ELÔSZÓ Hogyan keletkezett ez a könyv?
2004 nyarán Steve Jobs felhívott. Ismertük egymást már korábbról, ugyanis alkalmanként szükségesnek érezte felvenni velem a kapcsolatot. Különösen olyankor, ha új termékkel rukkolt elő, és szerette volna, ha az a Time címlapjára kerül, vagy beszámol róla a CNN. De azóta – hogy már egyik cégnél sem dolgozom – nem sokat hallottam felőle. Amikor 2004 nyarán felhívott, beszélgettünk egy kicsit az Aspen Intézetről, ahova akkortájt kerültem, és meghívtam, hogy tartson egy előadást a nyári kurzusaink idején, Coloradóban. Azt mondta, szívesen eljönne, de szerepelni nem szeretne. Helyette egy közös sétát javasolt, hogy közben beszélgethessünk. Ez egy kicsit furcsának tűnt. Akkor még nem tudtam, hogy hosszú séták során szokta a komoly témákat megvitatni. Azt szerette volna, hogy írjam meg az életrajzát. Nem sokkal azelőtt jelent meg Benjamin Franklinról szóló könyvem, és éppen Albert Einstein életrajzán dolgoztam. Az első, félig vicces gondolatom az volt, nyilván úgy véli, hogy most természetszerűleg ő következne a sorban. Mindemellett azt hittem, izgalmas életének még csak a derekánál járhat, sok hullámhegy és hullámvölgy előtt, ezért kikosaraztam. Azt mondtam neki, hogy térjünk vissza erre egy-két évtized múlva, amikor majd visszavonul. 1984 óta ismerem, azóta, hogy a manhattani Time-Life Buildingben együtt ebédelt a szerkesztőkkel, hogy az új Macintoshát dicsőítethesse. Még ebben a helyzetben is tudott veszekedni. Rátámadt a Time egyik újságírójára, mert szerinte megsértette őt egy túlságosan leleplező cikkében. Amikor aztán alkalmam nyílt vele elbeszélgetni, megnyerő lelkesedésével engem is levett a lábamról, ahogy oly sokakat az évek során. Kapcsolatban maradtunk az után is, hogy eljött az Apple-től. Amikor szerette volna, hogy beszámoljunk valamiről – legyen az a NeXT legújabb számítógépe vagy a Pixar soron következő mozifilmje –, ismét figyelmének középpontjába kerültem. Ilyen-
14
Steve Jobs exkluzív életrajza
kor elvitt egy manhattani szusibárba, hogy megossza velem: éppen most készült el a legjobb dolog, amit valaha is készített. Mindig is kedveltem őt. Amikor visszakerült az Apple trónusára, a Time címlapjára tettük. Röviddel ezután elkezdett javaslataival ostromolni, hogy kik kerüljenek bele az évszázad legbefolyásosabb embereiről szóló sorozatunkba. Előtte indult útjára a „Think Different” reklámkampány, amelyben sok olyan emblematikus híresség képe szerepelt, akikre mi is gondoltunk. Jobs lenyűgözőnek találta azt az ötletet, hogy ezen kivételes személyiségek történelmi hatását elemeztük. Egyszer-másszor hallottam azért felőle azt követően is, hogy kitértem életrajzának megírása elől. Egy alkalommal emailben megkérdeztem tőle, igaz-e az, amit a lányomtól hallottam, hogy az Apple-logó egyfajta tisztelgés Alan Turing előtt. A brit matematikus a számítástechnika egyik atyja volt, segített a németek háborús kódjainak feltörésében, majd úgy követett el öngyilkosságot, hogy ciánnal átitatott almába harapott. „Bárcsak gondoltam volna erre – válaszolta –, de nem.” A kérdés nyomán levelezésbe kezdtünk az Apple kezdeti éveiről, és azon kaptam magam, hogy anyagot gyűjtök a témához arra az esetre, ha egyszer talán mégis megírom az életrajzát. Amikor megjelent az Einsteinről szóló kötetem, eljött a Palo Altó-i könyvbemutatóra. Félrevont, és bizonygatta, hogy az ő élete is igazán jó anyag lenne. Kitartását különösnek tartottam. Köztudott volt, hogy a magánéletét megtartja magának, és semmi okom nem volt feltételezni, hogy bármelyik könyvemet olvasta volna. „Majd egyszer, talán” – mondtam neki akkor is. 2009-ben azonban a felesége, Laurene Powell azt mondta: „Ha valaha is könyvet akarsz írni Steve-ről, ne halogasd tovább!” Jobs akkor volt második betegszabadságán. Megvallottam Laurene-nak, hogy amikor Steve először felvetette az ötletet, fogalmam sem volt arról, hogy beteg. „Szinte senki sem tudta – magyarázta Laurene. – Pont az előtt hívott fel téged, mielőtt