I Í D А ~ AGY кoLтő ÁTOMÁSOK MEGSEMMISITENEK BENNÜNK EGY (QRUKÖSEN ÁI-31TOTT NYU O ~ OT, EGYEN , .TLрUNK BÁ ETELT FRÁ ZÓKOTT ÉS A ZIS-GONDOLATOKKA.L BÉLELT EGY ENSÚLYUNKBAN BOI.IYGATNAK. MEG EGYÉNISÉGÜNK лLLAND бSULT j,V ÁSAIT TESZIK KÉRI)ÉSESSÉ. .
:
~
~
,
,
„
<,
.
.
>.
'
'
TARTALOMMUTATb
1167 I Bányai János LATAS Ёѕ LATOMAS 1183 I 'van V. Lali ć MELISSZA 1187 I Major Nándor KđVEK, HALAK, IDŐ 1195 I Pap József HIVASOK 1198 I Bori Imre RADNбTI MIKLбs EKLOGAIRIL 1222 I Gál László versei 1225 I Deák Ferenc UTAZÁS A NEGYEDIK DIMENZIIBA 1230 I Brasnyó István versei 1233 I Thiery Árpád CЕDULA EGY JELLEGTELEN BADO С; DOBOZBAN 1239 I Sinkó Ervin 1VZAGYARORSZAGI LATOGATAS UTÁN 1256 I Bosnyák István AZ ЕSZ ELBORULÁSA 1265 ' I Mirnics Кároly A MUNKA KOMMUNIZALASANAK 1;S HUMANIZALASANAK PROBLEMAJA 1277 I SZEMLE (Utam Csaba, Burán у Náгdo г és Brasnyб Istvár. ]egYT) 1285 I KRbNIKA
HID, IRODALMI, MVVESZETI 2S TARSADALOMTUDOMANYI FOLYIIRAT / ALAPITASI EV : 1934. XXVII. ÉVFOLYAM, 1963. 12. SZÁM. DECEMBER / A SZERKESZTB BIZOTTSÁG TAGJAI: BANYAI JÁNOS, BURANY NÁNDOR ЕS PAP JOZSEF (FIES" FELELóS SZERKESZT Ő)
LÁTAS ÉS LATOMAS
Bányai János
T. S. Elint Dantéról szólva megkülönbözteti a költői világosságot, éx+thetđséget az intellektudlis ујЈ gобsgtб1; ezt szem előtt tartva nem vagyok egészen biztos benne, hogy kirnerf t ő választ találok arra a kérdésre, mely Juhász Feren с költészetének olvasása közben állandóan nyugtalanított (nem ez az egyetlen k еdés merilt fel, de nagyobb részük közivetlenül vagy közvetve ehhez kapcsolódik): vajon a szabafiosság csupán a lagifka és a logikus gondio а atme .et rendszeres követésének osadája; vajon csak a mnüben felleLhetđ és eleQnezhetđ alapváz (csontváz) anatómiiai egészségében gyökerezik-e, vagy mindett ől függefilenül, magában a rníiben, a mti poétikusságában (melyért a küls ő adatok teljes ismerete nélkül is lelkesedni lehet — állítja ugyanott Elint) lébezilk egy olyan állandó intenzitás, meglep ő, áradásszemi rohamn, annely sok esetben függetlenül a logikus gondolatmenet re нdszerétől (mely mégiscsak külsőség) megteremti a m ű egyedülálló, szabad és a művész szenz bшlitásától, iimaginációjátál függ ő b e 1 s ő logikát, a m.ű logikáját? A kérdésfeltevés sajnos eПen ьёtгe épül, mert választásra kényszerít. A kérdés elerezése el őtt meg kell jegyeznem, hogy a költészet megértéséhez bizanyos költői szenzibmlitás és intellektuális hajlama szükséges. Ez azt jelenti, hagy nélkülözhetetlen az a bizon уоs &zékenység, ntiely leltet ővé teszi száaпuлkra az olvssást, és az az éгdeklődés, melynek forrása a szellemi nyugtalanság. Ezt állítja a kérdés második része, di nem függetlenül els ő részétől. Tehát a k&dés els đ részébSl kell kiindulni: a költészetben, niinit általában a mű vészetben, elmarasztalhatatlan egy bizenyos szellemei gondolatmenet, egy általánosabb éxvén уű irány, mely azoribran meglékesnek veszi a ыkálјs egymásutániságдt. A képek és a pillan аtюk nem eredeti ,irányvоmаlukban feltételezik a szellemi gondolatmenetet, tejhát nem az id ő fplytanosságában, hanem éppen az id ő szwb j ektfv értelmeтésében : a képek és a p6llan ►atok egymásutáл j a adja — nem tekiдtve az idđrendre - a költői gondolatmenetet; így teremtenek egy rendkívül világos és értelmes egészet, mely éppen érzés- és hangulatbeli összefüggésében válik érthet đvé, s ebben .az érthetőségben a kronоlógiкΡа logikája csak zűrzavart keltene.
I 1168 I
Már száltani egyszer az id őnek erről a szubjektiv értelmezésér ő l, most csak annyit kell még hozzáfüznóm, s ezzel talán šzaRn аhihetővé válik a kérdésfeltevés ellentétességének jogosultsága: ügyetlen és fölösleges törekvés volna a költészetben az id ő folytonosságát kutatni s ezzel megzavarni a képek és pillanatok bels ő rendszerét, mely éppen abban a sziklatömbben érvényesül, melyet az id őtől függetlenül egymásmellettiségük feltételez. Két szempont vált ezzel bizonyossá: a költészet és a m űvészet érthet ősége nem a logika kérdése, s még kevésbé az id ő folytonosságának megnyilvánulása; a költészetnek egyedülálló bels ő dimenziiói vannak, azokat kell kutatni, értelniezni; a költői és intellektuális szabatosság megkülönböztethet ő, de egymástól el nem választható. Különbséget kell tennünk azonban a kép és a jelentés k.özö ~tt: a költő mindenkora tárgyak, a dolgok szánt] én mozog, képeket alkat, pillanatokat mér fel; ehhez tartozik, T. S. Elint következ ő állításának igazsága is: „Átélni egy verset annyit jelent, mint egy p1llanat оt és egy egész életet élni át." A költ ő tehát, ha képet alkot — élménYból, vagy gondolatból — mindig élményt teremt az oivasóban, s szárцára nem releváns ennek az élménynek jelentése; nem teremt jelentést. A költő nem különbözteti meg a dolgok md.n őségét, számára egyaránt képpé, élménnyé válik a legtökéletesebb anyag s a képáelet építménye is. A kép tehát a dolgok és a tárgyak formáját közli, s ezzel, függetlenül a tárgyak és á dolgok jelentését ől, élményt teremt; a költészet, a költ ői kifejezés élménnyé válásának lehet őségét teremti meg. A jelentés, a dolgok és a tárgyak jelentése probléma, a kép nem az, a kép élmény. A költđ, mivel nem közöl jelentést, hanem képeket, élményt, meil đzheti, sőt fölöslegessé teheti a #elmerült kérdésünk els ő részét; köl-. teménye bels ő domborművét teremti meg, s ezt 'a költ ői szabatosság eszközeivel teszi; az intellektuális szabatosság ennek csak járuléka, mint ahogy a költészetben a kép és .az élmény járuléka a jelentés. Ezért kell különbséget tennünk a kép és a jelentés .között, bár elválaszthatatlanak, akár a költ ői és az intéllektuál іs szabatosság között is.
1.
A művészet egyik nagy, ha nem legnagyabb felfede тése kétségtelenül a táj, a tájkép, a paysage megismerése; abban a pillanatban, amikor a táj élménnyé vált, akár az ut ѓnzs, a leírás élményévé is, akkor már megtörtént a táj lényegének megismerése, s egyúttal a dimenziók feltárása is, valamint a táj m űben való metamarfózisána'k, átalakulásának lehet ősége is. Erre már já ideje rámutattak. Elđbb a táj elemei tértek meg a m űvész látásáhaz. A táj egészében, úgy, ahogy volt, tisztán, egyszer űen. Csak utána következett az elemek megfformálásа és ezzel átalakítása, megváltoztatása is. Minden csak a művész látásától függött. S ettől már nem volt távola látomás: az a terület, mely elfordítja a látás érzekenységét a tárgy természeti csodájáról á bels ő területek felé, valami veszélyes és veszélyezett vidék felé, melyben az elemek már nem úgy isгétlődnek, mint a természetben, hanem úgy, ahogyan azt a szubjektum érzékenysége mutatja és állandósítja is.
11169 I A. látomás közponVі tényezője a művészetnek: „ ... szomorú-erny ős gond, növényt-utánzó kín." (Juhász Ferenc: Meggyötört szomorú arcod). A látomás nem beteges álomlátás, fanyar, észbontó összevisszaság a művészetben, hanem a látás teljes megnyilvánulása, a látás egészségének képe, mert látni valamit nem annyit tesz, mint egyszer űen észrevenni, tudoQnásul venni, még annyit sem, mint lajstromba írni. A látás a világ - megis тnerésére való törekvés, és a világ nem annyi, aanennyit a természet lajstroma engedélyez. A látomás tehát a szubjektiv szenzјьјІіts Ібt.sа ; a tárgyak, . a dolgok, az élmények, a képek o1gаа egyéni megteremtése, újrateremtése, amely önálló, szabad, sajátos törvény szerint mozgó, épül ő, fejlődő világot feltételez, a művészet világát, amely ugyanakkor önállósága megbecsülése érdekében elválaszthatatlan az el őzetes tárgyi élményáll, a való világtól. A m űvészet világa nem azonos a természet világával, de el sem különíthet ő tőle; olyan szálak fűzik össze ezt 'a két valóságat, melyek nem az elsőbbség jogát -bizonyítják, hanem a művészi alkotás sajátos világának önállóságát. A művésztereantn meg ezt a világit, mindent ől függetlenül, ahogy Spinoza küldte vissza XIV. Lajos ajánlatát: csak az igazsбgnak ajánlиа műveit. . A művész világának igazságét, a m ű .sajátos törvényeit nem mérhetjük előre meghatározott tiirvényekkel, mert ezzel önállóságát sértjük. A művész neon utámozтa tehát a világot, a valóságat, hanem megteremti: ennyiben — s ez a legtöbb — önálló és sajátosan felmérhetetlen, bár meghatározható a • .látomás szerepe a m űvészetben; Füst Milán — más szempontból — csak az egyik lehet ő megfogalmazását adta ennek a kérdésnek. Nem véletlen, hogy a művészi látomást, Juhász Ferenc versso тára hivatkozva, szenvedésnek (gond, kín) jelöltük meg. Ez .a szenvedés -- s erre Juhász Ferenc példája nagyszer ű bizonyítási lehet őség — a teremtál, a .kép élménybő l való megteremtésének emberi kínja, gomdj.a. Az alkotás elválaszthatatlan attól a törekvést ől, hagy valami egészen újat, valami félelmetesen megrázót nyújtson, az igazságért szolgáljon, s hogy műve valóságát szenvedésével építse fel, mert a szerelem is és a világ is, amelyben él, csak a fájdalom, a szenvedés teljességének érzésével teremthet annyira irracšomális és mégis valóságos képet, mint a következő : rés tudom, hogy virágba borítja majd a kaponyáanat a szerelmed Erzsike és ez a mohó század. (Juhász Ferenc: I. m.)
Az öröm és az ujjongás szenvedélyét közli a virágba borult koponya látnoki képe, s mégis a szavak mögött, a szavak f űzéséл;ek lelassított ritmusában ott érezzük a szenvedést, a gonlot, a kint. A látomás egyik lehet ő megnyilvánulására mutat ez az egyetlen sar, melyet újra idézünk: szomarú-ernyős gond, növéвуt-utánzó kín (Juhász Ferenc: I. m.)
11170 I Már az első jelzős kép magában hordja a közvetlenül utána következőnek a látomását, s ugyanakkora látomás lehet ő forrását is általánosan megvilágftja előttünk, gyökerére vet Fényt: növenytutánzó.
A szomorú-ernyős összetett j elző, amely a gondot jelöli, már magán viseli a következő összetett jelzđ jelentését: az elsőt kétséget kízáróan a szomorúfűz képéből fakad. Utánzást je1ö1, de kínos, szenved éssel teli utánzást: a gondtól a kínig ter j edđ rész egyenes vomailban mutatja, ábrázolja ezt az utat, a szenvedéll уе1 fűtött szenvedést, a mindent egyszerre kirnondas hiú akaгását. Az utánzás teremtette növények azonban nem a valóság, nem a természet növényei, hanem hatalmas titkok, ismeretlenek, melyek virágbá borítják a szerelem pillanatában a koponyát, ment: csak arc nélküli két szem vagyok és nem-földi dolgokat látok ezekkel. (Juhász Ferenc: A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából) Tehát leszSgezhetjük 'most már: a látomása látomás mim. đségénеlс függvénye. Nem földi dolgokat lát a költ đ, amikor már minden megsemmisül körülötte, amikor már minden elt űnik, az arc is, s csak a két szem marad, s amikor maga a költ ő is két szem lesz. S a látomás n,övényt utánzó, nem földi dolgokkal telepíti be a m ű világát, míg a titkok kapuj óból a szenvedés legszebb lényegét közli. S amikor már a látomás révén megjelenik a halál, nyugodtan mondhatja a költ ő : „ ... a késnek fáj a metszés, nem az .anyagnak..." (Juhász Fc r еnc: Meggyötört szomorú arcod).
Az utánzás és a 1átoanás az a két elem, amely a legközelebbr ől jelöli meg Juhášz Ferenc költészetét. Az utánzás azonban nem Arisztotelész értelmezése szerint jelenék itt meg, hanem úgy, mint be гemtđ szenvedés, minta látomáshoz legközelebb eső állapot. A csönd virága Gímű versében a szenvedésnek ez a lábam tel j esedése jelenik meg, attól a pillanattól, amikor az e.Ls ő versвorban elvirágzik a csönd, addig a pn цааm а tig, amíg a látomás teremtette új világban, kiemelkedve mélyeib ől, az •embertelenség és d őreség szer tљelen mélyeibđl, a csodás szirmú csönd virága szíve holdféaуében újra nem nyílik, .
A csönd elvirágzik levedet hajt a bánat nagy erekkel Ne sikolts ne sikolts ne törj meg ingem a szemeddel Ne feszítse föl a jajgatásra eltilven síró kötelekkel Száradok húsomban szeirveirnben belép a halál döng ő kék legyekkel
Mint a polip karjait idegeim a nyálas űrbe kinyúlnak Csillag halacskára teker ődnek forró vértiktól ittasulnak Nyalkás zöld szem vagyok tengelyén forgó szenved еseim kigyulnak Emelj ki mélyeimből üveges-közönyömt ől ragadozó-álcámtól szabaduljak igy szarvast hallottam ,énekelne vándoraljunk arra a tájra Ott csöndbđl vannak a levelek a •némaság fái felszöek sudárra Ott piros madarak virágzanák ődöng a szelídség őz-sutája Kihajt szívedből a szívem hold&nyben nyit a csönd virága (Juhász Ferenc: A csönd virága)
Ebben az útban, ebben a felmérhetetlen távolságban, a látonnrás csi án аi között valami rideg egyszer űséggel telitődik a kép, alakul az új valósága költészet világának . mély értelm ű, sorsszerű szеnvedése. A szenvedést nemcsak a jelenvalóság bugyros mélye гi jelölik, hanean a távolságbál felmerül ő áhítatit-világ elérhetetlensége is. Hogy mégis ujjongó örömet jelöl ennek az új díszletezés ű világnak felfed,ezése és megtalálása, az csak abból az egyszer ű tényből ered, hogy mindenkor a látatrLás még-nem-ismerhet ősége jelenthet csak örösэгLet, mint az örök-titkú els ő szerelem. A költ ő, imagдnációj óval miaidenkor megtalálja ezt a távoli ismeretlen világot, mert ahogy a következő néhány sor elemzéséb ől látjuk- majd, életét teszi fel a látoan,ás közléséhe, életévé változtatja azt. Mélyében látomsok nyílnak faszfogas-csorbái a kínnak, fényt-virágzó, szörnyű-szépek, lomha cápa-libbenések, •
remegő, puha bámat-erd ők, világító kék loan-erny ők. (Juhász Ferenc: Látomásokkal áldott életem)
A tenger mélyében nyiLn,ak ezek a látomások, a szenvedés árvényben, de ugytinakkar a költőben is, a költő életében; a m ű sajátos világát ,tereantik meg. A m ű elválaszthatatlan tehát ,a költő életétől; a költődi életrajz. mindenkor szellemi életraajz is egyúttal, .a költő szellemi törekvésedinek és emberi álláspo гΡntjtiinak képe. Juhász Ferenc szellemi élretrajzát , a látomások jelentése, állandásulásay örökös feltörése,jelleтnzi; emberi életrajzánrak még nem voltak szervellenz ős dcutatái, s ha ehhez ,az életrajzhoz nem úgy nyúl лΡak, minta költői látromásokkal telített szubjektív világ elemzéséhez, akkor jobb, ha neon is lesznek. Juhász Feгencnél azonban a látomás nemcsak költői eszköz, költői cél,. szóvirág, ahogyan újabb bárálái közül sokan hinni szeretв ék, hanem a költőd igazság kunrandásának elengedhetetlen lényege; ha költészetlégy k vital јtasa. enлyire függő a látomástiktól, .ókkor szellem i és emberi életrajza, Is éppen a víziók teljes elemz sekor a зyilvánulhat meg csak igazi távl аtaiban. Juhász Ferenc humannizun,usán ~ak jelei ezek a látomások, mert csak addig él emberhez méltóan, míg el tudja viselni láttimásakkal áld оtt életét.
A látarn,ás naagy költői imaginációk esetében mindenkor biranyras emberi . magatartás is; néha a menekvés, a szökés, a felszabadulás er ős lendilletének, néha pedig a nagy tikarásak, az . áhítattik jer_rvében jelenik meg. Mindenesetre, ahogy a két alternatíva mutatja, mindig valami kigondolt, sohasem-látott, de ezért nem hazug, neon és telmetr ln, neon elhibázott világ elmeib ől válik a mű világának tárgyává. A gondolt és a látott elemei nem keveredhetnek benne. S аrtre a faaitasztikusrál megáapította, hogy az egyik oldala másikkal szemben
1 1172 1 teljes egészében hihet ő, létező, való, reális, hiánytalan, mert ha az angyalt fantasztikusnak véljük, akkor fantasztikusnak kell - elismernünk a folyót, a fát, a vizet is, ame11ye1 az aлgyal találkozik, ha az egyik oldallal szemben megjelenik a másik, a mi esetünkben a gondolttal szemben a látott, akkor az egyik a másik v аlóságának ereje és hiteile miatt kétségtelenül nevetségessé, értelmetlenné válik. A látomás a gondolt elemek összessége, melyben a valóságban, el őfordulótárgyak, a képzelet j elzáivel felruházva, : különös, ezoterikus jelmezt nyernek, hagy ezt az új világot az alkotás, ґa mű megismerése közben nem hiszszűk közönséges és értelmetlen jedmemek, hagy neme hisszük álcázásnák és hazugságnak, azt a költői imagináclб jelenítő hatásánаk és az elemek hiánytalan helyénvalóságának, anegváltoztathatatlanságán аk, m ástsal fel neon caserélhetőségének könyvelhetjük el. A látomás tehát magának a valóság hétköznapi formájának nyújt alig hihet ő, alig elképzelhető, de szilárd meggyőződéssel alakított újszerű fogalmi és hangulati minőséget. A fantasztikum nem azonos a látomással; a fantasztikum gyökerében, vérkeringésében alakítja át a dolgokat, a tárgyakat, a látomás pedig az inтagináclб hatásával, .a fogalmak újszer ű közlésével, a költői közlés teremtő és megvalásitб erejével, különös szögb ől megvilágítva, nyújt a megszokott és .a megszokásban elferdített világ elemeinek újszerű összetevőket, tényezőket. Ha sikerült elkülöníteni a Yátomás sajátos elemeit a fantasztikum jegyemtől, ha bizonyos érteleQnben a látomást mint . a látás egészségét jelöltük meg, s ezt Juhász Ferenc költészetével példáztuk, akkor újra felmerül és választ vára látott és a gondolt vis гanya magában a költői szófűzés szabálytalan egyszeriségében. A látott világ elemeli teljes lényegükben, önmagukban és önmagukért léteznek; funkciájvk, szerepkörük, életterük változatlan, csak a szemlélés samkpon гtjai okoznak benne bizonyos, sokszor lény eges, s őt , elmaradhatatlan változásokat. A látásnak tehát az a szerepe, hogy a látott elemeit funkciójuk szerint rendezze és tartalommal telítse. A látott tárgy vad és hiú egyszerűségében maga is őriz bizonyos tartalmat, ez tagadhatatlan; nemrégiben Bogdan Bogdanоvič építészeti tárgyú essz ёјnek kötetében neon a kőoszlopok külső, szemmel látható és mértékEgységekkel mérhet б formáit, csipkéit v пzsgálta, hanem az oszlop belséjében, térfogatában kereste az alkotás, a teremtés, a megformálás rituálját; ugyanezt. tette a macedón költeázet antolбgiáját összeállító Vlada Uroševi ć is, amikor kötet legintenzívebb líraiságú verseit a láng bels ő felülete megjelöléssel sorakoztatta fel. Ha általánositanunk szabad, akkor azt is á1iíthatjuk, hagy ,a szenvedő Prométheusz megjelenése el őtt is létezett a kövek, a sziklák bensőjében egy tartalmi nэΡsinőség, ez azonban ismeretlen és felismerhetetlen volt mindaddig, amíg küls ő farmájuk és ,,szérenosés" helyzetük, valamint FroQnétheusz, tehát az emberi megismerés és szenvedés meg nem vil.ágít оtták, fel nem tárták ezt a tartalmat: a tárgy funkciójának elnyerésével tárja fel mindazt, ami benne van —sajátos tartalmi minőségét. A látott és a gondolt elemei - tehát egymás közötti viszonyuk létrajöttekor, a dialógus adekvát alakjának megteremtésekor válnak egymástól függővé. ,csak a látomás elemzésekor. mondhatjuk ezt ki teljes meggv бződéssel, azonban a fantasztikum megjelölésének, ha Sartre igazával egyetértünk, más, konkrét vonatkozásait kell felmutatnunk.
1 1173 I A fantasztikum teljes egészében á gondolat, a képzelet megnyilvánulása: valami olyan vará7serejü alkotókedv, amely a metafizikrában,, 'a mítoszban találja meg. életterét. A fantasztikum egy teljes világ, tavasza változatlan, pokla állandó. A lábdanás azonban neon metafizikai érvény ű, hanem a dialektikus fejlődés eredménye, a hegeli dialektika m űvészetében való szavahihetőségének bizoй yitéka, a látott fogalomkör metam.orfózisay új, magasabb, összetsetteb ь szintre kerülése: .a gondolatig hat ez a dialektikus magaslat. A: fantasztikum inkább a kanti transzcendentális elmélet gyakorlata. T. S. Elint manidta, Dantet elemezve, hogy a pokol nem hely, hanem állapot; a fantasztikum egy helyben való mozgás, megállapadоttság, időtlenség, ,а látomás azonban a látás erejével megteremtett költői állapot, mely a fogalmak, a tárgyak világát valóságukban teszi meg egy újabb megYSmerés és újabb valóság lényegévé. Ezzel, azt hiszem, egészen közelről világítottuk meg a látomás és a fantasztikum jelentése közötti szakadékot, aлélkül hogy .az egyikről a másikkal szervben ítéletet mondtunk volna. Juhász Ferenc költészetében felmerül a fan- . tasztikum is és a látoanás is. Sak esetben, mint mondjuk A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából című költeményében a fantasztikum elemei hatalmasabbak a látomás elemei лél, azonban a versek nagyabb részében: A mindenség szerelmében, A virágok hatalmában, s főként a József Attila sírja cimű versben, melynél tovább időzünk majd, kétségtelenül a látomás elemei vannak túlsúlyban, hagy szinte fel sem merülhet, legfeljebb ellentétiként, a fantasztikum lei jogosultsága. Ezért mindaz, amit a látamásr ől mondtunk, ebben az esetben nem az általánaosítás felé tereli figyel тnünket, hanem éppen a konkrét versek felé: megállapításainak forrásai mindig a versek ; s máлdenkor az nagy lehet őség, mеiу et csak egy vers nyújthat olyan ér-. telemben, ahogyan T. S. Elit mondja: „Átélni egy verset annyit jelent, mint egy pillanatot éS egy egész életet :élni át." Ahogy Hölderlin hattyúja meríti fejét „csókmámorosan" a „szentr józan vízbe" (Az élet felén), és ahogy „özönlik mind: magasabbra a szent gomolygás" (Hölderliri: Reggel), a nap, úgy síirűsödik és forr, kavarodik és hullámzik a virágok — „a föld idegszálai"-nak, mlelyek „az idővel viselősek" — vad táncé, végzetesen totális játéka Juhász Ferenc A virágok hatalma cfmű versében. A természet elemei a legtovább él ők képében alkotják meg Juhász Ferenc költészetének csodáját. A virágok, a „meg-neon-nevezettek", a „föl-nem-igézettek" a megnevezettekkel és föligézettekkel együtt nem pwsztán esztétikumot alkotnak ebben a versben, hanem etikát is. Tehát nem csupán a költői díszítés és alkotás tényez őn — azok is lehetnének, de erejük ekkor lecsapódna, visszaverődne —, hanem egy emberi állásfoglalás, magar tartás beszédes fogalmai iás. A virágok nem nevük és különleges életük osodás kuriózuma ј ként válnak a vers központi kankтétumává, hanem a költői teremtés, a megalkotás, az újrateremtés erejével ábrázolnak egy látomásoktól terhes, vízióba fulladt emberi szenvedést. Ez a szenvedés éppen azzal, hagy minden sor végén, minden frappáns, de szilárd rögzftéлasel épített kép és jelz ős összetétel végén megsemmisül, ahogy a virágok semmisülnek meg az út porában, az autógumrik alatt s a döglött macskák húsa mellett, éppen ebben a fatá-
11174 I lis, đe a természet íratlan törvényét ől elválaszthatatlan m,egsemurrvi.sülési benкΡlenciában válnak egy új tűz, egy új élet elemeivé, egy új víziókkal betelepített, nemei földi kert . színpampás összetevőivé: Virágadm, ti győztesek, elhullnisohasem szabad, az ember álmodjon tоvább, mert ember csak így marad. (Juhász Ferenc: A virágok hatalma)
A virágok és az emberi magatartás etikája közötti párhuzam — az
álmadár, az álomlátás közpant оsitásával, az életadó er ővel való felruházásával — valósítja meg Juhász Ferencnek azt az állítását, hogy a virá,gak éppen olyanok, mint az emberek, sejtjeik egyazon anyagbál épülnek, életlik taragédi.áj a között a párhuzam örökös, kínjuk és szenvedésük fedi egymást: . mi csak emberek vragyunk, veletek egy alapanyag, sírunk, ha születünk, sírunk, ha meghalunk, az él ők sikaltanrak. (Juhász Ferenc: I. m.)
A virágaljat éppen ezért az ember jelz őivel illeti Juhász Ferenc, azokkal ruházza fel, idézi fel őket. Így szólítja meg a virágoka t: ti halak nővérei, sárkányok, ősgyikak dédanyái, rovarok nénrvéi, szarvasok, kígyók menyei, madarak ükanyái! (Juhász Ferenc: I. m.)
— s ugyanezek a virágok 'a „szén-n.eanz őszerveri" is, tehát olyan öszszetétel ű ek, mint maga a villág, mint maga az ember. S mégis felteszi a kérdést a mindentudó virágokn аk: mit tudtok .a szivernről, hagy mért él oly mohúan, hogy mi fáj nékem., mert szép és áldott, büszke hit, miért termi eszméletercn nehéz-illatú, örök szép virágait? -
Választ azonban neoni várhat, s nem is vár, a választ a virágok jelenlétének sosem látott farmájában maga adja meg: az eszmélet vál аszólhaгtna csupán ertre a kérdésre. Ez a válasz azonban mellékessé válik, fölöslegessé: a virágok maguk lesznek az eszmélet, tehát agyszerré kérdés és felelet is. Az eszmélet ilyen mértékű túlfеszítése eredményezi Juhász költészetében a látomások legszebb példáit. .Különös jeцemvanást mutat az örökös mazgás költ ői képe: a 1átarnásбk, neon úgy, mint a fantasztikum, az állandó mozgás eredményei, a változósak és a métamorfózis оk terményei. Nincs megnyugvás, egyetlen nyugalmi állapot sem jelenik meg a virágoknak ebben a hartártalan nagy eanészt őjében. Rilke a rózsa nyugalmas életét, nyugalmi világát áhítatta, s ez a romantikus vágyakozás teremtette meg az elégiák líraiságát, azt a borzadást, mellyel a halál felé közelít a költő. Juhász Ferenc éppen ellenkezőleg a virágok teljes életében találja meg költői látásáлak forrását: tehát a természet örökös mozgásában, a változások örökös ismétl ődésében. Az a tényező, hogy Juhászt ilyen megszakíthatatlan, megtörhetetYen szálak f űzik a természet mozgásához, tehát váláságához, nem a reális közlés irányába for-
1 1175 I dítja lírai nyughata+t1anságám.ak fizion бmiáját s költészete struktúráját, hanem éppen a teremtés fа1é, az új megalkotása felé, még akkor is, ha ezzel az őszinteség bálványozott kárlátait töri meg, s bátran mondja, szinte leltá тozva látomásainak elemeit: Ti azt már úgy sem értitek. . .
hagy bennem első-tapadásig visszafáj gaz egyre tisztuló láncolat, hordok magamban pikkelyeket, sárkány-taréjokat, kopoltyúkat, uszonyokat, tollakat, csillag-ködöket, tengert, növémyt, tüzet, vasat, meszet, ó, ezt ti holdban remegő viгágak úgy sem értitek ! (Juhász Ferenc: I. m.)
A költő öг inаgában hordja látomásainak fogalomkörét; nem szerepet játszik a szavakkal, a szavak ízekre bontásával és zsugorításával, nem a könnyen szóló, sok szavú mímelő szeгepét veszi fel, hanem eppem ezzel ellentétben Onmaga megvalósulásának egyedüli értelmes útját nem másban látja, hanem a fel чorоlt e1leлtétes fogalmak összecsapásában, a látomások ízeinek lánoalatában egy határozott emberi magataтtást, egy etikai a цásfoglalást mutat fel. S ezt olyan .er ővel teszi, •amilyennel csak Vöröeцnarty ,,apokaliptikus, vad 1atoanásai" csapták össze a tenger hullámait a .vi,lag felett: Mintha újra hallanók a pusztán A lázadt ember vad keserveit (Vörбаmаrty Mihály: A vén cigánи) Költészetének .atomj ait találjuk meg ebben a fogalomsorban: egyszer-
re ellengtetek és egyszerre harmóniák, mintha a korszer ű ember romаntikus magányának csordultig telitett élete zengne vissza ezekben a tartalanakban, mintha éppen ez a magány intenzitása követelné meg a máг említett mindent kImondani akarás hiú ábrándját a költ őben: semmivel sem maradhat adósa ö лmaga szenvedésének, mert ez az adósság megfojtaná. Az eszmélet, az örökös éberség é ѕ az örökös álom paradox egvütrtélése adja meg ezeknek sz elemeknek a teremtés és megvalásitás hi фét. Az eszméletben létező tárgyak nem a látott, inkábba gondolt tárgyak lajstroma: nem olyan foxmábán élnek, ahogyan ,s tudomány ábrázolja őket, nem azonosak a valóság tárgyaival, mert hogyan is férne meg egymás mellett a sárkány-taréj és a mesz? .. . A kérdés azonban közel sem itt merül fel -- erre m..ár jó ideje rámutattunk —, hanem a követlkez őkben: ... Eszлnéletem, bírod-e még, hagy befogadd tobzódva rаkásrа dobott képeit e borzalomnak? (Juhász Ferenc: Templom Bulgáriában)
r
A látott elemek gondolttá lev ő metamorfózisa azonban megtéveszthet, mert a gondolatot, nem pedig a gondoltat hozhatja el őtérbe. A látott és a gondolt összefüggésének megértéséhez és a f él гeéгtés
1 1176 I elkerüléséhez járul még a következ ő megjegyzés, amely talá л. a legközvetlenebb bevezet ő lehet Juhasz Ferenc a József Attila sírja című maximális — még visszatérünk a maximális megjelölésre - versének értelmezésébe. A gondolt elemek az :érzéki és érzelmi költ ő habitusába tartoznak. Juhász Ferenc nem a gondolátok költ ője, még olyan értelemben sem, ahogy Babits Mihály, nem az erudícióból, tehát közvetett úton érkezett és így átformált látomások rideg nagyszer űségévellep meg bennünket, mint mondjuk T. S. Elint A puszta ország vagy a J. Al fred Prufrock szerelmes dala című költeményeiben, b,anem éppen túlméretezett érzékiségével, a tárgyak és az érzések vegyületének robajszer ű gyümölcseivel. Az érzékiség teremti meg a gondolt világát; Juhász meditatív költő, akiben mindenkar a lírai elem hatalmasodik el. Ha ebben az érzékiségben véljük — s azt hiszem, csak itt kereshetjiik — kđltői világának álloanásait, akkora legfontosabb bšzanyítékok már elhangzottak: a látomás nem az erudíció eredin ёnу e, hanem a nemzésé, a teremtésé.
2.
A versek sokszor ijesztő tökéletességükkel egyéniségünk rovására telftenek bennünket érzésekkel és emóciókkal; egyéniségünk csorbáját látjuk csak .abban a tobzódó erő feszítésben, hogy megakadály оzzuk ezt a rombolást. Rombolásnak neveztem a versnek ezt a hatását, és nem véletlenül: csuka közepesebb költ ői művekkel szemben maradhatunk józanak, és lehetünk a harmadik komponens, könnyed kézmozdulattal beszélhetünk hmpressziókról rés peri;féiikus meghatám'zókról; a nagy költői látomások megsemmisítenek bennünk egy örökösen áhított nyugalmi állapotot, egyensúlyunkban, a megszokott és az ismételt frázis-gondolatokkal bélelt egyensúlyunkban bolygatnak meg, egyéniségünk állandósult van,ásait teszik kérdésessé. Ennyiben valóban romboló hatásúak a versek. Van egy pillanat — sok esetben a magány és a csönd pillanata ez, a szótlanságé talán amikor szembekerülünk a verssel, amikor nem tudjuk szavakkal meghatározni tetszésünket vagy лern.tetszésünket, amikor szótlanul tudjuk csak elviselni a megértés megrázó óráit. Ebben a pillanatban hatalmasodik el a versnek ez a romboló hatása, s ennek a pilíanatnak telfességétől, telitettségétől és elviselésétől függ azután a vers eleгΡnzésének a lehetősége, vagyis hogy a vers részeit már egy el őzetes érzéstömb és értelmi meghatározás tükrében pontosan és következetesen ki tudjuk mutatni, hogy végül a vers egésze annyi legyen, minta vers része, tehát egy pillanat és egy egész élet. Ez a romboló hatás, melyet egyéniségünk szenved el, visz a vers közelébe, s őt a versen át a költőhöz, akit azonban nem szükséges minden pillanatban teljesen megismerni: a költői világnak, ennek a sajátos törvényií külön és egvedíilálló világnak, mint egy félelmetes újdonságnak a meglétét bnzonyítja ez az egyéniségre való hatás. A költ ő maga ezt nem tehetné, talán csak abban az esetben, ha egyénisége nagyobb és lényegesebb válna m űvénél; a költő egyéniségének legtöbbször kicsinyes dimenzióival csak akadályozná ezt a bizonyosságot, aszalná ezt .a hatást. A költ őt csak meghatározott szellemi koordináták között mozgó egyének ismerhetjük meg a versen l eresztiil, nem pedig teljesen, lénye minden adottságában. Ez az utóbbi pedig sokszor nem is szükséges. Nélküle min-
11177 I denkar megmarad a költemény, a nagy költ ői mű hatosának megrázó, gondba ejtő, belső valósága. A verset magát kell ismerni, a vers világa hatásának, az érzések és az emaációk hantásának kell alávetni magunkat, s ezt a romhalást kell elviselnünk. Minden más csak mellékes, még ha szükséges, akkor is. Mindenekelőtt tisztázn ј kell a második személy kérdését: Juhász Ferenc számára nem maga József Attila, nem a költ дtáтs, még csak nem is a mester, a testvér, az ős, az apa. a lényeges, "hanem elsősorban a tragédia és József Attila tragédiája. Ennek a tragédiának a Mindenség-orsгág és .a Magányлsság-ország a sarkpontja, az a léét elem, tényező, mely örökös jelenvalóságával a tragédia bels ő feszültségét biztosítja. Az egyik szellemi állapot — mert nem helyr ől, nem lokációról van szó — feltételezi a másikat: a közöttük lev ő harmónia ellensúlyozza a tragédia s оrslszerűségét. Abban a pn.11anatban, amikor mint valami végzet bekövetkezik az egyensúlyvesztés, megsz űnik a feszültség, s az egyik szellemi állapot elhatalmasodva színtelenné, s őt képteleвmk teszi a másikat, abban a pillanatban már megszületik a tragédia: ..a Mindenség-ország vidám fiának születtél, s lettél Magányosság-ország őgyelgő, tűnődő fia — írja Juhász Ferenc, s ezzel teljes kibontakozásában ábrázolja a tra-
gikus sors, de ekkor már nemcsak József Attila, hanem egy egész nemzedék tragikus sorsának arányait. A mindenség és a magányosság kđzötti arányok teremtették meg a kezdeti lendületet, azt a nagyszerű ábлánd.ot, moly a honmánia hellénisztikus képének tisztaságát nyújthatxцΡá, ha az újszer ű rém, a semmi, a többszörös semmi nem vetni árnyat a mindenségre, s ezzel nem hipe.rtrofálná a magányosságot. A Szellem tragédiáját látjuk ebben, annak a szellemnek a tragédiáját, mely neon tud megfutamodni, nem tud visszatérni, még akkor sem; ha csak másak melegének örvendhet is, nem tud megnyugodni a távlatok megszűnése után, nem . tudja fanyarul és ridegen eltűrni sorsát, inkább a megsemmisülés felé törekszik, mert ezt az egyetlen utat ismeri igaznak és .lehet őnek: a megsemmisiiléssel a magányosságom át isanét a mindenség felé tör. Ebben a tendenciában József Attila példáján követhetjük az egyensúly megboan Іását és az új egyensúly felé való törekvés megsem тnisülését, mely az egyetlen kiút: egyenl ővé lenni a sorssal. Megsemmisülni és megsernmisíterii a sorsot; fđanix-méretű tett ez. József Attila tehát ebben a versben nem minta szó, a kép m йvёѕzЈё válik élménnyé, hanem mint a sors mutatóig, minta tragédia, a szellem tгagédiájának jelképe és a megvaló4sulás pontos megtestesítője. Abban 1a pillanatban, amikor Juhász Ferenc ilyen érteleanbem törte fel a megszokottság jegét, amikor így teremtette meg a szenvedélyes kiállás dimenzióit egy sors mellett, már nem lehetett közérthető, már nem lehetett a második személy bírája. Abban .a pillanatban egészen személyessé vált, akkor már nagyon fontos volt számára, hogy a feleségben felduzzadt új életnek éppen a sir, József Attila sírja legyen az első akadálya, melyen minden él őnek át kell jutnia:
1 1178 I
... te fikszeil itt az út másik felén bolondos, diadalmas, szarargó s világgal=virágzó nyári szívdobbanásaim alatt. Tehát személyes sorsává, világgal-virágzó szívdobbanásaivá vált egy másik tragikus sors; s ez a szellemei állapot már nem eredrmémyezhetett „közérthetđ", megeпnlékező emléksarakat, még csak szociális szembeállítást som (a proletár sír szemben a burzsoá sírral! — ahogyan Juhász Ferenc egyik bírálója állítatta nenvrégiben). E transzpozíció után Juhász Ferenc verse már romantikus értelemben is szeanélyeg lírává alakulhatott csupán, s éppen ezzel a személyességével teremthette meg egyedüli értelmes bels ő koordinátáit, azokat a. tényez őket, melyek a látás, a szubjektív látás , egészségének nyújtanak biDOnyítékat. „A romantikus versben mindig a versíró, az én, a szubjektum a fontos, akiben a világ tükröződik, aki önmagát feltárja" — írja Halász Gábor, majd így folytatja: „ Mindent öгΡuniagából merít, , ismerettan mélységekb ől felhozott kincsei kiapadhatatLanok." yen értelernben, a szubjektum tereant ő funkciójának, az ismeretlen kincsek kimozdításának értelmében. Juhász Ferenc verse valóban ramantiku&. S lehetne-e egyáltalán más, ha a tragikus sorsot úgy .ábrázolja, mint szubjektív víziájánaik tartományát? Halász Gábor megá ІІapítása. a romantikus versrQl azonban több, minta klasszifikáló hajlam megлydlvániulása: általános értelemiben a versre, a költeményre utal. A. vers, amint elvesztette dldak!tikus jellegét, amint a próza átvette t őle a traktátumak tudományosságát, két ie еhetőség előtt állt meg: vagy .a nyelvet fejleszti tovább és ezzel társadalmi funkciót vállal, ahogy T. S. Elint áцítj a, vagy pedig a szubjektum mélységeiből tárja fel az ismeretlen kincseket, és ezzel Halági, Gábor szerint, romantikussá válik. Juhász Ferenc egyszerre ismerte fel mindkét lehet őséget: a nyelv tbvábbfejlesztesében találta meg a szubjektum kifejezésének távlatait. Ezzel tehát többet tett, mint az a költ ő aki csupán a myeаvi struktúra érdekességét és változatait v пzsgálgatja, s .többet tett annAl, aki csupán a szubjektum méreteit ismerte meg: a. romantikus verset emelte a társadalomi funkai б szintjére. Ez a társadalmi funkció azonban nem azonos azzal a szociális párhuDamлΡial, melyet az imént említettünk. József Attila tragikus sorsa nem egyedi tragikus somként szerepel ebben a versben, hanem általáulos méreteket ölt, s ezt az átalakítást Juhász Ferenc osupáor ,a szubjektív szempont felismerésével érhette el. Megszűnik tehát a második szarnély szerepe ebben a versben, csak a nyelvi kifejezés lehet ősége szerint marad meg, a más irányú költői kifejezés megnyilvánulásában. már elt űnik. A költői kгiejezés ~
,
mпndenkоr szubj ektiv. Hatása lehet csak • által& á sabb, egyszerűbb értelmf..
Ha Juhász Ferenc versére ráillik a szermélyes víziö meghatározása, akkor azt is állíthatjuk, hagy megsemmisül a második személy meghatározó szerepe: eltűnik az egyedi sors és megmarad a tragédia, a tragikus sors. Juhász Ferenc József Attila sárfa című versének fogalarnkQrét háram szócsapait jeleli: a csontok, a vér, a t űz. A negyedik fogalmi meghatározó, mely nem fogalomként és nem szókénit jelenik meg, hanem mint a képek egész sara, minta legveszélyesebb kaland el-
Г 1179 I
érhetetlemsége: a halál. A nagybet űs - halál, mint АN.dynál. Ez a négу fogalomkőt képezi a vers tengelyét: a csontok a naturalista képek -és víziók bizarr érzékiségével a halál enyészt ő hatására mutatnak, a csontok alkotják azt az els ő képet, mely a sír, a sírhely és a varangy megismemése után jelenik meg az elmúlás és megsemmisülés els ő hírnökeként; a vér ,következik, mely еlválaszthatаtlan a tűztől, a lángtól: a megsemmisült élet feltámasztásának lehet őségét keresi ezzel a vegyüléssel a költő : a föld sűrű vastag, vére lila, mely kilövell, mint elvágott-nyakú tevék vastag erébQl feketén .a vér, a vér, a vér
s egyszerre kerül •a csont is, a vér is a t űz megsemmisít ő láng] álas. A -szavak és a képek robaj j a1 közeled ő végtelen sora, mely ezt a három fоgalarпkört meghatározza, maximális pont.osisággal vezet egyenes irányban a végső megismerés, a negyedik meghatározó, a halál megismverése felé. A halál asztrális misztikuma reális körvonalakat nyer ezzel. Minél közelebb jut Juhász a Halál látomásáhorz, annál inkább tisztulnak képei, arcnál inkább feszül meg minden idegszála, annál inkább válik tisztává a biblia pátoszával „a halál földközért felé lomnsodó fája." Előzetesen tehát a halál emésztést jelent ebben a vízióban: az els ő hámam fogalom egymást semmisíti meg itt: virág-lávákon átcsap a vér, a t űz, a vér, s megemészti szétszórt csontjaidat,
hogy a látamá:sban megi elent halál fája, ez a mértéktelen és föld alatti, manstruózus fa lombosodjon. Most már világossá v "alt előttünk: a halál az az elem, amely f űti, építi Juhász vízióját, s amely a tragikus sors betet őzését jelenti. Juhász nem veti m,eg a halált. nem gúnvoli a és nem glorifikálj a: konkrét következménynek tartja. Ebben is eltér a szokványos közérthetőségtől, hogy bizonyíthassa szubjektív világát. A halói mint ,vízió s nem mint természetes törvény jelenik meg, s őt fejlődésében tekinti: a halál fája lombosodik. Szubjektivizmusa ennyiben már maximális. A látomások fogalomkörét meghatározó név jelentés azonban magában még nem mutat, nem mutathat közvetlenül a víziók forrására, eredetére: jelentésükben határozza meg őket, de nem inditékukbam. A viziák indítékát má.s helyen kell keresnünk; a látás lehet őségének bemutatásában: beleás e bolygó anyagba, éjszakába -
fekete nagy tekintetem a földben kutat, mint dupla-fényszóró a retteg ő nyári
íri.3 Juhász Ferenc, s még miel őtt lél ер-zetet velefnénk. in гluiT a látás nagyszer ű mutatványa, a itekintet pasztázó, megtorpanásig feszült
erőfeszítése belevág a földbe, abba a földbe, amely eltakarta a nyár nem létező második személy szenvedő testét; • s Iátam megcsillanni tested fém - részeit, mint repülőgépek szárnyait, törzsét, üveg - hólyag orrszarvúcsordaként fegyveres zeng ő rinocerosz-csordáját az űrnek
11180 I
S fokozódik a látás dimenziója, mind mélyebbre kerül a tekintet, mind távolabbra csap az indulatos rohanás: a látomások mind egyetlen lehetőséget ábrázolnak, a szenvedés és a halál megismerésének rejtett kincseit: látom szegénységed fém csзцagait, szájad földmélyi tüzét, megdermedt -
vulkán-szárnyait, látom sose-gy űrűzött kezed, te csak istent ől megjelölt еmbert ől meg sose gyűrűzött madár
Mind mélyebbre hatol a tekintet, már-már eléri a halál földközép felé lombosodó fáját, amikor megjelenik egy hasokil.at: . mint a napba nézđ , gyerelkek elvakult szeme el đtt a szines karikák. . . -
ekkor már teljes a látomás hatása: átfogja a földet, a föld mélyét és a napot is, ekkor már valóban összecsapnak az ellentétek és „erjednek, habzanak, tajtékzanak" a látam,ás оk. Forrásában tehát ez a vers a teljesség, a Mindenség látszatát keresi. Ebben maximális! A sírhely és a temet ő, az út másik fele és a teljes magányosság: . nincs közeledben isten és nincs közeledben férfi .. .
mind kizárólag ennek a mindent-kimondani akarásm аk látomásba torkalló er őfeszítésében jelennek meg, s nem úgy, ahogy a valóságban vannak, ahogyan a temet ő elképzelhető. Ez a lelkiállapot és ezek a lokációk nem fogalmak — azokra már rámutattunk —, inkább a vízió elemei, nem-földi dolgok. S a virágok is a sírhelyen: Képzelet-rózsa, gondolat-nárcisz, képzelet- đszirбzsa, semmi-liliomkupac, erjedő, dühödt, vak, burjánzó-állkapcsú, szagos-fogsorú virág-kazal, liliom, nárcisz, rózsa-szerkezet űi, illatos-agyú csönd apró sírodon
nem kertbeli, nem csokorba, s őt nem is koszorúba szedett formájukban jelennek meg ebben a versben, hanem — аhоgу jelzőjük, determiinánsuk közelebbr ől meghatározza őket - minta képzelet, a gondolat, a semmi kifejezése. r1 sír is csak a képzeletben élhet úgy, mint rózsa-szerkezet ű, illatos-agyú csönddel díszített külön tartarnány. Jellemző, hogy Juhász Ferenc mára vers kezdetén ilyen határozottan elhatárolja magát mindennem ű olyan lehetőségtől, hogy versét egyetlen pillanatra is úgy fogjuk fel, mint valami reál s kép reális utánzását. Az utánzást önm аgában gyakorolja a költő : képzeletét, gondolatát és a semmit utánozza. S éppen ebben a mobilizáló szándékban éri el legfontosabb eredményeit. Egyetlen pillanatra sem szakad meg azonban a képzelet bels đ logikával épített sora: nem tartja szem el őtt azt a konzervatív kö veteLményt, hogy a nyugalom és könnyen érthet őség kedvéért feSáldozza képzelete sorát azért, hogy az egyik képb ől „logikusan" következzék a másik. Távol áll t őle mixi,dennemű tudatos, a küls őségekben megnyilvánuló tudatos törekvés. Juhász a képek halmazát nyújtja, s nem törő dik azzal, hogy a képekben közvetlenül, szókimondóan létezik-e egy bizonyos rendszer, sorrend. Feltöri a kifejezés gátját, s utána nem akar, nem tud semmi el őtt sem anegállni, véghezviszi
azt, amiért kitört bel őle a szóáradat, amiért megb аlygatta nyugalmát; több mint tízszer ismétli a már idézett részben a láttam igét, s a képek mindenkor egy hangulatot fejeznek ki, azonban mindig más változаtban, annyira más eszközökkel, hogy egymástól elválasztva is megállják helyüket; a képben kifejezett egyetlen látomás tökéletes érvényű halmozása ez, mely nini az árnyalatokban, hanem magában a lényegben tesz csupán különbséget: intenzitása egyenl ő hőfokú. A látomás legszebb példája minden bizonnyal a vers befejez ő részében megjelenő Ha1á1-komplexus. Már kimutatták, milyen lényeges ez a komplexusa magyar költészetben, s különösen Adytól számítva, Jázsef Attilában és Radnótiban érve el kikristályosult egzisztenciális minőségét. A halálfélelem akkor sem гnisítette meg a dilettánsok dekadens halálfélelmét, apikor halál-kéréssé vált, amikor ebben látta az élet egyetlen éтtelmes kiútját. Juhász Ferenc ezt a momentumot }ъasználta fel a következ ő sarokban: ott ülnek а ІаІ 1-fа kőzet•kérgü hatalmas ágain a földben, aranybál-sarjadó mérhetetlen karana-bozontjában, mint paradicsomi madarak, halál hímzési~i fekete toll-ruhában, fehér csipke-fátyolgomolyagban, a halál ,meryasвzonyai -
Majd amikor éppen a halált veti meg azzal, hogy kimondja: minden túlélhető, valami mindig itt marad, ha nincs is sehol: ... léted nem-rothadó bozontjával, szfved ametiszt agyarával mert eladtad magad .a halálnak feloldódtál mint kristalytömb az életfolyadékban, s fölszálltak sóhajod buborék-lombú ágai véresen, és mindenütt vagy és nem vagy sehol ,
Nem ellentsnandás az, amikor a vers befejez ő részében Juhász Ferenc a burjánzó, mindent elsöpr ő, sokszor expresszionista kép és szóhalmazok után ezt mondja: ... ülök az Еnek kopár szigetén . . .
