DAVID BALL Harc egy gyermekért
A fordítás alapjául szolgáló kiadás: Dávid Ball: China Run © David W. Ball Fordította: Gazdag Diana Hungarian translation: © Gazdag Diana 2005 Kiadja a Geopen Könyvkiadó, 2005 Felelős kiadó a kiadó ügyvezető igazgatója Szerkesztette: Borbás Mária Nyomdai előkészítés, borító: Geografika Nyomta és kötötte: Alföldi Nyomda Rt., Debrecen Felelős vezető György Géza vezérigazgató
ISBN 963 9574 29 5
-2-
A gyermekekért
Bevezetés Sao Lin képtelen volt szabadulni annak a gyászos télnek a gyötrő emlékétől, amikor kiásta a babának a sekély sírgödröt. Aznap párját ritkító hideghullám tört be Mongólia felől, s a tájra ugyanaz a nyomasztó, fagyos szürkeség telepedett, mint ami a szívében lakozott. Kínkeservek közepette, tíz körömmel kaparta-vájta a jeges, hófödte földet, ujjbegyéből még a vér is kiserkedt. Forró könnycseppjei mint megannyi csillámló gyöngy, aláhullva keveredtek vérével, s vékony patakocskában csörgedeztek alá. Nem telt bele sok idő, s a gödör hamarosan elérte a kellő mélységet - csomagja öklömnyi volt csupán. Egy lányka lapult benne. Hsziao Hszi. Szemernyi boldogság. A név ellenére nem sok boldogságot lelt a csöppségben. A hatályban lévő „egy család - egy gyermek” törvény értelmében nem tarthatott meg egy leánygyermeket. A nő azért van a világon, hogy fiakat szüljön, ne lányokat! Fiakat, akik továbbviszik a család nevét. Fiakat, akikre egyszer a családi vagyon száll. Fiakat, akik segítik elaggott szüleiket, s ha eljön az ideje, eltemetik őket. A lányokat ki kell házasítani, csak baj van velük. Így megy ez időtlen, időktől fogva. - Tehát igaz! Anyádra ütöttél! - őrjöngött férje, amikor megtudta, hogy elsőszülöttük lány lett. - Átkozott vagy! - Valóban. Anyja négy lánynak adott életet, fiút egyet sem szült. Anyai nagyanyjának hat gyermeke volt, kivétel nélkül mind lány. Férje egyvégtében azon rágódott, miféle átok sújthatja asszonya családját. Anyósa komor arccal elvette a babát. - Majd én! - mondta Sao Linnek, ám közreműködésére nem volt szükség. A baba megkönnyítette a dolgukat. A torkán akadt valami (talán nyálka), s nem kapott rendesen levegőt. Fuldokolni kezdett. Mindössze finoman hátba kellett volna veregetni. Anyósa ehelyett letette, és elfordult. A csecsemő elkékült, és hamarosan feladta a küzdelmet. Sao Lin végigvonszolta magát a zúzmarás szántókon, fel a hegytetőre, ahol férjének dédapja nyugodott egy kőhalom alatt. Újabban tilos volt a földbe temetkezni. Túl nagy kincs ahhoz, hogy holmi holtakra fecséreljék. A szokás azt diktálta volna, hogy a Jangce gondjaira bízza a parányi testet, és a folyó a tengerbe sodorja, de Sao Lint nem érdekelték többé az elvárások. Eleget tett aznapra a családjáért! Sőt aznapra Kínáért is eleget tett! Úgy ám, aznap egy emberöltőre eleget tett! Újabb emlék. Újabb hőn áhított engedély a kormánytól: egy darabig nem vésik fel menzeszének idejét a falu táblájára. Újabb gyermek születhet a járásba. Az ő gyermekük! Férje ez alkalommal biztosra akart menni. Előkotorták összekuporgatott pénzüket az ágy alól, és feltették Sao Lint egy szekér hátuljába. Az asszony egészen Csiangjinig zötyögött, hogy felkeresse az orvost, akinek ultrahangos készüléke van. „Manapság mindenki ezt használja!”, károgták a falusi vénasszonyok. Az ultrahang kimutatja a lányokat, mielőtt világra jönnének, így könnyűszerrel meg lehet tőlük szabadulni. Sao Linnel annyi vizet itattak, hogy csaknem szétdurrant, aztán felsegítették egy hideg fémlapra. Az orvos zselét kent a pocakjára, és egy karmantyút nyomott a bőrére. Sao Lin kiguvadt szemmel próbálta