David Grossman Egy ló besétál a bárba

David Grossman Egy ló besétál a bárba

Scolar 3

Grossmann - Egy lo.indd 3

01/09/16 17:49

A könyv az eredeti mű angol fordítása alapján készült (fordító: Jessica Cohen). A magyar fordítás alapjául szolgáló mű címe: A Horse Walks Into a Bar Copyright © 2014 by David Grossman

Fordította és jegyzetekkel ellátta: Rajki András Hungarian translation © Rajki András, 2016 © Scolar Kiadó, 2016 Borítófotó © bowie15 – 123rf

Minden jog fenntartva. A mű egyetlen részlete sem használható fel, nem tárolható és nem sokszorosítható a kiadó előzetes írásbeli engedélye nélkül.

4


01/09/16 17:49

– Jó estét! Jó estét! Jóó estéét, Cezáááárea! A színpad még üres, a kiáltás a színfalak mögül érkezik. A helyiségben ülők lassan abbahagyják a beszélgetést, mosolyognak és várakoznak. Az oldalajtón át egy alacsony, szemüveges férfi úgy ugrik be a színpadra, mintha valaki hátulról jól fenéken billentette volna. Megbotlik, két kézzel fékez a padlón, feneke a magasba emelkedik. A nézők némelyike elneveti magát, szórványos taps. Az előcsarnokból újabb nézők érkeznek, hangosan beszélgetve. A világítást az intézmény vezetője, egy összeszorított szájú férfi kezeli, aki most beleszól a mikrofonba: „Hölgyeim és uraim! Tapsolják meg Dovalé G. művész urat!” A művész úr még mindig a padlón kuporog, vastag szemüvege félrecsúszott az orrán. Lassan a nézőtér felé fordul, hosszan, merev tekintettel keresgél a közönség között. Motyogni kezd a bajsza alatt. – Egy pillanat! Ez mégsem Cezárea? A nézők nevetnek. A férfi lassan feláll, és leveregeti kezéről a padló porát. 5


01/09/16 17:49

– Az ügynököm megint átvert. Néhányan bekiabálnak, és a férfi megrendülten válaszol nekik: – Mi van? Mit mondtok? Te ott, a hetes asztalnál! Igen, te! Gratulálok az ajkaidhoz, egész jól áll! A nő vihog, és az egyik kezét botoxkezelt szája elé kapja. A férfi a színpad széléhez lép, beszéd közben enyhén ingatja magát előre-hátra. – Na, most komolyan! Tényleg Netanyában vagyunk? A szeme úgy kikerekedik, hogy szinte már kitölti a vastag szemüveg keretét. – Akkor tegyük tisztába a dolgot! Esküsztök, hogy ez Netanya? Igen? Akkor miért nem kaptam golyóálló mellényt? A férfi rémülten a nemi szerve elé kapja a két kezét, mire a közönség kacagásban tör ki. Néhányan füttyögnek. Újabb nézők érkeznek, majd egy csomó fiatalember is, talán szabadságos katonák. A kis helyiség pillanatok alatt dugig lesz. Az ismerősök integetnek egymásnak. A konyha felől három forrónadrágos, rózsaszín trikós pincérnő érkezik, hogy felvegye a rendeléseket. A férfi a hetes asztal felé fordul. – Még nem végeztünk, duzzadt ajkú! Te komoly nőnek nézel ki. Ezt a frizurád miatt mondom. Hadd találjam ki: ugyanaz tervezte, mint aki a Templomhegyen álló mecseteket és a dimónai atomreaktort is? Ugye kitaláltam? A nézők nevetnek. – És ha nem tévedek, rengeteg pénz lehet ott, ahonnan te jöttél. Mint mondasz? Hogy nem is? Pedig nem spóroltak a botoxszal! És ha jól látom, volt egy kis cici6


01/09/16 17:49

műtét is. Bár én levágnám a plasztikai sebész kezét, aki ilyet művel… A nő eltakarja a mellét, de közben harsányan kacag. A férfi járkálni kezd a színpadon, közben a közönségét fürkészi. Magasított sarkú cowboycsizmájának a sarka minden lépésnél nagyot koppan a deszkákon. Továbbra is a hetes asztalnak beszél, bár már másfelé figyel. – Te okos nő vagy. Tudhatnád, hogy nem szabad csak úgy rátörni az emberre azzal, hogy „Netanyában vagyunk”. Csak így, egyszerűen! Egy olyan csenevész alakot, mint én, előbb fel kell készíteni a csapásra! Ezzel felhúzza az ingét, és megmutatja a nézőknek, jobbra is, balra is, hogy tényleg milyen csenevész: ettől az emberek lélegzete is elakad. A férfi vigyorog. – Látjátok? Csupa csont és bőr. Ha ló lennék, már rég enyvet főztek volna belőlem. Értitek, ugye? A nézők kínosan érzik magukat, de vihognak. – Csak annyit mondok, szép hölgy, hogy legközelebb légy óvatosabb! Jöjjön először az érzéstelenítés! Aztán, amikor a páciens már elzsibbadt, finoman a fülébe kell súgni: „Gratulálok, Dovalé, te vagy a férfiak gyöngye! Megnyerted a díjat, és így a kísérlet alanya lehetsz. Elmehetsz Netanyába, ahol akár két órát is eltölthetsz. Átlagos testalkatúak ugyanis a tapasztalatok szerint legfeljebb ennyit bírnak ki károsodás nélkül a városban.” A nézők nevetnek, a férfi meglepettnek látszik. – Ti meg min szórakoztok olyan jól? Rajtatok viccelődtem! Még jobban nevetnek. – Várjatok csak, kis buták! Azt még nem mondták meg nektek, hogy ti csak az előzetes nézők vagytok, a valódiak csak ezt követően érkeznek majd? 7


01/09/16 17:49

Kacagás, füttyögés, néhányan az asztalt verik jó kedvükben. Egy magas, karcsú férfi és csinos párja lépnek be, mindketten szőkék. Lehet, hogy mindketten fiúk? Vagy lányok? Fényes, fekete ruha feszül testükön, hónuk alatt kerékpáros védősisak. A férfi rájuk pillant, és egy kis ránc jelenik meg a homlokán. Folyamatosan mozog. Néha a levegőbe öklöz, ellép láthatatlan ellenfele elől, ruganyosan, mint egy gyakorlott bokszoló. A nézőknek ez tetszik. A férfi a tenyerét a szeme fölé emeli, úgy pásztázza a sötét termet. Valakit keres. Engem. – Egymás közt szólva, drága barátaim, most a szívemre kellene szorítanom a kezem, és azt kellene mondanom, hogy egyszerűen megőrülök Netanyáért. Ugye, ezt kellene mondanom? Egy fiatal bekiabál: – Hát persze! – És vajon miért jöttem el ezen a szép csütörtök estén a ti elragadó ipari parkotokba? Ide, az alagsorba, pont egy igen kellemes radonréteg fölé? Hát azért, hogy egy sor viccet elmondjak, és szórakoztassalak titeket. Így van? Egyetértő moraj a nézőtérről, mire a férfi vigyorogva összedörzsöli a tenyerét. – Nem így van. Őszinte leszek: ki nem állhatom ezt a várost. Megijedek tőle. Az utcán minden második járókelő úgy néz ki, mintha egy tanúvédelmi program résztvevője lenne. És minden harmadiknak a kocsijában ott az első járókelő. Tudjátok, a csomagtartóban, fekete nejlonzsákba tekerve. Csak azért jöttem el, mert tartásdíjat kell fizetnem három bájos asszonynak. Hogy hány gyerek után? Várjatok csak, m egszámolom: egy, kettő, három, négy… 8


01/09/16 17:49

illetve öt. Én vagyok az első férfi a világon, aki depressziós lett a szülés után. Ötször! Helyesebben négyszer, mert van egy ikerpár is a gyerekeim között. De mégis ötször, mert a saját születésem után is depres�szióba estem. Ti viszont jól jártok mindezzel, mert ha nem lenne ez az öt aranyos vérszívó, a világ minden kincséért sem jöttem volna el ide. Tudjátok, mennyit fizet nekem Joáv mindezért? Nyavalyás hétszázötven sékelt, és a kiadásaimra nem ad semmit. De mindegy is, drága barátaim, mulassunk, és tapsoljuk meg a városok királynőjét, a gyönyörű Netanyát! A nézők engedelmesen tapsolnak, bár egy kicsit meg vannak zavarodva. A szemük előtt zajlott le a nagy átváltozás: egy keserű, megkínzott emberből hirtelen édesen mosolygó, kedves férfi lett. Egy okos és kifinomult entellektüel, akinek látszólag semmi köze sincs azokhoz a gorombaságokhoz, amik épp az imént hagyták el az ajkát. Egyértelmű, hogy a férfi élvezi a nézők zavarodottságát. Az egyik sarkán lassan körbefordul, mint egy iránytű mutatója, és amikor befejezi a forgást, az arca ismét eltorzul. – Izgalmas bejelentést teszek, Netanya! Nem fogjátok elhinni, mekkora mázlitok van! Augusztus huszadika van, ami a születésnapom. Köszönöm! Kösz szépen, nagyon kedvesek vagytok! Szerényen meghajol. – Igen, pontosan ötvenhét évvel ezelőtt a világ egy kicsit rosszabb hely lett, mint azelőtt volt. Köszönöm, kedveskéim! Végiggaloppozik a színpadon, miközben egy láthatatlan legyezővel hűti magát. 9


