HERMANN HESSE Napkeleti utazás ELBESZÉLÉS
FORDÍTOTTA HALASI ZOLTÁN EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 1998
HERMANN HESSE MORGENLANDFAHRT EINE ERZÄHLUNG COPYRIGHT © 1959 BY HERMANN HESSE ALLE RECHTE BEI UND VORBEHALTEN DURCH SUHRKAMP VERLAG FRANKFURT ÁM MAIN HUNGÁRIÁN TRANSLATION © HALASI ZOLTÁN, 1998
ELSÕ FEJEZET Mivel többekkel együtt nekem is megadatott, hogy valami nagyszerût éljek át, mivel abban a szerencsében volt részem, hogy tagja lehettem a „Szövetségnek” és egyik résztvevõje annak az egyedülálló utazásnak, mely meteorként felragyogó csodás tüneménynek hatott akkoriban, ám aztán különös gyorsasággal feledésbe merült, sõt kétes hírbe keveredett, ezért merészen elhatároztam, megkísérlem röviden leírni, milyen is volt ez a maga nemében páratlan utazás, hiszen ilyen útra Hüon és Eszeveszett Orlandó napjai óta egészen a mi korunkig – azaz a mostam nagy háború utáni zûrzavaros, kétségbeeséssel terhes, ugyanakkor mégis oly termékeny korszakig – senki nem merészelt vállalkozni többé. Kísérletem nehézségei felõl, azt hiszem, nem lehetnek illúzióim: nagy nehézségekkel kell megküzdenem, és nemcsak szubjektív természetûekkel, bár ezek már magukban is épp elég tekintélyesek lennének. Ugyanis nemcsak hogy semmiféle tárgyi emlék, emlékeztetõ, dokumentum, naplófeljegyzés nincs ma már birtokomban ebbõl az idõszakból – de az utazás óta eltelt nehéz esztendõk, a kudarcok, a betegség és a súlyos megpróbáltatás évei során a saját emlékeim is elvesztek javarészt; az elszenvedett sorscsapások és az újra meg újra fellépõ elbátortalanodás következtében emlékezetem, valamint az e, korábban oly hûséges emlékezetbe vetett bizalmam szégyenletesen meggyöngyült. Ám eltekintve e merõben személyes jellegû bajoktól, részben a szövetségnek tett egykori fogadalmam is köti a kezemet: mert azt ugyan megengedi ez a fogadalom, hogy személyes élményeimrõl korlátozás nélkül beszéljek bárkinek, azt viszont megtiltja, hogy a szövetség titkaiból bármit is fölfedjek mások elõtt. S noha a szövetség a jelek szerint nem létezik már évek óta – jómagam egyetlen tagjával sem találkoztam újból –, én ennek ellenére sem volnék hajlandó megszegni a fogadalmat, erre semmilyen világi csábítás vagy fenyegetés nem tudna rávenni. Épp ellenkezõleg: amennyiben ma vagy holnap netán haditörvényszék elé állítanának, és választanom kellene, hogy vagy megöletem magam, vagy elárulom a szövetség titkát, ó, micsoda izzó örömmel pecsételném meg halálommal a szövetségnek tett fogadalmamat! Hadd jegyezzem meg itt közbevetõleg: Keyserling gróf úti naplója óta több olyan könyv is megjelent, melyben a szerzõ hol tudtán kívül, hol szántszándékkal azt a látszatot kelti, mintha tagja volna testvéri közösségünknek és részt vett volna a napkeleti utazáson. Még Ossendowski kalandos úti beszámolójával is megesett idõnként, hogy ebbe a megtisztelõ gyanúba keveredett. Csakhogy mindeme szerzõknek az égvilágon semmi közük nem volt sem a szövetséghez, sem a napkeleti utazáshoz, vagy legjobb esetben is csak annyi, amennyi közük kis pietista szekták igehirdetõinek szokott lenni az Üdvözítõhöz, az apostolokhoz és a Szentlélekhez, mikor ez utóbbiak sajátos kegyére és szektabeli tagságára hivatkoznak. Lehet, hogy Keyserling gróf kényelmesen körbehajózta a világot, lehet, hogy Ossendowski valóban bejárta az általa leírt országokat, de hát ezek olyan utak voltak, amelyek teljességgel nélkülözték a csodát, õk nem fedeztek fel az emberiség számára eladdig ismeretlen területeket, ezzel szemben a mi napkeleti utazásunk – miután mi lemondtunk minden olyan, a modern tömegközlekedésben ma már teljesen közönségesnek számító segédeszköz használatáról, mint vonat, gõzhajó, távirat, autó, repülõgép és hasonlók – bizonyos szakaszait tekintve csakugyan elõretörést jelentett a hõsi és mágikus cselekedetek világába. Tudvalévõ, hogy abban az idõben, röviddel a háború befejezése után, milyen rendkívüli módon átitatta, fõleg a legyõzött népek gondolkodását, a valóságtól való elfordulás, az arra irányuló készség, hogy megtapasztalják a valóságfölöttit, még ha a korlátokat csak néhány kis ponton sikerült is áttörni és csupán ennyi tényleges elõrehaladást elérni a pszichokrácia eljövendõ birodalma felé. Akkori utunk a Hold tengerén át Famagusztáig, Albertus Magnus vezérletével, vagy mondjuk a Pillangósziget fölfedezése Zipangu után tíz vonásnyival, vagy a fenséges szövetségi ünnep Rüdiger sírjánál – ilyen tettek, ilyen élmények csak ez egyszer adattak meg korunk és égövünk embereinek. Látom, már itt, a kezdet kezdetén beleütközöm abba, ami beszámolóm egyik legnagyobb akadályának tûnik. Aránylag egyszerû lenne ugyanis hozzáférhetõvé tenni az olvasó számára, mely síkon játszódnak le tetteink – ezek a tettek a lelki élet élményrétegéhez tartoznak –, szóval könnyû dolga lenne az embernek, ha meg lenne engedve, hogy bevezesse az olvasót a szövetség titkának belsejébe. Minthogy azonban ez tilos, az olvasó így, meglehet, sok mindent hihetetlennek talál majd, és sok minden érthetetlen marad a számára. De hát az embernek úgyis a képtelenre kell vállalkoznia mindig, az amúgy lehetetlent kell minduntalan megkísértenie. Én bölcs keleti barátunkkal, Sziddhártával tartok, aki is ezt mondta egyszer: „A titkos értelemnek nem használnak a szavak, minden egy kicsit megváltozik, mihelyt az ember kimondja, kicsit torzul, kicsit bolondosán cseng –bizony, és még az is nagyon jó, és igen tetszik nekem, azzal is nagyon egyetértek, hogy az, ami az egyik embernek kincs és bölcsesség, a másik fülében mindig bolondságnak hangzik.” Szövetségünk történetírói már századokkal ezelõtt is tisztában voltak ezzel a nehézséggel, és bátran szembeszálltak vele; egyikük, a legnagyobbak egyike egy halhatatlan versben ekként nyilatkozott errõl: Ki hazájából elmegy messze, másnak lát sok mindent, mint elképzelte régen, s ha mesél, nem hiszik a honfitársak, nagyotmondó marad sokak szemében, mivel nem gyõzi meg az ostobákat csak azzal, ami benn van a kezében;
s tapasztalatlanságuk, ó tudom jól, nem is kevés hitelt von el dalomtól. * * A versrészlet (egy sornyi változtatástól eltekintve) Simon Gyula fordítása. Nos, ez a versbe foglalt „tapasztalatlanság” is elõidézõje lett annak, hogy utazásunk, melynek hírére hajdan ezrek jöttek eksztázisba, mára nemcsak hogy feledésbe merült, de, ami a nyilvánosságot illeti, ma már az emléke is valósággal tabu alá esik. De hát a történelem ugyebár bõvelkedik az efféle példákban. Néha az az érzésem, az egész világtörténelem nem más, mint egyetlen hatalmas képeskönyv, s mint ilyen az emberben élõ leghevesebb, legvakabb vágyakozást tükrözi: a feledni vágyást. Hát nem épp azt törli-e ki az emlékezetbõl – a tilalom, az agyonhallgatás, a gúny eszközével – minden egyes nemzedék, ami az elõzõ generáció szemében a legfontosabb volt? Nem azt éltük-e meg éppen a közelmúltban, hogy egész népek felejtettek és fojtottak el, tagadtak le és varázsoltak nemlétezõvé, hosszú éveken át egy hosszú éveken át tartó irtózatos és borzalmas háborút, s nem azt látjuk-e, hogy ugyanezek a népek most, hogy egy kicsit kipihenték magukat, izgalmas háborús regények segítségével próbálnak ismét visszaemlékezni arra, amit pár évvel ezelõtt maguk követtek, illetve szenvedtek el? Hiszem, hogy a mi szövetségünk – manapság éppen feledésre ítélt vagy a világ szemében csupán nevetség tárgyát képezõ – tetteire és szenvedéseire is ugyanígy felvirrad majd egyszer az újrafelfedezés napja, s ehhez kívánnak hozzájárulni az én feljegyzéseim. Napkeleti utazásunk különleges vonásai közé tartozott egyebek mellett az is, hogy bár a szövetség ezzel az úttal pontosan meghatározott, mi több, igen magasrendû célok elérésére törekedett (ezek a a célok a titkok körébe tartoznak, tehát nem közölhetõk), ettõl még minden résztvevõnek meglehetett a maga személyes úti célja, sõt meg is kellett hogy legyen, mert akit semmiféle ilyen magáncél nem sarkallt, azt el se vitték az útra. így aztán, miközben látszólag a nagy közös eszméket és célokat követte és a közös ügy zászlaja alatt harcolt, mindenki ott dédelgette szívében a maga meglehet balgatag és gyermeteg álmát, mely azonban kinek-kinek legbelsõ erõforrásként és végsõ vigaszul szolgált. Mármost ami az én saját úti célomat illeti – és ezt a szövetségbe történt felvételem elõtt a Magas Szék meg is tudakolta tõlem –, ez egyszerû cél volt, míg társaim közül sokan olyan célokat tûztek maguk elé, melyeket nem teljesen értettem, de azért nagyrabecsültem. Egyikük példának okáért kincskeresõ volt, és azt tette föl magában, hogy egyszer majd megszerzi azt a páratlanul értékes kincset, amit õ taónak nevezett, a másik meg egyenesen azt vette a fejébe, hogy megfog egy bizonyos kígyót, amelynek varázserõt tulajdonított s amelyet õ Kundalini kígyónak nevezett. Nekem egyetlen úti és életcélom volt, az, ami már kisfiú korom utolsó éveitõl fogva ott lebegett elõttem álmaimban: hogy találkozhassam a szépséges Fatme hercegnõvel, és a szerelmét is elnyerjem lehetõleg. Országunk az idõ tájt, midõn abban a szerencsében részesültem, hogy a szövetség tagjainak sorába léphettem, azaz közvetlenül a nagy háború után telis-tele volt üdvözítõkkel, prófétákkal és tanítványokkal, tele a világvége elõérzetével vagy a Harmadik Birodalom eljövetelébe vetett reményekkel. Népünk, melyet megrendített a háború, kétségbeejtett az ínség és az éhínség, s mélységesen csalódott volt amiatt, hogy mindaz a vér- és vagyonáldozat, amit hozott, látszólag mit sem ért, nos, népünk akkoriban sokféle agyrémre volt fogékony, de nyitott volt sok olyan élményre is, mely a lélek igazi felemeltetését szolgálta; voltak bacchánstánchívõ közösségek és harcos újrakeresztelõ csoportok, volt ez-az, ami, úgy látszott, a Túlnan és a csoda felé irányul; az indiai, óperzsa és más keleti misztériumok és kultuszok iránti vonzalom úgyszintén széles körben el volt terjedve abban az idõben, s mindennek az lett az eredménye, hogy a többség szemében a mi õsi szövetségünk is e gyors felvirágzást megélt divatos szellemi hajtások egyikének látszott, majd osztozva amazok sorsában, néhány év múlva maga is részint feledésbe merült, részint rossz hírbe keveredett és közmegvetés tárgya lett. Azokat a tanítványokat azonban, akik továbbra is hûségesek maradtak hozzá, nem bánthatja az ilyesmi. Mily jól emlékszem arra az órára, midõn próbaévem leteltével a Magas Szék elé járulván, a szószóló beavatott a napkeleti utazás tervébe, majd miután kijelentettem, kész vagyok szívvel-lélekkel e tervet szolgálni s csak rendelkezzenek velem, baráti hangon az iránt érdeklõdött, hogy hát mit is várok én ettõl az utazástól a mesék birodalmába? Pirulva bár, mégis nyílt szívvel és tétovázás nélkül vallottam meg az egybegyûlt feljebbvalók elõtt; nincs egyéb vágyam, mint hogy saját két szememmel láthassam Fatme hercegnõt. Mire a szószóló, a lefátyolozott fölöttesek kézmozdulatait tolmácsolva, jóságosán a fejtetõmre helyezte kezét, megáldott és elmondta azt a formulát, mely megerõsítette a testvéri közösségbe történt felvételemet. – Anima pia – így szólított, majd arra intett, hogy legyek állhatatos a hitben, hõsiesen bátor a veszélyben, és tartsam meg a testvéri szeretetet. Miután a próbaév során alaposan felkészítettek, most letettem az esküt, megfogadtam, hogy szakítok a világgal és a világi tévhittel, majd megkaptam, felhúzták ujjamra a szövetség gyûrûjét, közben elhangoztak a gyûrûátadást kísérõ varázsszavak, részletek szövetségünk történetének egyik legszebb fejezetébõl: Földön, vizen, tûzben és levegõben hatalmát minden szellem ismeri; vad szörny is retten, megszelídül tõle, s az Antikrisztus is reszketve tiszteli… Még amikor novíciusok voltunk, nevelõink elõre megmondták, hogy elõbb-utóbb megvilágító erejû felismerésekben lesz részünk, s én, nagy örömömre, mindjárt a felvételem után átélhettem egy ilyen megvilágosodást. Alig csatlakoztam ugyanis, a feljebbvalók utasítását követve, az országszerte már úton lévõ tizes csoportok egyikéhez, hogy együtt érjük majd el a szövetség menetét, máris átható világossággal tárult fel elõttem vonulásunk egyik nagy titka. Rájöttem: én ugyan egy bizonyos és látszatra egyszerinek tûnõ napkeleti zarándoklathoz csatlakoztam – ám ez a menet a valóságban, a szó magasabb és igazibb értelmében nem pusztán az én jelenlegi napkeletre tartó menetemet foglalja magába, hanem ez a hívõ és önátadó lelkekbõl rekrutálódó és napkeletre, a fény hónába tartó menet szakadatlanul és örökké, századok végeláthatatlan sora óta mindvégig úton volt a Fény és a csoda felé, úgyhogy mi, testvérek külön-külön, és minden egyes csoportunk, sõt egész zarándokseregünk és e sereg hatalmas vonulása is egy-egy hullám volt csupán a Kelet felé, szülõhonuk felé tartó lelkek, hazaigyekvõ szellemek örök áramában. Villámsugárként hasított belém a felismerés, s nyomban fölidézõdött bennem az a mondat, amit novíciusságom éve alatt tanultam és mindig olyan csodálatosan jólesett kimondanom, noha akkor voltaképpen nem is értettem, mit jelent. Ezt a mondatot a költõ, Novalis írta: „Hová megyünk hát? Mindig hazafelé.” Csoportunk közben vándorútra kelt, csakhamar más csoportokkal is találkoztunk, s az egység és a közös cél érzete mind nagyobb örömmel töltött el bennünket. Az elõírásokhoz híven zarándokként éltünk, nem használtunk semmiféle olyan berendezést, amit a pénz, a számok és az idõ
bûvöletében élõ világ gyártott s ami megfosztotta az életet tartalmaitól; elsõsorban olyan gépek és mûszaki szerkezetek tartoztak e körbe, mint vonat, óra és más effélék. Egy másik, jámborul betartott alapelvünk azt parancsolta, hogy keressük fel és részesítsük tiszteletben a szövetség õsi történetével és hitével összefüggõ valamennyi helyet és emléket. Fel is kerestük az összes útba esõ szent helységet és emlékmûvet, templomot, tiszteletre méltó sírhelyet, mindenütt ünnepséget tartottunk, a kápolnákat és az oltárokat virággal ékesítettük fel, a romok elõtt énekekkel vagy csöndes áhítattal tisztelegtünk, zenével és imádsággal emlékeztünk meg a halottakról. Közben nemegyszer gúnyolódtak rajtunk és megzavartak bennünket a hitetlenek, de megesett az is, méghozzá elég gyakran, hogy papok áldást mondtak ránk és vendégségbe hívtak, hogy gyerekek csatlakoztak hozzánk fellelkesülve, tanulgatták énekeinket, és látták, hogy csak könnyezve tudunk elválni tõlük; megesett, hogy egy-egy öregember elfeledett emlékmûveket mutatott meg nekünk vagy elmondott egy környékbeli mondát, és volt olyan is, hogy kisfiúk eljöttek velünk egy darabon és sóvárogva kérték, vegyük fel õket a szövetségbe. Ezeket elláttuk tanáccsal, közöltük velük, milyen szokásokat kell betartani, milyen gyakorlatokat kell folytatni elõször is a novíciusoknak. Megtörténtek az elsõ csodák, részben a szemünk láttára, részben másoktól értesültünk róluk, váratlanul befutó tudósítások vagy szárnyra kelt legendák révén. Egy nap, ekkor még zöldfülû újonc voltam, egyszer csak arról beszélt valaki, hogy vezetõink sátrában az óriás termetû Agramant vendégeskedik, s arra akarja rávenni vezetõinket, hogy kerüljünk Afrika felé, szabadítsuk ki a mórok fogságából testvéri közösségünk néhány tagját. Egy másik alkalommal meg a szuroklajbis manót láttuk, a vigaszhozót, amibõl már gyanítani lehetett, hogy vándor-utunkat alighanem a Blautopf felé vesszük majd. Az elsõ olyan csodás jelenés azonban, amit már a saját két szememmel is láttam, ez volt: Spaichendorf járásban egy romos-düledékes kápolnánál pihenõt és áhítatot tartottunk, a kápolna egyetlen épen maradt falát freskó díszítette, egy óriás méretû Szent Kristóf, vállán ott ült a kicsinyke gyermek Megváltó, de õt szinte már teljesen lekoptatta az idõ. A vezetõk, ahogy idõnként szokták, most se kerekedtek föl, hogy megmutassák, merre visz tovább az út, hanem felszólítottak bennünket, mondjuk meg mi, hogy most merre tovább, merthogy a kápolna egy hármas keresztútnál állt; reánk bízták a választást. Csak néhányan nyilvánították ki, hogy õk mit szeretnének vagy mit tanácsolnak, egyvalaki azonban balra mutatott, és minket is nyomatékosan felszólított, hogy válasszuk ezt az utat. Mi viszont hallgattunk, a vezetõk döntésére vártunk, ekkor a festmény Szent Kristófja bal karját felemelve, a kezében tartott hatalmas hosszú bottal ugyanarra mutatott, amerre a társunk is igyekezett, azaz balra. Mindannyian láttuk, és hallgattunk, s a vezetõk szó nélkül balra fordultak és nekivágtak ennek az útnak, mi pedig a legbensõségesebb örömmel követtük õket. Még nem régóta voltunk úton Svábföldön, amikor észrevétette magát egy olyan hatalom, amelyre addig nem gondoltunk, s amelynek befolyását még jó ideig érezhettük, anélkül hogy valójában tudtuk volna, vajon ez most baráti vagy ellenséges hatalmat jelent. A koronaõrök hatalma volt ez, õk azok, akik a Hohenstaufok emlékét és örökségét õrzik ezen a tájon õsidõk óta. Hogy vezetõink tudtak-e errõl többet is, s voltak-e ezzel kapcsolatban utasításaik, azt nem tudom. Csak annyit tudok, hogy amazok részérõl többször is érkezett hozzánk biztatás vagy óva intés, így például útban Bopfingen felé azon a dombon, ahol is egy galambõsz páncélos lovag közeledett felénk lehunyt szemmel, fejcsóválva, majd ahogy jött, el is tûnt mindjárt nyomtalanul. Vezetõink megfogadták az intést, azon nyomban sarkon fordultunk, így aztán Bopfingent nem is láttuk. Urach közelében ellenben az történt, hogy a koronaõrök követe, mintha csak a földbõl nõtt volna ki, ott termett a vezetõi sátorban, és különféle ígérgetésekkel és fenyegetésekkel arra igyekezett rábírni vezetõinket, hogy állítsák menetünket a Staufok szolgálatába, jelesül: készítsék elõ Szicília meghódítását. Ekkor a követ, mivel vezetõink kerek perec megtagadták, hogy hûbéri kíséretül szegõdjenek ehhez a hadjárathoz, állítólag szörnyûséges átkot mondott mind a szövetségre, mind pedig seregünk útjára. Én persze itt csak arról számolok be, amit errõl a táborban rebesgettek; maguk a vezetõk egy szóval sem említették a dolgot. Az viszont éppenséggel elképzelhetõ, hogy a koronaõrökhöz