rákkal megoperálták, de abban az időben még titkolta.” Akkor határoztam el, hogy megírom ezt a könyvet. Meglepett, hogy Jobs készséggel elfogadta feltételeimet: nem ellenőrizheti, sőt még csak bele sem nézhet a kéziratba, mielőtt az nyomdába menne. „Ez a te könyved – mondta –, még csak el sem fogom olvasni.” Később, az ősz folyamán úgy tűnt, meggondolta magát. Nem tudtam, hogy komplikációk léptek fel a betegségében. De mivel nem fogadta a hívásaimat, és ő sem hívott fel, egy időre én is félretettem a könyvet. Majd váratlanul, 2009 szilveszterének késő délutánján felhívott. Otthon volt Palo Altó-i házában húgával, Mona Simpsonnal. Felesége és három
Elszó
15
gyerekük rövid időre síelni mentek, de ő nem volt elég jól ahhoz, hogy velük tartson. Beszédes kedvében volt. Több mint egy órán át mesélt. Visszaemlékezett, amikor tizenkét évesen frekvenciaszámlálót akart készíteni, ezért kinézte a telefonkönyvből Bill Hewlett, a HP alapítójának telefonszámát, majd felhívta, hogy alkatrészeket kérjen tőle. Elmondta, hogy élete elmúlt tizenkét éve – amióta visszatért az Apple-höz –, a legtermékenyebb korszaka volt, legalábbis új termékek tekintetében. Azt is megosztotta velem, hogy legfontosabb célja az, hogy elérje azt, amit Hewlett és barátja, David Packard, azaz sikerüljön egy olyan vállalatot létrehoznia, amit annyira átitat az innovatív kreativitás, hogy az képes túlélni alapítóit. „Kiskoromban inkább humán beállítottságúnak gondoltam magam, de szerettem az elektronikát is – mondta. – Aztán olvastam valahol, hogy egyik példaképem, Edwin Land, a Polaroid fényképezőgép feltalálója szerint milyen fontosak azok az emberek, akik a bölcsészettudományok és a természettudományok találkozásánál állnak. Elhatároztam, hogy én is ilyen szeretnék lenni.” Mintha az életrajzához akart volna vezérfonalakat ajánlani (és ez utóbbi valóban telitalálat volt). Amikor ugyanis Franklin és Einstein életrajzán dolgoztam, leginkább az a téma foglalkoztatott, milyen hatalmas kreativitást eredményezhet az, ha egy erős személyiségben párosul a bölcsészettudományok és a természettudományok iránti érzék. Meggyőződésem, hogy ez lesz a XXI. század innovatív gazdaságainak kulcseleme. Megkérdeztem Jobsot, miért pont velem akarja megíratni az életrajzát. „Azt hiszem, te képes vagy megszólaltatni az embereket” – felelte. Erre a válaszra nem számítottam. Tudtam, hogy olyan emberekkel kell majd beszélnem, akiket kirúgott, kihasznált, cserbenhagyott, vagy egyéb módon haragított magára, és pont attól tartottam, hogy nem örül majd, ha szóra bírom őket. Eleinte tényleg felhúzta magát, amikor a fülébe jutott, hogy éppen kikkel készítek interjút. Néhány hónappal később azonban bátorítani kezdte az embereket – még haragosait és volt barátnőit is –, hogy beszélgessenek velem. Nem volt olyan téma, amit került volna. „Sok dolgot követtem el, amire nem vagyok büszke. Mint például, hogy huszonhárom éves koromban teherbe ejtettem a barátnőmet, amit nem kezeltem a legszebben – mondta. – De nincs semmi olyan sötét titkom, ami ne kerülhetne a nyilvánosság elé.” Végül majdnem negyven alkalommal beszélgettem vele. Készültek formális interjúk a Palo Altó-i házának nappalijában, de voltak olyanok is, amelyekre hosszú séták vagy autózások közben került sor, vagy telefonon folytattunk. Látogatásaim másfél éve alatt egyre intimebb és kitárulkozóbb
16
Steve Jobs exkluzív életrajza
