HORUS
Élet, rontások és gyógyítás a Kalevalában
Hogyan eszmél, érez, reagál a civilizáció előtti ember, aki még a természeti lét szintjén küzd a megmaradásáért, éli meg vágyait, örömeit és szenvedéseit? Erről az izgalmas kérdéskörről egyebek között a világirodalom mélyrétegeiből is tájékozódhatunk. Innen származik a finnek csodálatos népköltészeti alkotása, a Kalevala is. Ezt a jórészt a 10. század körül keletkezett anyagot az 1830-as években Elias Lönnrot (1802–1882) finn orvos gyűjtötte vidéki kutató útjain. A dalokat ő rendezte egységbe, azokat végleges formában 1849-ben adta ki. Az eltérő jellegű részekből és szerteágazó cselekményekből egyesített történet két szembenálló csoport közeledéséből és összeütközéséből áll, két pólus erőterében játszódik le. Adva van egyfelől az északi Lappföld, Pohjala tehetős familiáris tanyai közössége, a gőgös zárt klán, élén a félelmetes, mágikus képességű Louhi asszonnyal. Gazdagságának kincsei közé tartoznak szép eladó leányai is, akiknek megszerzésére sokan áhítoznak. A kérők sorában találjuk a kiemelkedő tehetségű, idegenből jött Vejnemöjnent, Ilmarinent és Lemminkejnent, akik a történet másik pólusát képviselik. Az ő aktivitásuk tartja állandó mozgásban az eseményeket. A vezéregyéniség, Vejnemöjnen a természeti erők, a szél és a tenger nászából született. Kezdetben magának akarta az északi szüzet. Miután azonban belátta, hogy ez számára elérhetetlen, azon fáradozott, hogy testvérének, a daliás Ilmarinennek, a különleges képességű mesterembernek sikerüljön ez a vállalkozás. Így is alakultak a dolgok. Ilmarinen teljesítette a kevély Louhi asszony által kitűzött legnehezebb feltételt, elkészítette számára a szampót, a csodás gépezetet, ami a tartós anyagi jólétet képes fenntartani. De a leányszerzés nem ment könnyen, mert a menyasszonyjelölt még évekig váratta beleegyezésével a kérőt. Később azonban meggondolta magát és akkor már ő segítette hozzá Ilmarinent, hogy az újabb nehéz próbatételeket teljesíthesse. A kiküzdött egyesülést pompás lakodalommal ünnepelték meg, melynek köszöntője éppen a legfőbb vesztes, Vejnemöjnen lett. A két csoport idillikus összetartozása azonban rövid életű volt. Ilmarinen fiatal felesége sértő gőggel bánt Kullervojnen pásztorral és súlyosan megalázta a heves indulatú, sebzett lelkű fiatalembert. Az ő bosszúja nem maradt el, a gazdaasszony életével fizetett tettéért. A magára maradt, kétségbeesett férj ezután felesége húgát kérte meg. Gorombán elutasították, mire ő elrabolta a leányt. Mégsem érte el célját, mert a kis sógornő még az úton elmenekült tőle.
Orvosi Hetilap 2001, 142 (8), 405–409.