— mert a szavaknak van egy különös jellemvonásuk: amikor legpontosabban fejeznek ki valamit, amikor végérvényesen szólaltatnak meg egy mindenséget átfogó regiszter ű hangulatot, akkor állnak legközelebb a csöndhöz., a kopársághoz. Akkor t űnnek el a díszek, lehullanak acsillámuk, s csak a lényeg, az utolsó, nagy felkiáltás marad meg, az erő feszítés, a szenvedés, a növényt-utánzó kín. Mert jaj nekünk és jaj .a világnak, ha nem tudjuk csillag-sünű szavainkkal körültapasztani a világ tengelyét és pacsirta-kanny ű szavakkal, vagy tűzm dár-szavakkal, vagy bálnafújó-szavakkal, vagy sárkány-nehéz, totyogó-szavakkal, vagy nárcisz-szirom bels ő--bársony szavakkal az izzó világ kemence-vázát betapasztani és csecsem őtalp-puha szavakkal... — írja a versben Juhász Ferenc, s ezzel nemcsak a szavak kifejez ő erejében kételkedik, nemcsak a mindent-kifejezés látszata válik el őtte gyanússá, hanem megjelenik az a tényez ő is, mely a költ ő „tévedéséről" árulkodik. Juhász Ferenc a költ ői élmény metamorfózisát nemcsak a képekben fejezi ki, nemcsak a képek jelenftésében, hanem a
11182 I szavak jelentésének szimbolikus felépítésében is. A szótömbök, a szavak halmozása nem a versmondat ritmikus szübálytalanságát mutatják, legalábbis nemcsak azt, hanem magának a látomásnak szerves részeivé is válnak. A szavak tehát Juhász Ferenc versében. nemcsak a képet fejezek ki, nemcsak az élménynek nyújtanak formát, nemcsak a látomás értelmi, intellektuális világosságát adják, hanem önálló életükkel, szabad mozgásukkal, teljes lényükkel maguk is a l.átomá.s tárgyává válnak. A szavaknak ez az új szerepe persze nem a költ ő ars poe ticaj ából következik, hanem az érzelem es az érzékiség „tárgyi" megnyilvánulásából. Еrdekes és izgalmas feladat volna ennek az evidens tételnek szempontjából végigkísérni a szavak szerepét Juhász Ferenc költészetében. Most csak annyit jegyezhetúnk meg, hogy a szavak ebben a költész.etben,, mint a látomás tárgyi tényez ői, bizonyos értelemben elvesztik szótárbeli értelmezésüket, és ú ј ielerrtésüket a vers globális tartalmi min őségébeзΡz találják meg újra és mindig. Ezzel az érzelem kifejezésének újszer űségét éri el Juhász Ferenc; nem keres és nem kutat örökösen új érzéseket, hanem a meglev őket fejezi ki olyan szövegösszefüggésben, olyan szavakkal és olyan szóhalmazokkal, melyük az él:ményn ёk és a látomásn ők nyújtanak egészen újszer ű tartalmi minőséget. A látomás ilyen értelemben határozza meg Juhász költészetében a kifejezést. A kifejezésnek ezzel az új értelmezésével, melynek kimagasló csúcsait a József Attila sírja című költeményben látjuk, Juhász Ferenc a költ ői teremtés és újrateremtés maximális min őségi pontjai felé törekszik. A fentiek bizonyíthatják, hogy nem eredmény nélkül.
M ELISS7, .A
‚van V. L аlić
1.
М Ё НЕК Melissza, ó, ez a test, mely méhrajakk аl rajzik, 0, a felijedt virág titka, ó, tiszta méreg, 0, homályos szőlő -szem, mely meg nem érhet .addig, Míg a látásról egy durva kéz le nem szakasztja, 0, az éj túlsó felén ;arany véred, Melissza, Megveti azt az istent, ki engem porba sújtott A jelenlét terhével, ó, a te zeng ő véred, Titkos cserék útján ezerszeresre n őtt súlyod, E forró, nyárszín ű vér úgy zsong a délutánban, S a fény élér ől csöpög, látásom határán túl, Míg tíz szegény ujjam, mellyel a vad falat vájtam, És vérz ő tenyerem megtermékenyül a vágytól, 1✓s bátortalan szavam tejesen megduzzad, mint A te tested, Melissza, mely méhrajakkal rajzik. 2. KENYEREK TITKA Akarom, hogy ,a titkodat megosszuk, Melissza, A boldogságért, mely csupán ,a te boldogságod; Bennem egy halott váras, ahonnan nincs út vissza, Bennem üresen ,kongó háTak, néana házszámok, És egy fekete hold, mely gyökerét lebocsátja Az öröklött félelem legmélyebb rétegébe, lJs egy szarvas dac, r őtbozontú merés, mely kába Dühvel önmaga habzó lihegésébe tépne;
11184 I S a te titkod, Melissza, oly szép és nagy zengés ű, Hogy ha csak rágomdolok, a hegyék mnegremegnek, Olyan fényes és érett, s talán nincs is szegélye Ebben a tengerekkel fogazott körben; kés ő Bevezetés tán egy új, szebb teremtés-mesébe, S kovásza eljövend đ óriás kenyereknek.
CSILLAG Melissza, valamikor mez ő volt körülöttünk, Lágy szélben imbolygó. De ki emlékszik már erre? A legénysége-vesztett hajó csak a vér árjám YJszik már és talán ez még vágynak is csak annyi, Amit ellobbant lángból őriz egy marék pernye; Lehúzott zászlók kókadt izmában .az id ő tűnt Rezzenése, éretlen órák nyers húsa, az, mi EІІemséges k5ахсоk közt emlékezni kerget — Valami ősi vágy, mely kényszerít, hogy аkárhány Veszélyesen egyszer ű dolgot füveik, virágоk, Gyümölcsök és csillámló ércek nevén nevezzek; 0, kés fókán rossz játék, ó, kétértelm ű ártok, Az álom-idđs kép szörny tanulsága szakad rád: Melyik csillag hallja meg az őrült sо]ymár hangját?
1Jc ZAKI SZl✓ L Te, Melissza, mosolyogsz, messzerévedt masol lya1, Nyakig begombolkozva a kijátszott halóiba, Mosolyogsz, és a város úgy érzi jelenléted, Mint alvó az es đt, egy nehéz, homályos, kába ~
Érzék útján, míg az őszI. ködében mint lidércék Nedves csillagzatok gyúlnak ki ,sorra a bámész Zavarba alvadt égen, s a hideg szél, ahogy tar, Pшátlan szemhéjait felnyitja, rém-szemével Eleszi a szerelmet attól, ki egyszer ránéz; Melissza, messzi erđ, ó, hogyan ismerjem fel Neim közönséges arcod a közönséges éjjel
11185 I Merev és néma tárgyai közt, mikor az ember Meghal s tudata egyszerre oly fölösleges lesz, Mint hunyó parázs mélyén a kih űlt tűzhelyekn:ak.
5. LI
0, csillagos fenevad, 6, nekivadult csillag, Pampás harci mén vágtat felém, büszke-vérszomjú, A halott zsoldos lova, kinek bronz mellvértjét ől Reszkettek az oltárok s rémülten kettényíltak, Széles szügyű, nehéz ló, nagy orrlika lángot fú, Lovasa rég nincs: talán f űbe harapott, vérb ő Nyakán vér csillagával, szitokba fagyott szemmel; S most rohan rám ez a 16, és félek, hogy a hangom Szilánkos és csikorgó visszhanggá szóródik szét, б, csillag, nekivadult, megcsillagosodott vad, Aki jössz felém egyre, jössz a fekete ajtón, IIőtted oly isrгonyún egész vagyok, ezerszer Átkozott, ki vérré és lánggá sosem oszolhat, Csak áll s várja, hog у a nagy lópaták lerterítsók.
6.
AL
Ez itta fal, Melissza, s a kert a fal mögött van, 1 s a kertben ,a méhraj, mely a testedb ől rajzik, ls nincs kapu a falon, de néha а,lábuknг_k Az égből valami torz madarak, és a látás Mögött szunnyadó álom beléért homldkunknalk A halál színeivel r őt cs őrüket meresztik; McBdsszra, kenyér az álmom, s bévül te magad, mint Keuiyérben rózsa-bél, és ott, ahol nem vagy, köd van S a járókelők mit sem sejtve a halál ádáz Madaradról, jámbor edényeik megtöltik (б, tévedés hatalma!) egyszer ű földi jбkkal; Sikoltásom pengéje a falba beletör, s míg Egy rettenetes madár a vállamra telepszik, A kerted fala nekem, Melissza, siratófal.
11186 I 7. FELISMERÉSEK Te legenda, zanél ő rózsa a s űrű szélben; Halhatatlan levelek lángjában rángó erd ő, Színültig töltesz vörös fájdalommnal, te friss seb, Melyben méhek rajzanalk s építik viasz-lép űk Sejtjeit déli kerted virágai vérével, S drága sók anyagával, mely sisteregve fölf ő S kiszűrődik az idő könnyeiből; középütt A seb szíve sajg és kijjebb a sajgás mind kisebb.
0, hangtikkal teli tűz, ó, maggal teli lángtik, Felismerlek az els ő csillagban, mely az alikony Szájára került; s talán ebben az ajtó-ablak Nélküli odízbaan is, ahol csak ez a pállott Csönd gubbaszt s egy rossz óra ketyeg messzire hangzón, És a szemeid, ó t űz, vészesen megvillannak.
Acs Káralt' fordításai.
KÖVEK, HALAK, ID6
Major Nándor
Akkora halacska, hogy alig látszik ki a kislány gondolatnyi tenyeréből, s mert a szeme dermedt és igéz ő (ha egyszer is pislanthatna, élet költözne belé; így látni csak, micsoda kifejezőerő lakozik még a szemhéjban is), nagyra tátott szája e komolyságtól elszántabbnak, fenekedőbbnek és fenyeget őbbnek hat, mint egy vicsorgó fenevadé: van-e mulatságosabb, egyben megindítóbb dolog a komoly hangon, meggyőz ődéssel el őadott hetvenkedésnél? Ez a nagyra tátott száj, kétség nem férhet hozzá, töméntelen sok vizet felfalt rövidke pályafutása alatt, s ekkora szájjal kinek nem támadna az a szertelen képzete, hogy idestova bizonya tenger van őbenne, nem pedig ő a tengerben, s szépszerével nyilván eljut majd ahhoz a legeslegutolsó kortynyi vízhez is, amit bekebelezvén úgy gazdálkodhatik, ahogy kedve szottyan rá, s ámuldozhatnak majd a hoppon maradt, d őre kiszolgáltatottak; miféle ízetlenkedés volt hát az imént azzal a zamatos falattal, amely a tarkán akadt, tüzes istennyila csapott a szájába, hogy még most is vérzik, s miféle h őbörgős gondolat az, hagy a félig felfalt hatalmas, csillámló tengerrel együtt belefér egy pöttöannyi gyerek tenyerébe! Ezekre a légüres térben szédelg ő — máris fuldoklik! — idétien lényekre vall: hibbant arányérzékükkel még majd vesztét okozzák, ha ugyan nem a sajátjukat: mi lesz, ha rájuk zúdítja azt a tengernyi tengert? Éppen Camus-t szóltuk le, tiszteletünkr ől szemérmetesen hallgatva, amikor rám tátotta száját a hal. Mi történt velem? Valami fuvallat kerekedett, lúdb őrzött tőle .a tenger, vagy csak a szemem elő tt vibrált a világ: mit is szólhatnék azokról a sisyphosi évekr ől — az enyéimrő l --, amikor még azzal bódítja magát az ember, hogy a fuldoklásig telefüstölt gondolatnyi szobában átb űvészkedheti magát a nyomtatott bet ű k évezredes áradatán, és azon a gyalázatos szemgyulladáson kívül még egetver ő felfedezések is sikerednek a sanyarúságból. Ma már aligha kívánhatnék egyebet, mint azt az egyensúlyos megnyugvást, amelyet a szilárd k ő mozdulatlanságában is magába olvasztotta végtelen tenger örök háborgásából, vagy amit a végtelen háborgó tenger oldott magába a k ő mozdulatlan szilárdságából. S ez a nyár, ez az izzó nyár kellett ahhoz, hogy ész, és érzelem egye Пsúlyával fogjon át a megnyugvás. Egy pillanatra talán. A nyár. L' é t é. S hogy túl is lépjek rajta: Camus is illuzórikus egyensúlyt lelt csupán abban a Nyár ban; ha .a régi sorsom sisyphosi volt, emez
11188 I Don Quijote-i: de elhitethetem-e magammal, hagy az embernek be kell érnie ezzel a sorssal? Hová lett a tavalyi hó? — kérdem eltfinődve, s kajánul megvillan a szemem, a halhoz szól: sorra leperzselte mind a lombos pálmafákat, ládd, nézz körül, épp a tavalyi. Y7de csillogása pusztítást hozott; a felfedezéseknek is fényük volt csupán, melegük nem; a láng másutt lobogott, a szándékban, s minta falánk gyertya, belefulladta maga olvasztotta túl sok viaszba. Miként szóljak hát azokról a régi napokról ebben az izzó nyárban, mely számadásra késztet, még ha tudom is, hogy sohasem fogok leszámolni velük, ahogy Camus-nek sem sikerült az ő N y a r óban abszurdumával, hiába is kutatta helyébe a mediterránon a hellén napok egyensúlyát. Nyugodjunk bele, hogy az ember jelene valamelyest — miként a régi bölcsek mondták — tegnapjának jöv ője. Összefogni a dolgokat csak az tudja, aki dimenzióban él, s nem a pillanat megfoghatatlanságában; ha múltam az, amir ől szólni kényszerülök épp most, a jövőmben nem az-e az egyetlen t őlem is függő, amit célnak mondhatok, észben tartva Montaigne szavát: „Semmilyen szél nem jó annak, akinek nincs célul kiszemelt kiköt ője." A világért sem fecséreltern volna múltamban id őt arra, hagy sisyphosi vel ős felfedezéseimet lejegyezzem, s így el őre eltékozoltam azokat az órákat, amelyek most, ha olvashatnám lázas soraimat, jól mulattatnának, de támaszul is szolgálhatnának, mert így a múltam jöv ője helyett nem a jelenem jöv őjét fogom-e kibányászni gyarló ennlékezetemb ől, s melyik szelet fogom majd ki a sok közül? Aggályoskodom már, minek is a kezdete ez? — Nézd, csupa s б vagy — mondta a kislánya minap, s végighúzta ujját a b őrömön csillámló kristály csipkéken; kezdődik már, villan az eszembe, lassan már én is konzerválódom. Vibrál a nap. Camus és az a pisztolylövés a tébolyodó napba. Camus és a sóból való város. A H i t e h a g y a t t. Miért gyötör már napok óta ez az ember, s vele együtt hogyan szabadult ki abból a messze hagyott, telefüstölt szobából az a sok arab is? Mit kezdjek végtére is Tewfik el Hokim regényének abszurd világával? D n e v n ik s u c a i s t r a ž i v a č a. A vizsgálóbíró naplója. A nevesincs vidéki kiadó nagy felt űnést keltett vele, mert fed őlapja vékónyabb és rosszabb papírból készült, mint amilyenre magát a regényt nyomták; citromsárga éig el őterében fekete vonalakkal odakeserített két elbitangolt piramis és egy szende szfinx ácsorgott rajta, a címet redisztollal írták, ahogy vidéki tanítóképezdékben tantattá, a két világháború között. Látszott jól, a könyvben Egyiptoanról esik szó, afelől semmi kétség. A tavasszal felforgattam érte a házat, sehol sem leltem, veszem hát elégtételnek, hogy lába kelt ennek az igénytelen füzetecskének is; aligha vethetett rá szemet más, csak aki a titkárt tudta. A titkát? Vagy csak az enyémet? Egy évszáni körül forgott minden. Már a regény els ő lapjain elállta lélegzetem a K ö z. ö n y ből ismert hamisítatlan camus-i hangvételt ől. Percekig ámulat és felháborodás között hányódtam. Visszalapoztam a könyv elejére, ahol a mű eredeti címét szakt ők közölni: francia cinire bukkantam: másodkézb ől fordítatták. A francia kiadás évszáma azonban meghökkentett: egy ével korábbi volt Camus K ö z ö n y ének nagy port felvert őskiadásánál. Nyugalom, intettem magamat. Csekélység. Lehet ez téves adat vagy sajtóhiba is. Lépre csalhatja az embert egy hóbortos fordító szende buzgalma is, aki netalán a divatos író m,odo"rában kissé fel f rissítette az ártatlan eredetit. Csak semmi izgalom. Hallok vajon vagy hallucinálok? Mai napig sem sikerült a dolog végére járnom. Csak éppen magam felől nincsen semmi kételyem: a Közöny modora iránt
1 1189 I oly fogékony voltam, hagy a hozzá nem illő, rezzenésnyi hamis hang is megütötte a fülemet. Egy-egy jeles író modorában végzett stílusgyakorlataim közül a legnagyabb sikert épp Camus majmolásával arattam. Hava tegyeQn hát ezt gaz egyiptomi vizsgálóbírót? Varázsa ng ma is él bennem, sokkal inkább, mint megannyi maradandóbb műé. Holdnak néztem minden szentjánosbogarat: minden kezem ügyébe került arab írót elolvastam, névtelenek tömegét irakiaktól marokkóiakig, megszállottként üldöztem đket, mintha számon kérni valóm volna tđlük. S megannyiszor leverten ébredtem, a fény kialudt, elillanta hold. Miért nem hagytak nyugton? Mit is vártam t đlük? Gyanúm beigazolódását? Vagy azt kutattam, amit mi, európaiak, ránk valló homállyal, modern szenzibilitásnak mondunk, s ami Tewfik el Hokim művében meglepett s elb űvölt? Kissé szorongva gondolok rá, hogy nyilván felfedezésem i z g alma tartósította bennem — csupán — a talányt, nem is az átlényegülés a regény nyújtotta é 1 m é n y t. S ez az, ami miatt aggályoskodom: múltamé az élmény, jelenemé csak a talány. Futok valami megfoghatatlan után, mint az az ember, aki el őtt váratlanul felt űnt s ellibegett valaki, de mielőtt észbe kapott volna, hogy jól szemügyre vegye magának s emlékezetébe vésse, tüneményesen beleveszett a tömegbe, a kirakat tükréhez rohan hát, hisz az imént suhant el itt az a lény, a tükörnek be kellett fognia alakját, ott kell lennie még a nyomának, a fény vibrálásának, de csak. saját megnyúlt ábrázatával néz farkasszemet. Ha Tewfik el Hokim regényének fordítása mégis hiteles, érdemes volna felcserkészni, mi rejtezik a fonál két végén. A bet ű nap nap utáni beláthatatlan áradata már rég partra vetett, hagyom hát, én, hajótörött, hogy eltajtékozzék a lábam alatt, s nem tudom már, mit visz mágával: vajon másoknak is felt ű ntek-e bizonyos kapcsolatok, s vajon melyek azok közül a szálak közül, amelyek az algériai Camus-t az arab világhoz és műveltséghez fű zik; ugyan fény derült-e rá valamelyest, mennyiben indíthatta ő t épp az arab világ az abszurd életérzéshez, s éppen ahhoz a sajátos hangvételhez is, amelyet ugyanabban az idő ben talán kissé el ő bb is — egy született arabnál is fellelhetünk. Azt mondtam, 6 t, pedig épp a Nyár bon berzenkedett s joggal — a dő re felfogás ellen, mely az írót és h ősét azonosítja; de miért van mégis, hagy a tékozló fiú önigazoló menteget đ zését látjuk szavai mögött, aki szeretné már letudni ifjúkori szertelenségeinek abszurd vétkeit, hisz levezekelte ő ket, s íme, azt vallja már, hogy az antik szellem iniértéktartása, józan megnyugvása, a mediterrán szellemiség a kiút. Az író, igen, felfigyelhet a t ő le akár idegen életérzésre is. Regényben rögzítheti a róla szóló üzenetét, filozófiailag is felmérheti azzal a szándékkal, hogy konzekvenciáit levonva, a túlhaladás útját egyengesse, s a vizsgálódó megelegedhet annak felderítésével is, vajon miben nyidа tkozik meg az abszurdum lényege a filozófiais lcifejtésben, s milyen eltérés mutatkozik épp a 1 é n y e g e t illet ően mű vészi kifejezésében. S ezzel egy tapodtat legalább közelebb került a m ű legizgatóbb titkáhóz, még ha korántsem is mentette ki. Az abszurduma K ö z ö n y ben valóban nemcsak abból áll, hogy a már Gide-nél ismert motiválatlan b űntett —amely annak idején annyi csodálatot, megrökönyödést, szitkot és lelkesedést váltott ki az olvasókban — ezúttal csupán kívülr ől nézve, tényszerűséglébeп motiválatlan — Meursault lel ő egy ismeretlen arabot, azért-e, mert aznap többször találkozott vele, vagy azért, mart éppen szemébe sütött a nap, s az sem bizonyos, hogy a napra lő tt-e vagy az arabra —, a belső
1 1190 I lélekrajz azonban, éppen az álmos, közönyös életérzés révén szubjektíven nyújt mativáciát, s ily módon a küls ő és a belső világ, értеtlenségében egymást kizárva, abszurdumot szülve fenekedik egymással. De ha az az álmos, közönyös magatartás ki is kerekíti a bels ő világot; épp ő váltja ki s magyarázza a külső világ értetlen voltát és elleпsz.egülését, forrása mind a ,küls ő, mind a belső világ ilyen képének, s benne pusztít a két véglet közötti kisülés is: felöleli tehát magát az abszurduanat is. A magatartás túllép a szubjektumon, amely csak inkarnációja volt, túllép a szubjektum bels ő világán is, és p őrén, kiteljesed ő abszurd létként lép elénk. A t e 1 j e s életérzésben nyi-latkazik meg az abszurdum, a h ős minden mozdulatában, reflexiójában, rajta túlmutató való mivoltában: hol a gyökere annak a magatartásnak a temetésen, a szeretkezésben, az unalmas délutánon az utca látképével, ott, a moziból kiözönl ők fölött, a szobaablakban? Hol futnak össze a szálak a minden légesnél mindennel szemben így megnyilatkozni tudó ember világában? Maga. Camus ad választ erre is, képet festve az őbenne 'élő Algériáról, s kellenek-e beszédesebb címek a Nyár ból: M i n a t a u r o s avagy Pihen ő Oranban, s lapozzunk még néhányat: Rövid útikalauz múlt nélküli városokról. T űnő djünk el egy-két idézeten, ha már nem iktathatjuk ide teljes egészében az írásokat; kísérjük végig útján a szerz őt: „A városok, amelyekr ől szólok, múlt nélküli városok. Az unalom óráiban, a délutáni pihenés óráiban kérlelhetetlen. itt a sz оmarúság és nem ismer mélabút. A reggeli fényözönben vagy .az éj buj as.ágában az örömbe nem vegyül szelídség. Nem serkentenek elmélkedésre ezek a városuk, hanem mindent a szenvedélyre bíznak. Nem bölcselkedésre, s nem is a. kifinomult ízlésnek teremtették. őket." Ez az a világ, amelyben „az embereknek a nagy állatok álmos Szemét kölcsönzi a nap", ez az a föld ; amelynek „alattomos hatalma van, alakoskodva köti magához azokat, akik itt tartózkodnak, el rnyeszti, elóbb csak a kérdésekt ől fosztja meg, végül . pedig :a hétköznapi élettel bódítja el őket." Hol pihenjen hát meg a szem, s hol a szellem? Hisz oly kevés kell az embernek, hogy szellemét élesre fenje, meglelje világát: egy fűszál, egy kavics, egy fagyott mavlár Bacon lábai el ő tt. Hava szállhat a képzelet? „Senki sem tudhatja, mi a k ő , ha nem járt Oranban .. . A növényvilág másutt költészetet áraszt, itt a k ő formáját ölti magára. Azt a száz fát, amelyeket a kereskedelmi negyedben találunk, gondosan belepi a por. Kővé vált növények, ágaik a por kesernyés szagát árasztják ... Az egész váras k ővé vált ebben a kőből való páncélban." S aztán a környék, az armótl an szirtek, a valószer űtlenek, ásványszerűek! A némaság, az összeroppantó, fenyeget ő örökkévalúság! A kő iszonya s az iszonyat égboltja! „Embernek itt nincs mit keresnie. Mintha egy másik világból való volna mindez a nyomasztó szépség." Szépség? — kapjuk fel a fejünket. Régóta várjuk már ezt a szót: csakis a szépség ígéretével b űvölhet el bennünket valami. Mit kínál ez a k őből való világ szilárdságával? Felötlik bennünk a hellén der ű, az ősindián szilaj méltóság. S akkor egy arab monda h őséről szól az írás, aki hosszú éveket töltött a sivatagban összekuporodva, égre vetett szemmel, mozdulatlanul, s az istenek irigyelték bölcsességéért és kő-sorsáért. Kitárt, merev kezében fészket raktak a fecskék. De egy napon messze szálltak, távoli földek hívására, és az, aki kiölte magából a vágyat és az akaratot, a dics őséget és a. fájdalmat, sírva fakadt. De: „ha a k ő nem nyújthat többet, mint az emberi szív, annyit
legalábbis nyújthat. ,Semmi sem lenni!' Több ezer éven át ez a s іkоІу tartotta a lelkit a kívánság és a fájdalom ellen fellázadt mihókban.« Ezen a vidéken mindenki, öntudatlanul is, megfogadta ezt a tanácsot." Ki nem látja már, hogy a k őből való városba, íme, bevonult a sivatag, „mert ez az ártatlanság földje, de az ártatlansághoz k ő kell és homok", s a sivataggal egy különös életérzés: ,,,mekkora kísértés, hogy az ember belevesszen ebbe a forró és mozdulatlan világba, a sivatagba, amely dacol a történelemmel és a történelem minden izgalmával! Kétségtelenül, hiábavaló dolog lenne. De minden ember mélyén ott munkál egy sem, épít ő, sem romboló ösztön. Egyszer űen a vágy, hagy semanihez se legyen hasonlatos." Ki ne látná, hogy a sivataggal egy végeláthatatlan arab világ vonul be a városba, hajszálereken szívódik fel az emberekbe, s ott van megfoghatatlanul; elpusztíthatatlan, akár a k ő : a spanyolországi idill óta — a fölötte elvonuló történelemben — évszázadokon át a kő tetszhalottsága a sorsa, s marad a 1 u 1, az id őtlenségben, az darab virágkar óta még tudaгányban, művészetben is némán, mígnem egyszer — s megértük — felérez, mert elszálltak a fecskék. De addig is: „csak egyetlenegy emberfajtának juthat eszébe, hogy a pusztaságba, a sivatagba vonuljon örökre", ha azonban ott született az ember, rányomja bélyegét egész valójára, s így lassan kibontakozik el őttünk Meursaultnak, a Közöny h ősének alakja, egyre inkább láthatjuk azokat a titkos szálakat, amelyek írót és h ősét egymáshoz fíizik. „A sivataga kérlelhetetlenség rejteke. Oran k őből való mennyboltja, utcái, porlepelbe burkolózó fasora, mindez hozzájárul annak a nyomasztó és érzéstelen világnak a kialakulásához, amelyben a szív és a szellem figyelmét semmi sem vonja el az önmagába fordulástól s az egyetlen dologról, amely még lekötheti, .az emberr ől." Vajon az ember mégis? Mi van hát az emberrel? Ha mára k ő külvilágával fordul önmagába s közöny a magatartása, mire viszi ilyképpen, mit vetíthet ki magából: vajon nem körbe vezet az útja? „Végül is a Minótauros felfalja az oraniakat: az unalom. Az, oraniak már régóta nem bolyonganak. Belenyugodtak, hogy felfalják őket." Ez hát az. a „lelketlenes kiúttalan pusztaság", ahol a szilaj tevékenységben őrlődőknek, ha menekvésre vágynak, „igent kell mondaniuk a Mimtaurosnak", régi bölcsesség ez, a megadás és a mggnyugvás bölcsessége, s aztán megtanulják értékelni az unalmat, mert itt van „az unalom fővárosa", s itt „az unalom min ősége finomabb", mint másutt, végül pedig „közönnyel és mély érzéketlenséggel találkozik itt az ember, mihelyt két film, két foglalkozás s gyakran két nF5 között kell választani", mert elvakítja az embert a villogó napfény, „mely egyben fehér is meg fekete is, és az els ő pillanatban valami elrettent ő van benne"; ez az a világ, amelyben ,,ezer magány sugároz ,a tömegb ől is", s a „nagy afrikai éjszakákban királyi száműzetés és elkeseredett izgalom" van csak. S mikor már érzelmünk egyre érzékenyebben válaszol a felénk jövő jeladásokra, értelmünk pedig egyre inkább belezavarodik a betűsorok rengetegébe, kiáltsunk fel mi is a szerz ővel: ,.De hogyan érzékenyüljön el .az embere váras felett, ahol semmi sem köti le a szellemet, ahol még a rútság is névtelen, ahol a múlt semmivé zsugorodik? Üresség, unalom, közönyös ég, mi háta varázsa ennek a városnak? Kétségtelenül a magány és talán az ember." De milyen értelmet lelhet az ember abban a világban, ahol az égbolt, a nap, a fák, a k ő, a homok, az éjszakák, minden azt sugallja kérlelhetetlenül: megállt az id ő. Megállt az id ő, tenyerünkbe fészket .
1 1192 I raknak a fecskék. A magány, a közöny, az unalom: megállt az idő. Ha az embert nem gyötri mára honnan és a hova, a mit és .a miért, az eszköz és a cél, az id ő maga, amelyben cselekvés útján véges egyéni létiének értelmét is megleli a k ővel szemben, amely az időtlenségben az örökkévalósággal kacérkodik; ha az ember belenyugszik, hogy f gy vagy úgy valahol minden el r e n d el t e t e t t vagy elkerülhetetlenül s z ti k s é g s z e r ű, cselekvő kart is hiába nyújt, visszájára fordul és romboló karrá silányul az is, ha úgy adatott: a magány, a közöny, az unalom les ránk: az abszurdum maga. Mű vészi kifejezésénеk értelmi szubsztanciája: megállt az id ő. A közöny: a múlttól nem kapott, a jövđtöl nem vár; a jelen nem pillanat, hanem id őtlenség; a közöny az id ő dimenzióján kívüli lét, térbeli t e n y é s z é s. Aki a lét leglényegét kutatta, Camus a léten kívül rekedt: ha nem mérjük az időt, ha nincs folyamatosság, nem h a 1 a d valamerre cselekvéssel telítđdve, •a napok úgy peregnek le, mint a halacska pikkelyei a lábam elé, összevissza, a halacskáé, melynek tátva maradt a szája a kislány tenyerében a döbbenett ől: mégsem hordta magában a tenger végtelenségét: bevégeztetett. Mit tenni hát, ha nem révolteban kitörni, prométheuszi lángolással? ! Am Prométheusz tette is az időtlenségé, isteni, örökkévalóságba folyó és egyszeri tett: miért a t űz az embernek, milyen földi boldiaguláshoz, ha a valami felé haladást nem adta vele, ha az idő — még ha f o 1 y i k is — körforgás csupán, akár az évszakoké, s a napok a fa leveleivel hullanak alá szanaszét, s nem visznek folyamatukban sehova?! S hova torkollhat ez a révolte, ha nem a szolidaritásba, épp a mediterrán napok megnyugvásába, a hellén sorsszerűségbe é s megadásba , akó időtlen bölcsességébe? Ha a csírában ott a mag is, Camus a kezdettel megragadta a véget is; magam is ezt rendezgetném számadásként: a sok fonál közül a magamét szorongassam, még ha el is pattanna, s leveg őben lógna is a vége, akár az ökörnyálé. Hulljanak hát bele ebbe a perzsel ő nyárba még egy mediterránt, s épp észak-afrikai, a hippói Ágoston lázas szavai: „az idő hosszúságát kizárólag a temérdek egymás után következő mozzanat okozza, de e mozzanatokat nem lehet együtt tartani s i'dđterjedelemmé kiszélesíteni", mert a jelen, „ha mindig jelen maradna s nem menne át a múltba, nem id ő volna, hanem đrökkévalóság", ha pedig így van, honnan érkezik, mely i r á n y b a n és hdva illan el az id ő : „Honnan? A jövőből. Merre? A jelenen keresztül. Hova? A múltba. Tehát abból, ami még nincs, azon keresztül, aminek nincs kiterjedése, abba, ami már nincs!" S ki ne látná már, hogy ez a merđben más izzású mediterráni, akire Camus nem lelt rá a bezárult hellén varázskörben, voltaképpen nem a fizikai, hanem épp arról az id őről szól, amelyet mi t ö r t é n e l m i n e k mondunk ha cselekvéssel telitett --, s az ember léte valóságos közegének tekintjük, s amelyro"1 Bloch úgy vélekedett, , а j ö v ő b 51 a m ú 1 t felé f u t, ellentétben a fizikai id ővel, amelyet óránk ketveaése a múlttól a iövđ felé mér. S az id ő nem az időtlenségbe vagy örökkévalóságba illan el ennek az eretnek mediterráninak káprázó szeme el ől, hanem megmarad időnek, jelenben mulandónak, iöv đ felé forduló történelminek: „Ha tehát a jelen csak úgy lehet id ő, ha át tud menni a múltba... az ok. amelynek erejében van, éppen az, hogy majd nem lesz, következ őleg csak azért nevezhetjük valóságos id őnek, mert arra törekszik, hogy ne legyen", felrémlik, hagy szavai helyenként lóval messzebbre hordanak, mint amit đ maga e h a 1 ad á s értelmének látni vél; e szavak levetkezik magukról 'a b u r k o t: az idő nem 411 meg: ami eьbem az időben benne v a n, az történelmileg mulandó. igy a görög szellem körforgásos szédületének pere-
11193 I mén helyenként felbukkanó g r o d o s, a szükségszer ű, de vak haladás eszméje nélkülözhetetlen dimenziójára lel, ha emberséges céljára egyelőre — nem is. A jövő felé fordulni annyit tesz tehát, mint az eredet, a szül őhely felé nézni. A jövő félé kémlelni annyit tesz, mint farkasszemet nézni a bizonytalannal, a kívánttal, a sejthet ővel, a várttal, az. akarttal; a szellem aligha találhat méltóbb irányulást. A puszta szeQnlélés azonban még így is a fizikai id ő egymásutánját hozhatja csupán egy absztrakt célra irányulva, az id ő így üres hüvely, az ember halálát hozó semmi; csak a jelenben jöv őjét cselekvően alkotó emberi élet a történelmi lét, amelyben az ember — s nem az id őtlen örökkévalóságban! — halhatatlan. Vraniaki szavaival: „Az ember mint természeti lény még nem történelmi ember; mint természeti lény nem lehet halhatatlan. A halál nem történelmi, hanem természeti kategória. Camus nem lelhetett megnyugvásra, bár kutatta folyton; az emberért való szenvedélyes cselekvésv á g y az id őbe vitte volna, a t e t t megnyilatkázási módja az időtlenségbe, van-e hát tragikusabb kettészakadás cél és eszköz között, az ellentétek között, amelyek mindig elképesztették; leljünk hát rá végre arra a N y á rban észrevétlenül megbúvó, a mediterrán Еszak-Afrikáról szóló négy sorra, amely sokkal inkább fényt derít Camus egész világára, magatartása tragédiájára, minta róla szóló tudós értekezések áradata: „ Azok számára azonban akik tudják mit jelent kettészakadni igen és nem között, éjfél és dél között, lázadás és szeretet között, végül pedig azok számára, akik szeretik a máglyákat a tengerparton, akad még itt lobogó láng, egyre várja őket." Hiszen erről a világról Meursault, a Közöny h őse is szakasztott úgy beszélhetne, mint megalkotója, mi értelme hát, hogy az író és a hőse közötti különbségre intsünk? Titkos kapcsolatuk nem kettőjük ;azonosságában áll; az író sohasem igenli h őse minden tettét, ellenkez őleg, é t r a n g e r is lehet tőle, de a hőstő l nem a szerző : mindaz, amivel Camus elzárkózott az olyannak látott — de látott! —Algériától, egyben elzárkózás, idegenség a maga alkotta, de azt a világot megtestesít ő hőstől is, a hős léte azonban csakis a szerző által felfogott Algériában lehetséges, más nem létezik számára, el nem zárkózhatik tőle és a szerzőtő l, még ha tagadja is. A v a 1 ós á g o s világot hiába is keresnénk itt. A k ő és homok világa olyan alapélményt nyújtott Camus-nek, amelynek táptalaján virágba szökött benne az az abszurd életfelfogás, amelyet az ő szavaival „nemzöd.ékemből annyian magunkban hordtunk", s ennek fényében művészi képzel őerővel r ik r e á 16 d ot t olyanná benne ez a világ, csakis benne, amilyennek a perzsel ő N y á rban kiteljesülve látjuk. A homok csillámlásával az is felvillant el őttünk, amit az abszurd életérzésbe az arab világból vélhetünk hajszálerec ззkáken beflolyni. Ez a tébolyodottan perzsel ő nap egyre sürgeti az embert, hogy még valamit elrendezzen, aniel őtt sisterg ő fáklyaként lángra nem lobban. Fám virradt, de egyszuszra végigolvastam Germanus Gyulának A z arab irodalom történetét. A halászok épp akkor tértek haza üres hálákkal; üres volta mв agané is. Mert vajon Taufiq alHakim, akinek a fényképe is beenne van a ikönyvben, azonos-e Tewfik el Hakimmial? Elöl kissé megkopaszodott, homloka :impozánssá növekedett, haja ász, bajusza rövidre vágott, álla kissé el őreugrik, riégi hadvezérek szigorával, poroszosan peckes testtartással, árgus szemmel néz el felettem rendreutasítá п; 'ha a görbe-botot lehet a marsallbot méltóságához ill ően tartani, hát ő úgy tartja az övét. Az áll itt ráta, hogy éveken árt Párizsban élt, bekerült a francia irodalmi élet --
,
,
I 1194 I fő sodrába, ,európai m űveltségű egyiptomji- moszlim hazafi" — s talán helyben iás volnánk: 'egy franciás arab s egy arabos francia magába merülve buzgón szövögethet. 'a fonálnak azonban két vége van, kezünkbe kellene fogni mind a kett ő t. Végigpásztázom a sorokat, könyvcímek rengetegében botladozik a szemem, párszavas összefoglalákban fürkészem a nyonloikat, s leverten érek a raja szóló fejezet végére. Már az ,a mondat is lehangol, mely szerint „Taufiq al-Hokim igazán jelent ő set azonban .az egyiptomi drámairodalom területén al.kótatt", egy drámájából való kétoldalas gyatra szemelvény pedig minden ábrándomat 'szertefoszlatja: egy fiúról szól, aki nem hajiandá vérbosszúra, s akit , ezért gaz anyja megölet; de micsoda kongó képzelet: sikoly ,a 'kul,isszák mögül, rrviután 'a vérbosszúra izzó sz'envedélylyil szólító anyának ezeket a fenkölt szavakat mondja a fiú: „És ránk hárul a kötelesség, akik Kairóban tanulturaik, hogy megmutassuk d falu népének: joguk van az élethez! Nem lenne nehéz megvalósítaniuk ezeket a célokat, ha egyesülni tudnanak, egymás segítségére lennének és kisded társadalmat álikatn.ánalk ... És azon dolgozni, hagy egy mintafalut alapítsanak." Leverten tallózok 'a sorok között. Hol van mára tavalyi hó? Hol az az é l m é n y? Képzél ő dés, délibáb volt csupán? :km a talán y nem hagyja nyugton az embert, szénaboglyában t űt keresni sarkallja. S egyszer csak valóban megcsillan valami, kapva kapok a hallucináló adatért:. „A bíróság é.s a m ű vészetb ő l merített e mi é k e kben személyes élményeit beszéli el." Annyit árul el ez 'a műről, minta Vörös-ten.gerr&l az hagy vörös. Süllyedjünk hát az ingoványon elkeseredve, menthe.tetlenül. Hacsak — s már bele is kapaszkodtam a fulд.aklák szalmaszálába — az az egyetlen szócska, a bíróság nem igazíthatna útba: franciául talán külön adta ki ezt a részt az író, s regényt kerekített bel ő]e? Ha útbaigazítást nem is lelik, de bár évszám j ele гné a mű keletkezés€чΡt, hogy egy szökkenésnyit megvédhetném a másik. lábanvat is, ne kelljen félláb оn bicegnenZ délibábarc után! Vagy sebbel-lobbal mégis fabrikáljak mankót magamnak, úgy vánszorogj ak a hinteget ő , tótágast álló tarnyakhoz, amelyeken túl, tudom, mégsem leshetem meg a titkot: ∎az áll itt Taufiq alHakimról, hagy több kötetnyi értekezést írt, azt hámozom ki beil őle, hogy az emberi léten sokat tépel ődött, s volt benne szellem az ostobaságakat fricskázni, a bölcs szamarát bölcsebbnek látnia nagykép ű tudásnál, maid efféle csatárd. szavakat találok ráta: ké фkedés, csömör, csalódottság, illuzórikus csillogás és a beteljesedés fonáksága, filozófiai rezignáció .. . S itt álljunk meg. Az. , estébe hajló fények errefelé is vakítóak: fehérek s feketék egyaránt. Valami felcsillant el őttem: sirályok szállnak az égen. A kék madár elém rebbent, majd ismét elrepült. Utána léptem, aztán megtorpantam. „Tudásunkkal együtt gyarapodtak a titkok", mondotta Camus, s régóta tudom, hagy igaza van. Mégiss azt gyanítom, sohasem is szándékoztamz foglyul ejteni azt, amit kergetek. Id&kénit ,elsuhan felettem, gyön уörködöm benne, felsereglenek ,előttem azok a sisyphasi évejk. Csak l ője le más, lője le batran, akit semmi sem fűz hozzá, aki semmit sem kaskáztat vele, ha kitudódik, hogy éppoly veszend ő madár, mint a többi. 'Szánakozó mosollyal nézek majd magam elé. Ide kit szánjak akkor? ,
HIVASOK
Pap Józse f
1 A remény szét nem málló Köveib ől raktam utat Hagy elvezessen hozzám Emlékeimmel megvilágítom Közeledő lépteid a jövőt Kopogják halántékomon Gondosan összeválogatott Szavaim eléd futottak Elárulnak ingem Lendiilő karom kétségbeesés
2 Ez a tér :a ránk bízott jelen Megférés-talapzatán A meg nem nyugvás légtájak zajos nyüzsgése Lefogott gyökérzet Szárnysuhogás Ne is menekülj szemhéjad sövénye mögé
11196 I Itt forgunk leaZgiink Kiszögezve is Člnkényesen El nem taposható csillagok
3
Elém tárt tenyered fürkésszék Nyíltság Titkait partjára kive+t đ folyó Alázat Kérlelés nélkül leheverhet ő f{'i Ragaszkodás Egétől el nem fordítható fa Felkfnált tájain Szavaid óvod csak kebled melegébe rejtve Feloldozzák-e Madarak torkából gyűjtött szavald
4
Miért szakadtatok ki szemébđl Bizakodása fénygyökerei Réseket nyitó nappalok
lJj szaká j a hamakszem-ébrenlét Házak kifordult szeme fehérje Körözi mozdulatát és kinézik Kilincsig sem érđ szándéka miatt Vágyak duzzadó folу amágyai nappalok Kanyarodjatok elnehe¢ed đ léptei alá A véget nem érđ játék Megszakadt szemnbogarában Kakukkfióka sírása hangja
1 1197 I 5 Nem a fény asztalához Szólftottak minket Hallgatásunk eresztékeibe Arnyak akaszkodnak Szemlehunyással le nem rázhatók A csel jól bevált mozdulatait Idézem szavaid rejtekéb бl Az alvó ármányaktit Mállasszák le az érdes tapadást Szerгlmiln,k ártalmatlan ujjai letöredeztek Hogy i s hihettél a fénysuhogásban Árnyakat vonszolunk magunk után Megértést nyflnak majd kihajtó csonkjaink
RADN б TI 1VIIKLÓS EKLOG áIROL
Bori Imre
A költđ utolsó vers-periódusának középpontja, nem egy tekintetben csúcsa eklogáinak sora, amelyhez be+lsб rokonsággal kapcsolódnak La Fontaine fordításai, s általában műfordításai. „Az eclogák sorozata... tehát végigkíséri az utolsó esztendő ket, s változó tartalmukban öszszesűrűsödik Radnóti ekkori költészetének szinte minden lényeges eleme" (16.). Ez a Fokozatosan kialakuló, tematikában és felfogásban is egymástól eltérđ költemény-sor ciklikus voltában, a benne felfedezhet đ egységes szempont érvényesiilésében, a bennük kifejezett élethelyzet sajátos voltában kílön is Figyelmet érdemel. Az egységesnek egy olyan banyamását tudják ezek az eklogák kiváltani, hogy önállóságukat a költő összegyűjtött verseinek id đrendjében sem veszítik el, hanem egymás mellé kívánkoznak, s egyiittesІn is hatnak csak, a nagq el đd, Vergilius eklogáihoz hasonlóan.
I.
A7_ EKLOGAI HAGYOMANY
Lakodalmi meghívó szövegében bukkan fel az eklogai hagyomány elő szór, amikor is egy bizonyos M. iskolaQrieste.r P. iskolamestert levelében, valamikor 1325 és 1341 között arról értesíti, hogy ,,az üdvözülés három állapotából' a „jó házas-Ságot választatta", s mondja: „Nincs kedvesebb számiunkra atyafiságos szereteteknél, minthogy csupán a Ti szemzélyetek hiányzik nekünk. Mert neme véljük, hogy azok közül valók vagytok, kikr ől az Ekloga azt mondja: Barát és asztaltárs csupán; a szükség, vagy a jószerencse idején pedig meg nem jelenik" (1.). Vergilius VI. eclogaíjának sorai után a XVI. században felbukkan az eklogák fordítás-kísérletének a töredéke is, egy 1592-bő l származó dézsmalajstromhoz csatolt lapon, Vergilius I. ecloráj ának utolsó öt és II. eclogáj ának első kilenc sorával, próbálgatva a szerelmes panasz e klasszikus kifejezésének magyarítását (2). A deákság eddig kell ően nem méltatott megnyilvánulásai ezek az első emlékek, egy értelmiségi réteg szellemisége, m űveltsége nyilatkozik meg bennük. E réteg közm űveltségének szerves része volt
11199 I
az eklogai hagyamány ismerete, s alighanem az ő révükön jutott el ez a hagyománya népszokásokba is. A magyar betlehemes játékok egy csoportja máig is meg őrizte Vergilius pasztArainak nevét (Titeris, Maksus, Ing, azaz Koredab), a játékok szövegében pedig az eklogák helyzeteinek mintegy emlékképeit, a szellem • azonosságának a tudatát, s bár ma mára közvetlen kapcsolata játék el őadóinak emlékezetében nem él, a szöveg eltorzult, egyesek variánsai XVII. századi kéziratos én keslkönyvak alapján rakanstruálhaták (3.). „Az ősi formákat őrző vallásos alakoskodásba" szüremkedett be a klaszszikus hagyomány úgy, hogy az „evangélium pásztoraival olvadtak egybe a bukolikus költészet tipikus alakjai" (4.). S már itt, a felszívódásnak ezen a fokán felt űnik a klasszikus bukolikus költészet egy jellemz ő sajátossága: hajlékonysága, alkalmazhatósága, mindenek felett pedig a lírai szerepjátszás lehet ősége, a. versek helyzetdal jellege, nemkülönben az a sajátos villódzás, amely egy intellektuális attit űdöt tud profán népi hagyományba átjátszani, illetve ezt a népi hagyományt jellegzetes urbánus érzésvilág kifejezésére átképezni, úgyhogy az ekloga mára görög-rámai világban is jellegzetesen intellektuális m űfaj volt. Aki vállalta, a kifejezés, a lírai helyzetek sokaságával rendelkezhetett: követhette a Theokritasz iskólájában megformált eredetit, Vergilius ennek alapján szerzett intellektuális játékait, ezeket a komor idilleket, amelyekben a költő és kora problematikája oly mesteri kifelezést, de mitikus jelleget is nyom-t a versekbe sz őtt „aranykor mítosszal", s e kettő nyomán az, európai irodalmakban ily sok alakot és formát kapott szellemiség valamelyikét: a rokokóban betet őződő olasz és francia „pásztor-irodalmat'', amely az idill feié sodorta a bukolikus költészet helyzeteit (a. magyar irodalomban Balassi, Zrínyi, Kazinczy Gessner-fordítása, Csakomai „olaszos" formái jelzik a f őbb állomásokat), az Apollinaire képverseiben újraéledt újítókedvet, amelynek Radnótinál is megtaláljuk visszfényét, s a Vergilius eklogáihoz szorosabban tapadó, azok helyzetdal jellegét kiaknázó, a klasszikus formaihlet körében maradó sajátságát, amely a magyar irodalomban Faludi Ferencnél bukkan fel, folytatódik Baróti Szabó Dávides Rájnps Jóгsef fordítasaival és a fiatal Vörösmarty verseiben hal el, hogy a XX. században Babits kísérletezzen vele, s Radnóti újítsa meg és adun egyéni jelleget neki. Minket közelebbről Vergilius hagyományának ez az utóbbi sorsa érdekel, hiszen éppen ezen át tudunk tulajdonképpeni tárgyunkhoz, Radnóti eklogáihoz eljutni. A hagyamány „idilli" sorsát annál bátrabban kihagyhatjuk, mert az nemcsak stúdiumainkban vinne bennünket messzire, hiszen a magyar népiesség problémáit is fejtegetnünk kellene, s egészen Pet őfi betyárjaiig és pásztoraiig kellene nyomoznunk e szellemiséget, hanem a magyar irodalom eavik zsákutcáját is meg kellene járnunk, hiszen ennek termékeny tavabbélése nem volt, egy pillanatban a magyar szentimentalizmusban csillant csupán fel (5.). Az ekloga-hagyomány eredetibb hangjait Faludi Ferenc szólaltatta meg „pásztorénekeiben", közvetlenül Vergiliushoz nyúlva visz sza. Ez az els ő kiteljesedése a klasszikus mintakép eay eredetibb felfogását mutatja. Faludi ugyanis az eklogai hagyomány szellemét ragadja meg, azt a lehet őséget, amelyet éppen az eklogák kínáltak fel egy emberi helyzet költ ői helyzetbe való traryszpanálásával. Mintegy lemintázza a vergiliusi ihlet pillanatát: a költ ő körül elkomorul a világ, egy rossz világba kerül, s ennek költői legyőzése játszódik le az еklogákbaл. Ez van Vergiliusndl is, akinek Árkádiája
1 1200 I
életének egy válságos szakaszában született (6.), s ezt figyelhetjük meg Faludi Ferenc „pásztarénakeiben" is, amelyeket kapcsolatba szoktak hoznia jezsuita rend felosztása nyomán Faludi életsorának rosszabbra fordulásával: „Azt mondják, hagy .a Keserg ő Pásztorok a jezsuita rend eltörlése alkalmából iratott. іІуen alkalomszerűnek tartják A vigadó Pásztorokat (ajánlva Mélt. Gr. Galántai Fekete Györgynek, mikor országbíróvá lett); .oly alkalomszer ű volna a Pásztor versengés is..." (7.). Ezt a múlt század végén már csak mendemondaként számontartott tényt Batsányi János még tudja: „Melly igen mélyen érezte, s melly keservesen megsiratta légyen utolsó öregségében .a mi jö Faludink eggy aц yan Szerzetnek feloszlatását, tellyes elszéllyesztését, a mellyben O majd egész életét töltötte, s annyi nevezetes hivatalt viselt, annyit munkálkodott, igyyekezett, fáradozott, és ez által magának-ás olly sok országok' s várаsokbаn annyi érdemet, tekintetet, betsületet szerzett vala, — azt ugyan akárki-is önként és igen könnyen elgondolhattya. De még inkább, még nyilvábban tapasztalhattya, s megítélheti ezt, az értelmes és érzékeny Olvasó, ezen jeles nagy Poétának VdLik éis VIdik pásztori költeménnyébő l; akármint itéllyen egyébarást arról a híres Társas gról..." (8.). Fontos ezeknek az indítékoknak felfedése éppen Faludi Іsetébem, mert neon személyes érdekű költészetében éppen gaz eklogákban szólal meg az egyéni keserv, a lírai helyzet dala, az egyéni érdekeltség problémája is, itt töri át azt a személytelenséget, a лlely kordivat is volt, de világiságával a jezsuita Faludi egyéni helyzetéb ől is következő kényszerűség, hiszem költészete alig őriz vallási ihletet, s értékes alkotásai nem innen szívták nedveiket: „Faludi udvarló, világi verseket ír világi nyelvem — ez még akkor is merészség, ha csak szerepről, koholt helyzetekről van szó" (9.). Az „esatétikai érdek", ,аmеlyríil végső fokon itt szó esik, (10.) bennük kapja meg teljességét, túllépve a személytelenségnek az európai gáláns költészet és az anakreontikusak művelte költői világán (11.). Am ezek a „pás tarversek" amelyeknek csonkaságát Batsányi joggal fájlalta (12.), többek, éppen személyi ihletükben, mint ahogy azt Faludi verseinek gáláns elemeit vizsgálva feltételezhetjük, s az „udvariság korlátait" nemcsak a nyelyben törik át (13.), hanem a költői alaphelyzet vállalásában is. A szerepjátszásban a maga szövegét is mondja a költ đ. Révai Miklós, Faludi vérsernek els ő kiadója jól látta meg az eklogákban megmutatkozó metamorfózist, a személyes irányába való eltolódást: „Nem is mindjárt Pásztor Ének azzal a Költemény, hagy akár mi dologbann egy néhány bokrosan fel f űzetett virág koszorúkkal el ő állanak valakinek Pásztori, Karidom, Titír, Amintás, vagy akár mi más olylyan nevek alatt. De ha úgy szállrtj a ki őket, hogy minden beszédjak, minden intézetjak, mindem indúlatjok ábrázolja a mezei életnek természetes egyszer űségét, a' mára bettébann lév ő igaz Pásztor Ének ... O anynyival Is szebb munkát űzött, hogy ő nála, nem tsak igaz Pásztorok, hanem m. бg Magyar igaz Fásztorak járják a 1Vlagyar mezőt, s a Magyar erd őit ..." (14.). Am aгmennyire találó az eklogák „magyarításáról" tett megállapítása, annyira té иes a „mezei életnek természetes egyszer űsége" feleanlegefikse, hiszen Révai az eklogáknak az idillel való kapcsolatáról az irodalmi köztudatban él đ hagyományát vetíti Faludi eklogáiba, ezt a Rousseau el őtti primitív „rausseau-izmust", amely éppen Faludi eklogáiban „népszínmfíi" leveg đt áraszt a „magyar pásztorok" ;színpadias világával. Faludi t еrznészebesen neon tudta megvalósítania személyeik az unalmát, és sokkal szorosabban tartja inogat mintaklépéhez, minthogy eklogáiban а mű-
I 1201 I
faj lírai helyzetdal lehet ősége érvényre is juthatott volna, kibontva a maga szubjektív világát. Faludi legmesszebbre a nyelv terén jutott el. Nyelvi eredményeit tartatta szean el őtt Révai iás, többek között, amikor arról beszéd, hogy „magyar igaz Pásztorok járják a Magyar mez őt és a Magyar erdőt", ez annál is indokodtabb, mert Révai Faludit éppen a nyelvi érdek űsége miatt fedezi fel és adja aki munkáit. Az „igazán ntiagyarul szól" gondolata csendül fel lépben-гiyamоn Révai tanulmányából: „Nem árul el írás módja semmni idegen szó ejtést, semmi idegen köz mondást. Mind azon anyja tejével szopta beszédet mond: természetest, kellőt, tulajdon Magyart ..." (15.). Faludinál a klasszikus formaihlet a magyar népiességnek egy sajátos rnegj Јelenését tette lehet ővé, aanelyben a költőnek népnyelv iránti érdekl ődése játszatta a döntő szerepet: verseinek nyelve támasztja elsősorban a népiesnek az illúzióját, amíg a többi költői elem tekintetében ez az illúzió sokkal gyengébb. Nem véletlen, hogy Faludi iránt ra is els ősorban nyelvészek érdeklődnek (16.), míg gaz iirodalоmtörfiknёszek a Faludi-kérdést egyel őre lezártnak tekinitilk, közelebbről neon foglalkoznak vele. Faludi hat eklogája ismeretes. Közülük három (az els ő, ötödik és hatodik) alkalmi jelleg ű, míg a arásodik, harmadik és negyedik önérdekűbb sajátságokkal bír: van két „köbt ői versengése" és egy mitológiával zsúfolt, szerelmi bánatot elmondó eklogája (a negyedik). Az alkalmi jellegű eklogák közül bennünket közelebbr ől az ötödik és hatodik érdekel, hiszen éppen ezekben figyelhet ő meg az eklagáknak a személyes fielé való tördkvése. Mindkett őben a „tatágast álló világ" képzete az uralkadö, s a célzósak nyilvánvalóvá teszik, hogy bennük Faludi rlegszeanélyesebb mondanivalói bujkálnak (17.), az egyikben :alakoskodva, a „keretjátékban" pásztorok rendeznek dalosversenyt, de a pásztordalok már, lírai betétekként, a költ ői keservség megszólaltatói:.a két pásztor (Thyrsis és Micon) szinte versengve, a versszakokat mintegy egymással túllicitálva mondják, feledve a keretjátékban megpendített verseny-jelleget, baljóslatú jelekr ől tudnak csak énekelni, amiből kézzelfoghatóan következik, hogy egyikük sem lehet a dalosve гrseny győztese. Az utolsó versszakban a verseny „bírája", Palaeanon foglalja össze a tanulságaktit: ~
> n sem mondok ellent, zűrzavarban élünk, 1уstakes csillagot mutat az ég, félünk, Előttünk, utánnunk csak a keserves ,kár, Magam el bujdosom, a hol pásztor nem jár.
