Hermann Hesse NARZISS ÉS GOLDMUND

Hermann Hesse NARZISS ÉS GOLDMUND Fordította Gáli József Illusztrálta Kováts Albert Hermann Hesse Narziss und Goldmund COPYRIGHT 1957 BY HERMANN HESSE Alle Rechte vorbehalten durch Suhrkamp Verlag. Frankfurt am Main

Első fejezet A mariabronni kolostorbejárat karcsú ikeroszlopokon nyugvó köríve előtt, az út szélén állt egy gesztenyefa, dél magányos fia, régi időkben Rómát járt zarándok hozta kemény törzsű nemes gesztenye; kerek koronája gyengéden borult az út fölé, teli tüdőből zúgott a szélben, tavasszal már zöldellt a környéken minden, a kolostorkert diófái is új lombruhájukban vöröslöttek, ő még sokáig váratott leveleire, majd a legrövidebb éjszakák évszakában sugarakba szökkentette lombozata sűrűjéből fénytelen, tejeszöld, oly intően, szorongatóan fanyar illatú, különös virágait, és sárguló koronája októberben, szüretután hullajtotta az őszi szélbe némely esztendőben be sem érő tüskés termését, hogy birokra kelhessenek érte a klastromi diákok, és az olasz földről származó Gregor perjelnek legyen mit megsütnie kandallója parazsán. Idegenül, szelíden lengette a kolostorbejárat fölött koronáját a szép fa, a más égtájról való, érzékeny természetű, könnyen borzongó vendég, a kaput tartó sudár homokkőoszlopok, az ablakíveket díszítő, kőből vert csipkék, párkányok, pillérek titkos rokona, akit szerettek a welschek meg a latinok, s jövevényszámba vettek az idevalósiak. A külországi fa alatt jó néhány nemzedék klastromi diák elhaladt már, hóna alatt írótáblával, fecsegve, játszva, nevetgélve, verekedve; mezítláb vagy saruban, ahogy az évszak változott, szájuk szögletéből csüngő virággal, diót ropogtatva vagy hógolyót gyúrva. Mindig újak jöttek, egy-két esztendő fordultán mind kicserélődtek a jószerint egymáshoz hasonló szöszke, göndör fürtös arcok. Némelyik ottmaradt, novícius lett, barát, fejét kopaszra nyírták, csuhát viselt, derekán kötelet; könyveket böngészett, oktatta a gyerkőcöket, megöregedett, meghalt. Mások, ha megtöltekeztek tudománnyal, visszatértek a szülői házba, a lovagvárakba, kereskedő- és kézmívesportákra, kikerültek az életbe, űzték játékaikat, mesterségüket, s egyszer talán, férfikorban, ellátogattak a kolostorba, fiúcskákat vezettek tanulósorba az atyák keze alá, egy pillanatra eltűnődve felmosolyogtak a gesztenyefára, aztán továbbmentek újra. A súlyos, kerek ablakívek, a zömök, vörőskő ikeroszlopok között, a klastrom celláiban, termeiben éltek, tanítottak, tanultak, irányítottak, kormányoztak: műveltek itt sokféle, egyik nemzedékről a másikra szálló művészetet és tudományt, jámbort és világit, világosat és titokzatosat. Könyveket írtak és magyaráztak, rendszereket építettek fel, összegyűjtötték a régiek írásait, másoltak képes kódexeket, ápolták a nép hitét, és mosolyogtak a nép hitén. Tudós okosság, jámbor kegyesség, együgyűség és agyafúrtság, evangéliumi bölcsesség, görög bölcsesség, fehér és fekete mágia, mindből tenyészett itt valami, mindennek volt helye, tere: remeteségnek, vezeklésnek, valamint társaságkedvelő vidám életnek is ; a mindenkori apát személyén és a kor uralkodó áramlatán múlott, hogy mikor melyik kerekedett felül, melyik divatozott. A kolostort híressé időnként ördögűzői, démonkergetői tették, olykor kitűnő zenéje, olykor egy szent, gyógyító és csodákat tevő atya kedvéért, máskor csukaleveséért, szarvasmájpástétomáért látogatták – mindegyikért a maga idejében. A szerzetesek és tanítványok, buzgók és lanyhák, böjtösek és tokások seregében mindig akadt a számos érkező, itt éló és halálát itt beváró között, mindig akadt egy, akit mindenki szeretett, vagy akitől mindenki félt, a kiválasztottnak tetsző, a különleges, az egyéniség, akiről beszéltek még akkor is, midőn kortársait már régen elfeledték. Ez idő tájt is élt Mariabronn kolostorában két egyéniség, két különleges lakó, egy öreg és egy ifjú. A dormitóriumokat , iskolatermeket, templomot benépesítő barátok nyájában akadt kettő, akiről tudtak mind a többiek, akire valamennyien figyeltek. Dániel apát, az öreg és Narziss, az ifjú, a tanítvány, aki nemrégen lépett a novíciusok sorába, de rendkívüli tehetsége miatt minden hagyomány ellenére már taníthatott, különösképpen görögöt. Figyelmet és kíváncsiságot keltő tekintélye a házban kettőjűknek volt, az apátnak és a novíciusnak, csodálták és irigyelték, titkon rágalmazták is őket. Az apátot csaknem mindenki szerette, ellenséget nem szerzett magának, csupa jóság, jámborság, alázat volt. Csupán a kolostor tudósai vegyítettek szeretetükbe valamilyen leereszkedésfélét, mert Dániel apát szent lehetett ugyan, de tudós semmiképpen. Jám-borsága bölcsesség volt, latinul azonban gyengén, görögül egyáltalán nem tudott. Az apát együgyűségén alkalomadtán mosolygó keveseket annál jobban bűvöletbe ejtette Narziss, a csodagyerek, a szép ifjú választékos görög beszéde, kifogástalan lovagi viselkedése, nyugodt, mélyreható filozófustekintete, szép és szigorú vonalú keskeny szája. Bámulatos görög tudásáért megszerették a tudósok. Nemes voltáért, finomságáért csaknem mindannyian szerették, sokan beleszerettek. Néhányan rosszallották, hogy oly nyugodt, fegyelmezett és szerfelett udvari modorú. Apát és novícius, egyik is, másik is a maga módján viselte a kiválasztottak sorsát, a maga módján uralkodott, a maga módján szenvedett. Mindkettő rokonabbnak, közelebb állónak érezte a másikat a többi klastromi népnél, mégsem találtak egymáshoz, mégsem melegedtek fel egymás iránt. Az apát nagy gondot, nagy figyelmet szentelt az ifjúnak, s aggódott érte, mint ritka érzékeny, talán koraérett, talán veszedelemben forgó testvéréért. Az ifjú az apát valamennyi parancsát, intelmét, valahány dicsérő szavát makulátlan magatartással fogadta, sohasem ellenkezett, nem csüggedt el, és ha az apát helyesen ítélte meg, hogy egyetlen vétke a gőg, ugyancsak értette a módját, hogyan rejtse el ezt a vétket. Szó nem férhetett hozzá, tökéletes volt, különb mindenkinél. Csupán előkelősége lengett körülötte hűvös levegőként, csupán igazi barátja akadt kevés a tudósokon kívül. – Narziss – szólott hozzá egy gyónás után az apát. – Vétkesnek vallom magam rólad formált kemény ítéletem miatt. Talán igaztalan voltam, gyakran dölyfösnek tartottalak. Nagyon egyedül, szerfelett magányos vagy, fiatal testvérem, csodálóid vannak, de barátaid nincsenek. Szeretve szeretném, bár lenne rá okom, hogy néha megfeddhesselek, de nem szolgálsz rá soha. Bár lennél hébe-hóba neveletlen, mint a korodbeli fiatalemberek. De nem vagy az soha. Olykor kissé aggódom érted, Narziss. Az ifjú az öregre vetette sötét szemét. – Nagyon szeretném, tisztelendő atyám, ha nem okoznék gondot neked. Lehet, valóban gőgös vagyok. Kérlek, büntess meg érte. Időnként magam is szeretném magamat megbüntetni. Küldjetek remeteségbe, atyám, vagy engedjétek, hogy alantasabb szolgálatot végezzek. – Túl fiatal vagy, kedves testvérem, mind a kettőre – felelte az apát. – Egyébként is annyira beszédre és gondolkodásra termettél, édes fiam, hogy Isten adományát pazarolnám, ha alantasabb szolgálatra rendelnélek. Minden bizonnyal tanító és tudós lesz belőled. Te talán nem erre vágyakozol? – Megbocsásd, atyám, de én nem látom ennyire pontosan a kívánságaimat. A tudományban mindig örömömet lelem majd, hogyan is lenne másként? Nem hiszem azonban, hogy a tudomány lesz egyedüli világom. Az ember sorsát és küldetését nem mindig vágyai határozzák meg, hanem valami más, valami eleve elrendeltetett. Az apát elkomolyodva hallgatta. Oreg arcán mégis mosoly villant, mikor megszólalt: – Amennyire az embereket megismertem, mindannyian, kivált ifjan, hajlunk arra, hogy vágyainkat összetévesszük a Gondviseléssel. Nos, te, aki úgy hiszed, tudod előre, mondj egy-két szót nekem, mire vagy hivatva? Narziss félig behunyta sötét szemét, és az elrejtőzött hosszú, fekete pillái mögé. Hallgatott. – Beszélj hát, fiam – buzdította hosszú várakozás után az apát. Narziss halk hangon, szemét lesütve beszélni kezdett. – Azt hiszem, tudom, tisztelendő atyám, hogy mindenekelőtt klastromi életre vagyok hivatva. Azt hiszem, szerzetes leszek, pap, perjel és apát is talán. Nem azért hiszem mindezt, mintha kívánnám. Nem vágyom tisztségre, de mégis megbíznak majd vele. Sokáig hallgattak mind a ketten. – Miből gondolod ezt? – kérdezte tétován az öreg. – Tudásodon kívül melyik tulajdonságodra épül ez a hit? – Olyan tulajdonság ez – felelte Narziss vontatottan –, amellyel megérzem az emberek természetét és rendeltetését, nemcsak a magamét, másokét is. Ez a tulajdonság arra kényszerít, hogy uralkodjam a többiek felett, és így szolgáljam őket. Ha nem klastromi életre születek, bíró vagy államférfi válna belőlem. – Lehet – bólintott az apát –, próbára tetted-e már emberismerő, sorslátó képességedet? – Próbára tettem. – Mondj hát nekem egy példát. – Készen vagyok rá, atyám. – Jól van. Mivel testvéreink titkaiba tud-tukon kívül behatolni nem szeretnék, mondd el, hogy mit gondolsz rólam, apátodról, Dánielről. Narziss felemelte tekintetét, és az apát szemébe nézett. – Parancsod ez, atyám? – Az. Parancsom. – Nehéz erről beszélnem, atyám. – Nekem is nehezemre esik, hogy téged szólásra kényszerítselek, fiatal testvérem. Mégis megteszem. Beszélj! Narziss lehajtotta fejét, és így suttogott: – Kevés az, tisztelendő atyám, amit terólad tudok. Tudom, hogy Isten szolgája vagy, és szívesebben őriznél kecskéket, kongatnál kis harangot remeteségben, vagy hallgatnád parasztok gyónását, mintsem egy nagy kolostort kormányozz. Tudom, hogy különös szeretet fűz Isten Szent [1]

Anyjához, leggyakrabban hozzá imádkozol. Imádkozol olykor, hogy a görög és mind a többi kolostorunkban művelt tudomány zavart és veszedelmet ne keltsen alárendeltjeid lelkében. Imádkozol olykor azért, hogy türelmed Gregor perjel iránt el ne hagyjon. Olykor pedig csendes végért imádkozol. Úgy hiszem, meghallgatásra találsz, és szelíd halálban lesz részed. Az apát kis társalgójára csend települt. Végül megszólalt az öreg. – Rajongó vagy, és látomásaid vannak kezdte az ősz úr barátságosan. – Jámbor és jóindulatú látomások is lehetnek csalókák, ne hagyatkozz hát rájuk, mint ahogy én sem teszem. Rajongó testvér!... – látod-e, mit gondolok erről szívem mélyén? – Látom, atyám, megértőek a gondolataid. Ezt gondolod: „Ez a fiatal tanítvány itt kissé veszélyben forog, sejtései vannak, talán túl sokat meditált. Nem ártana neki, ha valamiféle vezeklést rónék rá. A kiszabott vezeklést azonban én is megosztom vele." Erre gondolsz éppen. Az apát felállt. Mosolyogva intett búcsút a novíciusnak. – Nos, jól van – mondta –, ne vedd túlságosan lelkedre a sejtéseidet, fiatal testvérem. Isten mást is kíván tőlünk, nemcsak látomásokat. Vegyük úgy, hogy a könnyű halál ígéretével hízelegtél egy öregembernek. Vegyük úgy, hogy az öregember pillanatidőre szívesen is hallgatta ezt az ígéretet. Most azonban elég volt. Holnap a hajnali mise után imádkozz el egy olvasót, alázattal és odaadással imádkozz, ne pedig felszínesen, és én is ezt teszem. Menj hát, Narziss, eleget beszéltünk. Egy másik alkalommal Dániel apátnak egyengetni valója támadt a legfiatalabb tanítóatya és Narziss között, akik a tanítás rendjének egy pontjában nem tudtak megegyezni: Narziss nagy buzgalommal bizonyos változtatásokra törekedett, és ezeket meggyőző érvekkel igazolta is, de Lorenz páter valamiféle féltékenységből ellene szegült, és az újabb megbeszéléseket mindig a lehangolt némaság duzzogó napjai követték, amíg Narziss igaza tudatában újra csak előhozakodott a dologgal. Végül is Lorenz atya kissé sértődött hangon így szólt: – Nos, Narziss, fejezzük be a vitát. Tudod jól, a döntés az enyém, és nem a tied, nem vagy kollégám, csak kisegítőm, alkalmazkodni köteles. De mivel ezt az ügyet oly nagy fontosságúnak tartod, és mivel én csupán hivatalbeli hatalmam, nem pedig tudásom és tehetségem révén vagyok felettesed, nem akarok magam dönteni, hanem apát urunk elé járulunk, és rábízzuk, tegyen igazságot. Így is tettek, Dániel apát meg türelmesen és jóindulatúan hallgatta végig a két tudós grammatikatanításról vallott nézeteinek összecsapását. Mind a kettő aprólékosan elmagyarázta és megokolta véleményét, majd az öregúr kedélyesen rájuk nézett, kicsit megcsóválta ősz fejét, és így szólt: – Kedves testvérek, remélem, egyikőtök sem hiszi, hogy ehhez a dologhoz éppoly sokat értek, mint ti. Narziss, aki ennyire szívén viseli iskolánk dolgát, és a tanítás megjavításán fáradozik, dicséretet érdemel. Ám ha elöljárója másként vélekedik, Narziss dolga a hallgatás meg az engedelmesség, mert hiába minden javítás, ha érte a rendet és engedelmességet e házban megszegik. Megrovom Narzisst, amiért engedni nem tudott. Nektek, fiatal tudósok, kettőtöknek meg azt kívánom, ne legyetek soha olyan elöljáró híján, aki ostobább nálatok; gőg ellen ez a legjobb orvosság. – E kedélyes tréfával bocsátotta el őket. A következő napokban azonban semmiképpen sem mulasztotta el, hogy fél szemét rajtuk tartsa, vajon helyreáll-e a jó egyetértés a két tanító között. Történt pedig, hogy a kolostorban, amely annyi érkező-távozó arcot látott már, új arc bukkant fel, és ez nem tartozott az észrevétlen maradók, gyorsan feledésbe merülők közé. Az ifjú, akinek jöttét apja már régen jelezte, egy tavaszi napon érkezett, hogy tanulmányait a klastrom iskolájában végezze. Apa meg fiú a gesztenyefához kötötték lovaikat, s a bejáratnál fogadta őket a kapus. A fiú felnézett a még téliesen kopár fára. – Ilyen fát – mondta – életemben nem láttam még. De szép, de furcsa fa! Tudni szeretném a nevét! Az apa – gondterhelt és kissé fancsali képű, idősebb úr – ügyet sem vetett az ifjú szavaira, de a kapus, akinek egykettőre megtetszett a fiú, választ adott neki. Az ifjú kedvesen megköszönte, és kezet nyújtott: – A nevem Goldmund, itt fogok iskolába j árui. A kapus barátságosan rámosolygott, aztán elindult a jövevények előtt, át a kapun, föl a széles kőlépcsőkön a kolostorba, ahová Goldmund félelem nélkül lépett, azzal az érzéssel, hogy ezen a helyen két olyan élőlénnyel találkozott már, akikben barátra lelhet, a fával meg a kapussal. A vendégeket először az iskolafelügyelő páter, estefelé pedig maga az apát is fogadta. Goldmund apját, a császári hivatalnokot, miután mindkét helyen bemutatta fiát, meghívtak, legyen egy ideig a ház vendége. De a vendégjoggal csupán egy éjszakára élt, mivel, ahogy mondotta, reggel tovább kell utaznia. Két lova egyikét felajánlotta a kolostornak, és az adományt elfogadták. Illedelmes és hűvös volt az egyházi urakkal folytatott társalgás; de az apát és a páter is örömmel nézegette a tisztelettudóan hallgató Goldmundot, mert a bájos, szelíd ifjú nyomban elnyerte tetszésüket. Apját másnap minden marasztalás nélkül engedték útjára, a fiút azonban szíves örömest tartották maguknál. Bemutatták a tanítóknak, s kijelölték ágyát a diákok hálótermében. Goldmund tisztelettudóan és szomorú arccal búcsúzott apjától, mikor az lóra szállt, mozdulatlanul állt, úgy nézett utána, amíg el nem tűnt a magtár és a malom között a külső kolostorudvar keskeny kapuján át. Amikor megfordult, hosszú, szőke szempilláján egy könnycsepp ült; de a kapus kedveskedően vállon veregette. – Sose búsulj, ifjú uracskám – vigasztalta –, kezdetben majdnem mindenki hazavágyik egy kicsit, apja, anyja és testvérei után. De hamar meglátod: itt is lehet élni, és nem is olyan rosszul. – Köszönöm, kapus testvér – mondta az ifjú. – De nekem nincsenek testvéreim, anyám sincs, csak apám. – Helyettük itt majd vigaszra lelsz, pajtásokra, tudományra, zenére, ismeretlen új játékokra, erre is, arra is, majd meglátod. Ha meg szűkségét érzed valakinek, aki jó szívvel van Hozzád, gyere hozzám bátran. Goldmund a kapusra mosolygott. – Ó, nagyon köszönöm. Ha csakugyan örömet akarsz szerezni nekem, mutasd meg egyszer, minél előbb, kérlek, hol találom a lovacskánkat, akit atyám itt hagyott. Üdvözölni szeretném, és látni, vajon neki is jól megy-e a sora? A kapus nyomban magával vitte, és a magtárral szomszédos istállóba vezette a fiút. A langyos félhomályban, hol ló, árpa és trágya csípős szaga terjengett, Goldmund megtalálta az egyik állásban a barna lovat, amelynek hátán ideérkezett. Mindkét karjával átölelte az állat nyakát; a ló megismerte, és már messziről feléje nyújtogatta fejét, fehér foltos, széles homlokához szorította arcát, gyengéden megsimogatta, s a fülébe sugdosott – Adj' isten, Holdas, adj' isten, jószágocs-kám, jó kis cimborám! Hogy megy sorod? Szeretsz-e még? Enni kapsz-e? Úgye neked is hiányzik az otthoni rét? Haj, kedveském, lovacskám, Holdas pajtás! De jó is, hogy itt maradtál, gyakran jövök majd hozzád, hadd lássalak. Ujjasából elővett egy darab, reggelijéből maradt kenyeret, és kis falatonként megetette vele. Aztán búcsút vett tőle, és ment a kapus után, át a széles, nagy város piacteréhez hasonló, hársfákkal szegélyezett udvaron. A belső kapunál köszönetet mondott a kapusnak, már a kezét nyújtotta, mikor észrevette, hogy elfeledte a tanterembe vezető utat, hiába mutatták meg neki az előző napon; kicsit nevetett, s elpirult, úgy kérte a kapust, vezetné tovább, s az szívesen megtette. Ezután belépett az iskolaterembe: tucatnyi gyerek meg ifjú ült a padokban, és ahogy belépett, Narziss, a famulus hátrafordult. – Goldmund vagyok, az új diák – mondta ő. Narziss kurtán, mosoly nélkül üdvözölte, s helyet mutatott neki az egyik hátsó padban, s tüstént tovább folytatta a tanítást. Goldmund leült. Meglepődött, milyen fiatal a tanító, alig néhány esztendővel idősebb, mint ő maga, csodálkozott, és szívből örült, hogy a fiatal tanító olyan szép, előkelő, komoly, és még megnyerő és kedves is. A kapus kedves volt hozzá, az apát barátságosan fogadta, az istállóban egy darabka otthon –Holdas várja, és íme, most itt van ez a meglepően fiatal tanító, komoly, akár egy tudós, előkelő, akár egy herceg, és mennyire fegyelmezett, hűvös, tárgyilagos, lenyűgöző a hangja! Hálás szívvel figyelte, ha nem is értette mindjárt, miről beszél. Jól érezte magát. Kedves, szeretetre méltó emberek közé került, szeretni akarta őket, a barátságukra vágyott. Reggel az ágyban, ébredés után szorongás fogta el, a hosszú út is kifárasztotta, sírt is, amikor apjától elbúcsúzott. Most minden jó, most elégedett. Nézte, csak nézte hosszan a fiatal tanítót, gyönyörködött kemény, sudár alakjában, hideg fénnyel villámló szemében, örvendezett a szavakat tisztán, keményen formáló szájának, lendületes, szárnyaló hangjának. Ahogy véget ért azonban az óra, és a diákok lármásan felkerekedtek, felriadt Goldmund, és szégyenkezve vette észre, hogy elaludt. Ha csak ő vette volna észre –de látták a padszomszédok is, akik suttogva adták hírül egymásnak. Álig lépett ki a fiatal tanító a teremből, a pajtások mindenfelől lökdösni, taszigálni kezdték Goldmundot. – Kialudtad magad? – kérdezte vihogva az egyik. – Finom diák! – csúfolta a másik. – Ebből lesz csak pompás örökmécses! Már az első órán ki is alszik! – Ágyba a kicsikével – ajánlotta valamelyik, és már meg is ragadták lábánál, kezénél fogva, hogy nagy nevetve elcipeljék. Ilyen ébresztés után haragos lett Goldmund, csapkodott maga körül, szabadulást keresett, csépelték-páholták, végül is leejtették, míg az egyik lábát megmarkolta valaki. Ezt erőnek erejével lerázta, rávetette magát az elsőre, aki elébe akadt, tüstént heves harcba keveredett vele. Ellenfele erős fickó volt, mindannyian felajzottan figyelték a párviadalt. Hogy Goldmund nem maradt alul, és néhány jó ökölcsapást mért a vasgyúróra, mielőtt

egynek is tudta volna a nevét, máris akadtak barátai a diákok között. Egyszerre eliszkolt valamennyi, és alighogy egyedül maradt, szembe találta magát az iskolafelügyelő Martin páterrel. A páter elcsodálkozott a lányos és kissé szétvert képű, kék szeméből zavartan rábámuló fiú láttán. – Hát veled mi történt? – kérdezte. – Te, úgye, Goldmund vagy, igaz-e? Csak nem bántottak ezek a mihasznák? – O, dehogy – felelt a fiú –, én láttam el a baját. – Kiét, te? – Nem tudom. Egyiket sem ismerem. Valamelyikkel megverekedtem. – Úgy. A valamelyik kezdte? – Nem tudom. Nem. Azt hiszem, én. Addig csúfolkodtak, amíg megharagudtam. – No lám, te is szépen mutatkozol be, édes gyermekem. Jegyezd meg hát jól: ha még egyszer, itt, az iskolateremben csatakürt leszel, nem marad el a büntetés. Most pedig szaporán, hogy az estebédhez idejében érkezz! Indulj Mosolyogva nézett a szégyenkezve elfutó Goldmund után, amint útközben nagy igyekezettel ujjaival próbálta megfésülni kusza, aranyszőke haját. Goldmund maga is úgy vélekedett, első kolostori tette igazán illetlen és balga volt, meglehetősen lógó orral kereste és találta meg az estebédnél iskolatársait. De azok tisztelettel, barátságosan fogadták, lovagiasan kibékült ellenfelével, és e pillanattól fogva joggal érezhette: körük befogadta.

Második fejezet Ha jó barátságban is volt valamennyivel, igazi barátra mégsem talált oly hamar; iskolatársai között egy sem akadt, akihez különösebb rokonszenv vagy vonzalom fűzte volna. Azok meg módfelett csodálkoztak, hogy a kötekedőnek hitt, talpraesett ökölvívóban oly békés lelkű, és úgy látszott, inkább mintadiáki dicsőségre pályázó társra leltek. Két ember volt a klastromban, akihez húzott Goldmund szíve – neki tetsző, gondolatait betöltő, benne csodálatot, szeretetet és tiszteletet keltő: Dániel apát és Narziss, a famulus. Az apátot szinte már szentnek tartotta, jámborsága és jósága, tiszta, figyelmes tekintete, ahogy a parancsolást, kormányzást alázattal, mintegy szolgálatképpen végezte, nyugodt, jóságos mozdulatai mind hallatlan erővel vonzották. Legszívesebben e jámbor barát személyes szolgájaként mindig csak körülötte lett volna engedelmesen és szolgálva őt, alázat és odaadás utáni fiús vágyódását örök áldozatul néki felajánlva, hogy tőle tiszta és nemes, istenes életet tanuljon. Mert Goldmund szándéka nem csupán a klastromtudományok megszerzése volt, hanem egyszer s mindenkorra a klastromban akart maradni, Istennek szentelvén életét. Így akarta ő maga, így kívánta és parancsolta apja, és bizonyára így rendelte el, ezt követelte Isten is. Senki sem vette észre, és mégis teher nehezedett a szép, sugárzó fiúra, származásából eredő teher, vezeklésre és áldozatra szólító titkos rendeltetés. Még az apát sem látta meg, holott Goldmund apja elejtett előtte néhány célzást, és érthetően tudtára adta óhaját – fia maradjon örökre a kolostorban. Valami homályos szeplő tapadhatott Goldmund születéséhez, valamiféle elhallgatott titok vezeklést követelt. Az apát azonban nem nagyon rokonszenvezett Goldmund apjával, szavait, egész, kissé fontoskodó lényét hűvös udvariassággal fogadta, célozgatásainak pedig nem tulajdonított nagy jelentőséget. Az a másik, aki Goldmundban szeretetet ébresztett, élesebben látott, többet sejtett, de türtőztette magát. Narziss tudva tudta, milyen ékes aranymadár röppent hozzá. 6, az előkelőségében magára maradó, hamarosan megérezte Goldmundban rokonát, holott az mindenben ellentétének látszott. Narziss sötét, szikár, Goldmund meg fénylő és viruló volt. Narziss gondolkozó és elemző elmének, Goldmund álmodó, gyermeki léleknek tetszett. Az ellentétet azonban áthidalta valami közös vonás: mind a ketten kiválasztottak voltak, mindkettőt látható adottságok és jelek különböztették meg a többitől, és mindkettőnek különös intést adott a sors útravalóul. Forró rokonszenvet érzett Narziss e fiatal lélek iránt, akinek természetét és sorsát hamar felismerte. Izzó csodálattal csüngött Goldmund szép és páratlanul okos tanítóján. De Goldmund félénk volt, nem talált más utat Narziss megnyerésére, hát kimerülésig fárasztotta magát, hogy figyelmes, tanulékony diák lehessen. Félénkségén kívül más is gátolta. Úgy érezte, Narziss veszélyt jelent. A jóságos és alázatos apát mint eszmény– és mintakép nem fért össze egyszersmind a túlontúl okos, tanult, éles szellemű Narzissszal. Mégis, fiatal lelke minden erejével mindkét eszmény után törekedett, egyesíteni akarta az egyesíthetetlent. Gyakran szenvedett emiatt. Diákélete első hónapjaiban néha oly zilált, szétszaggatott volt a szíve, hogy erős kísértésbe esett, meneküljön-e, vagy pajtásai között eressze szabadjára minden keservét, elfojtott dühét. Gyakran valamiféle kis pimaszkodás, diákcsíny hirtelenében úgy felbőszítette, olyan vad haragra lobbantotta, hogy ő, a békés lelkű, csak a legnagyobb erőfeszítéssel türtőztette magát, csak így tudott lehunyt szemmel, halálsápadtan, némán sarkon fordulni. Ilyenkor meglátogatta az istállóban Holdast, a lovacskát, nyakára hajtotta fejét, megcsókolta, úgy sírt. Szenvedése lassacskán úgy megnőtt, hogy mindenki észrevehette. Orcái megfogyatkoztak, tekintete gyakran elveszítette fényét, mindenkinek kedves nevetése ritkán hallatszott. Maga sem tudta, hányadán áll. Őszintén akarta, vágyott arra, hogy jó diák, mihamarabb novícius, majd pedig az atyák jámbor, csöndes testvére lehessen; hitte, minden képessége, adottsága e szelíd, jámbor cél felé vezeti, más célokról mit sem tudott. Milyen különös, elszomorító volt, ha látnia kellett, hogy ez a szép, egyszerű cél oly nehezen érhető el. Mennyire kedvét szegte, ha olykor megdöbbenve észrevette kivetnivaló hajlamait, lelke rossz hangulatait: ha szórakozottan, kelletlenül tanult, ha ábrándozott, álmodozott, vagy elálmosodott a leckeórák alatt, ellenszenvét és ellenszegülését a latintanárral, ingerlékenységét és dühös türelmetlenségét iskolatársaival szemben. De mindennél jobban felkavarta, hogy Narzisst övező szeretete oly nehezen fért össze Dániel apát iránt érzett szeretetével. Ámbár néha, lelke mélyén rejlő bizonyossággal úgy érezte, Narziss is szereti, rokonszenvez vele, és várja őt. Narziss gondolatai sokkal gyakrabban időztek a fiú körül, mint ahogy az gyanította. Vágyott a szép, kedves, derűs ifjú barátságára, megsejtvén benne ellenpólusát és másik felét, szívesen maga mellé vette volna, hogy vezesse, tanítsa, fölfelé segítse, virágát bontsa. De türtőztette magát. Több okból tette ezt, és szinte mindet megfontolta. Főként a diákokba, novíciusokba szerelmes jó néhány szerzetes és tanító láttán felébredt undora gátolta, tartotta vissza. Nemegyszer érezte utálkozva ő is idősebb férfiak rajta nyugvó, sóvárgó tekintetét, nemegyszer hárította el néma védekezéssel nyájaskodásukat, becézgetésüket. Most már jobban megértette őket – őt is csábította, hogy a bájos Goldmundot szeresse, tündökletes nevetését előcsalogassa, aranyszőke haját gyengéden megsimogassa. De nem tenné meg soha, sohasem. Egyébként is ő, a famulus, tanítói rangban, de tanítói hivatal és hivatalos tekintély nélkül különös elővigyázathoz, óvatossághoz szokott. Megszokta, hogy a nála néhány ével fiatalabbak fölött úgy álljon, mintha húsz esztendővel idősebb lenne, megszokta, ahogy szigorúan vigyázzon, egyetlen diákját előnyben ne részesítse, különös gondot fordított valahány, neki ellenszenves tanítványára, igazságosságot kényszenített magára velük szemben. Szolgálata a szellem szolgálata volt, ennek szentelte szigorú életét, és csak titokban, óvatlan pillanataiban adta át magát a nagyravágyás, okoskodás, tudálékoskodás élvezetének. Nem, bármilyen igézőnek látszott Goldmunddal való barátsága, veszély rejlett abban, nem hagyhatta, hogy élete velejét érintse. Élete veleje és értelme a szellem, az Ige szolgálata volt, hogy nyugodtan, megfontoltan, önző érdek nélkül vezesse tanítványait – s nem csupán saját tanítványait magas szellemi célok felé. Egy esztendőnél is több idő eltelt már, amióta Goldmund a mariabronni kolostor diákja lett, ki tudja, hányszor játszotta pajtásaival az udvar hársfái és a szépséges gesztenyefa alatt a diákok játékait: versenyt futottak, labdáztak, rabló-pandúrosdi járta, hógolyócsatákat vívtak; most tavaszba fordult, de Goldmund fáradt volt, gyengélkedett, feje gyakran megfájdult, és próbára tette erejét, hogy a leckeórák alatt el ne aludjon, figyelni tudjon. Ekkortájt, egy este, megszólította Adolf, az a diák, akivel annak idején ökölharcban ismerkedett meg, és akivel ezen a télen Euklidészt kezdte tanulmányozni. Estebéd után történt, abban az órában, szabad időben, amikor játszhattak a dormitóriumokban, cseveghettek a tanulószobákban, és sétálni is lehetett a külső kolostorudvaron. – Mondanék neked valamit, Goldmund, valami vidámat – szólt, miközben lefele vonszolta a lépcsőn. – De te mintagyerek vagy, egyszer bizonyára püspök akarsz lenni, ígérd meg hát, betartod a cimboraságot, nem árulsz el az atyáknak. Goldmund habozás nélkül szavát adta. Tudta jól, van klastrombecsület, de létezik diákbecsület is, a kettő pedig hébe-hóba összeütközésbe kerül, ám mint mindenhol, itt is erősebb írottnál az íratlan, és ameddig csak diák volt, sohasem szegte volna meg a diákélet törvényeit, a diákbecsületet. Adolf suttogva a kapu felé húzta, a fák alá. Van itt néhány merész jó barát – mesélte –, közibük való ő is, akik régebbi nemzedékek szokásához híven olykor-olykor megemlékeznek arról, hogy voltaképpen nem is szerzetesek, egy estére elhagyják a kolostort, és beruccannak a faluba. Mulatság, kaland is ez, jóravaló fickó nem maradhat ki belőle, s még az éjjel vissza is térnek. – Hanem éjjelre bezárják a kaput – szólt közbe Goldmund. Bezárják, persze, de ez a móka savaborsa. Értik a módját, hogyan kell titkos utakon észrevétlen besurranni, nem az első eset ez. Goldmund tudott erről. Hallotta már a „falubaruccanás" kifejezést, a növendékek kalandot, mindenféle titkos örömet kereső éjjeli kirándulását értették rajta, szigorúan tiltották a klastromi törvények. Megriadt. A „falubaruccanás" bűn volt, tiltott dolog. Tudta jól azonban, hogy épp a veszély kockázata miatt számíthat ez a „valamirevaló fickók" között diákdicsőségnek, és az ilyen kalandra szólító meghívás különös kitüntetést jelent. Szíve szerint nemet mondott volna, visszafordul, és ágyába bújik. Oly fáradt volt, oly nyomorultul érezte magát, egész délután fájt a feje. De Adolf előtt kissé szégyenkezett. Azután meg, ki tudja, talán a szabadban, a kaland közben találkozhat valami széppel, valami újjal, főfájás-kábultság mulasztóval, amitől minden nyomorúságát elfelejtheti. Kirándulás ez a világba, titkos és tiltott ugyan, nem éppen dicséretes, de talán mégis felszabadító, élményt hozó. Tétovázva hallgatta Adolf nógatását, de hirtelen elnevette magát, és rábólintott. Észrevétlenül tűntek el Adolffal a hársfák alatt, a sötétedő, tágas udvaron, melynek külső kapuját ebben az órában már bezárták. A cimbora a malomhoz vezette, ott a szürkületben, a kerekek szüntelen zúgása közepette, nesztelen-látatlan könnyűszerrel kisurranhattak. Már koromsötétben, egy ablakon át, nedves, csuszamlós cölöprakásra jutottak, egy szálat kihúztak, a patakra fektették, hogy átjuthassanak. Végre hát kint álltak a feketéllő erdőben eltűnő, tompa fényben derengő országúton. Izgató, titokzatos volt minden, és ez roppantul tetszett a fiúnak. Az erdőszélen már ott álldogált az egyik cimbora, Konrád, és hosszas várakozás után még valaki, a hosszú Eberhard cammogott oda.

Négyesben vonultak az ifjak az erdőn keresztül, fejük felett éjjeli madarak rebbentek fel, néhány harmatos fényű csillag bukkant elő a csendes felhők közül. Konrád tréfált, mókázott, s noha a többi is vele nevetett, mégis ott lebegett körülöttük az éjszaka szorongató és ünnepélyes áhítata, szívük szaporábban vert. Röpke óra sem telt bele, s az erdőn túl a faluba értek. Már aludni látszott minden, a házak sápadtan csillámló alacsony oromzatait feketén erezték a gerendák, sehol semmi fény. Adolf haladt az élen, loppal lopakodva megkerültek néhány házat, átmásztak egy sövényen, egy kertbe jutottak, virágágyak puha földjén tapostak, lépcsőkön botladoztak, és egy ház fala előtt megálltak. Adolf megzörgette az ablaktáblát, várt, majd még egyszer zörgetett, bentről nesz hallatszott, fény villant, az ablak kitárult, és egymás után sorra bemásztak egy fekete kürtős, döngölt padlójú konyhába. A tűzhelyen kis olajlámpa állt, keszeg kanócán fáradt láng pislákolt. Egy lány várta őket, szikár parasztcseléd, kezet nyújtott mindegyik betolakodónak; a háta mögül a sötétből még valaki, egy hosszú, sötét hajfonatú kislány lépett elő. Adolf vendégajándékul fél kolostori fehér cipót hozott, és papírzacskóban még valamit, amiről Goldmund sejtette, hogy kevés lopott tömjén, gyertyaviasz, vagy valami hasonló lehet. A copfos kislány kiment, lámpát se vitt, úgy tapogatózott ki az ajtón, jó sokáig maradt távol, majd szürke, kék virágos agyagkorsóval tért vissza, amit Konrádnak nyújtott át. A fiú ivott belőle, azután továbbadta. Ittak mind az erős almaborból. Letelepedtek az aprócska láng fényében, kis merev zsámolyra a két lány, a diákok meg körbe, körülöttük a földre. Suttogva beszéltek, közben borozgattak; Adolf és Konrád vitte a szót. Hébe-hóba az egyikük fölállt, megsimogatta a szikár lány haját, nyakát, fülébe suttogott, de a kicsihez nem nyúlt senki. Úgy lehet – gondolta Goldmund –, a nagyobbik a cseléd, a csinos kicsike pedig a ház leánya. Különben mindegy, miért is érdekelné – hiszen úgysem jön már többé ide. A titkolt szökés, az éjszakai séta az erdőn keresztül szép volt, szokatlan, izgató, titokzatos, de mégsem veszedelmes. Tiltott volt ugyan, de a tilalom megszegése nem nehezedett nagy súllyal lelkiismeretére. Ez az éjszakai látogatás azonban, ez itt a lányoknál, már több volt, mint tilos; ezt már bűnnek érezte. Lehet, hogy a többinek ez is aprócska félrelépés csupán, ő azonban hitt szerzetesi életre, aszkézisre szólító elrendeltetésében, neki tilos volt minden lányokkal való játszadozás. Nem, soha többé nem jön el újra. Szíve azonban vadul és szorongva vert az ámpolna fényében derengő szegényes konyhában. Pajtásai hősködtek a lányok előtt, fontoskodva latin szólamokat kevertek beszédjükbe. Mindhárman, úgy látszott, a cseléd kegyeiben állnak, időnként félszegen ügyefogyott becézgetéssel közeledtek hozzá, de legmerészebb bókjuk sem volt több félénk csóknál. Látszott, pontosan tudják, meddig mehetnek. S mivel a társalgás mindvégig susogó hangon folyhatott csupán, tulajdonképpen volt valami nevetséges a jelenetben; de Goldmund nem találta annak. Csendesen guggolt a földön, konokul bámult a lámpa aprócska lángjába, meg se szólalt. Néha kissé vágyódva, lopva megleste a többiek egy-egy gyengéd mozdulatát, egymás közötti kedveskedését. Mereven maga elé bámult. Legszívesebben csak a kis copfost nézte volna, de ezt tiltotta magának leginkább. Am valahányszor akarata elgyengült, és tekintete a szelíd, bájos kislány arcára vetődött, látta, hogy a lány sötét szeme állhatatosan az ő arcára tapad, őt nézi, mint a megbabonázott. Egy óra telt el talán – soha nem élt meg ily hosszú órát Goldmund –, mire elfogyott a diákok minden tudósszólama, bókja, csend lett, kissé elfogultan üldögéltek, majd Eberhard ásítozni kezdett. Ekkor a cseléd jelt adott az indulásra. Valamennyien feltápászkodtak, kezet fogtak a cseléddel, Goldmund utoljára. Aztán valamennyien kezet fogtak a kislánnyal, Goldmund utoljára. Konrád mászott ki elsőnek az ablakon, Eberhard és Adolf a nyomában. Amint ő került sorra, Goldmund érezte, hogy egy kéz vállánál fogva visszahúzza. Nem tudta megállni, ahogy földet ért, tétován megfordult. Az ablakból a kis copfos hajolt utána. – Goldmund – suttogta. Goldmund egy helyben maradt. – Eljössz-e majd újra? – kérdezte. Félénk hangja lehelet volt csupán. Goldmund nemet intett. A lány kinyújtott két kezébe fogta Goldmund fejét, s ő halántékán érezte a kis kezek forróságát. A lány mélyen kihajolt, amíg sötét szeme közel nem ért Goldmund szeméhez. – Gyere újra – suttogta, és szája gyermeki csókkal Goldmund szájához ért. Gyorsan a többiek után szaladt, keresztül a kis kerten, bukdácsolt a virágágyakon át, nedves föld– és trágyaszag csapott orrába, rózsabokor tépte sebesre kezét, átmászott a sövényen, és rohant a többiek után, ki a faluból, neki az erdőnek. „Soha többé!" – parancsolta akarata. „Holnap újra!" – esengett zokogva szíve.

Senki sem találkozott az éjjeli madarakkal, észrevétlen tértek vissza Mariabronnba, patakon, malmon át, az udvar hársai között, kiugró tetők és oszloptagolta ablakok rejtekútjain jutottak a kolostorba, a dormitóriumba. A hosszú Eberhardot reggel ütlegekkel kellett ébreszteni, olyan mély volt az álma. Valamennyien időben értek a hajnali misére, a reggeli leveshez és a tanterembe, de Goldmund sápadt volt, annyira sápadt, hogy Martin páter meg is kérdezte, nem érzi-e rosszul magát? Adolf figyelmeztető pillantást vetett feléje, és ő azt felelte, hogy semmi baja sincs. Görögórán azonban, déltájban, Narziss le nem vette róla a szemét. O is látta, hogy Goldmund beteg, de nem szólt, csak élesen figyelte. A tanítás után magához szólította. A könyvtárba küldte egy megbízással, hogy a diákok fel ne figyeljenek rá. Azután utánament. – Goldmund – kérdezte tőle –, segíthetnék? Látom szenvedsz. Talán beteg vagy? Ha igen, ágyba fektetünk, küldünk neked erőlevest meg egy palack bort. Ma máshol járt az eszed, nem a görögön. Sokáig várakozott a válaszra. Feldúltan nézett rá a sápadt fiú, fejét lehajtotta, majd újra felemelte, ajka megvonaglott, beszélni akart, de nem tudott. Hirtelen leborult, fejét egy pulpitushoz szorította, a padot szegélyző, tölgyfából faradott két kicsiny angyalfej közé, és zokogni kezdett oly nagyon, hogy Narziss zavarba jött, pillanatra el is fordította tekintetét, mielőtt a zokogót megragadta és fölemelte volna. – Nos, jól van – mondta olyan barátságos hangon, ahogy Goldmund még sohasem hallotta beszélni őt. – Jól van, amice, sírj csak! Ettől jobban leszel! Úgy, ülj le, nem kell beszélned. Látom, torkig vagy. Reggel óta fáradozhatsz abban, hogy ne vegyenek észre rajtad semmit. Igen derekasan megálltad. Sírj csak, ez a legjobb, amit tehetsz. Nos, már elég is? Már újra talpra álltál? Jól van, akkor gyerünk a betegszobába, ágyba fekszel, és estére, meglásd, sokkal jobban leszel. Gyere csak! Megkerülve a diákszobákat, a betegszobába vezette, két üres ágy közül kijelölte neki az egyiket, és amint Goldmund engedelmesen vetkőzni kezdett, kiment, hogy az elöljárónak megjelentse betegségét. Ígéretéhez híven a konyhán megrendelte a levest, és a betegek borát; a kolostori szokás szerint járó e két benefíciumot a gyengélkedők igen kedvelték. Goldmund feküdt az ágyban, a betegszobában, és kiutat keresett zűrzavarából. Egy órával ezelőtt talán még tisztázhatta volna, mi okozza kimondhatatlan fáradtságát, azt a halálos lelki megerőltetést, amelytől feje üres lett, szeme égett. A minden pillanatban megújuló, minden pillanatban kudarcot valló kegyetlen erőfeszítés miatt volt ez, feledni a tegnapi estét, nem is annyira az estét, nem is a bolondos és vidám kiröppenést a zárt ka-pujú kolostorból, az erdei vándorlást, a sötét malompatakot áthidaló csúszós szükségpallót, nem a ki-be bujkálást a sövényeken, ablakokon, folyosókon keresztül, hanem egyedül azt a pillanatot, ott, annál a sötét konyhaablaknál, a lány leheletét és szavát, kezének érintését, ajkának csókját. De most még valami járult ehhez, új rémület, új élmény. Narziss törődik vele, Narziss szereti őt, Narziss fárad érette – ő, a nemes, az előkelő, az okos, a keskeny, kissé gunyoros szájú Narziss. Es ő – ő pedig szeme láttára elhagyta magát, szégyenkezett, hebegett, végül még bőgött is előtte. [2]

Ahelyett, hogy e felette álló lelket a legnemesebb fegyverekkel, görögtudással, filozofálással, szellemi vitézséggel és méltóságteljes sztoával nyerte volna meg, szánalmasan és gyengén csuklott össze a jelenlétében. Ezt sohasem bocsátja meg magának, sohasem nézhet szégyenkezés nélkül Narziss szemébe. Am a sírással feloldódott a nagy feszültség, a csendes szoba magánya, a puha ágy jót tett – kétségbeesése jócskán alábbhagyott. Egy kurta óra múlva szolgáló testvér lépett be, rántott levest, darabka fehér kenyeret, kis kupa vörös bort hozott –, bort a diákok egyébként csak ünnepnapokon kaptak; Goldmund evett, ivott, tányérját félig kikanalazta, majd félretette, és újra gondolkodni kezdett; de hiába, nem sikerült, erre újra maga elé vette a tányért, s megint evett néhány kanálnyit. Midőn később az ajtó halkan kinyílt, és Narziss belépett, hogy megnézze betegét, az már mélyen aludt, és orcája újra rózsállott. Hosszan figyelte, szeretettel, kutató kíváncsisággal, de némi irigységgel is. Látta: Goldmund nem beteg, holnap már nem kell bort küldeni neki. De tudta, megtört a varázs, barátok lesznek. Ma Goldmund szorult őrá, ma ő szolgált neki. Egyszer talán ő lesz a gyenge, segítségre, szeretetre szomjazó. Ettől a fiútól el is fogadná, ha egyszer sor kerülne rá. [3]

Harmadik fejezet Csodálatos barátság kezdődött Narziss és Goldmund között; de csak keveseknek tetszett, s néha úgy látszott, mintha ők maguk sem békéltek volna meg vele. Először Narzissnak, a gondolkodónak támadt nehézsége. Számára szellem volt minden, a szeretet is; megfontolatlan vonzalom rabul nem ejthette, ez nem adatott meg neki. Ő volt e barátság vezető szelleme, és sokáig csak ő ismerte fel tudatosan barátságuk végzetét, lényegét, értelmét. Sokáig magányos maradt a szeretet kellős közepén és tudta, hogy barátja csak akkor tartozhat igazán hozzá, ha már benne is tudatosította e felismerést. Szívvel-lélekkel, játékosan és felelőtlenül adta át magát Goldmund az új életnek, józanul és felelőséggel fogadta Narziss a kivételes sorsot. Goldmundnak ez a barátság legelébb megváltást és gyógyulást hozott. Fiatalos szeretetszomja csak az imént ébredt fel hatalmasan egy csinos lány láttára, csókjára, de legott reménytelenül vissza is rettent. Mert lelke mélyén megérezte, élete minden eddigi álma, minden, amiben hitt, minden, amire hivatva, rendelve érezte magát – ott, az ablakban attól a csóktól, attól a sötét szempártól gyökeréig veszélybe került. Apja kívánságára és a maga őszinte akaratából is szerzetesi életre készülőben, első, fiatalos felbuzdulásának lelkesedésével egy jámbor, aszketikus ideál felé törekedőben – az első futó találkozásból, az érzékeit szólító élet első hívására, az Asszony első üdvözletére csalhatatlanul megérezte, hogy ellensége, démona jelent meg, és az asszony az ő veszedelme. Es íme, a sors most menedékkel szolgált, égető szükségében ráköszönt ez a barátság, vágyának virágzó kertet, hódolatának új oltárt kínál. Igy szerethetett, most bűntelen átadhatta magát, odaajándékozhatta szívét a csodált, idősebb, okosabb barátnak, hogy az érzékiség veszedelmes lángja átszellemüljön, nemes áldozati tűzzé változzék. De már a barátság első tavaszán különös akadályokba, váratlan, talányos hidegségbe, riasztó követelményekbe ütközött. Benne fel se merült, hogy barátjában ellentétét, ellenpólusát lássa. Úgy vélte, a szeretet, az őszinte odaadás elegendő, és kettőből egy lehet, feloldódhat minden különbség, híd kötheti össze az ellentmondásokat. De mennyire hűvös és magabiztos, mennyire világos és könyörtelen volt ez a Narziss! Úgy tetszett, ismeretlen, idegen néki az ártatlan odaadás, az örömet adó közös vándorlás a barátság országában. Úgy tetszett, nem ismerte, nem is tűrte a céltalan utakat, az álmodozó ide-oda csapongást. Jóllehet, amidőn Goldmund színre beteg volt, aggódónak mutatkozott, jóllehet az iskola és a tudomány minden dolgában híven segítette, tanácsokkal szolgált neki, megmagyarázta a könyvek fogas részeit, kitárta előtte a grammatika, logika, teológia birodalmának kapuit, de sohasem látszott, hogy igazán elégedett lenne barátjával, és egyetértene vele, igen gyakran úgy látszott, mintha mosolyogna rajta, és nem venné komolyan. Goldmund érezte ugyan, hogy az nem pusztán iskolamesteri fogás, nem az idősebb és okosabb merő fontoskodása, valami más, valami mélyebb, jelentősebb rejlik mögötte. E jelentősebb felismerésére azonban képtelen volt, és így gyakran elszomorította, tanácstalanná tette ez a barátság. Valójában Narziss tudta jól, mi megy végbe barátjában, nem volt vak, látta ragyogó szépségét, természetes életerejét, virágzó túláradását. Nem olyan iskolamester volt, aki egy izzó, fiatal lelket göröggel abrakoltat, aki– ártatlan szerelemre logikával felel. Túlságosan is szerette a szőke ifjút, és ez veszélyt jelentett, mivel a szeretet számára nem természetes állapot, ha nem csoda volt. Ő nem lehetett szerelmes, nem gyönyörködhetett e bájos szempár, e virágzó, világító szőkeség közelségében, nála nem volt helyénvaló a szerelem, még egy pillanatra sem időzhetett az érzékinél. Mert ha Goldmund úgy érezte is, hogy szerzetességre, aszkétaságra hivatott, és mindvégig szentéletűségre kell törekednie – Narzissnak valóban ez volt a rendeltetése. O csak egyetlen módon, a legtökéletesebb formában szerethetett. Narziss azonban kételkedett Goldmund aszkéta hivatásában. Jobban olvasott az emberekben, mint bárki más, és itt, a szeretet fényénél még világosabban látott. Ismerte Goldmund természetét, és hiába minden ellentét, mélységesen megértette, mivel sajátjának másik, elveszett fele volt. Látta, ezt a természetet képzelődések, nevelési hibák, atyai szavak kemény héjú páncélja borítja, és régen sejtette már e fiatal élet teljes, nem is bonyolult titkát. Tudta feladatát: fel kell tárni a titkot hordozója előtt, meg kell szabadítani páncéljától, és így visszaadhatja neki tulajdon természetét. Nehéz lesz, de mindennél nehezebb, hogy emiatt el is veszítheti barátját. Végtelenül lassan közelített céljához. Hónapok múltak el, amíg egyetlen komolyabb támadásra, mélyebb beszélgetésre sor kerülhetett. Hiába minden barátság, oly nagy távolságot ívelt át a közöttük feszülő híd. Látó és vak így haladtak egymás mellett; s hogy a vak nem tudott vakságáról, ez csak neki magának jelentett könnyebbséget. Az első csatát akkor nyerte Narziss, mikor azt az élményt próbálta kifürkészni, amely annak idején a megrendült fiút gyenge órájában hozzá kergette. A kutatás nem volt olyan nehéz, mint gondolta. Régen szomjazta már Goldmund, hogy meggyónja ama éjszaka titkát, de nem volt senki az apáton kívül, akiben eléggé bízott volna, csakhogy nem az apát volt a gyóntatója. Midőn tehát Narziss egy kedvezőnek látszó órában barátját szövetségük kezdetére emlékeztette, és óvatosan puhatolta a titkot, az kertelés nélkül így szólt: – Sajnálom, amiért nem vagy még felszentelve, és nem hallgathatod meg gyónásomat; szívesen megszabadulnék attól a dologtól, meggyónván azt, szívesen vezekelnék érte. De a gyóntató atyámnak nem tudom elmondani. Nyomra lelvén, elővigyázatosan, okosan bolygatta tovább Narziss. Arra a reggelre emlékszel – így próbálkozott –, amikor betegnek látszottál. Nem felejtetted el, hiszen voltaképpen akkor lettünk barátok. Én sem tudom elfelejteni. Talán nem figyelted meg, de akkor nagyon gyámoltalan voltam. – Te voltál gyámoltalan!? – kiáltotta barátja hitetlenül. – Hiszen én voltam tehetetlen! Én voltam az, aki ott álltam, nyeltem, egy szó se jött a nyelvemre, és végül, mint egy gyerek, sírni kezdtem! Fuj, még ma is szégyellem, azt az órát; azt hittem, soha többé nem lesz merszem a szemed elé kerülni. Oly szánalmasan gyengének láthattál! Narziss tovább tapogatózott. – Megértem – mondta –, bánthatott ez téged. Valóban nem illett hozzád, ilyen keménykötésű, bátor fickóhoz, hogy sírva fakadjon egy idegen előtt. Kiváltképp a tanítója előtt. Nos, hát épp ezért tartottalak akkoriban betegnek. Ha a láz kirázza, még Arisztotelész is furcsán viselkedhet. De te nem is voltál beteg! Nem volt semmi lázad! Ezért szégyellted magad. Ki szégyellné, ha legyőzi a láz, úgye, igaz? Te azért röstelkedtél, mert valami más tepert le, mert valami legyőzött. Valami különös dolog történt? Goldmund vonakodott egy kicsit, aztán lassan így felelt: – Igen, valami különös történt. Hadd hinnem, hogy te vagy a gyóntató atyám; egyszer úgy is el kell mondanom. Lehajtotta fejét, úgy mesélte el barátjának ama éjszaka történetét. Mosolyogva így felelt rá Narziss: – Nos, igen. A „falubaruccanás", való igaz, tilos. De sok tiltott dolgot cselekedhet az ember, mosolyoghat rajta, vagy meggyónhatja, s ezzel vége, többé senkire sem tartozik. Miért ne kóstolhattad volna meg egyszer, mint csaknem minden diák, e kis bolondság ízét? Hát olyan nagy vétek ez? Gáttalan, haragosan tört ki Goldmund. – Úgy beszélsz valóban, akár egy iskolamester! Nagyon jól tudod, miről is van szó! Persze hogy nem tartom nagy bűnnek, ha egyszer felrúgom a házirendet, és részt veszek egy diákcsínyben. Még ha nem is tartozik éppen a klastromi élet előgyakorlatai közé. – Allj! – kiáltott rá Narziss hevesen. – Talán nem tudod., barátom, hány jámbor atyának használt épp az efféle előgyakorlat? Nem tudod, hogy éppen a korhely életből vezet a legrövidebb utak egyike a szentéle-tűséghez? – O, hallgass! – védekezett Goldmund. Amit mondani akartam: nem az a kis engedetlenség terhelte lelkiismeretemet. Valami más. A lány. Le sem írhatom, miféle érzés fogott el. Ha nem állok ellen a csábításnak, ha csak a kezem kinyújtom, és megsimogatom azt a lányt, soha többé nem térek vissza, elnyel a bűn, mint a pokol mélye, és soha többé vissza nem ad. Minden szép álomnak, minden erénynek, Isten és a Jó iránt érzett minden szeretetemnek vége szakadt volna. Narziss mélyen elgondolkodva bólintott. – Isten szeretete – mondta lassan keresvén a szavakat – nem mindig egy a jó szeretetével. b, ha ez ilyen egyszerű lenne! Hogy mi a jó, tudjuk, meg vagyon írva a parancsolatokban. Am az Isten nemcsak a parancsolatokban van jelen, tudod-e, azok csak parányi részei. A parancsolatok talapzatán is távol állhatsz Istentől. – Nem értesz hát engem? – panaszolta Goldmund. – Minden bizonnyal megértelek. Az asszonyiban, a nemiségben mindannak summáját érzed, amit „világ" és „bűn" néven nevezel. A többi bűn, úgy gondolod, nem ejthet hálójába, vagy ha el is követed, úrrá nem lesz rajtad, meggyónhatod, és jóváteheted mind. Csupán ezt az egy bűnt, ezt nem! – így igaz, éppen így érzem. – Lásd, megértelek. Nem is tévedsz oly nagyon. Éva és a kígyó története valóban nem hiú mese. És még sincs igazad, kedvesem. Ha te Dániel

apát, vagy patrónusod, ama szent Krizosztomus, ha püspök, pap vagy akár csak egy kis egyszerű szerzetes volnál, igazad lenne. De hiszen egyik sem vagy. Diák vagy, még akkor is, ha kívánságod, hogy örökre a kolostorban maradj, még ha apád kívánsága is ez, akkor sem tettél fogadalmat, nem vagy felszentelve. Ma vagy holnap, ha elcsábít egy csinos lány, és engedsz a kísértésnek, nem szegtél esküt, nem sértettél fogadalmat. – írott fogadalmat nem – kiáltott Goldmund nagy izgatottan. – De az íratlant, a legszentebbet, amit magamban hordozok, azt igen. Miért nem látod hát be, hogy amit sokan mások megtehetnek, nekem tilos? Te sem tettél fogadalmat, te sem vagy fölszentelve, és mégsem engednéd meg magadnak, mégsem érintenél asszonyt soha. Tévednék talán? Nem ilyen lennél? Nem az vagy, akinek hittelek? Nem köt-e téged is ugyan nem elöljáróknak fogadott –, de szívedben már régóta elhangzott néma eskü, amely örökre elkötelez? Nem egy tőről sarjadtunk mi ketten? – Nem, Goldmund. Nem egy tőről sarjadtunk, nem úgy ahogy te hiszed. Valóban én is betartok egy el nem hangzott fogadalmat, ebben igazad van. De magadfajta semmiképp nem vagyok. Mondok néked ma valamit, amire egykor majd emlékezni fogsz. Mondom néked: a mi barátságunknak nincs más célja, és nincs más értelme, minthogy tapasztald, mennyire más vagy te, mint én. Döbbenten állt Goldmund; Narziss tekintete és hangja lenyűgözte. Hallgatott. Vajon miért mondta Narziss neki mindezt? Miért lenne szentebb Narziss néma fogadalma? Hát egy cseppet sem veszi őt komolyan? Gyereknek tartja? A különös barátság kuszasága, szomorúsága újra feltámadt. Narziss többé nem kételkedett Goldmund titkának természetében. Éva, az ősanya, ő állt a háttérben. Hogyan eshetett mégis, hogy egy ilyen szép, viruló, egészséges ifjúban az ébredő nemiség oly ádáz ellenállásba ütközött. Démon, titkos ellenség műve, minden bizonnyal, az tette meghasonlottá e pompás embert, az fordította szembe ősi ösztöneivel. Jól van, meg kell találnia a démont, ha felidézte, láthatóvá tette: legyőzheti. Időközben a pajtások mindjobban kerülték, cserbenhagyták Goldmundot, vagy inkább ők érezték, hogy cserbenhagyta, úgyszólván elárulta őket. Narziss-szal kötött barátságát senki sem nézte jó szemmel. A kaján lelkek természetellenes hírüket költötték, főként az olyan, aki egyikükbe szerelmes volt. De még azok is csóválták fejüket, akik látták, hogy bűnös szenvedélyt gyanítani nincs okuk. E két ember barátságát nem pártolta senki; úgy tetszett, frigyükkel gőgös arisztokrataként elkülönültek a hitványszámba vett többitől ; ez nem volt kollegiális, klastromba illő, nem volt keresztényi. Dániel apátnak fülébe jutott egy s más a két barátról, szóbeszéd, panasz, rágalom. Negyven esztendőnél is hosszabb kolostori élete alatt látott már fiatalok közti barátságot sokat, a kolostor világához tartoztak ezek, kedves velejárói voltak, olykor mulatságot, olykor veszélyt jelentettek. Nem avatkozott közbe, szemét nyitva, magát távol tartotta. Az ilyen szenvedélyes, minden mást kirekesztő barátság ritka volt, való igaz, nem veszélytelen, de mivel tisztaságában pillanatra sem kételkedett, hagyta, menjen a maga útján. Ha Narziss nem áll kivételes helyen a diákok és a tanítók között, az apát habozás nélkül néhány intézkedéssel falat emel közéjük. Goldmundnak nem használt, hogy diáktársaitól elszakadt, és egyesegyedül egy idősebbel, egy tanítóval került közelségbe. De felmenthetné-e tanítói tisztjéből, megzavarhatja-e kedvelt pályafutásában a páratlan, nagy tehetséggel megáldott Narzisst, akit minden tanítója szellemileg egyenrangúnak, sőt kiválóbbnak tart. Ha Narziss nem állja meg a helyét mint tanító, ha ez a barátság részrehajlásra, pártoskodás-ra csábítja, nyomban leváltotta volna. De nem szólt ellene semmi, csak koholmányok, csak a többiek féltékeny gyanakvása. És az apát ismerte Narziss különös adottságát, tudott figyelemre méltó, mélyre ható, talán kissé fennhéjázó emberismeretéről. Az efféle tehetséget nem becsülte túlságosan sokra, egyéb adottságait szívesebben fogadta volna, de nem kételkedett abban, hogy Narziss Goldmund tanítványban valami különöset vett észre, és sokkalta jobban ismeri, mint ő, vagy bárki más. Maga az apát Goldmundban – lénye megnyerő kedvességén kívül feltűnőt, egyebet annyit vett csak észre, hogy valamiféle korai, sőt kissé koravén buzgalommal – még diák és mint vendég – már a kolostorhoz tartozónak, szinte szerzetestestvérnek érzi magát. Attól, hogy Narziss e megható, de éretlen buzgalmat tovább érlelné, ösztökélné, nem kellett félnie. Inkább félthette Goldmundot holmi szellemi önteltség, tudós gőg fertőzetétől, ám ez a veszedelem ezt a tanítványt éppen nem fenyegette túlságosan, bátran próbára tehette. Ha arra gondolt, mennyivel egyszerűbb, békességesebb, kényelmesebb az olyan elöljáró dolga, aki hatalmas és erős egyéniségek helyett átlagembereket kormányoz, rögtön sóhajtozni és mosolyogni támadt kedve. Nem, nem fertőzheti meg a gyanakvás, nem fizet hálátlansággal azért, amiért két ilyen kivételes embert bíztak a kezére. Narziss gondolatai sokat időztek barátja körül. Különös emberlátó, lényeg– és rendeltetésfelismerő, megértő képessége régen ítélt már Goldmund személyéről. Az ifjú élénksége, minden, ami sugárzott belőle, oly világosan beszélt: magán viselte egy tehetséges, érzékeiben lelke mélyéig bő kézzel megáldott ember, talán művész, de mindenképpen nagy érzelmi erejű, lángolásra, odaadásra termett, hivatását csak így betöltő, boldogságát csak ebben fellelő ember valahány ismertetőjegyét. Miért ragaszkodott hát ez a csupa szív, finom és gazdag érzékű, virágillattól, reggeli napsütéstől, madár röptétől, egy ló láttára, egy dallam hallatára mélyen meginduló, mindent átélni és szeretni képes ember – miért ragaszkodott hát megszállottként ahhoz, hogy a szellem embere és aszkéta legyen. Sokat töprengett Narziss ezen. Tudta, ezt a rögeszmét Goldmund apja táplálja. De hogyan idézte elő? Milyen varázslattal babonázta meg a fiát, hogy ilyen hivatásban és kötelességben higgyen? Miféle ember vajon? Holott gyakran terelte rá szántszándékkal a szót, és Goldmund elég sokat beszélt apjáról, Narziss mégsem tudta elképzelni, nem látta maga előtt. Nem különös és gyanús ez? Ha Goldmund egy pisztrángról beszélt, amit egyszer gyermekkorában fogott, ha pillangót írt le, madárfüttyöt utánzott, ha egyik pajtásáról, egy kutyáról vagy egy koldusról mesélt, akkor képek jelentek meg, és valami életre kelt. Ha azonban apjáról szólt, Narziss nem látott semmit. Nos, ha az apa Goldmund életében valóban oly fontos, hatalmas, uralkodó személy lett volna, másként írja le, más képekben jeleníti meg! Nem tetszett Narzissnak ez az apa, nem sokra becsülte, olykor kételkedett még abban is, hogy valóban Goldmund apja lenne. Üres bálvány volt. De honnét a hatalma? Hogyan tölthette meg Goldmund lelkét –lelke lényegétől oly idegen álmokkal? Goldmund is sokat töprengett. Bármenynyire is bizonyosnak érezte barátja szívbéli szeretetét, meg-megújuló nyomasztó terhétől, hogy még most sem veszi eléggé komolyan, még most is kissé gyereknek tekinti –nem szabadulhatott. És miért hangoztatja folyton-folyvást ez a barát, hogy nem hozzá hasonló? Goldmund napjai azonban nem merő töprengésben teltek. Töprengésre amúgy sem volt hajlandósága. Akadt egyéb tennivalója reggeltől napestig. Gyakran kuksolt a kapustestvérnél, akivel jóban volt nagyon. Hol könyörgő szóval, hol csalafintasággal újra meg újra alkalmat szerzett egy-két órára, hogy meglovagolja Holdasát; a klastrom néhány szomszédja egytől egyig igen kedvelte, kiváltképp a molnár, kinek inasával gyakran vidrára lesett, vagy lepényt sütött finom prelátuslisztből, amelyet behunyt szemmel, csak az illatáról is kiválasztott a többi lisztfajta közül. Habár sok időt töltött Narziss társaságában, azért néhány órája régi szokásaira és örömeire is maradt. Többnyire az istentiszteletek is örömére szolgáltak, szívesen énekelt a diákok kórusában; szívesen morzsolta olvasóját valamelyik kedves oltára előtt, hallgatta a mise szép, ünnepélyes latinját, nézte a tömjénfelhőben a templomi edények, cirádák aranyos csillogását, az oszlopokon álldogáló, hallgatag, tiszteletre méltó szentek szobrait, az evangélistákat állataikkal, a kalapos szent taxabot zarándoktáskájával. Ezek az alakok vonzották, ezeket a kőből és fából faragott figurákat szívesen hozta titokzatos összefüggésbe saját személyével, mintha életének halhatatlan, mindentudó patrónusai, oltalmazói és útmutatói lennének. Hasonlóképp szeretet és titkos szelíd vonzalom fűzte az ablakok és ajtók oszlopaihoz, oszlopfőihez, az oltárok díszítéseihez, a szépen tagolt, pálcadíszekhez és koszorúkhoz, az oszlopok kövéből előtörő, beszédesen, elevenen kibomló virágokhoz, buján burjánzó levelekhez. Becses, bensőséges titok világosodott meg előtte: a természeten kívül, a növényeken és állatokon kívül létezik egy másik, néma, emberalkotta természet, kőből és fából teremtett emberek, állatok, növények világa. Nemegyszer töltötte szabad idejét e levélcsomók, alakok, állatfejek rajzolgatásával, és néha valódi virágok, lovak, emberi arcok rajzolásával is megpróbálkozott. És szerette nagyon az egyházi dallamokat, kiváltképp a Mária-énekeket. Szerette dallamuk szigorú, zárt menetét, a mindig újra visszatérő könyörgéseket, dicsőítéseket. Imádságos lélekkel tudta figyelni magasztos tartalmukat, de képes volt e tartalmat feledve – csupán a versek ünnepélyes ritmusát szeretni, átengedve magát a lelkét betöltő elnyújtott, mély hangoknak, a telten hangzó vokálisoknak, jámbor ismétléseknek. Szíve legmélyén nem a tudományt, nem a grammatikát és logikát szerette, holott azoknak is megvolt sajátos szépségük, hanem sokkal inkább a liturgia kép– és hangvilágát. Újra meg újra, ha csak pillanatokra is, de magához édesgette elhidegült társait. Bosszantotta, untatta, ha sokáig elutasítás, ridegség vette körül, rászánt egy óra fáradságot, versengett, kedveskedett, és rövid időre egy-egy tekintet, néhány arc, néhány szív újra meghódolt neki, megmegkacagtatta valamelyik mogorva padszomszédját, csevegésre csalta egyik-másik hallgatag ágyszomszédját. Ilyen közeledésekkel kétszer elérte, nagyon is szándéka ellenére, hogy ismét „falubaruccanásra" hívták. Ettől megijedt és visszahökkent. Nem, nem ruccan többé a faluba, sikerült elfeledni a copfos kislányt, nem gondolt rá soha, vagy legalábbis alig.

Negyedik fejezet Goldmund titka sokáig állta Narziss ostromát. Sokáig fáradozott látszólag hasztalan Narziss, hogy felébressze, megtanítsa arra a nyelvre, amelyen a titok közölhető. Amit barátja származásáról és otthonáról mesélt, abból kép nem kerekedett. Az árnyszerű, alaktalan, de tisztelt atya személye, és a nagyon régen eltűnt vagy talán elpusztult, ködös névnél többet nem jelentő anya legendája – ez volt minden. A lélekben oly jártasan olvasó Narziss lassanként felismerte, barátja azok közé tartozik, akiknek életéből elveszett egy darab, s valamiféle kényszer parancsoló nyomására vagy varázslat igézete alatt beletörődtek abba, hogy múltjuk egy részét elfelejtsék. Narziss belátta, a puszta kérdezősködés és oktatás itt céltalan; látta azt is, túlságosan hitt az értelem hatalmában, és sok mindenről hiába beszélt. Nem volt hiábavaló azonban a szeretet, amely barátjával összekötötte, sem a sok megszokottá vált együttlét. Bár lényük nem egy vonása mélységesen különbözött, mindketten sokat tanultak egymástól; a szavakba foglalt beszéd mellett lassanként kialakult közöttük egy lélek– és jelbeszéd, mintha két város között csak egy út vezetne, amelyen kocsik mehetnek, lovasok vágtathatnak, de azon az egy úton kívül számos kis játékút, kis mellékút, rejtekút keletkezik, utacska gyerekeknek, ösvény szerelmeseknek, alig észrevehető csapások kutyák és macskák nyomában. Lassanként Goldmund lelkes képzelőereje mágikus utakon belopakodott barátja gondolkodásmódjába, valamint beszédébe, ő pedig szavak nélkül is megértett sok mindent – együtt érezvén vele –Goldmund lelkületéből, természetéből. A szeretet fényében lassan új szálak érlelődtek lélektől lélekig, és csak nyomukban jöttek a szavak. így kerekedett egy napon, egy iskolai szünnapon, a könyvtárban váratlan beszélgetés a két barát között, hirtelen barátságuk lényegébe, értelmébe, velejébe vágó, messzire új fényeket vető beszélgetés. A kolostorban ismeretlen és tiltott asztrológiáról esett szó; az asztrológia – mondta Narziss – kísérlet arra, hogy rendet, rendszert teremtsen az emberi természetek, sorsok, rendeltetések sokféleségében. – Ekkor szólt közbe Goldmund: – Örökké a különbségekről beszélsz, lassan észrevettem, ez a te legkülönösebb tulajdonságod. Ha a nagy ellentétről szólsz, mely példának okáért közted és közöttem lenne, úgy tetszik nekem mindig, hogy e különbség nem más, mint éppenséggel a te furcsa különbségkereső rögeszméd! Narziss: – Most biztosan fején találtad a szöget. Valóban, neked nem fontos a különbség, nekem azonban mindennél fontosabb. Természetemnél fogva tudós vagyok, az én rendeltetésem a tudomány. A tudomány pedig, hogy szavad idézzem, nem más, mint éppen a különbségkeresés rögeszméje, lényege jobban nem is jellemezhető. Nekünk, tudománnyal foglalkozó embereknek, semmi sem fontosabb, mint hogy megállapítsuk a különbségeket; a tudomány a megkülönböztetés művészete. Ha például az egyes emberben megtalálod azt a jegyet, amely őt a többitől megkülönbözteti, akkor megismerted. Goldmund: – Nos, igen. Az egyiknek parasztbocskora van, és paraszt. A másiknak korona van a fején, hát király. Ezek mindenképpen különbségek. De ezt egy gyerek is észreveszi, nem kell hozzá tudomány. Narziss: – Ha a paraszt és a király egyforma ruhát ölt, a gyerek már összetéveszti őket. Goldmund: – De a tudomány is. Narziss: – Talán mégsem. Nem okosabb ugyan, mint a gyerek, megengedem, de türelmesebb, és nemcsak a legdurvább ismertetőjeleket veszi észre. Goldmund: – Erre valamennyi okos gyerek képes. Megismeri a királyt tekintetéről vagy tartásáról. Kurtán szólván: ti, tudósok, gőgösek vagytok, minket, többieket folyvást ostobábbnak véltek. Minden tudomány nélkül is lehet nagyon okos az ember. Narziss: – Örülök, hogy ezt már látod! Nos, nemsokára majd belátod azt is, hogy nem az okosságra gondolok, ha a kettőnk között levő különbségről beszélek. Hiszen nem azt mondom: te okosabb vagy ostobább, jobb vagy rosszabb lennél. Én csak azt mondom: más vagy. Goldmund: – Ezt megértem könnyen. De te nemcsak az ismertetőjelek, hanem a sorsok, hivatások különbözőségéről is gyakran beszélsz. Miért lenne más a te rendeltetésed, mint az enyém? Te, éppúgy, mint én, keresztény vagy, éppúgy, mint én, klastromi életre szántad magad, és éppúgy, mint én, a jóságos mennyei atya gyermeke vagy. Kettőnk célja azonos: az örök üdvösség. Rendeltetésünk is egy: megtérés Istenhez. Narziss: – Remek. A dogmák könyvében, persze, az egyik ember éppolyan, mint a másik. Az életben azonban nem. Úgy gondolom, a Megváltó legkedvesebb tanítványa, akinek keblén megpihent, és az a tanítvány, aki őt elárulta, mégsem lehettek azonos rendeltetésre szánva. Goldmund: – Te szofista vagy, Narziss. Ezen az úton nem kerülünk egymáshoz közelebb. Narziss: – Semmiféle út nem vezet minket egymáshoz közelebb. Goldmund: – Ne beszélj így! Narziss: – Komolyan gondolom. A mi feladatunk nem az, hogy egymáshoz közelebb kerüljünk, éppoly kevéssé az, mint ahogy nap a holddal, tenger a szárazfölddel nem egyesülhet. Mi ketten, kedves barátom, nap és hold, tenger és szárazföld vagyunk. Célunk nem az egybeolvadás, hanem egymás megismerése, hogy egyik a másikban felismerje és megbecsülje azt, aki valójában: a másik ellenpárja és kiegészítője. Megrendülve, fejét lehajtva állt Goldmund. Arca szomorúra változott. Végül így szólt: – Ezért becsülöd le oly gyakran a gondolataimat?

