Hírünk a nagyvilágban (Az emigráció szerepe a Magyarországról alkotott kép formálásában) Frühling János Egyetemi tanár (Université Libre de Bruxelles, Belgium) „Hírünk a nagyvilágban és a kint élő magyarság felelőssége” egy roppant érzékeny téma, és az idevágó közlemények, előadások száma szinte végtelen. A magyarság motívum a zenében (lásd Bartók Concerto és a Harmadik zongoraverseny) és az irodalomban oly csodálatos alkotásokat produkált, amelyek mellett egy ilyen 30 perces tárgyilagos előadás csak eltörpülhet. A lényegre térvén az első kérdés, amikor is az emigráció szerepét tárgyalnánk, pozitív „hírünk a nagyvilágban” létrehozójaként, vagy folytatójaként: miért és hogyan lesz valaki emigráns, azaz „külföldi magyar” vagy egy „határunkon kívüli élő honfitárs”? Ez egy köteteket megtöltő külön értekezés sorozat témája lehetne, amiről talán az előadás utáni vitában ejthetünk egy-két szót. Most a rövidség kedvéért hagyjuk a meghatározást Kölcseynek a Himnusz 6. strófájában; így vagy úgy, mindenkinek, aki elment, első vagy második fokon ez egy kötelező kényszerlépés volt, hisz: „Bújt az üldözött, s felé Kard nyúlt barlangjába, Szerte nézett, s nem lelé Honját a hazában” A Himnuszban idézett kard lehetett ideológiai, politikai, vallási vagy kulturális; egyéni vagy kollektív. Aki kiment, tudta, ha mást nem érezte, tudatalatti énjében miért tette meg ezt a lépést, amit később vagy tárgyilagos észérvek alapján dolgozott fel, vagy elásott, csak a jó pszichoanalitikusok által feltárható mélységekben, amit legfeljebb saját magával, négy szem között, egy virtuális tükörrel szemben idézett föl. (Itt szeretném még egyszer aláhúzni, hogy ez az előadás csak a nyugati emigráció problémáival foglalkozik. Érthető módon a Trianon után a Kárpát-medence más régióiba került „szórt magyarság” viszonya ehhez a témához alapvetően más.) József Attila írta 1937-ben: „S kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk.” Bognár J. József a Magyarok világszövetsége volt vonalas verziója elnökeként 1978-ban óvatosan körülbelül 300-350 ezer körül határozta meg azok számát, akik elhagyták a trianoni Magyarország területét a II. világháború előtt, után és 1956-57-ben. (Ez nagyságrendileg valószínűleg korrekt szám.) Érdekes megnézni—belga viszonylatban, de ez néhány apróbb finomítással érvényes az egész nyugati magyar emigrációra—a kintre került magyarok rétegeződését a történelmi események függvényeként, mikor és miért kerültek magyarok, ez esetben konkrétan Belgiumba. Ez egy teljesen egyéni, ha biztos nem is egyedi összeállítás, saját tapasztalataim alapján. A minta 40 év találkozásaira alapul klinikai orvosként, kétségtelenül szignifikáns, s többek között Horthy István özvegyétől és Kéthly Annától az analfabéta, a közjóléti tanácsról eltartott magyar származású brüsszeli utcaseprőig tart. Ennek alapján a következő rétegeket lehet megkülönböztetni: 1. Az I. világháború után Belgiumba és Hollandiába került és végül ott ragadt „tejgyerekek”, akikhez hozzácsapódtak az 1929-es válság idevándorló áldozatai. (Ez a generáció ma 85-90 éves lenne, s gyakorlatilag eltűnt).
