FEHÉR ANIKÓ „TÚL A VÍZEN EGY KOSÁR, ABBAN LAKIK EGY MADÁR…” Élményközpontú népzenetanítás a felsõoktatásban Kodály útmutatása alapján*
N
„Mikor fordul egy nép kórjóslata aggasztóra? Amikor természetes szaporodása megáll, mondja a statisztikus. Amikor közügyei nem érdeklik többet, mondja az államférfi. Amikor szabadságáért gyáva fegyvert fogni, mondja a szabadsághõs. Amikor a múltját elveszíti, tesszük hozzá mi.”1
agyanyáink és az õ elõdeik tudásukat nagyrészt közvetlenül saját szüleiktõl kapták. A lányok édesanyjukkal együtt varrogattak, énekeltek, fõztek, a fiúk együtt vágták a fát, mûvelték a földet, nyergelték a lovat. A XX. század közepétõl ez a folyamat szinte teljességgel megszakadt, a hagyományos tudás átadásába egy intézmény, az óvoda illetve az iskola ékelõdött. Az okok között elsõsorban a nõi emancipációt s a hagyományos nemi szerepek másként való értelmezését említhetjük. Modernebb lett a világ, a megélhetés általánosan véve egyszerûbbé vált, de sok minden elpártolt mellõlünk. Mára szinte eltûntek a mesébõl soha ki nem fogyó, mindig süteményillatú nagyanyók, akik úgy tudtak figyelni az unoka szavaira, hogy minden mást kikapcsoltak, akiknek akkor csak az volt a fontos. Ma már nemcsak az anyák, de a nagymamák nagy része is dolgozik, s a beszélgetéseket ha más nem: a mobiltelefon csengése szakítja meg gyakran. Nem, nem sírom vissza a mesésnek tûnõ múltat. Nehéz idõk voltak azok. Gondoljunk csak bele, ma mennyivel könnyebb: tüzelõhordás és tûzrakás helyett a mikróban gombnyomásra melegszik fel a mélyhûtõbõl elõvett étel, s a sok bíbelõdés helyett még meg is nézhetünk valamit a tévében. Igen. De a sok bíbelõdés alatt különbözõ generációk beszélgethettek egymással, gondolatok szárnyalhattak szabadon, s a lélek feltöltõdhetett. Nem a favágást, nem a sok nehéz fizikai munkát, nem a gyakori létbizonytalanságot sírom vissza, hanem az emellett meglévõ emberi közelséget, biztonságos emberi kapcsolatokat, generációk tiszteletteljes és gyümölcsözõ együttélését, amikor a nagymama tanította kisunokáit énekelni, játszani, az édesanya csitította el a fáradt kis test és lélek nyugtalanságát a maga dúdolásával. Mi az akadálya annak, hogy ezt az idillinek tûnõ romantikus élethelyzetet mai, szép új világunkban is megteremtsük? Hogy visszacsempésszünk valamit – ha csak percekre, vagy ha csak idõnként is belõle? Bizonyára semmi. Ha megismerjük és megértjük a múlt jelenségeit, könnyebb lesz a dolgunk. Mindez segít döntéseinkben, erõt és biztonságot ad a jövõhöz, megszépíti mindennapjainkat. Ezek voltak azok a gondolatok-elképzelések, amelyek elindítottak úttörõ munkámban. Az ELTE Tanító- és Óvóképzõ Fõiskolai Kar adjunktusa vagyok negyedik féléve.
*A KÓTA által szervezett VI. Magyar és Nemzetközi Karvezetõ Konferencián (Budapest, 2007. márc.2-6.) elhangzott elõadás szerkesztett változata. 1 Németh László: Kisebbségben. II. Kiforgatnak a múltunkból. 1942.