(Ecloga 5 t a.) -
A kuruc bujdosódalok hangvétele, melódiája sejlik fel ebben a versszakban, a „stílus", a színek és hangulatok olyan keverési módja, amaeIyet majd tökélyre, éppen a kuruc versek kapcsán, Ady emel ún. kuruc dalaiban. Hatodik eklogájában újra felcsendül ez a hang, s vele a bujdosás nxotivu.nla: MOERIS
Lézzegiink, bujdosunk, se .szelünk, se partunk, Azt sem tudjuk, niihez, azt sem, merre tartsunk, Illy keserves igywnk bár özönt fakasszon, Bár tеngеrt árasszoai, niinncsen benne haszon.
1 1202 I Az erre felel ő Mopsus éneke versengve hozza a „tótágast álló világ" képzetét: Már azt is el hiszem: szántó vizén arat, Bárány farkast kerget, a nyúl ver agarat, A tél rósákat hoz, ,a nyár k оrnény jeget, A mord éjszaki szél izzasztó meleget. Métely juhnak, dér virágnak, Horog halnak, t őr rпadárna.k, Darás méhnek, aszál rétnek; Pán haragja vége, fogyta életemnek. A XVII—XVIII. századi literátori népiesség, a ,kéziratos daloskönyvek világának mintegy az eszenciája szívódik fel Faludi eklogai népies= cégébe, túlmutatva a formális népiesség nyelvre korlátozódó formáján, egyben pedig arra is felfigyelhetünk, hogy a „versbeli magyar népiesség legöntudatosabb zsemgéi", ahogy Horváth János nevezte r'aludi eklogáit (18.), két síkon is hordozzák költ ői törekvéseit (versképzésben és ihletben), az eklogai mimikri kiaknázási lehet őségeit csillantva fel. Faludi ezekben az eklogákban, külöп ösEm a személyes keservet kifejezб két utolsóban, sikeresen forrasztotta össze az eklogam űfaj hordozta kicsengéseket (apokaliptikus hangulatok kifejezése, megváltásvárás, természetfestés, életképszer űség) a magvar irodalmi hagyomány elemeivel, tovább irodalmiasítva őket, másfel ől emberi helyzetének elidegenült voltát oldja fel az eklogák szerepjátszó, közvetett népiességével, úgyhogy ahol a szubjektívt ől a legmesszebbre látszik eljutni, Ott jár ahhoz a legközelebb. Az eklogai formának ez az „átképzése" éppen ezért a Faludi-hagyomány legértékesebb, legszubjektívebb részét képezi, s vaskosan, darabosan ugyan, egy-egy sikeres sor, illetve versszak telitalálata ellenére is, nemcsak a magyar népiesség nyitányát kapjuk tőle, hanem az eklogai hagyománynak els ő meghódítóját és kiaknázóját is benne tisztelhetjük, aki az eklogák klasszikus örökségét szabadon használt а fel, elannyira, hogy a „mérték" felcserélését is vállalnј merte, a formai átképzés csúcsaként alexandrinjaival. Faludi kezdeményének egészem a XX. századig neon akadt folytatója. Ráday Gedeon, aki Vergilius eklogájának „magyarításával" kí i sérletezik, nem volt annyira költ ő, hogy Faludi nyomdokain járva az ekloga-lehet őséget továbbfejlesztette volna a személyes irányába. Az öt „megmagyarosított" vergiliusi eklogája közül kett б jelent meg, az e] sб és a második, s ezek azt mutatják, hogy Rádaynál az ekloga farmája nem játszott ihlet ő szerepet, s hogy az „alkalmazás" egy egészen primitív módjával van dolgunk, amely fordítás ugyan, mert aránylag szorosan ragaszkodik az eredetihez, ugyanakkor meghamisított fordítás is, mert küls őségeiben „magyaros" környezet leveg őjét akarja sugallni (az els ő ekloga „I. Mátyás királyunk idejéhez (van) alkalmaztatva", ahogy a szerz ő mondja, míg a másodikhoz f űzöbt jegyzetében arról beizél, hogy az öt elkészült „magyarítás" közül az utaLsó „egészen Mária Teréziánkra van alkalmazva" 19.). Imitáció ez, amely a századfordulón oly népszer ű „technikát" jelentett. Ráday, iakí szorgalmas művelője volt ennek, Vergilius eklogaival is így járt él: „Csak a nevek magyarak s аa hely színe hasonlít némileg a magyar viszonyokhoz, de az egészben lehet őleg ragaszkodik az. eredetihez" (20.). Ráday kísérlebe azonban az ekloga-fordítások karszakát is jelzik, 1>aróti Szabó Dávid ás Rájnis József kiadványait, a fellángoló irodalmi harcokat az els őbbség kérdésébeni, a meginduló prozódiai csa-
11203
!
tát, amely nemcsak a magyar nyelv, különösen a hangállomány t& - vényeinek felfedezését eredményezi, de a magyar költ ői nyelv kiтΡnunkálását is meginditja. Ekkor szívódik fel a köztudatba a költ ői Arkádia képzete, és vet őclik fel a fardítás problémája, amely majd a műfordítás egy szigorúbb kövebelnlény ű rendszerét eredményezi 'a magyar irodalomban. Kaainczy költ ői társaságának a terve is innen táplálkozik „árkászaival", s itt szunnyad az Arkádia-per hevessége is Ezek.. a mozzanatok azonban már túlmutatnak az eklogai h аgyamány szárasabban értelmezhet ő köréal (21:). Az új század azonban háttérbe is szorítatta az eredeti, klasszikus hagyományt, s annak a аІyugati irodalmukból átszármazátt, átképzett és feloldott, halvány másolatain ihletődik, s egyedül még a fiatal Vörösmartynál fedezhetünk fel eklogai hagyamányt, amellyel el ődeihez, az ún. „deákosokhoz" ka.pesalódik. A Vörösmarty körül jelentkez ő kései klasszika az eklogák egy aránуlag rövid éaetű divatját hozza ugyan, de araestei kélt voltuktól, közvetettségüktől megszabadulni nem tudnak, séppen ezért jelent ősebb ihlető szerepeit nem is já ~ts~zhatnak,annál is inikább, mert ez a kor az „irodalmi" népiesség után a „népdal 'tónusát" hallgatja már, s azon az úton indul el, ∎amely majd Petőfibe torkollik: a „közvétl.enebb népiességig", a teljesebb azon.asulásig. A fiatal Vörösmarty ekloga kultuszát és a pillanatnyi kardivatot jól jellemzi Horváth Károly: „A pásztorköltemény, ,az ekloga egyrészt kaposol.ád.vk az e,gyházi . iskolákban dívó újlatin költészetben meggyökeresedett hagyományhoz — tehát alkalma költemény el őkelők, mecénások rnagasatalására — ilyen etiklagát szavalt e1 Pálóczi Horváth Adám 1817-ben az első helikoni ünnepél1уеп Featesias ∎tiszteletére, 'akit a' „f'öldmível ő Varro" szerepében léptetett fel, s a költeményt valóságas pásztortánc követbe. Másfel ől az ,еklaga a gessneri é.s az ősi theokritoszi hagyomány szerint a szerelmi költészet farmája lesz, a fiatal Vörösmartynál is az első börzsönyi évek +alatt. A Hébe első évfolyamai, a SzépLitteraturai Ajándék több ilyen eklogát közölnek, s mikor 1822 végén a fiatal Vörösmarty betiküldi A juhász és bojtár c. versét 'az Aurora szerkesztőjéndk, Kisfaludy Karalym аk, ,ez még azt igémyli a jelerntkező szerzőtől, hagy ,a „lágyan írt Idyllbe Graecizmust" sz őjön, s Vörösmarty 1823 elején valóban egész sorát írja meg a görög nevekkel ellátott pásztarkölteményékneik" (22.), s még Kölcsey is Chloe nevére ír verset, s közli az Aurorában, „pásztorként költve helyzetdalt. Altalában is az eklogákról szerezhet ő ismeretek körében maradnak, ám alkalmazni, szuverénül felhasznalni ezt a farmát nem tudják (23.). A fiatal Vörösmartynál is ezt a jelenséget figyelhetjük meg. Ké.t időszakban is fellobban benne ,az ekloga-írási kedv: el őször iskolai gyakorlatokként (Lengedez ő szélt ől ... , Titirus és Moeriš, Titirus Mopsus, Dórisi folyamok) 1816-1817 táján, majd 1822-ben Börzsönyben születik néhány ekloga ihletés ű verse (A juhász és bojtár, A pásztor leányok, Myrtill és Daphne). Vörösni агty 'iskolai gyakorlataiban nem pusztán csak fordított, hanem Vergilius eklogáiból az anyagot, a versfiérnát, az ihletet merítette, s mi több: nemcsak a bukolikus hagyományt használta fel (a görögöket vagy Vergiliust), hanem :a magyar pásztori versek örökségét is, a „deákos" költ őtik nyelvi eredményeit, s igy ezek La versek ,a költ ő formáló +műhelyének jellemző terméked, benniik is anegfigyelhető Vörösnъar.ty sajátos verselésémdk formálódása. Második eklogai lobbanása 1$22-benn, amely 1823-ba is átnyúlik, már az eredetis'égn еk több jegyét hozta. Az Aurorának beküldött A juhász és pásztor cјmű verse az eklogai formát a kor irodalanárak
1 1204 I nagy törekvése, a népiesség megszálaltatására használja fel, term еszetesen ellentmondásos anódon, hiszen a versben Vörösmarty romantikus képzel;аte is megcsillan:
O pásztor, lelkem ,szoanorú, minta vadon éjjel, Melyre nehéz zivatar száll a csillagtalan égb ől. .. Igy beszél ennek az eklogának a „bajtára", s ternnészetesen e felean.ásságoгt Kisгfaludy Károly nem tudta elfogadni, unnál is inkább, mert ekkora 'közízlés a népies törekvéseket még nem fogadja be, a „magyarítási" hagyamányoknak pedig lejárt ,az idejük. A Ki:sfarludy követelte „graecizmus" ebben az esetben gaz iradalm.ias helyzetdal követelményét is jelentette. S Vörösmarty megfogadja Kisfaludy tanácsát: újaibb ekloga ihletés ű versei már „graecizmriusakkal" vannak telesz őve, de gazért ezekb ől Is kihallatszik a magyar költészet addigi eredményeinek felszívódása: habárazabtan Cserkomai hatását csengetik Myrtill szavai a Myrtill és Daphne című versében (24.): Mit tekingetsz csőbitó szemeddel
Csalfa Daphne, mit mosolygsz hiába: Myrtill szíve .többé nem szerit... A népiesség előretörése az eklogai hagyoanányt is elhallgattatta, mint ahogy a klasszikus költészet tanulmányozása is háttérbe szorult, s eljött a nyцgati irodalmak (német, francia, angol) eszn цédnek, formáiaakideje. A „közvetett nélesség" korszaka lejárában volt: az id ő Petőfi népiességét érlelte, akinél ugyan újra -megjelenik ,a pásztori világ, de most m.ár ábtételck, az e+klogal forma ihletése nélkül. iJjra Babitsnál bukkanunk eklogai ihletésre, m б.г a XX. században, a Nyugat nagy eszmei és stilwsforradalma után. Babits erotikus t•ersfоrdítás-gyűjbeinény ~ében két Theakribosz-idillt is közöl, majd Az istenek halnak, az ember él cían ű verslkötebéb нn (az 1925-1927-ig írott verséi között) megjelenteti Ekloga című versét, ezt a „fura dalt", egy boldog pillanat ihletését: míg magam elnyujtázva nyugodtan itt heverek; homlakem árnyalják látatlan bilkk-levelek s hб-szín nyájra viigyázиа sugáros napban uszom ...
.. .
közbeat repiil őgép száll a váras felé, ,s „bábeli kőskatulyák" fölé, benne az utasok „kényszer-hajt оttan", míg a költ ő szívesebben marad a földön: táncol a tánedkkal, lesi kártya sors-ütemét, naptalan utca red ődbe mгártja macska-szеmét .. .
Csak .stílus ez a vers, színkeverési kísérlet, a forma-ihlet csá ыtásának eredménye, egyetlen apró akkord egy gazdag költészet hangjai között. De a kritika a fiatal Szabó L őrinc versei kapcsán is bukolikus hangulatokat emlegetett (25.).
I 1205 I A Veтgilius-év az ,interpretácaiókat is megsokszorozta. Kerén уi Károly vallástörténeti szempontból nézi ünnepi cikkében, a IV. eclogához kapcsolva mondanivalóját (26.), Németh László A kétezer éves költő címen értekezik, s ő - is, nem véletlenül, az Іklagákkal foglalkozik, ezekkel kapcsolatban Árkádiával és ;a vergiliusi stiliszblkával (27.), míg Waldapfel Imre Vergilius cymtí dolgozatában (28.) az ,aranykor költőjét emlegeti. Anélkül hagy kirneríbenén.k a harmincas évek i magyar Vergilius-iradalтnát (29.), áttekintését az 1938-tan megjelent Vergilius-kötettel zárjwk is (30.), a дnely nemcsak összegyűjtötte a legsikerültebb ekloga-fardításdkat, de bevonta a munkába a fiatalabb magyar költőnemzedéket is. Radnóti •a IX. ecloga fordítására vállalkozik. A kísérő -tanulmány itt is 'a vallástörténeti szeanpontákat érvényesá;ti elsősorban, középporvtban az aranykar-mítasszal, de konkrét utаlá.sdkat is tаlálurLk e könyv fogantatásának korára is, a harmincas évek háborús hangulatára: „ ... stilizált hátterét adja .a pásztorkhlt!észet alapvető jelemubésének, az aranykor mythosának, a tudós. k*ltészet és allegorikus szenePj átszás •sokszarosan megtört sugaraiban is annak a pásztо ri életnék mutatva be .egy-egy darabját, mely. a végs đ romlásba jutott világban még ,a legtőbbetórizte meg az ,aranykoriságból ..." (31.). A taлulmány a magyarországi Vergilius-hagyomány áttekintésével zárul, valamint, ugyan ,érdekesen, a betlehаrnexéaben is felfedezi a vergiliusi eklogák ihletését „deákos beszüremkedésként". S még e kötet megjelenésének évében Radnóti megírja Első eclogáját, jelezve, hagy a Verg шussra1 történt találkozása bermékenyiek, ihletőnek ígéпkezіk.
II. RADN б TI MIKLб S EKLOGAIR б L Radnótit e műfajhoz • a forma alakјthatásága éppen úgy vonzhatta, mint az a szerepjátszás, amit az eklogai hagyomány sugallt, d maga bukolikus, de tudás hajlamainak jó kifejezési lehet ősége is megcsillant előtte, amшak az Árkádiásuk a lehet ősége bontokozott ki, a,mely felé a maga költésze+be is ösztönösen haladt, m,emkülönben, hogy alapvető hasonlóságot fedezett fel az eklogákat író Vergilius és a maga emberi helyzete között is. A kartárs irodalomtörténész a „fájdalmas valóságtál ;a költészet ölére való menekülést" emlegeti Vergiliusszal kapcsolatban, majd így falytatj a: „Vergilius az aranykor mithosz&iak meghirdetésével öеrökérиényű farmát adatit ,a polgárháborúktól eanésztett nemzedék legjobbjaiban él ő békevágynak és megnyugtató a1kotásbaдΡz fogta össze azt a korhangulatot, melyben a kö гelmúlt megrázó él nényeii, a ró пnaivаl szétválaszthatatlanul egybefonódó görög hagyományok és az idegealszer űnék érzett keleti próféciák formátlanul és nyugtalan ítóan kavarogtak" (29.). A legújabb magyar V еrgјliusinterpretációk is ezt a mozzanatot hangsúlyazzák, mondván, hagy .„Vergilius az embertelen er5szak-világgal szembán kiépítertte a .maga Arká.diáját, hogy abba meneküljön ...” (39.). Az ihletés, a hatások, .a megfelelések sok irá лyból futnak tehát össze, hagy egyiibtesen játsszák Radnótii költ ői fejlődésében a felszabadító, tudatosító szerepet. A (költő, nem véletlenül, éppen ekkor, ez2e1 a vergiliusi ihleitéssel ismeri meg a magaköltészetének öntörvényeit, eredeti hajlamait, képszerkeszt ő technikájának mechanizmusát, azt, hogy Németh László szavaival: „ ő is mazaaikista, miként Vergilius is az volt" (34.). Árkádia-jelleg és intellektuális költészet egybefonödása az eklogák, s éppen ez az, ami Radnótit is annyira vonzza ehhez ~
I 1206 I a aníífajhoz, s neon lesz véletlen, hogy 1938-tál egészen utolsó verseiig foglalkoztatja az ekloga-terv, s hagy az első nekifutások után, pontosan a Harmadik ecloga anegírása után már kialakult benne egy ikliga-ciklus terve: hasonl&t tereanteni, mint Vergilius, megírva még csak az ,első három elkészült darab után az el őhangot, , а Száli a tavasz... címűt, majd falyamatasan készítve s ciklus egyes darabjait; a Kiiencediket, egyben az uto,lsát 1944. augusztus 23-án fejezze be, már Žagubicán, a fogolytáborban, töredékben hagyva, vagy meg sem ІјГ Vа a Hatodikat (35.). Legjobban azonban Radnótit az aklagákhaz formai kötöttségei, ugyanakkor rendkívüli hajlékonysága vonzhatta, hiszen az ekloga talán a legjobban alakítható forma, dialógus-jellege s hang és a gondolat kettősségét, ,kiétsíkúuságát is lehet ővé teszi, ezen túl pedig az áttételeket is, a legsze пnélyesebbanek az abjaktivizálását, a legegyénirbb mondaniиalónak átjátszását egy harmadik személyre, az ekloga „szereplőire" (36.). 1Vlaga Radnóti is úgy értelmezte, mondván Vergiliusrol: „Eclogáiban Theokritos idilljeit ixtánazta, de egyben új műfajt is tereant bonnak, az allegórikus idi lt; pásztarai ajkával kortánsai beszélaiek s ,egyanáslt érik bennük ,a magára, Vergiliusra vonatkozó célzások ..." (37.). Nos, ezeiket kell látnunk Radnóti eklogáiban is. Az eklogák sorát Vergilius IX. eclogájának fordítása nyitja meg, amely szerverien illeszkedek Radnóti eredeti költ еméryeinek sarába "is, a Radnótira vonatkoztatható szeanélyi érdek megnyilatkozása alapjón. „Vergilius pásztarai már egy nagyon is -valóságos, háborúval, fól dönfutással fenyeget ő világban élnek, s a veszélyezt оtett idill védekez ő attitű dje szálal meg a békét áhitazó pásztorkölt ők lantján ..." (38.). A mindemét elveszítő Vergilius dala a 1X. ecloga (39:), egyben pedig a sorsnak kiszolgáltatott költ ő gondolatai szólalnak meg a :költesze сről, a költészet és a háború viszonyáról, die d,alverseny folyik, költ ő vetélkedés, „hattyúk lebeg ő dala haLlllk", miközben a várasba igyekv ő pásztaiak arról elmélkiednek, hogy „mit is ér meg az ember, hogyha soká él ... mert felforgat a isors keze mindent". A Radnóti szívéhez is oly közelásó gondolat azonban ez: ... ds tudod, hogy a versek oly tehetetlenek ott, hala Mars dárdái ropogniuk, mint a sasűzte bazátba futó kicsi chaani gerlék. l✓rhet-e ily nagy baj valakit? jaj, hát lehet az? hagy elné¢núltál volna &ölkre te drágra Menalcas? Nimfákról ki dalolna? itt hímezné teli rétiink gyđnge virágdкlkal s remegő zöld árnnyal a forrást?
Száll az tidő, rnegvéniil az ember, gyengül az ésa Fis .. .
Ebből a fvrdításbóilindulnak el !azok ,a reagálások, amelyeket Radnóti eklogáiként isaneriink, s , ez azért érdemel figyelmet, mert a „rezonánciának Radnóti ékölt ői világálaan megadott gazdag lehetőségei is" kmbontakazhattak (40.). Az Elsó ecloga a VergiцΡus IX. eclogájának közvetlen ihletése körében mozog, a helyz Іtak, gondolaték párhuzamos helyen is fel-felt űnnek, legfeltűnőbb azonban az alaphelyzet, s a belőle kibontható képek és gondolatok: költ ő a háborús világban, költő a XX. században, a vers hatalmának kérdései ,merülnek fel a költőben, miközben éppen itt, ebben az eklogában fejti ki a „nem menekült" költősara, József Attila és Garaia Larca él оtéből .kiszűrt, példázatát, és a „nem"-et intés költ ői magatartását. A spanyol polgár-
I 1207 I háború képei vonulnak fel két helyem is a versben: el őbb a „vad Pirenéusak ormain izzó ágyucsbvek feleselnék a vérbef аgvortt tetemek közt" kéüét bontja ki, maki a záró versszakban gazágyíг dömej, оszkösödő romok, árva faluk képét idézi meg, feleletül a kérdésre: „visszhang jöhet-é szavaidra e korban?". „Játszik az ég" — mondja a csalfa tavaszra, a rigó szava szól, de „már ,elfagytak egészen amatrt a kicsiny tuliрának", s innen már egy lépés, hogy a szellemi éghajlatn аk, .a maga kedélyvilágánák természete is hangot kapjon: Még szomorú se vagyok, megszoktam e szörny ű világot .annyira, hogy már néha nem is fáj, — undorodom csak. A záró versszakban a Költ đ szavai már nem a szerepjátszáséi. Az ónmagában annyira klasszikus fagantatá .sú képben a halálraítélitség tudatában alkotó költő jellemzése követJkezik, miután a József Attila, Garcia Larca költ ői sorsának tanulságairól beszélt: frok azért, s úgy élek e kerge világ kSzepén, mint ott az a tölgy él: tudja kivágják, s rajta fehérlak bár .a kereszt, mely jelzi, hagy arra fog irtani holnap mára favágó, — várja, de addig is új levelet hajt... S a verset a rövid életű, de !még boldogan lebeg ő lepke kénének csodálatos, zenei megaldásaibatn remek verssarával zárva, fel- és kiemelve a borzalmasnak ható háborús képek, ,а tragikus költđi sors látványának örvémyébdl, de mégis szorosan a gondolatoknak ebben a körében maradva, a költői imatimáció magasába emelve a súlyos „földiséget": alkonyi lepke lebeg már s pergeti szárnya ezüstjét.
A vers mottóiáu2 választott Vergilius-idézet pedig mintegy kijelöli a vers hangulatát, az ihletés ered őiét: „Ott, ahol a szabad és nem szabad egyre megy már. — Oly nagy a hábоrúság és annyi az emberi gazság". Ez, egyúttal Radnóti egész ekloga-körének is magyaráziata lehetne (41.). A Második ecloga az elsőben felvetett helyzet újabb variánsa, a költő költői kérdéseinek újabb vizsgálata, gaz „f rak, mit is tehetnék" álIlаpat kifejtéзe: frak, mit is tehetnék? frak, mit is tehetnék. írsz rólam? Hogyha élek. S ha lesz még majd kinek. A gondolat mélyebb rétege azonban a költ ői funkció prablémáiát veti fel, azt, hogy ő köbtő : A „költő ír". 111etfunkciója, megnyilatkozása, léte a költés (42.), de „bájtarság ás ..." költ őmnek lenni hiszem: ,
S egy vers miЈуеn veszélyes, ha tudnád, egy sor .is miily kényes és szeszélyes, mert bátorság ez is, Zásd, a költ ő ír . . .
Legalább akkora a Költ ő bátoггsága, minta Repülőé, aki elđl remegve „pincékbe bú ... a gyáva Európa". Vállalnia kell a borzalmakat a költőnek, mint ahogy vállalnia kell az életét Is. S ez a borzalom is egy
1 1208 lépéssel közelebb került a költ őhöz: háborús várasban 61, elsötétítés, repülőtámadástól való félelean, a lebombázortt váras látomása is kfsérti, nemcsak a zsidóellenes, törvényekt ől feléje irányuló fenyegetés. Legnagyobb élményei egyikre ez a mozzanat: a „Repül ő", aki .a pusztitást hozza, éppen úgy izgatja (innen a lélektani nyomozó munka ebben az eklogában), minta pusztulás ténye (felbukkan ez a Nem tudhatomban is, formában és képekben egyaránt, nemkülönben majd a Njolcadik ecloga nagy látomásában): mikor a robbanó és beomló házsorok között a véreres hold fénye támolyog és feltüremlenek mind, rémülten a terek, •a lélekzet rm:egáll, az ég is émelyeg s a gépek egyre jönnek, eltiinnek s ujra mint a hörgő őrurat lecsapnak ujra mind!
A mfifainak a maga termérszetéhez való alakftása ebben az eklogában tovább folyik: :a zárt klasszikus metrumot feloldva a nibelungi sort az alexandrinnal párosítja, hogy így, metrikus j átérkkal mégis a disztichon hangulatát csalja el ő , maid az alexandrint is nibelungival cserélve fel, hogy „fokozza az ünnepélyességet" (43.), s tegyük hozzá, a maga versvilágába is jobban beépíthesse. Meielennek a versben a „tragikusan jártékos" rímek (összesöprögetnek-újra retteg, Európa -tegnap óta, megírok én-élek én, ujra mint-ujra mind; csak hallgatod-nem hallhabod; vágyom-ágyon, vágyam-világon stb.), nemkülönben az a nyelvi remekkés a „különlegesen kapcsolódó állítmánvi szerkezetekkel" (44.), amelyben a felfordult világ képét idézi „a7nirnek mozogni kellene, megáll, .aminek állnia kellene, mozog". A Harmadik ecloga a sгbilizálást viszi tovább, a játékosság most a groteszk felé hajlik, a klasszikus metrum „kávéházi hangulatot" hordoz, anélkül hogy a költői alaphangulat, amely valamennyi Radnó гtieklaga alapsajátsága, megváltozna: -a homlok ugyan kisimul, az ajak talán mosolyra is nyílik, de a szívben itt motoz tovább a költ őd vezéranotívuтn: Pásztort Múzsa, segfts! úgy halnak e karban a költ ők .. . csak ránkomlik az ég, nem jelzi halom porainkat, sem nemesívfx srzép, görög urna nem бrai, de egy-két versünk hogyha marad... szerelemr ől irhatok én még?
A deгűsnek ígérkezб vers igy komorodik •el, a játékosság igy válik itt is tragikussá, így csapnak át önnön ellentétükbe a vers képei: odakinn fut a fény, a mez őkőn némán túr a vakond, kis púpjai n őnek a földnek és széptestü, fehérfogu barna halászok alusznak hajnak munka után a hadas 1adikók sikos alján .. . s így kell visszazuhannia a tragikus valóságba az „ifju régi tet бkről", ahol erlmélkedni lehetne még .s ,.csodás szerelemr ől", s a halál gondolatával foglalkozni, a karmoQó búval és az űző fájdalommai. Ezért kell a jábékas, intim, „kávéházi" modorbál Is („hét ügynök ricsaioz ..."), a kávéházi beszélgetéseket utánzó fordulatoktól („banftak s két óra között berohantam elmélkedni a füst szrarnyán a csodás szerelemről”) eltávоrlodva, a tragikus pátosz magasába emelkedni:
1 1209 I Gđrbéii nőnek а fák, sóbányák +szája beomlik, Padban a :tágba sikolt .. . A „városi berek" igy lesz a költ ő állandó metamarfózisainiak színhelye, fgy alakul át a béma +a kö+ltés folyamatában azzá a tragikus világgá, amelyet költészete jelent ebben a periódusában, azoknak a
gondolatoknak a továbbmondásává, anlealyek többi versében is anynyira faglalkoatatták. Az eklogák keletkeziésénelk id őrendjében +a Száll a tavasz cfm ű elđhang következik, jelezve, hagy a költ őben ekkor .alakult ki az ekloga-ciklus gondolata, egy egységes terv és koncepció, amit már az első há:roпn ekloga is sugallhatott, hiszen az a tragikus költ ői látás, amely az elsđ három vers .alapját képezi er5s átalakftó hatásávral, az élet , és ha1á1 ellentéteinek villódzásával, a költ51 próféciók ismlétl đdđ feltűnésével, egyszóval egész köl+tésaetét e ciklusba s űrítő, 'lényeges vonásait, köbtőt. eredвnéпyeit átunentő hajlamával. A Száll a tavasz. .. két béte+le+s, zárórésszel megtoldott szerkezet hangulati ellгntéetére épült. Az első bétel az eklogák vergiliusi hagyományain+ak szellean+ében, nemkülönben a klasszikus költészet hangulati reminiszGemciáinak sokhangú vonatkozásaival (Ibykos: Töredék u tavaszról cfmfl vers p1. (az Első eclogában megpendített tavaszkép kiaszélesítése, kifejtése, aamelym Іk dнтаmІkus lendülete ábrázolására nvetrum és nyelvi fantázia, költ đi képzelet és természetélmény, Radnóti l нgsajátasabb területei, fagtalk össze. A „száll a tavasz kibomolt hajjal" — képénaek kifejtése ez, ,amellyel megszületik a költ ő életművében oly sok tavaszi kép tálán legsikerültebbje, a 'kicsinyítésnek és a mnegjelenítésnek ez 'a remeke, amelyben a költ ői mikroszkópia a miniatűr kép-teremtésben a gyöngédség és a baj ihletett vonásait csalja .él ő („olvad a hó ; a nyulak meg az őzek iábamyamán araár kis poasalyákban a nap esecsean őnyi sugára lubickol”, „fák gyöik еrén fut, a rügy gyöngéd hónalja tövében, , а csiklandós levelek szárán pihen és tovaszáguld ..."). A másik tétel az els đ ellentétét hordozza: Száll a tavasz kiborult hajjal, de +a régi szabadság angyala nem száll már vele, alszik a mélyben, +a sárga sárba fagyobtan, alélt gyökerek köat feakszik aléltan, nem lát fбnyt odalenn
Rab
...
Rezignált vers lez (45.), a hang az. ,elégia. legmélyebb altján dalol, pontosabban erre a hangra ereszkedik le a tavasz himnikus lendületének ünnepiése után. A arásodik tétel els ő mondata, öt soron át repül a metrum szárnyán, újabb és újabb mondattagok részletezik a „neon száll már" gondolatát, hogy azután a hatodik sorban megtorpaпј1ék az egyaszбtagas mondat könyörbelem pörölye csattanására: „Rab". Rab, miként is világ vagy a költ ő, csak almodik, s .a tetszhalottság állapotában +szendereg. A mondaiak ismét hullámzaná kezdenek, de már saárnyaszegetten, elnehezülve a bennük lapuló súlyos mondanivalótól. A „feketén gyürüz đ vad bánatok" verse ez az el đhang, annak a belsđ leszáanalásmаk, illúziótlа nadásmak a kifejezésre, amely éppen ebben az időben memat végbe a költ őben. Еppem ezért a zárótétel f elszólf tósai sem „felszólf tósak", hanem jajszavak, kiáltások, +sikolyok, József Attila Nagyon fájának parafrázisai, +a Radnóti Miklós-i „nagyon fáj"-nak panaszai.
11210 I
S ezután az eklogák hangulati íve mind mél.yebbré visz. A Negyedik ecloga (Az el őhang egy monodrámához cím ű vers gondolatainak felidézése) a Költ ő és a Hang vitája. Ez a dialógusra bontott nagy drámai monológ vádbeszéd a maga születése, élete ellen, a rákényszeritett élet ellem, ∎асmеlytől, íme, éppen hagy élni kezdte, a vak végzet; amely a világba dobta a Születés tényével, most ismét az er đszakos ha1á1 képében törve ellenie meg akarja fasztani: Születtem. Tiltakoztam. S mégis itt vagyok. FeцYŐttem. S kérdezed: miért? hát nem tudom. Saabod szerettem volna lenni mindig s đrök kfsémtek végig az utan. Újbál felcsendül a „Rab" motívuma: „Rabságbál ezt se látni már ..."
ti. az ifjúság boldog idejét, ∎ a „sze'll őtől fényes csúcsokat". Majd a kétségbeesés kYáltása: Hegy lettem volna, vagy mövény, madár .. . vigasztaló, pillangó gondolait, tünđ istenkedés. Segíts szabadság, ó hadd leljem meg végre honnamat! Ez a „szabadság" és ez a „hon", a гnelyet archaizálva, mintegy a lát-
ható nyеly segítségével idéz meg romantikus zöngéivel, a létnek egy teljes, természetben lejátszódó realizálását jelenti. S megfesti, Vergilius IV. eclogájának szalvemében, mint ahogy ez az egész еklaga a vergiliusinak ellenpontjait játssza ki, a maga aranykor mítoszát, a szabadság meglelt h оnát: A csúcsot ujra, erdđt, asszonyt és bokrokat, a lélek szélben égđ szárnyait! 1Js megszületni ujra új vil йgгta, mikor arany g đzök közül vakit s új hajnalokra kél a nap világa. „igy szёjjünk, ily századakat" — visszhangzik a római költ ő sora, de
annak az „id ő közel már" prófétikus jóslatára a maga tragikusabb feleletét adja (46.): Még csönd van, csönd, de mára vihar leheli, érett gyümölcsök ingnak az ágakon. A lepkét könnyű szél sodorja, szl,1, A fák között rrnár fúvall a halál, fis már tudom, halálra éredi én is,
emelt s leejt ,a hullámzó idő ; rab voltam és magányoQn lassan növekszik, mint a hold kaxéja n ő. Sđabad leszek, a föld feloldoz, s ,az összetört világ a föld felett lassan lobog...
I 1211 F
Mајd. .eІrnсуnd іа - komor 'prófétikus - megállapítását: Az .. író.táblák. • elrepedtek.. 1. viseléséhez a „súlyos szárnyú képzelet" röptére van szükség a ]élek sztoikus belenyugvásán kívül. Innen érthet ő meg a vers utolsó szakasza, a Hang szavai: Ringy gyümölcs, lehull, ha megérik; elnyugtat majd a mély, emlékkel teli föld. De haragod fiistje még szálljon az égig, s az égre írja, ha minden öšszetört! Igy. kapcsolódnak egyetlen lánc karikáiként (a költészet, mint létkiféjező funkció) šzeml ~ letének gondolatai, ide is, a „meg - nem születő új világ", a .,megváltó" nélküli prófétaság nagy verséig, amely nemcsak a pusztulást emeli kozmikus magagyságba,, de a költ ői ösztönt is, amely Radnótiban a halál pillanatáig dolgozott. A Vergilius „szület ő élete", „megváltója" helyett a keletkez ő halál, .a költő halál, a boLdagság helyett .a boldogtalanság, a növekv ő magány mélyéből szól a költ ő, І\'Zint ahogy ezt a. magányt idézi meg, a „drága l Е аrát", Balint Ggörgy emlékére írott Ötödik ecloga - a nagy töredék, Arany Juliska emlékezete című négy sorának párja, míg lélektani hitelével túl is nőve rajta a költés lelki rugóinak megszólalt аtá.sa ez a vers. A verssíkok itt is megvannak, akárcsak a dialógusakna oszló, az ekloga formát hívebben őrz ő versekben, de ez a d:;ialógus már képszer űbb, .a síkok már-már egybeesnek, az érintkez ő pontok sokasága miatt: emlék-ver ж ez, s a téli tájból, az Ukrajnához f űződő fogalmakból, amikor „ujra suhog ma a tél vad jóslata" és a „hóval teli fellegek" „ujra megállnak az égén", nemcsak a .szeretett barát alakja sejlik fel, akir ől beszélni kellene, de csak „félsorok" sikerülnek, s jobb lenne „másról" énekelni, hanem a költő é is, a hasonló sors, az egyforma halál igézetében. Az ekloga nagy enеrgiáját .az a kett ős fészülés adja meg, amely egyfel ől a „másról" írni akaró szándék és az ihlet ke'nysz еre, másfel ől az „e vers hidegét ől" didergő költő és a „vad jóslatú tél" hangulata között jön létre, 'hagy a figyelmet a költ ő a „költő-halál" látomásának felidézésébe ragadja át, míg a költ ői fáj da1 ОМ nagyságát az utolsó félsor hozza: ►
Mégsem tudok írni ma rólad!
A Hetedik ecloga rrLar Ža.gubica felett, a hegeken keletkezett, amikor konkréttá vált az 'az emberi helyzet, amelyr ő l Bálint Györgygyel kapcsolatban odahaza még nem tudott énekelni. A költ ői sejtések sora, amelyeket süket fülekbe kiabáló Kasszandraként évek óta ismételt, a bizonyosság csökönyös kitartásával betöltve egész költ ői képzeletét, a látomások anyagát képezve, most realitás. A pokol, amit „látott", most ott van, vele van, s most megkezd ődik az . imagináció egy, az eddigi versei folyamatával ellentétes jelleg ű és irányú mozgása: ami konkrétum volt, most már emlék, s ami látomás, must véres valóság, elannyira, hogy a „képzelet" is csak az álam szárnyán járhat a „búvó otthoni tájra": Búvó otthont táj! 0, meg van-e még az az otthon? Bonba semerte talán? s van, mint 'amikor bevonultunk? Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?
1 1212 I A képzelet ѕzarnyaszegeфten hullik a valóságba (á tábor lefrásának költői erej ű, de valóságos rajza, realista részletekkel), s a holdvilágos táj képe sem tudja megragadni: A tájra rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek, s látni az ablakon át, hagy a fegyvéres őrszernek árnya lépdel a falra vet ődve az éjszaka hangjai kézben.
A képzelet dermedt, a költ ő nem álmodik: Csak én ülök ébretх, féligszítt cigarettát érzak a számban a csókod íze helyett és nem jön az álam, az egyhetadó, mert nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár. ...
Irodalmi vonatkozásai azonban ennek a rideg és embertelen körülmények között fogant versnek is vannak, s ezek talán még gazdagabbak, nem egy esetben Vergilius technikájára emlékeztefi лek, amikor az pl. Theokritoosz idilljeib ől sz[5 képeket és sorokat ek]agá jába, a költészetet ért đk gyönyörűségére. Bár —
É kezetek nélkül, csak szart sor alá tapogatva, úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek, vaksin, hernyóként araszolggatván a papíron; zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra .. .
az „irodalom" vele van emlékképekként, s ennek gazdagságát csendíti meg, amikor kedves verseib ől vagy költőiből vett színekkel is dolgozik, mintegy ezek gazdagságával akarja telítetté tenni a verset, s tudatosan versbe játszott soraikkal azt a szellemet .pótolni, aanit ől maga meg van fosztva. Kaffka Margit Záporos folytonos levél cfm ű versének éppen úgy felcsendülnek variációi, mint a zárótételbén a maga egyik korábbi. verséből vett gondolata (Este a hegyek között) finom párhuzamával (,‚szeretni foglak túl a siran is"), s a Horatius fordítása (Kibékülés) zárósorának parafrázisa: „csak véled tudok én halni is, élni is!". A Hetedik eclogának többletét ez az „irodalomban élés" adja meg? csúcsaként annak a Radnóti-féle magatartásnak, amelyet élete utolsó szakaszában alakított ki, a költészet mint létforma gondolatának vállalásában és hirdetésében: ez a teljesebb életet jeléntette, a valóságos élet megfogyatkozása ellenében. A Nyolcadik eclogában emelkedik prófétai dühe a legmagasabbra, amelyben megzendíti a Kárali-Biblia zordon nyelvét is a Költ đ és a Próféta párbeszédeiben. Az irodalmi utalások, vonatkozások itt gazdag szövedéke lelhet ő meg: a .Nyolcadik eclogában például egy anti-Jónás, Náhum próféta vállalta a prófétaságit, Babits Jónásával szemben: ... Náhum vagyok, Еl.kós varasa szült és zengtem a szót asszír Niniué buja városa ellen, zengtem az isteni szót, a harag teл zsákja valék ént
S hogy éppen erről van szó, a Próféta szavaiban Babits Jónasától vett gondolatokat variál:
1 1213 I Hajdan az +én torz számat is érintette, :akárcsak bölcs Izadásét, szénnel az Űr , lebegő parazsával úgy vallatta a szívemu.; a szén izzó, eleven volt, angyal fogfa fogóval s: „nézd, i шhal vagyok én, hívj • engem is el hirdetni igédet", — szóltlam utána. >Js akit egyszer az Ű r elküldött, nincs kora annak, s nincs nyugodalma, a .szén, az az angyali, égeti •ajkát. S mennyi az Űrnak, mondd ezer év? csak pille id ő az! S ez a prófétai ihletés, ez a jelenésekre váró indulat, a jóslatait be-
teljesülni látó próféta (ellentétben Jónás be neon vált jóslataival) kétségbeeséséből nyílt látontiásban összegez ődik még egyszer a háború förtelmes képe. A Költő mondja: Gyors nemzetek öldösik egymást s mint Ninivé úgy meztede іnül le az emberi lélek. Mit hasznáđtak a szózatok és a fálánk fene sásчkák zöld felhője mit ért? hisz az ember az állatok alja! Falhoz verdesik itt is, amott is a pötty csecsem őket, fáklya a templom tornya, kemenise a ház, a lakója megsül benne, a gyártelepe гk fölszállnak a füstben. l; gđ néppel az utca rohan, majd búgva elájul, • 5 fortyan a bomba nagy ágya, kiröppen a súlyos ereszték s mint legel đkön a marhalepény, úgy megzsugorodva szertehevernek a holtak a város térem, ismét úgy lőn minden, ahogy te megírtad . . . S ezek a képék konkrétak, látottak, átéltek, mint ahogy az egész versben ott van a „Szlаrbia vak tetején" tábarba zárt költ őnek a „háborúba ájult Szerbiában" szerzett élménye, vagy a gornjaki kolostor körüli hegyi utak ihlete, amelyen nagy szakállú, próféta kinézés ű kalugyerek, akik felett megállt az id ő, „göcsörtös" bottal járnak-kelnek. A valóság misztérduana s misztikuma van ebben a versben, a beteljesedett végzete („(igy l őn minden, ahogy te megírtad ..."), de a megváltozott, s éppen ebben a bibliai hangulatban megváltozott költ ői szerep megfogalmazása is: a tanú szerepe a cselekvés pr бféciójának a szavait is lefrja: Jöjj hirdetni velem, hogy már közelit az az óra,. már sziiletöbem az ország . . .
Az eklogák sara ezzel zárult, hogy utána összesen öt verset írjon még: az Er őltetett menetet és a négy versb ő l álló Razglednicákat. Láttuk tehát, hogy az ekloga vergiliusi ihletését igen gyorsan, már az első költemények után elborítja a magáé, megkezd ődik az ekloga-forma átképzése, +a líraiság irányába való tolódása a klasszikus ekloga epikai, cselekményes jellegével szemben, .nemkülönben az intellektuális játéknak, amely Vergilius költeanényeinek annyira a sajátja, az intellektuális szükséglet felé hajlása. Radnóti szabadon alakította az ekloga-formát, s gyorsan a maga útján kezdett járni benne, de igy is megtartotta kapcsolatát nemcsak a klasszikus eklogával, hanem „az irodalommal" is úgy, аhоgу azt Vergilius eklogáinak szelleme is példázta. A Radnóti- еklagá k sara tehát tarnény kifejezése, egy sajátos ►
!
1214 I
keverésű ódai-alégian hangvétel ű és felfogású lírai kifejezés Radnóti egész érett költészetiének: legértékesebb elemeit, különösen pedig fommatereantő .ihletét valósítatta meg bEmnük. Mert az , eíklogák Lennek a gondolatnak a kifejezései: A valóság, mint megrepedt cserép, nem tart már formát és csak •arra vár, hogy szétdоbr аssa rossz sailánkjait. Mi lesz most azzal, aki míg csak él, ramfg csak élhet, formában beszél s arról, mri van, — ítélni igy üanit . . . (0, régi börtönök)
A formai ihlet, arnely a klasszikus miérték telje's kihasználására és felhasznalására ösztönözte, éppen az eklogákban diradalmaskodott legteljesebben, mert itt •a formai tisz гtaság harmonikusan jelenhetedt meg abban a kétsíkúságban is, amely Radnótinak annyira а saiátjгa Ρ volt: prófétáló, látomásos páitaszában és ,gyöngéd mikroszkópiájában, amely a m~on.danivalókat, hangulatokat a természeti képek egy szelíd körrében szerette szeдnlélni is megjeleníteni. A múalkatás esztétikai funkcióinak teljes mérvű érvényesítésére valló törekvés ez. Hasonlat mit sem ér. Felötljk s eldobom. Еs halnap gaz egésrzet újra kezdem, mart annyit érek én, amennyit éra szó versemben s mert ez addig izgat engem, míg csont marad belőlem s mréhánу hajcsomó. (Tétova óda)
amelvhez a klasszikus metrum iabb kezét nyújtatta a maga figvelmével, mértségével, válag аbni kényszerítő elvével, de roppant asszimiláló tulaidonságával is a költői alkat egy teljesebb kibontakozását tette lehetővé, amelyben az Intellektuális magatartás és egy érz ѓkeny s modern hang оlású képzelet találkazihatatt, Apolltnaire foghatott kezet Berzsenyivel (47.), s ,színek és akkordtik keveridhettek, anéTkiтl hogy saј átos világukat fel kellett volna áldoznia. A teranésze+t kereste yesiilését, s kapta meg az •eklogákban tökélertets kifejezését, arkeszdrácnóját. A fent és a lent, gaz ég és a fiöld találkezhatatt, s így ,azonosulhatott az emberi lét a költ őivel, és fagalanazn atta meg Radnóti egy alig ismert s emlegetett versében -a költ ő és a !költéscet terQnészetraj zát јmigyen (48.) : A költő hangja száll, visszhangja támad s hallható a néma s mégis harsogó időbeni. NiJiјt jelenthet húsz, vragy ötven év? múlt és jövend ő századolk sora? A költđ oly idős, aanennyi a világ, foglyul nem eshet, s röpténelk néha tág а horzsoló közel s a föld felett a csillagrendszerek hona moccanni néki szik lehet .. . (Köszönt ő)
1 1215 I Ezrek 'a fent említett saját оsságak a Radnóti-verset külsőségeiben is megszabtak, s igy együtt képezik azt a вajátosnaik érzett és tudott, minden más költői íztől elkülöníthető radлótias hangvételt, aanely éppen •ebbem a pályaszakaszban érte el tökélyét. A képalkotás mikroszkópiájáród. már szóltuayk; jelezttik, hogy képzelete legszívesebben a botanika mezején szedi virágait, hiszem önm аgát is „virágszülő" költőnek nevezte, s most ebhez azt is hozzá kell tealnünk, hagy eme mikraszkápikus gyöngedvég köré makrokozmikus barzalmmakгat kerítve,• a képet оlyaл hangulati kiélezettségtívé tudta fo тцnálni, hagy ez a vers egészének az olvasóra tett habásót is befalyásalta, kiugratva a gyömgédstiég központi szerepét, úgyhogy az legtöbbször ,a vers magjá.naik látszik, a teranészebesmek a többi elem teran ёszeteІenességével szarnbem, amelyek szinte már a költ őd akarat ellexLére vannak jelen a vejben, idegen elemekként. A Radnóti-vers máslik elém,e a versmondat, amelyet most neon az erőszakoas enjaanbementxzálás nyújt, hanem a képrajzoló köbt ői technika, a réázl.etez4 hajlam, amely egyszerre dolgozik a mondatokom belül, újabb részekkel toldva meg az els ődleges monda+nivalát, és kívül is, gaz összetételt újabb. tagmondaiak hozzákapcsolásával ,tágítva, sokszorozva a képet. Utolsó, nagy lélegzet ű versei jó példái ennek a anondаtképző megnyilváпΡulásnak. Mintha az eLszabadult képzelet vinné a nlоndathatárakom túl: Mikor láttatlak u j ra, •nini tudom már, ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár, s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék, s kihez vakon, némán is eltalálnék, most bujdokolsz a tájboai és szememre belülről lebbensz, így vetít az elme; valóság voltál, álam latbél újra, kaanaszkorom kútjába vtisszahullva félté+kгnyeai valbatbak, hogy szeretsz-e^ s hogy ifjusá,gоm 'csúcsán, majdan, egyszer, a hitvssean leszel, — remélem ujra s az éber lét útjára visszahullva tudom, hogy az vagy .. . (Levél a hitveshez) ,
Majd az ilyem nagy lélegzet utána zeneileg rövidebb, rendszerint pár bővítményes egyszerű moitidabok sztakkátója következik: a. képzelet megtér és kfijóz аnodva megmásíthabatlaл tényeiket közöl: Hitvesem s barátcamm, — csak messze vagy. Túl három vad határon. S araár đsziil is. Az • đsz Is ittfelejt araég? . (Ua.) . .
rniriitha 'az előbbi nagy mondat után, , аmеly áriaszerű . betértként fogható fel (!), a valóság ,küls őséget, de kegSnetlen józanságú p тázája következnék, ám ezt is fel tudja kapnia metrum sodrása, s a rímek, amelyeket .a költő szeret egyarás közelében tudnia páros rím gyakorlatával, egyszerre jeleznek . csendül ő kapcsolatot, és mutatják a, gondolatok áttкíréseiit, kijátszva itt is a szelídség .és az er ő szak lélekben feszülő ellentéteit.
