FEJÔS ZOLTÁN
Esszé egy késrôl
1 A kéziszótár meghatározása a következô: „nyeles vágó, ill. szúró szerszám, (háztartási) eszköz”.
28
A „kés” kifejezés klasszifikációs eszköz, gyûjtõfogalom, segítségével a tárgyak egy osztályát határozzuk meg. A magyar nyelv értelmezõ szótára szerint a kés „vágásra, gyakran szúrásra is használható, rendszerint acélból készült egyenes, nyeles eszköz”.1 Valóban késrõl van szó, ha az 1. képen látható fémeszköz eredeti és mai használatából indulunk ki, jóllehet a kettõ nem azonos jellegû, illetve a két használati mód körülményei nem azonosak. A tárgy azon funkciója, hogy vágásra, szúrásra, kenésre alkalmas, mindkét esetben érvényes, bár – mint alább szó lesz róla – mai használatát korántsem csupán ez a momentum határozza meg. Egyelõre azonban álljunk itt meg, s nézzük, hogy miként lehetséges az itt szereplõ tárgy kés mivoltát – késségét – pontosabban, részletesebben meghatározni, illetve leírni. Itt a Jacques Maquet által a tárgyak instrumentalitásának nevezett vonatkozásról van szó, amely nem más, mint a tárgyak használati adottsága, az a tárgyból adódó képesség, ami használatát megadja. A tárgy mint eszköz (instrumentum) a tárgy anyagi, formai sajátosságait, a „fizikai és társadalmi környezetre tett hatásait” jelenti, függetlenül a használók kulturális különbségeitõl. Ez utóbbi kitétel azt jelenti, hogy a tárgyak használata meghatározható, függetlenül attól, hogy figyelembe kellene venni azt a kultúrát, ahova használói tartoznak. Másként hangsúlyozva: a megfigyelõ önmagából a tárgyból meg tudja határozni azt, hogy alapjában mire való, nem szükséges mélyebben ismernie a felhasználó kultúráját (MAQUET 1993: 30–34).
MADOK–FÜZETEK
3/2005
A tárgy mint eszköz Kiindulásként fogadjuk el Maquet tézisét, noha mai tapasztalataink szerint a késõ modern ipari civilizáció tárgyak olyan özönével áraszt el bennünket, amelyek instrumentalitása csak tüzetes vizsgálattal állapítható meg. Sõt, gyakran még úgy sem, hanem éppen a felhasználók (vagy a termelõk által megcélzott „célközönség”) speciális szokásai, igényei szerint – azaz kultúrája alapján. Már ebbõl is látható, hogy korunk általánosan használatos anyagi kultúrája tele van olyan tárgyakkal, melyek esetében az eszközjelleget csak elõzetes ismeretek alapján állapíthatjuk meg. A gyártmányokhoz csatolt használati utasítások forgatása elengedhetetlen ahhoz, hogy a tárgy instrumentalitását a mindennapi gyakorlatban érvényesíteni tudjuk. Az ilyen tárgyaknál a külsõ szem éppen hogy tanácstalanná válik, s az elemzõ hajlamos a tárgyat jelként kezelni. Ez a típus, illetve értelmezõ szempont Jacques Maquet másik kategóriájára utal, a tárgyak jel mivoltára, amelyet a tárgyhoz kívülrõl hozzárendelt, a kulturális gyakorlatból származó jelentések határoznak meg (MAQUET 1993: 30, 36–37). A szerzõ a tárgyak mint jelek koncepciójának kifejtésekor nem érinti az itt felvetett problémát, miszerint a használat meghatározásához elõzetes ismeretek szükségesek, mivel õ a tárgyak jelként való értelmezését a tárgyra ruházott, a tárgyhasználók kultúrájából eredõ jelentések összefüggésében veti föl. Ahhoz, hogy megállapítsuk, mire való egy tárgy (azaz mi a tárgy instrumentalitása), úgy tûnik, csak korlátozott mértékben/körben elegendõek az általános, nem kultúrakötött tapasztalatok. Egy kés vagy egy kocsi esetében, amikre a szerzõ is hivatkozik, valószínû, hogy már kellõ mennyiségû kultúraközi tapasztalat
halmozódott föl, ám például egy hajszárítónak nevezett eszköz helyes „olvasatát” lehetetlenné teszi az elõzetes ismeretek hiánya, még akkor is, ha némi kísérletezés után elõbb-utóbb bárki rájön arra, hogy az eszköz meleg levegõ fúvására szolgál. Ez a „felfedezés” azonban nem elegendõ a használat pontos meghatározásához – ezért sem hívjuk az eszközt egyszerûen „meleglevegõ-fúvónak”. A kulcs sokkal inkább az, hogy akkor tudunk egy tárgyat használni, ha már láttunk ilyet (netán mások kezében láttuk már, hogy miképpen mûködik). Ezt a kérdést más összefüggésben alább még újra érintjük, ezúttal haladjunk a Jacques Maquet ajánlotta elemzési szempontok mentén.2 Elemi szinten a szóban forgó tárgy késjellegét annak formája és tárgyiassága adja: kemény, nem hajlékony fém, amelybõl a gyártó egy tompább, fogásra alkalmas felületet – nyél –, valamint egy élesebb, lekerekített hegyû vágófelületet – penge – alakított ki. A penge egyik éle egyenes, a másik, a vágófelület enyhén ovális, egyik síkjára recézett. A markolat ugyan az él vastagságának alig két- vagy háromszorosa (0,4 centiméter), így tárgyunkat szó szerint marokra fogni nem is igazán lehet. Ebben mérete is kissé akadályoz minket, hiszen a 16,7 centiméter hosszú kés fogásra szolgáló része, nyele 9,7 centiméter. A tárgy ilyen megformálása arra utal, hogy használatához nem kell energikusan marokra fogni, vagy erõsen megszorítani, elegendõ, ha finomabb mozdulatokkal operálunk vele. A biztos fogást segíti, hogy a markolati rész elsõ harmada kissé ívelt kialakítású, ami a szár felé alul és felül nagyjából egy-egy milliméterrel kiszélesedik. A penge- és a nyélrész különbségét az is jelzi, jól kifejezi, hogy az elõbbi rugalmas, az utóbbi vastagabb kialakítása miatt merev, ellenáll a kézzel való hajlításnak. A tárgy felülete sima, karcolásnak, más felületi sérülésnek a pengerészen szinte egyáltalán nincs nyoma, apróbb karcok, dörzsölésre utaló kopások a markolatnál jobban érzékelhetõk, de szabad szemmel ezek is alig feltûnõek. Ezt a viszonylag jó minõségû alapanyag biztosítja. A kés vagy rozsdamentes acélból, vagy alpakkából készült, amit a laikus nem tud megállapítani, a meghatározáshoz szakismeretekre van szükség. A tárgy anyaga önmagában funkciója ellátásához egyébként nem feltétel, hiszen kés módjára vágni kõbõl pattintott eszközzel, sõt élesre megmunkált fapengével, üveglappal, netán mûanyaggal is lehet. Talán mégsem túlzás azonban azt állítani, hogy több évezredes tapasztalataink alapján vágásra mégis legalkalmasabb a fémbõl, rendszerint acélból készített eszköz. Az az emberi tapasztalat, hogy ha vékony, éllel megmunkált fém, fémlemez, akkor az kés – hogy használjuk Maquet-nak a tárgyak instrumentalitásának meghatározásához javasolt egyik logikai kapcsolatát – itt tovább módosítható. Így például: ha gyárilag, FEJÔS
ZOLTÁN:
Esszé
egy
késrôl
1.
KÉP.
Fémkés
Sarnyai Krisztina felvétele
2 Ez az állítás összefüggésben van Hermann Bausinger megállapításával bár más gondolatmenet alapján fogalmazódott meg, miszerint a dolgok jelentése az emlékezéssel függ össze, „emlékezésmunka” (BAUSINGER 2004: 200). A szerzô tanulmánya magyarul a jelen kötetben olvasható.