26
Mindjárt az elején, a múlt tanév kezdetén merült fel a gondolat, hogy indítsunk egy afféle szabadon választható kurzust népzenébõl. Biztattak a kollégáim, hogy már nyolc fõtõl elindulhat a dolog. Akkor tizenöten jelentkeztek, elsõsorban óvónõk. Legutóbb nyolcvanan regisztráltak, de számos hallgató jön egyéb helyekrõl. Mi lehet ennek a titka? Aki zenésznek tanult bármilyen fõiskolán, jól emlékszik egyetemi, fõiskolai életére, de már a konzervatóriumban is volt – népzene óra. A vizsgákra bizonyos mennyiségû dalt kellett megtanulni, s az órákon gyakran recsegõ felvételeket hallgattunk – sokszor bizony értelmetlen szöveggel. Persze, nagyon sok kivétel volt és van ma is az oktatók között. Ma már nagyon sok olyan tanár van, aki valóban szívügyének tekinti a népzenét és úgy adja tovább, ahogyan azt kell. Nézzük – ismét csak Kodályt idézvén – mit is akarok én mondani ezekkel a régi dalokkal, hogyan szeretném tanítani a magyar népzenét. Az óra címe: csodálatos népzene. Igazából etnomuzikológiai alapvetés, de sokat számít a jól megválasztott cím: ezért döntöttem emellett. A népzenetanításnak a felsõoktatásban kettõs a célja: – megtanítani a hallgatókat a népzenetudomány alapjaira, dalkincsüket növelni, népzenetörténeti tudásukat és stílusismeretüket bõvíteni – felkészíteni õket mindezek továbbadására A munkát úgy képzeltem, hogy négy félév alatt megpróbálok mindent elmondani a hallgatóknak a magyar népzenérõl. A két alapvetõ stílusrétegrõl, a tájegységekrõl és a népzenekutatás történetérõl. Így bárki bármikor bekapcsolódhat, mindegy, hogy mivel kezdi. Félév elején mindig van egy-két olyan óra, amikor összeszedjük a legfontosabbakat, tisztázzuk a nép és a népdal, a népzenekutatás és népzenetörténet fogalmakat. Heti egyszer 60 percben folyik az oktatás, ami tõlem igen nagy fegyelmet követel, hisz szívesen mesélnék órákon át. Sokat töprengtem azon, hogyan is kezdjem, mit is mondjak el tanítványaimnak arról, ami az én legfontosabb ügyem, amivel a legtöbbet foglalkozom. Gyorsan született a döntés: kezdjük az új stílussal. Bartók népzenei rendezési törekvésének is elsõ kiválasztó elve volt a repriz megléte vagy nem léte – azaz új stílusú-e a dal (B-osztály) vagy sem. Ez az a stílustömb, amely a leginkább megérthetõ. Követhetõ, könnyen elsajátítható, formatani szempontból könnyedén elemezhetõ. Ezzel kezdtük. Jó volt ez azért is, mert az új stílusú dalok szövege is közelebb áll a mai fiatalokhoz, mint sok régi szöveg. Ezek a dalok – mint általában a népdalok – a szerelemrõl szólnak, az elválásról, a katonaságról, a bánatról. Elõadásmódjuk is legtöbb esetben tempo giusto, ami közelebb áll a fiatalok szívveréséhez. (Itt jegyzem meg, hogy nézetem szerint régi rétegû, parlando dalt 12 éves kor alatt nem lenne szabad tanítani, hisz nehezen tudják értelmezni a gyerekek ezt az elõadásmódot.) Hallgattunk citerazenekari és népdalköri felvételeket, s hamar rájöttem, jól döntöttem. A fiatalokhoz – egy kis magyarázat segítségével gyorsan közel kerülnek a képekkel tüzdelt szerelmes dalok, a búcsúzó katonanóták és egyebek. Eszembe se jutott, hogy ne eredeti anyagot vigyek be hozzájuk. Kizárólag néprajzi gyûjtést, parasztelõadókat hallgattunk. Még a folkszínpad jeleseit sem tartom olyan jónak, hogy velük felvegyék a versenyt! Nem csalódtam, a hallgatók is így találták! Megtanulták, hogy annál hitelesebben senki nem tudja elénekelni a dalt, mint aki átéli. Az, aki nem színpadi produkcióként adja elõ, hanem saját sorsának vetületeként. 27
