XI. ERDÉLYI TUDOMÁNYOS DIÁKKÖRI KONFERENCIA KOLOZSVÁR, 2008. MÁJUS 23–24.
„délibáb, füst és pára” A szimulákrum mint regény-értelmezési lehetőség
Szerző: Kovács Noémi, Babeş–Bolyai Tudományegyetem, Bölcsészkar, magyar–angol szak, IV. év Témavezetők: Szabó Levente, egyetemi adjunktus, Babeş– Bolyai Tudományegyetem, Bölcsészkar, Magyar Irodalomtudományi Tanszék Selyem Zsuzsa, egyetemi adjunktus, Babeş– Bolyai Tudományegyetem, Bölcsészkar, Magyar Irodalomtudományi Tanszék
„az emberek többsége maga is elhiszi magának, hogy ő ténylegesen és egész valójában az a személy, akinek a világ előtt mutatja magát”
Az identitás megragadásának problémája rajzolódik ki A kígyó árnyékában, Rakovszky Zsuzsa első regényében. Miközben a beszélő hősnő saját személyiségének elbeszélésére törekszik, újra és újra rákérdez saját önazonosságára, és folyamatosan annak töréseivel szembesül. Önmaga idegenségével küszködik a szubjektum, a hasadás megértésével, amely az önmagát kereső én és társadalmi szerepei között jön létre. Ricoeur1 ugyanaz és őmagaság fogalmait használva azt mondhatjuk, hogy a regény hőse az azonosság formájának keveredésével szembesül az élettörténetben, az őmagaság és az ugyanaz ellentmondását tapasztalja meg. A kígyó árnyéka tehát a beszélő én reflexióit tükrözi arra a problémára, hogy az időben minduntalan mássá kell válnia. Saját identitás változásának megállíthatatlanságát tekintve az elbeszélő számára az idő szüntelen átmenetként érzékelhető, amelyben nem határozhatóak meg egyértelműen a szubjektum alakulásának fordulópontjai. A megkettőződik az én, az azonosság törésének időbeli határvonala nem húzható meg, nem választható el ilyenképpen a múlt a jelentől. Ezen a ponton szervesen kapcsolódik össze Rakovszky Zsuzsa prózája a költészetével. Parti Nagy Lajos megalvadt időnek nevezi Rakovszky verseit: „a sodródó, az elsodort, a kiszolgáltatott vacog »két idő közt«, a »volt« és a »nemsokára« között, s mivel se kilépni, se megállni nem tud, kapaszkodó, semmit markoló mozdulatát mutatja föl állandóként (...) Az egykor mostját, s a mostban minden múltat.” Nemcsak az időszemlélet hasonló, A kígyó árnyéka és Rakovszky lírája között tagadhatatlan a kapcsolat mind a témaválasztás, mind pedig a nyelvi megformáltság tekintetében. A regényben egy fiktív önéletrajz íródik meg. Az írás tevékenységét mint alaphelyzetet az első mondat jelenti be: „Írtam ezeket én, Ursula Binder, született Ursula Lehman, vénségemnek és nyomorúságomnak napjaiban, az Úrnak 1666-ik esztendejében, igaz lelkiösmeretem szerint elmúlt életemnek, kiváltképp gyermek- és ifjúkoromnak dolgairól.” A kritikákban oly sokat idézett mondat határozottan és nagyon pontosan jelöli ki a női önéletírás narrátori pozícióját. Élete végéről visszatekintve egy asszony elmeséli fiatalkori éveinek eseményeit. Ursula Lehman azonban a megírás jelenéről vagy a 1
Ricoeur elválasztja az azonosság két jelentését, megkülönbözteti az ugyanazt az őmagaságtól. Az előbbi egy időben változtathatatlant jelent, az utóbbi pedig egy időben nem rögzített állandóságot. Az ugyanaz és az őmagaság feloldhatatlan ellentétéről beszél éppen az élettörténet és az elbeszélő beszédmód kapcsán., v.ö. Ricoeur, 15-16.
