HESSE – SZÉP ÁLOM
HERMANN HESSE - SZÉP ÁLOM Amikor Martin Haberland gimnazista korában, tizenhét évesen tüdõgyulladásban meghalt, mindenki sajnálkozva beszélt róla, pontosabban gazdag és sokrétû tehetségérõl, és szerencsétlenségnek tartotta, amiért ilyen korán el kellett mennie anélkül, hogy tehetségét kibontakoztathatta, kamatoztathatta, mi több készpénzre válthatta volna Nem tagadom, a helyes, rátermett fiú halála engem is megrendített, és némi sajnálkozással ezt gondoltam magamban: vajon milyen tömérdek talentum halmozódott föl a világban, ha a természet ilyen bõkezûen szórja szét? Persze a természet fittyet hány arra, miképpen vélekedünk róla, ami pedig a tehetséget illeti, valóban úgy burjánzik, hogy mûvészeinknek lassacskán csak kollegáik lesznek, közönségük viszont nem. Abban az értelemben persze nem tudom sajnálni a fiatalember halálát, hogy õ maga szenvedett volna kárt, és a világ legjobb és legszebb dolgai elõl ragadtatott volna el kegyetlenül, melyekre netán predesztinálták volna. Aki boldogságban és egészségben megél tizenhét esztendõt, és aki ez idõ alatt jó szülõknek örvendhetett, az többnyire minden bizonnyal túljut élete szebbik felén, és ha élete oly korán meg is szakadt, és ha gyötrõ fájdalmak, életbevágó élmények és vad életvitel híján nem is telt tõle egy beethoveni szimfóniára azért talán némi haydni kamaramuzsikára futotta, márpedig ez sem adatik meg mindenkinek. Haberland esetében biztos vagyok a dolgomban. A fiatalember valóban megélte a lehetõ legszebbet, amit csak megélhetett, hisz magába szívhatott néhány földöntúli zenei taktust, és ez már önmagában halálra rendelte, mivelhogy ezután bármilyen életet csupán hangzavarnak tarthatott. Bár diákunk a boldogságot csak álmában élhette meg, ez sem csorbít értékén, hiszen a legtöbb ember álmait sokkal intenzívebben éli meg valóságos életénél. Betegsége második napján, három nappal halála elõtt, a gimnazista a következõ álmot látta kezdõdõ lázában: Apja a vállára tette a kezét, és így szólt hozzá:- Megértem, hogy nálunk már nem tanulhatsz sok mindent. Nagy és 1
HESSE – SZÉP ÁLOM
jóságos ember leszel, és boldogulni fogsz, de a boldogságot nem idehaza találod meg. Figyelj rám, elõször is meg kell másznod a megismerés csúcsát, azután cselekedned kell, hogy végül rábukkanj a szeretetre és boldog légy. Miközben az apa ezt mondta, szakálla szemlátomást megnõtt, szeme kitágult, és egy pillanatra õsöreg királlyá változott. Aztán csókot lehelt fia homlokára, majd elbocsátotta, a fiú pedig elindult egy széles, pompázatos lépcsõn lefelé, mintha palotában járt volna, és amint átment az utcán, és el akarta hagyni a várost, az anyjába botlott, aki így szólt hozzá: -Martin, Martin, elhagysz bennünket, és még egy istenhozzádot sem mondasz? - A fiú megütközve meredt rá, és szégyellte elárulni, hogy õ úgy tudta, az anyja már régen meghalt, pedig ott állt elõtte elevenen, szebb volt és fiatalabb, mint ahogyan emlékezetében élt, szinte bimbózó lánynak tûnt föl, ezért hát el is pirult, amikor megcsókolta, elpirult, és nem merte többé megcsókolni. Az anya világos, kék szemével a szemébe nézett; pillantása a lelke mélyéig hatolt, és amikor a fiú zavarodottan elmenekült, bólintott. A város határában nem az országút és a völgybe vezetõ kóristákkal szegélyezett sétány fogadta, hanem