2. Az 1930-40-es évek naivabb emigránsai akik azt hitték, hogy az Anschluss és Csehszlovákia feldarabolása által destabilizált Közép-Európából, a hitleri fenyegetés
1
elől elég egy szolid nyugat-európai demokráciában keresni menedéket. 1940. május 18-a, a német hadsereg belgiumi bevonulása volt erre a keserű tandíj. 3. A III. kontingens 1945. folyamán került Belgiumba, a szovjet hadsereg elől menekülők és a németek „sleppjében” távozók alkották részben, de főleg azok, akiket a nyilasok kiürítési parancsai hajtottak nyugat felé, és idetartoznak még az 1944-45-ös utolsó hetek-hónapok esztelenül behívottjai (a levente korosztály). 4. Az 1947. és 1949. között érkezettek főleg a magyar felső-és középpolgárság, valamint az intelligencia képviselői voltak, akik számára így lett ez a „fordulat éve”, mielőtt a vasfüggöny végleg lezuhant volna. 5. Az 1956-osok. Ekkor legalább 3500-4000 magyar került a volt osztrák Németalföldre. Ez már a mi generációnk megélt történelme, de vigyázat, az idő halad, az akkori egyetemisták ma már 65-70 évesek, de az ő agyi vérellátásuk még elég jó állapotban lévén ez az utolsó generáció, amely még mindenre emlékezik. 6. 1963-tól máig már csak egyedi esetek jelzik az emigrációt: csepptranszfúzióként érkeztek egy nyári utazás, kiküldetés vagy sportesemény után ragadván Belgiumban. Ezen az állapoton az 1989-90-es rendszerváltozás sem változtatott semmit mennyiségileg: beállt a szabad országok közötti normális európai lassú lakosságcsere. Mindezen réteges felosztástól függetlenül—és ez általános szabály az egész emigrált magyarságra—a vízválasztó a korosztályok szerinti csoportosítás: az első generációs, családalapító emigráns, a még meglévő virtuális köldökzsinórral a „magyar hírnév” letételese és felelőse; s ennél már sokkal kevésbé a második generáció. A harmadik és egyéb leszálló irányú korosztályok magyarsága, valljuk be, néhány kivételtől eltekintve anekdotikus. Ez első generációsokat, tehát akik 16-18 éves korukban vagy utána kerültek ki, két alapvető osztályba sorolhatjuk be: 1./ azok, akik vállalják, sőt kultiválják magyarságukat, és 2./ azok, akik legtöbbször pszichológiai vagy exisztenciális okokból aktíve elfojtják eredetük létét és tudatát. Aki otthon született és a tradicionálisan 1970-80-ig még túlélő magas színvonalú, humánus magyar oktatást élvezte, azt csak aktív kóros folyamatként csonkíthatja meg énjét magyarsága elfojtásával. A második generációsok magyarságtudata a családi struktúra függvénye: mindkét szülő magyar-e, vagy csak ha egy, akkor ki a domináns elem, azaz a magyar vagy a nem-magyar szülőfél-e a döntő tényező és ha ő magyar, marad-e ideje a magyarrá nevelésre. Ennek megfelelően a magyarság és az ezzel járó tudatalatti felelősség a másod-generációs felnőttnél egy voluntarista akarat, mint az előző kategóriában, de az első generációs szülők felelőssége függvényeként. Mindeddig alapvető kérdésekről beszéltünk, amelyek „hírünk a nagyvilágban” kialakítását általánosságban meghatározzák. Térjünk most át a kérdés strukturális megtárgyalására. A magyar jó hír felépítse, megvédése számunkra egy aktív és egy passzív folyamat. Kezdjük ez utóbbival. Mi csak azt tudjuk megvédeni és képviselni, ami a múlt (ez könnyű) és főleg azt, ami az Anyaországban van. Azaz, mi csinálhatunk azt amit akarunk éveken át egyénileg mint a megszállottak, de ez a személyes hozzájárulás alig módosítja azt, ami otthon történik, és ami onnan kerül a médiák csatornáin át a világ elé, vagy amit esetleg velünk külföldön élő honfitársaink rongálnak a magyarság imágóján. Fölösleges kormányváltás, 4-milliárd TV néző előtt lezajló olimpiai dopping-cirkusz, magyar nevű vatikáni szoborzúzó, belgiumi
