David Nicholls EGY NAP. David Nicholls: One Day Copyright David Nicholls Fordította: Földváry Kinga

David Nicholls EGY NAP David Nicholls: One Day Copyright © David Nicholls 2009 Fordította: Földváry Kinga

Maxnek és Romynak, majd amikor idősebbek lesztek, És Hannah-nak, mint mindig.

A napok mire valók? Csak a napokban élünk. Újra és újra felkeltenek, Mert bennük ébredünk. Bennük lehetünk boldogok: Ha élhetünk, mi más a nap? Mikor végre itt a válasz, Már jön az orvos, a pap, Hosszú kabátjuk ott lobog, Gázolnak át a földeken.[1] PHILIP LARKIN: Napok

ELSŐ RÉSZ 1988 – 1992 Húszas éveik elején „Emlékezetes napja maradt életemnek ez a nap, mert nagy változásokat okozott bennem. De ez a nap senki életéből nem hiányzik. Képzeljétek csak el, ha egy bizonyos nap kiesett volna az életetekből, milyen másként fordult volna minden. Állj meg itt, aki ezeket a sorokat olvasod, és egy percig gondolj napjaid hosszú láncára: akár vasból van, akár aranyból, akár tövisből, akár virágból, meg nem köt tégedet, ha egyszer, egy emlékezetes napon legelső szeme el nem készül”[2] CHARLES DICKENS: Szép remények

ELSŐ FEJEZET A jövő 1988. JÚLIUS 15. PÉNTEK Rankeillor Street, Edinburgh – Szerintem az a lényeg, hogy az ember valamilyen nyomot hagyjon a világban maga után – mondta a lány. – Szóval tényleg megváltoztasson valamit, érted. – Vagyis hogy „megváltsa a világot”? – Nem az egész világot. Csak azt a kicsit, ami körülötte van. Egy pillanatig csöndben feküdtek, testük összefonódott az egyszemélyes ágyban, aztán mindketten elnevették magukat mély, kora hajnali hangon. – El se hiszem, hogy mit mondtam – nyögött fel a lány. – Kicsit sziruposan hangzik, nem? – De igen, kicsit sziruposan. – Pedig csak próbállak ösztönözni, és igyekszem kiemelni a fertőből a lelkedet, hogy készen álljon az előtted álló óriási kalandra. – Szembefordult a fiúval. – Nem mintha szükséged volna rá. Gondolom, az egész jövőd már szépen el van rendezve előre, ahogy kell. Biztos van valahol még egy csinos kis folyamatábrád is, vagy valami hasonló. – Nem igazán. – Akkor mit fogsz csinálni? Mi a nagy terv? – Hát, a szüleim eljönnek a cuccomért, aztán lerakják az ő lakásukban, én meg eltöltők egy pár napot náluk, Londonban, találkozom a haverokkal Aztán irány Franciaország... – Gyönyörű... – Utána esetleg Kína, kíváncsi vagyok, mi van arrafelé, aztán talán tovább Indiába, ott is utazgatok egy kicsit... – Utazás... – sóhajtott fel a lány. – Annyira sablonos! – Mi a baj az utazással? – Leginkább az, hogy közben elkerülöd a valóságot. – Szerintem a valóságot erősen túlértékelik – felelte a fiú, és remélte, hogy a kijelentés sötét és karizmatikus hatást kelt. A lány csak elhúzta az orrát. – Persze, nyilván nincs semmi gond az utazással, ha az ember megengedheti magának. Miért nem mondod egyszerűen azt, hogy „elmegyek két évre nyaralni”? A lényeg ugyanaz. – Mert az utazás széles látókörűvé teszi az embert – válaszolta a fiú, aztán feltámaszkodott a könyökére, és megcsókolta a lányt. – Ó, szerintem te már így is a kelleténél szélesebb látókörű vagy. – A lány elfordította az arcát, legalábbis egy pillanatra. Újra elhelyezkedtek a párnán. – Egyébként nem arra gondoltam, hogy mit csinálsz a jövő hónapban, inkább a jövőbeli jövőre gondoltam, amikor, mit tudom én... – Egy pillanatra elhallgatott, mintha valami egészen bizarr ötletet próbálna kieszelni, például egy ötödik dimenziót. – ...negyvenéves leszel, vagy ilyesmi. Mi akarsz lenni negyvenévesen? – Negyvenévesen? – Szemlátomást a fiú is küzdött a gondolattal. – Nem tudom. Szabad azt válaszolni, hogy gazdag? – Mennyire, de mennyire sekélyes! – Rendben, akkor híres. – Orrával odadörgölőzött a lány vállához. – Egy kicsit morbid az egész, nem? – Nem morbid, inkább... izgalmas.

– ”Izgalmas!” – A lány hangját utánozta most, lágy yorkshire-i akcentusát, és próbálta úgy mondani, hogy ostobának tűnjön a szó. A lány ezt már rengetegszer átélte vicces hangokat hallató menő srácoktól, mintha bármi szokatlan vagy fura volna abban, hogy valaki tájszólásban beszél, és nem először érezte, hogy megnyugtató módon beleborzong az ellenszenvbe. Arrébb fészkelődön, míg végül háta a hűvös falhoz szorult. – Igenis izgalmas. Izgatottnak is kell lennünk, nem? A rengeteg lehetőség miatt, ami ránk vár. Ahogy a dékán mondta, „a lehetőségek kapui szélesre tárultak...” – ”A nevük szerepel majd a holnapi újságokban...” – Arra nincs sok esély. – Akkor meg izgatott vagy egyáltalán? – Én? Egy fenét, inkább majd összecsinálom magam. – Én is. Jesszusom... – Hirtelen oldalt fordult, és az ágy mellé letett cigarettáért nyúlt, mintha a feszültséget akarná levezetni. – Negyvenévesen. Negyven. Te jó isten! A lány elmosolyodott a fiú idegességén, és úgy döntött, tovább fokozza. – Szóval mit fogsz csinálni, amikor negyvenéves leszel? A fiú elgondolkodva gyújtott rá. – Hát, az az igazság, Em... – ”Em”? Ki az az „Em”? – Mások Emnek hívnak. Hallottam. – Na igen, a barátaim Emnek hívnak. – Akkor szólíthatlak én is Emnek? – Folytasd csak, Dex. – Szóval ezen az egész „megöregedés” dolgon már egy csomót gondolkodtam, és arra jutottam, hogy pontosan olyan szeretnék maradni, amilyen most vagyok. Dexter Mayhew. A lány a frufmján keresztül felpillantott rá, ahogy az ágy olcsó, gombos PVC fejtámlájának dőlt, és még szemüveg nélkül is tisztán látta, hogy a fiú miért akar pontosan ilyen maradni. Lehunyt szemmel, a cigarettát lezseren alsó ajkára biggyesztve, ahogy a hajnali napfény a függönyök vörös szűrőjén át oldalról meleg fénnyel világította meg az arcát, Dexter pont úgy nézett ki, mint aki állandóan épp egy fényképésznek ül modellt. Emma Morley úgy gondolta, a „csinos” egy ostoba tizenkilencedik századi szó, de mintha tényleg nem lett volna más kifejezés rá, talán a „gyönyörűséges” kivételével Vannak olyan arcok, és Dexteré is ezek közé tartozott, amelyeken a bőr alatt a csontok is kivehetők, mintha még a csupasz koponyája is vonzó lenne. Szép vonalú, zsírtól enyhén csillogó orr, a szeme alatt a bőr sötétlett, mintha behúztak volna neki egyet, pedig inkább valamiféle becsületrend medálja volt ez a sok cigarettáért meg az átvirrasztott éjszakákért, amikor általában szándékosan veszített a vetkőzős pókeren a lánykollégium lakói ellen. Volt benne valami macskaszerű, vékony szemöldök, magabiztosan elbiggyesztett száj, a kelleténél egy árnyalattal sötétebb és teltebb ajkak, bár ezek most cserepesek voltak, szárazak és bolgár vörösbortól pirosak. Megnyugtató módon legalább a haja rémesen nézett ki, hátul és oldalt rövidre volt nyírva, de elöl egy tincset borzalmasan fölfelé fésült. A zselének, amit használt, már nyoma sem maradt, és most a tincs hetykén és bolyhosan úgy állt, mint egy idétlen kis kalap. Dexter továbbra is csukva tartotta a szemét, úgy fújta ki a füstöt az orrán át. Nyilvánvalóan tudta, hogy nézi a lány, mert az egyik kezét bedugta a hóna alá, amitől a mellizma meg a bicepsze is kidomborodott. Mitől volt egyáltalán izmos? Sportolástól aztán biztos nem, hacsak a meztelen fürdőzést meg a biliárdot nem számítjuk annak. Valószínűleg ez az a fajta jó kondíció, ami mindig öröklődik a családjában, a részvényekkel meg az antik bútorokkal együtt száll apáról fiúra. Szóval csinos, vagy akár gyönyörű is, a csípőcsontjáig letolt kasmírmintás boxerban, és valami csoda folytán itt van, Emma aprócska albérletének

egyszemélyes ágyában, négyévnyi egyetem végén. „Csinos”! Hát ki vagy te, Jane Eyre? Nőj már fel végre! Gondolkodj józanul, és ne ragadtasd el magad. Kivette a cigarettát a fiú kezéből. – Látlak magam előtt negyvenévesen – mondta, a hangjában egy csipetnyi gonoszsággal – Tökéletesen el tudlak képzelni, itt és most. A fiú elmosolyodott, de most sem nyitotta ki a szemét. – Akkor mesélj. – Rendben. – Emma összehúzta az ágyneműt, és betűrte a takarót a hóna alá. – Nyitott tetejű sportkocsiban ülsz, Kensingtonban vagy Chelsea-ben, vagy valami hasonló helyen, és a kocsiban az a lenyűgöző, hogy milyen halk, mert minden kocsi ilyen halk lesz, kétezer... mit tudom én, kétezerhatban? Dexter összehúzta a szemét, míg számolt. – Kétezeröt. – És a kocsi a földtől húsz centire suhan végig a King’s Roadon, neked meg kis pocakod van, ami megbújik a bőrrel bevont kormánykerék alatt, mint egy kispárna, a kezeden fölül nyitott kesztyű, a hajad ritkul, semmi áll, csak toka. Nagy ember egy kis autóban, úgy lebarnulva, mint egy grillezett pulyka... – Akkor esetleg válthatnánk témát? – Melletted pedig egy napszemüveges nő ül, a második, nem is, a harmadik feleséged, gyönyörű szép, modell, nem, csak volt modell, huszonhárom éves, úgy ismerted meg, hogy egy kocsi motorházán hevert az egyik autószalonon, mondjuk Nizzában, amúgy káprázatos, de buta, mint a tök... – Hát ez igazán kedves. Gyerekek? – Gyerek nincs, csak három válás, és most egy júliusi pénteken épp a vidéki házad felé tartotok, a légpárnás autó szűk kis csomagtartója tele van teniszütővel meg squashütővel, és ott egy kosár is tele finom borral, dél-afrikai szőlővel és szegény kis fürjekkel meg spárgával, és a szél a kopaszodó homlokodba vág, te pedig nagyon, de nagyon elégedett vagy magaddal, hármas vagy négyes vagy akárhányas számú feleséged rád mosolyog mintegy kétszáz ragyogó, hófehér fogával, te meg visszamosolyogsz rá, és próbálsz nem gondolni arra, hogy semmi, de semmi mondanivalótok nincs egymásnak. Emma hirtelen elhallgatott. „Őrültségeket beszélsz – mondta magában. – Próbálj nem totál őrültnek tűnni!” – Persze, ha ez bármennyire megvigasztal, addigra már mindannyian réges-rég meghaltunk az atomháborúban – tette hozzá vidáman, de a fiú még mindig a homlokát ráncolva nézett rá. – Talán akkor jobb, ha elmegyek. Ha ennyire felszínes és romlott vagyok... – Ne, ne menj el! – vágta rá Emma egy kicsit túl gyorsan. – Hajnali négy óra van. Dexter addig fészkelődött az ágyban, míg az arcuk csaknem összeért. – Nem tudom, honnan szeded ezt az egészet rólam, hiszen alig ismersz. – Ismerem a típust. – A típust? – Láttalak titeket, ahogy lófráltok a Modern Nyelvi Tanszék környékén, nyerítve röhögtök, és elegáns, fekete nyakkendős vacsorákra hívjátok egymást... – Nincs is fekete nyakkendőm. És a leghatározottabban állítom, hogy nem szoktam nyeríteni... – Akkor a nyári szünetben körbehajózzátok yachttal a Földközi-tengert, hahaha... – Ha viszont ilyen rettenetes vagyok... – Kezét a lány csípőjére tette. – Az vagy. – ...akkor miért feküdtél le velem? – Végigsimított a lány combjának puha, meleg húsán. – Szerintem igazából nem feküdtem le veled, vagy igen?

– Az attól függ. – Odahajolt, és megcsókolta. – Határozd meg, mit értesz ez alatt. – Keze már Emma gerincének tövénél járt, a lábát becsúsztatta a lány két lába közé. – Mellesleg... – mormolta Emma, miközben ajka a fiúéra tapadt. – Mi az? – Dexter érezte, ahogy a lány lába átfonja az övét, és közelebb húzza magához. – Fogat kéne mosnod. – Engem nem zavar, ha te nem mosol. – Pedig rémes vagy – nevette el magát Emma. – Csak úgy bűzlesz a bortól meg a cigitől. – Akkor nincs semmi gond. Te is. A lány a csókot megszakítva hátrakapta a fejét. – Tényleg? – De nem zavar. Szeretem a bort meg a cigit. – Egy pillanat és itt vagyok. – Ledobta magáról a takarót, és átmászott a fiún. – Most meg hová mész? – Dexter a lány meztelen hátára tette a tenyerét. – Csak a klóra – felelte Emma, miközben a szemüvegét kereste az ágy melletti könyvkupacon, a nagy, fekete szabványkeretes pápaszemet, amilyent receptre lehet kiváltani. – A klóra... Kló? Bocs, de nem ismerem ezt a... Emma megállt, egyik karját maga előtt tartotta, de még így is figyelt, hogy mindvégig hátat fordítson a fiúnak. – Ne menj sehova – mondta, és óvatos léptekkel kislattyogott a szobából, közben két ujját beakasztotta a fehérneműje gumijába, és már kezdte is húzni lefelé. – És semmi játszadozás magaddal, amíg vissza nem jövök! Dexter az orrán át kifújta a levegőt, kényelmesen elhevert az ágyban, és körbenézett a leharcolt, bérelt szobában. Teljes bizonyossággal meg volt győződve arról, hogy valahol a művészeti képeslapok és lázító színdarabok fénymásolt plakátjai között – afféle álombéli lovagi ideálként – kell lennie egy Nelson Mandela-képnek is. Az utóbbi négy év során, amit ebben a városban töltött, végtelen számú ilyen szobát látott, melyek úgy voltak elszórva a városban, mint a bűnügyi helyszínek, kis szobák, ahol az ember legfeljebb két méter távolságra lehetett egy Nina Simone-albumtól, és bár szinte soha nem látta ugyanazt a szobát kétszer, az egész túlságosan is ismerős volt. A kiégett éjjeli lámpák és sápkóros cserepes virágok, a mosószerszagú, olcsó, rosszul szabott lepedők. A lány a művészlelkekre jellemző szenvedéllyel még fotómontázsokat is csinált, egyetemi barátokról és családtagokról vakuval készített pillanatképek keveredtek a Chagallok, Vermeerek és Kandinskyk közé, kusza összevisszaságban Che Guevara-, Woody Allen- és Samuel Beckett-képekkel. Semmi nem volt semleges itt, mindenről sugárzott az elkötelezettség vagy valamilyen határozott álláspont. Az egész szoba kiáltványként hatott, és Dexter sóhajtva ismert rá a lányban azokra, akiknek szájából a „polgári” szó szitoknak hangzik. Azt még értette, hogy a „fasiszta” miért kelthet negatív asszociációkat, de a „polgári” szót és mindazt, amit sugallt, határozottan kedvelte. Biztonság, utazás, jó étel, jó modor, ambíció, egész pontosan mi miatt kellett volna mentegetőznie? Figyelte, ahogy szájából kanyarogva kígyózik a füst a plafon felé. Hamutartó után nyúlt, és az ágy mellett egy könyvben akadt meg a keze. A lét elviselhetetlen könnyűsége volt az, gerince az „erotikus” részeknél már igen elvásott. Ezekkel a szenvedélyesen individualista lányokkal az a baj, hogy teljes mértékben egyformák. Még egy könyv: A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét Ostoba dilis, gondolta Dexter, abban a biztos tudatban, hogy ezt a hibát ő soha nem fogja elkövetni. Huszonhárom évesen Dexter Mayhew-nak sem volt sokkal tisztább képe a jövőjéről, mint amit Emma Morley felvázolt. Remélte, hogy sikeres lesz, hogy a szülei büszkék lesznek rá, és egyszerre több nővel is le fog feküdni, de ez mind vajon hogyan fog megférni egymással? Szeretett volna magazinok cikkeiben szerepelni, és remélte, hogy egy nap majd kiállítást rendeznek az életművéből, bár arról még a leghalványabb fogalma sem volt, hogy milyen

jellegű művekről lesz is szó. Szerette volna a végsőkig kiélvezni az életet, de anélkül, hogy ebből bármiféle zűrzavar vagy bonyodalom származna. Úgy akart élni, hogy ha bármely tetszőleges pillanatban fénykép készül róla, akkor az klassz kép legyen. Látszódjon, hogy minden úgy jó, ahogy van. Szórakozás, rengeteg szórakozás kell, és épp csak annyi szomorúság, amennyi feltétlenül szükséges. A terv nem volt túlzottan kidolgozott, ráadásul már eddig is becsúszott néhány hiba. A mai éjszakának például biztos, hogy lesz még utóhatása, könnyek, kínos telefonbeszélgetések és némi vádaskodás. Valószínűleg az volna a legjobb, gondolta, ha minél előbb elhúzná a csíkot, és elszórt ruháira pillantva felmérte a menekülési lehetőségeket. A fürdőszoba felől egy ősrégi vécétartály figyelmeztető zörgése és csattogása hallatszott, ezért sietve visszatette a könyvet a helyére, és közben meglátott az ágy alatt egy Colman-féle kicsi, sárga, fém mustárosdobozt, amibe bepillantva megállapította, hogy valóban, igen, tényleg van benne óvszer, meg egy joint apró, szürke maradványa, mint valami egérpiszok. Attól, hogy egy kis, sárga fémdoboz a szex és a drog lehetőségét is felvillantotta előtte, hirtelen újra reménytelinek látta a helyzetet, és úgy döntött, akár maradhat is még egy kicsit. A fürdőszobában Emma Morley letörölte szája sarkából a fogkrém félholdjait, és azon tűnődött, hogy vajon nem volt-e az egész egy rettenetes tévedés. Itt állt, négy romantikus szempontból sivár év után végre egy ágyban valakivel, akit őszintén kedvelt, aki azóta tetszett neki, hogy először látta egy bulin 1984-ben, és néhány óra múlva már el is tűnik. Feltehetően örökre. Aligha valószínű, hogy meghívja magával Kínába, nem beszélve arról, hogy ő most éppen bojkottálja Kínát. És egyébként nincs is vele semmi gond, igaz? Dexter Mayhew. Valójában Emma azt gyanította, hogy a fiú képességei nem kiemelkedőek, és a kelleténél egy kicsit magabiztosabb is, de népszerű volt meg vicces és – semmi értelme tagadni – nagyon jóképű. Akkor meg most ő miért ilyen nyűgös és szarkasztikus? Miért nem tud egyszerűen és magabiztosan tréfálkozni, mint azok a kikent-kifent csinibabák, akikkel Dexter általában együtt lóg? A fürdőszoba apró ablakában már látta a hajnal fényét. Józanság. Ujjaival végigszántott rémes haján, grimaszolt, aztán megrántotta az ősrégi vécétartály láncát, és elindult vissza a szobába.

Dexter az ágyból figyelte, ahogy megjelent az ajtóban, abban a talárban és szögletes kalapban, amit a diplomaosztó ünnepségre kellett kötelező jelleggel kölcsönözniük, lábával csábító pózt imitálva átfonta az ajtófélfát, és kezében tartotta az összetekert diplomát. Átpillantott szemüvege fölött, és a kalapot mélyen lehúzta az egyik szemére. – Mit szólsz? – Jól áll. Tetszik ez a kissé pajzán megközelítés. Most viszont dobd le magadról, és gyere vissza az ágyba. – Arról ne is álmodj! Harminc kemény fontomba került, és az utolsó percig ki fogom használni. – Megpörgette maga körül a talárt, mint egy vámpírköpenyt. Dexter megpróbálta elkapni a sarkát, de ő odacsapott az összetekert diplomával, és csak azután ült le az ágy szélére, majd összehajtotta a szemüvegét, és egy mozdulattal lerázta válláról a talárt. A fiú még egy utolsó pillanatra meglátta meztelen hátát és mellének ívét, majd mindkettő eltűnt egy fekete póló alatt, mely harsányan követelte a nukleáris fegyverkezés azonnali és egyoldalú leállítását. Erről ennyit, gondolta Dexter. Semmi nincs a világon, ami olyan kevéssé ébresztene szexuális vágyat, mint egy hosszú, fekete póló politikai felirattal, kivéve talán azt a bizonyos Tracy Chapman-albumot. Beletörődve sorsába, fölvette a földről Emma diplomáját, a gumiszalagot lecsúsztatta a tekercsről, aztán kihirdette:

– Angol irodalom és történelem, kitüntetéssel, évfolyamelső. – Olvasd és zokogj, Közepeske. – A lány az okirat után kapott. – Hé, vigyázz rá! – Be fogod kereteztetni, mi? – A szüleim tapétát csinálnak belőle. – Szorosan összetekerte a diplomát, és mindkét végét megigazította. – Laminált tányéralátétet. A mamám a hátára fogja tetováltatni. – Egyébként hol vannak a szüleid? – Ó, itt a szomszédban. A fiú arcizma megrándult. – Jesszusom, tényleg? Emma nevetett. – Dehogy. Visszamentek Leedsbe. Apa szerint a hotel csak az előkelő népeknek való. – A tekercs máris bekerült az ágy alá. – Most pedig nyomás arrébb – mondta a lány és a matrac kihűlt oldala felé nógatta. Dexter beengedte maga mellé, közben az egyik karját kicsit sután Emma válla alá csúsztatta, és elgondolkodva megcsókolta a nyakát. A lány odafordult felé, az állát mélyen behúzta. – Dex? – Hm? – Mi lenne, ha csak összebújnánk? – Persze. Ha azt szeretnéd – felelte a fiú gálánsán, bár igazság szerint soha nem látta sok értelmét az összebújásnak. Az ilyesmi a nagynéniknek meg a játékmackóknak való. Az összebújástól görcsöt kap. A legjobb lenne most beismerni a vereséget, és a lehető leghamarabb hazamenni – de a lány már otthonosan elhelyezkedett fejével a vállán, aztán így feküdtek egy ideig, mozdulatlanul és kissé feszélyezetten, míg végül Emma megszólalt: – El se hiszem, hogy az összebújni szó hagyta el a számat. A fenébe is – összebújni Bocs. A fiú elmosolyodott. – Semmi gond. Legalább nem kucorgást mondtál. – A kucorgás tényleg elég ciki. – Vagy smacizást. – A smacizás egyenesen rémes. Fogadjuk meg, hogy soha, de soha nem fogunk smacizni – mondta, de abban a pillanatban már meg is bánta. Mármint hogy egymással? Nem úgy tűnt, mintha erre a későbbiekben sok esély lenne. Újra csönd lett. Az elmúlt nyolc órában végig beszélgettek meg csókolóztak, és most elöntötte őket az a mélységes, egész testet betöltő fáradtság, amit a hajnal hoz el A gondozatlan hátsó kertben feketerigók daloltak. – Imádom ezt a hangot – mormolta Dexter a lány hajába. – A hajnali rigókat. – Én utálom. Ha meghallom, rögtön arra gondolok, hogy valami olyat tettem, amit majd megbánok. – Én pont ezért szeretem – felelte a fiú, ismét a sötét és karizmatikus hatásra törekedve. Aztán egy pillanat múlva hozzátette: – Miért, olyat tettél? – Milyet? – Amit bánsz? – Mármint most, úgy érted? – Megszorította a kezét. – Ó, szerintem igen. Persze még nem tudhatom, igaz? Majd kérdezz meg reggel Miért, te igen? Dexter a feje búbjához nyomta a száját. – Dehogy – felelte, és arra gondolt, hogy ez soha, de soha többé nem fordulhat elő. Emma a válasszal elégedetten közelebb húzódott. – Aludnunk kéne egy kicsit. – Minek? Holnap nincs semmi. Se határidő, se munka. – Csak az egész életünk tárul ki előttünk – mondta erre álmosan a lány, ahogy beitta Dexter csodásán meleg, nehéz szagát, és közben érezte, hogy az aggodalom enyhe hulláma borzongatja meg a vállát a gondolattól: önálló felnőtt élet. Nem érezte magát felnőttnek.

Egyáltalán nem volt felkészülve rá. Úgy érezte, mintha az éjszaka közepén megszólalt volna egy tűzjelző, és most az utcán állna, karjában batyuba kötött ruháival Ha már nem tanul, akkor mit fog csinálni? Mivel fogja kitölteni a napjait? Fogalma sem volt. Az a lényeg, hogy bátor legyen és elszánt, meg hogy nyomot hagyjon a világban. Nem kell az egész világot megváltani, elég csak a körülötted lévő kis részt. Vágj neki a kétszeres kitüntetéses diplomáddal, a szenvedélyeddel meg a vadonatúj Smith Corona írógépeddel, és dolgozz kitartóan... valamin. Mondjuk művészettel változtasd meg az emberek életét. Gyönyörű írásokkal Becsüld meg a barátaidat, maradj hű az elveidhez, élj szenvedélyesen, élj teljes és jó életet. Tapasztalj meg új dolgokat. Szeress és szeressenek viszont, ha ez egyáltalán lehetséges. Táplálkozz körültekintően. Meg ilyesmik. Ezek persze nem voltak túl konkrét irányelvek, és olyasmik sem, amiket meg lehetett volna osztani bárki mással, legkevésbé Dexterrel, de Emma hitt bennük. És eddig az önálló felnőtt élet első néhány órája nem is volt rossz. Talán reggel, a tea és az aszpirin után még arra is lesz bátorsága, hogy visszahívja a fiút az ágyba. Addigra már mindketten kijózanodnak, amitől persze egyáltalán nem lesz könnyebb a dolog, de akár még élvezheti is. Eddig az a néhány alkalom, amikor lefeküdt egy-egy fiúval, mindig kuncogással vagy sírással végződött, és nem volna rossz kipróbálni végre a kettő közötti átmenetet. Eltűnődött, vajon van-e még óvszer a mustárosdobozban. Persze miért is ne lenne? Amikor utoljára megnézte, még volt, 1987 februárja... Vince, a szőrös hátú vegyészmérnök, aki a párnahuzatba fújta az orrát. Azok a régi szép napok... Odakint lassan világosodni kezdett, Dexter látta, hogy az új nap rózsaszínje átszűrődik a vastag téli függönyön, ami a berendezéshez tartozott. Óvatosan, nehogy fölébressze, átnyúlt a lány fölött, a cigarettacsikket a borospohárba dobta, és fölnézett a mennyezetre. Most már nem valószínű, hogy aludni tudna. Majd inkább a mintákat böngészi a szürke gipszburkolaton, amíg a lány egészen el nem alszik, aztán kibújik az ágyból, és eltűnik anélkül, hogy fölkeltené. Persze ha most elmegy, az azt jelenti, hogy soha többé nem találkoznak. Eltűnődött, vajon Emma bánná-e, és gyanította, hogy igen, a lányokat ez általában zavarta. No de őt magát is zavarná? Négy éven át remekül megvolt nélküle. Egészen tegnap estig azt hitte, hogy a neve Anna, aztán a bulin le se tudta venni róla a szemét. Miért nem figyelt föl rá korábban soha? Elnézte az alvó lány arcát. Csinos volt, de mintha ez csak bosszantotta volna. Lángvörösre festett haja szinte megátalkodottan rosszul volt nyírva, valószínűleg saját maga vágta a tükör előtt, vagy az a Tilly hogyishívják, az a harsány, nagydarab lány, akivel együtt bérelték a lakást. Bőre sápadt volt és kissé táskás, ami arra utalt, hogy túl sok időt töltött könyvtárakban, vagy kocsmában sörözgetve, a szemüvegtől pedig kissé bagolyszerű és prűd vonást öltött az arca. Az álla puha volt és kicsit pufók, bár lehet, hogy ez csak a gyerekkori dundiságból maradt meg. (Vagy talán már a „pufók” és a „dundiság” is olyan szó, amit manapság nem illik használni? Ahogy azt sem mondhatja neki, hogy a mellei fenomenálisak, anélkül hogy vérig sértené.) De mindegy is, térjünk vissza az arcához. Kis, formás orrának hegye enyhén zsírosán csillogott, a homlokán pedig látszott néhány elszórt, apró piros pont, de ezektől eltekintve az arca tagadhatatlanul – szóval az arca csodaszép volt. Most, hogy a lány két szemét lehunyva látta, Dexter rájött, hogy nem is emlékszik pontosan a színükre, csak arra, hogy nagyok, ragyogóak és sugárzik belőlük a humor, csakúgy, mint széles szája sarkánál a két ráncból, melyek mély zárójelként tovább mélyültek, amikor mosolygott, ami láthatóan gyakran előfordult. Sima, márványosan rózsaszín orcák, két kis húspárna, amelyek úgy néztek ki, mintha melegek lennének. Semmi rúzs, csak puha, málnaszínű ajkak, amiket szorosan összezárt, mikor mosolygott, mintha nem akarná, hogy lássák a szájához képest kicsit nagy fogait. A metszőfoga picit csorba volt, és mindezekkel egészében olyan benyomást keltett,

hogy valamit visszatart, a nevetést vagy egy okos megjegyzést, vagy egy fantasztikus, titkos viccet. Ha most elmegy, valószínűleg soha többé nem látja ezt az arcot, talán csak valami rémes évfolyam-találkozó alkalmával tíz év múlva. Addigra a lány kissé elhízott lesz meg kiábrándult, és majd panaszkodik, hogy búcsú nélkül otthagyta. A legjobb csöndben elmenni, és aztán hanyagolni az évfolyam-találkozókat. Tovább kell lépni, a jövőbe tekintve. Ott rengeteg új arc vár rá. De épp amint ezt elhatározta, a lány szája széles mosolyra húzódott, és anélkül, – hogy kinyitotta volna a szemét, azt kérdezte: – Na, mit gondolsz, Dex? – Miről, Em? – Rólunk. Vajon ez már igaz szerelem? – Mély hangon felnevetett, szorosan zárt ajkakkal. – Inkább csak aludj, jó? – Akkor ne bámulj bele az orromba. – Kinyitotta a szemét, ami kék volt meg zöld, csillogó és ravasz. – Milyen nap van holnap? – mormolta. – Mármint ma? – Akkor ma. Ez a ragyogó, új nap, ami ránk vár. – Péntek. Egész nap péntek. Egész pontosan Szent Swithin napja, ha érdekel. – Az meg mi? – Hagyomány. Ha ma esik, akkor negyven napig esni fog, vagy egész nyáron, vagy valami ilyesmi. A lány a homlokát ráncolta. – Ennek semmi értelme. – Az nem számít. Ez afféle hiedelem. – És hol kell esnie? Valahol mindig esik az eső. – Szent Swithin sírján. A winchesteri katedrális mellett van eltemetve. – Hát ezt meg honnan tudod? – Oda jártam iskolába. – Nagy cucc – mormolta párnájába a lány. – ”Ha Szent Swithin napján esik, hát el sem áll tam-tam-tamig.” – Gyönyörű vers. – Jó, egy kicsit átalakítottam. Emma újra nevetett, aztán álmosan fölemelte a fejét. – Te Dex... – Igen, Em? – És ha nem esik... – Akkor? – Van ma valami dolgod? Mondd, hogy nem érsz rá. – Nem igazán – felelte a fiú. – Akkor elmegyünk majd valahová? Mármint ketten együtt? Várd meg, amíg elalszik, aztán lépj olajra. – Oké. Rendben – válaszolta. – Menjünk el valahová. A lány újra visszahajtotta fejét a párnára. – Ragyogó új nap – mormolta. – Ragyogó új nap.

MÁSODIK FEJEZET Az élet megy tovább 1989. JÚLIUS 15. SZOMBAT Wolverhampton és Róma Lányöltöző Stoke Park Állami Gimnázium Wolverhampton 1989, július 15. Ciao, Bella! Hogy vagy? És milyen Róma? Az Örök Város nem lehet rossz, de én már két napja itt vagyok Wolverhamptonban, és ez is kész örökkévalóságnak tűnt (bár azt elárulhatom, hogy az itteni Pizza Hűt pompás, igazán pompás). Mióta utoljára találkoztunk, úgy döntöttem,, hogy elvállalom azt a munkát, amiről meséltem, a Pöröly Színházi Egyesületbent és az elmúlt négy hónap azzal telt, hogy a Művészeti Tanács támogatásával kitaláltuk, összepróbáltuk és turnéra vittük a Rémes rakomány című szuperprodukciót, amely a rabszolga-kereskedelemről szól, felhasználva az elbeszélés, a népdal és a pantomim néha meglehetősen sokkoló eszköztárát Mellékelek egy példányt a szerény fénymásolt szórólapból is, hogy lásd, milyen kiemelkedő remekműről van szó. A Rémes rakomány egy SZAK-darab (Színház A Közoktatásban, a gyengébbek kedvéért), melynek célközönsége a 11-13 éves korosztály, és azt a rendkívül provokatív álláspontot képviseli, hogy a rabszolgaság Csúnya Dolog volt Én játszom Lydiát, a, hm, hát, igen, a FŐSZEREPLŐT, hogy egészen pontosan fogalmazzak, a gonosz Sir Obadiah Grimm (ugye már a neve is elárulja, hogy nem éppen jótét lélek?) elkényeztetett és hiú lányát, és az előadás legátütőbb pillanatában egyszer csak ráébredek, hogy az összes cifra holmimért, minden szép ruhámért (a ruhájára mutat) és ékszeremért (mutatja) embertársaim a vérükkel fizettek (hüpphüpp), meg hogy mocskosnak érzem magam (a kezére mered, mintha LÁTNÁ A VÉRT), a LEEEEEEEEEELKEM mélyéig mocskosnak Rendkívül drámai az egész, bár tegnap egy pár srác kissé hazavágta a hatást azzal, hogy csokis mogyoróval dobálták a fejemet. Na de komolyan, igazából nem is olyan rémes, mint amilyennek hangzik, a maga kontextusában egyáltalán nem, szóval nem is tudom, miért vagyok ilyen cinikus, biztos valami védekezési mechanizmus ez is. Igazság szerint nagyon jó visszhangja van a gyerekek körében, mármint nem a hajigálósokra gondolok, és iskolákban tartunk ilyen műhelyfoglalkozásokat, amik tényleg nagyon izgalmasak Elképesztő, hogy ezek a gyerekek milyen keveset tudnak a kulturális örökségükről, még a közép-amerikaiak is, arról, hogy honnan jöttek Határozottan élveztem az írást is, és egy csomó ötletem támadt közben más darabokhoz, meg ilyesmikhez. Szóval szerintem van értelme, még akkor is, ha teszerinted csak időpocsékolás. Tényleg de tényleg azt gondolom, hogy tudunk változtatni a dolgokon, Dexter. A harmincas években Németországban is csomó radikális színház volt, és hogy annak mekkora hatása volt, azt könnyű belátni. Kiirtjuk a faji előítéleteket Anglia középső részének megyéiből, még akkor is, ha egyszerre csak egyesével tudunk hatni a gyerekekre. A társulatban négyen vagyunk. Kwame a Nemes Rabszolga, és annak ellenére, hogy úrnőt és szolgát játszunk, egész jól kijövünk egymással (bár valamelyik nap megkértem, hogy hozzon egy zacskó eh ipsét a büféből, és úgy nézett rám, mintha én lennék az ELNYOMÓ, vagy valami hasonló). De amúgy rendes srác, komolyan veszi a munkát is, bár a próbákon

egy csomót sírt, ami szerintem enyhe túlzás. Kicsit sírós fajta, ha érted, mire gondolok. A darabban elvileg erőteljes szexuális feszültség érezhető kettőnk között, de az élet ezúttal sem utánozza a művészetet. Aztán van még Sid, aki gonosz atyámat, Obadiah-t alakítja. Tudom, hogy te az egész ifjúságodat azzal töltötted, hogy francia krikettet játszottál egy nagy, nyavalyás kamillavirágos pázsiton, és soha nem fecsérelted az időt olyan pórias elfoglaltságokra, mint a tévénézés, de Sid valaha egész híres volt, egy Városi őrjárat című nyomozás sorozatban játszott, és ennek megfelelően csak úgy süt róla, mennyire undorodik attól, hogy IDÁIG süllyedt Egyszerűen nem hajlandó pantomimet játszani, mintha méltóságán aluli lenne, hogy egy olyan tárgy társaságában mutatkozzon, ami valójában nincs is ott, ráadásul minden második mondatát azzal kezdi, hogy „amikor a tévében játszottam”, ami nála azt jelenti, hogy „amikor boldog voltam” Sid a mosdókagylóba vizel, és olyan borzasztó poliészter nadrágokat hord, amiket mosás helyett csak LE kell TÖRÖLNI, a legfőbb tápláléka pedig a benzinkúti büfékben kapható darálthúsos lepény, és amúgy Kwamével úgy gondoljuk, hogy titokban rettentő rasszista, de ettől eltekintve drága jó lélek, drága, drága jó ember. És akkor ott van még Candy, ó, igen, Candy. Tetszene neked, pont olyan, amilyennek a neve alapján gondolhatod, Ő játssza a Szemtelen Szolgálót, az Ültetvényest meg Sir William Wilber-force-t, és nagyon szép, meg persze lelki beállítottságú, és bármennyire nem szeretem ezt a kifejezést, de tipikus hülye picsa. Állandóan azt kérdezgeti, hogy igazából hány éves vagyok, meg azt mondogatja, hogy milyen fáradtnak látszom, vagy hogy ha kontaktlencsét hordanék, akkor tulajdonképpen egész csinos lennék, amit természetesen IMÁDOK hallani, Mindent elkövet, hogy világossá tegye számunkra, csakis azért csinálja ezt az egészet, hogy beléphessen a Színészszakszervezetbe, és valamivel elüsse az idejét, amíg föl nem fedezi egy hollywoodi producer, aki valószínűleg egy esős kedd délutánon épp átutazóban lesz Dudley városában, ahol nyilván épp a SZAK ifjú tehetségeire vadászik. A színészet totál ostobaság nem? Amikor elkezdtük a PSZE-t (Pöröly Színházi Egyesület), minden erőnkkel azon voltunk, hogy egy haladó színházi kollektívát hozzunk létre, ahol nincs semmiféle olyan „hatalmas ego, hírnév, bekerülök a tévébe” felvágás szöveg hanem tényleg egyszerűen csak jó, izgalmas, eredeti, politikai tartalmú munka folyik Lehet, hogy ez neked ostobaságnak tűnik, de mi ezt szerettük volna csinálni. Viszont a demokratikusan egyenjogú kollektívákkal az a gond, hogy az olyan seggfejeket is meg kell hallgatni, amilyen Sid meg Candy, Ez még nem is lenne baj, ha a csaj legalább tudna játszani, de olyan masszív északi akcentusa van, hogy az hihetetlen, mintha agyvérzést kapott volna, ráadásul megvan az a szokása is, hogy állandóan fehérneműben csinál bemelegítő jógagyakorlatokat. Na, ez már biztos fölkeltette a figyelmedet, igaz? Életemben először láttam a napimádás pózt combfixben és kombinéban. Ez azért így mégsem az igazi, nem? A jó öreg Sid alig tudja lenyelni a currys marhaszeletet, állandóan a szája mellé céloz a villával Mire aztán elérkezik az idő, hogy a művésznő felöltözzön és színre lépjen, általában valamelyik gyerek fütyülni kezd, vagy valami hasonlót csinál, és előadás után a minibuszban Candy mindig úgy tesz, mintha rettentő feminista volna és meg lenne bántva emiatt „Gyűlölöm, amikor a külsőm alapján ítélnek meg egész életemben mindenki a gyönyörű arcom meg a vonzó, fiatal testem alapján ítélt meg” – mondja a harisnyatartóját igazgatva, mintha ez valami óriási jelentőségű POLITIKAI kérdés volna, mintha valójában agit-prop utcaszínházat kéne csinálnunk a formás mellel megvert nők sanyarú sorsáról Átmentem dagályosba? Te meg beleszerettél már Candybe? Talán majd bemutatlak neki, amikor hazajössz. Magam előtt látlak, ahogy azzal a pillantással nézel rá, tudod, amikor összeszorítod az állkapcsodat és az ajkaiddal játszol, és a kar rrrrrierj érői érdeklődsz. Talán inkább mégse mutatlak be neki...

Emma Morley lefordította a lapot, amikor a sovány és ideges Gary Nutkin belépett. Elérkezett az idő, hogy a Pöröly Színházi Egyesület igazgatója és társalapítója megtartsa eligazító beszédét az előadás előtt. Az uniszex közös öltöző nem is volt igazi öltöző, csak egy belvárosi állami gimnáziumban a lányok tornaöltözője, amely még a hétvégén is azt az iskolai szagot árasztotta, amelyre Emma jól emlékezett: a hormonok, rózsaszín folyékony szappan és pállott törülközők szagát. Az ajtóban Gary Nutkin megköszörülte a torkát, arca sápadt volt és a borotválkozástól vörös, fekete ingének felső gombját szigorúan begombolta, olyan ember lévén, aki személyes stílusideáljának George Orwellt tartotta. – Remek házunk van ma, emberek! Majdnem félig tele, ami egyáltalán nem rossz, a körülményekhez képest! – Hogy pontosan milyen körülményekhez képest, arra nem tért ki, talán mert elterelte a figyelmét Candy, aki éppen medence-körzést végzett egy apró pöttyös bodyban. – Mutassuk meg nekik, milyen egy fergeteges előadás, emberek! Döngöljük őket a földbe! – Én szívesen földbe döngölném a kis nyomoroncokat – dörmögte Sid, és Candyt bámulva szedegette a lepénye morzsáit – Szögekkel kivert krikettütővel. – Sid, próbálj egy kicsit pozitívabb lenni, jó? – kérte Candy egy hosszú, fegyelmezett kilégzés közben. Gary folytatta. – Ne feledjétek, pörögjön a játék, figyeljünk egymásra, ne üljön le a darab, úgy mondjátok a szöveget, mintha most játszanánk először, és ami a legfontosabb, ne hagyjátok, hogy a közönség bármivel megzavarjon vagy felbosszantson titeket. Az interakció klassz. A visszavágás nem. Senki ne hagyja, hogy kihozzák a sodrából. Ne adjátok meg nekik ezt az elégtételt. Még tizenöt perc, emberek! – Azzal Gary rájuk csukta az öltöző ajtaját, mint egy börtönőr. Sid most elkezdte szokásos esti bemelegítését, morogva skandálta, hogy „gyűlölöm ezt az egészet, gyűlölöm ezt az egészet” Mögötte ott ült Kwame, aki csupasz felsőtestével, rongyos nadrágjában szánalmas látványt nyújtott, ahogy kezét a hóna alá szorítva, hátrahajtott fejjel meditált, vagy talán próbált nem sírva fakadni. Emma bal oldalán Candy a Nyomorultakból énekelt betétdalokat tiszta, színtelen szopránhangon, és közben kalapácsujjait piszkálta, melyek tizennyolc évi balettozás eredményeként alakultak ki. Emma visszafordult a repedezett tükörből vele szembenéző tükörképéhez, megigazította a magas derekú ruha puffos ujjait, levette a szemüvegét, és Jane Austenhez méltót sóhajtott. Az elmúlt évben sorozatban követték egymást a szerencsétlen fordulatok, elhibázott döntések, félbehagyott tervek. Játszott basszusgitáron egy lányzenekarban, amit hol Toroknak, hol Hatos számú vágóhídnak, hol pedig Kegyetlen Keksznek hívtak – egyszerűen képtelenek voltak nevet választani maguknak, zenei irányvonalról nem is beszélve. Aztán jött egy alternatív klubest, ahová senki nem ment el, majd a félbehagyott első regény, a félbehagyott második regény, jó néhány rémes nyári munka, amikor kasmírkendőket és kockás szoknyát árult turistáknak. A legeslegmélyebb mélyponton még egy cirkuszművészeti kurzusra is beiratkozott, míg aztán nyilvánvalóvá nem vált, hogy e téren nem rendelkezik semmiféle képességgel. Nem a trapéz volt a megoldás. A Szerelem Második Nyara, amiről olyan sok szépet lehetett hallani, lehangoló és céltalan volt. Még a hőn szeretett Edinburgh is kezdett unalmassá és nyomasztóvá válni. Az egyetemi városában élni olyan volt, mintha ott maradt volna egy buliban, amiről már mindenki más hazament, így aztán októberben felmondta az albérletet a Rankeillor Streeten, és visszaköltözött a szüleihez, hogy velük töltsön egy hosszú, feszült, nyirkos telet, gyakori szemrehányásokkal, ajtócsapkodással és délutáni tévénézéssel, egy olyan házban, amelyik most már elviselhetetlenül szűknek tűnt. „De hiszen két kitüntetéssel diplomáztál! Mi történt azokkal a kitüntetésekkel?” – kérdezte anyja minden egyes nap, mintha Emma diplomája

varázserőt rejtene, amit ő makacsul nem hajlandó használni. Húga, Marianne, aki ápolónő volt és boldog házasságban élt, immár ifjú anyaként, esténként csak azért jött át látogatóba, hogy kárörvendjen a mama és papa okos kislányán, akinek tündöklése immár véget ért. De időről időre ott volt Dexter Mayhew. A diploma utáni nyár utolsó meleg napjaiban Emma elment a család gyönyörű házába Oxfordshire-be, nem is ház, az ő szemében inkább kúria volt ez. Az 1920-as években épült, hatalmas épület, fakó szőnyegekkel, nagyméretű absztrakt festményekkel és jégbehűtött italokkal Az óriási, gyógynövényillatú kertben egy hosszú napot töltöttek bágyadtan, a medence és a teniszpálya között ingázva – utóbbiból most látott életében először olyat, amit nem az önkormányzat épített. Ahogy a nádfonatú székekben üldögélve gin-tonikot ívott és a kilátást csodálta, Emmának A nagy Gatsby jutott eszébe. Aztán persze tönkretette az egészet, ideges volt és túl sokat ivott a vacsoránál, kiabált Dexter apjával – aki amúgy szerény, visszafogott, kimondottan értelmes ember benyomását keltette – Nicaraguáról, miközben Dexter szeretetteljesen csalódott tekintettel szemlélte, mint egy kiskutyát, amelyik a szőnyegre piszkított Tényleg ott ült az asztaluknál, ette az ételüket, és közben fasisztának nevezte Dexter apját? Aznap éjjel kábultan és bűntudattal eltelve feküdt a vendégszobában, és várta a kopogást az ajtón, ami nyilvánvalóan nem jöhetett, a romantika reményét is feláldozta a szandinisták kedvéért, akiktől pedig sok hálára nem számíthatott. Aztán áprilisban újra találkoztak Londonban, közös barátjuk, Callum huszonharmadik születésnapi buliján, és a következő napot együtt töltötték a Kensington parkban, üvegből itták a bort és beszélgettek. Szemmel láthatólag bocsánatot nyert, de egyúttal a barátság őrjítő közvetlenségébe süppedtek, vagy legalábbis az ő számára őrjítő volt, ahogy egymás mellett feküdtek a zsenge tavaszi pázsiton, a kezük majdnem összeért, miközben Dexter Loláról mesélt, arról a káprázatos spanyol lányról, akivel akkor ismerkedett meg, amikor a Pireneusokban síelt. Aztán Dexter megint elment utazni, és tovább szélesítette a látókörét. Némi kutatómunka után kiderült, hogy Kína túl idegen és elvont lenne neki, ezért inkább kényelmes, egész éves körútra indult az útikönyvekben csak „bulivárosok” néven ismertetett helyszínekre. Így aztán most csak leveleztek. Emma hosszú, mélyen átélt leveleket alkotott, telezsúfolta őket viccekkel és aláhúzásokkal, erőltetett ékekkel és alig leplezett vágyakozással, csupa kétezer szavas szerelmi aktus légiposta papíron. A levelek, mint a válogatás-kazetták, valójában a ki nem fejezett érzelmek hordozói voltak, és nyilvánvalóan a kelleténél jóval több időt és energiát pazarolt rájuk. Cserében Dexter képeslapokat küldött, kevés bélyeggel: „Amszterdam ESZELŐS”, „Barcelona ÉSZBONTÓ”, „Dublin KIRÁLY! Berúgtam, mint ÁLLAT” Útikönyvíróként nem volt éppen egy Bili Bryson, de Emma azért becsúsztatta a képeslapokat nagykabátja zsebébe, amikor hosszú, elmélkedő sétákra indult az Ilkley-láp felé, és próbált valamilyen rejtett jelentést keresni abban, hogy „VELENCE – TOTÁL ELÁZÁS!!! – De hát kicsoda ez a Dexter?. – kérdezte anyja, ahogy a képeslapok hátuljára pillantott. – A barátod? – Aztán, kissé aggódó arccal: – Nem gondoltál még arra, hogy beléphetnél a Gázművekhez? – Emma a közeli kocsmában dolgozott, ahol sört csapolt, és közben telt az idő, ő pedig úgy érezte, hogy az agya lassacskán kezd cseppfolyóssá válni, mint amikor a hűtő aljában ott felejtenek valamit. Aztán telefonált Gary Nutkin, a sovány trockista, aki annak idején a Rettegés és ínség a Harmadik Birodalomban című Brecht-darabot rendezte, még ‘86-ban, egy elszánt és megalkuvást nem tűrő előadásban, majd utána három elszánt és megalkuvást nem tűrő órán át csókolózott vele az utolsó előadást követő búcsúbulin. Nem sokkal ezután elvitte Emmát egy kétrészes Peter Greenaway-filmre, ahol is négy órán át kivárt, míg végül átnyúlt, és szórakozottan Emma bal mellére tette a kezét, mintha csak a világításkapcsolón állítana. Aznap este brechti-en szeretkeztek egy áporodott egyszemélyes ágyban, fejük főlőtt Az algíri csata plakátjával, és közben Gary végig gondosan Ügyelt arra, nehogy valamilyen formában

tárgyiasítsa őt. Aztán semmi, egy árva szó sem, egészen addig a telefonhívásig azon a májusi késő estén, amikor tétova, halk hangon azt kérdezte: – Volna kedved csatlakozni a színházi egyesületemhez? Emma se színészi ambíciókkal nem rendelkezett, se különösebb rajongást nem érzett a színház iránt, eltekintve attól, hogy a szavak és eszmék közvetítése céljából kiváló közegnek tartotta. A Pöröly pedig éppen ilyen újfajta, haladó színházi társulás akart lenni, közös célokkal, mindenki által osztott lelkesedéssel, írott kiáltvánnyal és azzal az elkötelezettséggel, hogy a művészet révén változtassák meg a fiatalok életét Talán még valami románc is akad, gondolta Emma, vagy legalább egy kis szex. Becsomagolta a hátizsákját, elbúcsúzott szkeptikus anyjától és apjától, azzal elindult a minibusszal, mint valami nemes cél felé, egyfajta színházi spanyol polgárháborúba, a Művészeti Tanács támogatásával. De három hónap múltán hová tűnt a bensőséges légkör, a bajtársi szellem, a társadalmi értékteremtés érzete, mivé lettek a jókedvvel párosult, fennkölt ideálok? Elvileg egyesület voltak. Legalábbis ez állt a furgon oldalán, ő maga festette föl a betűket. „Gyűlölöm ezt az egészet, gyűlölöm ezt az egészet” – hajtogatta Sid. Emma a fülére szorította a kezét, és föltett magának néhány alapvető kérdést. Mit keresek itt? Tényleg van értelme annak, amit csinálok? Miért nem bír végre felöltözni? Mi ez a bűz? Hol szeretnék lenni e pillanatban? Rómában akart lenni, Dexter Mayhew-val. Ágyban. – Sáfteszberi Avenue. – Nem, Shaftsbury. Három szótag: Seftszberi. – Lájcseszter Szkver. – Leicester Square, Leszter, két szótag. – Miért nem Lájcseszter? – Fogalmam sincs. – Pedig te vagy a tanár, tudnod kéne. – Bocs – vonta meg a vállát Dexter. – Hát, szerintem ez az ostoba nyelv – mondta Tove Angstrom, és belebokszolt a fiú vállába. – Egy ostoba nyelv. Teljesen egyetértek. De azért még nem kell megütnöd. – Bocsánatot kérek – felelte Tove, és megcsókolta a vállát, aztán a nyakát és a száját, Dexter pedig ismét elcsodálkozott azon, hogy mennyi élvezettel jár a tanári pálya. Aprócska szobája terrakotta padlóján hevertek, párnák tömkelege között, miután az egyszemélyes ágyról belátták, hogy az igényeiket nem képes megfelelően kielégíteni, ezért lemondtak róla. A Percy Shelley Nemzetközi Angol Nyelviskola prospektusa a tanárok szállását a következőképpen írta le: „mérsékelt komfort, számos enyhítő tulajdonsággal” és ez tökéletesen ki is fejezte a valóságot. A Centro Storicóban található szoba unalmas volt és hivatalos külsejű, de legalább tartozott hozzá erkély, vagy inkább egy harminc centi széles párkány, ami egy csinos térre nézett, mely Rómára oly jellemző módon egyszerre parkolóként is funkcionált. Dexter reggelente arra ébredt, hogy a hivatali dolgozók nagy lendülettel tolatnak egymás kocsijába. Ám ennek a párás júliusi délutánnak a közepén az egyetlen hang, ami behallatszott, a turisták kerekes bőröndjeinek kattogása volt, ahogy végigzörögtek a macskaköveken, ők pedig a szélesre tárt ablakok mellett hevertek, bágyadtan csókolóztak, arcát simogatta a lány

haja, sűrűn, sötéten, és valamilyen dán sampon illatát árasztva magából, amelyben műfenyő és cigarettafüst keveredett. Tove átnyúlt a mellkasa fölött a földön heverő cigarettásdobozért, meggyújtott két szálat, és az egyiket odanyújtotta, ő pedig följebb támaszkodott a párnákon, miközben a cigaretta úgy csüngött a szájában, mint Belmondónak vagy valamelyik Fellinifilmhősnek. Ugyan soha nem látott sem Belmondo-, sem Fellini-filmet, de ismerte a stílust az elegáns, fekete-fehér képeslapokról. Dexter nem gondolta magáról, hogy hiú vagy felszínes, de időnként kétségtelenül örült volna, ha kéznél van valaki, aki lefényképezheti. Újra csókolózni kezdtek, ő pedig azon tűnődött, hogy a helyzetnek van-e bármiféle erkölcsi vagy etikai dimenziója. Persze igazából nem most kellett volna aggódnia amiatt, hogy milyen előnyei vagy hátrányai vannak, ha lefekszik egy tanítványával, hanem a buli után, amikor Tove bizonytalanul kuporgott az ágya szélén, és térdig érő csizmájának cipzárját húzta lefelé. Még akkor is, a vörösbor és a vágy zűrzavarában is azon kapta magát, hogy arra gondol, vajon Emma Morley mit szólna. Miközben Tove nyelve a fülében kígyózott, meg is fogalmazta a védőbeszédét: a lány tizenkilenc éves, felnőtt, én meg amúgy sem vagyok igazi tanár. Nem beszélve arról, hogy Emma ebben a pillanatban nagyon messze tartózkodott, és éppen a világot váltotta meg egy vidéki város körgyűrűjén haladó minibuszból – és egyébként is az egésznek mi köze Emmához? Tove térdig érő csizmája most a szoba sarkában kornyadozott itt a szállóban, ahol szigorúan tilos volt éjszakára látogatót fogadni. Dexter áthelyezte testét a terrakotta egy hűvösebb részére, és az ablakon kikandikálva, az élénkkék égbolt kis négyszögéből próbálta megállapítani, hány óra lehet. Tove légzésének ritmusa megváltozott, ahogy a lány álomba merült, de neki fontos találkozója volt. A cigaretta utolsó néhány centijét egy borospohárba dobta, aztán a karórájáért nyúlt, ami Primo Levi Ember ez? című könyvének egy érintetlen példányán hevert. – Tove, mennem kell. A lány tiltakozásul felnyögött. – A szüleimmel találkozom, muszáj indulnom. – Jöhetek én is? Dexter fölnevetett. – Inkább ne. Egyébként is hétfőn tesztet írsz nyelvtanból. Inkább menj tanulni. – Kérdezz ki te. Kérdezz ki most. – Rendben. Igék. Jelenidő. A lány köréje fonta egyik lábát, és ugyanazzal a lendülettel felhúzta magát, hogy ő kerüljön fölülre. – Csókolózom, csókolózol, csókolózik, csókolózunk... Dexter felkönyökölt. – Komolyan mondom, Tove... – Csak tíz perc – súgta a lány a fülébe, ő pedig visszadőlt a padlóra. „Miért is ne? – gondolta. – Elvégre Rómában vagyok, egy gyönyörű nyári napon. Huszonnégy éves vagyok, anyagi helyzetem biztos, egészségem kiváló. Mindenem sajog, épp olyasmit teszek, amit nem lenne szabad, és nagyon, de nagyon szerencsésnek érzem magam. Az élvezeteknek, örömöknek és önmagamnak szentelt élet vonzereje idővel feltehetően megfakul majd, de az az idő még rettentő messze van.” És mi a helyzet Rómában? Milyen a dolce vita? (Nézz utána, mi az.) Magam előtt látlak, ahogy egy kávézóban ülsz, és egy olyan cappuccinót iszol, amiről annyit beszélnek, és közben utánafütyülsz minden csinos nőnek. Gondolom, napszemüveg is van rajtad, úgy olvasod ezt a levelet. Hát jobb, ha leveszed, mert rettentő idétlenül nézel ki benne. Megkaptad a könyveket, amiket küldtem? Primo Levi kiváló olasz író. Azt akartam, hogy eszedbe jusson, az élet nem fenékig gelati és espadrilles. Az élet nem lehet mindig olyan, mint a „Betty Blue” első

jelenete. Egyébként hogy ízlik a tanítás? Ígérd meg, kérlek, hogy nem fekszel le a tanítványaiddal. Az olyan... kiábrándító lenne. Most mennem kell. Fenyegetően közeledik a lap alja, a szomszéd helyiségből pedig áthallatszik a közönség pezsdítő zsongása, ahogy székekkel hajigálják egymást. Két hét múlva abbahagyom ezt a munkát, HÁLA ISTENNEK Gary Nutkin, a rendezőnk azt szeretné, ha utána összeállítanék egy műsort alsósoknak az apartheidről. BÁBOKKAL, a rohadt életbe! Hat hónap egy Ford Transitban az M6-os autópályán, ölemben egy Desmond Tutumarionettel. Azt hiszem, ezt kihagyom. Amúgy is írtam egy darabot két női szereplőre Virginia Woolfról és Emily DickinsonróL A címe az, hogy Két élet (vagy esetleg Két depressziós leszbikus. Talán ezt viszem színre valahol egy kocsmaszínházban. Amikor előadtam Candynek, hogy ki volt Virginia Woolf, azt mondta, hogy igazán, de igazán nagyon szeretné eljátszani, de csak akkor, ha leveheti a felsőjét, így aztán a szereplőválogatás máris meg van oldva. Én leszek Emily Dickinson, és magamon tartom a felsőmet. Majd félreteszek neked pár jegyet. Közben még azt kell eldöntenem, hogy Leedsben vagy Londonban kérjem a munkanélküli segélyt Döntések, döntések. Próbáltam küzdeni az ellen, hogy Londonba költözzek – olyan SABLONOS, ha valaki Londonba költözik de a volt szobatársam, Tilly Killick (emlékszel rá?Nagy, piros szemüveg, harsány vélemény mindenről, pofaszakáll?) szólt, hogy van egy szabad szobája Claptonban. „Doboz-szobának” hívja, ami nem sok jót sejtet Milyen hely az a Clapton? Nem jössz Londonba valamikor a közeljövőben? Hé, akár lakótársak is lehetnénk? „Lakótársak?” Emma tétovázott, majd megrázta a fejét és felnyögött, aztán odaírta: „Csak vicceltem!!!” Majd újra felnyögött. „Csak vicceltem” – pont ezt írják az emberek, amikor minden egyes szót komolyan gondoltak. Most viszont már késő átfirkálni, na de hogy búcsúzzon el? A „minden jót” túl hivatalos, a „tout mon amour” túl érzelgős, a „sok szeretettel” meg kicsit giccses. Gary Nutkin ismét megjelent az ajtóban. – Oké, akkor mindenki a helyére! – Bánatos arccal kitárta az ajtót, mintha a kivégzőosztag elé vezetné őket, Emma pedig gyorsan, nehogy meggondolhassa magát, odaírta: A fenébe is, hiányzol, Dex. Majd odakörmölte az aláírását, és erősen egy csókot nyomott a halványkék légipostapapírra. A Piazza della Rotundán Dexter anyja egy kávézó egyik asztalánál ült, kezében lazán egy regényt tartott, a szemét becsukta, fejét hátra- és oldalra hajtotta, mint egy madár, hogy még elcsípje a délutáni nap utolsó sugarait. Dexter ahelyett, hogy egyenesen odament volna hozzá, egy percre még leült a turisták közé a Pantheon lépcsőjére, és onnan figyelte, ahogy a pincér odalép és fölemeli a hamutartót, amitől anyja fölriadt merengéséből. Mindketten nevettek, és anyja szájának mozgásából, karjának színpadias mozdulatából Dexter tudta, hogy rettenetes olasz nyelvtudását veti éppen latba, miközben kacéran megveregeti a pincér karját. A pincérnek láthatólag fogalma sem volt róla, hogy mit mond az asszony, mindenesetre széles mosollyal viszonozta a flörtölést, aztán továbbment, de még visszanézett a gyönyörű angol nőre, aki megérintette a karját és közben érthetetlen nyelven beszélt. Dexter mindezt látta, és elmosolyodott. Az a jó öreg freudi gondolat, amit először a bentlakásos iskolában suttogtak, miszerint a fiúk az anyjukba szerelmesek, az apjukat pedig gyűlölik, számára teljes mértékben hihetőnek tűnt. Mindenki, akivel valaha találkozott, szerelmes volt Alison Mayhew-ba, de az egészben az volt a legjobb, hogy az apját is kifejezetten kedvelte – mint oly sok más dologban, ebben is szerencsésnek mondhatta magát. Gyakran, amikor együtt vacsoráztak, vagy máskor az oxfordshire-i ház óriási, buján zöldellő kertjében, vagy a franciaországi nyaralásokon, miközben a napon aludt, észrevette,

hogy apja milyen néma csodálattal mered anyjára, olyan pillantással, mint egy véreb. A feleségénél tizenöt évvel idősebb, magas, keskeny arcú és befelé forduló Stephen Mayhew szemlátomást képtelen volt felfogni, milyen hihetetlenül szerencsés. Anyja gyakori estélyein, amikor Dexter néma csendben ült, nehogy elküldjék aludni, mindig figyelte, ahogy a férfiak engedelmes, rajongó körbe gyűlnek édesanyja köré, intelligens, nagyvilági emberek, orvosok, jogászok, meg olyan nők, akik a rádióban szerepeltek, úgy viselkedtek, mint az ábrándos kamaszok, Ő pedig figyelte, ahogy anyja a korai Roxy Music-albumok számaira táncolt, a kezében koktélpohárral, kissé ingatagon és függetlenül, miközben csak bámulta a többi feleség, akik hozzá képest mind kövérkésnek és nehéz felfogásúnak tűntek. Dexter osztálytársai is, még a laza és bonyolult lelkek is rajzfilmfigurává halványultak Alison Mayhew körül, flörtöltek vele, ő pedig viszontflörtölt, vízicsatákba vonták be, dicsérték a rettenetes főztjét, az ijesztő rántottákat a feketeborssal, ami egyébként cigarettáról lehullott hamu volt. Dexter anyja eredetileg divattervezést tanult Londonban, de az utóbbi időben egy antikbútor-üzletet vezetett a faluban, ahol nagy sikerrel adott el drága szőnyegeket és gyertyatartókat az oxfordi úri népeknek. Még mindig körüllengte az a bizonyos „valaha voltam valaki a hatvanas években” aura – Dexter látta a fényképeket, a megfakult, színes lapmellékletekből kivágott fotókat de mindezt feláldozta a határozottan tiszteletreméltó, biztos és kényelmes családi életért, mégpedig láthatólag mindenféle szomorúság vagy sajnálkozás nélkül Jellemző módon pont olyan volt ez, mintha egy parti végén megérezte volna a lehető legjobb pillanatot a távozásra. Dexter gyanította, hogy időről időre az orvosokkal, jogászokkal meg a rádióban hallható férfiakkal futó kalandok is megeshettek, de rájött, hogy nem tud ezért haragudni. És a férfiak mindig ugyanazt mondták – hogy látszik rajta anyja öröksége. Azt senki nem mondta meg pontosan, hogy mit is örökölt, de szemmel láthatóan mindenki számára világos volt, természetesen a külsejét, az energiáját és a kicsattanó egészségét, de valamiféle nemtörődöm magabiztosságot is azt illetően, hogy joga van az események középpontjában lenni, a nyerő csapathoz tartozni. Még most is, ahogy anyja ott ült fakóra mosott, kék nyári ruhájában, és hatalmas retiküljében gyufa után kutatott, úgy látszott, mintha az élet a Piazzán körülötte forogna. Ravasz barna szempár nézett ki szív alakú arcából, fölötte az elegánsan összekócolt fekete haj, ami egy vagyonba került, ruhája a kelleténél egy gombbal mélyebben kigombolva – a kép maga volt a makulátlan káosz. Amint meglátta közeledő fiát, az arcán széles mosoly terült szét. – Negyvenöt perc késés, fiatalember. Hol voltál? – Onnan figyeltelek, hogyan szédíted a pincéreket. – El ne áruld apádnak! – Miközben felállt, hogy megölelje, kis híján felborította az asztalt. – De tényleg, hol voltál? – Csak az óráimra készültem. – Dexter haja még vizes volt a Tovéval közös zuhanyozástól, és ahogy anyja félresimította a homlokába lógó tincseket, majd gyengéden egyik tenyerébe fogta arcát, Dexter rájött, hogy már most enyhén be van csípve. – Nagyon zilált vagy Ki zilált össze ennyire? Milyen huncutsággal töltötted az időt? – Mondtam már, hogy az óráimra készültem. Anyja kétkedőn biggyesztette el az ajkát. – És hol kötöttél ki tegnap este? Vártunk az étteremben. – Ne haragudj, de ottragadtam. Egyetemi diszkó volt. – Diszkó. Micsoda hetvenes évekbeli program! Na és milyen volt? – Kétszáz részeg skandináv lány pogózott. – ”Pogózott.” Örömmel jelentem, az égvilágon semmi fogalmam nincs arról, hogy az mi a fene lehet. Jól szórakoztál? – Pokoli volt.

Anyja megveregette a térdét. – Szegény, szegény kisfiam. – Apa hol van? – Vissza kellett mennie a szállodába, egy kis délutáni pihenőre. A hőség miatt, meg mert a szandálja feltörte a lábát. Tudod, milyen az apád, annyira walesi tud lenni. – És egyébként mit csináltatok? – Csak a Forumon sétáltunk körbe. Szerintem gyönyörű, de Stephen majd meghalt az unalomtól. Az a rendetlenség, meg a szanaszét heverő oszlopok mindenhol Az a gyanúm, hogy szerinte az egészet le kéne dózerolni, aztán építhetnének helyette egy csinos pálmaházat vagy valami hasonlót. – Meg kéne nézned a Palatínust. Ott van, annak a dombnak a tetején... – Tudom, hol a Palatínus, Dexter, már akkor jártam Rómában, amikor te még meg se születtél. – Igen? És ki volt akkor a császár? – Haha! Gyere, segíts egy kicsit, ne hagyd, hogy az egész üveg bort én igyam meg. – Már alig maradt az üvegben, de Dexter azért kitöltötte az utolsó ujjnyi bort egy vizespohárba, és anyja cigarettájáért nyúlt. Alison megrovóan ingatta a fejét. – Tudod, néha úgy érzem, hogy ezt az egész liberális nevelést kicsit túlzásba vittük. – Egyetértek. Teljes mértékben tönkretettetek. Ideadnád a gyufát? – Nem olyan bölcs dolog ez, elárulom. Tudom, hogy szerinted úgy nézel ki cigivel, mint egy filmsztár, de tévedsz, rémes látvány. – Akkor te miért cigizel? – Mert nekem viszont szenzációsan áll – A szájába dugott egy cigarettát, Dexter pedig tüzet adott neki. – Egyébként épp leszokóban vagyok. Ez az utolsó szál Most viszont gyorsan, amíg az apád nincs itt... – Közelebb húzta a székét, mint az összeesküvők. – Mesélj a szerelmi életedről. – Kizárt! – Ugyan, Dex! Tudod jól, hogy én már csak a gyerekeim által élhetem ki magam, és a nővéred annyira szűz... – Nagyságos asszony, be van rúgva? – Sose fogom megérteni, hogy hozta össze azt a két gyereket... – Te becsíptél. – Hát elfelejtetted, hogy nem is iszom? – Amikor Dexter tizenkét éves volt, anyja egy éjjel ünnepélyesen kivitte a konyhába, és fojtott hangon megtanította, hogyan kell száráz martinit keverni, mintha ez valami ünnepi rítus lett volna. – Na, mondd már! Ki vele, hallani akarom az összes szaftos részletet* – Nincs mit mondanom. – Nincs senkid itt, Rómában? Egyetlen kedves, katolikus lány se? – Senki. – Remélem, nem az egyik tanítványod. – Persze hogy nem. – És mi a helyzet otthon? Ki írja azokat a hosszú, könnyáztatta leveleket, amiket sorra küldünk utánad? – Semmi közöd hozzá. – Ne kényszeríts rá, hogy újra gőz fölött nyissam ki őket, jobb, ha beszámolsz! – Nincs miről beszámolni. Anyja hátradőlt. – Hát akkor csalódtam benned. És mi van azzal a kedves lánnyal, aki egyszer nálunk aludt? – Milyen lány? – Csinos, elszánt, északi. Aki berúgott, és kiabált apáddal a szandinisták miatt.

– Az Emma Morley volt. – Emma Morley. Tetszett nekem. Apád is szimpatikusnak találta, annak ellenére, hogy a lány burzsoá fasisztának nevezte. – Dexter arca összerándult az emléktől. – Semmi gond, legalább volt benne egy kis tűz, egy kis szenvedély. Nem úgy, mint azokban az ostoba szexbombákban, akikkel általában a reggelinél találkozunk. Igen, Mrs. Mayhew, nem, Mrs, Mayhew. Ne gondold, hogy nem hallom, amikor éjjel lábujjhegyen osonsz a vendégszobához... – Te tényleg részeg vagy, ugye? – Szóval mi a helyzet ezzel az Emmával? – Emma csak a barátom. – Igazán? Hát én nem volnék ebben olyan biztos. Szerintem kifejezetten kedvel téged. – Engem mindenki kedvel Ezzel vagyok megátkozva. A fejében még jól hangzott a mondat, kissé züllött volt és csupa önirónia, aztán most csak ültek csöndben, és Dexter, megint olyan butának érezte magát, mint azokon a partikon, ahol anyja megengedte, hogy a felnőttek közé üljön, ő pedig a viselkedésével csalódást okozott. Anyja elnézően mosolygott rá, és megszorította az asztalon nyugvó kezét. – Légy kedves, jó? – Kedves vagyok, én mindig kedves vagyok. – De ne légy túl kedves. Azért nem valami fanatikus jóságra gondoltam. – Semmiképpen. – Dexter kicsit kényelmetlenül érezte magát, és nézelődni kezdett jobbrabalra a Piazzán. Anyja megbökte a karját. – Akkor most kérsz még egy üveg bort, vagy menjünk vissza a szállodába, és nézzük meg apád tyúkszemeit? Elindultak észak felé a kis mellékutcákon, amelyek a Via dei Corsóval párhuzamosan haladnak a Piazza dei Popolo felé. Dexter igyekezett olyan útvonalat választani, hogy a lehető legtöbb látnivaló beleférjen az útba, és ettől máris jobban érezte magát, élvezte, hogy ennyire jól ismeri a várost. Anyja kissé ingatagon támaszkodott a karjára. – Meddig akarsz Rómában maradni? – Nem tudom. Talán októberig. – De aztán hazajössz, és kikötsz majd valaminél, ugye? – Hát persze. – Nem mondom, hogy lakj velünk. Ilyet nem tennék veled. De tudod, hogy segítünk, ha foglaló kell egy lakáshoz. – De nem sürgős, ugye? – Hát, már egy egész év eltelt, Dexter. Mennyit akarsz még nyaralni? Igazán nem mondhatod, hogy betegre dolgoztad magad az egyetemen... – Nem nyaralok, melózom! – És mi van az újságírással? Régebben mintha azt emlegetted volna. Valóban említette futólag, de csak alibi gyanánt, meg hogy elterelje a figyelmet. Úgy tűnt, hogy miközben közeledett a húszhoz, az előtte álló lehetőségek lassanként megfogyatkoztak. Egyes jól hangzó állások – szívsebész, építész – már végleg bezárultak előtte, és nagyon úgy nézett ki, hogy az újságírás is erre a sorsra jut. Nemigen értett az íráshoz, keveset tudott a politikáról, franciául csak az éttermekben fölszedett pár szót tudta, azokat is rosszul, nem rendelkezett semmilyen végzettséggel vagy képesítéssel, és nem volt más a birtokában, csupán egy útlevél, meg a képzeletében egy éles kép önmagáról, ahogy trópusi országokban a plafonon forgó ventilátor alatt dohányzik, éjjeliszekrényén egy viharvert Nikon meg egy üveg whisky áll. Igazából persze fényképész akart lenni. Tizenhat éves korában elkészített egy „Textúra” névre hallgató fotóprojektet, csupa fekete-fehér közelképet fakérgekről meg tengeri

kagylókról, amitől a művtöri tanára láthatólag „dobott egy hátast” Azóta sem sikerült semmi olyat csinálnia, ami annyi élvezetet jelentett volna számára, mint a „Textúra” meg azok az erős kontrasztú képek jégvirágokról és az autóbeálló kavicsairól. Az újságírás azt jelentené, hogy bonyolult dolgokkal kell viaskodnia, szavakkal meg gondolatokkal, viszont úgy érezte, hogy egész tisztességes fotós azért még lehetne belőle – talán csak azért, mert úgy gondolta, határozott érzékkel tudja megállapítani, hogy mikor néznek ki jól a dolgok. Életének ebben a szakaszában a pályaválasztás legfontosabb kritériuma az volt számára, hogy vajon a munkája jól hangzana-e egy bárban, egy lány fülébe kiabálva, márpedig nem kétséges, hogy a „Hivatásos fotós vagyok” nagyon jó kis mondat, majdnem olyan jó, mint hogy „Háborús övezetekből tudósítok”, vagy az, hogy „Igazság szerint dokumentumfilmeket készítek”. – Az újságírás nincs kizárva. – Vagy az üzleti élet. Nem arról volt szó, hogy Callummel belefogtok valamilyen üzletbe? – Még gondolkozunk rajta. – Egy kicsit homályosan hangzik így önmagában, hogy „üzlet” – Mondom, még gondolkozunk rajta. – Az igazság az volt, hogy Callum, régi lakótársa, már nélküle belevágott az üzletbe, egy számítógép-karbantartási vállalkozásba, amit Dexternek megérteni sem volt energiája. Callum meggyőződéssel hangoztatta, hogy huszonöt éves korukra milliomosok lehetnek, de mégis, hogy hangzana ez egy bárban? „Igazság szerint számítógépek karbantartásával foglalkozom.” Nem, a hivatásos fényképészet eddig mind közül a legjobb. Úgy döntött, tesz egy próbát hangosan is. – Igazság szerint a fotózáson gondolkodom. – Fotózáson? – Anyja bosszantó nevetésben tört ki. – Hé, én jó fotókat csinálok! – ...amikor nem felejted el levenni az ujjadat a lencséről. – Nem inkább bátorítanod kéne? – És milyen fényképész akarsz lenni? Divatfotós? – Anyja rekedtesen fölnevetett. – Vagy a Textúrán fogsz tovább dolgozni? – Kénytelenek voltak megállni az utcasarkon, mert egy ideig úgy nevetett, hogy kétrét görnyedve a fia karjába kapaszkodott. – Az a rengeteg kép a kavicsokról! – Végül abbahagyta, kiegyenesedett, és komolyságot erőltetett az arcára. – Dexter, annyira, de annyira sajnálom... – Egyébként azóta már sokkal jobb fotókat csinálok. – Tudom, ne haragudj. Bocsánatot kérek. – Újra elindultak. – Ha ezt szeretnéd, akkor csináld. – Megszorította fia karját, ám Dexter tovább duzzogott. – Mindig azt mondtuk, hogy bármi lehetsz, ami lenni szeretnél, ha elég keményen dolgozol. – Csak egy ötlet volt – válaszolta a fiú nyűgös hangon. – Egyelőre még csak mérlegelem a lehetőségeimet. – Hát, őszintén remélem is, mert a tanítás szép szakma ugyan, de nem éppen a te hivatásod, igaz? Ábrándos skandináv lánykáknak Beatles-dalokat tanítani... – A tanítás kemény meló, anya. Amúgy meg legalább ad egy biztos alapot. – Na igen. Tudod, néha azon tűnődöm, hogy nincs-e túl sok ilyen biztos alapod. – Lefelé nézett, miközben ezt mondta, és a mondat szinte visszapattant a macskakövekről. Pár lépést szótlanul tettek meg, majd Dexter azt kérdezte: – Ezt hogy érted? – Á, csak úgy, hogy... – Az asszony fölsóhajtott, és fejét fia vállára támasztotta. – Csak arra gondoltam, hogy előbb vagy utóbb már komolyan kéne venned majd az életedet, ennyi az egész. Fiatal vagy és egészséges, és elég jól is nézel ki, azt hiszem, főleg félhomályban. Az emberek általában kedvelnek, úgy tűnik, okos is vagy, pontosabban épp elég okos, talán nem kifejezetten az egyetemi tanulmányok terén, de eligazodsz a dolgok között. És szerencséd is volt, óriási szerencséd, Dexter, no és rengeteg dologtól meg voltál kímélve, felelősségtől, anyagi gondoktól. De most már felnőttél, és egy napon rá fogsz jönni, hogy az élet nem

mindig ilyen... – Körülnézett, és í a festői kis mellékutcára mutatott, ahová fia hozta. – ...ilyen derűs. Jó volna, ha arra is föl lennél készülve. Nem ártana, ha egy kicsit több minden lenne a tarsolyodban. Dexter összeráncolta a homlokát. – Micsoda? Valamilyen szakmára gondolsz? – Részben. – Pont úgy beszélsz, mint apa. – Atyaisten! Miért, ő mit mond? – Hogy kell egy rendes állás, egy biztos alap, valami, amiért érdemes fölkelni reggelenként. – Én nem csak egy állásra gondolok, nem ilyen egyszerű az egész. Valamilyen irány is kell. Egy cél. Valami hajtóerő, valami ambíció. Amikor annyi idős voltam, mint te, én meg akartam váltani a világot. Dexter elhúzta az orrát. – Szóval ezért nyitottad a régiségboltot? – Anyja a könyökével a bordái közé bökött. – Az most van, ez meg még réges-régen volt Ne okoskodj itt nekem. – Karon fogta a fiút, és lassú léptekkel újra elindultak. – Csak azt szeretném, ha büszke lehetnék rád, semmi többet. Persze most is büszke vagyok rád, meg a nővéredre is, de mégis, tudod, hogy értem. Egy kicsit be vagyok csípve. Váltsunk témát. Valami másról akartam veled beszélni. – Mi másról? – Ó... már késő. – Ott emelkedett előttük a háromcsillagos szálloda elegáns, de nem hivalkodó épülete. A füstszínű üvegablakokon át Dexter látta apját, ahogy az előcsarnokban egy karosszékben görnyedve, hosszú, vékony lábát a térdére támasztva a talpát vizsgálgatja, és közben szabad kezében az összegyűrt zokniját tartja. – Te jó isten, a hotel halijában piszkálja a tyúkszemeit! Valódi swansea-i életkép a Via dei Corso kellős közepén. Elbűvölő, egyenesen elbűvölő. – Alison kivonta karját a fia hóna alól, és megfogta Dexter kezét. – Vigyél el holnap ebédelni, jó? Apád addig majd az elsötétített szobában piszkálja a bütykeit Menjünk el, csak mi ketten, egy szép kis szabadtéri, fehér terítős vendéglőbe. Valami drága helyre, a vendégem leszel Elhozhatsz párat az érdekes kavicsokról készített fotóidból. – Oké – felelte Dexter durcásan. Anyja mosolygott, de homlokán nem simult el a ránc, és a kelleténél kicsivel erősebben szorította fia kezét. Dexter érezte, hogy hirtelen aggodalom tölti el – De miért? – Mert beszélni szeretnék az én csinos fiammal, csak most a kelleténél kicsit jobban becsíptem, azt hiszem. – De miről? Mondd el most! – Semmi különös, tényleg semmi. – Nem akartok elválni, ugye? Anyja halkan felnevetett. – Ne hülyéskedj, hát persze hogy nem. – A hotel előcsarnokában Dexter apja észrevette őket, már fel is állt, és most a „Tolni” feliratú ajtót rángatta. – Hogy hagyhatnék el egy olyan férfit, aki az alsónadrágjába tűri az ingét? – Akkor miről van szó? – Semmi rosszról, drágám, semmi rosszról – Anyja az utcán állva megnyugtatóan rámosolygott, kezét Dexter tarkójára tette, ahol a haja rövidre volt nyírva, és odahúzta a fiút magához, míg össze nem ért a homlokuk. – Te csak ne aggódj egy pillanatig sem. Holnap. Holnap majd komolyan beszélgetünk.

HARMADIK fejezet A Tádzs Mahal 1990. JÚLIUS 15. VASÁRNAP Bombay és Camden Town – FIGYELEM! Figyelmet kérek! Egy kis figyelmet, ha kérhetnék! Idefigyelnétek egy pillanatra? Ne dobálózzatok, és figyeljetek, legyetek szívesek! Szépen kérem! FIGYELMET KÉREK! Köszönöm. Scott McKenzie elhelyezkedett a bárszéken, és végigpillantott nyolcfős személyzetén, csupa huszonöt év alatti fiatal állt ott fehér farmernadrágban és céges baseballsapkában, akik mindent megadtak volna, ha bárhol máshol lehetnek, csak nem itt, a vasárnapi ebédidős műszakban a Kentish Town Roadon található, Loco Caliente névre hallgató mexikói étteremben, ahol minden étel és a hangulat is igen paprikás volt. – Na már most, mielőtt kinyitunk a reggelihez, szeretnék átfutni a mai „konyhafőnök ajánlatain” ha megengeditek. A levesünk az a visszaeső bűnös, a kukoricás halászlé, a főétel pedig egy ízletes és szaftos halas burrito! Scott fújt egyet, és megvárta, míg alábbhagynak a nyögések meg a hányást imitáló hangok. Kistermetű, sápadt, vörös szemű fickó volt, Loughborough-ban szerzett gazdasági menedzseri diplomát, és valamikor régen azt remélte, hogy egyszer valóságos üzleti kiskirály lesz. Gyakran elképzelte magát, ahogy konferenciaközpontokban golfozik, vagy egy magánrepülőgép lépcsőjén lépked fölfelé, ehelyett viszont ma reggel egy emberfejnyi adag összeállt disznózsírt kellett kikotornia a konyhai lefolyóból. Puszta kézzel Még mindig érezte ujjai között a zsírt. Harminckilenc éves volt, és a dolgoknak mostanra nem így kellett volna alakulniuk. – Alapvetően csak a szokásos marha, csirke vagy disznó burritóról van szó, de ezúttal, idézem, „ízletes, lédús tőkehal és lazacdarabokkal” Ki tudja, még az is lehet, hogy egy-két rákocska is jut nekik. – Ez egyszerűen... borzalom – nevetett Paddy a pult mögött, ahol éppen lime-okat aprított gerezdekre, hogy majd a sörösüvegek nyakába tegyék őket. – Latin-Amerika konyhaművészete, egy csipetnyi északatlanti színnel feldobva – mondta Emma Morley, miközben magára kötötte pincérkötényét, és észrevette, hogy Scott mögött időközben egy frissen érkezett arc is feltűnt, egy nagydarab, keménykötésű férfi, jókora, henger alakú fején göndör szőke hajcsomó. Az új fiú. A személyzet gyanakvással szemlélte a srácot, és úgy mérték végig, mintha a fegyház legújabb lakója lett volna. – Továbbá egy örömhírem is van – folytatta Scott. – Engedjétek meg, hogy bemutassam Ian Whiteheadet, aki a mai nappal csatlakozik magasan kvalifikált, jókedvű kis csapatunkhoz. – Ian hátratolta fején a céges baseballsapkát, és karját üdvözlésül a magasba lendítve, nyitott tenyérrel a levegőbe csapott. – Szasztok, skacok! – mondta amerikai kiejtésre emlékeztető akcentussal. – Szasztok, skacok? Ezeket hol szedi össze Scott? – vihogott a pult mögött Paddy, pont olyan hangerővel, amit az új arc még éppen meghallhatott. Scott megveregette Ian vállát, amitől a fickó kissé összerezzent. – Na, akkor rá is bízlak Emmára, aki személyzetünk legrégebben szolgáló tagja! Emmának megrándult az arca az elismerésre, de aztán bocsánatkérő mosollyal nézett az új fiúra, ő pedig szorosan zárt ajakkal mosolygott vissza rá, mint Stan Laurel a Stan és Panból. – Ő majd megismertet az alapokkal. Akkor ennyi volna, emberek. Ne feledjétek! Halas burrito! Most pedig kérném a zenét!

A pult mögött Paddy lenyomta a zsíros kazettás magnó gombját, és megszólalt a zene, a negyvenöt percnyi, végtelenített válogatás őrjítő, szintetizátoros mariachi-zenéje, ami találóan a „La Cucaracha”, vagyis A csótány című számmal kezdődött, és egy nyolcórás műszakban pontosan tizenkétszer ment végig. Műszakonként tizenkétszer, havonta huszonnégy műszakban, immár hét hónapja. Emma lepillantott a kezében tartott baseballsapkára. Az étterem logója, a karikatúra-szamár kidülledt szemmel meredt vissza rá a sombrerója alól, szemmel láthatólag részegen, vagy talán kissé elmebeteg ábrázattal. Emma fölvette a sapkát, és leereszkedett a bárszékről, mintha jeges vízbe merülne alá. Az új fickó sugárzó arccal várta, az ujj begyeit fura tartással bedugta makulátlanul ragyogó fehér farmerja zsebébe, Emma pedig újra elgondolkodott azon, hogy egészen pontosan merre is tart az élete.

Emma, Emma, Emma. Hogy vagy, Emma? És mivel foglalkozol most, ebben a másodpercben? Mi itt Bombayben hat órával előrébb vagyunk, úgyhogy remélhetőleg még ágyban vagy egy vasárnap reggeli macskajajjal, ebben az esetben viszont ÉBRESZTŐ! ITT DEXTER! Ez a levél Bombay belvárosából, egy turistaszállóból érkezik, ahol borzasztó matracok és hideg-meleg ausztrálok találhatók nagy számban. Az útikönyvem szerint a helynek egyénisége van, értsd: rágcsálók, de a szobámban az ablaknál egy kis műanyag tábori asztal áll, odakint pedig szakad az eső, jobban, mint Edinburgh-ban. MINTHA DÉZSÁBÓL ÖNTENÉK, Em, olyan hangosan, hogy alig hallom a válogatás-kazettát, amit küldtél, és ami egyébként kifejezetten tetszik, kivéve azt a csörömpölő indie számot, mert azért én mégse CSAJ vagyok. Próbáltam elolvasni a könyveket is, amiket húsvétkor adtál, de be kell vallanom, hogy a Szellem a házban címűt elég nehézkésnék találom. Olyan, mintha még mindig ugyanazt a csésze teát innák kétszáz oldal óta, én meg csak várom, hogy valaki végre előrántson egy tőrt, vagy megjelenjenek a földönkívüliek, vagy bármi ilyesmi, de egyik sem fog bekövetkezni, jól sejtem? Kíváncsi vagyok, mikor hagysz fel a kiművelésemre tett kísérletekkel. Remélem, soha. Jut eszembe, ha még nem találtad volna ki az Elsőrangú Stílusból és a rengeteg KIABÁLÁSBÓL, épp részegen írok, ebédidőben sörözve! Azt biztos tudod, hogy nem vagyok valami nagy levélíró, veled ellentétben (a legutolsó leveled annyira vicces volt!), de csak azt tudom mondani, hogy India hihetetlen. Rá kellett jönnöm, nem is történhetett volna velem jobb annál, hogy eltiltottak az Angol Mint Idegen Nyelv oktatásától. (Bár továbbra is úgy gondolom, hogy túlreagálták a helyzetet. Erkölcsileg alkalmatlan? Én? Tove huszonegy éves volt.) Nem untatlak a Hindu Kush fölötti napkeltével meg ilyesmikkel, de annyit elárulok, hogy az összes közhely igaz (szegénység, gyomorrontás estébé estébé). Nemcsak gazdag és ősi civilizáció ez itt, de ráadásul el se HINNÉD, hogy mi mindent lehet kapni a drogériákban recept nélkül. Szóval láttam néhány eszméletlenül klassz dolgot, és persze nem mindig szórakoztató az út, de állati nagy Élmény az egész, és csináltam több ezer fényképet, amiket majd nagyon-nagyon laaassssssssssssssaaan fogok megmutatni, amikor hazamegyek. Majd tégy úgy, mintha érdekelne, jó? Elvégre én is úgy tettem, mintha érdekelne, amikor te a fejadó miatti tüntetésről áradoztál Egyébként pedig megmutattam pár fotómat egy tévéproducernek, akivel nemrég a vonaton találkoztam, egy nőnek (nem kell mindjárt arra gondolni, a nő öreg, erős harmincas), és ő azt mondta, hogy akár profi is lehetnék. Azért járt itt, mert valami fiataloknak szóló tévés utazási műsor producere, és ideadta a névjegyét, és azt mondta, hogy hívjam fel augusztusban, amikor visszajönnek filmezni, szóval ki tudja, talán kutatni fogok egy kicsit, vagy akár filmezni is. Mi a helyzet nálad a munka frontján? Írsz mostanában új darabot? Nagyon, de nagyon élveztem a Virginia Woolf-Emily Hogyishívják-darabodat, amikor Londonban voltam, és akkor is mondtam, hogy szerintem totál ígéretes, ami persze úgy hangzik, mintha csak

szövegelnék, pedig nem. Bár szerintem jól teszed, ha abbahagyod a színészkedést, nem mintha nem lennél elég jó, hanem mert tök nyilvánvaló, hogy utálod. Candy is klassz volt, sokkal jobb, mint amilyennek leírtad. Csináltok most új darabot? Még mindig abban a dobozszobában laksz? A lakásnak még mindig sülthagyma-szaga van? Tilly Killick még mindig a mosogatóban áztatja a hatalmas, szürke melltartóit? Még mindig azon a Mucho Loco, vagy hogyishívják nevű helyen dolgozol? A legutolsó leveleden annyira nevettem, Em, de attól még ott kéne hagynod azt a helyet, mert hiába jó poénnak, határozottan rosszat tesz a lelkednek Nem dobhatsz el éveket az életedből csak azért, hogy legyen belőle egy vicces sztori... És ezzel elérkeztem ahhoz, amiért írok neked. Készen állsz? Talán jobban tennéd, ha leülnél... – Szóval, Ian... Isten hozott az ambíciók temetőjében! Emma betaszította a személyzeti helyiség lengőajtaját, amivel rögtön fel is lökött a padlón egy söröskorsót, melyben az előző esti csapolt sörben csikkek áztak. A hivatalos tárlatvezetés a szűk, nyirkos szolgálati helyiséghez érkezett, aminek ablakai a Kentish Town Roadra néztek. Odakint a járdát máris zsúfolásig megtöltötték a diákok meg a Camden piac felé tartó turisták, akik nagy, szőrös cilindereket meg mosolygó arcos pólókat készültek beszerezni. – A Loco Caliente azt jelenti, hogy Őrülten Forró, forró, mert a légkondi nem működik, és őrült, mert annak kell lenned, ha itt eszel. Vagy ha itt dolgozol, ha már erről van szó. Mucho, mucho loco. Mindjárt megmutatom, hova teheted a cuccodat. – Áttörtek az előző heti újságokból összeált komposztrétegen az ütött-kopott öltözőszekrényig. – Ez a szekrényed. Nem lehet bezárni. Ne is álmodj arról, hogy itt hagyhatod éjszakára az egyenruhádat, mert valaki biztos lenyúlja, a jó ég tudja, miért. A főnökség kiakad, ha elveszíted a sapkádat. Arccal előre belefojtanak egy dézsa csípős barbecue-szószba... Ian elnevette magát, kedélyesen, de kissé erőltetetten, Emma pedig felsóhajtott, és a személyzeti étkezőasztalhoz fordult, amin még most is ott sorakoztak az előző esti koszos tányérok. – Az ebédidő húsz perc, és bármit ehetsz a menüről, az óriásrákot kivéve, de ez szerintem az álcázott jótétemény klasszikus esete. Ha bármi életkedv szorult beléd, hozzá ne érj az óriásrákhoz! Olyan, mint az orosz rulett, hatból egy biztosan öl – Közben elkezdte leszedni az asztalt. – Hagyd, majd én – mondta Ian, és ujjheggyel megfogva óvatosan fölemelt egy húsos maszattal összekent tányért. Új fiú, még kényes, gondolta Emma, miközben figyelte. A srácnak kellemes, széles, nyílt arca volt a laza, szalmaszínű tincsek alatt, a bőre sima, pirospozsgás, a szája kissé elnyílt, amikor nem beszélt. Jóképűnek éppen nem nevezhető, de, hogy is lehetne fogalmazni, olyan robusztus. Valami nem egészen jóindulatú okból az arca Emmát traktorokra emlékeztette. A srác hirtelen a szemébe nézett, belőle pedig kibukott a kérdés: – És mondd, Ian, mi szél hozott erre, Mexikó felé? – Hát, tudod, hogy van az. Valamiből ki kell fizetni a lakbért. – És semmi más nincs, amihez foghatnál? Nem tudsz valami alkalmi munkát vállalni, vagy a szüléidnél lakni, vagy bármi egyebet? – Muszáj Londonban lennem, és rugalmas időbeosztású melóra van szükségem... – Miért, neked mi a pered? – A micsodám? – A pered. Mindenkinek, aki itt dolgozik, van egy pere, pincér-per-művész, pincér-perszínész. Paddy a csapos azt állítja, hogy modell, bár őszintén szólva, éri erősen kétlem.

– Hááááááááát, akkor be kell vallanom – felelte Ian, leginkább észak-angolnak tűnő kiejtéssel –, hogy komikus vagyok! – Azzal vigyorogva kétoldalt az arcához tette a tenyerét, és széttárt ujjakkal integetett. – Értem. Nevetni mindenki szeret. És az a stand-up vagy olyasmi komikus vagy? – Leginkább stand-up. Na és te? – Én? – Neked mi a pered? Mi mást csinálsz még? Emmában felmerült, hogy azt mondja: „drámaíró vagyok” de még három hónap elteltével is fájón lángolt a megalázó élmény, amikor szinte üres nézőtér előtt kellett Emily Dickinsont játszania. Ezzel az erővel akár asztronautát is mondhatna, az nagyjából annyira igaz, mint a drámaíró. – Ó, én csak ezt csinálom... – Azzal kihámozott egy régi burritót a rákövült sajtpáncélból – Én csak ezzel foglalkozom. – És szereted? – Hogy szeretem-e? Imádom! Én sem vagyok fából. – Egy használt szalvétával feltörölte a másnapos ketchupöt, és az ajtó felé indult. – Gyere, megmutatom a vécét. De készülj föl a legrosszabbra...

Mióta elkezdtem ezt a levelet, megittam (felittam? kiittam?) még két sört, és így most már készen állok arra, hogy előadjam a mondandómat. Tehát. Em, már öt vagy hat éve ismerjük egymást, és két éve rendesen is, tudod, mint „barátok”, ami nem olyan hosszú idő, de szerintem már megismertelek egy kicsit, és azt hiszem, tudom is, hogy mi a bajod. És ne felejtsd el, hogy van egy gyenge közepesem antropológiából, úgyhogy tudom, miről beszélek. Ha nem érdekel az elméletem, akkor most hagyd abba az olvasást. Na jó. Íme. Szerintem, Emma, te félsz attól, hogy boldog legyél. Szerintem azt hiszed, hogy az a dolgok természetes rendje, hogy az életed komor, szürke és zord, meg hogy utálod a munkádat, utálod azt, ahol laksz, hogy nincs se sikered, se pénzed, vagy ne adj isten egy pasid (itt egy rövid oldaltérő: ez az egész álszerény szöveg, hogy nem vagy vonzó, kezd meglehetősen unalmassá válni, elárulom). Sőt, továbbmegyek, és azt is állítom, hogy neked nagyon is fekszik így, hogy csalódott vagy meg sikertelen, mert így sokkal könnyebb, nem igaz? A kudarc mega boldogtalanság könnyebb, mert ezekről lehet viccelődni. Most idegesít, amit írok? Fogadni mernék. Pedig még épp csak belekezdtem. Em, a gondolatát is utálom annak, hogy ott ülsz abban a rémes lakásban, a fura szagok meg zajok mega mennyezetről lógó villanykörték között, vagy abban a mosodában ülsz, és egyébként az égvilágon semmi nem indokolja manapság, hogy miért kell valakinek mosodába járnia, a mosodákban nincsen semmi klassz, semmi politikai, csak szimplán nyomasztóak. Nem tudom, Em, fiatal vagy, lényegében véve egy zseni, és mégsincs jobb ötleted annál, mint hogy meghívd magad egy gépi mosásra. Hát énszerintem ennél többet érdemelsz. Intelligens vagy és vicces és kedves (túl kedves, ha érdekel a véleményem) és fényévekkel okosabb, mint bárki, akivel valaha találkoztam. És (itt most megint sört iszom – nagy levegő) emellett Nagyon Vonzó Nő is vagy. És (még több sör) igen, szexis is, bár ahogy ezt leírom, kicsit összeszorul a gyomrom. Mindegy, most már nem fogom kihúzni csak azért, mert nem illik valakit szexisnek nevezni, mert igenis IGAZ. Fantasztikusan nézel ki, anyukám, és ha az életed hátralévő részére csak egy ajándékot adhatnék, az ez volna: Önbizalom. Az Önbizalom adománya. Vagy esetleg egy illatosított gyertya. A leveleidből tudom, meg abból, amikor a darabod után találkoztunk, hogy most épp egy kicsit el vagy veszve, és nem igazán tudod, mihez kezdjél az életeddel, annyira kormányát vesztett éppen, meg evezőjét vesztett, meg céltalan, de ezzel nincs semmi gond, ez teljesen rendben van, mert mindenkinek ilyennek kell lennie huszonnégy éves korában.

Tulajdonképpen az egész generációnk ilyen. Olvastam erről egy cikket, azért van, mert sose kellett háborúba mennünk, vagy túl sok tévét néztünk, vagy valami ilyesmi. Egyébként is, akiknek van irányzékuk meg evezőjük meg céljuk, azok rémesen unalmas alakok, és kockafejek meg karrieristák, mint Tilly „Nyavalyás” Killick vagy Callum O’Neill a karbantartott számítógépeivel. Nekem például egyáltalán nincs semmilyen nagyszabású tervem, de tudom, hogy szerinted az egész életem ki van találva előre, pedig nem, én is egy csomót aggódom, csak nem a munkanélküli-segély mega lakhatási támogatás meg a Munkáspárt jövője miatt, vagy hogy hol leszek húsz év múlva és hogy sikerül-e Mr. Mandelának megszoknia a szabadságot. Na szóval, itt az idő, hogy újabb nagy levegőt vegyek a következő bekezdés előtt, mert még alig jöttem bele. Ez a levél olyan fordulatnak készül, ami megváltoztatja az életedet Kíváncsi vagyok, vajon készen állsz-e rá.

Valahol a személyzeti vécék és a konyha között félúton Ian Whitehead belekezdett a dumaműsorába. – Jártak már úgy hogy sorban állnak egy szupermarketban annál a pénztárnál, ahol max. hat dolgot lehet fizetni, és a sor elején ott áll egy öregasszony akinek a kosarában, mondjuk, hét dolog van? Ott állnak, és számolják a cuccot, és aaaaaaaanyira dühösek... – Ay caramba – mormolta Emma a foga között, aztán egy rúgással kinyitotta a konyhába vezető lengőajtót, ahol úgy csapta meg őket a forró, jalapeño paprikával és meleg, lúgos tisztítószerrel átitatott levegő, mintha falnak ütköztek volna, csípte a szemüket, szinte mart. A viharvert rádiós magnóból hangos add house szólt, és odabent egy Szomáliái, egy algériai és egy brazil srác épp fehér vendéglátós bödönökről feszítette le a fedelet. – Üdv, Benoit, Kemal. Helló, Jesus – köszönt Emma vidáman, ők pedig mosolyogtak, és vidáman visszabiccentettek. Emma Iannel átvágott a konyhán, és megálltak a hirdetőtáblánál, ahol a lány rámutatott egy laminált közleményre, amely azt foglalta össze, mi a teendő, ha valaki fuldokolni kezd az ételtől – ami ilyen kaja esetén könnyen előfordulhat. Mellette egy jókora, kissé rongyos szélű papírlap függött, Texas és Mexikó határvidékének papirusztérképe. Emma rábökött. – Ez itt, ami úgy néz ki, mint egy kincskereső térkép. Hát ne éld bele magad túlzottan, mert ez csak az étlap. Nincs itt semmilyen kincs, compadre, csak negyvennyolc tétel, mind az öt alapvető tex-mex ételcsoport különböző változata. Darált hús és bab, sajt, csirke és guacamole. – Ujját a térképen húzva magyarázott. – Na szóval, keletről nyugat felé haladva van babos csirke sajtfeltéttel, sajttal szórt csirke guacamole-feltéttel, guacamole darálthúsos csirkén sajtfeltéttel... – Oké, fogtam... – ...néha a hecc kedvéért bedobunk egy kis rizst vagy nyers hagymát, de az igazán izgalmas része az, hogy mibe pakolod mindezt. Az egész azon múlik, hogy búza vagy kukorica. – Búza vagy kukorica, világos... – A taco kukoricából van, a burrito búzából. Még egyszerűbben, ha szétesik és megégeti a kezedet, akkor taco, ha viszont töttyedten lóg és vörös zsír folyik belőle a karodra, akkor burrito. Itt egy... – Az ötvendarabos vendéglátós csomagból kihúzott egy lágy tésztalapot, és meglengette, mint egy vizes rongyot. – Ez egy burrito. Ha megtöltöd, olajban kisütöd, sajtot olvasztasz rá, akkor az már enchilada. A töltött tortilla a taco, a burrito pedig, amit magadnak töltesz meg, az a fajita. – És mi az a tostada? – Mindjárt elérünk ahhoz is. Mindent a maga idejében.

A fajiták ezeken a vörösen izzó platnikon érkeznek. – Megemelt egy zsíros, hornyolt vasserpenyőt, mint valami kovácsszerszámot. – Ezekkel csak óvatosan, el se hinnéd, hányszor fordult már elő, hogy úgy kellett lehámoznunk a vendéget egy ilyenről Aztán nem adnak borravalót. – Ian rábámult, és bárgyú vigyorral nézte. Emma a lábánál álló vödörre mutatott. – Ez a fehér valami a tejföl, attól eltekintve, hogy se nem tej, se nem föl hanem valami hidrogénezett zsír szerintem. Ez marad meg a petróleum gyártási folyamatának végén. Ha letörik a cipőd sarka, akkor esetleg jól jöhet, de amúgy... Van egy kérdésem. – Ki vele. Hova menjünk munka után? Benoit, Jesus és Kemal mindannyian félbehagyták, amit éppen csináltak, Emma pedig helyreigazította az arcvonásait, és elnevette magát. – Te aztán nem sokat vacakolsz, igaz, Ian? A srác most levette a sapkáját, és a kezében forgatta, mint a színpadi udvarlók. – Nem randira gondoltam, semmi ilyesmi, úgyis biztos van barátod! – Pár pillanatig várta a reakciót, de Emma arca meg se rezdült. – Csak gondoltam, hátha érdekelnek az én... – Orrhangra váltott. – ...egyedülálló komikus stílusgyakorlataim. Ma este van egy... – Idézőjelet mutatott a levegőben, „haknim” a Kuncogóban, kint a Béka és Papagájban, Cockfostersben. – Kuncogó? – Cockfostersben. Kint van a hármas zónában, tudom, ez vasárnap este majdnem olyan, mintha a Marson lenne, de még akkor is, ha én nagyon gáz vagyok, lesz ott pár igazi penge komikus. Ronny Butcher, Steve Sheldon, a Kamikaze Ikrek... – Miközben beszélt, Emma fölfedezte a valódi tájszólását, az enyhe, kellemes, dél-nyugati búgást, amit még nem mosott el teljesen a város, és megint eszébe jutottak a traktorok. – Ma este teljesen új műsort adok le, a nők meg a férfiak közti különbségről szól.. Nem vitás, randevúra hívja a fiú. Tényleg el kéne mennie vele. Akárhogy is nézzük, nem olyan sűrűn fordul ez elő, és mi a legrosszabb, ami megtörténhet? – A kaja sem olyan rossz ott. Csak a szokásos, hamburger, tavaszi tekercs meg cakkos sült krumpli... – Ian, pompásan hangzik, a cakkos sült krumpli is meg az összes többi, de ma sajnos nem megy, bocs. – Tényleg? – Hétkor mise van. – Na, de komolyan. – Nagyon jólesik a meghívás, de az itteni műszak után totál kivagyok. Olyankor semmi mást nem akarok, csak hazamenni, megvigasztalódni egy kis kajával és kibőgni magam. Szóval sajnos kénytelen vagyok passzolni. – Esetleg valamikor máskor? Pénteken Kingston-on-Thamesben a Görbe Banánnal játszunk a Vigyori Macskában... Ian válla fölött Emma látta, hogy figyelik a többiek. Benoit a szája elé tartotta a kezét, úgy röhögött. – Talán majd máskor – válaszolta kedvesen, de határozottan, aztán gyorsan témát váltott. – Na már most, ez itt... – A lábujjával megbökött egy másik vödröt. – Ez a valami itt salsa. Vigyázz, nehogy a bőrödre menjen. Éget. Az a helyzet, Em, hogy az előbb, miközben rohantam vissza a szállóba az esőben – itt meleg az eső, sőt, néha forró, nem olyan, mint a londoni eső –, és, ahogy említettem, meglehetősen részeg voltam, azon kaptam magam, hogy rád gondolok, és azt gondoltam,

milyen kár, hogy Em nem lehet itt, hogy lássa mindezt, hogy átélje mindezt, és akkor támadt egy zseniális ötletem, mégpedig a következő. Itt kéne lenned velem. Indiában. Ez az én hatalmas ötletem, és lehet, hogy tiszta őrültség, de gyorsan postára fogom adni, még mielőtt meggondolnám magam. Kövesd az alábbi egyszerű utasításokat. 1 – Azonnal hagyd ott azt az ócska állást! Keressenek valaki mást, aki sajtot olvaszt a tortillára óránként két font húszért. Tegyél be a táskádba egy üveg tequilát, és sétálj ki az ajtón. Gondolj bele, milyen érzés lesz, Em. Indulj most rögtön! Egyszerűen csak tedd meg. 2 – Szerintem azt a lakást is ott kéne hagynod! Tilly csúnyán megkopaszt, túl sokat kér azért a szobáért, aminek még ablaka sincs. Az nem egy doboz-szoba, hanem egy doboz, és onnan is meg kéne szabadulnod, hadd csavarja ki más neki a hatalmas szürke melltartókat Amikor visszatérek az úgynevezett való világba, veszek majd egy lakást, mert én már csak egy ilyen kiváltságos helyzetben levő kapitalista szörnyeteg vagyok, és oda bármikor jöhetsz, megszállhatsz nálam egy kis időre, vagy akár állandóra, ha van kedved, mert szerintem jól megvolnánk, nem gondolod? Csak mint LAKÓTÁRSAK, tudod. Persze feltéve, hogy le tudod küzdeni az irántam érzett szexuális vonzalmadat, ha-ha-ha. Ha nem megy másként, legfeljebb majd rád zárom az ajtót éjjelente. Most viszont jön a legnagyobb... 3 – Amint elolvastad ezt a levelet, indulj el azonnal a diák-utazási-irodához a Tottenham Court Roadra, és foglalj le egy NYITOTT RETÚR repülőjegyet Delhibe, a lehető legközelebb augusztus 1-jéhez, ami két hét múlva van – ez, ha esetleg elfelejtetted volna, a születésnapom. A nagy napot megelőző éjjel menj el vonattal Agrába, és szállj meg egy olcsó motelban. Másnap reggel kelj fel korán, és menj ki a Tádzs Mahalhoz. Talán már hallottál róla, ez egy nagy, fehér épület, arról az indiai vendéglőről nevezték el, ami a Lothian Roadon van. Nézelődjél, aztán pontosan déli 12 órakor állj meg a kupola középpontja alatt, az egyik kezedben egy vörös rózsa legyen, a másikban pedig egy Nicholas Nickleby kötet, én pedig odamegyek, és megkereslek, Em. Nálam egy fehér rózsa lesz meg a Szellem a házban, és amikor meglátlak, a fejedhez vágom a könyvet. Hallottál már ennél nagyszerűbb tervet valaha életedben? Á, jellemző Dexterre, mondod most, hogy egy apróságról elfelejtkezett A pénz! A repülőjegyek nem fán teremnek, és mi van a biztosítással meg a munkaerkölccsel stb. stb.? Hát ne aggódj, én fizetek. Igen, én fizetek. Táviratilag küldök pénzt a repülőjegyre (mindig is szerettem volna táviratilag pénzt küldeni), és amikor itt leszel, mindent én fizetek, ami felvágósan hangzik, de nem az, mert itt minden olyan BAROMI OLCSÓ, Hónapokig ellehetünk, Em, te meg én, leugorhatunk Keralába, vagy át Thaiföldre. Elmehetnénk egy telihold-partira – gondolj bele, milyen lenne egész éjjel fönn lenni, nem azért, mert a jövőd miatt aggódsz, hanem mert POÉN. (Emlékszel, amikor a diplomaosztó után egész éjjel fönn maradtunk, Em? Na de. Hogy szavamat ne feledjem.) Valaki másnak a háromszáz fontjából megváltoztathatnád az életedet, és ez egy csöppet se aggasszon, mert őszintén szólva, nekem van pénzem, amit nem én kerestem meg, te pedig állati keményen dolgozol, és mégsincs pénzed, úgyhogy ez maga volna a megvalósult szocializmus, nem? Ha pedig annyira akarod, akkor majd visszafizetheted, amikor híres drámaíró leszel, vagy amikor beüt a nagy pénz a versek után, vagy ahogy akarod. És amúgy is csak három hónapról van szó. Őszre már muszáj otthon lennem. Biztos tudod, hogy anya nincs valami jól. Azt mondja, hogy a műtét jól sikerült, és lehet, hogy tényleg így van, de talán csak nem akarja, hogy aggódjak. De akárhogy is van, idővel úgyis haza kell mennem. (Egyébként anyának van egy elmélete rólad meg rólam, és ha találkozunk a Tádzs Mahalnál, akkor elmesélem az egészet, de csak akkor, ha eljössz!) Előttem a falon egy bazi nagy imádkozó sáska-féle akármi kapaszkodik, és úgy néz rám, mintha azt akarná mondani, hogy fogjam már be a számat, ezért most be is fejezem. Elállt az eső, én meg mindjárt indulok egy bárba, ahol találkozom pár új ismerőssel, és iszunk egyet,

három nőnemű orvostanhallgató Amszterdamból, ebből mindent tudhatsz, amit tudnod kell. De útközben még keresek egy postaládát, és feladom ezt a levelet, mielőtt meggondolom magam. Nem mintha azt – gondolnám, hogy rossz volna, ha idejönnél – nem volna az, határozottan remek ötlet, és muszáj eljönnöd hanem csak mert azt hiszem, talán a kelleténél többet mondtam el. Bocs, ha a levél felbosszant. A legfontosabb, hogy csomószor gondolok rád, és kész. Dex és Em, Em és Dex. Nevezz érzelgősnek, ha akarod, de senki nincs a világon, akit annyira szeretnék látni trópusi gyomorrontással, mint téged. Tádzs Mahal, augusztus 1., déli 12 óra. Megtalállak! Csók D ...aztán nyújtózott egyet, megvakarta a tarkóját, fölhajtotta, a megmaradt sört, kézbe vette a levelet, összeigazította a lapokat, és ünnepélyesen maga elé helyezte őket. Kirázta kezéből a görcsöt, tizenegy oldal, sietve lekörmölve – ilyen sokat a záróvizsgái óta nem írt. Karját elégedetten a feje fölé kinyújtva arra gondolt: ez már nem is levél, hanem kész ajándék. Visszacsúsztatta lábát a szandálba, kicsit ingatagon fölállt, és lélekben megerősítette magát, mielőtt elindult volna a közös fürdőbe. Mostanra már mélybarnára sült, ez volt számára az utóbbi két év legnagyobb projektje, és a szín olyan mélyen beleivódott a húsába, mint pác a kerítésbe. Haját az utcai borbély szinte a koponyáig leborotválta. Le is fogyott valamennyit, de titokban tetszett neki az új külseje: hősiesen ösztövérnek tűnt, mintha épp most mentették volna ki az őserdőből. Hogy a kép teljes legyen, csináltatott egy szerény tetoválást a bokájára, semmi extrém, csak egy semleges jin-jang, amit otthon, Londonban valószínűleg már bánni fog. De nem gond. Londonban úgyis zoknit hord majd. Miután kijózanodott a hideg zuhanytól, visszatért a parányi szobába, és mélyen beletúrt hátizsákjába, hogy találjon valamit, amit fölvehet a találkára a holland orvostanhallgatókkal. Minden egyes ruhadarabot megszagolt, míg végül az összes ott hevert egy nyirkos, érett illatú kupacban a kopott rafiaszőnyegen. A legkevésbé taszító ruha, egy márkás amerikai rövid ujjú ing mellett döntött, ehhez vádliban levágott szárú farmert húzott alsónemű nélkül, és ettől vakmerő fenegyereknek érezte magát. Akár egy kalandor, egy valódi pionír. És ekkor meglátta a levelet. Hat kék papírlap, sűrűn teleírva mindkét oldalon. Úgy nézett rá, mintha egy besurranó tolvaj hagyta volna ott maga után, és friss józanságában megcsapta a kétely első hulláma. Óvatosan fölvette, és találomra az egyik lapra pillantott, aztán rögtön elkapta a tekintetét, ajkát szorosan összezárva elhúzta a száját. Az a rengeteg nagybetű meg felkiáltójel, na meg a rémes viccek. Emmáról azt írta, hogy „szexis”, és azt a szót használta, hogy „oldaltérő” ami valójában nem is létezik. Az egészet mintha valami költészetmániás érettségiző írta volna, nem egy borotvált fejű, tetovált, alsónadrág nélkül farmert húzó pionír vagy kalandor. Megtalállak, csomószor gondolok rád, Dex és Em, Em és Dex – mégis hová tette az eszét? Ami egy órával ezelőtt sürgősnek és meghatónak tűnt, azt most ömlengőnek és félszegnek és helyenként egyenesen félrevezetőnek érezte, a falon nem volt semmilyen imádkozó sáska, írás közben nem hallgatta a válogatás-kazettát, hiszen a magnóját már rég elvesztette, még Goán, A levél nyilvánvalóan mindent megváltoztatna – hát nem jó minden így, ahogy most van? Tényleg azt akarja, hogy Emma ott legyen vele Indiában, kinevesse a tetoválását, és mindenre szellemes megjegyzései tegyen? A reptéren meg kéne csókolnia? Egy ágyban kéne aludniuk? Tényleg ennyire akarja látni? Igen, döntötte el, tényleg. Mert a nyilvánvaló ostobaságok dacára őszinte érzelem, sőt, érzelemnél is több volt abban, amit leírt, és amit még aznap este feltétlenül postára is akart adni. Ha pedig Emma túlreagálja a dolgot, még mindig mondhatja, hogy részeg volt. Az legalább igaz.

Nem is habozott hát tovább, betette a levelet egy légiposta-borítékba, és becsúsztatta a Szellem a házban kötetébe, Emma kézírásos ajánlása elé. Aztán elindult a bárba, ahol új holland ismerősei már várták. Aznap este, nem sokkal kilenc óra után, Dexter a rotterdami gyógyszerészgyakornok, Renee van Houten társaságában hagyta el a bárt, akinek kezét fakuló henna díszítette, zsebében egy üveg temazepam volt, a gerince tövében pedig egy silány minőségű Woody Woodpecker tetoválás. Miközben kibotorkált az ajtón, Dexter szinte látta, ahogy a madár pajzán vigyorral bámul rá. Új ismerősével annyira igyekeztek kifelé, hogy véletlenül beleütköztek Heidi Schindlerbe, egy huszonhárom éves kölni vegyészmérnök-hallgatóba. Heidi odamordult Dexterre, de németül, és épp annyira halkan, hogy ne hallják meg. Ezután átfurakodott a zsúfolt báron, majd leküzdötte magáról hatalmas hátizsákját, és körülnézett, hogy hol tudna valahol lerogyni. Heidi arca kerek volt és vörös foltos, mintha több, egymást részben fedő körből állt volna, és ezt a hatást még tovább fokozta kerek szemüvege, ami most bepárásodott a forró, fülledt levegőjű helyiségben. Rosszkedvűen, a Diocalmtól felpuffadva, a barátai miatt mérgelődve, akik állandóan otthagyták és elrohantak valahova nélküle, leroskadt egy ásatag rattan kanapéra, és felmérte nyomorúságát a maga teljességében. Levette párás szemüvegét és megtörölte a pólója sarkában, aztán ahogy elhelyezkedett a kanapén, érezte, hogy valami kemény nyomódik a csípőjének. Halkan ismét káromkodott egyet. A rongyos szivacspárnák alatt egy kötet lapult, a Szellem a házban, az első lapok közé pedig egy levél volt bedugva. Bár másnak szólt, Heidit mégis önkéntelen várakozás töltötte el a piros-fehér szegélyű légiposta-boríték láttán. Előhúzta a levelet, végigolvasta, aztán újra elölről. Heidi angolsága nem volt valami kiemelkedő, és akadt néhány szó, amit nem ismert – például az „oldaltérő” de ahhoz éppen eleget értett, hogy rájöjjön, ez egy igen fontos levél, olyasféle, amilyet egyszer majd ő maga is szeretett volna kapni. Nem egészen szerelmes levél, de elég közel jár hozzá. Maga elé képzelte ezt az „Em” névre hallgató lányt, ahogy olvassa, aztán újra elolvassa, és dühös lesz, de egy kicsit azért jól is esik neki, és elképzelte, ahogy aztán megszívleli a levélben foglaltakat, otthagyja a rettenetes lakását meg a nyomorúságos munkahelyét, és változtat az életén. Heidi elképzelte Emma Morleyt – aki képzeletében erősen hasonlított hozzá amint a Tádzs Mahalnál várakozik, amikor megjelenik egy jóképű, szőke férfi. Egy csókot is elképzelt, és máris valamivel boldogabb lett. Úgy döntött, hogy történjék bármi, Emma Morleynak meg kell kapnia a levelet. Ám a boríték nem volt megcímezve, és Dexter címe sem szerepelt a feladónál. Újból végigböngészte a lapokat, hátha rábukkan valamilyen kulcsra, esetleg az étterem nevére, ahol Emma dolgozik, de semmi használhatót nem talált. Elhatározta, hogy a szemben levő turistaszálló recepcióján fog érdeklődni. Ez talán a legokosabb, amit tehet. Heidi Schindlert ma Heidi Klaussnak hívják. Negyvenegy éves, Frankfurt egyik elővárosában él a férjével és négy gyermekével, és tulajdonképpen boldognak érzi magát, annál mindenképpen boldogabbnak, mint amire huszonhárom éves korában számított. A puhafedelű Szellem a házban most ott áll a vendégszoba polcán, elfeledve, olvasatlanul, és a fedőlap alá szépen becsúsztatva ott a levél is, az apró, csinos betűkkel írt bejegyzés mellett, amely így hangzik: Drága Dexteremnek. Íme egy nagyszerű regény a nagyszerű utazáshoz. Utazz jól, és érj haza biztonságban, tetoválás nélkül. Légy jó, vagy legalábbis olyan jó, amennyire tőled telik, A fenébe is, hiányozni fogsz. Sok-sok szeretettel barátod, Emma Morley, Clapton, London, 1990. április.