fûzõdõ felemás viszonyunk volt az, ami miatt egy ideig az a hír járta szövetségünkrõl, hogy ennek a titkos szervezetnek a célja a monarchia visszaállítása; no de hát ennek semmi alapja nem volt. Egyszer azt is meg kellett élnem, hogy egyik bajtársam megbánja, hogy közénk állt, lábbal tiporja a fogadalmát és visszaesik a hitetlenségbe. Ezt a fiatalembert én ráadásul igencsak kedveltem. A személyes ok, amiért útra kelt Napkeletre, az õ esetében az volt, hogy szerette volna látni Mohamed koporsóját, mert azt hallotta róla, hogy varázslat folytán szabadon lebeg a levegõben. Az egyik sváb vagy alemann városkában, ahol néhány napra megálltunk, mert a Szaturnusz és a Hold oppozícióba került egymással, és emiatt nem mehettünk tovább, nos, ott ez a szerencsétlen fiú, aki már egy ideje szomorúnak és szorongónak látszott, összetalálkozott egyik volt tanárával, aki töretlen tekintély maradt a szemében iskolás évei óta, és ennek a tanárnak sikerült a fiú elõtt ismét olyan színben feltüntetni ügyünket, amilyen színben azt a hitetlenek szokták látni. Rettentõ feldúltan, eltorzult arccal tért vissza szegény a tanárnál tett egyik látogatásról, lármázni kezdett a vezetõi sátor elõtt, és amikor kijött a szószóló, dühösen ráförmedt, mondván: torkig van már ezzel az egész eszement vonulással, nem csinálja tovább, így soha nem jutunk el Keletre, torkig van vele, hogy holmi ostoba asztrológiai megfontolásokból napokra megszakítjuk az utat, elege van a semmittevésbõl, a gyerekes körmenetekbõl, a virágünnepekbõl, a mágiával ûzött fontoskodásból, élet és költészet egybemosásából – mindettõl csömöre van már, õ ezennel a vezetõk lába elé dobja gyûrûjét és megválik tõlünk, visszatér a jól bevált vonattal szülõföldjére, vissza a maga hasznos munkájához. Csúf és szánalmas látvány volt, a szégyenkezéstõl és részvéttõl elszorult szívvel néztük az elvakult fiatalembert. A szószóló barátságosan végighallgatta, mosolyogva lehajolt az eldobott gyûrûért, majd olyan hangon, olyan derûs nyugalommal, mely megszégyenítõen hatott a heveskedõre, így szólt: – Szóval megválsz tõlünk, és újból visszatérsz a vonathoz, a józan észhez és a hasznos munkához. Búcsút mondtál a szövetségnek, a keletre vonulásnak, búcsút a mágiának, a virágünnepeknek, a poézisnek. Szabad vagy, feloldozlak fogadalmad alól. – A hallgatási fogadalom alól is? – kiáltotta indulatosan a hitehagyott. – A hallgatási fogadalom alól is – felelte a szószóló. – Emlékezz csak: megesküdtél rá, hogy a hitetlenek elõtt hallgatni fogsz a szövetség titkáról. Mivel, mint látjuk, elfelejtetted a titkot, senkivel se fogod tudni közölni. – Elfelejtettem volna valamit? Semmit sem felejtettem el! – kiáltotta az ifjú elbizonytalanodva, s amikor a szószóló hátat fordított neki és visszavonult a sátorba, hirtelen elrohant. Sajnáltuk õt, de mivel azok a napok csak úgy hemzsegtek az élményektõl, szokatlan gyorsasággal el is feledkeztem róla. Viszont egy idõ múlva, amikor már egyikünk se gondolt rá, több utunkba esõ faluban és városban is hallottuk, miket mesélnek éppen errõl a fiúról a helybeliek. Járt itt, mondták, egy fiatalember (pontosan leírták a külsejét, megmondták a nevét is), aki mindenütt minket keresett. Elõször azt mondta, õ is közénk tartozik, csak éppen elmaradt a menettõl és eltévedt, de aztán sírva fakadt és bevallotta, hogy hûtlen lett hozzánk és megszökött, de most már látja, hogy többé nem tud a szövetségen kívül élni, feltétlenül meg akar és meg is kell találnia bennünket, hogy a vezetõk lábához borulhasson és kikönyörögje tõlük a bocsánatot. Itt is, ott is rendre ugyanezzel a történettel fogadtak bennünket; ha megérkeztünk valahová, kisült, hogy szegény fiú éppen akkor járt ott. Megkérdeztük a szószólótól, mit gondol a dologról és hogy szerinte mi lesz ennek a vége. – Nem hiszem, hogy meg fog találni bennünket – mondta kurtán a szószóló. És a fiú nem is talált meg bennünket, nem láttuk soha többé.
Egy alkalommal, midõn egyik vezetõnk bizalmas beszélgetésbe vont, összeszedve bátorságomat megkérdeztem tõle, mi lesz most ezzel a hitehagyott testvérünkkel. Hiszen megbánta már, amit tett, mondtam, egyfolytában minket keres, legalább abban segítenünk kellene neki, hogy jóvátehesse a hibáját, szerintem biztos, hogy a történtek után nála hûségesebb tagja nem lesz a szövetségnek. A vezetõ így vélekedett: – Örömünkre szolgál majd, ha visszatalál hozzánk. Mi nem könnyíthetjük meg a dolgát. Õ nehezítette meg magának, hogy újra megtalálja a hitet, attól tartok, akkor sem fog meglátni és felismerni minket, ha közvetlenül mellette vonulunk el. Vakká vált. A megbánás önmagában nem segít semmit, a kegyelmet nem lehet megbánással megvásárolni, azt egyáltalán nem lehet megvásárolni. Már sokan jártak ugyanígy, nagy és híres emberek osztoztak a fiú sorsában. Egyszer fiatal korukban felviláglott elõttük a Fény, akkor látóvá lettek és követték a csillagot, de aztán jött az ész és a világ gúnyolódása, jött a kishitûség, a látszólagos balsikerek, jött a fáradtság, a csalódás, és így újból elvesztették önmagukat, ismét vakká lettek. Sokan voltak olyanok, akik egy életen át kerestek bennünket újra és újra, de nem tudtak megtalálni, és ezek után világi tanítóként azt hirdették, hogy szövetségünk csupán egy szép monda, és nem szabad, hogy ez a monda bárkit is elcsábítson. Mások szenvedélyes ellenségükké váltak, és ahogy csak tudták, gyalázták a szövetséget, ahol csak lehetett, ártottak neki. Csodálatosan ünnepi napokat éltünk át minden alkalommal, valahányszor vonulás közben összetalálkoztunk a szövetséges sereg más részeivel, olyankor idõnként sok száz, sõt sok ezer fõs tábort alkottunk. A vonulás ugyanis nem valamiféle megszabott rendben folyt, úgy, hogy a résztvevõk többé-kevésbé zárt menetoszlopokban haladtak volna, mindenki ugyanabba az irányba. Inkább, azt lehet mondani, számtalan csoport vonult egyidejûleg, mindegyik a saját vezetõit és a saját csillagát követve, mindegyik állandó készenlétben arra, hogy feloldódjon egy nagyobb egységben és egy darabig annak a része legyen, de éppígy készen arra is, hogy aztán ismét külön vonuljon tovább. Sokan teljesen egyedül járták a maguk útját, idõnként, ha valamilyen jeladás vagy hívás külön utakra csábított, én is egyedül meneteltem. Emlékszem arra a kiválasztott kis csoportra, amelyikkel néhány napig együtt meneteltünk és táboroztunk; ez a csoport vállalta magára, hogy kiszabadítja szövetségünk Afrikában fogságba esett tagjait és Izabella királykisasszonyt a mórok kezébõl. Róluk az a hír járta, hogy náluk van Hüon kürtje. Jó barátaim voltak köztük: Lauscher költõ, Klingsor festõ és Paul Klee festõ; õk másról se beszéltek, csak Afrikáról és a fogságba esett hercegnõrõl, a Don Quijote tetteirõl szóló könyv volt a Bibliájuk, el is határozták, hogy a búsképû lovag tiszteletére Spanyolország felé veszik útjukat. Jó volt egy-egy ilyen csoporttal találkozni, részt venni ünnepeiken és áhítataikon, meghívni õket a mieinkre, hallani tetteikrõl és terveikrõl; a búcsúzásnál megáldani õket és tudni: õk is vándorolnak a maguk útján, ahogy mi a miénken, közülük is mindegyiknek megvan a maga álma, a maga kívánsága, a maga szívbeli játéka, és mégis: mindannyian együtt úsznak a nagy áramlattal és mindannyian összetartoznak, ugyanazt a tiszteletet, ugyanazt a hitet hordozzák a szívükben, ugyanarra tettek fogadalmat mindannyian! Találkoztam Juppal, a mágussal, aki Kasmírban szerette volna a boldogság virágait szedegetni, találkoztam Collofinóval, a füstvarázslóval, éppen kedvenc részét idézte a Kalandos Simplicissimus-ból, találkoztam a Kegyetlen Louis-val, akinek az volt az álma, hogy olajfaligetet ültet a Szentföldön és rabszolgákkal kereskedik, kart kartba öltve jött Anselmmal, az meg gyerekkora virágát, a kék íriszt kereste. Jlalálkoztarn Ninonnal, akit „Külföldi” néven ismernek, és szerettem õt, szeme sötéten villant rám a fekete hajkorona alól, Ninon féltékeny volt álmaim hercegnõjére, Fatméra, holott valószínûleg õ maga volt Fatmé, csak errõl nem tudott akkor. Úgy róttuk az utat, ahogy hajdan a zarándokok, a császárok és a keresztesek vonultak a Szent Sír megszabadítására, vagy ahogy az arab mágiát tanulmányozandó, spanyol lovagok zarándokoltak ezen az úton, aztán német tudósok, ír szerzetesek és francia költõk. Nekem, aki foglalkozásomat tekintve csupán hegedûs és meseolvasó voltam, az a feladat jutott, hogy csoportunkban a zenérõl gondoskodjam, s ekkor tanultam meg, hogy fel tudja emelni egy nagy korszak a kicsi egyént, hogy képes felfokozni képességeit. Nemcsak hogy hegedûn játszottam és vezettem a kórust, régi énekeket és korálokat is gyûjtöttem, motettákat és madrigálokat írtam hat, illetve nyolc szólamra, és be is tanítottam õket. De nem errõl akarok beszámolni. Bajtársaim és elöljáróim közül sokakat szerettem. Ám jóformán egy se volt köztük, aki aztán utólag annyit foglalkoztatta volna gondolataimat, mint Leó, noha látszólag alig törõdtem vele akkoriban. Leó a szolgáink egyike volt (természetesen a szolgák is önkéntesek voltak, akárcsak mi), segített cipelni a csomagokat, és gyakran osztották be személyes szolgálatra a szószóló mellé. Külsõre jelentéktelen ember volt, de valami olyan kedvesség, lefegyverzõ szelídség áradt belõle, hogy mindannyian szerettük. Dolgát vidáman végezte, többnyire dalolgatott vagy fütyörészett magában, csak akkor lehetett látni, ha szükség volt rá: ideális szolga volt. Továbbá minden állat rajongott érte, szinte mindig volt velünk valamilyen kutya, amelyik csak Leó kedvéért loholt mellettünk; Leó meg tudta szelídítem a madarakat és magához csalogatni a pillangókat. Õt azért vonzotta a Napkelet, mert meg szeretett volna tanulni a madarak nyelvén, hogy megérthesse õket, úgy, ahogy hajdan Salamonnak sikerült; neki ez volt a szíve vágya. Szövetségünk egynémely tagjához képest, akiknek emberi értékéhez és szövetségi hûségéhez ugyan nem férhetett kétség, de azért tagadhatatlanul volt bennük valami különc, ünnepélyes és fantasztikus jelleg, ez a Leó szolga a maga egészségesen pirospozsgás ábrázatával, a maga kedves igénytelenségével egyszerûnek és természetesnek hatott. Ami különösen megnehezíti számomra az elbeszélést: hogy egyes emlékképeim annyira különfélék. Hisz említettem már, volt úgy, hogy csak kis csoportban meneteltünk, máskor nagyobb csapatot, néha egész sereget alkottunk, de elõfordult az is, hogy csak egyetlen társam volt velem, vagy teljesen magamra maradtam valamely vidéken, elmaradva a többiektõl, sátrak, vezetõk, szószóló nélkül. Nehezíti továbbá a történet elmondását, hogy mi nemcsak tereken, hanem ugyanígy korokon át is vándoroltunk. Kelet felé vonultunk, de bevonultunk a középkorba és az aranykorba is, bebarangoltuk Svájcot és Itáliát, ám idõnként a X. században éjszakáztunk, megszálltunk a pátriárkáknál, laktunk a tündéreknél is. Egyedüllétem idõszakaiban gyakran ötlöttek elém saját múltam tájai és szereplõi, a Felsõ-Rajna erdõs partjain kóboroltam volt menyasszonyommal, ifjúkori barátaimmal iszogattam Tübingenben, Bázelban vagy Firenzében, vagy kisfiú voltam és iskoláskori pajtásaimmal lepkegyûjtésre indultunk vagy vidralesre, de volt olyan is, hogy olvasmányaim kedvenc hõsei alkották társaságomat, Almanzor és Parszifál, Witiko vagy Goldmund lovagolt mellettem, vagy Sancho Pansa kísért, vagy épp a Barmekidáknál vendégeskedtünk. Ha aztán valamelyik völgyben megint visszataláltam csapatunkhoz, hallottam a szövetség énekeit és letáboroztam a vezetõk sátrával szemben, nem kellett hozzá sok, hogy megértsem: visszautam a gyerekkorba vagy a lovaglás Sanchóval szükségszerûen hozzátartoztak ehhez az utazáshoz; utóvégre a mi célunk nemcsak a Napkelet volt, helyesebben szólva; az, amit mi Napkeletnek hívtunk, nemcsak egy országot vagy valamilyen földrajzi helyet jelentett, sokkal inkább a lélek hazáját és ifjúságát, azt, ami ott van mindenütt és nincsen sehol, azt, ahol a különbözõ korok és idõk mind eggyéolvadnak. Ám ennek én mindig csak egy-egy pillanatig ébredtem tudatára, és éppen ebben állt az a nagy-nagy boldogság, ami
akkoriban osztályrészemül jutott. Mert utólag, mikor már szertefoszlott ez a boldogság, tisztán felismertem ugyan az említett összefüggéseket, de abból már nem volt semmi haszon, abban már nem volt semmi vigasz. Ha elvész valamink, ami drága és soha vissza nem hozható már, akkor alkalmasint úgy érezzük, mintha álomból ocsúdtunk volna fel. Az én esetemre vonatkoztatva ez különösképpen igaz. Mert amibõl az én boldogságom táplálkozott, az ugyanaz a titok, amitõl az ember álmában is oly boldognak tudja érezni magát, és ez nem volt más, mint a szabadság, az, hogy egyidejûleg átélhetek mindent, ami csak elképzelhetõ, hogy játszva cserélgethetem a külsõt és a belsõt, ide-oda tologatva közben tér és idõ változó kulisszáit. Mert ahogy a földkerekséget beutaztuk autók és hajó nélkül, ahogy a háború megrengette világot meggyõztük és paradicsommá változtattuk hitünk erejével, ugyanúgy idéztük a voltat, az eljövendõt és a költõi látomást is teremtõ módon a jelenvaló pillanatba. És Svábföldön, a Bodeni-tónál, Svájcban és mindenfelé újra meg újra találkoztunk olyan emberekkel, akik megértettek bennünket vagy valami módon hálásak voltak nekünk a szövetség létéért és a napkeleti utazásért. Zürichben – villamosok és bankok között – találtunk rá Noé bárkájára; a bárkát több kutya is õrizte, mindegyiket ugyanúgy hívták, és a Noé nemzetség leszármazottja, a mûvészetek barátja, Hans C. kormányozta bátran a józan kor zátonyai között. Winterthurban pedig, a varázsos Stoecklin-szobánál egy emelettel lejjebb, a kínai templomban vendégeskedtünk, ahol füstölõk izzottak Maja bronzszobra alatt, s a hosszan remegõ templomi gongütésekhez a fekete király fuvolázott lágyan. A Sonnenberg lábánál bukkantunk rá a Suon Malira, erre a sziámi király által létesített kolóniára, ahol hálás vendégekhez illõen ital- és füstáldozatokat mutattunk be a kõbe faragott és ércbe öntött Buddhák között. Egyik legszebb élményünk volt a Bremgartenben megült szövetségi ünnep, itt aztán szorosra zárult köröttünk a mágikus kör. Max és Tilli, a kastély ura és úrnõje fogadott bennünket, hallgattuk Othmar zongorajátékát, aki Mozartot játszott a szalonban, ott találtuk a parkot, papagájokkal és más beszélõ állatokkal benépesülve, a szökõkútnál Armida áriája zengett, ott volt lobogó fürtjeivel Longus csillagfejtõ is, fekete feje bólintott felénk, mellette egy kedves arcú férfi, Heinrich von Ofterdingen álldogált. A kertben rikoltoztak a pávák, s mialatt Louis spanyolul társalgott a Csizmás Kandúrral, Hans Resom, megrendülvén a felismeréstõl, hogy az élet nem egyéb örökös álorcaváltogatásnál, megfogadta, hogy elzarándokol Nagy Károly sírjához. Egyike volt ez utunk diadalmas idõszakainak: magunkkal hoztuk a varázshullámot, az minden bút-bajt elmosott, a bennszülöttek térden állva hódoltak a szépségnek, házigazdánk elszavalt egy költeményt, melyben elsoroltattak mindama tettek, melyeket esténként véghezvittünk, közben a kastély falainál fülüket hegyezve tolongtak az erdei vadak, a folyóban ünnepi méltósággal siklottak a villogó halrajok, és mi õket is megvendégeltük süteménnyel és borral. Ezek a legszebb élményeim – s épp ezek!—a legkevésbé elmesélhetek. Ezek tulajdonképpen csak annak mondhatók el, akit egyszer már megérintett az a szellemiség, amely belengte ottani közös együttléteinket. Az én elõadásomban mindez szegényesen, sõt talán bárgyún is hangzik; de bárki, aki velünk együtt átélte azokat a bremgarteni napokat és ott ünnepelt velünk, meg fogja erõsíteni beszámolóm minden egyes részletét és száz egyéb más – szebb – részlettel fogja kiegészíteni. Ahogy holdkeltekor a magas fák közül elõcsillantak a pávafarkak, ahogy az árnyas part közelében a sziklák között édes-ezüstösen meg-megvillantak a vízbõl felbukó sellõk, s a gesztenyefa alatt a szökõkútnál ott állt magányosan a szikár Don Quijote, éppen az elsõ éjjeli õrségét állva, ahogy eközben a kastély tornya fölött a tûzijáték utolsó fénygömbjei olyan lágyan hanyatlottak alá a holdas éjbe, és az én rózsakoszorúval fölékesített Pablo kollégám a lányok elõtt a perzsa nádsípot fújta, az örökre megmarad az emlékezetemben. Ó, melyikünk gondolta volna, hogy a varázskör oly hamar megtörik, hogy szinte mindegyikünk – köztük én is, én is! – csakhamar a valóság reménytelen, kongóan üres és sivár téréin fog tévelyegni, akár a hivatalnokok és a kereskedõsegédek, mikor egy-egy mulatság vagy nyári kirándulás után kijózanodva ismét a hétköznapi teendõk igájába hajtják fejüket. Ezt elképzelni azokban a napokban egyikünk se lett volna képes. Kastélybeli toronyszobámat elöntötte az orgona illata, a fák lombjain át hallottam a folyó zúgását, a boldogságtól és a vágyakozástól megrészegülve éjnek évadján kimásztam az ablakon, elosontam az õrködõ lovag mellett, el a zúgó habokhoz, a habtestû sellõkhöz, és õk levittek magukkal hazájukba, ama holdsugárhûvös kristályvilágba, ahol e vízi lények koronákkal és aranyláncokkal játszadoznak a kincseskamrában, álmodozva és megváltatlanul. Nekem úgy rémlett, hónapok teltek el, mire felmerültem a villódzó mélységbõl, de amint minden tagomban áthûlve kiúsztam a partra, a kertbõl, messzirõl, még most is szólt Pablo nádsípja, és a hold is magasan állt az égen. Leót láttam, két fehér pudlival játszott, okos fiúarca sugárzott az örömtõl. Longust a fák közt ülve találtam, térdén pergamenlapokból kötött könyvet tartott, görög és héber jeleket rótt bele: a leírt szavak betûibõl sárkányok keltek szárnyra, színes kígyók ágaskodtak föl. Longus nem látott engem, magába merülten rajzolta ezt a tarkán tekergõ írást, meggyörnyedt válla fölött hosszan néztem a könyvet, láttam, ahogy a kígyók és a sárkányok elõtörnek a sorokból, forgolódnak, majd hangtalan belevesznek a bokrok sötétjébe. – Longus! – mondtam halkan. – Drága barátom! -Longus nem hallotta a hangomat, világom távol volt tõle, meditációba merült. Odébb meg: Anselm andalgott a holdsütötte fák alatt, egy szál íriszt tartott a kezében, mosolyogva bámult a szirmok ibolyakék kelyhébe, egészen belefeledkezett. Valami, amit utunk során már többször is megfigyeltem, anélkül hogy rendesen elgondolkodtam volna rajta, most furcsa módon – és kissé fájdalmasan – ismét szemet szúrt nekem ezekben a bremgarteni napokban. Sokan voltak köztünk mûvészek, festõk, zenészek, költõk; ott volt az izzó Klingsor és az állhatatlan Hugó Wolf, a szófukar Lauscher és a ragyogó Brentano – de bármily elevenek és szeretetre méltók voltak is ezek a mûvészek, vagy legalábbis egyikük-másikuk, mégis: az általuk kitalált figurák kivétel nélkül elevenebbek, szebbek, vidámabbak és bizonyos fokig igazibbak és valóságosabbak voltak, mint maguk a költõk, az alkotók. Pablo, ahogy ott ült a nádsíppal, elbûvölõ volt a maga ártatlanságával és életkedvével, a költõje pedig – vézna testén szinte átsütött a hold – árnyként osont a folyóhoz, magányt keresve. Hoffmann, ez a sokat beszélõ, koboldszerû kis emberke imbolyogva és meglehetõs kapatosán jártkelt a vendégek között; õ is, akárcsak a többiek, csak félig volt valóságos, csak félig volt létezõ alak, valahogy nem volt egészen telt, nem volt teljesen igazi, ezzel szemben Lindhorst levéltáros, aki tréfából sárkányt alakított, minden egyes lélegzetvételnél annyi tüzet okádott, akkora léglöketet fújt ki, mint egy automobil. Megkérdeztem Leó szolgától, vajon mitõl van ez, hogy a mûvészek sokszor csak félembernek látszanak, míg az általuk teremtett képek olyan elevenek, hogy senkinek se jutna eszébe kételkedni ember voltukban. Leó rám nézett, elcsodálkozva kérdésemen. Azt az uszkárt, amelyiket eddig a karján vitt, most szabadon engedte, és azt mondta: – Az anyákkal is ugyanez történik. Ha megszülték a gyerekeiket, odaadták nekik a tejüket, a szépségüket és az erejüket, utána õk maguk teljesen elszürkülnek, és többé senkit sem érdekel már, hogy kik voltak õk. – Ez nagyon szomorú – mondtam, anélkül hogy mélyebben elgondolkoztam volna rajta. – Nem hiszem, hogy szomorúbb volna, ; mint akármi más – mondta Leó. – Talán szomorú, de ugyanakkor szép is. Csak így teljesülhet be a
