i. fejezet Az összecsapás

i. fejezet

Az összecsapás

ajon meghalhat egy angyal a Gonosz keze által? … a szakadó esőfüggönyön keresztül is jól láttam, amint a tüzes lángnyelvekkel izzó, nyolcágú korbács a levegőt sistergő hanggal átszelve, észvesztő sebességgel felém lendül. Nem féltem, hiszen nem tudtam, mi vár rám, de sejtettem, hogy fájni fog. S hogy milyen lehet a fájdalom? Elképzelni sem tudtam… Abban a világban, ahonnan érkeztem, ez ismeretlen fogalom volt, akárcsak a kín, a kétely, a bánat vagy a rettegés érzése. Alászállásommal azonban vállaltam mindazt, ami a földi léttel együtt jár, így tudtam, hamarosan mindent megtapasztalok, amiről korábban csak az Akasha-krónikákban olvastam. Összeszorítottam az ajkaimat, és éreztem, amint felrepedt rajtuk a bőr. Ilyen törékeny volnék? – futott át az agyamon, miközben kíváncsian ízleltem meg a saját véremet. De nem maradt időm a töprengésre; meg kellett védenem újdonsült, szárnyatlan testemet. Szorosan megmarkoltam és magam elé tartottam hos�szú, hófehér fényt árasztó, holdkövekkel és ezüst virágokkal díszített Égi Kardomat. Vártam, hogy a lángoló kígyóként tekergő 15

Összetört glóriák – elveszett lelkek

korbácsnyelvek elérjenek hozzám, és kivédhessem támadásukat. Bíztam az Istentől kapott erőmben és az elszántságomban, miszerint megállom majd a helyem itt, a Földön is. Az ütés ereje leterített. A megdöbbenéstől elakadt a lélegzetem. A bőröm oly könnyen szakadt fel combomon és a karomon, mint valami hártya, s a testemet borító ruha pillanatok alatt vörösre színeződött. Először nem éreztem semmit, ám néhány pillanattal később a lüktető fájdalom, és az azt követő égő kín tomboló viharként sújtott le rám. Forró folyadék csorgott végig rajtam, és miközben szédelegve megemeltem a fejem, láttam, hogy a saját vérem az, ami szép lassan beteríti a testemet. A kardom kettétörve, tőlem legalább tizenöt méterre, a sárba hajítva hevert, s fehér fényét vastag korom nyelte el. A gyötrelem tépte-szaggatta minden idegszálamat, és úgy éreztem, nem bírom tovább. Sós víz ömlött a szememből, amitől alig láttam az amúgy is szakadó esőben. Csak néhány másodperccel később döbbentem rá, hogy életemben először sírok, és a patakokban folyó vízcseppek a saját könnyeim. Most már féltem, sőt rettegtem, és élesen felsikoltottam, amint megláttam, hogy a korbácsütés nyomán elszenvedett vérző sebeim lángra lobbantak. Úgy éreztem, a kínszenvedéstől darabokra hullik a testem. Forogni kezdett velem a világ, a tüdőmből kiszökött a levegő. A korbács időközben ismét a levegőbe lendült, s noha még láttam, amint tüzes szárai világító fénycsóvaként ragyogják be a csillagos eget, a következő pillanatban elsötétült előttem minden. Könnyedén lebegtem és nem éreztem mást, csak békességet. Egyszeriben eltűnt körülöttem minden; a komor városfalakat 16