NEGYEDIK fejezet Lehetőségek 1991. JÚLIUS 15. HÉTFŐ Camden Town és Primrose Hill – FIGYELEM! Figyelmet kérek! Egy kis figyelmet, ha kérhetnék! Ne beszélgessetek, maradjatok csöndben, maradjatok már csöndben. Figyelem, figyelem! Köszönöm. Na szóval, csak szeretnék átfutni a mai étlapon, ha megengeditek. Először is nézzük az úgynevezett „konyhafőnök ajánlatait” Van egyszer a kukoricás halászlé, meg a pulykás chimi-changa. – Pulyka? Júliusban? – kérdezte Ian Whitehead a pult mögül, ahol éppen lime-okat aprított gerezdekre, hogy majd a sörösüvegek nyakába gyömöszöljék őket. – Ma ugyebár hétfő van – folytatta Scott. – Elvileg szép csöndes napunk lesz, úgyhogy szeretném, ha a helyiség makulátlanul ragyogna. Megnéztem a beosztást, Ian, te vagy soron a vécéknél. A személyzet többi tagja gúnyos mosollyal reagált. – De miért mindig én? – nyögött fel Ian. – Mert olyan gyönyörűen csinálod – felelte legjobb barátja, Emma Morley, Ian pedig megragadta az alkalmat, hogy hátulról átkarolva a lány előregörnyedő vállát, könnyed lefelé bökő mozdulattal tréfásan meglóbálja előtte a konyhakést. – Ha befejeztétek, bejönnél az irodámba, Emma? – kérdezte Scott. A személyzet többi tagja sokat sejtetően kuncogott. Emma kihámozta magát Ian karjából, Rashid, a csapos pedig a pult mögött lenyomta a zsíros kazettás magnó gombját, és megszólalt „La Cucaracha” A csótány, ami már egyáltalán nem tűnt mulatságosnak, ahogy az idők végezetéig ismétlődött. – Mindjárt bele is vágok. Foglalj helyet. Scott cigarettára gyújtott, Emma pedig elhelyezkedett a jókora, rendetlen íróasztal szemközti oldalán álló bárszéken. Egy vodkával, tequilával és cigarettával – a leginkább „meglovasíthatónak” ítélt áruval – teli dobozokból emelt fal állta útját a júliusi napfénynek a sötét kis szobában, mely hamutartók és csalódás szagát árasztotta. Scott lendületesen föltette lábát az asztalra. – Az a helyzet, hogy elmegyek. – Tényleg? – A főnökség felkért, hogy én vezessem az Ave Caesar új részlegét Ealingben. – Mi az az Ave Caesar? – Egy nagy, új lánc, kortárs olasz vonal. – Ave Caeasar néven? – Pontosan. – Miért nem inkább Mussolini? – Azt tervezik az olasz konyhával, amit mi a mexikóival csinálunk. – Mit, hogy hazavágják? Scott megbántott arcot vágót. – Ne fárassz már, Emma, légy szíves! – Bocs, Scott, ne haragudj. Gratulálok, ez tényleg remek. – Elhallgatott, mert rájött, mi következik.

– Az a helyzet... – A férfi összefűzte az ujjait, és előrehajolt az íróasztal fölé, mert sokszor látta a tévében, hogy üzletemberek ezt csinálják, és máris érezte, hogy eltölti a hatalom kissé izgató hatása. – Arra kértek, hogy jelöljem ki az utódomat, aki átveszi az egység vezetését, erről akartam veled beszélni. Olyasvalakit szeretnék magam után, aki nem megy el máshová. Egy megbízható embert, aki nem szedi majd a sátorfáját, hogy elutazzon Indiába anélkül, hogy időben szólna, és aki nem dobja az egészet valamilyen izgalmasabb munkáért. Valakit, akire számíthatok, aki itt lesz még jó pár évig, és komolyan elkötelezi magát... Emma, te... te sírsz? Emma két kezével eltakarta a szemét. – Bocs, Scott, csak nekem ez most épp nem a legjobb pillanatban jött. A férfi összeráncolta homlokát, együttérzés és ingerültség között ingadozott. – Tessék... – Kirángatott egy tekercs durva anyagú, kék konyhai papírtörlőt az egyik göngyölegből – Hozd magad rendbe... – mondta, azzal az íróasztal fölött átdobta a tekercset, ami visszapattant Emma mellkasáról – Valami rosszat mondtam talán? – Nem, nem, nem, csak egy személyes, magánjellegű dolog, ami időnként kibukik. Annyira kínos. – Emma két gombócba gyűrt kék papírt szorított a szemére. – Bocs, bocs, bocs, félbeszakítottalak. – Én meg elvesztettem a fonalat, ahogy ilyen könnyárban törtél ki. – Azt hiszem, épp arról beszéltél, hogy az életem nem tart semerre. – Emma egyszerre sírt és nevetett. Megragadott egy harmadik darab törlőkendőt, és a szájához gyűrte. Scott megvárta, amíg a lány válla már nem rángatózik. – Akkor most érdekel az állás vagy nem? – Azt akarod mondani... – Emma egy húszliteres bödön Ezersziget Salátaöntetre tette a kezét. – ...hogy egy szép napon ez mind az enyém lehet? – Figyelj, ha nem kell az állás, csak mondd meg, de én négy teljes évig csináltam... – És igazán remekül csináltad, Scott... – A fizetés egész korrekt, és többet nem kéne vécét pucolnod... – Nagyra értékelem az ajánlatot. – Akkor meg mitől van ez a csőtörés? – Mostanában egy kicsit... depis vagyok. – Depis? – Scott összevonta a szemöldökét, mintha életében először hallaná a kifejezést. – Tudod. Kicsit levert. – Aha. Értem. – A férfiban fölmerült, hogy esetleg atyai mozdulattal átöleli a lányt, de ahhoz át kellett volna másznia egy ötvenliteres majonézes hordón, ezért inkább még jobban előrehajolt. – Csak nem... valami pasizűr? Emma kurtán fölnevetett. – Ugyan. Semmiség az egész, épp csak egy rossz pillanatban kaptál el, ennyi. – Határozott mozdulattal megrázta a fejét. – Látod, már vége is, minden a legnagyobb rendben. Felejtsük el. – Na és mit szólsz hozzá? Mármint az üzletvezetéshez? – Átgondolhatom? Ha holnap válaszolok, az jó? Scott jóindulatúan elmosolyodott, és bólintott. – Hát persze. Menj, pihenj egyet... – Karját kinyújtotta az ajtó felé, és végtelen együttérzéssel hozzátette: – Egyél egy kis nachost. Az üres személyzeti helyiségben Emma olyan pillantással meredt az előtte lévő tányéron a kukoricasziromra és a gőzölgő sajtra, mintha az volna az ellenség, akit az élete árán is le kell győznie.

Hirtelen fölállt, odalépett Ian szekrényéhez, és a farmer tömött zsebébe mélyen beletúrva előhalászott pár szál cigarettát. Elvett egyet, rágyújtott, aztán a homlokára tolta a szemüvegét, megvizsgálta szemét a repedezett tükörben, és az ujját megnyálazva próbálta eltüntetni az árulkodó maszatokat. A haja most épp hosszú volt, egyszerű, frizura nélküli, olyan színű, amit Emma gondolatban leginkább „ványadt egérszürke” néven emlegetett. Kicibált egy tincset a hajgumiból, amivel összefogta, és miközben két ujját végighúzta rajta, arra gondolt, hogy amikor majd megmossa, szürke lesz tőle még a sampon is. Városi haj. Sápadt volt a sok késő esti műszaktól, és kissé duci is, már hónapok óta a fején át húzta föl a szoknyáit. Nyilván az a rengeteg kétszersült bab volt az oka, olajban sütve, aztán még egyszer kisütve. „Kövér csaj – gondolta ostoba kövér csaj.” Ez volt az egyik frázis, ami épp a fejében zakatolt, azzal együtt, hogy „Életed harmadának annyi” meg hogy „Mi értelme az egésznek?” A húszas éveinek közepén egy második kamaszkor köszöntött rá, amely még az elsőnél is magányosabbnak és vészterhesebbnek bizonyult. – Miért nem jössz haza, szívem? – kérdezte anyja telefonon előző este, olyan remegő és aggódó hangon, mintha a lányát elrabolták volna. – A szobád még mindig megvan. A Debenhamsnél mindig akad állás. – És Emmát életében először megkísértette a gondolat. Valamikor régen úgy gondolta, hogy meg tudja majd hódítani Londont. Irodalmi szalonok forgatagáról ábrándozott, politikai állásfoglalásról, tréfás hangulatú partikról, keserédes románcokról a Temze partján. Zenekart akart alapítani, rövidfilmeket forgatni, regényeket írni, de vékonyka verseskötete két év alatt sem lett kövérebb, és igazán semmi jó nem történt vele azóta, hogy a fejadó elleni tüntetésen meggumibotozták. A város legyőzte, pontosan úgy, ahogy azt előre megjósolták neki. Mint valami túlzsúfolt buliban, senki sem vette észre az érkezését, és senki sem venné észre azt sem, ha távozna. Nem mintha nem próbált volna meg mindent. Felmerült az az ötlet, hogy a könyvszakmában csináljon karriert. Barátnője, Stephanie Shaw a diploma megszerzése után rögtön kapott állást, és az teljesen átformálta. Számára most már szóba sem jöhetett a ribizlis csapolt sör korsóban. Manapság már csakis fehérbort ívott, elegáns Jigsaw kiskosztümökben járt, és a vacsoraesteken Kettle Chipset kínált a vendégeinek. Az ő tanácsára Emma először kiadóknál meg ügynököknél, aztán már könyvesboltoknál is próbálkozott bemutatkozó levéllel, de hiába. Recesszió volt, ezért az emberek elszántan kapaszkodtak az állásukba. Arra is gondolt, hogy esetleg. az oktatásban keres menedéket, de a kormány megszüntette az ösztöndíjakat, az pedig kizárt volt, hogy ő maga ki tudná fizetni a tandíjat. Akadt volna önkéntes munka, gondolt például az Amnesty Internationalre, de a lakbér meg a közlekedés felemésztette az összes pénzét, a Loco Caliente pedig minden idejét és energiáját. Az az elképzelés is felötlött benne, hogy esetleg vakoknak olvashatna fel regényeket, de vajon csakugyan létezett ilyen állás, vagy csak egy filmben látta? Majd ha lesz hozzá elég ereje, kideríti. Most csak ült az asztalnál, és az ebédjére bámult. Az ipari sajt műanyag-keménységűre merevedett, és Emma hirtelen undorral eltolta maga elől a tányért, benyúlt a táskájába, és elővett egy drága, új, fekete bőrbe kötött noteszt, melynek fedőlapjára zömök töltőtoll volt csíptetve. Keresett egy tiszta, üres, tejfehér lapot, és lendületesen írni kezdett. Nachos Végül a nachos tette be a kaput. A gőzölgőm tarka kuszaság mint az élete, olyan kusza Minden benne volt, ami az életében Nem Volt Rendben.

– Ideje változtatni – szól a hang az utcáról Kint a Kentish Town Roadon Nevetés hallatszik De itt, a füstös padlásszobában Nincs más, csak A nachos. A sajt, akár az élet, Kemény lett és Hideg Mint a műanyag És nincs nevetés a fenti szobában. Emma abbahagyta az írást, elfordította a tekintetét, és a mennyezetre bámult, mintha lehetőséget akarna kínálni valakinek, hogy elbújhasson. Aztán visszanézett a papírra, abban bízva, hogy majd meglepődik, milyen zseniális verset olvashat ott. Összerázkódott, jókorát nyögött, majd elnevette magát, és a fejét rázva, módszeresen kisatírozott minden egyes sort, aztán még átlós vonalkákkal is átfirkálta az egészet, míg végül minden szó eltűnt. Hamarosan olyan sok lett a tinta, hogy átitatta a papírt. Visszalapozott arra az oldalra, ahova átütöttek a pacák, és átfutotta az oda írt sorokat. Edinburgh-i reggel hajnali négy Fekszünk a keskeny ágyban és a jövőről beszélgetünk, próbáljuk elképzelni és miközben beszél, ránézek, és arra gondolok, „Csinos – ostoba szó, és eszembe jut – talán ez az? A tünékeny dolog?” Kint dalolnak a rigók, és Napfény szökik be a függönyön... Ismét összerázkódott, mintha a kötés alatt rápillantott volna egy sebre, és gyors mozdulattal összecsukta a jegyzetfüzetet. Te jó ég, „a tünékeny dolog”! Fordulóponthoz ért. Már nem hitt abban, hogy a helyzetén javítani lehet azáltal, hogy verset ír róla. Eltette a noteszt, és inkább az előző napi Sunday Mirrorért nyúlt, aztán elkezdte enni a nachost, a tünékeny nachost, és újra teljesen meglepődött azon, milyen megnyugtató tud lenni a nagyon rossz étel Az ajtóban Ian jelent meg. – Megint itt van az a fickó. – Milyen fickó? – A barátod, az a jóképű. Egy csajjal van. – És Emma rögtön tudta, melyik fickóról beszél Ian. A konyhából figyelte őket, orrát a kör alakú ablak zsíros üvegéhez nyomva. Pimasz ábrázattal nyúltak el az étterem közepén az egyik bokszban, rikító italokat szürcsöltek, és az étlapon nevettek. A lány magas volt, vékony és világos bőrű, szeme feketével kifestve. Szintén fekete haját rövid és fényűzően aszimmetrikus fazonra nyíratta, hosszú lábát áttetsző fekete leggings és bokacsizma fedte. Már mindketten becsíptek kicsit, és olyan öntudatosan vad és nemtörődöm módon viselkedtek, ahogy akkor szoktak az emberek, amikor tudják, hogy figyelik őket – ez a pop-videó viselkedés. Emma arra gondolt, milyen jólesne neki, ha most kivonulna az étterembe, és mindkettőjükhöz hozzávágna egy-egy jól megtömött burritót a konyhafőnök ajánlatából. Két nagy kéz telepedett a vállára.

– Aztaaaa! – duruzsolta Ian, és állát Emma fejére támasztotta. – Ki ez a csaj? – Fogalmam sincs. – Emma megdörgölte a nyomot, amit az orra hagyott az ablakon. – Már nem tudom számon tartani őket. – Ezek szerint megint egy új. – Dexter nagyon rövid ideig képes egy dologra koncentrálni. Olyan, mint egy csecsemő. Vagy egy majom. Muszáj az orra előtt lengetni valami csillogót. – Ez a lány is pont ilyesmi, gondolta: valami csillogó. – És szerinted igaz, amit mondani szokás? Mármint hogy a csajok a szemét dögökre buknak? – Ő nem szemét dög. Egyszerűen csak hülye. – Akkor a csajok a hülyékre buknak? Dexter éppen a füle mögé dugta a koktéljával érkezett kis papírernyőt, és ezt a zsenialitást látva a lány elbűvölt nevetésse1 csuklott össze. – Nagyon úgy tűnik – felelte Emma, Azon tűnődött, vajon miért érzi szükségét Dexter, hogy így megvillogtassa előtte ragyogó, új, nagyvárosi életét? Amint meglátta a Thaiföldről hazaérkező fiút az érkezési kapun kilépni, karcsún és barnára sülve, az idétlen kis tetoválásával, rögtön tudta, hogy kapcsolatra semmi esély kettejük között. Túl sok minden történt Dexterrel, vele pedig túl kevés. De akárhogyis, ez a lány már a harmadik barátnő, szerető vagy mi, akivel az utóbbi kilenc hónap alatt megismerkedhet, mert Dexter úgy mutatta be őket, mint egy kutya, aki szájában hozza a kövér galambot. Valami beteges bosszú lehetett ez, ki tudja miért? Amiért neki jobb lett a diplomája? Hát nem tudja, hogy mit vált ki őbenne ezzel, ahogy ott a kilences asztalnál ülve szinte a másik arcába dörgölik az ágyékukat? – Nem mennél inkább te, Ian? A te asztalod. – Téged kért. Emma fölsóhajtott, kötényébe törölte a kezét, levette a baseballsapkáját, hogy ezzel is csökkentse a szégyenérzetét, és belökte a lengőajtót. – Szóval... a napi ajánlatot akarjátok hallani, vagy mit? Dexter gyorsan felállt, kibogozta magát a lány hosszú végtagjai közül, és megölelte régi, régi jó barátját. – Helló, hát mi van veled, Em? Ölelj már meg! – Mióta a televíziónál dolgozott, mániájává vált, hogy mindenkit megöleljen, sőt, a Nagy Ölelésre vágyott. A tévések társasága erősen meglátszott rajta, már nem úgy beszélt Emmával, mint régi barátjával, hanem mint egy műsor következő, igen kedves és különleges vendégével. – Emma, ő itt... – Egyik kezét a lány csupasz, csontos vállára tette, mintegy láncot alkotva közöttük. – Ő itt Naomi. A nevét úgy kell kiejteni, hogy Nómi. – Helló, Nómi – köszönt mosolyogva Emma. Naomi visszamosolygott, a szívószálát erősen tartva fehér fogsora között. – Gyere, ülj le hozzánk egy margaritára! – A fiú spiccesen és szentimentálisán megrángatta Emma kezét. – Nem lehet, Dex, dolgozom. – Ugyan már, csak öt percre. Szeretnélek meghívni egy italra. Egy italra! Csak egy italra gondoltam. Ekkor Ian is csatlakozott hozzájuk, kezében tartva kis blokkját. – Akkor hozhatok valamit inni, srácok? – kérdezte kedélyesen. Naomi elfintorította az orrát. – Szerintem inkább ne! – Dexter, már találkoztatok Iannel, ugye? – szólt közbe Emma gyorsan. – Nem, nem, még nem – felelte Dexter. – Igen, már többször is – mondta Ian, és egy pillanatra csönd lett, csak álltak ott, a két felszolgáló meg a vendégek.

– Na szóval, Ian, akkor kaphatnánk két... nem is, inkább három ilyen „Ne feledd az Alamót” margaritát? Kettőt vagy hármat? Em, akkor csatlakozol? – Már mondtam, Dexter. Dolgozom. – Oké, tudod mit? Hagyjuk az egészet. Akkor csak a számlát, légy szíves, öö... – Ian távozott, Dexter pedig intett Emmának, és halkan azt kérdezte: – Hé, figyu, meg lehetne oldani, hogy... szóval, tudod... – Mit? – Hogy odaadjam neked az italok árát? Emma kifejezéstelen arccal meredt rá. – Nem értem. – Mármint... szóval adhatok valahogy borravalót? – Borravalót? – Pontosan. Borravalót. – Miért? – Hát csak úgy, Em – felelte Dex. – Csak mert nagyon, nagyon szeretnék neked borravalót adni. – Emma úgy érezte, lelkének egy újabb darabkája szakad ki és oszlik porrá.

Dexter kigombolt ingben, két kezét a feje alá téve aludt a Primrose Hillen az esti napfényben, az oldalánál ott melegedett egy már félig üres fehérboros üveg a sarki boltból. A délutáni másnaposságból újra a részegség felé tartott. A domb sárga, szikkadt gyepje zsúfolásig megtelt fiatal értelmiségieke1, sokan egyenesen az irodából jöttek, beszélgettek és nevettek, körülöttük három hordozható zenegép vetélkedett egymással, Dexter pedig mindennek a középpontjában feküdt, és a televízióról álmodott. A profi fotózás gondolatát már rég feladta, mégpedig komolyabb küzdelem nélkül Tudta, hogy amatőrnek nem rossz, ám valószínűleg mindig is az maradna, mert ahhoz, hogy kiemelkedjen a tömegből, mint Cartier-Bresson, Capa vagy Brandt, rengeteg erőfeszítés, lemondás és küzdelem szükséges, és egyáltalán nem volt meggyőződve arról, hogy a küzdelem az erőssége. A tévé viszont igen, a televízió azonnal, haladéktalanul akarta őt. Miért is nem jutott eszébe korábban? Születése óta mindig is volt otthon televíziójuk, de valahogy mindig úgy érezte, tévét nézni kissé ártalmas az egészségre. Most, az utóbbi kilenc hónapban viszont hirtelen ez vált élete középpontjává. Úgy érezte magát, mint egy megtérő, és az újonc szenvedélyével azt vette észre, hogy kezd egész érzelmesen közelíteni ehhez a médiumhoz, mintha végre lelki otthonra talált volna. Persze nem, semmiképpen nem volt meg az a művészi csillogása, ami a fényképészetnek, és olyan hiteles sem volt, mint háborús övezetből tudósítani, de a tévé fontos, a tévé a jövő. Maga a működő demokrácia, és a lehető legközvetlenebbül érinti az emberek életét, formálja a véleményüket, provokál, szórakoztat és leköti a nézőt, méghozzá sokkal hatékonyabban, mint az a sok könyv, amit a kutya nem olvas el, vagy a színdarabok, amiket senki nem megy el megnézni. Emma mondhatott a konzervatívokról, amit akart (ő maga se rajongott értük, bár ennek oka inkább stílusbeli volt, mint elvi), de az biztos, hogy a sajtót rendesen fölrázták. Egészen mostanáig a műsorkínálat elavult volt, emelkedett és unalmas, masszívan szakszervezeti, szürke és bürokratikus, tele szakállas életfogytossal meg jótét lelkekkel és drága jó, régi bútordarabokkal, akik zsúrkocsin teát tologattak, a köztisztviselők szórakoztatóipari ágazatává lett. A Redlight Produkciós Iroda” viszont a felkapott új, fiatalos, magánkézben lévő cégek közé tartozott, amelyek minden erőfeszítésükkel azon munkálkodtak, hogy kicsavarják az ásatag, özönvíz előtti dinoszauruszok kezéből a gyártási lehetőségeket. A médiában pénz volt, ez messziről látszott már a nyitott terű, tiszta színekkel kifestett irodákon is, a vadonatúj számítógépes rendszerükkel meg a jókora, tágas hűtőszekrénnyel minden közös konyhában.

Dexter karrierje üstökösként ívelt fölfelé. Első munkáját az a nő adta, akivel Indiában ismerkedett össze a vonaton, a csillogó fekete kontyos, apró szemüveges producer. Küldöncként kezdte, aztán segédmunkatárs lett, most pedig már produkciós asszisztens – prodassz – volt az UP4IT című hétvégi magazinműsornál, melyben egyaránt volt élőzene, fergeteges stand-up show és egy sor olyan kérdésről készült riport, amely „valóban érdekli a mai fiatalokat”: nemi betegségek, drogok, popzene, drogok, rendőri erőszak, drogok. Dexter hiperaktív kis filmeket rendezett, amikben lehangoló lakótelepi házakat filmeztek le őrült szögekből, halszemoptikával, a felhőket pedig acid house zenére gyorsították fel a háttérben. Az is elhangzott, hogy a következő sorozatban már kamera elé kerülhet. Kiválóan megállta a helyét, szinte szárnyalt, és minden esély megvolt arra, hogy akár még a szülei is büszkék lehetnek rá. „A tévében dolgozom” – már az is elégedettséggel töltötte el, ha ezt kimondta. Szeretett a Berwick Streeten végigsétálni a stúdiók felé, kezében videoszalagokkal teli buborékos borítékkal, és közben a hozzá hasonlóknak odabiccenteni. Szerette a szusitálakat és a műsorindító partikat, szeretett vízhűtőből inni és futárt rendelni, meg olyanokat mondani, hogy „még hat másodpercet húznunk kell” Titokban azt is kedvelte, hogy a televízió a jobb külsejű iparágak közé tartozott, ahol értékelik a fiatalságot. Arra nem volt sok esély a tévének ebben a szép új világában, hogy egy konferenciaterembe lépve szembetalálja magát egy csapat hatvankét évessel, akik épp ötletbörzéznek. Vajon mi történik a tévésekkel, amikor elérnek egy bizonyos kort? Hova tűnnek? Végül is mindegy, neki ez így pont megfelelt, és persze az is, hogy jelentős létszámban bukkantak föl ebben a közegben a Naomihoz hasonlóan kemény, ambiciózus, nagyvárosi fiatal nők. Azokban a ritka pillanatokban, amikor elfogta a kétely, Dexter régebben még aggódott amiatt, hogy az intellektus hiánya esetleg akadálynak bizonyulhat az életében, de most olyan munkát talált, ahol inkább az önbizalom, az energia, meg talán még egy cseppnyi arrogancia, számított, ezek a vonások pedig mind ott sorakoztak benne. Persze okosnak kellett lenni itt is, de nem Emma-féle okosnak. Csak politikus módjára ravasznak, ambiciózusnak. Imádta új lakását, mely a közeli Belsize Parkban volt, csupa faburkolat és bronz, és imádta Londont is, ahogy hatalmas és ködbe vesző lényként terült el előtte ma, Szent Swithin napján, és ezt az izgalmat szerette volna megosztani Emmával, hogy új lehetőségeket, új élményeket mutasson neki, új társadalmi körökbe vezesse – hogy az élete olyan legyen, mint az övé. Ki tudja, még az is lehet, hogy összebarátkoznak Naomival. Miközben ezek a gondolatok kellemesen elandalították, és már az elalvás határán járt, hirtelen föleszmélt, mert az arcára árnyék vetült. Kinyitotta egyik szemét, és hunyorogva fölnézett. – Helló, szépségem. Emma jókorát rúgott az oldalába. – Aúú! – Soha, de soha többé ne merd ezt tenni! – Micsodát? – Nagyon jól tudod! Mintha az állatkertben lennék, te meg röhögve piszkálnál egy bottal... – Nem is rajtad nevettem! – Figyeltelek, ahogy a barátnődön lovagoltál, és fetrengtetek a röhögéstől... – Nem a barátnőm, és az étlapon nevettünk... – A munkahelyemen nevettetek. – Na és? Te is szoktál! – Igen, mert ott dolgozom. Én a megpróbáltatásoknak nevetek a szemébe, de te csak az én szemembe nevetsz! – Em, én soha, de soha... – Márpedig ilyen érzés.

– Akkor bocsánatot kérek. – Rendben. – A lány maga alá húzta a lábát, és leült Dexter mellé a földre. – Most pedig gombold be az ingedet, és add ide az üveget. – És tényleg nem a barátnőm. – Dexter begombolta a három alsó gombot az ingén, és várta, hogy Emma mikor kapja be a horgot. Ám miután hiába várt, újra próbálkozott. – Csak időnként szexelünk, ennyi az egész. Ahogy a kettejük kapcsolatának lehetősége lassanként elhalványult, Emma igyekezett megacélozni a lelkét Dexter közönyével szemben, és manapság egy ilyen megjegyzés már csak annyi fájdalmat okozott neki, mint mondjuk egy teniszlabda, amit erősen a tarkójához vágnak. Már alig rándult meg az arcizma. – Igazán remek, egészségetekre. – Egy műanyag pohárba bort töltött. – Ha viszont nem a barátnőd, akkor minek nevezhetem? – Nem is tudom. Szeretőnek? – Ahhoz nem kellene valami érzelem is? – Akkor mit szólsz ahhoz, hogy „hódítás”? – vigyorgott a fiú. – Szabad manapság azt a szót használni, hogy „hódítás”? – Inkább „áldozat” Az „áldozat” jobban tetszik. – Emma hirtelen hanyatt feküdt, és ujjait sután a farmernadrágja zsebébe gyűrte. – Ezt meg tedd csak el. – Azzal egy apróra összehajtott tízfontos bankjegyet dobott Dexter mellkasára. – Szó sem lehet róla. – Márpedig szó van róla. – Ez a tiéd! – Ide figyelj, Dexter. A barátainak az ember nem ad borravalót. – Ez nem borravaló, hanem ajándék. – A készpénz nem lehet ajándék. Ha akarsz venni nekem valamit, az nagyon kedves, de készpénzt ne adj. Rettentő kínos érzés. Dexter sóhajtott, és nadrágzsebébe gyűrte a pénzt. – Bocsánatot kérek. Ismét. – Rendben – felelte Emma, és lefeküdt mellé. – Akkor hallgatlak. Mesélj el mindent. Dexter vigyorogva felkönyökölt. – Az úgy volt, hogy a hétvégén rendeztünk egy stábpartit... Stábparti, gondolta Emma. Olyan valaki lett belőle, aki stáb partikra jár. – ...na és már láttam az irodában is, ezért aztán odamentem, hogy köszönjek, helló, üdv a csapatban, teljesen hivatalosan, mancsolásra nyújtott kézzel, ő meg rám mosolygott, kacsintott, a tarkómra tette a kezét, magához húzott, és... – Itt izgatott hangú suttogásra váltott. – ...megcsókolt, érted? – Megcsókolt, értem – felelte Emma, ahogy egy újabb teniszlabda ért célba. – Aztán a nyelvével valamit a számba csúsztatott. „Ez mi?” kérdeztem, mire megint kacsintott, és azt mondta: „Rá fogsz jönni.” Némi csönd után Emma azt kérdezte: – Földimogyoró volt? – Nem... – Apró, pörkölt, sózott földimogyoró... – Nem, egy tabletta... – Mármint egy tic tac, vagy ilyesmi? A szájszagod miatt? – Nincs is száj... – Egyébként nem lehet, hogy ezt a sztorit már előadtad egyszer? – Nem, az egy másik lány volt. A labdák most már sűrű áradatban zuhogtak, és akadt köztük néhány keményebb krikettlabda is. Emma nyújtózott egyet, és az égre koncentrált.

– Le kéne szoknod arról, hogy hagyod ezt, Dex, hogy mindenféle nő drogokat csúsztasson a szádba, nagyon nem higiénikus. És veszélyes is. Egyszer még ciánkapszula is jöhet. A fiú nevetett. – Nem is akarod tudni, hogy mi volt ezután? Emma az állára tette a mutatóujját. – Hogy akarom-e? Nem, nem hiszem. Nem akarom. Dexter persze úgyis elmondta, előadta a szokásos sztorit, melyben klubok sötét különtermei és éjszakai telefonhívások szerepeltek, meg hajnali taxizás a városon át – a fiú szexuális életének végtelen, „fogyassz, amennyit csak bírsz” svédasztala. Emma arra összpontosított, hogy ne figyeljen oda, mit mond, hanem csak a száját figyelje. Emlékeiben is szép volt ez a száj, és ha vakmerő, bátor és aszimmetrikus lenne, mint ez a Naomi nevű lány, akkor most odahajolna, és megcsókolná. Egyszerre rádöbbent, hogy még soha nem csókolt meg senkit, vagyis soha nem kezdeményezte a csókot. Őt már csókolták meg természetesen, részeg fiúk bulikban hirtelen és túl erősen, de ezek a csókok váratlanul érték, mint egy-egy balhorog. Ian is próbálta megcsókolni három hete, amikor épp a húsos szekrényt törölte ki: olyan vehemensen hajolt oda, hogy ő azt hitte, mindjárt lefejeli. Még Dexter is megcsókolta egyszer, sok, sok évvel ezelőtt. Tényleg olyan fura lenne, ha visszacsókolná? Mi történne, ha itt és most megtenné? Légy kezdeményező, vedd le a szemüveged, ragadd meg a fejét, miközben beszél, és csókold meg, csókold meg... – ...aztán Naomi telefonál hajnali háromkor, és azt mondja: „Ülj be egy taxiba. Most. Azonnal.” Lelki szemeivel tökéletesen tisztán látta, ahogy Dexter a kézfejével megtörli a száját: a csók mint krémeslepény. Fejét a másik oldalra hajtotta, és a dombon ülő többi embert nézte. Az esti fény már kezdett halványodni, és kétszáz tehetős, vonzó fiatal frizbiket dobált, egyszer használatos grillsütőket gyújtott be, terveket szőtt estére. Ő azonban úgy érezte, olyan távol van ezektől az emberektől, a maguk érdekes karrierjével meg CD-lejátszóival meg mountain bike-jaival, mintha mindez csak egy tévéreklám volna, mely talán vodkát vagy egy sportos kisautót hirdet. „Miért nem jössz haza, szívem? kérdezte anyja előző este telefonon. – A szobád még mindig megvan... Újból Dexter felé fordult, aki továbbra is a szerelmi életét taglalta. A fiú válla fölött egy fiatal párt pillantott meg, akik vadul csókolóztak, ujjaik összefonva, a lány lovaglóülésben térdelt a párján, aki két karját megadó mozdulattal vetette hátra. – ...lényegében ki se léptünk a hotelszobából, kábé három napig. – Bocs, már egy ideje nem figyelek. – Épp azt mesélem... – Szerinted mit lát benned? Dexter megvonta a vállát, mintha nem értené a kérdést. – Azt mondja, bonyolult vagyok. – Bonyolult? Olyan bonyolult vagy, mint egy kétdarabos kirakójáték. – Emma felült, és lesöpörte lábszáráról a füvet – mintha smirglihez ért volna aztán valamivel följebb húzta farmernadrágja szárát. – Nézd meg a lábamat. – Két ujja közé csípett egy apró szőrtincset. – Olyan, mint egy nyugdíjas erdőkerülőé. Úgy nézek ki, mint a Kirándulók Egyletének Elnöke. – Hát akkor gyantáztasd, Bundás Barbie. – Dexter! – Egyébként meg nagyon jó lábad van. – Odahajolt, és megcsipkedte Emma vádliját. – Bomba jól nézel ki. Emma ellökte a könyökét, amitől a fiú a fűbe huppant. – El se hiszem, hogy Bundás Barbie-nak neveztél. – Dexter mögött a párocska még mindig csókolózott. – Nézd azt a párt ott... de ne bámulj. – Dexter hátrapillantott. – Konkrétan hallani

lehet őket. Ekkora távolságból is hallom, olyan szívóerővel dolgoznak. Mintha egy eldugult lefolyót akarnának kitisztítani. Mondom, hogy ne bámulj! – Miért ne? Nyilvános helyen vagyunk. – Minek jön valaki nyilvános helyre, ha aztán így viselkedik? Komolyan, mintha egy természetfilmet néznék. – Lehet, hogy szerelmesek. – És így néz ki a szerelem? Nedves száj és felgyűrt szoknya? – Néha igen. – Tisztára mintha a csaj be akarná kapni a fickó fejét Ha nem vigyáz, kiakad az állkapcsa. – Egyébként nem is néz ki rosszul. – Dexter! – De tényleg. Csak megjegyeztem. – Tudod, néhányan talán kissé furcsának találhatják, hogy ilyen mániákusan folyton szexelni akarsz, esetleg még azt is gondolhatják, hogy ez már valami kétségbeesett megszállottság, és elég szánalmas... – Fura, de nem érzem magam szánalmasnak. És kétségbeesettnek se. Emma, aki viszont mindkettőnek érezte magát, nem szólt semmit. Dexter a könyökével oldalba bökte. – Tudod, mit kéne csinálnunk? Kettesben? – Mit? Dexter vigyorgott. – Kipróbálhatnánk egy kis E-t. – E-t? Mi az az E? – kérdezte Emma faarccal. – Ja, netán, arra az extasy nevű valamire gondolsz? Igen, mintha már olvastam volna róla pár cikket. Nem hinném, hogy ezeket az agykavaró vegyszereket nekem találták ki. Egyszer elfelejtettem rácsavarni a kupakot a hibajavító folyadékra, és utána azt hittem, fel akar falni a cipőm. – Elégedetten nyugtázta Dexter nevetését, és mosolyát a műanyag pohárba rejtette. – Meg amúgy is jobban szeretem a pia tiszta, természetes bódulatát. – Pedig az E nagyon jól oldja a gátlásokat. – Ezért ölelgetsz mindenkit állandóan? – Szerintem jól szórakoznál. – Remekül szórakozom. El sem tudod képzelni, mennyire remekül. – Miközben hanyatt fekve az eget bámulta, érezte, hogy Dexter őt nézi. – Na szóval. Mi a helyzet veled? – kérdezte a fiú azon a hangon, amit Emma magában csak pszichiáter-hangnak hívott, – Van valami hír? Bármi esemény? Mármint szerelmi-életügyileg. – Á, ismersz. Nekem nincsenek érzelmeim. Robot vagyok. Vagy inkább apáca. Egy robot apáca. – Dehogy vagy az. Csak úgy teszel, de nem vagy az. – Ó, engem nem zavar. Igazából tetszik is a gondolat, hogy egyedül öregszem meg... – Huszonöt éves vagy, Em... – ...és afféle kékharisnya leszek. Dexter nem tudta pontosan, mi az a kékharisnya, mindenesetre érezte, hogy a „harisnya” szóra egyfajta pavlovi reflexként elönti a vágy. Miközben Emma beszélt, próbálta elképzelni a lányt kék harisnyában, aztán úgy döntött, hogy a kék nem állna jól neki, sőt, igazából senki másnak sem, mert egy harisnya alapvetően legyen fekete, vagy esetleg vörös, mint amilyen egyszer Naomin volt – végül arra jutott, hogy talán nem értette meg pontosan a „kékharisnya” kifejezést. Ez a fajta erotikus ábrándozás a szellemi energiáinak igen jelentős részét lekötötte. Eltűnődött azon, hogy Emmának esetleg igaza lehet, és talán tényleg kissé túlzottan a dolgok szexuális részére koncentrál. Óránként előfordult, hogy teljesen megzakkant óriásplakátok,

magazinok címlapja, egy-egy elhaladó járókelő vállán kilátszó vékony melltartópánt miatt, és nyáron még rosszabb volt a helyzet. Talán mégsem természetes, hogy állandóan úgy érzi, mintha most szabadult volna a börtönből? Koncentrálni! Egy számára kedves valaki éppen valamiféle idegösszeomlással van elfoglalva, és őrá kellene koncentrálnia, ahelyett, hogy a mögötte lévő három lányra figyel, akik éppen vízicsatába kezdtek... Koncentrálj. Koncentrálj! Gondolatait sikerült elterelnie a szexről, bár elméje épp annyira volt fürge és mozgékony mint egy repülőgép-anyahajó. – És mi van azzal a pasival? – kérdezte. – Milyen pasival? – A munkahelyeden, azzal a pincérrel. Aki úgy néz ki, mint a számítógépes klub elnöke. – Iannel? Mi lenne vele? – Miért nem jársz Iannel? – Fogd már be, Dexter. Ian csak egy barát. Inkább add ide az üveget, légy szíves. Dexter figyelte, ahogy a lány ül, és issza a bort, ami időközben fölmelegedett és szirupos lett. Bár nem volt éppen szentimentális típus, de azért elő-előfordult, hogy csak ült csendben, és elnézte Emma Morleyt, ahogy nevetett vagy mesélt valamit, és ilyenkor egészen biztos volt abban, hogy nem ismer senkit, aki nála jobb fej lenne. Néha már-már hangosan is ki akarta ezt mondani, félbe akarta szakítani Emmát, hogy közölje vele. Ám ez most nem ilyen alkalom volt, inkább azon gondolkodott, mennyire fáradtnak tűnik a lány, szomorú és sápadt, és amikor lenéz a földre, mintha az álla is megereszkedne. Miért nem vesz már kontaktlencsét ahelyett a ronda, nagy szemüveg helyett? Már nem is diák. És a velúr hajgumik, na, azokkal a hajgumikkal aztán egyáltalán nem tesz jót a külsejének. Igazából arra volna szüksége, gondolta Dexter együttérzéstől lángolva, hogy valaki kézbe vegye, és felszabadítsa a benne rejlő lehetőségeket Maga elé képzelt valami montázs-szerűséget, amin előkelő és kedves patríciusi modorban szemléli, ahogy Emma sorra felpróbál egy csomó hihetetlenül klassz új ruhát. Igen, tényleg többet kéne foglalkoznia vele, és meg is tenné, ha épp nem volna annyira zsúfolt az élete mostanában. De nincs esetleg rövid távon valami, amit tehetne azért, hogy Emma jobban érezze magát, jókedvűbb legyen, és egy kicsit nőjön az önbizalma? Támadt egy ötlete. Odanyúlt, és megfogta a lány kezét, majd ünnepélyesen közölte: – Tudod mit, Em? Ha negyvenéves korodban még mindig egyedül leszel, akkor elveszlek feleségül. Emma leplezetlen undorral nézett rá. – Ezt most vegyem lánykérésnek? – Nem most, majd csak akkor, ha mindketten elég kétségbeesettek leszünk. Emma keserűen fölnevetett. És miből gondolod, hogy hozzád akarok menni? – Hát, ezt tulajdonképpen adottnak veszem. Emma lassan megrázta a fejét. – Akkor nagyon sajnálom, de húzhatsz egy sorszámot. A haverom, Ian pont ugyanezt mondta, miközben épp a húsos hűtőt fertőtlenítettük. Azzal a különbséggel, hogy ő csak harmincöt éves koromig várna. – Hát, nem akarom megbántani lant, de szerintem mindenképpen érdemes lenne kivárnod azt a plusz öt évet. – Nem várok ki semmit, egyikőtök kedvéért sem! Úgyse fogok soha férjhez menni. – Ezt meg honnan veszed? Emma megvonta a vállát. – Egy bölcs öreg cigányasszony jósolta meg. – Gondolom, politikai okokból ellenzed, vagy valami ilyesmi. – Nem, csak... nem nekem találták ki, ennyi az egész.

– Pedig szinte magam előtt látlak. Szép, fehér ruha, nyoszolyólányok, kis apródocskák, kék harisnyakötő... – Harisnyakötő. Agya fennakadt a szón, mint hal a horgon. – Ha épp tudni akarod, szerintem vannak az életben fontosabb dolgok is, mint a kapcsolatok. – Mire gondolsz, például a karrieredre? – Emma ádáz pillantást vetett rá. – Bocs. Újra az ég felé fordultak, mely az éjszaka közeledtével már sötétedni kezdett, aztán egy perc hallgatás után Emma szólalt meg. – Igazság szerint, ha érdekel, a karrierem pont ma elindult fölfelé. – Kirúgtak? – Előléptettek. – Elnevette magát. – Felajánlották az üzletvezetői állást. Dexter gyorsan felült. – Ott az étteremben? Mindenképpen mondj nemet! – Már miért kéne nemet mondanom? Az éttermi munkában nincs semmi rossz. – Em, felőlem akár uránt is bányászhatnál a puszta fogaddal, azzal sem volna semmi gond, ha boldoggá tenne. De te gyűlölöd ezt a munkát, minden egyes percét gyűlölöd. – Na és? A legtöbb ember utálja, amit csinál. Ezért hívják munkának. – Én imádom a munkámat. – Jó, jó, de nem dolgozhat mindenki a médiában, vagy igen? – Emma utálta a hanglejtését, ahogy ezt mondta, gúnyosan és keserűen. Ráadásul, ami még ennél is szörnyűbb volt, érezte, hogy a szeme sarkában forró, érthetetlen könnyek gyülekeznek. – Figyelj, Em, lehet, hogy tudnék neked munkát szerezni! A lány nevetett. – Milyen munkát? – Nálunk, a Redlight Produkciós Irodánál! – Dexter kezdett belemelegedni a gondolatba. – Munkatárs lehetnél. Először persze kifutóként kéne kezdeni, amiért nincs fizetés, de te fantasztikus... – Dex, kösz, de nem akarok a médiában dolgozni. Tudom, manapság szinte mindenki majd megszakad, hogy bekerüljön a médiába, mert a média a világon a legjobb munkahely – Teljesen hisztérikus, amit mondasz, féltékeny és hisztérikus. – Valójában azt se tudom, pontosan mi is az a média. – Hagyd abba, nyugodj meg. – Mármint hogy mi a fenét csináltok ti e ott egész nap, azon kívül, hogy ásványvizet isztok, meg drogoztok, meg a különféle testrészeiteket fénymásolgatjátok... – Hé, ez egyáltalán nem olyan könnyű munka... –– Mert hát ha az emberek ugyanolyan tisztelettel bánnának mittudomén, az ápolónőkkel vagy a szociális munkásokkal vagy a tanárokkal, mint a nyavalyás médiával... – Akkor legyél tanár! Fantasztikus tanár lennél... – Szeretném, ha felírnád a táblára: „Soha nem adok a barátaimnak tanácsot munkaügyben!” – Már túl hangosan beszélt, szinte kiabált. Hosszú csönd telepedett közéjük. Miért viselkedik így? Dexter csak segíteni próbál Mégis, milyen haszna lehetne ebből a barátságból? Akár fel is állhatna és itt hagyhatná őt, az volna a legbölcsebb, amit tehetne. Egyszerre fordultak egymás felé. – Bocs – szabadkozott a fiú. – Nem, én bocs. – Miért kérsz bocsánatot? – Hát amiért így beszéltem bele a világba, mint, egy ostoba, vén tyúk. Ne haragudj, fáradt vagyok, rossz napom volt, és bocs, hogy ilyen... unalmas vagyok. – Nem is vagy olyan unalmas. – De igen, Dex. Jézusom, esküszöm, még magamat is untatom. – Hát engem viszont nem untatsz. – Dexter megfogta a kezét. – Engem soha nem untatnál, Em. Egymillió ember között sincs még egy ilyen, mint te.

– Minden három között találsz egy ilyet. Dexter megrúgta a lábát. – Em! – Mi van? – Egyszerűen csak fogadd el, jó? Fogd be a szád, és fogadd el! Egy pillanatra összenéztek. Aztán Dexter újra lefeküdt, majd egy pillanat múlva Emma is, és egy picit összerezzent, amikor megérezte, hogy Dexter odatette a karját a válla alá. Egy feszélyezett pillanatig mindketten kissé kényelmetlenül érezték magukat, aztán Emma oldalra fordult, és odabújt a fiúhoz. Dexter átkarolta, és a feje búbjához beszélt. – Tudod, mit nem értek? Csomóan állandóan azt magyarázzák neked, hogy milyen fantasztikus csaj vagy, okos, szellemes, tehetséges, meg minden, a végtelenségig, én is már évek óta mondogatom. Akkor miért nem hiszed el végre? Szerinted miért mondják ezeket, Em? Azt hiszed, ez valamilyen összeesküvés, az emberek titokban megegyeztek, hogy kedvesek lesznek hozzád? Emma a vállába fúrta a fejét, hogy elhallgattassa, mert félt, hogy különben elsírja magát. – Te tényleg kedves vagy. De most már mennem kell. – Ne, maradj még egy kicsit. Szerzünk még egy üveg bort. – Nem vár rád valahol Naomi? A kicsi szája megtömve drogokkal, mint egy kicsi drogos hörcsögnek? – Felfújta az arcát, Dexter nevetett, ő pedig máris egy kicsit jobban érezte magát. Így maradtak még egy darabig, aztán leballagtak a boltba, utána vissza a dombra, hogy megnézzék a naplementét a város fölött, közben bort ittak, és nem ettek mást, csak egy nagy zacskó drága chipset. A Regents Park állat kertje felől fura állathangok hallatszottak. Végül nem maradt rajtuk kívül senki más a dombon. – Haza kéne mennem – mondta Emma, és szédelegve felállt. – Alhatsz nálam, ha akarsz. Emma a hazaútra gondolt, az Északi Metróvonalra, az N38-as busz nyitott felső szintjére, aztán a hosszú, veszedelmes sétára, amivel elérne a lakáshoz, amely megmagyarázhatatlan módon állandóan sült hagymától bűzlött. Mire végre hazaérne, a központi fűtés már valószínűleg be lenne kapcsolva, és ott volna Tilly Killick, szétnyílt fürdőköpenyében, a radiátorra tapadva, mint egy gekkó, és üvegből enné a pestót. Az ír cheddar sajtban harapások nyomai látszanának, a tévében pedig a Harmincasok menne – és Emmának semmi kedve nem volt mindehhez. – Kérsz egy fogkefét? – kérdezte Dexter, mintha a gondolataiban olvasna. – Alszol a kanapén? Emma elképzelte az éjszakát Dexter kihúzható kanapéjának nyikorgó, fekete bőrén, miközben feje az italtól forog, meg össze is van zavarodva, aztán úgy döntött, hogy az élet épp elég bonyolult enélkül is. Határozott döntésre szánta el magát, ilyeneket mostanában szinte naponta hozott. Nincs több máshol alvás, nincs több versírás, nincs több időpocsékolás. Itt az ideje, hogy rendbe hozza az életét. Itt az újrakezdés ideje.

ÖTÖDIK FEJEZET Az Érintkezés Szabályai 1992. JÚLIUS 15. SZERDA Dodekániszosz-szigetek, Görögország Vannak napok, amikor az ember fölébred, és minden tökéletes. Ez a ragyogó, napsütéses Szent Swithin-nap végtelen kék ég alatt találta őket, ahol esőre a legcsekélyebb esély sem volt, az Égei-tengert lassú pöfékeléssel átszelő komp napozóteraszán. Új napszemüvegben, nyaraláshoz öltözve feküdtek egymás mellett a reggeli napsütésben, és próbálták kialudni az éjszakai tavernai másnaposságot. A tíznapos szigetkörút második napja virradt rájuk, és az Érintkezés Szabályai még mindig szilárdan tartották magukat. Egyfajta plátói Genfi egyezmény volt ez. A Szabályok listája tulajdonképpen alapvető tilalmak sorát tartalmazta, melyeket az indulás előtt gyűjtöttek össze, nehogy a nyaralás „komplikálttá” váljon. Emma ismét egyedülálló volt, nemrég szakadt meg rövid, szinte feltűnés nélküli, futó kapcsolata egy Spike névre hallgató bicikliszerelővel, akinek az ujjai állandóan ipari gépzsíroldó szagát árasztották. A kapcsolat mindkét oldalon szinte rezzenéstelen arccal ért véget, de legalább az önbizalmának jót tett, és a biciklije sem volt még soha ilyen jó állapotban. A maga részéről Dexter pedig már nem találkozgatott Naomival, mert, ahogy fogalmazott, a dolog „kezdett túl hevessé válni”, akármit jelentsen is ez. Azóta már mögötte volt egy Avril, egy Mary, egy Sara, egy Sarah, egy Sandra és egy Yolande, majd rátalált Ingridre, erre a kissé fenyegető külsejű, modellből divattervezővé lett lányra, aki azért volt kénytelen felhagyni a modellkedéssel – amint azt komoly ábrázattal elő adta Emmának mert „a mellei túl nagyok voltak a kifutóra” és miközben ezt magyarázta, úgy tűnt, Dextert majd szétveti a büszkeség. Ingrid olyan szexuálisan magabiztos típusú lány volt, aki melltartóját a ruháján kívül viseli, és bár egy pillanatig nem fenyegette sem Emma, sem tulajdonképpen senki más a világon, az érintett felek úgy határoztak, hogy okosabb néhány dolgot tisztázni, mielőtt fürdőruhában mutatkoznak egymás előtt, és fogyni kezdenek a koktélok. Nem mintha számítani kellett volna arra, hogy bármi is történik, ez a kis ajtó jó néhány éve bezárult, és most már immúnisak voltak egymásra, biztonságban a szoros barátság keretei között. Ettől függetlenül egy júniusi péntek este Emma és Dexter beült egy kocsmába a Hampstead Heathen, és megegyeztek a Szabályokban. Első Szabály: külön hálószoba. Bármi történjék is, nem lesz közös ágy, sem francia, sem egyszemélyes, semmi részeg összebújás vagy ölelkezés, elvégre már nem egyetemisták. – Egyébként sem látom értelmét az összebújásnak – mondta Dexter. – Az összebújástól csak elzsibbad az ember. – Emma pedig egyetértően hozzátette: – És semmi flörtölés. Ez a Második Szabály. – Nem is szoktam flörtölni, úgyhogy... – felelte Dexter, és közben a lábfejével végigsimította Emma vádlijának belső felét. – De most komolyan, semmi olyan, hogy egy-két ital után rögtön jön valami kis viccelődés. – Viccelődés? – Tudod, mire gondolok. Semmi huncutság. – Mármint veled? – Se velem, se mással Egyébként pedig ez a Harmadik Szabály. Nincs kedvem ott üldögélni kukán, miközben te napolajjal kenegetsz valami stuttgarti Lottét.

– Em, ez nem fog előfordulni. – Persze hogy nem. Mert ez a Szabály. A Negyedik Szabály, amihez Emma ragaszkodott, a „semmi meztelenkedés” kitétel volt. Nincs pucér fürdőzés: mindenkor megőrzendő a testi szemérmesség és diszkréció. Nem akarta Dextert alsónadrágban vagy a zuhany alatt látni, vagy ne adj’ isten, a vécén ülve. Bosszúból Dexter előállt az Ötödik Szabállyal. Nincs Scrabble. Egyre több ismerőse játszott mostanában, méghozzá tudálékosan ironikus stílusban, és ezek mellett a háromszoros szópont után sóvárgó beteg alakok mellett neki úgy tűnt, mintha a játék célja kifejezetten az volna, hogy ostobának érezze magát, és halálosan unatkozzon, Nincs Scrabble, és nincs szópóker sem, amíg él és mozog, mindkettő kizárva. Elérkezett hát a második nap, és a Szabályokat még egyikük sem hágta át. Most ott feküdtek a fedélzeten, az ősrégi, rozsdafoltos kompon, mely lassan pöfögött Rodoszról a Dodekániszosz-szigetek felé. Az első estét az óvárosban töltötték, édes koktélokat ittak kivájt ananászból, és folyton csak vigyorogtak egymásra, annyira az újdonság erejével hatott az egész. Még sötét volt, amikor a komp elindult Rodosz kikötőjéből, és most, reggel kilenckor, csöndben feküdtek, érezték a motor lüktetését kavargó gyomrukban, narancsot ettek, hogy kúrálják a macskajajt, csöndben olvastak, csöndben sültek a napon, és teljes mértékben boldogok voltak egymás társaságában. Elsőnek Dexter tört meg: felsóhajtott, és mellkasára fektette a könyvet, Nabokov Lolitáját, amit Emmától kapott ajándékba, aki az egész nyaralás idejére gondoskodott válogatott olvasnivalóról. Egy óriási rakomány könyvet hozott, egy kész mobilkönyvtárt, ami bőröndjének nagy részét megtöltötte. Eltelt pár pillanat. Dexter a nagyobb hatás kedvéért újra sóhajtott. – Mi a gond? – kérdezte Emma anélkül, hogy felnézett volna Dosztojevszkij A félkegyelmű című regényéből. – Nem bírok belemerülni. – pedig mestermű. – Megfájdul tőle a fejem. – Inkább valami képeskönyvet kellett volna választanom neked. – Amúgy nagyon tetszik... – A Kíváncsi kiskutyát, vagy valami hasonlót... – ...csak egy kicsit töménynek találom. Folyamatosan azt nyomatja a pasi, hogy milyen kanos állandóan. – Gondoltam, ez ismerősnek fog tűnni. – Emma a homlokára tolta napszemüvegét. – Dexter, ez egy nagyon erotikus könyv. – Csak ha valaki kiscsajokra bukik. – Meséld csak el még egyszer, miért is rúgtak ki a nyelviskolából Rómában? – Mondtam már, hogy az a lány húszéves volt! – Akkor aludjál. – Fölvette a könyvét. – Te kispolgár. Dexter újra elhelyezkedett, ám amint fejét a hátizsákjának támasztotta, egy pár állt meg mellette, és árnyékot vetettek az arcára. A lány csinos volt és ideges, a fiú nagydarab és sápadt, a reggeli napfényben szinte olyan fehér, mint a magnézium. – Elnézést – szólalt meg a lány közép-angliai kiejtéssel. Dexter szeméhez emelte a kezét, hogy ne vakítsa el a nap, és széles mosollyal nézett rájuk. – Helló. – Te vagy az a tévéből? – Még az is lehet – felelte Dexter, majd fölült, levette a napszemüvegét, és a fejét kis, hányaveti gesztussal megrázta. Emma halkan felnyögött. – Mi is a címe, nagyszabás, ugye? – A tévéműsor címét mindig kisbetűvel írták, mivel mostanában éppen ez számított divatosabbnak a kétféle írásmód közül. Dexter fölemelte mindkét kezét.

– Beismerem, én vagyok! Emma az orrán át horkantva röviden fölnevetett, mire Dexter gyors pillantást lövellt felé. – Épp egy vicces résznél tartok – magyarázta a lány, és a Dosztojevszkij-kötet felé biccentett. A sápadt fickó közben egyik lábáról a másikra állt, és motyogott valamit, aztán elhallgatott. Dexternek feltűnt a motor dübörgése, meg a mellkasán kinyitva fekvő Lolita. Csöndben a táskájába csúsztatta. – Nyaraltok? – A kérdés nyilvánvalóan költői volt, de ezzel legalább át tudott váltani a tévés személyiségére, mely olyan igazán klassz, közvetlen fickónak mutatta, akivel épp az imént ismerkedett össze az ember a bárban. – Igen, nyaralunk – mormolta a pasas. További döglött csend. – Ő itt egy barátom, Emma. Emma felpillantott a napszemüvege fölött. – Üdv. A csaj ráhunyorgott. – Te is a tévében vagy? – Én? Dehogy, Isten őrizz! – Tágra nyitotta a szemét. – Bár minden álmom az. – Emma az Amnesty Internationalnél dolgozik – mondta Dexter büszkén, egyik kezét a lány vállára téve. – Csak részidőben. Leginkább egy étteremben dolgozom. – Mint üzletvezető. De épp most fogja otthagyni. Szeptembertől tanárnak készül Igaz, Em? Emma kimérten pillantott rá. – Miért beszélsz így? – Mármint hogy? – nevetett föl Dexter kihívóan, de a fiatal pár kínosan feszengett, a férfi a hajó korlátja felé nézett, mintha azon gondolkodna, hogy kiveti magát. Dexter úgy döntött, berekeszti az interjút. – Akkor majd találkozunk a strandon, ugye? Esetleg megihatunk egy sört is, jó? – A lány meg a fiú elmosolyodott, és elindultak vissza a padjukhoz. Dexter soha nem hajtott tudatosan a hírnévre, bár mindig is sikeres akart lenni, márpedig mi értelme a sikernek nyilvánosság nélkül? Vágyott rá, hogy az emberek tudjanak róla,Most, hogy hírnévre tett szert, úgy érezte, volt is értelme a dolognak, mintha a hírnév természetes folyománya lett volna annak, hogy már az iskolában is népszerűség övezte. Nem készült arra sem, hogy műsorvezető legyen – vajon készül-e erre bárki? –, de nagy élvezettel hallgatta, amikor azt mondták, hogy a vérében van. A kamera előtt megjelenni olyan volt számára, mintha életében először leült volna egy zongorához, csak hogy kiderüljön, virtuóz zenész. A mostani műsorának kevésbé volt kötött a témája, mint a korábbiaknak, igazából csak koncertfelvételek, exkluzív videók, celebinterjúk sorából állt, és igen, persze, nem lehetett túlságosan megerőltetőnek nevezni, nem volt más dolga, mint hogy a kamerába nézzen, és azt kiáltsa: „zajongjatok!” De ezt annyira jól csinálta, olyan vonzóan, olyan meggyőzően! Az ismertség viszont megmaradt újdonságnak. Elég jól ismerte magát ahhoz, hogy tudja – Emma szavaival élve hajlamos némi „idiotizmusra”, és ezt észben tartva nem sajnálta sem az időt, sem a fáradságot, komolyan elgondolkodott azon, hogy mit is csináljon az arcával. Semmiképpen nem akart affektáltnak, önteltnek vagy megjátszottnak látszani, ezért kialakított egy arckifejezést, ami azt sugallta, hogy „ugyan már, nem nagy cucc, ez csak a tévé”, és most is ezt öltötte magára, ahogy visszavette a napszemüveget, és tovább olvasott. Emma végignézte az előadást, és közben jól szórakozott azon, ahogy Dexter minden erejét megfeszítve igyekezett közömbösnek látszani, meg az enyhén kiszélesedő orrcimpáján, a szája szélénél játszó mosolyon. Homlokára tolta a napszemüvegét. – De ugye nem fogsz ettől megváltozni? – Mitől?

– Hogy egy nagyon, nagyon, nagyon, nagyon picikét híres vagy. – Utálom ezt a szót, hogy híres. – Ó, akkor mit szeretnél hallani inkább? A „közismert” megfelel? – Mit szólnál ahhoz, hogy „hírhedt”? – kérdezte a fiú vigyorogva. – Vagy inkább ahhoz, hogy „idegesítő”? Ahhoz mit szólnál? – Hagyjál már, jó? – Te meg abbahagynád, ha lehet? – Mit? – Ezt a tuskó kiejtést. Az ég áldjon meg, hát nem a Winchester College-ba jártál? – Egyáltalán nem beszélek tuskó kiejtéssel. – De igen, amikor előadod Mr. Tévést. Úgy beszélsz, mintha épp csak otthagytad volna a kagylóárus standodat, hogy szerepelhessé’ ebb’a flancos prógramba! – Neked meg yorkshire-i kiejtésed van! – Mert Yorkshire-ben születtem! Dexter vállat vont. – Muszáj így beszélnem, különben a kiejtésem elriasztja a nézőket. – És mi van, ha engem meg ez riaszt el? – Lehet, hogy így érzed, de te nem tartozol a közé a kétmillió ember közé, akik nézik a műsoromat. – Aha, most már a te műsorod? – Az a műsor, amiben szerepelek. Emma nevetett, aztán újra a könyvébe mélyedt Egy idő után Dexter ismét megszólalt. – Vagy... mégis? – Tessék? – Szoktál nézni? A nagyszabásban? – Előfordulhat, hogy már láttalak. Párszor ment a tévé a háttérben, miközben a csekkfüzetemet néztem át. – És mi a véleményed? Emma sóhajtott, és a könyvre meredt. – Nem az én műfajom, Dex. – Azért mondd el. – Nem igazán értek a tévéhez... – Csak mondd el, mit gondolsz. – Rendben. Hát, szerintem az a műsor olyan, mintha egy órán át ordítana az arcodba egy vakuzó részeg, de ahogy mondtam... – Oké, vettem az adást. – Dexter a könyvére pillantott, aztán újra a lányra nézett. – És én? – Mi van veled? – Hát... én legalább jó voltam? Mint műsorvezető? Emma levette a napszemüvegét. – Dexter, minden valószínűség szerint te vagy a legjobb ifjúsági műsorvezető, akit ez az ország valaha is látott, márpedig tudod, hogy én ritkán mondok ilyesmit. A fiú büszkén felkönyökölt. – Igazság szerint jobban szeretek sajtómunkásként gondolni magamra. Emma elmosolyodott, és lapozott. – Efelől nincs kétségem. – Mert ez tényleg az, igazi sajtómunka. Kutatni kell, alakítani az interjút, föltenni a megfelelő kérdéseket... Emma két ujja közé fogta az állát. – Igen, igen, ha jól emlékszem, láttam is az MC Hammer-rel folytatott mélyenszántó beszélgetésedet. Rendkívül kiélezett volt, rendkívül provokatív...

– Fogd be... – De komolyan, ahogy utat nyitottál MC lelkébe, faggattad a zenei inspirációkról, a nadrágjairól Igazán, tényleg – utolérhetetlen volt. Dexter kis híján agyoncsapta a könyvével. – Fogd már be és olvass, jó? – Hátradőlt, lehunyta a szemét. Emma odapillantott, és amikor látta, hogy mosolyog, ő is elmosolyodott. Már jócskán benne jártak a délelőttben, és miközben Dexter aludt, Emma egyszer csak megpillantotta úti céljukat: kékesszürke gránittömb emelkedett ki a legtisztább tengerből, amit valaha látott életében. Mindig azt gondolta, hogy ilyen színű víz nem is létezik, csak különféle lencsékkel és szűrőkkel varázsolják a katalógusok képeire, de most mégis itt volt, és smaragdzölden csillogott. Első pillantásra úgy tűnt, hogy a sziget lakatlan, attól a néhány háztól eltekintve, melyek a kikötő fölött kuporogtak zsúfolt összevisszaságban. Az épületek színe olyan volt, mint a kókuszos puncskocka, és Emma azon kapta magát, hogy a látvány hatására halkan fölnevet, Egészen mostanáig az utazás nyomasztó élmény volt számára. Tizenhat éves koráig minden nyáron két hetet azzal töltött, hogy a húgával veszekedett egy lakókocsiban Filey mellett a tengerparton, miközben a szüleik folyamatosan ittak, és bámultak ki az esőbe, így az egész út leginkább arra szolgált, hogy kíméletlenül próbára tegyék magukat, mennyit bírnak ki négyesben összezárva. Aztán az egyetem alatt egyszer elment kempingezni Tilly Killickkel a Cairngorms hegységbe, és hat napot töltöttek egy sátorban, aminek tömény zacskós-levesszaga volt, de a viccesnek induló, „annyira rémes, hogy az már mókás” nyaralás végül egész egyszerűen csak rémes maradt. Most, ahogy a hajó korlátjánál állva nézte, amint egyre tisztábban rajzolódik ki előtte a város, kezdte megérteni, hogy mi értelme is van az utazásnak, még soha ilyen messzire nem érezte magát a mosodától, az éjszakai busz felső szintjétől, Tilly doboz-szobájától. Mintha itt a levegő is másmilyen lelt volna, nemcsak az íze meg a szaga, hanem maga az elem is másnak tűnt. Londonban a levegő olyasvalami volt, amin úgy kellett átkukucskálni, mint egy elhanyagolt akváriumon. Itt minden élesen, tisztán és áttetszőén ragyogott. Fényképezőgép kattanását hallotta, és éppen időben fordult meg, hogy lássa, amint Dexter megint lefényképezi. – Szörnyen nézek ki – mondta gondolkodás nélkül, pedig talán nem is volt igaz. A fiú odalépett hozzá, kétoldalt elnyúlt : mellette, így fogta meg a korlátot. – Gyönyörű, ugye? – Nem rossz – felelte Emma, és nem is emlékezett olyan f alkalomra, amikor ennél boldogabb volt. Partra szálltak – életében most először élte át a partraszállás élményét és a mólónál azon nyomban izgatott kavarodás közepén találták magukat, ahogy az alkalmi utazók és hátizsákos turisták mind tülekedni kezdtek a legjobb szállásokért. – Na és most mi lesz? – Majd én keresek valami helyet. Te csak várj meg abban a kávézóban, érted jövök. – Erkélyes szoba legyen... – Igenis, asszonyom! – Kilátással a tengerre. És íróasztallal. – Meglátom, mit tehetek. – Azzal csattogó szandáljában Dexter elindult a mólón nyüzsgő tömeg irányába. Emma utánaszólt: – És ne felejtsd el...! Dexter megfordult, és visszanézett rá, ahogy ott állt a kikötőfalon, széles karimájú kalapját a fejére szorítva, hogy le ne fújja a meleg szél, amitől a könnyű, kék nyári ruha a testére simult. Már nem hordott szemüveget, és nyakától lefelé szeplők sorakoztak – amiket Dexter még sose látott ahol a lassanként barnuló, csupasz, rózsaszín bőr eltűnt a ruha kivágásában.

– A Szabályok – mondta Emma. – Mi van velük? – Két szoba kell. Tudod. – Feltétlenül. Két szoba. A fiú mosolyogva elindult a tömeg felé. Emma egy darabig figyelte, ahogy távolodik, aztán a hullámtörő fal mentén odavonszolta a két hátizsákot az apró, szélfútta kávézóhoz. Ott benyúlt a táskájába, és elővette a tollát meg a noteszát, egy drága, vászonkötésű jegyzetfüzetet, amit útinaplónak szánt. Kinyitotta az első üres oldalon, és próbált valami olyanra gondolni, amit leírhatna, valami bölcs megállapításra vagy megfigyelésre, azon túl, hogy minden pompás. Minden pompás volt, és az a páratlan, újszerű érzés fogta el, hogy pontosan ott van, ahol lenni szeretne. Dexter a csupasz szoba közepén állt a szállásadónővel Körülötte fehérre meszelt falak és hűs kőpadló, és semmi bútor, leszámítva egy hatalmas, vaskeretes franciaágyat, egy kis íróasztalt és széket, meg egy üvegben néhány elszáradt virágot, Kilépett a kétszárnyú, zsalugáteres ajtón a tágas balkonra, ami éppen olyan kékre volt festve, mint az ég színe, és lenézett az öbölre. Olyan érzés volt, mintha valami fantasztikus színpadra lépett volna ki. – Maguk hányán? – kérdezte a házinéni, aki a harmincas évei közepén járhatott, és egészen vonzó volt. – Ketten vagyunk. – És meddig? – Nem tudom, talán öt éjszakát, esetleg többet. – Akkor itt tökéletes, nem? Dexter leült a franciaágyra, és elgondolkodva rugózott rajta egy kicsit. – De a barátnőm meg én... szóval mi csak jó barátok vagyunk. Két szoba kéne. – Ó. Oké. Van másik szoba. Emmának a nyakánál szeplős a bőre, pont a ruha kivágása fölött, ezt eddig még sose láttam. – Szóval két szoba is van? – Igen, persze, van két szoba. – Van egy jó meg egy rossz hírem. – Halljuk – mondta Emma, és becsukta a noteszt. – Hát, találtam egy fantasztikus helyet, kilátás a tengerre, erkély, itt egy kicsit följebb a faluban, szóval csöndes, ha írni szeretnél, még egy kis íróasztal is van, és szabad a következő öt napra, sőt, tovább is, ha akarjuk. – Na és mi a rossz hír? – Csak egy ágy van. – Hm. – Hm. – Értem. – Sajnálom. – Ez minden? – kérdezte Emma gyanakodva. – Egyetlen szabad szoba maradt az egész szigeten? – Főszezon van, Em! Mindent megpróbáltam! – Csak nyugodtan, ne olyan hevesen. Esetleg érdemes kijátszani a bűntudat-lapot. – De ha akarod, keresek tovább... – Úgy tett, jnint aki kimerültén készül felállni. Emma a karjára tette a kezét. – Egy- vagy kétszemélyes ágy? Úgy tűnt, a hazugság bevált. Dexter újra hátradőlt.

– Kétszemélyes. Nagy franciaágy. – Hát igencsak méretesnek kell lennie, nem? Hogy megengedjék a Szabályok. – Na ja – vonta meg a vállát Dexter. – Bár igazából én jobban szeretem ezeket irányelveknek tekinteni. – Emma összeráncolta a homlokát. – Szóval ha neked nem gond, akkor nekem sem. – Nem hát, azt tudom, hogy neked nem gond... – De ha úgy érzed, hogy nem bírsz majd magaddal... – Ó, én megleszek valahogy, inkább miattad aggódom... – Mert időben szeretnék szólni, hogy ha csak egy ujjal is hozzám érsz... Emma rögtön beleszeretett a szobába. Csak állt az erkélyen, és hallgatta a kabócák cicegését, azt a hangot, amit eddig még csak filmekben hallott, és félig-meddig mindig arra gyanakodott, hogy csupán egzotikus mese, semmi több. Az is elbűvölte, amikor meglátta, hogy a kertben citrom nő, igazi citrom, fákon, mintha felragasztották volna őket az ágakra. Nem akarta túlzottan vidéki lány benyomását kelteni, csodálkozásának nem adott hangot, hanem egyszerűen csak annyit mondott: – Rendben. Kivesszük. – Aztán míg Dexter megbeszélte a részleteket a szállásadóval, besurrant a fürdőszobába, hogy tovább folytassa küzdelmét a kontaktlencsékkel. Az egyetemen megvolt a maga határozott álláspontja arról hogy kontaktlencsét viselni hiúság, mivel az is csak az idealizált női szépségről alkotott konvencionális képet erősíti. Egy masszív, becsületes, praktikus, felírt keret viszont megmutat, ja, hogy az ember nem törődik olyan hétköznapi ostobaságokkal, mint a csinos külső, mert gondolatai magasabb rendű dolgok körül forognak. Ám a lediplomázás utáni években ez az érvelés már kezdett olyan elvontnak és hamisnak tűnni, hogy végül beadta a derekát, engedett Dexter nyaggatásának, és megszerezte a nyavalyás lencséket. Ekkor pedig, igaz, már túl későn, arra is rájött, hogy amit annyi éven át kihagyott, az valójában az a filmbe illő pillanat volt, amikor a könyvtárosnő leveszi a szemüvegét és kibontja a haját. „Nahát, Miss Morley, hiszen ön gyönyörű!” Arca a tükörben most idegennek tűnt, csupasznak és védtelennek, mintha az utóbbi kilenc hónapban most vette volna le először a szemüvegét. A lencsék hajlamosak voltak váratlan és ijesztő arcgörcsöket, dühödt pislogási rohamokat kiváltani. Az ujjához meg az arcához tapadtak, mint a halpikkely, vagy, mint most is az egyik, becsúsztak a szemhéja mögé, és eltemetkeztek valahol a koponyája mélyén. Ádáz, eltorzult arccal folytatott küzdelem és leginkább sebészi beavatkozásra emlékeztető mozdulatok árán végre sikerült elcsípnie a kemény kis páncélos jószágot, aztán vörös szemmel lépett ki a fürdőszobából, miközben még mindig könnyezve pislogott. Dexter az ágyon ült kigombolt ingben. – Em, te sírsz? – Nem. Még korán van, gyerünk. A fullasztó déli hőségben elindultak, és kibaktattak a falu melletti mérföld hosszú, félhold alakú, fehér homokkal borított partszakaszra. Elérkezett az idő, hogy elővezessék a fürdőruhákat. Emma sokat, talán a kelleténél is többet gondolkodott azon, hogy milyen fürdőruhát hozzon magával, míg végül egy sima, fekete egyrészest választott a John Lewisban, amit akár a viktoriánus jelzővel is lehetett volna illetni. Miközben ruháját áthúzta a fején, azon gondolkodott, hogy vajon Dexter szerint gyávaság-e, hogy nem bikinit visel – mintha az egyrészes fürdőruha a szemüveggel, a bokacsizmával meg a biciklis bukósisakkal egy kategóriába tartozó, prűd, óvatos és nem igazán nőies viselet lenne. Nem mintha érdekelte volna, de azért eltűnődött, vajon amikor levette a ruháját, jól látta-e a szeme sarkából, hogy Dexter feléje pillant. Akárhogy is azt örömmel nyugtázta, hogy a fiú a bő sortos stílusra szavazott. Ha egy héten át úgy kellene napoznia, hogy Dexter szűk fecskében heverészik mellette, az valószínűleg már kényelmetlenebb volna annál, amit el tud viselni. – Elnézést, kisasszony – szólalt meg Dexter de ön véletlenül nem Hófehérke?

– Nem, én a nagynénje vagyok. – Emma felült, és próbálta úgy bekenni a lábát naptejjel, hogy közben a combján ne remegjen a háj. – Mi a fene az? – kérdezte a fiú. – Harmincas faktorú krém. – Ezzel az erővel akár egy pokróc alatt is felehetnél. – Nem akarom rögtön a második nap túlzásba vinni a napozást. – Olyan, mint a falfesték. – Nem vagyok szokva a naphoz. Nem úgy, mint te, világ vándora. Kérsz egy kicsit? – Nekem ellenkezik az elveimmel a naptej. – Dexter, annyira nehéz veled. A fiú elmosolyodott, és tovább figyelte a napszemüvege mögül, így azt is látta, ahogy a fölemelt kar a fürdőruha fekete anyaga alatt Emma mellét is megemeli, és a lágy, halvány hús kidudorodik az elasztikus szegélynél. Volt valami a lány mozdulatában is, ahogy megdöntötte a fejét és hátrahúzta a haját, miközben a nyakát kente a naptejjel, amitől Dexter azt a kellemes émelygést érezte, ami nála a vágy kísérője volt. Te jó ég, gondolta, még nyolc ilyen nap. A fekete fürdőruha hátul mélyen ki volt vágva, és a legalsó része felé Emma csak ügyetlenül csapkodva tudott elérni. – Bekenjem a hátad? – kérdezte Dexter. Naptejjel bekenni valakit giccses, ósdi rutinművelet, valójában méltatlan is lett volna hozzá, ezért úgy gondolta, inkább egészségügyi gondoskodásként tálalja. – Ha nem akarsz leégni. – Jó, kenjed. – Emma hátat fordított, és elhelyezkedett Dexter lába között, fejét előrehajtva a térdére. Ahogy a fiú kenni kezdte, az arca olyan közel volt hozzá, hogy Emma a nyakán érezte a leheletét, Dexter pedig megérezte a lány bőréből sugárzó forróságot. Mindketten igyekeztek megőrizni azt a látszatot, hogy ez valójában hétköznapi szívesség, és semmiképpen nem nyílt áthágása a flörtölést tiltó Második, valamint a szemérmességet előíró Negyedik Szabálynak. – Jó mélyen ki van vágva, mi? – szólalt meg Dexter, miközben nagyon is tudatában volt, hogy ujjai a lány gerincének tövénél járnak. – Még szerencse, hogy nem fordítva vettem föl! – válaszolta Emma, mire csönd támadt. Mindkettőjük fejében ugyanaz visszhangzott: „Ajjaj, ajjaj, ajjaj, te jó ég!” Hogy másra terelje a figyelmet, Emma Dexter bokájára tette a kezét, és maga felé húzta. – Ez meg mi? – A tetkóm. Indiából – Emma megdörzsölte a hüvelykujjával, mintha le akarná törölni. – Kicsit már megfakult. Egy jin-jang jelkép. – Úgy néz ki, mint valami közlekedési tábla. – Az ellentétek tökéletes egységét jelenti. – Azt jelenti, hogy „sebességkorlátozás vége” Vagy hogy nem ártana zoknit húzni. Dexter elnevette magát, és kezét a lány hátára tette, hüvelykujjait a lapockája hajlatába igazította. Eltelt egy pillanat. – Így ni! – mondta aztán vidáman. – Kész az alapozód. Most pedig menjünk úszni! És így araszolt előre a hosszú, forró nap. Úsztak, meg aludtak, meg olvastak, aztán ahogy alábbhagyott a legvadabb hőség, és a strand kezdett benépesedni, egyre nyilvánvalóbbá vált valami. Dexternek tűnt fel előbb a probléma. – Csak én látom rosszul, vagy...? – Mit? – Ezen a strandon mindenki teljesen meztelen? Emma fölnézett. – Jé, tényleg. – Azzal újra a könyvébe merült. – Ne bámulj! – Nem bámulok, csak megfigyeléseket végzek. Ha elfelejtetted volna, végzett antropológus vagyok.

– Hogy is végeztél, kettes alával? – Erős hármassal. Odanézz, ott vannak a barátaink! – Milyen barátaink? – Az a pár a kompról. Ott grilleznek. – Húsz méterre tőlük a férfi fakón és meztelenül görnyedt egy füstölő alumíniumtálca fölé, mintha melegre vágyna, a nő pedig lábujjhegyre állt, és feléjük integetett, a testén két fehér háromszög meg egy fekete. Dexter vidáman visszaintegetett: – Nincs rajtatok ruhaaaaaaaa! Emma elfordította a tekintetét. – Látod, erre én képtelen volnék. – Mire? – Meztelenül sütögetni. – Nagyon vaskalapos vagy. – Ez nem vaskalaposság, hanem közönséges higiénia meg biztonság. Élelmiszerhigiénia. – Én grilleznék meztelenül. – Látod, pontosan ez a különbség kettőnk között, Dex, mert te olyan sötét és összetett személyiség vagy. – Esetleg odamehetnénk köszönni. – Nem! – Csak egy kicsit beszélgetni. – Az egyik kezünkben csirkecombbal, a másikban meg a fickó szerszámával? Kösz, inkább nem. Különben is, azzal nem szegnénk meg valami nudista etikettet vagy ilyesmit? – Mivel? – Hát ha meztelen emberrel úgy beszélgetünk, hogy mi nem vagyunk levetkőzve. – Nem tudom, miért, van ilyen szabály? – Te csak koncentrálj a könyvedre, jó? – Emma a fák koronája felé fordította pillantását, de az évek során olyan alaposan kiismerték egymást, hogy már szinte meghallotta, ahogy Dexter fejébe szöget üt egy gondolat, mintha követ dobtak volna a sárba. És csakugyan: – Na és szerinted...? – Tessék? – Nekünk nem kéne? – Mit? – Levetkőznünk. – Nem, mi ne vetkőzzünk le. – De hát mindenki más meztelen! – Az még nem ok! És mi van a Negyedik Szabállyal? – Az nem is szabály, csak irányelv. – Nem igaz, igenis szabály. – Na és? Módosíthatjuk. – Ha módosítod, már nem szabály. A fiú duzzogva visszahuppant a homokba. – Szerintem ez udvariatlanság. – Rendben, akkor te vetkőzz csak le, én meg majd igyekszem erőt venni magamon, hogy ne bámuljalak. – Semmi értelme, ha csak én – morgott a fiú durcásan. Emma újra hanyatt feküdt. – Dexter, mi a fenéért akarod ilyen elszántan kiharcolni, hogy levetkőzzek? – Csak azt gondoltam, hogy talán jobban tudnánk lazítani, ha nem volna rajtunk semmi. – Hihetetlen, egyszerűen hihetetlen... – Szerinted nem lennél oldottabb? – NEM!

– Miért nem? – Teljesen mindegy, hogy miért nem! Különben is, nem hiszem, hogy a barátnőd nagyon örülne. – Á, Ingridet nem zavarná. Ő nagyon nyitott és széles látókörű. Akár egy reptéri könyvesboltban is képes volna levenni a felsőjét... – Hát sajnálom, ha csalódást okozok, Dex... – Nem okozol csalódást... – De van egy kis különbség... – Milyen különbség? – Először is, Ingrid modell volt... – Na és? Te is lehetnél modell. Emma éles hangon fölnevetett. – Ezt te komolyan gondolod? – Katalógusokban vagy ilyesmikben. Csinos alakod van. – Csinos alakom...? Az ég szerelmére... – Csak azt akarom mondani, hogy teljesen tárgyilagosan nézve, te nagyon vonzó csaj vagy... – ...mégpedig olyan, aki magán tartja a ruhát! Ha ennyire le akarod süttetni az összes testrészedet, miattam ne fogd vissza magad. Most viszont váltsunk végre témát! Dexter megfordult, és hasra feküdt mellette, fejét a karjára támasztva. A könyökük összeért, és Emma újra hallani vélte a fiú gondolatait. Dexter megbökdöste a könyökével. – Igazából nincs semmi olyan, amit már ne láttunk volna. Emma lassan letette a könyvet, homlokára tolta a napszemüvegét, arcát oldalra fektette az alkarjára. Így szinte egymás tükörképei voltak. – Hogy mondtad? – Csak azt mondtam, hogy nincs semmi olyan, amit a másik ne látott volna már. Meztelenség szempontjából. – Emma némán meredt rá. – Akkor éjjel, emlékszel? A diplomaosztó buli után. Szerelmünk egyetlen éjszakáján. – Dexter... – Csak azt mondom, hogy a nemi szervek tekintetében egyikünket sem érheti meglepetés. – Mindjárt rosszul leszek... – Tudod, hogy értettem... – Az nagyon rég volt... – Annyira azért nem. Ha behunyom a szemem, látom magam előtt... – Fejezd már be... – Igen, tisztán látlak... – Sötét volt... – Annyira nem volt sötét... – Részeg voltam... – Mindig ezt mondják... – Mondják? Kicsodák? – Nem is voltál annyira részeg... – Ahhoz éppen elég részeg voltam, hogy lejjebb adjam a szintet. Különben is úgy emlékszem, hogy semmi sem történt. – Hát, én nem mondanám semminek, legalábbis onnan nem annak tűnt, ahonnat én néztem. Vagy ahonnan? Ahonnat vagy ahonnan? – Ahonnan. Fiatal voltam, zűrzavar volt a fejemben. Igazság szerint ezt az egészet töröltem is, mint egy karambol emlékét.

– Hát én viszont nem. Ha becsukom a szemem, most is látlak magam előtt, ahogy a reggeli napfényben kirajzolódik az alakod, a ledobott kezeslábasod kihívóan szétterül a karitászos rongyszőnyegen... Emma határozott mozdulattal orron csapta a könyvével. – Au! – Ide figyelj, nem fogom levenni a fürdőruhámat, megértetted? És nem volt rajtam kezeslábas, soha életemben nem hordtam kezeslábast – Újra kézbe vette a könyvet, aztán halkan nevetni kezdett. – Mi olyan vicces? – kérdezte a fiú. – A karitászos rongyszőnyeg. – Emma nevetett, és közben szeretettel nézett Dexterre. – Néha sikerül megnevettetned. – Tényleg? – Időnként. Műsort kéne vezetned a tévében! Dexter elégedetten mosolygott, és lehunyta a szemét. Emlékezetében valóban élénken élt Emma képe, ahogy aznap éjszaka az egyszemélyes ágyon fekszik, a derekára csavarodott szoknyától eltekintve teljesen meztelen, és karját a feje fölé nyújtja, miközben csókolóznak. Erre gondolva merült aztán álomba. Késő délután visszamentek a szobába, fáradtan, ragacsosan, a naptól bizsergő bőrrel, és újra ott volt: az ágy. Megkerülték, és kisétáltak a balkonra, ahonnan a tengerre láttak, mely most párába burkolózott, ahogy az ég mélykékből esti rózsaszínre váltott. – Na, ki fürdik először? – kérdezte Dexter. – Menj csak előre. Én addig kiülök ide olvasni. Emma lefeküdt a rongyos napozóágyra, hallgatta a víz csobogását az este árnyai közt, és próbált az orosz regény apró betűire koncentrálni, melyek minden egyes újabb oldalon mintha egyre kisebbek lettek volna. Hirtelen fölállt, és odament a kis hűtőhöz, amit teleraktak vízjel meg sörrel, kivett egy doboz sört, és ekkor vette észre, hogy a fürdőszoba ajtaja kinyílt. Mivel nem volt zuhanyfüggöny, oldalról pont látta Dextert, ahogy a hideg víz alatt áll, szemét lehunyva a vízsugár alatt, hátrahajtott fejjel, fölemelt karral. Látta a lapockáit, hosszú, barna hátát, a gerince tövénél, kis, fehér feneke fölött a két apró mélyedést. És most, te jó ég, megfordul...! A sörösdoboz kicsúszott Emma kezéből, szétdurrant, pezsgett és habzott, zajosan forgott körbe a földön. Rádobott egy törölközőt, mintha valami vad rágcsálót próbálna elkapni, aztán fölnézett, és meglátta Dexter t, plátói barátját, amint ruháját lezseren maga elé fogja, de egyébként meztelen. – Kicsúszott a kezemből! – szólt oda neki, miközben felitatta a sört a törölközővel, és arra gondolt, hogy még nyolc nap és éjszaka van hátra, azalatt gyufa nélkül is biztosan lángra kap. Aztán ő következett a fürdőszobában. Becsukta az ajtót, leöblítette kezéről a sört, majd a tagjait kitekerve nagy nehezen levetkőzött az apró, fülledt fürdőszobában, melyet még mindig betöltött a fiú arcszeszének illata. A Negyedik Szabály megkövetelte, hogy Dexter kimenjen az erkélyre, és ott várjon, amíg Emma megtörölközik és felöltözik, de némi kísérletezés után a fiú rájött, hogy ha fölteszi a napszemüvegét, és egy kicsit elfordítja a fejét, akkor az erkély üvegablakában látja Emma tükörképét, amint frissen lesült hátának parabolaívét igyekszik bekenni testápolóval. Dexter figyelte a csípője mozgását, miközben a lány felhúzta a fehérneműjét, nézte hátának konkáv hajlatát és lapockáinak ívét, ahogy becsatolta a melltartóját, végül a két fölemelt karját és a kék nyári ruhát, mely úgy hullott alá, mint egy színházi függöny előadás után. Emma kilépett mellé a balkonra. – Lehet, hogy itt kéne maradnunk végig – szólalt meg Dexter. – Ahelyett, hogy mindennap másik szigetre megyünk, itt is tölthetnénk a hetet, aztán vissza Rodoszra, és utána haza. Emma elmosolyodott. – Oké. Lehet.

– De nem unatkoznál? – Nem hiszem. – Akkor jól érzed magad? – Hát, az arcom olyan, mint egy grillezett paradicsom, de í ettől eltekintve... – Hadd nézzem. Emma behunyt szemmel fordult felé, és fölemelte az állát. Arcából hátrafésült haja még vizes volt, a bőre tisztára mosva fénylett. Emma volt, de egy teljesen új Emma. Ragyogását látva Dexternek a „nap-csókolta” jelző jutott eszébe, majd rögtön az: Csókold meg, vedd a két kezed közé az arcát, és csókold meg! A lány hirtelen kinyitotta a szemét. – És most mit csinálunk? – kérdezte. – Amit csak akarsz. – Egy kis Scrabble? – Azért nekem is megvannak a határaim. – Oké, akkor vacsora? Állítólag kapható errefelé valami görögsaláta névre hallgató találmány. A falu tavernáinak különlegessége abban állt, hogy mind tökéletesen egyformák voltak. A levegőben mindenfelé égett báránysült füstje úszott. Beültek egy csöndes helyre a kikötő végében, ahol a strand félholdja kezdődött, és fenyőízű bort ittak. – Karácsonyfa – mondta Dexter. – Hmm. Fertőtlenítőszer – felelte Emma. A műanyag futónövények közé elrejtett hangfalakból zene szólt, Madonna „Get into the Groove” című számának citerás feldolgozása. Rágós zsemlét ettek, hozzá égett bárányhúst meg ecetsavban ázó salátát, és mindennek egyszerűen tökéletes íze volt. Egy idő után még a bor is jóízűnek tűnt, mint valami érdekes szájvíz, és Emma lassanként kezdte úgy érezni, kész megszegni a Második Szabályt, miszerint tilos a flörtölés. Soha nem volt a flörtölés mestere. Amikor görcsösen próbálta előadni a huncut kislányt, a viselkedése mindig félszeg lett és idétlen, mintha egyszerű társalgással próbálkozna, csak éppen görkorcsolyán. A recinától és a naptól azonban most szentimentális könnyelműség uralkodott el rajta. Felcsatolta hát a görkorcsolyát. – Van egy ötletem. – Halljuk. – Ha tényleg itt maradunk nyolc napra, idővel biztos kifogyunk majd a beszédtémából, nem igaz? – Nem feltétlenül. – De azért minden eshetőségre föl kell készülni. – Előrehajolt, és megfogta Dexter csuklóját. – Szerintem mondjuk el egymásnak valamit, amit a másik nem tud. – Micsodát, valami titkot? – Pontosan, egy titkot, valami meglepőt, méghozzá min. den este egyet a nyaralás végéig. – Mint az üveges játékban? – A fiú szeme tágra nyílt. Világklasszisnak tartotta magát az üvegforgatós játékban. – Oké. Te kezded. – Nem, kezdd inkább te! – Miért pont én? – Neked bőségesebb a választékod. Ez persze igaz volt, Dexternek valóban szinte végtelen számban álltak rendelkezésére titkok. Elmondhatná például, hogy korábban megleste öltözködés közben, vagy hogy szándékosan hagyta nyitva a fürdőszoba ajtaját, míg zuhanyozott Elmesélhetné azt is, hogy Naomival heroinoztak, vagy hogy nem sokkal karácsony előtt egy gyors és örömtelen aktus erejéig összejött Emma lakótársával, Tilly Killickkel – az egész egy talpmasszázzsal kezdődött, ami fölött aztán teljesen elvesztették az uralmukat, miközben Emma a

Woolworthsben épp karácsonyfaégőt vásárolt. De talán inkább valami olyasmit kellene választania, ami nem sekélyes, kétszínű, beképzelt j és kiábrándító fickónak mutatja. Gondolkodott egy ideig. – Oké, figyelj. – Megköszörülte a torkát. – Néhány hete egy klubban kavartam egy pasival. Emmának leesett az álla. – Egy pasival? – Kitört belőle a nevetés. – Hát, le a kalappal előtted, Dex, te tényleg csupa meglepetés vagy... – Nem volt semmi komoly, csak egy csók, és igazából nem is voltam magamnál... – Ezt mondja mindenki Na mesélj, mi történt? – Aznap mindent bele homokos buli volt a Korbács nevű klubban a Vauxhallon... – Korbács? Hová tűntek a Roxy meg a Manhattan nevű diszkók? – Ez nem diszkó, hanem melegklub. – És mit kerestél te egy melegklubban? – Gyakran járunk oda. Sokkal jobb a zene. Jóval keményebb, és kevesebb olyan gázos rágógumi-zenét nyomnak... – Nagggyon menő... – Na mindegy, szóval Ingriddel meg a haverjaival voltunk, és épp nagyban táncolok, amikor egyszer csak odalép hozzám egy srác, és nekiáll velem csókolózni, én meg, hát, aszszem, tulajdonképpen, visszacsókoltam. – Na és...hogy...? – Mit hogy? – Hogy tetszett? – Semmi extra. Csak egy sima csók volt. Egyik száj olyan, mint a másik, nem? Emma nagyot nevetett. – Dexter, te igazi költő vagy a lelked mélyén. „Egyik száj olyan, mint a másik” Jaj, hát ez nagyon szép, ez aztán gyönyörű! Nem a „Múlik az idő” című sorozatban hangzott el eredetileg? – Tudod, hogy értem. – ”Egyik száj olyan, mint a másik.” Ezt kéne majd a sírodra vésetni. És mit szólt Ingrid? – Csak nevetett. Nem zavarta, sőt, kifejezetten tetszett neki, – A fiú unottan megvonta a vállát. – Ingrid egyébként is biszex, úgyhogy... Emma égnek emelte a tekintetét. – Hát persze, hogy biszex... – Dexter pedig úgy mosolygott, mintha Ingrid biszexualitása az ő ötlete lett volna. – Miért, nem olyan nagy cucc, vagy igen? A mi korunkban az embernek kísérleteznie kell a szexszel. – Tényleg? Hát nekem senki nem szólt. – Lépést kéne tartanod a korral. – Egyszer égve hagytam közben a villanyt, de többé nem fordul elő. – Pedig jobban tennéd, ha rászánnád magad, Em. Le kéne vetkőznöd a gátlásaidat. – Jaj, Dex, akkora szexszakértő vagy! És milyen ruha volt rajta, mármint a barátodon ott a Korbács bárban? – Nem Korbács bár, csak simán Korbács. Amúgy bőr cowboygatya meg fonott hám. Egyébként Stewart a neve, mérnök a British Telecomnál. – És találkozol még vele? – Csak ha elromlik a telefonom. Nem az esetem. – Nekem úgy tűnik, mintha mindenki a zsánered lenne. – Csak egy kis színes epizód volt, semmi több. Most meg mi olyan vicces? – Az, hogy ollllyan állati elégedett képet vágsz. – Dehogy vágok! Te homofób. – Emma válla fölött kezdett nézelődni.

– Hé, most meg a pincérrel kezdesz ki? – Szeretnék még egy italt rendelni. Amúgy meg te jössz, Halljuk a te titkodat. – Á, én inkább passzolok. Ilyesmivel nem tudok versenyezni. – Semmi csajos sztori? Emma rezignáltan csóválta a fejét. – Tudod, egyszer majd mondasz valami ilyesmit egy igazi leszbikusnak, és jól beveri az orrodat. – Még soha nem is éreztél vonzalmat...? – Ne légy már ilyen szánalmas, Dexter. Most akarod hallani a titkomat vagy nem? Megérkezett a pincér a görög brandyvel, ami a vendéglő ajándéka volt a vacsorához – az a fajta ital, amiért nem is volna szabad pénzt kérni. Emma belekortyolt, és elfintorodott, aztán óvatosan a tenyerébe támasztotta arcát, azzal a mozdulattal amiről tudta, hogy becsípett állapotot és intimitást sugall. – Egy titok. Lássuk csak, – Állát kopogtatta az ujjával EL mondhatná Dexternek, hogy nézte zuhanyozás közben, vagy hogy tud a karácsonyi esetről Tillyvel, a talpmasszázsról, ami, úgymond, kicsúszott a kezükből Azt is elmesélhetné, hogy 1983-ban megcsókolta Polly Dawsont a szobájában, de biztos volt benne, hogy akkor mostantól állandóan ezt hallgathatná. Egyébként pedig egész este tudta, hogy mit szeretne mondani Miközben a „Like a Prayer” citerás változata szólt, Emma megnyalta a száját, tekintetébe izzó pillantást csalt, és még néhány hasonló kisebb igazítást eszközölt arcán, míg el nem érte az általa legjobbnak, legvonzóbbnak érzett hatást, amit a fényképeken is mutatni igyekezett. – Amikor megismerkedtünk, még az egyetemen, tudod, mielőtt haverok lettünk, szóval akkor egy kicsit tetszettél nekem, Na jó, nem is kicsit, igazság szerint totál beléd voltam zúgva. Hosszú ideig. Még bárgyú verseket is írtam, meg minden. – Verseket? Tényleg? – Nem vagyok rá büszke. – Értem. Értem. – Dexter karba tette a kezét, az asztal szélére könyökölt, és lefelé nézett. – Hát, nagyon sajnálom, Em, de ez nem számít. – Miért nem? – Azt mondtad, olyasmit kell elárulni, amit a másik nem tud. – Szélesen elvigyorodott, Emmának pedig eszébe jutott, milyen remek érzéke van Dexternek ahhoz, hogy csalódást okozzon. – A fenébe is, mennyire idegesítő vagy! – Rácsapott a fiú karjára, ahol a legvörösebbre égette bőrét a nap. – Aú! – Honnan tudtad? – Csak úgy... Tilly mesélte. – Milyen kedves tőle. – És aztán mi történt? Emma a pohár fenekét bámulta. – Gondolom, ez is olyasmi, amin az ember idővel átesik Mint a kanyaró. – Ne, most komolyan, mi történt? – Jobban megismertelek. És ezzel kigyógyítottál saját gadból. – Hát, azokat a verseket azért szeretném elolvasni. Milyen szó rímel arra, hogy Dexter? – A seggfej. Félig-meddig. – De komolyan, mi lett velük? – Elégettem mindet. Máglyát raktam belőlük, még évekkel ezelőtt. – Ostobának érezte magát, mint akit becsaplak Ismét fölemelte az üres poharat, mintha kortyolna belőle, – Túl sokat ittunk. Mennünk kéne. – Zavartan a pincért kereste pillantásával, és ekkor már Dexter is kezdte kissé ostobának érezni magát. Annyi mindent mondhatott volna, miért kellett ilyen

önelégültnek, nagypofájúnak és kicsinyesnek lennie? Szerette volna jóvátenni, ezért megbökdöste Emma kezét. – Ne sétáljunk egy kicsit? A lány tétovázott. – Oké. Sétáljunk – felelte végül. Elindultak az öböl mentén, a félig kész házak mellett, amerre a falu terjeszkedett a tengerparton. Sorra épültek itt az új turista-apartmanházak, melyeket ők kötelezően elítéltek. Beszélgetés közben Emma magában megfogadta, hogy a jövőben meggondoltabb lesz, A vakmerőség, a spontaneitás nem igazán neki való, nem illik hozzá, az eredmény soha nem az, mint amire számít. Dexternek tett vallomása olyan érzéssel töltötte el, mint amikor az ember nagy lendülettel beleüt egy labdába, nézi, ahogy felszáll a magasba, aztán néhány pillanat múlva meghallja az üvegcsörömpölést. Elhatározta, hogy a nyaralás hátralévő részében higgadt és józan lesz, és nem felejtkezik el a Szabályokról Nem feledkezik meg Ingridről, a gyönyörű, gátlástalan, biszex Ingridről, aki Londonban várja Dextert. Szó sem lehet még egy ilyen szükségtelen kitárulkozásról. És persze mindvégig kénytelen lesz úgy magával hurcolni ezt az ostoba beszélgetést, mintha vécépapír ragadt volna a cipője sarkára. Már maguk mögött hagyták a falut, és Dexter megfogta a kezét, hogy segítsen neki kábán lebotladozni a kopár dűnéken, melyek még mindig sugározták a nap melegét. A tenger felé lépkedtek, ahol a homok nedves volt és szilárd, és Emma észrevette, hogy Dexter továbbra is fogja a kezét. – Egyébként hova megyünk? – kérdezte, és konstatálta, hogy a szavai kissé elmosódottak. – Én fürödni megyek. Nem jössz? – Nem vagy normális. – Gyere már! – Belefulladok, ha bemegyek. – Dehogy fulladsz. Nézd, milyen szép! – A tenger békés volt és tiszta, mint valami csodaszép akvárium, olajzölden, foszforeszkálva csillogott. Úgy tűnt, ha kimernek a vizéből egy tenyérnyit, talán világítana is a kezükben. Dexter már húzta is le az ingét a fején át. – Gyere nyugodtan. Ettől mindjárt kijózanodunk. – De nincs nálam a fürdőruhám. – Egyszerre világossá vált egy felismerés. – Ó, már értem – nevetett Emma már tudom, mire készülsz... – Mi van? – Szépen belesétáltam, mi? – Tessék? – A régi, jól bevált meztelen pancsolás. Itasd le a lányt, aztán keresd meg a legközelebbi nagyméretű vizet... – Emma, te hihetetlenül prűd vagy! Hogy lehetsz ennyire prűd? – Menj csak, én itt megvárlak. – Rendben, de bánni fogod. – Hátat fordított a lánynak, és levette először a nadrágját, aztán az alsóját is. – Hagyd magadon az alsógatyádat! – kiáltott utána Emma aztán csak nézte Dexter hosszú, barna hátát és fehér fenekét, ahogy a fiú leballagott a tengerhez. – Nem a Korbácsban vagy, tudhatnád! – Dexter bevetette magát a hullámok közé, ő pedig kissé ingatagon felállt. Magányosnak és nevetségesnek érezte magát. Hát nem éppen ilyen élményre vágyott? Miért nem tud egy kicsit spontánabb és vakmerőbb lenni? Ha még attól is fél, hogy meztelenül ússzon, akkor hogyan remélheti, hogy valaha is képes lesz egy férfinak azt mondani, hogy meg akarja csókolni? Még végig se gondolta mindezt, már nyúlt is lefelé, megragadta a ruhája szegélyét, és egyetlen mozdulattal lehámozta magáról. Levette a bugyiját is, magasra rúgta a levegőbe, ott hagyta, ahova pottyant, aztán csak futott nevetve és magában szitkozódva a víz felé.

Dexter, aki lábujjhegyen állt olyan mélyen, ameddig csalt el mert menni, kitörölte szeméből a vizet, kinézett a tenger felé, és azon tűnődött, hogy most mi fog történni. Érezte, hogy megrohanják a kételyek. Egy nagybetűs Helyzet árnya lebegett fölöttük – és nem pont azt határozta el egy ideje, hogy megpróbálja elkerülni a Helyzeteket, nem lesz olyan vakmerő és spontán? Mégiscsak Emma Morleyról van szó, márpedig Em fontos a számára, talán a legjobb barátja. No és mi a helyzet Ingriddel, akit többen Ijesztő Ingridnek is hívtak titokban? A part felől lelkes kiáltás foszlányát hallotta, de mire hátrafordult, pont lekésett arról, ahogy Emma meztelenül belecsobban a vízbe, mintha hátulról meglökte volna valaki, Őszinteség és nyíltság, mostantól ezek lesznek a jelszavai, Emma kusza gyorsúszással csapkodott felé, ő pedig úgy döntött, hogy a változatosság kedvéért őszinte lesz és nyílt, aztán meglátja, mire megy ezzel. Emma levegő után kapkodva érkezett mellé. Hirtelen ráébredt, hogy a tengervíz milyen tiszta, mennyire átlátni rajta, és próbálta úgy taposni a vizet, hogy közben az egyik karját keresztbe tette a mellkasa előtt. – Szóval ez az! – Micsoda? – A meztelen fürdés! – Ez az. Mit szólsz? – Nem is rossz. Nagyon jópofa. És ilyenkor mit szokás csinálni, csak húzzuk az időt, vagy inkább lefröcsköljelek? – Két tenyerébe vizet merített, és könnyed mozdulattal a fiú arca felé spriccelte. – Jól csinálom? – Mielőtt Dexter visszafröcskölhetett volna, Emmát megbillentette az aramlat, a fiú fele húzta, aki mindkét lábát megvetette a tengerfenéken. Elkapta a lányt, lábuk összegabalyodott, mint két összekulcsolt kéz, testük összeért, aztán újra szétvált, mintha táncolnának. – Nagyon elgondolkodó arcot vágsz – törte meg a csendet végül Emma. – Hé, ugye nem pisilsz a vízbe? – Nem... – Hát akkor? – Csak bocsánatot akartam kérni. Azért, amit mondtam... – Mikor? – Még az étteremben, amikor csak úgy jártattam a számat. – Semmi gond. Már megszoktam. – Meg azt is akartam mondani, hogy én is így voltam veled. Annak idején. Szóval nekem is tetszettél, mármint romantikus értelemben. Persze én nem írtam verseket meg semmi ilyesmi, de gondoltam rád, gondolok rád, ránk. Szóval vonzódom hozzád. – Tényleg? Ó. Igazán? Értem. Ó. Értem. – „Mégis meg fog történni – gondolta Emma –, itt és most, meztelenül, az Égei-tengerben állva” – Csak az a gond... – sóhajtott fel Dexter, és félmosolyra húzta a száját. – Szóval azt hiszem, hogy lényegében minden nőhöz vonzódom! – Értem. – Emma csak ennyit tudott kinyögni válaszul. – ...tényleg bárkihez, amikor megyek az utcán, ahogy az előbb mondtad, mindenki a zsánerem. Kész rémálom! – Te szegény – felelte a lány színtelen hangon. – Ezzel csak azt akarom mondani, hogy azt hiszem, nem igazán voltam... vagyok... kész, tudod, az ilyen barát-barátnő dologra. Szerintem teljesen mást akarnánk. Mármint egy kapcsolattól. – Azért, mert... meleg vagy? – Én komolyan beszélek, Em! – Tényleg? Sose tudom igazán. – Most haragszol rám?

– Nem! Nem érdekel! Mondtam, hogy nagyon-nagyon régen történt... – Viszont! – A víz alatt Dexter két keze megtalálta a lány derekát, és nem engedte el – Viszont ha egy kis szórakozásra vágynál..* – Szórakozásra? – A Szabályok áthágására... – Akkor játszol velem Scrabble-t? – Tudod, mire gondolok. Egy kis kaland. Csak amíg itt vagyunk, semmi elkötelezettség, semmi következmény, Ingridnek egy szót se. A mi kis titkunk maradna. Mert részemről mehet. Csak ennyi. Emma torkán olyan hang jött ki, ami valahol félúton volt a nevetés és a horkantás között. Mehet. Dexter várakozó arccal vigyorgott, mint egy ügynök, aki épp rendkívül kedvező hitelt ajánlott a hőszigetelő ablaküvegre. A mi kis titkunk, ami feltehetően odakerül az összes többi mellé. A korábbi mondat jutott eszébe: egyik száj olyan, mint a másik. Mindössze egy dolgot tehetett: megfeledkezve arról, hogy anyaszült meztelen, magasra fölugrott, és teljes erejéből lenyomta a fiú fejét a víz alá, és ott is tartotta. Elkezdett lassan számolni. Egy, kettő, három... Te arrogáns, önelégült kis... Négy, öt, hat... Te meg ostoba, ostoba liba vagy, elég hülye ahhoz, hogy még mindig szeresd, és azt hidd, hogy ő is szeret... Hét, nyolc, kilenc.... Most már kapálózik, szerintem jobb, ha elengeded, és elvicceled az egészet, tégy úgy, mintha csak vicc lett volna... Tíz... Levette kezét a fiú feje búbjáról, és hagyta, hogy kibukjon a felszínre. Dexter nevetett, kirázta a vizet a hajából meg a szeméből, és Emma is nevetett, de mereven: ha-ha-ha. – Ezt úgy veszem, hogy a válasz nem – szólalt meg végül Dexter, és orrából is kifújta a vizet. – Nyilván. Szerintem a mi pillanatunk már elég rég elszállt. – Hm, tényleg? Biztos vagy benne? Szerintem sokkal jobban éreznénk magunkat, ha túlesnénk rajta. – Túlesnénk rajta? – Csak azért, mert szerintem közelebb kerülnénk egymáshoz. Mint barátok. – Attól félsz, hogy ha nem fekszünk le egymással, akkor tönkremegy a barátságunk? – Nem jól fejeztem ki magam... – Dexter, én tökéletesen értelek, éppen ez a gond... – Ha Ingridtől félsz... – Nem félek tőle, egyszerűen csak nem fogom azért megtenni, hogy elmondhassuk, hogy megtettük. És nem fogom megtenni, ha az első dolog, amit mondasz utána, az lesz, hogy „légy szíves, ne mondd el senkinek” vagy hogy „felejtsük el, ami történt” Ha valamit titokban kell tartani, az általában azért van, mert egyáltalán nem is kellett volna megtenni! Ám Dexter már nem figyelt rá, hanem összehúzott szemmel nézett a part felé, és amikor Emma is arra fordult, még éppen látta a karcsú kis alakot, aki szélvészként száguldott végig a homokon, és a feje fölött diadalittasan lengetett egy inget, meg egy nadrágot, mint valami győzelmi zászlót. – ÁÁÁÁÁÁAÁÁ!!! – ordított Dexter, és már gázolt is a part felé, közben vizet nyelve kiabált, aztán térdét meghökkentően magasra emelve rohant végig a parton, és próbálta utolérni a tolvajt, aki ellopta az összes ruháját. Mire dühösen és kifulladva visszaért, Emma ott ült a homokon, felöltözve és tökéletesen józanul. – Megvan a holmid?

– Nem! Eltűnt! – felelte a fiú tragikus hangon. – A rohadt életbe, mind eltűnt... – Az enyhe szellő hirtelen eszébe juttatta, hogy teljesen meztelen, ezért egyik kezét mérgesen a lába közé tartotta. – Elvitte a pénztárcádat is? – kérdezte Emma, és arcára igyekezett komoly, megdöbbent kifejezést erőltetni. – Nem, csak egy kevés pénzt, mit tudom én, talán tíz-tizenöt fontot, a kis rohadék. – Gondolom, ez a meztelen fürdőzéssel járó egyik kockázat – mormolta Emma, miközben a szája széle már remegett. – A nadrág miatt vagyok igazán pipa. Helmut Láng nadrág volt! Az alsógatyám meg Prada. A rohadt életbe, harminc fontba kerül egyetlen darab. Veled meg mi van? – Emma már annyira nevetett, hogy meg se tudott szólalni. – Egyáltalán nem vicces, Em! Kiraboltak! – Tudom, sajnálom... – Helmut Láng nadrág volt! – Tudom! Csak olyan... dühös vagy, és... semmi ruha nincsen... – Összegörnyedt, öklét és homlokát a homokba nyomta, aztán oldalra dőlt a nevetéstől. – Hagyd már abba, Em. Nem vicces. Hallod? Emma! Elég volt! Amikor a lány újra fel tudott állni, egy ideig csendben járták a partot. Dexter egyik percről a másikra igencsak fázni kezdett és zavarba jött, ezért Emma diszkréten előrement, a homokot nézte, és próbálta visszafogni magát. – Milyen piti nyomoronc az, aki ellopja valakinek az alsógatyáját? – morogta a fiú. – De megtalálom a kis mocskot! Megkeresem ezen a nyavalyás szigeten az egyetlen jól öltözött rohadékot! – Emma erre újból lerogyott a homokon, fejét a térde közé szorította. Miután a kutatás eredménytelennek bizonyult, átfésülték a partot, hogy keressenek valamiféle ruházati gyorssegélyt. Emma talált egy strapabíró, kék műanyag zsákot, Dexter kényeskedve a dereka köré csavarta, mint egy miniszoknyát, Emma pedig azt javasolta, hogy vágjanak rajta nyílásokat, és csináljanak belőle kötényruhát, aztán megint összecsuklott a nevetéstől. A hazaút a kikötő előtt vezetett el. – Sokkal többen vannak, mint gondoltam – mondta Emma. Dexter tréfásan álszerény arckifejezést öltött, így masírozott el az útszéli taverna mellett. Mereven előrenézett, és úgy tett, mintha nem hallaná a füttyöket. Á város felé tartva az egyik szűk kis utcában egyszer csak szembetalálkoztak a párral, akiket a strandon láttak, és akik most italtól és naptól vörös arccal, ittasan egymásba kapaszkodva botorkáltak le a lépcsőn a kikötő felé. Elgondolkodva bámulták Dexter kék zsák miniszoknyáját. – Ellopták a ruhámat – magyarázta a fiú kurtán. A pár együttérzően bólintott, elmentek mellettük, aztán a lány megállt, visszafordult, és odakiáltotta: – Klassz szerkó! – Helmut Lang – felelte Emma, Dexternek pedig összeszűkült a szeme az árulás hallatán. A durcás hangulat egészen hazáig tartott, és mire visszaértek, a közös ágy problémája valahogy elvesztette a jelentőségét. Emma bevonult a fürdőszobába, hogy fölvegyen egy régi, szürke pólót. Amikor kilépett, a kék zsák már az ágy végénél, a földön hevert. – Föl kéne akasztanod – mondta, és lábujjával megbökdöste a zsákot. – Különben összegyűrődik. – Hahaha – felelte Dexter, aki már friss alsónadrágban feküdt az ágyban. – Szóval így néz ki. – Micsoda? – A híres harmincfontos alsógatya. Mi van benne, hermelinbélés? – Mi lenne, ha aludnánk? Melyik oldalt választod? – Ezt.

Egymás mellett feküdtek a hátukon, és Emma jóleső öltéssel nyugtázta érzékeny bőrén a hűvös, fehér ágynemű tapintását. – Szép nap volt – szólalt meg. – A vége kivételével – mormolta Dexter. Emma odafordult felé, és nézte a duzzogva a mennyezetet bámuló fiú profilját. Lábujjával megbökdöste a lábát. – Csak egy nadrág meg egy alsógatya. Majd veszek neked szép újat. Három csomag pamutalsót kapsz. – Dexter elhúzta az orrát. Emma a takaró alatt megfogta a kezét, és erősen szorította, amíg a fiú oda nem fordult hozzá. – Tudod, Dex – mosolygott rá nagyon örülök, hogy itt lehetek. Csodálatosan érzem magam. – Persze. Én is. – Még nyolc nap – mondta Emma. – Még nyolc nap. – Szerinted kibírod? – Ki tudja? – A fiú kedvesen elmosolyodott, és egyszerre megint minden olyan volt, mint azelőtt. – Akkor ma végül hány Szabályt szegtünk meg? Emma egy pillanatig gondolkodott. – Az egyest, a kettest meg a négyest. – De legalább nem játszottunk Scrabble-t. – Holnap is nap lesz. – Felnyúlt a feje fölé, és lekapcsolta a villanyt, aztán az oldalára fordult, háttal a fiúnak. Megint minden olyan volt, mint azelőtt, és Emma nem tudta biztosan, hogy ennek most örüljön-e. Egy pillanatig még aggódott, hogy majd nem tud elaludni, mert a nap eseményein fog rágódni, de aztán megnyugodva érezte, hogy úrrá lesz rajta a kimerültség, és az ereiben úgy árad szét az álom, mint valami altató. Dexter egy ideig csak feküdt, és a mennyezetet nézte a kék fényben. Úgy érezte, hogy ma este nem a legjobb formáját hozta. Amikor Emméval volt, a megszokottnál normálisában kellett viselkednie, és nem mindig felelt meg az elvárásoknak. Odapillantott a lányra, akinek a haja hátrahullott a tarkójánál, frissen lesült bőre pedig sötéten elütött a fehér ágyneműtől. Eltűnődött azon, hogy bocsánatkérésképpen ne simogassa-e meg a vállát. – Jó éjt, Dex – mormolta Emma, amíg még szólni tudott. – Jó éjt, Em. – De a lány már aludt. Még nyolc nap, gondolta Dexter, nyolc teljes nap. Nyolc nap alatt szinte bármi megtörténhet.