A pohjolaiakkal való kapcsolat más okból is tönkrement. Lemminkejnen, a harmadik kérő, nem viselvén el vereségét, hivatlanul megjelent a menyegző végén, belekötött a háziakba, párviadalban megölte a családfőt, majd nagy nehezen elmenekült az üldözők elől. Az ő bosszújukat Lemminkejnen szerencsétlen családja szenvedte el, otthonukat feldúlták. A teljes szakítás után Vejnemöjnen javaslatára a kérők és kíséretük felkerekedtek, hogy visszaszerezzék a csodatevő szampót. Vállalkozásuk majdnem sikerrel járt. A rejtekhelyből kiemelt masinát hajóra rakták, miközben Vejnemöjnen zenéje elaltatta a pohjoliakat. Ám Lemminkejnen könnyelmű hangoskodása nyomán azok magukhoz tértek és utánuk eredtek. Harc és vihar tombolt a tengeren. Mindkét fél bevetette ügyességét, varázsképességét. Teljes győzelmet egyikük sem aratott és a szampó is a vízbe hullt, alkatrészei szétszóródtak. Egészében soha többé nem állt össze, kimentett darabjai azonban jótéteményt árasztottak azokra, akik ilyenhez hozzájuthattak. A Kalevala története ezután tágabb dimenziókban haladt tovább. A csoportok ellenségeskedése a végletekig fokozódott. Louhi asszony, a bűvös rontások mestere, rengeteg bajt zúdított a Kalevala lakóira, akik a megsemmisüléstől a mitikus hősökké magasodott Vejnemöjnen és Ilmarinen küzdelmének és varázserejének köszönhetően menekültek meg. Az eseménysort Louhi asszony végső veresége zárta le. Azután letelik a pogány hősök ideje is. Az új világ, az új eszmeiség a kereszténység győzelmével érkezett el a finn nemzet történelmében. A Kalevala elsőként alapanyagával, nyelvezetével vált ki izgalmas meglepetést. A költőiség itt nem kimódolt esztétikai teljesítmény, hanem a gondolatok és érzések szerves egységéből fakadó spontán megnyilvánulás. Az ember és a természet közvetlen kapcsolatának primer élményében részesülhetünk, amely az idők folyamán megfakult. E nyelvezet bűvöletében képessé válunk a világ paradicsomi érzékelésére, az anyagok, a formák, az ízek és illatok friss hatásának befogadására. Ugyanakkor fogékonnyá válunk a dolgok tágabb jelentéskörének, jelképének átélésére is. E költői gazdagság érzékeltetésére az események leírásának sokaságából válogathatunk. Vegyük például a finnek egyik hagyományos foglalatosságát, a szaunázást. Ilmarinen, a kovács leánykérőre készülődőn, megkéri kishúgát a fürdő elkészítésére. A leányka, akinek a bátyja ennek fejében díszes ékszereket ígér, hozzálát a munkához. Felfűti a fürdőt: 405
„szél tördelte száraz ággal, villám vágta faforgáccsal. Zúgóból merít köveket forró gőz fakasztásához. Vizet visz a friss forrásból, csergedező csermelyekből. Virgácsot vág a berekben, nyírvesszőt nyes a ligetben, fonnyasztja finom virgácsát forró kő fehér gőzében. Tejszínű lágy lugot kever, füvekből főz szappanlevet, férfi miben fejét mossa, csupasz testét csutakolja.” Majd miután felveszi gyolcsingét és az alkalomhoz illő egyéb ruhadarabjait, a „pejszín csillagos csikóját” szánba fogva, elindul a sorsdöntő kalandos útra. A szokványos esemény kóstolgató, díszített előadása érzékelteti, hogy nem csupán a történés a lényeges. A hozzákötődő motiváltság, az érzések erőteljes kimondásának örömében osztozhatunk a Kalevala olvasásakor. Képzeletünk mozgásba lendül, bármely epizódban merüljünk is el. Különös mérnöki munka tanúi lehetünk, amikor Vejnemöjnen első hangszerét, a kantelét egy hatalmas tengeri csuka maradványából megalkotja. A leírásból az elkészítés technológiáját nemigen érthetjük meg. Azt azonban