törvény. – A törvény? – kérdeztem kíváncsian. – Miféle törvény ez, Leó? – A szolgálat törvénye. Aki sokáig akar élni, annak szolgálnia kell. Aki viszont uralkodni akar, az nem lesz hosszú életû. – Akkor miért törekszenek rá annyian, hogy urak legyenek? – Mert nem tudják, mivel jár ez. Vannak néhányan, akik uralkodásra születtek, de õk eközben is vidámak maradnak és egészségesek. Viszont a többiek, akik pusztán a törtetésük révén válnak urakká, azok mind a semmiben végzik. – Miféle semmiben, Leó? – Például a szanatóriumokban. Nem sokat értettem belõle, de Leó szavai az emlékezetembe vésõdtek; beszélgetésünk valami olyan érzést hagyott hátra bennem, hogy ez a Leó mindenféléket tud, sõt talán többet is tud nálunk, többieknél, akik pedig látszólag az urai volnánk. MÁSODIK FEJEZET Hogy vajon mi indíthatta arra a mi hûséges Leónkat, hogy a veszedelmes morbiói hasadék kellõs közepén egyszer csak otthagyjon bennünket, errõl nyilván mindenkinek, aki részt vett ezen a felejthetetlen utazáson, megvolt a maga véleménye, ám hogy valójában mi vezetett ide, és mik voltak ennek az eseménynek a valóságos összefüggései, azt csak jóval késõbb kezdtem valamelyest sejteni, mikor már volt némi rálátásom az egészre, s ekkor bebizonyosodott, hogy még ez a látszólag mellékes, valójában azonban igencsak lényegbevágó kaland sem volt véletlen, ellenkezõleg: ez is egy láncszem volt az üldözések ama láncolatában, amelyekkel az õsellenség megpróbálta mindenáron meghiúsítani vállalkozásunkat. Azon a hûvös õszi reggelen, amikor észrevettük, hogy Leó szolgánk hiányzik, és a felkutatására irányuló minden próbálkozás eredménytelenül végzõdött, bizonyára nem én voltam az egyetlen, akinek szíve valamiféle baljós sejtelemmel, a közelgõ vész elõérzetével telt meg. De ne szaladjunk elõre, a helyzet pillanatnyilag a következõképpen festett: miután merész menetben keresztülvágtunk fél Európán és a középkor egy részén, most ott táboroztunk egy mély sziklaszurdokban, egy vad hegyiszakadékban közel az olasz határhoz, a megmagyarázhatatlan módon eltûnt Leó szolgát keresve, s ahogy egyre csak kerestük, s egyre fogyott a reményünk arra, hogy megtaláljuk, mindinkább hatalmába kerítette mindegyikünket az a torokszorító érzés, hogy itt nem egyszerûen arról van szó, hogy egyik kedvelt és kellemes emberünk szerencsétlenül járt, vagy megszökött, vagy elrabolta õt az ellenség, hanem ez egy harc kezdete, a kitörni készülõ vihar elõhírnöke. Egész nap, sötétedésig folytattuk Leó keresését, átkutattuk az egész völgykatlant, s miközben mindjobban belefáradtunk a hiábavaló erõfeszítésbe, s a eredménytelenség láttán egyre csüggedtebb lett a hangulatunk, mindeközben furcsa és egyben kísérteties módon óráról órára növekedni látszott az elveszített szolga fontossága s ezzel egyidejûleg súlyosbodni a mi veszteségünk is. Nem egyszerûen a szép, kellemes és szolgálatkész ifjút sajnálta mindenki, mi, zarándokok és minden bizonnyal a szolgák is, valamennyien, több volt ez annál: ahogy egyre bizonyosabbá vált, hogy elveszítettük õt, úgy vált egyre nélkülözhetetlenebbé mindannyiunk szemében az ifjú: Leó nélkül, Leó bájos arca, Leó jókedve, dalolgatása, nagy vállalkozásunk iránti lelkesedése nélkül, úgy éreztük, valami rejtélyes módon mintha maga a vállalkozás is veszítene értékébõl. Én legalábbis valami effélét éreztem. Utazásunk eddigi hónapjai során – annak ellenére, hogy az út nem kis megerõltetést jelentett, és közben értek apróbb csalódások – soha egy pillanatig nem fogott el belsõ gyengeség, nem támadt bennem komolyabb kétely; nem volt a földön olyan sikeres hadvezér, nem volt az égen olyan fecske útban a rajjal Egyiptom felé, amelyik oly biztos lett volna célja, küldetése felõl, amelyik oly biztosra vette volna valaha is, hogy helyes az, amit tesz és amire törekszik, mint én ezen az utazáson mind ez idáig. Ámde most, itt, eme végzetterhes helyen, miközben egész álló nap – kékarany októberi nap volt – csak az õrök újra és újra felharsanó kiáltásaira és jeladásaira figyeltem, s egyre nõtt bennem a feszültség, mert minduntalan arra vártam, mikor jön vissza egy futár s hoz végre valami hírt, de minduntalan csalódnom kellett s ott állnom szemben azokkal a tanácstalan arcokkal, most elõször fordult elõ, hogy valami szomorúság és kétely költözött a szívembe, s minél erõsebbé vált bennem ez az érzés, annál határozottabban éreztem: nemcsak abban nem hiszek többé, hogy Leót megtaláljuk; valahogy mintha az egész kezdene megbízhatatlanná és kétségessé válni, mintha az a veszély fenyegetne, hogy minden – a barátságunk, a hitünk, az eskünk, a napkeleti utazásunk, az egész életünk – értékét, értelmét veszti. És ha netán tévednék is, ha azt tételezem fel, hogy valamennyien ugyanezt éreztük, mi több, a saját érzéseimet és belsõ élményeimet illetõen is tévednék, mert most utólag csupa olyasmit vetítek itt vissza arra a napra, amit valójában csak késõbb éltem át – az a sok furcsaság, ami Leó úticsomagjával kapcsolatban ott elõadódott, akkor is tény marad! És ez, túl minden személyes hangulaton, tényleg valami különös, fantasztikus dolog volt, és egyre aggasztóbbnak hatott: még ugyanazon a napon, ott a morbiói hasadékban történt, hogy miközben lázasan folytattuk Leó keresését, hol egyikünk, hol másikunk konstatálta, hogy hiányzik a csomagjából valami fontos, valami olyasmi, ami nélkülözhetetlen. Egyik holmira se akadtunk rá, de mindegyikrõl az derült ki, hogy Leó csomagjában kell lennie, s noha Leó hátán, akárcsak a többi emberünkén, mindössze egy közönséges vászon hátizsák volt (ez is csak egy zsák a többi, nagyjából harminc zsák közül), mégis úgy tûnt, hogy valamennyi fontos poggyászunk, amit magunkkal hoztünk az útra, ebben az egy, immár elveszett hátizsákban található! Nos, még ha közismert emberi gyengeség is, hogy ha valami hiányzik, akkor az abban a pillanatban a valóságosnál értékesebbnek és kevésbé nélkülözhetõnek látszik, mint akármi más, amit éppen a kezünkben tartunk, és noha azon holmik közül, amelyeknek elvesztése akkor a morbiói katlanban annyira aggasztott bennünket, késõbb sok minden vagy elõkerült, vagy az bizonyosodott be róla végül, hogy éppenséggel nem is olyan nélkülözhetetlen – mindennek ellenére az sajnos mégiscsak igaz, hogy aznap egész sor roppant fontos dolog elvesztését kellett konstatálnunk, azaz nyugtalanságunk ott a helyszínen messzemenõen megalapozott volt. Ami megint csak rendkívüli volt és kísérteties: hogy a hiányzó tárgyak – függetlenül attól, hogy késõbb meglettek-e vagy sem – fontosságuk szerint egyfajta fokozati sorrendet alkottak, és ami aztán az elveszettnek hitt holmik közül készleteinkbõl lassanként mégis elõkerült, az mindig épp az volt, amit mi olyan nagyon – és persze fölöslegesen – hiányoltunk, aminek az értékét olyannyira tévesen ítéltük meg. Igen, hadd mondjam ki már itt kereken, mi volt ebben a leglényegesebb, az, ami akkor teljességgel megmagyarázhatatlannak tûnt: az út hátralevõ részében az összes olyan eszközrõl, drágaságról, térképrõl és dokumentumról, aminek csakugyan lába kelt, szégyenletünkre kiderült, hogy valójában nélkülözhetõ, sõt a dolog valósággal úgy festett, mintha ki-ki csak azért erõltette volna a fantáziáját, hogy elhitesse magával: pótolhatatlanul szörnyûséges veszteségek érték, mintha mindenki csak azon igyekezett volna, hogy a számára legfontosabbnak tûnõt úgy állítsa be, mint ami elveszett, és aztán azt sirassa: ki az útleveleket, ki a térképeket, ki a kalifáknak szóló ajánlólevelet, ki ezt, ki amazt. Végül, miután az elveszettnek hitt tárgyakról sorra kiderült, hogy
nem vesztek el vagy nem is olyan fontosak és így nélkülözhetõk, már csak egyetlen olyan kincs maradt, ami csakugyan és végérvényesen elveszett, igaz, ez viszont alapvetõ fontosságú és nélkülözhetetlen dokumentum volt, amely felbecsülhetetlen értéket képviselt – arról azonban már reménytelenül megoszlottak a vélemények, hogy ez a Leó szolgával együtt eltûnt irat egyáltalán benn volt-e a poggyászunkban. Ha abban egyetértett is mindenki, hogy ez a dokumentum rendkívül értékes, és eltûnése pótolhatatlan veszteség számunkra, azt már csak kevesen merték határozottan állítani ( közöttük voltam én is), hogy ezt az iratot magunkkal is hoztuk az útra. Volt, aki kijelentette: valami hasonlót csakugyan magunkkal hoztunk Leó hátizsákjában, de az természetesen csak egy másolat volt, semmi esetre sem az eredeti dokumentum; mások esküdni mertek volna rá, hogy ilyesmi soha senkinek eszébe nem jutott, hogy akár az eredeti okmányt, akár a másolatát magunkkal kellene hozni az útra, hiszen ez az utazás egész értelmének a megcsúfolásával lett volna egyenlõ. A vitát további heves összetûzések követték, és ezek során kiderült (függetlenül attól, hogy a másolat lehetett-e a birtokunkban és azt veszítettük-e el vagy sem), hogy még az eredeti hollétére vonatkozóan is sokféle, egymásnak homlokegyenest ellentmondó elképzelés él a résztvevõkben. Volt, aki úgy tudta, a dokumentumot a császári kancellárián õrzik a Kyffháuserben. Mások váltig állították, hogy az irat abban az urnában lett elhelyezve, amelyik néhai Mesterünk hamvait tartalmazza. Butaság, mondták erre megint mások, hiszen az alapító levelet a Mester azzal az õsi képírással írta, amit egyedül õ ismert, és azt – az õ parancsára – a Mester tetemével együtt elégették, következésképp semmi jelentõsége annak, hogy mi van ezzel az alapítólevéllel; arra viszont feltétlenül szükség van, hogy megállapítsuk, hol található az alapítólevél négy (más vélemények szerint: nyolc) fordítása, melyek még a Mester életében, az õ felügyelete alatt készültek. Mert létezett valamikor egy kínai, egy görög, egy héber és egy latin fordítás, és ezek annak idején a négy régi fõvárosban lettek elhelyezve. Még sok más állítás és számos elképzelés merült fel, némelyek makacsul ragaszkodtak a maguk igazához, mások hol ettõl, hol amattól az érvtõl hagyták meggyõzni magukat, hogy aztán ezt az újonnan magukévá tett nézetet is egy még újabbra cseréljék. Egy szó mint száz: testvéri közösségünkben többé nem volt meg már az a biztonság, az az egység, ami azelõtt, noha a nagy eszme ekkor még együtt tartott bennünket. Ó, azok az elsõ viták! Nagyon is jól emlékszem rájuk! Hisz ez valami soha nem látott, soha nem hallott dolog volt addig töretlenül egységes szövetségünkben. A viták a tisztelet és az udvariasság jegyében folytak, legalábbis kezdetben, az elsõ idõkben nem került sor tettlegességre, se személyes vádaskodásra vagy sértésekre; eleinte még az egész világgal szemben álló, bonthatatlan egységbe tömörült testvériség voltunk. Még ma is hallom azokat a hangokat, még ma is látom táborhelyünket, ahol az elsõ vitákat folytattuk, látom a szokatlanul komoly arcok közt itt is, ott is alálebegõ aranyszín õszi leveleket, látom, ahogy egyik megpihen egy térden, a másik megtelepszik egy kalapon. És hogy figyeltem! Noha egyre jobban nyomasztott, egyre jobban megfélemlített a vita, mind e véleménynyilvánítások közepette szilárdan hittem abban – szomorúan bár, de szilárdan –, hogy Leó zsákjában az eredeti, a valódi régi alapítólevél volt benne, és hogy ez most vele együtt eltûnt és elveszett. Ebben hinni bizony meglehetõsen elszomorító érzés volt, de hát mégiscsak hittem valamiben, és ez a szilárd hit valamiféle biztonságot adott. Akkor persze azt gondoltam, hogy hej, de szívesen elcserélném én ezt a hitet egy olyanra, ami azért legalább némi reménnyel kecsegtetne. Csak amikor már ezt a hitemet is elvesztettem, és mindenféle elképzelés tárt kapukra talált nálam, akkor jöttem rá, minek is voltam én a birtokában, amikor még hittem. De látom, így nem lehet elmondani ezt a dolgot. De vajon el lehet-e mondani egyáltalán bárhogy, egy ilyen egyedülálló lelki közösség, egy ilyen csodálatosan magasrendûvé tett és átlelkesített élet történetét? Úgy szeretnék valamit a mi nagyszerû ügyünk emlékébõl megmenteni, hiszen az utolsók egyike vagyok azok közül, akik még életben vannak bajtársi közösségünkbõl; öreg szolgának érzem magamat, aki túlélte gazdáját, mondjuk, Nagy Károly egyik majordómuszát, és emlékezete tárházában egy sor fényes tettet és csodát õriz, de ezeknek emléke és képe vele együtt mind az enyészeté lesz, ha nem sikerül neki – szóba vagy képbe, krónikába, avagy énekbe foglalva – mindebbõl továbbadni valamit az utókornak. A kérdés csak az, hogy mi módon, milyen fogással lehetne akárhogy is, de elmondhatóvá tenni a mi napkeleti utazásunk történetét? Nem tudom. Hisz már ez az elsõ nekirugaszkodás, ez a legjobb szándék jegyében fogant próbálkozás is a parttalanság és az érthetetlenség irányába sodort. Pedig nem volt más célom, mint hogy egyszerûen följegyezzem azt, amire még emlékszem napkeleti utazásunk lefolyásából és az út egyes eseményeibõl. Mi sem látszott egyszerûbbnek –akkor. És most, mikor még jóformán alig mondtam el az egészbõl valamit, íme, máris leragadtam egy olyan apró kis epizódnál, Leó eltûnésénél, ami eredetileg eszembe sem jutott, és az elbeszélés szövete helyett egy csomó olyan összegubancolódott szálat tartok a kezemben, aminek elsimításához és kibogozásához sok száz kéz sokévi munkájára volna szükség, még az esetben is, ha, mint most, nem volna olyan rettenetesen durva és merev minden egyes szál, hogy mihelyt megfogja az ember és megpróbál húzni rajta egyet, máris eltörik az ujjai között. El tudom képzelni, hogy a történetíró is ugyanezekkel a nehézségekkel szembesül, valahányszor elkezdi valamely kor eseményeit idõbeli sorrendben feljegyezni, és komolyan veszi az igazságot. Mi áll az események tengelyében? Mi bennük a közös? Hol az a valami, amire az események vonatkoznak? Mi az, ami összetartja õket? Ahhoz, hogy valamiféle összefüggés, valamiféle oksági kapcsolat, valamiféle értelem létrejöhessen, ahhoz, hogy egyáltalán bármi elmondhatóvá lehessen ezen a földön, a történetírónak körülhatárolt egységeket kell kitalálnia: egy hõst, egy népet, egy eszmét – és azt, ami valójában a határtalanban történik, ezzel az egységgel kell eljátszatnia. De ha már ez is ilyen nehéz, egy sor valóságosan megtörtént és hitelt érdemlõen bizonyított eseményt elbeszélni, mennyivel nehezebb akkor a dolgom nekem, mert mihelyt megpróbálnám alaposabban szemügyre venni, egyszeriben minden kétségessé válik, kisiklik az ujjam közül és már fel is bomlik és fel is oszlik, úgy, ahogy ez a mi szövetségünkkel is történt, ahogy az is képes volt felbomlani és feloszlani, noha a legerõsebb közösség volt a világon. Sehol semmi megfogható egység, sehol semmi tengely, sehol egy pont, ami körül a kerék forog. Utazásunk Napkeletre és az ezt megalapozó testvéri közösség, vagyis a mi szövetségünk: ez volt a legfontosabb, ez volt az egyetlen fontos az életemben, akkora dolog, hogy ehhez képest a saját személyem tökéletesen jelentéktelennek tetszett. És most, amikor megpróbálom feljegyezni és rögzíteni ezt a legfontosabbat, vagy inkább: ebbõl az egészbõl valamit, akkor minden képek szilánkokra szétesõ tömege csupán, megtükrözõdve valamiben, ami nem más, mint a saját Énem, és ez a tükörnek mutatkozó Én olyan, akár egy üvegfelület legfelszínibb burka; bárhol faggatom, kiderül, hogy semmire semmiféle választ nem tud adni. Most leteszem a tollat, azzal a szándékkal és abban a reményben, hogy holnap vagy valamikor máskor majd folytatom, az is lehet, hogy még sokszor újra el kell kezdenem elölrõl, de hiába él bennem a szándék és a remény, és ez az egész féktelen és sürgetõ vágy arra, hogy elbeszéljem történetünket, mind e mögött ott ágaskodik halálos fenyegetésként a kétség. Ez a kétely akkor fogant bennem, mikor Leó után kutattunk a morbiói völgyben. És ez a kétely nemcsak arra vonatkozik, hogy hát: elmondható-e a történeted?, hanem arra is, hogy: egyáltaIán átélhetõ volt-e ilyesmi? Emlékszünk rá, hogy idõnként még a világháború harcosai is kénytelenek voltak szembenézni ezzel a kétellyel, pedig õk aztán igazán nem szûkölködtek a tényszerû beszámolókban, a szavahihetõ történetekben.