Narziss kissé késlekedett a felelettel. Azután csengő, komoly hangon megszólalt: – Azért. Bele kell nyugodnod, Goldmund, kedvesem, hogy csak téged magadat becsüllek. Higgy nekem, hangod minden árnyalatát, minden mozdulatodat, minden mosolyodat komolyan veszem, de a gondolataidat, azokat már kevésbé. Azt becsülöm benned, amit lényegesnek és fontosnak tartok. Miért akarod mindenáron, hogy gondolataidnak különösebb figyelmet szenteljek, ha annyi más adottságod van? Keserűen

nevetett Goldmund. – Mondtam én, gyereknek tartottál mindig, nem másnak. Narziss nem lágyult el. – Gondolataid egy részét gyerekesnek tartom. Emlékezz, az előbb arról beszéltünk, hogy egy okos gyerek nem feltétlenül ostobább, mint egy tudós. De ha a gyerek tudományba üti az orrát, a tudós éppenséggel nem veheti komolyan. Hevesen kiáltott Goldmund: – Ha nem tudományról szólok, akkor is mosolyogsz rajtam. Például úgy véled, jámborságom, tanulásban való fáradozásom és haladásom, vágyam, hogy szerzetes legyek, gyerekség csupán! Narziss eltökélten nézett rá: – Ha valóban Goldmund vagy, komolyan veszlek mindig. Ámde nem mindig vagy Goldmund. Nem kívánok mást, csak ennyit: légy egészen és teljességgel Goldmund. Te nem vagy tudós, nem vagy szerzetes, tudóst, szerzetest hitványabb fából is faragtak már. Te azt hiszed, hogy az én szememben nem vagy elég művelt, nem vagy elég logikus vagy jámbor. O, nem. Te nem vagy eléggé magad. E beszélgetés után, ha meg is rendült, sőt sértődötten vissza is vonult Goldmund, néhány nap múlva maga kívánta folytatását. Ezúttal Narziss olyan képet rajzolt természetük különbözőségéről, amit Goldmund inkább megértett. Narziss tűzbe jött, ahogy beszélt. Érezte, Goldmund ma kitártabb szívvel fogadja be szavait, érezte, hatalma van fölötte. A siker arra csábította, hogy többet mondjon, mint amennyit akart, saját szavai magukkal ragadták. – Lásd – mondta –, egyetlen ponton állok fölötted: ébren vagyok, miközben te félálomban élsz, és olykor teljesen alszol. Ébren az van, aki értelmével, tudatosan ismeri saját magát, legrejtettebb oktalan erőit, ösztöneit, gyengeségeit, és számolni tud velük. Velem való találkozásodnak értelme az, hogy ezt megtanuld. Nálad, Goldmund, szellem és természet, öntudat és álomvilág nagyon messzire került egymástól. Te elfelejtetted gyermekkorodat, lelked mélyéből nyúl az feléd. Addig lesz szenvedésben részed, amíg meg nem hallod szavát. Ebből elég!... Az ébrenlétben, ahogy mondtam, erősebb vagyok nálad. Ébren én vagyok fölényben, és hasznodra lehetek. Minden másban, kedvesem, te jársz előttem. És annál inkább így lesz, ha megtaláltad önmagadat. Goldmund álmélkodva hallgatta, de annál a szónál, hogy „elfelejtetted gyerekkorodat" – megrándult, mintha nyíl találta volna el, ám Narziss nem vette észre, mivel szokása szerint beszéd közben szemét gyakran, hosz-szan behunyta, vagy maga elé bámult, mintha szavait így jobban megtalálná. Nem látta Goldmund hirtelen megvonagló, felhősödő arcát. – Előtted járnék... én!? – csodálkozott Goldmund, csak hogy mondjon valamit. Úgy érezte, mintha megbénult volna. – Így van – folytatta Narziss. – Az olyan természetű emberek, mint te, a tehetséges és érzékeny lelkűek, az álmodók, a költők, a szeretet tudói, csaknem mindig fölöttünk, szellemi emberek fölött állnak. A ti származástok anyai. A teljességben éltek. Tiétek a szeretet ereje, és néktek adatott meg az átélés művészete. A mi életünk, szellemi embereké, holott úgy tetszik gyakran, mi vezetünk és kormányozunk benneteket, nem a teljességben telik, mi a sivárságban élünk. Tiétek az élet gazdagsága, a gyümölcs leve, a szerelem kertje, a művészet szép országa. A ti hazátok a föld, a miénk az eszme. A ti veszedelmetek, hogy belefulladtok az érzéki világba, mi szomjan pusztulhatunk a légüres térben. Te művész vagy, én gondolkodó. Te anyamellen álmodsz, sivatagban virrasztok én. Nékem a nap világít, néked a hold és a csillagok ragyognak. Te lányokról, én fiúkról álmodom... Tágra nyílt szemmel hallgatta Goldmund, ahogy Narziss bizonyos szónoki önkábítással beszélt. Több szava kardcsapásként érte; az utolsó mondatoknál elsápadt, lehunyta szemét. Midőn Narziss észrevette, és rémülten faggatta, halálsápadtan, elhaló hangon felelt: – Emlékezz rá, egyszer megesett, hogy összeroskadtam előtted, és sírnom kellett. Még egyszer ez nem fordulhat elő, sohasem bocsátanám meg magamnak, de neked sem! Menj gyorsan, hagyj magamra, rettenetes szavakat mondtál. Narziss megrémült. A szava elragadta, úgy érezte, jobban beszél, mint máskor. Döbbenten látta, szavainak egyike milyen mélyen felkavarta barátját, valahol az elevenébe talált. Nehezen hagyta el e pillanatban, másodpercekig tétovázott, de Goldmund összeráncolt homloka figyelmeztette őt. Felbolydult lélekkel sietett el onnét, hogy megadja barátjának a magányt, amelyre vágyott. Goldmund feszültsége ezúttal nem oldódott fel könnyekben. Mély, reménytelen sebbel, mintha barátja hirtelen kést döfött volna melle közepébe, úgy maradt ott, nehezen lélegezve, halálra sebzett szívvel, viaszsápadt arccal, bénán csüggő karokkal. Megint úrrá lett rajta a múltkori nyomorúság, csak kegyetlenebbül, újra szorongatta bensejét, mintha valami iszonyatos, teljességgel elviselhetetlen erő kényszerítette volna, hogy a szeme közé nézzen. De megváltó zokogás most nem enyhítette nyomorúságát. – Szűzanyám, mi is volt ez? Mi történt? Megölték? Vagy ő gyilkolt volna? Milyen szörnyűségeket mondtak itt ki? Zihálva szedte a levegőt, mint akit megmérgeztek, pattanásig feszítette egy érzés, hogy valami halálos, velejébe ivódott veszélytől kell most megszabadulnia. Szinte kibukott a szobából, öntudatlanul a kolostor legcsöndesebb, legelhagyatottabb részébe menekült, folyosókon át, lépcsőkön keresztül, ki a szabadba, a levegőre. A klastrom legelrejtettebb menedékébe, a keresztfolyosóra jutott, ahol néhány zöld ágyás felett napfényes, ragyogó égbolt feszült, s a hűvös, nyirkos pincelevegőt tétova foszlányokban édes rózsaillat szőtte át meg át. Narziss mit sem sejtve, ebben az órában véghez vitte régen áhított célját: néven nevezte, megidézte a démont, amely barátját megszállta. Ki tudja, melyik szava érintette meg Goldmund szívében a titkot, és az őrjöngő fájdalommal felszakadt. Narziss sokáig bolyongott a klastromban, kereste barátját, de nem találta sehol. Goldmund a keresztfolyosó kicsiny kertjére nyíló, súlyos, kerek kőboltozatok egyike alatt állt, a boltozat oszlopairól háromhárom állatfő, kutyák vagy farkasok kőfeje meredt le rá. Se világosság, se értelem sehol, kiúttalan gyötörte iszonyatos sebe. Halálfélelem fojtogatta gégéjét, szorongatta gyomrát. Gépiesen felpillantott, meglátta maga fölött az egyik oszlopfőt három állatfejével, s legott, mintha a beleiben, a zsigereiben fészkelt, csaholt, vicsorgott volna a három vad pofa. „Mindjárt meghalok – érezte borzadva. S azon nyomban, reszketve félelmében, úgy érezte: – Most elhagy az eszméletem, most rögtön felfalnak." Fájdalma túl nagy volt, határtalan, megvonaglott, úgy zuhant az oszlop tövébe. Ájulás vette ölébe, halálra vált orcával tűnt el az áhított nemlétezésben. Dániel apátnak ma nem volt valami jó napja, két idősebb barát kereste fel, izgágán, zsörtölődve, vádaskodva, holmi ősrégi féltékenykedő semmiségeken újfent dühödten összekaptak. Meghallgatta őket, kelletlen, sokáig, intette őket, de hasztalan, elbocsátotta végül szigorral mindkettőt, illő keménységgel büntetést róva rájuk, titkon azzal az érzéssel, hogy amit tett, úgyis hiábavaló. Kimerülten vonult vissza az alsó templom kápolnájába, imádkozott, de nem kapott új erőre. Ekkor, a gyöngéden csalogató rózsaillat hívására, hogy kortyoljon egyet belőle, kilépett egy pillanatra a keresztfolyosóra. Ott találta Goldmund diákot ájultan a kőlapokon. Elszomorodott, megijedt a máskor oly viruló, fiatal arc viaszos élettelensége láttán. Csak ez hiányzott még, ezen a jó napon! –Megpróbálta felemelni az ifjút, de nem futotta erejéből. Fájdalmasan sóhajtott és továbbment, szegény öreg, két fiatalabb testvért szólított, felvitette velük a terhet, és hívatta Anselm atyát, a gyógyfüvek tudóját. Egyszersmind Narzissért is üzent, aki, hogy nemsokára megtalálták, megjelent előtte. – Tudod-e már? – kérdezte tőle. – Goldmundot kérdezed?... Igen, tisztelendő atyám, az imént hallottam, beteg lett, vagy szerencsétlenül járt, ájultan vitték. – Valóban, a keresztfolyosón feküdt, ott leltem rá, ahol voltaképp semmi keresnivalója. Nem szerencsétlenség érte: elájult. Nem tetszik ez nekem. Úgy gondolom, közöd lehet a dologhoz, de legalábbis tudnod kellene róla valamit, hiszen bizalmasod ő. Ezért hívattalak. Beszélj. Narziss szokásához híven uralkodott magán, és fegyelmezett hangon, röviden beszámolt Goldmunddal folytatott mai beszélgetésükről, s a meglepő heves hatásról, amit az kiváltott. Az apát rosszallóan csóválta fejét. – Furcsa beszélgetés az ilyeténvaló –mondta nyugalmat erőltetve magára. – Ez a beszélgetés idegen lelket érő beavatkozásnak nevezhető, hogy úgy mondjam, lelkiatyai feladat. Ámde nem te vagy Goldmund lelkiatyja. Senkié sem, amíg fel nem szenteltetsz. Hogyan beszélhetnél tanácsadó hangján egy tanítvánnyal, csakis lelki atyjára tartozó dolgairól? Amint látod, rossz vége lett. – A végét – felelte Narziss szelíd, de határozott hangon – nem ismerhetjük még, tisztelendő atyám. Magam is kissé megrémültem a heves hatástól, de nem kételkedem, beszélgetésünk következménye jót hoz majd Goldmundnak. – A következményeket meglátjuk. De most nem azokról, hanem arról beszélek, amit te cselekedtél. Mi ösztönzött arra, hogy Goldmunddal ekképpen társalogj? – Amint ismeretes előtted, atyám, barátom ő. Különös rokonszenvet érzek iránta, és azt hiszem, mindenkinél jobban megértem. Lelkiatyainak nevezed bánásmódomat. Holott nem éltem jogtalanul semmiféle egyházi tekintéllyel, csak hittem, jobban ismerem, mint ahogy ő ismeri önmagát. Az apát vállat vont. – Tudom, ez a te sajátos mesterséged. Reméljük, nem ártottál vele. Hát beteg Goldmund? Úgy értem, nem lenne egészséges? Gyengélkedik? Rossz alvó? Etvágytalan? Fáj valamije? – Nem, mindmáig egészséges volt. A testében.

– Hát egyébként? – A lelke; minden bizonnyal, beteg. Tudnod kell, atyám, az ő korában kezd birokra kelni az ember nemi ösztönével. – Tudom. Hány éves is? Tizenhét? – Tizennyolc. – Tizennyolc. Hát igen, elég későn. Azonban e harcok amolyan természetesek, mindenki megvívja őket. Ezért még nem mondható lelki betegnek senki sem. – Nem, tisztelendő atyám, magában ezért valóban nem. De Goldmund lelke már régóta beteg, így számára veszedelmesebb ez a harc, mint másoknak. Azért szenved, úgy hiszem, mert elfeledte múltja egy darabját. – Miféle darabját? – Az édesanyját, és mindazt, ami vele összefügg. Többet én sem tudok erről, csupán csak azt tudom, betegségének forrása innen ered. Goldmund, úgy lehet, keveset tud anyjáról, mindössze annyit, hogy korán elveszítette. 1=Tgy rémlik azonban, mintha szégyenkezne miatta. Mégis legtöbb adottságát tőle örökölhette, mert apjáról amit elmondhat, abból nem olyan ember képe kerekedik, akinek ilyen kedves, nagy tehetséggel megáldott, rendkívüli fia lehet. Mindezt nem közlésekből tudom, jelekből következtetem. Az apát – holott eleinte, mint koravén, felfuvalkodott beszédet, magában megmosolyogta, s az egész história nyomasztotta, fárasztotta most elgondolkodott. Visszaemlékezett Goldmund apjára, arra a kissé fontoskodó, kellemetlen férfiúra, s ahogy jobban felidézte, hirtelen eszébe jutott néhány szava, amit Goldmund anyjáról akkoriban néki mondott. Szégyenbe hozta, és megszökött tőle – mondotta –, ő pedig azon munkálkodott, hogy fiacskájában anyja emlékét és a netalán tőle örökölt bűnös hajlandóságokat elfojtsa. Ennek gyümölcse sikerrel be is érett, és a fiú – anyja vétkéért vezekelendő –Istennek akarja szentelni életét. Soha még ennyire nem idegenkedett Narzisstól az apát, mint ezen a napon. Ámde mégis – milyen jól eltalálta titkát, valóban milyen jól ismerheti Goldmundot ez a töprengő! Végezetül, hogy még egyszer felelnie kellett, így beszélt a ma történtekről Narziss: – A heves megrázkódtatást, amely Goldmundot érte, nem szándékosan okoztam. Emlékeztettem ismeretlen önmagára, elfelejtett gyerekkorára, édesanyjára. Egyik szavam elevenébe talált, és bevilágított a sötétségbe, amellyel már oly régen viaskodom. Mint az eszelős, úgy nézett rám, mintha nem ismerne engem, és magát sem többé. Gyakran mondtam neki: alszol, nem vagy egészen ébren. Most végre fölébredt, ebben nem kételkedem. Feddés nélkül, de azzal a tilalommal bocsátotta el az apát Narzisst, hogy egyelőre nem látogathatja meg a beteget. Ezalatt Anselm atya az ájult Goldmundot ágyba fektette, és mellette maradt. Nem tartotta tanácsosnak, hogy erőszakos eszközökkel térítse magához. Az ifjú fölöttébb rossz színben volt. Az öregúr jóságos, ráncos arca jóakaratúan tekintete a fiúra. Egyelőre csak a pulzusát figyelte, és szívét hallgatta meg. Bizonyára valami képtelen vackot ehetett a legényke – gondolta –, jó csomó vadsóskát, vagy más efféle badarságot –, látott ő már ilyesmit. A nyelvét nem tudta megnézni. Igen, ezt a Goldmundot kedveli, de a barátját, a koraérett, zöldfülű fiatal tanítót nem állhatja. Lám, most itt a baj! Mert bizonyára Narziss is vétkes ebben az ostoba históriában. Hát kellett ennek a fénylő szemű, üde fiúnak, e kedves természetgyerekének, éppen e rátarti tudóssal barátkozni? E hiú grammatikussal, akinek a világon minden élőlénynél fontosabb a görög. Amikor nagy sokára kinyílt az ajtó, és belépett az apát, Anselm páter még mindig egy helyben ült, és az ájult arcába meredt. Milyen kedves, fiatal, ártatlan is volt ez az arc, és most íme, csak ül mellette, segítenie kellene, és ki tudja, segíthet-e majd? Bizonyára kólika okozta a bajt. Forralt bort rendel, talán rebarbarát. De minél tovább nézte az eltorzult, sárgára sápadt arcot, gyanúja egyre inkább más, meggondolandóbb irányba terelődött. Elég tapasztalatot szerzett. Hosszú élete során többször látott már megszállottakat. Még maga sem akart hinni gyanújában. Várni és figyelni fog. „Ámde, ha a szegény fiút valóban megbabonázták – gondolta fel-bőszülten –, nem kell messze keresni a bűnöst, aki akkor – tudja – rossz véget ér." Az apát közelebb lépett, megnézte a beteget, óvatosan kissé felhúzta egyik szemhéját. – Fölébreszthetjük? – kérdezte. – Várnék vele. A szíve egészséges. Nem engedhetünk hozzá senkit. – Veszélyben forog? – Nem hinném. Sehol sérülés, ütés vagy zuhanás nyoma. Ájult, kólika kínozta meg talán? Nagyon erős fájdalomnál elvész az öntudat. Ha mérgezés lenne, láz lépne fel. Nem, magához tér majd, és életben marad. – Nem származhat-e mindez a kedély változásaiból? – Tagadni éppen nem tagadnám. Ki tudja, talán nagyon felindult valamitől. Halálhírtől, heves vitától, valaki megsértette... ez mindent megmagyarázna. – Nem tudhatjuk. Viseld gondját, senkit be ne engedjenek hozzá. Kérlek, maradj mellette, míg magához nem tér. Ha rosszra fordul, hívass, még ha éjszaka lenne, akkor is. Távozása előtt az aggastyán még egyszer a beteg fölé hajolt; Goldmund apjára gondolt, arra a napra, amikor e kedves, vidám, szőke buksit elébe vezették – mennyire megszerették legott mindannyian. Ő is örömmel nézte mindig. De Narzissnak valóban igaza van, ez a fiú semmiben sem emlékeztet apjára. b, mennyi gond mindenütt, milyen hiábavaló is minden tettünk! Talán e kedves fiúnál is elmulasztott volna valamit? Vajon jól választották-e meg gyóntatóját? Rendjén való, hogy ezt a diákot ebben a házban Narziss ismerje legjobban? Segíthet-e rajta egy novícius, még nem szerzetes, még föl sem szentelték, akinek minden gondolatában, nézetében kellemetlen fölény, szinte valamiféle ellenséges érzület rejtezik? Isten a tudója, talán Narziss dolgában is régóta tévúton járnak. Isten a megmondhatója, vajon az engedelmesség álarca nem takar-e rosszat, talán még pogány is lehet. S mindazért, amivé egykor e két ifjú válhat, ő is felelős. Sötét volt már, mire Goldmund magához tért. Szédült, feje zavaros volt. Erezte, ágyban fekszik, nem tudta hol, nem is törődött vele, nem érdekelte: De hol járt? Honnét tért vissza? Ismeretlen élmények milyen világából? Valahol nagyon messze járt, valamit látott, valami rendkívülit, csodálatost, iszonyatost és egyben feledhetetlent – de mégis elfeledte. Merre járt? Mi bukkant fel ott előtte, mi veszett ködbe újra, oly hatalmas, fájdalmas, oly üdvözítő? Kutatva szállt önmaga mélységeibe, oda, ahonnét ma valami feltört, ahol valami történt – de vajon mi? Kusza képfoszlányok kavarogtak féktelen táncban, kutyafejeket látott – három kutyafejet, és rózsák illatoztak. Jaj, mennyire fájt! Behunyta szemét. O, milyen iszonyatosan fájt! Újra elaludt. Ismét felébredt, és a sebesen tovasikló álomvilág tűnő ködében még meglátta, meglelhette újra a képet, és megvonaglott, mintegy fájdalmas gyönyörben. Látott, látóvá lett. Őt látta, őt, a hatalmast, a sugárzót, telt sziromajkával, fénylő hajával. Anyját látta. Es mintha hangot is hallott volna ekkor: elfelejtetted gyermekkorodat. Kié lehet ez a hang? Figyelt, eszmélt, emlékezett. Narziss volt. Narziss? Hirtelen szélsebes forgással minden visszapergett, emlékezett, és tudott már mindent. O, anya, anya! Eltűnt a hamuhegy, el a feledés tengere, fenséges tiszta kék eget kiáltó szemével újra rátekintett az elveszett, az elmondhatatlanul szeretett. Az ágy mellett, karosszékében bóbiskoló Anselm atya fölébredt. Eszrevette a beteg mozdulását, meghallotta lélegzését. Óvatosan fölemelkedett. – Van itt valaki? – kérdezte Goldmund. – Ne aggódj, én vagyok, mindjárt világot gyújtok. Meggyújtotta az ámpolna lángját, a fény ráncos, jóságos arcára hullott. – Beteg vagyok? – kérdezte az ifjú. – Elájultál, fiacskám. Add csak ide a kezed, megnézzük az érverésed. Hogy érzed magad? – Jól, köszönöm, atyám, nagyon jóságos vagy hozzám, de már nincs semmi bajom, csak fáradt vagyok. – Hát persze hogy fáradt vagy. Nemsokára megint elalszol. Előbb azonban igyál egy korty forró borocskát, ide is készítettem. Igyunk egy kupával, fiacskám, kettőnk paj-tási kedvére. Már előre gondoskodott egy kis kancsó forralt borról, forróvizes edényben tartogatta. – Jót aludtunk mind a ketten – nevetett az orvos. – Szép kis ápoló, mi – gondolhatod –, akit elnyom az álom. Hát bizony, emberek vagyunk mind. Most pedig, kedvesem, igyunk egy csöppet e varázsitalból, nincs párja az efféle kis meghitt éjjeli dorbézolásnak. No, egészségedre! Goldmund nevetett, koccintott, és megkóstolta a bort. Forró volt, fahéjjal, szegfűszeggel fűszeres, cukorral édesített, még sohasem ivott hasonlót. Eszébe jutott, volt már egyszer beteg, s akkor Narziss viselte gondját – ezúttal Anselm atya gyámolítja. Kedvére volt nagyon ez a kellemes, ritka alkalom, fekve, lámpácska fénye mellett, éjnek évadján az öreg páterrel édes, forró bort iszogatni. – Nem fáj a hasad? – kérdezte az öreg. – Nem. – Azt hittem, kólika kínoz. Tehát nem ez a baj. Mutasd a nyelved. No, ez rendben van, a ti öreg Anselm atyátok megint csak bakot lőtt szépen. #

Holnap ágyban maradsz, majd eljövök, és újra megvizsgállak. A bort megittad-e? Jól van, váljék egészségedre. Hadd lám, maradt-e még az alján? Maradt, no, elosztjuk igazságosan, fél kupával még jut mindegyikünknek. Te aztán alaposan ránk ijesztettél, Goldmund! Fekszel a keresztfolyosón, akár egy halott gyerek. Mondd, csakugyan nem fáj a hasad? Nevettek mind a ketten, és becsületesen megosztoztak a maródi bor maradékán: a páter tréfálkozott, Goldmund pedig hálásan, fölvi-dultan nézett rá, szeme újra fénylett. Aztán elment az öreg, hogy ő is nyugovóra térjen. Goldmundot egy ideig még kerülte az álom, tudata mélyéből lassan ismét felszínre törtek emlékképei, fellángolt barátja szava, és újra megjelent lelkében a szőke, sugárzó asszony, az anya; mint déli szél, járta át látomása, élettel, meleggel, szelídséggel, mély figyelmeztetéssel teli felhő. Ó, anya! O, hogy is tudta elfeledni!

Ötödik fejezet Goldmund eddig is tudott ugyan anyjáról egyet s mást, de csak mások elbeszéléseiből. Képét már nem őrizte magában, és annak a kevésnek is, amit róla tudni vélt, csak forgácsát mondta el Narzissnak. Az anya neve a tiltott szavak közé tartozott, említésére szégyen fogta el. Táncosnő volt, szép, vad asz-szony, előkelő, de tisztátalan, pogány származású. Goldmund apja – így mondta ő – a szegénységből és szégyenből kiváltotta, és mivel kétsége támadt, vajon nem pogány-e, megkereszteltette; hittanra taníttatta, majd oltár elé vezette, és köztiszteletben álló asszonnyá tette. Néhány évi jámbor és tisztességes élet után azonban eszébe jutott régi művészete és bűbája, botrányt okozott, férfiakat csábított el, napokra, hetekre elhagyta otthonát, boszorkány hírébe került, és végül, miután férje többször érte ment és visszafogadta, egyszer örökre eltűnt. Egy ideig még hallatszott híre, rossz hír, lángolt, akár az üstökös csóvája, aztán kialudt. Férje a nyugtalan élet, a rémület, a szégyen, az örökös meglepetések évei után lassan magához tért. S rossz útra tévedt asszonya. helyett felnevelte alakra, arcra anyjához igen hasonló fiacskáját. A megkeseredett; szenteskedővé lett apa Goldmundba azt a hitet oltotta, hogy anyja bűneiért vezeklendő, életét Istennek kell áldoznia. Valahogy így mesélt az apa elveszett asszonyáról, Goldmund bemutatásakor célozgatott erre az apát előtt is, holott nem szívesen emlegette. S ez volt minden, amit rémítő mondaként fia ismert, bár megtanulta, hogy ne gondoljon rá, sőt, majdnem elfeledje. Teljesen és nyomtalanul elfelejtette, elveszítette azonban anyja igazi arcát, azt a másik, merőben különböző képet, amely nem az apa és a cselédek elbeszéléseiből, nem sötét, vad híresztelésekből kerekedett. Elfelejtette anyjának igazi eleven emlékét, és most ez a kép, hajnali éveinek csillaga ismét felragyogott. – Megfoghatatlan, hogyan feledhettem el mondta barátjának. – Soha életemben senkit oly feltétlenül, oly izzóan nem szerettem, mint anyámat, soha senkit úgy nem tiszteltem, nem csodáltam, O volt a napom és a holdam. Isten a tudója, hogyan történhetett, hogyan homályosulhatott el lelkemben ez a sugaras kép, és válhatott lassanként azzá a gonosz, sápadt, alaktalan boszorkánnyá, ahogy apámban és bennem is hosszú éveken át élt. Narziss novícius ideje nem régen letelt, és beöltöztették. Goldmund irányában jelentősen megváltozott. Ugyanis Goldmund, aki azelőtt Narziss intelmeit és figyelmeztetéseit nyomasztó tudálékoskodásnak, akadékoskodásnak érezve elutasította, megrendítő élménye óta csodálattal bámulta barátja bölcsességét. Hány szava teljesedett be próféciaként, milyen mélyen a lelkébe látott e félelmetes szellem, mennyire pontosan eltalálta élete titkát, rejtett sebét, és mily bölcsen gyógyította meg őt! Mert az ifjú gyógyultnak látszott. Ajulá-sának nem voltak rossz következményei, természetéből is kivesztek játékos, koravén, hamis vonásai, szertefoszlott éretlen hivatástudata, az a hite, hogy Isten szolgálata különös elkötelezettsége lenne. Az ifjú, amióta magára talált, fiatalabb is, öregebb is lett. Mindezt Narzissnak köszönhette. Narziss azonban egy idő óta sajátos óvatossággal bánt barátjával, nem fölényesen és oktatóan, hanem nagyon szerényen, miközben a másik szerfelett csodálta. Látta, hogy Goldmundot titkos források számára idegen erőkkel táplálják, kibontakozásuknál bábáskodhatott, de köze nem volt hozzájuk. Örömmel látta, barátja a maga lábára áll, de mégis olykor elszomorodott. Atlépett lépcsőfoknak, eldobott gyümölcshéjnak érezte magát, látta e neki oly drága barátság közeli végét. Még így is többet tudott Goldmundról, mint ő magamagáról, mert bár Goldmund újra megtalálta lelkét, és készen állt hívó szavát követni, de vajon ez a hívó szó merre vezeti, azt még nem is sejtette. Narziss sejtette, de tehetetlen volt; kedvence útja olyan tájakra vezetett, ahová ő nem léphet soha. Goldmund tudományszomja alaposan megcsappant. Vitázó kedve, amely baráti beszélgetések közben fűtötte, szintén elszállt, szégyenkezve emlékezett néhány régebbi beszélgetésükre. Eközben Narzissban – talán mert novícius ideje letelt, talán Goldmunddal való élménye miatt – újabban magányra, aszkézisre és lelkigyakorlatokra ébredt igény, böjtölésre, hosszú imákra, gyakori gyónásra, önkéntes vezeklésre szólító hajlandóság, amit Goldmund megértett, sőt, szinte osztozott is benne. Felgyógyulása óta ösztöne nagyon kifinomult, jövendő céljairól semmit sem tudott még ugyan, de mégis erősen, gyakran szorongató világossággal érezte, hogy sorsa készülődik, az ártatlanság és nyugalom biztonságos kíméleti ideje immár lejárt, feszül és készen áll benne minden. Ez a sejtés sokszor fellelkesítette, mint édes szerelem fél éjszakákon keresztül ébren tartotta, nem ritkán azonban sötét volt, mélységesen nyomasztó. Az anya, a régen elvesztett, visszajött hozzá újra. Ez mérhetetlen boldogság volt. De hová vezeti majd csalogató hívása? Az ismeretlenbe? Zűrzavarba, ínségbe, talán a halálba? A nyugalomba, csöndbe, biztonságba, szerzetesi cellába, egész életén át tartó klastromi közösségbe nem vezeti, hívása nem egyezik azzal az atyai paranccsal, amelyet oly sokáig tulajdon kívánságának is hitt. Ez a gyakran erős, aggasztó és égető, heves testi vágyhoz hasonló érzés táplálta Goldmund jámborsárgát. Újra meg újra hosszan imádkozott Isten szent anyjához, így engedte szabadjára édesanyjának szóló túláradó érzését. Imái azonban többnyire csodálatos, különös, mostanában oly gyakran álmodott álmaiba torkolltak: napközben félig ébren őróla álmondott minden érzékével. Körüllengte illatával az anyai világ, sötéten nézett rá rejtélyes, szerető szemekből, zúgott mélyen, mint a tenger és paradicsom, gügyögve dédelgette értelmetlen, inkább érzelemmel teli becéző szavakkal, íze édes és sós volt, selymes hajjal simogatta szomjazó ajkát és szemét. De nem csupán a szépség telje, nem csupán édes, szeretőn kéklő tekintet, boldogságot ígérő ékes mosoly, becéző vigasz rejlett az anyában, valahol bájos leple mögött benne élt minden iszonyat és sötétség, minden szenvedély és félelem, a bűn, a nyomorúság, a szülés és minden elmúlás. Mélyen zuhant az ifjú álmaiba, az átlelkesült érzékek sok szálú szövevényébe. Nemcsak a kedves múlt varázsa támadt föl bennük újra: a gyerekkor és az anyai szeretet, nemcsak az élet aranyfényi hajnala, mélyükön ott vibrált a fenyegető, ígéretes és igézetes, veszélyes jövő. Olykor ébredés után úgy rémlett neki, hogy anyát, madonnát, szeretőt egybefonó álmai szörnyű vétkek és istenkáromlások, soha le nem vezekelhető halálos bűnök, olykor pedig bennük látta a megváltást; a harmóniát. Titokkal teli lesett rá az élet, a sötét, feneketlen világ, mesebeli veszedelmekkel zsúfolt meredező tüskeerdő, de az anya titkai voltak ezek is, tőle eredtek, hozzá vezettek, világos szeme kis sötét bogarát, fenyegető mélységét alkották. A mélyen eltemetett gyerekkor tört fel anyás álmaiból, a végtelen feledésből számos apró emlékezetvirág hajtott ki, aranyos fényű, sejtelmes illatú ; gyerekkori érzésekre, talán élményekre, talán álmokra való emlékezések. Almaiban olykor halak úsztak feléje, feketén és ezüstösen, hűvösen és simán, át– meg átúsztak felette, boldog üzeneteket hozó hírnökei egy szebb valóságnak, sejtelmesen suhantak, siklottak tova, híradás helyett újabb titkokat hozva tűntek el. Gyakran álmodott úszó halakkal, repülő madarakkal, és minden hal vagy madár az ő teremtménye volt, belőle eredt, irányíthatóan, mint a tulajdon lélegzete, belőle sugárzott, akár tekintete vagy gondolata, újra visszatérve hozzá. Gyakran álmodott egy kerttel, varázskerttel, mesebeli fákkal, hol óriási virágok nyíltak, barlangok sötétkék mélye tárult, a fűben ismeretlen vadak fénylő szeme villant, az ágakon karcsú kígyók surrantak simán, a szőlőtőkékről s a bokrokról nagy, nedves fényű, óriási bogyók csüggtek, s ahogy szedte őket, kezében szétpattantak, a meleg lé, mint vér folyt belőlük, s némelyiknek szeme is volt, amit sóvárogva, alattomosan forgatott; tapogatózva nekidőlt egy fának, és ahogy ága után nyúlt, érezte, látta, hogy a törzs és az ág hajlatában bozontos sűrű, kusza hajzat fészkel, akár hónaljárokban a szőrzet. Egy ízben magáról, azaz névadó szentjéről, Goldmundról, vagyis Krizosztomuszról álmodott, akinek szája aranyból volt, és aranyló szájából a szavak, kis csapongó madarak, röppenő rajokban szálltak tova. Egyszer azt álmodta, hogy nagy volt és felnőtt, de mégis, mint egy gyermek, a földön ült, agyag volt előtte, és az agyagból, akár a gyermek, figurákat gyúrt; kis lovat, ökröt, egy apró embert meg egy apró asz-szonyt. A gyurmázásban kedvét lelte, az állatoknak meg az embereknek mulatságosan nagy nemiszerveket formált; s álmában mindez nagyon mókásnak tetszett. Aztán, amikor megunta a játékot, és továbbment, érezte, hogy valami él mögötte, valami hangtalan és hatalmas közeledik, hátrapillantott, és nagy megdöbbenéssel, ijedten, de nem éppen öröm nélkül látta: kis agyagfigurái megnőttek, megelevenedtek. Erőteljes, nagy, néma óriások, így vonultak el mellette tovább toronymagasan a világba. Többet élt ebben az álomvilágban, mint a valódiban. A valódi világ: az iskolaterem, a klastromudvar, a bibliotéka, a dormitórium és a kápolna csak felszín, csak vékony, remegő hártya volt az álombeli, valóság fölötti képvilágon. Egy semmiség elegendő volt, és lyuk szakadt a vékony hártyán: egy görög szó sejtelmes csengése a száraz lecke közepette, egy illathullám a füvészkedő Anselm atya füvestáskájából, egy pillantás a köríves ablak oszlopfőjéről előkunkorodó karcsú kőlevélre, efféle kis ingerek már elegendők voltak ahhoz, hogy áttörjék a valóság burkát, és a békés, sivár valóság mögött felszabadult a lelkében gyökerező képvilág minden morajló mélysége, áradata és tejútja. A latin iniciáléból az anya illatos arca bukkant elő, az Ave Maria hosszan elnyújtott hangja a paradicsom kapuja lett, egy görög betű száguldó paripává, ágaskodó kígyóvá változott, virágok alatt némán tovatekergett, és máris ott állt újra a helyén, a grammatikakönyv élettelen lapján. Ritkán beszélt erről, csak egy-két alkalommal tett célzást Narzissnak álomvilágáról. – Azt hiszem – mondta egyszer –, hogy egy virágszirom, egy kis hernyó az úton sokkal többet mond, sokkal többet jelent, mint bibliotékánk valamennyi könyve. Betűkkel és szavakkal semmit sem lehet elmondani. Néha leírok egy görög betűt, tétát vagy omegát, s miközben kissé elfordítom a tollat, farkát csóválja a betű, hallá változik, és abban a pillanatban máris a világ valamennyi patakjára és folyamára, minden

hűvösségére és nedvességére, Homérosz Oceánjára, és arra a vízre emlékeztet, amelyen Szent Péter vándorolt, madárrá változik a betű, farkát billegteti, tollát borzolja, fölfújja begyét, nevet, és messzire röppen. Nos, Narziss, te bizonyára nem sokra tartod az ilyen betűket? De mondom neked, velük írta Isten a világot. – Sokra becsülöm őket – mondta Narziss szomorúan –, varázsbetűk ezek, valamennyi démont felidézik. Természetesen a tudomány művelésére alkalmatlanok. A szellem a szilárdat, a megformáltat szereti, megbízható jelekre hagyatkozik, a létezőt, nem a keletkezőt, a valóságost, nem a lehetségest szereti. Nem tűri, hogy az Omega kígyóvá vagy madárrá változzék. A szellem nem tud a természetben élni, csak annak ellenére, csak mint ellentéte. Elhiszed-e már nékem, Goldmund, hogy te soha nem leszel tudós? O, igen, Goldmund régen tudta már ezt, és megbékélt vele. – Én már nem is törekszem makacsul a ti szellemetek után – mondta kissé mosolyogva. – A szellemmel és a tudománnyal éppúgy jártam, mint apámmal: hittem, hogy nagyon szeretem, és hasonlítok hozzá, esküdtem mindenre, amit csak mondott. Am alighogy anyám újra megjelent, akkor tudtam csak meg, mi is a szeretet; az ő képe mellett apám hirtelen eltörpült, közömbössé, csaknem ellenszenvessé változott. Hajlandó vagyok ma már arra, hogy mindazt, ami szellemi, apainak, mostohának, az anya ellenségének lássam, s kissé le is becsüljem. Tréfálva beszélt, de mégsem tudta barátja szomorú arcát felvidítani. Narziss némán nézett rá, tekintete mintha becézte volna. Aztán így szólt: – Értelek jól. Nincs már szükségünk vitára; fölébredtél és felismerted végre a különbséget: a közöttünk valót, az anyai és apai származásét, a lélekét és szellemét. Nemsokára pedig azt is felismered, hogy klastromi életre, szerzetességre törekedned tévedés volt, apád leleménye, aki ezzel akarta anyád emlékét megtisztítani, de jóllehet, így akart bosszút állni rajta. Vagy még most is azt hiszed, az a rendeltetésed, hogy életedet a kolostorban éljed? Elgondolkozva figyelte Goldmund barátja előkelő, szigorú s egyben szelíd, keskeny, fehér kezét. Senki sem vitathatja, aszkéta és tudós kezei ezek. – Nem tudom – felelte éneklő, kissé vontatott, minden szótagnál hosszan elidőző hangon, úgy, ahogy már egy ideje beszélt. –Valóban nem tudom. Kissé szigorúan ítéled meg apámat. Nem volt könnyű dolga. De lehet, hogy ebben sem tévedsz. Három esztendeje tanulok már itt a klastromiskolában, de még soha meg nem látogatott. Abban reménykedik, hogy örökre itt maradok. Talán ez lenne a legjobb, hiszen magam is mindig ezt kívántam. Ma már azonban nem tudom, voltaképpen mit akarok, mire vágyom? Régen minden olyan egyszerű volt. Egyszerű, mint a betű az olvasókönyvben. Most már semmi sem egyszerű. A betűk sem azok többé. Minden annyi értelmet és arcot kapott, nem tudom, mi lesz belőlem, nem tudok most ezekkel gondolni. – Ne is tedd – vélekedett Narziss –, majd elválik, hová visz az utad. Elindultál rajta, hogy visszavezessen anyádhoz, s még közelebb is kerülsz hozzá. Ami azonban apádat illeti, nem ítélem meg túl keményen. Talán hozzá akarsz visszatérni? – Nem, Narziss, semmiképpen. Megtehetném, mihelyt iskoláimat elvégeztem, vagy akár most is. Mivel nem lesz belőlem tudós, voltaképpen elég latint, görögöt és matematikát tanultam. Nem, nem térek vissza apámhoz... Elgondolkozva nézett maga elé. Majd hirtelen felkiáltott: – Hogyan lehet az, hogy mindig olyan szavakat találsz, és olyan kérdéseket teszel fel nekem, amelyek belém világítanak, és fényt vetnek előttem önmagamra? Most is csak a te kérdésed, vajon apámhoz visszatérek-e, mutatta meg nekem hirtelen, hogy nem akarok. Mivel éred ezt el? Mindentudónak látszol. Néhány szót mondtál magadról és rólam, az első pillanatban meg sem értettem őket igazán, aztán valamennyi oly fontos lett nekem! Te nevezted származásomat anyainak. Te fedezted fel, hogy igézet hatalmában állok, és elfelejtettem gyerekkoromat! Honnét ismered olyan jól az embereket? Nem tanulhatnám meg én is a tudományod? Narziss mosolyogva intett nemet fejével. – Nem kedvesem, ezt nem tanulhatod meg. Akadnak emberek, akik sok mindent megtanulhatnak, de te nem tartozol közéjük. Tanítvány nem leszel soha. Minek is? Nincs rá szükséged. Más adottságaid vannak. Több adottságod, mint nekem, gazdagabb is, szegényebb is vagy nálam, a te utad szebb és nehezebb lesz, mint az enyém. Gyakran nem értettél meg, olykor berzenkedtél, mint a csikó, nem volt mindig könnyű dolgom veled, s néha bizony fájdalmat is kellett okoznom. Aludtál, fel kellett hát ébresszelek. Fájdalmat okozott az is, mikor először emlékeztettelek anyádra, mint egy halott feküdtél a keresztfolyosón, úgy találtak rád. Nem történhetett másképp. Ne, ne simogasd a hajam! Hagyd! Nem szeretem. – Tanulni hát nem tanulhatok semmit? Ostoba gyerek maradok örökre? – Akadnak majd mások, akiktől tanulhatsz. Amit tőlem tanulhattál, te gyerek, annak végéhez értünk. – Ó, ne! – kiáltotta Goldmund. – Nem ezért lettünk barátok! Miféle barátság lenne is ez, ha ilyen rövid út után céljához ér, és egyszerűen félbeszakad! Megelégeltél talán? Nem vagyok már kedves neked? Narziss heves léptekkel fel-alá járkált, tekintetét a földre szegezte, majd megállt barátja előtt. – Hagyjuk – mondta szelíden. – Hiszen tudod jól, hogy kedvellek. Töprengve nézett barátjára, aztán újrakezdte ide-oda tartó vándorlását, majd még egyszer megállt, és kemény, szikár arcával eltökélten nézett Goldmundra. Halkan, de szigorú és határozott hangon mondta: – Figyelj rám, Goldmund! A mi barátságunk jó volt. Eddigi célját elérte, felébredtél. Remélem, még nem ért a végéhez, remélem, újra meg újra feltámad majd, új célokhoz vezet. Ebben a pillanatban nincs célja. A te célod bizonytalan, így sem vezetni, sem elkísérni nem tudlak. Kérdezd anyádat, az ő képét faggasd, őreá hallgass! Az én célom azonban nem a bizonytalanban rejlik, hanem itt, a kolostorban, s minden órámat betölti. A barátod lehetek, de nem lehetek szerelmes. Szerzetes vagyok, fogadalmat tettem. Mielőtt fölszentelnek, felmentésemet kérem tanítói hivatalomból, és hosszú hetekre visszavonulok, böjtölök, lelki gyakorlatokat végzek. Ez idő alatt világi dolgokról nem beszélek, még veled sem. Goldmund megértette. Szomorúan mondta: – Nos, hát úgy cselekszel, ahogy én is tettem volna, ha örökre belépek a rendbe. Ha elvégezted mind a lelkigyakorlatot, ha már eleget böjtöltél, imádkoztál és virrasztottál, mi lesz további célod? – Tudnod kell – felelte Narziss. – Hát igen. Néhány esztendő, és első leszel a tanítók között, talán iskolafelügyelő is lehetsz. Tökéletesíted majd az oktatást, gyarapítod a könyvtárat. Talán könyveket írsz magad is? Nem? Nos, hát nem. De mi lesz a célod? Narziss elmosolyodott. – A célom? Talán mint iskolafelügyelő, mint apát, vagy mint püspök halok meg egyszer. Mindegy. De a célom az, hogy mindig ott álljak, ahol legjobban tudok szolgálni, ahol egyéniségem, minden tulajdonságom, adottságom a legjobb talajra, a legnagyobb sugarú hatókörre talál. Más célom nem lehet. Goldmund: – Szerzetesnek más célja nem lehet? Narziss – O, igen! Sokféle cél akad. Egy szerzetes életcélja lehet, hogy hébert tanuljon, Arisztotelészt kommentáljon, felékesítse klastro-ma templomát, bezárkózzék és elmélkedjék; vagy százféle más dolgot műveljen. Nékem ez egyik se célom. Sem a klastrom gazdagságát növelni, sem a rendet, sem az egyházat megreformálni nem akarom. Amennyire nekem megadatott, a szellemet akarom szolgálni, úgy, ahogy én értelmezem, semmi egyebet. Nem tartod ezt célnak? Sokáig fontolgatta magában Goldmund a választ. – Igazad van – mondta végül. – Mondd, nagyon nagy akadály voltam célodhoz vezető utadon? – Akadály? O, Goldmund, senki sem ösztönzött annyira, mint te. Nehézségeket okoztál ugyan, de én nem vagyok a nehézségek ellensége. Tanultam belőlük, s részben legyűrtem őket. Goldmund félig tréfálkozva közbevágott: – Csodálatosan legyűrted mindet! De felelj nekem: azzal, hogy segítettél, vezettél, felszabadítottál, meggyógyítottad lelkemet, valóban a szellemet szolgáltad-e? A klast-romtól minden bizonnyal egy szorgos és jó akaratú novíciust oroztál el, a szellemnek pedig talán ellenséget toboroztál, aki homlokegyenest, mást cselekszik, mást hisz, fordítottjára törekszik annak, amit te jónak tartasz. – Miért ne szolgáltam volna a szellemet? kérdezte Narziss igen komolyan. – Még most sem ismersz eléggé, barátom. Minden bizonnyal egy eljövendő szerzetest rontottam meg benned, de helyette utat nyitottam neked rendkívüli sorsod felé. És még ha holnap ezt az egész takaros klastromot felgyújtod, vagy valami bolondos tévtant hirdetsz is meg majd a világban, egy pillanatra sem sajnálom, hogy erre az útra segítettelek. Mindkét kezét barátságosan barátja vállára tette. – Lásd, kicsi Goldmund, az én célomhoz ez is hozzátartozik: legyek tanító vagy apát, gyóntató atya vagy bárki, nem szeretném, ha olyan helyzetbe kerülnék, hogy erős, értékes, különös emberrel találkozván, ne értsem meg, ne nyissam zárját, ne segítsek neki. Én mondom neked: lehet belőlünk ez vagy az, menjen jól, vagy rosszul sorunk, abban a pillanatban, ha komolyan hívsz, és szükséged van rám, sohasem fogok előled elzárkózni. Soha. Úgy hangzott ez, mint a búcsúzkodás, és valóban a búcsú előjátéka volt. Goldmund, ahogy barátja előtt állt, és figyelte őt, arcának határozott kifejezését, céljára szegzett szemét, csalhatatlanul érezte, nem testvérek, nem pajtások, és nem hasonlók immár, szétválnak útjaik. Az, aki ott áll

előtte, nem álmodó, nem vár a sors valamiféle hívására: szerzetes, aki elkötelezte magát, szigorú rend és kötelesség kormányozza, a szerzet, az egyház, a szellem szolgája és katonája. Ő maga pedig – ma világosodott meg előtte –nem tartozik ide, hontalan, ismeretlen világ vár reá. így történt egykor anyjával is. Házat és udvart, férjet és gyereket, közösséget és rendet, kötelességet és tisztességet hagyott el, az ismeretlent választotta, ahol bizonyára már régen elpusztult. Célja neki sem lehetett. A cél másoknak adatott meg. Neki nem. Milyen jól látta ezt Narziss már régen, mennyire igaza volt! A következő napokban Narziss eltűnt, szinte láthatatlanná vált. Másik tanító tanított helyette, olvasópulpitusa a könyvtárban üresen állt. Még itt volt, még nem vált teljesen láthatatlanná, néha feltűnt a keresztfolyosón, a kápolnában olykor hallani lehetett mormolását, ahogy a kőpadlón térdelt; tudták, elkezdte a nagy lelkigyakorlatot, böjtölt és éjjel háromszor felkelt, hogy lelkigyakorlatait elvégezze. Még itt volt, de már egy másik világban járt, ritkán ugyan, de látták, mégsem érhették el, közös dolguk egymással már nem lehetett, szólni sem volt szabad hozzá. Goldmund tudta: Narziss egyszer újra megjelenik, elfoglalja helyét, székét a refektóriumban, ismét beszélni fog, de abból, ami volt, nem tér vissza már semmi. Narziss többé már nem tartozhat hozzá. Ahogy mindezt végiggondolta, világossá vált, egyedül Narzissért kedvelte a klastromot, a szerzetesi életet, miatta volt fontos grammatika és logika, a tanulás és a szellem. Példaképe csalogatta, eszményképe volt. Igaz, még az apátot is tisztelte és szerette, benne is csodálatos eszményképet látott. Ámde a többiek, a tanítók, iskolatársak, a dormitórium, az ebédidő, az iskola, mind a lelkigyakorlatok és az istentiszteletek, az egész kolostor Narziss nélkül mit sem jelentett neki. Mi dolga még itt? Úgy állt a kolostor fedele alatt, akár tétovázó vándor áll esőben valamilyen tető alatt, vagy fa tövében, csupán azért, hogy várjon-álljon, mint a vendég, csupán a barátságtalan messzeségtől való félelem miatt. Ebben az időben Goldmund élete már csak halogatás és búcsú volt. Felkeresett minden kedves és emlékezetessé vált helyet. Álmélkodva ütközött meg azon, milyen kevés embertől, arctól esik nehezére a búcsúzás: más alig volt, mint Narziss és az öreg Dániel apát meg a jóságos, kedves Anselm atya, és talán még a barátságos kapus meg a vidám molnár szomszéd, de ezek is már szinte valószínűtlenné váltak. A kápolna nagy kőből faragott Madonnájától, a kapubejárat apostolaitól nehezebben búcsúzott, mint tőlük. Sokáig álldogált előttük, és a kórus padjainak szép faragványai, a keresztfolyosó kútja, a három-kutyafejes oszlop előtt, megsimogatta az udvar hársait, és sokáig támaszkodott a gesztenyefához. Ezekből egyszer emlék lesz, kis képeskönyv a szívében. Most még közöttük élt, de máris távolodni kezdtek tőle, elhalványult valószerűségük, kísértetiesen múlttá homályosultak. Anselm atyával, aki őt szívesen látta, eljárt gyógyfüveket keresni, a molnárnál a kolostormalomban elnézegette a cselédek munkáját, és elfogadta, ha időnként megkínálták borral és sült hallal, de már minden idegenné, félig emlékké vált. Ahogy odaát a templomi homályban és vezeklőcellában barátja, Narziss, bár járt, és élt ugyan, de számára árnyékká változott, úgy lett körülötte minden valószerűtlen, őszt és elmúlást lehelő. Valóságos és élő csupán belső élete volt, szívének szorongó verése, a sóvárgás fájó tövise, álmainak öröme és rettenete. Hozzájuk tartozott, övék volt egészen. Olvasás vagy tanulás közben, iskolatársai között is magába mélyedt, ha akart; ilyenkor mindent feledve átadta magát lelke áradatának, hangjainak, amelyek komor dallamokkal teli mély kutakba, mesebeli élményekkel teli színes mélységekbe sodorták; hangjukban anyja hangja csengett, ezernyi szemükből az anya szeme nézett rá.

Hatodik fejezet Egy napon Anselm atya a patikába, takaros, csodálatos illatú füves kamrájába hívatta Goldmundot. Goldmund itt nagyon otthonosan érezte magát. A páter tiszta papírlapok között őrzött szárított növényt mutatott neki, megkérdezte, ismeri-e, s vajon meg tudná-e mondani pontosan, hogy künn a földeken milyen. Goldmund ismerte. Csúzfű volt. Töviről hegyire fel kellett sorolnia valamennyi ismertetőjelét. Az öreg szerzetes elégedett volt fiatal barátjával, s megbízta, még a délután gyűjtsön belőle egy jó csomóra valót, s megnevezte a növény kedvenc tenyészhelyét. – Cserébe, kedvesem, a délutánt nem kell az iskolában töltened; tudom, nem panaszkodsz, és veszteni sem vesztesz miatta semmit. Ugyanis a természet ismerete is tudomány, nemcsak a ti ostoba grammatikátok. Goldmund megköszönte a kedvére való feladatot; néhány óra hosszat virágot gyűjthet, s nem kell az iskolában ülnie. Az istállómester testvértől elkérte a lovát, hogy öröme teljes legyen. Nem sokkal ebéd után kivezette az istállóból a hevesen örvendező állatot, felugrott rá, és nagyon elégedetten kiügetett a meleg napsütésben. Egy órát vagy többet is lovagolt, élvezte a levegőt, a rétek illatát, de legjobban a lovaglást; aztán eszébe jutott feladata, és megy kereste az egyik helyet, amelyről a páter beszélt. Árnyékos juharfához kötötte lovát, beszélgetett vele, kenyérrel kínálta, aztán elindult, hogy megkeresse a növényt. Néhány tábla gyomverte szántóföld hevert itt parlagon, rajtuk elszáradt bükkönyindák, égszínkék virágú katángkóró, seszínű keserűfű között egy-két satnya pipacs álldogált utolsó sápadt virágával és már sok érett tokjával. Két mező határán egymásra hajigált jelzőkövek halmában gyíkok tanyáztak, itt már előbukkantak a csúzfű első, sárgán virágzó csomói. Goldmund nekilátott a szedésnek. Amikor jó marékkal összegyűjtött már, letelepedett a kövekre pihenni. Meleg volt, vágyódva méregette a távolból idekéklő erdőt, de a füvektől és lova mellől, amelyet innét még szemmel tarthatott, olyan messzire elmenni mégsem akart. Ült hát tovább a forró mezsgyeköveken néma csöndben, szerette volna, ha az elmenekült gyíkok újra előmerészkednek, magába szippantotta a csúzfű illatát, aprócska leveleit a fénybe tartotta, úgy figyelte rajtuk az ezernyi apró kis tűszúrást. Milyen csodálatos, hogy az ezernyi kis levél mindegyikén ott ez a csipke finomságú, parányi, csillagos égbolt. Csodálatos és fölfoghatatlan mindez, a gyíkok, a növények, de még a kövek is, minden, minden. Anselm atya, aki őt annyira szerette, már nem mehetett a maga lábán csúzfüvet keresni, köszvény kínozta, és néha napokon keresztül feküdt mozdulatlan, saját orvostudománya sem gyógyíthatta meg. Talán nemsokára egy napon meghal, de kamrájában a füvek tovább illatoznak, és az öreg páter többé már nem szárad közöttük. Az is lehet, hogy még sokáig él, talán tíz vagy húsz esztendeig is, ritkás, fehér hajával, szeme alatt megszokott mókás ráncaival. De vele, Goldmunddal, vele vajon mi lesz húsz esztendő múlva? O, mindez annyira érthetetlen, voltaképpen szomorú, holott szép is. Az ember nem tud semmit. Csak él, futkározik körbe a földön, vagy erdőkön lovagol keresztül, és néha valami követelően, ígéretesen, sóvárgást keltően rátekint, egy csillag az éjszakában, kék harangvirág, nádzöld tó, egy ember vagy egy tehén szeme, olykor még úgy rémlik, mintha nyomban valami soha nem látott és mégis régóta áhított válna valóra, lehullik mindenről a fátyol, de aztán elmúlik ez a pillanat, és nem történik semmi, talány nem oldódik, a titkos varázs kötve marad, és végül megöregszik az ember, olyan furfangosnak látszik majd, mint Anselm atya, vagy bölcsnek, mint Dániel apát, de talán még akkor sem tud semmit, csak várakozik, és figyel egyre tovább. Felemelt egy üres, naptól forró csigaházat, amely halkan megcsörrent a kövek között. Elmerülten figyelte a házacska tekergő vonalait, csavaros rovátkáit, szeszélyesen keskenyedő kis koronáját, gyöngyház fényű üres üregét. Behunyta szemét, hogy a formát csak tapogató ujjai érezzék; ez régi szokása, játéka volt. Laza ujjai között forgatta a csigát, könnyedén, simogató tapintással dédelgetve követte vonalait, a formálás csodájától, a test varázsától boldogan. Az iskola és a tudomány egyik hátránya, a szellem egyik törekvésének látszik, hogy mindent úgy lát és ábrázol, mintha lapos volna, és nem lenne több, csak két dimenziója – gondolta ábrándosan. Valahogy úgy érezte, mintha ez az észlény csonkaságát, értéktelenségét jelentené, de a gondolat elsurrant, nem tudta megőrizni, elfáradt, és elálmosodott, a csiga kicsúszott ujjai közül. Fejét a fonnyadozva egyre jobban illatozó letépett füvekre hajtotta, és elaludt a napon. Lábbelijén gyíkok futkároztak, térdén hervadoztak a gyógynövények, a juhar alatt meg Holdas várakozott türelmetlenül. A távoli erdőből valaki errefelé tartott, napbarnította arcú fiatalasszony, fakult kék ruhában, fekete haján piros kendő. Az asz-szony közelebb ért, kezében batyu, szája szögletében égőpiros vadszegfű. Észrevette az üldögélő fiút, hosszan, kíváncsian és bizalmatlanul méregette a távolból, látva, hogy alszik, óvatosan feléje indult barna, meztelen lába; nem messze tőle megállt, és ránézett. Bizalmatlansága eloszlott, a csinos alvó ifjú nem látszott veszélyesnek, megtetszett neki nagyon; vajon mi dolga lehet itt az ugaron? Virágot szedett, vette észre mosolyogva, s már félig el is fonnyadt mind. Álomerdőből visszaérkezőben, Goldmund kinyitotta szemét. Feje alja puha volt, egy asszony ölében feküdt, álmos, csodálkozó szemébe idegen szem tekintett közelről, barnán, melegen. Nem ijedt meg, nem érzett veszélyt, barátságosan ragyogtak rá e meleg fényű, barna csillagok. Elmosolyodott az asszony az álmélkodó tekintet láttán, mosolya kedves volt nagyon, mire lassan Goldmund is nevetni kezdett. Mosolygó ajkára ráhajolt az asszony szája, szelíd csókban üdvözölték egymást, és Goldmundban legott a hajdani falusi este, a copfos kicsi lány emléke villant. De a csók még nem ért véget. Az asszonyi száj ott felejtkezett az övén, évődve, csalogatva játszott tovább, majd maró mohósággal csapott le ajkára, vérét felkavarva szíve magváig csapott; hosszú, néma játékban gyengéden oktatva adta magát oda a fiúnak a barna asszony, engedvén, hadd keressen, hadd találjon, lángra gyújtotta és eloltotta tüzét. A szerelem ékes, röpke boldogsága ívelt át fölötte, arany fénye lángolva felizzott, alkonyba fordult és ellobbant. Behunyt szemmel pihent, arca az asszony mellén. Szó nem hangzott el. Az asszony megpihent, csendesen simogatta a fiú haját, s várta, hogy lassan magához térjen. Végül is Goldmund kinyitotta szemét. – Te – szólalt meg –, ki vagy te? – Liese vagyok – mondta ő. – Liese – ismételte ízlelgetve a nevet. –Liese, te kedves vagy. Az asszony ráhajolt, úgy suttogta a fülébe: – Először szerettél. Előttem még nem járt senki? A fiú nemet intett. Aztán hirtelen fölegyenesedett, körbejártatta tekintetét, át a mezőn, föl az égre. – Ó – kiáltotta –, már csaknem lement a nap. Vissza kell térnem. – Hová? – A klastromba, Anselm atyához. – Mariabronnba? Hát odavalósi vagy? Nem maradnál még velem? – Szívesen maradnék. – Akkor maradj! – Nem, rosszat tennék. Füvet is kell még szednem. – Klastrombeli vagy? – Igen, diák vagyok. De már nem maradok ott. Eljöhetek-e hozzád, Liese? Hol élsz, hol az otthonod? – Sehol sem, kedves kincsem. De nem mondanád meg, hogy hívnak? Úgy, hát, Goldmund a neved? Aranyból a szájad. Adj még egy csókot, aranycsőröcském, aztán el is mehetsz. – Sehol sincs otthonod? Hol alszol akkor? – Ha akarod, veled az erdőn vagy a szénában. Eljössz-e éjjel? – Ó, jönnék, de hová? Hol talállak? –Tudsz-e huhogni, mint a kuvik? – Még sose próbáltam. – Halljuk, tudsz-e hát? Megpróbálta. Az asszony elégedetten kacagott. – Bújj hát ki ma éjjel a klastromból, és huhogj, mint a kuvik. A közelben leszek. Kedvedre vagyok-e, kölyköcském, aranycsőröcském? – Nagyon is kedvemre, Liese. Ott leszek. De most isten veled, most már mennem kell. Goldmund alkonyatkor ért vissza a kolostorba, gőzölgő lován. Örült nagyon, hogy Anselm atyát nagy elfoglaltság közben találta. Az egyik testvér mezítláb hűsölt a patakban, és hűsöltében cserépdarabba lépett. Most kell megtalálnia Narzisst. Megkérdezte az egyik felszolgáló testvért a refektóriumban. Nem, Narziss ma nem vacsorázik, böjtöl egész nap, most meg bizonyára alszik, mert éjjel vigíliát tart. Goldmund futásnak eredt. Barátja a nagy lelkigyakorlat idejére a kolostor egyik vezeklőcellájában lakott a belső kolostorban. Habozás nélkül futott hozzá. Hallgatózott az ajtón, de nem hallott semmit. Csöndesen belépett. A szigorú tilalommal most nem törődhetett. Narziss keskeny falócán feküdt. Mereven, sápadt, hegyes arccal, kezét mellén összekulcsolva, a félhomályban olyan volt, akár a halott. Szeme nyitva volt, nem aludt. Szemrehányás nélkül tekintett Goldmundra, anélkül hogy megmozdult volna; magába mélyedt, más világban és más időben

tartózkodott, barátja felismerése, szavainak megértése fáradságába került. – Narziss! Bocsáss meg nekem, bocsásd meg, kedvesem, nem szeszélyes kedvemben zavarlak, tudom, nem beszélhetnél velem, mégis tedd meg. Nagyon kérlek, hallgass meg. Narziss föleszmélt, egy pillanatig sűrűn hunyorgott, mint akinek nehezére esik az ébredés. – Okvetlenül? – kérdezte elhaló hangon. –Igen, okvetlenül. Búcsúzni jöttem. – Akkor igen. Nem fáradhattál hiába. Gyere, ülj ide mellém. Fertályóra időm van, aztán kezdődik az első vigília. Alakja szikáran egyenesedett fel a csupasz falócán. Goldmund melléje ült. – Bocsáss meg – mondta újra bűntudatosan. A cella, a kemény falóca, Narziss virrasztásban, fáradtságban kimerült arca, távolba tévedő tekintete, mindez világosan bizonyította, mennyire alkalmatlan itt. – Nincs mit megbocsátanom, ne légy tekintettel rám, semmi bajom. Hát búcsúzni jöttél, elmégy, rászántad magad? – Elmegyek még ma. Hirtelen minden eldőlt. O, el sem mondhatom neked. – Apád van itt, vagy üzent talán? – Nem, nem ez történt. Maga az élet jött el hozzám. Elmegyek apám tudta nélkül, engedély nélkül. Szégyent hozok rád, megszököm. Narziss kámzsája bő szájából kísértetiesen előbukkanó hosszú, sovány, fehér ujjait nézegette. Szigorú, halálosan kimerült arcán nyoma sem volt a mosolynak, de hangjában ott bujkált, mikor megszólalt. – Sürget az idő, kedvesem. Csak a fontosat mondd, röviden, érthetően. Vagy én mondjam el inkább, hogy mi történt? – Mondd el te – kérlelte Goldmund. Szerelembe estél, kis barátom. Megismerted az asszonyt. – Hát ezt ugyan honnan tudod megint? Megkönnyíted a dolgom. – Állapotod, ó, amice, magán viseli minden bélyegét azonfajta ittasságnak, amelynek szerelem a neve. Most azonban beszélj, kérlek. Goldmund gyámoltalanul tette kezét barátja vállára. – Nos, te már megmondtad. De most az egyszer, Narziss, nem jól, nem pontosan mondtad. Másképp van. Künn jártam a mezőkön, a hőségben elaludtam, és ahogy fölébredtem, fejem egy szép asszony ölében feküdt. Ereztem mindjárt, anyám érkezett meg, hogy magával vigyen. Nem mintha ezt az asszonyt anyámnak hittem volna, hiszen a szeme barna, a haja fekete, az én anyám pedig szőke volt, akárcsak én, más egészen. Mégis ő volt, ő hívott, az ő követe érkezett hozzám. Mintha lelkem mélyéből, álmaimból lépett volna elő hirtelen ez a szép, idegen asszony, ölébe fogván fejem, kedves volt hozzám, s úgy mosolygott rám, mint a virág; első csókjától felolvadt bennem minden, és csodálatos fájdalmat éreztem. Amit valaha megéltem, minden álmom, valahány édes aggódásom, minden vágyam, bennem szunnyadó titkom fölserkent, minden átváltozott, varázslat ért, minden értelmet nyert. Megtanított arra, hogy mi is az asszony, és milyen titkot őriz. Két fertályóra alatt esztendőkkel öregített. Sok mindent megértettem. Hirtelen megvilágosodott előttem, hogy többé maradásom e házban nem lehet, egyetlen napig se már. Megyek, mihelyt leszáll az éj. Narziss meghallgatta és bólintott. – Hirtelen jött – mondta –, ilyesmi volt, amit előre vártam. Hiányozni fogsz, amice, sokszor gondolok majd rád. Tehetek-e valamit érted? – Ha lehet, hát szólj néhány szót apáturunknál érdekemben, hogy ne marasztaljon el túlságosan. Rajtad kívül ő az egyetlen ebben a házban, akinek rólam való véleménye nem közömbös számomra. A te véleményed és az övé. – Tudom... Van-e még valami kívánságod? – Igen, egy kérésem van. Ha majd rám gondolsz valamikor, imádkozzál egyszer értem! Es... Köszönöm. – Mit, Goldmund? – A barátságodat, a türelmedet, mindent. Azt is, hogy ma meghallgattál, holott nehezedre esik, és köszönöm, hogy tartóztatni sem próbáltál. – Hogyan is tartóztathatnálak én. Tudod, miképp gondolkodom erről. De hová mégy? Van valami célod? Ahhoz az asszonyhoz mégy? – Igen, vele tartok. Célom nincs. Az asszony idegen, hazátlan, úgy lehet, talán cigány is. – Nos, jól van. Mondd csak, kedvesem, tudod-e, hogy talán rövid lesz vele utad? Úgy vélem, jól tennéd, ha nem bíznád rá magad túlságosan. Rokonsága, férje is lehet, ki tudja, azok hogyan fogadnak? Goldmund barátjához simult. – Tudom – felelte –, holott eddig még nem gondoltam erre. Már mondtam neked: nincs célom. Es nem célom ez az asszony sem, aki olyan kedves volt hozzám. Hozzá megyek, de nem miatta. Megyek, mert mennem kell, megyek, mert szólítanak. Hallgatott és sóhajtott. Ültek egymáshoz simulva, szomorúan, mégis boldogan, érezték, barátságuk elpusztíthatatlan. Majd Goldmund így folytatta: – Ne hidd, hogy vak lennék, és nem sejtek semmit. Nem. Szívesen megyek, mert érzem, így kell lennie, és mert ma valami csodálatos történt velem. Mégsem képzelem, hogy merő öröm és gyönyör várna rám. Tudom, utam nehéz lesz, de remélem, mégis szép. Olyan jó az, ha egy asszonyhoz tartozhatunk, odaadván magunkat neki! Ne nevess ki, ha dőrén is hangzik, amit mondok. Ha szeretünk egy asszonyt, ha teljesen magunkba fogadjuk, és ő is magába fogad, ez nem ugyanaz, mint amit te kissé gúnyosan „szerelembe esésnek" nevezel. Nem gúnyolni való ez. Ut, amely az élethez és az élet értelméhez vezet engem. Ó, Narziss, el kell válnom tőled. Szeretlek, Narziss, és köszönöm, hogy kurta alvásodból is áldoztál nekem. Nehezen hagylak el téged. Úgye nem felejtesz el? – Ne nehezítsd meg jobban a búcsút. En nem felejtelek el soha. Te visszatérsz, kérlek is rá, el is várom. Ha egykor rosszul megy sorod, jöjj hozzám, vagy hívjál. Nos, élj boldogan, Goldmund, Isten legyen veled! Narziss felállt. Goldmund átölelte. Tudta, hogy barátja irtózik minden efféle kedveskedéstől, nem csókolta meg, csak megsimogatta kezét. Az éj leszállt. Narziss becsukta maga mögött a cellaajtót, s ahogy ment a templom felé, saruja csattogott a kőpadlón. Goldmund rajongó tekintettel követte szikár alakját, amíg csak a folyosó végén el nem tűnt, akár az árnyék, s el nem nyelte a templomkapu sötétje, a lelkigyakorlatok, kötelességek és erények vonzása, parancsa. O, milyen csodálatos, végtelenül különös és kusza volt mindez! Milyen különös és megdöbbentő ez is: túláradó szívvel, virágját nyitó szerelmi szédületben épp abban az órában kereste fel barátját, amikor az elmélkedve, böjttől, virrasztástól elgyötörten, ifjúságát, szívét, értelmét feszítette keresztre és áldozta fel, alávetvén magát az engedelmesség legszigorúbb tanításának, hogy csak a szellemet szolgálja, és mindenestől minister verbi divini lehessen! Ott feküdt elcsigázva, kiégve, sápadt arccal, áttetsző kézzel, akár egy halott, és mégis rögtön világos fejjel, kedvesen barátja szolgálatára állt, két vezeklés közti kurta pihenőjét feláldozta, és meghallgatta a szerelmest, akiről még szinte áradt az asszony illata. Milyen nagyszerű és csodálatos, hogy él a szeretetnek ilyen teljesen önzetlen, átszellemült formája is. Merőben más, mint az a szerelem ott ma a napsütötte réten, az érzékek részegítő és felelőtlen játéka. Mégis mindkettő a szeretet szenvedélye. Es Narziss most eltűnt előle, de még egyszer, ebben az utolsó órában is megértette vele, hogy menynyire különböznek, mennyire nem hasonlítanak egymáshoz. Narziss az oltár elé borul most fáradt térdein, megtisztulva felkészül egy imádkozással és elmélkedéssel teli újabb éjszakára, miközben két óránál többet nem alhat, nem pihenhet, s ezalatt ő, Goldmund, elfut innen, és valahol a fák tövében Lieséjére lel, s újra eljátssza vele azt az édes, érzéki játékot! Narzissnak bizonyára lett volna valami figyelemre méltó mondanivalója erről. Nos: ő Goldmund, és nem Narziss. Nem az ő dolga, hogy e szép borzongató talánynak, zűrzavarnak okát keresse, és valami fontosat mondjon róla. Neki nincs más tennivalója, mint hogy tovább kell járnia ismeretlen, balga, goldmundi útjait. Nincs más tennivalója, mint hogy odaadással szeresse az éjszakai templomban imádkozó barátot éppúgy, mint a reá várakozó szép, forró fiatalasszonyt. Ahogy ezer viaskodó érzéssel szívében elsurrant az udvar hársai alatt, és útját a malmon át vezető kijárat felé vette, elmosolyodott, mert hirtelen eszébe jutott az az este, amikor ugyanezen a rejtekúton keresztül hagyta el a kolostort, hogy Konrádékkal „a faluba ruccanjon". Milyen izgatott volt, mennyire félt, mennyire rettegett, mikor arra a kis tiltott kirándulásra szánta magát, ma pedig örökre elmegy, jóval tiltottabb, veszedelmesebb utakra, mégsem fél, nem gondol sem kapusra, sem apátra, se tanítókra. Ezúttal nem talált deszkákat a pataknál, palló nélkül kellett átkelnie. Levetkezett, ruháját áthajította a túlsó partra, és melléig érő hideg vízben, mezítelen gázolt át a mély, gyors örvényű patakon. A túlsó parton, amint felöltözött, gondolatai megint Narzissnál jártak. Megszégyenülten, mindent átvilágító fényben látta most, hogy nem cselekszik ebben az órában egyebet, csupán azt, amit a másik előre tudott, és amire voltaképpen rávezette. Mindennél élesebben állt előtte az az okos, kissé gúnyos Narziss, aki annyiszor hallotta őt ostobaságokat beszélni, és látta azt a Narzisst, aki egyszer egy fontos árán fájdalmasan felnyitotta szemét. Újra tisztán hallotta azt a néhány szót, amit akkor Narziss mondott: „Te anyád mellén álmodsz, sivatagban virrasztok én... te lányokról, én fiúkról álmodom." Egy pillanatra dermedten összeszorult a szíve, oly ijesztően egyedül érezte magát itt az éjszakában. Mögötte magasodott a klastrom, nem az igazi, de mégis szeretett és sokáig lakott otthona. Am ugyanakkor a másik érzés is áthatotta Narziss már többé nem figyelmeztető, mindent jobban tudó vezetője, lépéseinek irányítója. Erezte, ma egy olyan világba lépett, ahol egyedül kell útjait meglelnie, ahol Narzissok tovább nem vezethetik. Boldog volt, mert tudatára ébredt ennek, [4]

nyomasztó és megszégyenítő érzés fogta el, ha függősége idejére visszatekintett. Látó lett immár, többé nem gyerek és nem diák. Olyan jó mindezt tudni. De mégis, milyen nehéz a búcsúzás! Tudja, hogy ott térdel a templom mélyén, nem adhat neki semmit, nem segíthet rajta, és nem lehet vele. Hosszú időre, talán örökre elszakadt tőle, hogy ne tudjon róla többet, ne hallja hangját, és ne lássa szép, nemes tekintetét. Elűzte gondolatait, és tovább haladt a kavicsos utacskán. Mintegy százlépésnyire a kolostor falától megállt, mély lélegzetet vett, és ahogy csak bírta, teljes erejéből nagyot huhogott. A patak felől, a távolból ráfelelt a másik bagoly. „Mint az állatok, úgy kiáltozunk egymásnak" – gondolta, és eszébe jutott a délutáni szerelmes óra. Most döbbent rá, hogy Liese és ő csak a csókok után váltottak szót egymással, akkor is csak egy-kettőt, csupán semmiségeket. Milyen hosszan tudtak vitázni Narziss-szal! Úgy látszik, olyan világba lépett, ahol nem beszélnek, bagolyhuhogás-sal csalogatják egymást, ahol a szónak nincs jelentősége. Ez kedvére való volt, mert nem vágyott ma sem szavakra, sem gondolatokra, csak Liesére, csak erre, a szótlan vak és néma érintkezésre, izgalomra, csak a lihegő egybeolvadásra. Liese már jött is feléje az erdőből. Itt volt. Goldmund kinyújtotta kezét, lágyan kereső ujjait végigjártatta fején, haján, nyakán, tarkóján, karcsú testén és feszes csípőjén. Egyik karjával átfonta, úgy ment vele tovább, szó nélkül, azt sem kérdezte: hová? Az asszony biztos léptekkel járt az éjjeli erdőn, nem botlott, nem torpant meg sehol, mintha éjjel is látna, akár a róka vagy a menyét; Goldmundnak fáradságába került, hogy lépést tartson vele. Hagyta, hadd vezesse az éjszakán, az erdőn keresztül, ebben a titokzatos világban, ahol nincsenek szavak, se gondolatok. Nem gondolt már többé sem az elhagyott klastromra, sem Narzissra. Némán futottak a sötét erdei úton, hol puha, párnás mohán, hol kemény, kiálló gyökereken, néha itt-ott a magas fák ritkuló koronái közül világos égbolt villant föléjük, néha vaksötétben jártak; Goldmund arcába cserje csapódott, szederinda kapaszkodott ruhájába. Az asszony mindenhol jól tájékozódott, utat talált, ritkán állt meg, ritkán tétovázott. Hosszú útjuk végén magányos, egymástól távol álldogáló erdei fenyők közé érkeztek, a sápadt éjszakai ég szélesen kitárult, az erdő szélén voltak, füves rét fogadta őket, szénaillat áradt édesen. Hangtalan, surranó kis patakokon gázoltak át, itt a szabadban nagyobb volt a csend, mint az erdőben : nem .zörrent bokor, nem csörtetett az éjjeli vad, száraz ág sem reccsent. Egy nagy szénakazal mellett Liese megállt. – Megérkeztünk – mondta.