01/09/16 17:49

– Kedves tőletek! Nem kellene, ez túl sok nekem! Kérlek benneteket, hogy a csekkeket kifelé menet dobáljátok be az erre rendszeresített dobozba! A készpénzt a műsor után nyomjátok a kezembe, és ha valakinél van szex kupon, azt mindjárt ide is adhatja. Néhányan ráemelik a poharukat. Újabb párocskák lépnek be a helyiségbe, nagy zajjal, ugyanis menet közben is tapsolnak. Végül a bárpultnál foglalnak helyet. Integetnek a férfinak, a nevét emlegetik. A férfi rövidlátóan hunyorog. Nem ismeri meg őket, de azért vis�szainteget. Újra és újra felém fordul, illetve a helyiség végében álló asztalom felé. Tulajdonképpen mindvégig a szemkontaktust kereste velem. De én képtelen vagyok ránézni. Nem kedvelem sem őt, sem a stílusát. Nem érzem jól magam itt. – Ki idősebb ötvenhét évnél? Néhányan felemelik a kezüket. Egymás után rájuk néz, és elismerően bólogat. – Ez igen, Netanya! Ennyien élnek itt ilyen sokáig? Egy ilyen helyen? Le a kalappal! Joáv, irányítsd a reflektorokat rájuk! Hölgyem, ötvenhetet mondtam, nem hetvenötöt… Nyugalom, mindenkire sor kerül! Mit mondasz, négyes asztal? Te idén leszel ötvennyolc? Meg vagyok döbbenve! Mikor lesz a nagy nap? Holnap? Boldog születésnapot! Mi a neved? Még egyszer! Joráj? Te viccelsz velem! Így hívnak, vagy ez volt a tanfolyamod elnevezése a seregben? Szóval ez a neved… Akkor a szüleid jól elbántak veled! A Joráj nevű férfi tele szájjal nevet. Duci neje szeretettel megsimogatja kopasz fejét. – Hé, haver, aki éppen kijelöli a területét a fejeden, az a nejed? Akkor valószínűleg csak azt hitted, hogy a Joráj 10


01/09/16 17:49

név volt az utolsó csapás, ami ért. Hároméves korodban jöhettél rá, hogy a szüleid mit műveltek veled. A férfi lassan sétál a színpadon, olyan mozdulatokkal, mintha egy láthatatlan hegedűn játszana. – Már látom is magam előtt. Ott ül a kis Joráj magányosan az ovi egyik sarkában, rágcsálja a nyers hagymát, amit az anyuci csomagolt uzsira, és nézi a többi gyereket, ahogy játszanak. Azt mondja magában: Kitartás, Joráj, a villám sem sújt le kétszer ugyanoda! És meglepetés! A villám másodszor is lecsap. Jó estét, hölgyem! Barátok között vagyunk, úgyhogy nyugodtan beavathatsz minket. Mi lesz a szülinapi meglepetés? De csak rád kell néznem, és máris tudom, mi lesz az. Azt mondod majd: „A szülinapod van, Joráj, úgyhogy ma este a válaszom: igen. De nehogy ugyanazzal próbálkozz, amit 1986. július 10-én szerettél volna csinálni velem!” A közönség tombol, a nő arca is eltorzul a nevetéstől. A színpadon a komédiás most suttogni kezd, de úgy, hogy mindenki hallja. – Most mondd meg nekem, szép hölgy! Most, hogy egymás között vagyunk. Tényleg azt hiszed, hogy ennyi arany nyaklánc elég lesz? Hogy ne lássuk a dupla tokádat? Hiszen a gazdasági megszorítások idejét éljük! A komédiás a saját csenevész állát simogatja, amitől egy kicsit egy rettegő rágcsálóra hasonlít. – A legtöbb izraeli nő kénytelen megelégedni egy tokával, miközben neked kettő van. Vagy várjunk csak: három! Ha lehúznánk a bőrt róluk, ennyiből egy egész sor sátrat fel lehetne állítani az alacsonyabb lakbérekért tüntetők számára a Rothschild bulváron! Néhányan ezen is nevetnek. A nő most már csak kényszeredetten mosolyog. 11


01/09/16 17:49

– Ha már a gazdasági helyzetnél tartunk, szeretném leszögezni, hogy én teljes szívvel a tőkepiaci reformok mellett állok. A férfi csípőre teszi a kezét, és dicsekvésbe fog: – Zseni vagyok. Olyan szavakat és kifejezéseket használok, amiket magam sem értek. Az elmúlt tíz percben rájöttem valamire: itt Netanyában az adófizetők testsúlya alapján kellene fizetni az adót. Az adónem neve húsadó lenne. Megint felém néz, olyan arckifejezéssel, mint aki fel szeretné idézni azt a sovány fiút, akire emlékszik. – Ez a legigazságosabb megoldás. Nagyon észszerű, nem? Ugye szerintetek is? Ismét felhúzza az ingét, ezúttal lassan, mintha sztriptíztáncosnő lenne. Előtűnik beesett hasa, rajta vízszintes sebhellyel, tyúkmelle és ijesztően kiugró bordái. Bőre ráncos és tele van kelésekkel. – Az adót a tokák száma alapján kellene fizetni, de lennének adósávok is. Az ingét továbbra is felemelve tartja. Az emberek többsége kedvetlenül bámulja a látványt, mások elfordulnak, néhányan füttyögnek. A férfi lázasan kiáltja: – Progresszív húsadót követelek! Az adó alapja lehet a has átmérője, a férfiaknál a lelógó mell, a nőknél a comb hurkáinak a száma vagy a karjukról lelógó hús súlya. Az adónem nagy előnye, hogy senki sem tudna mindenféle ürüggyel kibújni az adófizetés alól. Ha hízik, többet fizet, punktum! Végre visszaejti az ingét. – Beszéljünk komolyan! Az állam a gazdagokat akarja adóztatni, de ebben semmi logika nincs. Ehelyett azoktól kellene adót szedni, akikről az állam azt sejti, hogy 12


01/09/16 17:49

boldogok. Akik mosolyognak, akik fiatalok, egészségesek, akik fütyörésznek az utcán, akiknek van partnerük az ágyban. Nos, az ilyen nyavalyások megérdemelnék, hogy az adóhivatal mindenüket elvegye, amijük csak van! A nézők nagy része egyetért és tapsol, de néhányan, főként a fiatalabbak, tiltakozóan huhognak. A férfi elővesz egy hatalmas piros zsebkendőt, amilyen a cirkuszi bohócoknak is van, és letörli a verítéket a homlokáról meg az arcáról. Hagyja, hogy a két csoport vitatkozzon egymással, mindenki nagy örömére. Kihasználja a kis szünetet, és ismét engem les. A szemünk egymásba fúródik, remélem, más ezt nem veszi észre. Mintha azt mondaná: „Hát eljöttél! Nézd, mit tett velünk az idő! Itt állok előtted, ne kegyelmezz!” Gyorsan elfordul, és egy kézmozdulattal csendet parancsol. – Micsoda? Nem hallom! Beszélj hangosabban, kilences asztal! Most már értem, de először magyarázd el nekünk, hogy csinálod! Hogyhogy mit? Hát azt, amit a szemöldököddel művelsz! Összevarrod őket? Ezt hol tanultad? A seregben? Ha ott, akkor egy kisebbségeknek fenntartott táborban képeztek ki? A komédiás egy pillanat szünet után váratlanul felüvölt: – A Jordán mindkét partja a miénk, s ez így van jól! Tudjátok, ez volt az Irgun jelszava, és az apám lelkesedett érte. Éljen Zsabotinszki! Néhány néző tapsolni kezd, de a férfi gyorsan leinti őket. – Kilences asztal, ne tartsd vissza magad, hallgatlak! Ja, hogy a születésnapom? Az tényleg ma van. Nagyjából 13


01/09/16 17:49

ebben a percben történt, a jeruzsálemi Hadassza kórházban, hogy az anyám, Szara Grünstein, vajúdni kezdett. Hihetetlen, nem? Pedig mindig azt állította, hogy csak a legjobbat akarja nekem, és mégis megszült! Belegondoltatok már abba, hogy emberölés miatt hány nyomozás és per indult? És emberszülés miatt? Még egy sem! Pedig itt is lehetne emberszülés előre megfontolt szándékkal, hanyagságból végrehajtott vagy véletlen emberszülés. És mit szólnátok az emberszülésre való felbujtáshoz? Itt ráadásul az áldozat mindig kiskorú! Száját nagyra nyitja, és kezével levegőt legyez bele, mintha fuldokolna. – Van itt bíró? Vagy ügyvéd? Belesüllyedek a székembe. Lesütöm a szemem, nehogy a pillantásunk találkozhasson. Szerencsém van: a közelben ülők jeleznek neki. Kiderül, hogy mindannyian joghallgatók. – Jogászok lesztek? Akkor kifelé, mind! A nézők egyetértően füttyögnek. Most egy vicc következik: – A halál angyala megjelenik egy ügyvéd előtt, és bejelenti, hogy elérkezett az ideje. Az ügyvéd sírva fakad. „Még csak negyvenéves vagyok!” Mire a halál angyala: „Kizárt dolog! Hiszen úgy tudom, hogy legalább kilencvenévnyi munkaidőt számláztál ki az ügyfeleidnek!” A férfi a levegőbe öklöz, majd megperdül a sarkán. A joghallgatók még hangosabban nevetnek a viccen, mint a többiek. A férfi most elkomorodik. – Térjünk vissza az anyámhoz! Kérem az esküdt széket, jól figyeljen! Azt mesélik, hogy amikor az 14


