Harmadik fejezet HIT – Nyilvánvaló és általánosan meghatározó emberi érzés. „Amikor az emberek hisznek abban, amit mondanak, az igazság!” (Idézet Frank Herbert – A Dűne című művéből.) Lényeges: az igazság, emberi értelemben nem egyenlő a valósággal. A hit egész emberi történelmünk során elkísért bennünket a vallás valamilyen formájában. A hit elsődlegesen a Természet hatásából, az ősi, tudatos értelmi részletünk Természettől való félelméből származik. A Természettel szembeni ősi félelmünket, feltehetőleg a tudatos ismereteink akkori hiányából következő érzelmi bizonytalanságunk okozta. Így az ősi emberek – a tudatos értelemrészük tudásának hiányában – az önbizalmukat azzal az igen erősen, tudatosan összpontosított érzéssel tartották fenn, amit ma hitnek nevezünk. Olyan mély nyomot hagyott őseink érzéseiben a tudatosan ismeretlen Természettel kapcsolatos félelem, hogy eme félelmünk ellene védekezésként kialakult először természet-, majd „Istenfélő” hit, teljesen beépült, és máig fontos alkotórészként maradt fenn az emberi szellemiségünkben. Ezt a legnyilvánvalóbban a ma is létező vallások igazolják. Mélyebb áttekintéssel azonban jól felismerhető, hogy minden hely, amit nem ismerünk a világban és önmagunkban, azt hiteink, hiedelmeink töltik ki. Ugyanez, viszont sokkal tragikusabb módon érvényes a hibás ismereteink esetében. Azokat is a tévhiteink tartják érvényben, akadályozva a gáttalan megismerést. Vallás: a kezdetleges emberi kultúráink által intézményesített hit érzése, mely az őseink teljesen hiányzó lélektani és filozófiai – a szellemiségre vonatkozó – ismeretei miatt, csak a vallási intézmény ideologikus formája által vált az akkori ember tudata számára kézzelfoghatóvá és megmagyarázhatóvá. Már akkor is – más formában ugyan, de 24
– anyagi szemléletű volt az ember tudatos szellemisége. Szüksége volt a gyakorlati formára, a tárgyiasságra ahhoz, hogy megérthető és használható legyen számára a hit szellemi érzése. Kultúráink első szellemi értékei a hitünk gyakorlásának ősi, misztikusan vallásos formái voltak. Ma már viszont a civilizált emberi tudományunk nem foglalkozik kellő figyelemmel ezekkel a tényekkel, hiszen általánosan csak a felszínt, az anyagi dolgokat, az emberien tudatos látásmódot értékeli, sőt kiemelten kezeli. Az ember ősi állat - és emberábrázolása, melyek sok helyen megtalálhatók a Földön, az összes mai festett és rajzművészet vallásos őse. Ugyanez mondható el az irodalomról, a zenéről, az orvostudományról és általánosan, kultúráink összes művészeti és tudományos, tehát szellemi eredetű tárgyáról. Az emberiség szellemi kultúrájának az ősi hiedelmek képezik az alapját. Mi mégsem kezeljük a fontosságához mérten a szellemiségünk meghatározó részét képező hitet. Ez legfőképpen azért lehet így, mert rengeteg ember a vallásos intézmények létéből származtatja a hit szellemi érzését. Amiről már elmondtam, hogy a származás pontosan fordított. Nem a vallásunk adja a hitünket, és nem a tudományunk adja a tudásunkat. A legtöbb ember mégis a tudományt és a vallást tekinti szentségeknek. Ami a tudományunk esetében is a vallásosság egyik formája. A fontos különbség, amit emberként még nem ismertünk fel általánosan, hogy a vallás és a tudomány is csupán az általunk létrehozott intézmények, melyek a mindennek fölébe emelt önhitükből kifolyólag nem képesek felismerni, és ezért nem hangsúlyozzák ki, hogy egyedüli szentség a hit és a tudás, de amit emberi ész és emberi kéz alkotott azt hiba szentségként kezelni. Kellemetlen a képi bálvány, mert ideologizáló hitet ébreszthet a hit érzésének a megismerésében tudatlan és bizonytalan civilizált emberben is. Ez a hit viszont megakadályozza a kételkedésre épülő, változó tudás érvényesülését. Márpedig csak a kételyekkel folytonosan felülvizsgált, és így változó ismeretekkel védhető ki egy meglévő tudás elavulása; az