Leheveredtek a szénába, végre föllélegeztek, és élvezték a pihenést. Elnyújtóztak, hallgatták a csöndet, érezték, homlokuk szárad, és arcuk lassanként lehűlt. Goldmundban jóleső fáradtság áradt, ahogy feküdt, játékosan, hol felhúzta, hol kinyújtotta térdét, mély szippantásokkal itta magába az éjszaka, a széna illatát, se a tegnappal, se a holnappal nem törődött. Szerelme testének melegétől, illatától lassan bűvöletbe esett, szüntelen-szünetlen simogatta kezét, és boldogan érezte, amint mellette az asz-szony lassacskán felizzik, és egyre közelebb húzódik hozzá. Igen, itt a beszéd is, gondolat is fölösleges. Érzett világosan mindent, mindazt, ami fontos és szép, az asszonyi test fiatal erejét, egyszerű, egészséges szépségét, vágyódását, érezte, ezúttal másfajta szerelemre vágyakozik, nem csábítani, oktatni kíván, hanem az ő támadását, szomjúságát várja. Szótlanul fogadta a feléje sugárzó áramot, boldogan érezte a mindkettőjükben csöndesen növekvő tüzet, amelytől kis fészkük a hatalmas néma éjszaka lángoló, lélegző közepévé változott. Ahogy a sötétben Liese arcához hajolt, és megcsókolta ajkát, hirtelen úgy látta, hogy szemén és homlokán lágy fény csillan: csodálkozva nézte a felderengő, egyre tündöklőbb ragyogást. Egyszerre megértette és hátrafordult: a hosszan, sötéten elterülő erdő pereme fölött felkelt a hold. Mintha csodát látna, úgy nézte az asszony szelíd, fehér fényben fürdő homlokát, arcát, gömbölyű, sugárzó nyakát, és halkan, elragadtatva megszólalt: – Milyen szép is vagy! Mint aki ajándékot kap, úgy mosolygott Liese, ő meg gyengéden félrehúzta nyakán a ruhát, kifejtette belőle, addig vetkeztette, amíg válla, melle meztelen fel nem ragyogott a hűvös holdvilágban. Odaadóan követte szemével és ajkával, nézte és csókolta a szelíd árnyékot; varázslat érte, úgy pihent lehunyt szemmel az asszony, arca ünnepélyes, mintha e pillanatban tudta volna meg ő maga is, hogy milyen szép.

Hetedik fejezet Mialatt a mezőkön hűvösebb lett, és óráról órára magasabbra vándorolt a hold, a szerelmesek szelíd fénnyel beszórt tanyájukon pihentek, belefeledkezve játékaikba, együtt szunnyadoztak és aludtak, félálomban újra egymáshoz húzódtak, lángra gyújtva egymást új egybefonódásra, új ellobbanásra. Kimerülten hevertek az utolsó ölelés után. Liese fájdalmas sóhajjal mélyen a szénába fúrta magát, Goldmund mozdulatlanul feküdt a hátán, és hosszan bámult a sápadt, holdas égre: nagy szomorúság fogta el őket, alvásba menekültek előle. Mélyen, kétségbeesetten aludtak, oly mohón, mintha utoljára alhatnának örök ébrenlétre ítélve, és e néhány óra alatt kellene a világ minden álmát magukba inniuk. Amikor Goldmund felébredt, Liese fekete haját fésülte. Kábán, félig ébren nézte egy ideig. – Már ébren vagy? – kérdezte végül. Az asszony megrezzenve fordult feléje, mintha megijedt volna. – Nekem most mennem kell – mondta kicsit zavartan, fojtottan. – Nem akartalak felébreszteni. – Most hát fenn vagyok. Máris tovább megyünk? Hiszen hazátlanok vagyunk. – Én az vagyok – felelte Liese –, de te a klastromé vagy. – Nem vagyok már többé a klastromé. Egészen egyedül vagyok, mint te, és nincsen célom. így hát veled tartok. Liese elfordult. – Nem jöhetsz velem, Goldmund. Én most a férjemhez megyek, aki majd megver, mert az éjjel kimaradtam. Azt mondom neki, hogy eltévedtem, de persze nem hiszi el. Goldmundnak e pillanatban eszébe jutott: Narziss mindezt megjósolta. így vagyunk hát. Fölállt és kezét nyújtotta az asszonynak. – Tévedtem – mondta. – Azt hittem, együtt maradhatunk. De mondd, igazán el akartál futni búcsú nélkül, itt akartál hagyni álmomban? – Ó, azt hittem, megharagszol, és talán meg is ütsz. A férjem verni szokott, no, az rendjén van. De hogy te megüss, azt nem akartam. Goldmund erősen megszorította a kezét. – Liese – mondta. – Én nem verlek téged se ma, és sohasem. Nem jönnél szívesebben velem, mint mennél az uradhoz, aki megver téged? Az asszony hevesen megrántotta kezét, hogy kiszabadítsa. – Nem, nem – kiáltotta sírós hangon. S mivel érezte jól, hogy szíve menekül tőle, inkább z másik ütlegére, mint az ő jó szavára vágyik, elengedte az asszony kezét, az meg sírva fakadt erre. De mindjárt el is szaladt. Kezét könnyes szeméhez szorította, úgy futott. Goldmund nem szólt többé, csak nézett utána. Fájt neki, ahogy menekülni látta a lekaszált réten át, valamiféle hatalom hívására, vonzására, ismeretlen hataloméra, amely gondolatokat ébresztett benne. Sajnálta az asszonyt, és kicsit önmagát is. Úgy látszik, nincs szerencséje; magányosan, kissé ostobán ült ott elhagyottan, hoppon maradva. Ráadásul még mindig fáradt és álmos, soha ilyen kimerült még nem volt. Lesz még később ideje a boldogtalanságra. Már aludt is újra, s akkor tért csak magához, mikor a delelő nap tüze égette. Végre kipihente magát, gyorsan felugrott, a patakhoz szaladt, megmosdott és ivott. Ekkor emlékek rohanták meg az éjszaka szerelmes óráiból, mint különös virágok illata, sok kép, sok gyönyörű, gyengéd érzés lebegett körülötte. Ezekre gondolt, miközben elszántan vándorolni kezdett, mindent újra érzett, ízlelt, illatukat magába szívta, mindent megsimogatott, szüntelen-szünetlen. Hány álmát váltotta valóra, hány bimbónak bontotta virágát, mennyi kíváncsi vágyát csillapította, és mennyi újat ébresztett benne az idegen barna asszonyi Előtte mező, rét, kiégett ugar, sötétlő erdő, erdő mögött tanya, malom, egy falu, talán egy város terülhet el. Először tárul elébe a világ szabadon, várakozón, készen, hogy befogadja, öröm és fájdalom ígéretével. Nem a világot ablakon keresztül látó diák már, vándorlása többé nem séta, amely mindig csak a hazafelé vezető úttal ér véget. A hatalmas világ most valósággá vált, ő maga pedig egyik része lett, benne nyugszik sorsa, övé lett ege, vihara, napsütése. Kicsinek érezte magát ebben a nagy világban, akár egy kis nyúl, mint egy apró bogár, úgy futott kék és zöld végtelenében. Itt felkelésre, templomba, tanuláshoz, terített asztalhoz nem szólította harang. Ó, milyen éhes is volt! Egy fél árpacipó, bögre tej, tányér rántott leves – milyen varázsos emlékek is ezek! Farkaséhség gyötörte gyomrát. Gabonaföldön át vezetett útja, foggal és – körömmel csépelte a félig érett kalászokat, mohón őrölte az apró, csirizes magokat, újra meg újra aratott, teletömködte zsebeit is. Aztán még nagyon zöld mogyoróra is lelt, élvezettel harapott ropogó héjukba; ebből is tartalékolt holnapra valót. Megint erdő következett, tölggyel, kőrissel vegyes fenyves, ahol mesébe illő bőségben áfonya termett, itt megpihent, hűsölt és evett. Vékony, kemény szálú vad fűben kék harangvirágok álldogáltak, aranyló barna lepkék röppentek fel, és tűntek el szeszélyesen ide-oda csapongva. Ilyen erdőben élhetett Szent Genovéva, akinek történetét mindig szerette. O, milyen szívesen találkozna vele! Bár lenne csak valahol itt az erdőben egy remetetanya, barlang vagy háncskunyhó, s benne öreg, szakállas páter. Talán szénégetők is tanyáznak itt, de jó lenne üdvözölni őket! Rablókkal is találkozna bátran, őt ugyan nem bántanák. Jó lenne emberre bukkanni, akármilyenre. De tudta jól: ma és holnap, és talán jó néhány napig vándorolhat az erdőben még anélkül, hogy valaki is útjába kerülne. Ezzel is számolnia kell, ha így hozza a sora. Kár ezen töprengeni, történjék minden a maga módján, ahogy történnie kell. Harkály kopácsolt valahol; meg akarta lesni; sokáig hasztalan fáradozott, végül mégis rábukkant, jó ideig elnézte, ahogy magányosan a fatörzshöz tapadva, szorgos fejét ide-oda billegetve kalapált. Milyen kár, hogy nem ért az állatok nyelvén! De jó lenne megszólítani azt a harkályt, mondana neki valami kedveset, s talán meg is tudna tőle egyet-mást fák között töltött életéről, munkájáról, öröméről. O, miért is nem változhat át az ember! Eszébe ötlött, miképp rajzolt néha pihenőóráiban, hogyan elevenedtek meg irónja nyomán az írótáblán virágok, levelek, állatok, fák és emberi arcok. Gyakran és hosszasan eljátszadozott így, és néha, akár egy kis Úristen, akarata szerint teremtett lényeket, a virágkehelynek szemet és szájat rajzolt, ágból sarjadó leveleket ujjakká alakított, egy fa nyakára meg fejet rakott. Ha ezt játszotta, gyakran egy óra hosszat tartó boldog igézetbe esett, hiszen varázsolni tudott, vonalakat húzott, és önmaga is kíváncsian várta, vajon a megkezdett alakból falevél, halszáj, rókafarok vagy szemöldök kerekedik-e? Bár úgy változhatna az ember – ez járt most az eszében –, mint akkoriban kis tábláján a játékos vonalak! Goldmund oly szívesen lett volna egy napra, talán egy hónapra is harkály, éldegélve a fák koronája között, magasba futna sima törzsükön, farktollára támaszkodva kemény csőrével csipkedné kérgüket jó falat után, s harkálynyelven szólna. Jólesően és keményen kongott a harkálykopácsolás a zengő fában. Sokféle állattal találkozott erdei útján Goldmund. Néhány nyúllal is, hirtelen pattantak elő a sűrűből, ha közeledett, rámeredtek, megfordultak, és fülüket hátracsapva eliramodtak, ülepük fehérje villant csupán. Egy kis tisztáson egyszer hosszú kígyóra lelt, de az nem surrant el, nem a kígyó, csupán üres bőre hevert ott. Goldmund felvette, nézegette, hátán szép szürke-barna minta futott, áttetsző volt, akár a pókháló, a nap fénye átsütött rajta. Látott sárga csőrű feketerigókat, kicsi, fekete, félénk szemükkel megigézve bámulták, aztán alacsonyan, szinte a földet súrolva elmenekültek. Sok vörösbegyre és pintyre akadt. Egy helyütt az erdőben sűrű vizű zöld pocsolya tetején szorgos összevisszaságban hosszú lábú pókok futkároztak, akár a megszállottak, érthetetlen odaadással űzték játékukat, felettük néhány sötétkék szárnyú szitakötő röpködött. Egyszer pedig, úgy estefelé, látott valamit – szinte csak feldúlt, remegő lombokat, hallotta az ágak reccsenését, a nedves föld cuppogását, amint egy nagy, szinte láthatatlan állat tört át a bozóton hatalmas erővel, talán szarvas, talán vaddisznó lehetett, nem tudta. Sokáig állt ott rémületéből ocsúdva, izgatottan lesett az állat után, dobogó szívvel hallgatózott még, amikor már minden rég elcsitult. Eltévedt az erdőben, s ott kellett éjszakáznia. Miközben pihenőhelyet keresett, és mohából ágyat készített magának, azon töprengett, vajon miképp is lenne, ha örök maradásra ítélve többé az erdőből soha ki nem találna. Bizony ez nagy szerencsétlenség lenne. Bogyókon, ha kell, végül is elélhet, mohán is alhat, aztán bizonyára kunyhót is tudna építeni, talán még tüzet is csiholhat. Ám, hogy örökre magára maradjon, néma, alvó fatörzsek között tanyázzon, állatok között éljen, amelyek mind elfutnak előle, és még szavát sem értenék, ez elviselhetetlenül szomorú dolog lenne. Embert nem láthatna, se jó napot, se jó éjszakát nem kívánhatna senkinek, senki arcába, szemébe többé nem nézhetne; asszony, lány elébe nem kerülne, csók nélkül maradna, nem játszhatná többé az ajkak, a test titokzatos gyönyörűséges játékát, ó, ez elképzelhetetlen! Ha ez lenne sorsa – gondolta –, inkább állattá változna, élne medveként, vagy mint a szarvasok, még ha el is veszítené örök üdvösségét. Medveként medvelányt szeretni rossz nem is lehet, de bizonyára sokkal jobb, mintsem értelmet, beszédet megőrizve egyedül és szomorúan, szeretet nélkül tengődni. Elalvás előtt kíváncsian és szorongva hallgatta mohaágyán az éjszakai erdő talányos, rejtelmes hangjait. A társai voltak most, csak velük élhetett, ha meg nem szokja őket, ha nem fér meg velük, hozzájuk nem méri magát, akkor is, de ezt kellett tennie; a rókák és őzek, a fenyők és tölgyek közé tartozott, csak velük élhetett, osztoztak levegőn és napsugáron, együtt várták a hajnalt, együtt éheztek, az ő vendégük volt. Elaludt, és ekkor állatokról meg emberekről álmodott, medve volt, és csókolózás közben felfalta Lieséjét. Éjféltájt, nem tudta, miért, rémülten felriadt, szíve végtelenül összeszorult, s kábán gondolkozni kezdett. Eszébe jutott, hogy se tegnap, se ma nem imádkozott alvás előtt. Felkelt, letérdelt fekhelye mellé, s kétszer mondta el az esti imát, a tegnapit meg a mait. Hamarosan újra elaludt.

Regi elcsodálkozva nézett körül az erdőben, elfelejtette, hova került. Szorongása lassan elcsitult, új örömmel szánta rá magát az erdei életre, de mindig tovább vándorolt a nap útját követve. Egyszer egészen sima erdei útra ért, gyom, gyökér alig nőtt rajta, és körben az erdő csupa vastag törzsű szálegyenes vén jegenyefenyőből állt; midőn egy ideje közöttük haladt már, a fák a kolostor nagytemplomának oszlopaira emlékeztették, amelynek sötét kapuján át nemrég eltűnni látta barátját, Narzisst. Valóban még csak két napja történt? Két nap és két éjjel múlt el, mire kikerült az erdőből. Boldogan ismerte föl mindenféle jelből az emberi élet közelségét: megművelt szántóföldeket, rozs– és zabtáblákat, réteket, amelyeken át itt-ott jól látható kis keskeny ösvényt tapostak. Goldmund tépett a rozsból, rágcsált, a megművelt földek barátságosan mosolyogtak rá, a hosszú vadonélet után emberien, barátságosan bátorította minden, az ösvény, a zab, az elvirágzott, megfehéredett búzavirág. Végre emberek közé érkezik. Egy röpke órányi út után szántóföldhöz ért, a föld szélén kereszt magasodott, letérdelt és imádkozott. Ahogy kikerült egy elébe emelkedő dombhajlatot, hirtelen árnyas hárs előtt állt, elbűvölten hallgatta egy kút énekét, a víz facsövön át hosszú favályúba csorgott, ivott a hideg, pompás vízből, és örömmel látta, hogy a már érett bogyóktól feketéllő bodzafák között néhány szalmatető emelkedik. De mindezeknél mélyebben érintette egy tehén bőgése, oly jólesően, melegen, otthonosan hangzott, akár egy barátságos istenhozott. Fürkészve közeledett a kunyhóhoz, ahonnét a tehénbőgés hallatszott. Az ajtó előtt, a porban vörös hajú, kék szemű fiúcska ült, mellette vízzel teli agyagedény, és a porból meg a vízből tésztát gyúrt, meztelen lábát már alaposan össze is kente vele. Élvezettel és elmélyülten gyúrta a nedves mocskot, nézte, ahogy ujjai közül előbuggyan, golyókat formált belőle, és még az állával is segített a gyurmázáshoz, formázáshoz. – Adjisten, fiú – köszöntötte kedvesen. De a kicsi, ahogy meglátta az idegent, eltátotta szájacskáját, pufók arca sírásra torzult, és négykézláb szaladt a kunyhóba. Goldmund utánament a konyhába; itt a vaksötétben a vakító verőfényről belépve, eleinte semmit sem látott. Mindenesetre jámboran és tisztelettudóan köszönt, de nem felelt senki; lassanként azonban, ahogy a rémült fiúcska sírása csitult, vékony, öreges hangot hallott, amint a gyereket vigasztalta. Végül a sötétből előbukkant, és közelebb lépett egy kis öregasszony, egyik kezét szeme elé tartotta, úgy vette szemügyre a vendéget. – Adjisten, anyám – köszöntötte Goldmund. – Isten valamennyi szentje áldja meg a te jóságos arcodat; már három napja nem láttam emberi arcot. Az öreg nénike ostobán bámult rá messzilátó szemével. – Mi járatban vagy? – kérdezte bizonytalanul. Goldmund a kezét nyújtotta, és kicsit megsimogatta az öregasszony kezét. – Adjon istent mondanék, nagyanyóka. Megpihennék itt egy kicsit, segítenék neked tüzet rakni. Egy karéj kenyeret sem vetnék meg, ha adnál, de nem sietős, ráérünk vele. Észrevett egy falba ácsolt padot, és leült, mialatt az öregasszony egy karéj kenyeret szelt a kisfiúnak, aki most feszülten és kíváncsian, de még minden pillanatban sírásra, menekülésre készen bámulta az idegent. Az öregasszony vágott még egy karéj kenyeret, és Goldmundnak adta. – Köszönöm – mondta –, Isten fizesse meg neked! – Üres a hasad? – kérdezte az öregasz-szony. – Nem az, teli van áfonyával. – Hát akkor egyél. Honnét jöttél? –Mariabronnból a klastromból. – Csuhás vagy? – Nem, diák vagyok. Úton. Kissé gunyorosan, kissé ostobán végigmérte, kicsit megrázta vékony, ráncos nyakán nyugvó fejét. Aztán kivitte a fiúcskát újra a napra, hagyta, hadd rágjon közben pár falatot. Amikor visszajött, kíváncsian kérdezte: – Van-e valami újságolni valód? – Nem sok. Ismered-e Anselm atyát? –Nem. Mi van vele? – Beteg. – Beteg? Halálán van? – Nem tudom. A lába fáj. Alig tud járni. – És meghal? – Nem tudom. Talán. – No, ha meghal, meghal. Levest kell főznöm, segíts forgácsot hasítani. Odaadott neki egy fenyőhasábot, jól kiszáradt a tűzhelyen, meg egy kést. Goldmund vágott néhány szál gyújtóst, amennyit az öreg akart, aztán végignézte, ahogy a hamuba dugta, fölé hajolt, aztán szaporán fújni kezdte, amíg csak tüzet nem fogott. Titkos, szigorú rendben fenyőt és bükkfát rakott gúlába, a nyílt tűzhelyen fellobbant a tűz, s a kéményből kormos láncon lelógó üstöt a lángok közé tolta. Goldmund az öregasszony parancsára vizet hozott a kútról, lefölözte a tejet, aztán leült a füstös félhomályban, nézegette a lángnyelvek játékát, az anyóka csontos, ráncos képét, amint hol kibukkant a vörös fényből, hol eltűnt. Hallotta, ahogy mellettük a deszkafal mögött jászlában turkál, döfköd a tehén. Jól érezte magát nagyon. A hárs, a kút, az üst alatt lobogó tűz, a kérődző tehén szusszanása, őrlő fogainak zenéje, puffanása, amint tompán neki-nekiütődött a falnak, a félhomályos szoba az asztallal és székkel, a kicsi, ősz asszony sürgölődése, mindez olyan szép és jó volt, mindebből kenyér és békesség, ember és melegség, az otthon illata áradt. Két kecske is mekegett itt, az öregasszonytól pedig megtudta, hogy hátul az udvaron disznóól is van, s az öregasszony a gazda nagyanyja, a kisfiú dédanyja. A fiúcskát Kunónak hívták, folyton ki-be mászkált, és ha nem is szólt egy szót sem, ha kissé félénken is nézett, sírni azért már nem sírt. Amikor a paraszt az asszonyával megérkezett, nagyon meglepődtek az idegen láttán. A férfi már szitkozódni kezdett volna, karjánál fogva bizalmatlanul az ajtóhoz cibálta az ifjút, hogy napfényben lássa az arcát, aztán elnevette magát, jóindulatúan vállon veregette, és meghívta asztalához. Leültek, és a közös tejesedénybe ki-ki mártogatni kezdte kenyerét; ahogy a tej fogytához érkezett, a paraszt kiitta a maradékot. Goldmund megkérdezte, maradhat-e reggelig, meghálhat-e tetőjük alatt. – Nem – mondta a férfi, erre nincs helyük, de kint még elég széna hever mindenütt, ott majd csak talál magának vackot. A gazda felesége a gyerek mellett ült, nem vett részt a beszélgetésben, de az étkezés alatt nem vette le kíváncsi szemét a fiatal idegenről. Feltűnt neki hajfürtje, szeme és tekintete, aztán formás, fehér nyakát, előkelő sima kezét és keze szép mozdulatait figyelte. Előkelő és daliás volt. És milyen fiatal! Legjobban az idegen hangja vonzotta; ez a meghitten csengő, melegen sugárzó, lágyan igéző fiatal férfihang, zengése mintha átölelné. Sokáig hallgatta volna ezt a hangot. Vacsora után a paraszt az istállóba ment, Goldmund kilépett a házból, megmosta kezét a kútnál, leült az alacsony kávára, hűsölt, és hallgatta a víz csobogását. Céltalanul üldögélt: itt már nincs keresnivalója, és mégis fáj neki, hogy megint tovább kell mennie. Ekkor kijött a parasztasszony, kezében veder, a vízsugár alá helyezte, hadd fusson tele. Halkan megszólalt: – Ha ma este még a közelben maradsz, ennivalót viszek neked. Ott túl azon a széles árpaföldön széna hever. Majd csak reggel takarítják be. Maradsz-e még? Goldmund az asszony szeplős arcába nézett, látta, ahogy erős karja felemeli a vödröt, és látta világos, nagy szeme forró pillantását. Rámosolygott és bólintott, az meg már el is lépett a teli vödörrel, és eltűnt a sötét ajtóban. Hálásan, nagyon elégedetten üldögélt, és hallgatta tovább a víz csobogását. Valamivel később bement, a parasztot kereste, kezet fogott vele meg az anyókával, és megköszönt nekik mindent. A kunyhóban tűz, korom és tej szaga terjengett. Az imént még menedék, otthon volt a kunyhó, most újra idegen világ. Köszönt és kiment a szabadba. A kunyhókon túl kápolna állt, közelében szép liget, vén, kemény törzsű tölgyek csoportja, alattuk kurta fű növekedett. Itt maradt az árnyékban, ideoda sétálgatott a vastag törzsek között. „Milyen különös is ez, az asszonyokkal meg a szerelemmel – gondolta magában. – Valóban nincs szükségük szavakra. Ennek az asszonynak is csak egy szó kellett, hogy megjelölje a találka helyét, a többit szavak nélkül mondta el. De hogyan? Szemével. Igen. Kicsit fátyolos hangja csengésével, és ki tudja, még mivel, egy illattal talán, bőre gyöngéd, enyhe kisugárzásával, amiről asszonyok és férfiak azonnal fölismerhetik, hogy vágyódnak egymásra. Furcsa és különös, mint egy kényes tolvajnyelv, mégis, milyen hamar megtanulta ezt a beszédet." Nagyon örült az estének, eltelt kíváncsisággal, vajon mit rejt magában a nagy, szőke asszony, milyen lesz tekintete villanása, hangja, milyen a teste, mozdulata és a csókja. Bizonyára egészen más lesz, mint Liese. Vajon hol lehet most Liese? Hol lehet kemény szálú fekete haja, barna bőre, merre száll röpke sóhaja? Vajon megverte-e a férje? Gondol-e még rá? Talált-e új szeretőre? Úgy, ahogyan ma ő új asszonyra talált. Milyen gyorsan is forog minden, a szerencse az út mentén hever; milyen szép, forró volt, és milyen csodálatosan múlékony. Bűn ez, házasságtörés, nemrég inkább megölette volna magát, semmint elkövesse. És íme, már a második asszony, akire csöndes és nyugodt lelkiismerettel várakozik. És ha nyugodt mégsem volt talán, nem a házasságtörés és a kéj miatt nyugtalankodott olykor, nem az nehezedett a lelkére. Ez valami más volt, nem tudta a nevét. Úgy érezte nem követte el a bűnt, hanem már vele együtt jött a világra. Talán ez az, amit a teológiában eredendő bűnnek neveznek? Lehet. Igen. Az élet maga viselős valamiféle bűnnel, különben miért is vetette volna magát alá vezeklésnek, akár az elítélt, egy olyan tiszta és nagy tudású ember, mint Narziss. Vagy miért érezné ő maga, Goldmund, valahogy lelke mélyén ezt

a vétket? Hát nem boldog, fiatal, egészséges? Nem szabad, mint a madár? Nem szeretik az asszonyok? Milyen jó is az, amikor a szerelmes mélységes gyönyörét asszonyának ajándékozhatja. Akkor hát mégis, miért nem boldog maradéktalanul? Miért kíséri hát ifjonti örömét éppúgy, mint Narziss erényét és bölcsességét ez a különös fájdalom, ez a csöndes félelem, elmúlást perlő panasz? Miért is kell oly gyakran töprengenie, elgondolkoznia, holott tudja jól magáról, hogy nem filozófus. És mégis, milyen jó élni. A fűben kis lila virágot szedett, közel tartotta a szeméhez, kis szűk kelyhébe nézett, erek futottak, hajszálfinom, parányi szervecskék éltek, élet nyüzsgött, kéj reszketett benne, akár az asszonyi ölben, vagy a tudós agyában. Ó, miért is tud csak olyan keveset az ember? Miért nem lehet ezzel a virággal szót váltani? Sokszor még két ember sem tud igazán beszélgetni egymással, ehhez már jó szerencse, különleges barátság, hajlandóság kell. Valóban vigasztaló, hogy a szerelemnek nincs szüksége szavakra; félreértéssel, dőreséggel telne meg különben. Ó, amikor Liese félig lehunyt szeme a gyönyör teljében elhomályosult, és csupán reszkető szemhéja vékony vágásában villant valami fehérség – tízezernyi tudós vagy költői szó se tudná elmondani! Semmit, az égvilágon semmit se elmondani, se elgondolni nem lehet, és mégis állandóan bennünk él a beszéd sürgető igénye, a gondolkodásra hajtó örök ösztönzés! A kis növény leveleit nézegette, milyen ügyes, bámulatos okosságra valló rendben helyezkednek el a szár körül. Szépek Vergilius versei, szerette is őket; de Vergiliusnak néhány olyan verse is akad, amely félannyira sem oly érthető és bölcs, félannyira sem oly szép és értelemteli, mint e parányi levelecskék fölfelé tartó spirális rendje a kicsinyke száron. Milyen élvezet, milyen boldogság, milyen lelkesítő, nemes, értelmes tett lenne, ha valaki egyetlen ilyen virágot tudna teremteni! Ám senki sem képes erre, se hős, se császár, se pápa, se szent. Napszálltakor felállt, és megkereste azt a helyet, amelyről az asszony beszélt. Ott várakozott. Jó az ilyen várakozás, ha tudjuk, úton van felénk egy asszony, eltelve szerelemmel. Az asszony vászonkendőbe kötött nagy karéj kenyérrel és egy darab szalonnával érkezett. Kibogozta a kendőt, tartalmát elébe tette. – A tiéd – mondta –, egyél! – Majd később – felelte ő. – Nem kenyérre vagyok éhes, terád éheztem. Mutasd, mi jót hoztál magaddal! Sok szépet hozott magával. Ragadozó, szomjas ajkat, erős, villogó fogakat, napégette vörös, erős karját, de a nyaka alatt és lejjebb fehér volt és gyengéd. Kevés szót tudott, de torka mélyéből szelíd, csalogató hang zümmögött, és ahogy Goldmund szelíden kedveskedő, érző kezét – hasonló nem érintette még soha – testén megérezte, bőre megremegett, s torkában a hang úgy duruzsolt, akár a macskadorombolás. Kevés játékot ismert, kevesebbet, mint Liese, de csodálatos erő lakozott benne, úgy szorította kedvesét magához, mintha meg akarná fojtani. Szerelme gyerekes volt és mohó, egyszerű, erőteljességében is szégyenkező; Goldmund nagyon boldog volt vele. Aztán elment sóhajtva, nehezen búcsúzott, de nem maradhatott tovább. Goldmund egyedül maradt, boldogan, de szomorúan is. Csak később jutott eszébe a kenyér meg a szalonna, magányosan evett; sötét éjszaka volt már.

Nyolcadik fejezet Goldmund már régóta vándorolt. Ritkán töltött egy helyen két éjszakát, asszonyok vágya kísérte, asszonyok boldogították mindenfelé, a nap barnára sütötte, a vándorlástól, ételszűkiben lefogyott. Sok asszony búcsúzott el tőle hajnalonként, egyik-másik sírva. Néha így gondolkodott: „Miért nem marad egy is velem? Miért, ha már szeretnek, és egy éjszaka kedvéért házasságot törnek, miért tér vissza mindjárt mindegyik férjéhez, akitől többnyire félhet, hogy veréssel fogadja." Egy se marasztalta komolyan, egy se kérte: vinné magával, egy se volt hajlandó szerelemből megosztani vele vándorélete búját-baját. Senkit sem hívott ugyan magával, egyiknek sem árulta el ezt a gondolatát, s ha szívét kérdezte, látta, szabadsága kedvesebb, s nem emlékezett egy szeretőjére sem, aki után vágya el ne múlt volna a következő karjában. De csodálkozott, és kicsit szomorú volt mégis, mert oly múlékonynak tetszett mindenhol a szerelem, az asszonyoké éppúgy, mint az övé, s oly gyorsan elhamvadt, mint ahogyan lángra gyúlt. Így van ez valóban? Mindig és mindenhol így? Vagy talán benne a hiba, talán így van megalkotva, és hiába kívánják, találják szépnek az asszonyok, más közösséget nem vállalnak vele, mint azt az illanót, azt a szótlant ott a szénában, vagy a mohán. Talán vándoréletében keresse okát, abban, hogy a házakban lakók félnek a hazátlanok életétől? Vagy egyedül saját személyén múlott, hogy az asszonyok megkívánták, mint egy bájos babát, hozzásimultak, de aztán visszafutott a férjéhez mind, még ha ott verés is várta őket? Nem tudta. Soha bele nem fáradt, ha asszonytól tanulhatott. A lányokhoz, a fiatalabbjához, a férfit nem ismerőkhöz, semmit sem tudókhoz jobban vonzódott, sóvárgó szerelemmel tudta volna szeretni őket, de a lányok, a kedves, félénk, kalitkában őrzött lányok jobbára elérhetetlenek maradtak. Ám az asszonyoktól is szívesen tanult. Mindegyik megajándékozta valamivel, egy mozdulattal, egy ritka fajta csókkal, különös játékkal, az odaadás vagy védekezés egy-egy érdekes módjával. Goldmund mindent elfogadott, telhetetlenül, hajlékonyan, mint egy gyerek, szívesen engedett a csábításnak, csak ezért lett ő is olyan csábító. Szépsége nem csalhatta volna olyan könnyen lépre az asszonyokat, gyermeklelke, nyíltsága, vágyának ártatlan kíváncsisága, tökéletes akarása volt az, amit asszony benne megkívánhatott. Maga sem tudta, de minden szerelmese olyannak találta, amilyennek megkívánta és megálmodta: az egyik vágyakozónak, várakozónak, a másik hevesnek, habzsolónak – egyszer gyermeki, beavatásra váró fiú, máskor mesteri, kitanult férfi volt. Tudott évődni, küzdeni, sóhajtozni és nevetni, ismerte a szemérmet, szemérmetlenséget; egyetlen asszonnyal sem tette, amit az nem kívánt, semmit, amit nem az csalt volna ki belőle. Minden asszony okos érzékkel megérezte, hamar megszimatolta e tulajdonságát, ez tette kedvessé, kedvencükké. Ó azonban csak tanult. Nemcsak a szerelem minden csínját-bínját és művészetét, nem csupán számos szerelme tapasztalatát fogadta magába. Megtanulta, hogy az asszonyokat a maguk tarkaságában lássa, érintse, tapintsa, ízlelje, hallása kifinomult, minden hangra érzékenyebb lett, és volt asszony, akinek hangja csengéséből csalhatatlanul eltalálta szerelme természetét, odaadásának mértékét; mindig új elragadtatással figyelte a fejtartások, a haj alól kibukkanó homlokok, a térdkalácsok mozgásának végtelen változatait. Megtanult sötétben, csukott szemmel, gyengéden vizsgálódó ujjakkal asszonyhajat felbecsülni, megtanulta megkülönböztetni a sima és pihés asszonyi bőröket. Már korán megsejtette, vándorlásának értelme talán ebben rejlik, talán azért űzi valami asszonytól asszonyig, hogy a megismerés és megkülönböztetés e képességét egyre árnyaltabban, kifinomultabban és elmélyültebben megtanulja, gyakorolja. Talán éppen ez a rendeltetése: az asszony, az ezerarcú, ezer fajtájú szerelem megismerése a teljes tökéletességig, miként némelyik muzsikus is, nemcsak egy, hanem három, négy, vagy több hangszeren játszik. Mire jó, hova vezet ez, nem tudta; csupán érezte – ez az útja. A latinhoz meg a logikához érthetett ugyan, de nem oly különös, bámulatos és ritka tehetséggel, mint a szerelemhez, az asszonyokkal való játékhoz, ha ezt tanulta, nem fáradt, nem felejtett semmit, e téren tapasztalatai maguktól gyarapodtak, maguktól rendeződtek. Egyszer – esztendeje, de már kettő is múlt talán, hogy vándorolhatott – Goldmund egy jómódú lovag udvarába érkezett, akinek két szép, fiatal lánya volt. Nyárutó volt, amikor nemsokára hűvösebbre fordulnak az éjszakák, gondterhelten nézett a beköszöntő hónapok elébe, mert a tavalyi ősz és tél már ízelítőt adott neki, milyen nehéz is télen a vándorélet. Ennivalót és szállást kért. Szívesen látták, s midőn a lovag megtudta, hogy az idegen tanult ember, görögül is ért, asztalához hívatta a cselédek asztalától, és szinte úgy bánt vele, mint egyenrangúval. A két lány szemlesütve ült, az idősebbik tizennyolc, a kicsi alig volt tizenhat éves: Lydia és Júlia. Másnap Goldmund indulni készült, nem remélte, hogy akár csak az egyik szép, szőke kisasszony kegyét is elnyerhetné, más asszony pedig, akinek kedvéért maradhatnékja támadt volna, nem élt itt. De ekkor a lovag reggeli után félrevonta, és egy saját, külön céljaira berendezett szobácskába vezette. Az öregúr az ifjúnak szerényen, tudományokban, könyvekben való kedvteléséről beszélt, megmutatott neki egy maga gyűjtötte, iratokkal teli kisebbfajta ládát, egy pulpitust, amelyet magának készíttetett, és megmutatta a legfinomabb papírokból, pergamenekből álló készletét. A jámbor lovag, amint erről Goldmund később lassacskán értesült ifjúkorában iskolákat végzett, később mindenestől katonaéletre, világi életre adta fejét, míg nem súlyos betegségében isteni intés arra késztette, hogy megbánva bűnös ifjúságát, zarándoknak álljon. Rómáig, még Konstantinápolyig is eljutott, hazatérte után apját holtan, házát üresen találta – ekkor letelepedett, megházasodott, asszonyát eltemette, lányait felnevelte, és most, vénülőben nekiült, nekilátott, hogy egykori zarándokútja történetét pontról pontra, részletesen leírja. Több fejezetet sikerült már megírnia, de –ahogy az ifjúnak bevallotta ugyancsak gyatra latin tudása minduntalan gátolta. Egy rend új ruhát és ingyen szállást ajánlott fel Goldmundnak, ha az eddig megírottak javításában, tisztázásában és a folytatásban segítségére lenne. Ősz volt – Goldmund tudta jól, mit jelent ez a csavargóknak. Új gúnya pedig éppenséggel elkelt volna. De legjobban az a lehetőség csábította az ifjút, hogy még sokáig egy fedél alatt élhet a két szép nővérrel. Habozás nélkül felcsapott hát. A kulcsárné alig egy-két nap múltával máris kinyitotta a ruhásszekrényt, szép vég barna posztó került onnan elő, hogy Goldmundnak ruhát és sapkát szabjanak belőle. A lovag ugyan fekete, valamiféle magiszterviseletre gondolt, de vendége erről hallani sem akart, sikerült is lebeszélnie róla, s így végül elkészült az a takaros, félig apród, félig vadászviselet, amely igencsak jól mutatott termetén. A latinnal sem volt baj. Együtt nézték át az eddig írottakat, és Goldmund nemcsak a sok pontatlan és hiányos szót igazította helyére, hanem itt-ott tetszetős, latinos, szilárd szerkezetű és tiszta consecutio temporumos körmondatokká formálta át a lovag kurta, suta mondatait. Nagy gyönyörűségére szolgált ez a lovagnak, nem is fukarkodott a dicsérettel. Mindennap legalább két órát így töltöttek el. A várban – e valamennyire megerősített, tágasabb majorságban – Goldmund többféle szórakozásra lelt. Részt vett a vadászaton, Hinrich vadásztól megtanult számszeríjjal lőni, barátságot kötött a kutyákkal, és lovagolhatott is kedvére, amennyit csak akart. Ritkán látták egyedül: hol egy kutyával, hol egy lóval, hol pedig Hinrichhel, vagy Leával, az öreg, kövér, férfias hangú, tréfára, nevetésre igen hajlamos kulcsárnéval, hol a kutyapecérrel vagy egy juhásszal tereferélt. A közvetlen szomszédságban lakó molnárnéval könnyűszerrel szerelmes játékba kezdhetett volna, de adta a tapasztalatlant, és tartózkodóan viselkedett. A lovag mindkét lánya módfelett elbűvölte. A fiatalabb volt a szebbik, nagy rátartisá-gában azonban alig váltott szót Goldmunddal. Mindkettőhöz a legnagyobb figyelmességgel és udvariassággal közelített, de mindketten szakadatlan ostromlásnak érezték közelségét. A kicsike szemérmes dacból egészen becsukódott előtte. Lydia, az idősebbik sajátos hangnemet eszelt ki ellene, úgy bánt vele – félig gúnyosan, félig tisztelettel –, mint holmi tudós csodabogárral, számos kíváncsi kérdéssel faggatta, érdeklődött a kolostori élet felől, de hangjában mindig valami gunyoros, dámás fölény bujkált. Goldmund belement a játékba, Lydiával úgy bánt, mint valami hölggyel, Júliával, akár egy kis apácával, s ha estebéd után sikerült a lányokat szavaival a szokottnál hosszabb ideig asztal mellett marasztalnia, ha Lydia a kertben vagy az udvaron csak egyszer is megszólította, s enyelegni kezdett vele, elégedett volt, s úgy érezte, egy lépéssel előbbre jutott. Ezen az őszön sokáig megőrizték lombjukat az udvar magas kőrisfái, még sokáig nyílt a rózsa és az őszirózsa a kertben. Egy napon látogatók érkeztek, a szomszéd földesúr lovagolt arra feleségével meg lovászával. Az enyhe idő nem mindennapos kirándulásra csábította őket, megérkeztek hát, és éjszakára szállást kértek. Nagyon illendő fogadtatásban részesültek, Goldmund ágyát a vendégszobából legott az írószobába költöztették át, és szobáját berendezték a látogatóknak, néhány tyúk halálát lelte, s a malomba szalajtottak halért. Goldmund élvezettel vett részt az ünnepi sürgés-forgásban, és nyomban megérezte, mikor az idegen hölgy észrevette őt. Am alighogy az asszony hangjában és tekintetében rejlő tetszésre és vágyra felfigyelt, növekvő izgalommal vette észre Lydia színeváltozását is, amint hallgatagon, zárkózottan fürkészni kezdte őt és a hölgyet. Midőn az ünnepi vacsoránál a hölgy lába az asztal alatt Goldmund lábával játékba kezdett, Goldmundot nemcsak ez a játék bűvölte el, hanem ennél is jobban az a komor és titkolt izgalom a játékot fürkésző Lydia kíváncsi, szikrázó szemében. Végül is szándékosan leejtette kését, utánahajolt, s az asztal alatt becéző ujjakkal megsimogatta a hölgy bokáját és lábát – látta, Lydia elsápad, ajkába harap –, s már mesélte is tovább klastromi históriáit, miközben érezte, hogy az idegen asszony nem is annyira történeteit, de sokkal inkább elbűvölő hangját hallgatja szomjasan. A többiek is hallgatták, patrónusa jóindulattal, a vendég mozdulatlan arccal, bár őrá is hatott az ifjúban lobogó tűz. Sohasem hallotta még Lydia Goldmundot így beszélni, kivirult, vágy vibrált a levegőben, szeme ragyogott, hangjából boldogság zengett, szerelem esengett. A három nő [5]

megérezte ezt, ki-ki a maga módján. A kicsi heves ellenkezéssel és elutasítással, a lovag felesége sugárzó elégedettséggel, Lydia szíve fájdalmas, titkos vágyból, csendes védekezésből és vad féltékenységből keveredő, arcát keskenyítő, szemét izzító hullámzásával. Goldmund minden hullámot felfogott, udvarlására adott titkos feleletként áramlottak hozzá vissza, akár a madarak, úgy röpködtek körülötte az odaadó, ellenszegülő és egymással viaskodó szerelmes gondolatok. Vacsora után Júlia visszavonult; sötét éjszaka volt már, mikor cseréptartóban világító gyertyája fényénél ridegen, akár egy kis apáca, elhagyta az erkélyt. A többiek fennmaradtak még vagy egy órát, s mialatt a két férfiú a termésről, a császárról, a püspökről beszélgetett, Lydia forrongva figyelte Goldmund és a hölgy semmiségekből szőtt, könnyed csevegését, amelynek laza szálai között azonban sűrű, édes hálót fontak az egytől egyig jelentőséggel teli ide-oda küldött túlfűtött pillantások, hangsúlyok, apró mozdulatok, arcjátékok. A fiatal lány sóvárgással vegyes utálattal itta magába ezt a levegőt, s valahányszor meglátta vagy megsejtette, hogy Goldmund térde az asztal alatt az idegen asszonyhoz ér, megrándult, mintha saját teste érezte volna érintését. Ezután fél éjszakán át ébren volt, verdeső szívvel hallgatózott, abban a hitben, hogy azok ketten találkozni fognak. Képzeletében megtörtént mindaz, ami tilos volt nekik, látta őket összefonódva, hallotta csókjaikat, miközben reszketett, izgalmában félt is tőle, de kívánta is – hogy a rászedett lovag meglepheti őket, s tőrét a gyalázatos Goldmund szívébe döfi. Másnap reggelre beborult az ég, nyirkos szél fújdogált, és a vendég, hiába minden további marasztalás, sürgette a gyors indulást. Lydia ott állt, amikor a vendégek lóra szálltak, s anélkül, hogy tudta volna, kezet fogott velük, búcsúzkodott, mert minden érzéke egyetlen pillantásába sűrűsödött, csak azt látta, hogyan teszi lábát Goldmund odanyújtott tenyerébe a lovag felesége, hogyan markolja az meg jobbjával egy pillanatra hevesen az asszony cipellőjét. A vendégek ellovagoltak, s Goldmundot munkája az írószobába szólította. Félóra múlva felhallatszott az udvarról Lydia parancsoló hangja, hallotta, ahogy lovat vezetnek elő; gazdája az ablakhoz lépett, és mosolyogva csóválta fejét, ahogy lenézett, majd ketten követték tekintetükkel az udvarból kilovagoló Lydiát. Ezen a napon nem sokra jutottak latinjukkal, Goldmund figyelme máshol kalandozott; ura barátságosan, de a szokottnál korábban engedte el. Észrevétlenül lopózott ki lovával együtt az udvarból Goldmund, szemben a hűvös, nyirkos őszi széllel lovagolt a vöröslő tájon át, egyre gyorsabb és gyorsabb ügetésben, érezte, amint lova alatta nekihevül, és az ő vére is tüzelni kezd. Ugaron és tarlón át, réten és zsurló-, sásbenőtte mocsaras vidéken keresztül fellélegezve lovagolt e szűrtre nap alatt, kis völgyek égerfái, korhadó fenyőerdők között, majd újra kopár, barna pusztaságon át. Magas dombtetőn – alakja élesen rajzolódott a galambszürke, felhős égre – felfedezte Lydiát, egyenesen ült lassan ügető lován. Feléje száguldott, de a lány, alighogy észrevette üldözőjét, hajtani kezdte paripáját, és menekült. Hol eltűnt, hol újra felvillant lobogó haja. Repeső szívvel, mintha vadat űzne, eredt utána, apró, cirógató kurjantásokkal serkentette lovát, szeme, nyargaltában, vígan szüretelt a tájon, de tekintete a lapuló földekről, égerligetekről, jávorerdőkről, egy tavacska agyagos partjáról vissza-visszatért zsákmányához, a szép menekülőhöz. Tudta, egykettőre utoléri. Mikor Lydia maga mögött érezte őt, nem menekült tovább, s lovát lépésre fogta. Vissza sem nézett üldözőjére. Büszkén, színleg egykedvűen lovagolt előre, mintha mi sem történt volna, mintha egyedül lenne. Goldmund mellé terelte lovát, békésen kocogott szorosan egymás mellett a két paripa, de az állatokból is, gazdáikból is perzselt a vadászat heve. – Lydia – szólította meg halkan. Lydia nem felelt. – Lydia... Lydia hallgatott. – Milyen gyönyörűség is volt, Lydia, a távolból látni lovaglásod, akár az aranyos villám, cikázott mögötted a hajad. Milyen szép is volt! De jó is, hogy menekültél előlem! Most tudtam meg, hogy egy cseppecskét szeretsz. Nem hittem eddig, még tegnap este is kételkedtem benne. Csak most, hogy szökni próbáltál előlem, értettem meg hirtelen. Szépségem, kedvesem, elfáradhattál, szálljunk le hát. Lepattant, és nyomban elkapta a lány lovának kantárját, nehogy újra megszökhessen. Halálsápadt arccal tekintett rá Lydia, s ahogy a nyeregből leemelte, kiszakadt belőle a zokogás. Óvatosan vezette néhány lépést, leültette a kiszáradt fűre, és mellé térdepelt. Ott üldögélt a lány, könnyeivel küzdve; derekasan küzdött, s el is fojtotta őket. – Miért vagy ilyen gonosz? – kezdte, amint beszélni tudott. Nehezen törtek fel belőle a szavak. – Hát olyan gonosz vagyok? – Asszonybolondító vagy. Hadd felejtsem el, amit az imént mondtál, szégyentelen szavak voltak, nem illő, hogy Goldmund így szóljon velem. Azt hiszed, szerelmes vagyok beléd? Felejtsük el! De hogy felejtsem azt, amit tegnap este látnom kellett? – Tegnap este? Ugyan mit is láthattál? – Ó, ne tégy így, ne hazudozz ily nagyon. Förtelmes és szemérmetlen voltál, ahogy annak a nőnek szemem láttára csaptad a szelet. Hát nincs benned szemernyi szemérem? Még a lábát is simogattad az asztal alatt, a mi asztalunk alatt! Előttem, a szemem láttára! És hogy a másik elment, most engem ostromolsz! Nem, nincs benned szemérem. Goldmund már régen megbánta mindazt; amit kimondott, mielőtt Lydiát a lóról leemelte. Mekkora ostobaság volt! A szerelem nem kér szavakat, hallgatnia kellett volna. Nem szólt többet. Térdelt a lány mellett, aki oly megindítóan, boldogtalanul nézett rá; fájdalma őt is átjárta, maga is úgy érezte, joggal panaszkodik. De bármit is mondott az imént, szeme szerelemről árulkodott, és szerelmet vallott megránduló ajkán a fájdalom is. Goldmund a lány szemének hitt, nem a szavának. De Lydia válaszra várt. Mivel nem kapott választ, ajkát még keserűbbre görbítette, kisírt szemével végigmérte, majd újra megkérdezte: – Benned csakugyan nincs szemérem? – Megbocsáss – felelte Goldmund alázattal –, de arról beszélünk, amihez szó nem szükséges. Az én vétkem ez, bocsáss meg nekem. Azt kérded, van-e bennem szemérem? Van bennem szemérem, de szeretlek téged, és a szerelem nem ismer szemérmet. Ne haragudj Úgy látszott, nemigen figyel rá, csak ült, azon mód keserűre biggyesztve száját, és elnézett felette a messzeségbe, mintha egyes-egyedül lenne. Goldmund nem került soha még ilyen helyzetbe. Az volt a baj, hogy beszélt. Arcát lágyan a lány térdére fektette, s hogy megérintette, menten jól érezte magát. Mégis kissé tanácstalan, szomorú volt, s a lány is még mindig bánatosnak látszott, mozdulatlanul ült, hallgatagon a távolba révedt. Mennyi kuszaság, mennyi bánat! Am-de a térdecske barátságosan fogadta, nem kergette el a hozzásimuló orcát. Lehunyt szemmel pihent arca a térden, lassan magába itta annak nemes, hosszúkás formáját. Goldmund örvendve, meghatottan gondolt arra, mennyire egytestvér is ez az előkelő és zsenge térdecske keze hosszúkás, szépen, merészen ívelt körmeivel. Hálásan simult a térdecskéhez, s hagyta, arca és szája hadd beszélgessen vele. Ekkor megérezte a lány kezét, amint tétován, pihekönnyen megpihent a haján. Kedves kéz... érezte minden ízében, ahogy gyengéden, gyermeki módon simogatta haját. Már gyakran nézegette, megcsodálta kezét, ismerte szinte, mint a sajátját, vékony, karcsú ujjait, és a hosszúkás, nemesen ívelt körmök rózsás dombjait. Lám, e kecses, gyengéd ujjak most félénk társalgásba kezdtek fürtjeivel. Beszédjük gyerekes volt és akadozó; mégis maga volt a szerelem. Hálásan fúrta fejét tenyerébe, tarkóján, arcán érezte puhaságát. Ekkor így szólt a lány: – Itt az ideje, mennünk kell. Goldmund felemelte fejét, szelíden nézett rá, s gyengéden csókolgatta ujjait. – Allj fel – kérlelte Lydia –, haza kell mennünk. Tüstént engedelmeskedett, felálltak, nyeregbe szálltak és ellovagoltak. Goldmund szíve megtelt boldogsággal. Milyen szép is volt Lydia – gyermekien tiszta és törékeny! Még meg sem csókolta, mégis hogy megajándékozta, mennyire eltelt vele. Keményen vágtáztak, már otthon jártak, mikor az udvar kapujában megrettent a lány, és így szólt: – Egyszerre érünk haza mind a ketten! Milyen balgák is vagyunk! – Már szaladt elébük az istállószolga, már szálltak le a lóról, amikor az utolsó pillanatban Lydia sebtiben, parázslóan a fülébe súgta: – Valld be, jártál az éjjel annál a nőszemélynél? –Goldmund tagadóan ingatta fejét, s lova leszerszámozásához látott. Délután, amikor apja már elment, Lydia beállított az írószobába. – Igazat mondtál? – kérdezte szenvedélyesen, és Goldmund tudta, mire gondol. – Akkor hát mire való volt az a gyalázatos játék? Minek bolondítottad magadba? – Neked szólt – mondta Goldmund –, higgy nekem, százszor inkább a te lábodat simogattam volna, mint az övét. De a tied sohasem keresett meg az asztal alatt, nem faggatott, vajon szeretlek-e? – Igazán szeretsz, Goldmund? – Nagyon szeretlek! – De mi lesz ebből?

– Nem tudom, Lydia, de nem is törődöm vele. Boldog vagyok, mert szerethetlek... hogy mi lesz ebből, arra nem gondolok, örülök, ha lovagolni látlak, hallom hangodat, és kezed hajam simogatja. Boldog öröm ér majd, ha megcsókolhatlak. – Csak mátkánkat csókolhatjuk meg, Goldmund! Erre még nem gondoltál? – Nem, erre bizony nem gondoltam. Miért is? Éppoly jól tudod, mint én, hogy a mátkám sohasem lehetsz. – Igaz. S mert nem lehetsz a férjem, és nem maradhatsz holtomig velem, helytelen volt tőled nagyon, hogy nekem szerelemről szóltál. Azt hitted, talán elcsábíthatsz engem? – Semmit sem hittem, semmire sem gondoltam. Sokkal kevesebbet gondolkodom, mint hinnéd. Nem kívánok mást, csak azt, hogy egyszer megcsókolj. Túl sokat beszélünk. Nem szerelmesek szokása ez. Úgy érzem, mégsem szeretsz. – Reggel még másképp beszéltél. – De te is másképp viselkedtél. – Én? Hogy érted ezt? – Amint megláttál, elvágtattál. Ekkor azt hittem, szeretsz. Aztán sírnod is kellett, és megint hittem, hogy szeretsz. Fejem térdeden pihent, megsimogattál, és én azt hittem, ez a szerelem. De most nem vagy kedves hozzám. – Nem vagyok afféle, mint az a nőszemély, akinek a lábát tegnap simogattad. Úgy látszik, ilyen asszonyokhoz szoktál. – Nem, Istennek hála, te sokkal szebb és finomabb vagy. – Nem hinném. – Pedig így van. Tudod te, milyen szép vagy, Lydia? – Van tükröm. – Megláttad-e már benne a homlokodat? A válladat, csöpp kis kezed körmeit? No meg a térded? És láttad-e már, testvérek mind, láttad: hogyan kérdeznek, felelnek egymásnak e hasonló, hosszúkás, nyúlánk és duzzadó, mégis oly kecses formák? Láttad-e már? – Miket beszélsz! Voltaképpen soha nem láttam, de most, hogy mondod, mégis tudom, mire gondolsz. Hallod-e, mégiscsak csábító vagy te, most a hiúságommal próbálkozol. – Sajnálom, hogy nem tehetek a kedvedre. De mi hasznom is lenne a hiúságodból? Szép vagy, s hálámat szerettem volna leróni érte. Szavakra te kényszerítesz, holott szó nélkül százszor szebben elmondhatnám. Szavakkal mit sem adhatok neked. Szavakkal nem tanulhatok tőled, és te sem tőlem. – Ugyan mire tanítanál? – Én téged, Lydia, s te engem, de te nem akarod. Te csak azt akarod szeretni, akinek mátkája leszel. Kinevet majd, ha látja, milyen tudatlan maradtál, s még a csókot sem ismered. – Úgy, hát csókolózásból adnál leckét, magiszter uram? Goldmund rámosolygott a lányra. Ha nem is tetszettek neki e szavak, mégis megérezte kissé heves és erőltetett okoskodása mögött, amint lánysága rettegve viaskodik saját rabul ejtett vágyaival. Goldmund nem válaszolt többé. Rámosolygott a lányra, nyugtalan tekintetét szemével megkötözte, fogva tartotta, és ő – hiába minden ellenkezés – engedett az igézetnek; Goldmund arca lassan Lydia arcához közelített, amíg ajkuk össze nem ért. Gyengéden érintette meg apró, gyermeki csókkal válaszoló száját, amely kinyílt fájdalmas ámulatában, amikor a másik nem engedte el. Szelíden ostromolva követte a lány menekülő ajkát, amíg az vonakodva újra meg nem adta magát, erőszak nélkül addig tanította a megigézett lányt, hogyan fogadja, hogyan viszonozza a csókot, amíg kimerülten vállára nem hajtotta fejét. Hagyta, hadd pihenjen, boldogan szívta be sűrű, szőke hajának illatát, kedveskedő, megnyugtató szavakat duruzsolt fülébe, és eszébe jutott, miként avatta be egykor e nagy titokba őt, gyanútlan diákot, Liese, a cigányasszony. Milyen fekete is volt a haja, a bőre barna, hogy tüzelt akkor a nap, és illatozott a hervadó csúzfű! Milyen messze van már mindez, mélységes messziségből villan elő! Oly gyorsan hervad minden, ami az imént még virágzott! Lydia lassan felegyenesedett, arca megváltozott, komolyan nézett tágra nyílt, szerelmes szemével. – Eressz utamra – kérlelte –, oly soká időztem nálad. Ó, Goldmund, kedvesem, te! Mindennap találtak egy titkos órát, és Goldmund rábízta magát szerelmesére, hagyta, hadd vezesse; csodálatos boldogsággal töltötte el, mélyen meghatotta ez a kislányszerelem. Néha a lány kerek óráig sem tett egyebet, csak fogta Goldmund kezét, a szemébe nézett, majd búcsúzóul röpke, gyerekes csókot adott. Máskor odaadóan, telhetetlenül csókolta, de más érintést nem tűrt semmiképp. Egyszer, mélyen elpirulva legyőzte szégyenét, és hogy neki nagy örömet szerezzen, megmutatta egyik mellecskéjét; félénken buggyantotta elő ruhájából a kicsi, fehér gyümölcsöt, térden állva csókolta meg a fiú – s ő még mindig fülig vörösen, gondosan újra eltakarta. Beszélgettek is, de egészen másképp, soha már úgy, mint az első napon. Neveket találtak egymásnak, és a lány örömest mesélt gyerekkoráról, álmairól, játékairól. Azt is gyakran emlegette, hogy szerelmük tévelygő, mert soha nem kelhetnek egybe ; szomorúan, lemondóan beszélt, és e szomorúság rejtelme mint fekete fátyol ékesítette szerelmüket. Első ízben érezte Goldmund, valaki nemcsak kívánja, de szereti is. Egyszer Lydia így szólt: – Oly szép vagy, és vidámnak látszol, de a szemedben nem lakik vidámság, csupa bánat az; mintha a szemed tudná, nincs boldogság, és minden, ami szép és kedves, messze szökik előlünk. A te szemed a legszebb a világon, de a legszomorúbb is. Azt hiszem, azért, mert nincs otthonod. Az erdőkből jöttél hozzám, és egyszer majd újra elmégy, mohán alszol, és vándorolni fogsz megint. De hol az én otthonom? Ha te elmégy, marad még egy apám, egy húgom, egy kamrácska, egy ablak, hol üldögélhetek, és rád gondolhatok, de otthonom nem lesz már nekem. Goldmund hagyta, hadd beszéljen, néha rámosolygott, néha szomorkodott. Szavakkal soha nem vigasztalta, csak gyöngéd simogatással, úgy, hogy fejét mellére vonta, és csöndesen szava-nincs varázsigéket zümmögött, ahogy a dajka zümmög vigaszt a síró gyereknek. Egyszer meg így szólt hozzá Lydia: – Úgy szeretném tudni, Goldmund, olyan gyakran gondolok rá, mi lesz belőled egykor. Nem lesz hétköznapi és könnyű az életed. Bárcsak jól menne sorod! Néha azt hiszem, költőnek születtél, olyannak, akinek látomásai és álmai vannak, és azokat el is tudja mondani szépen. Jaj, bebarangolod majd az egész világot, az asszonyok mind szeretni fognak, és mégis magadra maradsz. Menj vissza inkább a kolostorba a barátodhoz, akiről annyit meséltél nekem. Majd imádkozom, hogy egykor, ha kell, ne az erdőben halj meg, ne egyedül, kivetve. Így is tudott beszélni, nagy komolyan, elrévedő szemmel. De tudott nevetve vágtatni vele a késő őszi tájon át, tréfás találós kérdéseket is adott fel neki, és meghajigálta száraz lombbal, fénylő tölgyfamakkal. Egy ízben Goldmund a kamrájában feküdt, és álomra várt. Szíve nehezen, jóleső fájdalommal eltelve dobogott, csordultig szerelemmel, csordultig bánattal és tanácstalansággal. Hallgatta, amint a novemberi szél a tetőt tépi; már megszokta, hogy elalvás előtt jó darabig így feküdjön álomtalanul. Csöndesen, estéli szokásához híven Máriaéneket dúdolt magában:

Tota pulchra es, Maria, Et macula originalis non est in te. Tu laetitia Israel, Tu advocata peccatorum! [6]

Az ének lágy dallama lelkéig hatolt, de künn is rázendített a szél – dalolt viszályról, vándorlásról, erdőről, őszről, a csavargók életéről. Lydiára gondolt és Narzissra, gondolt az anyára, nehéz és súlyos volt nyugtalan szíve. Hirtelen felriadt, és hitetlenül előrebámult. A kamraajtó kinyílt, a sötétben, hosszú, fehér ingben egy alak lépett be: csupasz lábbal, a kőkockákon nesztelenül beosont Lydia, óvatosan csukta be maga mögött az ajtót, és Goldmund ágyára ült. – Lydia – suttogta a fiú –, édes őzem, kis fehér virágom! Mit teszel? – Csak egy pillanatra jöttem hozzád – felelte –, egyszer már látni szeretném, hogyan fekszik az én Goldmundom, az én aranyszívem az ágyacskájában. Mellébújt, és feküdt csöndesen, nehezen verdeső szívvel. Hagyta, hadd csókolja, engedte, hogy keze játékba kezdve csodálja teste tájait, de ennél többet nem engedett neki. Kis idő múlva aztán lágy simogatással eltolta magától kezét, megcsókolta szemét, hangtalanul felkelt, és eltűnt. Az ajtó nyikorgott, az eresz alatt csikorgott és nyögött a szél. Varázslat ült mindenen, minden csupa titok volt, szorongás, ígéret, fenyegetés. Goldmund maga sem tudta, mit gondoljon, mitévő legyen. És mikor nyugtalan félálmából újra felriadt, párnáját könnyek áztatták. Néhány nap múltán újra megjelent az édes kis fehér kísértet, s úgy mint legutóbb, fertályórára melléje bújt. Goldmund karja között fülébe suttogott, sok mondanivalója, sok panasza akadt. Goldmund gyengéd figyelemmel hallgatta, baljával átkarolta, jobb kezével térdét simogatta.

– Aranycsőröcském – mondta fojtott hangon, szorosan arcához simulva a lány –, szomorú nagyon, de soha nem lehetek a tiéd. A mi kurta boldogságunk, kicsike titkunk nem él már soká. Júlia gyanakszik, hamarosan kényszerít majd, hogy megvalljam neki. Vagy apám fedezi fel. Ha ágyadban találna, aranymadaracskám, rossz sora lenne a te Lydiádnak! Kisírt szemmel állna, úgy nézne fel a fára, s látná, amint szíve legdrágább kincsét himbálja a szél. Jaj, drágám, fuss, fuss el inkább most rögtön, nehogy apám elfogasson és felköttessen. Már láttam egyszer akasztott embert, egy tolvajt. Nem tudnálak akasztottan látni! Fuss el inkább, és felejts el engem, csak ne kelljen meghalnod, aranyom. Csak ne vájják ki kék szemed a madarak! De ne, mégse, nem mehetsz el, kincsem, mitévő lennék, ha egyedül maradok. –Tarts hát velem, Lydia! Szökjünk együtt, tágas a világ! – Milyen jó is lenne – panaszkodott újra –, milyen szép is lenne veled világgá menni! De nem tehetem, nem tudnék erdőben aludni, szalmával a hajamban hontalan csavarogni... erre képtelen vagyok. És atyámra se hozhatok szégyent! Nem, ne is mondd tovább, ne képzelődjünk. Nem tehetem. Éppúgy nem tudnám megtenni, mint ahogy nem tudnék piszkos tányérból enni vagy bélpoklos ágyában aludni. Ó, nekünk minden tilos, ami szép és jó, bánatra születtünk, mi ketten! Aranyom, szegény kicsi fiam, végül mégiscsak akasztottan kell lássalak téged. Engem, engem pedig bezárnak majd, és kolostorba küldenek. Mégiscsak el kell menned, drágám, hogy megint cigányasszonyokkal és parasztnémberekkel hálj. Ó, menj, menj, nehogy elfogjanak és megkötözzenek! Soha nem leszünk mi boldogok, sohasem! Goldmund óvatosan végigsimította a térdét, lopva szemérméhez érve így merészkedett: – Virágocskám, oly boldogok lehetnénk, hát miért ne lennénk? Lydia harag nélkül, de erőteljesen félretolta a fiú kezét, és kissé odébb húzódott. – Nem, ezt nem szabad. Nekem nem. Te, kicsi cigányom, talán nem érted ezt. Tudom, rosszat cselekszem, rossz lány vagyok, szégyent hozok az egész házra. De valahol benn, a lelkem mélyén mégiscsak büszke vagyok. Oda nem léphet be senki! Ezt ne vedd el tőlem, mert akkor soha többé nem jöhetek a kamrádba. Sohasem tudta a lány egyetlen tilalmát, egyetlen kívánságát, célzását semmibe venni. Maga is elcsodálkozott, milyen hatalma van fölötte. De szenvedett. Érzékei csillapítatlan maradtak, és szíve gyakran hevesen lázadt e rabság ellen. Néha szabadulni próbált. Olykor keresett előzékenységgel a kis Júliának udvarolt – de mindenképpen fontos is volt, hogy e jelentős személlyel jó viszonyban legyen, ha lehet, félrevezesse. Nem tudta, hányadán áll e lánnyal, aki néha oly gyerekesen viselkedett, néha meg mindentudónak látszott. Rendkívüli szépség volt, szebb Lydiánál, és ez – kissé koraérett, gyermeki ártatlanságával együtt – nagyon vonzotta Goldmundot: gyakran fülig szerelmes volt Júliába. Épp ez a különös varázs, amellyel a húgocska az érzékeire hatott, döbbentette rá nemegyszer, mi a különbség sóvár vágy és szerelem között. Kezdetben mindkét testvért egyforma mértékkel mérte, mind a kettőt kívánatosnak – Júliát azonban szebbnek, csábosabbnak látta, egyaránt forgolódott mind a kettő körül, és szüntelenül szemmel tartotta őket. S íme, Lydia egészen hatalmába kerítette! Annyira szerette, hogy szerelmében még érzéki vágya beteljesüléséről is lemondott. Megismerte és megszerette a lelkét – kedves gyerekessége, gyöngédsége, szomorúságra való hajlandósága vele volt rokon ; gyakran mélyen meglepte, elbűvölte, hogy ez a lélek mennyire tükre testének, tehetett vagy mondhatott bármit, kívánhatott vagy ítélkezhetett, szava és lelkiállapota teljesen szeme vágását, ujjai formáját mintázta! Azokban a pillanatokban, amelyekben megsejtette, milyen alapformák és törvények teremtették Lydia lényét – mind testét, mind lelkét – Goldmundnak többször kedve kerekedett, hogy valamit megörökítsen, újrateremtsen alakjából, és néhány féltve őrzött lapon megpróbálta egy-két tollvonással emlékezetből lerajzolni feje körvonalait, szemöldöke vonalát, kezét és térdét. Júliával kissé kényesre fordult a helyzet. Szemmel láthatóan megneszelte a nővérét ringató szerelmi hullámverést, és minden érzéke, telve sóvárgással, kíváncsisággal e paradicsomba kívánkozott, bár makacs agyacskája ezt el nem ismerte volna. Goldmunddal túlzottan hűvösen és elutasítóan bánt, magafeledt pillanataiban mégis csodálattal és vágyakozó kíváncsisággal méregette. Lydiához gyakran gyengéd volt nagyon, olykor-olykor ágyába is bekéredzkedett, és ilyenkor, pajzánul érintve a tiltott és áhított titkot, leplezett mohósággal itta magába a szerelem és nemiség világának levegőjét. Máskor pedig szinte sértő módon éreztette, ismeri és megveti Lydia rejtegetett vétkét. Bájosan és zavaróan cikázott a szép, szeszélyes gyerek a két szerelmes között, szomjas álmaiban titkukból torkoskodott, hol a mit sem tudót játszotta, hol pedig cinkosan értésükre adta veszélyes mindenttudását; gyerekből gyorsan hatalommá változott. Lydia többet szenvedett ettől, mint Goldmund, aki jóformán csak az étkezéseknél látta a kicsikét. És Lydia előtt az sem maradhatott homályban, hogy Goldmund nem éppen érzéketlenül fogadja Júlia báját, s néhanapján meglátta, amint elismerő, gyönyörködő tekintete rajta megpihen. Nem szólhatott semmit, minden bonyolult lett, mindenütt annyi volt a veszély, főként Júlia kedvét nem ronthatta el, nem sérthette meg húgát. Jaj, minden nap és minden óra felfedheti szerelmük titkát, s véget vethet – talán szörnyű véget – keserves szorongással teli boldogságuknak. Goldmund néha csodálkozott, miért nem állt már réges-régen odébb. Nehéz volt ez az élet, ahogy mostanában élt: szerették ugyan, de sem szentesített, tartós boldogságban, sem szerelmi vágyát eddig mindig jóllaktató könnyed beteljesülésben nem reménykedhetett, így élt örökké felkorbácsolt, mindig éhes, sohasem csillapuló ösztönökkel, s ráadásul állandó veszélyben. Miért maradt hát itt, miért tűrte mind e kuszaságot, érzelmi zűrzavart? Megállapodott, törvénytisztelő, fűtött szobában üldögélő emberekre szabott érzések, élmények és lelkiállapotok ezek. Vajon a hazátlanok és csavargók jogán nem fordíthatott volna hátat, nevetve mind e tekervényes finomkodást? Joga lenne hozzá, és mégis, ő, a jó bolond valamiféle otthont keres itt, fájdalom sűrűjével, kusza gondok tengerével fizet meg érte. Maradt és szenvedett, szívesen szenvedett, titkon még boldog is volt. Ostoba és keserves, bonyolult és fárasztó volt ez a szerelem, de csodálatos. Csodálatos volt feketén ragyogó szomorúsága, dőresége, reménytelensége, szépek gondolatoktól zsúfolt, szívszorongató, álmatlan éjszakái – gyönyörű és drága volt mindez, mint Lydia ajkán a fájdalom vonása, mint hangjának lemondó, megadó csengése, ahogy szerelmükről, aggodalmaikról beszélt. Néhány hét alatt talált otthonra Lydia arcán e fájdalmas vonás, hogy tollával megörökítse, fontos és szép feladatnak látszott, érezte, e néhány hét alatt megváltozott, öregebb lett jóval ó maga is, nem okosabb, mégis tapasztaltabb, nem boldogabb, lélekben mégis érettebb, gazdagabb. Simogató, lemondó hangján így szólt hozzá Lydia: – Ne légy bánatos miattam, hiszen csak meg akartalak örvendeztetni, hogy boldognak lássalak. Bocsáss meg, amiért szomorúságot okoztam, amiért félelmemmel, bánatommal megmételyeztelek. Olyan furcsákat álmodom éjszakánként: nagy-nagy pusztaságban járok folyvást, kimondhatatlanul nagy és sötét pusztában, csak megyek és megyek, és kereslek téged, de te nem vagy sehol, tudom, elvesztettelek, s tudom, örökkön-örökké így kell vándorolnom, egyes-egyedül. Aztán, ha felébredek, arra gondolok: milyen jó, milyen nagyon jó is, hogy még itt van, hogy még láthatom, ha csak hetekig, ha csak pár napig is, mindegy, de itt van, itt van még! Egy reggel Goldmund nem sokkal virradat után ébredt, és kis időre, elgondolkodva fekve maradt, álomképek kusza foszlányai vették még körül. Anyjáról és Narzissról álmodott, még élesen látta mindkettő alakját. Mikor álma hálójából kibontakozott, különös fényre lett figyelmes, furcsa, sajátos világosságra, amely beszűrődött a kis ablakszemen. Fölugrott, az ablakhoz futott, és látta, az ablakpárkányon, a lóistálló tetején, az udvar kapuján és azon is túl, az egész vidéken kékesfehéren csillog a tél első hótakarója. Megdöbbentette ez az ellentét a csendes, alázatos téli világ és nyugtalan szíve között: milyen nyugodtan, megható jámborsággal alázkodik meg szántóföld és erdő, domb és rét napnak, szélnek, esőnek, szárazságnak, hónak, milyen szépen, szelídenszenvedőn hordozza téli terhét juhar és kőris! Hát nem lehetnénk olyanok, mint azok, nem tanulhatunk tőlük semmit? Eltűnődve ment ki az udvarra, belegázolt a hóba, belemarkolt, érezni akarta, lement a kertig, és a vastagon behavazott sövény felett átpillantott a hó terhe alatt görnyedő rózsafákra. Reggelire rántott levest ettek : mindenki az első hóról beszélt, valamennyien – még a lányok is – már jártak odakinn. Idén későn esett le az első hó, már közeledett karácsony. A lovag déli országokról mesélt, ahol sohasem havazik. De ami ezt az első téli napot Goldmund számára örökké emlékezetessé tette, késő éjjelig váratott magára. Aznap a két nővér civakodott, de Goldmund erről semmit sem tudott. Éjszaka, amint csend és sötétség borult a házra, megint eljött hozzá Lydia, némán mellé bújt, fejét mellére hajtotta, így hallgatta szíve dobogását, közelében így vigasztalódott. Bánatos volt és aggódott, félt Júlia árulásától, mégsem tudta rászánni magát, hogy kedvesének beszéljen erről, gondját szaporítsa. Némán feküdt hát Goldmundja szívén, s hallgatta, ha olykor egy-egy becéző szót suttogott, érezte haján keze futamait. Nem sokáig fekhettek így. Hirtelen megrémült, szeme tágra nyílt, és felült. Goldmund rémülete sem volt kisebb, mikor meglátta, kitárul a kamraajtó, és egy alak lép be – első ijedtében fel sem ismerte azonnal. A jelenség szorosan az ágy mellett állt, föléjük hajolt – csak ekkor ismert rá elszoruló szívvel: Júlia. Kibújt sebtében egy szál inge fölé vetett köpenyéből, s hagyta, hogy az földre hulljon. Mintha késszúrás érte volna, jajdult fel Lydia, visszazuhant, Goldmundba kapaszkodott.

