E. Thompson (Barsi Ödön)
Az elveszett oázis
2011
I. FEJEZET Ketten ültek az őrtoronyban: Levland Anny, a parancsnok húga és Mortimier hadnagy. A toronyból messze elláthattak a vég-leien, kifürkészhetetlen sivatagra… Az oázis pálmái sötét őrszemekként vették körül a kis erődöt. A pálmákon túl magasra tornyosultak a Szahara mozdulatlan homokhullámai… Mortimier nagyon is jól ismerte az alattomos homokdűnéket. Hetekig mozdulatlanul vesztegeltek, de a számum hívó szavára ijesztő vonulatokban kígyóztak, hömpölyögtek az oázis felé. A pálmák és a sűrű alfacserjék védelme nélkül a homok már régen betemette volna az erődöt… A légió katonái tudták ezt, és éppen ezért makacs, kérlelhetetlen harcot folytattak a sivatag ellen. Csak szörnyű munka árán, sok száz csemetefa ültetésével sikerült meggátolni a homoktenger pusztító útját… Az erőd még marokkói területen volt, de közvetlen a határnál, mintegy 60 kilométerre Szenegáltól. A titokzatos város lakói, a harcos tuaregek és gumok nem egyszer komolyan veszélyeztették az erőd helyőrségét, de a gépfegyverek tüze minden táraadást meghiúsított. Levland Henry, a vár parancsnoka, szögesdróttal vette körül az oázist. Eddig még nem fordult elő, hogy a támadók átjutottak volna a drótakadályon. Levland minden tekintetben kitűnő parancsnoknak bizonyult. Katonái rajongtak érte, egyetlen intésére vakon rohantak a halálba. Mortimier is bálványozta pa-
5
rancsnokát, csak egy lényt szeretett jobban nála: a karcsú, fehérbőrű leányt, aki mellette ült az őrtoronyban. Levland Anny bátyja látogatására érkezett az erődbe. Aligha gondolhatta, hogy egy hét alatt milyen döntő fordulat következik be életében. A fiatal hadnagy első pillanatra szerelmes lett a leányba és háromnapi elkeseredett udvarlás után megkérte a kezét. Katonás roham volt, de sikerült. Mortimier kétszeresen élvezte a diadal perceit. Kezében tartotta a leány karcsú, hűvös ujjait, tekintete a csillogó, kék szempárt kereste. – Kis Anny… Még három nap, azután utazunk… Most örülök csak igazán, hogy megkaptam a szabadságomat… Újra láthatom a Szajnát!… Párizsban tartjuk meg az esküvőt… Hallani fogjuk az öreg Notre-Dame harangjait… – Annyira örülsz, hogy elkerülsz innen? – Annyira! A leány elhúzta kezd és ábrándos arccal bámult a sivatagra… A titokzatos, szorongató csöndben kellemetlenül hangzott fel a kóbor sakálok elnyújtott üvöltése… Anny megborzongott, önkéntelen mozdulattal összébb vonta sálját. – Szokatlanul hűvös van… – Minden este lehűl a levegő – mondta Mortimier. – Nappal tikkasztó hőség, éjszaka pedig kérlelhetetlen hideg… Gyűlölöm a sivatagot! – Én nem… Inkább azt hiszem, hogy nehéz innen elszakadni… Sehol sem ragyog ilyen szépen a hold… A homokhegyek olyanok, mintha ezüstből lennének. – És a sakálok hangversenyéhez mit szólsz?
6
– Már megszoktam… Első nap féltem… Most csak borzongok… Kegyetlen csahosai a végtelen, titokzatos Szaharának… A halál hírnökei… Nem is tudnám nélkülük elképzelni a sivatagot. Éppen úgy hozzátartoznak a vidék különös hangulatához, mint a lomha, gyászos keselyűk vagy a sötét pálmák… De hiszen nem is figyelsz rám! – Ne haragudj, de engem idegesítenek a sakálok… Évekkel ezelőtt az Ain el Urakat vidékén láttam egy karavánt… A tevék a homokban hevertek, kimerült gazdáik mellett… Napok óta nem jutottak vízhez… A sakálok ott keringtek a sátor körül, prédára lesve… Valóban az utolsó pillanatban érkeztünk… Hirtelen elhallgatott és cigarettára gyújtott. A leány alig látta a fiatalember arcát, a mozgó tűzpontot figyelte. – Nem gondolod, hogy túlságosan sokat dohányzol? Mortimier bosszúsan hajította el a füstölgő cigarettát. – Ideges vagyok… – Miért?… Hiszen három nap múlva utazunk… Hányadik éve, hogy idekerültél? – Hetedik… – És most három nap miatt türelmetlenkedsz? – Három nap is sok idő… A kémeink nyugtalanító híreket hoztak. – Megint a tuaregek? – Természetesen… Nem ismerik a pihenést. Olyanok, mint a sakálok. Éjjel-nappal az erőd körül ólálkodnak. – Én még egyet sem láttam. – Értik a módját, hogy láthatatlanná tegyék magukat. Ismerik a homokdűnék labirintusát… Néha-néha felbuk-
7
kannak, azután újra eltűnnek… Megérkezésed előtt legyilkoltak két őrszemet. – Itt az erődben? – Nem… Az őrszemek a drótsövénynél posztolnak. A kutat őrzik… Mabel felfigyelt. – Nem értem… Hiszen az udvarban lévő ciszterna vize… – Elegendő néhány napra – vágott közbe a fiatalember –, szükség esetén egy hétre is… De mi történne akkor, ha az ellenség betemetné a kutat?… Nem is merek gondolni erre a lehetőségre!… Két eshetőség közt választhatnánk, vagy szomjan pusztulunk, vagy kitűzzük a fehér zászlót… A kút a vár ütőere. Víz nélkül a legvitézebb katona sem tud harcolni… Magam is így vagyok, az éhséget inkább elviselem, mint a szomjúságot… Fivéred gyakran emlegette, hogy az erőd építőinek sejtelmük sem lehetett a stratégiáról… Tavaly megpróbáltuk beszerezni a vízvezeték csöveket, az idén újra megsürgettük az illetékes hatóságokat, és az eredmény semmi!… Abszolúte semmi! Marokkó messze van. A hatóságok nem törődnek velünk. Ha elpusztulunk, gyászünnepélyt rendeznek, de segíteni… – Igazságtalan vagy!… Hiszen a bátyámat is kitün tették. Mortimier dühösen nevetett. – Kitüntetésekben nincs hiány… Az érmek nem kerülnek pénzbe… Ellenben a vízvezetékhez szükséges anyagok szállítása költséges… De beszéljünk másról!… Mit szólsz az új lovainkhoz? – Pompásak… Marokkóból kerültek ide?