A második félévben a tájegységek különbségeivel és jellemzõivel foglalkoztunk. A harmadik félévben mertem vállalkozni a régi réteg stílustömbjeinek vizsgálatára. Ez a legszebb és legátfogóbb anyagrész, rengeteg példát kell hallgatni ahhoz, hogy érthetõvé váljanak a különbségek. A negyedik félév – ez tart most – a népzenekutatás és rendszerzés történetét taglalja. Már a kisiskolások is hallanak arról, hogy Kodály és Bartók elindultak népdalt gyûjteni. De hogy mit találtak, hogyan küzdöttek meg az elõítéletekkel, miért dolgozták fel, adták ki õket, arról már kevésbé. Érdekes megemlíteni pl. Virág Benedek esetét, amikor Kazinczytól kérdezi, nem ismeri-e a dal folytatását, amit az ablakon át hallott. Eszébe sem jutott, hogy õ maga megkérdezhetné a cselédlánytól. Vagy Bartók híres gyergyókilyénfalvi párbeszédét. Esetleg Veress Sándor moldvai keserves napjait, a monoton kosztot, a bolhák hadát. A népzenegyûjtés nem mindig romantikus boldogság, gyakran nehéz megküzdeni az eredményért. Tankönyvül Vargyas Lajos: A magyarság népzenéje c. alapvetését választottam, melyhez tíz CD tartozik, de ma már kapható az egész CD-ROM formájában is. Fontos ugyanis, hogy minden korosztály olyan könyvet kapjon a kezébe, amit neki szántak. Ez a mû fõiskolásoknak, egyetemistáknak – és felnõtt érdeklõdõknek készült, tudományos igénnyel és mértékkel. Mégis olvasmányos, partnernek tekinti az olvasót. Gazdag dalanyag tartozik hozzá. Elõadásaimat legtöbbször feltettem a honlapomra is (www.feheraniko.hu), így a hallgatók tovább gondolhatták az elõadásokat. Minden félév végén hívok egy-egy vendégelõadót. Énekelünk is az órákon, de kétségtelen, hogy nem a daltanulás a fõ célja a kurzusnak, arra itt sajnos nincs idõ. Amit hallgatunk, azt meg is beszéljük. Ha lehet, kivetítem a kottát, így látják is, amit hallanak. A szövegek értelmezése rendkívül fontos része a munkámnak. Így a gyakran figyelem nélkül, rutinból énekelt dalok is új értelmezést nyernek. Szívesen emelek ki egy-egy gondolatot, amirõl érdemes beszélni – huszonéveseknek. Ilyen volt legutóbb az a mezõségi, magyarszováti dal, melyet vagy tizenöt versszakkal gyûjtöttem: Azt gondoltam míg a világ Mindig ég a gyertyavilág. De már látom, hogy elalszik Az én babám rám haragszik. Vagy egy moldvai szakasz: Akármerrõl fújjon a szél Csak engemet egyedül ér. Fú mást is, de gyengébben ér S engem igen élesen ér Ezeket a mondatokat, gondolatokat ízlelgetve más dimenzióba kerülhetünk. Más lesz a fontos utána, mint elõtte volt. Remélem, óráim után legalább egy ideig másként gondolkodnak és viselkednek hallgatóim. 28
Sokan azonosítják a népzenét valamiféle öregeknek való, fáradt, régi dologgal. Hiszen a gyûjtésekben rendre idõs, fáradt hangok szólalnak meg. Ma már. De nem így volt ez Kodályék idejében. Akkor még a helyén volt minden, azok énekelték a népdalokat, akiknek kellett, vagyis a fiatalok. Mert mirõl is szólnak dalaink? Szinte kivétel nélkül a szerelemrõl, elválásról s a katonaságról. Márpedig ezek az élet hajnalának dolgai! Vissza kellene tenni ezeket a gondolatokat, kiénekelt érzéseket oda, ahová valók, bimbózó ifjaink ajkára és gondolatai közé! Ezen dolgozom, s mondhatom, vannak sikerek. A régi paraszti világban tehát a hagyományokba belenevelõdött a gyerek. A szó magyarázatához ismét az íróhoz fordulunk: „A népek emlékezete a hagyomány. A hagyomány: egy nemzet válasza életkörülményeire, a nemzet igazi személyisége, mellyel idõben önmagához és feladataihoz hû maradhat.”2 De figyelmeztet fontosságára az agykutató is: „Az emberré válás után évezredeken keresztül párhuzamosan nõtt az agy befogadóképessége. Mára párhuzamosan ollóvá vált szét. Az emberi agy felvevõképessége biológiai okból nem tud gyorsabban nõni. Mivel minden kapacitást leköthet a külsõ információk befogadása, nem