Dövényi Nagy Lajos: Állóvíz – IX. rész
KILENCEDIK FEJEZET Az öreg Balaska igazán várhatott volna még egy napot, s ha már egész télen jó volt neki a kertek alatt a szalmagarádok enyhese, ezen az éjszakán is behúzódhatott volna valahová. De hát az Isten így rendelte neki, bizonyosan, semmi se történik az ő szent akarata nélkül, s a szerencsétlen vénembernek is az utolsó fagyos éjszakán kellett elpusztulni. Ott lelték meg hajnalban a temető mellett, az árokparton. Pedig még tüzelt is, mert szalmahamu volt mellette és egy darab zsíros kenyér, csepegtetett zsírral, szalonnát süthetett vacsorára. Hát utoljára jóllakott legalább… Most süt a nap, az ég gyönyörű kék, kis felhők sétálnak rajta, igen magosan, s jó meleg szél fúj délről. Az öreg meg ott fekszik a csontházban, a temető kapujával szemközt, éppen most hoztak neki az asztalostól egy fenyőfakoporsót. Lehet, hogy holtában is megérzi a tavaszt, mert az időhöz nagyon értett mindig. Akivel szóba állt, annak megmondta: szél lesz-e másnap, eső, vagy meleg. Még a jeget is megérezte. No, most már többet nem csúfolják a gyerekek, akik utcahosszat szaladtak utána, nagy kurjongatással, ha meglátták. Azt szokták kiabálni neki, hogy „tüzes Balaska”, mert nagy gyújtogató volt az öreg. Hogy kit gyújtott meg, mikor gyújtotta meg? — senki se tudta. Lehet, hogy nem is volt igaz, de a hosszú hajú, szakállas, mahomet ember ebből élt. Csak bement a gazdák udvarára, a kutyák nyüszítve szaladtak előle a kazal mögé, vagy a szekérszínbe, — a szemével verte meg őket, — megállt a pitvarajtóban és nem szólt semmit. De az asszonyokat, gyerekeket kifogta a kétség, s ha egyedül voltak otthon, olyan szalonnákat kanyarítottak neki, hogy egy hétig ehette. Nem köszönt meg semmit, azt se mondta papucs, fordult, ment. Felseperték utána az udvart, mert azt is beszélték, hogy a tetű megterem benne, s amerre jár, hull a féreg. Bizonyos, hogy nagyon rongyos volt, a gúnya lógott róla, mintha ebekkel viaskodott volna örökké. Hát többet nem ijeszt senkit, s milyen jámboran fekszik, kinyújtóztatva a döngölt földpadlón… Az asszonyok, akik ásni igyekeznek, borzongva megállnak és benéznek a homályos csontházba s a gyerekek csak suttogni mernek, mert hátha egyszer kiszalad és utánuk vágja a fejszéjét. A sírját is ássák már. Igazán szerencséje volt, az első sorba kerül, az út mellé éppen, mintha drága pénzen vette volna a helyet, a nagygazdák kriptái és márványfejfái közt. Jó kövér és nedves a föld, amit a lapátok szórnak két oldalt a gödör mellé, éppen mint a parcellákban, kicsit odébb, ahol a tavaszi véleményeknek készítenek a zsellérasszonyok. Szinte fényük a napon a hant, a fagy meg is porhanyította, szalad bele az ásó, öröm dolgozni ilyenkor. Az egész téli tétlenség után jól esik mozogni, hajlongozni, olyan ez a munka éppen, mintha az ember belekezd egy nagyon régi nótába, amit ősz óta nem énekelt. Nagy, sárga pajorok mozognak a fekete rögön, s a kövér kukacokat szaporán kapkodják a tyúkok. Az egész temető tele van aprólékkal, a szomszéd udvarokból mind bebújkálnak ide a szétkorhadt rácskerítésen s a kakasaik ott kukorékolnak, meg verekednek egymással a sírok dombján. Zöld kislibák sipákolnak az árok vizében, a réten gyerekek kergetőznek, vörös lábszárral, mezítláb s
megszólalt már a pacsirta is. A határon kis ködrongyok lengenek, a laposban úgy gyűlnek össze, mint a lefolyó víz, s az őszi vetések zölden nyújtózkodnak, szinte szemmel látni, hogy nő a búza. A gróf földjén sivalkodnak a gőzekék, s egy-egy cselédfiú danolgat a trágyás szekereken, míg a lovak kifelé kocognak a köves úton, valahová a Csincse felé. Kondor úr, a bérlő, sárga bricskáján hajt be a faluba. Szája sarkában elrágott szivar, nem is ég, s bámul maga elé. Nem látja meg a köszönő zselléreket, nem hallja a szót se, csak néz és gondolkozik. Most már bizonyos, hogy megmarad a pusztán, legfeljebb két hét: a grófnak döntenie kell, s a parasztok nemigen mozognak. A tanító, az a szálas kölyök, az a fiók-kommunista, úgy látszik, megijedhetett, nem hergeli már őket s magukban, persze, gyámoltalanok, mint a nyáj. Mosolyog Kondor úr és azt gondolja, hogy nem érezteti majd a faluval haragját se, ha minden rendben lesz. Nagylelkűen viselkedik, s ezzel magához édesgeti őket. Mi kell a parasztnak egyéb, mint jó szó? Most is, majd meglátják, nyájas lesz, a részeseknek megadja azt, amit tavaly kaptak, bár más faluból olcsóbban is jönnének aratók. Előre látja a községháza udvarát, ahol alázatosan lekapják előtte sipkájukat a bandagazdák, s kicsit távolabb, tisztességtudón állnak néhányan az emberek közül is, hogy tanúi legyenek az elszegődésnek. Majd int nekik a kezével, ahogy a gróf szokott, mikor a mandátumot átveszi és az ovációt megköszöni az autójából. Tegnap doboltatta ki, hogy aratókat, meg summásokat fogad, este már megbeszélték a parasztok a taktikát, kiszámolták nagy hümmögések közben, hogy mennyit kéne kérni; szidták is bizonyosan, mindenféle zsidónak, de hadd beszéljenek csak! A