak? Ezt persze nem lehet összevetni azzal – illetve az ördögit neki, miért is ne lehetne? –, hogy az első találkozásoknál éppen Rook jelenléte váltotta ki azt, hogy Nikki szívverése felgyorsult, és ezért kezdte kívánni a férfit. Az első ilyen alkalom óta vert egyre gyorsabban és gyorsabban a szíve, ha csak meglátta. Mégis, vajon mi volt az, ami ennyire fergetegessé és elsöprővé tette a Jameson Rookkal való szexet? Hát, gondolta a lány, az biztos, hogy a férfi szenvedélyes szerető. Izgalmas és meglepetésekkel teli, igen. Sőt, még gyöngéd is, pontosan a kellő pillanatban, egy szemvillanásnyival sem hamarabb, hála istennek. Mégis, a leginkább egyedi és szokatlan dolog az volt Rookban, hogy játékos. És ez őt is játékos kedvűvé tette. Olyan volt, mintha Rook engedte volna meg neki, hogy végre nevessen. Jó móka volt együtt lenni vele, az ágyban pedig sok minden volt, csak megfontolt és ünnepélyes nem. Játékos lénye vidámságot és örömet csempészett Nikki ágyába is. A páncélzatom még mindig megvan, gondolta Nikki, viszont Rook megtalálta a rést, amin át bejuthat. Sőt, még engem is magával tudott hozni ide. Nikki Heat hirtelen rájött, hogy ő is lehet vidám és játékos lény. Olyannyira, hogy máris a férfi felé fordult az ágyban, és kissé lejjebb csúszott, hogy gyorsan bebizonyítsa. A mobiltelefon csörgése ébresztette fel őket. Nikki felült, és a tűző napsütésben lassan magához tért. Rook felemelte a fejét a párnáról. – Mi volt ez, talán az ébresztő? – Az ébresztőt már korábban megkaptad. A férfi visszadőlt a párnára, és lehunyt szemmel elmosolyodott az emlékek hatására: – Valóban, és rendesen fel is ébredtem rá. Nikki a füléhez emelte a mobilt, és beleszólt. – Tessék, itt Heat. – Szia, Nikki, ugye nem én ébresztettelek? – szólt bele Lauren hangja. – Nem, dehogy, már fent voltam – pillantott Nikki az órára, ami 7:03-at mutatott. Igyekezett összeszedni a gondolatait. Ha az ember közeli barátja, aki egyben halottkém is, ilyen korai órán telefonál, akkor aligha a csevegés vágya hajtja. – Megvártam, míg legalább 7 óra lesz.

– Ugyan már, Lauren, tényleg semmi gond. Már fel vagyok öltözve, és túl vagyok a reggeli tornán is – mondta Nikki. A tükörben saját meztelen tükörképét figyelte. Rook is felemelkedett, és vigyorgó arca most feltűnt a tükörben Nikki mellett. – Ez azért csak félig igaz – suttogta halkan. – Ó, ha jól hallom, van nálad valaki. Ki vele, Nikki Heat, tényleg van ott valaki? Halljam! – Dehogyis, csak a tévé szól a háttérben, és a reklámok mindig hangosabbak – fordult a lány Rook felé, és ajka elé emelte az ujjait. – Ha jól hallom, férfitársaságod van. Nikki gyorsan témát váltott: – Mi a helyzet, Lauren? – Éppen egy tetthelyen vagyok, mondanám is a címet. – Várj csak, gyorsan keresek valamit, amivel fel tudom írni – indult meg Nikki az öltözőasztalka felé, és felkapott egy tollat. Mivel sehol sem talált papírt vagy jegyzettömböt, az éppen ott heverő First Press hátoldalára, egy vodkahirdetésre kezdett el írni. A magazin címlapján egyébként éppen Rook és Bono virított. – Oké, mondhatod. – A lefoglalt kocsikat gyűjtő telepen vagyok, a Javits-épület mellett. – Tudom is, hogy melyik az. Ugye, a Nyugati, ööö, 38. utcában van? – Igen, a 12. utca sarkán – felelte Lauren. – Az egyik vontató sofőrje fedezte fel a holttestet abban a kocsiban, amit éppen behozott a telepre. Ez a hely az Egyes Körzet fennhatósága alá tartozik, de gondoltam, szólok neked, mert ezt biztosan szeretnéd megnézni. Találtam valamit, ami kapcsolatban lehet a mostani Matthew Starr-ügyeddel. – Mi az? Mondd már! Nikki a háttérben több ember hangját hallotta, majd Lauren elmosódott válaszát, miközben barátnője befogta a telefon mikrofonját, hogy felelhessen valakinek. Aztán újra felcsendült a hangja a vonalban: – Az Egyes Körzet nyomozói most jöttek meg, és máris nyüzsögnek, úgyhogy le kell tennem. Majd ha ideértél, beszélünk. Nikki letette a telefont, és megfordult. Látta, hogy Rook már az ágy szélén ül. – Talán szégyell engem, Heat nyomozó? – kérdezte Rook színpadiasan, és affektált hanghordozásában Nikki egy pillanatra anyját, a dámát vélte felfedezni. – Szóval az ágyban jó vagyok, de kedves, előkelő barátai előtt már nem szeretne mutogatni? Most olyan olcsónak érzem magam. – Ez a helyzet már csak ilyen. Rook egy pillanatra elgondolkodott, majd azt mondta: – Mondhattad volna neki azt is, hogy a biztonságod érdekében vagyok itt. – Éppen te? – Hát, ami azt illeti, tényleg… fedeztelek – nyújtotta ki a karját Rook, és közelebb húzta magához Nikkit, aki most a férfi térdei között állt. – Sajnos egy hullával van randevúm – mondta a lány. A férfi összekulcsolta lábait Nikkié mögött, kezét pedig a lány csípőjén nyugtatta. – Azért a múlt éjszaka klassz volt, nem? – Igen, az volt. Sőt, tudod, hogy ezen felül mi volt még a múlt éjszaka? A múlt – bontakozott ki Nikki, és a szekrénye felé indult, hogy felöltözködjön. Rook a Park Avenue déli részén vadászott taxira, végül egy nagy egyterűt sikerült elkapnia, amivel észak felé indultak. Tartotta az ajtót Nikkinek, aki mielőtt beszállt volna, még egy pillantást vetett hátra a válla fölött, továbbra is amiatt aggódva, hogy Montrose kapitány netalán mégis a háza környékére vezényelt egy járőrt, aki könnyen észreveheti most, reggel, amint Rookkal távozik. – Pochenkót keresed? – kérdezte Rook.

– Á, nem, csak a szokás hatalma. A lány Rook Tribecabeli címét mondta be a taxisnak. – Hát ez meg mi? – ráncolta homlokát a férfi. – Nem arról volt szó, hogy az autótelepre megyünk? – Egyikünk az autótelepre megy, másikunk pedig hazaindul, hogy átöltözzön. – Kösz az ötletet, de ha el bírsz viselni, akkor én ma is ebben maradnék, és nem tágítanék mellőled. Bár kétségtelen tény, hogy egy bimbózó kapcsolat nem éppen hullák bámulása közben tud igazán kiteljesedni, és egy ilyen éjszaka után a stílusos New York-i folytatás az volna, ha egy villásreggelire invitálnálak, majd pedig úgy tennék, mintha felírnám a telefonszámodat. – Szó sem lehet róla. Te most hazamész és átöltözöl. El sem tudnék képzelni kínosabb helyzetet annál, mint hogy azon a tetthelyen, ahol egy közeli barátom helyszínel, egy taxival jelenünk meg kora reggel, még az alvástól kócos hajjal, te pedig ráadásul a tegnapi ruhádban. – Hát, éppen egymás ruhájában is felbukkanhatnánk, az még rosszabb volna – kacagott Rook, és megfogta Nikki kezét. A lány azonban visszahúzta. – Ha nem vetted volna észre, ebben a szakmában nem nagyon fogjuk senki kezét, mert így nem lehet elég gyorsan előrántani a fegyvert. Egy darabig csöndben voltak, majd amikor a taxi átvágott a Houston Streeten, Rook szólalt meg: – Azon gondolkodom, hogy vajon én haraptam a saját nyelvembe, mikor arcon rúgtál, vagy a te fogaid nyomát éreztem? – Erre a taxis gyors pillantást vetett rájuk a tükörből. Nikki csak ennyit felelt: – Meg akarom sürgetni a törvényszéki labort, hogy adják már át a jelentést Pochenko farmerjének vizsgálatáról. – Csak mert egyáltalán nem emlékszem, hogy akár én, akár te beleharaptál volna – mondta Rook. – Az áramszünet miatt nyilván a labornak is le kellett állnia, de így is bőven volt idejük elkészíteni a jelentést. – Minden olyan gyorsan és szenvedélyesen történt, sőt, mondhatnám, tomboltunk. – Lefogadom, hogy a szövetszálak megegyeznek a mintával – mondta a lány. – Mégis én azt hiszem, hogy egy harapásra csak emlékezned kell. – Hiába nem látszik a biztonsági kamera képén, valahogy mégiscsak be kellett jutnia. Le merném fogadni, hogy itt is valamelyik tűzlépcsőn át hatolt be. – Túl sokat beszélek? – kérdezte Rook. – Igen. A következő két percben egyikük sem szólt, és amikor a taxi megállt Rook lakóépülete előtt, a férfi kikászálódott. – Ha megmosakodtál és átöltöztél, menj be a kapitányságra, és ott várj meg! Bent találkozunk, ha már végeztem a helyszíneléssel a telepen – mondta Nikki, és látta, hogy a férfi az elutasítástól kissé duzzogva kezdi becsukni a taxi ajtaját. Nikki egy pillanatra odanyúlt, hogy nyitva tartsa, és megszólalt: – Egyébként tényleg én haraptam a nyelvedbe. – Ezzel becsukódott az ajtó, a kocsi elindult, és Nikki már csak a hátsó ablakon át látta, hogy a járda szélén álló Rook arcán szétterül a széles mosoly. Heat nyomozó belépett a lefoglalt autók telepének kapuján, majd miután beírta nevét a látogatók lajstromába, az őr kilépett apró házikójából a perzselő napsütésbe, hogy megmutassa neki, merre áll a törvényszékiek kocsija a hatalmas placc túlsó végében. Nikki megfordult, hogy köszönetét mondjon neki, de az őr már eltűnt a kuckójában, hogy az ablakba szerelt légkondicionáló kellemes hűvösével fúvassa magát.

A nap még alacsonyan járt az égen, csak nemrég bukkant ki a Javits Konferenciaközpont épületének csúcsa mögül, de Nikki már most is érezte a tűző napsugarak forróságát, ahogy megállt és nagy levegőt vett. Már rítussá vált számára ez a mély levegő, amely felidézte benne az emlékeket. Amikor úgy érezte, készen áll rá, hogy szembenézzen az áldozattal, megindult a porlepte autók végtelen sora mentén, amelyek szélvédőin zsírkrétával felírt jelölések tudatták, hogy melyik bűnügy tárgyi bizonyítékai. A halottkém autója és egy másik törvényszéki szakértő kocsija a vontató mellett állt, amelyen még mindig ott volt az újszerű, metálzöld Volvo kombi. A fehér overallos technikusok éppen a kocsi külső felületét porozták be, hogy rögzíteni lehessen az ujjlenyomatokat. Ahogy Nikki közelebb ért, észrevette, hogy egy nő alakja görnyed a vezetőülésnél, fejét kidugva a nyitott kocsiajtón. – Sajnálom, hogy megzavartam a reggeli tornáját, Heat nyomozó – szólalt meg Lauren Parry, aki éppen kiszállt, és megkerülte a kocsi hátulját. – Kevés dolog kerüli el a figyelmedet, igaz? – Megmondtam neked, hogy Rook egészen elviselhető pasas, vagy nem? – Erre Nikki is elvigyorodott, és a fejét rázta. Tudta, hogy lebukott. – Szóval, tényleg elviselhető? – kérdezte Lauren. – Még annál is elviselhetőbb. – Nagyszerű. Örülök, hogy újra élvezni tudod az életet. A nyomozóktól tudom, hogy az előző este elég nagy kutyaszorítóba kerültél. – Hát igen, a koktélbár után egyik csapás követte a másikat. Lauren most közelebb lépett Nikkihez. – De azért jól vagy, ugye? – Sokkal jobban, mint a rosszfiú. – Ejha, kisanyám – szólalt meg Lauren, miközben szemöldökét ráncolva félrehúzta Nikki blúzának gallérját, és megszemlélte a nyakán látható zúzódásokat. – Ahogy elnézem, a dolog erősen kétesélyes lehetett. Szeretném, ha óvatosabb lennél. Éppen elég páciens kerül hozzám már így is, nem szeretnélek még téged is közöttük látni. – Majd igyekszem – felelte Nikki. – Viszont ha már ilyen korán kirángattál az ágyból, akkor nagyon remélem, hogy érdemes volt idejönnöm. Mi a helyzet, hogy álltok? – Ismeretlen női holttest. Ahogy már mondtam, a kocsijában talált rá a vontató sofőrje, amikor reggel beszállította ide az autót. Először azt hitte, hogy a nő csak hőgutát kapott. – Ismeretlen női áldozat? Autóban? – Tudom, mire gondolsz, de nem volt nála sem jogosítvány, sem táska, és még csak a rendszámtáblát sem találták meg a fiúk. – Mégis azt mondtad, hogy olyasmire bukkantál, aminek köze lehet a Matthew Starrügyhöz. – Nézzenek oda, egy kis lepedőakrobatika után milyen türelmetlen valaki! Nikki felvonta a szemöldökét. – Ki mondta, hogy „kicsi”? – Nocsak, még dicsekszik is a kislány. – Lauren átnyújtott Nikkinek egy pár védőkesztyűt. Amíg Nikki felhúzta őket, Lauren a kocsija hátsó részéhez ment, és egy átlátszó műanyag tasakkal tért vissza. Sarkánál fogva emelte meg, hogy Nikki is jól láthassa, mi van benne. Egy gyűrű. Olyan gyűrű, amelyet hatszög formájúra alakítottak. Pontosan olyan gyűrű, ami egyértelműen beleillett a Matthew Starr testén talált hatszögletű zúzódásokba. Egészen olyan gyűrű, ami a Pochenko ujján levő vágásnyomot is okozhatta. – Na, megérte idejönni? – kacsintott rá Lauren. – Hol találtad?

– Máris megmutatom – rakta vissza Lauren a gyűrűt a tárgyi bizonyítékok közé, és odavezette Nikkit a Volvo nyitott ajtajához. – Odabent volt, a padlón, az első ülés alatt. Nikki ismét a női holttestre nézett. – De hát ez férfigyűrű, nem? A halottkém hosszú, megfontolt pillantást vetett rá. – Szeretnék még valamit mutatni neked. – Mindkét nő behajolt a kocsiba a nyitott ajtón át, s látták, hogy a bent megrekedt hőségben már döglegyek zümmögnek. – Tehát, az áldozat nő, nagyjából ötven-ötvenöt év körüli. Az oszlási folyamat laboratóriumi elemzése nélkül nehéz megtippelnem a halál pontos időpontját, mert sajnos túl régóta hever itt a kocsiban. A hőség megtette a magáét, de én úgy saccolom… – Mindketten tudjuk, hogy nagyon pontosan tudsz saccolni. – Köszönöm. Nos, az oszlás mértéke alapján azt mondanám, hogy négy, négy és fél napja lehet halott. – Mi volt a halál oka? – Azzal együtt, hogy a hullafoltok és a bomlás miatt már elszíneződött, elég világos a helyzet. – A nő arcát jórészt elfedte homlokába hulló hosszú haja, amit Lauren most egy kis fémpálcikával széthúzott, hogy láthatóvá váljon az áldozat nyaktájéka. Amikor megpillantotta a nyakon levő zúzódásnyomokat, Nikki torka hirtelen kiszáradt, és lelki szemei előtt felvillant, amikor ő maga fulladozott a saját konyhájának padlóján. – Tehát megfojtották – nyögte ki végül nehezen. – A nyomok alapján a tettes a hátsó ülésen ülhetett. Látod a nyomokat itt, ahol az ujjai összefonódtak? – Igen, és ahogy elnézem, a nő nem adta meg magát egykönnyen, hanem küzdött – mondta a nyomozó. Az áldozat egyik cipője leesett a lábáról, a bokája és a sípcsontja tájékán pedig telis-tele volt karcolásokkal és horzsolásokkal: a műszerfal alsó szélén sértette fel a lábszárát, miközben dulakodtak, és a lábaival rugdosott. – Ide nézz! – tette hozzá még Lauren. – A szélvédőn saroknyomok vannak, a hiányzó cipőt pedig sérülten találtuk meg a kesztyűtartó felett, a műszerfal peremén. – Azt hiszem, a gyűrű a tettesé lehet, aki megfojtotta, és nyilván a dulakodás során esett le az ujjáról. Nikki hirtelen maga előtt látta a bátran küzdő asszony utolsó pillanatait, a kétségbeesett élethalálharcot. Akárki volt is ez a nő, gondolta, akár ártatlan áldozat, akár bűnöző, akinek így törlesztettek, akár a két véglet közötti személy, akkor is ember volt, aki a végsőkig küzdött az életéért. Nikki erőt vett magán, hogy a nő arcába nézzen, ha másért nem, hát azért, hogy elismeréssel adózhasson az asszony bátor küzdelmének. Miközben az arcát tanulmányozta, észrevett valamit, amit sem a halál, sem az azóta eltelt idő nem tudott eltüntetni róla. Homályos emlékképek villantak fel a tudatában: bolti eladók, banki hitelbírálók képei vonultak el előtte, aztán a magazinok társasági rovatában szereplő nők képei, egy régi tanárnőjéé, egy pultosnőé Bostonból. Mégsem öltött formát a gondolat. – Megtennéd, hogy…? – Nikki a nő arcára mutatott, és ujját oldalra húzta. Lauren a fémpálcikával finoman félrehúzta a nő arcába hulló hajat. – Azt hiszem, már találkoztam vele valahol – mormogta Nikki. Heat áthelyezte a testsúlyát a sarkára, enyhén hátrahajolt úgy félméternyit, és fejét oldalra billentette, hogy pontosan egy vonalban legyen az áldozat arcával. Ekkor jött rá. A féloldalas szögből készült, szemcsés felvételen látta őt, ahol a háttérben pazar bútorzat, a falon pedig egy ananászról készült kőnyomat látszott. Tudta, hogy utána kell még néznie, hogy megbizonyosodjon róla, de ösztönösen érezte, hogy teljesen igaza van. Laurenre nézett. – Azt hiszem, azon a biztonsági kamerás felvételen láttam ezt a nőt, amelyeket a Guilford-házból foglaltunk le. Aznap délelőtt járt ott, amikor Matthew Starrt meggyilkolták. Hirtelen megcsörrent a mobilja, és Nikki összerezzent.

– Tessék, Heat – szólt bele. – Találd ki, hol vagyok. – Rook, per pillanat nagyon nincs kedvem találós kérdéseket játszani. – Oké, akkor segítek. Ochoa és Raley nemrég kapott hírt egy betörésről, ami a múlt éjjel történt. Mit gondolsz, hová törtek be? Nikkit szörnyű balsejtelem fogta el hirtelen. – Starr lakásába. – Pontosan, és éppen itt állok a nappaliban. Sőt, tudod, mi történt még? Minden egyes festmény, ami nemrég még itt volt a szobában, eltűnt.

TIZENEGY

Harminc perccel később Heat nyomozó már a Guilford-épület hatodik emeletén lépett ki a liftből, és a hall felé indult, ahol Raley állt egy egyenruhás rendőr társaságában a Starr-lakás kitárt ajtaja mellett. Az ajtókereten most a bűnügyi helyszínelők kordonszalagja feszült, az élénksárga műanyag élesen kirítt környezetéből, a pazar külsejű hall szőnyegén, az ajtó mellett pedig fedeles műanyag fiolák álltak egy rakásban „Törvényszéki helyszínelők” felirattal. Raley üdvözlésképpen biccentett, és felemelte a műanyag szalagot, hogy Nikki beléphessen. A lány lehajolt, és bement a lakásba. – Te szentséges ég – kiáltott fel önkéntelenül, amint a szalon közepére érve körbefordult. Fejét felszegte, hogy egészen a plafonig végig tudja járatni tekintetét a katedrálisszerű mennyezeten is. Pontosan felfogta, hogy mit lát, és mégis hitetlenkedve, letaglózva meredt a látványra. A falak teljesen csupaszok voltak, nem maradt rajtuk más, mint néhány szeg és akasztógyűrű. Ez a pazarul berendezett nappali volt Matthew Starr saját kis Versailles-palotája, és noha nem valódi palota volt, hanem csak egyetlen szoba, bármelyik múzeum kiállítótermének elment volna a kétszeres belmagasságú falakkal, amelyeket végestelenvégig beborítottak a műalkotások. Igaz, ezeket nem túlzottan koherens módon, sőt, teljesen rendszertelenül helyezték el egymás mellett, de tény, hogy nagyon értékesek voltak. – Hihetetlen, hogy mennyire át tud alakulni egy szoba, ha mindent eltávolítunk a falakról – szólalt meg végül a nyomozónő. Rook most melléje lépett. – Pontosan. Most sokkal nagyobbnak látszik. – Tényleg? – kérdezett vissza Nikki. – Én azt akartam mondani, hogy így kisebb. Rook felvonta a szemöldökét. – Nos, azt hiszem, a méretről is a személyes tapasztalataink alapján alkotunk véleményt. Nikki kurta pillantással figyelmeztette Rookot, hogy fogja vissza magát, majd hátat fordított neki. Szinte biztos volt benne, hogy Raley és Ochoa tekintete összevillant. Nos, gondolta, én legalább biztos vagyok a dolgomban. Látványosan témát kellett váltania, és munkára ösztökélnie a csapatot. – Ochoa, mondd, egészen biztos, hogy Kimberly Starr és a fia nem volt itt, amikor a betörést elkövették? – kérdezte, mert meg kellett bizonyosodnia róla, hogy nem kell-e esetleg emberrablással is számolniuk. – A nappalos portás azt mondta, hogy az asszony még tegnap reggel ment el, a gyerekkel együtt – lapozgatott Ochoa a spirálozott jegyzettömbben. – Igen, meg is van. Még rá is telefonált a portásra, hogy segítsen cipelni az egyik gurulós bőröndjét, ez pedig nagyjából délelőtt tíz óra tájt volt. Az asszonnyal volt a fia is. – Nem mondta meg, hogy hová igyekszik? – A portás taxit fogott neki, amivel a Grand Central pályaudvarra indult. Ennél többet már a fickó sem tudott. – Raley, valahol megvan Mrs. Starr mobilszáma. Ásd elő, és próbáld meg, hátha utol tudod érni. Ha sikerül, akkor csak nagyon finoman add be neki a hírt, így is elég viszontagságos héten van túl. – Máris – mondta Raley, majd az erkélyen munkálkodó nyomozók felé biccentett a fejével. – Csak kérdezném, hogy akkor most ezen is mi fogunk dolgozni, vagy a rablási csoport? – Az ég óvjon tőle, de valószínűleg együtt kell majd működnünk velük. A jelek szerint egyértelmű, hogy csak betörés volt, de könnyen lehet, hogy köze van a gyilkossági ügyünkhöz is. Egyelőre maradjunk ennyiben! – Azok után, hogy az ismeretlen nőről

kiderült, hogy szerepel az épület biztonsági kameráinak felvételén, és hogy a halála helyén, a kocsiban megtalálták a gyűrűt, ami alighanem Pochenkóé volt, még egy zöldfülű nyomozó is szagot fogott volna, hogy ezek a mozzanatok mind-mind egy irányba mutatnak. Most már csak a közös nevezőt kellett megtalálni, azt a kapcsot, amely összeköti őket, és kideríteni, hogy mi és hogyan történt. – Legyetek kedvesek a kollégákkal, de azért nehogy beavassátok őket a titkos kézfogásunkba, rendben? A rablási csoport két munkatársa, Gunther és Francis nyomozó igazán készséges és együttműködő volt, de nem igazán akadt olyan információjuk, amit meg tudtak osztani. Egyértelmű volt, hogy a betörő erőszakkal hatolt be, és hogy akkumulátorral működtetett elektromos szerszámokat használt a bejárati ajtó feltöréséhez. – Ezt leszámítva – fejezte be Gunther nyomozó –, mindent nagyon tisztán és hatékonyan csinált. Talán majd a laborosok rábukkannak még valamire. – Valami nem stimmel itt – morfondírozott hangosan Nikki. – Ennyi szajré megmozgatásához sok idő kellett, és több ember. Áramszünet ide vagy oda, erre akkor is fel kellett hogy figyeljen valaki. – Egyetértek – mondta Gunther. – Arra gondoltam, hogy szétválunk, és bekopogunk néhány ajtón, hátha az itt lakók valamelyike hallott gyanús zajt az éjszaka folyamán. Nikki bólintott. – Jó ötlet. – A képeken kívül elvittek bármi mást is? – szólt közbe Rook. Nikkinek tetszett a kérdés, okos felvetés volt. És annak is mérhetetlenül örült, hogy a férfi felhagyott az általános iskolás szintű bolondozással. – Most ellenőrizzük – felelte Francis. – Természetesen sokkal többet fogunk tudni, ha Mrs. Starr is végignézte a lakást, és leltárt készített, de egyelőre úgy tűnik, hogy csak a műalkotásokat vitték el. Ochoa, aki a csupasz falakat vizslatta, most hangosan kimondta, ami ott motoszkált valamennyiük agyában: – Mondjátok csak, miről is volt szó, mennyi ennek a műkincsgyűjteménynek az összértéke? Nikki válaszolt neki: – Úgy ötven-hatvan millió dollár. – Akkor alapos okuk lehetett, hogy meglovasították – mondta Rook. Miközben a nyomszakértők a lakást vizsgálták át töviről hegyire, a rablási osztály két nyomozója pedig a házban lakókat igyekezett kikérdezni, Nikki lement a földszintre, hogy az egyetlen szemtanúval, az éjszakás portással beszéljen. Henry csöndben várakozott, egy egyenruhás járőr ott ült mellette a kanapén. Nikki is helyet foglalt a férfi mellett, megkérdezte, jól van-e, amire Henry azt felelte, hogy igen, de persze ugyanezt mondta volna akkor is, ha pocsékul érzi magát. Szegény öregfiúnak már többször kellett elismételnie ugyanazokat a válaszokat: először a kiérkező járőrök faggatták ki, majd a rablási osztály nyomozói, de még mindig türelmes és együttműködő volt, annak pedig kifejezetten örült, hogy itt van Heat nyomozó, akinek mindent elmondhat. Elmondta, hogy az áramszünet bekövetkeztekor, este negyed tíz táján már ő volt szolgálatban. A beosztás szerint Henry műszakja éjfélkor járt volna le, de a váltótársa tizenegy óra felé betelefonált, hogy az áramszünet miatt ő sem fog tudni időben beérni. Nikki megkérdezte és feljegyezte az illető nevét, miközben Henry tovább folytatta az elbeszélést. Késő este már csöndes volt a bejárati hall, kevesen jöttek-mentek, részint az áramszünet, részint pedig a nagy hőség miatt. A lift természetesen nem járt, így voltak látogatók, akik az épületben maradtak, egyes lakók pedig a város különböző pontjain

rekedtek. A lépcsőházban és a folyosókon égett ugyan a csökkentett fényű vészvilágítás, de az épületnek nem volt saját tartalék áramfejlesztője. Körülbelül éjjel fél négy felé egy nagy furgon érkezett a ház elé, és Henry először azt hitte, a ConEdison áramszolgáltató szakemberei jöttek, mert ők is pontosan ilyen nagy furgonokkal jártak. A kocsiból négy overallos férfi pattant ki, és azonnal legyűrték Henryt. Fegyvert ugyan nem látott náluk, de mindegyiküknél hatalmas elemlámpa volt, és amikor Henry megpróbált szembeszállni velük, az egyikük a hasába öklözött, és Henry összerogyott. Az utcáról gyorsan behurcolták az előcsarnokba, majd műanyag gyorskötözővel a háta mögé kötözték a kezét, és a lábát is megbéklyózták. Nikki még most is látta a szürke ragasztószalag nyomait Henry barna arcbőrén, ezzel tapasztották be ugyanis a portás száját. Ezután a támadók elvették a mobilját, és behurcolták az apró postázó helyiségbe, majd rázárták az ajtót. Henry sajnos nem tudott róluk pontos személyleírást adni, mivel sötét volt, és valamennyi férfi baseballsapkát viselt. Nikki megkérdezte tőle, hogy hallotta-e bármelyikük nevét, vagy észrevett-e bármi szokatlant a hangjukban. Nem volt-e bármelyikük hangja szokatlanul magas vagy mély, nem hallotta-e, hogy valamelyik támadó akcentussal beszélt volna? Henry azt felelte, hogy egész biztosan nem, mert a támadás alatt egyikük sem mukkant meg. Egyetlen szót sem szóltak mindvégig. Ezek szerint igazi profik voltak, gondolta a nyomozónő. Henry még annyit mondott, hogy később hallotta, amint kimennek az épületből, és elindulnak a furgonnal. Ekkor kezdett el rángatózni és erőlködni, hogy megszabaduljon a béklyóitól, és megpróbálta a postázó ajtaját rugdalni, hátha valaki meghallja. Sajnos azonban túlságosan szorosan kötözték meg, így tehetetlen volt egészen addig, míg a gondnokhelyettes rá nem talált reggel, és ki nem szabadította. – Meg tudná mondani, hogy nagyjából mikor távoztak a behatolók? – Pontos időt nem tudnék mondani, de úgy emlékszem, talán 15-20 perccel azelőtt mentek el, hogy visszajött az áram. Nikki gyorsan feljegyezte: „Áramszünet vége előtt távoztak, kb. hajnali 4-kor.” – Gondolkozzék csak, Henry! Nem lehet, hogy összekeverte az időpontokat, amiket most elmondott nekem? – Nem, Heat nyomozó, biztosan tudom, hogy három harminckor érkeztek meg, mert pontosan akkor néztem az órámra, amikor a furgonjuk megállt az épület előtt. – Rendben, ezt értem, és sokat segített, de nagyon furcsának tartom, hogy ilyen hamar elmehettek. Az áramszünet négy óra tizenötkor ért véget, és ha ők negyedórával ezt megelőzően távoztak, akkor ez azt jelenti, hogy csupán fél órát voltak bent az épületben. – Látszott, hogy Henry elgondolkozik ezen, és egyetértően bólintott. – Mondja, Henry, nem lehet, hogy egy időre elaludt, vagy talán eszméletlen volt? Nem lehet, hogy mégis négy óra után mentek el a támadók? – Higgye el, hogy nem. Egész végig magamnál voltam, és azon törtem a fejemet, hogyan is tudnék szabadulni. – Az idős portás megakadt, és a szemébe könny szökött. – Uram, biztos nincs semmi baja? – kérdezte aggódva Nikki. Gyorsan a mellettük álló rendőrre pillantott. – Egészen biztos benne, hogy nem kér orvosi segítséget? – Nem, nem sérültem meg, nem erről van szó. – Az öregember elfordította az arcát, és halkan folytatta: – Több, mint harminc éve vagyok már portás ebben az épületben, de még soha nem éltem át ilyen borzalmas hetet, mint a mostani. Az a szegény Mr. Starr és a családja! Tudja, a maga kollégái már beszéltek Williammel, a nappalos portással, és kikérdezték Mr. Starr halálának napjáról. William még most is attól retteg, hogy elbocsátják, amiért végső soron ő engedte beslisszolni ide a gyilkosokat. És most tessék, itt az én esetem. Tudom, hogy ez a munka nem valami nagy szám, de nekem azért sokat jelent. Lakik itt néhány nehezen elviselhető alak, de a lakók többsége, tudja, nagyon jó hozzám. Sőt, még ha nem is kedvesek, én akkor is büszke vagyok a munkámra és a