MÁSODIK RÉSZ 1993 – 1995 Húszas éveik végén „Pénzt annyit költöttünk, amennyit csak lehetett, kapni viszont oly keveset kaptunk érte, amennyit az emberek még lelkiismeret-furdalás nélkül adhattak. Többé-kevésbé szerencsétlenek voltunk mindig, legtöbb ismerősünkhöz hasonlatosan. Azt az ábrándot tápláltuk magunkban, hogy vígan élünk, a csupasz igazság azonban másként festett. Ebből a szempontból nézvést esetünket, hitem szerint eléggé mindennaposnak látszik.”[3] CHARLES DICKENS: Szép remények

HATODIK FEJEZET A pia 1993. JÚLIUS 15. CSÜTÖRTÖK Első rész – Dexter története Brixton, Earls Court és Oxfordshire Az éjszakák és a reggelek az utóbbi időben hajlamosak összemosódni. Az olyan divatjamúlt fogalmak, mint a délelőtt és a délután, már elavultnak számítanak, és Dexter jóval többször látja a hajnalt, mint régebben. 1993. július 15-én a nap reggel öt óra egy perckor kel. Dexter mindezt egy rozoga taxi hátsó üléséről szemléli, hazatérőben Brixtonból, egy idegen lakásából. Pontosabban nem egy idegenéből, hanem egy vadonatúj barátéból, amilyenből mostanában rengeteg van körülötte – ezúttal egy grafikus, valami Gibbs vagy Gibbsy, vagy talán Biggsy névre hallgató fickótól meg a barátnőjétől, egy Tara nevű őrült csajszitól, aki apró, madárszerű teremtés, a szemhéja álmos, súlyos, a szája széles, skarlátvörös, és aki nem sokat beszél, hanem sokkal inkább a masszázs médiuma révén kommunikál. Először Tarával ismerkedik össze, nem sokkal hajnali kettő után, a vasúti felüljáró alatti night clubban. Egész este figyelte a táncparketten, ahogy a lány hirtelen fel-felbukkan egyegy idegen mögött, és csinos kis manóarcán széles vigyorral elkezdi masszírozni a hátukat vagy a derekukat. Végül rá is sor kerül, ő pedig bólint, és várja, hogy lassan felderengjen a lány arcán a felismerés. Így is történik, a lány összeráncolja a homlokát, egészen közel viszi az ujjait Dexter orra hegyéhez, és kimondja, amit mostanában mindenki mond: – Te híres vagy! – És te ki vagy? – kiabálja túl a zenét Dexter. Megfogja szélesre tárja a lány két vékony, csontos karját, mintha rég nem látott ismerősök találkoznának hosszú idő után. – Én Tara vagyok! – Tara! Tara! Helló, Tara! – Te híres vagy? Mitől vagy híres? Mesélj! – A tévében szerepelek. A nagyszabás című műsorban dolgozom. Popsztárokkal készítek riportokat. – Tudtam! Te tényleg híres vagy! – kiabál a lány kitörő örömmel, aztán lábujjhegyre áll, és arcon csókolja, méghozzá olyan kedvesen, hogy Dexter szinte meghatottan kiabálja át a zenén: – Nagyon kedves vagy, Tara! – Kedves vagyok! – kiált vissza a lány. – Kedves vagyok, de nem vagyok híres. – Pedig híresnek kéne lenned! – ordítja Dexter, kezét a lány derekára téve. – Szerintem mindenkinek híresnek kéne lennie! A megjegyzés mögött nincsen se gondolat, se jelentés, mégis láthatóan meghatja Tarát, mert csak annyit mond, hogy „Áááááááááá” aztán lábujjhegyre áll, és kis manófejét Dexter vállára hajtja. – Szerintem te nagyon kedves vagy! – ordítja a fiú fülébe, ő pedig nem tiltakozik. – Te is kedves vagy – feleli, és egyszer csak egy olyan végtelenített „te is kedves vagy”láncban találják magukat, ami akár örökké is eltarthat. Most már együtt táncolnak, és csak vigyorognak egymásra, Dexter pedig ismét rádöbben, milyen könnyű úgy társalogni, ha egyik fél sincs igazán magánál. A régi szép időkben, amikor az emberek csak az alkoholra hagyatkozhattak, ahhoz, hogy egy lánnyal beszélgessen, rendes szemkontaktusra volt szükség, meg italmeghívásra, aztán órákon át sablonos kérdéseket kellett föltenni könyvekről meg

filmekről, szülőkről és testvérekről. Manapság viszont már a „hogy hívnak?” után minden átmenet nélkül el lehet jutni a „megmutatod a tetkódat?” vagy mondjuk a „milyen bugyi van rajtad?” típusú kérdésekig, és ezt mindenképpen fejlődésnek kell tekinteni. – Fantasztikus vagy! – ordítja, miközben a lány épp a combjához dörgöli a fenekét. – Nagyon pici vagy! Mint egy madár! – De erős vagyok, mint a bivaly! – kiabál vissza Tara a válla fölött, és karját behajlítva megvillantja csinos, mandarinméretű bicepszét. A klassz kis bicepsz Dextert arra indítja, hogy megcsókolja. – Kedves vagy. Aaannnyira kedves vagy! – Te is kedves vagy – replikázik Dexter, és közben arra gondol, hogy tényleg hihetetlenül jól megy ez az oda-vissza, egyszerűen állati jól. A lány olyan apró és formás, hogy egy kis ökörszemre emlékezteti, de az „ökörszem” szót képtelen elővarázsolni az agyából, ezért megragadja a lány kezét, odahúzza magához, és ezt kiabálja a fülébe: – Hogy hívják azt a kicsike madarat, amelyik belefér egy gyufásdobozba? – Tessék? – EGY MADÁR, AMIT GYUFÁSDOBOZBA TEHETSZ, AMI BELEFÉR EGY GYUFÁSDOBOZBA, OLYAN VAGY, MINT EGY KIS MADÁR. NEM JUT ESZEMBE A NEVE. – Mutató- és hüvelykujját egymástól pár centire tartja. – KIS MADÁR. PICIKE. TE IS OLYAN VAGY. A lány bólogat, vagy egyetértése jeléül, vagy a zene ritmusára, súlyos szemhéja szaporán rebeg, pupillája kitágult, két szeme úgy forog, mint Dexter nővére babáinak szeme annak idején, és Dexter már el is felejtette, hogy miről beszélt, egy pillanatra képtelen felfogni, ami körülötte zajlik, ezért amikor Tara megfogja és megszorítja mindkét kezét, és újra elismétli, hogy tényleg mennyire kedves, és feltétlenül el kell mennie hozzá, hogy megismerje a barátait, mert ők is nagyon kedvesek, akkor nem is ellenkezik. Körülnéz, hogy megkeresse Callum O’Neillt, régi egyetemi lakótársát, és megpillantja, amint épp a kabátját veszi föl. Callum, aki valaha Edinburgh leglustább embere volt, már sikeres üzletember, nagydarab férfi, aki drága öltönyöket hord, és akit a felújított számítógépek tettek gazdaggá. De a sikerrel együtt jár a józanság is, semmi drog, és hétköznap estékem alig pár korty pia. Most nagyon úgy fest, mint aki kényelmetlenül érzi itt magát, valahogy olyan szögletes. Dexter átvág a termen, és odalépve megragadja Callum mindkét kezét. – Hova készülsz, haver? – Haza! Hajnali kettő van. Reggel dolgoznom kell. – Gyere velem. Szeretném, ha megismerkednél Tarával! – Dex, én viszont nem szeretnék megismerkedni Tarával, Mennem kell. – Tudod, mi vagy? Egy kislány, az vagy! – Te meg be vagy állva. Menj, tedd, amit tenned kell. Majd hívlak. Dexter átöleli, és közli vele, hogy nagyon klassz haver, de Tara közben már újra a kezét rángatja, így aztán megfordul, és hagyja, hogy a lány átvezesse a tömegen, ki az egyik pihenőszobába. A klub drága, és feltehetően a magasabb árfekvésű helyek közé tartozik, ám Dexter mostanában nemigen fizet semmiért. Ahhoz képest, hogy csütörtök este van, egy kicsit csöndes is a klub, de legalább nem az az ijesztő masírozó zene szól, és nem olyan ijesztő figurák vannak itt, azok a csontos, borotvált fejűek, akik leveszik az ingüket, és vicsorgó fogakkal, összeszorított állkapoccsal bámulnak az ember arcába. Helyettük leginkább egy csomó kellemes, vonzó, középosztálybeli huszonéves van itt, olyanok, mint ő, meg például Tara barátai is, akik nagy párnákon heverésznek mindenfelé, és közben dohányoznak, meg beszélgetnek, meg rágóznak. Megismerkedik Gibbsyvel, vagy talán mégis Biggsy a neve, a Bájos Tash-sel és barátjával, Stu Stewpottal, aztán Spex-szel, aki szemüveges, meg a barátjával, Markkal, akit Dexter legnagyobb csalódására csak simán Marknak hívnak, és mind

megkínálják rágógumival meg vízzel meg Marlboróval. Az emberek olyan nagy ügyet csinálnak a barátságból, itt viszont tényleg hihetetlen könnyűnek tűnik, és Dexter kis idő múlva niár úgy képzeli, hogy majd együtt járkálnak el mindenfelé, lakóautóval mennek nyaralni, grilleznek a tengerparton, miközben lemegy a nap, és úgy tűnik, ő is szimpatikus a többieknek, mindegyikük megkérdezi, hogy milyen érzés a tévében szerepelni, meg hogy milyen más híres emberekkel találkozott már, ő pedig pikáns pletykákat mesél nekik, és Tara egész idő alatt ott kuporog mögötte, csontos kis ujjaival a nyakán a vállán munkálkodik, amitől őrajta kis hullámokban végigborzong az izgalom, amíg egyszerre csak valami oknál fogva csönd támad a beszélgetésben, talán öt másodpercre, de ahhoz pont elég ez a csönd, hogy meglepetésszerűen átvillanjon rajta a józanság, és eszébe jusson, mi a dolga holnap, nem is holnap, ma, jesszus, már aznap, és érzi, hogy végigfut rajta az éjszaka első pánik- és rettegéshulláma. De semmi gond, minden oké, mert Tara azt mondja, hogy menjenek táncolni, mielőtt elmúlik a hatás, így aztán mindannyian kimennek, kényelmes csoportban megállnak a vasúti boltív alatt, szemben a DJ-vel meg a fényekkel, és egy ideig táncolnak a szárazjég füstjében, vigyorogva meg bólogatva, közben azzal a fura, összeráncolt homlokú grimasszal néznek egymásra, összevont szemöldökkel, de a bólogatás meg a vigyorgás most már nem a felajzott izgalomból fakad, hanem inkább abból, hogy meg kell győzni magukat arról, hogy még mindig nagyon jól szórakoznak, és nem lesz mindjárt vége az egésznek. Dexter azon tűnődik, hogy levegye-e az ingét, az néha segít, de a pillanat elszállt. Valaki a közelben lagymatagon azt kiabálja, hogy „Király!” de senkit nem győz meg, nincsenek már király számok. Rájuk tör az ádáz ellenség, a feszélyezett zavar, és Gibbsy vagy Biggsy az első, aki megadja magát, közli, hogy szar a zene, mire mindenki azonnal abbahagyja a táncot, mintha megtört volna a varázs. Miközben a kijárat felé tart, Dexter elképzeli a hazautat, az engedély nélküli taxisok fenyegető tömegét, akik kint állnak a klub előtt, megmagyarázhatatlan félelmét, hogy meg fogják ölni, az üres lakást a Belsize Parkban, az álmatlan órákat, amikor majd mosogat és a lemezkészletét rendezgeti, amíg fejében alább nem hagy a lüktetés, és végre ei tud aludni és szembe tud nézni a következő nappal, és ekkor újra érzi, hogy úrrá lesz rajta a pánik. Társaságra van szüksége. Körülnéz hogy van-e valahol telefonfülke. Esetleg felhívhatná Callumot, talán még ébren van, de a férfitársaság most nem az igazi. Felhívhatná Naomit is, de ő most biztos a barátjával van, vagy Yolandét, ő viszont Barcelonában forgat, vagy Ijesztő Ingridet, ő viszont azt mondta, hogy ha még egyszer meglátja, akkor kitépi a szívét, vagy hívhatná esetleg Emmát, igen, Emmát, vagyis nem, Emmát nem, ebben az állapotban semmiképp, ő ezt nem értené, nem venné jó néven. És mégis Emma az, akit leginkább látni szeretne. Miért is nincs itt vele ma éjszaka? Egy csomó mindent meg akar tőle kérdezni, például hogy miért nem jöttek össze soha, amikor mindenki szerint olyan jók lennének együtt, egy csapat, egy pár, Dex és Em, Em és Dex. Egyszerre megdöbben attól, ahogy hirtelen erős hállámban rátör az Emma iránti szerelem, és elhatározza, hogy taxiba ül, elmegy az Earls Courthoz, és elmondja Emmának, milyen fantasztikus lány, meg hogy ő mennyire, de mennyire szereti, és milyen szexis nő, bárcsak tudná ezt magáról, egyébként miért is ne mehetne, meglátja, mi sül ki belőle, és ha semmire nem megy az egésszel, ha csak üldögélnek és beszélgetnek, még az is jobb, mint ha egyedül van egész éjjel. Bármi történjék is, nem szabad egyedül maradnia... Már a kezében a telefon, amikor, hála az égnek, Biggsy vagy talán Gibbsy bedobja, hogy esetleg menjenek föl hozzá mindannyian, nem lakik messze. Így aztán eljönnek a klubból, és biztonságot kínáló tömegben sétálnak vissza a Coldharbour Lane irányába. A lakás egyetlen hatalmas tér egy régi kocsma fölött. A konyha és a nappali, a hálószoba és a fürdőszoba között nincsenek falak, a magánéletnek tett egyetlen engedmény egy félig átlátszó zuhanyfüggöny, ami körbeveszi a szabadon álló

vécét. Míg Biggsy beüzemeli a lemezjátszót, a többiek odamennek a hatalmas, baldachinos ágyhoz, ami álgiccses akril tigrisbőrrel és fekete gumilepedővel van megvetve, és kusza összevisszaságban elhevernek rajta. Az ágy fölött félig-meddig ironikus célból elhelyezett tükör függ, és mindenki abba bámul elnehezült szempillákkal, csodálják magukat, ahogy odalent elnyúlva fekszenek, fejek mások ölében, a kezek más kezek után kutatnak, közben hallgatják a zenét, fiatalok és elegánsak, vonzóak és sikeresek, beavatottak és kiütöttek, és mindannyian arra gondolnak, hogy milyen remekül néznek iá, és mostantól milyen jó barátok lesznek. Piknikeznek majd a Heath-en, hosszú, lusta vasárnapokat töltenek a kocsmában. Dexter megint jól érzi magát. „Szerintem eszméletlen klassz vagy” – mondja valaki valaki másnak, de nem is számít, hogy kinek, mert valójában mindannyian eszméletlen klasszak. Eszméletlen klassz emberek. Úgy múlnak az órák, hogy senkinek föl se tűnik. Valaki most épp a szexről beszél, és mindannyian igyekeznek valami olyan személyes megnyilatkozással előállni, amit másnapra biztosan megbánnak. Többen csókolóznak, Tara pedig egyre csak Dexter nyakán matat, a gerince felső végét fürkészi kemény kis ujjaival, de már elfogyott minden drog, és ami korábban lazító masszázs volt, az most szúrások meg ütések sorozatának tűnik, és amikor Dexter fölpillant Tara manóarcára, az hirtelen beesettnek és fenyegetőnek látszik, a szája túl széles, a szeme túl kerek, mint valami kicsi, szőrtelen emlősnek. Dexter azt is észreveszi, hogy a lány sokkal idősebb, mint gondolta – te jó ég, legalább harmincnyolc –, és hogy a fogai között valamilyen fehér kenőcs van, olyan, mint a habarcs. Képtelen tovább elfojtani az előtte álló naptól való rettegését, az felkúszik a gerincoszlopán, a szorongás, félelem és szégyen mind valami ragacsos, vegyszeres izzadságban üt ki rajta. Hirtelen felül, megborzong, és két kezével lassan végigsimít az arcán, mintha le akarna törölni róla valamit. Kezd világosodni. A Coldharbour Lane-en rigók fütyülnek, és Dextert egyszerre az az érzés fogja el, olyan elevenen, mintha már szinte hallucináció lenne, hogy tökéletesen i\res üreges, mint egy húsvéti tojás. Tara, a masszőz sikeresen létrehozott a két válla között egy nagy, összegabalyodott feszültségcsomót, a zene elhallgatott, és most valaki az ágyban teát kér, mire egyszerre mindenki teát kér, teát, teát, Dexter pedig kibogozza magát, és átmegy a lakáson a hatalmas hűtőszekrényhez, mely ugyanolyan gyártmány, mint az övé, baljós és ipari külsejű, amilyet egy genetikai laboratóriumban találhat az ember. Kinyitja az ajtót, és üres tekintettel belebámul. Egy zacskóban saláta rohad, a műanyag már felpuffadt, majd kidurran. Dexter szeme ide-oda rebben üregében, amitől a látása megint szétcsúszik, aztán mikor újra megtalálja a fókuszt, egy üveg vodkát pillant meg. A hűtő ajtaja mögé bújva felhajt belőle jó kétujjnyit, aztán leöblíti egy korty savanyú almalével, ami undorítóan pezseg a nyelvén. Összerándul az arca, gyorsan lenyeli a folyadékot, ami magával viszi a rágóját is. Valaki újra teát kér. Dexter meglátja a tejesdobozt, kézbe veszi, méregeti, és támad egy ötlete. – Nincs tej! – kiáltja. – Kell, hogy legyen! – kiabál oda Gibbsy vagy Biggsy. – Nuku. Egy csöpp sincs. Lemegyek, hozok. – A teli, bontatlan dobozt visszateszi a hűtőbe. – Öt perc, és itt vagyok, Kér valaki valamit? Cigi? Rágó? – Új barátai felől nem érkezik válasz, így aztán csöndben kinyitja az ajtót, és távozik, lebotorkál a lépcsőn, megcélozza az utcát, és úgy robban ki a kapun, mintha a víz alól merülne föl levegőért, majd futásnak ered, hogy soha többé ne is lássa ezeket az eszméletlenül klassz embereket. Az Electric Avenue-n talál egy taxidrosztot. 1993. július 15-én a nap reggel öt óra egy perckor kel, és Dexter Mayhew máris a pokolban van.

Emma Morley rendesen táplálkozik, és mértékkel iszik. Mostanában napi nyolc órát alszik, és magától ébred, valamivel fél hét előtt, akkor megiszik egy nagy pohár vizet, ami a napi másfél literből az első 250 milliliter, a vizet pedig egy vadonatúj kancsóból tölti a hozzáillő

pohárba. Ezek a friss, reggeli napfényben ott állnak meleg, tiszta franciaágya mellett. Kancsó. Van egy vizeskancsója. Szinte el se tudja hinni, hogy ez igaz. Bútora is van. Huszonhét éves lévén már túl öreg ahhoz, hogy úgy éljen, mint egy diák, és immár van egy ágya, egy nagy1 kovácsoltvas és vesszőfonatos ágy, amit a Tottenham Court Roadon levő távol-keleti profilú bútorboltban vett a nyári leértékelésen. A „Tahiti” fantázianévre keresztelt jókora alkalmatosság elfoglalja az egész hálószobát lakásában, mely az Earls Court Road egyik mellékutcájában található. A takaró valódi tollpaplan, a lepedők egyiptomi pamutból készültek, márpedig az egyiptomi pamut, amint azt az eladónő tudtára adta, a legjobb minőségű pamut a világon – és mindez együttvéve azt sugallja, hogy az életében új korszak kezdődött: a rend, az önállóság és az érettség kora. Vasárnap reggelenként egymagában lustálkodik a Tahitin, mintha csak egy tutajon feküdne, a Porgy és Bess-t hallgatja, Mazzy Start, régi Tom Waits-számokat meg egy furcsán recsegő bakelitlemezen Bach cselló-szviteket. Literszám issza a kávét, és apró megfigyeléseket, valamint novellaötleteket jegyez föl legjobb töltőtollával drága jegyzetfüzetei hófehér lapjaira. Néha, amikor nem igazán megy neki az írás, eltűnődik, hogy vajon amit ő az írott szó iránti szerelemnek hisz, az valójában nem csupán az írószerek bálványozása-e. Az igazi író, a született író szemétbe dobott fecnikre is firkál, meg buszjegyek hátuljára, egy cella falára. Emma elveszettnek érzi magát minden olyasmivel szemben, ami nincs legalább 120 gramm per négyzetméter. Máskor viszont azon kapja magát, hogy hosszú órák óta boldogan ír – mintha a szavak mindig is készen várták volna –, elégedetten és egyedül az egyszobás lakásban. Nem mintha magányos volna, vagy legalábbis nem túl sűrűn. Hetente négy este eljár otthonról, és még gyakrabban is eljárhatna, ha akarna. A régi barátságai megmaradtak, és szövődtek újak is, a Tanárképző Főiskolán tanuló évfolyamtársaival. Hétvégénként elejétől a végéig átböngészi a programújságokat, mindent elolvas, kivéve a buli-rovatot, ami akár rovásírással lehetne írva, annyit ért a „le az inget, ne kíméld magad” bulikról szóló beszámolókból. Érzi, hogy ő már soha, de soha nem fog melltartóban táncolni egy habbal teli helyiségben, és így rendjén is van. Inkább művészmozikba jár meg galériákig a barátaival, vagy néha kibérelnek vidéken egy-egy parasztházat, nagyokat kirándulnak a környéken, és úgy tesznek, mintha ott is laknának. Sokan azt mondják, hogy jobban néz ki, magabiztosabb a külseje. Megszabadult a velúr hajgumiktól a cigarettától, a gyorséttermi dobozos vacsoráktól. Van egy kávéfőzőgépe, és életében először azon gondolkozik, hogy talán beruház egy kis pot-pourriba. A rádiós óra bekapcsol, de Emma megengedi magának azt a fényűzést, hogy még egy kicsit ágyban maradjon, és így hallgatja végig a híreket. John Smith összetűzésbe került a szakszervezetekkel, amitől Emma kissé meghasonlik önmagávál, mert kedveli John Smitht, aki olyan rendes fajtának tűnik, kicsit iskolaigazgatószerű és bölcs. Még a neve is szilárd, „a mi emberünk” elveket sugall, és Emma ismét emlékezteti magát, hogy át kéne gondolnia, ne lépjen-e be a Munkáspártba, talán attól majd megnyugszik a lelkiismerete, mely nem hagyja nyugodni, mióta lejárt a tagsága a Kampány a Nukleáris Leszerelésért nevű szervezetben. Nem mintha nem értene egyet a KNL célkitűzéseivel, de a kölcsönös leszerelés követelése kezdett kissé naivnak tűnni, mintha az általános kedvességéi küzdene valaki. Huszonhét évesen Emma azon tűnődik, hogy vajon nem öregszik-e. Régebben büszke volt arra, hogy nem hajlandó egy vitás kérdés mindkét oldalát megvizsgálni, mostanában viszont egyre inkább elfogadja, hogy a dolgok kevésbé egyértelműek, és jóval bonyolultabbak, mint régebben gondolta. A következő két hírt persze nem érti, a maastrichti szerződésről meg a jugoszláviai háborúról szóló híradásokat. Nem kellene véleményt formálnia, morfondírozik, elköteleznie magát, bojkottálni valamit? Az apartheiddel legalább tudta az ember, hogy hányadán áll, most viszont Európában háború zajlik, és ő személy szerint az égvilágon semmit sem tesz, hogy megakadályozza. Túlságosan leköti az, hogy új bútort vásároljon magának. Zaklatottan ledobja magáról az új paplant, kilép a keskeny kis ösvényre, ami az ágy széle meg

a fal között húzódik, majd oldalazva kicsoszog az előszobába, onnan pedig – belép az aprócska fürdőbe, melyre soha nem kell várnia, hiszen végre egyedül lakik. Pólóját beledobja a fonott szennyeskosárba – azóta a végzetes nyári vásár óta a Tottenham Court Radon életében igen nagy mennyiségben van jelen a vesszőfonat –, majd fölveszi régi szemüvegét, és megáll a tükör előtt meztelenül, hátrahúzott vállal. Lehetne rosszabb is, gondolja, azzal belép a zuhany alá. Reggeli közben kipillant az ablakon. A lakás egy vöröstéglás tömbház hatodik emeletén van, és az ablakból egy ugyanolyan vöröstéglás tömbházra nyílik kilátás. Emma nincs különösebben oda az Earls Courtért,a környék lompos és átmeneti jellegű – mintha London vendégszobájában élne. A kis lakás bére észbontóan magas, és lehet, hogy majd valamilyen olcsóbb helyre kell költöznie, ha megkapja első tanári állását, de most imád itt lenni, jó messze a Loco Calientétől és a claptoni doboz-szoba komor társadalmi realizmusától. Hat együtt töltött év után megszabadult Tilly Killicktől, és végtelen örömmel tölti el a tudat, hogy nem fogadja szürke fehérnemű a mosogatóban lapulva, és a magnóból nem bömböl a Simply Red. Mivel már nem szégyelli, hogy milyen körülmények között lakik, még a szüleinek is megengedte, hogy meglátogassák. Jim és Sue a Tahitit foglalta el, ő maga pedig a kanapén aludt. Szülei három feszültséggel teli napon át tették a végtelennek tűnő megjegyzéseket London tarka etnikai palettájára meg a csésze tea árára, és bár az konkrétan nem hangzott el, hogy elégedettek az új életstílusával, azóta legalább anyja nem javasolja, hogy térjen vissza Leedsbe, ahol állást vállalhatna a Gázműveknél. „Jól van, Emily” – súgta fülébe apja, amikor kikísér te őket a vonathoz a King’s Cross állomásra, de vajon mi az, ami jól van? Talán hogy végre úgy él, mint egy felnőtt. Természetesen változatlanul nincs barátja, de nem is baj Időről időre, nagy ritkán, egy-egy esős vasárnap délután négy óra tájban kitör rajta a pánik, és ilyenkor szinte elakad a lélegzete a magánytól. Egyszer-kétszer már az is előfordult, hogy fölvette a telefonkagylót, hogy ellenőrizze, nem romlott-e el. Néha arra gondol, milyen jó volna éjszaka telefonhívásra ébredni, és azt hallani a kagylóból, hogy „Most azonnal ülj taxiba”, vagy hogy „Mindenképpen találkozzunk, beszélnünk kell!” De a legjobb időszakokban úgy érzi magát, mintha egy Muriel Spark-regény hőse volna – független, éles elméjű könyvmoly, a lelke mélyén romantikus nőalak. Huszonhét éves korára van egy kétszeres kitüntetéses alapdiplomája angol irodalomból és történelemből, egy új ágya, kétszobás lakása az Earls Courton, rengeteg barátja és egy tanárszakos mesterdiplomája. Ha a mai felvételi beszélgetés jól sikerül, akkor még angol és dráma szakos tanári állása is lesz, ráadásul mindkét szakot jól ismeri és szereti. Új karrier előtt áll, tanítványait ösztönző tanárként fog kibontakozni, és végre, végre valami rend lesz az életében. És van egy randevúja is. Rendes, szabályos randevúja. Egy étteremben fog ülni egy férfival, és figyeli, ahogy eszik és beszél. Valaki szeretne felmászni a Tahiti fedélzetére, és ő ma este eldönti, hogy megengedi-e neki. A kenyérpirító mellett áll, egy banánt szeletel – ez a napi hét egység gyümölcs és zöldség első adagja és a naptárra bámul. 1993. július 15., egy kérdőjel és egy felkiáltójel. A randevú egyre közelebb kerül a látóhatáron. :

Dexter import, olasz ágya egy alacsony, csupasz emelvény, ami a nagy, csupasz szoba közepén áll, mint egy színpad vagy egy birkózószőnyeg, és időnként valóban el is látja mindkét funkciót. Itt fekszik ébren délelőtt fél tízkor, és a rettegés meg az önutálat keveredik benne a szexuális kielégületlenséggel. Idegvégződései valósággal vibrálnak, a szájában kellemetlen ízt érez, mintha a nyelvére hajlakkot fújtak volna. Hirtelen fepattan, és nesztelen léptekkel átvág a magasfényű, fekete hajópadlón. A svéd konyhában a nagy, ipari hűtő

fagyasztóból előkeres egy üveg vodkát, abból tölt egy pohárba vagy kétujjnyit, és hozzáönt ugyanannyi narancslevet. Azzal a gondolattal nyugtatja magát, hogy mivel egész éjjel nem aludt, ez valójában nem az első reggeli itala, hanem még tegnap éjszakáról az utolsó. Arról nem is beszélve, hogy ez a nappali ivással kapcsolatos tabu teljes mértékben el van túlozva Európában másutt sehol nem csinálnak ügyet ebből. A dolog lényege, hogy a pia feldobó hatását kell kihasználni a drogok leszálló ágának ellensúlyozására, tulajdonképpen azért rúg be hogy józan maradjon, ami, ha belegondol az ember, teljesen ésszerű eljárás. Ennek logikáján felbuzdulva újabb kétujjnyi vodkát tölt magának, elindítja a Kutyaszorítóban zenéjét, és büszkén bevonul a zuhanyozóba. Egy félórával később még mindig a fürdőszobában van, és azon töpreng, mivel tudná megállítani az izzadást Már kétszer vett tiszta inget, zuhanyozott hideg vízzel, de a hátán és a homlokán még mindig bugyborékolva dől az izzadság, olajosán és nyúlósan, mint a vodka, és talán tényleg az szivárog át a bőrén. Ránéz az órájára. Máris késésben van. Úgy dönt, hogy majd lehúzott ablakokkal fog vezetni. Tégla méretű csomag várja az ajtó előtt, nehogy otthon felejtse, gondosan be van csomagolva több réteg különféle színű selyempapírba. Fölveszi, bezárja a lakást, és kilép a fákkal szegélyezett útra, ahol a kocsija várakozik, egy olajzöld Mazda MRII kabrió. Utasoknak nincs benne hely, tetőcsomagtartó szóba sem jöhet, alig van hely a pótkeréknek, nemhogy egy babakocsi beférne, így az autó messziről kiáltva hirdeti az ifjúságot, a sikert, a szingliéletet. A csomagtartóba Dexter beépíttetett egy CD-cserélőt, egy apró rugókból és mattfekete műanyagból készült ultramodern csodát, és most kiválaszt öt CD-t (a munkájával járó előnyök egyike: mind repi-ajándék a lemezkiadóktól), és becsúsztatja a csillogó lemezeket a dobozba, mintha egy revolvert töltene meg. Miközben a St. John’s Wood lakóövezet széles utcáin hajt, az új Cranberries-albumot hallgatja. Nem igazán az ő stílusa, de ha az ember mások zenei ízlését formálja, akkor muszáj képben lennie, ismernie kell a menő újdonságokat. A Westwayen, már levonult a reggeli csúcsforgalom, így még véget sem ér az album, Dexter máris felhajt az M40-es autópályára, és nyugat felé halad a könnyűipari gyártelepek és épülő lakóparkok között, melyek mind részei a városnak, ahol ő olyan sikeres olyan divatos életet él. Nem sokkal később a külvárosokat tűlevelű ültetvények váltják fel, amelyek itt a vidéket jelképezik, A hangszórókból Jamiroquai szól, és Dexter már sokkal, de sokkal jobban érzi magát, züllött és fiús ebben a kis sportkocsiban, és a gyomra már alig émelyeg. Föltekeri a hangerőt, A zenekar szólóénekesével már találkozott, többször készített vele interjút is, és bár odáig talán nem menne, hogy a barátjának nevezze a kongást, de elég jól ismeri, és talán még némi személyes kötődést is érez iránta, ahogy a Földön kialakult vészhelyzetről szóló dalt hallgatja. Hosszú mix, masszívan elnyújtott, és a tér meg az idő is valamiféleképpen rugalmassá válik, mialatt Dexter együtt halandzsázik az énekessel, mintha hosszú, hosszú órákon át tartana ez az állapot, és közben a látása még utoljára ismét elhomályosul és szétcsúszik az előző esti drogok maradványaitól, majd egyszerre vad dudálást hall, és ráébred, hogy száznyolcvannal repeszt két sáv között. Abbahagyja az éneklést, és megpróbálja visszakormányozni az autót a középső sávba, de azon kapja magát, hogy elfelejtette, hogyan kell kormányozni, a karja könyékben megmerevedett, hiába igyekszik minden erejét összeszedve kiszakítani a kormányt valami láthatatlan szorításból. A sebessége hirtelen kilencvenre esett vissza, a lába egyszerre van a féken meg a gázpedálon, és hirtelen rádudál egy háznyi kamion, ami egyszer csak felbukkant mögötte. A visszapillantó tükörben látja a kamionsofőr eltorzult arcát, nagydarab, szakállas férfi foncsoros szemüvegben, dühödten ordít felé, az arca úgy néz ki, mint koponya három fekete üreggel Dexter megint elrántja a kormányt, anélkül, hogy megnézné, jön-e valaki a szélső sávban, hirtelen egész biztos abban, hogy meg fog halni, itt és most egy fellobbanó tűzgolyóban, miközben egy végtelenített Jamiroquai remixet hallgat. De a kapaszkodósáv üres, hála istennek, és Dexter zihálva kapkodja a levegőt a száján keresztül,

egyszer, kétszer, háromszor, mint egy bokszoló. Egy mozdulattal kikapcsolja a zenét, és csöndben hajt tovább, egyenletes száztíz kilométer per órával, míg el nem éri a lehajtót. Kimerültén keres egy pihenőhelyet az oxfordi út mentén, hátradönti az ülést, és lehunyja a szemét, azt remélve, hogy talán el tud aludni, de egyre csak a kamionsofőr koponyájának három fekete üregét látja, ahogy üvöltenek rá. Kint a nap túl vakító, a forgalom túl zajos, ráadásul van valami slampos és természetellenes abban, hogy egy nyugtalan fiatalember fészkelődik a parkoló autójában, egy nyári délelőtt tizenegy óra negyvenöt perckor. Így aztán fölül, káromkodik egy sort, majd továbbindul, és addig megy, amíg meg nem találja azt az út menti kocsmát, amelyet jól ismer még kamaszkorából A Fehér Hattyú egy étteremlánc egyik tagja, itt egész nap lehet reggelit kapni, no meg hihetetlenül olcsó húst sült krumplival. Dexter bekanyarodik a parkolóba, fölveszi az anyósülésről a díszcsomagba burkolt ajándékot, és belép a tágas, ismerős helyiségbe, mely bútorápoló és az előző este elszívott cigaretták füstjének szagát árasztja magából. Haverkodva a pulthoz támaszkodik, és rendel egy pohár sört meg egy dupla vodka-tonikot. Emlékszik a csaposra még a nyolcvanas évek elejéről, amikor ide jártak inni a haverjaival. – Évekkel ezelőtt sokszor lógtam itt – mondja csevegő hangon. – Valóban? – kérdezi az ösztövér, savanyú arcú férfi. Semmi jelét nem adja, hogy felismerné, így hát Dexter fogja a poharakat, odaballag az egyik asztalhoz, és csöndben iszik. A becsomagolt ajándék ott fekszik előtte, némi vidám színt csempész a komor helyiségbe. Dexter körülnéz, és arra gondol, mekkora utat tett meg az elmúlt tíz év alatt, és hogy mindent ért el – ismert tévés műsorvezető lett, pedig mg huszonkilenc éves sincs. Sokszor úgy érzi, hogy az alkohol gyógyító hatása szinte csodával határos, és íme, tíz perc múlva fürge léptekkel tart a kocsijához, és ismét zenét hallgat, ezúttal egy Beloved-szám csicsereg a hangszórókból, ő pedig jó tempóban halad, így tíz perc elteltével már be is fordul szülei házának kavicsos felhajtójára. A jókora ház az 1920-as években épült, félreeső helyen húzódik meg, a homlokzatán cikcakkban elrendezett ál-faszerkezetet alakítottak ki, hogy ne tűnjön annyira modern, dobozszerű, zömök épületnek, mint amilyen voltaképpen, Kényelmes, boldog családi otthon a Chiltern-dombság közepén, Dexter mégis rettegve pillant rá. Apja már a bejáratnál áll, mintha évek óta ott várná. Júliushoz képest túl vastagon van öltözve, pulóvere alól kilóg az inge egyik szárnya, a kezében egy bögre teát tart. Dexter szemében valaha óriás volt, most viszont leginkább görnyedtnek és fáradtnak tűnik, hosszúkás arca sápadt, beesett, és mély barázdákat vésett rá az a fél év, amelynek során felesége állapota fokozatosan romlott. Üdvözlésül megemeli a bögrét, Dexter egy pillanatra az apja szemével látja önmagát, és szégyenkezve rándul össze az arca a fényes inge miatt, meg arra gondolva, milyen öntelt hetykeséggel vezeti a kis sportkocsit, milyen nagyképű zajt csap, amikor hirtelen fékezve lendületesen megáll a kavicson, és milyen erővel bömbölteti a sztereóból a könnyed diszkózenét. Laza vagy. Te barom. Be vagy tépve. Pojáca. Kész röhej vagy, te csicsás kis bohóc. Gyors mozdulattal kikapcsolja a CD-lejátszót, lepattintja a műszerfalról a levehető előlapot, aztán a kezére mered. Nyugi ez itt a Chiltern-dombság, nem Stockwell. Apád nem fogja ellopni a lejátszódat. Csak nyugalom. Az ajtóban apja újra megemeli a bögrét, Dexter pedig fölsóhajt, fogja az anyósülésre tett ajándékot, összeszedi minden koncentrálóerejét, és kiszáll az autóból. – Micsoda egy nevetséges járgány – morogja az apja.

– Szerencsére nem neked kell vezetned, igaz? – Dexter lehiggadva állapítja meg, hogy milyen kényelmesen jön elő a régi rutin, a szigorú és mogorva apa, a felelőtlen és pökhendi fiú kettőse. – Szerintem úgyse férnék bele. Vagánynak való verda... Korábbra vártunk. – Hogy s mint, öreg harcos? – kérdezi Dexter, és hirtelen elöntik az érzelmek drága jó örege iránt: ösztönösen átöleli apját, megdörgöli a hátát, aztán arcon csókolja, amit már a következő pillanatban rettentő kínosnak érez. Mindketten mozdulatlanná dermednek. Az idők során Dexterben valahogy kialakult egy önkéntelen csók-reflex, és most apja szőrös fülébe is beleturbékolta a szokásos „hmmmmm” hangot. Tudatának egy zugában fölmerül a jelenet ott a vasúti felüljáró alatt Tarával, Gibbsy és Spex társaságában. Érzi az ajkát benedvesítő nyálat, látja apja arcán a döbbenetet, ahogy lepillant fiára, szinte ótestamentumi tekintettel. Apját megcsókoló fiú – a természet-egyik alaptörvényét szegték meg. Még be se jutott a bejárati ajtón, máris darabokra zúzta a józanság illúzióját. Apja szippant egyet – vagy undorral, vagy mert fia leheletét szimatolja, Dexter nem is tudná megmondani, melyik a rosszabb. – Anyád a kertben van. Egész délelőtt várt. – Hogy van? – kérdezi Dexter. Hátha apja azt válaszolja, hogy „Sokkal jobban.” – Menj, nézd meg. Addig én fölteszek egy teát. Az előszoba sötét és hűvös a tűző nap után. Dexter nővére Cassie lép be a hátsó kert felől, kezében tálca, arcáról sugárzik a szakértelem, a józan ész és a jámborság. Harmincnégy évesen fölvette a szigorú kórházi főnővér szerepét, és illik hozzá a szerep. Félmosollyal, szemöldökét félig összevonva öccse arcához érinti az arcát. – A tékozló fiú hazatért! Dexter agya annyira még nincs összezavarodva, hogy ne érzékelné a fullánkot, de ügyeimen kívül hagyja a megjegyzést, és a tálcára pillant. Egy tálkában szürkésbarna gabonapehely úszik tejbe áztatva, mellette a kanál érintetlen. – Hogy van? – kérdezi. Talán majd nővére azt mondja hogy „Sokat javult.” – Menj, nézd meg – feleli Cassie, Dexter pedig elfurakszik mellette, és azon töpreng, miért nem árulja el senki, hogy van az anyja? Az ajtóból elnézi az asszonyt. Egy régimódi, füles fotelban ül, amit a kedvéért kivittek a kertbe, és abba az irányba fordítva helyeztek el, amerre a mezőket és erdőket lehet látni, melyeken túl a távolban Oxford is fölsejlik szürke, párás maszatként. Ebből a szögből az arcát eltakarja nagy szalmakalapja és a napszemüveg – mostanában nagyon bántja szemét a nap –, ám Dexter így is meg tudja állapítani a sovány karokból, meg abból, ahogy keze a fotel párnázott karfáján fekszik, hogy nagyon sokat változott az alatt a három hét alatt, ami a legutóbbi látogatása óta eltelt. Hirtelen elfogja a sírhatnék. Szeretne összekuporodni, mint egy kisgyerek, és érezni, hogy anyja átöleli, ugyanakkor szeretne olyan gyorsan elfutni, ahogy csak tud, de persze egyik sem lehetséges, ezért leballag hát a lépcsőn, erőltetetten lendületes járással, mint egy beszélgetőshow műsorvezetője. – Hát helllóóóó! Anyja elmosolyodik, de mintha már a mosolygás is nehezére esne. Dexter lehajol a kalap karimája alá, hogy megcsókolja, és érzi, hogy arcán a bőr bántóan hűvös, feszes és csillogó. Anyja fejkendőt kötött a kalapja alá, hogy ne látszódjon, mennyire kihullott a haja, ám Dexter megpróbálja nem túlságosan közelről vizsgálni az arcát, inkább gyorsan egy rozsdásodó fém kerti székért nyúl. Zajosan odahúzza, és úgy helyezi el, hogy mindketten a kilátás felé forduljanak, de közben magán érzi anyja pillantását. – Izzadsz – mondja az asszony. – Hát, jó meleg van ma. – Anyját szemmel láthatólag nem sikerült meggyőznie. Nem elég jó. Koncentrálj! Ne felejtsd, kivel beszelsz.

– Teljesen át vagy izzadva. – Az ing miatt van. Tiszta műszál. Anyja odanyúl, és kézfejével megérinti az inget. Utálkozva húzza el az orrát. – Honnan van? – Prada. – Az drága. – Csakis a legjobbat. – Hogy mielőbb témát válthasson, Dexter előhúzza a sziklakért falának tövébe letett csomagot – Hoztam neked ajándékot. – Milyen kedves. – Igazából Emmától kapod. – Azt már a csomagoláson látom. – Anyja óvatosan bontogatni kezdi a masnit. – A tieid ragasztószalaggal átkötött szemeteszsákokban érkeznek... – Nem is igaz... – mosolyog Dexter, és próbál könnyeden viselkedni. – ...ha egyáltalán érkeznek. Dexter egyre nehezebben tudja megőrizni arcán a mosolyt, de hála az égnek, anyja most a csomagra figyel, miközben vigyázva széthúzza a papírt, amely alatt feltűnik egy kupac puhafedelű könyv: Edith Wharton, néhány Raymond Chandler-kötet, F. Scott Fitzgerald. – Nagyon kedves tőle. Megtennéd, hogy megköszönöd a nevemben? A drága Emma Morley. – A Fitzgerald-regény címlapjára pillant. – Szépek és átkozottak. Ezek mi vagyunk, te meg én. – És melyikünk melyik? – kérdezi Dexter gondolkodás nélkül, de szerencsére úgy tűnik, anyja nem hallotta meg. könyvbe csúsztatott képeslap szövegét olvassa. A lapon a kép egy fekete-fehér agit-prop kollázs 1982-ből, „Le Thatcherrel!” Az asszony fölnevet. – Milyen kedves lány! Olyan vicces. – Megfogja a regény és két ujja között méricskéli a vastagságát. – Bár talán optimista. Nem ártana értésére adnod, hogy inkább már csak novelláskötetet küldjön. Dexter elmosolyodik, és engedelmesen szusszant, mintha nevetne, pedig gyűlöli az ilyesmit, az akasztófahumort. Elvileg bátorságról tanúskodik, és jobb kedvre kellene derítse az embert, de szerinte unalmas és ostoba is. Jobb szeretné, ha a kimondhatatlant nem is mondaná ki senki. – Egyébként hogy van Emma? – Nagyon jól, azt hiszem. Most már hivatalosan is diplomás tanár. Ma megy felvételi beszélgetésre. – Látod, ez igazi állás. – Anyja feléje fordul és ránéz. – Te nem akartál valamikor tanár lenni? Abból mi lett? Dexter érzi a fullánkot. – Nem volt nekem való. – Hát nem. – Mindössze ennyi a válasz. Csönd támad, és Dexter érzi, hogy ismét kicsúszik a kezéből a nap. Elhitették vele, főleg a tévé meg a filmek, hogy a betegség egyetlen előnye az, hogy közelebb hozza egymáshoz az embereket, miatta megnyílnak egymás felé, és erőfeszítés nélkül megértik L a másikat. Ők viszont mindig is közel voltak egymáshoz, mindig nyitottak voltak, és a szokott megértést most mindkettőjüknél felváltotta a kór miatti keserűség, sértettség és harag. Gyengéd és vigasztaló beszélgetések helyett találkozásaik mindig veszekedésbe és vádaskodásba torkollottak. Nyolc órával ezelőtt vadidegeneknek mesélt a legbensőségesebb titkairól, most meg nem képes szót érteni az anyjával Valami nagyon nincs rendjén. – Láttam múlt héten a nagyszabást – szólal meg az asszony. – Tényleg? – Anyja nem felel, így Dexter kénytelen hozzátenni: – Na és hogy tetszett? – Szerintem nagyon ügyes vagy. Nagyon természetesen viselkedsz. Jól mutatsz a képernyőn. Azt meg már máskor is mondtam, hogy a műsort nem sokra tartom.

– Végül is nem a magadfajtáknak van kitalálva, nem igaz? Anyja láthatóan megbántódik a megjegyzéstől, a fejét parancsoló modorban fordítja felé. – Hogy érted azt, hogy a magamfajták? Dexter zavarba jön. – Úgy értettem, hogy ez csak egy ostoba, késő esti program, semmi több. Kocsma utáni... – Vagyis nem voltam elég részeg ahhoz, hogy élvezzem? – Nem így... – Nem vagyok én olyan prűd, meg a csúnya beszéd sem zavar, de azt nem értem, hogy most egyszerre miért lett olyan fontos, hogy állandóan megalázzák az embereket... – Senkit nem alázunk meg, nem komolyan, csak poén az egész... – Versenyt hirdettetek, hogy megtaláljátok Nagy-Britannia legcsúnyább barátnőjét. Szerinted ez nem megalázó? – Igazából nem, nem... – Arra kéritek a férfiakat, hogy küldjenek nektek fényképet a ronda barátnőjükről... – De ez poén, az egészben az az érdekes, hogy a pasik még így is szeretik őket, pedig... hagyományos értelemben nem vonzók, erről szól az egész, ezért vicces! – Folyton azt mondod, hogy vicces, de tényleg engem próbálsz meggyőzni, vagy inkább magadat? – Tudod mit? Beszéljünk valami másról, jó? – És szerinted ők is mulatságosnak találják, azok a barátnők, a „rusnyák”...? – Anya, én csak bemutatom a zenekarokat, és kész. Kérdéseket teszek föl a popsztároknak az izgalmas új videójukról, ez a munkám. Ez csak egy eszköz egy bizonyos cél érdekében. – De mi az a cél, Dexter? Mindig arra neveltünk, hogy higgyél abban, bármire képes vagy, amit csak el akarsz érni, Sose gondoltam volna, hogy ez lesz az, amit akarsz. – Mit vársz tőlem? – Nem is tudom. Valami jót. – Anyja váratlanul a mellkasára teszi a kezét, és hátradől a fotelban. Egy pillanat múlva Dexter megszólal: – Ez is jó. A maga módján. – Anyja felszisszen. – Csak egy ostoba műsor, puszta szórakozás, és persze nekem se tetszik benne minden, de ez is tapasztalat, és majd továbbvisz más dolgok felé. Egyébként meg szerintem jól csinálom, függetlenül attól, hogy milyen a műsor. Azonkívül jól is érzem magara. Az asszony hallgat egy pillanatig, aztán azt mondja: – Hát akkor mindenképpen ezt kell tenned, gondolom. Azt csináld, amit szeretsz csinálni. Tudom, hogy idővel majd más dolgok következnek, csak hát... – Megfogja fia kezét, nem fejezi be a mondatot. Aztán elfúló lélegzettel elneveti magát. – De azt még mindig nem értem, miért kell úgy tenned, mintha valami külvárosi munkás lennél. – Ez azt jelzi, hogy a nép embere vagyok – magyarázza Dexter, anyja pedig elmosolyodik, csak egész halványan, de ő rögtön erőt merít ebből a mosolyból. – Nem volna szabad veszekednünk – mondja az asszony. – Nem veszekszünk, csak megbeszéljük a dolgokat – feleli Dexter, bár tudja, hogy veszekszenek. Anyja a homlokához nyúl. – Folyton morfiumot szedek. Néha azt se tudom, mit beszélek. – Nem mondtál semmi rosszat. És én is elég fáradt vagyok. – A nap visszaverődik a járólapokról, és Dexter érzi, ahogy arcán meg az alkarján ég a bőr, sistereg, mint egy vámpíré. Ugyancsak érzi, ahogy újabb izzadsághullám és hányinger tör rá. Nyugalom, mondja magának. Csak a pia miatt van. – Későn feküdtél le? – Elég későn.

– Nagyszabású buli volt, ugye? – Olyasmi. – Megdörgöli a halántékát, hogy mutassa, mennyire fáj a feje, és fontolgatás nélkül azt kérdezi: – Abból a morfiumból véletlenül nincs itt valahol egy kis fölösleg? Az asszony pillantásra sem méltatja. Múlik az idő. Dexter egy ideje azt veszi észre időnként, hogy hatalmába keríti az idiotizmus. Hiába határozta el, hogy uralkodik magán, hogy két lábbal áll a földön, az elhatározása kudarcba fullad, és azon kapja magát, teljesen tényszerűen, hogy egyre meggondolatlanabb és önzőbb, egyre több ostoba megjegyzést tesz. Már próbált tenni ez ellen, de a folyamat mintha teljesen irányíthatatlanná vált volna, mint a foltokban kopaszodás. Hát nem volna egyszerűbb feladni a küzdelmet, és idiótaként élni? Múlik az idő. Észreveszi, hogy a teniszpályán fű és mindenféle gyomnövény kezdi felütni a fejét. Máris megindult a romlás. Végül anyja szólal meg újra: – Előre szólok, apád főzi az ebédet. Konzervpörkölt lesz. Készülj fel lélekben. De legalább vacsorára már időben hazaér Cassie. Itt alszol, ugye? Akár maradhatna is, gondolja Dexter. Itt a lehetőség, hogy helyrehozza a dolgokat. – Az a helyzet, hogy nem megy – feleli. Anyja félig odafordul felé. – Mozijegyem van estére a Jurassic Parkra. Ma mutatják be. Lady Di is ott lesz! Persze nem velem, ezt gyorsan leszögezem. – Ahogy beszél, a hangja átvált olyasvalakiére, akit megvet. – Nem hagyhatom ki, a munka miatt ott kell lennem, már ezer éve meg van szervezve. – Anyja szeme alig észrevehetően összeszűkül, és hogy enyhítse a helyzetet, Dexter gyors hazugsággal folytatja. – Amúgy Emmával megyek. Én kihagynám, de ő mindenképp el akar menni. – Ó. Értem. – Csönd támad. – Micsoda életet élsz – szól aztán az asszony színtelen hangon. Újabb csönd. – Dexter bocsáss meg, de ez a délelőtt sokat kivett belőlem. Föl kell mennem a szobámba, hogy aludjak egy kicsit. – Oké. – Segítségre lesz szükségem. Dexter aggódva körülnéz, hol a nővére vagy az apja, mintha nekik volna valamilyen képesítésük, amivel ő nem rendelkezik, de egyiküket sem látja sehol. Anyja keze már a szék karfáján van, és hasztalan erőlködik, ő pedig ráébred, hogy nincs kibúvó. Könnyedén, meggyőződés nélkül anyja karja alá nyúl, és segít neki felállni. – Akarod, hogy...? – Nem, odabent már jól elvagyok. Csak a lépcsőnél kell majd segítség. Átlépkednek a kis udvaron, Dexter keze éppen hogy csak érinti a kék nyári ruha anyagát, ami olyan lazán lóg anyja válláról, mint egy kórházi hálóing. A lassúság őrjítő, Dexter a személye elleni támadásnak érzi. – Hogy van Cassie? – kérdezi, hogy valamivel kitöltse az időt. – Ó, remekül. Azt hiszem, egy kicsit túlságosan is élvezi, hogy parancsolgathat nekem, de amúgy nagyon figyelmes, Edd meg ezt, vedd be azt, most aludj. Szigorú, de igazságos, a nővéred már csak ilyen. Így áll bosszút, amiért annak idején nem vettem neki pónit. Ha viszont Cassie ilyen jól csinálja, gondolja Dexter, akkor hol van pont most, amikor szükség lenne rá? Közben beérnek a házba, a lépcső aljához. Soha nem vette észre, milyen hosszú ez a lépcső. – Most hogyan...? – A legjobb, ha egyszerűen fölemelsz. Mostanság nem vagyok túl nehéz. Én ezt nem bírom. Képtelen vagyok rá. Azt hittem, menni fog, de nem. Valami hiányzik belőlem ehhez, nem bírom megtenni. – Fáj valahol? Van olyan hely, ahol inkább ne...? – Azzal ne törődj. – Anyja leveszi a szalmakalapot, és megigazítja a fejkendőjét. Dexter erősebben átkarolja a lapockái alatt ujjait anyja bordáival egy vonalba rendezi, aztán lehajol a térdéhez, alkarján érzi a ruha alatt vádliját, sima és hűvös bőrét, aztán mikor úgy véli, hogy

készen áll, akkor megemeli, fölnyalábolja, és érzi, ahogy teste elernyed a karjában. Az asszony hosszan kifújja a levegőt, lélegzete édeskésen és forrón csap fia arcába. Vagy nehezebb, mint Dexter gondolta, vagy ő gyengébb, ugyanis anyja vállával nekiütközik a lépcsőkorlátnak, de aztán újra eligazítja a kezét, és elindul fölfelé a lépcsőn. Anyja feje a vállára támaszkodik, arcán érzi a fejkendő csúszós anyagát. Az egész olyan, mintha egy sablonos helyzet paródiája lenne, talán azé, ahogy a férj átemeli feleségét a küszöbön, és Dexternek több tréfás megjegyzés is átfut a fején, de egyiktől sem lesz könnyebb a dolog. Ahogy fölérnek az emeletre, inkább anyja hálálkodik. – Az én hősöm – mondja, miközben fölnéz rá, és mindketten elmosolyodnak. Dexter lábbal belöki a sötét szoba ajtaját, és anyját az ágyra fekteti. – Hozzak neked valamit? – Nem kérek semmit, köszönöm. – Nem kell most valamit bevenned? Gyógyszert vagy... – Nem, most nem. – Egy száraz martinit citrommal? – Ó, igen, azt kérnék! – Szeretnél bebújni a paplan alá? – Csak azt a takarót kérem. – A függönyt behúzzam? – Légy szíves. De az ablakot hagyd nyitva. – Akkor később még találkozunk. – Szerbusz, drágám. – Szia. Dexter szorosan összezárt ajakkal mosolyog rá, de anyja már az oldalán fekszik, neki háttal, így aztán kilép a szobából, és behajtja maga mögött az ajtót. Nemsokára eljön az a nap, valószínűleg még ebben az évben, amikor kilép egy szobából, és soha többé nem látja anyját, de ezt a gondolatot olyan nehéz felfogni, hogy inkább vadul elhessegeti, és helyette saját magára koncentrál: a fejfájására, arra, hogy ilyen fáradt, és hogy mennyire lüktet a halántéka, amint lefelé megy a lépcsőn. A nagy, rendetlen konyha üres, odalép hát a hűtőhöz, ami szintén majdnem teljesen üres. A fonnyadt zeller, a csirketetem, a pár nyitott konzerv és az olcsó sonka mind arra utal hogy apja vette át a háztartási teendők intézését. A hűtő ajtajában egy bontott üveg fehérbor áll. Dexter kiveszi az üveget és meghúzza, négyet, ötöt is kortyol az édes italból, majd egyszerre meghallja apja lépteit az előszobában. Visszateszi az üveget a helyére, és kézfejével megtörli a száját, pont abban a pillanatban, amikor apja belép, kezében két teli nejlonzacskó a falubeli szupermarketből. – Hol van anyád? – Elfáradt. Fölvittem a hálószobába, lefeküdt. – A tudtára akarja adni, milyen bátran és éretten viselkedett, de apját láthatólag nem sikerült meghatnia. – Értem. Beszélgettetek? – Egy kicsit. Mindenféléről. – Hangja furcsán szól a fejében, harsányan zeng, elmosódott és félszeg egyszerre. Berúgott. Azon gondolkodik, vajon apja is észreveszi-e. – Majd még beszélgetünk, amikor felébred. – Újra kinyitja a hűtő ajtaját, és úgy tesz, mintha csak most venné észre a bort, – Szabad? – Kiveszi az üveget, egy pohárba kitölti a maradékot, aztán apja mellett elindul kifelé a konyhából. – Egy kicsit fölmegyek a szobámba. – Minek? – kérdezi apja mogorván. – Keresek valamit. Pár régi könyvet. – Ebédet nem kérsz? Valami ennivalót a borhoz? Dexter lepillant az apja lábánál heverő bevásárlószatyorra, ami kiszakadt a sok konzerv súlyától.

– Majd talán később – feleli, és már ott sincs. A lépcső tetején látja, hogy szülei hálószobájának ajtaja kinyílt. Csöndben újra belép. A függönyöket lengeti a délutáni szellői és a napfény ide-oda cikázik anyja alvó alakján, ahogy ott fekszik a régi takaró alatt, ami alól kilátszik piszkos talpa és megfeszítve behajlított lábujjai sora. Az illat, amelyre gyermekkorából emlékszik, a drága krémek és titokzatos púderek illata átadta a helyét valamiféle zöldséges szagnak, amire gondolni sem akar. Gyermekkora otthonát elárasztotta a kórházi szag. Becsukja az ajtót, és halkan a fürdőszobához megy. Pisilés közben benéz a gyógyszeres szekrénybe, apja bőséges mennyiségű altatója éjszakai aggodalmakról tanúskodik, ott van még anyjának egy üveg régi, 1989. márciusi Valiuma, amit már rég háttérbe szorítottak a jóval erősebb gyógyszerek. Mindegyikből kiemel két-két tablettát, és becsúsztatja őket a tárcájába, aztán kivesz egy harmadik Valiumot, és lenyeli egy korty csapvízzel, csak hogy kicsit eltompítsa a tudatát. Egykori szobája most raktárként szolgál, úgy kell bepréselnie magát egy régi kanapé, egy fa teásláda meg mindenféle papundeklidobozok között. A falakon elszórva néhány szamárfüles családi fénykép látható, meg az ő kagylókról és levelekről készített fekete-fehér képei, amiket még kamaszkorában csinált, és amelyek már fakulóban vannak a kezdetleges előhívás miatt. Mint egy gyerek, akit a szobájába parancsoltak, lefekszik a széles ágyra, és kezét összefonja a tarkóján. Mindig is úgy képzelte, hogy amikor az ember negyvenöt, vagy mondjuk ötvenéves lesz, akkor birtokába kerül valamilyen érzelmi-szellemi felszerelés, mint egy szerszámkészlet, ami segít átvészelni a szülők küszöbönálló elvesztését. Ha megvolna ez a felszerelése, akkor minden rendben lenne. Akkor tudna nemesen és önzetlenül viselkedni, bölcsen és filozofikusan. Talán volnának már saját gyerekei is, és feltehetően birtokában lenne annak az érettségnek, ami az apasággal jár, hogy képes legyen az életet folyamatként felfogni. De még nincs negyvenöt éves, mindössze huszonnyolc anyja pedig negyvenkilenc. Itt valami rettenetes tévedés történt, az időzítésbe hiba csúszott, hogyan várhatják hát tőle hogy ezzel megbirkózzon, azzal, hogy az ő rendkívüli anyja így lesz semmivé? Ez nem tisztességes vele szemben, amikor annyi mindennel kell törődnie. Ő egy elfoglalt fiatalember, aki ígéretes karrier kezdetén áll. Ha egészen nyersen akar fogalmazni, akkor azt mondhatná, sokkal jobb dolga is van ennél Hirtelen újra úgy érzi, hogy szeretne sírva fakadni, de nem sírt már tizenöt éve, ezért inkább az italnak tudja be mindezt, és úgy dönt, hogy alszik egy kicsit. A borospoharat az ágy mellett egy csomagolóláda tetejére állítja, és az oldalára fordul, Ahhoz, hogy tisztességes emberi lény legyen, erőfeszítéseket kell tennie, és energiára lesz szüksége. Pihen egy kicsit, aztán majd bocsánatot kér, és megmutatja, mennyire szereti anyját. Hirtelen ébred, az órájára néz, aztán még egyszer megnézi. Délután 6.25. Hat órán át aludt? Ez nyilvánvalóan lehetetlen, gondolja, de amikor elhúzza a függönyt, látja, hogy a nap már alacsonyan jár az égbolton. A feje még mindig fáj, szeme valahogy összeragadt, a szájában fémes ízt érez, és olyan szomjas meg éhes, mint még soha. A pohár bor, ahogy odanyúl érte, langyosnak tűnik. Megissza a felét, aztán visszahőköl – egy kövér dongó került a pohárba, és most a szájánál zümmögve fuldoklik. Dexter ellöki a poharat, a bor kiborul az ingére meg az ágyra. Feltápászkodik. A fürdőszobában vizet fröcsköl az arcára. Ingén az izzadság megsavanyodott, és eltéveszthetetlen alkoholos szagot áraszt. Kissé émelyegve bekeni magát apja régi golyós dezodorával. Lentről fazekak és edények zörgése, a rádió zsongása hallatszik, családi hangok szűrődnek föl. Csak vidáman – légy vidám, boldog és udvarias, aztán tűnés. De ahogy elmegy szülei szobája előtt, oldalról látja, hogy anyja az ágy szélén ül, és kinéz a földekre, mintha csak rá várt volna. Lassan odafordítja felé a fejét, ám Dexter a küszöb előtt tétovázik, mint egy kisgyerek. – Átaludtad az egész napot – szólal meg az asszony csöndesen.

– Kidőltem. – Azt látom. Jobban vagy? – Nem. – Van ez így. Attól tartok, apád kicsit mérges rád. – Szóval minden a régi. – Anyja engedékenyen elmosolyodik és ő ezen felbátorodva hozzáteszi: – Mostanában mintha mindenki ki lenne akadva rám. – Szegény kis Dexter – feleli anyja, ő pedig eltűnődik, hogy vajon gúnyosan mondta-e. – Gyere, ülj le ide. – Egyik kezét mosolyogva az ágyra teszi. – ide mellém. – Dexter engedelmesen belép a szobába, és leül, a csípőjük összeér. Anyja a váltónak dönti fejét. – Már alig ismerünk magunkra, nem igaz? Én semmiképpen nem vagyok a régi önmagam, már soha nem is leszek. És te sem. Nem úgy tűnik. Nem az vagy, akire emlékeztem. – Mi változott? – Hát... lehetek őszinte? – Muszáj? – Azt hiszem, igen. Ez az én előjogom. – Akkor mondjad. – Azt hiszem... – Fölemeli a fejét Dexter válláról. – Azt hiszem, minden megvan benned ahhoz, hogy nagyon rendes ember váljon belőled. Akár egészen különleges. Mindig is így gondoltam. Az anyáknak így is kell gondolniuk, igaz? De úgy érzem, még nem tartasz ott. Még nem. Azt hiszem, még el kell jutnod odáig. Csak ennyi. – Értem. – Ne vedd rossz néven, de néha... – Megfogja a fia kezét, és hüvelykujjával a tenyerét dörgöli. – Néha attól félek, hogy már nem vagy igazán kedves. Egy ideig csak ülnek csöndben, aztán végül Dexter szólal meg. – Erre nem tudok mit mondani. – Nem is kell semmit mondanod. – Haragszol rám? – Egy kicsit. De mostanában nagyjából mindenkire haragszom. Mindenkire, aki nem beteg. – Sajnálom, anya. Nagyon, nagyon sajnálom. Anyja a tenyerébe szorítja a hüvelykujját. – Tudom. – Itt maradok. Itt alszom. – Nem, most ne. Ma dolgod van. Majd gyere vissza, és kezdjük újra. Dexter feláll, könnyedén megfogja anyja vállát, és arcát odaszorítja az asszonyéhoz – hallja a lélegzetét, a meleg, édes leheletet –, aztán az ajtóhoz lép. – Köszönd meg Emmának a nevemben – szól utána anyja, – A könyveket. – Feltétlenül. – Mondd meg neki, hogy üdvözlöm. Amikor este találkozol vele. – Este? – Igen. Este a moziban. Dexternek eszébe jut a hazugsága. – Igen, persze, megmondom. És sajnálom, hogy nem voltam... nem voltam valami jó. – Semmi baj. Majd legközelebb bepótoljuk – feleli anyja, és rámosolyog. Dexter lerohan a lépcsőn, és abban bízik, hogy a lendület nem engedi széthullani, de az előszobában ott az apja, a helyi újságot olvassa, vagy legalábbis úgy tesz. Dexternek olyan érzése támad, mintha ő is csak rá várt volna, mint az ügyeletes őrszem, vagy egy rendőr a letartóztatási paranccsal. – Elaludtam – mondja apja hátának. Apja lapoz egyet az újságban. – Igen, tudom.

– Miért nem ébresztettél fel? – Nem láttam értelmét. Meg egyébként is úgy gondolom, hogy nem az én dolgom. – Még egyet lapoz. – Nem vagy már tizennégy éves, Dexter. – De most meg már el kell mennem! – Hát, ha menned kell... – A mondatnak nincs vége. Dexter meglátja Cassie-t a nappaliban, aki szintén úgy tesz, mintha olvasna, bár arcáról csak úgy süt a rosszallás és az álszent önelégültség. Tűnj el innen, most rögtön, indulj, mert mindet kitör a balhé! Egyik kezével az előszobai asztal felé nyúl a kocsikulcsáért, de levegőt markol. – A kocsikulcsom. – Eldugtam – feleli apja, és tovább olvassa az újságot. Dexterből önkéntelenül kitör a nevetés. – Nem dughatod el a kocsikulcsomat! – Hát pedig nagyon úgy néz ki, hogy mégis, mert megtettem. Szeretnél kulcskeresőst játszani? – Megkérdezhetem, hogy miért dugtad el? – érdeklődik Dexter sértetten. Apja fölemeli fejét az újságból, mintha a levegőt szimatolná. – Azért, mert részeg vagy. A nappaliban Cassie fölkel a kanapéról, odamegy az ajtóhoz és becsukja. Dexter megint elneveti magát, de a jókedve nem meggyőző. – Dehogy vagyok részeg! Apja hátrapillant a válla fölött. – Dexter, tudom, hogy néz ki, ha valaki részeg. Pláne ha rólad van szó. Ha netán elfelejtetted volna, már vagy tizenkét éve rendszeresen látlak részegen. – De hát nem vagyok részeg, csak másnapos, semmi több. – Mindegy, nem mehetsz haza kocsival. Dexter újra gúnyos nevetést hallat, és tiltakozása jeléül forgatja a szemét, de szavakat nem talál, csak egy suta félmondat jön ki a torkán éles hangon: – De apa, huszonnyolc éves vagyok...! Apja, mintegy végszóra, csak annyit mond: – Igazán? Nem tűnt fel – Aztán benyúl a zsebébe a saját kulcsáért, feldobja a levegőbe, és erőltetett kedélyesség kapja el. – Gyere, kiviszlek az állomásra. Dexter el sem búcsúzik a nővérétől.

Néha attól félek, hogy már nem vagy igazán kedves. Apja szótlanul vezet, Dexter pedig majd elsüllyed szégyenében, ahogy ott ül a régi, nagy Jaguárban. Amikor a csönd már elviselhetetlenné válik, apja megszólal, halkan és higgadtan, szemét mindvégig az úton tartva. – Szombaton eljöhetsz a kocsidért. Ha kijózanodtál. – Most is józan vagyok – válaszolja Dexter, és feszélyezetten hallja a saját hangját, amely még mindig durcás nyafogás, mint tizenhat éves korában. – A fenébe is! – teszi még hozzá kissé fölöslegesen. Magában duzzog tovább, lejjebb csúszik az ülésen, homlokát és orrát az ablakhoz nyomja, miközben egymás után suhannak el a földutak és az elegáns házak mellett. Apja, áld mindig is irtózott mindenféle konfrontációtól, és most is nyilvánvalóan a kínok kínját állja ki, bekapcsolja a rádiót, hogy megtörje a csendet, és némán hallgatják a felharsanó komolyzenét, valamilyen elcsépelt és dagályos induló szól. Közelednek a vasútállomáshoz. A kocsi begurul a parkolóba, amit most már nem töltenek meg az ingázók járművei. Dexter kinyitja az ajtót, egyik lábával kilép a kőzúzalékos burkolatra, de apja semmilyen jelét nem adja, hogy búcsúzkodni készülne, a motort nem állítja le, csak ül és vár, olyan közömbösen, mint egy sofőr, szemét a műszerfalra szögezi, és ujjaival dobol az eszelős induló ritmusára.

Dexter tudja, hogy el kellene fogadnia a fenyítést, és legjobb volna, ha indulna, de a büszkesége nem engedi. – Oké, akkor most elmegyek, de azért azt megjegyzem, hogy szerintem iszonyúan túlreagálod ezt az egészet... Ekkor apja arcát hirtelen valódi harag önti el, és elcsukló hangon összeszorított fogakkal, szinte vicsorogva szólal meg. – Ne merészelj hülyének nézni, és anyádat se, már felnőtt vagy nem gyerek! – Ugyanolyan hirtelen, ahogy jött, el is párolog a harag, és Dexter úgy érzi, apja mindjárt sírva fakad. Alsó ajka remeg, egyik kezével erősen markolja a kormányt, másik kezének hosszú ujjait pedig a szeme elé szorítja, mint valami ellenzőt. Dexter sietve kilép a kocsiból, és már éppen ^egyenesedne, hogy becsukja maga mögött az ajtót, amikor apja kikapcsolja a rádiót, és megint megszólal – Dexter... Dexter lehajol, és apjára néz, akinek könnyes a szeme, de a hangja szilárdan szól. – Anyád nagyon, nagyon szeret téged. És én is. Mindig is szerettünk, és mindig szeretni is fogunk. Azt hiszem, ezt te is tudod. De bármennyi ideje van hátra édesanyádnak... – Elcsuklik a hangja, lepillant, mintha keresné a szavakat, aztán újra fölnéz. – Dexter, ha még egyszer ilyen állapotban próbálsz anyád szeme elé kerülni, esküszöm, hogy nem engedlek be a házba. Még csak a küszöböt sem lépheted át. Egyszerűen az arcodba csapom az ajtót. Komolyan mondom. Dexternek kinyílik a szája, de nem találja a szavakat. – Most pedig menj haza, kérlek. Dexter becsukja a kocsi ajtaját, de az nem záródik be rendesen. Még egyszer becsapja, miközben apja, szintén idegesen kapkodva, egy rándulással előreindul, aztán vált, kitolat, és nagy sebességgel elhagyja a parkolót. Dexter csak áll, és nézi, ahogy elhajt. A vidéki vasútállomás üres. Végignéz a peronon, pillantása a telefonfülkét keresi, a jó Öreg telefont, ahonnan kamaszkorában annyiszor szövögette szökési terveit. Hat óra ötvenkilenc van. A londoni vonat hat perc múlva itt lesz, de addig még feltétlenül telefonálnia kell. Pontban hét órakor Emma még egy utolsó pillantást vet a tükörbe, hogy meggyőződjön arról, nem kelt olyan benyomást, mint aki feltűnően igyekezett kicsípni magát. A tükör kis ingatagon támaszkodik a falnak, és Emma tudja, hogy emiatt alacsonyabbnak látszik benne, mintha csak egy vidámpark tükörteremben látná magát, de még így is csettint egyet, közben elnézi a csípőjét meg a farmerszoknya alól kilátsz rövid lábát. A harisnyához túl meleg van, de nem bírja elviselni lehorzsolt, vörös térde látványát, így aztán mégis harisnyát húzott. Frissen mosott haja, ami valamelyik erdei gyümölcs nevét viselő termék illatát árasztja, „berakott” frizurába rendeződött, mint amit illatosan beszárítottak, ezért gyorsan megböködi az ujjaival, hogy fölborzolja, aztán kisujjával letörli a szája sarkából az elkenődött rúzst. Ajka nagyon vörös-azon tűnődik, hogy vajon nem vitte-e túlzásba. Végül is nem valószínű, hogy bármi történjen, fél tizenegyre már otthon is lesz. Felhajtja nagy adag vodka-tonikja maradékát, az arca grimaszba rándul, ahogy az ital fémesen keveredik a fogkrém ízével, aztán fogja a kulcscsomóját, bedobja a legjobb retiküljébe, és becsukja maga mögött az ajtót. Ekkor megszólal a telefon. Már félúton jár a hivatalra emlékeztető előtérben, amikor meghallja. Egy pillanatra átfut rajta, hogy visszaszalad és fölveszi, de már így is késésben van, és valószínűleg úgyis csak az anyja vagy a húga keresi, biztos azt akarják megkérdezni hogy sikerült az állásinterjú. Hallja, hogy a folyosó végén kinyílik a liftajtó. Futásnak ered, hogy elérje. A lift ajtaja épp abban a pillanatban csukódik össze mögötte, amikor bekapcsol az üzenetrögzítő.

– ...a sípszó után hagyjon üzenetet, és amint lehet, visszahívom. – Szia Emma, itt Dexter. Öö... mit is akartam mondani? Ja, csak azt, hogy itt vagyok a vasútállomáson, a szüleim házától nem messze, most jövök anyától, és... és csak gondoltam, megkérdezem, mit csinálsz ma este. Van jegyem a Jurassic Park bemutatójára! Bár szerintem arról már lekéstünk, de talán utána a buli még szóba jöhet? Eljössz velem? Diana hercegnő is ott lesz. Bocs, összevissza beszélek, hátha mégis otthon vagy. Vedd föl a telefont, Emma! Vedd föl, vedd föl, vedd, vedd föl. Nem veszed? Ja, most jut eszembe, hogy ma van randevúd, ugye? Az az izgalmas randevúd. Hát, mulass jól, aztán majd hívj föl, amikor hazaérsz... ha egyáltalán hazaérsz Majd meséld el, mi volt. De komolyan, hívj föl, amint tudsz. Elakad a hangja, nagy levegőt vesz, aztán folytatja: – Tudod, hihetetlenül szar napom volt... – Újra elcsukiik a hangja. – Csináltam valami nagyon, nagyon rosszat. – Le kéne tennie a kagylót, de nem akarja. Találkozni akar Emma Morleyval, hogy meggyónhassa neki a bűneit, de Emma randevúra ment. Dexter széles vigyorra húzza a száját, és így fejezi be: – Majd holnap felhívlak. Mindent tudni akarok! Te szívtipró! – Azzal leteszi a telefont. Te szívtipró. Már kattognak a sínek, és hallja a közeledő vonat zúgását is, de képtelen fölszállni, ebben az állapotban egyszerűen lehetetlen. Meg kell várnia a következőt. A londoni vonat befut, és úgy tűnik, csak rá vár, udvariasan zümmög, ám Dexter úgy áll, hogy eltakarja a telefonfülke műanyag oldalfala, és az arca mintha besüppedne, a lélegzete szaggatottá, kapkodóvá válik, és amikor kitör belőle a sírás, győzködi magát, hogy az egész csak a pia miatt van, a pia, a pia az oka.

HETEDIK FEJEZET Humorérzék, lelkiállapot 1993. JÚLIUS 15. CSÜTÖRTÖK Második rész – Emma története Covent Garden és King’s Cross Ian Whitehead egyedül ült egy kétszemélyes asztalnál a Forelli lánc Covent Garden-i éttermében, és az órájára pillantott tizenöt perc késés. Úgy gondolta, ez is annak a kifinomult macska-egér játéknak a részét képezi, amit más szóval udvarlásnak nevezünk. Akkor hát, kezdődjék a játék. Ciabattáját beletunkolta a kis tálka olívaolajba, mintha egy ecsetet mártana festékbe, aztán kinyitotta az étlapot, és átgondolta, mit is engedhet meg magának. A komikusi élet egyelőre még nem hozta el azt a gazdagságot és televíziós megjelenést, amivel annak idején kecsegtetett, A vasárnapi lapok hétről hétre azt állították, hogy a komédia az új rock and roll, akkor viszont neki miért kell még mindig a Kacagány étteremben tülekednie a szabad mikrofonos helyekért kedd esténként? Az anyagát átalakította, hogy jobban kövesse a mostani divatot, visszavett a politikai témákból meg az aktualitásokból, és inkább a jellemkomikum, a szürrealizmus, komikus dalok és kis jelenetek terén kísérletezett. De mintha semmivel nem sikerült volna nevetést előcsalnia a közönségből. Amikor egyszer az erősebben provokatív stílus felé tett kitérőt, annak az lett a vége, hogy megverték, sőt még mégis rugdosták, az a vendégszereplés pedig, amit egy vasárnap esti improvizatív komikus csapatnál töltött, csak azt bizonyította, hogy teljes mértékben spontán és el nem tervezett módon is tud humortalan lenni. De ő azért tovább küzdött, fel és le az Északi metróvonal mentén, körbe-karikába a Circle vonalon, egyre csak kereste a harsogó hahotát. Talán az „Ian Whitehead” névvel lehet valami gond, egyszerűen ellenáll a neonfények vonzerejének. Már arra is gondola hogy fölvesz valamilyen ütős, fiatalos egyszótagú nevet – mint amilyen a Ben, a Jack vagy a Mait mindenestre amíg meg nem találja komikusi egyéniségét, állást vállalt a Sonicotronics nevű elektronikai üzletben a Tottenham Court Roadon, ahol ványadt külsejű, pólós fiatalemberek árultak memóriaegységeket meg videokártyákat más ványadt külsejű, pólós fiatalembereknek. A fizetés nem volt éppen magas, de az estéi szabadok voltak, és mehetett haknizni, ráadásul a munkatársait rendszeresen sikerült megnevettetnie az új anyagaival. De a legjobb, a legeslegjobb dolog a Sonicotronicsnál vállalt állásban az volt, hogy egyszer ebédidőben összefutott Emma Morleyval. Épp a Szcientológia Egyház irodája előtt ácsorgott, és azon tűnődött, hogy kitöltse-e a személyiség-tesztet, amikor megpillantotta Emmát, noha szinte teljesen eltakarta egy hatalmas, fonott szennyeskosár. Ahogy átölelte a lányt, a Tottenham Court Roadot dicsfény ragyogta be, és egyszerre az álmok utcája lett belőle. És következett a kettes számú randevú, máris itt van ebben a csillogó, modern olasz étteremben, nem messze a Covent Gardentől. Ian ízlése inkább az erősen fűszerezett, csípős, sós és ropogós ételek felé hajlott, és szívesebben evett volna curryt. De elég jártas volt a női lélek szeszélyeiben ahhoz, hogy tudja, Emma feltehetően friss zöldségre is számít majd. Újra az órájára nézett – húsz perc késés –, és gyomrában hirtelen erős vágyat érzett, részben az éhség, részben a szerelem miatt. Szíve és gyomra immár évek óta eltelt az Emma Morley iránt érzett szerelemmel, és ez bizony nem csupán szentimentális, plátói érzelem volt, hanem testi vágy is. Ennyi év után még mindig magában hordozta, és élete végéig hordozni is fogja a lány képét, ahogy felemás fehérneműben áll a Loco Caliente személyzeti helyiségében, a délutáni nap egy sugara úgy világítja meg, mint egy katedrális ablakán beáradó fény és közben azt üvölti neki, hogy takarodjon kifelé, és csukja már be azt a rohadt ajtót.

Emma Morley nem tudhatta, hogy Ian épp az ő fehérneműjére gondol, és ahogy a főpincér posztjától szemügyre vette Iant, megállapította, hogy határozottan javult a külseje A tömör, szőke fürtös hajkorona eltűnt, rövidre nyírt, kissé hátrazselézett frizura vette át a helyét, és Ian már nem úgy nézett ki, mint az új fiú a nagyvárosban. Tulajdonképpen nem öltözne olyan rémesen, és a száját nem tátaná el úgy, valójában egészen vonzó pasi lenne. Bár a helyzet szokatlan volt Emma számára, felismerte, hogy a hely klasszikus randevúvendéglő – pont elég drága, nem túl csillogó, nem sznob, de nem is olcsó, az a fajta hely, ahol a pizzára rukkolát tesznek. Giccses étterem, de nem röhejes, és legalább nem curryt kínálnak, vagy – ne adj’ isten – halas burritót. Pálmafák és gyertyák álltak a helyiségben, a szomszéd teremben pedig egy idősebb úriember Gershwin-örökzöldeket játszott hangversenyzongorán: „Remélem, felőlem gondoskodik ő majd. – Együtt van valakivel? – érdeklődött a főpincér. – Azzal az úrral. Első randevújukon Ian az Evil Dead III – A sötétség serege című filmre vitte el a Holloway Road-i Odeon moziba. Emma nem volt se finnyás, se sznob, és jobban bírta a horrorfilmeket, mint a legtöbb nő, de még így is furcsa, különösen magabiztos választásnak érezte ezt a filmet. Az Everyman moziban a Három szín: kék ment, ő pedig ott ült, és egy olyan embert nézett, akinek az egyik karja helyett láncfűrész volt, és mindezt még sajátos módon üdítőnek is találta. Arra számított, hogy a hagyományokhoz híven a film után étterembe is elmennek, de úgy tűnt, Ian számára a moziélmény nem teljes, ha nem szerepel benne egy háromfogásos étkezés is. Úgy szemrevételezte a mozi büféjének kínálatát, mintha vendéglői étlap volna, aztán kiválasztott előételnek egy adag nachost, főételnek egy hot-dogot, desszertnek M&M’set kért, és ízlelőbimbóit egy akkora vödörnyi jeges Sprite-tal öblítette le, mint egy ember, ezért aztán az Evil Dead III-ban előforduló kevéske meditatívabb jelenetet többnyire langyos, citromillatú sistergés kísérte, ahogy Ian az öklébe böfögött. És mégis, mindennek ellenére – az ultrabrutális erőszak és a sós ételek iránti rajongás, meg az állára kent mustár dacára – Emma jobban érezte magát, mint gondolta volna. Útban a kocsma felé, a járdán Ian átjött a másik oldalára, hogy megvédje, ha felé robogna egy elszabadult busz – ezt a furcsán régimódi gesztust Emma még soha nem élte át személyesen – , és kitárgyalták a különleges effekteket, a lefejezéseket és kizsigereléseket, majd a fiú némi elemzés után kijelentette, hogy a „Dead”-trilógiának ez volt a legjobbja. Trilógiák és díszdobozos kiadások, vígjáték és horror uralta Ian kulturális életét, és a kocsmában izgalmas vitát folytattak arról, hogy egy képregény kifejezhet-e olyan mélységet és jelentést, mint például a Middlemarch. A fiú védelmező volt és figyelmes, mint egy báty, aki csomó klassz dologról tud mesélni, csak annyi volt a különbség, hogy Ian egyértelműen le akart vele feküdni. Annyira elszánt, olyan rajongó pillantással nézett rá, hogy Emma többször is azon kapta magát, hogy az arcához nyúl, nincs-e ott valami ételmaradék. Most is így vigyorgott rá az étteremben, és olyan lelkesedéssel ugrott fel, hogy combjával meglökte az asztalt, és a csapvíz az odakészített ingyen olajbogyókra löttyent. – Kérjek egy rongyot? – kérdezte Emma. – Nem, semmi gond, majd a zakómmal feltörlöm. – Jaj, ne a zakóddal töröld fel, tessék, itt a szalvétám. – Hát az olajbogyókat már cseszhetjük. Persze nem a szó szoros értelmében, sietve jegyzem meg. – Aha. Értem. Oké. – Vicc volt! – kiáltott Ian, mintha azt ordítaná: „Tűz van!” A múltkori katasztrofális rögtönző este óta nem érezte magát ilyen idegesnek, határozottan nyugalmat parancsolt hát magára, miközben a térítőről felitatta a vizet. Aztán felpillantott és meglátta Emmát, aki éppen a nyári blézeréből tornászta magát kifelé, vállát hátratolva, mellét pedig előrenyomva, azzal a mozdulattal, ami a nőkre olyan jellemző, anélkül hogy tudnák, micsoda kínokat

okoznak vele. íme, tessék, a mai estén már másodszor tört fel benne ilyen erős hullámban a szerelem és a vágy Emma Morley iránt. – Nagyon csinos vagy csúszott ki a száján, mert képtelen volt visszafogni magát. – Köszönöm, te is jól nézel ki viszonozta a bókot Emma. Ian a stand-uposok egyenruháját viselte, sima fekete pólót, hozzá gyűrött vászonzakót. Emma kedvéért a pólón nem volt semmilyen zenekar neve, még csak egy ironikus szlogen sem: vagyis kiöltözött. – Ez tetszik – mutatott Emma a zakóra. – Nagyon menő. – Ian két ujja között megdörgölte a zakó hajtókáját, mintha azt mondaná: „Mi, ez a régi vacak?” – Elvehetem a kabátját? – kérdezte a választékos modorú, jóképű pincér. – Igen, köszönöm – felelte Emma, és átnyújtotta a blézert. Ian pedig elképzelte, hogy később ezért majd borravalót kell adnia. De sebaj. Ez a lány megéri. – Parancsolnak valamilyen italt? – tudakolta a pincér. – Tudja mit, azt hiszem, egy vodka-tonikot szeretnék. – Duplát? – kérdezte a pincér, további kiadásokra csábítva őket. Emma Ianre pillantott, és látta, hogy átvillan arcán a pánik. – Nagyon vad lenne? – Nem, csak nyugodtan. – Oké, akkor duplát! – És önnek, uram? – Én megvárom a bort, köszönöm. – Ásványvizet esetleg? – CSAPVIZET! – harsogta Ian, aztán nyugodtabban hozzátette: – Csapvíz is jó lesz, hacsak... – Nekem is jó – mosolygott Emma megnyugtatóan. A pincér távozott. – Egyébként pedig, mondanom se kell, természetesen felesben fizetünk, rendben? Nincs vita. A huszadik század vége van, vagy mi a fene. – Ian pedig rájött, hogy minden eddiginél jobban szereti. Azért úgy gondolta, jobb, ha a látszat kedvéért kicsit tiltakozik. – De Emma, hiszen te még diák vagy! – Már nem. Végzett tanár vagyok! Ma volt az első állásinterjúm. – És hogy ment? – Nagyon jól! – Gratulálok, ez fantasztikus! – Azzal a fiú átvetette magát az asztal fölött, hogy puszit nyomjon az arcára, nem is, két puszit, nem, várjunk, csak egyet, nem, mégis inkább mindkét oldalra. Az étlapot már előre tanulmányozta, hogy milyen humorforrásokat rejt magában, és míg Emma megpróbált koncentrálni, ő belekezdett a műsorába, és elővezetett néhányat a frappánsabb viccei közül, spagetti-pántos trikolór tészta és a többi. A roston sült tengeri süllő lehetőséget teremtett a tengeri sellő-süllő szójátékra... Aztán megkérdezte, hogy vajon a rákos pizzát kezelnék-e az onkológián? Na és honnan ez á sok idegen szó manapság, miért lett a jó öreg szószos tésztából spaghetti bolognese? És vajon, elmélkedett, hogy hívnák itt mondjuk a betű tésztát? Áztatott ábécérendbeli alakzatok sauce rouge-ban? Vagy hogyan? Ahogy egyik ilyen éle követte a másikat, Emma úgy érezte, hogy az este kapcsán táplált reményei lassan szertefoszlanak. Azért próbál megnevettetni, hogy lefeküdjek vele, gondolta, de sokkal inkább azt éri el, hogy elcsípek egy korai metrót hazafelé. A moziban legalább az M&M’s meg az erőszak lekötötte Ian figyelmét, de itt, szemtől szemben, semmi más nem telt tőle, csak a kényszeres sziporkázás. Emma már rengetegszer megtapasztalta ezt. A tanárszakon az összes fiú gyakorló amatőr mókamester volt, különösen a kocsmában, néhány korsó sör után, és bár Emma ettől majd falra mászott, tudta jól, hogy ő maga is bátorítja őket, hiszen az összes többi lánnyal együtt csak ült és vigyorgott, miközben a fiúk gyufa.

szálmutatványokat hajtottak végre, előadták az egykori Gyerektévét, vagy a hetvenes évek elfeledett édesipari termékeit gúnyolták. Valami selyemcukor-betegség lehet ez az őrjítő kabaré, amit a pasik előadnak a kocsmákban. Nagy kortyokban felhajtotta a vodkát. Ian közben rátért a borlapra, és másik műsorszámára váltott, ami arról szólt hogy milyen sznob lett mára a borok elemzése: egy érzéki korty erdei tűz, a karamellben érlelt sült alma utóízével és így tovább. Ez lehetett az amatőr humoristák repertoárjában a skálázás, és akár a végtelenségig is eltarthatott. Emma azon kapta magát, hogy megpróbál egy képzeletbeli férfira gondolni, egy olyan abszurd alakra, aki az egészből nem csinál nagy ügyet, csak rápillant a borlapra és rendel, megjátszás nélkül, de tekintélyt parancsolóan. – ...füstölt szalonna aromájú sajtos pufóka, zamatos zsiráf-utóízzel... Kábulatba akar nevettetni, gondolta Emma. Biztos közbevághatnék, vagy esetleg hozzávághatnék egy zsemlét, ha nem ette volna meg az összeset. A többi vacsoravendégre pillantott, akik szintén mindannyian a maguk kis műsorát adták elő, és eltűnődött, hogy vajon tényleg semmi többről nem szól az egész? A romantikus szerelem egyszerűen nem más, mint valami Ki mit tud? Elmegyünk vacsorázni, lefekszünk, belem szeretsz, én pedig ígérem, hogy cserébe hosszú-hosszú éveken át ilyen csúcskategóriás szórakozásról gondoskodom? – ...gondolj bele, mi lenne, ha így árulnák a sört is? – Ian glasgow-i akcentusra váltott, úgy folytatta: – Különlágás, saját főzésű sörünk súlyosan náházádik az ízlálőbimbókra, árőtáljás tanácsi lakótáláp-jállágű aromával, régi bávásárlókocsik és pusztuló városrészák gazdag zamatával. Kiválóan illik a családon bálüli árőszakhoz! Emma azon töprengett, honnan eredhet ez a kényszerképzet, hogy a vicces férfiak ellenállhatatlanok? Cathy nem azért – vágyakozik Heathcliff után, mert nagyokat nevetnek együtt. Még inkább zavaróvá tette ezt a szövegáradatot, hogy igazság szerint tulajdonképpen kedvelte lant, nagy reményeket fűzött az estéhez, és még szinte izgatott is volt amiatt, hogy újra találkoztak, és erre tessék, most azt kell hallgatnia, hogy... – ...narancslevünk valójában erőteljes pontyízzel kombinált narancsból... Na jó, ebből tényleg elég. – ...az 1989-es évjáratú tej, melyet nem is kifacsartak, hanem igazából kicsalogattak a tehenek tőgyéből, jellegzetes tejszerű tónussal bír... – Ian? – Igen? – Fogd már be, jó? Csönd támadt. Ian sértett arcot vágott, Emma pedig még kellemetlenebbül érezte magát. Biztos az a dupla vodka az oka. Hogy helyreállítsa a békét, azt mondta: – Mi lenne, ha Valpolicellát rendelnénk? Ian megszemlélte a borlapot. – Itt az áll, hogy szedres és vaníliás. – Talán azért írták oda, mert a bor íze emlékeztet a szederre meg a vaníliára, nem? – Szereted a szedret meg a vaníliát? – Imádom. Ian szeme az árra villant. – Akkor ezt kérjük! És ezek után, hála istennek, máris kicsit jobb lett a hangulat.

Szia, Em. Megint én vagyok. Tudom, most épp a városban mulatsz a Vigyori Sráccal. Csak azt akartam mondani, hogy amikor hazaérsz, feltéve hogy egyedül vagy... Szóval úgy döntöttem, mégse megyek el a premierre. Itthon vagyok egész éjjel, ha esetleg van kedved átjönni. Tényleg nagyon örülnék neked. Kifizetem a taxit, és itt is alhatnál. Szóval. Akármilyen

későn érsz haza, hívj föl, aztán ugorj be egy taxiba. Ennyi. Remélem, nemsokára találkozunk. Sok puszi, meg minden. Szia, Em. Szia. Amikor az első fogás után elvitték az asztalról a tányérokat a régi szép időkről kezdtek nosztalgiázni, hiszen már két év is eltelt azóta, hogy együtt dolgoztak. Emma levest rendelt utána pedig halat, Ian pedig egy rakás különféle szénhidrátot választott, elsőként egy hatalmas tál húsos tésztát, amit parmezán sajt hóbuckáival borított be. Ez aztán a vörösborral együtt egy kicsit lecsillapította, és Emma is megnyugodott, sőt, jó úton haladt a részegség felé. Miért is ne? Hát nem érdemelte ki? Az utóbbi tíz hónapban minden erejét valami olyan célnak szentelte, amiben nagyon is hitt, és bár a tanítási gyakorlatok egy része egyenesen rémisztő volt, ahhoz elég világosan látta önmagát, hogy felismerje: jól megállta a helyét, A délutáni felvételi beszélgetés végén nyilvánvaló volt, hogy ugyanilyen benyomást keltett, az igazgató helyeslően bólogatott és mosolygott, és bár Emma még nem merte hangosan kimondani, tudta, hogy megkapja az állást. Miért is ne ünnepelhetne hát Iannel? Miközben a fiú beszélt, Emma alaposan szemügyre vette az arcát, és belátta, hogy határozottan vonzóbb, mint annak idején, rápillantva már nem jutottak eszébe traktorok. Nem volt a vonásaiban semmi kifinomult, semmi elegáns, ha háborús filmhez kellene szereplőket keresni, ő lenne a bátor brit közlegény, Dexter pedig lehetne a – mi is? Egy puhány náci. De még így is jólesett Emmának, ahogy Ian ránézett. Gyengéden, igen, ez a legjobb szó. Gyengéd volt és részeg, Emma pedig azt érezte, hogy a végtagjai nehezek, a levegő fojtogató, és ő maga is gyengédséggel fordult Ian felé. A fiú kitöltötte neki a megmaradt bort. – És a régi bandából szoktál valakivel találkozni? – Nem igazán. Egyszer összefutottam Scott-tal az Ave Caesarban, abban a rémes olasz vendéglőben. Jól volt, bár még mindig haragudott. Amúgy meg próbálom elkerülni a hasonló találkozásokat. Egy kicsit olyan, mintha börtönben lettünk volna – jobb, ha az ember nem nagyon haverkodik a visszaesőkkel. Persze te kivétel vagy. – Ennyire azért csak nem volt rémes... Mármint hogy ott dolgoztál. – Hát, azt a két évet az életemből már soha nem kapom vissza. – Hangosan kimondva Emma maga is meglepődött ezen a kijelentésen, de egy vállrándítással elhessegette magától az érzést. – Nem is tudom, szerintem az lehetett a baj, hogy nem voltam valami boldog abban az időben. Ian sajnálkozva mosolygott, és öklével megbökdöste Emmma kezét. – Ezért nem hívtál egyszer se vissza? – Nem hívtalak? Nem tudom, talán ezért. – Ajkához emelte a poharat. – De most itt vagyunk. Váltsunk is témát. Hogy alakul a humoristakarriered? – Ó, egész jól! Van egy rögtönzős haknim, ami teljesen a pillanatnyi hangulaton múlik, totál kiszámíthatatlan. Néha egyáltalán nem is vagyok vicces, de szerintem ettől izgalmas a rögtönzés, nem? – Emma nem volt benne biztos, hogy ez így igaz, de azért bólintott. – Aztán van még egy kedd esti haknim Kenningtonban, a Fakutyában. Az egy kicsit komolyabb, több benne az aktualitás. Van benne például egy ilyen Bill Hicks-es rész a reklámokról. Azokról a hülye reklámokról a tévében... Máris nyomta a szokásos szöveget, Emmának pedig arcára fagyott a mosoly. Ian biztos belepusztulna, ha megtudná, hogy mióta ismerik egymást, talán összesen ha kétszer sikerült megnevettetnie, és ebből is egyszer úgy, hogy legurult a pincébe vezető lépcsőn. Remek humorérzéke ellenére a fiú egyáltalán nem volt vicces. Dexter annál inkább: őt egyáltalán nem érdekelték a viccek, és valószínűleg úgy vélte, hogy a humorérzék – ugyanúgy, mint a politikai meggyőződés kissé kínos és egyáltalán nem menő, vele mégis állandóan nevettek, szinte hisztérikusan, néha szó szerint annyira, hogy ő már kis híján bepisilt. Amikor

Görögországban nyaraltak, tíz napon át megállás nélkül nevettek, attól kezdve, hogy tisztázták azt a kis félreértést. Vajon hol lehet most Dexter? – tűnődött. – Szoktad nézni a tévében? – kérdezte Ian. Emma arca megrándult, mintha rajtakapták volna. – Kit? – A barátodat, Dextert, abban az idióta műsorban. – Néha. Csak ha épp be van kapcsolva a tévé. – És hogy van? – Ó, jól, mint mindig. Pontosabban igazság szerint elég dilis mostanában, kicsit megzakkant. A mamája beteg, és hát Dexter nem igazán kezeli jól a helyzetet. – Ez szomorú. – Ian aggódva ráncolta össze a homlokát, és próbált kitalálni valamit, hogy témát váltson. Nem szívtelenségből, csak nem akarta, hogy egy idegen betegsége megzavarja az estéjét. – Sokszor dumáltok? – Dexszel? Majdnem mindennap. Találkozni viszont ritkán szoktunk, a tévés feladatai meg a barátnői miatt. – Most épp kivel kavar? – Fogalmam sincs. Olyanok ezek a lányok, mint a majálison vett aranyhalak, kár is nevet adni nekik, mert soha nem maradnak meg sokáig. – Ezt a mondatot már másoknak is előadta, és remélte, hogy Iannek tetszeni fog, de a fiú továbbra is komoran nézett. – Miért vágsz ilyen képet? – Azt hiszem, sose kedveltem igazán. – Tényleg nem, emlékszem. – Pedig próbáltam. – Ebből semmiképpen ne vonj le messzemenő következtetéseket. Más fiúkkal se jön ki valami jól, nem igazán érti, mire valók a férfiak. – Igazság szerint mindig is úgy éreztem... – Hogy? – Hogy teljesen magától értetődőnek tekint téged. Ennyi.

Megint én vagyok! Csak gondoltam, újra megpróbálom. Egy kicsit már részeg vagyok. Ja, meg egy kicsit érzelgős is. Fantasztikus csaj vagy, Emma Morley. Jó lenne veled találkozni. Hívj, ha hazaérsz. Mit is akartam még mondani? Ja, mást nem, csak hogy tényleg nagyon fantasztikus vagy. Na szóval. Ha hazaérsz, hívj. Csörögj rám. Mire a második kör brandy megérkezett, nem lehetett kétségük afelől, hogy mindketten részegek. Mindenki részegnek tűnt az étteremben, még az ősz hajú zongorista is, ahogy slamposan klimpírozta a „Miattad forr a vérem” dallamát, és közben úgy pumpálta a pedált, mint akinek elvágták a fék-bowdenjét. Emma kénytelen volt fölemelni a hangját, és ettől visszhangzott minden szó a fejében, miközben szenvedélyesen és átütő erővel beszélt új karrierjéről. – Ez egy nagy, állami középiskola London északi részén, ott fogok irodalmat tanítani, meg néhány órában drámát is. Klassz suli, teljesen vegyes, nem olyan védett, puhány külvárosi hely, ahol csak azt hallod, hogy igen, tanárnő, nem, tanárnő. Szóval a gyerekek miatt van egy kis kihívás benne, de hát ez nem gond, igaz? Ezért tartjuk őket. Persze ezt mondom most. Aztán valószínűleg majd megesznek reggelire a kis mocskok. – A brandyt úgy lötyögtette körbe a pohárban, ahogy a filmekben látta. – Szinte látom, ahogy ott ülök a tanári asztal szélén, és arról magyarázok, hogy Shakespeare volt az első rapper, vagy valami ilyesmiről, a kölykök meg csak bámulnak rám tátott szájjal, egyszerűen... hipnotizálva. Meg olyasmikről

képzelgek, hogy lelkes ifjonti vállak emelnek a magasba. Így fogok közlekedni az iskolában, a parkolóban, a büfében, akárhová megyek, mindenhol a rajongó diákok vállain utazom. Én is olyan carpe diem tanár leszek. – Bocs, milyen tanár? – Carpe diem. – Carpe...? – Tudod, élj a mának! – Tényleg ezt jelenti? Azt hittem, azt jelenti, hogy élj a kárpitnak! Emma udvariasan röpke kacajt hallatott, ami Ian számára valóságos startpisztolynak bizonyult. – Itt ment tévútra a karrierem! Nahát, milyen más lett vlnna az egész gyerekkorom, ha ezt tudom! Annyi éven át markolásztam és fogdostam az ülőgarnitúrát... Emma máris megelégelte. – Ian, ne csináld! – szólt rá éles hangon. – Mit? – Ne kezdj megint poénkodni. Tényleg nincs rá szükség – A fiú sértődöttnek tűnt, és Emma már bánta, hogy ilyen szigorú hangon szólt rá, ezért közelebb hajolt hozzá, és megfogta a kezét. – Nem muszáj állandóan megjegyzéseket tenned, szóvicceket gyártanod, poénkodnod, vagy szellemes megjegyzéseket bedobnod. Ez most nem rögtönzés, most csak beszélgetünk, érted, meg egymásra figyelünk. – Ne haragudj, én csak... – Nyugi, nemcsak te vagy ilyen, hanem általában a férfiak, mindenki folyton előadja magát. Istenem, mit nem adnék olyan valakiért, aki csak figyel meg beszélget! – Emma érezte, hogy túl sokat jár a szája, de a lendület vitte előre. – Egyszerűen nem tudok rájönni, hogy miért van erre szükség. Ez nem meghallgatás. – Igazából tulajdonképpen az, nem? – Velem nem. Nem kell, hogy az legyen. – Ne haragudj. – És ne kérj állandóan bocsánatot! – Aha. Oké. Ian elhallgatott, és most Emma érezte úgy, hogy bocsánatot kellene kérnie. Nem volna szabad kimondania mindent, ami az eszébe jut, még soha semmi jó nem sült ki abból, ha kimondta, ami a szívét nyomta. Már éppen készült bocsánatot kérni, amikor Ian felsóhajtott, és arcát az öklének támasztotta. – Azt hiszem, az egész azért van, mert amikor az iskolában az ember se nem okos, se nem jóképű vagy népszerű, vagy bármi ilyesmi, aztán egy nap mond valamit, és valaki elneveti magát, akkor, szóval akkor abba úgy belekapaszkodsz, nem? Azt gondolod, hát jó, idétlenül futok, és ilyen hülye nagy fejem van, meg vastag a combom, és senkinek nem tetszem, de legalább meg tudom nevettetni a többieket. És ez annyira jó érzés, megnevettetni másokat, hogy talán egy kicsit túlságosan is erre alapozol mindent. Valahogy azt gondolod, hogy ha nem vagy vicces, akkor nem vagy... senki sem. – A térítőre meredt, és miközben ujjaival kis piramisba rakosgatta a morzsákat, hozzátette: – Egyébként azt gondoltam, te is tudod, hogy ez milyen érzes. Emma a mellkasához kapta a kezét. – Én? – Mármint amikor előadod magad. – Én nem adom elő magam. – Azt a mondatot, az aranyhalakat meg a majálist, már máskor is elsütötted. – Nem is... na jó, és? – És hát azt gondoltam, hogy mi ketten eléggé hasonlítunk egymáshoz. Időnként.

Emma első gondolata az volt, hogy meg kéne sértődnie. Nem, dehogyis, akarta mondani, micsoda abszurd gondolat, de Ian olyan – mi is a helyes szó? – gyengéden nézett rá, és talán ő is egy kicsit élesebben fogalmazott a kelleténél. Inkább megvonta a vállát. – Egyébként meg nem is hiszem el. – Mit? – Hogy senkinek sem tetszettél. Ian kissé vicces orrhangon válaszolt. – Hát, a tények elég határozottan mást mutatnak. – Én viszont most itt vagyok, nem igaz? – Csönd lett. Emma arra gondolt, hogy tényleg túl sokat ivott, és most rajta volt a sor, hogy eljátsszon az asztalon lévő morzsákkal. – őszintén szólva, szerintem sokkal jobban nézel ki, mint régen. Ian mindkét kezével megragadta a hasát. – Hát, elég sokat gyúrtam. Emma elnevette magát, méghozzá egész természetesen. Ianre nézett, és úgy döntött, hogy nem is olyan rossz ez az arc, nem valami csinos, de ostoba fiú arca, hanem egy rendes tisztességes férfié. Tudta, hogy miután fizetnek, Ian hazafelé megpróbálja megcsókolni, és ezúttal már engedi is. – Mennünk kéne – mondta. – Kérem a számlát. – A pincér felé mutatta a számlaíró mozdulatot. – Hát nem fura ez a kis pantomim, amit mindenki előad? Kíváncsi lennék, kinek az ötlete volt eredetileg? – Ian! – Tessék? Ja, bocs. Bocs. Elfelezték a számlát, ahogy megegyeztek. Kifelé menet Ian kinyitotta az ajtót, de közben erősen belerúgott alul, hogy úgy tűnjön, mintha az ajtó jól orrba vágta volna. – Ez meg csak egy kis vásári komédia... Az égen a fekete és lila felhők sűrű, sötét függönyt alkottak, A meleg szélnek olyan vasas illata volt, amilyen vihar előtt tölti meg a levegőt. Emma kellemes kábulatot és brandyillatot érzett, ahogy észak felé sétáltak a piazzán át. Mindig is utálta a Covent Gardent, a perui pánsíposokkal, a zsonglőrökkel és az erőltetett vidámságával, de ma este ezt sem bánta, mint ahogy az is természetesnek és örömtelinek tűnt, hogy ennek a férfinak a karjába kapaszkodik – aki mindig is olyan kedves volt hozzá, érdeklődött iránta még akkor is, ha úgy viszi a zakóját, hogy a gallér alá varrt kis akasztónál fogva a vállára veti. Emma felnézett, és látta, hogy Ian a homlokát ráncolja. – Mi a gond? – kérdezte tőle, és megszorította a karját. – Hát, csak az az érzésem, tudod, hogy egy kicsit elbénáztam az estét, ennyi. Ideges voltam, aztán túlságosan is erőltettem a dolgot, meg hülyeségeket beszéltem. Tudod, mi a legrosszabb abban, ha valaki humorista? – Talán ahogy öltözik? – Az emberek állandóan azt várják, hogy „be legyél kapcsolva” Mindig a nevetést hajszolod... Félig-meddig azért, hogy témát váltsanak, Emma a fiú vállára tette a kezét, és belekapaszkodva megtámaszkodott, miközben lábujjhegyre állt, hogy megcsókolja. Ian szája nyirkos volt, de meleg. – Szeder és vanília – mormolta Emma, míg ajkuk összetapadt, bár valójában a fiúnak parmezán és alkoholíze volt. De ez most nem zavarta. Ian elnevette magát a csók közben, ő pedig visszaereszkedett a földre, kezével megfogta az arcát és felnézett rá. Úgy tűnt, Ian mindjárt elsírja magát, annyira hálás, Emma pedig örült, hogy ezt az érzést ő váltotta ki. – Emma Morley, mondhatom, hogy... – A fiú ünnepélyes komolysággal nézett le rá. – Az a véleményem, hogy te aztán tutira tök ász csaj vagy!

– Te pedig a finom szavak mestere – felelte Emma. – Mit szólnál, ha fölmennénk hozzád? Még mielőtt szakadni kezd az eső. Találd ki, ki vagyok! Fél tizenkettő van. Merre lófrálsz, te züllött csavargó? Na mindegy. Bármikor hívhatsz, itthon vagyok, nem megyek sehova. Szia. Szia.

Ian garzonlakása a Gally Roadon volt, a járdaszinttel egy magasságban, és csak az utcai lámpák neonfénye meg az időről időre előtte elhaladó emeletes buszok reflektora világított be az ablakon. Percenként megremegett az egész szoba, ahogy megrázta a Piccadilly, a Victoria vagy az Északi metróvonal egy-egy szerelvénye, vagy a 30-as, 10-es, 46-os, 214-es vagy 390es buszok valamelyike, vagy akár egyszerre több jármű is. Tömegközlekedés szempontjából feltehetően London legjobb lakása volt, de kizárólag ebből a szempontból. Emma a hátában érezte a remegést, ahogy a kihúzható kanapén feküdt, a harisnyája kissé lecsúszott a combján. – Ez mi volt? Ian a zaj irányába fülelt. – Piccadilly vonal, kelet felé. – Hogy bírod ezt? – Meg lehet szokni. És itt vannak ezek... – Az ablakpárkányra mutatott, ahol két kövér, szürke viaszhernyó feküdt – Gyúrható viasz füldugó. – Aha, remek. – Az, kivéve, amikor elfelejtem kivenni, mint pár napja Azt hittem, agydaganatom van. Tisztára mint az Egy kisebb isten gyermekeiben, tudod. Emma elnevette magát, aztán felnyögött, ahogy újabb hullámban tört rá a hányinger. Ian megfogta a kezét. – Jobban vagy? – Egész jól vagyok, amíg nyitva tartom a szememet. – Ian felé fordult, lejjebb tolta a takaró ráncait, hogy lássa az arcát, és enyhén émelyegve állapította meg, hogy a takarónak nincs huzata, a színe pedig olyan, mint a gombalevesé. Az egész szobának olyan szaga volt, mint egy használtruha-boltnak, az egyedülálló férfiak jellegzetes szaga lengte be. – Azt hiszem, a második brandy a hibás. – Ian elmosolyodott, de egy elhaladó busz vakító, fehér fénye épp végigsöpört a szobán, és Emma látta, hogy az arca gondterhelt. – Haragszol? – Dehogy, egyáltalán nem. Csak tudod, amikor épp megcsókolsz egy lányt, ő meg gyorsan elhajol, mert rátört a hányinger... – Már mondtam, hogy csak a piától volt. Nagyon jól érzem magam veled, komolyan. Csak egy kicsit össze kell szednem magam. Gyere ide... – Felült, hogy megcsókolja, de a legjobb melltartója közben meggyűrődött, és a merevítő a hónaljába vágott. – Aú, aú, aú! – Visszarángatta a helyére, aztán előregörnyedt, és fejét a két térde közé hajtotta. Ian most a hátát dörgölte, mint egy ápolónő, Emma pedig szégyellte magát, hogy így elront mindent. – Azt hiszem, jobb lenne, ha elindulnék. – Hm. Oké. Ha azt szeretnéd. A nedves úton csikorgó autógumik hangját hallották, aztán fehér fény pásztázott végig a szobán. – És ez? – A harmincas busz. Emma rendesen fölhúzta a harisnyáját, aztán bizonytalanul fölállt, és helyére igazította a szoknyáját. – Remekül éreztem magam! – Én is...

– Csak egy kicsit sokat ittam... – Én is... – Most hazamegyek és kijózanodom... – Értem. De azért kár. Emma az órájára pillantott. 23 óra 52 perc. Talpa alatt el-dübörgött egy újabb metró, amiről eszébe jutott, hogy egy jelentős közlekedési csomópont kellős közepén áll. Alig öt perc gyalog a King’s Cross, onnan a Piccadilly vonalon nyugat felé megy, és kényelmesen hazaér fél egyre. Az ablakpárkányon látszott, hogy esik, de nem nagyon. Elképzelte a hazaút végén rá váró gyaloglást, az üres lakás csendjét, ahogy a kulcsa után kotorászna, miközben a vizes ruha a hátára tapad. Elképzelte magát egyedül az ágyban, ahogy forog vele a mennyezet, alatta hullámzik a Tahiti, őt pedig hányinger és önsajnálat kerülgeti. Vajon tényleg olyan szörnyű rossz lenne, ha itt maradna, hogy a változatosság kedvéért egy kis melegségben, szeretetben, gyengédségben legyen része? Inkább azok közé a lányok közé akar tartozni, akiket időnként éjjel a metrón látott, akik ittasan és sápadtan ültek a véget ért esti bulira kiöltözve? Az ablakon zörgött az eső, most már valamivel erősebben. – Elkísérjelek az állomásig? – kérdezte Ian, és betűrte a pólóját. – Vagy inkább... – Inkább mi? – Itt is maradhatnál, kialhatnád magad. Tudod, csak összebújunk. – Összebújunk? – Összebújás, ölelés. Vagy még az se. Ha akarod, tőlem akár fékhetünk egész éjjel merev vigyázzban, feszélyezetten. Emma elmosolyodott, Ian pedig reménykedve visszamosolygott rá. – Kontaktlencse-folyadék – mondta Emma. – Nincs nálam. – Nálam van. – Nem is tudtam, hogy kontaktlencsét hordasz. – Na látod, még valami, ami közös bennünk. – Újra elmosolyodott, és most Emma viszonozta a mosolyt. – Ha mázlid van, talán még egy tartalék pár füldugót is találok. – Ian Whitehead. Még végül elkényeztetsz, te. – ...vedd föl, vedd föl, vedd föl. Már majdnem éjfél van. Amint éjfélt üt az óra, átváltozom egy... nem is tudom, valószínűleg idiótává változom. Mindenesetre, ha lehallgatod ezt az... – Halló? Halló? – Hát ott vagy! – Szia Dexter. – Nem ébresztettelek föl, ugye? – Pont most értem haza. Jól vagy? – Ó, remekül vagyok. – Mert elég totálkárosnak tűnik a hangod. – Á, csak épp bulizom. Én egyedül. Egy kis magánjelleg buli. – Megtennéd, hogy lehalkítod a zenét? – Igazság szerint azon gondolkodtam... várj, lehalkítom a zenét... szóval hogy nem volna-e kedved átjönni. Van itthon pezsgő, van zene, még az is lehet, hogy valami drog is van, Halló? Halló, ott vagy még? – Egyszer már megbeszéltük, hogy ennek semmi értelme. – Tényleg? Hát, szerintem kifejezetten van értelme. – Nem hívhatsz föl csak így teljesen váratlanul, és nem várhatod, hogy... – Jaj, ne már, Naomi, szépen kérlek. Szükségem van rád! – Nem! – Fél órán belül itt lehetnél.

– Nem! Szakad az eső. – Nem mondtam, hogy gyalog gyere. Hívj taxit, kifizetem. – Azt mondtam, hogy nem! – Muszáj valakivel találkoznom, Naomi. – Akkor hívd föl Emmát! – Emma nincs otthon. És különben sem olyan jellegű társaságra van szükségem. Tudod, hogy értem. Arról van szó, hogy ha ma este nem érinthetek meg valakit, akkor azt hiszem, tényleg meghalok. – ... – Tudom, hogy ott vagy. Hallom a lélegzetedet. – Oké. – Oké? – Fél óra múlva ott leszek. Hagyd abba az ivást. Várj meg! – Naomi? Naomi, ugye tudod...? – Mit? – Tudod, hogy ezzel az életemet mented meg?

NYOLCADIK FEJEZET Showbusiness 1994, JÚLIUS 15. PÉNTEK Leytonstone és az Isle of Dogs Emma Morley rendesen táplálkozik, és mértékkel iszik. Napi nyolc órát alszik, aztán magától ébred pont fél hét előtt, akkor megiszik egy nagy pohár vizet, a napi másfél literből az első 250 millilitert, a vizet pedig kancsóból tölti a hozzáillő pohárba. A készlet a friss, reggeli napfényben áll franciaágya mellett. A rádiós óra bekapcsol, de Emma megengedi magának azt a fényűzést, hogy még egy kicsit ágyban maradjon, és így hallgatja végig a főbb híreket. John Smith, a Munkáspárt vezetője meghalt, és közvetítést adnak a Westminster Apátságban rendezett búcsúszertartásról, csupa tiszteletteljes, pártsemleges kegyelet – „Soha nem volt olyan nagyszerű miniszterelnökünk, mint amilyen ő lehetett volna” – meg diszkrét találgatás, hogy vajon ki fogja átvenni a helyét. Emma ismét emlékezteti magát, hogy át kéne gondolnia, ne lépjen-e be esetleg a Munkáspártba, minthogy már réges-rég lejárt a tagsága a Kampány a Nukleáris Leszerelésért nevű szervezetben. A futball-világbajnokság-végtelen hírei aztán kikergetik az ágyból, ledobja magáról a nyári paplant, fölteszi a régi, vastag keretes szemüvegét, és kilép a keskeny kis ösvényre, ami az ágy meg a fal között húzódik. Aprócska fürdőszobájához megy, és kinyitja az ajtót. – Egy perc! Becsukja az ajtót, de nem elég gyorsan, így még pont látja Ian Whitehead alakját, amint épp kétrét görnyedve ül a vécén. – Miért nem zárod be ilyenkor, Ian? – kiabál be neki az ajtón át. – Bocs! Emma megfordul, visszafekszik az ágyba, és ott hever morcosán, hallgatja a földművelők időjárás-jelentését meg odakintről a vécéöblítés hangját, amit újabb öblítés követ, utána trombitáló hang, ahogy fan kifújja az orrát, majd újabb öblítés. Végül feltűnik a fiú az ajtóban, az arca vörös, tekintete akár egy mártíré. Nincs rajta alsónadrág, csak egy fekete póló, ami még a csípőjéig sem ér. Nincs a világon olyan férfi, akinél elmegy ez a megjelenés. Emma elszánt erőfeszítéssel Ian arcára irányítja tekintetét. A fiú lassan nagyot fúj. – Hát, ez nem akármilyen élmény volt. – Ezek szerint még mindig nem vagy jobban? – Emma a biztonság kedvéért leveszi a szemüvegét, úgy néz rá. – Nem igazán – biggyeszti el az ajkát Ian, és a hasát simogatja. – Most a pocim készült ki. – Halkan, elgyötört hangon beszél, és bár Emma szerint Ian fantasztikus ember, mégis van valami a „poci” szóban, amitől legszívesebben nagy erővel az orrára vágná az ajtót. – Mondtam, hogy megromlott a szalonna, de te nem hallgattál rám... – Nem az volt... – Á, nem, a szalonna szerinted nem romlik meg. Mert ugye a szalonna fel van füstölve. – Szerintem inkább valami vírus... – Talán az, amit most olyan sokan elkaptak. Az iskolában is mindenkinek ez van, az is lehet, hogy én hoztam haza. Ian nem ellenkezik. – Egész éjjel fönn voltam. Pocsékul vagyok. – Tudom, édesem. – Hasmenés a légcsőhurut mellé...

– Díjnyertes kombináció. Mint a holdfény és a halk zené. – Pedig utálok nyáron náthás lenni. – Nem a te hibád – feleli Emma, és fölül az ágyban. – Szerintem gyomorhurut lehet – jelenti ki Ian, az összetett szót ízlelgetve. – Nagyon úgy tűnik, hogy gyomorhurut. – Olyan... – Ökölbe szorított kézzel keresi a szót, ami kifejezhetné a helyzet igazságtalanságát. – Olyan... eldugulva érzem magam! Így nem tudok dolgozni menni. – Akkor ne menj. – De muszáj. – Akkor menj. – De nem tudok, épp ez a baj. Úgy érzem, mintha valahol itt egy liternyi takony lenne. – Tenyerét egész hosszában rászorítja a homlokára. – Egy liter sűrű nyálka. – Hát, ettől a vonzó képtől nehezen fogok ma megszabadulni. – Bocs, de így érzem. – Elfurakszik az ágy széle mellett a saját oldalához, és újabb mártírsóhajjal bebújik a takaró alá. Emma összeszedi magát, és feláll. A mai nagy nap lesz Emma Morley számára, hatalmas nagy nap, nagyon nem hiányzott hát neki Ian nyavalyája. Ma este lesz a Cromwell Road-i Állami Középiskolában az Oliver! premierje, és a lehetséges katasztrófák száma szinte végtelen. Dexter Mayhew számára is nagy nap a mai. Gyűrött, nyirkos ágyneműkupacban fekszik, tágra nyílt szemmel, és lejátszódik előtte minden, ami rosszul sülhet el. Ma este élő adásban fog szerepelni a tévében, méghozzá a saját műsorában, Ez is egy eszköz. Eszköz, amelynek révén bizonyítani tudja sokoldalú tehetségét, és most hirtelen egyáltalán nem biztos abban, hogy rendelkezik ilyesmivel. Előző este korán lefeküdt, mint egy rendes kisfiú, egyedül és józanon, amikor kint még világos volt, abban a reményben, hogy ma reggel kisimult arccal és sziporkázó elmével ébred, fan az eltelt kilenc órából hetet ébren töltött, így mostanra ^ár halálosan kimerült, és hányingere van az izgalomtól. Megszólal a telefon, Dexter hirtelen felül, és hallgatja saját lúgját az üzenetrögzítőn: „Na mesélj!” – mondja a hang elegáns magabiztossággal, ő pedig azt gondolja: Hülye. Cseréld már le az üzenetet! A készülék sípol. – Ó. Na jó. Szia. Én vagyok – mondja Emma a rögzítőre. Haragja hallatán Dexter ismerős megnyugvást érez, és már majdnem fölveszi a telefont, amikor eszébe jut, hogy összevesztek, és ő most elvileg meg van bántva. – Bocs, hogy ilyen korán telefonálok, de egyeseknek ugye rendes munkája van, ahova be is kell érni. Csak azt akartam mondani, hogy ma este nagy nap lesz, szóval nagyon-nagyon sok szerencsét. Komolyan, sok szerencsét. Ügyes leszel, több mint ügyes, fantasztikus leszel! Csak vegyél föl valami rendes ruhát, és ne azon az idétlen hangon beszélj. És tudom, hogy haragszol, amiért nem megyek el, de majd nézlek a tévében, és úgy fogok sikongatni a képernyő előtt, mint egy eszelős... Dexter már fölkelt az ágyból, meztelenül áll, és a készülékre bámul. Azon tűnődik, hogy fölvegye-e. – Fogalmam sincs, mikor érek haza, gondolhatod, milyen kaotikus tud lenni egy ilyen iskolai előadás. Ez az az őrület, amit előadóművészetnek hívunk. Majd kereslek. Ügyes legyél, Dex! Sok puszi. Amúgy meg tényleg le kéne már cserélned ezt az üzenetet a rögzítődön. Azzal vége. Dexter arra gondol, hogy rögtön visszahívja, de úgy érzi, stratégiailag jobb, ha még duzzog egy kicsit. Megint veszekedtek. Emma szerint ő nem kedveli a barátját, és hiába

tiltakozott minden meggyőzőerejét latba vetve, a tény tagadhatatlan: valóban nem kedveli Emma barátját. Pedig megpróbálta, tényleg megpróbálta. Voltak hármasban moziban, olcsó vendéglőkben, ócska régi kocsmákban, és ő nagyon igyekezett, elismerően mosolygott, ha elkapta Emma pillantását, miközben Ian a nyakába szuszogott – bimbózó szerelmi álom, két korsó sörrel. Emma aprócska Earls Court-i lakásának aprócska konyhaasztalánál is ült, és szinte vérre menő társasjátékmeneteket játszott velük, olyan elszántan, mintha kesztyű nélkül bokszoltak volna, a Röhej Labor nevű helyre is elment Mortlake-be a Sonicotronicsnál dolgozó figurák társaságában, hogy megnézze Ian helyzetkomikumra épülő műsorát. Ott ült Emma mellett, aki idegesen vigyorgott, és újra meg újra oldalba bökte, hogy tudja, mikor kell nevetni. De még amikor a leginkább kitesz magáért, akkor is kézzelfogható köztük az ellentét, ráadásul kölcsönös is. Ian minden alkalmat megragad, amikor arra utalhat, hogy Dexter szélhámos, csak mert a nagyközönség szeme előtt él, és sznob meg jampec, mert inkább taxival megy, mint éjszakai busszal, és jobban kedveli a zártkörű klubokat a söntéseknél, a jó éttermeket az elvitelre termelő gyorséttermeknél. Az egészben az a legrosszabb, hogy Emma is beszáll az állandó pocskondiázásba, és az orra alá dörgöli a hibáit. Van egyáltalán fogalmuk arról, milyen nehéz folyton észnél lenni, nem elveszíteni a fejedet, amikor annyi minden történik körülötted, és az életed annyira tele van izgalmasnál izgalmasabb eseményekkel? Ka ő akar fizetni a vacsoráért, vagy felajánlja, hogy inkább fizeti a taxit busz helyett, akkor meg úgy morognak és duzzognak, mintha valamivel megsértette volna őket. Miért nem képesek örülni annak, hogy neki ilyen jól megy, miért nem tudnak hálásak lenni a nagyvonalúságáért? Az a legutóbbi gyötrelmes este – „vidizés” egy roskatag kanapén, a Star Trek: Khan haragját nézték és „söröcskét” ittak dobozból, miközben az olcsó curryből valami fluoreszkáló trutymó csurgott a Dries van Noten nadrágjára –, az volt az utolsó csepp a pohárban, Mostantól fogva, ha találkozik Emmával, akkor csakis egyedül vele hajlandó találkozni. Teljesen megmagyarázhatatlan és érthetetlen módon... mi is lett? Féltékeny? Nem, nem féltékeny, talán inkább csak neheztel. Mindig úgy képzelte, hogy Emma ott lesz a közelében, mint egy erőforrás, amit akármikor igénybe vehet, ahogy az éjjel-nappal tárcsázható segélyhívó számokat. A múlt karácsonyi összeomlás óta, amikor anyja meghalt, többször is azon kapta magát, hogy egyre inkább számít Emmára, csak éppen pont egy olyan időszakban, amikor a lány egyre kevésbé elérhető számára. Korábban azonnal visszahívta telefonon, most meg néha napokig semmi. „Nem voltam itthon, Iannel voltam” – mondja ilyenkor Emma, de hova mehetnek? Mit csinálnak együtt? Bútort vásárolnak? „Vidiznek”? Kocsmai kvízekre járnak? Ian még Emma szüleivel, Jimmel és Sue-val is találkozott. Emma szerint imádják a fiút. Őt vajon miért nem mutatta be soha a szüleinek? Nem imádnák még jobban? Az egészben az a legidegesítőbb, hogy Emma láthatóan élvezi ezt az újfajta érzést, hogy önállósította magát tőle. Ő pedig úgy érzi, mintha kioktatnák, mintha Emma újdonsült elégedettsége állandóan arcul csapná. – Nem várhatod el senkitől, hogy köréd építse föl az életét – közölte Emma kárörvendően, és végül megint összevesztek. Az egész amiatt volt, hogy Emma nem jön el a stúdióba a showműsor esti élő közvetítésére. – Mégis, szerinted mit kéne tennem? Mondjam le az Oliver!-t? Csak mert te szerepelsz a tévében? – Nem tudsz legalább utána eljönni? – Nem! Messze van! – Küldök egy kocsit! – De utána a gyerekekkel kell beszélnem, meg a szülőkkel... – De miért? – Térj már észre, azért, mert ez a munkám!

Dexter tudja, hogy bunkó módon viselkedik, de azt is tudja, hogy sokkal jobb lesz, ha láthatja Emmát a közönség soraiban. Valahogy jobb ember lesz, amikor a lány a közelében van, és hát nem épp erre valók a barátok, hogy inspirálják az embert, és kihozzák belőle a legjobb formáját? Emma az ő talizmánja, az amulettje, és most nem lesz ott, ahogy az anyja sem lesz ott, neki meg majd az jár a fejében, hogy mi a fenének csinálja az egészet. Egy kiadós zuhany után már valamivel jobban érzi magát felhúz egy könnyű, V-nyakú kasmírpulóvert ing nélkül, meg egy halvány, lenvászon megkötés nadrágot alsónadrág nélkül belebújik Birkenstock papucsába, és leszalad az újságoshoz, hogy megvegye a tévéelőzeteseket közlő lapokat, és lássa hogy a sajtóosztály rendesen végezte-e a dolgát. Az újságos az alkalomhoz illő mosollyal köszönti celeb vásárlóját, és Dexter a hóna alatt egy kupacnyi lappal üget haza. Máris jobban van, bár kicsit remeg a gyomra, de az izgalom fel is villanyozza. Miközben bemelegszik az eszpresszógép, újra megszólal a telefon. Még mielőtt fölvenné az üzenetrögzítő, valami azt súgja, hogy az apja lesz az, és úgy dönt, inkább csak meghallgatja, nem veszi föl a kagylót. Anyja halála óta ezek a hívások egyre gyakoribbak és egyre győzelmesebbek lettek: hebegő, csapongó, állandóan ugyanoda visszatérő beszélgetések. Apja, aki mindent a maga erejéből ért el, most mintha képtelen lenne a legegyszerűbb feladatok elvégzésére is. A gyász minden erejétől megfosztotta, és amikor Dexter nagy ritkán hazalátogatott, egyre csak azt látta, hogy apja olyan tanácstalanul mered még a teáskannára is, mintha az valami földön kívüli technológiai csoda volna. – Na mesélj! – mondja a hülye az üzenetrögzítőn. – Helló, Dexter, itt az apád. – A telefonáláskor megszokott, nehézkes hanghordozással beszél. – Csak azért hívlak, hogy sok szerencsét kívánjak a ma esti műsorhoz. Nézlek majd, Nagyon izgalmas az egész. Alison igazán büszke lenne rád. – Egy pillanatnyi szünet következik, míg mindketten rájönnek, hogy ez valószínűleg nem igaz. – Csak ennyit akartam mondani. Meg még valamit. Hogy ne törődj az újságokkal. Csak mulass jól. Szerbusz. Minden jót... Milyen újságokkal ne törődjön? Dexter a telefon után kap. – ...szerbusz. Apja már letette. Beállította az időzítőt a robbanószerkezeten aztán letette a telefont. Dexter a kupacnyi újságra pillant, a lapok egyszeriben csupa fenyegetést hordoznak. Meghúzza a lenvászon nadrág derekán a madzagot, és nekilát a tévéújságok átböngészésének. Amikor Emma kilép a fürdőszobából, Ian épp telefonál, és Emma a tréfálkozó, flörtölő hangsúlyból rögtön tudja, hogy az ő anyjával beszél. Barátja és Sue szinte határesetnek tekinthető viszonyt folytat azóta, hogy karácsonykor találkoztak Leedsben: „Fantasztikus ez a kelbimbó, Mrs. Morley” meg „Ez aztán a zamatos pulyka!” A kettejük közti vonzalom szinte érezhető elektromossággal tölti meg a levegőt, Emma és apja pedig nem tehet mást, csak hümmögnek és az égnek emelik a pillantásukat. Türelmesen megvárja, amíg Ian képes elszakadni a telefontól. – Viszlát, Mrs. Morley. Igen, én is remélem. Csak egy kis nyári nátha, hamar túlleszek rajta. Viszlát, Mrs. Morley, Viszlát. – Emma átveszi a kagylót, Ian pedig, aki ismét halálos beteg, visszacsoszog az ágyba. Anyja csapong és nyilvánvalóan fel van dobva. – Olyan helyes ez a fiú! Hát nem drága? – De igen, anya. – Remélem, vigyázol rá. – Mennem kell dolgozni, anya. – Na de miért is hívtalak? Teljesen elfelejtettem, hogy miért telefonáltam. Nyilván leginkább azért, hogy Iannel beszélhessen. – Esetleg nekem akartál szerencsét kívánni?