népnek meg kell hagyni azt a jogát, hogy moroghat. No, már itt is van a községháza. A kapu nyitva, a tűzoltószertár előtt a hajdúk a vízipuskát tisztogatják, de más senki sincsen az udvaron. Egy lélek se. — Zsiga, te! A vén Csete odanéz. A bricskáról Kondor kapaszkodik lefelé, szájából kivette a szivart, s megyen egyenest feléje. — Aggyon Isten, Kondor úr. — Mondja csak, öregem, dobolták maguk tegnap, hogy… — Hát hogyne! Éppen én doboltam. Még mondom itt Gyurinak, hogy mi lehet az emberekkel, te, nézd mán, senki se gyött el. Áll, a földet nézi, értetlenül, tűnődve. — Hm… Jól dobolta? Mára? — Énnye, mán, no! Még a végén én leszek az oka, hogy üres az udvar. Hát persze, hogy mára, Tudom én, mit csinálok, kéremalásan. Harminc, esztendeje eszem én a község kenyerét, doboltam mán én a mozgósítást is annakidején… — Szóval?…
Tanácstalanul fordul; az arca már vörös, nem tudja, a haragtól, vagy a szégyentől, s ezek a bitang parasztok, ezek a hajdúk is mosolyognak rajta, tán legszívesebben a képébe hahotáznának. Ezek tudják, ezek tudnak valamit, arait ő nem tud. Nyers a hangja, úgy kérdi: — A jegyző úr? A vén Csete fejével int: — Odabe. Végigméri őket, sarkon fordul s kettesével ugorja a lépcsőket. — Tán haragszik a gazdád, he? Csete bácsi kiveszi kék mentéje zsebéből a zacskót és komótosan tömi a pipát. Hunyorogva nézi a bérlő kocsisát, kicsit féloldalra hajtott fővel. — A jó fene jobban tudja! Az úton még semmi baja nem vót. Nekem egy szivart is adott. Ehen ni. Napját se tudom, mikor kaptam tőle szivart, pedig mán öt esztendeje hurcolászom. — Alighanem az udvar vette el a kedvét. — Én nem tudom. Kondor már füstölög is kifelé. Szótlanul lép fel, beleveti magát az ülésbe, hogy csak úgy reccsennek a rugók. — Hazamegyünk! A lovak megrántják a könnyű kocsit és sebes trappolva mennek. Hát így… Összejátszik itt mindenki. A jegyző is. — Csikorgatja a fogát és a bosszú jár egyre a fejében. — Összejátszik a parasztokkal, valamiképpen egy követ fúj velük. Lehetetlen, hogy másképp így fellázadnának… Mert mi más ez, ha nem lázadás? A munka nem kell nekik, a bér se, hát miből akarnak ezek megélni, ki tartja őket pénzzel, meg szóval? A tanító? Hol van annak annyija? A krajcáros fizetéséből? Vagy Sághy, mégis? Odakint a majorban sincs rendben valami. A béresek, akik olyan alázatosak voltak eddig, mint a konyhás kutya, most fenn hordják a fejüket, szembenéznek vele, megjött a hangjuk, káromkodnak, kiabálnak, s úgy viselkednek, mintha övék volna a föld. Az tán rendjén van, hogy az egyik tehenes felesége rányelvelt s minap a kondás, mert meg akarta regulázni, mikor látta: üti a jószágot, megmarkolta a botját és azt mondta: „énhozzám ne nyúljon az úr!” Mikor mertek ezek így viselkedni? — Zsiga, te! A kocsis hátrafordul. — Gyerünk csak vissza. — Hol álljak meg?
— Az iskola előtt… Vagy nem is! A vén Tarék háza előtt. A sárosbundájú kutya buffogva rohan elébe, szinte feldönti a földig érő hasú ludakat, vicsorgatja a fogát, s a gazda nem győzi visszakiáltani. — Tessék belépni a kiskertbe! — hadonászik a villával s komótosan igyekszik a kapu felé. Szégyenszemre csakugyan a kerítés mögé ugrik s nézi: az eb hogy marja a lécet. Szája két szélén csorog a nyál, szeme meg vérben forog. — Én nem tudom, mi van evvel a vén döggel tán a tavaszt érzi ez is, azér olyan mérges — magyarázkódik az öreg Tar. Rázza a villát, a kutya behúzza a farkát és oldalog a kacsaól felé, de a fél szeme a kiskert kapuján még mindig. — Iszkiri, te… Mi járatban van, Kondor úr? — Itthon a tanító úr? — Én nem is tudom, de úgy gondolom, itthon mán. Kibocsátotta a gyerekeket, hát akkor itthon. — Merre találom? — Tessék csak utánam szíveskedni. Ballag az ajtó felé, fel a tapasztott tornácra s ott nagyokat rúg, hogy csizmájáról letisztítsa a sárbocskort. Az udvar földjét széjjelmarta a fagy, ragad, akár a kovász, a tyúkok is alig bírnak járni a sárban, úgy kapkodják a kaparójukat, kényesen, mintha forró vasra lépnének. A macska meg napok óta csak messziről nézi a világot, a padfeljáró létrájáról. — Erre, jobbra ni… Kondor megkocogtatja az ajtót s hogy belülről kiszól valaki, a kilincsmadzag után nyúl. No, igazán úgy lakik ez a tanító, ahogy egy paraszt-megváltóhoz illik. A konyhában megüli az orrot a hideg koromszag, az ajtón madzagos kilincs, a padló tapasztott föld, — sárga mázolása mutatja, hogy a vén Tarné még tartja a régi szokást és a tehénistállóból szépíti ünnepre a házat. A homályban meglepetten áll előtte Tallér Vince. Az ablakfüggönyök alig engednek át valami fényt, a megbámult mestergerenda ráfekszik a szobára, mintha mindjárt le akarna szakadni. Birsalma szaga leng és küszködik a régi bútorok penészszagával az alacsony deszkamennyezet alatt. Éppen olyan ez az otthon, mint a többi parasztoké. Csak az asztalon és egy konyhai stelázsin könyvek állnak szigorú glédában. — Jó napot, tanító úr… Széles gesztussal nyújt kezet, a szava egy kicsit hangos, kicsit erőszakoltan barátkozó. — Jónapot, Kondor úr.