i. fejezet: Az összecsapás

virágzó mezők és lankás dombok váltották fel. Végeláthatatlan, lágyan ringó, mézédes illatot árasztó virágtengerben sétáltam. Nem használtam szárnyaimat, hiszen gyermekkorom kedves rétjein jártam, és nem akartam csak úgy, sebtében átsuhanni felettük. Az ég narancsszínű volt, a horizontot nyolc vörös napkorong ragyogta be varázslatos fénnyel, amelyek meleg sugaraikkal simogatták a feléjük fordított arcomat. Hosszú, hófehér ruhát viseltem, amely a mellrészén selyemszalaggal volt összekötve. Éreztem, amint derékig érő arany hajamba játékosan újra és újra belekap a tavaszi szellő, és boldog voltam, hiszen tudtam, végre hazaérkeztem. Lágyan megsimogattam az előttem hajladozó szivárványszínű virágok fejét, és elmosolyodtam, amikor meghallottam, hogy érintésemtől csilingelni kezdenek. Tudtam, már nagyon közel vagyok az otthonomhoz, és valóban: a virágok ritkulni kezdtek, majd feltűnt a smaragdzöld ösvény, amely a Fehér Fák Ligetébe vezetett. A szívem boldogan megdobbant, amint a talpam alatt megéreztem a sötétben is világító selymes mohapárnákat. Sietve megemeltem hosszú ruhámat, és felgyorsítottam lépteimet, amint megláttam a misztikus fényben ragyogó, öreg fákat. Könnyedén szaladni kezdtem, és már majdnem elértem az elsőt, amikor a hosszú, fehér, földig érő ágak megrebbentek, s mögülük hirtelen egy magas, fekete csuklyás alak lépett elő. Azonnal tudtam, hogy nagy baj van. Valami nincs rendben… Ide nem férkőzhet be a Gonosz, hiszen Isten védett kertje a Sötét Angyalok számára láthatatlan. Földbe gyökerezett a lábam. Nem volt erőm elmenekülni. Dermedten meredtem a sötét ruhás alakra, amikor egy hirtelen feltámadt fuvallat meglebbentette köpenyének szélét, és megláttam ónix berakású hatalmas kardját 17


és az oldalára erősített, különös fényben parázsló ostorát. Magabiztosan közeledett, miközben bénultan bámultam rá, majd amikor már csak egy lépés választotta el tőlem, lassan hátrahajtotta a csuklyáját. Elijah volt az, a Sötét Angyalok vezére, az ostoros igazságosztó, akiről már nagyon sokat olvastam, és még annál is több rosszat hallottam. A férfi hosszú, ébenfekete hajjal keretezett, ősi istenségeket idéző arca oly szép volt, amilyet talán még sosem láttam, pedig gyémántkék írisze hidegen csillogott, mint a jég. Magas volt és izmos, egy kőkemény harcos, akinek látványa elkápráztatott. Egyszerűen nem bírtam levenni róla a szemem, pedig tudtam, hogy nem közülünk való és semmi keresnivalója nincs ezen a helyen. Ő már a másik oldalhoz tartozott, amit én csak hírből ismertem, s amelyről tudtam, jobb, ha elkerülöm. Azért jött, hogy megöljön engem – hasított belém a gondolat, és futni próbáltam, de lábaim nem engedelmeskedtek az akaratomnak. A fekete kesztyűs kéz felém nyúlt, mire minden erőmet összegyűjtve sikítani kezdtem, de a torkomon nem jött ki egy árva hang sem. Elborzadva meredtem a Sötét Angyalra, ám ahogy fölém hajolt, arca egyre elmosódottabbá vált, majd újra elsötétült előttem a világ… Néhány pillanattal később újra az esőáztatta városban találtam magam. Félig eszméletlen állapotban lehettem, ám így is feltűnt, hogy már nem a hideg kövön fekszem, és a sebeim sem égnek olyan kínzó fájdalommal, mint néhány perccel korábban. Valaki a karjaiban tart – gondoltam. Valaki, akinek a súlyom körülbelül annyit jelent, mintha csak egy tollpihét tartana. Valaki, akit nem ismerek. 18