1
közelmúltról alig tesz említést a szövegben, így nem lehet tudni, kinek a számára vagy milyen céllal készíti feljegyzéseit. Ezért Margócsy István a könyvet kihallgatott magánbeszédnek nevezi, azt állítja, hogy a narrátor önmagával beszél. A kígyó árnyékáról írt kritikájában Radics Viktória azt állítja, hogy a regénykonstrukció inog, a szöveg belső ellentmondásait választja vizsgálata tárgyául. Véleménye szerint az önéletírásnak már az első mondatban felkeltett elvárása ellenére „az implikált szerző és narrátor mégsem fogják teljesen fedni egymást.”2 Magyarázat nélkül marad, hogy a német nemzetiségű önéletíró milyen nyelven írja visszaemlékezéseit, ahogyan nem kap választ az olvasó arra a kérdésre sem, miként tanult meg a szerző írniolvasni, hol szerezte műveltségét, magasszintű stíluskészségét. Problematikus ugyanakkor a regényben a 16-17. század történelmi ideje és a hősnő modern érzékenysége, mindezen ellentmondások azonban rejtve maradnak, látszólag eltűnnek a szövegben. Radics Viktória ezen érvek alapján kijelenti, hogy Rakovszky Zsuzsa „...történelmietlenül összemosta a premodern világot, valamint a modern és posztmodern mentalitásokat és diskurzusokat. Historizáló, eklektikus, áltörténelmi konfigurációt alkotott meg.”3 A kritika végén Radics Viktória a Rakovszky-regény értelmezésének lehetőségeként beszél Baudrillard elméletéről, a szimulákrumról, ami nincs referenciális viszonyban a reprezentált dologgal. Ebben az értelemben nem egy 16-17. századi női lélek jelenik meg a műben, csak annak árnyéka. A szimulákrumként létrejövő narrátor és szereplő, Ursula Lehman alakja saját múltját teremti meg a szövegben. Úgy gondolom, hogy a beszélőnek az időhöz való viszonya következmenyekkel jár a szöveg nyelvi megformálására.
Kérdésként
tételeződik, hogy milyen módon hozza létre az önazonosságát nem találó szerző a visszaemlékezés időszerkezetét? Vajon milyen értelmezését nyújtja Ursula Lehman az időnek, milyen szemlélet olvasható ki a múlt áttekintéséből, az élet eseményeinek narratív elrendezéséből? Ugyanakkor azt a kérdést is feltenném, hogy miként alakítja a nyelvi megformálást a szimulákrum-fogalom, mint referenciák nélküli konstrukció? A kígyó árnyékában az önazonosság megtalálásának az időhöz való viszonya többszörösen összetett. Az idő kétféle minőségben látható: egyrészt az egyéni életút idejeként, másrészt egy távolabbi perspektívából történelmi időként. A magánélet, a személyes múlt mellett a szöveg a történelmi múltat is tematizálja. Felsorakozik a könyv a 2 3
Radics, 1614. Radics, 1622.