kivenni az apró fekete-fehér monitoron úszó szürke halmazt. Az orvos pár perc múlva bólintott, és rábökött valamire. Sao Lin mindössze egy foltot látott. Az orvos váltig állította, hogy a folt lány. Az abortusz alatt férje odakünn a folyosón várt rá. Sao Lin szorosan behunyta szemét a fém jeges érintésére és az orvos durva mozdulataira, s gondolatban azzal áltatta magát, hogy így lesz a legjobb. Az ultrahang azonban rászedte az orvost. Az élettelen csecsemő fiú volt. Férje őrjöngött a fájdalomtól és dühtől. Se szó, se beszéd sarkon fordult, s az asztalon elterülő asszonyt magára hagyva elvágtatott. Anyósa egy álló héten át nem engedte be Sao Lint a házba, ezért szegény kénytelen volt a nap melengette vályogfal mellé halmozott szalmában, kecskék és birkák társaságában meghúzni magát éjszakára. -3-
Amikor legközelebb teherbe esett, önszántából távozott otthonról. Egyedül akarta megszülni gyermekét. A harmadik babának, aki teli torokból oázva tudatta a világgal, hogy megérkezett, szikrázó napsütésben, egy narancsliget kellős közepén adott életet. Amikor Sao Lin ráeszmélt, hogy ismét lánya született, átfutott agyán, hogy végez magával - a köldökzsinór elvágásához használt késsel. Egyedül ez tűnt üdvözítő megoldásnak. Nem engedheti, hogy a csecsemő tönkretegye a családját. Tisztában volt vele, hogy nem tarthatja meg, ám képtelennek érezte magát arra, hogy kioltsa az ártatlan kis életet. Ha viszont magára hagyja, őt akár hosszú évekre bebörtönözhetik. Lelki szemei előtt hirtelen felderengett unokatestvére képe, aki családjától kitaszítva, Szucsouban éli az életét. Azt beszélték róla a rossz nyelvek, hogy éjszakai pillangóként keresi meg a kenyerét. Ez azonban Sao Linnek pillanatnyilag édeskeveset számított. Segítségre volt szüksége, és senki máshoz nem fordulhatott. Meleg, bolyhos takaróba bugyolálta a kisdedet, és végigsietett az ösvényen a főútra, ahol egy gazda felvette szekerének hátuljába. A férfi szélesen a babára mosolygott. - Micsoda áldás! mondta elragadtatva. Amint tovazötyögtek a poros utakon, Sao Lin megszoptatta a csöppséget, aki immár teli pocakkal békés álomba merült. Sao Lin akaratlanul is megállapította, milyen elbűvölően szép a kislánya. Tisztában volt vele, ha soká nézegetné a bájos arcocskát, nem bírna többé elszakadni tőle. Így hát erőt vett magán, betakargatta a gyermeket, aztán üres tekintettel az elhaladó káposztaföldekre meredt. Az éjszakát Senkangban töltötte, majd másnap reggel buszra szállt. Szucsou zsúfolt, nyüzsgő város volt, minden gyors és félelmetes. Sao Lin ismerte a címet. Amint az utcákon baktatott, kis csomagjára görnyedt, hogy elrejtse gyermekét - a bűnét - a kíváncsi szemek elől. Valahányszor megpillantott egy rendőrt, rémülten elfordult, nehogy a veséjébe lásson és megneszelje a szándékát. Szerencsére azonban senki sem állította meg, senki sem vonta kérdőre. Végül egy boltos megmutatta neki az utat. Unokatestvére hajszolt, kedves nő volt. Meglepetten, ám annál nagyobb örömmel fogadta. Ha prostituáltként kereste is kenyerét, Sao Lin ennek semmi jelét nem látta. A nőben együtt érző hallgatóságra lelt, amikor kiöntötte a szívét. - Ismerek egy embert - szólt unokatestvére. Délután megjelent a férfi. Hájas, himlőhelyes arca volt, lötyögős nyugati öltönyt viselt, és haltól bűzlött. Sao Linban rögtön ösztönös ellenszenv támadt iránta. Amikor a férfi pucérra vetkőztette a babát, hogy közelebbről szemügyre vegye, Sao Lin elhatározása vészesen megingott. A kislány felé nyúlt, de unokatestvére elkapta kezét. - Nincs más választásod - súgta. A férfi feltekintett. - Én