01/09/16 17:49

anyám a születésem után először a kezébe vett, mosolygott. Talán még boldog is volt. Persze ez lehetetlen. Rágalom! A nézők nevetnek. A férfi hirtelen térdre ereszkedik, és lehajtja a fejét. – Bocsáss meg nekem, Mama! Elárultalak. Csak hogy kicsikarjak egy nevetést, ismét elárultalak. Imádom nevettetni a közönségemet, egyszerűen nem bírom abbahagyni. Talpra ugrik, és ettől láthatóan elszédül, mert imbolyogni kezd. – Komolyan, az anyám gyönyörű asszony volt, ma már ilyen nem terem sehol. Hatalmas kék szeme volt… Az ujjaival mutatja, mekkora szeme volt az anyjának, és erről eszembe jut egy fiú kék szeme és átható pillantása. – Semmit sem csinált úgy, mint mások, és mindig szomorúság lengte körül. Az ujjával mutatja, hogy az anyja mindig sírt, de aztán elmosolyodik. – Ilyen anyám volt, így hozta a sors. Nem panaszkodhatom, és az apám is rendben volt. De tényleg. Itt szünetet tart, és megvakarja a fejét. – Egy pillanat! Van itt valami a számotokra. Az apám férfifodrász volt, ráadásul fantasztikusan jó. Mindig ő vágta le a hajamat, és semmit sem számított fel érte. Pedig ez ellenkezett az elveivel. Megint rám sandít. Figyeli, hogy nevetek-e. De meg sem próbálom tettetni. Rendelek egy sört és mellé egy vodkát kísérőnek. Mit is mondott? Alkoholra van szükségem, hogy kibírjam ezt az egészet. Vagy inkább általános érzéstelenítésre. 15


01/09/16 17:49

Ismét rohangálni kezd a színpadon, mint egy őrült. Mintha valami hajtaná előre. Egyetlen spotlámpa világít rá felülről, éles árnyékok kísérik, bárhová is lép. Hátul egy nagy rézurna áll, talán egy régen elfeledett színdarab díszleteként hagyták a színpadon. A fémen a férfi mozdulatai furcsán megkésve tükröződnek vissza. – Térjünk vissza a születésemhez, ehhez a kozmikus eseményhez! Jelenleg ugyan a szórakoztatóipar csúcsán tündöklöm, és vadul népszerű szexszimbólum is vagyok, de most nem a jelenkori énemről van szó. Szünetet tart, tátott szájjal megvárja, míg lecsillapodik a nevetés, majd folytatja: – A gyerekkoromról szeretnék beszélni. Valaha ugyanis én is gyerekként kezdtem az életet. Méghozzá abszolút elcseszett gyerekként… a fejemben rosszul kötötték be a huzalokat, vagy mi. Nem hiszitek el, mekkora tökfej voltam. Szeretnétek nevetni? Hülye kérdés, hiszen ez egy tréfás műsor! Persze hogy szeretnétek nevetni. Hogy én mekkora barom vagyok! Tenyerével hatalmasat csap a homlokára. – Hiszen ezért vagytok itt! Hogy nevessetek! Nem igaz, barátaim? Az ütés, amit a saját fejére mért, elképesztően erős volt. Az erőszak váratlan kitörése, valahonnan a sötét mélységből. A helyiségben csend honol. Valaki egy kemény cukorkát roppant össze a fogával, a hang szinte visszhangzik. Miért ragaszkodott ahhoz, hogy eljöjjek? Minek neki egy fegyvertárs a merénylethez, amit egyedül is végre tud hajtani, és nem is rosszul? Mintha az iménti erőszakos jelenet le sem zajlott volna, folytatja. Pedig a homlokán a nagy fehér folt lassan vérvörössé válik, és a szemüvege is meghajlott egy kissé. 16


01/09/16 17:49

– Van egy sztorim a számotokra. Talán tizenkét éves lehettem, amikor elhatároztam, hogy kinyomozom, mi történhetett kilenc hónappal a születésem előtt, amikor az apám valami miatt ráugrott az anyámra. Csak hogy értsétek: az apám szexuálisan soha nem volt aktív, egyáltalán nem. Szerette ugyan az anyámat, viszont hajnaltól késő estig hajtott. Semmi más nem járt az fejében, csak a raktárak, az alkatrészek, a rongyok, a vitlák, a racsnik meg a vinklik. Nyugodtan tegyetek úgy, mintha értenétek, amit mondok! Szóval, drága Netanya, az apám melózott, mint egy barom, de csak azért, hogy boldoggá tegye az anyámat. Hogy az anyám hálásan felnézzen rá, hogy megsimogassa a fejét, mint egy jó kutyáét. Van olyan férfi, aki verseket ír a szerelmének, igaz? Néhányan bekiabálnak, kissé zavarodottan: – Igaz! – Mások szerenádot adnak a kedvesüknek, igaz? Újabb hangok: – Igaz! – Aztán akadnak olyan férfiak, aki drágakövet vesznek neki, vagy lakást, terepjárót, minőségi beöntést. Igaz? – Igaz! – Az apám egyszer vett kétszáz hamis farmergatyát egy román öregasszonytól az Allenby úton… ahogy szokták mondani, a lengyel haver, a román meg tolvaj… és ezeket a fodrászata hátsó helyiségében valódi Levi’s farmerként árulta. Mindezt miért? Csakis azért, hogy este megmutathassa az anyámnak, mennyit keresett aznap… A férfi hatásszünetet tart, és néz valamit. A nézők visszatartják a lélegzetüket, mintha ők is látnák azt a valamit. 17


01/09/16 17:49

– Ugyanakkor sohasem láttam, hogy megérintette volna az anyámat. Még a fenekét sem simogatta meg soha az előszobában. Tudjátok, úgy körkörösen, ahogy az ember a pitával kitörli a humuszt a tálból… Ti Netanyában éltek, tehát okos emberek vagytok. Akkor mondjátok meg, miért nem ért hozzá soha? A fene se tudja. Mit mondasz? Várj egy percet… A férfi most lábujjhegyre áll, és elérzékenyülve, hálásan pislog a közönségére. – Kedves barátaim! Tényleg akartok hallani sztorikat a családomról? A nézők megosztottak a kérdésben. Vannak, akik nógatják a férfit, hogy kezdjen csak bele, mások tréfásan tiltakoznak. A feketébe öltözött kerékpárosok – egy fiú és egy lány, vagy két fiú, esetleg két lány – ütik az asztalt, a söröspoharak csak úgy ugrálnak az asztallapon. Nem tudni, melyik oldalon állnak; lehet, hogy csak élvezik a helyzetet, és csinálják a műsort. – Akkor jöhet egy folytatásos tévéjáték? A királyi Grünstein-dinasztia története? Amiből talán kiderülhet, mi a titka az én varázslatos személyiségemnek? Amit eddig számos tudós és életrajzíró is kutatott, de hiába? Jöhet? Igen? Most már szinte az egész helyiség tapsol. – Akkor tényleg a barátaim vagytok! Netanya és Grünstein, a két testvérváros! A férfi szinte elolvad, a nézők kacagnak. Néhány kósza mosoly még hozzám is elér. A férfi most egészen előrejön, csizmája orra még a színpad szélén is túlnyúlik, és számolni kezd. – Egy. Talán az apám annyira imádta az anyámat, hogy meg se merte érinteni. Kettő. Az anyám haj18


01/09/16 17:49

mosás után fekete neccel a fején sétálgatott a lakásban. Az apám talán emiatt nem nyúlt hozzá. Három. Minden a holokauszt miatt volt. Az anyám sokat szenvedett, míg az apám nem kapott szerepet benne, még statisztaként sem. El tudtok képzelni valakit, aki nemcsak hogy nem halt meg a holokausztban, hanem meg sem sérült? Négy. Esetleg ti még nem álltok készen a feladatra. A közönség nevet, a férfi ismét rohangászni kezd felalá a színpadon. Farmerja a térdénél szakadt, de piros nadrágtartót visel aranycsatokkal, texasi csizmáját ezüstcsillagok díszítik. Csak most veszem észre, hogy ritkás hajából hátul kis varkocsot font, ami lelóg a tarkójáig. – Hogy rövidre fogjam, kinyitottam a naptárt a születésem napjánál, és kilenc hónapot visszalapoztam. Megjegyeztem a dátumot, és kutakodni kezdtem a Herut című lap példányai között, amiket az apám gyűjtött. A két és fél szobás lakásban az egyik szoba félig tele volt ezekkel az újságokkal, a másik felében pedig az apám az eladni való rongyait, farmernadrágjait, hulahoppkarikáit és ultrahangos rovarirtó készülékeit tartotta. Csak tegyetek úgy… A bár felől valaki diadalmasan felordít, befejezvén a mondatot: – …mintha értenétek, amit mondok! A férfi is nevet. – Szép város Netanya! A szája nevet, de a szeme nem. Az egész ember kiszámított és gépszerű, mint egy futószalag, aminek a végén viccek tömege potyog alá. – A szüleim és én a maradék másfél szobában zsúfolódtunk össze. Az újság szent volt, egyetlen lapját sem 19


01/09/16 17:49

volt szabad kidobni. Apám szerint a jövő nemzedéke bibliaként fog tekinteni a Herutra. Ilyenkor a mutatóujját intően feltartotta, kis bajusza felmeredt, mintha villamos kisülés érte volna. Aztán az egyik újság fejlécén megtaláltam az ominózus dátumot. Hát persze! A vezércikkben az állt: Abdel Nasszer államosította a Szuezi-csatornát, és egyben lezárta azt az izraeli hajók elől. Apám bosszúért lihegett. Értitek, ugye? Hezkel Grünstein Jeruzsálemből, 159 centi magas, szőrös, mint egy majom, az ajka olyan, mint egy lányé, megtorló hadjáratot indít. A hadseregünk folyton megtorol valamit: Szuez, Karame, Entebbe, és a többi, és a többi, és akkor itt van a Grünstein-akció. Az utóbbi annyira titkos, hogy a részleteket még én sem ismerem, de van itt egy ritka, kissé rossz minőségű felvétel az irányítóteremből: „Nyisd szét a lábad, Grünsteinné! Nesze, egyiptomi zsarnok!” Reccs, bumm. Ne haragudj, anya! Ne haragudj, apa! A szavaimat nem kell szó szerint venni. Már megint elárultalak titeket! A férfi pofon vágja magát, nagyon durván. Aztán megint, mindkét kezével. Néhány pillanatig fémes, savanyú ízt éreztem a számban. A mellettem ülők is kínosan feszengnek a székükön. Az egyik nő a retiküljéért nyúl, és már állna is fel, de a férje visszatartja. – Drága Netanya! Mon amour! Igaz a hír, hogy ha valaki errefelé odajön az emberhez az utcán, és megkérdi hány óra van, az szinte biztos, hogy drogos? Csak viccelek. Vicc volt! A férfi egészen összezsugorodik, szemöldökét összehúzza, pillantása ide-oda jár a helyiségben. – Van itt valaki az Alperon családból, hogy kifejezzük neki nagyrabecsülésünket? És Abutbul nevű v an-e? 20