átélhetjük, micsoda hatással szólalt meg a szerszám a mester keze alatt, miként gazdagodott a világ a felfedezett hangszeres zene új szépségével: „Öröm ömlött a hárfából, szép szó szárnyalt a szerszámból, gyöngyözött gyönyörű hangja, derűs dala zúgott, zengett. Csuka fogán nóta csendült, hal csontjáról hang hullámzott, lószőr hurok lágyan zsongtak, sörényszálak szépen szóltak. Muzsikált vén Vejnemöjnen. Nem volt bizony a vadonban föld színén futkosó állat, fáról fára ugráló vad, ki nem jött el, hogy hallgassa, csengő énekét csodálja!”… „Nem fickándozott folyóban, nem élt tengerben sem tóban hat uszonnyal úszó állat, halnak bár a híresebbje, ki nem siklott, nem sietett hallgatni a hárfa hangját.” E hangokból új, gyengédebb érzések keletkeztek minden élőlényben: „Nem akadt egyetlen ember, sem híres hős, sem vén vitéz, férfiember, férjes asszony, fodros fürtű kis hajadon, kinek könnye ne csordulna, lelke már el ne lágyulna.”… „Magának vén Vejnőnek is könny csordul ki két szeméből, Könnye perdül, cseppje csordul, szép szemének árja indul: kerek könnycsepp, mint a málna, kövér mint kácsa tojása, borsószem lehetne bátran, fecskefejjel is felérne.” Rejtélyes képességek működnek a dolgok alkotásában. Igaz, olykor kudarcok is bekövetkeznek. Vejnemöjnen egy csónak elkészítésekor göcsörtös fába vágja a fejszé406
jét, mire annak éle kifordul és tulajdon térdét hasítja fel. Bőven ömlik a vér, a dalnok végveszélybe kerül, ha nem sikerül megállítani a vérzést. De ez csak úgy lehetséges, ha kimondják a megfelelő varázsigét, aminek a lényege a vas eredetének megfejtése. Vejnemöjnen arra kényszerül, hogy sietősen megtalálja azt a tudós embert, aki ezt a titkot elárulná neki. Nagy szerencséjére rátalált egy öreg emberre, aki elmormogja a vas születésének, majd elvadulásának hosszú és bonyolult történetét. Erre aztán eláll a vér ömlése. Ezt követi a seb ellátása a megfelelő gyógyírral, ami a tölgy, a nyárfa és többféle gyógyfű főzetéből készül. Ebben a világban a gyakorlati teendőkön kívül a megfelelő ráéneklés nélkülözhetetlen az akadályok és nehézségek leküzdéséhez. Érthető, hogy a mindent tudni vágyó Vejnemöjnen felkeresi a legősibb titkokat tudó Vipunent, az óriás varázslót, aki a földbe süppedve időtlen idők óta mély álmát alussza. A dalnok vasrúddal szétfeszíti az óriás száját, behatol annak emésztőszerveibe. Ott azután tüzet gyújt és szerszámaival kínozza a szerencsétlent, akit pokoli kínjai felébresztenek. Minden ráolvasó tudományát előveszi, hogy megszabaduljon ettől az ismeretlen ártástól: „Pimasz kór pusztulj keblemből, májamból menekülj messze, szegény szívem ne szorongasd, babos vesém ne birizgáld; hátamat ne hasogassad, csípőm csontját ne csikarjad! Hogyha még most sem lódulnál, anyátlan eb nem iszkolnál, kérem kőszáli sas karmát, vérivó madárnak markát, azzal markollak meg mindjárt, tüstént úgy torkon ragadlak, hogy fejed sem fordíthatod, még a szusz is beléd szorul!” Az eredménytelen átkozódások megszűntével, a mélyből megszólal Vejnemöjnen és közli, hogy csak akkor szabadulhat tőle, ha elárulja összes tudományát. A kimerült, megkínzott óriás mindenre hajlandó a gyógyulásáért: „Tágra tárja dalok tárát, kincsesládáját kinyitja, dalolja legjobb dalait, énekli ékes verseit, mond mély eredetigéket, örökségét ősidőknek”… „Mondja mindennek kezdetét, egész világ eredetét, napról napra csak dalolgat, éjről éjre énekelget.” Vejnemöjnen, miután célját elérte, elhagyta az óriás belsejét, kiugrott a szájából és sietve