2
kortárs magyar irodalom azon történelmi regényei mellé, amelyek a nemzeti nagy elbeszélés hagyományának leépítésére tesznek kísérletet. Hiszen A kígyó árnyékában a történelem csak mintegy elnagyolt díszletként van jelen, hasonlóan például Háy János Dzsigerdilen vagy Darvasi László A könnymutatványosok legendája című művéhez. Rakovszky regényének cselekménye a 16. század végén és a 17. század első évtizedeiben zajlik, de az említésre kerülő háttéreseményekből csak nehezen lehet következtetni a valós történelmi, politikai helyzetre, ugyanakkor az elbeszélő a társadalom ábrázolásában megmarad a német polgárság életénél. A beszélő önmagának feltett belső kérdése - a „ki vagyok én?” - elválaszthatatlan a külső események zajlásától, s így a női szubjektum kifejeződése nem választható el a történelmi időtől.4 Nem beszélhetünk például a bűn fogalmáról, amely a cselekménybonyolítás egyik kulcseleme, a 16-17. század történelmi horizontja nélkül. A bűnnek a keresztény középkor által kimunkált felfogásáról van szó, és természetesen nem csak erről, hiszen a reformáció és ellenreformáció korában jár az olvasó, amikor a felekezetek társadalmi hovatartozást jelentenek, amikor valamely valláshoz tartozni sorsdöntő kérdés. Meg kell jegyeznünk ezen a ponton, hogy a cselekménybonyolításban oly nagy szerepet játszó tűz használata sem ártatlan a kor szemléletének tükrében.5 Nem tekinthetünk el tehát a szubjektum vizsgálatakor a regény történelmi beágyazottságától, még akkor sem, ha ez díszlet csupán. A szövegben tehát összefügg a személyes múlt a történelmi múlttal, dolgozatomban a személyes múlttal foglalkozom, annak kialakításával. Visszatérve az idő megjelenési formáira, szükségesnek látszik felhívni a figyelmet a nézőpontok elkülönülésére. A szubjektív nézőpont nagyon erősen meghatározza az elbeszélt valóságot: a múltbeli eseményeknek már a történés pillanatában sem egyértelmű az érzékelése, nemhogy később, a visszatekintés, az írás idejében. A jelen és a régmúlt nézőpontjai egymásba épülnek, az érzékelésben a belső idő elválik a külsőtől. Gondot okoz a beszélőnek nemcsak az én megragadhatósága, hanem a megtörténtek felidézése is, ugyanis Ursula Lehman mindvégig bizonytalan marad a valóságos történések és a képzelt dolgok elválasztásában. Így a szöveg ismeretelméleti kérdéseket feszeget, a regény az érzékelés történeteként olvasható. 4
Zsadányi, 876. „Ez a tűz a kereszténység tüze, a keresztény középkor tüze – a pokol tüze, tisztítótűz, a fanatizmus, az engesztelhetetlenség tüze, az eretnekeket, boszorkányokat megégető máglyák, az autodafék tüze és általában: a világból kirekesztett, elfojtott-elnyomott, démonizált érzékiség tüze.” – írja Szilágyi Ákos Margócsy Margináliák-jában.
5
3
A tűz mint álarc Ursula Lehman6 elbeszélésének első lapjain a tűzről elmélkedik, pontosabban a tűz kettős természetéről: „Homályosan úgy éreztem, mintha a tűz valamely idegen világból közénk származott, nagy hatalmú lény volna, amely csak tetteti a meghunyászkodást, és bár színleg hajlandó ideig-óráig szolgálni bennünket, fölforralni a levesünket és megsütni a kenyerünket, bármelyik percben mást gondolhat, és kimutathatja igazi természetét.” (5., kiemelés tőlem) Előbb a kisgyermekként látott lángok fényére emlékezik, amint azok a kályha rácsain kiszűrődnek, majd közvetlenül ezután egy saját tapasztalatként megélt tűzvész leírásába kezd, amikor „a szemem láttára mutatta ki a sárga bestia a foga fehérét.” (6.) Itt a tűz tehát