29>
3 Internetcím: http://www.agrussell.com/index.html. Letöltve: 2006. január. A tekintélyes – ahogy magukról írják: The Knif Authority cég – 1964-ben alakult, ma a legnagyobb csomagküldô késkereskedô vállalat. Honlapján a könyv-ajánló tizenkilenc különféle angol nyelvû szakkönyvet sorol fel, többségük gyûjtõknek szóló kiadvány. Egy hasonló jellegû francia kötet (VIDONNE 2005) szintén figyelmen kívül hagyja az itt vizsgált tárgyfajtát. Vö. http://www.allaboutknives.net. 4 Ezt tanúsítja a mester unokája által vezetett Révész Késes Mûhely tevékenysége is, aki a mesterséget tovább élteti, s részben modernizálta; vö. http://bicska.hu/EN/index.html.
sorozatban gyártott, vágásra képes eszköz, akkor modern társadalmi környezetre, tömeges fogyasztásra utal; ha vágófelülete nem pengeéles, akkor speciális használatú késrõl van szó. Látható, hogy olyan egyszerû eszköz esetében, mint ez a vágásra alkalmas kés, az anyag-formagyártási technika további, már a használat módjaira utaló kapcsolódásokat mutat. Az él recézett, „fûrészfogas” kiképzése a késség nem univerzális eleme, hanem speciális alkalmazásokkal, használati módokkal függ össze. Ilyen megoldást hol a vágóképesség fokozására, hol az él könnyen sérülést okozó, veszélyes voltának tompítása mellett a vágásra való alkalmasság biztosítására alkalmaznak. Többé-kevésbé még Maquet nyomán ezt az eszközjelleg kategóriája alá sorolhatjuk, amit az õ szellemében a következõ egyszerû következtetéssel tölthetünk meg tartalommal: ha tompa élû, enyhén recézett, lekerekített hegyû eszköz, akkor az nem nagy mennyiségû anyag darabolására, netán harci tevékenységre való tárgyat jelent. A nyél egyik oldalán felirat, a másikon egy jel látható, az utóbbi aránylag kopott, nehezen ismerhetõ fel. A kés e két lényeges, ám az instrumentalitás szempontjából figyelmen kívül hagyható felületi elemét egyelõre nem is tárgyaljuk, ámbár ez a gondolatmenet egy késõbbi pontján kulcsszerephez jut. Az elõttünk fekvõ kés anyagi-formai-technológiai szempontból némileg derivátumként hat. A „rendes” késhez képest mind nyele, markolata, mind pengéje jelzésértékû, más szavakkal: olyan, mint a valóságos, hasonlít hozzá, de mégis inkább csak emlékeztet arra, mintegy helyettesít egy „valódit”. S itt már elérkeztünk a tárgy jelszerûségének egyes vonásait feltáró, Jacques Maquet által javasolt út második szakaszához: a hasonlóságon alapuló kép (MAQUET 1993: 36, 39) a jelszerûség, a kulturálisan meghatározott speciális használat egyik kifejezõdése – pontosabban tárgyi alakja és megvalósulása. Még inkább errõl van szó, ha az imént említett „rendes” kést, vagyis a számunkra szokványos, átlagos típust igyekszünk meghatározni. Ennek módszere, ha más késekhez viszonyítjuk az egyedi példányt. Az összevetés ezúttal azt szolgálja, hogy a kések osztályában ennek az adott eszköznek lehetséges társait számba vegyük.
Úton a jelviszonyok felé: osztályozási rendszerek Az eddigiek alapján különösebb kockázat nélkül állíthatjuk, hogy valóban késsel van dolgunk, hiszen ez a tárgy vágásra képes, miközben épp-úgy nem alkalmas leves kanalazására, mint telefonálásra vagy számtalan más cselekvés végrehajtására. De mégis bizonytalanságokkal szembesülünk, ha ezt a kést tárgyi környezetünk különbözõ nagy osztályozórendszerei alapján próbáljuk jobban meghatározni. Belelapozva
30
MADOK–FÜZETEK
3/2005
például a Kések enciklopédiája címû, nemrég magyarul is megjelent munkába (HARTNIK 2001), vagy keresgélve az egyik legnagyobb késkereskedõ cég, az A. G. Russel Knives vagy a „késrõl mindent” honlapján, nem találni az itt láthatóhoz hasonló példányt.3 Az ilyen kiadványok, honlapok elsõsorban a nagy márkákat tárgyalják. Ezek egyrészt az alapanyag és a technológiai kivitel minõsége miatt, másrészt a speciális, különleges felhasználási módok és funkciók kiszolgálása alapján jöttek létre. Harmadik tényezõ az egyes gyártók, cégek történeti „pedigréje”, amely persze nem független az elõbbi két szemponttól. Így rajzolódik ki a „késesszakma” s a nyomában járó, minõségi gyártmányokra figyelõ gyûjtõk köre, akik számára az itt elõtérbe állított kés, pontosabban ez a késtípus nem létezik. De nem bukkanunk nyomára az áruházi katalógusokban sem, legyenek azok a széles választékkal bíró szupermarketek jegyzékei vagy a speciális árucikkekre szakosodott üzletek, üzletláncok kínálatának foglalatai. Azt tapasztaljuk tehát, hogy az olyan közhasznú osztályozási rendszer, amely a gyártók, a kereskedõk gyakorlata és tudása alapján késként határoz meg – állít elõ és forgalmaz – tárgyakat, nem minden ugyanígy nevezett s ilyen funkciójú eszközt sorol a kések kategóriájába. Lehetséges ugyan, hogy találnánk olyan gyártmányjegyzéket – ha ismernénk a gyártó céget –, amelyben az ilyesmit is feltüntetik, de még ez esetben sem biztos, hogy sikerrel járnánk. Másik tájékozódási pontként a múzeumi gyûjtemények kínálkoznak, amelyek elvileg a „vágásra, gyakran szúrásra” alkalmas eszközök lehetséges változatainak bõ választékát ölelik föl. Késesek, regionálisan híres mesterek repertoárját esetenként önálló szakmúzeumok vagy speciális kiállítóhelyek mutatják be. Ilyen például a Steinbach an der Steyer nevû felsõ-ausztriai faluban található Késmúzeum vagy a trattenbachi szabadtéri múzeumfaluban berendezett késes iparos mûhelye. A kések formai és használatbeli változatosságát a néprajzi múzeumi gyûjtemények is meggyõzõen bizonyítják. A hagyományos késesmesterség sokrétû termékkínálatát a Néprajzi Múzeumban többek között a sárbogárdi Révész Lajos késesmester munkái tanúsítják, amelyek a terminológiai és táji változatok bõségére utalnak (HOFER 1963: 96–96).4 A helyi típusok s gyártók formailag jól elváló különbségeit a francia néprajzi múzeum (Musées des arts et traditions populaires) egy 1994-es alkalmi kiállítása szemléltette, s egyben bemutatta a hagyományos típusok nyomán kialakított modern termékeket, köztük olyan emléktárgyakat is, mint amilyeneket például a francia forradalom kétszáz éves évfordulójára vagy az albertville-i téli olimpiára gyártottak (SEGALEN–BROMBERGER 1996: 8–9). A kések változatosságának még nagyobb körét, tágabb horizontját taglalta a bécsi néprajzi múzeum egyik 2003-ban
