Fordította Pap Éva
Erich von Däniken Az istenek űrhajósok voltak! Ősi hagyományok időszerű szemlélete
MAGYAR KÖNYVKLUB
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Erich von Däniken: Die Götter waren Astronauten! © 2001 by C. Bertelsmann Verlag, München, einem Unternehmen der Verlagsgruppe Random House GmbH Hungarian translation © Pap Éva, 2002 Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, részletek közlésének jogát is az írott és elektronikus sajtóban. Kiadja a Magyar Könyvklub, Budapest, 2002, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja Felelős kiadó Révai Gábor, a Magyar Könyvklub igazgatója Irodalmi vezető Ambrus Éva Felelős szerkesztő Balázs István Műszaki vezető Mátay-Mayer Gergely A borítót tervezte Streicher András Műszaki szerkesztő Császár András ISBN 963 547 733 3
ELŐZMÉNYEK Kerek ötvenöt évvel ezelőtt történt a schaffhauseni általános iskolában, Svájcban. Pontosan tízéves voltam, amikor a hittantanárunk előadta, hogy a mennyekben egykor harcok dúltak. Egy nap Lucifer arkangyal mennyei seregeivel a Jóisten trónja elé lépett, és így szólt: „Nem szolgálunk többé téged!” A mindenható Isten erre megparancsolta Mihály arkangyalnak, hogy Lucifert a lázadókkal együtt utasítsa ki a mennyekből. A megbízásnak Mihály lángpallossal tett eleget. A vallástanárom szerint Lucifer ördöggé változott, és azóta csatlósaival együtt a pokolban sül. Ezen az estén fordult elő velem először, hogy komolyan elgondolkoztam. Nekünk, gyermekeknek úgy tanították, hogy az ég a tökéletes boldogság helye, ahová a jók haláluk után kerülnek, s ahol minden lélek bensőségesen eggyé válik Istennel. Hogyan törhetett ki viszálykodás ilyen paradicsomi állapotok között? Hiszen ott, ahol teljes boldogság uralkodik, ahol az Istennel való egység tökéletes, nincs ellenzék, nem jöhet létre viszály. Vajon miért fordult szembe oly hirtelen Lucifer, angyalaival együtt, a mindenható jóságos Istennel? Édesanyám, akitől felvilágosítást kértem, nem tudott magyarázatot adni. Istennél minden lehetséges, vélte aggodalmasan. Még a lehetetlen is. Ennek így kell lennie. Később a gimnáziumban, ahol latint tanulhattunk, megértettem, hogy a Lucifer szó két részből tevődik össze: Lux (fény) és ferre (tenni, hozni). Lucifer tulajdonképpen fénycsinálót, fényhozót jelent. Éppen az ördögnek kell fényhozónak lenni? A latinból merített új felismerésem a dolgokat csak még zavarosabbá tette. Húsz évvel később alaposan áttanulmányoztam az Ótestamentumot, a keresztények ősrégi szent iratát. Itt olvastam a júdeai Ézsaiás prófétánál (Kr. e. 740 körül): „Hogy estél le az égből, te sugárzó Hajnalcsillag! Hogyan zuhantál a földre, te népek legyőzője! Azt mondtad: az égbe akarok felemelkedni, magasan Isten csillagai fölé helyezni trónomat, az Istenek hegyén akarok uralkodni…” [1] Ézsaiás szavait az évezredek folyamán többször megváltoztatták. De vajon mi volt eredetileg az értelme? János apostol úgynevezett Jelenések könyvében a 12. fejezet 7. és 8. versében is találunk egyértelmű utalásokat az égben lejátszódó harcokra: „És lőn az égben viaskodás: Mihály és az ő angyalai viaskodnak vala a sárkánnyal; és a sárkány is viaskodik vala, és az ő angyalai; de nem vehetének diadalmat, és az ő helyök sem találtaték többé a mennyben.” Sajátságos. Hogy ez az égben történt háborúskodás nem egyszerűen kitalálás, azt más népek hagyományai is bizonyítják. Az Egyiptomi Halottas Könyvben olvasható, hogyan harcolt Rá, a hatalmas Napisten a világmindenség szakadár gyermekei ellen. Ez az a bizonyos szöveggyűjtemény, amit a mumifikált halottak sírjába helyeztek, ezzel segítve őket, hogy a túlvilágon el tudjanak igazodni. Rá isten, így írják, a harc folyamán a „tojását” soha nem hagyta el. [2] Harcok az égben? A világmindenségben? Avagy tudatlan őseink pusztán a jó és a rossz bennünk zajló harcára gondoltak? Netán egy zivatar idején felbukkanó atmoszferikus jelenségről képzelték, hogy az a világűrben lejátszódó csata? A sötét felhők harcoltak a Nap ellen? Avagy ennek a zavaros elgondolásnak az alapja egy napfogyatkozás, ahol valami szörny a Napot mintegy felfalja? Mindezek a természetes magyarázatok nem lendítenek bennünket előre, miként a következőkben majd látni fogjuk. Ha a Lucifer és Mihály arkangyal közti harc csak a régi zsidó emlékekben fordulna elő, akkor át lehetne siklani felette. Ez azonban nem így van, sőt igen sok ősrégi történet meglepően hasonló módon számol be róla.
Tibeti kolostorokban évszázadokon keresztül őriztek szövegeket, melyeket Dzyannak neveznek. Kell lennie valamiféle eredeti szövegnek, amely az indiai templomok könyvtáraiból előkerülő számos Dzyan-töredék alapjául szolgálhatott. Falemezek közé szorított szanszkrit iratok százairól van szó. Itt olvasható, hogy a „negyedik” világban megparancsolták a fiaknak, hogy alkossák meg saját képmásukat. A fiak egyharmada vonakodott a parancsot teljesíteni: „Az öregebb kerekek le s fel forognak, az anyaikra kitölti az egészet. Harc jött létre a Teremtők és a Rombolók között és harc a helyért… Készítsd el számításaidat, Lanoo, ha kereked igazi korát meg akarod tudni.” [3] (Kiemelés a szerzőtől.) Legutolsó könyvemben a görög mitológia egyes részeit tárgyaltam. [4] Ez is égi harccal kezdődik. Uranosz gyermekei az égi rend és a teremtő ellen lázadtak. Rettenetes harcok következtek – Zeusz, az istenek atyja csak egyike a győzteseknek. Zeusz ellen harcolt Prométheusz, mégpedig az „égben”, mivel Prométheusz volt az, aki fent a tüzet ellopta, és a földre hozta. Prométheusz volna Lucifer, a fényhozó? A földgolyó másik oldalán, távol Görögországtól fekszik Új-Zéland. Már több mint száz éve történt, hogy John White etnológus kikérdezte az öreg maori papokat ősi legendáikról. Ezek is a világmindenség háborújával kezdődnek. [5] Az istenek fiainak egy része apjuk ellen lázadt. Ennek a világűrháborúnak a vezérét Ronga-mainak hívták, aki a győztes harc után a földön dőzsölt: „Olyan volt, mint egy ragyogó csillag, mint tűzláng, mint maga a Nap. Mikor leszállt a földre, a földet felkavarta, porfelhőbe borult minden, olyan zaj támadt, mint egy távoli mennydörgés, mint egy kagyló zúgása.” Mindezt nem lehet pszichológiával magyarázni. Itt valami ősemlékezet nyomai őrződtek meg. A Drona Parvában [6], a legrégibb indiai hagyományban a világűr harcait ugyanúgy jegyezték fel, mint az ősi zsidó mondákban, kivéve az Ótestamentumot [7]. Ott is „szent kerekeket” említenek, „melyekben a Cherubok élnek”. Természetesen nem akárhol, hanem az „égben” és „a csillagok között”. Az etimológusok szerint mindezt jelképesen kell felfogni. [8] Ezek a különös történetek [9] csak mítoszok. Csak? Milyen családfára kell felmásznunk, ha őseink mitológiája csak szimbolikus? És ha már szimbólum: minek a szimbólumai? A szimbólum szócska a görög szümballein szóból származik, és „összedobást” jelent. Ha a mítoszok csak szimbolikusan foghatók fel, kíváncsi volnék, hogy mit dobáltak össze? Az a kísérlet, hogy a mítoszok kötetlensége mellett törjünk lándzsát, nem vezet tovább. Olyan társadalommá váltunk, amely minden további nélkül elhiszi a legellentmondásosabb hagyományokat. Hit, a vallás értelmében. Mi azonban nyilvánvalóan nem akarunk egynéhány tényt elfogadni. Ha azt állítom, hogy a Szentírás, mindenekelőtt Mózes első könyvei tele vannak ellentmondásokkal és rémtörténetekkel, és a Jóisten, aki Mózessel beszélt, soha nem lehetett a teremtés igazi Istene, akkor meg vannak botránkozva, és felháborodottan bizonyítékokat követelnek. És ha a bizonyítékokat tálalom, akkor nyilvánosan megkorbácsolnak. Miért? Mert a hitet nem szabad megtámadni. Természetesen csak a nagy vallások hitét. Ha viszont egy kis csoport hitét támadom meg, akkor ez a szabály már nem érvényes. Az emberiség új évezredbe érkezett. Számomra felelősségteljesebb dolog a régi meséket elemezni és új célokat kitűzni.
1. fejezet BIBLIAÓRA – MÁS MÓDON Egyetlen szer a babonák ellen a tudomány. (Henry T. Buckle) Az vitathatatlan, hogy az emberek kételkednek Istenben, gyakran kétségbeesnek. A kérdést mindenki ismeri: hogyan engedhette meg Isten, hogy mindez megtörténjék? Gondoljunk például a második világháborúban meggyötört és meggyilkolt zsidók millióira. Vagy minden diktatúra megkínzott áldozataira. Hogyan engedhette meg Isten, hogy ártatlan gyermekeket megkínozzanak és megöljenek? Hogyan engedhetett népeket éhezni és szenvedni természeti katasztrófák miatt? Hogyan tűrte el, hogy keresztényeket az ő nevében üldözzenek, hogy embereket iszonyatos kegyetlenséggel lemészároljanak, hogy túlbuzgó keresztények más keresztényeket, a boszorkányokat vagy az, úgymond, ördög által megszállottakat csaknem elképzelhetetlen, szörnyű kínzásokkal küldjenek a halálba? Végtelen hosszan lehet sorolni ezeket a kérdéseket, s a válaszok, amelyekkel a megfoghatatlant megpróbáljuk felfoghatóvá tenni, mindig ugyanazok. Bebeszélik nekünk, hogy Isten a meggyötört áldozatoknak különleges helyet tart fenn az égben. Ott, a túlvilági birodalomban nyerik el jutalmukat. Isten döntése talányos, de bölcs. Ember tervez, Isten végez. Hithű teológusok szerint a miért kérdéseket nem kellene feltennünk. Egyedül Isten tudja, hogy mit miért tesz. Lehetséges. De a keresztény, a zsidó és a muzulmán hagyományok szerint is ugyanaz az Isten teremtette az embert a „saját képére és hasonlatosságára”. Mózesnél olvasható, és mindhárom nagy világvallásra érvényes: „És monda Isten: teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra; és uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a barmokon, mind az egész földön és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon. Teremté tehát Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt.” (1Móz 1,26 – kiemelések a szerzőtől) Ha az ember Istenhez hasonló, akkor intelligens is. Nyilvánvaló, hogy Isten az elképzelhető legmagasabb intelligencia. Intelligens lényeknek megvan az a tulajdonsága, hogy kérdeznek, és a kérdésekre válaszokat keresnek. Egy értelmes lény nem hisz el mindenféle dőreséget. És még ha nem vagyunk is Isten hasonmásai, az tény, hogy intelligensek vagyunk. „Isten képével” vagy anélkül. Intelligencián itt a legtágabb értelemben vett kultúra értendő, ami az állatoknál nincs meg. És még valami: Istennek nemcsak legmagasabb intelligenciának kell lennie, hanem természetesen hibátlannak is. Az az Isten azonban, akivel az Ótestamentumban találkozunk, nem hibátlan. Miután Isten az embert férfivá és asszonnyá teremtette, így szólt: „Ímé igen jó.” (1Móz 1,31) Ezt el is várnám egy isteni műtől. Azonban ugyanaz az Úr, aki az embereket teremtette, röviddel azután megbánta tettét: „Megbáná azért az Úr, hogy teremtette az embert a földön, és bánkódék az ő szívében. És monda az Úr: Eltörlöm az embert, a kit teremtettem, a földnek színéről; az embert, a barmot, a csúszó-mászó állatokat, és az ég madarait; mert bánom, hogy azokat teremtettem.” (1Móz 6,6–7) Megfoghatatlan! A hibátlan Isten először megteremti az embert és az állatot, megállapítja, hogy ez igen jó, és ezután megbánja a tettét. Isteni? Egy másik elemi tulajdonsága Istennek az időtlenség. Egy igazi Isten időtlen. Nincs szüksége kísérletezésre, nem kell arra várnia, milyen lesz az eredmény. Csakhogy az Ótestamentumban éppen ez történik. Többször is. Miután Isten megteremtette az embereket, elhelyezte őket a Paradicsomban. Ádám és Éva mindent tehettek, egy kivételével: az almát nem ehették meg. Teljesen mindegy, hogy az alma akár a bűn vagy az első szex szimbóluma is lehet, a lényeg az, hogy egy tilalomról volt szó. Az idő felett álló Istennek már kezdettől fogva tudnia kellett
volna, hogy teremtményei a tilalmat meg fogják szegni – amit ők azonnal meg is tesznek. Ennek következményeként a mélyen megsértett Isten bűnbe esett őseinket kiűzi a Paradicsomból. A keresztény egyház tovább erősíti ezt a logikátlanságot: Ádám és Éva összes leszármazottaira terheli az ominózus eredendő bűnt, amit csak Isten fiának véráldozatával lehet megváltani. Iszonyú elképzelés. Én – és ezt minden könyvemben megismétlem – istenhívő és istenfélő ember vagyok. Imádkozom is. Naponta. Szegény agyam nem tudja Istent definiálni – ezzel már nálam okosabbak is próbálkoztak –, és mégis: Isten számomra egy egészen rendkívüli és bizonyára páratlan valaki. Egyetértek a nagy világvallásokkal: Isten csak egy van. És annak a lénynek, akit Istennek nevezünk, hibátlannak, időtlennek, mindenütt jelen levőnek és mindenhatónak kell lennie. Ezek azok a tulajdonságok, amelyeket mi mély tisztelettel Istennek tulajdonítunk. Valójában soha nem lesz lehetséges az Isten fogalmát körülírni vagy az isteni szellemet valahol az időben meghatározni. A tudomány szerint kezdetben csak hidrogén volt, illetve a Nagy Bumm: Big Bang. És hogyan jött létre a Nagy Bumm? És mi volt azelőtt? A nagyokos asztrofizikusok azt állítják, hogy a Nagy Bumm kerek 15 milliárd évvel ezelőtt történt, és csupán egy másodperc töredékéig tartott. Megmagyarázni azonban a másodperc töredékét nem tudjuk. Semmiből nem tud előállni semmi, itt nem segítenek a legrészletesebb matematikai képletek sem. Albert Einstein (1879–1955) a relativitáselmélet mellett a kevésbé ismert gravitációelméletet is kidolgozta. Mindkettő a makrokozmoszt, úgymond, a „nagy univerzumunkat” magyarázza meg. Aztán jött egy másik zseni a fizika világából, Werner Heisenberg (1901–1976), és kidolgozta a kvantumfizika képleteit, amit máig is csak kevés szakember ért meg. A kvantumfizikával megmagyarázható a mikrokozmosz viselkedése. Mi zajlik a szubatomikus részecskék mögött? A Nagy Bummnál tulajdonképpen a két elképzelésnek – a gravitációelméletnek és a kvantumfizikának – találkoznia kellene. A matematikai elméletek azonban, amikkel megkísérlik a kettőt összekötni, csupán értelmetlen, elvont számok és képletek. Semmi nem passzol össze. Nincs olyan nyilvánvaló elmélet, amit – ha volna – valószínűleg „kvantumgravitáció”-nak neveznének. Az univerzum bölcsője ez idáig zárva maradt. A Nagy Bummal egyidejűleg keletkezett a tér és az idő, ami előzőleg állítólag még nem volt. Mi létezett egyáltalán, mielőtt tér és idő keletkezett? Tér és idő egyidejűleg keletkezett – találták ki éles elméjű, analizáló asztrofizikusaink. Ezért a korszakalkotó felismerésért mérhetetlen sok számítógéppel mérhetetlen sok számítást végeztek el, nemzetközi konferenciákat szerveztek, és mélyenszántó előadásokat tartottak. A tudomány a választ sokkal egyszerűbben is megtalálhatta volna, például Platón Timaiosz dialógusában, kerek 2500 évvel ezelőtt papírra vetve: „Így állt elő az idő, egy időben a világmindenséggel, úgyhogy mind a kettő egy időben teremtetett és egy időben fog újra feloszlattatni…” Abból kiindulva, hogy mi az Isten, további kérdéseket is feltehetünk: ki (vagy mi) teremtette Istent? Nem jutunk a végére, helyesebben, nem jutunk a kezdethez. Az emberek Istenből atyai figurát csináltak, egy személyt, aki parancsol, büntet, dicsér és dorgál. A Teremtő egészen biztosan nem ilyen. Teológusok úgy érvelnek, hogy a teremtés ezen személyének rendelkeznie kell azon sajátsággal, hogy minden időben képes emberi formát is felvenni. Ez alighanem így is van. Ám ennek az Isten-személynek akkor is meg kellene őriznie isteni tulajdonságait. Természetesen ismeretesek előttem a különféle vallások és filozófiai iskolák istenfelfogásai, és végül is mindegyiknek közös nevezője van: bármi legyen is Isten, „ez” örökkévaló, időtlen, hibátlan és mindenütt jelenvaló kell legyen. Albert Einsteintől származik a mondás: „A Jóisten nem kockázik.” De az ótestamentumbeli Isten igen. És bizonyítható esetekben a jövőt sem ismeri. Ez például
Ezsdrás (héberül: segítség) prófétánál olvasható. Ezsdrás egyike volt a prófétáknak, aki Kr. előtt 458 körül a babiloni fogságból visszatért Jeruzsálembe. Az Ótestamentumban épp csak egy fejezet van Ezsdrástól, de az apokrif iratok többet tartalmaznak. Ott Ezsdrás a Jóistentől – avagy az ő küldöttétől – jeleket kér a jövőre és a saját életére vonatkozóan. A válasz: „Az általad kért jeleket csak részben tudom megadni. Életedről nem vagyok képes semmit sem mondani, ezt magam sem tudom.” [10] (Kiemelés a szerzőtől.) Nos, Ezsdrás nem Mózes korában élt. Lehetséges, hogy beszélt valakivel, de nem Istennel. Csakhogy úgy tűnik, Ádám és Éva Istene sem tudta, miről van szó. Miután Éva felkínálta férjének, Ádámnak az almát, Ádám „szégyenében” a bokorba bújt. És Isten nem tudta, hová lett Ádám: „Szólítá ugyanis az Úr Isten az embert és mondá néki: hol vagy?” (1Móz 3,9) Ádám megnyugtatja, hogy bár hallotta jönni az Urat, de szégyenében elbújt előle. Ekkor az Úr azt tudakolja, vajon ki világosította fel Ádámot arról, hogy meztelen. És hogy evett-e vajon a tiltott fa gyümölcséből. Erre Ádám: „Az asszony, akit mellém adtál vala, ő ada nékem arról a fáról, úgy evém.”(1Móz 3,12) E szerint a változat szerint Isten egyértelműen nem tudott semmiről. Nem tudta, hol bújt el Ádám, és fogalma sem volt róla, hogy Éva csábította Ádámot az almaevésre. A Bibliahívőknek az a véleménye, hogy az ilyen szakaszokat nem volna szabad szó szerint venni, mindez csak szimbolikus. Rendben van. Csakhogy a „képi logikátlanság” nem oldódik fel a folytatásban sem. Miután Ádám rájött a szex ízére, Éva megszülte fiait, Káint és Ábelt. Ábel juhász lett, Káin földművelő. Két problémamentes, sőt szubvencionált foglalkozás. A két fiú áldozatot mutat be az Úrnak. És mit tesz erre a hibátlan Isten? Megelégedetten tekint Ábelra és áldozatára, de Káinra és áldozatára rá se néz. (1Móz 4,4) Ez ideig nem volt semmi ok arra, hogy Káint és Ábelt kétféle mércével mérjék. Nem csoda, hogy Káin morogva reagált a pártos Istenre: „És monda az Úr Káinnak: miért gerjedtél haragra és miért csüggesztéd le fejedet?” (1Móz 4,6) Egy mindentudó Istennek ezt tudnia kellett volna. Ő azonban még csak meg sem akadályozza, hogy Káin megölje ártatlan öccsét. Sőt ekként érdeklődik: „És monda az Úr Káinnak: hol van Ábel a te atyádfia? Ő pedig monda: nem tudom, avagy őrizője vagyok-é én az én atyámfiának?” (1Móz 4,9) Bár a „jó Isten” Káint ezután megbünteti, mégis ő lesz annak a nagyszerű törzsnek az ősatyja, amelyik állítólag bibliai történelmet ír. Persze nem Káin az egyetlen gyilkos Isten szeme előtt, hiszen később Mózest is ugyanaz a bűn terheli. Mózesről még lesz szó. A bibliai történet a hatodik fejezetben drámai fordulatot vesz: „Lőn pedig, hogy az emberek sokasodni kezdenek a föld színén és lányaik születének. És láták az Istennek fiai az emberek leányait, hogy szépek azok, és vevének maguknak feleségeket mind azok közül, kiket megkedvelnek vala… Az óriások valának a földön abban az időben, sőt még azután is, mikor az Isten fiai bémenének az emberek leányaihoz, és azok gyermekeket szülének nékik. Ezek ama hatalmasok, kik eleitől fogva híres-neves emberek voltak.” (1Móz 6,1–4) Az óriásokról nem írok többet, ezt már az utolsó könyvemben megtettem. [4] Az „Isten fiai”ra vonatkozó kérdést már többször felvetettem. [9] Számomra csupán az a felfoghatatlan, hogy Biblia-hívők, akik különben a Szentírás minden lehetséges mondatáról prédikálnak, ezeket a döntő helyeket figyelmen kívül hagyják. Itt egyértelműen „Isten fiai”-ról van szó. A tudósok vitája, mely emberemlékezet óta e körül a szavacska körül tombol, és ellentmondásos kommentárokból oldalak ezreit hozta létre, csak egy halvány mosolyt vált ki belőlem. Az „Isten fiai”-t egyszer „bukott angyal”-ként fordítják, aztán mint „lázadó szellemek”-et említik,
vagy az „ég őrzői”-ként értelmezik. Meg kell őrülni! Egyetlen szavacska az ellenkezőjére fordítja a hitet. A szakemberek ugyanis, akik héberül olvasnak, egész biztosan tudják, hogy a vonatkozó szavak azt jelentik: „az ide leszálltak”. Végül is az „Isten fiai” szavak körüli teológiai vita teljesen lényegtelen, hiszen akár „bukott angyalok”-nak, akár az „ég őrzői”-nek értelmezik, a Jóistennek már előre tudnia kellett volna, hogy mit tesznek. Ám nyilvánvalóan sejtelme sem volt. És azoknak, akik az „Isten fiai”-t előszeretettel interpretálják „szellemek”-ként, tovább kellene olvasniuk a Szentírást. Az istenfiak szexuális kapcsolatot teremtettek az emberekkel. Szellemek ilyet nem tesznek. A Genezis könyvében teljes a zűrzavar. Csak az a szomorú, hogy emberek milliói hiszik, hogy az ellentmondásos Isten, akiről itt szó van, azonos azzal a hatalmas szellemmel, aki ezt az egész univerzumot létrehozta. És az Ótestamentum Istene nemcsak a néphitben, hanem a minden ellentmondást megfoghatatlan szigorral elegyengető és kiiktató teológiai szakirodalomban is minden isteni tulajdonsággal felruházott, univerzális, egyetlen Istenként értelmeződik. A híres jezsuita teológiaprofesszor, Karl Rahner, aki emellett ifjú papok egész seregének tanítója, megerősítette, hogy az Ótestamentum történetei attól az Istentől indulnak ki, aki önmagát Jézus Krisztusban végérvényesen kinyilatkoztatta. Az Ó- és Újtestamentum írásainak a szerzője Rahner szerint egy és ugyanaz. Isten Izrael népével „különleges szövetséget” kötött, ami azonban „örök időktől” fogva csak mint Krisztus megjelenésének prológusa volt. Hát persze, és az Ótestamentum kezdettől fogva „Isten által irányított, nyílt rávezetés volt a végső üdvösségre”. Bár a találékony és szófacsaró teológiaprofesszorok belátják, hogy az Ótestamentumot olyan szövegekből állították össze, melyeket más-más időben más-más szerző írt; hogy a pátriárkák távoli múltból származó beszámolóit gyűjtötték egybe; sőt még különböző teológiai iskolák különböző időkből származó változtatásait is elismerik. Az a feltételezés hangsúlyozódik, hogy Izrael történelme pl. a jehovistáknak vagy Dávid követőinek csak azt a célt szolgálta, hogy Salamon trónját vagy Palesztina Izrael általi elfoglalását legitimálják. Ennek figyelembevételével nem kell csodálkozni azon, hogy a zsidók és a keresztények olyan nehezen értik meg egymást. Mindezek ellenére teológiai körökben az az abszolút makacs törekvés uralkodik, hogy a Biblia történelmi elbeszélései „kivétel nélkül Isten szavainak beteljesülése. Ez a séma általánosan érvényes” – így Jacques Guillet teológiaprofesszor. [11] De mit is akarunk tulajdonképpen? Az Ótestamentum állítólag egy „Isten által irányított rávezetés a végső üdvösségre” (Rahner). Ez a séma állítólag „általánosan érvényes” (Guillet). És hogy semmi kétség ne legyen afelől, hogy az Ó- és Újtestamentum történetei a magát Jézusban kinyilatkoztató egyetlen Istentől származnak, „ezért az Ó- és Újtestamentum szövegeinek ugyanaz a szerzője” (Rahner). És bár a patriarchák beszámolói állítólag egy „nagyon távoli múltból” származtak, ennek ellenére „kivétel nélkül Isten szavainak beteljesülései”. Az egyetlen szer ez ellen a magasan szárnyaló teológiai badarság ellen kizárólag a felvilágosítás. Ne írja elő nekem senki, hogyan olvassak valamit. Hiszen tudok olvasni. A vízözön és Noé bárkájának története általánosan ismert, és már korábbi könyveimben tárgyaltam. Új olvasóim számára csak a következőket említem: Ami az özönvízről Mózes első könyvében 6,9 alatt olvasható, az sokkal korábbi, babilóniai, sőt sumer szövegekből származik. [12–13] Valaki egykor beiktatott egy történetet a Könyvek Könyvébe, a Szentírásba, Isten kijelentéseinek gyűjteményébe, és ehhez még Noé nevét is felhasználta, holott a történet teljesen más forrásból származik. Ennek ellenére a teológia váltig állítja, hogy az Ótestamentumban „kivétel nélkül Isten szavának beteljesüléséről” van szó. (Jacques Guillet) A vízözön után, mikor a bárka megfeneklett egy hegyen, Noé áldozatot mutat be az Úrnak, és (1Móz 8,21) „megérzé az Úr a kedves illatot”. Nem történik ez másképp a Gilgames-
eposzban sem. Utnapisti, aki túlélte a vízözönt, bárányt, magokat, cédrusfát és mirtuszt áldoz a hegyen: „Fölszállott a füsttel az illat, föl, az istenek trónusáig, s az égiek sűrű rajokban gyűltek az áldozat helyére.” [13] Különös istenek, akik még egy sült illatát is élvezik! A kellemes illat után az Ótestamentum Istene elhatározza: „Nem átkozom meg többé a földet az emberért.” (1Móz 8, 21) És ő „többé nem akarja sújtani, ami ott él”. Felszólítja Noét és fiait, hogy szaporodjanak és sokasodjanak, és töltsék be a földet. Kifejezetten az embernek rendeli alá a föld összes állatát: „És féljen és rettegjen tőletek a földnek minden állatja és az égnek minden madara: minden, ami nyüzsög a földön, és a tengernek minden hala kezetekbe adatott.” (1Móz 9,2) Állatvédők sohasem teljesíthetik ezt az isteni parancsot. A korábban keletkezett Gilgames-eposz hasonló történetében egyidejűleg több isten szaglássza a sültet, és összegyűlnek a bárka felett. Az istenek civakodnak egymással, és Enlil istent szapulják, aki az özönvizet előidézte. „Enlilt nem illeti hála: ő készítette ezt a romlást… ő szórta döglött halporontyként tengerbe az emberi fajtát.” [13] Végül „a föld és az országok istene” beszáll a bárkába, Utnapistit feleségével együtt kivezeti belőle, rájuk helyezi kezét, és megáldja őket. (Hasonló vízözöntörténetet, hasonló tartalommal mesél el az Enúma elis, a babilóniai „teremtésköltemény”. [14]) Akárkit tekintettek itt istennek, a mindenség teremtője minden bizonnyal nem ő volt. Az Ótestamentum és a Gilgames-eposz ugyanazt a eseményt írja le, azzal a döntő különbséggel, hogy a Gilgames-eposzban egy szemtanú is szóhoz jut, és a beszámoló egyes szám első személyben készült. Utnapisti a vízözön túlélője. Mint Noé a Bibliában. Csakhogy itt a történetet harmadik személyben, utólag mesélik el. Az Ótestamentum Istene is megáldja védenceit, és „örök szövetséget” pecsétel meg velük és valamennyi leszármazottukkal: „Soha ezután el nem vész özönvíz miatt minden test; és sohasem lesz többé özönvíz a földnek elvesztésére.” (1Móz 9,11) Tulajdonképpen ez megnyugtató állítás lenne, ha Istentől származna. A föld lakóinak soha többé nem kellene félni tengerbe becsapódó meteoritoktól. Az asztronómusok mai tudása szerint állítólag ilyenfajta becsapódások minden további nélkül lehetségesek, melyeknek következményeként az egész emberiség megsemmisülhet. Csakhogy ez az ígéret nem a Világegyetem Teremtőjétől, ettől az érthetetlen eredetű intelligenciától származik. A Gilgames-eposz szövegei és az Ótestamentum más istenekről beszélnek. Istenekről? Hát az Ótestamentumban nem egy Istenről van szó? Ezt az illúziót már korábbi könyveimben el kellett oszlatnom. A héber szó, amelyik a Genezis könyvében „Isten” helyett áll, Elohim. Ez többes számú fogalom. Nem létezik „Elohim” egyes számban. Itt „istenekről” van szó. Ez jóllehet nagyon kijózanító – ennek ellenére igaz. A zsidó, az iszlám és a keresztény világvallás Mózes könyvein alapszik. Az iszlám Mózes és Salamon történeteit tiszteletben tartja. A zsidó világvallás Tóra-tudósai nemcsak hittek benne, hanem az ősi hagyományok mindig is interpretációs és kutatási témák voltak számukra. Gondoljunk például az ún. midráskönyvekre. (A midrás néven ismert irodalmi művek kiváló zsidó tudósoktól származó kutatásokat tartalmaznak. Midrás a magyarázatok és az értelmezések könyve. [15–16]) Kizárólag a kereszténység eszkábált össze az Ótestamentum szövegeiből „Isteni szót. Isten szavának általánosan érvényes és kivétel nélküli beteljesülését.” (Rahner) Nos, egyetlen vallás sem jön létre „egyszerűen csak úgy”. Minden vallásnak van valami előzménye, egy úgynevezett ősvallás, mivel az embereknek végül is elődeik törvényeihez kell tartaniuk magukat. Erről az őshitről nem maradt fenn semmiféle írásos nyom. Évszázadokig tartott, míg a különböző előzményekből egy sztori összeállt. Mindegyik történetnek van
valami valóságmagva, de mindezeket együttesen „Isten szavaként” értelmezni inkább sértés a végtelen teremtő erőre nézve. (Már amennyire a teremtő intelligenciát olyan mikroszkopikus lények, mint az emberek, megsérthetik.) Az Ótestamentumban összefoglalt hagyományok istenekről beszélnek, akik valamikor és valahol működtek, ezeket azonban nem lehet egy kalap alá venni egy intelligens ősszellemmel. Az Ótestamentum Istene többször is „örök szövetséget” köt Ábrahámmal, (1Móz 13,15; 15,5; 15,18) Elég lett volna egyetlen valódi isteni szövetség. Az embertől ismételten tűz- és Hebe-áldozatokat várnak el. Megfejthetetlen, hogy egy metafizikus Isten mit kezdhetett velük. És aztán ott vannak még Szodoma és Gomora gusztustalan történetei, melyeket Isten intelligens teremtő erejének tulajdonítani egyenesen istenkáromlás. Először észreveszi a bibliai Isten, hogy Szodomában és Gomorában az emberek szörnyű bűnöket követnek el, de nem biztos ebben, „alámegyek azért és meglátom, vajon teljességgel a hozzám felhatott kiáltás szerint cselekedtek-é, vagy nem?” (1Móz 18,21) Isten nem tudja. Szomorú. Aztán közli Ábrahámmal szándékát, és Ábrahám perlekedni kezd Istennel. Isteni? Végül Isten két angyalt küld Szodomába, hogy Lótot és családját a város pusztulásából kimentsék. (1Móz 19,1) Először az angyalok kint a téren kívántak éjszakázni (miért kell angyaloknak egyáltalán aludni?), de Lót könyörögve unszolta őket, hogy ne tegyék, inkább az ő házában pihenjék ki magukat. Ez persze nem tetszett Szodoma homoszexuális csürhéjének. Körülzárják Lót házát, és követelik az angyalok kiadatását, „hogy azokkal közösüljenek”. A szorongatottság igen nagy lehetett, mivel Lót mindkét szűz lányát felajánlja a buja kéjenceknek: „cselekedjetek velük, amint néktek tetszik”. Ám a szodomiták ostromolni kezdik Lót házát, és az ajtót döngetik. Csak ekkor lépnek közbe az angyalok. Valamiféle titkos fegyver segítségével „az embereket pedig kik a ház ajtaja előtt valának, vaksággal verék meg, kicsinytől nagyig, annyira, hogy elfáradának az ajtó keresésében”. (1Móz 19,11) A helyzet drámaian kiélesedik. Mindkét angyal sürgeti Lótot és családját, hogy a várost a legsürgősebben hagyják el. Lót még mindig vonakodik. Ekkor az angyalok erőszakhoz folyamodnak. Lótot feleségével és két lányával együtt kiráncigálják a házból: „mentsd meg a te életedet, hátra ne tekints, és meg ne állj a környéken; a hegyre menekülj, hogy el ne vessz”. (1Móz 19,17) E sürgető felszólítás ellenére Lót még mindig vonakodik. A hegyek helyett makacsul a kis helységbe, Zoárba akar menni, mert ott nagyobb biztonságban érzi magát. Ennyi makacsság láttán az egyik angyal így szól: „Siess, menekülj oda, mert semmit sem tehetek addig, míg oda nem érsz.” (1Móz 19,22) Az Úr azonban – a Jóisten? – Szodomára és Gomorára tüzes kénköves esőt zúdított „az égből. És elsűlyeszté ama városokat és azt az egész vidéket, és a városok minden lakosait, és a föld növényeit is.” (1Móz 19,25) Nyilvánvalóan felnőtt Szodomában egy rossz útra tért nemzetség. De a mindentudónak vajon nem kellett volna előre tudni, hogy mi történik a háza táján? És miért ez a nagy sietség? Megindult valamiféle visszaszámlálás, amit sem Isten, sem az angyalok nem tudtak már megállítani? Milyen Isten? A Bibliára vonatkozó fejtegetéseimmel sem többet, sem kevesebbet nem akarok állítani, mint hogy olyan istenalak jelenik itt meg, aki hibázik, aki téved, aki megbánást mutat, aki véres megsemmisítő akciókra képes, és nem időtlen. Mindezek olyan jelzők, amelyek nem méltók Istenhez, nem illenek bele a dolgok felett álló, mindentudó lényről való elképzelésbe. Az Ótestamentumban így és nem másként ábrázolják Istent, és az emberektől elvárják, hogy mindezeket mint Isten szavát elhiggyék. Mellesleg: Szodoma és Gomora elpusztítása nem az egyetlen olyan eset volt, amely során különböző istenek bűnös városokat romboltak le. Az indiai Mahábháratában nagyjából ugyanez történik. [17] Elszörnyedve olvasunk olyan fegyverről, amely városokat borított lángba, és egész
környéküket felégette. A látvány iszonyú volt, formájukat vesztett hullák hevertek szerteszét, a testek felismerhetetlenné égtek. Minden élelmiszer mérgezetté vált, és soha senki nem látott azelőtt ilyen szörnyű fegyvert, még csak nem is hallottak róla. Míg Szodoma és Gomora elpusztítását két mondattal írják le, a Mahábhárata 8. könyvében részletesebb beszámolót olvashatunk. A szörnyű pusztításért mindkét esetben egy isten volt a felelős. Minden vallások Istene? Nem az a célom, hogy a régi hagyományokat szóról szóra értelmezzem. Nagyon távoli múlt elképzeléséről van szó. Isten, vagy istenek dühöngtek, megszakítottak egy rosszul sikerült kísérletet, vagy megsemmisítő fegyvereikkel támogattak egy kiválasztott embercsoportot. Ezek az istenek mindig az égből jöttek. Nem helytálló az a hivatalos álláspont, amely szerint őseink csak az égben képzelhették el isteneiket, mivel az emberek számára az ég és valamennyi égitest végtelen és elérhetetlen volt. Hiszen voltak alakok, akik az alvilág sötétségéből jöttek. Az istenek égi harca és ezeknek az isteni lényeknek a viselkedése a földön sem költőileg, sem pszichológiailag nem magyarázható, tekintettel arra, hogy – miként később erre még kitérek – túlságosan precízek. Ráadásul az égi istenek még beszéltek is. Utasításokat, parancsokat adtak, sőt gyakran műszaki jellegű instrukciókat is. Az Ótestamentum Istene ragyogó példákat szolgáltat erre. Megköveteli Ábrahámtól, hogy áldozza fel egyetlen fiát: „akit szeretsz”. (1Móz 22,2) Röviddel a szörnyű tett végrehajtása előtt egy angyalt küld alá a mennyből, hogy az elképesztő tettet megakadályozza. A teológusok ezt az ellentmondást próbatételként értelmezik. Isten állítólag látni akarta, vajon kész-e Ábrahám hőn szeretett fiát őérette lemészárolni. De ezt már eredetileg is tudhatta volna. Az angyali beavatkozás következménye a nem-tett, melynek mintegy megjutalmazásaként Isten megáldotta Ábrahámot, és megígérte neki: „és bőségesen megsokasítom a te magodat, mint az ég csillagait, és mint a fövényt, mely a tenger partján van.” (1Móz 22,17) Egy ígéret, amelyet legalábbis kezdetben csupán többnejűséggel lehetett megvalósítani. Mózes első könyvében csak úgy hemzsegnek az ilyen esetek. (Példák: 1Móz 25; 29; 34) Mózes második könyvében, az ún. Exodusban (Kivonulás) Mózes játssza a főszerepet. Egy Lévi házából való férfiú egy lévita nőt vett feleségül, aki fiúgyermeket szült neki. Három hónappal a születés után már nem tudta elrejteni az egyiptomiak szeme elől, ezért gyékényből egy kis bölcsőt font, és ebbe helyezte a csecsemőt. Megható történet, ami azonban eredetileg állítólag Indiában ugyanígy lejátszódott. Ott ugyanis a Mahábhárata Ádi Parva könyvében ugyanez olvasható. A hajadon Kuntit a Napisten kereste fel. Ennek a szokatlan megtermékenyítésnek következtében Kunti fiat szült, csodálatos szépet, akinek tekintete úgy sugárzott, mint a nap. Kunti, az egykori szűz azonban félt a szégyentől, ezért aztán ládikát barkácsolt, amiben a gyermeket titokban útjára bocsátotta a folyón. Egy Adhiratha nevű jóasszony fogta ki a ládikát a vízből, a gyermeket sajátjaként nevelte fel, és a Karna nevet adta neki. A múlt században George Smith professzor egy harmadik sztorit ásott ki – a szó szoros értelmében – Kújundzsíkban, az egykori Ninivében. Ott ugyanis brit archeológusok felfedezték Asszurbanipal asszír király agyagtábla könyvtárát, s benne többek között I. Szárgon király élettörténetét (Kr. e. 2400 körül). Róla is azt állítják, hogy csecsemő korában egy szurkozott gyékénykosárba helyezték el, és leeresztették az Eufráteszen. A furcsa hajócskát egy Akki nevű vízhordó találta meg, és a csöppséget végül is egy hercegnő nevelte fel. Mózes és Szárgon történetei között legalább ezer év különbség van. Hogy hány év különbség van Mózes és az indiai szűz Kunti története között, nem állapítható meg. Isten szava? Ki írta le ezeket, és honnan vette? Mikor Mózes felcseperedett, látta, hogy zsidó testvéreinek rabszolgamunkát kellett végezniük. Tanúja lett, amikor egy egyiptomi felügyelő megütött egy zsidót: „Mikor ide-oda tekinte és látá, hogy senki sincs, agyonüté az egyiptombelit és elrejté azt a
homokba.” (2Móz 2,12) Másnap Mózes megfigyelte, amikor két zsidó veszekedett. Mózes megkísérelte kibékíteni őket, ám az egyik zsidó így szólt: „Ki tett téged bíróvá fölöttünk? Engem is meg szándékozol ölni, ahogy az egyiptomit megölted?” Mózes megrémült, hogy az egyiptomi felügyelő megölésének híre ment. Midján földjére menekült, ahol elvette egy (állítólagos) pap fiatal lányát, s megszületett fia, Gerson. Neki nem szántak semmi különös szerepet a Bibliában, így aztán szinte nyom nélkül eltűnt. Mindössze egyetlen helyen történik említés róla. (2Móz 18,2) Apósa juhait terelgetve Mózes Hóréb hegyéhez közeledett, s egyszer csak megpillantotta, hogy egy csipkebokorból lángok csaptak ki, ám a bokor nem égett el. Kíváncsian közelebb lépett, és a legnagyobb megdöbbenésére hangot hallott a bokorból. A hang felszólította, hogy saruját vesse le, és lépjen közelebb, mivel szent földön áll. Végezetül a hang kijelentette, hogy ő Ábrahám, Izsák és Jákob Istene. „Ekkor Mózes eltakarta tekintetét; mivel félt Istent megpillantani.” Isten elmondta Mózesnek, hogy ismeri az egyiptomi szolgaságban élő zsidók szenvedéseit, ezért „leszállt”, hogy egy távoli, szép országba, a tejjel-mézzel folyó Kánaánba vezesse. Eddig minden rendben volna, mondhatnánk. A Jóisten bár egy gyilkost bíz meg, hogy az izraelitákat Egyiptomból kivezesse, de hát Istennél mindennek van értelme. Mózest a fáraóhoz küldi azzal, hogy követelje honfitársainak szabadon bocsátását, és amikor a fáraó vonakodik e követelésnek eleget tenni, különböző csapásokat zúdít Egyiptomra. „Én pedig tudom, hogy az egyiptomi király nem engedi meg néktek, hogy elmenjetek, még erőhatalomra sem. Kinyújtom azért az én kezemet és megverem Egyiptomot mindenféle csudáimmal”. (2Móz 3,19–20) Mielőtt azonban a csapások megkezdődnek, Isten még megparancsolja, hogy lopják meg az egyiptomiakat. A zsidók ne induljanak el üres kézzel, hanem előbb kérjenek különféle ékszereket és ruhákat az egyiptomiaktól, hogy ekképpen „fosszák ki Egyiptomot”. (2Móz 3,22 és 2Móz 12,35–36) Pontosan így olvashatjuk a Bibliában, és ez természetesen ellentétben áll azokkal a parancsolatokkal, melyeket Isten később ugyanennek a népnek előírt. Ne lopj, sem felebarátod javait ne kívánd meg. Ez az egyik oka, amiért a fáraó nem engedte minden további nélkül elvonulni a zsidókat. A történet további részében Áron játszotta a főszerepet. Ki volt Áron? A Zsidó enciklopédia [18] így tudja: Áron a héber Amrám legidősebb fia volt Lévi nemzetségéből. A második fiú, Mózes, három évvel fiatalabb volt Áronnál, nővérük, Mirjam pedig pár évvel idősebb. Áron, Lévi főpap dédunokája, a papi hivatalt töltötte be törzsében. Míg Mózes az egyiptomi udvarnál nevelkedett, Áron rokonoknál Egyiptom keleti határán élt. Kiváló szónokként ismerték. Amikor Mózes az Úrtól parancsot kapott, hogy a zsidókat kivezesse az egyiptomi fogságból, bátyját, Áront hívta segítségül. Mózes ugyanis egyáltalán nem volt jó szónok, szüksége volt egy hivatalos szószólóra, aki a fáraónak Izrael követeléseit meggyőzően előadja. A kivonulás következő éveiben Áron Mózes helyettesévé és főpappá lépett elő; „a felhőoszlop Urának” különleges védelme alatt állt. Amikor olyan problémák merültek fel, melyek technikai ismereteket igényeltek, Áron mindig kéznél volt. Mágusnak számított, aki képes volt olyan dolgokat előidézni, amelyek a tömeg szemében csodának tűntek. Áron egyszer – így áll ez Mózes könyvében – a nagy fáraó előtt a földre dobta botját, amely egy szempillantás alatt élő kígyóvá változott. Amikor az udvari varázslók is kígyóvá változtatták botjukat, Áron kígyója valamennyit elnyelte. (2Móz 7,10– 12) Ugyanezzel a varázsvesszővel változtatta Egyiptom vizeit bűzlő, véres folyóvá, undorító békák és utálatos szúnyogok milliói váltak országos csapássá a fáraó birodalmában. Igencsak látványos volt Mózes és Áron fellépése a fáraó udvarában. A Biblián kívül a zsidó
legendák is arról tudósítanak, hogy Mózes és Áron félt a fáraóval való találkozástól. Váratlanul megjelent Gábriel arkangyal, és a testvérpárt – az őrök között – a palotába vezette. Bár az őröket szigorúan megbüntették figyelmetlenségük miatt, a rejtélyes eset a következő látogatásnál megismétlődött: Mózes és Áron akadály nélkül jutott a fáraó trónja elé. Egyiptom büszke uralkodójára alighanem megrendítő hatást gyakoroltak, mivel „angyalokhoz hasonlítottak, külsejük ragyogott és sugárzott, mint a nap, szemük olyan volt, mint a hajnali csillag ragyogása, szakálluk, mint fiatal pálmaágak, és amint beszéltek, lángok lövelltek ki szájukból.” [19] Valóban csodás rendezés. Úgy történt, ahogy írva vagyon. Mózes győzött a fáraó minden intrikájával szemben bátyja, Áron támogatásával és Istenének mágikus csodatételével. A Jóisten Egyiptomra még sötétséget is bocsátott, és rejtelmes módon az összes elsőszülöttet megölette Egyiptomban. Végül aztán feladta a küzdelmet, és hagyta, hogy a zsidók kivonuljanak. És mit tettek ők? Vég nélkül szitkozódtak és perlekedtek Mózessel, Áronnal és az új Istenükkel. Vajon miért? Hiszen Isten szemük láttára hihetetlen csodatételeket vitt véghez. Még mindig nem hittek benne? A Biblia szerint 600 000 személyből állt a menet „a gyermekeken kívül. Sok elegy nép is méne fel vélük; juh is, szarvasmarha is, felette sok barom.” (2Móz 12,37–38) Még ha a 600 000-és szám túlzottnak tűnik is, és esetleg csak később csempészte bele valamelyik írnok, a menetet szigorúan meg kellett szervezni. Hogy az embertömeg ne céltalanul bolyongjon, „az Úr pedig megy vala előttük nappal felhőoszlopban, hogy vezérelje őket az úton, éjjel pedig tűzoszlopban, hogy világítson nékik.” (2Móz 13,21) Közben az egyiptomiak észrevették, hogy a zsidók meglopták őket, és a fáraó sereget küldött a zsidók ellen. A következő csoda esedékes volt. „Elindula azért az Istennek angyala, aki jár vala az Izrael tábora előtt, és méne mögéjük; a felhőoszlop is elindula elölök és mögéjök álla.” Végül a zsidók Istene kiszárította a tengert egy sávban, majd az egész egyiptomi haderőt kocsistul, lovastul belefullasztotta, úgyhogy „egy sem marada meg közülük”. (2Móz 14,28) Most végre hittek az izraeliták Istenükben és az ő szolgájában, Mózesben. Ez a hit azonban nem tartott sokáig. Miért nem veti fel vajon senki a kérdést, hogy tulajdonképpen milyen Istenről van itt szó? Előnyben részesít egy népcsoportot, amelyik egyáltalán nem hisz benne! Mágikus csodákkal teszi ezt a népet engedelmessé, miközben az a tény egyáltalán nem játszik szerepet, hogy a másik oldal védekezik, mert meglopták. Az egyiptomiak elsőszülötteit megölik, ártatlan gyermekek ezreit. Egy oszlop – egyszer fényesen világító felhő, aztán félelmetes tűz – áll a hitetlen vonulók élére, és az egyiptomi hadsereg vízbe fullad anélkül, hogy akár egyetlen katona is csapásra emelte volna a kardját. Ráadásul afelett sem szabad átsiklanunk, hogy a lángoszlop az egyiptomi sereget szándékosan a vesztébe vitte. Biztos, hogy Istennél semmi sem lehetetlen, és teremtményeivel azt tehet, amit akar, csakhogy ő az emberek számára példakép kell legyen, és „képmásai” számára nem kellene olyan törvényeket adni, amelyeket maga sem tart be. Ezen túlmenően nekem úgy tűnik, hogy az Egyiptomot ért csapások és az egész varázslat vagy kitalálás, vagy a világmindenség mindenütt jelenlevő Teremtőjéhez méltatlan dolog. A Korán, a muszlimok szent írása ezt így pontosítja: „Ha ő [Allah] valamit eldönt, így szól: ez legyen – és ez van.” (2. szúra, 118. vers) Ezt én is pontosan így látom. Az ember feltételezné, hogy a csodatételek után, melyekkel Isten demonstrálta a hatalmát az egyiptomiak és az izraeliták előtt, végre nyugalom lesz, és mindenki tudja, ki az úr a házban. De nem így történik. Izrael gyermekei állandóan zúgolódnak Istenük ellen. (2Móz 15,24 és 16,2) Egyáltalán nincsenek róla meggyőződve, hogy egy mindenható lénnyel állnak szemben. Ezt az Úr maga is belátja, és elhatározza, hogy megmutatja magát a csökönyös népnek: „És lőn, mikor beszéle Áron az Izrael fiai egész gyülekezetének, a puszta felé fordulának és
ímé az Úr dicsősége megjelenék a felhőben.” (2Móz 16,10) Az embereknek és az állatoknak természetesen szükségük volt vízre és élelmiszerre a pusztában. Mindezekről az Úr gondoskodott. Forrásokat fakasztott, és este fürjek egész seregét zúdította a vándorokra. És minden reggel „valami finom szemcsés feküdt a földön” előttük a sivatagban. Az izraeliták nem tudták, hogy mi az, Mózes azonban, akit az Úr előzőleg tájékoztatott, kioktatta őket: mannának hívják ezt a valamit, Isten küldötte mennyei kenyér. A bosszantó csak az volt, hogy a mennyei kenyér megromlott, ha nem fogyasztották el azonnal, és a melegben elolvadt, mint a vaj. (2Móz 16,20–21) Mi a manna tulajdonképpen? A tudós vita erről már évszázadok óta tart. Általában azt feltételezik, hogy a manna a Coccus manniparus nevű tetvek váladéka, ezek a tetvek a Földközi-tenger vidékén előforduló tamariszkusz növényen (Tamarix mannifera) élősködnek. A tamariszkusz nedve gazdag szénhidrátokban, és amit a rovarok nem hasznosítanak, azt átlátszó cseppek formájában kiválasztják, melyek a levegőn fehér golyócskákká szilárdulnak, és gyümölcscukrot, valamint kis mennyiségű pektint tartalmaznak (amit a zselé készítéséhez használnak). Ezt az anyagot a hangyák is gyűjtik, és a hangyabolyba hordják. A beduinok a mannának ezt a fajtáját még ma is mézpótlóként használják, és mannak nevezik. Bár bizonyos hasonlóság van a bibliai manna és e között az anyag között, mégis hiányoznak belőle a Mózes által dicsőített étel tipikus jellemzői. A man nem tartalmaz fehérjét, ezzel szemben a manna Mózes második könyvében mint „kenyér” és alapélelmiszer szerepel. Ezenkívül a man csak néhány hónapon át fordul elő, továbbá olyan kis mennyiségben, hogy attól egy pusztában vándorló nép soha nem tudott volna jóllakni. Mások úgy vélik, hogy a manna az Aspicilia esculenta (mannazuzmó) zuzmószerű növénynek felel meg. De ez a zuzmó a tundrákon és az alpesi legelőkőn nő, a sivatagban alig található. Az izraelitáknál azonban állítólag egynaponként frissen rendelkezésre álló élelmiszerről volt szó. A mannaprobléma harmadik megoldását 1976 tavaszán a New Scientist tudományos folyóirat publikálta. [20] Ennek szerzőpárosa a brit George Sassoon és Rodney Dale volt, akik kutatásaikat később könyv formájában is megjelentették. [21] A két angol megoldási javaslata annyira megragadó és egyidejűleg meggyőző, hogy fontosnak tartom rövid ismertetését. A Tóra és a midrás könyveken kívül a régi zsidók rejtélyes szövegeihez a Kabbala is hozzátartozik. A Kabbalát a 12. évszázad óta a zsidóság ezoterikus tanításainak gyűjtőfogalmaként használják, s a héber QBLH-ból (valami, amit befogadnak) vezetik le. Ennek a tradicionális zsidó misztikus kompendiumnak egy része a Sepher-ha-Zohar három könyvében található (Zohar, a Ragyogás), amelyet Simon Bar Jochai állítólag a 2. évszázadban írt le. A Kabbala modern változatait a régi iratokból Mózes Ben Schemtob de León (13. sz.) spanyol zsidó ültette át. Más forrásból, az arameus Cremona Codesból (1558) származik a latin Kabbala Denudata és az angol változat, a Kabbala Unveiled (1892). A Zohar, a Ragyogás könyvben (A Hadra Zuta Odisha alfejezet) a frigyládának, amit Mózesnek kellett megépítenie Istenének útmutatásai alapján, kerek 50 oldalt szentelnek. A megbízatás körülménye többé-kevésbé azonos azzal a leírással, amit a Mózes 2. könyvének 25. fejezete 10. versében találunk. Ám ezután különössé válik a történet. Mózesnek nemcsak egy ládát kell építenie, hanem egy alakot is ezzel a furcsa névvel: „A napok ősörege”. Mind a frigyláda, mind „a napok ősörege” a szent sátorba került, és az izraeliták magukkal vitték hosszú vándorlásukon. A szent sátor felépítését és leszerelését különlegesen kiképzett papság végezte: a léviták. Mi áll a Zohar könyvében erről a „napok ősöregéről”? Itt egy rövid részlet (a Hadra Zuta Odisha 51. verséből): „A felső koponya fehér. Ennek sem kezdete, sem vége nincs. A nedvnek szánt üreges valami kiszélesedik és kifolyásra szolgál… A fehér koponyának ebből nedv számára szolgáló üreges valamijéből hull a harmat mindennap a kisarcúba… És a feje töltve van, és a kisarcúból egy
almákból álló felületre hullik. És az almák egész felülete úszik a harmattól. A »napok ősörege« titokzatos és rejtett. És a felső bölcsesség a koponyában van elrejtve, mely megtaláltatott [megláttatott]. És ettől addig nincs nyitva az ősöreg… És nincs olyan emberfia, aki azt ismeri… Három fej ki van mélyítve. Ez ebben és emez a másik felett… És haja és a szakálla el van rejtve és simán a tartályban van. És a nyak nem egészen látható… Egy ösvény van, mely a hajnak az agytól való elválasztásában folyik…” Oldalakon keresztül folytatódik ez így tovább. Az ember azt hiszi, hogy valami gyermeteg zagyvasággal van dolga, de George Sassoon nyelvész talált rá megfejtést. Sassoon olvas arameusul, és így képes volt ezt a sok érthetetlen fogalmat helyesen értelmezni. Mi akar ez lenni, „a napok ősörege” több fejjel, zsinórokkal, harmattal, speciális agyakkal és fényforrásokkal a gyomrában? A Zohar könyvének leírása szerint „a napok ősörege” egy férfi és egy női részből áll. Mindkét rész szétszedhető, és a lévita papok tisztítják. Furcsa. Hogyan lehetséges valami istenit szétszedni és újra összeállítani? George Sassoon elemezte a szöveg néhány széljegyzetét, és észrevette, hogy itt nem egy élőlényről, hanem egy gépről van szó. Ez a szerkezet valamit előállított, ami naponta frissen rendelkezésre állt. Mannát? Ez volt az a pillanat, amikor George Sassoonnak egy biológus segítségére volt szüksége. Rodney Dale biológus, sőt olyan biológus, aki ahhoz is ért, hogy zűrzavaros biológiai folyamatokat technikailag értelmezzen. Végül a teamhez csatlakozott Martin Riches tudományos rajzoló, és hamarosan kiderült, hogy a „napok ősörege” egy biokémiai gép. A zavaros Kabbala-szövegnek megdöbbentő értelme van: „a napok ősöregének” két koponyája volt, egyik a másik felett; mindkettőt egy külső koponya vette körül. A felső koponya foglalta magában a felső agyat, amiben a harmatot desztillálták, az alsó agy tartalmazta a mennyei olajat. Az „ősöregnek” négy szeme volt, egy azok közül vakítóan világított belülről kifelé, a három másik gyengén világított, éspedig balról jobbra feketén, sárgán és pirosan. Mint ahogy ez az „ősöreghez” illik, 13 különböző formájú hatalmas szakálla volt. Sok szőr nőtt az arcából kifelé, és lent ismét az arcába befelé. Ezek a szőrök puhák voltak, és a szent olaj folyt át rajtuk. Aztán volt a „kis koponya” (a kisarcú), amelyben az egyik oldalon tűz, a másik oldalon levegő képződött. Valamiféle olaj folyt a felső koponyából az alsóba, és ott fehérről pirosra változott a színe. A „zsinórokon” keresztül valami mézszerű folyt le egy herébe. Amikor tele volt az egyik here, akkor a felesleges méz a másik herébe folyt. A bal herét naponta a „péniszen” keresztül ürítették, és azután tisztították, a jobb here naponta többször megtelt, de csak szombaton ürítették, és a következő napon tisztították. De mi ez az egész? A „napok ősörege” felső része egy desztilláló készülék, hullámosan kiképzett hűtőfelülettel, amin keresztül levegőt vezettek, és víz kondenzálódott. A „zsinórokon” (vezetékek) keresztül jött a víz egy tartályba, melyben egy erős fényforrás volt. Ez egy algatenyészetet sugárzott be – valószínűleg a Chlorella-típusok egyikét. Tucatszámra vannak olyan Chlorella-fajták, melyekben a szénhidrát, fehérje és zsír egyensúlyát a növekedés feltételeinek függvényében meg lehet változtatni. Az algakultúra egy olyan csőrendszerben cirkulált, amely lehetővé tette a szén-dioxid és az oxigén kicserélődését az atmoszferikus levegővel, és engedte kiáramolni a felszabaduló meleget. A Chlorella-iszapot egy másik tartályba vezették, ahol úgy kezelték, hogy a keményítő részben malátacukorrá hidrolizált, amely azután enyhén felmelegítve mézes ostya ízt eredményezett. És hogyan néz ez ki Mózesnél? „Olyan vala az, mint a koriandrom magva, fehér; és az íze mint a mézes pogácsáé.” (2Móz 16,31) A készterméket két edénybe vezették („herék”). Az egyik a napi szükséglet fedezésére szolgált, a másik fokozatosan telt meg, hogy sabbatra tartalék legyen. A heti sabbat pihenőnap alatt a készüléket leállították, várva, hogy vasárnap ismét üzembe állíthassák. Ez a manna liszthez hasonlítható, fehérjetartalmú alapélelmiszer volt, amiből a forró sivatagi homokban
különböző kenyér- és lepényfajtákat süthettek. A mannát tehát csodálatos, fejlett technikájú készülékkel állították elő, amely az éjszakai harmatból tárolt vizet összekeverte a Chlorellaalgák kis részeivel. Ha ezt az algafélét besugározzák, 24 órán belül hihetetlen módon elszaporodik. A gép családonként és naponta egy ómert állított elő, és mivel ebben az időben csupán 600 családról kellett gondoskodni, a mannagép teljesítményének naponta kb. másfél köbméternek kellett lennie. (Az ómer héber űrmérték volt, és kb. 3 liternek felelt meg.) De hová lett ez a csodálatos masina? Egyedül a lévita papok tudták, hogyan kell kezelni és tisztítani a készüléket. Mózes bátyja, Áron volt a léviták főnöke, aki az utasításokat közvetlenül az Úrtól kapta. Amint a gépet nem kifogástalanul kezelték, nem volt többé égi kenyér. Józsué próféta ekképpen panaszkodik: „és nem volt többé mannájuk az Izrael fiainak”. (Józs 5,12) Jerikó bevétele után Silóban állították fel a készüléket. (1Sám 4,3) Később a filiszteusok zsákmányul ejtették a frigyládát a mannagéppel együtt, mivel Sassoon és Dale következtetése szerint a frigyláda nem volt egyéb, mint a mannagép generátora, energiaszolgáltatója. Valójában a „napok ősörege” és a frigyláda a szent sátorban mindig egymás mellett állott. (1Sám 6,6–8) Senkit nem lep meg, hogy a frigyláda szakszerűtlen kezelésekor újabb és újabb halálos balesetek történtek, még a léviták iskolázott szakemberei között is (1Sám 5,11–12 vagy 2Sám 6,3–7). A filiszteusok, akik a készüléket elrabolták, nem tudták, hogy a frigyládát és a mannagépet hogyan kell kezelni. Sokan közülük szörnyű betegségben haltak meg, mivel minden védőfelszerelés nélkül közelítették meg a technikai szörnyeteget. Teljesen megfélemlítve küldték vissza a filiszteusok a zsákmányt Izraelbe. Ingyen és bérmentve. Salamon király (a bölcs) speciális szentélyt építtetett a templomban a frigyláda és a mannamasina számára. Akkor már régen nem működött, és sem Salamonnak, sem Dávidnak nem sikerült a csodaművet ismét működésbe hoznia. Végül Salamon egyik fia alkatrészeket lopott a készülékből, és elvitte anyjához, Sába királynőjéhez. Így van ez teljes részletességgel megírva az Etiópiai Királyok könyvében. [22] És ma? A maradványok a föld mélyében fekszenek az etiópiai Akszúm városban, a Máriakatedrális alatt. Meg lehet mosolyogni a Kabbala mannagépének rekonstrukcióját, ám attól az még pontos utánzat marad. Ennek a puzzle-nak sok részlete nem szerepel a Bibliában, bár „Isten szava” bizonyos utalásokat tartalmaz, amelyeken el lehetne gondolkozni. Ki tudja, hogy a frigyláda szállítására két kocsira volt szükség? Sámuel 2. könyvében 6. fejezet 3. versében olvasható: „és tevék az Isten ládáját új szekérre… és Uzza és Ahio, Abinádáb fiai vezetik az új szekeret”. Ugyanez az Uzza halt meg később, mintha villámcsapás érte volna, amikor a ládát a szállítás során nem a megfelelő helyen érintette. Isteni büntetés? Miért? Mert meg akarta akadályozni, hogy a frigyláda lecsússzon a kocsiról? Magáról a frigyládáról is csak találgatások folynak teológiai körökben. Először is Mózesnek az Úr utasításai szerint egy furcsa ládát kellett barkácsolnia. (2Móz 25,10) Ezek az utasítások azonban nemcsak szóban történhettek, hiszen a Jóistennek volt egy eredeti példánya is: „Vigyázz, hogy arra a formára csináld, amely a hegyen mutattatott néked.” (2Móz 25,40) Ennek a különös ládának a célja erősen vitatott. Reiner Schmitt teológus szerint ez a láda „egy szent kő tartója”. [23] Ezt a híres teológus, Martin Dibelius cáfolja, azt állítván, hogy egy „üres vándorló isteni trónról vagy egy mobil isteni kocsiról van szó, amelyben egy istenség ül vagy áll”. [24] R. Vatke ismét másként látta a dolgot: a frigyládában szerinte „semmi sem volt, mivel Isten ebben lakott”. [25] Harry Torczyner úgy vélte, hogy a frigyládában a törvénytáblákat szállíthatták. [26] Ezt viszont Martin Dibelius megkérdőjelezi. A Bibliában még olyan szakaszok is vannak, melyek szerint: „és az Úr szövetségének ládája megyen vala ő előttök három napi járásnyira, hogy kiszemelje nékik, hol kelljen megszállaniok”. (4Móz 10,33) Nem tudta az Úr már előre, hogy hol kell az izraelitáknak megszállni? És így tovább!