– Szerencsét? Mihez? – Az iskolai előadáshoz. – Ja, igen, sok szerencsét! Ne haragudj, de nem tudunk bemenni, hogy megnézzük, London olyan rémesen drága... Emma azzal fejezi be a beszélgetést, hogy úgy tesz, mintha a kenyérpirító lángokban állna, aztán odamegy, és megszemléli a beteget, aki a paplan alatt fulladozik, hogy így próbálja „kiizzadni” a betegséget. Lelke mélyén úgy érzi, hogy nőként kudarcot vallott. Számára ez egy új szerep, és időnként észreveszi, hogy csak utánozza a „barátnő-viselkedési”, megfogja Ian kezét, összebújik vele a tévé előtt, meg ehhez hasonlók. Ian szereti őt, folyton ezt mondogatja, talán a kelleténél is gyakrabban, Emma pedig úgy érzi, hogy esetleg ő is képes lenne viszontszeretni, de ehhez némi gyakorlatra van szüksége, bele kell jönnie. Mindenesetre szándékában áll megpróbálni, és most, tudatosan együttérzést mutatva, odakuporodik mellé az ágyra. – Ha úgy érzed, hogy nem tudsz eljönni este az előadásra... Ian rémülten ül fel az ágyban. – Dehogy! Nem, nem, nem, dehogy, mindenképpen megyek... – Akkor megértem... – ...akkor is, ha mentővel kell vinni. – Csak egy buta iskolai előadás, és rettentő ciki lesz az egész. – Emma! – A lány fölemeli a fejét, ránéz. – Ez a te nagy napod! A világ minden kincséért nem hagynám ki. Emma elmosolyodik. – Akkor jó. Nagyon örülök. – Odahajol hozzá, és fertőzésmentesen, csukott szájjal megcsókolja, aztán fogja a táskáját, és kilép a lakásból, készen a nagy napra, ami vár rá. A cím a következőképpen hangzik: VAN-E NÁLA ELLENSZENVESEBB ALAK A TÉVÉBEN? – és pár pillanatig Dexter azt hiszi, valami hiba történt, a főcím alá véletlenül az ő képét tették be, az alatt pedig egyetlen szó áll az, hogy „Beképzelt” mintha ez volna a vezetékneve, Beképzelt Dexter. Két ujjával erősen fogja az apró kávéscsészét, és tovább olvassa a cikket. Mai tévéműsor Látható-e vajon manapság a televízióban Dexter Mayhew-nál beképzeltebb, önelégültebb okostojás? Ahogy pökhendi szépfiú-arcáról csak úgy süt az önnön tökéletességébe vetett hit, az ember már attól legszívesebben szétrúgná a képernyőt. Az iskolában volt erre egy kifejezésünk: azt hiszi magáról, hogy „ő a csúcs”. Furcsa módon kell legyen valaki odaát Médiaföldön, aki legalább annyira szereti, mint ő saját magát, mert három év nagyszabás után (nem rühellik ezt a kisbetűt? annyira idejétmúlt) immár a saját esti zenés műsorát fogja vezetni, Késő esti kikapcs címmel. Tehát... Itt abba kellene hagynia az olvasást, egyszerűen becsukni az újságot és nem foglalkozni az egésszel, de a szeme sarkából már megpillantott egy-két szót a folytatásban. Az egyik az „alkalmatlan” volt. Tovább olvas... Tehát ha tényleg látni akarják, ahogy egy magániskolában pallérozódott aranyifjú megpróbál menő fej lenni, laza csávós kiejtéssel dumálni meg a csajokra kacsingatni, és

miközben próbál bevágódni a srácoknál, észre sem veszi, hogy a közönség kiröhögi, akkor semmiképpen ne hagyják ki a mai estét. Élő adás, tehát még némi élvezettel is szolgálhat, ahogy tanúi leszünk annak, hogy a fickó – köztudottan – mennyire alkalmatlan interjú készítésére, vagy ehelyett azt tudom még javasolni hasonló fokú élvezet céljából, hogy egy „vászon” fokozatra állított gőzölős vasalóval égessenek mintát az arcukra. A másik műsorvezető a „pezsgő” Suki Meadows, a zenét szolgáltatja a Shed Seven, az Echobelly és a Lemonheads. Senki nem mondhatja, hogy nem figyelmeztettük előre. Dexternek van egy újságkivágás-gyűjteménye, a szekrénye aljában tárolja egy Patrick Cox cipősdobozban, de úgy dönt, hogy ezt a cikket nem teszi el. Nagy zörgéssel és jókora rendetlenséget előidézve csinál magának még egy eszpresszót. Savanyú a szőlő, erről szól az egész, ez a tipikus brit betegség, gondolja. Amint egy kis sikered van rögtön le akarnak-rángatni a sárba de engem nem érdekel én szeretem a munkámat és baromi jól is csinálom és sokkal nehezebb mint sokan gondolják acélból legyen a tököd ha műsorvezető akarsz lenni a tévében az agyad meg olyan mint egy akármi vágjon az eszed az a lényeg és egyébként se szabad magadra venni kinek kellenek a kritikusok soha senkivel nem fordult még elő, hogy fölkelt és eldöntötte hogy kritikus akar lenni hát én is inkább ott vagyok és csinálom élesben mint hogy valami valami ilyen eunuch legyek aki csak simán rosszindulatú évi tizenkét lepedőért hát még soha nem állítottak szobrot egyetlen kritikusnak sem és én majd megmutatom én majd megmuíaüm nekik. Ennek a monológnak a különféle változatai kavarognak Dexter fejében végig a nagy nap során, útban a produkciós iroda felé, aztán míg a sofőr viszi a luxusautóban az Isle of Dogson található stúdióba, a délutáni ruhapróba meg a produkciós értekezlet alatt, a fodrász és a sminkes szöszmötölése közben, egészen addig a pillanatig, amíg egyedül nem marad az öltözőjében, és végre kinyithatja a táskáját, ahonnan előveszi az üveget, amit még reggel tett bele, és tölt magának egy nagy pohár vodkát, felönti langyos narancslével, és inni kezd. – Üsd, üsd, üsd, üsd, üsd... Negyvenöt perc múlva felgördül a függöny, és a skandálás messziről zeng végig az egész épületen. – Üsd, üsd, üsd... A folyosón végigsiető Emma megpillantja Mrs. Graingert, aki úgy menekül ki az öltözőből, mintha tűzvész elől futna. – Próbáltam leállítani őket, de nem hallgatnak rám. – Nagyon köszönöm, Mrs. Grainger, biztos vagyok benne, hogy nem lesz semmi gond. – Hívjam Mr. Godalmingot? – Szerintem meg tudom oldani egyedül. Ön csak nyugodtan próbáljon a zenekarral. „ Mondtam én, hogy hiba belevágni. – A nő sietve indul el, kezét a mellkasához szorítja. – Megmondtam, hogy nem fog sikerülni. Emma nagy levegőt vesz, belép, és megpillantja a csürhét, a harminc kamaszt cilinderben és abroncsos szoknyában és ragasztott álszakállal. Vadul kiabálnak és fütyülnek, miközben Dörzsölt épp Twist Oliver karján térdel, és arcát erősen a poros padlónak nyomja. – Mi folyik itt, emberek? A viktoriánus csürhe megfordul. – Szedje le rólam, tanárnő – morogja Oliver a linóleumba. – Verekszenek, tanárnő – mondja Samir Chaudhari, aki tizenkét éves, és az arcán tömör pofaszakállat visel.

– Azt én is látom, Samir, köszönöm. – Emma átfurakszik a tömegen, hogy szétválassza a két gyereket. Sonya Richards, a sovány, fekete kislány, aki Dörzsöltet játssza, még mindig vadul markolja Oliver csapzott, szőke tincseit, Emma megfogja hát a vállát, és mélyen a szemébe néz. – Engedd el, Sonya! Most azonnal engedd el, jó? Értetted? – Végül Sonya elengedi a fiút, hátralép, és most, hogy a haragja kezd elpárologni, a szemébe könnyek gyűlnek a sértett büszkeségtől. Az árva Oliver, Martin Dawson kábultnak tűnik. Noha száznyolcvan centi és zömök testalkatú, még Mr. Bumble-nál is termetesebb, a nagydarab lelencgyerek szemmel láthatóan a könnyeivel küszködik. – Ő kezdte! – mondja basszus és szoprán között remegő hangon, és keze élével megtörli maszatos arcát. – Ebből elég, Martin! – Igen, fogd be a szád, Dawson... – Komolyan mondom, Sonya. Elég volt! – Emma most a kör közepén áll, és az ellenfeleket a könyöküknél fogva tartja, mint a bíró a bokszmeccsen, és egyszerre ráébred, hogy meg akarja menteni az előadást, akkor most lelkesítő beszédet kell rögtönöznie – ismét itt egy V. Henrikbe illő pillanat a sok közül, melyek munkaidejének jelentős részét kiteszik. – Nézzetek körbe! Nézzétek, hogy milyen fantasztikusan festetek a jelmezekben! Nézzétek a kis Samirt ott, azzal a hatalmas pofaszakállal! – A csürhe nevet, Samir pedig veszi a lapot, és megvakargatja a ragasztott szőrt. – Ott kint meg várnak a barátaitok és a szüleitek, akik egy fantasztikus műsort, egy igazi előadást fognak látni. Vagy legalábbis én eddig így gondoltam. – Karba teszi a kezét, és felsóhajt. – De azt hiszem, most le kell fújnunk az előadást... Persze blöfföl, de a hatás tökéletes, a tömeg kórusban hördül fel tiltakozásul. – De tanárnő, mi nem is csináltunk semmit! – panaszolja Fagin. – Akkor ki kiabálta, hogy üsd, üsd, üsd, Rodney? – A kiscsaj egyszerűen totál bekattant, tanárnő! – affektálja Martin Dawson, mire Sonya újra megpróbál nekiugrani. – Hé, Oliver, kérsz még egyet? Nevetés hallatszik, Emma pedig előhúzza a jó öreg „mindennel dacolva győzni fogunk” beszédet. – Elég! Ti elvileg társulat vagytok, nem csürhe! Elárulhatom nektek, hogy lesznek ma odakint olyanok, akik szerint nem vagytok képesek erre a feladatra! Nem hiszik el, hogy meg tudjátok csinálni, azt gondolják, hogy túl nehéz ez nektek. „De hát ez Charles Dickens, Emma! – mondják. – Ezek a gyerekek nem elég okosak, nincs bennük annyi fegyelem, hogy együtt dolgozzanak, az Oliver! túl nehéz nekik, csináljon inkább velük valami könnyű kis darabot. – Ki mondta ezt, tanárnő? – kérdezi Samir, és kész végighúzni a kulcsát az illető kocsiján. – Teljesen mindegy, ki mondta, a lényeg az, hogy ezt gondolják. És talán igazuk is van! Talán le kéne fújnunk az egészet! – Egy pillanatra elgondolkodik, nem lőtt-e túl a célon, je a kamaszok drámai étvágyát nehéz túlbecsülni, most már minden irányból zajos tiltakozás hallatszik a főkötők és cilinderek alól. Még akkor is, ha esetleg tudják, hogy megjátssza magát, élvezettel vetik bele magukat a drámába. Emma hatásszünetet tart. – Akkor tehát. Mi most Sonyával és Martinnal kimegyünk és elbeszélgetünk egy kicsit, a többieket pedig arra kérem, hogy folytassák a készülődést, utána üljetek le csöndben, és gondoljátok át a szerepeteket, aztán eldöntjük, hogy mi legyen. Rendben?... Mondom, rendben? – Igen, tanárnő! Az öltöző elnémul, ahogy követi a két ellenfelet a folyosóra, de amint becsukja az ajtót, abban a pillanatban újra kitör a zsivaj. Olivert és Dörzsöltet végigkíséri a folyosón, elmennek a sportcsarnok mellett, ahol Mrs. Grainger épp az „Érezd úgy...” kezdetű szám ijesztően

disszonáns változatán küzdi végig magát a zenekarral, és Emma újra eltűnődik, hogy mibe is vágta a fejszéjét. Sonyával kezdi a vallatást. – Na, szóval... Mi történt? A 4. D nagy, rácsos ablakain át ferdén beszűrődik az esti napfény, Sonya pedig kibámul a természettudományos tömbre, és úgy tesz, mintha halálosan unná magát. – Csak összeugrottunk, semmi különös. – Leül az egyik pad szélére, hosszú lábát lóbálja a rongyosra szabdalt, régi iskolai nadrágban, fekete edzőcipőjén alufóliából hajtogatott csatok. Egyik kezével a BCG-oltás hegét piszkálja, és kicsi, kemény, csinos arca olyan szigorú kifejezést ölt, mintha ökölbe volna szorítva, mintha előre figyelmeztetné Emmát, nehogy megpróbáljon előállni azzal az „élj a mának” marhasággal. A többi gyerek fél Sonya Richardstól, és időnként Emma is aggódik a vacsorapénze miatt. Az a határozott tekintet teszi, az állandó harag. – Nem fogok bocsánatot kérni – vágja oda a lány. – Miért nem? És légy szíves, ne gyere azzal, hogy „ő kezdte”. Sonya sértetten nyitja a száját. – Pedig ő kezdte! – Sonya! – Azt mondta... – kezdi a lány, de aztán elhallgat. – Mit mondott? Sonya gyors számítást végez, az árulkodás gyalázatát teszi mérlegre a saját igazságérzetével szemben. – Azt mondta, hogy csak azért tudom jól eljátszani a szerepet, mert nem is kell igazán játszanom, mert az életben is paraszt vagyok. – Paraszt. – Igen. – Ezt mondta Martin? – Ezt mondta, úgyhogy megvertem. – Nahát. – Emma sóhajt, és lenéz a földre. – Először is, vésd az eszedbe, hogy nem számít, mit mond bárki más, bármilyen helyzetben, nem kezdhetsz el csak úgy verekedni. – Sonya Richards az ő kis protezsáltja. Emma tudja, hogy nem szerencsés valakit külön a szárnyai alá venni, de Sonya vitán felül kimagaslóan okos, messze a legokosabb az osztályában, csakhogy egyúttal agresszív is, gyufaszálvékony alakja állandóan sugározza magából a haragot és a sértett büszkeséget. – De tanárnő, Martin akkora egy köcsög! – Sonya, légy szíves, hagyd abba! – feleli Emma, bár lelke mélyén titokban úgy gondolja, hogy Sonya érvelésében van némi igazság. Martin az összes gyereket, a tanárokat és az egész állami iskolarendszert úgy kezeli, mintha misszionárius lenne, aki méltóztatik leereszkedni közéjük. Előző este a jelmezes főpróbán valódi könnyeket sírt a „Hol van a szeretet?” című szám közben, és úgy préselte ki magából a magas hangokat, mintha vesekövek lennének, Emma pedig azon kapta magát, hogy eltűnődik, vajon milyen érzés lenne fölmenni a színpadra, egyik kezét a fiú arcára tenni, és határozott mozdulattal hanyatt lökni. Amit Sonyának mondott, az tökéletesen beleillik a róla kialakult képbe, de hát akkor sem... – Ha valóban ezt mondta... – Ezt mondta, tanárnő... – Majd beszélek vele, és megkérdezem, de ha valóban ezt mondta, az csak arról árulkodik, hogy milyen tudatlan, te pedig csacsi vagy, hogy így felhúzod magad miatta. – Elakad a „csacsi” szónál, ami nagyon yorkshire-inek hangzik. Utcanyelv kell, az utca nyelvét használd, inti magát. – De hékás, ha nem simítjuk el ezt a... balhét, akkor tényleg nem tudjuk megcsinálni a műsort.

Sonya arca újra összeszűkül, és Emma meglepetten veszi észre, hogy mintha mindjárt elsírná magát. – Úgyse teccik lefújni. – Lehet, hogy kénytelen leszek. – De tanárnő! – Így nem tudjuk előadni, Sonya. – De igen! – Hogyan, így, hogy laposra vered Martint a „Ki veszi meg” kellős közepén? – Sonya önkéntelenül elmosolyodik. – Te okos lány vagy, Sonya, nagyon okos, de a többiek csapdákat állítanak neked, te meg egyenesen belesétálsz ezekbe. – A lány felsóhajt, újra szigorú arcot vág, és kinéz a természettudományos tömb melletti, száraz fűvel borított kis udvarra. – Sokkal jobban mehetne minden, nemcsak most az előadásban, hanem az osztályban is. Ebben a félévben az iskolai munkádból kiderült, hogy milyen intelligens, fogékony és ötletes tudsz lenni. – Sonya nem nagyon tudja, mit kezdjen a dicsérettel, ezért csak szipog és morcosán néz maga elé. – A következő évben még jobb is lehet a teljesítményed, de muszáj megtanulnod uralkodni magadon, meg kell mutatnod a többieknek, hogy ennél többre vagy képes. – Egy újabb beszéd, Emma néha úgy érzi, hogy túl sok energiát fecsérel ilyen és ehhez hasonló beszédekre. Abban bízott, hogy legalább valamiféle inspiráló hatása lesz a szavainak, de ekkor észreveszi hogy tanítványa pillantása a válla fölé vándorol, a terem ajtaja irányába. – Sonya, figyelsz te rám egyáltalán? – Itt van Szakáll. Emma hátrafordul, és az ajtó üvegablakában megpillant egy fekete szőrös arcot, melynek gazdája úgy les be a terembe, mint egy kíváncsi medve. – Ne hívd Szakállnak! Ő az igazgató – mondja, aztán int az ajtó felé a férfinak, hogy jöjjön be. Nem vitás, az első – meg a második – szó, ami óhatatlanul eszébe jut, akármikor megpillantja Mr. Godalmingot, az a „szakáll” A férfi egész arcát megdöbbentően betöltő arcszőrzet az oka: nem kusza, egészen rövidre van vágva, és rendezett, de nagyon, nagyon fekete, akár egy spanyol hódítóé, kék szeme pedig úgy kukucskál ki mögüle, mintha szőnyegbe vágott lyukon kandikálna át. Ő tehát Szakáll. Amikor belép a terembe, Sonya elkezdi vakargatni az állát, Emma pedig tágra nyitja a szemét, és a pillantásával jelez neki, nehogy át merje lépni az illendőség határát. – Szép jó estét mindenkinek – köszön az igazgató azon a fesztelen hangon, amit tanítási időn kívül használ. – Mi a helyzet? Minden rendben, Sonya? – A tanárnő szerint borotvaélen táncol az előadás – feleli a lány –, de szerintem minden rendben lesz. Emma szuszogva fúj egyet. Mr. Godalming most feléje fordul. – Minden rendben, Emma? – Csak elbeszélgettünk egy kicsit az előadás előtt. Sonya, mi lenne, ha visszamennél, és folytatnád a készülődést? – A kislány megkönnyebbült mosollyal leugrik a pádról, és az ajtóhoz ballag. – Mondd meg Martinnak, hogy két perc, és jöhet. Emma magára marad Mr. Godalminggal. – Nohát! – mosolyog az igazgató. – Mohát. A férfi hirtelen támadt közvetlenséggel odalép egy székhez, hogy lovaglóülésben ráüljön, mint a show-műsorokban szokás, aztán félúton mintha meggondolná magát, de végül dönt, hogy már nincs visszaút. EZ a Sonya egy megátalkodott kölyök. –– Á, csak megjátssza. – Verekedésről csiripelnek a madarak.

– Semmi különös. Csak az előadás előtti izgalom. Ahogy lovaglóülésben ül a széken, az igazgatón látszik, hogy meghökkentően kényelmetlenül érzi magát. – Úgy hallottam, a kis védence elpáholta a leendő iskolatitkárunkat. – Ifjonti hév, semmi több. És szerintem Martin sem lehetett egészen ártatlan. – Úgy hallottam, a lány rendesen kiosztotta. – Nagyon jól informált, Mr. Godalming. – Végtére is én vagyok az igazgató. – A férfi mosolyog a sűrű szövetű maszkon keresztül. Emma eltűnődik, hogy vajon ha elég hosszan figyelné, akkor látná nőni a szőrt? Mi rejtőzhet ez alatt a bunda alatt? Lehetséges, hogy Mr. Godalming valójában egész jóképű? Az igazgató az ajtó felé biccent. – Láttam Martint a folyosón. Nagyon... felindultnak tűnt. – Hát, már hat hete folyamatosan gyakorolja a szerepét. A mélyen átélt színészi játék a módszere. Azt hiszem, ha lehetett volna, még angolkórt is szerzett volna magának. – És legalább jó? – Szent ég, dehogy, rémes! Egyértelműen az árvaházban van a helye. A „Hol a szeretet” című szám alatt egész nyugodtan tömje majd be a fülét a műsorfüzetből kitépett cetlikkel. – Mr. Godalming nevet. – Sonya viszont jó. – Az igazgató láthatóan nincs meggyőzve. – Majd meglátja. A férfi feszengve ül a széken. – Mire számíthatunk ma este, Emma? – Fogalmam sincs. Bármi lehet az egészből. – Személy szerint nekem jobban tetszik a Szívem csücske Mondja, miért is nem adhattuk elő a Szívem csücskét? – Hát, hogy mást ne mondjak, az a musical a prostitúcióról szól, úgyhogy... Mr. Godalming ismét elneveti magát. Igen gyakran teszi ezt Emma társaságában, és ez már másoknak is feltűnt. A tanáriban meg is indult a szóbeszéd, sötét pletykák terjednek ilyenolyan kivételezésről, és a férfi most kétségtelenül igen elszántan néz Emmára. Eltelik pár pillanat, és Emma az ajtó felé pillant, ahol az üvegablakon Martin Dawson kukucskál be könnyes szemmel. – Azt hiszem, jobb, ha beszélek ezzel a primadonnával, mielőtt teljesen atomjaira hullik. – Persze, hát persze. – Mr. Godalming szemmel látszólag örül, hogy fölkelhet a székről. – Sok szerencsét ma estére, A feleségemmel már egész héten alig vártuk az előadást. – Ezt egy pillanatig sem hiszem. – Pedig igaz! Utána feltétlenül meg kell ismerkedniük. Esetleg megihatnánk egy italt négyesben a... vőlegényével? – Egek, ő nem a vőlegényem, csak a barátom. Ian... – Az előadás utáni koccintáson... – Egy nagy kancsó híg szörppel... – A szakács még a nagykerbe is elment... – Olyan hírek terjedtek el – tapogatózott Emma hogy kijevi csirkefalatok is lesznek... – A tanári pálya örömei, igaz? – És még azt mondják, hogy hiányzik belőle a ragyogás... – Egyébként, Emma, maga gyönyörű. Emma széttárja a karját. Ki van sminkelve, egy egész kevés rúzst is kent magára, ugyanolyan árnyalatút, amilyen a klasszikus vonalú, virágos ruhája, ami sötét rózsaszín anyagból készült, és talán kissé szűkebb a kelleténél. Lepillant a ruhára, mintha váratlanul érné, hogy ez van rajta, pedig valójában a megjegyzés az, amitől megdöbbent. – Nagyon köszönöm! – szólal meg, de Mr. Godalming észrevette, hogy tétovázott.

Eltelik néhány pillanat, aztán az igazgató az ajtó felé pilant. – Beküldőm Martint, jó? – Igen, köszönöm. A férfi az ajtó felé indul, aztán megáll, és visszafordul. – Bocsánat, ha megsértettem valamiféle szakmai előírást. Szabad ilyet mondani egy beosztottamnak? Hogy csinos? – Hát persze – feleli Emma, de mindketten tudják, hogy nem ezt mondta. A „gyönyörű” szó hangzott el. – Elnézést a zavarásért, a tévében látható legellenszenvesebb alakot keresem – mondja Toby Moray az ajtóból, azon a nyafogó, elgyötört hangján. Skót kockás öltöny van rajta, az arcán színpadi smink, a haja simára és csillogóra van zselézve, a homlokán tréfás Elvis-tincs díszeleg, Dexter pedig legszívesebben hozzávágna egy üveget. – Mindjárt rájössz, hogy az te... téged... magadat keresed, nem engem – feleli. Az összefüggő beszéd hirtelen mintha meghaladná a képességeit. – Ügyes riposzt, szupersztár – mondja műsorvezető társa. – Ezek szerint olvastad az újságokat? – Nem. – Mert ha gondolod, szívesen csinálok neked egy-két fénymásolatot... – Csak egy nagyszájú kritikáról van szó, egy cikk, Toby, ennyi az egész. – Ezek szerint nem olvastad a Mirrort. Meg az Expresst és a Timest sem... Dexter úgy tesz, mintha a műsortervet tanulmányozná. – Még soha senki nem állított szobrot egy kritikusnak – veti oda. – Kétségtelen, de soha senki nem állított szobrot műsorvezetőnek sem. – Baszd meg, Toby. – Á, le mot juste![4] – Egyáltalán mit keresel itt? – Szerencsét akarok kívánni. – Odalép Dexterhez, kezét a vállára teszi és megszorítja. Toby kövérkés és csípős nyelvi a szerepe szerint a műsorban valamiféle fesztelen, szabadszájú udvari bolond figura, Dexter megveti ezt a felkapaszkodott kis közönségbemelegítő fickót, de közben irigyli is. A próbákon meg a bemutató felvételen Toby alaposan lepipálta, alattomban kigúnyolta és nevetségessé tette, míg végül Dexter úgy érezte magát, mint akinek nem forog a nyelve, nehéz a felfogása – egy ostoba szépfiú, aki a kamerák előtt teljesen leblokkol. Lerázza magáról Toby kezét. Azt mondják, az ilyen ellentétekből lesz az igazán jó tévéműsor, csakhogy Dexter paranoiásnak érzi magát, mintha üldözési mániája lenne, Szüksége van még egy vodkára, hogy legalább részben visszanyerje a lelkesedését, de most nem ihat, amíg Toby önelégülten vigyorog rá itt a tükörben a kis bagolyszerű fejével. – Ha nem haragszol, szeretném összeszedni a gondolataimat. – Megértelek. Összpontosíts elméd minden erejével. – Majd odakint találkozunk, oké? – Ahogy mondod, szépfiú. Sok szerencsét. – Behúzza az ajtót maga után, majd újra kinyitja. – De komolyan. Sok szerencsét. Amikor Dexter biztos abban, hogy egyedül van, kitölti az italt, és megszemléli magát a tükörben. Élénkvörös póló, hozzá fekete zakó, hozzá kőmosott farmer, hozzá hegyes orrú, fekete cipő, a haja divatosan rövidre vágva, tehát elvileg a nagyvárosi fiatalok mintaképét testesíti meg, de hirtelen öregnek és fáradtnak érzi magát, és felfoghatatlanul szomorúnak. Két-két ujját a szeméhez szorítja, és megpróbál magyarázatot találni erre a bénító levertségre, de nem igazán képes logikusan gondolkodni. Mintha valaki fogta volna a fejét és alaposan megrázta volna. A szavak zagyván összefolynak, és nem lát Semmilyen ésszerű lehetőséget

arra, hogy gond nélkül túljusson ezen az egészen. „Ne ess szét – mondja magának ne itt, ne most. Szedd össze magad!” De egy óra elképzelhetetlenül hosszú idő élő adásban, ezért úgy határoz, hogy elkél némi segítség. Az öltözőasztalán egy kis üveg víz áll, azt kiönti a mosdóba, közben gyorsan az ajtó felé pillant, majd újra előveszi a fiókból a vodkásüveget, és félig... nem, háromnegyedig tölti a vizesüveget a sűrű folyadékkal, aztán rácsavarja a kupakot. A fény felé tartja az üveget. Soha senki meg nem mondaná a különbséget. Persze nem fogja meginni az egészet, de ott lesz a kezében, hogy kisegítse a bajban, hogy segítsen átvészelni a nehezét. Ettől a kis csalástól újra izgalom és magabiztosság tölti el, ismét késznek érzi magát arra, hogy megmutassa a stúdió közönségének, meg Emmának és otthon az apjának, hogy mire képes. Ő nem egyszerűen egy bemondó. Ő műsorvezető. Nyílik az ajtó. – HALIHÓ! – köszön Suki Meadows, fő műsorvezetőtársa, Suki az egész nemzet barátnőideálja, olyan nő, aki számára a pezsgés életforma, olyannyira, hogy az már szinte beteges. Feltehetően egy kondoleáló levelet is a „Halihó!” köszöntéssel kezdene, és ezt a lankadatlan elevenséget Dexter néha már kissé fárasztónak is találná, ha Suki nem volna olyan vonzó és népszerű, és nem lenne annyira oda őérte. – HOGY VAGY, SZÍVECSKÉM? TELE A GATYÁD, MI? – Ez Suki másik fontos műsorvezetői képessége: minden beszélgetést úgy folytat, mintha az augusztusi hosszú hétvégén a Weston-Super-Mare-i tengerparton nyüzsgő tömeget akarná megszólítani. – Igen, egy kicsit izgulok. – JUUUUUJ! HÁT GYERE IDE! – Átkarolja Dexter fejét, és úgy fogja, mint egy futballlabdát. Suki Meadows csinos, olyan alkatú, amit régen filigránnak neveztek, mindeközben pedig úgy pezseg és bugyborékol, mint egy fürdővízbe ejtett ventilátoros hősugárzó. Az utóbbi időben némi flörtölés folyik kettejük között, már ha flörtölésnek lehet nevezni, hogy Suki így a melle közé szorítja Dexter arcát, ahogy most is. Mint az iskolatitkár meg a lányosztály első tanulója között itt is volt némi nyomás rajtuk, hogy összejöjjenek, ami tulajdon képpen nem is volna rossz gondolat, ám Dexter nem biztos abban, hogy van elég energiája ehhez. Suki a karja alatt meg. szorítja a fejét. – FANTASZTIKUS LESZEL! – Aztán hirtelen megragadja a két fülét, és maga felé fordítja az arcát. – IDE FIGYELJ! IMÁDNIVALÓ VAGY, ÉS EZT TE IS TUDOD, És ANNYIRA KLASSZ CSAPAT LESZÜNK EGYÜTT, TE MEG ÉN, HOGY CSAK NA! MA ESTE ITT LESZ AZ ANYUKÁM IS, ÉS SZERETNE A MŰSOR UTÁN TALÁLKOZNI VELED, KÖZTÜNK MARADJON, DE SZERINTEM TETSZEL NEKI. NEKEM IS TETSZEL, SZÓVAL TUTI, HOGY XEK1 IS, AUTOGRAMOT AKAR MAJD KÉRNI TŐLED, DE ÍGÉRD MEG, HOGY NEM LÉPSZ VELE OLAJRA! – Igyekszem uralkodni magamon, Suki. – VAN ITT VALAKI ROKONOD? – Nincs... – BARÁTOK? – Nincsenek... – MIT SZÓLSZ EHHEZ A SZERELÉSHEZ? – Pikáns topot visel és egy falatnyi szoknyácskát, kezében pedig a kötelező vizespalack. – LÁTSZIK A MELLBIMBÓM? Most vajon flörtöl? – Csak ha feléd néz az ember – reagál Dexter a flörtölésre gépiesen, halvány mosollyal, és Sukinak valami gyanús lesz. Széthúzza a fiú két karját, és bensőségesen bömböli: – MI VAN VELED, DRÁGA SZÍVEM? Dexter vállat von.

– Az előbb itt volt Toby, kicsit felhúzott... – De még mielőtt befejezhetné a mondatot, Suki nagy lendülettel talpra rántja, átkarolja a derekát, ujjaival játékosan húzogatni kezdi alsónadragja gumiját. – NE IS TÖRŐDJ VELE, EGYSZERŰEN CSAK FÉLTÉKENY MERT TE SOKKAL JOBBAN CSINÁLOD EZT, MINT Ő. – Felpillant Dexterre, közben állával megbökdösi a mellkasát. – SZÜLETETT TEHETSÉG VAGY, TE IS TUDOD, HOGY AZ VAGY. Az ajtóban megjelenik a gyártásvezető. – Készen állunk, gyerekek. – KLASSZAK VAGYUNK EGYÜTT, NEM IGAZ? TE MEG ÉN. SUKI ÉS DEX, DEX ÉS SUKI! A LÁBUNK ELŐTT FOGNAK HEVERNI! – Aztán hirtelen megcsókolja Dextert, keményen, mintha postabélyegzőt nyomna egy borítékra. – EZT MAJD KÉSŐBB FOLYTATJUK, TE ARANYIFJÚ – harsogja a fülébe, azzal felkapja a vizespalackját, és ruganyos léptekkel kivonul a stúdióba. Dexter még egy pillanatra belenéz a tükörbe, és megszemléli magát. Aranyifjú. Felsóhajt, mind a tíz ujját erősen a koponyájához szorítja, és próbál nem gondolni anyjára. Szedd össze mgad, ne bénázd el. Légy jó. Tégy valami jót. Arcára előhívja azt a mosolyt, amit kizárólag a televíziós megjelenésekre tartogat, fogja a felspécizett vizespalackját, és elindul a stúdió felé. Suki a hatalmas díszlet szélénél várja, megfogja a kezét és megszorítja. A stáb többi tagja föl-alá szaladgál, amikor elhaladnak mellette, megveregetik a vállát, vagy haveri stílusban felkaron bokszolják. Magasan a fejük fölött bikinit és cowboy-csizmát viselő viccesnek szánt gogo-táncosnők nyújtogatják a vádlijukat viccesnek szánt ketreceikben. Toby Moray épp a bemelegítést csinálja, a közönség vaskos nevetéssel jutalmazza poénjait, aztán egyszerre csak bemutatja őket: – ...és akkor most nagy tapsot a ma esti műsorvezetőinknek, Suki Meadowsnak és Dexter Mayhew-nak! Dexter nem akar kimenni. A hangszórókból dübörög a zene: az „Induljon a tánc” a Prodigytól, és ő legszívesebben maradna a színfalak mögött, de Suki a kezét rángatja, aztán egyszerre csak kiszökell a vakító stúdiófények közé, és itt kiáltja: – POOOMMMMMMPPPPÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁSSS! Dexter követi, ő a műsorvezető-páros választékos modorú, elegáns fele. Mint mindig, a díszletbe most is hátáig mennyiségű állványzatot építettek, ők pedig addig lépkednek fölfelé a lépcsőkön, míg végül fentről pillantanak le az alattuk ülő közönségre. Suki egész idő alatt csacsog. – NÉZZENEK ODA, HÁT NEM CSODÁLATOS ITT MINDENKI? SZERETNÉTEK JÓL MULATNI? AKKOR CSAPJA. TOK EGY KIS ZAJT! – Dexter némán áll mellette az állványzaton, kezében a mikrofon be sincs kapcsolva, és egyszerre ráébred, hogy részeg. Itt a nagy áttörés, amikor először jelenik meg élőben országos csatornán, és tessék, totál el van ázva a sok vodkától, annyira, hogy szinte szédül. Az állvány elképesztően magasnak tűnik, sokkal magasabbnak, mint a próbákon, és szeretne lefeküdni, de ha megteszi, nagy az esélye, hogy az nem kerüli el kétmillió ember figyelmét, ezért inkább fölveszi a stílust, és bedobja magát: – Hellómindenkihogyvagytokmindenkipompásanmulat? Tisztán csengő férfihang száll felé az állvány tetejére: – Faszfej! Dexter megkeresi a bekiabálót: egy sovány, hülyén vigyorgó alak, akinek a haja olyan idétlenül hosszú, mint a Wonder Stuff tagjaié, de mégis nevetnek rajta, nagy nevetéssel jutalmazzák. Még az operatőrök is röhögnek. – Hölgyeim és uraim, az ügynököm! – feleli Dexter, és erre is jön válaszul egy kis kacaj, de semmi több. Biztosan mindenki olvasta az újságokat. Van nála ellenszenvesebb alak a tévében? „Te jó ég – gondolja –, tényleg igaz. Ezek utálnak engem!

– Egy perc, és kezdünk! – kiáltja a gyártásvezető, Dexter pedig hirtelen úgy érzi, mintha vesztőhelyen állna. Végignéz a tömegen, hátha talál egy baráti arcot, de egy sincs, és megírt arra gondol, bárcsak itt volna Emma. Emma kedvéért tudna produkálni magát, a legjobb formáját hozná, ha eljött volna az anyja, de egyikük sincs itt, csak ez a pofátlanul bámuló és gúnyolódó tömeg, ráadásul mind sokkal, de sokkal fiatalabbak nála. Muszáj valahonnan egy kis lelkesedést merítenie, egy kis pozitív hozzáállást, és a részegekre jellemző pengeéles logikával úgy dönt, hogy az alkohol talán segíthet, mert miért is ne? Ami történt, az már megtörtént. A gogo-táncosok a ketrecekben állnak, kezdésre készen, a kamerák elfogyták a helyüket, ő pedig lecsavarja a kupakot a tiltott szert rejtő palackról, szájához emeli, meghúzza – és elfintorodik. Víz. A vizesüvegben víz van. Valaki kicserélte a vizesüvegében levő vodkát... Sukinál van az üvege! Harminc másodperc múlva kezdés. Suki az ő palackját vette el az öltözőben. Ott szorongatja most is a kezében, mint egy pikáns kis kiegészítőt. Húsz másodperc múlva élő adás. Suki lecsavarja a kupakot. – Magadnál tartod az üveget? – kérdezi Dexter nyöszörgő hangon. – PERSZE, NINCS ABBAN SEMMI ROSSZ, NEM? – A nő úgy illeg lábujjhegyen, mint egy birkózóbajnok. – Véletlenül elcseréltük az üvegünket. – NA ÉS? TÖRÖLD MEG A TETEJÉT! Tíz másodperc múlva kezdés, a közönség már ujjong és kiabál, a táncosok megkapaszkodnak a ketrecrácsban és pörögni kezdenek, Suki pedig a szájához emeli az üveget. Hét, hat, öt... Dexter az üvegért nyúl, de Suki nevetve ellöki a kezét. – MENJ INNEN, DEXTER, OTT VAN NEKED A MÁSIK! Négy, három, kettő... – De ez nem víz – mondja Dexter. Suki nagyot kortyol. Főcím. Suki bíborvörös arccal köhög és köpköd, miközben a hangszórókból dobok dübörgése és gitárok harsogása hangzik fel, a gogo-táncosok vonaglanak, és egy drótra függesztett kamera úgy ereszkedik le a magas plafon felől, mint egy ragadj madár, mely a közönség feje fölött a műsorvezetők felé száll. Odahaza a tévénézők számára úgy tűnik, mintha háromszáz fiatal lelkesen tapsolna egy fiatal nőnek, aki az állványzat áll és öklendezik. A zene elhalkul, és most már semmi mást nem hallani, csak Suki köhögését. Dexter ledermedt, kiszáradt, pont élő adásban, és részegen mindjárt súlyos balesetet okoz. A repülő zuhan lefelé, a föld száguldva közeledik, mindjárt becsapódik. – Mondj valamit, Dexter – szólal meg egy hang a fülhallgatójában. – Hahó! Dexter?! Mondj valamit! – De az agya nem működik, ahogy a szája sem, csak áll ott, teljesen bambán és némán és lebénulva. A másodpercek végtelen hosszúnak tűnnek. De hála az égnek, ott van Suki, aki vérbeli profi, és kézfejével megtörli a száját. – HÁT ITT A BIZONYÍTÉK, HOGY ÉLŐ ADÁSBAN VAGYUNK! – Amire megkönnyebbült nevetés válaszol a közönség soraiból. – EDDIG MINDEN NAGYON POMPÁSAN MEGY, UGYE, DEX? – Oldalba böki, és ettől Dexter életre kel. – Bocs Suki nevében is... – szólal meg. – Az üvegben vodka van! – A csuklóját azzal a vicces kis mozdulattal csavarja meg, ami a zugivókra utal, és erre újabb nevetés a válasz, amitől máris jobban érzi magát. Suki is nevet, megbökdösi, rázza az öklét, és közben azt mondja:

– MAJD ADOK ÉN NEKED... – Mint egy kabarészámban, és csak Dexter látja, hogy a pezsgés mögött egy pillanatra fölvillan a megvetés. A súgógép nyújtotta biztonság után kap. – Üdvözlünk mindenkit, ez a Késő esti kikapcs műsora, Dexter Mayhew vagyok... – ÉN PEDIG SUKI MEADOWS! Innentől aztán sínen vannak, fölvezetik a fantasztikus péntek esti komédia- és zeneorgiát, vonzóan és megnyerően, mint az iskola két leglazább diákja. – Most pedig minden további cécó nélkül, kérünk egy nagy tapsot... – Dexter maga mögé lendíti a karját, mint egy cirkuszigazgató. – ...és hatalmas Késő esti kikapcs-köszöntéssel üdvözöljük a Shed Seven együttest! A kamera nagy lendülettel elfordul tőlük, mintha már nem érdekelnék, és most a zenekar hangján túlról, a galériáról érkező hangok csevegnek a fülükbe. – Minden oké, Suki? – kérdezi a producer. Dexter könyörögve néz a lányra. Suki összehúzott szemmel pillant vissza rá. Elmondhatná nekik, hogy Dexter piált, be van rúgva, kész csőd, amatőr, megbízhatatlan. – Minden rendben – feleli. – Csak félrenyeltem, semmi baj. – Majd küldünk valakit, hogy rendbe hozza a sminkedet. Két perc, emberek. És Dexter, szedd össze magad, jó? „Igen, szedd össze magad!” – mondja ő is magának, de a monitorok azt súgják, hogy még ötvenhat perc huszonkét másodperc van hátra, és nem biztos benne, hogy ennyi ideig ki tud tartani.

Taps! Akkora taps visszhangzik a sportcsarnok falairól, amekkorát még sosem hallott. És igen, a zenekar mélyen szólt, az ének pedig magasan, és igen, akadt néhány technikai gond, pár kellék hiányzott, néhány díszlet ledőlt, és persze nehéz ennél elnézőbb közönséget elképzelni, de ez akkor is, mégis diadal. Nancy halálától még Mr. Routledge, a kémiatanár is elsírta magát, és az üldözés a londoni háztetőkön, amikor az összes szereplőnek csak a sziluettje látszik, igen hatásos színpadi fogásnak bizonyult, amit tátott szájjal és elakadó lélegzettel bámultak, mint máskor a tűzijátékot szokás. Ahogy azt előre megjósolta, Sonya Richards tündökölt, és Martin Dawson fogcsikorgatva kénytelen tudomásul venni, hogy Sonya kapja a legnagyobb tapsvihart. Volt már zajos ováció és ráadás, és most már mindenki a padokon dobog és a bordásfalakon lóg, Emmát pedig felrángatja a színpadra Sonya, aki sír, istenem, tényleg sír, közben szorítja a kezét, és hajtogatja, hogy klassz volt, tanárnő, fantasztikus, fantasztikus volt! Csupán egy iskolai előadás az egész, ennél kisebb sikerélmény szinte nem is létezik, de Emma szíve mégis vadul dobog a mellkasában, és fülig ér a szája, miközben a zenélj a „Merülj magadba” kakofón interpretációját adja elő, ő pedig tizennégy évesek kezét fogja, és újra meg újra meghajol. Az a felemelő érzés tölti el, hogy valamit jól csinált, és az utóbbi tíz hétben először nem érez ellenállhatatlan kényszert arra hogy belerúgjon Lionel Bartba. Az előadás utáni fogadáson úgy folyik a gazdaságos kóla mint a bor, de van még öt üveg pezsgő körtebor is, amin a felnőttek osztoznak. Ian a sportcsarnok egyik sarkában ül egy tányérnyi mini adag kijevi csirkével, a műanyag poharában forró ColdRex ital, amit a partira magával hozott porból kavart, az arcüregét masszírozza, mosolyog, és türelmesen vár míg Emma bezsebeli az elismeréseket. – Olyan jó volt, hogy a West Enden is mehetne! – mondja valaki, ami a valóságtól igencsak távol áll. Emma azt se veszi zokon, amikor Rodney Chance, az ő Faginje, aki kicsit kótyagos a felturbózott narancslétől, közli vele, hogy „ahhoz képest, hogy tanár, egész jó bőr” Mr. Godalming („szólítson csak Philnek”) gratulál, közben Fiona, akinek az arca olyan vörös, mint egy parasztasszonyé, a háttérből unott arccal és rosszkedvűen néz feléjük.

– Majd szeptemberben beszéljünk a jövőjéről, mármint ami az iskolát illeti – mondja Phil, aztán odahajol, és búcsúzóul megpuszilja, amire jó néhány gyerek meg a tantestület egy része is hangosan „húhu”-zni kezd. A szórakoztatóipar legtöbb partijával ellentétben ez a buli háromnegyed tízre már véget is ér, és hosszú limuzin helyett Emma Iannel buszra száll, előbb az 55-ösre, aztán a 19-esre, utána pedig a Piccadilly vonalon metróval mennek hazáig. – – Nagyon büszke vagyok rád... – mondja Ian, és fejét Emmának dönti – ...de azt hiszem, ráhúzódott a nátha a tüdőmre. Amint belép a lakásba, Emma rögtön megérzi a virágillatot. A konyhaablaknál egy tűzálló tálban hatalmas csokor vörös rózsa virít. – Jesszusom, Ian, ez gyönyörű szép! – Nem tőlem van – mormogja a fiú. – Ó. Hát kitől? – Gondolom, az aranyifjútól. Ma reggel jött. Ha érdekel véleményem, szerintem abszolút túlzás. Megyek, és veszek forró fürdőt. Hátha még vissza tudom fordítani a folyamatot. Emma leveszi a kabátját, és kinyitja a kísérőkártyát. „Bocs, hogy morcos voltam. Remélem, jól sikerül az este. Sok szeretettel – Dx” Ennyi. Kétszer is elolvassa, aztán az órájára néz, és gyorsan bekapcsolja a tévét, hogy megnézze Dexter nagy áttörését. Negyvenöt perc múlva, amikor már a vége főcím úszik át a képernyőn, Emma összeráncolt homlokkal próbálja felfogni, amit látott. A televíziózáshoz nem igazán ért, de abban így is meglehetősen biztos, hogy Dexter mindent csinált, csak nem brillírozott. Bizonytalannak tűnt, néha mintha konkrétan félt volna. Elrontotta a szövegét, rossz kamera felé fordult, és általában olyan benyomást tett, mint aki amatőr és alkalmatlan a feladatra, ráadásul akiket meginterjúvolt – a turnézó rapper és a négy pimasz, fiatal manchesteri – mintha csak megérezték volna rajta a bizonytalanságot, lesajnálóan meg gunyorosan válaszolgattak. A stúdió közönsége is kihívó tekintettel ült, mint a morcos kamaszok a bábszínházban, a mellkasuk előtt magasan keresztbe tett kézzel Mióta csak ismeri, most először látta Dextert erőlködni. Lehet, hogy... szóval hogy részeg volt? Emma nem sokat tud a médiáról, de azt ő is észreveszi, amikor csúnya baleset készül Mire az utolsó szám véget ért, inkább már eltakarta az arcát – ahhoz bőven eleget tud a tévéről, hogy lássa, ez messze volt a tökéletestől Manapság a világ csupa irónia, de azért annyira nem, hogy a kifütyülés pozitívum lenne. Lekapcsolja a tévét. A fürdőszobából kihallatszik, ahogy Ian egy mosdókesztyűbe trombitál. Emma becsukja az ajtót és fölemeli a telefont, az arcát gratuláló mosolyra igazítja aztán pár pillanat múlva a Belsize Park egyik üres lakásában fölveszi az üzenetrögzítő. – Na mesélj! – szólal meg Dexter hangja, és Emma elkelj a maga kis előadását. – Helló! Szia! Tudom, hogy most még bulizol, csak azt akartam mondani, hát először is, hogy nagyon köszönöm a virágokat, gyönyörű szépek, Dex, tényleg nem kellett volna De a lényeg: Klassz! Vagy! Dex! Fantasztikus voltál, tényleg laza és vicces, szerintem legalábbis igazán fantasztikus volt, tényleg igazán klassz műsor, igazán remek. – Itt megtorpan, nem kéne annyiszor mondania, hogy „igazán”. Ha túl sokszor mondja, az olyan, mintha azt mondaná, hogy „nem igazán” Folytatja. – Még mindig nem vagyok meggyőzve arról, hogy a zakó megy a pólóhoz, és persze mindig felüdít, ha ketrecben táncoló nőket látok, de ettől eltekintve, egyszerűen kiváló volt. Tényleg. Igazán büszke vagyok rád, Dex. Egyébként, ha esetleg érdekel, az Oliver! is jól sikerült. Érzi, hogy az előadása már kezd veszíteni a meggyőzőerejéből, ezért úgy dönt, hogy inkább befejezi. – Na szóval. Ez volt a lényeg. Mindkettőnknek van mit ünnepelnie! Még egyszer köszönöm a rózsákat. Aludj jól! Aztán holnap beszéljünk. Kedden pedig találkozunk, ugye? És ügyes voltál. Komolyan. Nagyon ügyes voltál. Szia.

A műsor utáni partin Dexter egyedül álldogál a bárpultnál, karba tett kézzel, görnyedt vállal. Egy-egy ismerős időnként odajön gratulálni, de senki nem időzik mellette hosszan, és a vállveregetések is inkább vigasztalásnak tűnnek, vagy legjobb esetben amiatti elismerésnek, hogy megúszta az estét. Folyamatosan iszik, de szájában a pezsgőnek áporodott íze van, és semmi nem segít elűzni a kiábrándultság és csalódás érzését, a szégyent, ami egyre inkább elönti. – Halihó – köszön rá tűnődő hangon Suki Meadows, aki valamikor a sztárkollégája volt, most pedig már egyértelműen ő a sztár. Odajön és leül mellé. – Hát te meg hogy nézel ki? Úgy gubbasztasz itt, mint a bolhás kutya. – Hahó, Suki. – Na szóval! Szerintem jól ment a dolog! Dexter nincs erről meggyőződve, de azért koccintanak rá. – Ne haragudj a... a pia miatt. Tartozom egy bocsánatkéréssel. – Ahogy mondod. – Csak azért kellett, hogy segítsen ellazulni, tudod. – Azért még szeretnék erről beszélni veled. Majd valamikor máskor. – Oké. – Mert még egyszer nem megyek ki úgy, hogy ilyen totál matt vagy. – Tudom. Abszolút kizárt. És ezt a mostanit jóvá fogom tenni. Suki Dexter vállának támaszkodik, és ráteszi az állát. – Jövő hét? – Jövő hét? – Vigyél el vacsorázni. De aztán valami jó drága helyre. Mondjuk kedden. Homlokával már Dexter homlokához ér, keze a combján. Úgy volt, hogy Dexter kedden Emmával vacsorázik, de tudja, hogy ezt bármikor lemondhatja, Emma nem haragszik. – Oké. Jövő kedden. – Már alig várom! Azzal Suki belecsíp a combjába. – Na szóval. Akkor most már jókedvű leszel? – Megpróbálom. Suki Meadows odahajol, és arcon csókolja, aztán a száját nagyon, nagyon közel teszi Dexter füléhez. – MOST PEDIG GYERE, BEMUTATLAK AZ ANYUKÁÁÁÁÁÁMNAAAK!

KILENCEDIK FEJEZET Cigaretta és alkohol 1995. JÚLIUS 15. SZOMBAT Walthamstow és Soho Emma T. Wilde PORTRÉ BÍBORSZÍNBEN regény

1. fejezet Penny Hogyhívják nyomozó már látott egynéhány gyilkossági helyszínt életében, de egyik sem volt olyan ........, mint ez a mostani. – Elmozdították a holttestet? – csattant fel. A szavak haragoszöld színben, villogtak a számítógép képernyőjén, ennyi volt az egész délelőtt termése. Az aprócska új lakás aprócska hátsó szobájában ült az aprócska íróasztalnál, elolvasta a szavakat, aztán még egyszer, miközben háta mögött megvetően gurgulázott a radiátor. Hétvégéken vagy esténként, ha még maradt rá ereje, Emma írt. Elkezdett két regényt (az egyik egy munkatáborban játszódott, a másik az apokalipszis utáni jövőben), egy képeskönyvet gyerekeknek – saját illusztrációkkal, egy rövid nyakú zsiráfról egy bátor, dühös hangú televíziós drámát „Szar ügy” címen, melynek hősei szociális munkások lettek volna, egy alternatív színdarabot a huszonévesek bonyolult érzelmi életéről, egy fantasztikus regényt kamaszoknak, amelyben a tanárok gonosz robotok voltak, egy haldokló szüfrazsettről szóló, tudatfolyam-szerű rádiójátékot, egy képregényt és egy szonettet. Egyik sem készült el, még a szonett tizennégy sora sem. Ezek a képernyőn vibráló szavak jelentették legfrissebb projektjét, ami nem volt más, mint egy népszerű, diszkréten feminista krimisorozat írására tett kísérlet. Emma tizenegy éves korában elolvasta Agatha Christie összes regényét, később pedig egy csomó Chandlert meg James M. Caint is. Valójában semmi okát nem látta, miért ne próbálhatna meg ő is írni valamit e szerzők stílusát elegyítve, de ismét csak szembesült azzal, hogy az olvasás és az írás két nagyon különböző dolog – nem úgy megy ez, hogy az ember magába szív valamit, aztán csak kifacsarja. Be kellett látnia, hogy még egy rendes nevet sem képes kitalálni a nyomozójának, nemhogy összefüggő, eredeti cselekményt, és még az álneve is igen szerényre sikerült: Emma T. Wilde? Azon tűnődött, hogy vajon őt is arra kárhoztatta-e a sors, mint sok más embert, hogy egész életében csak próbálkozzon mindenfélével. Már kipróbálta, milyen zenekarban játszani, írt színdarabot és gyerekkönyvet, kipróbálta a színészetet, és próbált a könyvszakmában elhelyezkedni. Talán a bűnügyi regénye is csak egy újabb elvetélt kísérlet lesz, amit majd besorolhat a trapéz, a buddhizmus és a spanyol nyelv mellé. A számítógépen rákattintott a szavak számára. Harmincöt szó, beleértve a címet és az ócska álnevét. Emma felhördült, kiengedte az irodaszék oldalán a hidraulikus kart, és még egy kicsit lejjebb süllyedt a szőnyeg irányába. A furnérajtón kopogás hallatszott. – Hogy állnak a dolgok az Anna Frank szárnyban?

Már megint ez a poén. Ian számára egy vicc nem valami egyszer használatos termék volt, hanem olyasmi, amit újra meg újra elő lehet venni, míg szét nem hullik az ember kezében, mint egy olcsó esernyő. Amikor elkezdtek járni, Ian megszólalásainak mintegy kilencven százaléka a „humor” kategóriába tartozott, abban az értelemben, hogy vagy valamilyen szójáték volt benne, vagy egy vicces hangsúly, vagy valamilyen komikumra irányuló szándék. Emma abban bízott, hogy idővel ezt le tudja küzdeni negyven százalékra, áru, már elviselhető engedménynek tűnt, de csaknem két év mán az arány még mindig bőven elérte a hetvenöt százalékot, és a mindennapi élet továbbra is úgy folyt, hogy a füle állandóan jókedvű tréfáktól csengett. Lehetséges egyáltalán, hogy valaki két éven át szinte állandóan „műsoron” legyen? Lassanként megszabadult Ian fekete ágyneműitől, a söralátétektől, titokban kiselejtezte az alsónadrágjait, és már megritkultak a híres „nyári sütögetések” is, de lassan így is elérte azt a határt, ameddig egy férfit meg lehet változtatni. – Jóuféle csésze teját a naccságának? – kérdezte Ian egy külvárosi takarítónő hangsúlyával. – Köszönöm, drága, de nem kérek. – Bundáss kenyér? – Ezúttal skót akcentussal. – Csinálhatok egy csöppecske kiss tojássos kenyérkét, édess kiss cunci-mókusom? A „cuncimókus” új fejlemény volt. Amikor magyarázatot kellett adnia, hogy honnan származik a kifejezés, Ian azzal állt elő, hogy Emma egyszerűen annyira, de annyira mókuskás, olyan igazi kismókus. Aztán azt javasolta, hogy Emma esetleg viszonzásul szólíthatná „hókuszpókusz”-nak, mókus és pókusz, móki és póki – de valahogy mégsem ragadt meg a névpár. – ...egy csöppecske szeletke tojássos kenyérke? Hogy kibélelje a hasidat ma esstére? Ma estére. Hát erről van szó. Gyakran, amikor Ian a különféle akcentusait elővette, a háttérben az állt, hogy valami olyasmi járt a fejében, amit a természetes hangján nehezére esett elmondani. – Nagy nap ez a mai. Meghódítod a várost a tékozló tévéssel. Emma úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja a megjegyzést, de Ian éppenséggel nem könnyítette meg a dolgát. Állát Emma fején nyugtatva fölolvasta a képernyőn zöldellő szavakat. – Portré bíborszínben... Emma eltakarta a képernyőt. – Légy szíves, ne olvass bele, kérlek! – Emma T. Wilde. Ki az az Emma T. Wilde? – Ez az álnevem, Ian... – Tudod, minek a rövidítése a T? – Tragikus. – Tündöklő. Tüneményes. – Tömény, úgy mint tömény hülyeség... – Ha szeretnéd, hogy elolvassam, bármikor... – Miért akarnád elolvasni? Szar az egész. – Amit te csinálsz, az nem lehet szar. – Hát pedig ez az. – Emma elhúzta a fejét, és kikapcsolta a monitort. Hátra se kellett fordulnia, tudta, hogy Ian a kivert kutya arckifejezését ölti magára. A kelleténél jóval gyakrabban vette észre, hogy ez játszódik le benne Iannel kapcsolatban: ingázott oda-vissza az ingerültség és a bűnbánat között. – Bocs! – mondta, azzal ujjainál fogva elkapta és megrázta Ian kezét. A fiú megcsókolta a feje búbját, aztán a hajába beszélt. – Tudod, hogy szerintem igazából mit jelent az a T betű? Tök, mint Tök Ász. Emma „Tök Ász” Wilde.

Azzal már ott se volt, ez a klasszikus stratégia: egy bók, aztán futás. Emma semmiképpen nem akarta rögtön föladni, becsukta hát az ajtót, visszakapcsolta a monitort, és elolvasta a villódzó szavakat. Láthatóan megborzongott, aztán bezárta a fájlt és a lomtár ikonjához húzta. Elektronikus papírgyűrés hallatszott – számára immár az írás leggyakoribb hangja. A füstjelző visítása jelezte, hogy Ian a konyhában tüsténkedik. Emma felállt, és követte az égő vaj szagát végig az előszobán, az étkezőként is szolgáló konyháig, nem külön helyiség volt ez, hanem csak a nappali legolajfoltosabb sarka a lakásban, amit közösen vettek. Emma nem volt biztos abban, hogy jól választottak, olyan típusú helynek tűnt a környék, ahova időnként kihívják a rendőrséget – ezt meg is mondta, de Ian félresöpörte az ellenállását. Őrültség albérlet re költeni, érvelt, amikor úgyis majdnem minden estét együtt töltenek, ráadásul a lakás közel van Emma iskolájához is ez lehet az első lépés „fölfelé” satöbbi, így aztán összekaparta az előleget. A költözés alkalmából vettek néhány könyvet a lakberendezésről, köztük egy olyat, amiből megtudták, hogyan kell úgy lefesteni a rétegelt lemezt, hogy elegáns olasz márványnak hasson. Több lelkes és ösztönző célzatú beszélgetés is lezajlott arról, hogy visszaépíttetik a kandallót, meg ábrándoztak könyvespolcokról, beépített szekrényekről és tárolási megoldásokról is. Kezeletlen hajópadló! Ian majd bérel egy csiszológépet, és letisztítják a padlóléceket, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Egy nyirkos februári szombaton föl is szedték a padlószőnyeget, elkeseredetten benéztek alá. Rothadó pozdorja, málló nemezalátét és régi újságpapírok kaotikus egyvelege tárult elébük, így aztán bűntudatosan visszaszögelték az egészet a helyére, mintha egy hullától szabadultak volna meg. Volt valami kevéssé meggyőző és átmeneti ezekben a próbálkozásokban, ahogy igyekeztek otthont teremteni, mintha kuckót építő gyerekek lennének, és a friss festés, a falra szögeit képek meg az új bútorok ellenére a lakás megőrizte elhanyagolt, átmeneti jellegét. Ian most ott állt a főzőfülkében, széles hátát a füstös napfény sugarai világították meg. Emma az ajtóból figyelte, végigmérte a jól ismert, régi, lyukas, szürke pólót, az alsónadrágnak azt a kétujjnyi részét, ami kilógott melegítőnadrágjából, a „macinaciból” Ian derekánál, a barna szőr között kivehető volt a Calvin Klein felirat, és Emmának az jutott eszébe, hogy Calvin Klein valószínűleg egyáltalán nem erre gondolva tervezte épp oda. Megszólalt, hogy megtörje a csendet: – Nem égett oda egy kicsit? – Nem, csak ropogós lett. – Én azt mondom, égett, te azt mondod, ropogós. – Inkább ne is mondjunk semmi mást! Pár pillanatra csönd támadt. – Kilátszik az alsógatyád dereka. – Igen, direkt. – Ian selypítve, nőies hangon folytatta: – Ezt úgy hívják, hogy divat, drágaságom. – Hát, mindenesetre nagyon provokatív. Ismét csönd lett, csak az égő étel sercegett. De ezúttal Ianen volt a sor, hogy engedjen. – Aztán hova visz ma az alfa hím? – kérdezte anélkül, hogy megfordult volna. – Valahova a Sohóba, nem tudom pontosan. – Igazság szerint tudta, de az étterem neve az utóbbi időben egyet jelentett a divatos, nagyvárosi étkezéssel, és nem akart tovább rontani a helyzeten. – Ian, ha nem akarod, hogy elmenjek... – Dehogy, menj csak, érezd jól magad... – Vagy ha szeretnél velünk jönni...? – Mi, hogy Harry és Sally meg én? Á, nem gondolnám, vagy szerinted jó ötlet? – Nagyon szívesen látnánk. – És egész este ékelődnétek meg átbeszélnétek a fejem fölött... – Nem szoktunk...

– Legutóbb így volt! – Nem is igaz! – Biztos nem kérsz bundás kenyeret? – Biztos. – Ma este egyébként is haknim van, nem igaz? A Ha Ha Házban, Putneyban. – Pénzes hakni? – Igen, pénzes hakni! – csattant föl Ian. – Szóval köszönöm kérdésed, nagyon jól megleszek. – Azzal zajosan elkezdett barnaszósz után kutatni a szekrényben. – Te csak ne aggódj miattam. Emma ingerülten fölsóhajtott. – Ha azt akarod, hogy ne menjek, akkor mondd meg. – Em, nem vagyunk összenőve. Ha akarsz, elmész. Érezd jól magad. – A szószos üveg tüdőbajos hangon felhördült Csak ne lépj le vele, oké? – Hát, arra nemigen van esély. – Legalábbis te ezt állítod. – Mert Suki Meadows a barátnője. – És ha ő nem volna? – Ha nem volna, az sem változtatna semmit a helyzeten mert én téged szeretlek. – De még ez sem volt elég. Ian nem szólt semmit, Emma pedig ismét sóhajtott, aztán átvágott a konyhán, talpa cuppogott a linóleumon. Átkarolta Ian derekát, és érezte, ahogy behúzza a hasát. Arcát a hátához szorította, beszívta az ismerős, langyos testszagot, megcsókolta a póló anyagát, és azt mormolta: – Ne légy már ilyen csacsi. – Aztán egy ideig csak álltak így, amíg nyilvánvalóvá nem vált, hogy Ian szeretne nekilátni az evésnek. – Na jó. Lassan el kéne kezdenem kijavítani az esszéket – mondta Emma, és elindult kifelé. Huszonnyolc zsibbasztó fogalmazás a Ne bántsátok a feketerigót! című regényben megjelenő nézőpontokról. – Em? – szólt utána Ian, amikor Emma az ajtóhoz ért, – Mit csinálsz ma délután? Mondjuk tizenhét óra nulla-nulla körül? – Addigra szerintem kész leszek. Miért? Ian felhuppant a konyhapultra, és ölébe vette a tányért. – Gondoltam, esetleg ágyba bújhatnánk, tudod, egy kis délutáni mókára. „Szeretem ezt a fickót – gondolta Emma. – Csak éppen nem vagyok belé szerelmes... és lehet, hogy igazából nem is szeretem. Próbáltam, mindent elkövettem, hogy szeressem, de képtelen vagyok rá. Közös életet építek egy olyan férfival, akit nem szeretek, és fogalmam sincs, mit tegyek.” – Talán – mondta az ajtóból – Talááán... – Csókra biggyesztette ajkát, elmosolyodott, és becsukta az ajtót.

Már nem voltak napok, csak másnapok. Kalapáló szívvel, izzadságban úszva Dexter arra ébredt nem sokkal dél után, hogy egy férfi ordít kint az utcán, de aztán rájött, hogy az M People együttest hallja. Már megint elaludt a tévé előtt, és most arra bíztatták, hogy keresse meg a benne rejtőző hőst. A Késő esti kikapcs utáni szombatok mindig így teltek, áporodott levegőben, a nap útját álló, lehúzott redőnyök mögött. Ha anyja még most is élne, a lépcső aljából kiabálna neki, hogy keljen föl és kezdjen valamit a napjával. Ám Dexter így csak ült a fekete bőrkanapén, az előző napi alsónadrágban, a PlayStationjén Doomozott, és próbálta nem mozgatni a fejét. A délután közepére érezte, hogy elönti a hétvégi melankólia, ezért úgy döntött, hogy gyakorolja kicsit a mixelést. Mintha amatőr DJ lett volna, volt egy falnyi CD-je meg bakelitritkasága méretre csináltatott fenyőrekeszekben, emellett két lemezjátszója és egy mikrofonja – minden költség leírva az adóból és gyakran válogatott a Soho lemezboltjaiban, fülén

hatalmas fejhallgatóval, ami úgy nézett ki, mint egy pár félbevágott kókuszdió. Továbbra is alsónadrágban szórakozottan kevergetett, oda-vissza ugrált különböző breakbeat zenek között a vadonatúj keverőpultján, készült a következő nagyszabású házibulira, amire majd az összes haverja eljön. De valami hiányzott, és hamar abbahagyta. – A CD nem bakelit – nyilatkoztatta ki, aztán rájött, hogy a teljesen üres szobához szólt. Ismét rátört a melankólia, ezért sóhajtott, és kivonult a konyhába, lassú léptekkel, mint aki műtét után lábadozik. A jókora hűtőszekrény dugig volt egy izgalmas, új márkájú, elegáns almaborral. Amellett, hogy a műsorát vezette („karambol-tévének” hívták, ami állítólag jó név), az utóbbi időben a reklámalámondás felé is kitérőt tett. Megállapították, hogy a beszédmódja „osztály nélküli” ami állítólag szintén jónak számított, így az újfajta brit férfi ékes példája lehetett: nagyvárosi, tehetős, aki nem szégyelli a férfiasságát, a szexulis ösztöneit, azt, hogy kedveli az autókat, a nagy titán anyagú órákat és a csiszolt acélból készült elektronikai cucokat. Még csak néhány reklámhoz adta a hangját: ehhez a prémium minőségű, palackozott almaborhoz, amit úgy terveztek hogy a Ted Baker ruhás fiatalok ízlését befolyásolja, és egy férfiborotvához, ami egészen különleges, igazi csúcsmodern termék volt, csomó pengével meg egy síkosító csíkkal amolyan nyálkás nyomot hagyott maga után, mintha valaki az ember állára tüsszentett volna. Még a modellkedés világába is belekóstolt, ami régi vágya volt, bár soha nem merte hangosan megfogalmazni, és mindig sietve azzal hessegette el, hogy „csak egy jó poén az egész”. Épp ebben a hónapban szerepelt egy férfimagazin divatrovatában, a „gengszterelegancia” stílusban: kilenc oldalon át szivart rágott vagy szitává lőve hevert különféle méretre szabott, kétsoros öltönyökben. A magazin jó néhány példányát véletlenszerűen szétszórta a lakás különböző pontjain, hogy a vendégek spontán ráakadhassanak. Még a vécé mellett is volt egy, és Dexter néha azon kapta magát, hogy üldögélés közben a saját képét bámulja, amint holtan, de gyönyörűen szabott öltönyben hever egy Jaguár motorháztetején. Karambol-tévés műsorvezetőnek lenni jó volt egy ideig, de egy kocsit sem lehet a végtelenségig újra meg újra összetörni. Egyszer majd kell valami igazán jót is csinálnia, nem csak olyasvalamit, ami annyira rossz, hogy az már jó. Így hát annak érdekében, hogy hitelességét növelje, létrehozta saját produkciós irodáját, a Mayhem TV-t. Pillanatnyilag a Mayhem csupán egy elegáns lógó formájában létezett többféle vastag, irodai papíron, de ez a jövőben biztosan változni fog. Változnia kell, mivel az ügynöke, Aaron közölte vele: – Dexy, te fantasztikus ifjúsági műsorvezető vagy. Csak az a gond, hogy már nem vagy ifjú. – De mi másra lenne még esetleg képes, ha lehetőséget kapna? Színészet? Egy csomó színészt ismert, szakmailag is meg társaságból is, nénányukkal pókerezni is szokott, és őszintén szólva, ha ők képesek színészkedni... Igen az utóbbi néhány év szakmailag meg társadalmilag is lehetőségek időszaka volt, a klassz új haveroké, a koktélpartik és premierek ideje, meg a helikopterutaké, és közben egy csomót sopánkodtak a foci miatt. Akadtak persze mélypontuk is, a szorongás és a bénító félelem érzése, sőt, egy-két alkalommal nyilvános hányás is előfordult. Ha elment egy bárba vagy klubba, volt valami a jelenlétében, ami miatt egyesek rögtön szidalmazni kezdték, sőt időnként meg is akarták ütni, és nemrégiben egyszer le kellett mennie a színpadról, mert megdobálták üvegekkel, miközben egy Kula Shaker-koncertet vezetett föl – az nem volt éppen vicces. Nemrég egy lap „Ki a menő és ki nem” rovatában a „nem menő” oszlopba sorolta. Ez a nem-menőség súlyosan nehezedett a gondolataira de próbálta azzal elhessegetni, hogy csak az irigység az oka, Az irigység az az adó, gondolta, amit az ember a siker után fizet. További áldozatokat is kénytelen volt hozni. Sajnálatos módon le kellett ráznia néhány régi egyetemi barátját, mert végül is 1988 már rég elmúlt. Egykori lakótársa, Callum, akivel annak idején közös vállalkozást terveztek, továbbra is egyre gunyorosabb üzeneteket hagyott a

rögzítőjén, ám Dexter bízott benne, hogy előbb-utóbb végre veszi majd az adást Mégis, mit várnak az embertől, hogy mindenki együtt éljen egy nagy házban élete végéig? Nem, a barátok olyanok, mint a ruhák: amíg tartanak, addig oké, de aztán idővel vagy elkopnak, vagy kinövi őket az ember. Ezt szem előtt tartva kialakította az „egy ki, három be” irányelvet. Azok helyett a régi barátok helyett, akiktől megvált, harminc, negyven, ötven sikeresebb, csinosabb új barátot szerzett. A barátok puszta tömegét nem lehetett megkérdőjelezni, még akkor sem, ha nem volt meggyőződve arról, hogy valóban kedveli mindegyiket. Híres lett, vagy inkább hírhedt – a koktéljairól, a hanyag nagyvonalúságáról, a DJ-skedésről meg a műsorok utáni utó-utóbulikról a lakásán, és számtalan olyan reggel virradt rá, amikor arra ébredt a füstös romhalmazban, hogy ellopták a tárcáját. De sebaj. Soha nem kínálkozott még ilyen remek koránnak, aki fiatal, hímnemű, híres és brit. London valósággal pezsgett, és Dexter úgy érezte, hogy ez valamilyen formában neki is köszönhető. Adószámmal rendelkező férfi, van modemje és mini CD-lejátszója, híres barátnője és sok sok mandzsettagombja, a hűtőszekrénye dugig van kitűnő almaborral, a fürdőszobája tele a sok pengés borotvával és bár nem szerette az almabort, a borotvától pedig kiütése lett mégis élvezte az életet itt és most, a délután közepén a lehúzott redőnyök mögött, az év közepén, az évtized közepén a világ legizgalmasabb városának a közepén. A délután hosszan elnyújtózott előtte. Hamarosan elérkezik az idő, hogy felhívja a dílerét. Este buli lesz egy hatalmas házban a Ladbroke Grove-tól nem messze. Előbb persze még Emmával kell vacsoráznia, de tőle tizenegyre már valószínt lég meg tud majd szabadulni. Emma az avokádóillatú fürdőkádban ülve hallotta, ahogy csapódik a bejárati ajtó Ian mögött, aki nekivágott a Putney-ba, a Ha Ha Házhoz vezető hosszú útnak, ahol majd előadja a számát: tizenöt boldogtalan percet a macskák és kutyákká ti különbségekről. Emma a fürdőszoba kövén álló borospohárért nyúlt, két kézzel megfogta, és homlokát összeráncolva a keverőcsapokra meredt. Döbbenetesnek találta, hogy milyen hamar megfakult a ház birtoklásának öröme, hogy milyen jelentéktelennek és ócskának tűntek közös dolgaik a kis lakásban, a vékony falak közt, valaki másnak a padlószőnyegén. Nem mintha a lakás koszos lett volna – minden egyes felületet drótkefével súroltak tisztára –, de megőrizte azt az elkedvetlenítő ragacsosságot meg a régi papundekli szagát, amit lehetetlennek tűnt kiszellőztetni. Első éjszakájukon, miután becsukták a bejárati ajtót és kibontották a pezsgőt, Emma úgy érezte, mindjárt sírva fakad. „Idő kell ahhoz, hogy egészen a saját otthonunknak érezzük – mondta Ian, miközben aznap éjjel az ágyban átkarolta –, és legalább már rátettük a lábunkat az első lépcsőfokra.” De az a gondolat, hogy ezt a lépcsőt együtt kell megmászniuk, fokról fokra az évek során, Emmát borzasztó rosszkedvvel töltötte el És mi vár rájuk odafönt? Ebből elég. A mai este különleges alkalomnak ígérkezett, ünneplésnek. Kilépett a fürdőkádból, addig mosta és selymezte a fogát, míg már vérzett az ínye, bőségesen bepermetezte magát pezsdítő, virágos erdőillattal, aztán átkutatta szerény ruhatárát, olyan szerelést keresett, amire nincs messziről láthatóan ráírva, hogy Miss Morley, a tanárnő szórakozni megy a híres barátjával. Egy fájdalmasan kicsi cipő és a szűk fekete koktélruha mellett döntött, amit egyszer részegen vett a Karen Millennél. Az órájára pillantott, és mivel még bőven volt ideje, bekapcsolta a tévét. A Nagy-Britannia legtehetségesebb házi kedvence utáni, egész országon átívelő kutatás során Suki Meadows Scarborough tengerpartjára érkezett, és épp bemutatott a nézőknek egy kutyát, amelyik dobolni tudott. Az eb végtagjait a mancsához szigetelőszalaggal rögzített dobverőkkel egy apró pergődob fölött lengette. Ahelyett, hogy ez a látvány joggal felkavarta volna, Suki Meadows csak kacagott, pezsgett és bugyborékolt, és Emmában egy pillanatra felmerült, hogy felhívja Dextert, kitalál valamilyen kifogást, és visszafekszik az ágyba. Mert hát őszintén, mi értelme az egésznek?

Nem csak a bugyborékolva pezsgő barátnő volt a gond. Valahogy az utóbbi időben nem találták a hangot. Legtöbbször az utolsó pillanatban egyikük lemondta a találkozót, és amikor végre találkoztak, Dexter akkor is szórakozottnak tűnt, mint aki kényelmetlenül érzi magát. Furcsa, fojtott hangon beszélgettek, és már kijöttek a gyakorlatból, elfelejtették, hogyan kell a másikat megnevettetni, inkább csak rosszízűén, gúnyos hangnemben csúfolódtak. Olyan volt ez a barátság, mint egy csokor hervadt virág, amire Emma kitartóan töltögeti a vizet Miért nem hagyja inkább végleg elszáradni? Egy barátságtól nem lehet azt várni, hogy örökké tartson, és neki rengeteg más barátja van: a régi egyetemi csapatból iskolában dolgozók közül, és persze Ian. De kinek önthetné a szívét Iannel kapcsolatban? Dexternek nem, most már biztosan nem. A kutya csak dobolt, Suki Meadows pedig egyre csak nevetett. Emma gyors mozdulattal kikapcsolta a tévét. Az előszobában megszemlélte magát a tükörben. Vissza fogottan elegáns megjelenést szeretett volna elérni, de most úgy érezte, az eredmény inkább olyan lett, mintha egy szépítő kúra felénél magára hagyták volna. Az utóbbi időben több pepperonit evett, mint amit valaha elképzelhetőnek tartott és íme, az eredmény: egy kis pocak. Ha ott lett volna, Ian biztosan azt mondja, hogy gyönyörű szép, de Emma csak annyit látott, hogy a hasa kidomborodik a fekete szatén alatt Kezét a pocakjára téve bezárta az ajtót, és nekivágott az E17 körzetből a WC2 felé vezető hosszú útnak. – HALIHÓ! Forró nyári éjszaka a Frith Streeten, ő pedig Sukival beszél telefonon. – LÁTTAD? – Mit? – A KUTYÁT! AHOGY DOBOLT! ESZMÉLETLEN VOLT! Dexter a Bar Italia előtt állt, kicsípve és mattfeketén, öltönyben és ingben, a fején hátratolva kis puhakalap. A mobiltelefont tíz centire eltartotta a fülétől. Az volt az érzése, hogy ha letenné, még akkor is hallaná Sukit. – ...KIS DOBVERŐKKEL A PICIKE KIS MANCSAIN! – Fergeteges volt – felelte, holott valójában nem tudta rávenni magát, hogy megnézze a műsort. Az irigység nem volt kellemes érzés számára. Jól tudta, mit suttognak az emberek – hogy Suki az igazi tehetség, ő viszi magával a fiúját és azzal a gondolattal vigasztalta magát, hogy Suki jelenlegi népszerűsége, magas fizetése és közönségsikere valamiféle művészi megalkuvás eredménye. Nagy-Britannia legtehetségesebb házi kedvence? Ő soha nem adná magát ilyen olcsón. Még akkor sem, ha megkérnék rá. – ”AZT MONDJÁK, A HÉTEN KILENCMILLIÓ NÉZŐ VOLT. LEHET, HOGY TÍZ IS... – Suki, mondhatok valamit a telefonról? Tudod, hogy nem muszáj ordítanod bele? A hangerőt megoldja a készülék... Suki sértetten letette a telefont. Az utca túloldalán Emma egy pillanatra megállt, és nézte, ahogy Dexter káromkodva szidja a kezében tartott készüléket. Még mindig jól mutatott öltönyben. A kalapot kár volt föltennie, de legalább nem olyan röhejes fejhallgató van rajta. Arca felragyogott, amint meglátta Emmát, ő pedig érezte, hogy elárasztja a gyengédség és némi remény az estével kapcsolatban. – Jobban tennéd, ha megválnál tőle – mondta, és a telefon felé biccentett. Dexter zsebre tette a mobilt, és puszit nyomott Emma arcára. – Akkor ha választhatsz, hogy engem hívsz fel, konkrétan engem, vagy csak az épületet, ahol talán éppen vagyok... – Az épületet hívom. – És ha nem érsz el?

– Ó, isten őrizz, hogy téged valaki ne érjen el. – Em, már nem 1988-at írunk... – Igen, tisztában vagyok vele... – Hat hónap, hat hónapot adok, addigra te is beadod a derekadat... – Soha... – Fogadjunk... – Oké, fogadjunk. Ha valaha veszek mobiltelefont, akkor meghívhatsz vacsorázni. – Micsoda, már megint? – Amellett, hogy agykárosodást okoz... – Nem is okoz semmilyen... – Honnan tudod? Egy percig csak álltak csöndben, és mindketten homályosan érezték, hogy az este nem kezdődött túl jól. – El se hiszem, hogy máris nekem estél – szólalt meg Dexter durcásan. – Hát, ez a dolgom. – Azzal Emma elmosolyodott, átölelte, és arcát odaszorította az övéhez. – Nem akartam neked esni. Bocsánat, bocsánat. Dexter a lány csupasz nyakára tette a kezét. – Ezer éve nem láttalak. – Jó rég nem találkoztunk. Dexter hátralépett. – Egyébként gyönyörű vagy. – Köszönöm. Te is. – Hát, talán nem éppen gyönyörű... – Akkor jóképű. – Köszönöm. – Megfogta Emma két karját, és kétoldalt széttárta. – Többször kéne ilyen ruhákban járnod, egész nőiesen nézel ki. – Tetszik a kalapod, de most már vedd le. – És ez a cipő! Emma feléje fordította a bokáját. – A világ első ortopéd magassarkúja. Elindultak a tömegben a Wardour Street irányába. Emma karon fogta Dextert, aztán az öltönye anyagát két ujja közé vette, és megdörgölte a szövet furcsán bolyhos felületét. – Amúgy ez milyen anyag? Bársony? Velúr? – Pamutbársony. – Egyszer volt egy melegítőm ilyen anyagból. – Nem akármilyen páros vagyunk, ugye? Dex és Em... – Em és Dex. Mint Rogers és Astaire... – Burton és Taylor... – Mária és József... Dexter elnevette magát, aztán kézen fogta Emmát. Pár perc alatt megérkeztek az étteremhez. A Poseidon hatalmas bunker volt, amit egy földalatti parkolóház maradványaiból alakítottak ki. Bejáratként egy hatalmas színpadias lépcsősor szolgált, amelyet mintha csodával határos módon függesztettek volna a főterem fölé, és ami állandóan elvonta a lent vacsorázó vendégek figyelmét, akik az este legnagyobb részét azzal töltötték, hogy az újonnan érkezettek szépségét és hírnevét próbálták felmérni. Emma, aki se szépnek, se híresnek nem érezte magát, elindult lefelé a lépcsőn, egyik kezével a korlátot fogta, a másikat pedig a hasa elé tette, mígnem Dexter megfogta a karját, megállt, és olyan büszkén pillantott körbe, mintha ő lett volna az építész. – Na, mit szólsz?

– Mint a Tropicana Club – felelte Emma. A berendezést úgy alakították ki, hogy a húszas évek luxus óceánjáróinak romantikáját idézze, bársonnyal kárpitozott fülkék, egyenruhás pincérek koktélospoharakkal, dekoratív, kerek hajóablakok, melyekből a semmire nyílt kilátás – és a természetes fény hiánya összességében valamiféle tengermélyi hangulattal ruházta fel a Poseidont, mintha már neki is ütközött volna a jéghegynek, és éppen félúton volna lefelé. A két világháború közötti elegancia megidézésére tett kísérletet még inkább aláásta a terem zsivaja és hivalkodó jellege, az ifjúság és a szex, a pénz és az olajban sütés mindent átható aromája. Az összes borvörös bársony és vasalt, barackszín vászon sem tudta elnyomni a hangzavart, ami kihallatszott a nyitott konyhából, a csupa fehér és rozsdamentes acél tömegéből. Tehát végre ide is elérkeztek A Nyolcvanas Évek, gondolta Emma. – Biztos vagy benne, hogy nem lesz gond? Elég drágának tűnik. – Mondtam már, a vendégem vagy. – Dexter betűrte hátul a kilógó cetlit Emma ruhája alá, de előtte azért rápillantott, aztán kézen fogta a lányt, és Astaire-stílusában, lezseren kocogó léptekkel levezette a lépcsőn, a rengeteg pénz, szex és. ifjúság szívébe. Egy kicsípett, meglehetősen abszurd tengerész váll-lapos uniformisba öltöztetett, jóképű férfi közölte velük, hogy az asztaluk tíz perc múlva rendelkezésükre áll, ezért addig átküzdötték magukat a koktélbárba, ahol egy másik áltengerész éppen vadul zsonglőrködött az üvegekkel. – Mit kérsz, Emma? – Gin-tonikot. Dexter a fejét csóválta. – Nem a Mandela Bárban vagy. Valami rendeset kell innod. Két martini lesz, Bombay Sapphire, nagyon szárazon, citrommal – Emma szólni akart, ám a fiú ellentmondást nem tűrően emelte föl az ujját. – Bízz bennem. Itt a legjobb a martini egész Londonban. Emma engedelmesen hümmögött és bólogatott a mixer előadását látva, miközben Dexter folyamatosan kommentálta az eseményeket. – Az a trükk, hogy mindennek nagyon, de tényleg nagyon hidegnek kell lennie, mikor elkezded. A pohárba jeges vizet kell tölteni, a gint pedig be kell tenni a mélyhűtőbe. – Ezeket meg honnan tudod? – Anyu tanított meg rá, amikor... mennyi is? Úgy kilencéves lehettem. – Összeérintették a poharukat, némán koccintottak Alisonra, és mindkettőjükben újra feltámadt a remény az este és a barátságuk kapcsán. Emma ajkához emelte az italt. – Még soha nem ittam ilyet. – Az első korty finom volt, jeges és azonnal bódító. Igyekezett nem kilöttyinteni, ahogy a borzongás végigfutott rajta. Már épp meg akarta köszönni, amikor Dexter a kezébe adta a saját poharát is, ami már félig sem volt. – Csak a klotyóra megyek. Itt még a mosdók is fantasztikusak. A legjobbak egész Londonban. – Alig várom! – felelte Emma, de addigra Dexter már el is tűnt, ő pedig ott állt egyedül, a kezében két pohárral, és próbált ragyogó magabiztosságot sugározni, hogy ne úgy nézzen ki, mint egy pincérnő. Hirtelen fölébe tornyosult egy magas nő leopárdbőr fűzőben, harisnyában és harisnyatartóban, akinek a megjelenése olyan váratlan és meglepő volt, hogy Emma felkiáltott, Martinija kilöttyent a csuklójára. – Cigarettát? – A nő lélegzetelállítóan szép volt, telt idomú és erősen hiányos öltözékű, mintha egy kihívó poszterről lépett volna le. Melle látszólag a nyakába akasztott tálcán támaszkodott, ami szivarokkal és cigarettákkal volt megrakva. – óhajt valamit? – kérdezte púderes alapozóján át mosolyogva, és közben egyik ujjával megigazította a szűk, fekete bársonyláncot a nyakán.

– Ó, nem, köszönöm, nem dohányzom – felelte Emma, mintha ez valami személyes gyarlóság volna, amit szívesen orvosolna, de a nő a mosolyát már átirányította mögé, és vadul rebegtette szempilláinak fekete csipkézetét. – Cigarettát, uram? Dexter elmosolyodott, és miközben a zakója belső zsebéből elővette tárcáját, pillantása végigfutott a nő keble alatti kínálaton. Egy ínyenc modorában húsz Marlboro Light mellett döntött, a Cigarettás Lány pedig bólintott, mintegy elismeréséül annak, hogy az úr remekül választott. Dexter egy hosszában összehajtott ötfontos bankjegyet nyújtott oda neki. – Tartsa meg a visszájáról – mondta mosolyogva. Akad vajon még egy mondat, mely olyan hatalomérzéssel tölti el az embert, mint az, hogy „Tartsa meg a visszájáról”? Dexter régebben kicsit zavarba jött, amikor ezt mondta, de már jó ideje nem. A lány különösen izgató mosollyal reagált, és egy szívtelen pillanat erejéig Dexter azt kívánta, bárcsak a Cigarettás Lány volna a vacsorapartnere, nem Emma. Tessék, az én drága jó barátom, gondolta Emma, akinek feltűnt ez a futó pillanatra elővillanó önelégültség. Volt idő, nem is olyan rég, amikor minden fiú Che Guevara szeretett volna lenni, most pedig mind Hugh Hefner szerepére vágyik – a kezében játékkonzollal A Cigarettás Lány elvegyült a tömegben. Dexter tényleg úgy nézett ki, mint aki legszívesebben megpaskolná a fenekét. – Nyálas lesz a pamutbársony – mondta Emma. – Tessék? – Mi volt ez az egész? – A Cigarettás Lány – vonta meg a vállát Dexter, és a bontatlan dobozt becsúsztatta a zsebébe. – Erről híres a hely. A ragyogásról meg egy kis színjátékról. – Na de miért van prostinak öltözve? – Nem tudom, Em, talán mert a fekete gyapjúharisnyája épp mosásban van. – Fogta a martiniját és egy mozdulattal felhajtotta. – Itt a poszt-feminizmus kora, vagy nem? Emma kétkedő arcot vágott. – Ja, hogy most épp annak hívjuk? Dexter a Cigarettás Lány felé biccentett. – Te is tudnál így kinézni, ha akarnál. – Nincs még egy ember, aki ennyire ne értené a lényeget, mint te, Dexter. – Csak azt akarom mondani, hogy elhatározás kérdése az egész. A döntés hatalmat ad a kezedbe. – Elméd hasít, mint a lézer... – Ha ő ilyen ruhában akar járni, akkor hadd járjon ilyen ruhában! – De ha nem akarna, akkor kirúgnák. – Ugyanúgy, ahogy a pincéreket is! Egyébként meg talán szereti ezt a cuccot hordani, talán poénnak tartja, lehet, hogy szexisnek érzi magát benne. Ez a feminizmus, nem? – Hát, a szótárban nem éppen ez a meghatározás szerepel... – Ne tégy úgy, mintha valami soviniszta volnék, én is feminista vagyok! – Emma a fejét csóválta, és az égnek emelte a tekintetét. Dexternek eszébe jutott, hogy a lány időnként milyen idegesítő és kioktató tud lenni. Az vagyok! Igenis feminista vagyok! – ...és az életem árán is küzdeni fogok azért, bizony, az életem árán, hogy egy nőnek joga legyen borravalóért mutogatni a melleit. Most Dexteren volt a sor, hogy égnek emelje a tekintetét, és leereszkedően elnevesse magát. – Nem 1988-at írunk, Em. – Ezzel meg mit akarsz? Folyton ezt hajtogatod, és nem igazán tudom, hogy érted.

– Úgy értem, hogy nem érdemes rég elvesztett csatákat tovább vívnod. A feminista mozgalomnak elvileg az egyenlő fizetésről, egyenlő esélyekről meg a polgárjogokról kéne szólnia, nem arról, hogy egy nő mit vehet föl és mit nem szabad akaratából szombat esténként! Emmának a felháborodástól tátva maradt a szája. – Én nem is ezt akartam... – Egyébként is én fizetem a vacsorát! Ne fárassz már! Ezek voltak azok a pillanatok, amikor Emma minden erejével igyekezett emlékezetébe idézni, hogy szereti Dextert, vagy legalábbis valaha, réges-régen, szerelmes volt belé. Egy hosszú és értelmetlen vita küszöbén álltak, amit – úgy érezte – meg tudna nyerni, de egy ilyen vita az egész estét tönkretenné. Arcát az ital mögé rejtette, bosszúsan a pohár szélébe harapott, lassan számolt magában egy ideig, és csak azután szólalt meg: – Inkább váltsunk témát. Ám Dexter nem figyelt, már a főpincér felé fordult, aki jelzett nekik. – Gyere, megvan a bokszunk. Elhelyezkedtek a bíborszínű bársonnyal kárpitozott bokszban, és csöndben szemügyre vették az étlapot. Emma valami különlegesre és franciásra számított, de a kínálat lényegében igen drága menzakoszt volt: panírozott halszelet, húsos pite, hamburgerek. Rájött, hogy a Poseidon az a fajta étterem, ahol a ketchupöt ezüst kiöntőben tálalják. – Modern brit választék – magyarázta Dexter türelmesen mintha az nagyon modern és nagyon brit dolog volna, hogy ennyi pénzt kiadnak sült kolbászért meg krumplipüréért. – Osztrigát fogok kérni – közölte a fiú. – Hazait, azt hiszem. – Hoztad magaddal? – kérdezte Emma halkan. – Mi van? – Hoztál otthonról... osztrigát? – tartott ki a lány, és arra gondolt: „Szent ég, olyan vagyok már, mint Ian.” Dexter láthatólag nem értette, és összeráncolt homlokkal visszatért az étlap vizsgálatához. – Ezek édesebbek, a hazai gyöngyös, édes és finomabb, mint a kövi osztriga, ízletesebb. Kérek egy tucatot. – Egyszeriben nagyon tájékozott lettél. – Imádom a jó kaját. Mindig is imádtam az ételeket meg a borokat. – Emlékszem arra a serpenyős tonhalas valamire, amit annak idején csináltál nekem. Még mindig érzem az ízét a számban. Az ammónia aromáját... – Nem a főzést szeretem, hanem az éttermeket. Szinté mindennap beülök valahova enni. Nemrég meg is kérdeztek, nem akarok-e indítani egy rovatot az egyik vasárnapi lapban. – Éttermekről? – Koktélbárokról Egy heti rovatot „Bármerre” címmel, olyan nagyvilági férfi típusú valamit. – És te magad írnád? – Persze hogy én magam írnám! – vágta rá Dexter, holott valójában biztosították róla, hogy a rovat erőteljes újságírói segítséggel készülne. – És mit lehet annyit írni a koktélokról? – Meg lennél lepve. Mostanában nagyon menők a koktélok. Ez is egy kicsit olyan retrós csillogás. Igazából... – Dexter szájához emelte az üres martinis poharat – ...én magam is amolyan mixológus vagyok. – Szexológus? – Afixológus. – Bocs, úgy értettem, hogy szexológus. – Nevezz meg bármilyen koktélt, amit csak akarsz, elmondom, hogyan készítik. Emma az állára szorította a mutatóujját.

– Oké, hmm... citromos sör? – Komolyan beszélek, Emma. Ehhez alapos felkészültség kell. – Mihez? – A mixológiához. Külön tanfolyamokra járnak az emberek. – Talán ebből kellett volna diplomáznod. – Hát az biztos, hogy kurvára hasznosabb lett volna. A megjegyzés olyan harcias és keserű volt, hogy Emma láthatóan összerándult, és mintha még maga Dexter is meglepődött volna, aztán arcát a borlap mögé rejtette. – Mit kérsz, vöröset vagy fehéret? Én rendelek még egy martinit, aztán egy finom, fanyar Muscadet-val kezdünk az osztrigához, utána meg folytathatjuk talán valami Margaux-félével. Mit szólsz? Rendelt, aztán újra eltűnt a vécé irányába, és a martiniját is magával vitte, amit Emma szokatlannak és valahogy kissé nyugtalanítónak talált. A percek lassan teltek. Elolvasta a bor címkéjét, majd elolvasta még egyszer, aztán csak meredt maga elé, és azon tűnődött, hogy vajon mikor történt, hogy Dexter ilyen, ilyen... mixológus lett? Ő pedig miért beszél ennyire harapósan, miért ilyen zord és örömtelen? Különösebben nem is érdekelte, milyen ruha van a Cigarettás Lányon, nem igazán, nem annyira, akkor meg miért kellett ilyen öntelt és elítélő hangon beszélnie? Elhatározta, hogy lazít, és jól fogja érezni magát. Végeredményben Dexterről van szó, a legjobb barátjáról, akit szeret. Vagy nem? London leglenyűgözőbb mellékhelyiségében Dexter a tartály fölé görnyedve majdnem ugyanezen gondolkodott. Szerette Emma Morleyt, legalábbis úgy gondolta, hogy szereti, de egyre inkább zokon vette a képmutató stílusát, a közösségi házas, színházi egyesületes, 1988as viselkedését. Úgy érezte Emma olyan, olyan... államilag finanszírozott. Ez valahogy nem illett ide, különösen ehhez a helyszínhez nem, amit kimondottan úgy terveztek, hogy itt az ember titkosügynöknek érezze magát. A nyolcvanas évek közepén dívó oktatás komor ideológiai munkatábora után, a bűntudat és a bolsi politika után végre már szabad szórakozni egy kicsit, tényleg olyan nagy bűn hát, ha valaki szereti a koktélt, a cigarettát meg a flörtölést a csinos nőkkel? És a viccek, miért esik neki mindig úgy, miért emlékezteti Emma folyton a gyarlóságaira? Ő maga sem feledkezett meg róluk. Na és az a sok álszerény szöveg, hogy milyen „flancos” minden, meg hogy milyen nagy a feneke, meg az ortopéd magassarkú, ez megy a végtelenségig. Isten óvjon a komikusától, gondolta, a kioktató megjegyzéseikkel meg a szellemes kiszólásaikkal, a bizonytalanságukkal meg az önutálatukkal, Miért nem tudnak a nők egy kicsit elegánsak és kecsesek és magabiztosak lenni, ahelyett, hogy állandóan úgy viselkednek, mint valami zsémbes színpadi komikus? És ez az állandó osztályharc! Jobb, ha bele sem gondol. Elhozza Emmát a saját költségén egy ilyen fantasztikus étterembe, és erre rögtön kitör belőle az elnyomott proletár! Volt ebben a „munkásosztálybeli hős” szövegben valami olyan hiúság és önérzet, ami őt az őrületbe kergette. Miért lovagol még mindig azon, hogy állami iskolába járt, hogy soha nem nyaralt külföldön, hogy még soha nem evett osztrigát? Harmincéves, úgyhogy mindez hosszú-hosszú idővel ezelőtt történt, és itt volna az ideje, hogy felelősséget vállaljon a saját életéért. Dexter adott egy fontot a nigériainak, aki odanyújtotta neki a kéztörlőt, aztán kilépett a vendégtérbe, meglátta Emmát a helyiség túlsó végében, ahogy a főutcán vett gyászruhájában az evőeszközökkel játszik, és újra elöntötte az ingerültség. Jobb kéz felől, a bárban ott állt egyedül a Cigarettás Lány. Ő is észrevette korábbi vevőjét, elmosolyodott, Dexter pedig úgy döntött, tesz egy kis kitérőt. – Húsz Marlboro Lightot kérnék. – Megint? – nevetett a lány, és megérintette Dexter csuklóját. – Mit mondhatnék erre? Nem tudok betelni velük.

A lány újra nevetett, Dexter pedig elképzelte, hogy mellette ül a bokszban, és finoman megérinti harisnyás combját. A tárcájáért nyúlt. – Igazság szerint egy partira megyek később a régi egyetemi pajtimmal... – Régi pajti, gondolta, ez jól hangzik – ...és nem szeretném, ha kifogyna a cigim. – Átnyújtott egy ötfontost, hosszában félbehajtva, a mutató és középső ujja között. – Tartsa meg a visszajárót. A lány elmosolyodott, és Dexter észrevett egy apró rubintvörös rúzspöttyöt az egyik hófehér metszőfogán. Legszívesebben kezébe fogta volna az állát, hogy a hüvelykujjával törölje le. – Egy kis rúzs van... – Hol? Dexter kinyújtotta a kezét, az ujja már alig pár centire volt a lány szájától. – Ott. Pontosan. – Egyedül már ez se megy! – A lány oda-vissza végighúzta a fogsorán rózsaszín nyelve hegyét. – Most jó? – vigyorgott. – Tökéletes. – Dexter elmosolyodott és továbbindult, aztán egyszerre visszafordult. – Csak úgy kíváncsiságból kérdezem... Ma este mikor végez?

Közben megérkeztek az osztrigák, fényesen és idegenül hevertek olvadó jégágyukon. Emma azzal ütötte el az időt, hogy ivott, nem is keveset, annak az embernek a dermedt mosolyával, akit magára hagytak, de tulajdonképpen nem is bánja. Végül meglátta Dextert, amint kissé bizonytalan léptekkel közeledik az étterem másik végéből Odaérve a fiú gyorsan bekúszott mellé a bokszba. – Már azt hittem, beleestél! – Ezt annak idején a nagy mamája szokta mondani. Te jó ég, már a nagyanyja szövegét használja! – Bocs – mondta erre Dexter, de semmi többet. Nekiláttak az osztrigának. – Figyelj csak, lesz ma este egy parti. A haveromnál, Olivernél, akivel pókerezni szoktam. Már meséltem róla, tudod. – Az osztrigát bedöntötte a szájába. – Az a báró. Emma érezte, hogy tengervíz csorog a csuklóján. – Ez meg hogy jön most ide? – Mármint micsoda? – Hát hogy báró. – Csak azt mondom, hogy jó fej a srác. Citromot kérsz rá? – Nem, köszönöm. – Emma lenyelte a fura jószágot, és közben továbbra is próbálta kitalálni, hogy vajon Dexter meginvitálta-e a partira, vagy csak tájékoztatta a programjáról – És hol lesz ez a buli? – kérdezte. – A Holland Parkban. Ott van egy jókora háza. – Aha. Értem. Még mindig nem tudta, mit gondoljon. Most akkor Dexter meghívta, vagy csak előadta, hogy miért fog korán lelépni? Emma megevett még egy osztrigát. – Ha van kedved, gyere nyugodtan, szívesen látnak – mondta végre a fiú, miközben a Tabasco szószért nyúlt. – Tényleg? – Abszolút. – Emma figyelte, ahogy Dexter a villa fogával kipiszkálja a beszáradt szószt az üveg ragacsos szájából. – Csak hát persze nem ismersz ott senkit. Nyilvánvalóan nem gondolta komolyan a meghívást. – Téged ismerlek – felelte bátortalanul. – Na igen, persze. Meg Sukit! Suki is ott lesz.

– Nem Scarborough-ban forgat? – Este elhozzák kocsival. – Szépen alakul a karrierje, igaz? – Hát, igen, mindkettőnknek – felelte Dexter gyorsan és egy kicsit túl hangosan. Emma úgy döntött, ezt inkább figyelmen kívül hagyja. – Persze. Én is úgy gondoltam. Jól mennek a dolgaitok. – kézbe vett egy osztrigát, aztán visszatette. – Nagyon kedvelem Sukit – mondta, bár mindössze egyszer találkoztak, egy hoxtoni zártkörű klubban, ahol zavarba ejtően nagyszabású, amolyan Stúdió 54-stílusú partit rendeztek. És Emma valóban szimpatikusnak találta a lányt, bár nem tudott megszabadulni attól az érzéstől, hogy Suki úgy kezeli, mintha valami nagyon fura bogár lenne, Dexter egyik régi, kicsit egyszerű, ódivatú barátja, aki csak azért van ott a partin, mert megnyerte a betelefonáló s rejtvényt. Dexter egy újabb osztrigát cuppantott ki a héjából. – Klassz csaj, ugye? Mármint Suki. – Igen. Jól megvagytok? – Ó, persze. Mondjuk kicsit húzós néha így, hogy állandóan a nyilvánosság előtt él az ember... – Mesélj róla! – szólt közbe Emma, ám a fiú mintha meg se hallotta volna. – Na meg néha úgy érzem, mintha egy hangosbemondóval járnék, de amúgy klassz. Tényleg. És tudod, mi a legjobb a kapcsolatunkban? – Na mi? – Hát az, hogy ő is tudja, milyen érzés. Mármint a tévében szerepelni. Tökre megérti. – Nahát, ennél romantikusabb dolgot még életemben nem hallottam! „Tessék – gondolta Dexter –, megint jön nekem ezekkel a zsémbes kis megjegyzésekkel.” – Pedig tényleg így van – vonta meg a vállát, és úgy döntött, hogy amint lehet, fizet, és az estének vége. Mintha csak utólag jutott volna eszébe, hozzátette: – Ja, a parti. Csak amiatt aggódom, hogyan fogsz majd hazajutni. – Walthamstow nem a Mars, Dex, még London része. \z emberi élet feltételei ott is adottak. – Tudom! – Arra jár a Victoria metróvonal! – De tömegközlekedéssel iszonyú hosszú, és a parti majd csak éjfél körül kezd igazán beindulni. Amint megérkezel már indulhatsz is haza. Hacsak nem adok pénzt taxira... – Nekem is van pénzem, kapok fizetést. – De a Holland Parktól Walthamstow-ig az azért elég... – Ha kínos neked, hogy ott vagyok... – Nem, dehogy! Nem kínos. Örülnék, ha jönnél Majd térjünk vissza erre, oké? – Azzal szó nélkül felállt, és megint kiment a vécére, kezében a poharával, mintha ott is lenne egy asztala. Emma csak ült, egyik pohár bort itta a másik után, és egyre fortyogott magában, míg szinte már lobogva forrt. Így teltek a szórakozás percei. Dexter éppen akkor tért vissza, amikor megérkezett a főfogás. Emma megszemlélte tányérján a sörtésztába panírozott tőkehalat meg a mentás borsópürét. A sült krumpli vaskos, halvány darabjait géppel tökéletes hasábokra vágták, és mint az építőkockákat, toronyba rakták, a panírozott hal pedig ott egyensúlyozott a torony tetején ingatagon, tizenöt centire a tányértól, mintha épp le akarná vetni magát az alant elterülő sűrű, zöld trutymós tócsába. Hogy is hívták azt a játékot? A hasábba rakott fadarabokat? Óvatosan kihúzott egy krumplit a kupac tetejéről. Belül kemény volt és hideg. – Na és hogy van a Komédia Királya? – Mióta visszajött a mosdóból, Dexter modora még a korábbinál is harciasabb és provokatívabb lett.

Emma úgy érezte magát, mint egy áruló. Ez lehetett volna az a pillanat, amikor kiönti valakinek a szívét, mesél a zűrzavaros kapcsolatról, meg arról, hogy fogalma sincs, mit tegyen. Ám Dexterrel nem tudott volna erről beszélni, most semmiképpen nem. Lenyelte a nyers krumplit. – Klasszul – mondta végül meggyőződéssel. – Az együttélés bejön? A lakás is alakulgat, ugye? – Fantasztikus. Még nem is láttad. El kéne jönnöd egyszer! – A meghívás kissé erőtlenül hangzott, és válaszul Dexter csak meggyőződés nélkül hümmögött, mintha kételkedne abban, hogy a metró központi zónáján kívül is létezhet bármiféle élvezet. Csönd támadt, és újra a tányérjuk felé fordultak. – Milyen a steaked? – kérdezte végül Emma. Dexter mintha elvesztette volna az étvágyát, a véres marhahúst apró darabokra boncolta, de egyetlen falatot sem evett belőle. – Szenzációs. Milyen a hal? – Hideg. – Tényleg? – Dexter Emma tányérjára pillantott, aztán mindentudó ábrázattal megcsóválta a fejét. – Ezt opálosnak hívják, Em. A halat így kell elkészíteni, hogy pont opálos legyen. – Dexter... – A lány hangja kemény volt és éles – ...ez azért opálos, mert mélyhűtött. Nem olvasztották ki rendesen. – Tényleg? – Dexter dühösen piszkált a tésztaburok alá az ujjával. – Hát akkor visszaküldjük! – Nem gond. Majd megeszem a krumplit. – A rohadt életbe, nem! Küldd vissza! Nem fogok kifizetni egy kibaszott fagyott halat! Hát mi ez itt, mirelitbolt? Majd kérünk neked valami mást. – Odaintett egy pincért, Emma pedig végignézte, ahogy Dexter rámenősen követeli a jogait, nem tágít attól, hogy ez nem elfogadható, az étlapon friss hal szerepel. Ragaszkodott hozzá, hogy vegyék le a tételt a számláról, és ingyen hozzanak helyette egy másik fogást. Emma próbálta bizonygatni, hogy már nem is éhes, ám Dexter makacskodott, hogy feltétlenül egyen, mert ingyen van. Nem maradt más választása, Emmának újra végig kellett néznie az étlapot, miközben a pincér és Dexter dühösen meredt rá – a fiú steakje ott hevert a tányérján, szétmarcangolva, de hiánytalanul –, míg végül sikerült választania. Megkapta az ingyen zöldsalátát, és újra kettesben maradtak. Csöndben ültek az este romjain, két tányér étel előtt, már egyikük sem kívánt, és Emma úgy érezte, mindjárt elsírja magát. – Hát... ez remekül alakul – szólalt meg Dexter, és ledobta a szalvétáját. Emma haza akart menni. Szerette volna kihagyni a desszertet, elfelejteni az egész partit – Dexter egyértelműen úgysem akarja, hogy menjen és hazamenni. Talán már otthon van Ian, aki kedves és megértő, és szerelmes belé, és csak üldögélnének meg beszélgetnének, vagy összebújnának, és nézhetnék a tévét. – Szóval. – Dexter pillantása a termet pásztázta, miközben beszélt. – Hogy megy a tanítás? – Hagyd csak, Dexter – felelte Emma mogorván. – Mi van? Most meg mit vétettem? – tudakolta Dexter sértetten, és a tekintete visszaugrott rá. – Ha nem érdekel, ne kérdezd – válaszolta Emma kimért hangon. – De érdekel! Csak... – A fiú még egy kis bort töltött magának. – Elvileg úgy volt, hogy valami könyvet vagy mit írsz. – Írok is valami könyvet vagy mit, de közben meg is kell élnem valamiből. És ami ennél is fontosabb, ráadásul szívesen csinálom, és rohadt jó tanár is vagyok! – Elhiszem, hogy az vagy! Csak hát, ismered a mondást. Aki tudja... Emmának tátva maradt a szája. Ne húzd fel magad... – Nem, Dexter, nem ismerem. Halljuk. Milyen mondásra gondolsz?

– Tudod... – Nem, tényleg nem, mesélj csak. – Nem fontos. – Kezdett úgy tűnni, a fiú zavarban van. – Szeretném tudni. Fejezd be a mondatot. „Aki tudja...” Dexter kezében a pohár borral felsóhajtott, aztán színtelen hangon megszólalt: – Aki tudja, csinálja, aki nem tudja, az tanítja... Emma csak úgy köpte a szavakat: – És aki tanítja, az most azt mondja, hogy baszd meg! A pohár bor Dexter ölébe borult, ahogy Emma talpra ugorva ellökte magától az asztalt. Megragadta a táskáját, üvegeket borított föl és tányérokat sodort le csörömpölve, miközben igyekezett kimászni a bokszból, majd dühödten rohant keresztül az egész gyűlöletes, gyűlöletes helyen. Mindenfelől bámulták az emberek, de nem törődött velük, csak ki akart jutni. Ne bőgj, nem fogsz bőgni – parancsolta magának, és hátrapillantva látta Dextert, aki dühödten törölgette az öltönyét, és próbálta kiengesztelni a pincért, aztán a nyomába eredt. Emma megfordult, hogy futásnak eredjen, és a Cigarettás Lánnyal találta szemben magát, aki hosszú lábával és a magas sarkú cipőben épp jött lefelé a lépcsőn, skarlátvörös szája széles mosolyra húzódott. Előbbi fogadalma ellenére Emma érezte, hogy a megaláztatás forró könnyei gyűlnek szemébe, és mindennek a tetejébe még el is esett a lépcsőn, megbotlott abban az ostoba magas sarkú cipőjében, és a vacsorázó közönség hallhatóan levegő után kapott, amikor látták térdre bukni. A Cigarettás Lány gyorsan odalépett mellé, megfogta a könyökénél, és a tekintetében őrjítően őszinte aggodalom tükröződött. – Minden rendben? – Igen, köszönöm, nincs semmi gond... De most már Dexter is utolérte, és segített neki felállni. Emma határozott mozdulattal kirántotta karját a szorításából. – Hagyj békén, Dexter! – Ne kiabálj, nyugodj már meg... – Nem akarok megnyugodni... – Rendben, bocsánat, bocsánat, bocsánat. Bármi is az, amiért dühös vagy, bocsánatot kérek! Emma visszafordult a lépcsőn, és szikrázó tekintettel nézett rá. – Micsoda? Még csak nem is tudod, mi az? – Nem! Gyere vissza az asztalhoz, és mondd el! – De Emma tovább botladozott, már ki is ért a lengőajtón, és úgy bevágta maga után, hogy a fém ajtókeret erősen nekicsapódott Dexter térdének, ám ő bicegve sietett Emma után. – Tiszta hülyeség mind a ketten berúgtunk egy kicsit, ennyi az egész... – Nem, te rúgtál be! Állandóan részeg vagy, vagy nem vagy magadnál, mindig van valami, amikor találkozunk. Nem tűnt fel, hogy konkrétan nem láttalak józanon, mennyi is, legalább három éve? Már el is felejtettem, milyen, amikor józan vagy, mert szünet nélkül csak magadról áradozol, vagy az új haverjaidról, vagy tíz percenként kirohansz a vécére. Nem tudom hogy hasmenésed van-e, vagy a túl sok kokó miatt, de mindenképpen rohadtul pofátlan, és leginkább iszonyú unalmas, Még amikor hozzám beszélsz, akkor is állandóan elnézel a vállam fölött, hátha valami jobbat találsz... – Ez nem igaz! – De igaz, Dexter! És szarok az egészre. Te csak egy műsorvezető vagy. Nem találtad fel a penicillint, hanem csak tévés lettél, ráadásul szar műsort csinálsz. Hát cseszd meg, nekem ebből elég volt. A Wardour Streeten álltak, a tömeg kellős közepén, a halványuló nyáresti fényben. – Üljünk be valahova, és beszéljük ezt meg. – Nem akarok beszélni róla, haza akarok menni...

– Emma, kérlek! – Hagyj békén, jó? – Te totál hisztérikus vagy. Gyere ide. – Dexter újra megfogta a karját, és ostoba módon próbálta megölelni. Emma ellökte magától, de a fiú nem engedte el. Most már mindenki őket bámulta: egy újabb veszekedő páros a Sohóban szombat este. Emma végül megenyhült, és hagyta, hogy Dexter az egyik mellékutca felé terelje. Hallgattak. Dexter kicsit távolabb lépett, hogy jobban lássa a lányt. Emma hátat fordított neki, és a kézfeje élével megtörölte a szemét. Dexter hirtelen érezte, hogy forró hullámban elönti a szégyen. Végül Emma a fal felé fordulva, halkan megszólalt. – Miért viselkedsz így, Dexter? – Hogy? – Tudod, hogy. – Én csak önmagamat adom! Emma megfordult, és a szemébe nézett. – Nem, ez nem igaz. Tudom, hogy milyen vagy, és ez nem te vagy. Ilyenkor rémes, amit csinálsz. Utálatos alak tudsz lenni, Dexter. Persze egy kicsit mindig is utálatos voltál, időnként előfordult, egy kicsit túlságosan el voltál telve magadtól, de vicces is voltál, meg néha kedves, és saját magadon kívül mások is érdekeltek. De most már teljesen elvesztetted az uralmad önmagad felett, a piától, a drogtól... – Én csak szórakozom! – Emma elfintorította az orrát, és feketén elmaszatolt szemekkel nézett föl a fiúra. – Néha egy kicsit elragad a hév, ennyi. Ha te nem volnál ilyen... ha nem ítélkeznél állandóan... – Úgy érzed, hogy elítéllek? Pedig szerintem nem. Próbálok nem ítélkezni. Csak azt nem... – Félbehagyta a mondatot, és megrázta a fejét. – Tudom, hogy egy csomó mindenen keresztülmentél az utóbbi pár évben, és próbáltam mindezt megérteni, tényleg próbáltam, az anyukád, meg minden, de... – De? – Azt hiszem, már nem az vagy, akit valaha megismertem. Már nem az én egykori barátom vagy. Ennyi. Dexternek semmi nem jutott eszébe, amit válaszul mondhatott volna, így hát csak álltak csöndben, mígnem végül Emma kinyújtotta a kezét, megfogta és a tenyerébe szorította a fiú két ujját. – Talán... akkor talán ennyi volt – szólalt meg. – Lehet, hogy most itt vége van. – Vége? Minek van vége? – Ennek a kapcsolatnak. Köztünk. A barátságnak. Vannak dolgok, amikről beszélnem kellett volna veled, Dex. Ianről meg rólam. Ha a barátom lennél, akkor tudtam volna beszélni veled, de így képtelen vagyok rá, és ha nem tudok veled beszélni, akkor mi értelme az egésznek? Kettőnknek? – Hogyhogy mi értelme? – Te magad mondtad, hogy az emberek megváltoznak, és fölösleges túlságosan érzelegni emiatt Lépjünk tovább, majd találunk valaki mást. – Igen, de én nem rólunk beszéltem... – Miért ne vonatkozna ránk is? – Mert mi ketten... mi vagyunk. Dex és Em. Vagy nem? Emma vállat vont. – Talán már kinőttünk egymásból. Dexter egy pillanatig nem szólt semmit, aztán megkérdezte: – És szerinted én nőttelek ki téged, vagy te engem? Emma a kézfejével megtörölte az orrát.

– Azt hiszem, szerinted én... búvalbélelt vagyok. Szerintem úgy érzed, hogy nem hagylak kibontakozni. Szerintem már nem érdekellek. – Em, én nem gondolom, hogy búvalbélelt vagy. – És én sem gondolom! Én sem! Szerintem kibaszottul lenyűgöző vagyok, csak neked erről fogalmad sincs, pedig valamikor régen te is így gondoltad! De ha már nem így gondolod, vagy ha ezt kézenfekvőnek tartod, akkor úgy is jó. Én viszont már nem tudom elviselni, hogy ilyen vagy velem. – Milyen vagyok veled? Emma felsóhajtott, és csak egy pillanatnyi csönd után válaszolt. – Mintha állandóan valahol máshol szeretnél lenni, valaki mással. Dexter tagadhatta volna ezt, ám ebben a pillanatban is ott várt rá az étteremben a Cigarettás Lány, akinek a harisnyakötőjébe tűzte a mobilszámát. Később majd eltűnődik, hogy vajon még mondhatott volna-e valamit, amivel megmenti a helyzetet, esetleg valamilyen viccet. De semmi nem jutott eszébe, és Emma elengedte a kezét. – Hát menj – mondta. – Menj csak a partidra. Megszabadultál tőlem. Szabad vagy. Dexter színlelt virtussal nevetni próbált, de nem igazán sikerült. – Úgy beszélsz, mint... mint aki szakítani akar! Emma szomorúan elmosolyodott. – Azt hiszem, bizonyos értelemben pont azt teszem. Már nem az vagy, aki voltál. A régi Dexet nagyon-nagyon kedveltem. Szeretném visszakapni, de amíg ez nem lehetséges, addig, bármennyire sajnálom, de szerintem jobb lenne, ha nem telefonálnál. – Megfordult, és kissé bizonytalan léptekkel elindult a mellékutcán a Leicester Square irányába. Dexternek egy pillanatra tökéletesen tisztán bevillant az a kép önmagáról, ahogy anyja temetése után a fürdőszoba padlóján fekszik összekuporodva, Emma pedig átöleli és a fejét simogatja. De sikerült valahogy elhessegetnie, megszabadult tőle, mint valami ócska lomtól. Egy kis darabon még követte a lányt. – Ugyan már, Em, azért még barátok vagyunk, igaz? Tudom, hogy egy kicsit fura voltam, de hát... – Emma megállt egy pillanatra, de nem fordult vissza, és Dexter tudta, hogy sír. – Emma? Ekkor a lány nagyon gyorsan megfordult, odalépett hozzá, az arcát odavonta az övéhez, és Dexter érezte a bőrén arcának nedves melegét, aztán Emma halkan hadarni kezdett a fülébe, és egyetlen ragyogó pillanatra Dexter azt hitte, hogy bocsánatot nyert. – Dexter, én nagyon szeretlek. Annyira, de annyira szeretlek, és valószínűleg mindig szeretni is foglak. – Ajka megérintette a fiú arcát. – De már egyáltalán nem kedvellek. Sajnálom. Azzal elment, Dexter pedig csak állt ott, egyedül a kis mellékutcában, és azon tűnődött, hogy vajon ezek után mitévő legyen. Ian valamivel éjfél előtt ér haza, és Emmát ott találja kanapén összekuporodva, amint valami régi filmet néz. – Hamar hazaértél. Milyen volt az aranyifjú? – Rémes – mormolja a lány. Ha ez lant egy kicsit is örömmel tölti el, a hangján minden esetre nem hallatszik. – Miért, mi történt? – Nem szeretnék róla beszélni. Ma nem. – Miért nem? Mondd el! Mit mondott? Összevesztetek? – Ian, kérlek! Ne most. Csak gyere ide, jó? Emma összehúzza magát, hogy elférjenek egymás mellett a kanapén, és Ian meglátja, hogy milyen ruha van rajta: az a fajta holmi, amit az ő kedvéért soha nem vesz föl.

– Ebben mentél? Emma két ujja közé fogja a ruha szegélyét. – Hiba volt. – Szerintem gyönyörű vagy. A lány odabújik hozzá, és fejét a vállára hajtja. – Hogy sikerült a hakni? – Nem valami jól. – Azt a kutya-macskásat csináltad? – Aha. – Belekiabáltak? – Egy kicsit kiabáltak, igen. – Talán nem ez a legjobb anyagod. – Volt egy kis fütyülés is. – De hát ez is hozzátartozik, nem? Időnként mindenkit kifütyülnek. – Gondolom, igen. Azt hiszem, csak amiatt aggódom néha... – Mi miatt? – Hogy talán nem vagyok... nem vagyok elég vicces. Emma a mellkasához bújva beszél. – Ian? – Tessék? – Te nagyon-nagyon vicces vagy. – Koszi, Em. Ian odahajtja a fejét Emma fejére, és arra a kicsi, gyűrt sebemmel bélelt, karmazsinpiros dobozra gondol, ami a jegygyűrűt rejti. Már két hete lapul egy pár gombócba gyúrt túrazokniban, és várja a megfelelő pillanatot. De még nem jött el az ideje. Három hét múlva Korfun lesznek, a tengerparton. Ian képzeletében megjelenik egy tengerre néző étterem, ragyog a telihold, Emma nyári ruhában, frissen lebarnulva, csupa mosoly, és talán még egy tálka tintahal is van kettejük között az asztalon. A fiú elképzeli, ahogy majd valamilyen szórakoztató formában adja oda a gyűrűt. Már néhány hete mindenféle romantikus komédiába illő helyzeteket játszik végig gondolatban – mondjuk esetleg bedobja a gyűrűt Emma borospoharába, mialatt ő kint van a vécén, vagy a sült hal szájából húzza elő, és panaszt tesz a pincérnek. Az se rossz, ha belekeveri a tintahalkarikák közé. De az is lehet, hogy egyszerűen csak átadja. Némán próbálgatja a szavakat. Gyere hozzám feleségül, Emma Morley, Légy a feleségem. – Nagyon szeretlek, Em – mondja. – Én is szeretlek – feleli Emma. – Én is szeretlek.

