EGY MÁSIK NÍLUS MENTÉN: KERMA VÁROSA ÉS NÚBIA ÚJRAGONDOLT TÁJAI

K i r á ly At t i l a

Ha Kerma városáról szent helyként próbálunk gondolkodni, először is arra van szükség, hogy egyáltalán tisztázzuk a város fogalmát és jelentőségét Núbiában. Kerma létezik: feltárták, ott vannak az épületek romjai, a tárgyi leletek, emberi, állati és növényi maradványok. Minden más interpretáció, még az is, hogy egy romot templomnak, vagy palotának látunk. Kerma kutatásának története az interpretáció változásainak folyamata, melynek vizsgálatakor egyértelművé válik – minden korszak magához idomította ezeket az ősi romokat. A lelőhely nevét a ma rátelepült város, Kerma után kapta. A kormeghatározások alapján az őskőkortól máig viszonylag folyamatos emberi jelenlét rekonstruálható. Mi az i. e. 8500 és 1070 közötti korszakkal foglalkozunk, főként az i. e. 3000–1500 szakaszra keltezett kerma kultúrával. (1. ábra) Az írás első részében tisztázzuk, hogy a „város” univerzális jelenség, amit nem sajátíthatunk ki az európai civilizáció számára; a városok kialakulása, szerkezetük, funkcióik viszont annyira sokfélék, mint az emberi kultúra maga. Ez után Kerma kialakulásának, a város szerkezetének leírása következik, majd a város funkcióira kérdezve Kerma és környezete kapcsolatának sajátos viszonyait ismertetem.

87 Egy másik Nílus mentén: Kerma városa…

EGY MÁSIK NÍLUS MENTÉN: KERMA VÁROSA ÉS NÚBIA ÚJRAGONDOLT TÁJAI

Király Attila

88

1. ábra: A Kelet-Szahara kulturális keretrendszere

Kerma és az önálló núbiai kultúra születése Város és állam központi fogalmak a fejünkben. Magyarországot városok hálózataként látjuk, ezt tanuljuk az iskolában, ezt erősíti meg a közigazgatási hivatalok térbeli eloszlása, az a léptékbeli különbség, amit Város és Falu között érzünk, nem is beszélve Budapest és Vidék konceptuális elválasztásától. Nehéz elképzelni olyan államot, ahol nincsenek városok, olyan teret, amihez nem párosul állam, olyan társadalmat, amihez nem rendelhető tér. A város az európai civilizáció szimbóluma, ami egységbe köti a földrajzi teret a társadalom szervezetével.


Európából kilépve azonban sok esetben valami mást tapasztalunk, és főleg mást tapasztalt a 18–20. század európaija. Ebben az időszakban, a kolonializmus korában születik meg a mai antropológia tudománya, ami ennek a másságnak a magyarázatára törekedett. Kezdetben ezek a magyarázatok javarészt konvergensek voltak a nagyhatalmak kolonizációs igényeivel; azon meggyőződésen alapultak, hogy a világ története az európai civilizáció kiteljesedése felé halad. A magyarázatok előképe a görög városállam, a polisz volt, aminek már elnevezése is programadó tér, közösség, város és állam egységéhez. Az utódok hamarosan megszülték az egyre korábbi elődöket, a mezopotámiai városállamokat, majd a közel-kelet újkőkori falvait. A 20. század első felére forrt ki az ex oriente lux szemlélet, ami szinte tökéletesen fésülte össze tér és idő dimenzióit a korabeli Európa felé vezető társadalmi fejlődés modelljével: kezdetben léteztek a nomád vadász hordák, majd a hordákat felváltották a magasabb szerveződésű törzsek. Az élelemtermelés megjelenésével együtt járt a letelepedett életmód, kialakultak a falvak, melyeket idővel a városi civilizáció, illetve az állam követett. Az ehhez hasonló civilizációs áttöréseket, „forradalmakat” olyan horderejűnek tartották, hogy megismételhetetlennek tűntek: egy helyen, a közel-keleten történtek meg, és onnan terjedtek szerte a világban. E kulturális diff uzionizmusnak nevezett régészeti megközelítés mögött tapintható ki antropológia és kolonizációs törekvések 19. századi, sajátos kapcsolódási pontja: a rasszelmélet. Eszerint ez a megismételhetetlen sorozat az indoeurópaiak műve volt, más rasszok ilyen társadalmi és politikai szervezettségre képtelenek voltak. Kimondva – kimondatlanul, egyfajta világméretű rasszista evolúció csúcsára helyezvén magát, Európa legitimálta igényeit az Európán kívüli világgal szemben. Szerencsésebb esetben ez térítő-tanító jellegű civilizációs küldetéstudatban testesült meg, de az 1885-ös berlini kongresszuson megrajzolt, és jobbára máig létező Afrika – térkép jó példa arra, hogy ezek az igények sosem párbeszéd során érvényesültek a „gyarmatokon.” Afrika egyébként is kakukktojásnak számított ebben a kulturális fejlődéstörténetben, és az, hogy egyáltalán bekerült oda, Egyiptomnak köszönhető.

Király Attila

90

Egyiptom, mint a bibliai univerzum része, sosem tűnt el az európaiak szeme elől, és némi kavarodást okozott a fejekben a tény, hogy a fekete kontinensen is létezett egy óriási kulturális hagyomány minden olyan kellékkel, amit rendesen az (indo)európaiak sajátjának éreztek a korabeliek: írásbeliség, szervezett vallás és állam, monumentális építkezés. Ennek az anomáliának a kiküszöbölésére volt hivatott az úgynevezett hamita hipotézis, mely a bibliai Sém és Hám rokonságát alapul véve az egyiptomi civilizációt a régmúltban Afrikába érkezett hamita (indoeurópai eredetű) bevándorlók alkotásának tartotta. A hipotézis ereje abban rejlett, hogy Egyiptommal együtt minden más afrikai monumentális régészeti jelenséget is beleültetett a kulturális diff uzionizmus koncepciójába, mint a hamiták további vándorlásainak tanújeleit. Különösen égető szükség volt egy ilyen jellegű magyarázatra az afrikai etnográfia terén, hiszen a kontinens egyre teljesebb feltérképezése során egyre-másra bukkantak fel bonyolult társadalmi szervezettel, jogrendszerrel és ideológiával bíró, fővárosokat építő királyságok. Sokuk a kontinens belsejében, a kívülről jövő hatások lehetségesnek vélt útjaitól messze esett, és elég nehéz volt bármi olyan vonást felfedezni bennük, ami akár a régi Egyiptomhoz köthette volna őket. A koloniális adminisztráció számára ez veszélyes helyzetet teremtett, hiszen megfelelő interpretáció hiányában egyenrangú felekként kellett volna számításba venni például a bugandai királyt és az angol uralkodót, az antropológia pedig az akkor uralkodó tudományos paradigma komoly kritikájára kényszerült volna. A hamita hipotézis így kialakította a degeneráció lehetőségét, ami szentesítette a kapcsolatok egyenlőtlenségét Európa és a gyarmatok közt: a civilizációt hordozó hamiták idővel keveredtek a helyi vadakkal, ami óhatatlanul a kultúra elsilányulásához vezetett. A 20. század fordulóján Egyiptomban dolgozó régészek szinte kivétel nélkül rasszok vándorlásainak, hódításainak, keveredésének történetét rekonstruálták munkáikban. Flinders Petrie, a modern régészet atyja, az óegyiptomi kulturális teljesítmények mögött egy elkülönült vezető fajt vélt felfedezni, ami sajátos tükre a korabeli angol középosztály belső társadalmi elitizmusának is.