rendezett kiállítása. A Franz Grieshofer elképzelései szerint megvalósult vállalkozás a bevett tárgyklasszifikációs szemléletet meghaladva a hagyományos késekrõl mint az emberi munkaeszközök egyik alaptípusáról adott képet, bemutatva a kések használati módjának széles kulturális skáláját. A kiállítás javarészt a késekhez tapadt szimbolikus vonatkozásokra koncentrált, így többek között sorozatokat mutatott be a társadalmi állás és foglalkozás, a személyes önkifejezés, a regionális identitás jelzéseként forgalmazott késekbõl. A jelentések további síkjait a kés asztali evõeszközként, emléktárgyként, rituális kellékként való használata jelentette. A kiállítás e tárgyféleség etnikus vonatkozásait is érzékeltette, sorra véve a nemzeti jelképpé lett délszláv, északés nyugat-európai késeket. Az ilyen jelentésbõvülés modern változatát egy svájci bicska képviselte (GRIESHOFER–PALLESTRANG, Hrsg. 2003). A nemzeti szimbólummá válást a hagyományos norvég kések kapcsán Bjarne Rogan is vizsgálta, amirõl egy, az említett francia kiállításhoz kapcsolt kisebb tárlaton beszámolt. Ennek a nyeles, finomított acélpengéjû, 8–12 centiméteres norvég hosszú késnek az elmúlt kétszáz évben változatos társadalmi használata és megítélése alakult ki. Mai, mintegy két évtizede támadt újabb népszerûsége sokféle jelentést hordoz, ám ezek néhány általános vonásra szorítkoznak: a preindusztriális társadalom, a kézmûvesség, a természetközeliség és a norvég nemzeti identitás kifejezõdésére. Ez utóbbi a norvég történelemben a szabad paraszti státus betöltötte ideológiai és politikai képzetekbõl táplálkozik, s nyer anyagi formát a hagyományos „szabadparaszti” norvég kés újsütetû idealizálása révén (ROGAN 1996). Az itt példaként kiválasztott fémkéshez hasonló az imént említett kiváló, a késhasználat szinte minden lehetséges irányát szemléltetõ bécsi kiállításon sem szerepelt, s ez a típus minden jel szerint az ottani néprajzi gyûjteményben, de a feldolgozott más gyûjteményekben sem nyerte (még?) el a kiválasztásra, megõrzésre érdemes mûtárgy polgárjogát. Mindez nem jelenti azt, hogy ez a fajta tárgy egyáltalán ne kerülne be valamilyen, a „túlélését” szavatoló gyûjteménybe. Az Egyesült Államokban mûködõ nemzetközi, de fõleg az amerikai vásárlókat kiszolgáló internetes kereskedelmi hálózaton, az eBayen rendszeresen lehet ilyen késekre bukkanni. Megjegyzendõ, hogy a hálózat magyar megfelelõjén, a Vaterán mintha még nem tûnt volna fel ilyesmi, noha nem kizárt, hogy már adtak el hasonló tárgyat Magyarországon is e hálózaton keresztül. Az eBay ajánlataiban gyakran szerepel a vintage kifejezés, ami a „jó évjáratú”, azaz a gyûjtésre érdemes tárgyak jelzõje. Ahol ez a kitétel nem szerepel, ott is nyilvánvaló – s többnyire az eladó le is írja –, hogy az eladásra kínált példány gyûjtõknek való. A kikiáltási FEJÔS
ZOLTÁN:
Esszé
egy
késrôl
árak szolidak, darabonként három-négy dollár körül mozognak, többet két esetben érnek el: ha a kés kora meghaladja a két évtizedet, vagy ha eleve az átlagosnál értékesebb anyagból, azaz ezüstbõl készült. A licitálási kedv mérsékelt, így a végsõ ár sem szökik az egekbe. A „mindent lehet gyûjteni” szenvedélye, úgy tûnik, az itt szereplõ késhez hasonló típusra is kiterjed. Ez az a kontextus, amelynek körülhatárolásával a kés újabb jelentéshálóihoz juthatunk közelebb. Az eddigiek alapján joggal támadhat az a benyomásunk, hogy igazában egy marginális, banális tárgyról van szó. Erre utal, hogy sem a közkeletû árucikkek, sem a múzeumi mûtárgyak világában nem találni párját; különös módon talán épp emiatt tûnik föl valamelyes ritkaságértékkel. Ez fejezõdik ki abban, hogy látszólagos jelentéktelensége ellenére mégis létezik olyan társadalmi szegmens, ahol megõrzésre érdemesítik, ahol épp a megõrzési szándék miatt forgalmi értékkel ruházzák föl. Az ilyen értéktulajdonítás a személyessé tett élményekbõl és a szokatlanságra, rendkívüliségre utaló „érdekességek”, a múlékony apróságok iránti rajongásból táplálkozik. Ebbe leginkább egyéni történetek és vélemények révén nyerhetünk bepillantást.
Személyes történet(ek) A példaként választott tárgy kapcsán semmi rejtély nem áll fenn, ha az eddigiekhez képest más irányban keressük „rendszertani helyét”. Sokat segít ebben az elõttünk fekvõ kés felületén látható felirat, illetve jel. A markolat egyik oldalán vízszintesen az AIR LANKA szóösszetétel olvasható, a másikon, a nyél végétõl körülbelül egy centiméterre egy jel, logó látható (2. kép). Mindkettõ alapvetõ kulturális üzenet, ebbõl bárki, aki megfelelõ tapasztalatokkal bír, rájöhet, hogy a kés valamilyen légitársaságnál használatos eszköz (volt/lehetett). Itt az emlékezés a meghatározó, amelynek szerepérõl korábban már szó volt: ha nincs birtokunkban a kulturális kód, nem ismerjük fel még a tárgy célszerû használatát sem. Az eBay eladóinak ilyen eszközöket propagáló ajánlatai mind megnevezik a tárgy származását: megadják, hogy mely légitársaság evõeszközkészletébõl származik. A fölbukkanó példányok zömmel amerikai cégektõl származnak. Az ajánlatok között olykor olyanra is rá lehet bukkanni, amely nem pusztán az egyes légitársaságokra utaló tárgymegnevezéssel, hanem az ajánlat szövegével is tájékoztat a tárgy eredetérõl. Egyetlen példaként érdemes idézni a következõ, Vintage Rare United Airlines Silverware 1961 körülírással vásárlásra kínált háromdarabos „ritka” – kés, villa, kanál – étkészlethez fûzött szöveget. Íme a tárgy életrajzának sorsdöntõ pontja: „Csodálatos régi ezüstnemû a United Airlinestól. Ez az adott készlet a Portland-, Oregon- és Los
31>
2.
KÉP.
Fémkés, a használatát jelzõ márkajellel
Sarnyai Krisztina felvétele
5 http://www.ebay.com; letöltve: 2005. december 25-én, kikiáltási ár 9,99 amerikai dollár.
32
MADOK–FÜZETEK
3/2005
Angeles-járatról származik. Tudnom kellene… hatéves voltam, szüleim bátyámat és engem elvittek LA-be rokonlátogatóba és megnézni a Disneylandet. Csak évekkel késõbb tudtam meg, hogy anyám titkon eltulajdonította az ezüstöt! Most 89 éves, épp takarítja a házat. Szóval jó lesz a gyûjteményébe! Nem fogja megbánni! Sikeres licitálást!”5 A személyes emlék tanúsága szerint a legnagyobb amerikai belföldi légitársaság, a United Airlines az 1960-as évek kezdetén ezüst vagy ezüstözött étkészletet biztosított az utasok ellátásához. Megjegyzendõ, hogy ez a közzétett fénykép szerint teljes mértékben a „klasszikus” ezüst evõeszközhöz hasonlított, formájában nem olyan egyszerûsített kivitelû, mint a késõbbiek. A nemes anyag és a klasszikus forma, valamint a készlet viszonylagos régisége teszi gyûjtésre érdemes ritkasággá a hirdetett tárgyakat. A megszerzés körülményei az adott forgalmi körben – a polgári repülõgépekrõl származó evõeszközök mint gyûjteni való érdekességek másodlagos piacán – nem különösebben számítanak pluszértéknek, legfeljebb a tárgyak korának pontosításához szolgáltatnak kellõ bizonyítékot. Az itt tárgyalt, Air Lanka feliratú kés szintén kötõdik egy emlékezetes utazáshoz, más szóval tárgyilag is szinte kitörölhetetlenné tesz egy ritkán adódóként megélt utazást. 1991 nyarán elõször nyílt lehetõségem arra, hogy Ázsiába, nem euroamerikai körülmények közé utazzak. Hódolván a konferenciaturizmus áldásainak, Srí Lankába, annak is egykori fõvárosába, Kandybe vezetett utam. A téma az etnikai konfliktusok nemzetközi összehasonlítása volt, amilyen ellentétekbõl bõven kijutott a vendéglátó országnak a maga polgárháborús viszonyaival. Zürichen keresztül a Swissair járatán jutottam el Bombaybe, ahonnét a Srí Lanka-i légitársaság Karachiból érkezõ gépével folytattam utamat az ország fõvárosába, Colombóba. Az átszállás az akkori általános nemzetközi gyakorlathoz – s nem a maihoz! – képest sokkoló élmény volt. Detektorok, átvilágítás, részletes kikérdezés, a fényképezõgép kötelezõ exponálása, majd a „kincses szigetre” tartó gépbe való belépés elõtt személyes motozás, kint a betonon álló gép ajtajában, fent a feljárólétraszerkezet tetején – éjszaka, negyvenfokos párás hõségben. Ezt követõen viszonylag megnyugtatóan hatott, hogy a gép belsejében a légi utak nagyjából átlagos körülményei fogadtak. Belül a gép tárgyi világa, a színek, a szerepet játszó különféle tárgyféleségek jó része s az utasok ruházata persze mind feltûnõen mások voltak, mint amihez addig hozzászoktam, de a nemzetközi szolgáltatás tárgykészlete és stílusa biztonságot adott. A száriba öltözött utaskísérõk mint a Srí Lanka-i nemzeti légitársaság arculatának leglátványosabb megtestesítõi tették az ilyenkor mindenütt érvényes, szokásos dolgukat: nyugtattak, szervíroztak,