tengeri kikötõ, ám Martin nem lepõdött meg. A kikötõben gy hatalmas, ódivatú, az aranyló égbe meredõ, barnás vitorlájú hajó várakozott. amilyet kedvenc Claude Lorrain-képén látott. Felment a fedélzetre, hogy elinduljon a megismerés hegycsúcsa felé. A hajó és az aranyló ég azonban észrevétlenül eltûnt a láthatárról, és Haberland megint csak azon kapta magát, hogy az országúton baktat, már messze jár otthonától, és egy hegy felé tart, ami az esti napfényben izzott a távolban, és szemlátomást nem akart közeledni, bármilyen szaporán szedte is a lábát. Szerencsére Seidel tanár úr mellette termett, és atyaian így szólt hozzá: -Itt semmi mással nem boldogulhat, csak az ablativus absolutusszal; kizárólag azzal kerülhet medias in res. -A diák azonmód engedelmeskedett, eszébe is jutott egy ablativus absolutus, ami bizonyos értelemben magában foglalta Haberland és az egész világ múltját, és olyan alaposan elrendezett mindenféle múlt idõt, hogy minden kristálytiszta jelennek és jövõnek tûnt föl. És ekkor hirtelen a hegycsúcson állt, Seidel tanár úr oldalán, aki egyszerre csak tegezte, és Haberland viszonttegezte a tanárt, aki bizalmasan közölte vele, hogy õ voltaképpen Haberland apja, és miközben beszélt, valóban egyre jobban hasonlított 2
HESSE – SZÉP ÁLOM
az apjára, az apa iránt érzett és a tudomány iránt táplált szeretet egybeolvadt a diákban; mindketten egyre erõsebbek és szebbek lettek, és miközben Haberland a hegycsúcson üldögélt, és töprengett sejtelmes ámulatában, az apja így szólt hozzá: -Jól van, és most nézz körül! Körös-körül kimondhatatlan világosság ragyogott, és az égvilágon minden a legnagyobb rendben és kristálytisztán tündökölt; Haberland tökéletesen megértette, miért halt meg az anyja, miközben mégis élt; lelke legmélyén tudta, miért különbözik annyira az emberek külseje, szokása, nyelve, és mégis miért testvérek és egyetlen lénybõl származók; megértette, hogy minden ínség, szenvedés és rútság szükségszerû és Isten akaratából való, minden széppé és ragyogóvá vált, és fennen hirdette a világban uralkodó rendet és örömöt. És mielõtt még megértette volna, hogy elérkezett a megismerés hegycsúcsára, és bölcs emberré vált, úgy érezte, elhivatott egy tettre, s bár két éve törte a fejét különbözõ hivatásokon, és egyik mellett sem tudott dönteni, most pontosan és határozottan tudta, hogy építõmester lesz; rettentõen boldognak érezte magát ettõl a bizonyosságtól, és azért, hogy immár nem fog kétségek közt hánykódni. Ebben a pillanatban fehér és szürke kövek hevertek körülötte, gerendák és gépek vették körül, sok-sok ember ácsorgott tétlenül; erre õ kézmozdulatokkal utasításokat adott, magyarázott és parancsokat osztogatott, terveket tartott a kezében, és egyetlen intésére vagy szavára ugrottak az emberek, és örültek, hogy értelmes munkát végezhetnek; köveket hordtak, talicskát toltak, oszlopokat emeltek, kõtömböket faragtak, és minden kézmozdulat és szempillantás az építõmester akaratát tükrözte. Felépült hát a ház, palota lett belõle, oromzatával és elõcsarnokaival, udvaraival és boltozatos ablakaival természetes, egyszerû, örömteli szépséget sugárzott, és egyértelmûnek tûnt számára, hogy már csak néhány hasonló épületet kell emelnie, és a földkerekségrõl eltûnik minden szenvedés és ínség, elégedetlenség és bosszúság. Az építmény befejeztével Martin elálmosodott, nem tudott mindenre odafigyelni, mintha zenét és ünnepélyes hangulatot észlelt volna, és ekkor komolyan és különös elégedettséggel átadta magát egyfajta mélységes és szépséges fáradtságnak. Ebbõl a kábulatból csak akkor eszmélt fel, amikor megjelent elõtte az anyja, és kézen fogta. Martin tudta, hogy anyja a szerelem birodalmába akarja vinni, elcsendesedett hát, és 3