tud figyelni a belsõ világra, amely az évezredes kulturális örökség hordozója.”3 S hogy tünékeny, változó, kényes valami, ezt írja le az író, aki felelõs a nemzetéért: „… a fényt tulajdon árnyéka emészti el, a hagyományt önmaga látszata, a konvenció, a historizmus. Ezért súlyos tévedés összetéveszteni a magyar nemzeti hagyományt a bõ gatyával, meg a múlton való kesergéssel…A hagyomány nem magánügy: a közösségben képes csak elevenné válni.”4 Nemigen lehet hitelesen és jól népdalt, népzenét, de a tudományát sem tanítani, ha a dalt, mint a hagyomány szerves részét teljesen kiszakítjuk környezetébõl. A népdal nem hangok sorozata, amelyet egy bizonyos szövegre ráhúzunk. Nem is példatár a különféle zenei jelenségek magyarázatához – bár kétségtelen, hogy arra is jó. A népdal a magyar lélek tükre, a mindennapokban született, mégis az emberiség örök problémáit feszegetõ, arra magyarázatot adó irodalmi-zenei képzõdmény. Bartók egyszerûen ennyit mond: Népdal az, amit sokan és sokáig énekelnek. Kodály szerint az a fontos, mi az, amit a nép énekel. Szendrei Janka szerint a népdal a magyar falu zenemûvészete, elsõsorban a parasztságé. Fölmerülhet a kérdés: hogyan viszonyulnak mindehhez napjaink huszonéves fiataljai? Érdekli-e õket ez a sok régiség? Bátran mondhatom: szájtátva hallgatják! Kétségtelen, hogy az elõadásmódon is igen sok múlik, de ha a tanár szereti amit csinál… Hogy sokféle kultúra van, ahhoz nem fér kétség. Magának a szónak – kultúra – értelmezése sem egyszerû, hisz változékony, mobilis jelenségrõl van szó. Zenekultúráról beszélvén azonban mindenképpen érdemes azt a felosztást szem elõtt tartani, mely magas kultúráról és paraszti kultúráról beszél. A paraszti kultúra része a népzene, tehát a népzene a nép „alkotása”. A nép fogalma a Néprajzi Lexikon szerint: az, amivel a néprajz foglalkozik. S mint ilyen, lassan kivész. Napjainkban nem veszett ki azonban teljesen az a réteg, amely emlékszik még a néphagyomány életére, virágzására.
2 Németh László: A minõség forradalma. 3 Freund Tamás elõadása, 1999. 4 Czakó Gábor: Beavatás
29
Óráinkon a népzene mint a folklór része jelenik meg, tehát bõséges néprajzi magyarázatot is adok minden órán. Arról is beszélünk, milyen a dalt termõ vidék viselete, milyenek a táncai. Néha a tanár s a hallgatók is táncra perdülnek… Gyakran nézünk néprajzi hitelességû filmeket, megnézzük, hogyan viselkedik a parasztember éneklés közben. A szokások is fontos részét képezik a tananyagnak. Mindig tudjuk, éppen milyen szakában vagyunk az évnek, s milyen népszokások tartoznak ahhoz az idõszakhoz. Õk maguk is megismerik ezeket, s nem csodálkoztam, mikor kiderült, sok lány készített Luca cédulát december 13-án – tudni akarván ki lesz a férje. Nem taníthatjuk tehát a népdalt teljesen kiszakítva hagyományos környezetébõl. Nem taníthatjuk meg úgy, hogy ne értsük a dal minden szavát. Mi az az ispiláng? Mit csinál a béres? Mi a kis kece? Mi a pitty-patty? Mi a sarjútüske? A járomszög? Az asztag? Mit csinálnak a fonóban? Az iglice virág, vagy madár? Ki az a mátka? A babám a gyerekem, vagy a szeretõm? Mennyit ért egy garas? Mire jó az ösztöke? Mi a zsendice? stb. stb. Vajon tudunk-e kapásból válaszolni ezekre a kérdésekre? Bizonyára nem. Hétfõ délutánonként a Csodálatos népzene órán ezekre és sok másra is választ kaphatnak az arra járók. „És mint az ékszer is holt kincs a láda fenekén, életet akkor kap, ha viselik: a népdal is, mennél többeké lesz, annál nagyobb lesz világító és melegítõ ereje.” (Kodály Zoltán: A magyar népdal mûvészi jelentõsége, 1929. in: Visszatekintés I-II. Sajtó alá rendezte Bónis Ferenc. Zenemûkiadó, 1974.)
30