szolgálataimra. – Henry egy pillanatra elhallgatott, majd felnézett Nikkire, és remegő ajakkal mondta: – Én vagyok a kapu őre. Minden más feladatomnál fontosabb, hogy én vagyok a felelős azért, hogy az efféle alakok ne juthassanak be a házba. Nikki megértően Henry vállára tette a kezét, és lágyan felelt: – Henry, ez nem a maga hibájából történt. – Már hogyne lenne az én hibám! Én vigyáztam a házra, amikor megtörtént! – Sokan voltak, és azonnal legyűrték önt. Ezért nem hibáztathatja magát. Hát nem érti? Henry, maga itt az áldozat. Ön mindent megtett, amit csak tudott. – Persze Nikki maga is tudta, hogy ezzel csak félig-meddig képes megnyugtatni az öreget, akinek lelki szemei előtt újra és újra leperegnek az éjszaka történtek, és azon töpreng, hogy mi mást tehetett volna még. – Henry? – szólalt meg Nikki, majd amikor látta, hogy a portás figyelmesen néz rá, folytatta: – Mindnyájan igyekszünk megtenni, amit csak lehet. Azon vagyunk, hogy irányításunk alatt tartsuk az eseményeket, de megesik, hogy valami szörnyűség történik, aminek a bekövetkeztéért nem mi vagyunk a hibásak. – Az öregember tétován bólintott, és megkockáztatott egy félmosolyt. Nikki arra gondolt, hogy azok a szavak, amelyekkel egykor a pszichoterapeutája nyugtatta meg őt, most legalább valaki másnak is vigaszt jelentenek. Megbeszélte a járőrökkel, hogy vigyék haza az idős portást. Bent a kapitányságon Nikki egy nagy függőleges, vörös vonalat húzott a táblára, hogy egymástól külön tudják kezelni a gyilkossággal párhuzamos betörési ügy fejleményeit, majd felvázolta a táblára az események időbeli sorrendjét Kimberly Starr és a kisfiú távozásától kezdve az áramszüneten és a helyettes portás telefonhívásán át egészen a furgon és a betörők érkezéséig, majd távozásáig, nem sokkal az áram visszatértét megelőzően. Ezt követően újabb függőleges vonalat húzott, és még egy részt kerített le a táblából, amelyen az ismeretlen nő meggyilkolásának esetét vázolta fel. – Kezdesz kifogyni a helyből a táblán – szólalt meg Rook. – Igen, tudom. Sajnos gyorsabban követik el az újabb és újabb bűncselekményeket, mint ahogy mi felderítjük őket – mondta Nikki, majd hozzátette: – Legalábbis egyelőre. – Az új esethez felírta a legfontosabb mozzanatokat, és felrakta az ismeretlen nő képét, amelyet a Guilford-ház biztonsági kamerája rögzített, majd pedig a halottról készült fényképet a gépkocsitelepen. Ezt a fotót még Lauren készítette egy órával Nikki érkezése előtt. – Mégis azt hiszem, hogy ez a legújabb eset már nyomra fog vezetni. – Elég fura, hogy ez a nő is ott volt az épület előcsarnokában, pont aznap délelőtt, amikor Starrt megölték – vélte Ochoa. Rook is közelebb húzta a székét. – Figyelemre méltó véletlen. – Furának fura, az igaz, de egyáltalán nem véletlen – válaszolta Heat. – Mondd csak, még mindig a gyilkossági csoportról írandó anyaghoz készítesz jegyzeteket? No, akkor azt is jegyezd fel, hogy a véletlen egybeesések minden ügy halálát jelentik. Hogy miért? Azért, mert nem léteznek. Ami mögött sikerül okot találni, az már egyáltalán nem véletlen, annyira nem, hogy ilyenkor már bátran előkészítheted a bilincset, mivel hamarosan valakinek a kezére fogod tudni kattintani. – Sikerült már azonosítani az ismeretlen nőt? – kérdezte Ochoa. – Nem. Valamennyi személyes tárgya eltűnt, a kocsiról is leszerelték a rendszámtáblákat, és eltüntették az azonosító számát. A kollégák most túrják át a kukákat a Nyugati 142. utca és a Lennox környékén, ahonnan bevontatták a Volvót, hátha előkerül

a nő táskája. Ha itt zsákutcába jutunk, akkor még utánanézünk, hogy a nyomszakértők rekonstruálni tudták-e a kocsi alvázszámát. – Értem. A labor miért késlekedik még mindig a szövetminták vizsgálatának eredményeivel? – Az áramszünet miatt, de már megkértem a kapitányt, hogy dugjon egy géppisztolyt valamelyik agyas laboros széke alá, hátha az megsürgeti őket egy kissé – mondta Nikki, majd még egy képet erősített fel a táblára: arról a hatszögletű gyűrűről készült, melyet Lauren talált meg az áldozat kocsijában. A fénykép mellé elhelyezte a Matthew Starr zúzott sérüléséről csinált képet is, erősen tűnődve azon, hogy vajon tényleg Pochenkóé lehet-e a gyűrű. – Már tegnapra meg kellett volna kapnunk az eredményeket. Raley is csatlakozott a társasághoz. – Sikerült utolérnem Kimberly Starrt a mobilján. Most éppen fent van Connecticutban. Azt mondja, úgy érezte, hogy New York már-már fojtogatja, ezért a fiával együtt egy ismerősük nyaralójában töltötték az éjszakát Westportban, egészen pontosan egy Compo Beach nevű helyen. – Nézz utána az alibijének, oké? – mondta neki Heat. – Sőt, fel kell osztanunk egymás között a gyilkossági ügy kapcsán eddig kihallgatott személyek listáját, és utána kell járnunk, hogy van-e alibijük a betörés idejére. Ja, és ne feledkezzetek meg a portás éjszakás váltótársáról sem, aki nem ért be műszakkezdésre tegnap éjjel. – Nikki ezt a teendőt is kipipálta a jegyzetfüzetében. Ismét Raley-hez fordult: – Hogyan reagált az asszony a betörés hírére? – Kiborult. Olyan sikítozást csapott, hogy arra a fülemre, amelyikhez a telefont tartottam, még mindig nem hallok rendesen. Persze úgy jártam el, ahogy kérted, és nem mondtam meg neki, hogy mit vittek el, hanem csak azt említettem neki, hogy az áramszünet ideje alatt betörtek hozzájuk. – Raley azt is elmondta még, hogy Mrs. Starr sofőrszolgálatot rendelt, amivel hazaindultak, és hogy ismét jelentkezni fog, ha visszaért a Guilford-házba, hogy beszélhessenek majd vele. – Szép munka volt, Raley – dicsérte meg Heat. – Egyikünknek mindenképp ott kell lennie az asszonnyal, amikor meglátja, hogy mi történt. – Bárki lesz is az, okosabb, ha füldugót visz magával. – Talán nem is lesz annyira zaklatott az asszony – mondta Rook. – Felteszem, hogy egy ekkora műgyűjtemény be volt biztosítva. – Máris felhívom Noah Paxtont, és kikérdezem – szólt Nikki. – Ha pedig tényleg volt biztosítás a cuccokon, akkor az asszony talán még örülhet is a pénznek. Ámbár amennyire átszabatta már az arcát, nem hiszem, hogy fel tudom majd ismerni rajta az öröm vagy bármilyen más érzelem jeleit. Ochoa eközben megerősítette azt, amit már sejtettek, hogy a betörés idejéről nincs biztonsági kamerás felvétel, mivel az áramszünet miatt a kamerák sem működtek. Azt is elmondta viszont, hogy a rablási osztály nyomozói, Gunther és Francis, még nem végeztek a Guilford-házban lakók kikérdezésével. – Nagyon remélem, hogy a lakók nem fogják tolakodásnak és a magánéletük megsértésének venni ezt a kérdezősködést, de ez egyszer nekik is be kell látniuk, hogy ha másnaponta hullák potyognak le a ház erkélyéről, vagy egy hatvanmillió dolláros műgyűjteményt lovasít meg valaki az egyik lakásból, akkor az rendkívüli eset. Heat nyomozó semmiképpen sem szerette volna, hogy Kimberly Starr őelőtte érjen a lakásába, így Rookkal együtt máris odamentek, hogy az immár több bűncselekmény tetthelyéül szolgáló lakásban várják meg az asszonyt. – Tudod – mondta Rook, amint újra beléptek a nappaliba –, ennek az asszonynak tartania kéne itthon az előszobaszekrényben sárga kordonszalagot, hátha megint szükség lesz rá.

Nikkinek még egy jó oka volt arra, hogy korán érkezzen, konkrétan az, hogy szerette volna, ha van egy kis ideje elbeszélgetni a nyomszakértőkkel, akik ugyan csak a szakmájuknak éltek, de azért egyáltalán nem bánták, ha valódi emberekkel is beszélgethetnek. Még akkor is el akarok beszélgetni velük, gondolta Nikki, ha állandóan a mellemet bámulják. Hamar rá is talált arra a szakértőre, akit keresett: a férfi éppen a nappali padlóján térdelt, és a szőnyegen próbált használható tárgyi nyomokat rögzíteni. – Sikerült megtalálnia a kontaktlencséjét? – kérdezte tőle Nikki. A férfi felnézett rá. – Szemüveget hordok. – Csak vicceltem. – Ó! – egyenesedett fel a technikus, és nyomban Nikki mellére bámult. – Észrevettem néhány nappal ezelőtt, hogy a gyilkossági eset után is maga dolgozott itt. – Tényleg? – Igen… Tim – felelte Nikki, mire a férfi arcát halvány pirosság öntötte el a szeplői alatt. – Azóta is töprengek valamin, amit talán maga meg tudna válaszolni. – Hogyne. – Azon gondolkoztam, hogyan juthatott be a tettes a lakásba. Egész konkrétan lehetséges, hogy a vészkijáraton jött be, a tűzlépcsők felől? – Erre határozottan és konkrétan válaszolhatok. Nem. – Nagyon magabiztosnak tűnik. – Mert az is vagyok – indult meg Tim a hálószobai folyosó felé, maga után intve Nikkit és Rookot. A vészkijáratnál állt meg, amely egy ablaknál volt. – A helyszíni szemle alapvető eleme, hogy minden lehetséges behatolási pontot átvizsgálunk. Látja ezt itt? Ezt az ablakot hozzáfestették a kerethez, ami teljesen szabálytalan, mert így nem lehet kinyitni. Látható, hogy már évek óta ilyen állapotban van. Azt természetesen nem tudom pontosan megmondani, hogy hány éve, de ha szeretné, akkor egy laboratóriumi vizsgálat után persze ez is megállapítható. A mi szempontunkból azonban annyi a lényeges, és ezt biztosan kijelenthetem, hogy teljesen kizárt, hogy az elmúlt egy hétben bárki kinyitotta volna az ablakot. Nikki közelebb hajolt az ablakkerethez, és maga is megvizsgálta. – Igaza van – mondta. – Tudja, szeretném hinni, hogy a tudomány lényege nem az, hogy kinek van igaza, hanem az, hogy ki a valóban alapos. – Nagyszerű – bólintott Nikki. – Kerestek már ujjlenyomatokat ezen a helyen? – Céltalan próbálkozás lett volna, lévén, hogy az ablakot nem nyithatták ki. – A külső felületre gondoltam. Elképzelhető, hogy valaki itt próbálkozott a bejutással, csak nem tudta, hogy mi a helyzet. Tim álla leesett, és ismét az ablakra bámult. Az eddig rózsaszín arca most halottsápadtra váltott, és a szeplői úgy éktelenkedtek rajta, mint megannyi holdkráter. Nikki rezgőre állított telefonja életre kelt, és a nyomozónő odébb lépett, hogy válaszoljon a hívásra. Noah Paxton kereste. – Köszönöm, hogy visszahívott – mondta Nikki. – Már amiatt kezdtem aggódni, hogy talán felzaklattam valamivel. Mikor is beszéltünk utoljára? A lány elnevette magát. – Tegnap, amikor megzavartam a csomagolt ebédjének elfogyasztása közben. – Nyilván Rook is meghallotta a nevetést, mert azonnal felbukkant a folyosó irányából, és máris ott lebzselt. Nikki pár lépésnyire eltávolodott tőle, de a szeme sarkából látta, hogy Rook nem tágít, és ott van a közelében. – Na látja? Annak csaknem teljes huszonkét órája! Az ember ilyenkor már-már paranoiássá válik. Nos, ezúttal minek köszönhetem a szerencsét?

Nikki beszámolt neki a betörésről és a műgyűjtemény eltűnéséről. A vonal túlsó végén süket csönd fogadta a hírt. – Ott van még? – Igen, én… nagyon remélem, hogy nem tréfált. Ilyesmivel egészen biztosan nem viccelne, ugye? – Noah, jelenleg is itt állok a Starr-lakás nappalijában, és a falak teljesen csupaszok. Ismét a hosszú csönd, majd Nikki hallotta, amint Paxton megköszörüli a torkát. – Kérdezhetek valami személyes dolgot, Heat nyomozó? – Rajta! – Volt már olyan az életében, hogy szörnyű sokkhatás érte, majd később, amikor mármár úgy érezte, hogy képes volt megbirkózni vele, és továbblépni, akkor… khm… elnézést… – hagyta félbe a mondandóját Paxton, és Nikki hallotta, hogy gyorsan kortyol valamiből. – Tehát, amikor már sikerült összeszednie magát, és végre úgy érezte, hogy túltette magát rajta, akkor olyan újabb, megsemmisítő csapás érte, ami után már eljutott arra a pontra, hogy feltegye magának a kérdést, mit is keres még itt? Megesett, hogy eszébe jutott, hogy hátat fordít az egésznek, mármint nem egyszerűen a munkájának, hanem az életének is? Gondolt arra, hogy magából is olyan emberke lesz, mint azok a fickók, akik a jersey-i tengerparton szendvicsárusítással vagy hulahoppkarikák és biciklik kölcsönzésével foglalkoznak? Felmerült magában, hogy egyszerűen hátat fordít mindennek? – Magában igen? – Szinte állandóan, főleg ebben a pillanatban, most – sóhajtott egy nagyot Paxton, majd káromkodott egyet a bajsza alatt. – Nos tehát, mi a helyzet a jelenlegi ügyben? Találtak már valamilyen nyomot? – Majd elválik – felelte kurtán Nikki, aki mindig tartotta magát ahhoz az alapelvéhez, hogy a nyomozások alatt, a kihallgatások során csak ő kérdezhet. – Felteszem, el tud számolni arról, hogy pontosan hol is tartózkodott tegnap este. – Jézusom, maga aztán nem kerülgeti a forró kását! – Szeretném, ha maga sem tenné – mondta Nikki, majd kivárt, jól tudván, hogy mi fog következni: Paxton előbb ellen akar állni, aztán hamarosan megtörik a nyomás alatt. – Nézze, tudom, hogy nem szabadna felbosszantanom magam ezen, hiszen csak a munkáját végzi, de azért mégis… – kezdte Paxton, de Nikki továbbra is hidegen hallgatott, mígnem Paxton valóban beadta a derekát. – Tegnap este a szokásos heti előadásomat tartottam fent Valhallában, a Westchester Közösségi Iskola esti kurzusán. – Tudja ezt igazolni valaki? – Huszonöt továbbképzős hallgatónak tartottam az órát, és ha hozzák a szokásos formájukat, akkor közülük egy-két ember talán még emlékszik is rám. – Utána merre járt? – Hazamentem Tarrytownba, egy jól megérdemelt korsó sörre, és hogy megnézzem a Yankees-Angels meccset a törzshelyemen. Nikki megkérdezte Paxtontól a bár nevét, és azonnal lejegyezte. – Már csak egy kérdésem van, és aztán már tényleg békén hagyom. – Ezt azért kétlem. – Az itteni festmények be voltak biztosítva? – Nem. Korábban természetesen volt rajtuk biztosítás, de amikor elkezdtek gyülekezni a dögkeselyűk, Matthew a biztosításokat is felmondta. Azt mondta, esze ágában sincs egy vagyont fizetni olyan dolgok biztosításáért, amik idővel aztán úgyis a hitelezők karmai közé kerülnek. – Most Nikki hallgatott. – Ott van még, Heat nyomozó? – kérdezte Paxton. – Igen, csak az jutott eszembe, hogy Kimberly Starr bármelyik pillanatban betoppanhat. Ő vajon tudta, hogy a műgyűjtemény nem volt bebiztosítva?

– Igen, tudta. Kimberly ezt pontosan azon az estén tudta meg, amikor Matthew azt is közölte vele, hogy felmondta az életbiztosítását – mondta Noah, majd hozzátette: – Tudja, nem irigylem magát a most következő percekért. Sok szerencsét! Raley nem tréfált a füldugók tekintetében, mert amint Kimberly Starr belépett a lakásba, fülrepesztő sikítás zengett végig a szobákon. Már akkor is zaklatott volt, amikor kilépett a liftből, és halkan felnyögött, mikor meglátta az ajtó egyes darabjait a szőnyegen. Nikki próbálta karon fogni, amint beléptek, de a nő kirántotta a karját, és ahogy meglátta a pusztítást, a panaszos nyöszörgés az ’50-es évek rémfilmjeibe illő velőtrázó sikollyá erősödött. Nikki egészen megdöbbent az átváltozás láttán: Kimberly a földre hajította a táskáját, és újra sikított. Nem akarta, hogy bárki is segítsen rajta, és amikor Nikki közelíteni próbált, mereven maga elé lendítette a karját. Amikor végül elült a sikítozás, a pamlagra rogyott, és összefüggéstelenül motyogni kezdett: – Nem, nem, nem… nem lehet. – Majd felkapta a fejét, és végigpásztázott a két emelet magas szoba immár csupasz falain. – Mennyi csapást kell még elviselnem? Mondja már meg valaki, mi mindent kell még elviselnem?! Ki az, aki el bír viselni ennyi mindent? Ki? – így folytatta, a sikítástól még mindig rekedtes hangon, csak mondta-mondta, válaszra sem várva dőlt belőle a panaszáradat, a szobában levők pedig bölcsen tudták, hogy most nem kell és nem is érdemes válaszolni. Így aztán kivárták a vihar végét. Rook kilépett a szobából, majd hamarosan egy pohár vízzel tért vissza, amit Kimberly elvett tőle, és azonnal bele is kortyolt. Félig itta csak ki a poharat, amikor cigányútra ment a víz, és hirtelen rázkódva köhögni kezdett, a szőnyegre lötykölve a víz maradékát. Levegő után kapkodva zihált, míg a köhögés lassan zokogássá nem alakult. Nikki odaült mellé, de nem ért hozzá. Kimberly a következő pillanatban elfordult, és a kezébe temette az arcát. Továbbra is rázta a zokogás. Tíz hosszú perccel később, tudomást sem véve a többiek jelenlétéről, a nő odanyúlt a földön heverő táskájához, kikapott belőle egy gyógyszeres üvegcsét, és a pohárban levő víz maradékával gyorsan lenyelt egy tablettát. Hangosan kifújta az orrát, majd a zsebkendőt gyűrögetve ugyanúgy ült ott a pamlagon, mint néhány nappal korábban, amikor a férje meggyilkolásának szörnyű hírét próbálta megemészteni. – Mrs. Starr? – szólalt meg Nikki szinte suttogva, de Kimberly már ettől is összerezzent. – Előbb-utóbb fel kell majd tennem önnek néhány kérdést, de ezzel még várhatunk. A nő csak bólintott, és azt suttogta: – Köszönöm. – Később majd, ha képes lesz rá, de lehetőleg még a mai nap folyamán, arra kérném, nézzen körül a lakásban, hogy mi egyebet vittek még el, jó? Újabb bólintás, majd egy halk sóhajtás: – Rendben. A rövid autóút alatt, miközben visszafelé tartottak a kapitányságra, Rook megszólalt: – Ma reggel csak félig vicceltem azzal a villásreggelivel. Mit szólnál viszont ahhoz, ha estére vacsorára hívnálak? – Azt, hogy túlzottan nyomulsz. – Ugyan már, ne mondd, hogy nem volt jó a tegnap este. – Nem volt jó a tegnap este. Pompás volt. – Hát akkor meg mi a gond? – Nincs semmi gond, és ne is csináljunk újabb gondokat azzal, hogy a magánéletet összekeverjük a munkával, rendben? Ha nem vetted volna észre, nem is egy, hanem

egyszerre két gyilkosság ügyében kell nyomoznom, aminek a tetejébe még itt ez a sok millió dolláros műkincsrablás is. Nikki a 82. utcán, két járőrkocsi mellett, a második sávban parkolt le a Crown Victoriával a kapitányság mellett. Kiszálltak, és Rook a felforrósodott fémtető felett szólt át neki: – Egyáltalán, hogyan tudsz ebben a munkában bármiféle kapcsolatot létesíteni? – Sehogy. Megfigyelhetted. Hirtelen Ochoa hangját hallották meg: – Ne zárd be a kocsit, Heat! – A nyomozó Raley-vel együtt éppen kisietett a kapitányság épületéből az utcára. Nyomukban négy egyenruhás rendőr rohant. – Mi a helyzet? – kérdezte Nikki. Ochoa és Raley már ott is termett az autónál, és Ochoa felelt: – A rablási osztályos fiúk találtak valamit a Guilford egyik lakásában, miközben körbejártak. – Egy szemtanú, aki éppen egy üzleti útról tért haza ma éjjel, négy óra körül egy csapat fickót látott eltávozni az épületből – folytatta Raley. – Elég különösnek találta a dolgot, így fel is jegyezte a kocsijuk rendszámát. – És nem jelentette? – kérdezte Rook. – Öregem, te még tényleg zöldfülű vagy – cöccögött Ochoa. – Mindegy, a lényeg, hogy lenyomozták a kocsit, ami egy Long Island Citybeli címen van nyilvántartva – mutatta a papírt, amit Nikki gyorsan ki is kapott a kezéből. – Ugorjatok be – mondta, de a szagot kapott Ochoa és Raley akkor már fél lábbal a kocsiban volt. Nikki már indított is, majd rátaposott a gázpedálra, és a kocsi meglódult. Rook még csak félig tudta becsukni a hátsó ajtót, amikor már kint száguldottak a Columbuson, és Nikki bekapcsolta a szirénát.

TIZENKETTŐ

Rook és a három nyomozó nemigen szólt egymáshoz, miközben Nikki teljes gázzal száguldott a New York-i forgalomban az 59. utcai híd irányába. Már korábban mondta Ochoának, hogy rádión szóljon a forgalomirányítóknak, így amikor elérték a Rooseveltszigeti gyorsvasút pályáját, az irányítók lezárták a becsatlakozó sávokat, és Nikki akadály nélkül száguldhatott tovább. A híd csak az övé volt, és a két járőrkocsié, amelyek a nyomukban dübörögtek. Amint kiértek a Queensboro Plazánál az Északi sugárútra, kikapcsolták a szirénát, hogy ne hívják fel magukra túlzottan a figyelmet. A megadott cím egy autójavító műhely volt a környék ipari negyedében, nem messze a Long Island-i elővárosi vasút kocsiszíntelepétől. A 38. utcai magasvasútnál észrevettek egy csoportnyi rendőrautót, amelyek a Long Islandi körzethez tartoztak, és már ott várakoztak a megadott háztömb déli részénél. Nikki kiszállt, és üdvözölte Marr hadnagyot a 108-asoktól. Marr katonás fellépésű ember volt, precíz, de nyugodt. Közölte Nikkivel, hogy ebben az ügyben a lány a főnök, de máris elmondta, hogy milyen lépéseket tett eddig a munkájuk segítése érdekében. A hadnagy kocsija köré gyűltek, aki a motorháztetőre kiterített térképen megmutatta a környéket. A műhelyt nagy vörös karikával jelölték meg, a hadnagy pedig kék X-ekkel jelezte a környező kereszteződésekben felállított járőrkocsik helyzetét. A rendőrautók ezzel gyakorlatilag teljesen elzárták a csomópontokat, és így a gyanúsítottak lehetséges menekülési útvonalait is. – Senki sem tud kijutni, hacsak nem növeszt szárnyakat – mondta a hadnagy. – Sőt, még akkor is ügyelni fogunk rájuk, mert a srácok nagyon szeretnek kacsára vadászni. – Mi a helyzet magával az épülettel? – Ezen a környéken általában ilyen jellegű házak vannak – terített ki Marr egy épületalaprajzot, amelyet a rendőrségi adattárból kért le. – Egyemeletes, dupla magasságú, téglakocka házak. Itt, elöl van az irodai rész, hátul pedig a műhely és a vizesblokk. Ez itt a raktár. Mondanom sem kell, hogy a raktárakkal szokott gond lenni, mert nincsenek túl fényesen kivilágítva, és elég zegzugosak is. Nagyon észnél kell lennünk, és figyelnünk kell, ha bent vagyunk. Nos, ez itt az ajtó, és van még egy másik hátul is. Két acélozott kapu és két kocsifelhajtó, amelyek közül az egyik a hátsó udvarba vezet. – Van kerítés? – kérdezte Nikki. – Láncszemes, műanyag borítással. Szögesdrót mindenütt, még a tetőn is. Nikki végigfuttatta az ujját a térképen, a háztömb határait jelző vonalakon. – Itt, a hátsó kerítésnél mi van? A hadnagy elvigyorodott: – A kacsavadászok. Elhatározták, hogy az akciónak öt perc alatt le kell zajlania, majd felvették a golyóálló mellényeket, és visszaszálltak a kocsikba. Két perccel a megadott indulási idő előtt Marr odament Nikkihez. – A megfigyelőm azt mondja, hogy a közelebbi kapu nyitva van. Gondolom, maga akar elsőnek bemenni. – Kösz, igen. – Rendben, akkor majd fedezem – pillantott rá Marr hanyagul az órájára, mintha csak a buszt várná, majd hozzátette: – Azt is mondják a fiúk, hogy a kocsi, aminek a rendszámát körözzük, bent áll az udvaron. Nikki érezte, amint felgyorsul a szívverése. – Ez nagy eredmény. – Annyira, amennyire a pénzügyi mentőcsomag lehetett a tőzsdének. – A hadnagy még hozzátette: – Reméljük, azért nem lyuggatjuk szét a fickókat – majd visszaült a kocsijába.

Ochoa a kezét ropogtatta Nikki mellett. – Ne aggódj! Ha az orosz is itt van, akkor el fogjuk kapni. – Nem aggódom – nézett Nikki a visszapillantóba, és látta, hogy Raley szeme félig le van hunyva, és mint mindig, most is eltűnődött, hogy a kollégája vajon ennyire el van lazulva, vagy netán fohászkodik. Ezek után Rook felé fordult, aki ott ült mellette. – Rook – szólalt meg. – Tudom, tudom, maradjak itt a kocsiban. – Ami azt illeti, ne! Szállj ki a kocsiból! – Ne már, csak nem akarsz itt hagyni, az út szélén? – Ne akard, hogy elismételjem. Háromig számolok, és ha nem engedelmeskedsz, szobafogságot kapsz. Ochoa ránézett az órájára. – Még tizenöt másodperc. Nikki állhatatosan bámulta Rookot, mígnem a férfi kiszállt, és bevágta maga mögött az ajtót. Nikki a mellettük levő kocsi felé pillantott, ahol Marr hadnagy éppen beleszólt az adó-vevőbe. A taktikai frekvenciára állított rádiójában Nikki is hallotta a hangját: – Figyelem, minden egységnek, akció indul! – Akkor lássuk a medvét – mondta Nikki, és rálépett a gázra. Érezte, ahogy megfeszül a hasizma, amint befordultak a sarkon, és gyorsuló tempóban haladtak az épület felé. Már rég megtanulta, hogy az ember önszuggesztió révén ugyan bármire rá tudja „beszélni” az eszét, de az adrenalinszintet teljes képtelenség uralni. Vett egy nagy, mély levegőt, hogy ellensúlyozza az apró, gyors zihálásokat, és sikerült megtalálnia az egyensúlyt az ellazultság és az idegesség között. Látta, ahogy a szemközti irányból is megérkeznek a rendőrkocsik. Ez a Marr hadnagy által kidolgozott átkaroló művelet része volt. Jobbján ebben a pillanatban már fel is tűnt a műhely. A közelebbi garázsajtó valóban tárva-nyitva volt. Nikki nagyot fékezett, majd hirtelen eltekerte a kormányt, mire a Crown Victoria keményen megugrott az éles szögben épített felhajtón, és egy kicsit még akkor is pattogott, amikor Nikki nagy garral berobogott a garázsba, és csikorgó gumikkal megállt. A még mindig villogó sziréna a teljesen megdöbbent szerelők arcán tükröződött vissza. Nikki azonnal felmérte a helyzetet, és mire az ajtóhoz nyúlt, már bele is mordult a rádióba: – Öten vannak. – Értettük, öt ember – nyugtázta Raley és Ochoa egyszerre. – Rendőrség! Senki se mozduljon! Kezeket elöl hagyni, hadd lássam! – kiáltott az ott dolgozókra Nikki, amint kipattant a kocsiból. Közben hallotta, hogy megérkezik az erősítés, de nem fordult hátra. A jobbján két, poros overallt és fehér festőálarcot viselő munkás azonnal a földre ejtette a kezében tartott csiszológépet, melyekkel éppen egy régi LeBaronon dolgoztak, és gyorsan felemelték a kezüket. Bal oldalán, a garázs másik végében egy, a raktár mellett álló asztalnál eddig három férfi kártyázott, akik most felemelkedtek. Nem éppen úgy festettek, mint akik megadóan engedelmeskedni akarnak. – Ti figyeljetek a zsugásokra – szólt oda Nikki halkan Raley-nek és Ochoának, majd hangosan odakiáltott az asztal körül csoportosulóknak: – Azt mondtam, fel a kezekkel! Most! A „Most!” kiáltás mintha csak egy rajtlövés lett volna, a három férfi úgy spriccelt szét három különböző irányba. A szeme sarkából Nikki észlelte, hogy az egyenruhás járőrök lefogják a két csiszolómunkást. Mivel rájuk már nem kellett ügyelnie, azonnal egy motoros külsejű fickó után vetette magát, aki a fal mellett iramodott meg az iroda felé. Nikki, miközben utánarohant, odakiáltott Ochoának, és rámutatott arra a férfira, aki a hátsó udvarra vezető kijárat irányába menekült.