nem olyan, amilyenként az emberek nap mint nap felismerik. Megszemélyesítve a tűz kegyetlenül pusztító lény formáját ölti, aki álságosan viselkedik, színlel, s aki elrejti belső természetét, mely bűnös és félelmetes. A tűz egyébként feltűnően sokszor felbukkan a szövegben, többször találkozhat az olvasó égő várossal, máglyatűzzel, gyertyalánggal, vagy akár egy álomban, égő emberi testtel. A kígyó árnyékáról írva Margócsy Isván arról beszél, hogy a tűz a regény világában kétféle vonatkozásban van jelen. Külsőként „a város, a történelem, a háborúk eseményeiben”, belsőként pedig a szereplők vágyaiban, szenvedélyeiben.7 Burkoltan épül bele a szövegbe az, hogy a beszélő azonosul a kettősnek látott tűzzel. Említésre kerül ugyanis egy kakas8, amelytől a Ursula fél, és amelyet ellenségének tart, mert az gyakran támad és üldözőbe veszi a gyereklányt. A kakas elpusztul a tűzvészben. Ursula Lehman az égő állat látványáról számol be, és úgy érzi, a kakas üresen rámeredő tekintete őt vádolja. „... a bűntudattól hideglelősen azt gondoltam, (...) talán azt hiszi, mostani szörnyű gyötrelmét is én okoztam valamiképpen.” (8.) A hősnő a gyűlölt kakas elpusztításában azonosítja magát a tűzzel. Máskor egy hasonlatban kerül egymás mellé az emberi lélek és a tűz. Ursula Lehman elmondja, hogy gyermekként a levágott nyulat figyelte meg, hogy „miként válik az imént még eleven, érző és rettegő lélek egy szempillantás alatt semmivé, mint a 6
A beszélő számos szöveghelyen Orsolyának vagy Orsicskának nevezi magát, dolgozatomban az első mondatban előforduló teljes név német változatát - Ursula Lehman - használom. 7 Margócsy: „Különös módon, Rakovszky Zsuzsa regényének világában mintha mindvégig ugyanilyen nagy emésztő tűz logogna, mind kívül, a város, a történelem, a háborúk eseményeiben, mind pedig belül, a szereplők lelkében és viselkedésében: mindenütt, szakadatlanul, állandóan és megmagyarázhatatlanul ég a szenvedély, a vágy, a kívánság, a bűn és a harc tüze, s a lángok forróságától és pusztításától nem található és nem is kereshető sehol menedék.” 8 Megjegyezzük, hogy történet szerint a kakas is szerepet játszik, mert amikor a gyermek összemorzsolt kenyeret ad neki, azt az állat barátságosan elfogadja, de ha úgy tartja kedve, továbbra is bosszúsan támad.
4
kilobbant láng...”(10.) Elborzasztja a beszélőt a halál óriási pusztító ereje, önmaga és az ellobbanó láng hasonlatossága. Pár sorral később Ursula Lehman az írás jelen idejéről kezd beszélni, átvált az öregkorára. Végigtekint bűnös életén, és a halál pillanatának rettenetes voltán gondolkodik, amelyben Isten színe előtt fel kell vállalnia az elkövetett vétkeket. Itt pozitívként mutatja meg a gyors elmúlás lehetőségét: „... nagy könnyebbséget jelentene számomra, ha elhihetném, hogy nem kell majd odaállnom (...) a legfőbb bíró ítélőszéke elé, hanem lelkem egy csapásra semmivé válik, mint a szétfoszló tajték vagy az ellobbant láng...”(10.) Az élettörténetét író Ursula Lehman gyermekkorának első emlékeivel kezdi elbeszélését. Ámulva figyeli a gyermek a tárgyakat, állatokat, jelenségeket, keresi a dolgok lényegét. Az őt körülvevő világ betölti a képzeletét, így identitása csak közvetlen környezetével és az akkoriban hallott számtalan mesével írható le. Ezekben kiemelkedik a tűz motívuma, amely az önértelmezés kiindulópontjába kerül. Ursula felismerni véli a tűz jellegét saját magában. A tűz kettős természete, rejtőző félelmetes és bűnös ereje Ursula Lehman személyiségének