Gúnyos és kárörvendő – de kissé bizonytalan hangon szólt Júlia: – Nem szeretek egyedül feküdni a szobámban. Vagy befogadtok, és fekszünk hármasban, vagy megyek, és felébresztem atyánkat. – Gyere csak – mondta Goldmund, és felhajtotta a takarót –, hiszen lefagy a lábad. Júlia bebújt, és Goldmundnak ugyancsak fáradtságába került, mire a keskeny fekhelyen egy kis helyet szoríthatott neki, mert Lydia, arcát párnájába temetve, meg sem moccant. Végre valahára elhelyezkedtek mind a hárman, Goldmund két oldalán egy-egy lányka, és egy pillanatra sem szabadulhatott a gondolattól, mennyire megfelelt volna nemrégen e furcsa helyzet vágyainak. Furcsa szorongással, de titkon mégis örvendezve érezte, amint Júlia csípője oldalához simul... – Látni akartam már egyszer – kezdte rá újra Júlia –, milyen fekvés is eshet az ágyadban, ha a néném annyira kedveli. Goldmund az arcát nyugtatóan, gyöngéden hajához dörgölte, lágyan, mint aki cicának kedveskedik, megcirógatta csípőjét, térdét, és a lány a varázslat szédült áhítatában némán, kíváncsian engedett tapogató kezének – nem tiltakozott. Amíg Júliát így igézte, Lydiánál is iparkodott, meghitt, szerelmes hangokat zümmögött halkan fülébe, s lassacskán rávette, hogy legalább arcát fordítsa feléje. Hangtalanul csókolgatta Lydia száját és szemét, ám mialatt keze odaát Júliát bűvölte, ráébredt, mennyire elviselhetetlen és kínos, nyakatekert helyzete. Júlia csendesen várakozó, gyönyörű tagjaival ismerkedő bal keze ébresztette rá erre, játszadozó ujjain érezte meg először, hogy Lydiát szerető szerelme nemcsak szép és reménytelen, de nevetséges is. Mialatt ajka Lydiánál, keze Júliánál időzött, azon tűnődött – régen kedvesévé kellett volna tennie már Lydiát, vagy vándorútra kelni újra. Szeretni őt – és lemondani róla mégis, ostobaság, és jogát is sérti egyben. – Szívem – suttogta Lydia fülébe –, hasztalan kínokat szenvedünk. Milyen boldogok lehetnénk most, mind a hárman! Engedd hát, teljesedjék, amit vérünk kíván! Mivel Lydia borzongva megtagadta, Goldmund vágya a másikhoz menekült, s keze oly gyönyörűséget szerzett Júliának, hogy hosszú, reszkető, kéjes sóhajjal felelt. Amint Lydia ezt a sóhajt meghallotta, féltékenység szorította görcsbe szívét, mintha mérget cseppentettek volna bele. Váratlanul felült, lerántotta a takarót, a földre ugrott és felkiáltott: – Gyerünk, Júlia! Júlia megrezzent – már e meggondolatlan, heves kiáltás is elárulhatta volna őket –, megértette hát a veszélyt, és némán felállt. A minden ösztönében megsértett és rászedett Goldmund hirtelen átölelte az ágyból kikelő Júliát, mellét csókokban fürösztve, tűzben égve suttogta fülébe: – Holnap, Júlia, holnap! Lydia egy szál ingben, mezítláb állt a kőpadlón, lábujjai meggémberedtek a hidegtől. Felemelte Júlia köpenyét a földről, és szenvedő, alázatos mozdulattal ráterítette. Ez a mozdulat nem veszett a sötétbe, Júlia meglátta, meghatódott, és megbékélt tőle. Nesztelenül surrant ki és tűnt tova a két nővér a kamrából. Ellentétes érzelmekkel eltelve fülelt utánuk Goldmund, és fellélegzett, amikor a házra továbbra is halotti csend borult. A különleges és természetellenes együttlét állapotából így került a három fiatal lélek töprengésre indító, magányos száműzetésbe, mivel hálószobájukba érve a két testvér sem talált egymásra őszinte beszélgetésben, hanem csak feküdt, virrasztott ágyában mind a kettő, egyedül, némán és dacosan. Mintha a balszerencse és széthúzás szelleme, az esztelenség magányt idéző, lelket kuszáló démona kerítette volna hatalmába a házat. Éjfél után aludt el Goldmund, hajnal felé Júlia. Gyötrődve, álmatlanul feküdt Lydia, míg a halovány nap a havas világ fölé nem emelkedett. Tüstént felkelt, felöltözött, hosszan térdepelve imádkozott kicsiny, fából faragott feszülete előtt, s mihelyt meghallotta apja lépteit a lépcsőn, elé sietett, kérte, hallgatná meg. Meg sem próbált különbséget tenni Júlia szűzi erényét féltő aggodalma és féltékenysége között, eldöntötte, véget vet immár a dolognak. Aludt még Goldmund, és Júlia is aludt még, amikor a lovag már mindent tudott, amit Lydia érdemesnek tartott a közlésre. Arról, hogy Júlia is részt vett a kalandban, mélyen hallgatott. Mikor Goldmund a szokott órában az írószobában megjelent, a lovagot – holott máskor papucsban és háziköntösben irományaival foglalatoskodott – most csizmában, zekében, karddal felfegyverkezve találta, s mindjárt tudta, ez mit jelent. – Tedd föl a sapkád – szólt a lovag –, utam van veled. Goldmund leakasztotta a szögről sapkáját, s követte urát le a lépcsőn, az udvaron át, ki a kapun. Még pirkadt, talpuk alatt élesen csikorgott a fagyos hó. Némán haladt elöl a lovag, az ifjú, ahogy követte, többször hátranézett az udvar felé, kamrája ablakára, a behavazott, meredek tetőre, míg csak el nem tűnt, és többé már nem láthatta. Soha többé nem láthatja már viszont ezt a tetőt és ezt az ablakot, nem láthatja többé az írószobát, hálókamráját és a két testvért. Bár régen megbarátkozott a hirtelen búcsú gondolatával, szíve mégis fájdalmasan összeszorult. Keservesen fájt ez a búcsú. Egy órát mehettek így, elöl az úr, anélkül, hogy egy szót is váltottak volna. Goldmund a sorsán töprengett. A lovagnál fegyver volt, talán meg is öli. Ezt azonban mégsem hitte. A veszély nem volt nagy; csak el kell futnia, és az öregúr kardjával együtt tehetetlen marad. Nem, az élete nem forog veszélyben. Am ez a hallgatag menetelés a sértődött, ünnepélyes férfiú mögött, ez a néma elvezettetés lépésről lépésre kínosabbá vált. Végre megállt a lovag. – Nos, innét egyedül mégy tovább –mondta karcos repedtfazék hangon –, mindig ebben az irányban, és élheted csavargó életed úgy, mint azelőtt. De ha egyszer is meglátlak házam környékén, akkor agyonlövetlek. Nem akarok bosszút állni rajtad; okosabb lehettem volna, amikor fiatalember létedre lányaim közé engedtelek. De ha visszamerészkedsz, vége az életednek. Menj, és Isten bocsásson meg neked! Ott állt a fakó, havas reggeli derengésben, szakállas arca halottnak látszott. Úgy állt ott, mint egy kísértet, nem mozdult, amíg Goldmund el nem tűnt a legközelebbi domboldal mögött. A felhős ég vöröses fénye elenyészett, nap nem bújt elő, és lassú, apró, tétova pelyhekben hullani kezdett a hó.

Kilencedik fejezet Goldmund ismerte ezt a vidéket, néhányszor már lovagolt erre, tudta, túl a befagyott lápon a lovag egyik pajtája áll – távolabb egy majorság, ahol ismerik, az egyik helyen megpihenhet, éjszakázhat majd. Ami holnap lesz, azt meghozza a holnap. Lassanként elfogta újra a szabadság és az ismeretlen érzése, amitől egy időre már elszokott. Ezen a jeges, zord téli napon nem kellette magát üdén az ismeretlen világ, ugyancsak nyomorúság-, éhség– és megpróbáltatás-szagú volt, de mégis, tágassága, nagysága, kemény kö-nyörtelensége megnyugtatóan, szinte vigasztalóan visszhangzott elkényeztetett és zilált szívében. Alaposan kifárasztotta a gyaloglás. Vége a lovaglásnak – gondolta magában. O, kerek nagy világ! Gyéren szállingózott a hó, a távolban szürkén egybeolvadtak az erdőhátak és a fellegek, világ végéig érő, végtelen csend honolt mindenütt. – Vajon mi lehet most Lydiával, szegény, félénk lelkecskével? Keservesen bánkódott miatta, gyengéd gondolatai nála időztek, mialatt a kihalt nádas közepén, magányosan álldogáló, csupasz éger alatt megpihent. Végül továbbűzte a hideg, megmerevedett lábbal állt fel, aztán lassacskán nekilendült, és szapora, egyenletes léptekkel haladt tovább – a borús nap bágyadt fénye fogyatkozóban volt. S míg vitte a lába egyre tovább a kopár vidéken át, elmaradoztak a gondolatai. Mit ér most minden gondolkodás vagy az érzések ápolása, ha még oly szépek és kedvesek is ; most az a fő, hogy meg ne fagyj, időben érd el az éjszakai szállást, őrizd meg magad e barátságtalan, hideg világban, akár a menyét meg a róka, s lehetőleg ne pusztulj el már most a szabad ég alatt, most ez a legfontosabb. Csodálkozva nézett körül; mintha a távolból patkócsattogást hallott volna. Lehet, hogy üldözik? Megmarkolta zsebében kis vadásztőrét, és félig kihúzta hüvelyéből. Aztán szeme elé került a lovas, és messziről megismerte a lovag istállójából való paripát, egyre csak feléje tartott. A menekülés hasztalan lett volna, megállt hát, és várt, voltaképpen félelem nélkül, mégis pattanásig feszülten és kíváncsian, hevesen dobogó szívvel. Egy pillanatra vadul átvillant agyán: ha sikerülne megölnöm ezt a lovast, milyen jól is menne sorom; enyém lenne a lova, enyém lenne az egész világ! – Ámde, ahogy megismerte Hansot, a fiatal lovászgyereket, világoskék, vizenyős szemét, jóságos, badar kö-lyökképét, nevetni kezdett; kőszíve legyen annak, aki ezt a derék, kedves fickót agyon tudja ütni. Vidáman köszöntötte Hansot, és üdvözölte Hannibált, a lovat is, amely azonnal megismerte, kedveskedve simogatta meleg, nedves nyakát. – Hova, Hans? – kérdezte. – Hozzád – nevetett fehér fogát villogtatva a fickó. – Jókora darab földet bejártál már, hallod-e! No, nem időzhetek soká itt, csupán egy üdvözletet hoztam, és ezt itt. – Kinek az üdvözletét? – Hát a Lydia kisasszonyét. Hallod-e, magiszter Goldmund, jól befűtöttél nekünk, örülök is, hogy egy kicsit elpárologhattam onnét. Pedig ha az úr megneszeli, hogy elvoltam – méghozzá megbízatásban –, nyakam adná meg az árát. No, vedd el hát! S odanyújtott neki egy kis csomagot, amit Goldmund el is fogadott. – Mondjad csak, Hans, van-e egy darab kenyér a tarsolyodban, ha van, add hát nekem. – Kenyér? Talán még akad egy kis héja. Végigmatatta zsebeit, majd kihalászott egy darab fekete kenyeret. Ezután újra indulni készült. – Mit csinál a kisasszony? – kérdezte Goldmund. – Nem üzent veled semmit? Levélkét sem küldött? – Semmit. Hiszen csak egy pillanatra láttam. Cudar idők járnak nálunk, az úr úgy kering ide-oda, akár Saul király. Mondom, csap ezt a holmit hoztam, egyebet nem. De mennem kell. – Egy pillanatig várj még! Figyelj csak, Hans. Nem adnád-e nekem a késed? Az enyém kicsi, és ha jönnének a farkasok, vagy ki tudja... mégiscsak jobb lenne, ha valami igazi is van a kezemben. Erről azonban Hans hallani sem akart. Sajnálná, vélte, ha magiszter Goldmundot valami baj érné. De a tőrét, azt nem! Azt soha nem adja oda, sem pénzért, se cserébe, még ha maga Szent Genovéva könyörögne érte, akkor sem. Ez így van, most pedig sietnie kell, jó utat kíván, és szívből sajnálja, hogy így esett. Kezet ráztak, a fiú elvágtatott, Goldmund szíve pedig, ahogy utánanézett, még jobban sajgott, mint eddig. Aztán kibontogatta a kapott holmit, örvendezve a jó borjúszíjnak, amellyel átkötözték. Vastag, szürke gyapjúból kötött ujjast talált benne, minden bizonynyal kézimunka, Lydia készíthette, s neki szánta, a gyapjúholmi közé gondosan beburkolva pedig még valamit rejtett, valami keményet, egy darab sonka volt, és a sonkába kis nyílást metszett, amelybe fénylő aranydukátot dugott. írást nem talált. Ott állt tétován a hóban, kezében Lydia ajándéka, aztán levette zekéjét, belebújt a gyapjúujjasba, érezte jóleső melegét. Majd sietősen magára kapta zekéjét, legrejtettebb zsebébe biztonságba helyezte az aranyat, felcsatolta a szíjat, s indult tovább, toronyiránt; ideje volt már fedél alá érni, mert ugyancsak elfáradt. A parasztokhoz nem kívánkozott, bár ott melegebb lenne, tej is kerülne, de nem akarta, hogy faggassák, s fecsegéshez sem volt kedve. A pajtában éjszakázott, s kora reggel, fagyban, metsző szélben indult tovább, a hideg jókora nekiiramodásra nógatta. Soksok éjen át álmodott a lovagról, kardjáról, két lányáról; sok-sok napon át nehezedett rá magány, szívére szomorúság. Egyik este egy faluba érkezett, ahol a szegény parasztok kenyér híján köleslevessel kínálták. Itt lelt éjszakai szállást. Uj élmények vártak rá. A házban, ahol befogadták, a paraszt felesége éjszaka gyereket hozott a világra, s Goldmund, akit kiugrasztottak a szalmából, hogy segítene, jelen volt, holott végül is más tennivalója nem akadt, csupán a bábának világított. Először látott szülést életében. Csodálkozó, izzó szemmel csüggött a vajúdó asszony arcán, s új élménnyel gazdagodott hirtelen. Legalábbis igen különösnek találta, amit ekkor a vajúdó asszony arcán észrevett. A szurokmécs fényénél, miközben nagy kíváncsian bámult a fájások gyötörte vajúdó arcába, váratlanul feltűnt neki valami: a jajgató asszony eltorzult vonásai alig különböztek a szerelmi mámor pillanatában más asszonyi arcon már annyiszor látott vonásoktól! A nagy fájdalom kifejezése hevesebb volt ugyan, és jobban el is torzította az arcot, de lényegében nem különbözött a beteljesülő nagy szerelmi gyönyör kifejezésétől, ugyanaz a kínba ránduló kába mosoly, ugyanaz a fellángolás és el-lobbanás jellemezte. Bámulatba ejtette az a felfedezés – ha értelmét nem is fogta fel –, hogy fájdalom és gyönyör annyira hasonlíthat egymásra, mint két egytestvér. Más is történt vele ebben a faluban. A szomszédasszony miatt, akire a szülés éjszakáját követő reggelen felfigyelt, aki vágyakozó szemének kérdésére tüstént válaszolt, még egy éjszakát töltött a faluban, s nagyon boldoggá tette ezzel az asszonyt, mivel hosz-szú idő óta, az utóbbi hetek valamennyi ingerlő, de mindig csalódásba fúló szerelmes vágya után először nála csillapulhatott újra ösztöne. Ebből a késedelemből újabb élmény született: ennek köszönhette, hogy a második napon a faluban cimborára akadt, egy Viktor névre hallgató vakmerő égimeszelőre, félig csuhásra, félig csibészre emlékeztető emberre, aki latin szóvirágokkal üdvözölte őt, és vándorló diákként mutatkozott be, holott a diákévek jócskán elszálltak már felette. Ez a kecskeszakállú férfi bizonyosfajta szívélyességgel, akasztófahumorral üdvözölte, s ezzel az ifjú cimbora tetszését gyorsan megnyerte. Goldmund kérdésére, hogy hol végezte iskoláit, s merre vezet most útja, ekképp szónokolt a fura cimbora – Árva lelkemre mondom, épp elég magasiskolát látogattam, megjártam Köln városát és Párizst, s aligha mondtak a májas hurka metafizikájáról velősebbet, mint én, midőn Leydenben megtartóm disszertációmat. Azóta loholok, amice, szegény rühös kutya, keresztül-kasul a német birodalmon, édes lelkemet gyötrő mérhetetlen éhségben és szomjúságban; parasztok réme a nevem, és hivatásom, hogy latinra oktassam a fiatal némbereket, valamint hogy gyomromba bűvöljem a füstölőkből a kolbászokat. Célom a polgármesterné ágya, s ha a varjak idő előtt fel nem falnak, aligha kerülhetem el, hogy életemet a fölöttébb terhes hercegérseki hivatásnak ne szenteljem. Bizony, kicsi kollégám, jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok, jobb ma enni, mint holnap rókázni –végezetül pedig, nyúlpecsenye soha, sehol jobban nem érezte magát, mint az én szegény gyomromban. Csehország királya testvérem az Úrban, s Mindannyiunk Édesatyja éppúgy táplálja őt, mint csekélységemet, de azért a nehezét mégiscsak rám hagyja, keményszívű ő, mint az édesatyák – tegnapelőtt is azzal akart megbecsteleníteni, hogy velem mentse meg egy éhségtől félig felfordult farkas életét. Ha agyon nem vágom a dögöt, bizony mondom, kolléga uram, sose lett volna abban a megtiszteltetésben részed; hogy kellemetes társaságomat élvezhesd. In saecula saeculoruna, Amen. Goldmund, aki az effajta akasztófahumort és konyhalatint nem nagyon ösmerte, kissé tartott ugyan ettől a torzonborz, nyakigláb madárijesztőtől, kellemetlen nevetésétől, amivel tulajdon tréfáit jutalmazta, mégis, valami megtetszett neki ebben a hétpróbás csavargóban, s könnyen ráállt, hogy együtt folytassák útjukat, mert akár hencegés volt, akár nem az agyonütött ordas históriája, kettesben mindenképp erősebb az ember, és a félnivalója is kevesebb. Ámde mielőtt továbbindultak volna, Viktor pajtásnak kedve kerekedett – ahogy mondani szokta – latinul beszélgetni a parasztokkal, s bekvártélyozta magát egy parasztocskához. Ámde ő nem úgy tett, mint Goldmund eddigi vándorlása alatt, ha egy tanyán vagy faluban vendégeskedett, hanem kunyhóról kunyhóra csellengett, minden asszonysággal szóba ereszkedett, minden ajtó mögé, minden fazékba bedugta orrát, s addig ott tanyázott, nem mutatván hajlandóságot a távozásra, amíg minden ház le nem rótta neki adóját. Úgy látszott, mindenhol [7]

járt, mindenhez ért, a parasztoknak a tűzhely mellett a taljánföldi háborúról mesélt, elénekelte a páviai csata énekét, csúz és foghullás ellen csodaszert ajánlott az anyókáknak, s az alamizsnába kapott kenyérdarabokkal, dióval, aszalt körtével öve fölött szakadásig tömte az ingét. Goldmund álmélkodva nézte, hogyan küzdi végig lankadatlan buzgalommal hadjáratát, ahogy a népeket hol megrémítette, hol hízelgéssel lábukról levette, ahogy hetvenkedett és csodáltatta magát, ahogy a latint kerékbe törve, hol a tudóst adta, hol pedig pimasz, tarkabarka csibészbeszéddel aratott babért, miközben meséi vagy tudósbeszéde alatt éles hiúzszeme minden arcot, minden nyíló asztalfiókot, minden tálat és minden megmozdíthatót lajstromba vett. Látta, dörzsölt, minden hájjal megkent csavargó, sokat látott, sokat tapasztalt ember, ki éhezhetett, fázhatott eleget, és akit nyomorúságos, veszélyekkel teli életéért vívott ádáz harca okossá és pimasszá tett. Ilyenné válik hát mind, aki régóta vándorol? Lehet, hogy egyszer ilyen lesz ő is? Következő nap útra keltek, most kóstolta Goldmund először, hogyan is ízlik a vándorlás kettesben. Harmadnapja voltak már együtt, és Goldmund úgy látta, tanulhat Viktortól egyet-mást. A vérévé vált szokás, hogy mindent a csavargók hármas aranyszabálya szerint mérlegeljen – óvd az életed, legyen mire fejed lehajtanod, gondoskodj harapnivalóról –, sok mindenre megtanította a hosszú esztendők óta kujtorgót. A legapróbb jelből – télen is, éjszaka is egyaránt –emberlakta települések közelségére felfigyelni, vagy erdő-mező minden zegzugát töviről hegyire kifürkészni, pihenőhelynek, éjjeli szállásnak alkalmatos-e – a szobába lépve, máris megszimatolni, mekkora jólétben vagy nyomorban él a gazda, jószívűsége, kíváncsisága, esetleg félelme meddig terjed –, mindezen fogásokban Viktor mesteri tökélyre tett szert. Egynémely leckét is adott ifjú pajtásának. Mikor egyszer Goldmund szóvá tette, miért közeledik olyan rámenős fölénnyel az emberekhez, és hogy vele, bár mind e fogásokat nem ismeri, ritkán esett meg, hogy nyájas kérésére megtagadták volna a vendégjogot – felnevetett a hosszú Viktor, és jóindulatúan így prédikált: – Nos, persze, aranypofácskám, néked állhat a szerencse, olyan ifjú és csinos vagy, olyan ártatlan a képed, hogy az egymaga már jó ajánlólevél, a tyúkoknak tetszel, a kakasok meg azt gondolják: „Ó, Uramisten, oly jámbor lélek ez itt, a légynek sem lehet ártalmára." De lásd, szép öcsém, az ember öregebb lesz, a gyerekarc szakállt ereszt, és ráncokat vet, a nadrág lyukakat terem, és ott állunk, rút, „kívül tágasabb" vendég, fiatalság és ártatlanság helyett éhség süt a szemünkből; ilyenkor aztán kemény legyen az ember, és lássa hasznát mindannak, amit a világban tanult, máskülönben maholnap szemétre kerül, és lehúgyozzák a kutyák. De ahogy elnézlek, úgysem fogsz sokáig ekképp kódorogni, túl finom a kezed, nagyon is göndörödnek a fürtjeid, úgyis odabújsz majd, ahol könnyebb az élet, jó, meleg hitvesi ágyba, takaros, zsíros klastromocskába, finoman fűtött kancelláriába. Hiszen oly csinos, olyan tiszta a gúnyád is, nemes úrfinak nézhetne akárki. Egyre csak nevetett, kezét végigszánkáztatta Goldmund öltözetén, és ő érezte, amint minden zsebet és varrást kitapogat, dukátjára gondolt és elhúzódott. Mesélt a lovagról, nála töltött idejéről, s hogy miként szolgálta meg latin irományaival e szép ruhát. Ám Viktor tudni akarta, hogyan hagyhatta el télvíz idején ezt a meleg fészket, és Goldmund, mivel a hazugság nem volt kenyere, egyet s mást mesélt is a lovag két lányáról. Ekkor kapott össze először a két cimbora. Viktor úgy vélte, Goldmund páratlan szamár, amiért csak úgy, egyszerűen meglépett, s a várat a szüzekkel egyetemben a Jóisten kegyelmére bízta. Ezt jóvá kell tenni – ő majd teszen róla. Ellátogatnak szépen a várba, ahol persze Goldmundot senki sem láthatja meg, de csak bízzon mindent az ő gondjára. Írjon levélkét Lydiának, erről-arról, így és amúgy, amivel majd ő, Viktor, bejut a várba, honnét Krisztus öt sebére, pénz és egyéb mindenféle földi javak nélkül ki nem teszi a lábát. Etcetera, etcetera... Goldmund elhárította, s végül dühbe jött, egy szót sem akart többet erről hallani, sem a lovag nevét, sem az odavezető utat elárulni nem volt hajlandó. Viktor ekkora méreg láttán ismét nevetett, és adta a jóindulatút. – No... no – mondta –, csak bele ne törjön a bicskád. Annyit mondhatok, hogy jó fogást szalasztunk el miattad, édesem, s ez voltaképpen nem a legszebb, nem kollegiális tőled. De ha nem, hát nem. Te gáncs nélküli lovag vagy, nemes úr, lóháton térsz majd vissza a váradba, hogy a kisasszonyt oltárhoz vezesd! Fiacskám, tele van a fejed fennkölt ostobaságokkal! No, felőlem ugyan mehetünk tovább, hadd fagyjon le a tyúkszemünk. Goldmund estig kedvetlenül hallgatott, de mivel aznap sem tanyára, sem emberi nyomokra nem bukkantak, hálásan fogadta, mikor Viktor éjszakai pihenőhelyet keresett, két fatörzs közé szélfogót épített az erdőszélen, s jó csomó fenyőgallyból fekhelyet hordott össze. Kenyeret meg sajtot falatoztak Viktor „terülj asztalkám" zsebéből; s Goldmund szégyellte már dühét, előzékeny volt, segítségre kész, odaadta pajtásának éjszakára a gyapjúzekét, megegyeztek, hogy az állatok miatt felváltva őrködnek, és mialatt a másik a fenyőgallyakra heveredett, Goldmund elvállalta az első posztolást. Hosszú ideig mozdulatlanul támaszkodott az egyik fatörzshöz, nehogy a másikat elalvásában megzavarja. Aztán, hogy fázni kezdett, felalá járkált. Egyre nagyobb távolságon járt-kelt oda-vissza, nézte a sápadt égbe hegyesen fúródó fenyőfák csúcsait, érezte a téli éjszaka ünnepélyes, kicsit szorongató, mélységes csöndjét, érezte amint forró, eleven szíve magányosan ver e dermedt, visszhangtalan csendben, és hallgatta, visszavisszatérve, alvó társa szusszanásait. Nagyobb erővel, mint valaha, lett úrrá rajta a hontalanság érzése, a hontalané, aki se ház-, se vár-, se klastromfalat önmaga és a nagy Félelem közé nem épített, aki pőrén és egyedül halad a megfoghatatlan, ellenséges világon keresztül, magányosan a hideg gunyoros csillagok alatt, a leselkedő állatok és a béketűrő, állhatatos fák között. Nem, gondolta, ő nem lesz soha Viktor, még ha élete végéig vándorolna is. Nem, ő nem védekezik így az iszonyat ellen, ezt a módszert, e ravasz, tolvajos, önnönmagát átlopó surranást, e pimasz harsány bolondozást, e szájhősködő, szószátyár akasztófahumort meg nem tanulja soha. Lehet, e vakmerő, eszes férfiúnak van igaza, lehet, sohasem válik Goldmundból hozzá hasonló, tökéletes vagány, és egy napon ismét visszabúvik holmi falak közé. Ámde akkor is, mégis hontalan és céltalan marad, ő soha nem érezheti igazán védelemben és biztonságban magát, mindig körülöleli majd a titokzatosan szép és talányosan félelmetes világ, neki örökké figyelnie kell a csöndre, amelynek közepében oly szorongóan, oly veszendően ver a szív. Szélcsend volt, néhány csillag látszott csupán, de odafenn a magasban mintha útra keltek volna a fellegek. Hosszú alvás után Viktor felébredt – nem kellett keltegetni, –, és odakiáltott neki. – Gyere – hívta –, aludj, mert reggelre fabatkát sem érsz! Goldmund engedelmeskedett, ledőlt a fenyőgallyakra, és behunyta szemét. Elég fáradt volt, mégsem tudott elaludni, nem hagyták nyugton a gondolatok, s a gondolatai mellett egy érzés, gyanakvó, szorongó bizalmatlanság, amely titkolta önmaga előtt is – cimborájára vonatkozott. Nem fért a fejébe, hogyan is beszélhetett ennek a durva, harsányan hahotázó faragatlan tréfafaragónak, ennek az arcátlan koldusnak Lydiáról! Dühösen rá, és dühödten önmagára, gondterhelten latolgatta, milyen módon is szabadulhatna tőle könnyűszerrel. Félig-meddig mégis elnyomhatta az álom, mert meglepetten riadt fel, mikor észrevette, hogy Viktor keze óvatosan a ruháján matat. Egyik zsebében kése, a másikban dukátja; ha Viktor rábukkan, szükségképpen ellopja mindkettőt. Alvást színlelt, álomittasan ide-oda forgolódott, megmozdította karját, mire Viktor visszahőkölt. Haragudott rá Goldmund nagyon, el is tökélte – reggel megválik tőle. Ámde, hogy talán egy óra múlva Viktor újra csak fölébe hajolt, s megint kutatni kezdett, Goldmund megdermedt dühében. Meg se moccant, ahogy felnyitotta a szemét, és megszólalt megvetően: – Tűnj innét, ahol nincs lopnivalód. A kiáltástól megrémülve a tolvaj megragadta, és szorongatni kezdte Goldmund torkát. Amint védekezni, ágaskodni próbált, még nagyobb erővel szorította a másik, és a mellére térdelt. Nem jutván levegőhöz, Goldmund egész testében vadul rángott ide-oda, s hogy így sem szabadulhatott, hirtelen értelmet adó, világosságot gyújtó halálfélelem hasított belé. Miközben a másik tovább fojtogatta, kihalászta zsebéből kicsiny vadásztőrét, s hevenyébe-vaktába többször a fölötte térdeplőbe döfte. Egy pillanat, s lazult Viktor szorítása, Goldmund levegőhöz jutott, s vadul, mélyeket lélegezve kóstolta a megmentett életet. Amint megpróbált felegyenesedni, iszonyú nyögéssel, petyhüdten, puhán rázuhant a hosszú cimbora, s vére Goldmund arcára fröcskölt. Csak ekkor tudott lábra vergődni. S ekkor az éjszakai homályban meglátta az összeroskadtan elterülő langalétát. Ahogy hozzáért, merő vér lett a keze. Megemelte a fejét, de az tehetetlenül, ernyedten huppant vissza, súlyosan, akár a zsák. Melléből, nyakából mindegyre szivárgott a vér, és torkából szakadozott, mindjobban gyengülő sóhajokkal elfolyt az élet. „Megöltem hát egy embert" – gondolta, s csak erre gondolt szüntelen, miközben a haldokló mellett térdelt, s látta, amint arcán elterjedt a sápadtság. – Isten irgalmas anyja, hát megöltem – hallotta saját szavát. Hirtelen elviselhetetlenné vált ottmaradása. Felvette kését, megtörölte a gyapjúholmiban, amit a másik viselt, s Lydia kötött szíve kedvesének, visszadugta a kést fatokjába, vissza a zsebébe, felugrott, s rohant, ahogy erejéből tellett. Súlyosan nehezedett lelkére a vidám vagány halála; borzadva mosta le magáról a hóban, hogy megvirradt, mind a vért, melyet kiontott, és egy álló napon és éjszakán át tévelygett ide-oda, rettegve, céltalan. Végül is a gyomor parancsa rázta fel, s vetett véget szorongó bűnbánatának. Fedél, út, táplálék híján, szinte alvás nélkül, eltévedvén a sivár, behavazott vidéken, nagy szorultságba jutott, dühös vadállat – az éhség – mardosta gyomrát, többször is lefeküdt kimerülten a nyílt mező közepében, elveszettnek érezte magát, lehunyta szemét, és csak aludni vágyott, hogy a hóban halálát lelje. Ámde mindig, szüntelen továbbűzte az életösztön hallatlan ereje, kétségbeesetten, mohón kapott élete után, legkeserűbb ínsége közepette felfrissítette, mámorossá tette az élni akarás esztelen ösztökéje és vadsága. Hóborította borókabokorról lilára fagyott kézzel szedegette az apró, összeaszott bogyókat, és rágta a tűlevelekkel kevert fanyar, kesernyés vackot, rágta, csípős íze ingerelte ínyét, szomját oltani teli marék havat zabált. Kimerülten, megdermedten kezét lehelve ült egy dombon, s kurta pihenőt tartott, sóváran kémlelt minden irányba, de erdőn és pusztaságon kívül sehol semmi, sehol emberi nyom. Felette néhány varjú röpült, mérgesen nézett utánuk. Nem, amíg maradék

erő van a lábában, szikrányi meleg a vérében, addig nem falnak belőle, nem. Felállt és újra elkeseredett versenyfutásba kezdett a halállal. Futott és futott, kimerültsége és végső erőfeszítése lázában furcsa gondolatok kerítették hatalmukba, hol némán, hol hangosan kerge beszélgetéseket folytatott. Viktorhoz beszélt, az agyonszúrt zsiványhoz, gorombán, kajánul beszélt vele. „No, ravasz bátyó, hogy s mint vagyunk? Átsüt a holdvilág a beleiden, rókák ráncigálják a füleidet, fickó? Te farkast sikerítettél vón' agyon? Gégéjét haraptad át, vagy a farkát tépted ki, hé? A dukátomat szeretted volna ellopni, vén pálinkásbutykos, mi? Úgy ám, de a kis aranypofácska rajtakapott, úgy ám, öreg, megcsiklandozta a bordáidat! Ráadásul minden zsebed tele volt kolbásszal, kenyérrel meg sajttal, te disznó, te haspók!" – Effajta tréfás beszédeket hörgött és ugatott maga elé, gyalázta a holtat, diadalt ült felette, kinevette, amiért hagyta magát elrekkenteni, a fajankó, a hencegő semmiházija! Ezután sem gondolatban, sem beszéddel nem bántotta többé a szegény, nyurga Viktort. Júliát látta maga előtt, a szépséges kicsi Júliát, úgy, ahogy azon az éjszakán elhagyta; számtalan becéző szóval illette, esztelen, szemérmetlen bókokkal próbálta elcsábítani, hogy jönne hozzá, hagyná, hadd hullana le ingecskéje, röpülne vele az égbe, egy órával még a halál, röpke pillanattal a nyomorú meggebedés előtt. Esengve és követelőzve társalgott kicsi, hegyes mellével, lábával, hónalja göndörödő, szőke piheszőrével. Mialatt merev, botladozó lábakkal behavazott csarabon csörtetett keresztül, fájdalomittasan, lobogó életvágytól diadalmasan, megint suttogni kezdett; ezúttal Narzisshoz beszélt, vele osztotta meg újdonsült ötleteit, bölcsességeit, tréfáit. – Félsz, Narziss – szólította meg –, dereng már, észrevettél tán valamit? Bizony, tisztelendő atyám, a világ tele van halállal, bizony tele van vele, ott ül minden sövényen, ott áll minden fa mögött, és nem segít kegyelmeteken az sem, ha falakat emeltek, dormitóriumokat és templomokat, meg kápolnákat, beles az ablakon és nevet, egytől egyig ismer mindegyikőtöket, éjféltájt halljátok; amint kacag az ablakok alatt, s néven szólít benneteket. Zsolozsmázzatok csak, égessétek csak szépen a gyertyákat az oltáron, vecsernyézzetek, tartsatok matutinát, gyűjtsétek csak a gyomot a füveskamrátokba, halmozzátok a sokféle könyvet a bibliotékába! Böjtölsz-e, barátom? Megtartóztatod magad az alvástól? Ne félj semmit, a kaszás testvér majd segít neked, ő majd mindentől megtartóztat egészen a csontodig! Fuss, drágám, fuss, fuss sebesen, ki a szabadba, ahol áll a hoppszasza, a bál, fuss és fogd össze ügyesen a csontjaidat, mivelhogy szanaszét kívánkoznak, nincs nálunk maradásuk! Ó, szegény csontjaink, ó, mi szegény gigánk és gyomrunk, ó, mi szegény picinyke agyvelőnk itt a koponyánkban! Minden odalesz, mindent elvisz az ördög, a fán már ott gubbasztanak a varjak, a fekete csuhások! Régen nem tudta már többé a tébolyult, hová fut, hol jár, mit beszél, él-e, hal-e? Bozóton bukott keresztül, nekiszaladt a fáknak, hóba-tövisekbe markolt zuhantában. De az életösztön erősebb volt nála, mindig továbbrántotta; mindig továbbűzte a vakon menekvőt. Utoljára abban a faluban roskadt össze, terült el fekve, ahol néhány napja megismerkedett az utazó diákkal, hol éjjel szurokméccsel világított a vajúdó asszonynak. Az emberek odaszaladtak, körülvették, fecsegtek fölötte, de ő már nem hallott semmit. Az asszony, aki szerelmével megajándékozta, felismerte, és megrémült láttán, szíve megesett rajta, s nem törődve férjeura szitkaival, hazacipelte istállójukba a félholtat. Nem tartott sokáig. Goldmund újra lábára állt, s vándorolhatott tovább. Az istálló melegétől, az alvástól, a kecsketejtől, amivel az asszony itatta, magához tért, megint erőre kapott; mindaz, amit a minap átélt, messze került, mintha nagy idő múlott volna el azóta. Múlttá változott minden, a Viktorral rótt menetelés, a dermesztő, ijesztő erdőbéli éjszaka ott a fenyők alatt, a szörnyű harc a fenyőgallyakon, az árva cimbora szörnyű pusztulása, a hideg, az éhezés, a tébolyultság napjai és éjszakái, mintha mindez feledésbe merült volna; de elfeledni mégsem felejtette el, csupán átvészelte, elmúlt fölötte. Valami elmondhatatlan megmaradt, szörnyű és becses, tapasztalat is egyben, víz alá merült, és mégis szirtként kiálló, ínyében megbúvó íz, gyűrű a szíve körül. Alig két esztendő alatt töviről hegyire megismerte a csavargóélet minden búját és örömét: az egyedüllétet, a szabadságot, az erdei lesbenállást neszekre, ragadozókra, a kósza, hűtlen öleléseket és a keserű, halálos ínséget. Napokig vendégeskedett napfényes mezőkön, napokig, hetekig az erdőn, napokig a hóban, napokat töltött halálfélelemben, halálközelségben, és a leghatalmasabb, a legcsodásabb az volt, mikor a halál ellen védekezőben, tudatában kicsiny, nyomorult, veszendő voltának, mégis érezte magában, a halállal vívott végső, elszánt harcban is érezte az élet gyönyörű, rettenetes erejét és szívósságát. Visszhangja zengett, szívébe íródott mélyen, akár a gyönyör arca és taglejtése, melyhez a vajúdóké és a haldoklóké oly hasonlatos. Ahogy a múltkoriban a vajúdó asszony felsikoltott, és eltorzult az arca, ahogy a minap Viktor cimbora összerogyott, és oly csöndesen, gyorsan elfolyt a vére! Ó, és ő maga, mennyire érezte az éhség napjaiban a körülötte leselkedő halált, mennyire mardosta éhe, és mily nagyon fázott, mily nagyon! Hogyan harcolt, hogy orron fricskázta a halált, milyen halálfélelemben, milyen dühödt kéjjel védekezett. Voltaképpen sokkal többet ennél – így vélekedett – aligha élhetünk át. Talán Narzissszal beszélhetne erről – mással senkivel. Mikor Goldmund az istállóban, szalmavackán magához tért, hiába kereste zsebében az aranydukátot. Talán koplalása utolsó, iszonyatos napján, abban a félig öntudatlan, tántorgó gyaloglásban veszthette el? Sokáig töprengett rajta. A dukát kedves volt neki nagyon, fájlalta volna, ha elveszett. A pénz nem sokat jelentett szemében, értékét is alig ismerte. Ez az aranydarab azonban kettős okból volt jelentős. Lydia egyetlen megmaradt ajándéka volt, mert a gyapjúzeke künn hevert Viktorral, Viktor vérétől átitatva az erdőben. Mindenekfölött pedig ez volt az aranypénz, amelynek elorzását nem tűrhette, miatta védekezett Viktor ellen, szorultságában miatta küldte őt a másvilágra. Ha a dukát most elveszett – minden, ami azon a borzalmas éjszakán történt, bizonyos mértékig értelmetlenné, hasztalanná vált. Sokáig tanakodott magában, azután bizalmába avatta a parasztasszonyt. – Christine – suttogta halkan –, egy arany volt a zsebemben, most pedig nincs benne már. – No lám, hát észrevetted? – kérdezte jelentőségteljes, kedves és egyben hamiskásan ravaszdi mosollyal az asszony, s ez Goldmundot úgy elbűvölte, hogy gyengeségét legyőzve átkarolta őt. – Hallod-e, furcsa legény vagy te! –mondta gyöngéden. – Ilyen okos és úrfis, mégis milyen buta! Hát szabad egy csupasz dukáttal széljárta zsebben kódorogni a nagyvilágban? Ó, te pólyába való legényke, kedves kis bolondom, te! Megtaláltam ám az aranyadat, még amikor ide a szalmára lefektettelek. – Megtaláltad? Hová tetted? – Keresd – nevette az asszony, s valóban, egy ideig hagyta is, hadd keresse, mielőtt a szoknyáján megmutatta volna azt a helyet, ahová jó erősen bevarrta a dukátot. Egy sereg anyai tanácsot fűzött az esethez, ezeket Goldmund egytől egyig elfeledte, de szíves szerelmi szolgálatát, s azt a ravaszkás-jóságos mosolyt paraszti arcán nem felejtette el soha. Goldmund nem volt rest, hogy háláját bebizonyítsa: mikor rövid idő múlva lábra kapott, s indult volna, az asszony visszatartotta, mondván, változóban a hold, s ez enyhe időt hoz majd. Úgy is volt. Amikor tovább vándorolt, szürkén, betegen roskadozott a hó, páradús volt a lég, és hallatszott, hogy fent a magasban felzúg a vizet árasztó, langyos tavaszi szél.

Tizedik fejezet Újra zajlott a jég a folyókon, újra illatozott az ibolya a rothadó, tavalyi lomb alatt, újra járta útját Goldmund a tarka évszakokon át, telhetetlen szemmel itta magába az erdőket, hegyeket, fellegeket; vándorolt faluról falura, udvarról udvarra, asszonytól asszonyig, néha egy-egy hűvös estén, megilletődve, fájó szívvel leült egy ablak alá –benn láng világolt, s vörös fénye elérhetetlenül, tündökletesen sugározta feléje mindazt, ami a földön boldogság, otthon, béke.Minden visszatért újra meg újra, mindaz, amiről azt hitte, hogy olyan jól ismeri már, visszatért, de mégis mindig másképp: vissza a hosszú vándorlás mezőn, réten át, köves utakon, nyáréji alvása az erdőn, falusi kószá-lása a szénaforgatásból, komlógyűjtésből kéz a kézben hazatérő fiatal lányok csapata után, az első őszi borzongások, az első harapós fagyok – minden visszatért újra, vissza egyszer, vissza kétszer, vég nélkül pergett szeme előtt a színes, tarka szalag.

Eső is, hó is bőven hullott már Goldmundra, mikor egy napon áttetsző, de már halványzölden rügyező bükkfaerdőn keresztül, hegynek fölfelé tartott, és a hegy gerincéről szemét megörvendeztető, szívét sejtelmek, remények, vágyak áradatával elöntő új tartomány képe tárult elébe. Napok óta tudta, hogy e vidék közelében jár, várta felbukkanását, és most, amint e déli órán meglepte, mindaz, amit első találkozásra szeme felfoghatott, igazolta, megerősítette várakozásában. Szürke fatörzsek, lágyan hajladozó ágak között barna és zöld szín völgybe látott, széles, kéklő üvegfénnyel folyam szelte ketté. Nos, tudta már, hosszú időre vége szakad a pusztákkal, erdőkkel, magánnyal teli vidékek úttalan útjainak, ahol csak ritkán bukkan fel közbe-közbe holmi tanya vagy falucska. Ott lenn áramlott a folyó, s a folyó mentén a birodalom egyik legszebb, leghíresebb útja vezetett, gazdag, zsíros vidék terült el, amerre ellátott, a vízen tutajok, csónakok úsztak, s az út kedves falvakba, várakba, klastromokba, gazdag városokba vitt, akinek kedve úgy tartotta, napokig, hetekig utazhatott rajta, nem kellett attól félnie, hogy siralmas gyalogutacskákhoz hasonlóan, hirtelen valahol rengetegbe vagy süppedékes nádasba vész. Valami új következett, örömmel fogadta érkezését. Már aznap este ott járt az egyik kedves faluban, a folyam és a nagy országút menti vörös szőlődombok között, csúcsfedeles házain a takaros gerendázatot pirosra mázolták, kapui boltívesek, kis lépcsős sikátorai kövezettek voltak, egy kovácsműhelyből rőtes tűzfény és érces üllőharangszó verődött az utcára. A jövevény minden utcát, minden zugot kíváncsian bekóborolt, nagyokat szippantott a pincekapuk hordó– és borszagából, a parton a hűvös, halszagú vízi levegőből, megtekintette az Isten házát és a temetőt, miközben nem mulasztotta el, hogy körülnézzen holmi kedvező pajta után, ahová, ha kell, éjszakára bemászhat. Előbb azonban a plébánián akart elemózsiakéréssel szerencsét próbálni. Hájas, vörös képű plébános fogta faggatóra; amikor Goldmund bizonyos dolgok elhallgatásával, bizonyos mesék hozzá-szövögetésével elmondta élete folyását, az úr barátságosan fogadta, és az estét, étel-ital bőviben, hosszú beszélgetések közepette vele kellett eltöltenie. Másnap a folyót követő országúton haladt tovább. Látott tutajokat és uszályokat, szekereket ért utol, egyik-másik egy darabon elvitte, falvak és kicsiny városok fogadták be, asszonyok mosolyogtak rá a kertek sövénye mögül, vagy a barna televényen térdepelve palántákat ültettek, esti, falusi utcákon lányok daloltak, gyorsan, látnivalóval zsúfoltan surrantak tova a tavaszi napok. Egy malomban a fiatal szolgáló annyira megtetszett neki, hogy két napig is a környéken csatangolt, körülötte lebzselt, s a lány szívesen nevetett, csacsogott vele. Néha úgy érezte, legjobb lenne, ha felcsapna molnárinasnak, és örökre ott maradna. Elüldögélt a halászok mellett, segített a fuvarosoknak abrakolni, csutakolni, húrral, kenyérrel fizettek érte, és velük utazhatott. Hosszú magánya után jólesett neki a barátságos utasvilág, hosszú tépelődései után a beszédes, elégedett emberek vidám társasága, hosszas szűkölködésre a bőséges étkek adta mindennapos jóllakás, örömest vitette magát e vidám hullámokkal, azok meg sodorták, vitték, s minél közelebb került a püspöki városhoz, annál népesebb, színesebb lett az országút. Az egyik faluban – éppen sötétedett – a már lombjukat lengető fák alatt lement a vízhez, hogy sétáljon egyet. Csendesen, hatalmasan hömpölygött a folyó, a fák gyökerei között sustorgott, sóhajtozott a sodrás, a domb felett hold kélt, s a folyóra fényeket, a fák alá árnyékot vetett. Egy üldögélő, síró lányra bukkant itt; viszálya támadt kedvesével, az kapta magát, s faképnél hagyta. Goldmund melléje ült, meghallgatta panaszkodását, megsimogatta kezét, mesélt neki erdőről, őzekről, kicsit megvigasztalta, csöppet megnevettette, s a lány kegyesen tűrte, hogy megcsókolja. Ám, ekkor visszajött a kincse, jött, hogy megkeresse, mert csillapult mérge, és a civódást is bánta már. Mikor ott találta kedvesénél, legott Goldmundnak esett, s két ököllel behúzott neki. Goldmund csak nehezen védhette meg magát, de végül mégis elbánt vele; szitkozódva szaladt a legény a faluba – a lány már régen elmenekült. Goldmund azonban nem bízott a békességben, otthagyta éjszakai pihenőhelyét, s fél éjszaka vándorolt a holdfényben, ezüstös, hallgatag világon át, nagyon elégedetten örvendezve erős lábának, ment, amíg csak a harmat csizmájáról a fehér port le nem mosta, és hirtelen elfáradva a legközelebbi fa alá nem heveredett, ahol álomba merült. Nappal volt már régen, amikor arra ébredt, hogy arcát csiklandozza valami. Álomittasan, tapogató kézzel elhessentette, és újra elaludt, de csakhamar megint felébresztette a csiklandozás: egy parasztlány álldogált mellette, ő nézegette, fűzfavessző hegyével ő csiklandozta. Goldmund feltápászkodott, egymásra nevettek, bólintottak, és a lány egy fészerbe vezette, ahol kényelmesebb alvás esik. Ott aludtak egy ideig ketten egymás mellett, majd a lány elfutott, térült-fordult, s egy rocska, még tőgymeleg, habos tejet hozott. Kék szalagot adott Goldmund a kis cselédnek – nemrég találta, tette zsebre az úton, aztán még egyszer megcsókolták egymást, mielőtt elindult. Franciskának hívták – nehéz szívvel búcsúzott tőle. Ennek a napnak estéjén klastromban talált hajlékra, ahol reggel, szívében ezernyi bűvösen kavargó emlékkel misét hallgatott, megható, otthonos illatával üdvözölte a boltívek hűvös, kőszagú levegője, otthonos hangon csattogtak a saruk a kőlapokon. Mise végeztével, amikor a klastromtemplom elcsendesült, Goldmund furán, felindult szívvel tovább térdepelt; sokat álmodott az éjjel. Vágy fogta el, bár jóvátehetné valahogy a múltját, valahogy megváltoztathatná életét, nem tudta, mindez miért; talán csak Mariabronn és jámbor ifjúsága emléke kavarta fel. Valami gyónni, megtisztulni űzte, számos bevallani való apró bűne, számos apró vétke akadt, de mindegyiknél súlyosabban nehezedett lelkére Viktor halála, aki az ő keze által lelte pusztulását. Amint egy páterre talált, meggyónta neki ezt is, azt is, de kiváltképp a szegény Viktor nyakát és hátát lyukasztó késszúrásokat. Milyen régen is gyónt utoljára! Bűneinek számát, súlyát oly nagynak látta, hogy készen állt, alapos elégtétellel kell majd vezekelnie értük. A gyóntató atya azonban ismerhette a vándorok életét, mert nem szörnyedt el, türelemmel végighallgatta, szigorúan, de nyájasan korholta, intette, nem emlegetett kárhozatot. Megkönnyebbült szívvel állt fel Goldmund, és ahogy a páter kirótta rá, imádkozott az oltár előtt; már indult volna ki a templomból, mikor egy ablakszemen beszökő napsugár útját követve, meglátott az egyik mellékoltár mellett egy álló alakot, szinte megszólalt, oly beszédesen hívta, hogy rajongó szemmel fordult feléje, és áhítattal eltelve, mély megindultsággal szemlélte. Fából faragott Mária volt, oly gyengédségre hajlóan, szelíden állt ott, kék palástja, ahogy keskeny válláról leomlott, törékeny, lányos kezét ahogy feléje nyújtotta, fájdalmas szája fölött szeme nézése, tündöklő homloka domborodása oly eleven volt, oly gyönyörű, bensőséges és átszellemült, amelyhez foghatót nem látott soha. Szája csodálásával, nyaka meghitt, kedves mozdulatával betelni nem tudott. Úgy tetszett, íme hát előtte áll az, amit álmaiban és sejtelmes elképzeléseiben már annyiszor, de annyiszor látott, amire mindig áhítozott. Többször megfordult, és kifelé indult, de a Madonna mindig visszahívta, és ő mindig visszatért. Amikor végül mégis indulni készült, mögötte állt a páter, akinek az imént meggyónt.

– Tetszik talán? – kérdezte barátságosan. – Elmondhatatlanul szép – felelte Goldmund. – Mások is ezt mondják – szólt a pap. – Némelyek pedig úgy vélik, ez nem az igazi Mária, túlságosan újszerű és világias, mondják, minden olyan szertelen és valótlan rajta. Sokat vitatkoznak erről. Örülök, hogy neked tetszik. Egy esztendeje áll csupán templomunkban, házunk egyik pártfogója ajándékozta nekünk, bizonyos Niklaus mester keze munkája. – Niklaus mester? Ki ez a mester, hol él? Ismered talán? Kérlek, mondj valamit róla. Nagy tehetséggel megáldott, csodálatos férfiú lehet, aki ilyet képes teremteni. – Sokat nem tudok róla, képfaragó püspöki székhelyünkön, egynapi járásra innét, s művészetének nagy híre van. Művészekből nemigen lesznek szentek, alkalmasint ő sem az, de minden bizonnyal tehetséges és mély érzésű férfiú. Láttam őt néha, és... – Láttad is?! O, atyám, beszélj róla, milyen? – Úgy látom, édes fiam, egészen megigézett. Nos, hát keresd fel, és add át neki Bonifácius atya üdvözletét. Goldmund lelkendezve hálálkodott. A páter mosolyogva ment útjára, ő pedig sokáig ott állt még a titokzatos alak előtt, amelynek melle mintha lélegzett volna, és arcán annyi eleven fájdalom, annyi báj lakott, hogy láttára szíve összeszorult. Ujjászületve lépett ki a templomból, mindenestől megváltozott világban vitték léptei. Az a pillanat ott, az ékes, szentséges, fából faragott Máriakép előtt megajándékozta valamivel, amiben még soha nem volt része, amit másoknál gyakran kinevetett, vagy irigyelt: célja született! Cél, amit talán el is érhet, amely egész zilált életének mély értelmet, tartalmat adhat. Örömmel és félelemmel töltötte el ez az új érzés, és lépteinek szárnyakat adott. A színes, vidám országút, ahol járt, már nem volt többé a tegnapi ünnepi porond, kedélyes vendégfogadó, már csak út volt, út a városba, út a mesterhez. Türelmetlenül rótta. Még napszállta előtt megérkezett, látta a falak mögött hivalkodó tornyokat, a kapu fölött faragott pajzsokat, festett címereket látott, dobogó szívvel lépett a városba, és alig ügyelt a zsivajgó utcai tolongásra, a lovukon feszítő lovagokra, kocsikra, díszes hintókra. Nem érdekelte se lovag, se hintó, se város, se maga a püspök. A kapu alatt mindjárt az első szembejövőtől megkérdezte, merre lakik Niklaus mester, és mélyen csalatkozott, hogy az hírét sem hallotta. Cifra házakkal körülvett térre jutott, soknak festett vagy díszesen faragott kép ékesítette homlokzatát. Az egyik kapu fölött, harsány, nevető színekben, jól megtermett zsoldos alakja büszkélkedett. Noha nem volt olyan szép, mint a klastrombeli szobor, mégis, ahogy ott állt, ahogy lábikráját peckesen kifeszítette, ahogy szakállas állát hetykén a világba bökte – Goldmund úgy vélte, ezt a szobrot is készíthette volna ugyanazon mester. Bement e házba, ajtókon zörgetett, lépcsőkön haladt felfelé, míg végül egy prémes, bársonymentébe öltözött úrba ütközött. Megkérdezte tőle, hol találhatja Niklaus mestert. – Mi dolga vele? – felelt kérdésre kérdéssel az úr, s Goldmund nehezen állta meg, hogy csak annyit mondjon: megbízatással keresi. Az úr megnevezte hát az utcát, ahol a mester háza áll, és mire Goldmund végigtudakolta odáig az utat, már éjszakára járt. Elfogódottan, de mégis repeső boldogsággal állt a mester háza előtt, felnézett az ablakokra, és már-már ajtóstól berontott. Ámde eszébe villant, késő van nagyon, izzadt is, poros is az egész napos gyaloglástól, legyűrte türelmetlenségét, és várakozott. De sokáig tétovázott még a ház előtt. Látta, amint az egyik ablakban fény gyúl, és már távozóban észrevette, hogy az ablakban egy alak jelent meg, szépséges szőke lány, haján szelíden derengett át a szobából kiszűrődő ámpolnafény. Másnap reggel, midőn újra ébredt, és zsi-natos lett újra a város, Goldmund a kolostorban, ahol éjszaka vendégeskedett, megmosta arcát és kezét, leverte csizmájáról és ruhájáról a port, aztán ismét megkereste azt a bizonyos utcát, és bekopogtatott a kapun. Egy szolgáló jött elő, eleinte nem akarta a mester elé vezetni, de végül csak sikerült meglágyítani a vénasszony szívét, mert mégis beengedte. A mester, hatalmas szál, szakállas férfi – Goldmund negyven-ötven esztendősnek vélte – műhelyében, egy kisebb csarnokban állt munkakötényben. Világoskék, éles szeme fürkészőn tekintett az idegenre, és kurtán kérdezte, hogy mit kíván. Goldmund átadta Bonifácius páter üdvözletét. – Ez minden? – Mester – kezdte Goldmund elakadó lélegzettel –, ott a kolostorban láttam Máriaképedet. Ne tekints rám, kérlek, ilyen gyanakvóan, igaz szeretet és tisztelet hozott elejbed. Nem vagyok gyáva, sokat vándoroltam, próbáltam vadont, havat és éhséget, kóstoltam ízüket, és nincs ember, akitől félnék. De tőled, uram, félek. Egyetlen hatalmas vágy tölti be szívemet, szinte belefájdul. – Miféle vágy ez? – Hogy tanítványod lehessek, és tanulhassak tőled, uram. – Nem te vagy az egyetlen, ifjú ember, akinek ez az óhaja. De van már segítségem kettő, nincs szükségem inasra. Honnét jöttél ide, és kit tisztelsz anyádnak-apádnak? – Nincsenek szüleim, és sehonnét sem jöttem. Egy kolostorban voltam diák, hol latint és görögöt tanultam, aztán megszöktem, és esztendők óta mindmáig bolyongtam. – Miért gondolod, hogy éppen képfaragónak születtél? Próbáltál már effélét? Rajzoltál-e már? – Sok rajzot készítettem, de nincsenek meg. Am hogy miért akarom e mesterséget megtanulni, azt uram, bízvást megmondhatom. Számos gondolatébresztő arcot és alakot láttam, sokat töprengtem, s némelyik gondolatom folyvást zaklatott, nem hagyott nyugton. Feltűnt, hogy egy test alkatán belül bizonyos forma, bizonyos vonás minduntalan, mindenhol visszatér, homlok a térdet, váll a csípőt tükrözi, és mindez lényegében egybeforr, azonos annak az embernek lényével meg kedélyével, akinek éppen ilyen a térde, válla és homloka. Feltűnt az is, mikor egy éjjel vajúdó asszony mellett segédkeztem, hogy a legkínzóbb fájdalomnak és a legnagyobb gyönyörnek egy az arca. A mester átható tekintettel nézte az idegent. – Tudod te, mit beszélsz? – Tudom, mester, ez így igaz. Hiszen ezért futottam ide. Éppen ez volt, amit legnagyobb örömömre és megdöbbenésemre a te Máriád is elmondott nekem. O, mennyi a fájdalom azon a kedves, tündökletes arcon, és mind e fájdalom hogyan változik át tiszta boldogsággá, csupa mosollyá. Amint megláttam, villám hasított belém, minden régi álmom, minden gondolatom hirtelen, úgy tetszett, beigazolódott, többé már nem volt hasztalan; mindjárt tudtam, mit tegyek, utam hová vezet. Kedves Niklaus mester, szívemből kérlek, engedd, uram, hogy tanuljak tőled. Niklaus, bár az arca nem lett nyájasabb, figyelmesen hallgatta végig. – Ifjú ember – mondta –, meglepően jól beszélsz a művészetről, és azt is csodálom, ha éveidet tekintem, hogy milyen sokat tudsz gyönyörről és fájdalomról. Örömömre szolgálna, ha egyszer egy este, kupa bor mellett, e dolgokról elbeszélgethetnék veled. De lásd: más egymással kellemesen, bölcsen diskurálni, és más egykét esztendőt munkában együtt élve eltölteni. Ez itt műhely, itt dolgoznak, nem fecsegnek, itt mit sem ér az, amit valaki kiagyal magának, és szavakba tudja önteni. Itt csak az ér valamit, amit kezével is megteremt. Mivel a szándékod komolynak látszik, nem küldelek egyszerűen tovább. Meglátjuk, vajon értesz-e valamihez. Formáztál-e már agyagból vagy viaszból? Goldmundnak hirtelen egy régi álma merült fel emlékezetében: agyagból kicsi alakokat formált, azok fölkerekedtek, és óriássá nőttek. Ámde erről hallgatott, és tudtára adta a mesternek, hogy ilyesmivel még nem próbálkozott. – Jól van. Akkor rajzolsz majd valamit. Ott az asztal, papír és szén. Ülj neki, rajzolj, idővel ne törődj, délig, vagy akár estélig is maradhatsz. Akkor majd elválik talán, mire vagy alkalmas. No, elég a beszédből, én folytatom az én munkámat, láss te is a magadéhoz. Ott ült hát Goldmund a székben a rajzolóasztal mellett, amit Niklaus mester kijelölt neki. Nem sürgette a munka, eleinte csak ült, várakozva, némán, akár egy ijedt diák, és kíváncsian, rajongva bámulta a félig hátat fordító, kis agyagfiguráján tovább munkálkodó mestert. Figyelmesen nézte a férfit, akinek szigorú, kissé már deresedő fejében és kemény, de nemes lélekkel áldott kézműves-kezében oly szépséges varázserők lakoztak. Más volt, mint amilyennek Goldmund elképzelte: öregebb, tapasztaltabb, szerényebb, józanabb, korántsem annyira sugárzó és nyájasan megnyerő, s egyáltalán nem látszott boldognak. Kérlelhetetlen élességgel vizsgálódó tekintete most munkájához fordult, így ettől szabadulva Goldmund a mester egész alakját tüzetesen magába fogadhatta. Ez a férfi – gondolta Goldmund – akár tudós is lehetett volna, szótlan, szigorú kutató, aki életét szívós, hosszan tartó, soha véget nem érő műnek szenteli, sok emberöltő munkáját, odaadását összesűrítő alkotásnak, amit számos elődje kezdett el, és folytatása egykor utódaira vár. A szemlélődő legalábbis ekképp olvasott a mester arcáról: sok türelem, sok tanult tapasztalat és töprengés, nagy szerénység, minden emberi munka kétes értékének tisztánlátása volt arra írva, de hit is: hite feladatában. A keze másképp beszélt, más nyelven, ellentmondott fejének. E két kéz keményen, de érző ujjakkal markolt a formálódó agyagba, úgy bánt vele, mint szerető odaadó kedvesével, eltelve gyengéd érzelemmel, mohósággal, nem téve azonban különbséget elfogadás és odaadás között, kéjesen, egyben ájtatosan, biztonsággal, mesterien, mintegy mélységes ősi tapasztalattal. Elragadtatva és csodálattal nézte Goldmund e nagy tehetséggel megáldott két kezet. Szívesen lerajzolta volna a mestert, ha keze és arca között nincs ez az ellentmondás, amely rá bénítóan hatott. Amint így talán egy óra hosszat figyelte telítve e férfi titkát kutató gondolatokkal – a magafeledten dolgozó művészt, bensejében egy másik kép bontakozott ki és vált lelki szeme előtt láthatóvá, egy ember képe, akit mindenek közül a legjobban ismert, akit nagyon szeretett, és mélységesen csodált; törés és ellentmondás híján való kép, holott ez az alak is bővelkedett sokrétű vonásokban, és számos küzdelemről tanúskodott. E kép barátja, Narziss képe volt. Egyre sűrűsödve gomolygott egységes egésszé, egyre fényesebben került napvilágra a belső törvény e szeretett ember képében, szellem formálta nemes feje, szellem szolgálatában szigorúvá, nemessé szépült fegyelmezett szája, kissé szomorú szeme, az

átszellemülésért vívott küzdelemtől lelket sugárzó szikár válla, nyúlánk nyaka, halovány, előkelő keze. Soha azóta, klastromi búcsúja óta nem élt ilyen teljességgel, nem látta soha ennyire tisztán barátja képét. Mintha álmodna, akaratlan és mégis ihlettel, feszítő kényszer szavára Goldmund óvatosan rajzolni kezdett, szerető kézzel, hódolattal húzta meg a szívében lakozó alak körvonalait, feledvén mestert, önmagát és a helyet, ahol volt. Nem látta, amint a műhelyben továbbszökik a fény, nem látta, amint a mester többször odapillant felé. Lényét betöltő, szíve parancsolta feladatát úgy végezte, mintha áldozatot mutatna be, hogy magasba emelje barátja képét, és megőrizze úgy, ahogyan ma lelkében él. Anélkül, hogy gondolt volna erre, úgy érezte, mintha adósságot róna le, mintha köszönetet mondana. Niklaus az asztalhoz lépett, és megszólalt: – Dél van; ebédelni megyek, velem tarthatsz. Hadd lám, rajzoltál-e? Goldmund mögé lépett, ránézett a nagy papírlapra, majd félretolta őt, és gondosan ügyes kezébe vette a lapot. Goldmund felriadt álmából, és szorongó várakozással tekintett a mesterre. A mester két kezében tartván a rajzot, világoskék szeme szigorú, kissé éles tekintetével alaposan megnézte. – Ki ez, akit itt lerajzoltál? – kérdezte egy idő múlva Niklaus. – A barátom, ifjú szerzetes és tudós. – Jól van. Moss kezet, az udvaron a kút. Aztán ehetünk. A legényeim nincsenek itthon, külső munkán vannak. Goldmund engedelmesen elindult, az udvaron megtalálta a kutat, megmosta a kezét, és sokért nem adta volna, ha most beleláthatna a mester fejébe. Mikor visszatért, az már nem volt a műhelyben, hallotta, amint a szomszéd helyiségben tett-vett, aztán megjelent – megmosakodott ő is, kötényét levetette, helyette becses posztókabátot viselt –ünnepélyesen, tekintélyesen. Előrement, fel egy lépcsőn, amelynek korlátoszlopait diófából faragott kis angyalfejek díszítették, át egy tornácon, ahol régi és új szobrok zsúfolódtak, így értek egy szép szobába, ahol a padló, a fal és a mennyezet keményfából volt, és az ablak előtt, a sarokban terített asztal állt. Egy fiatal teremtés jött be sietve, s Goldmund megismerte a tegnap esti, ablak-beli szép leányt. – Lisbeth – mondta a mester –, tégy még egy terítéket, vendéget hoztam. A neve... no lám, még nem is tudom a nevét. Goldmund bemutatkozott. – Tehát Goldmund. Ehetünk? – Máris, apám. Hozott még egy tányért, kisietett, és már vissza is tért a szolgálóval, aki felszolgálta az étket: disznóhúst, lencsét, fehér kenyeret. Ebéd alatt az apa erről is, arról is beszélgetett a lányával, Goldmund csendesen ült, keveset evett, nagyon feszélyezetten, bizonytalanul érezte magát. A lány ugyancsak tetszett neki, szép, délceg teremtés volt, szinte olyan magas, mint az apja, de illedelmesen, megközelíthetetlenül ült ott, mintha üveg mögött lenne, szóra, pillantásra sem méltatta az idegent. Ebéd után így szólt a mester: – Én még egy félórát pihenek, menj a műhelybe, vagy üsd el az időt odakünn, azután majd beszélünk a dologról. Goldmund köszönt, és kiment. Egy óra, de talán több idő is eltelt azóta, hogy a mester látta a rajzot, és szava sem volt róla. Most még egy félórát kell várnia! Nem tehetett mást, hát várt. A műhelybe nem ment, nem akarta most viszontlátni a rajzát. Kiment az udvarra, leült a kútkávára, és nézte a csőből szüntelenül ömlő, a mély kőedénybe hulló vízsugarat, hulltában, ahogy apró gyűrűket vetett, minduntalan levegőt szakított magával a mélybe, ahonnan az fehér gyöngyökben vissza-visszatért, és a magasba igyekezett. A sötét víztükörben meglátta arcát, s arra gondolt, hogy a kútból rá visszatekintő Goldmund régen nem a klastromi Goldmund, nem is a Lydia Goldmundja már, de nem is az erdőbeli Goldmund többé. Arra gondolt, hogy élete és minden emberi élet minduntalan változásban elfolyik, végül feloldódik, de művész által alkotott képe változatlan, örökké ugyanaz marad. Talán – gondolta – minden művészet és talán minden szellemi gyökere is a halálfélelem. Félünk a haláltól, borzadunk az elmúlástól, szomorúan nézzük őszről őszre a virágok hamari hervadását, a levelek hullását, és szívünkben érezzük bizonyosságát: mulandók vagyunk magunk is, hamar hervadók. Amikor tehát a művész kezével képeket alkotunk a gondolkodó agyával törvények után kutatunk, gondolatokat formulázunk, azért tesszük, hogy valamit mégis megmentsünk e roppant haláltáncból, valamit odaállíthassunk, ami maradandóbb, mint mi magunk. Az asszony, akiről a mester szépséges madonnáját mintázta, talán elhervadt, talán már nem is él, nemsokára a mester is meghal, mások laknak majd házában, mások ülnek asztalához, de műve fennmarad, száz év múlva, és még sokkal tovább is ott fénylik a csendes klastromtemplomban, örökké szépségesen, szája körül sosem változó, éppúgy viruló, éppoly szomorú, örök mosolyával. Meghallotta, hogy a mester lefelé tart a lépcsőn, és gyorsan a műhelybe futott. Niklaus mester fel-alá járt, többször ránézett Goldmund rajzára, végre megállt az ablak előtt, és kissé vontatott, száraz modorában így szólt: – Mifelénk az a szokás járja, hogy az inas legalább négy esztendeig tanul, és apja azért a mesterének tanulópénzt fizet. Mivel szünetet tartott, Goldmund azt hitte, attól fél, nem kap majd tőle tanulópénzt. Villámgyorsan elővette kését, felhasította a varrást, és kihalászta eldugott dukátját. Niklaus álmélkodva nézte, aztán, amint Goldmund odanyújtotta neki az aranyat, nevetni kezdett. – Ó, hát így értetted? – nevette. – Nem, ifjú ember, tartsd csak meg a pénzed. Hallgass hát ide. Arról beszéltem, hogy a mi céhünkben az inasok dolgában mi a szokás. De én nem vagyok közönséges tanítómester, és te nem vagy közönséges tanulóinas. Mert az afféle tizenhárom-tizennégy, legfeljebb tizenöt esztendős, mikor megkezdi tanulóéveit, és fele idejét műhelysöprögetéssel tölti, meg zabot hegyez. Te azonban már letörülted szád széléről a tejfelt, korod után régen legény vagy akár mester is lehetnél. Szakállas inast még a mi céhünkben soha nem láttak. Azt is mondtam neked, nem tartok a házamban inast. De te nem is látszol olyannak, aki tűrné, hogy parancsoljanak neki, meg ide-oda küldözgessék. Goldmund türelmetlensége tovább már nem nőhetett, a mester valahány szava kínpadra feszítette, rettentő unalmasnak, iskolamesteresnek érezte valamennyit. Hevesen felkiáltott: – Minek mondod, uram, ha úgysem gondolsz arra, hogy tanulósorba végy? A mester nem zavartatta magát, szokott modorában tovább folytatta: – Egy óra hosszat töprengtem sorsodon, most légy hát türelemmel te is, hallgass meg. Láttam a rajzodat. Vannak hibái, de mindazonáltal szép. Ha nem lenne az, hát fél forinttal megajándékoználak, menj isten hírével, és elfelejtenélek. Több mondanivalóm a rajzodról nincs. Szeretnék segíteni abban, hogy művész lehess, talán ez a hivatásod. De te inas már nem lehetsz, aki pedig nem volt inas, nem szolgálta le tanulóéveit, az céhünkben legény és mester sem lehet. Ennyit elöljáróban. De egy próbát tehetsz. Ha módodban áll, hogy egy ideig a városban maradj, eljárhatsz hozzám, és egyet-mást tanulhatsz. Kötelező szó, szerződés nélkül, s abban az órában akkor mégy tovább, mikor kedved tartja. Eltörhetsz nálam néhány faragókést, tönkretehetsz néhány fatuskót, ha meg kiderül, hogy nem vagy képfaragó, éppenséggel másfelé fordítod szekered rúdját. Megelégszel ezzel? Szégyenkezve és meghatottan hallgatta Goldmund. – Szívből köszönöm, uram – kiáltotta. Hontalan vagyok, így hát a városban is megélek majd, éppúgy, mint az erdőn. Megértelek, uram, ha nem akarsz gondot, felelősséget vállalni miattam, mint egy inasgyerekért. Nagy szerencsének tartom, hogy nálad tanulhatok. Szívből köszönöm hozzám való jóságodat.