gondoskodtak. Visszafelé ugyancsak ceyloni géppel utaztam, s átszállás nélkül, bár jó adag izgalommal kísérve – egy kényszerbõl 10–12 órásra nyúlt, Dubaiban töltött megálló után – tértem vissza a svájci repülõtérre, majd onnét Malévval Budapestre. A további részletek nem érdekesek, a történet végeredményben átlagos: egy ritkán adódó út, a maga felfokozott elõzetes izgalmaival, addig nem tapasztalt élményeivel s a rendkívülinek tekintett lehetõség kihasználásának örömeivel, amit szívesen idéz föl az ember a késõbbiekben is. A kés errõl az útról származik. Az „élményrögzítés” tárgyi letéteményese, az utazás múlékonyságából anyagi formában menekített apró emlék (vö. FEJÕS 2003: 10–11). Egészen pontosan ma már nem is tudom, hogy az oda- vagy a visszaút rekvizituma-e. Társa egy teás-, egy kávéskanál (3. kép) és egy kis narancsleves üvegpohár volt, valamint egy sereg brosúra, reklámanyag. A poharat a hazai használat emésztette el, nemrég összetört. Anélkül, hogy szenvedélyes gyûjtõje lennék (lettem volna azokban az idõkben) a repülõgépen használt evõeszközöknek s más csecsebecséknek, fontosabb útjaimról rendszeresen eltettem valami apró emléket.6 Az evõeszközök közül kiskanalat gyakrabban, mint kést, de ez utóbbiból is õrzök körülbelül egy tucatot. Késbõl sem ez volt az elsõ zsákmány, hanem az elsõ tengerentúli utamról származó Air Canada-készlet példánya. Szemben például egy beszállókártyával, egy fogmosó felszereléssel, egy fedélzeti magazinnal, amelyek utóbb legfeljebb alkalmasint egy-egy útra emlékeztetnek, de semmi további gyakorlati haszonnal nem járnak, az evõeszközök napi használatban vannak. Ezen belül a kések és a kiskanalak megkülönböztetett szerepûek lettek: reggelizésre használatosak. A kések elmaradhatatlanul. A megszokás azt mondatja, hogy azért, mert kenyérkenésre kiválóan alkalmasak, és mindegyik nem túl nagy, jól kézre álló eszköznek bizonyul. Ám ez nyilvánvalóan a tárgy el- és befogadásának utólagos „ideológiája”, a kuriózum domesztikálása, hiszen semmivel sem jobbak, mint egy átlagos mai kés. Az utazási élmény emléke, a frissen szerzett tárgyi újdonság kezdetben szerepet játszott abban, hogy jó volt minduntalan kézbe venni õket. Amikor pedig fokozatosan elhomályosult eredeti vonzerejük, az „egyszer az életben” érzés ébren tartásának hangulata, maguk a tárgyak betagolódtak a többi evõeszköz közé. Szinte elképzelhetetlen, hogy reggelihez ne egy ilyen, valaha valamely repülõgépen használatos kést vegyek elõ. A különbözõ társaságoktól származó példányok olykor – ma már csak nagy ritkán – némi játékosságra adnak lehetõséget, azaz fölajánlható, hogy ki szeretne SAS-szel, Air Lankával vagy USAir-rel a reggelihez „repülni”; a megfelelõ kés és kanál, esetleg villa rendelkezésre áll. Kivételt legfeljebb karácsony, húsvét vagy más különleges FEJÔS
ZOLTÁN:
Esszé
egy
késrôl
3.
KÉP.
Az Air Lanka légitársaság által használt kés és kanalak, a társaság logójával
Sarnyai Krisztina felvétele
6 További adalékként lásd FEJÔS–FRAZON, szerk. 2006: 98 99. Az élményrögzítés ezen formájának etikai problémái miatt magam csak az egyértelmûen fogyóeszköznek minôsülô vagy az utaskísérôtôl elkért apróságokat tartom gyûjthetõnek. Az evõeszközök valahol a kettõ határvidékérõl származnak.
33>
4. KÉP. A SAS légitársaság által használt kések, a társaság logójával, a gyártó és a márka jelével Sarnyai Krisztina felvétele
34
MADOK–FÜZETEK
3/2005
alkalom jelenthet. A kések mintegy átvették a cselekmények irányítását; mintha szellemük lenne, amitõl függnek cselekedeteink – mondhatnánk Daniel Miller nyomán (MILLER 2001). A reggelizésen kívül egy ilyen kés gyümölcsök (dinnye, barack) fogyasztásakor kerülhet még elõ. Tompa hegye miatt olykor a csavarhúzó szerepét is betölti, amikor hirtelen a konyhában ilyesmire van szükség, és kényelmesebb ezt elõvenni, mint egy „igazit” keresgélni. Ez a beépítés az utazásokról származó csecsebecséknek talán nem általános sorsa, többségük az emlék halványultával inkább a ház körüli lomok, a „ki tudja, honnan való” kacatok sorsában osztozik. Az itt szereplõ kés ezen aktívabb tárgyfajták közé tartozik. Míg pályafutása kezdetén a ceyloni légitársaság gépein teljesített szolgálatot, utóbb személyes emléktárggyá változott. Életrajzának mai fázisában leginkább reggelizõkésként éli életét. Korát nem tudjuk, úgy húszévesre taksálhatjuk. Felirata, a rajta látható logó kitörölhetetlenül rögzíti ifjúságának használati körülményeit s ebbõl adódó sajátos jelentését. Manapság nap mint nap kézbe véve már nem indítja el az emlékezés folyamatát, nem idézi meg a megszerzés körülményeit, indokait. Emlékhordozó szerepének aktiválásához tudatos reflexió szükséges. Mai szerepét a rutin, a mindennapi gyakorlat élteti, melyet ugyan a magán- és családi szokásrend – family lore – szövevényes kódrendszere, mitológiája övezi, ám a mai használat elsõdlegesen a tárgy instrumentalitásából fakad. Nem túl hangsúlyosan, de emléktárgyként valamelyest privát gyûjteményi objektum is, a más cégektõl származó példányok társaságában egy viszonylag ritka „õsökkel” bíró variánst képvisel, amely formájában is különbözik némiképpen a többitõl. E kés valódi életrajzi egyéniségét épp az adja, hogy birtoklásának genezisében erõteljesebb az emlékeztetés funkciója, mint a gyûjteményképzésé. Ebbõl a szempontból erõsen különbözik az eBayen forgalmazott hasonló késektõl, mert azok az utazási relikviák gyûjtõinek kínált formai változatok miatt lehetnek fontosak. Ebben a körben a csereérték ezzel a jelentéssel ruházza föl. Az ilyesmire szakosodó szenvedélyes gyûjtõ vagy a társaságok használta példányok potenciális repertoárjának megszerzésére törekszik, vagy valamilyen speciális szempont szerint építi rendszerét. Számára a megszerzett példány individuális életrajzi tényei mellékesek. Persze lehetséges olyan gyûjtési stratégia is, amely csak a személyes utazások trófeájaként összeszedett példányokból áll, és gyarapszik. Az itteni kés ilyen irányba mutat, noha megrekedt a gyûjtés kezdeti fázisában, mert az ehhez szükséges elszántság, valamint a gyakori és az újabb és újabb célok felé vezetõ utazások lehetõsége nem adatott meg tulajdonosa számára. Az „emlék” és a „trófea” tárgyi összeolvadásának
lényeges vonása, hogy ilyenkor a tárgyfelhalmozás nem gyarapszik – mert a dolog lényege miatt nem gyarapodhat – a másodlagos árucikké vált, gyûjtésre ajánlott tárgyak piacáról. Míg a személyes emléktárgy életrajzának egy késõbbi pillanatában még ismét árucikké válhat, az utóbbi az élményrögzítést nem éltetheti tovább, élménytartalommal más kontextusban, a vásárlás összefüggésében töltõdhet csak fel.