Emellett az óegyiptomi írásos források is hatást gyakoroltak a kezdeti kutatások előfeltételezéseire. A fáraók világképében a núbiaiak arctalan, az Egyiptom által képviselt rend antitéziseként káoszban élő, egyiptomi jelzővel élve „hitvány” tömegnek tűntek fel. Az olyan földhözragadtabb szövegek viszont, mint az életrajzi feliratok, konkrétabb terminusokban szólnak, nem is beszélve a számos elejtett utalásra a fennmaradt írásos anyagban. Ismerjük Alsó Núbia (Wawat), Felső Núbia (Kus) nevét, ahogy több törzsét és földrajzi helyét is. Ezek nagy része ma is nehezen azonosítható, az előző század elején pedig teljességgel lehetetlennek tűnt, és nem is történtek nagyobb erőfeszítések e helyzet megváltoztatására. Ilyen elgondolások mellett kevés tér jutott az Egyiptomtól délre eső Núbia történetének elfogulatlan, autonóm értelmezésére. Az első komoly lélegzetvételű régészeti expedíció Alsó Núbiában a G. A. Reisner és C. M. Firth által vezetett Harvard-Boston felmérés volt 1907–11 között. Nagyszabású terepmunkájuk vált a núbiai régészet alapjává; az ekkor kialakított történeti keretek lényegében az utóbbi tizenöt évig magasodtak a kutatások fölé, akár támogatásukról, akár kritikájukról volt szó. Reisner a feltárt leletanyag alapján egymást követő kulturális „csoportokat” vázolt fel (A, B, C, D és X). Elképzelése szerint Núbia a fehér (hamita) és a fekete fajok határzónája volt, ahol a fejlődést az egyiptomi hatásokra fogékony fehér populáció időnkénti túlsúlyba kerülése teremtette meg. Ezzel minden jelentős teljesítményt egyiptomi eredetűnek tartott, beleértve Kermát is, ahol 1913–16 között folytatott ásatásokat. Szerinte a város kereskedő kolónia volt, ahol a Felső Núbiát irányító egyiptomi kormányzó székelt. Reisner munkásságában az egyiptomi régészet sajátos hangsúlyai köszönnek vissza: az említésre méltó teljesítmények a monumentális emlékek, illetve a gazdag temetők; ami ilyen, az egyiptomi eredetű, ami nem ilyen, az degenerált. Ez a korszakra jellemző vélekedés egyetlen társadalmi és térbeli struktúrát feszített Núbia fölé: az egyiptomi hódításokét, melyben nem létezett, nem is volt szükség helyi eredetű városokra és államokra. Az ókori Egyiptom által kialakított „imázs” mentén megszületett a régészeti Núbia, mint az egyiptomi birodalmak pro-

vinciája – halvány párhuzamban a brit birodalom és a szudáni politikumok közötti korabeli viszonnyal: „Az ország, melyet a régi egyiptomiak Déli Földeknek hívtak, az egyiptomi befolyás alatt álló hatalmas régiót jelentette, mely dél felé, Közép- és KeletAfrika felé húzódott. […] Vagyis a brit-egyiptomi Szudán a Déli Földek nagy részét magában foglalja; valójában majdnem ugyanaz a terület majdnem ugyanazokkal a rasszokkal, amiket az Újbirodalom egyiptomi hivatalnokai kormányoztak.”1

Király Attila

92

A huszadik század derekán, az asszuáni gátépítés nyomán meginduló nemzetközi leletmentő akció merőben más hangsúlyokat alakított ki. Az UNESCO által koordinált kampány során a Nílus első és harmadik zuhataga közt több mint 1000 régészeti lelőhelyet regisztráltak, ami a Núbia történetére vonatkozó adatmennyiség robbanásszerű növekedését eredményezte. Az expedíciókban dolgozó szakemberek többsége nem rendelkezett egyiptológiai képzettséggel, ellenben az ekkor formálódó processzuális régészeti szemlélet képviselőjeként lépett fel. Ez az iskola ember és környezete közvetlen, helyi léptékű kapcsolatait hangsúlyozta a kultúra magyarázatában. Feltárta például azt a ma evidensnek tűnő tényt, hogy Nílus felsőbb szakaszai mentén a folyóvölgy jóval keskenyebb az egyiptominál, viszont a csapadékosabb éghajlatnak köszönhetően füves szavanna terült el. Ennek következtében itt kevesebb lehetőség nyílt az intenzív növénytermesztésre, de több a legeltetésre, ami az emberi megtelepedés jellegére is hatott. A helyi folyamatokban (innen a „processzuális” jelző) gondolkodó kutatásokkal gyakorlatilag megszületett az önálló núbiai régészet. A nagy leletmentés további pozitív hatása volt, hogy az expedíciók egy része az UNESCO kampány lezárulta után is folytatta a mun1

Reisner, G. A. 1918 Outline of the Ancient History of the Sudan. Part One. Sudan Notes and Records 1:3–15.