A téma végtelen. Aki veszi magának a fáradságot, hogy Otto Eißfeld több mint ezeroldalas teológiai munkáját átböngéssze, megérti, hogy miről írok. [27] A frigyláda életveszélyes tárgy volt, és ez nemcsak Mózes könyveiben olvasható, hanem a Tóra-tudósoknak is tudomásuk volt róla. A filozófus és matematikus Lazarus Bendavid (1762–1832), egy zsidó iskola egykori igazgatója már 150 évvel ezelőtt azt írta: „…hogy a szent hajlék Mózes idejében egy meglehetősen komplett berendezés volt, ami elektromos eszközöket tartalmazott. A legszentebb Szentélybe való belépés a talmudisták szerint mindig is életveszéllyel járt. A főpap maga is bizonyos szorongással lépett be, és jó napja volt, ha szerencsésen visszatért.” [28] Ennek a fejezetnek az a sarkalatos pontja, hogy milyen Isten csináltat legfelsőbb és legtitkosabb szolgáival olyan speciális ládát, amelynek van egy eredeti példánya? A „napok ősöregét” szétszedni és tisztítani? Egy nagyon veszélyes készüléket szállítani, mely bizonyíthatóan már több halálesetet okozott? A világmindenség mindenütt jelenvaló Szellemének szüksége lett volna ilyen cirkuszra? Közbe lehet vetni, hogy mindez pusztán csak interpretálás kérdése, és Isten nekünk azt parancsolta, hogy mélyen higgyünk. De éppen itt van a kutya elásva. Makacsul hinnünk kellene egy olyan Istenben, aki tele van ellentmondással és hibával? Amennyiben Isten szavának ez lenne a célja, úgy minden szekta szabad utat kapna ahhoz, hogy a Bibliát saját értelmezésében hihesse, hiszen minden csoport természetesen mélyen meg van győződve arról, hogy a Szentírás egyedül az ő saját értelmezésében és saját fordításában a helyes. Érzésem szerint ellentmond az isteni intelligenciának, hogy teremtményeinek olyasmiben kellene hinniük, amiben nem lehet. Az a parancs, hogy akkor is hinnünk kell, ha a tévedéseket felismerjük, a legkevésbé sem nevezhető intelligensnek. Az úgynevezett „üdvözüléshez” nem lehet az az út, hogy tévedésekhez és értelmetlenségekhez ragaszkodunk. A világmindenség teremtő szelleme időtlen, s tudná, hogy intelligens teremtményei a jövőben újabb magyarázatok után kutatnának a régi ellentmondások helyett. Ha az isteni elv szerint létezik egyáltalán „üdvösség”, akkor ez a megismerésen alapszik. „Hinni kényelmes, gondolkozni fáradságos.” (Ludwig Marcuse, 1894–1971) Az Ótestamentumban leírt Isten olyan hatalmi eszközökkel rendelkezett, amelyek messze túlhaladták az akkori emberek felfogóképességét. Mint tudjuk, egy technológiailag fejletlen törzs minden fejlett fegyvert mágiának tekint. Erről már korábban írtam egy könyvet. [9] Az Ótestamentumban sincs ez másként. Harc jött létre az izraeliták és az amalekiták között. Mózes Józsué vezetésével csatába küldi harcosait, miközben ő maga Áronnal és Húrral egy közeli dombra megy fel. Miért? „És lőn, mikor Mózes felemelé kezét, Izrael győz vala; mikor pedig leereszté kezét, Amálek győz vala. Mikor azért Mózes kezei elnehezedének, követ hozának és alája tevék, hogy arra üljön; Áron pedig és Húr tartják vala az ő kezeit, egyfelől az egyik, másfelől a másik, és felemelve maradának kezei a nap lementéig.” (2Móz 17,11–12) Az izraeliták megnyerték a csatát, és a Jóisten azt mondta Mózesnek, hogy Amálek emlékezetét „teljesen ki akarja törölni az ég alól”. Milyen szituáció! Bizonyítékok hiányában nem tudjuk, hogy Mózes milyen fegyvert kezelt a domb stratégiai magaslatáról, ez a fegyver azonban alighanem súlyos készülék volt. Legközelebbi bizalmasai minden valószínűség szerint alátámasztották a karját. És az ellenséget az utolsó emberig „kiirtották”. Isteni? Mózes és az ő Istene közötti találkozások abszolút csúcspontja az Exodus 19. és 20. fejezetében található. Először is Mózes „felmegy Istenhez”. Isten megbízza Mózest, közölje népével, hogy látták, mit cselekedett Isten az egyiptomiakkal, és hogyan hozta őket „ide sasszárnyakon”. A nép ezért hallgasson csak az ő szavára, és tartsa vele a szövetséget. „Így kell nektek minden népek közül az én tulajdonommá lenni.” Vajon miért akar a
Világmindenség Teremtő Szelleme „saját tulajdont”? Mivel azonban a határozatlan nép még mindig tétovázik, elhatározza az Úr: „lásd, sűrű felhőben fogok hozzád jönni, hogy a nép hallja, amikor veled beszélek és ezért megbízik örökké benned”. Végül bejelenti az Úr, hogy két nappal később az egész nép szeme láttára le fog ereszkedni a Sínai-hegyre. Ez azonban, úgy tűnik, nem volt egyszerű, mivel Mózesnek mindenekelőtt határt kellett a hegy körül húznia: „És vess határt a népnek köröskörül, mondván: vigyázzatok magatokra, hogy a hegyre fel ne menjetek s még a szélét se érintsétek; mindaz, ami a hegyet érinti, halállal haljon meg. Ne érintse azt kéz, hanem kővel köveztessék meg, vagy nyíllal nyilaztassák le; akár barom, akár ember, ne éljen.” (2Móz 19,12–13) Néhány verssel később még hozzáteszi: „…intsd meg a népet, hogy ne törjön előre az Urat látni, mert közűlök sokan elhullanak.” (2Móz 19,21) A tilalom a papokra is érvényes, „nehogy az Úr közöttük rést vágjon”. Ha még bizonyításra szorulna, hogy Mózes nem a világmindenség mindenütt jelenvaló szellemével beszélt, hanem valami mással, úgy ezt a bizonyítékot a szavak szolgáltatják. Miért nem tudja magát védeni a páratlan és rendkívüli Isten? Tulajdonképpen mitől kell megvédeni? Miért a határhúzás a hegy körül? Miért a szörnyű halálos fenyegetés? Az Úrnak tudnia kellett volna, hogy a „saját hasonmására” teremtettek bizony kíváncsiak. Ha már bármilyen okból nem kívánta, hogy az emberek, vagy akár az állatok is, a közelébe jöjjenek, miért nem állított védőpajzsot a hegy köré? Nem volt rá képes? Természetesen a teológusok ezt teljesen másképp látják. Nekik végül is évezredek álltak rendelkezésükre, hogy kigondoljanak valami komplikáltat a banális helyett. A Jóisten állítólag határt akart vonni a profán és a szent, a szokásos és a rendkívüli közé. Hiszen a profánt a szent területen kívülre kell helyezni. Később a templomon kívülre. Egy szent területen belül van a megfoghatatlan, a titkos, amihez az embereknek nem kell közelíteni, amiket úgysem értenének meg. A szent körzet – a nagy Brockhaus Lexikon [29] szerint – a végtelenül domináns, a megfoghatatlan, az e világ feletti hatalmat tartalmazza. Így van ez biztosan. Szent határok, a kegyesség helyei valamennyi kultusznál és vallásnál megtalálhatók. De honnan ered ez a gondolkodásmód? Mózesnél az Úr meghúzza a hegy körüli határt. Nem lett volna elég, ha az embereket (és az állatokat), akik ezt a mágikus vonalat átlépik, veréssel bünteti? Egy áthatolhatatlan akadállyal távol tartani őket attól, hogy a szent övezetbe belépjenek? Nyilvánvalóan Mózesnél ez nem volt keresztülvihető. Miért? Mert az Úr a hegyre leszállt. És hogyan! „Az egész Sínai-hegy pedig füstölög vala, mivelhogy leszállott arra az Úr tűzben és felmegy vala annak füstje mint a kemencének füstje; és az egész hegy nagyon reng vala….Leszálla tehát az Úr a Sínai-hegyre, a hegy tetejére…’’ (2Móz 19,18,20) „És lőn harmadnapon virradatkor, mennydörgések, villámlások és sűrű felhő lőn a hegyen és igen erős kürtzengés; és megrémüle mind az egész táborbeli nép.” (2Móz 19,16) Ki nem reszketett volna ilyen demonstrációnál? Tulajdonképpen teljesen felesleges volt lezárni a szent körzetet. Úgy tűnik, most végre megértette ez a makacs nép, hogy Izrael Istene rettenetes hatalom felett rendelkezik, hogy ő az igazi Isten, és Mózes szava az abszolút törvény. Ez a belátás csak nagyon rövid ideig tartott. Mózes belépett a felhőbe, „ahol Isten volt”, és megkapta tőle a tízparancsolatot. Mindnyájan tanultuk ezt valamikor a hittanórán. Ezek a parancsolatok az együttélés csodálatos szabályai, sőt voltaképpen az egész világmindenség valamennyi intelligens életformájára nézve ésszerűek lennének. És tulajdonképpen csak az első két parancsolat szolgáltat okot arra, hogy különbözőképpen értelmezzék. Itt megparancsolja az Úr: „Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem.” (2Móz 20,3)
Miért? Voltak mások is? Ebben a történelem előtti időben a népek biztosan különböző természeti isteneket tiszteltek, mint a nap, a hold, a csillagok stb. istenét. És imádtak saját készítésű bálványokat is. De isteneket, leszállottakat (héberül Elohim)? Ki volt még leszállott az izraeliták Istenén kívül? A Királyok második könyvében a 17–21. fejezetekben felsorolják a legkülönfélébb isteneket, akiket „más népek” annak idején tiszteltek. Mózes ötödik könyvében sűrűn olvashatunk azoknak a népeknek a brutális megsemmisítéséről, akik „más isteneket” tiszteltek. Az Ótestamentum könyveiben Isten nem tűrt vetélytársat. Azonkívül határozottan megparancsolta, hogy semmilyen képet ne csináljanak maguknak Istenről: „Ne csinálj magadnak faragott képet és semmi hasonlót azokhoz, amelyek fenn az égben, vagy amelyek alant a földön, vagy amelyek a vizekben a föld alatt vannak.” (2Móz 20,4) Tehát semmiféle képmás ne legyen róla. Ez egyébként sem lett volna lehetséges, hiszen az emberek sohasem láthatták szemtől szembe ezt a féltékeny Istent. Többször megcsodálhatták ugyan „az Úr Dicsőségét” mint valamiféle világító, füstölgő, lármázó, homokot felkavaró és ráadásul nagyon veszélyes képződményt, azonban az Ótestamentum Istene azt kívánta, hogy az emberek erről se csináljanak képet. Vajon miért? Nem szolgálta volna az isteni misztikumot, ha az emberek ezt a rejtélyes dolgot lerajzolták volna? Attól félt az Úr, hogy esetleg a távoli jövő emberei az ilyesfajta rajzokat mint valami műszaki dolgot azonosíthatták volna? Nem tudjuk, mivel végül is minden csak interpretáció marad, egy verzió, vagy egy más időből való szemlélődés kérdése. Az Ótestamentumban leírtak valóban világos képet adnak ma arról, ami annak idején lejátszódott. A mindenütt jelen lévő, örökkévaló Istennek ezt tudnia kellett volna. Állítólag az Isteni Dicsőség alászállása a Sínai-hegyen, a DzsebelMúszán (Mózes-hegy) történt. „Mint egy olvasztókemence” füstölt a hegy. Hogyan lehet ilyen kijelentések helyességét bebizonyítani? Nem kellene a Dzsebel-Múszán füstös, vagy inkább megolvadt szikladarabokat találni? Végül is az „egész hegy erősen rengett”. Hiszen ilyesmi csak hagy maga után valami nyomot? Ráadásul az alászállást életveszélyesnek írják le, senkinek nem volt szabad a szent határt átlépni. Nem lenne a félelmetes esemény mai mérőműszerekkel megállapítható? Alapjában véve igen, de ezt senki nem teszi. A Dzsebel-Músza a Sínai-félszigeten fekszik a mai Egyiptomban, és turisztikai érdekesség. Maga a hegy kiszáradt, széthasadozott kősivatagra emlékeztet. Egy közönséges Geiger-sugárzásmérő készülék a legjobb esetben is csak száraz mérési adatokat szolgáltat a radioaktivitásról. De ki mondja, hogy a veszély radioaktív természetű volt? Ezenkívül senki sem tudja, hogy az Úr melyik évben szállt alá. A teológusok ezzel nem értenek egyet, mivel Mózes életrajzi adatait ismerjük, és az Ótestamentum állítólag kronológiailag egyértelmű. Sajnos ez nem így van. Az Ótestamentum kronológiája teljesen ellentmondásos, csupán csak vágyálom. Ahhoz, hogy a Mózes-hegyi zagyvaságok megállapíthatóak legyenek, ismernie kellene az embernek azt a korszakot, amelyben az esemény lezajlott, és egészen más mérőműszereket kellene alkalmazni, mint az egyszerű Geiger-számláló. Ráadásul a tudósok még csak nem is értenek egyet abban, hogy a Jóisten valóban a Dzsebel-Múszán szállt alá. Dr. Emmanuel Anati olasz régész úgy véli, a drámai esemény valójában a mai Dél-Izraelben található Har Karkom-hegyen játszódott le. Másként látja a dolgot Lawrence Kyle angol régész, aki a szaúdarábiai Hallat-al-Bedret azonosítja a szent heggyel. Dr. Kamal S. Salibi professzor is azt bizonyítja izgalmas és ragyogó logikával nyomozó könyvében, hogy az egész Mózes-történet semmi esetre sem a Sínai-félszigeten, hanem Szaúd-Arábiában játszódott le. [30] Hogyan jöttek rá erre? Mindenki tudja, hogy vándorlásaik során a zsidók többször átkeltek a Jordánon, amin az izraeli Jordán folyócskát értik. A valóságban a Jordán egy hegyvonulat a szaúd-arábiai Aszír tartományban. Mindenki számára ismert a tény, hogy Mózes az egyiptomi szolgaságból
szabadította meg népét. Végezetül az Úristen megsemmisítette az egyiptomi hadsereget. Mindössze az a furcsa, hogy sem a régi egyiptomi feliratokban, sem a ránk maradt emlékekben nincs semmilyen nyoma zsidó foglyoknak. Nem is beszélve exodusról, vagy az egyiptomi sereg megsemmisítéséről. Még a hosszabb ideig Egyiptomban tartózkodó és az egyiptomi történelem minden apró-cseprő eseményét, minden egyes adatát feljegyző görög történetíró, Hérodotosz sem tudott semmit Izraelről, egyiptomi szolgaságban élő héber törzsről, a nép Egyiptomból történő kivonulásáról, pláne az egyiptomi sereg „isteni” megsemmisítéséről. Mindenki olvasott már a jerikói kürtökről, melyek hangjára az ősi város falai leomlottak. A régészek azonban régóta és kétségbevonhatatlanul tudják, hogy a Józsué próféta által elbeszélt esemény már csak a datálás miatt sem társítható ahhoz a Jerikóhoz, mely a mai Palesztinában található. A Bibliában hívő teológusok nagyon sok dolgot korrigáltak, hogy hihetővé tegyék az Ótestamentum történeteit. Bárhol, bármikor találtak Palesztinában valami romot, feliratot, vízlelőhelyet, valamely agyagcserepet vagy régi anyagok szétmálló darabkáját, teljes erővel arra törekedtek, hogy minden apróságot a bibliai kijelentések valódiságát igazoló bizonyítékként minősítsenek. A Der Spiegel kritikát közölt három bibliai tárgyú régészeti munkáról, melyben a következőket fogalmazta meg: „Mindhárom kötetben hemzsegnek a régészeti álfelismerések.”[31] Mózes ötödik könyvéből kevés dolog illik a Sínai-félszigetre, ellenben sok utal SzaúdArábiára, a hegyek neve éppúgy, mint a sírok. Táif városától (Aszír tartomány, Szaúd-Arábia) 130 km-re délre fekszik a Dzsebel-Ibrahim (2595 m), Ábrahám hegye. További 150 km-re déli irányban található a Salamonhoz leginkább köthető vidék: esz-Szuleimán. A Dzsebel-Sada csúcsán egy kőkori oltár megfejthetetlen feliratokkal ellátott maradványai hevernek: Muszalla Ibrahim – Ábrahám imahelye. Abhától (Aszír) délkeletre emelkedik Áron hegye, a 2100 m magas Dzsebel-Harun. Az Ótestamentum ősatyái és prófétái közül sokan vannak Szaúd-Arábia hegyeiben és a vele határos Jemenben eltemetve. Már 1950-ben turistákat vittek a Dzsebel-Hadidon lévő Káin és Ábel-sírboltba. Jób pátriárka sírja az észak-jemeni Dzsebel-Hesa középső csúcsán van, Húd próféta sírja pedig, mely Tarimtól északra, a Hadramaut-hegységben található, mindmáig az arabok fontos szent helyei közé tartozik. Mindez nagyon zavaros, és alapjában véve nem is lenne olyan fontos, ha számtalan generáció óta nem azt vernék mindmáig az emberek fejébe, hogy az Ótestamentum a Sínaifélszigeten és Palesztinában játszódott. A mai Izraelben és Palesztinában is vannak különböző prófétasírok, bár ezeket az urakat a Biblia szerint sem temethették oda soha. Példának okáért Mózes. Mózes ötödik könyvében a 34. fejezetben mondja az Úristen, hogy ez az a föld, melyet megígért Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak. „De oda nem megy át… és meghala ott Mózes, az Úrnak szolgája a Moáb földön… és senki sem tudja az ő temetésének helyét a mai napig.” Akkor meg miért zarándokol évente több mint százezer ember a palesztinai Mózes-sírhoz? Valaha régen Szaladin szultán azt álmodta, hogy Allah Mózes földi maradványait az ismeretlen sírból Palesztinába hozta. Ez az álom elegendő volt ahhoz, hogy Mózes sírját is magában foglalva létrejöjjön egy szent hely. 1265-ben Baibarsz szultán mecsetet emeltetett a sír fölé, és a 15. században a mamelukok egy pompás, négyszáz szobás fogadót – szerájt építettek mellé. Manapság a Mózes-sír egyike az iszlám jelentős zarándokhelyeinek – csakhogy Mózes nem ott van eltemetve. Így áll a helyzet az Ótestamentum leírásai és a meztelen igazság közötti ellentmondásokkal. Áron sírjának helye is a zavart keltő témák között szerepel. Abhától délkeletre (SzaúdArábiában, Aszír tartomány fővárosához közel) fekszik a 2100 m magas Dzsebel-Harun, ahol
Áron sírja található. Áron másik temetkezési helyét Medina mellett, az Ohod-hegy csúcsán találjuk. [32] Moserothban, a mai Izrael területén van a harmadik sír, a negyedik egy hegycsúcson, a jordániai Petra városának közelében. Ezt a sírt évekkel ezelőtt én is felkerestem. [33] A Biblia szerint Áron a Hór-hegy csúcsán halt meg: „Majd elindulának Kádesből, és jutának Izráel fiai az egész gyülekezet a Hór hegyére. És szóla az Úr Mózesnek és Áronnak, a Hór hegyénél, Edom földének határán, mondván: Áron az ő népeihez takaríttatik: mert nem megy be a földre, a melyet Izráel fiainak adtam, mivelhogy ellenszegültetek az én szómnak a versengésnek vizénél. Vedd Áront és Eleázárt, az ő fiát és vezesd fel őket a Hór hegyére. És vetkeztesd le Áront az ő ruháiból, és öltöztesd fel azokba Eleázárt, az ő fiát; mert Áron az ő népéhez takaríttatik, és meghal ott. És úgy cselekedék Mózes, amint parancsolta vala az Úr, és felmenének a Hór hegyére az egész gyülekezet láttára. És Mózes levetkezteté Áront az ő ruháiból, és felöltözteté azokba Eleázárt, az ő fiát. És meghala Áron ott a hegynek tetején, Mózes pedig és Eleázár leszálla a hegyről. És látá az egész gyülekezet, hogy meghalt vala Áron, és siratá Áront harmincz napig Izráelnek egész háza.” (4Móz 20, 22-29) A zsidó legendákban [19] Áron halálának egy másik variációja szerepel. A Hór-hegyen állítólag hirtelen megnyílt egy barlang, és Mózes felszólította testvérét, hogy lépjen be. Azután azt mondta Mózes, hogy nem lenne okos dolog papi ruhában belépni egy koszos barlangba, így hát Áron levetette ruháit. Ezeket Mózes azonnal átadta Eleázárnak, és Áron megértette, hogy itt kell meghalnia. Mivel Áron meztelenül állt a barlang előtt, nyolc mennyei ruhadarab ereszkedett alá, és eltakarta ruhátlanságát. Egy legendában minden lehetséges. Még Áron halálos ágya is szállhat a levegőben, sőt az is előfordulhat, hogy Áron Isten csókjától hal meg. Az iszlám mindezt egy kicsit másképp látja: „Mózes és Áron megpillantott egyszer egy barlangot, melyből fény áradt. Bementek, és egy aranytrónt találtak a következő felirattal: Azé, aki beleillik. Mivel Mózes számára túl kicsinek tűnt, Áron ült rá. Azonnal megjelent a halál angyala, és magához vette a lelkét. 127 éves volt.” [34] Eléggé értelmetlen dolog a Szentföldön a tiszteletre méltó pátriárkák és a bibliai próféták sírjait felkeresni. Több példányban is léteznek ugyan, csakhogy a nagy tiszteletnek örvendő bibliai hírességeket nem találjuk bennük. A legendás Ábrahám sírja jó példa a muzulmánok, valamint a Tóra- és Biblia-hívők által okozott káoszra. Ábrahám működésének helye Mamré helység volt, mely 2 km-re északra van az izraeli Hebron városától. Ez a lankás vidék az Ábrahám-történet klasszikus talaja, évezredekkel ezelőtt állítólag hihetetlen dolgok játszódtak le itt. A Biblia szerint Ábrahám nyájaival és sátraival itt telepedett le, és oltárt emelt az Úrnak. Innen vette üldözőbe 318 szolgájával a babiloni harcosokat, hogy Lótot és családját kiszabadítsa. Mamré volt Isten és Ábrahám nevezetes találkozásának színhelye is, merthogy itt ígérte meg az Úr, hogy Ábrahám utódai annyian lesznek, mint égen a csillag. Végezetül Mamréban parancsolta meg az Úristen a rituális körülmetélést is. Ábrahám, aki akkortájt a maga 99 évével már „túl volt jón és rosszon”, elöl járt a jó példával, és fiával, a 13 éves Izmaellel együtt körülmetéltette magát. Hosszú, hosszú idővel ezelőtt izgalmas dolgoknak kellett történni Mamréban. Egy napon Ábrahám sátra előtt ült, amikor három idegen tűnt fel. Az ősatya a maga vendégszerető módján levágatott egy zsenge borjút, és nagylelkűen vendégül látta az idegeneket. Fia, Izsák figyelmét ugyanakkor nem kerülte el, hogy az idegenek „nem földi származékok” voltak. [35] Egy ránk maradt zsidó emlékben, Ábrahám testamentumában a látogatókat „mennyei
férfiaknak” nevezik, akik az égből jöttek, és abba az irányba is tűntek el. A bibliai beszámoló szerint Ábrahám 400 latnyi ezüstért „Mamréval szemben” földet vett, ahol egy sírbolt is volt. (1Móz 23,9) Ő maga és felesége, Sára oda temetkezett. Állítólag fiait, Jákobot és Izsákot is a családi sírboltba temették feleségeikkel, Rebekával és Leával egyetemben. Érthető ez? Egyáltalán nem érthető. Mózes ötödik könyvében azt mondja az Úr, hogy ez az a föld, melyet megígért Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak, de ő (értsd Mózes) nem juthat el oda. Voltaképpen miért nem vitatkozik senki ezzel az ostobasággal? Hogyan ígérhetett az Úristen Ábrahámnak olyan, az utódai által a jövőben birtokba veendő földet, ahol (Mamréban) maga Ábrahám ősidők óta működött? És mi van Ábrahám kriptájával? Napjainkban Hebron város központjában a hatalmas négyszögletű Haram-al-Ibrahimi-mecset emelkedik, a muzulmánok, zsidók és keresztények csodálatos szentélye. A középső hajó mindkét oldalán kripták vannak, melyekben állítólag Izsák ás Rebeka sírjai találhatók. A sárgaréz rácsozat mögül mélyzöld kelmék fénylenek elő, melyekre aranyfonallal arab írásjeleket hímeztek. Az írás szerint „ez Ábrahám próféta sírja. Nyugodjon békében.” Négy kicsi fehér oszlopon egy sötét faborítású baldachinhoz hasonlatos márványépítmény nyugszik. Ez alól vezet állítólag 68 meredek lépcső Ábrahám sírjához. A mecset egyike a muzulmánok által legszentebbnek tartott helyeknek. Ábrahám sírjába azonban nem lehet bemenni. Már a keresztesek idejében (11–13. század) is állt ezen a helyen egy mecset. Nem tudjuk, hogy ennél az időpontnál korábban mi állt itt. A keresztesek kolostorrá alakították át a mecsetet, és Hebront Szent Ábrahám városának nevezték el. Egy alkalommal egy imádkozó szerzetes huzatot érzett. Szerzetestársaival együtt kutatni kezdtek, hol lehet a légáramlat forrása. Végigkopogtatták a falakat, és felfedeztek egy üregesnek hangzó helyet. Végül eltávolítottak egy kőlapot, és felfedeztek mögötte egy barlangot. Eddig az időpontig a szerzetesek csak az arab hagyomány alapján tudtak arról, hogy kolostoruk Ábrahám sírja, a Makpéla barlangja fölött épült. Keresztültörték a falat, és mögötte egy kicsiny, kör alakú helyiség került napvilágra. Sírhelynek azonban nyoma sem volt. Az ájtatos kutatók egyike nem akart belenyugodni ebbe a keserű csalódásba. Tovább tapogatta a falakat, és felfedezett egy ékszerűen beépített követ. Nagy nehezen kihúzták a követ, és láss csodát, szétmállott a fal. A fáklyák imbolygó fényében a szerzetesek megfakult csontokra bukkantak a földön, és egy sarokban 15 urnára, amelyekben szintén csontok zörögtek. A sírboltban nem voltak sírmellékletek, se írások vagy kelmék, semmi, ami Ábrahámra vagy a családjára utalt volna. De az Úr dicsőségére felhangzottak a himnuszok, és később a csontok közül néhányat Ábrahám-ereklyeként adtak el. „Azóta senki sem volt lent Makpéla barlangjában” – állapította meg a kutatási célokból utazgató dán Arne Falk Rřnne, aki Ábrahám nyomait követte (idáig). [36] Ma már nem lehet megállapítani, hogy a sír felfedezése így játszódott-e le, és hogy találtak-e valóban valamit a szerzetesek és a keresztesek, ami Ábrahámra vallott. Közismert, hogy a keresztes hadjáratok idején sok mindent küldtek a Szentföldről az európai kolostorokba és a Vatikánba. Ábrahám mecsetjének jelenlegi őrzői, a muzulmánok nem hajlandók leszállni Ábrahám sírjába, mert Allah mindenkit vaksággal büntet, aki az ősatyák nyugalmát megzavarja. Hasonló indoklással akadályoznak meg az ortodox zsidók is mindenféle régészeti kutatást. Arra még nem érett meg az idő, hogy előítéletek nélkül utánajárhassunk ilyen rejtélyeknek. Végül is meglehet, hogy az ásó kínosan meglepő dolgokat hoz napvilágra. Egy Ábrahámhoz hasonló személyiséget maguk a közvetlen leszármazottak sem tüntethettek el feltűnés nélkül egy kriptában. Végtére is Ábrahám valamennyi törzs ősatyja volt, egyike azoknak, akik még beszéltek Istennel és segítőivel. Ennek megfelelően Ábrahámot nagyon mély tisztelettel
övezhették. Amennyiben Ábrahámot fiai valóban a Makpéla-barlangban temették volna el, akkor ez a hely valamennyi törzs zarándokhelyévé vált volna. Annál is inkább, mivel az Ábrahám-kriptában öt további tiszteletre méltó személy nyugodott, őket mindhárom nagy világvallás hívei tisztelik. Hebronban azonban mindebből semmi sem látható. Hol temették hát el Ábrahámot a valóságban, és miért nem ismerjük a sírját? K. Salibi professzor bebizonyította, hogy mind Mamré, mind a Makpéla-barlang a szaúdarábiai tartományban, Aszírban található. [30] A ligetet, ahol Ábrahám letelepedett, „ma kis akác- és tamariszkuszerdők alkotják Qun-fudha környékén, Namira és Hirbán közelében”. Maqfala (MQFLH) helység mellett, ugyanezen a hegyvidéken található a Makpéla (MKPLH) nevű kettős barlang. No és miért nem vált ez a fontos hely soha zarándoklatok célpontjává? A babiloniak megverték és elhurcolták a zsidókat, akik a szélrózsa minden irányában szétszóródtak. A babiloniaknak más isteneik voltak, nekik Ábrahám semmit nem számított. Más volt a vallásuk. Ábrahám utódainak hosszú sora – Salamon, Dávid stb. – a mai Izrael területén telepedett le, és ott Ábrahámnak nem volt sírja. Ha az ember szó szerint veszi a Bibliát, akkor (sok más gyerek mellett) Ábrahám nemzette Izsákot is. Azt, akit isteni parancsra Ábrahámnak fel kellett volna áldoznia. Az áldozat végül egy angyal beavatkozásának köszönhetően nem történt meg. Izsák a maga részéről két fiút nemzett, Ézsaut és Jákobot. Ézsau volt az idősebb, és ennek megfelelően az öröklési rendben az első. Ez azonban Jákobot nem zavarta, és elvitatta bátyjától az elsőszülöttségi jogokat. Egyre galádabb fondorlatokhoz folyamodott: amikor az öreg Izsák megvakult, és a hagyománynak megfelelően meg akarta áldani fiát, Ézsaut, felesége, Rebeka és a másodszülött Jákob megtévesztették. Az aggastyán Jákobot áldotta meg. (1Móz 27,1) Érthető, ha az örökségéből kitúrt Ézsau többé nem akart tudni a családjáról. Egy föníciai monda arról tudósít bennünket, hogy Ézsau közvetlen leszármazottja volt a Titánok isteni nemzetségének, akik még „a mennyei hatalmakkal harcoltak”. [37] A Biblia nem tud semmit Ézsau haláláról, nem is szólva a temetkezési helyéről. Másként áll a helyzet az Ótestamentum apokrif írásaival. Apokrifnak azokat a szövegeket nevezik, melyeket nem vettek bele a Bibliába, és mégis a bibliai történethez tartoznak. Ilyen Jákob és Lea negyedik fiának, Júdának testamentuma. A szöveg egyes szám első személyben íródott. [38] Júda beszámol születéséről, fiatalságáról és harcairól. Meglepődve értesülünk arról, hogyan harcolt Júda Áchorral, az óriással, aki „előre és hátrafelé is tüzelt a lóról”. Azután azt írja le az elbeszélő, hogy apja, Jákob 18 évig békében élt bátyjával, Ézsauval. Ézsau csak ekkor követelte örökségét, és erős népével Jákob ellen vonult. A harcban Ézsau elesett, és a Seirhegységben temették el. Akárhol található is ez a hegység, a Szentföldön bizonyosan nem. Azonban éppenséggel ide, Hebrontól északra egy arab faluba viszik a turistákat a Si’ir mecsetjébe. Alatta van – állítólag – Ézsau sírja. Zavaros időszak volt ez, és az erről szóló történetek függetlenítették magukat a kortól. Éppen úgy, mint a sírok. A Biblia csak egyike az ebből a történelem előtti korból származó forrásoknak. Ha történelmileg helytálló lenne, akkor a földrajzi helyeket, a velük kapcsolatos történeteket és végül a hősök sírjait is a megfelelő helyeken kellene megtalálnunk. Ez azonban nem így van. Ábrahám sem ott nyugszik, ahol kellene, akárcsak az összes többi pátriárka. A zsidó hagyományoknak megfelelően Ábrahám idejében kellett lenni egy Sálém nevű városnak. [7] Ez a Sálém azonban nem lehet azonos a későbbi Jeruzsálemmel, mert Jeruzsálemet csak Salamon alapította meg – már amennyire ez helytálló. Ábrahámról már megtudtuk, hogy születésétől kezdve isteni gondoskodásban részesült, és hogy Isten őt „különösen szerette.” A titokzatos városban, Sálémben állítólag egy Melkisédek nevű király uralkodott, akit nem a szokott módon nemzettek, mivel maga Isten termékenyítette meg Sopraminát, Melkisédek anyját. (A hasonló, in vitro megtermékenyítésektől csak úgy hemzseg az ókori irodalom.) Ugyanez a Melkisédek találkozott Ábrahámmal, „és megáldotta őt”.
Az persze nyilvánvaló, hogy az egész Ábrahám körüli kavarodás nem illeszthető bele semmilyen időrendbe. Az egyház teológusai és a kis hitközösségek, szekták vezetői még mindig Isten szavának tekintik a Bibliát. Az ítélőképesség ezen hiánya érthető. Végül is az embereket születésüktől kezdve vallásosnak nevelték és arra ösztönözték, hogy feltétlenül hárítsák el a külső befolyásokat. Bármilyen kétely merült fel egy vallásos közösségben, azt az ördög mesterkedésének tartották és tartják ma is. IV. Pál pápa nagyon jól tudta, miért állíttatott össze már az 1559. évben, amikor még csak nagyon kevesen tudtak olvasni, egy könyvlistát, az Index librorum prohibitumot, a tiltott könyvek jegyzékét. Bár VI. Pál 1967-ben érvénytelenítette ezt az indexet, a hívők mégis mindmáig nem olvashatnak olyan könyveket, melyek vallásuk igazságait kérdőjelezik meg. Én azonban úgy gondolom, hogy mindazok számára, akik kritikus gondolkodású hívők, akik nem hajlandóak mindent lenyelni, hanem van bennük kurázsi, és kérdéseket tesznek fel, már egymagában a Biblia is elegendő okot szolgáltat arra, hogy égnek álljon a hajuk. Miután Mózes megkapta a tízparancsolatot, és az egész nép átélte vele együtt, hogyan ereszkedett le az Úristen a hegyre, a hitetlenség ismét terjedőben volt. A szent hegy lábánál a táborban a köznép türelmetlen lett, mindenfajta ékszerből és nemesfémből aranyborjút készített, és ezt a bálványt imádta. Egyszerűen felfoghatatlan, hogy Mózes testvére és a léviták főpapja, Áron is részt vett ebben a bűnben. Az aranyborjú látványától Mózes érthetően „feldühödött”. Széttörte a vadonatúj törvénytáblákat, és Istene megbízásának megfelelően parancsot adott háromezer férfi lemészárlására: .Menjetek által és vissza a táboron, egyik kaputól a másik kapuig, és kiki ölje meg az ő attyafiát, barátját és rokonságát. A Lévi fiai pedig a Mózes beszéde szerint cselekedének, és elhulla azon a napon a népből úgymint háromezer férfiú.” (2Móz 32,27–28) Az Úr, aki most sem tudta, hogyan fognak a nyakas zsidók Mózes távollétében viselkedni, haragos volt, mégis megígérte, hogy elvezeti a népet a tejjel, mézzel folyó országba. Ő maga azonban már nem érzett többé kedvet, hogy a zsidókkal együtt folytassa az utazást: „…de én nem megyek fel köztetek, mert te keménynyakú nép vagy, hogy meg ne emésszelek az úton.” (2Móz 33,3) De azért legalább engedte magát ékszerekkel kiengesztelni: „Azért most vesd le a te ékességeidet magadról, azután meglátom, mit cselekedjek veled.” Egy királyságot egy elfogadható magyarázatért! Mert ugyan mit kezdhetett a Jóisten az ékességekkel? Mindenesetre saját személyét helyettesítendő, egy angyalt bocsátott a zsidók rendelkezésére, aki az ígéret földjén már megtelepedett népeket elűzte: „És bocsátok előtted Angyalt, és kiűzöm a Kananeusokat, Emoreusokat, Khitteusokat, Perizeusokat, Khivveusokat és Jebuzeusokat.” (2Móz 33,2) Nagyszerű! Mielőtt megkezdődött az utazás hátralevő része, Mózes még felállította a táboron kívül a szent sátrat, és azt a „gyülekezet sátrának” nevezte el. Ebben nemcsak a frigyládát kapcsolták össze a „napok ősöregével”, hanem ezenfelül ha Mózes és Áron bent voltak, mindig egy különös felhőoszlop védelmezte a sátor bejáratát. A sátorban Isten állítólag szemtől szemben úgy beszélt Mózessel, „ahogyan egy baráttal beszél az ember”. De álljunk csak meg! A második könyvnek ugyanazon 33. fejezetében pontosan ennek az ellentéte is meg van írva. Míg a 11. versben arról biztosítanak minket, hogy az Úr szemtől szemben úgy beszélt Mózessel, akár egy baráttal, a 18., 19. és 20. vers egészen más benyomást közvetít. Itt Mózes arra kéri Istenét: „Kérlek, mutasd meg nekem a te dicsőségedet!” És a válasz?