A rendszer A kés egyéni életútjának és szellemének megismerése után lépjünk át a tágabb keretek közé! Tárgyunk további kulturális vonatkozásait a kés és a légi közlekedés „találkozásának” komplex viszonyrendszere alapján rajzolhatjuk föl. Mellõzve a részletes repüléstörténeti elemzést azt keressük, hogy a szóban forgó tárgy jelentései hogyan függenek össze tágabb kontextuális dimenziókkal. A tárgy kulturális életrajzáról más idõbeliséget, más léptéket jelentõ társadalomtörténeti változásának kérdésére térünk át (APPADURAI 1986: 34). Az utazás közbeni étkezés és az úton lévõ utas ellátása a táplálkozási kultúra sajátos ágazata, amit részben speciális ételek, ételkészítési eljárások, részben jellegzetes fogyasztási módok és szokásformák építenek föl, a maguk tárgyi kelléktárával együtt (vö. LYSAGHT, ed. 1998; GROTKAMP–SCHEPERS, Hrsg. 1997). A modern társadalom az útközbeni étkezés biztosításához önálló szakmákat fejlesztett ki. A légiutas-ellátás évtizedek alatt hatalmas iparággá fejlõdött, ami a speciális követelmények miatt különleges feladatok ellátását igényli a földön és a levegõben egyaránt.7 A repülõgéppel utazók kiszolgálásához a mintát a hajózás, majd a vasúti közlekedés szolgáltatta. Sajátos átmenetet jelentett a léghajózás, ami viszonylag sok ember légi szállítását tette lehetõvé. Mindkét klasszikus utazási mód gazdag tárházát alakította ki a gyakorlati feladatok megoldását és a kényelem biztosítását szolgáló fortélyoknak, továbbá a vagyoni különbségekbõl fakadó eltérõ szükségletek, sõt a luxus iránti vágy kielégítésének. Ily módon nem is véletlen, hogy mindkettõ az állandó divatváltozások befolyását s egyben kisugárzását tanúsítja.8 A polgári légi közlekedés bõvülése együtt járt az utasokról való gondoskodás megszervezésével. Az 1930-as években még nem volt lehetõség arra, hogy a fedélzeten lássák el az utasokat. A nagy távolságra utazók a megállási helyeken kaptak ellátást, az utasok és a személyzet ugyanazon a helyen. Az 1939 elõtti utazók és a maiak viszonya az étkezéshez teljesen más. A kezdetekkor az étkezés az utazás és az utazásból fakadó kellemesség – hogy ne mondjuk, a luxus – fontos része volt. Kényelmesen ülni, idegen világ atmoszférájába csöppenni, ott FEJÔS
ZOLTÁN:
Esszé
egy
késrôl
szemlélõdni, különösen az egzotikus helyekre tartó hosszú, többnapos utak alkalmával kínált felejthetetlen élményeket. Az étkezés része volt ennek: a nagy távolság leküzdéséhez szükséges tényleges szükségletkielégítés együtt járt a kellemesség különleges körülményeinek biztosításával. A fedélzeti ellátás gondolata az utazási idõ rövidítésének szándékával függött össze, illetve azzal a céllal, hogy oldják a repüléstõl való félelmet. Ez ma sem közömbös, bár a repülõgépen felszolgált ételekkel manapság inkább az unalmat kívánják valamelyest oldani, az órákon keresztül tartó egy helyben ülés monotóniáját. Ma még egy hosszabb útnál sincs az étkezésnek kimondottan táplálkozási szerepe, az ételek és az italok elsõrendûen pszichológiai szempontból fontosak (HUDSON– PETTIFER 1979: 74). Minthogy kezdetben csak a gazdagok repülhettek, a fedélzeti ellátás ekkor a lehetõ legexkluzívabb volt: drága porcelán, nagyon jó minõségû fém vagy ezüst evõeszköz, nemes textilnemûk. A légi közlekedés számára a rendkívül magas szolgáltatási színvonalat képviselõ tengerjárók, luxusvonatok jelentették a fõ versenytársat. A repülõgépes utazás vonzereje elsõsorban a gyorsaságból fakadt, de a magas költségek miatt exkluzivitása sem volt kérdéses. Aligha meglepõ, hogy a kísérõ szolgáltatások terén sem akart hátramaradni. A változások az utazás olcsóbbá válásával, a nagyobb távolságok legyõzésével s összességében a növekvõ utasszámmal kapcsolatosak. A második világháború után megkezdõdött a fedélzet megosztása, hasonlóan, mint korábban a hajózásban. A társaságok és a járatok számának bõvülése túlkínálatot alakított ki, nem volt elegendõ fizetõképes kereslet, így az ülõhelyek egy részét kezdték olcsóbban árusítani, ami a másod- (majd a turista-) osztályon egyszerûbb szolgáltatással járt együtt. Így alakult ki az az általános norma, hogy „az elsõ osztályú utasok magasabb színvonalú szolgáltatást és nagyobb választási lehetõséget kapnak, mint a többi utas” (JONES 1988: 131). A férõhelyek számának növelését a haszontalan teher csökkentésével is ellensúlyozták. A helykímélés érdekében rendkívüli módon szabványosították a felhasznált élelmiszerek alakját, a felszolgált adagokat, ami az élelmiszeripar fejlõdésére is hatást gyakorolt (HUDSON–PETTIFER 1979: 209). A kiszolgálóeszközök, a tárolók szintén a könnyû kezelhetõség, a legracionálisabb helykihasználás, ugyanakkor a vonzó külsõ jegyében készültek. A súlycsökkentésre lehetõséget nyújtott az 1960-as évektõl a könnyû alumíniumtárolók, a mûanyag edények, evõeszközök és csomagolások megjelenése is. Ennek ellenére a rangos társaságok nem adták föl a nemes anyagok, többek között a fém evõeszközök használatát még a turistaosztályon sem. Másoknál ez a hosszú, például tengerentúli járatokra és leginkább az elsõ osztályra
7 JONES 1988: 127–133; 2004; HUDSON–PETTIFER 1979: 208–210; LOVEGROVE 2000; PURVIS 2002; ANDERSSON 2005; BORBÉLY 1996. 8 A megállapítás nem önálló vizsgálaton, hanem közvetett adatokon nyugszik; vö. GYÖMREI 1934; KÓCZIÁNNÉ SZENTPÉTERI 1973; HUDSON–PETTIFER 1979; JONES 1988; LÖFGREN 1999. Itt köszönöm meg Köbler Istvánnak, a Malév eszközgazdálkodási és beszerzési csoportja vezetôjének szíves segítségét.
35>
9 JONES 1988: 203–205. A szerzô az ellátáshoz használatos eszközöket nem különbözteti meg étkeztetési ágazatok szerint, így az a tény, hogy egyáltalán nem említ mûanyag evôeszközt, értelemszerûen a repülôgépes cateringre is vonatkozik. Az evôeszközöknél a rozsdamentes acél két típusa használatos: az általánosabb 18/8-as (18 százalék króm, 8 százalék nikkel ötvözetû), valamint a 12/12-es (12 százalék króm, 12 százalék nikkel). 10 Az esetleges mai utazó nem ugyanazzal a társasággal találkozik, mint amirõl itt szó van. A cég 1998-ban jelentõsen átalakult, miután negyvenszázalékos részesedést szerzett benne az Egyesült Arab Emirátus légitársasága, a dúsgazdag Emirate Airlines. A jelentõs tõkeerõ bevonásának hatására „a Sri Lankan Airlines, amelynek flottája ma a világ legfényûzõbbjei és legjobban felszereltjei közé tartozik, az egyik leghatékonyabb is”. Lásd http://www.srilankan.lk/aboutus/srilankantoday.shtml. 11 A Nordiska Museet Nehéz dolgok címû projektjében a varbergi múzeum egy halom ily módon elkobzott ollót, kis zsebkést, manikûrollót küldött be a kiállításhoz. Ez azt tanúsítja, hogy a pillanatnyi rendelkezés történeti jelentõségét a múzeum azonnal fölismerte. A magyarázó szöveget és a tárgyak fényképt lásd SILVÉN–BJÖRKLUND, red. 2006: 164–165.