8
– Nem, Szenegálból. Őrmesterem vásárolta az állatokat… Ördöngös fickó! Ő az első fehér ember, aki azzal dicsekedhetik, hogy bántatlanul távozhatott a legendás városból… Sőt, még lovakat is hozott magával… Nem hinném, hogy akadna az erődben olyan légionárius, aki ezt utána csinálná!… Jerome őrmester valóban pótolhatatlan… – Mesélj még valamit Szenegálról!… Igaz, hogy lakói esküdt ellenségei az európaiaknak? – Igaz… Jerome előtt sokan megkísérelték, hogy bejussanak a városba, de vissza senki sem tért közülük… A katonák legendákat beszélnek a tuaregek kegyetlenkedéseiről. Nem irgalmaznak senkinek… Hirtelen elakadt és rémülten bámult a leány sáljára. A fehér selymen óriási, fekete pók kúszott végig… Felugrott, gyors mozdulattal letépte a sálat és rátaposott. – Megőrültél? – kérdezte Anny ijedten. Mortimier óvatosan felemelte a tépett selymet, melyet sötét vérfoltok tarkítottak. – Szerencsére idejében eltapostam a pókot… Hallottál már a tarantelláról? Csípése a legtöbb esetben halálos. Anny sápadtan kapaszkodott a fiatalember karjába… – Nagyon megijesztettél… Tarantella!… Milyen furcsa név! – Gyakori ezen a vidéken… Ismerek egy férfit, akit szintén ezen a néven emlegetnek… Szenegálban lakik… Ibn Szaid sejkre gondolok, a tuaregek főnökére. Veszedelmes ember; vakmerő és kegyetlen… Karjára egy tarantellát tetováltatott, azzal is jelezve, hogy nem kegyelmez senkinek… A legionáriusok hajmeresztő történeteket
9
mesélnek tetteiről… Magam is beszéltem két szerencsétlennel, akiknek levágatta kezüket… Jerome őrmester is sokat beszélt a sejkről… Állítólag nagy háremet tart… – Az őrmester oda is bejutott? – kérdezte a leány élénken. Mortimier nevetett. – Nem… Megelégedett azzal, hogy a szenegáli piacon megvásárolt néhány telivért… Arab lókereskedőnek adta ki magát. Pompás maszkot készített, még én is arabnak néztem, pedig idestova négy éve ismerem a vén betyárt… De visszatérek Ibn Szaid sejkre… Az elmúlt évek folyamán négy támadást kísérelt meg az erőd ellen… Legutoljára két hónappal ezelőtt… Elsősorban a kútra pályázott, de a gépfegyverek tüze bűvös kört vont a fenyegetett hely köré… A tuaregek úgy hulltak, mint a legyek… Ma is élénken emlékszem az egyes jelenetekre… Ott, ahol most az őreink szuronyai csillognak… De mi az?… Az őrszemek elfogtak valakit… Bocsáss meg egy pillanatra, drágám!… Mire Anny feleszmélhetett volna, Mortimier már lerohant a lépcsőn… Utána kiáltott, de a fiatalember nem fordult vissza… A leány a párkányhoz ment és lenézett. A sötét pálmák között emberek mozogtak. Szóváltás ütötte meg fülét. Megismerte vőlegénye hangját… Feszülten figyelt, de nem tudta az egyes hangokat megkülönböztetni… Távolról újra felhangzott a sakálok kísérteties kórusa. Halk vonítással kezdték és furcsa rikácsolással végezték, mely szörnyű nevetésre emlékeztetett.
10
II. FEJEZET Mortimier egy sötétruhás férfit látott maga előtt a mágikus holdfényben. Emelt fővel állt őrei közt, szeme dacosan villogott az arcára vont fátyol mögött. A harcos tuaregek festői öltözetét viselte; földig érő sötétkék burnuszt, melyet széles aranylánc tartott össze a mellén. – Honnan jössz? – kérdezte a hadnagy, aki különben leszámolt azzal, hogy nem kap, őszinte választ. Ezúttal csalódott. – Ibn Szaid sejk küldött – mondta a tuareg mély torokhangon– Azonnal vezess a parancsnokhoz! Mortimier elvörösödött. – Hogy mersz ilyen hangon beszélni?… Meggondolom, hogy az őrnagy úr színe elé bocsássalak-e? – Pedig rosszul teszed, sahib!… Az idő sürget… Fontos üzenetet hoztam. A hadnagy megvető pillantással mérte végig a foglyot, azután a katonákhoz fordult. – Négy ember itt marad, a többiek kísérjék fel a foglyot az irodába! * Levland Henry őrnagy, az erőd parancsnoka, meglepetve bámult a tuaregre. – Azt mondod, hogy Ibn Szaid küldött? – Igen, sahib… Ibn Szaid sejk.
11