– Enyém a zöld inges! – kiáltott Raley, aki az oldalajtó felé szaladó fickó után iramodott, de mire befejezte ezt a mondatot, a pasas már fel is rántotta az ajtót. Nikki már nem láthatta, mi történik, de még hallotta a felharsanó „Rendőrség, megállni!” kiáltást az utca felől, hiszen Marr egyenruhás járőreinek egyik csoportja a kijáratokat biztosította. A motoros, akit Nikki kergetett, csupa izom fickó volt, de sörhasú. Noha nem lehetett fürgének nevezni, de tiszta volt előtte az út, Nikkinek pedig kerülgetnie kellett az útjába kerülő szerszámosládákat, alkatrészeket és egy behorpadt lökhárítót. Három méterre volt már csak az irodától, és a férfi őszes, lófarokban repkedő haja volt az utolsó, amit látott, mielőtt bevágódott előtte az ajtó. Megragadta a kilincset, de semmire sem ment vele. Hallotta, amint a másik oldalon rálökik a reteszt. – Álljon csak arrébb – szólalt meg most Marr, aki a szokásos hidegvérével már ott is termett két sisakos-védőszemüveges rendőr kíséretében, akik egy kisméretű faltörő kost hoztak. Heat gyorsan félreállt az útból, a két kommandós pedig nekilendítette a kemény eszközt a csukott ajtónak. Hatalmas csattanás hallatszott, és az ajtó azonnal felpattant. – Fedezzen – kiáltott Nikki, majd pisztolyt szegezve behatolt az irodába. Két lövés csattant a szűk térben, és egy golyó fúródott a vele szemközti ajtófélfába, alacsonyan. Nikki gyorsan kiperdült a szobából, és a téglafalnak vetette a hátát. – Eltalálták? – kérdezte tőle Marr. Nikki megrázta a fejét, és behunyta a szemét, felidézve maga előtt a szoba képét, amit gondolatban egy pillanat alatt lefényképezett. A torkolattűz a magasból jött. A falnál egy ablak van. A motoros fickó egy íróasztalon állt. A másik karjával valahova a magasba nyúlt. A mennyezeten egy sötét, négyzetes nyílás. – A tető felé menekül – mondta hirtelen Nikki, és a garázson keresztül kirohant a hátsó udvarba, ahol Ochoa addigra már elkapta és meg is bilincselte a maga emberét. – Figyeld a felső szintet, Ochoa, arra menekül az emberünk – mondta gyorsan Nikki. Körbejárta az épületet, és közben felszegett fejjel figyelt. A műhely és a szomszédságában levő autóüvegező közötti helyen megállt. A tetőn levő szögesdrótról egy apró ruhafoszlány fityegett. Nikki pontosan a foszlány alatt állt meg, és a lába elé nézett, a betont vizslatva. Két apró, élénkpiros vérpettyet látott maga előtt. Visszafordult, és elkapva Raley tekintetét, a kezével jelezte neki, hogy a motoros merrefelé menekülhetett, majd a kapu felé indulva az épület sarkához ment. Kinézett, de a járdán nem látott senkit. Úgy gondolta, hogy a menekülő egyelőre nem is akar kimenni a főbejáraton, hanem addig marad fent, a magasban, amíg végleg biztonságban nem érzi magát. Miközben a járdán az autóüvegező felé rohant, magában hálát adott azért, hogy ipari környéken vannak, és hogy hőhullám tombol, mivel mindkét tényező erősen lecsökkentette annak az esélyét, hogy járókelőkbe ütközzön. Az épület sarkához érve látta, hogy ez egyben az utca sarka is. Nekivetette a hátát a betonfalnak, és a golyóálló mellény felett, a nyakánál érezte is a belőle áradó perzselő meleget. Nikki gyorsan kikukkantott a sarok mögül, és a háztömb felénél meg is látta az emberét, amint éppen egy ereszcsatornán mászik lefelé. Tudta, hogy már úton van az erősítés, de a kollégái még egy háztömbnyivel le voltak maradva tőle. A motoros fickó mindkét kezével kapaszkodott és mászott, és Nikki tudta, hogy ha tovább vár, akkor a pasas hamarosan leér a járdára, és legalább egy szabad keze lesz a fegyverhasználathoz. Gyorsan döntött hát, kipattant a sarok mögül, és fegyvert szegezve felkiáltott: – Rendőrség! Ne mozduljon! – Nem akart hinni a szemének. A menekülő és őközötte hirtelen felbukkant Rook, aki a járdán sétálgatott fel-alá. – Hűha, nyugi! Csak én vagyok az – szólalt meg a férfi döbbenten. – Menj onnan, de rögtön! – kiáltott rá Nikki, és hevesen integetett. Rook megfordult, és most pillantotta csak meg az ereszcsatornán lefelé mászó gyanúsítottat. Gyorsan ellépett

az útból, és fedezékbe ugrott egy parkoló olajszállító kocsi mögé, de a gyanúsított addigra már elengedte egyik kezével az ereszcsövet, és fegyvert rántott. Nikki visszaugrott a sarok mögé, és a férfi lövése messze elkerülte, az út mentén felhalmozott raklapok közé csapódott. Nikki hallotta, amint a férfi csizmája az aszfalton dobban, majd dühös káromkodás harsant, és a nyomozónő meghallotta, amint valami fémes tárgy ütődik neki a járdának. Hát persze, a fegyver. Gyorsan kipillantott, és meglátta a motorost, mélyen a földre hajolva próbálta felkapni elejtett fegyverét. A másik irányba hajolt, és csak az ülepe látszott. Nikki előlépett, és a Siget rászegezve felkiáltott: – Ne mozduljon! Rook ebben a pillanatban pattant elő a fedezékéből, és vakon nekirontott a férfinak. Nikki így már nem tudott pontosan célozni, mert a két férfi egymásba gabalyodva dulakodott a földön. Odarohant a verekedőkhöz, az időközben megérkező Raley és az egyenruhások társaságában. Rook pontosan akkor gyűrte le ellenfelét, mire megérkeztek, és a fickó arcának szegezte a pisztolyt. – Csak rajta, bátran – lihegte neki. – Úgyis gyakorolnom kell a céllövészetet. Miután bezsuppolták a motoros fickót az egyik járőrkocsiba, ami bevitte a manhattani kapitányságra, Heat, Raley és Rook az akcióban részt vett többi rendőr társaságában a műhely sarkánál verődött össze. Rook a visszafelé úton megpróbált beszélni Nikkivel, de a lány még mindig tajtékzott Rook közbelépése miatt. Egyenesen a kollégái felé tartott, hátat fordítva a férfinak. Marr hadnagy már a későbbi jelentéshez jegyezte fel az akció főbb részleteit, amikor beléptek a garázsba. – Remélem, nem bánja, hogy a maga kocsiját használom íróasztalnak – mondta. – Használták már durvább dolgokra is – legyintett a lány, majd megkérdezte: – Mindenkit sikerült elkapni? – De még mennyire. A két jómadár már bilincsben ül a kocsiban, ezekkel pedig – intett Marr a két csiszolómunkás felé, akik a LeBaronon dolgoztak – nem lesz semmi baj. A legnagyobb gondjuk szerintem az, hogy holnapra már nem lesz munkájuk. Egyébként gratulálok, hogy elcsípte a motorost. – Kösz, és én is nagyon hálás vagyok a maguk segítségéért. Ezért jövök eggyel. A hadnagy csak a vállát vonta meg. – Én már azzal is elégedett vagyok, hogy a jó fiúk sértetlenek maradtak, és ma este otthon vacsorázhatnak – mondta, majd letette a mappáját a kocsi motorháztetejére. – Nem tudom, maga hogy van vele, kolléganő, de én nagyon szeretnék belenézni a teherautó belsejébe. Marr-ral és a többiekkel együtt az udvar felé indult, ahol egy dobozos szállítóautó állt, fémtestéről úgy sütöttek vissza a nap sugarai, mintha csak egy pizzasütő kemencében volnának. A hadnagy jelt adott, és egyik embere a kocsi hátsó lökhárítójára felhágva kinyitotta a kétszárnyú raktérajtót. Amikor bepillanthatott a teherkocsi belsejébe, Nikki szíve elszorult. Néhány steppelt takarót leszámítva a teherautó raktere teljesen üres volt.

TIZENHÁROM

A

kapitányság kihallgatószobájában ücsörgő Brian Daniels, az elfogott motoros külsejű fickó szemmel láthatóan sokkal jobban érdeklődött a karján levő gézkötés, mint Nikki Heat nyomozó iránt. – Azt szeretném tudni… – kezdte Nikki, de a férfi rá se hederített, és kitekert pozitúrában, állát a vállán megtámasztva igyekezett a háta felé lesegetni, ahol a pólójának felszakadt ujja alatt egy másik kötés díszelgett. – Ez a nyavalyás még mindig vérzik? – szólalt meg végül. Helyzetet változtatott, hogy a tükörben is megszemlélhesse önmagát, de túl messze volt ahhoz, hogy sikerrel járjon, így aztán feladta, és visszahuppant a műanyag székbe. – Mi történt a festményekkel, Brian? – Csak Doki – rázta meg ősz sörényét a fickó. Amikor a rabosítási folyamat részeként elvették tőle a haját lófarokba összefogó gumigyűrűt, hatalmas sörénye úgy terült szét, mintha csak egy ezüstös vízesés omlana a hátára. – Tudja, Briannek csak a közlekedési hatóság meg az adóhivatal szólít. Maga hívjon csak Dokinak! Nikki egy pillanatra eltűnődött, hogy ez a gyenge duma mikor hathatta meg utoljára akár a közlekedési, akár az adóhatóságot, de magában megjegyezte, amit a férfi mondott, majd folytatta a kihallgatást. – Miután tegnap éjjel elmentek a Guilford-házból, hová vitték el a műkincseket? – Fogalmam sincs róla, hogy miről beszél, hölgyem. – Arról a szajréról, ami ott volt a teherkocsijukban. – A takarókra gondol? Felőlem mindet megtarthatják – mordult fel göcögős nevetéssel a férfi, majd ismét a nyakát tekergette, hogy szemügyre vehesse a szögesdrót ejtette sérüléseit. – Hol volt tegnap éjszaka éjfél és hajnali négy között? – A mindenit, pedig ez volt ám a kedvenc pólóm… – Na ide hallgasson, Doki! Maga nem egyszerűen gyenge színész, de ráadásul még ostoba is. Azok után, amit ma előadott nekünk, már olyan vádat tudunk emelni maga ellen, hogy a Sing Singbeli előző tartózkodása is luxusszállodai üdülésnek fog tűnni. – Na és? – Na és… Tényleg azt akarja, hogy az ügyész maximális büntetést kérjen magára? Ha igen, akkor bátran játssza csak tovább a seggfejet – állt fel a nyomozónő. – Kap egy kis időt, hogy végiggondolhassa – folytatta, majd felkapta az aktát. – Az alapján, ami ebben áll, úgy sejtem, van némi fogalma az időről – mondta, s ezzel kiment a szobából, otthagyva Briant, hadd elmélkedjen a lehetőségein és a jövőjén. Rook egyedül volt a közös teremben, amikor Nikki belépett, és nem tűnt túlságosan boldognak. – Nagyon köszönöm, hogy csak így magamra hagytál a festői Long Island Cityben – kezdte. – Ne most, Rook – rázta le Nikki, és rögtön az íróasztalához lépett. – Kénytelen voltam egy járőrkocsi hátsó ülésén megtenni a kapitányságig visszavezető utat. Van fogalmad róla, hogy milyen érzés? A többi kocsiból úgy bámultak rám az emberek, mintha engem tartóztattak volna le. Többször ki is kellett integetnem nekik, hogy lássák, nincs rajtam bilincs! – Azért tettem, hogy megvédjelek. – Ugyan kitől?

– Magamtól. – Miért is? – Először is azért, mert nem hallgattál rám. – Meguntam, hogy egy szál magamban kell ott ácsorognom, és gondoltam, hogy már biztos lezavartátok az akciót, akkor meg miért ne nézzem meg, hogy mi a helyzet? – Aztán közbeléptél a gyanúsított elfogásánál is. – Naná, hogy közbeléptem! Az a pasas épp nekikészült, hogy rád lőjön. – Tudod, Rook, én rendőr vagyok, és elég gyakran szoktak ránk lőni – mondta Nikki, majd, mivel megtalálta azt az aktát, amelyet keresett, egy mozdulattal be is vágta a fiókot. – Nagy szerencséd, hogy nem találtak el! – Volt rajtam mellény. Egyébként, ha már itt tartunk, te hogyan bírod ki, hogy rajtad van egy ilyen monstrum? Nagyon szűk és kényelmetlen, főleg az ilyen párás hőségben. Ebben a pillanatban Ochoa lépett be, jegyzetfüzetével kocogtatta a szája szélét. – Egyetlen használható nyomot sem találtunk. A gyanúsítottak alibijeit megvizsgáltuk, és valamennyit igazolták is. – Kimberly Starrét is? – kérdezte Nikki. – Igen, és vele együtt a szívszerelme, a doktor úr is tisztázódott, mivelhogy együtt voltak fent Connecticutban, a pasas tengerparti vityillójában – csukta be Ochoa a jegyzettömbjét, majd Rookhoz fordult. – Öregem, Raley elmondta ám, mit sziszegtél annak a motoros pasasnak, amikor a földre teperted. Rook Nikkire pillantott, és csak annyit felelt: – Ezt igazán nem szükséges újra előhozni. Ochoát azonban nem lehetett leállítani, és színpadiasan, rekedt suttogással rákezdte: – „Csak rajta, bátran… úgyis gyakorolnom kell a céllövészetet” – majd hozzátette: – Elég menő szöveg. – Na persze – mordult fel Heat. – Rook a mi belevaló Jamie Bondunk. Ebben a pillanatban megcsörrent az asztali telefonja, és gyorsan felkapta. – Heat – szólt bele. – Én vagyok az, Raley. Itt van a pasas. – Máris megyek – mondta Nikki. Az idős portás ott állt Nikki, Rook, Ochoa és Raley társaságában a megfigyelőfülkében, és a tükörablakon keresztül a sorba állított embereket vizslatta. – Csak nyugodtan, Henry, van időnk – mondta neki Nikki. A férfi egy lépéssel közelebb ment az ablakhoz, és levette a szemüvegét, hogy megtisztogassa. – Nagyon nehéz így felismerni bárkit is. Mondtam már, hogy amikor történt, sötét volt, és ők meg mind sapkában voltak. – A másik szobában, ahonnan nem lehetett látni őket, hat férfi állt arccal a befelé tükröző ablaknak. Ott volt közöttük Brian Daniels, azaz a „Doki”, valamint a két másik férfi is, akit aznap délelőtt fogtak el a műhelyben. – Nem kell kapkodnia, Henry, csak szóljon, ha úgy érzi, hogy bármelyikük is ismerős volna, vagy ha nem azok. Henry ismét feltette a szemüvegét. Figyelt, miközben múltak a másodpercek. Végül megszólalt: – Azt hiszem, az egyiküket felismerem. – Csak úgy érzi, vagy biztosan tudja? – kérdezte Nikki, aki megannyi alkalommal volt már tanúja annak, hogy az egyébként jó szándékú szemtanúk is tévedtek, akár a túlzott segíteni akarás, akár a bosszúvágy okán. Újra figyelmeztette Henryt: – Csak akkor nevezze meg bármelyiküket, ha biztos a dolgában. – Oké, értem. – Nos, melyikük az?

– Látja ott azt a rossz külsejű pasast, akinek be van kötve a karja, és olyan hosszú, ősz haja van? – Igen…? – Amelyik a jobb oldalán áll, azt felismertem. A háttérben álló két nyomozó szomorúan csóválta meg a fejét. Henry a három rendőr egyikét nevezte meg, akiket semleges résztvevőként küldtek be a felismertetésre. – Nos, Henry, egyelőre köszönjük – mondta Nikki. – Hálásak vagyunk, amiért eljött. A közös teremben a nyomozók és Rook az íróasztaloknak vetett háttal ücsörögtek székeikben, és egy kis játék gumilabdát dobáltak egymásnak szórakozottan. Ha megakadtak a munkában, mindig ezt csinálták. – A motorost azért így sem fogjuk elengedni – szólalt meg végül Rook. – Nem lehetne már azért is bent tartani, mert rátámadt Heat nyomozóra? Raley kinyújtotta a kezét, és Ochoa odadobta neki a gumilabdát. – Nem az a lényeg, hogy bent tudjuk-e tartani. – Az a lényeg, hogy ki tudjuk-e szedni belőle, hogy hol vannak a festmények – mondta Ochoa, és visszadobta a játéklabdát Raley felé. Olyan összeszokottan csinálták, hogy szinte alig kellett megmozdulniuk is közben. – Továbbá azt is meg kell tudnunk, hogy ki a megbízója – tette hozzá Nikki. Most Rook nyújtotta ki a kezét, és Ochoa neki dobta át a labdát. – Rendben, de hogyan lehet szóra bírni egy pasast, aki egyáltalán nem akar beszélni? Nikki keze előrelendült, és Rook gyorsan átpasszolta neki a játékszert. – Mindig ez a legfontosabb kérdés, Rook. Meg kell találni a gyenge pontjukat, amin keresztül nyomást gyakorolhatunk rájuk. – Nikki továbbpöckölgette a labdát, és folytatta: – Azt hiszem, támadt egy ötletem. – Ez az! – kiáltott fel Raley. – A gumilabda mindig segít, ugye? – Bizony, ennek mágikus ereje van – tódította Ochoa, és kinyújtotta a kezét. Nikki elhajította a labdát, ami képen találta Rookot. – Ejha – mondta a lány. – Ilyet se csináltam még eddig. Újabb férfi ült a kihallgatószoba székén, bizonyos Gerald Buckley, Nikki most őt kérdezte ki. – Mondja csak, Mr. Buckley, tudja, miért kértük fel, hogy elbeszélgessen itt velünk? Buckley szorosan összefonta maga előtt két kezét, és az asztallapon nyugtatta. – Fogalmam sincs – válaszolta, és tekintetével alaposan tanulmányozta a nyomozónőt. Heat észrevette, hogy a férfi feketére festette a szemöldökét. – Tud róla, hogy az elmúlt éjszaka betörtek a Guilford-házba? – Na ne mondja – nyalta meg az ajkát a férfi, és megvakargatta kissé borvirágos orrát. – Biztosan az áramszünet miatt volt, mi? – Ezt hogy érti? – Mittudomén. De hát maga is tudja, hogy vannak olyan alakok, hogy finoman fogalmazzak, akik abban a pillanatban akcióba lendülnek, ha ilyen sötét alkalom kínálkozik. – A férfi nagyon is magán érezte Nikki korbácsként vágó tekintetét, és mivel kényelmetlenségében nem tudott hová nézni, így a kézfején levő régi sebhelyet kezdte el tanulmányozni. – Mondja csak, miért szólt be tegnap este a Guilfordba, hogy nem tud bemenni dolgozni? A férfi lassan felemelte a tekintetét, és Nikki szemébe nézett. – Nem értem a kérdését.

– Pedig egyszerű kérdés volt. Maga a Guilford-ház egyik portása, nem igaz? – És? – És maga tegnap este odatelefonált a szolgálatban levő portásnak, Henrynek, és azt mondta, hogy nem tud odaérni az éjszakai műszakkezdésre. Mondja csak, miért tette ezt? – Hogy érti, hogy miért? – Úgy, ahogy mondtam. Miért? – Már mondtam magának, hogy áramszünet volt. Maga is tudja, hogy ilyenkor ez az egész nyamvadt város egy szempillantás alatt kész bolondokházává változik. Azt hiszi, hogy kimentem volna a sűrűjébe, míg tart az őrület? Ki van zárva. Ezért szóltam be, hogy részemről ugrott az éjszakai műszak. Minek csinálnak már ekkora ügyet ebből? – Csupán azért, mert az éjjel igen komoly betörés történt, és engem általában nagyon szoktak érdekelni a szokatlan körülmények és furcsa mozzanatok, például az olyan esetek, ha egy bennfentes munkatárs hirtelen éppen akkor nem megy be dolgozni. Tudja, Gerald, ez igenis nagy ügy lehet. – Nikki rábámult a férfira, majd várt. – Ha hitelt érdemlően igazolni tudja, hogy hol volt az éjszaka, akkor máris kezet rázunk, és maga szabad, mint a madár. Buckley megint az orrát vakargatta, és pontosan úgy szippantott, ahogyan Nikki már számtalanszor látta a kokainistáknál. Behunyta a szemét, legalább öt másodpercig csukva tartotta, majd végül megszólalt: – Ügyvédet akarok. – Rendben van – felelte Nikki, aki tudta, hogy teljesíteniük kell, amit a gyanúsított kért, de azért nem adta fel egészen, hogy tovább kérdezzen tőle. – Talán úgy érzi, van bármi oka, amiért ügyvéd védelmére szorul? – ütötte a vasat, mert látta, hogy a pasas nemcsak drogfüggő, de ostoba is. Tudta, hogy ha képes tovább beszéltetni, akkor előbb-utóbb sarokba tudja majd szorítani. – Miért mondta le a műszakját? Maga is ott volt a teherautón, amivel a betörők elvitték a szajrét, vagy túlságosan be volt tojva, hogy mivel ez a maga hivatalos műszakja alatt történt, ma reggel már nem fog tudni olyan könnyen kimosakodni ebből, és nem játszhatja el, hogy ártatlan? – Egy szót se mondok többet – makacsolta meg magát a férfi, és Nikki bosszankodott, mert már közel járt a célhoz. – Ügyvédet akarok, megmondtam – fonta karba a kezeit, majd hátradőlt. Nikki fejében azonban már készen állt a B-terv. Naná, hiszen a gumilabda mindig segít… Öt perccel később már a megfigyelőfülkében állt Ochoa mellett. – Hová vittétek Raleyvel? – kérdezte. – Tudod, van az a folyosói pad a közrendvédelmisek pultjával szemben, a lépcső mellett – mondta Ochoa. – Tökéletes – bólintott Nikki. – Két perc alatt lezavarom. Ochoa kilépett a szobából, hogy elfoglalja a helyét, Nikki pedig visszament a kihallgatóba, ahol még ott ült Gerald Buckley. – Ideért már az ügyvédem? – kérdezte a férfi. – Maga most elmehet – mondta neki Nikki, majd mivel Buckley gyanakodva tekintett rá, hozzátette: – Tényleg elmehet. A férfi felkelt, Nikki pedig kinyitotta neki az ajtót. Amikor Buckley-val együtt kiértek az irodai részből a kapitányság folyosójára, szándékosan nem nézett a közrendvédelmisek pultja felé, de a szeme sarkából látta Ochoa és Raley alakját, akik elzárták Buckley elől a mögöttük levő motoros, Doki látványát, aki a pádon ücsörgött. Nem azt akarták, hogy Buckley vegye észre a Dokit, hanem éppen fordítva. A lépcső tetején Nikki úgy helyezkedett, hogy Buckley háttal álljon a Dokinak,

majd megállt. – Nos hát, köszönjük, hogy befáradt, Mr. Buckley – mondta neki éppen elég hangosan ahhoz, hogy mások is meghallják. Buckley válla fölött átlesve látta, hogy Ochoa és Raley között egy kis rés támad, és világosan látta, hogy a Doki feje éppen annyira kandikál ki, hogy meggyőződjön róla, valóban arról a Buckley-ról van-e szó, akire gondolt. Amint Nikki észrevette az enyhe riadalmat a motoros arcán, könyökön ragadta Buckley-t, és tovább vezette a lépcsőn, míg látótávolságon kívülre nem kerültek. A férfi továbblépkedett a lépcsősor aljáig, Nikki viszont megállt a fordulóban, és még utánaszólt: – Nagyon köszönjük az együttműködést is! Tudom, hogy ez nem könnyű önnek, de higgye el, helyesen cselekedett. Buckley úgy nézett rá, mint ahogy a bolondokra szokás, majd sietve távozott. Egészen máshogy alakultak a dolgok Brian Danielsszel, a „Dokival”, aki ismét ott ült a kihallgatóban. Nikki előre megbeszélte Ochoával és Raley-vel, hogy mire ő maga belép, a fickónak már az asztalnál kell ülnie, és most látta is, hogy Daniels erősen vizslatja őt, megpróbálván leolvasni az arcáról a gondolatait. – Mi a fene folyik itt, mit mondott maguknak az a pasas? – tört ki Brian egyből. Nikki nem válaszolt, csak odabiccentett Raley-nek és Ochoának, akik erre kifelé indultak a szobából. Baljóslatú csönd telepedett rájuk. – Na, mondja már, mi a fenét mondott maguknak? Nikki remekül játszotta a szerepét: színpadiasan kinyitotta az aktát, és úgy tett, mintha az első oldalt futná végig. Végül fölpillantott a lapokból, Danielsre nézett, és azt mondta neki: – Csak tisztázni szeretném, hogy ön ugyebár a barátjának tartja Gerald Buckley-t? – Ezzel megrázta a fejét, majd becsukta a dossziét. – A barátomnak? Bah! Most is ugyanolyan hazug állat, mint mindig. – Igazán? – Buckley akármit elköpne, csak hogy mentse az irháját. – Nos igen, Doki, tudja, ez már csak így van, ha a dolgok kissé rosszra fordulnak. Az emberek többsége nem a barátaival és a családtagjaival törődik, hanem csak önmagát igyekszik menteni a süllyedő hajóról. – Nikki hatásszünetet tartott, majd keresztbe fonta a karjait, és hátradőlt a székében. – A kérdés csak az, hogy melyiküknek jut majd hely a mentőcsónakban, és melyikük fog a tengerben hánykolódni a cápák között? Danielsen látszott, hogy az esélyeit mérlegeli. – Árulja el, hogy mit mondott maguknak, és én megmondom, hogy az kamu volt, vagy nem. – Ne is álmodjon róla! – Akkor mégis mi a fenét vár tőlem?? Beismerést? – Ha szeretné, nevezhetjük együttműködésnek is – vonta meg a vállát Nikki. – Na persze. – Csak magán áll a dolog, Doki. Annyit azért már tudhatna, hogy akinek van egy csöpp esze, az igyekezne megúszni ezt az egészet. Az ügyész már nagyon feni a fogát a tettesre, csak kérdés, hogy magát, vagy Buckley-t tudja majd karóba húzni. – Nikki ezzel felkapta a dossziét. – Ami azt illeti, lehet, hogy ma Buckley volt az okosabb. – Felállt. – Viszlát a vádemelésen! Daniels törte az agyát, de csak egy másodpercig. Megrázta őszes sörényét, majd azt mondta: – Hát jó, ha már ki kell derülnie az igazságnak, ám legyen! Nem loptunk mi el egyetlen festményt sem. Amikor betörtünk abba a lakásba, akkor már egytől egyig eltűntek.

– Én hiszek ennek a fickónak – jelentette ki Raley, aki a közös teremben ücsörgött, hátradőlve a székén, lábait pedig a kétfiókos dossziétartó szekrénykén nyugtatva. Nikki a táblánál állt, és a filctollat dobálta egyik kezéből a másikba. – Én is – morogta. Lekapta a filctoll kupakját, és a betörés ügyéhez felrajzolt időegyenesen bekarikázta a furgon érkezésének és távozásának időpontját. – Kizárt dolog, hogy fél óra alatt ki tudtak volna pakolni ennyi műkincset a lakásból. Még ha feltételezzük, hogy Henry időérzéke csalt, és mondjuk egy egész órát voltak ott, akkor is lehetetlenség. – Ezzel a tábla alatti tartópárkányra dobta a filctollat. – Ráadásul senki nem látta vagy hallotta meg őket az egész házban, ami pedig tele volt lakókkal? Á! Most Rook emelkedett fel a székéből. – Kérdezhetnék valamit? Nikki megvonta a vállát. – Mondd csak! – Gyakorolnom kell a céllövészetet – szólalt meg Raley vihogva, mire Nikki elnyomott egy mosolyt, és intett Rooknak, hogy folytassa. – Talán valamelyik híres bűvészpárosnak vagy profi szélhámosnak támadt kedve a betörésre szakosodni? Csak azért kérdem, mert valaki mégiscsak elvitte azokat a festményeket. Ochoa, aki eközben valamivel odébb ülve telefonált, most lerakta a kagylót, és felkiáltott: – Madre de Dios! – Lekapta a lábát az asztalról, és hátralökte a gurulós székét, annyira, hogy a többiek mellett állt meg. – Ez nem akármilyen hír! Megérkezett a laborjelentés a gépkocsitelepen talált Volvo vizsgálatáról. – Belepillantott a jegyzeteibe, és abból olvasta fel, amit mondott, mert a fontos értesüléseket mindig pontosan akarta visszaadni. – Tehát, a kocsi egy bizonyos Barbara Deerfield nevén van nyilvántartva. Közben utánanéztem az eltűnt személyek listáján, és kiderült, hogy Barbara Deerfield eltűnését négy napja jelentette be a munkaadója. – Miért, ki a munkaadója? – kérdezte Heat. – A Sotheby’s cég. Nikki halkan szitkozódott. – Az árverési ház? – Pontosan – felelte Ochoa. – A halott hölgy a foglalkozására nézve műkincsbecsüs volt.