36
korlátozódott. A költségcsökkentés és az exkluzivitás ellentétes érdekei a fém egyeduralmát tehát megtörték, de továbbélése az 1970-es években sem forgott veszélyben. A fém magas presztízsértékkel a magasabb színvonalú, illetve kiváltságos szolgáltatási kategóriák, utazási osztályok jelképe lett. A turistaosztályt viszont többnyire az úton való étkezés általános kellékei, a mûanyag kés, villa, kanál, pohár és tálalóedény jellemzik (GROTKAMP–SCHEPERS, Hrsg. 1997: 52–53). Ez a kettõs rendszer alakult ki a Malévnál is, ami nagyjából ma is érvényes. Egy brit szakkönyv az étkészlet kapcsán még az 1980-as évek végén is csak két alapanyagra, a rozsdamentes acélra és az ezüstre hivatkozik. Az utóbbit szebb megjelenése miatt a stílusban, szolgáltatásban elegánsabb igények kielégítéséhez ajánlja. Általánosnak a rozsdamentes acélból készült evõeszköz számított (valamint a kötet által meglepõ módon nem említett alpakka). A kések a gépi mosás miatt külön mûanyag-, fa- vagy szarunyél nélkül készülnek. A szerzõ nem hozza szóba, de a repülõgépeken használt késeknél a markolat vékonyítása nyilván összefüggött a súlycsökkentés igényével. Ezt szolgálta az is, hogy egy 1965-ös brit szabályozás lehetõvé tette az evõeszközök használatában a kellékek darabszámának csökkentését. Így a kávés- és teáskanalak „összevonását”, a külön halkés és -villa elhagyását. Az evõeszközök megválasztásában a szerzõ inkább a célszerûséget, mint az „ezoterikus megfontolásokat” javallotta.9 A tapasztalatok szerint azonban az egyszerûsítéseket és könnyítéseket az elegancia õrzésének oltárán nem mindenki áldozta föl. A fedélzeti ellátás különben is tárgyak egész légiójának bevetésével valósul meg. Egy fotográfus a British Airways egy Boing 747-es óriásgépének „a fedélzeten támadó étvágy kiszolgálásához szükséges” 38 ezer darabos tárgykészletét hat és fél óra alatt rakta össze egy fényképfelvétel kedvéért (LOVEGROVE 2000: 59). Mindaz, amivel az utas a fedélzeten találkozik, a közvetlen hasznosságon túl mindig is pluszmondanivalót közvetít. A nemzetközi standardon belül a lehetséges normák közüli választás, valamint annak egyéni arculatra szabása együtt járulnak hozzá egy-egy cég egyéniségének kialakításához. A gondosan, nem kevés fifikával megválasztott ételek-italok és étrend, valamint a szervírozás sajátos kellékei és jól koreografált mozzanatai, fogásai, vagyis mindaz, amit fedélzeti ellátásnak nevezünk, a mai légi közlekedés egyik leglátványosabb, leghangsúlyosabb imázsépítõ és -fenntartó alkotórésze (vö. LOVEGROVE 2000: 52–79; ELEK 1996). Hatása a fogyasztás fiziológiai vonatkozásai miatt erõteljesebb, mint a légitársaság más látvány- s identitáselemeié. A piaci verseny azt diktálja, hogy a légitársaságok az utazóközönség megnyerése érdekében folyamatosan újítsanak a fedélzeti ellátás tartalmában és stílusában. Az MADOK–FÜZETEK
3/2005
étkészlet, az edényzet az identitásalakítással, a praktikummal és a formatervezési ízlésváltozásokkal függ össze. „Eltávolodás figyelhetõ meg – írja az 1990-es évek végének tendenciájáról egy elemzõ – a négyszögletes mûanyag, »amennyi edényt egy tálcára tenni lehet« kultúrától az organikusabb, ovális formákhoz, amit vagy a cégidentitás, vagy a nemzeti örökség elemei ösztönöznek. Az edényzeten alkalmazott logó esztétikai megfontolásokból mind kevésbé feltûnõ, de azért is, mert kimutatható, hogy egy légitársaság márkáját viselõ tárgynak nagyobb a trófeastátusa, és nagyobb a valószínûsége, hogy ellopják. Jellemzõ módon a Virgin Airways elõnyt fabrikált az apró-cseprõ elcsenésekbõl azzal, hogy a vidám, repülõgép alakú üvegtartója talpára rányomta: »Elcsórva a Virgin Airwaystõl«.” (LOVEGROVE 2000: 79.) Ebben a kontextusban válik érthetõvé annak jelentõsége, hogy egy rendkívül szegény, noha jelentõs mértékû nemzetközi idegenforgalmat fogadó ország, Srí Lanka nemzeti légitársasága a fedélzeti étkezési kellékeknek ugyanahhoz a magas minõséget képviselõ normájához igazodott, mint amit az elvárásokat és a divatot diktáló legnagyobb cégek kialakítottak.10 A kés ennek is kifejezõje. Parányi tárgybeli jele annak, hogy az ország légitársaságán mint identitásszimbólumon keresztül méltó partnere kíván lenni a fejlett világnak. Az elegáns skandináv légitársaság elsõ osztályon az 1980-as években használt kései alig térnek el a ceyloni géprõl származó példánytól. Egy árnyalattal rafináltabb design, ami a markolat arányában s legvégének a síktól való finom ívû elhajlásában ölt testet, valamint a gyártói márka- és anyagjel teszi a skandináv eszközt kvalitásosabb tárggyá. E jelek szerint a gyártó az exkluzív evõeszközeirõl híres norvég Norstaal, mely Theresia néven forgalmazta a 18–8-as ötvözetû rozsdamentes acélból készült eszközt (4. kép). Talán nem túlzás azt állítani, hogy az Air Lanka feliratú kés igazi kuriózum volta ebben az ellentmondásos viszonyban rejlik, s nem annyira egy egzotikus utazás „egyszer volt pillanatának” járulékos emlékhordozó képességében.
Egy tárgy halála? A repülõgépek fedélzetén az utasok kiszolgálásához használt késeket a 2001. szeptember 11-i amerikai terrortámadások egy csapásra átértékelték. Minthogy a terroristák az egyik gépet ilyen kések segítségével kerítették hatalmukba, az addig ártatlan, gyakorlati funkciót és járulékos presztízstartalmakat hordozó eszköz mint félelmetes fegyver tûnt föl. Az amerikai légügyi hatóság (Federal Aviation Administration, FAA) azonnali hatállyal megtiltotta, hogy a repülõgépekre vágó és szúró fémeszközöket lehessen felvinni.11 Az intézkedés kiterjedt a fedélzeti ellá-
táshoz használt kések, villák kivonására is (OSM 2001). A szigorítás az interkontinentális járatokon nemzetközi gyakorlattá vált. Fém evõeszközök tömegei váltak használhatatlanná egyik percrõl a másikra, s ezzel párhuzamosan a társaságoknak biztosítani kellett ezek helyettesítését. A társaságokat, a kiszolgáló catering cégeket valóságos anyagi csapásként érintette, hogy tonnaszámra kellett fémeszközeiket mûanyagra cserélni (PURVIS 2002). Az intézkedés megpecsételni látszott egy tárgyfajta életét. Míg az élménykonzerválóknak és az utazási trófeák halmozóinak vagy az utazási csecsebecsék megszállott gyûjtõinek alkalmi kártevései éppen hogy csak ritkították a rendeltetés szerint használt készletet, 2001. szeptember 11. után maga a „rendeltetés szerinti” használat lehetõsége szûnt meg. A tárgy instrumentalitása hirtelen új tartalommal bõvült: a „gyakran szúrásra is használható” potenciális adottságát egy globális hatású biztonságpolitikai döntés az elsõdleges eszközjelleg fölé helyezte. A forgalomból való kivonásuk megteremtette a már „elorzott” példányok igazi ritkaságértékét, a föl nem használt készletek egy része pedig bekerült a nosztalgiacikkek mûkereskedelmébe. Az eBay esetenként ma is akár tucatnyi, ugyanazon társaságtól származó kést kínál eladásra. Egy New York-i, régi éttermi felszerelésekkel, asztalnemûkkel, étkészletekkel, edényekkel foglalkozó cég, miután vezetõje Syracuse város egy raktárában nagy készleteket fedezett föl, elkezdte a National, Northwest, USAir, United légitársaságok elsõ osztályú utasai által egykor használt kések, kanalak, villák