01/09/16 17:49

Valaki a Dede fiúk vagy Borisz Elkos rokonai közül? Vagy Hanania Elbaz családjából? Tiran Sarazi nincs itt véletlenül? Beber Amar? Ben Szuthi? Elijahu Rusztasvili? Simon Buzatov? Gyér taps, de legalább az iménti pillanatnyi bénultságnak vége. – Ne értsetek félre, csak előzetes felderítést végzek. Tudjátok, mielőtt fellépésem van valahol, először is beütöm a gépbe, hogy GoogleRisk. Hirtelen elfárad, mintha egyszerre lemerült volna az összes telepe. Csípőre teszi a kezét, és liheg. Üresen bámul maga elé, szeme halott, mint az öregembereké. Körülbelül két héttel ezelőtt – ráadásul valamivel éjfél előtt – felhívott telefonon. Ébren voltam, mert akkor tértem vissza a kutyasétáltatásból. Hangja feszült volt, és ünnepélyes. Úgy mutatkozott be, mint aki a neve hallatán nagyon is pozitív reakcióra számít. De én nem vettem a lapot. Hirtelen összezavarodott, és megkérdezte, emlékszem-e a nevére. Azt mondtam, hogy nem, és vártam. Utálom az ilyen hívásokat. A neve ugyan tényleg mondott valamit a számomra, de nem tudtam hová tenni. Abban biztos voltam, hogy a munkám során soha nem találkozhattunk. Averzióm támadt, de ez máshonnan eredt. Belső körre gondoltam, ahonnan több baj származhat. Felvihogott: – Juj, ez fájt! Azt hittem, emlékezni fogsz rám… A hangja kissé rekedt volt. Lehet, hogy részeg? – Ne félj! Rövid leszek. Mindig rövid vagyok, alig egy méter hatvan… Ha jó napom van. 21


01/09/16 17:49

– Ide hallgass! Mit akarsz? Erre zavart csend következett, majd ismét rákérdezett, hogy én vagyok-e a vonal végén. Aztán hirtelen hangot váltott, és halálkomolyan azt mondta: – Kérni szeretnék tőled valamit. Nem sértődöm meg, ha nemet mondasz, csak hallgass végig! Egyetlen estéről van szó. És fizetek. Akármennyit kérhetsz, nem alkudozom, kifizetem. A konyhában ültem, kezemben még mindig ott volt a póráz. A kutya ott állt velem szemben, szuszogott, és felnézett rám emberszemével. Meglepettnek tűnt, mintha azt kérdezné, miért nem megyünk már be. Furcsán kimerültnek éreztem magam. Mintha a háttérben köztem és a férfi között folyt volna egy második, hangtalan beszélgetés is, amit képtelen voltam követni. Biztos válaszra várt, csak azt nem tudtam, mi volt a kérdés. Vagy volt kérdés, de nem hallottam. Csak arra emlékeztem, hogy közben a cipőmet nézegettem. Valami miatt gombóc nőtt a torkomban. A férfi lassan sétál a színpad jobb vége felé, ahol egy kopott, piros fotel áll. Ahogy a nagy rézurnát, talán ezt is egy régen elfeledett darab díszleteként hagyták a színpadon. Nagyot sóhajt, és a hatalmas fotelbe huppan. Mélyen belesüllyed, már-már félni lehet, hogy a fotel teljesen elnyeli. Az emberek az italaikba bámulnak, vagy szórakozottan kivesznek pár sós mandulát vagy kis perecet az előttük lévő tányérkából. Csend lesz. 22


01/09/16 17:49

Aztán fojtott nevetést hallani. A férfi most úgy néz ki, mint egy kisfiú, aki szinte eltűnik egy óriási bútordarabban. Néhányan kerülik a tekintetét, és megpróbálják visszafogni a nevetésüket, nehogy részesei legyenek valamilyen bonyolult kísérletnek, amit a férfi a színpadon saját magával végez. Talán úgy érzik, ahogyan én is, hogy már így is közelebb kerültek ehhez a férfihoz és a kísérleteihez, mintsem szerették volna. A férfi lassan felemeli a lábát, láthatóvá válik csizmájának magasított sarka. Erre többen is nevetni kezdenek, és végül az egész termen végighullámzik a jókedv. A férfi rugdalózni kezd, köpköd, és segítségért kiabál, mintha fuldokolna a mély vízben, de végül kikászálódik a fotelből, felugrik, és lihegve bámul vis�sza a hatalmas bútordarabra, félelemmel a szemében. A közönség megkönnyebbülve felsóhajt – végre a megszokott bohózatot látják –, mire a férfi fenyegetően rájuk bámul. Még hangosabb nevetés. A férfi végre maga is elmosolyodik, váratlan gyengédség terül el az ábrázatán, amit a közönség hálásan fogad. A komikus, az előadó, a bohóc élvezi a közönség pozitív reakcióját. Hiszen nyilvánvaló, hogy szeretik őt, és egy pillanatra az embernek az az érzése, hogy el is hiszi, amit lát. De aztán, mintha képtelen lenne egy másodpercnél tovább elviselni a szeretetet, a szája megvető, gúnyos vigyorba torzul. Valahol láttam már ezt a grimaszt: ez egy kis rágcsáló pofája, amint éppen saját magába harap. 23


01/09/16 17:49

*** A férfi a telefonban így folytatja: – Tényleg elnézést kérek a késői zavarásért. Aztán ismét vihogni kezd. – De mivel srác korunkban annyira kedveltük egymást… Azt is mondhatnám, együtt kezdtük az életet, mi ketten, de aztán te mentél a magad útján, sikereket értél el, le a kalappal… Vár, talán azért, hogy végre eszembe jusson, ki is ő. Nem tudja, hogy én makacsul kómában tartom az agyamnak azt a felét, ahol a kellemetlen emlékek lapulnak. No meg azt, hogy milyen durva tudok lenni azokhoz, akik megpróbálnak kizökkenteni ebből az állapotomból. – Egy pillanat, és elmagyarázok mindent. Csak azt engedd meg, cimbi, hogy egy percet elraboljak a drága idődből. Oké-zsoké? Korombeli lehet, de olyan szavakat használ, mint a tinédzserek. Ebből jó nem sülhet ki. Becsuktam a szemem. Mit is mondott? Hogy annyira kedveltük egymást? Mikor? Kisgyerekkoromban, Gederában? Vagy később, amikor apám a munkája miatt külföldre vitte a családot? Párizs, New York, Rió, Mexikó. Vagy Jeruzsálem? Miután visszaköltöztünk, és gimibe jártam? Törtem a fejem. Valahogy meg kell szabadulnom tőle. A hangja idegesített. Éreztem, hogy semmi jót nem tartogat a számomra. Egyszerre kifakadt: – Ide hallgass! Színészkedsz, vagy olyan nagy ember vagy már, hogy meg sem akarod ismerni a régi haverokat… Hogyhogy nem emlékszel? Régóta nem beszélt így velem senki. Már három éve nyugállományba vonultam, de még mindig üresen kongó 24


01/09/16 17:49

alázatoskodás vett körül. Most mintha valaki friss levegőt fújt volna felém. A férfi tovább dohogott. – Hogyan lehetséges, hogy valaki nem emlékszik ilyesmire? Egy egész éven át tanultunk együtt a Bájit-veGan negyedben annál a Kalcsinszkinál, és aztán mindig együtt mentünk a buszhoz. Lassan emlékezni kezdtem. Kis lakás, ahol még délben is sötét van, egy sovány, hajlott hátú, morózus tanár, aki olyan magas, hogy a feje búbja látszólag a plafonig ér. Öten vagy hatan voltunk fiúk, különböző iskolából jártunk ide magánórákat venni, ugyanis matekból mind bukásra álltunk. A férfi folyamatosan beszélt, rég elfeledett részleteket ontva magából. Sértődött volt a hangja. Figyeltem is meg nem is. Ilyen kitörő érzelmekhez hiányzott az erőm. Álltam a konyhában és azt figyeltem, mit kellene megjavítani. Rengeteg mindent. Ha már ránk égett a sok tennivaló, Tamara a házunkat csak úgy hívta, hogy a „ramlei börtön”. A férfi hitetlenkedett: – Kizártál a fejedből. – Nagyon sajnálom. Csak amikor kimondtam, akkor jöttem rá, hogy igazat mondok. Túl meleg hangom elárult, ugyanis ebben a pillanatban megjelent előttem egy világos bőrű, szeplős, szemüveges srác. Alacsony és sovány, előre ugró ajkáról látszik, hogy makacs és sehol nem találja a helyét. Gyorsan beszél, és a hangja mindig egy kissé rekedtes. Hiába a világos bőr és a szeplők, furcsa módon a haja sűrű, göndör és koromfekete. Ez a színellentét akkoriban nagy benyomást tett rám. Felkiáltottam: – Most már emlékszem! Persze, együtt mentünk a busz hoz! Szinte hihetetlen, hogy… 25