1 1216 I A klasszikus metrum is belejátszotta Radnóti-vers sajátságaissak létrejöttébe: utolsó költői periódusa uralkodóelemévé vált, nemcsak a magyar költészet „jambikus közhelyszer űsége" (49.) következtében. de a klasszikus metrum szigorúbb kezelése miatt is. Pontosabban: Radnóti nem az un. „magyaros" versrémdszerib ő l indult ki, „megmértékelve azt", mikérvt ' az újabb magyar k кiZtéaz tben neanegyszer tapasгtalható (50.). Az antik forma tisztább változatait hasz пálгta fel. mint eleve adottat, mint akinek nem Pet őfi. - hanem Berzseгnyi - volt a mestere, s aki végs ő fokon a szabadverset levetk őzve 'alakítatta ki a maga klasszikus metrtitim-világát. S éppen ebben kell Radnóti sajátos útjat látnunk. Radnóti a klasszikus képletben; „formaihletet" talált, a „forma ihlete pedig sajatos nyelvet tereset, mely hordozni képes a költői képzelet teljes gátlá дtalanságát ,és az exрresszionista képalkotás oly bőségét, rrselyre még neon volt példa költészetünkben ..." írta Radnóti Berzsenyiről szólva (51.), - de mára maga költészete jellegére is célozva. S mintha csak Horváth János szavait akarná megcáfolni, akit maga idéz Berzsenyi antik formáiról szólva („mert magyar nyelvű verset antik farmában írni: a nyelv szempomtjábál kész romantika:. az antik forma nekünk már kész romantikus pánaél” — ragadja ki Horváth János лΡnoundatát) teremti meg a „romantikus" vonásoktál mentes magyar nyelvű antik verselést, bontja ki annak ki fejező-gazdagságát olyan otthonos fe мΡsDtelenséggel, s szálaltatja meg akár hexameterben is a gyöngédség hangj alt, am,ilyenx гe előtte nehezen lehet példát találni. Az antik formák ünnepélyessége, a hexameter „heroikus" rrLellékzöngéi, az elnépiesedett jambus-vers helyett ő az antik forma intim ha гmöniáját teremti meg, természetesnek véve az, antik formában azt, Kami el ődeinek kirándulás volt vagy ünnep, teljes mértékben kihasználva az alakítás kínálta lehet őségeket, a mér. ték és nyelv egységét hozva • létre. Ha B вrT.senyinek még „klasszikus formába (kellett) törni a folyton növekv ő világ nnövekvő látoanásaiгt" (52.), neki erre az „er őszakra" már neon volt szüksége, hiszen rueim a forma külsőségeiből indult ki, hanem az antik forma bels ő ,szelleanében egyedül lehetséges kifejezéssel dalolt. Ezért is ércezzük a Radhótiverset tisztább formai kifejezésnek, mint a „megm-értékelt" ale дnaeti. versrendszer hangjait, s végső fokon ebből a tényből kell magyaráznunk antik formáinak árnyalati gazdagságát is: az antik mérték „sú,1yos zsoltárhangon" éppen úgy tud zengeni, mint mereng őn álmodozni, nekiiramodni és ringatózssi —azonosulva a vers, többi elemével, festve és muzsikálva. Hiba lenne azonban Radnótinál az uralomra jutott mértékes verset a „klasszikus szabatasšág utáni vággyal" magyarázni asupán, s a „bomló világ" ás „zárt forma" elle и;tétében látni erős rakoп szєtnvét az antik versrendszer iránt, s még nagyabb tévedés lenne „me лekülést", látni ebben . a tényben. Helyesebb, ha ezt a kifejezés természetes megnyilatkozásának fogjuk fel, adottnak vesszük, a mesterikéltség. mellékzöngéi nélkül, ,akár költ ői természetrLek is. Egу jövendő msagyar verstan, amely törvényeit nem adott formulákból vonja le, hanem egy-egy költő гΡtcrrnrészetrajzát iás figyelembe veszi, Radnóti klasszikus. mértékérsek .külön fejezetet szentel majd, elle лtétben a ra ismert verstanokkal, aanelycknek szerz ői peldatárukat mindenünnen válogatták, csak. nem • Radnóti költő szetéb&l (53.). Hangvétele, a költarnényckbem anegénekelt' 'témáhóz való hozzállá.sa alapsajá,tasságaként, ' elégikus; ám itt is a változatok gazdagságával találkozunk. Leegyszerüsitve két .alaptípusban szeanlélhetj йk ezt az ,elégikus hangvételt: .az egyik típusát emlékez őnek nevezhetnénk, a másikat látomásosnak. (s bár ezrek nemacsak egyimásba játsza-
11217 I nak, de kevemednek is, isztábban az eg уiцket az A la recherche mubatja, a masikrа ,a Nyolcadik ecloga részletben láthatunk példát), ugyam,akkor mind a .két típusban érzékelhet ő egy dúr, illetve moll hangnem is, s így végső soron ezek variánsaival kell száanalnunk, azaz e költői periódusa évemseinek nagyobb része az így kialaikítható négy típus •valamelyikéhez áll , közel. Elégikus hangvételégiek ugyanakkor sajátas pát.o sza is van, amely azonban nem nyelvi természet ű és eredetű, nem a nyelv árasztja, hanem a nyelvem törik .át, s forrását a költői tartásban kell keresnünk: a témavállalás egy intellektuális-h ősi magatartásában, végső fokon költő i léte termeszetében, amelyet a küls ő sajátоsságo.k, nem wtalsósorban az antik mértlék ár Пya1 ugyan, de döntően befolyásolni neon tudnak, bizonyságául annak, hagy iъeun formális jegyről, hanem költői alaptermészetr ől van szó ---- Radnóti élmény-gondolatvilágának kisugárzásáról. Az eklogák mLiintegy kiágazásaként, egyik lehet ősége kibonrtakoztatásaként fordult Radnóti La Fontaine meséihez, ezekhez a különös remekekhez, melyek el őtt Radлáti kortársagy oly érthetetlenül álltak, nehezen látva. meg azt a saijátos vonzódást a költ őben; amely La Fontaine felé húzta (54.). Holott az eklogák s La Fontaine világa között nem egy hasonlóságot fedezhetünk fel: ez is abból a „pásztori icidaloзпból" sarjadt, аатжІіуьёl a vergiliusi ekloga is, de míg ez megtartotta zártabab S irodalmibb vonásait, az élet és literatúra ka гpcsolatában a literatúra felé mutatott, addig a La Fontaine-ig elható hullámnzás ennek az irodalominak az idillikus élet felé vólt kilátása. A szerepjátszás itt is intellektuális ízeket őriz, ám ez az intellektus a. já tékban is megleli örömét, s természete egér ől a derű nem tűnik el soha. Mflgond, de a „vizek és erd ők felügyelője is", szabad ember testben, lélekben egyaránt, független szellem és sze mlélődő, szabad lélek, egyetemes; csodálatos ködtő, öntudatos és m,erész, a „hogyanra büszke, a mit semni±ség" — íme egy csokor jelz ő abból a kis tanulлlányból, amelyben Radnóti beszél kedves költ őjéről (55.). S valóban ahogy az eklogákban Radnóti legbens őbb törekvése kapasz kodott meg, éppen úgy rándult á:t Radnát п „a maga rajongásaзnak és félelnneinek paradicsomából nagyon is otthonosan... e bölcsen vad vidékekre, melyeknek lankáin, tücskök és hangyák, ráspolyev ő kígyók és szónoki nyelvem értő rókák tanyáznak ..." (56.). „Aranylö klasszicizmus" a La Fontaine-é, de Radnótit ebben a klasszicizntiusban a „La Fontaine-1 formá na+k... elsősorban forradalmi elemei kápráztat]ak e1", formai merészségek, de a szellemi kalandok csábításai is, legalábbis az utóbbit a maga költészetében, Radnóti nem merte vállalni, s a La Fontainemesék a keze nyomán, „incagngytó"-alkotásoknak tetszenek (57.), az eklpgák prófétai zordsága és prófétikus hangja, komorsága wtán, egy Janus-fej másik arcaként. Hagy Radnótiban ott élt ez a kett ősség, Eaton Darr három verse is bizonyítja, kísérletiil a tragikus életérzés egy derűbe oldratt mlegnyilatkozásaiként (58.). Az állatmesei ihletés ezekben a szövegekben, kanönösen pedig az Alkonyat cím űben kétségtelen, s őt akár „állatmesének" is tarthatjuk, sennek a Radnóti Miklósi termiészetnek a csillanásai épülhettek bele 'a La Fontai лe-fordításokba; mint ahogy kimutathatök ezekben, a fordításokban a költ ő egyéniségének a nyirnai is (59.). Az Alkonyat például így hangzik: ~
~
A nyúl vigyorgott, ra vadász futott,
puskája nem volt, lar i nemz . tudott. Igy szórakoztak szépEm nyolcig đk
1 1218 I s megjöttek akkor mind a lakkcipők. Kamarlón jöttek mind a tájon át, vadászunk félt, l вnyelte önmagát. Mikor már látta, hogy bealkonyul, haptákba állta harmaték ű rét, a fáradt ég vörös lett és a :nyúl zsebébe dugta kajla balfülét.
A Korongosok és a Ballada rímjátékok, a verselési készség bukfencei (különösen Arany: Walesi bárdók híres sír-sir rímpárának a komikus felé való hajlítása érdekes („szemébe könny, fülében hosszú sz őr, Londonban élt s ,azóta néha: sir''). A La Fontaine-mesék mellett m űfordításainak egy nagy hányada is Radnóti költészetének szerves részeként fogható fel, többek mint pusztán m űfordítások, .s mint ilyenek nemcsak a költ ői életmű nem érintett területeinek mintegy a pótlásai, mint La Fontaine-fordítások, hanem sugarukat az eredeti versekre vetve, feler ősítik azokat, együttélésük a költ ő eredeti költeményei.vel jobb megértésüket, tatalitásukat fokozza. Radnóti a legtudatosabban válogató magyar m űfordítók közé tartozott, aki idegen nyelv ű kedvenceit is a maga életm űve felől nézte, s pusztán a költ ő műveinek kritikai kiadása híján. nem tujuk a műfordításaktit szervesen beilleszteni az életm ű egészébe. A La Fontaine-versek vonatkozáson már tisztábban álln зk előttünk (60.), de a többiek is könnyen meggy őznek Radnóti tudatosságáról. A görögromai költészet e гatikum,ából egyenes ú.t vezet Goethe Római elégiák ciklusa , fordításáig, Ibykas kvaszversét ől („Fénylik a birs a tavaszban, a zúgó gyors patakok gyökerét megitatják, s ott, hol .a nimfa-sereg sz űz kertje van, új :г a virágzik a felragyogó pumagránát, s búvik az új levelek hűvösében a kis fürt ..."), a francia Plei.ade költői nagy természet mámoráig, innen She ІІey ёs Keats költészetéig; vállalj;a Vergilius eklogáját, s a rámai elégia két .nagy költ őjét, különösen Tibullus Detestatio bellijének Qnagyar nyelv ű megszálaltatását, miközben felsír a maga bánata is, vagya a. boldog öregkor el nem érhető ideje után; felfedezi Walteer vón der Vogelwei,de nagy elégti,áját, az 0 .jaj, hogy eltűnt minden címűt, Hölderlin és Mörike klasszikus álmait, majd Francis Jammes lágyabb bukalikáját, Apollinaúre-t („0 pásztorlány Eiffel toranya hidak nyája béget e hajnalon ..."), Cocteau 'oly nagyaп a Radnóti-versek közé kívánkozó .alkotá:sait (Ha napba nézek én, Az álom elkerül, Fénykép), s l✓luard-t, a francia költé.szet nagy újítóit. S még jelent ősebb,. ahogy ezek a m űfordítások 'verstani műhellyé, a kifejezés próbáivá válnak: a modern magyar hexameter hajlékonyságát, árnyaló képességét, nagy alkalniazkodb . tulajdonságait a Tibullus-, HöTderlin.-, Goethe-versek fardí:tása közben próbálja ki (61.), de a maga eredeti Кölteményeiben alkalmazta, kifejezve azt a széles érzelmi hullámzást, ,amely az érzelmesen-emlékező hangvételtől a tragikusan természetes pátoszáig ível (62.). S mindez a helyesen értelmezett formai h űség elvének következtében: nemcsak az idegen szöveghez akar „h ű" lenni, hanem saját mondlanivаlója természetéhez is, ahogy maga vallja: „A forma a fontos... Az ér гint szíven!” S ez az az elv, amely költiészetében, külön az eklogákban (egyetlen forma nyolc Iehetósége is bennük van!) s utolsó verseiben é1.
11219 I JECrYZET E K
Arpád- és Anjou-kori levelek. Bp. 1980. 239-240. old. Nagy Gyulа : Fordítás-töredék a XVI-ik. száxadb бl. Magyar Nyelv, II. évf. 7. füzet, 312--313. - old. Jeles napok (A Magyar Népzene Tára, II.) Bp. 1953. Egy ilyen reltonstrukci6 lehetősége láfiszik a kötet 1119. oldalán olvasható jegyzetben. Trenesényi Waklapfel Iкrire : Pásztori Magyar Vergilius. Bp. 1938. 108. 01d Utószó, 5: Fürét Aladár: Gessner Salamon hazánkban. ItK 1900. 2. é3 3. fiizet, valarriim;t Szauder" J6Zséf: - A romantika utján. Bp. 1961. 59. old. Š: A klasszikus Vergilfus-+éS tra јzaic az Antik tanulmányokban alvashatбk. VIII. köt. 1-2. Bp. 1961: 1895. 7. Bel jak B. Pál: Faludi eredetiségének a kérdése. ItK. 2. fizet, valamint: Gyárfás 'Tihamér: Faludi Ferenc élete. ItK. 1910. 2, 3, 4. fizet. $. Batsányi Jánois: Faludi Ferenc verset. Batslápnyi Cfsszes Mivel, TI. köt, 1961. 118. Old., valamint a kötet 578-580. oldalán található jegyzetek. Turóczi Trostler Jdzses: A magyar irodaiam eur бpalzál бdása. Bp. 1946. 16. old. uo. uo. Batsányi: Faludi Ferenc versei. Id. kiadás, 127-128. old. Turóczi Trostler József: Faludi és a „gáláns" költészet. Magyar irodalom Viiáglrodalom. I. 1961. 368. old. Révai Miklós: Faludi Ferenc élete és munkái. Szemelvények, R. M. élete és nyeivészetl törekvései. Irta és jegyzetekkel ellátta dr. Rubinyi Mózes. Po2sony-B цdape+st, 1904. 69. old. uo. 66. old. Benk.ó Loránd: A magyar irodalmi lrásbellség a felvilágosodás korának ets đ szakaszában. Bp. 1960. Horváth János: A mag yar irodalmi népiesség Faludítdl Pet đfilg. Bp. 19 21. 26-27. old. Ferenezy Zoltán, Faludi verseinek Magyar könyvtárbeli kíad6ja jegyzeteiben olvashatjuk az ötödik eklogával kapcsolatbon: ,Faludi ez énekben ajezsuita szerzet 1773-iki eltörlése miatt fejei ki ílgy haragját, mint bánatát 72. old. A hatodikkal kapcsolatban pedig Tokdy FereпΡiC jegyzetét idézi: „P&ri alatt a nagy Gangane111, XIV. Kelemen pápa érbetfk, kinek halála untán VI. Pius emeltetett helyébe, 1775. Az egész ecloga a jezsuitáknak Kelemen általi •eltörlésére vonatkozik" 76. old. Horváth János fit. könyve, 32. old. Ráday Gedeon ÖSSzeš munkái. Gssxegyttjtötte s bevezette Váczy János. Bp. 1892. 99. és 112. old. uo. 3i-32. old. Az Árkádia-per anyaga a C sokonai emlékek eimti kiiadványban. Bp. 1960. Horváth Károly: .4 klasszikából a romantikába. A MTA. I. o s zt. Кözleményet. XIX. köt. 1-4. szám. Bp. 1962. 250. old. Jó példája exmiek Földi Jámas verstanában olvashat б meghatározás. Földi János: A v еrsírásr б l. Bp. 1962. 82. old. Horváth János 14. könyve 197. old. Bálisit György: Szabó LSrinc vdiogatott versei. (A toronyŐ r vlsszapittant. If. 1961. 115. old. Vdrgüius, y a ntlagváltб ezredik év költđje. Egy. Ph. Közlöny, LIV. évf. Vfl-VIII. fizet (1930). ; Németh László: Készül ődés. II. 1941. 7 2-79. old. Apollo. 1934. decerilber. Borzsáx Iatv бn: A magyar - klasszika-filoi бglal irodalom bibliográfiája 1926-1950. Bp. 1952. ~
•
.
I 1220 I Pásztori Magyar Vergilius. Baráti Szabd Dávid, Devecseri Gábor, Fazekas Mihály, Keszi Imre, Rad тΡiбti Miklós, Rájn'.s Jбzseгf, Révay Miklós Trencsényi Waldapfel Imre, Vas jstván és Vietorisz József farditásaival. tSsszeál Іјtotta és a kfsérđ tanulmányt írta Trencsényi W. Imre. Bp. 1938. uo. 78. old. Borzsák István: A római irodalom. (A világirodalom története, T. szerk. Zolnai Béla. Bp. 1944. 297-300. old. , Kisérđ tanulmány az eklogák új magyar fardításához, irts Ritoбk Zsigmond (Vergilius Eclogát. Bp. 1963. 71. Old.) „ t7gy éreztem, hogy Vergilius részleteiben a költészet egyik lebécstilt d! хnenziőját védhetem. meg: a stilisztikai tökéletességet ..." Németh László, id. tanu цnány. 79. old. Radnóti eklogái külön kiadásának sxsrkeszt бјs a hiányzó hatodikát a Nem tudhatom cfmtrt Radnóti-versben véli felfedezni, és ezt iktatja a versek. sorába (R. M. eclogái. Bp. 1961. Trencsényi W. Imre klsérđ tanulmányával). En az eklogai forma ihletése, a stílusmegfelelések alapján inkább a Sem emlék, sem varázslat cím ű versét вΡaвΡo1114m az eklogák közé. Az ekklógáls műfaji értelmezésében Némethy Géza: Vergi-• lius élete és míivei (Bp. 1902.), valamint a Pásztori Múzsa című gyűjtemény utószavaként megjelent Kesényi Grácla tanulmány (Bp. 1962.) nyomán jártam. A Koczkás-féle 1954-es Radnóti-kiadás 469. oldalán. 38. Pásztori Múzsa, 1961. 199. old. Részletesen taglalja ezt Némethy Géza, id. m ű 82-87. old. Trencsényi W. Imre tanulmánya az aklogák külön kiadásábаn, 63. old. Az elsđ eklogával tiibben is foglalkoztak. Kfilön Megyer Szabolcs elemezte az iskolai aktatóst tarura szem el đtt (Magyartanitás, V. 1962. 4. svánn, 171-175. old.). Az ekloga, s általában Radnбti eklogáinak nyelvi elemzéséit Dr. Czikán Zaltánné végezte 11, „szempontokat adva" a fđiskolai nyelvé zr ti gyakorlatokon folyó nyellvi elertnzéchez. Radnóti Mik16s eclogáinak пуеlvér бl. Az Egri Pedagógiai FSiskola Évkönyve. V. 1960. 23--45. old. TrencséПyi W. Imre a már idézett klsérđtanulmányban a Második ecloga fogantatásáról értekezve idéz a költs még meg nem jelent naplójából, ugyanakkor Babits Ekloga cím ű versériek hatását Is kimutatja, j б1 meglátva a két vers párhuzaлiаit, küliinđsen a „Repül đ" lélekrajzában. A Trencsényi idézte naplórészlet (R. M. éclogái, 80. old.). Czikán Zaltánпé nyelvi eleanzése. Id. m ű 28. old. Ellentétben a magyar ІгоdаІоmtёгtёn ёszеk interpretáciбjával, akink „mozgбsltб tendenciákat" látnak benne, a megindlnió függetlenségi mozgalmat, a • „felercrnel đ, harcos márMus 15-ét". eQnlegetik. Vergilius IV. eclogájának sorait Lakatos István fordításából idézem (Vergilius eclogát. Bp. 1963.), míg a Tnenosényi W. Imreféle forditásb аn, Radnóti ezt olvasta, a kérdéses sor így hangzik: „Nézd, ujjam a világ a jövendđ karszak elébe". Apollinaire rajongdja volt. 1940-ben Vas Istvánnal megjelenteti Apollinaire válogatott verseinek kötetéit. Jellernzđ, hogy a Magyar ars poetica cím ű gyűjtemény Bp. 1959.) Az Irás közben és a Nem bírta hát cím ű verseket vette fel. Az új magyar költészet jambikus j•e ІІegérđl Horváth János és Gáldi László könyvei beszélnek. Érlrnti László Zsigmond is, aki tdbbek kđzöiat könyve (Ritmus és dallam. Bp. 1961.) a Hexameter Vđrtlsmartyt бl Radnótiig című fejezetében tárgyalja Radnfлti Hetedik eclogáját (69. old.) Gáldi verstanárnak 59-60. addaiárд. Radnóti: Berzsenyi. (Tanulmányok, cikkek. 136. Old.) uo. ,
.~
1 1221 I Részletesen sem Hoawáth Jánoe, sem Gáldi nem foglalkozik ezzel. Vas István: Jegyzetek Radnóti La Fontaine fordításához (Megjelent az Еvek és mfiv¢k cimQ kčitete, Bp. 1958. 149-155. lapján). Radnóti Miklós: La Fontaine (1943.) Megjelent a Tanulmányok, cikkek : című rkötetében, 268--276. old. La Fontairii értelmezéséhezn előtt tartottam Tatai monográfiáját (ford. GeöCZe Sarolta, 1909.), Gyergyai Albert írását (La Fontain meséi. Ktassxikusok. Bp. 1962.), Claude Roy esszéjét (Klasszikusok társaságában. Bp. 1958.). Err81 a témárбl szál a legszebb Radalбti-tanulQnány, Вбtér István toliđból: La Fontain éв Radnóti Miklós (Megjelent a Romantika és realizmus eímd kötetben. Bp. 1956.) SBtér id, inti. 605. old. ua. 608--607. old. Az Eaton Darr-RadrJáti három verse (Alkonyat, Кorongosok, Ballada) eddig még egetlen R нdnбti-kiadásban sem szerepelt. Bóka László publikálta őket Arcképvázlatok és tanutmányak Mmű köngvébem, (1962. 152-153. Old.) Ezt a munkát SBtér végetite . el, csak 8 a tragikum felé élezi ki a hasonlóságokat és magfeleléseket. Вбtér id. mQve. 81. Érdekes a költtS fejbeget ёбe az Ikrek havában (23-24. Old.), valamint az Orpheus nyomában caimQ milfordításkibete kísém8tanulmányában (162. old.) 62. Példákat hoz fel Devecseri Gábor: Levél Vas Istvánhoz című írása. 17f Irds, n. évf. 9. 1009. old.
GAL LA ѕ ZL О VERSLI
e sz m ё 1 fke d ё s két szóval csak többet akartam egy szóval csak alulmaradóan egy (szóval csak megverettem két szóval csak újra !kezdem 1Đét szóval csak addig élek két szóval csak míg elégek
ikakasébreszt ő fehér foltdk térkép magamban mi maradt említ tel nem kutattam őserdбk szakarák ember nemjárüa rengetegben mily mocsarakban heanpereg t em ördög distemnel verekiedtean maegkergetteóóem megfutottarri ide jutottam hagy •belerajzaljiak hegyeket még -égbe vezető utakat még ёs zöld mezőiket és virágot vizet hörböl đ boldog tevéket boltos égbobtaat azúrkéket farrásdkat és kubalkaat még világos várost
11223 I gyulladj lámpáаn hangasabb fényr г_ ordíts már fényt ra sivatag éjbe állnék már én de még megállak hallgatnék én mnég de még kiáltok hajnalt szép kakas kukorékolj gógass rikoltsál reggelig ,
fénykép a falon ül a - falon đregasѕzany fehér asszany ö гegasisz.ony fúj а szé1 tt hú нц hú. m amott egy öregasšrzany fúj a 'szél itt fúj .a szél hol a virág leazakítam hol a v~ilág azt is én este ül már az ablakon hú а tél is fúj a szél f,ehér jasszony öregasiszany ül amott egy ёгegasszony hú а szél fúj Itt a t,él este irl már ,az ablakon vak bot kopog beli fehér a telihald kerek vigyor kopasz ágra hulla dér estre ül rnár az ablakon amott ül egy örega sszony fúj ,a szél ezer sípja ha kin уi'tja ezer sípon fúja szél szürke veréb a f аágan éjszaka ül a szobámon itta tél kkincskeresđ kövér: kedden eltemetem sojvá+ny kedvem fúja szél öreglasszony fehér asszony 6 nem beszél ém hallgatom •alpi kjép csak nem beszél este ül már gaz, ablakon amott ül egy öregasszony itta tél
.
1 1224 I játék
a vers csak játék a kacsalábam fargó palota a csakaládé kastély áll m+ég s színes gогьdkіk аІ gondunkát űzzük a szép halálig mert gaz is játék azt is legyűrjük szép sárga csont keziink fekete lyuk szemünk s nagy lángálásoik színtere játék mi marad belőled tűzevS ágyék két rágott csont között csupasz semmi s a vers csak élet és az is semmi peregj szép régi hitem иΡilágat verđ hangos dobverđ peregj s lépj nélkülern falon kövön te árnyék én ha megálilUam mert úgy is játék volt bennem sdk bámész jószándék s most elterйlök fejetlen ólamkatana magamnak sem már s hímek kellemék ,a vers csak halál és az is csak játék ikacsalábon forgó palota fejetlen ólamkаЂtоаю eltöröth dabverđ 1963. XII. 18.
UTAZÁS A NEGYEDIK DIMENZIÓBA (MERT Ё KES REPRIZ)
Deák Ferenc
Ágnes halála után egy ideig még fönt laktam a turistaházban. A nyitott ablakon be-berontó szél ij.vegszálaival bepólyált, az uxiialom és a ,tehetetlemгΡség így hatalmas bábbá fokozott le. A közönséges őszi n:ápsübés , a világ, a báj fokozatos étszegényedését. igyekezett ellensúlyozni valamennyire. De az őszt nem lehet megmásíbani. Délutáni slétánan .alkalmával .a lejt őn letóduló szél léґхbeian a1ó1 s'zétz'avarta a fövenyt, úgy &ezteTn, hogy lábikráimat is anegbontja, s hagy a lombos oszlopotik, melyeken valamikor kemlényen, biztosan álltam, mosit fasxlanak .. . A dombok langyos háta elmerült, szelíd ívei élesebbé, keményekké váltak. Ha itt-oгtt fiist csapott fel közültik, mindig Rgnes jutott (eszembe és ,a tűz, тnely után megcserepesedik a föld, s eІ szürkiáil az ég. Ágnes. Mi lett a keхtecskéből, melynek ápolt sorait óvatosan siimog aibt a m valamikor Rgnes gazdag mzellkasám, s melyet érkezésem. után gyorsan elnyoQnatt ,a gyom. Ném merem állítani, hagy a tragédia után csupán er ősen kiütközđ közönyöm tartott a turnstaházban, hisz addig sohasem gondoltam arra, hogy egyáltalán hiányalrvi tudom a temetések rituális vontatabtságát, az el'földelés megpecséteil ő üпneplélyességét. (Akkor még az ünnepélyességet csak népszer űbb vonatkozásban ism.ertem.) Talán aaért, mert a hakуttaа nak örökikré csak'a vizuális és fizikai formulát l бј áit értetbem; velük való el őbbi kb edésem alkalmával nini volt, mit megértenem, nem volt, rn'ire rádöbbennem, hisz rniindent tudtam, és értelmem teljes kapatubásával el őre latbam e rendszeresség rám v оnat•kozó részéit is. Nézteгn a dombok közül f6ls4álló füstöt. Valahol ég ,a tű z. Szinte értelmetlen dolog számlomnra, hogy ezen a vidéíken, ebben az nőszi „nincsгóelemségben" valahol ég a t űz, és pusztit, falja az (anyagot ... Itt, ezen a tájan mlár mvnden elégett ... Valahom ааi kakasszó hallatszik. Jön a bérb ől a harag fémesen, mozdulatlanul, mint valamii b- kalt жs „Egyszerre: hiányzik a tetem. E fonák nosztalgia tul аjdomképp azt a fö1bevést igazolta, hagy ömвönmagunk feletti győze12nün ►k színhelyérc .. .
11226 I
mániáikus konoksággal vissza igyekszünk térni; végs ő fokon: semmi másért, hanem hagy újra meg újra megbizonyosodják lidérces önkfvüleiünkben elkövetett-hősiességünkrő l. 5 épp e szűnni nem akaró belső gravitáció, e mértéket nem ismer ő reverzíbilis tetemrehívás teszi módfelett gyanússá az egész dolog hitelességéit." Lent a völgyfenéken egy házikó ücsörgött a tar venyigék közt. Rozsdaszín kazlakkal rakta magát körii+l. A csöppnyi udvaron egy villámló fehér folt sétált le s föl. Könnybe lábadt szemem el őtt olyannak tvmt, mint valami elrábalt kis gleccser vagy önmagát tiszt оgaгtó, raboskodó kis lavina .. Könnybe lábadt szemem el őtt zavartalanul történhetett most minden, neon szakította félbe a falyto гnasságot a le-,lebukó, pihentető szemhéj, a pörge pillák remegő kis erdeje... E kínzó básnulás ily hosszan tartott, míg beleszédültem, míg az értelmetlenség nxindent eltöröltelő ttem. „Az a fehér falt gondoltam — , valószínű a k a k a s", melynek hangját nemcsak hagy átengedte, de bizonyos fokig föl is er&sitetti (s e І fölfokazás ,eredménye lett az a bizonyos torzítás is, amely a Rémesség mellékzöngéjét testálta a sziporkázó kúk оrékolásba) az őszi lég. „Az ,ember 'azt hiszi és állítja, hogy ebben a sivárságban nem létezik éllénk, friss 'szín, hagy 'az őszei detemmináltság leszámolt 'a színekkel is. Tév'es hitünkre rácáfolnak .az őszi, téli teтnetések. A tetemek köré rengeteg élénk szín ű friss virágot varázsolnak. De így van ez , az év ,minden szakában. A ravatal maid elrepül a sok 'illattal és színt ől. Igen: épp a virágok teszik oly könnyeddé, fluiddá a tetemet. És a viaszsárga, hideg orrcimpák mintha néha agq pillab аtra kitágulnárnak. A halott halszú szemlélгése_ ezer és ezer apró dolgot világfa meg... Mintha keresnénk bosszúságunk elégtételeit. Mert a kegyelet jórészt basszú.ságban gyökerezik ... Agnest azonban túlontúl anyaggá .szürkítette a tragédia. Felszenesedett csonka tagjaiban senki sem vélt mozdulatokat. Or. raimnpáj a. nem tágult ki az тІatárbán, mert nem is . volt тnár ... A fekete és sötiétlilás csonka tagok hatalmas fölényességgel :szégyeníteti ték az ékeskedđ csokrokat ... A perzselt bőr és hús szaga könny űszerrel túlbeszélte a cikornyás illatárt." Nem, nem valószínű, hogy eaz ott lenn, az a fehér folt a k a k la s.. Lehet, hogy valami háziállat. Lehet, hogy kecske, melynek eml&i a. földem cirógatják ...: Az is lehet, hagy egy csoport fehér . , angóranyúl ugrabugrál le s f&1 'az udvaron, és piros szemüket szégтцenlóaen a föildre sгégezik. Milyen áttetsz ő páros еttn úk van az angót anyulaknak .. . Milyen is lehet az ember azokban a piros t еkintetekben. Biztosan piros, Vagy vörös, vagy- élénklkék, mint az ég ,.Nem nézhettem. Csak azt láttam, hagy haja nagy lobot vetett. A köríilállák mind karjukkal fedfiléбk 'arcukat a szikráktól és a t űz heves cgapkadásatóQ. Kabátjuk ujja +alól :sandítottak . néha a szerencsétlenre, aki már nem élit, aki már mozdulatlanul t űrte a tűz forró vetk őztetését. Igen: a kabátujj aQÓ1 sanditobtalk a lángok közé, és láttam..hogv hátuk párolog, hogy nyakuk més haiuk nedves az izzadságtól. Akkor nagy ro-• bajjal, "mint egy cirkuszi égő abroncs, leperdült 'a pótkerék az 'autó háibsó részérđl, és tárntaragva szétzavart bennünket ..." Sanitini! Igen. Ez a neve a lenti kis házikó tulaidornosának. Most Jut eszembe. Sаntiini gazda, 'a mediterrán csontos sz őQősgazda. Santini, mediterrán vándarál't ! ! ! Különös 'arcmazd tla{traival er ősen emlékeztet az álmodó kutyára. Csontos jobb kezét magasan feje föl? 'emeli, és ernyedten lógatja alá (eres keze 'fejét. Sokszor láttam e kii,lönös pózban, de бt megszállt perceiben nem zavarja semmi az ,égvilágon. Pampás borait De la Rabja keramikus család gyönyör ű domborműves majolika kancsójában. .szalgállja fel - kedves .vendégeinek remegő kézzel. ~
~
11227 I Bár niagyan félti а draga edényt, mégis leküzdi majdnem ,asszonyos félszegségét. Igyekszik olyan hangnegnben beszélni a kancsóról, mintha nem az egyetlen mű érték lenne a házban. Arról azonban megbizon.yosodltam, hagy Santini korántsem ismerte a csempe eredeti értékét. Valószínű , keze akkor még inkább remegett volna, vagy fakár soha hozzá se nyúlna a regnek, kékbe csillogó majolikához. Minden fondorlatogn, hogy megtudjam a kancsónak az álmodó kutyához vezet ő útját meddő okvetestlenkedéssé vált. Kányt еlen voltam hánt ritka látogatásaim alkalmával csupán gyönyörködni gaz eltévedt, reneszánsz kori kancsó közvetlenségében. „A nagyvonalúság érthet ő kereteibe gyakoroltuk viszanyainka.t: Ágnes s én. Tulajdonképpen hallgatólagos egyezségünk révén jutattunk el a barátság kereteib ől alig kifutó, meghitt mindennapi közelségig. Legszebb perceinket nem a spontán adódó nász, hanem az a оró civódásokra hasonló eszmecserék, kölbemiényekké nemesülő párbeszédek váltakozása marta belénk kora ő szi sétáink alkalmával. Sokan azt állították róla, hagy házsártos, ,és hagy memtális szepl őre utaló, ijeszt ően ellentétes reflexiói mögött mesteri sznob húzódik meg. Agnes esne érzelmi szinkóгpáit én nagy élvezettel olvastam annak ideién., és neon tartottam túl fáradságosnak, esem 'szégyenletesnek, hagy id őnként hozzájuk idomuljak. Ezek pampás kirándulásokra hasonlítottak, melyek alkalmával bejártam Agnes vadul ellenkez ő és véddkező leQkivilágának hegy-völgyeit, ő pedig lassaлként rájött, hogy védekeDéskar mire képes, és mily messze mehet a módszerek cserélgetésében. S most teljes biztossággal álutam, hagy azok után Ágnes nyugodtan ereszkedhetett kalandokba és szerelni játékokba, az оkból veszély nélkül, de bizonyos értelemben gazdagodva tért vissza. S végül pedig ami tragédiáiát illeti: Ski sem értette meg, s ha őszinte 'akarok lenni, bevallom, hogy jómagaam is elhamarkadatt lépésnek tartom részér ől , az egészalt, de mindenesetre annyi el őre ki nem számítható erednLénye mégis volt, hogy azóta egyszerre megsz űntek ráta beszélni ..." Santiлi gazda kutyaarca néha idegesen fölvidult, s ilyenkor volt a legveszélveлsebb. Túlfűtött jókedve sietve hömpölygött el ő , s e kedélybeli mértéktelenség zivatarszer űen lerahanfta a karnyékén, a közelében rekedt embert, állatlat. Ki tudna: talán szadisztikus samjTargatásainak komolyaldozatai is voltak. de az egészben az a cGOdálatos, hoav Sa:n ~tini Lovran gyermekei tiszta facollal kísérte m űveleteit, s az ember egy pillanatra sem gondolta — bár az ütések, szoritásdk alv kegvetlenül fájtak —, hogy ő akarattal, számítva gyötör ... Minden érintésa könynvedén indult. de falvta:tá:sa kegyetlenül fájó - volt. Ellenszegülni szinte értelime.tlenség lett volna... Most jut eszembe: az a fehér folt ott lenn, a csöppnyi udvaron, az a fehér folt egy fehér födel ű babakocsi... „Hagy Agnes önalégedetlegvségéb ől fakadó és egyre elhatalmasodó kicsapongásairól nem szívesem értesített, azt épp 'az utolsó eset péIdázza legjobbam. Demeter pincéiben absztrakttá vadult duhajkodásunk legsziporkázóbb (de !számomra végig ismeretlen) pontját ő alkotta, jobban mondva, az a démoni játék, - melynek végül is törvényszerű áldozata épp ő Lett. Az a pár téhet ős polgár, aki időnként óvatosan elvonult társaságunkból, Agmeshez ssiete гtt, de • flélárányi távallét után mind tombolva, sértődöttem, leverten tért vissza. Valamelyiküket aztán hajnal felé rábfrta, hogy kocsizzanak egyet, s az részeg fejjel gyorsan ráállt. M.-nél, a val.amikomi - kőbányánál, Demeter matuzsálemi els ő présházától alig 'száz miéternyire, fölfordult !a remek gép, és ezzel nomtot tett, kegyetlenül banális pontot tett a történet végére. Elfelejtettem megjegyezni, bár ismert dolog már: fölgyulladt az autó és ..." --
1 1228 I Ki tudja, honnét szerezte Santini azt az ódivatú gyerekkocsit, amelynek fehér viaszosvaszan födelét a szél csattogtatva dobálja, mint valami múlt század eleji acélbetétes f űzőt. Amikor utoljára jártam nála, Merd asszony morcos ikrei ajnározták, tologatták a rossz kacsit. Sötét fenekén egy sün haragudott minden irányba. Santini, a kutyaarcú mégis férfi volt ... Merd asszony. aki kétórányira lakott t őle, szívesen járt hozzá... , az Almodó Kutyához „Nem értem a különös asszociációt, amely Agnes ravatalának könynved fölidezésckar ugrott el ő gondolataim közül. Pár évvel ezelđtt ólvastam Gide egyik utolsó frásá.t: az Adaggiát. Elem rémlik az a szerencsétlen magzat, akit darabokban szedtek el an уiától, s míg a fiatalasszony élet és halál közt verg ődött, a cafatokat gondosan megmosták és összeillesztették a parasztasszonyuk. Aztán kicicomázták, fölnántlikázták, s a francia provinciákra jellemz ő nagy ceremóniával eltemették ... Ót, aki még nem is élt, aki még egyszer sem rezegtette meg hangszálait, azt, aki még senki se volt ... ,elsiratták, és nagy harangzúgás közepette elföldelték ... holott még nem is létezett ..." Igen, az ott lenn a fehér födel ű gvermekkocs2... Biztosan most is Meri asszony sárga hajú ikrei tologatják. Lehet, hogy sün van a kocsi fenekén, vagy vakond, vagy döglött róka, melyet Santini ma reggel ráncigált ki a esaxзdából. Közönséges fehér folt a rozsdaszín udvaron. Mozgó fehér folt, amely arra való. hogy míg az ember mélyen gondolkozik. szeme mereven nézze ... Mikor az ember elréved, mindig keres egy fehér foltot, ,amely nem jelent semmit. „Egyszerre hiányalom Agnes tetemét, de nem azt a megfeketedett korcsot, hanem Agnes igazi áralt testét. Mikor szemtől szemben vagy az emberrel, üldözöd magadtól a gondolatot, hogy az a létez ő, beszél ő, mozgó lény egy rillanatban minden elodázás nélkül megsemmisiil. Ezért szeretn&m látni Agnes elnehezült hideg testiét ... szeretmém föIklitatmi pórusaiban, memnerevült mozdulataiban az élet olvasható jeleit.. Tekinnetéb8l kilemi ,elmúlásának 1 llan аtában föltörő gondolatát. Еrtéket! értéket keresek. Akár ,a kriptarabló vagy mint az állattá vadfalt katona, aki aranyfogakat gy űjt a csendet kiáltó szóiakból ... Emlékeimben keresem az élő A.gnest, a mozgó, nevet đ, csókoló leányt, s igyekszem lelassftani, lefékezni mozdulatait, leállítani szfvverését, igyekszem leállítani , a történést, csupán azért, hogy lássam mindenestől elrusztulni. Vigyen bel őlem mindent ! ! ! A torzó rengeteg részét bennem hagyta. Most úiból és újból ánkutatam magam. Mindenét el kell temetnem vele. Igen. A temet бs, !a rituális keret megvan. Hiteles élmény, melyet végre kiegészítve megismétlünk: Agnes és gém. S akkor napirendre térheteink a dolog fölönt. Asm.est el kell végre temetnem. Untat naxrhosszst, és iiesztget ruháiból fölszabaduló illatával, kakasku+karékolá.sból el őcsengő kacaiávаl .. ," No igen.. . most jut eszembe, hogy Saniti пi, az .Álmodó Kutya azért menekült el a tengerrđl, mert nő vérével taxtant fenn el đbb titkos, később nyflt vi-szomyt .. . .. .
•
•
Vállamra vetetteni iköpenyemnet. A nap még mindig erSlködik. Nevetséges. A déli leitđ kön háromórás gyaloglás utáni. viégre leértem az autóútra. Egy motelban tormás virslit és egy liter fehér bort fogyasztattam. Valami kopasz. de Igen kedélyes kereskedeImfi urazó fogadott fel autójába útitársnak. Délre ut,,zott. Mikor hosszabb sziinet után megint rám rontott nedves, fröcskö1S szavaival, én már mélyem aludtam. Almomban
11229 I szélesen mosolyogtam. Santini fehér födel ű gyermekkocsija nagy lángokkal égett, s mélyérő l riadtan inaltak a sünök, hódok, menyétek .. . és végül komótos ugrabugrálással a piros szemi. a в góranyulak Mikor fölébredtem, a hátsó ülésen egy vörös hajú lányt láttam meg. Hatalmas hátiтsákjára mutatott, s nevetve mondta: valami nyugodt turistalakot keresnek majd délen a hegyek közt ... erre anifelénk, ezeken a szelíd dombokon aly unalana:s az é1et ...Képzelje, milyen szép lehet most fönn a havasokban! Elsápadtam: hisz én már jártam arra délem ... és északon is jártam: Kiszállak ! ! ! De .a szélrózsa minden irányában jártam araár ... Ez borzasztó. Hava megydk ! ! ! Rosszul van talán? — kémdezte a lány. Igen — mondtam —, az az érzésem, hogy utazom a negyedik dimem.ziába Erre mindhárman nevettiink, alattunk meg őrült gyorsasággal futott az útteszt. .. .
.. .
BRA SNY(5 ISTVA.N tiTERSEI
ROMANCOK opusculum 1.
őre ,a ,penésznek halálrés mire vetemedti>unk szül őanyánk ellem mire hát az ég arca a cseres arca is egyben ina vasban ringat el a szél fáik karjáról véres rozsda földre hull őszi pórok deres szaikállában kisarjad a fűből befed hej visszatérmui megérkezni messzebb is az őrtarnydkná'l nem lehet cpusculum 2.
mit már nekünk út porában megvi gasztalodnunk bősz pengésben lantjaink is hellyel-hellyel számat 'adnak fejünkre kinek kell a félvilág kánya te ћІsіsеnј udvarambál beértem a hold udvsrába végső udvaromban sárba gémberiil a part opusculum 3.
szeretőink minket imт már jó bortikban fürösztensk széles irányunknak tánca búja kedve hova sukkod istenem
1 1231. I általa vízen part fövenye melengeti [keblüket kezünk nyomán ha hátra hullnak megoldják réklijüket
BALLADA Jaj nekünk mert felszakadtak a fоrrásak , és vakogva csokolózunk és időt járunk mverni egy sommásabb hazába hogy ábgandolh аssuk tetteiniket amikkel teleszórtuk a járdák köveit éjjeli utcákon át újságpaipirass~ al fedik arcunk támadó szelek és rengeteg vadonok illata A tenmészet csadáiatát szeretnérvk kivívni errцberekét kik bábuik kezével törlek le mellünikről az emlékeket tiszták vagyunk mert eleve 'kívánitatiik bennünk a úisztaság mert eleve kávántatik bennünk a szépség szépek vagyunk meg er ősék is ajánlás:
Herceg a tollat mit kezedbe fogsz ne hidd már hisz dalaikban töretnek meg a h ősök és ajkuk csontosodó pora vér vér Herceg a halál .eljön ám szerelmed múlásával a tested légyen ábkazobt
TITKOS TENGERJÁRÓK Dicsérem gaz elérhetetlen kincseket ízét a nyers húsxxak mit eltiportak ezüstszálú füstök bár kinn j ártunk a nyárból de szerencsénk aranyra váltva őreik az olajfák élükön beláthatlan feszülnek jó vitorlák s háló eper tiszta halra pásztázni mély tengerek sugártanyáit én kemény feszesre font izanú tengerész kést döfök a napba s e vérben рihenelk míg enyhe borkása nem hull fejemre: a bosszú
1 1232 I Mert .kiontva vér kezembe csap csáklyát és remegek hogy szerelmemmé tettem a földdel párzó vízóriást s ki feledhet amint b đmbölsz a szikla hasán te testes csavargó én húsodba vájok gyilkolni đs homályát a keletkezésnek szemedbe vetni hagy szent vagy szent hogy te vagy a béke nyálasan tajtékzó vaskos tájaiddal
C Е DULA EGY JELLEGTELEN BÁDOGDOBOZBAN
Thiery Árpád
A parókia előszobája egy hanyag agglegény-lakás folyosójához hasonlitott. Keskeny volt és barátságtalan. Az öreg, békaszem ű pap higgadtan kinyitotta .a megrendel őkönyvet. Milyen sírhelyet akar? -- Az anyákat fontos helyre kell temetni –•• mondtam idegesen. Értem, de milyem osztályú sírhelyet akar? Hány osztály van? Sak. A másadikbбl kérek .. A pap beírt valamit a megrendel őkönyvbe. A keze fehér volt és biztonságos, azután megemelte üveges misszionárius arcát. Aszkétasrerű mozgása mindent megközelíthetetlenül eltávolította közelb ől, de tudtam, hogy ebben az el őszobában is vannak meleg, oldott pillanatok, amikor mindenr ől természetes h аngsúlly аl lehet bвszélni. A lokálnőkről, az újhullám filmjeir ől, Szókratészr ől, a kis Braunról, Panajatról és az álmatlanságelleni szerekr ől. Csak meg kell várni ezeket a pillanatokat. Bizalmasan a Pap isaner ős békaszemébe nézeteim. Tudja, hogy innen száz kilométerre van üz Angyal utca? Hibá,tlaаiul és hidegen visszanézett. Gyorsvonattal csak másfél óra. Valami közelebbit akartam mondani. Esetleg, hogy a gyorsvonatok mastranaban sokat késnek, de tudtam, hagy ez nem jó, mert már az eQső pillanatban észrevettem, hagy a kismise meg a templomi kórus óta elan.últ húsz év, és nem érrtjük egymást. Tudom, tisztelend ő úr, tudom, hogy con.fiteardeiamnipatent, és tudom, hagy őszentsége, tizenharmadik Leó pápa a Szent Szilveszter-rend lovagkeresztjét adományozta Meiszerman Ignác magyar irnakönyvkiadának, de ez se jó, mert a zsebemben, a szívem fölött mindig szocialista igazolványok vannak, melyek egész életemre érvényesek, es hazudni ebben az el őszabában se szabad. Azután a régi, megszikkadt arcok, a jó szenű gyorsvonatok meg a. világ leghosszabb utcája, az Angyal utca — váratlan és energikus lendülettel egymásba mosódtak és eltávolodtak. Az egész tulajdonképpen csak egy kis idegesség volt.