odébbállt. Milyen a Kalevalában a közösségi ünneplés? Hogyan készítik elő a mindenkit egyesítő összejövetelt, amikor a korlátlan jóllakatás, ivászat, a lét kivételes órái megvalósulhatnak? A kitárulkozó vendégeskedés jótékonykodó–hivalkodó eseménye a mennyegzői lakoma alkalmából következik be. Ennek a rendezvénynek a mesebeli méreteit érzékelteti a levágandó finn ökör leírása, melynek „száz öl volt a szarva hossza”, a fecske pedig egy napig repült egyik szarvától a másikig. Nem kevés gondot okozott a megfelelő minőségű sör elkészítése, ami csak azután sikerült, hogy a fán ülő piros madár elárulta az ital születésének titkát. Ezután a pohjalai asszony:
„szemes árpát szór a vízbe, komlófejet kever belé, finom sörét főzni kezdi, kavarja a komlólevet a cserfából vájt csöbörben, nyírfából vágott vödörben.” Megdagasztották a kenyér sütéséhez szükséges tenger tésztát. A testi táplálkozást pedig kiegészítette az ünnepi énekes, Vejnemöjnen dalolása. Mindez gyönyörködteti a Kalevala késői olvasóját, de különösen elgondolkoztatják azok a részben kortalannak tűnő tanácsok, amelyekkel a vendégség néhány tagja a vőlegényt és a menyasszonyt ellátja. A vőlegénynek szóló útmutatásban először arról beszélnek, hogyan próbálja ki a férj a fiatalasszony munkaképességét: Vigye ki a rétre, lássa, hogyan végzi ott a kaszálást, a betakarítást. Azután ültesse a vetélőhöz és győződjön meg róla, hogyan szövi a vásznat. Ügyeljen arra, nehogy megkeserítse az életét. Ne bízza meg nehéz, megalázó feladatokkal, ne zárja el a kamrában lévő finom falatoktól, ne bánjon vele szolgaként, arra törekedjék, hogy elégedett és vidám legyen új otthonában. Ne gyalázza a leány nemzetségét és rokonainak se engedje bántását. Ha nem hallgatna rá, úgy a negyedik évtől fenyítse. Előbb szóval, ha ez nem elég, nádvesszővel, ha ez sem segít, nyírfaággal. Sokatmondóbb ennél a menyasszony jövendőbeli sorsának taglalása, a rá váró nehézségek és próbatételek felsorolásával. A búcsúzást az anya kezdi: „Mi volt eddig való élted itt atyuskád asztalánál? Voltál kis virág a kertben, szamóca a szép mezőben. Te mint a levél lebegtél, kis pillangóként kerengtél, veres bogyóként vigadtál, mézes málnaként mulattál. Menned kell már mi házunkból, messze térülsz más tanyára. Máskép szól a kanász kürtje, kert kapuja máskép nyílik, csűrajtó másként csikordul, vasalt zárja másként zördül.”… „Messze maradsz míg apád él, meg nem térhetsz míg anyád él. Hat lábbal hosszabb lesz az udvar, még a küszöb is magasabb, majd ha megint megtérsz ide, visszajössz volt otthonodba.” Egy kaleva nemzetséghez tartozó okos asszony adja neki a legrészletesebb tanácsokat arról, hogyan alkalmazkodjék és szolgáljon a legmegfelelőbben az idegen házban. Mély tisztelettel közeledjen az új rokonokhoz, akkor is, ha azok ellenségesen fogadják. Felsorolja rengeteg tennivalóit a konyhától az istállóig, a kenyérsütéstől a takarításig. Arra is figyelemmel kell lennie, nehogy bárki megszólhassa a házat, annak rossz hírét keltve. Mindezek után érthető a szűz szívbemarkoló búcsúzása eltűnő gyermekkorától: „Isten áldjon mindeneket, epres erdőket, réteket, virág szegte útszéleket, hangafüves homokhalmot, száz szigettel tarka tavat, lazac lakta szorosokat, fenyveseket, fenyéreket, nyírral nyíló kis völgyeket.” Ám túl kell jutni az elérzékenyülés percein. A vőlegény szánja befogva. A menyasszony helyet foglal az ülésen. Ilmarinen átfogja derekát, másik kezével a gyeplőt tartja és elvágtatnak a férfi otthonába.
