HÉTSZEN Ű VIRAG
Tamási Áron
A lélek fészkén még ott ül a madár. Hogyne, hiszen csak a nyáron szállt oda. Nem is a nyáron, hanem mára végén a nyárnak. Egy meleg napon, amikor majdnem együtt kelta napa holddal. A nyugalom és a nyugtalanság, mint a t űz és a víz, úgy küzdött egymassal. A szell ő, s néha a szél, csipkét teregetett a leveg őben, egyszer aranyszín űt s máskor az ólom színéhez hasonlót. A föld szomjasan várta, hogy a csipkéken keresztül vizet öntsenek a felh ő k; de bizonya felh ők, mint a lompos .égi kutyáak, falkában ődöngtek leginkább, s eget szimatolva csak néha szakadoztak széjjel. Most is látja őket a megül ő madár. S gyöngykerék szemével engem is lát, aki iildögéltem az almafa alatt. Van ott egy asztal, az almafa alatt. Gonddal illesztett deszka a lapja, melyet négy faragatlan láb tart, mint négy őstehetség .a vastag pergament, mely 'betűkre vágyik. Künn az udvaron, a nyári süt őház mellett, ott áll ez az ódon alkalmatosság; de nem öreg a fa, mely fölötte terjengene, ha tudna. Nem tud azonban, mert a levelei szomorúságban szenvednek •a permett ől. Kamasz gyermekek hivatalból l őtték rá a permetet, egy bohókás tavaszi napon. Ott ültem az asztal mellett; notesz könyvecske el őttem, s valami asztali bor, melyet a Noé torozásán nem illenék el ővenni. Az idő délutánba hajlott már. A kert fölött, valahol az országúton, puffogva futott egy teherkocsi. A szomszédban, a cs űr tetejére, kuvik szállt: néhányat kuvikolt nagy hegyesen, s majd szelesen tovaszállt. Az eperfán, mely vesztiére tele volt gyümölccsel, szarkák serege csörgött irgalmatlanul; s a fa alól két macska vérszomjasan nézte őket. Különben csend volt. S magam a csendben, melyet emígy pettyezett a hang, t űnődve ültem. Azon gondolkoztam, hogy mily konokul m űködik a nagy gépezet, s milyen irgalom .nélkül. Hemperegnek egymáson a színek, s az egyik hang marja a másikat. S az örökös küzdelemben ott izzik mindig a vágy, hogy az összhang ölébe vegye a világot. Igy tűnődtem. S majd, bent a fészekben, megborzolta magát a madár. Tudni szerette volna talán, hogy az embert otthon, szülötte helyén, miért fodrozzák mindig körül a lét hullámai. Nem is a hullámai, hanem a lét vize maga. Űgyannyira, hogy könnyen a mélybe süllyed, ahol a mélyvízi lények színe kápráztatjuk, miközben a teremtés egész súlyát kell éreznie.
