BARSI ÖDÖN
Az üstökös Regény
2011
„Oly mély az ég, mint függő óceán, Fejünk felett… sugárzó, nagy talány. Sötét ölén megannyi fénysziget, Ha feltekintünk, szívünk megremeg.” (Byron)
I. FEJEZET Az üstökös megjelenik
Késő éjszaka volt… A városok és falvak lakói már régen lepihentek, de a dombtetőre épült obszervatórium hatalmas távcsöve még mindig makacsul az égboltra irányult. Vándory Sándor – a csillagvizsgáló-intézet fiatal vezetője – órák óta nem mozdult el a hatalmas refraktortól, és már négy óra felé járt az idő, amikor nehéz sóhajjal hátrahanyatlott karosszékében és megdörzsölte fájó szemét. Sokáig ült némán, magába roskadva és többször végighúzta kezét magas, sápadt homlokán. Gondolatai az üstökös körül forogtak, melyet két nappal előbb fedezett fel az égbolton. Szabad szemmel még nem is lehetett látni, de a távcső elárulta valódi lényét és a számítások meggyőzték a fiatal csillagászt arról, hogy ezúttal elkerülhetetlen az összeütközés… Az üstökös még csak parányi világító pont volt az űr végtelenjében, de lobogó uszálya baljóslatúan követte az égbolton… 5
Vándory Sándor többször is kiszámította az üstökös várható útját, és az eredmény mindig ugyanaz volt: végzetes és elkerülhetetlen katasztrófa… A csillagévek óramutatóján csak egy percenést jelentett az a kevés idő, amennyit még a föld élhetett. A fiatal tudós lehajtotta a fejét és mereven maga elé bámult. Még nem volt egészen harmincéves, de már európai hírű csillagásznak számított, és nem ok nélkül nevezték ki az új csillagvizsgáló igazgatójának. Sok év óta fáradhatatlanul kutatta a csillagos ég titkait, kitűnő asszisztensnőjével, Hámory Judittal együtt. Ma azonban egyedül volt az obszervatóriumban, mert Judit már korán reggel a fővárosba ment, ahonnan csak két nap múlva szándékozott visszajönni. Vándory Sándor különösen sokszor figyelte a holdat – ezt a kopár, kihűlt égitestet, mely a föld jövőjét példázza –, és a tudós bölcsességével már régen megnyugodott abban a gondolatban, hogy sok millió év múlva planétánk is a hold sorsára jut, és kihűlten, jéggé fagyva kering majd az űrben és az emberiség, valamint az emberi alkotások eltűnnek a föld színéről… A hatalmas gyárakból és palotákból éppen úgy por és hamu lesz, mint az emberekből… De minderre csak sok-sok millió esztendő múlva került volna sor… Most azonban egy buta, vak véletlen virágzása teljében fogja elpusztítani a földet… – Miért? Istenem, miért? – nyögött fel. Nem kapott választ senkitől… Csak az óramű – mely a refraktort a föld tengelyforgásának sebességével hajtotta – ketyegett egyhangúan és állhatatosan. Vándory Sándor a kezébe temette arcát… Az emberiséget siratta: a bűnös, gonosz és nagyszerű emberiséget, mely Byront, Shakespeare-t és Beethovent ajándékozta a világnak… Igen, az emberiség hatalmas alkotásokkal dicsekedhetett: csodálatos versekkel, komor tragédiákkal, lélekbemarkoló szimfóniákkal, 6
melyek a hold ezüstjét és az örökkévaló csillagok fényét hozzák le a földre, és gótikus tornyokkal, amelyek úgy nyúlnak az ég felé, mint karcsú, imádkozó kezek… A királyi paloták, a múzeumok, a képtárak, a régi fáraók piramisai mind-mind elpusztulnának?… S mindez azért, mert egy ostoba üstökös letért pályájáról, és most a föld felé rohan… A homály megsűrűsödött az obszervatóriumban. Vándory Sándor még mindig mozdulatlanul ült helyén… Gondolatai messze elkalandozt ak… Valamikor sokat foglalkozott geológiával és nagyon jól tudta, hogy az öreg föld már átélt egynéhány kataklizmát: ellenállt a vulkanikus erők kitörésének, kibírta a jégkorszak fagyos ölelését és az óriás meteorok sem pusztíthatták el… A bolygó arculata sokat változott az elmúlt évmilliók során: valamikor végtelen, korallos tenger terült el azon a helyen, ahol most a csillagvizsgáló-intézet áll, a magas dombtetőn… De a parttalan óceánok éppen úgy eltűntek, mint az óriás páfrányok, a fülledt őserdők és az irdatlan mocsarak, melyekre a mainál sokkal melegebb nap ontotta perzselő sugarait. Miért nem pusztult el akkor a föld, amikor még nem csírázott ki rajta az élet és az óriás tűzhányók füstje lakatlan sivatagok és forró vizű tengerek fölött kavargott?