Megpróbáltam kinyitni a szememet, de nem sikerült. A tudatomban örvénylő sötét hullámok újra és újra magukkal ragadtak, egyszerre úsztam és lebegtem a légüres térben fájdalmak és félelmek nélkül. Legbelül persze sejtettem, hogy ez csak valamiféle átmeneti állapot, ám az agyam nem akart e békességből szabadulni. Aztán megéreztem az illatot, amelyről eszembe jutott valaki. Valaki, akiről tudtam, hogy ismerem. Erőlködve tapogatóztam emlékeim tengerében, s valami azt súgta, hogy az illat egy férfihoz tartozik. Egy nagyon szép férfihoz, aki fekete csuklyát visel… Felébredtem. Az első, amit megláttam, a vonzó idegen volt. Fürkésző pillantással hajolt fölém, én pedig nem győztem gyönyörködni hűvös, gyémánt fénnyel csillogó mélykék szemében. Hogy lehet valaki ennyire tökéletes? Sötét haján vízcseppek ragyogtak, halvány borostával borított állán apró gödröcske látszott, amely kisfiús karaktert adott amúgy szigorú arcának, és azon kaptam magam, hogy elveszek a tekintetében. De miért néz így rám? És miért nem a saját lábamon állok? Mintha csak meghallotta volna el nem hangzott kérdésemet, óvatosan a földre engedett, ám bal karjával a derekam mögé nyúlt, mintha attól félne, hogy a következő pillanatban elájulhatok. Beleborzongtam az érintésébe, és egy pillanatra megroggyantak a térdeim, mire azonnal utánam kapott. Szorosan átkarolt, másik kezével pedig kisimította arcomból esőáztatta hajfürtjeimet. – Hogy érzed magad? – kérdezte, miközben mélyen a szemembe nézett. 19


Alig álltam a lábamon és fogalmam sem volt, hogy mit keresek itt. – Borzalmasan – válaszoltam őszintén. – Mindenem fáj és szédülök. – Sok vért veszítettél – állapította meg, miközben lehajolt, és kezét óvatosan végigfuttatta a sebeimen, mire összerándultam a fájdalomtól. – Ne haragudj! – szabadkozott. – Látnom kellett, hogy men�nyire hegedtek be a sérüléseid. Elképedve követtem a pillantását, és a testemet borító sötét sebek láttán fölfordult a gyomrom. Hideg veríték folyt végig a homlokomon, miközben szinte letaglózott az idegpályáimon végigsöprő fájdalom. – Elviszlek innen! – közölte határozottan, és megragadott a karomnál fogva, majd amikor látta, hogy nem mozdulok, hozzátette: – Ne félj, nem bántalak! De miért mondja ezt nekem? Miért kéne félnem? – Én… – kezdtem hozzá akadozva – szörnyen érzem magam. – Tudom. Rezzenéstelen arccal, türelmesen nézett rám, miközben lágyan húzni kezdett maga után. – Mennünk kell! Ne vesztegessük tovább az időt! – Ki vagy te? – kérdeztem kábán, és próbáltam rájönni, hol láttam korábban ezt az arcot. Nem válaszolt azonnal. – Az én személyem pillanatnyilag nem lényeges – felelte végül kimért udvariassággal, ám szája szegletében mintha halovány mosoly villant volna meg. 20


– Mi történt? Miért nem emlékszem semmire? – kérdezősködtem tovább. – Majd mindent elmondok, de most biztonságos helyre kell mennünk, ahol elláthatom a sebeidet! – mondta, és lopva körülnézett, mintha attól tartana, figyelnek bennünket. – Hol vagyunk? – makacskodtam. – Umbra sötét erdejében, közvetlenül Spero városa mellett. Elindulhatnánk végre? A hangjából kiérződő türelmetlenség kíváncsivá tett. Az agyam lázasan kutatott az utolsó emlékek után, miközben megmentőm arcát és fekete ruháját kémleltem. – Te nem vagy közülünk való – jelentettem ki tétován, bár magam sem tudtam, ez a megállapítás pontosan mit takar. – Valóban – felelte hűvösen. – De akkor… – folytattam volna, ám abban a pillanatban újra rákezdett az eső, és a váratlan hideg zuhanytól elakadt a szavam. Felocsúdtam. Hirtelen minden világossá vált előttem. Emlékképek tucatjai peregtek le előttem, és kezdett összeállni a kép: a koldus, akinek megmentettem az életét…, a Sötét Angyalok felbukkanása…, az éjszaka sötétjét átszelő tüzes korbács…, majd az ütést követő kín és a fájdalom…, a vérrel keveredett könnyeim íze, és a meseszép idegen, aki oly kegyetlen volt velem… A megdöbbentő felismeréstől kiáltásra nyíltak az ajkaim, ám a férfi egy mozdulattal a számra tapasztotta a kezét és egészen közel hajolt hozzám. – Én nem tenném a helyedben – mondta ellentmondást nem tűrő hangon, majd várakozva rám nézett, mintha csak azt vizsgálná, elég erélyes volt-e velem. 21