kát Núbiában; jórészt folyóvölgy és sivatag időtlen kapcsolatainak megismerését tűzték ki célul. Ezzel elvileg megszűnt az Afrikát beárnyékoló Egyiptom, az Egyiptomot beárnyékoló Kelet víziója, a valóságban azonban sokáig nem következett be igazi áttörés. Először is, az őskort kutató régészek és a fáraókori Egyiptommal foglalkozók különböző képzési háttere, eltérő prioritásaik megnehezítették a tudományos kommunikációt. Ez nehezen átívelhető törésvonalakat alakított ki Északkelet-Afrika kultúráinak értelmezésében. Másodszor, a leletmentés hatalmas adatbázisa nagyon lassan vált közkinccsé, ma is léteznek publikálatlan lelőhelyek. Harmadszor, a leletmentés során az adatrögzítés többé-kevésbé Reisner csoportjai és az egyiptomi korszakolás szerint történt, hiszen akkoriban ez volt a széles körben ismert kulturális keretrendszer. A kutatók érzékelték e keretek hiányosságait, de részletes adatközlő publikációk hiányában sokszor magukra maradtak új régészeti rendszerezések kialakításakor. A nyolcvanas évekre ezernyi csoport kapott helyet a Nílus völgyében, az őskőkortól a keresztény korig, Alexandriától Khartumig. A diff uzionizmus általánosításai, a későbbi kutatás erős regionalizmusa után a hangsúly ma nem az egyes kultúrákat elválasztó határokra, hanem az egyszer élt emberek érintkezési módjait vizsgáló kulturális kapcsolatokra helyeződött át. Reisner a végletekig leegyszerűsítette ezeket a viszonyokat: kizárólagosan egy népcsoporthoz rendelt néhány jellemzőt, mint monumentális építészet, vagy egy bizonyos edénytípus, és ahol ehhez hasonlót talált, ott ezt a népcsoportot látta viszont. A processzuális régészet e megközelítés kritikájaként született meg, és a kultúrák önállóságát hangsúlyozva egészen hasonló korlátokat szabott. A kultúrát a természetes környezet kihívásaira adott válaszként – adaptációként értelmezve passzivitásra ítélte, földrajzi határok közé zárta, elszigetelvén egymástól a közösségeket. Ma úgy gondoljuk, minden közösségnek saját története van, azonban e történetnek része az is, ahogyan más közösségekkel érintkezik. Az, hogy a kermai temetőkben egyiptomi edényeket találunk, nem csak azt jelentheti, hogy egyiptomiak foglalták el Kermát. Ezernyi módja lehet annak, ahogy az edény ide került, vagyis

Király Attila

94

sokféle kapcsolat létezhet, melynek kereteiben ez a tárgy mozgott. A tárgyak, a leletek saját kis történeteiben rejlő viszonyrendszer alakítja ki számunkra az egykor volt kultúrtájat. Elkerülhetetlen, hogy a jelentést keresve saját elgondolásaink, „beidegződéseink” fátylán át szemlélődjünk. Ebben az értelemben sosem láthatjuk meg a valóságot: az emberek lakta táj ideológiai konstrukció marad, és mint ilyen, állandóan változik. Tisztában kell lennünk azzal, hogy Kermát mi címkéztük fel városnak – valójában azt sem tudjuk, núbiai ajkak formáltak-e hasonló szót rá. Annyi biztos, hogy a település a régió más falvaihoz képest sűrűn lakott lehetett a kerma korban, és épületei hosszú időn át fennmaradtak. Az épületekben rejlő történet újraértelmezése azonban csak 1976-ban kezdődött, Charles Bonnet és Matthieu Honegger ásatásaival.

Kerma városa A Nílus második és harmadik zuhataga között húzódó Batn al-Hadzsar sziklás vidékén a folyóvölgy alluviális síkja összeszűkül, a közlekedés, az élelemszerzés és élelemtermelés lehetőségeivel együtt. E barátságtalan tájat a Dongola – szakasz termékeny vidéke követi, melynek északi végén fekszik a Kerma medence, a folyó keleti partján. Hasonlóan a világ más száraz tájaihoz, a víz elérhetősége alapvető strukturáló tényezőként működött közre a kermai megtelepedésben is. A Kermamedence minden korban kedvező feltételeket nyújtott a boldoguláshoz, már a régibb kőkor (i. e. kb. 400000–10000) emberének nyomai is fellelhetők itt. A legidősebb kőeszközöket ma a völgyet övező területen találjuk, amit az elmúlt sokszázezer évben hol dús növényzet, hol terméketlen homok borított. Mivel a Nílus vize mindenkor elérhető volt, a környék a legszárazabb időszakokban is menedéket kínált az emberek számára.

2. ábra: A Kerma régió


Az átmeneti kőkori, valamint a kora újkőkori közösségek lelőhelyei az áradmányos síkság peremén, és az akkor még élhetőbb sivatag kisebb dombjain feküdtek. (2. ábra) Minden jel arra utal, hogy az i. e. 8500 és 5500 között itt élők a száraz és esős évszak váltakozásán alapuló életmódot folytattak, melyben környezetük összes szeletét hasznosították. A közösségek a folyami halak mellett a füves szavanna kistestű emlőseivel, a völgyben vadon termő fűfélékkel egészítették ki étrendjüket; az eszközök és edények nyersanyagául szolgáló köveket, illetve agyagot a folyó partján és a sivatagos területeken szerezték be. Ez az életmód vándorlást és tervezést követel: hol találunk jó kőanyagot, mikor és hol érdemes ívó halakra lesni, merre legelnek a könnyen elejthető gazellák? Ebben az időszakban másképpen szerveződik a tér, a közösségek az erőforrások eloszlásához igazítják életüket, nem pedig az erőfor-

Király Attila

96

rásokat horgonyozzák egyetlen ponthoz – településhez – a térképen. A mobil életforma kevés emléket hagy maga után a tájban, melyeket a lelőhelyek erőteljes pusztulása miatt alig érzékelünk: a szélfútta homok alatt kerámiacserepek, csontok és kőeszközök halmait találjuk. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem léteztek kitüntetett helyek a közösségek életében. Kerma környékén, az el-Arab vádi védettebb területein sok látogatás emlékét őrző eszközhalmok rétegződnek egymásra. Ez arra utal, hogy a zsákmányoló csapatok, bármerre is vándoroltak, rendszeresen ugyanoda tértek vissza. A tájhasználat egy sajátos formája, a temetők megjelenése szintén arra utal, hogy bizonyos helyek önmagukban jelentéssel bírtak e korszak emberei számára is. Míg egy vadásztábor helyzetét értelemszerűen a zsákmányállatok helyzete határozza meg, addig egy temetőét sokkal inkább a közösség elképzelése arról, hol lehet elődei ideális nyugvóhelye. Az újabb kutatások alapján Kerma környékén az elmúlt tízezer év során szinte folyamatos a temetkezés – a szakrális táj kitüntetett pontja lehetett. A mozgalmas életmód az egyre szárazabbá váló körülmények hatására változott meg az i. e. 6. évezred végén. A települések követték a nyugatra vándorló Nílust, és lassan elhagyták a sivatagba forduló szavannát. Az élelemszerzés sokszínűsége tovább élt, azonban a marhatartással, majd a növénytermesztéssel új elemek jelentek meg a gazdasági stratégiában. Előbbi egyedülállóan korán, i. e. 7000 körül már kimutatható a régióban; ezt a dátumot tekintjük átmeneti kőkor és újkőkor közötti határvonalnak, mivel az élelemtermelés hosszú távon rendkívül fontos gazdasági, társadalmi és kulturális változásokat idéz elő. Legszembetűnőbb a közösségek és erőforrásaik közti viszony átalakulása: a növekvő letelepedettség, illetve az élelem egy helyen való raktározásának szokása. Kerma bronzkori (i. e. kb. 3100–1300) nekropoliszának feltárásakor a temetkezések alatt ősi települések maradványai bukkantak elő. Ezek az újkőkori falvak Kerma városának elődei: az itt megőrződött kerámiaedények, eszközök, sőt, házak és utcák rendszere oly’ mértékben hasonlítanak a bronz-