… Volt idő, amikor a bolygónak a maihoz hasonló holdja volt, mely visszazuhant arra a világra, melyből született… De ebben az időben még nem nőttek ki emberek a sártekéből és talán még más organiz musok sem… A csillagász gondolatai tovább kalandoztak abban a történelemelőtti időkben, amikor még a gyilkos Tyrannosaurus és a lomha, növényevő óriásgyíkok uralták a glóbust… Miért nem akkor pusztult el a világ, ha a sors könyvében meg volt írva, hogy mindenképp el kell pusztulnia?… De az élet megszületett: talán a meleg vizű folyamok iszapjában csírázott ki, talán egy lángoló meteoron érkezett az űr ismeretlen mélységéből… 7
Hegyek születtek és porladtak el; egyes tengerek kiapadtak, mások mindent elöntötték zúgó habjaikkal… Atlantisz!… Soktornyú városok süllyedtek egyik napról a másikra az óceánba. Egy régi kultúra pusztult el, talán egyetlen nap alatt!… De a többi kontinensen tovább élt és terjeszkedett az élet, melyet éppen úgy nem tudott kiirtani a természet ereje, mint Hannibál és Napóleon véres csatái… Napóleon!… A csillagász kesernyésen elmosolyodott… Ugyan mit jelentenek a világtörténelem tovatűnő percei a geológia roppant homokóráján?… Wagram és Waterloo… üres nevek… szappanbuborékok, melyek elpattannak az idő egyetlen leheletére… De mit jelent az egész föld abban a roppant Mindenségben, melyben évezredekig rohan a fénysugár, hogy elérjen egy-egy égitestet… Hiszen vannak csillagok és ködök, melyek már százezer év óta kigyújtották fényüket és a fénysugár még most sem ért el nyomorúságos bolygónkra… Igaza volna-e Eddingtonnak, aki azt állítja, hogy a Világegyetem tűz és jég, és minden más elem, ami belékerül, csak piszok?… Piszok és értelmetlen szemét, melynek el kell tűnnie – mint ahogy a pillanatra megfeketedő korom is eltűnik az izzó vas felszínéről… Az élet tehát csak semmiség?… Pusztán a természet egy kis hibája volna mindaz, amit a földi élet alatt értünk? Vándory Sándor nem tudta ezt elhinni, és éppen ezért nem is tudott és nem is akart belenyugodni a föld pusztulásába… Úgy érezte, hogy joggal siratja azt a bolygót, melyhez annyi kedves emléke fűződik… Olyan furcsa volt elképzelni, hogy mindaz, ami az emberiség szemében a világot jelentette, néhány hónap múlva semmivé lesz… Mi vár a földre?… Darabokra törik-e és meteorfelhő alakjában hull majd alá a világűrbe, vagy az ös�szeütközés eltéríti pályájáról, és valahol a tér kifürkészhetetlen messzeségében fog keringeni, mint kihűlt, halott égitest… 8
Egyet biztosan tudott: ha a föld túl is élné az összeütközést, az emberekre és az ember műveire biztos pusztulás vár… Ezért siratta Vándory Sándor, a fiatal csillagász a gyönyörű épületeket és a meghitt otthonokat, melyek egyetlen szempillantás alatt megsemmisülnek, és ezért siratta a sokat szenvedett és nagy feladatokra hivatott emberiséget. Százszorosan érezte felelőssége tudatát, hiszen olyan titkot ismert meg a távcső lencséjén keresztül, melyet talán még senki sem sejtett az egész világon… Persze csak egy-két napról lehetett szó – esetleg néhány hétről – amíg egyedüli tudója maradhat a közeledő és elháríthatatlan kataklizmának; minden bizon�nyal akadnak majd olyan csillagászok, akik számításaik révén ugyanarra az eredményre jutnak, mint amire ő jutott. Vándory Sándor borzadva gondolt arra, hogy milyen pánik lesz, ha a világ megtudja a készülő katasztrófát. – Legjobb volna az utolsó pillanatig titokban tartani a közelgő tragikus eseményeket – gondolta magában –, hiszen az elkerülhetetlen véget éppen elég lesz megtudni az utolsó pillanatban is… Így is bizonyára akadnak majd lelkiismeretlen emberek, akik