későbbi alakulását jelzi előre. „Mi is lett belőlem, s mi sorsra jutottam” Ursula Lehman életének minden külső eseménye úgy rendeződik bele a retrospektív elbeszélésbe, hogy az olvasó előbb a bekövetkezendők előjeleiről értesül, majd a tulajdonképpeni történésről, azután pedig annak a hősnő lelkére tett hatásairól. Az előre- és visszautalások az élet bűnnel terhes fordulataira mindvégig feszültséggel telítik a szöveget, de ennek a következménye az is, hogy a cselekmény mozzanatai beleolvadnak a visszaemlékezés reflexióiba. Többek között ezért nevezhető lírainak a regény nyelve: az akció dinamikája feloldódik a narratívumban. Az az első eset, hogy Ursula Lehman rákérdez saját identitására, amikor gyermekként anyja hűvös magatartását tapasztalja. Gyöngédségre, becézgetésre vágyik, s mivel nem teljesül a vágya, arra gondol, hogy talán a mostohája az, akit eddig édesanyjának gondolt. Kétségbe esik, amikor megtudja: a városban azt beszélik, hogy a rendes
időnél
hamarabb
született,
így
anyját
erkölcstelenséggel
rágalmazzák,
következésképpen az apa bizonyul mostohaapának. Élete végéig megmarad Ursulában a kétely, hogy valódi lánya-e vajon apjának, vagy sem: „... azon kezdtem el tépelődni, ki is
5
vagyok hát én valójában, s hogy megtudom-e még valaha az életben bizonyosan, kinek a leánya vagyok hát, ha nem az övé?” (82.) Ursula élete a továbbiakban úgy alakul, hogy mindig csak egymásra rakódnak az újabb elrejtett okok és szándékok, a színlelt valóság és a belső titkok feszültsége soha nem oldódik fel. Az anya, akit Ursula és az apa kénytelen magára hagyni, a városban kitörő pestis áldozatává válik. Nemsokára az apa feleségül vesz egy fiatal nőt, aki nemcsak ugyanazt a nevet (Orsolya) viseli, mint a lánya, de akivel egyforma idősek is. Miután a leány Ursula megmenekül egy rátámadó katona erőszakos közeledésétől, szerelemre lobban egy Miklós nevű ifjú iránt, akitől teherbe esik. Ettől kezdve állapotának elrejtésére kényszerül. Hogy Ursula elkerülje a társadalom büntetését, a család elköltözik, és az út bonyodalmai során a mostoha elpusztul. Az új városba érkezve apa és lánya úgy tesznek, mintha férj és feleség lennének, s az elkövetkező években folyton a leleplezéstől rettegnek. Az igazság felszínre kerülésétől való félelem az, ami miatt később egy gyilkossággal tetézik eddigi bűneiket. A visszaemlékezés szerint az apa többször közösül a lányával (vagyis az ál-feleségével). Titkok rontják meg a kettejük viszonyát is, életük a megnemértés feszültségével terhes, hosszú időn keresztül hallgatnak, és gyűlölik egymást a hallgatásukért. Végül Ursula megszökik, és az ezt követő éveiről már csak egy-egy szóban tesz említést. Ursula Lehman az események sodrásában folyamatosan szerep(ek)et kell játsszon, arra kényszerül, hogy kilétét elrejtse a város, az emberek vádoló tekintete elől. A narrátor az elbeszélés során mindannyiszor distancírozza magát korábbi szerepeitől, szembesül azzal, hogy a helyzetek egyikében sem volt azonos önmagával. Míg társadalmi szerepeit le tudja írni, ezekben meg tudja fogalmazni (színlelő) énjét, akivel nem azonosul, addig valódi identitását nem sikerül megragadnia. Ez jelenti a legnagyobb problémát a beszélő én számára. Hozzátenném, hogy a szövegben megképződő ént nem kívánom pszichoanalítikus szempontok szerint vizsgálni, bár kétségtelen, hogy kínálja magát a szöveg egy freudi vagy lacani értelmezésre. Reflexiókkal tűzdeli tele a szöveget az elbeszélő, a cselekmény különböző pontjain meghasadt személyiségére hívja fel a figyelmet. A másság tapasztalatának egyik leghangsúlyosabb formája az, amikor mostohája temetésén a hősnő a sírkő feliratára pillant. Ekkor a másik nő lép az én helyébe, a szerepek felcserélődnek: az apa lánya az apa feleségévé válik, halott mostohája szerepét kell magára öltenie. A név – Ursula Lehman –