11234 I A pap észrevette a rövid, ellenséges esendet,es a megrendel őkönyvre tenyerelt. Akar holnap reggel egy csendes misét a halott lelkiü.dvösségéért? Lehet. Húsz forint. Szeretném, ha ,a mise alatt harangoznának. Húsz forint. Az orgonán egy Bach-prelúdiumot kérek. Ötven forint. Lehet? Lehet. És egyszer ű szertartást a temet őbon? Egyszerűt. Egy novemberi légy erótlenül csapkodott a sarokban. >; gyetl еn, hosszúkás légy volt, könyörületb ől ágyon kellett volna ütni, de neon törődtünk vele. Tudtam, hogy a pap legközelebb a végösszeget fogja rnandani. A távirata zsebemben volt, amivel a motoros kézbesít ő este kilenc után csengetett be. „Édesanyját a munkahelyér ől kárházba szárítatták, állapota válságos, kérte, hogy látogassa meg." Egy ismeretlen kórházi orvos irts alá. Kés őn érkeztem. A gyorsvonat reménytelenül lassú volt, mintha megközelíthetetlen lett volna az .a város, ahol az anyámat kórházba szállították. A sírhely négyszáz, ,s temetési. szertartás száznyolcvamhét .. . Nem idegesítik ezek a számok? — kérdeztem dühösen. A pap lassú mozdulattal levette a szemüvegét, a karját egy kicsit megemelte, mintha valamelyik fontos égtáj felé fordult volna, és az üvegarc pillanatok .alatt elveszítette hideg, fárasztó vonásait. A világ számokból van — mondta közömbösem. De a számokkal a főkönyvelők meg a tudósak dolgoznak! Figyelmesen rám néz tt. Az egyház is tud a számokról — mondta sért ődötten. — Az egyház is tudja, hagy mennyi a világ évi cement- és acéltermelése, hogy a radioaktív szén felezési ideje ötezer év. Az egyház nagyon jál tudja, hogy az uránatom magja kilencvenkét protonból és száznegyvenhat neutronból á11, és :a legközelebbi csillag négy egész tizenöt század fényévre van, azaz negyvenegybillió kilom ьéterre, ami a Föld és a Nap közötti távolság kétszazhetveazegyszerese. Az egyház rendszeresen tanulmányozza a szaklapokat .. . Azután átvette a pénzt, és nem tör ődött velem. Szisztematikusan számalt, különválogatta a százasokat, a húszasakat és a tízeseke чt, majd az egészet egy fiókba tette, becsukta a megrendel őkönyvet, és kedvetlenül a sarokba nézett, ahol a hosszúkás légy megint csapkodni kezdett. Megnyugtatom, hagy az egyház nagyon tájékozott — mondta, és egy kicsit meg mindig sért ődött volt. Elhiszem, de a vikingek sokkal egyszer űbben csinálták •a. temetést. A halottat ég ő csónakra fektették, ikivontattak a tengerre és otthagyták. A pap néhány pillanatig várt, majd kinyitatta elöttemn az el бszobaajtát. A szemében volt valamii átható és fénytelen keménység, ami elsősorban a gyanakvásra emlékezteteatt. Az a barbár ko rszakbam volt, amikor még nem asztatták fel a tengert — mondta lassú, :hangsúlyos ritmusban, és udvariasan biccentett. Pontosan félegykor hozták ki a könny ű deszkakoporsót .a halottaskamrabái, és bár kellornetlenül zuhogott az es ő, a békaszemű pap ~
11235 I elhelyezte az ,ezüstakeresztet, mielléje ,az ezüst vizasszelencét a szórófej j el, és megkezdte a szertartást. Zsanettem ezt a temet őt. Amióta tud,tarn, hagy az anyám elhagyta az Angyal utcát, és ebben a várasban fog meghalni, éjszakánként álinamban egy könny ű, sugárhajtású gépen gyakran átrepültem a folyó felett, megfigyeltem a nagy k тterjed:ésű gyárakat, a tiszai árterületeket a holt ága Јl kal, a gépüzemek súlyos gozkalapáasait, és sohase fialejtettem el, .hogy a h űvös, éjszakai felhők alatta temetít is megfigyeljem, ahol ,egyszer majd , egy idegen, fekete töanegbem .teljesem ,egyedül kell állnom. Ismertem a temet ő salakútjainak bomyolult rendszerét, tudtam, hagy hol van a költ ő sírja, ahol mindem november elsején a hosszúkás k őikеlyhekben fekete szél ű olajlángiak szoktak lobogni, ismertem a fontosabb kriptákat és az öngyiLkasak parcelláját. Nagyon sokan voltiak a bemetésen. Az Angyal utcából eljött Fortuna, Galamb és Álcser. Fortuna atömeg szélén állt e.gy húzott szemű, idegen asszony mellett. Zárkózott volt, és a szertartás alatt egyszer se nézett rám. Kemény, sz őke haja teljesen átázott, id őnkent egyik lábáról 'a másikra nehezedett, mintha fáradt lett volna, és nériá,ny szál krizantém volt .a kezében, amit a sírgödörbe akart dobni. .Galamb, akivel gyerekkarunkban egyszer majdnem megfulladtunk két főtt krumplitól, mert egészbem akartuk lenyelni, és anyám ,szedte ki .a torkunkból — összehuzódva ácsorgott a tömeg 'közepébem. Néha gy anakadva körülnézett, egyszer bizonytalanul intett is, mintha elveszített volna valamit. Előző héten nevezték ki a bukaresti nagykövetségre Mattasénak. Oremus ... Álcser .közelebb húzódott , és megállt mellettem. Utoljára , egy építkezés el őtt, a vi цamos-+magállánál találkoztunk, és aznap -este becsavarogtuk az egész várost. Az .agyaggödörben ő volt közöttünk a leger đsebb. Időnként a nyakába ültem, ha jókedvű volt, átgázalt velem a téglagyári tavon, 'azután elt űnt, a szomszéd kerületekben csavargott. Kés ő este gyalog jött haza K őbányáról vagy Csepelről, és ilyenkar otthon mindig megverték. Magas volt, izmos meg egyenletes, és nem szerette .a Latmát. Láttam, hogy .a kezén rendszeres, fehér foltokban megint kiütött a mész. K őmízves volt. Egy ideig mozdulatlanul állt mellettem, fi.gyelanesen hallgatta 'a latin szertartást, azután megérintette a karomat. Az én apámnak tüdőrákja van — súgta rekedten. Valami nehézkesen felemelkedett bennem, azután visszazuhant. Ez néhányszar megismétl ődött. Éreztem, hagy minden nagyon elnehezült, mintha nagy, idegen súlyok lógtak volna a leveg őben.. A kántor, aki elvállalta a másnapi Pach-prelúdiumot, kinyitotta a kis lapos könyvet, és néha a szövegbe nézett. Ments meg uram minket, az örök haláltál... Két idegem öregasszony összesúgott mögöttem. Azt mondjak, hogy már .a boncházban leszögelték a koporsót. Lehet, hagy öngyilkos lett. Ilyen korban senki se :Lesz öngyiil kas. Azt mondják, nagyon vágyódott. Vagyódott? .. . A kántor megemelte duzzadt hangját. Mid őn az ég és föld, meg fognak indulni < . . Az Angyal utca! Messze v!an innen az Angyal utca! — akartam kiáltani, de A1c er észrevette, és er ősen megszorította a karomat. Nagyon esett az es ő, és a temet ő akácfái között huzamos lökésekkel megjött a szél. Három év óta, ha a rádió reggel bemondta, hogy :keleten a várható h őmгnérséikleti maximum mínusz. tizenöt Celsius fok lesz,
1 1236 I
akkor mindig arra gondoltam, hogy anyám egész nap fázni fog. Alcserhez támaszkodtam, és megértettem, hogy nekem kellene a szertartást levezetni. Nekem kellene a beszédet mondani, nekem kellene énekelni, azután .egyetlen intéssel elzavarni. az embereket. A könnyű destikakoparsót feltették .a gumikerek ű targoncára, kért ember gyakorlattan rá:talta a salakos útra, és a vizes tömeg lassú, nehéz mazgással oszlopba rendez ёdvtt. A Pap ,a targonca el őtt megadta a jelt, és a faállványon a temet őgondnak megrángatta a lélekharangot, amelynek a hangja hullámosan elhúzott a mocskos ,ég alatt. A • cukorgyár felé vitte a szél. Miel őtt elindultunk, a tömegb ől valaki hálásan megszorította a kezemet. Az anyám váltótársa volt, akivel fejenként százharminc inget vasalt egy m űszakban. Tegnap, reggelt ől estig a huzatos állomáson a vonatokat figyelte, mert az utolsó üzenetet akarta átadni. Köszönöm, hagy nem felejtette el a papot — mondta, azután észrevétlenül visszahúzódott a gyászruhák közé. A második parcella végén m гiegcsi.11ant mellettem a felkönyvel ő négydioptriás szemüvege. Sárga, gyanakvó arcot beárnyékolta az es őkabát, holland sapkája a kezében volt, amit a szertartás elején eléggé kelletlenül vett le. Tudtam róla, hogy angol szakás szerint esténként a tea után megeszik egy-két aszpirint, és akkor érzi jól magát, ha mindennap pontosan olyan leveg őtlen , és egy kicsit húsos, mint az előző volt, vagy a következ ő lesz. Egy ideig szótlanul jött mellettem, azután homokszínű szemével egészén közel hajolt. Azt mondják, hogy az a buddhista szerzetes is hatvanharom éves volt. — М lyem buddhista szerzetes? -- A múlt héten Saigon f ő utcáján húsz liter benzint öntetett magára, meggyújtott egy szál gyufát, és az .ölébe ejtette... Halkan, a fogai közül beszélt, mintha tiökas jelzéseket továbbított volna, majd váratia лul elhallgatott. Magát küldte a vezet őség, hogy elmondja a búcsúbeszédet? — kérdeztem kedvetlenül. A négydioptriás szem nyugtalanul mozgott. Engem. A halottasház el őtt akartam elmondani, de a pap miatt nem lehetett. Majd a sírnál. Ott is beszél a pap. Ram nézett. Az baj. A sírhelyet ' a tizenhetedik parcellában ásnák ki, addig van ideje határozni. A főkönyvelő ,egy ].ép.éssel hátrább maradt, mintha befejezte volna a beszélgetést. Id őnként aggodalmasan körülnézeitt, mintha félrevezették volna, és eszébe jutott, hogy tulajdonképpen a számuk között tud teljesen otthonosan mozogni. A hatodik parce цánál megint mellén húzódott. Mit gondol, feltehetem a aapkámat? -- Nyugodtan. Zuhog az Les ő. Kicsit várt, az arcát kiemelte .a gallérból. A lélekharangot figyelte, hogy merre viszi a szél, azután gyors mozdulattal, mintha nem akarta volna, hagy észrevegyék, feltette a holland sapkát .a fejére. Igaz, hagy maga kommunista? — Eltalálta. Akkor miért pappal termettet? Nem engem temetnek. •
11237 I Szátlanul mentünk a kriptasarak között, és tudtam, semmit se fogok tenni, hogy megszížnján közöttünk ez 'a hazug és er őltetett állapot, bár a négydioptriás egyre bizalmasabban jött mellettem, mintha hozzám tartozott volna. A töimeg, amit Fortuna, Galamb és Alcser alakja zárt be, szétvált, megkerülte a költ ő síremlékét, és egy kissé lemaradt. A f őkönyvelő visszanézett, .a távolságot .mérlegelte. Mit gondol, a sírnál megtarthatom a beszédet? Fontos? Az emlékét meg őrizzük — mondta fáradtan, és megtörölte az orrát. — A legid ősebb munk.ásnőrvk volt, a nyáron egy lila szín ű oklevelet is kapott. Lilát? A lila szína mi szövetkezetünkben a kiválót jelenti. Hallgattam. Ő cigarettára gyújtott, a lila szín ű fiist megköhögtette. De azt mindenképpen szeretném megfogalmazni — mondta heves köhögés után —, hogy a bélen köszön őlevelet írt a minisztériumnnak .. . Köszönőlevelet? Amikor megkapta az új lakást. Olvastam, krvébalesen szép levél volt. Nagyon sajnálnám, ha nem tudnám megfogalmazni... Idegesen közbevágtam. Tudja, hogy hol van az Angyal utca? Bizonytalanul elhúzta a száját, de nem mosolygott. Egyenes, vértelem vonal volt. Megsejtette, hogy az Angyal utca nagyon fontos körülmёny ezen a temetésen. Még nem tanulmányoztam a váras utcajegyzékét — mondta mentegetőzve. Hallatta két f őtt krumpliról? ... Mesélt magának valaki az égő sivatagról? .. . Befordultunk a tizenhetes parcellába. Az .asszonyok nagyom sok fehér illatú virágot doboltak a sírba. Fortuna a vizes agyaggödör Szélén állt, úgy ejtette be a krizantémokat. Teljesen átáztunk. A békaszemű pap gyorsan befejezte a szertartást, és a göröngyök tompa dübörgése semmivel se volt kisebb gyötrelem, mint amikor az angolok rambolóboonbákat dobáltak az Angyal utcára. A dübörgések öss гetapadtak, és a széffel együtt szétszóródtak a temet őben. A főkönyvelő egy ideig a sárban ácsaggott, valamivel távolabb a sírtál, zavarában állandóan az angol teára meg az aszpirinre gondolt, amib ől az esőzés miatt há гоm darab Lesz az esti adag, és nem mondta el a búcsúbeszédet. Galamb kés őbb az órájára nézett és elment. Fortuna is elment. Neon szóltak, vissza se néztek. Amikor a tömeg kihúzódott a tizenhetes parcelláról, Altser odajött hozzám. Hetek óta itt vagyok ebben a várasban — mondta. — Az anyád az utóbbi időben nagyon nehezen dolgozott. Ha hazamész a lakásába, keresd meg a cédulát. Milyen cédulát? Biztos, hogy írt egy cédulát. Az Angyal utcaiak sehonnan se mennek el szó nélkül — mondta dühóse+n, és szimmetrikus érzékkel megigazította a síron a virágokat, azután elindulta parcellák között. Tudtaara, hogy nagyon örül az es őnek, és estig itt bolyong majd a temеtőben. Anyám egyszerűen és hallgatagom vált ki a tömegb ől. Senkiaъek se szóélt, mert tudta, hagy ez teljesem fölösleges. Fel-felbukkant bennem a kemény, ősz fej a kék halántékerekkel, légies, tisztám követhető hintamozgással, de amit err ől a különös, hallgatag fej ről tudtam, ---
.
11238 I azok csak töredékek voltak, és sohase rendez ődtek , egyetlen anyaggá, Minden összefüggés nélkül eszembe jutott, hagy sokszor mesélt a kaliforniai ég ő sivatagról, , аbаl sohase járt, ,és ami még Altser képzeletét is felgyújtatóa. Azután eszembe jutott a két figyelmes szean, amtielyеkkel ,mindenhová :kővetett, és amelyekkel állandóan fiigyelte a vi]ágot. Egyszer az Angyal utca sarkán összefirkáltain egy katonai hircietиΡnényt, és gépiesen odarajzoltam valami csúnyaságot. Anyám a túlsó oldalon állt, figyelmesem nézett, és mintha , egy kicsit tűnődött volna. Tizenhat éиes koromban egy szepl ős lánnyal Balatomfüredre akartam .szökni, a I?éli-pályaudvaron idegesen kihajoltam a vonat ablakán. Anyám a peronon állt, pihentet őn a sárga falhoz d őlt, mintha fájtak volna a ]ábai, és figyelmesen, egy kicsit csodálkozva rá хn nézett. Egyszer szerelmes voltam egy fekete, j á1 fejlett .lányba, akinek nem volt télikabátja. A szekrém уből kiakasztattam anyám új ládemkabátját, ami .akkor nagy divat volt, és elvittem a fekete lánynak. Мeztedenre vetk őztetetem a lányt, és betakartam az új lódenkabáttal. А nyám akkor este sokáig ült a szoba sarkában. Figyelmesem nézte, hagy vacsorázom, hogy idegesen ledobálom a ruháimat, hagy az ágyban a fal felé fordulok, m лtha aludnék, de neme szólt. Nlásmlap felvette a régi kabátját. Az .ajtóban, amikor visszafordult, azt mondta, hagy egész hónapban túlórázr i fog. Esiténké пt néha utána lopóztaan az utcákon, a villanyoszlopok mögé bújtam, hogy meg ne lásson, és csak az nyugtatott meg, hagy mindenkinek van (anyj a. Egyszer külföldre utaztam, és kikísért gaz áll оmásra. Ügyetlenül ácsorgott a neanzetközi gyors mellett. Eszébe jutott az els ő világháború a katonavonatokkal, ,és gyors, türelmetlen kérdéseiket tett fel, amikr ől mind a kitten tudtuk, hagy ostoba kérdések. Amikor a vonat megmozdult, felnézett. Az arca szelíd volt és kiegyeisúlyazott. Okvetlenül gyere viszsza, mondta, mert az Angyal utcáat nem szabad :elhagyni. Néhány év múlиa ő hagyta el. Hetekig csomagalt, néha t űnődve szétmézett az üresedő lakásban, és valamit csendesem motyogott arról, hogy neon sokáig fog élni. A tavasszal megírta, hogy három napig betegen feküdt az új lakásban, semki se nyitatta rá az ajtót. Tudta, hagy így lesz. Otthon .tüzetesem átvizsgáltam az orvosi recepteket meg a gyógyszeres üvegeket, azutan vizesem, hideg testtel, egy kicsit kimerülten lefeküdtem) az ágyra, és szerettem volna egyszer ű és gyakorlatias dolgokra gondolni. Vártam valamit. Semmi dolgom se volt, csak a dalát kellett megkeresni, mert a két nagynéném, akik sohase laktak az Angyal iutcáabaпΡx, és ennék megfelel ően kifizettem nekik az útiköltséget és a szálladaszánilát — a temetés el őtt mindent eladtak a földszi.nti lakának, és már .a temetkezési költségeket is össz:eszámodták. A cédulát a bádogdobozban találtam meg két csomag majaramuna alatt. Gyerekkoromban, ha aaiyám elment atthomról, az üzenetet mindig ebbe a jellegtelem, rozsdafoltos dobozba tette a majoranna alá. A pénzt is ebben a dobozban tartotta. A takarékkönyvében hatezer , nyolcszázhúsz forint volt, és egy kimutatás, jellegzetesen gótikus betűkkel és szómakkal. Nyereségré4szesedés kétezer-kétszázhúsz forint. A januári fizetésbő l háromszáz forint. A februári fizetésb ől kilencven forint. A márciusi fizetésb ő -1 kétszázötven forint. Lacikára vigyáztam, húsz forint ... A cédulára ezt írta. a pénzt váltsd ki, ,és fedezd bel őle. a atem,etklezési költségeket. Egyébkémet rájöttean, fiam, hogy ,edérkezi;k egy, nap, amikor ,az ,embernek meg kell érteni, hogy feleslegessé vált: Ilyenkara legigazságosabb dolog a halál. Az acetaziralos üveget dobd el, mert méreg. Olvastam, hagy tíz szemn már halálos .. . Az üvegből tíz szem hiányzott.
MAGYAROR ј ZÁGI LATOGATÁS UTÁN
Sinkó Е~ •vin
Magyaтarszágot a fehérte гrar idején, 1919-ben hagytam el. Csak 28 évvel kés őbb, a második világháború után, 1947-ben látogattam. megint pár napra Budapestre. Ez évben, 1963 októberében jártam ott iijra. Ezúttal a Jugoszláv árószövetség delegátusaként, egy másik kiküldötгt, а számomra addig ismeretlen, azóta azonban meghitt, já baratamként számon tartott Georgi Sztardelav macedón író — és feleségem társfaságában. 1919-tő!1 1947-ig, de 1947415/ 1963-ig is sok víz folyt, le a Dunán. Tömérdek szenny és sok-sok vér. Magyar harsban és általában igen sok hon vizein és földjén. Neon értek egyet azokkal, akik feledést prédikálnak. Az emlékezés fái, de szükséges. Az ,emulékezés tanácsos, az emlékezés el őfeltétele a pmaduktivitásnak, a jobb, a merészebb, a testvéribb jelennek és j ö-vőnek. Igenis kell emlékezni mindenre, ami megcsúfolása volt az embernek és unnak, amit szacial izгnuskénit akarunk és szerettLink. Emlékeznn kell a vér és a hazugság papjaira, zsoldosaira és bálványaikra is. A bálványok és bálványimádók nem telnek be vérrel. Ősidők óta igy van. S ajki megéri ;a bálványok .szétzúzásit és a tegnapi bálványimádák embervdltukra való visszaemelését, aki megéri, hogy .a menynyei vagy földi urak kutyáinak, az Űr kutyáinák -- innen ered a dominikánus eгlnevezés —, a mindenütt maglyára szánt eretneke s1imataló, az eretnekek irtását követel ő és elvégz ő , őszinte vagy s:zimulált vakbuzgáságmгak így vagy úgy, de valamiképpen mégis bealkonyodjék, agynak a szeme elé új hajnal hasadása ,és új, már megint emberi tárj tárul. Sokan hiányoznak, ;a sarak alaposan megritkultak, de íme, m:ég mindig vannak, akik az eilviharzo.tt poklok évtizedei és évei után ,meganfaradtak. És csidálkazva niézik egykori 'közös ifjuságunkbál ismert agg barátikban meg őszült önanagukait is. S van min esodálkozn.i. Megгйагаdtam, megmaradtál, megmaradtunk — niagyarázhatatlanu.l bár > de tapinthataan, .szemmel lá!tihaitáan mégis így van. S rettenetesen sok a beszélniváló, ha az azóta elmúlt negyv г nnégy vagy az azóta elm.úlr tizenhat év alatt átéltekr ől nrábálunk beszámolni. Egy-egy asztal körül mintha valami spiritiszta szeawzon idéznénk a halottak. hajdani remények,tévelygések, csalódások ; emlékiek ,és a magunk euykari énjeinek a légióját. 1✓lnі se gyerekjáték, de ebben az , életnek nevezett ~
I l 2 4. 0 i egy enlőtlen és gaz szereposztásban annyi mindent és annyi mindenkit túlélni — már szinte шetlenül végletes, illetlenül valószín űtlen szerep. Emberek, akik egy olyan porbál jöttünk, amikor minden abnormális, az is, ami a leginkább abm.ormális, a normát jelentette — most megint együtt lehetünk, együtt vagyunk, együtt nézünik vissza és el őre a közösnek akart és vallott jöv őbe. Hogy is történhetett, hogy ezt, ami egyedül természetes, egyedül méltó hozzánk és a célhoz, ami felé egyiitt indultunk, annyi ideig elfedhette a fojtogató bálványok árnyéka, a tömj évfüst, a dühös, a vad és a vak csaholás? Elrrxúlt. Most már iitt vannak a fiatalok is, akiknek ez is múlt csak hírből ismert eQnlék. Most tágra nyitom a szememet, hagy felfedezzem a jelent, ha nem is minden részletében, de éppenabban, ami megkülönböztetд а tébalyadatt, a lidércnyamásas 'elmúltaktól. lJs hadd mondjam meg mindjárt:.a sok-sok ember közöbt, -akikkel nagyobb tár;.a.ságban vagy meghitten, négyszemközt volt alkalmam beszélni, egyetlenegy se Gakadt, aki az elmúltakkal nem úgy állítatta volna szeribe a mai rnagyararszági jelent, mint .amelyben az ember .már megszabadult a félelem, a hallgatás vagy a kényszer ű hazugság nyomása alól, minta tegnapnál hasonlíthatatlanul emberhez méltóbb, élni érdemesebb mát. S ha lépten-myarnan nem is hallom gaz ilyet összehasonlításaknák ezt a szinte eufonikus kicsengését, az új, a megváltozott életfeltételeknek ezt a múlthoz viszonyított, kifejezetten egyértelmű igenlését, vaknak kellene lennem, hogy ne veg уеm észre: gaz ellentétek nyílt összeütközésének, egy újra kezdett élet folytatásának a ritmusa az, ami ina ott mindinkább és mind mélyrehatóbban szí nezi La hétköznapokat, dinamikusai felszínné veti az új és új kérdéseket, és id őszerűvé teszi, hagy új módon értékeljék, új tartalmakkal gazdagítsák a legrégiibb és a közelmúltbál örökölt fogalmukat. Nem puszta ötlet, hagy a múlttal kezdtem ezt a beszámolómat. Az egész mai magyarországi szellemi élet kiindulópontja egy produkiјv szembesítés .a távoli és legközelebbi magyar múlttal, leszámolás annak a szocializmusnak a nevében, melynek egyértelm űnek kell lennie az emberi szellem világosságúval és épp ezért az embernek nemcsak a testi ryamar, hanem az embertelen és csalhatatlan dogmahirdetők, mindennemű bálványok uralma alóli felszabadításával is. lús irnpazáns ,az, hagy már hallhatók és mind jobban hallhatók a hangok, melyek — épp a szocializmus érdekében — tekintet nélkül minden érzékenységre, a beidegzett, vasi és ugyanakkor újabb kori érzékenységre, 'azt követelik, amit a szabadság túl á.ltalánas, ttílságasan sokértelm ű, absztrakt fogalma helyett a hazug hagyományok és e1 őitéletek, a hazug szépítések és mentségek ,a1á1 való felszabadulásiak, a múlt iegatívuma:itól való megszabadulásnak, vagyis a szocialista emancipá сió feltételének lehetne nevezni S nemcsak köveitelik, hanem már hozzá is fogtak ehhez, az óriási murkához, minta magyar intellektus elsбrargú, elsődleges feladatához. S ami különösei kie пnelendő : nem 1ázadákkért, hanem tagjaiként egy közösségnek, melyet a magukénak tudnak, és amely ennek a feladatnak az elvégzésében a saját ügyének és célja&iak a segítését látja. Része és •máig is kiható ,következménye a bennünket er őszakkal, mim. térséges szakadékokkal ,szétvalasztó múltnak és tragikus közelmúltnak, hogy mi itt, Jugoszláviában és ők ott, Magyarországai egyaránt még ra is szinte többet tudunk távoli földrészek és országok szellemi életében végbemen ő folyamatokról, mint egymásráf, akik ebben a Duna- лmedencében közvetlen, százados sorsközösséggel egybekapcsolt, közös épít őmunkára, közös egyetértő erđfeszítésskre hi~
11241 I vatatt szomvszédok lehetnénk és vagyunk. Hagy Magyarországon még mindig milyen keveset tudnak a rni életünk feltételeiir ől, arról meggyđződhettem, mikor mohó kíváncsisággal 'i пitézt k hozzáan kérdéseket a jugaszláviai „nemzeti:cégek" helyzetérol. És nemcsak ifjú egyeténii ha+llga ták, akikkel Tolnai Gábor professzor jávaltából az egyetemem szabadom beszélgethettem, hanem a magam korabeli írók és tudástik is. De vajon többet tudunik-e mi itt a mai Magyarország szellemi életéről, ,arról az, er őfc szítésrđl, ame11ye1 ott felszám оlni igyekeznek a mZúlt makacs kísértetjárását? Ennek a megújuló Magv+ararszágnak +a dicséretére legyen mondva, hogy mikor ott ra a legjobbak egy új, a humanizmus +szellem,ében érteеlmezett • szocializmus akaratá иal az ,emlbere+knek 'az államhoz és egym&shoz való viszonywk regemerá'lásán fárado тnak, ezzl .egyidőben elő térbe került, helv esebben: előtérbe állítatták a magyarság és a kбrnyezđ népek vis'zanyánák a prablémáiát. Azt, +ami ezen a vonalon történik, nem volna túlzása sakévszáaadas történelmi mú1't újraértél elésénelk, egy mélyem beidegzetit memzeti ideológiának .el őször végbemen ő, mind követk+ez.etesebb reví т_,1 6i'aként mim ősíteni, és pedig a szocialista nemzetköziség eszméje követelte 5nismeretn.Fk és annak a felelő sségtudatnak a nevében, mely megérdemli a farradalm+i ielz бt. A nagy, a még máig sem eléggé m ltatatt tudás esztéta, Péterfy Jenő , aki annak ideién a budanest—fiumei gyorsvonat klazettiébem, Karlovason röpített galvót a felébe, ez a P бterfv írta gróf_ Széchenyi Istvánról, hogy „valódi irtó háborút" akart viselni „az önszeretet +s a hiú önámítás hol durvább, hol finomabb, majdnem önkéntelem n уilvánulásai ellen", s hagy a magvarságtól „,a legfönségesebb, de leglehetetlenebb dolgot" akarta: „rákénvszerfteni az ö+ni arneretre." Tudvalevő , hogy ez a romantikus gráf volt annak a Magvar Tudamáпvas Akadémiiám ak +a mega,lapftá]a, amely aztán az „önisaneret"től ~irtózó, tvagymiagyar, hazafiaskodó szellemi impotencia magas rangú képvi,se151nek orcátlanul kártékony kasztjaként igyekezett útját állni mindenneqnQ, , az országban megmozduló, szellemileg-emberileg jelentđs, tudományos és irodalmi tehetségne еk, haladó szándéknak és teljesftménvnek. Ha jól eml бkszem, akkor a húszas évek bécsi magyar emigráoiájában a testestül-lelkestül Horthy mellé szeg đdött Magyar Tгidomlányas Akadémiának a miagvméltáságú. elnöke, báró BerDeviczy Albert 'számára Gábor Andor talált .egy ragyogó elnevezést; mint a homéroszi eposzban Odüsszeusznak a ,leleményes", Akhi+lleusznak a „gyarsilábú", Berziviczy Albertnek, valahányszor Gábor Andor írt róla, „márvány+arcú ökör" volt az állandó jelz ője. A második világháború után, abban a korszakban, melyet ma Magуаrarszágom „a ,személyi kultusz" id őszaka néven Ltélm ek el, a „márványarcú ökör" ,akadémiára helyére egy olyan 'akadémia került, melynek csuk a. sztalini szocializmus nevében és szellemtelen szellemében volt szabad áldása vagyatkot osztania, csak meg e n g e d e t t kérdésekkel és • csak eleve el őf:rt irányban és irányzatossággal faglalkozhatatt. Egész sereg társadalmi., irodalomtörténeti, e:szbétikai probléma, problémák légiója csak annyiban lehetetrt a tudomány ,бs a kutatás tárgya, hogy feldolgozták a „felülr ől" készen kapott megoldásokat. A sztalni mádon értelmezett „szocialista realizmus" mértékéb ől. kiindulva, a máit és a jelen nagy magyar íróiról vagy egyáltalán nem illett beszélni, vagy pedig — minden vitát eleve ki.záráam — helyiiket az örök kárhozat poklában vagy a legjobb esetben afféle purgatáriu аnban Yellertt 'kijeđ +ölnh.. Vita nélkül ezt a sorsot osztották ki felülr ől azoknak, akik a közvetlen napi politikai, propa gаndisztikus célokra nem bizonyultak kkell&kféppen ∎alkalmasnak. S e cél , érdekében az Akadémia ~
~
~
~
~
~
~
11242 I egész tudományos apparátusában mindig Marxra—Leninre--Sztalinra és а marxizmusra kellett hivatkozni, mindem önkényes ítéletre megtallni a kiszakított, megfelel ő idézeteket, ,ad ,maiorem gloriam .annak a dogmát istemítő rezsimnek, :amely, hogy magát népszer űvé tegye, nem riadt vissza a nacionalista hagyamányokra és ösztönökre való ápe llálástól sem. A Magyar Tudam,ányas Akadémia a valóságas hétköznapdk, a valóságas emberek probléma.ltál, az élett ől, amely megerdemlelné az élet nevet, éppoly messze volt, mint •a „rnárványarcú ökör" elnöksége idején. Minderre ernlékeztetmem kell, hogy miéltóképpen értékelhessék azt az új, valóban forradalmi átalakulást, a vitáknak :azt a sokadaimát, ,аmiely ma a magyarországi szellemi ,életnek legjelle гmzőbb sajátsága. Ennek a szellemi ,életben végbemen ő folyamatnak lelkes munkásan ezüttal valóban a Magyar Tudományos Akadémia, az egyetemi tanszékek, a megújhĐdott, „a legkényesebb" kérdésekt ől se viss.zariadó magyar irodalomtörténészek és ,a magyar írók, gaz élcsapatba tartozó prQbaírák és költ ők. Magyarországról visLszatlérve egész tömeg könyvet és falyáira Іtat hoztam magammal — szerkesztőségek, egyetemi i лtézmények és egyes írók, költők ajándékaként —, s ez a tömérdek nyamtatatt bet ű mind ennek a szellemi, a szocializmus szellemében lábasan fölfedez ő és elő retörő folyamatnak a kétségbevonhatatlan tanúbizonysága. Kezemben a Magyar Tudományos Akadémia Iradalamtörténeti Intébetének egy külömlenyomatа, medvnek címe A nacionalizmus a magar irodalom tükrében. Ez a különlenvoanat mindjárt Tolnai. Gábor elnöki megnyitásával megtitt azt a hangot, amely minden, csak éppen nem akadém7kus ennek a fogalomnak a régi értelmébben. Az elnöki +megnyitó megállapítja, hogy a nacionalizmus Magyarországon ,,.nem csupan iradalоmtörténeti kérdés, hanem még mindig létez ő prablémáj a mai életünknek a kultúra minden területén." Idézek rnég az elnöki megny tóbál, mindjárt hozzátéve, hogy a megnvitóit követő referátum k és a hozzászólások teljes mértékben í.gazolták az elnöki bevetet őben kifejezett reményt: „Az itt elhangzó referátumok és a referátumukhoz 'kapcsaló đó vita bizonyára ,segit4éget fog nyújtani kulturális életürük egészének, tovább fogja vinni .el őre azt a tiszltпzlá.si folyamatot, aanely az utolsó esbten,dőkben ideológiais tekintetben is bekövetkezett." Meg kell jegyeznem, hogy a vita 1960 áprilisában indult meg. és igen sokat mond az elnöki megnyitónak :a következ ő megállapítása: „Nem is olyan régen, csak négy-öt esztend ővel ezel őtt is, az eleven irodalmi élet és az iradalo:mtörbén észek között val бságos szakadék tátongott. Néhány szakembert leszámítva, az irodalomtörténészek többsége alig vett résztirodalmi életünkben, kritikai és elméleti jelleg ű írósakkal. Az utolsó eszitend őikben e téren i, egészséges változó s állt be. Ma — azt lehet mondani — a négy-öt évvel .ezel őtti helyzet megfordult: irodalamtörtiénészeink +többsége kritikai m űködéssel, elm,élеti írás kkal egyarárnt segíti, tamogatj a szocialista ' irodalmunk fej lődését. Az örvendetes jelenség kapcsán mondjuk meg végül azt is, hogy az ,eleven élet és a tudomány egyrnáGra találásában nem jelentéktelen szerepet váll ált az Akadémia Irodalamtörté пetri Intézte vitival, valamiint az intézet munkatársi gárdájának irodalmi és kritikai falyóirataimkban való részvételével. gv hiszem, a most kezdődő kétmabas vitánk falytatá sa lesz unnak ,az egészséges fesl ődésnek, amely a.tudomány és az élet egym ratalálásával az utolsó id őben szemünk el őtt lezajlott" -- mondta Tolrvai Gábor elnöki megnyitójában, 1960 áprili~
~
~
11243 I sóban. És én, aki 1963 október hónapjában Budapestem kívül Debrecent is meglátogathattam, valóban tanúja lehettem annak, hogy Magyararszágori, országos méretekben, irigylésre méltóan t űnőben vaaxnak a válaszfalak az akadémkusdk, egyetemi tanárok és elöadák, valarnnt az eleven irodalom m űvelői, írók, esszéisták, költ ők között. Szükséges itt egy kis kitérő . Mielőtt A nacionalizmus a magyar irodalom tükrében címe el ő adásaktit és vitát ismertetném, szóvá kell tenmern 'azt a két napot, melyet Debreceniben töltöttem. Ott jelenik meg az Alföld sírn ő havi irodalmi és m űvészeti folyóirat, amely, színvonalát tekintve, mentes a sz űk látбkörű, a nagyvilági távlatok el ől elzárkózó provincializmustól. Ami .a f ővárasban mára méretek miatt se látható ainnyira, 's 'ami ott alighanem még kevésbé következett is be, 'az vidéken, legalábbis Dedrecenben els ő pillantásra szembeszök ő valóságkénit hatott: ti. az, 'amit az 1960-ess nacionalizmus-vita elnöki r еgnyitója még csak új kelet ű feilбdési falyaгatként említett a tudomány 'és az élet, az irodalomtörténet és ,az élđ irodalom mind szarosabb kancsalfotót — annak Debreceniben már 1963-ban láthattam a rendkívül kézzelfogható, teltes megvalósulását. Egyetemi tanárak és előadók, „szaktudósak" meghitt közösségben m űködnek egVülit .a m űтészekkel, próziaírókkal, költ őkkel, és képzőművészeеkkel, tanára diákiéval az Alföld cím ű havi folyóirat szerkeszt őségébeni és laтiain. S egyixtt alkatfák .a váras és egész k Đrnyéke és maga az ország intellektuális életének egyik .egységes, saj átess színezet ű, tevékv centrumát. Nem a progresszív f őváras és az elmaradt vidék ellenhétének, hanem valami egész másnak, valami lényegesem útnak a iegyébem: a vidék már nem szükségszer űen pusztán kulturális függvénye Budapestnek, mint az egyetlen számottev ő centrumnak. Debrecen, az egyetemi város ma már maga is egyike az ország kulturális,messze kisugárzó ;gócpontjainak, és a'likató módon veszi ki részét egy új, mind elevenebb, 'sokszín ű és mind szabadabb magyar kulturális szellent gazdagításából, megformál.á:sából. Ami Magyarországon az állarnipolitikai vonalon még egyel őre, úgy látszik, csak .el-elakadozva halad előre, a centralisztikus kormányzás meglazulása, az. .egyes szervek nagvabb önállóságának 'és autanámiáiának irányában, az a kulturális életben, nyilván azért, mert ez , a kulturális élet val бban nraduktiv intézményeket, individualitásokat, széles kördket magában foglaló kulturális éhségnek az eredanénye, mintegy magától tör magának utat. találja meg a maga szabad, ugyanakkor konstruktív formáit, és el őzi meg a természetémél fogva nehézkesebb állami és - adminisztratív apparátust. S mivel a dialektikus gandal'kadás nagy đsének, HérákleitaGznak igaza van abban, hogy az ellentétek harca az, ami minden ért бlсnek, maganak az életnek édes szül őanyja, természetesem hamis volna az elképzelés, hogy összeütközések, heves és nyílt összet űzések, zökkenők nélkül ment és megy végbe az intelléktuális életnek ez a szélesen hullámzó újjászületése. Ahol gaz élet eleven hullamai csmarikodnak, ott a múlt se, maguk a halottak se maradhatnak az örök béke háborftaatlam csendjében. A múltat, a halottakat is vádként, érvként vagy elleпérvkém:t a nyughatatlian él ők bizony bevan] ák harcaikba. igy tör tércit, mint látni fogjuk, az Irodalomtörténeti Intézetnek a nacionalizmusról folytatott vitáján, s így történt abban .aszellemi síkon országos visszhangot kelt ő nagy vitában is, mely a múlt évben is debreceni alföld körü'1 támadt. F ővárosi akadémikusak, egyetemi tanárok és eláadak, frák бs közírak 'és persze maguk a debreceniek szerveztek a tett szfnhelyén, Debrecenben nagy nyilvános A.l föld-vitát, ennek a havanként átlag 90-100 nagy formátumú oldalon megjelenő folyó~
1 1244 I iratnak az útjáról és céljairól. A széles kör ű érdekl ődés indokolt, hiszen az Alföld minden száma az ország legid őszerűbb kérdéseivel foglalkozik, és tanulmányokkal, novellakkal, versekkel, könyvismertetésekkel, kritikákkal, vitákkal minden számban átlag 35-40 ismert régi vagy el őször felbukkanó új munkatárs neve szerepel. A debreceni Alföld -vita előzménye egész sereg pozitív, illetve határozattan negatív értékelés a f ővárosi irodalmi és irodalomtörténeti folyóiratokban, valamint egyes, egyébként meglehetosen egyhangú és szürke, túlságosan protokolláris színezet ű pesti napilapoknak a kultúra problémáival foglalkozó rovatában. A mai megújhodott magyar szellemi életnek az is az egyik pozitív jellegzetessége, hogy akármilyen tekintélyes személyiségeket is mozgósít egy-egy kérdés vagy jelenség vitára, semmiféle határozat vagy „legfels őbb" ítélet se zárja be vagy dönti el, hogy mit kell a lojális állampolgárnak gondolnia, vagy ha neon is gondolnia, de legalábbis mondania a vita tárgyát képező kérdésről. Az intellektuális hipokrízis a színlelt vonalasság, az igazi szellemi é]etnek ez a szennyes mérge szerencsére ma már Magyarországon is kevéssé kelend ő, mindinkább divatja múlt portéka. Folyik tehát mindmáig tovább a vita a kérdésekr đl, melyek a debreceni Al f öd -vita tárgysorozatán szerepeltek. Ebb ől a szempontbál aligha lesz érdektelen néhány idézet az Alföld 1963. január-februári számából, az Alföld fđszerkesztőjének, Mocsár Gábornak a Min vitatkozunk? című, elsđ helyen nyomtatott cikkéb ől. Számomra nem az a kérdés, hogy minden tézisében igaza van-e, hogy miben van és miben nincs igaza Mocsár Gábornak. Ennél hasonlíthatatlanul dönt őbb jelentőségű, örvendetes tünet, hogy 1963 -bon egy irodalmi és m űvészeti folyóirat f őszerkeszt ője Magyarországon nlyan megállapításokat és követeléseket formulázhat, amelyek a m űvészi és erkölcsi felel ősség egymástól való elválaszthatatlanságának elvével együtt, higgadtan, de félreérthetetlenül a m űvésznek a maga útja fájdalmas keresésére, az önálló gondolkodásra, a nyílt bírálatra és a maga gondolatainak saját egyéni farmában való kifejezésére elvitathatatlan szuveren jogát, mint magától értet ődő, immár elidegeníthetetlen szocialista jogot proklamálja. Mocsár Gábor ebben a cikkében arról az új „színképr ől" beszél, amely Debrecenben „az Alföld -vitán ragyogott fel". És igy folytatja: „Idézzük meg azt az irodalompolitikai konzervativizmust, amely nem bír kilábalnia hat-tíz évvel ezel őtti fogalmak és fogalampárok b űvöletéb ől, nem bír vagy nem mer beleszokni abba a társadalmilag új állapotba, amely most érlel ődik, ha ugyan meg nem érlelődött már, abba az új állapotba, melyben már nem eiég, ha valaki megtanul kéthárom fogalmat, és azt ügyesen variálgatja. Pár évvel ezel őtt — szent igaz —akár irodalompolitikai tényez ő is lehetett az efféle mutatványakkal valaki ... Közben új társadalmi viszonyok teljesedtek ki, mintegy televény talaj terült alánk, s az új alapon most kezdi magát rendezni, megszervezni a szellemi s közte az irodalmi felépítmény — reméljük — dús lombozata... Nem lehet régi meghatározásokat, kiindulópontokat, fogalmakat újrasikálva, aprópénzre váltva elboldogulni. Röviden szólva: nem lehet ma már csupán negációkból, új jelenségekre mondandó tiltakozósakból megélni, amikor ideje lenne igent is mondani most jelentkez ő új törekvésekre." Ebből is kitűnik, hogy Magyarországon, ellentétben a közeli múlttal, lehetséges a szókimondás. Nemcsak lehetséges, hanem megformált közvéleményre és a szocialista államra hivatkozhatnak azok, akik a múlt ellen folytatott küzdelemben azzal a jelszóval lépnek föl, Hogy igent kell mondani „a most jelentkez ő új törekvésekre". S hogy a
I 1245 I goethei „Weh dir dass du un Enkel bist" ott nem marad puszta sóhajtás, hanem épp „az unkákat" a közelmúlt örökségének az újraértékelésére, illetve felszámolására serkenti, s hogy menлyire nem tudnak és nem is akarnak a szocializmus fogalmával visszaél ő dogmatikus szemlélettel kompromisszumot, s hogy ezt milyen hangosan és milyen hangsúllyal, egy új öntudatnak milyen bens ő — és külső — biztanságával hirdetik, az tisztán kivehet ő a Min vitatkozunk? cím ű cikk ilyen megállapftásából: „A negációkból megélni akaró irodalompolitikai magatartás könyökölt bele vitánkba azzal, hogy az. Alföld új törekvéseit régifajta veszélyekként átkozta el, változatlanul idézgetett innen is, onnan is komor árnyarat, itt egy veszély, ott egy veszély — mert ehhez elegendő megszokott szókészlettel rendelkezett. Nem lehet tagadni: az effajta konzervativizmus számára valóban kínálkoztak is ezek a megszokott, begyakorlott kündulópantcrk s nem is lett volna konzervativizmus, ha nem támaszkodik rájuk." S következik Csokonai szül őföldjéről, Debrecenb ől fеlhangzóan a figyelmeztetés is: van, aki a szocialista szótárból kiragadott fogalrriakkal és mércékkel hadakozik, lehet valaki az igaz hit szótárával is „neon modern, nem korszer ű, hanem éppen ellenkez őleg: nincs füle új hangok meghallásához, új fogalmak, új tartalmak befogadásához" -- és az ilyenfajta igazhit űekről a cikkírónak, Mocsár Gábornak a diagnózisa: „Ez a legveszélyesebb konzervativizmus". Kinek van igaza, az Alföldnek vagy azoknak, akik irányát és célkitűzéseit kárhoztatják, vagy épp gyanúsaknak találják? Ezeknek az ém jegyDeteimnek semmiképp se célja vagy feladata, hogy állást foglaljanak a magyarországi irodalmi kérdések szenvedélyes vitájában. Magyarországról, számomra annyi újat reveláló rövid lótogatásamról visszatérve, nem akarok mást, mint egyes-egyedül azt, hogy érzékeltessem a jugoszláviai olvasóval azt az új intellektuális klímát, amоlybem irr_már vádként és kompromittáló vádkénit hangozhat és hangzik a modern, új hangok, új tartalmak iránt való érzéketlenség és „a rég betanult formulákhoz való ragaszkodás". Mert szól ez az Alföld-beli cikk „a kéretlen irodalompolitikáról" és bizonyos „unalomba fulladó" vitákról is, éspedig eképpen kend őzetlenül: „Rég betanult formulákból nem lehet új igazságot kikeverni, új ígazságokat, melyek új társadalmi viszonyaink lényegét összefoglalják. Meg kell tanulni a valósággal együtt haladni, a valóság pedig halad, gyorsabban, mintsem az ilyenfajta kéretlen irodalompolitika követni képes ... Társadalmi viszonyaink átrendez ődtek. Lerakjuk a szocializmus alapjait. De irodalmunk kibontakozását leginkább az a Se hideg, se meleg, mindenfelé okos maradni akaró, óvatoskodó magatartás gátolja, amely unalomba fullasztja vitáinkat, nem mer lényeges dolgokat kimondani, lényegtelen igazságokat viszont százhúsz ce-iis mellbőséggel harsog, ide is, oda is tilalomfákat állít, s közben elsikkadnak irodalmuвk legégetőbb kérdései." Az eddigi idézetek megtéveszt őek lehetnének, azt a benyomást kelthetnék, mintha elvontan dekl:arativ jellegük volna. Épp ezért külön is hangsúlyozni kell, hogy a mai magyarországi irodalmi falyóiratokban szemmel láthatóan elt űnőben vannak az általánosságokban mozgó deklaratív leckéztetései. Épp ellenkez őleg, az, ami ezeket a folyóirataktit, mint az Alföld mellett a pesti Kortársat, Ű j írást, a Nagyvilágot és az ez iёvьen megindított Kritika című folyóiratot is különlegeseal jellemzi: meglátszik rajtuk és évtizedek múlva is felismerhető lesz az esztend ő, amelyben íródtak. Ma már ritkán akadnak lapjaikon elvont általános , elmefuttatások, de annál több olyan tanul-
mány,elbeszélés, bírálat, s őt vers is, mely a magyar társadalmi és szellemi Felet izgalmasan mai, legmaibb, legid őszerííbb nroblémáitál való ihletettség bél у egét viseli magán. S neanegyszer , épp irodalmi folyáirato'kban megjelen ő tanialmányak, elbeszélések, regényrészletek, bírálatok és versek adnak ,elsőnek hangot egy-egy addig ki nem mondott, fel nem tárt, mai országos társadalmi, emberi vagy m űvészeti konfliktusról és problémáról, és t űzik napirendre a vele való szesnbenézést és a róla nyomban meginduló országos méret ű, sokoldalú vitát. A. magyarországi nap'il.apok monoton protokolláris szürkeségéin és az irászövétség hét ilapiának, az Еlet és Irodalomnak °idejétmúlt, túlságosan „hivatalos" mellegén kívül,* ez gaz egész hétköznapi életben gyökerező elevenség is az oka annak, hogy 'a kis Magyarországon az irodalmi falyáirátók nagy példánvszambain jelennek meg: a Nagу vit,ág 20 000, a Kortárs és az Űj Irás, de iaz Alföld is havi 10 00 pél-dánybam. ,Az Alföld idézett f őszerke.sztбi cikke tehát szintén igen konkrét vádak és kérdések, nemcsak egy külön írói vagy m ű vészeti zárt céh problémái. ,és törekvé 4е kapcsán írádobt. Az egyik ilyen vád — mert ez a. vidékem megjelen ő folyóirat szociagráfikusan, di irodalmi tematikáiában is sokat fa lalkozatt és foglalkozik 'a magyar falu mai élefién.ek átszerv еződéséb ől következő társadalmi és az emberek egymáshoz való viszonyának „kényes" pr вΡblémláival — azonositja az Alföld kezdeméinyezését a Horthy-id ők népies irodalmi mozgalmának „falucentralinnuu:sával", az egykori népies írek váras- és f őleg Budapestellemességével. A szoci ali9ta irodalom egységének megbontása volt ilvenkéтю a vád az Alföld ellem. „Miből, hogyan született... a lest-ellenes ég vádja?" — kérdi a cikkíró, és „kemény szót" éjt nem Budapest, hanem az ottani „irodalmi alvilág bоmlasztó tevékenysége, zavaró, értékítéleteit felforgató tevékenysége, álhalában a klikkesedés átka ellen." Látni való, hagy nem könny ű, nem sima, nem ellentétek összeütközése nélkül végbemenő folyamat az áthidalása annak a még múlt századbál ered ő szakadéknak, amely életnívóban és kultúrában :a .milliós fővárost az annyi ideig álmos és tunya, szellemileg rest vágy épp közömbös vidéktől különválasztatta. Szimptám a:ként érdemes idézni azt a keser ű — igazságos vagy igazságtalan —, mindenesetre keser űséggel teli elleinvádat, am е.ly az Alföldben megjelent következ ő sorodéban buggyan ki: „Nem mi tehetünk róla, hagy -az effajta bajok, romlások inkább Budapesten termel ődtek ki, ahova nemcsak irodalmi életünk java, élebes pezsgése, könyvkiadásunk s általában irodalmi életünk koincem-trálódott, hanem ezek kísérai is: gaz irodalmi alvilág, a klikkek és érdekszövetségek hálózata is. Ezt mi szóvátebtük ..." — vallja a cikkíró, és ismételem, nem az én dolgom eldönteni, hogy mennyiben helytállók az ellemvádjai, dde egy dolog kétségteleniil ennek az új magyar életinek , a dinadmikájábál kő vehkezik és ugyancsak kétségtelemül mindeniképpen pozitív: a 'következtetés és a követtelés, hogy a vidék , kultárában, a . ku'lturális és társadalmai élet intenzitásában u'to.lérje Budapestet. Bejelenti mint „kétségkívül karszer ű és jogos igényt ... , hogy a decenhralizáaió politikájának jegyében ezen az irodalmi koncentrációm is változtatni kellene va,la лn iképoеn (rangosabb, ,s:zaparább megjelenésű folyóiratok, könyvkiadás vidéken, ne csak „leányvállalatok" formájában, melyet f ővárosi ainya сégek agyongardíroznak, ,hanem va~
~
~
~
~
• Mint látom, ez év nov. 15-e óta az Siet és Irodalom megszíínt az frószövetség orgánuma lenni, és új, kötetlenebb program jegyében jele ni k meg.