— Csodálkozik, úgy-e, hogy váratlanul rátörök itt? Enyhén vállat von és magában azt gondolja: azon csodálkoznék, ha nem jöttél volna ide s tán azon, hogy csak most jössz. Az öreg Tar a nyitott ajtóban áll, kopott bekecsében, sipkáját hátratolta a homlokán és el nem vétené egy mozdulatukat. Még hunyorít is Vince felé, mintha azt akarná mondani: itt vagyok én, vigyázok, ne féljen. — Négyszemközt szeretnék valamit mondani, tanító úrnak — nyomja meg a szót, mert ő is észrevette a hívatlan tanút. Az öreg nyel egyet és úgy tesz, mintha nem hallotta volna. — No — mondja aztán méltósággal — hát itthon a tanító úr. Látja-e? Csak beszélgessenek, én megyek a dolgom után. Csattan a fakilincs és a szobában elterped a csend. — Foglaljon helyet, Kondor úr. — Köszönöm. Kalapját az asztalra dobja, körülményesen ül le, szivart vesz elő, rágyújt és utánanéz a füstnek, amely illatával egyszerre úrivá varázsolja a parasztszoba levegőjét. — Minek köszönhetem a látogatást? — Erre jártam… Aztán gondoltam, benézek már, kíváncsi voltam, őszintén szólva, hogy lakik. Vince mosolyogva széjjelmutat. — Így… — Igen… Mondták már nekem, hogy ilyen egyszerű… ööö… — Paraszti módon? — Igen… de nem hittem… Őszintén szólva nem hittem. Mégis, úgy-e, egy úriembernek… Hiszen tanító úr városon nevelkedett, Pesten és a kedves papája, hallottam, miniszteriális úr volt… — No és? — Hát… furcsa. Őszintén szólva furcsának találom. Olyan tolsztojánus dolognak. — Nem vagyok rajongó, de szeretem ezt a két öreg embert. Ennyi az egész. És nincsenek igényeim. Legalább ilyen igényeim… Már benne vannak, a szavak egymásba kapcsolódnak, a mondatok olajozottan ölelkeznek, mint a fogaskerék dúcai, két úriember beszélget, mindegy, hogy szalonban, kazal mellett, vagy egy gerendás szobában, ahol a birsalma szagát éppen most fojtja el egy időre a gyűrűs szivar füstjének illata. — Az ám…
Kondor kerekre nyitja a szemét, homlokán a ráncok hullámot vetnek, fel, egészen a haj fekete sövényéig. — Az ám, ni… Igaz, amit hallottam? — Mit? — Hogy nősül is? Itt szándékszik gyökeret verni, családot alapítani, a mi falunkban? — Igaz. — A kis menyasszonyt ismerem. Még gyerekkorából. — Úgy? — Igen… Az édesapja az én sógoromnál, a Kurz Dezsőnél… eeee… szolgált. Mint intéző. Derék ember volt, igazán derék ember. Egy kis vagyonkát is gyűjtött. Szorgalmas ember volt. Tisztességes ember… Szóval a Dalmácskát ismerem… Szép leány, finom, úri kislány. Mikor lesz a lagzi? Mit akar ez? Hová szándékszik kilyukadni, miért tapogatózik, mint a pákász a semlyékben? — Hát bizony, akkor már gondoskodni kell egy kis fészekről is, úgy-e? Egy megfelelő kis házacskáról majd… — Messze van az még, Kondor úr. — No, előrelátónak kell lenni… S a fészekrakás nagy gond, kérem. Magamról tudom, én is mennyit törtem magam, mikor megházasodtam. Mert felelősség az asszony, aztán a gyerek is eljön, olyan hamar, hogy nem is gondolná az ember… Feláll, a szivart elgyűri a hamutartóban és mosolyog. — Hát én megyek is… Nem akarom az idejét ellopni, biztosan dolga van ilyenkor. — Igen, majd a gyerekek dolgozatait javítgatom. — Iiigen… Hirtelen ötlettel megragadja Vince karját. — Értelmes gyerekek vannak a keze alatt? — Akad néhány. — Kérem, ha volna valami egészen kivételesen okos, akiért kár lenne, szóljon nekem. Szívesen hozzásegítem a tanuláshoz… Természetesen titokban, csak mi ketten tudjunk róla, kinek a pénzén faragnak belőle embert. — Úgy?… Majd szólok… Most már helyben vannak. Nem megy ez el innen, akárhogy készülődik, most vallja csak ki a látogatás igazi célját. Kerülgeti már, mint a jó szónok, aki a hallgatóságot próbálgatja, kóstolja a hangulatot, s mindjárt lecsap, — in medias res…