A Cigarettás Lány a bárpultnál ül húszperces szünetében, jelmezét a kabátja takarja, whiskyt kortyolgat, és hallgatja a pasast, aki megállás nélkül a barátnőjéről beszél, arról a szegény csinos lányról, aki elesett a lépcsőn. Úgy tűnik, összevesztek valamin. A Cigarettás Lány néha odafigyel, máskor kiszűri a férfi monológját, időnként bólogat, és lopva az órájára néz. Öt perc múlva éjfél, és ideje volna visszamenni dolgozni. Tizenkettő és hajnali egy között a legjobb a borravaló, ilyenkor éri el a legmagasabb szintet a férfi vendégek kéjvágya és ostobasága. Még öt perc, és megy a dolgára. Szegény fickó már úgyis alig áll a lábán. Felismerte abból az ostoba tévéműsorból – nem Suki Meadows a barátnője? –, de a nevére nem emlékszik. Egyébként is, van ember, aki nézi azt a borzalmat? A pasinak foltos öltönye, zsebei kidudorodnak a cigarettásdobozoktól, az orra olajosan csillog, a lehelete rossz szagú.

Arról nem is beszélve, hogy még csak annyi fáradságot sem vett, hogy megkérdezze tőle az igazi nevét. A Cigarettás Lányt Cheryl Thomsonnak hívják. Többnyire ápolónőként dolgozik, ami épp elég fárasztó, de a tetejébe még időnként itt is lehúz egy műszakot, mert egy iskolába járt a főnökkel, és ha az ember lánya hajlandó flörtölni egy kicsit, akkor hihetetlen összegű borravalókat kap. Otthon, Kilburnben, a lakásán várja a vőlegénye. Milo olasz, 188 centi magas, azelőtt focista volt, de most ő is ápoló. Nagyon jóképű pasi, szeptemberben lesz az esküvőjük. Ezt mind elmesélné a fickónak, ha kérdezné, de nem – kérdez semmit, így aztán két perccel éjfél előtt, még Szent Swithin napján, Cheryl kimenti magát – muszáj visszamennie dolgozni, nem, nem tud elmenni a partira, igen, megvan a szám, reméli, a barátnőjével rendbe jönnek a dolgok és otthagyja a férfit egyedül a bárpultnál, az pedig rendel még egy italt.

HARMADIK RÉSZ 1996 – 2001 Harmincas éveik elején „Néha az ember tudatában van annak, amikor élete sorsdöntő eseményei történnek, máskor azok a múltból bukkannak fel. Talán így van ez az emberekkel is.” JAMES SALTER: A napok hamvai

TIZEDIK FEJEZET Carpe Diem 1996. JÚLIUS 15. HÉTFŐ Leytonstone és Walthamstow Emma Morley hanyatt fekszik az igazgatói iroda padlóján, ruhája felgyűrve a dereka köré, és lassan kifújja a levegőt a száján keresztül. – Jut eszembe, a kilencedik évfolyamnak kéne néhány új kötet Édes almabor Rosie-val. – Majd meglátom, mit tehetek – feleli az igazgató az ingét gombolgatva. – És ha már itt vagyok a szőnyegeden, nincs még valami, amit szeretnél megbeszélni? Költségvetés, szakfelügyelői jelentés? Bármi, amin szeretnél még egyszer végigmenni? – Rajtad szeretnék még egyszer végigmenni – válaszolja a férfi, aztán visszafekszik mellé, és az orrát Emma nyakához dörgöli. Ez az a fajta semmitmondó kis célzás, aminek Mr. Godalming – Phil – olyan nagy mestere. – Ez meg mit jelent? Ennek semmi értelme. – Emma felhúzza az orrát, és elhessegeti főnökét, aztán eltűnődik, hogy vajon szex után, még akkor is, amikor élvezi, miért mindig ilyen rosszkedvű. Egy darabig mozdulatlanul fekszenek egymás mellett. Este fél hét van, a tanévnek vége, a Cromwell Road-i Állami Középiskolában olyan kísérteties csend honol, mint általában az iskolákban tanítás után. A takarítók már elmentek, az iroda ajtaja csukva, és kulcsra is van zárva belülről, de Emma mégis nyugtalan és gondterhelt. Nem kéne ilyenkor valamiféle kellemes utózöngét éreznie, valami olyasmit, ami egyfajta közösségre utal vagy valamilyen általános jó közérzetet sugall? Az utóbbi kilenc hónapban hol ipari padlószőnyegen, hol műanyag irodaszéken és laminált asztalokon szeretkeztek. Phil, aki mindig szem előtt tartja alkalmazottai érdekeit, kiszedte a habpárnát az irodai karosszékből, és most ott lapul Emma csípője alatt, de ő mégis arra vágyik, hogy egy napon majd olyan bútoron szeretkezhessen, amit nem lehet oszlopba rakni. – Tudod, mit gondolok? – kérdezi az igazgató. – Mit? – Szerintem szenzációs vagy. – Azzal a nyomaték kedvéért megmarkolja Emma mellét. – Nem is tudom, mihez kezdek majd nélküled hat hétig. – Legalább begyógyulnak a szőnyegen szerzett horzsolásaid. – Hat teljes hét nélküled. – Szakálla Emma nyakát dörzsöli. – Meg fogok őrülni a vágytól... – Hát, szükség esetén mindig ott van Mrs. Godalming – feleli Emma, és ő maga is hallja, hogy a hangja milyen keserűen és gonoszul cseng. Felül, és ruháját lehúzza a térdére. – Különben is, úgy tudtam, a hosszú nyári szabadság a tanári munka egyik legnagyobb előnye. Legalábbis ezt mondtad, amikor annak idején jelentkeztem... A férfi megbántva néz fel rá a szőnyegről. – Ne csináld ezt, Em. – Mit? – Ne játszd meg a semmibe vett nőt. – Bocs. – Nekem ugyanúgy nem tetszik a helyzet, mint neked. – Pedig szerintem igen. – Nem, egyáltalán nem. Ne rontsuk el az egészet, jó? – Egyik kezét Emma hátára teszi, mintha vigasztalni próbálná. – Most vagyunk együtt utoljára szeptemberig.

– Oké, mondtam, hogy bocsánat, rendben? – Hogy témát váltson, Emma odafordul a férfihoz és megcsókolja, aztán már éppen visszahúzódna, amikor Phil egyik kezét a tarkójára teszi, és visszacsókolja, amihez enyhe dörzshatás társul. – Jesszusom, hogy fogsz hiányozni! – Tudod, szerintem mit kéne csinálnod? – kérdezi Emma, miközben a száját még szinte el sem vette a férfiétól. – Elég radikális húzás lenne. Phil nyugtalanul néz rá. – Mondjad... – Idén nyáron, amint vége a tanévnek... – Igen...? Emma az egyik ujját főnöke állára teszi. – Szerintem le kéne ezt borotválnod. Phil felül. – Ki van zárva! – Ennyi idő után még mindig nem tudom, valójában hogy is nézel ki! – ÍGY nézek ki! – De hogy milyen az arcod, az igazi arcod. Még az is lehet, hogy egész jóképű vagy. – Kezét a férfi alkarjára teszi, és visszahúzza maga mellé. – Ki lakik az álarc mögött? Engedj magadhoz, Phil. Hadd ismerjem meg a valódi énedet. Nevetnek, és újra helyreáll a béke. – Csalódást okozna – mondja a férfi, és úgy simogatja meg a szakállát, mintha valami házikedvenc lenne. – Meg egyébként is, vagy ez van, vagy naponta háromszor kell borotválkoznom. Régebben mindig reggel borotválkoztam, de ebédidőre már úgy néztem ki, mint egy betörő. Ezért aztán úgy gondoltam, inkább hagyom megnőni, legyen ez az én ismertetőjelem. – Aha, szóval ez ismertetőjel! – Sokkal közvetlenebb így. A gyerekek is szeretik. Nem látszom olyan tekintélypártinak. Emma újra nevet. – Már nem 1973-at írunk, Phil. Manapság a szakáll egészen mást jelent. A férfi védekezően vállat von. – Fionának tetszik. Azt mondja, egyébként túl gyenge az állam. – Csönd támad, mint mindig, amikor az asszony szók kerül. Hogy feldobja a hangulatot, Phil önironikusan hozzá teszi: – Biztos tudod, hogy a diákok mind A Szakáll néven emlegetnek. – Á, dehogy, még sose hallottam. – Phil nevet, és Emma is elmosolyodik. – Egyébként pedig nem A Szakáll, csak Szakáll. Nincs előtte névelő, Majomfiú. Phil hirtelen felül, és zordan összevonja a homlokát. – Majomfiú? – Így szoktak hívni. – Kik? – A gyerekek. – Majomfiúnak? – Nem tudtad? – Nem! – Hoppácska. Bocsi. Phil újra leroskad a padlóra, arca egyszerre nyűgös és sértett lesz. – Hihetetlen, hogy Majomfiúnak hívnak! – Csak viccből – mondja Emma vigasztalásképpen. – Kedveskedésből. – Nem hangzik valami kedvesen. – Végigsimítja az állát, mintha egy kisállatot próbálna megnyugtatni. – Az egész azért van, mert túl sok tesztoszteront termelek. – A „tesztoszteron” szó elhangzása elegendő ahhoz, hogy ismét felélénküljön. Visszahúzza Emmát a padlóra, és

újra megcsókolja. Szájának olyan íze van, mint a tanáriban főzött kávénak, meg annak az üveg bornak, amit az iratrendező szekrényében tart. – Dörzskiütésem lesz – mondja Emma. – Na és? – És lebukunk. – Már mindenki hazament. – A keze már Emma combján van, amikor az íróasztalán megszólal a telefon, és a férfi úgy ugrik hátra, mint akit kígyó mart meg. Tántorogva talpra áll. – Hagyd! – nyögi Emma. – Nem lehet! – Phil idegesen rángatja a nadrágját, mintha már az is túl nagy árulás lenne, hogy derékon alul meztelenül beszél Fionával, mintha attól rettegne, hogy a telefonban is hallatszik, hogy meztelen a lába. – Halló! Szia, drágám! Igen, tudom! Már az ajtóból jöttem vissza, most indulok... – Háztartási kérdéseket tárgyalnak meg – tészta vagy serpenyős sült, tévénézés vagy egy DVD Emma pedig azzal tereli el a figyelmét szeretője családi életétől, hogy megkeresi összegyűrt alsóneműjét az íróasztalon, a gemkapcsok és tollkupakok között. Miközben rendbe szedi a ruháját, az ablakhoz lép. A redőny lemezei porosak, odakint a természettudományos tömbre rózsaszín fény vetül, és Emma egyszerre azt kívánja, bárcsak egy parkban lenne, vagy a tengerparton, vagy valamelyik nagy európai város főterén, bárhol, csak nem itt, ebben a levegőtlen irodai szobában, egy nős férfival. Hogyan történhet meg, hogy az ember egy napon felébred, és azon kapja magát, hogy harmincéves, és valakinek a szeretője? Már maga a szó is olyan visszataszító, olyan szolgai, hogy Emma legszívesebben kitörölné az agyából, de nem talál jobbat. Ő most a főnökének a szeretője, és a legjobb, amit a helyzetről el lehet mondani, az az, hogy Philéknek legalább nincs gyerekük. A viszony – újabb borzalmas szó – előző szeptemberben kezdődött, a katasztrofális korfui nyaralás, a tintahalba rejtett jegygyűrű után. „Azt hiszem, nem ugyanarra vágyunk” – ennél jobb akkor nem jutott eszébe, és a gyötrelmesen hosszú két hét hátralévő része leégett bőr és duzzogó önsajnálat ködében telt, meg aggodalommal, hogy vajon az ékszerész visszaveszi-e majd a gyűrűt. Nincs a világon lehangolóbb egy nem kívánt jegygyűrűnél. Ott lapult a bőrönd mélyén a szállodai szobában, és csak úgy sugározta magából a szomorúságot. Emma a nyaralásból napbarnítottan és boldogtalanul tért haza. Anyja, aki tudott a lánykérésről, és igazából már meg is vette magának az esküvőre szánt ruhát, heteken át dühöngött, és egyre csak sopánkodott, míg végül már Emma is kezdte megkérdőjelezni, jól tette-e, hogy kikosarazta Iant. De ha igent mondott volna, akkor úgy érezte volna, hogy csak beadja a derekát, márpedig jól tudta a regényekből, hogy házasság esetén soha nem szerencsés, ha valaki vágyakozás helyett csak beadja a derekát. A viszony aztán mindennek pontot tett a végére. Egy rutinmegbeszélés alkalmával Emma könnyekben tört ki Phil irodájában, aki megkerülte az íróasztalát, átkarolta Emmát és ajkát a feje búbjára szorította, szinte mintha azt akarná mondani: „végre”. Munka után elvitte vacsorázni egy gasztrokocsmába, amiről azt hallotta, hogy a remek sör mellett a konyhája is jó. Marhasültet ettek kecskesajtos salátával, és amikor lábuk összeért a nagy faasztal alatt, Emma kiöntötte a szívet A második üveg bor után már csak formalitás volt minden, az ölelés, amiből hazafelé a taxiban csók lett, aztán a belső használatra szánt, barna boríték a tanári fachjában (Tegnap este óta másra sem tudok gondolni, évek óta így érzek, beszélnünk kell, mikor beszélhetnénk?). Minden, amit Emma a házasságtörésről tudott, a hetvenes évek tévédrámáiból származott. Fejében mindezek összekapcsolódtak a Cinzanóval és a Triumph TR7 sportkocsikkal, meg a „sajt és bor” partikkal, és úgy gondolt az egészre, mint amit a középkorúak szoktak csinálni,

és elsősorban a középosztály: golf, jachtok, házasságtörés. Most, hogy ténylegesen is belekeveredett egy viszonyba – annak összes kellékével, a lopott pillantásokkal, asztal alatti kézfogásokkal, simogatásokkal az irodaszerek tárolójában meglepetten tapasztalta, hogy milyen ismerős mindez, és hogy milyen erőteljes érzés lehet a testi vágy, amikor bűntudattal és önutálattal párosul. Egy este, miután a színpadon szeretkeztek, ahol még álltak Emma karácsonyi Greaseelőadásának a díszletei, Phil ünnepélyesen átnyújtott neki egy díszcsomagolású dobozt. – Egy mobiltelefon! – csodálkozott a lány, mikor kibontotta. – Arra az esetre, ha feltétlenül hallani szeretném a hangodat. A piros sportkocsi motorházán ülve Emma a dobozra bámult, aztán felsóhajtott. – Hát, gondolom, előbb vagy utóbb be kellett következnie. – Mi a gond? Nem örülsz neki? – Dehogynem, nagyon klassz. – Elmosolyodott, ahogy eszébe jutott valami. – Csak elvesztettem egy fogadást, de mindegy. Néha, amikor sétáltak vagy beszélgettek egy-egy tiszta őszi estén a Hackney-láp eldugott részén, vagy együtt kuncogtak az iskolai karácsonyi kórus műsora közben, forralt bortól becsípve, ahogy összeért a csípőjük – néha Emma úgy gondolta, hogy szerelmes Phil Godalmingba. Főnöke jó tanár volt, szenvedélyes és kifinomult gondolkodású, még ha időnként egy csöppet dagályos is. Szépen csillogott a szeme, és tudott szórakoztató lenni. Életében először Emma szinte kényszeres szexuális vonzalmat érzett. Persze negyvennégy évesen Phil túl öregnek számított hozzá, és testének a sűrű bunda alatt már megereszkedett, kissé tésztás jellege volt, de ettől függetlenül komoly és heves szeretőnek bizonyult, sőt, Emma úgy találta, olykor egy kicsit hevesebb is annál, mint amire ő vágyott, grimaszolt és beszélt szex közben. Nehéz volt elhinni, hogy ugyanaz az ember, aki az egész iskola előtt a jótékony-sági futóversenyről beszél, ilyen szavakat is használjon. Néha legszívesebben félbeszakította volna aktus közben azzal, hogy „Na de Mr. Godalming – maga káromkodik!”

Azóta kilenc hónap telt el, az izgalom alábbhagyott, és most már Emma sokkal kevésbé érti, mit is keres itt, miért ténfereg az iskolai folyosókon egy ilyen gyönyörű nyári estén. Barátokkal kéne lennie, vagy egy olyan szeretővel, akire büszke lehet, és akit megemlíthet mások előtt is. A bűntudattól és szégyentől durcásan várakozik a fiúvécé előtt, míg Phil megmosakszik az iskolai szappannal. Az Irodalom és Drámatagozat munkaközösségvezetőhelyettese és a szeretője. Ó, te jó ég! – Kész is vagyok! – mondja Phil, amikor kilép az ajtón, Megfogja Emma kezét, az övé még enyhén nyirkos a mosakodástól, aztán diszkréten elengedi, ahogy kilépnek a szabadba. Bezárja a kaput, bekapcsolja a riasztót, és az esti fényben odaballagnak a kocsijához, egymástól kollegiális távolságban, bár a férfi bőr aktatáskája olykor nekiütődik Emma vádlijának. – Elvinnélek a metróhoz, de... – ...fő a biztonság. Még egy pár lépést tesznek. – Már csak négy nap! – szólal meg Phil fesztelen hangon, hogy megtörje a csendet. – Hova is mentek? – kérdezi Emma, bár tudja jól. – Korzikára. Túrázni. Fiona imád gyalogolni. Gyalogolni, gyalogolni, gyalogolni, mindig csak gyalogolni. Olyan, mint Ghandi. Aztán este lekerül a lábáról a túrabakancs, és mint akit villám sújtott, ki is... – Phil, kérlek... ne. – Bocsánat. Bocsánat. – Hogy témát váltson, megkérdezi: – És te mit csinálsz a nyáron?

– Talán meglátogatom a családomat Yorkshire-ben. Amúgy itt leszek, leginkább dolgozom. – Dolgozol? – Tudod. írok. – Á, az írás. – Mint mindenki más, Phil is úgy mondja ezt, mintha nem hinne neki. – De ugye nem rólunk szól? Mármint az a híres könyv? – Nem, nem rólunk. – Most már ott állnak az autónál, és Emma szeretne minél messzebb lenni. – Egyébként sem hiszem, hogy mi ketten olyan érdekes téma lennénk. Phil a kék Ford Sierrának támaszkodik, készül a nagy búcsúzkodásra, és erre Emma most elrontja az egészet. A férfi elkomorodik, szakállából kilátszik alsó ajkának rózsaszínje. – Ezzel meg mire célzol? – Nem is tudom, csak... – Igen...? – Phil, ez az egész ügy köztünk... Engem ez nem tesz boldoggá. – Boldogtalan vagy? – Hát ideálisnak épp nem nevezhető a helyzet, nem igaz? Heti egy alkalom egy állami szőnyegpadlón. – Pedig egész boldognak tűntél. – Nem azt mondtam, hogy kielégítetlen vagyok. Istenem, nem a szexről van szó, hanem a... körülményekről. – Hát engem viszont boldoggá tesz... – Tényleg? Valóban boldog vagy? – Ha emlékezetem nem csal, korábban te is az voltál. – Talán izgatott, igen, egy ideig mindenképpen. – Az ég szerelmére, Emma! – Úgy néz le rá, mintha rajtakapta volna a lányvécében dohányzás közben. – Muszáj indulnom. Miért pont most hozod ezt elő, amikor mennem kell? – Ne haragudj, én... – A kurva életbe, Emma! – Hé! Ne beszélj így velem! – Nem, én csak, én csak azt... Figyelj, jussunk túl ezen a nyári szüneten, rendben? Aztán meg majd kitaláljuk, mit tegyünk. – Nem hiszem, hogy volna bármi is, amit tehetnénk, vagy van? Vagy abbahagyjuk, vagy folytatjuk, és szerintem nem kéne folytatnunk... A férfi lehalkítja a hangját. – Van még valami más is, amit tehetünk... amit én megtehetek. – Körülnéz, majd miután megbizonyosodott róla, hogy tiszta a levegő, megfogja Emma kezét. – Most nyáron megmondhatom neki. – Nem akarom, hogy elmondd neki, Phil... – Amikor elutazunk, vagy akár még előtte, jövő héten... – De én nem akarom, hogy elmondd a feleségednek. Nincs semmi értelme... – Nincs? – Nincs! – Szerintem viszont van, szerintem lehetne. – Rendben! Beszéljünk a jövő félévben, majd... mit tudom én, beszéljünk meg egy találkozót. Phil kissé felvidulva megnyalja az ajkát, és újra körülnéz hogy nincsenek-e a közelben bámészkodók. – Szeretlek, Emma Morley. – Nem, nem szeretsz – sóhajt Emma. – Nem igazán. A férfi leszegi az állát, mintha egy képzeletbeli szemüveg fölött nézne rá.

– Azt hiszem, ezt inkább nekem kéne eldönteni, nem gondolod? – Emma gyűlöli ezt az igazgatós pillantást és hangnemet, annyira, hogy legszívesebben sípcsonton rúgná Philt. – Indulnod kéne – mondja. – Hiányozni fogsz, Em... – Nyaraljatok jól, ha addig nem beszélünk... – El sem tudod képzelni, mennyire fogsz hiányozni... – Korzika gyönyörű lesz... – Mindennap... – Akkor majd találkozunk, szia... – Gyere ide. – Phil felemeli az aktatáskáját, pajzsként tartja maga előtt, úgy csókolja meg Emmát. Nagyon diszkrét, gondolja a lány, és közönyösen áll. A férfi kinyitja a kocsi ajtaját és beül. Tengerészkék Sierra, tökéletesen illik egy iskolaigazgatóhoz, a kesztyűtartója tömve a Térképészeti Intézet által kiadott térképekkel. – Még most se tudom elhinni, hogy Majomfiúnak hívnak... mormolja, és megrázza a fejét. Emma pár pillanatig még ott marad az üres parkolóban, és nézi, ahogy főnöke elhajt. Harmincéves, halványan szerelmes egy nős férfiba – de legalább Philéknek nincs gyerekük.

Húsz perc múlva megáll a hosszú, alacsony, vöröstéglás épület ablaka alatt, ahol a lakása van, és észreveszi, hogy a nappaliban ég a villany. Már megint Ian. Fölmerül benne, hogy inkább továbbmegy, és elrejtőzik a kocsmában, vagy esetleg beugrik valamelyik barátjához és ott tölti az estét, de tudja jól, Ian képes arra, hogy beül a karosszékbe, lekapcsolja a lámpát, és csak vár, mint egy bérgyilkos. Emma nagy levegőt vesz, és előhalássza a kulcsait. A lakás sokkal nagyobbnak tűnik, mióta Ian kiköltözött. Most, hogy kikerültek a dobozos videosorozatok, a töltők és adaptert és kábelek, a dupla bakelitlemezek, olyan, mintha nemrég kirabolták volna, és Emmának újra az jut eszébe, hogy milyen keveset is tud felmutatni az utóbbi tíz évből. A hálószobából zörgést hall. Leteszi a táskáját, és csöndben az ajtóhoz megy. A fiókos szekrény tartalma szétszórva hever a padlón, levelek, bankszámlakivonatok, fényképek és negatívok szakadt papírtasakokban. Emma némán, észrevétlenül megáll az ajtóban, és pár pillanatig elnézi lant, aki az erőfeszítéstől szuszogva nyúlkál a fiókok mélyére. Fűző nélküli sportcipő van rajta, melegítőnadrág, vasalatlan ing. Olyan szerelés, amit gondosan válogatott össze azzal a céllal, hogy kifejezze felülmúlhatatlan érzelmi zűrzavarát. Úgy öltözött, hogy feldúlja Emmát. – Mit csinálsz, Ian? Meglepődik, de csak egy pillanatra, aztán sértetten, villámló tekintettel néz vissza Emmára. – Jó későn jöttél haza – mondja vádló hangon. – És neked ahhoz mi közöd? – Csak kíváncsi voltam, merre jártál, ennyi. – Próbáltam. Ian, mintha megegyeztünk volna abban, hogy nem jöhetsz ide csak így bármikor. – Miért, együtt vagy valakivel, azért? – Figyelj, ehhez most annyira nincs hangulatom... – Emma lerakja a táskáját, és leveszi á kabátját. – Ha naplót keresel vagy valami hasonlót, akkor csak az idődet vesztegeted. Évek óta nem vezetek naplót. – Ha épp tudni akarod, a holmimat szedem össze. Azt, ami az enyém, az én tulajdonom. – Az összes holmidat elvitted. – Az útlevelemet nem. Az útlevelem nincs nálam! – Hát azt előre megmondhatom, hogy a fehérneműs fiókomban biztosan nincs. – Ian persze improvizál. Emma tudja jól, hogy nála van az útlevele, csak át akarta túrni a holmija hogy

megmutassa, mennyire nincs jól. – Egyébként meg kell az útlevél? Utazol valahová? Esetleg kivándorolsz? – Á, annak örülnél, mi? – vág vissza Ian gunyoros hangon. – Hát, éppenséggel nem bánnám – feleli Emma, azzal átlép a szétszórt holmikon, és leül az ágyra. Ian a rendőrnyomozós hangjára vált. – Hát szar ügy, szivi, mert én aztán nem megyek sehova. – Eltaszított szeretőként Ian olyan elkötelezettségről és agresszióról tesz tanúságot, amivel színpadi humoristaként soha nem rendelkezett, és ma este egyértelműen előadja magát, – Egyébként sem engedhetném meg magamnak. Emmának kedve támad piszkálni. – Ebből arra következtetek, hogy mostanában nem dúskálsz a fellépésekben, igaz? – Te mit gondolsz, szivi? – kérdezi a fiú, és széttárja két karját, hogy még inkább látni engedje a borostát, a mosatlan hajat, a sápadt arcbőrt, a „nézd, mit tettél velem” külsőt, Látványosságot csinál az önsajnálatából, előadja a magányéi elutasítás egyszemélyes színjátékát, amin már hat hónapja dolgozik, de Emmának ehhez nincs türelme, ma este semmiképp. – Honnan szedted ezt a „szivit”? Nem mondhatnám, hogy tetszik. Ian visszafordul, és folytatja a kutatást, közben valamit mormol a fiókba, talán azt, hogy „Baszd meg, Em’! Emma eltűnődik: Vajon részeg? Az öltözködőasztalon egy nyitott doboz erős, olcsó világos sör áll. Pia – nem is rossz ötlet. Ebben a pillanatban Emma úgy dönt, hogy amint lehet, nekilát, hogy berúgjon. Miért is ne? Szemlátomást mindenki másnál beválik. A tervnek már a gondolata is felvillanyozza. Kimegy konyhába, hogy belefogjon, Ian követi. – Szóval hol voltál? – Már mondtam. Az iskolában, próbáltunk. – Mit próbáltatok? – A Bugsy Malone-t. Nagyon vicces. Miért, szeretnél jegyet rá? – Kösz, nem. – Vízipisztolyok is vannak benne. – Gondolom, valakivel voltál. – Jaj, ne már! Megint a régi nóta. – Emma kinyitja a hűtőt. Az ajtóban egy fél üveg bor áll, de ez most olyan este, amikor csakis a tömény jöhet szóba. – Ian, honnét van neked ez a kényszerképzeted, hogy együtt vagyok valakivel? Miért nem elég, hogy mi ketten egyszerűen nem illettünk össze? – Erősen megrántja a mélyhűtő befagyott ajtaját, és ahogy kinyílik, apadión jég szóródik szerteszét. – De igenis összeillünk! – Rendben, ha te mondod... Akkor költözzünk újra össze! – Az ősrégi, darált húsos rántott palacsinta mögött talál egy üveg vodkát. – Hurrá! – A rántott palacsintát Ian kezébe nyomja. – Tessék, ezt megtarthatod. Átengedem neked a gyámságot. – Becsapja a hűtő ajtaját, és egy pohárért nyúl – Egyébként meg mi van akkor, ha tényleg valakivel voltam? Akkor mi van? Szakítottunk, már elfelejtetted? – Rémlik, rémlik. És ki az illető? Emma tölt magának majd háromujjnyit. – Kicsoda? – Az új barátod? Mondd csak el nyugodtan, mesélj, nekem nem gond – gúnyolódik Ian. – Végül is azért még barátok maradtunk. Emma nagyot kortyol a vodkából, aztán egy pillanatra előrehajol, könyökét a konyhapultra támasztja, tenyerének élét a szemére szorítja. Érzi, hogy a jeges folyadék végigfolyik a torkán. Csönd támad.

– Mr. Godalmig. Az igazgatónk. Már kilenc hónapja tart a viszonyunk, kisebb-nagyobb szünetekkel. Szerintem leginkább a szexről szól az egész. Hogy őszinte legyek, mindkettőnk számára kicsit megalázó a helyzet. Szégyellem is magam. Meg elszomorít. De, ahogy mondani szoktam, legalább nincs gyereke! Tessék... – Emma a poharába beszél. – Most már tudod. Ismét csend telepszik közéjük. Aztán Ian szólal meg: – Te most viccelsz... – Nézz ki az ablakon, nézz csak ki, és látni fogod. Ott vár a kocsiban. Tengerészkék Sierra... A fiú hitetlenkedve elhúzza a száját. – Ez kurvára nem vicces. Emma leteszi a szinte üres poharat a konyhapultra, és lassan kifújja a levegőt. – Nem, én is tudom, hogy nem vicces. Semmilyen szempontból nem tudnám viccesnek nevezni a helyzetet. – Megfordul, és Ian szemébe néz. – Megmondtam, hogy nem járok senkivel. Nem vagyok szerelmes senkibe, és nem is akarok az lenni. Csak azt szeretném, hogy mindenki hagyjon békén... – Van egy elméletem! – közli büszkén Ian. – Milyen elméleted? – Tudom, ki az. Emma sóhajt. – Na kicsoda, Sherlock? – Dexter! – jelenti ki a fiú diadalittasan. – Jaj, az ég szerelmére... – Emma kiissza a pohárból az utolsó cseppet is. – Igazam van, ugye? A lány keserűen fölnevet. – Istenem, bár úgy lenne... – Ezt meg hogy érted? – Sehogy. Ian, tudod jól, hogy több hónapja nem beszéltem Dexterrel... – Legalábbis ezt állítod! – Nevetségesen viselkedsz. Teszerinted mindenkinek a háta mögött valamilyen titkos szerelmi viszonyt folytattunk? – A bizonyítékok mindenesetre erre utalnak. – Bizonyítékok? Miféle bizonyítékok? Most legelőször tűnik úgy, mintha Ian zavarban lenne. – A noteszaid. Eltelik egy pillanat, aztán Emma kartávolságon kívülre löki a poharát, nehogy elfogja a kísértés, és a fiúhoz vágja. – Elolvastad, amit a noteszaimba írtam? – Belepillantottam. Egyszer-kétszer. Az évek során. – Te rohadt szemét... – A kis költeménymorzsák, az a varázslatos tíz nap Görögországban, a sok sóvárgás, a sok vágyakozás... – Hogy merészelted? Hogy mertél titokban kutakodni? – Mindig elöl hagytad őket! Mégis, mire számítottál? – Némi bizalomra számítottam, meg arra, hogy van benned annyi méltóság... – És különben sem kellett erről olvasnom, az egész olyan rohadt egyértelmű volt, mármint amit ti ketten... – ...az én együttérzésemnek is van határa! Hónapokig nyavalyogsz nekem meg jajgatsz meg nyafogsz, és ólálkodsz itt, mint egy kivert kutya. Hát ha még egyszer így megjelensz

anélkül, hogy előre szólnál, és elkezdesz kutatni a fiókjaimban, esküszöm, hogy kihívom a rendőrséget, a kurva életbe! – Csak tessék! Gyerünk, hívd ki őket! – Azzal Emma felé lép, és ahogy két karját kitárja, szinte betölti a kis helyiséget. – A lakás az enyém is, ezt elfelejtetted? – Tényleg? És mégis miért? Soha nem szálltál be a részletekbe! Egyedül én fizettem a kölcsönt! Te soha nem csináltál semmit, csak hevertél és sajnáltattad magad... – Ez nem igaz! – És ami pénzt kerestél, az mind ostoba videókra meg gyorséttermi kajákra ment el... – Én is beszálltam! Amikor tudtam... – Hát az semmi nem volt! Istenem, hogy gyűlölöm ezt a lakást, rühellek itt lakni! Meg kell innen szabadulnom, mert különben megőrülök... – De hát ez volt az otthonunk! – tiltakozik Ian kétségbe esetten. – Soha nem voltam itt boldog. Hogyhogy képtelen voltál ezt észrevenni? Én csak... itt ragadtam, mindketten itt ragadtunk. Ezt neked is el kell ismerned. Ian még soha nem látta Emmát ilyennek, és nem hallotta így beszélni sem. Döbbenten, tágra nyílt szemmel, mint egy gyerek, aki pánikba esett, Emma felé botladozik. – Nyugodj meg! – Megragadja a lány karját. – Ne mondj ilyeneket... – Szállj le rólam, Ian! Komolyan beszélek! Tűnj el innen, és hagyj békén! – Most már mindketten ordítanak, és Emma arra gondol: „Te jó ég, mi is olyanok lettünk, mint azok az eszement párok, akiket éjjel hallani lehet a falon túlról, ahogy részegen szidalmazzák egymást. Valahol valaki biztos már azon gondolkodik, kihívja-e a rendőröket. Hogy jutottunk idáig?” – Tűnj el innen! – kiáltja aztán újra, ahogy Ian kétségbeesetten próbálja átölelni. – Add ide a kulcsodat, és takarodj, soha többé nem akarlak látni... Aztán hirtelen mindketten zokogásban törnek ki, összegörnyednek a keskeny előszoba padlóján, a lakásban, melyet olyan szép reményekkel vettek. Ian eltakarja arcát a kezével, és alig tud megszólalni, miközben óriási zihálásokat hallat, és levegő után kapkod. – Én ezt nem bírom ki. Miért történik ez velem? Ez maga a pokol. A pokolban érzem magam, Em! – Tudom. Sajnálom. – Emma a fiú vállára teszi a karját. – Miért nem tudsz szeretni engem? Miért nem tudsz egyszerűen belém szeretni? Valaha még szerettél, ugye? Az elején. – Hát persze. – Akkor most miért nem tudsz újra belém szeretni? – Jaj, Ian, ez lehetetlen! Próbáltam, de nem megy. Sajnálom. Annyira, de annyira sajnálom! Percek múlva ugyanott hevernek a földön, mintha az ár mosta volna partra őket. Emma feje Ian vállán nyugszik, karjával átöleli a mellkasát, beszívja a szagát, a meleg, megnyugtató szagot, amihez úgy hozzászokott. Végül Ian megszólal: – Mennem kéne. – Szerintem is. Ian elfordítja vörös, puffadt arcát, miközben felül, és a hálószoba padlóján szétszórt papírok, noteszok és fényképek felé biccent. – Tudod, mi szomorít el? – Mi? – Hogy nincs rólunk több fénykép. Mármint közös. Rólad meg Dexről millió van, de alig pár olyan, amin mi ketten vagyunk. Legalábbis az utóbbi időből. Mintha egy idő után már nem csináltunk volna többet. – Nem volt jó fényképezőgép – mondja Emma bátortalanul, Ian pedig elfogadja a kifogást.

– Ne haragudj, hogy... tudod, hogy így kiborultam, meg átkutattam a holmidat. Teljes mértékben elfogadhatatlan volt. – Semmi gond. Csak többet ne csinálj ilyet. – Egyik-másik írásod viszont elég jó. – Köszönöm. Bár nem szántam őket a nyilvánosságnak. – Akkor meg mi értelme? Egyszer majd muszáj lesz megmutatni őket valakinek. Ki kell állnod a világ elé. – Oké, talán megteszem. Egy nap. – A verseket ne. A verseket ne mutasd meg, de a novellákat igen. Azok jók. Jó író vagy. Okos vagy. – Köszönöm, Ian. A fiú arcán látszik, hogy mindjárt összeomlik. – De annyira azért nem volt rossz, ugye? Itt élni velem? – Klassz volt. Csak most minden feszültséget rajtad vezettem le, ennyi. – Akarsz róla beszélni? – Nincs mit mondanom. – Hátakkor... – Hát akkor... – Egymásra mosolyognak. Ian már az ajtónál áll, egyik keze a kilincsen, de még mindig nem képes elindulni. – Még valamit akartam... – Mondjad. – Ugye nem vagytok együtt? Mármint Dexterrel? Tudom, paranoiás vagyok. Emma felsóhajt, és megrázza a fejét. – Ian, esküszöm az életemre, nem járok Dexterrel. – Csak mert láttam az újságban, hogy szakított a barátnőjével, és eszembe jutott, hogy ugye mi is szakítottunk, és ő megint egyedül van... – Nem láttam Dextert már vagy... nem is tudom hány hónapja. – De volt valami? Amíg együtt voltunk? Történt valami köztetek a hátam mögött? Mert nem bírom elviselni a gondolatát... – Ian, a világon semmi nem történt Dexter és énközöttem – jelenti ki határozottan Emma, és reméli, hogy Ian elmegy, nem teszi fel a következő kérdést. – De szeretted volna, hogy történjen? Hogy szerette volna-e? Igen, néha. Gyakran. – Nem. Nem akartam. Csak barátok voltunk, semmi több. – Oké. Jó. – Ian ránéz, és mosolyogni próbál. – Annyira hiányzol, Em! – Tudom, Ian. A fiú a gyomrához emeli a kezét. – Teljesen belebetegszem. – Majd elmúlik. – Biztos? Mert azt hiszem, egy kicsit kezdek bedilizni. – Elhiszem. De nem tudok segíteni rajtad, Ian. – Bármikor megtehetnéd, hogy... meggondolod magad. – Nem lehet. Nem fogom. Sajnálom. – Rendben. – Ian vállat von, és az ajkát beszívva elmosolyodik, mint Stan, Pan párja. – Értem. Csak úgy kérdeztem, biztos, ami biztos. – Hát, igen. – Még most is úgy gondolom, hogy tutira tök ász vagy. Emma elmosolyodik, mert tudja, hogy a fiú ezt szeretné látni. – Nem, te vagy tok ász, Ian.

– Hát ezen most nem állok le vitatkozni veled! – Aztán felsóhajt, és nem tudja folytatni, így hát elindul az ajtó felé. – Na jó. Üdvözlöm a mamádat. Majd találkozunk. – Persze, mindenképpen. – Szia. – Szia. Ian megfordul, hirtelen mozdulattal kinyitja az ajtót, és közben megrúgja az alját, ami úgy hat, mintha orrba vágta volna saját magát. Emma kötelességtudóan nevet, aztán Ian nagy levegőt vesz, és elmegy. Emma még egy percig csak ül a földön, aztán hirtelen feláll, újult elhatározással megragadja a kulcscsomóját, és nagy léptekkel kivonul a lakásból. Kint az E17-es körzetre jellemző nyáreste fogadja: az épületek között kiáltások és sikolyok visszhangzanak, néhány házon még mindig ott lóg petyhüdten a Szent György-lobogó. Emma átbaktat az előkerten. Nem úgy volna rendjén, hogy ilyenkor a különc barátok összetartó kis csapata segítse át a helyzeten? Most nem egy alacsony, puha kanapén kéne ülnie hat-hét vonzó, lökött nagyvárosi fiatal társaságában, elvileg nem erről szól a városi élet? De a barátnői bő kétórányira laknak, és éppen a családjukkal vagy a barátjukkal vannak. Ám hála istennek, a különc haverok híján még mindig itt az italbolt, aminek a neve zavarba ejtően, és elég lehangolóan: Nagybani Pia©. A bejárat közelében fenyegető külsejű srácok bicikliznek lusta körökben, de Emma most nem ismer félelmet, előre szegezett tekintettel átvág a kör közepén, A boltban kiválásztja a legkevésbé gyanús külsejű borosüveget, és beáll a sorba. Az előtte álló arcára egy pókháló van tetoválva, és míg Emma arra vár, hogy a férfi összekaparjon annyi aprót, amennyi elég a két liter erős almaborra, észrevesz egy üveg pezsgőt is az egyik zárható üvegszekrényben. A pezsgőspalack csupa por mintha valami elképzelhetetlenül fényűző múlt utolsó maradványa volna. – Azt a pezsgőt is kérném – mondja Emma, amikor sorra kerül Az eladó gyanakodva néz, de a vevő kezében ott a pénz, erősen markolja. – Ünnepség lesz? – Pontosan. Jó nagy ünnepség. – Aztán hirtelen ötlettel hozzáteszi: – Egy doboz Marlborót is kérek. Az üvegek egy vékonyka nejlonzacskóban verődnek a csípőjéhez, ahogy kilép az üzletből Rögtön a szájába dug egy cigarettát, mintha az orvosságul szolgálhatna valami ellen, Ebben a pillanatban egy hangot hall. – Miss Morley? Emma bűntudatosan néz körbe. – Tanárnő! Itt vagyok! Hosszú léptekkel Sonya Richards siet felé, az ő pártfogoltja, a külön „projektje” A sovány, görcsös kislány, aki annak idején Dörzsöltet játszotta, teljesen átalakult, és most megdöbbentő hatást kelt, magas, hátrafésült hajú, magabiztos. Emma lelki szemei előtt kristálytisztán megjelenik az, ahogy most Sonya őt látja, görnyedt, a szeme vörös, szájában cigaretta, épp a piaboltból lép ki. Igazi példakép, ösztönző erő. Bár a mozdulat abszurd, hirtelen a háta mögé rejti az égő cigarettát. – Hogy van, tanárnő? – Sonya egy kicsit mintha kényelmetlenül érezné magát, a pillantása úgy cikáz jobbra-balra, mintha már bánná, hogy odajött. – Remekül! Klasszul És te hogy vagy, Sonya? – Megvagyok. – Hogy megy az iskola? Minden rendben van? – Igen, minden oké. – Jövőre érettségizel, ugye? – Pontosan. – Sonya lopva a nejlonzacskóra pillant, amiben a két üveg ital himbálózik Emma oldalán, meg a háta mögül felszálló füstcsíkra.

– Aztán meg egyetem? – Remélem, Nottingham. Ha elég jók lesznek a jegyeim. – Persze, hogy jók lesznek. Tuti. – Hála a tanárnőnek – feleli Sonya, de igazi meggyőződés nélkül. Csönd támad. Emma elszántan maga elé emeli egyik kezében az üvegeket, másikban a cigarettát, és meglengeti őket. – HETI NAGYBEVÁSÁRLÁS! – mondja. Egykori diákja láthatóan zavarban van. – Hát, azt hiszem, lassan mennem kéne. – Oké, nagyon örülök, hogy láttalak. Sonya! Sok szerencsét! Nagyon sok szerencsét. – De a lány már messze van, és nem is néz vissza, Emma pedig, a carpe diem-típusú tanárnő, csak nézi, ahogy elmegy. Késő este különös dolog történik. Emma félálomban hever a kanapén a bekapcsolt tévé előtt, lábánál az üres üveg, és egyszerre Dexter Mayhew hangjára ébred. Nem egészen érti, hogy Dex miről beszél – valami belső nézetű lövöldözésről meg multiplayer módról és nonstop golyózápor akcióról. Ahogy zavarodottan és aggódva, némi erőfeszítéssel kinyitja a szemét, Dexter ott áll az orra előtt. Emma függőleges helyzetbe tornázza magát, és elmosolyodik. Ezt a műsort már látta. A Játék indul egy késő esti sorozat, amiben számítógépes játékokkal kapcsolatos friss hírek meg vélemények hangzanak el. A helyszín egy vörös fényekkel megvilágított, habszivacs sziklatömbökkel övezett, föld alatti várbörtön, mintha a számítógépes játék valamiféle tisztítótűz volna, és ebben a sötétzárkában holtsápadt játékosok ülnek görnyedten egy hatalmas képernyő előtt, Dexter Mayhew pedig egyre csak buzdítja őket, hogy nyomja a gombokat gyorsabban, gyorsabban, tűz, tűz! A játékok, a bajnokságok között komoly kritikák hangzanak el, melyek során Dexter egy narancssárga hajú díszcsajjal megtárgyalja a hét legfrissebb újdonságait. Talán csak Emma apró képernyője az oka, mindenesetre Dexter arca egy kicsit puffadtnak tűnik mostanában, kissé szürkésnek. Talán csak a kis képernyő miatt tűnik így, de valami mintha hiányozna belőle. Annak a könnyed fesztelenségnek, amire Emma emlékszik, már nyoma sincs. Dexter épp a Duke Nukem 3D-s változatáról beszél, és bizonytalannak tűnik, szinte mintha szégyellné magát. Emmát mindenesetre hatalmas hullámban árasztja el a gyengédség iránta. Immár tíz éve nem múlik el nap, hogy ne gondolna rá. Hiányzik neki Dexter, és vissza akarja kapni. Vissza akarom kapni a legjobb barátomat, mert nélküle semmi sem jó, és semmi sincs rendben. Föl fogom hívni – gondolja, miközben álomba merül. Holnap. Az lesz holnap az első dolgom, hogy fölhívom.

TIZENEGYEDIK fejezet Két megbeszélés 1997. JÚLIUS 15. KEDD A Soho és a Déli rakpart – Na szóval. A rossz hír az, hogy törlik a Játék indult. – Törlik?! Komolyan? – Igen, ahogy mondom. – Értem. Oké. Rendben. De mondtak valami indokot, hogy miért? – Nem, Dexy, csak tudod, nem érzik úgy, hogy sikerült átadni a számítógépes játékok pikáns romantikáját a késő esti nézőknek. A csatorna úgy gondolja, hogy az összetevők nem voltak tökéletesek, ezért törlik a műsort... – Értem. – ...és egy másik műsorvezetővel újrakezdik. – Akkor új néven fog futni? – Nem, továbbra is Játék indul lesz a neve. – Értem. Szóval... szóval igazából ugyanaz a műsor megy tovább. – Egy csomó jelentős változás lesz benne. – De továbbra is Játék indul lesz a címe? – Igen. – Ugyanaz a díszlet, ugyanaz a szerkezet, meg minden. – Nagy vonalakban. – De új műsorvezetővel. – Igen. Új műsorvezetővel. – Ki lesz az? – Nem tudom. De nem te. – Nem mondták meg, hogy ki? – Annyit mondtak, hogy fiatalabb. Valaki fiatalabbat keresnek, fiatalabb irányba mennek el. Én is csak ennyit tudok. – Tehát... más szóval ki vagyok rúgva. – Hát, szerintem úgy is föl lehet fogni a dolgot, hogy ebben a pillanatban, igen, momentán úgy döntöttek, hogy más irányba mennek a műsorral. Olyan irányba, ahol nem te vagy. – Oké. Oké. Na és mi a jó hír? – Tessék? – Azt mondtad, a rossz hír az, hogy lefújják a műsort. És mi a jó hír? – Ennyi. Ez minden. Most éppen semmi más hírem nincs.

Pontosan ugyanebben a pillanatban, alig két mérfölddel arrébb, a Temze túlpartján, Emma Morley egy fölfelé haladó liftben áll régi barátnőjével, Stephanie Shaw-val. – Az a lényeg, és ezt nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy ne ijedj meg tőle. – Miért kéne megijednem? – A nő egy élő legenda a könyvszakmában, Em. Hírhedtnek is mondhatnám. – Hírhedt? Miért? – Mert olyan... nagy egyéniség. – Noha csak ketten vannak a liftben, Stephanie suttogóra halkítja a hangját. – Szerkesztőnek csodálatos, de egy kicsit... szeszélyes, ennyi.

A következő húsz emeletet csöndben teszik meg. Stephanie Shaw elegánsan, törékenyen áll Emma oldalán, ropogósra vasalt fehér ingben – nem, nem is ingben, blúzban –, szűk fekete szoknyában, csinos kis konttyal, jobban már nem is különbözhetne attól a mogorva hippitől, aki olyan rettentő hosszú idővel ezelőtt ott ült Emma mellett az iskolapadban, és Emma meglepetten tapasztalja, hogy már régi ismerősétől, professzionális viselkedésétől, gyakorlatias modorától is kezd inába szállni a bátorsága. Stephanie már biztosan rúgott ki embereket. Feltehetően olyanokat szokott mondani, hogy „Ezt gyorsan fénymásold le nekem!” Ha ő ugyanezt megpróbálná az iskolában, a szemébe röhögnének. Ahogy kezét összekulcsolva áll a liftben, Emmára hirtelen rátör a kuncoghatnék. Mintha csak egy „Hivatal” nevű játékot játszanának. A liftajtó kinyílik a harmincadik emeleten, és egy hatalmas, nyitott terű iroda tárul elébük, amelynek magas, sötétített üvegű ablakai a Temzén túlra és Lambethre néznek. Amikor Emma annak idején Londonba jött, és reménykedő, tájékozatlan leveleket írt különféle kiadóknak, úgy képzelte, hogy a borítékjait elefántcsont papírvágó késsel bontják fel zsúfolt, rozoga, tizennyolcadik századi házakban tanyázó korosodó titkárnők, orrukon félhold-lencsés olvasószemüveggel. Ez a helyiség viszont csillogó, világos és fiatalos, a modern média irodájának a mintaképe. Az egyetlen látvány, ami némi bátorságot önt belé, az a rengeteg könyvkupac: a földön meg az asztalokon mindenütt ott emelkednek a látszólag minden rendszer nélkül ledobált kötetek ingatag tornyai. Stephanie határozott léptekkel halad előre, ő pedig elszántan követi. Körülöttük az irodában arcok bukkannak fel a könyvfalak mögül, és kikukucskálnak az új jövevényre, aki épp megtorpanás nélkül igyekszik leküzdeni magáról a blézerét. – Na már most, azt nem tudom garantálni, hogy az egészet elolvasta, vagy akár hogy egyáltalán bármit is olvasott belőle, de ő akart veled találkozni, ami nagyon klassz, Em, tényleg nagyon klassz. – Rettentő hálás vagyok, Stephanie. – Nekem elhiheted, Em, az anyagod tényleg jó. Ha nem volna az, akkor oda se adtam volna neki. Nem áll érdekemben, hogy bármiféle szemetet adjak neki olvasni. Emma „anyaga” iskolai történet volt, tulajdonképpen nagyobb gyerekeknek szóló románc, mely egy leedsi középiskolában játszódott. Afféle kemény, valóságon alapuló Malory Towers, aminek az Oliver! című musical iskolai előadása állt a középpontjában, a történetet pedig Julie Criscoll adta elő, az a nagyszájú, felelőtlen lány, aki Dörzsölt szerepét alakította, Voltak benne illusztrációk is a szöveg közé keverve, összevissza firkálmányok meg karikatúrák és szarkasztikus beszédbuborékok, amilyeneket egy tizenéves lány naplójában lehet látni. Emma elküldte az első húszezer szót, aztán türelmesen várt, amíg sorra megkapta az elutasító levelet minden egyes kiadótól, teljes volt a készlet. Nem a mi műfajunk, sajnáljuk hogy nem jelentethetjük meg, reméljük, máshol több szerencséje lesz – írták, és az egyetlen biztató dolog a sok elutasításban az volt, hogy ilyen homályosan fogalmaztak, ez nyilvánvalóvá tette, hogy a kéziratát nemigen olvasta el senki csak elutasították egy szabványlevéllel. Összes megkezdett és félbehagyott írása közül ez volt az első, amit nem akart a szoba túlsó sarkába hajítani, amikor újra elolvasta. Tudta, hogy jó, ezt biztosan érezte. Így aztán nem maradt más megoldás, kénytelen volt protekcióhoz folyamodni. Noha az egyetemi ismerősei közül többen is befolyásos állásba kerültek, még régebben megfogadta, hogy soha nem fog szívességet kérni, ha a sikeresebb kortársak könyökét kezdi rángatni, az olyan, mintha a barátaitól akarna pénzt kérni, De mostanra megtelt egy gyűrűs mappája az elutasító levelekkel, és – ahogy anyja előszeretettel mondogatta –, már ő sem, lesz fiatalabb. Egy nap ebédszünetben keresett egy csöndes osztálytermet, vett egy nagy levegőt, és felhívta Stephanie Shaw-t. Három éve nem beszéltek, de legalább annak idején tényleg

jóban voltak, és némi kellemes baráti csevegés után előrukkolt a kéréssel, megtenné, hogy elolvas valamit? Egy írását. Néhány fejezet, meg a vázlat, egy kamaszoknak szánt, buta könyvből. Egy iskolai musicalről szól.

Most pedig itt van, és tényleg találkozni fog a kiadóval, egy hús-vér könyvkiadóval. Úgy érzi, hogy a sok kávétól már keze-lába remeg, rosszul van az idegességtől, és lázas izgalmán éppenséggel az sem segít, hogy kénytelen volt ellógni az iskolából. Ugyanis pont ma tartanak egy létfontosságú tantestületi értekezletet, a nyári szünet előtti utolsót, és mint egy • Rákerülő diák, reggel fölkelt, befogta az orrát, fölhívta titkárnőt, és nyöszörgött neki egy sort valamilyen gyomor-vírusról. Még a telefonban is hallatszott, hogy a titkárnő milyen hitetlenkedve fogadja a hírt. Mr. Godalminggal is meggyűlik majd a baja. Phil dühöngeni fog. De most nem ér rá emiatt aggódni, mert már ott is vannak a sarki irodánál, ennél az elsőrangú üzleti térben kialakított üvegkockánál, amelyben messziről látni egy karcsú nőalakot, neki háttal, és rajta túl a lélegzetelállító panorámát, a Szent Pál-székesegyháztól egészen a Parlamentig. Stephanie egy alacsony fotelra mutat az ajtó mellett* – Na. Itt várj. Utána pedig keress meg. Meséld el, hogy ment. És ne felejtsd el: ne félj tőle... – Mondtak valami indokot? Hogy miért dobnak ki? – Nem igazán. – Ugyan, Aaron, áruld már el. – Hát, egészen pontosan úgy fogalmaztak... szóval az hangzott el szó szerint, hogy egy kicsit túlságosan 1989-es voltál. – Hűha. Na jó, oké. Oké, szóval... elmehetnek a francba, igaz? – Pontosan, én is ezt mondtam. – Tényleg? – Megmondtam nekik, hogy nem vagyok elragadtatva. – Oké, na és most van valami új meló? – Semmi. – Semmi? – Hát, van egy ilyen izé, amiben robotok harcolnak, és neked valahogy a robotokat kéne bemutatni... – Miért harcolnak a robotok? – A franc se tudja. Gondolom, ilyen a természetük. Agresszív robotok. – Nem, ezt inkább nem. – Oké. Autós műsor a Járgány-járványban? – Micsoda, műholdon? – A műhold meg a kábel a jövő, Dex. – De mi van a komoly csatornákkal? – Arrafelé most elég nagy a csend. – De Suki Meadows körül nincs csend, meg Toby Moray körül sincs csend. Nem tudok elmenni úgy egy tévé mellett, hogy ne látnám azt a nyavalyás Toby Morayt. – A tévé már csak ilyen, Dex, mindig azt kapja fel, ami divatos. Toby csak egy múló divathóbort. Eddig te voltál a hóbort, most ő a hóbort. – Én hóbort voltam?

– Dehogy voltál hóbort. Csak azt akartam ezzel mondani, hogy ez az egyszer fent, egyszer lent teljesen törvényszerű. Szerintem neked sem ártana, ha elgondolkodnál valamilyen irányváltáson. Meg kell változtatni azt a képet, ami az emberekben kialakult rólad. A híredet. – Várjunk csak... nekem hírem van? Emma ott ül az alacsony bőrfotelban, és vár, egyre csak vár, közben figyeli az irodában folyó munkát, és bár kicsit szégyelli, de irigykedik erre az üzleti világra, meg az elegánsnak tűnő, fiatalnak látszó diplomásokra, akik benépesítik. Vízhűtő-irigység, erről lehet szó. Nincs semmi rendkívüli ebben az irodában, ami megkülönböztetné a többitől, de a Cromwell Road-i Állami Középiskolához képest szinte futurisztikus. A különbség nem is lehetne markánsabb az itteni berendezés meg az ő tanárijuk között, a teafoltos bögrékkel, rozzant bútorokkal és barátságtalan névsorokkal, meg úgy általában azzal a légkörrel, amiből csak úgy árad a mogorvaság, a panasz és az elégedetlenség. Persze a gyerekek fantasztikusak, legalábbis páran, időnként, de mostanában mintha egyre több volna a konfrontáció is, és egyre ijesztőbbek. Életében először már azt is hozzávágták, hogy „nem kell a sóder!” és ezzel az új hozzáállással nemigen tud mit kezdeni. Vagy talán az lehet a gond, hogy kezdi elveszteni a tekintélyét, a motivációját, az erejét. Az pedig biztosan nem javít a helyzeten, hogy szüntelenül hadakoznia kell az igazgatóval. Mi lett volna, ha az élete más irányt vesz? Mi lett volna, annak idején, huszonkét évesen tovább írta volna a leveleket a kiadóknak? Lehet, hogy ma ő enné a Pret A Manger szendvicset szűk szoknyában, és nem Stephanie Shaw? Már egy ideje érlelődik benne az a meggyőződés, hogy változás előtt áll az élete, ha másért nem, hát azért, mert változnia kell, és talán most jött el az idő, talán ez a megbeszélés jelenti majd az új kezdetet. Gyomra ismét meglódul az izgalomtól, ahogy a személyi titkár leteszi a telefont, és elindul felé. Marsba most tudja fogadni. Emma feláll, lesimítja a szoknyáját, mert a tévében látta, hogy így szokták csinálni, aztán belép az üvegdobozba. Marsha – Miss Francomb? – magas és tekintélyt parancsoló, a sasorra miatt kissé ijesztő, Virginia Woolf-szerű benyomást kelt. Negyvenes évei elején jár, rövidre nyírt, ősz haját szovjet stílusban előrefésüli, hangja fátyolos és parancsoló, amikor feláll, és kezet nyújt. – Á, maga a tizenkettő harmincasom, ugye? Emma vékony hangon válaszol, igen, pontosan, tizenkettő harminc, bár valójában tizenkettő tizenötről volt szó. – Setzen Sie, bitte, hin – kínálja hellyel Marsha érthetetlen módon németül. Miért beszél németül? Mindegy, gondolja Emma, legjobb lesz, ha követi a példáját. – Danke – vinnyogja továbbra is vékonyka hangon. Körülnéz, elhelyezkedik a kanapén, és felméri a helyiséget: a polcokon trófeák, bekeretezett könyvborítók – egy illusztris karrier emléktárgyai. Elönti az az érzés, hogy nem lenne szabad itt lennie, nem tartozik ide, hogy csak fecséreli ennek az ijesztő nőnek az idejét, aki könyveket ad ki, valódi könyveket, amiket az emberek megvesznek és elolvasnak. Marsha egy csöppet sem könnyíti meg a dolgát. A helyiségben vágni lehet a csöndet, miközben leereszti a redőnyt, majd úgy állítja be, hogy a kinti irodából ne lehessen belátni. Csak ülnek a félhomályban, és Emmának hirtelen az az érzése támad, hogy mindjárt vallatásnak vetik alá. – Nagyon sajnálom, hogy megvárattam, de sajnos hihetetlen zsúfolt a napom. Épp hogy csak be tudtam szorítani. Nem akarom elkapkodni a dolgot. Ilyen ügyekben nagyon fontos hogy az ember helyes döntést hozzon, nem gondolja? – Abszolút. Teljes mértékben. – Mondja, mióta dolgozik gyerekekkel? – Hm, lássuk csak, 1993 óta... vagyis nagyjából öt éve. Marsha előrehajol, csupa hév.

– És valóban szereti ezt a munkát? – Igen. Legalábbis többnyire. – Emma úgy érzi, egy kicsit merev, nem elég könnyed. – Amikor nem teszik pokollá az életemet. – A gyerekek pokollá teszik az életét? – Néha nagyon szemét kis dögök tudnak lenni, ha lehetek egészen őszinte. – Tényleg? – Tudja, hogy van ez. Pimaszok, fegyelmezetlenek. Marsha kicsit felhúzza az orrát, és hátradől. – És milyen módszerekkel fegyelmez? – Ó, csak a szokásos, hozzájuk vágok egy-két széket! Dehogy, csak viccelek. A szokásos módon fegyelmezek, kiküldöm őket, meg ilyesmik. – Értem. Értem. – Marsha nem szól többet, de csak úgy árad belőle a rosszallás. Pillantása visszatér az asztalán heverő papírlapokhoz, Emma pedig azon tűnődik, vajon mikor kezdenek már végre a könyvről beszélni. – Nos, azt meg kell jegyeznem, hogy az angoltudása sokkal jobb, mint amire számítottam – közli Marsha. – Bocsánat, hogy mondja? – Egész folyékonyan beszél. Mintha egész életében Angliában élt volna. – Hát... mert itt is éltem. Marsha arcán ingerült kifejezés jelenik meg. – Az önéletrajza szerint nem. – Tessék? – Az önéletrajzában az áll, hogy német! Emma hirtelen nem is tudta, ebből a helyzetből hogy jöhet ki jól. Talán játssza meg, hogy német? Nem jó ötlet. Nem tud németül. – Nem, én határozottan angol vagyok. – És milyen önéletrajzról beszél? Ő nem is küldött önéletrajzot. Marsha a fejét rázza. – Ne haragudjon, de szerintem mi nem egy malomban őrölünk. Maga a tizenkettő harmincasom, nem? – De igen! Azt hiszem. Vagy nem? – A bébiszitter? A bébiszitter állás miatt van itt? – Nekem hírem van? – Valami olyasmi. A szakmán belül. – De milyen? – Hát hogy egy kicsit... megbízhatatlan vagy, ennyi. – Megbízhatatlan? – Amatőr. – Milyen értelemben? – A részeg értelemben. Abban az értelemben, hogy nem vagy magadnál a kamera előtt. – Hé, én soha nem voltam... – ...és arrogáns. Az emberek úgy gondolják, hogy arrogáns vagy. – Arrogáns? Én magabiztos vagyok, nem arrogáns. – Hékás, én csak azt mondom, amit az emberek mondanak, Dex. – ”Az emberek”! Kik ezek az „emberek”? – Olyanok, akikkel együtt dolgoztál... – Ez komoly? Te jó ég... – Csak azt akarom mondani, hogy ha úgy érzed, bármi zűröd van valamivel...

– Nincs. – ...most itt lenne az ideje, hogy megoldd, és leszokj. – De nincs. – Hát akkor minden rendben. De addig is, talán nem ártana odafigyelni, hogy mennyit költesz. Legalább pár hónapig. – Emma, borzasztóan sajnálom... A lift felé tart égő szemmel, és meglehetősen kínban érzi magát, Marsha közvetlenül mögötte lépked, őt pedig Stephanie követi. A kuckókból fejek bukkannak föl, ahogy libasorban elhaladnak mellettük. Biztos azt gondolják, na most megtanulja, hogy mit gondoljon magáról. – Rettentően sajnálom, hogy raboltam az idejét – mondja Marsha behízelgő modorban. – Valakinek föl kellett volna hívnia, hogy lemondja... – Semmi gond, nem az ön hibája... – motyogja Emma. – Mondanom sem kell, hogy ezt nem hagyom szó nélkül, beszélek a titkárnőmmel. Egészen biztos abban, hogy nem kapta meg az üzenetet? Utálok lemondani bármilyen találkozót, de egyszerűen nem jutottam hozzá, hogy elolvassam az anyagot. Mondanám, hogy most gyorsan átfutom, de szegény Helga valószínűleg ott vár a tárgyalóban... – Persze, megértem. – Stephanie biztosított afelől, hogy ön rendkívül tehetséges. Már alig várom, hogy elolvashassam az írását... Megérkeznek a lifthez, és Emma rátenyerel a hívógombra. – Igen, hát... – Nos, ha más nem, legalább lesz egy szórakoztató sztorija. Egy szórakoztató sztorija? Úgy böködi a hívógombot, mintha valakinek a szemét akarná kiszúrni. Nem szórakoztató – sztorikat akar, hanem változást, pihenést akar, nem anekdotákat. Az egész élete csupa anekdota, nyavalyás sztorik végeláthatatlan sora, úgyhogy most már azt szeretné, ha valami végre a helyes irányba menne. Sikert akar, vagy legalábbis a siker reményét. – Attól tartok, a jövő héten nem tudom fogadni, azután pedig szabadságon vagyok, szóval bele fog telni egy kis időbe. De még a nyáron, ígérem. Még a nyáron? Egyik hónap telik a másik után, anélkül, hogy bármi is változna. Még egyszer megnyomja a lift gombját, és nem szól semmit, hallgat, mint egy morcos kamasz, hadd szenvedjenek. Csöndben várakoznak. Marsha, aki láthatóan egyáltalán nem jött zavarba, metsző kék szemével végigméri. – Mondja, Emma, jelen pillanatban mivel foglalkozik? – Irodalmat tanítok. Egy leytonstone-i középiskolában. – Az nagyon megterhelő lehet. Egyáltalán, mikor van ideje arra, hogy írjon? – Éjjel. Hétvégén. Néha kora reggel. Marsha összehúzza a szemét. – Ezek szerint az írás nagyon fontos szerepet játszik az életében. – Ez az egyetlen, amit most tényleg szeretnék csinálni. – Emma önmagát is meglepi, nemcsak azzal, hogy milyen őszintén hangzik, amit mond, hanem azzal a felfedezéssel is, hogy a kijelentés mennyire igaz. Mögötte kinyílik a lift, ő hátrapillant, és már-már azt kívánja, hogy maradhasson még. Marsha a kezét nyújtja. – Hát akkor a viszontlátásra, Miss Morley. Remélem, találkozunk még. Emma megfogja a felé nyújtott, hosszú ujjú kezet. – Én pedig remélem, talál magának bébiszittert.

– Én is remélem. Az előző kész pszichopata volt. Gondolom, az a munka nem érdekli, igaz? Szerintem jól csinálná. – A nő elmosolyodik, Emma pedig visszamosolyog rá. Marsha mögött Stephanie az ajkába harap, majd némán azt tátogja: „bocs, bocs, bocs” és telefonálást mímelve integet: „Hívj fel!” A liftajtó becsukódik, és miközben a lift harmincemeletnyit zuhan, Emma a falnak roskad, és érzi, ahogy gyomrában az izgalom keserű csalódássá változik. Hajnali három körül, mivel egyszerűen nem tudott elaludni, arról ábrándozott, hogy egy rögtönzött meghívás eredményeképpen frissen ki jelölt szerkesztőjével együtt ebédel. Látta magát, amint fehérbort iszik az Oxo Toronyban, és közben elbűvöli asztaltársát az iskolai életből vett lenyűgöző történetekkel Erre most itt áll, miután alig huszonöt perc alatt végeztek is vele. Májusban itt, a Déli rakparton ünnepelte a választásod eredményét, de az akkori eufóriának már nyoma sincs a kör nyéken. Mivel reggel azt állította, hogy gyomorvírus támadt meg, még a tantestületi értekezletre sem mehet el. Érzi, hogy az iskolában újabb veszekedés készül, vádaskodás, gúnyos megjegyzések. Hogy kiszellőztesse a fejét, úgy dönt, inkább sétálni megy, elindul hát a Tower-híd irányába. De még a Temzétől sem lesz jobb a kedve. A Déli rakpartnak ezen a szakaszán épp javában tart a felújítás, mindenhol állványzatok meg ponyvák tömkelege, és ezen a nyári napon még a Trafóház épülete is elhanyagoltnak és nyomasztónak tűnik. Emma éhes, de nincs a közelben olyan hely, ahova beülhetne enni, és nincs senki, akivel beülhetne. Megszólal a telefonja. Előkotorja a táskájából, mert már alig várja, hogy legalább részben kiadja magából a csalódást, és mire rájön, hogy ki hívhatja, addigra már késő. – No igen, szóval gyomorvírus? – kérdezi az igazgató. Emma sóhajt. – Igen. – És ágyban kúrálja magát? Mert nem úgy hangzik, mintha épp ágyban lenne. Sokkal inkább úgy hallom, a szabadban élvezi a napsütést. – Phil, kérlek, ne gyötörj. – Ó, nem, Morley kisasszony, nem úgy van az, hogy minden a maga kedve szerint történik. Ha már úgy döntött, hogy véget vet a kapcsolatunknak, akkor nem számíthat különleges bánásmódra... – A férfi ezt a hangnemet használja immár kilenc hónapja, éneklő hangon beszél, fontoskodó, kicsinyes, és Emma érzi, ahogy friss hullámban árasztja el a harag, amiért ilyen csapdát állított saját magának. – Ha azt szeretné, hogy pusztán szakmai legyen a kapcsolatunk, akkor pusztán szakmai is lesz. Nos tehát! Ha meg nem sértem, elárulná, hogy miért nem vesz részt ma délelőtt ezen a rendkívül fontos értekezleten? – Ne csináld már, Phil, kérlek! Nem vagyok abban a hangulatban. – Nem örülnék, ha ezt a dolgot fegyelmi útra kellene terelnem... Emma eltartja fülétől a telefont, miközben az igazgató tovább darálja a mondókáját. Ez az a – ma már bumfordin vaskos és divatjamúlt – készülék, amit Philtől kapott szerelmi zálogul, hogy hallhassa a hangját, amikor már nem bírja nélküle. Te jó ég, ráadásul még telefonszexeltek is rajta. Legalábbis Phil... – Egyértelmű tájékoztatást kapott arról, hogy az értekezleten való megjelenés kötelező. A tanévnek ugyanis még nincsen vége, mint tudja. „.Emma pár pillanatra elmereng azon, milyen élvezettel hajítaná a Temzébe a nyavalyás vackot, csak nézné, ahogy becsapódik a vízbe, mint egy fél tégla. De ahhoz először ki kéne vennie a SIM-kártyát, ami persze tönkretenné az aktus jelképességét, és hát az ilyen drámai gesztusok különben is a filmekbe meg a tévébe valók. Meg aztán nincs is arra pénze, hogy új telefont vegyen magának. Különösen most, miután eldöntötte, hogy felmond. – Phil? – Maradjunk a Mr. Godalmingnál, ha kérhetném!

– Rendben. Mr. Godalming? – Igen, Miss Morley? – Felmondok. A férfi jót nevet, azzal az őrjítő, hamis nevetésével. Emma látja maga előtt, ahogy lassan csóválja a fejét. – Emma, nem mondhat fel. – De igen, és már meg is tettem. És még valamit mondanék, Mr. Godalming. – Igen? Az obszcén kifejezés már ott van a nyelve hegyén, de aztán mégsem tudja rávenni magát, hogy ki is mondja. Inkább némán, de nagy élvezettel eltátogja a szavakat, aztán kikapcsolja a telefont, bedobja a táskájába, és a lelkesedéstől meg a jövője miatti aggodalomtól szédülten továbbsétál kelet felé a Temze partján. – Tényleg sajnálom, hogy nem tudok veled ebédelni, de egy másik ügyféllel találkozom... – Oké. Azért koszi, Aaron. – Talán majd legközelebb. Van valami gond, Dexy? Lehangoltnak tűnsz, haver. – Á, nincs semmi. Csak egy kicsit aggaszt a dolog, ennyi. – Mármint micsoda? – Hát, tudod. A jövőm. A karrierem. Nem egészen erre számítottam. – Mindig máshogy alakul, nem igaz? Mármint a jövő, Ettől lesz az egész olyan rohadtul IZGALMAS! Figyelj csak, várj egy percet Várj már egy percet! Van egy elméletem veled kapcsolatban, haver. Akarod hallani? – Mondjad. – Az emberek szeretnek téged, Dex, tényleg szeretnek, Csak az a gond, hogy olyan ironikus, gunyoros, „imádlak utálni” stílusban szeretnek. Az volna a jó, ha találnál valakit, aki őszintén szeret...

TIZINKETTEDIK FEJEZET „Szeretlek” l998. JÚLIUS 15. SZERDA Chichester, Sussex Egészen pontosan nem is tudja, hogyan történt, ám Dexter egy nap azon kapja magát, hogy szerelmes lett, és az élet egyszeriben olyan lesz, mint egy véget nem érő hosszú hétvége. Sylvie Cope. A lány neve Sylvie Cope, ami már önmagában is gyönyörű, és ha valaki megkérdezné Dextert, hogy milyen a lány, ő csak a fejét rázná, nagyot fújna, és azt mondaná, hogy klassz, egyszerűen klassz, illetve egyenesen... lenyűgöző! Természetesen gyönyörű szép, de nem úgy, ahogy a többiek – nem olyan pasimagazinba való, csillogó szépség, mint Suki Meadows, nem is olyan divatszépség, mint Naomi vagy Ingrid vagy Yolande, hanem komolyan, klasszikusan szép. Korábbi életében, amikor Dexter még műsorvezető volt a tévében, valószínűleg az „elsőrangú”, vagy akár az „elsőrangú áru” kifejezéssel írta volna le. Hosszú, egyenes szőke haj, középen szigorúan elválasztva, visszafogott, finom vonások, amelyek tökéletesen helyezkednek el a halvány, szív alakú arcon, és így együtt mindez Dextert egy középkori festményen látott nőre emlékezteti, aminek a címére nem emlékszik, valami középkori nő van rajta, a hajában virágokkal. Így néz ki Sylvie Cope, az a típusú nő, akihez tökéletesen illene az is, ha éppen egyszarvút ölelne át mindkét karjával. Magas és karcsú, egy kicsit szigorú, és gyakran meglehetősen komoly, az arckifejezése nem sokat változik, kivéve amikor összeráncolja a homlokát, vagy ha olykor égnek emeli a tekintetét valami ostobaság miatt, amit Dexter mondott vagy tett. Sylvie tökéletes, és tökéletességet is követel. A fülei épp csak egy icipicit elállnak, csupán annyira hogy ha hátulról éri őket a fény, akkor úgy világítanak, mint a korall és ebben a fényben azt is látni lehet, hogy arcát és homlokát finom pihék borítják. Életének más, felszínesebb korszakaiban Dexter ezeket a tulajdonságokat, a világító fület és a pihés homlokot talán kiábrándítónak találta volna, de amikor most rápillant Sylvie-re, aki ott ül vele szemben, az asztal másik oldalán, az angol pázsiton a nyár kellős közepén, tökéletes kis állát kezének hosszú ujjain nyugtatva, a feje fölött fecskék, és arcát gyertyafény ragyogja be, mint annak a gyertyás fickónak a festményein, Dextert teljes mértékben hipnotizálja. Sylvie rámosolyog az asztal túloldaláról, ő pedig elhatározza, hogy ma este megmondja neki: szereti. Még soha életében nem mondta ki azt, hogy „szeretlek” legalábbis józanul és egészen komolyan nem. Azt már mondta, hogy „rohadtul szeretlek” de az más – most úgy érzi, hogy eljött az idő, amikor a szavakat a lehető legtisztább formájukban kell használni. A terv annyira magával ragadja, hogy pillanatnyilag képtelen a körülötte zajló beszélgetésre koncentrálni. – Pontosan mivel is foglalkozik, Dexter? – kérdezi az asztal túlsó végéről Sylvie anyja, Helen Cope, aki kissé madárszerűnek és távolságtartónak tűnik bézs kasmírruhájában. Dexter meg sem hallja, továbbra is Sylvie-re mered, aki most figyelmeztetően fölvonja a szemöldökét. – Dexter? – Hm? – Mami kérdezett valamit. – Bocsánat, elkalandoztam. – Műsora van a tévében – mondja Sam, Sylvie ikeröccsei közül az egyik. Tizenkilenc éves, a háta olyan, mint valami, egyetemi evezősbajnoknak. Sam valójában egy behemót, önelégült náci, csakúgy, mint az ikertestvére, Murray.

– Van vagy volt? Mostanában is vezetsz műsort? – kérdezi Murray gúnyos vigyorral, és a két fiúnak összevillan a szeme szőke frufrujuk alatt. Kisportolt, hibátlan bőrű, kék szemű srácok, mintha laboratóriumban tenyésztették volna őket. – Mami nem téged kérdezett, Murray – csattan fel Sylvie. – Nos, tulajdonképpen még mindig műsorvezető vagyok feleli Dexter, és magában azt gondolja: ezért még számolunk, mocskos kis dögök. Már korábban, Londonban is voltak összetűzései Az Ikrekkel. Önelégült vigyorok és sunyi pillantások kíséretében tudtára adták, hogy nincsenek éppen elragadtatva a tesó új barátjától, szerintük jobbat is találhatna. A Cope családban csak Győztesek vannak, és csakis Győzteseket tűrnek meg maguk között. Dexter viszont csupán egy sármőr, lejárt lemez, egy felkapaszkodott senki, aki már elindult [efelé a lejtőn. Az asztal körül csend támad. Vajon hosszabban kellett volna válaszolnia? – Bocsánat, mi is volt a kérdés? – Dexter momentán kissé elveszettnek érzi magát, de eltökélt szándéka, hogy ismét magához ragadja a kezdeményezést. – Arra voltam kíváncsi, hogy mostanában mivel foglalkozik, mármint hivatásszerűen – ismétli az anya türelmesen, amiből nyilvánvaló, hogy ez most egy felvételi beszélgetés Sylvie barátjának szerepére. – Nos, igazság szerint egy pár új tévéműsoron dolgozgatok. Egyelőre várunk, még nem tudjuk, melyik lesz az, amire megbízást is kapunk. – És ezek a műsorok pontosan miről szólnak? – Nos, az egyik a londoni éjszakai életről, olyasmi, hogy „mi a menő a metropoliszban” a másik pedig egy sportműsor. Extrém sportokról szól. – Extrém sportok? Mik azok az extrém sportok? – Hm, hát a mountain bike, meg a snowboard, a gördeszkázás... – És te magad is űzöl valamilyen „extrém sportot”? – kérdezi gúnyos vigyorral Murray. – Jómagam olykor gördeszkázom – feleli Dexter védekezően, és észreveszi, hogy az asztal másik vegén Sam a szájába tömi a szalvétáját. – Láthatjuk bármiben is a BBC valamelyik csatornáján? – érdeklődik Lionel, a jóképű, kissé elhízott, öntelt apa, aki még ötvenes évei vége felé is abszurd módon szőke. – Nem valószínű. Attól tartok, mindez inkább késő esti anyag. – „Attól tartok, mindez inkább késő esti anyag”„Jómagam olykor gördeszkázom” Te jó isten, gondolja Dexter, hogy hangzik ez? Van valami a Cope családban, amitől úgy viselkedik, mintha egy kosztümös dráma szereplője lenne. Nos meglehet, nemdebár az est kései óráinak anyaga. De ha ezen múlik... Most Murray, a másik iker zendít rá – vagy valójában ez Sam? –, miközben a szája tele van salátával: – Régen néztük azt a késő esti műsort, amiben szerepeltél, a xxxnagyszabást. Mindenki folyton káromkodott, meg egy csomó pipi táncolt ketrecekben. Anya, emlékszel, hogy mindig haragudtál, ha néztük? – Szent ég, abban benne volt? – Mrs. Cope, Helen, összeráncolja a homlokát. – Arra valóban emlékszem, bár kissé homályosan. – Nagyon, de nagyon rühellted – közli Murray vagy Sam. – ”Kapcsoljátok le!” Mindig ezt kiabáltad – teszi hozzá a másik. – „Kapcsoljátok le! Tönkreteszitek az agyatokat!” – Vicces, az én anyukám ugyanezt mondta annak idején – jegyzi meg Dexter, de senki nem reagál a megjegyzésre, így hát a borosüvegért nyúl. – Az valóban maga volt? – kérdezi Lionel a szemöldökét felvonva, mintha az asztalánál ülő úriemberről kiderült volna, hogy gazember. – Nos, igen, de nem az egész volt olyan. Én általában csak interjúkat készítettem a zenekarokkal meg a filmsztárokkal. Azon tűnődik, nem hangzott-e nagyképűen, ahogy a

zenekarokat meg a filmsztárokat említette, de ennek kicsi az esélye, mert már neki is esnek az ikrek, hogy földbe döngöljék. – És még mindig sokat vagy együtt a filmsztárokkal? – kérdezi az egyik felkapaszkodott árja szörnyszülött tettetett áhítattal. – Nem mondhatnám. Már nem. – Elhatározza, hogy őszintén válaszol, de mindenféle szomorúság vagy önsajnálat nélkül. – Attól már egy kissé... eltávolodtam. – Dexter csak szerénykedik – szól közbe Sylvie. – Állandóan kapja az ajánlatokat. Csak nagyon válogatós azt illetően, hogy mire hajlandó a képernyőn. Igazából producerként szeretne dolgozni. Van egy saját produkciós cége! – közli büszkén, mire a szülők helyeslően bólogatnak. Egy üzletember, vállalkozó – mindjárt másképp hangzik. Dexter is elmosolyodik, bár az igazság az, hogy az élete az utóbbi időben nagyságrendekkel csöndesebb lett. A Mayhem TV még nem büszkélkedhet egyetlen megbízatással sem, sőt, még csak egy megbízói tárgyalással sem, és pillanatnyilag továbbra is csupán a drága fejléces papír formájában létezik. Aaron, az ügynöke, nemrég dobta. Azóta nincs se szinkron, se promóciós anyag, és jóval kevesebb a premier is. Már nem ő a prémium almabor hangja, csöndben kitették a pókeriskolából, és már az a fickó se szokta hívni, aki a Jamiroquaiban kongázik. De mindennek dacára, a szakmai életében bekövetkezett kedvezőtlen fordulat ellenére mostanában mégis remekül van, mert beleszeretett Sylvie-be, a gyönyörű Sylvie-be, és egyfolytában vele vakációzik. A hétvégék gyakran kezdődnek és végződnek a Stansted reptéren, ahonnan elrepülnek Genfbe vagy Bukarestbe, Rómába vagy Rejkjavikba, kis kiruccanásokra, melyeket Sylvie egy megszálló hadsereg precizitásával tervez meg jó előre. Lélegzetelállítóan vonzó, európai nagyvárosi párt alkotnak, akik exkluzív kis magánszállodákban szállnak meg, majd sétálnak és vásárolnak, vásárolnak és sétálnak, apró csészékből feketekávét isznak szabadtéri kávézókban, aztán bezárkóznak elegáns, minimalista stílusú, szürkésbarna tónusú szobájukba, amelyhez süllyesztett zuhanyzós fürdőszoba is tartozik és ahol hosszú, vékony vázában mindig van egy szál bambusz is. Amikor éppen nem kis, független üzleteket fedeznek föl valamelyik nagyobb európai városban, akkor a legtöbb időt London nyugati felében töltik Sylvie barátaival, törékeny csinos, kemény arcélű lányokkal meg az ő rózsás arcú, nagy fenekű barátaikkal, akik Sylvie-hez és barátaihoz hasonlóan vagy marketingesek, vagy a reklámszakmában dolgoznak vagy a Cityben. Őszintén szólva, nem igazán Dexter stílusa a társaság, ez a sok hasonló, hiper-magabiztos über-barát Azokra az iskolatitkárokra meg osztályelsőkre emlékeztetik akiket még az iskolában ismert, nem kellemetlenek, csak épp nem valami lazák. De sebaj. Az ember nem építheti az életéi mindig csupa olyasmi köré, ami laza, és ennek a kevésbé kaotikus, rendezettebb életmódnak is megvannak az előnyei. A higgadtság és a részegség nem igazán fér meg egymással, így alkalmanként egy-egy pohár pezsgő, vagy a vacsoránál egy kis bor kivételével Sylvie nem iszik alkoholt. Nem is dohányzik, nem drogozik, és nem fogyaszt vörös húsokat, sem kenyeret, sem finomított cukrot, még krumplit sem. Ami ennél is fontosabb, egy részeges Dexterrel nem vesztegeti az idejét. Dexter legendás mixológusi képességei számára semmit nem jelentenek. Az ittasságot szégyenletes és férfiatlan dolognak tartja, és nem is egyszer előfordult, hogy Dexter már a harmadik martini miatt végül egyedül találta magát este. Bár ez szó szerint soha nem hangzott el, de nyilvánvaló, hogy választás elé állították: vagy összekapja magát, és rendbe teszi az életét, vagy lemondhat Sylvie-ről. Ennek következtében mostanában kevesebb a macskajaj, kevesebb az orrvérzés, kevesebb délelőttje telik szégyen és önutálat közt vergődve. Már nem úgy megy aludni, hogy magával visz egy üveg vörösbort, hátha megszomjazik éjszaka, és ezért nagyon hálás. Úgy érzi, mintha kicserélték volna. De Sylvie-vel kapcsolatban a leginkább megdöbbentő az, hogy Dexter mennyivel jobban szereti annál, amennyire Sylvie kedveli őt. Szereti a lány egyenességét, a magabiztosságát, a kiegyensúlyozottságát. Tetszik neki a benne munkáló ambíció, ami bősz és kíméletlen, meg

az ízlése, ami drága és makulátlan. Persze az is tetszik neki, ahogy kinéz, meg ahogy együtt jutatnak, de azt is kedveli Sylvie-ben, hogy hiányzik belőle minden érzelgősség, olyan kemény, csillogó és kívánatos, mint a gyémánt, és életében először ezúttal Dexternek kellett hajtóvadászatot folytatnia. Első randevújukon, egy végzetesen drága francia étteremben Chelsea-ben, Dexter megkérdezte Sylvie-t, jól érzi-e magát. Remekül, felelte a lány, csak társaságban nem szívesen nevet, mert nem szereti, ahogy a nevetés eltorzítja az arcát. És bár Dexter a lelke mélyén ettől egy kicsit megborzongott, énje másik fele csodálattal adózott ennek a tudatosságnak. Ez a látogatás, az első vizit a szülői házba, szintén egy hosszú hétvége része, csak beugrottak Chichesterbe, aztán majd mennek tovább az M3-on Cornwallba, ahol villát béreltek, és ahol Sylvie majd megtanítja Dextert szörfözni. Persze valójában nem kéne ennyi időt nyaralással töltenie, inkább dolgoznia kellene, vagy legalábbis munkát keresni. Ám az a lehetőség, hogy láthatja Sylvie-t, komolyan és rózsás arccal, amint gumiöltözékben, összefogott hajjal szörföl, szinte már több, mint amit el tud viselni. Odapillant felé, hogy felmérje, milyen benyomást tett, és Sylvie biztatóan mosolyog vissza rá a gyertyafényben. Eddig minden rendben, Dexter tölt hát magának még egy utolsó pohár bort. Túl sokat nem szabad innia. Ilyen társaságban észnél kell lenni. A desszert után – a saját kertjükben termett eperből készült parfét Dexter buzgón dicsérte – segít Sylvie-nek bevinni a tányérokat a házba, ebbe a vörös téglás palotába, ami úgy néz ki, mint egy előkelő babaház. Ott állnak a viktoriánus vidéki konyhában, és rakodják az edényeket a mosogatógépbe. – Állandóan összekeverem az öcséidet. – Arról a legkönnyebb megkülönböztetni őket, hogy Sam utálatos, Murray pedig gonosz. – Nem hiszem, hogy különösebben kedvelnének. – Saját magukon kívül senkit nem kedvelnek. – Azt hiszem, nem tartanak komoly embernek. Sylvie megfogja Dexter kezét az evőeszköztartó fölött. – Olyan fontos, hogy mit gondol rólad a családom? – Az attól függ. Neked fontos, hogy mit gondol rólam a családod? – Azt hiszem, egy kicsit. – Hát akkor nekem is fontos – jelenti ki Dexter mélyről fakadó őszinteséggel. Sylvie abbahagyja a mosogatógépbe rakodást, és átható pillantással ránéz. A nyilvánosság előtti nevetéshez hasonlóan a feltűnő érzelemnyilvánításoknak – például az összebújásnak vagy az ölelésnek – sem híve. A szex olyan vele, mint egy különösen megerőltető squashmeccs, ami után Dexternek mindene sajog, és általában az az érzése, hogy veszített. Ritka köztük a testi érintkezés, amikor viszont sorra kerül, akkor általában a semmiből támad, vadul és váratlanul. Sylvie most hirtelen átkarolja Dexter tarkóját, és erősen megcsókolja, miközben megfogja a kezét, és berántja a két combja közé. Dexter a lány átható, tágra nyílt szemébe néz, és igyekszik az arcvonásait úgy alakítani, hogy vágyat fejezzenek ki, ne kényelmetlenséget, amiért a mosogatógép ajtaja a sípcsontjába vág. Közben hallja, hogy a család vonul befelé a házba, az ikrek faragatlan hangja az előszobában visszhangzik. Próbál elhúzódni, de az alsó ajkát szorosan fogja Sylvie fogsora, és ettől komikusán nyúlik, mintha egy rajzfilmben lennének. Panaszosan felnyög, mire Sylvie elneveti magát, aztán elereszti, és Dexter ajka úgy csapódik vissza a helyére, mint egy vászonredőny. – Alig várom már, hogy ágyban legyünk – leheli Sylvie, miközben Dexter a kézfejével azt nézi, nem vérzik-e a szája. – Mi van, ha meghallanak minket? – Nem érdekel. Nagylány vagyok. – Dexter azon tűnődik, vajon ez jó alkalom-e, megmondja-e most, hogy szereti.

– Istenem, Dexter, a lábosokat nem lehet csak úgy betenni a mosogatógépbe, először el kell őket öblíteni. – Azzal Sylvie kimegy a nappaliba, őt pedig otthagyja, hogy elöblögesse az edényeket. Dextert nem könnyű megfélemlíteni, de van valami ebben a családban, valami olyan önhittség és önelégültség, ami be1őle rögtön védekezést vált ki. Az nyilvánvaló, hogy mindez nem a társadalmi osztályon múlik, ő pontosan ugyanilyen kiváltságos háttérrel rendelkezik, bár a családja jóval liberálisabb és bohémabb, mint a szigorúan konzervatív párti Cope família. Ami feszültté teszi, az a kényszer annak bizonyítására, hogy ő is a győztesek közé tartozik. Cope-ék korán kelnek, túráznak a hegyekben, úsznak a tavakban, makkegészségesek, jó erőben vannak, felsőbbrendűek – ő pedig megfogadja, nem engedi, hogy kifogjanak rajta. Amikor belép a nappaliba, a „tengelyhatalmak” odafordulnak felé, és sietős pisszegés hallatszik, mintha épp róla beszéltek volna. Magabiztosan mosolyogva lehuppan az egyik alacsony, virágos huzatú kanapéra. A nappali berendezése a kastélyszállók hangulatát idézi, még az is, ahogy a dohányzóasztalkán legyezőszerűen szét vannak terítve a Vidéki élet, a Privátkopó és az Economist legfrissebb példányai. Néhány pillanatra csönd támad. Egy óra ketyegését hallani, és Dexter ,ár azon gondolkodik, hogy a keze ügyében levő Lady magazinért nyúl, amikor Murray szólal meg: – Tudom már, játsszunk „Ott vagy, Moriarty?”-t. – Lelkes helyeslésben tör ki az egész család, beleértve Sylvie-t is. – Mi az az „Ott vagy, Moriarty?” – kérdezi Dexter, és a Cope család tagjai nagy egyetértésben csóválják fejüket a betolakodó tudatlansága hallatán. – Az egy csodás, csodás társasjáték! – feleli Helen, és elevenebb, mint az egész este során bármikor. – Évek óta rendszeresen játsszuk! – Közben Sam már neki is látott, hogy egy Daily Telegraphot hosszú, kemény rúddá csavarjon, – Az a lényeg, hogy valakinek bekötjük a szemét, nála van ez összetekert újság, és letérdel egy másik játékossal szemben... – ...akinek szintén be van kötve a szeme – veszi át a szót Murray, miközben egy antik íróasztal fiókjait rángatva cellux után kutat. – Akinél az összetekert újság van, az azt kérdezi „Ott vagy, Moriarty?” – Odadobja a celluxot Samnek. ? – A másiknak meg valahogy ki kell tekernie magát, hogy elhajoljon előle, aztán azt mondani, hogy „Igen!” vagy hogy „Itt!” – Sam nekilát, hogy az újságot erős rúddá alakítsa. – És abból kiindulva, hogy honnan jön a hang, az elsőnek meg kell próbálnia eltalálni az összetekert újsággal. – Mindenki háromszor próbálkozhat, és ha valaki mindhármat elhibázza, akkor ő marad ott, és a következő játékos őt fogja ütni – mondja Sylvie, igencsak föllelkesülve a viktoriánus társasjáték lehetőségétől. – Ha pedig eltalálod a másikat akkor te választhatod ki a következő ellenfelet. Mi legalábbis így szoktuk játszani. – Szóval... – mondja Murray, és tenyerét csapkodja a papírdoronggal. – Kinek van kedve egy kis extrém sporthoz? Eldöntik, hogy először Sam áll ki Dexter, a betolakodó ellen, és hogy – micsoda meglepetés – Samnél lesz a „fegyver” A csatatér a nagy, fakó szőnyeg a szoba közepén. Sylvie odavezeti Dextert a helyére, aztán mögé lép, és az egyik nagy, fehér szalvétával beköti a szemét, mint egy hercegnő, aki épp kitünteti kegyével hűséges lovagját. Dexter még egy utolsó pillantást vet a vele szemben térdelő Samre, aki gúnyosan vigyorog a szalvéta mögül, miközben tenyerét csapkodja a rúddal. Hirtelen feszíteni kezdi az az érzés, hogy meg kell nyernie ezt a játékot, meg kell mutatnia a családnak, milyen fából faragták. – Ügyes legyél – súgja neki Sylvie. A lehelete forrón éri Dexter fülét, és eszébe jut az a pillanat a konyhában, amikor a keze Sylvie lábai között volt. A lány megfogja a könyökét, és segít neki letérdelni, aztán az ellenfelek csak várnak némán – mint a gladiátorok – a perzsaszőnyeg arénájában. – Kezdődjék a játék! – harsogja Lionel, mint egy császár.

– Ott vagy, Moriarty? – kérdezi Sam kuncogva. – Itt – feleli Dexter, aztán mint egy limbótáncos, fürgén hátradől. Az első ütés pont a szeme alatt találja el, és tekintélyes csattanás kíséri, ami csak úgy visszhangzik a szobában. – Úúú! – és: – Áúú! – kiáltják Cope-ék, és csak nevetnek a fájdalmán. – Ez tutira fájt – közli Murray idegtépő stílusban, Dexterj pedig mély, megalázó szúrást érez, miközben kedélyesen nevet, afféle harsány, „ez ügyes volt” nevetéssel. – Talált! – ismeri el, aztán megdörzsöli az arcát, de Sam belekóstolt a vér ízébe, és már kérdez is... – Ott vagy, Moriarty? – Ig.. Még mielőtt Dexter mozdulhatna, a második ütés a fenekén csattan, amitől felszisszen, és oldalra dől. A család újra nevet, Sam felől pedig halk „igeeeeeeeen!” hallatszik. – Szép volt, Sammy – mondja az anya büszkén. Dexter hirtelen mélységes utálatot érez a kibaszott ostoba játék iránt, ami egyértelműen a család valamiféle fura megalázási rítusa... – Kettőből kettő – röhög Murray. – Szép volt, tesó! ...és ne merd azt mondani, hogy „tesó” te kis pöcs, gondolja Dexter, akiben most már izzik a harag, mert ha van valami, amit gyűlöl, akkor az az, ha kinevetik, különösen ebben a társaságban, ahol nyilvánvalóan úgy gondolják, hogy ő csak egy luzer, már ki is döglött, és egyébként sem alkalmas arra, hogy az ő drágalátos Sylvie-jük barátja legyen. – Azt hiszem, most már kezdek ráérezni – kacarászik, és próbál megkapaszkodni a humorérzékében, miközben legszívesebben ököllel verné be Sammy arcát... – Akkor kezdődjön a tánc... – mondja Murray megint azon a vérforraló hangon. ...vagy inkább egy serpenyővel, egy öntöttvas serpenyővel... – Tehát jöjjön a folytatás, vagyis, gondolom, a háromból három. ...kőműveskalapáccsal, vagy egy biliárddákóval... – Ott vagy, Moriarty? – kérdezi Sam. – Itt – feleli Dexter, és mint egy nindzsa, úgy tekeri a derekát, lehúzódik jobbra. Harmadszorra a fiú pimasz módon erősen vállon böki a tekercs tompa végével, amitől Dexter hanyatt dől, és neki esik a dohányzóasztalnak. A támadás olyan arcátlan és annyira precíz, hogy meg van győződve arról, ellenfele biztosan csalt, letépi hát a kötést, hogy ezt a szemébe vágja, ám ekkor Sylvie-t pillantja meg, aki föléhajol, és nevet, felszabadultan nevet, mit sem törődve azzal, hogy az arcát ez miként érinti. – Talált! Egyértelműen talált! – visítja az a szaros Murray, Dexter talpra kászálódik, az arcára örömteli grimaszt erőltet. Lekezelő, halvány tapsot kap a családtól. – IGEEEEEEEEEEEEEEEN! – károgja Sam vicsorgatva, vörös arcán fintor, két öklét lassan emeli a mellkasa elé a győzelem jeleként. – Reméljük, legközelebb több szerencséje lesz! – affektál Helen, a gonosz római császárnő. – Majd ráérez – dörmögi Lionel, és Dexter dühösen veszi észre, hogy az ikrek hüvelyk- és mutatóujjukat L alakban a homlokukhoz szorítják. L, mint lúzer. – Én azért így is büszke vagyok rád – mondja Sylvie elbiggyesztett ajakkal, és ahogy Dexter leroskad mellé a kanapéra, felborzolja a haját, megveregeti a térdét. Sylvie-nek nem az ő oldalán kéne állnia? Úgy látszik, gondolja, ha lojalitásról van szó, azért mégis inkább közéjük tartozik. A küzdelem folytatódik. Murray megveri Samuelt, aztán Lionel legyőzi Murrayt, aztán Lionelt megveri Helen, és az egész nagyon kedélyes és vidám, csupa finom kis ütés meg könnyed csapás az összecsavart újsággal, így persze minden sokkal vidámabb, mint amikor Sam az ő arcát püfölte valamivel, ami érzésre leginkább vasrúdhoz hasonlított. A kanapé mélyéről mogorván figyeli az eseményeket, és bosszúja részeként csöndben nekilát, hogy

elpusztítson egy üveggel Lionel igen kiváló bordóijából. Volt idő, amikor még ment neki az ilyesmi. Ha újra huszonhárom éves lenne, akkor magabiztosnak érezné magát, sármosnak és eltökéltnek, de valahogy elvesztette a lendületet, és ahogy ürül az üveg, úgy lesz egyre komorabb a hangulata. Helen megveri Murrayt, Sam pedig legyőzi Helent, így most Samen a sor, hogy megpróbálja megverni a nővérét, és legalább ebben van némi élvezet, legalább ez büszkeséggel tölti el Dextert, ahogy nézi, milyen ügyes Sylvie a játékban, hogyan kerüli ki erőfeszítés nélkül öccse kétségbeesett suhintásait, hogyan tekereg ide-oda és bukik le derékból, hajlékonyán és sportosan, az ő ragyogó barátnője. Mosolyogva ügyeli a kanapéról, és amikor már azt hiszi, hogy a többiek meg is feledkeztek róla, Sylvie feléje nyújtja a rudat. – Na gyere. Te jössz! – De hiszen te nyertél! – Tudom, de neked még nem volt alkalmad ütni, szegénykém – biggyeszti el Sylvie ismét az ajkát. – Gyere, próbáld meg. Állj ki ellenem! Az egész Cope család lelkesedik az ötletért – halk, pogány mormogás jelzi az izgalmat, amiben bizarr módon enyhe szexuális töltet is érződik, és egyértelmű, hogy nincs választási lehetősége. A becsülete, a Mayhew-k becsülete forog most kockán. Dexter ünnepélyesen leteszi a poharát, feláll, és kézbe veszi a rudat. – Jól meggondoltad? – kérdezi, és kartávolságra letérdel a szőnyegre. – Mert teniszben elég jó vagyok. – Ó, persze hogy meggondoltam – feleli Sylvie, és provokatívan vigyorog, aztán lazításul kirázza a kezét, mint egy tornász, miközben bekötik a szemét. – És szerintem ebben is elég jó lehetek. Sam hátul olyan szorosra köti a fején a szalvétát, mint egy érszorítót. – Majd mindjárt meglátjuk. Az aréna elcsöndesedik. – Oké, készen állsz? – Igen. Dexter mindkét kezével megmarkolja a rudat, a karját vállmagasságban előre tartja. – Biztos? – Én készen állok, úgyhogy ha te is... Ebben a pillanatban egy kép villan Dexter agyába – ütőjátékos lendít a baseballpályán és a rúddal harántirányban végighasítja a levegőt, hatalmas felütéssel, amit tisztán hallható suhogás kísér, és a szemkötő mögül is fantasztikus érzés a becsapódás, ahogy beleremeg mindkét karja és a mellkasa. Pillanatnyi döbbent csönd következik, és a másodperc tört részéig Dexter biztos benne, hogy nagyon, nagyon ügyes volt. Aztán egy jókora puffanást hall, és az egész családból egyszerre tör fel az elborzadt kiáltás. – SYLVIE! – Ó, édes istenem! – Drágaságom, kicsikém, jól vagy? Dexter letépi szeméről a kötést, és azt látja, hogy Sylvie valahogyan átkerült a szoba másik végébe, és úgy hever összegörnyedve a kandallóban, mint egy marionettbábu, aminek elvágták a zsinórjait. Szeme tágra nyílik, úgy pislog, kezét pedig az arca elé tartja, és máris lehet látni a sötét patakocskát, ahogy csurog a vér az orrából. Halkan nyögdécsel. – Te jó isten, rettenetesen sajnálom! – kiált Dexter halálra rémülten. Azonnal odamegy, de a család már bezárta a kört. – Szent ég, Dexter, mégis mi a fenét képzelt? – ugatja Lionel vörös arccal, és teljes magasságában kihúzza magát. – MEG SE KÉRDEZTE, HOGY OTT VAN-E MORIARTY! : – sikítja Sylvie anyja a falka közepéből.

– Nem? Bocsánat... – Nem, csak lecsapott, mint egy őrült! – Mint egy elmebeteg... – Bocsánat. Bocsánat, elfelejtettem. Én csak... – ...Részeg vagy!! – veti oda Samuel. A vád megáll a levegőben – Be vagy rúgva, ember. Totál be vagy állva! Mindenki feléje fordul, dühösen merednek rá. – Tényleg véletlen volt. Csak rossz szögből kaptam el az arcát. Sylvie Helen ruhaujját rángatja. – Nagyon csúnya? – kérdezi sírós hangon, és elveszi a kezét az orra elől. Mintha egy maroknyi epres parfé volna a tenyerében. – Nem olyan vészes – feleli Helen levegő után kapva, és kezét rémülten a szájára szorítja, amitől Sylvie még bőségesebb könnyárban omlik össze. – Látni akarom, látni akarom! A fürdőszobába! – nyöszörög, és a család talpra segíti. – Tényleg csak egy szerencsétlen véletlen volt... – szabadkozik Dexter. Anyja karjába kapaszkodva Sylvie elszáguld mellette, a tekintetét mereven előreszegezi. – Akarod, hogy veled menjek? Sylvie? Sylv? – Nem kap választ, így hát csak szemléli nyomorúságosán, ahogy Helen kikíséri a lányt az előszobába, aztán föl a lépcsőn a fürdőszoba irányába. Hallgatja távolodó lépteiket. Aztán magára marad a Cope család férfitagjaival. Ősi hangulatú jelenet, ahogy csak merednek egymásra acsarogva. Dexter érzi, hogy ösztönösen markába szorítja a fegyvert, az aznapi Daily Telegraph szorosan összecsavart példányát, és kimondja az egyetlen dolgot, ami eszébe jut: – Ajjaj! – Na és... szerinted jó benyomást tettem rájuk? A vendégszoba jókora, puha franciaágyán fekszenek. Sylvie odafordul felé, arca meg se rezzen, kis, finom vonalú orra vadlón lüktet. Szipog, de nem szól semmit. – Szeretnéd, hogy még egyszer bocsánatot kérjek? – Dexter, semmi gond. – Megbocsátasz? – Megbocsátok – veti oda a lány. – És mit tippelsz, szerintük normális vagyok? Nem gondolják, hogy valami erőszakos pszichopatát vagy valami hasonlót hoztál haza? – Szerintem azt gondolják, hogy nincs veled semmi gond. Felejtsük el az egészet, jó? – Az oldalára fordul, Dexternek háttal, és leoltja a lámpáját. Eltelik pár pillanat. Mint egy megszégyenült kisiskolás Dexter úgy érzi, hogy nem tud elaludni, ha nem kap még egy kis biztatást. – Ne haragudj, hogy így... elcsesztem – mormolja, – Már megint! – Sylvie ismét odafordul, és egyik kezét gyengéden az arcára teszi. – Ne légy már nevetséges. Teljesen jól ment minden, amíg meg nem ütöttél. Igazán tetszettél nekik, komolyan. – És neked? – próbálkozik tovább Dexter. Sylvie felsóhajt, és elmosolyodik. – Szerintem sincs veled semmi gond. – Akkor kaphatok egy csókot? – Nem megy. Akkor újra elkezdek vérezni. Majd holnap kárpótollak. – Összekócolja Dexter haját, és megint elfordul, Dexter immár elégedetten terül el az ágyon, és kezét összefűzi a tarkója mögött. Az ágy hatalmas és puha, frissen mosott ágynemű illatát árasztja,

az ablakok pedig a csöndes nyári éjszakára nyílnak. A pokrócokat és takarókat leszedték, egyetlen fehér pamutlepedő alatt fekszenek, és Dexter látja a lány lábainak és keskeny csípőjének csodaszép vonalát, a hosszú, sima hát ívét. Az este szexuális lehetőségei köddé foszlottak telitalálata pillanatában és az agyrázkódás lehetőségével, de azért odafordul Sylviehez, és egyik kezét a lepedő alatt a combjára teszi. A lány bőre hűvös és sima. – Hosszú lesz az út holnap – mormolja Sylvie. – Inkább aludjunk. Dexter tovább bámulja a tarkóját, ahol a hosszú, vékony szálú haj aláhullik, és kilátszanak alóla a sötétebb csigák. Le kellene fényképezni, gondolja, annyira szép. Az lehetne a kép címe, hogy „Textúra” Azon tűnődik, vajon mondja-e most neki, hogy szereti, illetve, óvatosabban fogalmazva, hogy úgy érzi, talán beleszeretett, ami egyrészt meghatóbb, másrészt könnyebb visszakozni belőle. De világos, hogy nem ez a megfelelő alkalom, nem pont most, amikor a véres zsebkendődugó még ott hever az éjjeliszekrényen. Ám úgy érzi, hogy valamit még kellene mondania. Hirtelen sugallattól hajtva megcsókolja Sylvie vállát, és azt suttogja: – Tudod, mit mondanak. – Pár pillanatnyi hatásszünetet tart. – Mindig annak okozol fájdalmat, akit szeretsz! Ez igazán okos, igazán imádnivaló, gondolja, és szótlanul, reménykedően felvont szemöldökkel várja, hogy a lány felfogja a mondat jelentőségét. – Most már aludjunk, jó? – mondja Sylvie. Dexter megsemmisülten visszahanyatlik, és csak hallgatja az A259-es út forgalmának halk zúgását. Valahol a házban ezekben a percekben a szülők épp őt marcangolják darabokra, gondolja, és elszörnyedve azon kapja magát, hogy hirtelen nevetési inger tör rá. Először csak kuncogni kezd, aztán szabályosan nevetni, és bár minden erejével küzd, hogy ne adjon ki hangot, a teste egyre jobban remeg, és már a matrac is rázkódik. – Te nevetsz? – mormolja Sylvie a párnájába. – Nem! – feleli Dexter, és összeszorított fogakkal próbálja magába fojtani a hangot, de a nevetés most már hullámokban torrá, és érzi, hogy egy újabb hisztérikus roham készülődik a gyomrában. Mindig akad a jövőben egy pont, amikor a legszörnyűbb katasztrófa is kezd anekdotává szelídülni, és most meglátja ennek lehetőségét. Ez éppen olyan fajta történet, amit szívesen elmesélne Emma Morleynak. De fogalma sincs, Emma hol lehet és mit csinál – lassan két éve nem találkoztak. Akkor kénytelen lesz megjegyezni a sztorit. Egyszer majd elmeséli neki. Újra rátör a nevetés.

TIZENHARMADIK FEJEZET A harmadik hullám 1999. JÚLIUS 15. CSÜTÖRTÖK Somerset Megindult az áradat. Végtelen hullámban érkeztek a fényűző dombornyomásos borítékok, és egymás után hullottak tompa puffanással a lábtörlőre. Az esküvői meghívók. Nem ez volt az első esküvői hullám. Korosztályuk egy része már az egyetemi évek alatt megházasodott, de még abban a kissé erőltetetten buggyant, rongyosbálos stílusban, afféle „tegyünk úgy, mintha” jellegű esküvő-paródiákon, mintha csak egy újabb tréfás diákestélyen lennének, ahol mindenki elegáns estélyi ruhában eszi a tonhalas tésztát. A diákköri esküvői fogadások lényegében piknikek voltak a közeli parkban, a vendégek a turkálókban szerezték be az öltönyt meg az uraságok által levetett estélyi ruhát, aztán mindenki ment együtt a kocsmába. Az esküvői fotókon a menyasszony és a vőlegény általában söröskorsót emel a fényképezőgép felé, és a menyasszony kirúzsozott szájából cigaretta lóg. Az esküvői ajándékok szerények voltak, például egy nagyon klassz válogatáskazetta vagy egy bakelitlemez, fotómontázs üvegezett keretben, egy doboz gyertya – többnyire ilyesmiket hoztak a meghívottak. Az egyetem alatt összeházasodni szórakoztató mutatvány volt, egyfajta jóindulatú lázadás, mint egy apró tetoválás, amit senki nem lát, vagy mint amikor valaki jótékony célból kopaszra borotválja a fejét. A második hullám, a húszas éveik közepén járók esküvői még megőriztek valamit ebből a vicces, háztáji jellegből. A fogadások vagy valamelyik közösségi házban vagy a szülők kertjében zajlottak, az eskü szövege higgadt volt, a szertartás pedig szigorúan polgári, és mintha valaki mindig felolvasta volna azt a verset, amelyikben az esőnek olyan apró kezei vannak. De ekkoriban már itt-ott feltámadt a profizmus kemény hideg szele. A „nászajándéklista” gondolata kezdte felütni a fejét. A jövőben valamikor majd egy negyedik hullám is várható – a Második Házasságok, ezek nyilván keserédes, némileg bocsánatkérő modorban lezajló események lesznek, melyek fél tízre már véget is érnek, tekintettel a gyerekekre. „Nem olyan nagy dolog – mondják majd csak ürügy, hogy bulizhassunk egyet.” De ez a mostani a harmadik hullám éve, és a harmadik hullám az, amelyik a legerőteljesebbnek, leglátványosabbnak, legpusztítóbbnak bizonyul. Ezek a harmincas éveik elején vagy közepén járók esküvői, és most már senki sem nevet rajtuk. A harmadik hullám megállíthatatlan. Mintha minden héten érkezne egy újabb elegáns, krémszínű boríték, olyan vastag, mint egy levélbomba, melyben – a papírhajtogatás művészetének diadalaként – komplett meghíváskészlet lapul, aminek része egy átfogó dosszié telefonszámokkal, e-mail címekkel, honlapokkal, ezerféle információval arról, hogy jutsz oda, mit vegyél fel, hol vedd meg az ajándékokat. Egész vidéki kastélyszállókat foglalnak le, hatalmas lazacrajokat párolnak, beduin sátorvárosokra emlékeztető, óriási kerti sátrak nőnek ki a földből egyik napról a másikra. A kölcsönzőkből ezüstszürke zsakettek és cilinderek kerülnek ki, melyeket viselőik teljes mértékben komoly ábrázattal öltenek magukra. Ezek az évek a korlátlan lehetőségek aranykorát hozzák el a virágüzleteknek és a vendéglátósoknak, a vonósnégyeseknek és a kelta táncosoknak, a jégszobrászoknak, valamint az eldobható fényképezőgépek gyártóinak. A valamirevaló Motown slágerzenekarok a végkimerülésig hajtják magukat. Újra divatba jöttek a templomok, és mostanában a boldog ifjú pár az istentisztelet helyszíne és a fogadás közötti rövid távolságot nyitott tetejű, londoni emeletes

buszon teszi meg, vágyig légballonon, esetleg két egyforma hófehér paripa hátán, vagy könnyű sportrepülőgépen. Egy esküvő végtelen mennyiséségű szeretetet, elkötelezettséget, szabadidőt és áldozatot igényel nem utolsósorban a vendégek részéről. A konfetti doboza nyolc fontba kerül. Manapság már nem lehet csak úgy a sarki boltban venni egy zacskó rizst.

Mr. és Mrs. Anthony Killiek meghívja Emma Morleyt és partnerét lányuk Tilly Killiek és Malcolm Lidwell esküvőjére Emma az autópálya pihenőjében ült új autójában, élete lég. első autójában, a negyedik tulajdonosához érkezett Fiat Pandában, és ahogy kezében tartotta a meghívót, teljes bizonyossággal tudta, hogy lesznek ott szivarozó férfiak, meg legalább egy angol, aki skót szoknyát visel. „Emma Morley és partnere...” Ismét maga elé húzta országúti atlaszát, amely ősrégi kiadású volt, olyannyira, hogy számos jelentős várost még a köréje nőtt kistelepülések nélkül tüntetett föl. Elfordította száznyolcvan fokkal, aztán vissza kilencvennel, de így is mintha csak Hódító Vilmos birtoknyilvántartó könyvével próbált volna navigálni, így aztán ledobta a térképet az üres anyósülésre, ahol képzeletbeli partnerének kellett volna ülnie. Emma ijesztő módon vezetett, nemcsak figyelmetlen volt, hanem páni félelmet is érzett közben. Az első nyolcvan kilométert ráadásul úgy tette meg, hogy a szemüvegét magán felejtette a kontaklencse fölött, és ettől a többi autó olyan fenyegetően bukkant elő a semmiből, mint a földönkívüli űrhajók. Sűrű pihenőkre volt szüksége ahhoz, hogy a vérnyomása stabilizálódjon, és felső ajkáról felitassa az izzadságot. Odanyúlt a retiküljéhez, és a tükörben ellenőrizte a sminkjét. Hgy a hatást felmérje, próbált váratlanul elcsípni egy pillantást. A rúzs vörösebb és pikánsabb volt, mint ami érzése szerint jól állt volna neki, az a kevés kis púder pedig, amit az arcára tett, most rikítónak és abszurdnak tűnt, mintha valami tizenhetedik századi vígjátékból lépett volna elő. Miért, tűnődött, miért nézek ki állandóan úgy, mint egy gyerek, amikor kipróbálja az anyja sminkjét? Azt az elemi hibát is elkövette, hogy előző nap levágatta a haját, sőt, frizurát csináltatott, és még most is művészien lépcsőzetesre alakított tincsekben hullott alá, ahogy anyja mondta volna: „fazonra nyírva” Ingerülten rángatta a ruhája szegélyét, a kínai stílusú, mélykék selyemruhát – vagy valami selyemutánzatot –, amiben úgy nézett ki, mint egy pufók és boldogtalan pincérnő az Arany Sárkány kínai étteremben. Ha leült, a hasán kipúposodott, megfeszült a ruha, és a „selyem” valamelyik alkotóelemtől meg az autópálya miatti cidritől erősen izzadt benne. A kocsi légkondicionálójának két állása volt, a szélvihar és a szauna, így aztán mire elhagyta vele London határát, a külsejéről az elegancia utolsó nyoma is végképp elpárolgott, a helyét pedig az izzadság két sötét félholdja vette át a hóna alatt. Magasra emelte két könyökét, és lepillantott a foltokra, aztán elmerengett azon, hogy vajon nem volna-e jobb, ha visszafordulna, és hazamenne átöltözni. Vagy egyszerűen csak visszafordulna. Menj haza, gondolta, maradj otthon, és dolgozz inkább a könyvön. Végül is nem állíthatja senki, hogy Tillyvel még mindig jó barátnők lennének. Azok a sötét napok, amikor Tilly volt a szállásadója az apró claptoni lakásban, hosszú árnyékot vetettek kapcsolatukra, és soha nem tisztázták teljesen a visszatérítendő letét vissza nem térítése fölötti vitát. Nem könnyű minden jót kívánni az ifjú párnak, amikor az ara még mindig ötszáz fonttal tartozik az embernek. Másfelől ott lesznek a régi barátok. Sarah C, Carol, Sita, a Watson ikrek, Bob, Nagyhajú Mari, Stephanie Shaw a kiadójától, Callum O’Neill, a szendvicsmilliomos. És Dexter is ott lesz. Dexter meg a barátnője.

Ebben a pillanatban, éppen amikor Emma a légkondicionáló nyílása felé fordította a hónalját, és azon tűnődött mit tegyen, észrevétlenül elhajtott mellette Dexter a Mazda sportkocsijában, az oldalán Sylvie Cope-pal. – Szóval kik is lesznek ott? – kérdezte Sylvie, és lejjebb csavarta a rádiósmagnó hangerejét. Travis szólt a változatosság kedvéért ezt az albumot ő választotta. Sylvie-t nem nagyon érdekelte a zene, de Travis kedvéért kivételt tett. – Csak egy csomó ember az egyetemről. Paul, Sara meg Steve O’D, Peter és Sarah, a Watsonok. Meg Callum. – Callum. Az jó. Callumöt szeretem. – ...Nagyhajú Mari, Bob. Szent ég, csupa olyan ember, akikkel ezer éve nem találkoztam. Meg a régi jó barátom, Emma. – Egy újabb ex? – Nem, nem egy ex... – Akkor egy futó kaland. – Nem futó kaland, csak egy régi, régi barát. – Irodalomtanár? – Régebben irodalomtanár volt, most író. Beszéltél vele Bob és Mari esküvőjén, emlékszel? Cheshire-ben. – Homályosan. Egész csinos. – Hát, lehet. – Dexter erőteljes mozdulattal megrántotta a vállát. – Egy időre összevesztünk. Meséltem róla. Emlékszel? – Már összefolynak, annyian voltak ott. – Sylvie az ablak felé fordult. – Akkor most voltál vele, vagy nem? – Nem, nem voltam vele. – És mi a helyzet a menyasszonnyal? – Tillyvel? Hogy érted? – Lefeküdtél a menyasszonnyal? 1992 decembere, az a rémes claptoni lakás, ami állandóan olajban sült hagymától bűzlött. A talpmasszázs, ami annyira kicsúszott a kezekből, míg Emma a Woolworthsben vásárolt. – Dehogy feküdtem. Minek képzelsz te engem? – Csak mert úgy tűnik, hogy minden héten elmegyünk egy olyan esküvőre, ahol egy egész szakasz nő van, akikkel mind lefeküdtél... – Ez nem is igaz... – ...egy század. Mint valami emlékgyűlésen. – Nem igaz, nem igaz... – De igaz. – Hé, most már te vagy az egyetlen számomra. – Dexter az egyik kezét a kormányon tartotta, a másikat pedig oldalra nyúlva Sylvie hasára tette, mely még laposan ívelt rövid ruhája barackszínű, áttört szaténja alatt, aztán a lány csupasz combtövére csúsztatta a tenyerét. – De ne hagyj majd egyedül idegenekkel, jó? – mondta Sylvie, és fölhangosította a zenét.