I 1247 I lomi fajta egyenrangúság elvére •és gyakorlatar а гΡpí.tve!) Nis, még szerencsénk, hogy nemcsak mi szólturak err ől az, ugy 'látszik, mégsean jelentéktelen veszélyr ől ... " — s felsorol budap,sti tekintélyes írókat név szerint, akik ugyanezt vallják és akiket senkise váadalhat Pest-ellenességgel. Az Al f öLd Morcát „a szocialista hevület és töretkvés dolgával" azanositva kijelenti: „... az Alföld .a jövőben is fog .közölni olyan cikket, amnely ebbe a témakörbe vág, szóvátessziik például azt a sok vcnatkazásban, de elsősorban mégis gazdasági, gazdaságpolitikai sikan (érvé:nyesül ő magabontást, aQnaly a гőváros és a vidék közti különbségest nemhogy szüntetrLé, hanem növeli: neon hallgatjuk el, egyes gazdasági szervek hogyan szabotálják el a pántnak, a ,kormánynak ,azt a helyes p аlitikáját, nnelу gazdasági decentralizáció révén a vidék fejlesztésiére irányul.'' Nem a Nagyvilágot, mlely az országban. épp ebben az évbe а először méltabta :és közölte Fnanz Kafka m űvét, nem a tortársat, nem az Űj Irást s nem az Akadém ја kiadásában megjelen ő, nem kevésbé izgatбan eleven és harcos peusti kiadványokait idéztam, hanem — szándékosan — (a nálunk még ezeknél is kevésb,é ismert debreceni Alföld.del ,és Al föld-vitával véltem rrLeggy őzően .szemléltetni, hogy nemcsak Pesten, de a mai 1VLagyarország egész területén, minden telel ős tényező részéről egy eleddig ott ismeretlen nyíltsággal, bátor és bízó lelkes kamolysággal küzd (a társadalmi és inte]lektuális er őteszités olyan szocialista emberi :és szellemi viszonyok megvalósi.tás.áért, .a дΡnelye rnek nagy célja: visszaadnia szocializmusnak a szabad ösz ntesé get jogaiba iktató, a maga eredeti alkotó, ;minderLekel őtt :a humánumot a maga teljességében restituáló, az :embert a dolgok és a dagmála, a negatív hagyományok alól felszabadító forradalmi tartalmait. S fogy ebben m űvészetnek é.s irodalomnak nem másadlagas szerep jut, ezt az Alföld Min vitatkozunk? c јшm,el megjelent cikke igen plasztikusan hangsúlyozza, mikor ,az irodalom feladataként az új összefüggéseknek a maga sajátos , eszaközeivel való feltárását jelöli meg: „...lásson és világítson el őne is, mondja ki végig, .arai végigmondandó,abrázolja az .életet a maga mélységében, ne illusztrátorként, hanem olyan jelenségek felmutatásával is, amelyekr ől talán nem szólóak határozatok és vezércikkek ..." Ránk, itt Jugoszláviában, tán kissé különösen hat, hogy ma a szomszéd Magyarországban mi mindenr ől, mennyit és mii yen szenvedéllyel vitatkoznak. Nálunk mar régeaZ megsz űnt az a szokás, hogy az Trószövetség kongresszusai — vagy ami мagyarországan gyakori j elemség — az Irászövetség egy-egy ún. (a] osztálya rendezzen vitát arról, hagy egy-egy dráma, banulmány, regény vagy иеrs eszmeileg vagy formailag megfelel-e vagy sem a meghatározott társadalmi vagy esztétikai követelményeknek. Mi itt Ju.gaszláviá:ban, többé-kevésbé mindnyájan, bisztábaл vagyunk azzal, hogy 'az irodalmi (és álpalában a mú.vészeti értékeket nem gyükkeze,tek, nem a (még aun тyira jó szándékú és magas színvonalú összsjöveteldken elhangzó referatum оk és hozzászolásak, hanem ,kizárólag .a maga m űhelyében, a maga egyéni alkata törvényei szerint, élményeit ől, és konfliktusaitól függ ően, mindig az egyes ember, ,a végs ő fokon alkotásában, az atkató munkában mindig magányos egyén produkálja; épp a magány az a produktív er ő, mely nem akar magány maradni. Az ember, aki ki akar törni — s megint csak (a maga törvényei szerint tud a kifej ezés, a közlés különleges képességével m űvészi alkatásóan kitörm;i — a ki nem mondott, a kifejezésre éhes emöc16, a gondolat vagy vágy következtében támadt egyéni elszigeteltségéb ől. Mi itt már, többé-kevésbé mindnyájan, tudjuk, hogy III. Richard nagy szavával: „Én vagyok €m" — a m űvész-
1 1248 I nek az alkat ős erőfeszítésében semmiféle száktanács vagy kritika, helyeslés vagy rasszallés végs ő fokon nem nyújthat útmutató segítséget. S mégis végletes igazságtalanság volna, s őt történelmi vaksagat зe.lentene lebecsülni azoknak a vitáknak a jelent őségét, amelyek ma oly konstruktívan befolyásolják a magyarországi szellemi közéletet, úgy is mondhatnám, a kialakuló vagy már kialakult új közérzést. Magyarországon a közelmúltban külön-külön mindenkiben felhalmazodott a ba іéfojtott mondanivaló és az, amit ,az egész ország a masodik világháboru lázában meg az azt követ ő •drámai es anények ideién, legbenső szavát és legelementárisabb kérdésel,t neon hallatva, átélt. 1Vlast, Hogy hasonlithatatlanul szabadabb lett, mint valaha is volt, a gondolatok és érzelmek, a kérdések és kétségek megnyilatkozásának a lehet ősége, rengeteg az, ami csak k ö z ö s e n, közös aktivitással tisztázhatd es csak k ö z ö s e n tisztázandó. De hogy ezt a nagy munkát egyesek e g y ü t t elvégezhessék, ehhez elmaradhatatlanul szűkségen, Hogy hozzalássanak az óntudatnak, a közös, az ún. nemzeti onLuulatnax ahhoz a nagytakarításához, melyet a már emutett A nacionalizmus a magyar iroaatom tükrében címmel megtartott, valóban új korszakot jeient ő, a magyar viszonyok között kralönösen forradalmi lelentóség ű vita inauguralt. Nekem az a benyomásom, hagy igenis szükséges a viták hosszu sora, hogy elkövetkezzék az a termékeny, sakkal kevesebb vita lármájával együttjáró, sakkal csendesebb és hatásosabb egyéni alkotömunka, amelynek az összessége fogja megteremteni a tisztult, a bizonyos kérdéseket már maga mögött tudó és csak a jelenre és a jelennel a föv őt építő alkotó munkát. „A nacionalizmus... kifejézi a polgárságnak azt az ágyáspontját, hogy a nemzet a legtöbb érték, s így az úgynevezett nemzeti érdekek szoigálata a „legha.Ladobb" cselekeaet — akkor is, ha az csak a társadalom többségét kitev ő kizsákmányolt osztályok rovására, vagy pedig más népek, más nemzetek elnyomása, kitasztása árán érhet ő el. A nemzeti erdekeknek, céloknak ez az abszolutizálása ... s a más népek érdekeinek tekintetbe nem vétele vegs ő fokon mindig a kizsákmányalók malmára hajtja a vizet, noha többnyire az egész nép védelmének vagy gyarapodásának, felemelkedésének álarcába burkalözik ... Míg .. , a polgári nacionalizmus általában a politikailag megosztott azonos nyelvet beszél ő nemzet politikai egységére, addig a magyar nacionalizmus a történeti-politikai egységben él ő különböző népek valamiféle magyar nemzeti egységbe való belegyömöszölésére törekedett. Ez a jelenség a magyar nacionalizmus mély feudálisnemesi gyökereire hívja fel a figyelmet, és a nacionalizmus el őzményeinek, feudális el ő életének a. vizsgálatát fokozattan id őszerűvé teszi ... A „magyar szabadság" nem az ország függetlenségét, hanem a rendi szabadságjogok összességét jelenti, s ha a gy űlölt osztrák uralkodó ezeket vagy ezek egy részét biztosítani hajlandó, a neanAS.cég többsége nyomban kész a kompromisszumra... Berzsenyi nagy feszültség ű és erkölcsi erej ű hazafias lírájától már egyenes út vezet a romantika nagyjaihoz, Kölcseyhez, Vörösmatyhoz, akiknek lírája ... szintén telve van a XVII. század nemesi irodalmának „nemzeti" terminológiájával, képzeteivel, hasonlataival. Mutatja ez a jelenség ... , hagy a magyar fejlődésben mennyire egymásba fonódott a nemesi és a polgári nacionalizmus, s hogy az utóbbi magáénak vallja az el őbbinek szinte teljes örökségét." Ezek az idézetek Klaniczay Tibor referátumából vannak kiszakítva, amely referátumnak a régi irodalom vizsgálatából levont végs ő konklúziója arra a tanulságra mutat rá, „hogy a magyar nacionalizmus nemesi eredet ű, s ezért ez a nacionalizmus a polgári nemzetté
1 1249 I válás szakaszában is súlyos ellentmondásokkal teljes, a kapitalizmus korában pedig fokozottan veszélyessé, rég elavult feudális ballasztokat hordozó és a haladást talán legmakacsabbul gatló ideológiai tényezővé vált. A magyar nacionalizmus bonyolultsága tette a nemzeti problémát irodalmunkban annyira középponti kérdéssé, hogy szinte valamennyi írónk viaskodni kényszerült vele, sokszor eltévedve szövevényes bozótjában." Ennek a magyarországi úti beszámolómnak a keretei között csak a magyar nacionalizmusról való vita bizonyos aspektusaira mutathatok rá. Ami dominált, az a gyökerekig ható szakítása magyar nemzeti roQnantikával. Egészében magán viseli az el őre gondosan megszervezett, semmiképp se rögtönzött tudományos sympasionnak legjobb ismérveit. A kit űnő szaktudással rendelkez ő, a történelem- és irodalomtudomány útveszt őiben biztos tájékozódással és módszerrel mozgó tudósok referátumai egymást követték. Klaniczay Tibor előadásátál kezdve — A nacionalizmus el őzményei a magyar irodalomban --, mely magának a nacionalizmusnak mint történelmi kategóriának a feudális magyar társadalom keretei közt létrejött fogalmát tisztázta, Tóth Dezs ő .A polgári nacionalizmus kialakulása a magyar irodalomban című referátumával folytatva, majd a soron következ ő Somogyi Sándor — , aki az 1848-as szabadságharc leverése után, az önkényuralom és az Osztrák—Magyar Monarchia korában támadt magyar irodalom nacionalizmusát elemezte — tanulmányán át egészen Szabolcsi Miklós Nacionalizmus és a legújabb magyar irodalom néhány problémája cím ű vitaindító téziseiig — s a nagyszámú, külön minden egyes referátumot követ ő és megvitató hozzászólásokkal — ez a sympо'sion valóban egyedülálló fordulatot jelent a magyar szellemi köztudatban. A napjainkig terjed ő magyar történelem és a történelmi magyarság majdnem minden rétegérnek öntetszelg ő nemzeti ideológiájával, egy nagy, az egész „ezeréves Magy ararszág" múltjával való történelmi jelent őségű leszámolásnak, az idejétmúlt nemzeti ideológia és ideálok felszámolasána.k, semmiféle hamis kegyelett ől se befolyásalt kritikus önismeretnek a kivételesen impozáns megnyilatkozása lett. S talán még ennél is több történt. Az a nem _ kevesebb, mint negyven hozzászólás, amely legnagyobbrészt sdkkal kevésbé vitatta a referátumok megállapításait, inkább újabb szempontokkal, gándolatakkal és adatokkal árnyalta és egészítette ki őket — egyes hozzászólások önálló, kerek tanulmányokként is megállnák helyüket — s a referátumok és ezek a hozzászólások, bár a régmúlttal és közelebbi múlttal foglalkoztak, kérdésfeltevéseikkel közvetlenül vagy közvetve, de félreérthetetlenül mindig az él ő magyar jelem és annak elvégzend ő feladatai felé mutattak. Egy jelen felé, amely kaput nyit a kritikus gondolat és — a kritikus gondolattal —egy egész nép emancipációjának, egy egész népet kritikus szellemi önállóságra és emberi nagykoi-úságra nevelő öneszméletnek. é spedig minden irányban. Amikor hozzászólásában Barta Jánosa magyar irodalomtörténet és esztétika hajdani legnagyabb tekintélyét, a legsötétebb nacionalista ékesszólásnak képvisel őjét, azt a Beöthy Zsoltot emliti, akinek az irodalamtörtérnetét annak idején a gimnáziumban még nekem is tanulnini kellett, azt a Beöthy Zsoltot, aki az egész magyar irodalom és a magyarság szimbólumak ént a maga „ őshazából" felbukkanó, hódító volgai lovasáért rajong, s a lovas jegyében aztán egy olyan magyar „irodalomtörténet" jön létire, melyben „az esztétikai kategóriák többékevésbé mind háttérbe szorulnak s helyüket egyszer űen nemzeti, po.
11250 I litikai jellegű irodalmi kabegóriák foglalják el" — Berta Jánosa volgai lovas-szer ű irodalamteltogásrál szólva nyo шatékosan s teljes joggal teszi hozzá: „Ezen az irodalamelméleten a középiskolai tanárság nemzedékei nevelkedtek, úgyhogy jelent ős szerepe van a kor nacionalista leveg őjének kialakuia.sában." A vita, mely A nacionalizmus a magyar irodalom tükrében címmel zajlott le, Tolnai Gábor zarószav.a szerint nem a befejezése, hanem a kezdete, a kezdeményez ője a nagytakaríitás további munkájának. Nem tudasak szúk köru exkluzív eszmecseréje, hanem ,elindítója egy új magyar irodalomtörténetnek és irodalomelméletnek, országos meretu szeiiemi mozgosіtásnak. Ahogy Beöthy Zsolt volgai lovasának árnyékában a középískalai bahárság nemzedékei nevelkedtek, úgy az ezen a vitán felderiteUt, újra felfedezett magyar iroda.lomtörténebt ől nemcsak az új kózépiskalai tanárság, hanem egy egész nép kulturális élete kap és részben kapott máris uj tartalmakat és új irámyt. Éspedig — újra hangsúlyoznom keh -- nemcsak egy, hanem minden irányban. Tóth Dezsö A polgári nacionalizmus kialakulása a magyar irodalomban cimű referátumában rámutat arra, hogy „a nacionalizmus irodalmi érvényesítése f őleg a XVIII. század végén, XIX. század elején mennyire az igénytelenségnek, esztétikai maradiságnak is akóvá vált", és folytatja a megaiiapitassal: „A mer ő nacionauzniust hangsv.lyozö irodalomszemlélet egyik legf őbb jeцеmzője volt p1. .az az elv, hagy a talltorgatás motivuma is, célja is, tartalma is hazafiság — írni hazafias tett, nemzetet •er ősítő cselekedet — csak az és semmi más", s továbbá, hogy „ha valaki valamilyen írásm űveit esztétikai +igények alapán bírál, az a hazafias tevékenység korlátozója, az a szerz ő hazafias onérzetét sérti s igy végül a reoenzens eleve hazafi;atlanság b űnével gyanus." l-la a reterens nem is telezné be ezt ,a visszateki пtést azzal, hogy megállapítása „történészeket, irodalomtörténészeket egyaránt érint ő saЈ atos tanulságokkal szolgálhat'" — önkénteLenö1 adociik az emlékezés — mutatis mutandis -- arra az id őre, melyet annak idején a proletkult korszakinak neveztek, s amikor a mer ő forradalmi programatizmus az igénytelenségnek, az észt "etikai maradíságnaY szintén okává vált, és а bíráló aszó, ha esztétikai kritériumok nevében hangzott fel, gyanússá és búnőssé tette az esztétikai igények képviselő] ét. Hadd iktassam közbe pesti látagatásam egyik emlékezetes pullanatát. Annak a Károlyi Mihálynak az emlékére, aki Magyarország egyik leghatalmasabb mágnása volt, s aki 1918-bon az els ő magyar népköztársaság elnökeként földet osztott a parasztoknak, annak a Károlyi Mihálynak emlékére, aki az első világháború idején, Tisza István parlamentjében az emlékezetes felkiáltásra merészkedett: „Békepárti vagyok!", s akit a fehérterror Magyarországa ;éppúgy, mint R,ákosiék, különböz ő okokból, de egybehangzóan, hazaárulóniak nyilvánított — az ő emlékére, az egykori Károlyi-palotában rendezett kiállítás megnyitásárát jövet, , egy régi magyar elvtárs, akivel ut оljára 1920-bon láttuk egymást, a maga ismer ős, csendes hangján, elgondolkodva fejtette ki nёkean, hogy nemcsak az erkölcsileg kivételes nagyságú Károlyi Mihálynak, hanem magának az 1919-es Magyar Tanácsköztársaságnak adózva és egyáltalán századakra visszamen őleg a ragvar történelem tényeit most újra fal kell szabaditani :a részben tudatosan kiagyalt, részben meghatározott .idealágiak következtében ráuk rakódott vastag hazugságrétegek alól, és napvilágra kell hozni e tények összeiüggéseit. Most már nem .arról van szó, hagy minden Justizmordhoz meg kell , találni, ki kell gondolni a megfelel ő módon
11251 I ragalmozó indoklást, hanem nevükön kell nevezni a dolgokat. Egészen az utóbbi éveikig csak egy, a napi politika változó szükségletei szerint utólag és viszamenöleg deformáalt múlt cihit оtése volta történelemírás és egy hangos, legtöbbször fülsiak 2 títöen, gemdolkodást .megbénítóan hangos publicisztika feladata. Ami .néhány éve kezdetét vette , és ina mind gyorsabb ütaam ű tempóban folytatódik: a holtak ,és ál ők „rehabiltálasának" sora, voltaképpen a hihetetlen ,mérté!kben felhalxnazód.ott torzításaktol és hazugságaktól tisztítja meg a tények és valóság arculatát. A párttörténeattel és aa legújabb kor törtmenetének kutatásával foglalkozó magyar intézetek munkatársairnak egész serege szenteli idejét az eddigi hamisítások és elliallgatásak miatt herkulesi arányúvá n őtt feladatnak. Mert nem igaz, hagy az igazság kezenfekv ő. Nagyszabású, valóságas ,nyamozó munkát kell ma falytatni, dokumentumokat el őkeresni, tanúkat, ha élnek még, megidézni, a tanúvalloniásakat jegyz őkönyvbe venni azzal az egyatlen céllal, hagy .relkonstruálj ák a 1 egközelebbi és a távoli tegnapok valóságát és szerepl őfik igazi arcát és jelent őségét. Az hiszem, hagy ami A nacionalizmus cc magyar irodalom tükrében címmel megtartott symposianon :történt, éppen Lannak a munkának volt az előfeltétele és el őkészítése, amelyr ől 'az évtizedek utan viszontlátott, csendes hangú elvtársam beszélt, s amelynek a Károlyi Mihály emlékkiállítás is egyik fontos mozzanata és , eredménye• Nemcsak aa tegnap, a réges-rég elt űnt múlt, de .a kiderített i.gazságak is egyarást értelmezik, egyarásra és a jelenre vY.lágítanak, a jelen megisrneré'sének, az emberibb jöv ő megközelítésének és megvalósíгtásának is útmut:atái mindenütt, ahol nem félnek az igazsagtól, ahol „a kellemetlen igazságok" !kategáriáj a .már érvényét vesztette. S ha nem csalnak a jelek, akkor a mai Magyarországon az igazságtól és az igazságdktál való félelem kezd a .múlté lenni. A nacianalizanus-vitában vált nyilvánvalóvá, hogy ebb ől a szeanpontból mi minden hárul még еl nem végzett, meg se kezdett, de elvégzendő feladatkénit a jelenre, a !kiderítend ő igazságok ma él ő árunkásaira. Geréb László például hozzászólásában arra a konklúzióra jutott, hagy „az egléasz гаgyar irodalamtönténetíras is a nacionalizanus szülötte". A nyelvi sovinizmus és a Magyarországon támadt egykori nagy latin nyelv ű irodalom problémáját el őtérbe állítva, azzal folytatta, hagy „a magyar iroda'loantörténetírásnak mind a mai napig nincs olyan leszögezett elmélete, amely megmondaná, hagy mi a. magyar irodalom és a magyar irodalomtörténetírás anyaga ..." S következik ,a hozzászóló rendkívül j elentös megállapítása orrál, hogy a .magyar nacionalizmus „a provincializmus tünete", s meg is akolja: „ ... szórvány nyelvearlékekrál tárgyalunk irodalom helyett, 1Vfar!kalfes Poncianus históriákat állítunk magyar irodalomnak ugyanakkor, amikor latin nyelven európai színvonalú humanista irodalmunk van, ez nagyon siralmas provincializmus, amellyel radikáli.san é:s kegyelet nélkül le kell számalnunik." Az ilyen természet ű megállapítások a felfedezéssel egy enl ők; ha nem is elölről kell kezdeni, de új alapokból , mai .rrvegismeréselkb ől kiindulva, , ;kegyelvit nélkül" kell gyökeresen revideálni az eddig anagátál értet ő dőnek tartott, szokványos ítéleteket és értéakeléseke+t• Ennek következtében aneriilt föl olyan er ővel és tisztánlátástsal — mint eddig soha még — az egykori ur аlkodó magyarságnak és egész irodalmán.ak , a neanzetiségekhez, a hajdani Magyarország állami keretei közé szorított népekhez való vis.zanya is, mint l гnyeges, sokoldalúan megvilágítandó, felülvizsgálatra és megvitatásra szoruló centrális
11252 I prablémna. Amióta van magyar történeleanirás és iradalomtörtémetírás, amióta van magyar irodalom, el őször történik meg, hagy „a nemzetiségeket" nem a Szent István-i Magyarország perspektivájá.bál, hanem .a Szent István-,i Magyarországot a nemzetiségek szempontjából szeлnlélik a arcagyar tudás irodalomtörténészek. Hogy ez lehetséges, már magában lzanyíteika annak, hogy a magyar társadalom szocialista magyar társadalommá alakult át. Tóth Dezső A polgári nacionalizmus kialakulása r magyar irodalomban című refеrátuma szól , orrál, hogy eddig „csekély gondot forditottunk az irodalomban (a magyar irodalomban) jelentkez ő nacionalista, nemzetiség-egyenes, izolációs, antiszemita stb. elemekre, s ezeket elemző megbélyegzés helyett inkább kizártuk a tárgyalásból -- akaratlanul kissé meg is tisztítva t őlük irodalmi hagyományunkat." Tóth Dezső ezeket a mulasztásokat merészen teszi jóvá. A polgári nacionalizmus ,kialakulását tárgyalva rámutat, hagy ,mer őben negatív vonása volt , е nгi,ek a nacionalizmusnak a más népek, f őleg a nenwetјségek lebecsülése, olyam fels őbbségtudat,amely mereven elhárította az idegenekkel való keveredés gondolatát, s a nemzet fenntartását és biztosítékát az izolálódásban vérbe megtalálni. A legeklatánsabban fejezte ezt ki az E t el k a, mely sokkal inkább nemzetiség —, mintsem abszolutizmus-ellenes imil. A regény .telve a minden alkalmat megragadó, nagy ,inkább kereső idegengyalá.zással, kiirtássa1 femyeget ő аgreзsziиitással (az egyik magyar vezér, ,a nyájas Uszubu például tréfálkozva beszéli el egy egész tót váras kiirtását ...). A regényt Kazinczy „a magyar névnek illetlen s ik n, ]kül való emlegetései" miatt élesen elitélte, de ... ugyanez a nacionalizmus volt hallatlan sikerének is f бaka ... Kétséges, van-e irodalom, amely ilyen viszonylag hosszú időszakaszon, mintegy két évtizedemat fel tud enynyire alaptalan s mégis ilyem hevület ű és fokú nemzeti önmagasztalást mutatni." S hogy a , ;dicső" múlt helyett ,az igazi anúltnak ez a bentiutatása nem pusztán történelemkutatási tállal történik, hanem, hogy világosбá váljék :a jelenne való vonatkozása, a d e t e f a b u l a n a rr a t u r, íme a fé ~lreérthetetlen egyenes ténymegállapítás: „Jelenleg a polgári restaurációs, szaaializamusell:enes er ők a magyiar nemzeti fejlődés bizomyas sajatságait fetisizálják s nem véletle niil épp azokat, amelyek a magyar nemzettéválás törfiénelmi fogyatékasságával függnek össze." Külöm is 4kieanelend ő Kemiény G. Gábor hozzászólása. Nyom аtékosam hangsúlyozza, hagy a magyar irodalomtörténeti — tehát általában a magyar történelmi kutatásnak nem lehet a tudomány ramgj ária igényt tartania addig, míg nem tekinti „fokozottabb mértékben feladatárnak azegykori 1Vlagyararszág másnyelv ű irodalmi -alkatásainak — az úgynevezett nemzetiségek — ,alkotásainak feltárását, ,számbavételét." Hozzászólásában emlékeztet rá, hogy ,a XIX. század els ő harmadában az egykori Magyarország neon magyar népei nemzeti eszmélésémek, tudamányas intézményeinek, szervezkedésének és folyóinatainak Pest és Buda a központja. A Matica Srpska ,és a Srpski Letopis éppúgy, mint a Bibii-oteca Romameasca, valamint a hetenként kétszer megjelen ő Srpski Narodni List, békésen egymás mellett él a n аgyarság kialakuló nemzeti törekvéseivel, s őt nemegyszer termékenyítően hatnak egymásra. Csak a negyvenes évek derekán „a magyar uralkodó osztályok által kiélezett államnyelvi közigazgatási küzdelenn" változbatj a meg ennek a praduktiv koegzisztenciának a ké-
I 1253 I pёt. S a hozzászóló neon mulasztja el, hogy rátérj en a kor horvát irodalmi-politikai mazgalanának a szerepére is, és nem habozik le4szögezni: „Ez a horvát újjászületési mozgalam a maga félfeudális kereteihez mérten is több vonatkozasban polgáriasultabb ;a többi nemzetiségénél. A horvát irodaJrni-politiikai mozgalomra jellemz ő továbbá az is, hogy már korán megteremti az ország másajkú népei 'közötti irodalmi művelődési kapcsolatot, s őt ez ,az a mozgalom, amely a hazai neme magyar népek farészt m űvelődési-irodalmi ihletű kezdemaényezéseit вemzertégpolitikai irányban öntudatasaítj a. Ismeretes, hogy a zágrábi Gaj-féle nyamdában, .a horvát nemzeti mozgalom korabeli vezetője nyomdájában ezekben az években már sorra megjelennek olyan röpiratok éS egyéb kiadványok is, nnelyek a nem magyar ajkúak sérelmeit és követeléseit most már er ős ikitételekkol juttatják kifejezésre." Nem mulasztja el ez a tanulmánynak is beill ő hozzászólás, hogy mege'inlitse azt a harcot is, melyet ebben a karban lkül ёnböző Holdalakról, magyar részr ől főleg Kazinczy folytatott mindennem ű n,acionalista szükkeblüség és elvakultság ellen. Megemlíti ,többek között Kazinczy Musicki Lukionhoz írt 1812. éve levelét, s a kritikai alaphangú Erdélyi leveleknek az erdélyi szász Bruokenthalmúzeu гn és képtár gy űjteményeiről, valamint a román népdalról szóló részleteit. Mindezekb ől az adalёkakból klasszikus .tömörséggEl asendiil ki „a másajkú népek és kultúrak iránti megbecsülés érzése." S egy további adat, amely számunkra különösen érdeikes: az elismerés, amellyel a soviniszta mámor tombolása idején szerb részr ől a kivételes nagyságú Kа rinczy szelleme részesült, mert a hozzászóló szerint „kevés olyan közvetlen méltatást olvashatunk ... , mint a szerb 1Vlatica folyóirata, a Letapis 1859. évi Kazinczy-e гrrilékezéséгt." Míg a hozzászólások egész sora idézi az őrjöngő, önmagát magasztaló, minden „neanzebiséget" gy űlölő !magyar naaional,izmusnak az irodalomban való elrettentő megnyilatkozásait, Keanény G. Gábor arra is rámutat, hogy a legvadabb és legelvadultabb nacionalizmus koratan sem „hallgatott el a magyar irodalomban és pub иci.sztiikában, szépirodalomban és szakirodalomban egyaránt a nacionalizmus elleni küzdelem." Kovács Endre ezzel szemben .a reformkori magyar irodalom jellegzetes nacionalista korlátozottságát hangsúlyozza, ,és alighanem megdönthetetlenül állapija meg: „ Hagy irodalmunk mennyire nem értette meg a neemzetiségi anozgalmak legbensőbb lényegét, az különösen kiderül 1848-49-ben. A nemzetiségek jogos igényeinek nem akadt magyar írói szószólója." Komlós Aladár „a különben jámbor, kenetes Dalanady Gy őző" egyik versének a címét, egyben refrénjét citálja: „Vesd meg az idegent." Ugyancsak ez a hozzászóló emlékeztet „az aránylag jámbor" Jakab Ödönre, aki a hajdani Magyarország „nemzetiségi pr оblémn,áinak" gyökeres megoldásához ilyen verssarakkal próbál hozzájárulni: „Félkezűnk is elég arra, hogy nyakatok kicsavarja, ,és ha nem kell békejobbunk, lábunk alól félredobjunk ebadta." Dalmady és Jakab Ödön XIX. század végi tekintélyes magyar költők. Kemény G. Gábor az 1848-49-es évekre vonatkozóan тnegállapítja, hogy akkora nemzetiségek jogos igényeinek nem akadt magyar írói szószólója. Nem akadt — s hadd tegyem hozzá: nem akadt e jogos igényeiknek írói szószólója még a legnagyabb magyar forradalmi költ ő, Petőfi Sándor személyében sem. Ó ugyan regragadó versben ünnepelte
1 1254 I „a szent világszab аdságat", de mikor megjelentek az alckori Magyarország áll mi határaiból kitörni vágyó, a maguk számára is szabadságot követelő, a maguk jogaiért fegyvert fogó nemzetiségek, akkor az Elit vugy halál című versében csak a „gaz csorda", „tetvek" és dögmadarak-szer ű kitételek azok, amelyekkel ezeket .a népeket jellemezni véli, ,és úgy képzeli, hagy „A Kárpátoktól az Al-Dunáig" a magyar „hajnalt magának .az égre (ezeknek a népeknek) a ti véretekkel fest". Nemzedékek sarát mérgezte meg ez az önmagát glorifikáló, groteszk módon a maga kizárólagos, öröklött áramalkotó e гényei.t és ezeréves uralmi jogait magasztaló magyar nacionalizmus. S nemcsak irodalmával, elméleti műveivel, publicisztikájával, hanem az ifjúság és „a serdületleл ifjúság" hazafias .és vaцás-erkölcsц nevelésére szánt oktató és szórákoztató olvasmányokkal, képeskönyvekkel. Jól emlékszem Gracza György A magyar szabadságharc története című könyvére, melyet az iskolaév végéin a jó tanulók ,bizonyítványukkal együtt jutalomként kaptak. A könyv illusztrációi között ott szerepeit egy szörnyű, terhes nőket +késeikkeil felkoncoló, rémít ő vadembereket bemutató kép: A szenttamási szernek vérengzése. A következő oldalon a magyar szabadságh ős, Damjanich tábornak dicsérete volt olvasható, aki „'1'i kutyák!" kezdet ű falragasszal jelentette be a .szerbek aprajának és nagyjának k irtását és a h ősi szándékot, hogy ha már az egész népet kiirtotta, magát is f őbe fogja lőni, hagy az utolsó szerb is eltűnj ék 'a föld szírér ől. A gyűlöletnek .ez a mérge és az öntömjénezés sokáig elhornályosította a szemeket. Az ,első magyar ,költлő , aki hallatlan erővel ki merte mondani, hagy mindent másképp kell nézni és mindem;t elölr ől, de épp ellenkező mádon kell kezdeni, Ady Endre volt; költ ő tehát és neon hivatalos politikus merte felvetni a kérdést: Ezer zsibbadt vágybál mért nem lesz Végül egy erős akarat?
És a kérdést követ őeaэ. gaz addig elhallgatott, de annyira kézenfekvđ igazságot is ki merte mondani: Hiszen magyar, оla` h, szláv banat Mindigre egy bánat marad. Hiszen gyaláгatuгvk, keservünk Már ezer év áta sokan. Mért nem tаlá1kozurцk süvöltve Az, eszme-barrikádakom?
Mikor 1959-ben +a. beogradi egyetem 'keretében létesített bölcsészeti kar magyar tanszékéari székfoglaló el őadásomat tartottam, központi, döntő feladatnak jelöltem meg, hogy ez a tanszék a szocialista Jugoszlávia forradalmi ,szellemében kritikusan számalj an le mind a dogmatikus sztalini irada;lams гem.lélet parlagi sémáival, mind a magyar iradaloгtörténet anakronisztikus, nacionalista hagyományaival. 1963-tan Magyiararszágról visszatérve sok, nagyon sák könyvet és fоlyáiratat hoztam magammal haza Jugaszláviaba. De kaptam és hoztam .magammal egy szívet, elmét betölt ő, örvendetes reményt, mоndhatnám, bizonyosságot: hogy a mai szocialista Magyarország életében, irodalmában és m űvészetében éppúgy, mint tönténelem-
11255 I szemléletében és filazáfiájában kialakwlóban van, a maga megforrnálásáért küzd egy szellem iség, melynek iránya, tartalma , és követelései rokonok vagy éppen közöseik azzal, amiért mi itt Jugoszláviában kezdettől fogva mint a mi eszményeinkért , és a rni valóságunkért vállaltuk a gyöngéket sokszor elrettent ő, de épp azért mindenek fölött érdemes nehez harcot. Kaktam és hoztam magammal Magyarországról •a hitet: cetit is munkálkodnak azon, hogy a nii ügyünk az övék, .az ő ügyük pedig miénk is lehessen és legyen. Bs ezért gondoltam, hogy helyes ,a magyararszagi látag аtásomról való beszámalámat ezzel az itt közölt bevezetéssel és vallomással kezdenem. ~
AZ Ё SZ ELBORULASA*
Bosnyaik Istvcin
„A civilizáció tradiMonális, konzervatív bírálói alapvet5 hibát követnek el akkor, amikor úgy támadják a modern intellektualizálódést, hagy ugyanakkor nem tá* madják az elhülytilést is, mely csak más formája ugyanannak a folyamatnak." (Max Horkheimer)
Az ész, mint a valóság igaz természetének felfogója és az emberi élet irányelveinek meghatározója, sohasem volt kórmentes. Betegségének csirái a történelem folyamán mindenkar jelen voltak, különféle megnyilvánulási form,á.ban ,és különböző mértékben — attól függ őеn, hogy a Ráció mit tartotta valóság „igaz természet"-ének, s mint szabta meg az ember viszanyulását ehhez az „igaz ter гn,észet"-hez. A technikai civilizáció korában azonban, Horkheimer szerint, az ész beteg3égének szimptómái agynyira megsokasodtak, hogy m ,ár nem is kórtünetekről, de valóságos krízisr ől van szó: a technikai fejl ődést oly mértékben kíséri dehum.anizáciö, hogy e „fejl ődés" avval fenyeget, megsemmisíti magát a c é 1 t, amit meg kellene valósítania — ti. az ember eszméjét. Az intellektusnak e válságát Horkheimer a nyugati kultúrában vizsgálja, közvetlen akozój át az ész e 1- s z u b j e k t i v i z á 1 ó d á s á b a n, el-formalizálódásában fedezve fel.
I. Az emberi Rációnak eleve két összetev ője van: az objektív és a szubjektív. Az úgynevezett abjektiv ész — durva általánosítással és sematizálással élve — a dolgok igaz természetét fejezi ki. A rajta alapuló filozófiai rendszerek (a platónitól az ariszt о.telészin, skolasztikán, az európai racionalizmuson és a német klasszikus filozófián keresztül a neo-tomizmusig) abból indulnak ki, hagy az ész felfedezheti a létezésnek mindent átfogó és alapos struktúráját, s bel őle következtethet • Max HorkІъІimer: Pomra č6nje uina (Fclipse ot hason), Saгajevo, 1963.
11257 I az emberi І sars koncepciójára. 1 E mindent átfogó lényeg, a dolgok igazi természetének feltételezése (mely az els ő megfogalmazójánál, Platónnál az „abszolút" fogalmával van jelölve) abból a hitb ől ered., hogy a Ráció nemcsak az emberi szellemben van jelen, hanem az egész Pétben, a természetben és társadalomban is. Az objektív ész teóriai tehát az észnek mint er ő nek a létezését nemcsak az individuális szellemben, hanem , az objektív valóságban is j.ele лlevőnek tartják, melybo""1 aztán le lehet vezetni egy egyetemes, minden tárgy és minden lény számára érvényes criteriát. „Amíg a nagy vallás? és filozófiai felfogások él ők voltak, a gondolkozó emberek az aláDatosságot és a testvéri szeretetet, az igazságot és az emberiességet nem azért magasztalták, mert realisztikus volt ilyen elvekhez ragaszkodni, s különcködőnek, veszélyesnek számított eltérni tő lük, vagy azért, merte maxiznák jobban összhangban voltak állítólagos ízlésükkel, minta másfélék. Ik azért hódoltak ezeknek az eszméknek, mert az igazság elemeit látták bennük, mert kapcsolatba hozták őket a 10 g 05 eszméjével, akár az isten vagy a transzcendentális ész, s őt akár a természetnek mint örök elvnek a farmájában. Nemcsak a legfelsőbb célokról tartották azt, hogy létezik egy objektív értelmük, egy inherens jelent őségük, hanem még a legkisebb törekvések és hajlandóságok is a tartalmuk egyetemes kívánatosságába, az önmagukba rejl ő értékbe vetett hitt ől függtek. 72 Az ész szubjektív alkotóelemét viszont, az objektívvel ellentétben, nem a logosból ered ő egyetemes criteriák érdeklik, hanem az eszk.özók és a célok — nem sokat tör ődve azzal, hogy azok, mint oly an o k, önmagukban véve értelmesek-e. Az alapvet ő filozófiai fogalmak eredeti, önmagukban lefv ő szubsztanciájuktól és értelmükt ől ily mádon megfosztva üres konstrukciókká, formális burkukká válnak. A szubjektív ész logikája szerint értelmes (jö) az a dolog vagy eszme, mely egy másik dolog vagy másik eszme szempont] óból értelmes, s nem pedig per se is az. Egy tévékénység például csak akkor ésszer ű, akkor van igazi értéke, ha egy ön гаgán kívüli cél szolgálatában áll. (P1. séta a természetben: a pihenésre, mely egy újabb cél megvalósítására: a munkaer ő reprodukálására szolgál, s így tovább, a végtelenségig.) Az etikai értékek pedig szubjektívek, az emberi tetteknek nincs objektív morális kvalitása; a politikai-jogi fogalmak, az igazság, egyenlő ség, demakráoia, tulajdon stb. a szubjektív észben nem úgy jelennek meg, mint a Ráción alapuló, abból ered ő eszmék kifejezése, hanem mint az adott pillanat pragriiatikvs érdekeinek megtestesít ői. Ugyanez vonatkozik 'az anyagi jólétre is. E két .komponens eleve jelen van az észben, s bár látszólag öszszeférhetetlen, szubsztanciájánál fogva egyik sem zárja ki a lxiásikat; az objektív és szubjektív ész nem a szellem két független alakját képviseli, annak ellenére sem, hogy ellentétességük valódi ellentmondást fejez ki: az objektív ész, például, nem zárja ki a szubjektívet, de az egyetemes racionalitásnak csak részleges, korlátolt kifejezését látja benne. Mindkét összetev ő nem-igaz volta nem eleve a maga létezésében van, hanem az egyik hiposztazálásábaai a másikkal szemben. Az ész betegsége a történelem folyamán mindig akkor jelentkezik, amikor az egyik elem eluralkodik a másikon. 1 Haikheimer a pozitívumok mellett sorba kimutatja e rendszerek idealizmusát, misztif'.káciojáft, vulgarizáló törekvésett ёs egyéb fogyatékosságát is. Max Horkhelmer, id. m ű. A k8vetkezđ kben minden idézet innen.
=
I 1258 I A „szubjektív ész" elhatalm,asadás a, azaz az ész szubjektív irányba való nagyméret ű eltolódása a .közvetlen akozöja a technikai civilizációval beálló intellektuális krízisnek. Ennek az eltolódásnak az a következménye, hogy a gondolat nem képes felfogni az abjekt'ivitást, a logosból ered ő egyetemes criteriát, a dolgok és eszmék önmagukban való objektív értékét (vagy pedig „csalásnak", „ámításnak" min ősíti azt) —, hanem aláveti magát a pragmatikus célok és eszközök mindenhatós "agának, közönséges eszközzé, a termelés lényeges elemévé degradálódik. Az eszmék instrumentalizálódnak, olyan „gépekként" szerepelnek, melyek a „célok . ' alá- és fölérendeltségének végtelen láncolatát szolgálják. A nyelv is, mely az eszméket kifejezi, a modern társadalom óriási termel ő alp аrátusábban szerszámmá lesz, mely egyaránt és egyid őben képes az igazságék és a hazugságok szolgálatára (p1. a rádió reklámai). .Téves volna mindebből azt a következtetést levonni, hogy Horkheimer az ún. „önérdek ű' dolgok és „öncélú" tettek propagálója. Bár úgy tartja, hogy az , ;akció az akcióért" semmi esetre sem magasabb rendű a „gondolata gondolatért" princípiumánál, süt talán még alacsonyabb rend ű is nála, vizsgálódásának nem ez az alaptétele. Amikor az ész instrumental.iz,álódasának csaknem fatális következm.énveiről beszél, nem a gondolata gondolatért, filozófia a filozófiáért kr dójt hirdeti; csak arra figyelmeztet, hogy az ész szubjektivizálódásánaik, el-foranalizálódásának eredményeiként a legfens őbb emberi ideálok, az igazság, egyenl őség stb. fogalmai elvesztették intellektuális gyökerüket: még szándékok és celok ugyan, de nincs többé racionális közvetítő, mely kompetens volna arra, hogy elbírálj a ésszerí Іségiket s a logos fogalomkörébe vonja őket. A technikai civilizáció korában, amikor az eszmék jelentése bragm,atikus céloktól vezérelve a tervrajz nívójára süllyed, az igazság kizárólagos mércéje a kísérlet lesz. Csak az az eszme lesz „igaz", melynek megvalósulását a laboratóriumi kísérlet hásznasnak min ő síti. Hasznos pedig az, ami az adott pillanatban a pragmatikus célokat szal gálj+a — s így eljutunk a szubjeiktivizált ész alapvet ő sajátságához: nincs autanoгmitása, könnyen aláveti magát az ideolögiák „irányításé"nak, bármihez nagy könnyen alkalmazkodik; a profit és regresszió, a fejlődés és a forradalom eszméihez egyaránt. A korszer ű individuumra vonatkoztatva ez abban nyilvánul meg, hogy megjelenik eg у olyan magatartás, mely feltétel nélkül alkalmazkodik, hozzásimul .a szubjektum és objektum közötti. elidegenüléshez, az eldologiasodás társadalmi folyamatához. E karszer ű mimikrire az egyént az az íratlan társadalmi szabály kényszeríti, mely szerint értelmesnek lenni azt jelenti, hogy nem lenni „önfej ű", hanem egybehangolta létez ő , adott realitással. Megjelenik a többség e 1 v e — egy új, elhülyült farmában: „Ma a többség elve, . megfosztva racionális alapjától, teljes irracionális alakot öltött (...) a minden egyes dologról alkotott popul ris ítéletek formájában (...) végs ő erővé vált, melyet a gondolatnak szolgálnia kell. Ez az új isten, nem olyan értelemben, mint ahogy azt a nagy forradalmak hírnökei elképzelték, ti. nem mint a meglev ő igazságtalansággal szemben való ellenállás ereje, haner mint annak az ellenállásnak az ereje, mely szembeszegül mindazzal, a ni i n e m alkalmazkodik. (A kiem. tőlem.) Miinél inkább paroláznak a nép ítéletével a különféle érdekek, annál inkább jelentkezik a kulturális életben ítél őbíróként a többség. Neki kell igazolnia a kultúra szurrogátuntiait, összes válfajaival együtt, egészen a tömegek félreve~
11259 I zetésére szánt papuláris m űvészet és irodalom termékeiig. Minél nagyobb méreteket ölt a tudományos propaganda, mely a közvéleményt a sötét erők puszta eszközévé teszi, a közvélemény animál inkább az ész helyettesít őjének tűnik fel. A demokratikus rendszernek ez az illuzórikus triumfálása szétrambo јja az intellektuális szubsztanciát, melyből a demokrácia élt''. Az észnek e „ megbetegedése", kettéhasadása, a formalizált ész mиegjeleatiése nincs egyetlenegy történelmi pillanathoz kötve. Eredeiét azokban az ősi időkben kell keresni, amikor megjelent az ember természet-leigázó törekvése; a kollektív őrület (fasizmus, koncentrációs táborok stb.) csírái jelen voltak már abban a primitív abjektivizációban, amikor az elsó ember számítgatóa л, pragmatikusan az egész világot zsákmányként kezdte szemlélni. Ez pedig, magától értet ődik, objektív szükségszer űség eredménye volt. Az objektív észt ől a szubjektívre való átmenet tehát, mely a modern civilizációban érte el csúcspontját, szükségszer ű történelmi folyamat -- ami nem jelenti azt, hogy felülmúlhatatlan, túlhaladhatatlan. Túlhaladásának alapvető feltétele az okok és a következmények felismerése és tudatosítása. II. A gondolat mai zsákutcája a termelés misztifikálásából ered. Az anyagi javak el őállításának azon folyamata, mely kétségtelenül el őfeltétele a civilizálódásnak, s melynek hatalmas méret ű megnövekedése a modern termelés beálltával az emberiség egy részét kiemelte a nyomorból — ugyanez a folyamat fenyeget azzal, hogy egyetemes nyomorba dönt, megsemmisítve magát a célt, melynek megvalósítását várjuk el tőle: az ember eszméjét. A termelés parolája ugyanis valamiféle religiózus hitté duzzadt, az anyagi javak el őáilítása a fejl ődés egyetlen és mindenható tényez őjévé vált, melynek mindenhatósága automatikusan a haladást eredményezi. Az ilyen értelemben vett „fei16dés" doktгin.ája hiposztazálja a természet legy őzésének eszméiét — s végül is egy statikus mitológiává kövül. A mozgás mint olyan, elválasztva társadalmi kontextusától és humánus céljától, a m o z g á s i l l ú z i ö j a lesz csupán, a mechanikus ismétl ődés értelmetlen végtelensége. Annak a. kisgyereknek a példája, aki az égre nézve azt kérdi az apjától, MIT REKLÁMOZ A HOLD, nemcsak az eszét vesztett termelési verseny reklám őrületét szimbolizálja, hanem a természetnek — inkábba pillanatnyi eszközök, mintsem az egyetemes célok világává való — átalakítását is. Az ész ilyennem ű krízise az individuum válságában is megnyilvárul. A technikai . fejl ődéssel párhuzamosan tágul az ember gondolatárnak és tevékeпységéлek a horizontja, de mint individuumnak, csökken a függetlensége. A technikai fejlettség huszadik századi állapota egy paradox tény elé állítatta az embert: minél több találmányt fedez fel szabadsága növelésére, a természet legy őzésére, annál inkább e találmányok sžolgálójává kell válnia, ha életben akar maradni. Mert igaz például, hogy az autó föltalálásával bizonyos értelemben megnövekedett az ember szabadsága, de ugyanakkor fellépett egy új, addig még nem tapasztalt megkötöttség: szinte úgy t űnik, hogy az autót nem a térhóditásra vágyó szabad individuum, hanem a technikai és forgalmi szabályok végtelen sokasága vezeti. Minél jobban növekszik
1 1260 I az individuum vágya, hogy uralkodjon a dolgok felett, paradoxálas módon annál inkább a dolgok fognak uralkodni őfelette. Az adott természeti-társadalmi keretek között ugyanis sikeresen csak akkor tud me v vni a dolgokkal, ha az eszköz szerepét veszi fel. Az indusztrializálódás megjelenésével pedig az ősovi biológiai eszköz, a mimikri, az adott rendszer fenntartásának kövefielményeahez való alkalmazkodás válik „legracionálisabb" eszközzé. Minél tökéletesebb az alkalmazkodás, annál nagvobbak az ön-fenntartás esélvei — s annál kevesebb az eredeti individuális jegyek száma: az egyén szelleanisége a formalizált ész automatáiévá válik. A korszer ű civilizáció emberének az én-fenntarts és alanvet ő. inf nzív éG nr ~k~ is törkvése. holott, a „modern mimikri" révén, semmiféle „ бn"-je nincs, amit fenn lehetne tartani. Csak automatikus, általánosan elfogadott és szentesített readlási módok vannak, kollektív sablonok és azok utánzatai: az engedelmes, szolgaiaп alázatos „iözan esz ű" embertípus válik társadalmi eszménnyé, az a típus. mely nem mv ..fnjiel a falnak", hanem ..észszer ű en" beletöri magát a kis kollektívák (pajtások köre, futballcsapat, szindikátus stb.) normarendszerébe. Az emberi emancipáció történelmi folyamatában az egyénnek nemcsak az önmagán kívüli „küls ő" természet legy őzésében kell részt vennie, hanem, hogy ezt megtehesse, bizonyos értelemben önmaga természetét is le kell gy őznie. Az ember természet-leigázó törekvésének története ezáltal az ember önnön-leigázásának története is. Ez utóbbi — az atavisztikus maradványok humanizálását tartva szem elő tt — az emancipáció elmaradhatatlan feltétele, tehát racionális aktus. Ez azonban az indusztrializált társadalomban racionalitás-mentes, puszta önmegtagadássá fajul, mert nincs semmi оlyan célja, amely túllépné a társadalom pragmatikus követelm ёnyеit, tehát csak a pillanatnyi, helyi eszközök szemszögéb ől nézve „racionális", míg az emberi egzisztenciának mint olyannak a néz őpontjáról szemlélve tökéletesen irracionális. Az alkalmazkodás végs ő eredménye egyreszt az absztrakt, minden eredeti szubsztanciájától megfosztott e g o, melynek csak egyetlen célja van: égen-földön mindent a maga fenntartásának eszkö tévé alakitani, másrészt pedig az üres, közönséges anyagra degradált természet, melyet mindenáron le kell gy őzni — pusztán a gy őzés tényéért. TvTivel a természet leigázása i1,y módon jelent ősebb motívum nélküI történik, valójában nem is lehet legy őzni, sem kibékíteni, hanem csak elfojtani. Ez vonatkozik a „bels ő" természetre is. Az ellenállás, Horkheimer szerint az igazi individualitás mindenkori magva, a formalizálódott ész szférájában is jelen van még, s ez az az erő, mely fékezi az individuum bukásat. Sokszor azonban, épp az abnormális viszonyok miatt, melyek közt egzisztálnia kell, maga is dehurnanizált köntösben jelenik meg, ti. az „abszolút szabadság'', „abszolút függetlenség" igényével lép fel. „Az abszolút független individuum mindig csak illúzió volt. A legtiszteletreQnéltóbb egyen tulajdonságok, mint amilyenek a fiiggetlenség, szabadságvagy, együttérzés és az iga7-ságérzet, éppannyira társadalmi, mint amennyire egyéni erények (...) az individuum felszabadulása nem a társadalom alóli felszabadulásban rejlik, hanem a társadalomnak az atomizációból való kiszabad.itásában...". Mivel az ellenállás nem általános, s őt sokszor maga is eltorzult formában jelentkezik, az individuum bukása elkerülhetetlen. Ezt a folyamatot azonban neon szabad az emberiség technikai vívmányának rovására írni,
1 1261 1 Végső fokon ugyanis a bukás okozója nem a korszer ű technológia, sem az önfenntartási törekvés, sem pedig a termelés per se, hanem azoka keretek, melyek közt a termelés végbemegy, ti. az emberek egymásközti viszonya az indusztrializált társadalmi rendben. ***
Mindjobban formalizálódik az ész, annál kevésbé lehet úgy gondolkodni .a természetr ől és általában a valóságról, hogy azzal az ember, közvetlenül vagy közvetve, ne a maga önfenntartását tervezné. Az arisztotelészi wn. teoretikus kontempláció lehet ő sége megszűnik$, s ezzel együtt .a végtelen lét (öröklét) helyett a következ ő pillanat válik a pragmatikus ész meditációjának tárgyává. A formalizált ész képtelenné válik az élet végs ő céljainak meghatározására; ehelyett be kell érnie azzal hogy mindent, amivel csak találkozik, a pillanat eszközévé redukál — az ún. „józan ész" nevében. S ugyanakkor szembeszegül mindazzal, ami túllép e pillanat „józan eszének" korlátain. „A modern értelmiségiek társadalom elleni b űntette nem annyira az elkülönülésükben van, hanem inkább abban, hogy a gondolat ellentsnandásosságát és összetettségét feláldozzák az ún. józan ész szükségteteinek. E század mesterien alkalmazkodó mentalitása fenntartja a barlangi ember ellenségességét az idegennel szemben. Ez nemcsak a más-bőrűek vagy más öltözék űek iránti gy űlöletben, hanem az azok iránti gy űlöletben is megnyilvánul, akiknek idegen és szokatlan gondolataik vannak, s őt: maga a gondolat elleni gy űlöletben is, ha az az igazságot követve túllép az adott társadalmi rend követelményei szabta hatásokon. A gondolat ma gyakran kényszerül arra, hogy inkább egy meghatározott csoportnak való hasznosságával, s nem pedig a maga igazságával igazolja önmagát." Mint ahogy az alázatos típussal szemben fellép az „abszolút független" ego, úgy az ész szubjektivisztikus koncepciójával szemben jelentkezirk a másik véglet, a vulgárisan objektivisztikus doktrína. Mindkettő izolált különélése egyformán káros: az elkülönült szubjektív ész teóriája, a legkülönfélébb válfajaival együtt, a vulgáris materializmus felé tendál, a szubjektív elemekt ől megfosztott objektív észé pedig a ramantizmus felé; .az el őbbi alig tudja elkerülni a cinikus nihilizmus veszélyét, az utóbbi viszont lemarad az ipari és tudományos fejl ődés mögött, az értelmet mint illúziót interpretálja, s ezáltal reakciós ideológiákkal lép komaságra. Végső fokon mindkettő reakciós, mert megfeledkezik az emberr ől. Pedig e két végletes e Іentét nem kibékíthetetlen: a „szubjektív" és „objektív ész" fogalmának nemcsak a különbözőség, az ellentétesség, hanem a kölcsönös összefüggés is jellemz ője. Például az önfenntartás eszméje az a vezérelv, mely a szubjektfv észt az őrületbe zavarja — éppen ez az eszme az, mely megmentheti az objektív észt ugyanett ől a végzettől. A valóságra vonatkoztatva ez azt jelenti, hogy az adott társadalom ún, objektiv céljainak csak azon definíciói érdemlik meg, hagy objektívnek nevezzük őket, amelyek — niјsztifјk І stбl mentesen — magukba foglalják a szubjektum önfenntartását, az individuális élet tiszteletben tartását is. Ezeken a relációban kell keresni a filozófia szerepét és feladatát. ,
Horkheimer természetesen látja és bírálja azokat a társadalmi viszonyokat, melyek Arisztotelészéé számára lehet бvé tették I „teoretikus kontemplád6t"; nem azoknak a viszonyoknak a rekonstruálását szorgalmazza tehát, hanem az észnek pragmatizmustбl való megtisztításéit.
1 1262 I
III. Az ego és a természet, a szubjektum és objektum közötti romboló antagonizmus korunkban eléri a csúcspontiét. Mi a szerepe és feladata egy ilyen állapotban a filozófiai gondolatnak? Semmi esetre sem az, hogy tudatosan tagadja vagy pedig közömbösen szelhet hunyjon ezen antagonizmus létezése el őtt. Egy ilyen magatartás ugyanis nemcsak hogy nem racionális, de veszélves is, mert felületesen hidalja át a szakadékot. Legf őbb megtestesft őjének, a pozitivizmusnak példájából tűnik ez ki legjabban.4 A pozitivistákat, a tizennyolcadik századi racionalisták eA igonjait nem aggasztja a filozófiai gondolat zsákutcába futása: úgy vélik, hogy a tudomány, a mindenható filozófiapótló, a filozófiánál sokkal hatalmasabb fegyvere a megismerésnek. A tudomány — a pozitivisták képzeletében — a modern civilizáció minden betegségének hathatós gyógyírja, a fejl ődés automatikus bajnoka. Holott a fejl ődés és tudomány viszonya közel sem olyan egyszerCi. hogy közéjük egyenl őségi jelet lehetne tenni. „Igaz, hogy a tudomány, épnúgv, mint ezer más ténvező is, szerepet játszotta jó vagy rossz történelmi változásokban; azonban ez nem bizonyítja azt,' hogy a tudomány az egyetlen er ő, mellyel az emberiség megmenthet ő . (...) Euröna halálgyárai éppoly jelentđs fényt vetnek a tudomány és a kulturális fejl ődés viszonyára, minta harisnyák leveg őből való elđállítása." A pozitivizmus végső fokon nem más. mint fiiоzófíai technokratizmus. „Platón a filozáfusok аt akarta uralkadákká tenni; a technakraták a m,érn гikгikhől akar ј k megalakítani a társa гl аlnm iránvítóinak igazgató bizottságát." A fi'lazófia technokratái, ahelyett, hogy a praxist alkalmaznák a filbzófiáh оz, a fiilozófiai gondolatot idomítják a gvakarlat sziikségleteihez, mevonvg t őle kritikai sajátságát. Ugyanilyem a viszonya pozitivista filozófia és a tudomány köztett. A tudorn.ánvnak azt kellene el,\ гárnia ,a filozáfiátál, hogy megvilágítsa az igazíság term:és лetét -- s ne pedig azt, mint !ahogy ez a pozitivizmus esetében fennáll —, hogy a tudományos rnetadalógiát mint az igazság végsđ definícióját propagálja. Tagadva az igazság filozófiai fogalmának, sđt egy autonóm filozófiának is .a létezését, . a pozitivisták megfasztiák a filaz бfiát a tudományhoz való aktív kritikai viszonyulásától, a tudományt pedig .a történelmi változások véledlenszer űségének szоlgáltatiák ki. Ezáltal a tudománvos igazság az adott társadalmi szintnek lesz alárendelve, s megsz űnik mindennemű intellektuális ellenállása az adott társadabmi korlátokkal szemben, amély pedig oly jellemző volt a társadalmai fejl ődés egykori. id őszakaira. Nem más ez, végső fokon, miiit általában az élet, s külön a t ercexкió eldologiasítása: a pozitivizmus a világa+, mint a tények és dolgok világát szerrnléii, s nem képes a világ tényekké és dolgokká való átalakítását összekapcsolnia társadalmi foly amnattal, a humánus fejl ődéssel. Harkheimer egy helyen tiltakozik az ellen, • hogy sorait parolakérrt vagy receptként, az elhülyült ész praDag аLл dája elleni propagandaként fogjuk fel. Könyve mégis, ha tudálékos práfét аságga'l megfogalmazott „recepteket" nem is tartalmaz, teljes egészében — f đleg implicite -- aaz ész zsákutcájából való kijutás lehet бségét és módját sugallja. ~
~
~
Az objektív észhez közelít ő , de a pozitívizmustól nem kevésbé téves filozófiai iskola, a neo-tomizmus horlrhelmeri interpratációjávaQ az ismertet ő-szabta keretek közt neon foglalkozhatunk.