1549 I Kápráztam valóban, ott a tenger fenekén. Arra riadtam fel, hogy a kapu, melyet a 'ház elf ő dözött el ő lem, hirtelen megcsattant. Valaki bejött. Nem tudtam, ,hogy kicsoda; s bennem egy pillanat alatt nagy gyötrelem lett abból, hogy nem tudom. Ha látnám, tudnám; de az volna öröm, ha nem látnám s mégis tudnám. Kínban vártam, s türelmetlenül. S mintha tudta volna, aki jött, csak lassan lépegetett. S űrű és rengeteg lett az id ő . Beborított és nyomasztott. Ki jön?! — kiáltottam vaktában arrafelé. S jól tettem, hogy kiáltottam, mert ha szóval nem is felelt senki, abban a pillantásban el бbukkant egy férfi. ing falusi ember volt, mezei pálcával a kezében. Lassan közeledett, mint ahogy jár az óra. De a šze mem visszaadta a türelmet, s eltelve békével, úgy vártam. S a békesség mellé melegség is költözött belém, hiszen ismertem is a férfit. Kicsi gimnazi,sta voltam, amikor daliásan feszített, mint példás katona; s a kés ő bbi időben mesét is több ízben mondott nekem. Kezet fogtunk, s egy ideig bólogatva nézett engem. A szeme kicsire húzta magát, de a nézése olyan volt, mint aki jól tud még szeget verni. Az ábrázata is igen ő szi volt már; s az a kis bajusza hasonlatos a kos sző riéhez, melyet a. vadrózsafák és a ködcénybokrok között a kos elhullatott. Hát hogy van, Árgus bátyám? — kérdeztem. Ákos volt ugyan, de valami okból Argusnak mondta mindenki. Köszönöm — mondta. Aztán feljebb taszította a fején a rossz kalapot, s így folytatta: Ha maga jól van, akkor törekszem éri is, hogy jobban legyek. Ha pedig nem volna jól, akkor abbajárok, hogy jobban legyen. Köszönöm — mondtam én is. Leült az almafa alá, kicsi mezei botját a két térde közé fogta, a bot fejét babusgatva a két tenyerébe fogta, s úgy az állát arra támasztotta. Hozattam neki poharat, s ittunk egy kortyot. Ami illend ő volt, szép sorjában elkérdeztem t ő le; s majd ismét ittunk egy ,kortyot. S miközben, mint ő sszel a makk, egy-egy szó pottyant irigy, két macska is odajött a szomszédból. Láttak nyilván a mozgást, s azt gondolhatták, hogy lakmározni fogunk. Hízelkedve kerülgették a lábunkat, puhán hozzá is dörzsöl ő dve néha. Ide szoktak? — ,kérdezte az öreg. Ide — mondtam. Hanem a ház macskája még ernyit sem szólt; csak hevert egykedv űen az asztal alatt, s a pillantása libbenés nélkül lógott a semmiségben. Nyugalmát a kakas sem ingatta meg, pedig ,bódult tyúkjaival ide-oda térengett az udvaron s mindegyikre oly hévvel kotyogott, nyilván valami morzsaléknak vagy fövi bogárnak, mintha felfedezte volna Amerikát. S a mennyei mannát nagy buzgalommal kutatták a tavaszi csirkék is, akik már igen kamaszodtak. Néhány légy ájtatosan sétált az asztalon. Vajon mit gondola légy? — kérdeztem. Az öreg Argusnak reám röppent a szinte, s így szólt: Egyszer a légy azt gondolta a mesében, hogy ő elmegy a püspöki udvarba. Hát oda el is ment, s felkereste a püspököt, aki jóságos ember hírében állott. Mondta neki, hogy lakhassék ott, amit a püspök neki meg i s engedett. Amikor azonban eljött az e Јbédelés ideje, a légy folyton ott szemtelenkedett. Kérte szépen a püspök, hogy viselkedjék tisztességesen, de bizony hiába kérte, mert a légy folyton az étekre szállt. De s ő t, amikor ették a csöröge süteményt, akkor még a püspök ujja begyire is odaröppent; s oda az orrára is, amikor a püspök, ebéd végeztivel, a puha székben szundítani akart. Egyszer-kétszer ellegyintette onnét az atya, de a légy ismét és ismét odaszállt; s majd pedig, Isten bocsássa meg, a fele'