el is mehetek - dörmögte -, de ha a kórház lépcsőjén hagyod, akkor is mihozzánk kerül. Így legalább neked is csurran-cseppen valami. - Mi lesz vele? - Életben marad - közölte a férfi közönyösen, ám ábrázatára kiült az elégedettség. Sebesen, szenvtelenül visszacsomagolta, az újszülöttet a takaróba, aztán előhúzott a zsebéből egy köteg bankót, lehámozott néhány bankjegyet, és Sao Lin felé lökte. Az asszony gondolkodás nélkül felé nyúlt, de egyszeriben megtorpant. Elszégyellte magát. A férfi végül a lába elé hajította a pénzt. Aztán köszönésképpen morgott egyet Sao Lin unokatestvérének, és kifelé indult. Már az ajtóhoz ért, amikor a takaróból eget verő sivítás zendült, a férfi azonban csak ment, a füle botját sem mozgatta. Alig csukódott be mögötte az ajtó, Sao Lin a földre rogyott, és féktelen zokogásban tört ki. Unokatestvére összesöpörte az előtte heverő bankjegyeket, és becsúsztatta őket egy fiókba. Sao Lin szürkületig a földön kuporgott. Hányinger kerítette hatalmába, sokat öklendezett mindhiába. Nem fogadta el unokatestvére invitálását, nem kért se vacsorát, se éjszakai szállást. Mihelyt elég erősnek érezte magát, felkászálódott és kimenekült a házból, hogy elnyelje az éj. Aznap este Szucsou fallal körülzárt kerületében megcsörrent a telefon. - Igen? - Ismét sikerült szert tennem egyre! - szólt bele a himlőhelyes arcú alak. - Balkézről! -4-
- Valóban? - Ráadásul tökéletes! Alig kétnapos! Egészséges és formás! Az anyja is páratlan szépség! - Pompás. - Ezért... ezért többet akarok! A vonal másik végén süket csönd. - Majd meglátjuk. Hozd ide! Sao Lin azt hazudta a férjének és a népellenőrnek, hogy a baba meghalt szülés közben. A hír hallatán férje visszatért a földekre, és a népellenőr sem kérdezősködött tovább. Nem érdekelte a válasz. Ha nincs csecsemő, akkor nincs baj a kvótákkal.
1 Kínai Népköztársaság Csiangszu tartomány SZUCSOU 1996. május Úgy kezdődött az egész, mint a rémálmaiban. Pont úgy, mint a múltkor. Kopogtattak az ajtón. Allison Turk nem moccant. Öt napja érkezett Kínába, de még nem sikerült hozzászoknia az időeltolódáshoz. A teste teljesen összezavarodott. Most a kimerültségtől mély álomba zuhanva hevert az ágyában. Aztán felsírt a baba, s Allisonnak egy csapásra felpattant a szeme. Hatalmasakat pislogva igyekezett magához térni. Vajon tényleg hallott valamit Wen Li sírása előtt? A szobában sötétség uralkodott, a függönyök behúzva. Nehéz este volt. Megpróbálta levágni Wen Li körmeit, de véletlenül belenyesett a kisbaba ujjába, és lenyisszantott egy darabka bőrt. A pöttöm ujjbegyből kicsordult a vér. Allison elpityeredett. Rendkívül ostobának és esetlennek érezte magát. Megint elhatalmasodott rajta a rettegés, hogy sosem válik belőle jó anya. Aztán mialatt a fürdőszoba padlóján ültek, és nekiveselkedett, hogy bekötözze a sebet, amely egyébként nem is volt olyan rettenetes, mint amilyennek látta, Wen Li kibukfencezett az öléből, és beütötte a buksiját a fürdőkádba. Ekkor már mindketten zokogtak. Tovább tetézte a bajt, hogy Wen Linek felszökött a láza, és kiütések jelentek meg a bőrén. A kislány az elkövetkező órákban nyugtalanul hánykolódott. A láz ugyan hamar lement, Allison ennek ellenére húszpercenként ellenőrizte, minden rendben van-e, szabályosan lélegzik-e a csöppség. Hajnali hármat ütött az óra, mire sikerült zaklatott álomba merülnie. Ismét kopogtattak. Ez alkalommal sürgetőbben, pattogósabban. Allison lerúgta magáról a takarót, és felült. A gyerekágyban mindössze egy sötét hajtincs és egy Micimackót átölelő csupasz kar kandikált ki a kupacba gyűrt takaró alól. A