2
magyar református áltiszteletes sorozatgyilkos, Dutroux elődje, stb., stb., annyit árthatnak, mit mondjunk ártottak, amit sok száz névtelen kint élő magyar egy életen áttartó tisztességes munkája sem egyenlíthet ki. Ezen kollektív és személyes befolyások után vegyük sorra a különböző szakterületeket, ahol mi magyarok pozitíve hozzá tudunk járulni hazánk, népünk és kultúránk jó híréhez: 1. A legmediatizáltabb lehetőség a politikusoké. Ezekből, magyar származású kevés forog a világ színpadán a rivaldafény éles sugarainak kitéve. A mieink legtöbbször „középkáderek” mint az USA-ban Lantos szenátor vagy Pataki kormányzó. Fontos „szürke eminenciás” funkció a feleségeké: R. Barre, a háború utáni egyik, talán nem véletlenül legszimpatikusabb francia miniszterelnök neje volt magyar. Apropó Franciaország: el nem képzelhető, milyen mediatikus hatása lenne, ha a dinamikus és rámenős, mellesleg magyarságát nem tagadó második generációs Sárközy Miklós (Nicolas Sarkozy) államelnökké választatna ebben az országban? 2. A gazdasági élet ma mindenek alapja, mely ha „megdől Róma elvész és rabigába görnyed”. Ez természetesen a szokásos mediatizációtól érthetően izolált, az említett rivaldafénytől húzódozó szerény, de fontos eminenciások hivatása, akikről sokszor utóbb derül ki, mily döntő volt szerepük országos, európai vagy világszínvonalon. Baráti szolidaritásból nem beszélek itt a legszerényebb és legfontosabb magyar döntéshozók közül az euró egyik atyjáról, Lámfalussy Sándorról, de említhetnénk még példaként Káldor Miklóst és kollégáit, a londoni gazdasági iskola pilléréit, akik Angliában H. Wilson korszaka alatt (60-70-es évek) kb. tíz évig meghatározták Anglia gazdasági politikáját. Nevüket nem sokat idézték a kritikusok és az újságok, de annál többet élcelődtek a magyar gulyáslevesbe fojtott szabad gazdasági versenyről, mivel volt honfitársaink határozottan munkáspárti érzelmű kollektivista gazdáságfilozófusok voltak. 3. A legmediatikusabb szakágak közül hírnevünket a nagy nyilvánosság előtt főleg a szórakoztatási ipar és a zeneművészet magyar órásai növelték a legjobban és a legszélesebb tömegek előtt. A London-Hollywoodi stúdiók magyar nagyjai közül, sokan nehezen identifikálhatóak: Korda, Curtis, vagy Fred Astair nehezen azonosíthatók magyarként, a nebraskai, bangkogi vagy rejkjaviki mozilátogató vagy tv néző számára; Gábor Zsazsa és Lugosy Béla már könnyebben, mivel mindig magyar néven futottak. Ki tudja, hogy „Az angol paciens” című angol-kanadai sikerfilm hőse nem angol volt, hanem gróf Almássy világhírű magyar egyiptológus. Minden idők tíz legnagyobb fényképésze közül legalább 2-3 magyar születésű (Capa, Brassai) csak épp nevük rejti sajnos eredetüket. Rejtélyes módon világhírű zenészeink (karmesterek, zeneszerzők, szólisták) legnagyobb része magyar nevet visel és viselt, ha sokszor magyarosított nevekről volt is szó: Doráti, Ormándi, Solti, Szél… német hangzású néven kezdte karrierjét, de magyar néven lettek világhírűek. A színtiszta magyar Waltbauer-kvartett mellet ott volt szerencsére a Budapest-vonósnégyes, amely neve nem hagy kétséget. A magyar zenekultúra exportált gazdagsága rejtély a nagyvilág számára, de egy elfogadott fogalom, amelyik kulturális világhírűnk egyik legfontosabb inpakt-faktorát jelenti. Magyarságukat a CD-k segítségével minden magyarnak ismernie kell és környezetében terjeszteni ezen nagy zenészek magyar mivoltát.