A keze a kilincsen, játszik a fényesre koptatott, ügyetlen fakallantyúval s csak úgy mellékesen szól: — Most jut eszembe, kérem… A házasságáról… Van nekem, talán tudja is, itt Felszegen egy téglagyáram, Ugyan nem is az enyém, az apósomé, dehát az ember szeret nagyzolni. Szóval, ha esetleg házat akar építeni, egy kis családi hajlékot, olyan villaszerűt, városiast, szívesen szállíttatok téglát… Jutányosan… — Köszönöm. Ha majd sor kerül rá. Visszamegy, rátámaszkodik az asztalra, nagy ökle ott nyugszik a kopott, virágos térítőn s arcába hajlik Vincének. — Adok egy jó tanácsot… A községháza mellett eladó az a kis rossz parasztház, tán hallotta is már. A telek szép helyen van, úri környezetben, a jegyzői lak a szomszédja… Tudja, melyikről beszélek? Szóval eladó… — Vegyem meg? Most már játszik vele, keresztüllát rajta, unja is a durva ravaszkodását, együgyű furfangját. — Honnan volna nekem arra pénzem? — Pénz ? Ugyan… — Az én fizetésem nem olyan nagy… — Hát barátai is vannak tán? Falun az ember összetart. Egymásra van utalva, úgy-e, egy egész életet úgyszólván családias módon kell leélnie. Egymással jó az ember. Biztosan akadna, aki kölcsönadná azt a párezer pengőt, ami az építkezéshez, meg a telekvásárláshoz szükséges. — Ugyan ki? Tán a tiszteletes úr? Vagy Lapos igazgató úr? Hiszen nekik maguknak sincsen… — No, no… Vannak még rajtuk kívül mások is… Merőn néz a szemébe és halkan, jelentőség és hangsúly nélkül mondja: — Például én. — Hogy? — Én. Igen. Szívesen kölcsönadom azt a hat-hétezer pengőt. És adom a téglát, hitelbe… Kérem, ne higgye, hogy valami jótéteményt akarok gyakorolni. Kamatot is számítok, ha nem is annyit, mint a bank. Elvégre a kedves menyasszonyának is lesz valami öröksége annakidején. Jó helyen volna az a pénz, tudom… S akkor kezdené törleszteni, amikor már nem lesz nehéz. Két-három év múlva… Undorodik tőle, legszívesebben ajtót mutatna neki, ordítana az arcába, sértő és megalázó szavakat, de csak mosolyog, erőt vesz magán és közbevág: — Hát ez nagyon szép gondolat… — No, úgy-e… — De ha már ilyen sok pénze van, ajánlanék valami mást!
— Mit? — Járt már a vályoggödör felé, úgy-e? — Hogyne. Miért? — Látta ott azokat a nyomorult zsellérházakat is, biztosan. — Igen. — Építsen azoknak ne villát, csak tisztességes hajlékot. Fogadja meg őket napszámba, mondjuk húsz évre… A birtokán, ne a bérleten. Érti? S a napszámukkal majd szépen letörlesztik az árát. Ha már mindenáron jót akar tenni valakivel. — Nem értem… kérem… — Dehogynem érti! Értjük mi egymást, kedves Kondor úr! Nagyon értjük. S hogy az idejét hasztalanul ne vesztegesse, megmondom: nincs szándékom „egymással jónak lenni”, ahogy az előbb szíves volt magát kifejezni… Kár az elfecsérelt energiáért. — Azt hiszem, félreértettük egymást. No, mindegy… Én jót akartam, azért nem haragszom. — Hála Istennek… — Viszontlátásra, tanító úr. Csikordul a foga, ahogy berántja maga után az ajtót. Ez a koldus-apostol is megleckéztette, kitette a szűrét. Bolond már a világ egészen. De mire olyan büszke ez a földhözragadt tanító, miért hordja olyan magasan a fejét, hogy szinte felemeli vele a roskadt gerendát abban a nyomorult földes szobában? Ép ésszel hogy lehet visszautasítani olyan ajánlatot, mint az övé? Hiszen csak éppen ki nem mondja, hogy ajándékot akar a markába nyomni, ingyen, jókedvéből. Mit kaphat a parasztjaitól? Semmit, de tán bajba kerülhet miattuk, ha egyszer a gróf meg talál haragudni. Csak haragudnék hát már… — No, mán vége is a vendégeskedésnek? Az öreg Tar bukkan elébe a konyha szögletéből, ahol a vízlóca áll. — Vége. — Akkor eltakarítom a kutyát, nehogy a nadrágjába csípjen, Kondor úr. Kár lenne érte, fájin posztó, látom. Mer a bőr csak beforrna utána… Nevet s nyitja az ajtót, aztán toporzékol a mocskos ebnek. Ott ült egész idő alatt a küszöbnél, leste az idegent. Nagy körökben futja körül, míg a kapuhoz ér, a vénember nem győzi kérni helyette az engedelmet. — Mi van ezzel, én nem tudom… Soha még jójáratban való embert meg nem ugatott ez — motyogja. — Csak a vándorlókat, meg cigányokat hajkurászta… De öregségére még a kutya is megbutul. A két ló csülökig dagasztja a sarat, a bricska kerékküllői is teleragadtak. Nyúlós itt minden, szinte az egész falu, tán a házak is; ha hozzájuk érne az ember, ujja beleszaladna a falba. De a kéményeken, a csonka, kétágú akácok tetején, a kútágasokon ott csavargatják már nyakukat a gólyák és a fecskék