01/09/16 17:49

A férfi felsóhajtott: – Hála az égnek! Már kezdtem azt hinni, hogy csak kitaláltalak. A férfi ismét végigtrappol a színpadon, sarka kopog a padlózaton. Azt bömböli: – Jóóó estééét a netanyai szép hölgyeknek! Ismerlek titeket, nagyon is jól! Kívülről-belülről! Mit mondasz, tizenhármas asztal? Ez aztán a bátorság! Arca elsötétedik, úgy tesz, mint akit tényleg megbántottak. – Ilyet kérdezni egy ilyen félénk, befelé forduló férfitól, mint amilyen én vagyok! Hát persze, hogy megvolt nekem egy csomó netanyai nő! Az arcán széles vigyor terül el. – Egy koldus ne legyen válogatós, igaz? Nehéz időkben az ember főzzön azzal, ami a piacon kapható. A hallgatóság füttyög és hangosan kacag. A férfi fél térdre ereszkedik a színpad szélén, szemben vele egy asztalnál három idősebb nő, szoláriumban lesült arccal, kékes fényben játszó, főleg levegőből álló tupírral. Hangosan vihognak. – Hódolatom, nyolcas asztal! A három szépség ma vajon mit ünnepel? Egyikük éppen most lett özvegy talán? Vagy az illető még az elfekvő osztályon van, és most készül az utolsókat rúgni? Szurkolok neki! Gyerünk, haver! Még egy rúgás, és szabad vagy! A nők nevetnek, és játékosan fenyegetik a férfit az ujjukkal. A férfi addig ugrál a színpadon, míg meg nem botlik. Majdnem a nézők közé zuhan, mire a közönség még hangosabban kacag. A férfi visszanyeri 26


01/09/16 17:49

az egyensúlyát, felegyenesedik, és feltartja három ujját. – Egy francia, egy olasz és egy zsidó ülnek a kocsmában. Arról csevegnek, miként elégítik ki a feleségüket. A francia azt mondja: „Provanszi vajjal kenem be az egész testét. Az aktus után öt percen át sikoltozik.” Mire az olasz: „Én szicíliai olívaolajat használok. A signora tíz percen át sikoltozik.” A zsidó férfi egy szót sem szól. A másik kettő ránéz: „És te?” „Hogy én?”, kérdezi a zsidó. „Én libazsírt használok. Ezután az én Goldám egy órán át sikoltozik.” A francia és olasz nem hisznek a fülüknek. „Egy órán át? Hát pontosan mit csinálsz?” „A zsíros kezemet a függönybe törlöm.” Nagy röhögés. A férfiak és a nők vágyakozva pillognak egymásra. Rám tör az éhség, odaintem a pincérnőt, és sült padlizsánt rendelek tehinával. A férfi a szeme sarkából figyeli, mit csinálok. Láthatólag elégedettséggel tölti el, hogy fogyasztok. – Libazsír és Golda… Mi zsidók különleges emberek vagyunk, ugye, barátaim? Egyszerűen nem hasonlítunk semmilyen más néphez sem. Mi vagyunk a kiválasztott nép! Isten más népet is választhatott volna, de bennünket választott! A nézők megtapsolják. – Apropó! Elegem van az új antiszemitizmusból! A régit már egészen megszoktam, szinte már kedvelem. Milyen szép is az a mese! Hogy melyik? Tudjátok, a „Cion bölcseinek jegyzőkönyve”. Az asztalt öreg, szakállas, kampós orrú trollok ülik körül, leprával és pestissel megkent zsemlét zabálnak, és közben recepteket cserélnek egymás között. „Te hogy szoktad beadni nekik a mérget? Egy kis bazsalikommal?” 27


01/09/16 17:49

Húsvétkor elvágják egy-egy keresztény gyerek torkát, ahogy szokták. „Srácok, az idén kissé rágósabb a húsa, mint tavaly volt meg tavalyelőtt! Szerintetek is?” Szóval ezzel már együtt tudtunk élni, mert megszoktuk. Ez már a zsidó örökség része. De aztán itt az új antiszemitizmus! Nem tudom, ez valahogy nem fekszik nekem. Azt is mondhatnám, undorodom tőle. A világért sem szeretném megsérteni az új antiszemitákat, de tegyük fel, hogy holnap egy izraeli tudós megtalálja a rák ellenszerét. Garantálom, hogy egy nap sem telik el a bejelentése után, és az emberek tiltakozó demonstrációkat tartanak, az ENSZ-ben Izraelt elítélő határozatokat hoznak, és a vezető európai lapok a címlapjukon közlik, hogy a zsidók már a szegény rákot is bántani akarják. Sőt teljesen meg akarják semmisíteni! Hát nincs bennük semmi kompromisszumkészség? Már megint ajtóstul törnek a házba, ahogy szokták! Képzeljük magunkat a rák helyébe! Hiszen ő is csak élni akar! És rokonszenves oldalai is vannak. Hányan mondták már el, hogy miután rákosak lettek, jobb emberré váltak? És a rák elleni gyógyszerek kutatása során mennyi nagyszerű dologra nyílt új ablak! És most mindennek vége! Hát a zsidók semmit sem tanultak a történelemből? Elfelejtették a sötét múltat? És különben is: mi jogosítja fel az emberiséget arra, hogy elpusztítsa ezt az ősi kórt? Szórványos taps. A férfi folytatja: – Jóóó estééét a netanyai férfiaknak is! Örülök, hogy ti is eljöttetek. Ha nyugton ültök, megfigyelőként bent maradhattok. De ha nem viselkedtek rendesen, a szomszéd szobában ott vár a miskárolóember. Szép hölgyek, engedjétek meg, hogy végre rendesen 28


01/09/16 17:49

bemutatkozzam. Elég a találgatásokból! Tudom, hogy alig várjátok, hogy lerántsam a leplet, és bemutassam eme rejtélyes férfiút. A nevem Dovalé. Ez a legsikeresebb kereskedelmi márkanév a Nílustól keletre. Könnyű megjegyezni, mert ez a Dov beceneve. Szép hölgyek, éjfélig a tietek vagyok. Addig a legvadabb fantáziátoknak is alávetem magam. Most lehet, hogy szomorúak vagytok. Miért csak éjfélig? Azért, mert éjfélkor hazamegyek, és viszem magammal az egyik jelen levő szerencsés szépséget is. Bársonyos testemet élvezheti majd vízszintesen és függőlegesen is. Nagy teljesítményt várhat tőlem, már ami a kis kék tablettába belefér, azaz néhány órán át. Sajnos az a hülye prosztatarák nem tesz igazán jót a teljesítményemnek, de így is remek lesz, higgyétek el! Olyan szuper testem van, hogy na! Az emberek a mes�szi Askelonból is a csodájára járnak. Nézzétek például a tökéletes sarkamat! Hátat fordít a közönségnek, és hívogatóan mutogatja a csizmája sarkát. – Vagy itt a szépen formált combom, a selymes mellkasom, a lobogó, dús hajam. Csak az a nyavalyás rák ne lenne. Csalódást okoz nekem… Éjfélig viszont, szép hölgyek, megrengeti majd e falakat a kacagás, és amit nem is hirdettünk meg: még ráadás is lesz. Válogatást adok az utóbbi húsz év terméséből. A műsorom propagálásába senki sem fektetett be egy fillért sem, kivéve a postabélyeg méretű hirdetést, amit a helyi ingyenes újságban sikerült megjelentetni. A nyavalyások még a fák törzseire sem ragasztottak fel egy hirdetményt sem. Spórolunk, ugye, Joáv? Te jó ember vagy, áldjon meg az Isten. A Picasso nevű rottweiler elvesztéséről többen értesülnek a városban, mint az én műsoromról. 29


01/09/16 17:49

Ellenőriztem, mert végigjártam a környéket. Én arra beszélném rá Picassót, hogy ne nagyon igyekezzen haza. Akkor becsülnek nagyra igazán, ha többé nem vagy jelen. A halál is erről szól, nem? Szerintem Istennek is ez volt a szándéka, amikor megrendezte a holo kausztot. A nézők megkövülten hallgatják. – Vajon mi jár a gazdi fejében, amikor elveszti a kedvencét, és erről hirdetményeket ragaszt ki? Például: „Elveszett a háromlábú aranyhörcsögöm. A szemén hályog van. Vigyázat, gluténérzékeny és allergiás a mandulás tejre!” Szerintem a kedves rágcsálót nem érdemes keresni, már rég az aggok otthonában pihen. A közönség nevet, és a feszültség oldódik egy kicsit. A dolgok már-már veszélyes irányba kezdtek elmenni, de most minden rendben van. Miután sikerült felfrissítenie makacskodó memóriámat, visszaidéztük a telefonban a heti kétszeri, meglepően kellemes sétáinkat a Bájit-ve-Gan negyeden át a buszig, ami elvitt bennünket Talpiotig. Nagyon lelkesen beszélt a sétáinkról. – Igazi barátság szövődött közöttünk. Ezt többször is elismételte, aztán boldogsággal a hangjában mondta: – Sokat beszélgettünk, te meg én. Sétabarátság. Mintha élete legszebb pillanatairól beszélt volna. Türelmesen vártam, hogy eljusson addig, ami miatt valójában felhívott. Akkor majd udvariasan visszautasítom anélkül, hogy nagyon megbántanám, és megszabadulok tőle egyszer s mindenkorra. Végül kibökte: 30