Ezek az északi legények gyakran szánkáztatták párjukat, a közös takarót magukra húzva. Ám korántsem mindig a menyegzőből távozó ünnepeltként. Szöktették, olykor rabolták a lányt, mint azt Ilmarinen is tette, amikor első asszonyának elvesztése után annak húgát akarta megszerezni. Csakhogy ez a leány keményen ellenállt a férfinak és addig ügyeskedett, amíg Ilmarinen elszunnyadásakor megszökött. A sértett, felháborodott kovács haragjában sirállyá varázsolta a szökevényt. Lemminkejnen sokkal szerencsésebben szerepelt ezekben az akciókban, mestere volt a csábításnak. A félelmetesen vad Kullervojnen is felvett szánjába egy leányt az országúton. Csak miután a magáévá tette, derült ki, hogy tulajdon húgát rontotta meg, akit annak hosszú távolléte miatt nem ismert fel. A szerencsétlen teremtés az ezt követő beszélgetésükből felfogva a szörnyűséget, kiugrott a járműből és a közeli folyóba ölte magát. Nehéz sors várt akkoriban arrafelé a megesett leányra. Ezt tanúsítja Marjatta, a szépséges szűz különös esete is. Ő szüleinek kisebb lánya „szűzi életre született, örök tisztaságra termett”. És mégis, úgy adódott, hogy Marjatta érthetetlen módon teherbe esett a réten termő „pirospozsgás áfonyától”, amit ott elfogyasztott. Terhességét eltitkolva élte meg a rákövetkező hónapokat, magzatának kifejlődését. A szülés óráinak bekövetkeztével fordult segítségért a családtagjaihoz és ismerőseihez, hogy a vajúdás idejét meleg helyen tölthesse. Ám mindenki elutasította, mert becstelennek tartották. Egy istállóban szülte meg kisfiát, ahol: „lágyan lehel reá a ló, fújja hasát a hű fakó, mintha forró gőzt fujkálna, tüzes kőről szállna pára. Marjatta áldatlan árva, szentséges szűz, szegény cseléd, így fürdőzött, így fűtőzött, méhét ekkép melengette.” Ezután újabb viszontagságok vártak rá és senki sem akadt, aki a névadó aktust vállalta volna. Vejnemöjnen is megítélte az esetet és csakúgy, mint a többiek, a bűnben fogant gyermek elveszejtését mondta ki. Csakhogy ezúttal súlyosan tévedett. A kéthetes gyermek fejére olvasta régi vétkeit, melyeket egykor a lányok után járva elkövetett. A megszégyenült öreg dalnoknak el kellett bujdosnia. Mert Marjatta Jézus anyjának északi megtestesítője. A természettől megtermékenyítve, általa jön világra a Megváltó a betlehemi jászolt idéző körülmények között. Így teljesedett be a kereszténység eljövetelének misztériuma a Kalevalában. Mi űzi, hajtja a nagyot akarókat? Milyen tulajdonságok motiválják a vágyódó, próbálkozó, küszködő férfiakat? Lássuk most már őket, a Kalevala főszereplőit. Ilmarinen a különleges tehetségű isteni sarj, az anyagok és a velük való bánásmód legkiválóbb ismerője, az igazi „homo faber”. Ő az egyetlen, aki képes volt előállítani a rejtélyes, varázserejű szampót. Sokan és sokat írtak erről a furcsa gépezetről, mely amikor elkészült, lisztet és sót őrölt, termelte a gazdagságot, biztosította a folyamatos jólétet annak, aki birtokolta. Csodás mechanizmusát nemcsak különleges szerkezete, de az anyagába kevert növényi és állati termékek határozzák meg: „a hattyú tollának hegye”, „a meddő tehén teje”, „apró árpaszemek”, „a gyenge bárányok gyapja”. 407