sebesen nyilalnak át az udvarokon. Az árokparton nyers, libazöld színű a fű s a sár erjed, akár a kovász. Tavasz van, mindjárt itt a húsvét. A parasztok, akik télen behúzott nyakkal jártak és komoran mellükre szegték a fejüket, alázatosan köszöntek, most messze néznek, mintha az égen kémlelnének valamit s nem is veszik észre a hintót. Az út közepén, ahol nem ragad úgy a híg habarék, csizmában, derékig érő kopott bőrkabátban kerülgeti a pocsolyákat Lápos. Integet már messziről és Kondor fél lábát a bricska lépcsőjén tartva várja. No, vajon, ez mit akar? Bezzeg, ha Tallér Vince ennek az eszével gondolkodók, nem volna semmi baj, milyen szépen megértették volna egymást az előbb. — Elbír-e hármunkat ez a két remonda? — kérdi, mikor odaér. — El. Meddig, igazgató úr? — A tiszteletes úrékhoz megyek, de a fene ebbe a sárba, nagyon unom már. — Hát üljünk fel. Térdükre rángatják a pokrócot s a könnyű kocsival megiramodnak a lovak. — Hol járt, Kondor úr? — Itt voltam… a kis tanítónál… Aztán, hogy többet ne kelljen mondani, az egyház dolgai felől kérdez. Ő is benne van a presbitériumban, a pap rábeszélte a parasztokat, hogy válasszák meg, azt hitték, majd épít nekik iskolát, meg a téglagyárából ajándékoz annyi cserepet, amivel a korhadó fazsindelyt kicserélhetik a parókhián. A háta mögött persze a zsíros, fekete besenyők csak zsidózták, tudja jól, hallotta, megmondták neki, így aztán most is lavórokat hordanak a papiak padlására, ha esik az eső. A maguk zsebére nem tudnak gavallérok lenni, pedig az eklézsia nem szegény, hagytak már arra kétszáz holdat is a magtalan vén gazdák. — Mi újság, igazgató úr? — Á — legyint Lápos —, sok a baj. Pénz kéne. — Nincs? Kicsit gúnyos a hangja. — Nemigen van. Pedig az iskolát is újra kéne már padlóztatni, mind kirothadt a régi pádimentuma. Meg a tiszteletes úr is örökké panaszkodik a tetőre. Hirtelen ötlettel fordul hozzá: — Ide hallgasson, igazgató úr. Én segítek az eklézsián. — Igazán? — Segítek, de ára van. Üzletet ajánlok, tisztességes üzletet. Jó, hogy találkoztunk, megyek én is a tiszteletes úrhoz, majd ott beszélünk róla… Siessünk, Zsiga — kocogtat a kocsis hátára s az ostor megsuhan a két jóvérű lipicai felett. A paplak udvarán a siket egyházfi kapirgál a virágágyak közt, ásogatja a sovány, agyagos földet, s
bontogatja a rózsatöveket. A verandán duzzadtan napoznak a párnák, egyik közepén lustán mosakodik a fehérbundájú macska. — Itthon a tiszteletes úr? — kiált az igazgató. — Odabe van. Az irodába. A cementes tornácról nyílik az irodaajtó, a barnára festett félfán már csak az egyik sarokvas tartja. Poros könyvek hideg szaga üli meg a szobát, a régi matrikulák ott hevernek egymáson a fali polcokon, esztendőszámra nem nyúl hozzájuk senki. Az íróasztalon dohányos szita, hosszú szárú pipák. A püspök képe megbocsátó szelídséggel néz rájuk az aranyos rámából, palástosan, kipödört bajusszal. A tiszteletes térdig érő, zöldre fakult, ócska ferencjózsef-kabátban, papucsban ül a bőrfotöjben. Kis selyemsapka a fején, körülte füst, s vele szemben, a mély, süppedő karosszéknek csak a szélére guggolva, az öreg Dulló Lőrinc. — Zavarjuk, szentatya? — zúgatja bele a szoba álmos és finom csendjébe Lápos. — Deehogy! Tessék csak, kerüljenek beljebb. Isten hozta, Kondor úr. Egy kis magánügyet beszéltünk meg Lőrinc atyussal, de már rendben is vagyunk. Szivart, meg cigarettát kotor elő az íróasztal fiókjából és kínálgatja a vendégeket. — Hát én akkor megyek is, tiszteletes úr — kászolódik az öreg paraszt. — Jól van, Lőrinc atyus. Aztán holnap majd együtt felmegyünk a községházára. Miben járt az öreg? Lápos otthonosan telepedik a nyöszörgő bőrszék karjára. — Végrendelkezni akar. — No? Csak nem? — De. Az eklézsiára. — Hát a fia? — Annak is hagy valamit. — Elfogadjuk? — El. — Pereskedés lesz belőle, mint annakidején a Dániel Ferenc hagyatékából. Arra is csak épp, hogy rá nem fizettünk. — Ebből nem lesz. — Hanem Kondor úr is örömhírt hozott ám.