01/09/16 17:49

– Azt szeretném, ha megnéznéd a műsoromat. – Miféle műsorodat kellene megnéznem? – Nos, tulajdonképpen… stand-up comedy. Dumaszínház. Megkönnyebbültem. – Kösz, de az nem nekem való. – Szóval tudod, mi az? Már azt hittem, nem is hallottál róla. Láttál már ilyet? – Igen, a tévében. Ne vedd magadra, de ízléstelennek tartom. Végre elszállt a zsibbadtságom, ami azóta tartott, hogy felvettem a kagylót. Azóta rettegtem, hogy valami mással jön elő – például hogy találkozzunk, és újítsuk fel a barátságunkat, vagy ilyesmi –, de most elszállt az aggodalmam. Dumaszínház! Azt mondtam neki: – Ide hallgass! Nem tartozom a célközönségedhez. A marháskodás, a durva tréfálkozás nem nekem való. Nem vagyok elég fiatal hozzá. Bocs. Lassan azt felelte: – Látom, nem köntörfalazol. Senki nem vádolhat azzal, hogy körülményesen fejeznéd ki magad. A kutyám hegyezni kezdte a fülét, és aggodalmaskodó tekintettel bámult fel rám, mert kissé felemeltem a hangom, és úgy magyaráztam a telefonba: – Ne érts félre! Én nem szeretnék megítélni senkit sem, biztosan egy csomó ember élvezi az effajta szórakoztatást. Mindenki a saját ízlése szerint… Szerencsére már nem emlékszem, miket mondtam azután, de biztos hasonlókat. Az viszont bizonyos, hogy valamilyen homályos gyerekkori emlék miatt már az elején tudtam: nagyon óvatosnak kellene lennem. 31


01/09/16 17:49

De magam sem tudom, miért, az ellenkezőjét csináltam, és rátámadtam, mintha az emberiség minden meggondolatlan ostobaságáért ő lenne a felelős, egyedül ő. Egyre jobban belelovaltam magam, és többek között azt mondtam neki: – Az ilyenek, mint te, mindent kigúnyolnak. Meg kell hagyni, gyorsan forog az agyatok és jól improvizáltok, ebben tehetségesek vagytok. De nektek minden csak egy újabb vicc. Minden egyes dolog és minden ember csak azért létezik, hogy gúny tárgyává váljon. Legyen az betegség, halál vagy háború, nektek mindegy. Bármit megengedtek magatoknak. Így van? A férfi nem válaszolt. Lassan megnyugodtam, de így utólag megdöbbentem. Mi ütött belém? Hallottam, ahogy lélegzik. Tamara korholása visszhangzott a fülemben, mintha azt mondaná: „Tele vagy dühvel”. Mire azt mondtam neki, persze csak gondolatban: „Vággyal vagyok tele. Hát nem látod? Meghalok a vágytól.” Kijózanodva a telefonba pedig azt mondtam: – A dumaszínházat régebben kedveltem, de ma már nem. Valaha olyan izgalmasnak tartottam, mint az akrobata a kötéltáncot. Bármely pillanatban elbotolhatsz, és szégyenben maradhatsz rengeteg ember szeme láttára. Egy hajszálnyira eltéveszted a poént, egy szót rossz helyen használsz, a hangszínedet tévesen választod meg, és a nézők némák maradnak, elfordulnak tőled. Ám egy pillanat múlva helyrehozod a galibát, a megfelelő helyen megérinted őket, és máris széttárják a lábukat. A kutya odament a tálkájához inni. Hosszú füle lelógott a padlóra a tálka két oldalán. A szőre kopott, és 32


01/09/16 17:49

majdnem vak már. Az állatorvos szerint el kellene altatni. Harmincegy éves, mármint az állatorvos. Valószínűleg szerinte én is megértem már az elaltatásra. Felrakom a lábam a székre, és próbálok megnyugodni. Három évvel ezelőtt elvesztettem a munkámat az egyik hasonló dühkitörésem miatt. Átvillan rajtam: és most? Vajon most mit vesztek majd el? Mindketten gondolatainkba mélyedtünk, majd meglepően hosszú szünet után megszólalt: – Másfelől nem kis dolog, hogy valaki kiáll a színpadra, és meg tudja nevettetni a közönségét. Ezt halkan mondta, mintha csak magának mondta volna, és magamban elismertem: valóban, nem kis dolog. Itt vagyok például én: mikor nevettem utoljára? Már nem is emlékszem. Majdnem megkérdeztem tőle, mi lenne, ha újra elkezdenénk az egész beszélgetést, elölről. Ezúttal, mint két emberi lény, és én elmagyaráznám neki, miként voltam képes elfelejteni őt. Hogy a régi-régi, nagyon fájdalmas dolgokra az ember utál emlékezni, ezért ezeket lassan kizárja a memóriájából. Nagyot sóhajtott, és hozzáfűzte: – Hogy mit akarok tőled? Az igazat megvallva, lehet, hogy már nem is érdekes a dolog. – Azt szeretnéd, ha elmennék megnézni a műsorodat, ugye? – Igen. – De minek? Miért kellek én oda? – Ide figyelj, ez a trükkös része a dolognak… Nem is tudom, hogy mondjam… Furának fog tűnni. – Kuncog. – Na, elmondom. Már régóta érlelem magamban az egészet, és nem tudtam eldönteni. Nem voltam benne 33


01/09/16 17:49

b iztos. Végül rájöttem, hogy senki mást nem kérhetek meg erre, csak téged. Valami új dolgot fedeztem fel a hangjában. Most szinte könyörgött. Mintha valaki az utolsó kívánságát adta volna elő. Levettem a lábamat a székről. – Hallgatlak. – Azt szeretném, ha látnál. Ha megnéznél, és utána elmondanád. – Micsodát? – Hát azt, amit láttál. – Figyeljetek rám, drága netanyaiak! Ilyen műsort még nem látott senki! Legyen önfeledt kacagás, a hölgyek pedig tépjék le a melltartójukat! Tízes asztal! Hadd lássam! Nyúlj csak hátra, és kapcsold ki! Ez az! Fog ez menni! Kint mindjárt díszlövést adnak le az ágyúk. Jól mondom? A nézők nevetnek, de nem nagyon. A fiatalabbak inkább, az idősebbek kevésbé. A férfi elégedetlen az eredménnyel. A kezét ökölbe szorítja, és kört ír le a levegőben, mintha a megfelelő célt keresné a saját testén, amire lesújthat. A nézők bámulják a kezét, a mozdulatait, de nem értik, mit csinál. Én sem értem. Így nem lehet nagyot ütni. A férfi szinte a saját ökléhez beszél: – A francba! Már megint nincs sikerem! Így hogy jutunk el éjfélig? Fagyott mosoly jelenik meg az arcán az ökle mögött. Figyelünk, ahogy szomorkásan mondja saját magának: – Valaha nem így nevettek rajtad, Dovalé! Meglehet, rossz mesterséget választottál magadnak, talán itt az ideje váltani. 34


01/09/16 17:49

Az embernek a hideg futkározik a hátán, ahogy semleges hangon beszélget saját magával. – Igen, igen! Akaszd szegre a csizmádat, és ha már ott vagy, akaszd fel magadat is! De mit mondasz? Van még egy esély? A papagáj? Az öklét elveszi az arca elől, ám továbbra is a levegőben tartja. – Van egy fickó, valódi úriember, nagyon művelt és udvarias. Van otthon egy papagája. A madár egyfolytában káromkodik. Amint reggel kinyitja a szemét, belekezd, és késő estig nem hagyja abba. Ilyen ronda beszédet még nem hallottatok… A nézők érdeklődve figyelnek. Élvezik a viccet és a viccmesélőt is. – A fickó megelégeli a dolgot, és elkezdi fenyegetni a madarat: „Ha nem hagyod abba, bezárlak a szekrénybe!” A papagáj persze nem áll le, sőt most már jiddis nyelvű káromkodásokat is megenged magának. A férfi hangosan felkacag, és a combját csapkodja: – Ez fog tetszeni nektek! Ha ezen nem nevettek, akkor semmin sem! A közönség figyel, főleg a komédiás kezére, kíváncsian, hogy vajon pofán vágja magát, vagy sem. – Szóval a fickó megragadja a madarat, és bezárja a szekrénybe. A papagáj bentről iszonyú káromkodásokat zúdít rá. A fickó végül nem bírja tovább, kikapja a madarat a szekrényből, amelyik fröcsög, harap, rikácsol, sőt még rágalmaz is, és kiviszi a konyhába, bedugja a hűtőbe, és rácsapja az ajtót. A közönség visszafojtja a lélegzetét. Néhányan óvatosan el is mosolyodnak. Továbbra is a komédiás kezét 35


01/09/16 17:49

bámulják, amely az arca körül köröz megállás nélkül, akár egy támadni készülő kígyó. – A papagáj a hűtőben is folytatja a rikácsolást, kapar és káromkodik tovább. Aztán abbahagyja, csend lesz. Eltelik egy perc, aztán kettő. Semmi. A fickó aggódni kezd, feltámad a lelkiismerete. Arra gondol, milyen szörnyű lehet a fagyhalál. Kinyitja a hűtő ajtaját, felkészülve a legrosszabbra. A papagáj reszkető lábakkal kilép, felül a fickó vállára, és azt mondja: „Kérem, jó uram, fogadja őszinte bocsánatkérésemet! Ígérem, hogy többé nem fog hallani tőlem egyetlen durva kijelentést sem.” A fickó ránéz a papagájra, és nem hisz a fülének. Ekkor a papagáj csendesen megkérdezi: „Egyébként, uram, a csirke a hűtőben mit követett el?” A régóta visszatartott nevetés kitör a nézőkből. Szerintem részben azért is nevetnek, hogy a komédiás nehogy kárt tegyen magában. Mintha egy sajátos megállapodás jött volna létre a férfi és a közönség között. És mi az én szerepem? Mellettem a szőke fiatalok előrehajolva figyelnek. Talán azt remélik, hogy az előadó ismét megüti saját magát? Dovalé félrehajtja a fejét, és a homlokát ráncolva figyeli a közönséget. – Hát ennyi. Maximum ennyit tudok kisajtolni belőlük. Ma nyilván nagyon szofisztikált és igényes emberekkel állsz szemben, Dovi. Lehet, hogy sok balos is eljött ma este, és ők ennél határozottabb véleményekhez szoktak. – Váratlanul, mintha fel akarná rázni saját magát, felkiált: – Hol is tartottunk? A szülinapok megvoltak. Tudjátok, ez az a nap, amikor az emberek számvetést végeznek, lelkiismeret-vizsgálatot tartanak, legalábbis azok, akiknek van ilyen. Nekem például nincs, mert a jelenlegi helyzetemben ezt nem 36