Tizenegyedik fejezet Új képekkel ölelte körül Goldmundot a város, új élet vette kezdetét. Amilyen vidáman csalogató, buja bőséggel fogadta e tartomány és e város, oly örvendeztetően, sokat ígérően várta új élete. Ha lelkében érintetlen maradt is a szomorúság és a látó tudás alapja, a felszínen mégis tarkán pompázott előtte az élet. Goldmund életének legboldogabb, leggondtalanabb korszaka köszöntött be. Künn a gazdag püspökváros minden művészete, asszonyai, ezernyi kellemetes játéka és látványossága üdvözölte; belül ébredő művészlénye ajándékozta meg új megérzésekkel, tapasztalásokkal. A mester közbenjárására a halpiacon, egy aranyozó házában talált hajlékra, s a mestertől meg az aranyozótól megtanulta a fa és a gipsz, festék és kence meg az aranyfüst használatának mesterségét. Goldmund nem tartozott a boldogtalan, nagy adottságokkal megáldott, de a kifejezés eszközét hiába kereső művészek közé. Mert akad olyan ember, több is, akinek megadatott, hogy a világ szépségét mélyen, hatalmasan átérezze, és lelkében nemes, jelentős képek foganjanak, ámde nem leli útját, miképp adhatná vissza újra e képeket, hogyan fejezhetné ki, hogyan közölhetné a többiek örömére. Goldmund nem szűkölködött e téren. Könnyedén, játszva használta kezét és tanulta meg a mesterségbeli fogásokat, fortélyokat, éppoly könnyedén, mint munka után néhány cimborájától a lantpengetést és a táncot falusi vasárnapok táncmulatságain. Könnyen tanulta, ment magától. De azért alaposan neki kellett gyürkőznie a fafaragásnak, nehézségekbe ütközött, csalódások érték, jó néhány takaros fadarabot tönkrehasogatott, nemegyszer derekasan ujjába vágott. De gyorsan túljutott a kezdet nehezén, és ügyességre tett szert. A mester mégis gyakran nagyon elégedetlen volt vele, és így beszélt: – Jó is, Goldmund, hogy se inasom, se legényem nem vagy, szerencsére tudjuk, erdőből, országútról vetődtél ide, ahová egy napon visszakerülsz. Aki azt hinné, netán polgár és kézműves, nem pedig hontalan kóricáló vagy, könnyen kísértésbe esne olyasmit kívánni tőled, amit minden mester megkíván az embereitől. Jó munkás vagy, ha éppen úgy tartja kedved. De a múlt héten is két nap kóricáltál. Tegnap is az udvari műhelyben, ahol két angyalfej várta, hogy fényesre csiszold, átaludtad a fél napot. Goldmund szótlanul hallgatta, nem magyarázkodott, a szemrehányás jogos volt. Tudta magáról: nem szorgalmas, és nem éppen megbízható. Valameddig munkája lebilincselte, nehéz feladat elé állította, vagy ügyessége öntudatával és örömével töltötte el, addig buzgón dolgozott. A nehéz testi munkát kelletlenül végezte, és a mesterséggel járó nem nehéz, de időt, szorgalmat igénylő, állhatatosságot, türelmet kívánó feladatokat gyakran elviselhetetlennek érezte. Olykor maga is csodálkozott ezen. Egykét esztendei vándorlás elegendő lett volna, hogy ellustuljon, és megbízhatatlanná váljék? Vagy talán anyja egyre növekvő, benne elhatalmasodó öröksége lenne? Honnét ered hát a hiba? Jól emlékezett még első klastromi éveire, szorgalmas, jóravaló diákmagára. Honnét volt akkoriban ma hiányzó, oly nagy türelme, hogyan tudta oly fáradhatatlan odaadással biflázni a latin szintaxist és mind a görög aorisztoszokat, holott szíve mélyén valójában nem is volt neki fontos? Olykor elgondolkozott ezen. Akkor a szeretet acélozta meg és növesztette szárnyát, tanulása nem volt egyéb, mint Narzisst ostromló esdeklés, mivel szeretetét csak figyelme és elismerése felkeltésével nyerhette el. Akkoriban a szeretett tanító egyetlen elismerő pillantásáért órák, napok hosszat volt képes fáradozni. Azután áhított célja beteljesült, Narziss a barátja lett, és különös módon éppen a tudós Narziss vezette rá, hogy a tudomány nem az ő világa, és felidézte lelkében anyja elveszett képét. A tudomány, a szerzetesi eszmény és erény helyett új urai lényének hatalmas, ősi ösztönei lettek: a nemiség, az asszony szerelme, a függetlenség vágya, a vándorlás. Ámde meglátta a mester Máriaszobrát, felfedezte önmagában a művészt, új útra lépett, s újra megállapodott. De most mi történt? Hová vezet tovább az útja? Honnét hát az akadályok? Eleinte nem ismerte fel. Azt értette meg csupán, hogy hiába csodálja Niklaus mestert oly nagyon, semmiképpen sem szereti úgy, mint egykor Narzisst, hiszen néha még öröme is telik benne, ha kiábrándíthatja vagy felbosszantja. Úgy vélte, ez a mester kettős lényével függ össze. Niklaus kezének teremtményei – legalábbis a legjobbak –Goldmund tisztelt eszményképei voltak, a mester azonban nem volt eszményképe. Niklaus mesterben a művész mellett, aki a legszebb és legfájdalmasabb mosolyú Istenanyaképet faragta, a látó és tudó mellett, akinek keze mély tapasztalatokat és sejtelmeket varázsolt látható képekké, egy másik Niklaus is lakozott: a kissé szigorú és aggályos családapa és céhmester, csendes házában lányával és egy rút szolgálóval nyugalmas, kissé tespedt életet élő özvegy, nyugodt, mértékletes, rendezett és tisztességes életben elkényelmesedett férfiú, aki Goldmund legerősebb ösztönei ellen hevesen védekezett. Bár Goldmund tisztelte mesterét, bár soha nem volt hajlandó, hogy másokat róla faggasson, vagy mások előtt felette ítélkezzék, egy esztendő után mégis minden megtudhatót, a legjelentéktelenebbet is, tudott Niklausról. E mester becses volt szívének, szerette és gyűlölte egyaránt, nem hagyott neki nyugtot, és ezért a tanítvány szeretetével és gyanakvásával, mindig lesben álló tudásszomjával behatolt természete és élete rejtelmeibe. Látta, hogy Niklaus házában se inas, se legény nem lakott, holott szoba lett volna elég. Látta, hogy csak nagyon ritkán hagyja el házát, és éppoly ritkán fogad vendégeket. Megfigyelte, milyen megható és féltékeny szeretettel övezi lányát, rejtegetni próbálja mindenki elől. Tudta azt is, hogy özvegyi, szigorú, koravén önmegtartóztatása mögött még eleven ösztönök bujkálnak, és olykor, ha egy külső megbízatás útra szólítja, az utazás egy-két napjára csodálatosan megváltozik és megfiatalodik. Egyszer észrevette egy idegen városkában, ahol faragott szószéket állítottak fel, hogy Niklaus mester napszállta után lopva egy megvásárolható szajhához osont, és utána naphosszat nyugtalan, haragos kedvében volt. Idővel a tudásszomjhoz még más is csatlakozott, ami Goldmundot a mester házában tartotta, és fejtörést okozott neki. Lisbeth volt, a mester szép leánya, aki megtetszett neki nagyon. Ritkán láthatta, a lány soha nem lépett a műhelybe, s Goldmund nem tudta okát, vajon férfikerülő ridegségét csupán apja tukmálta-e rá, vagy természetéből ered. Nem kerülhette el figyelmét, hogy a mester többé nem hívta asztalához, és azon volt, hogy minden találkozásukat meghiúsítsa. Látta, Lisbeth igen becses, féltve őrzött szűz, házasság nélkül szerelemre nála remény nem terem, és az is, aki őt oltárhoz vezetné, csak jóravaló szülők fia, rangos céh tagja, lehetőleg vagyonos ember lehet. Lisbeth szépsége, amely annyira más volt, mint az asszonycsavargóké és parasztném-bereké, már azon az első napon magához delejezte Goldmund szemét. Valami, még előtte ismeretlen, valami különleges rejlett benne, amely Goldmundot hevesen vonzotta, s egyben mégis gyanakvóvá, sőt ingerültté tette, valami nagy nyugalom és ártatlanság, illendőség és tisztaság, amely mégsem volt gyermeki, minden illem és szemérem mögött rejtett ridegség gőgje bujkált, s így ártatlansága nem hatotta meg, nem fegyverezte le Goldmundot (aki gyereket soha el nem csábított volna), hanem bosszantotta és ingerelte. Alighogy alakja lelkében eleven képpé, közelebbi ismerőssé változott, vágyat érzett, hogy egyszer megalkossa szobrát, de nem mostani magáról, hanem megbolydult, érzéki, és szenvedő vonásokkal, ébren, nem a tiszta Szüzet, hanem Magdolnát. Gyakran vágyott arra, hogy e nyugodt, szép és mozdulatlan arcot egyszer akár gyönyörtől, akár fájdalomtól feldúltan, fellapozva, titkát meztelenül lássa. Egy másik arc is lakott még lelkében, mégsem egészen az övé, egy szüntelen elszökő, beburkolózó arc, sóvárogva kívánta, hogy egyszer megragadja, művészetével életre keltse. Az anya arca volt. Már régen nem az a régi, nem az, amely Narziss-szal való beszélgetései után az emlékezet sötét mélységéből újra megjelent. A vándorlás napjaiban, szerelmes éjszakákon, a vágyakozás perceiben, a halálveszedelem és halálközelség óráiban lassan megváltozott, gazdagabb, árnyaltabb lett az anya arca, már nemcsak az ő anyja volt, vonásaiból, színeiből egy személytelen anyakép alakult ki, Eva, az Ősanya képe. Miként Niklaus mester egyik-másik madonnájában – Goldmund szemében felülmúlhatatlannak tetsző módon – a kifejezés tökéletességével és erejével megalkotta a fájdalmas Istenanya képmását, ő azt remélte, egykor érettebb, biztosabb tudással megalkothatja majd a világi Eva-Anya képét, úgy, amint az legrégibb, legdrágább szentségeként szívében él. Ez a benső kép, egykor csupán anyja és hozzáfonódó szerelme emlékképe, állandó változásban nőttön-nőtt. Liese, a cigányasszony, Lydia, a lovagkisasszony vonása mind, és némely más asszonyi arc utat talált az eredeti képbe, de nemcsak ők, a szeretett asszonyi arcok alkották tovább, formálta, új vonásokkal gazdagította minden megrázkódtatás, minden tapasztalat és minden élmény. Ez az alak, ha egykor sikerül, és láthatóvá varázsolja, nem egyetlen asszony személyét ábrázolja majd, hanem az életet magát jelentő Ősanyát. Gyakran úgy hitte, látja, olykor megjelent álmaiban is. De erről az Eva-látomásról és arról, hogy mit is fejezne ki, mondani csak ennyit tudott: az életöröm, a szenvedés és a halál titkos rokonságáról val-lana. Egy esztendő leforgása alatt Goldmund sokat tanult. Hamarosan nagy biztonsággal rajzolt, és a faragás mellett Niklaus alkalomadtán megengedte, hogy agyagmintázással is kísérletezzék. Első sikerült műve egy jó kétarasznyi agyagszobrocska, a kicsi Júlia, Lydia húgocskájának csábos-varázsos alakja volt. E munkáját a mester megdicsérte, de kívánságát – hogy fémbe önthesse – nem teljesítette, mondván, e figura túl buja és világi, nem vállalja a keresztapaságot. Ezután került sor Narziss szobrának megalkotására. Goldmund faragta ki fából, mégpedig János tanítvány alakjában, mivel a mester, ha megfelel, egy golgotacsoportba kívánta állítani, amelyre megbízatása volt, s mindkét legénye hosszú idő óta már csak ezen dolgozott, a végső kivitelezést a mesterre hagyván. Mélységes szeretettel dolgozott Goldmund Narziss alakján, valahányszor kizökkent a kerékvágásból – és ez nem ritkán esett meg –, ebben a munkában újra magára, művészetére, lelkére talált; szeretkezések, dáridók, cimborás duhajkodások, kockajáték, sűrű sorral dulakodások is hevesen magukkal sodorták, utána aztán egy vagy több napon át kerülte a műhelyt, vagy ziláltan és fásultan állt munkája mellett. Ámde

János tanítvány kedves, tűnődő alakján, ahogy egyre tisztábban lépett elő a fából, csak az ihlet, az odaadás és az alázat óráiban dolgozott. Ezekben az órákban nem volt sem szomorú, sem vidám, nem tudott az élet gyönyöréről, sem az elmúlásról, visszaosont szívébe az a hódoló, fényes, tiszta hangzatú érzés, amellyel egykor boldogan hajlott barátja irányító keze alá. Nem ő volt az, aki ott állt, és önszántából szobrot faragott; sokkal inkább a másik, sokkal inkább maga Narziss éltette, mozgatta az ő művészkezét, hogy a mulandóságból, az élet változékonyságából kilépve, felmutassa lénye tiszta képét. Így születnek, érezte gyakran borzongva Goldmund, az igazi művek. A mester halhatatlan madonnája – azóta is egy-egy vasárnapon a klastromban felkereste – szintén így keletkezett. E titokzatos, szentséges úton születtek a régi szobrok legjobbjai is, amelyeket a mester odafönn, a tornácon őrzött. Így születik meg majd egykor az a kép is, az egyedülvaló, a néki még rejtelmesebb, hódolatra méltóbb másik, az Ősanya képe. Ó, ha emberi kézből csak ilyen csillag magányú mesterművek kívánkoznának elő, ilyen szent és szükséges, szándékoltsággal és hiúsággal be nem mocskolt képek! De ez nem így van, tudta régen. Keletkezhetnek más képek is, tetszetős, bájos dolgok nagy mesterségbeli tudással, a művészet kedvelőinek örömére, templomok és tanácstermek díszére – szép dolgok valóban, de nem magasztos, nem igazi, lélek méhében fogant művek. Nemcsak Niklaustól és más mesterektől látott effajta műveket, amelyhez a találékonyság minden bája, minden gondos mívességük ellenére is csupán játékszerek voltak. Tudta saját szégyenére és bánatára, tulajdon szívében, tulajdon kezében is érezte már, mit jelent, ha a művész önelégültségből, becsvágyból, virtuskodásból efféle tetszetős dolgokat tár a világ elé. Mikor első ízben döbbent e felismerésre, halálosan elszomorodott. Ó, csinos angyalszobrocskák vagy egyéb limlomok gyártása kedvéért, még ha százszor oly csinosak is, nem érdemes művésznek lenni! Másoknak, kézműveseknek, polgároknak, békés, elégedett lelkeknek talán elég, neki azonban nem. Művészet és művészi lét neki semmit nem ért, ha nem perzselt, akár a nap, nem tombolt, mint a vihar, ha csak kedvtelést, csupán kellemetlenséget, kis örömöt adott. Másra vágyott. Kecses csipkefinom mívű Máriakoronát aranyfüsttel szépen bearanyozni –nem szája íze szerinti munka volt, még ha oly busásan megfizették is. Miért fogadott el Niklaus mester minden efféle megbízatást? Miért tartott két mesterlegényt? Miért hallgatta órák hosszat, rőffel kezében a tanácsurakat vagy prépostokat, ha portált vagy szószéket rendeltek nála? Két kicsinyes okból tette: adott arra, hogy híres, megbízatásokkal elhalmozott művész legyen, ő maga meg a pénzt halmozta, pénzt, de nem nagy vállalkozásokra, nem is nagy élvezetekre, hanem pénzt amúgy is régen gazdag lányának, pénzt kelengyére, csipkegallérokra és brokátruhákra, drága takarókkal, vászonholmival teli, diófából faragott hitvesi ágyra! Vajon a szép leányzó nem próbálhatná a szerelmet éppoly jól akármelyik szénapadláson is! Ilyen elmélkedések idején mélyen felbolydult benne anyja vére, a hontalanok büszkesége és megvetése a falak között ücsörgőkkel, a birtoklókkal szemben. Némelykor úgy viszolygott kézművességtől, mestertől egyaránt, akár a szálkás babtól, gyakran már-már szinte megszökött. A mester maga is több ízben bosszúsan bánta, miért fogta pártját e megbízhatatlan, türelmét olykor súlyosan próbára tevő, nehéz legénynek. Nem hangolta jobb kedvre az sem, amit Goldmund életmódjáról megtudott; közönye pénz s vagyon iránt, pazarló kedve, számos szeretkezése, gyakori duhajkodásai. Íme, egy cigányt, állhatatlan fickót fogadott házába. Az sem kerülte el figyelmét, milyen szemmel méregeti ez a széltoló az ő Lisbeth lányát. Ha mégis több türelmet szentelt neki, mint amennyi jólesett, nem kötelességtudásból vagy aggályoskodásból, hanem János apostol miatt tette, akinek a szobrát keletkezőben látta. A szeretet és lelki rokonság érzésével – amit magának sem vallott be egészen – nézte, ahogy ez az erdőből nyakára szabadult cigány a fölöttébb megható, oly szép és mégis annyira ügyetlen rajz nyomán, amelynek kedvéért egykor itt tartotta, most lassan és szeszélyesen – ámde szívósan és hibátlanul faragta ki a fából tanítványszobrát. Minden szeszély és törés ellenére egyszer elkészül majd – ebben a mester nem kételkedett –, és akkor olyan mű lesz, amihez fogható egyetlen legénye kezéből sem került ki soha, sőt, nagy mestereknek is csak néhanapján sikerül. Bármennyi kivetnivalót talált is tanítványában a mester, bármennyit dorgálta, bármilyen gyakran haragudott is rá – János tanítvány miatt soha egy szó említést nem tett. Ezekben az esztendőkben Goldmundot lassacskán elhagyta mindazon ifjúi báj, fiús ártatlanság, amelyben oly sokan tetszésüket lelték. Szép, erős férfi vált belőle, az asszonyok nagyon, a férfiak módjával kedvelték. Amióta Narziss klastromi éveinek szelíd álmából felébresztette, amióta világ és vándorlás meggyúrta, kedélye, belső arculata is nagyon megváltozott. A bájos, szelíd, jámbor és készséges, mindenki kedvence klastromi diákból már régen merőben más ember lett. Narziss felébresztette, az asszonyok tudóvá tették, a vándorlás letörölte hamvát. Barátja nem volt, szíve az asszonyokhoz húzott. Azok könnyen megnyerték, elegendő volt egyetlen vágyakozó pillantás. Asszonyszemélynek nehezen állt ellen, a legcsekélyebb kihívásra is választ adott. És őt, a szépségre oly kényesen érzékenyt, aki többnyire az egészen fiatal, tavaszi hamvas lányokat szerette, a csúnyácska, már nem fiatal asszonyok is megindíthatták, megejthették. A táncteremben olykor szánalomból fennakadt valamelyik vénecske, hoppon maradt, elszontyolodott lányon, aki nemcsak szánalmára, hanem örökké élénk kíváncsiságára is hatott, úgy hódította meg. Mihelyt egy asszonyt szeretni kezdett – ha hetekre vagy csak órákra is –, addig szépnek látta, addig egész szívével szerette. A tapasztalat megtanította: minden asszony szép és boldogító lehet, minden asszonynak titka és varázsa van, amely, ha megnyílik, üdvösséget ad; s a jelentéktelen, a férfiszemmel lenézett – csodás parázzsal, odaadással –, aki elvirágzott, anyás gyengédségnél szomorúbb, édesebb szerelemmel szerethet. Ebben minden asszony egy volt. Ahol a szépség vagy ifjúság hiányzott, mindig kárpótolta valamilyen különös arckifejezés vagy mozdulat. De természetesen nem minden asszony bilincselte le egyforma hosszan. A fiatalabbakat és szebbeket nem szerette jobban, mint a csúnyákat, nem volt hálásabb nekik, sosem szeretett félig. De volt asszony, aki három vagy tíz szerelmes éjszaka után béklyózta csak igazán magához, és volt, akit már első alkalommal megismert, és azután elfelejtett. Úgy érezte, hogy egyedül a szerelem és a gyönyör töltheti meg igazán melegséggel, értékkel az életet. Becsvágyat nem ismert, püspök, koldus mindegy volt neki, harácsolás és birtokvágy nem vakította, megvetette mind, soha a legkisebb áldozatot nem hozta volna értűk, és a pénzt, amit időnként busásan keresett, könnyelműen tékozolta. Az asszonyok szerelmét, a nemek játékát helyezte mindenek fölé. Szomorúságra, kedvtelenségre ha oly gyakran hajlott, magva annak az a tapasztalat volt, hogy múló és illanó a gyönyör. Az élet minden gyönyöre és minden fájdalma egyetlen képben jelent meg előtte, minden átélhetőnek egy volt a lelke: a szerelmi öröm hirtelen villanó, elbűvölő fellobbanása, röpke, sóvárgó perzselése, illanó ellobbanása. E szomorúságnak és e borzongató mulandóság-felismerésnek éppoly odaadással engedte át magát, mint a szerelemnek, mert ez a mélabú is szerelem, ez is gyönyör volt. Miként bizonyos, hogy a szerelmi gyönyör a legforróbb, üdvösséggel teli feszültség pillanatában a következő lehelettel eltűnik, és meghal újra, úgy bizonyos, hogy a mélységes magányt, a mélabúba temetkezést is hirtelen az élet napfényes oldala utáni vágyódás, újabb rajongás nyeli el. Halál és kéj egytestvérek. Az élet anyjának neve lehet szerelem vagy gyönyör, lehet sír és lehet enyészet is. Éva, ő volt ez az anya, a boldogság forrása és a halál kútja, örökkön szülő, örökkön gyilkoló, a szerelem és a kegyetlenség maga, alakja példává, szent jelképpé magasztosult, minél tovább hordozta magában. Tudta, nem szavakkal és nem tudatosan, de vére mélyebb tudásával – útja az anyához vezet, a gyönyörhöz és a halálhoz. A szellem és az akarat, az élet apai oldala nem az ő hazája volt. Az Narziss hazája, és Goldmund most érezte át, értette meg először igazán barátja szavait, most látta meg benne önmaga ellentétét, és ezt formálta meg, ezt hozta napvilágra készülő Jánosában. Narziss után lehet zokogva vágyódni, lehet csodákat álmodni róla, de elérni őt, hozzá hasonlóvá válni nem lehet. Valamiféle titkos érzékkel Goldmund művészete titkát is megsejtette, szívbéli művészet-szerelmét, néhanapján való vad gyűlöletét is iránta. Gondolatok nélkül, sejtelmesen érezte sokféle példázatban. A művészet az apai és anyai világ egyesülése, a szellemé és a véré foganhat a teljes érzéki szférában, és vezethet a teljes absztrakthoz, vagy eredhet tiszta eszmevilágból, s végződhet a legvéresebb húsban. A valóban magasztos, nem holmi talmi fénnyel csillogó művecskék, az örök titokkal teli műalkotások mind, miként a mester Istenanya-szobra és minden valódi, vitathatatlan mestermű, ilyen fenyegető és egyben mosolygós, férfit és nőit, ösztönszerűt és tiszta szellemit együtt sugárzó kettős arculatú. E kettős arculatot Éva anya sugározza majd igazán, ha egykor alakba tudja önteni. A művészetben és a művészi létben Goldmund lehetőséget találhatott, hogy mélységes ellentmondásai megbékéljenek, vagy legalábbis meghasonlott természete csodálatos, új meg új példázatokban kifejezésre jusson. A művészet azonban nem volt merő ajándék, semmiképpen se volt ingyen kapható, sokba került nagyon, áldozatot követelt. Több mint három éven át áldozta érte Goldmund a legszentebbet, a szerelmi mámor mellett a legértékesebbet: a szabadságot. A szabad életet, a kószálást a határtalanban, a vándorlás kénye-kedvét, a magányt és függetlenséget – mindezt feláldozta. Mondhatták egyesek szeszélyesnek, engedetlennek, vagy rátartinak, ha időnként műhelyt és munkát dühösen elhanyagolt – neki ez az élet gyakran végsőkig elkeserítő rabszolgasor volt. Nem a mester, nem a jövő, nem is a szükség – maga a művészet követelte, hogy engedelmes legyen. Mennyi jelentéktelen dolgot is igényelt a Művészet, ez az oly szelleminek tetsző istennő. Feje fölé tető kellett, kellett neki szerszám, fa, agyag, festék, arany – munkát és türelmet kívánt. Áldozati oltára kövére került az erdők vad szabadsága, a messziség mámora, a veszedelem fanyar kéje, az ínség büszkesége, fulladozva, fogcsikorgatással újra meg újra meghozta neki ezt az áldozatot. Az áldozat egy része megtérült, parányi bosszút állhatott mostani élete megállapodott, rabszolgás rendjéért, ha bizonyos szerelmi kalandjaiban vetélytársaival ölre ment. Minden visszafojtott vadságának, lénye minden gúzsba kötött erejének füstje e szükség törte résen át csapott ki, hírhedt és rettegett duhaj lett belőle. A lányokhoz menőben, vagy a táncból hazafelé, ha sötét utcán hirtelen megtámadták, és néhány botütést kóstolt a háta, ha ilyenkor villámgyorsan hátraugrott, és védekezésből támadásba lendülhetett lihegve, lihegő ellenfelét ha magához szoríthatta, öklével állába vághatott, haját téphette, és torkát alaposan megszorongathatta mindez kedvére való volt, és egy időre meggyógyította borongó kedélyét.

Mindez az asszonyoknak is tetszett. Amíg János tanítványt mintázta, viselt dolgai munkája napjait bőven kitöltötték, és mindennek értelme is volt. Ez a munka sokáig tartott, az arcon és a kezeken áhítatos és türelmes fegyelemmel végezte az utolsó simításokat. A legények műhelye mögötti kis pajtában fejezte be a munkát. És elérkezett végre a hajnali óra, mikor a szobor készen állt. Goldmund seprőt hozott, gondosan tisztára takarította a pajtát, gyengéden lesöpörte Jánosa hajából a fűrészpor utolsó morzsalékát is, aztán sokáig ott állt előtte, egy óra hosszát, és még tovább, ünnepélyes, ritka, életében talán még megismétlődő, de talán egyetlen és mindvégig megmaradó nagy élmény érzésével eltelve. A férfi esküvője vagy lovaggá ütése napján, az asszony első szülése után érezhet hasonló megrendülést, felemelő üdvösséget szívében, mélységes komolyságot és egyben máris valami titkos szorongást a pillanattól, amikor az a Különleges és Egyetlenegy – átéltté, múlttá rendeződik, és a hétköznapok falánk egymásutánja elnyeli. Állt, és nézte barátját, Narzisst, tanulóévei kormányosát, amint ott magasodik a szép, legkedvesebb tanítvány szerepében, köntösébe burkoltan, égre emelt, figyelő arcán a nyugalom, odaadás és áhítat hajnalodó mosolyhoz hasonló kifejezésével. E szép, jámbor és átszellemült arc, a karcsú, szinte lebegő alak, e jámboran és lelkesen magasra emelt, hosszú kéz, holott telve volt ifjúsággal és belső zenével, ismerte a fájdalmat és halált, de nem ismerte a kétségbeesést; a zűrzavart és a lázadást. Lehetett boldog vagy szomorú a lélek e nemes vonások mögött, de összhangja tiszta volt, hamis hang nem zavarta. Goldmund állt, és nézte művét. Szemlélődése kora ifjúsága és barátsága emlékműve előtt áhítattal kezdődött, de gondok és súlyos gondolatok viharával ért véget. Itt áll hát műve, a szép tanítvány fennmarad, szelíd virágzása nem hervad soha. De ő, aki megalkotta, búcsúzik művétől, holnap már nem az övé, nem várja többé, nem növekedhet, nem virágozhat ki keze alatt, nem lehet többé menedék és vigasz, és nem jelentheti az élet értelmét. Szíve üres, így marad itt. Legjobb talán az lenne – úgy érezte –, ha nemcsak Jánosától venne búcsút, hanem egyben a mestertől, a várostól és a művészettől is. Itt már semmi dolga; nem élnek lelkében megformálható képek. A képek áhított képe, az Ősanya alakja sokáig, még nagyon sokáig elérhetetlen. Fényezzen hát újra angyalszobrocskákat, és faragjon ornamenseket? Sarkon fordult, és átment a mester műhelyébe. Csendesen nyitott be, és ott állt az ajtóban, amíg Niklaus észre nem vette, és meg nem szólította. – Mi jót hoztál, Goldmund? – Elkészült a szobrom, talán átjöhetnél, uram, valamikor, mielőtt ebédelni mégy, hogy megtekintsd. – Szívesen megyek, mégpedig tüstént. Együtt mentek át, nyitva hagyták maguk mögött az ajtót, hadd legyen világosabb. Niklaus jó ideje nem látta már a szobrot, nem akarta Goldmundot munkájában zavarni. Most néma figyelemmel szemlélte a művet, zárkózott arca megszépült és felderült, Goldmund örömet látott szigorú kék szemében. – Jó – mondta a mester. – Igen jó. Ez a remeked, Goldmund, most már érted a mesterséged. Be fogom mutatni a szobrodat a céhben, és kérem majd, hogy mesterlevelet adjanak neked; megszolgáltál érte. Goldmund nem sokat adott a céhre, de tudta, mennyi elismerést jelentenek a mester szavai, és örvendezett. Mialatt Niklaus lassan körbejárta János tanítvány szobrát, felsóhajtott, és így szólt: – Ez az alak merő jámborság és tisztaság, komoly ugyan, de mégis csupa boldogság és béke. Azt hinné az ember, hogy – aki készítette, szívében nagyon tiszta és vidám. Goldmund mosolygott. – Jól tudod, uram, e szoborban nem magamat mintáztam, hanem legkedvesebb barátomat. Övé a tisztaság és a béke, nem az enyém. Valójában nem is én készítettem ezt a szobrot, hanem ő sugallta azt lelkemnek. – Meglehet – mondta Niklaus. – Az ilyen képek születése titok. Nem vagyok éppen alázatos, de meg kell mondanom: sok olyan művet alkottam, amely messze a tied mögött marad, nem mesterségben, nem is gondosságban, hanem igazságban. Nos, jól tudod, ilyen mű kétszer nem születik, nem ismételhető. Titok. – Tudom – mondta Goldmund –, amikor a szobor készen állt, és rátekintettem, erre gondoltam: ilyet soha többé nem faraghatsz. Ezért úgy hiszem, mester, hamarosan megint vándorútra indulok. Álmélkodva és kedvetlenül pillantott rá Niklaus, szeme újra szigorúvá változott: – Erről még beszélgetünk. A te munkád még csak most kezdődne igazából, nem épp a legjobb pillanatban futnál a világba. De mára tedd le a faragókést, ebédre az én vendégem vagy. Délben Goldmund megfésülve, kimosakodva, ünneplőben érkezett. Ezúttal tudta, mit jelent, mily ritka kitüntetés, ha a mester valakit asztalához hív. Mégis, amint a lépcsőkön fel, a szobrokkal telezsúfolt tornác felé tartott, közel sem volt a szíve telve any-nyi tisztelettel és szorongó örömmel, mint az első alkalommal, amikor dobogó szívvel lépett e csendes, szép szobákba. Lisbeth is kicsinosította magát, ékköves nyakláncot viselt, és az asztalon ponty és bor mellett még egy meglepetés várta Goldmundot, a mester egy bőrerszényt ajándékozott neki, két aranypénz volt benne, bére a befejezett szoborért. Ezúttal nem hallgatta némán apa és lánya társalgását. Mindketten szóltak hozzá, és koccintottak vele. Goldmund szeme nem volt rest, élt az alkalommal, nem titkolta, mennyire tetszik neki a szép lány – és alaposan megfigyelte előkelő, kissé gőgös arcát. Udvariasan bánt vele a lány, de Goldmundban csalódást keltett, mert el sem pirult, neki sem melegedett. Ismét elfogta forró vágya, hogy a szép mozdulatlan arcot egyszer szólásra, titka megvallására kényszerítse.

Ebéd után köszönetet mondott, kissé elidőzött a tornác faragványai között, és a délutánt – tétova, tanácstalan csavargó – a városban kóborolta át. A mester minden várakozását túlszárnyalta – nagyon megtisztelte. Miért nem boldogítja ez? Miért becsüli oly kevésre mind e tisztességet? Egy ötlet sugallatása lovat bérelt, és kilovagolt a kolostorba, ahol egykor először látott a mester kezétől származó művet, és először hallotta a nevét. Néhány esztendeje volt, és mégis oly elképzelhetetlenül régen. A kolostor templomában meglátogatta, megcsodálta újra a mester Istenanyaképét, és megint elbűvölte, lenyűgözte a mű; szebb volt Jánosánál, egyenlő vele meghittségben és titokzatosságban, de művészetben, szabad, könnyű lebegésében fölülmúlta. Új, csak a művész szemével látható részleteket fedezett fel a művön, ruhája redőiben szelíd, lágy lebbenéseket, karcsú keze és ujjai megformálásának merészségeit, a fa anyagában rejlő szeszélyes véletlennek finom érzékre valló felhasználását. Mind e szépség a nagy egésszel, a vízió egyszerűségével és meghittségével egybevetve, semmiség volt csupán, mégis benne rejlett, mégis szép volt, de tehetség is csak úgy hozhat ilyet létre, ha a kézművesség minden fortélyához ért. E finomságok létrehozásához a lélekben őrzött képek nem elegendők, mesterien gyakorlott és kiművelt keze meg szeme is legyen annak, aki ilyesmibe belefog. Talán megéri hát mégis, hogy szabadsága árán, nagy élményei árán, egész életét a művészet szolgálatába állítja, ha csak egyszer ilyen szépségeset teremthet, amely nemcsak átélésből, látomásból és szeretetből fogant, hanem legapróbb részletéig mesteri tudással készült? Nagy kérdés volt ez. Goldmund késő éjszaka tért vissza a városba hajszolt lován. Egy csapszéket még nyitva talált, ott kenyeret evett, és bort ivott, majd meghasonlottan, tele kérdésekkel, tele kétségekkel felkapaszkodott kamrájába a halpiaci házban.

Tizenkettedik fejezet Másnap Goldmund sehogy sem tudta magát rászánni, hogy a műhelybe menjen. Mint annyi más borús napján, a városban kószált. Nézte a piacra igyekvő asszonyokat és szolgálókat, különösen a halpiac kútjánál időzött sokáig, figyelte a portékájukat áruló, magasztaló halkufárokat, durva némbereiket, nézte, ahogy a hűvösen ezüstös halakat kínálva kirángatják kádjaikból, ahogy a halak fájdalmasan tátongó szájjal, rettenetbe meredt aranyszemmel, lemondóan megadják magukat a halálnak, vagy dühödten, kétségbeesetten csapkodnak ellene. Mint annyiszor már, szomorú szánalom fogta el az állatok miatt, s búsan kárhoztatta az embereket: miért oly tompák és durvák, hihetetlenül dőrék és ostobák, hogy egy se látja, se halász, se halaskofa, sem az alkudozó vevő e borzalmas, értelmetlen haláltusát, miért nem látják e tátongó szájak, halálra rémült szemek, vadul verdeső farkak néma jajongását, e titokzatos, csodálatosan szép állatok iszonyú átváltozását, ahogy a végső halk remegés végigborzong elhaló bőrükön, ahogy aztán holtan, ellobbanva, kinyúlva fekszenek, odaterítve – siralmas húsdarabok – az élvezkedő zabálók asztalára. Ezek az emberek vakok és süketek, nem tudnak semmiről, nem vesznek észre semmit. Mindegy, ha szegény ártatlan pára végzi a szemük előtt, vagy ha egy mester valamely szent arcán az emberi élet minden reményét, minden nemességét, minden fájdalmát, és minden fojtogató, sötét szorongását megrendítően láthatóvá varázsolja –semmit sem látnak, semmi sem rendíti meg őket. Mindnek rózsás a világ, mind le van foglalva, fontoskodnak, sürgölődnek, üvöltöznek, röhögnek, böfögnek egymás képébe, ricsajoznak, tréfálkoznak, acsarkodnak két garason, és mind nagyszerűen érzi magát, a legnagyobb rendben, elégedetten a világgal és főleg önmagával... Disznók. O, sokkal rosszabbak, kártékonyabbak a disznónál. No, igen, ő is elég gyakran forgolódott közöttük, vígan érezte magát a hasonszőrűek társaságában, csörtetett a lányok után, nevetve és irtózás nélkül evett a tányérukból sült halat. Ám hirtelen újra meg újra, varázsütésre, elhagyta őt vígság és nyugalom, újra meg újra lehullott róla ez a zsíros, hájas hályog, önelégültség, fontoskodás, tunya lelki béke, és vitte a varázslat magányba, tépelődésbe, vándorútra, hogy az örvénybe meredve lássa a szenvedést, a halált, minden üzelmek hiábavalóságát. Ám hirtelen az esztelenségre, iszonyatra tekintő reménytelen odaadásból öröm virágzott, heves szenvedély, szép dalt dalolni, rajzolni támadt kedve, és ha megcsapta egy virág illata, vagy egy macskával játszadozott, visszatért gyermek módjára kötött barátsága az élettel. Most is visszatér majd, holnap vagy holnapután, és a világ ismét szép és nagyszerű lesz. Amíg csak helyébe nem lép újra a másik, a szomorúság, a töprengés, a pusztuló halak, hervadó virágok reménytelen, szorongató szerelme, a bámészkodva orrukig sem látó, közönyös, ocsmányan éldegélő emberek miatt érzett rémülete. Ilyenkor gondolt mindig, kényszerítő, kínzó kíváncsisággal, mély szorongással a kóborló Viktor diákra, bordái közé döfött késére, arra, akit egykor vérébe fagyva a fenyőgallyakon hagyott, és azon töprengett, azon tűnődött, voltaképpen mivé is lett ez a Viktor, vajon felfalták-e mindenestől az állatok, vagy valami mégiscsak megmaradt belőle? A csontjai bizonyára megmaradtak, és talán néhány maréknyi haj is. Csontok – és mi lesz azokból? Ugyan, vajon meddig tart, évtizedekig vagy csak évekig, amíg alakjukat veszítik azok is; és földdé válnak majdan? Ó, ma is, mialatt szánalommal nézte a halakat, utálattal a piaci népeket, tele borongó mélabúval, önmaga és a világ ellen forduló keserű haraggal szívében, ma is Viktorra kellett gondolnia. Talán megtalálták, és el is földelték? Es ha így történt, levált-e az utolsó cafatnyi hús a csontjairól, minden elrohadt-e, mindent felfaltak-e a férgek? Vajon van-e még haja koponyáján, és szemöldök szemüregei felett? Es Viktor kalandokkal, kalamajkákkal, bámulatos csínyek és mókák káprázatos játékaival átszőtt életéből – mi maradt meg? Hagyott-e valami hírt e nem is oly hétköznapi emberi élet maga után, gyilkosa-őrizte néhány halványodó emlékképén kívül? Álmodnak-e még az asszonyok bizonyos Viktorról, akit valaha szerettek? Bizonnyal minden odavan, minden semmivé foszlott. Mindennek, mindenkinek ez a sorsa, gyorsan virágzó, gyorsan hervadó, azután ráhull a hó szemfedője. Mennyi minden virágzott benne is, midőn néhány esztendeje, telve sóvárgással a művészet után, mély és félő tisztelettel övezve Niklaus mestert, e városba érkezett! Életben marad-e valami még ebből? Semmi, semmivel sem több, mint a szegény Viktor hosszú, hórihorgas alakjából. Ha valaki azt mondta volna neki akkoriban, eljön a napja, amikor Niklaus őt magához hasonlónak elismeri, és a céhtől mesterlevelét kikéri, úgy érezte volna, hogy ő a világon a legboldogabb. Mindez nem több már, csak elhervadt virág, fonnyadt, örömtelen. Mialatt erre gondolt, Goldmundnak hirtelen látomása támadt. Pillanat volt csupán, villózó villanás: meglátta, amint az Ősanya arca szépséges és irtózatos tekintetével, igéző mosolyával az Elet szakadéka fölé hajol, látta mosolyogni születésen, halálon, virágon, sodródó őszi levélen, látta mosolyogni művészet és enyészet felett. Az Ősanya mindent egyforma mértékkel mér, minden felett, akár a holdfény, ott világít kísérteties mosolya, a búskomoran tépelődő Goldmund, és a halpiac kövezetén pusztuló ponty, a büszke, hűvös Lisbeth hajadon, és ama Viktor szétszórt csontjai, aki Goldmund dukátját egykor oly szívesen ellopta volna – egyaránt kedves neki. Máris elcikázott a villám, és eltűnt a titokzatos Anya-arc, de hamvadó fénye tovább villózott Goldmund lelke mélyén, élet és fájdalom, fojtogató sóvárgás dúló hullámverése zúdult át szívén. Nem, a többiek, a halvásárlók, a polgárok, a serénykedő népség boldogsága, teli bendője nem kell neki. Vigye el őket az ördög! Jaj, a felvillanó sápadt arc, teljült, érett, nyárutói szája, súlyos ajkán e neve-nincs halálmosoly, szél és holdfény suhanása! Goldmund a mester házába ment, délfelé járt, várt, amíg meg nem hallotta, hogy Niklaus odabent abbahagyta a munkát, és kezet mos. Ekkor belépett hozzá. – Engedd meg, mester, hogy néhány szót szóljak veled, annyi idő is elegendő rá, amíg megmosod a kezed, és felkanyarítod a zekéd. Kortynyi igazságra szomjazom, mondanék valamit neked, amit talán csak épp most tudnék elmondani és soha többé. Úgy áll a dolgom, hogy beszélnem kell valakivel, és te vagy az egyetlen, uram, aki talán megért. Nem azzal a férfival szólok most, akinek híres műhelye van, aki a városoktól és kolostoroktól a megtisztelő megbízásokat kapja, két legénynek parancsol, és szép, gazdag a háza. En a mesterhez szólok, aki az Istenanyát készítette, ott künn a kolostorban, a legszebb szobrot, amelyet ismerek. Ezt a férfit szerettem és tiszteltem, hogy hozzá hasonló lehessek, úgy éreztem, legszentebb célom a földön. Most bevégeztem a szobrot, János tanítvány szobrát, és nem oly tökéletes, mint a te Madonnád, uram, de hát olyan lett, amilyen lett. Más szobor, amelyet elkészítenék, nincs, egy se vár kezemre, egy se várja, hogy létrehozzam. Azaz, él egy másik, egy szentséges távoli kép, ezt egyszer megformálom, de ma még nem vagyok rá képes. Hogy megtehessem, sokkal többet kell tapasztalnom és megélnem. Talán három vagy négy esztendő múltán valóra váltom, lehet, tíz is lesz, lehet hogy több, de az is lehet, hogy nem készítem el soha. Addig azonban, mester, nem akarok kézmíveskedni, szobrokat lakkozni, szószéket faragni, műhelybe zártan kézműveséletet élni, pénzt keresni, hogy olyanná legyek, mint a többi kézműves mind, nem; ezt nem akarom, élni és vándorolni akarok, érezni a nyár melegét, tél hideg fogát, látni a világot, szépségét, minden iszonyatát. Ehséget és szomjúságot akarok, hogy elfelejtsem újra, és lerázzam magamról mindazt, amit itt nálad, uram, átéltem és megtanultam. Nagyon szeretném, ha egyszer olyan szépségeset, olyan mélységesen szívbemarkolót hozhatnék létre, mint a te Madonnád, de hogy olyan legyek, és úgy éljek, mint te, ezt, uram, nem akarom. A mester megmosta kezét, megtörülközött, majd megfordult, és Goldmundra tekintett. Arca szigorú volt, de nem haragos. – Beszéltél – mondotta –, és én meghallgattalak. Nos, legyen így. Nem foglak munkára, holott van belőle elég. Nem tekintelek legényemnek, neked szabadság kell. Erről is, arról is lenne veled szavam, Goldmund, kedves fiam; nem most, néhány nap múltával, addig töltsd kedvedre az időd. Lásd, öregebb vagyok nálad jóval, ezt is, azt is tapasztaltam. Másképp jár az eszem, mint a tiéd, de megértelek, és azt is megértem, amire gondolsz. Néhány nap múlva hívatlak. Beszélünk majd a jövődről, sokféle tervet kovácsoltam. Addig légy türelemmel! Tudom jól, mit is jelent, ha bevégzünk egy művet, ami a szívünkhöz nőtt, ismerem ezt az ürességet. De higgy nekem, elmúlik majd. Békétlen szívvel távozott Goldmund. Ugyan, mit is segíthet rajta, ha jó szándékú is, a mester? A folyóparton ismert egy helyet, ahol a víz nem volt mély, medrét feltöltötte a külváros halászházaiból beledobált mindenféle limlom és hulladék. Odament, leült a part kövére, és nézte lenn a vizet. A vizet nagyon szerette, minden víz hívogatta. Es ha innét valaki az áramló, kristály sugarú vízen át lenézett a derengő, elmosódó folyófenékre, itt-ott tompa aranyfénnyel felvillant, csalogatón megcsillant valami, felismerhetetlen dolgok, talán öreg törött tányér, elhajított, elgörbült sarló, vagy világos, lapos kavics, mázas cserép, néha odalent hátára fordult egy csík, egy kövér dévér vagy piros szemű kele, és világos hasi uszonyára, pikkelyére egy pillanatra fénysugár hullott – sohasem tudta az ember pontosan, mi is az voltaképpen, de mégis varázslatosan szép és csalogató volt az elsüllyedt aranykincs tünde, tompa villódzása a nedves, fekete iszapon. Minden igazi titok, a lélek valahány, igaz képe – úgy tetszett Goldmundnak – olyan, akár e kis vízititok: körvonal nem határolja, formája nincs, távoli, szép lehetőség sejtelme csupán, fátyolos, ezernyi jelentésű. Amint itt, a folyó zölden derengő mélyében, ha rebbenő pillanatokra valami aranyos-ezüstös rejtelem villant, semmiség, és mégis oly üdvösségesen ígéretes – egy ember félig hátulról ellesett és már tovasuhanó arcéle is néha valami végtelen szépségről, hihetetlen bánatról adhatott hírt; vagy ahogy éjszaka egy fuvarosszekér alatt himbálózó lámpás a küllők óriásira nőtt, forgó árnyékát a falra festette, múló másodpercre annyi látomás, esemény és történet kavaroghatott ebben az árnyjátékban, akár az egész Vergiliusban. Ebből a valószerűtlen, mágikus anyagból szövődnek éjjelente az álmok, a világ összes képét magában

hordozó semmi ez, amelynek kristályában ébren él ember, állat, angyal és démon formájának örök lehetősége. Újra belemerült a játékba, önfeledten bámult a hívogató víz mélyére, ahol a meder felett testetlen ragyogás reszketett, királyi koronákat, fénylő asszonyi vállakat sejtetőn. – Egykor Mariabronnban, így emlékezett: –a latin és görög betűkben látott hasonló formaálmokat és varázslatos átváltozást. Mintha Narziss-szal egykor beszéltek volna erről? Mikor is volt az, hány száz esztendővel ezelőtt? Ó, Narziss! Ha láthatná, egy órára, ha beszélhetne vele, foghatná a kezét, hallgathatná nyugodt, okos hangját, örömest odaadná érte két aranydukátját. Miért olyan szépek hát e dolgok, e víz alatti ragyogás, árnyak és sejtések, mind e valószerűtlen, tünde tünemények, miért voltak olyan elmondhatatlanul szépek és boldogítók, hiszen éppen ellentétei mindannak, ami szépet művész létrehozhat? Míg e nevenincs dolgok szépsége minden forma híján való, és merő titok csupán, a művészet alkotásai éppen ellenkezőleg, teljes egészükben formák, beszédjük tökéletesen világos. Semmi sem oly kérlelhetetlenül érthető és meghatározott, mint egy megrajzolt vagy fába faragott fej és száj vonala. Pontosan, hajszálnyi pontossággal le tudná rajzolni Niklaus Madonnájának alsó ajkát vagy szemöldökét; azon semmi határozatlan, csalóka, szétfolyó nincs. Goldmund lázasan gondolkodott tovább. Nem értette, miként lehetséges, hogy az elképzelhető legjobban meghatározott és legjobban megformált oly hasonlóan hat a lélekre, mint a leghatározatlanabb és legfor-mátlanabb. E gondolattorna közben egy dolog mégis világossá vált előtte: miért is nem tetszik neki semmiképpen oly sok hibátlan és jól megmunkált műalkotás, sőt, bizonyos szépségük ellenére untatják, szinte gyűlöli őket. A műhelyek, templomok és paloták zsúfolva voltak ilyen áldatlan műemlékekkel, ő maga is nem egy lom létrehozásánál bábáskodott. Végzetesen megtévesztőek voltak, mert felébresztették a vágyakozást a legszentebb után, és mégsem elégítették ki, mert hiányzott belőlük a lényeg: a titok. Ez hát, ami álomban és magasztos mesterműben közös: a titok. Goldmund tovább gondolkodott: „Egy titkot szeretek én is, amelynek nyomában vagyok, többször láttam felvillanását, és ha egyszer erőm lesz hozzá, művészként megjelenítem és megszólaltatom. A nagy Vajúdó ő, az Ősanya alakja; titka nem ilyen vagy amolyan apró részlet, mint a más szobroké, nem a különös teltség vagy karcsúság, durvaság vagy kecsesség, erő vagy báj, hanem az, hogy a világ egyébként egyesíthetetlen, legnagyobb ellentétei őbenne békét kötöttek és együtt élnek: születés és halál, jóság és kegyetlenség, élet és megsemmisülés. Ha kiagyaltam volna ezt a figurát, ha csak gondolataim játéka lenne vagy gőgös művészi vágy, nem lenne kár érte, belátnám hibáit és elfelejteném. De az Ősanya nem gondolat, nem az én elképzelésem, láttam őt! Bennem él, újra meg újra találkoztam vele; először akkor sejtettem meg, amikor abban a faluban, azon a téli éjszakán a vajúdó asszony ágya fölött kellett a mécsest tartanom, akkor kezdett el bennem élni a kép. Gyakran a távolba vész, s köd lepi hosszú időre, de hirtelen felvillan újra, miként ma is. Tulajdon anyám képét, egykor a legkedvesebbet, teljességgel magába fogadta ez az új kép, úgy él benne, megváltozottan, akár cseresznyében a mag." Világosan érezte pillanatnyi helyzetét, a döntés előtti aggodalmat. Jelentős, nem kisebb út előtt állott, mint régen, amikor Narzisstól és a klastromtól búcsúzott: az Anyához vezető út előtt. Egyszer talán az Anyából mindenki szemének látható, testet öltött kép lesz. Az ő keze műve. Talán ez a célja, talán ebben rejlik élete értelme. Ki tudja? Azt az egyet azonban tudta, anyja hívó szavának, anyja vonzásának engedelmeskedve hozzá sietni, az jó, az az élet. Talán soha meg nem alkotja képét, talán örökre álom, sejtés, csalogatás, szent titok aranyló felvillanása marad. Akárhogyan is, de ő a sorsa, ő a csillaga, követnie kell mindenképpen. Íme, közel hát a döntés, minden világos lett. Szép a művészet, de nem istennő és nem cél. Néki nem az; nem a művészetnek, csak anyja hívó szavának kell engedelmeskednie. Mit ér, ha ujjai egyre ügyesednek? Niklaus mester példája mutatja, hová vezethet. Dicsőséghez és hírnévhez, megállapodott élethez, és a titkot feltárni képes benső érzékek elszáradásához, elsatnyulásához. Csinos, becses játékszerek, mindenféle ékes oltárok, szószékek, Szent Sebestyének, bájos, fürtös angyalfejecskék készítéséhez –darabja négy tallér –, ehhez vezet. O, menynyivel szebb, elevenebb, teremnyi efféle műremeknél kincsesebb egy ponty szemének arany fénye, egy pillangószárny sziromfinom, ezüstös hímpora. Fiú jött énekelve a parti úton lefelé, néha-néha megszakadt az éneke, kezében nagy karéj fehér kenyér, olykor-olykor beleharapott. Meglátta Goldmund, és kért egy darabkát kenyeréből, aztán ujjával kivájta belét, és apró golyókat formált belőle. Áthajolt a fal mellvédjén, és lassan egymás után a vízbe dobálta a kenyérgalacsinokat, és nézte, amint a fehér golyó lesüllyed a fekete vízben, nézte, amint a sebesen odarajzó halak tülekedve körülveszik, míg valamelyik tátogó szájban el nem tűnt. Mély megelégedéssel szemlélte, ahogy golyó golyó után lesüllyed és eltűnik. Aztán, mivel megéhezett, felkereste egyik kedvesét, aki szolgáló volt egy hentes házában; kolbászok és sonkák korlátlan úrnője – ahogy nevezte. Szokott füttyjelével a konyhaablakba csalogatta, azon iparkodott, hogy ilyen vagy amolyan elemózsiát kapjon tőle, amit majd eldug, és künn, a folyó felett, az egyik szőlőhegyen elkölt, ahol vöröslő, zsíros föld világít, telt szőlőlombok mélyzöldje alatt, s ahol tavasz-szal enyhe mandulaillatú kis kék jácintok virágoznak. De úgy látszik a mai nap a döntések és megfontolások napja volt. Amint Kathrine vaskos, kissé durva képe felbukkant az ablakban, és lemosolygott, amint Goldmund már emelte kezét, hogy a szokott jelt megadja, hirtelen eszébe ötlött mindaz alkalom, amikor éppen így állt s várakozott itt. Unalmas aprólékossággal látta előre, mi történik majd a következő percekben; a lány a jelről megismerné, visszahúzódna, aztán csakhamar a ház hátsó kapujában, kezében valami füstölthúsféleséggel megjelenne, ő átvenné, s közben kicsit magához ölelné a lányt, megsimogatná, ahogy az el is várná tőle –hirtelen végtelenül ostobának, undorítónak érezte, hogy a már annyiszor átélt ügyecske gépies futamát újra felidézze, kolbászelfogadó szerepét ismét eljátssza, és a begyes, felkínálkozó kebleken viszonzásképpen el-csecserésszen. Hirtelen a szolgáló jóságos, vaskos ábrázatában megszokott, lélektelen vonásokat, mosolyában valami unos-untalan látott, magához méltatlan, titka-nincs gépi-ességet vélt felfedezni. Keze a levegőben, a megszokott jel leíratlan maradt, arcán megfagyott a mosoly. Kedveli-e még, valóban kívánkozik-e utána? Nem, már éppen eleget járt ide, túlon-túl gyakran látta és viszonozta szívbéli vágy nélkül ezt a sohamás, egy kaptafára húzott mosolyt. Amit tegnap még habozás nélkül megtett volna, arra ma már egyszeriben képtelen. A szolgáló csak állt, és még mindig bámult, amikor ő már sarkon fordult, és eltűnt az utcából, hogy soha többé vissza ne térjen. Csecseréssze más e kebleket! Falatozzék más a finom sonkáiból! Mennyi mindent faltak fel, herdáltak el már, nap mint nap, e zsírtól csöpögő, élveteg városban! Milyen lusták, finnyásak, válogatósak is tokás polgárai, akiknek kedvéért nap mint nap annyi disznót és borjat ölnek, és annyi szép, szegény halat húznak ki a folyóból! És ő – milyen kényes lett ő is, mennyire romlott, milyen undorítóan hasonlatos e hájas polgárokhoz! Vándorúton, behavazott tájon egy szem aszalt szilva vagy száraz kenyér héja jobban esett, mint itt a jólétben egy egész céhlakoma, Ó, vándorlás, ó, szabadság, holdsütötte puszták, gondosan körülcserkészett vadnyom a szürke harmatos hajnali fűben! Itt a városban, a falak között ücsörgők körében, minden oly könnyen megy, minden olyan olcsó, még a szerelem is. Most már elege volt ebből, pökött rá. Ez az élet értelmét vesztette, olyan, akár velő nélkül a csont. Addig szép volt, és értelmet is látott benne, ameddig a mester eszménykép, Lisbeth hercegnő volt; elviselhető volt, ameddig Jánosán dolgozhatott. Most ennek vége, az illat oda, elhervadt a kis virág. Hatalmas hullámmal borította el a mulandóság felismerése, mely oly gyakran, oly mélyen megrészegítette már. Gyorsan elhervad minden, gyorsan megvénül minden gyönyör, és nem marad utána más, csak csontok és por. Mégis valaki megmarad: az örök Anya, vénséges vén és örökkön fiatal, szomorú és kegyetlen szerelem mosolyával. Meglátta, felvillant előtte újra: hatalmas asszony, hajában csillagok, merengve ült a világ peremén, játszi kezekkel virágot tépett, virágot virág után, életet élet után, és lassan mind a parttalan semmibe hullajtotta. Ezekben a napokban, mikor Goldmund élete elvirágzott fejezetét halványodóban látta maga mögött, és a búcsúzás szomorú mámorában barangolt a meghitt vidéken, Niklaus mester komolyan fáradozott azon, hogy a nyughatatlan vendég jövőjéről gondoskodjék, és mindenkorra a falak közé szelídítse. Rábírta a céh mestereit, írják meg Goldmund mesterlevelét, és fontolóra vette azt a tervét, hogy nem legényeként, hanem társaként tartóztatja magánál, megtanácskozza, együtt végzi vele a nagy megbízásokat mind, és részesíti a jövedelemből. Lehet, merészség, már csak Lisbeth miatt is az, hiszen mi sem természetesebb, hogy az ifjú ember akkor rövidesen a veje lesz. De valahány legénye közül, ki valaha is kenyerét ette, a legkiválóbb sem készített a Jánosszoborhoz hasonlót, ő maga is megöregedett, mindegyre szegényebb ötletekben, gyengül alkotóereje, s hogy híres műhelye szeme láttára közönséges iparosműhellyé süllyedjen, megérni nem akarta. Sok baja lehet még ezzel a Goldmunddal, de vállalni kell a kockázatot. Így számítgatott gondterhelten a mester. A hátsó műhelyt kibővíttetné, átalakíttatná Goldmundnak, és a felső traktusban berendeztetné a padlásszobát, céhbelépése alkalmával pedig megajándékozza egy rend szép, új öltözékkel is. Óvatosan kitapogatta Lisbeth véleményét is, aki ama délebéd óta várt is valami ehhez hasonlót. És lám csak, Lisbethnek nem volt ellenére. Ha a legény megállapodik, és mesternek nevezik, akkor már megfelel neki. E téren nincs hát akadály. És ha Niklaus mester meg a kézmívesség sem tudná teljesen megszelídíteni ezt a cigányt, Lisbeth majd bevégzi a művet. Így szövődtek egybe mind a szálak, és a madarat ügyesen elhelyezett csalétek várta a hurok mögött. Egy szép napon Goldmundért menesztettek hát, aki azóta nem mutatkozott, megint meghívták ebédre, meg is jelent ismét, megfésülve, tisztára kefélt öltözetében, ott ült megint a szép és kissé túl ünnepélyes szobában, koccintott újra a mesterrel és lányával, majd a lány eltávozott, és Niklaus előhozakodott nagy tervével, ajánlatával. – Érthetően szóltam – fűzte meglepő közléséhez –, mondanom sem kell, soha még ifjú ember, anélkül, hogy akár a kiszabott tanulóidőt is leszolgálta volna, mesterré ily gyorsan nem emelkedett, puha fészket nem raktak neki. Megcsináltad a szerencsédet, Goldmund. Szorongó ámulattal nézett Goldmund a mesterére, és még félig telt kupáját félretolta. Voltaképpen arra készült, Niklaus megszidja majd az átcsavargott napokért, és az-

tán felajánlja, maradjon nála mint legénye. Nos, ez hát a helyzet. Elszomorította, levert lett nagyon, hogy ezzel a férfival így szembekerült. Nem tudott rögtön válaszolni. A mester, már kissé feszült és csalódott ábrázattal, mert megtisztelő ajánlatát nem fogadta azonnal örömmel és alázattal, felállt, és így szólt: – Nos, látom, ajánlatom váratlanul ért, talán még meg akarod fontolni. Kissé bánt, azt hittem, hogy örömet szerzek neked. De felőlem akár gondolkodási időt is kérhetsz. Fontold meg. – Mester – mondta Goldmund a szavakkal küszködve –, ne haragudj rám! Szívemből köszönöm minden jóindulatodat, és még inkább köszönöm a türelmet, amit rám, tanítványodra fordítottál. Soha el nem felejtem, mivel tartozom neked. De gondolkodási időt nem kérek, uram, már régen határoztam. – Mit határoztál? – Még mielőtt éltem volna meghívásoddal, és nem is sejtettem megtisztelő ajánlatodat, már határoztam. Nem maradok itt tovább, vándorútra megyek. Sápadtan, komor tekintettel nézett rá Niklaus. – Mester – esengett Goldmund. – Higgy nekem, nem akarlak megbántani! Megmondtam, uram, mire szántam magam. Változtatni ezen már nem lehet. Űz, vándorútra kerget, hív a szabadság. Engedd, uram, hogy még egyszer szívemből köszönetet mondjak, és váljunk el egymástól jó barátságban. Sírás fojtogatta, ahogy kezet nyújtott. Ámde Niklaus nem fogadta el kezét, fehérre váltan, dühtől dübörgő léptekkel, egyre szaporábban, egyre gyorsabban járt fel s alá a szobában. Soha nem látta őt ilyennek Goldmund. Aztán hirtelen megtorpant a mester, iszonyú erőfeszítéssel úrrá lett magán, és rá se nézett Goldmundra, úgy perzselt elő a szó fogai közül: – Jól van hát, eredj! De tüstént! Hordd el magad, hogy többé ne is lássalak! Nehogy olyat tegyek vagy mondjak, amit egyszer még megbánhatok. Takarodj! Goldmund még egyszer felé nyújtotta kezét. Mintha le akarná köpni, olyan képet vágott a mester. Megfordult erre Goldmund, maga is sápadtan, kiment halkan a szobából, odakünn feltette sapkáját, és kezét a faragott oszlopfejeken végigfuttatva, leosont a lépcsőn, bement a kis udvari műhelybe, pár pillanatra megállt, elbúcsúzott Jánosától, és szívében sajgóbb fájdalommal hagyta el a házat, mint egykor a lovagvárat és szegény Lydiát. Legalább gyorsan ment minden! Legalább nem csépeltek üres szavakat! Ez a gondolat vigasztalta csupán, mikor átlépett a küszöbön, és hirtelen város és utca olyan megváltozott, idegen arccal fogadta, milyet akkor öltenek ismerős tárgyak, ha a szívünk már elbúcsúzott tőlük. Visszapillantott a ház kapujára – immár neki idegen, előtte bezárult ház kapuja volt. Kamrájába visszatérve Goldmund körülnézett, és az úti előkészületekhez látott. Sok készülődnivalója azonban itt nem akadt, más tennivalója, mint a búcsúzás, nem is volt. A falon szelíd Madonna képe függött, ő festette egykor, hevert és függött még szerteszét mindenféle holmi, valamennyi saját tulajdona: vasárnapi kimenőkalap, egy pár tánccipő, tekercsnyi rajz, egy kicsi lant, halomnyi, keze gyúrta agyagfigurácska, szeretőitől kapott néhány ajándék: csokor művirág, rubinpiros ivópohár, öreg, keményre szikkadt mézeskalács szív, és hasonló mindenféle lom, minden darabja mesélt valamit, mindegyiknek története volt, szívének egykor kedves, de most terhes kacat valahány, egy se útitársnak való. A rubinpohárnak legalább hasznát vette, házigazdájával jó, erős vadászkésre cserélte el, amit a köszörűkövön, az udvaron élesre fent, a mézeskalács szívet szétmorzsolta, és jóllakatta belőle a szomszéd udvar tyúkjait, madonnaképét a háziasszonynak ajándékozta, amiért viszonzásul hasznos ajándékot, kopott bőrtarisznyát kapott, benne bőséges útravalót. A tarisznyába került néhány inge, néhány kisebb, törött seprűnyélre csavart rajza, és az elemózsia. A többi limlom ott ragadt. Akadt a városban több asszony is, akitől illendő lett volna elbúcsúznia; még az éjjel ott hált egyiküknél, de nem árulta el, mit forgat fejében. Bizony, így húz vissza egy s más az ujjunknál fogva, ha vándorútra kelünk. Senki ne vegye komolyan. Nem is mondott istenhozzádot a ház népén kívül senkinek. Este búcsúzott, hogy hajnalban, még pitymallatkor útnak indulhasson. Mégis akadt koránkélő, aki amint éppen csendesen elhagyta volna a házat, vendégül látta a konyhában egy tejlevesre. A ház kisasszonya volt, tizenöt éves kislány, szép szemű, csendes, de nyomorék csípőízülete miatt sántító, beteges teremtés. Marié-nak hívták. Viaszsápadt, átvirrasztott arccal, de illő öltözetben, gondosan fésült hajjal várta a konyhában kenyérrel és forró tejjel; látszott, bánatos nagyon, amiért Goldmund elmegy. Goldmund megköszönte, és búcsúzóul, szívében szánalommal, megcsókolta keskeny száját. Áhítattal, lehunyt szemmel fogadta a kislány a csókot.

Tizenharmadik fejezet Új vándorlása kezdetén, a visszanyert szabadság szomjas szédületében Goldmund sorra-rendre megtanulta újra, miként is élje a csavargók hányatott, idő múlásának fittyet hányó életét. Ember szavára nem hajolnak, uruk csupán az időj árás, az évszakok szeszélye, céljuk a vak világ, fejük felett nincsen fedél, zsebükben a semmi pénze, kitéve a véletlen kényének-kedvének, élik a csavargók gyermeki és bátor, szegény és kincses életüket. A paradicsomból kiűzetett Ádám fiai ők, az ártatlan négylábú párák édestestvérei. Sorsuk az ég madaráé, Isten tenyeréből fogadják nap nap után, ami nékik megadatik: napot, esőt, ködöt és havat, hőségetfagyot, bőséget-ínséget egyaránt, idő nekik nem létezik, sem történelem, törtetés, sem a fejlődés és haladás mindama ritka bálványa, mely előtt oly kétségbeesett hittel térdepel a falak közt lakó. Csavargó lehet kezes vagy durva, lehet talpraesett vagy ügyefogyott, merész vagy gyáva, de szívében örök gyerek marad, mindig a teremtés első napján, minden idők kezdetén éli igénytelen életét, örökkön néhány egyszerű ösztön vezérli. Lehet okos vagy ostoba; mélyen érző tudója, mennyire veszendő és mulandó is az élet, milyen esetten, mennyi szorongással hurcolja minden eleven, csöppnyi meleg vérét a jeges űrön át; lehet csupán gyerekes és mohó rabja árva gyomra parancsainak akárhogy is, de mindig ellenfele, esküdt ellensége a tehetős, a falak között ücsörgő, aki gyűlöli, megveti és retteg tőle, mert nem akarja, hogy eszébe juttassa minden létező hamari múlását, minden élet konok hervadását, és a világmindenséget betöltő jeges halált. A csavargóélet gyermekisége, anyai származása, törvény– és szellemkerülése, kiszolgáltatottsága és a lesben álló halál örök közelsége régen magával ragadta, mélyen átformálta Goldmund lelkét. Szellem és akarat, hogy mégis lakott benne, hogy művész volt mégis, tartalmassá és gyötrelmessé ez tette életét. Hiszen minden élet csak kettősségen és ellentmondásokon át bonthatja gazdagon virágát. Mit is érne értelem, józanság, a mámor ismerete nélkül, mit az érzékek öröme, ha nem állana mögötte a halál, és mit a szerelem, a nemek ősi, halálos harca nélkül? Elosont a nyár, és el az ősz, keservesen vészelte át Goldmund az ínséges hónapokat, ittasan csavargott az édes, illatos tavaszban –oly sietve surrantak tova az évszakok, oly gyorsan zuhant le az égről a delelő nyári nap, újra meg újra. Esztendő esztendőt követett, s úgy látszott, mintha Goldmund elfelejtette volna, hogy éhségen és szerelmen, az évszakok e csöndes, kísérteties rohanásán kívül más is létezik a földön; úgy látszott, teljesen elnyelte az ősi, anyai ösztönvilág. De minden álmában és valahány tűnődő pihenőn, mikor tekintete a virágzó és a hervadó völgyeket tallózta, tele volt látomással, művész volt, kínzó vágy gyötörte, hogy az élet tündöklő, tova kavargó értelmetlenségét szellemmel megigézze, és értelemmé változtassa. Egyszer ő, aki Viktorral való véres kalandja óta soha másként, mint egyedül nem vándorolt, egy cimborára akadt – észrevétlen mellé szegődőre, akitől jó darabig nem szabadalt. Ámde ez a cimbora nem amolyan Viktor-féle, hanem Rómát járt zarándok volt, csuhás, nagy kalapos, még ifjú ember, aki Róbert névre hallgatott, és a Boden-tónál lakott. Ez az ember egy kézmíves fia, valameddig Szent-Gallen kolostorának iskoláját látogatta, már gyermekkorában fejébe vette, hogy egyszer majd Rómába zarándokol; e rögeszméjéből nem engedett soha, és amint tehette, élt is az első alkalommal, hogy valóra váltsa. Ez az alkalom apja halála volt, akinek műhelyében mint asztalos dolgozott. Még alig temették el az öreget, Róbert anyja és nővére értésére adta, nem állhatja útját semmi, vágyát tüstént csillapítandó, mind maga, mind atyja bűneiért vezeklendő, Rómába vezető zarándokútjára lép. Hiába jajveszékeltek, hiába perlekedtek az asszonyok, Róbert csökönyös maradt, és Isten gondjára bízva a két nőszemélyt, anyja áldása nélkül, nővére dühödt szitkai közepette –útra kelt. Mindenekelőtt vándorkedv űzte, ehhez holmi híg levű jámborság járult, azaz – szívesen időzött kegyhelyek környékén és egyházi szertartásokon, öröme telt az istentiszteletekben, keresztelőkben, a temetésekben, szerette a misét, tömjénfüstöt és a gyertyák lángjait. Konyított valamicskét a latinhoz, de gyermeki lelkülete nem tudásra, hanem szemlélődésre, csendes rajongásra vágyott a templomi boltívek hűvös árnyékában. Gyermekkorában szenvedélyes odaadással ministrált. Goldmund nem vette nagyon komolyan, de mégis szívelte, eltűrte, mert kissé rokonának érezte ösztönűzte vándorkedvét és odaadását, amellyel az ismeretlent követte. Róbert tehát annak idején megelégedetten nekivágott, és el is jutott Róma városába, miközben megsarcolta számtalan kolostor és plébánia vendégszeretetét, megcsodálta a hegyeket, a déli tájat, pompásan érezte magát Róma templomerdejében és a jámbor szertartásokon, misék százait hallgatta, végigájtatoskodta a leghíresebb és legszentebb helyeket mind, élvezte a szentségeket tömjénfüstöt jócskán többet nyelt, mint amennyit aprócska ifjonti vétkei és apja bűnei megkívánták volna. Esztendeig, vagy még tovább élt idegenben, de mikor végre hazatért, és újból az apai házikóba lépett, nem úgy fogadták, mint tékozló fiút; nővére időközben hatalmába kerítette a házi teendőket és jogokat mind, szorgos asztaloslegényt fogadott, férjhez ment hozzá, és olyan tökéletesen kormányozta a házat meg a műhelyt, hogy a hazatért zarándok rövid otthonlét után felismerte, felesleges kerék, és nem is marasztalja senki, amikor hamarosan újra távozást, vándorlást emlegetett. Nem vette lelkére, tűrte, hogy anyja neki adja néhány megtakarított garasát, megint felcicomázta magát zarándoköltözetével, és újra útnak indult, cél nélkül, keresztül a birodalmon, e fele-pap, fele-csavargó. Nagy hírű búcsúhelyek rézérmécskéi, szentelt rózsafüzérek fityegtek, csörömpöltek rajta. Így bukkant Goldmundra, vándorolt vele egy napig, meghányták-vetették csavargásuk tapasztalatait, a következő városban elvesztette szem elől, itt-ott rábukkant újra, végül mellészegődött egészen, alkalmazkodó és szolgálatkész útitárs. Megtetszett neki Goldmund nagyon, apróbb szolgálatokkal igyekezett megnyerni, csodálta tudását, merészségét, szellemét, és szerette egészségét, erejét, nyíltságát. Megszokták egymást, hiszen Goldmund sem volt összeférhetetlen. Egyet nem állhatott Róbert: ha Goldmundon úrrá lett szomorúsága vagy töprengő kedve, ilyenkor nyakasan hallgatott, és levegőnek nézte a másikat, mintha az ott se lenne –ilyenkor Róbert nem fecseghetett, nem kérdezősködhetett, nem is vigasztalhatta, tisztelnie kellett magányát, hagyni, hadd hallgasson. Róbert ezt hamarosan megtanulta. Amióta észrevette, mily nagy sereg latin verset és éneket tud fejből Goldmund, amióta hallgatta egy dóm kapujában, miként magyarázta a kapu kőalakjait, amióta látta, hogy az üres falra, mely alatt megpihentek, hogyan firkantott vörös krétával, gyors, nagy vonásokkal életnagyságú figurákat, attól fogva cimboráját Isten kegyeltjének, szinte varázslónak tartotta. Észrevette: kenyeres pajtása az asszonyok kegyeltje is, pillantása vagy mosolya elegendő, hogy egyiketmásikat megszerezze; ez korántsem volt annyira kedvére való, de hiába, mégis megcsodálta. Kóborlásuk egyszer váratlan módon szakadt félbe. Egy napon, amint egy falu közelébe érkeztek, egy csomó furkókkal, botokkal, cséphadarókkal felfegyverzett paraszt fogadta őket, és kolomposuk már messziről rájuk kiáltott, hogy forduljanak vissza tüstént, takarodjanak Isten hírével a pokolba a soha viszont nem látásra, mert különben agyonverik őket. Mialatt Goldmund megállt, hogy megtudja, mi történt, egy kő máris eltalálta a mellét. Hiába kereste Róbertet szemével, az elrohant, akár a megszállott. A parasztok fenyegetően közeledtek, mit tehetett mást, Goldmund lassacskán a menekülő nyomába szegődött. Róbert reszketve várta egy feszület alatt a mező közepén. – Vitézül szaladtál, pajtás – nevetett Goldmund. – De vajon mit forgathat ez a tohonya népség a hájfejében? Kitört a háború? Fegyveres őröket állítanak a fészkük elé, senkit sem akarnak beereszteni! Fölöttébb furcsállom, mi lehet emögött? Egyikük sem tudta. Csupán másnap reggel, egy magányos paraszttanyán tapasztaltak egy s mást, mely a rejtély nyitjához közelebb vezette őket. Ez a kunyhóból, istállóból, pajtából álló tanya – magas fűvel benőtt zöld udvarát gyümölcsfák szegélyezték –szokatlanul csendesen, álmosan lapult: sehol emberi hang, sehol egy lépés, sem gyermekzsivaj, sem kaszakalapálás zaja nem hallatszott; az udvaron tehén álldogált a fűben, bőgött, feszülő tőgyén látszott, ideje volna már megfejni. A ház elejébe kerültek, zörögtek az ajtón, senki nem felelt, mentek az istállóba, nyitva állt, üresen, mentek a pajtába, szalmafedelén rikoltó zöld moha izzott a napon, s itt sem találtak egyetlen lelket. Csodálkozva és megdöbbenve, milyen puszta is ez az otthon, visszatértek a kunyhóhoz, öklükkel még egyszer megdöngették az ajtót, de választ megint csak nem kaptak. Goldmund találomra benyitott, és ámulatára, az ajtó engedett, betaszította hát, és a sötét szobába lépett. – Adjisten – kiáltotta hangosan, és –, van itthon valaki? – fűzte hozzá, de a csend csend maradt. Róbert az ajtón kívül állt. Goldmund kíváncsian beljebb hatolt. A kunyhóban rossz szag terjengett, különös és viszolygató bűz. A tűzhely tele volt hamuval, belefújt, az elszenesedett fahasábok alján még felizzott a parázs. Ekkor, a felderengő félhomályban, a tűzhely mögött, ülő alakot látott: valaki ott ült egy széken, és aludt, mintha egy öregasszony lenne. Hiába szólította, akárha elvarázsolták volna a házat. Barátságosan megveregette az ülő asszony vállát, de az nem mozdult, és ekkor vette észre, hogy pókháló közepében ül, amelynek szálait a pók részint hajához, részint térdéhez kötötte. „Ez meghalt" – gondolta enyhe borzongással, és hogy meggyőződjék róla, felélesztette a tüzet, megkotorta a parazsat, és fújta, amíg lángot nem fogott, és egy hosszú szilácsot meg nem gyújthatott. Az égő sziláccsal az ülő alak arcába világított. Szürke haja alatt feketére kékült hullaarcot látott, egyik szeme nyitva, üresen, ólmosan bámult. Az asszony itt halhatott meg, ültében a széken. Hiába, itt már nincs segítség. Égő fáklyával kezében Goldmund tovább kutatott, és még ebben a szobában, a hátsó szoba küszöbén még egy hullát talált fekve –egy nyolc– vagy kilencéves fiúét, püffedt, eltorzult arccal, egy szál ingben. Hasmánt feküdt az ácsolt küszöbön, két kezét görcsösen rettentő öklöcskékbe szorította. „Ez a második" – gondolta Goldmund; s mint gonosz álomban, úgy haladt tovább, be a hátsó szobába, ahol az ablakdeszkák nyitva álltak, és a nap fénye élesen bevágott. Óvatosan eloltotta a szilácsot, és széttaposta parazsát a földön. A hátsó szobában három láda formájú ágy állott. Az egyik üres volt, s a durva, szürkés kendervászon alól kilógott a szalma. A másikban megint