11263 I Mindenekelőitt, és az elhülyülés méretei ellenére, szenvedélyesen hisz a filozófiában. „Hinni a filozófiában azt jelenti, neon engedni meg a féleleann оk, hogy bármily módon elfojtsa a gondolkodás képes-ségét." Szerimte a filozófiai gondolat nvég nem borult el annyira, hogy ne kaghatn.á vissza eredeti képességét és vitalitását. Ennek el őfeltétele első,sоrban az, hogy az ész szembenéz ,a betegséggel, melyet az ember létrehozott, azaz önbírálat alá veti magát, mégpedig úgy, hog, hű marad önmagához, .szubsztanoiáli;s saj ágságához: az igazság eszméjét nem a1kalma7za seanmiféle más, az igazságon túli motívumra. Hogy ez az önbírálat radikális, végs őkig következetes legyen, szembe kell nézni a paradoxálas ténnyel: ha ,a felvilágasadáson és intellektuális fejlődésen áz embernek a rossz hatalmak, démonok és tündéiek, a vak sors, egyszóval ,a fiélele аn alóli felszabadulásit értjük --, akkor mindannak a nyilvános elitélése, amit :a technikai civilizáció karában általában „értelmesnek" nevezünk, a legnagyobb szolgálat, amit az ész megtemet. A filozófiai gondolatnak ebben az aktusában dönt ő szerepet kap a negáció mödszere. „Amennyiben ,a jelenlegi körülmények között a szubjektum és objektum, a szó és a valóság nem tud integrálódni, a negáció irányelve szerint meg kell kísérelnünk, hagy a hazug ultimátumok hajótöréséb ől anegmentsük a relatív igazságokat." A negáció módszere mindannak .az elvetését jelenti, ami csonkítja ,az emberiséget és gátalja szabad fejfödését. E Lényeges meghatározója nem holmi „passzív nihilizmusból", hanem az emberbe vetett hitb ől ered, és sokkal konstruktivabb jelleg ű, mint az ún. „konstruktív filozófusok" szemeІІenzös mindem-igenlése. E negációnak kétirányúnak kell lennie: egyrészt az uralkodó ideológia abszolút követelményeit, másrészt pedig a valóság vakmerő, szemtelen követelményeit kell megtagadnia. Erre még mindig van le~heitőség, ti. megvan az ész önbírálatёnak objektív előfeltétele: az ész. és a természet antagonizmusa egy akut és katasztrofális fázisfia jutott s szinte követeli a megoldást, ugyanakkor pedig az igazság eszméje, gaz ,elidegenülésnek e tökéletes fokán is, még mindig hQzzáftrhető. A filozófiai gondolgat vntalitásának visszaállításához vezet б másik lényeges lépést annak az elvnek a realizálása képezi, hogy a filozófia se nem eszköz, se nem technikai tervezet; csak sejtetheti, jelezheti a fejlődés logikus és igazi szükségszer űségeit —, de ez nem jogosít fel arra, hagy propagandává degradáljuk, még .a lehet б legjobb cél érdekében sem: a filozófiát nem érdekli .a parancs-kiadás. Nem elé` gedhet meg sem az üres metodológia, sem a megtévésztett apologetika, de a recept-kiadás iszerepével sem. Ez utóbbi helyett csak tudatosat: míg .a konformizmus alapvet ő összhangot bételez fel a létez ő konkrét társadalmi valóság és a vele egyidej ű ideológia között, a filozófia tudatositja az emberben e kett ő közötti ellentmóndást, éppúgy, mint a teпцnészet és 'az ész, a szubjektum és az objektum, a „szubjektív" és az „objektív" ész közötti karszer ű ellentmondásosságot is. S mindezt nem az e ц entétek elrn.élvítése érdekében teszi, de éppen azok természetes áthidalását szorgalmazza: meglátva az ellentétpárok mindegyik pólusának korlátoltságát, támogatja kölcsönös bírálatukat, s ezáltal intellektuális talajon kísérli meg azok kibékítéОét a valóságban. A kulturális örökség :szempontjából szeanlélve a filozófia szerepét, annak éppilyen aiktívnalc és kritikusnak kell lennie. Egyrészt el kell vetnie az „abszolút" és „örök" oszméket, .igazságokat és eszményeiket politikában, etikában, esztétikában stb. egyaránt, másrészt pedig szembe kell szegülnie a realitás és az eszme szétszakítási kísér-
11264
I
letének. Ezáltal válhat, úgyszólván, a történelem korrekciójává, az emberiség öntudatává. Ezáltal szüntetheti meg a hasonlóságot az emberiség történelmi járata és a bolondokházabeliek pihen őára alatti értelmetlen körözése között. ***
Dr. Muhamed F lipovi ć a Horkheimer-könyv értékeit a nyugati civilizáció, a nyugati kultúra igazi arcának zseniális (filozófiai-szociológiai-lélektani) feltárásában látja. Mi úgy gondoljuk, Az ész elborulásinak értékei messze túlhaladj ák a n ,y u g a t i kultúra bírálatának kereteit, ti. egyes lényeges megállapításai sokkal egyeteanesebb jellegűek. Ezért e könyv ma, itt nálunk, értékes kiindulópontja lehetne egy több szemszögű elemzésnek: Milyen formában jelentkezett az ész „elborulása" - különösen a harmincas évekt ől — a keleti, ún. szocialista kultúrában? A forradalom utáni jugoszláv filozófiai gondolat s általában a kultúra mint hagyja messze maga mögött a „szubjektív ész" relációit (pl. a JKSZ programja és az új alkotmány), másrészt pedig, egyes ter(Uetein, mentes-e az ész „elborulásának" szimptómáitól? A könyv megírása (1946) óta eltelt másfél ,évtized alatt világméretekben véve sz űkült vagy tágult-e az ész zsákutcája, csökkent-e vagy fokozódott „elhülyülése"?
A MUNKA KOMMUNIZÁLÁSÁNAK ÉS HUMANIZÁLÁSÁNA K PROBL Е MÁ JA ►
Mirnics Károty
A MUNKA FELSZABADÍTÁSANAK PROBLBMÁJA ÉS AZ ALKOTM .ANY A szocialista fejl ődés központi célja a munka felszabadítása. E folyamatot illet ő leg még mindig vannak ellentétek mind a tudományos, mind a politikai és publicisztikai irodalomban. A JSZSZK új alkotmánya nagyban hozzájárul e fogalom tisztázásához —, a tanulmány éppen ezt igyekszik bebizonyítani. Az alkotmánya munka felszabadításának fogalmát a maga dialektikus lakoldalúságában tanulmányozza, és a szocialista fejl ődés központi céljaként értékeli, amely a társadalmi-politikai szervezetek segítségével valósul meg, azaz e szervezetek politikai intézkedései révén. A munka fokozatos felszabadítása, maga is eszközül szo]gál a társadalmi és politikai viszonyok tot,•ábbi kibontakozásához; az emberek e viszonyok keretein belül termelnek, és a termelt javakat elosztj ák. A bevezet ő, illetve az alkotmány alapelveit lefektet ő részben a munka felszabadítására vonatkozó gondolatok így összegezhet ők: A munka felszabadítása, mint cél, a következ ő eszközökkel valósul meg: а VeгmeІбeѕzkёzёk társadalmi tulajdona által; az ember — mint egyén és a munkaközösség tagja — jogainak kiszélesítése révén; munkás-önigazgatással; a demokratikus politikai viszonyok fejlesztésével; az emberek jogainak és köíelességeinek egységével; a muлkásоk, munka+közösségek szakosításával és kooperációjával; az ember gazdaság? és szociális biztonságával. Ha a munka felsтabadítását eszközként értelmezzük, ez az eszköz valamennyi el őző cél megvalósításához nagymértékben hozzájárul. A JSZSZK alkotmánya elméleti úton felfedi a munka felszabadítása fogalmának dialektikáját. A tanulmányozó rögtön láthatja, hogy
11266 I az alkotmánya munka felszabadítását neon .a tudományos irodalom és a publicisztika néha széls őséges, elvont módján fogja fel, amely szerint a munka felszabadulását a társadalmi és munkás-öngazgatás kiépítése már önmagában megvalósítja vagy megvalósíthatja. Az alkotmány valóban úgy találja, hogy a munka felszabadításáAak a munkás- és a társadalmi öinigazgatás a k ere t e, az egyik leglényegesebb tartalmi komponense, de korántáem az egyetlen eszköze, s ezért nem is elegend ő. Az alkotmány a munka felszabadítása fogalmának dialektikáját több összetev ővel határozna meg. A munka felszabadítása, mint eszköz, az alkotmány szerint a következő feltételek mellett valósul meg: a bérmunkaviszonyok fokozatos likvidálásával, az egyre erősödő társadalmi és munkás-önigazgatással, a termelőeszközök sokoldalú fejl ődése, a társadalmilag szükséges munkaid ő csökkenése, a tudomány fejlődése és tud a t o s fejlesztése, a kultúra fejlődése és tudatos fejlesztése, a technika tudatos fejlesztése, az általános társadalmi és szakm űveltségallandó szélesedése által. A szocialista társadalom mai fejl ődésének fakán .a munka felszabadításáról csakis mint folyamatráf beszélhetünk: a munka felszabadítása neon beteljesült, neon kész tény, hanem fokozatosán nmegvalósuló folyamat, amelynek néhány kampon еnsét az egyik, néhányat a másik szocialista ország fejlesztett tovább. Kétségtelen, hogy a munka felszabadításának a társadalmi és munkás-önigazgatást képez ő feltételét a JSZSZK fejlesztette ki legjobban a világon. A munka szabaddá válásához mi пdenekelőbt az osztálytársadalom teremtette bérmunka jellegének kell megsz űnnie. Az osztálytagozódás keretein belül a társadalmi munkának az a legf őbb jeниnivanása, hogy kétféle, azaz testi és szellemi munkaként létezik. A szocialista társadalmi fejlődés arra irányul, hogy csökkentse, majd teljesen megszüntesse az osztályharcok folyamán keletkezett különbségeket a fizikai és szellemi munka között. Sak nehézséget rejt magában az a törekvés, amely a szellemi és fizikai munka közötti egység megtereantését célozza: meg kell szüntetnie a kétféle munka eddigi kooperációs, egymáson kívüli jellegét; meg kell valósítania az egymásban levő , komplementáris szerves egységét; a fizikai munkát olyan kvalifikatív síkra kell emelnie, hogy önmaga keretein belül rendelkezzen a szellem.! munka tulajdonságaival —, a szellemi munkát pedig (mcLely ez ideig csakis úgy fejl ődhetett, hogy egyre jobban elszakadta gyakorlattól) saját keretein belül gyakorlati jelleg ű munkává kell változtatnia. A hihetetlen gyorsasággal fejl ődő technika —, amely végs ő fokon a szocialista és kommunista visz оnydk alapját kell hogy képezze — már m a megköveteli a fizikai munkástól , a legnagyabb szellemi és tudabkvalifikác ót, , a szellemi araunkától pedig a közvetlen, akár experimentális, akár technolögiai, de mindenképpen gyakorlati alkalmazását. Ez a folyamat neon valósulhat meg csupán a termelt javak elosztásával, hiszen a munka felszabadításának s magának .a munkásé:G társadalmi önigazgatásozok ez csak az els ő megnyilvánulási foka. A munkás-önigazgatásban közvetlenül nyilváл ul meg a tennelő tudatos szakértelme: irányítja a termelési folyamatot, mindenekel őtt érti és önmaga végzi munkájának mind a szellemi, mind a gyakorlati részét. Természetesen a termelési folyamat irányítása nem sz űkül le csak a gépre vonatkazb tudásra és ügyességre .. .
1 1267 I A POLITECHNIKAI SZAKTUDAS LÉNYEGE 1✓ S A MUNKA FELSZABADiTASANAK
PROBLÉMÁJA Azt a fehogást — mely szerint a munka +még nem szabadul fel a termelt javak akár legésszer űbb elosztásával sema (hiszem tudjuk,
hogy a javadalmazási rendszer, mint az elosztás egy része, viharos és általános változásokon megy át), hanem a b гnmelési f olyamat munká,söгzigazgatásával — a.zért olyan lényeges hangsúlyozni, mert mint mondattuk, számos elmédet a munkás-önigazgatást és a munka felszabadítását kizárólag a termelt javak „ésszer ű" -elosztásában látja. Úgy tetszik, hogy ez nagyon absztrakt felfogása :a gyakorlatd és szellemi munka egységét célzó és a termelt javak elosztása folyamatának. — A munka csak akkor szabadul föl teljesen, ha a termelési folyamatban a gyakorlati munka az intellektuális munka síkjára emelkedik, amikor a gyakorlati munka inted.lektuális funkciókat is végez. Ez a jelenség megmutatja a maga f o'1 y a m a t os jellegét: ,a munkát huдn,anizálni kell, .azaz újabb és újabb szellemi funkciókat kell kölcsönözni neki, újabb és újabb tudattal kell гegtölteлi — ha azt akarjuk, hagy :a termel ő, a fizikai munkás egy szeanélyben ,a tá.rsadalam fizikai és intellektuális dolgozójává váljék,akinek a munka tárгsadal.mi igénye. A termelés, a munkafdlyaanat gyakorlati és intellektuális része mindaddig neon egyesülhet teljesen (részleges egyesülés mindig van köztük), amíg a fizikai munka csak fizikai, s amíg oly módon nem ,telitödik szellemi tartalommal, hogy továbbra is megmaradjon gyakorlati tevékenységnek: meg kell szüntetni tehát a fizikai és az intellektuális természet ű funkaiák közötti különbségeket (a valamikori munkamegoszrtás és osztálytagozódás anaradvámyait), valamint a fejletlen gazdasági alapszükségszerű ellentéteit. Ameddig ilyen .szükségszerií -- akár szubjektív, akár objektív — ,külöalbségek léteznek a tersnelésben, csupán a felszabadulás fokairól s nem a munka teljes felsza r badulásáról beszélhetünk. E fokok megfeselnek azoknak a különbségeknek, aunelyeket a társadalmi fejl ődés hoz magával; :sót azokkal mérhetők. Érthető tehát, hogy az alkotmány nem a munka teljes felszabadításáról tesz eanlíüést (hisz ez ma még csak üres absatrakoió lenne) — asupán a felszabadítás fokairól. Ugyanakkor azonban, mint a társadalmi fejl ődés alapokmánya, programja és szellemi :szervez ő ereje, a munka felszabadíІ tásának nemcsak mai fázisait, hanem perspektíváját, beteljesülésének útjait is megrajzolja, kankrétan rámutat a megvalósítás anódjaira. Hiszen ami ima még teljességében lehetetlen, a teranel őeszkđzök és a társadalmi viszonyok további fejl ődése révén holnap araár lehetségessé válik. A munka felszabadíbásának két .alapvet ő feltétele van: Legfontosabb feladat a munka társadalmasítása, vagyis etl kell férni, hagy a ,termelés ne csak fizikai, az elosztás pedig ne csak szellemi tevékealység legyen. Ez a fetitétetl a szocializmusban lényegében megvalósult: az anyagi javak elosztása neon egy sz űk társadalmi réteg prnvdlгégiuma. A termelésnek túlnyomárés иt a művelt munkás szakképzettségére kell tantiaszkodnia, el kell veszitenie kimerít ő fizikai jellegét. hogy a dolgozótól főként szellemi erőfeszítést és e szellemi er őfeszјttés gyakorlati ,а 1kalппazását követelhesse meg. A araunkának humanizálódnia kell, mert az ember mindenekel őtt tudatos lény, akinek a tudatos munka a valódi természete és célja. Ez a feltétel a munka teljes felszabadításának (hurna л.izálódásanak) szempontjából гnég csak a
11268 I megvalósulás felé tart; társadalanunkbam a termelés még mindig ,elsősarban a munkás fizikai képességeit angazsálja, kizárva ia tudatgazdagság érvényesülésének nagyabb lehet őségeit. Ezért a termel ő — noha a termelt javaik ,elosztásában már részt vesz — magát a mwnkát Túlnyomórészt testi és lelki kényszerként -érzékeli. (Munkájána ma is az alienáciás falvamat jellegzetességei és törvényszer ű ségei: a külső kényszer, a .küls ő cél stb. vonatkoznak.) Nyilvánvaló 'a végkövetkeztetés: az irányító és végrehajtó funkciók teljes újraegyesítéise a közvetlen termelési folyam аtbam nem valósitható meg csupán az elaszltás színvonalán. Egyesíteni kell a termelés, illetve a termelő araunkás fizikai, végrehajtö és irányító funkciót. A tudo+mányas irodalomban és , a publicisztikában elterjedt az a felfogás, amely szerint a szellemi funkciók nemz kelthet ők életre a fizikai termnelőmunka valóságában; a munka sohasem lesz képes a szellemi és a gyakorlati tevékenység egyesítésére, f őleg az ipari fejlődés rnechanizációs és au гtamatizációs szakaszában, mert a történelmi fejlődés sarán e kétféle tevékenység végérvényesem elkülönült ,egymástól. Ez a felfogás аьь6І indul ki, hagy az autamatizáeiö a fizikai kimerültséget olyan idegkimerültséggel cseréli föl, melynek semmi köze az alkotóképesség fejlesztéséhez; a technikát okozza olyan negatívumokért, aanelyekért sem a kapitalizmusban, sem a szocializmusban neon hibázгtathaгtó (hiszen az ember által kordába fogott természeti erőkről van szó, melyek explicite se nem jók, se nem rosszak, de implicite tehet őségert adnak pozitív, illetve negatív társadalmi lehet őség fejlődésére). Ez az elmélet szem el ől téveszti azt az egyszer ű tényt, hogy a termelési és társadalmi viszonyok még nem idomultak az új termelési és társadalmi er őkhöz; s hogy a kapitalizmusban egyre ki-• aebb az ,alkalmazkodás lehetősége, •a szocialista rendszer termelési viszonyai pedig neon elég dinamikusak, mert a gazdasági alap a teranelőeszközök tekiаtetéhen araég mindig fejletlen, de a termelési visza nyak szempo ~rLtjából fejlett. Ugyanakkora szocializmus a szinkségletek olyan óriási inventárát teremtette meg az ideológiában, hagy szinte hátráltatja a termelési és társadalmi viszonyok gyors alkalmazkadását — humanizálódását. Mindenékel őtt a .szükségleteket kell kielé-• gíteni. A szoсiialirпiusban még nem valósult meg a termelési és társadalmi viszonyok autonóm lehet ősége, mert a fejl ődés a termelőeszközők segítségével elsősorban az anyagi javak termelését akarta Liztosítani. Természetesen ez a körülmény megfelel ő mádon hat a munkaviszonyok humanizálasá гΡ а : voltaképpen .a humanizmusnak csak az egyik oldala valósul meg. A humanizmus 'egyik gyökere a ,szüks,égletek k &égítése, csakhogy a megvalósulás még nem a leghumánusabb társadalmi és termelési viszonyok között zajlik le. Ezek a viszonyok 'alkotják a humanizmus másik, a szükségletek kielégítését lassító gyökerét. A leghumánusabb társadalmi és termelési viszonyoknak azonban nemcsak az anyagi, hanem a társadalmi szükségletek kielégítését is kell szolgálnia. —Bármennyire hihetetlen is ,a humaatiizmusnak e nagy ellentanondasa, a szocializmus mai fejl ődési fakán szükségszerű a létezése. — A szocializmusa gazdaságilag fejletlen arszágakban jött lótre; ez a !köriilmémy adta meg a társadalmi és +termelési viszonyok leggyorsabb humanizálásának alapját. A szocializmusban a humanizmusnak ma még mindkét alapját fejleszteni kell: az anyagi és az énszer ű, optiцmális társadalmi és termtielési viszanyakban gyökerező alapját. Végső fokon az utóbbi csakis az els ő után va-
1 1269 I
-
lósulhat meg teljesen, így a késés kárátes torzító hatását szükségszerűen magán hordja. Egyes teoretikusok nem ismerik el az l аnуаgi javak szükséglete és a termelési viszonyok liumanizmusa közötti szükségszer ű összeütk ö zést és elhajlást. Az állítják, hagy .a kett ő együttfejlődése már a szocializmus mai fejlő diési fokán Felképzelhet ő. Ez a felfogás azonban idealista. Ha lehetséges volna a teljes összehangolás, a termelési és a tá.rsadalrni viszonyokat ideológiánkhoz, nagy elméleti huananizmusunkhoz alkalmaztuk volna. Ezzel szemben az alkalmazkadás szükségszerűen még olyan irányú, aanely leginkább megfelel a teranel őeszközöknek, vagyis minden szubjektív akarat ,és kívánság ellenére, a termelési viszonyok csupán perspekiívájukban, nem jelenükben humánusak. Atechnika kizárólag fejletlensége miatt hibáztatható, s mert képtelen arra, hagy az anyagi javak tömegét opti тn.ális, a humanizmusnak legmegfelelőbb bennelési viszonyok között termelje. Csak akkor valósulhatna meg a humanista termelési viszony, ha a szibkségletek csökkennének, ez ,azonban ,a szocialista folyamattal ellentétes jelenség lenne. — Vagyis a szocialista társadami viszonyok között a technika szerepe negatív: a még fejletlen és elmaradt teranel őerők miatta termelési es társadalmi viszonyok szükségszer űen polarizálódn;ak. Eszerint a szooializmusban a humanista viszonyok rnegvalásításának és a munka felszabadításának egyetlen útja a technika továbbfejlesztése, valamint az ideális — humanista termelési és társadalmi viszonyok realizálása. Amíg a technikai .alap fejletlen, bármennyire is nagy a technika és a társadalmi viszonyok szimultán és szinkronizált tejlődesére való szubjektív törekvés (a munka teljes humanizálásának és .felszabadításának ez lenne a legoptimálisabb útja) — , a terrnelőerők és termelési viszonyok szinkrronizalt fejl ődése csak approximatíve valósulhat meg. Az össztársadalmi er őknek és viszonyoknak a humanizálódás irányában való legideálisabb, legkiegyensúlyozottabb, legharmonikusabb, szinkronizált fejlődését egyre megzavarja az a tény, hogy a technika kezdetben abszolút fejletil.en, kés őbb még 'sokáig csak viszonylagos fejlettséget mutat a termelési viszonyokkal és szükségletekkel szemben; vagyis a termelési viszonyok ,s humanizálódás tekintatében biizonyos váiságon, szükségszerű nehézségeiken esnek keresztül. Ez a kö rülmény .azonban nini gátolhatja meg a termelési viszonyok és a termelőerők megközelitaen szinkronizált fejl ődését. Ha ez nem így lenne, eltűnnének a szocializmus fejl ődési lehetőségei. Ha egуbehangaládik a termelési viszonyok és a ter зΡnelőerők fejlődése, mind nagyabbakká válnak azok a lehet őségek, amelyek a mechanizációs és automatizálódó munkafolyamatban egyesítik a fizikai és szellemi munka tulajdonságait, s amelyek az emberben kialakítják munkaigényét, mint társadalmi szükségletét. Amennyiben a termelés humanizálád& viszonyokon alapszik (vagyis megfelel az ember pszichofiziológiai és mentális szükségleteinek), szükségszer űen megvalósul a munka testi, gyakorlati és szellemi funkcióinak a fokozatos egyesülése. Ha a munka az anyagi javak tudatos és nem mechanikus kreációjáváahakul, elt űnnek azok a különbségek is, amelyek karétében a termel ő munkás nem egyfaranán érzékeli a munka szellemi és gyakorlati oldalát. Hogy a munkás a araunkát alkotó, kreációs folyamatként érzékelje, elsősorban az szükséges, hogy a termelés olyan feltételek között bonyolódjon le, ntiely mindenekel őtt szellemi er őfeszítést követel, vagyis ha a munkas ,alkotó munkát végez, ki kell bontakoztatni szellemi ,tevékenységét, szaktudásit stb. Bár az alkotmány igen kife-
1 1270 I jez5еn utal arra, hogy a munkás politechnikkai nevelését , és szaktudását állandóan fejleszteni kell, ha azt akarjuk, hagy a rábízotrt feladatokat tartalmas munkának érezze, .é4s öntudatosan, felszabadultan, szeretettel dolgozzék —, a tudományos irodalomban és a publiciszti kában ennek ,a ténynek Ynég mindig nem szentelnek elég figyelmet. A munka csak úgy szabadulhat fel, ha politechnikai munkává válik, amelyet politechnikai m űveltséggel rendelkez ő munkás végez. A politechnikai munka ,és a politechnikus munkás egymást föltételezik. A munka felszabadításában a munkás- és társadalmi önigazgatás keretében döntő fontosságú a munkás tudományos és politechnikai tiikéletesedése. A munka és munkás politechnikai jeJlegéb6l az következik, hogy a araunka feLsza.badttása nem nélkülözhetii a szellemi tartalmat. A Nyugatial átvett és komolyan á:t sem tanulmá+nyazatt elméletek, amelyek a munka tartalmi lényegét tagadják, igen elterjedtek egyes ipari szociológusaink között. Ezek a helytelen elméletek már eleve .abból a kezdeti elvb ől indulnak ki, hogy a fizikai munka az autoQnаti.zálódás korszakában k ~é$elen szellemi tartalmat szippantani magába. Azt állítják, hogy a munkát tudattalan anozgásak összegévé kell alakí гtraцli a munkás számára, hogy munkahelyéin, munkaid őben, a inuлkátál teljesem távolálló s a :telad.atával semmilyeal összefüggésbein sem lev ő tevékemysiéget végezhessen. Ezek az elméletek a munkástól nem követelnek politechnikai m űveltséget, ,a munka megkönnyítését abban látják, hogy a munksfalyamat tudattalan mozgások folyamatává változik. Önként kínálkozik a kérdés, vajon az ilyen elmélet tudatosan vagy tájékozatlа ságból feledkezik meg arról a tényr ől, hogy a anunkás, ha munkájából ki űzik a szellemi tartalmat, automatává, monoton. géppé szürkül. Az elmélet arra a téves állításra épül, mely szerint a munka felszabadításának egyetlen módja: a szellemi tartaloantál való „megszabadítása". Ez a felfogás a munkát úgy képzeli elmint a kötő asszoinyokat, akik munkájukat teljesen tudattalanul, automatikusan végzik, közben beszélgetnek, vitáznak ... Csupán meg kell találni annak a lehet őségét, hogyan lehet a munkával párhuzamosan péildául olvasni, vagy akár rajzolni stb. Ez a felfogás álhum,ani,sta: nem a munkafolyamatban akarja az ember boldogságát megvalósítani, hanem alttál teljesen függetlenül. Természetesem az ilyen elméletnek seanrni köze .a tudományhoz, hiszen neon ,a munkát tartja val ćságnak, hanem a maunkafolyamatban törtéin ő ,s a munkától mégis távoll оvő tevékenységet. Az effajta „k nnyít гs" a munka rnegnehezitését je ~lentené, mert ta szellemi tartalom ki űzésével a munka nem válna érdekesebbé, továbbra is megmaradna a legkegyetlemuebb ,kínzĐ, ualalmas kötelességnek. Az ember még mindig nem érezné anyagáénak a munkát, amely mint az .alienációs folyamat maegtestesít бје, a legmélyebb pontra süllyesztené a munkást azáltal, hagy megvonná a szellemsi képességnek a praktikus tevékeiny ~ségben való L ајІКајТаZ5ё.t. Az unalmas munka a legnehezebb, mert mindig kizárja az egységes munka egyik vagy másik részét. A munka teremti meg a :társadalmi kultúrát, de énünk legbels őbb gazdagságát is, аn:ely a praJktlkus tevék~einységben, szellemi képességeink praktikus gyakorlati alkalmazásá,val fejlődik, és neon ett ől függetlenül. Ezekkel a balyangásokklal ellentétben egy teljesen új horizont van kibоntakozóban az -auta ъatizál ódás keretei között. Az autoinlatizálódás nemcsak hagy nem vonja meg a pali њechnikai műveltség lehettíségét, hanem éppen azt teszi szükségessé, amennyiben a munkásak számát egyáltaalán csökkeazbi, de például .a szerel ő munkások számát állaindáan növeli (közјsanert dolog, hogy a szerel ő munkásoknak föl-
I 1271 I
tétlenül politechnikai műveltséggel kell rendelkezniük, s rendszerint több rokon szakmához kell értenii цk). A politechnikai képzettség ű do1gozák szamára a munka nem válhat automatikus mozdulatokká, hanem -alkotó viszonnyá Lényegül. A politechnikai műveltség a következ ő feltétaLek mellett bontakozik ki: ha 'az automatikus termelés nemcsak az elosztás keretedin belül, hanem a munkafdlyamnatban is intellektuális tartalmat és tudatos, szakszer ű irányítást követel; a különböző mérések, kutatások, számítástik, ellen őrző munkák, géprendszerek stb. alkalmazásával; a művelt, képzett szakember típusának megyelencsével, illetve azzal, hogy a munkáshoz alkaimazkadnák a gépek, gaz ellen őrző fоlyamatok, és nem fordítva (a szoci.álista társadalom erre is lehet őséget ad); a munkás egyben szakképzett irányí:tá ja a geprendszereknek, amelyék alapos szakmái tudást köveatelnek; a végrehajtó, irányító fu.nkciáknak a termelésben és gaz edоsztásban való mind teljesebb Іg ь kаpсsоiбds гаІL A munkás-önigazgatás megvalósulása folyantiat, amelynek beteljesülése egybeesek a .sziakképzett вiunkárdk tömтegének megjelenésével. Ez tulajdonképpen a pol јtechnikai munka kialakulását 'is jelenti, illetve a politechnikari műveltség álkalmazásánák lehet őségét.
A MUNKA ELOSZTASANAK )N:S MEGOSZTASANAK A FOGALMA Е S A MUNKA FELSZBADITASA Eltűnhet-e a munkamegosztás? — Az ipari szacialórt іa egyes teoretikusai úgy találják, hogy a politechnikái képzettség ű munkás típusának ki.alaikítása több .szempomtból lehetetlen. De valahánvszar végső bizanyftásra kerül sor, újra és újra visszatérnek a kend ő b+izanyíbéikra: a munkamegosztás megsz űnési lehetőségének tagadására. A technika fejl ő dése, a mechanizáció, az autamatizáció, az elektronika, atomisztika, telemechanika és kibernetika stb. kéUségtelenül azt igazolja, hogy a bermel őerőkben állandóa szakosodás és a specializálóÚás. A szocializmusban is a specializálódás az alapfa a termel őerők továbbfeil đdéaének. Nincs ez ellentétben a politechnikai m űveltség követémyeivel, 'a sdkdldaf іú és harmonikus egyéniség kialakírtásával? — Nincs ez ellentétben a marxizmus követelményével, amely szerint a munkás egy részlet feladat és részleges társadalmi funkció helyett szellemi tartalmú munkamozdulatdkat , és számos társadalmi funkciót végez úgy, hogy te'hetségének megfelel ően egyiket a másikkal cserélgető egész élete sarára? — S végs ő fokon a specializálódás nem jelenti-e a munkamegosztás még teljesebb iérvény еsi lését? Az egységes munka étosztása nem veszélyezteti a sokoldalú egyéniség fejlődését. A specializálódás nem a munkamegosztás további növekedésénék a falyanLata. A munka e1 оsztása történelmi törvényszerűség; az egyre növekv ő , sokoldalú szükségleteket .akarja k іelégítesii a termelés állanđó specializálásával, amely végs ő fokon a temrnelékenvség növekedését jelenti. Mivel a munka elosztását a történelmi fejlődés hozta miagával, tehát egzisztenciális jellege és mint az ember anyagi és társadalmi sziikségleteinek kielégítésére szolgáló törvenyszerfixség, lényegétem soha nem ttxnhet el, csupán farmájában változhat meg. Ezzel szemben a !munkamegosztás nem egzisztenciális jellegű, s egyáltalán nem örökké tartó folyamat. Lényege abban ni-
1 1272 lik, hogy a munkаfalyamlat kettéhasad: elválasztódik a gyakorlati jelleg a szellemi tartalomitól. A munkamegosztás határain belül jelennek meg azok az emberek, akik csak egyetlenunkamozzanatra ké pesek. A munkamegasztás az asztálytársadalamgs a történelmi fejl ődés szükséglete! A technika és a munka társadalmi elosztásában a specializálódásnak nincs határa, de a szakmai specializálódásm.a.k, a szakosodásnak vége szakad. Éppen itt kell kezdeni a munka felszabadításai és a sokoldalú egyéniség kialakítását. A munkamegasztás megakadályozza az egyéni fejlődés lehetőségeit, az alkotóképesség érvényesülését munkavégzés közben. Ezért amikor a munkamegosztás eléri alsó határát., likvidálnunk kell ,az extrém specializálódást. A szakosodást a manufakturális kooperáció teszi szükségessé, mert a legnagyabb kézügyességet követeli. Az automatikus termelési folyamatban azonban nemcsak az emberek, hanem a gépek is specializálódnak. Itt a gépek az ügyesség hordozói, az .emberek csak irányítói. Éppen ez ad lehet őséget a munkásnak egy rendkívül gazdag, tartalmas, speciális és áltaIánas fejlődésre. A munkafolyamat automabižálódó szakaszában nem helytálló ,a munkamegosztás fogalma, hiszen részben már a kapitalista társadalomban is felcseréli egy új fogalom: a munkásak elosztása a specializált gépeken; ugyanis a gépek s nem az emberek specializálódnak a gépesített termelési viszonyok között. Míg a termelés manuális jel legű, a munkásak ,specializálódnak és kooperálnak, az autamatizálód.ás idején pedig a gépek. Ezért a technika a fejl ődésnek ezen a fokán nagy lehetőségeket nyújt az integrált m űveltségű munkás kialakítására. Tehát olyan társadalmi és termelési viszonyokat kell tere пntenünk, amelyek leginkább megfelelnek e lehet őség kihasználásának. Ez a folyamat úgy jelentkezik, hogy a munkás három négy rokon szakmával kezd foglalkozni, amelyek segítségével a specializált termelésben gyakorlatilag mindem feladatának megfelel. Az autonlatizáaiós munkafolyamatban a specializálódott, csak egy munkamozdulatot végz ő szakemberek száma csökken. Helyettük azoknak 'a munkásoknak a száma növekszik, akik több rokon szakma elvégzésére képesek. A legbonyolultabb törvényszer űségeken alapuló gépek igazgatása :sokoldalú politechnikai ismeretet követel. Ezzel párhuzamosan a kéni munkát teljesem kiszaritja .a gépi munka. A szakmák és foglal.kozásak e l t 01 ó d n a k a kvalifikált szellemi tevékenység irányába. Rendkíviil megkönnyul .a szakmák egymással való felcserélése, illetve új szakmák elsajátítása a specializálódás keretében. Itt kezd đdik a munka reintegrácl бia: az úgynevezett stabil foglalkozások száma esik,
a közöttük lévđ határ meg elmosódik. Természetesen ezek a jelenségek nemcsak a teгmelđmunka határain belül tapasztalhatók. A term,elő- és az intellektuális, a tudományos, a. kutató- és a m űvészi (vagyis neon termelő, improduktív) munka közötti különbségék teljes eltörIésén.ek azonban feltételei vannak. Mindenekel őtt a munkaid ő továbri jelentős csökkenésére van szükség, valamint egy új, átfogó, a termel őmunkától el nem szakadó iskoláztatási rendszer bevezetésére. Ez a két feltétel ad lehet őséget arra, hogy minden gyakorlati munka szellemi tartalmat nyerjen, intellektuális színvonalra emelkedjék. Az intellektuális munkának a fizikai munka szirLtjére való er őszakos lesüllyesztése egyáltalán nem vezetne eredményhez. A produktív és improduktív munka közötti kiilönbségek megsz űnésének alapvet ő követelménye, hagy a tudoanány maga is a termel őeszközök részévé váljon, s hagy a szellemi munkát els ősorban a munkásоsztály gyermekei irány yLtsák.
11273 I De továbbra is nyitva marad a kérdés: hogyan valósul meg az integráció a szellemi munka elosztásának keretein belül, és az integ-• rációs folyamattna.k van-e eg уál.tadán ]étjogosu.ltsága a munka felszabadításának szempontjából. Az intellektuális szférában a munka elosztása nem jelenti az alkotóképességek kisebbedését, az egységes munka megosztását. A munka eloLsztá.sának mell őzésre mind az intellekktuális-, mind a terme'.l őmunkában a munka elidegenülését eredményezné. A munkamegosztás az egyéni ség alkatóképességénefk elt űnését jelenti: a munkásnak le kell minden tehetségér ől mondania, hagy a számára idegen, rajta kívül es ő munkában nagyot alkosson. így azonban nem érzi az alkotás örömét. A munkamegosztás az intellektuális szférában is az alkotóképesség csökkanését jelenti: a munka gyakorlati jellege nél!kü1 öncélúvá válik, s ezért a munkást itt is boldogtalanná teszi. Csupán az elosztott, egységes munka (s neon a munkamegasztás) fejleszti ki gaz alkotóképességeket, közelebb hozza egyurashoz a gyakorlati és szellemi jelleget. A tudományos munkás az elosztott intellektuális munka keretein belül csak úgy alkothat tökéleteset, ha másakkal közrem űködik, ugyanakkor megmarad egyéninek. F munkaterületen a dolgok természeté azt követeli, hogy az á'ltalánas törvényszerűségelc ismerete egybekapcsalásljon a :speeiális törvényszerű ségek ismeretével, egyiknek a másikkal való 'alkalm'az(tsával. igy az intellektuális szférában a munka különböz ő ágai között nem, csupán a fizikai munkához viszonyítva jelentkezhet , elidegenülés. De ebben az esettben már nem ,az egységes munka elosztásáról, hanem a munkamegosztás folyamatáról beszélhetünk ismét. Az intellektuális szférában különösen akkor sz űnik meg a munka e+lideg'enülése, ha nagymértékben közelednek egyaráshoz a természet- és társadalow..tudamánydk. A szellemi munka síkján nélkülözhetetlen lesz maga az alkotó egyénség és másakkal való közrem űködése, azaz a tudományos kollektíva összehangolt tevékenysége. Ez a szüikségszer űség azonban nem je!lentheti az egyénisiég elszegényítését, s .munkáját nem sz űkíti le vagy csak gyakorlati, vagy csak intellektuális tenykedésre. Nc'ha nő a tudományágak száma, elt űnnek a közöttük lev ő határok, egyre szélesebb lesz érintkezési feliiletük. Így simul a szellemi munka is a gyakorlati munkába. A tudományos és m űvészi szférák, bárnien у- nyire is tiltakozzanak egyesek ez 11en, temnelöeszközzé vá nak. A termelésnek mind nagyobb szüksége van pszichológusokra, azociológusdkra, művészeikre stb. Ez a jelenség is azt igazolja, hogy a szellemi és gyakorlati tevékenység közeledik egymáshoz. Az előző problémát illet ően az alábbi következtetéseket vonhat, uk le: A termelés és a tudományok specializálódása (elosztása) nem jelenti gaz egyémi munk гl eltartalmatlanadását, elidegenülését, hanem a társadalmi ,munka legésszer űbb elosztásának a következanénye. Célja a maximális termelékenység elérése a társadalmi szükségletek kielégítésében. a. A termel ő a különböző tudamányágákban és a specia1záló-dott termelési viszonyok között szabadon fejtheti ki munkáját, ; аmeily nem válik vagy csak szellemi, vagy csak fizikai munkává, tehát nem tartalmatlanodik el; b. A special јzálódas neon köti a araunkást élete végéig egyetlen munk.afalyaanathoz, magába zárja a fejlett politechnikai műveltség alapelemeit. A termelési folya тnat megköveteli a dalgozától az általános m űveltséget, valamint a termelésnek megfelel ő tovabbi specializálódást, ugyanakkar lehet őségéket ad a tudományos
1 12741 munka szakosítására is, a tehetség ikibontakozására, az emberi tevékenység gazdagodasára — különösem a társadalmilag szükséges munkaidő csökkenése esetén.
AZ EMBERI K в PESS Е GEK ÉS A MUNKA FELSZABADITASA FublicisztikárLkban és másutt is gyakram elferdítik, banalizálják, közönséges, primitív mádon kiforgatják a harmonikusan fejlett, sok oldalú, totális egyéniség fogalmát; a. munka felszabadításának e különös feltételét. Az egyéniség nem lehet unás, mint az, ami: álbalános tarhalma mellett van egy speciális is. A munka felszabadításának határai valóban az emberben rejlenek: egyrészt annak pszichofizikai és rnentális jeиІegében, másrésit az általa életre hívott társadalrrni és természeti er ők hatalmában; a jöv őt alkotó, munkáló embert nagyméтbékben meghatározza egész eddigi technikai és kulturális .alkotása, amely valtaképpem természete és lényege. A harmonikus egyén fejlődését neon kell primitíven elképzelni: nem mindenható ember kialakításáról van szó, hanem olyan emberr ől, 'aki a nnagában leиő erőket képes társadalmi , akadályok nélkül realizálni, az anyagban és a viszanyakban életre kelteni. Olyan termelési viszonyuk életre hívásárát beszélünk, amelyek mind jobban megfelelneik 'az egye .s e m b e r é r d e k 15 d é s é n ik — tehetségének, s őt változó tehetségénLek. Nyilvánvaló, hagy — +tehetségének rnegfeilel ően -- az alkotni akaró nem ismerhet meg mindenit, csak a teljesnek egy kis részletét. Tehát e tehetség kibontaikozásának lehet őségeit kell keresni. A tehetség mindig parciális. Az általonos tehetség absztrakt fogalom; a legáltalánosabb tehetség is parciális. Valami ,absztrakt, való- bon általános tehetségr ől csók akkor beszélhetünk, ha az emberek tehetségét egyimáséival kiegészítjük, vagyis az emberiség, a társadaloгm tehefirségét vesszük figyelemb е. A parciális tehetség csak önmagáiaan véve képez egészet. Kibontakozbatásáhaz még így is sok-sok társadalm ј eszközre van szükség. Az ,eszközök összességének gazacélja, hogy minél több specializált (a teheitségnek megfelel ő) feladat elvégzésére képesítse az embert. A specializálódás azonban. mint ,emlíitettük, neon egyenl ő a munkamvegosztással. Eredetét és természetét az egységes munka sz бtasztása és elosztása hitárazza meg. A munka eszét-. osztásának és elosztásának határain belül minden ember — specializáltsága ellenére is —egységes szellemi ,és gyakorlati munkát végezheit, tehetsége, s őt változó tehetsége szerint. A munka szétosztása (akár a tehetség megoszlása az emberek között) .a társadalam és a teтim бszet egyik legátfagább törvényszer űsége. A társadalmi munka mind teljesebb elosztása a bernvel:és speciali zálódását és nem az ,emberek autarna:tává szürkítését követeli meg a szocialista +termelési viszonyok között. A termel ő szakosodása szükségszerű az állandóan növekv ő társadalmi és egyéni sziikségletek kielégítése szempontjából. Ennek a feladatnak azonban csakis olyan emberek felelnek meg, akik a gyakorlati, fizikai munkát hatalmas szellemi potenciával végzik. Vagyis a gyakorlati — intellekiuális munka politechnikai nn űveltségű , azaz ,sokoldalú, palivalens társadalmi m űveltséggel rendelkez ő munkást igényel.
11275 I TAVLATOK Az előző fejtegetésb ől látható, hogy a munkamegosztás a termelés vagy szellemi, vagy fizikai munkára való hasadását vonja maga után. A munka ilyem egyaldalúsitása eltartalmatlanodását jelenti. Társadal7ni méгebekbern pedig abban mutatkozik meg a hatása, hogy egyesek kјzárölag tartalmatlan, értelmetlen, kultúra rnélküli, másak nem gyakorlati, öncélú, teológiai, ugyancsak boldogtalanftó munka végziésére vannak itiélve. Az elidegenült egyéniség minden gyökere a munkamegosztásban lelhet ő fel. Nyilvánvaló, hogy míg a szocializmus nem egyesíti :a megosztott munkát: a munkamegosztást nem helyeјјtesibhеbi az egységes munka elosztásával. A munka elosztása a specializálódás lémyege. A szocializmusban a termelés és a munkás specializálódása a munka elosztása mellett nemhogy nem zárja ki, hanem egyenesen feltételezi a szelleani és fizikai (gyakorlati) munka reinjtegrálását. A specializálódás azt jelenti, hogy a termelésnek és tehetségnek megfeledően fejleszti az ember, a munkás, a terme18 egyéni képességsut, mert az egyéniség csak akkor igazán alkotóképes, ha nem valami absztrakt еértelembem vett ,minden munkát" végez, hanem ha eбyéл i képességérnek és tehetségértek útján halad. — Az emberiség mindenit elérhet (legalábbis perspektívában). Az egyes ember nem képes minden munka p+l.végzésére; korlátozza rövid élete, tehetsége. Ha az egyes ember mindemre képes lenne, helyettesíthetné a munkában társait, behánt megsz űnne társadalmi lény lenni, halotta táxsadalmi légnek éppen az a f ő tulajdansága, hogy munkatársaival egviittm űködik. De az egyes ember is kibontakoztathatja sajátos kеpességeit, ha a benső énjét önti az anyag megmunkálásiba. A társadalomnak tehát az a feladata, hogy teret engedjem és lehet őséget teremtsen az egyéni tehetség kifejlesztésének. Az egyén kibontakozása sokoldalú, konkréh, az emberiség, a társadalom tehetségének érvényesftése pedig sokoldalú általá.nas tény. Egyik sem ismer határt a maga medrében... A tőkés társadalomban is változhatják az emberek a foglalkozásukat, sc5t itt változtatják halán a legtöbbet. Az ipar története sehol neon emnlft olyan hatalmas szakmai vándorlást, mint a kapitalizmusban. Ez a foglalkozás-változtatás azonban nem i árul hozzá az egvéniség gazdagodásához, a tehetség tökéletesedéséhez, az elidegenülés megszűnéséhez. Miért? Azért, mert mezég nem t űnt el a munkamegosztás, így a termelés még nem az emberért történik, hanem ,a term'elésért van az ember; a termelés nem vet számot az egvén tehetségével és érdekl ődési körével, s noha a munkaváltoztatásnak nincs akadálya, mégseQn eredményezi az egvéniség tökéletesedését. Másként alakul a specializálódás és a munkaváltoztatás szabadságának problémája a szocializmusban: a munka változtatása nem valami külső cél, egzisztenciális szükséglet, hanem az egyén tehetségébSl, érdekl ődési köréből fakadó lehetőség. Еppen ezért a munkaváltoztatás sziabadságáпak külső szükségletb ől eredS jellege megszi~inik. A specializálódás nem gátalja a munkaváltoztatást (amely nem más, mint éppen az egyérnyi képességek kibornbakoztatásának útja), hanem egyenesen szükségessé teszi az illet ő tudományágban, térmelési folyamatban. Minden, ami általános, arra törekszik, hogy különös és egyedi legyen. A tétel fordítva is érvényes: az egyedi az általánosság felé törekszik. Ez vonatkozik a specializálódásra is: a szakosodás álta-
1 1276 I lánas műveltséget követel ahhoz, hogy mint termelé3i folyamat, tovább fejl ődjön és tökéletesedjen. A munkaváltoztatás szabadsága e cél megvalósulásának metódusa. A szocializmusban tehát a specializálódás nem apasztja e1 az egyéni alkotóképességeket, hanem éppen kifejlesztésüket ambicionálja, és maximális általános m űveltséget követel. A specializált és általános tudás és a munka szoros egysége, valamint kölcsönhatása abban nyilvánul meg, hagy az embereket, ha egyrészt el is távolítja, másrészt összekapcsolja őket egymással: a szakosodás elkülönít đ hatású, de mivel a specializálódás általános m űveltsčg nélkül lehetetlenség -- anégis összehangolja munkájukat. Ez a folyamat természetesen még a szocialista, illetve kommunista társadalomban sem eredményezi azt, hogy mindenki mérnök, festő, orvos vagy tanár legyen, de ha valaki bármilyen szakmára képességet érez, kibontakozásához a társadalmi viszonyok segítségére száxr дΡíthat. A specializálódás határt szab minden tudásnak, de lehet őséget ad arra, hogy az ember hatalmas szellemi potenciával és általános kultúrával rendelkezzen. Ugyanakkor meghatározza az alkotóképesség intenzitását abban az irányban, amely ben az egyéniség tehetségét és érdekl ődési körét önmaga természete szerint fejezheti ki. A minden termelési ágban való jártasság, a mindentudás csupán illúzió. Mindenekel őtt az szükséges, hagy a. tudás és az emberi gyakorlat egymással egyesülve továbbra is az általános mfzveltség és specializálódás útján haladjon. Az egyesülés nélkül sem az általános, sem a specializált ,szférákban nem képzelhet ő el alkotбképesség. A specializálódás és az egyéniség vetülete nemcsak hogy nem zárják ki, hanem egyenesen föltételezik egyarást. Véleményem szerint néhány hazai szociológus fejtében még mindig káosz uralkodik a következ ő problémát шetőleg: szembeállítják az alkotó egyéniséget a harmonikusan, sokoldalúan fejlett egyéniséggel. Vagy az egyiket, vagy a másikat helyezik el ődérbe, s nema veszik észre, hagy az atkató egyéniség így vagy úgy, de mindig harmonikus és sokoldalúan fejlett egyéniség. Ez érvényes forditva is. Célunk nem az, hagy a munkást félrevezessük, ,azt a hamis illúziót keltve benne, mintha valójában alkotott volna akkor is, amikor nem alkotott semmit. A teranel ővel kapcsolatos igényeket a munkafolyamatban ken kielé-gíteni. Az illúziókeltés szerencsétlenséget, a reális megvalósítás megelégedést szül. Csak akkor válik valósággá a sokoldalúan fejlett és harmonikus egyéniség fogalma, s csak akkor szívódik fel az elidegenedés köde, ha a valóság útján haladunk. Akadnak olyan etikusak, filozófusok, akik az egyes embert mindenható egyéniségként fogják fel. Ez a felfogás egyre csak azon sopánkodik, hagy a harmonikus egyéniség megvalósítása utópia, mert társadalmunk képtelen a munikaváltoztatás teljes szabadságát megvalósítani. Valóban leheitetlenség e két kritérium: a mindenható és anindentu dó egyéniség, valamint a munka változtatás abszolút ,szabadságának megvalósítása. De feltehet ő a kérdés, hogy erre melyik társadalom képes? — A tudományos és technikai fejl ődés feltéteLвi között azonban továbbra is megmarad az alkotóképesség végtelen — a tehetség irányában kibontakozó — aktív lehet đsége. Ha a specializálódás a szocialista-kommunista társadalomban zajlik le, az ember alakuló, változó, fejl ődő, tökéletesed ő tehertsége és érdekl ődési köre is nagy nyomatékkal esik latba a munkaváltoztatás növekv ő szabadsága révén. A munkaváltoztatás szabadsága így maga is konkrét fogalommá válik, mert gyökere lesz a konkrét ember pszichofizikai-fiziológiai és rn:entális szükségleteinek és hajtóereje, ösztönz ője az új alkotásoknak.