„Orcámat, azonban, monda, nem láthatod; mert nem láthat engem ember élvén.” És a 23. versben: „Azután kezemet elveszem rólad, és hátulról meglátsz engemet, de orcámat nem láthatod.” Ugyanilyen magától értetődő ez az elutasítás a Gilgames-eposzban: „meg kell halnia annak, aki az istenek arcába tekint”. Idegen vírusokkal és baktériumokkal fertőződhettek volna meg az emberek, és ezt nem tudták az istenek megakadályozni? Vagy fordítva volt? Attól féltek az istenek, hogy az emberek megfertőzik őket? Ez lett volna a valódi oka a tiltott városrészek, a templomelőcsarnokok és a belső szentélyek létének, ahová csak többszörös megtisztulás után és csak a legalaposabban kioktatott papok mehettek be? Isten a karanténban? Milyen isten? Milyen istenek? Mózes negyedik könyvében is ismertetik az Isten és szolgája közötti beszélgetéseket. Ezúttal Isten már csak egyfajta hangszórón keresztül érteti meg magát Mózessel: „Mikor pedig bemegy vala Mózes a gyülekezet sátorába, hogy szóljon ővele, hallja vala annak szavát, a ki szól vala a fedél felől, a mely vagyon a bizonyság ládáján a két Kérub közül; és szól vala vele.”(4Móz 7,89) Jókora adag hiszékenységet tételeznek fel egy egyszerű hívőről. A nép ismételten morgott Istene ellen. Az ok az egyhangú étrend volt. Mózesnek ekkor az az esztelen ötlete támadt, hogy húst kérjen az Úrtól. Isten nagy hirtelen szelet támasztott, mely a tenger felől fürjeket terelt oda, és a zsidók táborához közel szórta le őket. Hatalmas mennyiség lehetett, mivel az apró állatok „egynapi járásnyira egyfelől és egynapi járásnyira másfelől a tábor körül, és mintegy két sing magasságnyira a földnek színén” (4Móz 11,31) feküdtek. Ahogyan várható volt, a zsidók a fürjeket mind szárítás céljából, mind azonnali fogyasztásra gyűjtötték össze. Ám amíg a hús „még fogok között vala, és meg sem emésztettek vala, a mikor az Úrnak haragja felgerjede a népre és megveré az Úr a népet igen nagy csapással”. (4Móz 11,33) Miért gondoskodik az Úr először hatalmas mennyiségű fürjről, majd bünteti meg végül az éhes népét? Vajon a zsidóknak bizonyos okból csak olyan ételeket volt szabad fogyasztaniuk, amelyek a manna nevű alapélelmiszerből készültek? Az Ótestamentum Istene ismételten azt veri népe fejébe, hogy ő volt az, aki a zsidókat „kiválasztotta” a többi nép közül. (3Móz 20,24) Ennek megfelelően alakulnak az új és vakon követendő szabályok. Aki házasságtörést követ el, azt meg kell ölni. A férfit éppúgy, mint a nőt. Ugyanez érvényes a vőre és az anyósra, de még a vő saját feleségére és annak anyjára is, ha a férj mindkettővel „feleségeként él”. A homoszexuálisokat is pillanatokon belül elérte a halálbüntetés. „Halállal lakoljanak. Vérök rajtok.” Ezeket a kőkemény szabályozásokat Mózes harmadik könyvében, a 20. fejezet 10. versében olvashatjuk. Ugyanilyen könyörtelen a jövendőmondókkal szembeni bánásmód: „És akár férfi, akár asszony, hogyha igéző, vagy jövendőmondó lesz közöttök, halállal lakoljanak; kővel kövezzétek azokat agyon, vérök rajtok.” (3Móz 20,27) Ez nyilvánvalóan nem volt érvényes arra a számtalan jósra, akiket később prófétáknak neveztek. Nekik állandóan vízióik, megvilágosodásaik és látomásaik voltak, anélkül, hogy ezért nyomban lemészárolták volna őket. A papokra is különleges szabályok vonatkoztak, ezeket ma hátrányos megkülönböztetésként értelmeznénk. Akinek akár a legapróbb testi hibája vagy valami más fogyatékossága volt, az nem közeledhetett az oltárhoz. Ez érvényes volt a vakokra és a bénákra is, azokra, akiknek az arcát csonkították meg, és azokra, akiknek „egy tagjuk (túl) hosszú”. Jaj volt Isten azon szolgájának, akinek fogyatkozása volt, vagy megsérült egy balesetben. „Sem az, aki törött lábú vagy törött kezű, vagy púpos, vagy törpe, vagy viszketeges, vagy sömörös, vagy aki megszakadott” nem közeledhetett az Úr asztalához. (3Móz 21,17)
Az új Isten ellen irányuló szitokszót, egy csendes átkot is azonnal megkövezés általi halállal büntettek. (3Móz 24,13) Aki azonban felebarátjának ártott, azzal azt kellett tenni, amit ő maga csinált, vagyis „törést törésért, szemet szemért, fogat fogért”. A zsidók sajátságos társadalmuk keretei között mindenesetre tarthattak rabszolgákat. Ezt az Úr kifejezetten jóváhagyta. A rabszolgákat senki nem kérdezte meg. Az Ígéret földjét, ahol állítólag tej és méz folyt, és amit a zsidóknak Isten megígért, először fel kellett deríteni és később meghódítani. Mózes felderítőket küldött az ígéret földjére, és kikémleltette a régóta vágyott célpontot. A felderítők azonban féltek azoktól a népektől, melyek akkoriban már az Ígéret földjén éltek. Meg óriásokkal is találkoztak: „És láttunk ott óriásokat is, az óriások közül való Anaknak fiait, és olyanok valánk a magunk szemében, mint a sáskák, és az ő szemeikben is olyanok valánk.” (4Móz 13,34) Természetesen a nép újra csak morgott Mózes és az ő Istene ellen – a morgásnak nem akart vége szakadni. 250 lévita összegyülekezett és kimondta: „Elég ebből!” Éppen Lévi fiai lázadoztak, vagyis az a csoport, amelyik a frigyládát vihette, és gondját viselte a „napok ősöregé-nek”. Valószínűleg jókora adag düh gyülemlett fel bennük. Mózes megparancsolta, hogy a három főkolompos járuljon elébe, és amikor azok vonakodtak megjelenni, ő ment oda hozzájuk – hogy családjaikkal együtt meggyilkolja őket. Természetesen „isteni” haditechnika segítségével: „És lőn, a mint elvégezé minde beszédeket, meghasada a föld alattok. És megnyitá a föld az ő száját, és elnyelé őket és az ő háznépeiket; és minden embert, a kik Korei valának, és minden jószágukat. És alászállanak azok és mindaz, a mi az övék, elevenen a pokolra: és befedezé őket a föld.” (4Móz 16,31–33) És mi történt Lévi 250 fiával? „És tűz jöve ki az Úrtól és megemészté ama kétszáz és ötven férfiút…” (4Móz 16,35) Mit számít 250 halott összevetve azzal a számtalan törzzsel, melyeket Mózes emberei – gyakran Istenük nagyszerű varázslatai segítségével – kiirtottak? Legalábbis így áll a Bibliában. Hogy valóban így történt-e, más kérdés. E szerint Mózes hadserege az összes midjánita férfit lemészárolta, és azokat a nőket is, „a kik férfit ismertek azzal való hálás végett…” (4Móz 31,17) Természetesen minden győzelemnél óriási mennyiségű zsákmány került a zsidók kezébe. Ebből a papok egy pontosan meghatározott résszel, „felemelt áldozattal” az Úrnak adóztak. De ez nem volt elég. Az Úr embereket is követelt, „…és azokból az Úrnak része harminckét lélek.” (4Móz 31,40) Mindez iszonyatosnak és érthetetlennek hangozhat. Magától értetődően sok mindent szimbolikusan kell érteni – a teológusok szerint. Én azonban eddig egyetlenegy meggyőző magyarázatot sem találtam arra, hogy vajon mit kezdhetett az Úr a zsákmányolt ékszerekkel, vagy – még őrültebb dolog – az emberekkel. És amit idézek, nemcsak egyszer fordul elő az Ótestamentumban. Korántsem! Az Úristen újra meg újra ékszerekre, nemesfémekre, finoman szőtt anyagokra, sőt még fókabőrre is vágyik. Mózes könyveinek szövege különböző időpontokban jött létre, ezenfelül más-más szerző tollából származik. Ebben egyetértenek az exegéták. Ráadásul néhány dolgot, ami az eredetiben nem szerepelt, később toldottak hozzá. Feltehetően ez történt a könyörtelen törvények közül néhánnyal, amelyeket valamilyen fanatikus később költött hozzá a Mózeskönyvekhez. A mai írástudók is alig tudják már megmondani, melyik volt az eredeti szöveg. Így hát az ember csak csodálkozni tud azon, hogy olyan sok teológus azt kívánja a hívőktől, tekintsék az Ótestamentum szövegeit Isten szavának. „Kivétel nélkül teljes értékű tudósítás Isten szaváról. Ez a séma általános érvényű.” [11] A Szodomát és Gomorát övező hagyományból ismert, hogy a két bűnös város lakói mohó
szexuális vágyaikat semmilyen módon nem korlátozták. Nemcsak mindkét nemmel, hanem állatokkal is üzekedtek. [30] Innen származik a szodómia kifejezés. Ezt a ragályos perverziót radikálisan el kellett törölni. Ennek megfelelően alakultak a büntetések: „És semmiféle barommal ne közösülj, hogy azzal magadat megfertőztessed, és asszony se álljon meg barom előtt, hogy meghágja őt; fertelmesség az.” (3Móz 18,23) „Ha pedig valaki barommal közösül, halállal lakoljon, és a barmot is öljétek meg. Ha valamely asszony akármely baromhoz járul, hogy az meghágja őt: öld meg mind az asszonyt, mind a barmot, halállal lakoljanak…” (3Móz 20,15–16) A zsidók Istene vitathatatlanul kiismerte magát a modern higiéné területén, és a választott népnek semmilyen kibúvót nem engedve adta át tudását: „Ha valamely ember testének bőrén daganat, vagy tarjagosság, vagy fehér folt támad, és az ő testének bőrén poklos fakadékká lehet, vigyék el az ilyet Áronhoz, a paphoz….És nézze meg a pap azt a test bőrén lévő fakadékot. Ha a szőr a fakadékban fehérre változott, és ha a fakadéknak a felülete mélyebben van az ő testének bőrénél: akkor poklos fakadék az. Mihelyt látja ezt a pap, tisztátalannak ítélje azt. Ha pedig fehér folt van a teste bőrén, de annak felülete nincs mélyebben a bőrnél, és a szőre sem változott meg fehérré, akkor rekessze külön a pap a fakadékos embert hét napig.” (3Móz 13,2–4) Arról volt szó, hogy diagnosztizálják a betegségeket, és – ahogyan az utóbbi esetben történt – a páciens elkülönítőbe kerüljön. Modern rendelkezések születtek a teljes körű és gondos fertőtlenítést illetően is. A követendő eljárással kapcsolatos előírások nem engedtek kibúvót: „Minden ágy, amelyen fekszik… és minden holmi is, amelyre ráül, tisztátalan lesz. Valaki azért illeti az ő ágyát, mossa meg a ruháit és mosdjék meg vízben… Az is, aki a holmira ült, mossa meg ruháit és mosódjék meg vízben… az is, aki illeti… a testet, mossa meg a ruháit és mosódjék meg vízben… És ha ráköp a (beteg) magfolyós a tiszta emberre, mossa meg ez a ruháját, és mosódjék meg vízben… És minden nyereg is, amelyre… ráült, tisztátalan legyen. És akárki is, aki illet valamit, a mi annak alatta vala, tisztátalan legyen… A cserépedény pedig a melyet… illet, törettessék el…” (3Móz 15,4–12) Mózes harmadik könyvének 13–16. fejezete alaposan tárgyalja ezeket a higiéniai utasításokat. Tökéletes szabályok a ragályok leküzdésére. Nemcsak a fertőző betegségben szenvedő embereket zárták ki a közösségből, hanem ha egy ember bizonyos meghatározott szimptómákkal ott tartózkodott, sátrakat, sőt egész házakat nyilvánítottak tilalmas területté. Az épületekről le kellett vakarni a vakolatot, és „a házat köveivel együtt, és a fáit is, a háznak minden tapasztékát is” a városon kívül egy tisztátalan helyre kellett szállítani. Az állatok hulláit nem volt szabad megérinteni, és maga Áron sem mehetett a szent sátorba, hacsak alaposan meg nem fürdött előtte. Áronnak pontosan be kellett tartania Urának tisztálkodási és öltözéket illető előírásait, „hogy meg ne haljon”. (3Móz 16,2) Szomorú, de így van. Semmilyen tisztátalan dolog nem kerülhetett az Úr közelébe, legkevésbé egy kellemetlen szagú fickó. De az Ótestamentum ellentmondásai égbekiáltóak. Egyrészt Mózes sohasem pillanthatta meg Istene orcáját, tehát egyáltalán nem érintkezett vele közvetlenül, másrészt viszont a fürdési és öltözködési szabályokat kínos alapossággal kellett betartani, ha valaki az Úrhoz közelített. A Bibliában mindezen higiéniai intézkedések kizárólagosan a választott népre vonatkoznak, csak a zsidókat tanítják meg arra, hogyan lehet fertőző betegségeket vagy ragályok kitörését megakadályozni. Úgy tűnik, a többi népnek nem volt meg ez az előjoga. Ugyanakkor szükséges közbevetőleg megjegyezni, hogy más népek istenei is, hacsak nem élőlények vagy szobrok voltak, abszolút testi tisztaságot követeltek papjaiktól. Azt, hogy a Bibliában olyan technikai leírások is előfordulnak, melyeknek manapság is utána lehet számolni és le lehet őket rajzolni, és amelyek sok minden egyébre, csak nem egy
metafizikai Istenre utalnak, nem szeretném ebben a fejezetben újra tárgyalni (lásd 33. jegyzet, Ezékiel címszó). Mi marad az ótestamentumi Istenből az ellentmondások felsorolása után? Egy agg jezsuita, akivel egyszer beszélgettem, úgy gondolta, hogy Isten talán valamiféle gondolkozásra késztető feladatot adott nekünk. Rájöttök-e a válaszra? Bizonyára, ha engedik az embereket szabadon gondolkodni és kombinálni. Ámde minden vallásos társadalom éppen ezt próbálja megakadályozni. És egyáltalán nem csak a keresztényekre gondolok! A szabad gondolkodás a fanatikus hívők számára iszonyatosnak tűnik. A hitnek nincs szüksége bizonyítékra, biztonságot ad még akkor is, ha a valóságban káosz uralkodik. A hit azt jelenti, hogy nem akarunk tudni, mivel a kutatás és a gondolkodás feltétlenül más eredményekhez vezetne. De a gondolatokat nem lehet úgy megsemmisíteni, mint a kutatások eredményeit. Amíg az emberek életben vannak, gondolkodni fognak. Ez a folyamat vég nélküli, és még ha sikerülne is erőszakos csoportosulásoknak elapasztani az áradó gondolatokat, mindig fel fog buzogni egy új forrás, és az új csermelyből folyam lesz. (Idővel.) A Bibliában Isten Mózessel és Ábrahámmal is több örök szövetséget kötött. A történelmi kutatások mindmáig azt bizonyítják, hogy egyet sem tartottak be ezek közül. Többször is megjósolták Isten újbóli eljövetelét, egy új birodalom létrehozását – csakhogy nem történt semmi. Buzgó hívők minden elképzelhető bibliai idézetből a Messiás visszatérését jósolták. Egyetlenegy sem helytálló ezek közül az idézetek közül (aki többet szeretne tudni erről, olvassa el a harmadik fejezetet, forrás a 39. jegyzetben). Mózes második könyvének 34. fejezetében az Úr megerősíti, hogy féltékeny (14. vers), és hogy Mózesnek semmi esetre sem szabad más ország lakóival megegyezést kötnie. Mi lenne a világból nemzetközi megegyezés nélkül? Az Úr megígéri: „Mert kiűzöm a népeket előled és kiszélesítem határodat, és senki nem kívánja meg a te földedet…” (2Móz 34,24) Hol él ma „Isten népe”? Szétszóródva minden földrészen, és Izraelt minden oldalról szorongatják a szomszédai. Az ortodox zsidók, akik a Tóra minden egyes szavához ragaszkodnak, amíg ez az érdeküket szolgálja, valamikor a jövőben számítanak az új birodalomra. Szívük szerint már holnap. Az nem zavarja őket, hogy az ilyen szellemi attitűd nem teszi lehetővé az értelmes megegyezést a szomszédos államokkal. Már utaltam arra, hogy Mózes soha nem látta Urát szemtől szemben. Ám úgy tűnik, Mózes arcával történt valami. Mikor ugyanis a törvénytáblákkal lejött a hegyről, „nem tudta, hogy az ő orcájának bőre sugárzik, mivelhogy Ővele szólott”. (2Móz 34,29) Mózes talán az Úrral történő negyvennapos találkozása után „sugárbetegségben” szenvedett? Peter Krassa már 30 évvel ezelőtt ezt feltételezte. [40] Az Ótestamentum alapján Mózessel valóban valami különös történhetett: „És a mint Áron és az Izrael minden fiai meglátták Mózest, hogy az ő orcájának bőre sugárzik, féltek közelíteni hozzá… Mikor pedig elvégezte Mózes velök a beszédet, leplet tőn orcájára. És mikor Mózes az Ur elébe mene, hogy vele szóljon, levevé a leplet, míg kijőve… És az Izrael fiai látták a Mózes orcáját, hogy sugárzik a Mózes orcájának bőre; és Mózes a leplet ismét orcájára borítá, mígnem bemene, hogy Ővele szóljon.” (2Móz 34,30–35) Le a leplet, föl a leplet. A szöveg hátralévő részében nem esik több szó a lepelről. Eltorzultnak látszott volna Mózes arca, miután megkapta utasításait az Úrtól a hegyen? Ezt éppoly kevéssé tudjuk, mint azt, hogy ez a bibliai hely eredeti-e, vagy ugyanúgy későbbi írók utánköltése, mint annyi más? Ámde: a Bibliában található elbeszélések „kivétel nélkül teljes értékű tudósítások Isten szaváról. Ez a séma általános érvényű.” [11] Ha az egész Biblia „teljes értékű tudósításokból” áll, és Karl Rahner teológiaprofesszor
szerint az Ó- és Újtestamentum szent iratainak „ugyanaz volt az ihletője”, és mindez „örök időktől” a „végső megváltásig” meg volt tervezve, akkor a hívők a Jelenések fejezeteit is készpénznek kell hogy vegyék. Vagy mindent, vagy semmit. A Jelenések az Újtestamentumba vannak besorolva, és állítólag János evangélista a szerzőjük. Ebben szörnyű csapásokról lehet olvasni, melyekkel a bosszú valamilyen angyala árasztja el a földet. Ezek természetesen csak a hitetleneket sújtják. Mert az Úr állandóan ítéletet és büntetést követel. Ámde – minő csoda – ezen szörnyű idők után új ég és új föld fog keletkezni: „Ezután láték új eget és új földet; mert az első ég és az első föld elmúlt vala; és a tenger többé nem vala. És én… láttam a szent várost, az új Jeruzsálemet, amely… szálla alá a mennyből… és a város utczája tiszta arany, olyan, mint az átlátszó üveg. És templomot nem láttam abban… És a városnak nincs szüksége a napra sem a holdra, hogy világítsanak benne.” (János Jelenések 21,1–2, 21–23) Ismerek ufóhívőket, akik évek óta olyan kijelentéseket tesznek, hogy nemsokára földönkívüliek fognak megjelenni, és az emberiség egy kis részét magukkal viszik egy másik világba. A tudósok és politikusok szidják ezt az ostobaságot, mert arra csábít, hogy ölbe tett kézzel üljünk, és elhessegessük magunktól az aktuális problémákat. Igazuk van. De úgy látszik, nem tudják, hol kell keresni az ilyen gondolkodásmód forrását: a bibliai Jelenésekben. Akkor hát mi van? Hol az az Isten, aki ellentmondás nélkül illeszthető minden filozófiai iskolába? A Bibliában éppoly kevéssé találjuk, mint más szent és nem szent írásokban. Az asztrofizika az elmúlt évtizedekben az univerzum létrejöttéről és jellegéről több modellel is szolgált. A sok okos ember által kiagyalt összes teória ellentmondásos. Az einsteini formulák szerint az univerzum nem lehet nyugalmi állapotban; így jutott el 1948-ban George Gamow fizikus és asztronómus az ősrobbanás-elmélethez. Ez még az én iskolás koromban is megtámadhatatlan igazságnak számított, mivel az Edwin Powell Hubble-féle „vöröseltolódás” (az úgynevezett Doppler-hatás) alapján be lehetett bizonyítani. A galaxisok sebesen távolodnak egymástól. Ez addig tartott, amíg a tudósok fel nem fedeztek olyan nagy távolságra lévő galaxisokat, melyeket már nem lehetett ezen teória keretei közé illeszteni. Ráadásul a Dopplerhatás következtében az említett galaxisok közül néhány a fénynél nagyobb sebességet ért el, ami szintén ellentétben áll Einstein megállapításaival. Új teóriákra volt szükség. A Stanford Egyetemen működő Andrei Linde fizikus kifejlesztette a „buborék világegyetem”-teóriát. Akár egy kristályvízzel teli fürdőkádban, úgy képződnek egyre újabb buborékok – új ősrobbanások. A világegyetem állandóan robbanó és újraképződő buborékokból áll. Ez természetesen nem volt elegendő az univerzum megértéséhez, új dimenziókra volt hát szükség, és amennyiben ezek még nem álltak rendelkezésre, akkor matematikai alapon létrehozták őket. Valaha huszonöt térdimenzió volt az asztrofizika komplikált világában – hogy még inkább megkeverjék a dolgokat –, ám pillanatnyilag már megint beérik tízzel. Egy átlagpolgár számára ez a tíz sem hozzáférhető – csak a tudománnyal foglalkozók fejében és számítógépeiben léteznek. Oskar Klein asztrofizikus gondolta ki a fonalteóriát (a világegyetemet energiaszálak hálózzák be). Talán léteznek ezek a szálak – senki sem tudja bizonyosan –, de nem magyarázzák meg az univerzum felépítését. Így hát Edward Witten fizikus életre hívta a vibráló membránok elméletét. Ettől kezdve a világnak volt M-teóriája. Az M nemcsak membránt, hanem misztikát is jelent. Matematikai alapon fekete lyukakat számoltak ki, amik viszont más teóriákkal álltak ellentétben. Más asztrofizi-kusok nemcsak azon törik a fejüket, hogy hogyan jött létre, hanem hogy egyáltalán létrejött-e az univerzum. Mindig is létezett – állítják ők. Felfoghatatlan! Olyan szó ez, amely nem létezik az asztrofizikában. Ebben a tudományágban a legfelfoghatatlanabb dolog is lehetségessé válik. Az a fő, hogy az agytekervényeket új, gondolkozásra késztető feladat foglalkoztassa. És miből lett az, ami mindig is létezett? És
hogy fog mindez végződni? Paul Davies [41] fizikus az ősrobbanás (Big Bang) mellett feltételez egy Big Chrunchot (nagy összeomlás) is. Ezt követően a világegyetem története újra elölről kezdődik. Erről már a régi indiaiak is tudtak. Utána lehet olvasni a védikus iratokban. Marad egy gigászi univerzum trilliószámra létező csillagokkal és bolygókkal, melyről időközben azt már megtudtuk, hogy végtelen, de azt még nem, hogy megújul-e állandóan és újjászületik-e valahol, vagy végezetül elnyeli saját energiáját. (Mely utóbbi természetesen ellentmond a fizika energiatörvényének.) Csak egy igazság vehető ki világosan. Mi, emberek ezen az aprócska bolygón olyanok vagyunk, akár a mikrobák egy hatalmas óceánban. Mégis annyira fontosnak tartjuk magunkat, hogy komolyan hisszük: a teremtés nagyszerű szelleme pusztán azért kezdett ebbe a gigantikus játszmába, hogy egy bűzlő, füstölő, lármás és veszélyes járművön meglátogassa mikroszkopikus méretű planétánkat. Azért, hogy az emberek közül kiemeljen magának egy makrancos, állandóan morgó népet, amelyik – legalábbis az Ótestamentum leírása szerint – még sokáig nem akart hinni ebben az Istenben. Azért, hogy a bolygón ocsmány tragédiát rendezzen, gyermekeket és népeket semmisítsen meg, és a jövőben is bárkit elítéljen, és büntetéssel sújtson. Mindezt azért, hogy az elbutult emberiség elismerje, higgyen benne és szeresse. Nem éppen keresztényi eljárás. Hol van azonban még hely ebben a modellben a „jó Isten” számára? Az őserőnek, hogy úgy mondjam, az ősszellemnek, amely minden keletkezés kezdete előtt létezett, az emberi nyelvben semleges neműnek kellett lennie: AZ, ami már az ősrobbanás előtt is létezett, a fekete lyukak és vonalak előtt, a buborékuniverzumok és minden általunk elgondolható gondolat előtt. Ezt az AZ-t megérteni, körülírni vagy akár kikalkulálni is lehetetlen az emberi értelem számára. Kivéve, ha ez az értelem egy napon egy ősibb intelligencia hatására kitágulna. Mégis szeretném ezt a megfoghatatlan AZ-t legalább modellszerűen bemutatni. Eszmecseréknél a következő gondolatmenettel próbálkozom: Képzeljünk el egy száztrilliárd memóriaegységgel – szaknyelvben bitekkel – felszerelt számítógépet. Képzeljük el továbbá, hogy ez a számítógép kifejlesztette személyes öntudatát. Ez az öntudat azonban a trilliárdnyi bithez van kötve. Ha ez a számítógép kilőné magát a világegyetembe, személyes öntudata elpusztulna. Ezt természetesen a számítógép agya is tudja, hiszen a számítógép mindent tud. A mindentudás idővel unalmassá válik – függetlenül attól, hogy létezik-e egyáltalán az idő fogalma vagy sem. Elhatározza hát a számítógép, hogy véget vet az unalomnak, és új tapasztalatokat fog gyűjteni. Honnan vegye ezeket? Hiszen már mindent tud! Most a számítógép agya nekilát, hogy minden memóriaegységet megszámozzon és egy bizonyos sorrendben megjelöljön. És azután saját magát robbantja fel. Big Bang – ősrobbanás. Bitek trilliárdjait lövi ki méretüktől függően, eltérő sebességgel a világegyetem ürességébe. A számítógép kezdetben meglévő tudatossága megszűnt, nincs többé. De az eszes Önmegsemmisítő a robbanás utáni jövőt előre programozta. Minden megjelölt, az információk egy darabjával rendelkező bit újra meg fog érkezni valamikor a robbanás középpontjába. Minden memóriaegység újra elfoglalja majd eredeti helyét, a szuperagy személyes tudata ismét helyreáll – egyetlen lényeges különbséggel: minden egyes bit átélt valamit a robbanás pillanatától a visszatérésig. Történt valami. Egy, a szétválás előtt nem létező tapasztalattal több lesz a személyes tudat része. A számítógép mindentudása megnövekedett. Ez természetesen önellentmondás, ámde – megértésüket kérem! – ez végül is csak egy demonstrációs modell. A robbanás pillanatától kezdve a visszatérés másodpercéig egyetlen bit sem tudta, hogy valaha aprócska része volt egy nagyobb tudatnak. Ha a hosszú út alatt egy bit feltette volna magának a kérdést: „mi értelme és célja van a száguldásomnak”, vagy „ki hozott létre engem?” „Honnan jövök?” – nem lett volna rá felelet. Kivéve, ha egy egész rakás memóriaegység összetalálkozott volna, és esetleg megsejtették volna, hogy a háttérben valami még nagyobb áll. Ennek ellenére minden bit egy művelet, egy bizonyos
teremtési eljárás kezdete és vége volt egyben, melyet az új tapasztalati faktor megsokszorozott. Ha ez a leegyszerűsített hasonlat segíthet abban, hogy az AZ-jelenséghez közelebb kerüljünk, akkor sokat értem el. Mindnyájan részei vagyunk ennek az őserőnek, az AZ-nak. Csupán a legvégén Teilhard de Chardin (1881–1955) Omega-pontját [42] elérve fogjuk csak újra megérteni, hogy mi is egyesítjük magunkban a teremtés okát és eredményét. Számomra logikusnak tűnik, hogy az AZ-nak, mely az Isten-fogalom szinonimája, mindenféle ősrobbanás előtt léteznie kellett. Ezek a filozófiai képek nem újak, pusztán a jelenkori számítógép-hasonlat az új. Az a megbabonázó, hogy az ősrégről ránk hagyományozott iratok ismernek hasonló elképzeléseket. János evangélista így írja le a keletkezést: „Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige. Minden ő általa lett és nála nélkül semmi sem lett, a mi lett.” (Jn 1,1–3) Nem tudjuk, honnan vette János ezt a sziporkát. Csak az a szomorú, hogy két évezred alatt az Isten-fogalmat lehetetlen elképzelésekkel terhelték meg. Olyan gondolatokkal, melyek segítségével gyermekek és félvadak számára lehetséges egy elmesélhető történetet közvetíteni. Ha azonban az AZ-jelenség úgy határozott, hogy egy kevés időre anyaggá alakul át, akkor az AZ maga a teremtés és egyidejűleg saját teremtésének terméke. Miként a számítógépbitek, mi is egységben találunk újra egymásra. Más Napok és az összes anyag trillióival egyetemben mikroszkopikus nagyságú részei vagyunk az AZ-nak, és vissza fogunk találni a végtelen kozmologikus közösségbe. Valamennyi filozófia a „miért”, „honnan”, „mi okból” kérdésekkel kínozza magát, ámde – ahogy Pucetti professzor, a filozófus és teológus írja: „A tudást nem feltétlenül tudományos úton kell megtalálni.” És valóban, az úgynevezett jelentős hitigazságok közül egyre sem tettek szert ily módon. [43] Új évezred kezdődött… Milyen a dolgok állása? • Az emberiség öt nagy vallásra és ezer rivalizáló szektára forgácsolódott szét. • A genetika, az asztronómia és a kommunikációs eszközök sosem volt méretűvé tágították horizontunkat. Ennek a vége beláthatatlan. • Előbb vagy utóbb kapcsolatba fogunk kerülni földön kívüli intelligenciával. Minden elmélet ellenére át fogjuk lépni a fénysebességet. Hogyan mutatkozunk be a földönkívülieknek? Azt akarjuk, hogy egy idegen intelligencia szellemileg alacsonyabb rendűként kezeljen minket, mert szombaton nem használjuk a villanykapcsolót (ortodox zsidók), mert nem eszünk disznóhúst (zsidók, muzulmánok), mert teheneket és kövér patkányokat tartunk szentnek (hinduk stb.). Vagy mert megkínoztuk Istenünk fiát, és iszonyú módon keresztre feszítettük. Én amellett vagyok, hogy a harmadik évezredbe való átlépéssel érjen véget a földön a sokistenhitűség. Azzal a különbséggel persze, hogy valamennyien annak a hatalmas AZ-nak vagyunk apró részei, amelyre a vallások az Istenfogalmat alkalmazzák. Ilyen nézőpontból a faji diszkrimináció is humbuggá válik. Mindnyájan az AZ-hoz tartozunk. És végtére is az akarnok, háborúzó és rémtetteket elkövető vallások vezettek minket ehhez a felismeréshez. A gondolkodásra késztető feladat megoldása éppen az lehetne, hogy a Biblia és más régi iratok ellentmondásait – erre még visszatérek – analizáljuk, hogy a feladat végén tisztán és világosan felismerhessük: bibliai megnyilatkozása alapján az ótestamentumi Isten nem metafizikai jellegű volt. A megoldás valahol máshol van. Odakünn az univerzumban. Mit kellene hát tenni? Romboljuk le a templomokat? Robbantsuk fel őket? Soha! Ahol az emberek összegyűlnek, és a teremtést dicsérik, erős és jóleső közösségi érzés uralkodik. Mintha a hangvilla megcsendülése inspirálna, a nagyszerűnek azon általános érzete
lebeg a helyiségben, amit Istennek nevezünk. A templomok az eszmélkedés színhelyei, a meghatározhatatlan, az AZ, az univerzum hatalmas szelleme közös dicséretének helyei. Ezek a gyülekezőhelyek szükségesek maradnak. A többi meglehetősen felesleges.
2. fejezet HAZUGSÁGOK FÁTIMÁVAL KAPCSOLATBAN Az álszentek erkölcsi megbotránkozás segítségével látszanak szentnek. (Helmut Qualtinger) A Vatikán 2000. június 26-án nyilvánosságra hozta „Fátima harmadik titkát”. Ebben állítólag beszámoló található az egyház 20. századi üldözéséről, és megjósolják a pápa ellen elkövetett merényletet. Közismert, hogy 1981. május 13-án János Pál pápa csak hajszál híján menekült meg a haláltól. Ekkor tüzelt pisztolyából a merénylő, Ali Agca a Szentatyára a Szent Péter téren. Joseph Ratzinger, a római Hittani Kongregáció elnöke és német bíboros kenetteljes szavakkal kommentálta a nyilvánosságra hozatalt. „Az egyház tanítása különbséget tesz az univerzális és a személyes kinyilatkoztatások között. A kettő között nemcsak fokozati, hanem lényegi különbség áll fenn. Az univerzális kinyilatkoztatás jellemzi Istennek az egész emberiség számára történő megnyilvánulását, melynek eredménye a kétrészes, Ó- és Újtestamentumból álló Biblia lett. Azért hívják kinyilatkoztatásnak, mert a Bibliában Isten fokozatosan engedte, hogy az emberek felismerjék. Egészen addig, míg maga is emberré nem lett, hogy emberré vált fián, Jézus Krisztuson keresztül az egész világot magához vonzza és eggyé váljon vele. Mivel Isten egyetlen, az emberekkel közös történelme is egyetlen. Ez minden időben érvényes, és a beteljesedést Jézus Krisztus életével, halálával és feltámadásával érte el. A személyes kinyilatkoztatás tekintélye lényegesen különbözik az univerzális kinyilatkoztatásétól.” Megtudjuk továbbá, hogy a személyes kinyilatkoztatás a hitre és arra a bizonyosságra vonatkozik, hogy Isten szól. A személyes kinyilatkoztatás a hithez nyújt segítséget. A személyes kinyilatkoztatás mértéke és értéke a Krisztusra történő hivatkozástól függ. „Ha a személyes kinyilatkoztatás Krisztussal ellentétes irányba vezet… vagy akár más és jobb, az Evangéliuménál fontosabb rendnek tünteti fel magát, akkor biztosan nem a Szentlélektől származik, aki minket az Evangélium felé és nem tőle el vezet.” [44] Zavaros logika. Ha már az örökkévaló Isten megkülönbözteti a személyeset és az univerzálisát, akkor a személyes kinyilatkoztatásnak is Istentől kellene származnia. Nem így van, mondja a mélyen hívő bíboros. Merthogy a személyes kinyilatkoztatás csak akkor jön Istentől, ha az Evangélium felé vezet. Azt kell ebből következtetnem, hogy az ellenkező oldal, az Ördög is osztogat személyes kinyilatkoztatásokat? Az egész világon nagy várakozás előzte meg Fátima harmadik titkát, mert még 1960-ban azt mondta a pápa, hogy nem hozhatja nyilvánosságra a titkot, mivel „hitünket” érinti. II. János Pál pápa pedig 1980-ban Fuldában azt nyilatkozta a meglepett újságíróknak: „A súlyos tartalom miatt Szent Péter hivatalában előttem járók egy diplomatikus változatot részesítettek előnyben. Ezenkívül minden kereszténynek elég kell hogy legyen, ha a következőt tudja: Ha azt kéne olvasniuk, hogy az óceánok egész földrészeket árasztanak el, hogy emberek millióit egyik percről a másikra elszólítja a halál, akkor igazán nem kellene többé arra vágyniuk, hogy nyilvánosságra hozzák ezt a titkot… Imádkozzatok, és ne kérdezősködjetek. Minden mást bízzatok az Istenanyára”. [45] Ilyen súlyos kijelentések után valami világrengetőt lehetne várni. És mi áll a valóságban az (állítólagos) harmadik titokban? Nincsenek benne szenzációk, nincs világvége, nincsenek medrükből kilépő tengerek, se milliónyi halott, és olyan sincs, ami „hitünket” érinti. Ráadásul a nyilvánosságra hozott szöveg nem is felel meg a valóságnak. Íme a Vatikán által közreadott változat: „Irántatok és Istenem iránti engedelmességből írok, aki Őexcellenciáján, a méltóságos leirai
püspök úron és mindnyájunk legszentebb anyján keresztül megbízott engem ezzel. A két rész után, amit már bemutattam nektek, Miasszonyunktól balra és kissé fölfelé egy angyalt láttunk, aki bal kezében egy lángpallost tartott; a kard szikrákat szórt, és lángok csaptak ki belőle, mintha fel akarnák gyújtani a világot; de a lángok kialudtak, amikor hozzáértek a Miasszonyunk jobb kezéből kisugárzó fényhez: az angyal bal kezével a földre mutatott, és nagy hangon kiáltotta: Bűnbánat, bűnbánat, bűnbánat! És egy hatalmas fényben láttuk, hogy Isten »úgy néz ki, mint a tükör előtt elhaladó személyek«, láttunk egy fehérbe öltözött püspököt, és az volt a sejtésünk, hogy ez a Szentatya. Különböző más püspököket, papokat, szerzeteseket és szerzetesnőket láttunk, amint egy meredek hegyre kapaszkodtak fel, melynek csúcsán durva, paratölgyhöz hasonlatos fatörzsekből való nagy kereszt volt. Mielőtt megérkezett oda, a Szentatya átment egy nagy, félig lerombolt városon, és reszketve, ingadozó léptekkel, fájdalommal és aggodalommal eltelve imádkozott a halottak lelkeiért, melyekkel útközben találkozott. Amikor megérkezett a hegyre, letérdelt a nagy kereszt lábánál. Ekkor egy csoport katona, aki lőfegyverekkel és nyilakkal lőtt rá, megölte. Hasonlóképpen haltak meg egymás után a püspökök, papok, szerzetesek és különböző világi személyek, eltérő társadalmi osztályból való és különböző rangú férfiak és nők. A kereszt két ága alatt két angyal volt, mindegyiknek egy kristály öntözőkanna volt a kezében. Ebbe gyűjtötték a mártírok vérét, és a lelkeket itatták vele, akik istenhez közeledtek.” [44] Ez a publikáció, melyet a Vatikán – mégiscsak a római katolikus egyház legfelsőbb fóruma, amelyhez hívők milliárdjainak serege tartozik, és amely a hívők számára az igazság legfelső fórumát is megtestesíti – tett közzé, a legjobb esetben is csak féligazság lehet vagy félhazugság. Vagy korábban hazudtak a pápák, amikor Fátima harmadik titkáról nyilatkoztak, vagy most hazudik a nagyméltóságú Ratzinger bíboros. Ráadásul a Vatikán által nyilvánosságra hozott variáció, semmilyen múltban történt vagy jelenben zajló dologról nem szól – a pápa elleni merényletről sem. Sokkal inkább van szó „egy nagy városról, mely félig elpusztult”, melyben a Szentatyát sok más emberrel egyetemben lelőtték. Sajnálatomra, excellenciás uraim, 1981. május 13-án, amikor a pápára lőttek, se Róma nem volt félig elpusztítva, se másokra nem lőttek. Hogyan értelmezi a Római Hittani Kongregáció elnöke ezeket az ellentmondásokat? Ratzinger bíboros szerint a napvilágra került titok kulcsszavát „salvare le anime” (megmenteni a lelkeket) kell ezen érteni. Ez jut kifejezésre a „penitenza, penitenza, penitenza” (bűnbánat, bűnbánat, bűnbánat) szavakban. Márk evangéliumának elején emlékeztetnek minket: „Térjetek meg és higgyetek az evangyéliomban.” A lángpallosos angyal a törvényes rendet jeleníti meg. Maga az ember hívta ki önmaga ellen a lángpallost találmányaival. Az egész látvány, melyet a fátimai gyerekek megpillantottak, „nem megváltoztathatatlan jövő”, nem olyan film, mely a rögzített jövőt mutatja, hanem a (lehetséges) jövő „pozitív irányba történő megváltoztatására vonatkozó” terv. Milyen eszközzel? Természetesen bűnbánattal és belátással. Ratzinger bíboros szerint: „Ezért teljesen elhibázottak a titok azon végzetorientált értelmezései, melyek például azt mondják, hogy az 1981. május 13-i merénylő az isteni terv gondviselés által irányított eszköze volt, ezért nem is cselekedhetett szabadon…” Itt szerényen közbekérdeznék: mi köze az 1981. május 13-i merénylőnek egy félig lerombolt városhoz? Mi köze egy csapat katonához? És mi köze ahhoz, hogy a pápa mellett sok más embert is meggyilkoltak? Minél magasabban állnak az egyházi hierarchiában a teológusok, annál zavarba ejtőbb a gondolkodásmódjuk. Ratzinger bíboros a bejelentett jövő képét homályos múlttá ferdíti el. Kommentárja szerint: „A pápa a többiek előtt jár, reszketve és szenvedve mindazon borzalmak következtében, melyek körülveszik. Nemcsak a város házai hevernek részben romokban, hanem a pápa útja meggyilkoltak holttestei mellett is vezet el. Az egyház útját tehát kálváriaként ábrázolják…
Ebben a képben egy egész évszázad történelmét láthatjuk tükröződni… A látványból felismerhetjük, hogy az eltelt évszázad a mártírok… két világháború és sok helyi háború évszázada volt. Ebben a pápa alakja különleges szerepet játszik. A hegyre történő nehézkes felkapaszkodásban nyugodtan több pápa alakját láthatjuk összefoglalva. A vízióban a mártírok útján a pápát is meggyilkolják. Vajon nem kellett-e a Szentatyának, mikor az 1981. május 13-i merénylet után elkérte a maga számára a harmadik titok szövegét, saját sorsát felismernie benne? Nagyon közel járt a halálhoz, és megmenekülését ő maga a következő szavakkal értelmezte: „egy anyai kéz irányította a golyó útját, és lehetővé tette a halállal vívódó pápának, hogy ne lépje át a halál küszöbét” (a pápa 1994. május 13-i kijelentése). Az, hogy akkor egy „mano materna” (anyai kéz) mégis „másfelé irányította a halálos golyót, ismét azt mutatja, hogy nincs megváltoztathatatlan sors, hogy a hit és az imádság olyan fegyverek, melyek beleavatkozhatnak a történelembe, és hogy végül az imádság erősebb, mint a töltények, a hit erősebb, mint a fegyverek.” Amit itt a nyilvánosságnak föltálalnak, az csupán feltételezés. A „félig lerombolt várost” az elmúlt évszázaddá értelmezik át, azokat a papokat és szerzeteseket, akiket a pápa elleni merényletben nem gyilkoltak meg, a múlt mártírjaivá alakítják, a lángpallost egy emberi találmánnyal azonosítják, és a golyót, amely végül is nem ölte meg a pápát, Mária hárította el. És állítólag a pápa Fátima harmadik titkát először az 1981-es merénylet után olvasta, pedig a valóságban már 1980-ban nyilvánosan beszélt róla. Egyáltalában, hogyan alakul ki egy ilyenfajta szellemi magatartás? Az Istenanya személyesen bocsátotta a fátimai gyerekekre vízióikat – milyen Istenanya? Mi történt voltaképpen az 1917-és évben Fátimában? És hogyan gyűltek össze ezek az üzenetek-titkok? Vajon mit tartalmaz az első és a második titok, ha már egyszer a harmadikat meghamisították? Minden a képzelet világából származik, mások azt mondhatnák, a fantáziálásból, ismét mások: az egyháztörténet meghamisításából. De haladjunk sorrendben: Azt remélem, az első fejezetben világossá tettem, hogy az Ótestamentum ellentmondások gyűjteménye, mely méltatlan egy metafizikai Istenhez, hogy különböző korokban keletkezett, és különböző szerzőktől származott. A kereszténység az Ó- és Újtestamentumra épül. Emlékezzünk vissza: az Ó- és Ujtestamentum állítólag azonos hatásra keletkezett. Isten – a teológia szerint – speciális szövetséget kötött Izrael népével, amit azonban „örök időktől fogva” csak Krisztus prológusának terveztek. [11] Eszerint az Újtestamentum az Ótestamentum folytatása. Ki tulajdonképpen az Újtestamentum szerzője? Kinek a hatására jött létre? A Jóistenére? A törzsolvasó bocsássa meg nekem, ha most idézek egy részt egyik korábbi könyvemből. Ebben a fátimai hihetetlen történet kezdetéről van szó: [39] Minden hívő keresztény meg van győződve arról, hogy a Biblia tartalmazza Isten szavát. Ami az evangéliumokat illeti, a „néphit” szerint a názáreti Jézus beszédeit, életszabályait és jóslatait tanítványai – úgymond – jegyzetelték. Úgy gondolják, hogy az evangélisták végül átélték mesterük vándorlásait és csodáit, és nem sokkal ezután lejegyezték egy krónikába. Ennek a „krónikának” azt a nevet adták: „ősszövegek”. Ténylegesen – ezt néhány évi főiskolai képzés után minden teológus tudja – mindebből semmi sem stimmel. A sok fáradozás és a teológiai szőrszálhasogatás ellenére ezek az ősszövegek egyáltalán nem is léteznek. Mi van a kezünkben? Másolatok, melyek kivétel nélkül a Krisztus utáni negyedik és tizedik évszázad között keletkeztek. És ez az 1500 másolat is másolatok másolata, és egyetlen másolat sem egyezik a másikkal. Több mint 80000 (nyolcvanezer!) eltérést számoltak meg. Egyetlen oldal sincs ezekben az ősszövegekben, melyen ne bukkannának fel ellentmondások. Az utánzó szerzők másolatról másolatra máshogy fogták fel a sorokat, és az időszerű szükségleteknek megfelelelően változtatták meg őket.
Ezekben a bibliai „ősszövegekben” hemzsegnek a könnyen kimutatható hibák. A Codex Sinaiticust, a leghíresebb ősszöveget – a negyedik században keletkezett, mint a Codex Vaticanus – 1844-ben a Sínai-kolostorban találták. Nem kevesebb, mint 16 000 (tizenhatezer!) javítást tartalmaz, melyek legkevesebb hét korrektortól származnak. Néhány helyet rögtön többször is megváltoztattak, és új „ősszöveggel” helyettesítettek. Egy első osztályú szakember, dr. Friedrich Delitsch egymaga 3000 másolási hibát talált az ősszövegben. [46] Mindez érthetővé válik, ha az ember figyelembe veszi, hogy az evangélisták közül egyik sem volt Jézus kortársa, és egyetlen kortárs sem írt a szemtanú hitelességével bíró beszámolót. Csak miután a római császár, Titus (39–81) Krisztus után 70-ben lerombolta Jeruzsálemet, kezdett el valaki Jézusról és a körülötte csoportosulókról írni. Az Újtestamentum első írója, Márk evangélista saját variációját legkevesebb negyven évvel mestere halála után körmölte le. Már az első Krisztus utáni évszázad egyházatyái legalábbis abban egyetértettek, hogy az „ősszövegek” hamisítványok. Egészen nyíltan beszéltek „betoldásról, meggyalázásról, megsemmisítésről, javításról, rontásról és kitörlésről”. De ez már régen történt, és a szőrszálhasogatás semmit sem változtat az objektív tényálláson. Dr. Robert Kehl, a zürichi specialista jegyezte meg ennek kapcsán: „Elég gyakran előfordult, hogy ugyanazt a helyet az egyik korrektor az egyik, a másik pedig éppen ellentétes értelemben javította vagy visszajavította, attól függően, hogy az adott vallási iskola milyen dogmatikus felfogást képviselt. Mindenesetre az alkalmi, de még inkább a tervszerű javításoknak köszönhetően teljesen kibogozhatatlan káosz keletkezett a szövegben.” [47] Ez az a tényállás, melyet a hívőkkel nem mernek közölni. Mi köze ehhez Fátimának? Fátimában Jézus anyja, az Istenanya nyilatkozott meg. Megjelent a fátimai gyerekeknek, átadta nekik üzenetét – a három titkot. Hogy jutott a kereszténység egy Istenanyához? Minden a zsinatokkal kezdődött. Időszámításunk szerint 325-ben Konstantin császár (Kr. u. 274–337) Niceába hívta össze a fiatal kereszténység első zsinatát. Annak a módszernek, ahogyan Konstantin kiválasztotta a 318 püspököt, semmi köze nem volt a valláshoz. Színtiszta erőpolitika nyilvánult meg benne. Maga a császár (aki akkor nem volt megkeresztelve, megkeresztelésére halálos ágyán került sor) személyesen elnökölt a zsinaton. Teljesen császári módon tudtára adta mindenkinek, hogy akarata egyházi törvény. A főpásztorok a kereszteletlent, aki magától értetődően valamennyi szavazáson részt vett, elismerték még egyetemes püspöknek is. Közben pedig Konstantinnak halvány fogalma sem volt Jézus tanításáról. A Mithrász-féle (a fény ősi perzsa istene) napkultusz követője volt. Konstantint még a keresztény korba belenyúlóan is „legyőzhetetlen napként” ábrázolták a pénzérmeken, és mint ilyen, tiszteletben részesült. Amikor a régi görög kereskedővárosnak, Bizáncnak nevét kölcsönözte, és Konstantinápolyt – ma Isztambul – a Római Birodalom fővárosává tette, a felavatás alkalmából minden keresztény szerénységtől mentesen, hatalmas oszlopot emeltetett magának. Tetején a császár a legyőzhetetlen nappal. Konstantin a rabszolgaságot sem szüntette meg, hanem elrendelte, hogy ha egy rabszolgát étellopáson érnek, öntsenek izzó ólmot szájüregébe. Ezenkívül megengedte a szülőknek, hogy szűkös időkben eladhassák gyermekeiket. Milyen egyházpolitikai döntések meghozatalában működött közre ez a pasa? A niceai zsinatig az alexandriai Arius véleménye volt érvényben: Isten és Krisztus nem azonos természetűek, hanem csak hasonlóak. Konstantin arra kényszerítette a zsinatot, hogy foglalja határozatba az Atya és Jézus lényének egységét. Ez a császár által kibocsátott birodalmi törvényként vallási dogma (hitelv) lett. Így vált Jézus Istennel egyenlővé. Ennek alapján a püspökök közfelkiáltással fogadták el a Niceai hitvallást. A nem keresztény Konstantin még egy hatalmas szolgálatot tett az egyháznak. Eddig az
időpontig Jézus temetkezési helye ismeretlen volt. A császár isteni ihlet segítségével 326-ban felfedezte az éppen ekkor istennel egyenlővé vált Jézus sírját. Csiribí-csiribá. Négy évvel később felépíttette Jeruzsálemben a Szent Sír-templomot. Mindenesetre a csodálatos felfedezés nem akadályozta meg Konstantint abban, hogy a következő évben meggyilkoltassa néhány közeli rokonát: fiát, Crispust, feleségét, Faustát, akit forrásban lévő vízbe dobatott, és apósát, Maximilianust, akit öngyilkosságra kényszerített. Ilyen volt az a császár és főpap, aki keresztülvitte, hogy a Niceai hitvallás létrejöjjön, és aki végül egy köriratban tudatta a keresztény közösségekkel, hogy a 318 püspök határozatai isteni döntéssel érnek fel. Konstantint, aki még a nagy melléknevet is megkapta, az örmény, görög és orosz egyház végül szentté nyilvánította. A második zsinat 381-ben Konstantinápolyban volt, és I. Theodosius császár (347–395.) hívta össze. Az egyház őt is a „nagy” melléknévvel ékesítette fel. Ez a római imperátor erkölcseit tekintetve nem maradt el Konstantin mögött. A történelem számon tartja róla, hogy valódi nyúzója volt a szegényeknek, és az alsóbb néposztályokra elviselhetetlen terheket rakott. Aki nem engedelmeskedett, azt megkínozták. 390-ben – szűk tíz évvel a zsinat után – Thesszaloniké (Szaloniki) város cirkuszában 7000 ellene lázadó polgárt gyilkoltatott meg iszonyatos vérfürdő keretében. Ez a Theodosius a keresztény tant tette államvallássá (ezért „nagy”). Megbízta Ambrosius milánói püspököt, hogy romboljon le minden pogány szentélyt, és aki nem engedte magát megkeresztelni, azt lemészárolták. Mi történt a Konstantinápolyban tartott második zsinaton? A gyűlés határozatba foglalta az Atya, a Fiú és a Szentlélek egységét tartalmazó Szentháromságtant. Ez lett a nicea–konstantinápolyi hitvallás. És – a teológia ínyenceinek való – a niceai határozatot az Atya és a Fiú lényének egységéről az Atya, a Fiú és a Szentlélek lényének azonosságára változtatják. Az egyház még ma is ebből a Szentháromságtanból él. A következő zsinat Epheszoszban volt 431-ben, és a kelet- és nyugat-római császárok, II. Theodosius (409–450) és III. Valentianus (425–55) közösen hívták össze. Egyik császár sem kínozta magát világi vagy egyházi problémákkal, playboyok voltak mindketten. Ezért a zsinatot csak ritkán tisztelték meg jelenlétükkel. II. Theodosius puhány ember volt, akit nővére, az idősebb, hatalommániás és intrikus természetű Pulcheria tartott kordában. Egy ideig ő gyakorolta a régensi hatalmat öccse mellett, és minden (a célnak megfelelő és nem megfelelő) alkalommal szűziességével dicsekedett (amin már kortársai is csak mosolyogtak). Theodosius kortársa, Valentianus nyugat-római császár anyja, Galla Piacidia gyámsága alatt állt, és életének gyilkosság vetett véget. Egyikük sem volt éppen példaértékű keresztény. Mit határozott az epheszoszi zsinat? Máriának mint Istenanyának tiszteletét. Az Istenszülő megtisztelő címét adták neki. Ez pedig nem valamilyen szellem sugallatára történt, hanem egy politikailag motivált tett volt. Epheszosz ugyanis Artemisz istennő székhelye volt. Arról volt szó, hogy a más vallásokban már létező anyaistennőket semlegesítsék és a keresztény valláson belül egységesítsék. Ezért rögtön a zsinati határozat kihirdetése után az Epheszoszban található Artemisz-szobrokra glóriát illesztettek, és nevüket „Istenanyára”, illetve „Istenszülőre” változtatták. A kereszténységnél régebbi vallások közül a legtöbben már ismertek Anyaistennőket, akik természetesen mind egy szálig különleges módon fogantak gyermeket. Valamilyen istenséget mindig belekevertek a dologba. Ezért Mária esetében is nélkülözhetetlen volt a szűzen szülés ténye. Egy Gabri-El nevű angyal útján esett teherbe. Gábriel nem jelent mást, mint „Isten emberét”. És honnan származott a Mária név? Mózes nővérét, azt, aki a fáraó leányát a vízen úszó kosárkára figyelmessé tette, Mirjamnak (Máriának) hívták. Maga a Korán is, a muzulmánok szent könyve, bár kereken hatszáz évvel Krisztus születése után írták, beszámol arról, hogy Mária szűzen szült: „És emlékezz meg az írásban Máriáról! [Emlékezz arra], amikor visszavonult a
hozzátartozóitól egy keleti helyre! És elfüggönyözte magát tőlük. És elküldtük hozzá Lelkünket. És az tökéletes ember képében mutatkozott meg előtte. [Mária] azt mondta: »Menedékért fohászkodom az Irgalmashoz tetőled! Ha istenfélő vagy [nem közeledsz hozzám]!« »Én csakugyan a te Urad küldötte vagyok« – mondta az »[és az a küldetésem], hogy tiszta fiúgyermeket ajándékozzak neked.« [Mária] azt mondta: »Honnan lenne nékem fiam, holott nem illetett engem ember, és nem vagyok céda?« »Ekképpen [lesz]« – mondta [az angyal]. »A te Urad azt mondta: ‘Könnyű ez nekem. És [neked ajándékozzuk], hogy [csodás] jellé tegyük őt az embereknek és irgalmunkat tanúsítsuk [szolgáinknak]. Eldöntött dolog ez.’«” (19. szúra, 16–21.) [48] Néhány sorral arrébb: „Elment akkor [Mária] véle az ő népéhez [karján] víve őt. Azok azt mondták: »Mária! Hallatlan dolgot cselekedtél! Áron leány testvére! Pedig a te atyád nem volt rossz ember, s az anyád sem volt céda!«” (19. szúra, 27–28.) A 66. szúra 12. sorában megerősítik a szűzen szülés tényét: „És [példának állította] Máriát, ‘Imrān lányát, aki érintetlenül őrizte meg a szemérmét, és mi beléleheltünk a lelkünkből.” A Koránt (Kr. u. 610–632) Mohamed próféta halálának éve után arab nyelven nyilatkoztatták ki. Az iszlám szerint Mohamed próféta összesen 23 év alatt jutott Allah kinyilatkoztatásainak birtokába. Allah az egyetlen Isten arab neve. A Koránban Mohamed tanúsítja azt, hogy Allah rajta keresztül már korábban is kinyilvánított szavát erősíti meg. Ezért – a harmadik szúrában – a zsidó tórát és a keresztény evangéliumokat nyomatékosan prófétai kijelentéseknek ismeri el. Azzal a döntő különbséggel ugyan, hogy a Korán Isten legfrissebb kinyilatkoztatása, és ennek megfelelően a korábbi próféták kijelentései – részben legalábbis – már túlhaladottak. „Hiszünk Allahban és abban, ami [kinyilatkoztatás gyanánt] leküldetett hozzánk, és leküldetett Ábrahámhoz, Izmáelhez, Izsákhoz, Jákobhoz és [Izrael] törzseihez, és [hiszünk abban], amit Mózes, Jézus és a próféták kaptak az Uruktól. Nem teszünk különbséget egyikük javára sem közülük. Mi [Allahnak] vetjük alá magunkat. Aki nem az iszlám, hanem más vallás után vágyakozik, attól az nem fog elfogadtatni, és a túlvilágon a Kárvallottak közé fog tartozni.” (3. szúra, 84–85.) A mohamedán elképzelés szerint egyes-egyedül az iszlám az igaz vallás, mert Mohamed az utolsó – vagy legújabb – próféta volt, aki Isten szavát magába fogadta. Ezt a katolikus teológusok éppen fordítva látják. Mivel az iszlám az egyetlen igaz vallás, a Korán azt parancsolja a benne hívőknek: „Ti hívők! Ne kössetek szoros barátságot olyanokkal, akik nem tartoznak közétek.” (3. szúra, 118.) Bár a Koránban Mária szeplőtelenül fogant gyermeket, a mennyekbe soha nem ment fel. És bár Jézus próféta, de semmi esetre sem Isten fia: „Nem illik Allahhoz, hogy fiat nemzzen.” (19. szúra, 35.) A Mária név (Mirjam, Maya) Buddha születésénél is feltűnik. Buddhát egy Maya nevű szűzi királynő szülte. Csakhogy ez évszázadokkal a kereszténység létrejötte előtt történt. A keresztényeknél nemcsak a zsinatok magasztalták fel Máriát, hanem amúgy igazán a későbbi pápák. 1854-ben IX. Pius pápa kihirdette, hogy Jézus anyja szeplőtelenül, az (egyház által propagált) eredendő bűntől tisztán fogant. XII. Pius pedig még rátett erre egy lapáttal 1950-ben. Mária mennybemenetelét dogmává (kötelező hitelvvé) emelte. Jézus anyja – így a dogma – „testben és lélekben” ment fel a mennybe. És az iszlámmal szöges ellentétben 1965. november 18-án a katolikus egyház ünnepélyesen és a lehető leghivatalosabb módon kihirdette a dogmatikus alapelvekben: • A Bibliának Isten a szerzője, • a Biblia minden része szent, • a Biblia minden részét a Szentlélek befolyása alatt írták, • minden, amit a Biblia ihletett szerzői írtak, olyan, mintha a Szentlélek írta volna, • a Biblia tanítása megbízható, az igazsághoz hű, és nincs benne tévedés.