feküdt valaki, egy szakállas férfi, mereven a hátán, hátrafeszített fejjel, szakállas álla hegyesen a magasba meredt: a gazda lehetett. Beesett arca fakón fénylett a halál szokatlan színeiben, egyik karja lecsüngött a földig, ahol felborult üres agyagkorsó hevert, szétpatakzott vizét még nem itta be egészen a föld, egy horpadásba futott, kis tócsába gyűlve. A következő ágyban vászonlepedőbe gabalyodva, a takarók közé temetkezve, hatalmas, termetes asszony feküdt, arcát az ágyba fúrta – durva szálú, szalmaszőke haja ragyogott az éles fényben. Mellette, őt átölelve, mintha az összecsavarodott vászonlepedő fogta és fojtotta volna meg, egy süldő lány feküdt, ó is szalmaszőke, arcán szederjes hullafoltok. Goldmund tekintete egyik halottról a másikra tévedt. A kislány arcán, holott már ugyancsak eltorzult, még ott reszketett a kétségbeesett haláliszony nyoma. Az anyának –aki oly mélyen és vadul belefúrta magát az ágyba – tarkója és haja dühről, félelemről és szenvedélyes menekülési vágyról beszélt. Goldmund látta, makrancos haja arasznyit sem enged a halálnak. A gazda arcára dac és keserű fájdalom fagyott: látszott, nehezen, de férfiasan halt meg, szakállas álla – csatamezőn leterített harcosé – keményen és konokul döfött a levegőbe. Szép volt ez a némán és dacosan feszülő, kissé visszafogott tartás, való igaz, nem lehetett hitvány és gyáva ember, aki a halált így fogadta. Megható volt a küszöbön hasmánt fekvő fiú kis hullája; arca nem mondott semmit, de ahogy ott feküdt összeszorított, aprócska gyerekökleivel, az sok mindent elárult: gyámoltalan szenvedést, hallatlan kínokkal szembeszegülő reménytelen védekezést. Közvetlenül a feje mellett, az ajtóba fűrészelve, macskák járására szolgáló nyílás volt. Goldmund figyelmesen szemügyre vett mindent. Bizony, meglehetősen förtelmes világ volt e kunyhóban, szilaj hullabűz áradt; mégis, mindez Goldmundot nagy erővel vonzotta, csupa nagyság volt minden és csupa végzet, olyan igaz, olyan hazugságmentes – valami felébresztette szeretetét, és a lelkébe markolt. Időközben Róbert odakünn türelmetlenül és aggódva kiáltozni kezdett. Goldmund kedvelte Róbertet, e pillanatban mégis arra gondolt, milyen hitvány és jelentéktelen voltaképpen egy eleven ember, félelmével, kíváncsiságával, egész gyermekességével egyetemben, ha e halottakhoz hasonlítja. Nem válaszolt Róbertnek; belemerült a halottak szemlélésébe, a szívből jövő együttérzés és a hideg vizsgálódás ama különös keverékével, amely a művészek sajátja. Aprólékosan megfigyelte a fekvő alakokat, az ülő asszonyt is, fejüket, kezüket, a mozdulatot, amelyben megmerevedtek. Milyen néma is volt ez az elvarázsolt kaliba! Milyen különlegesen, milyen iszonyatosan bűzlött! Milyen kísérteties és szomorú is volt e hullák lakta kis emberfészek, tűzhelyén még parázslott a maradék meleg, halál járta át, halál töltötte be minden zugát! Hamarosan lehull e néma alakok orcáiról a hús, és patkányok rágcsálják majd az ujjaikat. Ami más emberrel koporsóban és sírban, biztos búvóhelyen láthatatlanul történik, az utolsó és a legsiralmasabb, a széthullás és elrothadás, ezt az ötöt otthonában, szobájában, világos nappal, nyitott ajtó mellett, gondtalanul, szemérmetlenül, védtelenül éri. Goldmund látott már néhány halottat, de a halál kérlelhetetlen munkájának ilyen képével nem találkozott még soha. Lelkébe fogadta mélyen. Végül is Róbert kiáltozása megzavarta, kiment. Aggódva nézett rá a cimbora. – Nos, mi az? – kérdezte halkan, hangja tele félelemmel. – Hát nincs senki a házban? Ó, milyen szemeket meresztesz, beszélj hát! Goldmund hűvös tekintettel méregette. – Menj csak, és kukkants be magad, meglásd, mulatságos egy parasztviskó ez. Aztán majd megfejjük azt a takaros tehenet odaát. Indulj! Tétován lépett be Róbert a kunyhóba, a tűzhely felé botorkált, felfedezte az üldögélő öregasszonyt, és amint észrevette, hogy halott, felüvöltött és kirohant tágra meredt szemmel. – Az isten szent szerelmére! Egy halott nőszemély ül a tűzhely mellett. Mi ez? Miért nincs senki mellette? Miért nem temetik el? Ó, édes istenem! Hiszen már szaga is van. Goldmund mosolygott. – Hős vagy a javából, Róbert; de hamar visszahozott a lábad. Egy halott vénasszony, ha ekképp a székben üldögél, fura látvány; de ha pár lépést tovább mégy, még sokkal furcsábbat láthatsz. Öten vannak, Róbert, öten. Három az ágyban, egy halott fiúcska a küszöbön fekszik. Egy sem él. Az egész család fekszik és halalt, az egész ház kihalt. Látod, ezért nem fejte meg senki a tehenet. Elszörnyedve meredt rá a másik, majd hirtelen elfúló hangon feljajdult: – Ó, most már értem a parasztokat, miért is nem eresztettek be tegnap a faluba. Édes istenem, most már minden világos előttem. A pestis az! Veszendő lelkemre mondom, ez a pestis, Goldmund. Te meg ily sokáig bent időztél, sőt, lehet, még meg is érintetted a hullákat. Menj, hozzám ne közelíts, bizonyára megfertőződtél. Sajnálom, Goldmund, de mennem kell, nem maradhatok melletted. Már futott volna, de csuhája széle fennakadt Goldmund kezében. Szigorúan, néma rosszallással nézett rá Goldmund, hiába berzenkedett, hiába ellenkezett, kérlelhetetlenül fogva tartotta. – Kis barátom – mondta barátságosan, gúnyos hangsúllyal –, okosabb vagy, mint gondolná az ember, bizonyára igazad van. Nos, ezt a legközelebbi tanyán vagy faluban megtudjuk. Lehet, csakugyan pestis dúl ezen a vidéken. Meglátjuk majd, vajon ép bőrrel megússzuk-e. De eliszkolni, kicsi Róbert, nem hagylak téged. Irgalmas ember vagyok, lásd, lágyszívű nagyon, ha meggondolom, hogy odabenn fertőzet érhetett, én meg futni hagylak, és te a földeken haldokolva elnyúlsz, egyedül, miként az ujjam, sehol egy lélek, aki szemed lefogná, sírod megássa, és némi földet szórna rád... nem, barátom, ettől menten sírva fakadok. Tehát figyelj, és jegyezd meg jól, nem mondom kétszer: egy veszélyben forgunk mind a ketten, téged éppúgy utolérhet, mint engem. Együtt maradunk tehát, és vagy együtt fordulunk fel, vagy együtt menekülünk meg ettől az átkozott pestistől. Ha megbetegszel és meghalsz, eltemetlek, erre ne legyen gondod. Ha én lennék az, akinek meg kell halnia, tégy kedved szerint, kaparj el, vagy hordd el az irhád, nekem mindegy. De hamarább, kincsem, nem oldhatsz kereket, ezt jól vésd az eszedbe. Rászorulhatunk egymásra. Most pedig pofa be, szót sem akarok hallani többet, keress az istállóban valahol egy sajtárt, hogy végre megfejhessük a tehenet. Így történt, és ettől a pillanattól Goldmund parancsolt, Róbert engedelmeskedett, és jól jártak mind a ketten. Róbert nem gondolt többé szökésre. Csupán ennyit mondott engesztelően: – Egy pillanatig féltem tőled. Amikor kijöttél ebből a halottas házból, furcsa volt az arcod. Azt hittem, a pestist hurcolod magaddal. De ha nem pestistől volt, akkor is megváltozott az arcod. Mondd, olyan rettenetes volt, amit odabent láttál? – Nem volt rettenetes – mondta húzódozva Goldmund. – Nem láttam ott mást, mint ami rád és rám és mindannyiunkra vár, még ha a pestist elkerüljük, akkor is. További vándorútjukon hamarosan mindenhol találkoztak a vidéken uralkodó fekete halállal. Volt falu, ahová nem engedtek be senki idegent, volt, ahol szabadon járhattak-kelhettek az utcákon. Tanyák egész sora állt elhagyottan, temetetlen oszladoztak a halottak a földeken meg a szobákban. Az istállókban tőgyük terhétől, vagy kiéhezetten bőgtek a tehenek, máshol a földeket tiporta az elhagyott jószág. Néha egy-egy tehenet vagy kecskét megfejtek, és enni adtak nekik, néha az erdőszélen levágtak és megsütöttek egy-egy gidát vagy süldőt, bort és mustot ittak rá az elhagyott, gazdátlan pincékből. Jól éltek, bőségben. Ámde keserű mellékíze volt ennek az életnek. Róbert félelme együtt nőtt a járvánnyal, a hullák láttán rosszul lett, gyakran teljesen meghibbant a félelemtől. Minduntalan azt hitte, elkapta a ragályt, fejét és kezét hosszasan füstölte szabadban rakott tűzük fölött (mivel úgy hitték, gyógyhatású), még álmában is végigtapogatta magát, hogy lábán, karján és hóna alatt nőnek-e már a duzzanatok. Goldmund gyakran megszidta, gyakran kigúnyolta. Ő sem félelmet, sem undort nem érzett; feszülten, komoran járt a halál országában, hatalmas erővel vonzotta a Nagy Haldoklás látomása, lelke megtelt az Örök ésszel, szívére a pendülő Kasza éneke nehezült. Olykor megjelent előtte újra az örök Anya képe, sápadt medúzaszemű, merő halált és fájdalmat mosolygó óriás arca. Egyszer egy városkához értek. Alaposan meg volt erősítve, a kaputól házmagasságban végig az egész városfal mentében védősánc futott, de egyetlen őr sem állt fenn, és egy sem a tárva-nyitva hagyott kapu előtt. Róbert nem mutatott semmi hajlandóságot, hogy e városba lépjen, és cimborájának is könyörgött, ő se tegye. Eközben megszólalt egy harang, a kapun – feszülettel a kezében – pap lépett ki, és mögötte három szekér haladt, kettőt lovak, a harmadikat egy pár ökör húzta, a szekerek szakadásig megrakva hullákkal. Mellettük néhány poroszló baktatott, különös viseletben, mélyen szemükbe húzott csuklyával; az állatokat hajtották. Róbert sápadt ábrázattal lemaradt, Goldmund kis távolságból követte a halottaskocsikat, azok néhány száz lépést haladtak, és ahol megálltak, a puszta közepében, nem volt temető, csak egy gödör; három ásónyomnyi mély, de olyan széles, akár egy terem. Goldmund megállt, és nézte, ahogy a poroszlók rudakkal, csáklyákkal leráncigálják a hullákat a kocsikról, és halomba mind a nagy gödörbe lökik, nézte, ahogy a pap mormogva meglengeti fölöttük keresztjét, és eltávozik, nézte, amint a poroszlók a lapos sír körül nagy tüzeket raknak, aztán sietnek némán vissza a városba, egy se akadt, aki hozzálátott volna, hogy a gödröt befedje. Goldmund föléje hajolt, vagy ötvenen, de lehet, hogy többen feküdtek ott egymás hegyébe hányva, sokan meztelenül. Itt-ott egy kar vagy lábszár meredt panaszosan az égnek, s egy ing lobogott fáradtan a szélben. Ahogy visszatért, Róbert szinte térden állva rimánkodott, menjenek már, de minél gyorsabban tovább. Alapos oka volt a rimánkodásra, látta Goldmund elrévedő szemében a néki már annyira ismerős elmélyedt és konok tekintetet, az iszony igézte odaadás állapotát, a rettenetes kíváncsiságot. Nem tudta cimboráját visszatartani. Egyedül ment be Goldmund a városba. Áthaladt az őrizetlen kapun, és miközben léptei visszhangját hallotta a kövezeten, emlékezetében felderengett számos városka és számos kapu, amelyen így vándorolt át, és visszaemlékezett, hogy akkor gyermekzsivaj, fiúk hancúrozása, asszonypörlekedés, szépen csendülő üllőt zengető kovácsolás, kocsik zörgése, és mindenféle más hang fogadta – halk neszek s durva zöreje hálóba fonódott kuszasága sokféle munkát és örömet, sürgés-forgást, vidám emberi együttlétet hirdetve.

Itt most az üresen kongó kapu alatt és a kihalt utcákon nem zeng semmi, nem nevet, nem kiált, minden béna, halálnémaságban lapít, itt egy csobogó kút locsogó dallama is túl hangosan, szinte lármásan zenél. Nyitott ablak mögött pék állt kenyerei és cipói között, Goldmund rámutatott az egyik cipóra. és a pék hosszú sütőlapáton óvatosan kinyújtotta az ablakon, várta, hogy Goldmund majd pénzt tesz a lapátra, ám hogy az idegen beleharapott a cipóba, és fizetés nélkül odébbállt, dühödten, de hangos szó nélkül bevágta kis ablakát. Takaros házacska ablakában cserépfazekak sorakoztak, máskor virágok virítottak bennük, most elszáradt levelek csüngtek le róluk vakon. Egy másik házból zokogás és keserves gyerekjajgatás verődött ki az utcára. De a szomszéd utcában Goldmund csinos lányt pillantott meg az ablak mögött, éppen a haját fésülte. Leste, nézte, amíg az a pillantását meg nem érezte, és le nem tekintett rá; elpirulva nézett le a lány, és amint Goldmund barátságosan felmosolygott, lassan, gyenge mosoly suhant át az ő arcán is. – Meddig örül a fésű? – kiáltott fölfelé. Mosolyogva hajolt ki a fénylő arcocska az ablakon. – Beteg vagy-e? – kérdezte Goldmund, s a lány nemet intett. – Akkor gyere velem ebből a halálfészekből az erdőbe, ott, meglásd, vidáman élünk majd. A lány szeme kérdezően nézett. – Ne töprengj sokáig, komolyan gondolom kiáltotta Goldmund. – A szüleidnél élsz, vagy idegeneknél szolgálsz? Idegeneknél? Akkor hát gyere velem, gyerekem, kedvesem; hagyd az öregeket meghalni, mi fiatalok vagyunk és egészségesek, nekünk még jár egy falat öröm. Gyere, kis barna, nem tréfából mondom. Fürkészve, tétován, döbbenten nézte a lány. Goldmund lassan továbbment, végigbandukolt a kihalt utcán, aztán egy másikon baktatott keresztül, és lassan visszatért. A lány még most is az ablakon állt, kihajolt, és örült Goldmund visszatértén. Intett neki, Goldmund lassan továbbhaladt, nemsokára utánaeredt a lány, utolérte még a kapu előtt, kezében kis motyó, piros kendő a fején. – Mi hát a neved? – kérdezte tőle Goldmund. – Lene. Veled megyek. Nagyon rossz a városban, itt mindenki meghal. Csak menjünk, menjünk innét! Róbert a kapu közelében rosszkedvűen kuporgott a földön. Ahogy Goldmundot megpillantotta, felugrott, ahogy a lányt meglátta, szeme tágra meredt. Ez egyszer nem adta meg magát egykönnyen, sopánkodott és jeleneteket rendezett. Méghogy valaki ebből az átkozott pestisfészekből egy nőszemélyt hozzon magával, és olyasmit képzel róla, hogy eltűri társaságát, ez több, mint őrület, ez istenkísértés, ő tiltakozik, nem megy velük, az ő türelme is véges. Goldmund hagyta, hadd káromkodjék, hadd siránkozzék, amíg le nem csillapodott. – Gyerünk – mondta –, most már éppen eleget kántáltál. Velünk tartasz, és örülsz majd, hogy ilyen bájos társaságban lehetünk. A neve Lene, és nálam marad. De hadd szerezzek én is örömet neked, Róbert, figyelj : egy ideig most nyugalomban és egészségben élünk, nem keresztezzük a dögvész útját. Keresünk egy takaros helyet, üres kunyhót, vagy építünk egyet mi, ahol én meg Lene, gazda és gazdasszony leszünk, te pedig, aki barátunk vagy, velünk maradsz. Most egy kicsinyég éljünk szépen, vidáman. Egyetértesz? Hát persze, ezzel Róbert nagyon is egyetértett. Ha csak meg nem kívánják tőle, hogy Lenével kezet fogjon, vagy ruháját érintse... – Ettől ne félj – mondta Goldmund –, ilyen kívánság nem fenyeget. Sőt, a legszigorúbb tilalom tiltja, hogy Lenét akárcsak egy ujjal is megérintsd. Eszedbe ne jusson! Mendegéltek hát hármasban tovább, először csak némán, majd a lány szava lassacskán megeredt, milyen boldog is, újra eget láthat, láthat fákat, réteket – olyan iszonyatos volt ott, a pestisvárosban, szava sincsen rá elég. Lelkét hogy megszabadítsa a bánat s a rettegés képeitől, sorolni kezdte, mi mindent is kellett megélnie. Elmondott néhány keserves esetet, rossz ízű históriát – maga a pokol lehetne az a városka. A két orvos közül az egyik meghalt, a másik csak a gazdagokhoz járt, volt ház, nem egy, hol már rothadtak a hullák, senki nem jött értük, de a szomszéd házakban fosztogattak, dorbézoltak, kurválkodtak a hantolólegények, nemegyszer a hullákkal együtt a még élő betegeket is kiráncigálták ágyaikból, feldobták őket sintérkordéikra, és halottat, élőt a gödörbe hánytak. Volt mit meséljen rosszat eleget; egyikük sem szólt közbe. Róbert szörnyülködve és kéjesen hallgatta, Goldmund csendesen, egykedvűen, hagyta, hadd szakadjon fel a rettenet, nem fűzött hozzá semmit. De mit is mondhatna? Végül Lene elfáradt, az áradat elapadt, kifogyott a szóból. Ekkor Goldmund lelassította lépteit, és nagyon halkan énekelni kezdett, sok strófájú dalt dalolt, és minden strófánál teltebben zengett a hangja; Lene elmosolyodott, Róbert örvendezve hallgatta, és csodálkozott nagyon – eddig még soha nem hallotta Goldmundot énekelni. Mindenhez ért ez a Goldmund. Most itt megy hát, és énekel ez a bámulatos ember. Művészien és tisztán énekelt, de lefojtott hangon. Lene a másik dalt már halkan vele dúdolta, és csakhamar csengő hangon együtt énekeltek. Estére járt, túl a pusztán erdők feketélltek, és túl az erdőkön alacsony, kék hegyek vonultak, s egyre kéklőbb fény áradt, sugárzott belőlük. Hol vidáman, hol ünnepélyesen csendült lépteik ütemére énekük. – Jókedvedben vagy ma – mondta Róbert. – Persze hogy jó a kedvem, miért is ne lenne jó, ha egyszer ilyen takaros szeretőre leltem. De jó is, Lene, hogy a halál poroszlói meghagytak nekem. Holnap találunk majd egy kicsi fészket, ahol jól élünk, és örülünk neki, hogy húsunk és csontjaink ily takarosan összetartanak. Mondd csak, Lene, láttade már ősszel az erdőn azt a kövér gombát, amelyet úgy kedvelnek a csigák, és az embernek sem árt? – Hogyne – nevetett Lene –, sokszor találkoztam már vele. – Éppoly barna az, mint a te hajad, Lene. És éppoly jó szagú. Énekeljünk-e még egyet? Vagy éhes vagy talán? Van ám a tarisznyámban egy s más jó falat. Másnap meg is találták, amit kerestek. Egy kis nyírfásban kalyiba állt, nyers fatörzsekből összeróva, talán favágók vagy vadászok építették. Üresen állt, ajtaját könnyűszerrel feltépték, Róbert is úgy látta, megfelelő a kunyhó, és a környéke is egészséges. Útközben pásztor nélkül, vadon kóborló kecskékre bukkantak, az egyiket magukkal csalogatták. – Nos, Róbert – mondta Goldmund –, ha nem is vagy ács, egykor mégis asztalos voltál. Itt fogunk lakni, mesterelj hát egy közfalat, mely palotánkat két teremre osztja, az egyik Lenének és nekem szolgál, a másikban te laksz majd a kecskével. Az ennivalónk fogytán, ma beérjük kecsketejjel, ha bőven, ha vékonyan adja, akkor is. Építsd hát a falat, mi ketten meg elkészítjük éjszakára mindhármunk fekhelyét. Holnap aztán abrak után nézek. Legott munkához láttak mind. Goldmund és Lene elment fekhelyhez szalmát, páfrányt és mohát gyűjteni, Róbert megélesítette kését egy kövön, hogy falnak való fiatal csemetefákat vághasson az erdőn, ámde mégse készült el vele aznap, s így este a szabad ég alatt hált. Goldmund Lenében édes játszótársra talált – félénk volt és tapasztalatlan, de mégis csupa szerelem. Szelíden ölelte mellére Goldmund, sokáig virrasztott mellette, hallgatta szíve dobogását, még akkor is, mikor a lány már fáradtan, betelten, régen aludt. Magába itta barna haja illatát és hozzásimult, közben pedig a nagy, lapos gödörre gondolt, amelybe a kámzsás ördögök kocsiszám dobálták a hullákat. Szép az élet, szép és illanó a boldogság, szép és hamar hervadó az ifjúság. A kalyiba közfala igen alkalmatosra sikerült, végül is mindhárman munkálkodtak rajta. Róbert ki akart tenni magáért, és buzgón magyarázta, mi mindent is mesterelve, ha gyalupadja, szerszáma, pár sarokvasa és néhány szöge lenne. De mivel késén és két kezén kívül egyebe nem volt, beérte azzal is, hogy kivágjon tucatnyi fiatal nyírfát, és belőlük erős, nyers palánkot verjen a kalyiba földjébe. A hézagokat – így eszelte ki – rekettyevesszőből font sövénnyel fedik. Időbe tellett, de otthonos lett, és szép, mindannyian segítettek. Közbe-közbe Lene bogyót keresni ment az erdőbe, és gondjába vette a kecskét, Goldmund pedig kis portyázóútjain átfürkészte a vidéket, élelem után nézett, kikémlelte a szomszédságot, és olykor ezt-azt magával hozott. Róbert nagy megelégedésére se közel, se távol nem éltek emberek, biztonságban lehettek mind a fertőzéstől, mind az ellenségeskedéstől, de ezt konyhájuk érezte meg, mert élelem bizony csak nagyon szűkösen akadt. Találtak ugyan a közelben egy elhagyott parasztviskót – ezúttal holtak nélkül –, Goldmund mondta is, hogy kalyibájukból költözzenek oda, de Róbert borzadva tiltakozott, és azt sem tűrte szívesen, ha Goldmund bement az üres házba, s mindannak, amit onnan magával hozott, át kellett esnie a füstkeresztségen, meg kellett mosni szépen, mielőtt Róbert hozzányúlt volna. Nem sok volt, amit Goldmund odaát talált, de mégiscsak hozott két zsámolyt, egy sajtárt, néhány agyagedényt, egy fejszét, és egy napon két elröppent tyúkot is fogott a mezőben. Lene szerelmes volt és boldog, mindhármuk mulatságára szolgált, ha kis fészküket építhették, ha nap mint nap valamit szépíthettek rajta. Kenyérnek szűkiben szereztek még egy kecskét, és répaföldre is bukkantak egyszer. Nap napot követett, elkészült a fonott fal is, tettek róla, hogy kényelmesebb fekvés essék a fekvőhelyeken, még tűzhelyet is raktak. Nem messze folyt a patak, vize áttetsző volt és édes. Munkájukat gyakran fűszerezték dallal. Egy napon, amint éppen a tejüket itták, és otthonos életük áldásait magasztalták, hirtelen, álmodozó hangon megszólalt Lene: –De mi lesz, ha beköszönt a tél? Senki nem válaszolt. Róbert nevetett, Goldmund maga elé nézett. Lene lassacskán rádöbbent, hogy itt senki nem gondol a télre, senki nem

gondol komolyan arra, hogy olyan sokáig egy helyen maradjon; ez az otthon nem otthon, csavargók között él. Lehorgasztotta fejét. Ekkor Goldmund játékosan, vigasztalóan, akár egy gyerekhez, így szólt hozzá: – Te parasztlány vagy, Lene, és a parasztok hangya módjára, jó előre gondolnak; ne félj, ha elmúlik a pestises idő – és egyszer csak elmúlik, hiszen nem tarthat örökké –, majd újra hazatalálsz. Akkor majd hazamégy a szüleidhez, ha vannak, vagy elmégy újra a városba szolgálni, és meglesz a kenyered. De most még nyár van, szerte a vidéken mindenhol a halál jár, itt meg kellemes, és jól megy sorunk. Ezért amíg kedvünk tartja, itt maradunk. – És aztán? – kiáltott fel Lene hevesen. Aztán nincs tovább? Aztán elmégy? És én? Velem mi lesz? Goldmund elkapta a hajfonatát, és gyengéden meghuzigálta. – Butácska gyerekem, te – mondta neki –, elfelejtetted volna már a halál pribékeit, a kipusztult házakat, a nagy lyukat, ott a kapu előtt, ahol a tüzek égtek? Örülj neki, hogy nem fekszel a gödörben, és nem mossa eső az ingecskédet. Erre gondolj, arra, hogy megmenekültél, hogy a kedves élet nem szállt ki tagjaidból, és nevetni meg énekelni tudsz. Mégsem nyugodott meg Lene. – De én nem akarok elmenni – kesergett –, és téged sem eresztelek, nem! Hogy lehetne boldog az ember, ha tudja, nemsokára minden elmúlik, mindennek vége szakad! És Goldmund újra válaszolt, barátságosan, de hangjában rejtett fenyegetés csengett. – Ezen, kicsi Lene, már valamennyi tudós és szent törte a koponyáját. Nincs boldogság, mely hosszan tartana. Am, ha mindaz, amiben most részünk van, nem elég jó neked, és több örömet már nem ád, még ebben ,az órában felgyújtom ezt a viskót, és menjen, ki merre Iát. Nyugodj meg, Lene, elég a szóból. Maradt minden, ahogy volt, Lene megadta magát, de boldogságára árnyék borult.

Tizennegyedik fejezet Még el sem virágzott a nyár, véget ért a kunyhóbeli élet, másként, mint gondolták volna. Egy napon Goldmund parittyával kezében a környéken kóborolt, abban a reményben, hogy fogolyra vagy más vadra bukkan, mert élelmük meglehetősen fogytán volt. Lene a közelben bogyókat gyűjtött, néha arra tévedt, és Goldmund látta a bokrok felett fejét, barna nyakát, amint vászoningéből elővillant, vagy hallotta, ahogy dalol; egyszer még csent is tőle néhány szem bogyót, aztán tovább barangolt, majd egy időre elvesztette szem elől. Hol gyengéden, hol ingerülten Lenére gondolt, nemrégen újból az őszről, a jövőről beszélt, arról, hogy áldott állapotban érzi magát – mondta, és el nem engedi. „Nos, hamarosan ennek is vége – gondolta –, hamarosan megelégelem, aztán tovább vándorolok egyedül, s még Róbertnek is búcsút mondok, azon leszek, hogy a tél beállta előtt újra a nagyvárosba, Niklaus mesterhez érjek, hol átvészelem a telet, de a következő tavaszon új, erős csizmát veszek, nekivágok, és addig meg sem állok, amíg klastromunkba, Mariabronnba nem érek, és Narzisst nem üdvözölhetem, hiszen tíz esztendeje is lesz már, hogy utoljára láttam. Látnom kell újra, ha csak egy vagy két napra is." Szokatlan hang verte fel gondolataiból, hirtelen tudatára ébredt, milyen messzire vitték gondolatai és vágyai, milyen messze is járt már. Az ijedt kiáltás újra felhangzott, élesen figyelt, mintha Lene hangját ismerte volna fel, követte, holott nem volt kedvére, hogy szólítja őt. Csak hamar elég közel ért –valóban Lene hangja volt, a nevét kiáltotta, mint aki nagy bajba jutott. Gyorsabban nekilendült, még mindig kissé ingerülten, de Lene ismétlődő kiáltásaira féltés és aggodalom kerítette hatalmába. Mikor végre meglátta, cafattá tépett ingben félig ülve, félig térdepelve, sikoltozva viaskodott a gazban egy férfival, aki maga alá akarta teperni. Hatalmas ugrásokkal közeledett Goldmund, ami harag, nyugtalanság, bánat felgyülemlett benne, tomboló dühvel zúdult az idegen támadóra. Lene csupasz melle vérzett, mohón kulcsolta át, már szinte a földre teperte egészen az idegen, amikor Goldmund rajtaütött. Rávetette magát, és veszett kézzel szorította össze sovány, inas tapintású, gyapjas szakállal erdőzött gégéjét. Kéjjel szorongatta Goldmund, amíg a másik el nem engedte a lányt, és ernyedten nem lógott karjai között; még fojtogatta, úgy hurcolta végig a földön az erőtlen, félig már lelke hagyott testet, néhány, a földből kopáran kiálló, szürke sziklaszálig. Itt a legyőzöttet magasba lódította, és teljes súlyával kétszer-háromszor az éles sziklákhoz verte fejét. Törött nyakcsigolyával lökte félre a testet, dühe nem csillapult, ölte volna még tovább is. Lene elragadtatva nézte. Melle vérzett, reszketett még egész testében, és levegő után kapkodott, de nemsokára magához tért, és gyönyörrel, csodálattal teli elragadtatott tekintettel nézte, ahogy erős szerelmese elbánt a betolakodóval, ahogy fojtogatta, nyakáttörte, és hulláját félrelökte. Akár az agyonvert kígyó, úgy feküdt ott a hulla, ernyedten és kificamodva, torzonborz szakállas, gyér hajú, szürke orcájú feje siralmasan csuklott hátra. Ujjongva emelkedett fel Lene, s Goldmund szívére borult, de hirtelen elsápadt, a rémület még tagjaiban fészkelt, rosszul lett, és kimerülten az áfonyabokrok közé zuhant. De hamarosan vissza tudott már térni Goldmunddal a kunyhóba. Goldmund megmosta összekarmolt, véres mellét, az egyiken seb volt – a buja nyomorult fogainak nyoma. Róbertet a kaland nagyon felizgatta, felajzottan firtatta a harc minden apró részletét. – Azt mondod, kitörted a nyakát? Nagyszerű! Goldmund, te félelmetes vagy! Goldmund azonban nem akart többet beszélni erről, fagyossá változott; ahogy otthagyta a holtat, szegény nyakigláb Viktorra kellett gondolnia, íme, ez már a második ember, aki az ő kezétől nyerte halálát. Hogy Róberttől szabaduljon, így szólt: – Te is tehetnél azért valamit. Eredj, és láss utána, takarítsd el a hullát. Ha nehezedre esik, hogy gödröt áss neki, akkor vidd át a nádasba, és lökd a tóba, vagy kővel és földdel takard be alaposan. – Am e kívánság visszautasításra talált, mert Róbert nem óhajtott hullákkal bajmolódni, ki tudja, melyikben rejlik a pestis mérge? Lene a kunyhóban feküdt. Mellén sajgott a harapás, de hamarosan jobban érezte magát, felkelt, felszította a tüzet, felforralta a tejet vacsorára; bár vidám volt, jókedvű nagyon, Goldmund mégis korán nyugovóra küldte. Engedelmeskedett, szelíden, mint a bárány, oly nagyon csodálta Goldmundot. Goldmund hallgatag volt és komor, Róbert ismerte már ezt, és nem háborgatta. Mikor Goldmund később végre szalmájára heveredett, előbb figyelmesen Lene fölé hajolt. A lány aludt. Goldmund nyugtalan volt, Viktorra gondolt, szorongás fojtogatta, vándorolni, menni vágyott; érezte, vége az otthonosdinak. Valamin azonban mélyen elgondolkodott. Ahogy a halott fickót megrázta és elhajította, meglátta Lene tekintetét. Különös tekintet volt, tudta, soha el nem felejtheti: tágra meredt, rémült és rajongó szeméből büszkeség, diadal sugárzott, szenvedélyes bosszú és gyilkolási vágy. Ehhez hasonlót asszonyarcon nem látott, s hogy létezhet ilyen, nem is sejtette soha. Ha ezt a tekintetet meg nem látja – így gondolta –, Lene arcát később, talán esztendők múltán elhalványítja, elmossa a feledés. Ez a tekintet a parasztlány arcát naggyá, széppé, rettenetessé varázsolta. Hónapok óta nem élt meg szeme semmit, amitől belenyilallt volna a vágy: le kell rajzolni! E tekintet láttán, némi rémülettel újra érezte e felcikázó vágyat. Nem tudott elaludni, felkelt hát végül, s kiment a kunyhóból. Hűvös volt, gyerekszél játszott a nyírfák között. Fel-alá ténfergett a sötétben, majd gondolatokba és mély szomorúságba temetkezve leült egy kőre. Gyászolta Viktort, gyászolta azt, akit ma agyonütött, gyászolta lelke elveszett gyermeki ártatlanságát. Azért ment el hát a kolostorból, hagyta el Narzisst, azért sértette meg Niklaus mestert, és mondott le a szép Lisbeth kezéről, hogy most itt a pusztán vesztegeljen, kóbor barmot hajkurásszon, és ott, a köveken azt a nyomorult fickót agyonverje? Volt-e mindennek értelme, értéke, érdemes volt mindezért élni? A világ értelmetlensége és az önmegvetés összeszorította szívét. Hátrahanyatlott, feküdt a hátán elnyújtózva, bámulta a sápadt, éjszakai fellegeket, s ahogy nézte, hosszan, gondolatai elszéledtek: nem tudta már, a fellegekbe bámul, az eget nézi-e, vagy lelke borús világát. Abban a pillanatban, ahogy a sziklán elaludt, felvillant hirtelen, a gomolygó fellegekben – cikázó villám – egy sápadt, hatalmas arc, az Eva-arc, nézése súlyos, sorsteli felhő, de hirtelen tágra nyitotta szemét, gyönyörrel teli, vérre szomjas, hatalmas szép szemét. Goldmund aludt, amíg a harmat be nem lepte. Másnapra Lene megbetegedett. Hagyták, hadd feküdjön, bár sok tennivaló akadt: Róbert reggel két birkára bukkant a kis erdőben, amelyek fürgén elhussantak előle. Goldmundot hívta segítségül, és több, mint fél napon át üldözték őket, míg végre az egyiket elfogták; alaposan kifáradtak, mire estefelé hazaértek vele. Lene rosszul volt nagyon. Goldmund megvizsgálta, megtapogatta, és testén pestises daganatokat talált. Hiába titkolta, Róbert gyanút fogott, amint megneszelte, hogy Lene még beteg, nem volt maradása a kunyhóban. Majd keres magának odakünn éjszakára valami helyet –mondta, és a kecskét is magával viszi, hiszen fertőzés érheti azt is. – Akkor eredj a pokolba – kiáltott rá Goldmund dühösen –, nem vágyom rá, hogy viszontlássalak. – A kecskét megragadta, és bevitte magával a sövényfal mögé. Hang nélkül, kecske nélkül párolgott el Róbert, betegen a félelemtől, félt a pestistől, félt Goldmundtól, félt a magánytól és az éjszakától. A kunyhó közelében tért nyugovóra. Goldmund így szólt Lenéhez: – Ne aggódj, én veled maradok. Meggyógyulsz, meglásd. Lene tagadóan rázta fejét. – Vigyázz magadra, kedvesem, nehogy beteg légy te is, nem szabad már ilyen közel jönnöd hozzam. Hiábavaló fáradság a vigasz. Meghalok, és jobb is meghalnom, mint hogy egy napon üresen lássam fekhelyed, mert elhagytál. Minden reggel ezzel ébredtem, és mindig ettől féltem. Nem, inkább meghalok.

Reggelre már nagyon rosszra fordult az állapota. Goldmund időnként egy-egy korty vizet adott neki, miközben egy órát aludt. Most a pirkadatban világosan meglátta arcán a közeli halált, oly hervadt volt és megtört. Egy pillanatra kilépett a kunyhóból, levegőzni egyet, és felnézett az égre. Édes, hajnali ízű volt a levegő, az erdőszélen néhány görbe hátú vörösfenyő törzse már napfényben fürdött, de a távoli dombok még láthatatlan burkolóztak a reggeli ég felhőibe. Járt néhány lépést, megnyújtóztatta tagjait, és mély lélegzetet vett. Szép volt a világ ezen a szomorú reggelen. Immár hamarosan újra kezdődik a vándorélet. Eljött a búcsú ideje. Az erdőből Róbert kiáltott feléje, hogy jobban van-e Lene? Ha mégsem pestis, akkor itt marad, Goldmund pedig ne haragudjék rá, mert ő azért közben őrizte a birkát. – Menj a pokolba a birkáddal együtt – kiáltotta vissza Goldmund –, Lene halálán van, és engem is megfertőzött a pestis. Az utóbbit hazudta, hogy megszabaduljon tőle. Lehetett ez a Róbert akármilyen jámbor lélek, Goldmund torkig volt már vele, túl gyáva és kisszerű volt, nem hozzáillő társ e sorssal és megrázkódtatással teli időben. Róbert eltűnt végleg, s többé nem bért visz-sza. Fényesen kelt fel a nap. Mikor Goldmund visszatért a kunyhóba, Lene aludt. Ő is elszenderedett újra, álmában egykori lovacskáját, Holdast és a kolos-torbeli szép gesztenyefát látta, úgy érezte, mintha végtelen távolságból, végtelen pusztaságból ékes, elveszett, tündöklő otthonra tekintene vissza, s ahogy felébredt, szőke szakállas orcáin könnyek csurogtak végig. Hallotta Lene gyenge hangját. Azt gondolta, őt szólítja, felkönyökölt fekhelyén, de Lene nem szólt senkihez, csak szavakat dünnyögött maga elé, kedveskedő szavakat, szitkokat, kicsit nevetgélt, aztán zihálni, csuklani kezdett, majd lassanként újra elcsendesedett. Goldmund felállt, a lány már eltorzult arca fölé hajolt, szeme keserű kíváncsisággal kutatta a halál leheletétől oly siralmasan kusza és zilált vonásokat. – Kedves, drága gyermek – kiáltotta hangtalanul –, hát te is elhagysz már? Megelégeltél engem? Futott volna. Vándorolni, vándorolni, menni, menetelni, inni a levegőt, elfáradni –ha új képeket láthatna, talán jót tenne, talán enyhítené mélységes levertségét. De nem tehette, nem vitte rá a lelke, hogy ott hagyja egyedül a gyereket a halállal. Hosszú órák teltek el, de kis időre is alig mert kimenni, hogy friss levegőt szívjon. Mivel Lene többé tejet nem vett már magához, megitta helyette ő maga – más ennivalójuk nem került már. A kecskét is kihajtotta néhányszor, hadd egyen; hadd igyon, mozogjon az is. Azután újra ott állt Lene fekhelye mellett, szelíden suttogott hozzá, szüntelen, rendíthetetlen nézte arcát; és vigasztalanul, de figyelmesen figyelte haldoklását. Lene nem vesztette el eszméletét, olykor elaludt, de amikor fölébredt, szemét már csak félig nyitotta ki, szemhéjai elfáradtak, elernyedtek. Ott, a szeme és orra körül a fiatal lány óráról órára öregebb lett, üde, fiatal nyakán hamarosan fonnyadó öreganyóarc ült. Alig szólalt meg: „Goldmund" – mondta, vagy: „kedvesem" –és duzzadt, szederjes ajkát nyelvével meg-megpróbálta nedvesíteni. Ilyenkor Goldmund néhány korty vizet adott neki. A következő éjszaka meghalt. Nem jajgatott, nem panaszkodott, kis vonaglás volt a halála, aztán lélegzete elállt, bőrén finom remegés borzongott végig – ez a látvány Goldmund szívét felkavarta –, eszébe jutottak a halódó halak, amelyeket oly gyakran látott és sajnált meg a halpiacon, éppígy lobbantak el, fényt és életet magával vivő, bőrükön átsuhanó rángással. Egy ideig még Lene mellett térdelt, aztán kiment a szabadba, és leült a hanga közé. Majd eszébe jutott a kecske, visszatért a kunyhóba, és kihajtotta az állatot, amely rövid keresgélés után leheveredett a földre. Goldmund lefeküdt melléje, fejét vékonyára hajtotta, és aludt, amíg meg nem virradt. Ekkor még utoljára bement a kunyhóba, a fonott sövényfal mögé, megnézte még egyszer, utoljára a szegény halott arcot. Nem nyugodott bele, hogy Lenét így hagyja el. Kiment a kunyhóból, szedett egy ölre való száraz gallyat, fonnyadt, kiszáradt füvet, behajította a viskóba, tüzet csiholt és meggyújtotta. A kunyhóból nem vitt magával mást, csak a tűzszerszámot. Ropogva kapott lángra nyomban a kiszikkadt sövényfal, Goldmund künn megállt, és nézte tűzpirította arccal, amíg csak az egész tető lángokban nem állt, és az első tetőgerendák le nem zuhantak. Ijedten, gyászosan mekegve ugrált a kecske. Rendjén való lett volna, ha megöli, ha egy darab húst megsüt és megeszi, erőt gyűjtvén a vándorlásra; de nem tudta megtenni, a pusztába hajtotta hát a kecskét, és elment. Az égő kunyhó füstje még az erdő sűrűjébe is követte. Ily vigasztalanul vándorútra nem indult még soha. Mégis, mindaz, ami várt rá, rosszabb volt, mint ahogy gondolta volna. Az első tanyáknál és falvaknál kezdődött, egyre tartott, mind bőszebb lett, minél messzebb jutott. Az egész vidékre, az egész széles tartományra a halál fellege borult, iszonyat köde takarta, félelem és lélekfogyatkozás; de a legszörnyebbek nem a kihalt házak, a láncukon éhen döglött, oszladozó házőrző ebek, a temetetlenül heverő holtak, kolduló gyerekek, nem a városok tömegsírjai voltak. A halálfélelmükben, az iszonyat súlya alatt szinte megvakult és lelküket vesztett élőknél szörnyebb nem akadt. Megdöbbentő, iszonyatos dolgokat látott, hallott mindenhol a vándor. Szülők a gyermeküket, férjek asszonyaikat hagyták el, ha megbetegedtek. A pestislegények és ispotályok poroszlói úgy uralkodtak, akár a hóhér, fosztogatták a kihalt házakat – s ahogy kedvük hozta, hol temetetlen hagyták a hullákat, hol pedig, mielőtt utolsót leheltek volna, kirángatták a haldoklókat is az ágyaikból, és a hullaszállító kordélyokra dobálták őket. Halálfélelem űzte, riadt, elvadult menekülők bolyongtak, magányosan, szerte a világban, kerülve minden emberi érintkezést. Másokat összeterelt a felkorbácsolt, kétségbeesett élnivágyás, tivornyáztak, táncoltak, orgiákat ültek, ahol a halál húzta a talpalávalót. Mások rongyos-lomposan, gyászolva vagy gyalázkodva, tébolyult szemmel gubbasztottak a temetők vagy elnéptelenedett házaik kapujában. Tetézve minden rosszat: az elviselhetetlen nyomorúságért mindenki bűnbakot keresett, mindenki ismerni vélte az átkozottokat, a ragályért felelős gonosz szándékú tetteseket. Az a hír járta, ördögi lelkű emberek gonosz élvezettel terjesztik a dögvészt, a pestises hullákból kiszedik a ragály mérgét, és a falakra meg az ajtókilincsekre kenik, és megmérgeznek vele kutat meg jószágot. Aki e szörnyűség gyanújába keveredett, elveszett, ha nem figyelmeztették előre, ha nem tudott megszökni; vagy a törvény, vagy a csőcselék büntette halállal. A gazdagok a szegényeket, a szegények a gazdagokat okolták, vagy a zsidókra és az idegenekre meg az orvosokra szállt a gyanú. Az egyik városban háborgó szívvel nézte végig Goldmund, amint a zsidósor égett, házról házra szökött a tűz, üvöltő csőcselék állta körül, és a jajongó menekülőket fegyverrel űzték a tűzbe vissza. A félelem és nekikeseredés tébolyában mindenhol ártatlanokat vertek agyon, kínoztak halálra és égettek el. Undorral, dühvel nézett szét Goldmund a feldúlt és megmérgezett világban, úgy látta, sem öröm, sem ártatlanság, se szeretet nem lakozik többé a földön. Szerte mindenhol szólt a halál hegedűje, hamar felismerte vijjogását, gyakran merült menekülve az élvhajhászok tomboló tivor-nyáiba, gyakran vett részt kétségbeesett dorbézolásokon, kísérte lantján vagy táncolt szurokfáklya fénye mellett lázas éjszakákon át. Nem félt. Egyszer, azon a téli éjszakán, ott a fenyőfák alatt, amikor Viktor ujj ai gégéje köré kulcsolódtak, és néhány hóban és éhségben töltött kemény napon megízlelte a halálfélelmet. Az olyan halál volt, amellyel birokra kelhetett, szembeszállhatott, és meg is védte magát; reszkető kézzel és lábbal, mardosó gyomorral, törődött tagokkal védekezett, győzött és megmenekült. Ezzel a pestishalállal birokra kelni nem lehetett, megadással kellett tűrni tombolását, és Goldmund már régen megadta magát. Nem félt, úgy érezte, amióta Lenét a lángoló kunyhóban hagyta, amióta nap mint nap a halál pusztította tartományon keresztül kóborolt, mintha semmi sem kötné már az élethez. De irdatlan kíváncsiság űzte és tartotta életben, fáradhatatlan nézte a kaszást, hallgatta a mulandóság énekét, sehol ki nem tért előle, mindenhol elragadta csendes szenvedélye, hogy jelen lehessen, és figyelő szemmel járhassa a pokol útjait. Evett penészes kenyeret kipusztult házakban, énekelt és nyelte a bort őrjöngő lakomákon, tépte a gyönyör gyorsan hervadó virágait, nézett a némberek részeg, meredt szembe, nézett a részegek bambán meredő szemébe, nézett a haldoklók kihunyó szemébe, szeretkezett kétségbeesett, lázas asszonyokkal, tányér levesért halottat hordott, ha kellett, két garasért segített földet szórni a meztelen hullákra. Sötétség és vadság lett úrrá a világon, üvöltve zengte nótáját a halál, nyitott füllel, égő szenvedéllyel hallgatta Goldmund. Célja Niklaus mester városa volt, szívében egy hang arrafelé húzta. Hosszú út volt, csupa pusztulás, csupa hervadás és halál mindenfelé. Bánatosan, mámorosan a halál dalától, átadva magát a világ harsányan jajongó fájdalmának, bánatosan és mégis izzón, mindent befogadó érzékkel vándorolt. Az egyik kolostorban meglátott egy nemrégiben festett faliképet, amely lebilincselte figyelmét, Haláltáncot festettek itt a falra, sápadt, csontos halál táncoltatta ki az embereket az életből; királyt, püspököt, apátot, grófot, lovagot, orvosdoktort, parasztot és zsoldost, mindet elvitte magával, üreges csontokon játszó csontzenészek szolgáltatták hozzá a muzsikát. Goldmund kíváncsi szeme mélyen magába itta e képet. Az ismeretlen kolléga levonta itt a tanulságot mindabból, amit ő a fekete halál nyomában látott; az emberi halandóság keserű prédikációját rikoltotta harsányan a fülekbe. Jó volt a kép, jó prédikáció, nem is rosszul látta meg és vázolta fel a tényt, ez az idegen festő, velőt rázóan és csontba metszőn zengett belőle. De mégsem az volt, amit ő, Goldmund látott és megélt. A szigorú és kérlelhetetlen halált festették oda. Goldmund azonban más képre vágyott, egészen más hangon zengett fülében a halál vad éneke, nem csontba metszőn, nem is komoran, hanem inkább édesen, csalogatóan, hazahívogatóan, anyásan dalolt. Ott, ahol a halál keze az életre tenyerelt, nemcsak metsző és harcias hangon szólt az ének, hanem mély és szeretetteli, őszies, beteljesült hang is csendült, a halál közelében az élet mécse meghittebben, fényesebben izzott. Lehet a halál másnak katona, bíró, hóhér vagy szigorú apa, néki a halál anyja és szeretője is, hívása nászi csalogató, érintése szerelmi gyönyör. Mikor Goldmund a festett haláltáncot eleget csodálta és továbbindult, újult erővel vonzotta a mester és az alkotás. De mindenhol akadt, ami feltartóztatta, új képek és élmények, remegő cimpákkal szívta magába a halál levegőjét, mindenhol megkövetelt tőle egy-egy órát, egy-egy napot a részvét vagy a kíváncsiság. Egyszer három napon át kis, pityergő parasztfiút, öt-hatéves, félig éhen halt lurkót hurcolt magával, órák hosszat cipelte a hátán, alaposan megnövelte gondját, és csak igen nehezen tudott túladni rajta, végül egy szénégető felesége fogadta a fiút magához, embere meghalt, valami elevent akart újra maga körűi tudni. Máskor napokon át egy gazdátlan kutya kísérte Goldmundot, evett a kezéből, melengette alvás közben,

aztán egy reggelen eltűnt. Sajnálta, megszokta már, beszélgetett vele, félórákon át intézett elmélkedő szónoklatokat az állathoz az emberi gonoszságról, Isten létéről, a művészetről és egy Júlia nevezetű fiatal lovagkisasszony melléről és csípejéről, akit ifjúsága idején ismert meg. Goldmund haláljárása közben okkal-joggal kissé meghibbant, hiszen a pestistartományban minden ember meghibbant egy kicsit, sokan pedig egészen. Talán eszelős volt kissé az a fiatal zsidólány is, a szép, fekete, égő szemű Rebekka, aki miatt két napot késlekedett. Egy kisváros előtt, a mezőn talált rá, elszenesedett, fekete roncshalmaz mellett guggolt üvöltve, önnön arcába vágott, és tépte fekete haját. Gyönyörű haja megigézte Goldmundot, lefogta a lány dühöngő kezét, és miközben beszélt hozzá, észrevette, hogy arca, termete is milyen szépséges. Apját siratta, akit tizennégy másik zsidóval együtt a felsőbbség parancsára hamuvá égettek, ő megszökhetett, de most elkeseredve visszatért, és vádolta magát, amiért sorsukban nem osztozott. Goldmund türelmesen fogta le meg-megránduló kezét, szelíden lelkére beszélt, felajánlotta segítségéti részvevőn, oltalmazón dörmögött. A lány arra kérte, segítse apját eltemetni, és a még forró hamuból összegyűjtötték mind a csontokat, rejtve, titkon a mező közepébe vitték, ahol betakarták földdel. Eközben beesteledett, Goldmund éjszakai pihenőhelyet keresett, kis tölgyfaerdőben megvetette a lány fekhelyét, megígérte, hogy őrzi majd, és hallgatta, amint fektében tovább sírt, fel-felzokogott, amíg végül elaludt. Ekkor ő is aludt egy keveset, és reggelre kelve megkezdte udvarlását. Így, egyedül nem maradhat, felismerhetik, hogy zsidó, és agyonverik, züllött csavargók is megbecsteleníthetik, az erdőn pedig farkasok meg cigányok is élnék – sorolta neki. Ő azonban elvinné magával, megvédené farkastól, embertől, mert szívből sajnálja, jó szívvel van iránta, hiszen nem vak, látja, tudja, mi a szépség, nem tűrné soha, hogy kedves, okos szeme, tündöklő válla állatok fogára, vagy a máglyára jusson. Komor kedvvel hallgatta a lány, majd felugrott és elrohant. Golmund hogy utolérje, üldözőbe vette, mielőtt útját folytathatta volna. – Rebekka – mondta neki –, láthatod, nem akarok rosszat neked. Bánatos vagy, apádra gondolsz, a szerelem most tőled messze jár. De holnap, holnapután, vagy később; megkérdezlek újra, addig pedig óvlak, etetlek, meg nem érintelek. Szomorkodj csak, ameddig kedved tartja: Mellettem lehetsz bánatos vagy vidám, mindig csak azt tedd, amiben örömöd telik. De mintha mindezt a szélbe szórta volna. Semmi olyat nem tesz – mondta a lány keserű haraggal –, ami örömöt szerez, csak azt teszi, ami fájdalmat terem, soha boldogságra többé nem gondol; és minél előbb falja fel a farkas, annál jobb lesz neki. Menjen hát útjára Goldmund, itt semmi nem segít, eddig is túl sokat beszéltek már. – Hát nem látod, hogy körös-körül a halál az úr – mondta Goldmund –, minden házban, minden városban egyre csak halnak, haldokolnak, és minden nyomorúsággal van teli. A düh, amellyel az ostoba emberek apádat elégették, sem más, mint ínség és nyomorúság, ez a düh is csupán a túlságosan nagy fájdalmakból fakad. Lásd, maholnap minket is elvisz a halál, elrothadunk a földeken, és csontjainkat a görény görgeti. Hadd éljünk és szeressük egymást előbb. O, milyen kár is lenne hófehér nyakadért, aprócska lábadért! Kedves, szép leány, tarts hát velem, meg se is érintelek, csak nézlek majd, és gondodat viselem. Így esengett még hosszan, de hirtelen maga is érezte, milyen hasztalan az udvarlása, a szavak és miértek sorolása. Hallgatott és szomorúan nézte a lányt. Büszke, királynői arca elutasító, hideg volt. – Ilyenek vagytok hát – szólalt meg végre gyűlölettől izzó, megvető hangon. – Ilyenek vagytok, ti, keresztények. Előbb segítesz a lánynak, hogy apját eltemesse, apját, akit a te néped gyilkolt meg, és akinek kisujja is többet ért nálad. Még forró a csontja, már legyen tiéd a lány, és fetrengjen veled a földön. Ilyenek vagytok. Előbb még azt hittem, te talán jó ember vagy. De hogyan is lehetnél te jó! Jaj, mocskos disznók vagytok mind. Mialatt beszélt, Goldmund a szemében a gyűlölet mögött meglátott valamit parázsla-ni, ami mélyen megindította szívét, és megszégyenítette. Látta, szemében ott a halál, de nem a kényszerű, a mindenkire váró – hanem a vágyott, a szabad halál, Földanya hívását követő, csendes odaadás. – Rebekka – mondta halkan –, igazad van talán. Én nem vagyok jó ember, de neked jót akartam. Bocsáss meg nekem. Most értettelek meg először. Födetlen fővel, mély meghajlással köszöntötte, akár egy hercegnőt, és továbbállt nehéz szívvel, hagynia kellett pusztulását. Sokáig hurcolta bánatát, és nem kívánt szólni senkivel. Amilyen kevéssé hasonlítottak egymásra, olyannyira emlékeztette ez a büszke, szegény kis zsidólány valamiképpen mégis Lydiára, a lovag lányára. Az ilyen asszonyok szerelme kínokat terem. Mégis, egy ideig úgy érezte, mintha soha mást nem szeretett volna, csak ezt a kettőt: a szegény, félénk Lydiát, meg a riadt, keserű zsidólányt. Napokig gondolt még az izzó, fekete lányra, számos éjszakán álmodott karcsú, boldogságra, virágzásra termett teste égető szépségéről, amely mégis a halállal volt már jegyes. Ó, hogy ezek az ajkak, e mellek a „disznók" prédájául esnek, és a földben kell elporladniuk! Hát nincs hatalom, nincs varázslat, amely e drága virágokat bimbójukban megmentené? De van, van ilyen varázslat: ha lelkében tovább élnek, ha megőrzi és újrateremti őket. Döbbenettel és elragadtatással nézte, mennyire zsúfolt a lelke képekkel, hosszú vándorlása a halál országán át, alakokkal mennyire teleírta. Hogyan feszítette bensejét ez a bőség, milyen sóváran kívánta, hogy nyugalomban felidézze, áradni engedje, maradandó képekké változtassa őket. Lázasabban, szomjasabban iparkodott tovább, még most is nyitott szemmel és kíváncsi érzékekkel, de tele heves vággyal, papír, és irón, agyag és fa, műhely és munka után. Elmúlt a nyár. Sokan bizonygatták, őszre, vagy legalábbis tél kezdetére elcsitul a járvány. Vigasság nélkül jött el az idei ősz. Goldmund áthaladt olyan vidékeken, ahol teremtett lélek nem akadt, aki a gyümölcsöt leszüretelje, lehullott a fáról, ott rothadt a fűben, más helyeken pedig városból szabadult, elvadult hordák durva rablóhadjáratai fosztogatták és herdálták el. Goldmund lassan közeledett célja felé, és ebben az utolsó időben gyakran tört rá a félelem, hogy most, mielőtt elérné, kapja el a pestis, és valahol egy istállóban kell végeznie. Nem akart többé már meghalni, nem addig, amíg nem részesül a boldogságban, hogy még egyszer műhelyben állhat, és az alkotás örömét élvezheti. Először életében volt neki túl nagy a világ, túl széles a német birodalom. Egyetlen csinos városka sem csalogathatta maradásra, egyetlen takaros parasztszolgáló sem tartóztathatta magánál egy éjszakánál tovább. Egyszer azonban templom előtt haladt el, ahol a kapuban kis díszoszlopocskák-hordozta, mély fülkeboltozatokban régi időkből való kőszobrok, angyalok, apostolok és mártírok álltak, gyakran látott már hozzájuk hasonlót; klastromában, Mariabronaban is akadt néhány ilyenfajta szobor. Régebben, ifjonti korában szívesen de szenvedély nélkül szemlélte őket, szépnek, méltóságtelinek látszottak, de egyszersmind túl ünnepélyeseknek, kissé merevnek, régimódinak. Később azután, hogy első nagy vándorlása végén Niklaus mester édes, fájdalmas Istenanyaszobra oly nagy erővel magával ragadta és elbűvölte volt, már túlontúl nehézkesnek, merevnek, idegennek találta ezeket az ódon ünnepélyességű alakokat, némi gőggel nézegette őket, mestere újféle kezemunkájában elevenebb, meghittebb, lélekkel szenteltebb művészetet látott. Ámde most, ahogy tele látomással, irgalmatlan kalandok, élmények nyomaival és hegeivel megjelölt lélekkel, fájdalmas vággyal esz-mélésre, új alkotásra a világból hazatért, hirtelen hatalmas, emberfeletti erővel szíven ütötték e szigorú, ősrégi szobrok. Áhítattal állt e tiszteletre méltó képek előtt, amelyekben rég letűnt idők szíve élt tovább, és régen köddé vált nemzedékek rettegése és elragadtatása dacolt, kővé meredve, az elmúlással, még évszázadok múltán is. Elvadult szívéből borzongva és alázattal tört elő a hódolat érzése és az irtózat elherdált, elégett életétől. Amit időtlen idők óta nem cselekedett, megtette most, gyóntatószék elé járult, hogy feltárja vétkeit, és bűnhődésnek vesse alá magát. Bár gyóntatószék akadt ugyan a templomban, pap egyikben sem ült; meghaltak, ispotályban feküdtek, rettegve a fertőzést, megszöktek előle. A templom üres volt, kongón verték vissza Goldmund lépteit a kőboltozatok. Letérdepelt az egyik üres gyóntatószék elé, szemét lehunyta, és úgy suttogta a gyóntatórács mögé. – Édes Istenem, lásd, mi lett belőlem. A világból térek vissza, gonosz, mihaszna ember, aki ifjonti éveimet tékozlóan elpazaroltam, kevés maradt belőlük fölös. Gyilkoltam, loptam, kurválkodtam, csavarogtam tétlenül, és elettem mások elől a kenyeret. Jóistenem, miért teremtettél ilyennek minket, miért is vezetsz efféle utakon! Nem vagyunk-e a gyermekeid? Nem érettünk halt-e kínhalált fiad? Nincsenek szentek és angyalok, hogy vezetnének minket? Vagy takaros mese minden, kitalált történet, gyereknek való, amin a papok maguk is nevetnek! Kételkedem Benned, Istenem, atyám, rosszul alkottad meg világodat, rossz rendet tartasz benne. Láttam házakat és utcákat, tele heverő hullákkal, láttam, amint a gazdagok elsáncolták magukat házaikban vagy elszeleltek, és láttam a szegényeket, ahogy temetetlen hagyták testvéreiket, ahogy egyik a másikát gyanúba keverte, és a zsidókat, mint a barmot, úgy verték agyon. Temérdek ártatlan szenvedését, pusztulását megéltem, és láttam jólétben feredő számtalan gonoszt. Megfeledkeztél hát rólunk, és magunkra hagytál egészen, megutáltad a magad művét, s pusztulásra szántad nyájadat, Uram? Sóhajtva lépett ki a magas kapun, és látta merev redőzetű lepleikben a szikáran, előkelően álló, hallgatag kőképeket, angyalokat és szenteket, mozdulatlanul, elérhetetlenül, emberfelettien, mégis emberi kéz és emberi szellem alkotása mind. Szigorúan, süketen álltak ott fenn szűk fülkéikben, sem kérés, sem kérdés nem ért fel hozzájuk, de ahogy ott álltak, túlélve számos letűnt nemzedéket, méltóságukból és szépségükből mégis végtelen vigasz, mégis halál és kétségbeesés feletti diadalmas győzelem áradt. O, ha Rebekka is, a szegény, szép zsidólány, ha a kunyhóval füstté lett árva Lene, ha a kecses Lydia és Niklaus mester is közöttük állhatna! De egyszer maradandóan felmagasodnak majd, ő állítja oda őket, Goldmund, és szívének ma szerelmet, kínt, félelmet és szenvedélyt jelentő alakjaik késő korok élői előtt is ott állnak majd, névtelenül és történet nélkül – az emberi élet csendes, hallgatag jelképei.

Tizenötödik fejezet Végre elérte célját, és ugyanazon a kapun keresztül, amelyen egykor, oly sok esztendővel ezelőtt, hogy mesterét kereste, először áthaladt, Goldmund az áhított városba lépett. Már útközben, közeledtében hallott néhány kósza hírt a püspökvárosról, tudta, ott is járt, talán még mindig dúl a pestis, beszéltek zavargásokról, a nép felkeléseiről, és egy császári helytartóról, aki a polgárok vagyonát, életét oltalmazandó, rendet teremteni, szükségtörvényeket hozni érkezett oda. A püspök ugyanis, amint a ragály felütötte fejét, elhagyta a várost, és udvartartásával együtt messzire, egyik vidéki kastélyába költözött. Mind e hírekkel a vándor nem sokat törődött. Csak álljon a város és benne a műhely, ahol dolgozni akar! A többi nem fontos. Mire megérkezett, a pestis már elmúlt, az emberek a püspök visszatértét várták, örvendeztek a helytartó közeli távozásának és megszokott, békés életük beköszöntésének. Mikor Goldmund a várost viszontlátta, szívét a hazatérés, a viszontlátás érzésének eddig még soha nem ismert hulláma öntötte el, szokatlanul szigorú képet kellett vágnia, hogy megemberelje magát. A kapuk, a kedves utak, a katedrális öreg, tohonya tornya, az új Mániatemplom karcsú, nyúlánk csúcsa, szent Lőrinc ércesen zengő harangszava, a nagy, sugárzó piactér – még minden, minden megvolt! De jó is, hogy várta az összes régi ismerős! Nem álmodta-e útközben egyszer, hogy megérkezik, és minden idegen, megváltozott arccal fogadja, részint feldúltan, romokban, részint új épületek, különös szomorú jelek miatt felismerhetetlenül? Ahogy az utcákat járta, és sorra megismerte a házakat, sírt, ha nem is könnyeket. Hát nem irigylésre méltók-e végül mégis a falak között ücsörgők takaros és biztonságos házaikban, űzvén békés polgáréletüket, az „otthonom van" erőt, nyugalmat adó érzésével, szobáikban és műhelyükben, odahaza aszszony és gyerek, cselédeik és a szomszédság körében? Késő délutánra járt, és az utca napos oldalán a házak, a fogadók és a céhek címerpajzsai, a faragott ajtók és a virágcserepek meleg, sugárzó fényben ragyogtak, semmi sem emlékeztetett arra, hogy ebben a városban is uralkodott a dühöngő halál, és az emberek őrjöngő félelmi tébolya. Hűvösen, halványzölden és haloványkéken hömpölygött a híd zúgó boltozatai alatt a tiszta folyó; Goldmund kis időre leült a kőpart mellvédjére, alant a zöld kristályban még mindig ott suhantak vagy orrukkal ár ellenében lebegtek mozdulatlan a sötét, árnyszerű halak, a homályos mélységben még mindig felcsillant itt-ott az a szelíd, oly sokat ígérő, az álmoknak oly nagyon kedvező aranyvillogás. Más vizekben is terem ilyesmi, máshol is akadnak szemre szép városok meg hidak, mégis úgy tetszett néki, ehhez hasonlót réges-rég nem látott, ehhez foghatót régen nem érzett már. Két nevetgélő székálló legény borjat terelt, tréfálkozva szemeztek egy szolgálóval, aki fölöttük a tornácon a tiszta ruhát szedte le. Milyen gyorsan múlik is el minden! Tegnap még pestistüzek lángoltak itt, gyalázatos ispotályporoszlók pünkösdöltek, most újra megy tovább az élet, újra nevetnek, tréfálkoznak az emberek, ő sem kivétel már, itt ül a viszontlátás bűvöletében, hálatelten, sőt még a falak között ücsörgők számára is akad a szívében hely, mintha nem lett volna nyomorúság, se Lene, se zsidó királylány. Mosolyogva állt fel, és indult tovább, csak ahogy Niklaus mester utcájához közeledett, s újra azon az úton járt, amelyen régen esztendőkön át, nap mint nap munkába ment, csak akkor szorult össze a szíve, és kezdett nyugtalanul verni. Megszaporázta lépteit, még ma felkeresi a mestert, még ma megtudja, hányadán áll dolga, nem tűr tovább halasztást, elképzelhetetlennek érezte, hogy másnapig várni tudjon Haragudna rá még talán a mester? Oly régen volt már az, nem lehet többé jelentősége, és ha van is, hát megengeszteli majd. Ha a mester még itt van, ő és a műhelye, akkor semmi baj. Sietve, mintha még most, az utolsó órában is elmulaszthatna valamit, a jól ismert ház elé lépett, megragadta a kapukilincset, és szörnyen megrémült, hogy a kaput zárva találta. Rosszat jelentene? Régen soha elő nem fordult, hogy ez az ajtó világos nappal zárva lett volna. Zengve zuhogtatta a kopogtatót, és várt Hirtelen nagy aggodalom szorította össze szívét. Az az öreg szolgáló bújt elő, aki régen, mikor először lépett a házba, fogadta. Nem lett rútabb, csak vénebb és barátságtalanabb, és nem ismerte meg Goldmundot. Aggódó hangon érdeklődött Goldmund a mester felől. Bambán, bizalmatlanul bámult rá a némber. – A mester? Itt nincs semmiféle mester. Menj, ember, isten hírével tovább. Ide senki be nem jöhet. A szolgáló ki akarta tessékelni a kapun, de Goldmund megragadta a karját, és rákiáltott: – Az isten szerelmére, akkor hát beszélj, Margrit! Hát nem ismersz meg? Goldmund vagyok. Niklaus mester elé kell jutnom. Messzelátó, vaksi szemében nem derengett isten-hozott. – Itt nincs már többé Niklaus mester –mondotta elutasítóan a szolgáló. – Niklaus mester meghalt. Jobb lesz, ha odébbállsz, nem fecseghetek itt örökétig. Goldmund, miközben minden összeomlott benne, félretolta a vénséget, aki kiáltozva utánafutott, a sötét folyosón át a műhely felé sietett. Lakat volt azon is. A sápítozó és szitkozódó vénséggel nyomában felrohant a lépcsőn, az ismerős szoba homályában látta a Niklausőrizte, álldogáló szobrokat. Harsány hangon kiáltozta Lisbeth kisasszony nevét. A szobaajtó kinyílt, a küszöbön megjelent Lisbeth, és ahogy Goldmund, másodszor pillantván rá, megismerte, a látvány szívébe markolt. Ha attól a pillanattól kezdve, hogy rémületére a kaput zárva találta, a házban minden kísértetiessé, varázsverte rosszá változott, mintha szorongásteli álomban járt volna, Lisbeth láttán most valóban borzongás szántott végig a hátán. A büszke, szépséges Lisbeth riadt, hajlott hátú aggszűz lett, sárgás, beteges arccal, fekete, dísztelen ruhában állt ott, réveteg tekintettel, félénk tartásban. – Bocsáss meg – mondta Goldmund –, Margrit be sem eresztett volna. Nem ismersz meg engem, leányzó? Hiszen Goldmund vagyok. Ó, mondd, igaz-e, hogy apádurad meghalt? A lány tekintetéből észrevette, hogy csak most ismerte meg, de egyszersmind látta azt is, emléke itt bizony nem nagyon becses. – Úgy, hát Goldmund lennél – kérdezte Lisbeth, és Goldmund a hangjában felismert valamit hajdani rátarti természetéből. – Fölösen fáradtál ide, apám meghalt. – És a műhely? – szakadt ki Goldmundból. – A műhely? Lakat van rajta. Ha munkát keresel, máshova fordulj. Goldmund megpróbált eszméletre térni. – Lisbeth kisasszony – mondta nyájasan –, nem munkát keresek én, csak köszönteni akartam a mestert, és téged, kisasszony. Fáj nagyon, amit hallanom kellett. Látom, nagyon nehéz időket élhettél meg. Ha apádurad egy hálás tanítványa valamiben szolgálatot tehet neked, szólj, örömmel megteszem. Lisbeth leányasszony, a szívem szakad meg, hogy téged így... ilyen nagy fájdalomban talállak. Lisbeth visszahúzódott a szobaajtóba. – Köszönöm – mondta vonakodva –, apámnak már többé szolgálatot nem tehetsz és nekem se. Margrit majd kikísér. Kellemetlenül csengett a hangja, félig dühösen, félig riadtan. Goldmund érezte, ha lett volna hozzá mersze, csúfosan kiutasítaná. Már lenn járt, már be is vágta utána a ház kapuját a vénség, már rá is tolta a reteszt. Még hallotta a két retesz kemény csattaná-sát, úgy visszhangzott fülében, mintha koporsófedelet csaptak volna le. Lassan visszabandukolt a folyópartra, és leült újra régi kedves helyén, a kőpart mellvédjére, a víz fölött. A nap már lement, hideg fuvallat áradt a víz felől, hideg volt a kő is, amelyen ült. A folyópart kihalt volt, a híd pillérei között sistergett a sodrás, sötéten pihent a mélység, aranyfény sem villant. „Ó – gondolta Goldmund –, ha most átzuhannék a falon, és eltűnnék a mélyben!" Megtelt újra halállal a világ. Lepergett egy óra, és az alkonyat éjszakába fordult. Most végre sírhatott. Ült és sírt, kezére, térdére hullottak forró könnyei. Siratta halott mesterét, siratta Lisbeth elveszett szépségét, sírt Lenéért, hullott a könnye Róbertért, hullott a zsidóleányért, egész elhervadt, eltékozolt ifjúságáért. Később betért egy csapszékbe, ahol egykor gyakran mulatozott cimboráival. A fogadósnétól, aki megismerte, kért egy karéj kenyeret, az asszony adott neki, és barátságosan megtetézte egy kupa borral. Se a kenyérből nem evett, se a borból nem nyelt egyetlen kortyot sem. A csapszékben lócán töltötte az éjszakát. A fogadómé hajnalban felköltötte, Goldmund köszönetet mondott, útközben ette meg karéj kenyerét. A halpiac felé tartott, ott állt az a ház, ahol egykor lakott. A kút mellett egy-két halaskofa árulta eleven portékáját. Goldmund elnézegette a kádban a szépen csillogó állatokat. Gyakran látta ezt hajdan, és eszébe villant, milyen gyakran érzett részvétet e halak iránt, és milyen dühös is volt ezekre a kofákra és a vásárlókra. Egykor, ködlött fel előtte, egy reggelen is itt lézengett, csodálta, sajnálta a halakat, bánatos volt nagyon – jó ideje ennek, sok víz folyt le már azóta a folyón. Nagyon bánatos volt, erre még emlékezett jól, de hogy miért, mi bántotta akkor olyan nagyon, azt ma már nem tudta. Így van ez: a szomorúság is elmúlik, a kín, a kétségbeesés is illanó, éppúgy, mint az öröm, elmúlnak mind, elhalványulnak, mélységük, értékük veszendő, s végül beköszönt az az idő, mikor hiába tűnődünk, nem jut eszünkbe, mi is volt, ami egykor annyira fájt. Virágát hullatja, hervadó a gyötrelem is. Talán e mai gyötrelem is elhervad, gyászvirágát hullatja egykor, elmúlik a kétségbeesés amiatt, hogy a mester meghalt, és iránta érzett haraggal szívében távozott, és műhely sincs, amely várná, ahol az alkotás boldogságát ízlelhetné újra, s lelke látomásai terhétől megszabadulhatna. Minden bizonnyal ez a kín is, ez a keserű ínség is megöregszik, harapós foga kihull majd, bizonyára ezt is elfelejti. Semmi sem örök, még a fájdalom sem.