HESSE – SZÉP ÁLOM
várakozással telve mindenrõl megfeledkezett, amit útja során átélt és cselekedett, ekkor a megismerés hegycsúcsáról és a palotája felõl fényesség áradt felé, és a fény lehatolt megtisztult lelkiismeretéig. Az anyja mosolyogva kézen fogta, és elindult lefelé a hegyrõl, le az esti tájba, ruhája kék volt, a mélységes, távoli völgy kékjét tükrözte, és miközben Martin felismerte mindezt, és nem tudta, hogy az anyja valóban mellette van-e vagy sem, szomorúság tört rá, leült a mezõn, és zokogásban tört ki, de mindenféle fájdalomérzés nélkül, odaadással és komolysággal, ahogyan korábban a teremtõi vágytól ûzve építkezett, aztán megfáradt. Álmai azt sugallták, hogy a lehetõ legcsodálatosabb dolgokkal fog találkozni, amit ember átélhet, és ha eltûnõdött ezen, tudta, hogy egyedül a szeretet képes erre, de képtelen volt igazán elképzelni ezt, és minduntalan az az érzése támadt, hogy a szeretet nem más, mint a halál, beteljesülés, est, amit semmi sem követhet. Martin nem juthatott elmélkedéseinek a végére, mert közben minden megváltozott körülötte. Káprázatos, távoli muzsika zsongott a kék völgy felõl, és a mezõn Vossler kisasszony, a városi tanító lánya közeledett hozzá, és Martinba ekkor hirtelen belehasított a felismerés, hogy szereti ezt a lányt. Arca olyan volt, mint régen, egyszerû, finom ruhát viselt, akárha görög szépség lett volna, és alighogy megérkezett, leszállt az éj, és csak a hatalmas, ragyogó csillagos égboltot lehetett látni. A lány megállt Martin mellett, és elmosolyodott: - Hát itt vagy? - kérdezte barátságosan, mintha számított volna a találkozásra. - Igen -felelte a fiú-, anyám mutatta az utat. Mindennel végeztem, a nagy házzal is, amelyet fel kellett építenem. Te fogsz lakni benne. A lány csak mosolygott, és szinte anyai, fensõbbséges, felnõtthöz illõ, szomorkás asszony képét idézte. - És most mit tegyek? -kérdezte Martin, miközben a lány vállára tette a kezét. A lány elõrehajolt, és olyan közelrõl nézett a szemébe, hogy a fiú kissé megrettent, és nem látott immár mást, csak a lány nagy, nyugodt szemét és mögötte aranyló ködben számtalan csillagot. A szíve vadul vert, és fájdalom nyilallt belé. A szép lány ajka Martin ajkához ért, s miközben a fiú lénye feloldódott, és az akarata is cserbenhagyta, odafenn a kék sötétségben halkan felcsendültek a csillagok, s miközben 4
HESSE – SZÉP ÁLOM
Martin úgy érezte, hogy belekóstolt a szerelembe, a halálba és a lehetõ legédesebb dologba, amit ember átélhet, hallotta, ahogyan a világ finom körtáncban kering körülötte, és anélkül, hogy ajkát a lányétól elválasztotta volna, és bármit akart vagy kívánt volna a világon, érezte, hogy a körforgás elragadja õt és a lányt és mindent; ekkor lehunyta a szemét, és enyhe bódulatban tovaszállt egy zengõ, örökre elrendelt úton, melyen immár nem várt rá megismerés, cselekvés és semmi, ami az idõhöz kötötte volna. (1911)
5