Három évvel később VI. Pál pápa 1968. június 30-i ünnepélyes credója nyomatékosan rögzítette: • a Katolikus Egyház az egyetlen igaz egyház, • egyedül a Katolikus Egyház nyilatkoztatja ki a tévedhetetlen igazságot, • a Katolikus Egyházra szükség van az üdvözüléshez, • a Katolikus Egyházra bízattak az összes mennyei javak, • a Katolikus Egyház az egyetlen igaz örököse az isteni ígéretnek, • a Katolikus Egyház van egyedül a krisztusi szellemiség birtokában, • csak a Katolikus Egyház tévedhetetlen tanításaiban, • a Katolikus Egyház van egyedül a teljes igazság birtokában. VI. Pál pápa ünnepélyes credója óta 33 év telt el. Azóta az egyházi méltóságok számtalan alkalommal folytattak megbeszéléseket más egyházak renegátjaival, az ökumené divatos volt, és ma is az. A hívőkkel azt hitetik el, hogy az egyházak kibékültek egymással, és végre felhagynak a mértéktelen önfejűsködéssel. Korántsem! 2000 őszén a katolikus egyház ismét egyetlenségét és a többi egyházak feletti felsőbbrendűségét nyilatkoztatta ki. A Die Welt azt írta: „A katolikus egyház egy most nyilvánosságra hozott nyilatkozatban magát Krisztus egyetlen igaz egyházaként jellemezte, és ezzel ellentmondott a különböző felekezetek egyenlőségének. A Joseph Ratzinger bíboros vezetése alatt álló Katolikus Hittani Kongregáció által megfogalmazott Dominus Jesus (Jézus az úr) kezdetű nyilatkozat azt hangsúlyozza, hogy Krisztusnak csak egyetlen igaz egyháza van, a katolikus egyház, melyet Szent Péter utóda, a pápa és a püspökök irányítanak.” [49] A Német Evangélikus Egyházak Tanácsa (EKD) logikus módon keserűen reagált Róma vaskalapos korlátoltságára. Az EKD elnöke úgy jellemezte a nyilatkozatot, mint amely „csapást mért az ökumenikus együttműködésre”, és hozzátette: „Róma a változatlanság jegyében áll”. Ez a legkevésbé sem akadályozta a katolikus Karl Lehmannt, a Német Püspöki Konferencia elnökét abban, hogy éppen ekkor nyilvánosan ragaszkodjon ahhoz, hogy csak egyetlen igaz egyház van, a „szent, katolikus és apostoli”. A katolikusok vagy nem keresztények azt mondhatják maguknak: mi köze mindennek Fátima harmadik titkához? Mit jelentsen ez egyáltalán, mit érdekel minket a teológiai kötélhúzás a keresztény gyülekezetek között? Valóban senkit sem kell hogy érdekeljen, de érinteni érinti az egész emberiséget, mert ha egy vallás önhatalmúlag a többi fölé emeli magát, az minden más vallást is érint. És ezáltal embereket is, mivel az individuum a mindenkori államrendhez kötődik, emez pedig az uralkodó valláshoz. A vallásoknak hatalmuk van az emberek fölött. Fátima a katolikus egyházzal és ennek Istenanyjával együtt áll vagy bukik, mivel ha a vallás hamis, akkor az Istenanya sem jelenhetett meg és nyilatkoztathatott ki világrengető titkokat. A Vatikán jelenlegi tanítómestereinek fejében olyan elképzelések uralkodnak, amelyektől az ember vagy megborzad, vagy amelyeket az ember kénytelen fejcsóválva figyelmen kívül hagyni. Így például Joseph Ratzinger bíboros azt mondja, hogy Krisztus az Izraelnek megígért Messiás, és a zsidóknak el kellene ismerniük Jézust (és ezáltal a katolikus egyházat, mint az egyetlen igaz egyházat). [50] Kinek higgyen a meggyötört hívő? A világ katolikus kereszténysége mindenesetre köteles hinni Mária szeplőtelen fogantatásában, mennybemenetelében és abban, hogy ő az Istenanya. Mária, úgymond, isteni fiának, Jézusnak mennyei helyettese. És ez a magasságos, mennyei
asszonyszemély jelent meg a fátimai gyerekeknek, hogy titokzatos üzeneteket adjon át nekik. A hétszázát! De az égben semmi sem lehetetlen. Mi történt voltaképpen Fátimában? 1917 májusától októberig minden hónap 13-án három fátimai (Portugália, Estremadura tartomány) pásztorgyerek Mária-jelenéseket tapasztalt. A Rózsafüzér Királynője [51] jelent meg nekik fehér ruhába öltözött nő alakjában, feje körül csillagkoszorúval. Élénken és lelkesen mesélték el a gyerekek vízióikat. 1917 nyarán és őszén ez volt a központi esemény, messze Portugália határain túl is. Széles e világon voltak már máshol is Mária-jelenések, de a fátimaiak különböztek a többitől. Az Istenanya ugyanis megparancsolta a gyerekeknek, hogy minden hónap azonos napján és azonos időben jöjjenek újra ugyanarra a helyre. Ezt meg is cselekedték, és egyre több ember kísérte ki a gyerekeket a földekre. A többi résztvevő ugyan nem élt át jelenést, de megfigyelhették, hogyan esnek térdre hirtelen a gyerekek, hogyan szellemül át az arcuk, és hogyan beszélnek valakivel, aki nyilvánvalóan onnan föntről való. Nem szabad hát csodálkozni, ha 1917. október 13-án egy kereken 70 000 emberből álló karaván zarándokolt a gyerekekkel a földekre, az Istenanya ugyanis egy csodát jelentett be. Az eső aznap úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna, ami tulajdonképpen nyomorúságos feltételeket teremt bármiféle csodához. De hirtelen felszakadoztak a felhők, egy darabka tiszta kék ég vált láthatóvá, és megkezdődött a „fátimai Nap-csoda”. [52, 53] A Nap reszketni és ingadozni kezdett. Hirtelen mozdult el jobbra és balra, és végül, akár egy gigantikus méretű tűzkerék, nagy sebességgel maga körül kezdett forogni. Zöld, vörös és violaszínű sugarak lövelltek ki az égitestből, és a vidéket valószerűtlen, sőt azt mondják, nem e világi fénybe borították. 70 000 ember, köztük újságírók, élte át és tanúsította később, hogy a Nap néhány percre megállt, mintha engedélyezni akarna egy pihenőt az embereknek. Aztán újra megkezdődött a fantasztikus tűzijáték. Leírhatatlan volt – a tanúk vallomásai szerint. Egy ismételt megállás után a Nap tánca harmadjára ugyanolyan nagyszerűen kezdődött el. A Napcsoda összesen szűk 12 percig tartott, és 40 kilométeres körzetben figyelték meg. Manapság a fátimai bazilikában üvegfestmények ábrázolják a Napcsodát. A kezdetben tett állami ellenintézkedések dacára Fátima számtalan zarándokúinak vált célpontjává. Ma a világ legjelentősebb zarándokhelyei közé számít. A jelenések első és utolsó napján, minden év május 13-án és október 13-án Fátima a várakozás hatalmas kertjére emlékeztet. Ezrek remélik, hogy részeseivé válnak egy jelenésnek, részük lesz egy csodában; a legszívesebben a Napcsodát élnék át még egyszer. Ez magukra a pápákra is vonatkozik, akik többször fölkeresték Fátimát. Nem akármilyen napon – mindig a hónap 13. napján. Három gyerek – Jacinta Martos, Francisco és Lucia Santos – élte át a „fátimai Miasszonyunk” jelenéseit, és egyidejűleg telepatikus úton agyukba fogadták szavait. A fiú, Francisco 1919. április 4-én halt meg, éppen tizenegy éves volt. Fátimában az ő nevével fémjelzett csodák történnek. A Jacinta nevű kislány is fiatalon halt meg, csak Lucia maradt életben. A coimbrai Szent Teréz-konvent kolostorába vonult be, és ma 94 éves. Ha hiszünk az egyház állításainak, akkor Lucia apáca Fátima második titkát csak 1929. június 13-án jegyezte le, a harmadikat pedig csak 1941. augusztus 31-én. Teljes 24 évvel azután, hogy az Istenanyától megbízást kapott. Miért ilyen későn? Az első titokban a gyerekek állítólag a pokol tüzét látták. „Miasszonyunk egy nagy lángtengert mutatott nekünk, mely mintha a Föld mélyében lett volna. Láttuk, amint az Ördög és a lelkek ebben a tűzben merültek el, mintha átlátszó, fekete vagy barna, izzó széndarabok lennének emberi alakban…” A gyerek látnokok ezen kijelentése homlokegyenest ellenkezik II. János Pál pápa egy nyilatkozatával. A pápa 1999 júliusában tisztázta, mit kell tartani a Paradicsom és a Pokol felől. A jezsuita rend orgánumában, a Civiltŕ Cattolicában [54] publikálták. A Szentatya kinyilatkoztatta, hogy a mennyország nem egy hely a felhők fölött, ahol angyalok hárfáznak,
hanem egy létállapot, amely a halál után áll be. Az agg főpap a Szent Péter téren jelentette ki a zarándokoknak, hogy a Paradicsom eleven és személyes kapcsolat a Szentháromsággal. „Azoknak áldott közössége, akik életükben hűek maradtak Jézus Krisztushoz.” Ezek után a nyilatkozatok után a pápának logikus módon a Pokollal kapcsolatosan is állást kellett foglalnia. A Pokol „nem olyan birodalom, amelyben az elkárhozottak lelkeit az örök tűzben pörkölik vagy máshogyan kínozzák.” Nem, II. János Pál szerint a Pokol „létállapot, melybe azok jutnak, akik Istent újra és újra elutasították, és tudatosan gonoszat cselekedtek.” Ezek arra kárhoztattak, hogy soha ne élvezhessék Isten jelenlétét. Hogyan nézhettek a fátimai gyerekek egy olyan Pokolba, mely a pápai nyilatkozatok értelmében egyáltalán nem létezik? A második titokban a csillagkoronás hölgy kinyilatkoztatta, hogy egy nagy birodalom fog megsemmisülni, ha nem ismerik el és tisztelik őt világszerte mindenhol, és ha az emberiség nem hagy fel végre a tévtanok követésével. A pápák – vagy valamilyen bíborosok, semmi pontosat nem lehet erről tudni – a „nagy birodalomból” Oroszországot csináltak, habár a látnok, Lucia eredeti szövegében az Oroszország szó sehol sem fordul elő. XII. Pius pápa olyan birodalomról beszélt, ahol régen a „tiszteletre méltó ikonokat” tisztelték. Nos hát ikonokat nemcsak Oroszországban tiszteltek, hanem már a keresztény egyház első évszázadaiban is. Engem ez a jóslat fatális módon emlékeztet a régi Görögországban mondott delphoi jóslatra. Ott a dúsgazdag uralkodó, Kroiszosz megkérdeztette, hogy vonuljon-e csatába a perzsák ellen vagy se. A delphoi jósnő, Püthia jóslata úgy hangzott, hogy ha átlépi a Halüsz folyót, nagy birodalmat fog szétzúzni. Kr. e. 546-ban Kroiszosz király győzelmében biztosan kelt át katonáival a Halüszon – és a perzsák megsemmisítő vereséget mértek rá. A nagy birodalom, melyet szétzúzott, a sajátja volt. Fátima második titka azt is kinyilatkoztatja, hogy XII. Pius pápa regnálása alatt egy új, szörnyű világháború lesz. „Ha azt látjátok, hogy ismeretlen fény világítja be az éjszakát, akkor tudjátok, hogy ez lesz az a jel, amit Isten ad nektek. Az Úr a világot bűneiért háborúval, éhezéssel, az egyház és a Szentatya üldözésével bünteti.” 66 éves vagyok most, és nem tudok arra visszaemlékezni, hogy azt láttam volna valamikor, hogy az éjszakát ismeretlen fény világítja be, és arra se, hogy a borzalmas második világháború az istenteleneket megsemmisítő „istenítélet” formájában valósult volna meg. Oroszország (az akkori Szovjetunió) a győztes hatalmak közé tartozott, és Németországot földre terítették. Számtalan katolikus templomot is elpusztítottak. Most itt van a harmadik titok, és újra kezdődik a „fátyoltánc”. Lucia nővér állítólag 1941. augusztus 31-én jegyezte le és 1941. december 8-án egészítette ki a titkot. Ám Lucia csak 1944. január 3-án tisztázta le jegyzeteit, méghozzá „őexcellenciája, a méltóságos leirai püspök úr és a legszentebb anya utasítására”. A püspök lepecsételte a titkot tartalmazó borítékot, és 13 éven keresztül a széfjében őrizte. Csak 1957. április 4-én adta át a lepecsételt borítékot a Szent Hivatal titkos archívumának. A kegyes püspök erről nagylelkűen informálta Lucia nővért. Felfoghatatlan! Egy gyerek 1917-ben rejtélyes, de nagyon fontos üzenetet kap a Mennyország királynőjétől és a katolikus egyház legmagasabb rangú női képviselőjétől, az Istenanyától. Az időközben apácává lett gyerek csak 24 év múlva csinál jegyzeteket, és további három évvel később tisztázza le őket „a püspök… és a legszentebb anya utasítására”. Bár olyan ez az irat, akár a szikra a puskaporos hordóban, a püspök teljes 13 évig tartja magánál, majd végül átadja a római Szent Hivatalnak. És mit tesznek vele a titkos bizottságbeli urak? 1959. augusztus l-jén – csak másfél évvel később – adják át a titkot a katolikus egyház fejének, XXIII. János pápának. Az átadás a „méltóságos bíboros úr Alfredo Ottaviani és a Szent Hivatal megbízottjának, Pierre Paul Philippe atyának O. P.” beleegyezésével történik. Ki uralkodik tulajdonképpen a Vatikánban? A pápa vagy egy klerikus a Szent Hivatalból?
Miért van egyáltalán szükség beleegyezésre ahhoz, hogy egy ilyen fontos dokumentumot átadjanak az egyház fejének? És miért 1959-ben? Mert a „fátimai Miasszonyunk” azt kívánta, hogy a titkot 1960. október 17-én – 43 évvel a fátimai jelenések után – nyilatkoztassák ki az emberiségnek. Ezt Lucia nővér személyesen írta a harmadik titkot tartalmazó lepecsételt borítékra. Ott az állt, hogy vagy a lisszaboni pátriárka, vagy a leirai püspök bonthatja föl a borítékot. Később Lucia nővér azt mondta, hogy nem a „hölgy” jelölte meg az 1960-as dátumot, hanem ő maga, „mert úgy éreztem, hogy 1960 előtt nem értenék meg”. Ha ez így van, akkor egy egyszerű apáca döntött arról, hogy egy roppant fontosságú üzenetet, melyet maga a Mennyek Királynője közvetített, milyen időpontban szabad továbbadni az istenség földi képviselőjének. És mit tesznek a földi képviselők az egyedülálló üzenettel? XXIII. János pápa azt mondta a Szent Hivatal-beli uraknak: „Várjunk. Imádkozni fogok. Tudatni fogom, mit döntöttem.” [55] Ezután XXIII. János pápa úgy döntött, hogy pecsételjék le újra a borítékot, adják vissza a Szent Hivatalnak, és ne hozzák az emberiség tudomására a titkot. A római egyház legmagasabb rangú papja okosabbnak és bölcsebbnek érzi magát az Istenanyánál, akinek pedig igazán tudnia kéne, miért részesítette a látnok gyerekeket víziókban. VI. Pál, a következő pápa együtt olvasta a titkot helyettesével, Angelo Dell’Acqua excellenciás úrral 1965. március 27-én, és ismét azt a döntést hozta, hogy adják vissza a borítékot a Szent Hivatalnak azzal az utasítással, hogy ne hozzák nyilvánosságra. Szinte hihetetlen! Ha a titok annyira egyszerű lett volna, ahogyan ma értelmezik, és amilyen formában nyilvánosságra hozták, akkor XXIII. János és VI. Pál pápának nem lett volna a legkisebb oka sem arra, hogy ne terjessze a nyilvánosság elé. Az a variáció, amit itt a fejezet elején bemutattam, állítólag a pápa és az egyház múlt századbeli mártíriumáról szól. Így hangzik Ratzinger bíboros magyarázata. Mi akadályozhatta volna a pápákat abban, hogy egy múltra vonatkozó történetet publikussá tegyenek? Az nem ismeretes, hogy mikor olvasta először II. János Pál – a jelenlegi pápa – Fátima harmadik titkát, 1980 előtt kellett azonban történnie, máskülönben az az évi Fuldában tett látogatásakor nem beszélhetett volna róla. Második (vagy harmadik) alkalommal az 1981. május 13-i merénylet után kérte el II. János Pál pápa a lepecsételt borítékot. Őeminenciája, a kongregáció bíboros prefektusa, Franjo Seper 1981. július 18-án két borítékot adott át Eduardo Martinez Solamo excellenciás úrnak: egy fehéret, benne Lucia nővér eredeti portugál nyelvű szövegével és egy narancsszínűt az olasz fordítással. A pápa felnyitotta a kényes borítékokat, és (Martinezen keresztül) visszaadta a Szent Hivatalnak. [56] Ismét nem történt meg a nyilvánosságra hozatal. Két hónap telt el a pápa elleni merénylet óta, a Szentatya túlélte, és vatikáni lakosztályában lábadozott. Milyen kényszerítő ok lehetett még ekkor arra, hogy ne hozzák nyilvánosságra a titkot? Ugyanis, ha hiszünk a publikált változatnak, máris minden megtörtént, amit a titok előre jelzett. De csak 2000-ben találta helyesnek a pápa, hogy a titkot a világ nyilvánossága elé tárják. Mi volt ennek az oka, ha tartalma annyira ártalmatlan volt, mint a publikált változaté? Az, hogy így nem stimmel a történet. Már 1983-ban ezt írta róla a Der Spiegel: „Közben arra vannak bizonyítékok régen megsárgult könyvekben, hogy a nyilvánosságra hozataltól nem az emberiségnek, hanem a Vatikánnak kell rettegnie.” [57] A pápák döntő segítséget nyújtottak ahhoz, hogy Fátimából, az egykori falucskából nagyszerű zarándokhely váljék. A második világháború kellős közepén, 1942. október 17-én XII. Pius pápa Fátimát „Mária szeplőtelen szívének” szentelte. 1982. május 13-án II. János Pál pápa felkereste Fátimát, és 100 000 ember előtt misét celebrált, melynek keretében a legszentebb Istenanyát, a Szeplőtelen Fogantatást, a Rózsafüzér Királynőjét áhítatos tisztelettel övezték. 2000. április 19-én írta II. János Pál pápa a következő levelet az agg Lucia
apácának a coimbrai kolostorba: „A húsvéti ünnepnapok örömujjongása közepette azzal a kívánsággal üdvözlöm önt, amit a Feltámadott intézett tanítványaihoz: »Béke legyen veled!« Örülök, hogy találkozhatom Önnel Francisco és Jacinta szentté avatásának régen várt napján, amely – ha Isten is úgy akarja – jövő május 13-án fog megtörténni. Mivel azonban ezen a napon nem lesz idő beszélgetésre, hanem csak egy rövid üdvözlésre, megbíztam Őexcellenciáját, a Hittani Kongregáció titkárát, Monsignor Tarcisio Bertonét, hogy keresse fel Önt és beszéljen Önnel. Ez a kongregáció a pápával legszorosabban együttműködve dolgozik azon, hogy az igaz katolikus hitet megvédje, és amely, mint tudja, 1957 óta őrzi az Ön kézírásos levelét, mely az 1917. július 13-án Fátimában, a Cova da Iriában kinyilvánított titok harmadik részét tartalmazza. Monsignor Bertone, akit Őexcellenciája a leirai püspök, Serafim de Sousa Ferreira e Silva kísér, az én nevemben érkezik, hogy a harmadik titok értelmezését illetően néhány kérdést tegyen fel. Tiszteletreméltó Mária Lucia nővér, beszéljen nyíltan és őszintén Monsignor Bertonéval, aki személyesen fog nekem beszámolni az Ön válaszairól. Forrón imádkozom a Feltámadott Anyjához Önért, a coimbrai közösségért és az egész egyházért. Mária, az egész zarándokúton lévő emberiség anyja tartson meg minket mindig Jézusnak, az ő szeretett fiának és a mi testvérünknek, az élet és dicsőség urának közvetlen közelében. Különleges apostoli áldással: II. János Pál” 83 év múlt el azóta, hogy a fátimai gyerekek előtt felfedték a titkokat. II. János Pál pápa legalább 18 éve ismeri a harmadik titkot, és csak most, 2000-ben küld a Szentatya egy magas rangú megbízottat a coimbrai kolostorba, hogy az az öreg és tiszteletreméltó Lucia apácának „néhány kérdést tegyen fel a harmadik titok értelmezését illetően”. Természetesen senki sem tudja, mit tárgyaltak meg valójában a beszélgetés alkalmával. A Vatikán csak annyit árult el, hogy Lucia nővér sajátjaként azonosította azt a papírt, melyre a titkot ráírták. És azt mondta, hogy a „hölgy” (Istenanya) a vízió alkalmával nem nevezte meg az illető pápát. „Nem tudtuk, hogy XV. Benedek volt-e, vagy II. Pius, vagy VI. Pál, vagy II. János Pál, de a pápa volt, aki szenvedett, és akivel együtt mi is átéreztük a szenvedést.” Aki ezt elhiszi, az azt feltételezi a Jóistenről vagy az Istenanyáról, hogy képtelen világosan megnyilvánulni. Az isteni hatalom képtelen egyértelmű képeket és üzeneteket átültetni egy gyermek agyába. Ahhoz, hogy a Fátima körüli ködöt eloszlassuk, néhány kérdést kell tisztázni: 1. Történt egyáltalán valami Fátimában, vagy mindent csak a látnok gyerekek találtak ki? 2. Miért kell a mindenható isteni hatalomnak az üzeneteket gyerekek agyába eljuttatni, és miért nem felnőttekébe juttatja el, vagy korunkban egyenesen az elektronikus médiához? 3. Ki vagy mi nyilvánult meg? 4. Hazudik-e a Vatikán? 5. Ha igen, miért? Az 1917. évi események egyetlen túlélője az apáca, Lucia. Az ő szavahihetőségéről lehetne vitatkozni, hiszen végtére is grandiózus élményét csak 24 évvel később vetette papírra. De a fátimai Nap-csoda vitathatatlan, hiszen mégiscsak 70 000 ember élte át. Ami ezzel az embertömeggel 1917. október 13-án megesett, az bekerült a sajtótudósításokba. Lefényképezték, még ha csak fekete-fehér filmen is. A Napcsoda kikerülhetetlen, Fátimában valóban lejátszódott valami rendkívüli. A 70 000 néző nem lett érzékcsalódás áldozata.
Szkeptikus tudósoknak és kritikus újságíróknak volt alkalmuk megfigyelni, és a látványosság mégiscsak teljes 12 percig tartott. Ráadásul ezt a Nap-csodát a fátimai gyerekeknek előre bejelentették. Napra és percre pontosan. Csak e miatt a bejelentés miatt zarándokolt el egyáltalán a 70 000 ember a mezőre. Luciának tehát üzenetet kellett kapnia. De mi történt? És miért a gyerekekkel történt? Ahhoz, hogy a kérdés velejéig hatolhassak, először néhány dolgot meg kell világítanom. Sajnálatos módon soha nem voltam tanúja jelenésnek. Mióta azonban 1964-ben először elidőztem Lourdes-ban, megértettem, hogy a jelenés-fenomén valóban létezik. Átéltem emberek eksztázisát, hallottam fájdalmas éneküket, és megfigyeltem nagy fájdalmukat. 150 évvel ezelőtt – jóval Fátima előtt – egy 14 éves lánynak Lourdes-ban (Franciaország) látomása volt. Egy fehér hölgy jelent meg neki egy kis sziklabarlangban. Azóta évente ötmillió ember zarándokol Lourdes-ba, és forrón imádkozik az Istenanyához, akinek közbenjárására tudományosan bizonyíthatóan számtalan esetben csodás gyógyulás következett be. Hogyan lehetséges ilyesmi, ha az Istenanyát csak az egyház találta ki, ha először az epheszoszi zsinaton határoztak és nyilatkoztak létéről? Először mindig egy vízió van, látvány, egyes emberek vagy kis csoportok találkozása isteni családtagokkal. A keresztény Nyugaton különös előszeretettel Máriával, Jézus anyjával. A jelenségek nem közömbösen viselkedő szellemek: utasításokat adnak arra nézve, hogy az embereknek mit lehet vagy kell tenniük, és mi az, ami semmiképpen sem megengedett. Minden emberi alakban megjelenő látomás azt erősíti meg, hogy az égből küldték és isteni követ, akinek hatalmában áll az embereken segíteni vagy megsemmisíteni őket. A jelenések beleavatkoznak egyházi és politikai érdekeltségekbe, sőt egész hadseregek agyába fészkelik be magukat. Ahhoz, hogy ezt a jelenséget megvilágíthassam, először a látnokok, a helyek és a körülmények közül kell néhányat felvázolnom. 1947 elején jelenést észleltek Itáliában, Bresciától 10 kilométerre délre, Montichiariban. Ott egy fiatal ápolónő, Pierina Gilli a kórház kápolnájában egy szép hölgyet látott az oltár fölött lebegni ibolyakék ruhában. Az idegen hölgy sírt. A melléből, anélkül, hogy egy csepp vére is kicsordult volna, három kard állt ki. Az ismeretlen szomorúan mondta: „Imádság-ÁldozatBűnbánat.” Érthető, ha az ájtatos Pierina kisasszony összezavarodott. Csúfot űzött volna vele tulajdon szeme és értelme? Vagy valódi jelenéssel volt dolga, neki, az egyszerű Pierinának? 1947. július 13-án megismétlődött a csoda. Ezúttal fehérben volt a szép ismeretlen, hiányoztak a szörnyű kardok, de viszont három rózsa – egy fehér, egy piros és egy sárga – ékítette; ezek megint a melléből nőttek ki. Félve kérdezte Pierina: „Kicsoda ön?” A hölgy barátságosan és mosolyogva válaszolt: „Jézusnak és minden embernek anyja vagyok… Azt kívánom, hogy minden év július 13-át a Misztikus Rózsa (rosa mistica) tiszteletére ünnepeljék meg.” [58] A látomás lassan elhomályosult. A felfoghatatlan megismétlődött október 22-én, november 16-án és 22-én, amikor az idegen hölgy ünnepélyesen megígérte, hogy december 8-án délben újra megjelenik, de ezúttal már nem a kórház kápolnájában, hanem a falu templomában. Pierina különös élményeinek híre már régen Montichia-ri határain túl is ismertté vált Lombardiában. Valóban nem volt hát csoda, hogy december 8-án délben néhány ezer ember odautazott. Pierinát, a színjáték főszereplőjét csak nehezen és gyengéd erőszak alkalmazásával lehetett az embertömegen keresztül becsempészni a templomba. A többi hívővel és sok kíváncsiskodóval együtt imádkozta a rózsafüzért. Hirtelen hangosan felkiáltott: „Ó, a Madonna!” Olyan „csönd lett, akár a templomban”. De senki sem látott semmit. Vagyis, néhányan nem voltak egészen bizonyosak abban, hogy nem észleltek-e mégis valamit. Mindenesetre mindenki Pierinára függesztette tekintetét, nehogy lemaradjanak az Istenanyával folytatott
párbeszédéről. Tömören, suttogva továbbadott szavak útján jutottak el a közlések a templom előtt várakozó tömeghez. Pierina – így észlelték – az ismét fehér, sárga és vörös rózsákkal felékített Istenanyát egy magas, hófehér lépcsőn látta. Túlvilági mosollyal nyilatkoztatta ki a hölgy: „Én vagyok a Szeplőtelen Fogantatás, a kegyelem Máriája vagyok, isteni fiam, Jézus Krisztus anyja.” Amíg, akárcsak egy színpadi show-ban, lejött a fehér lépcsőn, azt mondta Pierinának: „Montichiariba jövetelemmel azt kívánom elérni, hogy »titokzatos rózsá«-nak nevezzenek.” Az alsó lépcsőkre érve ígéretet tett: „Aki ezeken a köveken imádkozik és a megbánás könnyeit hullatja, annak biztos útja lesz az égbe, és – anyai szívemnek hála – könyörületet és védelmet fog találni.” 19 éven keresztül nem történt más. Ahogyan szokásos, Pierinát az emberek egy része gúnyolta, mások pedig máris szentként tisztelték. 1947. december 8-a óta a montichiari templom a csodában hívők és a gyógyulást keresők úti céljává vált, hiszen – ez nem kétséges – csoda csoda hátán történt. Az 1966. április 17-i „fehér vasárnapot” Pierina a csak három kilométerre lévő szomszédos helységben, Fontanellében töltötte. Amint megpihent egy kis forrás lépcsőin, teljesen váratlanul a „titokzatos rózsa” lebegett a víz fölött. Fölszólította Pierinát, hogy a lépcsőt fölülről lefelé háromszor csókolja végig, és megparancsolta még, hogy a legalsó foktól balra állítson fel egy feszületet. A látomás azt mondta, hogy minden beteg, mielőtt vizet mer a forrásból, kérje Jézustól bűnei bocsánatát, és csókolja meg a feszületet. Pierina végrehajtotta a parancsot. 1966. május 13-án 11.30-kor, amikor Pierinával együtt mintegy húsz ember imádkozott a forrás mellett, ismét megjelent a „titokzatos rózsa”, és kinyilvánította a következő kívánságot: „Azt kívánom, hogy legyen itt egy kényelmes medence, hogy megmeríthessék benne a betegeket.” Mivel most már bizalmas viszonyban volt vele, Pierina megkérdezte a rózsás hölgyet: „Mi legyen a forrás neve?” A hölgy azt válaszolta: „A kegyelem forrása.” Pierina tovább tudakozódott: „Mit kíván, mi történjék itt Fontanellében?” „Hajtsák végre a szeretet cselekedeteit a betegeken, akik idejönnek majd.” [59] Aztán eltűnt a „misztikus rózsa”. 1966. június 8-a, délután. Több mint száz ember térdel és imádkozik a forrásnál. Röviddel 15 óra után Pierina is megérkezik. Megkéri a látogatókat, imádkozzák el vele a rózsafüzért. Pár másodperccel később félbeszakítja az imádságot és felkiált: „Nézzetek az égre!” Ezúttal néhány hívő lát egy fehér hölgyet hat méterrel a forrás fölött lebegni. A hölgy ismét viseli három rózsáját, és azt kéri, csináljanak ostyát a közeli szántóföld gabonájából. Október 13-án vigyék az ostyákat Fátimába. Már távozni akar a „misztikus rózsa”, mikor Pierina arra kéri, hogy maradjon még. A hölgy valóban megfordul, és meghallgatja Pierina mondandóját a jelenlevők gondjairól. 1966. augusztus 6., délután. Több mint kétszáz személy imádkozik a forrásnál. 14.30-kor jön Pierina, és ismét arra kér mindenkit, hogy imádkozzák vele a rózsafüzért. A negyedik rózsafüzértitok imádkozását Pierina félbeszakítja: „Miasszonyunk itt van!” A beszélgetések és imádságok elnémulnak. Mindenki azt figyeli, hogyan beszélget Pierina egy számukra láthatatlan lénnyel. Mikor pontosabb utasítást kér, hogy mi történjék a házilag elkészített ostyákkal, a „misztikus rózsa” azt kéri, küldjenek a gabonából „szeretett fiának, Pál pápának” azzal a megjegyzéssel, hogy a gabona Miasszonyunk jelenléte által áldottá vált. És: a maradék gabonából süssenek zsemléket, és osszák szét Fontanellében itteni tartózkodásának tiszteletére. Azóta Fontanellében éppúgy, mint Montichiariban, imádkoznak és remélnek. Éjjel és nappal. Akár sok más helyen, ahol jelenések történtek. Ez, mindent egybevéve, egy tipikus eset. Egy, a csodálatos eseményig ismeretlen ember lát valamit, elmondja másoknak, és az imádságok áradata megindul. Hogyan jelenhet meg azonban egy olyan istenanya, aki
történeti szempontból nézve egyáltalán nem létezik? Hogyan mondhatja magáról a jelenés, hogy ő a „Szeplőtelen Fogantatás” és „isteni fiának, Jézus Krisztusnak anyja”, ha egyik kijelentés sem igaz? Miért tűnik fel az idegen hölgy először kardokkal, majd rózsákkal a mellén, melyek olyanok, mintha a testéből nőttek volna ki? Miért helyezne az Istenanya olyan nagy hangsúlyt arra, hogy „misztikus rózsának” nevezzék? És miért mindig ott jelenik meg a „misztikus rózsa”, ahol Pierina tartózkodik? Először a kórház kápolnájában, aztán a falusi templomban, majd Fontanellében? Miért nem mutatkozott 19 évig, és mi jó származik abból az isteni hatalomra, ha a fiatal Pierinának azt parancsolja, hogy háromszor csókoljon meg egy lépcsőt? És végül: miért nem történt az elmúlt 25 évben semmi? Valami külső hatalom játszik velünk, emberekkel? Nem az én találmányom az a módszer, amivel a problémákat le lehet szűkíteni megoldási lehetőségekre. Furcsa jelenségek magyarázata módszeres eljárást kíván, a tényállást be kell mutatni. Már 35 éve foglalkozom a jelenések minden fajtájával. Amikor megkezdtem a gyűjtést, nem sejtettem, milyen lenyűgöző mennyiségű nyomtatott anyaggal kell megbirkóznom. Szelektálnom kellett, vagyis olyan eseteket választottam ki, melyek számos másikat is reprezentálnak. Mindezt azért, hogy a jellemző jegyek összességéből egy lehetséges magyarázatot kínálhassak fel. Az a tény, hogy egyedül a kereszténységben több mint 40 000 jelenést számoltak össze, sejteti, hogy milyen sok jelentésrétege van ennek az anyagnak. Az a tény tűnt fel nekem nagyon gyorsan az anyag szemrevételezésekor, hogy a látomások nem a jelenkor problémái. Végighúzódnak az egész emberi történelmen. Ezáltal talaját veszti minden pszichológiai magyarázat. Azt hallom ugyanis újra meg újra, hogy a látomások csak azért játszódnak le a gyerekek agyában, mert nem tudnak megbirkózni a jelen problémáival. Meggyőződéssel állíthatom, hogy mindez ostobaság. A spanyolországi Iborrában minden év augusztus 16-án egy vérrel átitatott kendőt imádnak a hívők. Ez így megy 1010 óta. Ekkor Bernard Olivier méltóságos úr, miközben felhangzott az átváltozást jelző harang csendülése, kételyt érzett azzal kapcsolatban, hogy a vörösbor valóban átváltozik Krisztus vérévé. Hirtelen a vörösbor (vagy vér) mennyisége rejtélyes módon megnövekedett, és az oltárról a lépcsőre és a kápolna padlójára folyt. A templomban levőket rémület fogta el. Néhány elszánt asszony kendőket hozott, és kezdték feltörölni a vért. IV. Sergius pápa (1009–1012) engedélyezte az iborrai véres kendő nyilvános tiszteletét. És ez mindmáig végbemegy. Ebből azt lehet következtetni, hogy nem mindig szent személyek váltanak ki jelenéseket. A párizsi egyetem rektorát, a jámbor Monsieur Thierryt 1073-ban a brabanti Pirlemontban meggyilkolták. Hulláját a kegyetlen gyilkosok egy zavaros vizű tavacskába dobták. Amikor a Monsieur Thierryt kereső csapatok az egész környéket átkutatták, hirtelen csodás fény kezdett világítani a tavacskából. Hálából ezért a különös eseményért egy művész ráfestette egy falapra a víz fölött lebegő Istenanyát. 1297-ben a képet átvitték egy új kápolnába. A felavatási ünnepségek alatt a kép váratlanul világítani kezdett, és szabályosan tűzfény vette körül. [60] Százak látták, és néhányan leírást adtak róla. Szent ember ennél a jelenségnél egyáltalán nem tűnt fel. Codol dombján, öt kilométerre a spanyol Valencia mellett lévő Javitától 1239. február 23-án kis csapat keresztény harcos küzdött a sokszoros túlerőben lévő iszlám haderő ellen. A csata előtt hat keresztény főember az úrvacsora kiszolgáltatását kérte. Még éppen meggyóntak, de a szentséget már nem vehették magukhoz, mert abban a pillanatban a közeli Chio-vár felől felhangzó ellenséges csatakiáltás egészen a templomig elhangzott. A főemberek fegyvereikért siettek. Attól félve, hogy a muzulmánok lerombolják a templomot, a pap az oltárkendőt és az ostyákat egy kőhalom alá rejtette. A keresztény harcosok győztek. Amikor a pap elővette rejtekhelyéről az oltárterítőt, hat véres ostya volt ráragadva. De még nincs vége a csodáknak!
A következő napon a muzulmánok nagyszámú segédcsapattal közeledtek. A helyzet reménytelennek látszott, a keresztények kénytelenek voltak az előző nap meghódított Chio várába visszavonulni. A pap – hirtelen támadt ötletét követve – egy rúdra kötötte az oltárkendőt a hat véres lenyomattal, és az oromzatról az ellenség felé lengette. A hagyomány szerint az oltárkendőből világító sugarak áradtak, melyek olyan erőt sugároztak, hogy a jókora túlerőben lévő ellenség elmenekült. Bizonyíték ez arra, hogy jelenések egész hadseregeken diadalmaskodnak, vagy csak jámbor legenda? A 13. század óta minden spanyolországi utazó megtekintheti a darocai templomban az oltárterítőt a hat véres folttal. [61] Ezen a helyen azonban arra is utalni kell, hogy ennek az ellentétéről is maradtak ránk tudósítások, amikor is keresztény seregek futamodtak meg muzulmán jelenések elől. Egyszer az egyik, másszor a másik félnek segítenek az isteni hatalmak? És csak a keresztény és muzulmán világban vannak ilyen csodás jelenségek? A monda szerint Mars ikerfiai, Romulus és Remus alapították Rómát. Egy napon Romulushoz (aki aztán Kr. e. 753-tól 716-ig uralkodott Rómában) szegődött Vulcanus fia, Servius Tullius (a hatodik római király, Kr. e. 578–534), aki „tűzfénnyel feje fölött” jelent meg. [62] A görögországi Epidaurosz templomában Aszklépiosz, a gyógyítás istene olyan gyakran jelent meg, mint a mi klinikáinkon a főorvos a betegek ágyánál. Természetesen Epidauroszban számtalan csoda történt – jóval a kereszténység létrejötte előtt. Numa Pompilius, a római törvények megalkotója, Minósz (a knósszoszi király) és Lükurgosz (a spártai törvényhozó) kreatív ötleteikhez legtöbbször istenek direkt megjelenésének köszönhetően jutottak. A trójai mondakör hőse, Aeneas halála után teljes fegyverzetben, kíséretével együtt jelent meg fiának, Ascaniusnak. Zaratusztra, az ősi iráni vallás megalapítója, aki Kr. e. 600 körül lépett fel prófétaként, vallási iratainak (Aveszta) döntő jelentőségű passzusaihoz több jelenés következtében jutott, és az iszlám alapítója, Allah hatalmának kinyilatkoztatója, Mohamed kijelentései közül, melyek végül a Koránba torkollottak, sokhoz jutott jelenéseknek köszönhetően. És így tovább. Jelenések valamilyen fajtája befolyásolta a gondolkodást az egész történelmen keresztül egészen a mai Fátimáig. Feltűnő, hogy az esetek 90 százalékában gyerekek voltak befogadói vagy közvetítői ezeknek a transzcendentális jelenségeknek. Számomra ez logikusnak tűnik. A pubertást megelőző korban a gyerekeknek még nincsenek súlyos gondjaik. Szemléletmódjuk még nem kristályosodott ki, tudatukat még nem lúgozta ki a mindennapos taposómalom. Még birtokukban van a naiv kíváncsiság, a gyermeki fantázia. Nagyon könnyen el tudom képzelni, hogy egy gyerek agyába képeket lehet vetíteni, és azt is, hogy az ezekhez tartozó információkat gondolatátvitellel közlik vele. Ebben az esetben a jelenéseknek nincs objektív alapjuk, se fényképezni, se mérni nem lehet őket. És mégis, szubjektív módon, a gyerek szempontjából tekintve, meglehetős tisztán érzékelhetők a limbikus rendszer segítségével. A gyerek égre-földre esküdözik, hogy látomása volt, miközben a jelenlévők közül senki sem látott semmit. De hogyan keletkezhet egy ember fejében az az abszurd gondolat, hogy egy titokzatos hölgy azt akarja, nevezzék „misztikus rózsának”? Egyszerűen pszichés zavarokban szenvednek az ilyen emberek, vagy a jelenség minden tartozékával egyetemben pusztán a képzelet szüleménye? Ha csak képzelgés, akkor honnan származnak az olyan külsődleges kísérőjelenségek, mint a gyógyulások és a fátimai Napcsoda, amelynél mégiscsak 70 000 ember volt jelen? És ha „telepátia útján egyenesen az agyba vetített képekről” van szó, ki az akkor, aki „vetít”? Ki a gondolatátvitel kezdeményezője? Minden jelenés tele van ellentmondásokkal. A Máriajelenések esetében az Istenanya újra és újra hivatkozik fiától kölcsönzött hatalmára. Ha Mária rendelkezik ezzel a hatalommal, és az a heves vágy él benne, hogy az egész világon tiszteljék a hívők, akkor miért mutatkozik mindig isten háta mögötti helyeken és ráadásul szegény embereknek, akik valójában csak nagyon
keveset tehetnek kívánságai teljesedése érdekében? Mint világszerte ismert Máriakultuszközpontok, kivételt képeznek az olyan zarándokhelyek, mint Fátima, Lourdes vagy Guadalupe (Mexikóban) – a többi látomás legtöbbje minden említésre méltó hírverés nélkül zajlott le. Ráadásul a Mária-jelenés túlnyomó többségében katolikus ügynek számít. Más vallások hívői keveset tudnak Máriáról mint Istenanyáról, vagy nem ismerik el testben történő mennybemenetelét („felragadtatott a mennyekbe”). Fontos vallási ünnepek alkalmával a pápa évről évre áldást oszt római palotája erkélyéről Urbi et orbi (Róma városának és az egész világnak). A tévéállomások közvetítik ezt a legfőbb pápai áldást a világ minden részében, és a Szent Péter téren hívők 200 000-es tömege ujjong. Ha egy isteni hatalom valóban azt kívánná, hogy több tiszteletben részesítsék, és hogy az emberek valamilyen területen bűnbánatot gyakoroljanak, akkor – kérem szépen – miért nincs a célnak megfelelő jelenés a Szent Péter téren? Lesz ez még zavarosabb is. 2000 szeptemberében a Welt am Sonntag egyiptomi Máriajelenésekről tudósított. [63] A Szent Szűz állítólag többször megjelent Aszjút városban a Szent Márk-templom fölött. Állítólag először fehér galambok tűntek fel, majd egy fénysugár, mely olyan vakító és erős volt, hogy a megfigyelők kénytelenek voltak elfordítani tekintetüket. Az ortodox kopt egyház hivatalos újsága, a Watani arról számolt be, hogy egész raj fehér galamb állapodott meg hirtelen a templom kupolája fölött. Ezeknek a galamboknak szokatlanul hosszú volt a tolluk. A galambok után érkezett a vakító fénysugár és a „Szent Szűz, Mária”. Azóta nem akar megszűnni a zarándokok áramlása Aszjút felé. A hívők a Szent Márk-templomhoz mennek, és az Istenanya áldását kérik. Több híradás szerint Egyiptomban újra és újra voltak Mária-jelenések. Egyedül ebben az évszázadban hármat erősített meg a jelenések közül a kopt egyház hivatalosan. Milyen csoportba sorolhatóak ezek a Mária-jelenések? Végül is az Istenanya, „aki felment a mennyekbe”, a római katolikus egyház dogmája. A katolikus egyház legmagasabb rangú női reprezentánsa az égben nem tartana ki saját egyháza mellett? A katolikusoknak nem lenne kizárólagos joguk az Istenanyára? Máshitűeknek is megjelenne? Aszjútban nem adtak át telepatikus üzeneteket. Amerikában az Istenanya látomás formájában először 1531. december 9-én jelent meg. Akkortájt hódították meg a spanyolok Közép-Amerikát. Mexikóban vallásháború tombolt, amit a spanyolok nyertek meg. Maják és aztékok százezreit mészárolták le, a két kultúra kibékítése lehetetlennek látszott. Ekkor, 1531 decemberében egy 51 éves indián, Juan Diego korán reggel különös zenét hallott, amely mintha a semmiből jött volna. Juan felnézett, és az égből egy hangot hallott, amely felszólította, hogy kapaszkodjon fel a Tepeyac nevű dombra. Amikor megérkezett a csúcsra, egy csodaszép hölgyet látott, akinek ruhája úgy ragyogott, akár a nap. Körös-körül a kövek, de a szikla is, melyen a hölgy állt, ragyogtak és csillogtak, akár az arany és a smaragd. „Hallga, Juanito, legkisebb fiacskám, hová igyekszel?”, kérdezte a hang. Juan tulajdonképpen a domb másik oldalára akart menni, de a hölgy azt parancsolta neki, hogy menjen el a mexikói püspökhöz, és számoljon be neki a találkozásról. A püspök egy szót sem hitt el az indiánnak. Erre Juan ismét elment a dombhoz, és az azonnal újra megjelenő hölgyet arra kérte, adjon neki bizonyítékot. A hölgy megparancsolta, hogy Juan szedjen virágokat, tegye őket az átalvetőjébe, és vigye el a püspöknek. Juan engedelmeskedett. Bár a palotaőr először elutasította, Juannak végül mégis sikerült a püspök elé jutnia. A helyiségben más személyek is álltak. Juan beszámolt a hölgy parancsáról, és kinyitotta átalvetőjét, melyben a virágok voltak. Ebben a pillanatban szemkápráztató fény villant fel, és Juan átalvetője a jelenlevők szeme láttára változott át a hölgyet ábrázoló képpé. A hölgy aranycsillagokkal díszített, fénylő kék kabátot viselt, és a kabátból vörös és fehér sugarak áradtak. Ott, a Tepeyac-dombon áll ma egész Amerika legnagyobb Mária-szentélye, a Nacional
Basilica de la Santísima María de Guadalupe. Hívők milliói imádkoznak az Istenanyához, és közben azt az 1531-ből származó színes kendőt bámulják, mely tulajdonképpen nem is létezhetne. A kendő ugyanis gyorsan bomló agavérostokból van, amelyek legjobb esetben is csak 20 évig állnak el. Mégis 500 éve lesz nemsokára annak, hogy a kendő a bazilika főoltára fölött függ. De ez még nem elég. A kendő, melyet több főiskolán festők is megvizsgáltak, a valóságban színtelen. Színeknek nyoma sincs. Mégis évről évre 20 millió ember egy színes kendőt pillant meg. A kék kabáton látható csillagkonstelláció megfelel annak a 46 csillagénak, melyeket 1531 telén lehetett észlelni Mexikó fölött. És amint a mikroszkopikus felvételek bebizonyították, a hölgy szemében a püspök és valamennyi a helyiségben jelen lévő személy képe azt a pillanatot rögzítve tükröződik, amikor Juan Diego kinyitotta a virágokat tartalmazó átalvetőt. Én is voltam a guadalupei bazilikában, és más hívőkkel együtt én is ráálltam a futószalagra, és én is ugyanolyan hódolattal néztem a színes képre, mely nem tartalmaz színeket. Csoda. Guadalupéban nincs kiút. Itt egy mennyei hölgy öltött alakot, és létezésének kézzelfogható bizonyítékát hagyta hátra. Egyébként: a jelenés után ledőltek a spanyol hódítók és az indián őslakosság közötti szexuális gátak, és egy teljesen új embertípus jött létre. Ezután az ellenséges vallások teljes mértékben kibékültek egymással. A pápa – ez is egyik dogmája a katolikus egyháznak – tévedhetetlen. A Jézus által Péter apostolnak adott megbízáshoz híven, „…amit te megkötsz a földön, a mennyekben is kötve lészen; és amit megoldasz a földön, a mennyekben is oldva lészen”. A római pápák Péter apostol közvetlen utódainak tekintették magukat, és ennek megfelelően az egyházat illető dolgokban semmit sem csinálhatnak helytelenül, hiszen még ha valami fonák dolgot hirdetnének is meg, az is az ég áldását bírná. Nos hát tudjuk a történelemből, hogy a pápák egyházi ügyekben sem voltak tévedhetetlenek. Honfitársamnak, a katolikus teológus professzornak, dr. Hans Küngnek ez volt a véleménye erről: „Az egyház tanításaiban számos és súlyos tévedés van; ma, mikor már nem lehet a nyílt vitát megtiltani, már konzervatív teológusok és vezető egyházi személyek sem tagadhatják ezt.” [64] Galilei elítélése, aki azt tanította, hogy a Föld forog a Nap körül és nem megfordítva, Darwin evolúciós tanításának elítélése és a konstantinápolyi pátriárka kiátkozása a legismertebb tévedések közé tartozik. Nem is beszélve a katolikus születésszabályozásról. A hibás döntések listája hosszú lenne. A pápák azt hiszik, tanítói tevékenységükben a Szentlélek vezeti őket. Hogy lehet ez? Amikor ilyen mértékű tévedések vannak? A Szentlélek a katolikus tanítás szerint egyenlő Istennel, hiszen az Atya, a Fiú és a Szentlélek egy és ugyanaz. Eszerint Isten a Szentlelken és földi helytartóin keresztül valótlanságot hirdet. A logikátlanság ezúttal olyan, mint a saját farkába harapó kígyó. Dr. Hans Küng professzortól kritikus kérdései miatt megvonták az egyházi tanítási engedélyt. Ezután az ökumenikus teológia professzora volt a tübingeni egyetemen, és elgondolkodhatott a világban uralkodó erkölcsökön. Nem járt máshogy kortársa, Eugen Drewermann sem. Ettől a teológiai doktortól is megvonták a tanítási engedélyt, mivel hangosan gondolkodott. Drewermann a könyörületes, jóságos Istenről töprengett, és nem bírta tovább: „Egy Isten, aki mindent tud, és mégsem tesz semmit, mivel cselekvés nélkül néz végig annyi szerencsétlenséget, nem érdemli meg, hogy jóságosnak tartsák; vagy megfordítva: ha jóságos lenne, de még ő sem tudná mindezt megakadályozni, akkor nem lenne mindenható; a két tulajdonság nem egyeztethető össze, amíg a világ olyan, amilyen: siralomvölgy. A keresztény teológia szerint mindkét tulajdonság, a mindenhatóság éppúgy, mint a jóság, feltétlenül az Isten részét képezi. Nem marad más következtetés: maga a világ az, mely isteni teremtőjét cáfolja. Vagy más szavakkal: azt a morális igényt, mely az istenség keresztény ideájában megtestesül, a világ valósága abszurddá teszi.” [65] Nem Erich von Däniken az, aki ezeket a kritikus és logikus kérdéseket felveti. Megtették ezt sokan mások, köztük néhány teológiaprofesszor, akik végül kénytelenek voltak a kalapjukat
venni. Az egyház nem tűri az intelligenciát. A professzorokkal ellentétben én nem veszíthetem el a katedrámat. Az Istenanyával kapcsolatban is, aki Fátimában és máshol megjelent, és nyilvánvalóan hatalmában áll egy napcsodát produkálni, mások tettek fel kérdéseket. [66] Ki jelenik meg? Ki befolyásolja, vagy legalábbis próbálja befolyásolni az embereket? Az anyag ismerője abszolút biztos tudással rendelkezik arról, hogy a jelenések közül néhány ténylegesen és nem csak egyes emberek fejében történt meg. A túl korán elhunyt briliáns gondolkodó, dr. Johannes Fiebag, akit minden további nélkül sorolhatunk egy csoportba Hans Künggel és Eugen Drewermann-nal, egy hipotézist hozott létre, melynek segítségével ezek közül a jelenések közül néhány megmagyarázható: a mimikrihipotézist. [67] A tudomány mimikrin az állatok és a növények környezetükhöz való alkalmazkodását érti. A mimikri egyfajta védekezést vagy leplezést is szolgál. Vannak pillangók, sáskák vagy kaméleonok, melyek olyan tökéletesen alkalmazkodnak környezetükhöz, hogy természetes ellenségük nem ismeri fel őket. Olyan alakot és formát vesznek fel, mely szinte láthatatlanná teszi őket. A természet tele van mimikrijelenségekkel. Erre a tényre alapozva tette fel magának dr. Fiebag azt a kérdést, hogy nem lehet-e a mimikrit a földönkívüliekre is alkalmazni: „Vegyen fel egy egész testét elfedő adatöltönyt (amilyen a kibervilágból ismert), lépjen be egy programozók által bitekből és byte-okból kreált világba, vegyen fel olyan alakot, amely tetszik Önnek, vagy amelyről úgy gondolja, hogy e világ lakóinak tetszene. Legyen tündér vagy kobold, Isten vagy Ördög, léghajós vagy kis szürke emberke. Mindegy. Engedje szabadon szárnyalni fantáziáját. Vagy használja az Ön konstruált világa lakóinak a programhoz alkalmazkodóan installált fantáziáját. A virtuális alakok, akikkel találkozik, olyan felsőbbrendű lényekben hisznek, akik Magóniából származó repülő lényekként mutatkoznak be? Az Ön számára ez nem jelenthet gondot: egy kézmozdulat, ráklikkel az Ön számára beállított menüre, és Ön már magóniai űrhajós. Ön pár évszázaddal később bukkan fel. (Az évszázadok az Ön számára, aki az egész rendszeren kívül áll, semmit sem jelentenek.) Ön megtudja, hogy az idegen intelligenciát kis szürke emberként képzelik el, akik fénylő űrhajókban suhannak át a légen, és terhes nőktől rabolják el magzataikat? Nem gond. Ön ráklikkel a következő menüpontra, és ilyen ufóvá válik. Hogy miért teszi Ön ezt? Talán csak játékból. Talán egy tesztről van szó. Talán kísérletről. Talán alárendeltként vesz részt egy programban, melyen Ön és kollégái dolgoznak. Talán arra szolgál, hogy a virtuális világban létrejött tudattartalmakat »felemeljék«, fejlesszék őket, hogy a regresszió, a nyugalmi állapot fázisaiból kimozdítva további evolúcióra serkentsék őket. Ön természetesen tudja, hogy Ön nem Isten. Ön elkövet hibákat. Önnek azokat a tudattartalmakat, melyek az Ön számítógépének művi világában kifejlődtek, meg kell tévesztenie. Ők – bármi legyen is az – nem szabad, hogy megtudják az »igazságot«. Még nem. Mindennek megvan a maga ideje. Ön becsapja ezeket a »lényeket«: Ön színészkedik. Mesékkel traktálja őket, a legjobb, ha olyanokkal, amiket hallani akarnak: Ön valóban tündér, Ön tényleg magóniai, Ön igazából embriókat lop. Alkalomtól függően. És a lehetséges »bizonyítékokat« aztán megint eltünteti… Ufójelenségek, Mária-jelenések, jetijelenségek, léghajók, melyek eltűnnek, űrhajók, melyek lezuhannak, földönkívüliek hullái és félig-meddig földi magzatok: mindez éppen annyira reális vagy irreális, mint minden, ami számunkra valóságos. A »Mások« nagyon ügyesen, sőt bizonyos rejtett humorérzékkel járnak el. Őseinkkel, akik isteneknek tartják őket, nemcsak fényt árasztó lényekként, hanem űrhajósok alakjában is találkoznak: olyan űrhajókat használnak, amilyeneket ma elő tudunk állítani, templomokat földi támaszpontokká alakítanak
át, olyan technikai és más eszközöket hagynak hátra, melyekre a történelem különböző korszakaiban kalandos sors várt, és olyan építményeket emeltetnek, melyek napjainkban időtálló információk hordozóinak bizonyulnak.” Miért történt mindez? Fiebag: „El kell kezdenünk újra megkérdőjelezni létünket, származásunkat és a világról alkotott felfogásunkat. A nézőpont megváltoztatása az, mely új kilátásokhoz vezet és belátásra bír.” A mimikrihipotézisben rejlene a megoldása minden olyan megmagyarázhatatlan dolognak, mely a vallások világában lejátszódik? Képes lenne a hipotézis megmagyarázni, miért jelent meg Joseph Smithnek (a mormon vallás megalapítójának) egy Moroni nevű angyal, és diktálta le a Mormon könyvet? Egy transzcendens világból származna minden üzenet, melyet több vallásalapító kapott? Ugyanazok lennének a törpék, akikkel néhány magányos hegymászó találkozott, mint a dzsinnek (szellemek), akik csak úgy nyüzsögnek az arab irodalomban? A látomások nem lennének egyebek, mint egy idegen, minket toronymagasan felülmúló technológia által előidézett megnyilvánulások? Aki úgy érvel, hogy e mögött a Jóisten vagy az isteni mindenhatóság áll, annak biztosan teljesen más elképzelése van Istenről, mint nekem. Ha az a sok vallás, mely -mint mindenki tudja – önfejűen civakodik, Isten szellemétől lenne megihletve, akkor Isten szelleme szeszélyes, és a tetejébe csúnya játékot kellene hogy játsszon, mivel a vallási önfejűsködés miatt eddig emberek milliói vesztették életüket, és százezreket kínoztak meg. Az összes neves keresztény teológust, aki az ál-Isten ellen foglalt állást, eltüntették. A vallás nevében. És az iszlám világban még csak nem is mernek kritikus kérdéseket feltenni. Az összes ismertté vált jelenéseknek legalább 10 százaléka tény. Fátima a Napcsodával ebbe a tíz százalékba tartozik. Alapvetően három lehetőség kínálkozik a magyarázatra: a) Történetileg nincsen Istenanya. Ő a fiatal egyház találmánya. Istenanyák már jóval a kereszténység előtt is léteztek más vallásokban. Akkor tehát Istenanya nem is jelenhet meg. A jelenéseknek más oka kell legyen. b) Bár az igaz, hogy az Istenanya a fiatal egyház találmánya, de ezt a találmányt a pápák realitássá tették. Az evangélista szavaihoz híven: „és amit megkötsz a földön, a mennyekben is kötve lészen; és amit megoldasz a földön, a mennyekben is oldva lészen”. (Mt 16,19). A kitalált Istenanyából ily módon válik valóságos Istenanya. c) Valamilyen külső erő játszik velünk. Ezeknek az idegeneknek a hatalma jóval meghaladja a földi technológiáét (mimikrihipotézis). Éppúgy, ahogy játszanak velünk, bármikor meg is semmisíthetnek minket. Fel kell tenni a kérdést: ki ez a játékos a világegyetemben? Van-e olyan rangsor a játékosok között, mely arról gondoskodik, hogy a hozzánk hasonlóan alulfejlett civilizációkat ne tegyék tönkre? És ki vagy mi lenne ebben az esetben a legfelsőbb Isten, aki a játékosokat mozgatja? Végül is valamikor egy szellemlényekből álló civilizációnak is, amilyet mi el sem tudunk képzelni, kellett hogy legyen kezdete. Az a) variáció önmagában is megállja a helyét. Csak az a gond, hogy vannak Mária-jelenések. A b) variáció a legvalószínűtlenebb. Miért? Mert akkor Jézusnak valóban „Isten egyszülött fiának” kellett lennie. De minden szakember, legyen akárhány doktori címe, aki a mi időnkben foglalkozott ezzel a kérdéssel, és tudja hogyan jöttek létre az Evangéliumok, tagadja az Istenfiúságot. [68, 69, 70] Ha ugyanúgy a Szentlélek áll az Evangéliumok és a Korán hátterében, hogy nyilatkoztathatja ki akkor Mohamed prófétán keresztül: „De nem illik Allahhoz, hogy fia legyen.” Ez az Istenfiú végül is azért küldetett el az emberek közé, hogy megváltsa őket az eredendő bűntől. Ezzel ismét elérkezünk az Ótestamentum ellentmondásaihoz. A c) variáció lehetséges, de nincsenek bizonyítékok a kezünkben. Nos, én azok közé tartozom, akik mindig az okot kutatják. (Ki vagy mi lenne a legfőbb isten, aki a
játékosok mögött áll?) Minden eseményt kivált egy másik esemény. Az elmondhatatlanul bonyolult kvantumfizikában nem igaz ez a feltételezés. Az oksági elvet – ok egyenlő hatás – megszüntették. A kvantumfizika egyfajta szellemvilágban él, melyben az ember azt a kérdést teszi fel magának, hogy honnan származhat egy olyan sajátságos dolog, mint az információ. Vagy olyan állapotok, mint a tudat, a fantázia, a kreativitás. Bennem van fantázia, és valamennyire tudom, hogyan működnek a neuronok és a kapcsolási körök az agyban. Ez azonban magát a fantáziát nem magyarázza meg számomra. Ha kvantumfizikai hatásra jön létre, akkor ezt a hatást nem lehet mérni, és a teóriától eltekintve nem jutottam semmilyen felismerésre. Ha a fátimai gyerekek látomásaikat csak az agyukban élték át, honnan ered akkor a reális Nap-csoda? És ha a Fátima-jelenés pusztán kvantumfizikai hatásokon nyugszik, akkor a kvantumfizika hátterében álló „szellemek” hogyan képesek az esemény előtt egy hónappal tisztán és világosan megmondani, hogy 1917. október 13-án Nap-csoda fog lejátszódni? Ebben a világban az ember eléggé önmagára utaknak érzi és ellentmondástól ellentmondásig hajszolja magát. Az 1917. október 13-i fátimai Nap-csoda valóságos volt. Egy olyan Istenanya váltotta ki, aki történetileg nem létezhet. Egy olyan vallás erősítette meg, mely az egyedül igaznak hirdeti magát, habár más vallások is ugyanezzel az igénnyel lépnek fel. E dolog hátterében állítólag a Szentlélek rejlik, aki egyidejűleg irányítja Istent és a pápákat, akik bizonyíthatóan tévedéseket nyilatkoztattak ki. Ezek miatt a zagyvaságok miatt a c) variáció nyeri meg leginkább tetszésemet. Az 1960 óta regnáló három pápa mindent meg is tett, hogy elképzelhetővé tegye a c) variációt. Emlékezzünk csak: 1917. Fátima. Csak 1941-ben írja le rendesen Lucia apáca a fátimai harmadik titkot, és adja át a borítékot a leirai püspöknek. Ez 13 évig a széfjében tartja, akkor átkerül a római Szent Hivatalhoz. Ott újabb 18 hónapig elfektetik a borítékot, míg végül 1959. augusztus l-jén XXIII. János pápa kinyitja. XXIII. János pápa lepecsételi a borítékot, és visszaadja a Szent Hivatalnak azzal a paranccsal, hogy ne hozzák nyilvánosságra az üzenetet. Hat évvel később VI. Pál uralkodása alatt ugyanez történik, és 14 évvel később II. János Pál pápa idején ismét. 1981. július 18-án – a pápa elleni merénylet után – megint, negyedszer is. Minden pápa megtagadja a publikálást, melyre az a fő érvük, hogy „hitünket érinti”. Nyolcvanhárom évvel Fátima után (2000. április 19-én) küld a pápa egy magas rangú követet az agg Luciához azért, hogy a harmadik titok értelmezésének néhány pontját tisztázza. Ezek szerint tehát csak kevéssé volt világos, a Szent Istenanya bizonyára homályosan fejezte ki magát 83 évvel azelőtt. Ezenfelül a Szentlélek nem vezette az apáca értelmét, amikor 1941-ben leírta az üzenetet. 2000 közepén a Szent Hivatal hirtelen elhatározza, hogy a szöveget hozzáférhetővé teszi – és semmi sem stimmel. Ha a szöveg – amit 2000 júniusában hoztak nyilvánosságra, és amit Ratzinger bíboros hosszan kommentált – azonos lenne az eredetivel, akkor a pápáknak nem lett volna arra okuk, hogy ne ismertessék meg velünk már korábban. A pápák azon kijelentése is, hogy nem hozhatják nyilvánosságra a titkot, mivel a „hitet” érinti, és mivel „pánik törne ki az emberek között”, teljesen abszurd lenne a szöveg 2000 nyarán nyilvánosságra hozott változatát illetően. A Vatikánban csalnak. Lucia nővér eredetileg azt mesélte, hogy a „hölgy” azt kérte, 1960. október 17-én publikálják a szöveget. Később azt mondta Lucia, hogy nem a „hölgy”, hanem ő jelölte meg ezt a dátumot, „mivel úgy éreztem, 1960 előtt nem értenék meg”. Még ha stimmel is ez a kijelentés, és nem csak – az én gyanúm szerint – ráfogták az agg apácára, akkor sem érthették meg a pápák az üzenetet 1960-ban sem, hiszen mindnyájan megtagadták a publikálást. Attól félek, a Vatikán ezzel egy szörnyű ügybe manőverezte bele magát, melyből már nem szabadulhat. A következő nyomós okokból: 1942. október 17-én XII. Pius pápa Fátimát „Mária szeplőtelen szívének” szentelte. XII. Pius nem ismerte a titkot. (Csak 1959-ben nyitották fel.) A felajánlással Fátima az Istenanya tiszteletére létrehozott katolikus zarándokhellyé avanzsált. Ezt nem lehetett már visszavonni,
hiszen a pápák tévedhetetlenek. Fátima a katolikus Mária-kultusz hihetetlen méretű központjává nőtte ki magát. 1959-ben XXIII. János pápa olvasta először az üzenetet, és feltehetőleg iszonyatosan megrémült, mert egyáltalán nem Mária anya kinyilatkoztatása állt benne. Ugyanez történt a következő pápákkal is. Logikus módon többé már nem hozhatták nyilvánosságra a fátimai üzenetet, mert Fátima időközben egyedülállóan jelentős zarándokhellyé vált. A pápák azon kijelentése, hogy az üzenet „hitünket” érinti, abszolút mértékben igaz volt. Pont úgy, mint II. János Pál pápáé, aki 1980-ban Fuldában azt mondta: „Elődeim Péter hivatalában a súlyos tartalom miatt egy diplomatikus változatot részesítettek előnyben.” Igaz. A legigazabb értelemben a hitet érintette, és nagyon súlyos volt a tartalma, mert hogy lehetett volna a hívőknek utólag megmagyarázni, hogy egyáltalán nem „Jézus anyjának” üzenetéről van szó. Ez azt is megmagyarázza, miért tartotta magánál a leirai püspök 13 éven keresztül. Ő természetesen elolvasta, és nemigen tudott mit kezdeni vele. Talán azt remélte, hogy majd változnak az idők, talán 1917-ben a gyerek Lucia csak összefantáziált valamit. (Lucia nővér kijelentése szerint a borítékot a lisszaboni pátriárka és/vagy a leirai püspök nyithatta ki.) Mi állhatott a fátimai harmadik titok eredeti szövegében? A beavatottakon kívül senki sem tudja. De 70 000 ember megtapasztalta a Napcsodát, egy forgó, világító korongot, mely 12 percig mutatkozott. Úgy tekintem ezt, mint jó bizonyítékot egy csoport földönkívüli létére. Az üzenetben talán üdvözölték az emberiséget, és felhívták a figyelmet arra, hogy nem élünk egyedül az univerzumban. Talán azt is közölték, hogy a közeljövőben újra eljönnek majd, és okos dolog lenne, ha az emberiség felkészülne erre az eseményre. Amíg a Vatikán nyilvánosságra nem hozza a koz-metikázatlan igazságot, addig minden félig-meddig értelmes gondolat jogos, mivel az üzenet biztosan nem olyan volt, amilyennek a pápák és Ratzinger bíboros állítják be. Quod erat demonstrandum. Mivel a pápák és a Szent Hivatal tagjai általában keveset értenek az űrhajózáshoz, még kevesebbet az ET-khez, a csillagközi távolságokhoz vagy a földön kívüli élet sokféle lehetőségéhez, nem is beszélve egy távoli jövő technológiájáról, attól lehet tartani, hogy maguk sem értik a fátimai üzenet „súlyos tartalmát” (II. János Pál). Megingathatatlan hitükben talán azt feltételezik, hogy az üzenet az ég ellenlábasától, az ördögtől származik. Számukra ez éppolyan borzasztó lenne, mint egy üzenet a földönkívüliektől, mivel Fátima közben katolikus zarándokhellyé vált. Nekem személyesen ezek a fejlemények éppoly kevéssé tetszenek, mint számtalan katolikus hívőnek. Engem is katolikus hitben neveltek. Nekem is nagyon fáj, hogy búcsút kell vennem a gyermekkor szép elképzeléseitől. Ismerem az Istenanya tiszteletére írott csodás énekeket. Ismerem az összetartozás kellemes érzését, mely a hívők között jön létre a templomban, ismerem a gregoriánus énekeket, a tömjént és a gyertyafényt. És ha fel is vetettem e helyütt olyan kérdéseket, melyeket kiemelkedő teológusok is feltettek, és felkínáltam is válaszokat, melyekre a teológusok még nem jöttek rá, azért nem kellene pszichológiai okokat keresni e mögött. Se leszámolni nem akarok a múltammal, se a hívőket, akik ezt a könyvet úgyse olvassák, nem szeretném összezavarni. Akkor mi célt szolgálnak ezek az elmélkedések Fátimáról és az Ótestamentumról? Az ugyanis, ahogyan beállítják ezeket, nem stimmel. Nem szeretem, ha hazudnak az embereknek. Más embereknek is el kellene gondolkodniuk Istenükről és vallásukról, és nem csak szemellenzősen hinni. A hitnek nincs szüksége bizonyítékra, és boldoggá tesz. Éppen ebben áll a veszély. Mert minden egyház vagy szekta azt állítja magáról, hogy ő van az egyedül érvényes igazság birtokában. Az állítólagos igazságért harcolnak tehát, és kardjukhoz vagy géppisztolyukhoz kapnak. Isten nevében akár egy atombomba vagy kémiai fegyver is jó lehet arra, hogy kiirtsuk a máshitűeket? A vallásos hátterű konfliktusok száma világviszonylatban évről évre növekszik. Ezen a bolygón csak úgy hemzsegnek a jámbor
fanatikusok és Isten kíméletlen katonái. Jó és okos emberek tisztességesen viselkednek más emberekkel – mindegy, hogy vallásosak-e vagy sem. Ahhoz, hogy jó és becsületes emberek valami szörnyűséget kövessenek el, a vallásra van szükség. Ennek a nevében minden rémtett jogos. Ez az oka annak, hogy azt teszem, amit. A vallásos önfejűsködés ellen védekezem, és úgy tekintem magam, mint „Isten szőlőskertjének munkását”, mert a legrosszabb, amit mi, emberek a Jóistenre ráfogunk, az a teremtés nagyszerű rendjének megsértése. A megismerés útja mindig rögös volt, és a mi erkölcsről és etikáról alkotott földi felfogásunk nem biztos, hogy feltétlenül megegyezik a földönkívüliek gondolkodásmódjával. Ha már egyszer megjelent az Istenanya (nem csak Fátimában), akkor a hívők számára még mindig marad egy halovány kiút a dilemmából, mellyel világképüket bizonyos mértékig ismét helyreállíthatják. Vegyük a c) variációt, a mimikrihipotézist. Valamilyen külső erő játékszerei vagyunk. Ez a Valaki természetesen ismeri az embereket és vallásaikat, és tudja, hogy közülük milliószám hisznek sziklaszilárdan egy Istenanyában. Tehát ennek az Istenanyának a szerepébe bújik, az ő nevét veszi fel, és így jelenik meg. És újra minden rendben van. Ave Maria!