01/09/16 17:49

engedhetem meg magamnak. A lelkiismeret folyamatos gondozást igényel, és ez nagyon fárasztó. Igazam van, vagy nincs igazam? A nézőtéren söröskorsók emelkednek, ami egyetértésre utal. Már senki sem figyeli az arca körül hadonászó öklét, kivéve engem, és egy nagyon picike nőt, aki nem messze ül tőlem. Ez a nő csodálkozva bámulja a férfit azóta, hogy az megjelent a színpadon. Látszik rajta, hogy szinte el sem hiszi, hogy ilyen lény is létezhet a világon. A férfi ismét felüvölt: – Igazam van, vagy nincs igazam? A közönség boldogan visszaüvölt: – Igazad van! Igazad van! Láthatóan minél hangosabb a közönség, annál boldogabb a komédiás. Élvezi, hogy felkorbácsolhatja a legalantasabb szenvedélyeket, én meg azt gondolom, egyre erősebben, hogy nem akarok itt lenni, semmi keresni valóm sincs itt. – Mert a nyavalyás lelkiismeretünk csak játszik velünk. Észrevettétek? A nézők üvöltenek, hogy észrevették. – Hol ezt akarja, hol meg azt. Az egyik pillanatban nyugodt és boldog, a következőben felemeli a rusnya fejét, és fejbe vágja az embert egy bunkóval. Hogy lehet így élni, kérdezem én? Kinek kell ez? Körülnézek. A picike nőn meg rajtam kívül mindenki tökéletesen vidám és felszabadult. Mi a fenét keresek én itt? Tartozom neki valamivel? Csak azért, mert negyven-valahány évvel ezelőtt együtt jártunk különmatekra? Ránézek az órámra. Öt percet kap. Ha minden így megy tovább, ahogy eddig, ha nem változik semmi, felállok és elmegyek. 37


01/09/16 17:49

A telefonban volt valami vonzó az ajánlatában, és azt sem tagadom, hogy ügyesen manipulálja a közönséget. Amikor nagyot üt a saját fejére, az egészen egyedi. Nem tudom, miért, de valamilyen vonzó mélység nyílik meg az ember szeme előtt, amikor ezt csinálja. Nem ostoba fickó. Soha nem volt az, és biztos vagyok abban, hogy valamit még nem csinált ma este. Valami hiányzik. Talán egy jelzés felém, ami majd megérint. Készülődöm. Mindjárt felállok. Egy szava sem lehet. Megtettem, amire kért, és ide utaztam Jeruzsálemből. Majdnem fél órán át néztem a műsorát, nem láttam sem frissességet, sem szellemességet benne, és most megpróbálok a lehető legkevesebb veszteséggel kiszállni. Éppen lelkes tirádát hallhatunk tőle „a lélek halhatatlanságáról, ami egy nagy marhaság”. Ha rajta múlna, soha nem a lelket választaná, hanem csakis a testet. Azt üvölti, hogy képzeljük el a testet, amelyet nem nyom a lélek súlya: nincsenek gondolatok, emlékek, csak az ész nélküli test, amely ott imbolyog a mező közepén, akár egy zombi. Egész nap csak eszik, iszik és szeretkezik. Az utóbbi aktust nagy vidáman imitálja is, körözve a csípőjével és nagyokat lökve előre-hátra. Intek a pincérnőnek, hogy fizetnék. Nehogy már az a megtiszteltetés érjen, hogy ez a komédiás fizesse ki a számlámat. Nem szeretnék az adósa maradni. Amúgy is úgy járok-kelek a világban, mint egy tűpárna. Nagy tévedés volt eljönnöm. A férfi látja, hogy intek a pincérnőnek, és szinte összezsugorodik. Beszéde felgyorsul, ahogy mondja: – Nem, komolyan! Tudjátok, mennyibe kerül manapság egy lélek fenntartása? Tiszta fényűzés! Nem viccelek! Számoljátok csak össze! Ehhez képest négy könnyű38


01/09/16 17:49

fém felni szinte ingyen van! Nem az olyan tök egyszerű lélekről beszélek, mint amilyenekről Shakespeare, Csehov vagy Kafka műveiben lehet olvasni… én ugyan egy ilyet sem olvastam, de azt mondják, elég jó mind. Bevallok nektek valamit: diszlexiás vagyok. A dolog gyógyíthatatlan, az orvosok már akkor diagnosztizálták, amikor még csak embrió voltam, és azt javasolták a szüleimnek, hogy vetessenek el… A közönség kacag. Én nem. Homályosan emlékszem, hogy az érettségi előtt említett nekem néhány ilyen művet. Az egyik volt a „Bűn és bűnhődés” meg talán „A per” és „A kastély”. Akkor azt mondta, hogy elolvasta őket. Most meg azt állítja, egyiket sem olvasta. Vakaróznom kell tőle. Mi ez? Ezzel akarja belopni magát a nézők szívébe? Úgy téve, mintha ő is hozzájuk tartozna? Hogy ő is az egyszerű nép fia? Vagy mindezzel célja van, és a végén majd rám mutogat? Türelmetlenül pillantok a pincérnő felé. Miért nem jön már? A komédiás a színpadon szinte sikolt. – Mert végül is mi vagyok én? Egy B-kategóriás előadó. Egész testével felém fordul, és keserű mosollyal az arcán egyenesen rám néz. – Tulajdonképpen mi a stand-up? Gondoljátok csak végig! Nekem elhihetitek, kedves barátaim, elég szánalmas az egész. És tudjátok, miért? Mert az előadó úgy dolgozik, hogy megnevettesse a közönséget, hogy érezni lehet izzadságszagát! Hát ezért! Felemeli a karját, és beszagol a hóna alá, majd grimaszt vág. A nézők zavarodottan nevetgélnek. Karba tett kézzel ülök, és felegyenesedem a székemen, mert szerintem ez már hadüzenet. 39


01/09/16 17:49

Ezt látva még jobban felemeli a hangját. – Láthatjátok rajtunk a feszültséget. Hiszen minden áron nevetést kell csalnunk az arcokra, és tulajdonképpen könyörögnünk kell egy kis szeretetért. [Szerintem ezt a részt már hallottam tőle egyszer, a telefonban.] És pontosan ezek okán, hölgyeim és uraim, szeretném köreinkben üdvözölni, nagy izgalommal és alázattal, az ország egyik vezető jogászát, a Legfelső Bíróság bíráját, Avisáj Lazart, aki bejelentés nélkül eljött ide ma este, hogy nyilvánosan is támogassa a mi szánalmas, nyomorúságos művészetünket! Hölgyeim és uraim, kérem, tapsolják meg Izrael Állam Legfelső Bíróságát! Az áruló vigyázzállásba áll, és összecsapja a csizmája sarkát, majd felém fordul, és mélyen meghajol. Egyre többen néznek felém. Van, aki engedelmesen tapsol. Zavartan dadogom: „Nem Legfelső, hanem Kerületi. És különben is, már visszavonultam.” A komédiás gurgulázva nevet, én pedig kényszeredetten úgy teszek, mintha együtt örülnék vele. Már kezdettől fogva tudtam, hogy nem fogok kön�nyen megszabadulni tőle. Hogy az egész dolog – a telefonhívás, a nevetséges kérése – nem más, mint csapda. Ez az ő magánbosszúja, és én besétáltam a csapdájába, mint egy agyalágyult. Attól a perctől kezdve, hogy bejelentette, ma van a születésnapja – persze a telefonban nem említette, hogy ma lesz –, már éreztem, hogy baj lesz. Ekkor jelenik meg a rossz időzítés nagymestere, a pincérnő, hogy átadja a számlát. Minden szem rajtam csüng. Erre hogy reagáljak? De minden túl gyorsan történik. Már az este elején átvillant az agyamon, hogy mióta egyedül élek, lelassult az élet, illetve én lassultam 40


01/09/16 17:49

le. Összehajtom a számlát, bedugom a hamutartó alá, és a komédiásra bámulok. A férfi elfojt egy apró mosolyt, és int a mulató vezetőjének, hogy az ő kontójára küldjön nekem még egy sört. Majd újból megszólal: – Na, szóval. Egy egyszerű lélekről beszélek. Mondjuk úgy, hogy alapmodell, semmi tuning, semmi csicsa, csak egy olyan embernek a lelke, aki nem akar mást, mint jókat enni, néha iddogálni, naponta egyszer elélvezni, egy héten egyszer szeretkezni, és általában gondtalanul élni. És egyszer csak feltűnik egy semmire sem jó, vacak kis lélek, és követelőzni kezd! Hogy fulladna meg! Még a szakszervezettől is kap segélyt! Magasba tartott ujjakkal számolni kezd. – Búbánat – egy! Lelkiismeret-furdalás – kettő! Gonosz gondolatok – három! Rémálmok és félelem amiatt, hogy mi fog történni, és hogy alakulnak a dolgok – négy! Az emberek együttérzően bólogatnak, mire felnevet: – Esküszöm az Istenre, csak addig nem voltak gondjaim, amíg körül nem metéltek! A közönség dől a nevetéstől. Mogyorószemeket tömök a számba, és rágni kezdem őket, de iszonyú keménynek érzem mindegyiket. A komédiás a színpad közepén áll, közvetlenül a reflektor fénykörében, lehunyja a szemét, és bólint, mintha éppen most az élet egyik nagy kérdésére adott volna választ. Néhányan csapkodják az asztalt, egy pár nő el is sikkantja magát. Az jár az eszemben, hogy ez a férfi nem jóképű, nem izgalmas és nem is vonzó, de tudja, hogyan kell bánni az emberekkel, azaz hol kell megérinteni őket ahhoz, hogy arctalan tömeg, csőcselék váljon belőlük. 41