kori városéra, hogy minden kétséget kizáróan előzményeinek tekinthetjük őket. Épp ezért az i. e. 3100–2500 között állt települést Pre-Kerma agglomerációnak nevezzük (3a ábra). A feltáró Matthieu Honegger lényegében a „hiányzó láncszemet” találta meg, hiszen a felfedezés után már nem mondhatjuk, hogy a bronzkori Kerma a földből nőtt ki, hogy egyiptomiak alapították. A település évezredes fejlődéstörténettel rendelkezik, melynek állomásai lépésenként nyomon követhetők.

97

3a ábra: A Pre-Kerma település

Egy másik Nílus mentén: Kerma városa…

A lelőhely ma a folyótól 5 kilométerre keletre található, de eredetileg a Nílus egyik szigetén állhatott, mintegy 10 hektáros területen. A falut körbeölelő védműveken belül építmények rendszere bontakozik ki: a falakhoz kapuk tartoztak, a kapukhoz másodlagos védelmi vonalak. A feltárt terület északkeleti részén kerítések, talán karámok álltak, míg a délnyugati szektorban tárlógödrök százai kerültek elő. A raktározás terétől elkülönített lakóövezetben álló kunyhók eltérő méretei és formái eltérő funkciókra engednek következtetni. A kisebb kerek építmények talán magtárak, a nagyobbak (4 m átmérővel) lakóépületek, míg a 7 m körüliek közösségi terek, esetleg istállók

Király Attila

98

lehettek. Két szögletes épület rendeltetése nem világos, de igen fontosak lehettek a közösség számára: többször újraépítették őket, mindig pontosan ugyanott. Végül, a 2008–9 évad munkálatai során számos tűzhely került felszínre, melyek az ásatók óvatos véleménye szerint egy „ipari negyed” nyomai lehetnek. Az átmeneti kőkor esetleges, szegényes sírjaival szemben az újkőkor temetkezései szintén egy differenciált világ képét tárják fel. A sírok kétharmadában számos halottat kísérő tárgyat, mellékletet találunk: strucctojáshéj és vízilócsont gyöngyöket, karpereceket, ajaktágítókat, festékdörzsölő palettákat; de kőpengéket, kerámiát, csontszigonyokat is. Az egyik férfi mellé egy szarvasmarha koponyáját helyezték. (4a ábra) A különböző mellékletek különböző társadalmi szerepekre utalnak, a sírok elkülönült csoportokba rendezése pedig rendszert tükröz e szerepek között. Egy összetett társadalom képe rajzolódik ki, ami szokásait tekintve a kerma kultúra előképeként értelmezhető.

4a ábra: El Barga, újkőkori temetkezés

A pre-kerma település védelmet, a raktározási kapacitás növekedését, különböző feladatokra specializált, rendszerezett épített környezetet biztosított. Bár az agglomeráció i. e. 3000 körül elnéptelenedett, fontos láncszem a kultúrtáj rekonstrukciójában, mely a szerény átmeneti kőkori kezdetektől fokozatosan

5. ábra: Kerma. A nyugati deff ufa (Fotó: Henriette Hafsaas-Tsakos)

teljesedik ki a bronzkori város képévé. Kerma városa négy kilométerrel arrébb, a lelőhelyet uraló, Nyugati Deff ufának nevezett szentély köré épült. A bronzkori romok alatt itt is korábbi épületek találhatók, bizonyítván a pre-kerma korszakkal való folyamatosságot. Maga a Deff ufa napon szárított agyagtéglákból áll, és legalább 12 építési fázist élt meg. (5. ábra) Az épület északi oldalán egykor félköríves „apszis”-t alakítottak ki, ami a korabeli temető egyik építményének kivitelezésével rokon. Jelenleg ez az egyetlen olyan építészeti elem, ami biztos összeköttetést teremt a két szent tér – templom és temető között. A Deff ufa szomszédságában kiszolgáló épületek sorakoztak, melyek a kultusz fenntartásához, az áldozatok bemutatásához szükséges anyagokat, tárgyakat állíthatták elő. A templomi negyedet 5 méter magas fal kerítette el a település többi részétől. A városban két különböző építészeti megközelítést figyelhetünk meg (3b ábra). A templom a téglát használó, szögletes formákat alkalmazó megközelítés példája lehet, amely megerősíti a pre-kerma település négyszögletes épületeinek szentélyként való értelmezését. Létezett azonban egy könnyűszerke-


99

Király Attila

100

3b ábra: Kerma városa a bronzkorban

zetes, téglát, tapasztott agyagot és fát használó, ívelt formákat alkalmazó építési mód is, mely a korábbi házépítési szokásokkal mutat rokonságot. Az ún. ceremoniális ház, vagy Délnyugati Kunyhó ennek képviselője, bár méreteit illetően aligha hívhatnánk így: több mint 10 méteres átmérőjével a templom mellett Kerma másik központi épülete. Kerek fala agyagtéglákból és cölöpökből áll, melyek eredetileg talán méhkas alakú tetőt támasztottak. Az építmény körül és mellett beásott számtalan cölöplyuk oszlopos terasz és kisebb építmények nyomaként értelmezhető. A kunyhót királyi fogadóteremként rekonstruálták az ásatók, ami e formájában erősen hasonlíthatott a középkori dél-szudáni királyságok ilyen rendeltetésű épületeire. A lakóövezetek portái két-négy helyiséges téglaépületből, és a hozzá csatlakozó udvarokból álltak, melyeket fal vett körül. A hátsó udvarokon kemencék, kerámiaégetéshez használt vermek, karámok és silók helyezkedtek el. A házakon belül sok helyütt kis oltárhelyek maradtak fent, de egy külön-