3. fejezet SZTÚPÁK ERDEJE Bár a gondolatok vámmentesek, azért akad velük vesződség. (Karl Kraus) Az utcán félhomály volt. Mindenfelé piaci konyhák kis tüzei világítottak. Nyüzsögtek a barna emberek, akik mind kicsi, éppen csak hogy tizenöt centiméter magas székecskéken ültek, és asztalaik sem voltak magasabbak, mint a törpék országában. Liliputiak közé kerültem? Nem, körülöttem az emberek teljesen normális méretűek voltak, csupán az apró székecskék miatt térdük a mellükig ért. Tanácstalannak éreztem magam, még annak a gondolatától is, hogy itt le kellene ülnöm. Mint egy óriás az óvodában. Pedig csak 1,68 méter magas vagyok. Különböző illatok, akárcsak különböző színű kis zászlók hatoltak orromba. Az édeskéstől a savanykásig, az avastól az égettig minden volt közte. A sakktábla alaprajzú városban a következő kereszteződésnél értem el a fő közlekedési utat. Az eddigi illatok a kipufogógázok bűzével keveredtek. A főút két oldalán is székecskék és asztalkák százai álltak. Közöttük hatalmas mennyiségű áru, kipakolva a földre: műanyagból készült giccsek a kicsiknek, szandálok és cipők, ingek és mindenféle színű rongylabdák mellett hevertek, és utána mintegy hatvan méter hosszan szemüvegek voltak kirakva, melyek a világon mindenféle arcra és orra ráillenek. Oda kellett figyelnem, nehogy rájuk lépjek. Az ázsiai városok mind hasonlóan néznek ki, hasonló a szaguk, és a felületes szemlélő számára az emberek is teljesen hasonlóaknak tűnnek. Az a város azonban, amit éppen átszeltem, teljesen más volt. Közvetlenül előttem, még 300 méter távolságra sem volt tőlem, ráadásul egy kereszteződés kellős közepén, egy lépcsőzetes űrrakéta emelkedett az égnek. Számos fényszóró világította meg, és tetőtől talpig színarannyal volt bevonva. Tiszteletet gerjesztő látvány volt. Tiszteletet gerjesztett a vallás nevében véghezvitt hatalmas teljesítmény iránt. Ami úgy nézett ki, mint egy rakéta, az egyike volt a több ezer pagodának, amely az aranysztúpák ezen országában található. Korábban Burmának hívták ezt az országot, ma az India, Thaiföld és Kína között elterülő ország neve Mianmar. Az általam bebarangolt várost Yangonnak (korábban Rangoon) hívják. Itt csak úgy nyüzsögnek – az autók, üzletek és gyalogosok zűrzavarának kellős közepén, de az Ayeyarwady (Irrawaddy) folyó partján is – a minden képzeletet felülmúlóan nagyszerű pagodák. Ebben az országban csak Buddha és a kormány gazdag. Sehol a világon nem tisztelik annyira Buddhát, mint Mianmarban. Évezredek óta a lemezarany és drágakövek tonnáit áldozzák fel a hívők azért, hogy azzal díszítsék a pagodákat, és ezáltal ebben vagy a következő életükben valamilyen kedvezményre tegyenek szert. A Sule-pagoda előtt álltam, amit a „város szívének” is neveznek. Habár már régen leszállt az éjszaka, és a pagoda körüli autóforgalom bűzössé tette a levegőt, itt-ott az apró szekrénykék előtt hívőket fedeztem fel, akik odaadóan bámulták a rácsok mögötti szoboralakokat és a kis fényeket. Varázslat uralkodik itt, amit a Mianmaron kívüli világ nem képes reprodukálni. Ezt az országot át- meg átjárja a vallás és az asztrológia. A gyerekek nem kapnak igazi keresztnevet, és apáik nevét sem veszik át. Ráadásul a keresztnévből nem lehet kikövetkeztetni, hogy viselője fiú-e vagy lány. A fiúknak éppúgy, mint a lányoknak, lehet Kyan Kyan, Zan Zan, Maung Maung vagy akár Cho Cho a neve. A nők és a férfiak közötti különbséget csak később az „asszony” vagy „úr” megszólításnál veszik figyelembe. Minden névnek van valami köze a születés napjához és hónapjához, de ezt életük folyamán újra meg is változtathatják. Így például csak akkor használhatja valaki a hónap első öt betűjét, ha hétfőn
született. Ráadásul a nevekben úgy kell egymás után következniük a betűknek, mint ahogy a 33 betűből álló abc jegyei egymás után állnak. Vagy folytatólagosan, mint kedd, szerda, csütörtök. Mivel az élet is előre halad. Ha valaki céget alapít, a cég nevét asztrológus határozza meg. Csak egy jobb asztrológus változtathatja meg a nevet, ha rosszul megy az üzlet. Aki pénteken született, az főként olyan oltárnál áldozik, amit a pénteknek szenteltek. Semmi csodálatos nincs abban, hogy ebben az országban a sok ezer pagoda asztronómiai szempontok szerint van építve. A Sule-pagoda, ami előtt álltam, a bolygókhoz, az állatövekhez és a nyolc égtájhoz volt tájolva. A britek megérkezése előtt Mianmar monarchia volt. 1861-ben, pontosan Buddha halálának 2400. évfordulóján az akkori király, Mindon (1853–1878) Mandalayba, a Mianmar középső részén elhelyezkedő meseszerű városba tette át rezidenciáját. A nyugati fül számára már a Mandalay névnek is melodikus csengése van. Mandalay Buddha városa volt, és az angol fenyegetést tekintetbe véve Mindon király Mandalayba hívta össze „az ötödik nagy zsinatot”. Ez egy gyűlés, amely hasonló a keresztény egyház zsinataihoz. 1872ben 2400 buddhista tudós gyűlt össze Mandalayban, és kidolgozták a Tripitaka-kánont, a buddhista „három kosár tant”. Ez a tan korábban csak pálmaleveleken létezett, Mindon király most rávésette 729 márványtáblára, melyeknek elpusztíthatatlanul kellett megmaradniuk a következő Buddha megjelenéséig. A (buddhista) tan szerint ötezer évente jelenik meg újra egy Buddha. Mivel 2400 év már eltelt az utolsó Buddha óta, a márványlapoknak még 2600 évig kellett fennmaradniuk. Mindon király ezért minden márványlap fölé egy pagodát emeltetett. A következmény egy olyan létesítmény lett, melyet „a világ legnagyobb könyve”-ként írnak le. Jogosan. Egy ma rendelkezésre álló papírmásolat 38, darabonként 400 oldalas kötetből áll. Ezzel a kereszténység semmit sem állíthat szembe. Természetesen az angolok, haditechnikájukat figyelembe véve, legyőzték Mandalay királyait. Felépítettek egy erődítményt, és északig, a kínai határig uralmuk alatt tartották az országot és a folyót. Rudyard Kipling, az angol gyarmati uralom krónikása és főszereplője egy költeménnyel tette halhatatlanná Mandalayt; Mandalay Vén moulmeini pagodánál, tengernek kelet felé, burmai lány üldögél és vár rám még hogy sejtem-é! Pálma mintha szélbe súgná, harangszó ezt zengené: Gyere vissza, brit katona, visszavár ám Mandalay! Visszavár Mandalay, kis hajóraj ring elé, nem hallod az evezőket? csobban Rangoon, Mandalay! Útra hív Mandalay, hal szökken a víz fölé, Kína felől ott a hajnalt mintha szélvész keltené! (Tandori Dezső fordítása) Az angolok Mianmart még Burmának nevezték, az ország 1989-ben újra felvette eredeti nevét. Mint minden ország története, ezé is a mitikus korban kezdődik. Valamikor sárkányok és szárnyas kígyók (Naga) szálltak le az égből, és tanították az első embereket. [71] Azt is megmutatták az embereknek, hogyan lehet aranyat és drágaköveket a föld és a vizek mélyéről felhozni. A mianmariak még ma is a „sárkány kantárának” tekintik a 2170 kilométer hosszú Ayeyarwady folyót, és az ország körvonalait is azonosnak tartják egy sárkányéval. Az egyiptomi Nílus folyóhoz hasonlóan az Ayeyarwady az ország ütőere. A sárkánymotívum
egész Ázsiában jól ismert, és az emberiség történelem előtti rejtélyeinek egyike. Soha nem láthatott egyetlen ember sem repülő és a tetejébe még tüzet is okádó sárkányt, mert az evolúció folyamán nem volt ilyen lény. Hallottam már olyat, hogy ezek a dinoszauruszok idejéből való ősi emlékek. Ez az állítás azonban nem állja meg a helyét. Amikor több mint 60 millió évvel ezelőtt a dinoszauruszok elterjedtek a Földön, még élő emberek sem voltak. Kínába, a Mianmarral szomszédos országba a sárkánykirályok hozták el egykor a kultúrát, és ők alapították az első dinasztiát. Több kínai uralkodó élvezte azt a kiváltságot, hogy a szolgálatukban álló személyekkel együtt egy repülő sárkányon felszállhattak az égbe. [72] A kínai mítoszok beszámolnak arról, hogyan repült ez az égi sárkány a föld fölé, félelmet gerjesztve és nagy zajt csapva, ugyanakkor azonban kultúrjavakat is hozott az embereknek, és sok fontos dologra megtanította őket. [73] Kína ősi császárainak egyike, Csuen uralkodásának idejében Jü, az isteni építőmester állítólag egy tó közepén nagy tornyot építtetett, hogy jobban megfigyelhesse a sárkány repülés közben tett mozdulatait az égbolton. [74] Az égi sárkány mindenütt jelen van a mitológiákban – egészen a keresztény korig –, habár ekkortájt bizonyosan egyetlen sárkányt sem láttak. A szenteket, Györgyöt, Szilvesztert és Mihályt kapcsolatba hozzák a sárkánnyal, a sárkány előfordul az Újtestamentumban a János Jelenésekben és magától értetődően az Ótestamentum prófétáinál is. Képeken ábrázolt sárkányok vannak már a sumér hengerpecséteken, az egyiptomi sminkpalettákon, vagy repülő kígyóként megjelenítve a Királyok völgyének fáraósírjaiban is. Nem is beszélve a (sokkal későbbi) közép-amerikai népekről. Náluk a szárnyas kígyó a valaha az égből leereszkedett istenek szimbóluma. És – pusztán széljegyzetként – az észak-amerikai indiánoknál ez a thunderbird (viharmadár) szimbóluma. Senki sem vitathatja, hogy a repülő sárkánynak sok teremtésmítoszban stabil helye van. Miért? A pszichológusok úgy gondolják, hogy elődeink rendkívüli madarakat láttak. Azok azonban nem fújnak tüzet, nem csapnak nagy zajt, nem reszkettetik meg a völgyeket, nem visznek magukkal utasokat, és nem nemzenek gyermekeket (ami Kínában megtörtént), embereket pedig már aztán igazán nem tanítanak. A kőkori ember ismerte a madarakat, és volt rájuk megfelelő szava is. Az azonban, amit világszerte láttak, nem lehetett madár. Szavakat és hasonlatokat keresgéltek, mert a leírhatatlanra nem volt szavuk. Ebből lett valamikor tüzet fúvó kígyó, és az ázsiai térségben sárkány. Az élménytől sokkoltan számoltak be az apák fiaiknak és ők az unokáknak a rájuk mély benyomást tevő eseményekről. Az idők folyamán az egykori tényalapú beszámolók egyre jobban elhalványultak, míg végül a mítoszokba fészkelték be magukat. A mítosz az elhomályosult népi emlékezet. Így volt ez Mianmarban is. Mivel a kőkorban nem voltak országhatárok, a kínai mitológiára nézve jelentős elemek a (ma) szomszédos ország, Mianmar számára is meghatározóak voltak. Az első, az Ayeyarwady folyó országában észlelt történelmileg is bizonyítható népcsoport a mon nép volt. (A szónak nincs semmi köze a mai Mond [hold] szavunkhoz.) A monok Közép-Ázsiából jöttek, és nyelvileg a mon-khmer kultúrához tartoztak. Ezt egykori feliratokból tudjuk. A mon nép felvette a buddhizmust, és a legenda szerint már 2500 évvel ezelőtt felépítette az első pagodát: a yangoni Sve Dagon-pagodát. A mai Sve Dagon-pagoda leírhatatlanul szép. „Azt mondják, a Swedangon-palotában több arany van, mint az Angol Bank széfjében.” Ez az idézet a Wilhelm Klein és Günter Pfann-Müller által Mianmarról írott egyetlen, ugyanakkor kiváló útikönyvből származik. Mindketten rendkívül jól ismerik az országot. „Maga a masszív harang alakú sztúpa egyetlen 100 méter magas kincseskamrát alkot. A belsejében, ha hiszünk a legendának, az utolsó Buddha 8 hajszála, továbbá az őelőtte élt három másik Buddha (akikről azt állítják, hogy 5000 évenként jönnek) további relikviái találhatók. És kívül… nos, a sztúpa 8688 aranylemezzel van borítva, melyek közül mindegyik mai érték szerint kb. 500 euróba kerül. A tetejét 5448 gyémánt, továbbá 2317 rubin, zafír és
topáz díszíti; és egy hatalmas smaragd, mely a nap első és utolsó sugarait magába fogadja, koronázza az építményt.” [75] Amikor felkerestem a Sve Dagon-pagodát, nehézséget okozott, hogy elhatároljam egymástól a múltat és a jelent. Gyakran az volt az érzésem, mintha egy valószínűtlen science-fiction filmben lennék. Először egy előcsarnoktól előcsarnokig vezető végtelen lépcsősort mászik meg az ember, míg végül – lépcsők százai után – a kerek, aranyozott központ közelébe ér. Itt szentély szentélyt követ. A Buddha-fejek mögött elektronikusan irányított apró lámpácskák találhatók, melyek köröket és sugarakat lövellnek ki Buddha agyából. Úgy tűnik, mintha gyűrűk és sugárnyalábok zuhognának az univerzumból Buddhára. A teljes megvilágosodás. (Lehet, hogy gúnyosan hangzik, de nem az volt vele a szándékom.) A mi keresztény zarándokhelyeinken sem igen történik ez másképpen. Mindössze a Sve Dagon-pagodában az embert szinte agyonnyomja az arany és a gyémántok ragyogása. Önkéntelenül is a spanyol hódítókra kellett gondolnom, akik útra keltek Közép-és Dél-Amerika felé, és ott az arany miatt meggyilkolták a majákat és az inkákat. Hála az égnek, hogy az európai hódítók semmit nem tudtak a már évezredek óta fennálló aranyországról, Mianmarról. A kereszt nevében bizonyára megsemmisítették volna ezt a páratlan kultúrát. Órákon keresztül kószáltam a Sve Dagon-pagodában, és gyakran erőfeszítésembe került, hogy elszakítsam tekintetemet a szoboralakokról. Álltak ott meghatározhatatlan arany-ezüst ötvözetű szobrok, éppen olyanok, mintha a Star Wars című filmből származnának. Mellettük a misztikus segítők, Buddha védelmezői, akik, legalábbis az utolsó Buddha életében, nem létezhettek. Itt a mitológiát öntötték aranyba és ezüstbe. Az örökkévalóság számára, nem rozsdásodó anyagból. Egyedülálló szemléltető oktatás. Természetesen a sárkánymotívum sem hiányzott. A legfelső terasz márványlapokkal van kirakva. Közepén trónol a 433 méter kerületű aranysztúpa. Maga a sztú-pa egy nyolcszög alakú alaplapon helyezkedik el, melynek minden sarkán 8 kisebb sztúpa áll, összesen tehát 64. Előtte egy szfinxhez hasonló átmeneti lény. Színtiszta mitológia. A kereken 100 méter magas sztúpa úgy mered az égnek, mint egy, a világűrbe mutató világító ujj, melyet sziporkázó gyémántok vesznek körül, legtetején pedig egy 25 cm átmérőjű kis gömb van súlyos aranyból. Ez még nem elég. Az aranygolyón egy 76 karátos smaragd szikrázik, amely az elsőtől az utolsó napsugárig eltelt időben energiával töltődik fel. A lézertechnikusok szíve örülne ennek láttán. Bolygórendszerünk és az univerzum mindenhol jelen van a Sve Dagon-pagodában. A mianmari hagyományok szerint a Nap és a Hold is gömbnek számít. [76] Ezért van egy Napimahely, melyhez a vasárnapot és Garudát, az Isteni Madarat kapcsolják. A Hold-imahelyhez a hétfő és a tigris tartozik. Minden bolygónak megvan a maga napja és állata. Ennek megfelelően a Sve Dagon-pagodában minden bolygónak van egy helye, ahol tiszteletben részesül. • A Mars a keddnek felel meg. Az állata az oroszlán. • A Vénusz a pénteknek felel meg. Az állata a tengerimalac. • A Jupiter csütörtöknek felel meg. Az állata a patkány. • A Szaturnusz a szombattal azonos. Az állata egy mitikus kígyólény (Naga). • A Merkúr a szerdának felel meg. Az állata az elefánt. Ehhez jönnek még azok a helyek, ahol az ismeretlen bolygókat, a hét nyolc napját és a Meruhegy mennyei vidékéről származó Sakka királyokat tisztelik. Mivel minden mianmari már nevéből eredően is összeköttetésben áll a napokkal és így a bolygókkal, ezért a hívők a nekik rendelt helyeken is imádkoznak: a keddel kapcsolatos nevűek a Marsnál, a csütörtökkel
kapcsolatban állók a Jupiternél stb… A mianmariaknak magától értetődően van saját naptáruk is. A hétnek itt nyolc napja van. És az 1999-és év, amikor felkerestem az országot, Mianmarban az 1361. évnek felelt meg. Ahogyan a keresztény zarándokhelyeken, úgy itt is akadnak csodák. A Sve Dagonpagodában bizonyos helyeket kifejezetten csodák számára tartanak fenn. Itt különösen intenzíven imádkoznak a hívők, és könnyítéseket kérnek a jelenlegi vagy a jövendő életükben. „A kívánság megvalósulásának köve” előtt a hívők meghajolnak, felemelik a követ, és közben így beszélnek: „Váljon könnyűvé ez a kő, ha teljesedik a kívánságom.” Ha a kő olyan nehéz marad, mint volt, akkor a csodára még várni kell, vagy a mennyei gondviselés akaratából a kívánság nem teljesedik. Itt és az ország más pagodáiban már sok csoda történt. És kinek a számlájára írhatók ezek? Az univerzum nagyszerű szellemének számlájára? Azéra, mely körülöttünk és bennünk van, és melynek mikroszkopikus méretű összetevői vagyunk? A Sve Dagon-pagodában még egy emelvény is van, melyre csak férfiakat engednek fel. Itt is csodák történnek. Este lett. A pagoda aranya sötétsárga színben ragyogott. A magasban, a sztúpa csúcsán szikrázott a smaragd. Hirtelen egy csapat ember tűnt fel a márványemelvényen: mindegyik egy söprűvel volt felfegyverkezve. A csoport vezényszóra körbesöpörte a templom emelvényét, és itt-ott egy kupac szemetet hagyott, amit egy másik csapat a szemeteskukába szállított. Megtudtam, hogy a hölgyek és urak önkéntesen végzik munkájukat, de erre csak az kap engedélyt, akinek az adott napon születésnapja van. Így van ez a mianmariaknál. Az életet a születéstől a halálharang megszólalásáig és a következő életben is az asztrológia határozza meg. A Sve Dagon-pagoda egykori keletkezéséről van egy olyan hagyomány, mely a buddhizmusnál messzebbre nyúlik vissza a múltba. Az óind nyelvben Buddha jelentése: „a felébredett”, „a megvilágosodott”. Buddhát polgári néven Sziddhárthának hívták, ami a szanszkritben azt jelenti: „az ember, aki elérte célját”. Buddha születésének évét körülbelül Kr. e. 560-ra teszik. A Sákják nemesi családjából származott, és apjának hercegi palotájában nőtt fel a nepáli Himalája előterében elterülő vidéken. Az indiai nemesi nemzetségek azon szokásának megfelelően, hogy a szent iratokból (védák) származó nevet vesznek fel, személynévként a Gótama (Gautama) nevet viselte. Huszonkilenc éves korában elege lett unalmas, haszontalan és fényűző életéből. Elhagyta hazáját, koldusként vándorolt, és éveken keresztül gyakorolta magát a meditáció művészetében. Új utat keresett, mely értelmet adhat az életnek. Hogy mindez mikor történt, azt senki sem tudja pontosan. Egy napon, amikor Bodh Gajában a bódhifa alatt ült, megnyílt előtte a világmindenség: eljött a megvilágosodás napja. Hirtelen egy mennyei lény inkarnációjának érezte magát. Elkezdett prédikálni, tanítványokat gyűjtött maga köré, és dicsérte a megismerés útját, melyet minden húsból-vérből való lénynek járnia kell. Megalapította a szangha szerzetesrendet, keresztülvándorolt Észak-Indián, és a nepáli határ közelében halt meg. Maga Buddha – akárcsak Jézus – egyetlen írást sem hagyott hátra. Prédikációit tanítványai jegyezték le és terjesztették. Ezek szerint Buddha a „négy igazságot” tanította, az utat, ahogyan minden ember megvilágosodottá válhat. Ennek kapcsán Buddha feltételezte múltbeli és jövőbeli Buddhák (Megvilágosodottak) létezését. Búcsúbeszédeiben, a MahaparinibbanaSzuttában az eljövendő Buddhákról szólt. Kinyilatkoztatta, hogy ezek közül egy akkor fog eljönni, amikor India túlnépesedik. A falvak és városok olyan sűrűn lakottak lesznek, mint a baromfiudvarok. Egész Indiában 84 ezer város lesz. Ketumati (ma Benáresz) városában egy Szankha nevű király fog élni, aki az egész világon fog uralkodni, méghozzá nem erőszakkal, hanem kizárólag igazságosság által. Az ő uralma alatt fog a földön a fennkölt Mettejja (Majtrejának is nevezik) felbukkanni. Met-tejja különleges és egyedülálló „kocsihajtó és a világ ismerője”, Istenek és emberek tanítója. A
tökéletes Buddha. A kereszténységgel ellentétben, ahol a vallásalapító Jézust Isten teremtette, Buddha nem isten. A hívők nem közvetlenül hozzá imádkoznak, hanem Buddha tanításának és szellemének közbenjárásával szeretnének megvilágosodáshoz és segítséghez jutni. A 2500 év folyamán a legkülönbözőbb buddhista iskolák fejlődtek ki. Minden iskola az egykori Buddha-tanítványok által hátrahagyott szövegekre és megvilágosodás útján szerzett felismerésekre hivatkozik. A legfőbb pontokat illetően azonban egységesek. A buddhista mianmariak abban hisznek, hogy a világ középpontjában a Meru nevű szent hegy áll. Körülötte hét tenger helyezkedik el, és ezekben is megtalálhatóak a lét különböző szintjei. Ott van például az érzékek birodalma, az alaktalanság birodalma vagy a finomlelkűség birodalma. Összesen 31 szintje van a létnek, melyek magasan a Meru-hegy fölé, az univerzumba vezetnek. Ott kint számtalan világ és ég létezik, melyek nagy távolságra fekszenek egymástól. Maguk a galaxisok is keletkeznek és elmúlnak. Jelenleg állítólag 10 100 000 miénkhez hasonló univerzum van. Az élet minden fajtájával. A mianmari buddhizmus elképzelései szerint minden 5000. évben megjelenik egy új Buddha. Nos, a Sve Dagon-pagodával kapcsolatos legenda arról számol be, hogy az a domb, melyen később ezt a szentélyt felépítették, már hosszú idővel ezelőtt is szent hely volt, mivel állítólag ezen a helyen őrizték egy korábbi Buddha relikviáit. Méghozzá egy ruhadarabot, egy merőkanalat és egy botot. Amikor közel 5000 év eltelt, egy Okkalapa nevű király az új Buddhát várta. Ez abban az időben történt, amikor a jelenlegi Buddha, még mint ifjú, szülei fényűző palotájában időzött. Az évezred már majdnem véget ért, amikor a jelenlegi Buddha a Bodh Gaja-i bódhifa alatt átélte a megvilágosodást, és Mianmarban Okkalapa királynak azon a helyen jelent meg, ahol ma a Sve Dagon-pagoda áll. A Sve Dagon-pagoda helye ezek szerint ősidők óta szent hely volt, hiszen itt már egy korábban létezett Buddha relikviáit is tisztelték. Ami a kereszténységben a templomtorony, az iszlámban a minaret, az a buddhizmusban a sztúpa: egy harang formájú építmény, amelyik karcsú toronyban végződik. A buddhisták számára a sztúpának sok jelentése van, tekinthető az életút végét jelző szimbólumnak, lehet sír, vagy a teremtő erők központja. A sztúpa három része – alap, dóm, torony – a buddhizmus hármasságát is tükrözi. A buddhizmusban a hármas szám a tér jellegzetes dimenziójának számít. A sztúpákat „az istenvilágba szállító eszköznek” is tekintik, egyes sztúpákban ezért ül egy Buddha és tesz rituális kézmozdulatokat. Állítólag eredetileg a sztúpának fél tojás formája volt, tetején egy árboccal. A tojásból szálltak ki a tanítómesterek, de a sztúpa egyben a kozmosz másolata is volt, formája a világhegyet, Merut jelképezte. A sztúpák tanulmányozása közben nekem, mint régi világjárónak és „az istenek szőlőskertje” munkásának, rögtön feltűnt egy távoli földrészről származó párhuzam. Kis kerülővel fogok visszatérni a sztúpákhoz: Dél-Amerika. A kolumbiai Santa Martában lévő Sierra Nevadában élt valaha a kogi (vagy kagaba) indiánok törzse, melyet a 16. században a spanyolok majdnem kiirtottak. Kevés túlélő volt. Csak a mi évszázadunkban fedezték fel újra és tárták fel legalább részben városaikat, melyeket benőtt a dzsungel. A legjobb európai kutató, aki a kogi indiánokkal foglalkozott, Theodor Preuss osztrák professzor volt. [77] Preuss rájött, hogy a kogik a teremtést egy Gauteován nevű ősanyának tulajdonították. Tőle származott a négy őspap is, a papi nemzetség ősatyjai. Ezeknek az őspapoknak a világűrben volt a hazájuk, a törvények a kogi törzshöz „kívülről” kerültek. Amikor az őspapok a Földre érkeztek, maszkokat hordtak, amiket csak jóval később vetettek le. A papok fiaikra hagyták hivatalukat. Őket a kilenc évig tartó noviciátus idején templomokban nevelték, azért, hogy az atyák tudását külső befolyás nélkül adhassa át az egyik generáció a másiknak. Ez a nevelés kilenc évig tartó sötétségben történt. A kogi mitológia beszámol a négy őspap démonok és állatok elleni harcairól. Villámokat hajigáltak, repültek a négy égtáj irányába, és különböző növények magjait hozták a Földre. Istenmaszkokat hordtak, és egyet közülük elrejtettek a hegyben. Hosszú idő telt el, amikor a
földön természetellenes hajlamú emberek jelentek meg, akik az állatok minden fajtáját párosodásra is felhasználták. Erre a legfelsőbb Úr megnyitotta az ég kapuit, és négy évig esett az eső. A papok azonban építettek egy varázshajót, amelybe az állatok és madarak minden fajtáját felvették, sőt a növények magjait is. Négy éven keresztül vörös és kék eső esett, és az egész földet ellepték a tengerek. Végül a varázshajó megfeneklett a Sierra Negra (a kogi legendában még így hívták) hegygerincén. „Minden gonosz megsemmisült, és a papok, az idősebb testvérek valamennyien lejöttek az égből, mire Mulkueikai (egy pap) kinyitotta az ajtót, és minden madarat, négylábú állatot, minden fát és növényt kirakott itt a földre. Ezt tették az isteni, Kalgasiza apának nevezett személyek. És minden templomban emlékmű idézi emléküket.” [78] Különös: a kogi hagyomány szodómiáról beszél. Ez történik Mózes első könyvében is a 19. fejezetben Szodoma és Gomora megsemmisítése előtt. „Mindnyájan az égből jöttek” a kogi mítosz szerint. A sumér királylistában olvasható: „miután elmúlt az özönvíz, a királyság ismét leereszkedett az égből”, és ha most valaki azt gondolná, hogy a keresztény spanyolokon keresztül került ez a tudás Kolumbiába, akkor az tévúton jár, mert a kogi mítosz már a spanyolok érkezése előtt is létezett, és a sumér királylistát csak a múlt században találták meg. És mi köze mindezeknek az ázsiai sztúpákhoz? Dr. Reichel-Dolmatoff professzor ismerte legalaposabban a kogi kultúrát. Több éven keresztül tanulmányozta. Reichel-Dolmatoff rájött, hogy minden kogi épület sztúpa formájú, és csak a világűrben történtek alapján lehet megérteni őket. A kogiknál a kozmosz tojás formájú térnek számított, melyet 7 pont segítségével lehetett meghatározni: észak, dél, nyugat, kelet, zenit, nadir (az ég zenittel szembeni talppontja) és középpont. Az ily módon meghatározott téren belül 9 réteg, 9 világ helyezkedik el, melyek közül az ötödik, a középső réteg jelenti a mi világunkat. Ilyen mintára épült az összes kogi ház. Egyidejűleg a kogi kozmoszt is modellezi mindegyik. A Föld alatt négy szint terül el, az ötödiken élnek az emberek, és további négy szint van a Föld fölött. Ez tojás formát eredményez, melyben az emberek feletti négy szint egy sztúpát képez. A férfiházak – sztúpák tetejéből egy hatalmas karó mered az égnek, akár egy zászlórúd. Vele ferdén szemben van a női ház, melynek tetejéből két egymást keresztező gerenda áll ki. Minden év március 21-én (a tavasz kezdetén) a férfiház tetején lévő cölöp hosszú árnyékot vet a női ház keresztbe tett gerendáira. A két árnyék összeolvad. A phallosz behatol a vaginába, ami a tavasz szimbóluma, a magot el kell vetni a földbe. A kogi épületek teraszosan egymás fölött helyezkedtek el, mint a mianmari pagodák. A legnagyobb kogi várost, amit már húsz évvel ezelőtt felkerestem, [79] Burritacának hívják. Jóllehet még sehol nem láttam kapcsolatot a kolumbiai kogik és a korai ázsiai népek épületei és tudása között, a kapcsolat azonban nyilvánvaló. A sztúpák harang formája sokkal régebbi, mint a mai buddhizmus. Nem csoda, hiszen a buddhista tradíció szerint az utolsó Buddha előtt már több Buddha is időzött a Földön. Végül is minden 5000. évben megtisztel minket egy új Buddha a jelenlétével. Évszázadokkal az utolsó Buddha megvilágosodása előtt az egész indiai kontinensen a dzsainák vallása volt uralkodó. A dzsainizmus követői írásaikban kijelentik, hogy vallásuk megalapítása olyan korból datálódik, mely több százezer évvel korábban volt, és tudásuk eredetileg mennyei lényektől származik. (Egy korábbi könyvemben már foglalkoztam ezzel. [39]) Marad a sztúpa, egy olyan harang alakú, égbe nyúló építési forma, amely már a mai buddhizmus előtt is létezett. És Mianmarban van a sztúpák „tetőpontja”, az országban „sztúpák erdeje” található. Csak az Ayeyarwady folyó mentén lévő városban, Paganban több mint 2000 van belőlük. Gyakorta különböző méretűek állnak szorosan egymás mellett. Néhányuk több mint 2000 éves. Néhány kisebb réginek látszik, és kezd rogyadozni, mások a múlt századból származnak, és állandóan renoválják őket. Az 1075 és 1287 közötti, kereken
200 évben a pagani síkságon 13 000 templomot, pagodát és sztúpát építettek. „Sehol máshol nem tapasztalható olyan nagy hatású látvány, mint amit az ember a pagani síkság megpillantásakor érez – egyik téglaszínű pagoda a másik mellett, néha fehér csúccsal, amely a legnagyobb mianmari folyó partján a ködös távolból az ég felé emelkedik.” [75] Útban Pagan legnagyszerűbb építményei, az Ananda-templom és a Shwesandaw-pagoda felé, néhány elárusítóstand mellett haladtam el, ahol újra és újra kerek, összehajtogatott zöld levelekkel megtöltött apró csomagokra lettem figyelmes. Az idevalósiak a leveleket a szájukba tömték, ezeket rágták, és végül piros folyadékot köptek ki. Mit rágtak? Először a katra, egy főként Jemenben fogyasztott kábítószerre gondoltam, de eszembe jutott a perui és ecuadori kokalevél is. Az összegöngyölt zöld levelek esetében valójában a karcsú arecapálmán növő, a mianmariak nemzeti kábítószeréről van szó. Ott terem a bételdió, egy kemény burkú kis pálmadió, amelyet a mi szerecsendiónkhoz lehetne hasonlítani, és a belseje nagyon emlékeztet is rá. A mianmariak felaprítják a diót, a borslevélhez hasonló bétellevelekre helyezik, és meszet és egyéb fűszereket kennek rá. Utána az egészet apró csomagocskákká hajtogatják össze, és a szájukba teszik. Az arecalevelekben lévő cserzőanyagok erős nyáltermelést idéznek elő, amely a bételdiónak köszönhetően piros színű lesz. Kipróbáltam, de a piros levet rövid idő múlva kiköptem. Ahogyan a yangoni Sve Dagon-pagodához, úgy a paga-ni Ananda-templomhoz is számtalan lépcső vezet. Az eredeti épületet a mon nép építette, és 1091-ben, szent földön lett kész, melynek – hogy is lehetne másként – mitikus jelentősége van. A mianmari királyok üvegpalota-krónikája egy történeti-mitológiai mű, melyet a 18. században írtak. E szerint a krónika szerint egy napon nyolc szerzetes jelent meg Kyanzitthas király palotája előtt. A szerzetesek arról számoltak be a királynak, hogy egy távoli országból jönnek, és egykor a Nandamula-barlangban laktak. Állítólag ebben a barlangban élt egy korábbi Buddha is. A király megkérte a szerzeteseket, hogy mutassák meg neki a szent barlangot. A szerzetesek meditációjának köszönhetően a király szeme előtt feltűnt a varázslatos táj, a Nandamulabarlanggal egyetemben. A király elhatározta, hogy a szent barlangot, amely valahol a behavazott Himalája hegyei között található, felépítteti Mianmarban. És ma e fölött a barlang fölött emelkedik az Ananda-templom. Logikus módon, az idő végtelenségét demonstrálva, az Ananda-templom négy magas arany Buddha-szobra a világidő négy utolsó Buddháját jeleníti meg: Kakuszandhát, Konagamanát, Kasszapát és Gotamát. Ha néhány méter távolságból szemléljük, az egyik szobor csöndesen mosolyog maga elé, azonban arca elkomolyodik, mihelyt közeledünk hozzá. Okosan kigondolták. Maga a templom az építőművészet szinte felfoghatatlan remeke, középpontjában egy hatalmas sztúpával. Buddha ezer alakban van jelen, és vele együtt a buddhizmus előtti kor időtlen szellemei és démonjai. Ráadásként a mianmari asztrológia bolygószimbólumai és bolygóoltárai. Enyhe ködben vagy szórt fénynél a központi sztúpa hosszú árboca egészen az égig ér. Ahogyan a távoli Kolumbiában a kogi ház is kiemelkedik a dzsungel lombtetejéből. Paganban a pagodakozmosz örök körmozgásával mindenütt jelen van. Minden pagoda más fontos mitológiai momentumra utal, melyek a hívő mianmariak számára nem mítoszt, hanem a távoli korok igazságát jelenti. Itt megkövültek olyan ősi emlékek, melyeket a nyugati világ nem ért meg. A látogató lépten-nyomon lehetetlen ábrázolásokkal találkozik – de a fantázia számára és a távoli múltban semmi sem lehetetlen. A Shwesandaw-pagodában állítólag ereklyeként őrzik Buddha néhány hajszálát. A pagoda a Ganesa melléknevet viseli, ami tulajdonképpen egy hindu elefántisten neve. Mi köze neki Buddhához? A buddhizmus időtlensége miatt a hindu istenalakok összeszövődtek vele. A hinduizmusban Ganesa egyike az öt nagy istenségnek, Siva isten egyik fia. Ő volt az, aki a Földön minden akadályt elhárított az útból. A Ganesa szó egy szanszkrit összetett szó. Ganasz jelenti a „seregeket”, isa jelenti az „urat”. Értelemszerűen tehát a „Seregek Ura”. Ganesa az emberek és a Mindenható közötti
összekötő. A hinduizmus hite szerint Ganesát szülei – Siva és Párvati – nem nemzették, hanem agy formájában hozták létre. A mennyei lények ugyanis földi látogatásuk előtt arról tanácskoztak, hogyan tudnának egy új bolygón minden akadályt elhárítani az útból. Siva és Párvati ekkor embertestű és elefántfejű lényt gondoltak ki, amely minden irányba képes volt látni, és képes volt egyszerre kézzel, lábbal és az ormányával dolgozni. Ez az isteni ivadék, akit gyakran ábrázolnak dicsfénnyel, szintetikus termék, genetikai tervezés eredménye. Egy disszertációban tudományos buzgalommal szedtek össze minden nevet és tulajdonságot, amelyet Ganesára aggattak. [80] Irányító, Az akadályok legyőzője, Sikeradományozó, A lógó hasú, A csavart ormányú. Robotalakban állítják ajtók és bejáratok elé mint őrt. Itt mindenkit összever, akinek tiltva van a belépés. Indiában lépten-nyomon találkozunk vele. Ha egy hindu házat épít, először egy Ganesa-képet állít az építkezés helyére. Neki kell elhárítania a várható akadályokat. Ha valaki könyvet ír, először Ganesát köszönti benne. Halló, Ganesa! Isten hozott! Ganesát hívják egy utazás megkezdésekor is; ezért áll az indiai vasútállomások kapujában. Ily módon minden szabályozva van, és senki sem veszi észre, hogy a háttérben egy ősi igazság rejlik. Évezredeken keresztül félreértették ugyan, de a vallásoknak köszönhetően fennmaradt. Néhány évvel ezelőttig Mianmar el volt zárva a turizmus elöl. Akkor azonban a katonai vezetésnek devizára volt szüksége, és megnyitotta az országot. Ma a turizmus szervezett iparág, és az ország minden kategóriájú hotellel rendelkezik. Az Ayeyarwady folyón egy légkondicionálóval felszerelt és gazdag büfét kínáló luxushajó közlekedik, amely az egyszerű part menti lakosság szemében valószínűleg egy másik világból származó űrhajónak tűnik. A hajó a Road to Mandalay nevet viseli, és több napig tartó útját mindig egy bizonyos vasárnapon kezdi meg, a Nap napján, amelyet Garudának, az Isteni Madárnak szenteltek. Mianmarban mindenhol azon frissiben mosakodott szerzetesekkel és vörös és narancssárga ruhás ifjakkal találkozik az ember, mivel minden mianmari buddhistának le kell szolgálnia idejét egy kolostorban. Itt nem az a benyomásunk, mintha az emberek közönséges módon járnának, sokkal inkább lebegni látszanak. Felsőtestük szinte mozdulatlan, ezért úgy néz ki, mintha görgőkön közlekednének. Ez különösen a törékeny alkatú nőkre igaz, amikor terhet visznek a fejükön. Itt minden reggel új virágokkal díszítik az autókat – hogy illatosak legyenek. A pagoda- és sztúpakozmosz az egész országban kísért. Vasárnap Garuda uralkodik, aki az indiai hagyományok szerint a madarak fejedelme. Sasszárnyakkal és sascsőrrel, esetleg sárkánypofával és embertesttel ábrázolják. Visnu istennek szolgált hátasállatként, és figyelemre méltó tulajdonságokkal rendelkezett. Garuda nagyon intelligens volt, és önállóan cselekedett, még csatákat is nyert teljesen egyedül. Szülei nevét is ismerjük: Kasjatának és Vinatának hívták őket. Egykor anyja, Vinata tojást rakott, amelyből Garuda kelt ki. Egészen normálisan kezdődött hát, úgy tűnik. Garuda arca fehér volt, teste vörös és a szárnyai aranyszínűek. Bármilyen ornitológiai könyvben jól mutatott volna. Amikor azonban Garuda felemelte szárnyait, megreszketett a föld. A világűrbe is tett utakat, és ezenkívül utálta a kígyókat. Ennek a hóbortnak nyomós oka volt: Vinatát, az anyját ugyanis a kígyók fogságban tartották, miután elveszített egy fogadást velük szemben. A kígyók megígérték, hogy szabadon engedik a mamát, ha a fia hoz egy csészével az istenek halhatatlanná tevő eledeléből. Az agyafúrt Garuda mindent megpróbált, hogy teljesítse a feltételt, de dühítő módon csak egy lángtenger közepén volt megtalálható a halhatatlanná tevő isteni eledel. Erre az okos Garuda arany testét csurig feltankolta vízzel, amit a környékbeli tavakból szívott fel. A vízzel végül kioltotta a lángtengert. De – ó, borzalom – az istenek hegyén nyüzsögtek még kígyók, melyek mind tüzet okádtak. Most Garuda porfelhőt vert fel, úgyhogy a kígyók többé nem tudták betájolni magukat. Végül
„isteni tojásokat” dobott a kígyókra, és ezer darabra tépte szét őket. Néhánynak, amely túl közel ment hozzá, kettészelte a nyelvét. Érthető. Anyja kiszabadítása után Garuda rögtön elindult a Holdra. A Hold azonban idegen istenek tulajdonában volt, akik nem adtak neki leszállási engedélyt. Izzó nyilakat lőttek ki Garudára, de ő ezekkel szemben érzéketlen volt. Garuda teste sebezhetetlen volt. Amikor a Hold istenei ezt belátták, kompromisszumot ajánlottak. Garuda halhatatlanságot nyer, és Visnu isten hátasa lesz. Azóta Visnu (szanszkritul: a Jóságos, a Barátságos) a halhatatlan és sebezhetetlen Garudán közlekedik a világmindenségben. Csak egy ostoba, jelentéktelen történet? A történet nagyon régi, és teljesen utópisztikus elemeket tartalmaz: sebezhetetlenség, bombázás, repülés a Holdra, és magának Visnu istennek is szüksége van űrjárműre. Mianmarban már a gyermekek is megtanulják ezeket a történeteket. Nem úgy, mint nálunk, szép meseként, hanem egy olyan, meg nem értett igazság alkotóelemeként, amely valahol és valamikor megtörtént. Mindegyik történet a vallás részét képezi. A mi vallás szavunk származása vitatott. Le lehet vezetni a latin relegeréből (lelkiismeretesen megfigyelni), vagy a religariból (Istenhez kötött). A vallásnak meg kell őriznie az ősit. Ez történik a buddhizmusban és a hinduizmusban. Lelkiismeretesen megfigyelnek valami Istenhez kapcsolódót, és megőrzik, akkor is, ha nem értik. Az, hogy ezeket a vallásos történeteket templomokban és szobrok alakjában örökítik meg, ellenőrizhető. A nyugati világban sem zajlik ez másként, még ha vitatjuk is. Aki valaha felkereste a csodás gótikus vagy barokk katedrálisok egyikét, az megérti, hogy mire gondolok. Nagyszerű ábrázolások vannak ott Szent Mihályról, amint a sárkánnyal harcol; találhatók ott szentek ábrázolásai, amint mennybe mennek; fiatal fiúk, akik sértetlenül ülnek egy tüzes kemencében; Mózes, aki egy csipkebokorral beszél; állatok, amelyek áhítattal hallgatják Szent Antalt; angyalok, akik az égből a földre, majd visszarepülnek; lángpallosok, melyeket angyalok lóbálnak; tárgyak, melyek sugarakat bocsátanak ki (frigyláda, szentségtartó); ördögök szarvakkal és háromágú vasvillával; Jézus, aki a vízen jár; és mennyei seregek, amelyek a világmindenségben lakoznak. Mi kijelentjük, hogy mindez és még más is az egykori valóság művészi ábrázolása. A buddhisták és hinduisták sem gondolják máshogy. Az egykori igazságban való szilárd hit nemcsak a vallás kulturális területén csapódik le, hanem ősrégi tudást is (a hit ellentéteként) tartalmaz. Erre hoz példát könyvében, a Természeti népek titkaiban [81] Peter Fiebag. Fiebag – eredeti foglalkozását tekintve gimnáziumi tanár – egy személyben kutató, világjáró és író. Néhány évvel ezelőtt a Sulawesi-szigetet (Celebesz, Indonézia) is felkereste, és ott a toraja törzs által lakott felföldet is. Hamarosan megállapította, hogy a toraják a „csillagok gyermekei”-nek tekintik magukat. Mivel Fiebagnak ez megütötte a fülét, elkezdte a törzs hihetetlen hagyományait tanulmányozni. A toraják biztosították arról, hogy őseik a homályos előidőkben ereszkedtek a világűrből, amit még ma is megjelenítenek vallásukban, bizonyos szavakban és házaikban. A toraják „manurun di langi”-nak, „az, ami lejött az égből” vagy „lejött az égből”-nek nevezik vallásukat. Még házaik is azoknak a képződményeknek utánérzései, amelyekkel az ősatyák az univerzumból jöttek. Fiebag szerint a házat kozmológiailag értelmezik, és nem hajóként foglalják énekekbe. A ház tetejét egy madárral, a repüléssel hozzák gondolati összefüggésbe. Szimbolikusan a világűrt jelképezik. A bejárati rész fölötti bivalyfejből a toraja mitológia hosszú nyakú égi madara, a „katik” lóg ki, amely erősíti a szimbolikus jelentést. A napkerék is a világmindenség szimbóluma, éppúgy, mint az oromzaton a kakas, amelynek a feje a Plejádok csillagcsoporttal, és amelynek a teste az Orionnal és a Szinusszal áll kapcsolatban… Ármin Achsin, a nyelvész és született toraja ezt így fogalmazza meg: „A tongkonán ház az univerzumot szimbolizálja. A tető az eget jelképezi, és gondolatban a világmindenséggel
hozzák összefüggésbe. A központi oszlop… köti össze a Földet és az eget.” A kolumbiai kogi indiánok üdvözletüket küldik. Fiebag megtudta, hogy Tamborolangi, a toraják ősapja „egy vasépítményben”, „egy leereszkedő házban” érkezett a Földre. Itt asszonyt vett magának, és a Föld és mennyei lakhelye között ingázott. Egy napon megdühödött, és lerombolta a „mennyei lépcsőt”. „De mivel még egyszer fel akarta keresni a Földet, mennyei házával repült a csillagoktól a Földig. Nem messze Rantepaótól, Tana-Torajában, Ullin hegyei között szállt le. A toraják házai tehát a Tamborolangi által egykor a Plejádokból a Földre hozott csillaghajó mintájára épültek.” [81] Ez nem egyszerűen egy meseszerű történet, hanem egy még ma is élő törzs tudása. Nevekkel és épületekkel demonstrálva. Házak az égen? Nem egyéb, mint fantasztikusan kiszínezett történet? Ajánlom minden turistának, aki – bármilyen okból is – Thaiföldre utazik, keresse fel Bangkokban a királyi palota nyilvánosság számára is hozzáférhető részét. Ott egy nagyszerű festménygalérián a thaiföldi királyság történetének jelenetei vannak megörökítve. Köztük házak és paloták, melyek a felhők között repülnek. És az Emerald Buddha-templomában a Ramakián képi ábrázolását lehet megcsodálni. A Ramakián az indiai Rámájana eposz thaiföldi változata. 178 részben ábrázolják teljes színpompával a Rámájana történeteit, és a néző földöntúli fegyverekkel rendelkező istenek létezéséről értesül. Az istenalakok közül többen képesek mozogni a levegőben, és halált hozó sugárlövedékeiket a felhők közül lövik ki. Az ázsiai térség istenei szörnyűséges fegyvereket vetnek be. Ezek közül néhányat ma ismerünk, mások még az utópia birodalmába tartoznak számunkra. Erről többet a következő fejezetben.