lett, de néhány esetben annak a jelenségnek lettem áldozata, amelyet régi Apple-beli kollégái valóságtorzító mezőnek neveztek. Volt, hogy csak a memóriája csalta meg, ami bármelyikünkkel megeshet, de előfordult, hogy a valóság egy általa alkotott verzióját próbálta velem és magával is elhitetni. Élettörténetének ellenőrzésére és kiegészítésére több mint száz baráttal, rokonnal, versenytárssal, ellenféllel és munkatárssal készítettem interjút. Felesége, Laurene, aki segített a projekt megszervezésében, szintén teljesen szabad kezet adott. Ahhoz sem ragaszkodott, hogy megjelenés előtt láthassa a könyvet. Sőt biztatott, hogy őszintén írjak Jobs hibáiról éppúgy, mint az erősségeiről. Laurene az egyik legokosabb és legtalpraesettebb ember, akivel valaha találkoztam. „Az az igazság, hogy vannak Steve életében és személyiségében rendkívül csúnya dolgok – mondta rögtön az elején. – Ezeket nem szabad eltusolni. Nagy mesemondó, de tényleg figyelemreméltó az élettörténete. Szeretném, ha ez a valóságnak megfelelően kerülne leírásra!” Az olvasó ítéletére bízom, sikerült-e teljesítenem ezt a küldetést. Biztos vagyok abban, hogy e történet szereplői egyes eseményekre másképp emlékeznek, és néha biztosan engem is beszippantott Steve valóságtorzító mezője. Jó felkészülés volt erre a munkára a Henry Kissingerről írt könyvem, ugyanis interjúalanyaimnak olyan szélsőségesen pozitív vagy negatív érzelmei voltak vele kapcsolatban, hogy itt is nyilvánvalóan az ún. Rasómon-effektus1 működött. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy az egymásnak ellentmondó beszámolókat elfogulatlanul kezeljem, és a felhasznált források is világosak legyenek. Ez a könyv egy olyan ember eseményekben gazdag életéről szól, akinek páratlan kreativitása, tökéletesség iránti szenvedélye és fékezhetetlen lelkesedése hat ágazatot forradalmasított: személyi számítógép, animációs film, zene, telefon, táblaszámítógép és a digitális könyvkiadás. Ehhez még hozzáadhatunk egy hetediket, a kiskereskedelmet, amit ugyan Jobs nem forradalmasított, de új dimenziókba emelt. Ezen felül új piacot nyitott a digitális tartalmak számára, amelyek inkább az alkalmazásokra, mint a honlapokra épülnek. Mindeközben nem csupán nagy hatású termékeket alkotott,
1
A Rasómon-effektus Kuroszava Akira A vihar kapujában (Rasómon) című, 1950-ben készített, nemzetközileg is elismert filmje kapcsán fogalmazódott meg, amelyben egy gyilkosság történetét minden jelenlévő elmondja, de mindenki a saját nézőpontjából. Nincs egyértelmű megközelítés, ezért magunknak kell megítélnünk, hogyan is történt valójában az eset.
Elszó
17
hanem második nekifutásra olyan fenntartható, az egész lényével átitatott céget hozott létre, amely tele van kreatív dizájnerekkel és zseniális mérnökökkel, akik képesek tovább vinni elképzeléseit. Reményeim szerint ez a könyv az innovációról is szól. Egy olyan világban, amelyben a társadalmak a digitális kor gazdaságát építik, Jobs a találékonyság, a képzelőerő és a fenntartható innováció legnagyobb ikonja. Felismerte, hogy a XXI. században az értékteremtés igazán hatékony módja a kreativitás és a technológia összekapcsolása, s ezért olyan vállalatot hozott létre, amelyben a határtalan képzelet egyedülálló mérnöki teljesítménnyel párosul. Az Apple-nél ő és a munkatársai képesek voltak másképp gondolkodni: nem fókuszcsoportos kutatásokra alapozva fejlesztettek apró lépésekben, hanem olyan termékekkel és szolgáltatásokkal voltak képesek előrukkolni, amelyekről a fogyasztók még nem is tudták, hogy szükségük lesz. Nem volt mintafőnök, élete nem volt hibák nélkül való. Jobs a vele kapcsolatba kerülőket könnyen az őrületbe kergette. De szenvedélyes személyisége annyira elválaszthatatlan a nevéhez fűződő újításoktól, ahogy az Apple számítógépe az operációs rendszerétől. Így Steve Jobs élettörténete egyszerre példaértékű és tanulságos. Tele leckékkel innovációról, jellemről, vezetésről és értékekről. Shakespeare V. Henrikje – amely arról szól, hogy a makacs és éretlen hercegből szenvedélyes, de érzékeny, kemény, de érzelgős, nagy hatású, de korántsem tökéletes jellemű király válik – egy figyelmeztetéssel kezdődik: „Láng-múzsát, oh! nekem, ki felszökell / A képzelet legtündöklőbb egébe.”2 V. Henrik egyszerű helyzetben volt, mert neki csak egy apa örökségével kellett megküzdenie. Steve Jobs számára ez „a felszökellés a képzelet legtündöklőbb egébe” két pár szülővel kezdődik egy olyan völgyben, amely még csak tanulta, miként kell szilíciumból aranyat csinálni.
2
Shakespeare: V. Henrik király. Bevezetés. Lévay József fordítása.