3
4. A „nonprofit” területek közül a tudomány mennyiségileg a magyarság nem kevésbé sikeres szakmája, csak éppen nem sokan tudják a világban, hogy a gyufától a Mars telepjáróig mi minden magyar találmány. Hát meg kell nekik tanítani! Ha sok emigráns öntudatos magyar is tudni fogja ezt, majd elterjed. Tehát a kinti magyarságot is képezni kell, és ha ők követik a példát, akkor jó hírünk a nagyvilágban ugrásszerűen növekedhet. Egy példa. A bakteriológiai tudományok több mint száz éve legelterjedtebb eszköze a táptalajokon való mikróba-tenyésztésre a petri-csésze, így kisbetűvel, mert ez egy közszóvá vált. Még Budapesten is kevesen tudják, hogy ez egy kb. 110 éve Párizsba kikeveredett magyar bakteriológus nem szabadalmaztatott találmánya; s Petri-dish, Petri-Schale, boite de Petri néven a legtöbbet használt magyar szó a klinikai orvosi világnyelvben. A tudomány visszhangja ma hallatlanul Nobel-díj-centrikus. Ebből a szempontból nem állunk rosszul a magunk 14 vagy (13) nobelizáltjával, nagyrész a konkrét tudományok köréből. Itt csak egy klasszikus magyar probléma jelentkezik: ezek közül a kivételes személyiségek közül csak kettő (!!) kapta meg, és abból is egy író ezt a díjat magyar állampolgárként, magyar zászló alatt. Ez tipikus magyar és középeurópai sors, amely talán R. Musil, J. Roth vagy Ottlik Géza tollára való téma Máhler vagy Ligeti zenéjével. De visszatérve az alaptémára természetesen ők, a külföldön Nobel-díjig jutott magyar tudósok „jó hírünk a nagyvilágban” legmagasabb szintű letételesei, és az ő nevüket létüket és művüket kell ismerni és terjeszteni, ha mi mások ezen át akarunk hozzájárulni hazánk hírnevének kisugárzásához. A Nobel-díj azért nem a kivételes zseni egyetlen kritériuma: több nem mindennapi tehetség van e bolygó felszínén, mint a évente odaítélt, néha megosztott egy-egy Nobel-díj. Gondoljuk a fizika-matematikai tudományok hét magyar származású nyugati ”marslakójára”: közülük „csak” három lett Nobel-díjas (Gábor, Hevesi, Wiegner), négyen (Kármán, Neumann, Szilárd és Teller) nem. Mégis ennek a csodálatos és ma is titokzatos szinkronizációval Budapesten időben és térben egyszerre és majd ugyanazon a helyen szekretált hetesnek a léte (nagy részben hála néhai Marx György munkásságának) ismert, és a világ szakértői jó értelemben vett irigységének és elismerésének tárgya. Ez talán a világban elterjedt jó hírünk legnehezebb falsúlyú változata. 5. Oktatás. Ez a világ tényleges szellemi térképén való pozitív helyünk legkifizetődőbb területe. Külföldön, elemi, középiskolai vagy egyetemi fokon a magyar születésű meggyőződéses oktató, ha tudatos, okos és szellemes személyiség, akkor és ott tudja apránként bevenni az oktatandó anyagba a hazánkkal kapcsolatos tudnivalókat, amikor akarja, anélkül, hogy az feltűnő lenne, hiszen mindent lehet, csak akarni kell. Mennyiségileg, csak egyetemi fokon egy oktató például egy hatvan fős tanteremben évi húsz órás kurzussal (legyünk szerények) húsz éves pályafutása alatt 1200 főt tud részben szublimálisan, jó értelembe véve befolyásolni. Tegyük fel, hogy csak 100 nyugati egyetemen van magyar oktató: ez már 12000 leendő értelmiségi döntéshozót jelent hazánk potenciális hívei közül. 6. A szabad, liberális szakmákban (orvos, ügyvéd, építészmérnök, stb.) elég jól dolgozni és szimpatikusan, humánusan kezelni a feleket, klienseket, pacienseket, ez előbbutóbb „kifizetődik”. A kiejtés, név vagy más ürügy alapján főleg a visszatérő ügyfél úgyis rákérdez: „Doktor úr vagy ügyvéd úr, maga honnan jött?”, és ha a felvilágosítás után kiderül, hogy valaki magyar, akkor is kellemes mosollyal kell válaszolni és Magyarországról beszélni, ha az ügyfél arról beszél, hogy mily kedvesek a magyarok az ő szlávos temperamentumukkal. Ha ez az első kontaktus így kellemes módon zajlik