Már jócskán benne jártak a délutánban, amikor Emma késve és kimerültén a kastély biztonsági kapujánál találta magát, és eltűnődött azon, hogy vajon be fogják-e engedni. A Morton Park névre hallgató hatalmas somerseti birtokot agyafúrt befektetők egyfajta „mindent egy helyen” esküvői komplexummá alakították, melyben volt saját kápolna, díszterem a fogadáshoz, egy labirintus fagyalbokrokból, pezsgőfürdő, valamint számos vendégszoba zuhanyfülkével, és mindezt magas fal vette körül, a tetején szögesdróttal – igazi esküvői koncentrációs tábor. A műromokkal, grottókkal, süllyesztett kerítésekkel és szaletlikkel, az igazi várral, ráadásul egy felfújható ugrálóvárral, a birtok maga volt a kiemelt

árkategóriájú esküvői Disneyland, melyet lélegzetelállító összegért egész hétvégére ki lehetett bérelni. Szokatlan választás volt ez a Szocialista Munkáspárt egykori tagjának esküvőjére, nem csoda hát, hogy Emma elképedve és zavarodottan hajtott végig az ívesen kanyargó, kavicsos felhajtón. Már látta a kápolnát, amikor váratlanul egy inas, rizsporos parókát és szalonkabátot viselő férfi ugrott elé, csipkés kézelőjével leintette, és odahajolt az ablakhoz. – Csak nincs valami gond? – kérdezte Emma. Majdnem azt is hozzátette, hogy „biztos úr”. – A kulcsot szeretném elkérni, hölgyem. – A kulcsot? – Hogy leparkolhassam az autót. – Szent isten, ez komoly? – kérdezte Emma, és elöntötte a szégyen az ablakkeretben sarjadó moha miatt, meg az oszlófélben lévő brosúrákból és üres műanyagpalackokból álló komposztréteg miatt, ami a padlót borította. – Oké, na jó, az ajtót nem lehet bezárni, ezzel a csavarhúzóval kell kiékelni, és nincs kézifék, szóval vagy vízszintes helyen parkoljon, vagy álljon oda egy fához, vagy csak simán hagyja sebességben, rendben? – Az inas úgy fogta két ujja közé a slusszkulcsot, mintha egy döglött egeret adtak volna a kezébe. Emma mezítláb vezetett, és most csak némi küzdelem árán tudta beleszuszakolni földagadt lábát a cipőjébe, mintha ő lenne az egyik csúnya mostohanővér. A szertartás már elkezdődött. A kápolnából kihallatszott a „Sába királynőjének érkezése” négy vagy talán öt kesztyűs kéz előadásában. Emma átbicegett a kavicson a kápolna felé, és hogy az izzadságnak legalább egy része elpárologjon, magasba emelte a karját, mint egy kisgyerek, aki repülőst játszik, aztán utoljára még egyszer megrángatta a ruhája szegélyét, diszkréten besurrant a nagy tölgyfaajtón, és megállt a zsúfolásig megtelt helyiség végében. Most épp egy a capella kórus szerepelt, mániákusan csettintgettek, miközben a „Remek dologra készülök” című számot énekelték, a boldog ifjú pár pedig széles mosollyal és a meghatottságtól könnyezve úgy vigyorgott egymásra, hogy az egész fogsoruk kilátszott. Emma most látta életében először a vőlegényt, a fickó leginkább rögbijátékosra emlékeztetett, ahogy jóképűen állt a halványszürke zsakettben, borotválkozástól vörös arccal, aztán nagy fejét Tilly felé fordította, és sorra adta elő az „életem legboldogabb pillanata” közhely különféle variációit. Emmának az is feltűnt, hogy a menyasszony szokatlan módon a Marie-Antoinette-stílust választotta – rózsaszín selyem és csipke, abroncsos szoknya, magasra tornyozott haj, szépségflastrom aminek láttán benne felvetődött a kérdés, hogy vajon Tilly történelem-francia szakos diplomája milyen mértékben közelítette meg az elvárásokat. Mindenesetre most nagyon boldognak tűnt, és a vőlegény is nagyon boldognak tűnt, és az egész társaság nagyon, de nagyon boldognak tűnt. A dal után egy jelenet következett, azután újabb dal, míg végül az esküvő kezdett a Királyi Varieté előadásaira emlékeztetni, és Dexter azon kapta magát, hogy a figyelme egyre inkább elkalandozik. Tilly pirospozsgás unokahúga épp egy szonettet olvasott fel, valamit a hű lelkek nászáról, mely nem ismer impedimentumot, akármit is jelentsen az. Igyekezett erősen koncentrálni a vers mondanivalójára, és az abban kifejezett romantikus érzéseket Sylvie iránti érzéseire alkalmazni, ám megint csak akörül kezdtek forogni a gondolatai, hogy az egybegyűltek közül hány nővel is feküdt le összesen. Nem kárörvendően, legalábbis nem kimondottan, hanem inkább egyfajta nosztalgiával. „Szerelmet nem merít ki hét vagy óra...” – olvasta a menyasszony unokahúga, miközben Dexter ötig jutott. Öt valamikori szerető egyetlen kis kápolnában. Elképzelhető, hogy ez valamiféle rekord. Vajon a menyasszonyért nem jár plusz pont? Emma Morleynak még mindig semmi jele. Emmával együtt öt és fél pontja lenne. A templom hátuljából Emma kíváncsian figyelte, ahogy Dexter az ujjain számol valamit, és azon tűnődött, vajon mi a csudát csinálhat. Fekete öltöny volt rajta, vékony fekete nyakkendővel, mint manapság minden férfi, ő is gengszternek öltözött. Profilból nézve úgy tűnt, az álla alatt mintha enyhén elkezdett volna ereszkedni a bőre, de még mindig jóképű

volt. Igazság szerint Emma ostobán jóképűnek találta, sokkal kevésbé volt puffadt és tésztaszerű az arca, mint mielőtt Sylvie-t megismerte. Azóta, hogy összevesztek, összesen háromszor látta, mindig esküvő alkalmával. Dexter minden egyes alkalommal a nyakába borult, és úgy puszilta meg, mintha semmi se változott volna, és mindig mondogatta, hogy „beszélni beszéljünk” de ebből sosem lett semmi, nem találkoztak. Mindig Sylvie-vel volt ilyenkor, és mindkettejüket lekötötte hogy folyamatosan gyönyörűek legyenek. Sylvie most is ült, a kezét birtoklóan Dexter térdén nyugtatta, és ahogy kíváncsian nyújtózott, hogy mindent jól lásson, feje és nyaka olyan volt, mint valami hosszú szárú virág. Következett az eskü. Emma épp időben pillantott oda hogy lássa, amint Sylvie megfogja Dexter kezét és megszorítja öt ujját, mintegy közösséget vállalva a boldog ifjú párral. Oda hajolt, és Dexter fülébe súgott valamit, mire ő széles, és Emma véleménye szerint kissé bárgyú mosollyal pillantott fel rá Némán válaszolt is valamit, és bár Emma nem volt gyakorlott szájról olvasó, úgy vélte, minden bizonnyal, azt tátogta, hogy „Én is szeretlek”. Dexter ekkor kissé feszengve körülnézett elkapta Emma pillantását, és úgy vigyorgott, mint akit valami tiltott dolgon kaptak rajta. A kabaré véget ért. Már csak az volt hátra, hogy kissé bizonytalan tolmácsolásban elhangozzék az „All You Need is Love” amivel a gyülekezet elszántan próbált 7/4-es ritmusban együtt énekelni, majd a vendégek követték a boldog ifjú párt a szabadba, és kezdetét vette a valódi évfolyam-találkozó, Dexter és Emma átfurakodott az összeölelkező, ujjongó, kezet rázó emberek tömegén, és egyszer csak ott álltak egymással szemben. – Hát – szólalt meg Dexter. – Hát. – Nem ismerjük egymást valahonnan? – Az arcod határozottan ismerősnek tűnik. – A tiéd is nekem. De mintha megváltoztál volna. – Igen, én vagyok itt az egyetlen nő, aki valósággal fürdik az izzadságban – felelte Emma, és a hóna alatt megfogta a ruhája anyagát. – Mármint hogy a verítékben. – Nem, ez konkrétan izzadság. Úgy nézek ki, mint akit egy tóból húztak ki. Még hogy természetes selyem, egy túrót! – Ez valamilyen keleti stílus, ugye? – Csak úgy hívom, hogy az én Saigon bukása-imidzsem. Hivatalosan kínai. Persze ezekkel a ruhákkal az a gond, hogy felveszed, és alig negyven perc múlva már másikra van szükséged! – hadarta Emma. A mondat közepén már az volt az érzése, hogy okosabb lett volna, ha egyáltalán bele sem kezd. Vajon csak képzelte, vagy Dexter tényleg egy kicsit égnek emelte a szemét? – Bocs. – Semmi gond. Nekem nagyon tetszik. De ha most át akarod venni, ne zavartasd magad. Erre aztán Emma emelte égnek a tekintetét. – Na tessék, most már kvittek vagyunk. – Na jó, szóval komolyan, jól nézel ki. – Dexter Emma hajára nézett. – Ez csak nem egy... ? – Micsoda? – Ez az, amit a Jóbarátok óta Rachelnek hívnak? – Ne játssz a tűzzel, Dex – figyelmeztette Emma, és az ujjai hegyével rögtön turkálni, rendezgetni kezdte a haját. Odapillantott, ahol az ifjú pár fényképezkedett. Tilly épp kacéran rezegtette legyezőjét az arca előtt. – Sajnos nem voltam tisztában azzal, hogy a francia forradalom az esküvői keretmese. – A Marie Antoinette-téma? – kérdezte Dexter. – Hát, legalább abban biztosak lehetünk, hogy lesz torta. – Állítólag a fogadásra is kordén megy.

– Miért pont kordén? Egymásra néztek. – Te nem változtál semmit, igaz? – kérdezte Emma. Dexter a kavicsot rugdosta. – De, azért igen. Egy kicsit. – Izgalmasan hangzik. – Majd később elmesélem. Odanézz... Tilly egy Rolls Royce Silver Ghost felhágóján állt – amelyik majd újsütetű férjével együtt elviszi száz méterre, a fogadás helyszínére és csokrát két kézzel maga előtt tartotta készen arra, hogy elhajítsa, mint a népi játék versenyzői a fatörzset. – Nem akarsz szerencsét próbálni, Em? – Úgyse tudom elkapni – felelte Emma, és mindkét kezét a háta mögé tette abban a pillanatban, amint a csokor ívben berepült a tömegbe. Egy rozoga, idősebb nagynéni kapta el amitől a tömeg érezhetően kissé haragra gerjedt, mintha az orruk előtt tékozolták volna el valakinek az utolsó esélyét arra, hogy boldog legyen. Emma a kissé zavarban lévő nagynéni felé biccentett, akinek kezében bánatosan lógott a csokor. – Mintha magamat látnám negyven év múlva – mondta. – Tényleg? Negyven? – kérdezte Dexter, mire Emma a sarkával erősen rálépett a lábujjára. Hátrasandítva Dexter észrevette a közelben Sylvie-t, aki ide-oda tekingetett: őt kereste, – Mennem kell. Sylvie nem igazán ismer itt senkit. Szigorú utasítást kaptam, hogy ne mozduljak az oldala mellől. Gyere, köszönj neki. – Majd később. Most inkább odamegyek egy szóra a boldog arához. – Kérdezz rá a letétre, amivel tartozik. – Azt mondod? Pont ma? – Na jó, később még találkozunk. Hátha egymás mellett ülünk majd a fogadáson. – Dexter fölemelte keresztbe tett két ujját, Emma pedig visszamutatta, hogy ő is drukkol. A felhős délelőtt gyönyörű délutánba fordult, a tágas kék égbolton göndör fellegek úsztak, miközben a vendégek a Silver Ghostot követve átvonultak a Nagy Pázsitra, ahol pezsgő és kis szendvicsek garmadája várta őket. Tilly hangos örömujjongást hallatott, amikor észrevette Emmát, majd – amennyire a menyasszony óriási abroncsos szoknyája engedte – megölelték egymást. – Annyira örülök, hogy el tudtál jönni, Em! – Én is Tilly! Fantasztikusan nézel ki. Tillmeglengette a legyezőjét. – Nem gondolod, hogy egy kicsit túlzás? – Egyáltalán nem. Lélegzetelállító vagy. – Pillantása megint a szépségflastromra vándorolt, ami úgy nézett ki, mintha egy légy telepedett volna Tilly ajkára. – A szertartás is nagyon szép volt. – Ááááá, ugye? – Tilly régi szokása volt, hogy minden mondatát elnyúló, együttérző „ááá”val kezdte, mintha Emma egy kiscica volna, aki megütötte a mancsocskáját. – Sírtál? – Mint egy anyétlan árva... – Ááááá! Annyira, de annyira örülök, hogy el tudtál jönni! – Uralkodói mozdulattal Emma vállához érintette a legyezőjét. – És már alig várom, hogy megismerjem a barátodat. – Hát, én is, mert sajnos most épp nincsen. – Ááááá, nincs barátod? – Nincs, már egy ideje. – Tényleg? Biztos vagy benne? – Hidd el, ha lenne, tudnék róla. – Ááááá! Sajnálom. Hát szerezz be egyet! GYORSAN!!!! De most komolyan, tök jó dolog egy barát! A férj meg még jobb! Feltétlenül találnunk kell neked valakit! – adta parancsba. –

Még ma este! Összehozunk valakivel! – Emma szinte érezte, ahogy verbálisán megpaskolja a fejét. – Ááááá. Na szóval! Dexterrel már találkoztál? – Futólag. – És az új barátnőjével? Akinek szőrös a homloka? Hát nem gyönyörű? Pont olyan, mint Audrey Hepburn. Vagy Katharine? Képtelen vagyok megjegyezni, melyik melyik. – Audrey. Határozottan Audreyra hasonlít. A pezsgő egyre csak folyt, és a Nagy Pázsitot elárasztotta nosztalgia érzése, ahogy régi barátok botlottak egymásba, és a társalgás elindult abba az irányba, hogy ki mennyit keres, és hány kilót szedett föl az utóbbi években. – Szendvics. Abban van a jövő – magyarázta Call O’Neill, aki mostanság jóval többet keresett és súlyban is többet nyomott, mint annak idején. – Jó minőségű készétel etikus hozzáállás, ebben óriási lehetőségek vannak, barátom. A kaja az új rock and roll! – Én úgy tudtam, hogy a vígjáték az új rock and roll. – Egy ideig tényleg az volt, aztán jött a rock and roll, és most meg a kaja. Le vagy maradva, Dex! – Dexter régi lakó. társa szinte a felismerhetetlenségig megváltozott az utóbbi néhány évben. Jómódú lett, nagydarab és dinamikus, először felhagyott a számítógépek felújításával, busás haszonnal eladta a céget, aztán a pénzből elindította a „Biocucc” nevezetű szendvicsbár-láncot. Most jólápolt kis kecskeszakállával és rövidre nyírt hajával maga volt a rendezett, magabiztos vállalkozó mintaképe. Megigazította drága, méretre szabott öltönye mandzsettáját, és Dexter azon kapta magát, hogy eltűnődik, vajon tényleg lehetséges-e, hogy ez ugyanaz a sovány ír srác, aki három éven át minden áldott nap ugyanabban a nadrágban járt. – Csupa organikus anyag, mindent frissen csinálunk, rendelésre gyümölcsleveket meg turmixokat is készítünk, fair-trade kávénk is van. Négy részlegben dolgozunk, és állandóan tele vagyunk, de komolyan, szünet nélkül. Háromkor egyszerűen be kell zárnunk, mert addigra minden kaja elfogy, Elárulom neked, Dex, ebben az országban változóban van az ételkultúra, az emberek jobbat akarnak mindenből. Senkinek nem kell már a dobozos Sprite meg a zacskós chips. Humusztekercset akarnak, papayalevet, folyami rákot... – Folyami rákot? – Pitában, rukkolával. Komolyan, a folyami rák a mai kor tojásos szendvicse, a rukkola pedig a jégsaláta. A folyami rák r olcsón tenyészthető, el se hinnéd, milyen gyorsan szaporodik, azonkívül még finom is, ez a szegény ember homárja! Hé, tudod mit, egyszer gyere el, és beszélgessünk a dologról. – A folyami rákról? – Az üzletről. Szerintem rengeteg lehetőség lenne itt számodra is. Dexter cipője sarkával a gyepet rugdosta. – Callum, te most állást ajánlasz nekem? – Nem, csak azt mondom, hogy gyere el, és... – Nem hiszem el, hogy egy barátom állást ajánl nekem. – Gyere el, és ebédeljünk együtt! De nem ám olyan folyami rákos vackot, hanem egy rendes étteremben. A vendégem vagy. – Egyik óriási kezével átkarolta Dexter vállát, és a hangját lehalkítva így folytatta: – Mostanában nemigen látlak a tévében. – Az csak azért van, mert nem nézel műholdas meg kábeltévét. Egy csomót dolgozom műholdon meg kábelen. – Például miben? – Hát, van most egy új műsor, az a címe, hogy Xtrém sport. Xtrém, iksszel. Szörfös anyagok, interjú snowboardosokkal. Tudod. A világ minden tájáról. – Akkor sokat utazol?

– Én csak bemutatom az anyagokat. A stúdió Mordenben van. Úgyhogy igen, csomót utazom, de csak Mordenbe. – Hát, ahogy az előbb mondtam, ha úgy érzed, hogy szerétnél valami más irányba elmenni... Tudsz egyet s mást az ételről-italról, és ha összekapod magad, akkor az emberekkel is jól kijössz. Az üzlet az emberekről szól. Szerintem ez tényleg bejöhet neked. Csak ezért mondtam. Dexter az orrán át beszívta a levegőt, felnézett régi barátjára, és próbálta nem kedvelni. – Cal, te három éven át mindennap ugyanabban a nadrágban jártál. – Az már régen volt. – Egy teljes féléven át semmi mást nem ettél, csak vagdalt húst. – Mit mondjak erre? Változik az ember! Na, mit szólsz hozzá? – Rendben. Meghívhatsz ebédelni. De előre figyelmeztetlek, hogy egyáltalán nem értek az üzlethez. – Nem gond. Attól még jó lesz megdumálni, kivel mi történt az elmúlt években. – Félig mintha meg akarná dorgálni megpaskolta Dexter könyökét. – Egy időre eléggé elhallgattál. – Igen? Sok dolgom volt. – Annyira sok nem lehetett. – Hé, te is hívhattál volna! – Hívtalak is, egy csomószor. De sose hívtál vissza. – Tényleg nem? Bocs. Sok minden történt velem akkoriban. – Hallottam anyukádról. – Cal a poharába nézett. – Részvétem. Csodás asszony volt. – Kösz. Az is már jó régen volt. Néhány pillanatra csend támadt, megnyugtató és meghitt, miközben körülnéztek a pázsiton, ahol régi barátaik beszélgettek és nevetgéltek a késő délutáni napsütésben. Nem messze tőlük Callum barátnője, egy apró termetű, feltűnő spanyol lány, aki hiphop videókban táncolt, éppen Sylvie-vel beszélgetett, aki lehajolt hozzá, hogy hallja. – Jó lesz majd újra találkozni Luizával is – mondta Dexter. – A helyedben nem nagyon törném magam – vont vállat Callum. – Az a gyanúm, hogy már kifelé áll a szekere rúdja. – Ezek szerint bizonyos dolgok mégsem változnak. – Egy csinos pincérlány lépett oda hozzájuk, suta főkötőjében kissé feszélyezetten, hogy utánatöltse a poharakban a pezsgőt, Mindketten rávigyorogtak, aztán rajtakapták egymást, ahogy vigyorognak, és összekoccintották a poharukat. – Tizenegy éve végeztünk – rázta a fejét Dexter hitetlenkedve. – Eltelt tizenegy év. Hogy a francba lehetséges ez? – Látom, itt van Emma Morley is – szólalt meg Callum minden apropó nélkül. – Tudom. – Mindketten odanéztek, és látták, hogy Emma az ősellenségével, Miffy Buchanannel beszél. Még ekkora távolságból is jól látszott, hogy a fogát csikorgatja. – Úgy hallottam, összebalhéztatok Emmel. – Igen. – De most már minden oké? – Nem tudom. Meglátjuk. – Klassz csaj ez az Emma. – Igen. – Mostanában kifejezetten szép is. – Bizony, bizony. – Volt köztelek valaha...? – Nem. Majdnem. Egyszer vagy kétszer. – Majdnem? – húzza el az orrát Callum. – Az meg mit jelent? Dexter témát váltott.

– Veled minden oké? Callum belekortyolt a pezsgőbe. – Dex, harmincnégy éves vagyok. Van egy gyönyörű barátnőm, saját házam, saját cégem, megszállottan dolgozom, a munkámat élvezem, és elég pénzt keresek. – Kezét Dexter vállára tette. – Te meg... neked meg saját késő esti tévéműsorod van! Az élet kegyes volt hozzánk. Részben a sértett büszkeség miatt, részben pedig a versenyszellemtől sarkallva, ami újra föltámadt benne, Dexter úgy döntött, hogy elmondja neki. – Na jó, akarsz valami jópofát hallani? Emmának megütötte a fülét, ahogy Callum O’Neill örömujjongásban tört ki a Nagy Pázsit túloldalán, és épp időben pillantott oda, hogy lássa, amint Callum birkózófogásba szorítja Dexter fejét, és öklével megdörgöli a koponyáját. Elmosolyodott, aztán ismét minden erejével arra összpontosított, hogy Míffy Buchanant utálja. – Azt is hallottam, hogy munkanélküli lettél – mondta éppen Míffy. – Hát, én inkább úgy fogom fel, hogy szabadúszó vagyok. – Szabadúszó író? – Igen, pár évig, amolyan alkotói szabadság, tudod. – De konkrétan még nem jelent meg semmilyen írásod? – Még nem. Bár igazság szerint már kaptam egy kis előleget... – Hm – morogta Miffy szkeptikusan. – Harriet Bowennek már három regénye jelent meg. – Igen, hallottam. Nem is egyszer. – Ráadásul van három gyereke is. – No igen. Így van ez. – Láttad már az én két kicsimet? – Pár lépésre tőlük két mellénybe-öltönybe öltöztetett, óriásira nőtt bölcsődés elszántan nyomta a szendvicseket egymás arcába. – IVAN! NEM HARAPUNK! – Nagyon helyes kisfiúk. – Ugye? Szóval gyerekeid vannak már? – kérdezte Miffy, mintha csakis ez a vagy/vagy szituáció lenne lehetséges: vagy regények, vagy gyerekek. – Nincsenek... – Jársz valakivel? – Nem... – Senkivel? – Nem... – Bárki a láthatáron? – Nincs... – Hát, még így is sokkal jobban nézel ki, mint annak idején. – Miffy tetőtől talpig végigmérte, mintha azon morfondírozna, hogy egy árverésen megvásárolja-e. – Igazából nagyon. kevés ilyen ember van, és te vagy az egyik, aki konkrétan fogyott az egyetem óta! Persze nem mintha olyan borzasztó kövér lettél volna, egyáltalán nem, csak olyan babaháj volt rajtad, de az is eltűnt! Emma érezte, hogy önkéntelenül szorosabban markolja a pezsgőspoharat. – Hát, jó tudni, hogy nem veszett kárba az elmúlt tizenegy év. – És régen még olyan rettentő erős északi akcentusod volt, de most már te is úgy beszélsz, mint mindenki más. – Tényleg? – kérdezte Emma meglepetten. – Hát, az pedig kár. Arról nem szándékosan szoktam le. – Hogy őszinte legyek, mindig azt gondoltam, hogy megjátszod. Mert tudod, olyan affektáltan...

– Tessék? – Azt a kiejtést. Tudod: „Mivammá?” Így a bányászok, meg úgy a bányászok, a guatemalai helyzet, meg a többi blabla. Mindig azt gondoltam, hogy egy kicsit túlzásba viszed, ahogy állandóan mindenkinek az orra alá dörgölöd. De most már megint normálisan beszélsz! Emma egész életében irigyelte azokat az embereket, akik őszintén előadják a véleményüket, akik elmondják, ami a szívüket nyomja, és mit sem törődnek a társasági finomkodással. Ő soha nem tartozott közéjük, de most kezdte úgy érezni, hogy mindjárt kibukik a száján valamilyen rendkívül ocsmány káromkodás. – ...meg állandóan olyan dühös voltál minden miatt. – Ó, az még most is nagyon megy... – Te jó ég, ott van Dexter Mayhew! – Miffy most Emma fülébe suttogott, és egyik kezével megszorította a vállát. – Tudtad, hogy egyszer összejöttem vele? – Igen, már mesélted. Méghozzá jó sokszor. – Még mindig klasszul néz ki! Ugye milyen klasszul néz ki? – Azzal elalélva felsóhajtott. – Hogy lehet, hogy ti sose jöttetek össze? – Nem tudom, talán a kiejtésem vagy a babahájam miatt. – Annyira azért nem voltál ciki. Figyu, a barátnőjét láttad? Hát nem gyönyörű? Szerinted nem elragadó? – Miffy visszafordult felé, hogy választ kapjon, és meglepve látta, hogy Emma már nincs ott. A vendégek most a sátornál gyülekeztek, és úgy tülekedtek a kifüggesztett ülésrend előtt, mintha a vizsgaeredményeiket írták volna ki. Dexter és Emma összetalálkozott a tömegben. – Ötös asztal – mondta Dexter. – Én a huszonnégyesnél vagyok – felelte Emma. – Az ötös asztal egész közel van a menyasszonyhoz. A huszonnégyes ott leghátul, a mobilvécéknél. – Ne vedd a szívedre. – Mi a főfogás? – Az a hír járja, hogy lazac lesz. – Lazac. Lazac, lazac, lazac, lazac. Annyi lazacot eszem ezeken az esküvőkön, hogy évente kétszer már késztetést érzek, hogy felússzak a folyón. – Ülj oda te is az ötös asztalhoz. Kicseréljük az ültetőkártyákat. – Meghamisítanád az ülésrendet? Itt ennél kevesebbért is halálra ítélnek. Hátul van egy guillotine. Dexter nevetett. – Akkor utána beszélünk, jó? – Majd keress meg. – Vagy te is megkereshetsz. – Vagy te is megkereshetsz. – Vagy te. Büntetésképpen valamilyen múltbéli vétségéért, Emmát a vőlegény idős új-zélandi nagynénje és nagybátyja közé ültették, így aztán a következő bő három órán át olyan kifejezéseket ismételgettek rogyásig, mint a „gyönyörűséges táj” vagy a „kimagasló életkörülmények”. Időről időre Emma figyelme arra terelődött, hogy az ötös asztal felől – a „menő” asztal felől, ahol Dexter és Sylvie, Callum és barátnője, Luiza ült – harsány nevetés hallatszik. Ilyenkor töltött magának még egy pohár bort, és újabb kérdést tett föl a tájról, az életminőségről. Bálnák... láttak már igazi, élő bálnákat? – kérdezte, és irigykedve pillantott az ötös asztal felé. Az ötös asztalnál Dexter irigykedve pillantott a huszonnégyes asztal irányába. Sylvie azt az új játékot találta ki, hogy amint ő a borosüvegért nyúlt, a kezét fürgén Dexter poharára tette, amitől a hosszú étkezés egy szigorú reflex-tesztté vált.

– Ugye visszafogod magad? – súgta oda Sylvie, amikor Dexter végre szerzett egy pontot, ő pedig megnyugtatta, hogy természetesen, így aztán szolid unalom lett úrrá rajta és növekvő irigység Callum őrjítő magabiztossága miatt. Látta, hogy a huszonnégyes asztalnál Emma udvariasan és komolyan beszélget egy napbarnította, idősebb házaspárral. Látta, milyen figyelmesen hallgatja őket: kezét az imént épp az idős úr karjára tette, és nevetett a férfi viccein, majd lefényképezte őket az eldobható fényképezőgéppel, aztán közelebb hajolt, hogy ők is lefényképezhessék. Dexter jól megnézte a kék ruhát – ilyet Emma tíz éve a világért nem vett volna föl és azt is észrevette, hogy hátul jó tenyérnyit lecsúszott a cipzár, meg hogy a szegély félig fölcsúszott a combján, és ettől egy futó pillanatra, de annál élénkebben belévillant egy emlék: az edinburghi hálószoba a Rankeillor Streeten. Hajnali fény szűrődik be a függönyön, alacsony, egyszemélyes ágy, Emma szoknyája a dereka körül, karja a feje fölött. Mi változott azóta? Nem sok minden. Amikor Emma nevetett, ugyanolyan ránc jelent meg a szája körül, csak most egy kicsit mélyebb. Még mindig megvolt a szeme alatt az a puha kis párnácska, és még most is úgy nevetett, hogy széles ajkait szorosan összezárta, mintha valamilyen titkot őrizne. Sok szempontból jóval vonzóbb volt, mint huszonkét évesen. Először is már nem ő maga vágta a haját, és valamennyire az a könyvtári sápadtsága is elmúlt, az az önmagába forduló ingerültség és morcosság. Dexter eltűnődött, vajon mit érezne most, ha életében először látná a lány arcát? Ha a huszonnégyes asztalnál kapott volna helyet, és ott bemutatkozna és leülne. Az összes vendég közül, aki ma itt van, gondolta, egyedül vele szeretne beszélgetni. Megfogta a poharát, és hátratolta a székét. Ekkor több irányból késsel megütögetett poharak csöngése hallatszott. A beszédek. Ahogy a hagyomány megkövetelte, a menyasszony apja részeg volt és faragatlan, a vőfély részeg és egyáltalán nem vicces, ráadásul a menyasszonyt elfelejtette megemlíteni. Minden újabb pohár vörösborral Emma egyre inkább úgy érezte, mintha kiszívnák belőle az összes energia és egyre gyakrabban gondolt a főépületben levő szobájára a tiszta, fehér fürdőköpenyre, az antik stílust utánzó baldachinos ágyra. Biztosan olyan modern zuhanyfülke van a fürdőszobában, amiért az emberek majd megvesznek, és nagyságrendekkel több törülköző, mint amire bárkinek is szüksége lehet. Mintha csak segíteni akarnának a döntésben, a zenekar hangolni kezdett, a basszusgitáros a „Megint dobbant valaki” kíséretét játszotta, ő pedig úgy határozott, hogy ideje lepihenni, úgyhogy mindjárt fogja a különleges bársonyszütyőbe csomagolt esküvői tortaszeletét, fölmegy a szobájába, és kialussza a nap fáradalmait. – Ne haragudjon, nem ismerjük egymást valahonnan? Egy kéz a karján, a háta mögött egy hang. Dexter ott guggolt mellette, arcán bárgyú vigyorral, a kezében egy üveg pezsgővel. Emma odanyújtotta a poharát. – Attól tartok, nem kizárt. A zenekar sivító gerjedés közepette játszani kezdett, és minden figyelem a táncparkett felé fordult, ahol Malcolm és Tilly a saját, külön dalukra, a „Barna szemű lány”-ra rázták magukat, reumatikus csípőmozgással vonaglottak, hüvelykujjukat az ég felé fordítva. – Te jó ég! Mióta táncolunk úgy, mint a nyugdíjasok? – Csak a magad nevében beszélj – felelte Dexter, és egy szabad székre telepedett. – Tudsz táncolni? – Már nem emlékszel? Emma megrázta a fejét. – Nem úgy értem, hogy egy pódiumon, síppal és az ingedet ledobva, hanem rendesen. – Persze hogy tudok. – Megfogta Emma kezét. – Akarod, hogy bebizonyítsam? – Talán majd később. – Most már kiabálniuk kellett, Dexter fölállt, és megrángatta Emma kezét. – Menjük innen. Csak mi ketten. – Hová?

– Nem tudom. Állítólag van itt valahol egy labirintus. – Egy labirintus? – Emma pillanatnyi habozás nélkül felpattant – Hát miért nem szóltál előbb?

Fogtak egy üveget meg két poharat, és diszkréten kiléptek a sátor alól, egyenesen az éjszakába. Még mindig meleg volt, és fejük fölött a tintakék nyári levegőben denevérek suhantak, miközben ők kart karba öltve átsétáltak a rózsakerten a labirintus felé. – Na és milyen érzés? – kérdezte Emma. – Elveszíteni egy régi szerelmet, és másik férfi karjában látni...? – Tilly Killick nem régi szerelem. – Ó, Dexter... – Emma lassan megrázta a fejét. – Mikor jön már meg az eszed? – Nem tudom, miről beszélsz. – Miről is? Lássuk csak... 1992 decembere lehetett, abban a claptoni lakásban. Amelyiknek folyton hagymaszaga volt. Dexter arca megrándult. – Honnan tudsz te erről? – Hát, amikor elindultam a Woolworthsbe, akkor épp egymás talpát masszíroztátok a legjobb olívaolajammal, amikor meg visszaértem a Woolworthből, akkor Tilly zokogott, és olívaolajos lábnyomokkal volt tele a legjobb szőnyegem, a kanapé, meg a konyhaasztal, sőt, emlékszem, derékmagasságig még a falon is voltak. Így aztán a bűnjeleket megvizsgálva erre a következtetésre jutottam. Ja, és a fogamzásgátló alkalmatosságot ott hagytad a konyhai szemetes legtetején, ami szintén kedves figyelmesség volt. – Tényleg? Hát, ne haragudj. – Meg aztán Tilly el is mesélte. – Komolyan? – Dexter megrázta a fejét, mint akit elárultak. – Pedig megegyeztünk, hogy a kettőnk titka marad! – Tudod, a nők megbeszélik az ilyen dolgokat. Semmi értelme titoktartásra esketni őket, végül úgyis kiderül minden. – Ezt nem fogom elfelejteni. Odaértek a labirintus szépen nyírt fagyalsövényéhez, ami jó három méter magasra nőtt. A bejáratot nehéz faajtó jelezte. Emma megállt, és kezét a vaskilincsre tette. – Jó ötlet ez vajon? – Csak nem lehet nehéz. – Mi van, ha eltévedünk? – Majd a csillagok alapján tájékozódunk vagy kitalálunk valamit. – Az ajtó nyikorogva kinyílt. – Jobbra vagy balra? – Jobbra – felelte Emma, és beléptek a labirintusba. A magas sövényeket a talaj mentén különböző színű lámpák világították meg, és a levegőnek jellegzetes nyári illata volt, nehéz és bódító, szinte olajos a meleg levelektől. – Hol van Sylvie? – Ott maradt az asztalnál, épp Callum-túladagolásnak van kitéve. Cal az est fénypontja és minden varázsa, az elbűvölő ír milliomos. Gondoltam, inkább magukra hagyom őket. Már nem tudok versenyezni vele. Túl fárasztó. – Nagyon jól mennek a dolgai, tudod. – Ezt hallom mindenkitől. – Állítólag a folyami rák a menő. – Igen. Épp az előbb ajánlott állást. – A rákosztályon? – Még nem tudom. Szeretne elbeszélgetni velem a „lehetőségekről” Azt mondta, az üzlet az emberekről szól, akármit jelentsen is ez.

– És akkor mi lesz az Xtrém sporttal? – Ááá... – Dexter elnevette magát, és a hajába túrt. – Ezek szerint láttad? – Ki nem hagynék egyetlen epizódot sem. Ismerhetsz, semmit nem szeretek jobban a hajnali órákban, mint a BMX-es tudósításokat. A kedvencem az, amikor azt mondod valamire, hogy „durva”... – A szöveget más írja, én csak elmondom. – ”Durva” és „zsírsirály” „Figyeljétek ezt a zsírsirály, laza mozgást...” – Szerintem egész jól csinálom. – Nem mindig, barátocskám. Jobbra vagy balra? – Talán balra. – Csöndben ballagtak egy ideig, és hallgatták a tompa dübörgést, ahogy a zenekar a „Superstition” című számot játszotta. – Na és hogy megy az írás? – Ó, egész jól, már amikor megy egyáltalán. De legtöbbször csak ülök, és kekszet eszem. – Stephanie Shaw azt mondta, hogy kaptál előleget. – Csak egy kis pénzt, jó, ha karácsonyig kitart. Aztán majd meglátjuk. Valószínűleg megyek vissza főállásban tanítani. – És miről szól ez a könyv? – Még nem tudom. – Rólam, ugye? – Igen, Dexter, egy jókora, vastag könyv, ami kizárólag rólad szól. Az a címe, hogy Dexter Dexter Dexter Dexter Dexter. Jobbra vagy balra? – Legyen mondjuk bal. – Egyébként igazából egy gyerekkönyv. Kamaszoknak. Fiúkról, kapcsolatokról, ilyesmikről. Egy iskolai előadásról szól, arról az Oliver! című musicalről, amit jó pár éve egyszer rendeztem. Vicces sztori. – Hát azt kell mondanom, hogy jól áll neked. – Tényleg? – Abszolút. Vannak, akik jobban néznek ki, vannak, akik rosszabbul. Te határozottan jobban nézel ki. – Miffy Buchanan azt mondta, hogy végre lement rólam a babaháj. – Csak féltékeny. Klasszul nézel ki. – Köszönöm. Mondjam én is, hogy te is jobban nézel ki? – Ha szerinted hihető. – Szerintem az. Balra? – Balra. – Mindenképpen jobban festesz, mint a rock and roll korszakodban. Amikor olyan nagyszabású életet éltél, vagy ^ volt az, amit csináltál. – Egy kicsit megint csöndben mentek tovább, aztán Emma folytatta. – Aggódtam érted. – Komolyan? – Mindannyian aggódtunk. – Az csak egy átmeneti korszak volt. Mindenkinek van egy ilyen korszaka, nem? Amikor kicsit megvadul. – Igen? Nekem nem volt. De azért remélem, már nem hordod azt az idegesítő baseballsapkát. – Évek óta nem hordok semmilyen sapkát. – Ezt örömmel hallom. Már azon gondolkodtunk, hogy az eltávolítása érdekében bevetjük a karhatalmat. – Tudod, hogy van ez, először jön a puhakalap, csak úgy poénból, aztán mielőtt kettőt pislogsz, máris rászoktál a baseballsapkára, a szalmakalapra, a keménykalapra... Újabb elágazás. – Jobbra vagy balra? – kérdezte Emma.

– Fogalmam sincs. Mindkét irányba elnézelődtek. – Megdöbbentő, nem? Milyen hamar elvesztette minden varázsát! – Mit szólnál, ha leülnénk? Oda a padra. A sövény falába ékelve egy kis márványpad állt, melyet alulról foszforeszkáló kék fény világított meg. Leültek a hűvös kőre, megtöltötték a poharukat, koccintottak, és vállal meglökték egymást. – Hoppá, majd elfelejtettem... – Dexter benyúlt a nadrágzsebébe, és nagy óvatosan kihúzott egy összehajtott zsebkendőt, a tenyerére helyezte, mint egy varázsló, aztán egyik sarkát a másik után kihajtotta. A zsebkendő közepén, mint egy madártojás a fészekben, két elgyötört cigaretta hevert. – Cal adta – suttogta áhítattal. – Kéred az egyiket? – Nem, kösz. Már évek óta nem szívtam egy szálat se. – Nagyon helyes. Én is leszoktam, mármint hivatalosan. De itt biztonságban érzem magam... – Színpadiasan remegő kézzel rágyújtott a csempészárura. – Itt nem talál meg Sylvie... – Emma nevetett. A pezsgő és az egyedüllét jobb kedvre derítette őket, és most mindketten érzelgős, nosztalgikus hangulatba kerültek, pontosan olyanba, amilyennek egy esküvőn úrrá kell lennie az emberen, és a füstön át egymásra néztek. – Callum szerint mi vagyunk a Marlboro Light-generáció. – Jesszusom, ez elég nyomasztóan hangzik. – Emma elhúzta az orrát. – Egy egész generáció, amit egy cigimárka határoz meg... Ennél azért valamivel többre vágytam. – Elmosolyodott, és Dexter felé fordult. – Na szóval. Mi van veled mostanában? – Megvagyok. Kicsit lenyugodtam. – A szex a vécéfülkében elvesztette a maga keserédes vonzerejét? Dexter nevetett, és a cigaretta végét vizsgálgatta. – Egyszerűen csak ki kellett eresztenem a gőzt, ennyi. – És most már kint van? – Azt hiszem, a nagy része. – Mert megtalált az igaz szerelem? – Részben. Amúgy meg harmincnégy éves vagyok. Harmincnégy éves korában az ember kezd kifogyni a kifogásokból. – Kifogásokból? – Hát, amikor huszonkét éves vagy, és elcseszed a dolgaidat, akkor még mondhatod, hogy semmi gond, még csak huszonkettő vagyok. Még csak huszonöt vagyok, csak huszonnyolc vagyok. De hogy „még csak harmincnégy éves vagyok”? – Ivott egy kortyot, és hátradőlt. – Valahogy úgy van ez, hogy mindenkinek van az életében egy központi kérdés, és az enyém az volt, hogy vajon élhet-e az ember elkötelezetten egy érett, szeretetteli, felnőttkori kapcsolatban úgy, hogy közben azért még meghívják édeshármasokra. – És mi a válasz? – kérdezte Emma ünnepélyesen. – A válasz az, hogy nem, nem élhet. Amint erre rájössz rögtön minden eléggé leegyszerűsödik. – Ez nagyon igaz, egy orgiához nem lehet odabújni éjszaka, hogy átmelegítsen. – És az orgiát nem fogod érdekelni, amikor megöregszel – Ismét kortyolt egyet. – Egyébként se nagyon hívtak édeshármasokra, csak simán hülyét csináltam magamból, ahogy mindent elbaltáztam. Elcsesztem a karrieremet, elbaltáztam a dolgot anyával... – ...ez nem is igaz... – ...elcsesztem a kapcsolatomat minden barátommal. – A nyomaték kedvéért Dexter Emma karjának támaszkodott, és Emma is közelebb hajolt. – Így hát arra gondoltam, lassan itt az ideje, hogy rendbe tegyem a dolgaimat. Aztán megismerkedtem Sylvie-vel, és ő egész fantasztikus, de tényleg az, és segít, hogy ne térjek le a szűk és egyenes ösvényről.

– Hát, tényleg nagyon helyes lány. – Az, tényleg az. – Gyönyörű szép. Higgadt. – Meg néha kicsit ijesztő is. – Van benne valami kedves, gyengéd Leni Riefenstahl-szerű. – Lenny kicsoda? – Nem érdekes. – Persze az égvilágon semmi humorérzéke nincs. – Na, hát ez megnyugtató. Szerintem a humorérzéket kifejezetten túlértékelik – mondta Emma. – Ez az állandó idétlenkedés tiszta unalom. Mint Ian. Persze Ian nem is volt vicces. Nem, sokkal jobb, ha olyasvalakivel vagy együtt, aki tényleg tetszik, és aki megmasszírozza a talpadat. Dexter próbálta elképzelni Sylvie-t, amint hozzáér a lábához de nem járt sikerrel. – Egyszer azt mondta, azért nem nevet soha, mert nem szereti, ahogy a nevetés eltorzítja az arcát. Emma halkan kuncogott. – Azta! – Ennél többet hirtelen nem tudott mondani. – Azta... De nagyon szereted, ugye? – Imádom. – ”Imádom.” Hát az imádat még jobb. – Szenzációs csaj. – Tényleg az. – És teljesen megváltoztatta az életemet. Leszoktam a drogról, nem iszom, nem dohányzom. – Emma odapillantott az üvegre a kezében, a szájából kilógó cigarettára. Dexter elmosolyodott. – Ez most különleges alkalom. – Tehát végül rád talált az igaz szerelem. – Valahogy úgy. – Dexter megtöltötte Emma poharát. – Na és veled mi van? – Ó, megvagyok. Egész jól megvagyok. – Hogy másra terelje a szót, felállt. – Közben menjünk tovább, jó? Balra vagy jobbra? – Jobbra. – Nagyot sóhajtva Dexter is talpra állt. – Találkozgatsz még Iannel? – Már évek óta nem. – És nincs senki más a látóhatáron? – Ne gyere már te is ezzel, Dex. – Mivel? – A vénlány iránti együttérzéssel. Tökéletesen elégedett vagyok, köszönöm kérdésed. És kikérem magamnak, hogy a barátom határozza meg az életemet. Vagy a barát hiánya. – Most már valódi hévvel beszélt. – Amint az ember elhatározza hogy nem idegesíti magát az egész ügy miatt, mármint a randizás, meg a kapcsolatok, meg a szerelem, meg az összes többi miatt, egyszerre olyan, mintha végre szabadon élhetné a való életet. Különben is ott a munkám, amit nagyon szeretek. Van még, azt hiszem talán egy évem, hogy kiderüljön mire jutok. A pénz elhanyagolható, de legalább szabad vagyok Csomószor megyek moziba délután. – Egy pillanatra elhallgatott – Meg úszni! Rengeteget úszom. Csak úszom, úszom és úszom, egyik hosszt a másik után. Jó ég, hogy rühellem úszást! Szerintem itt forduljunk balra. – Tudod, én ugyanígy érzek. Mármint nem az úszással kapcsolatban, hanem hogy már nem kell randevúzni Mióta Sylvie-vel vagyok, olyan, mintha hihetetlen mennyiségű időm és energiám és szellemi kapacitásom szabadult volna föl. – És mit kezdesz vele, ezzel a rengeteg szellemi kapacitással? – Leginkább Tomb Raidert játszom a számítógépen. Emma nevetett, aztán miközben egy darabig csöndben sétáltak tovább, aggódni kezdett, hogy kevésbé önálló és erős személyiség benyomását kelti, mint szerette volna.

– Amúgy arról szó sincs, hogy teljesen, érted, totál unalmas lenne az életem és semmi szeretet nem vesz körül Nekem is megvannak a magam pillanatai. Volt egy futó kis valami egy Chris nevű sráccal. Azt állította magáról, hogy fogorvos, de valójában csak szájhigiénés asszisztens volt. – És mi lett vele? – Egyszerűen csak úgy elhalt a dolog. De jobb is így. Meg voltam győződve róla, hogy állandóan a fogaimat bámulja, Folyton azzal nyaggatott, hogy használjak fogselymet. „Emma, fogselyem?” Minden randevúnk olyan volt, mintha kontrollra mentem volna. Nem sokáig bírtam a nyomást. Előtte pedig ugyebár Mr. Godalming. – Megborzongott. – Jó ég, Mr. Godalming. Az micsoda egy katasztrófa volt! – Ki az a Mr. Godalming? – Majd máskor elmondom. Balra, jobbra? – Balra. – Egyébként is, ha egyszer tényleg annyira kétségbeesem, akkor még mindig ott van talonban az ajánlatod. Dexter megállt. – Milyen ajánlatom? – Hát már nem emlékszel? Egyszer régen azt mondtad, negyvenéves koromban még mindig egyedülálló leszek, akkor elveszel feleségül. – Tényleg ezt mondtam? – Megrándult az arca. – Kicsit lekezelő szöveg. – Akkor én is ezt gondoltam. De ne izgulj, nem hinném, hogy ez jogilag bármire is kötelez, nem foglak szavadon. Meg addig amúgy is van még hat év. Az rengeteg idő... – Emma újra elindult, ám Dexter mozdulatlanul állt mögötte, és úgy dörgölte az arcát, mint egy kisfiú, aki épp most készül bevallani, hogy összetörte a legszebb vázát. – Attól tartok, hogy egyébként is kénytelen leszek visszavonni az ajánlatot. Emma megtorpant, és hátrafordult. – Igen? És miért? – kérdezte, bár lelke mélyén már tudta a választ. – Mert el vagyok jegyezve. Emma nagyon lassan pislogott egyet. – Hogy mondtad? – Eljegyeztük egymást Sylvie-vel. Eltelt néhány pillanat, talán egy fél másodperc, amely alatt az arcukra kiült, amit valójában éreztek, aztán Emma elmosolyodott, fölnevetett, és karját Dexter nyaka köré fonta. – Jaj, Dexter! Hiszen ez csodálatos! Gratulálok! – És pont abban a pillanatban akart puszit adni, amikor Dexter kicsit elfordította a fejét, így a szájuk egy pillanatra összeért, és érezték a pezsgő ízét egymás ajkán. – Örülsz? – Még hogy örülök? Le vagyok sújtva! Na jó, komolyan, ez fantasztikus hír! – Azt mondod? – Több, mint fantasztikus, ez, ez... durva! Durva és király. Zsírsirály! Dexter hátralépett, és a zakója zsebébe nyúlt. – Igazság szerint ezért is rángattalak ide. Személyesen akartam átadni... Vaskos boríték, nehéz, orgonaszínű papírból. Emma óvatosan megfogta, és belepillantott. A selyempapírral bélelt borítékban lapuló meghívó, melynek széle kézzel volt cakkosra tépkedve, mintha valami papirusz vagy pergamen lett volna. – Hát ez... – Emma fölfelé fordított ujjhegyein egyensúlyozta, mint egy asztallapot. – ...ez aztán esküvői meghívó a javából. – Ugye? – Nem akármi ez a díszes levélpapír. – Darabja nyolc font.

– Az több, mint amennyit a kocsim ér. – Rajta, szagold meg... – Szagoljam meg? – Vigyázva az orrához emelte. – Illatasított! Az esküvői meghívód illatosított? – Elvileg levendulaillata van. – Nem, Dex. Ez a pénz szaga. Ezen a pénz szagát érezni. – Óvatosan kinyitotta a meghívókártyát, Dexter pedig figyelte, ahogy olvas, és eszébe jutott, hogy régen mindig az ujja hegyével húzta el a frufruját a homlokából. – Mr. és Mrs. Lionel Cope szeretettel meghívja Sylvie lányuk és Mr. Dexter Mayhew esküvőjére... El se hiszem, hogy ezt tényleg nyomtatásban olvasom. Szeptember tizennegyedike, szombat. Várjunk csak, hiszen az már alig... – Hét hét múlva van... – Dexter tovább figyelte az arcát, azt a csodálatos arcot, hogy lássa rajta a változást, amikor kiböki a nagy hírt. – Hét hét? Azt hittem, az ilyesmi évekig is eltart. – Hát, általában igen, de azt hiszem, ezt most gyorsított eljárásnak lehet nevezni... Emma összeráncolta a homlokát – még nem esett le a tantusz. – ...bár háromszázötven vendég lesz. Meg kelta zenészek. – Úgy érted?... – Sylvie egy kicsit terhes. Vagy nem is kicsit. Szóval várandós. Állapotos. Konkrétan állapotos. Gyereket vár. – Jaj, Dexter! – Emma arca újra odasimult az övéhez. – És tudod, ki az apja? Vicceltem! Gratulálok, Dex. Jó ég, talán illett volna egy kis időt is hagyni a bombák között, muszáj volt az összeset egyszerre ledobni? – A két kezébe vette Dexter arcát, és a szemébe nézett. – Megnősülsz... – Igen! – ...és apa leszel? – Hát igen! A fenébe is, apa leszek! – Egyáltalán szabad ezt neked? Komolyan megengedik? – Nagyon úgy tűnik. – Véletlenül nincs meg még az a másik cigarettád? – Dexter benyúlt a zsebébe, hogy elővegye. – És Sylvie hogy fogadta? – Odáig van az örömtől! Attól persze fél, hogy majd kövérnek fog látszani. – Hát, gondolom, ez tényleg előfordulhat.. . Dexter meggyújtotta Emma cigarettáját. – ...de nagyon szeretne belevágni, házasság, gyerekek, minden. Nem akar oda jutni, hogy ott áll a harmincas évei közepén, teljesen egyedül... – Mint ÉN!!! – Pontosan, nem akar olyan lenni, mint te! – Megfogta Emma kezét. – Tudod, hogy nem így értettem. – Tudom. Csak vicceltem, Dexter. Gratulálok. – Köszönöm, köszönöm. – Egy pillanatra elhallgatott. – Hadd szippantsak én is még egyet – mondta aztán, és kivette a megmaradt cigarettát Emma szájából. – Figyelj, ezt nézd meg... – A tárcájából előhúzott egy elmosódott kis papírdarabot, és odatartotta a lenti lámpák fényébe. – Ez a tizenkét hetes ultrahang. Hát nem hihetetlen? Emma megfogta a papírfecnit, és kötelességtudóan rámeredt. Az ultrahangos képek szépsége olyasvalami, amit kizárólag a szülők tudnak igazán értékelni, de látott már ilyet, és tudta, mit várnak tőle. – Gyönyörű! – sóhajtotta, bár valójában a kép akár Dexter zakójának zsebében is készülhetett volna egy Polaroiddal. – Látod ezt? Ez a gerince.

– Klassz kis gerinc. – Még a pici kis ujjait is ki lehet venni. – Ááááá. Fiú vagy lány? – Remélem, lány. Vagy fiú. Tök mindegy. De szerinted is klassz? – Abszolút. Szerintem csodálatos. A fenébe is, Dexter, egy pillanatra egyedül hagylak, és tessék...! Újra megölelte, a karját magasan átfonta Dexter nyaka mögött. Érezte, hogy alaposan becsípett, meg hogy gyengédség és némi szomorúság tölti el, mintha mindezzel valami most véget érne. Ezt valahogy el is akarta mondani, és úgy döntött, a legjobb, ha inkább viccesen próbálja elsütni. – Persze most megfosztottál az utolsó morzsányi reménytől is, hogy valaha boldog lehetek, de azért tényleg nagyon örülök. Dexter feléje fordult, hogy a szemébe nézzen, és valami hirtelen megmozdult közöttük, valami, ami remegve kelt életre a mellkasában. Emma odatette a tenyerét. – Ez a szíved? – Nem, a mobilom. Emma hátralépett, hogy Dexter kivehesse a telefont a belső zsebéből. Ahogy a kijelzőre pillantott, kicsit megrázta a fejét, mint aki próbál kijózanodni, és bűntudatosan odanyújtotta a cigarettát Emmának, mintha egy füstölgő pisztoly lenne. – Ne hallja, hogy részeg vagy, ne hallja, hogy részeg vagy – darálta maga elé, aztán egy telefonos ügynök mosolyát magára öltve fölvette a telefont. – Helló, szívem! Emma tisztán hallotta Sylvie hangját a telefonból. – Hol vagy már? – Egy kicsit eltévedtem. – Eltévedtél? Hogy tudtál eltévedni? – Hát, van itt egy labirintus, és... – Egy labirintus? Mit keresel te egy labirintusban? – Hát, csak... tudod, elvagyunk. Gondoltuk, megnézzük, biztos jópofa lesz. – Örülök, hogy legalább te ilyen remekül szórakozol, Dex. Én meg ittragadtam, és hallgathatom ezeket az öregeket, ahogy Új-Zélandról karattyolnak... – Már jó ideje próbálok kijutni, csak hát, tudod, hogy van ez, olyan itt az egész, mint egy labirintus! – Kuncogott, ám a vonal másik végén csönd támadt. – Halló? Ott vagy még? Hallasz? – Van ott veled valaki? – kérdezte Sylvie halkan. Dexter Emmára pillantott, aki úgy tett, mintha még mindig az ultrahangképet csodálná. Egy pillanatig gondolkodott, aztán hátat fordított Emmának, és hazudott. – Egy csomóan vagyunk. Még próbálkozunk úgy tizenöt percig, aztán alagutat ásunk, és ha az se jön össze, akkor kénytelenek leszünk megenni valakit. – Hála istennek, itt van Callum. Majd vele beszélgetek addig. Siess, légy szíves, jó? – Oké, rohanok. Szia, drágám, szia! – Azzal letette a telefont. – Nagyon részegnek tűnt a hangom? – A legkevésbé sem. – Muszáj kijutnunk innen. – Részemről oké. – Emma reménytelenül pillantott jobbra is, balra is. – Kenyérmorzsákkal meg kellett volna jelölnünk az utat. – Mintegy válaszképpen először halk búgás hallatszott, aztán egy kattanás, majd a labirintust bevilágító összes lámpa sorra kialudt, ők pedig ott maradtak a vaksötétben. – Hát ez remek – mondta Dexter. Néhány pillanatig csendben álltak, míg szemük megszokta a sötétséget. A zenekar a „Pasizápor” című számot játszotta, ők pedig minden

igyekezetükkel a tompa hangra koncentráltak, mintha abból ki tudnák találni, merre induljanak. – Vissza kéne találnunk – mondta Emma. – Még mielőtt a nyakunkba szakad egy pasizápor. – Jó ötlet. – Van valamilyen módszer, nem? Ha jól emlékszem, valami olyasmi, hogy az egyik kezedet a falra teszed, és ha nem veszed el, akkor idővel kijutsz. – Akkor próbáljuk meg! – Dexter kitöltötte a maradék pezsgőt, a kiürült üveget pedig letette a fűre. Emma levette a magas sarkú cipőjét, ujja hegyét a sövényhez érintette, és nagy óvatosan elindultak a sötét levélfolyosón. – Na és eljössz? Mármint az esküvőmre. – Hát persze hogy elmegyek. Azt persze nem tudom megígérni, hogy nem zavarom meg a szertartást. – ”Nekem kéne ott állnom!” – Mindketten elmosolyodtak a sötétben, és lassan tovább lépkedtek. – Az a helyzet, hogy egy szívességet is akartam kérni tőled. – Na ne, ne, légy szíves, ne kérj meg arra, hogy én legyek a vőfély, Dex! – Nem azt akartam... Már jó ideje próbálom megírni az esküvői beszédemet, és az jutott eszembe, hogy te biztos tudnál segíteni. – Nem! – nevetett Emma. – Miért nem? – Hát csak azért, mert szerintem sokkal gyengébb lenne az érzelmi töltete, ha én írnám meg. Egyszerűen írd le őszintén, amit érzel. – Hát, nem hiszem, hogy ez jó ötlet. „Szeretnék köszönetét mondani a partiszervizeseknek, egyébként pedig totál be vagyok szarva.” – Előrehunyorgott a sötétbe. – Biztos vagy benne, hogy ez így menni fog? Olyan, mintha egyre beljebb kerülnénk. – Bízz bennem. – Egyébként nem úgy gondoltam, hogy te írd meg az egészet, csak egy kicsit csiszolj rajta... – Bocs, de ebben nem segíthetek. – Egy háromirányú elágazáshoz értek. – Itt már tuti, hogy voltunk. – Csak bízz bennem. Menjünk tovább. Csöndben folytatták az utat. A közelben a zenekar áttért Prince „1999” című számára, amit a vendégek nagy ujjongással fogadtak. – Amikor ezt először hallottam – szólalt meg Emma azt hittem, ez már a tudományosfantasztikus jövő éve lesz. 1999. Légpárnás autók, tablettás ételek, meg nyaralás a Holdon. Most meg tessék, itt van, és én még mindig egy nyamvadt Fiat Pandát vezetek. Semmi nem változott. – Csak annyi, hogy belőlem családos ember lett. – Családos ember. Te jó isten, nem tör ki a frász? – Néha. De hát nézd meg egyik-másik idiótát, még ők is fel tudják nevelni a gyerekeiket. Azt mondogatom magamban, hogy ha Miffy Buchanan képes rá, akkor annyira nem lehet nehéz. – De tudod, a csecsemőket nem lehet koktélbárba vinni. Az ilyesmire furán reagálnak az emberek. – Nem baj. Majd megszeretem az otthoni életet. – Amúgy boldog vagy? – Boldog? Azt hiszem, igen. És te? – Boldogabb. Nagyjából boldog. – Nagyjából boldog... Hát a nagyjából boldog az nem is olyan rossz.

– Ennél többet nem is remélhetünk. – Emma bal kezének ujjhegyei egy ismerősnek tűnő szoborhoz értek, és most már pontosan tudta, hol vannak. Még egyszer jobbra fordulnak, s utána balra, és máris visszaérnek a rózsakertbe, vissza a partira, Dexter menyasszonyához és a barátaikhoz, és aztán már nem lesz alkalmuk beszélni. Hirtelen megdöbbentő szomorúság lett úrrá rajta, egy pillanatra megállt hát, megfordult, és Dexter mindkét kezét megfogta. – Mondhatok valamit? Még mielőtt visszamegyünk a buliba? – Halljuk. – De egy kicsit részeg vagyok. – Én is. Semmi gond. – Azért... hiányoztál ám. – Te is nekem. – Olyan, de olyan nagyon hiányoztál, Dexter! Annyi minden volt, amiről szerettem volna veled beszélni, és nem voltál ott... – Én is sok mindenről szerettem volna beszélni veled. – És egy kis bűntudatom is van, hogy csak úgy egyszerűen otthagytalak. – Tényleg? Pedig nem vethetek semmit a szemedre. Voltak időszakok, amikor egy kicsit... utálatos voltam. – Nem is kicsit. Elviselhetetlenül hülye voltál... – Tudom... – Önző és beképzelt, meg konkrétan unalmas... – Oké, azt hiszem, vettem az adást... – De akkor is... ki kellett volna tartanom még egy kicsit, azok után, ami a mamáddal történt, meg a többi... – Az sem menti a helyzetet. – Hát nem, de nem csoda, hogy megzakkantál tőle. – Még mindig megvan az a levél, amit akkor írtál. Gyönyörű szép levél, és nagyon jólesett. – De még többet kellett volna tennem azért, hogy ne szakadjunk el egymástól. Az embernek illene kitartania a barátai mellett, nem igaz? Hogy enyhítse a csapások erejét. – Nem tehettél róla... – Akkor is. – Szégyenszemre azon kapta magát, hogy kicsordulnak a könnyei. – Na, hé, mi a gond, Em? – Ne haragudj, csak túl sokat ittam... – Gyere ide. – Dexter átkarolta, és ahogy az arcát Emma csupasz nyakához szorította, sampon és nyirkos selyem illatát érezte rajta, Emma pedig Dexter nyakához bújt, és beszívta az arcszesz, az izzadság, az alkohol meg az öltönye szagát, és így álltak egy darabig, mígnem Emma végül összeszedte magát, és megszólalt: – Na jó, elmondom, amit akartam. Amikor... amikor nem találkoztunk, akkor is mindennap gondoltam rád, de szó szerint minden egyes nap, vagy így, vagy úgy... – Én is rád... – ...még ha csak annyit is, hogy „De jó lenne, ha ezt Dexter is látná!” vagy hogy „Most vajon hol lehet Dexter?”, vagy Jesszusom, ez a Dexter mekkora egy hülye!” szóval érted, és amikor ma megláttalak, egyből úgy éreztem, hogy végre visszakaptalak... visszakaptam a legjobb barátomat. És most ez az egész, az esküvő, a baba... Tényleg nagyon, nagyon örülök ezeknek. De közben olyan érzés, mintha máris újra elvesztettelek volna. – Mintha elvesztettél volna?... De hát miért? – Tudod, hogy van ez. Családod lesz, ami rengeteg új feladattal jár, és lassanként leépül minden kapcsolatod a régi ismerősökkel... – Nem feltétlenül... – De igen, ez mindig így alakul, tudom. Megváltozik a fontossági sorrend, egy csomó új barátotok lesz, csinos fiatal párok, akikkel a szülés-előkészítő tanfolyamon ismerkedtek meg,

és mivel nekik is lesz kisbabájuk, remekül megértitek egymást, vagy csak túl fáradt leszel, mert egész éjjel fent voltál... – Igazság szerint nekünk olyan kisbabánk lesz, aki egyáltalán nem okoz majd semmi gondot. Állítólag csak úgy ott lehet hagyni egyedül. Egy konzervnyitóval, meg egy kis gáztűzhellyel. Mellkasán érezte, ahogy Emma fölnevetett, és ebben a pillanatban arra gondolt, hogy a világon nincs jobb érzés annál, mint hogy meg tudja nevettetni Emma Morley – Nem így lesz, ígérem. – Tényleg? – Becsszóra. Emma elhúzódott, hogy az arcába nézhessen. – Becsületszó? Nem fogsz többé eltűnni? – Én nem, ha te sem. Ajkuk ekkor összeért, szorosan összezárva, miközben a szemük nyitva volt, és mindketten moccanatlanul álltak. Az idő megtorpant egy pillanatra, valamiféle diadalmas kavarodásban. – Mennyi az idő? – kérdezte Emma, és rémülten elfordította az arcát. Dexter feltűrte a zakója ujját, és az órájára pillantott. – Mindjárt éjfél. – Máris!? Mennünk kéne. Csöndben indultak tovább, nem egészen tudták, hogy mi történt, és hogy mi történhet ezután. Még két kanyar, és odaértek a labirintus kijáratához, ahonnan visszajuthattak a partira. Emma már épp ki akarta nyitni a nehéz tölgyfa ajtót, amikor Dexter megfogta a kezét. – Em? – Dex? Dexter szerette volna megfogni Emma kezét, szeretett volna visszamenni vele a labirintus mélyére. Kikapcsolná a telefonját, ott maradnának bent eltévedve, amíg a parti véget nem ér, és megbeszélnék, mi minden történt velük. – Újra barátok vagyunk? – kérdezte végül. – Újra barátok vagyunk. – Emma elengedte a kezét. – Most pedig menjünk, és keressük meg a menyasszonyodat. Szeretnék őszintén gratulálni neki.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET Apaság 2000, JÚLIUS 15. SZOMBAT Richmond, Surrey Jasmine Alison Viola Mayhew. Az új évezred harmadik napján született, a késő esti órákban, így mindig is annyi idős lesz, mint az évszázad. Szerény, de egészséges 2890 grammjával apja véleménye szerint kimondhatatlanul szép volt, és Dexter tudta, hogy az életét is feláldozná a kislányért, ugyanakkor persze azt is meglehetősen biztosnak érezte, hogy igen kicsi az esély arra, hogy egy ilyen helyzet előálljon. Aznap éjjel, ahogy az alacsony, műanyag kórházi széken ült, és az aprócska, bíborvörös arcú batyut tartotta a kezében, Dexter Mayhew ünnepélyes fogadalmat tett. Elhatározta, hogy attól a perctől kezdve mindig helyesen fog viselkedni. Néhány biológiai és szexuális szükséglettől eltekintve minden szava és tette alkalmas lesz arra, hogy lánya szeme láttára és füle hallatára történjen. Úgy fogja élni az életét, mintha Jasmine állandó felügyelete alatt állna. Soha nem tesz olyasmit, ami fájdalmat okozna a kislánynak, aggodalomra vagy szégyenkezésre adna okot – nem, mostantól fogva semmi, egyáltalán semmi olyan nem lesz az életében, amit szégyellnie kellene. Ezt az ünnepélyes fogadalmat megközelítőleg kilencvenöt percen át volt képes megtartani. Ahogy a vécéfülkében ült, és megpróbálta a cigarettafüstöt egy üres ásványvizes üvegbe fújni, egy kicsi valószínűleg mellément, és ez beindította a füstérzékelőt, amitől kimerült felesége és kislánya is felébredt a számukra olyannyira szükséges alvásból. Amikor kikísérték a fülkéből, kezében a sárgásszürke füsttel teli csavaró üveggel, Sylvie fáradt tekintete, összehúzott szeme szavak nélkül is mindent elmondott: Dexter Mayhew egyszerűen nem alkalmas a feladatra. Az egyre növekvő ellentét kettejük között még jobban elmérgesedett azt követően, hogy amint az új évszázad elkezdődött, Dexter nem csupán munka nélkül, hanem egyenesen a munka halvány reménye nélkül maradt. Az Xtrém sport sugárzási ideje könyörtelenül csúszott a hajnali órák felé, míg végül nyilvánvalóvá nem vált, hogy senki, még egy BMX-es sem tud olyan sokáig fennmaradni hétköznap este, bármilyen durva, laza vagy zsírsirály mozgásokat láthat. A sorozat így hát akadozva véget ért, és az apasági szabadság lassan fölvette a munkanélküliség kevésbé divatos színezetét. Átmenetileg elterelte a figyelmüket a költözés. Hosszú ellenállás után a Belsize Park-i legénylakást jelentős havi összeg ellenében kiadták, és felcserélték egy csinos richmondi sorházra, amelyben, mint mondták, rengeteg lehetőség rejlett. Dexter tiltakozott, mondván, hogy – még legalább harmincöt évig – túl fiatal ahhoz, hogy Surreyba költözzön, de nem lehetett elvitatni az életminőséget, a jó iskolákat, a közlekedési összeköttetéseket, a parkban kószáló szarvasok látványát. A ház közel volt Sylvie szüleihez, az ikrek sem laktak messze, így aztán Surrey nyert, és májusban nekiláttak a végtelen, beláthatatlanul költséges munkának, melynek során lecsiszolták az összes létező fafelületet és kiüttettek minden nem teherhordó falat. A Mazda sportkocsiról is le kellett mondani, feláldozták egy használt egyterűért, ami kitörölhetetlenül őrizte az előző család összes hányásának szagát. Jelentős év volt ez a Mayhew család számára, ám Dexter mégis azt vette észre, hogy a fészekrakást jóval kevésbé élvezi, mint gondolta volna. A családi életet úgy képzelte, mint valami hosszúra nyúlt építészeti reklámot: vonzó fiatal pár kék overallban, kezükben festékhengerrel, ahogy az étkészletet pakolják ki egy régi faládából, aztán lehuppannak egy

jókora, régi kanapéra. Elképzelte, ahogy bozontos kutyákat sétáltatnak majd a parkban, meg ahogy kimerültén, de jókedvűen kelnek föl az éjszakai etetéshez. Aztán valamikor a közeli jövőben sziklás öblök is következnek, tengerparti tűzrakás, hordalékfán sütött makréla. Otthon zseniális játékokat talál majd ki, és polcokat szerel a falra. Sylvie az ő régi ingeit hordja, alattuk a lábszára meztelen. Kötött holmik. Ő maga pedig sok kötött holmit hord, és gondoskodik családja tagjairól. Ehelyett nem volt más, csak állandó veszekedés, kicsinyeskedés és morcos pillantások sora a vakolatpor finom ködén át. Sylvie egyre több időt töltött szülei házában, látszólag csak azért, hogy a lakás felújításán dolgozó mestereknek ne legyen útjában, de egyre gyakrabban már azért is, hogy távol tartsa magát egykedvű, hasznavehetetlen férjétől. Időnként odatelefonált, és fölvetette, hogy Dexter elmehetne barátjukhoz, Callumhöz, a folyami rákok bárójához, és szaván foghatná az állásajánlat ügyében, ám Dexter ellenállt. Talán hamarosan újra beindul a karrierje műsorvezetőként, mondogatta, vagy talál munkát producerként, esetleg átképzi magát operatőrnek vagy vágónak. Addig is besegíthet a munkásoknak, hogy ezzel is spóroljanak a felújítási költségeken. Így aztán teát főzött és kekszet vásárolt, a munkásoktól fölszedett egy kis alapfokú lengyeltudást, és sokat játszott a PlayStationnel, amihez a hátteret a padlócsiszoló hangrobbanásszerű dübörgése szolgáltatta. Régebben el-eltűnődött, hogy mi történik az idősebb emberekkel a tévészakmában, és most már tudta a kérdésre a választ. A vágó- és operatőrgyakornokok huszonnégy-huszonöt évesek voltak, producerként pedig semmiféle tapasztalattal nem rendelkezett. Független cége, a Mayhem TV most már nem is annyira cég volt, mint inkább alibi a tétlenségre. Az adóév végén hivatalosan fel is számolták, hogy a könyvelési költségeket megússzák, és húsz köteg optimistán fejléccel ellátott papír szégyenteljes módon a padlásra költözött. A helyzet egyedüli kellemes vonatkozása az volt, hogy újra találkozhatott Emmával, időnként titokban még moziba is ellógott ahelyett, hogy Jerzy és Lech társaságában gyakorolta volna fugázást. De az a lehangoló érzés, ahogy egy keddi délután kilép a moziból a napfényre, lassan elviselhetetlenné vált. Mi lett a tökéletes apaság fogadalmával? Most már kötelezettségei voltak. Június elején végül megtört, elment Callum O’Neill-hez, és bebocsáttatást nyert a Biocucc nagy családjába. Így aztán ezen a Szent Swithin-napon Dexter Mayhew zabkása színű rövid ujjú ingben és gombaszínű nyakkendőben felügyeli a hatalmas napi rukkolaszállítmányt, ami a Victoria pályaudvarnál nyílt új üzletbe érkezett. Miközben a zöld áruval teli dobozokat számolja, a sofőr mellette áll egy csiptetős mappával, nyíltan bámulja, és Dexter ösztönösen érzi, hogy mi következik. – Maga nem volt régebben a tévében? És lőn... – Még a történelem előtti időkben – feleli könnyedén. – Mi is volt a műsor címe... nagyszabás vagy mi a fene. Ne nézz fel. – Az volt az egyik. Akkor ezt a számlát írjam alá? – És annak idején Suki Meadows-zal járt. Mosolyogj, mosolyogj, mosolyogj. – Amint mondtam, hosszú, hosszú idő telt el azóta. Egy doboz, kettő, három... – Az a csaj mindenütt ott van mostanság, nem? – Hat, hét, nyolc... – Nem akármilyen nő. – Nagyon kedves. Kilenc, tíz... – És milyen volt, amikor vele járt?

– Hangos. – Aztán... aztán mi a fene történt magával? – Az élet. Az élet történt, – Elveszi a pasastól a csiptetős mappát, – Itt kell aláírnom, ugye? – Igen. Ott írja alá. Dexter szignózza a számlát, aztán benyúl a legfelső dobozba, kivesz egy maréknyi rukkolát, és megkóstolja, hogy friss-e. „Rukkola – a jégsaláta de nos jours” mondogatja Callum előszeretettel, Dexter viszont keserűnek találja az ízét. A Biocucc valódi főhadiszállása egy clerkenwelli raktár-épületben van, ahol minden ragyogó, vadonatúj és modern, gyümölcsprésekkel és babzsákfotelokkal, uniszex vécékkel, széles sávú internettel és játékautomatákkal, a falakon pedig hatalmas, Andy Warhol-stílusú vásznak lógnak, tehenek, csirkék és folyami rákok képei. Részben olyan az egész, mint egy munkahely, részben pedig mint egy kamasz hálószobája – az építészek nem is irodának nevezték, hanem „álomtér”-nek, Helvetica betűtípussal, csupa kisbetűvel. De még mielőtt Dexter bebocsátást nyerne az álomtérbe, ki kell tanulnia a szakmát. Cal nagyon fontosnak tartja, hogy a vezető beosztású alkalmazottjai is mind kipróbálják a munka gyakorlati részét, így aztán Dexter egy hónapos gyakornoki állást kapott, és a birodalom legújabb előretolt helyőrségén dolgozik árnyék-menedzserként. Az elmúlt három hétben a gyümölcspréseket tisztította, hajhálóban szendvicset készített, kávét darált, kiszolgálta a vevőket, és legnagyobb meglepetésére mindebben nem is talált semmi kivetnivalót. Végül is ez a dolog lényege, az üzlet az emberekről szól. Az egészben a legrosszabb az, amikor egy pillanatra szánakozó felismerés villan át egyegy vendég arcán azt látva, hogy egy volt televíziós műsorvezető meri a levest. A harmincas éveik közepén járók, a kortársai a legrosszabbak. Számukra láthatóan egyfajta élőhalállal ér föl, hogy valakinek kijutott a hírnév, még ha csak igen szerény mértékben is, de aztán elvesztette, idősebb lett és még esetleg egy kicsit meg is hízott – ezért aztán úgy bámulnak Dexterre a kasszánál, ahogy egy rabláncra vert börtöntöltelékre merednének. „Az életben kisebbnek tűnik” – mondják néha, és való igaz, kisebbnek is érzi magát mostanában. „De nem baj – válaszolná szíve szerint, miközben tányérba meri a lencselevest goai módra. – ezzel semmi gond. Ki vagyok békülve az élettel Jól érzem itt magam, és egyébként is csak átmeneti a dolog. Beletanulj egy új szakmába, gondoskodom a családomról Kér hozzá esetleg kenyeret is? Teljes kiőrlésűt vagy hétmagost?” A Biocuccnál a délelőtti műszak reggel fél héttől délután fél ötig tart, és miután kasszát csinált, Dexter fölszáll a szombati bevásárlók mellé a Richmondba tartó vonatra. Aztán hátravan még húsz perc unalmas séta a viktoriánus sorházakig, amelyek belül sokkal, de sokkal nagyobbak, mint amekkorának kívülről tűnnek, míg végül hazaér a Hascsikarás Házába. Amint a kerti ösvényen halad a ház felé (van kerti ösvénye – hogy történhetett ez meg?), meglátja Jerzyt és Lechet, akik épp kilépnek a bejárati ajtón, és ekkor fölveszi azt a baráti hangot és enyhe munkás akcentust, ami szinte kötelező, amikor az ember építőmunkásokkal beszél, még akkor is, ha lengyelek. – Cześć! Jak się masz? – Jó estét, Dexter – mondja Lech elnézően. – Mrs. Mayhew van itthon? – Kicsit törni kell a nyelvet, ez a szabály. – Igen, itthon van. Dexter lehalkítja a hangját. – Ma hogy vannak babával? – Egy kicsit... fáradtan, azt hiszem. Dexter elkomorul, és tréfásan felszisszen. – Akkor... aggódnom kell? – Egy kicsit, talán.

– Tessék. – Dexter benyúl a belső zsebébe, és odanyújt nekik két csempészett mézesdatolyás-zabpelyhes Biocucc szeletet – Lopott áru. Ne mondjátok el senkinek, oké? – Oké, Dexter. – Do widzenia. – A bejárati ajtóhoz lép, és miközben előveszi a kulcsát, már tudja: igen valószínű, hogy odabent valaki sírva fogadja. Néha úgy tűnik, mintha egymást váltanák. Jasmine Alison Viola Mayhew az előszobában várja, kissé ingatag ülő helyzetben a műanyag takarófólián, ami a frissen csiszolt hajópadlót védi. Finoman rajzolt, tökéletes vonásaival, ovális arcával a kislány anyja miniatűr képmása. Dexteren ismét úrrá lesz a páni félelemmel vegyes végtelen szeretet. – Helló, Jas. Bocs, hogy késtem – mondja, azzal fölveszi a picit, megfogja a derekánál, és a magasba emeli, a feje fölé. Mesélj, milyen napod volt? Egy hang szólal meg a nappaliból: – Szeretném, ha nem hívnád így. Jasmine a neve, nem Jazz. Sylvie a fóliával letakart kanapén fekszik, és egy magazint – olvas. – A Jazz Mayhew rémesen hangzik. Olyan, mintha valami leszbikus funky zenekar szaxofonosa lenne. Jazz. Dexter a vállára veszi a lányát, és megáll az ajtóban. – Hát, ha egyszer Jasmine-nek nevezted el, akkor óhatatlanul Jasnek fogják szólítani. – Nem én egyedül neveztem el így, hanem mi együtt. És tudom, hogy ez lesz a vége, csak azt mondom, hogy nem örülök neki. – Rendben, akkor mostantól egészen más stílusban beszélek a lányommal. – Remek, annak nagyon örülnék. Dexter megáll a kanapé mellett, és látványosan az órájára pillant. Új rekord! – gondolja. – Mennyi is? Talán negyvenöt másodperce vagyok itthon, és máris sikerült valamit rosszul csinálnom! A riposztban pont megfelelő arányban keveredik az önsajnálat és a rosszindulat, ez tetszik neki, és már épp készül hangosan is kimondani, amikor Sylvie felül, és összeráncolja a homlokát, átöleli a térdét, a szemében könny csillog. – Ne haragudj, drágám. Rémes napom volt. – Mi a gond? – Egyáltalán nem hajlandó aludni. Egész nap ébren volt, egyetlen percet nem aludt ma reggel öt óra óta. Dexter csípőre teszi az egyik öklét. – Látod, édesem, ha a koffeinmenteset adnád neki, ahogy javasoltam... – Ez a fajta évődés nem igazán áll jól neki, Sylvie még csak el sem mosolyodik. – Egész nap csak sírt meg nyöszörgött Kint olyan meleg van, bent meg olyan unalmas, csak Jerzy meg Lech kalapál és... nem is tudom, én meg persze rosszul viselem az egészet – Dexter leül, egyik karjával átöleli Sylvie-t, és megcsókolja a homlokát. – Esküszöm, ha még egyszer körbe kell sétálnom abban a rohadt parkban, akkor sikítani fogok. – Már nem tart sokáig. – Körbesétálom a tavat, aztán még egyszer körbesétálom a tavat, aztán átmegyünk a hintákhoz, utána még egy kör a tó körül. Tudod, mi volt a napom fénypontja? Azt hittem, hogy elfogytak a pelenkák. Azt hittem, hogy el kell mennem a Waitrose-ba pelenkáért, de végül találtam még párat. Találtam itthon négy darab pelenkát, és ettől teljesen fellelkesültem. – A jövő hónaptól már újra dolgozol. – Hála istennek! – Sylvie oldalt dől, a fejét Dexter váltónak támasztja, és felsóhajt. – Lehet, hogy nem kéne ma elmennem. – Dehogynem, mindenképpen menj! Már hetek óta készülsz rá! – Nem igazán van ehhez hangulatom... lánybúcsú. Túl öreg vagyok én már a lánybúcsúkhoz. – Butaság... – És aggódom,,.

– Miért aggódsz, csak nem miattam? – Hogy itthagylak egyedül. – Sylvie drágám, harmincöt éves vagyok, és már máskor is előfordult, hogy egyedül voltam egy lakásban. Egyébként is, nem leszek egyedül, itt lesz Jasmine, ő majd vigyáz rám. Remekül elleszünk, ugye, Jas? ...Min! Jasmine. – Biztos? – Abszolút biztos. – Nem bízik bennem. Azt hiszi, inni fogok. De nem fogok. Nem, azért sem fogok. A lánybúcsút Rachelnek szervezik, aki felesége összes barátnője közül a legvékonyabb és leggonoszabb. Egy hotel lakosztályát bérelték ki, ott is alszanak, és egy jóképű koktélpincér addig áll rendelkezésükre, ameddig jónak látják. Limuzin, étterem, asztalfoglalás egy night clubban, másnap villásreggeli – egy sor ellentmondást nem tűrő e-mailben csupa olyasait terveitek ki, ami biztosítja, hogy semmi esély nincs sem spontaneitásra, sem bármiféle jókedvre. Sylvie csak másnap délután ér majd haza, és most először Dexter egyedül tartja a frontot. Sylvie a fürdőszobában áll, sminkel, és közben figyeli, ahogy férje a kád mellett térdelve Jasmine-t fürdeti. – Nyolckor mindenképp fektesd le, jó? Vagyis negyven perc múlva. – Rendben. – Van egy csomó tápszer, és összeturmixoltam a gyümit. – Gyümi... kifejezetten idegesítő, ahogy ezt a gyümit mondja. – A hűtőben van. – Gyümi a hűtőben, tudom. – Ha nem ízlik neki, akkor van még a szekrényben pár üveg bébiétel, de kizárólag végszükség esetére. – Esetleg egy kis chips? Chipset adhatok neki, ugye? Ha a sót letörlöm róla... Sylvie csettint a nyelvével, megrázza a fejét, rúzsozni kezdi a száját. – Tartsd a fejét. – ...vagy sós mogyorót? Ahhoz már elég nagy, nem? Egy kis tálka sós mogyorót? – Hátrapillant, hátha Sylvie véletlenül elmosolyodik, bár erre kicsi az esély, és – mint oly gyakran – ismét megdöbben azon, hogy milyen gyönyörű a felesége: az egyszerű, de elegáns, rövid, fekete ruhában és magas sarkú cipőben, a haja még nedves a zuhanyozástól. Dexter az egyik kezét kiemeli Jasmine fürdőkádjából, és Sylvie barna vádlijára teszi. – Egyébként gyönyörű vagy. – Vizes a kezed. – Sylvie elhúzza a lábát. Már vagy hat hete nem szeretkeztek. Dexter számított némi ingerültségre meg elhidegülésre a szülés után, de azóta már nem kevés idő eltelt és Sylvie időnként olyan pillantással néz rá, amiben – nem talán nem is megvetés van, hanem inkább... – Bárcsak még ma este hazajönnél! – mondja. ...csalódás. Ez az. Csalódás. – Figyelj már oda Jasmine-re! Tartsd a fejét! – Tudom, mit csinálok! – csattan fel válaszul – Nyugi már az isten szerelmére! Máris ott van újra az a bizonyos pillantás. Kétség nem férhet hozzá, ha megvolna a blokkja, Sylvie már rég visszavitte volna Dextert. Nem vált be. Nem működik. Nem ilyet akartam. Megszólal a csengő. – Ez a taxis lesz. Ha bármi gond van, a mobilomat hívd ne a hotelt, jó? – Azzal lehajol, és Dexter feje búbjához érinti az ajkát, aztán behajol a kádba, és jóval meggyőzőbb csókot nyom a lánya arcára, – Jó éjszakát, drágaságom. Vigyázz apura,,. – Jasmine összeráncolja a homlokát és elbiggyeszti a száját, majd amikor anyja kimegy a fürdőszobából, tekintetében megjelenik a pánik. Dexter észreveszi, és elneveti magát. –

– Hova mész, anyuci? – suttogja. – Ne hagyj itt ezzel az idiótával! – Odalent végre csukódik a bejárati ajtó. Sylvie távozott, ő pedig egyedül maradt, és végre itt a lehetőség, hogy egy csomó eszement dolgot műveljen. Az egész a konyhai tévével kezdődik. Jasmine már akkor sikít, amikor Dexter próbálja bekötni az etetőszékbe. Sylvie-nek hagyja, hogy bekösse, most viszont összevissza tekereg és visít, izom és lárma tömör kis egysége, amely meglepő erővel és valójában bármiféle érthető ok nélkül vergődik, Dexter pedig azon kapja magát, hogy azt gondolja: Tanulj már meg beszélni, jó? Tanulj már meg valamilyen nyavalyás nyelvet, és mondd el, mit csinálok rosszul Mennyi idő még, amíg végre elkezd beszélni? Egy év? Tizennyolc hónap? Ebbe bele lehet őrülni, micsoda abszurd tervezési hiba, hogy képtelen elsajátítani a beszédet pont akkor, amikor a legnagyobb szükség volna rá. Úgy kéne kibújniuk, hogy tudnak beszélni. Nem társalogni persze, semmi szellemes évődés, csak alapvető, gyakorlati információ. Apa, bántanak a szelek. Elegem van ebből a játékból. Csikar a hasam. Végre sikerült beszíjazni, de most felváltva visít és nyöszörög. Dexter úgy kanalazza az ételt a szájába, ahogy éppen sikerül, és közben időnként szünetet tart, hogy a kanál élével összeszedje az elkenődött pépet, mintha nedves borotválásra vállalkozott volna. Azt remélve, hogy ettől majd megnyugszik a kicsi, bekapcsolja a hordozható kistévét a konyhapulton, amit Sylvie egyáltalán nem tart helyesnek. Mivel szombat van és főműsoridő, elkerülhetetlen, hogy Suki Meadows arca nézzen vissza rá a képernyőről, élőben a tévéközpontból, ahonnan épp a lottószámokat bömböli az egész várakozó nemzetnek. Dexter érzi, hogy gyomra az irigységtől enyhén összerándul, aztán csettint egyet, megrázza a fejét, és már épp készül átkapcsolni egy másik csatornára, amikor észreveszi, hogy Jasmine csöndben és mozdulatlanul ül, mint akit megigézett, ahogy apja egykori barátnője azt üvölti: „Halihó!” – Odanézz, Jasmine, az ott a papa volt barátnője! Hát nem hangos? Ugye milyen nagyon, nagyon hangos néni? Suki most gazdag, és még pezsgőbb, híresebb és népszerűbb, mint valaha, és bár nem igazán jöttek ki egymással, és nem volt bennük semmi közös, Dexter mégis nosztalgiával gondol egykori barátnőjére, meg húszas éveinek végén azokra a vad évekre, amikor a fényképe gyakran megjelent az újságokban. Vajon mit csinál Suki ma este? – tűnődik. – A papának talán inkább mellette kellett volna kitartania – mondja hangosan, és áruló módon visszagondol a fekete taxikban, koktélbárokban, szállodai bárokban és a vasúti felüljáró alatti klubban töltött éjszakákra, azokra az évekre, amikor a szombatok még nem azzal teltek, hogy hajhálóban mediterrán tort illákba kanalazta a tölteléket. Jasmine újra elsírja magát, mert valahogy édesburgonya került a szemébe, és miközben Dexter letörli az arcát, úgy érzi, hogy mindenképpen rá kell gyújtania. És miért is ne, amilyen napja volt, miért ne jutalmazhatná meg magát ennyivel? Sajog a háta, a hüvelykujjáról félig lejött egy kék ragtapasz az ujjain folyami rák és állott kávé szaga érződik – úgy dönt hát, hogy most valamilyen jutalomra van szüksége. A nikotin ajándéka kell ilyenkor. Két perc múlva már veszi is magára a babahordozót a pántokkal és csatokkal hadakozva még egy a kis macsós izgalom is elfogja – „Megy ez nekem” mintha egyszemélyes sugárhajtású hajtóművet szerelne magára. A síró Jasmine-t begyömöszöli a kenguruba, és elszántan elindul a hosszú, unalmas, fákkal szegélyezett utcán ahhoz az unalmas kis bevásárlóközponthoz. Hogyan jutott idáig, tűnődik, hogy a szombat estéjét Surreyban tölti egy bevásárlóközpontban? Ez még csak nem is Richmond, csupán egy külváros külvárosa – és újra eszébe jut Suki, aki most biztos valahol a városban mulat csinos barátnőivel. Esetleg, majd ha Jasmine elaludt, fel is hívhatná, csak hogy üdvözölje. Iszik egy pohárral, és felhívja egy régi barátnőjét, miért is ne? A szeszes italokat árusító boltban a várakozás örömteli izgalma fogja el, ahogy belépve rögtön szembetalálja magát egy teljes falnyi itallal. A terhesség idején megállapodtak, hogy nem tartanak alkoholt a házban, hogy ezzel is elejét vegyék a spontán, mindennapi ivásnak.

„Elegem van abból, hogy ott ülök a kanapén kedd este – mondta Sylvie –, miközben te egyedül berúgsz”. Dexter ezt kihívásnak vette, és abbahagyta az ivást, legalábbis többékevésbé. Most viszont itt találja magát az italboltban, és annyi klassz dolgot árulnak, és minden olyan remekül néz ki, hogy butaságnak tűnik nem kihasználni az alkalmat. Mindent végigmér, a töményeket és a söröket, a fehér és vörösborokat, aztán vesz két üveg remek bordóit, csak a biztonság kedvéért, meg húsz darab cigarettát. Aztán – amolyan miért is ne alapon – elmegy a thai gyorsétterembe. Lassanként már lemenőben a nap, és Jasmine kezd elaludni a mellkasán a kenguruban, ahogy Dexter friss léptekkel ballag vele hazafelé a szép utcákon, a takaros kis ház felé, ami pompás lesz, amikor elkészül. Hazaérve bemegy a konyhába, ki sem veszi az alvó gyereket a kenguruból, máris kinyitja az egyik üveget, és tölt egy pohárral, karját esetlenül a batyu körül tartva, mint egy balett-táncos. A pohárra pillant, szinte rituális tisztelettel, aztán felhajtja az italt, és azt gondolja: ha nem lenne ilyen finom, sokkal egyszerűbb lett volna nem meginni. Lehunyja a szemét, a konyhai munkalapnak támaszkodik, és érzi, ahogy a feszültség lassan kiszáll a vállából. Volt idő, amikor az alkoholt serkentőnek használta, amivel jobb kedvre derítette és feltöltötte magát energiával, de most úgy iszik, mint minden más szülő: egyfajta kora esti nyugtatóként. Amint nyugodtabbnak érzi magát, a kanapén párnákból rakott kis fészekbe fekteti az alvó babát, és kilép a kicsiny külvárosi kertbe – bár voltaképp csak egy nagy ruhaszárító állvány az egész, amit faanyagok és cementeszsákok vesznek körül. A kengurut továbbra is magán tartja, úgy lóg a válláról, mint egy fegyvertok, majdnem olyan vele, mintha szolgálaton kívüli rendőr lenne az emberölési osztályról, egy fásult, romantikus lélek, mogorva, de veszélyes, aki mellékfoglalkozásként olykor gyerekfelügyeletet is vállal Surreyban. Ahhoz, hogy ezt a benyomást tökéletessé tegye, semmi másra nincs szüksége, csak egy cigarettára. Az utóbbi két hétben ez az első szál, áhítattal gyújt rá, hosszan ízlelgeti azt a finom kezdeti zamatot, és olyan erősen szívja meg, hogy hallja a dohány sercegését. Égő levelek és benzin ízét érzi, az aroma 1995-öt idézi. Elméje fokozatosan kiürít magából mindent, ami a munkával kapcsolatos, a falafeltekercseket meg a zabpelyhes szeleteket, és Dexter kezd kissé reménytelibben tekinteni az este elé, talán el tudja érni a békés semmittevésnek azt az állapotát, ami a kimerült szülő nirvánája. A csikket mélyen belenyomja egy homokdombba, bemegy, karjába veszi Jasminet, lábujjhegyen csöndben feloson a lépcsőn a gyerekszobába, és lehúzza a sötétítő rolót. Akár egy kasszafúró nagymester, ki fogja cserélni a pelenkáját, anélkül, hogy felébresztené. Amint lerakja a pelenkázómatracra, a gyerek felébred, és újra sírni kezd, azzal a rettenetes, érdes hangú sírással. Dexter tisztába teszi, olyan gyorsan és hatékonyan, ahogy csak tőle telik, és közben igyekszik a száján át venni a levegőt A gyereknevelésre vonatkozó pozitív sajtóban többször említik, hogy igazából nem is kellemetlen a babakaki, hogy a kaki és a pisi ilyenkor mennyire nem tűnik piszkosnak, vagy legalábbis ártalmatlanok, sőt, szinte már szórakoztatónak látszanak. Dexter nővére egyenesen azt állította, hogy „pirítóssal meg is lehetne enni”, annyira balzsamos és illatos ez a „bébikaki” De azért az ember mégse szeretné, ha bemenne a körme alá, és a tápszer meg a szilárd táplálékok fogyasztásának kezdete óta a matéria határozottan felnőttebb jelleget öltött, A kis Jasmine által kitermelt adag úgy fest, mint egy jókora üveg mogyorókrém, amit valahogy még a hátára is sikerült fölkennie. Dexter feje egy kicsit kótyagos az éhgyomorra ivott bortól, de azért legjobb tudása szerint igyekszik összekotorni és levakarni a trutymót egy fél csomag popsitörlővel, aztán amikor az elfogy, az egynapos vonatjegye szélével. A még langyos batyut beletömi egy vegyszeres szagú pelenkazsákba, azt pedig bedobja a pedálos szemetesbe, és kavargó gyomorral figyeli, hogy a kuka fedelén máris lecsapódott némi pára. Jasmine mindeközben végig sír. Amikor végre üde és tiszta, Dexter a vállához emeli, aztán addig rugózik lábujjhegyen, míg már sajog a vádlija – és csodával határos módon a kicsi újra elcsöndesedik.

Odamegy a kiságyhoz, és lefekteti, mire Jasmine megint visítani kezd. Fölveszi, erre elhallgat. Leteszi, sikít. Dexter végre kiismeri a rendszert, de teljességgel irracionálisnak tűnik, sőt, egyszerűen helytelennek, hogy a kicsi ilyen sokat követel tőle, miközben a konyhában mindjárt kihűl a tavaszi tekercs, a bor nyitva áll, és ez a kis szoba igen erőteljes kakiszagot áraszt. A feltétel nélküli szeretet fogalma igen sokszor előkerült az utóbbi időben, ám ebben a pillanatban Dexter úgy érzi, hogy szeretne bizonyos feltételeket szabni. – Ugyan már, Jas, ez nem ér, légy jó kislány, a papa hajnali öt óta fent van, emlékszel? – A kicsi újra elcsöndesedik, lélegzete egyenletesen és melegen éri Dexter nyakát, így hát ismét megpróbálja letenni, egész lassan, mint egy abszurd limbó-táncban, észrevétlenül váltva a függőlegesből vízszintesbe. Még mindig rajta van a „macsó” babahordozó, és most szinte látja magát kívülről: akár egy bombát hatástalanító tűzszerész – csak lassan, finoman, finoman, finoman... Jasmine újra sírni kezd. Dexter dacosan becsukja az ajtót, és lemegy a lépcsőn. Keménynek kell lenni. Kegyetlennek kell lenni, ezt írják a könyvekben is. Ha értene bármilyen nyelven a gyerek, akkor el lehetne neki magyarázni: Jasmine, most mindkettőnknek szüksége van egy kis időre külön. A tévé előtt vacsorázik, és megint csak rájön, mennyire nehéz elengedni a füle mellett egy csecsemő sírását. Kontrollált sírásnak hívják ezt, de ő már elvesztette a kontrollt a helyzet fölött, legszívesebben sírva fakadna, és kezd valamiféle viktoriánus felháborodást érezni felesége iránt – miféle felelőtlen némber az, aki egy gyereket egyedül hagy az apjával? Hogy merészeli? Fölhangosítja a tévét, és kimegy a konyhába, hogy egy újabb pohár bort töltsön magának, de meglepetten tapasztalja, hogy az üveg kiürült. Semmi gond. Nincs olyan szülői probléma a világon, amit ne lehetne megoldani egy kis tejjel. Csinál még egy kis tápszert, aztán felmegy a lépcsőn, bár a feje kicsit kába, és fülében dobol a vér. Jasmine ádáz arcocskája megenyhül, amint a kezébe adja a tejesüveget, de aztán újra visítva sírni kezd, kegyetlen jajveszékeléssel, és Dexter észreveszi, hogy elfelejtette rászorítani az üvegre a kupakot, és a meleg tápszer kifolyt, átáztatta az ágyneműt, a matracot, belement a gyerek szemébe és orrába, ezért visít most, istenigazából visít, és miért is ne visítana, hiszen az apukája belopakodott a szobájába, és egy nagy adag meleg tejet öntött az arcába. Dexteren úrrá lesz a pánik, kapkodva törlőkendőért nyúl, de csak a kislány legjobb kasmírkardigánja akad a kezébe, ami egy halom frissen mosott ruha tetején hever, így hát azzal próbálja kitörölni a tápszercsomókat a gyerek hajából és szeméből Folyamatosan puszilgatja, és közben szidja magát – „Hülye, hülye, hülye, bocsánat, bocsánat, bocsánat” –, a másik kezével pedig nekilát a tápszerben úszó ágynemű, gyerekruha és pelenka cseréjének, amiket aztán mind egy kupacban a padlóra szór. Most kifejezetten örül, hogy Jasmine nem tud beszélni. Nézzék mán micsoda idióta – mondaná –, még egy gyereket sem tud ellátni” A babát ölelve lemegy a konyhába, fél kézzel csinál még egy adag tápszert, aztán felviszi a kislányt, és óvatosan megeteti az elsötétített szobában, míg újra meg nem nyugszik, és a fejét apja vállára hajtva el nem alszik. Dexter halkan becsukja az ajtót, aztán lábujjhegyen leoson a csupasz falépcsőn, mint egy betörő a saját házában. A konyhában már nyitva levegőzik a második üveg bor. Tölt magának egy pohárral. Már majdnem tíz óra van. Próbál tévét nézni, ezt a Big Brother című valamit, de nem érti, mit lehet rajta nézni, és a zsémbes, régi motorosok módján rájön, hogy elítéli a tévés szakma jelenlegi állapotát. – Nem értem – mondja hangosan. Zenét tesz föl, egy válogatásalbumot, amit azzal a céllal állítottak össze, hogy az ember úgy érezze magát a saját otthonában, mintha egy európai szálloda előcsarnokában lenne, aztán próbál beleolvasni Sylvie félredobott magazinjába, de még az is meghaladja a képességeit. Bekapcsolja a játékkonzolt, de most sem a Metal Gear Solid sem a Quake vagy a Doom, sőt, még a Tomb Raider legmagasabb

fokozata sem nyugtatja meg. Valamilyen felnőtt, emberi társaságra vágyik, olyasvalakivel szeretne beszélgetni, aki nem csak visít és nyöszörög és alszik. Fölmarkolja a telefont. Mostanra már rendesen berúgott, és a részegséggel előbukkant a régi kényszer is: hogy valami ostobaságot mondjon egy vonzó nőnek.

Stephanie Shaw-nak új mellszívója van. A legújabb modell, finn gyártmány, úgy berreg és pöfög a pólója alatt, mint egy kis csónak motorja, miközben a kanapén ülnek és a Big Brothert nézik. Emma meghívása vacsorára szólt, de amikor megérkezett Witechapelbe, kiderült, hogy Stephanie és Adam túl kimerült a főzéshez. „Reméljük – szabadkoztak –, nem gond.” Így hát csak ülnek a kanapén, tévét néznek, és beszélgetnek, miközben a mellszívó berreg és pöfög, amitől a nappali olyan hangulatot áraszt, mint egy tejüzem. Újabb nagyszabású este egy keresztanya életében. Vannak olyan beszélgetések, amelyekben Emma már nem kíván részt venni, és ezek mind csecsemőkkel kapcsolatosak. Az első néhány baba még az újdonság erejével hatott, és csak--, Ugyan volt valami izgalmas, vicces és megható abban, hogy láthatta a barátai arcát összeolvadva és miniatűr méretre gyúrva. No és persze az is mindig öröm, ha mások örömének lehetünk tanúi. De nem akkora öröm, és mintha ahányszor csak kilép az ajtón, mindig újabb és újabb csecsemőket tolnának az orra alá. Ilyenkor ugyanaz a rettegés fogja el, mint amikor valaki egy akkora halom fényképet húz elő nyaralás után, mint egy tégla: pompás, hogy ilyen jól érezted magad, de ehhez nekem mi közöm? Mostanra Emma kidolgozott egy „elbűvölt ábrázat” maszkot, melyet minden alkalommal elhelyez az arcán, amikor valamelyik barátnője a vajúdás gyötrelmeiről mesél, meg arról, hogy milyen gyógyszereket kapott közben, hogy beadta-e a derekát, és kért-e epidurális érzéstelenítést, és így tovább, a fájdalomról, az örömről. Hiába, a gyermek születésének csodájával, vagy úgy általában a szülővé válással kapcsolatban nincs semmi, ami szóban átadható lenne. Emma nem szeretne arról beszélgetni, hogy micsoda gyötrelem az állandóan félbeszakított alvás, hát a szülés előtt egyszer sem hallottak erről rebesgetni? Akkora újdonság ez? A baba mosolyát sem szeretné dicsérni, sem azt előadni, hogy először mennyire az anyjára hasonlított, most meg tiszta apja, vagy hogy először úgy nézett ki, mint az apja de most a szája egy az egyben az anyjáé. És mi ez a mánia a kezük méretével? Azok az apró kis kezecskék az icike-picike kis körmöcskékkel... Valójában inkább a nagy kéz volna igazán meglepő. „Azt nézd, micsoda sütőlapát keze van a babának!” Na arról tényleg lehetne beszélni. – Mindjárt elalszom – szólal meg a karosszékből Adam Stephanie férje, és a fejét már az öklével támasztja. – Akkor én megyek is – mondja Emma. – Ne! Maradj még! – vágja rá Stephanie, de azt nem árulja el, hogy miért. Emma megeszik még egy darab Kettle chipset. Mi történt a barátaival? Régebben viccesek voltak és érdekesek, kedvelték a szórakozást, a társaságot. Már a kelleténél jóval több estét töltött el így, sápadt, ingerült, karikás szemű párokkal, áporodott szagú szobákban, ahol ámulatát fejezte ki azt látva, hogy a baba az idő múlásával nagyobb lett, nem pedig kisebb. Belefáradt abba, hogy sikongasson a gyönyörtől, amikor mászni lát egy kisbabát, mintha ez a „mászás” teljes mértékben váratlan fejlemény volna. Mégis, mire számítottak, hogy majd repülni fog? A csecsemő fejének illata is hidegen hagyja, Egyszer megszaglászott egy babát, és olyan szaga volt, mint egy óraszíj belső felének. Táskájában megszólal a telefonja. Kiveszi, és meglátja Dexter nevét, de most nincs kedve fölvenni. Nem, nem szeretne elmenni Whitechapelből egészen Richmondig, hogy szemtanúja

legyen, amint Dexter cuppanós puszikat nyom a kis Jasmine pocakjára. Abból pedig kimondottan elege van, ahogy a hímnemű barátai előadják az „Újdonsült ifjú apa” című műsorszámot, gondterheltek, de jókedvűek, kimerültek, de modernek az egyforma zakójukban és farmernadrágjukban, pocakosak a bordás felsőjükben, a pillantásuk büszke és önérzetes, miközben a trónörököst feldobják a magasba. Bátor úttörők, a világtörténelemben az első férfiak, akiknek pár csöpp pisi ment a kordbársony nadrágjára, vagy egy kis hányás a hajába. Mindebből Emma persze semmit nem mondhat ki hangosan Van valami természetellenes abban, ha egy nő a kisbabákat – illetve egészen pontosan a kisbabákról folyó társalgást – unalmasnak érzi. Azt hinnék, hogy keserű, féltékeny, magányos, abból is elege van, hogy mindenki azt magyarázza neki, milyen szerencsés, hogy olyan sokat alhat, hogy annyi szabadideje van, és azt csinál, amit csak akar, mehet randevúzni, vagy akár elrepülhet Párizsba pillanatnyi gondolkodás nélkül. Az egész úgy hangzik, mintha vigasztalni akarnák, amit kikér magának, mert lekezelőnek érzi ezt a hozzáállást. Ráadásul nem is készül Párizsba! Különösen unja már a biológiai óráról szóló vicceket, melyekkel folyamatosan bombázzák: a barátai, a családja, a filmek és a televízió. A világon nincs ostobább és idétlenebb kifejezés annál, hogy „szingli” amitől csak kevéssel marad el a „csokoládéfüggő”. Köszöni szépen, de ő nem hajlandó részesévé lenni a vasárnapi magazinok életmódrovatában elemzett jelenségeknek. Igen, érti a vitát, a gyakorlati kényszerítő erőket, de a helyzet megoldása nem az ő kezében van. És igen, időnként megpróbálja elképzelni magát kék kórházi hálóingben, izzadtan és gyötrő fájdalmak közepette, de annak a férfinak az arca, aki a kezét fogja, makacsul homályos marad, így aztán ezzel az ábrándozással nem hajlandó fecsérelni az idejét. Amikor majd odajut, ha egyáltalán odajut, rajongani fog a gyermekéért, felhívja mások figyelmét az aprócska kezekre, és nyilván még a görvélyes kis fej illatára is tesz majd megjegyzéseket. Meg fogja tárgyalni az epidurális érzéstelenítést, az alváshiányt, a kólikát, bármi legyen is az. Egy nap akár még arra is vetemedhet, hogy egy pár babacipő láttán gügyögni kezdjen. De amíg ez az idő el nem jön, addig távol tartja magát ezektől, megőrzi a nyugalmát, derűjét, és felülemelkedik mindezen. Bár azt azért hozzá kell tenni, hogy aki először szólítja Emma néninek, az számíthat egy csattanós maflásra. Stephanie befejezte a kitermelést, és a fény felé tartva úgy mutatja lefejt tejét Adamnek, mintha valami különleges minőségű bor lenne. Klassz kis mellszívó ez, ebben mindannyian egyetértenek. – Most én jövök! – mondja Emma, de senki nem nevet, és mintegy végszóra, odafönt az emeleten felébred a baba. – Tudjátok, mi lenne még ennél is hasznosabb találmány? – kérdezi Adam. – A kloroformos törlőkendő. Stephanie felsóhajt, és kivonszolja magát a szobából, Emma pedig elhatározza, hogy most aztán már tényleg mindjárt elindul haza. Ma tovább marad fenn, és tovább dolgozik a kéziraton. Újra megszólal a telefonja. Üzenet érkezett Dextertől: arra kéri, hogy bumlizzon ki Surreyba, és szórakoztassa. Kikapcsolja a telefonját. – ...tudom, hogy a világ végén van, csak hát úgy néz ki, rám tört a szülés utáni depresszió. Ugorj be egy taxiba, kifizetem. Sylvie nincs itthon! Nem mintha ez számítana, tudom, de... van egy vendégszoba, ha szeretnél itt aludni. Mindegy, a lényeg, hogy hívj föl, ha megkapod az üzenetet. Szia. – Tétovázik, aztán megismétli, hogy „Szia” és leteszi. Micsoda értelmetlen üzenet! Pislog, megrázza a fejét, és újra tölt magának. Ahogy a névjegyzéket böngészi a telefonon, az S betűhöz ér, és meglátja a „Suki mobil” bejegyzést.

Először csak hosszan kicsöng, és Dexter már szinte megkönnyebbül, mert végül is mi jó származhat abból, ha felhívja egy volt barátnőjét? Már éppen le is akarja tenni, amikor egyszerre meghallja az eltéveszthetetlen bömbölést. – HALLÓ! – Hahó! – Dexter leporolja műsorvezetői mosolyát. – KI AZ? – Suki egy parti hangzavarát kiabálja túl, talán egy étteremben. – Zajongjál! – TESSÉK? KICSODA? – Találd ki! – TESSÉK? NEM HALLOK SEMMIT... – Mondom, találd ki!... – NEM HALLOK SEMMIT, KI BESZÉL? – Találd ki! – KICSODA? – MONDOM, TALÁLD... – Már fárasztja a játék, ezért inkább csak annyit mond: – Dexter! Pillanatnyi szünet következik. – Dexter? Dexter Mayhew? – Hány Dextert ismersz, Suki? – Tudom, melyik Dexter, csak hát... HALIHÓ, DEXTER! Helló! Várj csak... – Dexter szék zörgését hallja, és elképzeli, ahogy kíváncsi tekintetek követik Sukit, amint feláll az étteremben az asztaltól, és kimegy a folyosóra. – Na, mi van veled, Dex? – Jól vagyok, köszi, jól vagyok... Tudod, gondoltam, telefonálok, mert láttalak este a tévében, és eszembe jutottak a régi szép idők, úgyhogy gondoltam, felhívlak egy percre. Egyébként nagyon klasszul néztél ki. A tévében. És a műsor is tetszik. Klassz a formátum. – Klassz a formátum? Te paprikajancsi. – Szóval, mi van veled, Suki? – Ó, koszi, jól vagyok. – Mindenhol ott vagy! Fantasztikusan jól csinálod! De tényleg! – Köszönöm. Kösz. Csönd támad. Dexter hüvelykujja a hívást megszakító gombot birizgálja. Tedd le! Tégy úgy, mintha megszakadna a vonal. Tedd le, tedd le, tedd le... – Megvan már vagy... mennyi is? Öt éve, Dex! – Tudom, csak most eszembe jutottál, ahogy megláttalak a tévében. Egyébként nagyon klasszul néztél ki. Na és hogy vagy? – Ugornod kéne, ezt az előbb már kérdezted. Koncentrálj!– Akarom mondani, hol vagy? Nagy ott a zsivaj... – Étteremben. Épp vacsorázom pár barátommal. – Én is ismerem őket? – Nem hinném. Ők már új barátok. Új barátok Nem volt ebben némi ellenséges hangsúly? – Értem. Oké. – Na szóvak Te hol vagy, Dexter? – Ő, én itthon vagyok. – Otthon? Szombat este? Ez aztán nem vall rád! – Hát, tudod... – És már éppen belevágna, elmesélné, hogy megnősült, van egy gyereke, az egyik elővárosban lakik, de úgy érzi, hogy ez csak még hangsúlyosabbá tenné a hívás hiábavalóságát, ezért inkább nem mond semmit. A csönd eltart egy darabig. Közben észreveszi, hogy takony-vállpánt díszeleg a pamutpulóverén, ami valamikor régen egyszer a Pacha klubban is rajta volt, és ráébred, hogy az ujjai újfajta illatot árasztanak, a pelenkazsákok és a garnélás keksz meghökkentő elegyét. Suki megszólal:

– Hát, befutott a főétel... – Na jó, szóval csak eszembe jutottak a régi szép idők, és hogy esetleg jó volna találkozni veled! Tudod, ebédre vagy egy italra, vagy ilyesmi... A háttérben halkabb lesz a zene, mintha Suki egy eldugottabb sarokba lépett volna be. Most már keményebb hangon válaszol. – Tudod mit, Dexter? Szerintem ez nem volna jó ötlet. – Aha. Oké. – Érted, nem találkoztunk már vagy öt éve, és szerintem amikor ilyesmi történik, annak általában oka van, nem? – Csak arra gondoltam... – Egyébként pedig még csak nem is voltál soha igazán rendes velem, soha nem érdekeltelek komolyan, általában totál be voltál állva... – Hé, ez nem is igaz! – Még hűséges se voltál hozzám, a rohadt életbe, legtöbbször nem értél rá, mert épp valami kifutólányt vagy pincérnőt vagy mit tudom én, kit baszogattál, szóval nem tudom, most mit akarsz ezzel, hogy így felhívsz, mintha régi haverok volnánk, és elkezdesz nosztalgiázni a „régi szép időkről” arról a gyönyörűséges hat hónapról, ami, ha őszinte akarok lenni, nekem meglehetősen szar időszak volt. – Rendben, Suki, vettem az adást. – És különben is valaki mással vagyok, egy nagyon, nagyon kedves sráccal, és nagyon boldog vagyok. Igazából most is vár rám. – Oké! Akkor menjél! FUTÁS! – Az emeleten Jasmine sírni kezd, talán a szégyentől. – Hogy képzeled, hogy egyszerűen csak berúgsz, aztán fogod magad, egyszer csak felhívsz, és azt várod, hogy... – Nem várok semmit, én csak... jesszusom, jól van na, hagyjuk, felejtsd el! – Jasmine üvöltése visszhangzik lefelé a csupasz falépcsőkön. – Mi ez a hang? – Babasírás. – Kinek a kisbabája? – Az enyém. Van egy lányom. Egy kislányom. Hét hónapos. Ismét csönd támad, épp elég hosszú ahhoz, hogy Dexter valósággal összezsugorodjon, aztán Suki megszólal: – Akkor meg mi a fenének akarsz velem találkozni? – Csak úgy. Tudod. Egy baráti italra. – Van elég barátom, köszönöm – feleli erre Suki nagyon halkan. – Azt hiszem, jobban tennéd, ha most visszamennél a lányodhoz, és vele foglalkoznál, nem gondolod, Dex? – Azzal leteszi a telefont. Dexter egy darabig csak ül, és hallgatja a megszakadt vonal hangját. Végül leteszi a telefont, rábámul, aztán vadul megrázza a fejét, mintha megpofozták volna. És valóban kapott egy pofont. – Hát ez remekül ment – mormolja. Névjegyzék, Névjegy szerkesztése, Névjegy törlése. „Biztos, hogy törli Suki mobil névjegyet?” – kérdezi a telefon. A rohadt életbe, igen, igen, töröld, igen! Vadul nyomkodja a gombokat. Névjegy törölve, közli a telefon, de ez sem elég. Névjegy megsemmisítve, Névjegy köddé vált, ezt szeretné látni. Jasmine sírása eléri az első ciklus csúcsát. Dexter egyszer csak feláll, és a telefont odavágja a falhoz, ahol fekete nyomot hagy a drága Farrow and Ball tapétán. Még egyszer odavágja hogy még egy nyoma legyen. Sukit szidja, meg saját magát, amiért ilyen ostoba volt megmelegít egy kis üveg tejet, erősen rácsavarja a kupakot beteszi a zsebébe, aztán fogja a bort, és felrohan a lépcsőn

Jasmine sírása már olyan rettenetesen érdes, rekedt hang mintha a torkát szaggatná. Dexter beront a szobába. – A rohadt életbe, Jasmine, hallgass már el, jó? – kiáltja, de rögtön szégyenkezve a szája elé kapja a kezét, ahogy meglátja a kislányt, aki remegve ül a rácsos ágyban, szeme tágra nyílt a kétségbeeséstől. Ahogy kiemeli az ágyból, leül, és a falnak dől, Jasmine sírása átjárja a mellkasát. Az ölébe fekteti a gyereket, és végtelen gyengédséggel simogatja a homlokát, majd amikor ez sem segít, elkezdi gyengéden masszírozni a tarkóját, Nincs valahol egy titkos akupresszúrás pont, amit csak meg kell nyomni hüvelykujjal? Körbecirógatja a kislány tenyerét, mely dühödten ki-kinyílik és újra ökölbe szorul. Semmi nem segít, Dexter nagy, vaskos ujjai hiába próbálkoznak, hiába babrálnak, semmi nem hat. Lehet, hogy nincs jól, jut eszébe, vagy talán csak az a baj, hogy ő nem az anyja. Hasznavehetetlen apa, haszontalan férj, haszontalan barát, haszontalan fiú,. De mi van, ha Jasmine beteg? Lehet, hogy a hasa csikar, gondolja. Vagy fogzás is lehet, vajon jön a foga? Kezdi hatalmába keríteni az izgalom. Vajon kórházba kellene vinni? Talán igen, csak hát persze már túl részeg ahhoz, hogy vezessen. Haszontalan, haszontalan, haszontalan ember. – Gyerünk, koncentrálj! – mondja hangosan. A polcon meglát valamilyen orvosságot, rajta a felirat: „Bágyadtságot okozhat” – az angol nyelv leggyönyörűbb szavai. Valaha ezek voltak a legszebbek: „Tudsz adni egy tiszta pólót?” Ma már csábosabban hangzik az hogy „Bágyadtságot okozhat” Addig ringatja Jasmine-t a térdén, míg végre egy kicsit elcsendesedik, aztán a szájához tartja a teli kanalat, és belétáplál nagyjából öt milliliternyit a gyógyszerből. A következő húsz perc azzal telik, hogy elmebeteg kabarét ad elő, mániákusan rángat ide-oda a gyerek előtt mindenféle beszélő állatokat. Végigmegy a vicces hangokból álló szűkös repertoárján, magas és mély hangon könyörög, aztán különféle régiók akcentusával csitítja: „Cssst, jól van, jól van, aludjál.” Képeskönyveket tart az orra elé, szétteregeti a kihajtós lapokat, húzogatja a címkéket, és a képekre bökdös: „Kacsa! Boci! Si-hu-hu-hú mozdony! Nézd, milyen vicces a tigris, nézd csak!” Tébolyodott bábjátékokat ad elő. Egy műanyag csimpánz végtelenítve énekli az „A kerekek a buszon” első versszakát, Tinky Winky előadja a „Vén MacDonald”-ot, egy kitömött malacból pedig minden különösebb ok nélkül az „Elkap a hangulat” című szám szól. Együtt begyömöszölik magukat a babatornáztatóba, aztán közösen kiküzdik magukat. Még a mobilját is belenyomja Jasmine kis kezébe, hagyja, hogy nyomkodja a gombokat, rácsorogjon a nyála, és hallgassa a beszélő órát, míg végül, hála az égnek, a kislány kezd elcsöndesedni, már csak nyafog egy kicsit, még mindig teljesen éber, de már nyugodt. A szobában van egy CD-lejátszó, egy gőzmozdony alakú, masszív kis Fisher Price készülék. Dexter szétrugdalja a félredobott könyveket és játékokat, és megnyomja a Play gombot. Nyugtató klasszikusok tipegőknek – ez is Sylvie totális baba-agykontroll projektjének része. A bádoghangú hangszórókból „A bűbájos tündér tánca” hallatszik. – Nóóóóóóóta! – kiáltja Dexter, a gőzmozdony kéményén felcsavarja a hangerőt, és kábán keringőzni kezd körbe-körbe a szobában, Jasmine-t szorosan a mellkasához szorítva. A kicsi most kinyújtózik, elvékonyodó ujjacskái először ökölbe szorulnak, aztán ellazulnak, és most először néz úgy az apjára, hogy a homloka nincs haragosan összeráncolva. Dexter egyszer csak azt látja, hogy egy pillanatra a saját arca mosolyog vissza rá. Jasmine tágra nyitja a szemét, összecuppantja az ajkait. Nevet. – Ez az, kicsim! – dicséri Dexter. – Te vagy az én kis gyönyörűségem! – Kezdi visszanyerni a jókedvét, és támad egy ötlete. A vállához emeli Jasmine-t, és olyan gyorsan, hogy a sietségtől itt is, ott is nekiütközik az ajtófélfának, leszalad a konyhába, ahol átmenetileg három nagy kartondobozban tárolja az összes CD-jét, amíg el nem készülnek a polcok. Sok ezer darab van, a legtöbb ingyen reklámajándék volt – annak az időszaknak a hagyatéka ez, amikor még befolyásosnak tartották, és már az albumok látványától visszarepül képzeletben a DJ-korszakába, amikor a

Sohóban kóborolt azzal a nevetséges fejhallgatóval. Letérdel, és fél kézzel beletúr az egyik dobozba. Az a fontos, hogy Jasmine ne aludjon el, a feladat az, hogy meg kell próbálni ébren tartani, ezért most bulizni fognak, méghozzá kettesben, ami sokkal jobb, mint amit bármelyik hoxtoni night club kínálhatna. Suki Meadows tehet egy szívességet, ő inkább DJ-műsort tart a lányának. Most már tele van energiával, egyre mélyebbre ás a tíz év divatját felvonultató CD-k földtani rétegei között, egyet-egyet kihúz, és ezeket kupacba rakja a földön, ahogy belemelegszik a válogatásba. Acid jazz és break, a 70-es évek funky és add house zenéje után következik a mély és progresszív house, aztán elektronikus zene és a big beat, a karibi beat, meg olyan válogatások, amiknek a címében kivétel nélkül szerepel a „chill-out” szó, és még némi kevéssé meggyőző dob-basszus anyagot is összeszed. A régi zenék közti böngészés örömteli időtöltés kellene legyen, ám Dexter meglepve tapasztalja, hogy már a borítók látványától is ideges lesz és nyugtalan, mert mindez az álmatlan, paranoiás éjszakák emlékéhez kapcsolódik, amikor a lakása folyton tele volt idegenekkel, és eszébe jutnak az elmebajos beszélgetések olyan barátokkal, akiket ma már meg sem ismerne. Az ilyen zenéktől mostanában csak ideges lesz. Úgy tűnik, hogy ez már az, gondolja, ez már bizony az öregség. Aztán meglátja egy CD gerincét: Emma kézírását. Egy válogatásalbum az, amit Emma a csillogó-villogó új számítógépén ügyeskedett össze Dexter harmincötödik születésnapjára, előző augusztusban, nem sokkal az esküvője előtt. A válogatás címe „Tizenegy év” és a házi gyártmányú borítón egy fénykép van, Emma olcsó otthoni nyomtatóján készült szemcsés kép, de azért ki lehet venni kettejüket, ahogy egy hegyoldalban ülnek, az Arthur széke tetején, azon a kialudt vulkánon, ami Edinburgh fölé magasodik. Nyilván a diplomaosztó utáni délelőttön készült, mennyi is...? Tizenkét évvel ezelőtt? A fényképen Dexter fehér ingben támaszkodik egy sziklatömbnek, a szájából cigaretta lóg. Emma kicsivel arrébb ül, térde a mellkasához húzva, állát a térdére támasztja. Derékban karcsúsított 501-es farmer van rajta, egy kicsit ducibb, mint most, esetlen, és elég furán fest, ahogy hennával színezett, tépett frufruja a szemébe lóg. Azóta is minden fotóján ugyanezt az arckifejezését látni: féloldalasan mosolyog, csukott szájjal. Dexter az arcára pillant, és elneveti magát. Megmutatja a képet Jasmine-nek. – Nézd csak! Itt a keresztanyád, Emma. Nézd, milyen vékony volt még a papa. Odanézz, arccsont! A papának régen még látszott az arccsontja. – Jasmine hangtalanul nevet. Visszamennek Jasmine szobájába, a gyereket lerakja a sarokba, és kinyitja a CD-t. A tokba bedugva megtalálja az apró betűkkel sűrűn teleírt képeslapot, a tavalyi születésnapi üdvözletei. 1999. augusztus 1. Hát tessék – saját készítésű ajándék. Ezt mondogasd magadban: a szándék a fontos, a szándék a fontos. Ez annak a válogatáskazettának a nagy szeretettel készült reprodukciója, amit úgy száz éve csináltam neked. Nem olyan chill-out vacak, amiket szoktál hallgatni, hanem igazi dalok. Remélem, tetszeni fog. Boldog születésnapot, Dexter, és gratulálok az összes nagy újsághoz. Férj leszel! És apa! Mindkettőt remekül fogod csinálni. Nagyon örülök, hogy visszatértél. Ne felejtsd el, mennyire szeretlek. Régi barátod, Emma Dexter elmosolyodik, és beteszi a korongot a gőzmozdony alakú lejátszóba. Az első dal a Massive Attack „Befejezetlen szimpátia” című száma. Dexter fölemeli Jasmine-t, jól megveti a lábát, a babát hintáztatni kezdi a térdén, és közben a szám szövegét a fülébe mormolja. A régi popzene, a két üveg bor és az alváshiány eredményeképpen szédült, szentimentális hangulat lesz úrrá rajta. Annyira felcsavarja a hangerőt a Fisher Price vonaton,

amennyire csak lehet. Se elme a lélekben, se szív nincsen a testben, nincs meg, hiányzik minden... Jön a következő szám – The Smiths: „Egy fény, ami soha nem alszik ki” és bár soha nem kedvelte különösebben az együttest, Dexter tovább ugrándozik lehajtott fejjel, mintha újra húszéves lenne, és részegen mulatna egy diákdiszkóban. Oldaladon meghalni, enyém az élmény, enyém a megtiszteltetés... Jó hangosan énekel, ami meglehetősen kínos, de nem érdekli. A sorház kis hálószobájában, ahogy a játékvonatból harsogó zenére táncol a lányával, egyszerre elönti az elégedettség heves érzése. Több mint elégedettség – szinte mámor. Pördül egyet, rálép a madzagon húzható, fa játékkutyára, és megbotlik, mint egy részeg az utcán, de egyik kezével a falnak támaszkodva visszanyeri az egyensúlyát. – Hé, csak lassan, fiú – mondja hangosan, aztán lepillant Jasmine-re, hogy minden rendben van-e vele, és látja, hogy semmi baja, sőt, nevet az ő gyönyörű, gyönyörű kislánya. Van egy fény, és ez soha nem alszik ki, van egy fény, és ez soha nem alszik ki... Aztán már a „Menj tovább” szól, amit gyerekkorában anyjától oly sokszor hallott. Eszébe jut, ahogy Alison a nappaliban táncolt a számra, egyik kezében cigaretta, a másikban ital. A vállának dönti Jasmine fejét, érzi leheletét a nyakán, megfogja a kislány másik kézét, és régimódi lassú táncba kezdve szanaszét rugdossa a padlót borító romhalmazt. A kimerültség és a vörösboros mámor közepette hirtelen rátör a vágy, hogy beszéljen Emmával, hogy elmondja neki, mit hallgat, és mintegy végszóra, alighogy vége a számnak, megszólal a mobilja. Vadul kutat utána a szétdobált könyvek és játékok között, talán Emma hívja vissza. A kijelzőn Sylvie nevét látja, mire káromkodik egyet: muszáj felvennie. „Kijózanodni, kijózanodni, kijózanodni!” – buzdítja magát. Nekidől a rácsos ágynak, Jasmine-t az ölébe emeli, és fölveszi a telefont. – Hahó, Sylvie! Ebban a pillanatban bömbölve megszólal a Fisher Price-on – a Public Enemy „Harcolj a hatalommal” című száma. Dexter kapkodva nyúl a bumfordi gombokhoz, hogy leállítsa. – Ez mi volt? – Csak egy kis zene. Jasmine-nel éppen egy kis bulit rendeztünk, ugye, Jas? Vagyis Jasmine. – Még mindig ébren van? – Sajnos igen. Sylvie felsóhajt. – Mit műveltetek eddig? Cigiztem, berúgtam, begyógyszereztem a gyerekünket, felhívtam egy régi barátnőmet, lepusztítottam a házat, körbe-körbe táncoltam, és közben magamban beszéltem. Orra buktam, mint egy részeg az utcán. – Á, csak szórakoztunk, tévét néztünk. És veletek mi van? Jól mulattok? – Fogjuk rá. Persze már mindenki jól bepiált... – Kivéve téged. – Én most túlságosan fáradt vagyok ahhoz, hogy berúgjak. – Nagyon csöndes ott minden. Hol vagy? – A szállodai szobában. Most lefekszem egy kicsit, aztán nemsokára majd visszamegyek a következő körre. – Miközben Sylvie-t hallgatja, Dexter felméri a Jasmine szobáját elborító romhalmazt: a tejben úszó ágyneműt, a szétszórt játékokat, az üres borosüveget a maszatos pohárral. – Hogy van Jasmine? – Most éppen mosolyog, ugye, kicsim? Mami van a telefonban. – Kötelességtudóan Jasmine füléhez tartja a telefont, de a kislány csöndben marad. Már nem vicces a dolog, így Dexter inkább elveszi a mobilt és beleszól: – Megint én vagyok. – Szóval elboldogultál.