6
teszi ezt lehetővé, melynek jelentése már nem egyértelmű. Idézzük: „[a sír] fölé az én nevemet vésték, (...) mint kígyó a levedlett bőrét, otthagytam addigi mivoltomat, hogy egy halott bőrébe bújjak, s az ő életét éljem tovább, mint azok a hazajáró lelkek, akik eleven testben keresnek új lakhelyet maguknak, csak éppen énnekem a magam testében kellett életre támasztanom a holtat, s abban kellett egy idegen léleknek és emlékezetnek helyet szorítanom a magamé mellett...” (270-271.) A mássá válás a nyelvi megformálásban is mássá válik. Hasonlattal él az elbeszélő: kígyóval és hazajáró lélekkel helyettesíti önmagát, egy állat és egy szellem viselkedése helyettesíti a szereplő tettét. A valóságosan megélt helyzetet képekkel cseréli fel a narrációban az elbeszélő. A későbbiekben még visszatérünk a hasonlatok funkciójára. A referencia-illúzió felkeltése A kialakuló egységes személyiség hiányát Zsadányi Edit úgy értelmezi, hogy az a kifejezhetetlen női másságot reprezentálja. Zsadányi Edit szerint Rakovszky regénye egyszerre jeleníti meg a centrális és decentrális szubjektumot. Az identitásra való állandó rákérdezés arra készteti az olvasót, hogy feltételezzen egy rögzített, centrális szubjektivitást. A kérdésre azonban nem tud egyértelmű választ adni a szöveg, így folytonos elmozdulásban levő, decentrált szubjektum képződik meg. Zsadányi Edit a női önértelmezés alakzatait vizsgálja, és arra a következtetésre jut, hogy „[az erőteljesen érzékelhető] törés okozta üres helyeken a narratívaként nem elmondható, elbeszélhetetlen női másság hiányként tud megfogalmazódni.”9 Radics Viktória következtetése szerint A kígyó árnyékában a szubjektum szimulákrum, önmaga helyett áll. Baudrillard szimulákruma az a valóság, amely helyettesítő funkcióként működik, s ami elleplezi, hogy nincs semmiféle referenciális kapcsolatban a helyettesített jelölttel. Alkalmazva a szimuláció működését Zsadányi Edit fenti gondolatára azt mondhatjuk tehát, hogy Ursula Lehman úgy tesz, mintha egy stabil elbeszélői pozícióból szólalna meg, és mondaná végig fiatal éveinek eseményeit, és úgy tesz, mint aki eltávolodik egykori és jelenbeli önmagától. Amíg az identitás problémája gazdagon reflektált a szövegben, addig az elbeszélő időhöz való viszonya csak elvétve fogalmazódik meg: „…ilyenkor olybá tűnt előttem, mintha az idő csak odalent, a téren folytatná szokott útját, benn a ház falai között azonban moccanatlanul állna, megfosztva azon képességétől, hogy 9
Zsadányi, i.m., 886.
7
változásokat idézzen elő a dolgokban, hacsak azon romboló munkáját nem számítom, amelyet apámon s énrajtam vitt véghez azon tizenhét esztendő alatt, amelyet e házban töltöttem.” (275.) „Hasztalan kutatok emlékezetemben útjelzők és fogódzók, egynéhány jelentősebb esemény után, amelyek, mint folyóvízből egy-egy testesebb szikla, kiütköznének e színtelen, egybefüggő áradatból.” (425.) Ursula Lehman az időről feljegyzett gondolataiban a belső és külső idő különbözőségéről számol be. Úgy beszél itt az időről, mint egyfajta örök állandóságról, mely nem múlik el, és amely nem változik meg. Ricoeur az állandóság és az