25
önző hitek változatlanságot fenntartó, dogmává váló következményeként. A mindennek fölébe emelt hitrendszereink létét bizonyítja az is, hogy az egész emberiségünkről állítható a következő meghatározás: nem minden ember vallásos, de minden ember hívő. Hiszen az önhittségünket tekintve nagyobb táborra lelhetünk, mint a Föld összes vallásának követői együttvéve. Ez a fajta hit – bár nem nyíltan – sokkal nagyobb jelentőséggel bír az emberek életében, mint a vallások; és több, kevesebb vagy egyáltalán nem létező kontrollal mindenkiben megtalálható. Az érzéseinkben ugyanaz a hit az alapja a különböző: negatív (érzelmi manipulációra, meg gyűlöletre épülő) és pozitív (szeretetet, meg önmegismerést hangsúlyozó) vallásoknak, mint az önhittségünknek. Az önhittségünk nem az egészséges, a saját emberi folyamatunknál magasabb szintű, minőségibb hittel él, hanem azt elfojtja. Nem hagyva lehetőséget számunkra a megismerésre. Így a személyiségünk meghatározó részét képező hit, saját életünk rendszerén belül maradva, egészségtelenül és nem valóságosan, önmagunk tudásába és cselekedeteink helyességébe vetett hitként jut kifejezésre. Ha az emberi hitünk, az ésszerű meggondolás fölébe helyeződik, akkor az mindig hibákat okoz. Például ha a számunkra hitté válik, hogy jogunk van valamihez, hogy értünk valamihez, hogy helyesen cselekszünk, hogy felsőbbrendűek vagyunk – az ilyen és hasonló, nem egészséges, ezért rossz hatású hit, a tudásunk, a gáttalan ismereteink kontrollja nélkül, már nagyon sok értelmetlen, de talán tanulságos katasztrófához vezetett az emberi világunk történelme során. A kellemetlen csak az, hogy látszólag mégsem tanultunk belőle semmit! Mindmáig képtelenek voltunk felismerni a személyes és társadalmi problémáink mögötti, valódi, közös – a szellemi és érzelmi tudatlanságunkból következő – okokat. A hitünk érzésével való bánásmódot pedig egyáltalán nem ismerjük. Az lenne egészséges hitnek tekinthető, amit a tudásunknak nem fölé vagy alá, hanem mellé rendelünk, de attól elkülönülve. Így olyan „szabad” hitként lenne jelen a 26
szellemiségünkben, mely egy a saját szellemi folyamatunknál minőségileg és mennyiségileg nagyobb, meghatározóbb folyamat – például az Élet vagy más az embert meghaladó, a Természet szempontjából pozitív dolog – iránt él. Továbbá ami egyénien személyes, tehát független az ember alkotta általános hatalmi intézményesítéstől, a terjedelmes hitet még a tudásnak is fölébe emelő, negatív vallásosságtól vagy/és az akaratlan, a hit nem ismeretéből következő korlátozástól. Egyedül a valóságosan megismert hit óvhatna meg bennünket, a tudásunk hiányában mindent eltorzító érzelmi bizonytalanságunk miatti önhittségünk tévhiteinek a veszélyétől. A hitünk megismerése viszont egyedül önmagunk egyéni, érzelmi alapú szellemi megismerésén keresztül lehetséges. A Természet erőszakos meghódítására tapasztalataim szerint azért törekedtünk és törekszünk még ma is olyan mérhetetlen vággyal, mert egyrészt az értelmünk tudatos részlete nem azonosul a Természettel, így annak követelményei szerint nem teljesen egészséges. Másrészt pedig, ez a természetellenes, idegen, tudatos értelmi részletünk, a meghatározóan érzéki, érzelmi, természetazonosan „tudattalan” értelmi részletünkkel szemben állva, feszültséget hoz létre az emberi szellemiségünkben. Ennek a szellemi feszültségnek a gyakorlati életünkre is meghatározó befolyása van, az erőszakosságra való hajlamunk formájában. Ilyen erőszakosság a bárkinek – itt a Természetnek – a legyőzésére való törekvésünk. A civilizált emberi értelmünknek ezt a természeti szabályoktól idegen, és gyakorlati erőszakosságo t indukáló tudatos részletét, az ősi, törzsi emberi életformákban, a Természetet félő, a Természethez alkalmazkodó hiteink gátolták abban, hogy elsődleges irányítója legyen az életünknek és a gondolkodásunknak. Viszont mikor az emberek bizonyos közösségei elérték a tudásnak, az ismereteknek azt a mennyiségi szintjét, ami elegendő alapot szolgáltatott az önhittségünknek a szemléletváltásra, attól fogva az Isteneink, a hiedelmeink az embert, az emberi életünket kezdték mutatni formájukban és 27