Váratlan reakciója láttán megremegtem. Nagyot nyeltem, s bár csontjaimat félelem járta át, bólintottam, ő pedig levette rólam a kezét. Vörös felhő borult az agyamra, amikor felfogtam, hogy a saját vérem kis híján elvette az életemet. – Elijah! – tört ki belőlem. – Hogy tehetted ezt velem?! – Ne légy álszent! Ellenségek vagyunk idelent – válaszolta hidegen. – Meg is ölhettél volna… – Magadnak köszönheted… – mondta elgondolkodva. – Miért jöttél Égi Karddal ellenem? – Meg kellett védenem azokat az embereket! – kiabáltam lángra gyúlt arccal. – Senki nem kért rá – vonta meg a vállát. – Hagynotok kéne végre, hogy tegyük a dolgunkat, de ti mindig mindenbe beleavatkoztok. Azok az emberek, akiket oly vehemensen védelmezel, egyáltalán nem olyan jók, mint amilyennek hiszed őket! És akkor a hamis Térítőkről még nem is beszéltünk. A legtöbbjük pokolra való, majd magad is meglátod! – Pokolra valók? – kérdeztem hitetlenkedve, és egyre ingerültebb lettem a belőle áradó arroganciától. – És magadat hová sorolnád? A kezedhez több vér tapad, mint bárkinek idelent a Földön. Hogy lehetsz ennyire kegyetlen? Keserűen felnevetett és kissé leereszkedően válaszolt. – Kegyetlen? Olyan vagyok, amilyennek lennem kell. Amilyet e világ érdemel. A mondataiból áradó sötét cinizmustól elpattant bennem valami, és – mit sem törődve a kettőnk közti nyilvánvaló fizikai erőkülönbséggel – nekirontottam. – És én ezt érdemeltem? – kiabáltam rákvörös arccal a sebe22


imre meredve, és ökleimmel teljes erőmből püfölni kezdtem. – Bűntelenül érkeztem, és kis híján megöltél. Úgy állt ott, mint egy kőszobor, szinte észre sem vette erőtlen próbálkozásomat, aztán mégis megmozdult. Finoman lefogta és a hátam mögé szorította egyre csapkodó karjaimat, majd közelebb húzott magához. – Nem volt választásom! – közölte mélyen a szemembe nézve, és lassan az ajkaimra vándorolt a tekintete. Aztán hirtelen elengedett és néhány lépésnyire távolodott tőlem. – Fagus és Bardo is velem voltak, s miután látták a kardodat, amely kárt tehetett volna bennünk, vért akartak. A te véredet. A távolba meredt, hátat fordított nekem. Sudár alakja élesen kirajzolódott a Hold ezüstösen csillogó fénye előtt, ám így is láttam, amint karjait lassan összefonja széles mellkasa előtt. – Sokan vadásznak rátok, s a társaid egy részét már be is gyűjtötték. Ha nem velem találkozol – itt elhallgatott egy pillanatra –, talán már nem is élsz. Tudtam, hogy igaza van, mégsem voltam képes hálát rebegni az életemért, annál sokkal jobban bosszantott a belőle áradó felsőbbrendűség és magabiztosság. Ezért inkább a többiekről kérdeztem. – Miért vadásztok ránk? – Miért harcoltok ellenünk? – kérdezett vissza kelletlenül. – Miért kell nektek mindenhol ott lennetek? – A jókat védjük, te is tudod! – És ki számít jónak, kedves Sophiel? – tette fel a költői kérdést, noha pontosan tudtam, hogy nem érdekli a válaszom. – Honnan tudod egyáltalán a nevem? – léptem hátra meglepetten. 23