nagy találkozás óta Wen Li egy pillanatra sem volt hajlandó megválni a mackótól. Allison figyelt, míg a takaró - szinte észrevétlenül - meg nem moccant. A másik ágyon Tyler aludt, mint a bunda. Zavartalan, mély álomba merült, amire csak egy kilencéves gyerek képes. Tíz előtt se égzengés, se földindulás nem ébreszti fel, nemhogy kopogás. Allison magára rántotta a fürdőköpenyét, átvágott a szobán, és már épp elfordította volna a kilincsgombot, amikor ismét kopogtattak. Kinyitotta az ajtót, és szorosabbra húzta fürdőköpenyét. Nash Cameronnal találta szemben magát. A férfi egyike volt azoknak a szülőknek, akik Allisonnal együtt érkeztek, hogy gyermeket fogadjanak örökbe. Nyers modorú, rámenős alak volt. Feleségével, Claire-rel kifejezetten ridegen bánt, s újonnan adoptált kislánya, Katie sem váltott ki belőle egyebet puszta közönynél. Amikor Allison megjelent az ajtóban, a formaságokra fittyet hányva már hadarta is: - Baj van! Lehet, hogy komoly! Találkozunk a szobámban! Allison, aki az imént szóhoz sem jutott, sűrű pislogás közepette igyekezett magához térni. - Tessék? Hogyhogy? Találkozunk? Minek...? -5-
Nash válaszra sem méltatta. Sarkon fordult, és ismét megcélozta a folyosót, bár a válla fölött még sürgetően visszaszólt: - Siess! - Átrobogott a félhomályban Ruth Pollard szobájához, és hozzá is bekopogott. Ruth ugyancsak az örökbe fogadó szülők csapatához tartozott. Gyönyörűségesen szép, törékeny kisbabát kapott. Tai volt a neve, Ruth azonban csak Kiskacsának hívta. Allison becsukta az ajtót. Elfogta a félelem. Elejétől fogva ott motoszkált benne, hogy valami biztosan balul üt ki. Annyi minden közbejöhet. Ahogy a múltkor is... Elhessegette baljós gondolatait. Magára kapta futószerelését, s közben azon tanakodott, felkeltse-e Tylert és Wen Lit. Magával vigye őket? Még nem volt rá példa, hogy egyedül hagyja a két gyereket. Karórájára pillantott. Néhány perccel múlt hét, Cameronék szobája pedig a szomszédban van. Úgy döntött, hagyja, hadd aludjanak. Sebesen odakörmölte Tylernek, hol lesz, és a cédulát a parányi íróasztalra támasztotta. A mosdókagyló fölött kimosta szeméből az álmot, és gyors mozdulatokkal átkefélte a haját. Egy pillantás a tükörbe. Szeme alatt sötét karikák éktelenkednek: az utazás fáradalmainak jele. Az arca is puffadt - egy szó mint száz, riasztóan fest. Túl sok repülés, túl sok buszozás, túl nagy stressz. Vállat vont. Pillanatnyilag nem tehet ellene semmit. Majd otthon, Denverben, amikor már Marshall is ott lesz mellette, visszanyeri a formáját. Halkan behúzta maga mögött az ajtót, aztán zsebre vágta a kis műanyag kártyát, mely elektronikus ajtókulcsként funkcionált. Felettébb elcsodálkozott Kínán meg a modern szállodáin. Régimódi vaskulcsra inkább számított. Kínában sok minden meglepte. Cameronék szélesre tárt ajtóval várták. Allison halkan kopogott, majd belépett. A kis szobában szardíniaként összepréselődve szorongott a másik öt amerikai család, akik szintén kínai gyermeket fogadtak örökbe. Együtt tették meg az út nagy részét Amerikából, s a csecsemőket is ugyanabban az árvaházban vették át. Együtt repültek, együtt osztoztak a zsúfolt buszokon a homályba vesző napok végtelenjén át, egymásnak mesélték pelenkázós és fogzós történeteiket, egymást intették óva a kínai mikrobáktól. Barátság nem nagyon alakult ki köztük, mivel azonban a kényszerűség úgy rendelte, hogy napokig összezárva utazzanak, megpróbálták társaságukból kihozni a legjobbat, s közben számolták a napokat, mikor térhetnek haza Amerikába és kezdhetik új életüket a csöppségeikkel. Claire Cameron a bölcsőben