őmagaság kapcsán a következőket mondja: „...hogyan maradhatna az én a lehető leghasonlóbb önmagához, hacsak nem úgy, hogy van benne valami szilárd mag, amely mindenféle időbeli változástól mentes. Viszont egész emberi tapasztalatunk az ellen szól...”10 „Néha úgy tűnt föl előttem, mintha kétfelé vált volna bennem ama külső személy, aki a világ szemében, s ama másik, aki kettéhasadás következtében a körülöttem zajló emberi életek szövedékéből kihullottam s magamban állóvá, előzmény és folytatás nélkülivé, súlytalanná váltam volna, mint a szélben úszó ökörnyál, vagy mint a kísértet, melynek ködből való testén a valóságos emberek oly könnyedén haladnak át, mintha nem volna más ott, csak üres levegő.” (388., kiemelés tőlem) Az érzések és gondolatok víziószerű ábrázolását az érzékelés bizonytalansága teszi lehetővé a beszélő én számára. Ursula Lehman beleépíti beszédmódjába érzékelésének szubjektivitását, és ezzel együtt megkérdőjelezi a mondottak valóságértékét. A szubjektum önmagát „előzmény és folytatás nélkülinek” látja, akinek semmilyen közvetlen kapcsolata nincs a reális világgal. Nem azt mondja el Ursula, hogy tulajdonképpen mit gondol önmagáról, csak helyettesíti ezt egy álomszerűen érzékelt látomással. A grammatikai szerkezet „minthá”-i és a hasonlatok sora egymásba fordítja át személyiséget és a kettéválás vizuális képét. Működésbe lép a szimulákrum, az olvasó a mondat végére érve az üres levegőt a beszélővel azonosítja. A összemosás a mondat felépítésén múlik, a „minthá”-kon, ugyanis az első két mintha esetében a hasonlított (a személyiség) csak néha tűnik olyannak, amilyennek a hasonlításban látszik, ezzel szemben az utolsó három esetben mindig érvényes a hasonlat. Azaz az első két helyzetben a személyiség nem mindig ilyennek tűnik fel, néha másnak: a hasonlóság nem érvényes az idő bármely pillanatában. Ellenpéldaként az utolsó három helyzetből csak egyet említve: a súlytalanság mindig hasonló a szélben úszó ökörnyállal.
10
Ricoeur, 16.
8
Ilyenképpen működik tehát a regény nyelve, észrevétlenül, akadálymentesen egymásba íródik a személyiség üres helyének azonosítása és a hiány látvánnyal való helyettesítése.
Összefoglalás A szereplőben a bűnösség érzése már akkor megszületik, amikor még gyermek, amikor még semmi rosszat nem tesz, csak passzívan figyeli a környező világot. Figyelmét a dolgok, személyek, vagy éppen a tűz kettős természete ragadja meg, azt veszi észre, és később is azt tartja érdemesnek lejegyezni, ami a világban színlelés, titkolózás. A cselekmény előrehaladásával együtt kiderül, hogy ez lesz Ursula életének mindvégig visszatérő eleme. Így a beszélő az olvasóban a folyamatosság érzését erősíti, a cselekmény különböző pontjain kiütközik a másság, annak ellenére, hogy a másság mibenléte megragadhatatlan marad. A koncepció, ahogyan áttekinti a múltat (a személyes múltját), azt sugallja, hogy folyamatosságában szemléli az időt, mint olyasmit, ami „nem múlik”. Ezt erősíti az a néhány szöveghely is, amikor nyiltan reflektál saját időtapasztalatára. Mindvégig ugyanazt a hasadást fogalmazza meg önmagában a beszélő, öregségében is az önazonosság kérdését teszi fel, ahogyan fiatalkorában, tehát alapvető problémájában nem szakad el a múlttól. A „ki vagyok én?” kérdésre nem tud választ adni, csak egyetlen esetben határozza meg egy valóban határozott gesztussal saját személyiségét, amikor az első mondatban kijelenti, hogy Ursula Lehman a szöveg szerzője. Ezzel a hiányzó identitás