– Hamar híre megy az újonnan alászállt angyaloknak – felelte jeges gúnnyal a hangjában –, ráadásul Égi fegyverrel jöttél ellenünk. Mondd, még hány ilyen kardot kovácsoltak a Fehér Fák Ligetében? – Semmi közöd hozzá! – vágtam vissza, majd gúnyosan folytattam. – Miért, a te korbácsod talán barátságosabb? – Van, akivel képes barátságosan bánni… – nézett rám különös mosollyal a szája szegletében –, de az ellenségnek nem kegyelmez. – Szomorú, hogy mára a saját testvéreidet tartod az ellenségeidnek – jegyeztem meg halkan, és láttam, hogy ezzel felingereltem. – A Föld nem az ő színterük – csattant fel mérgesen –, ráadásul ők avatkoznak újra és újra kéretlenül a dolgainkba. Megérdemlik hát a kínszenvedést! A rácsok mögött legalább szemmel tarthatjuk őket – az idők végezetéig. – Hát ezért nem öltél meg? – kérdeztem elcsukló hangon, mert alig tudtam nyelni a torkomat szorító gombóctól. – Nekem is ezt a sorsot szánod? Az örökkévaló rabságot? Elijah nem válaszolt, s vészjósló hallgatása tovább növelte bennem a feszültséget. Néhány lépést tett a mögöttünk kanyarodó ösvény felé, és úgy tűnt, a távolból felénk szűrődő zajokra figyel. A szívem egyre gyorsabban dobogott, az izmaim ugrásra készen megfeszültek. Azon kaptam magam, hogy szemem a vadon sűrűjét pásztázza a menekülés lehetséges útját keresve, és az agyam lázasan dolgozik. Vajon eljuthatok a rengetegig, mielőtt lecsapna rám? Tudtam, ha sokáig morfondírozok ezen, sohasem fogok elindulni, ám nem nézhettem tehetetlenül, hogy sorsom ily külö24


nös, tragikus vargabetűt tesz életem még előttem is láthatatlanul kanyargó útján. Nem törődve a testemet tépő fájdalommal, minden erőmet összeszedtem, majd hirtelen meglódultam és egy szempillantás alatt az erdő sötétjébe vetettem magam. Bár valószínűleg csupán percek teltek el, úgy éreztem, mintha órák óta futnék. Szakadt rólam a víz, a tüdőm égett és zihálva kapkodtam a levegőt. Ágak csapódtak az arcomba, és többször elestem a nedves avarban, sokszor métereket bucskázva a lankásabb domboldalakon. Igyekeztem csendben maradni, ám így is többször felnyüszítettem a fájdalomtól, és alig bírtam visszatartani a belsőmet szétfeszítő, torkomat mardosó zokogást. Féltem, iszonyúan féltem, hogy mi lesz akkor, ha Elijah utolér, és dühében, amiért megszöktem tőle, esetleg olyat tesz, amit maga is megbán majd később. Láttam, mekkora ereje van, s hogy lángoló korbácsa milyen pusztításra képes. Sártól szennyezett sebeimet tövisek szakították fel, és úgy éreztem, elájulok a kíntól. Halkan zokogva szaladtam tovább, és lassan egyre beljebb jutottam az erdő sűrűjében. Az utat nem láttam, ezért félő volt, hogy nem jó irányban haladok, ám igyekeztem a Hold időnként előbukkanó fényéhez igazítani lépteimet, és reméltem, hamarosan segítségre találok. Sajgott minden tagom, és az egyik bokám is kificamodott, de sántikálva is tovább igyekeztem. Újra elestem, és most a fejemet is alaposan bevertem, mert ahogy a homlokomhoz kaptam, csupa vér lett a kezem. Tudtam, hogy nagyon nagy bajban vagyok, s ha nem történik valamiféle csoda, végzetem, a szépséges, ám annál könyörtelenebb Sötét Angyal hamarosan rám talál.

25


26

i. fejezet Az összecsapás

Recommend Documents