álló körzetben „kápolnák” is léteztek a településen. Utóbbi épületek, vörös okkerrel színezett padlóikkal, tüzek nyomaival családi (?) kultuszok áldozati helyeiként működhettek. A 20 hektáron elterülő agglomeráció házai és utcái előzetes átfogó terv nélkül, természetes módon épültek ki, ellentétben a korszak egyiptomi tervezett városaival. A 9 hektáros városmagot védő falrendszer a bronzkor kezdete óta állt: először száraz árok, és döngölt földből, fából épített palánkfalak épültek, melyet a klasszikus kerma korban téglastruktúrák váltottak fel. A falak mentén szabályos közönként kerek és szögletes bástyák sorakoztak, a négy égtáj felől nyíló bejáratokat pedig 8–20 méter hosszú, 1,5–6 méter széles falak alakították keskeny folyosókká, a bejutás ellenőrzése végett. A modern Kerma által takart területen álltak a régi Kermához tartozó kikötők, amiket szintén csak kis részletekben ismerünk: egy feltárt épület raktáraiban tárolóedények és zsákok lezárására szolgáló agyagpecsétek kerültek elő. Egy részük egyiptomi feliratokat viselt; a feltételezések szerint ezeket egy adminisztratív apparátus „Egyiptom-felelősei”, talán egyiptomiak készítették. Az épületek kivitelezése, elrendezése és a tárgyi leletek nyomán funkciók, tevékenységek egész sora rekonstruálható. Az állatcsontok és karámok, a talajban megmaradt patanyomok alapján Kerma lakosainak életében fontos szerepet töltött be a marhafélék és a kiskérődzők, főleg a juhok tartása. A silók és sütőkemencék, de a néhol máig látható ekenyomok is tanúsítják a növénytermesztés fontosságát. A védelmi rendszer, a raktárak és a jelölésre szolgáló agyagpecsétek sokasága bonyolult adminisztratív funkciókat feltételez. Érdemes megfigyelni, hogy az élelem raktározásának és készítésének terei, akárcsak egyes használati tárgyak, mindenekelőtt a kerámiaedények előállításának eszközei az egyes háztartásokban, de a háztartásokon túlmutató, specializált területeken egyaránt megjelennek. Hasonlóképpen, a templomok és szentélyek közösségi, illetve egyéni (családi) kultuszok gyakorlásáról árulkodnak. Az elkülönülő negyedek és háztartások, műhelyek, konyhák és szentélyek több szempont szerint felépülő, hierarchikus társadalmi-gazdasági rendszer tanújelei.

Király Attila

102

A városhoz tartozó Keleti Nekropolisz hűen tükrözi ezt a komplexitást. A temető 30000 sírja a koraitól a klasszikus kerma korig nagyjából egyenes sávban, északról dél felé, a korábbitól a későbbi felé, topokronologikus rendben helyezkedik el. A nagyobb sírok által szabadon hagyott területet töltik ki a kisebb temetkezések, melyek jól kivehető csoportokat alkotnak. A nekropolisz 3000 sírját Reisner tárta fel, míg a svájci expedíció, modern régészeti módszerekkel további 350-et. A korai kerma szakasz temetkezéseit alacsony földhalom jelezte, melyet fekete homokkőtömbök gyűrűje vett körül, a halmon pedig fehér kvarcit kavicsok koncentrikus körei látszottak. Néhány esetben ezek helyett világosabb homokkőtömböket állítottak a tumulus köré. A temetéskor talán halotti torra is sor került: sok helyütt szájukkal lefelé fordított edényeket lehetett találni a halmok keleti oldalánál. Az elhunyt kerek sírgödörben feküdt a jobb oldalán, kissé zsugorított helyzetben, fejjel kelet felé. Általában marhabőrre fektették, és sok esetben egy másikkal takarták be, melyeket később halotti kerevet váltott fel. Kezdetben kevés melléklettel látták el, személyes tárgyakkal, ékszerekkel, némi élelemmel, strucctollakból készült legyezővel (4b ábra). Már ekkor felismerhető az emberáldozat gyakorlata. A feláldozottakat testhelyzetük különbözteti meg az elsődleges temetkezéstől – arccal a föld felé néznek. Megjelennek az elhunytat kísérő állatáldozatok is. A sírgödörbe főként juhok tetemeit fektették, gyakran ékszerekkel ellátva őket, míg a halom déli oldalán, a felszínen marhakoponyák ívelt sorait helyezték el, szarvaikkal a sír felé. A koponyák száma arányban állt a sír egyéb felszerelésének gazdagságával, összetételük és elrendezésük alapján teljes csordákat jelenítették meg. A középső kerma korú 115. sír esetében (4c ábra) 129 marhakoponya vette körül a halmot: a nagy bikáké elöl, a teheneké mögöttük, a teheneket pedig borjak kísérték. Az idő múlásával a sírok méretének növekedése, az áldozatok és mellékletek általános gyarapodása figyelhető meg. A középső kerma kortól téglából épített kápolnák is megjelennek egyes halmok északnyugati oldalán. A klasszikus kerma korban egyes sírkomplexumok már óriási méretűek, a halmokat téglából épült támfalakra hordják fel, az áldozati

4b ábra: Kerma nekropolisz, kora bronzkori temetkezés

4c ábra: Kerma nekropolisz, középső bronzkori temetkezés

kápolnák valóságos templomokká nőnek, az elhunytat pedig szarvasmarhák százai, emberáldozatok és kísérő temetkezések sora veszik körül. A királyinak is nevezett halomsírok környezetében a temetkezések külön kis „fürtjei” alakulnak ki, melyeket talán különböző rangú hivatalnokok, királyi rokonok nyughelyeinek feleltethetünk meg. A korszak gazdagságát illusztrálják az itt elhelyezett mellékletek: nemesfém ékszerek, finomkerámia, egyiptomi importtárgyak. Az áldozati kápolnákban falfestmények, fajansz és aranyfólia kombinációjával létrehozott díszek ékeskedtek. A kerma kultúra kétségtelenül ebben a periódusban élte fénykorát, melynek az egyiptomi Újbirodalom terjeszkedése vetett véget. I. e. 1500 körül