Miközben a halakat bámulta, és elmerült e gondolatokba, meghallotta, hogy egy halk hang barátságosan nevén szólítja. – Goldmund – szólongatta félénken, és mikor hátranézett, látta, hogy egy kissé beteges és törékeny fiatal lány ál! ott, de a szeme szép és sötét, ő szólította nevén. Goldmund nem ismerte meg. – Goldmund! Tehát mégis te vagy? –mondta a félénk hang. – Mióta vagy újra a városban? Nem ismersz meg? Hiszen Marie vagyok. De Goldmund nem ismerte meg. El kellett mondania, hogy egykori házigazdájának lánya, és egykor, azon a hajnalon, amikor útrakelt, konyhában tejet melegített neki. Pirulva mesélte el. Valóban, Marie volt, a vézna, beteg csípőjű gyerek, aki akkor olyan kedvesen, szégyenlősen gondoskodott róla. Emlékezett már mindenre: ő volt, aki azon a hűvös reggelen várakozott rá, szomorúan a távozása miatt, ő melegített neki tejet, és csókját ő fogadta oly csendesen és ünnepélyesen, mintha szentséget fogadna. Soha azóta nem gondolt rá. Akkor gyerek volt még. Azóta felcseperedett, és gyönyörű szép lett a szeme, de most is sántított, és kissé satnya volt. Goldmund megfogta a kezét, örült neki, hogy valaki mégis ismeri és szereti ebben a városban. Marie magával vitte, Goldmund csak gyengéden szabadkozott. A lány szülei ott marasztották ebédre a szobában, ahol még a falon ott függött madonna-képe, és piros rubinpohara ott állt a kandalló párkányán, meghívták, néhány napig legyen a vendégük, örülnek nagyon, hogy viszontláthatják. Itt tudta meg, mi történt mestere házában. Niklaust nem a pestis vitte el, a szép Lisbethet fertőzte meg a ragály, halálos betegen feküdt, és apja, nem kímélve erejét és szívét, addig ápolta, amíg ő maga bele nem halt; meg sem érhette lánya gyógyulását. Lisbeth megmenekült ugyan, de szépsége odalett. – A műhely üresen áll – mondta a házigazda –, dolgos képfaragóra szép otthon, jó summa pénz is várna ott. Fontold meg, Goldmund! Nem kapnál kosarat. Az a lány már nemigen válogathat. Goldmund egyet-mást a pestises időkről is meghallott, elmondták neki, hogy a csőcselék először egy ispotályt gyújtott fel, később pedig fosztogatva néhány gazdag házára rontott. Jó ideig se rend, se biztonság nem volt a városban, miután a püspök úr elmenekült. Ekkor a császár, aki éppen a közelben tartózkodott, helytartót küldött ide, bizonyos Heinrich grófot. Szó se róla, a gróf alkalmatos, vakmerő úr, néhány lovasával és katonájával rendet is terem tett a városban. De már bizony ideje lenne, hogy kormányzása véget érjen. Mindenki visszavárja a püspököt. A gróf a polgároktól sok mindent követelt, és ágyasát, az Agaest is megelégelték már, mert az csak a valóságos pokol küszöbe! No, hamarosan elvonulnak, a városi tanács is már torkig van vele, hogy jó püspöke helyett a császár kegyence, egy ilyen udvaronc és harcfi lovagoljon a nyakán, aki állandóan követségeket, küldöttségeket fogad, akár egy fejedelem. Ezután a vendéget kérdezték, hol járt, mit látott, mit tapasztalt. – Eh – mondta Goldmund szomorúan –, erről jobb nem is beszélni. Csak vándoroltam és vándoroltam, körös-körül ragály, körös-körül hullák hevertek, és az emberek szerte a világon megtébolyodtak, gonoszak lettek a félelemtől. Életben maradtam, s talán mindezt egyszer majd el is felejtjük. Aztán visszatérek, és a mesterem halott! Hadd pihenjek egyet, hadd maradjak néhány napig, aztán továbbmegyek. Goldmund azonban nem azért maradt, hogy pihenjen. Maradt, mert csalódott és határozatlan volt, maradt, mert a boldog idők emléke megkedveltette vele a várost, és mert a szegény Marie szerelme jólesett neki. Nem tudta ezt a szerelmet viszonozni, nyájasságnál és együttérzésnél egyebet nem adhatott a lánynak, de csendes, alázatos rajongása mégis melengette a szívét. Mindennél jobban azonban égető vágya béklyózta e helyhez, hogy egyszer újra művész lehessen, ha műhely nélkül is, ha az agyagot és a fát papír, ha a műhelyt kamrája pótolja is. Néhány napon át Goldmund egyebet sem tett, csak rajzolt. Marie papírt és pennát szerzett neki, ült hát kamrájában, s rajzolt órákon át, hol sebtiben odavetett, hol gondos, gyengéd vonásokkal írta tele a nagy íveket, s bensője túlzsúfolt képeskönyvéből a papírra vándoroltak az alakok. Sokszor lerajzolta Lene arcát, ahogy a csavargó halála után kielégülten, szerelmesen, halált szomjazva mosolygott, és lerajzolta Lene arcát utolsó éjszakáján, mikor megérintette már a formátlanba való átolvadás, a föld hívó szava. Lerajzolt egy parasztfiúcskát, kit egyszer szülei küszöbén összeszorított öklöcskékkel látott holtan feküdni, lerajzolt egy hullákkal tele kordélyt, három nyomorúságos gebe húzta, mellette hosszú rudakkal sintérlegények baktattak, fekete csuklyáik nyílásából sötéten sandított elő szemük. Újra meg újra lerajzolta Rebekkát, Izrael karcsú, fekete szemű gyermekét, keskeny, büszke ajkát, fájdalmas, haragos arcát, szerelemre termett, ékes, ifjú termetét, gőgös keserű száját. Es rajzolta önmagát, ahogy vándorolt, szeretkezett, menekült a fenyegető halál elől, és ahogy táncolt az élethabzsolók dögvészorgiáin. Áhítattal hajolt a fehér papír fölé, rávetette Lisbeth leányzó rátarti, kemény arcát, amilyennek még régről ismerte, a vénséges Margrit szolgáló fintori ábrázatát, Niklaus mester szeretett és rettegett vonásait. Olykor, többször is, vékony sejtető vonalakkal nagy asszonyi alak ködlött fel keze nyomán, a Földanya volt, ült, keze ölében, az arcán mélabús szeme alatt halvány mosoly. Végtelenül jólesett neki ez az áradás, rajzoló kezében az érzés, ahogy úrrá lett alakjain. Néhány nap alatt telerajzolta az íveket mind, amelyekről Marie gondoskodott. Az utolsó ívről leszelt egy negyedet, és világos, egyszerű vonásokkal rárajzolta Marie arcát, gyönyörű szemét, lemondó száját. Ezt a rajzot neki ajándékozta. A rajzolástól lelke megkönnyebbült, felszabadult a torlódó terhek, a feszített telítettség érzésétől. Mialatt rajzolt, nem tudta, hol van, a világot csupán az asztal, a fehér papír és esténként a gyertya jelentette számára. Most felébredt, eszébe jutottak legutóbbi élményei, látta, kérlelhetetlenül új vándorlásnak néz elébe, és szívében különös, kettős, félig viszontlátásból, félig búcsúzásból álló érzéssel kószálni kezdett a városban. Kóbor sétái egyikén egy asszonnyal találkozott, megpillantása kusza érzelmeiben új rendet teremtett. Lován ült az asszony, lenszőke, sudár fehérnép, fürkésző kék szeme kissé hűvös fényű, tagjai kemények, feszesek, élvezetre, uralomra vágyó viruló arca öntudattal, fürkésző érzéki kíváncsisággal teli. Uralkodói tartásban, cseppet rátarti gőggel ülte meg barna lovát, de mégsem volt zárkózott vagy elutasító, hűvöses szeme alatt remegő orrcimpák várták a világ valahány illatát, és látszott, széles, csalogató szája mesteri mód értheti dolgát, hogyan kell adni-venni a csókot. Ahogy Goldmund meglátta, feléledt minden ízében, és eltelt vággyal, hogy magát e büszke nővel összemérje. Meghódítani ezt az asszonyt nemes célnak látszott; ha útközben nyakát is szegné, halála nem lenne dicstelen. Megérezte tüstént, hogy e szőke nőstény oroszlán hozzá hasonló, érzékekben, lélekben bő kézzel megáldott, mellét minden viharnak kitáró, éppoly szilaj, mint szelíd, vérében rejlő ősi tapasztalatokból tudója minden szenvedélynek. Goldmund az ellovagló asszony után nézett, látta szőke göndör haja és kék bársonygallérja között elővillanó fehér nyakát, erőteljes volt az és büszke, de mégis gyermekien selymes bőr feszült rajta. A legszebb asszony volt, akit eddig látott. Kezében akarta érezni ezt a nyakat, kiolvasni szeméből hűvöskék titkát. Nem kellett sokat kérdezősködnie, ki volt, akit látott. Hamarosan megtudta, hogy a várban lakik, ő a helytartó szeretője, Ágnes; nem csodálkozott ezen, lehetett volna akár maga a császárnő is. Egy kút medencéjénél megállt, fölé hajolt és tükörképét nézte. A kép bár elvadult, mégis testvéri mása volt a szőke asszonyénak. Még abban az órában fölkeresett egy borbélyt, régi ismerősét, jó szóval rávette, nyírja meg és fésülje fényesre haját meg szakállát. Két napig követte az asszonyt. Ágnes kilépett a várból – a szőke idegen a kapuban csodálattal a szemébe nézett. Ágnes a bástyák körül lovagolt – az égerfák közül elébe toppant az idegen. Aranymíveshez ment Ágnes, amint elhagyta a műhelyt, szembetalálkozott az idegennel. Egy pillanatra rávillantotta gőgös szemét, orrcimpája játékosan megremegett. A következő reggelen, hogy első lovaglására indult, és újra lesen állt az idegen, kihívóan rámosolygott. A grófot, a helytartót is látta Goldmund, délceg és merész férfi volt, semmiképp sem lebecsülendő, de haja már őszes, arcán gondok nyoma; fölényben érezte magát. Ez a két nap boldoggá tette, visszanyert ifjúsága sugárzott róla: Szép volt e magát felkínáló harci kihívás. Szép, hogy e szépnek szabadságát odavetheti. Szép és mélységesen izgató kockajáték, hogy életét erre az egyetlen dobásra teszi fel. A harmadik nap reggelén Ágnes egy lovász kíséretében kilovagolt a várkapun. Szeme nyomban üldözőjét kereste tele harci kedvvel és kissé nyugtalanul. Jól van, várja már. A lovászt valami megbízással útnak eresztette, egyedül léptetett lassan tovább, lassan az alsó hídkapuhoz ügetett, és átporoszkált a hídon. Csak egyszer pillantott hátra. Látta, hogy az idegen követi. A Szent Vitus templomához vezető zarándokúton, mely ez idő tájt néptelen volt, bevárta követőjét. Két fertályórát is kellett várnia, mert az idegen lassan baktatott, nem akart kifogyni a szuszból. Frissen, vidáman ballagott, szája szögletében élénkpiros csipkebogyó-ágacska virított. Az asszony leszállt a nyeregből, kikötötte lovát, és a repkénnyel befuttatott, meredek pillérhez támaszkodott, úgy nézett közeledő üldözőjére. Szemtől szembe, sapkáját levéve állt meg előtte Goldmund. – Miért jársz utánam, mit akarsz tőlem? kérdezte az asszony. – Ó – mondta Goldmund –, sokkal inkább megajándékozni szeretnélek, nemhogy valamit elvennék tőled. Magam kínálom ajándékképpen, fogadj el, szépasszony, aztán tégy velem kedved szerint. – Jól van, meglátom majd, mit ér az ajándék. Ámde ha azt hitted, hogy itt a szabadban veszélytelen téphetsz egy virágocskát, akkor bizony csalatkoztál. En csak olyan férfit szeretek, aki a veszélyben életét kockára teszi. – Rendelkezz velem. Az asszony lassú mozdulattal levette nyakáról vékony aranyláncát, és átnyújtotta neki. – Mi is hát a neved?

– Goldmund. – Jól van, Goldmund, megízlelem majd, hogy valóban arany-e a szájad? Figyelj jól: estefelé mutasd föl ezt a láncot a várban, és mondd azt, hogy találtad. De a kezedből ki ne add. Magam akarom visszakapni tőled. Így gyere, ahogy vagy, még ha koldusnak néznek is. Ha valamelyik cseléd rád förmedne, maradj nyugton. Tudd, hogy a várban csak két megbízható emberem van: Max, a lovász, és a komornám, Berta. Kettőjük közül az egyiket keresd meg, és vezettesd hozzám magad. Mindenki mástól, a grófot se feledd, óvakodj, ellenség valamennyi. Figyelmeztettelek. Eleteddel játszol. Csókra nyújtotta kezét, mosolyogva fogadta Goldmund, gyengéden megcsókolta, arcával szelíden hozzásimult. Aztán elrejtette a láncot, és továbbment lefelé a lejtőn, a foldó, a város felé. A szőlőhegyek már kopárak voltak, egymást kergették a fákról hulló sárga levelek. Goldmund, amint a városra letekintett, mosolyogva csóválta fejét, oly kedvesnek és szeretetreméltónak találta. Néhány napja még bánatos volt, bánatos még azért is, hogy a baj és a fájdalom sem maradandó. Lám, most valóban elmúlt a bánat, lehullott, akár az ágak arany lombja. Úgy érezte, soha szerelem így még nem sugárzott rá, mint ebből az asszonyból, akinek sudár termete, élettől duzzadó, mosolygó szőkesége anyja képére emlékeztette, arra a képre, amelyet egykor Mariabronnban, kisfiú korában a szívében hordozott. Két napja még nem hitte volna, hogy a világ még egyszer ilyen vidáman a szemébe nevet, hogy még egyszer vérében érezheti az élet, az öröm, az ifjúság sodró áramát. Milyen szerencse, hogy életben maradt, hogy az elmúlt keserves hónapokban elkerülte a halál! Este beállított a várba. A várudvaron pezsgett az élet. Lovakat nyergeltek le, hírnökök futkostak, papok és egyházi méltóságok kis csoportját inasok vezették a belső kapun keresztül, fel a lépcsőn. Goldmund utánuk iparkodott, de az ajtónálló visszatartotta. Elővette az aranyláncot, mondván, senki másnak kezéből ki nem adhatja, csak magának az úrnőnek vagy a komornájának. Egy inas kísérte tovább, aztán sokáig kellett várakoznia a folyosón. Végül feltűnt egy csinos, fürge asszonyka, aki előtte elhaladva halkan megkérdezte: „Goldmund vagy?" –és intett neki, kövesse. Halkan beosont egy ajtón, kis idő múlva újra megjelent, és intett, menjen utána. Egy prémektől és édes parfümöktől illatozó kis szobában találta magát, ruhákkal és köpenyekkel volt tele, botokon női kalapok pihentek, nyitott ládákban sokféle cipő hevert. Jó félóra hosszat állt és várakozott itt, beszívta a ruhák illatát, megsimogatta a prémeket, s kíváncsian mosolygott a köröskörül csüngő csinos holmikon. Végre kinyílt a belső ajtó, de nem a komorna tért vissza, égszínkék ruhában, nyaka körül fehér prémkoszorúval maga Ágnes lépett be. Lassan, lépésenként közeledett a várakozóhoz, komolyan tekintett rá hűvös kék szeme. – Várnod kellett – mondta halkan –, most azt hiszem, végre biztonságban vagyunk. Papi küldöttség van a grófnál, velük étkezik, és bizonyára még sokáig tárgyalnak, a papokkal folytatott tanácskozások mindig sokáig tartanak. Ez az óra a mienk. Légy üdvözölve, Goldmund. Goldmundhoz hajolt, sóvárgó ajka Goldmund ajkát kereste, némán üdvözölték egymást az első csókkal. Lassan átfogta kezével az asszony tarkóját. Ágnes átvezette az ajtón ágyasházába, magas szoba volt, gyertyák lángjától fényes. Az egyik asztalon vacsora várakozott, leültek melléje, az asszony gondosan kenyeret, vajat, húst adott elébe, és egy szép, trékló pohárba fehér bort töltött neki. Ettek; ittak mind a ketten, az egyetlen kékes fényű kehelyből, kezük játékosan ismerkedett. – Szép madaram, honnan repültél hozzám? kérdezte az asszony. – Harcos vagy-e vagy lantos, vagy csak szegény csavargó? – Az vagyok, akinek ismerni akarsz – nevetett halkan Goldmund. – Egészen a tied vagyok. Ha akarod, hát lantos, és te vagy az én édes lantom. Ha kezemmel nyakad átfogom, és ujjaim játszanak vele, angyalok énekelnek majd nekünk. Gyere, szívem, nem azért jöttem, hogy kalácsodat egyem, és finom fehér borodat igyam, miattad jöttem egyes-egyedül. Gyengéden leoldotta nyakáról a fehér prémet, és becézgetve csalogatta le testéről a ruhát. Tanácskozhattak odakünn udvaroncok és csuhások, surranhattak a szolgák, eltűnhetett a fák mögött a hold vékony sarlójának utolsó csücske is, a szerelmesek erről nem tudtak semmit. A paradicsomban jártak, egymáshoz simulva, egymásba fonódva elnyelte őket illatos éjszakája, látták felderengő rejtelmes fehér virágait, gyengéd és hálás kezekkel szedték sóvárgott gyümölcseit. Nem játszott a lantos soha még ilyen lanton, nem zengett a lant még soha ilyen erős és mesteri ujjak alatt. – Goldmund – suttogta parázslón fülébe –, varázsló vagy te, kedvesem! Tőled, te édes aranyhal, gyermeket fogannék. De még szívesebben meghalnék öledben. Igyál ki, olvasszon el tüzed, ölj meg, szerelmem! Goldmund torkában mélyen felzümmögött egy boldog hang, amint meglátta, hogy az asszony hűvös szemében felenged és elolvad a jeges keménység. Ellobbanón, mint ezüstös borzongás a halódó hal bőrén, aranyos tompa fénnyel, mint a varázsos ragyogás felvillanása a folyó mélyében, szelíden suhant át az elhaló reszketés az asszony szeme mélyén. Úgy érezte Goldmund, e pillanatban sűrűsödött össze minden boldogság, amit ember megélhet.

Nyomban ezután, mialatt Ágnes lehunyt szemmel, remegve pihent, Goldmund halkan felkelt, magára öltötte ruháit. Sóhajtva súgta kedvese fülébe: – Gyönyörű kincsem, elhagylak téged. Nem szeretnék meghalni, nem szeretném, ha a gróf ma agyonütne. Szeretném, ha előbb még egyszer ilyen boldogok lehetnénk, mint amilyen boldogok ma voltunk. Még egyszer, még nagyon sokszor! Mialatt felöltözött, némán feküdt az asszony. Ezután óvatosan betakarta, és megcsókolta a szemét. – Goldmund – mondta ekkor –, bár maradnál még! Gyere holnap újra! Ha veszély fenyeget, ne félj, figyelmeztetlek. Gyere újra, gyere holnap megint! Meghúzta a csengettyűzsinórt. A szobácska ajtajában, ahol a ruhákat látta, a komorna fogadta, aki kivezette a várból. Szívesen adott volna neki egy aranyat; most szégyellte szegénységét. Éjféltájban ott állt a halpiacon, és felnézett a házra. Későre jár, senki sem lesz már ilyenkor ébren, minden bizonnyal a szabadban töltheti az éjszakát. Ámulatára azonban a ház kapuját nyitva találta. Halkan besurrant, és bezárta maga mögött a kaput. Kamrájához a konyhán kellett keresztülmennie. Ott világosságot látott. A konyhaasztal mellett apró olajmécses fényénél Marie üldögélt. Éppen elbóbiskolt, két-három órája várakozott már. Ahogy Goldmund belépett, riadtan felugrott. – Marie, te még fent vagy? – kérdezte. – Fenn vagyok – felelte a lány. – Mert különben zárva találtad volna már a kaput. – Sajnálom, Marie, nem kellett volna várnod. Késő van már nagyon. Ne haragudj rám. – Nem haragszom én rád, Goldmund, csak kicsit szomorú vagyok. – Ne légy szomorú. Miért is lennél az? – O, Goldmund, nagyon szeretném, ha egészséges, szép és erős lehetnék. Akkor nem kellene éjnek idején idegen házakba menned, és más asszonyokat szeretned. Akkor talán egyszer nálam is maradnál, és egy kicsit szeretnél. Szelíd hangjában nem csengett remény, de keserűség sem, csak bánat. Megilletődve állt mellette Goldmund, sajnálta nagyon, nem tudta, mit mondjon. Gyengéden megsimogatta a haját, a lány csak állt csendesen és hallgatott, remegve érezte haján a férfi kezét, sírt egy kicsit, aztán

felegyenesedett újra, és szégyenlősen szólt: – Menj hát aludni, Goldmund. Ostoba dolgokat fecsegtem, álmos voltam nagyon. Jó éjszakát.

Tizenhatodik fejezet Boldog türelmetlenséggel teli napja a dombok közé űzte Goldmundot. Ha lova lenne, ma a kolostorba lovagolna, mestere szép madonnájához, vágyott arra, hogy még egyszer lássa, és úgy rémlett neki, az éjjel Niklaus mesterről álmodott. Nos, majd sort kerít erre is. Ha boldog szerelme Ágnessel talán rövid életű lesz is, ha talán gonosz véget is ér, ma még virágzik, ma nem mulaszthat belőle egy pillanatot sem. Ma nem akart embereket látni, nem akarta, hogy lelke békéjét bármi megzavarja, kinn a szabadban tölti el ezt a szelíd őszi napot a fák és fellegek alatt. Szólt Marie-nak, kedve támadt járni egyet a környéken, ha lehet, adjon vele az útra egy jó karaj kenyeret, este pedig miatta ne várakozzék, későn tér csak haza. Marie nem szólt semmit, megtömte zsebét almával és kenyérrel, lekefélte öreg zekéjét, amelynek tátongó sebeit még az első napon megfoltozgatta, és útjára eresztette. Átsétált a hídon a folyó felett, át az üres szőlőhegyeken, meredek lépcsős utakon, hegynek fel, eltűnt fenn az erdőben, és meg nem állt, kaptatott felfelé, amíg a csúcsra fel nem ért. Langyos napfény derengett a kopár fák törzsei között, rigók menekültek a bozótba léptei elől, félénken lapultak, fénylő fekete szemük kikandikált a sűrűből; messze lenn a folyó kék íve áradt, kis játékszerváros pihent a partjain, hang fel nem szökött onnét más, csupán az imára hívó harangszó. Itt a magasban régi pogány időkből maradt, fű benőtte földhányások, dombok süppedeztek, talán erődítmények, talán sírok lehettek. Letelepedett az egyik halomra, hol a zizegő őszi fűben száraz ülés esett, a tekintet bejárhatta ismét a messzi völgyet és túl a folyón mind a dombokat, hegyeket, láncot lánc hátán, ameddig csak hegy és ég kéklő játékban felismerhetetlenül egybe nem olvad. Mind e messzi vidéket, és még távolabb, hová szeme el sem látott, mind e tájat, most Távolságot és Emlékezést jelentőt, mely egykor Közelség volt és Jelen, bejárta már a lába. Ezekben az erdőkben aludt, ki tudja hányszor, evett bogyót, éhezett, fázott, e hegygerinceken és e pusztákon vándorolt, volt vidám és szomorú, volt friss és fáradt – ki tudja, hányszor. Valahol a messziségben, túl a láthatón, pihennek a jó Lene elégett csontjai, valahol arra róhatja még egyre vándorútját Róbert cimbora, ha a pestis el nem vitte; valahol, künn, arrafelé pihen a halott Viktor, és távol, elvarázsoltan a messziségben, valahol ott pihen ifjú éveinek kolostora, ott áll a lovag szép leányokkal boldog vára, arra fut űzötten, árván, vagy vesztette életét szegény Rebekka. E számtalan messzi szétszórt világ, puszták és erdők, városok és falvak, várak és klastromok, ezek az emberek mind – tudatából ki nem hulltak – élnek, vagy meghaltak, emlékezetében, szerelmében, bánatában, vágyaiban egymással összefonódtak. Ha pedig holnap őt is elviszi a halál, asszonnyal, szerelemmel, nyári reggelekkel és téli éjszakákkal teli képeskönyve széthull lapjaira, és hamu lesz belőle. Haj, ideje lenne valamit még tenni, valamit alkotni, maga mögött hagyni, ami túléli majd. Ebből az életből, vándorlásaiból, világba indulása óta eltelt évei sorából mind a mai napig kevés gyümölcs termett. Néhány figura, amelyet egykor a műhelyben készített, mindenekelőtt Jánosa, és még ez a képeskönyv, e fejében élő, testetlen, emlékezéseiszőtte szép és fájdalmas képvilág. Vajon sikerül-e valamit megmenteni ebből a titkos világból, hogy a külső világ szeme elé tárhassa majd? Vagy így megy ez örökké tovább: városok városokra, új tartományok, új asszonyok, új élmények, új képek torlódnak egymásra halomba, és nem terem belőle semmi más, csupán e nyugtalan, éppoly kínzó, mint gyönyörű túláradás a szívében? Alávaló, ahogy az élet rászedi az embert, sírni való és nevetséges! Vagy élsz, szabadon csapongó érzékekkel, teleszívod magad az ősi Évaanya mellén, akad akkor néhány felséges öröm, de nincs oltalom a mulandóság ellen; élsz, akár gomba az erdőn, amely ma szép színekben pöffeszkedik, de holnapra elrohad. Vagy védekezel, magadra zárod a műhelyajtót, hogy illanó életednek emlékművet emelj – de akkor lemondás az élet, és nem vagy más, csak faragókés, igaz, a halhatatlanság szolgálatában, de kiszáradsz, elvész a szabadságod, el az élet minden öröme, teljessége. Niklaus mesternek is ez volt a sorsa. Haj, ennek az egész életnek akkor van csak mégis értelme, ha mind a kettő elérhető, ha nem hasítja ketté ez a sivár vagy-vagy! Teremteni, hogy ne az élet adja meg az árát! Élni, anélkül, hogy lemondanánk az alkotás nemes öröméről! Hát lehetetlen ez? Talán akad szerencsés ember, akinek sikerül. Talán akad házasember és családatya, akinek a hűség nem lopja el érzéki kedvét? Talán van falak között ücsörgő, akinek szívét nem aszalta meg a rabság és a biztonság? Talán. Látni még nem látott egyet sem. Mintha minden lét a kettősségen, az ellentéteken nyugodna: vagy asszony, vagy férfi az ember, vagy csavargó vagy nyárspolgár, lehet értelmes vagy érzelmes, a be– és kilégzés, a férfiasság és nőiség, a szabadság és a rend, ösztön és szellem egy időben át nem élhető, az egyiknek mindig a másik az ára, és az egyik éppoly fontos és kívánatos, mint a másik! Az asszonyoknak e téren talán könnyebb a dolguk, őket a természet úgy alkotta, hogy gyönyörük magában hordja gyümölcsét, és a szerelem boldogsága gyereket terem. A férfinép ezt az egyszerű termékenységet nem ismeri, örök sóvárgás helyette a sorsa. Vajon Isten alkotta volna mindezt így, gonoszságból vagy ellenségesen, kárörvendőn nevetve saját teremtményein? Nem, aki őzet és szarvast, halat és madarat, erdőt, virágot, évszakokat teremtett, az nem lehet gonosz. De szakadék bontja meg alkotását, talán mert balul ütött ki, talán tökéletlenné vált, talán mert az emberi élet tökéletlensége és ez a vágyódás éppenséggel Isten különös céljait szolgálja, talán mert az Ellenség, az Eredendő Bűn hintette el magját? De mért lenne ez a vágyódás, mért lenne ez az elégedetlenség bűn? Amit az ember szépet és szentet alkotott, és Istenének hálaáldozatként visszaadott, nem ebből jött-e létre mind? Gondolatai terhétől hogy szabadulna, a városra nézett, tekintete a vásárteret, a halpiacot, a hidakat, templomokat, tanácsházát tallózta. Ott volt a vár is, a büszke püspöki palota, ahol most Heinrich gróf az úr. Tornyai és hosszú tetői alatt él Ágnes, ott lakik királyi kedvese, aki szemre oly gőgös, és mégis olyan odaadóan, magát feledve szeret. Boldogan gondolt rá, boldogan és hálásan emlékezett az elmúlt éjszakára. E boldog éjszakát, hogy megélje, hogy e csodálatos asszonyt ily boldoggá tegye, ahhoz egész eddigi élete kellett, asszonyok körében töltött inasévei, minden nyomora, minden vándorlása, minden átvándorolt havas éjszaka, bizalmas barátsága állatokkal, virágokkal, fákkal, vizekkel, halakkal és a pillangókkal. Megkívánta ez az éjszaka gyönyörben és veszélyben edződött érzékeit, hontalanságát, az esztendők hosszú során át lelkében halomba gyűlt képeket. Ameddig élete olyan kert, amelyben Ágneshez hasonló varázsvirágok nyílnak, panaszra nincs joga. A napot fenn az őszi magasban töltötte, járt, pihent, ette kenyerét, Ágnesére és az estérre gondolt. Ahogy az idő alkonyatba fordult, újra a városban volt, és a vár felé közeledett. Hűvös lett, a házak csendes, vöröses ablakszemükkel pillantottak rá, találkozott egy csapat éneklő fiúval, rudakon kivájt répákat lengettek a magasba, a répáknak arca volt, és égő gyertyák lobogtak bennük. A kis maskarásmenet körül már a tél illata lengett, mosolyogva nézett utánuk Goldmund. Sokáig keringett a vár körül. A papi küldöttség még most is ott tartózkodott, itt-ott az ablakok mögött néha feltűnt egy egyházi úr alakja. Végre sikerült belopózkodnia a belső várba, és Bertát, a komornát is megtalálta. Újra elrejtezett a ruháskamarában, várt, míg Ágnes meg nem jelent, és kedvesen szobájába vezette. Gyönyörű arca szelíd volt, de csöppet sem vidám. Szomorkodott, gondterhelt volt és aggodalmas. Nagy fáradságába került Goldmundnak, hogy cseppet felvidítsa. Csókjaira, becéző szavaira lassan kicsit bizakodni kezdett. – Oly kedves tudsz te lenni, madaram mondta hálásan –, ha gyengéd vagy, ha turbékolva duruzsolsz, oly mélyen zengő hang bujkál torkodban. Szeretlek, Goldmund. Ha valahol messze, ha nem itt lehetnénk! Már nem jó nekem itt, nemsokára úgyis vége, a grófot visszahívták, hamarosan megérkezik az az ostoba püspök. A gróf ma ugyancsak haragos, a csuhások felingerelték. Jaj, csak meg ne lásson! Ütne az utolsó órád. Aggódom érted nagyon. Goldmund emlékezetében félig elmerült hangok csendültek fel, mintha régen már hallotta volna ezt a dalt. így beszélt egykor hozzá Lydia, ilyen szerető, szorongó hangon, ilyen szelíd-bánatosan. így osont be éjjelente kamrájába, eltelve szerelemmel, félelemmel, eltelve gonddal, kínzó rémképekkel. Szívesen hallgatta ezt a szelídbánatos éneket. Mit érne a szerelem titkolózás nélkül! Mit érne a szerelem, ha nem kísérné veszély? Szelíden magához ölelte Ágnest, megsimogatta, kezébe fogta kezét, csöndes csodákat zümmögött fülébe, csókolgatta szemét. Elbűvölte és meghatotta, hogy oly nagyon aggódik érte, és félti őt. Hálásan, szinte alázattal fogadta az asszony Goldmund becézgetéseit, szerelmesen simult hozzá, de fel nem vidult. Ágnes hirtelen hevesen megrezzent, a közelben ajtó csapódott; és sietős léptek közeledtek a szoba felé. – Jaj, istenem! – kiáltotta kétségbeesetten. Ez a gróf. Gyorsan, a kamrán keresztül elmenekülhetsz. Gyorsan! El ne árulj! Már be is tuszkolta a kamrába, a ruhák közé; egyedül állt ott, és tétován tapogatózott a sötétben. Hallotta, amint a szomszéd szobában a gróf nagy hangon Ágnessel beszél. A ruhák közé gabalyodva a kijárat felé botorkált, nesztelenül, lépésről lépésre haladt. Már a folyosóra nyíló ajtóhoz ért, óvatosan lenyomta a kilincset. Ebben a pillanatban riadt meg ő is, vadul és fájdalmasan kezdett verni a szíve – az ajtót zárva találta. Lehetett bajt hozó véletlen is, hogy valaki, amióta ide belépett, az ajtót kívülről bezárta. Ebben azonban nem hitt. Csapdába került, elveszett; valaki meglátta, amint besurrant. Ez most a fejébe kerül. Megremegett a sötétben, és eszébe villant Ágnes búcsúszava „El ne árulj!" – Nem, nem árulja el. A szíve kalapált, de elhatározása megszilárdította, dacosan harapta össze fogát. Pillanatok alatt játszódott le mindez. Most kinyílt a túlsó ajtó, és Ágnes szobájából baljában gyertyával, jobbjában kivont karddal belépett a

kamrába a gróf. E pillanatban Goldmund gyors mozdulattal a körben lógó köntösök, köpenyek közül összemarkolt néhányat, s karjára vetette. Tartsák tolvajnak, az talán kiút. A gróf azonnal észrevette. Lassan közeledett. – Ki az? Mi dolgod itt? Felelj, vagy odadöfök. – Bocsáss meg! – suttogta Goldmund. –Szegény ember vagyok, te pedig gazdag vagy! Lásd, uram, visszaadok mindent, amit elvettem, nézd! És a köpenyeket a földre dobta. – No lám, hát loptál? Kár volt, nem volt okos dolog egy öreg köpenyért az életedet kockáztatni. Városi polgár vagy? – Nem, uram, hontalan vagyok. Szegény, vándorló utas, tudom könyörületes leszel... – Hallgass! Nem adnám sokért, ha tudnám, vajon nem voltál-e oly pimasz, és nem akartál voltaképp az úrasszonnyal erőszakoskodni? De mivel így is úgy is felköttetlek, firtatni felesleges. Loptál, s ez elegendő. Hatalmasan megdöngette a bezárt ajtót és kikiáltott: – Hé, itt vagytok!? Kinyitni! Az ajtó kitárult, három fegyveres legény állt ott készenlétben. – Kötözzétek meg jól – harsogott a gróf, hangjában gúny és gőg recsegett. – Ez itt egy csavargó, akit lopáson értem. Lakat mögé vele, holnap hajnalban pedig bitón lógjon a csirkefogó. Goldmund nem védekezett, tűrte, hogy kezét összekötözzék. így vezették el végig a hosszú folyosón, le a lépcsőn, át a belső udvaron, elöl egy szolga világította viharlámpával az utat. Félköríves, megvasalt pinceajtó előtt megálltak, nem találták a kapukulcsot, káromkodtak és civódtak, végül is valamelyik darabont átvette a viharlámpást, és a szolga a kulcsért futott. Álltak hát, és várakoztak a kapu előtt, a három fegyveres és a fogoly. Amelyik a lámpást tartotta, kíváncsian a megkötözött arcába világított. Ebben a pillanatban a várban vendégeskedő számos pap közül kettő arra haladt. A várkápolnából jövet megálltak a kis csoport mellett, és figyelték az éjszakai jelenetet; a három poroszlót s a megkötözött férfit, amint ott álltak és várakoztak. Goldmund nem vette észre a papokat, őrizőire sem nézett. Nem látott mást, csak az arcába világító, szemét vakító, csendesen lobogó lángot. És a fény mögött, az iszonnyal telt homályban, még valamit látott, valami alaktalant, nagyot, kísértetiest: a szakadékot, a véget, a halált. Merev tekintettel állt, nem látott, nem hallott semmit. Az egyik pap jelentőségteljesen suttogott a darabontokkal. Amint megtudta, hogy a férfi tolvaj, és halál vár rá, megkérdezte, vajon meggyónt-e már? Nem – felelték –, hiszen csak az imént érték tetten. – Úgy hát holnap a hajnali mise előtt elviszem neki a szentségeket, és meghallgatom gyónását. Ti kezeskedtek érte: addig el ne vezettessétek. A gróf úrral még ma beszélek. Lehet ez az ember tolvaj, de akkor is megilleti minden keresztény joga, hogy meggyónhasson, és a szentségekben részesedjék. A darabontok nem mertek ellenkezni. Ismerték ezt az egyházi urat, a küldöttség tagjai közül való volt, több ízben látták a gróf asztalánál. Aztán miért is ne gyónhasson meg utoljára egy szegény csavargó? Az urak továbbmentek. Goldmund csak állt, mereven nézett. Végre visszatért a szolga a kulccsal, és kinyitották az ajtót. A foglyot boltozatos pincébe vezették, botladozva támolygott le egy-két lépcsőfokon. Néhány háromlábú támlátlan szék állt szanaszéjjel meg egy asztal, valamikor borospince előtere volt ez. Az egyik széket az asztal mellé taszították, és ráparancsoltak: üljön le. – Holnap hajnalban jön egy pap, annak még meg is gyónhatsz – mondta az egyik. Aztán elmentek, nagy gondosan bezárták a nehéz kaput. – Hagyd itt a világot, pajtás – kérte Goldmund. – Nem, testvérkém, azt nem, azzal még valami csintalanságot csinálhatsz. Jó lesz ez így is, légy okos, és törődj bele a sorsodba. Meg aztán, meddig lobog egy ilyen lángocska? Egy óra és ellobban. Jó éjszakát. Egyedül maradt hát a sötétben, ült a kis széken, fejét az asztalra hajtotta. Rossz ülés esett így, csuklóját fájdalmasan vágta a kötél, de mindez csak később hatolt tudatába. Elsőbb csak ült, fejét az asztalra hajtva, úgy, mintha hóhér tönkjére hajtaná, valami arra kényszerítette, hogy testével és érzékeivel is átélje azt, amit a szívére mértek; átengedje magát az elkerülhetetlennek, megadja magát a kényszerű halálnak. Így ült egy örökkévalóságon át, nyomorultan meggörnyedve, elszántan, hogy befogadja, belélegezze, megértse sorsát, és elteljen azzal, amit ráróttak. Estére járt, éjszakára fordul, és az éjszaka vége élete vége is lesz egyben. Ezt kellett megértenie. Holnap már nem él. Lógni fog, élettelen tárgy lesz, amire madarak ülnek, amit madarak csipegetnek; az lesz belőle, ami Niklaus mesterből, a kunyhóban elégett Lenéből, az lesz, amivé mindazok lettek, akiket a kihalt házakban és a megrakott halottaskordékon heverni látott. Nem volt könnyű felmérni ezt, és megbékélni gondolatával. Éppenséggel lehetetlen volt. Sok minden akadt még, amitől nem szakadt el, nem vett búcsút. Az éjszaka volt rá az utolsó alkalom. Búcsúznia kellett a szépséges Ágnestől, soha többé nem látja már magas alakját, fényes napsugaras haját, hűvöskék szemét, szemében a gőg rebbenő gyengülését, soha többé illatos bőre édes aranypihéit. Isten veled, kék szem, élj boldogan, harmatos, remegő száj! Remélte, gyakran csókolhatja még. Ma is még fenn a dombokon, a késő őszi napsütésben hányszor gondolt rá, hányszor érezte magát egynek vele, mennyire vágyódott utána! Lám, búcsúznia kell a domboktól is, a naptól, a kéklő, fehér felleges égtől, búcsúzni fáktól és erdőtől, vándorlástól, napszakoktól és évszakoktól. Marie talán még mindig ébren üldögél, szegény, jóságos szemű, bicegő járású Marie, ül és vár, bóbiskol a konyhában, aztán felébred újra, és nincs Goldmund, aki többé hazatérne. Hej, papír meg irón, kezéből kikívánkozó valahány alakja, reménye! Odavan, oda. És a reményről, hogy láthatja újra Narzisst, a kedves János tanítványt, arról is lemondhat. Búcsúznia kell kezétől, tulajdon szemétől, ételtől, italtól, a szerelemtől, lantjátéktól, alvástól, ébredéstől – mindentől búcsúznia kell. Holnap madár röppen a levegőben, és Goldmund nem látja többé, lány dalol az ablakban, és nem hallja már, mit énekel, hömpölyög a folyó, úsznak némán a sötét halak, szél kerekedik, söpri a földön a sárguló lombot, kisüt a nap, felragyog a csillagos ég, legények vonulnak táncba, pihen az első hó a távoli hegyeken – minden megy tovább, vetik a fák árnyékukat, vidáman vagy szomorúan, eleven szemmel néznek az emberek, kutyák ugatnak, a falvakban az istállókban bőgnek a tehenek, minden megy tovább nélküle, semmi sem az övé már, mindettől megfosztják. Érezte a puszta hajnali illatát, ízlelte édes újbor és friss, kemény diók ízét, szorongó szívén átsuhant az emlékezés, a tarka világ fellobbanó visszfénye, süllyedőben-búcsúzóban még egyszer átragyogott összes érzékén a kusza élet szépsége; meggörnyedt elszabaduló fájdalmában, és érezte, amint könny könny után végigfolyik az arcán. Zokogva vitette magát a fájdalom hullámain, hevesen patakzott könnye, összeroskadva adta át magát végtelen bánatának. Hej, ti völgyek és erdős hegyek, zöldellő égerfák alatt surranó patakpajtások, ti lányok, holdas esték a hidakon. Ó, te szép, sugárzó képvilág, hogyan is hagyjalak el? Vigasztalan gyerek sírt az asztalra borulva. Szíve ínségéből sóhaj, esengő panasz szakadt fel: anya, ó, anya! Mintha varázsigét mondott volna, emlékezete mélyén megjelent egy kép: anyja képe. Nem a gondolataiban és művészálmaiban élő anya alakja, hanem édesanyja szép és eleven képe, olyan, amilyennek klastromi évei óta nem látra már. Neki panaszkodott, neki sírta el kényszerű halálán érzett kegyetlen fájdalmát, hozzá menekült, neki ajánlotta fel az erdőt, a napot, szemét és kezét, az ő anyai kezébe adta vissza lényét és életét. Könnyek közepette elaludt; kimerültség és álom anyásan karjába vette. Aludt egy órát vagy kettőt, nyomorúságától a megszabadító álom ragadta el. Amikor újra felébredt, kínzó fájdalmat érzett. Összekötözött csuklói kegyetlenül tüzeltek, szaggató fájdalom hasogatta hátát és tarkóját. Fáradtan egyenesedett fel, magához tért, és újra tudatára ébredt helyzetének. Koromsötét vette körül, nem tudta, meddig alhatott, nem tudta hány órát élhet még. Talán már a következő pillanatban jönnek, és viszik meghalni. Ekkor eszébe jutott, papot ígértek neki. Nem hitte, hogy szentségei sokat segítenének rajta. Nem volt bizonyos benne, vajon a legtökéletesebb feloldozás és bűnbocsánat is megnyitná előtte a mennyek kapuját. Nem tudta, vajon van-e egyáltalán mennyország, lakozik-e benne Jóisten, van-e ítélet és Örökkévalóság. Régen elveszítette már minden bizonyosságát e dolgokban. De akár van Örökkévalóság, akár nincs, nem vágyott utána, mást nem akart, csak ezt a bizonytalan mulandó életet, a lélegzést, bőre otthonosságát, csak élni akart. Szilaj dühvel ugrott fel, imbolyogva tapogatózott a sötétben a falig, felegyenesedve nekitámaszkodott, és töprengeni kezdett. Lehetetlen, hogy ne lenne menekülés. Talán a pap hozza, talán meggyőzheti ártatlanságáról, talán szót emel érte, vagy segítségével időt nyerhet, ki tudja, meg is szökhet. Lázasan, újra meg újra beleélte magát e gondolatokba. Ha mindez nem sikerülne, akkor sem adja fel, nem veszítheti el a játszmát. Először tehát megpróbálja a papot megnyerni, fáradságot nem kímélve, megigézi, megindítja, meggyőzi, hízeleg neki. Ebben a játszmában a pap az egyetlen nyerő lap, a többi lehetőség álom, semmi más. Véletlenek, végzetszerű rendelések akadhatnak ugyan, adódhat holmi előre nem várt mentsvár, kaphat kólikát a hóhér, a kötél is leszakadhat. Szó, ami szó, Goldmund semmiképp nem óhajtott meghalni. Hasztalan próbált sorsába belenyugodni, hasztalan próbálta elfogadni, nem sikerült. Védekezni fog, végórákig harcol, elgáncsolja az őrt, leteperi a hóhért, utolsó pillanatig, utolsó csepp véréig küzd életéért. Ó, ha a papot rávehetné, hogy kezéről a kötelet leoldja, végtelenül sokat nyerne. Kínjaival mit sem törődve, megpróbálta elrágni a kötelet. Dühödt erőlködései, kegyetlenül hosszú idő alatt annyit elért, hogy lazábbnak érezte

szorításukat. Zihálva állt börtöne éjjelében, dagadt karja és keze nagyon fájt Amint újra lélegzethez jutott, vánszorogva végigtapogatta, lépésről lépésre átkutatta a nedves pincefalat, vajon nem bukkan-e kiugró élre. Ekkor eszébe jutott a lépcső, amelyen ide, tömlöcébe lebotorkált. Keresni kezdte, és meg is találta. Letérdelt, megpróbálta, hátha elvásik a kötél, ha az egyik kőlépcsőhöz dörzsöli. Nehezen ment, a kötél helyett minduntalan csuklóját érte a kő, úgy égette, akár a parázs, érezte, vére is kiserken. Nem hagyta abba mégsem. Az ajtó és a küszöb közötti résen át már látszott a hajnali szürkület siralmas, vékony sávja, mikorra sikerült. Elvásott a kötél, elszakíthatta, szabad lett újra a keze! Ezután ujját is alig tudta megmozdítani, keze megduzzadt, zsibbadtan elhalt, karja a válláig görcsösen megmerevedett. Erőnek erejével gyakoroltatta őket, hogy újra keringésnek induljon bennük a vér. Jónak tetsző terve támadt. Ha semmiképpen el nem nyerheti a pap segítségét, akkor hát, ha csak egy pillanatra is magára hagyják vele, agyonüti. Valamelyik szék megteszi. Ahhoz, hogy megfojtsa, kezében és karjában nem érzett elég erőt. Agyonüti hát, szaporán felölti csuháját, és elmenekül benne. Mire a többiek a holtat megtalálják, ő már kint van a várból, és aztán gyerünk! Marie beengedi, és elrejti majd. Meg kell kísérelni. Remény rejlik ebben. Soha életében Goldmund ilyen türelmetlenül, vágyódva és mégis félve nem várta még a hajnali derengést, mint ezen az órán. Feszült elszántság remegtette, úgy leste, hi-úzszemekkel, amint a nyomorúságos fényforgács a kapu hasadékában lassan-lassan világosabb lett. Visszatért az asztalhoz, gyakorolta, tud-e úgy guggolni a zsámolyon, két kezével a térde között, hogy ne vegyék észre mindjárt, nincsen rajtuk béklyó. Amióta keze kiszabadult, nem gondolt többé a halállal. Eltökélte, keresztülvágja magát, még ha az egész világ darabokra törik, akkor is. Élni akart mindenáron. Orrcimpái izgatottan remegtek a szabadság és az élet utáni vágytól. Ki tudja, talán a falon túlról jön a segítség? Ágnes asszony ugyan – hatalma nem terjed messzire, talán bátorsága sem – lehet, ki is szolgáltatta őt. De szerette, s talán mégis tehet érte valamit. Talán Berta, a komorna éppen künn lopakodik, s nem emlegetett egy lovászt is, akiben megbízhat? Ha pedig mégsem jön érte senki, nem kap jelt, akkor végrehajtja tervét. Ha balul ütne ki, agyonveri zsámolyával az őröket is, kettőt, hármat, mindet, aki jön. Tudta, hogy előnye van: szeme hozzászokott a pince sötétjéhez, a homályban félig-meddig már megsejti minden alak és tárgy körvonalát, míg a többit, ha belép, vaksötét fogadja. Lázasan kuporgott az asztal mellett, megfontolta pontosan, mit is mondjon a papnak, hogy segítségét elnyerje, mert ez az első lépés. Mohón leste közben a fénypászta gyatra növekedését. Sóvárogva áhítozta azt a pillanatot, amelytől órákkal ezelőtt oly nagyon rettegett, alig várta már; ezt a hihetetlen feszültséget sokáig elviselni nem lehet. Hiszen ereje, figyelme, elszántsága és ébersége előbb-utóbb elernyed. Bár jönne már az őr a pappal hamarosan, ameddig e felajzott készenlét, elszánt menekülési kedve még virágjában van. Végre felébredt künn a világ, végre közeledett az Ellenség. Lépések visszhangzottak udvar kövén, kulcs zörrent, fordult a zárban, minden nesz úgy zengett a hosszú, halálas némaság után, harsányan, akár a mennydörgés. És most, lassan résnyire megnyílt a nehéz kapu, megcsikordult sarokvasa. Egy pap lépett be kíséret nélkül, őrök nélkül. Egymaga jött, kezében gyertyatartó, két szál gyertya világolt benne. Lám, megint minden másképp történt, mint ahogy a fogoly elképzelte. Milyen különös, milyen megrendítő: a belépő pap, aki mögött láthatatlan kezek betaszították az ajtót, a mariabronni kolostor szerzeteseinek öltözetét hordta, az ismerős otthoni kámzsát, amit egykor Daniel apát, Anselm atya és Martin páter viselt. A látvány olyan különös erővel ütötte szíven, el kellett fordítania tekintetét róla. Ennek a csuhának megjelenése jót ígérhet, szerencsét hozó jel lehet. De talán mégsem akad más kiút, mint a gyilkosság. Összeszorította a fogát. Nehezére esne nagyon, ha ezt a szerzetestestvért meg kellene ölnie.

Tizenhetedik fejezet – Dicsértessék a Jézus Krisztus – mondta a páter, és az asztalra helyezte a gyertyatartót. Maga elé meredve mormolta rá a választ Goldmund. A pap hallgatott. Várakozva állt ott, és hallgatott. Goldmundot nyugtalanság fogta el, és szemét fürkészőn az előtte álló férfira vetette. Ez a férfi, vette észre megdöbbenésében, nemcsak a mariabronni atyák kámzsáját, hanem az apáti méltóság jelvényeit is viseli. Ekkor az apát arcába nézett. Sovány, kemény és tiszta metszésű arca volt, szigorú, keskeny ajka. Ezt az arcot ismerte. Megigézve nézte Goldmund a szellem és akarat formálta vonásokat. Bizonytalan kézzel nyúlt a gyertya után, felemelte, és az idegen arcába világított, hogy megláthassa szemét. Meglátta, és a gyertyatartó megremegett, amint az asztalra visszatette.

– Narziss! – suttogta alig hallhatóan. Kerengett, forgott körülötte a világ. – Igen, Goldmund, egykor Narziss voltam, de már régen levetettem ezt a nevet, bizonyára elfelejtetted. Beöltözésem óta János a nevem. Goldmund szíve mélyéig megrendült. Megváltozott hirtelen az egész világ, és emberfeletti feszültségének feloldódása fulladással fenyegette; reszketett, szédült, minden vér kiszállt a fejéből, gyomra összeszorult. Égette szemét a feltörni készülő zokogás. Felzokogni és összeroskadni, könnyekben eszméletét vesztve, ez volt az, amire e pillanatban minden ízében vágyott. De Narziss láttára felbukkant ifjúsága elvarázsolt emlékezete mélyéről egy figyelmeztetés: egyszer, még ifjan, ez a szép, szigorú arc, e sötét, mindent tudó szempár sírva, összeroppanva látta. Ez többé meg nem történhet. Íme, élete legkülönösebb pillanatában újra megjelent ez a Narziss, mint egy kísértet, minden bizonnyal, hogy életét megmentse – és most zokogjon, vagy ájultan essen össze újra? Nem, nem és nem. Megemberelte magát. Megfékezte szívét, ráparancsolt gyomrára, elűzte fejéből a szédülést. Most nem mutatkozhat gyengének. Mesterségesen nyugodt hangon szólalt meg: – Meg kell engedned, hogy most is Narzissnak nevezzelek. – Nevezz hát annak, kedvesem. De kezet nem nyújtasz nekem? Goldmund újra magára parancsolt. Köly-kösen dacos és kissé gúnyos hangon válaszolt, éppúgy, mint néhai diákkorában. – Már megbocsáss, Narziss – mondta hűvösen és kicsit egykedvűen –, látom, apát lett belőled. Én azonban még most is csavargó vagyok. Egyébként pedig társalgásunk, bármennyire jólesik nekem, sajnos, nem tarthat sokáig. Mert lásd, Narziss, bitóra ítéltek, egy óra, vagy annyi sem, és lógni fogok. Csak azért mondom ezt, hogy a helyzettel tisztában légy. Narzissnak arcizma sem rándult meg. A barátja viselkedésében bujkáló kölykös hetvenkedés nagy mulatságára szolgált, de meg is hatotta. A mögötte rejlő büszkeséget, amely Goldmundnak megtiltotta, hogy zokogva mellére boruljon, megértette azonban, és szívből méltányolta. Bizony ő is másképp képzelte el ezt a viszontlátást, de e kis komédiával cinkosan egyetértett. Semmivel sem lophatta volna Goldmund gyorsabban újra a szívébe magát. – Nos, igen – mondta, és megjátszotta ugyanúgy a közönyöst. – A bitó dolgában egyébként megnyugtathatlak. Kegyelmet kaptál. Megbízatásom, hogy közöljem veled, és magammal vigyelek. A városban nem maradhatsz. Lesz hát időnk elegendő, egymásnak ezt-azt elmesélni. De hogyan is állunk hát: kezet fogsz-e velem? Kezet szorítottak, hosszan, keményen, mélyen meghatva mindketten, de szavaikban még jó darabig továbbra is nyersek, komédiások maradtak. – Jól van, így hát búcsút mondhatunk e nem éppen tisztességes menedéknek, én pedig, Narziss, kíséretedhez csatlakozom. Visszatérsz Mariabronnba? Pompás. Hogyan? Lovon? Nagyszerű. Tehát az van még hátra, hogy nekem is adjanak egy lovat. – Megkapjuk, amice, két órán belül útnak indulunk. O, de milyen a kezed! Istenem, csupa seb, dagadt, és merő vér! O, Goldmund, hogy elbántak veled! – Nyugodj meg, Narziss. Én magam láttam el a baját. Hiszen megkötöztek, és valahogy szabadulnom kellett. Mondhatom, nem egykönnyen sikerült. Egyébként ugyancsak bátorságra vall, hogy így, minden kíséret nélkül léptél be hozzám. – Miért lenne ez bátorság? Hiszen nem fenyegetett veszély. – Ó, nem, csak az a kicsinyke veszély, hogy agyonütlek. Így eszeltem ki a dolgot. Mondtál, papot küldenek. Gondoltam, megölöm, és csuhájában elmenekülök. Nagyszerű terv volt. – Tehát nem akartál meghalni?... Védekeztél volna? – Minden bizonnyal. Nos, hogy éppen te leszel a pap, azt persze nem is sejthettem. – Akárhogy nézem – mondta Narziss habozva –, voltaképpen nagyon rút terv volt. Mondd, hát igazán agyonütöttél volna egy papot, aki gyóntató atyaként jön hozzád? – Téged nem, Narziss, semmiképpen. És talán a pátereid közül valót sem, ha a mariabronni csuhát viseli. De bármilyen más papot, ó, igen, ezt elhiheted. Hirtelen szomorú lett a hangja és komor. – Nem ő lett volna az első, akit megölök. Hallgattak. Kínosan feszengett mind a kettő. – Ezekről a dolgokról – mondta Narziss hűvös hangon – később beszélünk. Egyszer meggyónhatsz nekem, ha kedved tartja. De anélkül is mesélhetsz életedről. Nekem is van miről, én is mesélek majd. Már előre örülök... Indulhatunk? – Egy pillanatig várj még, Narziss! Eszembe ötlött, hogy egyszer már neveztelek Jánosnak téged. – Nem értelek. – Hogyan is értenéd? Hiszen nem tudsz semmiről. Esztendőkkel ezelőtt történt, hogy egyszer a János nevet adtam neked, és ez a neved örökké megmarad. Régebben ugyanis képfaragó, szobrász voltam, s remélem, egyszer újra leszek. Akkoriban készült legjobb szobromat, egy természetes nagyságú, fából faragott ifjút, rólad mintáztam, de nem Narziss a neve, hanem János. János tanítvány a kereszt alatt. Felállt és az ajtó felé indult. – Hát gondoltál még rám? – kérdezte halkan Narziss. Hasonlóképpen halkan felelte Goldmund. – Ó, igen, Narziss, gondoltam rád. Mindig, minduntalan. Hevesen taszította ki a súlyos kaput, fakó reggel tekintett rájuk. Nem szóltak többet. Narziss magával vitte vendégszállására. Kísérője, egy fiatal barát az úti málhák csomagolását fejezte be éppen. Goldmund elé ételt tettek, kezét megmosták és bekötözték. Hamarosan elővezették a lovakat.

Amint lóra szálltak, így szólt Goldmund: – Van még egy kérésem. Ejtenénk utunkba a halpiacot, lenne még ott valami dolgom. Ellovagoltak, és Goldmund feltekintett a vár minden ablakára, hátha valamelyik mögött meglátja még Ágnest. De nem látta többé. Átlovagoltak a halpiacon, Marie aggódott érte már nagyon, Goldmund elbúcsúzott a leány szüleitől, köszönetet mondott ezerszer, megígérte, hogy egyszer visszatér, és ellovagolt. Marie ott állt a kapuban, amíg a lovasok el nem főntelt. Aztán lassan visszabicegett a házba. Négyesben ügettek – Narziss, Goldmund, a fiatal barát és egy felfegyverzett lovász. – Emlékszel-e még a lovacskámra, Holdasra? – kérdezte Goldmund. – Ott állt nálatok a klastromistállóban? – Persze. De már nem találod ott, bizonnyal nem is vártad. Hét vagy nyolc esztendeje, hogy el kellett rekkenteni szegény párát. – Hát még erre is emlékszel! – Igen, emlékszem. Goldmund nem szomorkodott lovacskája halálán. Örült, hogy Narziss, aki soha állatokkal nem törődött, és bizonyára soha más klastromi lovat nevéről nem ismert, ilyen sokat tudott Holdasa sorsáról mondani. Megörvendeztette ez nagyon. – Kinevethetsz – kezdte rá újra –, hogy kolostorotokban az első lény, akiről kérdezősködtem, a szegény lovacska. Nem volt szép tőlem. Voltaképpen mások felől akartam érdeklődni, mindenekelőtt Dániel apátról. De gondoltam, meghalt, hiszen te vagy az utódja. Halálról pedig nem akartam beszélni, nem akartam mindjárt ezzel kezdeni. Mostanában nem szívesen beszélek a halálról, az elmúlt éjszaka miatt, és a pestis miatt sem, túlságosan sokat láttam belőle. De ha már itt tartunk, legyen, egyszer úgyis túl kell esnünk rajta. Mondd hát, mikor és hogyan lelte halálát Dániel apát, akit tiszteltem nagyon? Mondd meg azt is, Anselm és Martin páter élnek-e még? Minden rosszra elkészültem. Elégedett vagyok mégis, mert legalább téged megkímélt a pestis. Jóllehet a te halálodra soha nem is gondoltam, bízvást hittem, találkozunk még. De hite megcsalhatja az embert, sajnos tapasztaltam már. Mesteremet, Niklaust, a képfaragót, sem tudtam volna holtan elképzelni, bizton számítottam rá, viszontláthatom újra, és dolgozhatom nála megint. Mégis halott volt, mire visszatértem. – Röviden elmondhatom – mondta Narziss. – Daniel apát már nyolc esztendeje halott, halála könnyű volt, betegség s fájdalom nélkül való. Én nem az ő utódja vagyok, esztendeje lettem csak apát. Utódja Martin páter, egykori iskolafelügyelőnk lett, aki tavaly ment el, közel hetvenesztendős korában. Anselm páter sincs már többé közöttünk. Kedvelt téged, gyakran emlegetett. Az utolsó időkben már járni sem tudott, és a fekvés nagy gyötrelmet okozott neki; vízibetegség vitte el. Igen, a pestis nálunk is járt, sokan meghaltak. Ne beszéljünk róla! Van-e még kérdeznivalód? – Hogyne lenne, nagyon is sok. Először is, mi dolgod volt a püspökvárosban és a helytartóval? – Hosszú história, politika dolga, alkalmasint untatna nagyon. A gróf a császár kegyence, és néhány ügyében teljhatalmú megbízottja. Ez idő tájt a császár és rendünk között akad egy s más egyengetnivaló. A rend megbízott egy küldöttség vezetésével, amely a gróffal tárgyalt. Kevés eredménnyel. Elhallgatott, és Goldmund sem faggatta tovább. Nem is fontos megtudnia, hogy tegnap este, amikor Narziss a gróftól Goldmund életét kérte, életéért néhány engedménnyel fizetett a kemény úrnak. Lovagoltak; Goldmund hamarosan elfáradt, nehezen tartotta magát a nyeregben. Jó idő múlva megkérdezte Narziss: – Igaz, hogy lopásért fogtak el? A gróf azt állította, besurrantál a várba, a belső termekbe, s ott lopni akartál. Goldmund nevetett. – Nos, valóban, az volt a látszat, mintha tolvaj lennék. A gróf ágyasával volt találkám, most már látom, tudhatott róla. Egyenesen bámulom, hogy mégis futni enged. – Nos, lehetett alkudni vele. Aznapra tervezett útjukat nem tudták megtenni. Goldmund kimerült nagyon, kezéből ki-kicsúszott a gyeplő. Megszálltak hát egy faluban, ott Goldmundot ágyba fektették, és mert láza is volt egy kevés, a következő napon sem indultak tovább. De harmadnapra már lovagolhatott. Ahogy keze hamarosan meggyógyult, ugyancsak kedvét lelte a nyargalásban. Milyen rég nem ült már nyeregben! Feléledt, megfiatalodott és kivirult. Versenyre kelt a lovásszal, és a közlé-kenység óráiban ezernyi türelmetlen kérdéssel ostromolta barátját, Narzisst. Higgadtan, mégis örömmel fogadta ezt Narziss; Goldmund újra megigézte, szerette heves, gyerekes kérdéseit, amelyekben ott feszült a barát szellemét, eszét tisztelő bizalom. – Kérdeznék én valamit, Narziss. Égettetek már ti is zsidókat? – Zsidókat? Hogyan égettünk volna? Hiszen nálunk nincsenek zsidók. – Igaz. De mondd, képes lennél-e zsidókat elégettetni? El tudnád-e képzelni magad ilyen helyzetben? – Nem, mért is tenném? Fanatikusnak tartasz? – Érts meg hát, Narziss! Azt kérdezem, képesnek tartanád-e magad, hogy egyáltalán parancsot adj zsidók megölésére, vagy jóváhagyásoddal megpecsételd azt? Hiszen oly sok herceg, polgármester, püspök és másféle hatalmasság adott már efféle parancsot. – Efféle parancsot nem adnék. De kerülhetek olyan helyzetbe, hogy végig kell néznem, és tűrnöm kell az ilyen kegyetlenkedést. – Eltűrnéd tehát? – Bizonyára, ha nem lenne hatalmam, hogy megakadályozzam... Ugye, Goldmund, te már láttál zsidóégetést? – Bizony, igen. – Nos, megakadályoztad?... Nem?... No látod... Goldmund elbeszélte neki részletesen Rebekka történetét, és mialatt beszélt, felizzott benne a szenvedély. – Mondd hát – fejezte be hevesen –, miféle világban is élünk? Hát nem maga a pokol ez? Nem vérlázító, nem gyalázatos? – Úgy bizony. A világ ilyen. – Úgy! – kiáltott Goldmund haragosan. Milyen gyakran bizonygattad régebben a világ isteni eredetét, a szférák nagy harmóniáját, amelynek közepén trónol a Teremtő, és ami van, az jó, soroltad tovább. Úgy mondtad, Arisztotolészben áll ez, vagy Szent Tamás írja. Kíváncsi lennék, hogyan magyaráznád meg ezt az ellentmondást. Narziss nevetett. – Emlékezőtehetséged bámulatos, de mégis kissé félrevezetett. Én mindig a Teremtő tökéletességét dicsőítettem, de a Teremtést soha. Sohasem tagadtam a világ gonoszságát. Azt, hogy a földi élet harmonikus és igazságos, az ember pedig jó lenne, igazi gondolkodó még soha nem állította, kedvesem. írva vagyon a Szentírásban, hogy jóval inkább az emberi szív vágyai meg törekvései a gonoszak, és ezt nap mint nap igazolva is látjuk. – Remek. Végre már látom, hogyan is gondoljátok ti tudósok. Tehát az ember gonosz, a földi élet tele van aljassággal és mocsokkal, ezt elismeritek. De valahol emögött – gondolataitokban és tantételeitekben –igazságosság uralkodik és tökéletesség. Létezik, bebizonyítható, csak éppen senki nem gyakorolja. – Sok harag gyűlt össze benned ellenünk, teológusok ellen, kedves barátom! De belőled még mindig nem lett gondolkodó. Mindent összegabalyítasz. Egynéhány dolgot meg kell még tanulnod. Miért mondod, hogy nem gyakoroljuk az igazságosság eszméjét? Mindennap és minden órában ezt cselekedjük. Én például apát vagyok, kolostort vezetek, és ebben a kolostorban éppoly kevéssé tökéletes és bűntelen az élet sora, mint odakünn a világban. De mégis mindig és minduntalan szembeszegezzük az eredendő bűnnel az igazságosság eszméjét, igyekszünk hozzáigazítani tökéletlen életünket, iparkodunk jóvá tenni a rosszat, és keressük a módját, hogy életünkkel szüntelen közeledjünk Istenhez. – Ó, igen, Narziss, de én nem rólad beszélek, mintha te nem lennél jó apát. Rebekkára gondolok, a máglyán égett zsidókra, a tömegsírokra, a nagy dögvészre, az utcákra és a szobákra, ahol a pestises hullák hevertek és bűzlöttek, az egész iszonyatos pusztaságra, az ágrólszakadt, árván maradt gyerekekre, a láncukon éhen veszett házőrző ebekre... s ha erre gondolok, ha felrémlik ez a látomás, belesajdul a szívem, és úgy érzem, hogy anyáink reménytelenül kegyetlenek, ördögi világba szültek minket, jobb lett volna, ha elvetélnek, jobb, ha Isten nem teremti meg e rettentő világot, és a Megváltó nem feszítteti magát keresztre érte, hasztalan. Helyeslően bólintott Narziss barátja szavaira. – Teljesen igazad van – mondta melegen –, ki vele, mondj csak el nekem mindent. Egyben azonban nagyon tévedsz. Azt hiszed, hogy amiket elmondottál: gondolatok. Pedig ezek érzések! Olyan ember érzései, aki küzd a létezés iszonyával. De ne feledd, e szomorú és elkeseredett érzésekkel szemben ott áll a homlokegyenest ellenkező véglet! Ha vidáman megülöd paripádat, és szép tájakon vágtatsz keresztül, vagy ha – elég könnyelműen – estefelé besurransz a várba, hogy a gróf szeretőjének udvarolj, más képe van akkor a világnak, és sem a pestises házak, sem az összes elégett zsidó nem állja útját örömödnek. Igaz-e? – Így van. De mert a világ oly nagyon eltelt halállal és iszonyattal, azért keresem szívem vigaszát, szedem a szép virágokat, ott, hol e pokol közepette fellelem. Ha gyönyörre találok, elfelejtem egy órára az iszonyatot. De attól az iszonyat nem fogyatkozik.

– Nagyon ügyesen fogalmaztad meg. Úgy érzed hát, hogy a világban halál és iszonyat vesz körül, ezért aztán a gyönyörbe menekülsz. De a gyönyör mulandó, magadra hagy újra a sivatagban. – Valóban így van ez. – A legtöbb embernek ez a sorsa, csak kevesen érzik át ezt oly erővel és indulatosan, mint te, csak kevesen érzik szükségét, hogy érzéseiket tudatosítsák. De mondd csak, a gyönyör és borzalom közötti kegyetlen ide-oda vetődésen, az életöröm és halálfélelem hinta-palintáján kívül nem kerestél-e még valamiféle más utat? – De igen, kerestem. A művészettel próbálkoztam. Említettem már neked, sok egyéb között művész is lett belőlem. Egy napon – talán három éve éltem már odakünn a világban, s szinte folyton csak vándoroltam – egy kolostor templomában fából faragott Istenanya-szoborra leltem, oly szép volt, látványa oly nagyon megindított, hogy megkerestem a mestert, aki faragta. Megtaláltam, híres mester volt, tanítványának szegődtem, és néhány esztendeig dolgoztam a keze alatt. – Idővel majd többet is mesélsz nekem erről. De mi volt az, amit a művészet adott és jelentett neked? – A mulandóság feletti győzelmet. Láttam, hogy az emberi élet bolond farsangolásából, haláltáncából valami fennmarad, és túléli azt: a műalkotás. A műalkotások is elpusztulnak ugyan valamikor, elégnek, szétmállanak, vagy szétverik őket. De mégis nemzedékeket élnek túl, átlépik a pillanat határát, és megteremtik a képek és ereklyék csendes birodalmát. Úgy tetszett, ha ebben munkálkodom, örömet és vigaszt lelek. Mert olyan ez, mintha örök életet nyerne a mulandó. – Jó ezt hallanom, Goldmund. Remélem, számos szép mű dicséri még kezed munkáját. Hiszek a te erődben, nagyon. Remélem, hosszú ideig leszel vendégem Mariabronnban, és megengeded, hogy műhelyt rendezzek ott be neked; kolostorunk már régen nem büszkélkedett művésszel. De azt hiszem, a művészet csodáját még nem meríti ki definíciód. Úgy vélem, a művészet célja nem csupán az, hogy kővel, fával, színekkel valami létezőt, de halandót a haláltól elragadjon, és maradandóbb életet adjon neki. Láttam már néhány műremeket, néhány szentet és madonnát, de azt hiszem, nem egyetlen hajdan élt ember képmásai csak, akinek formáit vagy színeit a művész megörökítette hűségesen. – Igazat szólsz – kiáltott Goldmund felbuzdulva. – Milyen tájékozott is vagy a művészetben, nem hittem volna soha! A jó mestermű képe nem valódi eleven alak, bár az indítékot adhatja az is. Az ihlető kép nem hús és nem vér, hanem szellemi. Olyan kép az, amely a művész lelkében leli hazáját. Bennem is élnek, Narziss, ilyen képek, remélem, egyszer megeleveníthetem és megmutathatom neked őket. – De szép is ez! Lásd, kedvesem, anélkül, hogy tudtad volna, a filozófia kellős közepébe csöppentél, és szavakba foglaltad egyik titkát. – Te mulatságod leled bennem. – Ó, dehogy. Az imént „ihlető képekről" beszéltél, képekről, amelyek sehol másutt nem léteznek, csak az alkotó szellemben, de az anyagban megvalósíthatók, és láthatókká válhatnak. Mielőtt a mű látható lesz, és valósággá válik, már létezik a látomás, már él a művész lelkében! Ez a kép, ez az „ihlető kép" hajszálra az, mint a régi filozófusok „ideája". – Valóban, ez egészen hihetően hangzik. – Nos, amikor kiállsz az eszmék és az ihlető képek mellett, beléptél a szellemi világba, a mi filozófus és teológus világunkba kerültél; elismered, hogy az élet kusza és fájdalmas csatamezején, a testi lét e végtelen és esztelen haláltáncának forgatagában fellelhető a teremtőszellem. Lásd, e benned lakozó szellemhez fordultam mindig, amióta ifjúként hozzám jöttél. Ez a szellem nem a gondolkodó, hanem a művész szelleme. De a szellem, és ő az, aki az érzéki világ kusza zűrzavarából, a gyönyör és kétségbeesés közötti örökös hányódásból kivezet. Ó, kedvesem, boldog vagyok, amiért ezt a vallomást hallottam. Erre vágytam az időtől fogva, amióta elhagytad tanítódat, Narzisst, és vállaltad, bátran, hogy önmagad légy. Most újra barátok lehetünk. Ezen az órán úgy tetszett Goldmundnak, élete értelmet nyert, mintha hegy tetejéről tekintené át, világosan látná sorsa három nagy lépcsőfokát: Narzisstól való függését és szabadulását – a szabadság és a vándorlás idejét – és a visszatérés, a magábaszállás, az érés, az aratás reggelét. A látomás szertefoszlott újra. De most megtalálta az utat, amelyen Narzissához járhat, többé már nem a függés, hanem a szabadság és kölcsönösség útja volt ez. Megaláztatás nélkül lehetett immár e fölényes szellem vendége, hiszen a másik felismerte benne az egyenrangút, az alkotót. Egyre növekvő sóvárgással örvendett, hogy föltárhatja magát, művekben láthatóvá teheti lelke világát barátja előtt. Néha azonban kételyei támadtak. – Narziss – figyelmeztette barátját –, attól tartok, nem tudod, voltaképpen kit is viszel magaddal kolostorodba. Nem vagyok szerzetes, és nem is akarok az lenni. Ismerem ugyan a bárom nagy fogadalmat, s az önkéntes szegénységgel még szívesen egyetértenék, ámde sem a szent tisztaságot, sem a szent engedelmességet nem kedvelem; ezek az erények – úgy tetszik – nem túlságosan férfiasak. Jámborság pedig egy szikrányi sem maradt bennem, esztendők óra nem gyóntam, nem imádkoztam, nem áldoztam. Narziss arca meg se rebbent. – Úgy látszik, pogány lett belőled. De ettől nem félünk. Nem kell számos bűnöddel továbbra is büszkélkedned. Közönséges világi életet éltél, őrizted a disznókat, akár a tékozló fiú, nem tudod már többé, mi a törvény és a rend. Bizonyára nagyon rossz szerzetes válna belőled. De én nem azért invitállak, hogy belépj a rendbe, csupán azért hívtalak, légy a vendégünk, és rendezd be nálunk műhelyed. És még valamit: ne feledd, egykor, ifjúi éveinkben én voltam az, aki fölébresztettelek, és engedtem, hogy a világi életbe menj. Akár jóravaló, akár gonosz ember léttél, te utánad mindjárt én felelek érted. Látni akarom, mire vitted; megmutathatod nekem szavakban, életeddel, műveidben. Ha már megmutatkoztál, és úgy találnám, hogy házunkban nem lehet maradásod, én leszek az első, aki arra kérlek: menj ismét utadra. Goldmund eltelt csodálattal, valahányszor barátja így beszélt, apátként, csendes biztonsággal, a világi embereket, a világi életet fricskázó enyhe gúnnyal. Ilyenkor megmutatkozott előtte, akivé változott: Narziss, a férfi. A férfi, a szellemé és az egyházé ugyan, finom kezű, és tudós arcú, de csupa biztonság és bátorság, vezető, akinek vállán felelősség terhe nyugszik. Narziss, a férfi, nem volt már az egykori ifjú, nem volt többé a szelíd, meghitt János tanítvány, ezt az új, férfias és lovagi Narzisst is meg akarta mintázni. Mennyi alak várt a kezére: Narziss, Dániel apát, Anselm páter, Niklaus mester, a szép Rebekka, a szép Ágnes, és még annyi sokan, barátok és ellenségek, elevenek és holtak. Nem, belőle nem lesz szerzetestestvér, sem jámbor, sem tudós, – alkotni akar; boldogsággal töltötte el, hogy e művek otthona ifjúsága hajdani otthona lesz. Lovagoltak a hűvös késő őszben, és egy napon, amelynek reggelén a csupasz fák ágait sűrű dér ülte meg, hegyes-dombos tájon ügettek át, kopár, vöröslő, lápos vidéken, és a messzire elhúzódó dombvonulatok körvonalai furcsán, figyelmeztetően, múltból derengően villantak elő, aztán magas kőriserdő következett, egy patak medre és egy öreg pajta, láttukra Goldmund szívét boldog szorongás fájdalma járta át; felismerte a dombokat, ahol egykor Lydiával, a lovag lányával lovagolt, és a pusztaságot amelyen át valamikor űzötten, mélységes bánatával a lassan szállingózó hóban továbbvándorolt. Fölbukkantak az égerligetek, a malom, a vár; furcsa fájdalommal ismerte fel az író-szobácska ablakát, ahol hajdan a legendás ifjúkorban hallgatta a lovag zarándokútjának történetét és latinját korrigálta. Belovagoltak az udvarba, útjuk előre meghatározott állomásai közé tartozott. Goldmund megkérte az apátot, itt ne szólítsa nevén, és engedje, hogy a lovásszal a cselédek asztalánál ehessen. Így is történt. Nem volt már többé öreg lovag, és Lydia sem volt De akadt még néhány vadász és szolga a régiek közül, a házban pedig egy szép, büszke, rátarti nemesasszony élt és uralkodott férje oldalán: Júlia. Csodálatosan szép volt még mindig: szép, és kissé haragos; sem ő, sem a cselédek nem ismerték meg Goldmundot. Falazás után az alkonyatban leosont a kertbe, átnézett a sövényen a már télies virágágyakra, az istállóajtóhoz lopakodott, és bekukkantott a lovakhoz. A lovásszal aludt a szalmán, az emlékesések terhe ránehezedett mellére, sokszor felriadt. Ó, milyen szétdaraboltan, terméketlenül hevert mögötte élete. Csodálatos látomásokban gazdagon, de oly sok cserépre szertehullva, milyen kevés érték, milyen kevés szeretet is szégyenkezett benne! Reggel, amikor továbblovagoltak, szorongva lesett föl az ablakokra, talán még egyszer megláthatja Júliát. Nemrég így nézett körül a püspöki rezidencia udvarán, hogy talán még egyszer megpillanthatja Ágnest. Ágnes nem jött, és Júlia sem tűnt fel az ablakban. íme hát, ilyen volt az egész élete. Búcsúzott, menekült, álldogált üres kézzel és vacogó . szívvel – elfeledve. Egész nap üldözte ez, szótlanul, komoran ült a nyeregben. Narziss hagyta, nem zavarta. Végre azonban közeledtek céljuk felé, és néhány nap múlva el is érték. Mielőtt feltűntek volna a kolostor tetői, mielőtt felbukkant volna tornya, átlovagoltak a köves tarlókon, ahol Goldmund, ó, milyen régen is, csúzfü-vet keresett Anselm atyának, és ahol Liese, a cigányasszony férfivá avatta. Ezután belovagoltak Mariabronn kapuján, és a gesztenyefa alatt leszálltak lovukról. Goldmund gyengéden megsimogatta a fa törzsét, és felvett a földről egyet a széthasadt, barna, fonnyadtan, hervadtan szanaszét heverő tüskés gesztenyehéjak közül.