1550 I
cégit is odahívta, hogy itt berzenkedjenek. Hat ez aztán a soknál is több volt, mert a paráznaság ugyanvalóst nem volt neki megengedve. Fel is gerjesztette nagyon a püspököt, úgyannyira, hogy a szundítás visszájára ment. Vagyis a püspök kiátkozta a legyet, s körlevelet küldött a papoknak, hogy a hívek vásároljanak légy-papirost. Nekünk is van — mondtam. No, ugye! — röppent rá az öreg szava, amiben két dolog is benne volt. Mert benne volt egyfel ől az, hogy lám, a mese igazat mondott; s másrészt benne volt az is, hogy mi jó hívek vagyunk. A kakas riadót rikkantotta tyúkoknak, akik a kerítés oldalába bújtak, figyelvén a lapulásból, hogy rikongás közben miképpen harmonikázik a kakas csillogó nyaka. Valami madár jár! — mondta Árgus 'bácsi. Nyújtattam én is a nyakamat, de nem láttam semmiféle nagy madarat. Már azt gondoltam, hogy a kakas csupán ugratja a tyúkokat, amikor az öreg az udvar felé mutatott, ahol a selymes fiivön nagy madár árnya suhant végig. Előre tudta — szólt is a bátya. Honnét? — .kérdeztem. Arra csak a mese tudna megfelelni. Vagy a tudomány — mondtam. Az is, hogyne. De .a mese elöl jár. Gondoltam, védi az öreg, amit tud. De a gondolatom mindjárt rügyeket is hajtott, melyek a rügytelén id őre emlékeztettek. A szunnyadó id őre, melynek mesebeli méhéb ől megszülettek aztán a valóság rügyei. Fiadfalva is abból lett, a meséb ől — mondta .az öreg. Szinte felkaptam a fejemet, hogy mit hallok. Mert hát Fiadfalva községet jól ismertem. Ott fekszik a hegy mögött, erd ők zugában. Ha reggel elindul az ember, délebédre komótosan ott van. Mint ahogy gyermekkoromban mi is reggelben indultunk el egyszer, amikor az atyám komájához búcsúra mentünk. Úgy ült akkor is egy erd ős lankában, mint a fészkén a széptollú vadmadár, amelyiknek sok tojása van. Hát az hogy volt? — kérdeztem. Az úgy volt — kezdte Árgus bátya hogy élt ott, egyszer s valamikor, egy szegény ember. S annak volt egy Gyurka nev ű fia, aki iskolába járt. Az iskola messzecske volt; s kicsit rozzant is volt, mert hát a község kicsire sikerült, s benne az emberek nyomorogtak. Innét is nyerte a nevét, mivel a falut, abban az id őben, még Nyomoródnak hívták. No, szegények! — mondtam. Hát, ahogy említém — folytatta az öreg —, Gyurka ebbe az iskolába járt. De igen jó esze volta fiúnak, s akarat is benne. Azt mondta hát az iskola végeztivel, hogy ő bizony elmegy mészáros inasnak. Az iskolamester adott neki egy kicsi bárdot, s Gyurka elindult. Ahogy egy tisztáson ment volna keresztül, hát egyszer csak látja, hogy ott fekszik egy döglött ló. Igen, de a ló nem enyészetben feküdt, mert a tetemjén hárman is marakodtak. Egy oroszlán mégpedig, egy sasmadár ,és egy hangya. Látván a fiú, hogy azok hárman nem tudnak megegyezni, igazságot tett. Nocsak! — mondtam. Nem kellett nagyon biztatni Gyurkát — értette meg a szót az öreg. — Mert ugyanis nem lamentált semmit, hanem a lónak a húsát adta az orоszlannak, a bels ő részit a sasnak, s a csontját a hangyának. S már ment volna is tovább, de akkor szólt az oroszlán, hogy egy percre álljon meg, mert az igazságtételivel igen meg vannak elégedve. S ezért hálások is akarván lenni, adott Gyurkának az oroszlán a sörényib ől egy szőrszálat, a sasa szárnyából egy tollut; s no, a hangya is igen cseszletett a csonton, hogy ő mit adhatna.