HARMADIK FEJEZET Azóta, hogy az elõbbieket írtam, gondolatban újra meg újra körbejártam tervemet, hátha sikerül valahogy kifogni a nehézségeken. Nem találtam meg a megoldást, ma is ugyanazzal a káosszal állok szemben. De magamban megfogadtam, hogy semmi szín alatt nem hátrálok meg, és abban a pillanatban, hogy erre fogadalmat tettem, mintha napsugár tört volna utat hozzám: fölidézõdött bennem egy boldog emlék. Hiszen én, jutott eszembe ekkor, most valami hasonlót, valami egészen hasonlót érzek itt belül, mint annak idején, midõn seregünk útra kelt: akkor is valami látszólag lehetetlenre vállalkoztunk, akkor is látszólag a sötétben haladtunk, minden irány nélkül, nem volt semmiféle reményünk, és mégis: minden valóságnál és valószínûségnél erõsebben ott sugárzott a szívünkben a tevékenységünk értelmébe és szükségességébe vetett hit. Borzongatóan futott végig rajtam ennek az akkori érzésnek az emléke, és attól a pillanattól fogva, hogy ez a boldog borzongás átjárt, újból kivilágosodott, újból lehetségesnek látszott minden. Elhatároztam, hogy lesz, ami lesz, én megvalósítom a szándékomat. Keresztülviszem, még akkor is, ha tízszer, ha százszor is újra elölrõl kell kezdenem elmondhatatlan történetemet, és ha százszor is elnyel ugyanaz a szakadék, akkor is el fogom kezdeni újból; és ha a képeket már nem tudom is újból értelmes egésszé összeilleszteni, a megmaradt képtöredékeket akkor is a lehetõ leghívebben rögzítem fogom. És közben mindig eszemben fogom tartani, amennyire ez ma még lehetséges, annak a mi nagy korszakunknak az elsõ alapelvét: sohase kezdj józan számítgatásba, sohase hagyd, hogy holmi észérvek megdöbbentsenek, tudd mindig erõsebbnek hitedet az úgynevezett valóságnál. Egyszer azért, ezt persze meg kell vallanom, idõközben csak tettem rá kísérletet, hogy valamiféle gyakorlatias úton-módon, a józan ész számítását követve próbáljak közelebb kerülni célomhoz. Felkerestem egy ifjúkori barátomat, aki itt él a városban és lapot szerkeszt, Lukasnak hívják; ez a barátom részt vett a világháborúban, és errõl könyvet is írt, egy regényt, amit sokan olvasnak. Lukas szívélyesen fogadott, sõt szemmel láthatólag öröme telt benne, hogy viszontláthatja hajdani iskolatársát. Két hosszabb beszélgetésem volt vele. Próbáltam érthetõvé tenni számára, mit is akarok én voltaképpen. Minden kertélés, köntörfalazás nélkül – az ilyesmit megvetettem – nyíltan megmondtam neki, hogy annak idején én is részt vettem abban a nagy vállakózásban, amirõl nyilván már õ is hallott, részt vettem az úgynevezett „napkeleti utazáson”, vagy szövetséges hadjáraton, vagy nevezze, ahogy akarja, hisz annyiféle nevet aggattak rá akkoriban a nyilvánosságban. Ó, hogyne, mosolygott rám gunyorosan, de azért jóindulatúan, emlékszik erre a dologra, az õ baráti körében többnyire csak a „gyerekek keresztes hadjárata” néven emlegették, meglehet, kissé túlságosan is tiszteletlenül. Azokban a körökben, ahol õ megfordult, nem vették teljesen komolyan ezt a mozgalmat, úgy tekintettek rá, mintha ez is, mondjuk, a teozófus mozgalom egyik hajtása volna, vagy valamelyik, a népek testvériségét elõmozdítani kívánó vállalkozás, mindazonáltal jócskán elámultak vállalkozásunk egynémely sikerét hallván; nem minden meghatottság nélkül olvasták például, hogy milyen halált megvetõ bátorsággal vágtunk keresztül Felsõ-Svábföldön, hogy mekkora diadalt arattunk Bremgartenben, vagy amikor sor került a tessini Montag-falu átadására; idõnként még azzal a gondolattal is játszadoztak, vajon nem lehetne-e mégis a mi mozgalmunkat valamiféle republikánus politika szolgálatába állítani. Csak hát az ügy ezek után szemlátomást kifulladt, a hajdani vezetõk közül többen hátat fordítottak a mozgalomnak, sõt úgy festett, még szégyellik is a múltjukat és nem akarnak emlékezni rá; egyre gyérebben csörgedeztek a hírek, és furcsa módon azok is egyre ellentmondásosabbak lettek, így aztán nem csoda, ha az egész ügy végleg ad acta lett téve, és – azoknak a háború utáni esztendõknek annyi más hóbortos politikai, vallási vagy mûvészi mozgalmához hasonlóan – ez is feledésbe merült. Hiszen akkoriban annyi próféta támadt, annyi titkos társaság lépett fel messianisztikus reményekkel és igényekkel, aztán mindegyik nyomtalanul letûnt a történelem színpadáról. Rendben, ez világos álláspont volt, Lukas szkeptikusan bár, de jóindulatúan állt hozzá a dologhoz. Valószínûleg ugyanígy gondolkozhattak mindazok, akik csak hallottak a szövetségrõl és a napkeleti utazásról, magában az élményben azonban nem volt részük. Eszem ágában sem volt Lukast megtéríteni, de azért fontosnak tartottam, hogy néhány dolgot illetõen helyesbítsek, hogy felvilágosítsam például arról, hogy a mi szövetségünk korántsem a háború utáni esztendõk fejleménye, története végighúzódik az egész világtörténelmen, és ha sokszor csak búvópatakként létezik is, akkor is egyetlen összefüggõ vonalat alkot, s hogy például a világháború bizonyos fázisai úgyszintén a mi szövetségünk történetének egy-egy szakaszát jelentették, továbbá, hogy alapítóink és testvéreink közé tartozott egyebek mellett Zoroaszter, Lao Ce, Platón, Xenophón, Püthagorasz, Albertus Magnus, Don Quijote, Tristram Shandy, Novalis és Baudelaire is. Lukas pontosan azzal a mosollyal mosolygott rám, amire elõre számítottam. – Jó – mondtam –, én nem azért jöttem, hogy tanítsam önt, hanem hogy tanuljak Öntõl. Leghõbb vágyam, hogy megírjam – nem, nem a szövetség történetét (arra jól felkészült tudósok egész hadserege se lenne képes) —, csak az utazásunkét, és azt is a lehetõ legegyszerûbben. De sehogy se akar sikerülni, egyelõre még azt se tudom, honnan közelítsek hozzá. Ez nem az írói tehetségen múlik, aminek egyébként, azt hiszem, birtokában vagyok, mellesleg szólva ebben a dologban semmiféle becsvágy nem fút. Más itt a baj: az, hogy már nincs meg az a valóság, amit a bajtársaim és én annak idején együtt átéltünk, és bár nincs semmi olyan a múltamban, amirõl értékesebb és elevenebb emlékeim volnának, ezek az emlékek mégis olyan távolinak tûnnek, annyira más anyagból valónak tetszenek, mintha mindez egy másik csillagon, egy másik évezredben esett volna meg velem, vagy mintha az egész merõ lázálom lett volna csupán. – Ezt az érzést én is ismerem! – mondta hirtelen élénkséggel Lukas, mintha csak most kezdte volna érdekeim az, amirõl idáig beszélgettünk. – Ó, ezt az érzést nagyon is jól ismerem! Látja, pontosan így voltam én is a háború élményével. Azt hittem, mindent jól és erõsen átéltem belõle, tömve volt a fejem képekkel, mintha egy ezer kilométeres filmszalag pergett volna az agyamban – de mikor ott ültem az íróasztalnál, ott ültem a széken, az asztalnál, fedél a fejem fölött, kezemben a toll, akkor azok a leborotvált falvak és erdõk, az a földindulásszerû pergõtûz, az az egész mocsokból és nagyságból, rettegésbõl és hõsiességbõl, kifordult belekbõl és darabokra tépett koponyákból, halálfélelembõl és akasztófahumorból összegubancolódott gombolyag – akkor ez az egész valami hihetetlen messzeségben gomolygott tõlem, mintha csak álmodtam volna, nem tudtam mihez kapcsolni az élményt, nem tudtam megfogni sehol. Ön tudja, végül mégiscsak megírtam a könyvet, azt is tudja, hogy sokan olvassák és sokan beszélnek róla. És látja: én mégse hiszek benne, hogy akár tíz ilyen – az enyémnél tízszer jobb és tízszer mélyrehatóbb – könyv is képes lenne képet adni a háborúról akár a legjobb indulatú olvasónak, ha az az olvasó a háborút nem élte át maga is. És ne higgye ám, hogy olyan sokan vannak, akik átélték. Még azok se élték át korántsem mind, akik pedig, úgymond, „részt vettek benne”. És még ha sokan átélték volna is – utána mindenki (épp azért, mert átélte) igyekezett mihamarabb elfelejteni. Az élményekre éhes ember, ha már kielégítette ezt a vágyát, talán semmire se éhezik annyira, mint arra, hogy felejtsen.
Lukas elhallgatott, látszott, hogy tovább töpreng, tovább elmélkedik. Szavai igazolták saját ez irányú tapasztalataimat és gondolataimat. Egy idõ múlva óvatosan megkérdeztem: – De ha így van, hogyan tudta végül mégis megírni a könyvet? Lukas föleszmélt révedezésébõl, egy pillanatra eltûnõdött. –Muszáj volt – mondta –, csak ezért. Nem volt más választásom: vagy megírom a könyvet, vágyjon a kétségbeesés. Csak így tudtam megmenteni magam a belsõ ürességtõl, a káosztól, az öngyilkosságtól. Ez kényszerített rá, hogy megírjam a könyvet. És a könyv meg is hozta számomra a várva várt menekvést, egyszerûen azért, mert megírtam, mindegy, hogy jól vagy rosszul. Ez volt az egyik, ez volt a fõ. Aztán meg: írás közben egy pillanatig se gondolhattam más olvasókra, csakis saját magamra, illetve néhanéha valamelyik háborús cimborámra, de akkor se olyanokra gondoltam, akik életben maradtak, hanem mindig olyanokra, akik elpusztultak a háborúban. Amíg írtam, végig olyan voltam, mint egy lázbeteg, vagy mint egy eszelõs, körülöttem három-négy halott, megcsonkított testtel – így született meg a könyv. Aztán hirtelen azt mondta – és ezzel végzõdött elsõ beszélgetésünk: – Bocsásson meg, errõl nem tudok többet mondani. Egy szót se, egy árva szót se. Nem tudok, nem akarok. Viszontlátásra! Azzal kituszkolt az ajtón. Második találkozásunkkor Lukas ismét nyugodt volt és józan, arcán most is ott ült az az enyhén gunyoros mosoly, és mégis úgy látszott: komolyan veszi, amit kérek tõle, és nagyon is jól megérti a kívánságomat. Adott néhány jó tanácsot, nem sokat, és ezek egy icipicit használtak is. Majd e második és egyben utolsó beszélgetésünk végén mintegy mellékesen még megjegyezte: – Figyeljen csak, ön minduntalan visszakanyarodik ahhoz a bizonyos Leóval kapcsolatos epizódhoz, ez nem tetszik nekem, olyan ez, mintha itt valami zátonynak ütközne. Ne foglalkozzék ezzel, jobb lesz, ha megszabadul Leótól, mielõtt még végképp a rögeszméjévé válik. Már épp a nyelvemen volt a válasz, hogy hát úgy nem is lehet könyvet írni, ha az embernek nincs valami rögeszméje, de Lukas nem figyelt rám. Annál jobban megrémített hát a kérdés, amit teljesen váratlanul nekem szegezett: – Tényleg Leónak hívták? Kivert a veríték. – Hogyne – mondtam –, hát persze hogy Leónak hívták. – És ez a keresztneve volt? Megakadtam. – Nem. De hogy mi… hogy mi volt a keresztneve, azt már nem tudom, elfelejtettem. A vezetékneve volt Leó, mindannyian csak így szólítottuk. Még mialatt beszéltem, Lukas fölvett egy vaskos könyvet az íróasztaláról és elkezdte lapozni. Mesés gyorsasággal megtalálta, amit akart, és az ujjával rá is bökött a kinyitott lapon a keresett helyre .A könyv egy címjegyzék volt, és ott, ahol az ujja megállapodott, az a név szerepelt: Leó. – Na látja – nevetett –, máris találtunk egy Leót. Andreas Leó, Seilergraben 69/a. Ez ritka név, lehet, hogy az illetõ tud valamit az ön Leójáról. Menjen el hozzá, hátha 6 meg tudja mondani azt, ami önnek kell. Én azt nem tudom megmondani. Az idõm szûkre szabott, bocsásson meg, nagyon örültem. Az elképedéstõl és az izgalomtól kábán botorkáltam ki, õ pedig betette mögöttem az ajtót. Lukasnak igaza volt: semmi keresnivalóm nem volt nála. Még aznap elmentem a Seilergrabenre, megkerestem a házat, és tudakozódtam Andreas Leó úr felõl. Azt mondták, a harmadik emeleten bérel egy szobát, este otthon szokott lenni, néha vasárnap is, nappal dolgozik. Megkérdeztem, mi a szakmája. Hát, foglalkozik õ ezzel is, azzal is, hangzott a válasz, ért a manikûrözéshez, a pedikûrözéshez, meg a masszázshoz is, tud kenõcsöt fõzni, gyógynövényfõzetekkel kúrákat is csinál; aztán ha szûkösebb idõk járnak, és éppen kevés a dolga, idõnként kutyaidomítással meg kutyanyírással is szokott foglalkozni. Eljöttem, s arra az elhatározásra jutottam, hogy én ezt az embert inkább nem keresem föl, vagy ha mégis, akkor se mondok neki semmit arról, hogy mik a szándékaim. No persze, égetett a kíváncsiság, látni akartam. Ezért a rákövetkezõ napokon gyakran elsétáltam arrafelé, és figyeltem a házat, és ma is el fogok menni oda, ugyanis eddig még egyszer se sikerült látnom Andreas Leót. Ó, ez a dolog hovatovább a kétségbeesésbe kerget és ugyanakkor boldoggá is tesz, vagy legalábbis izgatottá, feszültté, ettõl megint fontosnak érzem magamat és az életemet, és ez az, ami annyira hiányzott nekem. Lehet, hogy igazuk van azoknak a gyakorló pszichológusoknak, akik az ember minden cselekedetét az önös ösztönökbõl eredeztetik. Ámbár nem látom be teljesen, hogy ha valaki egész életében valamely ügyet szolgál, lemond az élvezetekrõl, elhanyagolja saját boldogulását és feláldozza magát valamiért, hogy az valóban ugyanazt csinálja-e, mint az, aki rabszolgákkal vagy fegyverekkel kereskedik, fényûzõ életet él, és közben csak úgy szórja a pénzt; de ha szócsatát vívnék egy ilyen pszichológussal, biztos, hogy én húznám a rövidebbet, mert a pszichológusok ugyebár azok az emberek, akiknek mindig igazuk van. Bánom is én, legyen úgy, ahogy õk mondják. Akkor viszont mindaz, amit eddig szépnek és jónak tartottam, amiért áldozatot hoztam, nem volt egyéb, mint az én önös vágyaim tárgya. Ami persze ezt a mostani tervemet illeti, hogy meg akarom írni valamilyen formában a napkeleti utazás történetét, ebben csakugyan napról napra világosabban látom az önös indítékokat: elõször úgy tûnt fel elõttem az egész, mintha itt valami fáradságos munkára vállalkoznék egy nemes ügy szolgálatában, de most már egyre jobban látom, hogy ezzel az útleírással semmi másra nem törekszem, csak amire Lukas úr is törekedett a maga háborús regényével: hogy tudniillik megmentsem az életemet azáltal, hogy valamivel megint értelmet adok neki. Ha legalább lámám az utat! Ha legalább egy lépéssel elõbbre jutnék rajta! Jobb lesz, ha megszabadul tõle, ne foglalkozzék Leóval!”, ezt tanácsolta nekem Lukas. Ezzel az erõvel akár a fejemtõl vagy a gyomromtól is megszabadulhatnék! És akkor nem kéne foglalkoznom vele többet! Édes istenem, segíts nekem egy kicsit!