szellemiségükben. Civilizálódó emberként, akaratlanul is önmagunkból formáltunk bálványt önmagunk számára. A tudományunk pedig még ezen is túllépve, az addigi helyesnek ítélt ismereteket tette bálvánnyá, a tudományosság vallási formájában terjesztve az etalonnak, véglegességnek szánt törvényeket. Ma már ugyan létezik némi kételyünk evvel a szemléletünkkel szemben, de azért még mindig ez a meghatározó. Visszatérve az ősi, törzsi életformákban élő emberekhez, el kell mondanom, hogy ezekben a természetesen természeti közösségekben is létezik a természetellenes erőszakosságra való emberi hajlam. Ezt viszont – mint már azt elmondtam – nem okozhatja az a háttérbe szorított érzéki, természeti, „tudattalan” értelemrész keltette feszültség, ami a mi civilizált kultúránkban hat. Éppen ellenkezőleg. Mivel ezeknél a természet közeli népeknél a tudatos, az akaratlagos értelmi részletüket gátolják a természetazonos hiteik által, ezért ez az ellenkező irányú gátlásosság okozza a belső, szellemi működésük érzelmi feszültségeit. Mindennek a megismerésétől viszont, a lélektani és a filozófiai, önismereti tudatlanságuk miatt el vannak zárva ezek a természeti népek. Jó példa ennek a természetellenes szellemi feszültségüknek a gyakorlati kiélésére kialakult önigazoló hitük, amit egy idézetben találtam megfogalmazva. Konrad Lorenz – A civilizált emberiség nyolc halálos bűne című könyvében Erik Eriksonra hivatkozva, a „látszatfaj képződést” így fogalmazza meg. „Vannak olyan művelődéstörténeti rítusok és társas viselkedési normák, melyek egyrészt összetartják a kisebb nagyobb kulturális egységeket, másrészt viszont el is különítik őket egymástól. Egyfajta ‘manír’, sajátos dialektus vagy öltözködésmód egy közösség olyan szimbólumává válhat, amit hasonló módon szeret és védelmez, mint e csoport valamely személyesen ismert és szeretett tagját. …a csoport saját szimbólumainak ez a felbecsülése együtt jár valamennyi egyéb, összehasonlítható kulturális egység szimbólumainak 28
megfelelő arányú leértékelésével... Minden kellően ékesen körülírt kulturális csoport valóban hajlik arra, hogy önmagát egyedi fajnak tekintse, amennyiben a többi hasonló egység tagját nem tartja teljes értékű embernek. Nagyon sok bennszülött nyelvben a saját törzs megnevezése egészen egyszerűen ‘ember’-t jelent. A szomszédos törzs valamely tagjának agyonverése ily módon nem jelent tényleges gyilkosságot. A látsztfaj képződésének ez a következménye nagyon veszélyes, mert így erejét veszti az a gátlás, mely fajtársának megölésében akadályozza az embert,... Magától értetődő módon valamennyi háborús uszítás bevált logikája az ezen az alapon való manipuláció.” Látható, hogy bár megvan a tudásunk, az emberien ideologikus intézményeink (tudomány, vallás, politika, hagyomány) mégis vak hiteinknek engedelmeskedve, a „látszatfaj képződés” gyilkos indulatával élnek a jelen kultúráinkban is. Hát mitől vagyunk „értelmesek”, mi önhitten tudatos emberek?! Az érzelmileg „beteg” elménktől...? Az ősi, vallásos kultúráink csupán bonyolultabbá váltak a civilizációnk által. Bár hiedelmeink nagyrészt eltűntek és átalakultak, a hit ott él mindennapi életünkben anélkül, hogy a hatásának fontosságát figyelembe vennénk. Mivel