I 551 I Hat igen — vizsgáltam én is a hangyát —, mert az mind kell neki, amije van. Találékony volt azonban a hangya — örült meg az öreg. — Mert egy velős csontfikának a csatornájába hangyasavat eresztett, s azt adta jutalmul. Mikor aztán Gyurkánál volt mind az ajándék, akkor azt is megmondták, hogy szükség eseten éljen is azokkal, a kívánalom szerint. Vagyis legyen :bel őle oroszlán, vagy sasmadár, vagy ámbátor hangya. Nagy szerencse, hogy így történt, mert a fiú hamarosan elérkezett egy rettent ő nagy víz partjára; s ott bizony nézhette volna az eget, hogy miképpen menjen általa vízen. De ;hát ott volt a sas tolluja, amit hamar el ővett, s szépen átalrepült a vízen. S túlfel ői, ahol szállt volna egy tisztás fölött, hát a sas szemivel egy palotát pillantott meg, minek a tornyos részin nyitva volt az ablak. Odarepült Gyurka, s benézett az ablakon. S hát, az egit neki, patyolat ágyban ott feküdt egy világszép leány, s édesdeden aludt. Az asztalon pedig, az ágy mellett, mindenféle finom ételek voltak, nyilván a leány ebédje, mert éppen délebéd ideje volt. Gyurka nagyon megkívánta, amit látott; bérepült hát az ablakon s bizony mind megette az ebédet. S ahogy ezt éppen mondja vala az öreg, hát a macska .kaparászni kezdte a lába szárát, s kér ő módon nyávunkolt fel az arca felé. Ez tudja, hogy mir ől 'beszélünk! — mondtam ámulattal. Tudja hát! — felelte az öreg; s a nyelvét egy kicsit megforgatva, mindjárt hozzátette: — De én is megkívántam! Abban a percben én sem mondhattam volna egyebet. Étket hoztam hát az asztalra, sült csirkét a délib ől, s valamint sajtot. Adtunk a macskának is, ha már megértette a mesét; s magunk is falatozni kezdtiink. S a vacsorával mi lett ? — kérdeztem. Hát azt is megette Gyurka — folytatta Argus bátya. — Hanem ámult-bámulta kislány, hogy ki eheti meg az ő finom étkeit; s gondolta, hogy meglesi. Tette hát magát, hogy aluszik, de amikor másnap ismét ebédre ment Gyurka, akkor rajtacsípte a fiút. De ahogy meglátta, mindjárt meg is szerette; s meg Gyurka is istenigazában a kislányt, aki éber mivoltában még szebb volt, mint álomba merülve. A bizalmába is úgy befogadta a fiút, hogy a •sorsát is mindjárt elbeszélte. Vagyis a Mikulás kirőly leánya volt, késői gyermek, s a neve Zsuska. Az országot leigázta a Fekete király, aki a szomszédban lakik; a kedves atyját, vagyis Mikulás királyt, bérekesztette valahova, s csak egyedül őt hagyta meg itthon a palotában. Ebben a tornyos részben őrizteti, sok fegyveres rablókkal, s ő maga minden pénteken eljön, hogy basáskodjék véle. A kakas felrepült a kerítés tetejére, s nagy b őszen kukorékolt egyet. Nem rólad beszélek! — szólt oda az öreg. Furcsa volt, ami így közbejött; nagyon furcsa, mert éppen a tegnap történt, hogy abba a magas ketrecbe, ami ott álla cs űr oldala mellett, hát oda becsalta a kakas az egyik jércét, s nagy kerregés után ráhúzta az ajtót. Ez sem jobba Fekete királynál — mondtam. Ellátom én az ő haját is — szólt az öreg, s így folytatta: — Mert hát Gyurka fogadalmat tett, hogy Zsuskát megszabadítja, s mindent rendjibe tesz. Felültette tehát a kislányt a maga sastollas hátára, s kirepült véle az ablakon. Amikor elérkezett a szomszéd országba, ott az erd ő között leszálltak, s mentik egymás mellett, nagy szerelemben. Zsuska meglátott egy ,hétszín ű virágot, s ahogy azt elgydgyörködve nézte, hát beléesett egy nagy feneketlen kúbba, s ottan elt űnt. Nem tudta Gyurka, hogy imádkozzék-e, vagy pedig káromkodjék. De aztán okosabbat csinált, mert hangyává változott s elindult lefelé a feneketlen kútba, amelyiknek valahol mégis csak volt valami feneke. Amikor oda, a feneketlen kútfenékre.