NEGYEDIK FEJEZET Most megint másként van minden; azt még nem tudom, hogy ez voltaképpen elõremozdítja-e az ügyemet vagy sem, de valami olyasmit éltem át, valami olyasmi történt velem, amire sohasem számítottam volna – azazhogy várjunk csak: hát nem számítottam rá mégis, nem éreztem meg elõre, nem reménykedtem benne és nem rettegtem tõle legalább ennyire? Dehogynem. És ezzel együtt is épp eléggé csodás és valószerûtlen volt, és annak érzem még ma is. Már jó néhányszor, húszszor vagy még többször is végigsétáltam – a legkedvezõbbnek tûnõ órákban – a Seilergrabenen, és sokszor elbandukoltam a 69/a számú ház elõtt, végül már mindig az járt a fejemben: „Most még egyszer utoljára próbálkozom, de ha most se lesz semmi, akkor nem jövök többet.” Aztán, mondanom sem kell, elmentem újból, és tegnap este végre teljesült, amire vágytam. És nem akárhogyan! Ahogy közeledtem a házhoz – a szürkészöld vakolaton már minden kiugrót, minden repedést ismertem –, egyszer csak mit hallok? Valamelyik fönti ablakban valaki egy könnyû kis dallamot, egy táncdalt, egy slágert fütyül. Ekkor még nem sejtettem semmit, egyszerûen csak fölfigyeltem rá. Valahogy olyan biztatóan szólt ez a dallam. És valahol a tudatom mélyén mocorogni kezdett egy elfeledett, egy szunnyadó emlék. Maga a zene banális volt. Hanem azok az édesen, könnyedén és bájosán kifújt hangok, amiket ez a füttyös az ajkával elõcsalt, azok valami olyan elmondhatatlanul tisztán, jólesõen és természetesen szóltak, mintha madárfüttyöt hallana az ember! Megbabonázva álltam és hallgatóztam. Ugyanakkor valami heves sürgetést is éreztem belül. De nem gondoltam semmire, egyetlen gondolatom sem támadt közben. Vagy ha mégis, akkor legfeljebb arra gondolhattam, hogy aki így tud fütyülni, az minden bizonnyal nagyon boldog és nagyon szeretetreméltó ember. Jó néhány percig álltam így az utcán, és füleltem, csöndben, megigézve. Arra jött egy öregember, arca betegesen beesett volt, látta, hogy ott állok, õ is odahallgatott, de csak egy pillanatig, aztán még elmenõben megértõn rám mosolygott, szép, távolba tekintõ agg pillantása mintha azt mondta volna: „Csak ácsorogjon, jóember, ilyen fütyörészést nem mindennap hallani.” Az öregember tekintetétõl felderült a kedélyem, sajnáltam, hogy továbbment. Ám ugyanebben a pillanatban egyszersmind arra is rájöttem, hogy hiszen ez a fütyörészés az én összes vágyam teljesülését jelenti: az, aki ott fönt fütyül, csakis Leó lehet. Már kezdett sötétedni, de még egyik ablakban sem égett a lámpa. Néhány naiv variáció elhangzott még, aztán véget ért a dallam, csönd lett. „Most fel fogja gyújtani a lámpát”, gondoltam, de nem, minden ablak sötét maradt. Ekkor ajtócsukódást hallottam föntrõl, aztán lépteket a lépcsõházból, lassan nyílt a kapu, valaki jött kifelé, és pontosan olyan volt a járása, mint ahogy az elõbb fütyült: könnyed, játékos, ugyanakkor feszes, egészséges és fiatalos. Hajadonfõtt volt, aki ott jött, nem éppen magas, de igen karcsú férfi. Most már ráismertem, itt belül határozottan azt súgta valami, hogy ez õ, Leó, s nem csupán az a Leó, aki a címjegyzékben szerepel, hanem õ maga, a mi kedves útitársunk és szolgánk, akinek elvesztése annak idején, tíz évvel ezelõtt vagy még régebben, annyira elszomorítóit és olyan mélységes zavart keltett bennem. Akkora öröm, akkora meglepetés volt látni, hogy az elsõ pillanatban kis híján megszólítottam. És most már emlékeztem rá, de ez csak most villant az agyamba, hogy hiszen akkor is hallottam én, hogy fütyül, a napkeleti utazáson, ó, de mennyiszer! Ezek ugyanazok a hangok voltak, és furcsamód mégis mennyire másként csengtek a fülemben! Szívembe nyilaik a fájdalom: ó, mennyire más lett minden azóta, milyen más lett az ég, a levegõ, az évszakok, az álmok, az alvás, a nappal és az éjszaka! Hogy megváltozott számomra minden, milyen mélységesen és rettenetesen, ha valakinek a füttye, az ismerõs léptek üteme így szíven tud találni, ilyen jól tud esni és így tudni fájni, csupán azért, mert az elveszített múltat idézi! A férfi közel ment el mellettem, fedetlen feje rugalmasan és derûsen ingott csupasz nyakán, mely kilátszott a nyitott világoskék ingbõl, alakja szépen és vidáman lobogott el az esti utcán, vékony szandáljában vagy tornacipõjében alig hallhatón. Minden szándék nélkül utána eredtem, hogyisne eredtem volna a nyomába! Végigment az utcán, és bár járása könnyednek, frissnek és fiatalosnak hatott, volt benne valami határozottan esti jelleg is, ugyanaz a tónus, ami az alkonyra is olyannyira jellemzõ, járása megbarátkozott és eggyéolvadt az órával, a város belsejébõl tompán szûrõdõ hangokkal, az elsõként kigyúló utcai lámpák még csak derengõ világosságával. Leó befordult a Szent Pál-kapu melletti kis parkba, eltûnt a magas, kerek bokrok között, én pedig siettem, nehogy szem elõl veszítsem. Meg is leltem újra, az orgonabokrok és az akácok között bandukolt tovább. Az út két hurkot írt le, úgy kígyózott át a ligetes részen, állt egypár pad is ott a gyep szélén. Itt bent a fák között már elég sötét volt. Leó elment az elsõ pad mellett, amelyen egy szerelmespár ült, a második pad üres volt, arra leült, hátradõlt, és hátravetve fejét egy ideig a lombokat és az eget bámulta. Aztán a kabátzsebébõl kis kerek dobozt vett elõ, egy fehér fémszelencét, letette maga mellé a padra, lecsavarta a fedelét, és lassan elkezdett kicsipegetni belõle valamit, amit aztán a szájába vett és jóízûen elmajszolt. Én eddig a ligetes rész bejáratánál ténferegtem, most elindultam Leó padja felé, és leültem a másik végére. Leó felpillantott, szürkéskék szemével a szemembe nézett, és ugyanúgy rágicsált tovább. Aszalt gyümölcsöt evett, volt közte egypár szilva meg félbevágott sárgabarack. Ujjai közé csippentette, kicsit megnyomkodta, megtapogatta mindegyiket, aztán bekapta, és hosszasan, élvezettel majszolta egyiket a másik után. Jó idõbe telt, mire az utolsót kivette és elfogyasztotta. Akkor becsukta és megint zsebre tette a szelencét, majd hátradõlt és kinyújtotta a lábát; most láttam, kötélbõl font talpú szövetcipõ volt rajta. – Ma éjjel esni fog – szólalt meg hirtelen, nem tudtam, nekem szól-e vagy csak úgy magának mondja. – Könnyen lehet – mondtam némileg elfogódottan, arra számítva, hogy ha a külsõmrõl és a járásomról eddig nem ismert meg, akkor most talán – sõt, ezt szinte biztosra vettem – a hangomról fel fog ismerni. De Leó egyáltalán nem ismert meg, a hangomról se, és ha ez eleinte nem is lett volna egészen óhajom ellenére, most mégis kimondottan csalódást éreztem miatta. Én megismertem õt, õ engem nem. Velem – nem úgy, mint Leóval, aki szemlátomást mit sem öregedett az elmúlt tíz év alatt, ugyanolyan volt, mint régen –, velem, úgy látszik, más a helyzet, gondoltam, tragikusan más. – Ön olyan szépen tud fütyülni – mondtam –, hallottam az elõbb, ott a Seilergrabenen. Nagyon tetszett.
Én ugyanis azelõtt zenész voltam. – Zenész? – felelte Leó barátságosan. – Az gyönyörû hivatás. Hát fölhagyott vele? – Igen, átmenetileg. Még a hegedûmet is eladtam. – Csakugyan? Kár. Annyira meg van szorulva? Értsem úgy, hogy esetleg éhes? Van még otthon ennivalóm, van egypár márkám is még a zsebemben. – Ó, dehogy – mondtam gyorsan –, nem errõl van szó. Én nagyon jó körülmények között élek, megvan mindenem, több is, mint kellene. De az igazán kedves öntõl, hogy meg akart hívni, köszönöm. Az ember nem túl gyakran találkozik ilyen jószívû emberrel. – Gondolja? Nos, lehet. Az emberek különbözõk, néha egészen furcsák. Ön is olyan furcsa. – Én? Aztán miért? – Hát azért, mert van pénze bõven, mégis eladja a hegedûjét! Hát már nem telik öröme a zenében? – De igen. Csak hát ugye megesik néha, hogy az embernek elmegy a kedve attól, amit azelõtt szeretett. Igenis elõfordul, hogy egy zenész eladja a hegedûjét vagy esetleg a falhoz vágja, és az is, hogy egy festõ fogja magát és egy nap elégeti az összes képét. Ön soha nem hallott még ilyesmirõl? – Dehogynem. De hát ezt kétségbeesésbõl csinálják. Ilyesmi elõfordul. Én olyat is ismertem, aki saját magával végzett. Kettõt is. Vannak ilyen ostoba emberek. Csak sajnálni lehet õket. De hát, hiába, van, akin nem lehet segíteni… De mondja csak, mit csinál most, hogy már nincs meg a hegedûje? – Mit? Ezt-azt. Tulajdonképpen nem sok mindent csinálok, már nem vagyok olyan fiatal, gyakran betegeskedem is. De mondja, miért hozza fel folyton ezt a hegedût? Szerintem ez egyáltalán nem olyan fontos. – Hogy miért? Mert eszembe jutott róla Dávid király. – Tessék? Dávid király? És neki mi köze ehhez? – Annyi, hogy õ is zenész volt. Dávid, még amikor egészen fiatal volt, Saul királynak zenélt és játékával elûzte a király gyötrelmes rosszkedvét. Késõbb aztán belõle is király lett, amolyan igazi nagy király, akinek bõven kijutott a gondokból, a rosszkedvbõl és mindenféle lelki gyötrelmekbõl. Koronát viselt, háborúskodott, meg minden, ami ezzel jár, közben néhány igazi galádságot is elkövetett, és végül igen híres ember lett belõle. De ha végiggondolom a történetét, mindig oda lyukadok ki, hogy a legszebb az egészben az az ifjú Dávid, aki zenélt, aki a hárfát pengette szegény Saulnak, és nagyon sajnálom, hogy késõbb király lett belõle. Sokkal boldogabb és szebb volt, amikor még zenész volt. – Hát persze – mondtam, kissé hebehurgyán. – Hát persze hogy fiatalabb korában szebb volt és boldogabb. No de az ember nem maradhat örökké fiatal, és az ön hõn szeretett Dávidja idõvel akkor is öregebb, csúnyább és gondterheltebb lett volna, ha megmarad zenésznek, így viszont a nagy Dávid király vált belõle, aki megcselekedte, amiket megcselekedett, és azonkívül még zsoltárokat is szerzett. Végtére is: az élet nem csupán játék! Leó ekkor felállt, hogy elköszönjön. – Késõre jár – mondta –, és mindjárt esni fog. Már nem sokra emlékszem abból, amiket Dávid megcselekedett, és azt sem tudom, hogy valóban olyan nagyszerû tettek voltak-e azok. Õszintén szólva már a zsoltárokból se sokra emlékszem. Nem akarok róla semmi rosszat mondani. De hogy az élet nem csupán játék, arra nekem egy Dávid sem bizonyság. Igenis, hogy játék az élet, ha szép és boldog, akkor az: játék! Természetesen lehet belõle bármi mást is csinálni: kötelességet vagy háborút, vagy akár börtönt is, de attól nem lesz szebb az élet. Viszontlátásra, nagyon örültem. Azzal már el is indult, a rá jellemzõ könnyed, gondos, jóindulatú léptekkel, igen, ez a kedves, fura ember arra készült, hogy most eltûnjön a szemem elõl. Ekkor összeomlott bennem minden tartás, elvesztettem az önuralmamat. Kétségbeesetten futottam utána, és így rimánkodtam hozzá: – Leó! Leó! Hiszen ön Leó. Hát már nem ismer meg? Hiszen mi a szövetség tagjai voltunk, testvérek voltunk, és ma is azok kellene hogy legyünk. Hiszen együtt mentünk a napkeleti útra. Hát csakugyan elfelejtett engem, Leó? Valóban semmire sem emlékszik már? A koronaõrökre sem? Klingsorra és Goldmundra sem? És a bremgarteni ünnepre sem? És arra a szakadékra Morbio Inferiore mellett, arra sem? Leó, kérem, könyörüljön rajtam! Nem futott el, pedig attól féltem, de megfordulni se fordult meg; komótosan lépdelt tovább, mint aki nem hallott semmit, de azért hagyott idõt, hogy utolérjem, és az ellen se volt kifogása, hogy melléje szegõdjek. – Ejnye, hogy aggódik, és milyen kapkodva szedi a levegõt! – mondta csitítõ hangon. – Ez nem szép. Eltorzítja az arcot, beteg lesz tõle az ember. Menjünk csak egészen lassan, az csodálatosan megnyugtató hatással van az emberre. És ez a pár csepp esõ – ugye, milyen finom? Mintha csak kölnivíz permetezne a levegõbõl. – Leó – rimánkodtam –, könyörüljön! Csak egyetlen szót szóljon: megismer még?