forgalmazását. Az Onieda gyár készítette alpakka evõeszközöket 2,50 és 3,95 dollár közötti áron dobták piacra.12 Történeti léptékben a kés ekkor egy egész korszak, egy utazási-turisztikai világ mementója lett. Nem pusztán jelentést váltott, hanem társadalomtörténeti léptékben nézve változtatta meg státusát. Sûrítetten, mintegy lezárva foglalja magában az általános és a különös használati kontextusokból származó eszközjellegét és jeltartalmait. Emiatt s ekkor válik igazán jelentésteli tárggyá. Nem tûnt el végleg, de ekkor csak a nosztalgiacikkek piacán kelhetett újra életre. A történet azonban két újabb változásnak köszönhetõen itt nem ér véget. Egyrészt a félelem enyhültével lazult a kések fedélzeti használatának általános tilalma, s ennek hatására újra csak elõkerültek a fém evõeszközök (az elsõ osztályon), másrészt a hagyományos polgári légi közlekedést új kihívások érték, melyek, úgy tûnik, átértékelik a repülõgépes utazások szokás- és tárgyi világát is. Pontosan nem követhetjük, hogy a késhasználati tilalom szigora milyen lépésekben és hogyan lazult fel. Az kétségtelen, hogy az új renddel szemben az utasok, különösen a rendszeresen utazók általában nagy ellenérzéFEJÔS
ZOLTÁN:
Esszé
egy
késrôl
sekkel viseltettek. Bõven találhatók errõl vallomások egy, az interneten 2001 novemberétõl létezõ független website-on (www.airlinemeals.net), amely kizárólag a légitársaságok étkezési szolgáltatásaira szakosodott; reklámja szerint: „the world’s first site about nothing but airline food”.13 Ez nem a légi catering szakmai fóruma,14 hanem az utasoké, akik a felszolgált ételek fényképeit és az ételekkel kapcsolatos véleményeket, észrevételeket teszik közzé. Az alkalmi hozzászólók között olykor hivatásosak, például légiutas-kísérõk is vannak. A praktikus információk, hírek megosztása mellett az olvasók rendszeresen véleményt nyilvánítanak a legjobb, illetve a legrosszabb étkezést felszolgáló légitársaságokról, járatokról, valamint a fedélzeti ellátás és a légi közlekedés különféle kérdéseirõl. Miközben a fórum betölti gyakorlati funkcióját, azaz tájékoztat arról, hogy hol milyen ellátásra számíthat az utazó, a képek egy valóságos és rendkívül változatos szolgáltatóipari ágazatra vetnek fényt. Érzékeltetnek ezenfelül egy sajátos fantáziavilágot is, ami e kollektív játék résztvevõinek kommentárjaival a különlegességek elérhetõségének, sõt mintegy habzsolásának igézetével kecsegtet. A szeptember 11-i korlátozások bevezetése után a máshoz szokott gyakori utazók a hús vágására nem kifejezetten alkalmas könnyû mûanyag késeket nagy kedvvel ostorozták. Még a legexkluzívabb Concorde-járatok drága minõségi mûanyag eszközeivel is elégedetlenek voltak.15 Az airlinesmeal.net hozzászólói többnyire kétségbe vonták a tilalom értelmét a gépek biztonsága szempontjából is. Többször említettek olyan nemzetközi járatokat, amelyeken a fémeszközöket újra látták, vagy fényképek alapján látni vélték. Ezt mások cáfolták. A fórumon közzétett vélemények, fényképek alapján mindenesetre arra következtethetünk, hogy a gyakorlat nem egységesen változott; legmerevebbek a hivatalos amerikai és brit szabályozás alapján mûködõ társaságok maradtak. Mások fokozatosan enyhítettek a szigoron, lassanként s rendszerint az elsõ osztályon újra bevezették a fém evõeszközöket. Egyébként ezt követve a Malév 2005 nyarán tért vissza az elsõ osztályon a fémhez. Ma jellemzõen a vegyes eszközhasználat az általános. Újabb fordulatként a fapados „lázadás” az épp visszatérõben lévõ presztízsjavak, így a fémkések elleni támadásnak is bizonyult. Az olcsóság érdekében ezek az új vállalkozások visszafogták a szolgáltatásokat, minimálisra csökkentették az utasok ellátását, és lényegében megszüntették fölöslegesnek tartott kényeztetésüket.16 A fapados légitársaságok gépein az evõeszközök és a poharak a legolcsóbb eldobható polisztirolból készülnek. A fémkések, -villák, -kanalak, az üveg boros- és üdítõspoharak végérvényesen a repülõgépen utazók szûkebb rétegének komfortjához tartoznak: ismét az exkluzivitás kellékei. A fém ilyen újabb
12 Remember when airplane travel included real metal eating utensils (or real food, for that matter)? Washington Post, August 19, 2004; Page H03 (internetes kiadás); vö. http://www.fishseddy.com. 13 Az alapító, Thomas Reinier Rotterdamban született grafikus tervezô abból a megfontolásból kezdte el közzétenni saját utazásai alkalmával az elé került ételekrôl készített fényképeit, hogy ezzel mások érdeklôdését szolgálja. A rendszeresen utazók felkapták az ötletet, és tevékeny részesei lettek e sajátos információcserének. A 2006. február 25-i állapot szerint a hely 16 099 képet tartalmazott 514 légitársaságtól. A site és ez a képkavalkád a visualizing leisure (STEWART–FLOYD 2004) sajátos esete, s mint ilyen vizuális formában szemlélteti, illetve fejezi ki az utazások képzetvilágának egy vetületét. Aligha hihetõ, hogy a sitenak lennének olyan látogatói, akik puszta érdeklõdésbõl pásztázzák a légitársaságok nyújtotta ételek fotóit – hasonlóan a bedekkerek olvasgatásához, az utazási filmek megtekintéséhez –, így a már „beavatottaknak” tartja fenn az újabb és újabb utak, a még meghódítandó desztinációk – és ételkülönlegességek, ínyencségek – iránti vágyat. A hivatásosak számára visszajelzést jelentenek, ami alapján az elõforduló ballépések orvosolhatók, a fedélzeti kiszolgálás – a cégek közötti piaci verseny jegyében – pedig újabb formai és tartalmi fortélyokkal bõvíthetõ. A praktikum és a vágyak világa szétválaszthatatlanul eggyé válik. A fórumnak gyûjtõi rovata is van, ahol eszmecsere zajlott arról, hogy „mit gyûjtenek leginkább az utasok a fedélzeten” (http://www.airlinemeals.net/forum3/viewtopic.php?id=79).
37>
14 A fô szakmai orgánum az Egyesült Államokban megjelenô Onboard Services Magazine. 15 2003–2004 folyamán két topic foglalkozott a témával: http://www.airlinemeals.net/ forum3/viewtopic.php?pid=253 (2005. június 25-i állapot); http://www.airlinemeals.net/ forum3/viewtopic.php?id=135. 16 A repülôgépeken nyújtott szolgáltatások visszafogásának gondolata már az 1970-es évek második felében felmerült (a Skytrain választható és nem kötelezô ételszolgáltatása), de az nem kapcsolódott össze más, az utazásokat lényegesen egyszerûsítô és olcsóbbá tevô lépéssel, így nem törte meg az uralkodó rendszert, utazási stílust. Mindenesetre az akkor megjósolt „semmi ellátás” mint a tömeges utazási igények egyik lehetséges következménye (HUDSON–PETTIFER 1979: 209) valósággá lett.
38
szimbolikus tartalmát a mûanyag és az üzleti szempontból tudatosan vállalt takarékosság kontextusa szabja meg. A repülõs fémkés tehát – bár az elmúlt öt évben erõs támadások érték –, úgy tûnik, mégsem halt meg, visszatért. Az átmeneti korszak hatása, közelebbrõl a mûanyag azonban megtépázta tekintélyét, a praktikum mellett még presztízsszempontból is, mert a minõségi mûanyagok bizonyították, hogy velük is biztosítható az exkluzivitás, bár ezt a közönség nem fogadta teljes egyetértéssel. A fém mintegy a „régi jó utazási világ” jelképe utáni vágy formájában jelen van a repülõgépes utazásokhoz tapadó fantáziavilágban.