TIZENNÉGY

Raley úgy jött be a közös terembe, hogy sportzakóját egyik ujján lógatta, kék inge pedig már csatakos volt az izzadságtól. – Ajándékot hoztam neked a Sotheby’stől – szólalt meg. Nikki felemelkedett az asztala mögül. – Jaj, tudod, hogy menynyire imádom az ajándékokat. Mit sikerült kikapnod? Egy Winslow Homer-tájképet, vagy esetleg a Magna Cartát? – Még annál is jobbat – adott át Nikkinek egy darab papírt Raley. – Megengedték, hogy kinyomtassam ezt az oldalt Barbara Deerfield Outlook-naptárából. Sajnálom, hogy ennyire megviselt, de odakint tényleg rettenetes a páratartalom… Nikki úgy fogta meg a papírlapot, mintha kórokozók hemzsegnének rajta. – Te, ez nyirkos – mondta. – Nyugi, csak az izzadságtól. A lány széthajtotta a lapot, és olvasni kezdte, Ochoa pedig megfordult a székén, és eltakarta a telefon kagylóját. – Az tuti, öregem, hogy még senkit sem láttam így izzadni. Ha csak kezet fogok veled, az olyan, mintha Spongya Bob seggét taperolnám végig. – Ochoa, szerintem ez nem hit, hanem tapasztalat kérdése – szólt közbe Rook, aki odalépett Nikki mellé, hogy beleolvashasson a papírba. – Na szóval, akkor megvan a… – kezdte Nikki, de úgy érezte, hogy Rook túlságosan is közel áll hozzá, így inkább átadta neki a papírt, hogy kissé eltávolodhasson tőle. – Tehát, ez megerősíti, hogy Barbara Deerfield Matthew Starr meggyilkolásának napjára beszélt meg elhunyt barátunkkal egy időpontot, amikor felmegy hozzá, és felbecsüli a gyűjteményét. – Ugyanaznap reggel ölték meg őt is – vetette közbe Rook. – A jelek szerint igen, de a halál pontos időpontját még nem kaptuk meg a halottkémtől. Mindenesetre erősen valószínű, hogy akkor történt. – Nikki a filctollal gyorsan feljegyezte Barbara Deerfield Matthew Starr-ral megbeszélt találkozójának időpontját a táblán díszelgő eseménysor aktuális helyére, majd visszapattintotta a kupakot a tollra. Ismét Rook szólalt meg: – Nem írod fel mindjárt a nő halálának az időpontját is? – Nem. Akármennyire is valószínű, ezt egyelőre még nem tudjuk biztosan. – Aha – mondta Rook. – Vagyishogy számodra még nem biztos. Raley elmondta, hogy mit tudott meg a meggyilkolt nőről a volt munkatársaitól. A halálhír az egész Sotheby’s irodát megrázta, hiszen ha egy kolléga eltűnik, akkor az emberek általában azt remélik, hogy végül minden jóra fordul, de a történtek most mégis a legrosszabb sejtéseiket igazolták be. Barbara Deerfield jó kapcsolatot ápolt a kollégáival, és az általános vélemény szerint kiegyensúlyozott személyiség volt, aki szerette a munkáját, boldog magánélete volt. A gyerekei már főiskolára jártak, és nagy izgalommal készült a férjével közösen tervezgetett új-zélandi utazásra. – Nekem úgy tűnik, hogy rendben volt – fejezte be Raley, majd hozzátette: – Abban az irodában bezzeg fagyos klíma uralkodik, ott aztán nem izzad meg az ember. – Még nézz utána a családtagjainak, a barátoknak és annak, hogy volt-e esetleg valakije. Végig kell vizsgálnunk minden lehetőséget, de ami azt illeti, az ösztönöm nekem is azt súgja, hogy nem sok mindent fogunk találni. Te is így gondolod? Raley biccentett, és közölte, hogy egyetért. Ochoa közben letette a telefont. – A törvényszéki laborral beszéltem. Az egyik vagy a másik hírt mondjam előbb? – kérdezte, majd látva Nikki tekintetét, gyorsan folytatta,

mivel rájött, hogy a tréfálkozásnak most nincs itt az ideje. – Két konkrét eredményről számoltak be. Az egyik, hogy az erkélyen talált szövetfoszlány valóban Pochenko farmerjéből származik. – Tudtam, hogy ő volt az – horkant fel Rook. – Az a szemétláda. Nikki rá se hederített a férfi kitörésére, és bár az ő szíve is gyorsabban vert valamivel, úgy tett, mintha sztoikus nyugalommal ücsörögne a tokiói tőzsde brókertermében, és a legfrissebb híreket várná a rádióban. Az évek során már régen megtanulta, hogy minden egyes ügynek megvan a maga életciklusa, és hogy a mostaniban még közel sem járnak a teljes felgöngyölítéshez, viszont abba a szakaszba jutottak, amikor végre van már elegendő adat- és tudáshalmaz, amelyet átfésülhetnek. Minden egyes mozzanatra és hírre komolyan oda kell figyelni, és Nikki tudta, hogy a fölösleges izgalmak – legyen az akár a sajátja, akár másvalakié – csupán szükségtelenül elvonják a figyelmét. – A második dologban neked volt igazad – folytatta Ochoa. –A vészkijáratul szolgáló ablakkeret külső felületén valóban találtak ujjlenyomatokat. Már azt is tudjuk, hogy kiét. – Na ugye – szólalt meg Rook. Heat néhány másodpercig gondolkodott, összegezve a hallottakat, majd megszólalt: – Ezek szerint már bizonyítékunk van rá, hogy Pochenko lökte ki Matthew Starrt az erkélyről, a másik bizonyíték pedig azt igazolja, hogy az ablak felől próbált meg bejutni a lakásba. – A lány odament a táblához, és Pochenko neve mellé feljegyezte a „Szövetfoszlány” szót. A mellette levő üres helyre odaírta, hogy „Behatolás?”, és azon nyomban be is karikázta. Tovább ácsorgott a tábla előtt, egyik kezéből a másikba dobálva a filctollat. Nemrég vette észre magán, hogy rákapott erre a szokásra. Ahogy elgondolkodva nézte az eddigi anyagokat, a tekintete a hatszögletű gyűrűről készült képre, majd a Matthew Starr testén ejtett zúzódásokra esett. – Mondd csak, Raley kolléga, mennyire van már eleged a Guilford-ház biztonsági kamerás képeinek nézegetéséből? – Mondhatnám, hogy torkig vagyok vele. Nikki Raley vállára tette a kezét. – Akkor nagyon fogod utálni azt a feladatot, amit most kapsz – vette el gyorsan a kezét, amit azon nyomban meg is törölt a nadrágja szárán. Ochoa kárörvendően kuncogott magában, és dúdolni kezdte a Spongya Bob főcímdalát. Miközben Raley előszedte és berakta a felvételt, Nikki gyorsan átnézte a számítógépes adattárban levő jelentéseket, és körbe is telefonált a kollégák között, hogy megtudja, történtek-e olyan kisebb lopások, rablások vagy bankautomata-kifosztások, amelyek Pochenko tevékenységére utalhatnak. Csak annyit tudott meg, hogy a drogéria kifosztása óta semmi olyan nem történt, amiben Pochenko keze benne lehetne. Nikki egyik jó barátja és kollégája, akinek sikerült beépülnie a Brighton Beach-i orosz közösségbe, szintén nem tudott érdemleges információval szolgálni. Nikki azt mondogatta magának, hogy ez az aprólékos kutatás az igazi nyomozómunka, még ha a sikert ez esetben csupán az öszvérhez illően makacs kitartás is jelenti. Szíve mélyén azonban nagyon zavarta a tudat, hogy egy ilyen veszélyes bűnöző, aki ráadásul személyesen őt is megtámadta, még mindig szabadlábon van, és sikerült eltűnnie. Ez az eset komoly nehézséget okozott Nikkinek, aki mindig is szilárd meggyőződéssel vallotta, hogy a személyes ügyeket külön kell választani a munkától, és hogy egyik ügyben sem szabad érzelmi alapon nyomozni. Végső soron, emlékeztette önmagát, én itt most rendőrnyomozó vagyok, nem pedig áldozat. Egy pillanatig teret engedett az emberi érzéseknek, de aztán erővel kényszerítette magát, hogy visszazökkenjen a rendőrszerepbe. Vajon hová tűnhetett Pochenko? Egy ekkora nagydarab fickó, aki ráadásul sérült, és szökésben is van, továbbá nem mehet haza a lakására, előbb-utóbb rákényszerül arra, hogy

erőszakkal szerezze meg, amire szüksége van – hacsak nincs valamilyen titkos forrása, amiből fenn tudja tartani magát, vagy nincsenek külső támogatói. Lehetséges, hogy vannak, és ezért nem mutatkozik, gondolta Nikki. Elképzelhető. A gondolat mindenesetre nem töltötte el örömmel. Befejezte az utolsó telefonhívást is, és üresen bámult maga elé. – Lehet, hogy az egyik olyan valóságshowba jelentkezett, ahol elviszik a játékosokat valami lakatlan szigetre, és arra kényszerítik őket, hogy bogarakon éljenek, és egymást gúnyolják ki – szólalt meg mellette Rook. – Talán épp most indul a „Büdös szájú bérgyilkos vagyok, ments ki innen”, nem? – Feketén, egy édesítővel, ugye? – kérdezte Nikki, amint letette a kávét Raley asztalára. – Oh… köszönöm, nagyon kedves tőled – felelte a kollégája, miközben az előtte levő képernyőn a Guilford-ház halljának biztonsági felvételeit figyelte. – Bár remélem, a kávé nem azt jelenti, hogy megint bent kell lennem egész éjszaka. – Nem, ez most nem fog sokáig tartani. Állítsd oda a felvételt, ahol Miric és Pochenko jön, és lassítva játszd le, oké? – kérte. Raley-nek már nagy gyakorlata volt ebben, és azonnal arra az időpontra állt, amikor Miric és Pochenko belépett az épületbe az utcáról. – Ez az… pontosan ott állítsd meg, amikor Pochenko megjelenik. Raley kimerevítette a képet, és ráközelített az orosz arcára. – Mondd csak, mit keresünk? – Hát nem ezt – felelte Nikki. – Mégis azt kérted, hogy itt állítsam meg. – Így igaz. Mit is kezdtünk eddig ezzel a felvétellel? Kinyomtattuk róla Pochenko képét, hogy legyen mit használnunk a felismertetésnél, igaz? Raley ránézett, és elmosolyodott. – Ó, értem már! – Babrált valamit, mire Pochenko alakja ismét távoliban látszott. Raley ekkor a kép egy másik részletét kezdte kiemelni. Nikkinek nagyon tetszett, hogy Raley érti, mire gondolt. – Na látod, Raley, gyorsan tanulsz, barátom. Ha így folytatod, még megengedem neked, hogy mostantól fogva te foglalkozz az összes biztonsági kamerás felvétellel. – Oké, lebuktam, rájöttél, hogy nem vágyom másra, mint hogy én legyek a kapitányság videócsászára – felelte Raley, majd az egérrel kijelölte a kép egyik részletét, amit digitálisan elkezdett kinagyítani. Amikor megvolt vele, hátradőlt, és megszólalt: – Na, hogy tetszik? – Rendben, egy szót se többet. Te vagy a legjobb. A számítógép képernyőjén ott volt előttük Pochenko keze, kinagyítva, az ujján pedig egészen jól kivehető volt az a hatszögletű foglalattal rendelkező gyűrű, amelyet Lauren mutatott meg Nikkinek a gépkocsitelepen. – Akkor rajta, videócsászár, nyomtasd ki nekem ezt a képkockát – kérte a lány. Nikki pár perccel később már oda is rakta a Pochenko kezéről készült felvételt a táblára aggatott többi fénykép mellé. Rook is ott állt mellette, és az anyagokat tanulmányozta, majd feltette a kezét. – Jelentkezni szeretnék. Szabad kérdezni? – szólalt meg. – Ha csak kérdezel, Rook, az ezerszer jobb, mintha úgy szórnád a béna poénjaidat, akár egy kezdő humorista valamelyik amatőr klubban. – Köszönöm, ezt igenlő válasznak veszem. – A riporter odalépett a táblához, majd rámutatott a boncoláskor készült fényképekre, amelyeken Matthew Starr törzse látszott. – Pontosan mit is mondott a kedves boncmester barátnőd a zúzott sérülésekkel és a gyűrűvel kapcsolatban? – A barátnőmnek neve is van, Laurennek hívják, egyébként meg azt mondta, hogy a zúzódások formájából egyértelműen látszik, hogy ezzel a gyűrűvel okozták őket, egyet

kivéve. Nézd csak meg – mutatta végig a kérdéses pontokat Nikki. – A gyűrűvel okozott zúzódások ezek: itt, itt, itt és itt. Rook most rámutatott az egyik sérülésre. – Ezt viszont, ami szintén egy ütés helye, ugyanaz a kéz okozta, csakhogy már nem volt rajta a gyűrű. – Lehet, hogy levette – mondta Nikki. – Már elnézést, Heat nyomozó, de akkor most mégis szabad találgatni? – kérdezte, mire Nikki megrázta a fejét. Rühellte, hogy Rook ilyen hercig modorban vág vissza. Na jó, csak egy kicsit rühellem, gondolta. A férfi máris folytatta: – Pochenko ujján még rajta volt a gyűrű, amikor Miric meg ő beléptek az épületbe, ugyebár – folytatta Rook. – Piff-paffpuff, és ha megkérjük Raley-t, hogy állítsa oda a felvételt, ahol Pochenkóék távoznak az épületből, akármibe lefogadom, hogy akkor is az ujján lesz még a gyűrű. Nikki odaszólt a kollégájának: – Raley! – Tudod, hogy egyre jobban utállak – felelte Raley, és ismét nekilátott a felvétel beállításának. – Miután ezek ketten elmentek, megjelent a becsüs hölgy, majd hamarosan ő is távozott. Én úgy gondolom – folytatta Rook –, hogy ez a zúzódás, amelyen már nem látszik a gyűrű nyoma, akkor keletkezhetett, amikor Pochenko a délután folyamán visszatért, hogy megölje Matthew Starrt. Azért nem volt már az ujján a gyűrű, mert időközben elveszítette, mégpedig akkor, amikor Barbara Deerfielddel dulakodott a nő kocsijában. Nikki az ajkát szívva gondolkozott. – Ez nagyon is elképzelhető forgatókönyv, ami azt illeti. – Még mindig azt állítod, hogy nem lehetünk biztosak abban, hogy pontosan mikor is halt meg Barbara Deerfield? – Ó, ebben vígan egyetértek veled, csakhogy van valami, amit te sem vettél figyelembe, sztárriporter. – Mi volna az? – Az, hogy mi az oka. Hogy miért történt – mondta Nikki. – Ha valóban van összefüggés a két gyilkosság között, akkor vajon Pochenko miért ölte meg előbb Barbara Deerfieldet? Itt jön a képbe az indíték kérdése, mert ha abból indulsz ki, akkor módszeres munkával előbb-utóbb eljutsz a tetteshez is. Rook ismét a táblára nézett, majd vissza Nikkire. – Tudod, Mick Jagger sose dolgoztatott volna meg ilyen keményen az elismerésért – mondta. Heat azonban mintha meg sem hallotta volna, amit mondott, annál is inkább, mert a figyelme Ochoa felé fordult, aki ebben a pillanatban lépett be a terembe. – Megjött? – kérdezte tőle Nikki, mire Ochoa felmutatott néhány összehajtott papírlapot. – Nagyszerű – mondta a lány. – Mi ez az egész? – kérdezte Rook. – Tudod, vannak, akik a kikötőkben várnak a hajók érkezésére, hát én meg ugyanígy várom a bírói végzéseket. – Nikki odalépett az asztalához, ahonnét máris felkapta a válltáskáját. – Ha megígéred, hogy ezúttal rendesen fogsz viselkedni, akkor megengedem, hogy ott lehess velem, amikor letartóztatok valakit. Heat és Rook a lerobbant lakóház lépcsőházában kaptatott felfelé, majd a második emeleten kiléptek a folyosóra. Az épület régi, barna homokkőből épült ház volt a Hell’s Kitchen negyedben, és egyszer valaki nyilván úgy gondolta, hogy a felújítás legjobb módszere az átfestés. A házon ugyanis nem javítgattak semmit, csupán átfestettek mindent. A napnak ebben a szakában a levegő fertőtlenítő- és ételszaggal volt terhes,

hiszen szinte mindenütt főztek. A hőség csak még inkább kézzelfoghatóvá tette a terjengő szagokat. – Biztos vagy benne, hogy itt van? – kérdezte Rook suttogva, de a hangja még így is visszhangzott, akárha egy katedrális kupolája alatt volnának. – Abszolút – felelte Nikki. – A fiúk egész nap megfigyelés alatt tartották. A lány a 27-es lakás előtt állt meg, amelynek ajtajáról már rég eltűntek a vörösréz számok, és csak a festéknyomok jelezték a helyüket. A 7-es számjegyről a lakkréteg egy kicsi, már-már megkövesedett darabja fityegett. Rook pontosan az ajtó előtt állt, mire Nikki finoman derékon ragadta, és odébb tolta a férfit. – Elővigyázatosság, ha lövöldözni kezdene. Mondd csak, te sosem nézel krimisorozatokat? – Az ajtó másik oldalára állt. – Itt maradsz kint a folyosón, amíg nem szólok, hogy bejöhetsz, világos? – Akkor a kocsiban is megvárhattalak volna. – Még lemehetsz. Rook végiggondolta, majd egy lépést hátrált, és a hátát a falnak vetette, karjait pedig keresztbe fonta. Nikki bekopogott az ajtón. – Ki az? – hallatszott bentről tompán. – Rendőrség! Gerald Buckley, letartóztatási parancsunk van ön ellen. Nyissa ki az ajtót! – kiáltotta Nikki, majd gyorsan kettőig számolt magában, utána pedig hátrahúzódott, és berúgta a lakás ajtaját. Fegyvert rántva nyomult be, elkapta a visszalendülő ajtót, és a vállával lökte meg újra, miközben továbbhaladt. – Álljon meg, és ne mozduljon! – kiáltotta. Egy villanás erejéig látta, hogy Buckley a hall irányába tűnik el, mire gyorsan átvizsgálta a nappalit, hogy nem kell-e más veszélyforrással számolnia, majd a férfi után vetette magát. Pár másodpercnyi előnyét kihasználva addigra Buckley fél lábbal már kint volt az ablakon. A lány a függönyön keresztül is látta Ochoa alakját a tűzlépcsőn, és amikor Buckley is észrevette a nyomozót, hirtelen megtorpant, és visszafelé igyekezett a szobába. Váratlanul érte, hogy ebben segítséget kap: mivel a lány gyorsan elrakta a pisztolyát, galléron ragadta a férfit, és berántotta a szobába. – Ejha – ámult Rook. Nikki megpördült, és látta, hogy a riporter ott áll az ajtóban. – Nem megmondtam neked, hogy kint várj meg a folyosón? – dörrent rá. – Tudom, de kint olyan büdös volt… Nikki ismét Buckley felé fordult, akit időközben arccal a padlóra nyomott, majd mindkét kezét a háta mögé rántotta. Gerald Buckley, a Guilford-ház megszégyenült portása pár pillanattal később már saját étkezőkonyhájában ült, megbilincselt kézzel. Mellette kétoldalt Nikki és Rook ült, Raley és Ochoa a lakást kutatta át. – Nem értem, miért szívatnak folyton engem? Maguk mindig így dolgoznak, hogy ha valahol gáz van, akkor rászállnak az összes rendes emberre, akik véletlenül ott dolgoznak? – panaszkodott Buckley. – Én nem rászálltam magára, Gerald – felelte Nikki –, hanem letartóztattam. – Ügyvédet akarok. – Meg is fogja kapni, sőt, elárulhatom, hogy felettébb nagy szüksége lesz majd rá. A motoros cimborája, a Doki… nos, a segítségünkre volt, még ha nem is mondhatnám, hogy „köpött, mint a vízfolyás”, mert az olyan Starsky és Hutchos közhely volna – csevegett Nikki szinte gondtalanul, amivel teljesen felbosszantotta Buckley-t. A nyomozónő persze pontosan ezt akarta elérni: kizökkenteni Buckley-t az egyensúlyából, hogy mielőbb

megeredjen a nyelve. – Nos jó, fogalmazzunk szabatosan, az illető úr hivatalosan is terhelő vallomást tett önre nézve. – Semmiféle motorost nem ismerek. – Látja, ez érdekes, mert a Doki, aki egyébként motoros, azt vallotta, hogy maga bízta meg őt, hogy működjön közre a Guilford-házban tervezett műkincsrablásnál. Azt is elmondta, hogy maga azzal hívta fel, hogy sürgősen meg kell csinálni a melót, az áramszünet miatt, és azt kérte tőle, hogy gyorsan szedjen össze egy csapatot, akikkel be tudnak törni a Starr-lakásba, hogy meglovasítsák a képeket. – Lószart – hörögte Buckley. – Elég nehéz ilyen rövid idő alatt egy ütőképes bandát összehozni egy ilyen melóhoz, Gerald. A Doki azt is elmondta, hogy egy ember még hiányzott, ezért azt mondta, hogy magának is ott kellene lennie. Ha jól sejtem, maga ezért telefonált be Henrynek, és ezért közölte vele, hogy az áramszünet miatt nem tud beérni az éjszakás műszakba. Tudja, van abban némi irónia, hogy betelefonál, hogy nem tud bemenni dolgozni, utána pedig fogja magát, mégis odamegy, és megcsinál egy munkát. Ugye értékeli az ironikus humort, Gerald? – Egyáltalán, miért forgatják fel a lakásomat? Mi a fenét keresnek? – Bármit, amivel meg tudjuk nehezíteni az életét – felelte Heat. Ebben a pillanatban Raley bukkant fel az ajtóban, egy kézifegyvert mutatva, majd tovább folytatta a keresést. – Azt hiszem, ez is megteszi. Remélem, hogy engedéllyel tartja itthon, különben nagy pácban lesz miatta, barátocskám. – Szemét ribanc. – No persze – mosolyodott el Nikki, majd elfordította a fejét, de nem kelt fel. – Akkor, azt hiszem, erről ennyit. Ochoa szólt be a nappaliból: – Heat nyomozó! – Raley bejött, hogy átvegye Nikkitől a letartóztatott őrzését, míg a lány átment. Buckley Rookra nézett, és rámordult: – Maga meg mit bámul? – Csak egy olyan embert, aki jó nagy trutymóba került. Ochoa a kanapé túlsó végénél állt, az italos szekrény mellett, amelynek az ajtaja most nyitva volt. Befelé mutatott. – Ezt találtam eldugva a borsmentás pálinka és a gines üvegek mögé – mondta, és kesztyűs kezével egy fényképezőgépet mutatott fel. Drága, profi minőségű felvételekre képes, digitális tükörreflexes gép volt. – Ezt nézd meg – fordította fel a fényképezőgépet, hogy Nikki is elolvashassa az apró, téglalap alakú leltári jelzést, amelyen a gép sorozatszáma szerepelt egy vonalkód mellett. A címkén ezen felül egy rövid nyomtatott szöveg is állt: „A Sotheby’s tulajdona.”

TIZENÖT

Jameson Rook a kapitányság megfigyelőfülkéjében állt, és a kihallgatószobát leste, ahol éppen Gerald Buckley várakozott, azzal kötve le magát, hogy az orrát túrta. Rook mögött nyílt az ajtó, majd rögtön be is csukódott. Nikki Heat suhant be, megállt Rook karja mellett, és vele együtt figyelte a gyanúsítottat az ablakon keresztül. – Bájos – szólalt meg. – És tudod, hogy mi az, ami még rosszabb? Hogy nem bírok máshová nézni – felelte Rook, aki továbbra is Buckley-t figyelte. – Mondd, ezek az emberek nem tudják, hogy a tükör mögül mindig figyeli őket valaki? Ráadásul ez a pasas nagyon szeretheti az orrát túrni, ha megbilincselt kézzel is képes rá. – Befejezted? – Igen. – Tehát, a Sotheby’snél megerősítették, hogy a sorozatszám valóban Barbara Deerfield fényképezőgépéé. A memóriakártya tele van a Starr-gyűjteményről készített fotókkal. – Aznap délelőtt fotózta végig a nő? – kérdezte Rook. – A képeken nyilván rajta kell lennie az időjelzésnek is. – Nocsak-nocsak, úgy látom, mégis figyelsz és gondolkodsz. Ej-ha! – ugratta Rookot a lány, aki enyhe meghajlással köszönte meg, Nikki pedig folytatta: – Igen, azon a délelőttön készültek a képek, Raley most másolja át őket a saját gépe merevlemezére. – Na persze, Raley, az új médiakirály. – Jobban szereti a „médiacsászár”-t. – Jó, akkor ezek szerint Buckley vagy jelen volt, amikor a nőt megölték, vagy később szerezte meg Barbara fényképezőgépét Pochenkótól – fordult Rook a lány felé. – Netalán sértő számodra, hogy ennyire vakmerő spekulációkra jutottam a módszeres következtetéseid helyett? – Ami azt illeti, ezúttal egyetértek veled, firkászkám. A lényeg mindenképpen az, hogy a fényképezőgép kapcsot jelent Buckley és Pochenko között. – Nikki megindult a kihallgatószoba felé. – Lássuk, hogy ki tudom-e szedni belőle, hogy miben állt ez a kapcsolat. Nikki már éppen a kilincshez nyúlt, amikor felbukkant Ochoa a folyosó felől. – Most érkezett meg Buckley ügyvédje. – Mintha valami kukáskocsi zaját hallottam volna. – Még van egy egészen kevés időd, mert a hölgy aktatáskája elkeveredett valahogy, miközben átesett a biztonsági ellenőrzésen. – Ochoa, te aztán hű házőrző vagy. – Vau-vau! Buckley egyenesen ült a helyén, amikor Heat nyomozó belépett, és látszott rajta, hogy tisztában van vele: ez a kihallgatás korántsem lesz olyan könnyed játszadozás, mint az előző. Igyekezett kihívóan nézni, de mivel lerítt róla, hogy erősen fürkészi a nyomozónőt, azt latolgatván, hogy mennyire mély slamasztikába jutott, elárulta Nikkinek, hogy előbbutóbb meg tudja majd szorongatni a férfit. Meglehet, hogy nem ezen a kihallgatáson, de meg fog törni, gondolta a lány, mert ismerte már ezt a tekintetet, és tudta, hogy az ilyenek előbb-utóbb mind kapitulálnak. – Hát, ismét itt a szemét ribanc – cukkolta Nikki, miközben leült. Sietős volt a dolga, mert jól tudta, hogy az ügyvéd hamarosan betoppan. Addig azonban végig kellett játszania a pókerpartit, annál is inkább, mert Buckley tekintete már elárulta a férfit, ő maga viszont nem engedhette, hogy a gyanúsított megneszelje a türelmetlenségét. Így aztán hátradőlt a

székben, karjait keresztbe fonta, mintha semmi más dolga nem volna, csak az, hogy itt ücsörögjön. Buckley idegesen megnyalta a szája szélét. Amint Nikki megpillantotta az ínye mögül kibukó száraz nyelvet, azonnal belevágott. – Remélem, nem sértődik meg, ha azzal kezdem, hogy nem tűnik tipikus műkincstolvajnak. Elég sok mindent el tudok képzelni magáról, például azt, hogy drogdíler, hogy autótolvaj, vagy hogy fizetés nélkül lóg meg egy étteremből, de hogy megszervezzen és lebonyolítson egy sok millió dolláros műkincsrablást? Sajnálom, de ezt valahogy nehezen tudom elképzelni magáról. – Hirtelen előredőlt a székében, és Buckleyra nézett. – Maga felhívta a motoros haverját, a Dokit, hogy szedje össze a bandát a betöréshez, de biztos vagyok benne, hogy ezt megelőzően még magát is felhívta valaki, hogy csinálják meg a bulit. Azt akarom tudni, hogy ki volt ez a valaki. – Hol van már az ügyvédem? – Mondja, Gerald, szokta nézni a tévében azokat a közvetlen termékbemutatókat, ahol folyton azt sulykolják, hogy csak korlátozott ideig lehet élni a kedvezményes ajánlattal? Nohát, jelenleg akkora nagy szarban van, hogy erősen ajánlom, adja be a derekát, még időben. – Nikki látta, hogy Buckley tekintete megrebben, de a férfi még nem tört meg. Úgy döntött, hogy másik irányból próbálkozik. – Hát persze, hogy nem szokott ilyen műsorokat nézni, hiszen ezek éjszaka szoktak menni, a rendes műsor zárása után, maga pedig éjszaka szolgálatban van, mint portás, nem igaz? Buckley csak a vállát vonta meg. – Ez így van, de ezt mindenki más is tudja. – Csakhogy akadt még valami, ami gondolkodóba ejtett. Tudja, átvizsgáltuk a Guilford-ház biztonsági kameráinak a képét Matthew Starr meggyilkolásának napjáról, és maga is rajta volt, amint ott járt, aznap délután. – Na és? Ha egyszer ott dolgozok? – Igen, elsőre én is erre gondoltam, amikor megláttam magát a felvételen, csakhogy a legújabb fejlemények fényében egy kissé másként tűnik fel a maga felbukkanása is. – Hé, hé! Nem én öltem meg Mr. Starrt! – Köszönöm, ezt megjegyzem – vigyorgott rá Nikki a férfira, majd ugyanolyan hirtelen el is tűnt a mosolya. – Másvalami az, ami gondolkodóba ejtett, és erre a problémára, azt hiszem, maga tudhatja a választ. Mondja csak, egészen véletlenül nem juttatott be valakit az épületbe délután, amikor nem szolgálatban volt, hanem csak ott járt? Azt már tudom, hogy a tetőn van egy zárt szolgálati bejárat. Véletlenül nem nyitotta ki ezt az ajtót valakinek, miközben arrafelé lófrált, mondjuk, délután 12:39-kor? Két apró koppantás az ajtón. Ochoa így jelezte, hogy megjött az ügyvéd. A fenébe, gondolta Nikki. – Nos, Gerald? Már nem sokáig él az ajánlat. A fal túloldaláról, a megfigyelő felől fojtott női hang hallatszott, amint méltatlankodik. – Úgy hallom, mintha az ügyvédem volna – szólalt meg Buckley. Szerintem meg olyan a hangja, mint egy fogorvosi fúrónak, gondolta magában Nikki. – Tehát? Beengedett bárkit is az épületbe a tető felől? Légáramlat suhant be a szobába, amint nyílt az ajtó. Ochoa lépett be egy rideg külsejű, barna kosztümös nővel. Azokra a kiállhatatlan vásárlókra emlékeztette Nikkit, akik a boltban képesek azzal feltartani a sort, hogy ellenőriztetik a kis csomag petrezselyem árát. A nő megszólalt: – Ez elfogadhatatlan eljárás. Nikki ügyet sem vetett rá, és Buckley-hoz intézte a szavait. – Hol szerezte a fényképezőgépet? – Erre ne válaszoljon, Gerald! – mondta az ügyvédnő. – Nem is fogok.

Mivel most már jelen volt az ügyvéd is, Heat taktikát változtatott. Nem válaszokat akart kihúzni Buckley-ból, hanem apró aknákat igyekezett elhelyezni. – Pochenko adta magának ajándékba, cserébe azért a szívességért, amit maga tett neki? – kérdezett tovább. – Védencemnek nincs semmi mondanivalója! – Vagy esetleg elrabolta tőle a gépet? Pochenko nem az a fajta, akivel az ember ilyesmit meg merne tenni, Gerald. – Heat nyomozó, ennek a kihallgatásnak vége. Nikki elmosolyodott: – Nem baj, lesz majd még következő is – és ezekkel a szavakkal távozott. Nem sokkal azután, hogy Raley és Ochoa hazament, Nikki hallotta, amint Rook jön be a terembe, és áll meg a széke mögött, hogy a lány számítógépének a képernyőjét figyelhesse, amelyen a Barbara Deerfield fényképezőgépéből letöltött képek sorjáztak egymás után. Nem volt profi munka: a becsüs a legtöbb képet közvetlenül szemből kapta le, párosával. Mindegyikről két képet készített, egyet vakuval, egy másikat pedig természetes fényben. – Egyértelmű, hogy ezeket csak belső munkaanyagnak szánták. Ilyen gyatra fényképeket nem lehetne berakni egy katalógusba, vagy kipakolni a weboldalukra – mondta Nikki. – Ezek szerint ezek a képek voltak Barbara „feljegyzései” a Matthew Starr-ral lebonyolított találkozóról. – Így van, és a barátnőm, Lauren, vagy ahogy te hívod, a kedves kis boncmester, nemrég felhívott, és megerősítette, hogy a halál ugyanaznap, körülbelül déltájt következett be. – Nikki tovább nézegette a fényképeket. Rook megérezte a lány hangulatát, mert nem fogott bele a szokásos diadalmas hencegésbe, hanem csöndben figyelt egy darabig. Nemsokára azonban mégis megszólalt: – Szabad vagy ma este? Nikki tovább kattintgatott az egérrel, nem akarván kiesni a ritmusból, és még élvezte is a számítógépes műkincsbemutatót, miközben persze nyomok után is kutatott a fotókon. – Nem, ma este dolgozni fogok – felelte végül. – Ha ez a munka, akkor mit szólnál ahhoz, ha találkozhatnál New York legprofibb műkincstolvajával? Már úgy értem, a legnagyobb, már visszavonult műkincstolvajjal? Izgalomhullám futott át Nikkin, miközben megpördült a székével, hogy Rook szemébe nézzen. – Casperre gondolsz? – Ismered? – Hallottam már róla. Olvastam azt az anyagot is, amit a Vanity Fairben írtál róla néhány évvel ezelőtt – mondta ki egy szuszra Nikki, de abban a pillanatban meg is bánta. Mit volt mit tenni, most már elszólta magát. – Te olvastad a cikkemet? – Képzeld, Rook, olvastam. Elég sok mindent szoktam olvasni, emiatt nem kell a felhők felett járnod – próbálta Nikki kisebbíteni a dolog jelentőségét, de maga is tudta, hogy lebukott. – Szóval – kezdte a férfi – arra gondoltam, hogy ha valaki komolyabb műkincsrablást tervez vagy hajt végre New Yorkban, arról Caspernek mindenképpen tudnia kell. – És te össze tudnál hozni vele egy találkozót? Rook tettetett lekicsinyléssel nézett Nikkire. – Hát persze – mondta a lány –, hová is tettem az eszemet? Hiszen te minden hírességgel nagy haverságban vagy.

Rook előkapta a mobilját, és előhívta az ismerősei számának listáját. Fel sem pillantott Nikkire, úgy mondta: – Az a cikk a Vanity Fairben már öt éve jelent meg, de te még most is emlékszel rá? – Csak azért, mert jó anyag volt, és elég informatív. – És arra is emlékeztél, hogy én írtam? – Hát… igen. Rook most rápillantott Nikkire. – Értem, informatív. A Union Square-től délre fekvő negyedben, amely tömve volt antik tárgyak és műkincsek galériáival, Heat és Rook a Strand Könyvesház közelében járva egy üvegajtó elé ért. Az egyszerű üvegajtós bolt, amelyhez igyekeztek, egy régi térképritkaságokat árusító üzlet és egy Shaker régiségkereskedés között húzódott meg. Az üvegajtón szemmagasságban a ’40-es évek stílusában készített, aranybetűs felirat hirdette: „C. B. Phillips Műtárgykereskedés”. Nikki a fémkeretbe épített csengőgombhoz nyúlt, mire Rook megszólalt: – Én a helyedben nem tenném. – Miért nem? – Még megsértődne miatta – emelte fel az ujját Rook, egy pillanat türelmet kérve. Két másodperc is alig telt el, és a csengő valóban felberregett. Rook megszólalt: – Látod, Casper ilyen. Mindig mindenről előre tud – és e szavak kíséretében belökte az ajtót. Fényesre lakkozott keményfa lépcsőn kaptattak fel, miközben enyhe légáramlat simogatta őket, ami öreg könyvtárak kísérteties szagát lebbentette magával. A lépcsőpihenőn megállva Nikki körbetekintett, és újra eszébe jutott New York Nagy Igazságainak egyike: itt sosem lehet tudni, mi rejlik az ajtók mögött, míg csak be nem léptél rajtuk. C. B. Phillips műtárgykereskedésének bemutatótermét csak néhány lépcsőfok választotta el a Broadway nyüzsgésétől, de mintha egy másik korban és másik világban lett volna. A hatalmas szalonban nem voltak emberek, viszont sötét tónusú, nehéz, bársonynyal burkolt bútorok uralták a teret. Fényt csak az itt-ott elhelyezett gesztenyebarna ernyős asztali lámpák bocsátottak ki, melyekről rojtdíszítések lógtak. Az okkersárga falakon diszkrét falikarok helyezkedtek el. A falakon és a faragott mahagóni festőállványokon előkelő klubokba illő, tengerészeti témájú vagy éppen egyenruhás buldogokat ábrázoló festmények voltak, itt-ott kerubok társaságában. Nikki éppen a nyomott cinből készült mennyezetet bámulta, amikor lágy hang csendült fel mellette, és erre összerezzent. – Rég nem láttalak már, Jameson – szólt a lágy, árnyalatnyit mégis füstös ízű hang. Meghatározhatatlan, Nikki számára mégis kellemes európai akcentus vegyült bele. A fürge kis öregember folytatta: – Elnézést kérek, ha megijesztettem, hölgyem. – A semmiből bukkant elő. – Ez régi mesterfogás, ami már megannyi alkalommal vált a hasznomra. Sajnálatos módon egyre kevesebbekben van meg az a tehetség vagy képesség, hogy csöndben tudjanak távozni valahonnan. Mindazonáltal nekem elég kényelmes életet biztosított – mutatott az emberke a kiállítóterem felé. – Parancsoljon, csak ön után. – Amint a vastag, süppedős keleti szőnyegen lépkedtek, még hozzátette: – Jameson, azt nem mondtad, hogy egy rendőrnyomozót is hozol. Nikki megtorpant. – Egy szóval sem említettem, hogy nyomozó vagyok. – Erre az öregember elmosolyodott. Rook szólalt meg: – Nem voltam biztos benne, hogy akkor is olyan szívesen láttál volna, Casper.