– Jó, jó – mondta csitítóan (továbbra is úgy beszélt velem, mintha egy beteget vagy részeget nyugtatgatna) –, egy kis felindulás volt csak, mindjárt rendben lesz minden. Szóval: hogy ismerem-e. Hát melyikünk ismeri a másikat, vagy akár csak saját magát is? És látja, én, én meg aztán végképp nem vagyok nagy emberismerõ. Az ilyesmi nem is érdekel. A kutyák, azok igen, azokat egész jól ismerem, úgyszintén a madarakat és a macskákat is. De önt, uram, valóban nem ismerem. – De hát tagja a szövetségnek, vagy nem? Ott volt az úton is, nem? – Én állandóan úton vagyok, uram, és állandó tagja vagyok a szövetségnek is. Annyi mindenki jönmegy errefelé, ismerjük egymást, és mégsem ismerjük. A kutyákkal sokkal egyszerûbb a dolog. Figyeljen csak, álljon meg egy pillanatra! Figyelmeztetõen fölemelte az ujját. Ott álltunk az éjszakai Gartenstrassén, az úttestet egyre sûrûbben belepte a szemerkélõ esõ. Leó összecsücsörítette az ajkát, elnyújtott, vibráló, halk füttyentést hallatott, várt egy kicsit, még egyszer füttyentett, én pedig összerezzentem ijedtemben, mert annak a háznak a kerítése mögött, ahol álltunk, közvetlenül az orrunk elõtt hirtelen hatalmas farkaskutya ugrott elõ a bozótból, és boldogan nyüszítve nyomta oda a képét a kerítéshez, hogy Leó, a dróton és a rácsrudak közt benyúlva, megsimogassa. Erõs állat volt, világoszöld szeme fénylett a sötétben, és ahogy rám villant a tekintete, torokmélyrõl jövõ, alig hallható morgást hallatott, olyan moraj félét, mint amikor távol dörög az ég. – Ez Necker farkaskutya – kezdte Leó a bemutatást –, nagyon jó barátok vagyunk. Necker, ez itt egy valamikori hegedûs, nem szabad bántanod, még megugatnod sem. Álltunk, és Leó a kerítésen át gyöngéden vakargatta a kutya nedves bundáját. Tulajdonképpen szép jelenet volt, igazából nagyon tetszett nekem, hogy így összebarátkozott ezzel az állattal, és megszerezte neki azt az örömöt, hogy éjnek évadján üdvözölte; ugyanakkor siralmasan éreztem magam, és szinte elviselhetetlennek tûnt számomra az a tudat, hogy Leó ilyen bizalmas barátságban van ezzel a farkaskutyával és feltehetõleg még sok másikkal is, talán a környék összes kutyájával, engem pedig meg sem ismer, tõlem egy világ választja el. Az a barátság és az a bizalom, melyet én hasztalan próbáltam elnyerni, holott alázatosan könyörögtem érte, szemmel láthatólag nemcsak ennek a Necker kutyának szólt, hanem minden egyes állatnak, minden egyes esõcseppnek, és ahova csak lépett Leó, minden talpalatnyi földnek is; úgy látszott, állandóan gyakorolja az önátadást, és különféle áramok és hullámok révén mindig bensõséges kapcsolatban és közösségben él a környezetével, mindent ismer, mindenki ismeri és szereti – egyedül énhozzám, aki annyira szerettem és akinek akkora szüksége volt rá, egyedül énhozzám nem vezetett tõle út, egyedül engem rekesztett el magától, én voltam az egyetlen, akit idegenül és hûvösen mért végig, akit nem fogadott a szívébe, akit kitörölt az emlékezetébõl. Lassan továbbmentünk, a farkaskutya a vonzalom és az öröm jólesõ hangjaival kísérte Leót a kerítés túloldalán, nem feledkezve meg persze az én terhes jelenlétemrõl sem, mert közbe-közbe még többször is visszafojtotta Leó kedvéért azt a bizonyos torokmélyrõl jövõ, haragosan elutasító és ellenséges morgást. – Bocsásson meg – szólaltam meg újból –, én itt ráakaszkodom önre, igénybe veszem az idejét, ön pedig nyilván szeretne már hazamenni, szeretne lefeküdni. – De hát miért? – mosolygott. – Nekem nincs ellenemre, hogy egy éjszakát így átcsavarogjunk. Idõm van elég, kedvem is van hozzá, már ha önnek ez nem lesz fárasztó. Ezt csak úgy mondta, nyilván minden hátsó szándék nélkül, hiszen a hangja barátságosan csengett. De alighogy elhangzottak az utolsó szavak, egyszeriben a fejemben és minden ízületem mélyén éreztem, hogy milyen iszonyatosan fáradt vagyok, hogy lépésrõl lépésre milyen nehezemre esik ez a haszontalan és rám nézve megszégyenítõ éjszakai csatangolás. – Igaza van – hagytam rá leverten –, nagyon fáradt vagyok, csak most veszem észre. És hát végül is semmi értelme így éjszaka az esõben mászkálni és más embereknek a terhére lenni. – Ahogy gondolja – mondta õ udvariasan. – Ó, Leó úr, akkor nem így beszélt velem, amikor a napkeleti úton jártunk a szövetséggel. Hát csakugyan elfelejtett mindent?… Á, falrahányt borsó az egész. Sajnálom, hogy ilyen soká feltartottam. Jó éjt. Leó egykettõre eltûnt a koromsötét éjszakában, ott maradtam egyedül, ostobán, mint akit fõbe kólintottak; elvesztettem a játszmát. Leó nem ismert meg, nem akart megismerni, végig csak mulatott rajtam. Visszafordultam az úton, a kerítés mögött dühösen ugatott a Necker kutya. Nyirkos, meleg nyáréjszaka volt, de én fáztam: fáztam a fáradtságtól, a szomorúságtól és az egyedülléttõl. Nem elõször voltam így az életben. Már gyerekként is többször és alaposan kiélveztem ezeknek a sötét óráknak minden gyötrelmét. Akkor, ha rám tört a kétségbeesés, mindig úgy éreztem magam, mintha zarándok volnék, aki elért a világ végére, oda, ahonnan már nincs tovább, csak engedelmeskedni kell a vágyott mélység hívásának, és belevetni magam az ürességbe, a halálba. A kétségbeesés a késõbbi években is gyakori látogatóm volt, de az öngyilkosság heves, sürgetõ vágya idõvel átalakult, sõt szinte már ki is hunyt bennem. A „Halál” ekkor már nem a Semmit, az ürességet, a nemlétet jelentette. Sok minden más is megváltozott. A kétségbeesés óráit ebben az idõben úgy fogadtam, ahogy az erõs testi fájdalmakat szokás: ezt, ha tetszik, ha nem, el kell viselni, van, aki jajgat, van, aki tûr, közben az ember érzi, ahogy egyre nõ, egyre erõsödik a fájdalom, s hol dühödt, hol gúnyos kíváncsisággal figyeli, vajon meddig mehet ez még, vajon meddig fokozódhatnak még a kínjai.
Ami rosszkedv csak összegyûlt bennem az életem miatt, amelyben csalódtam s amely egyre értéktelenebbé és egyre bátortalanabbá vált azóta, hogy magányosan tértem vissza a balsikerrel végzõdött napkeleti utazásról; ami hitetlenség csak volt bennem magammal és a képességeimmel szemben; s ami irigybûnbánó vágyakozás a hajdan átélt szép és nagyszerû idõk után – az most mind felszökõ fájdalomként feszített, akkorára nõtt, mint egy fa, mint egy hegy, hogy szinte szétfeszített már, és ez a mérhetetlen fájdalom mind-mind egyetlen dologgal volt kapcsolatos: az én akkori munkámmal, a napkeleti utazás és a szövetség elkezdett történetével. Már nem a teljesítmény volt az, ami kívánatosnak és értékesnek tûnt fel elõttem. Az egyetlen, ami még értékesnek tetszett a szememben, az a remény volt: hogy a munkámmal – azzal, hogy annak a fennkölt korszaknak az emlékét szolgálom – valamelyest magamat is megtisztíthatom és megválthatom, és sikerül újra kapcsolatot teremtenem a szövetséggel és akkori élményeimmel. Otthon lámpát gyújtottam, s azonmód, csuromvizes ruhában, kalapban odaültem az íróasztalhoz, és írtam egy könyörgõ hangú levelet Leónak, tíz–, tizenkét, húszoldalas levelet, telis-tele önváddal, töredelmes megbánással. Elõadtam, mekkora bajban vagyok, felidéztem neki a közös élmények, a közös barátok képét, elpanaszoltam, milyen határtalan, milyen ördögi nehézségekbe ütköztem, és hogy emiatt végül is kátyúba jutott nemes vállalkozásom. Iménti fáradtságom elszállt, izzva ültem a papír fölött és egyre csak róttam a sorokat. Bármekkora nehézségek tornyosulnak is elém, írtam, én kész leszek a legszörnyûbb kínokat is elviselni, semhogy akár csak egyet is eláruljak a szövetség titkai közül. És nem fognak ellankadni erõim, akármi történjék is, én bevégzem mûvemet, a napkeleti utazás emlékezetére, a szövetség megdicsõítésére. Szinte lázas önkívületben róttam tele sietõs betûimmel egyik oldalt a másik után, minden meggondolás, minden hit nélkül, a panaszok, vádak és önvádak úgy ömlõitek belõlem, akár a szétrepedõben levõ korsó falán a víz. Válaszban nem reménykedtem, de ki kellett adnom magamból mindent. Még akkor éjjel elvittem a zûrzavaros, vastag levelet, és bedobtam a legközelebbi postaládába. Már majdnem virradt, amikor végre elcsavartam a lámpát, átmentem a nappalival szomszédos kis manzárdhálószobába és lefeküdtem. Rögtön álomba merültem, nagyon mélyen és sokáig aludtam. ÖTÖDIK FEJEZET Másnap, amikor többszöri felébredés és újbóli elszunnyadás után fájó fejjel, de kipihenten magamhoz tértem, végtelen meglepetésemre, örömömre és zavaromra Leót találtam ott a nappaliban. Az egyik szék szélén ücsörgött, és úgy festett, mint aki már régóta vár. – Leó – kiáltottam –, hát eljött? – Elküldték önhöz – mondta. – A szövetségtõl. Hiszen emiatt írt nekem, én pedig átadtam a levelet a feljebbvalóknak. A Magas Szék várja önt. Mehetünk? A döbbenettõl szóhoz se jutva siettem, hogy hamar felhúzzam a cipõmet. Az íróasztalon még mindig szanaszét hevert minden, akkora volt a felfordulás, mintha valami dúlás lett volna itt az éjjel. Noha csak pár órával ezelõtt történt, e pillanatban alig emlékeztem rá, mi volt az, amit ott olyan iszonyatos félelmek közepette és olyan lázas sietséggel papírra vetettem. Akármi volt is, úgy látszik, mégsem volt hiába. Valami történt, Leó eljött. Csak most értettem meg hirtelen szavai tartalmát. Ezek szerint megvolt még a „Szövetség”, csak én nem tudtam róla semmit, nélkülem létezett és nem tekintett többé magához tartozónak! Szóval megvan még a szövetség, a Magas Szék, megvannak a feljebbvalók, és most értem küldtek! A hír hallatán forróság öntött el, és kilelt a hideg. Úgy éltem itt ebben a városban hónapokon és heteken át, egyre csak a szövetségrõl és az utazásunkról szóló feljegyzésekkel foglalkozva, hogy közben fogalmam sem volt, maradt-e még valami a szövetségbõl, és ha igen, akkor a megmaradtak vajon hol lehetnek, nem én vagyok-e esetleg az utolsó hírmondó közülük; sõt, õszintén szólva, voltak órák, amikor abban sem voltam biztos, hogy csakugyan létezett az a szövetség és én valóban hozzátartoztam valaha is. És most itt állt Leó, akit a szövetség küldött értem. Emlékeznek rám, hívnak, meg akarnak hallgatni, talán felelõsségre is fognak vonni. Rendben, gondoltam, én készen állok. Kész voltam rá, hogy bebizonyítsam, én nem lettem hûtlen a szövetséghez, kész voltam engedelmeskedni. Mindegy, mit határoznak a feljebbvalók, megbüntetnek-e vagy megbocsátanak, én kész voltam mindent elfogadni, mindenben igazat adni és alázatosan engedelmeskedni nekik. Elindultunk, Leó ment elöl, és most újfent megcsodálhattam, amit már évekkel ezelõtt ámulva állapítottam meg a járását figyelve, hogy milyen remek, milyen tökéletes szolga is õ. Ruganyos és türelmes léptekkel haladt elõttem az utcán, mindig mutatva, hogy merre tovább, igazi vezetõ volt, az a szolga, aki nem törõdik semmi mással, csak a rábízott feladattal, aki minden pillanatban maradéktalanul igyekszik tisztének megfelelni. Mindennek ellenére azonban Leó mégis alaposan próbára tette a türelmemet. A szövetség hívott, a Magas Szék várt, mindenem kockán forgott, egész jövendõ életem most dõl el, egész eddigi életem vagy értelmet nyer most, vagy végleg értelmét veszti – reszkettem a várakozástól, az örömtõl, a félelemtõl, a fojtogató szorongástól. Türelmetlen voltam, így hát az út, amin Leó haladt elõttem, elviselhetetlenül hosszúnak tetszett, hisz több mint két órán át kellett vezetõm mögött mennem, a legfurcsább és, nekem úgy tûnt, a legszeszélyesebb kerülõutakon. Kétszer is hosszan megváratott Leó egy-egy templom elõtt, mialatt õ bent imádkozott, és számomra örökkévalóságnak tûnt az is, amíg az ódon városháza elõtt álldogált szemlélõdve és magába merülten, aztán még elõadást tartott arról is, hogy az épületet szövetségünk egyik hírneves tagjának kezdeményezésére emelték ötszáz évvel ezelõtt, és bármilyen szorgosan, szolgálatkészen és céltudatosan lépkedett is közben, én már teljesen összezavarodtam attól, hogy ennyi kerülõvel, vargabetûvel és cikcakkal közeledik a céljához. Ezt az utat, amely nekünk egy egész délelõttbe került, minden bizonnyal egy negyedóra alatt is meg lehetett volna tenni. Végül elvezetett egy álmos külvárosi utcába, ott egy nagy csöndes épülethez, amely ránézésre úgy festett, mint egy terjedelmes hivatali épület vagy múzeum. Egy lélek nem mutatkozott benne, az elõcsarnok és a belõle nyíló fõlépcsõk tátongtak az ürességtõl. Róttuk a folyosókat, a lépcsõket, Leó sorra bekukkantott a fogadószobákba. Egyszer óvatosan kinyitott egy nagy magas ajtót, a nyíláson egy telezsúfolt mûterembe lehetett belátni, az állvány elõtt felgyûrt ingujjban ott állt Klingsor festõ – ó, már hány éve, hogy nem láttam ezt a szeretett arcot! De nem mertem beköszönni neki, annak még nem jött el az ideje, hiszen vártak rám, be lettem idézve. Klingsor amúgy sem igen törõdött velünk; bólintott Leónak, engem vagy nem látott, vagy nem ismert meg, mindenesetre szó nélkül, barátságosan, de azért határozottan kitessékelt bennünket, nem tûrte, hogy megzavarják munka közben. Végül a végeláthatatlan épületben legfölül valami padlástérbe jutottunk, ahol papír- és kartonszag terjengett, és a falak mentén, sok száz méter hosszan szekrényajtók, könyvgerincek és aktakötegek sorakoztak: egy óriási archívum, egy hatalmas irattár. Az ottlévõk ügyet se vetettek ránk, mindenki hangtalanul végezte a dolgát; nekem úgy rémlett, mintha az egész világot a csillagos égbolttal egyetemben innen kormányoznák, vagy
legalábbis itt rögzítenék és innen figyelnék. Sokáig álltunk és vártunk, az irattári, illetve könyvtári alkalmazottak hangtalan léptekkel siettek körülöttünk, kezükben katalóguscédulákkal és leltári számokkal, létrákat támasztottak a polcokhoz, felmásztak rájuk, felvonók, tolókocsik közlekedtek finoman, halk surrogással. Aztán Leó énekelni kezdett egy dalt. Döbbenten hallgattam ezeket a nekem valamikor oly meghitten ismerõs hangokat, az egyik szövetségi énekünk volt, annak a dallama szólt. Az énekszó hatására nyomban mozgásba jött minden. Az alkalmazottak hátrább húzódtak, a helység hosszában megnyúlt, a vége már a homályos messzeségbe veszett, és ennek az óriásivá nõtt irattári tájnak a hátterében szorgoskodtak most a dolgozók, kicsi és valószerûtlen alakok, miközben az elõtér tágas és üres térséggé változott, a táguló terem lassacskán ünnepi jelleget öltött, középen párnás székek sokasága helyezkedett el szigorú rendben, és már érkeztek is a feljebbvalók, ki a háttérbõl, ki az oldalt nyíló sok-sok ajtó valamelyikén, nyugodt léptekkel közeledtek a székekhez, és egymás után elfoglalták a helyüket. Lassan megteltek a széksorok, maga az építmény közben hátrafelé menetelesen emelkedett, egy trónszékben végzõdve fönt, azt egyelõre még nem foglalta el senki. Az ünnepélyes szünedrion az utolsó sorig megtelt. Leó rám nézett, olyan pillantással, amely türelemre, hallgatásra és tisztelettudásra intett, majd elvegyült a sokaságban, észrevétlenül eltûnt, hiába meresztettem a szemem, többé nem találtam. Viszont a fölöttesek, a Magas Szék tagjai között, akik most összegyûltek, itt is, ott is ismerõs személyek tûntek föl, komoly vagy éppen mosolygó arccal; Albertus Magnust pillantottam meg, Vaszudéva révészt, Klingsor festõt és másokat. Végre elcsendesett a terem, és elõlépett a szószóló. Kis pontként, egyedül álltam a Magas Szék elõtt, mindenre elkészülve, mélységes félémmel telve, de éppily mélységes belenyugvással is, tudtam, bármi fog is történni itt, bárhogy határoznak is, én mindennel egyetértek. A szószóló zengõ és nyugodt hangja végigcsendült a termen. – Egy szökött testvér áll elõttünk, aki magát vádolta be a szövetségnél – jelentette az esetet. Reszketett a térdem. Az életem forog kockán, gondoltam. Most majd minden sorra kerül, de ez így van jól. A szószóló folytatta: – Önt H. H.