kihasználják a tömeg rémületét a saját, önző céljaikra… Hiszen a halálnak mindig vannak és lesznek vámszedői, akik életük utolsó perceit is mások becsapására és megkárosítására használják fel… A fiatal csillagász csak akkor rezzent fel komor gondolataiból, amikor váratlanul megérkezett atyai barátja és tanítómestere, János páter, aki maga is szenvedélyes csillagász volt és sokszor éjnek idején is felgyalogolt a csillagvizsgáló intézetbe. Furcsa ember volt a páter: csontos, aszkétikus arca Savonarola emlékét idézte – azét a Savonaroláét, aki Leonardo da Vinci képét, a hattyús Lédát elégettette a firenzei piazzán – és mégis sugárzott szeméből a jóság. Vándory Sándor örömmel ragadta meg az öreg szerzetes kezét. 9
– Éppen jókor jöttél, atyám!… Fontos és különös mondanivalóm lesz számodra… Vedd úgy, mintha a gyónásomat hallanád! A pap várakozásteljes arccal telepedett az egyik székre. A csillagász megnyomott egy gombot. Halk motorzúgás hallatszott, és a lebegő padló lassan lesüllyedt. Most állva lehetett a refraktorba nézni. Vándory a kereső-távcsőbe nézett és megigazított néhány csavart. A páter is a távcsőhöz lépett, és sokáig figyelte az üstököst, aztán nyugodt arccal fordult vissza. – Hasonlít az emlékezetes Halley-üstökösre. – Irtózatos sebességgel rohan a föld felé! – Ilyesmi már máskor is előfordult – mondta a pap –, de hála Istennek sohasem történt baj. Hiszen az asztronómia már régen azt vallja, hogy az üstökösök végeredményben ártalmatlanok, és csak szokatlan alakjuk ijesztő. Anyaguk annyira laza és ritka, hogy nem is tekinthetők szilárd és összefüggő testnek. – Ez az üstökös kivétel. Éppen olyan szilárd, mint bármelyik bolygó, csupán abban különbözik tőlük, hogy uszálya van… – Azt akarod ezzel mondani, hogy a föld elpusztul? – Nem látok semmi lehetőséget arra, hogy bolygónk megmeneküljön a teljes megsemmisüléstől. Sokáig halálos csönd volt az obszervatóriumban. A homályban megsokasodtak az árnyak, és a papnak úgy tűnt egy pillanatra, mintha gyászruhás alakok állnának körülötte: az emberiség küldöttei… Megborzongott egy pillanatra, de aztán legyőzte félelmét és nyugodt, tárgyilagos hangon így szólt: – Miből gondolod, hogy az üstökös szilárd test? – A spektroanalízis világosan megmutatta. – Tévedés nem lehetséges? – Nem! – A számításokat ellenőrizted?
10
– Kétszer is… Az asszisztensnőmet ma reggel elengedtem a rokonaihoz, és így nem tud semmit az üstökösről… De nem is volt szükségem a segítségére, éppen elég gyakorlatom van ilyen számításokban. A pap lehajtotta fejét. Az arca olyan fáradt és gondterhelt volt, mint azé a legendás dominikánusé, aki egyszer a firenzei városháza tornyából nézte a piacteret, ahol már készítették számára a máglyát. – Tehát megsemmisülne az egész emberiség? – mormogta, miközben kékeres kezével, mellyel olyan szépen tudta tartani a breviáriumot, ösztönös mozdulattal keresztet vetett. – Szerinted nincs menekülés? – Nincs… ha csak… – Folytasd! – Ha csak valami csoda nem történik… de mi, csillagászok nem hiszünk a csodákban. – De én pap vagyok és bízom a csodában!… Azt hiszed, az Úr csak azért teremtette volna a semmiből a Mindenséget, hogy most elpusztítsa? – Mindenség? – kérdezte keserű iróniával a csillagász. – Csak egy porszem tűnik el a csillagrendszerek milliói között… A mi balszerencsénk, hogy ez a porszem éppen a föld… Az űr végtelenjében fénylő csillagok továbbra is éppen úgy fogják ontani fényüket, mint eddig… Mindössze egy parányi, világító porszemecske tűnik majd el a Tejútból, melynek eddig egyik szerény, jelentéktelen tagja volt. – De ez a parányi égitest a mi szemünkben az egész világot jelenti. – A csillagászat más szemmel nézi a közeledő eseményt… Egyetlen napfáklya nagyobbat lobban, mint az a láng, mely földünk halálát jelenti majd az összeütközés pillanatában… Azt hiszem, ki tudnám számítani azt a hőmennyiséget, mely 11