a hitet, mint kultúráink meghatározó alapját, tudomásom szerint a vallási és egyéb ideológiáinktól mentesen még nem nagyon vizsgáltuk, ezért törvényszerűnek tartom azokat a hibáinkat, amiket az önismeret hiánya miatti önhittség következményeként elkövetünk. Civilizált világunk veszélyesen vallásos, túlideologizált, hívő kultúrákban él. Ez a hit és vallásosság azért veszélyes, mert az emberek nagy része nem egészségesen, „szabadon”, azt megismerve él a hitével, hanem azt elfojtva, gátlásosan önmagunk, az ember és az intézményeink, az ideológiáink felé fordítjuk a hitünket. Ez a vallásainkra és a tudományosságunkra is igaz. A vallásaink elsődlegesen valamiféle misztikus ideológiára épülnek, és nem a hit érzelmi, szellemi megismerésére törekszenek. Ettől függetlenül a jelentős többségük 29
(szerencsére) az élet szempontjából pozitívnak mondható jellemzőket követ. Viszont ideologizált voltuk miatt, nem kellően egészséges személyiségű vezető(-k) hatására könnyen válhatnak pusztítóvá. Erre a történelmünk számtalan példával szolgál. A vallások mellett az intézményeink – minél nagyobbak ez annál inkább igaz – ugyancsak ideológiákra, nyíltan megfogalmazott hittételekre épülnek a szellemiségükben, és hitet ébresztenek ezek iránt. Az ideológia azonban állhat az egyéni tudatlan tudatosságunk, torzított érzelmünk szellemiségének személyesen önhitt alapján is. Az ideológia valójában a szándékosan, céllal korlátozott hitünk, és a véglegessé gátolt szemléletünk egyesülése, egy önző érdekünk szükségességének a megmagyarázására. A tudományunk – mint a tudás megfogalmazásának az intézménye – is beleesett a nem megismert, ezért gátolt hitünk érzésének, a tudatos értelemrészünk által ható csapdájába. Így az iskolákban terjesztett tudományközpontú hittételeivel szélsőségesen, egyoldalúan tudatossá gátolta az általa felnevelt nemzedékek jórészének a látásmódját. Hiszen oktatásunk, elvárásaival a gyermekek tudatos értelemrészének az anyagias szemléletét, és magát az egyoldalúan tudatos szellemi működésünket támogatja. Akaratlanul is háttérbe szorítjuk ezzel a gyerekek érzéki, emocionális, „tudattalan” értelemrész-képességeinek a kibontakozási lehetőségeit. Ezzel gátlásosan eltorzítjuk az emberi értelmünk (érzelmi és tudatos) kettősségének a kiegyensúlyozott működését, és a gondolkodási képességében érzelmileg megnyomorítva, bizonytalanná és kiszolgáltatottá tesszük a civilizált emberek tömegét. Ez áll a hátterében számtalan lélektani, idegrendszeri és testi egészség problémánknak. Ez ugyan furcsa a tudatosságom számára, de mégis valóságosnak ítélem azt a hatalmat, amit mi emberek Istennek nevezünk. A létező Isten ugyanis nem az általunk, a 30
magunk hasonlatosságára teremtett misztikus lény, akinek erkölcsi törvényekben tartozunk számadással. Isten sokkal inkább az a valóságos, „egyszerű”, az emberben és a környezetünk minden részletében jelenlévő, az „ismert” világunk egészét birtokló és irányító, természetazonosan érzéki minőségű szellemi és anyagi mozgatóerő, amit Életnek nevezünk. Ennek az Istennek határozott, egyedüli fontosságú, általános érvényű, az embertől független törvényei vannak. Ezeknek a törvényeknek pedig csak akkor mindenekelőtti fontosságú a betartásuk, ha emberként Életet kívánunk önmagunk számára a jövőben. Az Élet, a Természet, az Isten láthatóan azonos jelentésű különféleképpen megfogalmazott gondolatok. Bennünket alapvetően még ma is a hitünk irányít, és olyan kevéssé vagyunk alázatosan meggondoltak az életünkkel kapcsolatban, hogy a gyermekszületések jórész ét véletlen „baleset”, vagy valamilyen személyes érdekünk tévhite, esetleg a tudatlanságunk naivitása okozza; és nem pedig egy felkészülten „tervezett” Életigenlő kívánalom eredményezi.
31