-nak hívják? Részt vett ön a felsõ-svábföldi menetelésben? A Bremgartenben tartott ünnepen? Igaz, hogy nem sokkal Morbio Inferiore után megszökött? Beismeri, hogy meg akarta írni a napkeleti utazás történetét? Úgy gondolja, hogy ebben a munkában akadályozza a fogadalma, amely megtiltja, hogy a szövetség titkairól beszéljen? És így tovább: minden kérdésre igenlõ választ adtam, még azokra is, amelyeket pedig érthetetlennek és iszonyatosnak találtam. A feljebbvalók tanácskoztak egy darabig, suttogva, arcjátékkal, kézmozdulatokkal értetve meg magukat, majd újból felállt a szószóló, és bejelentette: – Önvádlót ezennel felhatalmazzuk arra, hogy az általa ismert szövetségi törvényt és szövetségi titkot nyilvánosan közzétegye. Ezenfelül munkájához rendelkezésére bocsátjuk a szövetség teljes irattárát. A szószóló visszavonult, a feljebbvalók is szétoszlottak, részben a terem belseje nyelte el õket, részben a kijáratokon át tünedeztek el; a hatalmas helyiségben mély csend lett. Félénken körülnéztem, az irodai asztalok egyikén ismerõsnek tetszõ papírlapokat vettem észre. Felvettem õket az asztalról, akkor jöttem rá, hogy ez nem más, mint az én munkám, az én féltett gyermekem, az én elkezdett kéziratom. A kék fedélen rajta volt a cím: A napkeleti utazás története, feljegyezte H. H. Rávetettem magam, és nagy sietve, munkaláztól égve, és abban a tudatban, hogy most már felsõbb jóváhagyással, sõt támogatással végezhetem be feladatomat, átolvastam azt a néhány oldalnyi sûrûn teleírt kéziratot, amely tele volt áthúzásokkal és javításokkal. Ha arra gondoltam, hogy ettõl fogva nem kell tartanom a nyelvemet, mert erre immár semmilyen fogadalom nem kötelez, és hogy most már az egész irattárral, ezzel az egész kimeríthetetlen kincsesbányával szabadon rendelkezhetem, a rám váró munka még nagyobb szabásúnak, még megtisztelõbbnek tûnt, mint valaha. Ám ahogy oldalról oldalra haladva olvastam, egyre kevésbé tetszett a kézirat, sõt: azelõtt még a legkétségbeesettebb óráimban sem éreztem ennyire haszontalannak és visszásnak az egészet, mint most. Minden olyan zavarosnak tûnt benne, valahogy teljes volt a fejetlenség, a fõ összefüggéseket – pedig ezeknek világosan meg kellett volna mutatkozniuk – eltorzítottam: ami teljesen magától értetõdõ lett volna, arról egyszerûen elfeledkeztem, ehelyett csupa mellékes és lényegtelen mozzanatot toltam elõtérbe. Ez így nem maradhatott, ezt újra kellett kezdeni terjesen elölrõl. Ahogy így végigmentem a kéziraton, kénytelen voltam mondatról mondatra áthúzni, és az áthúzások nyomán a szöveg lassanként szétmorzsolódott a papíron, a tisztán megrajzolt hegyes betûk játékos formavázlatokká estek széjjel, vonalakra és pontokra, kis körökre, virágokra és csillagokra bomlottak, és ezek a bájos, ámde tökéletesen értelmetlen ornamensek mintegy tapétamintaként fedték be az átnézett oldalakat. Nem telt sok idõbe, és a megírt szövegbõl már nem látszott semmi, maradt viszont egy csomó üres papír, amin újrakezdhettem a munkát. Összeszedtem magamat. Tisztáztam magamban: az természetes, hogy korábban nem ábrázolhattam elfogulatlanul és világosan a történeteket, merthogy lépten-nyomon olyan titkokról volt szó, amelyeket nem volt szabad közölnöm, hiszen a szövetségi fogadalom ezt tiltotta. Én ezt a dilemmát úgy próbáltam feloldani, hogy eltekintve az objektív történeti ábrázolásról és tekintet nélkül a magasabb összefüggésekre, célokra és szándékokra, az elbeszélésben kizárólag a saját személyes élményeimre szorítkoztam. De hát látható volt, hogy ez hová vezet. Viszont most már nem voltam köteles hallgatni, nem volt többé semmilyen megszorítás, teljesen hivatalosan megkaptam a felhatalmazást, és ehhez az egész kimeríthetetlen archívum a rendelkezésemre állt. Világos volt: ha eddig végzett munkám nem hullott volna szét diszítõelemek puszta halmazává, akkor is teljesen újra kellene kezdenem az egészet, új alapokra helyeznem, újból felépítenem mindent. Elhatároztam, hogy elõször is rövid összefoglalást adok a szövetség történetérõl, alapításáról és alkotmányáról. Az óriás cédulakatalógusok – melyek ott sorakoztak minden asztalon, kilométer hosszan, végeláthatatlan mennyiségben, hátul a messzi távolba és sötétségbe veszve – majd választ adnak minden kérdésemre. Gondoltam, nem árt, ha kérdéseimet elõször szúrópróbaszerûen intézem az irattárhoz, végtére is valahogy meg kell tanulnom dolgozni ezzel a hatalmas apparátussal. Legelõször persze a szövetség alapokmányát próbáltam kikeresni. – Szövetségi alapítólevél – állt a cédulakatalógusban –, lásd Chrysostomus rekesz, V. ciklus, 39. strófa, 8. sor. – Úgy is volt: szinte magától meglett a rekesz, a ciklus, a strófa, valami bámulatosán volt elrendezve az irattár. És most kezemben tartottam a szövetség alapítólevelét! Arra, hogy valószínûleg nem fogom tudni elolvasni, lélekben már felkészültem. És tényleg, nem tudtam elolvasni. Görög betûkkel volt írva, nekem úgy tûnt, és görögül értettem valamelyest; de egyrészt rendkívül régies, idegenszerû írással íródott, amelynek jelei, bár látszatra jól kivehetõek voltak, számomra olvashatatlanok maradtak, másrészt a szöveget olyan nyelvjárásban vagy olyan titkos adeptusnyelven fogalmazták, amelybõl csak nagy néha sikerült homályosan, egybecsengések vagy analógiák segítségével megértenem egy-egy szót. De még nem csüggedtem el. Ha a levél
olvashatatlan maradt is, írásjelei erõteljesen felidéztek bennem bizonyos emlékképeket, egészen pontosan: újból magam elõtt láttam, éspedig kézzelfogható élességgel, Longus barátomat, amint az éjszakai parkban görög és héber betûket ír, és a leírt jelek madarak, sárkányok és kígyók képében belevesznek az éjbe. A katalógusban lapozgatva megborzongtam, látván, hogy az adatok micsoda bõsége vár itt rám. Sok meghitt fogalomra, sok jól ismert névre bukkantam. Rábukkantam – össze is rezzentem tõle – a saját nevemre is, de hogy vele kapcsolatban mit tartalmaz az archívum, annak nem mertem utánanézni – ugyan ki bírná elviselni, hogy egy mindentudó bíróság ítéletét meghallja saját magáról? Viszont megtaláltam például Paul Klee nevét, a festõét, akit az utazásunkról ismertem és aki barátságban állt Klingsorral. Kikerestem a nevét az irattárban. Egy igen-igen réginek látszó kis aranylemezt találtam ott, amelyre zománcos vagy inkább tûzzománcos eljárással háromlevelû lóhere volt festve, az egyik levél egy pici kék vitorlást, a másik egy tarkapikkelyes halat ábrázolt, a harmadik olyan volt, mint egy távirat formanyomtatványa, és ez a szöveg állt rajta: Fele hó, fele kék, Fele Paul, fele Klee. Örültem neki – noha ebbe az örömbe némi melankólia is vegyült –, hogy elolvashattam azt is, mi áll ott Klingsorról, Longusról, Maxról és Tillirõl, és annak az élvezetnek sem tudtam ellenállni, hogy Leóról is megtudjak valami közelebbit. Leó katalóguscéduláján ez állt: Cave! Archiepisc. XIX. Diacon. D. VII. cornu Ammon. 6 Cave! A kétszeres figyelmeztés, a Cave! megtette hatását, arra már nem vitt rá a lélek, hogy ebbe a titokba behatoljak. De ahogy így egyre-másra próbálkozgattam, mind jobban és jobban feltárult elõttem, hogy ez az irattár micsoda hallatlan bõségben tartalmaz mindenféle anyagot, mindenféle tudást és mindenféle mágikus formulát. Benne volt – nekem úgy tûnt – jószerivel az egész világ. Miután örömteli vagy éppen zavarba ejtõ kirándulásokat tettem a tudomány különféle területeire, többször is vissza-visszatértem a Leó nevet viselõ katalóguscédulához, egyre hevesebb, egyre nagyobb kíváncsisággal. A kétszeres Cave! mindannyiszor visszariasztott. Egy másik cédulás dobozban lapozgatva viszont szemembe ötlött a Fatme szó, majd alatta az alábbi hivatkozás: princ. orient. 2 noct. mill. 983 hort. delic. 07 Kikerestem és meg is leltem az irattárban a megadott helyet. Parányi kis medál volt ott, nyitható fedelû, benne egy kis miniatúra, egy elbûvölõen szép hercegkisasszony arcképe, amely azon nyomban emlékezetembe idézte mind az ezeregy éjszakát, gyerekkorom .összes meséjét, az összes álmomat és kívánságomat abból a nagyszerû idõszakból, amikor novíciátusom ideje kitelt és felvételemet kértem a szövetségbe, hogy elutazhassak Keletre Fatméhoz. A medál pókhálófinomságú, ibolyakék selyemkendõcskébe volt becsomagolva, megszagoltam, a hercegnõ és a Napkelet illata áradt belõle sejtelmes távolian, álomszerû finomsággal. És ahogy így beszívtam ezt a távoli, ritkás varázsillatot, hirtelen ellenállhatatlan erõvel tört rám a felismerés: micsoda fenséges varázs burkolt körül annak idején, amikor megkezdtem a zarándoklatot Napkeletre, miként hiúsult meg alattomos és lényegében ismeretlen akadályok miatt a zarándoklat, hogy illant el aztán mindinkább a varázs, és micsoda sivárság, józanság és kopár kétségbeesés volt azóta az én levegõm, az én kenyerem és italom! Már nem láttam se a kendõt, se a képet, mert patakzó könnyeim sûrû fátyolt vontak a szememre. Ó, éreztem, az arab hercegkisasszony képe ma már nem bizonyulna elégségesnek ahhoz, hogy felvértezzen a világ és a pokol ellen, és lovagot és keresztest csináljon belõlem, ahhoz ma más, erõsebb varázs kellene. De mily édes, mily ártatlan, mily szent volt az az álom, amelyet ifjúként követtem, amely meseolvasót, zenészt, novíciust csinált belõlem és elvezetett egészen Morbióig! Zaj riasztott fel révedezésembõl, mindenfelõl az archívum végtelen mélységû tere meredt rám kísértetiesen. Villámként cikázott át rajtam ekkor egy újabb gondolat, egy újabb fájdalom: ennek a szövetségnek a történetét akartam én megírni, ó, én, együgyû; én, aki az ebben az archívumban található sok-sok millió iratnak, könyvnek, képnek, jelnek az ezredrészét se tudom megfejteni, hát még megértem! Megsemmisülve, végtelen ostobán, végtelen nevetségesen, saját magamat sem értve, porszemmé zsugorodva álltam mindeme dolgok kellõs közepén; engedték, hogy kicsit eljátszogassak velük, hogy éreztessék velem, mi is a Szövetség, és mi vagyok én. A sok-sok ajtón át számlálhatatlanul sokan jöttek be a feljebbvalók: némelyiket még a könnyeimen át is megismertem. Felismertem Jup mágust, felismertem Lindhorst levéltárost, a Pablónak öltözött Mozartot. A nagyméltóságú gyülekezet felállt a széksorokban, a hátrafelé emelkedõ és egyre keskenyedõ széksorok fent a csúcson magas trónusban végzõdtek, a trónus fölött szikrázó aranybaldachint pillantottam meg. Elõlépett a szószóló, és bejelentette: – A szövetség készen áll, hogy feljebbvalói által kimondja az ítéletet H. önvádló ügyében, aki úgy érezte, van benne elég erõ ahhoz, hogy a szövetség titkairól hallgasson, s aki most belátta, milyen képtelen és istenkáromló tervet forgatott a fejében, amikor meg akarta írni egy olyan utazás történetét, amelyre nem volt eléggé érett, és egy olyan szövetség történetét, amelynek létezésében már nem hitt és amelyhez hûtlenné lett. Hozzám fordult, és zengõ heroldhangján így szólt: – H. önvádló, elfogadod-e a törvényszék illetékességét és aláveted-e magad ítéletének? – Igen – válaszoltam. – H. önvádló – folytatta –, elfogadod-e, hogy a feljebbvalók törvényszéke a feljebbvalók legfõbbjének elnöklete nélkül hozzon ítéletet ügyedben, vagy az a kívánságod, hogy a feljebbvalók legfõbbje ítélkezzen fölötted? – Elfogadom a feljebbvalók ítéletét – mondtam –, akár a feljebbvalók legfõbbjének elnökletével történik az ítélethozatal, akár anélkül.
A szószóló válaszolni készült. Ekkor megszólalt egy szelíd hang a terem hátulsó végébõl: – A Legfõbb készen áll, hogy maga mondja ki az ítéletet. Ennek a szelíd hangnak a csengése fura borzongást keltett bennem. A helység legtávolabbi végébõl, a sivár irattári láthatár szélérõl egy férfi közeledett, halk és békés léptekkel, színarany ruhája szikrázott: s miközben õ némán közeledett a gyülekezethez, megismertem a járását, megismertem a mozdulatait, megismertem végül az arcát is. Leó volt az. Pompázatos ünnepi omátusában, akár egy pápa, úgy hágott fel a trónushoz vezetõ lépcsõn a feljebbvalók sorai közt. Tündökletesen díszes öltözékét, mint valami pompás ismeretlen virágot, vitte föl a lépcsõkön, és minden sornál, amikor elhaladt mellette, üdvözlésre emelte karját. Gondosan, alázatosan, szolgálva viselte sugárzó méltóságát, olyan alázatosan, ahogy egy jámbor pápa vagy patriarcha viseli felségjelvényeit. Mélységesen megigézett és eltöltött az ítéletemre való várakozás, mely ítéletet kész voltam alázatosan elfogadni, akár büntetést, akár kegyelmet hoz most a számomra; és legalább ennyire megindított és meghatott, hogy Leó, a hajdani poggyászvivõ és szolga az, aki most a szövetség élén áll és kész ítélkezni fölöttem. De még ennél is jobban meghatott, szíven ütött, megdöbbentett és boldoggá tett ennek a napnak a nagy felfedezése: hogy a szövetséget semmi sem rendítette meg, sõt éppoly hatalmas, mint azelõtt, vagyis nem Leó és a szövetség hagytak magamra engem, nem õk viselkedtek csalódást keltõ módon, hanem én, mert csakis én lehettem olyan gyönge és ostoba, hogy félreértelmezve saját élményeimet, kételkedjem a szövetségben, sikertelennek tekintsem a napkeleti utazást, magamat pedig túlélõnek, egy végérvényesen befejezett és meghiúsult történet krónikásának tartsam, holott valójában szökevény, hûtlenné lett harcos, dezertõr voltam csupán. Volt valami iszonytató s ugyanakkor boldogító is ebben a felismerésben. Parányi porszemként, alázatosan álltam a Magas Szék lábainál, hiszen ez a testület vett föl hajdan a testvérek sorába, õk avattak fel novíciátusságom végén, tõlük kaptam a szövetségi gyûrût, és, akárcsak Leó szolgát, engem is õk küldtek el az utazásra. És mindeközben egy újabb bûn, egy újabb megmagyarázhatatlan mulasztás, egy újabb szégyen súlya nehezedett a szívemre: már nem volt nálam a szövetségi gyûrû, elveszítettem, azt sem tudtam, mikor és hol, és mindmáig még csak nem is hiányoltam! Idõközben a feljebbvalók legfõbbje, az arannyal ékesített Leó szép, szelíd hangon beszélni kezdett, szavai szelíden és boldogítón ömlöttek le rám, szelíden és boldogítón, akár a napsugár. – Önvádlónak volt rá alkalma – hangzott a magas trónusról –, hogy megszabaduljon tévedéseitõl. Sok minderi szól ellene. Az, hogy hûtlen lett a szövetséghez, hogy saját bûnét és balgaságát áthárította a szövetségre, hogy kételkedett ennek fennmaradásában, s hogy az a fura becsvágy fûtötte, hogy majd õ megírja a szövetség történetét, az érthetõ és nagyon is megbocsátható. Hisz mindez nem sokat nyom a latban. Ezek, önvádló engedje meg nekem, hogy ezt a kifejezést használjam, csupán a jelöltekre jellemzõ csacsiságok. Ezeket el lehet intézni azzal, hogy nevetünk rajtuk és kész. Hangosan fellélegeztem, a fenséges gyülekezeten enyhe mosoly futott végig. Az, hogy a legsúlyosabb bûneimet, sõt még azt a rögeszmémet is, hogy a szövetség már nem létezik és én vagyok az egyetlen, aki még hû maradt hozzá, a feljebbvalók legfõbbje „csacsiságnak”, gyerekességnek minõsítette, ez mérhetetlen megkönnyebbülést jelentett, egyben rendreutasítást is, hiszen ezzel a legszigorúbban visszahelyezett a saját korlátaim közé. – Igen ám – folytatta Leó, és szelíd hangja most már szomorúan és komolyan csengett –, de bebizonyosodott, hogy a vádlottat még más, az elõbbieknél sokkal komolyabb bûnök is terhelik, amiben az a legszörnyûbb, hogy nemhogy ezekért a bûneiért nem áll itt mint önvádló, de mintha még csak nem is tudna róluk. Sajnálja, hogy vetkezett gondolatban a szövetség ellen, nem tudja megbocsátani magának, hogy Leó szolgában képtelen volt felismerni Leót, a legfõbb ítélõurat, és már nincs messze attól, hogy belássa, mekkora hûtlenséget követett el a szövetséggel szemben. De míg ezeket a gondolatban elkövetett bûnöket és balgaságokat nagyon is komolyan vette és csak most veszi megkönnyebbülten tudomásul, hogy mosollyal el lehet intézni õket, makacsul elfeledkezik valódi vétkeirõl, pedig ezeknek száma légiónyi, s közülük egy is elég lenne ahhoz, hogy súlyos büntetést érdemeljen. Keblemben szorongva verdesett a szívem. Leó hozzám fordult: – H. vádlott, ön késõbb bepillantást nyer majd a mulasztásaiba, és arról is felvilágosítást kap majd, hogy milyen úton-módon tudja ezeket a jövõben elkerülni. Csak hogy lássa, milyen kevéssé van tudatában még most is a helyzetének, kérdem öntõl: emlékszik arra az útra, melyet Leó szolga kíséretében tett meg, akinek mint futárnak az volt a dolga, hogy önt a Magas Szék elé vezesse? – Igen, emlékszik rá. És arra emlékszik, hogy a városháza, a Paulskirche, és a dóm mellett mentünk el, és Leó szolga betért a dómba, hogy egy kicsit térdepeljen és áhítatot végezzen, ön pedig nemcsak hogy nem ment be vele és nem gyakorolta a csendes áhítatot, ellentétben a szövetségnek tett negyedik fogadalmával, hanem közben türelmetlenül és unatkozva ácsorgott odakint, hogy kivárja, míg véget ér a terhes szertartás, amit ön olyannyira nélkülözhetõnek érzett, s ami az ön szemében nem volt egyéb, mint az ön önzõ türelmének ellenszenves próbatétele? – Igen, emlékszik rá. Ön azzal, ahogy ott kint viselkedett a dóm kapuja elõtt, a szövetség valamennyi követelményét és szokását lábbal tiporta, semmibe vette a vallást, megvetette egyik testvérét, és bosszúsan ellenszegült az áhítatra és elmélyedésre való alkalomnak és az arra való felszólításnak. Ez megbocsáthatatlan bûn volna, ha nem szólnának ön mellett különleges enyhítõ körülmények. Ezzel telibe talált. Most aztán terítékre került minden, és ez már nem a mellékes dolgok, nem a puszta csacsiságok körébe tartozott. Leónak igaza volt. Mi több: minden szava szíven talált. – Nem kívánjuk itt felsorolni – folytatta a feljebbvalók legfõbbje – a vádlott valamennyi mulasztását, végtére is nem az a cél, hogy a törvény betûje szerint ítéljünk, amellett tudjuk jól, hogy a puszta intés is elegendõ ahhoz, hogy felébresszük a vádlott lelkiismeretét és bûnbánó önvádlót faragjunk belõle. Mindazonáltal, H. önvádló, én azt tanácsolom önnek, hogy azért csak citálja még néhány más cseledetetét is a lelkiismerete ítélõszéke elé. Emlékeztessem arra az estére, amelyen ön felkereste Leó szolgát, s azt szerette volna, ha újból felismeri önben a szövetséges társat, noha ez képtelenség volt, hiszen ön éppen ebben a szövetségesi és testvéri mivoltában tette jószerivel felismerhetetlenné magát? Emlékeztessem azokra a dolgokra, amelyeket ön mesélt el személyesen Leó szolgának? Arra, hogy eladta a hegedûjét? Arra, hogy milyen kétségbeesett, ostoba, kicsinyes és öngyilkos életet élt már évek óta? És van még valami, H. testvér, amirõl nem hallgathatok. Igen, nagyon is meglehet, hogy Leó szolga aznap este gondolatban vetkezett ön ellen. Tegyük fel, hogy így van. Leó szolga talán túlságosan is ridegen, túlságosan is a józan eszére hallgatva bánt önnel, talán nem volt eléggé elnézõ, nem volt meg benne a kellõ humor ön és az ön helyzete iránt. Csakhogy vannak Leó szolgánál magasabb instanciák, csalhatatlanabb bírák is.