szunnyadó újdonsült kislánya, Katie mellett üldögélt. Halk szavú asszony volt, férje árnyékában nemigen adódott módja véleményt nyilvánítani. Ha mégis szóra nyitotta száját, csak sopánkodásra futotta. Ó, ezek a szállodák! Ó, ezek az utcák! Ó, ezek a piacok! Ó, ezek a kínaiak! Egyáltalán, hogy képzelik, hogy senki sem ért angolul? Persze tisztelet a kivételnek. De hát szemernyi tisztesség sem szorult ezekbe? Szeme könnyes volt a zokogástól. Ruth Pollard az ágyra telepedett, álomittas kislánya, Tai az ölében szuszogott. Ruth egyedülálló anyaként igyekezett boldogulni. Senki sem kísérte Kínába, és Tai felnevelését illetően sem vágyott senki fia segítségére. Ez bizony jó adag bátorságra és nem csekély oktalanságra vallott, amivel elnyerte Allison rokonszenvét. Ruth oldalán Wally és Ruthann Jackson foglalt helyet. Allison tudomása szerint utcai prédikálással keresték mindennapi kenyerüket Montanában - ártalmatlan, ám felettébb bosszantó párocska volt; véget nem érő szónoklataikkal szüntelenül próbára tették társaik és a kínaiak idegeit, akik az igehirdetésre kényszeredett udvariassággal reagáltak. Barry és Ceil Levin, a két minnesotai Amway-ügynök keveset beszélt, s még kevesebbet barátkozott. Roger és Cindy Lawton kelet-texasi farmerpár volt. A férj bigott, unalmas fráter, csak úgy sütött belőle a rosszindulat. A szobában feszültség vibrált, az egybegyűltek egytől egyig kialvatlanul, rémülten pislogtak egymásra a nem várt hajnali tanácskozáson. Nash becsukta Allison mögött az ajtót, aztán a csoport elé állt. - Húsz perce hívott Ji Ling, s megkért, hogy mindenkit verbuváljak össze - kezdte. Ji Ling a kínai tolmácsuk és idegenvezetőjük volt. Mindenhova velük tartott. Ő ment ki értük a repülőtérre, ő fordított nekik, ő tárgyalt a nevükben, magyarán ő segítette őket egy olyan országban, ahol egyedül még mosdót sem találtak volna. Egyszerűen nélkülözhetetlen volt. - Az árvaház igazgatója találkozott az egyik tartományi elöljáróval. Nem értettem pontosan, melyikkel. Azt hiszem, valakivel a Belügyminisztériumból. Mindegy! A fickó késő éjjel telefonált Ji Lingnek, és közölte -6-
vele, hogy baj van a babákkal. A szobában kitört a zsivaj, mindenki egyszerre beszélt. - Mi az, hogy baj? Mi ez az újabb zűr már megint? És egyáltalán, miféle bajról van szó? ostromolta Roger Lawton. Nash türelmetlen legyintéssel elhessegette a kérdéseket, melyekre nem rendelkezett kész válasszal. - Nem vagyok benne biztos. Mintha fogyatékos gyerekre jogosult családokról meg egészséges babákról magyarázott volna. Allisonnak elakadt a lélegzete. Valóban! A kínai kormány egyik vonatkozó rendelete említi. Ő maga is fogyatékos csöppségre számított: szívzörejtől, sérvtől szenvedő babára, vagy egyszerűen nagyobb, már járni tanuló gyermekre, nem egy egészségtől kicsattanó csecsemőre. A kínai törvények előírják, hogy kizárólag a 35. évüket betöltött, gyermektelen párok fogadhatnak örökbe egészséges gyermeket. Akik nem felelnek meg a fenti kritériumoknak, csak fogyatékos gyermekre jogosultak. A törvénykezésben azonban annyi kiskapu akadt, s oly sok gyermek várt örökbefogadásra, hogy a csoportban mind egy szálig egészséges babával tértek vissza a szállodába, és senki sem kérdőjelezte meg ennek szabályosságát, sőt útjuk során fel sem merült a kérdés. Alig hat hete, hogy a kínaiak elküldték Allisonnak és Marshallnak Wen Li kórtörténetét, melyhez egy rémült arcú csecsemő képét mellékelték. Mindössze ennyi kapaszkodót adtak Allisonnak, ennyit tudhatott meg új kisbabájáról, s nem többet. A kép és az egyoldalas gépelt kórtörténet alapján