– Nos igen, alighanem így van, de akkor nem tudtam volna, hogy mit veszítek. – Akárki más jön ezzel a gyenge dumával egy bárban, Nikki csak kinevette volna, de a magával ragadó idős embertől hallván ezt, váratlanul elpirult. – Foglaljon helyet – folytatta a tulajdonos. Casper megvárta, amíg Nikki és Rook is leül a tengerészkék bársonnyal behúzott pamlagra, majd ő maga is lehuppant egy zöld bőrhuzatú karosszékbe. Nikki megfigyelte, hogy amikor keresztbe veti a lábát, mennyire kivehető a vászonnadrág alatt a markáns térdkalácsa. A férfi nem viselt zoknit, papucsát pedig láthatóan egyedileg készítették. Nikki megszólalt: – Szinte pontról pontra úgy néz ki, mint ahogy elképzeltem magamban. – Tudod, a cikkem alapján úgy véli, hogy kedélyes és joviális vagy – mondta Rook. – Ahh, már megint ezek a régi címkék – fordult Nikki felé Casper. – Igazán ne törődjön vele, kedvesem! Az én koromban a kedélyes külső egész egyszerűen már csak azt jelenti, hogy az ember még megborotválkozott aznap reggel. – A lány észrevette, hogy a lámpák fényében mennyire ragyog az öregember arca, aki folytatta: – Nem hiszem, hogy New York egyik legjobb rendőre egyszerűen azért jött ide, mert csevegni akart velem, másrészt viszont, mivel még nincs rajtam karperec, és nem olvasták fel a jogaimat sem, azt kell feltételeznem, hogy nem ért utol a sötét múlt. – Nem, valóban szó sincs ilyesmiről – mondta a lány. – Tudom, hogy maga már visszavonult a szakmájától. – Casper erre csak apró vállrántással és felfelé fordított tenyérrel válaszolt, mintha csak el akarná hitetni Nikkivel, hogy még mindig műkincstolvaj és besurranó betörő. Igaz, ami igaz, ezt illetően legalábbis kétségeket ébresztett a lányban. – Heat nyomozó egy műkincsrablási ügyön dolgozik – kotyogott közbe Rook. – Rook elmondása szerint ebben a városban maga tudja a legtöbbet a fontos műkincstranzakciókról, akár hivatalosan, akár nem hivatalosan nézzük – vette át a szót Nikki, mire Casper újabb vállrándítással és kézmozdulattal felelt. Nikki úgy döntött, a férfinak valóban igaza van, hiszen tényleg nem udvariassági látogatásra érkeztek, így aztán belevágott: – A minapi áramszünet alatt valaki betört a Guilford-házba, és elrabolta Matthew Starr teljes műgyűjteményét. – Hohó, ez nagyon jó! Mármint az, hogy műgyűjteménynek nevezi azt az egymás mellé dobált festményekből álló egyveleget. – Casper megcserélte egymáson két csontos lábát. – Remek, ezek szerint valóban ismeri a gyűjteményt – mondta Nikki. – Mondom, azok alapján, amit tudok róla, vajmi kevéssé lehetne gyűjteménynek nevezni, sokkal inkább vulgáris festménysalátának. Heat bólintott. – Mások is hasonlóképpen nyilatkoztak róla. – Átnyújtott egy borítékot Caspernek. – Ebben azok a fényképek vannak, amelyeket a festményekről készített egy árverési cég becsüse. Casper nem is titkolt megvetéssel pörgette végig a képeket. – Milyen ember az, aki képes egy gyűjteménybe egymás mellé pakolni Dufy és Severini alkotásait? Miért nem rakott mellé mindjárt egy torreádort vagy egy bohócot is? – Tartsa meg ezeket a képeket, és szeretném, ha később alaposabban is átnézné, és megmutatná azoknak, akiket ismer. Ha esetleg fülest kap arról, hogy valaki megpróbálja eladni bármelyik festményt, szeretném, ha szólna nekem. – Nos, ez elég bonyolult kérés – felelt Casper. – Ha teljesítem, akkor itt vagy ott, de valahogyan mindenképp belekeveredhet egykét barátom is. – Igen, értem, de jelenleg nem a potenciális vevők érdekelnek. – Hogyne, ön természetesen a tolvajt akarja elfogni – mondta Casper, majd Rook felé fordult. – Látod, Jameson, semmi sem változott. Még mindig azt akarják elkapni, aki a legnagyobb kockázatot vállalja.

– Csakhogy ez az ügy annyiban más, Casper, hogy az, aki ezeket a festményeket ellopta, a jelek szerint sokkal súlyosabb dolgokat is elkövetett. Úgy tűnik, hogy legalább egy, de akár két gyilkosság is száradhat a lelkén – felelte neki Rook. – Csak a rend kedvéért mondom – vetette közbe Nikki –, hogy ebben még nem lehetünk biztosak. – Nocsak, nocsak, egy precízen őszinte rendőr – vetett hosszú, elismerő tekintetet az öreg műkincstolvaj Nikkire. – Nos, rendben van. Ismerek egy-két műkereskedőt a mi köreinkből, akik esetleg a segítségünkre lehetnek ebben az ügyben. Mivel pedig Jameson kérte, mint szívességet, körbe is fogok érdeklődni, ami azért sem árt, mert mindig jó, ha az embernek már eleve tartoznak egy-két szívességgel a zsandárok. Nikki lehajolt, hogy felvegye a táskáját, és közben elkezdett volna köszönetét mondani Caspernek, de mire felegyenesedett, a férfi már nem volt sehol. – Ugyan már, méghogy megöregedett? – szólt Rook. – Még most is nagyon hatásosan tud lelépni a színről. Nikki a kapitányság pihenőszobájában ácsorgott, és a mikrohullámú sütő ajtajának üvegablakán át a bent forgó, roston sült disznóhússal és pirított rizzsel teli kartondobozt figyelte. Nem először töprengett el azon, hogy milyen sok időt is tölt ebben az épületben, miközben különböző ablakokon keresztül figyel valamit, eredményre várva. Ha nem éppen a kihallgatóban ülő gyanúsítottakat leste, akkor a mikroban melegedő kaját várta. Pittyenő hang hallatszott, és Nikki rögtön kikapta a mikróból a gőzölgő ételt, amelynek piros kartondobozán kétoldalt is látszott a filctollal felvésett „Raley-é” felirat, három felkiáltójellel. Ha komolyan meg akarta volna enni, gondolta Nikki, akkor hazavitte volna magával. Elgondolkodott azon, hogy mennyire „élvezetes” is a rendőrnyomozó élete, hiszen a munkanap végén még több munka vár rá, vacsorára pedig olyan maradékkal kell beérnie, ami ráadásul nem is a sajátja. Rook természetesen ostromolni kezdte, hogy töltsék együtt az estét. A férfi segítőkész ajánlatának, hogy elviszi őt Casperhez, az volt a komoly előnye, hogy bőven a vacsoraidő kezdetére jöttek el tőle, és tény, hogy egy ilyen forró, párás, kellemetlen estén nemigen adódhat kellemesebb program, mint a Boat Basin Cafe teraszán ücsörögni, néhány faszénparázson sütött hamburger és egy vödörnyi, gyöngyözően jégbe hűtött Corona sör társaságában, a Hudson-folyón elhúzó vitorlásokat bámulva. Nikki mégis azt mondta Rooknak, hogy találkája van, majd miután a férfi álla teljesen leesett, hozzátette, hogy a közös teremben „randevúzik” a nagy fehér táblával, amire az ügy eddigi fejleményeit jegyezték fel. Nikki persze nem akarta direkt gyötörni a férfit. Vagyishogy igen, csak nem egészen így, gondolta. Ebben a késői órában, amikor a nagy közös teremben csend honolt, nem csörögtek a telefonok, és nem bukkantak fel állandóan látogatók, Nikki nyugodtan újra át tudta gondolni az ügyet, amelynek az eddig felderített részleteit már felírták a hatalmas, fehéren fénylő táblára. Négy napja is alig volt, hogy ugyanígy ücsörgött este, ugyanebben a székben, és ugyanezt az éjszakai panorámát bámulta. A különbség annyi, hogy mostanra már sokkal több információval rendelkezett. A nagy tábla tele volt nevekkel, időpontokkal és fényképekkel. A múltkori, csöndesen elmélkedős este óta két újabb bűncselekmény is történt… illetve három, ha hozzászámítjuk azt is, hogy Pochenko otthon rám támadt, gondolta. – Pochenko – szólalt meg most hangosan. – Hová tűntél el, Pochenko? Nikki meditálni kezdett. Egyáltalán nem vonzódott a misztikus dolgokhoz, de erősen hitt az ember tudatalattijának erejében, legalábbis a sajátjában. Elképzelte a saját elméjét,

mint egy nagy fehér táblát, amit tisztára törölt. Most, hogy mindent letisztított magában, elméje megnyílt a szabad gondolatáramok előtt, és képes volt új összefüggéseket is meglátni az eleddig összegyűjtött bizonyítékokban. Gondolatai szabadon szárnyaltak, ő pedig azon nyomban félresöpörte a kósza foszlányokat, és csakis az üggyel kapcsolatos mozzanatokra koncentrált. Arra törekedett, hogy összefüggő benyomás alakuljon ki benne az esettel kapcsolatban, és erősen figyelt, hogy lelki szemei előtt összeálljon végre a teljes kép. Rá akart jönni, hogy mi az, amit eddig figyelmen kívül hagyott. Elengedte magát, és ide-oda csapongott az eddig eltelt napok eseményei között, útikalauzként egyedül a nagy fehér táblát használta. Ismét látta maga előtt Matthew Starr járdaszegélyen heverő holttestét, újra ott járt Kimberlynél, akit a pompa és a műkincsek vettek körül, és aki túlzóan, színpadias jelenetekkel gyászolt. Megint látta önmagát, amint a Starr-ral kapcsolatba került embereket hallgatja ki: a versenytársait, tanácsadóit, a bukmékerét, az orosz gengsztert, a szeretőt és a portást. Igen, a szeretője, gondolta most Nikki. Volt valami vele kapcsolatban, ami elgondolkodtatta, és visszarántotta a valóságba. Egy bosszantó kis részlet. Nikki mindig nagy figyelmet fordított az olyan mozzanatokra, amelyek nem voltak helyénvalóak, mert tudta, hogy Isten ezeken a hangokon keresztül segíthet az embernek. Felállt hát, odalépett a táblához, és tanulmányozni kezdte a Starr szeretőjével kapcsolatos információkat, amelyeket még ő maga jegyzett fel. Munkahelyi románc, elfogott szerelmes levél, csúcsteljesítmény, a nő kilépett a cégtől, muffinboltot nyitott, boldog, nem volt indítéka. Nikki most újabb szavakat pillantott meg. Viszony a bébiszitter-rel? Starr volt szeretője elmondta, hogy a Bloomingdale áruházban látta a férfit egy új nővel, aki skandináv volt. Nikki személyesen jelentéktelen valakinek találta Agdát, a lányt, és ami ennél is fontosabb, támadhatatlan alibije volt a gyilkosság idejére. De akkor mégis mi az, ami továbbra is zavar, tette fel a kérdést magának. Lerakta a kiürült ételesdobozt Raley asztalára, és rárakott egy ragasztós cetlit, amin köszönetét mondott Raley-nek, perverz örömöt lelve abban, hogy akárcsak kollégája, ő is három felkiáltójellel nyomatékosította a mondandóját. Amint ezzel megvolt, magának is írt egy gyors emlékeztetőt, hogy Agdát reggel kilencre be kell hozatnia egy kis tereferére. Amikor a lakásához ért, látta, hogy a ház előtt a 13-as körzet járőrkocsija parkol. Heat nyomozó beköszönt a benne ülő két rendőrnek, majd bement a házba. Ezúttal nem hívta fel a főnökét, hogy megkérje, rendelje vissza az éji őrzőket. Még túlságosan is élénken látta maga előtt a Barbara Deerfield nyakán megfigyelt szorításnyomokat és zúzódásokat. Nikki mostanra már teljesen kimerült, és minden porcikája kívánta az alvást. Most nincs helye az élvezkedésnek, gondolta, így a kellemes fürdő helyett csak gyorsan lezuhanyozott. Utána azonnal ágyba zuhant, és megérezte Rook illatát a másik párnán. Mélyen beszívta, és arra gondolt, vajon nem kellett volna-e mégis áthívnia magához a férfit. Mire válaszolhatott volna önmagának, már mélyen aludt. Sötét volt még, amikor megcsörrent a telefonja. A követelőző hang az álom marasztaló felhőin át hatolt el a tudatáig, és kényszerítenie kellett magát, hogy reagáljon rá. Álomittasan nyúlt az éjjeliasztalkán levő telefonért, és ki is ejtette a kezéből. Mire sikerült ismét felvennie, a csöngés már abbamaradt. Felismerte a hívó számát, és azonnal a saját hangpostafiókját tárcsázta. – Szevasz, Ochoa vagyok. Azonnal hívj vissza, amint lehallgattad ezt az üzenetet, rendben? –

Kollégája hangjából szokatlan sürgetés csendült ki, ami nagyon nem vallott rá. Nikkit kiverte a hideg veríték, amikor meghallotta az üzenet végét: – Megtaláltuk Pochenkót.

TIZENHAT

Nikki még a blúzát tűrte be a nadrágjába, miközben már rohant lefelé a lépcsőn, majd kiérve a házból odaszaladt a lent várakozó járőrkocsihoz, és gyorsan megkérte a két rendőrt, hogy vigyék el. Azok persze még örültek is, hogy végre megtöri valami a monoton várakozást, és a kocsi máris elszáguldott, Nikkivel a hátsó ülésen. Hajnali öt óra volt, a West Side-i gyorsforgalmin ilyenkor alig volt forgalom, nagyon gyorsan tudtak haladni. Nikki odaszólt a kocsit vezető rendőrnek: – Ismerem azt a környéket, ebből az irányból nem lehet behajtani. Ha tennénk egy vargabetűt a 96. utca felé, azzal sok időt vesztenénk, szóval térjünk csak le a következő lehajtón! Az aljánál álljon meg, én ott kipattanok, és futva hamarabb odaérek a helyszínre. A rendőr még a féket taposta, és a kocsi sem állt meg teljesen, amikor Nikki már kipattant belőle a 79. utcai lehajtónál, és futtában odaszólt a sofőrnek, hogy mehet tovább. A lány a következő pillanatban már a gyorsforgalmi tartóoszlopai alatt futott, lába alatt csak úgy porzott a madárürülék. A távolban már látta a folyóparton álló rendőrkocsik villogó fényeit, és arrafelé igyekezett. Lauren Parry még Pochenko holttestét vizsgálta, amikor Nikki befutott, lihegve és izzadtan a vágtától. – Fújd ki magad, Nikki, a fickó most már úgysem fog megszökni – szólt oda neki Lauren. – Már én is hívni akartalak a hírrel, de Ochoa megelőzött. Ochoa maga is ott volt, és most csatlakozott: – Azt hiszem, a pasas többet nem fog már rád támadni, Heat. Nikki körbejárta és alaposan szemügyre vette a hullát. A nagydarab oroszt az egyik part menti padra rakták le, a Hudson-folyó felé nézve. Ez volt az egyik legszebb pihenőhely a folyóparti füves sávon, a bicikliút és a vízpart között. Pochenko számára örök pihenőhely lett, gondolta Nikki. Az orosz más ruhában volt, mint akkor, amikor nála járt, és megpróbálta megölni. Rövidnadrágja és fehér pólóinge teljesen újnak tűnt, de hát ez aligha volt meglepő, mivel a szökésben levő bűnözők először általában a ruhaboltokat keresik fel, hogy alkalmas öltözéket lopjanak. Pochenko ruházata tehát vadonatúj volt, azt a szépséghibát leszámítva, hogy most már csurom vér volt mindene. – A hajléktalansegítő szolgálat talált rá – mondta Ochoa. – Többször is körbejártak ezen a területen, hogy bevigyék a csöveseket a hűtött pihenőhelyekre. – A nyomozó nem tudta megállni, hogy hozzá ne tegye: – Ámbár orosz barátunknak a maga hűvös modorához illő hideg lakhely dukál majd. Nikki a maga módján értékelte Ochoa akasztófahumorát, de a holttest látványa egyáltalán nem hangolta jobb kedvre. Bárki volt is Vitya Pochenko az életben, mostanra már halott ember. Nikki személyesen megkönnyebbült valamelyest, hogy elmúlt a veszély a feje fölül, de a megkönnyebbülés csak a magánszférájára vonatkozott. Pochenko most már egy bűntény áldozatának számított, akinek ugyanúgy igazságot kellett szolgáltatni, mint bárki másnak. Nikki Heat egyik komoly erőssége az volt, hogy rendőrként képes volt teljesen elvonatkoztatni a saját érzéseitől, és profi módon végezni a nyomozati munkát. Ismét Pochenkóra nézett, és tudta, hogy ezúttal sokkal nehezebb lesz legyűrni a saját érzéseit. – Mit tudunk eddig? – kérdezte Laurent. A halottkém a pad mögé intette Nikkit. – Innen lőttek rá, egyetlen tarkólövés érte. Köröttük az ég alja már világosodott, és a hajnalpír fényében Nikki most egészen tisztán látta a golyó ütötte bemeneti sebet Pochenko kefefrizurás fején. – Torkolattűztől származó égésnyom is látszik – mondta.

– Pontosan, tehát közvetlen közelről lőttek rá. Aztán nézd csak meg, hogy milyen pozitúrában hever itt. Jó nagy pad, bőven elfért volna rajta, de mégis itt van, az egyik szélén. – Vagyis még valaki ült mellette – bólintott Nikki. – Van bármi nyoma dulakodásnak? – Semmi – felelte Lauren. – A támadó elég közel surrant ahhoz, hogy elintézhesse – tette hozzá Ochoa. – Simán odalépett mögé, aztán bumm! – Hátrafelé intett, a West Side-i gyorsforgalmi irányába, ahol egyre erősödött a reggeli forgalom. – Nem voltak tanúk, a forgalom zaja pedig elnyomta a lövéseket, ráadásul körülnéztem, de egyetlen térfigyelő kamera se pásztázta ezt a részt. – Mit tudunk a fegyverről? – kérdezte most Nikki. – Kis kaliberű. Ha fegyvert nyomnál a halántékomhoz, hogy kikényszerítsd a pontosabb meghatározást, szerintem 25-ös – morogta a halottkém. – Lauren, drágám, többet kellene kimozdulnod. – Benne is volnék, csak túlzottan jó a munkám – riposztozott Lauren, majd ismét a halott oroszra mutatott. – Ez az égésnyom az arcán és a törött ujj… a te műved? – Heat bólintott. – Van még esetleg más is, amit nem árt tudnom? – kérdezte. – Naná – felelte Ochoa. – A legfőbb tudnivaló, hogy ne húzz ujjat Nikki Heattel! Rook már bent várt a kapitányságon, amikor Nikki és Ochoa megérkezett. – Hallottam, mi történt Pochenkóval – hajtott fejet színpadiasan. – Kérem, fogadja őszinte részvétemet! Ochoa felnevetett. – Nocsak, a firkász úr kezdi felvenni a tempót. Nikki most sem reagált az akasztófahumorra. – Ochoa, kétszeresen is ellenőrizd le, hogy mi a helyzet Miric barátunkkal. Azt már tudjuk, hogy Pochenko a társa volt, és most azt is tudnunk kell, hogy hol volt, mikor lelőtték az oroszt. Ochoa telefonálni kezdett, Rook pedig egy Dean&DeLuca-bögrét rakott Nikki asztalára. – Tessék, a szokásos. Sovány, hab nélküli, duplavaníliás tejeskávé, ugye? – Te is tudod, mit gondolok az ilyen csicsás kávékölteményekről. – Aha, de mégis minden reggel ilyet iszol. Bonyolult egy nő vagy, hallod-e? Nikki elvette tőle a bögrét, és beleszürcsölt. – Köszönöm, kedves, hogy eszedbe jutott. – Ebben a pillanatban megcsörrent a telefonja. – Legközelebb azért ne felejtsd el a tetejéről a csokireszeléket sem! – Mondom, hogy bonyolult ügy – dörmögte Rook. Nikki felvette a telefont. Raley kereste. – Két dolog van – kezdte a kollégája. – Az egyik, hogy Agda idekint vár rád. – Rendben, máris megyek. Mi a másik? – Tegnap este, mielőtt elmentem, egy jó nagyot köptem a kínai kajámba. Agda Larsson kiöltözött a kihallgatásra. Az East Village-ből való, másodkézből vett, de csinos ruhát viselt, amihez fehér és rózsaszín Beach Volleyball Swatch órát vett fel. A másik csuklóján egy spárgából font karkötő díszelgett. Ujjaival a karkötő egyik csomóját morzsolgatta, majd megkérdezte: – Benne vagyok valamilyen slamasztikában? – Dehogy, ez az egész csak formaság – felelte Nikki, bár ez csak részben volt igaz. Egyelőre csak a sötétben tapogatózott, viszont valóban a végére akart járni annak a kételynek, ami nem hagyta nyugodni. Mindent a maga idejében, gondolta Nikki. – Nos, elmondaná nekem, hogyan tud megbirkózni a történtekkel? A gyilkosság és a betörés után nyilván azon gondolkozik, hogy hazamegy Svédországba.

Agda hitetlenkedve rázta meg a fejét. – Igen, nagyon felzaklatott, ami történt, de tudja, az én hazámban is előfordulnak gyilkosságok. Azt hallottam, hogy évente akár kétszáz eset is. – Országosan? – Igen, és ez borzasztó! Már szinte mindenütt gyilkolnak. – Agda, én most a Starr-családdal való életéről szeretném kérdezni. A lány lassan bólintott. – Kimberly asszony is mondta, hogy ez fog történni, amikor szóltam neki, hogy idehívtak. Nikki azonnal gyanakodni kezdett. – Figyelmeztette magát, hogy ne beszéljen bizonyos családi dolgokról a rendőrségen? – Jaj, nem, dehogy! Azt mondta, hogy mondjak el bármit, amit csak akarok. – Ezt mondta magának? A bébiszitter elkuncogta magát, és megrázta a fejét, amitől szőke haja előrehullott. – Igazság szerint azt mondta, hogy egyáltalán nem számít, mit mondok, mert a rendőrség úgyis teljesen tehetetlen, és hogy tehetnek neki egy szívességet… – Agda észrevette, hogy Nikki nem derült olyan jót a szavain, mint ő maga, így összeráncolta a homlokát, hogy komolyabb külsőt kölcsönözzön magának, de ez nem nagyon sikerült. – Tudja, Mrs. Starr mindig azt mond, amit csak akar. És mindig meg is szerzi, amit akar, gondolta Nikki. – Elmondaná, hogy mióta dolgozik náluk? – Két éve. – Milyen a kapcsolata Mrs. Starr-ral? – Hát az tény, hogy néha kissé kemény tud lenni. Van, hogy hirtelen rám horkan, hogy vigyem le Matthew-t a parkba, máskor meg az éjszaka kellős közepén azzal kopog be a szobámba, hogy Matthew hányt, és menjek, takarítsak össze. – Tegnapelőtt Mrs. Starr a fiával együtt elhagyta a várost. – Így van, dr. Van Peldt tengerparti házába mentek, Westportba. Fent van Connecticutban. – Ön nem tartott velük. Később csatlakozott hozzájuk, vagy esetleg a Grand Central pályaudvaron találkoztak? Agda megrázta a fejét. – Nem, én egyáltalán nem is mentem velük. – Akkor mit csinált? – Egy barátomnál töltöttem az éjszakát, aki a New York-i Egyetemre jár. Nikki lejegyezte az „egyetem” szót, majd folytatta. – Nem találta ön szokatlannak ezt? Ha Mrs. Starr képes az éjszaka közepén is felverni, mert valami teendő van a gyerek körül, akkor az ember azt hinné, hogy akkor is magával viszi, ha elutazik a fiával. – Általában tényleg így is van. Velük szoktam tartani, ha nyaralni mennek, hogy Mrs. Starr élvezhesse a pihenést, és ne kelljen a kisfiúval bajlódnia. – De ezen a napon mégsem így történt – mondta Nikki, és kezdett formát ölteni benne az a gondolat, ami tudat alatt is zavarta. – Volt esetleg valami konkrét oka annak, hogy nem akarta magával vinni önt? – Nikki élesen Agdára pillantott, és folytatta: – Lehetett Mrs. Starrnak bármi oka arra, hogy távol tartsa magát? – Dehogyis, én csak azért maradtam itt, hogy át tudjam venni a zongorát, amit kiszállítottak. Mrs. Starr le akarta szoktatni Mattyt a számítógépezésről, és szeretett volna egy kis kultúrát verni bele, így aztán vett neki egy zongorát. Csodálatos darab, és amikor kicsomagolták abból a hatalmas ládából, csaknem elájultam. Egy vagyonba kerülhetett. Nos, a jelek szerint a fájdalmat és a veszteséget sokféle módon lehet kifejezni, gondolta Nikki. – Meséljen csak egy kicsit a Matthew Starr-ral való kapcsolatáról!

– Hát, semmi különös. Igaz, kedvel engem, de ha rászóltam, hogy ideje lefeküdni, vagy hogy vacsora közben kapcsolja ki a Disney-csatornát, akkor kiakadt, és ronda dolgokat kiabált. – A lány felhúzta a szemöldökét, és Nikkire nézett. – Így értette? Nikki a jövőre nézvést megjegyezte, hogy aki vele szemben ül, az nem éppen Svédország koszorús költője. – Nagyon köszönöm, hogy felvilágosított az ifjabb Matthew Starrhoz fűződő kapcsolatáról, de legyen olyan szíves, és arról számoljon be, hogy mi volt a helyzet az idősebb Matthew Starr-ral. – Jó kapcsolatban voltunk. – Milyen értelemben? – Nagyon kedves volt velem. Mrs. Starr állandóan csak az ujjával pattint és utasítgat, hogy „Agda, ezt csináld”, „Agda, csöndesítsd már el a gyereket, mert éppen jógázok”. – Agda, Mr. Starr-ról beszéljen, kérem! – Ó, Mr. Starr mindig nagyon kedves volt. Megvigasztalt, ha a felesége kiabált velem. Mr. Starr mindig adott némi jutalompénzt, vagy elvitt vacsorázni a szabadnapjaimon. Néha elvitt, és ruhákat is vett nekem, sőt… nézze csak, ezt a Swatch órát is tőle kaptam. – Mrs. Starr tudott minderről? – Oh, tvartom, dehogyis! Matthew azt mondta, hogy ez maradjon közöttünk. Nikkit egészen lenyűgözte, hogy a lány milyen nyíltan számol be minderről, és úgy döntött, hogy addig üti a vasat, amíg meleg. – Testi kapcsolatba is került valaha Mr. Starrral? – Hát persze. – Milyen mértékben? – Hát, ha a felesége kiabált velem, akkor megsimogatta a vállamat, hogy megvigasztaljon, és néha át is ölelt, vagy a hajamat cirógatta. Nagyon vigasztaló volt, és mindig nagyon kedves. – Hány éves ön, Agda? – Huszonegy. – Együtt is aludtak valaha Matthew Starr-ral? – Már hogy lefeküdtünk volna?! Skit nej! Az nagyon helytelen lett volna! Nikki biztos volt benne, hogy amíg Starrék bébiszitterét faggatta, a megfigyelőfülkében levő fiúk élvezettel nevetgéltek, és macsó beszólásokat sütöttek el. Annál inkább tudta, mert a közös terembe visszafelé menet még mindig hasonló foszlányokat hallott Raley, Ochoa és Rook között. – Te mit gondolsz Agdáról? – kérdezte Raley. Rook egy pillanatig elgondolkodott. – Olyan, mint egy svéd bútor. A szemnek gyönyörű, de itt-ott hiányzik belőle néhány darab. – Nekem az volt a csúcs – csatlakozott Ochoa –, amikor a lány elmondta, hogy miként taperolta őt a pasas szinte a felesége orra előtt, majd ennek a tetejébe még hozzátette, hogy lefeküdni azért nem feküdt le vele, mert az helytelen lett volna. – Szakkifejezéssel élve ezt nevezik tappericus interruptusnak – toldotta meg Raley a kávéfőző mellől. – Azt hiszem, az Agda-projekt is azok közé a tervek közé tartozott, amelyet Matthew Starr nem tudott teljesen véghezvinni a halála előtt. Rook most Nikkihez fordult. – Elég nehéz elhinni, hogy ez a lány ugyanabból az országból származik, mint a Nobel-díj. Volt egyáltalán bármi használható abban, amit elmondott? – Csak akkor jövünk rá, ha majd minden kiderül – felelte Nikki. Ekkor valahonnan Ray Parker Jr. száma, a Szellemirtók főcímdala csendült fel hirtelen. – Rook, nagyon remélem, hogy nem a te gatyádból jön ez a melódia – szólt Nikki.