Ilmarinen befele élő ember, jól érzi magát a műhelyében, technikai fantáziálásában, kifele inkább tartózkodó, kevésbé kezdeményező. Úgy tűnik, hogy technikai beállítottságából következően nem eléggé érzékeli az emberi kapcsolatokat és rászedhető. Legsúlyosabb tévedését, akkor követte el, amikor a házába fogadta a veszélyes vadócot, Kullervojnen pásztort és rábízta fiatal feleségére. Nem érezte meg, mekkora veszély leselkedik rájuk ebben a helyzetben. Az asszony ugyanis kezdettől gonoszul bánt az új szolgával. Elgondolkozhatunk ennek miértjén. Egy alkalommal követ tett a szerencsétlen pásztor kenyerébe, láthatóan kedvét lelve abban, hogy kínozza, megalázza őt. Ezzel azonban felkeltette a sértett lelkű ember haragját és bosszúvágyát, ami az asszony vesztét okozta. Kullervojnen ugyanis estére nem a barmokat hajtotta haza, hanem vadállatokat terelt a házba, amelyek szétmarcangolták a rosszakaróját. A férj a tragédia bekövetkezte után megrendült, magába roskadt. Furcsa technokrata reakcióval nyomban elővette különleges tudományát és a legnemesebb anyagokból, a legszebb formában új asszonyt készített az elveszített mintájára. Ám, rá kellett jöjjön, hogy ilyen módon nem pótolhatja a régit. Ezután indult el újra Pohjolába, hogy kárpótlásul megszerezze volt felesége húgát, de ez az akciója sikertelen maradt. Lemminkejnent, olyan epithetonok jellemzik, mint a „szépséges”, a „léha”, a „messzikedvű”, a „víg legény”. Legfőbb szenvedélye a lányok és asszonyok meghódítása, de minden kalandos, kockázatos vállalkozás érdekli. Szegény anyja sokszor próbálta visszatartani a veszélyektől. Neki, az volt a sorsa, hogy fia meggondolatlan ballépéseinek következményeit elszenvedje, hogy a tragikus fordulatokban segítsen rajta. Amikor Lemminkejnen Louhi asszony szépséges leányának megszerzéséért vállalta a legveszélyesebb próbatételt, a tuonélai hattyú elejtését, kudarcot vallott. Alattomos ellensége, a „pohjolai vaksi pásztor” orvul leszúrta a vízparton és testének darabjait a folyóba vetette. Miután az édesanya megtudta, mi történt, nyomban elsietett az esemény színhelyére. Megkérte Ilmarinent, hogy kovácsoljon számára egy hatalmas rézgereblyét. Ezzel a szerszámmal sorra kihalászta fia testének darabjait, majd azokat összeillesztette és összevarrta. Mikor ezzel elkészült, kérésére egy méhecske elhozta neki „Isten pincéjéből” a megfelelő gyógyító írt, majd azzal megkente a testet és imádkozott. Az anyai szeretet csodát tett. A férfi újjászületett, hogy ezután is folytassa addigi életmódját. Pedig Lemminkejnen nagy hősi tettekre lett volna képes, magasabb célok azonban nem irányították. Könnyelmű kalandjaival rengeteg ellenséget szerzett, sok bajt okozott. Emléke sokáig megmaradt. Karaktere befolyásolhatta Ibsent Peer Gynt-jének megformálásában. Meg kell ismerkednünk még egy fontos szereplővel, a szélsőségesen indulatos, nehéz sorsú Kullervojnennel. A róla szóló fejezeteket önálló betétként is felfoghatjuk. Az ő jelentősége a Kalevala főcselekményének szempontjából abban áll, hogy gyilkos tette után véglegesen szétszakad a két csoport addigi egysége, amit a családi kapcsolat kötött össze. Kullervojnen múltjáról annyit tudunk, hogy Kallervo és Untamo, két fiútestvér között viszály tört ki. Az utóbbi elpusztította fivérét és egész háza népét. Csupán annak 408