103

Király Attila

104

3c ábra: Kerma, Dukki Gel templomkörzet

mind a várost, mind a nekropoliszt elhagyják, de maga a kermai közösség nem tűnik el. Kermától kissé északra az új település kultuszkörzetét sikerült feltárni (Dukki Gel), amely az i. sz. 1. századig biztosan használatban állt. A településrész magját egy III. Thotmesz fáraó által építtetett templom adta, melyet a 18–20. dinasztia egyiptomi uralkodói többször átalakítottak; a 3c ábrán a 18. dinasztia épületrészeit emelem ki. A templom egyiptomi stílusban épült, tehát egymást követő csarnokok és udvarok sorozatából állt, melynek déli végén helyezkedett el az istenségnek otthont adó szentély. A módosítások és átépítések rendkívül nehezen értelmezhető régészeti maradványai a kermai templom folyamatos használatának tanújelei. Az építészeti stílusok keveredéséből az is kiviláglik, hogy a komplexumot korántsem csak egyiptomiak számára emelték. A templomok körül elhelyezkedő kiszolgáló épületek, a körzetet övező falak egyértelműen a Kermából ismert épületek rokonai, melyek Egyiptomban teljesen ismeretlenek voltak. Mi több, az egyiptomitól keletre álló, núbiai stílusú kerek templomot az Újbirodalom idején szintén

látogatták. A két szentély – helyi és idegen – egymás mellett élése sokatmondó az egyiptomi „hódítás” jellegét tekintve.

Újragondolt tájak – a szudáni modell 105 Egy másik Nílus mentén: Kerma városa…

Az új feltárások egyik szembeötlő eredménye, hogy a bronzkori Kermát több ezer éves helyi településtörténet előzi meg. Ez bizton köszönhető a medence kedvező fekvésének, mely a gyűjtögetéshez, a vadászathoz, de az élelemtermelő gazdálkodás számára is ideális feltételeket nyújt. Kerma ugyanakkor stratégiai jelentőségű hely is – szárazföldi és folyami utak mentén fekszik, melyek a szaharai oázisokat, a keleti sivatag aranybányáit, az Atbai területét és a Nílus menti településeket kötik össze. Az előnyök minden korszakban érvényesültek. A holocén klíma optimum (i. e. kb. 8500–5300) nedvesebb viszonyai a Szahara nagy részét alkalmassá tették az emberi megtelepedésre. Az északafrikai közösségek, a kermaihoz hasonlóan, a száraz évszak gyülekezőhelyei (az oázisok és a Nílus völgye), és a nedves évszak szétszórtabb táborai (ma a sivatagi lelőhelyek) között ingázhattak. (6. ábra) Ez a dinamikus életforma egymástól igen távol eső régiókat is egyetlen szerteágazó információs hálózat részeivé fűzött össze, amit a leletanyag nagy területeket átívelő hasonlóságai mutatnak. I. e. 5300 után, a Kelet-Szahara fokozatos kiszáradásával regionalizációs folyamat indul meg: az emberek állandó vízellátással rendelkező helyekre szorulnak vissza, köztük a Kerma medencébe is. Ez idő tájt terjed el a növénytermesztés és a szárazságot jól tűrő kiskérődzők tartása, ami hatékonyabbá teszi az oázisok és a Nílus-völgy szűkös területeinek kiaknázását. Míg a klímaromlás a Szahara északi részén a maihoz hasonló szárazságot teremtett, a 20. szélességi körtől délre még i. e. 1500 táján is lehetséges volt a legeltetés a lassan sivatagosodó területeken.

Király Attila

106

6. ábra: Núbia és a Kelet-Szahara


Az északon kialakuló egyiptomi államot így lakatlan, forró sivatag vette körül, Kerma viszont a bronzkorban is aktív részese maradhatott a szélrózsa minden irányában futó afrikai útvonalaknak. Úgy tűnik, hogy a bronzkori Kerma kereskedelmi és populációs központ volt. A város fontos résztvevő lehetett abban az áruforgalmi láncban, mely az egyiptomi társadalom elitjét kielégítendő tárgyak tömegét mozgatta Afrika belseje felől. Egyiptom ekkoriban nagyra becsült javait – mint elefántcsont és arany – nagyrészt Felső Núbia közvetítésével szerezte be. Az egyre erősödő északi szomszéd elég távol volt ahhoz, hogy sokáig ne jelentsen fenyegetést, de elég közel, hogy partner lehessen az árucserében. Kerma tekintetben hasonlít egy egyiptomi városhoz, ami a monumentális építkezést, vagy általában a letelepedett életmódot illeti. Az épületmaradványok arra is rávilágítanak, hogy társadalma egy központhoz illően összetett lehetett. Kiemelkedően fontos tény, hogy a termelés, a raktározás, de a kultuszok gyakorlásának terei is közösségi- és magánszféra kettősségét mutatják. Ez ugyanis azt jelenti, hogy elkülöníthető társadalmi szerepek léteztek. A lakók tagjai lehettek egy háztartásnak, ahol kenyérkeresőként, a ház asszonyaként, családfőként, és sok más minőségben alkottak kis közösségeket. Ugyanakkor részei voltak Kermának is: talán a kikötő raktáraiban dolgoztak, részt vettek a „fejedelmi” sírok építésében, netán a Deffufában láttak el papi teendőket. De legalábbis élelmet biztosítottak azoknak, akik épp e szerepeket öltötték magukra. Az élelemhez viszont hátország szükséges, hiszen a város utcáin nem lehet gabonaföldeket kihasítani, sem legeltetni. És itt ütközünk egy igazán zavarba ejtő jelenségbe. Nagyon keveset tudunk arról, hogy a város önnön határain túl hogyan illeszkedik a tájba, milyen viszonyban állt a vidékkel, más településekkel. Kezdjük mindjárt ott, hogy egyetlen hasonló méretű település sem ismert a korszak Núbiájában. Magyarázhatnánk ezt azzal, hogy a kerma kultúrát mindössze 25–30 éve kutatják. Ennek ellenére lelőhelyek százai ismertek ma már, de egyikük sem oly összetett jelenség, mint maga a névadó város. Sokuk a szó szoros értel-