— Igazán? — Attól függ… A bérlő óvatosan kezdi, nagy szünetekkel, s előbb arról beszél, hogy szívesen adna pár ezer cserepet ingyen, s hozzájárulna valamivel az iskola renoválásához, mint az eklézsia tagja, aki tehetős és érzi kötelességét az egyházzal szemben. De hát van egy s más zavaró körülmény. — Ugyan mi? Az öreg pap már látja a piros cseréptetőt a házon, végét a kínlódásnak, a padláson kirakott lavórokkal, mosogató dézsákkal, teknőkkel. Hiszen nyári záporok idején sokszor éjszaka neki magának is ki kellett ugrania az ágyból, ha csak azt nem akarta, hogy reggelre kiöntse a víz, mint a cigány az ürgét. — Ugyan, mi baj volna? Hát, hogy nem is tudja, meddig marad itt a faluban, hiszen a bérlet bizonytalan, a gróf még mindig nem határozott és lehet: annyi esztendő után szedheti a sátorfáját és kereshet új otthont. S úgy-e… akkor igazán nem bírná már vállalni a terhet. —- Dehát miért? Legyint, mint aki nem akar senkit bántani. — A gróf úrral nem tudnak megegyezni? — Á… dehogy! A gróf úr jó ember. De terrorizálni akarják. — Barátunk — vág közbe Lapos. — Tallér Vince. Ő bolondította meg a parasztokat. Hiszen tudod! — Hát ez a fiú még mindig nem hagyott fel a mániájával? — Míg a körmére nem koppintanak, addig csinálja. A legnagyobb baj pedig az, hogy a nép hisz neki. Valóságos országháborító válna belőle, úgy tud bánni az egyszerű emberekkel. Igazán, beszélhetnél már vele te is egyszer. Komolyan. Elvégre az eklézsia szolgája… Az iskolában is mindenféle ostoba új szokásokat próbál behozni, nem tiszteli ez a régi elveket, tán ki is nevet bennünket a hátunk mögött. Barátkozni se akar velünk, műveletleneknek tart mindnyájunkat… Csak a kastély! Sághyék. Azok kellenek neki… Kondor magában minden szóra rábólint. Igen, ez a jó. Már régen eszébe kellett volna jutnia, hogy innen rohamozhatja meg ezt a kölyök-apostolt. A többieket kell ráuszítani. Az okosakat, akik tudják, hogy minden szentnek maga felé hajlik a keze. Csak így tovább. De azért meggondoltan emeli fel a szivart tartó két ujját. — No, annyi biztos, hogy kitűnő ember. Művelt, széles látókörű… Csak hát persze, a fiatalság hevessége… Az látszik rajta. Szélsőséges… Nem tanulta meg a tekintélyek tiszteletét, semmi se elég szent előtte. De majd elmúlik az. Én nem is haragszom rá voltaképpen. Mi már egy régi világ képviselői vagyunk, be kell látnunk, hogy át kell adni helyünket nekik. Addig, míg szépszerével tehetjük… Lenéznek bennünket, hátunk mögött ki is csúfolnak, — ezzel is számolnunk kell. Ha a maguk kezére akarják szoktatni a népet, azzal kell nekik kezdeni. Lejáratni a régieket, megtépdesni a tisztes kor nimbuszát, és azt mondani a bölcs óvatosságra, hogy szenilis tehetetlenség… Bizony… Azért nem szabad rá haragudni…
Lápos, meg a tiszteletes egymás szavába vágva felelnek, arcuk kivörösödik, mintha magával a vádlott kistanítóval vitáznának. Kondor minden szava úgy hangzott, mintha mentegetni próbálná olyan kijelentésekért, amiket együtt hallottak, vagy amelyeknek el kellett már jutniok hozzájuk is, hiszen közismertek. Hallgatja őket, bólogat, s tudja: szövetségeseivel ül együtt. Emberekkel, akik neki dolgoznak ettől az órától fogva, s ha egyáltalán kikerülhet győztesen a parasztokkal való harcából, ők ketten segíthetnek benne. — Hát azért csak nézessék meg a tetőt, tiszteletes úr, valamit tán tehetünk. A jövő héten erre jövök, addig már nemigen lesz dolgom itt bent, s megmondják, hogy hány cserép kell rá. Alig akarja elengedni kezét a pap, száraz, öreg tenyere rákapcsolódik az övére, rázogatja, szorongatja s szóval is hálálkodik. Kikísérik a kapuig, integetnek utána s egymás felé hajolva ballagnak a keskeny, kövekkel kirakott járókán vissza. Az egyházfi még mindig a rózsákkal pepecsel, a tiszteletesné, mellén keresztül kötött, parasztos hárász-kendővel, éppen a baromfiudvarból jön vissza üres szakajtót lóbálva. — Kezit csókolom — integet neki vidáman Lápos. Sárika a verandán püföli a vánkosokat és dudorászik, majd kicsattan, olyan egészséges. Csak a tél sápasztotta meg egy kicsit, a barna színe veszett el. Nincs rajta festék, a szája is meztelen, s az igazgató egy pillanatra azt gondolja: nem is lesz rossz dolga annak, aki ezt a lányt elveszi. Persze, a segédtiszt mászkál utána már harmadik éve, vajon miért nem boronálták már össze őket? — Hozzatok egy ital bort nekünk az irodába, kislányom. Egészen fiatalos a tiszteletes hangja, felvillanyozta a Kondor ígérete. Frissen mozog, válla is mintha kiegyenesedett volna. Nem sok kell az embernek, hogy hétköznapi valóját levetkőzze, csak egy egészen apró sugara a reménynek, a változás halvány fénye a láthatáron. Lám, a pap harminc éve ugyanazzal a tartással jár, kicsit előreroskadva, a kegyesség és hivatalos jámborság megszokott pózában, bal könyökét derekához szorítva, mintha a biblia és a vékony imádságos könyv mindig a hóna alatt volna. Feje előrebukik, kezei egymásra simulnak, szinte örökké imádkozón. Nem férfi, csak egy eszme hűséges szolgája, majdnem testetlen már maga is. És néhány cserép reménye a ház tetején, amelyben lakik, visszaadja hangját, talán éppen azt, amit teológus kora óta nem is használt, s feltámasztja roskadó testét, mint Lázárét a hit. — No, legényeskednek már megint, úgy látszik, a tavasztól szomjaznak meg a férfiak! Sári hozta a bort. Lápos észreveszi, hogy hirtelen másik ruhát kapott magára s az arcán illatozik a púder is. Bajuszát tapogatva nézi, ahogy sürög-forog, tölt a poharakba a sárgaszínű italból s dörmögve mondja: — Elég baj az nekünk, Sárika, hogy már csak szomjasak leszünk a tavasztól. Az lenne jó, ha még kukorékolnánk a kikeletnek, mint a kakasok… A lány nevet és ellibeg. Kóstolgatják a bort, lassú szavakat váltanak, aztán kipirul az arcuk, hangjuk erős lesz, kezük belekaszál a levegőbe s már rendezik a világot. Mire a tavaszi alkonyat lassan belopakodik a kertek alá, violaszín árnyaival, furcsa, nyers és nyugtalanító illatával, amelyben elkeveredik a feltört földek szaga a friss fű és a csordáról hazafelé ballagó tehenek tejes párájával, már erősek s bátrak a gondolatban. Férfiak.