teherben lévő leánya maradt életben, aki megszülte fiát, Kullervojnent. A gyermek már kiskorában kimutatta kivételes erejét és harcos erényeit. Miután Untamo megtudta, hogy unokaöccse bosszút forral ellene, elveszejtésén fáradozott. Ám, minden ilyen próbálkozása meghiúsult. A fiút primitív körülmények között, szolgaként neveltette fel, de ő semmilyen munkára sem volt alkalmas. Ezek után került Ilmarinen házába, a már ismert tragikus következményekkel. A gyilkos egy ideig családjánál bujkált, majd megtörtént a végzetes kimenetelű vérfertőzés. Kullervojnen utolsó cselekedete nagybátyjának, Untamónak megölése volt. Ezt elvégezvén, a saját kardjába dőlt, így fejezte be hányatott életét. Mielőtt még erre az utolsó útjára indult volna, búcsút vett hozzátartozóitól. Ekkor azt is megkérdezte tőlük, megsiratják-e majd az ő pusztulását. Valamennyien azt válaszolták, hogy nem fognak bánkódni utána. Csupán anyja együttérzése vigasztalhatta, aki így szólt: „Lám nem látod anyád lelkét, nem ismered szüléd szívét! Én mindenkor megsiratlak, ha meghallom, hogy meghaltál, emberek közül kivesztél, nagy nemünkből kimúlottál. Ház padlóját, hidlás lábát elsodorja könnyem árja.” E szenvedélyek és drámák közegében, azoktól mégis távolságot tartva, értőn és együttérzőn helyezkedik el az események középpontjában a mű főhőse, Vejnemöjnen. A Kalevala az ő születésével indul és utolsó lapján az ő távozását éneklik meg. Az isteni származású férfit mindig is öregnek tartották. Külseje sem lehetett vonzó. Közeledéskor a leányok nem mutattak hajlandóságot iránta. Kezdetben Vejnemöjnen kis földjén árpát és zabot termelt. Ehhez kivágta a fákat, kialakította az irtást. Eközben azonban egy nyírfát megkímélt, hogy a kakukkmadár ott jól érezze magát. Ahogyan mondta: „Rikkants reggel, kiálts este, déltájban is dalolj egyre! Vidámodjon csak a világ, kerek erdő kedvesedjen.” Igen, Vejnemöjnen ilyenféle tanyai idillről álmodozott eleinte, szép kis családról, ahol jól élhet választott asszonyával. De az utóbbit sohasem sikerült megkapnia. Első kalandjában összeakad egy irigykedő, szemtelen lapp legénykével, aki őt sértegeti és provokálja. Vejnemöjnen mágikus fölényével „leénekli” a fiút és a vetélkedőjük győzteseként elnyeri annak szép húgocskáját, Ainót. Csakhogy a leány megtudva, hogy az öreg dalnokhoz akarják kényszeríteni, inkább a tengerbe veti magát, ahol aztán hallá változva, folytatja életét. Ilyen és hasonló kudarcok ébresztették rá Vejnemöjnent, hogy neki egészen más a küldetése, hogy sohasem oldódhat fel egy kis családi közösségben. Megtanulta, hogy a magányos irányítók, a kultúrateremtők sorsát kell vállalnia. Vejnemöjnen a tudás megszállottja, melynek megszerzéséért mindenre hajlandó. Nemcsak személyes ellenségeinek legyőzéséhez volt erre szüksége, hanem a sokkal veszélyesebb természeti rontások, démoni hatások elhárításához is. Személyében a maga sorsát vállaló, azt vezérelni képes ember áll előttünk. Ő az, aki a dolgok megnevezésével, eredetének, oksági kapcsolatainak meg-