– Oh, ez a beállított csengőhangom. Tetszik? – emelte fel Rook a mobilját. Látta, hogy a kijelzőn a „Casper” név jelenik meg. –A szellemirtók mindig munkában vannak. Elnézését kérem, Heat nyomozó, de úgy tűnik, az informátoromnak fontos közlendői vannak az üggyel kapcsolatosan – mondta, majd önelégülten odébb lépett, hogy válaszoljon a hívásra. Egy perc sem telt bele, és visszatért. A telefon még mindig a fülén volt, de a viselkedésében már nyoma sem volt az iménti arroganciának. – De hát nem éppen én voltam az, aki bemutatott neki? Miért nem mondod meg egyszerűen nekem? – Behunyta a szemét, és nagyot sóhajtott. – Hát rendben, adom – nyújtotta a telefont Nikki felé. – Azt mondja, hogy csak veled hajlandó beszélni. – Tessék, itt Nikki Heat. – Örülök, hogy ismét beszélhetünk, Heat nyomozó. Először is, kérem erősítse meg, hogy Jameson Rook kétségbe van esve. A lány Rookra pillantott, aki az alsó ajkát harapdálta, és láthatóan lebegő fülekkel igyekezett kivenni, hogy miről van szó. – De még mennyire – felelte Nikki. – Nagyszerű. Ha van ember, akinek nagyon gyorsan le kell szállnia a magas lóról, akkor Rook az. – Az idős ember meleg, kissé érdes hangja szinte simogatta Nikkit. Most, hogy csak hallotta Caspert, és közben nem látta, el tudta választani a hangot az embertől, és rögtön fel is fedezte benne David Bowie zeneiségét, benne némi Michael Caine-re hajazó bársonyossággal. – No de térjünk a tárgyra – folytatta Casper. – Miután nálam jártak, belevetettem magam az intézendőkbe, mert láttam, hogy az idő felettébb szorítja önöket. – Nemigen volt még olyan ügyem, ahol másként állt volna a dolog – mondta Heat. – Továbbá, noha ön azt mondta, hogy korántsem egyértelmű, szerintem az a meggyőződése, hogy a gyilkossági eset nagyon is összefügg a műkincsrablással. – Valóban ezt sugalltam, és valóban ezt hiszem. Sőt, az is lehet, hogy két gyilkossághoz is kapcsolódik a dolog. – A héten egy nagyszerű műtárgybecsüst öltek meg, egy kiváló asszonyt, aki igazán a mestere volt a szakmájának. Nikki felpattant. – Tud valamit erről az esetről? – Nem, jómagam csak néhányszor találkoztam Barbarával, még évekkel ezelőtt, de az biztos, hogy a legjobbak egyike volt. Maradjunk annyiban, hogy mivel a halálának köze lehet ehhez az ügyhöz, én annál lelkesebben fogok segíteni. – Nagyon köszönöm. Kérem, azonnal hívjon fel, ha megtudott valamit. – Már most is tudok egyet-mást, Heat nyomozó. Elhiheti, hogy egyikünk idejét sem raboltam volna ezzel a hívással, ha nem tudok valami érdemlegeset mondani. Nikki kinyitotta a jegyzettömbjét. – Valaki máris megpróbálta elpasszolni a festményeket? – Igen is, meg nem is – válaszolt Casper. – Valaki tényleg eladta az egyik képet, Jacques-Louis David alkotását, csakhogy ez az üzlet két évvel ezelőtt köttetett meg. Nikki járkálni kezdett. – Micsoda? Egészen bizonyos ön ebben? Egy pillanatnyi csönd támadt, mielőtt az élénk kis műkincstolvaj válaszolt volna. – Kedvesem, azok után, amiket tud rólam, ugye, nem vár választ erre a kérdésre? – Jogos – mondta Nikki. – Nem is kételkedtem a szavában, csak összezavarodtam egy kicsit. Hogyan lehetett az a festmény Matthew Starr gyűjteményében, hogyha két évvel ezelőtt már eladták? – Heat nyomozó, maga nagyon okos. Mondja, mennyire jó matematikából? – Eléggé. – Akkor próbálja meg kiszámolni, hogy mennyi kétszer kettő.

Casper ezzel le is tette a telefont.

TIZENHÉT

A

Starr-irodaház ismét jelentkezett, és a recepciós közölte Nikkivel, hogy máris kapcsolja Noah Paxtont. Nikki úgy érezte, mintha póráz volna rajta, amelyet állandóan rángat. Az sem nyugtatta meg, hogy a telefon várakoztató zenéje egy Anita Baker-szám volt. Élete során nem először érezte azt, hogy sokkal gyorsabb tempót próbál diktálni, mint amilyen sebességgel a világ többi része akar haladni. Sőt, gondolta, nemhogy az életem során, de már ma is többedszerre érzem ezt. Végre-valahára kicsengett a telefon. – Elnézést kérek, hogy megvárakoztattam, de Matthew bizonyos ügyeit le kell még zárnom – szólt bele Paxton. Nikki arra gondolt, hogy ez elég sok mindent jelenthet. – ígérem, hogy utoljára zavarom – mondta. – Igazán nem zavar, higgye el – felelte Paxton, majd elnevette magát. – Habár… – Habár mi? – Az jutott eszembe, hogy mindkettőnk dolgát megkönnyíteném, ha a maguk kapitányságára telepíteném át az irodámat. Erre Nikkinek is nevetnie kellett. – Nyugodtan tegye csak meg! Maguknál szebb a panoráma, nálunk viszont sokkal jobb bútorok vannak. Elég nagy kár, ugye? – Rendben, akkor maradok a panorámánál. Nos tehát, miben segíthetek, Heat nyomozó? – Szerettem volna megkérni, hogy nézzen utána, melyik társaságnál volt biztosítva Matthew Starr műgyűjteménye. – Hogyne, természetesen. Máris – mondta készségesen Paxton, majd szünetet tartott. – Ámbár talán emlékszik rá, hogy már elmondtam, Matthew megszüntette azt a biztosítást. – Igen, tudom, csak szeretnék utánajárni, hogy a biztosítónál készítettek-e fényképes dokumentációt a biztosított gyűjteményről. A hivatalos fotók segítségével könnyebben tudnánk a festmények nyomára bukkanni. – Ó, hogyne, a fényképek… remek gondolat! Ez még eszembe sem jutott. Nagyszerű ötlet. Van magánál toll? – Mondhatja. – Nos, a Goth American társaság volt a biztosítója, a székhelyük itt van Manhattanben. – Nikki hallotta, amint Paxton a számítógép billentyűit ütögeti, majd ismét megszólal: – Mondhatom a telefonszámukat? Nikki lejegyezte a számot. – Kérdezhetnék még valamit? Csupán azért, hogy később ne kelljen ismét odatelefonálnom. Noah Paxton hangjából szinte hallotta, hogy a férfi mosolyog, miközben válaszol: – Azt ugyan kétlem, hogy így volna, de azért csak mondja! – Kiállított-e ön mostanában egy csekket Kimberly Starr részére zongoravásárláshoz? – Zongorára? – kérdezte Paxton, majd megismételte: – Azt mondta, hogy zongorára? Nem, dehogy. – Hát, pedig Mrs. Starr mégis vett egy zongorát – pillantott rá Nikki a helyszínelők által a Starr-lakás nappalijában készített képre. – Nagyon szép darab, egy Steinway. A Kari Lagerfeld-kollekció része. – Jaj, Kimberly, Kimberly, Kimberly… – A listaára nyolcvanezer dollár. Maga szerint miből telt Mrs. Starrnak egy ilyen hangszerre?

– Látja, ilyen világban élek én, Heat nyomozó. Kimberly Starr ennél nagyobb őrültségeket is elkövetett már. Elmondjam annak a versenymotoros csónaknak a históriáját, amibe tavaly ősszel szeretett bele Hamptonban? – De hát honnan szerzett pénzt erre? – kérdezte ismét Nikki. – Az biztos, hogy nem tőlem kapta. Nikki az órájára pillantott. Ha egy kis szerencséje van, még ebédidő előtt oda tud érni a biztosítótársasághoz. – Nagyon köszönöm, Noah, egyelőre ennyit szerettem volna tudni – köszönt el Paxtontól. – Talán úgy értette, hogy „a viszontlátásra”, ugye? – Biztosan nem akarja átköltöztetni ide az irodáját? – ugratta Nikki, és mindketten nevettek, még akkor is, amikor a lány bontotta a vonalat. Heat a levegőbe bokszolt örömében, és apró diadalkiáltást hallatott, amikor Raley befejezte a telefonbeszélgetést a Goth American Biztosítótársaság irattári vezetőjével. A cégnél nem csupán az volt rutineljárás, hogy fényképes dokumentációt készítenek az általuk biztosított műtárgyakról, de ezeket a biztosítási szerződések lejártát követően még hét éven át meg is őrizték. – Mikorra kaphatjuk meg az anyagot? – kérdezte Nikki. – Gyorsabban, mint hogy megmikrózhatnád a hűtőben hagyott kajámat – felelte Raley. Nikki nem hagyta annyiban. – Mégis, pontosan mikorra? – Az irattár vezetője éppen most küldi át nekem a fotókat e-mail csatolmányában. – Amint megjön, továbbítsd az egészet a nyomszakértőknek! – Áh, már eleve megkértem a biztosítósokat, hogy mindkettőnk címére dobják át. – Látod, Raley, ezért vagy te nálunk a médiacsászár – veregette meg Nikki a kollégája vállát, majd felkapta a táskáját, és elsietett a törvényszéki nyomszakértőkhöz. Úgy viharzott el Rook mellett, hogy szemmel láthatóan tudomást sem vett a férfiról, aki a közelben ácsorgott. A világ még mindig nem tudta felvenni Nikki Heat tempóját. Ha a nyomozónő szagot fog, utolérhetetlen. Nikki másfél órával később tért vissza, és Rook pontosan azt a diadalmas kifejezést látta az arcán, mint a szerelőműhely elleni razzia során. – Mondd már, mit tudtál meg? – sürgette a férfi. – Ó, semmiség az egész, csupán arról van szó, hogy Matthew Starr gyűjteményében valamennyi festmény hamis volt. Rook azonnal talpra ugrott. – A teljes gyűjtemény? – kérdezte hitetlenkedve. – Bizony, mindegyik kamu volt – dobta le Nikki a táskáját a széke háttámlájára. – Azok a valódiak, amelyek a biztosítótársaság képein szerepelnek, de azok, amiket Barbara Deerfield fotózott le, nem igaziak. – Hát ez durva. – Mindenesetre elég alapos indíték a gyilkos számára, hogy megölje a becsüst. Rook a levegőbe bökdösött a mutatóujjával. – Én is pontosan ugyanerre gondoltam. – Na ne mondd, igazán? – Gyakorlott riporter vagyok, és ha nem tudnád, én is képes vagyok olvasni a nyomokból. Kezd megint elszállni egy kicsit, gondolta Nikki, és úgy döntött, megpiszkálja a férfit. – Rendben, akkor áruld el nekem, hogy kinek volt indítéka. Rook latolgatni kezdte a dolgot, és visszakérdezett: – Miért, te mit gondolsz?

– Megmondom, hogy mit gondolok. Elsősorban azt, hogy még túl korai volna hiába tépni itt a számat – indult Nikki a tábla felé, ahol gyorsan kipipálta a teendők közül a biztosító fényképeinek vizsgálatát. Rook hűséges kölyökkutya módjára ment a nyomában, és Nikki magában elvigyorodott. – De azért csak van már valami ötleted, nem? – tartott ki Rook, mire a lány megvonta a vállát. – Van már lehetséges gyanúsított? – kérdezett tovább a férfi, mire Nikki arcán röpke mosoly suhant át, és visszament az asztalához. Rook most is a nyomában volt, és nem adta fel. – Tudom, hogy van már egy tipped. Áruld el, ki az? – Rook, te ugye azért vagy állandóan mellettünk, hogy bele tudd élni magad egy gyilkossági nyomozó gondolatvilágába, nem? – Persze. És? – Ha most elárulnám, azzal nem segítenék semmit. Úgy tudsz egy kicsit olyanná válni, mint a gyilkossági nyomozók, hogy elkezded törni a fejed, és majd meglátjuk, hogy mire jutsz egyedül. – Nikki ezzel felkapta a telefont, és a gyorstárcsázón beütötte az egyik gombot. Rook megszólalt: – De hát ez rengeteg agymunka! Nikki a tenyerét felemelve intette türelemre, miközben hallotta, hogy a hívása kicseng. Látta, hogy a férfi az öklét harapdálja, ahogy őrlődik. Nagyon tetszett neki, hogy így meg tudja őrjíteni Rookot, és amellett, hogy élvezte a dolgot, az sem volt mellékes, hogyha mégis ő tévedne, arról Rooknak egyáltalán nem muszáj tudnia. A vonal túlsó végén végre felvették a telefont. Nikki beleszólt: – Halló, itt Heat nyomozó, a 20-asoktól. Kérem, hogy szállítsanak át egy őrizetest, aki önöknél van. A gyanúsított neve Buckley. Gerald Buckley. Igen, rendben, tartom. – Miközben Nikki várt, Rook ismét megszólalt: – Nem gondolod, hogy ez már veszett fejsze nyele? Buckley-ból szerintem nem fogsz tudni kiszedni semmit, főleg, hogy ilyen buldog ügyvédje van. Nikki önelégülten vigyorgott a férfira. – Ó, az csak tegnap volt gond, az itteni kihallgatóban. Ma egészen máshogy rendezzük meg az előadást. – Miféle előadást? – Színdarabot, tudod – mondta Nikki, majd szándékosan Shakespeare-kori angolságra váltva idézett a Hamletból: – „…tőr lesz e darab, hol a király, ha bűnös, fennakad.” Nikki hozzátette: – Mármint Buckley akad fenn. – Látom, nagyon szerettél volna színész lenni. – Talán így is elég jó színész vagyok – mondta Nikki. – Gyere velem, és majd meglátod, hogy mennyire. Nikki, Raley, Ochoa és Rook a Kips Bay-i intézetben várakozott a vezető halottkém irodájának folyosóján. A fogdaőrök nemrégiben szállították át ide Gerald Buckley-t, akinek a kíséretében ott volt az ügyvédje is. Nikki végigmérte a férfit. – Ez a kezeslábas igazán jól áll magának, Mr. Buckley. Látom, a Rikersben még most is adnak a divatra. Buckley úgy fordította el a fejét Nikkitől, mint azok a kutyák, amelyek igyekeznek úgy tenni, mintha nem tőlük származna az a bizonyos frissen keletkezett rakás a szép szőnyegen. Az ügyvédnő azonnal közéjük lépett. – Közlöm, hogy azt tanácsoltam védencemnek, hogy egyetlen további kérdésükre se válaszoljon. Ha komoly bizonyítékuk van ellene, akkor mutassák be, de elég volt a kihallgatásokból, hacsak nem óhajtják a saját idejüket is pazarolni. – Nagyon köszönöm, ügyvédnő, de valóban nem kihallgatás céljából vagyunk most itt. – Ez nem kihallgatás?

– Ahogy mondja – közölte Nikki, majd elhallgatott, és figyelte, amint Buckley és az ügyvédnő zavarodott pillantást vált egymással. Ekkor ismét megszólalt: – Erre parancsoljanak! Nikki a kis csapatot: Buckley-t, az ügyvédjét, Raley-t, Ochoát és Rookot a boncterembe vezette, ahol már ott állt Lauren Parry a rozsdamentes acél boncasztal mellett, amelyen egy lepedővel letakart tetem hevert. – Hé, mi a fenét keresünk mi itt? – kérdezte Buckley. – Gerald – szólt rá az ügyvédnő, mire Buckley lebiggyesztette az ajkát. – Tehát, nyomozónő, milyen célból vagyunk itt? – fordult Nikki felé az ügyvédnő. – Mondja csak, magát azért fizetik, hogy elismételje, amit Buckley mond? – Követelem, hogy közölje velünk, miért rángatta védencemet ide a boncterembe. Nikki elmosolyodott. – Akadt egy hulla, amelyet azonosítani kellene, és úgy gondoltam, Mr. Buckley segíthetne nekünk ebben. Gerald Buckley az ügyvédnő füléhez hajolt, és éppen elkezdte suttogni neki, hogy: – Nem akarok látni semmiféle hul… –, amikor Nikki jelzésére Lauren Parry hirtelen lerántotta a holttestet takaró leplet, és a tetem láthatóvá vált. Vitya Pochenko még mindig abban a ruhában hevert előttük, amiben a folyóparton rátaláltak. Nikki korábban rátelefonált Laurenre, aki váltig állította, hogy a szokványos, boncolásra előkészített, ruhátlan állapotban sokkolóbb lehet a látvány. Nikki azonban meggyőzte a barátnőjét, hogy a Pochenko fehér pólóingén éktelenkedő hatalmas vérfolt még ennél is nagyobb hatással lesz Buckley-ra, így a halottkém végül szándékosan hagyta rajta a ruhákat az orosz testén. Pochenko a hátán hevert, szeme még mindig tágra volt nyitva, hogy ezzel is letaglózó hatást gyakorolhasson Buckley-ra. Szivárványhártyája teljesen kitágult, és így feltárult a pupilla, amely a lélekbe nyíló legsötétebb ajtót jelentette a szemlélő számára. Az orosz arcából már minden szín kifutott, csupán az egyik állkapocscsontnál látszódtak mélylila foltok, amelyeket a halál után a gravitáció hatására leszálló és pangó vér okozott. Pontosan ott, ahol a feje a pad támlájának nyomódott. A másik arcfelén természetesen még mindig ott éktelenkedett a rózsaszínes, ronda égésnyom, melyen jól kivehető volt a vasaló mintázata. Nikki figyelte, hogyan fut ki minden vér Buckley arcából és ajkából, és látta, hogy már csak egy-két hajszál választja el attól, hogy önkéntelenül is megerősítse Pochenko személyazonosságát. – Heat nyomozó, legyen kedves egy pillanatra – szólt most közbe Lauren. – Azt hiszem, sikerült megállapítani a gyilkos fegyver kaliber-méretét. – Kérem, bocsássanak meg egy percre – szólt oda Nikki Buckley-nak és az ügyvédnőnek. Buckley igyekezett az ajtó felé húzódni, miközben hitetlenkedő tekintetét képtelen volt levenni a hulláról. Ochoa közelebb lépett, hogy az útját állja, és Buckley azonnal megállt, anélkül, hogy a nyomozónak le kellett volna fognia. Gerald Buckley a helyén maradt tehát, és továbbra is meredten bámulta az orosz holttestét. Az ügyvédnő időközben talált magának egy széket, és leült, oldalról figyelve az eseményeket. Nikki felrántott egy pár gumikesztyűt, és odalépett Laurennel együtt a vizsgálóasztalhoz. A halottkém szakértő ujjakkal ragadta meg és fordította finoman oldalra Pochenko koponyáját, hogy láthatóvá váljék a füle mögött tátongó bemeneti seb. A csillogóan fényes boncasztalon máris felgyülemlett egy kevés kifolyt agy- és gerincvelői folyadék, és Buckley felnyögött, amikor meglátta. – Pontos méréseket végeztem, és az eredményeket egybevetettem a helyszíni vizsgálatokkal, amelyek során igyekeztünk meghatározni és rekonstruálni a lövés érkezési irányát – folytatta Lauren hivatalos tónusban. – Tehát 25-ös? – kérdezte Nikki.

– Igen, 25-ös kaliberű. – Elég apró fegyver, főleg egy ekkora nagydarab emberrel szemben. A halottkém egyetértően bólintott. – Így igaz, de ha közvetlenül fejbe lőnek vele valakit, akkor a 25-ös is módfelett hatékony fegyver. Ami azt illeti, ilyen körülmények között a legpontosabb találati arányt egyetlen lövésből a Winchester X25-ös érte el. – Nikki a rugós mérleg hajlított, fényes fémtálcáján tükröződve jól meg tudta figyelni Buckley reagálását, és látta, hogy a férfi kissé előrehajol, hogy egy szót se mulasszon el. Lauren tovább folytatta a beszámolót: – Alapesetben olyan lövedéket használnak hozzá, amely üreges, de esetünkben acélmagvas töltényt alkalmaztak, amely a behatolást követően szétnyílik a testszövetekben, és így nagyobb roncsolást végez. – Ejha, szóval amikor ezzel fejen durrantották, akkor a lövedék olyan eredményt produkált, mintha valaki pöröllyel esett volna neki egy jó adag rántottának – szólt közbe Raley. Buckley ijedten tekintett rá, így Nikki a hatás fokozása érdekében még hozzátette: – Igen, olyasmi lehetett, mintha az első sorban állna valaki a hangfalak előtt egy Gallagher-koncerten. – Így igaz – summázta Lauren. – Természetesen a koponya felnyitása és az agy vizsgálata után még többet fogunk tudni, de szinte bizonyosan kijelenthetem, hogy így történt a dolog, és ilyen kaliberű lövedéket használtak. – Aki viszont ennyire kicsi fegyverrel dolgozott, annak biztosan tudnia kellett, hogy egészen közel férkőzhet majd az áldozathoz. – Pontosan – válaszolt Lauren. – Egyértelmű, hogy nagyon is tudta, mit csinál. Az ilyen apró, kis kaliberű fegyvereket nagyon könnyű elrejteni, és az áldozat észre sem veszi, ha előkapják. Bárhol, bármikor, azonnal lehet ölni vele. – Bumm! – rikkantotta el magát Ochoa. Buckley felkiáltott és összerezzent. Nikki most odalépett hozzá, gondosan ügyelve arra, hogy ne takarja el az orosz holttestének látványát. Az éjszakás portás úgy tátogott, mint egy partra vetett hal. Szája folyamatosan nyílt-csukódott, de egyetlen hang sem hagyta el az ajkát. Nikki most hozzá intézte a szavait: – Nos tehát, tudja azonosítani ezt az embert? Buckley torkából böffenő hörgés tört fel, és Nikki már-már attól tartott, hogy le fogja hányni őt, de a férfi végül visszanyerte önuralmát, és ettől mintha a hangja is megjött volna. – Hogyan volt képes… bárki elintézni… Pochenkót? – Látja, Gerald, aki efféle ügyekbe keveredik, az bizony hamar a fűbe haraphat. Biztosan nem akarja elárulni nekünk, hogy ki a megbízója, hogy el tudjuk kapni az illetőt, mielőtt még maga is így végzi? Buckley hitetlenkedve bámult a nyomozónőre. – Ez egy vadállat volt. Csak röhögött, amikor Terminátornak neveztem. Senki nem lett volna képes megölni… – Látja, valakinek mégiscsak sikerült, méghozzá egyetlen fejlövéssel intézte el. Lefogadom, hogy maga azt is tudja, ki tette. – Nikki magában háromig számolt, majd folytatta: – Ki bízta meg magát a műkincsgyűjtemény elrablásával, Gerald? Az ügyvédnő felpattant. – Erre a kérdésre ne válaszoljon! – Lehet, hogy nem is tudja, hogy ki volt az – folytatta Heat, és a hangja most sokkal fenyegetőbb volt, mint eddig, pontosan azért, mert látszólag olyan lezserül beszélt. Nem kiabált Buckley-val, és nem fenyegette, nem szorongatta, hanem úgy beszélt, mint aki kész mosni a kezeit az ügyben. – No jó, Gerald, így csak felesleges köröket futunk. Azt hiszem, jobb is, ha elengedjük magát. Saját felelősségére szabadon bocsátjuk, aztán majd meglátjuk, hogy meddig húzza odakint. – Ön szerint ez jóhiszemű és tisztességes ajánlat, nyomozó? – kérdezte az ügyvédnő. – Ochoa! – szólt oda Nikki. – Add csak ide a kulcsokat, és vegyük le róla a bilincset!

Ochoa, aki Buckley háta mögött állt, hatásosan csörgetni kezdte a kulcscsomót, mire Buckley visszahőkölt, válla pedig meggörnyedt, mintha csak egy ostorcsapás ellen próbálna védekezni. – Mi az, Gerald, talán nem ezt akarja? – kérdezte Nikki. A férfi mozdulni sem bírt, csak imbolygott, tátott szája annyira kiszáradt, hogy a nyelve és a szájpadlása között vékony szálakat húzott a nyál. – Mi történt… – kezdte Buckley, majd elakadt, nyelt egyet. – Mi történt az arcával, amitől…? – mutatott saját képére, jelezvén azt a helyet, ahol Pochenko arca is megperzselődött. – Ja, azt csak tőlem kapta – mondta Nikki olyan lezserül, amennyire csak tudta. – Megsütögettem egy kicsit a képét egy forró vasalóval. Buckley Laurenre pillantott, aki bólintott, hogy valóban így történt a dolog. A férfi most Nikkire nézett, majd vissza Pochenkóra, és ismét Nikkire, végül megszólalt: – Rendben van. – Gerald – szólt közbe az ügyvédnő. – Hallgasson! Buckley odafordult hozzá. – Maga hallgasson! – Ismét Nikkire tekintett, és lemondóan, nyugodt hangon folytatta: – Elmondom, ki bízott meg azzal, hogy bonyolítsam le a műkincsrablást. Nikki Rookra nézett. – Kérem, bocsásson meg, Mr. Rook, de meg kell kérnem, hogy várjon meg odakint, amíg elbeszélgetünk Mr. Buckley-val.

TIZENNYOLC

Visszafelé tartottak a kapitányságra a városi hullaházból, és az anyósülésen helyet foglaló Nikkinek hátra sem kellett fordulnia, hogy tudja: a hátsó ülésen ülő Rook teljesen ki van rá akadva. Ezzel együtt persze szeretett volna hátranézni, mert perverz örömét még jobban növelte volna, ha láthatja a férfi kínjait. Ochoa ült hátul a riporterrel, és most megszólalt: – Mi van, öregem, csak nem vagy tengeribeteg? – Nem – mondta Rook. – Hacsak nem akkor kaptam el egy megfázást, mikor kiküldtetek, pontosan akkor, amikor Buckley elkezdett volna beszélni. Heat alig bírta ki, hogy ne forduljon hátra. – Jó kis színdarab, mondhatom! Az utolsó felvonás előtt küldenek le a színről… Raley finoman fékezett a Hetedik sugárút kereszteződésében levő jelzőlámpánál. – Te is tudod, hogy amikor egy gyanúsított dalra fakad, az a jó, ha minél kevesebben vannak jelen. Senki sem szereti, ha olyankor még éppen egy riporter is a szobában lebzsel. Nikki az üléstámlának támasztotta a fejét, és felfelé pislantva a Madison Square Gardennél elhelyezett hatalmas digitális kijelzőt figyelte, amely a hőmérsékletet mutatta. Harminchét fokot mutatott. – Ugyan már, Rook, nyilván amúgy is tudod, hogy Buckley kit nevezett meg, vagy nem? – Mondd meg, és én is megmondom, hogy rá gondoltam-e. Erre a szövegre már a másik két nyomozó is kuncogni kezdett. Rook csak morgott. – Mióta is része a munkánknak ez a szívatás? – Szó sincs szívatásról – mondta Nikki. – Te akartad kívül-belül megismerni a gyilkossági nyomozók életét. Hát most tessék, pontosan beleélheted magadat a helyzetünkbe. – Kivéve Raley-ébe – szólt közbe Ochoa. – Ez a srác úgyse tud rendesen gondolkozni. – Na jó, segítek egy kicsit – szánta meg Nikki. – Foglaljuk össze, mit is tudunk eddig. Először is, hogy a festmények hamisak voltak. Másodszor, hogy akkor veszett nyomuk, amikor Buckley bandája ott járt. Folytassam még, vagy ennyiből már rá tudsz jönni? A lámpa zöldre váltott, és Raley gázt adott. – Van egy elméletem – kezdte Rook. Nikki erre már kénytelen volt megtámasztani magát a könyökével az ülés hátán, és hátrafordulni Rook irányába. – Ez nem éppen úgy hangzott, mintha egy konkrét névvel akarnál előállni. – Na jó, rendben – kapitulált Rook, majd azt mondta: – Agda. – Várta, hogyan reagálnak a többiek, de mivel csak szótlanul bámultak rá, kénytelen volt maga megtörni a csendet. – Aznap egyedül volt a lakásban, és szabad bejárása is volt. A kihallgatása óta gondolkoztam rajta, és nem igazán veszem be azt a naiv bébiszitter-szerepet, amit eljátszott nekünk. Méghogy kedveskedő simogatás! Egész biztos, hogy összejött Matthew Starr-ral, a pasas meg idővel ugyanúgy dobta, mint a többi nőjét. Tőlük eltérően viszont Agda eléggé felhúzta magát ahhoz, hogy törlesszen a fickónak. Heat megszólalt: – Szóval szerinted Agda ölette meg őt? – Igen, és ő lopta el a festményeket is. – Érdekes gondolat – töprengett el Nikki egy pillanatra. – Gondolom, akkor azt is kiókumláltad már, hogy Agda miért tette el láb alól a becsüst, Barbarát, továbbá, hogy miként tudta kijuttatni a szajrét a Guilford-házból. Rook lesütötte a szemét, és intenzíven tanulmányozni kezdte a cipőorrát. – Még nem sakkoztam ki magamban minden részletet. Mondtam, hogy csak egy elméletem van.

Nikki a kollégáira pillantott. – Rendben, szóval még folyamatban van a dolog. Értjük, Rook. – De ugye igazam volt? – Nem tudom, szerinted? – fordult el tőle Nikki újfent, hogy a férfi ne láthassa a mosolyt, amely ismét kiült az arcára. A kapitányságra visszaérve Rook, Raley és Ochoa ugyancsak szedte a lábát, hogy lépést tarthassanak Nikkivel. Amint beléptek a közös terembe, a lány az asztalához sietett, és kinyitotta az egyik fiókot. – Figyelj csak, tudom már! – lihegte Rook, aki ott loholt szorosan a nyomában. – Mikor is kezdett Agda a Starr családnak dolgozni? – Két évvel ezelőtt – felelte Nikki, aki még csak arra sem vette a fáradságot, hogy a férfira nézzen, annyira lefoglalta a dossziéban levő képek rendezgetése. – És mit is mondott Casper, hogy mikor adták el azt a bizonyos festményt? Úgy van, pontosan két évvel ezelőtt – folytatta Rook, majd megállt és várt. Nikki azonban csak a dossziéban levő képekkel törődött, így ismét ő szólalt meg: – Agda úgy tudta kijuttatni a képet a házból, hogy nem egyedül dolgozott. Meg vagyok győződve róla, hogy a svéd leány egy komoly banda, egy nemzetközi műkincsrabló és hamisító banda tagja. – Aha. – Fiatal, csinos, vonzó, könnyen be tud jutni a gazdag emberek otthonába, ahol simán felméri a műgyűjteményüket. Ő a banda beépített embere. Egy nő. Egy bébiszitter. – És mondd csak, Rook, szerinted miért volna olyan ostoba ez a jól szervezett nemzetközi rablóbanda, hogy hamis festményeket raboljon? – Amiket Agda elvitt, azok még az igaziak voltak – fonta keresztbe a karját Rook diadalittas pillantással. – Értem – mondta a nyomozónő. – Arra nem gondoltál, hogy Starrék netalán felfigyeltek volna arra, hogy a bébiszitter éppen az egyik festményükkel a hóna alatt sétál ki a lakásból? Esetleg észre sem vették a falon tátongó üres helyet? A férfi ezen elgondolkozott, majd védekezően folytatta: – Neked mindenre van egy újabb kérdésed, mi? – Rook, ha nem mi tapogatjuk ki a gyenge pontokat, akkor a védőügyvédek fogják megtenni, tehát pontosan ezért kell bombabiztosán felépíteni a vádat. – Na és, nem éppen ebben segítettem most? – Ha nem vetted volna észre, én magam is ezen dolgozok. –Nikki ebben a pillanatban találta meg azt a képet, amelyiket kereste, és becsúsztatta egy borítékba. – Hé, fiúk, Ochoa, Raley? – kiáltotta. A két nyomozó odajött Nikki asztalához. – Fogjátok csak Buckley képét, és kiránduljatok egyet! Menjetek el arra a helyre, amit még a hullaházban említett! Nem hiszem, hogy nehéz volna rátalálni. Mutogassátok körbe a fotót, és ha sikerült találni valamit, akkor azonnal gyertek vissza ide! – Ó, hogy nem jutott eszembe! A városon kívülre is mehetett! Utána kell járni annak, amit Buckley mondott – szúrta közbe Rook. – Várj, hadd találom ki! Most azt akarod kideríteni, hogy Agda hazudott-e az egyetemi haverjával kapcsolatban, és hogy nem lehete, hogy valahová máshová vitte a képeket? – Raley, van nálad térkép? – Nincs szükségem térképre. – Neked nincs, de Rooknak igen – mondta Nikki. – Eddig már mindent bejárt gondolatban.