— Kivágom én innen ezt a kölyköt, meglátod, kivágom… — fogadkozik a tiszteletes, — Csak galibát csinált, mióta itt van. Minek jön egyáltalán városi ember falura? Mit ért az ilyen a mi életünkhöz? Azt hiszi, itt is úgy van, mint Pesten, ahol nincs hagyomány, csak divat, amit máról-holnapra meg lehet változtatni? Lápos eldől a bőrkarosszék mély öblében s bólogat. — Az… az… Tacskó. Beképzelt tacskó. Még engem is ki akart oktatni, nem is mondtam eddig, magam szégyelltem. Módszerekről beszélt, modern pedagógiai elvekről. Nekem! A kisujjamban van annyi, mint neki a fejében! A kondás gyerekét ültette az első padba! No… — Az nem volna baj, te. Azt én jónak tartom. Legyen egyenlőség a gyerekek közt. Az iskolában nincs vele baj. De ahhoz, ami kívül van az iskolán, ne nyúljon. A felnőttek ügyeibe ne avatkozzék, mert akkor én kitöröm a nyakát. Meg is mondom neki, holnap lesz a napja… A tiszteletesné lámpát gyújtott, magával hozza a konyhából a paprikás csirke illatát. — Maradjon mán itt vacsorára, Géza. Tejfeles csirke lesz, tudom, szereti. — Agyonver az asszony, kézit csókolom. Még azt hiszi, elkutyálkodtam valahová. Tetszik tudni, az ilyen legény, mint én, mindjárt gyanús, ha elcsavarog a portáról. — Üzenünk érte, gyöjjön át ő is. Régen nem voltunk együtt, legalább kibeszélgetjük magunkat. Majd a lányt átszalajtom érte. Jó? Nem is várja, hogy mit válaszol, mosolyogva siet ki, ő is fürgén, megvont derékkal. Vendégség lesz, — változatosság, más mint a tegnap, vagy tegnapelőtt. Az utcáról nagy szekércsörömpölés, hangos beszéd hallik be, egy-egy éljent is kurjantanak. —- Hát ez meg? — A követ… — Persze… Tallér Vince követe! Úgy hozzák az állomásról, mintha már ő volna a képviselő, nem a gróf. Hogy a csendőrök nem bírnak ez ellen tenni valamit! Hiszen látnivaló, hogy lazítják a falut és a mandátumra spekulálnak, pedig hol van még a választás. Ez a szélhámos pesti úr, azt mondják, valami ügyvéd, hónapok óta idejár, majd minden héten jön, a gyorsvonattal, amelyik az előtt egy esztendőben kétszer, vagy háromszor állott meg itt, ha a gróf véletlenül nem autóval szaladt le. Most meg kijárnak már az állomáshoz közelebb lakók, nem csak a gyerekek, de az asszonyok, meg a férfiak is a gyorsat lesni, mert „avval gyön a doktor”. A peron korlátjára kapaszkodnak, hogy belássanak az étkezőkocsiba, meg a kék fénnyel világított hálófülkékbe s a bársonyos ülésekre, amiken nagy urak, meg fényes dámák nyújtózkodnak el. Valóságos komédiával hozzák be, három-négy szekérrel mentek elébe, vagy szánkával, mikor még hó volt, csak éppen a bandérium hiányzott. Tóth Gábor, meg a többi földéhes hurcolássza, s hol itt, hol ott ültek össze vele esténként. Most is három kocsi robog, csörömpölve a sárban, s a kerekek vágják a habarékot két oldalra. A ferhécen gyerekek, a doktort sallangos lovak repítik, akár egy valóságos követet. Aki az utcán van éppen, megáll és nézi, de az udvarokon is hallják a lakodalmas lármát s biztosan minden
kerítéshasítéknál emberek hajlongoznak. — Ezt még felakasztják… Majd meglátod, nem hal meg vízszintes helyzetben. Ilyen komédiát csinálni… — Majd megúnja a gróf egyszer! Utánafülelnek a távolodó zajnak, a lovak csengőjének, s szívük megborzong sejtelmétől valami változásnak, ami őket kihajszolja csendjükből, mint a vadat az erdőből, egyenest a vadász fegyvere elé. Keserű a szájuk és rossz ízeket éreznek a tejfeles csirkén is később. Némán ülnek, konok hallgatás közben ürítgetik a poharakat, mint akik baljós jelet láttak az égen. Pedig a mennybolt már szelíd, sűrűn gyúlnak ki rajta a csillagok, csak éppen ködös még. A hold beteríti ezüst fátyollal a házakat, a fákat, s ébren tartja a kutyákat is az igéző fény. Egymásnak adják a szót, mély, telt hangon ugatnak, mintha őrségen volnának s valami ártó ellenségtől oltalmaznák a portákat. Nem néma már a tájék, madár szól, nagyokat kiált a bagoly a torony padlásán, s a békák a vályoggödör poshadt vizében bátortalanul ünnögnek. A kocsma ajtaján sárga fény folyik ki, keresztül a poros üvegen. Legények isznak a zöld asztalnál, a cigányok halkan dünnyögő nótát próbálgatnak, s a zajban békén, nyitott szájjal alszik a sarokban egy vándorló. Mellette a földön botja, zsíros és az országutak porával lepett vászontarisznyája, lába elnyúlik és néha megmozdul a foltos, madzaggal összekötözött talpú bakancsban. Lehet, azt álmodja, hogy gyalogol valahol. Ez is a tavaszt jelenti már, ez a hazátlan, jöttment ember. Egész télen egyet se látni közülök, Isten tudja, hol húzzák meg magukat, lehet, úgy alszanak sötét barlangokban, mint a medve a hegyek közt, de az első napsütés kicsalja őket és megindulnak egyik faluból a másikba. Erősek, tagbaszakadtak, nyakuk