01/09/16 17:49

Mintha olvasna a gondolataimban, csendet int, az arca furcsa grimaszba rándul. Az arcát nézve pont az ellenkezőjét látom annak, amire gondoltam vele kapcsolatban: maga a tény, hogy egyetértenek vele, nem tölti el örömmel, sőt averziót, undort vált ki belőle. Mintha tartana a nézőtéren ülő emberektől, félve, hogy egyszer csak körülállják és meg akarják érinteni. – Itt az ideje, hölgyeim és uraim, hogy kifejezzem a hálámat annak a személynek, akinek a karrieremet köszönhetem. Aki hajlandó volt feltétel nélkül kitar tani mellettem, még azután is, hogy mindenki elhagyott: asszonyok és gyermekek, munkatársak és barátok… Tűhegyes pillantást vet felém, és kacagni kezd. – Sőt még az iskolaigazgató, Pinhasz Bar-Adon úr is. Imádkozzunk mindannyian a lelke üdvéért… bár még nem halt meg. Tizenöt éves voltam, amikor ez utóbbi úriember kirúgott az iskolából. Indoklásként azt írta a bizonyítványomba: „Egész pályafutásom alatt nem találkoztam még ilyen túlkorosan cinikus fiúval, mint ő.” Metsző megfogalmazás, ugye? Mint az üvegvágó! Ekkor végre elkezdhettem tanulmányaimat az Utcai Tudományok Egyetemén. Innentől kezdve csak egyetlen emberre számíthattam, aki soha nem hagyott az út szélén: saját magamra. Így volt. Ingatja a csípőjét, a kezét csábosan fel-alá járatva a testén. – Jól nézzetek meg, barátaim, és mondjátok el, mit láttok! De komolyan, mit láttok? Porból lettünk, porrá leszünk, így van? Az én testem se más, csak por. Szinte nincs is benne anyag. Ha tudós lennék, azt is mondhatnám, hogy antianyagból vagyok. Most rávághatná42


01/09/16 17:49

tok, hogy ha ez igaz, akkor irány a szemétdomb. Jól mondom? A komédiás vigyorog, felém kacsint, haverkodik velem. Reméli, hogy hiába vagyok dühös rá, azért megtartom az ígéretemet. – De nézzetek csak ide! Eltelt ötvenhét elég nyomorúságos év, már jól látszik, hogy a Dovalé elnevezésű projekt teljes mértékben félresiklott, és én ennek ellenére is lojális és hűséges maradtam önmagamhoz. Vagy legalábbis még mindig itt vagyok! Itt vagyok! Itt vagyok! Itt vagyok! Úgy rohangál a színpadon, mint egy felhúzott játék kutya. Aztán megáll, és lassan a nézők felé fordul. Az arca most olyan elégedettséget árul el, mint egy olyan tolvaj gazemberé, aki végrehajtotta a tettét, és megúszta: nem kapták el. – Mekkora ötlet egyszerűen csak lenni! Milyen meglepő és forradalmi ötlet! Fel tudjátok ezt fogni? Levegőt pumpál a tüdejéből a pofazacskójába, majd hangos pukkanással kiereszti. – Hölgyeim és uraim! Itt áll előttetek Dovcsik, azaz Dovalé G., rendes nevén Dov Grünstein. A név a hivatalos aktákban is meg van örökítve, úgy is, mint Izrael Állam pere Dov Grünstein ellen tartásdíj fizetésének elmulasztása miatt. Egy ártatlanul megkínzott ember áll előttünk. Rám pislog, miközben a kezét tördeli. – Bíró úr! Borzasztó, mennyit esznek ezek a gyerekek manapság! Darfurban vajon mekkora tartásdíjat fizet egy apa? Hölgyeim, itt áll előttetek G. úr! Az egyetlen ember a nyavalyás világegyetemben, aki hajlandó eltölteni velem ingyen egy egész estét. Ez aztán a barátság, a legtisztább fajtából! Így van ez, kedves nézőim! 43


01/09/16 17:49

Így alakult. Hogy is van a mondás? Ember tervez, Isten meg jól kicseszik vele. A magántanárhoz egy héten kétszer, vasárnaponként és szerdánként jártunk. Az órák fél négyig tartottak. A tanárunk visszahúzódó, vallásos pasas volt, aki soha nem nézett az ember szemébe, és orrhangon motyogott, alig lehetett érteni, mit mond. A lakásában fullasztó volt a levegő, ráadásul a felesége mindig büdöseket főzött. Alig vártuk, hogy kimehessünk a szabadba. Rögtön leváltunk a többiektől, és kettesben lépkedtünk tovább a városnegyed csendes utcáin, ahol alig jártak autók. Lerman sarki boltjánál volt a 12-es busz megállója, de miután odaértünk, legtöbbször megkérdeztük egymást: „Ne menjünk el a következőig?” Nem egyszer egészen a Központi Buszpályaudvarig elsétáltunk, ami öt vagy hat plusz megállót jelentett. Innen már viszonylag közel volt a Romema negyed, ahol ő lakott. Itt aztán megvártuk az én buszomat, ami elvitt Talpiotba. Leültünk egy alacsony, omladozó falra, amiből gyomok nőttek ki, és beszélgettünk. Helyesebben csak én ültem, mivel ő egy percet sem volt képes egy helyben ülni vagy állni. Majdnem mindig ő kérdezett, én beszéltem. Ez volt a mi munkamegosztásunk, amit ő talált ki, és ami nekem nagyon is megfelelt. Nem voltam beszédes, ellenkezőleg. Zárkózott, hallgatag gyerek voltam. Úgy képzeltem, mások keményszívűnek és gonosznak látnak, és emiatt kicsit nevetségesnek találtam magam. Ezen, ha akartam volna, akkor sem tudtam volna változtatni. 44


01/09/16 17:49

Sohasem voltak testi-lelki jó barátaim. Talán az én hibámból, vagy amiatt, hogy az apám munkájából kifolyólag a családom folyton költözött egyik helyről a másikra. Persze mindenhol akadtak iskolai haverjaim, főleg diplomaták és külföldön dolgozó szakemberek gyerekei. Aztán visszaköltöztünk Izraelbe, de az új suliban senki sem törődött velem. Ettől még magányosabb és még tüskésebb lettem. És akkor jött ez a kis srác, aki nem az én sulimba járt, ezért nem tudta, hogy tartani kell tőlem, s a mindig gyászos ábrázatomtól sem hatódott meg. Amikor először kijöttünk a magánóráról, az első kérdése az volt: – Hogy hívják a mamádat? Emlékszem, meglepetésemben vigyorogni kezdtem. Micsoda arcátlanság! Hogy merészeli feltételezni is, hogy még nekem is lehet anyám! Ő rögtön tájékoztatott: – Az én mamámat Szárának hívják. Hirtelen előrerohant, aztán megperdült, és a szemembe nézett: – Mit is mondtál, hogy hívják a tiédet? Izraelben született? A szüleid hol találkoztak? Hol voltak a holokauszt alatt? Megjött a talpioti busz, aztán hagytuk elmenni. Majd jött még egy, de mi csak csevegtünk tovább. Ültem a falon, magas voltam, és sovány (igen, akkor még sovány), keskeny volt az arcom, és kemények a vonásaim, az ajkam megvetően lebiggyedt, és szinte soha nem mosolyogtam. És itt izeg-mozog körülöttem egy kissrác, aki legalább egy évvel fiatalabb nálam. Fekete a haja, és nagyon világos a bőre. Ravasz és kitartó, így képes arra, hogy lefejtse rólam a páncélt, ami körülvesz. Miatta hajlandó vagyok emlékezni. Beszélek neki mindenféléről. Szóba kerül Gedera, Párizs, New York, a riói 45


01/09/16 17:49

karnevál, a halottak napja Mexikóban, a nap ünnepe Peruban, és a Szerengeti, ami felett hőlégballonból néztem a gnúcsordák vonulását. E kérdés-felelet játék nyomán fedeztem fel valami fontosat: nekem már van élettapasztalatom! Eddig a folytonos költözködéseket fárasztónak és h iábavalónak hittem a sok új lakással, iskolával, nyelvvel és arccal. Most kezdtem belátni, hogy mindez hihetetlenül kalandos volt. Gyorsan rájöttem, hogy a hallgatóságom imádja a túlzásokat: az én hőlégballonjaimat senki sem tudja kipukkasztani. Ahogy tovább meséltem a kalandjaimról, azok egyre szebbekké, egyre izgalmasabbakká váltak, mivel mindig hozzáadtam valamit, ami meg sem történt, bár megtörténhetett volna. Ha együtt voltunk, rá sem ismertem magamra. Lelkes, élénk fiúvá váltam a közelében. Annyi gondolat és kép kavargott a fejemben, hogy egészen kipirosodtam. És ami a legmeglepőbb: őszintén élveztem új képességemet. Meséltem, és a meséimet hallgató fiú mélykék szeme tágra nyílt a bámulattól és a boldogságtól és a nevetéstől. Ez volt a jutalmam, azt hiszem. Egy teljes éven át tartott a dolog. Utáltam a matekot, de mégis elmentem minden órára, csak hogy őt lássam. Jött a busz, mi meg hagytuk elmenni. Elmerültünk a saját magunk világában, és maradtunk, amíg csak tudtunk. De aztán elnézést kért, és elbúcsúzott tőlem, mert fél hatkor „muszáj felvennie” az anyját, aki „vezető tisztviselő” egy állami hivatalban. Nem értettem, mit jelentett az, hogy „muszáj felvennie”. Emlékszem, olyan Doxát hordott a vézna csuklóján, mint a felnőttek, és ahogy telt az idő, egyre gyakrabban és idegesebben pislogott az órájára. 46


01/09/16 17:49

David Grossman Egy ló besétál a bárba

Recommend Documents