kellett Marshall-lal közösen eldönteniük, akarják-e a gyermeket vagy sem. Allison felnagyíttatta a fényképet, s több tucat kópiát készíttetett, hogy minden ismerősének elküldhesse. Vagy százszor átolvasta a kórtörténetet: Testhossz: 60 cm. Súly: 5,9 kg. Szem, fül, torok: normális. Fog: nincs. Ajak, íny: normális. Szív, tüdő, vese, lép: normális... És így tovább. Ilyen száraz stílusban adott számot az iromány a majd hatkilós kis kínai rejtélyről. A kórtörténet öt hónapja készült, esténként mégis együtt olvasgatták Marshall-lal az ágyban, hogy a rideg beszámolóba Allison képzelete életvidám, hús-vér gyermeket leheljen. Gyermekorvosának is megmutatta a képet, aki kijelentette, látszólag minden rendben van. Onnantól fogva aztán azon emésztette magát, vajon nem siklott-e át a kínai orvos valami rendellenességen. A fülébe jutott, mennyire felszínesek ezek a vizsgálatok; olykor még arra sem jönnek rá, hogy a kicsi szellemi fogyatékos vagy süket. Allison tudta, hogy hazárdjáték egy mások génjeit hordozó gyermeket adoptálni, s emiatt állandó félelmek gyötörték. - Még egy olyan csecsemőt is felettébb kockázatos vállalni, aki a mi génjeinket örökli állította Marshall, de az érvei nemigen hoztak megnyugvást felesége borzolt idegeire. Allison tehát tovább rettegett, és rótta a köröket, és álmodozott és reménykedett. Órákon át gyönyörködött a képről visszatekintő csecsemőben, beszélt hozzá, megosztotta vele a család féltett titkait. Éjjelente az ébresztőórának támasztott képet bámulta, reggel már a hűtőmágnes alól kikandikáló babára mosolygott, zuhanyozás közben a fürdőszobatükör sarkából ártatlan szemeket meresztő apróságnak dúdolt. Valahányszor rápillantott, mindig felfedezett benne valami új vonást. Este mintha mélázott volna. Reggel rémület ült a szemében. Arca maga a bűbáj, tekintete telve szikrázó értelemmel. Allison számtalanszor eltöprengett a sorsán. Szerették, netalántán bántalmazták? Árvaházban van, vagy nevelőszülők gondozzák? Tanyán született vagy városban? Milyen lehetett az anyja? Égettek-e kínai szokás szerint bélyeget a bokájába, hogy szülőanyja ráismerhessen a későbbiekben? Ezer meg ezer kérdés cikázott át Allison agyán, kérdések, melyekre nem tudta a választ. Ezernyi kétség marcangolta szívét. Vajon tudja-e majd szeretni a babát, és a baba szeretni fogja-e őt? Helyt tud-e állni az anyaság porondján? És mi lesz, ha a babának szüksége lesz valamire, ő meg nem jön rá? Ha a baba nélkülözésre lesz ítélve, mert olyan anyával verte meg a sors, aki képtelen felfogni jelzései értelmét, mivel nem köti őket hús-vér kötelék. Őrült szorongás, alaptalan félelmek, megátalkodott, távozni nem hajlandó aggályok. Meg aztán ott van Tyler és a kérdés: hogyan birkózik meg egy kilencéves fiú a tudattal, hogy többé nem ő van a figyelem központjában? És persze Marshall miatt is aggódott. Melyikük álma ez tulajdonképpen? Az övé vagy Marshallé? Valóban egyformán akarják ezt az örökbefogadást? Nevezhető-e önzőnek azért, mert gyereket akar, s célja elérése érdekében felborítja mesébe illő családjuk megszokott rendjét? A képről visszanéző csecsemő a levél érkezését követő hetekben rabul ejtette a szívét, -7-