Hogyan is hangzott a teremtmény ítélete önrõl, vádlott? Emlékszik Necker kutyára? Emlékszik rá, milyen elutasító és elítélõ verdikttel sújtotta önt? Az állat megvesztegethetetlen, õ nem elfogult, õ nem szövetségi társ. Szünetet tartott. Hát persze, Necker farkaskutya! Hogyne, az elutasított és elítélt. Igen, feleltem. Kimondatott rám az ítélet, már a farkaskutya kimondta, már én magam is. – H. önvádló – szólalt meg ismét Leó, s a hangja most olyan hidegen, csengõn és áthatón csendült felém az aranyragyogású omátus és baldachin alól, mint a kormányzóé, mikor az utolsó felvonásban megjelenik Don Jüan ajtaja elõtt. – H. önvádló, meghallgatta, amit mondtam, és igennel felelt rá. Úgy véljük, ön már kimondta magára az ítéletet. – Igen – mondtam halk hangon –, igen. – Úgy véljük, amit kimondott magára, az kárhoztató ítélet volt. Igaz? – Igen – suttogtam. Leó most felegyenesedett a trónuson és gyengéden kiterjesztette karjait. – Most tihozzátok fordulok, feljebbvalók. Hallottátok. Tudjátok, hogyan járt H. testvérünk. Az ilyen sors elõttetek sem ismeretlen, jó néhányotok a saját bõrén tapasztalhatta már. A vádlott mind ez idáig nem tudta, vagy legalábbis képtelen volt elég szilárdan hinni benne, hogy bukása és tévelygése próbatétel volt. Hosszú ideig kitartott. Elviselte éveken át, hogy semmit sem tud a szövetségrõl, hogy magára marad és kénytelen azt látni, hogy amiben azelõtt hitt, az mind romokban hever. Végül azonban képtelen volt már tovább rejtõzni és lapulni, ahhoz túlságosan naggyá nõtt benne a fájdalom, márpedig ha a fájdalom elég nagy, akkor, mint ti is tudjátok, ismét elõrevisz az út. H. testvért ez a megpróbáltatás egészen a kétségbeesésig vitte, de hát minden olyan komoly próbálkozás, amely arra irányul, hogy megértse és igazolja az emberéletet, szükségképpen a kétségbeesésbe torkoll. Bárki, aki komolyan megpróbálkozik vele, hogy az erény, az igazságosság és az ész talaján maradva álljon helyt az életben és így teljesítse az élet által támasztott követelményeket, szükségképpen eljut a kétségbeesésig. A kétségbeesésen innen élnek a gyermekek, a kétségbeesésen túl azok, akik már felébredtek. H. vádlott már nem gyermek, de még nem is ébredt fel teljesen. O még mélyen benne van a kétségbeesésben. Át fog lábaim rajta, és ezzel le is tölti második novíciátusát. Szívesen látjuk õt ismét a szövetségben, hiszen most már nem ragadtatja magát odáig, hogy fel akarja fogni a szövetség értelmét. Visszaadjuk neki elveszített gyûrûjét, melyet Leó szolga megõrzött a számára. A szószóló már hozta is a gyûrût, arcon csókolt és felhúzta a gyûrût az ujjamra. Amint megláttam a gyûrût, amint ujjamon éreztem fémes, hûvös érintését, nyomban ezer és ezer dolog, ezer és ezer érthetetlen mulasztás jutott az eszembe. Elsõként az, hogy a gyûrûbe négy kõ van belefoglalva egymástól egyenlõ távolságra, és a szövetség törvénye kimondja, és ez benne van a fogadalomban is, hogy mindennap legalább egyszer lassan körbe kell forgatni ujjunkon a gyûrût, és egy-egy kõhöz érve mindig fel kell idézni magunkban egyet a négy alapszabályból. Én nemcsak hogy elvesztettem a gyûrût és még csak nem is hiányoltam, de végig, mindeme rettenetes esztendõkön át a fogadalom négy alapvetõ elõírását sem mondtam fel soha többé és még csak eszembe sem jutottak. Próbáltam magamban ismét elmondani õket. Valami rémlett, már mintha meg is lettek volna homályosan, úgy voltam velük, mint mikor az ember egy nevet keresgél, ami azonban csak a következõ pillanatban villan az eszébe; akkor, amikor kellene, még véletlenül sem. Nem, nem szólalt meg bennem semmi, nem tudtam felmondani a szabályokat, elfelejtettem a szöveget. Elfelejtettem a szabályokat, hisz nem ismételtem, nem követtem és nem tiszteltem õket már hosszú évek óta – és mégis képes voltam magamat a szövetség hûséges tagjának tartani! A szószóló, döbbenetemet és mélységes megszégyenülésemet látva megveregette karomat, hogy megnyugtasson. És már hallottam is a feljebbvalók legfõbbjét, aki így folytatta: – H. vádlott és önvádló, a bíróság felmenti önt. Azt még közölnünk kell önnel, hogy az a testvér, akit egy ilyen perben felmentenek, nyomban köteles belépni a feljebbvalók gyülekezetébe és elfoglalni a számukra fenntartott helyek egyikét, mihelyt letesz egy próbát, amellyel hitérõl és engedelmességérõl tanúbizonyságot ad. Hogy melyiket választja a próbák közül, azt maga dönti el. H. testvér, felelj hát a kérdéseimre: – Készen állsz-e arra, hogy hited próbatételeként megszelídíts egy vad kutyát? Visszaborzadtam. – Nem, arra nem lennék képes – tiltakoztam. – Készen állsz-e és hajlandó vagy-e arra, hogy parancsunkra haladéktalanul elégesd a szövetség irattárát, úgy, ahogy most a szószóló a szemed láttára eléget belõle egy részt? Elõlépett a szószóló, belenyúlt a jól elrendezett cédulásdobozokba, kivett két teli marékkal a cédulákból, száz és száz cédulát, és rémületemre egy szénparázstartó fölé tartva elégette õket. — Nem – tiltakoztam –, erre sem lennék képes. — Cave, fráter – szólt hozzám a feljebbvalók legfõbbje –, figyelmeztetlek, testvér, ne olyan hevesen! A legkönnyebb feladatokkal kezdtem, olyanokkal, amelyekhez a legkevesebb hit kell. Ezután már csupa olyan feladat jön, amelyet egyre nehezebb lesz teljesíteni. Felelj: készen állsz-e és hajlandó vagy-e arra, hogy a saját magadra vonatkozó anyagnak is utánanézz az irattárban? Elhûltem, már-már a lélegzetem is elakadt. De megértettem: ezután kérdésrõl kérdésre mindig nehezebb és nehezebb dolog jön, nincs más kiút, csak a még szörnyûbbet választani. Sóhajtottam hát egy mélyet, és azt feleltem, hogy igen. A szószóló odavezeti azokhoz az asztalokhoz, ahol százával álltak a cédulás dobozok, megkerestem a H. betût, megtaláltam a nevemet, az elsõ,
akit ott láttam, Eoban keresztnevû elõdöm volt, aki négyszáz évvel ezelõtt szintén tagja volt a szövetségnek, aztán jött az én nevem, s hozzá az alábbi hivatkozás: Chattorumr.gest.XC. civ. Calv. infid. 49 Reszketett a kezemben a cédula. Közben a feljebbvalók sorra felálltak a székekbõl, kezet nyújtottak nekem, a szemembe néztek, aztán távoztak, a Magas Szék kiürült, utoljára a feljebbvalók legfõbbje jött le a trónusról, kezet nyújtott, a szemembe nézett, rám mosolygott jámbor, szolgáló püspökmosolyával, és utolsóként õ is elhagyta a termet. Bal kezemben a cédulát tartva, ott álltam egy szál magamban, az archívum tájékoztatására bízva. Nem tudtam azonnal rászánni magam a döntõ lépésre, hogy megtudakoljam, mit tartalmaz rólam az irattár. Tétovázva álltam az üres teremben, láttam a dobozok, polcok, fülkék, fiókos szekrények végtelenbe nyúló sorát; ami tudni érdemes adat csak létezett számomra, az mind itt volt felhalmozva, bennük. Legalább annyira rettegtem a saját cédulámtól, mint amennyire égett bennem a tudásvágy, ezért egy kis haladékot engedélyeztem magamnak, úgy döntöttem, hogy mielõtt még a saját ügyemmel foglalkoznék, elõbb nem árt egy-két olyan dolgot megtudnom, ami fontos lehet a napkeleti utazásról írandó történetem szempontjából. Valójában persze már rég tudtam, hogy ez az én történetem kudarcra van ítélve, hogy lélekben fel is adtam már és soha nem fogom befejezni. De azért nagyon kíváncsi voltam mégis. Láttam, hogy az egyik cédulásdobozból kiáll egy rosszul behelyezett cédula. Odamentem, kihúztam a cédulát, ez állt rajta: Morbio Inferiore. Semmilyen más címszó nem jellemezhette volna ennél tömörebben és pontosabban azt, ami a legbensõbb magját alkotta kíváncsiságomnak. Enyhe szívdobogással kerestem ki a helyet az archívumban. Egy iratárri rekesz volt, meglehetõsen sok papír gyûlt már össze benne. Legfölül a morbiói hasadék leírása, másolat egy régi itáliai könyvbõl. Aztán egy negyedrét ívnyi lap, melyen rövid híradások számoltak be arról, hogy milyen szerepet játszott Morbio a szövetség történetében. Az összes tudósítás a mi napkeleti utazásunkkal volt kapcsolatos, azon belül is azzal a szakasszal és azzal a csoporttal, amelyhez én is tartoztam. A mi csoportunk, így szólt a feljegyzés, útja során eljutott Morbiõig, ám ott egy próbának vettetett alá, amelyen elbukott: ez a próba Leó eltûnése volt. Habár a szövetség szabályait kellett volna követnünk, sõt külön elõírások is voltak arra az esetre, ha egy szövetségi csoport esetleg vezetõ nélkül marad, és ezeket az elõírásokat az induláskor jól az agyunkba vésték, csoportunk attól a pillanattól fogva, hogy felfedeztük Leó eltûnését, fejét és hitét vesztette, kétségekbe és haszontalan vitákba sodródott, végül pedig az egész csoport, a szövetség szellemével mélységesen ellentétesen, pártokra szakadt és szanaszét futott. A morbiói szerencsétlenségnek ez a magyarázata már nem tudott annyira meglepni. Rendkívüli módon elámultam viszont azon, amit a továbbiakban a csoportunkban bekövetkezett szakadásról olvashattam. Ugyanis a résztvevõk közül nem kevesebben, mint hárman is megpróbáltak valami módon számot adni az utazás történetérõl és valamiféle leírást adni morbiói élményükrõl. E három közül az egyik én voltam, s csakugyan, az én kéziratomról is volt ott egy letisztázott másolat a rekeszben. Most elolvastam a másik kettõt, mi tagadás, igen különös érzésekkel. Alapjában véve õk se nagyon másként ábrázolták azoknak a napoknak az eseményeit, mint ahogy én tettem, és mégis, mennyire másként hangzott ez az én fülemnek! Egyiküknél ezt olvastam: „A Leó szolga hirtelen kiválása nyomán támadt egyenetlenség és tanácstalanság kegyetlenül elénk tárta azokat a szakadékokat, amelyek addig oly szilárdnak látszó összetartásunk felbomlásához vezettek. Pedig voltak köztünk néhányan, akik mindjárt tudták vagy legalábbis sejtették, hogy Leó nem szenvedett balesetet és nem is szökött meg, csupán annyi történt, hogy a szövetség vezetése titokban visszarendelte õt. De hogy ezt a próbát milyen rosszul álltuk meg, arra bizonyára egyikünk sem gondolhat vissza mélységes megbánás és szégyenkezés nélkül. Alighogy Leó elhagyott bennüket, véget ért köztünk a hit és az egyetértés; olyan volt ez, mintha egy jó szellem költözött volna el a házból, olyan, mintha csoportunkban valami láthatatlan sebbõl elfolyna az élet piros vére. Elõbb csak nézeteltérések, majd nyílt viták robbantak ki a leghaszontalanabb és legnevetségesebb kérdések miatt. Emlékszem például, hogy a mi közkedvelt és érdemdús karmesterünk, H. H., a hegedûs egyszeriben azzal a kijelentéssel állt elõ, hogy a megszökött Leó hátizsákjában más egyéb értéktárgyak mellett magával vitte a szövetség õsi szent alapítólevelét is, a Mester eredeti kézírásával! Errõl a kérdésrõl a legkomolyabb viták folytak napokon át. Átvitt értelemben persze, bármily furcsa, mégiscsak volt valami igazság H.-nak ebben az abszurd kijelentésében is: csakugyan olyan volt, mintha Leó távozásával a mi kis seregcsoportunk teljesen elveszítette volna a szövetség áldását, az egésszel való kapcsolatot. Az egyik legszomorúbb példa erre éppen az imént említett H. H. zenész volt. Ö, aki egészen addig a napig, Morbio Inferioréig, egyike volt szövetségünkben a leghûségesebb és leghívõbb testvérünknek, mint mûvész közkedveltségnek örvendett és némely jellemgyengesége ellenére is az egyik legtevékenyebb tagunknak számított, most tépelõdõvé, depresszióssá és gyanakvóvá vált, tisztét szinte teljesen elhanyagolta, már-már afféle elviselhetetlen, ideges, kötekedõ fráter lett belõle. Nem csoda hát, hogy amikor egy nap elmaradt a menettõl és nem jött meg késõbb sem, senkinek sem jutott eszébe, hogy meg kellene állnunk és meg kéne keresnünk õt, annyira nyilvánvaló volt, hogy megszökött. Sajnos nem õ volt az egyetlen, így aztán a mi kis menetcsoportunkból végül nem maradt semmi…” A másik krónikásnál az alábbi szövegrészt találtam: „Mint Caesar halálával az ókori Róma vagy mint Wiíson pálfordulásával a demokratikus világgondolat, úgy omlott össze szövetségünk is ama boldogtalan morbiói nappal. Amennyiben itt bûnösségrõl és felelõsségrõl lehet beszélni, akkor ebben az összeomlásban két látszólag ártalmatlan társunk volt a bûnös: H. H. zenész és Leó, az egyik szolga. Õk ketten, akik addig egyformán kedvelt és rendületlen hívei voltak a szövetségnek, még ha ennek világtörténelmijelentõségét nem fogták is föl, õk ketten egy nap nyomtalanul eltûntek, magukkal vive sok értékes vagyontárgyat és fontos dokumentumot is, ami arra enged következtetni, hogy a szövetség nagyhatalmú ellenfelei megvásárolták a két nyomorultat…” Ha ennek a történetírónak az emlékezete ennyire össze tudta zavarni és el tudta ferdíteni a tényeket, noha nyilvánvaló volt, hogy a lehetõ leghívebb és a lehetõ legszavahihetõbb módon tudósított az eseményekrõl –akkor vajon milyen értékkel bírhattak még az én feljegyzéseim? Ha tíz további szerzõtõl még tíz másik tudósítás került volna elõ Morbióról, Leóról és rólam, vélhetõleg mind a tíz ellentmondott volna egymásnak, csak hiteltelenítette volna egyik a másikát. Nem, történészi erõfeszítéseinkkel semmi érdemlegeset nem sikerült elérnünk, fölösleges is volt ezeket folytatni, nem kellett, hogy bárki olvassa õket, nyugodtan itt lehetett hagyni mindet, hadd porladjanak el ebben a irattári rekeszben. Már elõre borzadtam tõle, mi mindent fogok még megtudni ebben az órában! Hogy elmozdult, elváltozott és eltorzult minden, de minden ezekben a
tükrökben! Az igazság arca hogy elrejtõzött – milyen csúfondárosan, milyen elérhetetlenül! – mindeme tudósítások, ellentudósítások, legendák mögött! Mi nevezhetõ még ezek után igazságnak, mi maradt, ami még hihetõ? És mi marad, gondoltam, az általam eddig ismert igazságokból akkor, ha még annak a tudománynak is a birtokába jutok, amit ez az archívum rólam, a saját személyemrõl és az én saját történetemrõl õriz? Mindenre fel kellett készülnöm. Hirtelen nem bírtam már tovább elviselni a bizonytalanságot és a várakozás keltette szorongást, odasiettem a Chattorum rés gestae osztályhoz, megkerestem az én alosztályomat és számomat, és ott álltam a nevemet viselõ rekesz elõtt. Egy fülke volt, és ahogy félrehúztam a vékony függönyt, láttam, nem tartalmaz semmilyen írásos anyagot. Csak egy figura volt benne, semmi más, egy réginek tûnõ, eléggé megviselt állapotban lévõ fa-vagy viaszszobor, a színei haloványak, afféle halványnak vagy barbár idolnak látszott, elsõ ránézésre teljesen érthetetlen volt számomra. Ez az egy figura voltaképpen két figurából állt, csak a hátuk volt közös. Csalódottan és csodálkozva bámultam egy ideig. Akkor szemembe ötlött egy gyertya, ott volt belül, fém gyertya tartóval a füíkefalhoz erõsítve. Öngyújtó is volt ott, meggyújtottam a gyertyát, a különös kettõs alak most fényesen megvilágítva állt. Csak lassan fedte föl elõttem titkát. Csak lassan és fokozatosan kezdtem el sejteni és aztán felismerni, mit is akar ez a figura ábrázolni. Az egyik alak én voltam, de ez a rólam készült képmás egy már-már kínosan gyöngének és csak félig-meddig valóságosnak ható embert ábrázolt, akinek az arcvonásai elmosódtak és akinek az egész kifejezésében volt valami tartásnélküliség, valami erõtlenség, valami haldoklásszerûség vagy inkább valami meghalni vágyás, körülbelül úgy festett, mint azok a munkák, amelyeket a szobrászok a Múlandóság vagy A rothadds vagy más efféle címmel szoktak ellátni. A másik figura ellenben, amelyik össze volt nõve az enyémmel, erõteljes színeivel és formáival szinte virult, és már éppen ki is találtam volna, hogy kihez hasonlít, tudnillik Leó szolgához és legfõbb ítélõbíróhoz, amikor még egy gyertyát fedeztem fel a falnál, és ezt is meggyújtottam. Most már láttam, és nemcsak azt, hogy ez az engem és Leót ábrázoló sejtelmes kettõs figura valamelyest világosabbá és élethûbbé válik, hanem azt is, hogy a figurák felszíne átlátszó, és ugyanúgy, mint egy üvegpalackba vagy egy üvegvázába, ezeknek is be lehet nézni a belsejébe. És a figurák belsejében, láttam, valami mozog, lassan, végtelenül lassan, olyasformán, ahogy az alvó kígyó teste szokott tekergõzni. Valami folyamat zajlott ott, valami nagyon lassú, finom, de szakadatlan áramlás-vagy olvadásszerûség, méghozzá úgy, hogy ami elolvadt emitt, az én képmásomban, az átszivárgótt vagy -folyt a Leóéba, és rájöttem, hogy az én alakmásom azon van, hogy mind többet és többet odaadjon magából Leónak, azért, hogy õt táplálja és erõsítse. Az idõ haladtával, úgy látszott, az összes anyag át fog áramlani az egyik képbõl a másikba, és akkor már csak egy képmás marad: a Leóé. Neki gyarapodnia kellett, nekem fogynom. Ahogy ott álltam és próbáltam megérteni a látottakat, megint eszembe jutott az a kis beszélgetés, amelyet hajdan a bremgarteni ünnepi napokban folytattam Leóval. Amikor is arról beszélgettünk, hogy a költõi alakok rendszerint elevenebbek és valóságosabbak, mint azok, akik megszülik õket, a költõk. Tövig égtek és kihunytak a gyertyák, határtalan fáradtság és álmosság tört rám, elindultam, hogy keressek valami helyet, ahol álomra hajthatom a fejem. EURÓPA KÖNYVKIADÓ, BUDAPEST FELELÕS KIADÓ OSZTOVTTS LEVENTE IGAZGATÓ SZEDTE A TYPOSTÚDIÓ KFT. NYOMTATTA ÉS KÖTÖTTE A REÁLSZISZTÉMA DABASI NYOMDA RT. FELELÕS VEZETÕ DR. HALL GÉZA VEZÉRIGAZGATÓ KÉSZÜLT 1998-BAN A NYOMDAI RENDELÉS TÖRZSSZÁMA 97.0800 FELELÕS SZERKESZTÕ LENDVAY KATALIN ILLUSZTRÁCIÓ FABÓ ATTILA LÁSZLÓ A KÖTETET TERVEZTE NÉVERY TIBOR KÉSZÜLT 6,18 (A/5) ÍV TERJEDELEMBEN ISBN 963 07 6274 9