Király Attila

108

mében nem is település, inkább tábor, melyeket vándorló állattartók hagytak maguk után. Kapcsolat mégis létezik. Eszközeik, edényeik hasonlítanak a Kermából ismertekre; még fontosabb, hogy ezek a pásztorok ugyanúgy temetkeztek. A temetkezés gyakorlata nem csak az elhunytról, de az őt örök nyugalomra helyezőkről is fontos információkkal szolgál. A temetés a közösség szertartása, ami újradefiniálja a csoport személyközi viszonyait. El kell helyeznie a halottat a túlvilág társadalmában, ezzel mintegy önvizsgálatot tart. Egy temető „társadalma” tehát reflektál az élőkére. A szükségszerűen térben rögzített kerma sírokban a személlyel mozgó világ nyomaira bukkanunk: a festékdörzsölő paletták, a kerámiaedények felfüggesztésüket segítő lyukakkal voltak ellátva, az ékszerek, a testfestés és tetoválások nyomai szintén elválaszthatatlanok az elhunyttól. Viszonylag korán megjelenik a lábon járó vagyon – az állatok eltemetése a halottal, különösen széleskörű a szarvasmarhák jelenléte. Biztosan érezhető már a helyzet fonáksága. Az újkőkor óta letelepedett, növénytermesztéssel, majd kereskedelemmel, kézművességgel is foglalkozó kermai városi lakosságot olyan temetőből ismerjük, melyhez hasonlókat Núbia vándorai használtak; egy pásztortársadalom szimbólumai köszönnek vissza a sírokból. A látszólagos ellentmondást talán úgy oldhatjuk fel, ha feltételezzük: Kerma egész Núbia számára jelentéssel bíró hely lehetett, mellyel a város lakói is tisztában voltak. A mai Szudán területéről ismert ókori és középkori politikumok esetében az „állam” egy általában letelepedett, folyam menti udvari kultúrából, és állattartó közösségek laza szervezetéből állt. A nagy területen szóródó, állandó mozgásban lévő csoportok feletti közvetlen ellenőrzés szinte lehetetlen vállalás, ezért más megoldásokra volt szükség. A társadalmi-politikai szerveződés Edwards és Fuller által kidolgozott szudáni modellje szerint a hatalomgyakorlás itt differenciált: ideológiai, gazdasági, katonai, politikai forrásokból táplálkozik, melyek Egyiptom esetében egymást fedő érvényességi körökben terjedtek szét a király körül: ő az uralkodó, a főpap, a hadvezér, a közvetítő


közeg istenek és emberek világa között. Szudánban más a helyzet. A rituálisan megerősített főhatalmat a király birtokolja, de hatalmának gyakorlati megvalósítása a vándorló közösségek vezetőinek feladata marad. A hatalomgyakorlás így szegmentáris: a királyság adminisztratív-katonai módon csak a központi területen szerveződik, és ezt ismétlő, egyre kisebb szegmensekből épül fel a peremterületeken. Minél távolabb esik a központtól egy adott szegmens, annál inkább gyengül a központi ellenőrzés esélye. Ezért a hatalomgyakorlás nem területek – egy ország – ellenőrzésére irányul, hanem személyközi viszonyok befolyásolására, a helyi elit meggyőzésére. A központ királyának legitimációja szakrális, az istenek kegyétől függ, melyet a különböző törzsek vezetői elismernek. Az elfogadáshoz közös szimbólumok szükségesek, melyek presztízs javakban mutatkoznak meg. E javakat az isteni kegyet közvetítő király osztja szét. A társadalmi presztízst biztosító javak attól azok, hogy nem férhet hozzájuk bárki, ezért a bronzkorban különösen fontos a szent helyek, a távolsági kereskedelem, és a kézműves termékek ellenőrzése. Úgy tűnik, a bronzkori Núbiában Kerma ezek központja; ezért nem ismert hasonlóan impozáns temető, vagy település máshol e vidéken. A szudáni modellben Kerma a legfontosabb szent hely, egyben királyi város, ahol az egész núbiai elit hozzájuthat azokhoz a szertartásokhoz, tárgyakhoz, melyekkel hatalma létjogosultságát bizonygathatja saját közössége körében. E láncolatot pedig a közös képzetek hozzák lendületbe, ahol a letelepedetteket is marhacsordák kísérik a túlvilágra. A modellek alkalmazása persze mindig bizonytalan, ha ilyen kevés adat áll rendelkezésünkre. Még az írásbeliséggel rendelkező, viszonylag jól dokumentált egyiptomi kultúra esetében is nehéz hozzáférnünk a vallásos képzetek bonyolult szövetéhez, Kerma esetében pedig egyelőre csak találgathatunk. Tisztázásra vár például, hogy milyen viszony állt fent a kermai temetők és a település szentélyei között. Míg a Keleti Nekropoliszban jól láthatók egy „pásztortársadalom” szimbolikus világának elemei, addig a város szentélyeiről alig tudunk valamit. Milyen kultuszok zajlottak itt? Hogyan kapcsolódik az élők

Király Attila

110

világának vallási élete a halotti kultuszhoz? Nyilvánvalóan tetemes kutatási anyag vár még feldolgozásra. Hogy a szudáni hatalomgyakorlás modellje mégsem egy légből kapott ötlet, azt néhány vizsgálat már alátámasztani látszik. 2008-ban a kermai nekropolisz egyes ember- és állatcsontjait a svájci ásatók stabil izotópos vizsgálat alá vonták. Ezzel a módszerrel kideríthető, hogy az elhunyt életében miféle ételeket evett, közvetve azt, milyen vidéken nőtt fel: szavannán, a folyó mentén, a sivatagban. Talán nem meglepő eredmény, hogy a középső- és klasszikus kerma korú temetkezésekhez százával leölt állatok jó része nem helyben nevelkedett. Bármennyire is gazdag az elhunyt, óriási pazarlást jelent ennyi tejet és húst adó állat eltűntetése egyetlen alkalommal. A temetkezésekhez leölt marhacsordák és juhnyájak egészen messziről érkező adományokból álltak össze: rokoni segítség, státuszemelő cselekedet, esetleg befizetett adó? Ezt nem lehet megállapítani, de a kermai temetkezéseket a vizsgálat eredményei máris egy szélesebb világ fontos pontjává teszik. Ami még ennél is érdekesebb, hogy számos itt eltemetett személy valójában nem Kermában nőtt fel – messziről érkezett ide. Hozzáteendő, a vizsgált sírok rendkívül gazdag temetkezések, az elitet jelenítik meg. Szinte biztos, hogy Kerma szent hely, ahol a puszták népe is temetkezni vágyik. Az ehhez hasonló vizsgálatok fényében Edwards és Fuller modellje egyre elgondolkodtató. E szempontból érdekes megfigyelni, hogyan alakul Egyiptom és Kerma viszonya az Újbirodalom idején. Az egyiptomi jelenlét katonai akciókkal kezdődik, melyek egészen a Nílus ötödik zuhatagáig hatolnak. Alsó Núbiát betagozza saját közigazgatási rendszerébe, de Felső Núbiában csak közvetett módon van jelen. A fontosabb stratégiai pontokon, mint a keleti sivatagi aranybányák felé vezető utaknál, vagy magában Kermában, a fáraók erődített településeket és templomokat alapítanak, de a helyi elitet meghagyják pozícióikban, legalábbis nem nyúlnak hozzá az itt létező társadalmi szerkezethez. Az egyiptomi állam céljai világosak: az áruforgalom biztosítása, a legnagyobb haszon elérése a legkisebb befektetés árán. Ennek leghatékonyabb módja pedig

Köszönetnyilvánítás Köszönet Henriette Hafsaas-Tsakosnak és Louis Chaixnak segítségükért és értékes tanácsaikért.