fejtésével elég erős ahhoz, hogy befolyását – amennyire lehetséges – rajtuk gyakorolja. Tévedések, kudarcok, megtorpanások szorongása sokszor nehezedett a lelkére. Ám minden bajra akadt ígéretes válasz, maradt energia az újabb próbálkozásra. És, ha úgy tűnt, semmi sem segíthet, akkor Ukkóhoz, a természeti erők felett álló egyetlen főistenhez fordult, majd megnyugodott az ő végső döntésében. A pohjalaiakkal megvívott nagy tengeri harc végeztével, mindkét fél új életet kezdhetett a széttört szampó darabjainak birtokában. Miután a csukacsontból készült kantele is elveszett, Vejnemöjnen nyírfából egy másikat faragott, amivel újból megszólaltatta népének zenéjét. Úgy tűnt, minden jóra fordul, de a legnehezebbje még hátra volt. A sértett, hatalmas indulatú és démoni erejű Louhi asszony a csapások sorozatát zúdította ellenségeire. Kérésére Touni vak leánya, Loviatar, megszülte szörnyű gyermekeit, az embereket kínzó nyavalyákat: a „nyilallást”, a „felfúvódást”, a „köszvényt”, a „bénaságot”, a „kelést”, a „vart”, a „rákfenét”, a „dögvészt”. Az egész nép szenvedett ezektől, nem volt kivétel ez alól Vejnemöjnen sem, aki azonban kimondva a gyógyító igéket, majd pedig a tapasztalati orvosláshoz folyamodva, kenőcsökkel, gyógyírral véget vetett a tömegbetegségnek. Ezután Louhi asszony a medvét küldte elpusztításukra. Az Ilmarinen által kovácsolt háromélű dárdával sikerült elejteni a fenevadat, de ez korántsem volt elegendő a veszedelem kivédéséhez. A mindenki által tisztelt totemállat, a megölt medve szellemét is ki kellett engesztelni, mert ennek haragja jelentette az igazi fenyegetést. Bonyolult szertartássorozat következett Vejnemöjnen irányításával, mígnem megnyugodhattak, hogy ez a veszedelem elhárult. Pohjola bosszúja azonban folytatódott. Sikerült ellopniuk és elrejteniük a napot és a holdat a finnek egéről, akiket sötétség és fagy vett körül. Ezen Ukko Isten is segíteni akart, tüzet csiholt, aminek az őrzését egy égi
Orvosi Hetilap 2001, 142 (8), 409–410.
szűzre bízta. Ám szerencsétlenségükre ez a tűz elszabadult, tobzódva pusztított mindenfelé, még a tengerbe is bekerült, mivel szikráját egy pisztráng lenyelte. Megmérgeződtek a halak, tőlük pedig az emberek. Rengeteg erőfeszítésbe került amíg kifogták azt a csukát, amelynek gyomrában megtalálták a szikraevő pisztrángot elfogyasztó lazacot. Így aztán nagy nehezen megszabadultak a fékezhetetlenül pusztító tűztől is. Hiába kovácsolt azonban Ilmarinen új napot és holdat, azok nem világítottak. Vejnemöjnen ekkor elment az ellenség földjére, különleges varázskardjával levágta a gonosz sereget. De ezután sem tudott behatolni a kígyókkal és férgekkel őrzött rejtekhelyre, ahol az elrabolt égitesteket őrizték. Csak miután Ilmarinen kimunkálta a kiszabadításhoz szükséges fegyvereket és szerszámokat és felkészültek a döntő rohamra, akkor látta be Louhi asszony, hogy veszített. Önként visszaadta a napot és a holdat, maga pedig galambbá változva, örökre eltűnt. Így végződött Kalevala népének élet-halál harca. Beköszöntött a hősök által kiküzdött békés építő periódus, amelyet azután a kereszténység korszaka váltott fel. Ekkor ért véget Vejnemöjnen, a harcos és a népét megmentő-irányító szellemi vezető küldetése: „Most vénséges Vejnemöjnen tajtékzó tengerre szállott veresréz vitorlásával, érccel ékes bárkájával. Fölment a felső földanyához, lement az ég legaljára. Bárkájával ott megállott, megnyugodott mindörökre. Csak hárfáját hagyta hátra, lantját Szuominak szánta, örüljön a nép örökkön, méltó énekkel mulasson!” A tanulmány Nagy Kálmán (Magyar Helikon, 1975) és Rácz István (Európa Kiadó, 1980) Kalevala fordításai alapján készült.
Birtalan Győző dr.
409