4
le, és az illető még visszajön, biztos előbb-utóbb a magyarság híve lesz. Ne felejtsük el, egy orvos 40 éves karrierje alatt, évi 200 munkanappal és csak napi 8 beteg kontaktussal, ami nem sok, teljes pályafutása alatt 64 000-szer találkozik betegekkel. Ha az emigrált magyarok legalább 10%-a ilyen szabadfoglalkozású pályán aktív, az már egy hatalmas pozitív forrás lehet jó hírnevünk megalapozására, és megtartására. Ez még hatványozottabban érvényes azokra, akik igazgatóként, „top-managerként” százakat vagy ezreket dirigálnak. Csak gondoljanak erre! 7. Végül, ha nem is utolsónak marad az eddig még egyetlen kategóriába sem besorolt egyszerű emigrált magyar polgár, akik honfitársaink közül végül is a többséget teszik ki. Példás élettel, az új ország társadalmába való harmonikus beilleszkedéssel, humánus magatartással, udvarias és öntudatos viselkedéssel, szűkebb környezetükben (szülőértekezleten, postai sorban álláskor, akárhol, akármikor), ha kiderül róluk, hogy magyarok, ők a bányászok, tisztviselők, háziasszonyok lehetnek „csendes többségként” a legjobb vélemény formáltatók. Zárjuk le ezt a fejtegetési sorozatot egy szignifikáns aprósággal, ami sokat mondhat a jó polgári közönség előtti hírünkről Nyugat-Európában. 40 éve a liberális francia nyelvű, komoly belga napilap, „Le Soir” olvasója vagyok. Az utóbbi évtizedekben emlékeim szerint öt magyar származású személyiség elhunytáról számoltak be hosszabb cikkben: Kodály Z.— Rákosi M.—Solti Gy.—Teller Ede és Papp Laci. Külön hosszú méltatást kapott még a sportoldalon a Wembley-i 6:3 ötvenedik évfordulója. Sapienti sat! Foglaljuk össze röviden a lényeget: az emigrált felelős és tudatos magyar a „hass, alkoss, gyarapíts” jelige alatt egyénileg saját példájával, becsületesen elvégzett munkájával képes első fokon, s nagyjaink méltatásával másodfokon gyarapítani a magyarság fogalmát és hírnevét, feltéve, ha akarja és ha az anyaország is teljes felelőssége tudatában kultiválja a 15 millió magyar imágóját. A kör bezárult, térjünk vissza kivételes mélységű irodalmunk egyedülálló, onirikus és romantikus alakjához, Vörösmarty Mihályhoz, aki izolált, zord sziklacsúcsként emelkedik ki nem kevésbé zseniális kortársai közül, a Beethoven vonósnégyesek és az idős Wagner zenéje hullámhosszán pengetve lantját. Mivel is bocsátott el bennünket ez az ország: „A nagy világon kívül Nincsen számodra hely Áldjon vagy verjen sors keze: Itt élned, halnod kell.” (Szózat). És erre mi a mi válaszunk – szintén Vörösmartytól: „A száműzöttnek honja van, S bár szenvedő s boldogtalan, A nemzet él s derül.” (A hontalan). És mindettől függetlenül felelősséged tudatában: Égj tisztán, mint szent oltár lángja hazádért, Küzdj fel az érdemnek sziklatetője felé; Mid marad a lángból? tört szíved hamva, s fölötted Tán emlék, melylyel csúfol a hála s halál” (Vég című epigramma). Szólottam barátaim, és ezen meditáljunk.
5