– Hát persze. Csak nem kételkedtél benne? – Pár pillanatra csönd támad. – Nyugodtan menj csak vissza a buliba. – Hát, tényleg mennem kéne. Holnap találkozunk. Ebéd tájban. Úgy tizenegy körül otthon leszek. – Rendben. Akkor jó éjszakát. – Jó éjt, Dexter. – Szeretlek. – Én is szeretlek. Sylvie már majdnem leteszi, ám Dexter úgy érzi, hogy valamit feltétlenül el kell mondania. – Sylvie! Sylvie? Ott vagy még? Felesége a füléhez emeli a telefont. – Hm? Dexter nagyot nyel, és megnedvesíti az ajkát. – Csak azt akartam mondani... Azt akartam mondani, hogy tudom, most nem igazán megy ez nekem, ez az egész apaság meg a férjesdi. De nagyon igyekszem, és minden tőlem telhetőt megteszek. Bele fogok jönni. Ígérem. Sylvie nyilván átgondolja mindezt, mert rövid csönd támad, csak aztán szólal meg újra, és a hangja kissé feszült. – Dex, semmi gond, jól csinálod. Csak még... mindketten tapogatózunk, ez a helyzet. Dexter felsóhajt. Valahogy többet remélt. – Most már tényleg menjél bulizni. – Holnap találkozunk. – Szeretlek. – Én is. És Sylvie már le is tette. A ház nagyon csöndesnek tűnik. Dexter egy teljes percig csak ül, alvó kislányát az ölében tartva, és hallgatja a fejében zakatoló vért meg bort. Egy pillanatra úrrá lesz rajta a rettegés és a magány, de aztán elhessegeti magától ezeket az érzéseket, feláll, és arcához emeli az alvó Jasmine-t, akinek most olyan lazán lógnak a végtagjai, mint egy kiscicának. Dexter beszívja az illatát: tejszaga van, szinte édes – az ő húsa és vére. Hús és vér. Közhely, mégis akadnak futó pillanatok, amikor önmagára ismer a gyerek arcában, tudatosul benne a hasonlóság, és alig tudja elhinni. Történjék bármi, ő vér a véremből. Gyengéden befekteti a kiságyba. Rálép egy műanyag malacra – amely éles, mint egy kőbalta, és fájdalmasan belevág a sarkába –, aztán halkan káromkodva lekapcsolja a gyerekszobában a villanyt.

Egy westminsteri hotelszobában, mintegy tízmérföldnyire keletre a Temze mentén, a felesége meztelenül ül az ágy szélén, petyhüdten tartja kezében a telefont, és halkan elsírja magát. A fürdőszobából zuhanyozás hangja hallatszik. Sylvie nem szereti, ahogy a sírás eltorzítja az arcát, ezért amikor a víz zubogása megszűnik, gyorsan megtörli kézfejével a szemét, és a telefont ledobja a padlóra szórt ruhakupacra. – Minden rendben? – Hát, tudod milyen. Nem igazán. Elég részegnek tűnt. – Biztos jól ellesz. – Nem is tudom, tényleg nagyon berúghatott. Olyan fura volt a hangja. Lehet, hogy haza kéne mennem. Callum megköti a fürdőköpenye övét, kilép a hálószobába, és lehajol, hogy megcsókolja Sylvie csupasz vállát. – Mondom, hogy nem lesz semmi gond. – Sylvie nem szól, ezért Callum leül, és még egyszer megcsókolja. – Verd ki a fejedből. Engedd el magad. Kérsz még egy italt?

– Nem. – Nem akarsz lefeküdni? – Nem! – Sylvie lerázza magáról a férfi karját. – Az isten szerelmére! Callum ellenáll a kísértésnek, hogy mondjon valamit, inkább megfordul, visszamegy a fürdőszobába, és megmossa a fogát. Az éjszakához fűzött reményei elszálltak. Az a rettenetes érzés fogja el, hogy Sylvie majd szeretné megbeszélni a helyzetet – „Ez így nem fair, nem mehet így tovább, talán jobb volna., ha elmondanám neki”, és a többi, és a többi. De hát a fenébe is, gondolja ingerülten, hát már állást adtam a fickónak. Ez sem elég? Köp és öblít, aztán visszamegy a szobába, és lehuppan az ágyra. A távirányítóért nyúl, és dühösen végigkapcsolgatja csatornákat, miközben Mrs. Sylvie Mayhew csak ül, bámul ki az ablakon a Temze-parti fényekre, és azon tűnődik, mit tegyen.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET Jean Seberg 2003. JÚLIUS 15. VASÁRNAP Belleville, Párizs Július 15-én érkezett, 15.55-kor, a londoni vonattal. Emma már jó korán kiment elé a Gare du Mord érkezési kapujához, és megállt a tömegben, a virágcsokrokat szorongató, izgatott szerelmesek között, az unott sofőrök mellett, akik öltönyben izzadva tartották a kézzel írt névtáblákat. Vajon vicces lenne, ha fölemelve tartana egy táblát Dexter nevével? – tűnődött. Esetleg hibásan írva a nevét? Emma úgy vélte, hogy Dexter talán nevetne, de az egész megérné a fáradságot? Mindegy, már érkezett is a vonat, és a várakozó tömeg izgatottan araszolt a kapu felé. Hosszú szünet, aztán a szerelvény ajtajai sziszegve kinyíltak, az utasok a peronra özönlöttek, és Emma is előrébb nyomult a barátokkal és családokkal, szeretőkkel és sofőrökkel együtt, akik mind a nyakukat nyújtogatva próbálták kivenni az érkezők arcát. Emma az alkalomhoz illően mosolygott. Amikor legutóbb találkoztak, elhangzott egy s más. Amikor legutóbb találkoztak, történt köztük valami.

Dexter a vonat utolsó kocsijában ült a helyén, és várta, hogy az összes többi utas leszálljon. Nem volt bőröndje, csak egy kis kézitáska hevert a szomszédos ülésen. Előtte az asztallapon élénk színű, puhafedelű könyv feküdt, borítóján egy lányarc firkált karikatúrája, afölött pedig a cím: A nagy Julie Criscoll az egész világ ellen. Éppen akkor fejezte be a regényt, amikor a vonat Párizs külvárosába ért. Jó néhány hónapja ez volt az első könyv, amit végigolvasott, bár a szellemi teljesítményt némiképp mérsékelte az a tény, hogy a kötetet a tizenegy és tizennégy év közötti korosztálynak szánták, ráadásul képek is voltak benne Míg arra várt, hogy kiürüljön a kupé, még egyszer a hátsó borító belső oldalához lapozott, a szerző fekete-fehér fényképéhez, és fürkésző tekintettel nézte, mintha emlékezetébe akarná vésni az arcot. Drágának tűnő, vasalt fehér blúzában a fiatal nő kicsit esetlenül ült egy tonettszéken, kezét pontosan abban a pillanatban szája elé kapva, amikor kitört belőle a nevetés. Dexter ráismert az arckifejezésre, a gesztusra, és elmosolyodott. Betette a könyvet a táskájába, aztán fogta a táskát, és csatlakozott az utolsó néhány utashoz, akik éppen ekkor léptek le a peronra. Amikor legutóbb találkoztak, elhangzott egy s más. Történt köztük valami. Mit mondjon most neki? És mit fog vajon válaszolni? Igent vagy nemet? Míg várakozott, Emma a haját babrálta, és próbálta szuggerálni, hogy nőjön. Nem sokkal azután, hogy Párizsba érkezett, összeszedte a bátorságát, fogott egy szótárt, és elment egy fodrászhoz – un coiffeur –, hogy levágassa a haját. Bár szégyellte hangosan kimondani, de úgy akart kinézni, mint Jean Seberg a Kifulladásig című filmben, elvégre ha már az ember regényíró Párizsban, akkor akár stílusosan is élhet. Most, három hét elteltével, már nem akart sírva fakadni, amikor a tükörbe nézett, de még mindig állandóan a fejéhez kapott, mintha egy parókát akarna megigazítani. Tudatos erőfeszítéssel figyelmét vadonatúj, galambszürke blúza gombjaira irányította. A blúzt aznap délelőtt vette egy üzletben – illetve nem is üzletben, inkább butikban – a Rue de Grenelle-en, Ha két gombját hagyta kigombolva, az prűdnek tűnt, ha viszont hármat, akkor már kilátszott a dekoltázsa. Kigombolta a harmadikat, aztán

csettintett a nyelvével, és újra az érkező utasok felé fordult. A tömeg lassan kezdett ritkulni, és már épp arra gondolt, hogy Dexter talán lekéste a vonatot, amikor végre meglátta. Megtörtnek tűnt. Komor volt és fáradt, az arcát kusza borosta, afféle börtönszakáll borította, ami nem állt jól neki, és Emmának erről újra eszébe jutott, hogy a látogatás a katasztrófa milyen lehetőségeit hordozza magában. Ám amikor Dexter észrevette, arcára kiült a mosoly, és meggyorsította lépteit, mire Emma is elmosolyodott, aztán kicsit feszélyezetten álldogált a kapunál, nem tudta, mihez kezdjen a kezével, hova nézzen. A köztük lévő távolság óriásinak tűnt, mosolyogjon és bámuljon, csak mosolyogjon és bámuljon, amíg Dexter megteszi azt az ötven métert? Negyvenöt méter. Emma lepillantott a földre, aztán föl a tetőgerendákra. Negyven méter. Újra Dexterre pillantott, aztán megint a földre. Harmincöt méter... Miközben a hatalmas távolságot átszelte, Dexter meglepve látta, hogy Emma mennyire megváltozott az alatt a nyolc hét alatt, amíg nem találkoztak, abban a két hónapban, ami azóta telt el, hogy mindenféle történt köztük. A haját nagyon rövidre vágatta, frufruja a homlokába hullott, és az arca is színesebb lett, ez volt az a nyári arc, amit Dexter az emlékezetében őrzött. Emma csinosabban is öltözött most: magas sarkú cipő, elegáns sötét szoknya, halványszürke blúz, egy kicsit túl mélyen kigombolva, alóla kilátszik a barna bőr, amit egy háromszögben sötét szeplők pettyeznek a nyaka tövében. Láthatólag még mindig nem tudta, mit csináljon a kezével, meg hogy hova nézzen, és most Dexter is kezdett kicsit zavarba jönni. Tíz méter. Mit mondjon majd, és hogyan mondja? Igen vagy nem lesz a válasz? Az utolsó pár lépést kicsit gyorsabban tette meg, és aztán végre átölelték egymást. – Nem kellett volna kijönnöd. – Dehogynem kellett kijönnöm. Te turista. – Ez tetszik. – Hüvelykujjával végigsimított Emma rövid frufruján. – Van erre egy találó jelző, nem? – Kisfiús? – Apródos. Apródosan nézel ki. – Nem kisfúsan? – Egy csöppet sem. – Látnod kellett volna két héttel ezelőtt. Úgy festettem mint egy kollaboráns! – Dexter arca meg se rezzent. – Most először mentem párizsi fodrászhoz. Rettenetes volt! Ott ültem a székben, és arra gondoltam: Arrêtez-vous, arrêtez-vous![5] egészben az a röhej, hogy még Párizsban is a nyaralásról érdeklődnek. Azt hinné az ember, hogy itt majd a kortárs táncművészetről beszélgetnek, vagy arról, hogy lehet-e az ember valaha igazán szabad. De nem, „Que faites-vous de beau pour les vacances? Vous sortez ce soir?”[6] – Dexternek még mindig nem rándult arcizma sem. „Túl sokat beszélek, túlságosan erőlködöm – gondolta Emma. – Nyugalom. Ne karattyolj! Arrêtez-vous.” Dexter az ujjával megérintette a rövid hajszálakat a tarkójánál. – Hát, szerintem jól áll. – Nem tudom, hogy elég mutatós-e hozzá az arcom. – Pedig az, elég mutatós hozzá az arcod. – Dexter megfogta a felkarját, és tetőtől talpig végigmérte. – Mintha jelmezbál lenne, és elegáns párizsi nőnek öltöztél volna. – Vagy call girlnek. – De luxus call girlnek. – Hát az még jobb. – Emma kézfejével megérintette Dexter állát, a borostát – Na és te minek öltöztél? – Én az „elcseszett életű, elvált öngyilkosjelölt” jelmezében jöttem. – A kijelentés üres közhely volt, és Dexter azonnal meg is bánta. Alig lépett le a peronról, máris tönkretesz mindent.

– De legalább nem vagy keserű hangulatban – bökte ki Emma, ami ugratásként az eszébe jutott. – Akarod, hogy visszaszálljak a vonatra? – Még nem. – Megfogta Dexter kezét. – Gyere, menjünk, jó? Kiléptek a Gare du Nord épülete elé, a fullasztó, benzingőzös levegőbe. Jellegzetes párizsi nyári nap fogadta őket: fülledt idő volt, és a vastag, szürke felhők esővel fenyegettek. – Azt gondoltam, először megihatnánk egy kávét a Csatorna mellett. Tizenöt perc séta, nem gond? Aztán még tizenöt perc a lakásomig. De előre szólok, semmi különösre ne számíts. Már ha parkettázott padlót meg nagy ablakokat képzeltél el, a szellőben lebegő függönyökkel, meg ilyesmikkel. Csak két udvarra néző szoba az egész. – Manzárdlakás. – Pontosan. Manzárdlakás. – Egy író manzárdlakása. A hazaútra készülve Emma az emlékezetébe vésett egy sétaútvonalat mindenféle látnivalóval – legalábbis annyi látványossággal, amennyit a poros és forgalmas északkeleti városrészben össze lehetett szedni. Párizsba költözöm nyárra, hogy írjak. Áprilisban ez a gondolat még majdhogynem szégyellnivalóan erőltetettnek és halálra ítéltnek tűnt, de annyira elege lett abból, hogy minden házaspár azt magyarázta neki, akkor mehet Párizsba, amikor csak akar, hogy úgy döntött, tényleg el is megy. London átalakult egy hatalmas bölcsődévé, akkor hát miért ne menekülhetne el egy időre a mások gyerekeitől, miért ne kalandozhatna egy kicsit? Sartre és de Beauvoir, Beckett és Proust városa ez, és most itt van ő is, aki kamaszprózát ír, méghozzá jelentős kereskedelmi sikerrel. De csak úgy tudta elérni, hogy az ötlet ne legyen borzasztó szirupos, hogy a turista Párizstól a lehető legmesszebb szállt meg, a Belleville és a Ménilmontant határán található, munkásosztály-lakta 19. kerületben. Semmiféle turistaszenzáció, kevés látnivaló... – De tényleg csupa élet, és olcsó, meg multikulturális, és... jesszusom, majdnem azt mondtam, hogy nagyon igazi. – És az mit jelent, hogy sok az erőszak? – Nem, csak.,, nem is tudom, annyira igazi párizsi. Olyan vagyok, mint egy diák, nem? Harmincöt évesen egy kétszobás kislakásban lakom, mintha csak évet halasztanék. – Szerintem Párizs illik hozzád. – Szerintem is. – Fantasztikusan nézel ki. – Tényleg? – Megváltoztál. – Dehogyis, Nem igazán. – De tényleg. Gyönyörű vagy. Emma összeráncolta a homlokát, és mereven előrenézett Mentek tovább, aztán egy kőlépcsőn leballagtak a Canal St. Martinhez, és a vízparton beültek egy kis bárba. – Olyan, mint Amszterdam – mondta Dexter szelíden, ahogy kihúzott egy széket. – Ez igazából a régi ipari összeköttetés a Szajnával – Te jó ég, úgy beszélek, mint egy idegenvezető. – Elfolyik a Place de la République meg a Bastille alatt, aztán beleömlik a folyóba. – Nyugodj meg. Dexter régi barát, tudod. Csak egy régi barát. Néhány pillanatig csak ültek és a vizet nézték. Emma máris megbánta, hogy ezt a látványos helyszínt választotta. Ez így rémes helyzet, mintha vakrandevún lennének. Kétségbeesetten kutatott valami beszédtéma után. – Akkor bort igyunk vagy...? – Bort inkább ne. Nem nagyon iszom. – Á... Tényleg? Mióta?

– Kábé egy hónapja. Nem amolyan elvonókúraképpen. Csak igyekszem elkerülni. – Dexter vállat vont. – Soha nem sült ki belőle semmi jó, az az igazság. De amúgy nem nagy ügy. – Aha. Oooké. Akkor egy kávét? – Egy kávé jó lesz. Odalépett hozzájuk a pincérnő – sötét hajú, csinos és hosszú lábú –, ám Dexter föl se nézett rá. Valami komoly zűr lehet, gondolta Emma, ha már a pincérnők láttán sem csorgatja a nyálát. Hivalkodóan köznyelvi franciasággal rendelt, aztán Dexter felvont szemöldökét látva sután elmosolyodott. – Órákat vettem. – Veszem észre. – Persze a csaj egy szót sem értett. Valószínűleg sült csirkét fog hozni! Semmi reagálás. Dexter csak ült, és a hüvelykujja körmével cukorszemcséket dörzsölt szét a fémasztalon. Emma újra próbálkozott, ismét valami ártalmatlannal. – Mikor voltál utoljára Párizsban? – Talán három éve. A feleségemmel jöttünk ide az egyik híres hosszú hétvégénkén. Négy éjszaka a George Cinq-ben. – Egy kockacukrot a csatornába pöckölt. – Az is mekkora kibaszott pénzkidobás volt! Emma kinyitotta a száját, aztán újra becsukta. Erre nem lehetett mit mondani. Azt már ellőtte, hogy, „legalább nem vagy keserű hangulatban”. Dexter pislogott egy sort, aztán megrázta a fejét, és megbökdöste Emma kezét. – Tudod, arra gondoltam, lehetne az a programunk a következő pár napban, hogy szépen megmutatod a látnivalókat, én meg közben lógatom az orromat, és ostoba megjegyzéseket teszek. Emma elmosolyodott, és ő is megböködte Dexter kezét. – Nem meglepő, azok után, amiken keresztülmentél, ami még most is tart... – A kezét Dexter kezére tette. Egy perc múlva Dexter tette rá a kezét az övére, Emma pedig folytatta, letakarta Dexter kezét az övével, egyre gyorsabban kapkodták a kezüket, mint valami gyerekjátékban. Ám színészkedés is volt mindez, feszült és kényszeredett, és zavarában Emma elhatározta, úgy tesz, mintha ki kellene mennie a mosdóba. Az áporodott kis helyiségben haragosan meredt a tükörbe, és a frufruját rángatta, mintha több hajat próbálna előhúznia fejéből Aztán nagyot sóhajtott, és ráparancsolt magára, hogy nyugodjon meg. Ami köztük történt, csupán egyszeri alkalom volt, nem nagy dolog, és Dexter csak egy régi, régi jó barát. Hogy hallani lehessen, lehúzta a vécét, és kilépett a meleg, szürke délutánba. Dexter előtt az asztalon regényének egy példánya feküdt. Emma gyanakvó pillantással ült vissza a helyére, és mutatóujjával megpiszkálta a könyvet. – Hát ez meg hogy került ide? – A vasútállomáson vettem. Hatalmas kupacokban állt Mindenhol ott van, Em. – Na és el is olvastad? – Nem bírtam túljutni a harmadik oldalon, akárhogy kínlódtam. – Nem vicces, Dex. – Szerintem fantasztikus volt. – Inkább csak egy buta gyerekkönyv. – De most komolyan, nagyon büszke vagyok rád. Persze nem vagyok kamaszlány, meg semmi hasonló, de tényleg jókat nevettem rajta. Egy ültő helyemben végigolvastam az elejétől a végéig. És ezt olyan ember mondja, aki már tizenöt éve olvassa a Szellemirtókat. – Mármint a Szellem a házbant. A Szellemirtók kicsit más, az egy film. – Mindegy. Még életemben semmit nem olvastam végig egy lendülettel. – Hát, jó nagyok a betűk. – Tényleg, ez volt az egyik legjobb az egészben, a nagy betűk. Meg a képek. Az illusztrációk nagyon viccesek, Em. Nem is tudtam, hogy ilyen jól rajzolsz.

– Hát, köszönöm... – Na és az se mellékes, hogy a történet izgalmas és szórakoztató, úgyhogy nagyon büszke vagyok rád. Igazság szerint... – Zsebéből előhúzott egy tollat. – Szeretném, ha dedikálnád. – Ne hülyéskedj már. – De, komolyan, mindenképpen írd alá. Te vagy a... – A könyv hátáról olvasta: – „a legizgalmasabb gyerekíró Roald Dahl óta” – Mondja a kiadó kilencéves unokahúga. – Dexter megbökdöste a tollal. – Nem írok bele semmit, Dex. – Dehogynem. Ragaszkodom hozzá. – Felállt, és úgy tett, mintha vécére kellene mennie. – Itt hagyom, és feltétlenül írj bele valamit. Valami személyeset, a mai dátummal, hátha egyszer híres leszel, nekem meg készpénzre lesz szükségem. A büdös kis fülkében Dexter csak állt, és azon gondolkodott, hogy még meddig képes így folytatni. Előbb-utóbb muszáj lesz nyíltan beszélniük, tiszta őrület, ahogy így tipródva kerülgetik a témát. A hatás kedvéért lehúzta a vécét, megmosta és a hajába törölte a kezét, aztán újra kilépett a szabadba, ahol Emma épp becsukta a könyvet. Odanyúlt érte, hogy elolvassa a dedikálást, de Emma a borítóra tette a kezét. – Majd amikor nem vagyok a közelben, légy szíves. Dexter leült, és eltette a könyvet a táskájába, aztán Emma áthajolt az asztalon, mint aki egy üzleti tárgyalás fonalát veszi fel újból. – Na szóval... Muszáj megkérdeznem. Hogy állnak a dolgok? – Ó, remekül. A válást szeptemberben mondják ki, pont a házassági évfordulónk előtt. Majdnem kétévnyi boldog házasélet. – Szoktál beszélni mostanában Sylvie-vel? – Ha lehet, inkább nem. Igaz, már nem ordítozunk egymással szitkozódva, és nem is hajigálunk egymáshoz semmit, most csak annyi van, hogy igen, nem, helló, szia. Ami egyébként többé-kevésbé megegyezik azzal, ahogy a házasságunk alatt beszélgettünk. Hallottad, hogy már oda is költöztek Callumhöz? Abba a nevetséges kúriájába a Muswell Hillen, ahova vacsoravendégségbe jártunk... – Igen, hallottam. Dexter éles pillantást vetett Emmára. – Kitől? Calluamtól? – Dehogyis! Másoktól... tudod, ismerősöktől. – Olyanoktól, akik sajnálkoznak rajtam. – Nem sajnálkoznak, csak... aggódnak. – Dexter undorodva ráncolta az orrát. – Az nem olyan szörnyű, ha egyesek aggódnak érted. Callummel beszéltél? – Nem. Pedig próbálkozott. Állandóan üzeneteket hagy mintha mi sem történt volna. „Oké, haver! Hívj fel” Szerinte el kéne mennünk sörözni, hogy „megbeszéljük a szitut” Lehet, hogy el is kéne mennem. Tulajdonképpen még tartozik háromheti béremmel. – Van már másik állásod? – Nem mondhatnám. Kiadjuk azt a nyomorult richmondi házat meg a lakást, ebből élek. – Felhajtotta a maradék kávét, és a csatorna vizét bámulta. – Nem is tudom, mit mondjak, Em. Másfél éve még volt családom, állásom... Nem valami menő állás, de voltak lehetőségeim, még kaptam ajánlatokat. Ott volt a családi kocsi, a csinos kis ház Surreyban... – Amit utáltál. – Nem utáltam. – A családi kocsit utáltad. – Na jó, azt tényleg utáltam, de legalább az enyém volt. És most egyszerre csak egy kilburni lyukban lakom a nászajándékok rám jutó felével, és nincs... semmim. Ott maradtam egyedül, egy talicskányi Le Creuset lábossal. Az életemnek nagyjából vége. – Tudod, szerintem mit kéne csinálnod?

– Mit? – Talán... – Emma nagy levegőt vett, és megfogta Dexter ujjait. – El kéne menned könyörögni Callumnek, hogy adja vissza az állásodat. – Dexter dühösen nézett rá, és elrántotta a kezét. – Vicc volt! Csak vicceltem! – hadarta Emma, és elnevette magát. – Hát, nagyon örülök, hogy ilyen szórakoztatónak találod a tragikus házasságomat. – Nem találom szórakoztatónak, csak szerintem az önsajnálat valószínűleg nem válasz semmire. – Ez nem önsajnálat, ezek tények. – Az életemnek nagyjából vége? – Azt úgy értettem... Mit tudom én. Én csak... – Dexter a csatornára nézett, és színpadiasan felsóhajtott. – Fiatalabb koromban minden lehetségesnek tűnt. Most semmi nem tűnik annak. Emma, aki éppen az ellenkezőjét tapasztalta meg, egyszerűen annyit mondott: – Azért nem ilyen rossz a helyzet. – Szóval szerinted van jó oldala is a dolognak? Hogy a feleségem lelépett a legjobb haverommal...? – Egyáltalán nem a „legjobb haverod” évek óta nem is beszéltetek... Csak azt akarom mondani... Na jó, először is, ahol laksz, az nem egy kilburni lyuk, hanem egy teljesen jó kétszobás lakás West Hampsteadben. En annak idején ölni tudtam volna ilyen albérletért. És különben is csak addig vagy ott, amíg vissza nem kapod a régi lakásodat. – De két hét múlva harminchét éves leszek! Lényegében középkorú! – Harminchét az még a harmincas éveid közepe! Úgy nagyjából. És igaz ugyan, hogy pillanatnyilag nincs állásod, de azért nem segélyből élsz. Van bevételed a lakbérből, ami hihetetlen szerencse, ha engem kérdezel. Amúgy meg rengetegen váltanak irányt felnőttkorukban. Azt megértem, hogy egy ideig boldogtalan vagy, de azért nem voltál olyan nagyon boldog akkor sem, amikor nős voltál. Tudom, mert állandóan ezt kellett hallgatnom. „Sose beszélgetünk, soha nem szórakozunk, soha nem megyünk sehova...” Tudom, hogy nehéz, de egyszer biztos képes leszel erre az egészre úgy visszagondolni, mint egy újrakezdésre! Mindent elölről kezdhetsz. Csomó mindent csinálhatsz, csak el kell szánnod magad... – Például mit? – Mit tudom én... A média kizárt? Esetleg kipróbálhat nád újra a műsorvezetést. – Dexter felnyögött. – Oké, akkor a színfalak mögött valamit? Lehetnél producer, vagy gyártás-vezető, vagy ilyesmi. – Dexter arca összerándult. – Vagy vagy ott a fényképészet! Annak idején állandóan a fényképezésről beszéltél Vagy az ételek, nem is tudom, csinálhatnál valami ételekkel kapcsolatos dolgot is. És ha ezek közül egyik sem jön be, akkor még mindig ott van az a gyenge közepes diplomád antropológiából, azzal is kezdhetnél valamit, – A nagyobb nyomaték kedvéért megveregette Dexter kézfejét – Antropológusokra mindig nagy szükségük van az embereknek. – Dexter elmosolyodott, aztán eszébe jutott, hogy nem kéne mosolyognia. – Egészséges, jó képességű, stabil anyagiakkal rendelkező, harmincas évei második felében járó, mérsékelten vonzó apuka vagy. Nincs veled semmi gond, Dexter. Csak az önbizalmadat kéne visszaszerezned, és kész. Dexter felsóhajtott, és kinézett a csatornára. – Szóval ez volt a nagy buzdító beszéd? – Igen, ez volt az. Mit szólsz? – Még mindig legszívesebben a csatornába ugranék. – Akkor talán jobb, ha indulunk. – Emma pénzt tett az asztalra. – A lakásom körülbelül húsz percre van arrafelé. Mehetünk gyalog vagy taxival is. – Már állt volna fel, ám Dexter nem mozdult. – Az egészben az a legrosszabb, hogy rettenetesen hiányzik Jasmine. – Emma hátradőlt. – Majd beleőrülök, pedig még csak azt se mondhatom, hogy jó apa voltam, szó sincs róla.

– Ugyan már... – Nem voltam az, Em, teljesen hasznavehetetlen voltam. Kapálóztam a helyzet ellen, nem akartam ott lenni. Egész idő alatt, miközben úgy tettünk, mintha tökéletes család volnánk, folyton arra gondoltam, hogy ez valami tévedés, ezt nem nekem találták ki. Azon gondolkodtam, hogy milyen klassz lenne megint rendesen aludni, meg elmenni valahova a hétvégén, vagy csak úgy elmenni otthonról, sokáig fennmaradni, szórakozni. Szabadnak lenni, kötelezettségek nélkül. Most mindez újra megvan, és mást se csinálok, csak ülök otthon, a cuccaimat még ki se csomagoltam a dobozokból, és állandóan hiányzik a lányom. – De hát találkozol vele. – Kéthetente egyszer, egyetlen nyamvadt éjszakát van nálam. – Láthatnád többször is, kérhetnél több időt... – És kérnék is! De már így is látom a szemében a félelmet, amikor az anyja elmegy: ne hagyj itt ezzel az ijesztő, fura alakkal! Folyton ajándékokat veszek neki, szánalmas az egész, minden alkalommal, amikor megérkezik, hatalmas kupac fogadja, mintha állandóan karácsony lenne, mert ha nem bontogatunk ajándékokat, akkor fogalmam sincs, mit csináljak vele. Ha nem bontogatunk ajándékokat, akkor sírni fog, és a mamát hívja, ami alatt a mamát meg azt a rohadék Callumöt érti. És még azt sem igazán tudom, hogy mit vegyek neki, mert mire újra látom, minden alkalommal egészen más. Egy hétig vagy tíz napig nem találkozunk, és teljesen megváltozik! Például elkezdett járni, az isten szerelmére, és én nem láttam! Hogy lehet ez? Hogy maradhattam le erről? Hát nem az lenne a dolgom, hogy ilyenkor ott legyek? Még csak nem is tettem semmi rosszat, és akkor egyszer csak... – Hangja egy pillanatra megremegett, gyorsan hangnemet váltott, és a haragjába kapaszkodva folytatta: – Persze az a mocsok Callum végig ott van velük, a nagy kúriájában a kibaszott Muswell Hillen... De a harag lendületéből nem sokra futotta, a hangja itt elcsuklott. A mondat közepén elhallgatott, ujjait két oldalról az orrához szorította, szemét tágra nyitotta, mintha egy tüsszentést próbálna elfojtani. – Jól vagy? – kérdezte Emma, és kezét a térdére tette. Dexter bólintott. – Ígérem, nem leszek ilyen egész hétvégén. – Engem nem zavar. – De engem igen. Olyan... megalázó. – Hirtelen fölállt és megragadta a táskáját. – Kérlek, Em, beszéljünk másról. Mesélj valamit. Mesélj magadról. A csatorna mentén sétáltak végig, elhaladtak a Place de la République mellett, aztán keletnek fordultak a rue du Faubourg St. Denis-n, és közben Emma a munkájáról beszélt. – A második kötet az első folytatása. Látod, ilyen gazdag a képzelőerőm. Körülbelül a háromnegyedénél tartok. Julie Criscoll osztálykirándulásra jön Párizsba, és belezúg egy francia fiúba, aztán meglepő módon mindenféle kalandokba keverednek. Ezzel az ürüggyel jöttem ide. „Kutatási céllal”! – És az első kötet sikeres lett? – Azt mondják. Ahhoz eléggé, hogy még kettőt kifizessenek. – Komolyan? Két folytatást megvettek előre? – Úgy bizony. Julie Criscollból franchise-termék lett. Állítólag ebben van a nagy pénz. A franchise a menő! Még tévésekkel is tárgyalunk. Egy rajzfilmes gyerekműsorról, az illusztrációim alapján. – Ez komoly? – Tök komoly. Elképesztő, nem? A médiában dolgozom! Én vagyok a társproducer! – Az meg mit jelent? – Az égvilágon semmit. Csak úgy belementem. Tulajdonképpen nagyon élvezem az egészet. De szeretnék majd valamikor felnőtt könyvet is írni. Mindig is ezt akartam, egy nagy, dühös regényt a társadalom helyzetéről, valami olyat, ami vad és időtlen, és bepillantást enged

az emberi lélek rejtelmeibe... Nem csak ezt a sok butaságot arról, hogy francia fiúkkal smárolunk a diszkóban. – De azért a Julie Criscoll nem csak arról szól, ugye? – Talán nem. És talán ez így törvényszerű: azzal vágsz bele, hogy szeretnéd a nyelven keresztül az egész világot megváltoztatni, aztán a végén oda jutsz, hogy már elégnek érzed, ha egy-két jó viccet elő tudsz adni. Te jó ég, miket beszélek! A nagy művész nyilatkozik az életről! Dexter oldalba bökte. – Mi van? – kérdezte Emma. – Nagyon örülök a sikerednek, az van. – Átkarolta Emma vállát, és magához szorította. – író lettél. Valódi író. Végre azt csinálod, amit mindig is csinálni akartál. – így sétáltak tovább, kicsit zavartan és feszengve, Dexter másik kezében a táska a lábszárát verdeste, míg végül a feszélyezettség kerekedett felül, és elvette a karját. . Tovább ballagtak, és apránként jobb kedvük lett. A felhőtakaró fölszakadozott, és a Faubourg St. Denis új életre kelt, ahogy közeledett az este. Tiritarka, rikító, csupa élet és csupa zaj lett, helyenként szinte mint egy arab bazár. Emma időnként lopva Dexterre pillantott, mint egy aggodalmaskodó idegenvezető. Átvágtak a széles, nyüzsgő Boulevard de Belleville-en, majd kelet felé haladtak tovább a 19. és a 20. kerület határán. Miközben kapaszkodtak fel a dombra, Emma megmutatta, melyik bárokat kedveli, mesélt a környék történetéről, Piafról és az 1871-es kommünről, a kínai és észak-afrikai közösségekről, Dexter pedig fél füllel hallgatta, és közben azon tűnődött, vajon mi történik majd, amikor megérkeznek a lakáshoz. Figyelj, Emma, tudod, ami legutóbb köztünk... – ...egy kicsit olyan, mint egy párizsi Hackney – mondta épp Emma. Dexter arcán széles mosoly jelent meg. Emma oldalba bökte. – Mi van? – Ez is csak te lehetsz, eljössz Párizsba, és megtalálod azt a részt, amelyik a legjobban hasonlít Hackneyre. – De ez akkor is érdekes. Legalábbis szerintem. Végül befordultak az egyik csöndes mellékutcába, és megálltak egy garázsajtónak látszó bejárat előtt. Emma beütötte a kódot, és vállával nekifeszült a nehéz kapunak. Beléptek a kusza, gondozatlan belső udvarra, melyet minden oldalról lakások vettek körül. A rozsdás erkélyeken száradó ruha lógott, az esti napfényben bágyadt cserepes virágok kornyadoztak. Az udvar visszhangzott az egymással versengő tévék zajától, meg a gyerekektől, akik egy teniszlabdával fociztak Dexter elfojtotta enyhe, ingerült borzongását. Amikor próbálta előre elképzelni, mi fog történni, fákkal teli, árnyas kis teret látott maga előtt, zsalugáteres ablakokat, esetleg kilátással a Notre Dame-ra. Nem volt az udvarral semmi gond, meg talán elegáns is volt a maga városi, ipari stílusában, de azért valamivel romantikusabb környezet kicsit megkönnyítette volna a helyzetet. – Mint mondtam, semmi nagyszabású – szólt Emma. – Ötödik emelet, sajnálattal közlöm. Megnyomta az időzítés villanykapcsolót, és elindultak fölfelé a meredek, szűk csigavonalban kanyargó kovácsoltvas lépcsőn, ami helyenként mintha kilengett volna a faltól. Emma hirtelen ráébredt, hogy Dexter szeme pontosan egy vonalban van a hátsójával, és többször is idegesen hátranyúlt a szoknyájához, hogy lesimítsa a nem létező ráncokat. Amikor a harmadik emeleti lépcsőfordulóhoz értek, a lámpa kialudt, és vaksötétben találták magukat. Emma hátranyúlt megkereste Dexter kezét, így terelte tovább a lépcsőn, míg meg nem álltak egy ajtó előtt. A szellőzőablakon beszűrődő halvány fényben egymásra mosolyogtak. – Itt volnánk. Chez moi![7] Táskájából előkotort egy hatalmas kulcscsomót, és nekilátott, hogy megküzdjön a bonyolult zárhalmazzal. Egy idő után az ajtó kinyílt, és beléptek a kicsi, de kellemes lakásba.

Dexter szürkére festett, fényes hajópadlót látott, nagy, süppedős kanapét és egy takaros kis íróasztalt, mely az udvarra néző ablak előtt állt, a lakás falai mentén pedig szigorú külsejű, egyforma halványsárga gerincű francia könyvek sorakoztak. A nappaliból nyíló kis konyhában az asztalon vázában friss rózsák, egy tálban gyümölcs, a másik ajtón bekukkantva pedig Dexter megpillantotta a hálószobát. Arról még nem esett szó, hogy ki hol alszik, de látta, hogy a lakásban egyetlen ágy van, a hálóban az a nagy, öntöttvas alkotmány, ami különleges volt és kissé ormótlan, mintha egy tanyaházból került volna ide. Egy hálószoba, egy ágy. Az ablakokon besütött az esti nap, és ráirányította a figyelmet erre a tényre. Dexter a kanapé felé fordult, jól megnézte, nem lehet-e kinyitni és ággyá alakítani. Nem. Egy ágy van. Érezte, hogy a mellkasában dobol a vér – bár talán csak a hosszú lépcsőmászás miatt. Emma becsukta az ajtót, és pár pillanatra csönd lett. – Nos tehát. Itt volnánk. – Nagyon klassz. – Elmegy. A konyha erre van. – A lépcsőzéstől meg az idegességtől Emma megszomjazott. Odalépett a hűtőhöz, kinyitotta, és kivett egy üveg szénsavas ásványvizet. Épp nagy kortyokban inni kezdett, amikor hirtelen megérezte a vállán Dexter kezét – aztán egyszer csak ott állt előtte és megcsókolta. Emma szája még tele volt a pezsgő vízzel, ezért szorosan összezárta az ajkait, nehogy Dexter arcába spricceljen a víz, mint egy szódásszifonból. Arrébb hajolt, az arcára mutatott, mely abszurd módon nagyra fúvódott, mint egy gömbhal, a kezével legyezett, és közben csukló hangot kiadva próbálta jelezni: „Várj egy pillanatot!” Dexter lovagiasan hátralépett, hogy le tudja nyelni a kortyot. – Bocs. – Semmi gond. Csak elég váratlanul ért. – Kézfejével megtörölte a száját. – Most már minden oké? – Minden rendben, de azt el kell mondanom... Ám Dexter máris újra csókolta, ügyetlenül, túl nagy erővel, és a konyhaasztalnak szorította, ami hirtelen zajosan csúszni kezdett a padlón, és Emmának oldalt kellett fordulnia, hogy elkapja a vázát a rózsákkal, mielőtt felborul. – Hoppá. – Az a helyzet, Dex... – Bocs, én csak... – Figyelj, az a helyzet... – Egy kicsit zavarban... – Megismerkedtem valakivel. Dexter hátralépett. – Megismerkedtél valakivel? – Egy férfival Egy pasival Már randizunk. – Egy pasival Értem. Oké. Na és... ki az? – Jean-Pierre-nek hívják. Jean-Pierre Dusollier. – Francia? – Nem, Dexter, walesi. – Jól van na, csak meglepődtem. – Meglepődtél, hogy francia, vagy meglepődtél, hogy nekem is lehet barátom? – Én csak... szóval... ez azért elég gyors, nem? Elvégre alig néhány hete vagy itt. Már kicsomagoltál, vagy előbb,.. – Két hónapja! Két hónapja vagyok itt, és Jean-Pierre-t egy hónapja ismerem. – És hol ismerkedtetek meg? – Egy kis bisztróban, nem messze innen. – Egy kis bisztróban. Értem. És hogyan? – Mit hogyan?

– Hogyan ismerkedtetek meg? – Hát az úgy volt, hogy egyedül vacsoráztam, és közben egy könyvet olvastam, és ott evett ő is a barátaival, és megkérdezte, hogy mit olvasok... – Dexter felhördült, és megrázta a fejét: akár egy mesterember, aki a másik keze munkáját gúnyolja. Emma úgy tett, mintha meg se hallotta volna, elindult ki a nappaliba. – Aztán elkezdtünk beszélgetni... Dexter követte. – Franciául? – Igen, franciául, és tök jól éreztük magunkat, és most... randizunk! – Emma lehuppant a kanapéra. – Tessék. Most már tudod! – Rendben. Értem. – Dexter fölvonta a szemöldökét, aztán visszaeresztette, és az arca fintorba torzult, miközben azzal kísérletezett, hogyan tudna egyszerre duzzogni és mosolyogni. – Hát... Nagyon örülök, Em, ez tényleg klassz hír. – Ne beszélj ilyen lekezelően, Dexter. Mintha csak egy magányos öregasszony lennék... – Nem beszélek lekezelően! – Megjátszott nemtörődömséggel az ablak felé fordult, és kinézett az udvarra. – Na és milyen ez a Jean...? – Jean-Pierre. Kedves. Nagyon jóképű, nagyon sármos. Hihetetlenül jól főz, mindent tud az ételekről, a borról, meg a művészetről, építészetről. Egyszerűen csak nagyon, nagyon... francia. – Vagyis bunkó? – Nem... – Koszos? – Dexter! – Hagymakoszorút hord, biciklivel jár... – Istenem, néha tényleg elviselhetetlen tudsz lenni... – Hát akkor meg hogy a fenébe kell azt érteni, hogy nagyon francia? – Nem is tudom, valahogy olyan laza és könnyed és... – Szexis? – Egy szóval sem mondtam, hogy szexis. – Nem, csak éppen átmentéi totál szexibe, játszadozol a hajaddal, köldökig ki van gombolva a blúzod... – Ez a szexi annyira hülye szó... – De csomót szexeitek, nem igaz? – Dexter, miért vagy ilyen...? – Csak rád kell nézni, ahogy ragyogsz, látszik rajtad az a verítékes ragyogás... – Semmi okod nincs rá, hogy ilyen... miért vagy ilyen? – Milyen? – Ilyen... gonosz! Mintha valami rosszat tettem volna! – Nem vagyok gonosz, csak azt hittem... – Félbehagyd a mondatot, visszafordult az ablak felé, és homlokát az üvegnek támasztotta. – Közölhetted volna, mielőtt elindultam Akkor foglaltam volna szobát egy hotelban. – Ettől még nyugodtan lakhatsz itt! Én majd Jean-Pierre-rel alszom. – Bár Dexter hátat fordított, Emma így is látta hogy megrándul a nyelvbotlást hallva. – Jean-Pierre-nél alszom – helyesbített sietve, aztán lassan előrehajolt a kanapén és az arcát két kezébe temette. – De hát mit vártál, mi fog történni? – Nem tudom – mormolta Dexter az ablaktáblának. – De nem erre számítottam. – Hát, nagyon sajnálom. – Szerinted miért jöttem el látogatóba, Em? – Hogy egy kicsit pihenj. Elszakadj az otthoni dolgoktól, Hogy megnézd a várost.

– Azért jöttem, hogy megbeszéljük, ami történt. Hogy végre összejöhetnénk. – Körmével a gittet piszkálta az ablakkeretben. – Azt hittem, ez neked is fontos. Ennyi. – Egyszer feküdtünk le, Dexter. – Háromszor! – Nem úgy értem, hogy hányszor közösültünk, Dex, az alkalomra gondolok, egy éjszaka, egyetlen éjszakát töltöttünk együtt. – És én úgy gondoltam, hogy erről esetleg érdemes lenne beszélni! De mire kettőt pislantottam, leléptél Párizsba, itt meg összefekszel az első francia pasassal... – Nem léptem le, akkor már rég megvolt a jegyem! Miért gondolod, hogy minden, ami történik, miattad történik? – És nem tudtál volna esetleg felhívni, mielőtt...? – Minek, hogy engedélyt kérjek? – Nem, csak hogy megkérdezd, mit érzek a történték után. – Várjunk csak... Te azért akadtál ki, mert nem elemeztük ki az érzéseinket? Azért vagy kiakadva, mert szerinted várnom kellett volna rád? – Nem tudom – morogta Dexter. – Talán igen! – Szent ég, Dexter, csak nem... csak nem vagy féltékeny? – Dehogy vagyok! – Hát akkor miért duzzogsz? – Nem duzzogok. – Akkor nézz rám! Dexter szót fogadott: durcás arccal, karját a mellkasa előtt magasan keresztbe téve fordult oda, mire Emmából önkéntelenül kitört a nevetés. – Mi van? Most meg mi van? – kérdezte Dexter sértetten. – Hát, nem tudom, érzed-e, de van némi irónia a dologban. – Na és szerinted mi olyan ironikus? – Hát hogy te most egyszerre milyen konvencionális és... monogám lettél. Dexter csak hallgatott, és visszafordult az ablak felé. Emma békülékenyebb hangot megütve így szólt: – Nézd, mindketten egy kicsit részegek voltunk. – Annyira nem voltam részeg... – A cipődön át húztad le a nadrágodat! – Dexter még mindig nem akart visszafordulni. – Ne ácsorogj már ott az ablaknál Gyere ide, és ülj le, jó? – Emma föltette a kanapéra meztelen lábát, és maga alá húzta. Dexter az üveghez verte a homlokát, egyszer, majd még egyszer, aztán megfordult, és átvágott a szobán, de nem nézett Emma szemébe, csak lehuppant mellé, mint egy gyerek, akit hazaküldtek az iskolából Emma a lábfejét Dexter combjának támasztotta. – Rendben, beszélni akarsz róla? Akkor beszéljünk róla. Dexter makacsul hallgatott. Emma addig bökdöste a lábujjával, míg végre föl nem nézett rá. – Oké. Akkor kezdem én. – Nagy levegőt vett. – Szerintem rendesen ki voltál borulva, és egy kicsit be is rúgtál, aztán eljöttél meglátogatni, és a dolog egyszerűen... megtörtént. Gondolom, az egész nyomorúságos ügy miatt, hogy szétmentetek Sylvie-vel, és alig lehettél Jasmine-nel nagyon magányos voltál, és kellett egy váll, amin kisírhatod magad Vagy ami mellé lefekhettél És ez voltam én. Egy váll, amivel lefekhettél. – Szóval ezt gondolod? – Ezt gondolom. – ...és csak azért feküdtél le velem, hogy jobban érezzem magam? – Jobban érezted magad? – Igen, sokkal jobban.

– Na, hát én is, úgyhogy látod, bevált. – ...de nem ez a lényeg. – Hát, hülyébb okokból is lefekszenek egymással az emberek. Neked mondjam? – Na de szex szánalomból? – Nem szánalomból, együttérzésből. – Ne szórakozz, Em. – Eszemben sincs, én csak... az egyáltalán nem szánalom volt, és ezt te is tudod. De ez az egész... túl bonyolult. A kettőnk ügye. Gyere már ide, légy szíves. – Gyengéden újból megböködte a lábfejével, Dexter pedig eldőlt, mint egy kivágott fa, és a fejét Emma vállára hajtotta. Emma felsóhajtott. – Már nagyon régóta ismerjük egymást, Dex. – Tudom. Csak azt gondoltam, hogy tényleg jó lenne. Dex és Em, Em és Dex, mi ketten. Kipróbálhatnánk egy időre, hogy lássuk, működik-e. Azt hittem, te is akarod. – Akartam is. Régebben. Még a nyolcvanas évek második felében. – És akkor most miért nem? – Csak. Mert már késő. Elkéstünk. Belefáradtam. – Harmincöt éves vagy! – Valahogy úgy érzem, hogy a mi időnk már elmúlt, és kész – mondta Emma. – Honnan tudod, ha meg se próbáljuk? – Dexter, közben megismerkedtem egy másik pasival? Néhány pillanatig csöndben ültek, és hallgatták a gyerekek kiabálását odalent az udvaron, a távoli tévék hangját. – És tényleg kedveled? – Igen. Nagyon-nagyon kedvelem. Dexter lenyúlt, és a kezébe vette Emma bal lábfejét, ami még mindig poros volt a hosszú sétától. – Nem valami jó az időzítésem, igaz? – Hát nem, nem mondhatnám. Dexter megvizsgálta a kezében tartott lábat. A lábujj-körmök vörösre voltak lakkozva, de már kezdtek töredezni, a legkisebb, girbe-gurba köröm pedig alig látszott. – Gusztustalan a lábad. – Tudom. – A kislábujjad olyan, mint egy csökött kis bébikukorica. – Akkor ne játsszál vele. – Na és az az éjszaka... – Hüvelykujját Emma talpának kemény bőrére szorította. – Szóval az tényleg olyan borzasztó volt? Emma a másik lábával keményen megbökte a csípőjét. – Ne játszd meg magad. – Komolyan nem tudom. Mondd el. – Nem, Dexter, az az éjszaka nem volt borzasztó, sőt, igazából az emlékezetesebb éjszakáim közé tartozik. Mégis azt mondom, hogy ennyiben kéne hagynunk a dolgot. – Lelódította a lábát a kanapéról, és közelebb csúszott, egészen közel, míg a csípőjük össze nem ért, aztán megfogta Dexter kezét, és a vállára hajtotta a fejét. Mindketten csak bámultak maguk elé a könyvespolcok irányába, aztán végül Emma felsóhajtott – Miért nem álltál elő ezzel az egésszel inkább... nem is tudom, mondjuk nyolc évvel ezelőtt? – Nem tudom, akkor túlságosan lefoglalt a... szórakozás, azt hiszem. Emma fölemelte a fejét, és oldalvást rápillantott. – És most, hogy a szórakozásnak vége, gondoltad, „ott a jó öreg Em, próbáljuk meg, hátha...” – Nem így gondoltam...

– Én nem valami vigaszdíj vagyok, Dex. Nem olyasmi vagyok, amivel beérheted más helyett. Megmondom őszintén énszerintem ennél többet érek. – Szerintem is többet érsz. Éppen ezért vagyok itt. Te kész csoda vagy, Em. A következő pillanatban Emma hirtelen felállt, fogott egy díványpárnát, és nagy lendülettel Dexter fejéhez vágta, aztán elindult a hálószoba felé. – Fogd be a szád. Amikor ellépett mellőle, Dexter a keze után nyúlt, de Emma kiszabadította magát. – Hova mész? – Zuhanyozni, átöltözni. Nem ülhetek itt egész este! – kiabált a másik szobából, miközben dühösen rángatta ki a ruhákat egymás után a szekrényből, és az ágyra dobálta őket. – Végül is húsz perc múlva itt lesz! – Ki lesz itt? – Na mit gondolsz? AZ ÚJ BARÁTOM! – Jean-Pierre idejön? – Aha. Nyolcra. – Elkezdte kigombolni blúzán az apró gombokat, aztán feladta a küzdelmet, türelmetlenül áthúzta a fején, és a földre dobta. – Megyünk vacsorázni! Hármasban! Dexter hátrabillentette a fejét, és hosszú, mély nyögést hallatott. – Jaj, istenem! Muszáj? – Sajnos igen. Minden meg van szervezve. – Emma már meztelen volt, és majd szétrobbant, olyan dühös volt magára, az egész helyzetre. – Elviszünk oda, ahol megismerkedtünk! A híres bisztróba! Ott fogunk ülni, ugyanannál az asztalnál, egymás kezét fogjuk, és mindent elmesélünk neked! Az egész nagyon, de nagyon romantikus lesz. – Bevágta maga mögött a fürdőszoba ajtaját, és onnan kiabált ki. – És egy csöppet sem lesz kínos! Dexter hallotta, hogy odabent megindul a víz. Visszafeküdt a kanapéra, a mennyezetre bámult, és most már szégyellte magát e miatt a nevetséges expedíció miatt. Azt hitte, hogy tudja a választ, hogy meg tudják menteni egymást, pedig valójában Emma már évek óta sínen volt. Ha valakinek szüksége van arra, hogy megmentsék, hát az ő. És talán Emma jól mondta, talán tényleg csak az hajtja, hogy egy kicsit magányos. Hallotta az ősrégi vízvezeték gurgulázását, ahogy elállt a zuhany és újra felszínre bukott az a rettenetes, szégyenteljes szó. Magányos. Az egészben az volt a legrosszabb, hogy tudta, milyen igaz. Soha életében nem gondolta volna, hogy valaha is magányos lesz. A harmincadik születésnapján a vendégek egy egész night clubot megtöltöttek a Regent Street egyik mellékutcájában, sorban álltak a járdán, annyian akartak bejutni. Zsebében a mobiltelefon memóriája dugig volt annak a sok száz embernek a telefonszámával, akikkel az utóbbi tíz évben találkozott, de az egyetlen, akivel a hosszú évek alatt igazából beszélgetni szeretett volna, az most itt állt a szomszéd szobában. Lehetséges volna, hogy ez igaz? Újra alaposan átgondolta az egészet, és miután rájött, hogy csakugyan így van, hirtelen felállt, hogy nyomban el is mondja Emmának. Elindult a hálószoba felé, ám egyszerre megtorpant. Az ajtórésen keresztül megpillantotta Emmát. Az 1950-es évekből való, kicsi öltözőasztalka előtt ült, rövid haja még meg sem száradt a zuhanyozás után. Térdig érő, régimódi fekete selyemruha volt rajta, hátul a cipzárja derékig lehúzva, és így annyira szétnyílt, hogy a lapockái alatti árnyékot is látni lehetett. Mozdulatlanul és egyenes háttal ült, kimondottan elegánsan, mintha csak arra várna, hogy valaki odalépjen és becipzározza a ruhát – és ebben a gondolatban volt valami olyan megkapó, az egyszerű mozdulatban valami olyan intim és mégis gyönyörteli, olyan ismerős, és mégis új, hogy Dex tér kis híján azonnal belépett a szobába. Felhúzza a ruhájú a cipzárt, aztán megcsókolja a nyaka és válla közti hajlatot, és elmondja neki.

Ám mégis inkább csöndben figyelte, ahogy Emma egy könyv után nyúlt, mely ott feküdt az öltözőasztalon: egy nagy sokat forgatott francia-angol szótár volt az. Emma elkezdett lapozni benne, aztán hirtelen megállt, a feje előrebukott, két kezét a homlokára tapasztotta, hátrasimította a frufruját, és dühösen felnyögött. Kétségbeesését látva Dexter elnevette magát – azt hitte, némán, de Emma az ajtó felé pillantott ezért gyorsan hátralépett. A padló recsegett a talpa alatt, ahogy abszurdan óvakodó léptekkel a konyhasarok felé haladt, ahol sietve megnyitotta mindkét csapot, és a víz alá tartott néhány csészét, teljesen fölöslegesen, pusztán alibiből. Egy idő után rövid csörrenést hallott: Emma a hálószobában fölvette a régimódi telefon hallgatóját. Erre elzárta a csapokat, hátha meghall valamit a Jean-Pierre-rel folytatott beszélgetésből. Halk, szerelmes mormolás szűrődött ki francia nyelven. Nagyon hegyezte a fülét, de egyetlen szót sem értett az egészből. Ismét csöndülés hallatszott, ahogy Emma letette a telefont Eltelt egy kis idő, aztán egyszerre csak ott állt az ajtóban Dexter mögött. – Kivel beszéltél? – kérdezte Dexter hátra sem fordulva, tárgyilagos hangon. – Jean-Pierre-rel. – És hogy van? – Jól. Köszöni, jól. – Remek. Akkor... át kéne öltöznöm. Mit is mondtál, mikor jön? – Nem jön. Dexter megfordult. – Tessék? – Megmondtam neki, hogy ne jöjjön. – Tényleg? Ezt mondtad? Legszívesebben fölnevetett volna... – Azt mondtam, hogy mandulagyulladásom van. ...annyira szeretett volna nevetni, de nem szabad, még nem. Megtörölte a kezét. – Az hogy van? A mandulagyulladás. Franciául. Emma a torkához emelte kezét. – Je suis très désolé, mais mes glandes sont gonflées – brekegte erőtlen, rekedtes hangon. – Je pense que je peux avoir l’amygdalite.[8] – L’amy...? – L’amygdalite. – Lenyűgöző a szókincsed. – Hát, annyira azért nem. – Szerényen megvonta a vállát. – A szótárból kellett kikeresnem. Egymásra mosolyogtak. Aztán Emma, mintha hirtelen eszébe jutott volna valami, három nagy lépéssel átvágott a szobán, két kezébe fogta Dexter arcát, és megcsókolta, Dexter pedig a hátára tette a kezét, ahol a ruha cipzárja még mindig nem volt felhúzva, és a csupasz bőr hűvös maradt és nyirkos a zuhany után. Így csókolóztak egy darabig. Aztán, miközben a kezét továbbra is Dexter arcán tartotta, Emma erősen a szemébe nézett. – De ha csak szórakozol velem,..! – Nem szórakozom... – Komolyan mondom, ha átversz, vagy cserbenhagysz, vagy a hátam mögött kavarsz valamit, akkor megöllek. Esküszöm az élő istenre, hogy kitépem és megeszem a szíved. – Nem verlek át, Em. – Nem? – Esküszöm, nem. Emma összeráncolta a homlokát, megrázta a fejét, átölelt Dextert, arcát a vállához szorította, és közben olyan hangot hallatott, ami szinte haragosnak tűnt. – Mi a baj? – kérdezte Dexter.

– Semmi. Ó, semmi. Csak... – Emma fölnézett rá. – hittem, hogy végre már megszabadultam tőled. – Szerintem arra semmi esélyed.

NEGYEDIK RÉSZ 2002 – 2005 Harmincas éveik végén „Egymás iránti érzéseikről alig ejtettek szót: hiszen a finom fordulatok és kedveskedő figyelmességek alkalmasint szükségtelenek az ily kipróbált barátok közt.”[9] THOMAS HARDY: Távol a zajgó tömegtől

TIZENHATODIK FEJEZET Hétfő reggel 2002. JÚLIUS 15. HÉTFŐ Belsize Park A rádiós ébresztő szokás szerint hét óra öt perckor szólal meg. Kint már ragyogó tiszta idő van, de még egyikük sem mozdul Csak fekszenek – Dexter karja Emma derekán, lábuk összegabalyodva – a franciaágyban a Belsize Park-i lakásban, ami valaha, sok-sok évvel ezelőtt, legénylakás volt. Dexter már egy ideje ébren van, és próbálja megtalálni a megfelelő hangsúlyokat, szavakat, amelyek egyszerre tűnnek természetesnek és mégis jelentőségtelinek, majd amikor érzi, hogy Emma megmozdul, megszólal. – Mondhatok valamit? – kérdezi Emma tarkójától, még csukott szemmel, az alvástól félig összeragadt szájjal. – Mondjad – feleli Emma, kicsit gyanakodva. – Szerintem őrültség, hogy van egy külön lakásod. Dexternek háttal Emma elmosolyodik. – Hmm. – Legtöbbször úgyis itt alszol. Emma kinyitja a szemét. – Nem muszáj itt aludnom. – De igen, én szeretném, ha itt lennél. Emma megfordul, hogy a szemébe nézzen, és látja, hogy Dexternek még mindig csukva van a szeme. – Dex, csak nem...? – Mi? – Meg akarsz kérni, hogy legyek a lakótársad? Dexter elmosolyodik, a szemét még most sem nyitja ki a takaró alatt megfogja Emma kezét, és megszorítja. – Emma, leszel a lakótársam? – Végre, végre! – mormolja Emma. – Dex, egész életemben erre vágytam! – Akkor a válaszod igen? – Hadd gondoljam át. – De majd értesíts, jó? Mert ha nem érdekel a dolog, akkor esetleg befűzök valaki mást. – Mondom, szeretném átgondolni. Dexter kinyitja a szemét. Igenre számított. – Mit kell ezen átgondolni? – Hát, nem is tudom. Az egész együttélést. – Párizsban is együtt éltünk. – Tudom, de az Párizs volt. – Tulajdonképpen most is együtt élünk. – Tudom, csak... – Tiszta agyrém, hogy lakást bérelsz, az albérlet kidobott pénz a mai ingatlanpiacon. – Úgy beszélsz, mint a pénzügyi tanácsadóm. Nagyon romantikus. – Emma összecsücsöríti a száját, és megcsókolja Dextert, óvatos reggeli csókkal – De itt nem csak józan pénzügyi számításról van szó, vagy igen? – Főleg arról, de egyébként is úgy gondolom, hogy... jó volna.

– Jó volna? – Ha itt laknál. – És mi lesz Jasmine-nel? – Majd megszokja. Egyébként is még csak kétéves, tehát nincs beleszólása, nem igaz? Ahogy az anyjának sincs. – És nem leszünk egy kicsit...? – Egy kicsit? – Zsúfoltan. Ha mindhárman itt vagyunk a hétvégéken. – Majd megoldjuk. – Hol fogok dolgozni? – Itt is tudsz dolgozni, amíg nem vagyok itthon. – És hova viszed majd a szeretőidet? Dexter felsóhajt, kicsit unja már a viccet egy egész évnyi, szinte mániákus hűség után. – Majd délutánonként kiveszünk egy szobát valamelyik hotelban. Újra csönd veszi körül őket, miközben a rádió tovább karattyol. Emma becsukja a szemét, és próbálja elképzelni, ahogy kartondobozokat nyit ki, helyet keres a ruháinak, a könyveinek. Igazság szerint jobban szereti a mostani lakása hangulatát, azt a kellemes, kissé bohém padlásteret a Hornsey Road mellékutcájában. A Belsize Park valahogy túl rendezett és hivalkodó, és Emma minden erőfeszítése, meg a könyvei és ruhái fokozatos gyarmatosító jelenléte ellenére Dexter lakása továbbra is őrzi az agglegényévek hangulatát: a játékkonzol, a hatalmas televízió, a hatásvadász ágy. „Itt nálad állandóan azt várom – szokta mondogatni –, hogy kinyitok egy szekrényt, és elborít a rám zúduló, mit tudom én... bugyik tömkelegé, vagy valami ilyesmi.” Ám Dexter tett egy ajánlatot, és Emma úgy érzi, hogy neki is illene valamit felajánlania cserébe. – Esetleg el kéne gondolkoznunk azon, hogy találjunk egy közös helyet – mondja. – Egy tágasabbat. – Ismét a nagy, kimondatlan témát kerülgetik. Hosszú csönd következik, és Emma már azon tűnődik, hogy Dexter nem aludt-e vissza, de nem, mert most megszólal; – Oké. Akkor majd este beszéljünk róla. És ezzel elkezdődik egy újabb hétköznap, olyan, mint az ezt megelőző és az ezután következők. Felkelnek és felöltöznek, Emma abból a korlátozott ruhatárból válogat, amit a számára itt kiutalt szekrényben tart. Dexter zuhanyozik először, Emma a második, közben Dexter lemegy a boltba és megveszi az újságot, meg tejet, ha kell. Dexter elolvassa a sportrovatot, Emma a híreket, majd reggeli után, amit nagyrészt kellemes csöndben költöttek el, Emma fogja az előtérben a biciklijét, és Dexter kíséretében eltolja a metróig Mindennap körülbelül nyolc óra huszonöt perckor megcsókolják egymást búcsúzóul. – Sylvie négykor hozza Jasmine-t – mondja Dexter. – Én hatra jövök. Biztos nem gond, hogy te veszed át? – Persze hogy nem. – És boldogulsz vele? – Remekül. Majd elmegyünk az állatkertbe, vagy kitalálunk valami mást. Aztán még egyszer megcsókolják egymást, és Emma elindul dolgozni, Dexter is munkába megy és így telnek a napok egymás után, gyorsabban, mint valaha. Munka. Dexter újra saját vállalkozásában dolgozik, bár a „vállalkozás” kissé túlzottan nagyszabású szónak tűnik arra a kis delikátesz-kávézóra, amit a Highgate és az Archway városrész közötti egyik lakónegyedben nyitott. Az ötlet még Párizsban fogant meg, az alatt a hosszú, különös nyár alatt, melynek során Dexter életét együtt darabokra szedték, aztán újra összerakták. Emma hozakodott elő vele, amikor egyszer egy kávéház előtt ültek a Parc des Buttes Chaumont közelében, a város

északkeleti részén. „Szeretsz enni – mondta –, ismered a borokat. Árulhatnál nagyon jó minőségű kávét félkilós kiszerelésben, import sajtokat, meg mindenféle olyan sznob cuccot, amit manapság szeretnek az emberek. Nem valami feltűnő vagy hivalkodó helyre gondolok, csak egy helyes kis üzletre, esetleg nyáron néhány asztallal kint a járdán” Dexter eleinte húzta az orrát az „üzlet” szó hallatán, és nem igazán tudta elképzelni magát a boltos, vagy ami még annál is rosszabb, a fűszeres szerepében. De az „importélelmiszer-specialista” már nem hangzott rosszul És még vonzóbbnak tűnt a terv, ha úgy alakítják ki a kávézót, hogy élelmiszert is lehessen benne árulni. Akkor belőle vállalkozó lehetne, így aztán szeptember végén, amikor Párizs már végérvényesen kezdte elveszíteni a varázsát, együtt hazautaztak vonattal. Enyhén napbarnítottan és új ruhákban, kart karba öltve sétáltak végig a peronon, és úgy érezték, mintha életükben először érkeztek volna Londonba, teli tervekkel és ötletekkel, elhatározással és ambícióval. Barátaik megfontolt arccal bólogattak, érzelmesen, mintha egész idő alatt mindent sejtettek volna. Dexter újra bemutatta Emmát az apjának. „Persze hogy emlékszem – jelentette ki Stephen Mayhew. – Maga nevezett fasisztának.” Aztán elővezették az új vállalkozás ötletét, abban a reményben, hogy talán van kedve segíteni a terv finanszírozásában. Amikor Alison meghalt, létrejött egy olyan informális megállapodás, hogy Dexter kap majd némi pénzt egy alkalmas időpontban, és ez most éppen megfelelő alkalomnak tűnt. Lelke mélyén Stephen Mayhew igazából arra számított, hogy fia az utolsó pennyt is el fogja veszíteni, de még ez sem volt túl nagy ár azért, hogy legalább, soha többé ne jelenjen meg a televízió képernyőjén. Emma jelenléte határozottan segített. Dexter apja kedvelte Emmát, és hosszú évek óta először azt vette észre, hogy Emmának köszönhetően a fiát is kedveli. Nem sokkal később találtak egy ígéretes ingatlant. Egy videokölcsönző, amely fölött már rég eljárt az idő a sok-sok polcnyi poros VHS-kazettával, hosszú küzdelem után végre kiszenvedett, és – miután Emma még egy utolsó buzdító beszédet tartott – Dexter elszánta magát, és tizenkét hónapos bérleti szerződést kötött a helyiség tulajdonosával. A hosszú, esős januárt azzal töltötték, hogy leszerelték a fém polcrendszert, és szétosztották a megmaradt Steven Seagal-videókat a környék jótékonysági boltjai között. Lekaparták és vajszínű fehérre festették a falakat, sötét faburkolatot tettek föl, csődbe ment éttermeket és kávézókat fölkeresve beszerezték a szükséges komoly, vendéglátós kávégépet, hűtőpultokat és üvegajtós hűtőszekrényeket – és mindeközben a tönkrement vállalkozások sora minduntalan arra emlékeztette Dextert, hogy mi mindent tesz kockára, és milyen valószínű, hogy ő sem végzi másként. De egész idő alatt ott volt mellette Emma, aki tovább nógatta, és tartotta benne a hitet azt illetően, hogy jó irányba tart. Az ingatlanügynökük határozottan állította, hogy a kör nyék egyre felkapottabbá válik, és valóban: a lakónegyede), lassan, de biztosan fiatal diplomások töltötték meg, akik ismerték a „kézműves” szó értékét, üvegszámra vásárolták a konfitált kacsát, és hajlandóak voltak akár két fontot is kifizetni egy szabálytalan alakú kenyérért vagy egy squashlabda méretű kecskesajt-gombócért. Emma és Dexter olyan helynek szánta a kávézót, ahová majd azért is beülnek az emberek, hogy feltűnést keresve ott írják a regényeiket. Az első tavaszi délelőtt kiültek a napra a félig felújított üzlet előtti járdára, és összeírtak egy sor lehetséges nevet, giccses szókapcsolatokat a magasin, vin, pain, Paris (franciásan „párí”-nak ejtve) szavak mindenféle változatával, míg végül kikötöttek a Belleville Café mellett, ami megidézte a párizsi 19. kerület hangulatát itt, az A1-es autópályától alig valamivel délre. Dexter megalapította a Mayhem TV után élete második vállalkozását, a kis cég ügyvezetője Emma lett, aki szerény, de nélkülözhetetlen mértékben befektetőtársa is volt. Kezdett befolyni a pénz az első két Julie Criscoll-könyv után, a rajzfilmsorozatnak megrendelték a második évadát is, és folytak a tárgyalások arról, hogy a szereplőket ábrázoló ajándékfigurákat, tolltartókat, születésnapi üdvözleteket fognak gyártani, sőt, még egy

havonta megjelenő magazint is tervbe vettek. Tagadhatatlan volt, hogy Emma most már, anyja kifejezésével élve, a „jómódú népek” közé tartozott. Abban a furcsa és kissé ijesztő helyzetben találta magát, hogy – némi torokköszörülés után – anyagi segítséget tudott ajánlani Dexternek. Némi csoszogás és lábhúzogatás után Dexter elfogadta. Áprilisban nyitottak, és az első hat hétben Dexter csak állt a sötét faborítású pultnál, és szemlélte, ahogy az emberek bejönnek, körülnéznek, beleszimatolnak a levegőbe, majd kimennek. De aztán lassan elterjedt a Belleville híre, kezdett beindulni az üzlet, és egy idő után azon vette észre magát, hogy már alkalmazottat is fel tud venni. Kezdett kialakulni a törzsvevők köre, ő pedig egyre jobban élvezte a munkát. Mostanra a kávézó már egészen divatos hely lett, bár jóval csöndesebb, háziasabb értelemben, mint amihez korábban szokott. Ha most egyáltalán híres, akkor csupán a környéken, és csakis a gyógytea-választékáról, de azért még mindig kicsit megdobogtatja a kipirult arcú leendő anyukák szívét, akik idejárnak süteményezni a kismamatorna után, és Dexter a korábbinál szerényebb mértékben, de mégis szinte újra sikeresnek mondhatja magát. Kinyitja a fémredőnyt lezáró nehéz lakatot, mely máris átmelegedett ezen a ragyogó nyári reggelen. Fölhúzza a redőnyöket, kitárja az ajtót, és úgy érzi, hogy... milyen is? Elégedett? Szinte boldog? Nem: biztosan boldog. Titokban, és sok éve először, büszke magára. Persze vannak olyan hosszú, unalmas, esős keddi napok, amikor legszívesebben lehúzná a redőnyt, és módszeresen elfogyasztaná az üzletben található összes vörösbort, de nem ma. Ma meleg nyári nap van, este találkozik a lányával, és jórészt együtt lesznek a következő nyolc napban, mialatt Sylvie meg az a szemét Callum elutazik egy újabb, sokadik vakációra. Valamilyen különleges rejtély folytán Jasmine már két és fél éves, éppen olyan higgadt és gyönyörű, mint az anyja, bejöhet majd a Belleville-be is boltost játszani, biztos körülötte fog nyüzsögni mindenki, és amikor Dexter ma este hazamegy, ott lesz Emma is. Sok éve először érzi úgy, hogy többé-kevésbé ott van, ahol lenni szeretne. Van egy társa, akit szeret, kíván, és aki egyben a legjobb barátja. Egész jól megy a munkája. Minden jó lesz így, ha semmi nem változik. Kétmérföldnyire onnan, a Hornsey Road mellékutcájában, Emma fölmegy a lépcsőn, és amint kinyitja a bejárati ajtót, rögtön megcsapja egy olyan lakás hűvös, áporodott levegője, ahol négy napig nem járt senki. Teát főz, leül az íróasztalhoz, bekapcsolja a számítógépet, és majd egy órán át bámulja, Rengeteg a tennivaló – a Julie Criscoll második évadának forgatókönyveit kéne elolvasni és korrektúrázni, a harmadik kötetből ötszáz szót megírni, az illusztrációkon dolgozni. Levelek és e-mailek várják az ifjú olvasóktól, komoly és gyakran zavarbaejtően személyes hangú levelek, melyekkel szintén foglalkoznia kell, levelek a magányról, iskolai heccelésekről meg egy nagyon, de nagyon vonzó fiúról. Ám a gondolatai újra meg újra visszatérnek Dexter javaslatához. Az alatt a hosszú, különös nyár alatt tavaly Párizsban elhatároztak bizonyos dolgokat a közös jövőjükkel kapcsolatban – már amennyiben egyáltalán lesz közös jövőjük és az egyezség alapvető része volt, hogy nem fognak együtt élni: külön élet, külön lakás, külön baráti kör. Igyekeznek majd együtt lenni, és természetesen hűségesek maradni, de nem afféle konvencionális módon. Nem nézelődnek hétvégenként ingatlanügynökségekben, nem rendeznek közös vacsoravendégségeket, nem lesz Valentin-napi virágcsokor, semmire nincs szükségük a páros élet vagy a családi élet velejárói közül Ezeket már mindketten kipróbálták, és egyikük sem járt sikerrel. Emma úgy vélte, ez a megoldás értelmes és modern, egyfajta új életmódtervezés. De annyi erőfeszítést igényelt úgy tenni, mintha nem szeretnének együtt lenni, hogy egy ideje már nyilvánvalónak látszott, valamelyikük be fogja adni a derekát. Csak éppen arra nem számított, hogy Dexter lesz az. Egyetlen téma maradt, amiről alig beszéltek, és most úgy tűnik, már nem nagyon lehet kikerülni. Kénytelen lesz nagy levegőt venni, és egyszerűen kimondja majd a

szót: „Gyerekek” – Nem, nem is „gyerekek” jobb, ha nem hozza Dexterre a frászt, maradjunk csak az egyes számnál Szeretne egy gyereket. Beszéltek már erről néhányszor, tréfálkozva, kerülő úton, és Dexter olyasmiket habogott, hogy talán, majd valamikor, ha már kicsit elrendeződtek a dolgok. De a mostaninál mennyivel lehetnének rendezettebbek? A téma ott ül a szoba közepén, ők pedig állandóan belebotlanak, Ott van minden alkalommal, amikor Emma szülei telefonálnak, minden alkalommal, amikor szeretkeznek (már kevésbé gyakran, mint a párizsi lakás züllött légkörében, de még mindig elég sűrűn), Emma nem tud miatta aludni éjszakánként. Néha úgy érzi, hogy az élete történetét fel tudja vázolni annak alapján, hogy mikor mi miatt aggódik hajnali háromkor. Valamikor régen a fiúk miatt gyötrődött, aztán túl sokáig a pénz, aztán a karrier, aztán az Iannel való kapcsolata, aztán a hűtlensége miatt. Most meg ez. Harminchat éves, gyereket szeretne, és ha Dexter nem vágyik erre ugyanúgy, ahogy ő, akkor talán legjobb lenne, ha... Ha mi? Ha véget vetne a kapcsolatuknak? Melodrámai és kissé lealacsonyító megoldás volna ilyen jellegű ultimátumot adni, és annak, hogy a fenyegetést valóra váltsa, már a gondolata is elképzelhetetlennek tűnik, legalábbis e pillanatban. De elhatározza, hogy este fölveti a kérdést. Nem, mégsem ma este, ma ott alszik Jasmine – de hamarosan. Hamarosan. Miután az egész délelőtt eltelik a szórakozott időpocsékolással, ebédidőben Emma úszni megy, és csak rója, rója ide-oda a hosszakat, de képtelen kiszellőztetni a fejét. Aztán vizes hajjal visszabiciklizik Dexter lakásához, és arra érkezik, hogy egy hatalmas, kissé vészjósló, fekete, négykerék-meghajtású autó áll a ház előtt. A gengszterekhez illő járgány szélvédőjén át két sziluett rajzolódik ki, egy alacsony és széles, meg egy magas és karcsú: Callum és Sylvie. Mindketten vadul gesztikulálnak, javában tart egy újabb veszekedés. Az út túloldaláról is hallani lehet a hangjukat, és ahogy Emma közelebb megy a biciklivel, már Callum acsarkodó arcát is látja, a hátsó ülésen pedig ott ül Jasmine, a tekintetét föl sem emeli egy képeskönyvből, így próbálja kiszűrni a hangzavart. Emma megkocogtatja a Jasmine-hez legközelebb eső ablakot, mire a kislány fölnéz, rögtön elvigyorodik, széles szájában apró fehér fogacskák csillognak, és máris nekifeszül a biztonsági övnek, hogy kiszállhasson. Az autó ablakán át Emma és Callum biccentve üdvözli egymást. Van valami gyerekes a hűtlenség, különélés és válás etikettjében, de mindenki kinyilvánította, melyik oldalon áll, a hadiállapotot kihirdették, és annak ellenére, hogy közel húsz éve ismerik egymást, Emma már nem beszélhet közvetlenül Callummel. Ami a volt feleséget illeti, Sylvie-vel kialakítottak egy hangnemet, ami kissé mesterkélten vidám és nincs benne semmi neheztelés, de az ellenszenv még így is süt kettejük között, mint a sivatagi levegő. – Bocs a jelenetért! – szabadkozik Sylvie, és kihajtogatja hosszú lábát az autóból. – Csak azon vitatkoztunk, hogy mennyi csomagot viszünk. – A nyaralás gyakran megerőltető – mondja Emma fölöslegesen. Amint Jasmine-t kicsatolják a gyerekülésből, rögtön felkapaszkodik Emma karjába, arcát a nyakához szorítja, vékony lábait a csípője köré fonja. Emma elmosolyodik, kicsit zavartan, mintha azt mondaná: „Hát mit csináljak, ha ez jó neki?” Sylvie pedig visszamosolyog, de a mosolya nagyon merev és természetellenes, egész meglepő, hogy nem kell hozzá az ujjaival széthúzni a száját. – Hol a papa? – kérdezi Jasmine Emma nyaka felé fordulva. – Dolgozik, de nemsokára jön. Emma és Sylvie továbbra is mosolyog. – És hogy mennek a dolgok? – sikerül Sylvie-nek kierőszakolnia magából némi érdeklődést. – A kávézóval? – Nagyon jól, nagyon jól. – Hát sajnálom, hogy elkerültük egymást. Mondd meg neki, hogy üdvözlöm. Ismét csönd támad. Callum nem éppen diszkrét sürgetésként beindítja a motort. – Nem jöttök be egy kicsit? – kérdezi Emma, de persze előre tudja a választ. – Nem, indulnunk kell.

– Hova is mentek? – Mexikóba. – Á, Mexikó! Csodás hely. – Jártál már ott? – Nem, de egyszer dolgoztam egy mexikói étteremben. Sylvie konkrétan felszisszen, a vezetőülésről pedig Callum hangja dörren. – Gyere már! Szeretném megúszni a csúcsforgalmat! Jasmine visszahuppan a kocsiba, ahol megkapja, hogy „Szia, jó legyél, fogadj szót, ne tévézz sokat!” Emma pedig közben tapintatosan beviszi a kislány holmiját, a babarózsaszín, kerekes műanyag bőröndöt meg a panda formájú hátizsákot. Amikor visszajön, Jasmine kissé mereven áll a járdán, és jó néhány képeskönyvet szorít magához. Csinos, ízléses, makulátlan, a tekintete kissé gyászos – ízig-vérig anyja lánya, határozottan nem Emmáé. – Muszáj indulnunk. Mostanában rémálom a bejelentkezés, – Sylvie visszahajtogatja hosszú lábát a kocsiba, mint valami összecsukható bicskát. Callum maga elé mered. – Hát, érezzétek jól magatokat Mexikóban. Jó lubickolást! – Nem lubickolunk, könnyűbúvárkodunk. Lubickolni a gyerekek szoktak – közli Sylvie akaratlanul éles hangon. Emma felhúzza magát. – Bocsánat. Könnyűbúvárkodás. Aztán meg ne fulladjatok! – Sylvie-nek magasra szökik a szemöldöke, szája egy kis „o”-t formál, de most már mit mondhatna Emma? Komolyan gondoltam, Sylvie, vigyázzatok magatokra, bele ne fulladjatok, nem szeretném, ha megfulladnátok! Már késő, ami történt, megtörtént, a barátnői egyetértés illúzióját szétrombolta. Sylve csókot nyom Jasmine feje búbjára, becsapja az ajtót, és már el is porzottak. Emma és Jasmine áll a járdán és integet. – No hát, apu csak hat körül ér haza, Min. Mit szeretnél csinálni addig? – Nem tudom. – Még korán van. Elmenjünk az állatkertbe? Jasmine vadul bólogat. Emmának családi belépője van az állatkertbe. Elindul hát befelé a lakásba, hogy felkészüljön egy újabb délutánra, amit valaki másnak a lányával fog tölteni. A nagy fekete autóban a korábbi Mrs. Mayhew karba tett kézzel ül, fejét a füstszínű üvegnek támasztja, lábát maga alá húzza az ülésen, miközben Callum a Euston Road forgalma miatt szitkozódik. Az utóbbi időben ritkán beszélgetnek, inkább csak kiabálnak meg sziszegnek egymásra, és ahogy az előzőekkel, ezzel a nyaralással is arra tesznek kísérletet, hogy rendbe hozzák a dolgokat. Az elmúlt év Sylvie életében nem volt éppen sikertörténet. Callumről kiderült, hogy bunkó és gonosz. Sylvie ráébredt, hogy amit ő az elszántságnak és ambíciónak tudott be, annak valójában vonakodás az oka: a férfi egyszerűen nem akar hazajönni esténként. Sylvie arra gyanakszik, hogy viszonyai vannak. Callum szemmel láthatóan rossz néven veszi a jelenlétét az ő otthonában – és Jasmine jelenlétét úgyszintén, már azért is rákiabál, mert úgy viselkedik, mint egy gyerek, és inkább teljes mértékben kerüli a kislány társaságát. Abszurd szlogeneket ugat felé: „Quid pro quo, Jasmine, quid pro quo.” Az ég szerelmére, a gyerek két és fél éves! Minden ügyetlensége és felelőtlensége ellenére Dexter legalább igyekezett, néha túlságosan is. Callum ellenben úgy kezeli Jasmine-t, mint a személyzet egy olyan tagját, aki sajnálatos módon nem megfelelő szinten végzi a munkáját. Dexterre csupán gyanakvással tekintett Sylvie családja, Callumöt viszont egyenesen megvetik. Most bármikor találkoznak, volt férje mosolyog, egyre csak mosolyog, ezzel hirdeti boldogságát, mintha valami szekta tagja lenne. A levegőbe dobálja Jasmine-t, a hátán lovagoltatja, és minden adandó alkalommal látványosan bizonyítja, milyen jó apa lett belőle. Ráadásul ott van ez az Emma nevű nő is, Jasmine másról sem beszél, csak Emma így, meg

Emma úgy, és hogy neki Emma a legeslegjobb barátja. Amikor hazahoz egy színes papírra ragasztott tésztadarabokból álló képet, és Sylvie megkérdezi, hogy ki az, mi az, Jasmine azt feleli, hogy Emma, aztán csak csicsereg a végtelenségig arról, hogy mi mindent láttak az állatkertben. Állítólag családi belépőjük van. Te jó ég, hogy milyen elviselhetetlenül önelégültek ezek ketten! Dex és Em, Em és Dex, Dexter azzal a giccses kis sarki boltjával – Callumnek mellesleg már negyvennyolc Biocucc üzlete van –, a csaj pedig a biciklijével meg a gyarapodó úszógumijával, a diákos viselkedésével és a rohadt sanyarú kilátásaival. Sylvie véleménye szerint van valami aljas és számító abban is, ahogy Emma keresztanyából mostohaanyává lépett elő, mintha mindig ott ólálkodott volna körülöttük, és csak várt, hogy mikor csapjon le. Aztán meg ne fulladjatok! Pofátlan tyúk. Mellette Callum káromkodva szidja a Marylebone Road forgalmát, és Sylvie-t egyszerre heves utálat fogja el mások boldogsága láttán, amihez hozzájárul még az a nyomorúság is, hogy életében először a rossz oldalon találja magát. Ugyanakkor szomorú is ezek miatt az otromba, hálátlan és undok gondolatok miatt. Végül is ő volt az, aki elhagyta Dextert, ő törte össze a szívét. Callum most a Westway forgalma miatt káromkodik. Sylvie valamikor a közeljövőben szeretne még egy gyereket, de hát hogyan? Egy hét könnyűbúvárkodás vár rá, újabb nyaralás egy mexikói luxushotelban, és már előre tudja, hogy ez sem lesz elég.

TIZENHETEDIK FEJEZET Nagynapbeszéd.doc 2003. JÚLIUS 15. KEDD Észak-Yorkshire A nyaraló kicsi volt és sötét, egyáltalán nem úgy nézett ki, mint a fényképeken. Amolyan nyaralószaga is volt a légfrissítőtől meg az áporodott szekrényektől, és vastag kőfalaiban mintha megőrizte volna a tél hidegét, amitől még e forró júliusi napon is hűvösnek és nyirkosnak tűnt. De most még ez sem volt gond. A célnak megfelelt az elszigetelt ház, az észak-yorkshire-i lápra nyíló kilátás pedig megdöbbentően szép volt, még az apró ablakokból nézve is. Szinte mindennap sétáltak, vagy a part mentén autózgattak, és olyan divatjamúlt tengerparti üdülőhelyekre látogattak el, amikre Emma még a gyerekkori kirándulásokból emlékezett, poros kis városkákba, melyek mintha megrekedtek volna 1976-ban. Ma, az utazás negyedik napján, Fileyt keresték fel, és nagyot sétáltak a széles korzón, a hosszan elnyúló föveny mentén, ahol egyelőre meglehetősen kevesen jártak, hiszen kedd volt, és még nem ért véget a tanév. – Nézd csak! Ott harapta meg egy kutya a húgomat. – Nagyon érdekes. Milyen fajta kutya volt? – Ó, bocsánat, untatlak? – Csak egy kicsit. – Hát, akkor sajnos peched van. Még négy napot ki kell bírnod velem. Úgy tervezték, hogy délután komolyabb túrát tesznek, amit Emma előző este gondosan meg is tervezett, ám egy óra múlva a megcélzott vízesés helyett a lápvidéken találták magukat, jó ideig értetlenül meredtek a Térképészeti Intézet térképére, majd végül letettek róla, hogy megértsék, elhevertek a kiszáradt hangában, és elbóbiskoltak a napon. Emma madárhatározót is hozott magával, meg egy hatalmas, kimustrált katonai távcsövet, melynek mérete és súlya egy dízelmotoréval vetekedett, és amit most némi erőfeszítéssel a szeméhez emelt. – Odanézz, ott fönt! Szerintem az egy kékes rétihéja. – Hmmm. – Na, nézd már meg! Ott, arra. – Nem érdekel. Alszom. – Hogy lehet, hogy nem érdekel? Pedig gyönyörű. – Még túl fiatal vagyok a madárleshez. Emma elnevette magát. – Röhejesen viselkedsz, ugye tudod? – Éppen elég, hogy kirándulunk. Legközelebb már a komolyzene következik. – Túl laza vagy a madárleshez... – Utána meg jön a kertészkedés, aztán a Marks and Spencernél veszel farmernadrágot, és vidékre akarsz költözni. És „drágáménak szólítjuk majd egymást. Láttam én már ilyet, Em. Elindulsz a meredek lejtőn, és nincs megállás. Emma felkönyökölt, odahajolt, és megcsókolta Dextert. – Mondd csak, miért is megyek hozzád feleségül? – kérdezte. – Még nem késő lemondani. – Visszakapjuk az előleget? – Nem hinném.

– Na jó. – Újra megcsókolta, – Akkor még meggondolom. A megállapodásuk úgy szólt, hogy novemberben fognak összeházasodni, anyakönyvvezető előtt, szerény, visszafogott télies esküvőn, amit szerény, mértékletes fogadás követ majd közeli kedvenc éttermükben a közeli barátoknak és családtagoknak, Azt mondogatták, hogy nem is annyira esküvő lesz, inkább csupán ürügy, hogy bulizhassanak egy jót. Az eskü csak polgári lesz, nem túl érzelgős, és a szöveget még meg kellett írniuk, szinte kínos is volt, ahogy elképzelték, amint leülnek egymással szemben, és megfogalmazzák az ígéreteket amiket majd egymásnak tesznek. – Mi lenne, ha azt a szöveget használnánk, amit az előző esküvődön adtál elő? – De azért megígéred, hogy mindenben engedelmeskedsz, ugye? – Csak ha megfogadod, hogy soha, de soha nem kezdesz golfozni. – És fölveszed a vezetéknevemet? – Emma Mayhew. Tulajdonképpen lehetne rosszabb is. – Írhatod kötőjellel. – Morley-Mayhew. Úgy hangzik, mintha valamelyik falu neve lenne a Cotswolddombságban. „Van egy kis házunk Morley-Mayhew-ban.” Így várták a nagy napot: frivol tréfákkal, de – maguk közt, mintegy titokban – repeső örömmel is. Ez a yorkshire-i hét volt az utolsó lehetőségük bármiféle nyaralásra a szerény, visszafogott nagy nap előtt. Emmának ugyan határidős munkája volt, Dexter pedig nem szívesen hagyta ott a kávézót egy teljes hétre, de útközben legalább meg tudták látogatni Emma szüleit is, és az anyja úgy fogadta az érkezésüket, mintha a királyi család töltött volna náluk egy éjszakát. Az asztalra elegáns anyagszalvétát tett, nem a szokásos konyhai papírtörölközőt, desszertnek mandulás piskótát készített tejszínhabbal, a hűtőben pedig egy üveg Perrier állt. Miután Emma szakított Iannel, úgy tűnt, Sue Morley soha többé nem fog senkit igazán szeretni, és mégis, Dexterbe még inkább belezúgott, és úgy flörtölt vele bizarr, túlartikulált hangon, mint valami kacér, beszélő kakukkosóra. Dexter kötelességtudóan viszonozta a flörtölést, és eközben a többieknek nemigen maradt más választása, csak némán meredtek a padlólapokra, és igyekeztek visszafojtani a nevetést. Sue-t semmi nem zavarta, neki úgy tűnt, hogy régóta dédelgetett álma válik valóra, és a lánya végre-valahára Andrew herceg felesége lesz. Emma a családja szemén át figyelte jövendőbelijét, és egészen büszke volt rá, Dexter kacsintgatott Sue-ra, Emma unokatestvéreivel kisfiús volt és vicces, őszinte érdeklődést mutatott Emma apjának kői pontyai iránt, és megvitatta vele a United esélyeit a bajnokságban. Emma húga volt az egyetlen, aki láthatólag továbbra is szkeptikus maradt Dexter vonzerejét és őszinteségét illetően. Marianne mostanra elvált, egyedül nevelte két fiát, sértett volt és állandóan kimerült, és nem lelkesedett az újabb esküvő gondolatáért. Aznap este mosogatás közben beszélgettek Emmával. – Csak azt nem tudom, anya miért beszél ezen az idióta hangon. – Tetszik neki Dexter. – Emma megbökdöste húga karját. – Neked is tetszik, igaz? – Kedves pasi. Bírom. Csak hát eddig úgy tudtam, arról híres, hogy fűvel-fával összefekszik, vagy mi. – Réges-rég, talán. Most már nem ilyen. Marianne elhúzta az orrát, és színpadiasan magába fojtott egy megjegyzést arról a bizonyos kutyáról és a szalonnáról.

A délután hátalévő részében nem keresték tovább a vízesést, inkább visszaautóztak a helyi kocsmába, ahol aztán chipset ettek, és nagy biliárdcsatát vívtak. – Szerintem a húgod nem kedvel túlzottan – jegyezte meg Dexter, miközben a döntő játszmára rakta föl a golyókat. – Dehogynem. – Alig szólt hozzám pár szót. – Csak félénk meg morgós. Ő már csak ilyen, a kistesó. Dexter elmosolyodott. – A kiejtésed... – Mi van vele? – Mióta itt vagyunk, olyan északias lett, hogy csak na. – Tényleg? – Attól a perctől, hogy rátértünk az M1-re. – De nem zavar, ugye? – Egy csöppet sem. Ki kezd? Emma nyerte meg a játszmát, aztán az alkonyi fényben visszasétáltak a kis házhoz, kábán és érzelgősen az éhgyomorra ivott sör után. Úgy tervezték, hogy aktív pihenésként napközben együtt vannak, aztán esténként Emma dolgozik, de nagyon keveset haladt a munkával. Az út egybeesett a ciklusa legtermékenyebb napjaival, és most már ki kellett használniuk ezeket a lehetőségeket. – Micsoda, már megint? – mormolta Dexter, amikor Emma becsukta az ajtót, rögtön feléje fordult, és megcsókolta. – Csak ha te is akarod. – Persze hogy akarom. Csak egy kicsit úgy érzem magam, mintha csődör lennék egy... tenyésztelepen vagy hol. – Hát, bizony ott vagy. Pontosan ott. Kilenckor Emma már mélyen aludt a nagy, kényelmetlen ágyban. Kint még világos volt. Egy ideig Dexter is feküdt, hallgatta Emma lélegzését, és közben nézett ki a bíborszínű lápvidék kis darabkájára, ami a hálószoba ablakából látszott. De úgy érezte, még nem tud elaludni, ezért halkan kibújt az ágyból, magára kapott valami ruhát, és csöndben lement a konyhába, ahol megjutalmazta magát egy pohár borral, majd eltűnődött, hogy most vajon mit kéne csinálniuk. Mivel az oxfordshire-i vadonhoz volt szokva, az ilyen jellegű elszigeteltséggel nem tudott mit kezdeni. Széles sávú internetben reménykedni persze túlzás lett volna, de a kis ház tulajdonosai a brosúrában azzal is büszkén dicsekedtek, hogy még csak televízió sincs, és ettől a nagy csendtől Dexter feszült lett. Az iPodján kiválasztott egy Thelonious Monk-albumot – mostanában egyre többször hallgatott jazzt –, aztán nagy porfelhőt fölverve lehuppant a kanapéra, és kézbe vette a könyvét. Emma félig viccből megvette neki az Üvöltő szeleket az útra, ám Dexter szinte teljes mértékben olvashatatlannak találta a regényt, ezért egy idő után inkább a laptopjáért nyúlt, kinyitotta, és a képernyőre bámult. A „Személyes anyagok” névre hallgató mappán belül volt egy „Vegyes” elnevezésű másik mappa, amiben csak egy alig 40KB méretű fájlt tartott, melynek a Nagynapbeszéd.doc nevet adta: ez volt az esküvői beszédének a szövege. Az előző esküvőjén előadott ostoba, összefüggéstelen, félig improvizált beszéd borzalmai még mindig elevenen éltek emlékezetében, és elhatározta, hogy ezúttal nem szúrja el, időben nekilát, és rendesen megírja. Eddig a szöveg a maga teljességében a következőképpen hangzott: Az esküvői beszédem Fergeteges románc után! stb.

Hogy ismerkedtünk meg? Együtt jártunk egyetemre. De sose tudtam, kicsoda. Láttam sokszor. Mindig dühös valamiért, rémes frizura. Fényképeket mutatni? Piperkőcnek tartott. Kantáros nadrág, vagy csak képzeltem. Végül megismertem. Apát lefasisztázta. Hol legjobb barátok, hol nem. Állati hülye voltam. Néha nem látjuk, ami majd kiveri a szemünket. (giccses közhely) Hogy is írjam le Emet. A tulajdonságai. Vicces. Intelligens. Jól táncol, ha akar, de rémesen főz. Zenei ízlés. Persze vitatkozunk. De mindig tudunk beszélni, nevetni. Gyönyörű, de nem mindig tudja stb. stb. Fantasztikus Jashez, még az exemmel is kijön! Ha-ha-ha. Mindenki szereti. Eltávolodtunk. Valamit Párizsról. Végre együtt, fergeteges románc, közel 20 év, végre van értelme. Mindenki azzal jön, ugye megmondtam. Boldogabb vagyok, mint valaha. Szünet, közben a vendégek kórusban hánynak. Utalás második esküvőre. Ezúttal jó döntés. Köszönet a partiszerviznek. Köszönöm Sue és Jim, hogy befogadtatok. Tiszteletbeli északinak érzem magam, itt poénok stb. Távol levő barátok. Kár, hogy anya nincs itt. Örülne. Végre! Emelem poharam az én gyönyörű feleségemre, blablablablabla. Kezdetnek ez is valami, és a szerkezet már megvolt. Komolyan nekilátott a munkának: a betűtípust Courierről Arialre aztán Times New Romanre cserélte, majd vissza, aztán a szöveget dőlt betűsre változtatta, megszámolta a szavakat, átszerkesztette a bekezdéseket és a margókat, amitől máris meggyőzőbbnek tűnt az egész. Végül elkezdte hangosan elmondani, a szöveget jegyzetként használva, és próbálta felidézni azt a gördülékenységet, ami annak idején a tévében az erőssége volt. – Szeretném mindenkinek megköszönni, hogy eljött ma ide... Ekkor odaföntről meghallotta a padló recsegését, ezért gyorsan összecsukta a laptopot, lopva a kanapé alá rejtette, és az Üvöltő szelekért nyúlt. Emma meztelenül, álmos szemmel ballagott le a lépcsőn, félúton megállt, leült, karjával átfogta a két térdét, és nagyot ásított. – Hány óra van? – Háromnegyed tíz. A vad duhajkodás ideje. Emma újra ásított. – Jól kifárasztottál. – Elnevette magát. – Te csődör! – Menj, vegyél föl valamit, jó? – Egyébként te mit csinálsz itt? – Dexter fölmutatta a könyvet. – „Nem élhetek az életem nélkül! Nem élhetek a lelkem nélkül!”[10] Vagy „nincs szerelem az életem nélkül”. Vagy „nem élhetek a szerelmem nélkül”? Nem emlékszem. – Odáig még nem jutottam el Még mindig ez a Nelly nevű nő nyomja a sódert. – Később jobb lesz, hidd el. – Mit is mondtál, miért nincs itt tévé? – Hogy saját magunkat szórakoztassuk. Gyere vissza az ágyba, és beszélgessünk.

Dexter fölállt, odament hozzá, és a lépcsőkorlát fölött áthajolva megcsókolta. – De ígérd meg, nem kényszerítesz arra, hogy megint szexeljünk. – Akkor mit csináljunk helyette? – Tudom, furán hangzik – felelte Dexter, és kicsit mintha zavarban lett volna. – De szívesen játszanék Scrabble-t.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET Középen 2004. JÚLIUS 15. CSÜTÖRTÖK Belsize Park Valamilyen különös változás ment végbe Dexter arcán. Sprőd, fekete szőrszálak kezdtek megjelenni rajta, és csatlakoztak az időről időre felbukkanó magányos, szürke szálakhoz, amelyek a szemöldökéből bújtak elő. Ráadásul, mintha mindez nem volna elég, a fülkagylója belső részét meg a fülcimpája alját finom, fakó pihék borították be. Mindez a szőrzet látszólag egyik napról a másikra sarjadt ki, mint a kerti zsázsa, és semmiféle célt nem szolgált azon kívül, hogy felhívja a figyelmet arra a tényre, hogy Dexter lassan közeledik a középkorúsághoz. Sőt, már most középkorú. Aztán ott volt a haja, ami a homlokán kezdett ritkulni, és ez különösen látványos volt így, zuhanyozás után: két párhuzamos, csupasz ösvény, melyek fokozatosan szélesedve tartottak a feje búbja felé, ahol egy napon majd összeérnek, és akkor az egésznek annyi. Megtörölte a haját, aztán ujjbeggyel addig igazgatta erre meg arra, míg végre sikerült elfednie az ösvényeket. Valamilyen különös változás ment végbe Dexter nyakán is. Kialakult rajta egy megereszkedett, húsos redő az álla alatt, afféle „szégyen-zacskó” mint valami hússzínű garbó. Meztelenül odaállt a fürdőszobai tükör elé, és egyik kezét a nyakára tette, mintha próbálná visszagyúrni az egészet a helyére. Olyan volt, mintha egy omladozó házban élne: ahogy reggelente fölkel, mindig megvizsgálja a terepet, hogy nem tűntek-e föl újabb repedések, nem csúszott-e tovább az épület az éjszaka során. Mintha a húsa valahogy kezdene leválni a csontvázáról – olyasvalaki jellegzetes fizikuma volt ez, akinek az edzőtermi tagsága már réges-rég lejárt. Egy pocak kezdeményei is feltűntek rajta, és ami a leginkább groteszk volt, valami különös dolog történt a mellbimbóival. Akadtak olyan ruhadarabok, testhezálló ingek és bordázott pamutfelsők, amiket már nemigen vehetett föl, mert a mellbimbói ezekben zavaróan látszottak, mint két kis kagyló, kislányos és visszataszító valamik. Ezenkívül minden kapucnis ruhában is abszurd látványt nyújtott, és épp a múlt héten azon kapta magát, hogy teljes transzban hallgatja a Kertészeti félórát. Két hét múlva negyvenéves lesz. Megrázta a fejét, és leszögezte magában, hogy a helyzet még egyáltalán nem katasztrofális. Ha elfordul, hirtelen pillant a tükörbe, egy bizonyos szögben tartja a fejét, nagy levegőt vesz, és behúzza a hasát, még mindig nem néz ki többnek mondjuk... harminchétnél? Ahhoz eléggé megőrizte a hiúságát, hogy tudja, még mindig sokkal jóképűbb, mint az átlag, de már senki nem mondta rá, hogy gyönyörű, és hát mindig is úgy gondolta, hogy ennél szebben fog öregedni. Abban bízott, hogy úgy öregszik majd, mint egy filmsztár: a teste inas lesz, arcéle metszett, halántéka ősz – csupa letisztult elegancia. Ehelyett úgy öregedett, mint egy műsorvezető. Egy volt tévés műsorvezető. Egy kétszer nősült, egykori televíziós műsorvezető, aki a kelleténél jóval több sajtot eszik. Emma jött be meztelenül a hálószobából, Dexter pedig elkezdett fogat mosni, ami szintén a mániája lett, úgy érezte, olyan a szája, mint egy öregemberé, mintha már soha többé nem lenne tiszta. – Kezdek elhízni – morogta habzó szájjal. – Ugyan már – felelte Emma különösebb meggyőződés nélkül. – De igen... nézd. – Hát akkor ne egyél annyi sajtot – mondta Emma. – Az előbb mintha azt mondtad volna, hogy nem hízom.

– Ha kövérnek érzed magad, akkor az is vagy. – Egyébként meg nem is eszem sok sajtot. Csak az a gond hogy lassul az anyagcserém. – Akkor mozogj egy kicsit. Járhatnál megint edzőterembe Vagy gyere velem úszni. – Ha lenne időm. – Amikor kivette szájából a fogkefét Emma vigasztalóan megcsókolta. – Nézd, hogy szét vagyok esve – mormolta Dexter. – Pedig már annyiszor mondtam, drágám, gyönyörű melleid vannak – ugratta Emma nevetve, fenéken bökte, aztán belépett a zuhany alá. Dexter kiöblítette a száját, majd leült a fürdőszobai székre, és figyelte. – Délután elmehetnénk megnézni azt a házat. Emma nyögését a víz zubogó hangja sem nyomta el. – Muszáj? – Hát, nem tudom, máskülönben hogy találunk... – Jól van, jól van! Elmegyünk, és megnézzük a házat. Hátat fordítva tovább zuhanyozott, Dexter pedig felállt, és kisomfordált a hálószobába felöltözni. Megint zaklatottan, ingerültek voltak, és próbálta meggyőzni magát, hogy mindennek csak a lakáskeresés nyomasztó terhe az oka. Az agglegénylakást már eladták, és holmijuk nagy részét elhelyezték egy raktárban, hogy elférjenek. De ha a közeljövőben nem találnak megfelelő lakást, akkor albérletbe kell menniük, és mindez egy csomó feszültséget és aggodalmat gerjesztett közöttük. Ám Dexter azt is tudta, hogy valami más is van a háttérben, és valóban: miközben Emma várta, hogy felforrjon a víz, és olvasgatta a konyhapultra tett újságot, egyszer csak megszólalt: – Megjött a menstruációm. – Mikor? – kérdezte Dexter. – Épp az előbb – felelte Emma, nyugalmat erőltetve magára. – Éreztem, ahogy jön. – Hát, ez van – mondta Dexter. Emma nekiállt, hogy elkészítse a kávéját, nem fordult meg. Dexter fölállt, odalépett hozzá, átkarolta a derekát, és csókot nyomott a tarkójára, mely még nyirkos volt a tusolástól Emma még most sem nézett föl az újságból. – Sebaj. Majd újra próbálkozunk, ugye? – kérdezte Dexter, és egy kicsit még ott maradt, az állát Emma vállán nyugtatva, Szeretetteljes, de kényelmetlen pozíció volt ez, és amikor Emma lapozott az újságban, azt Dexter úgy értette, hogy visszaülhet az asztalhoz. Ültek és olvastak, Emma a friss híreket, Dexter pedig a sportrovatot. Mindketten feszültek voltak, bosszúsak, és Emma időről időre régi szokása szerint idegesítően cöcögve csóválta a fejét. Az újság fő hírei az iraki háború megindításával kapcsolatos Butler-féle vizsgálatról szóltak, és Dexter érezte, hogy Emmában lassan érik valamilyen aktuálpolitikai megjegyzés. Próbált a legfrissebb wimbledoni hírekre összpontosítani, de... – Fura, nem? Javában folyik ez a háború, és igazából senki nem tiltakozik ellene. Azt gondolná az ember, hogy legalább valami felvonulást vagy valamit rendeznek, nem igaz? A hangnem Dextert is felingerelte. Ez volt az, amire húsz évvel ezelőttről emlékezett: a felsőbbrendű és képmutató modor. Csak hümmögött állásfoglalás nélkül, nem ellenkezett, nem is értett egyet, azt remélve, hogy Emma beéri ezzel Múltak a percek, az újság egyik lapja következett a másik után. – Tényleg azt hihetnénk, hogy biztos indul valamilyen mozgalom, mint annak idején a vietnami háború ellen, de semmi. Volt az az egyetlenegy felvonulás, aztán mindenki vállat vont és hazament. Még a diákok sem tiltakoznak! – Mi köze ehhez a diákoknak? – kérdezte Dexter szelíden, legalábbis ő szelídnek érezte a kérdést. – Ez a hagyomány, nem? Hogy a diákok politikailag elkötelezettek, Ha még diákok lennénk, biztosan tiltakoznánk. – Visszafordult az újsághoz, – Én legalábbis mindenképpen. Szóval provokálja. Hát jó, ha erre vágyik... – És miért nem teszed?

Emma éles pillantást vetett rá. – Tessék? – Miért nem tiltakozol? Ha már ennyire fontosnak tartod. – Éppen erről van szó. Talán valóban tiltakoznom kéne1 Pontosan erre vonatkozott a megjegyzésem. Ha lenne valamilyen szervezett mozgalom... Dexter ismét az újságba temetkezett, és eltökélte, hogy csöndben marad, de aztán mégsem tudta megállni, hogy ne szóljon. – Az embereket talán nem is érdekli. – Micsoda? – Emma összehúzott szemmel nézett rá. – A háború. Szerintem ha annyira felháborítaná őket, akkor tiltakoznának. De még talán örülnek is annak, hogy a pasasnak annyi. Nem tudom, feltűnt-e, de nem volt éppen szimpatikus vezető... – Az ember örülhet annak, hogy Szaddámnak vége, de attól még ellenezheti a háborút. – Pont erről beszélek. Elég ellentmondásos a kérdés, nem? – Ezzel azt akarod mondani, hogy szerinted ez a háború többé-kevésbé igazságos? – Nem feltétlenül szerintem. Az emberek szerint. – De te mit gondolsz? – Emma behajtotta az újságot, Dexter pedig kezdte igazán kínosan érezni magát. – Neked mi a véleményed? Dexter felsóhajtott. Most már késő, nincs visszaút. – Ha őszinte akarok lenni, szerintem elég meredek, hogy egy csomó baloldali tiltakozott a háború ellen, holott Szaddám pont azokat gyilkolta le sorra, akiket a baloldalnak támogatnia kellene. – Például kiket? – A szakszervezetiseket, a feministákat, a homoszexuálisokat. – Mondania kéne a kurdokat is? Jól emlékszik? Úgy döntött, megkockáztatja. – A kurdokat! Emma ingerülten szipogott. – Aha, szóval szerinted azért vívjuk ezt a háborút, hogy megvédjük a szakszervezeteket? Szerinted Bush azért szállta meg őket, mert aggasztotta az iraki nők sanyarú sorsa? Vagy a homokosoké? – Én csak azt mondom, hogy a háborúellenes felvonulásnak kicsit több erkölcsi hitele lett volna, ha a felvonulók mind tiltakoztak volna az iraki rezsim ellen is! Az apartheid ellen tiltakoztak, akkor Irak ellen miért nem? – ...és Irán? Meg Kína és Oroszország és Észak-Korea és Szaúd-Arábia!? Nem lehet mindenki ellen tiltakozni* – Miért ne lehetne? Te is azt csináltad régen. – Az egyáltalán nem tartozik ide! – Nem? Amikor megismertelek, mást se csináltál, csak folyton bojkottáltál egy csomó mindent. Nem lehetett megenni egy nyomorult Mars szeletet anélkül, hogy ne tartottál volna előadást a személyes felelősségvállalásról Nem az én hibám, hogy nincs már benned annyi küzdőszellem... Dexter önelégült kis félmosollyal visszafordult a nevetséges sporthíreihez, Emma pedig érezte, hogy az arca elvörösödik. – Én nem... Ne tereld másra a szót! Itt most az a lényeg, hogy nevetséges az az állítás, miszerint ez a háború az emberi jogok miatt folyik, vagy tömegpusztító fegyverek vagy bármi ilyesmi miatt. Kizárólag egyvalamiről szól, semmi másról.. Dexter felnyögött. Most már elkerülhetetlen, azt fogja mondani, hogy az olajról Kérlek, kérlek, ne mondd, hogy „olaj”! – ...és semmi köze az emberi jogokhoz. Teljes mértékben az olajról szól az egész! – És az nem elég jó ok? – kérdezte Dexter, és miközben felállt, szándékosan nagy zajjal tolta hátra a székét. – Vagy te talán nem használsz olajat?

Úgy érezte, végszónak ez egész hatásos, de nemigen lehetett vita közben faképnél hagyni a másikat itt a legénylakásban, ami hirtelen túl kicsinek, zsúfoltnak és kopottasnak tűnt. Dexter tudta jól, Emma biztosan nem hagy válasz nélkül egy ilyen semmitmondó megjegyzést. És csakugyan követte is Dextert az előszobába, ő azonban már várta, és olyan vadul támadt neki, hogy az mindkettejüket alaposan kizökkentette. – Megmondom én neked, hogy valójában miről szól ez az egész. Megjött a menstruációd, mérges vagy miatta, és rajtam próbálod levezetni a dühödet! Én viszont nem szeretem ha szónoklatokat kell hallgatnom reggeli közben! – Én nem szónokoltam... – Akkor vitatkoztál... – Szerintem nem vitatkozunk, hanem csak megbeszéljük. – Igen? Hát én vitatkozom... – Nyugodj meg, Dex... – Nem az én ötletem volt a háború! Nem én rendeltem el a megszállást, és nagyon sajnálom, de nem dúl fel annyira, mint téged. Talán illene, talán egy idő múlva már engem is zavarni fog, de most nem borít ki. Nem tudom, miért, talán mert túl ostoba vagyok vagy mi... Emma meglepett arcot vágott. – Ezt meg most honnan szeded? Semmi olyat nem mondtam, hogy... – De úgy bánsz velem, mintha az lennék. Vagy mintha egy jobboldali őrült lennék, és csak azért, mert nem ontom magamból az elcsépelt közhelyeket a háborúról. Esküszöm, ha még egyszer azt kell hallanom egy vendégségben, hogy valaki közli: „Az egész az olaj miatt van!” én nem is tudom, mit csinálok. Mondjuk, hogy amiatt van, na és? Vagy tiltakozzon ellene, vagy ne használjon olajat, vágy fogadja el, és fogja be a száját, a kurva életbe már! – Ne merj velem így beszélni... – De hát én nem... Nem is neked... Á, hagyjuk az egészet! Átpréselte magát a szűk helyen Emma nyavalyás biciklije mellett, ami elfoglalta az ő előszobáját, és bevonult a hálószobába. A redőnyök még le voltak húzva, az ágy szanaszét, a földön nyirkos törülközők, és a szobában testük előző estéről megmaradt szaga érződött, A félhomályban elkezdte keresni a lakáskulcsát. Emma az ajtóból figyelte azzal az őrjítően aggódó pillantással, Dexter pedig elfordította a tekintetét. – Miért jössz mindig ennyire zavarba, ha politikáról beszélünk? – kérdezte Emma nyugodtan, mintha Dexter csupán egy hisztis gyerek lenne. – Nem vagyok zavarban, csak... csak unom. – A szennyestartóban kutatott, levetett ruhadarabokat húzott elő, és beletúrt a zsebükbe. – Unom a politikát... tessék, most végre kimondtam. Ez a helyzet! – Komolyan? – Igen, komolyan. – Már az egyetemen is untad? – Ott még inkább! Csak úgy tettem, mintha érdekelne, mert mindenki ezt csinálta. Én is ott ültem hajnali kettőkor, és Joni Mitchellt hallgattunk, miközben valami pojáca az apartheidről nyomta a sódert, vagy a nukleáris leszerelésről, vagy a nők tárgyként kezeléséről, én meg azt gondoltam, basszus, ez halál unalom, nem beszélhetnénk inkább... mit tudom én, a családról vagy zenéről vagy szexről vagy bármiről, emberekről, vagy mindegy, csak ne... – De hát a politika éppen az emberekről szól! – És ez mit jelent, Em? Igazából nem jelent semmit, csak jól hangzik... – Azt jelenti, hogy egy csomó mindenről beszéltünk! – Tényleg? Én csak arra emlékszem azokból a régi szép időkből, hogy egy rakás ember tette az agyát, főleg a pasik, akik azért dumáltak annyit a feminizmusról, hogy lehúzhassák valamelyik csaj bugyiját. Arról dumáltak, ami eleve tök egyértelmű volt, hogy milyen rendes

ez a Mr. Mandela, és hát nem csúnya dolog az atomháború, és milyen rémes, hogy sok embernek nincs elég ennivalója... – Nem is igaz, hogy ezt mondták! – ...most pedig pontosan ugyanez a helyzet, csak a nyilvánvaló igazságok változtak. Most itt van a globális felmelegedés meg Blair, aki hát nem eladta magát! – És te nem értesz ezzel egyet? – De igen! Egyetértek! Csak úgy érzem, már óriási felüdülés lenne, ha azt mondaná valamelyik ismerősünk, legalább egyvalaki, hogy talán mégse biztos, hogy ez a Bush teljesen hülye és hála istennek, végre valaki szembeszáll ezzel a fasiszta diktátorral, úgy egyébként meg imádom a böszme nagy kocsimat Mert nem volna ugyan igazuk, de legalább lehetne valamiről beszélni! Legalább nem csak folyton vállon veregetnék magukat, ez legalább hozna egy kis változatosságot a tömegpusztító fegyverek meg az iskolák meg a kibaszott ingatlanárak közé. – Hé, te is szoktál az ingatlanárakról beszélni! – Tudom! És saját magamat is rohadtul unom! – Kiáltása tompán visszhangzott a szobában, ahogy az előző napi szennyest odavágta a falhoz, aztán mindketten csak álltak a lehúzott redőnyös hálószoba félhomályában, köztük a bevetetlen, gyűrött ágy. – Én is untatlak? – kérdezte Emma halkan. – Ne hülyéskedj már! Nem ezt mondtam. – Dexter egyszerre úgy érezte, rettentő kimerültség lesz úrrá rajta, és leült az ágyra. – De untatlak? – Nem, egyáltalán nem. Váltsunk témát, jó? – És akkor miről szeretnél beszélgetni? – kérdezte Emma. Dexter görnyedten ült az ágy szélén, két kezét az arcára szorította, és az ujjain keresztül kifújta a levegőt. – Még csak tizennyolc hónapja próbálkozunk, Em. – Két éve. – Akkor két éve. Nem tudom, de utálom azt a... ahogy rám nézel. – Hogy nézek rád? – Mintha az én hibám lenne, amikor nem jön össze. – Nem is nézek így! – Pedig ilyen érzés. – Ne haragudj. Bocsánatot kérek. Csak, olyan csalódott vagyok. Nagyon szeretném, ezért lehet. – Én is! – Tényleg? Dexter megbántottnak tűnt. – Hát persze! – Mert régebben nem így volt. – De most már így van. Szeretlek. Tudod jól. Emma odament hozzá, leült mellé, és néhány pillanatig csak ültek egymás kezét fogva, előregörnyedt vállal. – Gyere, feküdj ide mellém – mondta aztán Emma, és hátradőlt, Dexter pedig követte. A lábuk lelógott az ágy szélén. A redőnyön át borongós fénysugár szűrődött be. – Ne haragudj, hogy így neked estem – mondta Emma. – Te ne haragudj... nem tudom, miért. Emma fölemelte Dexter kezét, és kézfejét az ajkához szorította. – Tudod... talán ki kéne vizsgáltatnunk magunkat. Elmehetnénk egy meddőségi klinikára vagy kórházba. Együtt. – Nincs semmi bajunk.

– Szerintem sincs, de nem ártana biztosan tudni. – Két év nem olyan hosszú idő. Várjunk még legalább hat hónapot. – Megmondom őszintén, egyszerűen úgy érzem, hogy nincs már hat hónapom. – Ne beszélj ilyen őrültséget! – Áprilisban harminckilenc éves leszek, Dex. – Én meg két hét múlva negyven! – Hát ez az. Dexter lassan kifújta a levegőt. Lelki szemei előtt kémcsövek jelentek meg, nyomasztó öltözők, nővérek, ahogy csattogva húzzák fel a gumikesztyűt. Magazinok. – Rendben. Akkor csináltatunk néhány vizsgálatot. – Odafordult Emmához. – De hát a várólisták...! Emma felsóhajtott. – Nem is tudom... gondolom, kénytelenek leszünk valamelyik magán kórházba menni. Egy idő után Dexter megszólalt: – Te jó ég! Nem gondoltam, hogy valaha az életben ilyet fogok hallani tőled. – Nem, én sem gondoltam – mondta Emma. – Én sem.

Miután helyreállt köztük valamiféle törékeny béke, Dexter összeszedte magát, hogy végre elinduljon dolgozni. Az abszurd veszekedés miatt el fog késni, de szerencsére a Belleville Café mostanra már meglehetősen olajozottan működött akár nélküle is. Fölvett ugyanis egy határozott és megbízható üzletvezetőt, Maddyt, akivel remek munkakapcsolatot alakítottak ki – melyet némi igen szolid flörtölés fűszerezett így már nem neki kellett nyitnia reggelenként. Emma elkísérte a lépcső aljáig, és kiléptek a borongós, bizonytalan napfényre. – Szóval hol is van az a ház? – Kilburnben. Majd elküldöm a címet. Jól néz ki a fényképeken. – A képeken mindegyik jól néz ki – morogta Emma, és hirtelen meghallotta, milyen durcás és színtelen a hangja. Dexter inkább nem szólt egy szót sem, és eltelt néhány pillanat, mire Emma képesnek érezte magát arra, hogy átkarolja Dexter derekát, és hozzásimuljon. – Ma nem vagyunk valami jó formában, igaz? Vagy legalábbis én nem. Ne haragudj. – – Semmi baj. Este itthon maradunk kettesben, és főzök neked vacsorát. Vagy el is mehetünk valahova, ha akarod. Moziba például. – Arcát Emma feje búbjához szorította. – Szeretlek, és szépen kimászunk ebből, rendben? Emma szótlanul állt a küszöbön. Az lett volna a helyénvaló, ha erre azt válaszolja Dexternek, hogy ő is szereti, de még egy kicsit sajnáltatni akarta magát. Elhatározta, hogy ebédidőig duzzog, aztán este majd kiengeszteli. Talán ha kitisztul az idő, elmehetnének a Primrose Híllre, ahol annak idején annyit üldögéltek. Az a fontos, hogy Dexter mellette van, és minden rendben lesz. – Indulnod kéne – mormolta Dexter vállának. – Maddy-nek már biztos hiányzol. – Ne kezdd újra! Emma vigyorogva nézett föl rá. – Estére már jó leszek. – Majd csinálunk valami vicceset. – Vicceset? – Még mindig jókat szórakozunk, ugye? – Hát persze – felelte Emma, és búcsúzóul megcsókolta.