mégsem keretezte be a fényképet. Egy képkeret állandóságot sugall, márpedig Allison tisztában volt vele, hogy amíg el nem rendeztek mindent, semmi sem állandó. Egyszer már beleesett ebbe a csapdába. Készen berendezett szobával várta születendő gyermekét, de az halva jött világra, s őt a gyász után hónapokig gyötörte az üres szoba látványa. Aztán újból elkövette ugyanazt a hibát: túl korán hitte magáénak a gyermeket, s keserűségére őt is elvesztette. A keret volt az oka! Aztán következett a végeláthatatlan utazás Kínába, a balsejtelmektől terhes út az árvaházba, és a lélegzetelállító pillanat, amikor a dadus átnyújtja neki a gombócot formázó csomagot. Allison reszkető kézzel félrehúzta a takarót, s lám, mi kandikált ki? Wen Li dús, sötét haja, mely kusza szénaboglyaként meredezett az ennivalóan bájos pofi körül. Allison mindent elkövetett, hogy megzabolázza az önálló életre kelt tincseket, de mindhiába, fésű itt nem parancsolhatott. A tincsek alól hatalmas, sötét, kíváncsian fürkésző mandulaszemek kémleltek ki végtelenül szelíden, sütött belőlük az értelem és az élni akarás. Allison gondosan megszámlálta a piciny ujjakat, aztán az első adódó alkalommal, Tyler közreműködésével levetkőztette az új jövevényt a szállodai szobájukban, hogy megfürdesse. A tekergőző gyermek látványára eltelt félelemmel, reménnyel, izgalommal, és reszketett, mint a nyárfalevél. Minden a helyén volt, minden normális és kellően rózsaszín, épp olyan, amilyennek megálmodta. S miközben a kicsi térdét és könyökét próbálgatta (mind működött, hála istennek!), s ide-oda forgatta, Wen Li pajkosan elmosolyodott, és lepisilte Allisont. Tyler hahotára fakadt, s Allison szíve menten ellágyult: itt ficánkol a kezében egy egészségtől kicsattanó, kilenc hónapos baba, akibe még jó adag humor is szorult, s szemmel láthatólag kutya baja. Bizony áldotta a jó szerencséjét, miközben magához szorította a gyermeket, és elszégyellte magát, amiért folyton feketében látja a világot. Míg az iratokra vártak, négy feledhetetlen napot töltöttek együtt a szállodában. Allison kezdett ráérezni, mit közöl vele a hol követelőző, hol kacagó, hol nélkülözésről tanúskodó, beszédes kis szempár, mely egyaránt tükrözött dühöt és elégedettséget, fájdalmat és fáradtságot. Wen Li olykor-olykor kurtizánhoz illő, lusta, kihívó, parázna pillantást vetett rá, mintha luxusbordélyban leste volna el a titkát, pedig számára ez a tekintet a világ legtermészetesebb dolga volt. Allison jót derült rajta, valahányszor meglátta. Harmadik nap Tyler körülbástyázta párnákkal az apróságot, s kijelentette, ő most ha törik, ha szakad, megtanítja neki, hogyan üljön. Miután ellátta aprólékos, angol nyelvű útmutatóval, elengedte a babát. Wen Li egy pillanatra kecsesen megtartotta magát, aztán eldőlt, mint a sószsák. Újabb próba következett, ez alkalommal azonban túl közel került az ágy széléhez, és lebukfencezett. Szerencsére Allison még épp idejében, félúton elkapta. Wen Li tetszésnyilvánítása jeléül öt és fél fogán át szűrve a hangokat, vad kurjongatásba kezdett. A szemük találkozott, lelkük összefonódott, s rögtön tudták, hogy így tökéletes minden, ahogy van. Marshall műléggyel pecázott, s általában visszahajította a zsákmányát. Néha azonban előfordult, hogy muszáj volt kifognia a halat, mely rabul ejtette szívét, hogy otthon megmutathassa. Fogó, így hívta. Allison menten tudta, neki is ezt kell tennie: megtartani s hazavinni az ő pöttöm, égnek álló hajú, felülni képtelen fogóját. Az árvaház Wen Linek nevezte el a kislányt. Allisonnak és Marshallnak tetszett a név, ehhez tűzték még a Mariát. Wen Li Maria Turk. Egykoron Kína árvája, mostantól Amerika jövendő állampolgára. Igen, tökéletes. Csakhogy: túlságosan is tökéletes. Nash alig két perc leforgása alatt immár ötödször pillantott az órájára. - Ms. Ji azt ígérte, mostanra ideér! Ceil Levin felállt. - Készítek egy kis kávét - jelentette be. Felkapott egy forró vizes termoszt, néhány csészét meg a kesernyés nescafes tasakokat Kínában csak ilyet árultak. Miközben körbekínálta a társaságot, befutott Ms. Ji. Aprócska nő volt még kínai viszonylatban is. Harmincas éveiben járt, haja koromfekete, bőre olyannyira makulátlan, hogy szinte ragyogott. Imádta a csecsemőket. Minden szabad percét a családokkal töltötte, segített -8-