helyett a múlt elbeszélését, az önéletírást kínálja. Az önéletírásban az elbeszélés jelene a múlton keresztül válik értelmezhetővé, a múlt ugyanakkor mindig az elkerülhetetlen és feloldhatatlan ellentét megtapasztalása a ricoeuri ugyanaz és őmagaság között. Ennek feszültsége nem oldódik fel, és a jelen pillanatában is tart. Ursula Lehman narratívába rendezi, történetté alakítja életének eseményeit, a gyermekkor emlékeitől kezdve az írás jelenéig egy lineáris időszerkezetet épít fel. Rakovszky művében a későbbiek felől újraértelmezett múlt jelenik meg, a szöveg úgy tesz, mintha az idő áttekinthető lenne, mérhető, elbeszélhető. Következésképpen a regény úgy tesz, mintha átfogó képet adna az átélt időről, eközben azonban éppen az idő megragadásával való konfliktus ütközik ki: az időhöz való viszony Baudrillard
9
szimulákrum terminusával határozható meg. Pontosabban fogalmazva a nagy elbeszélés mint konstrukció szimulákrum az időnek a szövegben megjelenő felfogásához képest. Az emlékirat szimulákrum-voltára tett önreflexióként olvasható az utolsó lapokon felbukkanó néhány sor, amikor a hősnő az írás jelenében beszél elkészült írásáról: „Néha már nem tudom én magam sem, csakugyan megestek-e mindezek énvelem, vagy az egész csak puszta képzelődés, amelyet álmatlan éjszakáimon koholtam, mert mostanság újra álmatlanság gyötör, hogy könnyebben elmúlassam a virradatig hátralevő néhány órát. Ha azonban e teleírt papirosokra pillantok, még ha tudom is, hogy az én kezem rótta teli őket, visszatér belém a bizonyosság, hogy mindez megtörtént csakugyan, s nemcsak álmatlan elmém képzelgése az egész, délibáb, füst és pára...” (462.) Ursula Lehman a papírok materiális jelenléte miatt hiszi el, hogy igaz volt mindaz, ami benne írva van. Mindeközben pedig tudja, hogy saját elméjének szüleménye az írás, hiszen ő a szerzőjük. Mégis jobban bízik a már leírtak hitelességében, mint saját érzékelésében és ítélőképességében. Valami olyan biztosítja itt a referenciát, ami a hétköznapi életben a legkevésbé az - egy regényt, egy széphistóriát mindig fikciónak tekintünk). Következésképpen Rakovszky Zsuzsa regényében az időhöz való viszony vizsgálata során a műfaji konstrukció szimulákrumnak bizonyul, sőt a szimulákrum referenciahiányának elleplezésére a szöveg – kihasználva egy elbeszélt jelenet, de sokkal inkább nyelvi megformáltság lehetőségét – reflektál is.
10
Felhasznált irodalom: 1. Jean BAUDRILLARD, A szimulákrum elsőbbsége, ford. GÁNGÓ Gábor = Testes könyv, I., szerk.
FOGARASI
György,
ODORICS
Ferenc,
Szeged,
Ictus
Kiadó,
JATE
Irodalomelméleti Csoport, 1997, 161-191. 2. MARGÓCSY István, Margináliák – Rakovszky Zsuzsa: A kígyó árnyéka, 2000, 2002/9. http://www.irodalmiakademia.hu/dia/diat/szakir/szakir/rakovszky_zsuzsa/index_frame _2.htm, 2007. máj. 12. 3. PARTI NAGY Lajos, Névszón ige. Rakovszky Zsuzsa verseiről, Jelenkor, 1989/1. http://www.irodalmiakademia.hu/dia/diat/szakir/szakir/rakovszky_zsuzsa/index_frame _3.htm, 2007. máj. 12. 4. RADICS Viktória–DOBOSS Gyula, Két bírálat egy könyvről, Holmi, 2002/12., 16131629. old. 5. Paul RICOEUR, A narratív azonosság, ford. SEREGI Tamás = Narratívák 5., szerk. THOMKA Beáta, Budapest, Kijárat Kiadó, 2001, 15-26. 6. UNGVÁRI Tamás, A regény és az idő, h.n., Maecenas, 1996. 7. ZSADÁNYI Edit, Az önértelmezés alakzatai kortárs írónők műveiben = A magyar irodalom történetei 1919-től napjainkig, szerk. SZEGEDY-MASZÁK Mihály, VERES András, Budapest, Gondolat Kiadó, 2007, 874-887.
11