És valóban jókat szórakoztak, bár mostanában ez már másféle öröm volt, A korábbi rengeteg sóvárgást, gyötrődést és lelkesedést felváltotta az élvezet, az elégedettség és

alkalmanként az ingerültség egyenletes lüktetése, és ez örömteli változásnak tűnt. Ha voltak is Emma életében pillanatok, amikor jobban fűtötte a lelkesedés, az biztos, hogy soha azelőtt nem volt még életének olyan időszaka, amikor ennyi állandóságot tapasztalhatott meg. Néha úgy érezte, hogy visszasírja azt az intenzitást, ami nem csupán kettejük románcát, hanem barátságuk kezdeti időszakát is jellemezte. Emlékezett arra, ahogy fél éjszaka tízoldalas leveleket írt, őrült, szenvedélyes irományokat tele kótyagos érzelemmel és alig rejtett utalásokkal, felkiáltójelekkel és aláhúzással. Egy ideig még képeslapokat is írt mindennap, a lefekvés előtti egyórás telefonbeszélgetések mellett. Emlékezett arra az éjszakára a dalstoni lakásban, amikor egész éjjel fennmaradtak beszélgetni, közben lemezeket hallgattak, és csak akkor hagyták abba, amikor már kelt föl a nap. Vagy arra a másikra Dexter szüleinek házában, amikor újév napján úsztak a folyóban, meg arra a délutánra, amikor abszintot ittak a kínai negyed eldugott kis bárjában, mindezeket a pillanatokat – számos másikkal együtt – följegyezte és elraktározta noteszeiben és leveleiben és fényképkötegekben, fényképek végtelen sorozatán. Egy időben, talán a kilencvenes évek eleje táján, alig tudtak úgy elmenni egy fotófülke mellett, hogy be ne gyömöszöljék magukat, mert akkor még nem jött el az az idő, amikor egymás állandó jelenlétét már természetesnek vették. De hogy az ember csak nézzen valakit, csak üljön és nézzen és beszéljen, és aztán egyszer csak azt vegye észre, hogy reggel lett? Kinek van mostanában ideje, kedve és energiája arra, hogy egész éjjel fennmaradjon és beszélgessen? Meg miről is beszélnének? Ingatlanárakról? Emma régebben nagyon vágyott azokra az éjféli telefonhívásokra, mostanában ha késő este csörgött a telefon, az csak azt jelenthette, hogy valakivel baleset történt. És vajon tényleg szükségük van még több fényképre, amikor már olyan jól ismerik egymás arcát, amikor számtalan cipősdoboz van teletömve a régiekkel, közel húsz év archívumával? És ki ír manapság, ebben az életkorban hosszú leveleket, és mi az, ami annyira fontos lehetne? Emma néha eltűnődött azon, hogy vajon huszonkét éves énje mit gondolna a mai Emma Mayhew-ról. Önzőnek tartaná? Megalkuvónak? Burzsoá árulónak, amiért saját házra vágyik, külföldi utakra, párizsi ruhákra és drága fodrászra? Konvencionálisnak gondolná a fölvett vezetéknevével és azzal, hogy családi életről álmodozik? Talán igen, csakhogy a huszonkét éves Emma Morley sem volt éppen mintapéldány, nagyhangú volt, zsémbes és lusta, folyton szónokolt, ítélkezett mások fölött. Önsajnálatra, önelégültségre, önteltségre hajlamos – minden jellemző volt rá, ami ön, kivéve az önbizalmat, pedig mindig is épp arra lett volna a legnagyobb szüksége. Nem, úgy érezte, ez a mostani az igazi élet, és ha már nem is olyan kíváncsi, nem is annyira szenvedélyes, mint régen, abban nincs semmi meglepő. Nem is volna helyénvaló, sőt, szinte nevetséges lenne, ha harmincnyolc évesen ugyanolyan tűzzel és intenzitással élné meg a baráti vagy szerelmi kapcsolatait, mint egy huszonkét éves lány. Olyan szerelmesnek lenni? Verseket írni, sírva fakadni popszámokon? Fotófülkékbe berángatni egy fiút, egy egész napot azzal tölteni, hogy válogatáskazettát csináljon, az ágyába engedni pasikat, csak hogy ne legyen egyedül? Ha manapság Bob Dylant, vagy T.S. Eliotot, vagy ne adj’ isten Brechtet idézne valakinek, az illető udvarias mosollyal reagálna, aztán szép csöndben lépne egyet hátra, és ugyan ki tehetne neki szemrehányást? Harmincnyolc évesen nevetséges azt várni egy daltól, vagy könyvtől, vagy filmtől, hogy megváltoztassa az ember életét, Nem, minden szépen elsimult és megállapodott, az élet folyik a maga medrében, és mindehhez a kényelem, elégedettség és megszokás általános zümmögése szolgáltatja a háttérzenét. Nem lesz már több olyan idegtépő érzelmi hullámvasutazás. Akik ma a barátaik, azok lesznek a barátaik öt, tíz, húsz év múlva is. Nem számíthatnak arra, hogy nagyságrendekkel gazdagabbak vagy szegényebbek lesznek, és még egy ideig várható, hogy egészségesek maradnak. Pont középen vannak – középosztály, középkor és boldogok annak tudatában, hogy nem túlzottan boldogok.

Végezetül pedig van valaki, akit szeret, és meglehetősen biztos abban, hogy a szerelme is szereti őt. Ha valaki megkérdezte Emmát, ami néha elő is fordult egyik-másik vendégségben, hogy hogyan ismerkedett meg a férjével, ezt válaszolta: – Együtt nőttünk fel.

Elmentek tehát dolgozni, ahogy szoktak. Emma leült a számítógéphez, a fákkal szegélyezett utcára néző ablak elé, és írta az ötödik, egyben utolsó Julie Criscoll-regényt, amelyben képzeletbeli hősnője – kissé ironikus módon – terhes lesz, így aztán döntenie kell az anyaság és az egyetem között. Nem haladt jól, túl komor és befelé forduló volt a szöveg, a viccek nem akartak jönni. Már nagyon szerette volna befejezni, de közben nem igazán tudta, hogy mit akar csinálni utána, és egyáltalán mire képes, talán jöhetne egy felnőtteknek szóló könyv, valamilyen alapos kutatómunkát igénylő, komoly mű a spanyol polgárháborúról, vagy a közeljövőről, valami halványan Margaret Atwood-szerű, olyasvalami, ami fiatalkori énjéből is tiszteletet és rajongást váltott volna ki. Legalábbis így képzelte. Addig is rendet rakott a lakásban, teát főzött kifizetett néhány számlát, berakott egy színes mosást, visszatette a CDket a tokjukba, csinált még egy teát, aztán végül bekapcsolta a számítógépet, és addig nézett vele farkasszemet, míg a gép meg nem adta magát. A kávézóban Dexter flörtölt egy kicsit Maddyvel, aztán leült az aprócska raktárhelyiségben, melyet fojtogató sajtszag töltött be, és megpróbálta kitölteni a negyedéves adóbevallást. De a reggeli szóváltás miatti rossz hangulat és lelkiismeret-furdalás továbbra sem hagyta nyugodni, és amikor már semmi másra nem tudott koncentrálni, a telefonjáért nyúlt. Azelőtt mindig Emma kezdeményezte a békülékeny telefonhívásokat, ő simította el a dolgokat, ám az utóbbi nyolc hónapban, mióta összeházasodtak, mintha szerepet cseréltek volna, és most Dexter volt képtelen bármi mást csinálni, ha tudta, hogy Emma boldogtalan. Tárcsázott, elképzelte Emmát az íróasztalnál, amint rápillant a mobiljára, meglátja a kijelzőn az ő nevét, és kikapcsolja a telefont Jobban is szerette ezt így – sokkal könnyebb szentimentálisnak lenni, amikor nem veszik fel a telefont. – Na, hát itt vagyok, csinálom az adóbevallást, és közben folyton rád gondolok, és csak azt akartam mondani, hogy ne aggódj. Úgy beszéltem meg, hogy ötre megyünk megnézni a házat Elküldöm a címet sms-ben. Aztán lesz, ami lesz, meglátjuk. Régi stílusú ház, jókora szobák. Állítólag van tálalópult is. Tudom, hogy mindig erről álmodtál Hát csak ennyit akartam mondani. Na meg még azt, hogy szeretlek, és ne aggódj. Bármi is az oka, ne aggódj. Ennyi. Találkozunk ötkor. Szeretlek. Szia. Kialakult rutinja szerint Emma kettőig dolgozott, aztán megebédelt, és elment úszni. Júliusban szeretett időnként eljárni a Hampstead Heath-i női medencébe, de az ég ma munka közben vészjóslóan sötét lett és elfelhősödött, ezért inkább úgy döntött, hogy a fedett medencében dacol a tinédzserekkel. Húsz percen át örömtelenül kerülgette őket, miközben azok bombákat ugrottak, a víz alatt hancúroztak és a tanév végi szabadságérzettől megvadulva flörtöltek. Utána leült az öltözőben, meghallgatta Dexter üzenetét és elmosolyodott. Megjegyezte a ház címét, és visszahívta Dextert. – Szia. Én vagyok. Csak annyi, hogy most indulok, és már alig várom, hogy lássam azt a tálalópultot. Lehet, hogy öt percet késni fogok. Köszönöm az üzenetet, és azt akartam mondani... ne haragudj, hogy olyan ingerült voltam, és bocs azért a hülye veszekedésért. Nem te tehetsz róla. Most egy kicsit be vagyok golyózva. De a lényeg az, hogy nagyon szeretlek. Hát tessék. Most már tudod. Mázlista! Csak ennyit akartam. Szia, szerelmem. Szia. Mire kiért a sportcentrumból, a felhők még inkább elsötétültek, és végül nagy, kövér, szürke csöppekkel eleredt a langyos eső. Emma szidta az időjárást meg a biciklije vizes ülését, így indult el London északi részén át Kilburnbe, a lakóházak közötti kis utcákon improvizált útvonalon a Lexington Road felé.

Az eső egyre jobban zuhogott, nagy, olajos cseppekben hullott a barna, városi csapadék. Emma a nyeregből kiállva tekerte a pedált, lehajtott fejjel, így csak homályosan, a szeme sarkából látta a baloldali mellékutca felől az elmosódott mozgást. Az érzés nem is annyira repülésnek tűnt, inkább mintha felmarkolták és elhajították volna, és amikor megállapodik az útpadkán, arccal a nedves aszfalton, az első reakciója az, hogy a biciklijét keresi, ami valahogy eltűnt alóla. Próbálja megmozdítani a fejét, de nem megy. Szeretné levenni a bukósisakját, mert most már többen bámulnak rá, arcok hajolnak fölé, és tudja, hogy nevetségesen néz ki a biciklis sisakban, ám a fölé hajoló emberek arcán ijedtség tükröződik, és azt kérdezgetik újra meg újra meg újra, hogy jól van-e. Egyikük sír, és Emma igazából csak ekkor döbben rá, hogy nincs jól. Nagyokat pislog, és az eső egyre csak hullik az arcába. Most már biztosan el fog késni. Dexter pedig várni fogja. Két dolog villan belé igen élesen. Az egyik egy régi fényképe, amin kilencévesen, piros fürdőruhában áll a tengerparton, már nem emlékszik, hol, talán Fileyban vagy Scarborough-ban. Anyjával és apjával van, akik a fényképezőgép felé lendítik, napbarnított arcuk nevetésre húzódik. Aztán Dexterre gondol, ahogy az új ház lépcsőjén meghúzza magát az eső elől, és türelmetlenül nézi az óráját nem tudja, miért kések, gondolja. Aggódni fog. Aztán Emma Mayhew meghal, és minden, amit gondolt vagy érzett, eltűnik, örökre elszáll.

ÖTÖDIK RÉSZ Három évforduló „Bölcs nyugalommal figyelte az évfordulókat, amint a forgó év nyomán elvonultak, ...a saját születésnapját, valamint minden egyéb napot, amennyiben egyéni színezetet kaptak eseményektől, melyekben neki is volt szerepe. Egy délután, mikor szépségét nézte a tükörben, hirtelen eszébe jutott, hogy van még egy, sokkal nagyobb jelentőségű nap: a tulajdon halálának napja, amikor mindez a vonzó báj eltűnik, a nap, amely most alattomosan és láthatatlanul megbúvik az év többi napja közt, se hanggal, se másképp semmi jelét nem adva, amikor évenként elvonul fölötte, pedig nem kevésbé biztosan ott van. Melyik az a nap?”[11] THOMAS HARDY: Egy tiszta nő

TIZENKILENCEDIK FEJEZET Másnap reggel 1988. JÚLIUS 15. PÉNTEK Rankeillor Street, Edinburgh Amikor Emma kinyitotta a szemét, a sovány fiú még mindig ott volt. Most éppen neki háttal ülve, bizonytalanul egyensúlyozott a régi faszék peremén, és igyekezett a lehető legcsöndesebben felhúzni a nadrágját. Emma a rádiós ébresztőórájára pillantott: kilenc óra húsz. Nagyjából három órát aludtak, és a srác most készül lelépni. Figyelte, ahogy kezét a nadrágzsebébe teszi, hogy lefogja a megcsörrenő aprópénzt, aztán feláll, és belebújik az előző napi fehér ingbe. Még egy utolsó pillantás hosszú, barna hátára. Helyes fiú. igazság szerint ostobán jóképű. Emma nagyon szerette volna, ha marad, talán majdnem annyira, mint amennyire a srác láthatóan el akart menni. Úgy döntött, hogy meg kell szólalnia. – Ugye nem akartál elköszönés nélkül itthagyní? A srác megfordult, mint akit rajtakaptak. – Nem akartalak felébreszteni. – Miért nem? – Mert olyan szép voltál, ahogy aludtál. Mindketten tudták, hogy ez csak gyenge kifogás. – Értem. Aha, értem. – Emma maga is hallotta, hogy milyen követelőző és ingerült a hangja. Ne hagyd, hogy azt higgye, érdekel. Legyél laza. Legyél... közömbös. – Akartam üzenetet hagyni, de... – A srác elmutogatta, hogy tollat keres, nem vette észre, hogy az íróasztalon ott áll egy tollakkal teli befőttesüveg. Emma fölemelte fejét a párnáról, és az egyik tenyerére hajtotta. – Semmi gond. Menj csak nyugodtan, ha akarsz. Hajók voltunk, melyek éjszaka találkoznak, tudod. Igazán... hogy is mondjam... keserédes. A fiú leült a székre, és tovább gombolta az ingét. – Emma? – Igen, Dexter? – Nagyon jól éreztem magam. – Naná, látom abból, ahogy a cipődet keresed. – De most komolyan. – Dexter előrehajolt a széken. – Nagyon örülök, hogy végre tudtunk beszélgetni. Meg a többinek is. Ennyi idő után végre. – Arcát elfintorítva kereste a megfelelő kifejezést. – Igazán, de igazán csodálatos vagy, Em. – Persze, persze, persze... – De tényleg. – Hát, te is csodás vagy, és most akkor mehetsz. – Emma összeszorított szájjal rámosolygott. Dexter erre felpattant, átvágott a szobán, Emma pedig várakozóan fordította felé az arcát, de csalódnia kellett, mert a fiú letérdelt, és benyúlt az ágy alá ott lapuló zoknijáért. Aztán észrevette Emma várakozó arcát. – Zokni az ágy alatt – mondta. – Világos. Dexter feszélyezetten leült az ágykeretre, és miközben húzta a zokniját, vidám hangon azt mondta: – Nagy nap a mai! Megyünk haza! – Hova, Londonba? – Oxfordshire-be. Ott laknak a szüleim. Legalábbis többnyire.

– Oxfordshire. Az nagyon szép vidék – mondta Emma. A lelke mélyén rettentően fájt, hogy milyen gyorsan köddé válik az intimitás, milyen hamar átveszi helyét az üres fecsegés. Az éjjel annyi sok mindent mondtak és tettek, most pedig olyanok, mint két idegen egy buszmegállóban. Elkövette azt a hibát, hogy elaludt, és ezzel megtörte a varázst. Ha ébren maradtak volna, talán még most is csókolóznának, így viszont mindennek vége, és egyszerre azon kapta magát, hogy bután megkérdezi: – És mennyi idő kocsival Oxfordshire? – Kábé hét-nyolc óra. Apám remekül vezet. – Aha. – És te nem mész vissza...? – Leedsbe? Nem, én itt maradok nyárra. Már mondtam, nem emlékszel? – Bocs, de az éjjel eléggé be voltam rúgva. – És ezzel, tisztelt bíróság, a védelem összegezte is álláspontját... – Nem mentségként mondtam, csak... – Dexter odafordult felé. – Most dühös vagy rám, Em? – Em? Ki az az Em? – Akkor Emma. – Nem vagyok dühös, csak... örültem volna, ha fölkeltesz, és nem próbálsz így suttyomban ellógni... – Már mondtam, hogy akartam üzenetet hagyni! – És mi lett volna azon a nagyszerű üzeneten? – Azt akartam írni, hogy „Elvittem a pénztárcádat.” Emma fölnevetett, mély, reggeli, morgó nevetéssel, ami félig elakadt a torka mélyén – és volt valami olyan jóleső érzés a mosolyában, a szája sarkánál zárójelként húzódó két ráncban, ahogy ajkát szorosan összezárta, mintha visszatartana valamit, hogy Dexter szinte már sajnálta, hogy nem mondott igazat. Szó sem volt arról, hogy ebédidőben indulnak. A szülei itt töltik az éjszakát, este elviszik vacsorázni, és csak másnap reggel mennek haza hármasban. A hazugság ösztönösen jött, hogy lehetővé tegye a gyors, könnyű menekülést, és most, amikor odahajolt, hogy megcsókolja a lányt, eltűnődött, vajon van-e még lehetőség arra, hogy semmissé tegye az ámítást. Emma szája puha volt, újra hátradőlt az ágyon, ahonnan még most is a bor, meleg teste és a textilöblítő illata áradt, Dexter pedig elhatározta, hogy ezentúl tényleg megpróbál őszintébbnek lenni. Emma elfordult a csók elől. – Csak vécére megyek – mondta, és fölemelte Dexter kezét, hogy átbújjon alatta. Fölállt, és ahogy elindult, két ujját beakasztotta a bugyija aljába, és lejjebb húzta fenekén a fölcsúszott fehérneműt. A fiú csak nézte, ahogy megy kifelé majd egyszer csak azt kérdezte: – Telefonálhatok egyet innen? – Persze, itt van kint a készülék az előszobában. Igen egyedi példány. Rendkívül idétlen. Tilly szerint nagyon vicces. Használd nyugodtan. Csak ne felejts el odatenni tíz pennyt, – Azzal kilépett az előszobába, és elindult a fürdőszoba felé. Már folyt a víz lakótársa legendás, egész napos forró vizes fürdőjéhez. Tilly Killick fürdőköpenyben várta Emmát, szemét meresztve a gőzön át a nagy, piros szemüvegkeret mögül, és szája megbotránkozott „o”-t formált. – Emma Morley, te kis titkolózó! – Tessék? – Ugye van valaki a szobádban? – Előfordulhat! – Csak nem az, akire gondolok...? – Á, csak Dexter Mayhew! – felelte Emma közönyösen, és a két lány csak nevetett, és nevetett, és nevetett.

Dexter az előszobában megtalálta a megdöbbentően élethű hamburger-utánzatú telefont. Egy ideig csak állt kezében a felnyitott szezámos zsemlével, hallgatta a fürdőszobából kiszűrődő suttogó hangokat, és az a fajta elégedettség töltötte el, amit mindig érzett, amikor tudta, hogy róla beszélnek. A gipszkarton falon áthallatszott egy-egy szó és félmondat: – Szóval akkor ti ketten...? – Nem! – Akkor mit csináltatok? – Csak beszélgettünk meg mindenfélét, – Mindenfélét? Mit jelent az, hogy mindenfélét? – Semmit! – És itt marad reggelizni? – Nem tudom. – Hát intézd úgy, hogy maradjon. Dexter türelmesen nézte az ajtót, és várt, míg Emma újra fel nem tűnt. Akkor tárcsázta a pontos időt, és a bucit a füléhez szorította. – ...Az Accurist támogatásával a pontos idő kilenc óra harminckettő perc és húsz másodperc. Várt három másodpercet, aztán belekezdett az előadásba. – Szia anya, én vagyok... – mondta a marhahúspogácsába. – Aha, csak egy kicsit gyűrötten! – Úgy kócolta a haját, ahogy szerinte megnyerő látványt nyújtott. – Nem, egy barátomnál aludtam... – Emmára pillantott, aki a közelben ténfergett pólóban meg bugyiban, és úgy tett, mintha a postát nézné át. – ...Az Accurist támogatásával a pontos idő kilenc óra harminchárom perc. – Figyelj, az a helyzet, hogy valami közbejött, és azt akartam kérdezni, áttehetnénk-e az indulást máról holnap reggelre... Gondoltam, apának is könnyebb lenne vezetni... Nekem nem gond, ha nektek jó... Apa is ott van? Akkor megkérdezed tőle? A géphangot hallgatva harminc másodpercet hagyott magának, és közben a legkedvesebb mosolyával nézett Emmára. Emma visszamosolygott rá, és arra gondolt, milyen kedves a sráctól, hogy még a napját is átszervezi miatta. Talán rosszul ítélte meg. Persze biztosan nagy fafej, de nem feltétlenül az. Nem mindig. – Bocs! – gesztikulált Dexter némán. – Miattam ne tedd át... – mondta Emma szabadkozó hangon. – De, tök jó lenne, ha... – Na de tényleg, ha haza kell menned... – Semmi gond, még jobb is így... – A harmadik sípszónál az Accurist támogatásával a pontos idő kilenc óra harmincnégy perc. – De nem gond, nem sértődtem meg, nincs semmi... Dexter föltartotta a kezét, csöndet kért. – Igen, anya, itt vagyok... – Szünet, növelni kell a feszültséget, de nem szabad túlzásba vinni. – Tényleg? Oké, remek! Rendben, akkor majd később találkozunk a lakásban! Oké addig is szia. – Nagy csattanással becsukta a zsemlét, mint egy kasztanyettát, aztán csak álltak, és vigyorogtak egymásra. – Klassz telefon. – Nyomasztó, nem? Ahányszor használom, legszívesebben elsírnám magam. – Tényleg ki kell tenni tíz pennyt? – Á. Semmi gond. A vendégem vagy. – Na szóval – mondta Dexter. – Na szóval – mondta Emma. – Akkor mihez kezdünk ezzel a nappal?

HUSZADIK FEJEZET Az első évforduló: ünneplés 2005. JÚLIUS 15. PÉNTEK London és Oxfordshire Szórakozás, szórakozás, szórakozás – a megoldás a szórakozás. Ne állj meg, és egy pillanatot se hagyj magadnak arra, hogy körülnézz vagy elgondolkodj, mert a lényeg az, hogy ne foglalkozz a halállal, csak szórakozz, és tekintsd ezt a napot, az első évfordulót... – minek is? Ünneplésnek! Az ő élete és a régi szép idők, az emlékek ünnepének. A nevetések, a soksok nevetés ünnepének. Mindezt szem előtt tartva nem törődött üzletvezetője, Maddy tiltakozásával, hanem kivett a Belleville kasszájából kétszáz fontot, és meghívta három alkalmazottját – Maddyt, Jacket és a szombatonként dolgozó Pete-et – mulatni, hogy stílusosan ünnepeljék meg a különleges napot. Végeredményben ő is biztos így akarná. Így hát az idei Szent Swithin-nap első percei egy camdeni alagsori bárban találják, egyik kezében az ötödik martinijével, a másikban pedig egy cigarettával, és miért is ne? Miért is ne mulassunk, hogy azzal ünnepeljük az életét? Ezt el is mondja, botladozó nyelvvel elhadarja a barátainak, akik kissé bágyadtan mosolyognak rá, és amilyen lassan kortyolgatják az italukat, már kezdi sajnálni, hogy magával hozta őket. Olyan morcosak meg unalmasak, nem úgy kísérik egyik bárból a másikba, mint jó haverok, hanem inkább mintha kórházi beteghordozók lennének, akik a kedvére tesznek, és vigyáznak, hogy neki ne menjen másoknak, vagy be ne törje a fejét, amikor kiesik a taxiból Hát ebből most már elege van. Ki akarja ereszteni a gőzt, ki akar rúgni a hámból, hiszen megérdemli azután, amilyen év van mögötte. Bedobja hát azt az ötletet, hogy menjenek el egy klubba, ahol egyszer régen legénybúcsún volt. Egy sztriptízbárba. – Nem kéne, Dex – mondja Maddy csöndben elborzadva a gondolattól. – Jaj, ugyan már, Maddy! Miért ne? – feleli Dexter, és a karját Maddy válla koré fonja. – Ő is ezt akarná! – Azzal nagyot nevet, és ismét fölemeli a poharát, próbálja elérni a szájával, de kicsivel elvéti, így a gin a cipőjére loccsan. – Jókat fogunk röhögni! – Maddy a széke támlájára akasztott blézerért nyúl. – Maddy, te kispályás! – kiáltja Dexter. – Tényleg azt hiszem, hogy jobb volna, ha hazamennél, Dexter – mondja Pete. – De hát alig múlt éjfél! – Jó éjszakát, Dex – köszön Maddy – Majd találkozunk. Dexter követi az ajtóhoz. Szeretné, ha ő is jól szórakozna, de a nő feldúltnak tűnik, és könnyes a szeme. – Maradj még, igyál még egyet! – követeli Dexter, és a könyökénél fogva rángatja. – Nyugodj meg, nyugi, jó? Kérlek. – Ne hagyd itt a fiúkat! – Muszáj. Én nyitok reggel, tudod. – Maddy odalép, és megfogja Dexter két kezét, olyan őrjítően, amilyen lenni szokott: csupa aggódás meg együttérzés. – És légy... óvatos! Ám Dexter nem együttérzésre vágyik, inkább még egy italt akar, ezért hirtelen elengedi Maddy kezét, és elindul vissza a bárpult felé. Gond nélkül kiszolgálják. Alig egy hete bombák robbantak több buszon meg a metróban. Idegenek nekiálltak vaktában gyilkolni az embereket, és minden kurázsi meg virtuskodás ellenére a városban még most is olyan a hangulat, mintha ostrom alatt állna. Az emberek félnek elmenni otthonról, így hát amikor kis idő múlva hármasban fölkerekednek rögtön akad egy szabad taxi, amivel elindulnak a Farringdon

Roadra. Dexter fejét az ablaknak támasztja, így hallgatja Pete és Jack szokásos kifogásait: késő van, reggel dolgozniuk kell. – Az asszony meg a gyerekek, tudod! – mondja Pete tréfálkozva, de olyanok, mint a szabadulásukért könyörgő túszok. Dexter érzi, hogy széthullik körülötte a buli, de nincs ereje küzdeni, inkább megállítja a taxit a Kings Crossnál, és szabadon engedi őket. – Gyere haza velünk, Dex haver, mit szólsz? – kéri Jack az ablakon bekukucskálva, arcán azzal az ostoba, aggódó pillantással. – Nem, kösz, elleszek. – Nálunk nyugodtan alhatsz – mondja Pete. – Alszol a kanapén? – Ám Dexter tudja, hogy nem gondolja komolyan. Ahogy Pete az imént is mondta, felesége van, gyerekei vannak, miért akarná hát beereszteni a házába ezt a szörnyet? Büdösen és eszméletlenül heverne a kanapén, meg bőgne, miközben Pete gyerekei készülődnek az iskolába. A bánat ismét eszementté silányította, és miért kéne így a barátaira erőltetnie magát? A legjobb, ha ma inkább idegenek között marad. Búcsút int hát, és a taxit a Farringdon Road kihalt, sivár mellékutcájához irányítja. A Nero night club bejáratát kívülről fekete márványoszlopok jelzik, olyanok, mint a temetkezési vállalkozók. Ahogy kizuhan a taxiból, Dexter ijedten arra gondol, hogy a kidobóemberek nem fogják beengedni, ám valójában éppen ő a tökéletes kuncsaft: jól öltözött és mattrészeg. Behízelgően mosolyog a nagydarab, borotvált fejű, kecskeszakállas férfira, átnyújt a a pénzt, és már mehet is be az ajtón a nagyterem felé. Belép a félhomályba. Még nem is olyan régen sztriptízbárba menni ízléstelenül posztmodern dolognak tűnt volna, az ilyesmi egyszerre volt ironikus és kellemesen izgató. De nem ma. Ma a Nero night club egy első osztályú repülőtéri váróteremre emlékeztet, ami a nyolcvanas évek elejéről maradt itt. A bár csupa ezüstkróm csillogás, alacsony fekete bőrkanapék és műanyag cserepes növények mindenfelé – a helyiség a dekadencia rendkívül külvárosi megtestesülése. A hátsó falon igen amatőr falfestmény, mintha valami gyerekkönyvből másolták volna: a képen rabszolgalányok cipelnek szőlővel megrakott tálakat. Hungarocell római oszlopok nőnek ki a földből itt is, ott is, és körben a falak mentén nem éppen előnyös narancsszínű fénytölcsérekben valamiféle alacsony, dohányzóasztalnak tűnő alkalmatosságokon kaptak helyet a sztriptíztáncosok, a művészek, akik különféle stílusban mind a hangszórókból dübörgő rhythm and bluesra adják elő műsorszámukat: itt egy lankadt dzsiget, ott valami álomkóros pantomimot, amott egy lány megdöbbentő, akrobatikus lábemeléseket – és mindannyian meztelenek, vagy majdnem csupaszok. Előttük a csúszós bevonatú bokszokban férfiak ülnek, a többségük öltönyben, kibontott nyakkendővel, hátrabillenő fejjel, mintha a nyakuk egy roppanással eltört volna, ez az ő népe. Dexter fölméri a helyiséget, előre-hátra fókuszálva nézelődik, és közben ostobán vigyorog, érzi, ahogy a kéjvágy és a szégyen valamilyen narkotikus rohamban egyesül. Megbotlik a lépcsőn, a zsíros tapintású krómkorlátnál visszanyeri az egyensúlyát, aztán fölegyenesedik, kinyújtja a karját, és a pódiumok között kígyózva a bárpulthoz megy, ahol egy kemény vonású nő közli vele, hogy pohár italt nem lehet rendelni, csak üveget, vodkát vagy pezsgőt, darabját száz fontért. Az arcátlan rablás hallatán Dexter fölnevet, és széles gesztussal odanyújtja a bankkártyáját, mintha élethalálharcra hívná ki őket. Fogja az üveg pezsgőt – valamilyen lengyel márka, egy vödör langyos vízben –, elvesz két műanyag poharat, és egy fekete bársonybokszhoz botladozik. Lehuppan, cigarettára gyújt, és nekilát komolyan inni. A pezsgő édeskés, mint a töltött cukorka, almaízű és alig szénsavas, de most ez sem számít. Barátai már hazamentek, és nincs senki, aki kivenné kezéből a poharat, vagy beszélgetéssel terelné el a figyelmét. A harmadik pohár után az idő kezd furcsán megfoghatatlanná válni, hol felgyorsul, hol lelassul, néhány pillanat teljes egészében el is tűnik, ahogy Dexter látása elfeketedik, majd nemsokára visszatér. Már majdnem álomba merül, vagy legalábbis öntudatlanságba, amikor a karján egy kezet érez, és egyszer csak egy

nagyon rövid, áttetsző, vörös ruhát viselő, sovány lány áll előtte, akinek hosszú, szőke haja a fejbőrétől néhány centire feketébe vált át. – Kaphatnék egy pohár pezsgőt? – kérdezi a lány, amint bekúszik a bokszba. Bőre kifejezetten csúnya a vastag alapozó alatt, és erős dél-afrikai akcentussal beszél, Dexter mégis megdicséri. – Csodaszép hangod van! – harsogja túl a zenét. A lány fintorogva fölhúzza az orrát, aztán bemutatkozik: Barbarának hívják, de ahogy mondja, sejteni lehet, hogy ez csak egy olyan név, ami éppen az eszébe jutott. Apró termetű, a karjai csontosak, a mellei pedig kicsik, ám Dexter bátran mered rájuk, és a lányt ez szemmel láthatólag nem zavarja. Balett-táncos alkat. – Balett-táncos vagy? – kérdezi Dexter, mire a lány elhúzza az orrát, és vállat von. Dexter úgy határoz, hogy nagyon, de nagyon kedveli Barbarát. – Mi járatban? – kérdezi a lány gépiesen. – Ma van az évfordulóm – feleli Dexter. – Gratulálok – válaszolja a lány szórakozottan, közben tölt magának egy kis pezsgőt, és megemeli a műanyag poharat. – Nem is érdekel, hogy minek az évfordulója? – kérdezi Dexter, de az italtól most már eléggé kásásán beszélhet, mert a lány háromszor kérdez vissza, hogy mit is mondott. A legjobb, ha valami egyértelművel próbálkozik. – A feleségem pontosan ma egy éve szenvedett balesetet – mondja. Barbara idegesen rámosolyog, és kezd körbepislogni, mintha már bánná, hogy ideült. A munka velejárója, hogy részegekkel akad dolga, de ez a fickó egyértelműen meg van huzatva, valamilyen balesetet ünnepel itt, hosszan és érthetetlenül nyavalyog neki egy sofőrről, aki nem figyelt az útra, meg egy bírósági ügyről, amit ő persze nem ért, és nem is érdekli. – Akarod, hogy táncoljak neked? – kérdezi, leginkább csak azért, hogy témát váltson. – Tessék? – A pasas odadől hozzá. – Mit mondtál? – A lehelete bűzös, nyála a lány bőrére spriccel. – Azt kérdeztem, akarod-e, hogy táncoljak neked, hogy felvidítsalak egy kicsit? Úgy nézem, rád férne egy kis vidámság. – Most nem. Talán majd később – feleli Dexter, és tenyerét a lány térdére csapja, mely olyan kemény és merev, mint a lépcsőkorlát. Aztán tovább beszél, összevissza, egymásba gubancolódott, érzelgős, keserű mondattöredékekben, melyeket már többször eldarált – csak harmincnyolc éves volt gyereket akartunk a sofőr megúszta büntetlenül kíváncsi vagyok mit csinál most az a rohadék elvette a legjobb barátomat remélem szenved csak harmincnyolc hol itt az igazság mi lesz velem most mit csináljak Barbara mondd meg most mihez kezdjek? Hirtelen elhallgat. Barbara lehajtott fejjel a kezét bámulja, amint áhítatosan az ölében tartja, mintha imádkozna, és Dexter egy pillanatig azt hiszi, hogy a történetével hatotta így meg ezt a gyönyörű idegent, valahogy mélyen megérintette. Talán most éppen érte imádkozik, még az is lehet, hogy sír, talán megríkatta ezt a gyönyörű lányt – és odaadó gyengédséget érez Barbara iránt. Kezét hálásan odateszi a lányéra, és ekkor rájön, hogy Barbara sms-t ír. Miközben ő Emmáról beszélt, a lány ölében ott volt a mobiltelefonja, és épp üzenetet ír. Dextert hirtelen elönti a harag és az undor. – Mit csinálsz!? – kérdezi remegő hangon. – Mi van? Dexter most már kiabál. – Azt kérdeztem, hogy mi a szart csinálsz? – Vadul a lány kezére csap, és a telefon hangosan csörömpölve messzire gurul a földön. – Hozzád beszélek! – ordítja, de most már a lány is üvöltve válaszol, elmondja mindenfélének, bolondnak, flúgosnak, lököttnek, aztán int a kidobóember felé. Ugyanaz a hatalmas, kecskeszakállas férfi, aki a bejáratnál olyan barátságos volt, most az egyik masszív karjával egyszerűen átfogja Dexter vállát, a másikkal a

derekát, azzal felnyalábolja, mint egy gyereket, és átviszi a helyiségen. Fejek fordulnak utánuk, a nézők láthatóan jól szórakoznak, miközben Dexter a nyakát oldalra tekerve ordítja, hogy Te ostoba, hülye ribanc, nem értesz te semmit!, aztán még utoljára megpillantja Barbarát, aki mindkét középső ujjával beint neki, és csak nevet. A kidobóember egy rúgással kinyitja a vészkijáratot, és Dexter már kint is van ismét az utcán. – A hitelkártyám! Ott maradt a hitelkártyám, a rohadt életbe! – kiabálja, de mint mindenki más, a kidobóember is csak nevet rajta, és behúzza a vészkijárat ajtaját. Dexter most már rettentő dühös, lelép a járdáról, és vadul lóbálja karját a nyugat felé tartó fekete taxiknak, de most egyik sem áll meg olyasvalakinek, aki így dülöngél az utcán. Nagy levegőt vesz, visszalép a járdára, a falnak támaszkodik, és átkutatja a zsebeit. A tárcája eltűnt, ahogy a kulcsai, a lakás- és a kocsikulcsa is. Akárki szerezte is meg a kulcsokat és a tárcát, tudja a címét, hiszen az rajta van a jogosítványán, úgyhogy majd le kell cseréltetnie a zárat. Sylvie elvileg ebédidőben jön, hozza Jasmine-t. Dexter belerúg a falba, fejét a téglának támasztja. Megint sorra beletúr mindegyik zsebébe, és végül a nadrágzsebében talál egy összegyűrt húszfontos bankjegyet, ami nedves a vizeletétől. Húsz font elég ahhoz, hogy biztonságban hazaérjen. Fölkelti a szomszédokat, elkéri tőlük a pótkulcsot, és kialussza magát. Ámde húsz font arra is elég, hogy bemenjen a városba, és a visszajáróból talán még néhány italra is futja. Hazaút vagy a feledés? Erőt vesz magán, hogy egyenesen álljon, leint egy taxit, és közli a sofőrrel: irány a Soho. A Berwick Street melletti egyik kis sikátorban, egy sima, vörös ajtó mögött megtalálja azt az engedély nélküli, föld alatti ivót, amit tíz-tizenöt éve afféle utolsó lehetőségként tartott számon. Vágni lehet a füstöt a mocskos, ablaktalan, sötét helyiségben, mely zsúfolásig megtelt olyanokkal, akik műanyag pohárból vagy Red Stripe sörösdobozból isznak, Dexter odafurakszik a műanyag fedőlapú asztalhoz, ami bárként funkcionál, közben jobbra-balra megtámaszkodik a tömegben, hogy el ne essen – és ekkor fölfedezi, hogy nincs nála több pénz, a húszast odaadta a taxisofőrnek, a visszajárót pedig valahol elveszítette. Kénytelen lesz hát azt csinálni, amit annak idején, amikor már minden pénzét elverte: fogja az első keze ügyébe eső italt, és felhajtja. Elindul visszafelé, nem törődik azoknak a szitkozódásával, akikbe belebotlik, megragad egy gazdátlannak tűnő sörösdobozt és fölhajtja, ami maradt benne, aztán vakmerően elhappol még egyet, és behúzódik vele az egyik sarokba. Dől róla a veríték, fejét egy hangfalnak támasztja, szemét lehunyja, az ital lecsorog az állán, rá az ingére – aztán váratlanul egy kéz a mellkasába tenyerel, hátranyomja a sarokba, és valaki azt kérdezi, mi a jó francot képzel, hogy csak úgy lenyúlja mások italát. Kinyitja a szemét: az előtte álló férfi öreg, tömzsi, mint egy varangyosbéka, a szeme vörös. – Nem tudom, mit akar, ez az enyém – feleli Dexter, és kuncogni kezd azon, hogy mennyire nem meggyőzően hazudik. A férfi felhördül, kivicsorítja sárga fogait, és az öklét rázza, Dexter pedig rájön, mit szeretne: azt szeretné, hogy ez a férfi megüsse. – Vegye le rólam a mocskos kezét, maga ronda, vén faszfej! – mondja elmosódó hangon, aztán minden elhomályosul, és olyan hangot hall, mint amikor véget ér az adás a rádióban, és egyszer csak a földön fekszik, kezével eltakarja az arcát, a férfi pedig a gyomrába rúg, aztán a sarkával a hátába tapos. Dexter belekóstol a mocskos szőnyegbe, miközben a rúgások érik, aztán hirtelen fölemelkedik, és arccal lefelé lebeg: hat férfi emeli föl karjánál és lábánál fogva, mint az iskolában, amikor születésnapja volt, és a haverjai bedobták a medencébe. Nagyokat kurjant és nevet, mialatt viszik egy folyosón, aztán a konyhán át, majd végül ki a sikátorba, ahol lehajítják egy sor műanyag kuka közé. Még mindig nevet, ahogy gurul a kemény koszos földön, szájában érzi a vér izét, a forró, fémes ízt, és arra gondol, hát, biztos Emma is ezt akarná. Ő is ezt akarná.

2005. július 15. Szevasz Dexter! Remélem, nem gond, hogy írok Fura dolog levelet írni manapság az internet korában, nem? De úgy éreztem, leginkább ez illik az alkalomhoz. Neki akartam ülni, hogy valamivel emlékezetessé tegyem a napot, és ez tűnt a legjobbnak. Hogy vagy? És hogy viseled? A temetésen váltottunk pár szót, de nem akartam alkalmatlankodni, mert nagyon, látszott, milyen iszonyú nehéz neked az a nap. Brutális volt, igaz? Biztos vagyok benne, hogy ma te is egész nap Emmára gondolsz, ahogy én is. Sokszor eszembe jut, de a mai nap különösen nehéz, és neked is biztosan nagyon durva, de azért mindenképpen meg akartam írni pár sorban a magvas gondolataimat, már amennyire magvasak (sejtheted, nem nagyon!). Na szóval. Akkor régen, amikor Emma otthagyott, azt hittem, hogy az életem darabokra hullik, és ez pár évig így is volt. Hogy őszinte legyek, szerintem kicsit meg is zakkantam akkor De aztán megismerkedtem egy lánnyal az üzletben, ahol dolgoztam, és az első randi alkalmával elhívtam, hogy nézze meg a műsoromat. Utána azt mondta, hogy ne haragudjak, és ne vegyem rossz néven, de nagyon-nagyon rossz komikus vagyok, és az lenne a legjobb, ha abbahagynám, és inkább próbálnék önmagam lenni. Ez volt az a pillanat, amikor beleszerettem, és most már négy éve házasok vagyunk, és van három fantasztikus gyerekünk (mindegyikből egy! haha). Egy nyüzsgő világvárosban lakunk, a híres-neves Tauntonban, hogy közel legyünk a szüleimhez (sejtheted, ingyen van a bébiszitter!!!). Egy nagy biztosítóirodában dolgozom, az ügyfélszolgálaton. Gondolom, ez neked halál unalmasnak hangozhat, de én bírom, és nagyon jó a hangulat Mindent egybevéve tényleg boldog vagyok A három gyerek egy fiú és két lány. Hallottam, hogy neked is van egy gyereked. Dög fárasztó, nem igaz?! De miért is adom elő neked ezt az egészet? Soha nem voltunk különösebben jó haverok, és valószínűleg nem igazán érdekel, hogy mivel foglalkozom. Gondolom, ha egyáltalán értelme vagy oka van annak, hogy írok, akkor az a következő. Amikor Emma otthagyott, akkor azt hittem, hogy nekem annyi, de nem így volt, mert aztán megismertem Jacquit, a feleségemet Most te is elvesztetted Emmát, ráadásul nem is kaphatod vissza, többé már egyikünk sem, és csak annyit akartam bátorításképpen írni, hogy ne add fel Emma mindig is szeretett téged, nagyon-nagyon szeretett. Nekem ez éveken át rengeteg fájdalmat okozott és baromi féltékennyé tett. Annak idején hallgatóztam, mikor telefonon beszéltetek, figyeltelek titeket a bulikon, és Emma mindig egészen felvillanyozódott, valósággal ragyogott veled, ahogy velem soha. Szégyellem bevallani, de még a noteszait is elolvastam, amikor nem volt otthon, és azok is tele voltak veled meg a barátságotokkal, és ezt nem bírtam elviselni. Hogy őszinte legyek, haver, úgy éreztem, hogy nem érdemled meg, bár végül is, azt hiszem, egyikünk sem érdemelte meg igazán. Soha többé nem találunk olyan okos, kedves, vicces, hűséges valakit, amilyen ő volt, és az a tény, hogy nincs itt köztünk, hát ez egyszerűen nem igazság. Szóval, ahogy az előbb mondtam, úgy éreztem, hogy nem érdemled meg, de az Emmával folytatott rövid beszélgetésekből megtudtam, hogy ez aztán megváltozott. Sokáig totál seggfej voltál, aztán viszont már nem voltál seggfej, és tudom, hogy azokban az években, amikor végre együtt voltatok, nagyon-nagyon boldoggá tetted. Tényleg ragyogott, ugye? Láthatóan ragyogott a boldogságtól, és szeretném ezt megköszönni neked, és nincs harag, haver, és sok szerencsét az életed, hátralevő részéhez. Bocs, ha ez a levél kicsit érzelgősre sikerült. Egy ilyen évforduló mindannyiunknak nehéz, a családjának és neked különösen, de én is utálom ezt a dátumot, és mostantól fogva minden

évben utálni fogom, amikor elérkezik. Gondolatban veled vagyok ma. Tudom, hogy van egy gyönyörű lányod, és remélem, hogy benne vigaszt és örömet találsz. Hát csak ennyit akartam. Légy boldog és légy JÓ, és éld tovább az életet! Élj a mának, mega többi ilyen baromság. Azt hiszem, Emma is ezt akarná. A legjobbakat (vagy ha túlozni akarok: barátsággal) – Ian Whitehead – Dexter, hallasz? Te jó ég, mit műveltél? Hallasz engem, Dex? Nyisd ki a szemed! Amikor felébred, Sylvie van ott. Dexter a lakásában fekszik a földön, beszorulva a kanapé és az asztal közé, Sylvie pedig furcsa szögben hajol fölé, próbálja kihúzni a szűk helyről és ülő helyzetbe rángatni, Dexter ruhája nedves és ragacsos, rájön, hogy álmában összehányta magát. Elborzad és szégyelli magát, de képtelen megmozdulni. Sylvie nyögve és levegő után kapkodva cibálja, a hóna alá nyúlva próbálja felültetni. – Sylvie... – sóhajtja Dexter, és minden erejével igyekszik segíteni. – Ne haragudj. Megint eltoltam mindent... – Csak ülj fel a kedvemért, jó? – Totál szét vagyok csúszva, Sylvie. Annyira szét vagyok csúszva... – Minden rendben lesz, csak ki kell aludnod magad, és jobban leszel. Jaj, ne sírj, Dexter! Figyelj rám, jó? – Sylvie most letérdel, a kezét Dexter arcára teszi, és olyan gyengéden néz rá, ahogy csak igen ritkán, amíg házasok voltak. – Rendbe hozunk és ágyba rakunk, aztán szépen kialszod magad. Oké? Ahogy Dexter elnéz Sylvie mellett, egy másik alakot lát, aki félősen téblábol az ajtóban: a lánya. Felnyög, és úgy érzi, mindjárt újra hányni fog, olyan erővel tör rá hirtelen a szégyen. Sylvie követi a pillantását. – Jasmine drágám, kérlek, várj meg a másik szobában, jó? – mondja a tőle kitelő legtermészetesebb hangon. – Apa nem érzi jól magát. – Jasmine nem mozdul. – Azt mondtam, menj át a másik szobába! – ismétli Sylvie, és a hangjában most már kétségbeesés csendül. Dexter rettentően szeretne mondani valamit, amivel megnyugtathatná Jasmine-t, de a szája sebes és föl van dagadva, ezért egyszerűen képtelen megformálni a szavakat, hát inkább legyőzötten visszafekszik. – Ne mozdulj – mondja Sylvie maradj, ahol vagy. – Azzal kimegy a szobából, és magával viszi a lányukat. Dexter lehunyja a szemét és vár, és azért imádkozik, hogy legyen már túl mindezen. Az előszobából hangok hallatszanak. Telefonálás. A következő, amit biztosan tud, az az, hogy egy kocsiban fekszik, kényelmetlenül összekuporodva a hátsó ülésen, egy skót kockás takaró alatt. Összehúzza magán a pokrócot – a meleg nap ellenére egyfolytában reszket és rájön, hogy a jó öreg pikniktakaró van rajta, ami a kocsi kopott, borvörös kárpitjával együtt a régi családi kirándulásokra emlékezteti. Némi nehézség árán fölemeli a fejét, hogy kilásson az anyósülés melletti ablakon. Az autópályán robognak. A rádióból Mozart szól. Apja tarkóját látja, a finom szálú, ezüstös ősz hajat, ami szép rövidre van nyírva, csak a füléből lógnak ki bozontos szőrcsomók. – Hova megyünk? – Hazaviszlek. Aludj csak. Apja elrabolta. Egy pillanatra Dexterben fölmerül, hogy tiltakozik: Vigyél vissza Londonba, jól vagyok, már nem vagyok gyerek. De a bőr kellemesen melegíti az arcát, és megmozdulni sincs ereje, nemhogy vitatkozni. Megint rátör a reszketés, álláig fölhúzza a takarót, és elalszik.

Annak hangjára ébred, ahogy a kerekek megcsikordulnak a tágas családi otthon előtt az autófeljáró kavicsán. – Na, gyerünk befelé! – mondja apja, és kinyitja a kocsi ajtaját, mint egy sofőr. – Uzsonnára leves lesz. – Azzal elindul a ház felé, és közben lezseren dobálgatja a slusszkulcsot. Nyilvánvalóan eldöntötte, hogy úgy tesz, mintha semmi rendkívüli nem történt volna, és Dexter ezért igen hálás. Görnyedten és bizonytalanul kilép az autóból, lerázza válláról a takarót, és bemegy apja után a házba. A kis földszinti fürdőszobában belenéz a tükörbe, és alaposan megvizsgálja az arcát. Alsó ajka fölhasadt és meg van dagadva, és arca egyik oldalán nagy, sárgásbarna zúzódás húzódik végig. Próbálja forgatni a vállát, de a háta sajog a meghúzódott és elgyötört izmok miatt. Összerándul a fájdalomtól, aztán a nyelvét kezdi vizsgálgatni: fekélyes, oldalt több helyen be van harapva, és szürkés lepedék fedi. Nyelve hegyét végighúzza a fogain. Mostanában soha nem érezte őket tisztának. Megcsapja a tükörről visszaverődő lehelete. Szinte rothadásra emlékezteti, mintha valami oszlásnak indult volna a szervezetében. Orrán és arcán több ér is elpattant. Az utóbbi időben újult erővel iszik, főleg éjszakánként, de gyakran nappal is, és elég sokat hízott, az arca puffadt, a bőre löttyedten lóg, a szeme pedig állandóan vörös és váladékos. Fejét a tükörnek támasztja, és kifújja a levegőt. Azokban az években, amikor együtt volt Emmával, néha minden különösebb ok nélkül eltöprengett azon, hogy milyen volna az élet, ha Emma nem lenne ott vele, nem valami morbid képzelgésként, hanem gyakorlatiasan – mert hát nem fordul ez meg minden szerelmes fejében? Nem tűnődik el mindenki azon, mi lenne vele a kedvese nélkül? És most itt a válasz a tükörben. A veszteség nem ruházta föl semmiféle tragikus nagysággal, egyszerűen csak ostoba és banális lett tőle. Emma nélkül neki nincs semmilyen érdeme, semmilyen értéke vagy célja, csupán egy rendetlen, magányos, középkorú alkoholista, akit megmérgezett a bűntudat és a szégyen, Minden szándéka ellenére egy kellemetlen emlék dereng föl reggelről, ahogy az apja és a volt felesége levetkőzteti és besegíti a fürdőkádba. Két hét múlva negyvenegy éves lesz, és az apja segíti be a kádba. Miért nem tudták egyszerűen elvinni egy kórházba, ahol kimosták volna a gyomrát? Még abban is több méltóság lett volna. Az előszobából hallja, hogy apja a nővérével beszél, jó hangosan magyaráz a telefonba. Leül a kád szélére. Nincs szükség arra, hogy hallgatózzon. Lehetetlen nem hallani. – Fölébresztette a szomszédokat, ahogy próbálta berúgni a saját ajtaját. Beengedték... Sylvie talált rá a földön... Úgy néz ki, egy kicsit sokat ivott, ennyi az egész... csak kisebb sebek meg zúzódások... Fogalmam sincs. A lényeg az, hogy kimosdattuk. Reggelre már teljesen rendbe jön. Nem akarsz eljönni meglátogatni? – A fürdőszobában Dexter „nem”-ért imádkozik, és szerencsére a nővére sem lelkesedik az ötletért. – Ahogy gondolod, Cassie. Esetleg holnap felhívhatnád telefonon, jó? Amikor már biztos abban, hogy apja elment, Dexter kilép a fürdőszobából, és a konyha felé indul. Egy poros félliteres pohárból langyos csapvizet iszik, aztán kinéz az esti napfényben fürdő kertre. A medence le van eresztve, apja letakarta egy petyhüdt kék ponyvával, a teniszpálya rendetlen és gazos. A konyhában némi dohszag érződik, mintha valami erjedne benne valahol. A nagy családi házat fokozatosan lezárták, egyik szobát a másik után, és apja most már csak a konyhát, a nappalit és a saját hálószobáját használja, de a ház még így is túl nagy neki. Dexternek egyszer mesélte a nővére, hogy apjuk néha a kanapén alszik. Ez aggasztja őket, és már beszéltek vele arról, hogy esetleg el kéne költöznie, vehetne egy könnyebben fenntartható házat, esetleg egy kis lakást Oxfordban vagy Londonban, de apjuk hallani sem akar róla. „A saját házamban szándékozom meghalni, ha nem haragszotok” – közölte, és ez az érv túlságosan felkavaró volt, nem szállhattak vitába vele. – Szóval már jobban vagy? – Apja áll mögötte. – Egy kicsit.

– Az micsoda? – Apja a félliteres pohár felé biccent. – Csak nem gin? – Nem, ez víz. – Örömmel hallom. Gondoltam, este ehetnénk levest a különleges alkalom örömére. Egy leveskonzervvel megbirkózol? – Azt hiszem. Apja két konzervet mutat felé. – Indiai ragu vagy csirkekrém? Aztán a két férfi ott csoszog ide-oda a nagy, dohos konyhában, két özvegy, akik két konzervleves felmelegítésével a kelleténél jóval nagyobb felfordulást csinálnak. Mióta apja egyedül él, az étrendje visszafejlődött egy ambiciózus cserkészfiú étkezési szokásainak a szintjére: paradicsomos bab, virsli, panírozott halrudak, sőt, állítólag egyszer még egy lábosnyi gyümölcszselét is csinált magának. A hallban megszólal a telefon. – Felvennéd? – kérdezi apja, aki éppen szeletelt kenyeret vajaz. Dexter tétovázik. – Nem fog megharapni. Kimegy a hallba, és felveszi a telefont. Sylvie az. Dexter leül a lépcsőre. Volt felesége most egyedül él, miután a kapcsolata Callummel nem sokkal karácsony előtt végleg széthullott. Közös boldogtalanságuk, valamint az a vágyuk, hogy Jasmine-t mindettől megóvják, furcsa módon közel hozta őket egymáshoz, és az esküvőjük óta először már-már újra barátok lettek. – Hogy érzed magad? – Hát, tudod, hogy van ez. Kicsit szégyellem magam. Bocs mindenért. – Semmi gond. – Halványan úgy rémlik, apával ti raktatok be a kádba. Sylvie elneveti magát. – Apád egy pillanatig nem jött zavarba tőle. „Nincs rajta semmi olyan, amit még ne láttam volna!” Dexter elmosolyodik, de közben összerándul az arca. – Jasmine jól van? – Azt hiszem, igen. Jól van. Nem lesz vele gond. Azt mondtam neki, hogy ételmérgezésed volt. – Majd jóváteszem valahogy. És ahogy mondtam, nagyon sajnálom. – Előfordul. De ha lehet, nagyon kérlek, soha, de soha többé ne forduljon elő, jó? Dexter olyan hangot ad ki, ami úgy hangzik, mintha azt akarná mondani: „Hát, majd meglátjuk...” – Aztán néhány pillanatig hallgat. – Mennem kell, Sylvie. Odaég a leves. – Szombat este találkozunk, ugye? – Igen, szombat este. Puszilom Jasmine-t. És ne haragudj. Hallja, hogy Sylvie igazít a telefonkagylón. – Azért mi még szeretünk, Dexter. – Bár semmi okotok nincs rá – mormolja szégyenkezve. – Nem, talán nincs. De azért szeretünk. Egy pillanatig vár, aztán visszateszi helyére a kagylót, és bemegy apjához, aki a tévé előtt ül, és citromos limonádét iszik, ami homeopátiás mértékben van felhígítva. A levest olyan tálcáról eszik, amelynek különlegesen kiképzett párnázott alja van, hogy ölbe véve is kényelmesen lehessen enni róla – új találmány, amit Dexter homályosan nyomasztónak talál, talán mert ilyesfajta holmit anyja soha nem engedett volna be a házba. A leves forró, mint a láva, megégeti vele felhasadt ajkát, ahogy belekortyol, a fehér kenyér pedig, amit apja venni szokott, ügyetlenül van megvajazva, a szeletek szakadozottak, és az egészet valahogy gittszínű masszává gyurmázta össze. De különös módon mégis finom, ahogy a sűrű vaj

beleolvad a ragacsos levesbe. Evés közben az Eastenders című szappanoperát nézik, ami szintén apja újabb keletű mániáinak egyike. Amikor a vége főcím megjelenik a képernyőn, apja leteszi a párnázott tálcát a padlóra, a távirányítón megnyomja a némító gombot, és Dexterhez fordul. – Szóval ebből most évenkénti fesztivál lesz, mit gondolsz? – Még nem tudom. – Eltelik egy kis idő, aztán apja visszafordul a néma tévé felé. – Bocsánatot kérek – mondja Dexter. – Miért? – Hát, hogy be kellett tenned a kádba, meg hogy... – No igen, ha kérhetném, azt ne ismételjük meg. – Kapcsolgatni kezdi a csatornákat, de a tévét továbbra is lenémítva hagyja. – Egyébként nemsokára majd te csinálod ugyanezt velem. – Atyaisten, remélem, nem – feleli Dexter. – Nem csinálhatná inkább Cassie? Apja elmosolyodik, és újra rápillant. – Nem igazán van hangulatom lelkizéshez. Neked igen? – Ha lehet, én is kihagynám. – Akkor megegyeztünk. Csak még annyit hadd mondjak, hogy szerintem az lenne a legokosabb, ha megpróbálnád úgy élni az életedet, mintha Emma még most is itt volna veled. Nem gondolod, hogy ez lenne a legjobb? – Nem tudom, képes vagyok-e erre. – Hát, kénytelen leszel megpróbálni. – Tovább nyomkodja a távirányító gombjait, – Szerinted én mit csináltam az elmúlt tíz évben? – Végre megtalálja, amit keresett, és elnyúlik a süppedős kanapén. – Végre, A jard. Ez már döfi. Csak ülnek és nézik a tévét a nyáresti fényben, a családi fényképekkel teli szobában. Dexter szégyenkezve azon kapja magát, hogy újra sírni kezd, csöndben potyognak a könnyei. Diszkréten a szeméhez emeli a kezét, de apja meghallja szaggatott lélegzetét, és odapillant. – Jól vagy? – Bocs – mondja Dexter. – Ennyire pocsék volt a leves? Dexter elneveti magát, és szipog. – Gondolom, egy kicsit még mindig részeg vagyok. – Semmi baj – mondja apja, és visszafordul a tévé felé. – Kilenckor kezdődik a Néma szemtanú.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET Arthur széke 1988. JÚLIUS 15. PÉNTEK Rankeillor Street, Edinburgh Dexter lezuhanyozott a rendetlen, penészes fürdőszobában, aztán fölvette az előző napi ingét. Az ing izzadságtól és cigarettafüsttől bűzlött, ezért rávette az öltönye zakóját, hogy benntartsa a szagot, végül fogkrémet nyomott a mutatóujjára, és átdörzsölte vele a fogát. Aztán a konyhában leült Emma Morley és Tilly Killick mellé, akik Truffaut Jules és Jim című filmjének hatalmas, zsíros plakátja alatt várták. Jeanne Moreau fölöttük állt és nevetett, miközben ők a fura bélcsavaró reggelit fogyasztották: barna pirítóst szójakrémmel meg valami tömbösített müzlifélét. A különleges alkalom tiszteletére Emma kimosta a kontinentális stílusú kávéfőzőt – az a fajta volt, ami belülről mindig penészesnek tűnik és az első csésze olajos, fekete folyadék után Dexter kezdte valamivel jobban érezni magát. Csak ült csöndben, és hallgatta a lakótársak, a nagy szemüvegüket valamiféle becsületrendként viselő lányok mesterkélten tréfás csevegését, és halványan az az érzése támadt, hogy egy szélhámos alternatív színtársulat ejtette túszul. Talán mégsem kellett volna itt maradnia. Az mindenképpen hiba volt, hogy kijött a hálószobából Hogy tudná most akár csak megcsókolni Emmát, amikor itt van Tilly Killick, és megállás nélkül fecseg? A maga részéről Emma egyre dühösebb volt Tilly jelenléte miatt. Hát semmi diszkréciót nem várhat tőle? Tilly ott ült, állát a kezébe támasztva, a hajával játszott, és szopogatta a teáskanalát. Emma elkövette azt a hibát, hogy az epres Body Shop tusfürdővel zuhanyozott, amit korábban még nem használt, és most fájdalmasan tudatában volt annak, hogy olyan illatot áraszt, mint egy nyitott pohár joghurt. Borzasztóan szeretett volna kimenni, hogy lemossa magáról, de nem merte Dextert egyedül hagyni Tillyvel, akinek a köntöse szétnyílt, és látni engedte a legjobb fehérneműjét, egy Knickerbox márkájú, piros, skót kockás, egyrészes bodyt – néha annyira kiszámítható tudott lenni. Visszamenni az ágyba: Emma ezt szerette volna igazán, és újra hiányos öltözéket viselni, de ehhez most már túl késő volt, már túlságosan józanok voltak. Annyira szeretett volna elszabadulni onnan, hogy hangosan tette föl a kérdést, mit csináljanak aznap, diplomás életük első napján. – Elmehetnénk kocsmába – vetette föl Dexter erőtlenül Emma émelyegve nyögött. – Ebéd valahol? – kérdezte Tilly. – Nincs pénzem. – Akkor mozi? – javasolta Dexter. – Fizetem én... – Ma inkább ne. Gyönyörű idő van, kint kéne lennünk a szabadban. – Oké, akkor irány a tengerpart, North Berwick. Emma visszarettent a gondolattól Ez azt jelentené, hogy fürdőruhában kell mutatkoznia Dexter előtt, és egy ilyen megpróbáltatáshoz nem érezte elég erősnek magát. – Én nem tudok mit kezdeni magammal a parton. – Oké, akkor mit csináljunk? – Felmászhatnánk az Arthur székéhez – mondta Tilly. – Még sose voltam ott – jegyezte meg Dexter, csak úgy mellékesen. A két lány tátott szájjal meredt rá. – Még soha nem voltál az Arthur székénél? – Nem. – Négy éve itt laksz Edinburghiban, és soha?...

– Más dolgom volt! – Például micsoda? – kérdezte Tilly. – Antropológiát tanult – jegyezte meg Emma, mire a két lány gúnyos vihogásban tört ki. – Hát akkor mindenképp föl kell mennünk! – mondta Tilly, majd rövid csönd támadt, ahogy Emma figyelmeztetően rámeredt. – Nincs rendes cipőm – mondta Dexter. – Ez nem a K2, csak egy nagy domb. – De hát nem mászhatok hegyet félcipőben! – Nem lesz semmi gond, nem olyan nehéz. – Öltönyben? – Igen! Akár piknikezhetnénk is! – Emma érezte, hogy a lelkesedése kezd elszállni, de aztán megszólalt Tilly: – Most jut eszembe, nekem ma... dolgom van. Úgyhogy nélkülem kell mennetek. Emma tekintete odavillant, és elcsípte egy kacsintás végét. Úgy érezte, legszívesebben áthajolna az asztalon, és megcsókolná Tillyt. – Hát jó. Akkor gyerünk! – mondta Dexter, és ő is felderült, Tizenöt perc múlva pedig már ki is léptek a kapun a párás júliusi reggelbe. A Rankeillor Street végénél ott magasodtak fölöttük a Salisbury-sziklák. – Komolyan oda fogunk felmászni? – Gyerekjáték. Bízz bennem. A Nicolson Street-i szupermarketban bevásároltak a piknikhez. Mindketten kicsit feszélyezettnek érezték magukat attól a furcsán házias rítustól, hogy közös bevásárlókosárba válogatnak, és némiképp zavarban voltak azért is, mert nem igazán tudták, mit válasszanak. Az olajbogyó túl puccos? Vicces, ha Irn Bru üdítőt vesznek, és nagyon felvágós, ha egy üveg pezsgőt? Megrakták Emma leselejtezett katonai hátizsákját az enn- és innivalóval – Emma vicces és Dexter kifinomultnak látszó szerzeményeivel aztán visszakanyarodtak a Holyrood Park felé, és nekivágtak a meredek emelkedőnek. Dexter folyton lemaradt, izzadtan botladozott az öltönyben és a csúszós cipőben, szájából cigaretta lógott, feje lüktetett a vörösbortól meg a reggeli kávétok Halványan sejtette, hogy a lenyűgöző kilátást kéne csodálnia, de a tekintete ehelyett Emma fenekére szegeződött, ahogy a lány előtte haladt a fakókék, derékban karcsúsított 501-esben, a lábán fekete, magas szárú Converse All-Stars cipő. – Nagyon fürge vagy. – Mint a zerge, bizony. Otthon egy csomót kirándultam még annak idején, a Cathykorszakomban. Kint a vad és szeles lápvidéken. Nagyon szentimentális voltam. „Nem élhetek az életem nélkül! Nem élhetek a lelkem nélkül!” Dexter kissé elbambult, gondolta, hogy ez valamilyen idézet lehet, de a figyelmét az kötötte le, hogy Emma lapockái között sötét verítékcsík jelent meg, és ahogy a nyakánál félrecsúszott a póló, kilátszott a melltartója egyik pántja. Egy pillanatra eszébe jutott az éjszaka az ágyban, de aztán Emma megfordult, és úgy nézett rá, mintha figyelmeztetni akarná, hogy erre még csak gondolni se merjen. – Hogy s mint vagyunk, Tenzing sherpa? – Remekül. Csak jobb lenne, ha a cipőm talpa legalább egy kicsit recés volna, akkor könnyebben menne. – Emma nevetett. – Mi olyan vicces? – Még soha nem láttam senkit kirándulás közben cigizni. – Miért, mit kéne csinálnom? – Nézhetnéd a kilátást! – A kilátás az kilátás, ami kilátás. – Ez Shelley vagy Wordsworth? Dexter fölsóhajtott és megállt, két kezével a térdére támaszkodott.

– Oké. Rendben. Megnézem a kilátást. – Ahogy a város felé fordult, megpillantotta a tanácsi lakótelepeket, az Óváros tornyocskáit és csipkézett tetőit a vár nagy, szürke tömbje alatt, azon túl pedig, a nyári nap párájában a Forth torkolatát. Dexter nem szívesen mutatta ki, ha valami nagy benyomást tett rá, de ez a kilátás valóban lenyűgöző volt, a képeslapokról is ismerős. Azon tűnődött, hogy eddig miért is nem látta. – Nagyon szép – ismerte el, aztán tovább baktattak a csúcs felé, és közben azon gondolkodtak, mi lesz, ha odaérnek.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET A második évforduló: kicsomagolás 2006. JÚLIUS 15. SZOMBAT Észak-London és Edinburgh Este hat óra tizenötkor lehúzza a Belleville Café fémredőnyét, és helyére kattintja a nehéz lakatot. Maddy pár lépésnyire várja. Dexter megfogja a kezét, és együtt indulnak a metróállomás felé. Végre, végre elköltözött, nemrég birtokba vett egy kényelmes, de nem hivalkodó háromszobás lakást Gospel Oakban. Maddy Stockwellben lakik, ami az északi metróvonal másik végén van, tehát elég nagy a távolság, ezért néha logikusabb, ha nála alszik. De nem ma, ezzel kapcsolatban nem volt semmi melodráma, semmi képmutatás. Ma este Dexter szeretne egyedül lenni. Egy feladatot tűzött ki maga elé erre az estére, és azt csak egyedül tudja elvégezni. A Tufnell Park metróállomásnál elbúcsúznak. Maddy egy kicsit magasabb Dexternél, a haja hosszú, egyenes és fekete, egy kicsit le kell hajolnia, hogy búcsúcsókot váltsanak. – Hívj majd föl, ha úgy alakul. – Lehet, hogy hívlak. – És ha meggondolod magad, és szeretnéd, hogy fölmenjek... – Nem lesz semmi gond. – Akkor jó. Holnap találkozunk? – Majd felhívlak és megbeszéljük. Még egyszer megcsókolják egymást búcsúzóul, röviden, de gyengéden, aztán Dexter továbbmegy lefelé a dombon, új otthona irányába. Maddyvel, a kávézó vezetőjével két hónapja vannak együtt, A többi alkalmazottnak még nem árulták el, de gyanítják hogy valószínűleg már úgyis tudnak a kapcsolatukról Nem szenvedélyesen indult viszony ez, inkább csak apránként elfogadták a kézenfekvő helyzetet az elmúlt év során. Dexter számára az egész kicsit túlságosan is praktikus és tényszerű, és lelke mélyén kissé kényelmetlenül érzi magát amiatt, ahogy Maddy bizalmasából a párjává lett. Némiképp árnyékot vet a kapcsolatra, hogy olyan szomorú körülmények között kezdődött. De az is igaz, hogy nagyon jól kijönnek, mindenki ezt mondja, Maddy kedves, értelmes és vonzó, magas és vékony, kicsit félszeg. Szeretne igazi festő lenni, és Dexter szerint jól is fest, a kávézóban ki van téve néhány kisebb vászna, és időnként el is adnak egyet-egyet. Maddy ezenkívül tíz évvel fiatalabb Dexternél – Emma erre nyilván a szemét forgatná –, de bölcs és okos, és már neki is kijutott a boldogtalanságból, korai válás, majd több örömtelen kapcsolat. Csöndes nő, magabiztos és figyelmes, és van benne valami melankolikus, ami Dexternek mostani állapotában nagyon is megfelel Maddy ugyanakkor együttérző is és elszántan hűséges, ő óvta meg a kávézót abban az időszakban, amikor Dexter elitta a profitot és nem járt be dolgozni, és ezért külön hálás neki. Jasmine is kedveli. Elég jól kijönnek, legalábbis egyelőre. Kellemes szombat este van, és Dexter egyedül lépked a kis mellékutcákban, csupa lakóház között, míg oda nem ér a lakásához, mely egy elegáns, vörös téglás épület alagsorát és földszintjét foglalja el Hampstead Heath közelében. A lakás még őrzi az előző lakók, egy idősebb házaspár szagát és tapétáját, Dexter eddig csak néhány szükséges holmit pakolt ki: a tévét, a DVD-lejátszót és a hifit. Új otthona meglehetősen slampos benyomást kelt – legalábbis jelen pillanatban – a gipszlambériával és a borzalmas fürdőszobával, meg a csomó egyéb kis helyiséggel, de Sylvie szerint kifejezetten van benne fantázia, igen tetszetős lesz,

amint kiütnek néhány falat és elvégzik a padlócsiszolást. Van egy nagy szoba Jasmine-nek, azokra a napokra, amikor itt alszik, és van kert is. Kert. Egy ideig Dexter azzal tréfálkozott, hogy lekövezi, de aztán eldöntötte, hogy megtanul kertészkedni, és vett is egy szakkönyvet. Valahol a tudata mélyén már a fészer fogalma is kezd körvonalazódni. Hamarosan következik majd a golf, meg a pizsama az ágyban. Belép a lakásba, elmegy a hallban sorakozó dobozok mellett, lezuhanyozik, aztán kiballag a konyhába, és telefonon thai vacsorát rendel. A nappaliban lefekszik a kanapéra, és gondolatban listát állít össze arról, mi mindent kell még megtennie, mielőtt nekiláthat a feladatának. Egy szűk, sajátos összetételű kör számára egy korábban ártalmatlan dátumot ma már szomorúság övez, és van néhány telefonhívás, amit ezen a napon el kell intéznie. Sue-val és Jimmel kezdi, Emma Leedsben élő szüleivel. A beszélgetés jó hangulatú és őszinte: beszámol nekik az üzletmenetről, aztán Jasmine iskolai eredményeiről, és ugyanarra a párbeszédre kétszer kerül sor, egyszer az anyával, egyszer pedig az apával. – Hát, most ennyi hírem van – mondja végül Sue-nak. – Csak el akartam mondani, hogy sokat gondolok rátok. Remélem, jól vagytok. – Mi is sokat gondolunk rád, Dexter. Vigyázz magadra, jó? – feleli Sue kissé bizonytalan hangon, aztán elköszönnek és leteszik a telefont. Dexter módszeresen halad tovább a listán: beszél a nővérével, apjával, volt feleségével, lányával A beszélgetések rövidek, feltűnően könnyed hangnem jellemzi őket, a nap jelentőségét senki nem említi – de a mögöttes jelentés minden alkalommal ugyanaz: „Jól vagyok”. Felhívja Tilly Killicket is, aki érzelgősen és túlzottan szentimentálisán faggatja: – De most őszintén, hogy vagy? De tényleg? Egyedül vagy? Jó, hogy így egyedül vagy? Nem akarod, hogy átugorjunk? – Dexter ingerülten megnyugtatja, hogy minden rendben, aztán amilyen gyorsan és udvariasan lehet, befejezi a beszélgetést. Felhívja Ian Whiteheadet is Tauntonban, de ő éppen a gyerekeket fekteti, a kis ördögöket. Ian megígéri, hogy a következő héten valamelyik nap visszahívja, és talán egyszer el is jön látogatóba, Dexter pedig azt válaszolja, hogy remek ötlet, ám pontosan tudja, hogy a dologból nem lesz semmi. Általánosságban ez a beszélgetés is ugyanazt a benyomást kelti, amit a többi: hogy a legrosszabbon már túlvannak. Dexter valószínűleg soha többet nem fog Ian Whiteheaddel beszélni, és ez ellen egyiküknek sincs kifogása. A tévé előtt vacsorázik, közben váltogatja a csatornákat, és szigorúan arra az egy sörre korlátozza az italfogyasztását, amit ajándékba kapott a házhoz szállított ételhez. De van valami elszomorító abban, hogy egyedül eszik a kanapén, görnyedt háttal, ebben az idegen házban, és aznap először rátör a kétségbeesés és a magány. Az utóbbi időben a gyász olyan számára, mintha befagyott folyó jegén sétálna: többnyire biztonságosnak tűnik, de mindig fennáll a veszély, hogy egyszer csak beszakad. Most hallja, ahogy a talpa alatt repedezik a jég, és ez az érzés olyan erős, olyan ijesztő, hogy egy percre föl is kell állnia, kezét az arcára szorítja, így próbálja csillapítani kapkodó lélegzetét. Lassan kifújja a levegőt az ujjai között, aztán kisiet a konyhába, és nagy csörömpöléssel a mosogatóba ejti a tányérokat. Hirtelen elsöprő erővel tör rá a kényszer, hogy igyon valamit, és abba se hagyja az ivást Ehelyett inkább előveszi a telefonját. – Mi a baj? – kérdezi Maddy, és a hangjából aggodalom csendül ki. – Csak egy kis pánik. – Biztos nem akarod, hogy átjöjjek? – Most már jól vagyok. – Hívhatok taxit, ott lehetek egy... – Nem, tényleg semmi baj. Szeretnék inkább egyedül lenni. – Rájön, hogy már Maddy hangja elég ahhoz, hogy összeszedje magát, még egyszer megnyugtatja, aztán jó éjszakát

kíván. Amikor már biztos abban, hogy senkinek nem lehet semmiféle ésszerű oka, hogy felhívja, kikapcsolja a készüléket, lehúzza a redőnyöket, fölmegy az emeletre, és nekilát. A vendégszobában nincs semmi, csak egy matrac, egy nyitott bőrönd és hét vagy nyolc kartondoboz, melyek közül kettőn Emma kézírásával, vastag fekete filctollal írt betűkkel ez áll: „Emma 1” és „Emma 2” A másik lakásból áthozott két dobozban Emma megmaradt holmija van: jegyzetfüzetek, levelek, fényképtasakok. Ezeket Dexter leviszi a nappaliba, és az este hátralévő részét azzal tölti, hogy kirámol mindent, és különválogatja a jelentéktelen, múlandó dolgokat – többéves bankszámlakivonatokat, számlákat, régi ételrendelési szórólapokat, melyeket mind egy fekete szemeteszsákba töm – azoktól, melyeket majd elküld Emma szüleinek, valamint azoktól a tárgyaktól, amiket meg akar tartani. Mindez némi időt vesz igénybe, de végig száraz szemmel, gyakorlatiasan rakosgat, és csak időnként áll meg egy-egy pillanatra. Igyekszik nem beleolvasni a naplókba és noteszokba, melyek tele vannak ifjúkori versek és színdarabok töredékeivel. Valahogy piszokságnak érezné – szinte maga előtt látja Emmát, ahogy rosszalló fintorral nézi, vagy megpróbálja kicsavarni a füzeteket a kezéből –, ezért inkább a levelekre és a fényképekre koncentrál. A dobozok úgy lettek becsomagolva, hogy most fordított időrendben rágja át magát a tartalmukon, ahogy egyre mélyebbre ás a rétegekben, kezdve azokkal az évekkel, amikor már együtt voltak, visszafelé a kilencvenes éveken át, egészen a kettes számú doboz aljáig, a nyolcvanas évekig. Először a Julie Criscoll-regények néhány borítóterve akad a kezébe, aztán a szerkesztővel, Marshával folytatott levelezés, meg újságkivágások. A következő rétegből párizsi képeslapok és fotók kerülnek elő, köztük egy pillanatfelvétel a nevezetes Jean-Pierre Dusollier-ről, a kreol bőrű és nagyon jóképű franciáról, aki megúszta. Majd az egyik borítékban – metrójegyek, összehajtott étlapok és egy francia nyelvű bérleti szerződés mellett – Dexter rábukkan valamire, ami annyira megdöbbenti és megrendíti, hogy kis híján kiejti a kezéből. Egy Polaroid felvétel azon a bizonyos nyáron készült Párizsban, a képen Emma meztelenül hever az ágyon, két lábát a bokájánál keresztbe teszi, és karjaival bágyadtan nyújtózik a feje fölé. A fotót egy részeg, szerelmes estéjükön készítették, miután a fekete-fehér tévén franciául végignézték a Titanic-ot, és bár Dexter gyönyörűnek találta a képet, Emma kikapta a kezéből, és kijelentette, hogy meg fogja semmisíteni. Dexter érzi, örömmel kellene eltöltse az a tény, hogy Emma mégis inkább megtartotta és elrejtette, hiszen ez elárulja, hogy jobban tetszett neki a fotó, mint amennyire látni engedte. Ám a fénykép egyúttal durván az arcába vágja Emma hiányát, és megint beletelik néhány pillanatba, mire rendesen levegőt kap. Visszateszi a felvételt a borítékba, és egy ideig csak ül csöndben, hogy összeszedje magát. Repedezik alatta a jég. Tovább válogat. A kilencvenes évek végéről egy kupacnyi értesítést talál gyermekek születéséről, aztán esküvői meghívókat és szertartásrendeket, egy hatalmas búcsúképeslapot a Cromwell Road-i Állami Középiskola tantestületétől és diákjaitól, és ugyanabba a borítékba betömködve egy sor levelet valami Philtől, amelyek oly mértékű szexmániáról árulkodnak és olyan könyörgő hangúak, hogy Dexter inkább gyorsan összehajtja és visszagyömöszöli őket a borítékba. Lejjebb Ian komikus előadóestjeit hirdető szórólapok rétege következik, meg némi unalmas ügyvédi irathalom az E17-es körzetben található lakás adásvételével kapcsolatban. Talál egy sor idétlen képeslapot is, melyeket ő maga küldött az utazásairól, még a kilencvenes évek elején: „Amszterdam ESZELŐS”, „Dublin KIRÁLY!” Eszébe jutnak a levelek, amiket válaszul kapott, a csodálatos kis csomagok halványkék légipostapapíron, melyeket máig újraolvas időről időre, és megint elszégyelli magát éretlen huszonnégy éves énje stílusán: „VELENCE – TOTÁL ELÁZÁS!!!” Előkerül egy fénymásolt szórólap is: „Rémes rakomány – színdarab fiataloknak, írta Emma Morley és Gary Cheadle” aztán régi esszék, egyetemi dolgozatok – „Donne nőalakjai” „Eliot és a fasizmus” nagy kupac reprodukció képeslapokon, melyeken apró lyukak jelzik, hol voltak felrajzszögezve a kollégiumok faliújságjaira. Talál

egy kartonhengert is, melyben szorosan összecsavarva Emma diplomája rejtőzik, amihez, úgy véli, közel két évtizede nem nyúlt senki. A dátumra pillant: 1988. július 14. Tegnap volt tizenkilenc éve. Egy szakadt papírtasakban megtalálja a diplomaosztón készült fényképeket, és különösebb nosztalgia nélkül pörgeti végig a csomagot. Mivel a fotókat Emma készítette, ő maga alig néhányon szerepel, a többi diák közül pedig Dexter sokakat már el is felejtett, akkoriban Emma más körökben mozgott. De így is megdöbbenti az arcok fiatalsága, meg az, hogy Tilly Killick változatlanul képes felbosszantani, még fényképről, tizenkilenc év távlatából is. Callum O’Neill fényképét, melyen egykori barátja soványan és öntelten áll, gyorsan kettétépi és a szemeteszsák mélyére dugja. Egy idő után Emma átadhatta a fényképezőgépet Tillynek, mert végül van egy sorozat, amelynek képein egyedül ő látható: komolyságot tettetve áll talárban és kalapban, szemüvege az orra hegyére tolva, mint egy könyvmolynak. Dexter elmosolyodik, aztán szégyenkezve, de vidáman nyög fel, mert a következő pillanatban önmagával szembesül. A képen olyan abszurd arcot vág, mint egy férfimodell, beszívja az orcáit és elbiggyeszti a száját, Emma pedig egyik karjával átöleli a nyakát, egészen közel hajol, a szeme tágra nyitva, másik kezét pedig az arcához szorítja, mintha lenyűgözné a híresség jelenléte. A fotós bohóckodás után elmentek a diplomaosztót követő teapartira, aztán a kocsmába, és végül abba a bizonyos házibuliba. Dexter már nem emlékszik, hogy ki is lakott ott, csak arra, hogy a házat zsúfolásig megtöltötték és teljesen föl is dúlták a bulizok, akik közül a később érkezők egy idő után kiszorultak és elözönlötték az utcát meg a hátsó kertet. Ők ketten távol tartották magukat a felfordulástól a nappaliban találtak helyet egy kanapén, és el se mozdultak onnan egész este. Ott csókolta meg Emmát először. Még egyszer megszemléli a diplomaosztón készült képet, melyen Emma orrán vastag, fekete szemüvegkeret, frizurája rikító vörös és rosszul van vágva, az arca egy kicsit pufókabb, mint ahogy most emlékszik rá, szája széles mosolyra nyílik, és arcát az ő arcához szorítja. Dexter félreteszi a fotót, és a következő fényképre pillant. Ez már másnap délelőtt készült. Egy hegyoldalban ülnek, Emma derékban karcsúsított 501-es farmerban, lábán fekete Converse All-Stars, ő pedig ott gubbaszt kicsivel arrébb, ugyanabban a fehér ingben és fekete öltönyben, amit az előző nap is viselt.

Az Arthur széke csúcsán kiábrándítóan sok turista és frissen diplomázott egyetemista téblábolt – utóbbiak mind halottsápadtak voltak és kissé dülöngéltek az éjszakai ünneplés után. Dexter és Emma üdvözlésképp szégyenlősen intett néhány ismerősnek, de igyekeztek távol maradni, mert nem akartak pletykára okot adni, még most sem, amikor már késő volt. Céltalanul körbesétáltak a kusza, rozsdaszínű fennsíkon, és mindenfelé megszemlélték a kilátást. A csúcsot jelző kőoszlopnál állva megtették azokat a megjegyzéseket, melyeket ilyen helyzetben szinte kötelező: hogy mennyit jöttek fölfelé, meg hogy látni lehet onnan a házukat. Maga az oszlop tele volt firkálva csak a szerzők által érthető viccekkel, meg olyasmikkel, hogy „Itt járt DG” „Mindörökké Skócia” „Le Thatcherrel” – Bevéshetnénk a nevünket – vetette föl Dexter bátortalanul. – Mit, hogy „Dex & Em”? – Mindörökké. Emma kétkedően elhúzta az orrát, és szemügyre vette a legfeltűnőbb graffitit, egy lemoshatatlan zöld tintával rajzolt óriáspéniszt. – Gondolj bele, valaki egészen idáig felmászott csak azért, hogy ezt iderajzolja. Szerinted a tollat is külön ezért hozta magával? „Gyönyörű a kilátás, a természet szépsége, meg minden, de amire itt a legnagyobb szükség van, az egy jókora farok meg két golyó”

Dexter gépiesen nevetett, de ismét kezdett visszalopózni közéjük a feszélyezettség, Ahogy most ott álltak, úgy tűnt, mégis hiba volt a kirándulás, és mindketten azon gondolkodtak, hogy mi lenne, ha kihagynák a pikniket, egyszerűen csak lebaktatnának és hazamennének. Ám egyikük sem igazán akart ezzel előállni. Ekkor a csúcstól nem messze találtak egy kis mélyedést, ahol a sziklák valamiféle természetes bútorzatot alakítottak ki, és itt letelepedtek, majd kipakolták a hátizsák tartalmát. Dexter kinyitotta az időközben langyossá vált pezsgőt, mely szánalmasan habzott a kezére meg a hangára. Egymásnak adogatták a palackot egy-egy kortyra, de nem volt éppen ünnepi a hangulat. Rövid szünet után Emma megint arra fanyalodott, hogy a kilátást dicsérje. – Nagyon szép innen a város. – Ahm. – Esőnek semmi jele. – Hm? – Szent Swithin napja... Te mondtad, „ha Szent Swithin napján esik..” – Bizony. Esőnek semmi jele. Az időjárás... már az időjárásról beszélnek. Emma szégyellte, hogy milyen banális megjegyzéseket tesz, ezért egy darabig inkább hallgatott, aztán direktebb megközelítéssel próbálkozott. – Na és most mit érzel, Dex? – Kicsit nyúzott vagyok. – Nem úgy értem, hanem az éjszakával kapcsolatban. Velünk kapcsolatban. Dexter rápillantott, és eltűnődött, hogy most vajon mit is mondjon. Nem akart úgy konfrontálódni, hogy nem áll rendelkezésére könnyű menekülési útvonal, azon kívül persze, hogy levetheti magát a hegyoldalról. – Klassz volt! És te? Te mit érzel az éjszakával kapcsolatban? – Jó volt. Kicsit talán szégyellem, hogy annyit locsogtam, tudod, a jövőről. A világmegváltásról meg ezekről. így napvilágnál elég giccsesnek tűnik az egész. Bár biztos már éjjel is giccsesen hangzott, különösen olyasvalakinek, akinek nincsenek sem elvei, sem ideáljai... – Hé, nekem igenis vannak ideáljaim! – Az, hogy egyszerre két nővel lefeküdjél, az nem ideál. – Hát, lehet, hogy szerinted nem... Emma cöcögött. – Tudod, hogy néha nagyon fárasztó tudsz lenni? – Nem tehetek róla. – De tehetnél ellene. – Emma letépett egy maroknyi hangát, és ügyetlenül Dexter felé dobta. – Időnként sokkal kedvesebb vagy. Na mindegy. A lényeg az, hogy nem akartalak ilyenekkel untatni. – Nem untattál. Érdekes volt. És ahogy mondtam, nagyon jól éreztem magam. Kár, hogy az időzítés nem valami jó. Bosszantó kis vigaszmosollyal pillantott rá, mire Emma ingerülten ráncolta össze az orrát. – Miért, ha jobb lenne, akkor most a barátom lennél, én meg a barátnőd? – Nem tudom. Lehet. Dexter feléje nyújtotta a kezét, a tenyerével fölfelé, Emma pedig egy pillanatig undorral szemlélte, majd felsóhajtott, és beletörődve ő is odanyúlt, aztán csak ültek ott, sután fogták egymás kezét, és hülyén érezték magukat – míg végül a karjuk elfáradt, és elengedték egymást. Az lesz a legjobb, döntötte el Dexter, ha úgy tesz, mintha aludna, amíg el nem indulnak vissza. Azzal máris levette a zakóját, párnát hajtogatott belőle, és behunyta a szemét. Teste sajgott, fejében lüktetett az alkohol, és már kezdte érezni, hogy átcsusszan az öntudatlanságba, amikor Emma megszólalt:

– Mondhatok valamit? Csak hogy megnyugodjon a lelked? Dexter kótyagosan kinyitotta a szemét. Emma lábát a mellkasához húzva ült, két karjával átkulcsolta a térdét, és megtámasztotta rajta az állát. – Mondjad. Emma nagy levegőt vett, mintha a gondolatait rendezné, aztán belevágott: – Nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy ez most zavar engem, vagy bármi ilyesmit. Tudom, hogy ami tegnap este történt, csak azért történt, mert részeg voltál... – Emma... – Hadd fejezzem be, jó? Szóval így is nagyon jól éreztem magam. Azelőtt nemigen csináltam... ilyesmit, nincs olyan széles körű tapasztalatom, mint neked, de akkor is jó volt. Szerintem kedves vagy, amikor az akarsz lenni. És lehet, hogy csak az időzítés rossz, vagy mit tudom én, de szerintem menj csak el Kínába, vagy Indiába, vagy akárhova, és találd meg önmagadat, én meg majd egész vidáman elleszek itt. Nem akarok veled menni, nem akarok hetente képeslapot, még a telefonszámod se kell. Nem akarok feleségül menni hozzád, sem gyereket szülni neked, még egy ilyen kalandot sem akarok újra. Volt egy nagyon-nagyon szép éjszakánk együtt, és kész. Sosem fogom elfelejteni. És ha valamikor összefutunk egy buliban vagy máshol, akkor az se lesz gond. Majd barátságosan elbeszélgetünk. Nem leszünk zavarban csak azért, mert egyszer benyúltál a pólómba, nem lesz kínos a helyzet, és mondjuk... jó lazán kezeljük a dolgot, oké? Te is meg én is. Egyszerűen csak... barátok leszünk. Megegyeztünk? – Rendben. Megegyeztünk. – Akkor ezt meg is beszéltük. Most pedig... – Emma benyúlt a hátizsákjába, egy ideig kotorászott benne, és előhúzott egy viharvert Pentax gépet. – Most meg mit csinálsz? – Szerinted? Fényképet. Hogy legyen miről emlékezni rád. – Rémesen nézek ki – mondta Dexter, és máris elkezdte igazítani a haját. – Ne gyere ezzel, tudom, hogy imádod... Dexter cigarettát gyújtott a fotó kedvéért. – Minek neked egyáltalán fénykép? – Hogy legyen rólad, amikor majd híres leszel. – Emma az egyik sziklatömbön kiegyensúlyozta a fényképezőgépet, és a keresőben beállította az irányt. – El akarom majd mondani a gyerekeimnek, hogy látjátok, ez a bácsi egyszer egy zsúfolt szobában benyúlt a mama szoknyája alá. – Te kezdted! – Nem, barátocskám, te kezdted! – Emma beállította az időzítőt, és ujjaival gyorsan átfésülte a haját, Dexter pedig először a szája egyik, aztán a másik sarkába tolta a cigarettát. – Na jó, harminc másodperc. Dexter még igazított a testtartásán. – Mit mondjunk? Csíz? – Nem, ne azt. Mondjuk azt, hogy egyéjszakás kaland! – Lenyomta a gombot, és a fényképezőgép berregni kezdett. – Vagy azt, hogy fűvel-fával! – Átkapaszkodott a sziklán. – Vagy hogy tolvajok, melyek éjszaka találkoznak. – A tolvajok nem találkoznak éjszaka. Azok a hajók. – És mit csinálnak a tolvajok? – A tolvajok szarkák. – Mi a baj azzal, hogy csíz? – Inkább ne mondjunk semmit. Csak mosolyogjunk, és legyünk természetesek. Lehessen látni, hogy fiatalok vagyunk, tele nagy ideálokkal meg reménnyel vagy mivel. Jó? – Jó. – Oké, akkor mosolyogj és...

HUSZONHARMADIK FEJEZET A harmadik évforduló: tavaly nyár 2007. JÚLIUS 15. VASÁRNAP Edinburgh – Brrrrrrr. Brrrrrrr. Dexter arra ébred, hogy lánya a mutatóujjával nyomkodja az orrát, mintha csengő lenne. – Brrrrrrn Brrrrrrr. Ki van az ajtóban? Jasmine van az ajtóban! – Mit csinálsz, Jas? – Fölkeltelek. Brrrrrrr. – Jasmine most Dexter szemét piszkálja, fölhúzza a szemhéját. – Ébresztő, lustaságok! – Mennyi az idő? – Nappal van! Dexter mellett a szállodai ágyban Maddy az órájáért nyúl. – Fél hét – nyögi a párnájába, Jasmine pedig csúfondárosan kacag. Dexter kinyitja a szemét, és ott látja a kislány arcát maga mellett a párnán, az orra alig néhány centiméterre tőle. – – Nincs valami könyved, amit olvashatnál, vagy babád, amivel játszhatsz? – Nincs. – Akkor menj, és színezz ki valamit, jó? – Éhes vagyok. Rendelhetünk valamit a szobába? Mikor nyit az uszoda? Az edinburgh-i hotel elegáns, hagyományos és grandiózus, csupa tölgyfaburkolat meg porcelán fürdőkád. Dexter szülei szálltak meg itt valamikor, és kicsit ugyan régimódibb meg drágább annál, mint ami igazán megfelelne, de úgy gondolta, hogy ha már egyszer belevág a dologba, akkor csinálják stílusosan. Két éjszakára szálltak meg itt – Maddy, Jasmine és ő – aztán autót bérelnek, és néhány napot egy nyaralóban töltenek a Loch Lemond partján. Glasgow persze közelebb volna a tóhoz, ám Dexter tizenöt éve nem járt Edinburgh-ban, azóta, hogy egy kicsapongó hétvégét töltött itt, amikor a Fesztiválról közvetített egy tévéműsorban. Mindez olyan, mintha nagyon, de nagyon régen történt volna, egy előző életében. A mai napot illetően az az apai ötlete támadt, hogy szeretné megmutatni lányának a várost. Maddy, aki tisztában van a dátum jelentőségével, úgy döntött, hogy kettesben hagyja őket. – Biztos, hogy nem gond? – kérdezi tőle Dexter a fürdőszobában. – Persze, hogy nem. Elmegyek a galériába, és megnézem azt a kiállítást, amire úgyis kíváncsi voltam. – Csak szeretnék neki megmutatni pár helyet. Nosztalgiatúra. Fölösleges neked is végigkínlódni az egészet. – Mondom, tényleg nem gond. Dexter figyelmesen nézi. – És nem gondolod, hogy hülyeséget csinálok? Maddy halványan elmosolyodik. – Nem, nem gondolom, hogy hülyeséget csinálsz. – Szerinted nem morbid vagy fura? – Egyáltalán nem. – Ha zavarja is az egész, egyáltalán nem mutatja. Dexter finoman megcsókolja a nyakát. – Ha úgy érzed, hogy ezt szeretnéd, akkor menjetek nyugodtan – mondja Maddy.

Az a lehetőség, hogy az eső negyven napon át eshet, azelőtt elképzelhetetlennek tűnt, ebben az évben viszont nem. Hetek óta minden áldott nap szakad az eső az egész országban, a főutcák eltűntek az árvizek alatt, és a nyár így egészében olyan különleges, hogy akár valamilyen új évszak is lehetne. Monszunévszak. Kilépnek az utcára. Az idő még ragyogó, az égen magasan látható ugyan néhány felhő, de – legalábbis egyelőre – nem esik. Megbeszélik, hogy hol találkoznak Maddyvel ebédidőben, aztán elválnak. A hotel az óvárosban van, nem messze a Royal Mile[12]-tól, Dexter innen kezdi Jasmine-nel a szokásos, hangulatos városnézést. Szűk sikátorokon és titkos lépcsőkön sétálgatnak, míg egyszerre a Nicolson Streeten találják magukat, ami a városközponttól kifelé, délre vezet. Dexter emlékezetében ez az utca nyüzsgő, buszok benzingőzével teli útvonalként él, de most, vasárnap reggel, csöndes és kicsit szomorkás is. Jasmine közömbös és unott, mióta letértek a turistaútvonalról. Dexter érzi, hogy a lánya keze egyre jobban húzza az övét, de csak megy tovább. Emma egyik levelén megtalálta a régi címet, azt keresi, és most végre meglát egy utcatáblát. Rankeillor Street. Befordulnak a csendes lakóutcába. – Hova megyünk? – Keresek egy házat. A tizenhetest. – Aztán egyszer csak ott állnak előtte. Dexter felpillant a harmadik emeleti ablakra, ami most a behúzott függönyökkel üres és jellegtelen. – Látod azt a lakást? Ott lakott Emma, amikor még egyetemre jártunk. Tulajdonképpen itt ismerkedtünk meg. – Jasmine engedelmesen fölnéz, de nincs semmi, ami a jelentéktelen külsejű sorházat megkülönböztetné két szomszédjától, és Dexter már kezdi megkérdőjelezni a kirándulás értelmét. Semmitmondó, morbid és szentimentális az egész, mire számított, hogy mit fog itt találni? Nincs semmi, amire emlékezhetne, és a nosztalgia nyújtotta élvezet csekély és értelmetlen. Már épp azon gondolkodik, hogy abba is hagyja a túrát, és felhívja Maddyt, hogy találkozzanak hamarabb, ám ekkor Jasmine az utca vége felé mutat, a gránitfalra, ami teljesen oda nem illőnek tűnik, ahogy az alatta húzódó lakótelep fölé magasodik. – Az ott mi? – Azok a Salisbury-sziklák. Ott lehet fölmenni az Arthur székéhez. – Emberek vannak fönt! – Igen, meg lehet mászni. Nem is nehéz. Mit gondolsz? Megpróbáljuk? Szerinted menni fog? Elindulnak a Holyrood Park felé. Elég elkeserítő, de hét és fél éves lánya sokkal energikusabban igyekszik fölfelé a hegyi ösvényen, mint ő, és csak azért áll meg időnként, hogy hátraforduljon és kinevesse apját, aki jócskán lemaradva zihál és izzad. – Túl sima a cipőm talpa – magyarázkodik Dexter, aztán kapaszkodnak tovább, letérnek az ösvényről, és sziklákon másznak át, míg végre kiérnek a kusza, rozsdabarna fennsíkra az Arthur széke tetején. Odamennek a kőoszlophoz, mely a domb legmagasabb pontját jelzi, és – félig-meddig azt remélve, hogy megtalálja köztük a monogramját – Dexter megszemléli a ráfirkált, belevésett szövegeket: „Harcolj a Faschizmus ellen”, „Alex M 07/5/5” „Fiona + én: 1ütt” Hogy elterelje Jasmine figyelmét a pajzánabb firkákról, fölemeli és az oszlop tetejére ülteti, egyik kezével átfogja a derekát, és körben megmutatja a látnivalókat, miközben a kislány a lábát lóbálja. – Az ott a hoteltól nem messze a vár. Ott az állomás. Az a Forth torkolata, ami kinyúlik az Északi-tengerig. Valahol arrafelé van Norvégia. Az Leith, az ott pedig az Újváros, ahol régen én is laktam. Már jó húsz éve, Jas. A múlt században. És ott, ahol az a torony van, az a Calton Hill. Oda is fölmehetünk délután, ha van kedved. – Nem vagy fáradt? – kérdezi Jasmine kajánul. – Még hogy én? Viccelsz? Én sportolónak születtem. – Jasmine erre egyik öklét a mellkasára téve utánozni kezdi, ahogy zihált. – Te bohóc! – Dexter két kézzel a hóna alá nyúl,

leemeli az oszlopról, meglódítja, mintha le akarná hajítani a hegyoldalról, aztán a sikoltva nevető kislányt a karja alá lendíti. Arrébb sétálnak a csúcstól, és megtalálják azt a természetes mélyedést, ahonnan remek kilátás nyílik a városra, Dexter lefekszik, kezét a feje alá teszi, Jasmine pedig leül mellé, sósecetes chipset eszik, és komolyan összpontosítva gyümölcslevet iszik hozzá egy dobozból. A nap melegen süti Dexter arcát, és a korai felkelés rövidesen megteszi a hatását: néhány perc múlva érzi, hogy lassan úrrá lesz rajta az álom. – Emma is járt itt? – kérdezi Jasmine. Dexter kinyitja a szemét, és felkönyököl. – Igen. Együtt jöttünk ide. Van is rólunk egy fénykép otthon. Majd megmutatom. Az még akkor készült, amikor apu sovány volt. Jasmine feléje fordul, és felfújja az arcát, aztán elkezdi lenyalogatni a sót az ujjairól. – Hiányzik? – Mármint Emma? Persze. Mindennap. Ő volt a legjobb barátom. – Könyökével megbökdösi a kislányt. – Miért, neked nem? Jasmine összeráncolja a homlokát, ahogy próbál visszaemlékezni. – De igen, azt hiszem. Még csak négyéves voltam akkor, nem nagyon emlékszem rá, csak amikor a képeket nézem. Az esküvőre emlékszem. Kedves volt, ugye? – Nagyon kedves. – És akkor most ki a legjobb barátod? Dexter a lánya tarkójára teszi a kezét, és hüvelykujját beleilleszti a válla melletti kis mélyedésbe. – Hát te, ki más lehetne? Na és neked ki a legjobb barátod? Jasmine erősen elgondolkodva ráncolja a homlokát. – Azt hiszem, talán Phoebe – mondja, aztán a szívószálat szívogatva illetlenül szörcsögtetni kezdi a kiürült dobozt. – Tudod, néha előfordul olyan is, hogy az ember megvan mások nélkül – mondja Dexter, Jasmine pedig a szívószálat az ajkai közé szorítva fölnevet. – Na, gyere ide – dörmögi. Dexter, azzal elcsípi, és magához húzza a kislányt, aki elernyed, és csak fekszik apja könyökhajlatában, feje a vállán. Egy perc múlva egészen elcsöndesedik, újra lehunyja a szemét Dexter is, szemhéján érzi a délelőtti nap melegét. – Gyönyörű napunk van – mormolja sehol egy csöpp eső. Egyelőre... – Ismét kezdi hatalmába keríteni az álom. Érzi Jasmine haján a szállodai sampon illatát, nyakán a kislány sós és ecetes, lassú és szabályos lélegzetét, elbóbiskol. Talán két percig öntudatlan, aztán Jasmine csontos kis könyökével megböki a mellkasát. – Apu! Unatkozom. Most már induljunk, jó?

A délután hátralévő részét a domboldalon töltötték, nagyokat nevettek, beszélgettek, mindenfélét meséltek magukról: hogy mit csinálnak a szüleik, hány testvérük van, és előadták a kedvenc anekdotáikat is. A délután közepe táján, mintha csak megállapodtak volna, mindketten elaludtak, és szemérmesen feküdtek egymás mellett, míg Dexter hirtelen föl nem ébredt öt órakor. Lassan összeszedték az üres üvegeket meg a piknik egyéb maradványait, és kábán elindultak lefelé a hegyről, a város felé, hazafelé. Ahogy közeledtek a park kijáratához, Emmában egyszerre tudatosult, hogy rövidesen elköszönnek, és minden esély megvan arra, hogy soha többé nem találkoznak. Előfordulhat, hogy egyik-másik bulin összeakadnak, gondolta, de alapvetően más társaságba járnak, ráadásul Dexter hamarosan utazgatni kezd. Még ha találkoznának is, az csak futó és formális alkalom lesz, és Dexter nemsokára mindent elfelejt, ami a kis albérleti szobában történt

hajnaltájban. Ahogy botladoztak lefelé a dombról, Emma érezte, hogy úrrá lesz rajta a szomorúság, és ráébredt, hogy azt szeretné, ha Dexter még nem hagyná magára. Még egy éjszaka. Szeretett volna legalább még egy éjszakát, hogy befejezhessék, amit elkezdtek. De hogy mondhatná ezt meg neki? Persze sehogy Amilyen nyúlszívű, mint mindig, most is túl sokáig várt. „Ezentúl bátrabb leszek – határozta el. – Ezentúl mindig megmondom a véleményemet, ékesszólóan és szenvedélyesen” Közben odaértek a park kapujához, ahol valószínűleg mindjárt el is búcsúznak. Emma a sétány kavicsait rugdosta, és a fejét vakarta. – Hát, azt hiszem, az lesz a legjobb, ha... Dexter megfogta a kezét. – Figyelj csak. Nincs kedved meginni velem valamit? Emma igyekezett uralkodni az arcvonásain, hogy ne árulják el a lelkesedését. – Most? – Vagy legalább hazasétálni velem? – Nem úgy volt, hogy jönnek a szüleid? – Majd este. Még csak fél hat van. Dexter hüvelykujjával a bütyköt masszírozta Emma mutatóujján, ő pedig úgy tett, mintha nehéz döntés előtt állna. – Hát jó, menjünk – vonta meg a vállát közömbösen. Dexter elengedte a kezét, és elindult. Miközben átmentek a vasúti sínek fölött az Északi Hídon, és beértek a György-kori Újvárosba, Dexter fejében formálódni kezdett egy terv. Hatra hazaér, akkor rögtön felhívja a szüleit a szállodában, és megbeszéli velük, hogy ne fél hétkor találkozzanak az étteremben, hanem nyolckor. Így még majdnem két órája marad. Callum a barátnőjével van, a lakás szabad – talán újra csókolózhatnak Emmával A magas, fehérre festett falú szobák szinte üresen ásítoztak, csak a bőröndjei voltak ott, meg néhány bútordarab, a matrac a hálószobában és a régi heverő. Még egy-két bútorhuzat, és máris úgy nézne ki az egész, mint egy orosz dráma díszlete. Annyira már ismerte Emmát, hogy tudja róla, ennek nem lesz képes ellenállni, és akkor szinte biztos, hogy megcsókolhatja, még így józanul is. Bármi történjék is köztük a jövőben, akármilyen veszekedések vagy egyéb következmények lesnek rájuk fenyegetően, azt tudta, hogy most nagyon szeretné megcsókolni. A lakás még úgy negyedórára volt gyalog. Azon kapta magát, hogy kicsit kifulladt a sietségtől Taxiba kellett volna ülniük. Emmának is ugyanez járhatott a fejében, mert a Dundas Street meredek lejtőjére érve már tényleg nagyon szedték a lábukat. A háttérből odalátszott a Forth a párafelhő alól, s ahogy mentek egymás mellett, a könyökük időnként összeért. Annyi év után Emmát még mindig felvillanyozta a fémesen csillogó, kék folyó látványa a szép, György-kori házsorok között. – Gondolhattam volna, hogy errefelé laksz – mondta kissé szemrehányóan, de irigyen, és ahogy megszólalt, azt vette észre, hogy elfulladt a lélegzete. Amint belegondolt, hogy Dexter menő lakása felé tartanak, és le fognak feküdni, egyszerre szégyenkezve érezte, hogy a nyaka rózsaszínre pirul az izgalomtól. Nyelvét végighúzta a fogsorán, ám hasztalanul próbálta lepucolni. Biztos fogat kéne mosnia. A pezsgőtől mindig rossz szagú a lehelete. Álljanak meg rágóért? Vagy óvszerért – vajon Dexternek van óvszere? Hát persze hogy van, olyan ez, mintha azt kérdezné, hogy van-e cipője. De most akkor előbb menjen el fogat mosni, vagy egyből vesse rá magát Dexterre, amint becsukódik mögöttük az ajtó? Visszagondolt, milyen bugyit is vett föl reggel, és eszébe villant, hogy a különleges hegymászó alsóját választotta. Most már késő ezen rágódni, befordultak a Fettes Row-ba. – Mindjárt ott vagyunk – mondta Dexter mosolyogva, Emma pedig visszamosolygott rá, és nevetve a keze után nyúlt, mintegy kinyilatkoztatva, ami történni fog. Már szinte rohantak. Dexter azt mondta, hogy a harmincötös szám alatt lakik, és Emma némán számolta a házakat visszafelé. Hetvenöt, hetvenhárom, hetvenegy. Mindjárt ott vannak. Mellkasa megfeszült,

gyomra kavargott. Negyvenhét, negyvenöt, negyvenhárom. Szúrt az oldala, az ujjbegyében elektromos bizsergést érzett. Dexter a kezénél fogva húzta, és mindketten nevettek, ahogy futottak végig az utcán. Felharsant egy autó dudája. Ne törődj vele, csak menj tovább, bármi történjék is, ne állj meg! Ám egy női hang azt kiáltotta: – Dexter! Dexter! és Emmának egyszerre minden reménye elszállt. Olyan érzés volt, mintha falnak rohant volna. A harmincötös számú házzal szemben ott állt Dexter apjának Jaguárja, az édesanyja épp szállt ki az autóból, és a túloldalról integetett fiának. Dexter soha nem gondolta volna, hogy lesz olyan alkalom, amikor ennyire nem örül a szüleinek. – Hát itt vagy! Már vártunk! Emmának feltűnt, milyen sietve engedi el a kezét Dexter: szinte ellökte, mielőtt átment az út túloldalára, hogy megölelje anyját. Még inkább görcsbe rándult az idegességtől, amikor látta, hogy Mrs. Mayhew feltűnően szép, és az öltözéke is igen elegáns, az apa már kevésbé hatott nagyúrinak, ő magas volt, kissé kócos és komor – nyilvánvalóan nem örült annak, hogy megváratták. Dexter anyja elkapta Emma pillantását fia válla fölött, és elfogult, vigasztaló mosollyal nézett rá, szinte mintha mindent tudna. Ilyen tekintettel nézhet egy hercegnő is, amikor rajtakapja megtévedt fiát, amint a szobalánnyal csókolózik. Túl gyorsan történt minden, Dexter alig tudott lépést tartani a váratlan fejleményekkel Hirtelen eszébe jutott az áltelefonhívás, és ráébredt, hogy óhatatlanul lelepleződik a hazugsága, hacsak a lehető leggyorsabban be nem tereli szüleit a lakásba, de apja makacsul a parkolásról érdeklődött, anyja pedig azt kérdezgette, hogy merre járt egész nap, és miért nem telefonált. Emma mindeközben ott állt a járda szélén, kicsit távolabb, akár egy cseléd, tisztelettudóan és mellőzötten, és azon tűnődött, hogy mikor ismerje be a vereségét és induljon el hazafelé. – De hát mondtuk, hogy hatkor jövünk... – Hat harmincról volt szó. – Reggel hagytam üzenetet a rögzítődön... – Anya, apa, bemutatom egy kedves barátomat, Emmát! – Biztos, hogy szabad itt parkolni? – kérdezte az apja. – Örülök, hogy megismertem, Emma. Alison vagyok. Egészen kipirultak. Hol jártak egész nap? – Mert ha megbüntetnek, Dexter... A fiú Emmához fordult, tekintetéből valósággal sütött a bocsánatkérés. – Nincs kedved meginni velünk valamit? – Vagy eljönni vacsorázni? – kérdezte Alison. – Vacsorázzon velünk. Emma Dexterre pillantott, akinek tágra nyílt a szeme, nyilván, gondolta a lány, a meghívás okozta sokktól. Vagy esetleg bátorításnak szánja? Akárhogy is, ő nemet fog mondani. A szüleit kedvesnek találja, de nem akar hívatlanul betörni mások családi összejövetelére. Biztos valami puccos helyre mennek, ő pedig úgy néz ki, mint egy favágó, és amúgy is, őszintén, mi értelme lenne az egésznek? Hogy ott üljön, és bámulja Dexter t, miközben arról kérdezgetik, hogy a szülei mivel foglalkoznak, meg hogy hova járt iskolába. Már most érezte, hogy riasztóan hat rá ennek a családnak a nyers magabiztossága, látványos ragaszkodásuk egymáshoz, a pénzük, az eleganciájuk és a bájuk. Nagyon félszeg lenne köztük, vagy ami még rosszabb, berúgna, és ezek közül egyik sem javítaná az esélyeit. A legjobb, ha feladja. Mosolyt erőltetett az arcára. – Igazság szerint lassan mennem kéne. – Biztos? – kérdezte Dexter a homlokát ráncolva. – Igen, csomó dolgom van. Úgyhogy menj csak. Majd biztos találkozunk még. – Aha. Oké – felelte Dexter csalódottan. Ha Emma be akart volna menni, szívesen látta volna, ezért meghökkentette ez a „Majd biztos találkozunk még.” Arra gondolt, hogy igazából

talán nem is érdekelte annyira a lányt. Rövid csönd támadt. Apja elballagott, hogy még egyszer megszemlélje a parkolóórát. Emma intett. – Hát akkor, szia. – Szia. A lány Alison felé fordult. – Örülök, hogy megismerhettem. – Én is örülök, Emily. – Emma. – Hát persze. Emma. Viszontlátásra, Emma. – Hát... – Emma megrántotta a vállát Dexter felé. A fiú anyja figyelmesen nézte őket. – Szóval akkor sok sikert és minden jót. – Neked is. Sok sikert és minden jót. Emma megfordult és elindult. A Mayhew család figyelte, ahogy távolodik. – Ne haragudj, Dexter... – szólalt meg Alison. – Rosszkor jöttünk? – Nem. Dehogy. Emma csak a barátom. Alison Mayhew magában mosolygott, és alaposan szemügyre vette jóképű fiát, aztán mindkét kezét kinyújtotta felé, megfogta kétoldalt az öltönye hajtókáját, és gyengéd mozdulattal eligazította vállán a zakót. – Dexter... nem ugyanez a ruha volt rajtad tegnap is? Emma Morley csalódottságát maga után vonszolva ballagott hazafelé. Az idő kezdett lehűlni, és Emmán remegés futott végig, ahogy megérzett a levegőben valamiféle hirtelen rátörő nyugtalanságot, ami végigborzongatta a gerincét, olyan erőteljesen, hogy egy pillanatra meg is kellett állnia. A jövőtől való félelem, gondolta. A George Street és a Hanover Street nyüzsgő kereszteződésénél találta magát, körülötte minden irányból emberek siettek haza munkából, vagy barátaikkal találkozni, esetleg a szerelmükkel, és mindegyikükön látszott, hogy céltudatosan halad valami felé. Ő pedig itt áll huszonkét évesen, céltalanul, és csak slattyog vissza a nyomorúságos lakásába, megint csak legyőzötten. „Mihez kezdesz az életeddel?” – Valamilyen formában mintha mindenki állandóan ezt kérdezte volna tőle, a tanárai, a szülei, a barátai hajnali háromkor, és bár a kérdés még soha nem tűnt ilyen égetőnek, semmivel nem jutott közelebb a válaszhoz. A jövő előtte tornyosult, üres napok sokaságával, melyek mindegyike még ijesztőbb és kiismerhetetlenebb volt, mint az előtte lévő. Hogy tudja majd valaha is mindet megtölteni? Továbbindult dél felé, a Mound irányába. „Úgy éld minden napodat, mintha az volna az utolsó” – ezt szokták tanácsolni, de őszintén, kinek van erre energiája? Mi van, ha esik az eső, vagy ha az embernek kicsit nyomott a hangulata? Az egész valójában teljesen kivitelezhetetlen. Sokkal jobb, gondolta Emma, ha egyszerűen csak megpróbálsz jó, bátor és vakmerő lenni, és nyomot hagyni magad után a világban. Nem kell teljesen megváltoztatni a világot, csak azt a kicsit, ami körülötted van. Lépj ki a világba a szenvedélyeddel meg az elektromos írógépeddel és dolgozz nagy odaadással... valamin. Mondjuk változtasd meg az emberek életét a művészettel! Becsüld meg a barátaidat, maradj hű az elveidhez, élj szenvedélyesen, élj teljes és jó életet. Tapasztalj új dolgokat. Szeress és szeressenek viszont, ha lehetőséged van rá. Ez volt az általános elmélete, bár igaz, mindeddig nem sokra vitte vele. Mondhatni egy vállrándítással elköszönt valakitől, akit nagyon kedvelt, az első olyan fiútól, aki igazán fontos volt számára, és most bele kell törődnie, hogy valószínűleg soha többé nem fogja viszontlátni. Nem tudta sem a telefonszámát, sem az új címét, és még ha tudná is, mi értelme volna az egésznek? Dexter sem kérte el a számát, márpedig Emma tudta, ő túlságosan büszke ahhoz,

hogy kéretlen üzeneteket hagyjon, mint egy ábrándos lány a sok közül. „Sok sikert és minden jót” – ez volt az utolsó mondata. Ennél jobbal tényleg nem tudott előállni? Tovább bandukolt. Már épp feltűnt a vár, amikor meghallotta a lépteket, az elegáns cipők talpának hangos kopogását a járdán, és még nem is hallotta a nevét, még hátra sem fordult, már mosolygott, mert tudta, hogy ez csak Dexter lehet. – Már azt hittem, nem talállak meg! – mondta Dexter, lelassított, és vörös arccal, levegő után kapkodva igyekezett visszanyerni a közömbösség látszatát. – Pedig itt vagyok. – Bocs a jelenetért. – Á, semmi gond. Dexter megállt, és két kézzel a térdére támaszkodva lihegett. – Későbbre... vártam a szüléimet... aztán egyszer csak... ott voltak, és ez összezavart... és hirtelen rájöttem... mindjárt... szóval rájöttem, hogy nem tudlak majd megtalálni. – Aha. Igaz. – De figyelj... Nincs tollam. Neked van tollad? Biztos van. Emma előregörnyedt, és kotorászni kezdett a hátizsákban a piknik romjai között. Találj egy tollat, légy szíves, legyen tollad, kell, hogy legyen tollad... – Hurrá! Egy toll! „Hurrá?” Azt kiáltottad, hogy „húrrá” te idióta. Higgadj már le! Most ne szúrd el. Beletúrt a tárcájába, hogy találjon egy papírcetlit, és egy szupermarketben eltett blokk akadt a kezébe, azt odaadta Dexternek, aztán lediktálta a számát, a szülei leedsi számát, a címüket és végül a saját edinburghi címét, különös tekintettel a pontos irányítószámra, majd cserébe a fiú is leírta az ő címét és számát. – Ez vagyok én – nyújtotta át az értékes papírfecnit. – Majd hívjál, vagy hívlak én, de mindenképp hívjuk egymást, jó? A lényeg az, hogy ez nem verseny. Nem veszítesz, ha te hívsz először. – Világos. – Augusztus végéig Franciaországban leszek, de aztán visszajövök, és gondoltam, hátha van kedved eljönni hozzánk, ott is alhatnál. – Nálad? – Nem örökre. Egy hétvégére. Nálam. Vagyis a szüleimnél. Már ha van kedved. – Aha. Oké. Igen. Oké. Igen. Igen. Oké. Igen. – Na szóval... Lassan vissza kell mennem. Biztos, hogy nem akarsz eljönni egy italra? Vagy akár vacsorázni? – Azt hiszem, inkább nem – felelte Emma. – Na igen, szerintem se lenne jó. – Megkönnyebbültnek tűnt, Emma pedig úgy érezte, hogy ismét megalázták. Miért nem lenne jó? Talán szégyelli Dexter? – Aha. Vagy úgy. És miért nem? – Mert szerintem ha ott lennél, akkor totál becsavarodnék. Mármint a felajzottságtól. Felajzana, hogy ott ülsz. És megőrjítene, hogy nem tehetem azt, amit szeretnék. – Miért? Mit szeretnél tenni? – kérdezte Emma, de persze tudta a választ. Dexter az egyik kezét könnyedén a nyakára simította, ugyanabban a pillanatban Emma az egyik kezét Dexter csípőjére tette, és miközben körülöttük az emberek siettek hazafelé a nyári fényben, ott az utcán állva megcsókolták egymást – ez lesz egész életükben a legédesebb csók. Innen indul minden. Minden itt kezdődik, ezen a napon. Aztán egyszerre véget is ér. Szétváltak. – Hát akkor... majd találkozunk – mondta Dexter, és lassan elindult hátrafelé. – Remélem – mosolygott Emma. – Én is remélem. Szia, Em. – Szia, Dex.

– Még találkozunk. – Igen, találkozunk. Még találkozunk.

Köszönetnyilvánítás Továbbra is köszönettel tartozom Jonny Gellernek és Nick Sayersnek a lelkesedésükért, éleslátásukért és az iránymutatásért. Ugyancsak köszönet mindenkinek a Hodder and Curtis Brownnál. Hálás vagyok mindazoknak, akik alávetették magukat a korai változatoknak: Hannah MacDonaldnak, Camilla Campbellnek, Matthew Warchusnak, Elizabeth Kilgarriffiiek, Michael McCoynak, Roanna Benn-nek és Robert Bookmannek. Néhány kisebb részletért köszönet illeti Ayse Tashldrant, Katie Goodwint, Eve Claxtont és Christian Spurriert Mari Evansnek változatlanul lekötelezettje vagyok. Még egyszer köszönöm Hannah Weavernek a támogatást és az ösztönzést, meg hogy mindent elviselt. Adósa vagyok Thomas Hardynak, aki tudtán kívül az alapötletet szolgáltatta, meg az utolsó fejezet néhány ügyetlenül átfogalmazott részletét, valamint Billy Braggnek a „Szent Swithin napja” című remek számért. Regényem természetéből fakadóan bizonyos frappáns fordulatokat és megjegyzéseket feltehetően barátoktól és ismerősöktől csentem el az évek során, és remélem, hogy mindezekért beérik itt egy kollektív köszönettel – vagy bocsánatkéréssel.

JEGYZETEK

[1]

G. István László fordítása Bartos Tibor fordítása [3] Bartos Tibor fordítása [4] Pontosan, ez a helyes kifejezés. [5] Hagyja abba! Hagyja abba! [6] Hova megy majd nyaralni? Megy valahova (szórakozni) ma este? [7] Nálam. [8] Nagyon sajnálom, de megduzzadtak a nyirokcsomóim. Azt hiszem, mandulagyulladásom van. [9] Pólyák Béla fordítása [10] Borbás Mária fordítása [11] Szabó Lőrinc fordítása [12] Királyi mérföld – Edinburgh régi főutcája, a várat az uralkodó skóciai rezidenciájával, a Holyrood palotával összekötő, pontosan egy mérföld hosszú útvonal. [2]