4. fejezet AZ ISTENEK FEGYVEREI Aki méltóságára hivatkozik, az már el is vesztette azt. (Max Rycher) El tud képzelni olyan fegyvert, mely bumeránghoz hasonlatosan tér vissza a támadóhoz, de ragyogó tűzből van? Olyan fegyvert, melytől minden víz elpárolog, és amely vízgőzbe takarja a bolygókat? Olyat, mely az ellenséges sereget villámgyorsan elaltatja? Olyan fegyvert, mely „illúziókat” kelt, úgy, hogy az ellenség olyan dologra lő, amely egyáltalán nem is létezik? Olyan fegyvert, amely képes egész bolygókat darabokra széttépni? Olyan fegyvert, mely a támadót csodafegyverével egyetemben láthatatlanná teszi? Olyan fegyvert, mely a világűrből egész országokat éget el? El tud képzelni akkora világűrlakásokat, melyekben emberek ezrei élnek? Saját kerttel, szántóföldekkel, folyóvízzel és minden elgondolható kényelmi fölszereléssel? A legkülönfélébb űrhajókat, amelyek valamilyen antigravitációs elv alapján működnek, és felfoghatatlanul gyorsak? El tud képzelni ilyen utópikus dolgokat? Talán ezer év múlva? Nos, mindezek és még sok más egyéb már létezett valamikor. Ezt már lehet tudni, ha akarja az ember. Honnan? Az óind irodalomból. Évszázadok óta, mióta a nyugatiak elkezdtek terjeszkedni Indiában, olyan dölyfösen tekintünk az ősi indiai hagyományokra, mintha azok valami kibogozhatatlan fantáziaszülemények volnának. Okos tudósok mindig olyan arrogáns hozzáállással fordították le a nagy indiai eposzokat angolra és franciára, mintha a nyugatin kívül nem létezne más tudomány. Szokás szerint – erről már igazán nem szeretnék írni – pszichológusok és teológusok estek neki az ősi szövegeknek, és nagyjából mindent meghamisítottak és kiforgattak bennük. Nem gonosz szándékkal, csupán nem értettek hozzájuk. Az idő még nem érett meg rá. Változnak az idők. Az indiai szanszkrittudósok felébredtek Csipkerózsika-álmukból, és elkezdték saját eposzaikat, védáikat és ősrégi szövegeiket vizsgálni és korunk tudásának megfelelő szinten szemügyre venni. Folyton új szövegek kerültek elő, az információhegy egyre nőtt, közben pedig a nyugati indológusok értetlenül állnak szemben az egésszel. Az ősi Indiában nem science-fictionről zagyváltak, nem mesés fegyverekről okoskodtak, nem űrhajókról fantáziáltak – mindez valaha maga a realitás volt. Ezt többé nem lehet egy kézlegyintéssel elintézni, és az indológusok, akik ezt még mindig nem értik, jobb, ha önként elhagyják tanszékeiket. Kezdjük egészen szerényen. Egy ránk maradt ősrégi írásban, a különböző szövegekből összeállított Vimánika-Sásztrában a következőkről található leírás [82]: – egy tükör, mely magához vonzza az energiát, – egy készülék, mellyel repülés közben lehet a repülőgép méretét növelni vagy csökkenteni, – egy készülék, amely sugárenergiát tárol, – egy műszer, amely a villámok intenzitását méri, – készülékek, melyekkel a bolygó felszíne alatti különböző kincsek helyét precízen meg lehet határozni (ásványi anyagok, ércek, arany stb.), – egy szerkezet, amellyel a nappali világosságot sötétséggé lehet változtatni, – egy készülék, mely a szél erejét semlegesíti, – egy zajkeltő ágyú, – tizenkét fajtája az elektromosságnak, – egy szerkezet, amely a „semmiből” állít elő energiát,
– egy szerkezet, mellyel ellenséges repülőgépekből származó képeket és beszédet lehet fogni, – egy gép, amely a napenergiát csapolja meg, – egy szerkezet, amellyel az ellenséges repülőgép mozgását le lehet állítani, – egy szerkezet, mely láthatatlanná teszi a repülőt, – kristályok, melyek elektromosságot hoznak létre, – egy szerkezet, mely a kémiai és biológiai fegyvereket elhárítja, – egy saját gép körüli védőpajzs, – több, hővisszaverő fém, – higanyenergiával működő repülőgépmotorok, – leírhatatlan ötvözetek, amelyeket ma még nem értünk, mert a szavakat nem lehet szanszkritról lefordítani. Dr. Kanjilal professzor, a szanszkrittudós a következő forrásokat nevezi meg, melyekben félelmetes fegyverekről, különböző repülő szerkezetekről és űrhajókról tudósítanak: [83] 1. a Vimánika-Sásztra 2. a Szamarangana Szutradhara 3. a Juktikalpataru 4. a Majamatam 5. a Jajurvéda rigvedája 6. a Mahábhárata 7. a Rámájana 8. a Puránák 9. a Bhagavata 10. a Raghuvamszam 11. a bhsai Abimaraka 12. a Jatakák 13. az Avadana-irodalom 14. a Kathaszaritszagára 15. a bhodzsai Juktikalpataru A kimondhatatlan szavakat csak a szanszkrittel foglalkozó tudósok értik, de éppen nekik tudniuk kell, hol találhatnak szövegeket régmúlt korok utópiáiról. A hihetetlen eseményekről szóló szövegek Swami Brahamuni Parivrajaha vezetésével készült első fordításai Indiában, 1968-ban jelentek meg, melyet 1973-ban a mysore-i Academy of Sanskrit Research publikációi követtek. A Vimánika-Sásztra mysore-i kiadásában megvan a folyamatos angol fordítás, de nincsen kommentár. Ezzel szemben a hindi kiadáshoz van bevezetés, melyből megtudhatjuk, hogy a Vimánika-Sásztrát 1918-ban találták a Barodában lévő királyi szanszkrit könyvtárban. (A szöveg egy lefotózott és 1919. augusztus 19-ére datált másolatát a Poona College-ben őrzik. Címszó: Venkatachalam Sarma.) A Szamarangana Szutradhara XXXI. fejezete sok apróságot tartalmaz a repülő masinákról. Még akkor is, ha ezen művek közül néhány csak a mi időnkben jelent meg, kivétel nélkül ősrégi, indiai szövegekre hivatkoznak. A Vimánika-Sásztra hindi kiadása 97 olyan óind szövegre utal, melyek repülő masinákkal foglalkoznak. A bhodzsai Juktikalpataru a 48-50. sorában említi a repülő járműveket. A legrégebbi fordítás 1870-ből származik, amikor a nyugati világnak fogalma sem volt még repülőgépekről, pláne nem űrhajókról. Az első olyan utalás repülő gépekre, melyek fedélzetükön élő személyekkel, de akár istenekkel is bejárják a világűrt, az ikerpár Asvinákhoz és a Rbhus félistenekhez intézett
himnuszokban tűnik fel. Ez a Rig-véda. A véda (óind véda = tudás) az indek legősibb vallásos irodalmát foglalja magába. Az óind nyelv, melyen a Védákat megszövegezték, jóval idősebb, mint a későbbi szanszkrit nyelvű irodalom. A Védák mindazon írások gyűjteménye, melyeket „emberfelettinek” és ihletettnek tartottak. A Védáknak összesen 4 nagy egysége van. A Rigvéda 1028 himnusza egyes istenekhez szól. Ehhez még hozzáadódik a Mahábhárata, az óind nemzeti eposz kereken 160 000 sorral. Ez a legterjedelmesebb költemény, amely egy nép sorsát taglalja. Ezenkívül a Rámájana, amely még további 24 000 sokából (két verssorból álló indiai versmérték) áll. És végül, de nem utolsósorban a puránák. Az alábbiakban felsorolom őket, hogy a laikusnak is legyen elképzelése arról, milyen hatalmas terjedelmű és abszolút hihetetlen mennyiségű irodalom áll rendelkezésre: – Visnu-purána, 23 000 verssor – Náradija-purána, 25 000 verssor – Padma-purána, 55 000 verssor – Garuda-purána, 19 000 verssor – Varáha-purána, 18 000 verssor – Bhágavata-purána, 18 000 verssor – Brahmanda-purána, 12 000 verssor – Brahmavaivarta-purána, 18 000 verssor – Márkandeja-purána, 9 000 verssor – Bhavisja-purána, 14 500 verssor – Vamana-purána, 10 000 verssor – Brahma-purána, 10 000 verssor – Matszja-purána, 14 000 verssor – Kurma-purána, 17 000 verssor – Linga-purána, 10 000 verssor – Siva-purána, 24 000 verssor – Skanda-purána, 81 000 verssor – Agni-purána, 15 400 verssor Ha hozzászámítjuk a Mahábháratát és a Rámájanát is, akkor kereken 560 000 sort kapunk végeredményül. Ó, igen. Az óind irodalom nagyon terjedelmes. A Föld egyetlen más népe sem rendelkezik ilyen hatalmas mennyiségű írott hagyománnyal – ezzel az információáradattal szembeállítva a mi Ótestamentumunk csupán kis csermely. Az óind szövegek mindig is megvoltak, még ha részben el is voltak rejtve kolostorokban és pincékben. De miért csak most támad az a gondolatunk, hogy repülő masinák és űrhajók után nyomozzunk ezekben a szövegekben? A 19. és 20. századi fordítók látását elhomályosította a korszellem. Ha például a Rámájanában egy olyan repülő kocsiról volt szó, „melynek hatására a hegyek megreszketnek, mely mennydörgések közepette emelkedik fel, és lángba borítja az erdőket, mezőket és az épületek tetejét”, akkor ezt a leírást a fordító így kommentálta: „kétségkívül egy trópusi vihart értettek ezen.” [84] Az 1884. év tudósa nem értelmezhette ezt másként, mert világa így volt kerek. Dühítő módon ez a szemlélet végigkíséri az egész ősi Indiával foglalkozó nyugati irodalmat. Iszonyatos. 1893-ban Hermann Jacobi, egy német professzor lefordította a Rámájanát. De nem ám szép rendesen, sorról sorra, hanem egyszerűen kihagyott egész, számára feleslegesnek tűnő egységeket. A passzusokat nagy dölyfösen olyan megjegyzésekkel látta el, mint „értelmetlen fecsegés”, vagy „ezt a helyet nyugodtan ki lehet hagyni, csak fantazmagóriák vannak benne”. [85] A nagyszerű állománnyal rendelkező Berni Városi és Állami Egyetemi Könyvtárban számtalan kötetet találtam az óind irodalomról, az indiai misztikáról, az indiai mitológiáról, és
nagy mennyiségű kommentárt találtam a Mahábháratához, a Rámájanához és a Védákhoz. Csak éppen konkrét fordításokat nem. Őrület! Valamennyi nagy szellem, aki valaha óindból németre fordított, alfaemberke lehetett. Ne gondolkodj máshogy, mint én. Elringatta őket a boldogító korszellem, rövidlátó szakbarbárok voltak, és a Bibliával voltak beoltva. Számomra nem maradt más hátra, mint hogy a nagy angol fordításokhoz tartsam magam, a Mahábhárata Chandra Potrap Roy által készített fordításához (Kalkutta, 1896) és az M. Nutt Nath Dutt-féle Rámájanáéhoz (Kalkutta, 1891). [86, 87] Az ezen kívül felhasznált irodalmat szögletes zárójelben jelzem, és utalok a könyv végén található irodalomjegyzékre. Német nyelvterületen mostanáig csak két műről tudok, melyek modern szemlélettel mertek közelíteni az óind szövegekhez: az indológus Lutz Gentes [88] kiváló kutatómunkákon alapuló Az istenek valósága című kötete, és Ármin Risi indológus modern védikus szöveginterpretációja az Isten és az Istenek című könyvben. [89] A bhodzsai Szamarangana Szutradharában 230 soron keresztül a repülő gépek alapvető konstrukciós elveit magyarázzák meg. A mi helikoptereinkhez hasonlónak írják le őket, mint amelyekkel különösen jól lehet manőverezni. Képesek megállni a levegőben, a Föld körül vagy attól eltávolodva mozogni. Bár a leírások nem elégségesek arra, hogy ma elkészítsük egy ilyenfajta jármű hasonmását, de ebben – már akkor – rendszer volt. Az ismeretlen szerző ugyanis már évezredekkel ezelőtt azt a megjegyzést tette, hogy nem tudatlanságból közöl hiányos információkat, hanem azért, hogy a visszaéléseket megelőzze. A légtér és a világűr uralma már akkor is kiválasztottak számára volt fenntartva. Ott olvasható: „A testet erősnek és tartósnak kell megformálni, könnyű anyagból. (A csillámot említik – a szerző.) Köszönhetően a higanyban lévő erőnek, amely a szagoldó forgószelet mozgásba hozza, egy ember csodás módon nagy távolságot tehet meg az égen. Egy vimánát (óind repülőgép) olyan nagyra is lehet építeni, mint egy templomot a »mozgásban lévő isten« számára. Négy erős higanytartályt kell beleépíteni. Ha ezeket a vastartályokban lévő szabályozott tűzzel felforrósítjuk, akkor a higany erejének köszönhetően a vimánában a mennydörgés ereje fejlődik ki, és nemsokára megjelenik az égbolton, akár egy gyöngyszem.” [83] A Visnu-puránában olvasható: „Miközben Kalki még beszél, az égből leereszkedve két – naphoz hasonlóan fénylő, mindenféle drágakőből készült, magától mozgó – kocsi érkezik meg eléjük, melyeket fénylő fegyverek védelmeznek.” [90] Ruman Vat király egy jumbo jet nagyságú vimánával rendelkezett: „A király és a hárem személyzete, sőt minden városrész tisztviselője is beült a mennyei kocsiba. Elérték az égboltot, és a szelek útját követték. A mennyei kocsi átrepült a Föld és az óceánok felett, azután Avantis város felé vette az irányt, ahol éppen nagy ünnepélyt tartottak. A vimána megállt számtalan bámészkodó szeme láttára, akik az égi kocsit csodálták. A király kiszállt, hogy jelen lehessen az ünnepségen. Rövid látogatás után a király ismét elindult.” [91] A Rig-véda himnuszaiban, azon a helyen, ahol az Asvina testvérpár vimánájáról beszéltek, részleteket is megtudhatunk a repülő szerkezetről. Háromszög alakú volt, nagy, háromemeletes (trivrt), és három pilóta vezette (tri bandhura). Behúzható kerekei voltak, és könnyűfémből készült, amely aranyhoz hasonlított. A repülő kocsi tartalmazott folyadékokat, „madhu” és „anna” nevűeket, melyek üzemanyagként szolgáltak, és amelyeket a szanszkrittal foglalkozó tudósok nem tudnak lefordítani. A vimána a madaraknál is könnyedébben mozgott a levegőben, és könnyűszerrel elrepült a Holdig és vissza. A Földre nagy lármát keltve szállt le. A Rig-véda nyomatékosan megemlít többféle üzemanyagot, melyek különböző tartályokban voltak. Amikor a repülőgép leszállt a felhők közül, mindig nagy embertömeg gyűlt össze, hogy jelen legyen a színjátéknál. Az űrutazásra alkalmas szerkezet összesen nyolc személyt szállított. Nem is rossz.
A Rig-véda az 1.46.4. szakaszban három légi járművet mutat be, melyek mind képesek voltak arra, hogy a levegőből szabadítási műveleteket hajtsanak végre. Legalább az egyik ezek közül a vimánák közül kétéltű képességgel is rendelkezett, ugyanis vízben éppoly biztonságosan mozgott, mint a levegőben. Harminc – tengerből, barlangokból, sőt kínzókamrákból történő – mentést említenek. A Rig-véda 1.166.4-től 5.9.-ig terjedő szakaszaiban azt írják le, hogyan inogtak az épületek, dőltek ki fák és verték vissza a dombok a startrobajt, amikor az égi hajó felemelkedett. Nem sok különbség volt a maihoz képest. Az ősi India klasszikus és puránai irodalmában a vimána szó olyan repülő járművet jelent, amely az égboltot – nem az ominózus eget – fénybe borítja, és üzemanyag céljára folyékony anyagokat tartalmaz. Annak ellenére, hogy ezek az évezredes szövegek tiszták és világosak, az európai indológusok még mindig úgy viselkednek, mintha mindez egyáltalán nem is létezne. Mintha a szövegek csak kitalálások lennének, bár feltehetően egy igazságmagot foglalnak magukba. A szakemberek úgy gondolják, hogy a szövegek valóságmagva két ősi család közötti vitában fedezhető fel. Lehet, hogy létezett ez a vita, de se a szörnyűséges fegyvereket, se a vimánákat nem magyarázza meg, nem is beszélve a világűrben létező városokról. A Mahábhárata alapját (a legterjedelmesebb óind eposz) két királyi nemzetség harca képezi. A Kuruk nemzetsége állítólag a Hold-dinasztia egyik királyától származik, melyből két testvér született, az idősebb Dhritarastra és a fiatalabb Pandu. A fiatalabb Pandu uralkodott, mert bátyja vak volt. A vak testvér azonban 100 fiat nemzett: a Kauravákat. A fiatalabbnak, Pandunak csak öt fia lett: a Pandavák. A sors úgy akarta, hogy Pandu halálakor fiai még kiskorúak voltak. Csoda-e, ha a Kauravák a legkülönbözőbb cselvetésekkel próbálták a kiskorú Pandavákat eltenni az útból? Amikor ez nem járt sikerrel, le kellett mondaniuk unokatestvéreik számára a királyságnak legalább egy részéről. És ezzel elkezdődött a családi dráma. A Kauravák, akik mégiscsak többségben voltak, kihívták a Pandavákat kockajátékra. A Pandavák vesztettek, és arra kényszerítették őket, hogy a királyságnak birtokukban lévő részét visszaadják, és 13 évre száműzetésbe menjenek. A Pandavák elkerülhetetlenül visszakövetelték királyságukat, amikor letelt a 13 éves száműzetés. A Kauravák azonban, akik időközben igen hatalmasok lettek, megtagadták ezt. Ezzel azután kezdetét vette a legborzalmasabb háború, amit az antik irodalomban valaha is leírtak. Sőt a Mahábhárata azt állítja, hogy a Föld minden népe pártját fogta egyik vagy másik harcoló félnek. Az utolsó csatát a kuruksetrai mezőn vívták, ritka mód kitartóan küzdve. Ekkor iszonyatos isteni fegyvereket vetettek be, melyekkel szemben az emberek tehetetlenek voltak. Egyik dicsőséges és erős harcos a másik után esett el. A Pandavák csak a 18. napon győztek, amikorra a hadsereg 18 „nagy egységét” mészárolták le. Mai számítások szerint ez kereken négymillió ember lenne. A csatában részt vevő óriási tömegű harcos közül a végén csak hatan maradtak a Pandavák oldalán harcolókból – köztük Pandu mind az öt fia. A Kauravák közül éppen csak három élte meg a testvérháború végét. Ez a Mahábhárata váza, hogy úgy mondjam, a vezérfonal. A háború hősei – részben maguk is isteni eredetűek – folyamatosan új fegyvereket kértek mennyei védelmezőiktől, ha a csatában az a veszély fenyegetett, hogy vesztenek. Az istenek pedig – nem érzékenykedtek – teljesítették a kéréseket. Ily módon elképzelhetetlen fegyvereket vetettek be, valamennyi a mennybéliek arzenáljából származott. Az istenek vimánáikban köröztek, vagy gigantikus világűrvárosaikban élvezték az édes életet – míg az emberek a csatamezőn véreztek. A Vaszudeva nevű hős például új fegyvert kért istenétől, Agnitól (a tűz istene), és az isten a csarka nevű diszkoszt adta neki. Ennek a diszkosznak a közepén egy fémfogantyú volt, és mindig visszatért Vaszudevához, akkor is, ha az ellenségeket már agyonütötte. Így történik ez a Mahábhárata második fejezetében is: a diszkosz harcosokat terít a földre, lenyisszantja még
egy jól védett király fejét is, majd végül ismét visszarepül Vaszudevához. Félelmetes. A Pana Parvában (a Mahábhárata harmadik könyvében) Ardzsuna fegyvert kért istenétől, Sivától. Az isten ezekkel a szavakkal lepi meg: „Neked adom kedvenc fegyveremet, pasupatát. Senki, még a legnagyobb istenek sem ismerik ezt. Nagyon óvatosnak kell lenned, nehogy helytelenül használd fel, mert ha gyenge ellenféllel szemben veted be, elpusztíthatja az egész világot. Senki sincs, akit ne lehetne ezzel a fegyverrel agyonütni. Kilőheted egy íjjal, de a szemeddel vagy a szellemed erejével is.” Végül Ardzsunát istene beavatja a fegyver titkaiba. Rögtön ezt követően egy félisten, Kuvera szegődik hozzájuk. Ő az antardhana nevű fegyvert ajándékozza Ardzsunának. Ennek ereje abban állt, hogy minden ellenséget villámsebesen elaltatott. Hipnózisfegyver? Végül még személyesen Indra, az ég ura is megjelent egy mennyei harci kocsiban, és hívta Ardzsunát, szálljon be a repülő kocsiba, és látogassa meg vele az égi tájakat. A Vana Parvában (a Mahábhárata egy része) olvasható, hogyan hívják meg Kauravát is, hogy keresse fel a földöntúli helyeket: „Fel kell szállnod az égbe. Ezért készülj fel. Saját mennyei kocsim fog nemsokára Matalival, a pilótával [charioteer] leszállni a Földre. Ő fog téged az égi mezőkre hozni, és én megígérem neked valamennyi mennyei fegyveremet [celestial weapons].” [92] Olyan jól próbálom lefordítani – azt, ami németül nincs meg – a 19. századi angolból, amennyire egyáltalán lehetséges. Kétes esetekben, amikor több lehetőség is adódik, feltüntetem az angol eredetit is. A következő passzus Indralokagamana Parva címmel a Vana Parva XLII. szakaszából származik (a Mahábhárata része): „És miközben a nagyon eszes Gudakesa még gondolkodott, megjelent a felhők közül a Matali által irányított hatalmas fölénnyel rendelkező kocsi. Bevilágította az egész égboltot, és zajjal és mennydörgéssel töltötte el az egész környéket. Iszonyú alakú lövegek és… mennyei szépségű szárnyas nyilak [winged darts of celestial splendour] és ragyogó pompájú fények és villámok és Tutagudák (nem lehet lefordítani), melyeknek kerekei voltak, és ezek a légkör kiterjesztésével dolgoztak [atmospheric expansion], és olyan zajt keltettek, mint a felhőkből jövő mennydörgés – mindez a repülő kocsi részét képezte. És az égi kocsin vad »nagák« (nem lehet lefordítani, valószínűleg valami kígyóhoz hasonló dolog) is voltak, melyek tüzet okádtak… És az égi kocsi felemelkedett, mintha ezer aranyszínű ló húzná, és gyorsan elérte a szél sebességét. Az égi kocsi nagyon gyorsan olyan sebességet ért el a benne lakozó erőknek köszönhetően, hogy a szem már nem volt képes követni [that the eye could hardly mark ist progress]. És Ardzsuna látott az égi kocsin egy »zászlórúd«-szerűt [flag-staff] is, amit »vaidzsajantá«-nak neveztek, és fényesen csillogott, színét tekintve egy sötét smaragdhoz hasonlított, és aranyszínben csillogó díszítmények voltak rajta… Ardzsuna azt mondta: Ó, Matali, te csodálatos, úgy irányítod ezt a kiváló kocsit, időveszteség nélkül, mintha lovak százainak ereje egyesülne benne. Még nagyon gazdag királyok… sem képesek ezt az égi kocsit irányítani… És Ardzsuna, a Kuru törzsének bölcs leszármazottja, a varázseszközzel, a mennyei, Naphoz hasonlatos kocsival felszállt. A mennyei kocsi rendkívüli sebességgel mozgott, és a földi halandók számára gyorsan láthatatlanná vált.” XLIII. szakasz: „És Indra égi városa, ahová Ardzsuna megérkezett, elragadó volt és a »Sziddhák«-nak és »Csaranák«-nak pihenőhelyként szolgált. És Ardzsuna megpillantotta a mennyei kerteket, melyekben mennyei zene szólt. És azután ott fent, ahol se a Nap, se a Hold nem süt, ahol a tűz nem ragyog, hanem minden saját fényében világol, más égi kocsikat is látott Ardzsuna, égi kocsik ezreit, sorokba rendezve helyeiken, melyek képesek voltak a vezető akaratának megfelelően bárhová elmenni [and he beheld there celestial cars by thousands, capable of going everywhere at will stationed in proper places]. És azután kocsik tízezreit vette észre, amelyek minden lehetséges irányba repültek. A csillagok, amelyeket lent a Földön a nagy távolság miatt olyanoknak látnak, mint a lámpácskák, a valóságban nagy égi
testek.” [92] Ebben a fantasztikus történetben, mely valamikor évezredekkel ezelőtt a világűrben játszódott le, arról számolnak be a továbbiakban, hogyan kereste fel Ardzsuna ennek az űrlakóhelynek minden részét, és hogyan mutatják be neki az égiek legkülönbözőbb fegyvereiket. Meg kell tanulnia a szörnyű fegyverekkel bánni. A tréningprogram teljes öt évig tartott, és ezalatt az égiek minden luxusa vette körül [he lived for full five years in heaven, surrounded be every comfort and luxury]. Ardzsunát még azoknak a zeneszerszámoknak a kezelésére is megtanították, amelyek csak az égiek számára vannak fenntartva, és „az emberek világában nem léteznek”. Mindez meseszerűen hangzik, de nem az. Itt a valóságról kapunk leírást. Emlékszem olyan beszélgetésekre, melyek során újra és újra azt hozták fel, hogy a szorult helyzetben lévő emberek egy végzetes fegyverre vágytak. Azonban nem olyan fegyverre, amely a kőkori ember képzeletének világában nem is létezhetett, mint például a hipnózisfegyverre. Azt az ellenvetést tették, hogy az emberek látták a madarakat, amint békésen köröznek az égbolton, és arra vágytak, hogy ők is a madarakhoz hasonlóan cselekedhessenek. Jól van. De a madarak nem okoznak rémítő lármát, és hatásukra sem a hegyek, sem a völgyek nem reszketnek meg. A madaraknak nincs szükségük olyan pilótákra, akiket a tetejébe még különlegesen ki is kellett képezni. A madaraknak nincsen higanymeghajtású motoruk. És a madarak egyáltalán nem repülnek ki a világűrbe. Ardzsuna, a Mahábhárata hőse azonban egyértelműen ott volt, és nem az álmok birodalmában. Végül is leírják, hogy ott fent sem a Nap, sem a Hold nem süt, hanem minden saját fényében világol. Megtudjuk, hogy egyéb repülő kocsik ezrei parkoltak odafent, és hogy azok, amik a nagy távolság miatt a Földről lámpáknak látszanak, a valóságban nagy (égi) testek. Nem, más karokon dolgozó barátaim, pszichológiával és gyanús varázslattal itt nem boldogulunk. Éppenséggel a „földhözragadt” emberek, akik felnéznek az égre, kellene hogy azt gondolják, hogy odafent a Nap sokkal fényesebben süt, mint a Földön. Ennek az ellentéte igaz: a világűrben sötét van. Ilyesmit nem álmodik meg az ember. Aki tagadja, hogy a Mahábháratában űrvárosokat, űrhajókat, szállítóhajókat és repülő járművek ezreit írják le, az azért nem akarja ezt elismerni, mert nem illik a világképébe. Az a megfontolás, hogy a homályos múltban nem lehettek űrjárművek, még az evolúció törvényszerűségeinek is ellentmond, mely szerint mi, emberek is fokozatos fejlődésen megyünk keresztül. De ha az evolúció valóban folyamatos esemény, akkor kérném megmagyarázni, minek köszönhetően kerülnek a világ minden pontján megtalálható ősi könyvekbe égi járművekről szóló leírások? Mi az oka annak, hogy őseink mindig az égből érkező istenekről számoltak be? Honnan szedték elődeink, akik éppen csak kiléptek a kőkorból, a leírt égi kocsik szerkezeti rajzait? Honnan voltak ismereteik a felhasználandó ötvözetekről és a navigációs műszerekről? Az istenek se repültek pusztán a szemükre hagyatkozva. Nem papírsárkányokról vagy hőlégballonokról volt szó! A vimánák többemeletesek voltak, akkorák, mint egy templom, és olyan sebesen közlekedtek, amiről még a madarak is csak álmodozhattak. Az egész szanszkrit nyelvű irodalomban egyetlen sor sincs, amely technikusokra, gyárakra vagy próbarepülésekre utalna. Az égi járművek hirtelen jelentek meg. Istenek csinálták és használták őket. Az újítás, a tervezés és a kivitelezés nem a mi bolygónkon történt. Nem volt evolúció. Semmi olyasmi, hogy lépésről lépésre fejlesztettek volna. Ha lett volna ilyen, akkor az emberiség már évezredekkel ezelőtt a Marson kötött volna ki! Az indiai szövegekben leírt járművek előrébb jártak jelenlegi technológiánknál. Körberepülték a Földet, játszva eljutottak a Holdra, megálltak, amikor és ahol akartak, és olyan energiák birtokában voltak, amiket mi még csak elképzelni sem tudunk. Az evolúciókutató Loren Eiseley, a pennsylvaniai egyetem
antropológiaprofesszora már negyven évvel ezelőtt felismerte, hogy valami nem stimmel: „Minden okunk megvan arra, hogy azt higgyük, az emberi agy kialakításában részt vevő erők meglétének dacára a több embercsoport között a létért folytatott szívós és hosszan elhúzódó harc lehetetlen, hogy olyan magas szellemi képességeket hozott volna létre, mint amely ma a Föld valamennyi népénél felismerhető. Valami egyéb, egy másik kialakulást segítő tényező kerülhette el a fejlődésteoretikusok figyelmét.” [93] Így van. Eiseley professzor a legjobb társaságnak örvend. Egyre több, a leszármazástant molekuláris alapon művelő antropológus és genetikus figyel fel erre. A hiányzó faktornak van neve: istenek. Csak az a dühítő, hogy az új felismeréseket alig terjesztik a médián keresztül, mert a tudományos intézetekben még mindig a régi, parókás urak gyakorolják a hatalmat. Ha azonban csak egyetlen példa erejéig elfogadjuk az Isten-faktort (földönkívüli), akkor az Indián kívüli régi szövegek egy csapásra világossá válnak. Beleértve az Ótestamentum kötekedő és féltékeny Istenét is. És ez az egyszerű felismerés az őskor egyes építési technológiájára is fényt derít. Ha elfogadjuk, a megvilágosodás bejárja az egész világot. Mahábhárata, CLXV. szakasz, Nivata-Kavacha-yuddha Parva: „Feltűnt a Matali által vezetett égi jármű, mely hirtelen bevilágította az égboltot. Olyan látványt nyújtott, mint a füst nélküli lángnyelvek, vagy mint egy világító meteor a felhők között.; [92] Madarak? Álmok? Hókuszpókusz? Mahábhárata CLXXII. szakasz, Nivata-Kavacha-yuddha Parva: „Még mindig láthatatlanul, a Daitják illúziók segítségével kezdtek harcolni. És én is velük harcoltam, és felhasználtam a láthatatlan fegyverek energiáját [the energy of invisible weapons]… És amikor a Daitják elmenekültek, és ismét minden láthatóvá vált, meggyilkoltak százezrei feküdtek a földön… Elbizonytalanodtam, és Matali ezt észrevette. Amikor látta, hogy megrémültem, így szólt: »Ó, Ardzsuna, Ardzsuna! Ne félj! Használd a mennydörgő villámfegyvert.« Amikor hallottam ezeket a szavakat, kibiztosítottam az égiek királyának kedvenc fegyverét [I then discharged that favorite weapon of the king of the celestials].” [92] Ostoba fantazmagóriák? Aligha, hiszen amikor bevetette a fegyvert, egész hegyeket és völgyeket zúzott szét vele, erdőket gyújtott fel, és szörnyű dúlást vitt véghez soraiban. Eközben az égben egy másik csata vette kezdetét. Mivel az égiek nyilvánvalóan az egyik vagy a másik földi pártot támogatták, ezért az istenek is elkezdték egymást kölcsönösen lelövöldözni. A Szabha Parva (a Mahábhárata része) könyvének harmadik fejezetében különböző méretű űrvárosokat írnak le. Ezeknek Indra, Brahma, Rudra, Jama, Kuvera és Varuna volt a vezetőjük. Ezek az űrvárosok a Szabha gyűjtőnevet viselték. Gigantikus méretűek voltak, és úgy csillogtak – a Földről nézve –, mint a réz, az arany vagy az ezüst. A városokban volt mindenféle élelmiszer, víz minden mennyiségben, voltak kertek, források, lakóhelyiségek és gyűléstermek. Voltak még hatalmas hangárok a vimánák számára, és magától értetődő módon rettenetes fegyverek. Egy ilyen – saját maga körül forgó – város a Hiranjaoura (Aranyváros) nevet viselte, és eredetileg Brahma építette. Két másikat Gaganacarának és Khecarának hívtak. Egy idő elteltével ezekben a városokban gonosz lények (a Mahábhárata démonoknak nevezi őket) kezdtek lakni. Ezek a démonok a rossz oldalon álló embereknek fogták a pártját. Ez bizonyára nagyon megfeküdte Indrának, a főistennek a gyomrát, mert megparancsolta, hogy semmisítsék meg ezeket az égi városokat. A feladatot Ardzsuna vállalhatta magára, akit végül öt éven keresztül oktattak az égiek a borzalmas fegyverek használatára, és ráadásul neki állt rendelkezésére a legjobb űrhajópilóta, Matali. Ezenfelül Ardzsuna nem volt egyedül, képzett harci pilóták által vezetett űrhajók támogattak. Valódi világűrcsata fejlődött ki. A démonoknak ismételten sikerült láthatatlanná tenni hatalmas égi városaikat. Ráadásul ők is rendelkeztek alattomos fegyverekkel, melyekkel a támadó ellenséget egy időre feltartóztatták. A démonok űrvárosait kilőtték messzire a
világűrbe, és Ardzsuna biztos lövési pozícióra várt: „Amikor a három város összetalálkozott az égbolton, háromszoros lángból álló szörnyű sugárral döfte őket keresztül. A démonok képtelenek voltak ezzel a sugárral szemben – amelyet Juga-tűz élénkített, és Visnuból és Szomából tevődött össze – bármit is bevetni. Amikor a három város elkezdett égni, Parvati odasietett, hogy lássa a színjátékot.” [94] Korábbi könyveimben már utaltam erre a világűrben lefolyt csatára, de ezúttal egy még régebbi fordítás állt rendelkezésemre. A 19. század valamennyi fordítója azonosan fordította ezeket részeket, habár a maga idejében (1860–1890 között) közülük egynek sem lehetett a leghalványabb fogalma sem űrvárosokról. Mindnyájan a „celestial cities in the sky” és „the three cities came together on the firmament” fogalmakat használták. A mai tv-sorozatokban az űrvárosok, melyekben az egymással rivalizáló fajok harcolnak, semmi újat nem jelentenek. Mindezt már az óind irodalomban leírták. Csak akkor nem stimmel, ha a szimpla evolucionáris gondolkozási sémát követjük. Ennek logikai kényszere van. Ugyanez igaz az istenek fegyvereire, melyeket a Mahábháratában bevetnek. Példák: „Ez a fegyver félelmet és rémületet keltett, amikor Kar-na kihozta a fegyvertárból… A levegőben a madarak szörnyű kiáltozásban törtek ki, heves vihar keletkezett, villámok cikáztak és mennydörgött. A fegyver nagy zajjal zuhant Ghatotkacha szívére, átfúrta, és eltűnt a csillagokkal telehintett égen.” „Aszvathama legveszedelmesebb fegyverét, a »narajaná«-t vetette a Pandava csapatokra. A levegőben repült, és sziszegő kígyókhoz hasonlatos nyilak ezrei lövelltek ki belőle, és minden oldalról a harcosokra zuhogtak. Vaszudeva megparancsolta a csapatoknak, hogy ne harcoljanak tovább, és dobják el fegyvereiket, mert tudta, hogy a narajana fegyver egy varázslatnak engedelmeskedik. Azokat ölte meg, akik harcoltak vagy harcolni akartak, míg megkímélte azokat, akik letették fegyverüket.” [95] Bhima, a bátrak egyike nem akarta eldobni a fegyverét, és nemsokára lángtenger vette körül. Ekkor lépett Ardzsu-na a csatatérre, és a Baruna isteni fegyvert alkalmazta. Ez kioltotta a tüzet, de ez csak azután vált lehetségessé, miután Bhima eldobta fegyverét. Ma ismerünk Sztálin-orgonákat, de olyan lövegeket nem, melyek csak a fegyveres ellenséget találják el. Hogyan működött ez? Az istenek számára sok minden lehetséges, sőt a Mahábháratában radioaktív fegyvereket is bevetnek: „Parancsára Ardzsuna kilőtte a fegyvereket, melyeknek ereje a pusztítás megakadályozásában rejlett. A fegyverek magasra repültek a levegőben, és lángok törtek elő belőlük, melyek ahhoz a nagy tűzhöz hasonlítottak, amely a földi élet végén elemészti a Földet. Meteorok ezrei hullottak az égből, a vizek állatai és a szárazföldi élőlények reszkettek a félelemtől… A Föld megreszketett. Ebben a pillanatban az akkor élő leghíresebb bölcs közeledett, Vjásza… nyomatékosan azt tanácsolta, hogy a szabadjára engedett fegyvert vonja vissza. Ha nem teszi meg, Ardzsuna erre a fegyverre »brahmasztrájával« fog válaszolni, amely soha nem véti el a célt. Ha ez megtörténne, tizenkét évi szárazság szakadna az országra. Ardzsuna tudja ezt, és az emberiség javának érdekében eddig várt azzal, hogy ily módon mentse meg magát. Aszvathama ezért haladéktalanul vonja vissza fegyverét, és váljon meg a drágakőtől… Aszvathama azt mondta: »…ez a csalhatatlan fegyver minden meg nem született gyermeket megfog ölni…« Ezért minden gyerek holtan jött a világra.” Ez nem az egyetlen olyan rész a Mahábháratában, amely halálos sugárzásra utal. A következő, már 1890-ben lefordított idézet a Mahábhárata ötödik könyvéből származik: „Úgy látszott, a Nap körben forog. A fegyver izzásától megperzselt föld támolygott a forróságtól. Az elefántok megégtek, és vadul rohangáltak ide-oda… A tűz tombolása úgy döntötte ki a fákat soronként, mintha erdőtűz lenne. Lovak és harckocsik égtek el, olyan volt, mint egy szörnyű tűz után. Kocsik ezrei semmisültek meg, azután mély csönd ereszkedett a
Földre. Iszonyatos látvány volt. Az elesettek hulláit a rémítő forróság megcsonkította, már nem is látszottak embereknek. Soha azelőtt nem láttunk ilyen borzalmas fegyvert, soha nem hallottunk korábban ilyen fegyverről… Olyan, akár egy sugárzó villám, a katasztrofális halál hírhozója, mely hamuvá tette a Vrisni és az Andhaka valamennyi hozzátartozóját. A szétégett testek felismerhetetlenek voltak. Az életben maradottaknak kihullott a hajuk, és leesett a körmük. A cserépedények ok nélkül széttörtek, az életben maradt madarak fehérek lettek. Rövid időn belül mérgező lett az élelmiszer. A villám leereszkedett, és finom por lett belőle.” [96] További információkat a Mahábhárata nyolcadik könyve, a Muszala Parva közöl. Ott az olvasható, hogy az istenek egyike, Curkha egyetlen, a napnál fényesebb löveget dobott a három városra. „Az elefántok üvöltöttek és lángoltak, minden madár lezuhant az égből, az élelmiszer mérgezővé vált, azok a harcosok, akiket nem talált el közvetlenül, patakokba és tavakba vetették magukat, mert mindent az isten halálos lehelete borított be. Még a meg nem született gyermekek is meghaltak anyjuk testében.” Nem, mélyen tisztelt szkeptikusok, ezúttal színt kell vallani. Amit a krónikások évezredekkel ezelőtt megörökítettek, nem valamiféle hátborzongató képzelet szüleménye. Itt az egykori valóságot rögzítették. A második világháborús Hirosima és Nagaszaki előtt senki semmit nem tudhatott ilyen mértékig irtóztató fegyverekről. Senki nem tudhatta, hogy a radioaktivitás minden élelmet megmérgez; senki nem tudhatta, hogy a radioaktivitás egy napnál fényesebb isteni villámmal együtt még a meg nem született gyermekeket is megöli az anyaméhben; senki nem tudhatta, hogy a radioaktivitás hatásától kihullik a haj, és leesnek a körmök. Miért? „Mert mindent az isten halálos lehelete borított be.” Ezeknek az isteni fegyvereknek a nyomai még a sumér–babiloni Gilgames-eposzban is megtalálhatóak. Íme az Ötödik tábla egy részlete: „Az ég mint megsebzett oroszlán ordított, hogy vére fagyott meg az élőknek; a föld kiáltott, mintha iszonyú zuhanással a poklok fenekére hullnék… Az éjjellé sötétült nappal sátorát villám hasogatta, a fellegek megsűrűsödtek, s halál hullott alá belőlük. Aztán a villám kilobbant, s a magasból alázuhant tűz hamuvá hűlt a lábaimnál.” És a Nyolcadik táblán Gilgames megkérdezi haldokló barátját, Enkidut: „Eltalált az égi állat mérges lehelete?” [97] Miért produkál elődeink fantáziájában egy madár halálos hatású „mérges leheletet”? Miért kell a Mahábháratában Aszvathamának megválnia drágaköveitől, és ezáltal visszavonni egy szörnyű fegyvert? Mit értettek drágakőn? Egy kis irányítószerkezetet, melyet az istenek kovácsműhelyében készítettek? Álszentek voltak ezek az istenek, az emberek szemszögéből nézve nyugodtan bűnözőknek is lehetne őket nevezni. Kedvenceiket iszonyatosan romboló hatású fegyverekkel szerelték fel, és azután nézték, hogyan irtják ki kölcsönösen egymást. Az embereknek pusztán statisztaszerepük volt. Úgy tűnik, az istenek számára nem volt értéke az emberéletnek. Végül is az istenek teremtették az embereket, az istenek voltak élet-halál urai, ahogyan mi urai vagyunk a hangyák életének és halálának. És ezeknél az isteneknél az idő nyilvánvalóan alárendelt szerepet játszott. Tudták, hogy az emberek száma ismét szaporodni fog, mint a hangyáké. Nem szimpatizálok az ilyen istenekkel. Senki, aki tanulmányozta az óind irodalmat, nem vonhatja kétségbe, hogy az istenek a legkülönbözőbb fajtájú űrutazásra alkalmas repülő gépeket használtak. A szanszkrit szakértő Kanjilal professzor csak a Vana Parvában (a Mahábhárata része) 41 szöveghelyre hívja fel a figyelmet. [98] Íme a legfontosabb részek: – Ó, te, Uparikara Vaszu, a tágas repülő gép el fog jönni hozzád. (63. fejezet, 11–16.) – Ó, te, a Kuruk leszármazottja, az a gonosz ember olyan magától repülő járművön jött, amely
bárhol képes folytatni útját, és Szaubhapura néven ismert. (14. fejezet, 15–22.) – Mikor eltűnt a halandók látómezejéből, az ég magasában ezernyi különös légi járműre lett figyelmes. (42. fejezet, 30–34.) – Belépett abba az isteni palotába, amely Indra kedvence volt, és ezernyi, istenek számára készült repülő járművet látott, néhány csak egy helyben állt, mások mozgásban voltak. (43. fejezet, 7–12.) – A Marut-csoportok isteni légi járművekben jöttek, és Matali magával vitt engem repülő kocsijában, és megmutatta nekem a többi légi járművet. (168. fejezet 10–11.) – Az istenek saját repülő járműveikben jelentek meg, hogy jelen legyenek a Kripakarja és Ardzsuna közötti harcnál. Maga Indra, az ég ura egy különleges repülő objektummal jelent meg, és vele együtt harminchárom isteni lény. (274. és 275. fejezet) – Egy magától mozgó, puszpaka néven ismert légi járművet ajándékozott neki. (207. fejezet, 6–9.) Egy régi korokból származó indiai szöveggyűjteményben, a Katha-szaritszágarában, olyan légi járművet említenek, amelyiknek „soha nem kellett tankolnia”, és embereket szállított tengeren túli távoli országokba. Ugyanitt értesül a csodálkozó olvasó egy olyan légi jármű létezéséről, mely a mi mértékegységeinkre átszámítva 3200 kilométeres utat tett meg megállás nélkül, illetve egy másik légi járműről, mely Narabahanadutta király tulajdona volt, és amelyben egyetlen repülés alatt 1000 embert szállítottak Kauszambiba. (43. fejezet, 21.) A Kr. u. ötödik században Kálidásza, a legnagyobb indiai drámaíró és költő az indiai Guptakirályok udvarában élt. Eposzaiban és drámáiban a Mahábháratából és Rámájanából vett anyagot használt fel, így Raghu-vamsa című művében is. Szemléletes részletekkel és meglepő tudományos pontossággal írja le az Ajodhjába repülő Ráma útjának szakaszait. A hullámzó óceán és a víz alatti hegységekre nyíló tüneményes kilátásról lehet olvasni. Ráma légi kocsija különböző magasságokba emelkedett, egyszer a felhők között kanyargott, aztán a madarak között, és időnként olyan utakon, „amelyeken az istenek járnak”. (13. fejezet, 19.) A légi jármű áthaladt az egész Dekkán-fennsík – beleértve az Aljaban-hegységet is – felett, aztán egy tó és a Godávari folyó, az agasztjai és a szaszabhangai remetelak és végül a Csitrakúta-hegy felett. Az út a Gangesz és a Dzsamúna folyamok összefolyása felett, a nisádai király főváros mellett, a Szaraju folyó mentén található Uttarakoszala irányába vezetett tovább. Amikor a jármű leszállt Uttarakoszalában, összeszaladtak az emberek. Ráma, utasai kíséretében, egy csillogó fémlépcsőn hagyta el a járművet (13. fejezet, 69). Miután találkozott az ottani uralkodóval, Ráma és kísérete ugyanazon a fémlépcsőn szállt be repülő gépébe. A manapság könnyen rekonstruálható repülőút kereken 2500 kilométeres volt. Ugyanaz a drámaíró, Kálidásza számol be egy, Indra mennyei járművében megtett repülésről is, aminek – ismét csak – Matali volt a pilótája. Amíg repülő szerkezet nedves felhőkön repült keresztül, a kerekeket behúzták. Magasabb vidékekre is fölemelkedett, ahol már nem volt a légzéshez elégséges levegő, de repült olyan alacsonyan is a fák koronája fölött, hogy a madarak rémülten menekültek. A leszállás után az utasok egyike, Duhszantra meglepetten vette észre, hogy a kerekek nem vertek fel port, és még csak nem is érintették a földet. Matali, a pilóta barátságosan elmagyarázta, hogy a föld fölötti lebegés egy Indrától származó fölényes technikának köszönhető. Olyan készüléke volt Indrának, mely megszüntette a nehézségi erőt? Kálidásza költő volt, aki drámái mellett még egy bohózatot is írt. Úgymond, kibérelte
magának a fantáziát, mely a költő tulajdonát képezi. De a fantáziának is szüksége van ösztönzésre. Ezt Kálidásza a sokkal régebbi Mahábhárata és Rámájana eposzból vette. Mi ez a Rámájana? A szó azt jelenti „Ráma élete”. A cselekmény eredete valahol az ősi Indiában vész el. A Rámájana a Nap-dinasztia egy királyáról számol be, aki valaha Ajodhjában élt. A királynak négy különböző feleségétől négy fia volt. Ráma, a legidősebb testvéreit minden téren messze felülmúlta. Ezért is választotta őt a király utódjául. Ezt az anyai intrikák megakadályozták, és Rámának 14 évre el kellett hagynia az országot. Rámának volt egy Szita nevű gyönyörű felesége, akit Rávana, Lanka (Ceylon) uralkodója elrabolt. (Ugyanilyen eset adott alkalmat Görögországban a trójai háborúra.) Az okos Ráma egy Indiát és Lankát összekötő hidat épített, melyet később csapatai használtak. Szeretett feleségét, Szitát maga Ráma hozta vissza – repülő vimánái segítségével. Végül atyja örökébe lépett, trónra került. Happy end. A történet váza egyszerű, a felhasznált technológia ezzel szemben igazán drámai. A Rámájanában kétféle repülő szerkezetet vetnek be: a vimánákat és a rathákat. Az előbbiek rendkívül gyors mozgásúak voltak, elöl ék alakban végződtek, és több fényűző helyiség volt bennük. Még gyöngyökkel kirakott ablakok is voltak, és minden belső helyiséget szőnyegek borítottak. A Rámájanában említett legtöbb vimána 12 utast szállított. Egy Lanka és Vaszisthaszráma közötti repülőút részletesen le van írva. Ez ma 2800 kilométeres távolságnak felel meg, melyet a kényelmes vimánákban néhány óra alatt megtettek. A Mahábháratával ellentétben a Rámájanában főként emberek vezetik a rendkívüli repülő szerkezeteket, méghozzá képzett hadvezérek vagy királyok. Természetesen az istenek képezték ki őket. Közben folyton utalásokat találunk arra, hogy a vimánaépítés technológiája az istenektől származott. Semmit sem az emberek találtak ki. Az olyan emberek, akik repülhetnek vimánával és az istenek között is – akik nagyszerű mennyei városaikban éltek –, világos a különbségtétel. Á, igen, mit kerestek itt voltaképpen eredetileg ezek az istenek? Nagyon ősi időkben jöhettek a Földre, hogy tanulmányozzák az embereket. Szép kis tanulmányozás, tekintetbe véve az általuk szított katasztrofális háborúkat! Még korábban is jelen kellett lenniük az isteneknek, hogy megteremtsék az embereket, ami, úgy tűnik, nem sikerült különösebben jól, különben nem kellett volna később teremtményeiket ismét elpusztítaniuk. A szkeptikus indológusok számára, de az érdeklődő laikusoknak is, akik ezt ellenőrizni szeretnék, következik néhány repülőjelenet a Rámájanából: – Kharával együtt beszállt a repülő járműbe, melyet gyémántok ékesítettek. A jármű olyan zajt csinált, ami a felhőkből jövő mennydörgéshez hasonlított.(3. fejezet, 35. 6–7.) – Mehetsz, ahova akarsz, én Szitát fogom légi úton Lankába vinni… így szállt be Rávana és Máricsa a palotához hasonlatos légi járműbe. (3. fejezet, 42. 7–9.) – Azt hiszed, csirkefogó, hogy jólétbe kerülsz, ha megszerzed ezt a repülő járművet? (3. fejezet, 30. 12.) – Újra megjelent Lankában a gondolat sebességével közlekedő légi jármű. (4. fejezet, 48. 25– 37.) – Ez az a kiváló légi jármű, melyet puspakának hívnak, és úgy ragyog, akár a Nap. (4. fejezet, 212. 10–30.) – A repülő objektum… nagy zajjal emelkedett a levegőbe. (4. fejezet, 123. 1.)