Miután Raley és Ochoa elment, a lány visszatette a dossziét a fiókba. Rook még mindig ott sertepertélt. – Szóval, mit fogunk most csinálni? – érdeklődött. Nikki az egyik székre mutatott. – Mi ez a királyi többes? Na figyelj, mi, azazhogy te, most szépen fogod magad, és egy ideig nyugton maradsz azon a Pulitzer-díjas seggeden, míg én beszerzek néhány bírói végzést, világos? Rook leült. – Letartóztatási végzéseket? Többet? – Házkutatási végzéseket. Igen, többet is. Két végzés kell, plusz egy harmadik, amiben egy lehallgatást akarok engedélyeztetni. – Nikki az órájára nézett, és halkan elmorzsolt egy káromkodást. – A munkanap fele már eltelt, nekem meg azonnal kellenének. – Ööö, ha tényleg sietős a dolog, akkor, azt hiszem, ebben segíthetek. – Rook! Nem. – Sima ügy volna. – Azt mondtam, hogy nem. Ebből most tényleg maradj ki! – Máskor is megtettem már. – Azt, hogy nem engedelmeskedtél. – Viszont elintéztem neked a bírói végzést – pillantott körbe Rook gyorsan, hogy megbizonyosodjon afelől, üres-e a terem, majd folytatta: – A múltkori éjszaka óta nem túlzás egy kicsit még mindig ezen rágódni? – Ezt szóba ne merd hozni! – Hadd segítsek neked! – Nem. Nehogy felhívd Simpson bírót! – Csak egy jó okot mondj, miért ne tegyem meg! – Azért, mert a bíró úrral már túl vagyunk egy közös kártyacsatán, ami alatt haverok lettünk – terült szét a vigyor Nikki arcán, miközben felvette a telefont. – Most már én magam is felhívhatom. – Hát ez hallatlan! Lefekszel velem, kigúnyolod az összes elméletemet, és utána képes vagy még lenyúlni a barátaimat is. – Rook hátradőlt, és dacosan karba fonta a kezét. – Csak hogy tudd, most lőtted el az esélyedet arra, hogy találkozhass Bonóval. Horace Simpson hamar kiadta a végzéseket, és mellé bíróilag figyelmeztette is Nikkit, hogy minél előbb szambázzon vissza Rook pókerasztalához, hogy visszanyerhesse tőle, amit a legutóbb elveszített. Nikki még percekkel a hívás után is azon töprengett, hogy éveken át mennyire hosszadalmas, hivatalos utakon jutott csak el a bírókig, erre tessék. A házkutatási végzések dolgát könnyű volt elrendezni, a lehallgatási ügy viszont hosszadalmasabb volt, amire adott esetben több órát is várni kellett. Nikki eltökélte, hogy erről szó sem lehet, és fogta magát, kiviharzott Montrose kapitány irodájából a közös terembe, majd felkapta a táskáját. – Most mi lesz? – kérdezte Rook. – A kapitány szólt egy szolgálaton kívüli egységnek, hogy jöjjenek velem. A fiúkkal gyorsan lezavarjuk a házkutatásokat. – Amikor Rook felállt, Nikki rászólt: – Sajnálom, Rook, de ez a játék most már tényleg nem babra megy. Itt csak rendőrök lehetnek jelen. – Ne csináld már! Megígérem, hogy a kocsiban maradok. Tudom, hogy nagy a hőség, de esküszöm, hogy csak résnyire fogom lehúzni az ablakot. Azt hallottam, hogy ez nagyon veszélyes dolog, de engem kemény fából faragtak, és lesz nálam víz is. – Jobb, ha itt maradsz, és a bizonyítékokat vizsgálod át. Tessék, itt az egész tábla, rajta minden információ, ráadásul ez a terem légkondicionált, és időd, mint a tenger. – Nikki hátat fordított neki, majd megindult, de közben még egy búcsúlövést adott le: – Ne feledd, meg kell tanulnod nyomozó módjára gondolkodni.

– Nyugodtan magaddal vihetnél, úgyis tudom, hogy hová mész – kiáltotta Rook, mire Nikki megtorpant. Visszafordult az ajtóból, és Rookra nézett, mire a férfi megszólalt: – Először is a Guilford-házba, aztán meg egy bérelhető raktárba, a Varickon. Nikki a táskájára pillantott. – Belekukkantottál a papírjaimba, mi? Most Rookon volt a sor, hogy elvigyorodjon. – Hát, tudod, megtanultam riporter módjára gondolkodni. Két órával később Nikki arra tért vissza, hogy a fehér táblát bámulja. – Na mi az, sikerült újabb elméleteket gyártanod, amíg én távol voltam? – kérdezte. – Ami azt illeti, igen. Nikki az asztalához ment, hogy megnézze, jött-e hangpostája. A rögzítőn nem volt semmi. Csalódottan rakta vissza a helyére a kagylót, majd az órájára pillantott. – Minden rendben van? Esetleg gond adódott a házkutatási végzésekkel? – kérdezte Rook. – Ellenkezőleg. Éppen a lehallgatást próbálom elintézni. A másik dolog remekül ment, sőt, túlságosan is jól. – Miért, mit találtatok? – Előbb te mondd el, hogy mi is az új elméleted. – Na szóval, alaposan átgondoltam a dolgot, és most már tudom, hogy ki a tettes. – Á, szóval nem Agda? – Miért, talán Agda volt? – Rook! – Bocsánat. Oké, oké, bocs. Egy szót sem szóltam. Leszálltam Agdáról, de elgondolkodtatott valami, amit arról az új zongoráról mondott. – Felcsigázta Nikki érdeklődését. A lány az asztalánál ült, keresztbe font karral. – Na, közelebb járok már az igazsághoz? – kérdezte Rook. – Nyögd már ki, mire jutottál, vagy itt fogunk gyökeret ereszteni. – Amikor kihallgattad Agdát, olyasmit mondott, hogy az új zongora annyira csodálatos volt, hogy majdnem elájult, amikor kicsomagolták a ládából – mondta Rook, majd hatásszünetet tartott. – Mondd csak, kik szállítanak manapság zongorát ládákban? Régesrég nincs ilyen. – Érdekes gondolat, folytasd csak – mondta Nikki. Ami azt illeti, ő maga is ezen a területen próbált kutakodni, és most tényleg nagyon érdekelte, hogy mire jutott Rook. – Azt ugyebár tudjuk, hogy a zongorát valóban leszállították, mert amikor a rablás után a lakásban jártunk, mi magunk is láttuk ott. Az jutott eszembe, hogy minek csomagolták be egy akkora nagy ládába, hacsak nem arra használták a ládát, hogy kifelé is megpakolják valami mással, miután a zongora már nem volt benne? – Azt is meg tudod mondani, hogy ki tette? – Természetesen, ez egyértelmű. A zongoraszállító vállalat a műkincstolvajok fedővállalkozása. – Ez a végkövetkeztetésed? – kérdezte Nikki, és olyan szigorú arcot vágott, hogy Rook azonnal visszakozott, mire a lány kis híján kacagásban tört ki, de meg tudta őrizni a pókerarcot. – Avagy… – kezdte tovább szőni a dolgot Rook – várj csak, hadd fejezzem be! Tehát, házkutatási végzéssel mentél el a Guilford-házba és egy raktárba, ahol személyes tárolórekeszeket lehet bérelni. Továbbra is kitartok a szállítóládás elméletem mellett, viszont… mi van, ha Kimberly Starr tette? – Nikki arca továbbra sem árult el semmit, de Rook annál inkább tűzbe jött. – Igazam van! Tudom, hogy igazam van. Látom rajtad, hogy nem tévedtem. Merd csak azt mondani, hogy rosszul gondolom!

– Semmit sem mondok neked – mondta Nikki, miközben látta, hogy Raley és Ochoa lép be a terembe. – Nem akarok ünneprontó lenni. – Raley-vel körbemutogattuk Buckley képét – kezdte Ochoa. – Két alanytól is kaptunk visszajelzést, ami szerintem nem is rossz. – Egyáltalán nem rossz – értett egyet Nikki, és egy apró, előzetes diadalérzést engedélyezett magának. – Hajlandóak tanúskodni is? – De mennyire – mondta Raley. Nikki asztalán megcsörrent a telefon, és a lány azonnal felkapta. – Tessék, Heat nyomozó – szólt bele. Többször bólintott, mintha a hívó fél láthatná, majd végül annyit mondott a kagylóba: – Pompás. Nagyszerű. Ez remek, köszönöm. – Ezzel letette a kagylót, majd a többiekhez fordult. – Sikerült megszervezni a lehallgatást. Buli lesz, fiúk! – Érezte, hogy végre olyan tempóban haladnak az ügyek, ahogyan ő maga is száguld. Nikki és Rook egy apró kis fülkében ült, térdük egymáshoz ért a szorosan összetolt fémszékeken. A rendőrségi technikust figyelték, aki a bejövő telefonhívásokat rögzítette. A légkondicionáló halkan sziszegett és sípolt, Nikki pedig megkérte, hogy kapcsolják ki, hogy zavartalanul figyelhesse a beszélgetéseket. Így aztán mindannyian fulladoztak a hőségtől és a levegőhiánytól. A műszeren most felvillant egy apró, kék LED-lámpa. – Most vették fel a telefont – szólt a technikus. Heat felkapta a fülhallgatót, és hallotta, ahogy a hívás kicseng. Légzése ismét szaporábbá vált, mint a Long Island Cityben végrehajtott akció során, de most már képtelen volt megnyugtatni és visszafogni magát. A szíve úgy vert, akár egy tamtam dob, de csak addig, míg a hívott fél be nem jelentkezett, mert akkor egy pillanatra meg is állt izgalmában. – Halló? – hallatszott most a távolból. – Azért hívlak a közvetlen vonaladon, mert nem szeretném, ha a recepciós megtudná, hogy beszéltünk – szólalt meg Kimberly Starr hangja. – Rendben – válaszolt óvatosan Noah Paxton. – De nem értem, hogy miért is… Nikki intett a technikusnak, hogy biztos legyen benne, rögzítik a beszélgetést, mire a férfi megnyugtatóan bólintott. Kimberly közben folytatta: – Hamarosan meg fogod érteni, Noah. – Valami baj van, Kimberly? Olyan furcsa a hangod. Nikki behunyta a szemét, mert tudta, hogy ha csakis egyetlen érzékszervével, a hallásával figyel, akkor sokkal jobban tud koncentrálni. Nem hangszóróból, hanem fülhallgatóból hallott minden szót, és a hang minősége kristálytiszta volt, mintha csak egy iPodot hallgatna. Egyetlen apró rezdülés sem kerülte el a figyelmét, így az sem, hogy Kimberly Starr jól hallhatóan nyelt egy nagyot. Nikki tovább várt, és izgatottan fülelt a következő szavakra. – Segítened kell valamiben, Noah. Tudom, hogy Matthew-nak is nagyon sok mindent megtettél, és most arra szeretnélek kérni, hogy nekem segíts. – Pontosan miben is? – kérdezte még mindig nagyon óvatosan Paxton. – Nem kell a rossz duma, Noah, mindketten tudjuk, hogy Matthew elég sötét dolgokba bonyolódott bele, amiket jórészt te intéztél el neki. Most ugyanezt kell megtenned nekem is. – Hallgatlak – hallatszott Paxton hangja. – Nálam vannak a festmények.

Nikki azon vette észre magát, hogy ökölbe szorította a kezét, és most lazított a szorításon. Paxton irodai széke megnyikordult a távolban. – Bocsáss meg, hogy mondtad? – Nem beszéltem elég érthetően? Noah, a műgyűjteményről van szó. Nem rabolták el, hanem én vittem el. Nálam van, elrejtettem. – Te vitted el? – Nem személyesen, hanem megbíztam néhány embert, hogy intézzék el a dolgot, amíg én nem vagyok a városban. Ez most nem is fontos, viszont segítened kell abban, hogy el tudjam adni őket. – Teljesen elment az eszed, Kimberly? – Ezek a képek az enyémek, Noah. Ha már a biztosítótól egy büdös vasat sem kapok értük, akkor megérdemlek ennyit, amiért annyi évet húztam le azzal a rohadékkal. Most Nikkin volt a sor, hogy nagyot nyeljen. Kezdett összeállni a kép. A szíve a torkában dobogott az izgalomtól. – És mégis miből gondolod, hogy én el tudnám passzolni a képeket? – Segítségre van szükségem, Noah. Tudom, hogy azelőtt Matthew kétes ügyeit intézted, most tedd meg ugyanezt nekem is! Ha pedig nem vagy hajlandó segíteni, akkor majd találok erre valaki mást. – Hó-hó, Kimberly, várj, lassíts egy kicsit! – Halkan szisszent a levegő, és Nikki maga elé képzelte, amint Paxton felpattan a légrugós fotelből az ívelt asztala mögött. – Senkit se hívj fel! Érted? Senkivel sem beszélhetsz. – Rendben, hallgatlak – mondta a nő. – Ezt meg kell beszélnünk. Meg lehet oldani a dolgot, csak nem szabad elveszíteni a fejünket. – Paxton elhallgatott, majd egy pillanat múlva folytatta: – Hol vannak most a festmények? Nikki izgatottan fülelt, várakozásteljesen figyelte a vonalat, a külvilág annyira csak erre az egy telefonvonalra szűkült le, hogy már-már úgy érezte, súlytalanul lebeg. A fején levő műanyag fülhallgató borítása mellett apró izzadságpatak csordogált lefelé a fején. – A képek itt vannak – szólalt meg végre Kimberly. – Hogy érted azt, hogy itt? – kérdezte Paxton. Mondd ki, gondolta Nikki, mondd már ki! – Hát itt, a Guilford-házban. Tuti megoldás volt, mi? Keresték-kutatták őket, pedig a képek még csak el sem hagyták az épületet. – Na jól van, akkor figyelj ide! Senkit se hívj fel, csak lazíts, rendben? Ezt személyesen kell megbeszélnünk, hallod? – Rendben. – Nagyszerű. Maradj otthon, most azonnal átmegyek – mondta sietve Paxton, majd letette. Nikki lekapta a fejéről a fülhallgatót. Rook is ugyanezt tette. – Kitaláltam. Igazam volt, tényleg Kimberly tette. Ha-háá! Adj egy ötöst, nagyok voltunk! – nyújtotta előre a tenyerét. – Ööö, Rook, mi nem szoktunk pacsizni. Rook csak állt-állt, majd megszólalt: – Mindenképpen Noah előtt kell odaérnünk. Ha ez a nő képes volt megölni a férjét, akkor csak a jó ég tudja, hogy mi lehet a következő lépése. Nikki felállt. – Igazán köszönöm a jó tanácsot, Rook nyomozó. – A férfi tartotta az ajtót neki, amint kiléptek a szűk szobából.

TIZENKILENC

Heat,

Raley, Ochoa és Rook a Guilford-ház halljában lépkedett a felvonók felé, s amikor a liftajtó kinyílt, Nikki hirtelen Rook mellkasának nyomva a tenyerét, megállította a férfit. – Hóha-hó, mégis mit gondolsz, hová mész? – Oda, ahová te. A lány megrázta a fejét. – Ki van zárva. Szépen itt maradsz, lent. A lift ajtaja csukódni kezdett, mire Ochoa nekinyomta a vállát, hogy nyitva tarthassa. – Ne izélj már – kezdte Rook. – Azt tettem, amit mondtál, nyomozó módjára gondolkodtam, és megérdemlem, hogy itt lehessek, amikor elkapjátok a nőt. Kiérdemeltem – mondta egy szuszra, mire a három nyomozóból kitört a nevetés. Rook azonnal visszakozott, de csak egy kicsit. – Na jó, és mi volna, ha itt várnálak meg titeket a hallban? – Akkor is ezt a dumát adtad be nekem, amikor Buckley-t tartóztattuk le. – Oké, akkor egyszer tényleg elvesztettem a türelmemet. – Na és mi volt Long Island Cityben, amikor külön meghagytam neked, hogy maradj ott, ahol vagy? Rook a cipője sarkával piszkálta és rugdalta a szőnyeget. – Ez az egész kezd lassan olyan formát ölteni, mintha egy segítő csoport jönne, nem is egy letartóztató brigád. – Megígérem, hogy nem kell sokáig várnod, Rook. Hiszen végső soron – kezdte Nikki hamis ünnepélyességgel – ezt már kiérdemelted. – Ezzel beszállt a liftbe Raley és Ochoa mellé. – Hát jó, ha így állsz hozzá, akkor lehet, hogy valaki egészen mással írom meg majd az anyagot a magazinba. – Ó, összetörted a szívemet – csipkelődött a lány, és bezárult mögötte a liftajtó. Amikor Nikki Heat nyomozó belépett a Starr-lakás előszobájába, nem mást pillantott meg a nappaliban, mint magát Noah Paxtont. – Kimberly merre van? – kérdezte. – Ő most nincs itt. Raley és Ochoa odaállt Nikki mögé. – Nézzetek körül minden szobában – szólt rájuk a lány, mire a két nyomozó azonnal elindult a folyosón. – Kimberly ott hátul sincsen – mondta Paxton. – Én már megnéztem. Nikki csak annyit felelt: – Lehet, de tudja, mi már csak úgy dolgozunk, hogy szeretünk magunk a végére járni mindennek. Fura, de így van. – Körbetekintett a szobán, elismeréssel adózva a csodás műgyűjteménynek, ami régi fényében tündökölt, a padlótól a plafonig beborítva a falakat. – Nocsak, a festmények visszatértek – szólt elismerően Nikki. Úgy tűnt, Paxton is osztozik a csodálkozásában. – Én magam sem értem, mi történhetett, most próbálok rájönni arra, hogy mi áll a dolog hátterében. – Hagyjuk ezt, Noah, többé már nem kell megjátszania magát – mondta Nikki, és figyelte, hogy miként szalad ráncba a férfi szemöldöke. – A képek nem is kerültek ki a Guilford-házból, ugyebár? Tudja, húsz perccel ezelőtt lehallgattuk Kimberly telefonhívását. – Értem. – A férfin látszott, hogy erősen gondolkodik, mérlegeli a helyzetét, és azt latolgatja, hogy mindennek fényében minősülhet-e bűntársnak. – Megmondtam neki, hogy teljesen őrült – szólalt meg végül. – Milyen rendes, törvénytisztelő állampolgár maga! Paxton széttárta a tenyerét. – Bocsánatot kérek, Heat nyomozó, tudom, azonnal értesítenem kellett volna magát, de nyilván ösztönösen cselekedtem, hogy megoltalmazzam a családot, ahogyan eddig is tettem. Azért jöttem ide, hogy Kimberly

lelkére beszélhessek, de a jelek szerint már elkéstem. – Nikki ennek hallatán csak a vállát vonta meg, Paxton pedig folytatta: – Mikor jöttek rá arra, hogy Kimberly lopta el a képeket? Csak a telefonhíváskor? – Nem egészen. Már akkor megszólalt bennem a vészcsengő, amikor megtudtam, hogy a víg özvegy egy hatalmas, nagy értékű zongorát rendelt, majd pedig eltávozott a városból, mit ad isten, éppen akkor, amikor ezt a hangszert leszállították. Maga szerint Kimberly talán olyan ember, aki képes volna a szállítómunkásokra és egy kissé butácska bébiszitterre hagyni, hogy elrendezzék a nagy becsben álló, értékes műtárgyait? – intett Nikki a Steinway-zongora felé, majd leütött egy billentyűt. – Ellenőriztük a dolgot az épület gondnokánál, aki megerősítette, hogy a zongoraszállítók délelőtt valóban megjelentek egy hatalmas ládával, a gondnok viszont azt már nem látta, hogy el is vitték volna a ládát. Az egész egyszerűen elkeveredett, nem kis részben nyilván az áramszünet miatti zűrzavar okán. Noah elmosolyodott, és megcsóválta a fejét. – Ejha! – Igazán agyafúrt dolog, ugye? A képek még csak ki sem kerültek az épületből. – Zseniális – mondta Paxton. – Egyáltalán fel sem tudtam volna tételezni ilyesmit Kimberly Starr-ról. – Hát az biztos, hogy nem is volt annyira okos, mint ahogy hitte magáról. – Ezt hogy érti? Nikki jó előre elpróbálta már mindezt magában, így most habozás nélkül vágott bele. Tudta, hogy Noah-t be kell csalogatnia az utcájába. – Mondja csak, tudott róla, hogy Matthew meggondolta magát a gyűjtemény eladásával kapcsolatban? – Nem, én semmi ilyesmiről nem tudtam. – Pedig így történt. Aznap, amikor meggyilkolták, itt járt a Sotheby’s árverési ház egyik becsüse, bizonyos Barbara Deerfield, hogy felbecsülje a teljes gyűjteményt. Sajnos őt is meggyilkolták, mielőtt visszatérhetett volna az irodájába. – Ez borzasztó. – Úgy véljük, hogy a meggyilkolása összefügghet Matthew halálával is. Paxton még jobban összevonta a szemöldökét. – Tragikus eset, belátom, de nem nagyon értem, hogy mi lehet az összefüggés. – Eleinte én sem értettem, ezért kezdtem el töprengeni a dolgon. Ugyan miért gyilkolna meg bárki is egy műtárgybecsüst? Később azonban rájöttem, hogy a teljes Starrgyűjtemény hamisítványokból állt – fejezte be Nikki, és figyelte, hogyan sápad el Paxton arca. – Hamisítványok? – rebbent meg a férfi tekintete, majd végigpásztázott a falakon. Nikki látta, amint a pillantása megállapodik egy alkotáson, amely az egyik boltív mellett függött, lepellel letakarva. – Bizony, Noah, ezek hamisak – felelte Nikki, mire a férfi ismét ráemelte a tekintetét. – A teljes gyűjtemény hamisítvány, egytől egyig. – De hát hogyan lehetséges ez? Matthew rengeteg pénzt fizetett ezekért a műalkotásokért, és mindegyiket megbízható kereskedőktől vásárolta – tért vissza egyre jobban a szín Paxton arcába, ahogyan mind izgatottabbá vált. – Biztosíthatom róla, hogy egyetlenegy hamisítványt sem vásároltunk. – Tudom, hogy így volt – válaszolt a nyomozó. – A biztosítótársaságok fényképes dokumentációja kétséget sem hagy efelől. – De akkor hogyan lehet, hogy mégis hamisítványok vannak itt? Nikki hanyagul letelepedett a pamlag karfájára, ami alighanem többe került, mint sok ember személyautója. – A becsüs ismét lefényképezte a teljes gyűjteményt, hogy dokumentálja az anyagot. A helyzet az, hogy megtaláltuk a fényképezőgépét, és a benne levő képeken a festmények nem teljesen egyeznek az eredetiekkel. A becsüs hölgy csak a

hamisítványokat tudta végigfényképezni. – Nikki elhallgatott, hogy Paxton megemészthesse a hallottakat. – Valaki tehát, valamikor a vásárlást követően, de még a becsüs felmérése előtt kicserélte az alkotásokat – fejezte be. – De hát ez hihetetlen! Mondja, egészen biztosak ebben? – Teljesen. Barbara Deerfield is ugyanerre a következtetésre jutott volna, ha néhány órával tovább él, és van ideje alaposan áttanulmányozni a fotókat. Sőt, igazság szerint – mondta Nikki – Barbara Deerfieldet pontosan azért gyilkolták meg, mert valaki nagyon el akarta kerülni, hogy a hatvanmilliósra becsült Starr-gyűjteményről kipattanjon, hogy a benne levő alkotások egytől egyig hamisak. – Azt akarja mondani, hogy Matthew hamis festményeket próbált meg elpasszolni? Nikki megrázta a fejét. – Matthew egész biztosan nem bízott volna meg egy becsüst a gyűjtemény felmérésével, ha tudja, hogy a képek hamisak. Azok után, hogy mennyi pénzt feccölt ennek a mini Versailles-nak a kialakításába, még a guta is megütötte volna, ha kiderül, hogy az egész csak talmi csillogás. Paxton szeme tágra nyílt, ahogy rájött a következtetésre. – Úristen… Szóval Kimberly…? Nikki felállt, és odalépett a két ártatlan kislányt ábrázoló John Singer Sargentvázlathoz, majd megszólalt: – Kimberly egyszerűen csak megelőzött valakit, aki szintén el akarta rabolni a gyűjteményt. Már őrizetbe is vettünk egy társaságot, akik később hatoltak be ide, pontosan az áramszünet idején. Ők is meg akarták lovasítani a képeket, de mire ideértek, csak a csupasz falak fogadták őket. – Szóval ilyen sokan fektettek hatalmas energiát abba, hogy elraboljanak valamit, ami voltaképpen teljesen értéktelen volt? – Ó, Kimberly nem tudta, hogy a festmények hamisítványok. A gyásztól sújtott Mrs. Starr végig azt gondolta, hogy most arathatja le a főnyereményt, vigaszdíjként a pocsék házasságért cserébe. – A jelek szerint a többi betörőnek is azt kellett hinnie, hogy a festmények értékesek – intett Paxton a képek felé. – Hiszen mi másért akarták volna elvinni? Nikki most ellépett a faltól, és pontosan Paxtonnal szemben állt meg. – Nem is tudom, Noah, de ön talán elárulhatná. Paxton nem válaszolt azonnal. Először Nikkit kezdte fürkészni, hogy rájöjjön, a lány vajon szónoki kérdést tett-e fel neki, vagy komolyan megszorongatta. Aligha tetszhetett neki Nikki tekintete, de úgy döntött, megpróbál kibújni a kérdés alól, szónokinak fogva fel azt. – Nos, ami engem illet, csak találgatni tudok. Ha a ma reggeli jelenet a hullaházban színház volt, gondolta Nikki, akkor ez itt már kemény brazíliai dzsiu-dzsicu. Csakhogy elég volt már az árnyékbokszolásból. Ideje valóban elkapni az ellenfelet. – Ismer egy bizonyos Gerald Buckley-t? – csattant a kérdése. Paxton ajkai lefityedtek. – Nem igazán ismerős ez a név. – Hát ez elég furcsa, Noah, merthogy Buckley jól ismeri magát. Tudja, ebben az épületben ő az éjszakai portás. – Paxton igyekezett minél őszintébben meglepett képet vágni, és Nikki arra gondolt, hogy nem is csinálja rosszul. Egészen meggyőző tudott lenni, csakhogy Nikki még nála is jobban értette ezt a játékot. – Hadd frissítsem fel egy kicsit az emlékezetét! Buckley az a fickó, akit maga felbérelt a második betörésre, amit az áramszünet alatt kellett lezavarni. – Ez hazugság. Egyáltalán nem ismerek semmilyen Buckley-t. – Látja, ez még az eddigieknél is furcsább – szólalt meg Ochoa hangja a boltíves átjáró alól. Paxton nem is vette észre a másik két nyomozó visszatértét, és most megrezzent, amikor Ochoa beszélni kezdett hozzá. – Tudja, a társammal együtt Tarrytownban jártunk ma kora délután, és benéztünk ott egy bizonyos bárba.

Raley folytatta: – Hogy is hívták azt a lebujt? Ja igen, a Sleepy Swallow volt az. – Mindegy is, mi a neve – folytatta Ochoa. – Ha jól sejtem, az lehet a maga törzshelye, mindenesetre tény, hogy elég sokan ismerik ott magát. A csapos és az egyik pincérnő is egyértelműen megerősítette, hogy Mr. Buckley néhány nappal ezelőtt igen hosszasan időzött a maga asztalánál. – Az áramszünet idején – tette hozzá Raley –, vagyis akkor, amikor éppen szolgálatban kellett volna lennie a Guilford-házban, mint éjszakás portásnak. Csakhogy nem ment el. – Buckley volt a gyenge pont a tervben, Paxton – szólt közbe Nikki, és látta, hogy Noah szeme egyre idegesebben repked közöttük, mintha csak egy teniszmeccsen pattogó labda útját próbálná követni. – Úgy omlott össze, mint egy kártyavár, mikor megszorongattuk – tette hozzá Ochoa. – Buckley még azt is elmondta, hogy maga felhívta, és közölte vele, hogy azonnal siessen ide, a Guilford-házba, hogy a tetőkijáraton keresztül be tudja engedni Pochenkót. Ez pontosan azelőtt történt, hogy Matthew Starrt meggyilkolták volna. – Pochenko? Ki az a Pochenko? – Milyen kedves – mondta Nikki. – Látom, nem akarja hagyni, hogy behúzzák a csőbe, mi? Nos, Pochenko az a fickó, akinek a képét maga nem ismerte fel a megmutatott fényképek között, annak ellenére, hogy kétszer is megmutattam önnek. Egyszer itt, egyszer pedig az irodájában. – Maga csak vaktában lövöldöz, ez az egész nem más, mint találgatás. Képes készpénznek venni egy hazug senkiházi minden szavát, egy alkoholista szemétládáét, aki csak a pénzre hajt! – hadarta Paxton, akire az ablakon keresztül éppen ráesett a napsugár, és a homloka csak úgy ragyogott. – Rendben, elismerem, tényleg találkoztam ezzel a Buckley-val a bárban, de csak azért, mert pénzt akart kiszedni belőlem. Korábban már többször megbíztam azzal, hogy szerezzen prostikat Matthew-nak, és most ezzel próbált zsarolni. Azt akarta, hogy fizessek neki – vetette fel az állát Paxton, és heves mozdulattal zsebre vágta a kezeit. A testbeszéde is csak arról árulkodik, gondolta Nikki, hogy „márpedig ez az én verzióm, és ehhez ragaszkodni is fogok”. – No, akkor beszéljünk csak egy kicsit a pénzről, Noah! Emlékszik még arra a kis szabályszegésre, amelyet a törvényszéki könyvszakértőink fedeztek fel? Arra az esetre, amikor pár százezer dollárt csaklizott el Matthew-tól? – Már megmondtam, azt azért tettem félre, hogy a fia majd egyetemre járhasson. – Oké, tételezzük fel egy pillanatra, hogy ez az igazság – bólintott Nikki, aki ugyan egy percig sem hitte el Paxton szavait, de jól ismerte a közelharc, a dzsiu-dzsicu egyik fő szabályát: amikor már közeljársz az ellenség legyőzéséhez, nem szabad belesétálni a csapdákba, és luftot ütni. – Bármi volt is az oka, sikerült azzal eltüntetnie a nyomait, hogy két éve visszajuttatta a pénzt. Két éve, pontosan azt követően, hogy a gyűjtemény egyik darabját, Jacques-Louis Dávid alkotását ugyanennyiért passzolták el. Vajon véletlen egybeesés? Tudja, ami engem illet, nem nagyon hiszek az ilyesmiben. Ochoa is megrázta a fejét. – Teljesen kizárt. – Bizony, barátom, a nyomozónő nem igazán szereti a véletlen egybeeséseket – tette hozzá Raley. – Ezzel kezdődött az egész, ugye, Noah? Szüksége volt pár százezer dollárra, így aztán másolatot készíttetett az egyik festményről, majd egy alkalmas pillanatban elcserélte a valódira. Maga mondta, hogy Matthew csak hivalkodó volt, nem pedig műértő, tehát ön jól tudta, hogy gőze se lesz arról, hogy az egyik értékes festményét egy hamisra cserélték ki. – Vakmerő ötlet – dicsérte Ochoa. – Aztán egyre vakmerőbbé vált. Miután látta, hogy milyen könnyen megy, és milyen simán megúszta a dolgot, egy újabb festménnyel is megpróbálkozott, aztán jött a