vastag, lábuk nagyokat lép, szinte úsznak a szántások mellett, az árokparton. Jönnek és koldulnak a pitvarajtókban, mocskos papírokat húznak elő kebelükből, bizonyítani, hogy munkanélküli iparosok. De van köztük, aki húsz éve már minden hóolvadáskor jön s hónaponként visszatér, hát egész életében munkanélküli volt akkor? Nem kutatják, senki se kérdezte még ezt tőlük, vetnek nekik egy darab kenyeret, egy kis déli maradékot, avas szalonnát, s menjenek Isten hírével. Nem szánják őket, inkább megvetik, olyannak tartják, mint a kutya szőrében a bolhát: vannak, mert őket is megteremtette az a jó Isten, ő tudja, mivégre. Lassan elkopnak, kimaradnak, egy-egy nagyon öreg nem tér vissza, — biztosan elvégez vele a halál, mint Balaskával is az éjszaka. Éjfélkor a szélben fütyülő nyárfák alatt, a vízparton hazafelé mennek a kocsmázó legények, a koldust kiverik a lóállásba, aztán minden elcsendesedik… Csak a föld nyújtózik és a magvak nyugtalankodnak a frissen forgatott barázdákban. A fák hegyén a rügyek duzzadnak, tán holnapra zölden kipattannak, s a bátortalan kis levelek megfürdenek a szélben és napfényben. Az ólban nem pihen a jószág, s a dikó nem ad már álmot a férfiaknak. Az öregek kihurcolkodtak az ereszek alá és sokáig nézik az eget, nagyokat szívnak a pipán, elfordulva a holdtól, háttal az ártalmas fénynek, olykor sóhajtva, mélyről, mintha búcsúznának. …Korán hasad a sötétség, kövér a harmat, s megtelik a falu az élet nagyritmusú lélegzésével. A vályún bőgnek a marhák, a ló nyerít és a csikó szinte lábát töri az udvaron itatáskor. Az asszonyok már ingujjban szaladnak ki, dézsával a hasukon a malacól elé, a vászon alatt duzzad a mellük s az emberek utánuk néznek mosolyogva. Észrevétlenül megújhodik a falu is: a házak falát meszelik, az eresz alját mázolják budaiföldes vízzel,
a határon meg ostorpattogás és kiáltások nyilallanak át és furcsa apró fényjelek. Az ekék vasáról lekoptatta a zsíros föld a tavalyi rozsdát, fénylik mint az ezüst és sajog rajta a nap, mikor kifordítják a mesgye végén. Templomba már a vénasszonyok se járnak, a pap magának imádkozik hétköznap a hűvös boltívek alatt és Lápos alig várja, hogy leballagjon a katedráról. Ásni kell a kertben. A dicséret két versét gyorsan elharsogja s arra gondol, hogy meg kéne már reformálni az éneklést, legyen a zsoltárokban is negyed, meg nyolcad hang, mennyivel hamarább túl volna rajta az ember, mint ezeken a puritán, hosszan nyúló félhangokon. Az öregasszonyok, akik a hátsó padok félhomályában szoktak üldögélni, s komolyan bólogatnak egymás felé, most a kis libákat, meg kacsákat őrzik a gáton, a két patak közt. Alig fognak valamibe, mindjárt vasárnap, nem úgy, mint télen, mikor senki se győzte végét várni a hétnek. A malom éjszakánként is zúg, tán pótolni akarja, amit elmulasztott, mikor a bukfencező keréken vastagon megfagyva állott a víz. Az ünnepreggeleknek különös fénye van, a kis rossz házak is méltóságosan állnak a rozoga kerítések mögött; az udvarokon békesség ömlik el, a gyerekek vasárnapló ruhában, komolyan és felelősségteljesen kopognak a kőjárdán az iskola felé, hogy majd templomba menjenek. Ők énekelnek az orgonánál Lápossal, fiatal, vékony, nyers hangjuk mintha az égből zúgná le a zsoltárokat a fekete padsorokra. Az udvaron, az istálló előtt, vödörből mosakodnak a férfiak, félig meztelenül. Zuhogtatják vastag karjukra, mellükre a hideg vizet, fésűt akasztanak a hajukba, s tiszta inget vesznek, fehéret. A kéményeken a húsleves édeskés illata száll fel a füsttel, s aztán megszólalnak a harangok, egymás után mind a három. Akik szombaton hajnaltól sötétedésig a határt járták, ünneplőben mennek ki a földekre, fényes csizmában, görbebottal a kezükben s megállnak a dűlő végén. Szótlanul nézik a szélben borzongó gabonát, a vetések mélyzöld tábláit, vagy a friss szántásokat, amelyeknek fekete hantjai alatt csiráznak már az új magvak. A zsellérek kapui nyikorognak alkonyat tájon, s akik télen a gazdaporták sűrű vendégei voltak, alázatosan álltak meg a konyhaajtók előtt, hogy egy rántani való zsírt, pár szem krumplit, egy szütyő lisztet, vagy egy fazék szedett tejet kérjenek, most egyenes derékkal fogadják a látogatót, s napszámba szegődnek el: fizetnek a kölcsönért. — Jól van, gazduram — mondják —, ott leszek. A padláslyukakból a megrozsdált kasza, ami úgy mutatott a havas földre, mint az ördög karmos ujja, lekerül a kamrába. A kapák vasán csikorog a reszelő, s az asszonyok megint előkeresik a vászon karvédőt, meg a kancabocskort, pedig hol van még az aratás! De az emberek nyugtalanok és tolnák a napokat, Péter-Pálig egy lélegzetre, ha lehetne. Nyomtatható változat Értékelve: 4.00 pont az 5-ből. Megosztás