– A majomkirály valamennyi háremhölgye gyorsan befejezte a díszítést, és beszálltak az égi járműbe. (4. fejezet, 123. 1–55.) A kerettörténetet már felvázoltam. A „Ráma és Szita” című rész arról számol be, hogy rabolta el a gonosz Rávana a varázslatos Szitát „egy Naphoz hasonlatos légi kocsiban”. Az út völgyek, magas hegyek és erdők fölött vezetett. Az elrabolt Szita sem segélykiáltásokkal, sem imádságokkal nem tudja visszafordulásra bírni a szöktetőt. Amikor Ráma tudomást szerez a szöktetésről, ezt a katonásan rövid parancsot adja: „Azonnal hozzák ki a légi kocsit!” Időközben a gonosz Rávana máris az óceán fölött repül Lanka irányába. De Ráma repülő kocsija gyorsabb. Utoléri Rávanát, és légi harcra kényszeríti. Egy mennyei nyíllal lelövi a rabló járművét, amely lezuhan az óceánba. Szita megmenekült, és átszáll férje mennyei kocsijába, amely hatalmas zajjal emelkedik a felhők közé. A Rámájana hősének, Rámának ügyes szövetségesei voltak. Ezeknek a tehetséges társaknak egyike volt a majmok királya Hanumán nevű miniszterével együtt. A majmok királya kedve szerint tudott óriássá vagy törpévé változni. Ezenkívül merész pilóta volt. Amikor egy hegyről startolt, sziklacsúcsok törtek le, hatalmas fák dőltek ki, és a hegyek megrázkódtak. A madarak és az állatok rémülten menekültek legbiztonságosabb rejtekhelyükre. A vakmerő pilóta néha egy városból szállt fel. Ilyenkor a tavak kiöntöttek, és „a vimána égő farokkal emelkedett a tetők fölé, és nagy tüzeket okozott, amitől leomlottak az épületek és a tornyok, és a díszkertek elpusztultak”. Valóban szörnyűséges repülő eszköz. De végül is az istenek kovácsműhelyéből származott, és ezeknek nem számítottak az elpusztult emberi hajlékok. És ha azt olvasom az indiai szövegekben, hogy a repülő jármű nagy tüzeket idézett elő, kerteket tett tönkre, és tornyok omlottak le miatta, akkor az egyiptomi királyok könyvére, a Kabra Negestre kell gondolnom. [99] Ebben Salamon király egyik fia, Baina-lehkem Jeruzsálemből Egyiptomba tartó útja közben átrepült Egyiptom fölött mennyei kocsijával. Az egyiptomiak panaszkodtak, hogy a repülő kocsi istenek szobrait és obeliszkeket döntött le („…miközben úgy repültek a kocsin, mint az angyalok, és gyorsabbak voltak, mint a sasmadár az égen”). A Védák, az indiai (ma kevésbé) szent iratok olyan leírásokat tartalmaznak, amelyeket csak a mi időnkben lehet megérteni. Ebben bizonyos logikát látok. Az égiek, a nagyképű istenek természetesen tudták, hogy az akkori emberek semmit nem képesek megérteni a technológiából. Nincs ez másként ma az etnológiailag elfogadott Cargo-kultusz (erről többet: lásd 9. jegyzet) fogalmával sem. Az akkori emberek számára a varázslás, a mágia birodalmából származónak tűnt a mennyei technológia. Éppenséggel isteninek. De a képzett embereknek be kellett számolniuk erről. E mögött rendszer rejlik. Csak az akkori legendás idők hagyományaiból tudhatják meg a jövő emberei – mi! –, hogy mi történt akkor. És csak ez a felismerés vetne fel számunkra, jövendőbeliek számára új kérdéseket, amelyeket az ősi szövegek nélkül soha nem tennének fel. Amikor 1968-ban Emlékek a jövőről címmel azt a provokatív kérdést vetettem fel, hogy évezredekkel ezelőtt érkeztek-e esetleg elődeinkhez a világűrből látogatók, akkor ezt a kérdést nem puszta fantáziálás vagy hasra ütés alapján tettem fel. Voltak bizonyos okok, amik erre a kérdésfeltevésre késztettek. Azonban csak az után a kérdés után, hogy meglátogatták-e elődeinket a világűrből, váltak lehetővé újabb kérdésfeltevések. Földönkívüliek? Léteznek-e egyáltalán? Hogy néznek ki? Miért kerestek fel minket? Mért éppen minket? Mért éppen most? Milyen technológiával? Hogy hidalták át a fényéveket? Honnan tudtak egyáltalán létezésünkről? Miért tették, amit tettek? Mi volt a motivációjuk? Maradt-e valami bizonyíték utánuk? Esetleg újra eljönnek? Ha igen, mikor? Hogyan viselkednénk stb. stb. Ez az egész kérdéskatalógus csak az után a kérdés után válik lehetővé, hogy meglátogatták-e elődeinket a világűrből. Korábban nem volt meg a fő kérdés –
és így a kiegészítő kérdések sem. Éppen e mögött ismerek fel rendszert. Ez egy bizonyos rejtvényfejtés, hogy a jövő emberei rákényszerüljenek arra, hogy lépésről lépésre helyes kérdéseket tegyenek fel, és végül eljussanak a helyes válaszokig. Ebben a dologban sem az nem játszik szerepet, hogy az akkori emberek megértették-e, amit láttak és átéltek, sem az, hogy milyen misztikus, homályos módon örökítették meg élményeiket. Csak a tartalomnak, mindegy, milyen csomagolásban, kellett meghökkentenie a jövő embereit. És ez meg is történik. Bevált a számításotok, ti istenek ott fent! A Rig-védában például technológiákat, de filozófiai gondolatokat is leírnak, melyek sehogy sem passzolnak az akkori korhoz. Íme egy kis ízelítő: „Mindenki, aki ebből a világból elutazik, először a Holdra megy… a Hold az égi világ kapuja, és aki választ tud adni a kérdéseire, azt engedi továbbmenni.” (Rig-véda 1, Adhyana) [100] Magától értetődően a Hold a bolygóközi és csillagközi utazások kiindulási pontja. Kis tömegvonzásának köszönhetően a Holdról jókora űrhajókat lehet kilőni. Vagy a Hold keringési pályáján – építőkocka-rendszerben – állítják össze őket, amit itt könnyebben lehetett megvalósítani, mint a Föld keringési pályáján. Persze ezeket a szerkezeti elemeket először a Földről a Holdra kellett szállítani, de a Hold felszínéről vagy egy Hold körüli bolygóról a felszállások az építés alatt álló anyaűrhajóhoz nevetségesen egyszerűek, összehasonlítva a Földről történő felszállásokkal. Csakhogy évezredekkel ezelőtt ezt senki sem tudhatta. „A világűr nagyobb, mint a parázs, hiszen a világűrben van mind a Nap, mind a Hold, ott van a villám, a csillagok és a tűz. A világűrnek köszönhetően beszél, hall és válaszol az ember, a világűrben az ember örül és nem örül; emberek születnek a világűrben, az ember a világűr számára születik; tiszteld a világűrt. Aki tiszteli a világűrt, az a világűr gazdagságára, fényben gazdag világokra tesz szert, határtalanokra, ahol jól ki lehet lépni, és ameddig a világűr kiterjed, addig barangolhat tetszése szerint.” (Rig-véda 7) [101] Ezeknek a kijelentéseknek mindegyike stimmel. Most már csak az hiányzik, hogy kiszűrjük belőle az eredeti értelmet. Az olyan mondatokat, mint „Aki tiszteli a világűrt, szert tesz a világűr gazdagságára” úgy is lehet fordítani: „Aki a világűr kutatásával foglalkozik, az szert tesz a világűr gazdagságára.” Kanjilal professzortól, az indológustól Kalkuttában azt az információt kaptam, hogy a szanszkritben a „tisztelni” és a „foglalkozni, művelni” szótövek azonosak, mivel az ember a tiszteletet is műveli. És az, hogy az ember a világűrben és a világűr számára születik, minden űrhajós számára régi dolog. Nemzedékek számára fognak űrhajókat építeni, a fedélzeten fognak élni, szeretni, meghalni és szülni. Csakhogy: évezredekkel ezelőtt ezt senki sem tudhatta. Amikor azt olvasom a Mahábháratában, hogy a leghatalmasabb isten, Indra, hogyan fejti ki Ardzsunának, hogy az idő az univerzum csírája, akkor leesik nekem a tantusz – másoknak valószínűleg nem. Kérdezzen meg egyszer egy modern asztrofizikust, hogy mikor vagy hogyan kezdődött az idő: az idő egyszerre jött létre az univerzummal. Az idő valóban az univerzum csírája. Amikor azt olvasom, hogy Ardzsunát a mennyei városban olyan hangszerek kezelésére tanították, amelyek csak az égiek számára voltak fenntartva, akkor ugrándozni tudnék örömömben. Miért? Mert itt (ahogyan máshol is) világosan megkülönböztetik az égieket és minket, embereket. Ez nem volt egyenlősdi. Amikor egy olyan passzust olvasok, hogy Matali vezetésével, hirtelen megvilágítva az égboltot, úgy néznek ki, mint a füst nélküli lángnyelvek, vagy mint egy világító meteor a felhők között, akkor virágos kedvem támad. Miért? Matalit különböző részekben kifejezetten Indra égi kocsija pilótájaként mutatják be. A fölfelé bámuló emberek felismerik a lángnyelveket a járművön, de csodálkoznak azon, hogy ennek a tűznek nincsen füstje, és a tetejébe egy meteorral hasonlítják össze a szerkentyűt. Végül is a meteor egy olyan objektum az égbolton, mely csóvát húz maga után (az emberek szemében). Indra repülőjét egy világító meteorral
hasonlították össze, mely füst nélküli lángnyelveket köpköd. Mit akarunk ennél többet? Amikor egy szörnyű fegyverről olvasok, amilyet az emberiség korábban még soha nem élt át, olyan fegyverről, mely minden élelmet megmérgez, és a meg nem született gyerekeket is megöli anyjuk méhében, akkor a 21. század világpolgáraként tudom, hogy mire gondolnak. Csak az évezredekkel ezelőtti emberek nem tudhatták. Van még kérdés? Mi manapság össze vagyunk zavarodva, és ez a zavarodottság a vallások évezredes indoktrinációjának következménye. Minden földi halandónak azt szuggerálták, hogy mindenhol érezze a maga közelében Istent, és hogy Isten még a legeldugottabb helyen is figyeli őt. Ez egy mindenütt jelenvaló Isten-Szellemet kíván. Csak egy Isten-Szellem lehet képes mindent és mindenkit áthatni. A mindenség Isten – a panteizmus, a „minden Isten-tan” minden olyan vallásfilozófiai tanításban dominál, melyben Isten azonos a világgal. E szerint a tan szerint Isten személytelen. A nagy filozófus, Arthur Schopenhauer (1788–1860) ezt a felfogást aposztrofálta „udvarias ateizmusnak”. Magában a kereszténységben is, amely Isten fiát emberként lépteti fel, rejlik egy adag panteizmus, különben Krisztus sem lehetne mindenütt jelenvaló. Isten szellem kell hogy legyen. Mindenütt jelenvalóként, mindenhatóként és mindentudóként birtokában van annak az omnipotens adománynak, hogy előre tudja, ami történni fog. Mivel ennyire felette áll mindennek, az emberi szükségletek idegenek tőle. Istennek – szellem mivolta miatt – az egyik helyről a másikra való eljutáshoz nincs szüksége objektív és látható járművekre. A szellem ott van mindenütt. Nem hiába: AZ. Mindegy, hogy Ószövetség vagy óind vallás, az Isten vagy az istenek, akik ott megjelentek, járműveket használtak, nem voltak mentesek a hibáktól, szörnyű fegyvereket vetettek be, ártatlan gyermekeket semmisítettek meg, és kedveztek valamilyen pártnak. Mi következik ebből? Akárki játszott is akkor az emberekkel, az nem az Isten volt. Az óind iratok felsorolják az isteni járművek fémötvözeteit, és folyadékokat említenek, amelyek üzemanyagként szolgáltak, többek között a higanyt is. Mi ez voltaképpen? A higanynak nemesfémjellege van, és tiszta állapotban nagyon állandó. Az ezüstös anyag 38,83 °C-on szilárdul kristályosodó masszává, amely könnyebb, mint az ólom. 357 °C-on kezd el forrni. Azonban már alacsonyabb hőmérsékleten is csendesen párologni kezd, miáltal higanygőz szabadul fel, ami nagyon mérgező. A különös fém oldja a legtöbb fémet, az aranyat, az ezüstöt, a rezet, az ólmot, sőt a platinát is – azonban csak magas hőmérsékleten. Furcsamód azonban nem oldja sem a vasat, sem a nikkelt, a szilíciumot és a mangánt sem. Hogyan lehet a higanyt tárolni, ha még az aranyat is oldja? Ez csak üvegben, vasban vagy megüvegesedett kőanyagban megy (korsókban). És honnan származik? Ércekből könnyen nyerhető, hiszen már gőz vagy ecet is elegendő a higany kioldásához. Az ókorban a higanyt a Merkúr bolygóhoz tartozónak tekintették. Sok nép feldolgozta. (A görög Arisztotelész, Kr. e. 384-ben „folyékony ezüstként” említi, és Theophrasztosz Kr. e. 315-ben még a fém fejtését is leírja.) A higany és a higanygőz is a legkülönbözőbb elemekkel lép kapcsolatba, amit az iparban minden lehetséges módon felhasználnak. Ha követjük az óind szövegek adatait, akkor a higanyt üzemanyagként használták, amit a vimánában vagy vastartályban, korsóban, vagy csillámból készült tartályban szállítottak. Engem újra és újra megdöbbentenek azok a tények, melyekre a régészek rábukkannak valahol, és amelyeket nem képesek beilleszteni a rendszerbe. A Csin-dinasztiához tartozó kínai császár, Si Huang-ti, akinek vitatottak életrajzi adatai, sírjában higanyt találtak. És hogyan! 1974 márciusában víz után kutató parasztok Lintung közelében (Sanszi tartomány) egy sírdombra akadtak, amelyben később a császár kereken 7000 agyagkatonáját találták meg. Menetalakzatba rendezve. (Mellékesen: már maga a 7000 figura is ipari méretű termelésre utal.) Apránként több folyó tűnt fel, a Jangce, a Huang-ho és a tenger, vályogrétegekkel voltak vízmentesen elzárva – és mind higanyból volt. És fölöttük egy nagyszerű égbolt sok égitesttel. Nagy mennyiségű higany egy misztikus kínai császár sírjában – egyedülálló lelet? Nem:
légvonalban 25 000 kilométer távolságra tőle, Közép-Amerikában egy még meglepőbb higanylelet volt. A mai Honduras területén lévő Copán a „maja világ Párizsának” számít. Piramisaival és templomaival Copán gigantikusnak hat. Sok rejtélyes szobor és úgynevezett „antropomorf ábrázolás” jelentését máig sem tisztázták. Egykor Copán város ellenőrzött egy fontos jadelelőhelyet a Motagua-völgyben. A maják számára a jade fontosabb volt, mint az arany. Copanbán a „hieroglifalépcső” is híres, melynek 56 fokára a copani királylistát kőbe vésték. Értelemszerűen ezt egy Butz’Yip nevű király, ami azt jelenti, hogy „a füstben van az ereje”, csináltatta. Milyen füstben? A Copan-projekt ásatásainak igazgatója, Ricardo Agurcia 1992-ben felfedezett egy föld alatti templomot. A föld fölötti részt 16-os számú templomnak, a föld alattit Rosaliának nevezik. Rosalia természetesen sokkal idősebb, mint a 16-os számú templom, hiszen az utóbbit építették a Rosalia fölé. „Az ember kibukkan egy alacsony alagútból – és hirtelen egy hatalmas fal előtt áll: a régi templom frontja 12 méter magas, amely vakítóan kék, vörös és okker színű”, írta Nikolai Grube régész. [102] A színes templomfalon isten- és emberarcok maszkjai függtek, éppúgy, mint „a legfelsőbb madáristen több mint két méter magas maszkja számos kiváló állapotban megmaradt díszítménnyel”. [102] Innen egy akna még mélyebbre vezetett lefelé, melynek lépcsőjén néhány olyan maja hieroglifa volt, amit még a legjobb specialisták (L. Schele és N. Grube) sem tudtak megfejteni. Csak később, a számítógép segítségével, vélték úgy a rejtjelfejtők, hogy rájöttek, a templomot egy Hold-Jaguar nevű király szentelte fel. Végül a szakembereknek sikerült feltárniuk a Rosalia alépítményét, és itt, úgy gondolták, ráakadtak a dinasztiaalapító, Yax K’ uk’ Mo sírjára. Azonban egy régész sem léphetett be a sírba: csurig tele volt erősen mérgező higannyal! Rémlik valami? Időközben állítólag egy védőöltözetet viselő szakember leszállt a higannyal teli kriptába. Megállapították, hogy nem a dinasztiaalapító feküdt a sírban, hanem egy nő. Valamivel mélyebben egy másik kamra volt. Egy aknán keresztül állítólag egy férfisírt láttak, „értékes sírmellékletekkel”. [102] Hogy milyen értékes sírmellékletekről van szó, arról hallgat a szakma – mint mindig, ha valami érthetetlen, vagy főleg titokzatos. Egyébként: manapság a turisták az új copáni múzeumban megcsodálhatják Rosalia tökéletes másolatát a rémisztő maszkokkal együtt. Szemlélődés közben az ember az ősi Indiában érzi magát, de ez Közép-Amerikában gyakran fordul elő. Hasonlítsuk csak össze az ottani és itteni szobordíszítményeket vagy az ábrázolt mozdulatokat, vagy a közép-amerikai templompiramisokat az indiaiakkal. Hogy is van az a Katha-szaritszágarában, a régi korokból származó szöveggyűjteményben? „A légi járműnek soha nem kellett tankolnia, és távoli országokból vitt embereket a tengerentúlra.” Régészeink fantáziátlanok, mert nem szabad, hogy fantáziájuk legyen. A régészet egy minden ízében konzervatív tudományág, melyet szellemdús, humoros és nagy többségében kifogástalan tudósok művelnek. Elkerülhetetlenül a tudományág ugyanazon generálszószát kellett bebiflázniuk, mely szemellenzősen tartja magát az evolúciós elvhez. Minden lassan, fokozatosan fejlődött. A Közép-Amerika-szakértő nem tud semmit az indiai mítoszokról, és nem is érdeklik. Az Egyiptom-specialistának alig-alig van fogalma a perui felföld nagyszerű őskori építményeiről. Az indológus soha nem foglalkozott az Ótestamentummal, semmit sem tud Ezekiel könyvének technikai leírásairól egy űrhajót illetően. Ha tudna róla, feltehetően felfedezné az összefüggéseket. De álljunk meg! Nem szabad, hogy ilyen történjen, mivel az ókortudomány dogmái közé tartozik, hogy évezredekkel ezelőtt nem volt kapcsolat az egyes földrészek között. Földönkívüliek? Évezredekkel ezelőtt létező istenek? Lehetetlen! Ide a vezeklőruhát! És az olyan szakértő, aki még rendelkezik a szabad kombinációs készség maradékával, óvakodni
fog attól, hogy azokat a leleteket, melyek nem illenek a képbe, megvitassa kollégáival, nem is beszélve arról, hogy írjon róluk. Azonnal nevetségessé tennék. Amit nem szabad, az nem is lehetséges. Így hát nem csodálkozunk, ha roppant érdekes felfedezések veszendőbe mennek, és egyáltalán nem is tárják őket a nyilvánosság elé. Még rosszabb: a szakma sem tud meg semmit a titokzatos leletekről. Ugyanez a rendszer jellemzi a médiáinkat. Amíg egy újságírónak sikerült a kultúrarészleg szerkesztőjévé vagy netán főszerkesztővé válnia, addigra bizonyságot kellett adnia szaktudásáról és komolyságáról. Mindkettő a jól bevált generálszósz eredménye. Éppúgy, ahogy egy régész egy semmilyen sémába nem illő szenzációs lelettel nem léphet a nyilvánosság elé, úgy egy komolyan veendő újságíró sem hozhat le egy valóban szenzációs hírt anélkül, hogy korábban be ne biztosította volna magát a szakembereket illetően. Ezek azonban pontosan ezt nem teszik, lásd fent. Egy ilyen jól működő rendszernél nincs azon semmi csodálkoznivaló, ha a társadalom tegnapelőtti tudással rendelkezik, és a tetejébe még azt is szuggerálják neki, hogy jelenlegi tudásunk minden tudás csúcspontja. Nos, én egyike vagyok azoknak, akik egyszer-egyszer megtudhatnak valamit egy szakembertől. De természetesen mindig a hallgatás pecsétje alatt, és a lojalitás azt parancsolja, hogy a megbeszélt hallgatást betartsák. Ez rám is érvényes. Nem szeretném egyetlen bizalmi emberemet sem leleplezni, és ezzel kiszolgáltatni kollégái bonckésének. Ráadásul így tönkretenném a kapcsolatot, és az információk forrása elapadna. Mit lehet ez ellen az ördögi kör ellen tenni? Úgy segítek magamon, hogy az engem bizalmába avató személytől megkérdezem, hogy továbbadhatom-e az információk egyikét-másikát. Néha sikerrel járok, de mindig azzal a kéréssel, hogy nevet ne említsek. Így hát tartom magam ehhez egy jó és egy rossz érzéssel. Jó érzés: hogy nem blamáltam az informátort, nem adtam ki. Rossz érzés: értékes információkat tartok vissza. Melyik a fontosabb? Számomra az adott szó. A médiáknál ezt a magatartást törvény erősíti meg. Egyetlen újságírót sem lehet arra kényszeríteni, hogy nevezze meg az informátorát. Ehhez a kutyaszorítóhoz, melybe mindenki, aki azt teszi, amit én, hozzájárul még a saját szavahihetőség problémája is. Szokásom információim forrását precízen felsorolni, hogy ellenőrizhetők legyenek. Nem szeretnék a hitre apellálni, mert a hit a vallás „szakterülete”. Ha a következőkben mégis csak úgy csevegek, anélkül, hogy bebizonyíthatnám, akkor az olvasó számára nem marad más hátra, mint hogy vagy elhiggye, vagy se. Copánban találták meg a legrégebbi higannyal töltött sírt. Tudom, hogy a maják földjén máshol, Tikalban és Palenquében is tettek hasonló felfedezéseket. A higany, a régi indiaiak szerint, üzemanyagként szolgált, és ma már tudjuk, hogy a higanygőz erősen mérgező. Miért hordtak a maja főpapok közül olyan sokan maszkot? Mi több, Indiában gumicsővel ellátott maszkot, mely a mi gázmaszkjainkra hasonlít? Megtudtuk az ősi indiai szövegekből, hogy a higanyt többek között csillámtartályokban szállították. Miért találtak Közép-Amerikában a majáknál éppúgy, mint a Mexikói-fennsíkon élt teotihuacanoknál föld alatti csillámkamrákat? Még ha nem is fedeztek fel ezekben a kamrákban higanyt – miközben nem vagyok biztos abban, hogy a régészek nem sumákoltak-e már ezt illetően is –, ez nem sokat jelent. Ha egy csillámkamrát nem szigetelnek le, akkor az évezredek során a higany el is párologhat. Ami mellékesen a főpapok – a tudás birtokosai – és az uralkodók különös haláleseteit is megmagyarázná. Micsoda valójában a csillám? A csillám ásvány, mely évezredek alatt keletkezik a hegységekben. Gránit–gnejsz–csillám. Szilikon-, alumínium- és oxigénionokból áll. A csillámot úgy lehet lapozni, akár egy könyv oldalait, és különböző színeket vehet fel. Vékony csillámrétegeket ősidők óta használnak a kohókban ablakként, mivel a csillám tűzálló. A csillám jelen van az elektromos iparban és az antennaépítésnél, mivel különösen jó elektromos szigetelőnek bizonyult. Még a savaknak is ellenáll ez az anyag, legalábbis minden szerves savnak.
Az észak-amerikai fejedelmek – lebecsülően nagyfőnököknek nevezik őket – régi sírjaiban csillámot találtak. Tudtak volna a csillám multifunkcionális jellegéről? És honnan származik? Teotihuacánban, a Mexikóváros szélén lévő gigantikus létesítményben, már 20 évvel ezelőtt felfedeztek egy föld alatti csillámkamrát. (Korábban már beszámoltam róla. Lásd: 103. jegyzet.) A felfedezést követő első években a mexikóvárosi régészet és antropológia igazgatósága szent titkot csinált belőle. Miért? És senki sem vitathatja: publikációmat követően 1984-ben megtört a titokzatoskodás, és három év óta a turisták, ha ragaszkodnak hozzá, megcsodálhatják a csillámkamra fedelét. Egy őr felemeli a fémtetőt, amit a felfedezés óta ráraktak, és lakatokkal tettek biztonságossá. Van olyan régész, aki meggyőző indokát tudja adni ennek a titokzatossági színjátéknak? Ilyen esetekben szokás szerint „védelemről” beszélnek. Állítólag meg kell valamit védeni az ostoba közönség elől. Sorry! De a csillám nem rozsdásodik, elnyűhetetlen, és se villámcsapás, se savak, amik esetleg elhalt növényekből keletkezhetnek, nem árthatnak neki. Nos, a hiszékeny turista úgy gondolja, most, hogy már nem titok a titok, a felelős hivatal nyílt kártyákkal játszik. Csak hiszed! A teotihuacáni Nappiramisba egy – a turisták számára tiltott – alagút vezet. A piramis alatt a központban van néhány helyiség, ahonnan a turisták és a kutatók ki vannak tiltva. A nyilvánosság soha nem tudta meg, mit találtak valójában ezekben a helyiségekben. Én szívesen láttam volna mindent, nem csak azt a pár tárgyat, amit engedélyeznek. És amit a közönség egyáltalán nem tud meg – én megbízható forrásból tudom: ezeknek a föld alatti helyiségeknek egyikéből egy csillámmal szigetelt cső vezet. Valahova. Fontos lenne követni ezt a csővezetéket, hogy megtudjuk, hova vezet, és ott mi található. Nem hallottam arról még semmit, hogy ez titokban nem történt-e meg már régen. 2001 tavaszán amerikai régészek a Nabta-hegyen – Kairótól 1350 kilométerre délre – két sírt fedeztek fel őskori csontvázakkal. Nemcsak hogy mindkét sírt Hathor égistennő festményei ékesítették, hanem szigetelve is voltak csillámmal. Mivel azon a vidéken nem fordul elő csillám, a szudáni hegyekből kellett hogy importálják. Miért és kicsoda importálta? Krisztus előtt 4000 évvel? Égbekiáltó ez a titokzatoskodás, és ami engem a leginkább feldühít, az az illetékes helyek álszent fontoskodása, melyek minden alkalommal úgy tesznek, mintha semmiféle titkolózás nem létezne. De még mennyire hogy van! A német mérnök, Rudolf Gantenbrink csaknem nyolc évvel ezelőtt felfedezett a Kheopsz-piramis belsejében egy 20 x 20 cm széles, több mint 60 méter hosszú aknát. Az akna végén egy ajtócska volt két rézverettel. Erről is beszámoltam már. [39] Se pénz, se technológia nem hiányzik ahhoz, hogy az ajtócskát a világ nyilvánosságának szeme láttára kinyissák. De mi történik? Titkolózás. A Kairói Műemléki Felügyelőség hihetetlenül átlátszó érvekkel megakadályozza a kinyitást. És ha titokban kinyitják, vagy talán már ki is nyitották, akkor a Nagy piramisért felelős régészek minden hitelüket elvesztették. Elefántcsonttornyukban ülnek, és még mindig felháborodva gondolják, hogy a nagyközönségnek hinnie kéne nyilatkozataikban. Nem képesek felfogni, hogy a nagyközönség kritikus és szkeptikus lett – mintha nem adtak volna közre az elmúlt évtizedekben politikai és tudományos álinformációkat. És ha már benne vagyok a rendrakásban – még néhány mondat a jelenlegi álinformációkról: Chariots of the Gods (Emlékek a jövőről) című könyvem nyilvánosságra hozatala után egy új szervezet alakult az USA-ban azzal a céllal, hogy egyszer s mindenkorra leleplezzék ezt a Däniken- és Uri Geller-féle „esztelenséget”, és a nyilvánosságot tárgyilagosan informálják az igazságról. CSICOP-nak (Comitee for Scientific Investigation of Claims of the Paranormal) hívják az amerikai egyesületet (Németországban „Szkeptikusok Szervezete”). Nos, magától értetődően minden szkeptikusnak és kritikusnak jogában áll saját ellenvéleményét hangosan kinyilvánítani, és ha akarja, meg is botránkozhat. Csak kérem, ne hamis tények látszatával. Azonban gyakran éppen ez történik a CSICOP nevében. Egy a CSICOP-ról írott tanulságos
könyv szerzője, Robert Wilson előszavában így gondolja: „Az »új inkvizíció« kifejezéssel olyan kifinomult elnyomó és megfélemlítő eljárásokat szeretnék jellemezni, melyek a mai tudományosságban egyre szilárdabban vetik meg lábukat.” [104] Hogyan történik ez? Az ember néhány tudóst gyűjt maga köré, akik magától értetődően meg vannak arról győződve, hogy nincs szükségük kioktatásra, és pontosan tudják, mi lehetséges és mi nem. Ezekkel a jó nevekkel egy magazint adnak ki, a CSICOP-nál ez a The Sceptical Inquirer. A következő lépés abból áll, hogy a tévések, akik megbíznak a tudósok jó nevében, csinálnak egy tévésorozatot. Az angol nyelvterületen ez a Horizon, melyet a BBC készít. Mivel a BBC-nek és a szóhoz jutó tudósoknak is jó hírük van, a Horizon-programokat nemsokára világszerte sugározzák. Na és? Mi a rossz ebben? A néző felé kihagyások, összefüggésükből kiragadott interjúk, feltételezések és célzatos manipuláció segítségével objektív és látszólag igaz képet közvetítenek – miközben az igazság egészen máshogy néz ki. Ez utoljára 1999 októberében és novemberében történt meg. [105] Akkor adott ki a két angol, Robert Bauval és Adrian Gilbert egy könyvet Az Orion titka címmel, és még egy tvdokumentációban is beszámoltak róla. [106] Egyiptológusokkal és csillagászokkal együttműködve a két szerző be tudta bizonyítani, hogy a gízai nagy piramisok az Orion csillagkép szerint vannak betájolva, és ezért jóval idősebbnek kell lenniük, mint ahogyan a régészeti doktrína elismeri. A BBC Horizon-adása ízekre szedte ezt a vélekedést, meghamisította Robert Bauval kijelentéseit, eltorzította az Orion-képet, és a csillagászt, aki az új teória számára a döntő számításokat készítette, nem is engedte szóhoz jutni. A tudományos igazság nevében! Nagyszerű felvilágosítás! A jó tudósok közül, akik a CSICOP számára tevékenykednek, néhány feltehetőleg azt sem tudja, hogy ki irányít a szervezet hátteréből. Ma minden gimnazista tudja, hogy micsoda egy DNS-teszt, és hogy ezzel bűnözőket lehet leleplezni és vérrokonságokat felfedni. Nos, japán szakértők néhány múmián DNS-tesztet akartak végezni, melynek többek között azt is tisztáznia kellett volna, hogy Tutanhamon apja királyi vérből származott-e. A Kairói Supreme Council of Antiquities rövid úton megtiltotta ezeket a teszteket. Dr. Zahi Hawas professzor, a Műemlékkezelő főnöke rögtön meg is magyarázta a News Agentur Associated Press hírügynökségnek, miért: „A vizsgálatok eredményeit arra használhatnák fel, hogy újraírják az egyiptomi történelmet.” És: „Van néhány ember, aki meg akarja változtatni az egyiptomi történelmet.” [107] És van néhány, aki nyilvánvalóan meg akarja akadályozni, hogy ez megtörténjék. Az óind szövegeknél nem vetődik fel a hitelesség kérdése. Senkinek nem kell hinnie ezeknek a szövegeknek, mert itt a tartalom önmagáéit beszél. És ez nem törődik a hittel. Maga a kijelentés, még ha mitológiai csomagolásban van is, elegendő. A régi indiaiak nem tudhattak semmit azokról az iszonyatos fegyverekről, amiket bevetettek, és még kevésbé a legkülönbözőbb fajtájú vimánákról, nem is beszélve világűrben lévő lakóhelyekről. Az iratokban ezek mégis megtalálhatók, akár akarjuk, akár nem. A múlt évszázad ötvenes évei óta az indiai tudósok – időnként bölcsek vagy mesterek (szvámí) is – a modern felfogásnak megfelelően vették szemügyre az óind írásokat. Vannak szövegek, melyek vallásos színezetűek, például a Krisna-mozgalom szövegei. Ez nem változtat semmit a tartalmon, mivel a szövegek kora hiteles igazolást nyert. A következő történet a Szrimad-Bhágavata tizedik énekéből származik: [108] A Jadu-dinasztia és egy Szalva nevű démon közötti csata történetét meséli el. Szarvának sikerült egy Saubha nevű csodálatos égi-repülőgép birtokába jutnia. Szalva Siva félistenhez fordult, hogy segédcsapatokat kapjon Krisna ellen, akit utált és meg akart ölni. Így hát Szalva egy olyan erős légi járművet kért Sivától, amit se félisten, se démon, se ember, gandharva vagy nága, még egy ráksasza se semmisíthet meg. Azt kívánta továbbá, hogy a légi város képes legyen bárhova elrepülni. Siva, a félisten beleegyezett, és Maja, a nagyszerű tervező
segítségével – akit ugyanilyen szerepben említenek az eposzokban és a puránákban is – egy rémületkeltő és szilárd repülő szerkezet született, amit senki sem tudott megsemmisíteni. Olyan nagy volt, mint egy város, és olyan magasan és gyorsan tudott repülni, hogy gyakorlatilag nem lehetett látni. Miután Szalva átvette ezt a csodás légi járművet, azonnal Dvárakába repült vele, hogy megtámadja a jádavák városát, akik ellen soha nem csituló gyűlöletet táplált. Mielőtt Dváraka várost Szalva a levegőből támadta volna meg, körülvetette egy hatalmas gyalogossereggel. A város stratégiailag legfontosabb pontjait, de azokat a helyeket is, ahol a lakosok összegyűltek, megrohanták. Ennek megvolt az oka. Szalva elpusztíthatta volna a várost a levegőből, de előbb néhány kiválasztott embert kezébe akart kaparintani. Ráadásul a légitámadások elleni védelmi erők a város alatt helyezkedtek el, és ezeket ki kellett vonni a forgalomból. Miután a szárazföldi csapatok sikerrel jártak, Szalva a levegőből bombázta a várost villámokkal, szikladarabokkal, mérges kígyókkal és más veszedelmes dolgokkal. Sikerült előidéznie egy orkánt is, ami olyan heves volt, hogy egész Dvárakát sötétségbe borította, mert az eget por sötétítette el. Ekkor Dváraka hős harcosai összegyűltek, és elhatározták az ellentámadás megindítását. Vezetőjüket Pradjumnának hívták, és ő is rendelkezett varázsfegyverekkel. Haladéktalanul ellenhatást gyakorolt a Szalva légi járművéből áradó varázserőre. Pradjumna és a többi hősök szörnyű veszteségeket okoztak az ellenséges haderőnek. Harci kocsik ezreit pusztították el, és elefántok ezreit ölték meg. De még mindig ott volt a szörnyű légi jármű, melyből Szalva támadott. Ez a légi jármű annyira titokzatos volt, hogy az ember néha úgy vélte, hogy több járművet lát repülni az égbolton, és néha azt hitte, hogy egy sincs ott. Időnként látható volt, aztán megint láthatatlan. A Jadu-dinasztia harcosai nagyon össze voltak zavarodva, mivel mindig más helyen látták feltűnni a különös légi járművet. Néha úgy tűnt, mintha a földön állna, aztán az égbolton tűnt fel, azután feltűnt egy pillanatra egy hegy csúcsán, hogy azután rögtön a víz felszínén jelenjen meg. A csodás kocsi úgy mozgott az égbolton, mint a szentjánosbogárka a szélben, mindig csak rövid ideig maradt ugyanazon a helyen. Ezen manőverek ellenére a Jadu-dinasztia harcosai rögtön rárohantak a repülőre, mihelyt megpillantották. A harcosok nyilai úgy fénylettek, mint a Nap, és olyan veszélyesek voltak, mint a kígyók nyelve. Huszonhét napig tartott a csata. Ebben az időben a legfelsőbb Isten, Krisna, aki éppen emberi alakot öltött, egy királynál volt. Ott kapott hírt a csatáról, és azt is tudta, hogy Szalva meg akarja őt ölni. Saját égi kocsijával, mely úgy fénylett, mint a Nap, Dváraka városba repült, és látta a Szalva által okozott katasztrófát. Abban a pillanatban kocsihajtójához, Dárukához fordult, és megparancsolta: „Vigyél engem gyorsan Szalvához. Bár ő nagyon erős és titokzatos, mégsem kell a legkevésbé sem félned tőle.” Krisna harci kocsiján egy zászló volt Garuda képével. Szalva észrevette Krisna közeledését, és egy erős löveget lőtt ki rá, mely dübörgő zajjal repült át a légen. Annyira vakítóan fénylett, hogy az egész eget bevilágította. De Krisna kilőtt egy ellenlöveget, mely Szalváét ezer darabra forgácsolta szét. Aztán nyilak áradatával árasztotta el Szalva égi városát, ahogy tiszta időben a nap árasztja el az egész eget számtalan fényrészecskével. Szalva azonban még nem ismerte el vereségét, és különböző illúziókat keltett az égen, de Krisna átlátott ezen a taktikán. Nem tévesztették meg ezek a varázslatok, betájolta Szalva égi szerkezetét, és lángnyelv-sorozatokat lőtt ki rá. Szalva harci kedve olyan repülők szenvedélyéhez hasonlított, akik egyenesen belevetik magukat az ellenséges tűzbe. Krisna számos olyan felfoghatatlanul nagy erejű nyilat lőtt ki, amelyek széttépték Szalva páncélzatát, és drágakövekkel kirakott sisakja ezer darabra tört szét. Ezután Krisna egy hatalmas ütéssel szétzúzta Szalva csodálatos légi járművét, melynek roncsai a tengerbe zuhantak. Szalvának még azelőtt sikerült elérnie a szárazföldet, hogy járműve becsapódott a vízbe, de most Krisna
felemelte csodás tűzkerekét, mely úgy világított, akár a vakító Nap. Amikor ez történt, Krisna úgy nézett ki, mint a hegyek fölött felkelő, vöröslő Nap. Ugyanabban a pillanatban Szalvát már le is fejezte a tűzkerék, és feje a fülbevalókkal és a sisak maradékával a földre zuhant. Ekkor Szalva katonái velőtrázó jajgatásba és siránkozásba kezdtek. Most feltűntek a félistenek repülő járműveiken, és különböző mennyei bolygókról származó virágesőt hullattak a csatamezőre. Valamivel később Krisna felkereste a Szútala bolygót, és az ottani uralkodó „a boldogság óceánjában merült el”. Kísérteties. Sugárfegyvereket, illúziófegyvereket, rakétasemlegesítő rakétákat és éghajlati változást előidéző fegyvereket írnak le, és világűrben használatos szerkezeteket, melyek a legrövidebb időn belül változtatják meg pozíciójukat. Ilyen szövegek olvasása után teszem fel magamnak a kérdést, hogy voltaképpen milyen újdonságot találnak ki science-fiction íróink. Kivédhetetlenül fel kell hogy bukkanjon az ilyen fegyverrendszerek maradványaival kapcsolatos kérdés. Ha az indiai szövegekben leírt harcok közül néhány lezajlott, akkor hol vannak a maradványok? Hol vannak a lezuhant világűrvárosok részei, hol vannak a védők megmaradt bunkerei, hol vannak a sugárágyúk maradványai, melyek hihetetlen erejű világító nyilakat lőttek ki a világűrbe? Ellenkérdés: Hol vannak a maradványai az ezernyi második világháborús páncélosnak és repülőgépnek? Még nincs hatvan éve, hogy véget ért a háború, és a múzeumokon kívül alig lehet valahol ilyeneket találni. Az ősi Indiában a csaták évezredekkel ezelőtt zajlottak le – hogy pontosan mikor, azt senki sem tudja. Ráadásul impozánsan leírják, hogyan romboltak porig egész országokat, hogyan vetettek be még sugárfegyvereket is, és hogyan zuhantak szétrobbant világűrvárosok az óceánba. Ki az, aki ilyen körülmények között sikeresen akar nyomok után kutatni? És ha egyszer ténylegesen találnak megmagyarázhatatlan objektumokat – ismerek egynéhányat –, akkor a fontoskodók méltóságteljesen a titokzatoskodás fátyla mögé rejtik őket. Mégis meg vagyok győződve arról, hogy nagyon rövid időn belül világűrháborúk nyomait fogjuk felfedezni. A Holdon, az aszteroidövben és a Marson biztosan. De ha keressük, a Földön is. Ez a keresés már megkezdődött – sikeresen. A fent elmondott történetben Dváraka városról volt szó, amelyet a gonosz Szalva a levegőből megtámadott. Ugyanez a történet kis változtatással a Mahábháratában is előfordul (a Sabha Parva, a Bhíshma Parva és a Mausala Parva fejezetben). Mindig Dváraka város elpusztításáról van szó. Létezett ez a hely? Az indiai régészek 50 év óta ugyanezt a kérdést teszik fel maguknak – és megtalálták. Ahogyan Heinrich Schliemann hitt Homérosz történeteiben, ugyanúgy az indiai tudósok is hittek a Mahábhárata beszámolóiban. Ez jól használható utalásokat tartalmaz Dváraka geográfiai helyzetére vonatkozóan, és ezek 30 évig tartó aprómunka után elvezettek a célhoz. A leírt város egykor a (mai) Kutch-öbölben feküdt (Bombay és Karacsi között, pontos pozíciói: 22. szélességi fok, 14. perc keletre, 68. hosszúsági fok, 58. perc északra). Akár Trójában (mai Törökország), a régészek Dvárakában is összesen nyolc, egymás fölött elhelyezkedő réteget találtak a mai városkáig bezárólag, mely a 16. században az ősi romok fölött jött létre. Apály idején falak vezettek a vízbe, ami arra bírta a szakembereket, hogy víz alatti régészet útján kutassanak. Először víz alatti kamerákat vetettek be, aztán megkezdődtek a magnetométeres mérések, következett a víz alatti fémdetektorok bevetése, és végül a búvárok. Miközben a nyugati médiák az Alexandriánál a Földközi-tengerben talált víz alatti leletekről számoltak be, az indiaiak rábukkantak – távol minden médiahírveréstől – a Mahábháratában leírt Dváraka városra. A fényképezőgépek objektívjei először mesterségesen megmunkált sziklatömböket vettek fel, „amelyek méretéből következően a természetes szállítás minden lehetősége kizárt” [109], így például víz alatti áramlatok és árapályok útján történő szállítások. Aztán egymással derékszöget alkotó falak, utcák és egy „fejlett civilizáció” egykori épületeinek, templomainak és palotáinak körvonalai, a Dvárakáról szóló
tudományos beszámoló szerint. [109] Végül szilícium és magnézium alkotóelemű vasat tartalmazó szegek tűntek fel. „Nincs kétség aziránt, hogy a dvárakai tengerágyban még több fémötvözet is hever.” Ezt a fémdetektorok jelzései alapján feltételezik. A leletekről, melyek a parttól több száz méter távolságra találhatóak, írott tudományos beszámoló ezekkel a szavakkal zárul: „A Mahábháratában Dváraka városra történő utalások nem voltak se túlzások, se mítoszok. A szó legigazabb értelmében valóságosak voltak.” Indiai geológusok, akik a dvárakai víz alatti romokon végzett vizsgálatokban közreműködtek, olyan falmaradványokra akadtak, melyek kőzetüvegesedés nyomait mutatták. A kő csak magas hőmérsékleten olvad. Ilyen megüvegesedett kőzet nemcsak Dvárakában, hanem máshol is van, de ennek okaira mindmáig nincs értelmes magyarázat. Egy geológus, Patrick Clayton, aki akkor az egyiptomi kormány megbízásából tevékenykedett, már 1932-ben talált a „Nagy Homoktenger” (Szaad-fennsík, Egyiptom legdélnyugatibb csücskétől északra) dűnéiben rejtélyes, zölden csillogó megüvegesedéseket a homokban. Az angol tudományos magazin, a New Scientist 1999 júliusában a Líbiai-sivatagban lévő homokmegüvegesedésekről számolt be. [110] Ott azonban nem léteznek vulkánok, amelyeket a jelenség okaként fel lehetne hozni. A beduinok ősidők óta ebből a „sivatagi üvegből” készítik késeiket és baltáikat. Eddig több mint 1000 tonna ilyen sivatagi üveget lokalizáltak – anélkül, hogy meggyőző magyarázat lenne keletkezésére. Már a 19. században kísértettek a sajtóban jelentések megmagyarázhatatlan megüvegesedésekről. 1881-ben az American Journal of Science megüvegesedett gránittömbökről számolt be [111], melyeket elszórtan a francia Châteauvieux és Puy de Gaude helységek (északi tengerpart) váraiban találtak. David Hatcher Childres, amerikai író legújabb könyvében [112] 22 helyre hivatkozik Földünkön, ahol megmagyarázhatatlan homok-és kőzetüvegesedést lehet megcsodálni. Én a magam részéről a perui város, Cuzco fölött ismerek néhány helyet, ahol üvegesedés található. A rejtélyt soha nem oldották meg, hanem mindig csak félretették. És most? Ez a kezdete a modern műszerekkel történő keresésnek. Évtizedek óta ismeretes, hogy a Jodhpur körüli vidéken (India, Radzsasztán állam) a rákos megbetegedések aránya jóval magasabb, mint az indiai átlag. A környékbeli madarakon természetellenes mutációkat figyeltek meg. Csak 1999-ben támadt a tudósoknak az az önmagában véve abszurd ötlete, hogy radioaktivitást mérő detektorokat vessenek be, habár a környéken közel s távol nem volt sem atomerőmű, se atomfegyver-kísérletek nem történtek soha. A Geiger-számlálók váratlan eredményt mutattak ki. A homok és a kőzetek alatti hamurétegek tisztán mérhető, fokozott radioaktivitást mutattak. Honnan származik ez? A Trud című orosz újság 2000. június 24-én beszámolt Ernest Muldasev professzor expedíciójáról, aki a Tibet és Nepál közötti határvidéken tartózkodott. Itt állítólag tibeti szerzetesek egy olyan város romjairól szolgáltak híradással, melyet az istenek építettek. Ez a helység állítólag a Kaila szent hegyén van. Csak fenntartással adom tovább a hírt, mert nem tudtam ellenőrizni. Talán egyszer útra kel majd egy expedíció annak a hegyvidéknek irányába, ahol – legalább ezt megerősíthetem – csodás tradíciók élnek az istenekről, akik sok évezreddel ezelőtt az embereket tanították. Hová vezet az utunk? Az emberiség távoli múltjába. Egy olyan őskorba, melyet nem akarunk elismerni, mert a szentként tisztelt evolúció elvakította szemünket és értelmünket. Bár az utóbbi évtizedekben a kínai régészetben tapasztalható néhány előrelépés, Kína őstörténete továbbra is egyetlen nagy titok marad. Az a kevés azonban, amire rájöttek, napnál világosabban azokra a misztikus „őscsászárokra” utal, akik egykor repülő sárkányokon szálltak le az égből. A Közép birodalmának uralkodói és papjai évezredeken át az egyetlen és legfejlettebb földi civilizáció képviselőinek tekintették magukat, mert véleményük szerint tanaikat, technológiáikat és csillagászati ismereteiket eredetileg közvetlenül az istenektől kapták. A kínai kolostorokban fennmaradt híradások „Szan Huang”-ról, a „három fennköltről”
és „Vu Ti”-ről, az „öt őscsászárról” mesélnek. Ezek az alakok történetileg értelmezhetetlenek. A történetírás csak Jüvel kezdődik, mert vele indult el az öröklés útján történő trónutódlás Kínában. Jü állítólag valamikor a Kr. e. 21. és 16. század között működött. Természetesen isteni lénynek tekintették, és ez még hosszú ideig Jü utódaira is érvényes volt. A kínaiak még ezer évvel később is isteni lénynek tekintették uralkodójukat, „a nagy Jüt” (Csou-kor, a Kr. e. 11. századtól Kr.e. 771-ig), aki az országot árvizek közül emelte ki. Hosszú idővel a nagy Jü előtt létezett a Hszia- és a Sang-dinasztia, amelyeket a régészek mindig misztikusként és nem valódiként osztályoztak, amíg hirtelen úgynevezett jóscsontokon meg nem tudták fejteni 23 uralkodó nevét, akik egyértelműen a Sang-dinasztiához tartoztak. A Hsziao-tuj melletti (Honan tartomány északi részén) föld alatti létesítményekben összesen 100 000 írott csont került elő. Eredetileg azonban jóval többnek kellett lennie, mivel a helybéli lakosok a csontokat évszázadok óta gyógyszerként porrá őrölve használták fel. Könyvtár csontokból. Jelenleg éppen egyharmada olvasható, mivel a csontokon található vésetek egy 3000 jeles ábécét fognak át. Már akkor! A Kr. e. 11. században a Sang-dinasztia utolsó uralkodóját legyőzték a Csouk, és az ember azt hihetné, hogy ezáltal megszűnik a mennyei uralkodót övező kultusz. Tévedés, ekkor kezdődött csak igazán. A Csou-uralkodók a mennyei felhatalmazás „Tien-ming” szabályai szerint éltek. Az ég, kínaiul „Tien”, szilárdan meggyökerezett a papok és uralkodók fejében. Minden uralkodót „Tien-ce”-nek, az Ég fiának neveztek. Azok az uralkodók, akik nem a „Tien-ming” szellemében éltek és uralkodtak, nem lehettek az Ég valódi fiai, és ezért detronizálták vagy megölték őket. Csodálkozhatunk-e, hogy a kezdetektől fogva (senki sem tudja, meddig terjed ez) minden kínai uralkodónak bizonyos szertartásokat kellett végeznie egy „mennyei oltáron”, és az ősi istenekkel kellett beszélnie? Az uralkodókat a földiek és a mennyei hatalmak közötti összekötő láncszemnek tekintették, ők maguk kivétel nélkül „az Ég fiainak” tartották magukat. Ma még kettőt ismerünk ezek közül az „mennyei oltárok” közül, egyet Pekingben és egyet, amit csak röviddel ezelőtt ástak ki, Hszian városában. Ez a „mennyei oltár” egy kerek alakzat, mely négy, egymás fölött elhelyezkedő és egy ötödik, központi emelvényből áll. Ezeknek az emelvényeknek mindegyike kerek egy méterrel van magasabban, mint az alatta lévő. Keresztirányú falak segítségével, melyek föntről lefelé vezetnek, az emelvények 12 fokra oszlanak, mert a 12-és szám a régi kínai csillagászok számára az ég 12 részre történő felosztását jelentette. És mi köze mindennek Indiához, Közép-Amerikához vagy a higanymeghajtású vimánákhoz? A perui inka uralkodók és magától értetődően, még csak amúgy igazából elődeik, szintén „az Ég fiainak”, „a Nap fiainak” (ahogyan a japán, a perzsa és az etióp császári ház is) tekintették magukat. Az „Ég fiai” Peruban is egy „mennyei oltáron” vitték véghez szertartásaikat és párbeszédeiket az isteni elődökkel. Egyike ezen oltároknak a perui város, Cuzco felett helyezkedik el, meglehetős pontossággal a Sacsayhuaman-erődítmény rejtélyes romjai fölött. Ugyanolyan a felépítése, mint a kínai „mennyei oltároké”. Köztük van azonban a fél földgömb! Ki kitől mit vett át, vagy ki kit befolyásolt? Bármikor régészeti, etnológiai vagy vallásfilozófiai könyveket tanulmányozok – és ez a munkám miatt minden héten megtörténik –, soha nem tudok megszabadulni attól az érzéstől, hogy sötétben tapogatózom, mivel ezekben a művekben soha semmi alapvetően új nem tűnik fel. Ez egy borzasztóan unalmas irodalom, melyet azonos gondolkodású emberek írnak azonos gondolkodásúak számára. Olyan egységesen viselkednek mindnyájan, mintha öntudatlan állapotban lévő emberek ütemre rángatóznának. Nem csodálkozhatom ezen, hiszen tudom, hogyan működik a rendszer. A megtanult tudományágon kívül álló összefüggéseket nem vázolják fel – hiszen nem ismerik őket.