SZEMLE
CSALŐKA KÉPEK SZARNYAN Orbán Ottó : A TEREMTÉS NAPJA, Magvett Könyvkiadó, Budapest, 1963 Minden sorsból föltárhatók azok az élménygócok, megrázkódtató átélések, vérsejtekbe és idegrostokba vájó pillanatok, melyek az élet legkülönböz őbb, egymástál legmesszebb es ő szakaszaiban fékevesztett és fedhetetlen manókként újra meg újra fölvillantják acsarkodó képüket, körtáncukkal ismételten leigázzák és az őrület felé űzik az embert, halálát akarják, de ő a mindig kilombosodó fák erejével szembeszegül, s küzdelmének értelmét a távoli, éppen csak dereng đ emberré válás reménye adja meg. Minél inkább érzi valaki, hagy élete ezernyi korlát miatta vágyálmokon innen patakzik, annál inkább harcba kényszerül a vér hitével. A kötél, a sínek, a mérgek a test végs ő megfáradását jelzik. Orbán Ottó egész életre szóló nagy élménye a háború, a sárrágta testek, a lángok vad tanra, a vas kínjai. Aki pedig a halál döbbenetes közelségéb ől indul az élet felé, hatványozottan tudja, csak úgy válhat úrrá az enyészeten, az önanagát harapdosó ember gyalázatán és minden mocskán, ha az élő anyag törvényeinek spontaneitásával és kirobbanó egyszerűségével falja hétköznapjait. De az évezredeken át óriásivá nőtt kezek, melyek ugyancsak évezredeken át bizonyos szemгipaпtból egyre aljasabbakká és szutykosabbakká is váltatik, könyörtelenül visszalökik kertrecébe a napnak, a szélnek, a fáknak életére vágyó, számitalon régi vagy újoalnan született komplexustól terhes individuumot. A versfrás útvesztije a menekülés egyedüli lehet őségévé válik. Élek. Egyetlen forró szó a csendben, egyetlen porszem, mely beszélni kezd, hogy elmondja magát a lehetetlent, az izzó kertet, izzó székeket és minden lépés külön a halálig,
1 1278 I míg elszenesedek számb аn a nyelv, mert nem hiszem a megváltás csodáit, s nincs számomra emberi kegyelem. (Ars poetica)
A bomlás útján mérgeket gyűjtő és jegyző „hitetlen" ember lázrózsás arcának fénye ez, de mégis fölemelőbb és tisztább, mint .a kórusba ver ődött hivők egyhangú mormolása a világ valahány egyházában. Ez a „hitetlenség" lerombolja az ész épületeit, egészen a horizontokig, csakhogy szabad teret nyisson az új tartalmaknak, a lehetetlennek is. Ereje, súlya éppen abban van, hogy a rombolás gaz „emberi kegyelemaеk" és a „megváltás csodáinak" tloldaln, azokkal szöges ellentétben a megostorozott költ ők meg-megújuló szent bizalmát sejtett, annak a reményét, hogy a sikeres mindent elmondás tehermentesít, föloldoz és kárpótol mindazokért a cliszha.rmonikus, embertől „idegen" életj elenségekért, amelyek tulajdonképp оn az .alkatos kémyszerén аk első számú felidézői. Vég nélküli vívódás kezd ődik a szavakért. Orbán Ottónak .sikerül megteremtenie az olvasóban azt az illúziót, hogy versei egy rajta eluralkodó. beláthatatlani sugarú, meghatárazatt ,alapszínezet ű hangulatkörnek a lecsapódásai. Olyan varázslóval állunk szemben, aki gyakran egészem a vadul csapongó képek mögöt 611, és nem mondja ki „nyíltam" gon-. 4Qlаtј-ёгzeІmi bartalirnait. Költeményeiben ,a merészen társitatt szavak tömény zuhataga teljesen lefardíthatatlanul él és gondolkodtat el. A lehetetlen kifej ezésének ilyem irányú kutatása •azonban az eltévelyedés, a vakvágányra futás vaszérlyiét is magában hordja. Orbán a szabad versnek majdnem prózába áthajló válfaját teremti meg (Áttörés, Еhség, A nagy síkság stb.). A bizarr képek vég m,élküli áramlása magával ragad, fölkavar, eszméletre pofoz, de atöbb oldalas szóvihar utána teljesség hiánya nyilvo лvalбvá válik. A megfoghatatlan rögzftésénak vágya túlnőtt a költő kifejezőképességén, nyelvhajlító erején, sőt magán az élményen is, és ,erről a versek szervezetébeni túltem.g б, fedezet nélkül elkattogó képl.ete+k tanúskodnakleginkább. Az igazi Orbánt a kötet imás tájain fedezhetjük föl, legjobban mindenesetre A teremtés napjában:
hogy élni., élni, mindenen túl, mindenáron, a gyönyörűség embertelen évszakában, nedvek, fények, ágak közt, innen a halálon s túl a meg őrült napokon, a r_éma nyárban, örömben, az ember egyetlen életébeni, a teljes Csákban, az ételek ízében,
I i2?9 I hogy élni, mert nincs rngyobb válaszom a létre, minta létezés vadállati ösztöne, mert nincs az észnek ol y virága, mely egy mosollyal [felérne, .
Fájdalmasan +szép ez a pátosz, ha isanerji& gyökereait. Csak olyan ember .szólhat így, ulti neon azért fog íráshoz, hogy bárgyú vállveregetésért édes szörpöket katyиаsszon mézeskalácsot majszoló ,eanbereknek, hanem mert odataszitja a muszáj. Fenti verséböl a költő kivételes fü izzását érezzük. Hisz Orbán, miután az idézett sarokban rádöbben, hogy csak a létezés vadállati ösztöne asz igaz, amindent betölt ő, egy kicsit öaunaga virágaival is szembefordul. A vers, bármennyire sikerüljön is, árnyék, tör ciék, holdfény marad számára. Mosollyal dobná anáglyára valahánиat, ha valóban úgy tudná élni az életet, ,ahogy a versben éli. De a ]egkiilönfélébb gáblásdk rettenetesen megszelídítik, elfojtják és gyámoltalanná fokozzák le a vadállati ösztönt. Ezért tér vissza a költ ő, akarva-akaratlan, mindig a vershez, ahol meglazíthatja láncait, kivetheti magából az embernek és önmagának rákos daganatait. Orbán Ottó költészetén itt-ott József Attila meghalványult arca dereng át. Mégis érdemes megismerkedni vele. Régen túljutotta versel ők rágcsálásain. ~
(U. Cs.)
„A MOGORVA EMBEREK CSODÁLKOZTAK...' Tolnai Ottó: HOMORrT VERSEK, Forum, 1963 T11yés Gyula újabb Petőfi-könyvében olvasom: „Egy költő lelkületét — a legszókimondóbbét is — a. versnek abban a részében lehet legkönnyebben rajtakapni, amelynek látszólag legkevesebb, szinte csak magyarázó, csak külső köze van -a lényeghez. A hasanlatakban, a legszabadabban választható, tehát a lélek legrejtettebb hajlatinait leleplez ő anyagban: a költői képekben." Újra átfutoan ezt a gondolatat, Tolnai Ottó verssarcai jutnak eszembe. A Homorú verseket ízlelgetem. Nem kell meglepodni. Nem ,akarom egymás mellé állítania költőket. iitetlin is ez. Itt, azt hiszem, sántítana minden párhuzam. De az Illу s-idézeгt nemcsak Petőfire vonatkozik. ALGalánosabb érvényű megállapítás. És ha most Tolnainak neon is .a „lelkületét" keresem, segítségül hfvoan ezt a goazdolatat a Homorú versek lényegéneck лΡiegközselitésére. Lehet, hogy meg is ró ezért valaki, minek ide segítség, mondhatja, s ez +tahón jogos аnegjegyziés lenne,
11280 I de mégis: ha kínalkuzik a segítség, miért wtasít аnánk vissza. Külömösen, ha még megbízhatónak is ígérkezik. És ha óvatos, körültekint ő az ,ember, az talán m.1égsem számít hibájának. Millió példa bizonyíthatja, hogy a fiatal költ ők könyveinek bemutatásakor az új hang, az új mondanivaló, egyszóval az új költ ői anódszerek elemzésekor téves értékelések születtek. (Elég, ha csak Németh Lászlónak a József Attila Nincsen anyám, se apám című könyvéről írt iвmnertefiét eanlítjük.) Tolnai Ottó költészetét á képekkel legkönnyebb megközelíteni, úgy érzem, versei itt a leghozzáférhetőbbek, itta kulcs, amellyel bejuthatunk világába, és amely föltárhatja további értéke јt is. ,
az ablakkeretbe fagyott álomkontúros délibáb aranykacsát püspökfalatjukból zsírozzák szárnyukat az anyaölű apály deres sirályai sikítozva lecsapnak torkuk melegét hozzák a didergő kis halaknak jégvirág szirmdkat simogatnak ujjaid zümmögve szöknek ki a méabolvaj darazsak (Mozart biliárdasztalára)
nem is tudnék mást csinálni mint az ablakok rousseau-s jégvirágait tanulmányozni (Benes József festménye) Tizenkét vers van ebben a hatvanoldalas könyvben; a fenti négy idézetben el őfordul a jégvirág, az ablakkeretbe fagyott délibáb, la deres sirály meg itt vannak a diderg ő kis halak. Ijesztőem könnyű volnia levonni a kínálkozó következtetést, de túl olcsó, veszéalyesem sarnmltдnondó lenni, ás a szóban forgó költészetről vajmi keveset árufala el. Maradjunk inkább az idézeteknél, próbáljuk meg, álmi nem kevésbé veszélyes: így, kiszakítva a versekből, egészítsék, kerekítsék ki maguk a sarak azt, ami araég körvonalaiban is csak sejthető : „Két üveg bef őttet leengedtem és éjszaka neon bírok elaludni" — „a kormos bél ű fűzfák meggyszín haját a farüh letúrta" „nyakunkra tekereditek a slágerek" — „lassan hólyagot tör a cip őm" — „a spirituszfőző zöld lángja két konzerv fél kenyér
1 1281 1 joghurt a porcelán farkast ikelleténél tovább találta nyujtani a gölöncsér" -- „egyedül a görögdinnye íze biztat ha nem tejre ettem volna elkerülhettern volna a hasmenést" -- „meg rengeteget eszik összeszáradt a gyomroш mint egy dohányzacskó" (bzandékosan írtam így egymás után az idézett sorokat: a megszokott rímek, a megszokott versszakok, a megszoжott szerkezetű képek nélkül, sőt azok ellanére is kiérződik belölü:k a költészet. Szokatlan persze, hiszen akinek nincs érzéke az efféle költészethez, jogosan kérdezheti: mi közöm nekem és a költészetnek ahhoz, hogy a szerz ő tudott-e aludnia két befőtt miatt, vagy hagy tejre ette-e a görögdinnyét vagy sem? Am akiben ,egyáltalán felmerülnek ezek a kérdések, annak nyilván nem sok érzéke ]ehet a mai költészethez.) Úgy érzean, a fenti néhány idézet elég alapot ad a Homorú ' versek jellemzésére. Nem szerertnék túll őлi a célon, tudom, hogy elsősorban a versekr ől kellene beszélnem, de az eddigi, egyáltalán nem egyedülálló és nem is mindig jogakaratú félreértések miatt ei kell még mondanom a következ őket: a Homorú verseket annak a nemzedéknek egyik tagja írta, amely még emlékszik a háborúra, de már eleget élt békében is ahhoz, hogy kitartóan, rendszeresen tanuljon az iskolában és azon kívül is. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hagy végs ő fokon ez a téлyező határozza meg e nemzedék képvisel őinek világnézetét, állásfoglalását és kifejezésmódját. Ebben a hihetetlenül gyorsan változó, rendkívül sok belső ellentmondást kiváltó és feloldó karban egyszerűen nem kényszerülhet négy zárt fal közé az ember. Мégis ebben a mozgalmas korban hányszor állunk erteцΡnetlenül a jelenségek és e Іlentétek el őtt`: Akit _ a közhellyé szürkült nagy szavak, pontosabban: az általánosságok megnyugtatnak, elringatnak, az sosem fogja megérteni, hagy miért tanulтnáпyazza a költő az ablakok jégvirágait, miért latja karmos belűeknek a f űzfákat, miért keveri a versbe a spiri tuszfőzőt és joghurtot, az sosem foghatja fel az alábbi képsor értelmét, de azt sem, mi szükség van rá egyáltalán: lassan elpárolog a tenger tovább a sóbudkák közé fúrjuk magunkat sütбsobb a sósivatag ha halhoz csillaghoz nyúlsz puhán sóvá omlanak sóval telítđdnek a díszes lányamforák lombos fehér virággá marja
tüdejüket a só beleik lassan beomlanak szívük kifakul és azután egy nagy dobbanásra
I 1282 I szétporlad szeretem őket akár a tehenek sorba habzsolom őket hajótörött a tengert (Ikarosz-torzó)
Nem tudom megmagyarázni, miért, de most az jutott eszembe: hiteles-e ez a költészet? Fontos-e egyáltalán erre a kérdésre válaszolni? Еs valójában mi t is jelent a hitelesség? Igenlés vagy tagadás helysut: amit elmond, s ahogy levetíti, azt én sem tudnám adekvátabban szavakba önteni. Önmagát fejezi ki, és ,a vers, .amn,elyet ennek eredményeként kapunk, nekem sem idegen. Neme akartam dicsiérni. Különben is ez a könyv, ez a költészet tiltakt>zás ,s dicséret ellen. Más szóval: szakítás. Szófűzése, képszerkesztése, ritmusa, gondilatmenete legtöbbször szándékosan elüt a ttradic пonálistól. Mindig úgy képzeltеm el, ez 'az egyetlen 1e-hető mód arra, hogy e fiatal köbt ő rátaláljon fejl ődésének útjára. Elszakadni a hagyoanány mankóitól, örökbe hagyott elemaeitől, de úgy, hogy mégis versbe forrjanak a szavak — erre neon képes minden kezd ő költő, s neme is biztos, hogy mindegyikből költő válik. De Tolnai indulása biztató. A Homorú versek megteremtették azt a várakozással teli, türelnvetlen feszültséget, amely olvasót, költ őt egyaránt elkötelez. Tizenkét verst ől seanmiképp sem lehet többet kívánni. A könywismnerteфések ki szoktáik emelni a szép és a kivetлivaló sorokat. Szándékosam mondtam le róla, noha a teoretikusok elég eleanezгivalót ,balálhatnának Tolnai képeiben és más verseleaneiben. Még csak ,enynyit: naiv, elemi, hatalmas élni akarás, anin őségileg új és teljességre törekv ő élet- és élvezetigény jelentkezik itt spontánul, robban és lobban, hogy ,aztán millió korlátról visszaverődve zuhanjon sokszor az értelmetlenségbe.
(bn)
K Е T HATÁR EL Ő TT Nyerges András: EMBERI HITBEN. Versek. Szépirodalдni Könyvkiadó. Budapest, 1963
Tisztaság s °a vele járó erő, becsiilet s a hiábavalóság tudatköréb ől kikerült változások — emberi és csodálatosatváltozásak — pontos óra шűvakózit, a már végső, „megharcolt harc" helyett csak egy kijelölt érzés melengeti párájában és buzogtatja ezt az elszánt &etet, minden költ ői felelősségvállalás né1-
11283 I kül, mert az önnlagukbaл kiépült dolgok jelentosége minden-irányú kapcsolatai árán, megszülte a soha nem nyugvó részletek helyett természetes arányai egészét. Az ebb ől az érzésből eredő emocáanális alaptények (tiszta pózként ható), intellektuális kisugárzósak a tulfeszftett, éppenséggel gátalt fémjelzések eredanényei, .aanelyetk 'egy sajátan világ bels ő altódását igyekeznek jelképezni. Tehóit az érés faly аmat а elindult, első fázisa neon harc, de a véletlennel párosult felisanerések komplexe: a világ potenciális hely-• zetképébőбl adódó egyetlеn lehető út — a iköltő nehéz kalandok árán belátjra az inneretlen bonyolult rendszerét; bolygásaiból, tevélygése+ib ől a költeamény nem kiút, csak aneghatározatt pillanatok rendszeres, pedáns regnsztrálása; zászlaja a f őYkészültség. Ida szemléljük ezt az excentrikus létet, beil đle a rend szava szól hozzánk, ahol két határ érvényesül: az adott (reális), a minden valószín űség szerint meglevő .s a nem létező (irreális), amely biztosan fennáll: Nyarak tárulkoznak egek egekbe nyf lnаk madarak mélységbe szédülnek madarak magasság örvényébe buknak Ez az izmos ötvözet minden különálló fogalomra asszociál; az idézett részlet leállított bels ő dinamikával a nélkülözhetetlenség határaiut sejteti: örvényl ő m аgasság — örvényl ő mélység — tehát fe ►1 is út, le is út; tessék, válasszuk ki a szaQnunkra elflagadhatóvá lett feltételek közül az elkáprázt аtót, a gyönyörűség fénydús élményét, vagy a sеtéten viharzó kozmikus paysage-t.
(Könyveket bújtam át éjsxaikanként az abbahagyás feltárásáért, és kerestem a megfogható örökléitet, a legalábbis elérhet őt, néhai professzorom pokoli ötlete nyomán; ám vannak pillanatok,amikor is a végs ő energia éppoly hiábavalónak tiiinik fel, akár a megfontolatlan rögtönzés; itt сsгakegyetlenegy mód szabályoz bennünket, az én elmulaszthatatlan szempontja. A költészett a számtalan lehetőség variálása és kutatása.) Tovább: nincs vége soha a kélknek nincs vége sоhа e mІnnyeá kútnak nyugalanukat kizengik mosta fák vállukon nxegremeg a világ
És legvégül: tartsd a tenyeređ amit lattunk neked adom mint egy karéj keny сг et (Július)
11284 I
Nyerges megbánja a dolgoknak és tárgyaknak ezt a játékát, és továbbadja, anélkül hagy lehet ősége+ nyitna a félreértésre. Mintha az egész könyv ennek a versnek a jegyében íródott volna: szó szerint fogni föl mindent. A szerelem, 'akár egy kérd őív, amelyet ki kell tölteni — pontosan kimondott élmuény, őszinteség, szín —, ,és akkor megjelenik előttünk a fáradt portré, nini mint anyag, inkább mint szükség és a meglep ődött ember ösztönösséggé alakuló védekezése:
Annyi.szar zokogtál: magány, magány, magány. 1✓s hova lett'? (h7agányügу 6)
De mégis következetes: hogy bőröm alatt zúg a csont csikorgó, torz harm óiiiz — ha veled is nxegalkuszam, nem leszek isten egyfia .
(Rézhegedа)
A mindennapok torzulása — , amikor az embernek nincs mihez kezdenie — elveti a szépséget, a groteszk cseréjére fajul, hagytömörségében bizonyítsa önmagát, mint láng a parazsat. Izzik és távolodik, visszatér, piciny, j átékas szell ő, tréfásan dörmög, követeli az életet. Kedves és meglkapó, fürdik a patakban ott is, ahol a sivatag végeláthatatlan. Nem álmodik, csupán imitál: mégsem szárazгa dobott hal, amely vízre vágyik és éltető mérget haгapdál. (Montazs ciki.)
Mégis: ha rossz helyen nу tjuk ki a 'könyvcet (mondhatnám így is: a közvetlenségnek ezt !a könyvét), kiossé megatalkoduлk. Megtagadjuk bizaliniunkat? Szó saru .lelhet err ől. De szeretnénk a költ őhöz szólni ugyanazzal a ыzaalomnmal, mint ő teszi: ne! Sírásnak, siránkozásnak nincs helye, mi bátrak vagyunk („Hányszor kell még magadban megtagadnod azt, ki ütni, ordítani szerelne"), nem vigasztalódunk, hanem dühünket csiklandjuk, és neon biztathatjuk magunkat („kiálts, üvölts, nincs jogod / i ьelehalnј a némaságba” — Pörlekedés), az érc hangján kanstaгΡtálunk, zúzunk, vagY emeliink. (B. I.)
KRÓNIKA
A
NOBEL-DIJAS SZEFERISZ
Mint ismeretes, a Nobel-díjat az idén Jorgosz Szeferisz (polgári nevén Jéorjiosz Szeferiádisz) görög költđnek ítélték oda. Ebből az alkalonib&l a Figaro Littéraire meginterjúvolta az ünnepeltet. Ez az egyetlen interjú, ugyanis Szeferisz, miután értesült a svéd akadémia döntésér đl, egy szigetre vonult vyssza. A Figaro Littérаire munkatárosa csak hosszabb nyomozás után találta meg a görög költ đt, úgyhogy végül is sikerült vele beszélnie. -- 1918-ban — mondta az újságírónak Szeferisz — édesapámnak (ügyvéd volt) Párizsba kellett utaznia, hogy bizonyos ügyeket elintézzen. Zavaros id ők voltak azok, s apám legjobbnak látta, ha mindannyian együtt kelünk útra. Tizennyolc éves voltam akkor. 1918. július 14-én érkeztünk Párizsba, s mit hallottunk? A „kövér Bertákat ... " Еdesapám úgy határozott, hogy engem Párizsban hagy, 's iratkozzam jogra. Az úgy szokott lenni, hogy ha az ember nem tudja, mit csináljon, akkor jogot hallgat. Diplomáltam, habár — közöttünk legyen mondva -- rossz tanuló voltam... Sok minden érdekelt, els đsorban az irodalom. Írtam is — 14 éves korom бta írok. Eléggé szégyenlős voltam, s ezért nem kerültem kapcsolatba az akkori írókkal. A Latin negyedben laktam, kés őbb a Montparnasse-on ... 1924-ben Londonba utaztam: meg kellett tanulnom angolul, hogy részt vehessek a kiilügyminisztérium pályázatán. Szeferisz aztán diplomata lett, de lényegében fró maradt. Barátság f űzi korunk sok kimagasl б írójához, többek között az amerikai Henry Millerhez. — Miller a háború idején Athénba jött — mondta Szeferisz. — Nagyszerű ember! Elutazása elđtt néhány nappal azt mondta: „Kedves Szeferisz, đn rendkívül szfvélyes volt hozzám. Itt-tartózkodásom alatt napl бt vezettem, s most đnnek ajándékozom." Egy nagy alakú iskolai füzet volt ez. Megköszöntem, de azt tanácsoltam, el đbb készítsen róla másolatot. „Nem — válaszolta Miller. — Szeretem, ha az ajándék teljes." A naplóban Miller a következđket mondja Szeferiszrđl: .
(
1286 I
„Jorgosz Szeferisz megragadta az örökkévalóság szellemét, amelyet Görögországban mindenütt megtalálunk, s ki is fejezte verseiben ... Szeferisz elvágyódó, szívélyes, tele van életevővel, leleményes, ellentétes gondalatdk, életmódok arbitere és békéltet ője, számtalan kérdést tesz fel egy jelentésekben gazdag nyelven, a kifejezésmód minden formája érdekli, ki akarja választani és magába olvasztani mindazt a termékeny hitelességet, amely az egyes korok jellemz đje. Szenvedélyesen szereti hazáját, népét, de nem soviniszta; hazafiságának alapja az a felism гerés, melyben a külföldön töltött évek folyamán volt része." A napló érdekessége, hogy még kiadatlan, s hogy Miller volt az első, a nyugati írók között, aki ilyen pontosan megrajzolta az akkor még csak jövend őbeli Nobel-díjas emberi és írói arcát.
A 75
Ё VES
T. S.
ELIOT
A modern művészetnek három élđ nagysága Stravinsky, Picasso és T. S. Elint. Az utбbbi nemrég töltötte be 75. életévét, s ebb đl az alkalomból Amerikában újra kiadták összegyűjtött verseit Colletted poems 1902-1962 címmel. A New York Times Book Review a araaga részéről úgy járult hozzá az ünnepléshez, hogy két írásban is foglalkozik a nagy költő művével. Az egyik megállapítja, hogy Elint — Ezra Pounddal és Wallace Stevensszel — abba a költ đnemzedékbe tartozik, amely az angol—amerikai költészetet a század elején a francia szimbolizmus egyes jellegzetességeivel gazdagította. Eliotot valami mégis megkülönbözteti költ őtársaitól: a XVII. századi angol metafizikus költ đk, fđleg John Donne hagyományainak elfogadása és továbbfejlesztése. Amikor Elint jelentkezett az irodalomban, az akkori amerikai antiintellektuális, folkloromániás irodalmi körök ellenállásába ütközött. Mi több, dühösen fogadták. Ez azonban ma Qnár +az iroda.lam történetébe tartozik, s a New York Times Book Review ciktkírója joggal zeng dicshimnuszt Eliatról, agy egész sor remek költemény, dráma, tanulmány, esszé szerz őjérđl. A másik írás szerz ője Stephen Spender, az ismert költ ő. Spender a 75 éves Elint arcképét rajzolta meg. Az ünnepelt költő haja még barna, hangja er ős, nevetése cseng ő, mosolya szívélyes. Londonban él, háza nem felt űnđ építmény, de meg van tömve könyvekkel és képekkel. Hetente egyszer társaság gy{í1 össze Eliotnál, barátai, ismerбsei jönnek el, néha egészen kevesen. Elint amerikai születésű, de nem szívesen hagyja el Londont. Tavaly nagyon megfázott, még most is botra támaszkodva jár, de még rendszeresen bemegy a Faber and Faber könyvkiadóhoz, ahol szerkesztđi állása van. Nagy azoknak a fiatal költőknek a számla, akiknek els đ xönyve Elint szexkesztésében jelent meg. Spender azt állítja, hogy Elint már nem ír verseket, s ez tulajdonképpen állásfoglalást
1 1287 I jelent: Elint ugyanis sohasem akarta ismételni önmagát. Most újra elővette Bradley fiilozófiájáról egyetaml éveiben írt tanulmányát, javítgatja, s új bevezetést szándékozik írni régebbi kritikáinak új kiadása elé. Spender szerint Elint azzal, hogy kommentálja prózai m űveit s újraválogatja verseit, tulajdonképpen az utolsó simításokat végzi, hogy életm űve minél kerekebb és egységesebb legyen. Maga Elint még ma is a der űs, szívélyes és megelégedett ember benyomását kelti azokban, akik taiálkoznak vele.
AZ ISMERETLEN KAFKA Gusiav Janouch Gespritche mit Kafka (Beszélgetések Kafkával) című könyve, melyet 1951-ben a Verlag Fischer adott ki, ma is egyike a legfontosabb forrásoknak Kafka élete és műve tanulmányozásához. De a mű csak torzó, mert Janouch jegyzeteib ől sok elveszett a háború idején Svédországban, az Egyesült Államokban, illetve Csehszlovákiában. Két évvel ezel őtt azonban megtalálták az eltűnt kéziratok egy részét, amely az el őző kiadás anyagával együtt nemsokára teljesebb kiadásban jelenik meg. Az egyik megtalált töredékben Janouch arról fr, milyen körülmények között dolgozott a nagy író állandó munkahelyén, a prágai biztosító intézetben. A szépen berendezett iroda komor volt. Kafka íróasztalával szemben egy tipikus bürokrata asztala állt. Ez az ember igen el őzékeny volt Kafka iránt, az író mégis félt t őle. Ha hivatalnoktársa azt kiáltotta, hogy „Tessék!" — azaz a várakozó fél beléphet az imodába —, Kafka mindannyd. sгor összerezzent. Janouch egyszer tudomására hozta Kafkának, hogy észrevette félelmét. Kafka így válaszolt: „Minden hóhér vészjósló." Ezt az állítását Kafka kés őbb a következőképpen okolta meg: „A hóhér foglalkozása ma tiszteletnek örvend, s jól fizetik. Miért ne feltétele гzük hát, hogy minden tiszteletreméltó hivatalnokban egy-egy hóhér rejtőzik?" „De háta hivatalnokok nem ölik meg az embereket!" — mondta Janouch. „Dehogynem — válaszolta Kafka. — Az él ő, változásra alkalmas emberekb ől holt, megváltozhatatlan iktatószámokat csinálnak." Máskor Janouch megjegyezte, hogy Kafka úgy néz hivatalnoktársára, mint egy ketrecben lev ő állatra. „Nem ő, hanem én vagyokketrecben." „Persze, az iroda ..." — mondta Janouch. „Dehogy! Nemcsak itt az irodában, hanem mlixdenütt. Еn állandóan magamban hordozom a rácsokat." Janouch kellemetlennek tartotta hivatali látogatásait, s Kafkától gyal гал bocsánaitot kért váratlan anegjeleméseiért. Kafka azonban azt mondta neki: „Akit a váratlan látogatás zavar, az gyengeségének, a váratlantól való menekülésének adja tanújelét. Azért rejt őzünk úgynevezett magánéletünkbe, mert gyöngék vagyunk, hogy úrrá legyünk a világon. Rimánkodunk az önkorlátozás csodájá~
ј
1288 I
nak. Ez visszavonulás. A lét els đsorban a dolgokkal való együttélést jelenti, a lét párbeszéd. Nem kell hát kerülni. Jöjjön csak, amikor akar." A látogatók gyakran úgy találták Kafkát, hogy valamit rajzol az el đtte fekvđ papírlapra, de hogy mit, azt nem lehetett megállapítani, mert amint Kafka meglátta, hogy valaki közeledik hozzá, összegyű rte vagy összetépte a papirost, és eldobta. Ez felkeltette Janouch érdekl đdését, s amikor Kafka ezt észrevette, megmutatta neki egy ilyen rajzát. A papiroson egy halom egymás hegyén-hátán vergődđ, vonagló, fetrengđ apró emberi alak volt látható. Űgy nyüzsögtek, mint a kukacok. „A sötétségb đl jönnek — mondta Kafka —, hogy a sötétben tűnjenek el. Az én firkálásom egy állandóan ismétl đdő primitfv mágia kfsérlete, amely fazonban sohasem sikeriil. Minden tárgy csak életre kelt kép. Az eszkimók hullámvonalakat rajzolnak azokra a fadarabokra, melyeket meg akarnak gyújtani. A hullámvonalak a tű z mágikus képe, s ezt keltik đk életre, amikor a fadarabokat összedörzsölik. tgy teszek én is. Rajzok révén akarok leszámolni azokkal, akiket látok. Csakhogy az én figuráim nem gyulladnak meg. Talán nem használok megfelel ő anyagot, talán a ceruzámnak nincsenek meg a szükséges tulajdonságai. De az is lehetséges, hogy nekem sincsenek meg mára kell đ tulajdonságaim ..."
FAULKNER,
A MAGANEMBER
Amerikában szinte már tünetszer ű jelenség, hogy röviddel az ismert személyek halála után, megjelenik a könyvpiacon regényesített életrajzuk. HemingwayrSl, halála óta, már több könyvet írtak, amelyekben a legintimebb adatokat is megtalálhatjuk a nagy íróról. Егdekes, hogy a Hemingwayr đl szóló művek közül kettđnek testvérei a szerz đi. Hasonló az eset Faulknerral, a nemrég elhunyt másik nagy ameтikai íróvas. Fivére, John Faullaier írt róla könyvet. A szerz ő bevallja, hogy már tizenkét évvel ezelőtt elhatározta: ha túléli Billt — ez volt William Faulkner beceneve —, könyvet ír róla. A mű, melynek címe My Bróther Bili (Fivérem, Bill), a Time recenzensének véleanénye szerint nem sik еrült. Igaz, hogy John Faulkner rengeteg adatot szolgáltat hírneves fivérérđl, anekdotákat jegyez le, s egyszer mindezt fel is fogják használni. De az adatokból, történtekbál mi csak egy bizarr személyt ismerünk meg, aki már gyermekkorában vezető szemepre törekedett baráti köгébаn. Megtudjuk a könyvb ől, hogy a kis Bill annak idején minden pajtásánál ügyesebben találta el a szomszéd gyerekeket a nedves kukoricacsövekkel, minden Faulknernál iigyesebben ülte meg sz őrén a lovat, hátborzongató meséket
1 1289 I talált ki, s ezért iskolatársai mindig külön megjutalmazták; Bill kitűnő színész volt — akár čsak nagyapja, az öreg Faulkner, vagy dédapja, az öreg ezredes, egy korabeli bestseller (The White Rose of Memphis) -- Memphisz fehér rózsája), .szerz őije, akit a szam,szédja lel őtt, mert féltékeny volt rá. William Faulkner korán megelégelte a tanulást, elhagyta az iskolát, keresetéb đl remekül öltözködött, ezért elnevezték bárónak. Akkoriban nagyapja bankjában pénztárosként dolgozott. Faulkner egyébként egész életében nagy gondot fordított öltözködésére, mi több, felt űnđ ruhákban járt. Ismeretes, mennyire kedvelte Faulkner az italt. Fivére szerint ebben is volt egy nagy adag alakoskodás. Hetekig egy csöpp szeszt sem. ivott, aztán édesanyját hívatta, hogy „kijózanítsa". A jó anya hideg teát itatott vele, a teába pedig fokozatosan mind kevesebb whiskyt öntött. A végén Bill azt mondta, annyira részeg, hogy fel sem tud kelni. Csak akkor árulta el neki édesanyja, hagy tizenkét óra hosszat tiszta teát ivott. Ekkor Bill felkelt az ágyból, és elment dolgozni. Bill korán átvette apjától a családf đ szerepét. Ez nagyszerűen illett hozzá. Patriarkális bajuszt növesztett, karácsonykor ő töltött puncsot a rokonoknak, s igazságot osztott a négereknek. Műveiről, munkájáról nagyon keveset beszélt, úgyhogy John se mondhat err ől sokat. Szerinte a kritikusok sakkal bonyolultabbnak tartják Faulkner m űvészetét, mint amilyen az valójában. John azt állítja, hogy William Faulkner azért írt az amerikai Dél rossz oldalairól, mert hitte, hogy az ilyen könyveket szívesen vásárolják majd, s elvégre „az írónak is keresnie kell".
KOLOSTOR, BÜRTÖN, IRODALOM... Két évve(1 ezel đtt Les deux Moniales (Két ,apáca) címmel regény jelent meg Párizsban. Szerz đje, Anne Huré ismeretlen volt az irodalomban. A regény mégis komoly jelöltje volta Goncourt-díjnak, s kis híján meg is kapta. Az írómđnek En Arison (Börtönben) címmel most új műve jelent meg. Ez a könyv Anne Huré hétéves börtönfogságának története. A párizsi Arts részleteket közöl a műből, sajnos csupán olyanokat, melyekben az írón ő a börtönben uralkodó körülményeket írja 'le, és néhány anekdotikus esetet mond el. Sokkal érdekesebb Anne Huré élettörténete, amely ugyamncsak az Arts-bain olvasható. Anne Huré egy külföldi vállalat képvisel đjének és egy orgonaművésznőnek volt a lánya. Apja a titkárn đjével való botránya után elhagyta családját. A kislány öreganyjára és édesanyjára maradt, akit gy űlölt képmutatása
1 1290 I miatt. Tizennyolc éves korában elment Lübeckb б1, ahol addig élt, s filozófiára iratkozott. Két év múlva kolostorba vonult. Négy évet töltött itt, de közvetlenül a fogadalomtétel el ő tt kilépett, mert hiányzotta hite. Kés đbbi polgári magatartása szöges ellentétben állt kolostori életével. El őször egy orvos barátn ője volt, majd egy lordé, s közben latinul, görögül és héberül tanult. Kés őbbi szeretői az alacsonyabb társadalmi osztályokból kerültek ki; végin egy építészmérnök szeret ője lett. A mérnöknek sok pénzre volt szüksége; Anne csekkeket hamisított, s hétévi börtönre ítélték. Err ől az esetről az írónő a következ őket jelentette ki az újságíróknak: „Miért loptam? Inkább megöltem volna valakit. Az én esetem egészen világos volt. Jobb lett volna, ha Machiavelli tanácsát követem: ölj, ha úgy kívánod. Mindig lesz egy örökös, aki megörül tettedniék. 1?e j бl vigyárz, nehogy egy filléa гel ás megkárosíts valakit, akinek sorsa, hogy éljen. Két apáca című mfivét Anne Huré a börtönben írta, de nem ezzel keltett utoljára szenzációt. A börtönbüntetés mellett tudniillik azzal is .sújfiatták, hogy nem szabad visszatérnie Párizsba. Ő mégis visszament, s őt a televfzióban is föllépett. Mivel azonban el őzőleg vidéken újabb bűncselekményeket követett el, ismét bíróság elé állftották. Ekkor azt követelte, hogy ideggyógyász vizsgálja meg. A vizsgálat megállapította, hogy az írón ő felelđsségét lelki rendellenességek befolyásolják, s egyénisége kiegyensúlyozatlan, de ez nem hat intelligenciájára. Anne ,Huré ezután kijelentette, hogy nem fog többé írni: „Irodalmi pályafutásom véget ért. Nem kfvának visszaélni ilyen gyászos publicitással. Nincs szükségem olyan reklámra, amilyent Jean Genet-nak csapnak. Kevésbé zavarna az olyan, mint Oscar Wilde-é volt." Amikor azonban megtudta, hogy mégsem kapta meg
a Goncourt-díjat, öngyilkosságot kfsérelt meg. 1963 tavaszán eltűnt Párizsból. A lapok ekkor azt írták, hogy Anne Huré talán újra öngyilkosságot követett el, szállodájában ugyanis csak kéziratát és egy ezerfrankos bankjegyet hagyott hátra. Rövidesen azonban az írón ő megjelent kiadójánál, hogy szerz ődést írjon alá, majd visszatért vidéki szállodájába. Legújabban a következ őképpen nyilatkozott: „Ha nem követek ed öngyilkosságot, továbbra is írni fogok." fXj könyvét már be is fejezte, s minden jel arra mutat, hogy ezzel folytatja a botránysorozatot. Könyvének címe Pour trente cycles d'argent (Harminc ezüst kerékért). A regény egy fiatal lányröl szól, aki beleszeret édesapjába. A lány felfedi titkát gyóntatóatyja el őtt, aki épp befejezte könyvét, s várja rá az imprimaturt. A Pap elmegy a lány nagybátyjához, egy püspökhöz, megszegi a gyónási titkot, hogy megkapja, amit kíván. A lány öngyilkosságot követ el, de nem kétségbeesésb ől, hanem azért, mert az intenzitás olyan рiцaлatai;t •ismerte meg — állítja az Arts recenzense — hogy nem tud elképzelni másmilyeneket, amilyuk, ezerhez képest, ,közepeseik lesznek. ,
1 1291 1 EMI.$KEZES GEORGE ORWELLRA Nálunk alig ismerik George Orwell angol frót és műveit, habár kiilföldön jelent ős alkotónak tartják. A The London Magazin-bart Julian Symons nemrég hosszabb cikket írt róla. Symons 1944-ben ismerkedett meg Orwell1а1 a Tribun szerkesztőségében. iViindjárt megbarátkoztak, noha Orwell el őzőleg azt írta Symonsról, hogy eszméi a fasizmustól b űzlenek. Egy ilyen kitétel annak idején Angliában nem volt hízelg ő. Symons most mintha maga igyekezne igazolni Orwellt: azt fi-ja róla, hogy nyers közvetlenség jellemzi. Sohasem tartózkodott attól — mondja —, hogy egy hívő katolikus jelenlétében megtámadja a katolikus egyházat üzelmei miatt, hogy egy fr nacionalista társaságában a nacionalizmust a fasizmussal azonosítsa, vagy hogy egy lelkes cionista el őtt a zsidók palesztinai túlkapásairól beszéljen. Jellegzetes Orweil esete Ciril Connollyval: Connolly recenziójában dicsérte Orwell egyik m űvét, erre Orwell megkérte, küldje el neki legújabb könyvét. Kérését így okolta meg: „ đn megvakarta a hátamat, most én fogom megvakarni az Ünét" Amilyen sértődékeny volt, olyan gyorsan tudta bevallani, hogy tévedett. Egyszer hosszú levelet írta Partisan Review szerkeszt őségénék, s bevallotta a háború folyamán elkövetetrt tévedéseit. Orwell, ez angliai állapotok heves bírálója, karának ostorozója, valójában igen gyöngéd ember volt. E7.t bizonyítsa a következ ő eset. Röviddel megismerkedésük után bevallotta Symonsnak, hogy gy űlöli a várost, s vidéken szeretne élni, messze Londontól. „Az embernek azonban itt kell maradnia — mondta —, míg a háború tart. Nem lehet innen elmenni, amfg ilyen pokoli bombatámadások érik itt az embereket." Igy beszélt az az Orwell, akit ellenség vett körül, akit a burzsoázia avval vádolt, hogy anarchista, a baloldal pedig, melyhez tulajdonképpen tartozott, Sztalin-ellenesnek tartott. Nézetei miatt Orwellnak többször voltak kellemetlenségei. Animal Farm (Állatfarm) cím ű könyvében a szocialista társadalomban megjelen ő bürokratikus irányzatokat támadta, s emiatt a kiadó visszautasította a m űvet. Orwellt — a volt spanyol harcost és meggy őződéses szocialistát ez nem lepte meg. Továbbra is baloldali maradt, s amikor maga helyett Symonst ajánlotta könyvkritikusnak a Manchester Evening News című laphoz, figyelmeztette barátját, hogy vigyázzon, mert a szerkeszt ő nem kommunista ugyan, de !kissé sztalinista. Symons 1946 májusáig rendszeresen találkozott Orwell1a1. Az író ekkor elhagyta Londont, s csak levél útján tartották fenn a kapcsolatot. Levelezésük igen gazdag volt. Orwell leveleiben megtaláljuk egész akkori társadalmi és Irodalmi működésének nyomait. Már hfres és gazdag volt, betegsége is kikezdte, de mint ember egyáltalán nem változott meg: szívesen írt kevésbé ismert folyóiratoknak is — ingyen. How the Por Die (Hogyan halnak meg a sze.
—
1 1292 I gények) cfmű írása például a Now című folyóiratban jelent meg.. Önkritikáját Orwell továbbra is meg đrizte. Amikor 1984 című művét a Times Literarу Supplementban pozitívan értékelték, s csak azt kifogásolták, hogy a 101. sz. szoba lefrásában soka szentimentalizmus, Orwell ezt frja Symonsnnаk: „Kedves Julian! Azt hiszem, maga írt az 1984-rđl a Times Literary Supplementban. Köszönöm ezt a nagylelkű és ragyogó ismertetést. Ilyem kis terjedelmű írásban valóban nem lehetett volna jobban bemutatni a könyv lényegét. Igaza van, amikor a 101. sz. szobával kapcsolatban a közönségességet emlegeti. Ezt magam is láttam, amíg írtam, de másykkpp nem tudtam elérni a kívánt hatást."
ARISZTOKRATÁK NAPLOJA
Az államférfiak, hadvezérek emlékiratai mindig népszerű olvasmányok voltak. Napjainkban azonban kevésbé ismert személyek memoárjai is felkeltették a közvélemény érdekl ődését. Németországban három ilyen könyvr бl sokat beszélnek mоstanában: gróf Lehndorff Ostpreussisches Tagebuchjáról (Keletporosz napló), Dönhaff grófn đnek Nahmen, die keiner mehr nennt (Nevek, melyeket .már senki sem ismer) című művéről, amely bestseller, s bdzonyára csatlakozik hozzájuk népszer űség és kelend đség tekintetében Ursula von Kardarffnak Berliner Aufzeichnungen. Aus den Jahren 1942-1945 (Berlini jegyzetek 1942-1945-b đl) című könyve. l✓rdеkes, de köztudomású dolog, hogy a német arisztokrácia nagy része .nem állt Hitler mezé; err đl tanúskodnak az említett könyvek is. Ursula von Kardorff ugyan személyes benyomásairól számol be jegyzeteiben, de párhuziamosan foglalkozik a bombázásul kаl, a letartóztatásulјkal s a mindennapi gondolkkal — az ellátásban jelentkezi nehézségekkel, az üzletek el őtt várakozó sorokkal stb. A Berlini jegyzetek azonban Politikai szempontból sem jelentéktelen könyv, mert frója Schulenburg, St аuffenberg és az 1944 júliusában Hitler ellen végrehajtott merénylet többi részvev đjénelk körében mozgott. Ide tartozott egyébkent Eduard Springer és Pulhal fogházi lelkész. Ursula Kardorff naplójából sok mindent megtudunk a merényletet követ đ letartóztatásokrál, a merén уlűk elleni bűnperrđl, a baráti zsidó családok megsegítésére irányuló állandó ákciókról, a vádlottak érdekében tett közbenjárás król. A napló mindenekfelett mint az egyérni ellenállás és az emberi méltóság utólagos jelzése is fontos a mai Némletországban, amelyben még mindig él a b űntudat. Mert az ályen naplók a hitlerizmus idején — a Die Zeit recenzen-
t
1293 I
séne k véleménye szerint — ,gaz egyén szabadság utolsó rezervátumai voltak, menhelyek egy széthulló világban". ~
CESAREC, A HARCOS IR б A jugoszláv irodalom kimagaslö alakjáról, August Cesarecr ől emlékeztek meg nemrég Jugoszlávia-szerte. Hetven évveil ezel őtt született, s 1941-ben az usztasák oltották ki életét. Nemcsak író és újságíró volt, h аnean harcos, haladó szeІІemű ember. Cesarec munkássága rendkívül sokrét ű volt, els ősorban azonban mint író vált ismertté. Regényeket, elbeszéléseket, drámákat, verseket írt. tTjságcikkeibefn marxista szemszögből vizsgálta a politikai, társadalmi és kulturális kérdéseket. l;lesen bírálta a fikét háború közötti Jugoszlávia társadalmi rendjét. Több lapnak, folyóiratnak, (Plamen — ezt a folyóiratot Miroslav Krležával együtt szerkesztette —, Borba, Književna republika, Danas, Izraz stb.) volta szerkeszt ője és munkatársa Cesarec. Számos irodalapi m űvet hagyott hátra. Ezek közül kiemelkednek a Zlatan mladić (Az araalyifjú), a Careva kraljevina (A császár királysága) című regények, „U katakombi" (Katakambában), „Slu č aj kolportera Ferića" (Ferié rikkancs esete) cím ű elbeszélései stb. Akármit írt, Cesarec mindig haladó nézeteket hirdetett. Az akkori közvéleanény igen nagyra becsülte Cesarecet. Még a polgári újságírók és írók is elismesték rátermettségét. A 15 dana című folyóinat például 1931-ben riportot !közölt róla, s beszámolt az ismert horvát író nyarnorárúl. egy 'kis padlasszabában lakott. Cesarec gyakran vitatkozott gaz akkori frókkal, közéleti emberekkel. Ismertek voltak Milan Сuréinnal, Mi1oš Grnjanskival és másokkal folytatott vitái. Cesarec harcos, hajlithatatlan ember volt, mondja róla Vicc Zaninovié a NIN-ben megjelent cikkében. Akik ,közelebbről ismerték, szelíd, érzékeny, gyöngéd embernek tartják. Zaninovié szerint nem volt fanatikus, gazdag lelki életet élt, nemes érzések hatották át. M űveiből kitűrik, hogy egy olyan társadalomért küzdött minden erejével, amelyben az emberek közötti viszonyokat nem erő zalkkal fogják megoldani.
EMLЁKEZÉS l✓S ELЁGTI;TEL
Lakács György 1941-ben tanulmányt írt Babits Mihályról. Két alkotását (Keresztül-kasul az életemen, Jénks könyve) elemezve, elisnierбen ,szól Babitsról, a mú-
1
]
294 I
vészről és emberről, habár módszere eléggé egyoldalú. A háború utáni években, a Rákosé-+kanszakban, Lukács pozitív értékelésének ellenére is azok közé az írók közé tartozott Babits — Kasztalányi иal együtt —, akik indexen voltak, műveik nem jelentek meg. Csak az ötvenes évek közepén változott meg a hivatalos magyar irodalom véleménye Babitsról — amikor magában az iradaloanpolitikában is fordulat állt be. Azóta megjelennek Babits m űvei, nemrég adták Ifi összegy űjtött verseit (az összes versek ki аdásáég még nem jutottak el), a Szépirodalmi Könyvkiadónak Babits-sorozata Van... S most, születésének 80. évfordulóján, úgy látszik, megtörténik a teljes „rehabilitáció": az Elit és Irodalom egy egész oldalt szemelt Babits emlékének, a magyar Irószövetség költ ői szakosztálya és a budapesti Irodalmi Színpad Babits-estet rendezett... Az Etet és Irodalomban Réz Pál és Gellért Oszkár írnak Babitsról. Réz Pál el őször saját Babitsélményét idézi, s ilyen szavakkal jellemzi ,a nagy költ ő művét: „elbűvölt", „a század egyik legnagyobb verse" (a Jónás könyvére gondol), „nagyszer ű tanulmányok", Babits versei „ragyognak". Majd arról tesz említést, hogy a Babits-problémák még fennállnak, nem oszlottak még el a személye és alkotása köré sz őtt legendák — az apolitikusság, formaművészet, életidegenség, szobaköltészet vádjai. „Ezeket a legendákat — mondja a cikkíró — rég ideje lett volna szétfoszlatni." Azt állítja Réz Pál, hogy Babits , а modern idők egyik nagy költője", s ezért neon lehet lemondani róla — „Ha valakiről, róla neon!" —, mint ahogy azt a Rákosi-karszak iгodalampoliti,kárja tette. Réz Pál fgy zárja cikkét: „1 ♦.letműve nemcsak a. magyar költészetbe épült be, hanem tudatunkba is. A világba is. „Teljes elismerés és elégtétel lehet ez az iga гságtalanul háttérbe szorított s egy téves irodalompolitika áltaal feledésre ítélt nagy m űvésznek. Gellért Oszkár évek hosszú sarán volt Babits szerkesztőtársa a Nyugatban, bens őséges barátság f űzte a nagy költőhöz. Cikkében Babits életének egyes momentumaira eanlékezik, könyveinek, nn űveineikkeletkezéséről, kiadásáról beszél, s gyakran hangsúlyozza a maga szerepét Babits könyveinek kiadásában, ,s őt egyes művek megalkotásában is. Irásanak végéin Gellért Qszkár a kövebkezőket mondja: „S vajon milyen sors várt Babitsra a felszabadulás után, ,а sZеmélyi kultusz idején? Csaknem a kiseiгmizettség, a magyar irodalomból, mert az jakkari hivatalos kultúrpolitlka csupán pályája buktatóit tartotta számon és élete tévedéseit nem ítélte megbocsáthatónak. S én is csak kés őbb írhattam meg „Békítő versem"-et róla." Habár ,azdk, akik most oly szzépen, szívből audóznaik Babits emlékének, a „személyi kultusz" idején nem eanelté'k fel szavukat a nagy írána'k, a Halálf iai, a Jónás könyve, A Gólyakalifa szerzđjének, Dante zseniális magyar tolméсsalájánafk „kiseшmdтése" ellen, nmegnyugtató, hogy műve nini lesz hazzáférhetetlem a mai s a jövend ő nem-
11295 I zedёkv nék, hisz — rnnвlt Gellért Osrkár ímjia — „ma már éppúgy fordul egy egész nemzet гerefete és i;i гgyel¢ne élete műve felé, mint ahogy majd húsz év múlva, s illetéséaiek századiak évfоrdulóján." Ez az elégtétel els бsorban Babitsnak szól, de elégtétel a magyar drodatоmn,ak is, xnelyat egyuik legnagyabb alkotójától аkаrtаk megfosztani.
A FEDOLAP B. sZABO GYtSRGY ES KAPITANY LASZLб MUNKAJA TAJCHNIKAI SZERKESZTb KAPITANY LASZLO
HfD, IRODALMI, MÜVESZETI, TARSADALOMTUDOMANYI FOLYIIRAT, 1963. DECEMBER. KIADJA A FORUM LAPKIADI VALLALAT. — SZERKESZTOSEG ES KIADOHIVATAL: NOVI SAD, VOJVODE MIŠICA UTCA 1. — SZERKESZTOSEGI FOGADIORAK: MINDENNAP 14-16-ig. — KE7. IRATOKAT NEM ORZUNK MEG ES NEM KÜLDÜNK VISSZA. — ELOFIZETRSI DIJ: BELFÚLDÚN EGY EVRE 1000, FELEVRE 500, EGYES SZÁM ARA 100 DINÁR; KÜLFÚLDRE EGY EVRE 1400, FELEVRE 700 DINAR, KÜLFÚLD0N EGY EVRE 2,33 DOLLÁR, FELEVRE 1,17 DOLLÁR. - KFSZt7LT A F0RUM NYOMDAJABAN NÖVI SADON.
A
1' • ,,^. ..
i ••
,
.. .
•:
'
~
n,. , . .'
•
'. ~ .
.
► ,,
.
,
:
.
,
•`
l
А
~
,r 1
•
. •,
',
/
~
`
-
.
_
•
.,
,~~, '.•
\' в
.
/
r• ~
.,
1 •
~
,~
,••.
.
1
'•
~ r
;
•
:~ ,
‚
.
.
•t'
r 11
{,
.
.
,
• \ 1
•
'/‚.
,1r:;' I.
r
!':
..
.• 1 `1 !
' '
•
1
\
.r •
„ , ~ r
'
~
~~
r
i. ~.
'.
.
J,• p.. .!
',
.;
,! 1 ~~~.~
.
\.
"• .
-1
•
.\
•' •
r r r1
~
'.
1. . \1
/
1.
.
в
1
А
l/
.
•
►
1
~~
'
,
1 r r 'Л ' •' '1• в,l ~ .l ' i' ~ • 1 ~. . ' .•; '.' ~ . .ј
•
l
• f
,
.,,•\ ~,•1,. \ г ~ .'
А
•И
i
1•
titj7~ ;y1;'1% - 1
•
^'i
,~' • ~ , ~ ' 1i,• 1 1,~ r ' п ..f 'f \ 1• ~ І ~"\ r •1 1 ' 1~~ ~ 1 нА ' 1 r . • i. I. ~ . ' `'. 11r fл l'7 ~ 1 11, ~ 1~ ► ~l 1,
,
.li
'
1
-
~
/ - r•
1'' 11.4•1• '~r '~r . ''~ .r '~ :j'` •'1~ \.
• • \► l.t•• \•, ;.1 1 1 ‚ ►\~,~ '1 ~
~
~ 1г 1 ':: ' p• :~ . 1'fí•'\ ~ .;• ‚ 1 .~.~ i •,r 1 1~ ^1 1\ 1'1 д. (
4
1
• .i r
`' +~1
•
,
-
,
r` ,,
. '•' л
1 ~ ,'. •~ ;1
•
.
, в i. ~, . 1в r ,.,',.'
;1 /'
•
.
г •L'. в, ..
~' 1'1
1
,1
'
_
,
.
-..
,
. •'
1
',
~1
•i ~ •1,
,
,•\
• ~
l •
1~~~r
.
'
,,
:~
•
.•
~. % .~
.
.
)
~`
i
., Í i , r
► ~'
rl .r 1•;l' •r' ~
'
Ja
i,
~ •в~ ГV 1' tl -
•
1
. . .,` ~\.
!•, 1 гi'~ -1 ~ r 1.
1
,• .+ 1 • •1 1 rit.• .r'.
~
•• 1~ .~
)
~
л
rri11•
.. 1.
•
.
~,
.1•