Tizennyolcadik fejezet Goldmund az első napokban benn lakott a klastromban az egyik vendégfogadó cellában. Aztán kérésére a gazdasági épületek egyikében – amelyek, akár egy nagy vásárteret, vették körbe az udvart – kapott szállást, szemben a kováccsal. A viszontlátás oly heves varázzsal igézte meg, hogy maga is csodálkozott. Csak az apát ismerte itt, senki más, nem tudták, kicsoda ő; az itteni népek, a testvérek és világiak szigorú rendben éltek és tevékenykedtek, nyugalmát nem zavarták. De ismerték az udvar fái, ismerte őt kapu és ablak, malom és vízikerék, a folyosók kockakövei, a keresztfolyosó elhervadt rózsabokrai, a gólyafészkek, a csűr és a refektórium. Minden szögletből múltja, kora ifjúsági édes és megható illata szállt felé, a szeretet űzte, hogy mindent megnézzen sorra, minden hangot újra halljon, a vecsernyére hívó harangszót, a vasárnapi harangozást – a szűk, mohás medrében surranó sötét malompatak sustorgását, a saruk csattogását a kőlapokon, a kulcscsomó estéli csörrenését, mikor a kapustestvér elindul, hogy bezárja a kaput. A kővályú mellett, amelybe a laikusok refektóriumának tetejéről lecsurgó esővíz ömlött, még ugyanazok a kis gyomok burjánoztak, gólyahír és útilapu, és a kovácsműhely kertjében az öreg almafa éppoly tekervényesen nyújtogatta terebélyes ágait, mint akkor. De mindennél jobban meghatotta, ha megszólalt a kis iskolaharang, és a klastromi diákok seregestől zúdultak a szünetben, le a lépcsőkön, ki az udvarra. Milyen fiatal, buta és bájos volt gyerekarcuk – ő is ilyen fiatal, ilyen esetlen, kedves és gyerekes volt valamikor? Ámde a jól ismert klastrom mellett egy szinte ismeretlen klastromra is talált, már az első napon a szemébe ötlött, egyre fontosabbnak érezte, és csak lassan kapcsolódott a jól ismert világhoz. Ha nem is változott itt semmi, ha minden éppen úgy állt, mint egykor tanulókorában, ahogy száz és ki tudja, hány esztendővel ezelőtt. Goldmund már nem a diák szemével látott. Látta és érezte az építmények tömérdek tömegét, a templomok boltozatát, a régi festményeket, az oltárok, kapuzatok kőből és fából faragott alakjait, és bár nem látott olyat, ami nem lett volna már akkoriban is a helyén, mégis most találkozott először e dolgok szépségével, és a szellemmel, amely létrehozta őket. Látta a felső kápolna régi kőből faragott Madonnáját; már mint ifjú is szerette, le is rajzolta, de csak most nézte először nyitott szemmel, most látta, remekmű az, legjobb, legsikerültebb munkája sem múlhatja felül soha. Hozzá hasonló csoda akadt száz is, egy sem volt öncélú, véletlen műve, egytől egyig mind egyazon szellemtől származott, és úgy állt az öreg falak, oszlopok és boltozatok között, mintha természetes világban állna. Amit e helyen néhány száz esztendő alatt építettek, faragtak, festettek, éltek, gondoltak és tanítottak, mind egy törzsből, egy szellemből sarjadt, összeillett, akár egy fa ágai. E világban hát, e csöndes, hatalmas egység közepében, kicsinek érezte Goldmund magát nagyon, és soha jobban nem érezte törpeségét, mint amikor János apátot, barátját, Narzisst, e hatalmas és mégis meghitt nyugalmú rendben tevékenykedni, kormányozni látta. Lehetett a tudós, keskeny ajkú János apát, és az egyszerű, jóságos, szerény Dániel apát személye között mégoly nagy különbség is, mindegyikük mégis ugyanazt az egységet, gondolatot, ugyanazt a rendet szolgálta, attól nyerte méltóságát, és annak áldozta életét. Ez éppoly hasonlatossá tette őket egymáshoz, akár a szerzetescsuha. Kolostora középpontjában Narziss félelmetesen nagyra nőtt Goldmund szemében, pedig nem bánt vele másként, csak mint barátságos pajtás és vendéglátó gazda. Goldmund hamarosan alig merte már méltósága nélkül és „Narziss" néven szólítani. – Hallod-e, János apát – mondta neki egyszer –, lassacskán új nevedhez kell szoktatnom magam. Nem tagadom, jól élek itt körötökben. Szinte kedvem támad, hogy alaposan meggyónjak neked, és a kiszabott peni-tencia elvégzése után felvételemet kérjem a laikus testvérek közé. De lásd, akkor barátságunk végéhez érne, te apát lennél, én meg laikus testvér. De azt, hogy csak így éldegéljek melletted, nézzem a munkádat, magam pedig senki módjára semmit se tegyek, ezt tovább el nem viselem. Szeretnék dolgozni én is, megmutatni neked, ki vagyok, mit érek, lásd, megérte-e vajon leesdekelni nyakamról a kötelet. – Örvendek ennek – mondta Narziss, és még pontosabban és szabatosabban fogalmazta meg szavait, mint máskor. – Bármelyik órában hozzákezdhetsz, hogy műhelyed berendezd. Azonnal utasítom a kovácsot és az ácsot, álljanak szolgálatodra. Ami anyag munkádhoz e helyen fellelhető, rendelkezz vele! Amit kívülről, fuvarosokkal kell hozatni, készíts lajstromot. Most pedig halljad, hogyan gondolkozom rólad és szándékaidról. Adnod kell egy kis időt, hogy kifejthessem mondanivalóimat: tudós vagyok, és megkísérelem a dolgot a magam gondolatvilágán keresztűl megvilágítani, más nyelven nem tudok, csak ezen. Figyelj hát rám még egyszer, úgy, ahogy azt régebben oly gyakran, türelmesen megtetted. – Megpróbállak követni. Beszélj hát. – Emlékezz arra, amit már tanulóéveinkben néhányszor mondtam neked: művésznek tartalak. Akkoriban úgy véltem, költő lehetne belőled; az olvasás és írás tanulmányozása közben idegenkedtél a fogalmitól, és attól, ami absztrakt, de különösképpen kedvelted a beszéd érzékletes-költői kvalitású szavait és hangzásait, tehát a képzeletünket megmozgató szavakat. Goldmund közbeszólt: – Bocsáss meg, de a te becses fogalmaid és absztrakcióid nem elképzelések, képek-e szintén? Vagy a szavak nyomán, amelyeket elmélkedéseidben használsz és kedvelsz, valóban semmi képzet nem kerekedik? Lehet-e hát gondolkodni, anélkül, hogy közben valamit el ne képzelnénk? – Jó, hogy kérdezed! Bízvást lehet! A gondolkodásnak a képzelettel semmi dolga. A gondolkodás nem képek, hanem fogalmak és képletek sorozata. Ahol a képek megszűnnek, éppen ott kezdődik a filozófia. Hiszen erről vitatkoztunk egykor ifjan is oly gyakran: neked a világ képekből, nekem fogalmakból állt. Mindig mondtam, gondolkodónak alkalmatlan vagy, de mondtam azt is, értékedet ez nem kisebbíti; cserében fejedelem lehetsz a képek tartományában. Figyelj, megmagyarázom. Ha akkoriban nem mégy világgá, mint gondolkodó szerencsétlenség kútfeje lehettél volna. Bizonyára misztikus válik belőled. A misztikusok kurtán, kissé gorombán szólva olyan gondolkodók, akik nem tudnak megszabadulni az elképzelésektől, tehát egyáltalán nem gondolkodók. Titkos művészek ők: poéták – vers, festők –ecset, muzsikusok dallam nélkül. Akadnak közöttük nagy tehetséggel megáldott, nemes szellemek, ám egytől egyig mind boldogtalan. Ilyen lehettél volna te is. De istennek hála, ehelyett művész vagy, hatalmadba kerítetted a képvilágot, ahol teremtő és úr lehetsz, nem ragadtál gondolkodóként az eredménytelenség sarába. – Félek – mondta Goldmund –, nem sikerül fogalmat alkotnom a te gondolatvilágodról, ahol elképzelések híján van a gondolkodás. – Ó, dehogynem, tüstént megérted. Egyelj. A gondolkodó a világ lényegét logikával próbálja megismerni és megértetni. Tudja: értelmünk és szerszáma, a logika, tökéletlen instrumentumok – éppúgy, ahogy az okos művész is tudja jól, hogy ecsetje vagy vésője soha nem fogja tökéletesen kifejezni egy angyal, vagy szent sugárzó lényét. Mégis megkísérli mindkettő; a gondolkodó, meg a művész is, a maga módján. Nem tudja, és nem teheti másképp. Mert az ember a legnagyobb, és egyetlen értelmes dolgot, amit tehet, akkor cselekszi, ha természetadta képességeivel önmaga megvalósításán törekszik. Ezért mondtam régebben oly gyakran neked : ne a gondolkodó vagy az aszkéta példáját másold, hanem légy önmagad, törekedj önmagad megvalósítására! – Félig-meddig értelek. De voltaképpen mit is jelent ez a megvalósítás? – Filozófiai fogalom, amit másképp nem tudok kifejezni. Nekünk, Arisztotelész és Szent Tamás tanítványainak minden fogalmak között a legmagasztosabb: a Tökéletes Létezés. A Tökéletes Létezés az Isten. Minden egyéb, ami van, csak befejezetlen, részleges, keletkező, zavaros lehetőségekből álló. Isten azonban színtiszta, egyedülvaló, nem lehetőség, hanem maga a Tökéletes Valóság. Mi azonban mulandók vagyunk, keletkezünk, lehetőség vagyunk, tökéletesség, teljes Lét nekünk nem adatott meg. Ott azonban, ahol a képesség cselekvésbe, a lehetőség megvalósulásba megy át, részesedünk az igazi Létből, és egy arasszal hasonlatosabbak leszünk a Tökéleteshez, az Istenihez. Ezt jelenti az önmagunk megvalósulása. Hiszen ismerheted ezt a folyamatot a magad tapasztalatából is. Művész vagy, faragtál már egynéhány szobrot. Nos, ha egyik szobrod igazán sikerül, ha esetlegességeitől meg tudod szabadítani egy ember arculatát, és tiszta formába öntöd, akkor mint művész megvalósítottad ezt az emberi képet. – Megértettelek. – Te engem olyan helyen és tisztségben találsz, barátom, Goldmund, amely természetemnek bizonyos mértékig megkönnyíti önmagam megvalósítását. Olyan közösségben és hagyományok között láthatsz, ahol minden megfelel és segít nekem. A klastrom nem mennyország, csupa tökéletlenség, de mégis a magamfajta embernek a tisztességes klastromélet ezerszer hasznosabb, mint a világi. Nem akarok erkölcsiekről beszélni, de a tiszta gondolat, amelynek gyakorlása és tanítása feladatom, már gyakorlati okokból is bizonyos világtól mentes védettséget kíván. Nekem tehát házunkban jóval könnyebb volt magamat megvalósítanom, mint neked. Amiért utadat mégis megtaláltad, és művész lett belőled, csodállak nagyon. Hiszen sokkal nehezebben ment sorod. Goldmund a dicsérettől, zavarában, de örömében is, elpirult. Ezért, hegy elterelje arról a szót, közbevágott: – Legnagyobb részét megértettem annak, amit mondani akartál. Valami azonban még most sem fér a fejembe: a te „tiszta gondolatnak"

nevezett, tehát ama bizonyos, képelt fűfán való gondolkodásod, és a képzeletűnket meg nem mozgató szavak. – Nos, egy példa megérteti veled. Gondolj csak a matematikára. Miféle elképzeléseket tartalmaznak a számok? A plusz és a mínusz jel? Milyen kép rejlik az egyenletben? Semmilyen! Ha megoldasz egy aritmetikai vagy algebrai feladatot, nem a képzeletet hívod segítségül, hanem megtanult gondolati formákon belül elvégzel egy formális műveletet. – Igazad van, Narziss! Ha felírsz egy sor számot és jelet, minden képzelet nélkül megbirkózom velük. Hagyom, hogy a pluszok és mínuszok, a négyzetek, zárójelek, meg mind a többi vezessenek: és megoldottam a feladatot. Azaz – egykor megoldottam. Ma már sehogy sem menne. De nem hiszem, hogy az efféle formális feladatokban más érték is rejlene, minthogy a tanulóknak értelemgyakorlatul szolgálhatnak. Hiszen számolni tanulni egészen jó dolog. De értelmetlennek és gyerekesnek tartanám, ha egy ember egész életén át effajta számtanfeladatok mellett üldögélne, és papírját örökké számsorokkal róná tele. – Tévedsz, Goldmund. Te feltételezed, hogy ez a szorgalmas számoló örökké új meg új iskolai feladatokat old meg, amelyeket a tanító felad neki. Pedig önmagának is feladhat kényszerítő erővel keletkező kérdéseket. Jó néhány valódi és fiktív tér matematikai kiszámítása és megmérése szűkségen, mielőtt gondolkodóként neki merünk vágni a Tér problémájának. – Nos, igen, de a Tér problémáját, mint tisztán gondolati kérdést, sem tartam valójában olyan tárgynak, amire egy ember munkáját és éveit elfecsérelhetné. A „Tér" szó nem mond nekem semmit, üresen cseng, ameddig nem képzelek mögéje valódi teret, például csillagokkal ékes eget; e tér megfigyelése és felmérése már semmiképpen sem méltatlannak tetsző feladat. Mosolyogva szólt közbe Narziss. – Voltaképpen azt mondod hát, hogy a gondolkodást semmibe se veszed, de a gondolkozás alkalmazását a gyakorlati és látható világra –elismered. Erre is megfelelek: Gondolkodásunk alkalmazására alkalom és szándék akad bőven. Gondolkodása tanulságait például Narziss a gondolkodó, barátjára, Goldmundra, és szerzeteseire százszor meg százszor alkalmazta már, és megteszi minden órában. Hogyan „alkalmazna" azonban bármit is, ha előtte nem tanulta, nem gyakorolta volna? Hiszen a művész is folyton gyakorolja szemét és fantáziáját, mi pedig elismerjük ezt a gyakorlatot, még ha kevés igazi mű is az eredménye. Nem vetheted el a gondolkodást magát, ha „alkalmazását" méltányolod! Az ellentmondás nyilvánvaló. Hagyj hát engem békén gondolkodnom, és ítéld meg gondolkodásomat eredményei alapján, hiszen én is műveidből fogom megítélni művészetedet. Te most nyugtalan és felajzott vagy, mert jövendő műveidtől még akadályok választanak el. Seperd félre őket, keress vagy építs műhelyt magadnak, láss az alkotáshoz! Sok kérdés megoldódik aközben magától. Goldmund sem kívánt jobbat ennél Az udvari kapu mellett talált egy éppen üresen álló, műhelynek kínálkozó helyiséget. Megbízást adott az ácsnak, készítsen rajzolóasztalt és egyéb eszközöket, és mintájukat pontosan előrajzolta neki. Lajstromba vette, hogy alkalomadtán mi mindent hozzanak magukkal a közeli városokból a klastromi fuvarosok, hosszú lajstrom volt. Megtekintette az ácsnál meg az erdőben található összes kivágott fát, számos rönköt kiválogatott, egymásra rakatta a műhelye mögötti elkerített rétre, hol száraz helyűk akadt, és saját kezűleg ácsolt tetőt fölébük. A kovácsnál is sok tennivalója volt, teljesen megigézte és meghódította magának a kovács fiát, egy fiatal, álmodozó lelket. Vele töltött most félnapokat a fújtató, az üllő, az edződézsa és a köszörűkő mellett, ahol elkészítették mind a fa megmunkálásához szükséges görbe és egyenes faragókéseket, vésőket, fúrókat, vakaróvasakat. Erich, a kovács fia, ez a húsz év körüli ifjú, Goldmund barátja lett, csupa izzó készséggel és kíváncsisággal, mindenben segített. Goldmund megígérte, megtanítja lanton játszani, ami szíve vágya volt, és engedi majd, hogy a faragással is próbát tegyen. Ha Goldmund a klastromban, vagy Narziss mellett ötödik keréknek érezte magát, ha szomorú volt a kedve, Erich, aki féltőn szerette és felettébb tisztelte, fel tudta vidítani. Gyakran kérte Goldmundot, meséljen neki Niklaus mesterről meg a püspökvárosról. Goldmund néha szívesen meg is tette, aztán hirtelen elcsodálkozott, hogy lám, úgy üldögél itt, akár egy öregember, múltbéli utakról, tettekről mesél, noha élete voltaképpen most kezdődne igazán. Senki nem vehette észre, mennyire megváltozott az utóbbi időben, hogy jóval öregebbnek látszott éveinél, hiszen azelőtt nem ismerték. A csavargás ínsége, bolyongó élete már régebben is sorvaszthatta egy sornyit; de aztán a pestises idők temérdek rémülete, végül pedig fogsága, az a bizonyos kegyetlen éjszaka a várpincében, ott a grófnál, mélyen megrázta, és hagyott egy s más nyomot: ősz szálakat szőke szakállában, vékony redőket ábrázatán, nyugtalanul töltött éjszakákat, és szívében néha azt a fáradtságot, kedve és kíváncsisága ernyedését, az „elegem van", s a „torkig vagyok" tompa, lanyha érzését. Munkája előkészítése közben, ha Erichhel beszélgetett , ha a kovácsnál és az ácsnál foglalatoskodott, felvidult, felengedett, élénk lett és fiatal, mindenki csodálta és kedvelte, de eközben nemegyszer ült félórák meg órák hosszat fáradtan, mosolyogva, álmodozón, közöny és egykedvűség révületében. Sokat latolgatta, fontos kérdés volt, mivel is kezdje munkáját. Első itt készülő műve, amellyel a klastrom vendégszeretetét akarta meghálálni, nem lehet alkalmi, bárhol kíváncsi szemek elé állítható alkotás, hanem, a ház öreg műremekeihez hasonlóan, a klastrom épületéhez és életéhez kell tartoznia, együtt kell lélegzenie vele. A legszívesebben oltárt vagy szószéket faragott volna, de nem volt rá sem szükség, sem hely. Ezért másra gondolt. Az atyák refektóriumában volt egy magasabban álló fülke, ahol az egyik fiatal testvér az étkezések alatt a legendákból olvasott elő. A fülkét nem díszítette semmi. Goldmund elhatározta, hogy az olvasópulpitus feljáratát és azt magát szószékhez hasonlóan faragásokkal ékes faburkolattal burkolja be félig kiemelkedő és néhány, szinte egészen szabadon álló alakkal. Közölte gondolatát az apáttal, aki dicsérte, és örömmel fogadta. Mikor munkáját végre elkezdhette – havas volt a világ, és elmúlt már karácsony –, Goldmund élete megváltozott. Mintha eltűnt volna a klastromból, senki se látta többé, nem várta a tanítási órák végén a diákhadat, nem kószált az erdőn, nem bolyongott többé a keresztfolyosón. Ettől kezdve a molnárnál étkezett – már nem az a molnár volt, akit az egykori diák oly sokszor meglátogatott. Műhelyébe nem léphetett be senki, csak Erich, a segítőtárs, de őnéki is kijutott néhány hallgatag nap. Az olvasópulpitus tervét hosszas töprengés közepette dolgozta ki: a kettős tagolású mű egyik része a világot, másik Isten igéjét jelenítené meg. Az alsó rész, vaskos tölgyfatörzsből kinövő és azt körülfutó lépcső, a teremtést, a természet képeit és a pátriárkák egyszerű életét ábrázolja majd. A felső részre, a könyöklőre, a négy evangélista képe kerül. Az egyik evangélistának a boldog emlékű Dániel apát, a másiknak, utódj a, a boldog emlékű Martin páter alakját szánta; Lukács evangélista képében mesterét, Niklaust akarta megörökíteni. Nagy nehézségekbe ütközött, nagyobba, mint gondolta volna. Gondot okozott, de édes gondot; elragadtatva és kétségbeesetten hódította meg művét, akár egy konok asszonyt, küzdött vele elkeseredetten, küzdött gyengéden, akár a horgász egy hatalmas csukával, minden ellenállásból okult, érzékei kifinomultak. Elfelejtett mindent, feledte a klastromot, még szinte Narzissról is megfeledkezett. Ő néha betévedt hozzá, de rajzoknál egyebet nem láthatott. Viszonzásképpen egy napon Goldmund meglepte azzal a kéréssel – hallgatná meg gyónását. – Eddig nem tudtam rászánni magam – vallotta be –, nagyon semminek éreztem magam, már éppen eleget álltam meg-alázottan előtted. Most már könnyebb nekem, van munkám, és nem vagyok többé senki. És ha már egyszer klastromban élek, hadd alkalmazkodjam rendjéhez. Úgy érezte, ütött az óra, és nem akarta tovább halogatni. És az első hetek szemlélődéseiben, a viszontlátás, a felidézett ifjúság bűvöletében, Erich kérésére elmondott elbeszéléseiken is, bizonyos rendszerben, világosságban pillanthatott vissza életére. Narziss ünnepélyesség nélkül fogadta gyónását. Csaknem két órán át tartott. Az apát mozdulatlan arccal hallgatta barátja kalandjait, szenvedéseit és bűneit, néha egy-egy kérdést intézett hozzá, soha nem szakította félbe, és higgadtan hallgatta a gyónásnak azt a részét is, amelyben Goldmund Isten igazságába és jóságába vetett hite szerte-foszlását vallotta meg. A gyónó némely vallomása meghatotta, látta, mennyi megrázkódtatásban és rémületben volt része, milyen közel járt olykor a pusztuláshoz. Aztán újra mosolygásra késztette és megindította barátja érintetlen gyermeki ártatlansága, mert azt kellett látnia, hogy olyan nem éppen jámbor gondolatok miatt terheli gond, és érez bűnbánatot, amelyek a maga kételyeihez és gondolati vívódásaihoz képest ártatlanok voltak. Goldmund bámulatára, sőt csalódására, a gyóntató atya voltaképpeni bűneit nem tartotta nagyon súlyosaknak, de megkorholta, és kíméletlenül penitenciát rótt rá az imádkozás, a gyónás és a szentáldozás elhanyagolása miatt. Kiszabta, hogy áldozása előtt négy hétig mértékletesen és önmegtartóztatóan éljen, minden reggel vegyen részt a hajnali misén, és minden este imádkozzék három Miatyánkot és egy Mária-himnuszt. Utána így szólt hozzá: – Intelek és kérlek, ne vedd könnyen ezt a vezeklést. Azt sem tudom, vajon ismered-e még jól a mise textusát. Kövesd szóról szóra, teljes odaadással. Még ma együtt elimádkozzuk a Miatyánkot és néhány himnuszt, útmutatással szolgálok neked, mely szavaknak és jelentőségeknek szentelj különös figyelmet. Ne úgy mondd és hallgasd az imádságok szavait, mintha hétköznapi szavakat mondanál és hallanál. Valahányszor azon éred magad, hogy a szavakat csak gépiesen darálod – ez gyakrabban esik majd meg, mint hinnéd –, emlékezz erre az órára és intelemre, kezdd újra, és mondd úgy a szavakat, fogadd őket úgy a szívedbe, mint ahogy majd megmutatom. Szerencsés véletlen volt-e, vagy az apát lelkekben való jártassága hatolt oly messzire, ez a gyónás és vezeklés Goldmundnak a megnyugvás és a béke mélységesen boldogító idejét hozta el. Feszültségben, gondokban és megnyugvásokban bővelkedő munkája közepette minden reggel és este az egyszerű, de lelkiismeretesen végzett vallásos gyakorlatok segítségével megszabadult a napi izgalmaktól, egész lényével átadhatta magát egy magasabb rendnek, amely kiszakította az alkotó veszedelmes magányából, és gyermekként Isten országába vitte. Művéért érzékei és lelke

minden szenvedélyével, teljesen magára hagyatva kellett harcát megvívnia, de az áhítat órái újra meg újra visszaadták ártatlanságát. Munka közben gyakran gőzölgött dühösen és türelmetlenül, vagy szinte mámoros gyönyör ragadta el – a jámbor ájtatosság hűvös, mély vize, ha belemerült, lemosta róla lelkesültsége és kétségbeesése gőgjét egyaránt. De ez nem mindig sikerült. Olykor, esetként, izzó munkaórák után, nem lelte nyugalmát, fegyelme odalett, egyszer-kétszer megfeledkezett gyakorlatairól, és többször, amikor hiába próbált elmélyedni, gátjátvetette, kínozta az a gondolat, hogy imádkozása végül is gyerekes fáradozás egy olyan Isten kedvéért, aki nincs, vagy ha van, rajta úgysem segít. Ezt elpanaszolta barátjának. – Folytasd – mondta Narziss –, megígérted és meg kell tartanod. Nincs mit töprengened azon, vajon meghallgatja-e Isten imádat, vagy hogy az Isten, akit magadnak elképzelsz, van-e egyáltalán. Azon se töprengj, vajon fáradozásaid gyerekesek-e. Ahhoz mérve, akihez imáinkkal fordulunk, valamennyi tettünk gyermekes. Ájtatosságaid közben vesd el írmagostól e dőre és gyermekes gondolatokat. Imádkozd a Miatyánkot és Üdvözlégyet, olyan odaadással, töltekezz szavaikkal úgy, miként éneklés vagy lantjáték közben sem kergetsz holmi bölcs gondolatokat, hagyod a spekulációt és tisztán, tökéletesen, ahogy csak lehet, sorjázol fogásra fogást, hangra hangot. Ha énekel, nem gondol az ember arra, vajon hasznos-e, csak énekel. Ekként imádkozz. És újra sikerült. Ujra elcsendesült feszült és sóvárgó énje a tágas boltozatú Rendben, újra átsuhantak rajta, át– meg átjárták lelkét a tiszteletre méltó szavak, akár a csillagfény az éjszakát. Nagy megelégedéssel tapasztalta az apát, hogy Goldmund vezeklő idejének letelte és az áldozás után hét– és hónapszám tovább folytatja napi ájtatosságait. Eközben műve előrehaladt. A csigalépcső tömör fájából alakok, növények, állatok és emberek burjánzó kis világa tört elő, közepében szőlőlombok s fürtök között Noé apánkkal; a teremtés szépségét dicsőítő képeskönyv – játékosan, szabadon burjánzó, de mégis titkos rend és fegyelem igazgatta. Ezekben a hónapokban a segédkező Erichen kívül, akinek más vágya nem volt, mint hogy egyszer művész lehessen, senki sem látta a művet. Volt nap, amikor ő sem léphetett a műhelybe. Más napokon Goldmund, örvendve, amiért hívőre és tanítványra talált, oktatta őt és engedte, hadd kísérletezzék. Ha elkészül és sikerül a mű, úgy gondolta, elkéri apjától a fiút, és állandó segítőtársat nevel belőle. Az evangélisták alakjain csak legjobb napjaiban dolgozott, ha minden egyezett, és lelkét nem árnyékolta kétely. A legjobban, így látta, az sikerült, akinek Dániel atya vonásait kölcsönözte ; nagyon szerette, arcáról ártatlanság és jóság sugárzott. Niklaus mester figurájával már nem volt ennyire elégedett, holott Erich ezt csodálta a legjobban. Ez az alak meghasonlottnak, bánatosnak látszott, telve volt magasztos, alkotó tervekkel, de telve egyben az alkotás hiábavalóságát ismerő kétségbeesett tudással, és szomorúsággal az elvesztett egység és ártatlanság miatt. Amikor Dániel apát alakja elkészült, megparancsolta Erichnek, takarítsa ki a műhelyt. A mű főbbi részét leplekkel borította, és csak ezt a szobrot állította a fénybe. Ezután Narzisshoz ment, és mivel azt teendői nem engedték, türelmesen várt a következő napig. Ekkor déltájban műhelyébe, a szobor elé vezette barátját: Narziss állt és nézte. Állt, nem törődött az idővel, a tudós figyelmével és gondosságával szemlélte az alakot. Goldmund mögötte állt, hallgatott, és viharzó szívét próbálta csitítani. „Ó – gondolta –, gonosz dolog lenne, ha most valamelyikünk nem állná meg a helyét. Ha a művem nem elég jó, vagy ha ő nem érti meg, akkor minden munkám hiábavaló. Várnom kellett volna még." A pillanatok óráknak tűntek, eszébe jutott az óra, midőn Niklaus mester kezébe vette első rajzát; izgalmában izzadó kezét tördelte. Narziss feléje fordult, és ekkor mindjárt fellélegzett. Barátja keskeny arcán valamit hajnalodni látott, ifjúsága óta nem virult már ott: mosolyt, szinte félénk mosolyt látott e szellemmel és akarattal áthatott arcon, a szeretet és odaadás mosolyát, fénylő derengést, mintha egy pillanatra magánya, büszkesége felszakadna, és nem sugározna más belőle, csak szeretettel teli szív. – Goldmund – mondta Narziss halkan, még most is méregetve szavait –, ne várd tőlem, hogy hirtelen műértő legyek. Nem vagyok az, tudod jól. Nem mondhatnék művészetedről semmit, amin nem mosolyoghatnál. De valamit hadd mondjak el: az első pillanatban megismertem ebben az apostolban a mi Dániel apátunkat, és nemcsak őt, hanem mindazt, amit egykor nekünk jelentett, a méltóságot, jóságot, egyszerűséget. Ahogy a boldog emlékű Dániel atya ifjúi tiszteletünkben élt, úgy áll újra itt előttem, és vele mindaz, ami akkor szent volt nekünk, és azokat az időket feledhetetlenné teszi. Gazdagon megajándékoztál, barátom, ezzel a pillanattal, nemcsak Dániel apátunkat adtad vissza nekem, hanem első ízben tártad fel magadat is előttem teljességgel. Most már tudom, ki vagy. Ne beszéljünk többet erről, nekem nem szabad. Ó Goldmund, hogy megérhettük ezt az órát.

A tágas helyiségben csend volt. Goldmund látta, barátja szíve mélyéig felindult. Zavarában összeszorult a torka. – Igen – mondta kurtán –, örülök ennek. De itt az ideje már, hogy ebédelni menj.

Tizenkilencedik fejezet Két esztendeig dolgozott Goldmund ezen a művön, és a második esztendőben melléje adták Erichet, aki immár tanítványa lehetett egészen. A lépcső faragványába kis paradicsomkertet álmodott, gyönyörrel alkotta meg a fák, lombok, növények szelíd vadonát, az ágakon madarak ültek, és állatok teste, feje bukkant elő itt-ott a sűrűből. E békésen burjánzó őskertben a pátriárkák életének néhány jelenetét ábrázolta. Szorgalmas élete ritkán siklott ki medréből. Ritkán volt olyan napja, amikor a munka nem ment semmiképpen, amikor nyugtalansága vagy rossz hangulata kedvét művétől elvette. Ilyenkor tanítványát ellátta munkával, kiballagott vagy kilovagolt a szabadba, magába szívta az erdőben a szabadság és a csavargóélet hívogató illatát, itt vagy ott felkeresett egy parasztmenyecskét, vadászott, hevert órákig a fűben, bámult az erdő kupolájának lombboltozatába, bámulta a páfrány és rekettye sarjadzó rengetegét. Egy napnál, kettőnél tovább sosem maradt távol. Utána új szenvedéllyel látott művéhez, faragta gyönyörrel buján burjánzó növényeit, óvatosan, gyengéden csalta elő a fából az emberarcokat, erőteljes metszéssel metszett szájat, szemet, redőző szakállat. Erichen kívül csak Narziss ismerte a művet, gyakran betért a műhelybe, idővel a legkedvesebb helye lett klastromában. Örömmel, ámulattal figyelt. Íme, szárba szökkent, amit barátja nyugtalan, dacos és gyermeki szíve rejtett, nőtt és kivirágzott szeme láttára, teremtés volt, kis hemzsegő világ, játék talán, de minden bizonnyal nem rosszabb, mint a logikával, grammatikával és teológiával való játszadozás. Töprengve mondta egyszer: – Sokat tanulok tőled, Goldmund. Lassan megértem, mi is a művészet. Régebben a gondolkodással és a tudománnyal ha összevetettem, úgy tetszett, nem éppen komoly dolog. Valahogy így gondoltam. Ha már egyszer az ember szellem és anyag kétes keveréke, ha a szellem tárja föl előtte az örökkévalót, az anyag azonban lehúzza, és a mulandósághoz bilincseli, törekedjék, távolodva az érzelmektől a szellemi felé, hogy életét magasztosabbá tegye, és értelmet adjon neki. Hangoztattam ugyan megszokásból a művészet nagyrabecsülését, de voltaképpen gőgös voltam, és lenéztem azt. Most látom először, milyen sokféle is a megismerés útja, és nem a szellemé az egyetlen, talán nem is a legjobb. No persze, ez az én utam, nem térek le róla. De látlak téged az ellenkező úton, az érzékek útján, látom éppoly mélyen megragadod, és sokkal elevenebben kifejezed a lét titkát, mint a legtöbb gondolkodó. – Felfogod-e már – mondta Goldmund –, hogy miért nem értem meg a képzelet nélküli gondolkodást? – Régen felfogtam már. A mi gondolkodásunk szüntelen absztrahálás, elfordulás az érzékitől, a tisztán szellemi világ felépítésének kísérlete. Te azonban a legállhatatlanabbat, a leghalandóbbat fogadod szívedbe, és a világ értelmét éppen a mulandóban hirdeted. Nem tágítasz attól, ami veszendő, átadod magad neki, és odaadásod által magasztossá válik, hasonlatossá az Örökkévalósághoz. Mi, gondolkodók elvonatkoztatjuk Istentől a világot, úgy közeledünk Hozzá. Te azáltal közeledsz Istenhez, hogy Teremtését szereted és újra alkotod. Ez is, az is emberek alkotása, múlékony mindkettő, de a művészet ártatlanabb. – Nem tudom, Narziss. De az élettel zöld ágra vergődni, elhárítani a kétségbeesést, úgy tetszik, néktek gondolkodóknak és teológusoknak mégiscsak jobban sikerül. Régen nem irigyellek már a tudományodért, de irigylem, barátom, a nyugalmadat, higgadtságodat és békédet. – Ne irigyelj engem, Goldmund. Béke, olyan, amilyennek te képzeled, nincs. Van béke, minden bizonnyal van, de nem az, amely örökké bennünk lakozik, és velünk marad. Béke csak egy van, szüntelen harcokban kell újra meg újra, nap mint nap megvívni érte. Te nem látod küzdelmeimet sem stúdiumaim közepette, sem a cellámban imádkozás közben vívott harcaimat nem ismered. És jó, hogy nem ismered. Azt látod csupán, szeszélyem nem uralkodik annyira rajtam, mint a tiéd rajtad, s azt hiszed, ez a béke. Pedig ez harc, küzdelem és áldozat, mint minden igaz élet, mint a tiéd is. – Ezen ne vitatkozzunk. Te sem látod valahány küzdelmemet. Nem tudom, megérted-e, mi megy végbe szívemben, ha arra gondolok, hogy nemsokára elkészül itt ez a munka. Aztán elviszik, felállítják a helyén, mondanak néhány dicsérő szót, én meg visszatérek csupasz, üres műhelyembe bánatosan, mindazért, ami művemben nem sikerült, és amit ti többiek meg se láttok, visszatérek, és oly üres, kifosztott leszek, akár a műhely. – Igaz lehet – mondta Narziss –, egyikünk sem képes a másikat e téren teljesen megérteni. De minden jó akaratú ember egyben közös: munkánk, befejeztével megszégyenít, újra és újra elölről kell kezdenünk, újra meg újra meg kell hozni az áldozatot. Néhány hét múlva Goldmund nagy munkája elkészült és felállították. Megismétlődött, amit már régebben átélt, műve mások tulajdona lett, szemlélték, bírálták, dicsérték, hírét keltették és tisztelték érte; szíve, és műhelye azonban üresen állt, nem tudta többé, vajon megérte-e az áldozatot. Műve leleplezése napján meghívták az atyák asztalához. Ünnepi lakoma volt, a ház legvénebb borát itták; Goldmund nyelte a jó halat és a finom vadpecsenyét, de az óbornál is jobban melegítette Narziss együttérzése és öröme, amellyel művét és személye megtisztelését üdvözölte. Az apát kívánságára és rendelésére már elkészült az új munka terve, oltár a neuzelli Mária-kápolnának, amely a klastromhoz tartozott, és ahol egy mariabronni páter végezte a papi teendőket. Ehhez az oltárhoz Goldmund Máriaszobrot kívánt készíteni, hogy megörökítse benne ifjúsága egyik feledhetetlen alakját, Lydiát, a szép, félénk lovagkisasszonyt. A megbízatás egésze nem volt szívének fontos, de alkalmasnak tartotta arra, hogy Erich elkészíthesse remekét. Ha Erich beválik, akkor benne mindig jó segítőtársra lelhet, aki helyettesítheti, és szabad időt teremthet mindennél kedvesebb munkáihoz. Kiválogatta Erichhel az oltárhoz szükséges fákat, és rábízta az előkészítést. Gyakran hagyta őt magára, újra kószált, és járta hosszan az erdőket; egyszer több napig nem tért vissza. Erich jelentette az apátnak, és maga az apát is aggódott kissé, hogy Goldmund örökre kereket oldott. De aztán mégis visszajött, dolgozott egy hétig a Lydia-figurán, majd újra kószálni kezdett. Gondok emésztették; amióta nagy munkájával elkészült, élete kizökkent rendjéből, nem járt el a hajnali misére, nyugtalan volt és elégedetlen. Gyakran gondolt mostanában Niklaus mesterre, vajon nem lesz-e nemsokára olyan, mint amilyen ő volt, szorgalmas, jóravaló, ügyes, de szolga életű, és öreges. A minap egy apró élmény gondolkodóba ejtette. Kószálás közben fiatal parasztlányra, Franciskára bukkant, aki megtetszett neki nagyon, azon fáradozott hát, hogy megigézze, és valahány régi udvarlófortélyát megcsillogtatta előtte. A lány szívesen hallgatta duruzsolását, jókedvűen kacagott tréfáin, de ostromát elhárította; először érezte Goldmund, hogy egy fiatal fehérnép öregnek tartja. Többet nem járt utána, de nem felejtette el. Franciskának igaza volt, megváltozott, ő maga is tudta; nem pár szál koraősz haja és szeme alatt a néhány ránc okozta, mélyebben rejlett az, valahol lényében, kedélyében; öreg volt, úgy érezte félelmetesen hasonló Niklaus mesterhez. Bosszúsan szemlélte önmagát, s tehetetlenül megrándította a vállát: szolga életű lett, falak közt rostokol, nem sas és nem nyúl már, jámbor háziállat vált belőle. Ha künn kódorgott a szabadban, sokkal inkább régi vándorlása emlékét, a múlt ízeit kereste, mint az új csavargás, új szabadság örömét; sóvárogva és bizalmatlanul fürkészte, akár a kutya az elveszett szimatot. Ha azonban egy vagy két napot a szabadban töltött, kicsit kóricált és ünnepelt, valami kényszerű erővel mindig visszahúzta, bántotta a lelkiismeret, várta a műhely, a megkezdett oltár, az előkészített fa, felelősséget érzett értük és a legényért, Erichért. Nem volt többé szabad, nem volt már fiatal. Szilárdan eltökélte: ha elkészül a Lydia-madonna, megint útnak indul, és megkóstolja újra, milyen a vándorélet. Nem jó ilyen sokáig klastromban élni csupa férfi között. A barátoknak megteszi, neki azonban nem. Férfiakkal lehet szépen és bölcsen társalogni, eszűk is van a művész munkájához, de minden más, a locsogás, kedveskedés, a játék, a szerelem, a kellemes semmittevés, mindez férfiak között nem tenyészik, ehhez asszony, csavargás – kószálás, mindig új képek kellenek. Itt a klastromban körülötte minden kissé szürke és szigorú, nehéz és férfias, meg is fertőzte, vérébe ette magát. A vándorút gondolata megvigasztalta; derekasan végezte munkáját, hogy minél előbb szabaduljon. És ahogy a fából lassan kibontakozott előtte Lydia alakja, ahogy ruhája szigorú redői nemes térdéről keze nyomán lefelé hullottak, titkos és fájdalmas öröm bűvölte el, bánatos szerelemmel szerette e képet, a szép, félős leány alakot, múltjának emlékeit, első szerelmét, elfő útjait, ifjúságát. Áhítatosan dolgozott a kecses képen, egy volt az mindennel, ami drága volt lelkének, ifjúságával, leggyengédebb emlékeivel. Boldogság volt, ha hajlékony nyakát formálhatta, kedves, bánatos száját, nemes mívű kezét, karcsú ujjait, szép ívelésű körmeit. Csodálattal, hódoló szerelemmel nézte Erich is, amilyen gyakran csak tehette. Amikor már jóformán elkészült, megmutatta az apátnak. Narziss így szólt: – Ez a legszebb műved, kedvesem. Nincs hozzá fogható egész klastromunkban. Meg kell vallanom, ezekben az utolsó hónapokban néhányszor aggódtam miattad. Láttam, nyugtalan vagy, szenvedsz, ha eltűntél, és egy napnál tovább elmaradtál, gondterhelten gondoltam néha talán vissza se tér. És íme, faragtál egy csodálatos szobrot! Boldoggá teszel, és büszke vagyok rád! – Igen – mondta Goldmund –, egészen jól sikerült a szobor. De most hallgass meg, Narziss. Egész ifjúságom, vándoréletem, szerelmeim, asszonyok körüli számos széptevésem kellett ahhoz, hogy e szobor kikerüljön. Ez volt a forrás, amelyből merítettem. De a forrás hamarosan kiapad, szívem kiszikkad. Befejezem a madonnát, de aztán jó időre szabadságot veszek, nem tudom, mennyi időre, de felkeresem újra ifjúságomat, és mindent, ami egykor oly kedves volt nekem. Megérted ezt?... Nos, jó. Tudod, vendéged voltam, és munkámért fizetséget soha nem kértem... – Gyakran felajánlottam – vetette közbe Narziss.

– Úgy van, de most elfogadom. Uj öltözetet csináltatok magamnak, és ha elkészül, kérek tőled egy lovat, néhány tallérnyi pénzt, és a világba vágtatok. Ne szólj, Narziss, semmit, és ne szomorkodj. Nem azért megyek, mintha itt nem lenne jó helyem, máshol sem menne jobban dolgom. Nem erről van szó. Teljesíted-e hát kérésemet? Többé erről nemigen beszéltek. Goldmund egyszerű lovaglóruhát varratott magának, és egy pár csizmát. Mire a nyár közeledett, elkészült a madonnakép, oly szerető vigyázattal végezte kezén, arcán, haján az utolsó gondos simításokat, mintha utolsó műve lenne. Talán úgy is látszott, mintha húzódozna az útrakeléstől, mintha a szobron végzett végső, finom munkálatokkal szíves örömest újra meg újra késleltetné egy kicsit az indulást. Nap napot követett, és még egyre akadt ilyen, amolyan igazítanivalója. Narziss, noha a közeledő elválást nehezen fogadta, olykor mosolygott Goldmund szerelmén, madonnájához ragaszkodó, vég nélküli készülődésén. De aztán egy nap Goldmund mégis meglepte, hirtelen jött, hogy elköszönjön. Egyik napról a másikra döntött. Uj öltözetében, új barettel ment Narzisshoz búcsút venni. Már korábban meggyónt és megáldozott. Most istenhozzádot mondott, és úti áldását kérte. Mindkettőjüknek nehezére esett a búcsú, de Goldmund keményebbnek és közönyösebb-nek mutatkozott, mint amilyen szívében volt. – Látlak-e még? – kérdezte Narziss. – Ó, persze, ha takaros paripád nyakam nem szegi, biztosan láthatsz még. Hiszen nem lenne akkor senki, aki téged itt még Narzissnak nevez, és a lelkednek gondot okoz. Bízhatsz ebben. Ne feledd, egyik szemed tartsd Erichen. És a madonnámhoz senki ne nyúljon! A kamrámban maradjon, ahogy megmondtam, és ki ne add kezedből a kulcsot. – Örülsz-e utadnak? Goldmund hunyorított. – No, örültem neki, ez már így van. De most, amikor nyereg alatt a paripa, már nem olyan mulatságos, mint ahogy képzeltem. Kinevethetsz, de nem könnyen szakadok el innét, és ez a ragaszkodás nincs ínyemre. Olyan, akár a betegség, fiatal és egészséges ember nem szenved tőle. Niklaus mester is így volt. Eh, ne fecsegjünk fölöslegesen! Add áldásodat, kedvesem, indulni akarok. És ellovagolt. Narziss gondolatai gyakran jártak barátja körül, aggódott érte, vágyódott utána. Visszatér-e hozzá az elröppent madár, a kedves berkenillanó? Íme, újra járja kusza, szeszélyes útjait ez a különös, kedves ember. Íme, újra szeli a világot mohón és kíváncsian, követi vad, sötét ösztöneit, viharosan és tehetetlenül e nagy gyerek. Óvja Isten, bár kerülne egészséggel vissza. Íme újra röpköd keresztül-kasul a pillangó, vétkezik újra, csábítja az asszonyokat, megy vére után, talán újra gyilkosságba keveredik, veszedelembe, rabságba kerül és elpusztul. Mennyi gondot okoz az embernek ez a szőke fiú, aki öregedésről panaszkodik és kerek gyermekszemekkel tekint a világba! Mennyire félteni való. És mégis örült Narziss szíve. Voltaképp tetszett neki nagyon, hogy e dacos gyerek oly nehezen fékezhető, hogy ilyen a szeszélye; íme, újra kitört, és forr, tisztul, akár a must. Nap mint nap bizonyos órában az apát gondolatai vissza-visszatértek barátjához, szeretettel és vágyódással, hálával, gonddal, néha kétellyel és önmagának tett szemrehányásokkal is. Talán nem árulta el barátjának eléggé, mennyire szereti, mily kevéssé kívánja változását, mily gazdaggá tette barátsága és művészete? Keveset beszélt neki erről, talán nagyon is keveset ki tudja, talán itt tarthatta volna? Goldmund azonban nemcsak gazdagabbá tette. Szegényebb is lett miatta, szegényebb és gyengébb, bizonyára jó is, hogy ezt titokban tartotta előtte. Barátja gyakran megrendítette, és kétségessé tette a világot, amelyben élt, hol otthona volt, világát, klastromi életét, tisztségét, tudományát, szép tagolású gondolat-építményét. Kétségtelenül a klastrom, az értelem és morál talapzatáról nézve az ő élete jobb, igazabb, állandóbb, rendezettebb, példaszerűbb volt, rendnek és szigorú szolgálatnak szentelt élet szüntelen áldozat, megújuló törekvés a Tisztaságra és az Igazságra, sokkal tisztább és jobb, mint egy művész csavargó, asszonycsábító élete. De onnan fentről nézve, Isten szemében vajon a mintaszerű élet rendje és fegyelme, a világról és az érzéki örömről való lemondás, a szenny és a vér elkerülése, a filozófia és áhítat csigaházába húzódó élet valóban jobb-e, mint a Goldmundé? Valóban arra született-e az ember, hogy regulázott életet éljen, amelynek óráit és kötelezettségeit az imára szólító harang jelzi? Vaióban Arisztotelést és Aquinói Szent Tamás tanulmányozására lenne teremtve az ember, arra, hogy görögül tudjon, érzékeit elsorvassza, és elmeneküljön a világ elől? Vajon Isten nem érzékeivel és ösztöneivel, véres indulataival, bűnre, gyönyörre, kétségbeesésre hajló képességeivel együtt alkotta-e meg? E kérdések körül keringtek az apát barátjánál időző gondolatai. Igen, s talán nemcsak gyermekibb és emberibb a goldmundi élet, hanem végül is bátrabb és nagyszerűbb a kegyetlen áradat és zűrzavar hullámaiba zuhanni, vétkezni és vállalni keserű következményeit, ahelyett, hogy távol a világtól, tisztára mosott kézzel tiszta életet élnénk, harmóniával teli árnyas gondolat-kertet ápolnánk, és őrzött ágyásai között bűntelen andalognánk. Talán nehezebb, merészebb, nemesebb rongyos bocskorban erdő sűrűjében és az országúton vándorolni, napot, esőt, éhséget, ínséget tűrve, az érzékek örömeivel játszadozni, és kínokkal fizetni érte. Akárhogy is, Goldmund bebizonyította neki, hogy a nagyra hivatott ember mélyen elmerülhet az élet véres, mámoros kavargásában, bepiszkolhatja magát vastagon porral és vérrel, mégsem válik törpévé és közönségessé, nem öli meg magában, ami isteni, tévelyeghet sötét éjszakában, lelke szentségében mégsem lobban el az isteni fény és az alkotó erő. Mélyen belelátott Narziss barátja hányatott életébe, de sem szeretete, sem becsülése nem fogyatkozott. Ó, nem, és amióta látta Goldmund bemocskolt kezéből a kibukkanó csodálatos csendes-eleven, belső formától és rendtől áthatott alkotásokat, e bensőséges, lelket sugárzó arcokat, ártatlan növényeket és virágokat, az esdeklő, vagy megáldott kezeket, mind e merész és szelíd, büszke vagy szent mozdulatot, azóta tudja jól, fény és isteni kegyelem gazdagsága lakozik ebben az állhatatlan művész– és asszonycsábító szívben. Látszólag könnyűszerrel gyűrte le beszélgetéseikben barátját, és szegezte szembe szenvedélyével fegyelmét, gondolatrendszerét. De nem volt-e bármelyik goldmundi figura minden kis mozdulata, szeme, szája, isihájának ránca, egy goldmundi növény indája több, valóságosabb, elevenebb és pótolhatatlanabb, mint mindaz, amire a gondolkodó képes? Nem állította-e mai és számtalan eljövendő ember elé ez a művész, akinek szíve annyira tele van ellentmondással és ínséggel, önnön ínségünk és törekvéseik jelképeit, alakokat, amelyek elé megszámlálhatatlanok sora járul majd áhítattal és hódolattal, szív szorongva, sóvárgón, hogy bennük vigaszt, igazolást találjanak, belőlük erőt merítsenek? Mosolyogva és bánatosan emlékezett Narziss sorra minden jelenetre kora ifjúságától kezdve, amikor barátját vezette és tanította. Goldmund hálásan fogadta, mindig engedte érvényesülni fölényét és vezetését. És egyszerre a legnagyobb csendben elébe állította ostorozott élete viharából és szenvedéseiből született műveit: nem szavakat, oktatást, nem magyarázatokat, figyelmeztetéseket, hanem igazi, magasztos életet. Milyen szegény is ő e mellett minden tudományával, klastromi fegyelmével, dialektikájával! E kérdések körül köröztek gondolatai; ahogy egykor, sok esztendővel ezelőtt, meg-rázón és figyelmeztetően belenyúlt Goldmund ifjúságába, és életét új mederbe terelte, úgy állította őt visszatért barátja új feladatok elé, így rázta fel, így kényszerítene kételkedésre és önvizsgálatra. Egyenlőek lettek; semmit sem adott Goldmundnak, amit ne kapott volna többszörösen vissza. Az ellovagolt Goldmund hagyott időt a gondolkodásra. Múltak a hetek, régen elvirágzott a gesztenyefa, sötét, feszes és kemény lett a tejeszöld bükkfalomb, régen ki-költötték, röpülni tanították már fiókáikat a kaputornyon fészkelő gólyák. Minél tovább időzött távol Goldmund, annál jobban érezte Narziss, mit is jelentett neki. Volt néhány tudós atya a házban, az egyik Platon ismerője, a másik jeles grammatikus, egy-két szubtilis teológus, volt a barátok között néhány hűséges, jóravaló lélek, komoly szándékúak. De magafajta, akihez igazán mérhette volna magát, nem akadt egp sem. E pótolhatatlant csak Goldmundban találta meg. Nehezére esett most nélkülözni újra. Vágyódva gondolt a távol járóra. Gyakran ment át a műhelybe, felvidította Erichet, aki tovább dolgozott az oltáron, és nagyon várta már mestere hazatértét. Néha az apát kinyitotta Goldmund kamráját, ahol a madonna állt, óvatosan felemelte a leplet a figuráról, és elidőzött előtte. Nem tudott semmit róla, Goldmund nem mesélte el neki Lydia történetét. De mindent megérzett, látta, sokáig élhetett e lányalak barátja szívében. Talán elcsábította, talán megcsalta és elhagyta őt. Lelkében azonban magával vitte, megőrizte, hűségesebben a leghűségesebb férjnél, és végül, talán hosszú évek után, megalkotta e szép, megindító leányfigurát, és arcába, tartásába, kezébe belefaragta a szerelmes minden gyengédségét, csodálatát és sóvárgását. A refektórium pulpitusának alakjairól is leolvasott egyet s mást barátja históriájából. Csavargó és ösztönember históriája volt, hazátlan és hűtlen emberé, de ami belőle itt fennmarad, az jó és hű, csupa eleven szeretet. Milyen titokzatos is volt ez az élet, milyen zavarosan és vadul zúgott áradása, de milyen nemesen és tisztán magasodnak eredményei! Narziss küzdött. Győzött végül, útjához hű maradt, nem mulasztott semmit szigorú szolgálatából. De szenvedett a veszteségtől, és szenvedett a felismeréstől, hogy szíve, mely csak Istené és hivatásáé lehet, mily nagyon csüng barátján.

Huszadik fejezet Elbandukolt a nyár, elhervadt és lehullott pipacs és búzavirág, konkoly és csillagvirág, elhallgattak a békák a tóban, pedig a gólyák magasan kerengtek, búcsúra készülőben. Ekkor jött vissza Goldmund! Egy délután érkezett, csendes esőben, be se lépett a kolostorba, a kaputól egyenest műhelyébe ment. Gyalog jött, nem volt lova. Erich megrémült, amint meglátta. Bár első pillantásra megismerte, és a szíve felé repesett, mégis másik embernek látszott az, aki visszaérkezett: nem az igazi Goldmund volt, sok évvel idősebb, szinte élettelen, poros, szürke arcú, arcán beesett vonások, beteg, szenvedő vonások, ámde mégsem fájdalom volt azokra írva, hanem inkább mosoly, jóindulatú, öreges, türelmes mosolygás. Fáradtan járt, vonszolta magát, betegnek látszott és nagyon fáradtnak. Csodálkozva nézett ez a megváltozott, idegen Goldmund fiatal legénye szemébe. Nem csinált nagy hűhót visszatéréséből, úgy tett, mintha csak a szomszéd szobából jönne, és az imént még itt lett volna. Kezet fogott vele, és nem szólt semmit, nem köszönt, nem kérdezett, nem mesélt, csak annyit mondott: „Aludni akarok." Rettentő fáradt lehettett. Erichet elküldte és a műhely melletti kamrájába ment. Levette sapkáját, hagyta, hadd essen a földre, lehúzta lábbelijét, és az ágyhoz lépett. A szoba mélyében meglátta leplekkel takart madonnáját; bólintott neki, de nem ment oda, nem vette le leplét, hogy köszöntse. Ehelyett felkönyökölt az ablakocska párkányára, meglátta künn a zavartan várakozó Erichet, és odakiáltott neki: – Erich, ne mondd senkinek, hogy hazajöttem. Nagyon fáradt vagyok. Ráér reggelig. Aztán ruhástól feküdt az ágyra. Egy idő múlva, mivel még nem tudott elaludni, felkelt, nehézkesen a falhoz cammogott, ahol egy jcis tűkör függött, és belebámult. Figyelmesen szemlélte azt a Goldmundot, aki a tükörből nézett vissza rá: fáradt Goldmund volt, fáradt, öreg, hervatag ember, erősen megőszült szakállal. Vén, kissé ágrólszakadt ember volt az, aki a kis, homályos tűkörből vele szembenézett, jól ismert, de idegenné vált arc, nem is volt igazán jelen, nem sok köze volt hozzá. Emlékeztette egy-két ismerős arcra, kicsit Niklaus mesterére, kicsit az öreg lovagéra, aki egykor apródruhát varratott neki, és egy kicsit a templombéli Szent Jakabra, a vén, szakállas Szent Jakabra, aki zarándokkalapja alatt olyan öreg-öregnek, ősznek, és voltaképp mégis vidámnak, jónak látszott. Gondosan olvasgatta tükörképe vonásait, mintha az lenne szándéka, hogy erről az idegen emberről megtudjon valamit. Bólintott neki, és megismerte újra: igen, ez ő maga, megfelelt érzésének, az volt, amit magáról gondolt. Nagyon fáradt, kissé eltompult öregember tért vissza útjáról, egy jelentéktelen férfi, nem volt mit büszkélkednie vele, de mégis elfogadta, mégis tetszett neki: volt az arcában valami, ami a régebbi, nyalka Goldmundból hiányzott, minden fáradtsága és ziláltsága közepette, egy új vonás, az elégedettség vagy talán a közöny vonása. Csendesen maga elé nevetett, és látta, a tükörkép vele nevet: szép kis fickót hozott itt útjáról haza! Gyönyörűségesen elnyűtten és elhasználtan tért haza kis lovaglásáról, ahol nemcsak paripája, útitarisznyája és tallérja veszett oda, más is elkallódott, más is elhagyta: az ifjúság, egészség, önbizalom, arca rózsája és tekintetének ereje. Mégis tetszett neki a kép: ez az öreg, keshedt tükörbéli fickó kedvesebb volt szívének, mint az a Goldmund, akit oly sokáig cipelt magával. Öregebb volt, gyengébb, siralmasabb, de ártalmatlanabb, elégedettebb, jobban megfért vele. Nevetett és hunyorított egyet megráncosodott szemhéjával. Aztán újra visszafeküdt ágyára, és végre elaludt. Másnap ült a kamrájában, asztala fölé hajolt, és rajzolgatni próbált, amikor belépett Narziss. Megállt az ajtóban, és így szólt: – Elmondták nekem, hogy megérkeztél. Istennek hála, nagy az én örömem. Mivel nem kerestél föl, eljöttem hozzád magam. Nem zavarlak munkádban? Közelebb lépett, Goldmund fölemelkedett papírja mellől, és kezet nyújtott... Bár Erich már előkészítette, szíve mélyéig megrendült barátja láttán. Goldmund barátságosan mosolygott rá. – Igen, újra itt vagyok. Légy üdvözölve, Narziss, egy ideje nem láttuk egymást. Bocsáss meg, amiért még nem kerestelek fel. Narziss szemébe nézett. O is meglátta ezen az arcon az élettelenség és siralmas hervadás mellett a másikat, a higgadtság, sőt szinte egykedvűség, a megadás és jóságos öreges kedély különös kellemes vonását. Jártas lévén az emberi arcok olvasásában, észrevette azt is, hogy e megváltozott, és oly idegenné lett Goldmund már nem egészen a jelenben jár, lelke eltávolodott a valóságtól, és álomutakon bolyong, vagy már a másvilág kapujában áll. – Beteg vagy? – kérdezte vigyázatosan. – Igen. Az is vagyok. Már utam kezdetén megbetegedtem, már az első napokban. De te megérted, hogy nem akartam rögtön hazatérni. Szépen kinevettek volna, ha oly sebesen sarkon fordulok, és lehúzom a lovaglócsizmát. Nem, ezt nem akartam. Továbbmentem hát, és egy cseppet kószáltam még, szégyelltem utam balsikerét. Túl sokat markoltam. Jó, tehát szégyelltem magam. Nos, igen, megérted már, hiszen te ésszel élő ember vagy nagyon. Bocsáss meg, kérdeztél valamit? Mintha megbabonáztak volna, mindig elfelejtem, voltaképpen miről is van szó. De az édesanyámmal akkor azt jól eltaláltad. Igaz fájt nagyon, de... Mormogása elhalt egy mosolyban. – Meglásd, Goldmund, meggyógyítunk újra, semmiben ne legyen hiányod. De hogy mért nem tértél nyomban vissza, amikor sorod rosszra fordult! Előttünk igazán nem kell szégyenkezned. Rögtön vissza kellett volna fordulnod. Goldmund nevetett. – Igen, most már tudom. Nem mertem olyan hirtelen meghátrálni. Mondom, szégyen lett volna. De most megjöttem. Most már megint jó vagyok. – Nagy fájdalmaid voltak? – Fájdalmaim? Igen, fájdalmam van elég. De lásd, a fájdalom nem is rossz, észre térített. Most már nem szégyellem magam többé, előtted sem. Amikor fogságomban felkerestél, hogy életemet megmentsd, akkor alaposan össze kellett a fogamat harapnom szégyenemben. Ez most már elmúlt egészen. Narziss a karjára tette kezét, erre Goldmund tüstént elhallgatott, s mosolyogva lehunyta szemét. Békésen elaludt. Feldúltan rohant az apát a ház orvosáért, Anton páterért, hogy vizsgálja meg a beteget. Mikor együtt visszatértek, Goldmund rajzasztalára borulva aludt. Agyba fektették, s az orvos mellette maradt. Halálos betegnek találta. Az egyik betegszobába vitték, s Erichet bízták meg, legyen mellette állandóan. Útjának teljes története soha nem került napvilágra. Egyet s mást elmondott, egy s más kiderült. Gyakran csak feküdt közönyösen, néha lázában félrebeszélt, néha öntudatnál volt, ilyenkor mindig Narzissért küldtek, akinek ezek az utolsó beszélgetések nagyon sokat jelentettek. Goldmund közléseiből és vallomásaiból néhány töredéket Narziss őrzött meg, néhányat a legény. – Hogy mikor kezdődtek a fájdalmaim? Még utam elején. Erdőben lovagoltam, és lovammal együtt felbuktam, egy patakba estem, és egész éjszaka a hideg vízben feküdtem. Itt benn, ahol a bordáim eltörtek, itt fáj azóta. Akkor még nem jártam nagyon messze innét, de nem akartam visszatérni, gyerekes dolog volt, de gondoltam, nevetséges lenne. Továbblovagoltam hát, és mikor már nem tudtam a nyeregben megülni, mert annyira fájt, eladtam a lovacskát, és hosszú ideig ispotályban feküdtem. – Most már itt maradok, Narziss, vége a lovaglásnak. Vége a csavargásnak. Vége a táncnak és az asszonyozásnak. O, különben még sokáig elmaradtam volna, évekig. De amint láttam, hogy odakünn nékem több öröm nem terem, úgy gondoltam: mielőtt föld alá kerülök, rajzolok még egy kicsinyég, csinálok néhány figurát, valami öröm csak kell az embernek. Narziss így szólt hozzá: – Boldog vagyok, hogy visszajöttél. Nagyon hiányoztál nekem, mindennap gondoltam rád, gyakran féltem, nem jössz vissza többé. Goldmund fejét rázta: – Nos, nem lett volna nagy veszteség. Narziss szívét fájdalom és szeretet égette, lassan lehajolt hozzá, és íme, megtette, amit barátságuk hosszú éveiben soha nem tett, ajkával megérintette Goldmund haját és homlokát. Először álmélkodva, majd megrendülten vette észre Goldmund, mi is történt. – Goldmund – suttogta barátja, közel hajolván hozzá egészen. – Bocsáss meg, hogy nem tudtam előbb megmondani neked. Meg kellett volna mondanom, amikor rabságodban akkor a püspökvárosban felkerestelek, vagy amikor első szobraidat megláttam, vagy akármikor. Hadd mondjam meg neked ma, mennyire szeretlek, mi minden voltál mindig nékem, milyen gazdaggá tetted életemet. Neked ez nem sokat jelenthet. Te szeretethez szoktál, neked ez nem ritkaság, sok asszony szíve kényeztetett. Nálam másként van. Az én életem szegény volt szeretetben, az hiányzott a legjobban. Dániel apátunk mondta egyszer, hogy gőgösnek tart, minden bizonnyal igaza lehetett. Nem vagyok igazságtalan az emberekhez, fáradozom, hogy igazságos és türelmes legyek velük, de szeretni soha nem szerettem őket. Két tudós közül a klastromban a többet tudó kedvesebb nekem: sose fordult elő, hogy netán egy kontár tudóst kontárságát feledve megkedveltem volna. Ha mégis tudom, mi a szeretet, neked köszönhetem. Téged tudtalak szeretni. Egyedül téged az emberek között. Nem tudod felmérni, mit is jelent ez. Forrást a sivatagban, virágzó

fát a vadonban. Tiéd az érdem egyedül, hogy szívem nem száradt el, és maradt benne egy kis hely, ahová a Kegyelem elérhet. Goldmund boldogan és kissé meghatottan mosolygott. Csöndes, nyugodt hangján, ahogy világos perceiben szokott, így szólt: – Amikor annak idején a bitótól megmentettél, hazafelé ügetőben, Holdas lovamat kérdeztem tőled, és te válaszoltál rá. Láttam akkor, hogy te, aki különben alig különbözteted meg egymástól a lovakat, törődtél a lovacskámmal. Gondoltam, csak miattam tehetted, és örültem neki nagyon. Most látom, valóban így volt, valóban szeretsz. En is szerettelek téged mindig, Narziss, életem fele érted vívott ostrom volt. Tudtam, te is szeretsz engem, de soha nem reméltem volna, hogy egyszer te, büszke ember, kimondod ezt. Most kimondtad, abban a pillanatban, amikor már semmim sincs többé, amikor csavargás, szabadság, világ és asszony cserbenhagyott. Elfogadom, köszönöm neked. Lydia-madonna ott állt a kis szobában, és nézte őket. – Te mindig a halálra gondolsz? – kérdezte Narziss. – Igen, arra gondolok, no meg arra, amivé életem lett. Ifjan, még tanítványod voltam, azt kívántam, bár lehetnék hozzád hasonlóan a szellem embere. Te vezettél rá, nem arra voltam hivatva. Ekkor az élet másik oldalára vetődtem, az érzéki világba, hol az asszonyok megkönnyítették, hogy gyönyöröm teljen, oly készségesek és mohók. Mégsem akarok lenézően szólni róluk, sem az érzékek gyönyöréről, hiszen gyakran igen boldog voltam. Es boldogított, amikor megéltem: az érzékiséget is átszellemítheti a lélek. Ebből sarjad a művészet. Most azonban mind a két láng ellobbant. Nincs részem többé a gyönyör állati örömében – és akkor se lenne benne részem, ha még ma is futnának utánam az asszonyok. Műveket teremteni se kívánok többé, elég szobrot csináltam, nem azon múlik, hogy hányat. Itt az ideje, meghalhatok. Kész vagyok rá, és kíváncsi is. – Kíváncsi? – Nos, bizonyára bolond dolog ez tőlem. De valóban kíváncsi vagyok. Nem a túlvilágra, Narziss, arra nincs sok gondom, és ha nyíltan szólhatok, nem hiszek már benne. Nincs túlvilág. A kiszáradt fa halott örökre, a megfagyott madár nem támad fel, és éppoly kevéssé az ember is, ha egyszer meghal. Egy darabig még gondolnak rá, ha odavan, de az sem tart sokáig. Nem, a halálra csak azért vagyok kíváncsi, mert hitem vagy álmom, hogy még mindig úton vagyok anyámhoz. Remélem, a halál nagy boldogság lesz. Olyan nagy boldogság, akár első szerelmi örömöm. Nem tudok lemondani arról a gondolatról, hogy a kaszás halál helyett anyám lesz az, aki újra magához fogad, és a nemlétbe, az ártatlanságba hazavezet. Egyik utolsó látogatásakor, miután Goldmund több napon át nem beszélt már, Narziss újra ébren és beszédesnek találta. – Anton páter úgy véli, gyakran lehetnek nagy fájdalmaid. Hogyan viseled, Goldmund, oly nyugodtan őket? Úgy érzem meglelted békédet. – Békémet Istennel... erre gondolsz? Nem, azt nem találtam meg. Nem akarok békét vele. Rosszul csinálta meg a világot, nem érdemel dicséretet, és nem is törődik vele túlságosan, vajon dicsérem-e, vagy sem. Rosszul csinálta meg a világot. De a fájdalmakkal itt a mellemben békét kötöttem, ez igaz. Régebben nehezen tűrtem a fájdalmakat, és ha néha azt hittem, könnyen halok meg, mégiscsak tévedtem. Amikor komolyra fordult, azon az éjszakán, Heinrich gróf rabságában, kiderült: egyszerűen nem tudtam meghalni, túl erős és vad voltam még, minden porcikámat kétszer üthették volna agyon. Most azonban másképp áll a dolog. A beszéd elfárasztotta, hangja gyengült. Narziss kérte, kímélje magát. – Nem – mondta –, el akarom mondani neked. Régebben szégyelltem volna elmondani. Nevetni fogsz rajta. Mikor nyeregbe szálltam, és ellovagoltam innét, nem vaktában vágtam neki. Fülembe jutott, Heinrich gróf újra a tartományban jár, és vele szeretője, Ágnes. Nos, jól van, te ezt nem érezheted fontosnak, ma már én sem tartom annak. De akkoriban lángra lobbantam a hírre, nem gondoltam másra többé, csak Ágnesre; ő volt a legszebb asszony, akit ismertem és szerettem, látni akartam újra, hogy még egyszer boldog lehessek vele. Lovagoltam, és egy hét múlva ráakadtam. Ott abban az órában változtam meg. Megtaláltam hát Ágnest, szép volt, mint mindig, ráleltem, és volt alkalom, hogy lásson, és beszélhessek vele. Gondold el, Narziss: nem akart már tudni rólam! Túl öreg voltam hozzá, nem voltam már elég takaros és vidám, nem remélt már tőlem semmit. Ezzel utam voltaképp végéhez ért. De tovább lovagoltam, nem akartam így, csalódottan és nevetségesen hozzátok visszatérni, és ahogy lovagoltam, elhagyott erőm, el ifjúságom, eszem is egészen, mert lovastól egy szurdokba buktam, egy patakba, s törött bordával ott feküdtem a vízben. Akkor tudtam meg először, mi az igazi fájdalom. Még zuhantam, amikor 'tüstént éreztem, mellemben valami elpattan, de ez a törés örömet szerzett, szívesen fogadtam, elégedetten. Feküdtem hát a vízben, tudtam, meg kell halnom, de minden másképp volt, mint akkor a tömlöcben. Nem volt ellenemre, nem láttam már gonosznak a halált. Heves fájdalmat éreztem – azóta is gyakran meglátogat –, és álom vagy látomás, vagy nevezd aminek tetszik, kísérte. Feküdtem, tűz égette, úgy fájt a mellem, védekeztem, üvöltöttem, és ekkor kacagást hallottam, egy hangot... gyerekkorom óta nem hallottam soha. Mély asszonyi hangot, tele gyönyörrel és szeretettel, anyám hangja volt. Es akkor megláttam, ő volt, az anya járt nálam, ölébe vett, megnyitotta mellem, és ujjával mélyen bordáim közé nyúlt, hogy szívemet megoldja. Amint ezt láttam és megértettem, már nem is fájt. Most is ha visszatér, nem fájdalom, nem is ellenség, anyám keze az, amint szívemet helyéről kiragadja. Szorgos ő ebben, néha megszorítja, és felsóhajt gyönyörében, néha nevet, gyöngéd hangokat zümmög. Néha nincs is nálam, fellegek között látom arcát, olyan nagy az is, akár a felleg. Ott úszik ő szomorú mosolyával, szomorú mosolya mellemre tapad, szívja, delejezi magához szívemet. Újra meg újra róla beszélt, az Anyáról. – Emlékszel még? – kérdezte utolsó napjai egyikén. – Egyszer elfelejtettem anyámat, de te újra elém varázsoltad. Akkor is fájt, keservesen fájt, mintha állatpofák marcangolták volna beleimet. Akkor még ifjak voltunk, szép fiatal fiúk, azok voltunk mi. De már szólított anyám, és követnem kellett. O mindenhol jelen van. ó volt Liese cigányasszony, ő volt Niklaus mester szép madonnája, ő volt az élet, a szerelem, a gyönyör, a félelem is ő volt, meg az éhség, az ösztön. Most ő a halál, s mellembe vájja ujjait. – Ne beszélj sokat. kedvesem – kérte Narziss –, várj reggelig. Goldmund rátekintett mosolygós szemével, útjáról magával hozott, oly öreges és fáradt, néha kissé hibbantnak tetsző mosolyával, amely néha mintha csupa jóságot és bölcsességet sugárzott volna. – Kedvesem – suttogta –, nem várhatok holnapig. Búcsút kell vennem tőled, és búcsúzóul még mindent el akarok mondani. Hallgass rám egy pillanatig. Az Anyáról akartam még mesélni neked, meg arról, hogy ujjai átkulcsolják szívemet. Néhány esztendő óta legkedvesebb és legtitkosabb álmom volt, hogy megfaragom az Anya szobrát, minden képek között a legszentebb nekem ő volt, magammal vittem, bármerre jártam, szeretettel, titokkal telt alakját. Nemrég elviselhetetlennek látszott még a gondolat, hogy meghalhatok, mielőtt szobrát elkészíthetem; egész életemet hiábavalónak éreztem volna. És íme, lásd, milyen furcsán jártam vele: nem az én kezem formálja, alakítja őt, ő az, aki engem formál és alakít. Az ő keze van az én szívem körül, kitépi azt, és könnyűvé bővül, ő csábított a halálba, és velem hal álmom is, a szép alak, az örök Éva-anya képe. Még látom öt, és ha kezemben lenne erő, alakot adhatnék neki. De ő nem akarja ezt, nem akarja, hogy titkát láthatóvá tegyem. Inkább akarja halálomat. És én szívesen halok meg, mert megkönnyíti nekem. Megrendülten hallgatta Narziss e szavakat, mélyen barátja arca fölé kellett hajolnia, hogy megérthesse. Néhány szavát csak elmosódva, néhány szavát jól értette, értelmük előtte mégis rejtve maradt. És ekkor a beteg még egyszer felnyitotta szemét, s hosszan barátja arcába tekintett. Szemével búcsúzott tőle. És egy mozdulattal, mintha fejét akarná megrázni, így suttogott: – Hogyan akarsz majd egyszer meghalni, Narziss, ha nincs anyád? Akinek nincs anyja, nem tud szeretni. Akinek nincs anyja, meghalni sem tud. Amit ezután mormogott, nem volt már érthető. Utolsó két napjában Narziss ott ült ágya mellett, éjjel-nappal, s nézte mint lobban el. Goldmund utolsó szavai égették szívét, akár a tűz.

JEGYZETEK [1]

Közös kolostori hálóterem. (lat.) Jótétemény. (lat.) [3] Itt: bölcs nyugalom. (gör.) [4] Isten igéjének szolgája. (lat.) [5] igeidők egyeztetése. (lat.) [6] Szép vagy, Maria – Nincs benned eredendő folt – Te, Izráel öröme – Bűnösök szószólója. (lat.) [7] Századokon keresztül örökké. (lat.) [2]

TARTALOM Első fejezet Második fejezet Harmadik fejezet Negyedik fejezet Ötödik fejezet Hatodik fejezet Hetedik fejezet Nyolcadik fejezet Kilencedik fejezet Tizedik fejezet Tizenegyedik fejezet Tizenkettedik fejezet Tizenharmadik fejezet Tizennegyedik fejezet Tizenötödik fejezet Tizenhatodik fejezet Tizenhetedik fejezet Tizennyolcadik fejezet Tizenkilencedik fejezet Huszadik fejezet JEGYZETEK