Összegzés „A világ egészére kiterjedõ légi utazás legszürreálisabb voltában párhuzamos univerzum” – írja könyve elsõ mondatában Keith Lovegrove (LOVEGROVE 2000: 7). Az Air Lanka légitársaságtól származó egyszerû késsel tett körutazásunk ennek egyetlen tárgyi vonatkozását és annak fogyasztói oldalát mutatta be. Az elemzés példájául választott eszköz egy banális tárgy rendkívül komplex, ebbõl az „univerzumból” eredõ szimbolikus viszonyrendszerét érzékeltette, ami csak részben függ össze elsõdleges használati lehetõségeivel, azaz instrumentalitásával. A tárgy formai és jelentéstani aspektusai önmagából tehát csak korlátozottan olvashatók ki. Szükség van más tárgyakkal, illetve a kultúra más területeivel való összefüggések figyelembevételére ahhoz, hogy a tárgyak természetét jobban megértsük (REYNOLDS 1987; KNAPPETT 2005). A példa azt mutatja, hogy a tárgy formáját, tárgyiasságát és jelentéseit „komplex személyes, politikai és gazdasági kapcsolatai függvényében változtatja” (GEISMAR–HORST 2004: 8). A repülõs utazások kontextusában változik a forma, az anyag, ami gazdasági jellemzõkkel és rendszerek alapján írható le. A repülõs fémkés létét részben szintén gazdasági, de még inkább politikai okok – a nemzetközi terrorizmus elleni védekezés – értelmezték át. Voltaképpen ez az összefüggés egy tárgytípus anyagiságát változtatta meg. A tárgy jelentésének személyes vonatkozásai többféle használati kontextusba szövõdnek, a repülõgép fedélzetén való használattól az élmény tárgyiasításán, megõrzésén keresztül a jelen értelmezési kísérletig. Az elemzés kimondatlanul, de erõsen támaszkodott Carl Knappett tárgyelméleti munkájára. A szerzõ egy helyütt kifejti, hogy a tárgyak mindenféle regiszterben létezhetnek, így ugyanaz a tárgy éppúgy lehet banális, mint mágikus. „A tárgyak – írja – ezekben a regiszterekben más tárgyakkal, cselekményekkel, tudásokkal/eszmékkel különféle kapcsolatokkal bírnak. A mindennapi, a mûvészi és a mágikus tárgyak közötti különbségek ily módon valószínûleg ezekben a hálózatszerû konfiguráMADOK–FÜZETEK
3/2005
ciókban rejlenek. Egy tárgynak az egyik regiszterbõl egy másikba való átmenete a hálózat topológiájának újrarendezését (vagy a megszûntét?) kívánja meg.” (KNAPPETT 2005: 131.) Az itt tárgyalt kés esete a „más tárgyakkal, cselekményekkel, tudásokkal/eszmékkel” való viszony változásának dinamikáját tanúsította. Innét visszafelé következtetve a kés különbözõ regisztereit lehetséges kimutatni. A kés mint egy tárgyosztály tagja a „vágásra, gyakran szúrásra is használható” eszközök egyike. További vonása, hogy speciális típus, azaz a repülõgépeken az utasok ellátásához használt felszerelés egyik eleme. Fontos specifikuma, hogy egy készlet része – a szervírozás egyik eszköze. Szintén meghatározó jegye, hogy fémbõl készült, ami többszörös jelentésváltozáson megy át a mûanyagból készített hasonló tárgyak viszonyában. A kés gyökeresen más regisztere, hogy fegyverré válik, illetve annak is tekinthetõ. Láttuk e kést mint emléktárgyat, s közvetve utaltunk arra, hogy elvileg mûtárgy is lehet, ha gyûjteménybe, múzeumba kerül (ami eddig jellemzõen nem fordult elõ). Mûtárgy lehet két regiszter szerint is: mûvészi-esztétikai értelemben bekerülhet egy designgyûjteménybe, társadalomtörténeti, kulturális vonatkozásai, mementó volta miatt pedig történeti vagy néprajzi-antropológiai kollekciókat gazdagíthat. Úgy tûnik, hogy a tárgyak jelentéstelisége messzemenõen összefügg azzal, hogy hány regiszterben fejtik ki aktivitásukat.
Irodalom ANDERSSON, Jens 2005 In Flight Food Delivery Concept. In cooperation with Scandinavian Airlines. Master Thesis. Institute of Design, Umea University. Internetcím: http:// www.jensandersson.com/projects/sas/web/jens_andersson_report.pdf. APPADURAI, Arjun 1986 Introduction: Commodities and the Politics of Value. In APPADURAI, Arjun (ed.): The Social Life of Things: Commodities in Cultural Perspective. Cambridge, Cambridge University Press, 3–63. BAUSINGER, Hermann 2004 Ding und Bedeutung. Österreische Zeitschrift für Volkskunde, Jg. 107. Nr. 3. 193–210. BORBÉLY Mihály 1996 Légi catering. A Vendég, 11. sz. 18. ELEK Lenke 1996 Jó étvágyat a levegõben. A catering része az imázsnak. GSZT, 6. évf. 7. sz. 7. FEJÕS Zoltán 2003 Az utazás emlékezete: a tárgyak, a képek. In FEJÕS Zoltán – SZIJÁRTÓ Zsolt (szerk.): Helye(in)k, tárgya(in)k, képe(in)k. A turizmus társadalomtudományos magyarázata. Tanulmányok. Budapest, Néprajzi Múzeum, 7–18. (Tabula könyvek, 5.)
FEJÔS
ZOLTÁN:
Esszé
egy
késrôl
FEJÕS Zoltán – FRAZON Zsófia (szerk.) 2006 Plasztik mûvek. Alternatív mûanyagtörténet a celluloid könyvtáblától a felfújható fotelig. Budapest, Néprajzi Múzeum. (MaDok-füzetek, 4.) GEISMAR, Haidy – HORST, Heather A. 2004 Introduction: Materializing Ethnography. Journal of Material Culture, vol. 9. no. 1. 5–10. GRIESHOFER, Franz – PALLESTRANG, Kathrin (Hrsg.) 2003 Messerscharf. Reflexionen über einen Alltagsgegenstand. Wien, Österreisches Museum für Volkskunde. (Kataloge des Österreischen Museum für Volkskunde, 83.) GROTKAMP-SCHEPERS, Barbara (Hrsg.) 1997 Essen Unterwegs. Kunststoff auf Reisen. Solingen, Deutsches Klingenmuseum. GYÖMREI Sándor 1934 Az utazási kedv története. Budapest, Gergely R. HARTNIK, A. E. 2001 Kések enciklopédiája. Budapest, Gabo. HOFER Tamás 1963 Az Állattartás Gyûjtemény. Néprajzi Értesítõ, 40. évf. 94–99. HUDSON, Kenneth – PETTIFER, Julian 1979 Diamonds in the Sky. A Social History of Air Travel. London, The Bodley Head Ltd. – British Broadcasting Corporation.
JONES, Peter – 1988 Food Service Operations. A Comparative Survey of the Catering Industry. London, Cassell Educational Limited. – 2004 Flight Catering. Oxford, Elsevier Science & Technology Books. KNAPPETT, Carl 2005 Thinking Through Material Culture. An Interdisciplinary Perspective. Philadelphia, University of Pennsylvania Press. KÓCZIÁNNÉ SZENTPÉTERI Erzsébet 1973 Az utasellátás története. Gördülõ szállodák – pályavendéglõk. Budapest, A Magyar Vasútmodellezõk és Vasútbarátok Országos Egyesülete. LOVEGROVE, Keith 2000 Airline: Identity, Design and Culture. London, Laurence King Publishing. LÖFGREN, Orvar 1999 On Holiday: A History of Vacationing. Berkeley – Los Angeles – London, University of California Press. LYSAGHT, Patricia (ed.) 1998 Food and the Traveller. Migration, Immigration, Tourism and Ethnic Food. Proceedings of the 11the Conference of the International Commission for Ethnological Food Research, Cyprus, June 8–14, 1996. Nicosia, Intercollege Press – The Department of Irish Folklore, University College Dublin. IRODALOM
MAQUET, Jacques 1993 Objects As Instruments, Objects As Signs. In LUBAR, Steven – KINGERY, David W. (ed.): History From Things: Essays on Material Culture. Washington, D.C.: Smithsonian Institution Press, 30–40. MILLER, Daniel 2001 Possessions. In MILLER, Daniel (ed.): Home Possessions. Material Culture behind Closed Doors. Oxford – New York, Berg, 107–121. OSM 2001 Security and Foodservices. Change after Tragedy. Onboard Services Magazine, vol. 33. no. 5. PURVIS, Andrew 2002 Dinner with altitude. The Observer, Guardian Unlimited digital edition, July 14. Internetcím: http://observer.guardian.co.uk/ foodmonthly/story/0,9950,7534 09,00.html. REYNOLDS, Barrie 1987 Material Systems: An approach to the study of Kwandu material culture. In REYNOLDS, Barrie – STOTT, Margaret A. (ed.): Material Anthropology. Contemporary Approaches to Material Culture. Washington, University Press of America, 155–187. ROGAN, Bjarne 1996 Le couteau traditionnel comme symbole national en Norvège. Ethnologie française, t. 26. no. 1. 50–57.
SEGALEN, Martine – BROMBERGER, Cristian 1996 L’objet moderne: de la production sérielle à la diversité des usages. Ethnologie française, t. 26. no. 1. 5–16. SILVÉN, Eva – BJÖRKLUND, Anders (red.) 2006 Svåra saker. Ting och berättelser som upprör och berör. Stockholm: Nordiska museets förlag. STEWART, William P. – FLOYD, Myron F. 2004 Special issue introduction. Visualizing leisure. Journal of Leisure Research, vol. 36. no. 4. 445–460. VIDONNE, Florence 2005 Couteaux d’hier et aujourd’hui. Paris, La Maison Rustique.
39>