2

Sinclair, P.J.J. 2010 The Urban Mind: A Thematic Introduction. In: Sinclair, P.J.J., G. Nordquist, F. Herschend, C. Isendahl (szerk.) The Urban Mind. Cultural and Environmental Dynamics: 14. Uppsala: Department of Archaeology and Ancient History, Uppsala University.


a „szudáni modell” fenntartása volt. A központi területen az egyiptomi és a kerma kultúra élt összefonódva. A szudáni válasz hosszú távon nem ellenállás, hanem a társadalmi presztízs új, egyiptomi eszközeinek befogadása lehetett. A núbiai közösségek saját tradícióik, világnézetük kifejezésére egyiptomi szimbólumokat választottak, és formálták saját igényeik szerint. Minden interpretáció kérdése. Mi volt tehát Kerma: város, gyarmat, kereskedelmi központ, szent királyok nyugvóhelye? Talán mindegyik egyszerre. A település a kezdetektől fogva egyszerre hasznos és szakrális jelentőségű tér körül szerveződhetett. Egész biztosan többféle közösségi esemény zajlott itt az évezredek során: lakomák, temetések, esküvők, vásárok és ünnepek, melyeket csak mi választunk szét „vallási” és „világi” aspektusok szerint. E központ mindenesetre fizikai teret rendel egy alapvetően mobil társadalomhoz, melyet régészeti módszerekkel is érzékelhetünk. Így bontakozik ki Kerma városa, és ha okokat keresünk létezésére, a tyúk-vagy-tojás problémával állunk szemben. Paul Sinclair szavaival élve: „a városok, mint a térben rendezett, sűrűn lakott települések, kognitív dimenziót adnak a tájnak. […] A különböző léptékű kognitív és fizikai tényezők bonyolult kapcsolatai a városias településeken gyakran ellenállnak a lineáris fejlődés leegyszerűsítő modelljeinek.”2

Irodalmi tájékoztató Kerma történetéhez és az ásatásokhoz a Charles Bonnet és Matthieu Honegger által vezetett svájci Kerma expedíció publikációi az elsődleges források, melyek listája elérhető az expedíció honlapján: http://www.kerma.ch

Király Attila

112

A núbiai régészethez átfogó bevezetőként, a núbiai modellhez ajánlom Edwards könyvét, bőséges irodalomjegyzékkel: Edwards, D.N.: The Nubian past: an archaeology of the Sudan. London: Routledge, 2004. A núbiai historiográfia és az egyiptomi források kimerítő tárgyalásához ld. Török László munkásságát, pl.: Török, L.: Between two worlds. The Frontier Region between Ancient Nubia and Egypt 3700 BC – AD 500. Leiden: Brill, 2009. A sivatagok régészetének legutóbbi összegző munkája: Bubenzer, O., Bolten, A., Darius, F. (szerk.): Atlas of cultural and environmental change in Arid Africa. Köln: Heinrich Barth Institut, 2007. Afrika és Egyiptom kapcsolatáról bevezetőül ld. O’Connor, D., Reid, A. (szerk.): Ancient Egypt in Africa. Cooge: UCL Press, 2003.

SZENT VÁROSOK, SZENT KÖRZETEK TIBETTŐL ETIÓPIÁIG

L’Harmattan – AGRA Budapest, 2012

Szerkesztők: Xeravits Géza és Nagy Elek

© Szerkesztők, szerzők, 2012 © L’Harmattan Kiadó, 2012

ISBN 978-963-236-579-4

A kiadásért felel Gyenes Ádám és Nagy Elek.

A kötet megrendelhető, illetve megvásárolható a könyvesboltokban, a kiadóban és az Agra budapesti irodájában: 1088 Budapest, Múzeum utca 7. (Kossuth Klub), Tel.: +36-1-312-53-47

Borítóterv: Őri Kiss István Nyomdai előkészítés: Kállai Zsanett Nyomta a Robinco Kft. nyomdája, felelős vezető: Kecskeméthy Péter.

TARTALOM

7 Nac si ná k G e rg e ly A n dr á s ÁTHOSZ: EGY SZENT HEGY EURÓPA HATÁRÁN

13 X e r av i t s G é z a JERUZSÁLEM – A FÖLD KÖLDÖKE

35 Pa r l agi G á spá r A MENNYEI VÁROS KÉPMÁSA: A SIVATAG

49 S z é l i ng e r Ba l á z s AZ ÚJ SZENTFÖLD: ETIÓPIA

67 K i r á ly At t i l a EGY MÁSIK NÍLUS MENTÉN: KERMA VÁROSA ÉS NÚBIA ÚJRAGONDOLT TÁJAI

87 Sá r köz y M i k l ó s A SZEPLŐTELEN SZŰZTŐL A SÍITA VATIKÁNIG

113

5 Szent városok, szent körzetek Tibettől Etiópiáig

ELŐSZÓ

Z e n ta i Györg y A KATMANDU-VÖLGY SZENT HELYEI – AZ AVALÓKITÉSVARA/SZÉTÓ MATSZJÉNDRANÁTH-SZENTÉLY

139 K e l é n y i Bé l a VILÁGHEGY ÉS MANDALA

Szent városok, szent körzetek Tibettől Etiópiáig

6

149 S z i l ág y i Z s olt A TÖVHÖN KOLOSTOR ÉS A MONGOL BUDDHIZMUS SZENT HELYEI

172 D r . C s om a Móz e s KJONGDZSU – AZ ÓKORI SILLA KIRÁLYSÁG VIRÁGZÓ VÁROSA

195 A n t on i Ju di t RAIATEA: SZENT SZIGET A VÉGTELEN ÓCEÁNBAN

207 Gya r m at i Já no s ÁLDOZAT HEGYNEK, FORRÁSNAK

225 UTÓSZÓ

251 A SZERZŐKRŐL

252

EGY MÁSIK NÍLUS MENTÉN: KERMA VÁROSA ÉS NÚBIA ÚJRAGONDOLT TÁJAI

Recommend Documents