következő, és szépen sorban odáig jutott, hogy lassan az egész gyűjteményt hamis alkotásokra cserélte ki. Mondja, ugye hallott már Alfred Hitchcockról? – Miért, talán engem akarnak megvádolni a Nagy Vonatrablással? – Valaki egyszer megkérdezte Hitchcocktól, hogy elkövették-e már valaha a tökéletes bűncselekményt. Ő azt felelte, igen. Amikor pedig a riporter azt is megkérdezte, hogy mi volt az, Hitchcock csak annyit felelt, hogy ezt senki sem tudhatja, hiszen éppen ezért volt tökéletes. Nikki most odalépett Ochoa és Raley mellé, akik a boltívnél álldogáltak. – Meg kell hagyni, Noah, az, hogy apránként cserélte ki a valódi képeket a hamisítványokra, tényleg tökéletes bűntett volt. A bajok csak akkor kezdődtek, amikor Matthew elhatározta, hogy megszabadul a műkincseitől. Itt már fény derült volna a maga stiklijeire, így először is a becsüst kellett elhallgattatni. Ezért intéztette el Barbarát Pochenkóval, majd utasította őt, hogy siessen ide, és hajítsa le Matthew-t is a saját erkélyéről. – Ki ez a Pochenko? Állandóan úgy emlegeti azt az alakot, mintha tudnom kellene, hogy kicsoda. Nikki odaintett a férfinak. – Jöjjön csak ide! Paxton egy pillanatig habozott, a bejárati ajtó felé lesett, de végül odament a boltív mellett álló rendőrnyomozókhoz. – Nézze csak meg ezeket a képeket, Noah! Azt, amelyiket akarja, de nagyon alaposan nézze meg! – Paxton közel hajolt az egyik festményhez, és aprólékosan vizslatni kezdte, majd Nikki felé fordult. – Nos? – kérdezte. – Amikor Buckley beköpte magát, elárulta annak a raktárhelyiségnek a címét is, ahol maga rekeszt bérelt, hogy oda vihesse a lopott képeket. Sikerült házkutatási végzést szereznem, és nem sokkal ezelőtt ott jártunk a raktárban. Na mit gondol, mit találtunk ott? – kérdezte színpadiasan, majd körbeintett a falakon pompázó festmények felé, amelyek csak úgy tündököltek a lemenő nap sugarainak fényében. – Az eredeti Starr-gyűjteményt. Paxton próbált nyugodt maradni, de ettől leesett az álla. Megpördült, újra a festményt kezdte el vizsgálni… majd a mellette levőt. – Bizony-bizony, Noah. Ezek azok az eredeti képek, amelyeket maga ellopott. A hamisítványok még mindig a zongoraszállító ládában hevernek odalent, az alagsorban. Paxton most már alig bírta türtőztetni magát, és döbbenten, zihálva lépegetett egyik festménytől a másikig. Heat tovább folytatta: – Meg kell hagyni, hogy kiváló raktárat választott a gyűjteménynek. Az épület tökéletesen klimatizált, elsőrangú tűzvédelmi berendezésekkel rendelkezik, és nagyon biztonságos. Ráadásul nekik van a legnagyobb felbontású képet adó biztonsági kamerarendszerük azok közül, amiket eddig szerencsém volt látni. Nézze csak meg ezt a kimerevített képet, amit onnan hoztunk el. Nem is olyan nagyméretű, viszont tökéletesen éles. Paxton bizonytalanul nyúlt a papír felé, és Nikki odaadta neki a raktárépület kamerájával készült felvételt. A férfi még jobban összeomlott. – Jelenleg is vizsgáljuk az archivált felvételeket, de a videókból már kiderült, hogy maga nagyjából minden nyolcadik héten bukkant fel ott, és mindig egy újabb darabot rakott le a Starr-gyűjteményből. Ez a bizonyos kép nagyjából egy hónapja készült, és maga itt egy felettébb nagyméretű festményt cipel. – Nikki a szoba szemközti falán függő, hatalmas vászonra mutatott. – Azt ott, ni. – Paxton már meg sem fordult, csak döbbenten bámulta a kezében levő fényképet. – De tudja, Noah, nekem nem is ez a kedvenc képem, hanem amaz, ott – intett Nikki Ochoának, aki bólintott, és lerántotta a leplet a falon levő egyik hatalmas keretről, amibe belefoglalva ott díszelgett az egyik biztonsági kamerás állókép kinagyított változata. – Az időjelzés szerint ez a felvétel 1.6 másodperccel később

készült, mint a másik, amelyet ott tart a kezében. Elég nagy darab képet próbált becipelni a raktárba, Mr. Paxton. Túlságosan nagy és túlságosan értékes volt ahhoz, hogy egyetlen ember egyedül hurcibálhassa. Bizony-bizony, nézze csak, ki az, aki előbukkan a sarok mögül, aki a kép másik végét fogja, és segít cipelni magának. Paxton abban a pillanatban megfeledkezett a kezében tartott fotóról, ami a padlóra hullott. Hitetlenkedve bámulta a falon függő bekeretezett fotót, amelyen ő maga volt látható, amint a képet viszi, közösen Vitya Pochenkóval. Lehorgasztotta a fejét, és meggörnyedt. Remegve próbált megkapaszkodni a pamlag karfájában. – Noah Paxton, ezennel letartóztatom Matthew Starr és Barbara Deerfield meggyilkolásának gyanújával – fordult el tőle Nikki, és odaszólt Raley-nek meg Ochoának: – Bilincseljétek… – De már harsant is a két nyomozó kiáltása: – Vigyázz, fegyver! – majd mindketten az oldalukhoz kaptak, a pisztolytáska felé. Nikki keze abban a pillanatban már a saját Sig-pisztolyán volt, de mire visszapördült Paxton felé, a férfi már fegyvert szegezett rá. – A pamlag karfája alól kapta elő – mondta Raley. – Dobja el a pisztolyt, Paxton – szólt rá Nikki. Ő még nem rántott fegyvert, de egy lépést tett Noah felé, hogy egy alkalmas pillanatban lefegyverezhesse. A fickó abban a pillanatban kettőt lépett hátra, és Nikki így nem érhette el. – Maradjon ott! – kiáltotta Paxton. – Megteszem! Esküszöm, hogy megteszem! – mondta, de a keze erősen remegett, és Nikki attól félt, hogy véletlenül is elsütheti a fegyvert, így veszteg maradt. Azt is tudta, hogy Raley meg Ochoa ott áll mögötte, és ha ő meglódul, akkor Paxton akár vaktában tüzelve is eltalálhatja bármelyiküket. Tudta, hogy időt kell nyernie, így arra törekedett, hogy beszéltesse Paxtont. – Nem fog sikerülni, Noah. Innen nem lehet megúszni, ez senkinek sem ment. – Ronda vége lesz – tette hozzá Ochoa. – Ne legyen ostoba – csatlakozott Raley. – Csönd! – üvöltött Paxton, és még egyet hátralépett, a bejárati ajtó felé. – Tudom, hogy min töri a fejét: azon, hogy mi lehet az egérút, de higgye el nekem, innen nem tud kijutni – mondta neki Nikki, aki már hallotta is a szőnyegen suhanó puha lépteket, amint a két nyomozó oldalt lép, hogy két oldalról kerítsék be Paxtont. Folytatta, hogy időt nyerjen a társai számára. – Odakint már vár a járőrkocsi, és lent a hallban is csak úgy nyüzsögnek a rendőrök. Pontosan azok, akik már reggel óta követték magát, amikor Buckley mindent elköpött. – Hé, maguk ketten! Azonnal álljanak meg, különben lövök! – kiáltotta Paxton. – Tegyétek, amit mond – fordult feléjük Nikki, és megismételte: – Engedelmeskedjetek neki, halljátok? – Miközben a kollégái felé fordult, oldalt, a saját testétől takarva gyorsan előrántotta a Sig-pisztolyt, és mire visszafordult Paxton felé, a fegyver már ott volt, szorosan a combja mögötti takarásban. A férfi eközben újabb lépést hátrált, szabad keze pedig már a kilincsen volt. – Mindenki húzódjon hátra! – kiáltotta. A fiúk a helyükön maradtak, Nikki pedig igyekezett továbbra is szót érteni Paxtonnal, miközben a háta mögötti kezében már a fegyvert markolta. – Maga a számok nagymestere, nem igaz? Mit gondol, mennyi esélye van arra, hogy épségben kijut az utcára, mondja? – Fogja be a száját, gondolkoznom kell! – Nem, Noah, maga már nem gondolkozik. Paxton keze még jobban remegni kezdett. – Na és akkor? Mit számít már ez? Hiszen végem, lebuktam!

– Az igaz, de még életben van – mondta Nikki. – Kire szeretné szívesebben rábízni magát, egy ügyvédre vagy egy temetkezési vállalkozóra? Paxton egy pillanatig latolgatta a dolgot, ajka mozgott, ahogy önmagát győzködte, majd abban a pillanatban, amikor Nikki már-már azt hitte, hogy sikerült felülkerekednie, Paxton feltépte a bejárati ajtót. Nikki azonnal rászegezte a fegyverét, de Paxton addigra már kilendült az ajtón, és a folyosón rohant. Azután minden nagyon gyorsan történt. Amint Nikki is az ajtó felé lódult, az bevágódott, és közben már hallotta is maga mögött, hogy Raley és Ochoa előkapja a fegyverét, és a rádión értesítik a kollégákat: – A gyanúsított menekül, fegyver van nála. Ismétlem, a gyanúsítottnál fegyver van. A hatodik emeleten menekül, már a nyomában vagyunk. Heat a falnak vetette a hátát, válla az ajtókeretet érintette, a pisztolyát pedig mereven előreszegezte. – Fedezzetek – kiáltotta, Ochoa pedig azonnal mozdult, tette a dolgát. Fél térdre ereszkedett, és összehúzta magát, egyik kezében Smith&Wesson-fegyverét markolta, a baljával pedig megragadta a kilincset. – Szólj, ha mehet – mondta. Nikki pillanatnyi habozás nélkül rávágta: – Rajta! Ochoa kinyitotta az ajtót, és tartotta is Nikkinek. Nikki kiperdült rajta, és az ajtófélfa mellől máris pisztolyt szegezett a folyosóra, hogy azonnal eltalálhassa a célpontját. Ebben a pillanatban megtorpant, és még mindig fegyvert szegezve, hitetlenkedve rázta meg a fejét: – Te szentséges… Abban a pillanatban már Ochoa és Raley is ott volt mellette, és ők is megtorpantak. Raley nyugodtan szólt bele az adó-vevőjébe: – Figyelem, minden egységnek. A gyanúsítottnál egy túsz van. Rook a folyosón állt, mögötte pedig ott lapult Paxton, és fegyvert szegezett a riporter fejének. Rook szinte szégyenlősen pislogott Nikkire, majd megszólalt: – Hát, akkor úgy tűnik, hogy mégis Noah tette…

HÚSZ

N

– e tekeregjen! – csattant rá Noah Paxton Rookra, aki igyekezett hátrafordítani a fejét, hogy mondhasson valamit a támadójának, de Paxton keményen a fejéhez nyomta a pisztoly csövét. – Aúúú! Héé… – Azt mondtam, hogy maradjon nyugton! – Tedd, amit mondott, Rook – szólt rá Nikki, aki még mindig előreszegezte a Sig Sauerét, mert Paxton alakja itt-ott előbukkant Rook teste mögül. Nem kellett hátranéznie, anélkül is pontosan tudta, hogy Raley és Ochoa ugyanúgy fegyvert szegez a gyanúsítottra. Rook bűnbánóan felvonta a szemöldökét, és most egészen úgy nézett ki, mint egy csintalan kölyök, aki leverte a nagyszobai lámpát a játéklabdájával. – Tényleg nagyon sajnálom – mondta. – Hallgass már el, Rook – szólt rá Nikki. – Mostantól fogva mindig azt fogom tenni, amit mondasz. – Jó, akkor most tedd meg, hogy befogod a szádat! – Rendben – felelte Rook, majd rádöbbent, hogy máris megszólalt. – Hoppá, bocs. – Oké, most pedig dobják el a fegyvereiket, valamennyien! – kiáltott Paxton. Nikki nem kezdett ellenkezni vele, mert tudta, hogy azzal csak tovább feszítené a húrt, ellenben egy cseppet sem lazított a testtartásán, ami éppen elegendő válasz volt Paxtonnak. A lány nyugodt hangon szólalt meg: – Maga elég okos ahhoz, Noah, hogy tudja, úgysem juthat ki innen, úgyhogy inkább engedje el Rookot, és vessünk véget békésen ennek az egésznek! – Sok igazság van ám abban, amit mond – szólt oda Rook Paxtonnek, mire Noah és Heat egyszerre mordult rá, hogy most már hallgasson. Paxton a bal kezével Rook ingének a hátát markolta, hogy elég közel tartsa magához a férfit, és most pedig megrántotta. – Gyerünk hátra! – Mivel Rook nem engedelmeskedett, még erősebben rántott rajta egyet. – Azt mondtam, indulás! Szépen velem jön! Csak nyugodtan, mozgás – indult el hátrafelé, Rookot vezetve, apró lépésekkel a lift irányába. Amikor meglátta, hogy a három nyomozó is óvatosan előrearaszol, megtorpant. – Hé, hé! Ne közelítsenek! Heat, Raley és Ochoa azonnal megállt, de nem hátráltak vissza az előző helyükre. – Nem félek használni a fegyvert! – kiáltotta Paxton. – Ezt nem is állította senki – válaszolta Nikki. Hangja nyugodt volt, mégis parancsoló. – Viszont nem hiszem, hogy tényleg meg akarná tenni. Paxton egy kicsit mozdított a fegyveren, hogy jobb fogást találjon rajta, Rook pedig abban a pillanatban előrelendült, mire Paxton hevesen visszarántotta. – Ne csináljon ostobaságot – mordult rá, és ismét a Rook füle mögötti lágyabb koponyacsontnak nyomta a pisztoly csövét. – Egyetlen lövés is elég lesz. Van fogalma róla, mi marad az agyából, ha most elsütöm a pisztolyt? Rook bólintott egy kicsit, ennyire futotta a merészségéből. – Igen, van. Rántotta. – Tessék? – Mintha pöröllyel csapnának le egy nagy… áh, mindegy, nem érdekes, erről nem szeretnék beszélni. Paxton ismét megrántotta a riporter ingét, és lassan tovább araszoltak a lift irányába. A nyomozók most is apró lépésekkel követték őket, és ahogy közel értek a liftajtóhoz, Nikki rápillantott az emeleteket mutató kijelzőre, amelyen az állt, hogy a lift itt várakozik, a hatodik emeleten.

Alig hallhatóan, halkan szólalt meg: – Raley! – Mondd! – Küldd el a liftet! Hallotta, hogy Raley, aki a háta mögött van, halkan beleszól a rádiójába: – Hívjátok le a liftet a földszintre a hatodikról! Paxton azonnal felneszeit a hangra, amikor az ajtó mögötti liftszekrény megmozdult. – Mi a fenét művelnek? – csattant fel, majd hátrafordult, ahol a kijelzőn azt láthatta, hogy a 6-os szám fénye kialszik, és kigyullad az 5-ös, amint a lift megindul lefelé. Ahhoz nem mozdult meg eléggé, hogy Nikki tisztán be tudja célozni, de ez a töredékpillanat is elég volt a lánynak, hogy ismét két lépéssel közelebb kerüljön Paxtonhoz. A férfi visszafordult, és észrevette Heatet. – Maradjon ott, ahol van! – dörrent rá. Nikki megállt. Egyre többet tudott lopni a távolságból, és most már alig több, mint három méterre volt csak Paxtontól és Rooktól. Ami még mindig nem volt elég közel. Nem tudta tisztán kivenni Paxton arcát, csak villogó szemét látta, amint vadul pislog kifelé a Rook feje és a pisztolycső közötti szűk résen. A hangja egyre dühösebben csattant: – Sarokba szorítottak! – Előre megmondtam, hogy innen nem juthat ki – mondta Nikki, aki továbbra is igyekezett nyugodt hangon beszélni, bár a düh majdnem szétfeszítette. – Lőni fogok! – Tegye végre le azt a pisztolyt, Noah! – A pasas vére a maga lelkén fog száradni! Rook Nikki szemébe nézett, és szája hangtalanul formálta a szavakat: – Lődd le – üzente. Nikki azonban nem tudott pontosan célozni, és ezt egy egészen apró fejrázással Rook tudtára is adta. – Remélem, tudja, Heat nyomozó, hogy maga fuserált el mindent! Nagy kár, hogy Pochenko nem tudta befejezni, amit elkezdett magánál. Nikki tekintete megrebbent, és úgy érezte, mintha mázsás súlyt raktak volna a gyomrába. – A maga műve volt? – kérdezte döbbenten Rook. – Ne törődj vele, Rook – mondta neki Nikki, aki maga is alig tudott megbirkózni ezzel a döbbenetesen új információval. Hallotta, amint Raley és Ochoa a bajsza alatt halkan káromkodik. – Maga küldte azt a vadállatot Nikki lakására?! – tágultak ki Rook orrlyukai dühében. – Képes volt ráküldeni, az otthonába? –A mellkasa hevesen hullámzott, ahogy minden egyes lélegzetvétellel egyre jobban elöntötte a féktelen düh. – Maga… mocskos… rohadék… állat! – Hirtelen megperdült, félrerántva egész testét a pisztoly csöve elől. Fülsiketítő dörrenés visszhangzott végig a folyosón, Rook pedig a padlóra zuhant. Paxton fél térdre esett, éppen mellette, és hangosan nyögött fájdalmában, miközben vállsebéből patakzott a vér. Pisztolya ott hevert a lába mellett a földön, és most megpróbált érte nyúlni. Nikki egy pillanatig sem késlekedett, azonnal rávetette magát, és a földre teperte. Két vállra fektette a férfit, és azonnal a mellkasára térdelt. Paxton kezében már ott volt a pisztoly, de nem maradt ideje, hogy elsüthesse. Nikki a képébe nyomta a Sig Sauert. Noah tekintete a fegyverére rebbent, agya vadul latolgatta a lehetőségeket. – Csak rajta – bátorította Nikki. – Amúgy is szükségem volna már egy új blúzra. A Guilford-ház melletti La Chevalier kávézó szabadtéri részénél hatalmas tömeg verődött össze a járdán, hogy megbámulják a rendőrségi akciót. A nap éppen akkor bukott le a horizont mögé, és a sűrűsödő sötétségben a járőrkocsik és a mentőautók villogó fényei

szürreális fényjátékként táncoltak a poharanként tizennyolc dollárba kerülő sancerre-i borokon. A kávézó és az épület bejárati lépcsői között két civil ruhás rendőrön ugráltak a fények, akik éppen háttal álltak, szemben Heat nyomozóval. Egyikük elrakta a kezében tartott jegyzettömböt, majd mindketten kezet ráztak Nikkivel. A lány nekidőlt a Guilford-ház kőfalának, amely még mindig ontotta magából a napközben beszívott forróságot, és figyelte, ahogyan a lövöldözést kivizsgáló nyomozócsoport tagjai visszamennek a fekete Crown Victoriájukhoz. Most Rook lépett oda melléje. – Na és az milyen szöveg volt, hogy „Csak rajta, amúgy is szükségem volna már egy új blúzra”, mi? – Szerintem ilyen rövid idő alatt nem lehetett volna ennél jobbat kitalálni – mondta a lány, és megpróbált Rook arckifejezésében olvasni. – Miért, szerinted túlságosan lányos? – Hát az biztos, hogy Noah értékelte – nézett Rook is a nyomozópáros után, akik elindultak, vissza a központba. – Ha jól sejtem, akkor nem azzal fogadtak, hogy le kell adnod a jelvényedet és a fegyveredet. – Nem hát, és szerintük rövid úton tisztázni fogják az egész ügyet. Sőt, még ők voltak lenyűgözve attól, hogy nem nyírtam ki Paxtont. – Nem is akartad? Nikki csak egy pillanatig gondolkodott, majd így felelt: – Életben van. – Többet nem is mondott, hagyta, hogy Rook felfogja a mondat értelmét. – Ha mindenképpen arra vágytam volna, hogy kiélhessem a bosszúvágyamat, akkor felmegyek a Netflixre, ott bármikor megtalálom Charles Bronsont vagy Jodie Fostert – fordult most Rook felé. – Egyébként is, rád céloztam, nem rá. Téged akartalak kinyírni. – Tessék, kellett nekem aláírnom a nyilatkozatot, hogy felmentem a rendőrséget minden felelősség alól, ha akció közben bajom történik. – Engem meg örökre kísérteni fog, hogy kihagytam ezt a hatalmas lehetőséget. Raley és Ochoa lépett ki a Guilford-épületből, és jöttek oda. Ochoa szólalt meg: – A mentősök most hozzák a pasast. Nikki megvárta, amíg kigördítik Paxton hordágyát, és leviszik a lépcsőn, majd odagurítják a várakozó mentőkocsihoz, hogy bepakolják. A mentőkocsi ajtaja feletti erős lámpa hideg fényében a férfi arca most olyan színben játszott, mint egy osztrigáé. Nikki megkérdezte a mellette álló mentőst, hogy válthatna-e néhány szót Paxtonnal. – Egy-két percet kaphat, de többet nem – mondta a mentőorvos. Nikki odalépett, és Paxton fölé tornyosult. – Csak szerettem volna elmondani, hogy ez az egész túszdráma bizonyos értelemben nagyon hasznos és jó is volt, mert most már nálunk van a pisztolya. Huszonötös kaliberű, vagyis pontosan olyan, mint amilyennel Pochenkót is agyonlőtték. A ballisztikusaink hamarosan megvizsgálják, a maga kezéről meg paraffin segítségével mintát vesznek majd, hogy kiderüljön, van-e rajta puskapormaradvány. No mit gondol, mit fognak találni? – Nincs mit mondanom. – Ugyan már, nem akarja lelőni a poént? Hát rendben, megvárhatom a hivatalos eredményt. Jobb szeretné, ha tőlem tudná meg, vagy inkább az ügyész mondja majd el a vádemelési meghallgatáson? – szólt Nikki, mire Paxton elfordította a tekintetét. – Azt árulja még el, hogy amikor iderohant, hogy rátehesse a kezét a festményekre, Kimberly Starrt is ugyanígy le akarta lőni? Ezért volt magánál a pisztolya? Paxton egy szót sem szólt, mire Nikki odafordult a többiekhez, és azt mondta: – Kimberly hálás lehet nekem. – De még mennyire – bólintott Raley. – Alighanem az életét mentetted meg, amikor letartóztattad – tette hozzá Ochoa. Paxton erre már odakapta a tekintetét. – Már le is tartóztatták? – kérdezte.

Nikki bólintott. – Még ma délután, közvetlenül azt követően, hogy az alagsorban megtaláltuk a festményeket. – De hát a telefonhívás, amit lehallgattak..? – Kimberly akkor már őrizetben volt, és tőlünk telefonált magának. – Miért? – Mégis mit gondol? Szerettem volna, ha maga is meg tudja tekinteni azt a kis kiállítást, amit önnek rendeztem. – Nikki ezzel jelzett is a mentősöknek, hogy vihetik a gyanúsítottat, és amikor utoljára Noah-ra pillantott, még látta, hogy milyen érzések tükröződnek a tekintetében. A hőhullám aznap este enyhült, de korántsem finoman és apránként szállt el. Amint a Kanada felől áramló hidegfront végighömpölygött a Hudson-folyó mentén, nekiütközött a New Yorkot megülő forró, pangó légtömegeknek, ennek nyomán látványos villámcsapkodásokkal, tomboló széllel és csapkodó esővel terhes zivatar tört ki. A tévéstúdiók meteorológusai vállon veregették egymást, és a Doppler-radar képén látható vörös és narancssárga foltokra mutogattak. Ezek jelezték a viharcellákat, és most, hogy megindult az égzengés, ágyúdörgésszerű dörrenések gördültek végig az eső áztatta manhattani utcákon. Nikki, aki már a Hudson mentén, Tribecában haladt, most lelassított, nehogy felverje a járda menti tócsák vizét a Nobu étterem mellett álldogáló emberekre, akik esernyőik menedékéből próbáltak nagy nehezen taxit fogni maguknak, hogy feljussanak északra. Befordult Rook utcájába, és megállt egy üres rakodóhelyen, egysaroknyira a férfi lakóépületétől. – Még mindig ki vagy akadva rám? – kérdezte Rook. – Nem jobban, mint máskor. – A lány parkoló állásba tette a kocsi sebváltóját. – Csak az ügyek lezárása után mindig ilyen csendben vagyok. Olyan, mintha egy ideig ki lettem volna fordítva, és most zökkenek vissza. Rook tétovázott, de látszott rajta, hogy mondani akar valamit. – Mindenesetre köszönöm, hogy veled tarthattam. – Semmi gond. Az egyik villám ebben a pillanatban olyan közel csapott le, hogy a kékesfehér, halotti fény ugyanabban a szemvillanásban öntötte el az arcukat, amikor meghallották a mennydörgés robaját. A kocsi tetejét apró szemű jégeső kezdte verni. – Tudod, ha meglátod az Apokalipszis Négy Lovasát közeledni – mondta Rook –, akkor bukj le! Nikki elmosolyodott, és halkan elnevette magát, de a nevetés azon nyomban ásításba fordult. – Bocsánat – mondta. – Álmos vagy? – Nem, csak fáradt. Túlságosan fel vagyok pörögve ahhoz, hogy most aludni tudjak. Egy darabig csak ültek ott, és csendben hallgatták a vihar dühöngését. Egy autó haladt el mellettük, dísztárcsáig gázolt a vízben. Végül a férfi törte meg a csöndet: – Az a helyzet, hogy nagyon sokat gondolkodtam ezen a dolgon, és még mindig nem tudom egészen, hogy hová tegyem, és miként viselkedjek. Együtt dolgozunk, már úgy-ahogy, és lefeküdtünk egymással, nagyon is egyértelműen. Az egyik órában még vadul szeretkeztünk az ágyban, a másikban pedig a kezemet sem akartad megfogni, még a taxiban sem, ahol pedig rajtunk kívül nem volt más. Még én magam is azon töprengek, hogy miként csináljuk. A mi kapcsolatunk nem egyszerűen olyan, mint a jin és a jang viszonya, hanem inkább mint a tűz és a víz

találkozása. Az elmúlt napokban azon gondolkoztam, hogy rendben, a jelek szerint élesen el akarod választani a szenvedélyes szexet a hidegvérű, nagy koncentrálást igénylő rendőri munkádtól. Éppen ezért gondolkoztam el azon, hogy talán az volna a helyes, ha a munkakapcsolatunkat adnám fel. Ha abbahagynám az anyaggyűjtést a cikkemhez, hogy így mi ketten majd… – mondta Rook, de nem tudta folytatni, mert Nikki odahúzta magához, és megcsókolta. A hosszú csók után hátrahúzódott, és most ő szólalt meg: – Még nem mondtam elégszer, hogy fogd be a szád? – Mielőtt a férfi igent mondhatott volna, Nikki ismét magához rántotta, és keményen megcsókolta. A lány kioldotta a biztonsági övét, hogy közelebb húzódhasson hozzá. Testük és a ruháik is csatakosak voltak az izzadságtól. Újabb villámcsapás fénye cikázott végig a kocsin, homályosan hatolva csak be az ablakokon, melyek már bepárásodtak a testükből áradó hőtől. Nikki előbb Rook nyakát, majd a fülét csókolta végig, majd azt suttogta neki: – Komolyan kíváncsi vagy arra, hogy mit gondolok? A férfi egy szót sem tudott szólni, csak bólintott. Most ért el hozzájuk a mennydörgés távoli robaja, és amikor elült a zaj, Nikki felegyenesedett, a slusszkulcshoz nyúlt, és egy mozdulattal kikapcsolta a motort. – Hát megmondom, mit gondolok. Azt, hogy ezek után jócskán akad fölös energiám, amit le kellene vezetnem. Akad nálad esetleg némi só, zöldcitrom és egy tequilás-üvegbe zárt folyékony csoda? – Akad. – Akkor esetleg felhívhatnál magadhoz, és meglátjuk, hogy ma éjszaka mire megyünk egymással. – Csak figyelj! – Már alig várom. Hirtelen kipattantak a kocsiból, és az épület felé rohantak. Félúton jártak, amikor Nikki elkapta Rook kezét, és kacarászva szaladtak együtt a járdán. A két szerető a bejárati lépcsősor előtt megállt egy pillanatra, és a szuszból kifogyva újra csókolózni kezdtek, miközben a hűvösödő éjszakában zuhogott rájuk a nyári eső.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Még könnyen befolyásolható, szeles kiskamasz voltam, amikor egyszer a kezembe került a National Geographic magazin különszáma, amelyben a legendás új-zélandi hegymászó, Sir Edmund Hillary világraszóló eredményeit taglalták. Ő volt az első ember, aki feljutott a világ legmagasabb hegyének, a Mount Everestnek hóval és rejtélyekkel övezett csúcsára. Enyhe kifejezés volna, ha azt mondanám, hogy nagyon mély benyomást tett rám az írás. Tizedik életévem csodálatos nyarán két nagyszerű héten át tervezgettem, hogy egyszer majd én leszek a világ legjobb hegymászója – és mindebben egy cseppet sem zavart, hogy eladdig nemhogy hegyet nem láttam közelről, de még csak el sem hagytam New York nagyvárosi dzsungelét. Szent elhatározásomban, hogy túlszárnyalom majd magát Sir Edmundot is, bevettem a buliba jó barátomat, Rob Bowmant, akinek a bátyja akkor már az ifi futballcsapat tagja volt. Rob bátyjának stoplis cipőjében és a házunk gondnokától kölcsönvett horgas fejű kalapáccsal vágtam neki az expedíciómnak, abban bízva, hogy a kalapácsot jégcsákányként is tudom majd használni. Félúton sem voltam még a gipszkarton falon a plafon felé, amikor anyám hazaérkezett. Az Everest fenséges és kegyetlen lejtői egy pillanatra sem hatották meg, így hát véget ért hegymászói pályafutásom, mielőtt feljutottam volna a csúcsra, azazhogy a plafonra. Csak sokkal később tudtam meg, hogy ki volt Tenzing Norgay. Mindenki tudja, hogy Edmund Hillary volt az első ember, aki az Everest csúcsára tette a lábát, viszont az is tudnivaló, hogy soha nem jutott volna el a hegy tetejére, ha nincs vele Mr. Norgay. Akik esetleg nem ismernék behatóbban az Everest első megmászásának történetét, azokkal közlöm, hogy Tenzing Norgay Sir Edmund Hillary serpája volt: hegymászó társa és segítője. Valahányszor csak befejezek egy könyvet, és a köszönetnyilvánításokhoz érek, mindig eszembe jut Tenzing Norgay, Hillary csúcshódításának másik hőse, akiről kevés szó esik. Akárcsak egykor Sir Edmund, e könyv szerzőjeként is csupán én kapom majd az elismeréseket mindazért a munkáért, ami a könyv soraiban lapul, de az én utam során is rengeteg Tenzing Norgay segített, adott tanácsokat, irányította életemet és gondolataimat, és cipelte a terheimet, érzelmi és fizikai értelemben egyaránt. Ők azok, akik mindvégig támogattak és bátorítottak, akik ihletet adtak, és akik gyakran figyelmeztettek, hogy ne a fölöttem tornyosuló csúcsot figyeljem, hanem a lábam elé nézzek. Minden lépésemnél, amelyet a siker felé tettem, ők mutatták az utat. Rengeteg ember van, akinek hálával és köszönettel tartozom. Mindenekelőtt lányomnak, Alexisnek, aki mindig visszarántott a valóságba, és édesanyámnak, Martha Rodgersnek, aki nem engedte, hogy elszálljak. A tágabb Castlecsaládból különleges köszönet illeti a drága Jennifer Allent, aki minden írásomat elsőként olvassa el, valamint Terri E. Millert, kiváló tettestársamat. Csak azt kívánhatom a Nyájas Olvasónak, hogy kegyes legyen hozzájuk a sors, és ilyen csodás nőket ismerhessenek. Kelletlen köszönet illeti Gina Cowellt és a Black Pawn kiadó munkatársait, akik végül csak a perrel való fenyegetőzéssel tudtak rávenni arra, hogy tollat ragadjak és írni kezdjek. Hálával tartozom a Hyperion Books nagyszerű munkatársainak is, különösképpen Will Balliettnek, Gretchen Youngnak és Elizabeth Sabónak. Köszönetét szeretnék mondani ügynökömnek, Sloan Harrisnek az ICM-től, akit egyben arra is emlékeztetni kívánok, hogy ha ez a könyv kasszasiker lesz, akkor a következő szerződésembe jóval nagylelkűbb részesedést írjon bele.

Sokkal vagyok az adósa Melissa Harling-Walendynek és Liz Dicklernek, akik a könyvhöz szolgáló háttéranyagokat kutatták fel, valamint drága barátaimnak: Nathannek, Stanának, Jonnak, Seamusnek, Susannek, Mollynak, Rubennek és Tamalának. Forrón remélem, hogy bármennyi idő is adatik meg még nekünk együtt, az mindig nevetéssel és örömökkel lesz teli. Végül köszöiíetet mondok két leghűségesebb és legkitartóbb serpámnak, Tómnak és Andrew-nak a közösen megtett útért. Most, hogy együtt, közösen felértünk a csúcsra, úgy érzem, mintha kinyújtott kezemmel is megérinthetném a csillagokat. RC 2009 júliusa