1552 I nagysokáca elérkezett, hát ott meglátta Zsuskát, akit egy fehér szakállas öregember az ölében tartott. Gondolta mindjárt, hogy a. fehér szakállas maga a Mikulás király, vagyis Zsuskának az atyja. Jól gondolta, amit gondolt; s hozzá megtudta azt is, hogy az öreget a Fekete király süllyesztette a föld méhibe, hogy onnét soha ne tudjon kiverg ő dni. Volt ugyan egy irdatlan vasajtó, de annak a kulcsa a sárkány fejiben volt, akit a Fekete királya kulcs miatt tartott, ámbár a sárkány nagyon fogyasztotta a Fekete király disznóit. Istenem, istenem: sahajtoztak hárman, hát most immár mi legyen?! Abban a percben egy tarka madár szállt az eperfára, s ahogy gyors röptéb ől leszállhatott, kett ő t rikkantott is mindjárt. Hangya! Hangya! Árgus bátya egy cseppet sem lep ő dött meg a találó rikkanáson, hanem így folytatta a szót: Igaza van a madárnak, mert Gvurkából hangya lett ismét, s kimászott a kútból. Aztán elindult, s jelentkezett a Fekete királynál, hogy ő lenne disznópásztor szívesen. Gondolta a király, hogy majd megeszi a sárkany; vagy pedig hátha. S felfogadta a fiút, aki sebesen kiment a csordához. Node, nemsokára jött a sárkány, s Gyurkát lenyelte abban a percben. Ott aztán, bent a sárkányban, elévette Gyurka a kicsi bárdot, amivel szétvagdosta a sárkányt, s a kulcsot is kivágta a fejib ő l. Azzal otthagyott mindent, s vitte a nagy vasajtóhoz a kulcsot. Zsuskát és Mikulás királyt szépen kiszabadította, s nagy boldogságban elmentek haza, a tornyos palotába. Ott ,a fegyveres ő rző ket Gyurka, mint b ő sz oroszlán, mind megölte; s majd Zsuskát megkérte feleségül. Legyenek boldogok! — mondtam. Lettek is — mosolygott az öreg. — De nem úgy, ahogy maga gondolja. Hanem? Hanem úgy, hogy Gyurka, mint várományos, lemondotta királyságról. Ellenben kért egy hintót ,és egy zsák aranyat. Arra a hintóra aztán felültette Zsuskát, s elmentek a zsák arannyal haza, Nyomoródra. Ott nagy lakodalmat csaptak, s három napig vigadtak. Jól tették — mondtam. De még nincs vége -- szólt az öreg. Hát? Hát az történt, hogy a vigalom után Gyurka csináltatott a községnek egy fényes templomot, egy szép nagy iskolát, s ismét egy módos népházat. Amikor ezeket felavatták, akkor nagyon magasztalták Gvurkát, mint Nyomoródnak h ű fiát; de s ő t, neki az apját is egy els ő ember felköszöntötte, mondván neki a köszönt őben, hogy ez .a falu, kedves barátom, már nem is Ngomoród, hanem fiad falva. Igy lett hát Fiadfalva! — kiáltottam fel. Igy. Csakugyan szebb így a vége — ismertem el. Nem így szép — mondta Árgus bátya. Hát? Úgy, ahogy a valóságban is történt. Mert Gyurka sas képiben el vllalta a fiadfalvi postamesterséget, a csontfikával csinált egy hangyasav gyárat; s a feleségét pedig, a mézes id ő k után, úgy ő rizte, mint egy oroszlán. S most mi van velük? — kérdeztem. Boldogan éltek — mondta az öreg. — S nagy egyetértésben. Született három gyermekük, s majd aztán hat unokájuk. S aztán a közeli múltban, s ugyanegy esztend őben, meghaltak mind a ketten. Meghaltak?! —
1 553 1
— Meg. Elhallgattunk. Az ég kezdett beborulni, s kezdett a szél is hullámokban fodrozni. S egyszer csak, ahogy ott ültünk a borulatban és szélben, az almafáról egy levél lepilinkézett s az asztalra szállt. Pontosan kett őnk közé, az asztal közepére. Néztem a falevelet: sápadt volt már egészen, nyugalmas és magába tömörült, mint a holtak. S ahogy eszembe jutott a halál, ijedten néztem meg, hogy csakugyan a középre hull-e a levél. Úgy láttam, igen. De egy mozdulat, mint a hirtelen szél, mégis meglebbent bennem, hogy messzibbre húzódjam a le иéltől. Ha nem lett volna a mese, talán meg is teszem. Így azonban mozdulatlan maradtam.