Én azt állítom, hogy az óind hagyományokban leírt fegyverek közül legalább néhány ténylegesen létezett és bevetették őket, éppúgy, mint a vimánákat és a világűrvárosokat is. Ez azonban nem lehet egyedül csak az én és kis számú fegyvertársam dolga, hogy bizonyítékot szolgáltassunk ezekre az állításokra. Sem én, sem kollégáim nem rendelkezünk olyan intézménnyel, mely anyagilag abban a helyzetben lenne, hogy meghatározott szakembereket ellásson az ahhoz szükséges eszközökkel, hogy különleges kérdéseket tisztázhassanak. A víz alatti régészet nagyon sokba kerül, a levegőből végzett régészeti kutatás nem kevésbé. A Synthetic Aperture Radar (SAR) segítségével időközben már lehetséges nagy felbontású képen kiértékelve olyan romokat lokalizálni, melyek 25 méter mélyen vannak a földben. Ennek folyamán kereken 3000 méter magasból p sávú mikrohullámokat sugároznak. Ezeknek 380 és 450 MHz közötti a frekvenciaterjedelmük. A mikrohullámok mélyen behatolnak a talajba, és visszatükröződnek. Mindössze 30 centiméter nagyságú objektumokat is láthatóvá lehet tenni a SAR-rendszerrel. A régészeti szondázás ezen fajtája azonban nagyon drága. India nem engedheti meg magának. És végül a leleteknek utána kellene járni, és analizálni kellene őket. Ha ilyen technikát vetnének be Dváraka ősi városának kutatásánál, akkor bizonyára nemsokára egykori fegyverek, ahogyan a Mahábháratában említik őket, nyomaira akadnánk. Mit lehet tenni? Csak a kölcsönös összefüggésekre tudok utalni, és a tudósokat arra kérni, hogy lépjenek végre valamit, ebbe vagy abba az irányba. Mert ha a világűrben háborúk voltak, azok nyomainak még ma is fellelhetőknek kellene lenniük: valahol a földön, mély homok- és földrétegek alatt eltemetve, vagy talán valahol az óceánokban, korallhegyekkel benőve. Nem hiányoznak a technikai eszközök ahhoz, hogy az ilyen irányú kutatások területén megtegyük az első lépéseket. A részletekbe menő munkát el lehetne később kezdeni, éppen elég pontos ötletet tudok adni a földrajzi térségek kiválasztásához. Ilyet a Holdhoz nem tudok adni, a Marshoz még kevésbé, bár a világűrszondák mérési eredményeivel már ott is sok minden eddig ismeretlen dolog világossá vált. Már 1976. július 31-én különleges képződményeket fényképeztek az amerikai Mars-szondák (Viking-projekt), amelyek elméletek és spekulációk kiindulópontjaivá váltak. [113] A Mars Cydonia-régiójában látható volt egy arc (Viking-felvétel 35A72), továbbá derékszögű struktúrák, mintha mesterséges falak lettek volna (Viking-felvétel 86A10), és piramisalakok a Mars felületén (Mariner–9-felvétel sz. 4205–78, és még pontosabbak a Viking-felvételek: 35A72, 70A13 és 70A11). Természetesen ezeket a különleges formációkat a természet számlájára írták. A NASA húsz évvel későbbi Mars-felvételei már nem mutattak semmiféle arcot. A rejtélyt ad acta tették. Véleményem szerint túl korán. Habár a legutolsó felvételeken a Mars-arc nem volt rajta, ugyanazon a helyen, ahol az arc egykor található volt, felfedeztek egy hatalmas kőből való ellipszist. A falhoz hasonló derékszögű formák még mindig ott vannak, és a piramis háromszögformája is. Eközben az első szerves nyomok is feltűntek a Mars-kőzetben, és a NASA bejelentette, hogy a Mars felszíne alatt víznek is kell lenni, ha jég formájában is. [114] Ez a Marson történt egykori aktivitásokra utal. Még mindig nyitva maradt a régi kérdés, hogy mi nincs rendben a két Mars-holddal. Ezeket Phobosznak és Deimosznak hívják (Félelem és Rémület). Mielőtt 1877-ben az amerikai asztronómus, Asaph Hall a holdakat felfedezte, azok már ismertek voltak. Johann Kepler már 1610-ben feltételezte, hogy a Marsot két bolygó kíséri. Mindenesetre meghökkentő Jonathan Swift leírása 1726-ban, a Gulliver utazásainak harmadik részében (Utazás Laputába stb.): ebben nemcsak megemlíti a két holdat, hanem ismeri mindkettő méreteit és pályáját is. A harmadik fejezetben így olvasható: A laputai csillagászok „életük java részét az égitestek állandó megfigyelésének szentelik, ebben nagy segítségükre vannak teleszkópjaik, melyek tökéletességben messze felülmúlják a mieinket. […] Ez természetesen oly nagy előny, hogy nem is csodálatos, ha csillagászati felfedezésekben mérhetetlenül gazdagabbak, mint az európai obszervatóriumok. Az
állócsillagok hivatalos katalógusában már a tízezrediknél tartanak – pedig a hazai jegyzékek ennek alig egyharmadát tartalmazzák csupán. Legutóbb a Mars körül két apró mellékbolygót fedeztek fel, a belső csillag a főbolygó középpontjától három, a külső viszont öt átmérőnyi távolságban futja ellipszisét; az első tíz, a második huszonegy és fél óra alatt végez pályájával. Ha tehát keringési idejüket négyzetre emeljük, az arányskála feltűnően közeledni fog a Marsközépponttól vett távolságuk köbéhez…” (Szentkuthy Miklós fordítása) Hogyan tudta Jonathan Swift ezeket a holdakat leírni, jóllehet csak 150 évvel később fedezték fel őket? Valóban, ezek a kis holdak naprendszerünk legkisebb és legkülönösebb égitestei: majdnem kör alakú pályán keringenek a Mars egyenlítője felett. A Phobosz és a Deimosz naprendszerünk eddig ismert holdjai közül az egyetlenek, amelyek a bolygójuk körül gyorsabban keringenek, mint ahogyan az maga forog. Figyelembe véve a Mars forgását, Phobosz egy Mars-nap alatt kétszer kerüli meg a bolygót, míg Deimosz csak alig gyorsabban kering a Mars körül, mint ahogyan az a saját tengelye körül forog. Phobosz keringési pályájának sajátosságai semmilyen kapcsolatban nincsenek látszólagos tömegével. Természetesen a Mars-holdaknál is ugyanazt a keletkezési módot feltételezik, mint a többi bolygó körüli holdaknál. A világűrből származó törmelékekről van szó, amelyeket a Mars befogott. De ez a meggondolás sántít. Mindkét Mars-hold majdnem ugyanazon a síkon kering ugyanis a Mars egyenlítője felett. Egy törmelék ezt véletlenül megteheti, de kettőnél már ez erőszakolt véletlen lenne. Időközben különböző műholdak ezeket a Mars-holdakat megcélozták, és jó felvételeket továbbítottak róluk a Földre. Krumpli alakú rögöknek látszanak különböző becsapódási kráterekkel. Kétszer meg is próbálták a Mars-holdakat viszonylag alacsony magasságban átrepülni. Egy műhold sem érte el célját. Földi szondáink „megvakultak”, mielőtt felvételeiket a Földre továbbíthatták volna. A Mars-holdak problémája azokkal a felvételekkel, melyeket a korábbi műholdak a Földre küldtek, nem került le a napirendről. Bár most már van „krumplink kráterekkel”, de ezeknek a parányi égitesteknek a belső életéről éppen olyan keveset tudunk, mint különös keringési pályájukról. És a kráterek kérdését – melyekkel naprendszerünk minden holdja és bolygója tele van szórva – sem oldották meg soha megnyugtató módon. Természetesen állandóan csapódnak be a világűrből meteordarabok azoknak a bolygóknak a felületére, amelyeknek nincs védő légkörük, amelyben legalábbis a kisebb darabok elizzanának. De miért ilyen sok? És miért olyan pirinyókra is, mint a Phobosz és a Deimosz? Nos, Isten tudja, miért, hiszen egyiknek sincs olyan vonzóereje, mint a nagy bolygóknak. Az ember nem tud megszabadulni az elképzeléstől, hogy valamikor egy hihetetlen aszteroid-pergőtűz zúdult naprendszerünkre. Honnan? Mi okozta mindezt? Az, hogy a Mars és a Jupiter között – a kisplanéták övezetében – különböző nagyságú bolygóközi töredékek százezrei gyűltek össze, ismeretes. Ennek az okát senki nem ismeri. Csillagok háborúja? Itt is érvényes, hogy az emberiségnek meglenne a technikai eszköze, hogy ezeknek a rejtélyeknek utánajárjon – de nem teszi. Vajon miért? Mert „a rendszer” nevetségesnek tartja, hogy anyagi eszközöket ilyen jellegű kutatásra rendelkezésre bocsásson. Nincs másképp ez a csak 384 000 km távolságban lévő Holddal sem. Ott NASA-szondák „ismeretlen tektonikus rendellenességeket” fényképeztek. Ezek közül egy a Mare Crisium területén egy bizonyosfajta hídra emlékeztetett. A végtelenül szorgalmas Luc Bürgin – időközben főszerkesztője egy bázeli újságnak – tudósított erről. [115] Egy másik jelenség, amely a Földről egy tisztességes teleszkóppal megfigyelhető, a Mare Vaporum területén fekszik (csillagászok számára: 16,5° észak és 4–6° kelet). A Hold sziklatörmelékei között egy leszállópályához hasonlatos vonal húzódik, ami, úgy tűnik, hogy sziklarészeket szel át, és mindkét végén egy egyenes vonallal és két jobb kanyarral fejeződik be. Ilyen vonalakat a természet nem szokott produkálni. Semmiképpen sem, főleg harminc kilométer hosszúságban nem. Valamit eddig kifelejtettünk, mivel ezt nem is akarjuk pontosabban tudni. Ez változni
fog, mivel az ember be fog rendezkedni a Holdon, később pedig a Marson is. Ez olyan biztos, mint az imádság végén az ámen. Ezért fordulok az értelemhez, és küzdők a feszültségek feloldásáért: kutassuk fel a rejtélyeket, és hagyjátok abba a gyerekes titkolózást. Időmeghatározásokat végezni a Holdon vagy a Marson, kizárólag fényképfelvételek alapján, meglehetősen kalandosnak tartom. Természetesen tudják a geológusok a Föld sziklarétegeiről, hogy körülbelül hány millió évig tartott, amíg bizonyos formációk jelenlegi struktúrájukat felvették, és természetesen a földi ismereteket más bolygókra is át lehet vinni. Mindez azonban nem elég ahhoz, hogy a Mars felületén lévő falhoz hasonló derékszögű formák életkorát ebből a távolságból meg tudjuk határozni, mivel a környező sziklák lehetnek sok millió évesek, de a mesterségesen megmunkált dolgok nem. Ez olyan, mintha a Marsról a Föld felületét fényképeznénk, és egy völgyben valami falféleséget fedeznénk fel. Geológusok biztosan megállapítanák, hogy mikor képződött a völgy, és nem értenék, hogy a fal a valóságban egy duzzasztógát, vagy az volt. A következtetéseket túl elhamarkodottan vonják le. Ami a Holdat és a Marsot illeti, ezekről csak akkor lesznek megbízható adataink, ha ott egy ember vagy egy robot megjelenik. Bár az ember megbízhatóbb, mint a robot, mivel az ember tud kombinálni és részleteket is észrevesz, ami a robotprogramban nem szerepel. A legkülönbözőbb időszámítási módszerek vannak a világon, mindnek megvan a maga gyenge oldala. És az ősi szövegek eredetét akkor sem lehet datálni, ha a legrégibb kéziratot is felhajtottuk. Miért nem? Mert nem tudjuk, milyen idős volt a történet, mikor egy írnok első ízben rögzítette írásban. Indiai csillagászok megkísérelték a csillagászati jellegű említések alapján a Mahábhárata keletkezési dátumát rekonstruálni. Kr. e. 6000 és 3000 között minden lehetséges. [116] Talán több is. Egy másik probléma az eltérő naptárok különböző időszámításaiból következik. Korábban már utaltam rá, hogy a maja naptár – a miénkre átszámítva – Kr. e. 3114. augusztus 11-én kezdődött. [103] Miért? Mert ezen a napon „szálltak le az istenek a csillagútról. Az ég csillagainak mágikus nyelvén beszéltek.” [117] Ez ötezer évvel ezelőtt egy olyan korban történt, amiről semmit sem tudunk. Ez azonban nem akadályoz meg minket abban, hogy úgy tegyünk, mintha ott lettünk volna. 2000. március 21-én az ajmara indiánok a tiahuanacói romok között (Bolívia) naptáruk kezdőpontját ünnepelték meg. Ez pontosan 5008 éve volt. Az indiaiak hivatalosan a nyugati naptárt használják, de vallási szokásaikban húsz különböző naptár fordul elő, mindegyik más, a távoli múltba visszanyúló kezdőponttal. A régi egyiptomiakra egy Szíriusz-naptárat fogtak rá, amely sohasem létezett, és a zsidó világvallás a világ teremtésétől datálja naptárát. Ez Kr. e. 3761. október 7-én volt. Nos, a zsidó hagyomány szerint Isten számára 1000 év egy nap. Ha tehát a zsidó naptár hetedik évezrede kezdetét veszi, akkor Isten számára a hetedik nap kezdődik meg, és ez a sabbat. A zsidók elképzelése szerint ekkor kell visszatérnie a Messiásnak. Azt, hogy minden népcsoport – akár kihalt, akár nem – ismeri egy üdvözítő visszatérésének eszméjét, már korábban tárgyaltam. [39] Ebből nem tanultunk semmit. Hogy is fogalmazta meg a szellemes gúnyolódó, a természettudós dr. Erwin Chargaff professzor? „Az egyetlen, amit meg lehet tanulni a történelemből, az, hogy semmit nem tanulunk belőle – de ezt rögtön több ezer oldalon.” [118] Az emberiség múltjára vonatkozó felismeréseink nyomorúságosak. Korábbi évszázadokban a politikusok és a vallások könyvégetéseket rendeztek, mert csak egy igazság lehetett érvényben. Ilyen megsemmisítő akciók ma nincsenek – ellenkezőleg: a bolygó tele van könyvekkel, és az interneten milliószámra köröznek üzenetek a világban. Használni semmit sem használ, mert az ember csak azt csippenti ki belőle, ami hasznára van. És ezt is csak egy mikroszkopikusan kis számú ember engedheti meg magának – kék bolygónk hatmilliárd lélekszámához viszonyítva. Quo vadis, homo sapiens? Az elmúlt években a francia csillagász, Chantal Jčgues-Wolkiewicz nagyon megdöbbentő
megállapítást tett, mely számos őskorral foglalkozó tudóst feldühített. Madame Jégues éveken keresztül tanulmányozta a sziklarajzokat, köztük a francia Dordogne-ban lévő lascaux-i barlangban találhatóakat is. A barlangrajzokat 17 000 évvel ezelőttre datálják. Logikus módon – az evolúciódogma nem hagy más lehetőséget – akkoriban csak primitív kőkori emberek létezhettek. Valóban, a sziklafestmények lovakat, szarvasokat, bikákat, fura vonalakat és pontokat ábrázolnak, mindegyik olyan színekkel készült, melyek a kőkorban rendelkezésre álltak. A régészet ezekben a sziklarajzokban soha nem látott semmi mást, mint az akkori vadászok arra irányuló szükségletét, hogy barlangjaikat szebbé tegyék. De a kidekorált barlangok közül a legszebbek nem azokon a helyeken találhatók, ahol a kőkori vadászok letelepedtek, hanem több kilométer távolságban, és mindig nehezen megközelíthető helyeken. Ebből arra következtettek az őskortudósok, hogy a barlangok gyülekezési helyként szolgáltak, ahol bizonyos szertartásokat végeztek. Feltehetően a szellemek és a sámánok számára fenntartott helyek, akik amúgy is minden esztelenségért felelősek. A kőkori emberek tehát egy őskori szentélyt csináltak – kőkori templomot. Madame Jčgues egészen más összefüggésekre bukkant. Csillagászként olyan dolgok tűntek fel neki, ami a régészeknek semmiképpen nem juthatott volna eszébe. A sziklaképek a valóságban csillagokat és egész csillagképeket mutatnak, melyekről mindig úgy gondoltuk, hogy a babilóniaiak és káldok – sokkal később – fedezték fel őket. Felbukkant a Skorpió, a Kos, a Bika és a Bak csillagképe stb. Mindez nem lehetett véletlen, mivel Madame Jčgues felismeréseit a csillagászat és a barlangok helyzete évről évre megerősíti. A nyári napforduló idején a barlang bejáratán keresztül a lemenő nap sugarai minden évben pontosan a bikacsarnok festményeire esnek. Madame Jčgues: „Ezt a helyet nem véletlenül választották. A festmények egy fantasztikus színjáték részeként keletkeztek, mely akkor zajlik le, ha a Nap az egész bikacsarnokot bevilágítja.” [119] A csillagász először elkészítette a csillagos ég térképét abban a formában, ahogyan 17 000 évvel ezelőtt a szemlélőnek megmutatkozott. Aztán az állatfigurák minden pontját és vonalát pontosan lemérte, és a kapott eredményeket összehasonlította egy számítógépes programmal, mely a 17 000 évvel ezelőtti csillagos eget tartalmazta. Tökéletesen megfeleltek egymásnak. Erről Gerald Jasniewicz csillagász (Franciaország, montpellier-i egyetem), aki Madame Jčgues adatait ellenőrizte: „Számos részlet minden kétségen kívül áll. A barlang napfordulónak megfelelő tájolása, a bak, a skorpió és a bika elhelyezése a csarnokban megfelel az akkori csillagos égnek.” [119] Mi a véleménye erről az őstörténet-tudománynak? „Színtiszta spekuláció”, mondja dr. Harald Floss a tübingeni egyetemről. Nincs új a nap alatt. Aminek nem szabad léteznie, az nincs is. A kőkori csillagászok nem illenek a boldogító evolúció sémájába. A barlangi emberek legyenek primitívek, vadászhatnak nagyvadakra, tisztogathatják az állatbőröket, kereshetnek bogyókat, és farigcsálhatnak lándzsákat, lehetnek őskoriak, és felkenhetnek egyszerű sziklafestményeket barlangjaik falára, de nem szabad elvontan gondolkozniuk és legkevésbé pontos csillagászoknak lenniük. Végül is 17 000 évvel ezelőtt bőségesen esett az eső, és az eget nem lehetett egész évben megfigyelni, hogyan csillagászkodhattak volna hát a kőkoriak? Ráadásul a kis állatbőrös butusoknak idejük se lett volna erre. Mamutokra kellett vadászniuk, medvék ellen védekezniük, meg kellett védeniük családjukat, és tüzet kellett rakniuk. Magas szintű csillagászatra nem maradt idő. Mi lenne, ha megpróbálnánk máshogy? Tegyük fel, hogy a Mahábháratában elmesélt csaták, az istenek világűrfegyvereivel egyetemben (Radioaktivitás! Megüvegesedett homok és kőzet!) megtörténtek, és visszavetették ennek az iszonyú kornak a túlélőit a kőkorba. Semmijük sem maradt. Se könyvtár, se fémeszközök, se díszkertek, se swimming pool, de még anyagok vagy íróeszköz se, még a túléléshez legszükségesebb dolgokat is újra kellett előállítani. Az istenek
fegyverei alapos munkát végeztek. Ez nem valami abszurd jelenség, a filozófus Platónnál ismételten olvasható. [4] A katasztrófa ellenére a túlélőknek maradt valamijük: a tudásuk. Ezt szóban adták tovább a következő generációnak, és a rendelkezésükre álló eszközökkel megpróbálták ábrázolni, ami számukra fontosnak tűnt: az istenek hazáját, az égbolton található helyeket. Manapság senki, aki ismeri az anyagot, nem vitathatja, hogy minden kőkori törzs jószerivel őrültje volt az asztrológiának. Csak a Morbihan-öböl (Franciaország, Bretagne) területén az összesen 156 dolomitból 135 van a nyári vagy a téli napforduló szerint betájolva. [120] Az angliai Stonehenge hatalmas csillagvizsgálónak bizonyult, melynek segítségével csillagászati előrejelzések egész sorát lehetett elkészíteni. Az őskori építőmesterek sok olyan csillagnak, mint a Capella, a Castor, Pollux, Vega, Antares, Atair vagy a Deneb, szemmel tartották a pályáját. [121] Némi késéssel még a német csillagászok is rájöttek, hogy a stonehenge-i kőkoriak minden nap- és holdfogyatkozást képesek voltak előre jelezni. [122] És – ha hiszünk a hivatalos datálásnak (melyben nekem jó okom van kételkedni) – a mi állatbőrös kőkori testvéreink jóval Stonehenge előtt (5143 évvel ezelőtt) építették fel gigantikus mesterremeküket, az írországi Newgrange-et. Csillagok szerint tájolva, hogyan máshogy? [123, 124] Csakhogy: miért voltak a fáról éppen leereszkedett kőkori emberek ennyire csillagászatmániások, erről viták folynak az okosok között. Minden olyan furcsaság, amit érintek, létezik. A velük kapcsolatos részletek a nyilvánosság számára hozzáférhetők, akár könyvekben, az interneten vagy a szakfolyóiratokban. Csak a konzekvenciákat nem vonják le. Ellustult az emberi társadalom? Ellanyhult a kíváncsiságra ösztönző belső kényszer? Egyszerűen telítődtünk az információkkal? Szívesebben ülünk a tévé vagy a számítógép képernyője előtt, mintsem hogy a szabadban kószálnánk? Mit segít az elektronika korában a tudás megsokszorozódása, ha semmit nem kezdünk vele? A nyugati országokban az ifjúság internetezés közben a klaviatúrát babrálja, a színes képernyők képeket és adatokat köpködnek a retinára, amiket rögtön el is felejtenek. „Átszörfözünk” az információk felett, de nem merülünk le közéjük. Tíz évvel ezelőtt hírt adtam egy 5000 éves szerszámgyárról, ami a Maastricht és Aachen közötti holland helységtől, Rijckholttól nem messze létezett, de nem illik bele a kőkori emberekről alkotott képünkbe. Amikor 1998 nyarán felkerestem ezt a helyet, csak annyit tudtam meg, hogy az illetékes tudományág nem érdeklődött az őskori kovakőbánya iránt. Háttérbe szorították és elfeledték. A televízió, ami minden bugyuta demonstrációnál jelen van, soha nem vette magának a fáradságot ezzel az izgalmas rejtéllyel kapcsolatban, és a szakemberek legjobb esetben a Woodstock-időkből megmaradt szakállukat húzgálják – és nem tudnak semmit. Számomra rejtélyes, hogy mit olvasnak. Miről volt szó? íme, egy rövid összefoglaló arról, amit bővebben A kőkor teljesen más volt [120] című könyvemben írtam: A húszas években a rijckholti dominikánus kolostor szerzetesei aknákat fedeztek fel a földben, melyekből végül 1200 kovakő szekercét hoztak fel a felszínre. A Holland Geológiai Társaság idealistái a hetvenes években 66 bányaaknát kutattak fel, de még további néhány ezret feltételeznek. A tárnák számából és méretéből kiszámítható, hogy a kőkorban kereken 41 250 köbméter kovakövet bányásztak ki. Ebből 153 millió szekercét lehetett előállítani! A tárnákban 15 000 szerszámot lokalizáltak, és szerény becslések szerint még körülbelül 2,5 millió ilyen kőkori szerszámnak kell a földben lennie. Ha feltesszük, hogy a bányát 500 évig használták, mindennap 1500 szekercét kellett előállítaniuk. És mindez megközelítőleg 5160 éve. Nos, közismert, hogy a kőkori vadászok a kovakövet minden lehetséges dologra felhasználták. A kovakövet a krétakor mészkőrétegeiben találjuk meg. A természetben akkor
kerül felszínre kovakő, ha a mészkőréteg lemállik róla. Ez a mállás azonban nagyon ritkán történik a felszínen, Rijckholtban pedig egyáltalán nem így történt. Ki látta el egyáltalában a kőkoriakat, akik nem voltak szakszervezetekbe tömörülve, olyan utasításokkal, hogy a föld mélyében, homok, kavics és mészréteg alatt kovakő van? Ki szervezte meg a tárnaépítést? Annak érdekében, hogy egy köbméter (nevetséges mennyiség) mészkövet eltávolítsanak, körülbelül hét kőbalta ment tönkre. Ki „adta el” az anyagot ilyen hatalmas mennyiségben? Hová került a termék? Milyen utakon? Milyen főnök szervezte meg az egészet? Van valami rejtett dolog a környéken, amihez kovakő szekercék ezreire volt szükség? Napi legkevesebb 1500 szekerce végül is nem semmi. Nem ismerem a válaszokat, de a szakmának érdeklődnie kellene eziránt. Mindegy neki. Az internet által elkényeztetett fiatal régészek nem utaznak az ásás kedvéért. A kőkori bánya, mindazzal, ami hozzá tartozik, nem illik bele azokba a kőkori emberekről alkotott elképzelésekbe, amelyeket az őskorral foglalkozó tudósok évtizedek óta belénk diktálnak. Így van ez a nyugati világban. De az ázsiaiban nem így van. Bár a tudományban ott is gyökeret eresztett az evolúció alapgondolata (az egyik dolog a másikból adódik), de itt egészen más időösszefüggésekben gondolkodnak, mint az uralkodó nyugaton. Ezek az összefüggések ráadásul a vallás részét képezik, ami miatt egy indiai tudós sem zavartatja magát a jugáktól (óriási időszakok). Lehet, hogy az ember evolúció útján vált majomból Homo sapiensszé, de valamilyen körülmények, például isteni fegyverekkel folytatott háborúk, újra visszavetették a kőkorba, és újra össze kellett szednie magát. Vagy az istenek genetikai beavatkozásai (az antik irodalom tele van mesterségesen nemzett emberekkel) lökést adtak az evolúciónak a jövő irányába. Az ázsiai világ teljesen más időösszefüggésekben gondolkodik, mert a vallási hagyományok a társadalom gondolkodásmódjának részét képezik. Ezek a hagyományok – még ha mindig újra és újra is – templomokban és szobrok formájában „kövültek meg”. Minden indiai templom azoknak az isteni hajlékoknak a másolata, melyek valamikor az égbolton köröztek. Kővé vált isteni járművek. Az Orissza állambeli Konárak-templom, mely időközben már rajta van a világ védett műemlékeinek UNESCO-listáján, évszázadokon keresztül partjelzőként szolgált azoknak a tengerészeknek, akik Kalkutta felé hajóztak. A pagoda hollófeketén nyúlt az égbe. Csak földet érve észlelték a hajósok, hogy a templom szerkezete egy hatalmas isteni járművet ábrázol, körülötte összesen 24 kerékkel. Az építmény természetesen a csillagok szerint van betájolva, és magától értetődően összefüggésben van a naptárral. A templom állítólag annak a járműnek a képmása, amellyel valaha Indra röpült az égbolton. De ez nem valami különleges dolog Indiában. Az összes templom isteni jármű, és minden templom tetején egy vimána trónol, azon kisebb repülő kasznik egyike, amelyekkel akkortájt kiválasztott emberek és az istenek köröztek a légben és a világűrben. Ők és/vagy utódaik éppúgy feltűnhettek a perui Nazca-sivatag fölött, és akármi volt is az oka, a mai Rijckholtban hatalmas mennyiségű kovakövet kapartattak ki a földből. Semmi sem akadályozta őket ebben. Az istenek és a félistenek hatalmasak voltak, és az átejtett ember mindent megtett értük. Használtak volna az istenek bizonyos fegyvereket? Kőfaragók és márványmívesek megpróbálták tehát ezeket a fegyvereket rekonstruálni. (Ami soha nem sikerülhetett nekik!) Erről tudományos tanulmányok vannak [125], amik nyugaton senkit sem érdekelnek. Az istenek és a kiválasztott emberek titkos tudással rendelkeztek, ez áll az óind szövegekben. Változott ebben valami? Amióta a 16. században Francis Bacon meghirdette, hogy a tudás hatalom, minden csoportosulás megkísérli titokban tartani tudását – amíg lehet. Titkosított üzenetek, titkos technológiák, insider tudás stb. nem csak a múltban létezett. Ma is van – jobban, mint valaha. „A titkos tudás hatalom.” [126] Az indiai szövegek éghajlatot megváltoztató fegyvereket említenek. Lehetetlen? Az amerikai hadsereg jelenleg egy ilyen fegyver után folytat kutatásokat. Hol? Gakona városkától (USA, Alaszka) északra. A projekt
neve HAARP (High Frequency Active Auroral Research Program). Ha egyszer teljesen kifejlesztik, a HAARP-pal szabályosan lyukakat lehet vágni az égboltba, és tudatosan meg lehet változtatni az éghajlatot. Nincs új az Isten által teremtett világban. Az indiai istenek állítólag egyes embereket és kisebb csoportokat szolgálóikká választottak, akiktől aztán királyi házak eredtek. Nem egyéb, mint a rasszizmus rejtett formája? Hogy is van ez a régi zsidókkal, akik választott népnek tekintették magukat? Ez még ma is érvényben van, és a zsidó hívők nagy családjából egyesek kiválasztottabbaknak tekintik magukat, mint a többiek. Talán azok is. A léviták ősi nemzetségéből származó zsidó főpapoknak, akiket különleges módon képeztek ki, és akik a frigyládának viselték gondját, az utóda a mai kohén. A világ zsidó férfilakosságának körülbelül öt százaléka tartozik közéjük és y kromoszómájuk bizonyos helyein valóban ugyanazok a ismertetőjelek vannak. Erről Jakob Kleinmann jeruzsálemi rabbi: „A gének megmutatják, hogy Isten megtartja ígéretét: Nem veszünk el.” [127] Semmi nem vész el, és a régi igazságok apránként napvilágra kerülnek. Már amennyire nyilvánosságra lehet őket hozni. Még rövid idővel ezelőtt is azt tanították a csillagászok, hogy Földünk egyedülálló helyet foglal el az univerzumban. Végső soron „a Föld nevű véletlen” szerencsének köszönhető, mivel a Föld ideális távolságban köröz a Nap körül: nincs túl meleg és nincs túl hideg. Csak így fejlődhet ki élet. Ez az elképzelés elintézettnek tekinthető. A brit csillagász, Sir Martin Rees, a cambridge-i King’s College professzora nyíltan beismerte: „Galaxisunkban a bolygórendszerek olyannyira mindennaposak, hogy a Földhöz hasonló bolygók valószínűleg milliószám fordulnak elő.” [128] Fogadni mernék, hogy legalább tíz év eltelik, amíg ez a meglátás bekerül a tankönyvekbe és negyven év, amíg a totalitárius vallási közösségek hívői is értesülhetnek róla. „Minden cenzúra végcélja az, hogy csak olyan könyveket engedélyezzen, amelyeket amúgy sem olvas senki.” (Giovanni Guareschi)
UTÓHANG Okos emberek butának színlelhetik magukat, fordítva nehezebb. (Kurt Tucholsky) Mióta könyveket írok, gúnyolódom az evolúción. Teszem ezt, bár pontosan tudom, hogy az élet minden formáját az evolúció törvényszerűsége szabályozza. Nem arról van szó, hogy az evolúció alapirányát megkérdőjelezem. De az evolúció nem egyenes vonalúan haladt, hanem bakugrásokkal két irányba. Egyrészt állandóan genetikai üzenetek folynak bele a „Föld rendszerébe”. Ezek kozmikus poron keresztül érkeznek hozzánk. Másrészt földönkívüliek tudatosan beleavatkoznak az emberi genomba. Pontosan úgy, mint ahogyan az emberiség hagyományaiban állítják, hogy az istenek az embert „saját képükre és hasonlatosságukra” teremtették. Genetikai anyagot az evolúciós fejlődésünkbe mesterségesen vittek be. Hogy én ezeket a gondolatokat már több mint 35 éve miért képviselem, nem akarom megismételni. Az antropológia évről évre ellentmondásos adatokat szolgáltat elődeinkről. Alig bukkant fel valahol egy koponya, a legújabb előember lett belőle. Állandó ide-oda táncolás. Alig szoktuk meg az „Out of Africa” elméletet, mi szerint a Homo sapiens első képviselője jó 100 000 évvel ezelőtt Afrikából elindult, hogy a Földet benépesítse, máris ismét kérdésessé válik ez az elmélet. „Minél többet tudunk, annál zavarosabb lesz a kép”, mondta az amerikai tudós, David Mann. [129] A zavarosság még fokozódni fog. 1973-ban sikerült az első vírusgént egy baktériumba bevinni. 1978-ban az emberi inzulingén szintetikus variációját egy kólibaktériumba ültették át. 1981-ben következtek az első transzgén emlősök: hét egér. 1988-ban megajándékozták a meglepett emberiséget a Harvardrákos egérrel, és egy évvel később jöttek a transzgén juhok és kecskék, röviddel utána a transzgén marha. Időközben az emberi spermalevételek és mesterséges megtermékenyítések rutinná váltak, és az első lombikbébik világra jöttek. A botanikusok sem tétlenek, elkezdtek növényekkel génmanipulációkat végrehajtani. Ezt követték a klónozott egerek, birkák és legújabban marhák is. Következőként előálltak a genetikai design keverék lényei, és mialatt én ezeket leírom, már olvashatok a genetikusok legújabb vitájáról, melynek tárgya az első géntechnikailag megváltoztatott főemlős. [130] A portlandi egyetem (USA) tudósai már egy kedves nevet is adtak a majmocskának, ANDi (ez fordítva írva DNA, hozzátéve egy kis i betű). Szokás szerint ezeket az eredményeket magazinokban és tévéshow-kban kommentálják, és embercsoportok, akiknek halvány segédfogalmuk sincs arról, hogy tulajdonképpen miről van itt szó, beleavatkoznak. Ez alapvetően jó egy ilyen demokráciában. Sokat beszélnek etikáról és erkölcsről, és arról, hogy az embernek nem lenne szabad Isten dolgaiba beavatkozni. Van egy végső határ, amelynek átlépését Isten nem tűri, mondják a megfontolt teológusok. Csak egy ember fogta fel a dolgot, sőt hangosan ki is mondta: az angol fizikus, Stephen Hawking. Nagy hallgatóság előtt Bombayben úgy vélte, hogy a géntechnika egy napon új embereket fog előállítani, akik okosabbak és ellenállóbbak lesznek, mint a mai ember. [131] Semmiféle erőlködés és semmiféle törvények nem tudnak ezen változtatni. Hawking nyilatkozata azonban nem vet fel semmi újat, mivel ami genetikailag az emberiségre következik, abban nincs semmi új. Ez már évezredekkel ezelőtt megvolt, és elődeink irodalmában is olvasható. Sok hagyomány szól az emberi genomba genetikailag való beavatkozásról, tudatos mesterséges mutációkról, és természetesen a kimérákról, a mitológia keverék lényeiről. Az annak idején végrehajtott beavatkozásokat kivétel nélkül az istenek végezték. Ők voltak a váltókezelők. Tettük okairól lehet vitatkozni, de arról, hogy ez megtörtént, arról már hamarosan nem. Miért nem? A DNA (desoxyribonucleic acid, magyarul DNS, azaz dezoxiribonukleinsav), az öröklési alapanyagunk már fel van tárva, megjelent az
átlátszó ember. A feladat annak ellenére nincs még lezárva, hogy az emberi genomot feltárták. Bár most már ismerjük a könyv oldalait, de a mondatokat és a szavakat még nem. Amikor húsz évvel ezelőtt az emberi genom feltárásáról írtam, csak gúnyt és visszautasítást arattam. Soha nem lesz ez lehetséges, úgymond, a DNS-ben lévő milliárdnyi lehetőség mellett – és ha egyáltalán valamikor, akkor is csak ezer év múlva. És most? Az ember családfája a genetikai üzenetben van elrejtve, és a mi okos genetikusaink hihetetlen technikai lehetőségeikkel ezt már nem tudják nem észrevenni. Néhány év múlva kénytelenek lesznek megállapítani, hogy a terv bizonyos részletei nem lehetnek az evolúció szerinti fejlődés eredményei, és hogy bár olyasvalami, mint ősszülők (Ádám és Éva) voltak ugyan, de nem egyetlen pár. Meg fogják állapítani, hogy a génjeinket manipulálták, és fel kell tenniük maguknak a kérdést – akarva, akaratlanul –, hogy ki a felelős ezért. A felelet már a kérdés feltevése előtt kézenfekvő: az istenek. A következő vita arról a kérdésről fog folyni, hogy milyen istenek, és végül jön a kérdések sora, amelyek engem társaimmal együtt évtizedek óta foglalkoztat. Ez a tudomány, a történelem, netán a vallások végét jelentené? Nem. Két hatalom uralja az emberi gondolkodást: a tudomány és a vallás. Mindkettő külön utakon jár, de az ok és a cél mindkettőnél mégis ugyanaz. Az ok? Kíváncsiság. A cél? Megismerés. Egész gondolkodásunk és cselekedeteink a tudomány és a vallás körül forognak. Mi köze van a hitnek a kutatáshoz? És mi köze van a tudományos megismerésnek a hithez? Egy olyan egyház, mely biztos tudományos felismeréseket nem vesz tudomásul, az dogmatikus, és a bolygók társadalmában nem fog tudni fennmaradni. Makacsság nem egyeztethető össze a tudománnyal. És a tudomány, amely az alázatot, a vallásos érzület belső hangját nem veszi figyelembe, nem fogja tudni megállni a helyét, mivel mi végül is mindnyájan ugyanabban a világban élünk. Mármint a vallásosak is, a tudományosak is. A vallásos oldal késleltetheti a tudományos kutatást. A múltban ez gyakran meg is történt. A hit és a teológia kérdései alapvetően különböznek a tudomány kérdéseitől? Végeredményben nem, mindkettő a végérvényes igazságot kutatja. A megismerés útjai különbözőek. Így juthat a kolostorbeli barát ugyanarra az eredményre Isten és az univerzum létrejöttével kapcsolatban, mint az asztrofizikus. Természetesen azzal a különbséggel, hogy az asztrofizikus saját felismerését be tudja bizonyítani, a barátnak ezek adottak. Az ő felismeréseit az embernek hinnie kellene. Újabban a kutatások összhangot mutatnak az emberi egészség és a lelki beállítottság között. Statisztikák bizonyítják, hogy az optimista emberek ritkábban betegszenek meg rákban, mint a depressziósok. Az ember pszichoszomatikus egység. Nos, bár neurológiai tanulmányok megmagyarázzák, hogy a mi agyunkban mi történik, sőt még az elektromos impulzusokat is láthatóvá tudják tenni, de nem tudjuk, hogy hogyan állnak elő ezek. Tudomány és vallás ugyanabban az emberben játszódnak le. Mi az a szellem bennünk, ami a fantáziát lehetővé teszi, kíváncsiságot, sőt gyógyulást is kivált? Egyes emberek megkísérelték a legkülönbözőbb drogokkal kitágítani a horizontjukat. Az LSD-kábulatban egy egészen más világot éltek át. Ez a más világ azonban ugyanaz volt, mint korábban, csak az érzékeik és ezzel a valóság érzékelése változott meg. Eddig egyetlen tudományos megismerés sem származott a tablettákból. Honnan jön tehát a szellem? Ez tudományos és egyben teológiai kérdés is. A tudomány választ ad a Nagy Bumm vagy a Nagy Bummok kérdésére, a fekete lyukak és az univerzum kitágulására. A vallás kérdéseket tesz fel az eredetre és az eredet utánra. Válaszokat a tudomány ad. Vallásfilozófusok tudni szeretnék, hogy vajon egyedül vagyunk-e az univerzumban, és a teremtés csakis mi miattunk, emberek miatt jött-e létre. Válaszokat erre csak a tudomány tud adni. És ha rájön, hogy mi nem egyedül vagyunk az univerzumban, az semmi esetre sem lesz a vallás vége, hanem annak folytatása. Milyen teológiai megismerésekhez jutottak a földönkívüliek? Milyen tudományos adatok alapján? Tudomány és vallás összeegyeztethető, ha a vallás nem dogmatikus. A világmindenség mögött egy intelligens de-signer rejtőzik? Isten az első (és utolsó) forrása
egész viselkedésünknek? A tudományos kíváncsiságnak is? Egy biztos: a vallás nem tudja mentesíteni magát a tudományos felismerésektől. A gravitáció törvényei nem függnek vallási vagy kulturális dolgoktól. És keresztes hadjáratok a vallás nevében már nem vezethetők. (Bizonyos korlátozott önfejűséget még egy ideig el kell viselnünk.) A tudomány és vallás tiszteletteljes együttélésének meg kell maradnia. A fundamentalizmus árnyéka ránehezedik az emberiségre. A vallás és a tudomány feladata, hogy annak a szellem fegyverével békés módon gátat vessen.
FÜGGELÉK Kedves olvasók! Érdeklik Önöket azok a témakörök, melyeket könyvemben tárgyalok? Ha igen, akkor szeretném bemutatni Önöknek az Archeológiai, Űrhajózási és SETI (AAS) Társaságot. (A SETI a Search for Extraterrestrial Intelligence rövidítése, magyarul: kutatás földönkívüli intelligens lények után.) Az AAS gyűjt és nyilvánosságra hoz információkat, amelyek azt az elméletet támogatják, amelyekkel több mint negyven éve foglalkozom. Vajon idelátogattak-e már számtalan évezreddel ezelőtt földön kívüli lények? Hogyan lehet egy ennyire izgalmas elméletet bebizonyítani? Mi szól mellette? Mi szól ellene? Az AAS kongresszusokat, tanfolyamokat, szemináriumokat és tanulmányi utakat szervez. Az AAS két hónaponként kiadja a képekkel gazdagon ellátott magazint, a Sagenhafte Zeitent. Ott találhatók a legaktuálisabb adalékok a témához, valamint megkaphatók az információk tevékenységünkről. Látogassanak meg minket honlapunkon: Privát: www.Däniken.com AAS: www.aas-fg.org USA e-mail:
[email protected] Az AAS-beli tagság mindenki előtt nyitva áll. Mi laikusokból és tudósokból álló szervezet vagyunk, minden lehetséges szakterületről. Az éves tagsági díj SFR 65,– (svájci frank, 2001es állapot). Német nyelvterületen jelenleg kereken 8000 tagunk van. Küldjön nekünk egy postai levelezőlapot pontos feladóval a következő címre: AAS, CH-3803 Beatenberg Ön négy héten belül meg fogja kapni az AAS ajándékprospektusát. Szívélyes üdvözlettel Erich von Däniken
JEGYZETEK [1] A mű német eredetijében valamennyi Biblia-idézet az alábbi kiadásból származik: Die Heilige Schrift des Alten und Neuen Testaments. Zwingli-Bibel. Zürich, 1961. A magyar kötetben szereplő Biblia-idézetek Károli Gáspár Biblia-fordításán alapulnak. [2] Ruegg, Walter (szerk.): Die ägyptische Götterwelt. Zürich és Stuttgart, 1959. [3] Blavatsky, Helena P.: Die Geheimlehre. I. köt., London, 1888. [4] von Däniken, Erich: Im Namen Zeus. München, 1999. [5] White, John: History of the Maori. I–II. köt., Wellington, 1887. [6] Roy, Potrap Chandra: The Mahabharata, Drona Parva. Calcutta, 1888. [7] Berdyczewski, M. J. (Bin Gorion): Die Sagen der Juden von der Urzeit. Frankfurt am Main, 1913. Magyarul e témában több kötet is olvasható. A legismertebb: Robert Graves – Raphael Patai: Héber mítoszok. A Genezis könyve. Gondolat, Budapest, 1969. [8] Gundert, Wilhelm: Japanische Religionsgeschichte. Stuttgart, 1936. [9] von Däniken, Erich: Der Götter-Schock. München, 1992. [10] Kautzsch, Emil: Die Apokryphen und Pseudepigraphen des Alten Testaments. Viertes Buch: Esra. Hildesheim, 1962. Az apokrifek magyar kiadása: Apokrifek. Ókeresztény írók, 2. köt., Szent István Társulat, Budapest, 1988. (Nem tartalmazza valamennyi apokrifet.) [11] Rahner, Karl: Herders Theologisches Lexikon. I. köt., Freiburg–Bázel–Bécs, 1972. [12] Pritchard, James B.: Near Eastern Texts related to the Old Testament. London, 1972. [13] Burckhardt, Georg: Gilgamesch. Eine Erzählung aus dem alten Orient. Wiesbaden, 1958. Magyar kiadása: Gilgames. Agyagtáblák üzenete. Ékírásos akkád versek. Fordította: Rákos Sándor. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1966. [14] Lambert, Wilfried G. és Millard, Alan R.: Atra Haris. The Babylonian Story of the Flood. Oxford, 1970. [15] Der Midrasch Bereschit Rabba. Német nyelvre fordította: A. Wünsche, Lipcse, 1881. [16] Der Midrasch Schemit Rabba. Német nyelvre fordította: A. Wünsche, Lipcse, 1882. [17] Roy, Potrap Chandra: The Mahabharata, Musala Parva. Calcutta, 1896. [18] The Jewish Encyclopedia: Aaron. New York–London, 1906. [ 19] Ginzberg, Louis: The Legends of the Jews. III. köt., Philadelphia, 1968. [20] Sassoon, George és Rodney, Dale: „Deus est machina?” L.: New Scientist, 1976. április. [21] Sassoon, George és Rodney, Dale: The Manna Machine. London, 1976. [22] Abhandlungen der Philosophisch-Philologischen Klasse der Königlich Bayrischen Akademie der Wissenschaften, 23, köt., 1. szakasz: Kebra Negest. Die Herrlichkeit der Könige. München, é. n. [23] Schmitt, Reiner: Zeit und Lade als Thema alttestamentlicher Wissenschaft. Gütersloh, 1972. [24] Dibelius, Martin: Die Lade Jahves – eine religionsgeschichtliche Untersuchung. Berlin, 1835. [25] Vatke, R.: Die biblische Theologie – wissenschaftlich dargestellt. Berlin, 1835. [26] Torczyner, Harry: Die Bundeslade und die Anfänge der Religion Israels. 1930, a kiadás helye ismeretlen. [27] Eissfeldt, Otto: Einleitung in das Alte Testament. Tübingen, 1964. [28] Bendavid, Lazarus, 1. Neues Theologisches Journal, Nürnberg, 1898. [29] Der Große Brockhaus. Wiesbaden, 1954. [30] Salibi, Kamal: Die Bibel kam aus dem Lande Asir. Reinbek bei Hamburg, 1985. [31] Der Spiegel, 1985/39. sz., „Hat die Bibel doch nicht recht?” [32] Wüstenfeld, Ferdinánd: Geschichte der Stadt Medina. Göttingen, 1860. [33] von Däniken, Erich: Wir alle sind Kinder der Götter. München, 1987. Magyar kiadása:
Istenek ivadékai vagyunk. Ha a sírok beszélni tudnának. Háttér Kiadó, Budapest, 1989. [34] Enzyklopädie des Islam. II. köt., Leiden–Lipcse, 1927. [35] Janssen, Enno: Testament Abrahams. L. Unterweisungen in lehrreicher Form. Jüdische Schriften, II. köt., Gütersloh, 1975. [36] Falk-Rřnne, Arne: Auf Abrahams Spuren. Graz, 1971. [37] Lury, Joseph: Geschichte der Edomiter im biblischen Zeitalter. Inaugural-Dissertation der philosophischen Fakultät der Universitát Bern. Berlin, 1896. [38] Becker, Jürgen: Die Testamente der zwölf Patriarchen. L. Unterweisungen in lehrreicher Form. Jüdische Schriften, III. köt., Gütersloh, 1974. [39] von Däniken, Erich: Der jüngste Tag hat langst begonnen. Die Messiaiserwartungen und die Außerirdischen. München, 1995. Magyar kiadása: A végítélet napja régen megkezdődött. A messiásvárás és a földönkívüliek. Magyar Könyvklub, Budapest 1997. [40] Krassa, Peter: Gott kam von den Sternen. Bécs, 1969. [41 ] Davies, Paul: Die letzten drei Minuten. München, 1996. [42] De Chardin, P. Th. Der Mensch im Kosmos. München, 1965. [43] Puccetti, Roland: Außerirdische Intelligenz. Düsseldorf, 1970. [44] Bertone, Tarciso: Die Botschaft von Fátima. A Hittani Kongregáció kiadásában, Vatikánváros, 2000. június 29. [45] Fiebag, Johannes és Peter: Die geheime Botschaft von Fátima. Tübingen, 1986. [46] Delitzsch, Fr.: Die große Täuschung. Stuttgart–Berlin, 1921. [47] Kehl, Robert: Die Religion des modernen Menschen. L. Stiftung für universelle Religion, 6/a füzet, Zürich, é. n. [48] Der Koran. Das heilige Buch des Islam. München, 1964. A Korán magyar kiadása: A Korán. Simon Róbert ford. Helikon Kiadó, Budapest 1987. II. kiad., Budapest 1994. [49] Die Welt, 208–36. sz., 2000. szeptember 6., „Katholische Kirche erklärt sich für einzigartig – EKD empört.” [50] Focus, 2000/37. sz., „Ganze Größe von Gottes Wort.” [51] Algermassen, Konrad (és mások): Lexikon der Marienkunde. Regensburg, 1957. [52] Apio, García: Bodas de uoro de Fátima. Lisszabon, é. n. [53] Renault, Gilbert: Fátima, esperança do mundo. Párizs, 1957. [54] Welt am Sonntag, 30. sz., 1999. július 25.: „Der Papst verkündet das Paradies neu.” [55] Aus dem Tagebuch von Johannes XXIII. vom 17. August 1959. Audienzen P. Philippe, Kommissar des Heiligen Offiziums. [56] Generalaudienz vom 14. Oktober 1981 über „das Ereignis vom Mai”. L. Insegnamenti di Giovanni Paolo II., IV/2. Vatikánváros, 1982. [57] Der Spiegel, 1983/51. sz.: „Dir, o Mutter, ganz zu eigen.” [58] Tengg, Franz: Ich bin die geheimnisvolle Rose, Bécs, 1973. [59] N. N.: Marienerscheinungen in Montichiari und Fontanelle. (Immaculata.) Luzern, 1967. [60] Speelmann, E.: Belgium Marianum. Párizs, 1859. [61] Haesle, Maria: Eucharistische Wunder aus aller Welt. Zürich, 1968. [62] Mensching, Gustav: Die Söhne Gottes aus den heiligen Schriften der Menschheit. Wiesbaden, é. n. [63] Welt am Sonntag, 36. sz., 2000. szeptember 3.: „Marienerscheinungen am Nil.” [64] Küng, Hans: Unfehlbar? Eine unerledigte Anfrage. München–Zürich, 1989. [65] Drewermann, Eugen: Der sechste Tag. Die Herkunft des Menschen und die Frage nach Gott. Zürich–Düsseldorf, 1998. [66] Drewermann, Eugen és Biser, Eugen: Welches Credo? Bázel–Bécs, 1993. [67] Fiebag, Johannes: Die Anderen. Begegnungen mit einer außerirdischen Intelligenz.
München, 1993. [68] Augstein, Rudolf: Jesus Menschensohn. München, 1972. [69] Lehmann, Johannes: Jesus Report. Düsseldorf, 1970. [70] Carmichael, Joel: Leben und Tod des Jesus von Nazareth. München, 1965. [71] Ludu, Hla: Folk Tales of Burma. Mandalay, 1978. [72] Krassa, Peter: Als die gelben Götter kamen. München, 1970. [73] Gould, Charles: Mythical Monsters. London, 1886. [74] Kohlenberg, Karl F.: Entratselte Vorzeit. München, 1970. [75] Klein, Wilhelm és Pfannmüller, Günter: Birma. München, 1996. [76] Aung, Htin: Burmese Monk’s Tales. London, 1996. [77] Preuss, Theodor Konrad: Forschungsreise zu den Kagaba. Bécs, 1926. [78] Reichel-Dolmatoff, Gerardo: Die Kogi in Kolumbien. L. Bild der Völker, 5. köt., Wiesbaden, é. n. [79] von Däniken, Erich: Die Strategie der Götter. Düsseldorf, 1982. [80] Rassat, Hans-Joachim: Ganesa – Eine Untersuchung über Herkunft, Wesen und Kult der elefantenköpfigen Gottheit Indiens. (Disszertáció.) Tübingen, 1955. [81] Fiebag, Peter: Geheimnisse der Naturvölker. München, 1999. [82] Bhardawâja, Maharshi: Vymânica-Shâstra. Josyer, J. R. angol fordításában. Mysore, 1973. [83] Kanjilal, Dileep Kumar: Vimana in Ancient India. Kalkutta, 1991. [84] Ludwig, A.: Abhandlungen über das Ramayana und die Beziehungen desselben zum Mahabharata. Prága, 1894. [85] Hermann, Jacobi: Das Ramayana. Bonn, 1893. [86] Roy, Potrap Chanda: The Mahabharata. Kalkutta, 1891. [87] Dutt, Nazh, M.: The Ramayana. Kalkutta, 1891. [88] Gentes, Lutz: Die Wirklichkeit der Götter. München, 1996. [89] Risi, Armin: Gott und die Götter. Das vedische Weltbild revolutioniert die moderne Wissenschaft, Esoterik und Theologie. Zürich, 1995. [90] Mani, Vaidhyanathan, Raja: The Cult of Weapons. Delhi, 1985. [91] Laufer, Berthhold: The Prehistory of Aviation. L. Field Museum of Natural History, Anthropological Series. XVIII. köt., 1. sz. Chicago, 1928. [92] Roy, Potrap Chanda: The Mahabharata, Section Vana Parva. Kalkutta, 1891. [93] Eiseley, Loren: Von der Entstehung des Lebens und der Naturgeschichte des Menschen. München, 1959. [94] Roy, Potrap Chanda: The Mahabharata, VI.. köt., Drona Parva. Kalkutta, 1893. [95] Biren, Roy: Das Mahabharata – ein altindisches Epos. Angolból fordította E. Roemer. Düsseldorf, 1961. Az eposz történetének teljes prózai átiratát lásd az alábbi magyar nyelvű könyvben: Mahábhárata. Bharata nagy nemzetsége. Az indiai hősköltemény nyomán elbeszéli: Dr. Baktay Ervin. Tericum Kiadó, H. n. 1994. [96] Roy, Potrap Chanda: The Mahabharata. Kalkutta, 1891. [97] Burckhardt, Georg: Gilgamesch. Eine Erzählung aus dem alten Orient. Wiesbaden, 1958. Magyar kiadása: Gilgames. Agyagtáblák üzenete. Budapest, 1966. [98] Bhandarkar Oriental Research Institute: Vana Parva. Kalkutta, 1891. [99] Abhandlungen der Philosophisch-Philologischen Klasse der Königlich Bayrischen Akademie der Wissenschaften, 23, köt., 1. szakasz: Kebra Negest. Die Herrlichkeit der Könige. München, é. n. [100] Grassmann, Herman: Rig-Veda. Lipcse, 1876. [101] Deussen, Paul: Sechzig Upanishad’s des Veda. Lipcse, 1905. [102] Zick, Michael: Das Geheimnis des begrabenen Tempels. L. Bild der Wissenschaft,
1997/1. sz. [103] von Däniken, Erich: Der Tag, an dem die Götter kamen. 11. August 3114 v. Chr. München, 1984. [104] Wilson, Robert Anton: Die neue Inquisition. Irrationaler Rationalismus und die Zitadelle der Wissenschaft. Frankfurt, 1992. [105] BBC, London. Horizon-programok október 4. és november 4. között: Atlantis uncovered and Atlantis reborn. [106] Bauval, Robert és Gilbert, Adrian: Das Geheimnis des Orion. München–Lipcse, 1994. [ 107] Bild der Wissenschaft online, Newsticker vom 2. Dezember 2000: Ägyptische Behörden verhindern in letzter Minute Gentests an den Mumien von Tutenchamun und Amenhotep III. [108] Vyasadevas, Srila: Srimad-Bhagavatam. A. C. Bhaktivedenta Swami Prabhupada német fordításában. L. Krsna, die Quelle aller Freude, 2. köt., Bécs, 1987. [109] Rao, S. R.: The Lost City of Dvaraka. Új-Delhi, 1999. [110] Wright, Giles: The Riddle of the Sands. L. New Scientist, 1999. július 10. [111] Daubree, M.: On the Substances Obtained from Some »Forts Vitrifés in France«. L. American Journal of Science. 3. köt., 22. sz., 1881. [112] Childress, David Hatcher: Technology of the Gods: The Incredible Science of the Ancients. Kempton, Illinois, 2000. [113] Di Piettro, Vincent és Molenaar, Gregory: Unusual Mars Surface Features. 4. kiad., Glenndale, Maryland, 1988. [114] Welt am Sonntag, 1966/41. sz.: „Wieder Spuren von Leben in Stein von Mars entdeckt.” [115] Bürgin, Luc: Mondblitze. Unterdrückte Entdeckungen in Raumfahrt und Wissenschaft, München, 1994. [116] Raghavan, Srinivasa. The Date of the Maha Bharata War. Madras, é. n. [117] Makemson, Worcester M.: The Book of the Jaguar Priest. A Chilam Balam of Tizimin könyv fordítása kommentárokkal. New York, 1982. [118] Chargaff, Erwin: Warnungstafeln. Die Vergangenheit spricht zur Gegenwart. Stuttgart, 1982. [119] Focus, 2000/50. sz.: „Sternstunde der Steinzeit.” [120] von Däniken, Erich: Die Steinzeit war ganz anders. München, 1991. [121] Wawkins, Gerald S.: Stonehenge Decoded. New York, 1965. [122] Meisenheimer, Klaus: Stonehenge, eine steinerne Finsternisuhr? L. Sterne ind Weltraum, SuW-Special, 4. sz., Heidelberg, 1999. [123] O’Kelly, M.: Newgrange. London, 1983. [124] Ray, I. P.: The Winter Solstice Phenomenon at New-Grange, Ireland. L. Nature, 1989. január, 337. köt. [125] Mani, V. R.: The Cult of Weapons. The Iconography of the Ayudhapurusas. Delhi, 1985. [126] Singh, Simon: Geheime Botschaften. Frankfurt am Main, 2000. [127] Der Spiegel, 1999/50. sz.: „Ahnenpass aus dem Labor.” [128] Rees, Martin: Hallo, hier Erde – hört da draußen jemend zu? L. Die Welt, 2001. január 9. [129] Die Welt, 2001. január 10.: „Neue Erkenntnisse zur Evolution des Menschen.” [130] Lossau, Norbert: „Von Bruder zu Bruder.” L. Die Welt, 2001. január 12. [131] Bostanci, Adam: „Evolution durch genetisches Design.” L. Die Welt, 2001. január 16.
KÉPJEGYZÉK 4. kép: © Rodney Dale és George Sassoon, Anglia 29. kép: © Peter Fiebag, Northeim 186., 187., 190. és 192. oldal: © NASA, Washington A többi kép: © Erich von Däniken, CH-3803 Beatenberg
Nyomdai előkészítés Art-is Kft., Szentendre Nyomta a Szekszárdi Nyomda Kft. Felelős vezető Vadász József igazgató Megjelent 14,17 (A/5) ív terjedelemben