szülőnek és babának egymáshoz idomulni, mintha már vagy tucatszor átesett volna az anyaságon, pedig nem volt gyermeke. Valóságos kincsnek bizonyult, varázslónak, aki az éjszaka közepén beszerzi az orvosságot és a bébitápszert, s aki rögtönzött túrákra viszi őket Szucsou mesés kertjeibe és csatornáin. Ms. Ji volt az ők rendíthetetlen, örökké higgadt kísérőjük, aki bájjal és kellemmel birkózott meg mind a csoportos utazás kényelmetlenségeivel, mind kormánya bürokráciájával. Ezt a Ji Linget ismerték mind ez ideig. Most azonban lerítt róla, hogy valami kikezdte a lélekjelenlétét. Nyúzottnak, megviseltnek tűnt. Allison úgy vélte, sírt is. Ji Ling udvariasan fejet hajtott, körbehordozta tekintetét a szobán, s mindannyiukra rámosolygott. - Végtelenül sajnálom, hogy ilyen korán magukat kell zavarni - mentegetőzött. Angoltudása sántított kicsit, de tisztán érthető volt. - Attól tartok, hozok csüggesztő híreket. Nem tudom, hogy mondjam pontosan. - Vívódása szembetűnő volt. Az illendőség azt diktálta, kerülje a kendőzetlen igazságot, ne tárja rögtön elébük a nyers valóságot, ám nem volt más választása, nem maradt ideje udvariassági formulákra. - Azt hiszem, akadt némi... némi ellentét a kormányzaton belül. Belügyminisztérium és Igazságügyi Minisztérium között. - Mindkét minisztérium a kínai gyermekek külföldi adoptálását használta eszközül arra, hogy kedvezőbb pozíciót csikarjon ki magának. Hatalmi harcuk késlekedéshez és egymásnak ellentmondó törvényekhez vezetett. Az örökbefogadó családok, akiknek az elmúlt hónapokban volt alkalmuk megismerni a kínai helyzetet, keserű szájízzel vették tudomásul a minisztériumok közti súrlódásokat. - Belügyminisztérium egyik hivatalnoka felülvizsgálta a tartomány kartotékjait, aztán értesítette szucsoui árvaházban Lin igazgatót, hogy ez a csoport - Ji Ling a megfelelő szavakat kereste - nem jó babákat kapott. - Ezt meg hogy érti? - fakadt ki Roger Lawton, de Nash egykettőre elhallgattatta: - Hagyd, hadd fejezze be! Ji Ling bólintott. - Azt mondja, ez a csoport csak fogyatékos csecsemőkre és nagyobb gyerekekre jogosult. Nem egészségesekre. Mondja, adják vissza a babát! Mondja - szünetet tartott, míg a sóhajok és kiáltások elhaltak -, mondja, kapnak másik babát hétfő délelőtt. Ígéri, jó babát. Allison érezte, hogy a fejébe tolul a vér. Egy pillanatig azt hitte, nem jól hall. Aztán a térde összecsuklott, és az ágyra roskadt. Ó, édes Istenem, kérlek, ne tedd, ezt velem! Ne tedd ezt velem újra! Ruth Pollard hirtelen magához szorította Tait. Erre a csöppség felneszelt, és halkan felsírt. Ruthann Jackson imát motyogott. A szobára döbbent csend telepedett, ahogy felfogták Ji Ling szavainak értelmét. - Uram-atyám! - nyögte végül Roger Lawton. - Tudtam! Előre tudtam, hogy valami balul fog kiütni! Ji Ling a szőnyegre meredt és hallgatott. - Nekem nem kell másik gyerek! - Claire Cameron panaszos hangon a levegőhöz intézte szavait. Átnyúlt a bölcső korlátján, és megcirógatta Katie haját. - Nem tehetik ezt velünk! Ugye, nem? - Átkozottul jó vicc! - Barry Levin arca vörös árnyalatot öltött, keze szemmel láthatólag remegett. Felesége, Ceil kezéből kicsúszott a kávéscsésze és a szőnyegre zuhant. Az asszony könnyekre fakadt. Ji Ling majd elsüllyedt restelkedésében, de megacélozta magát, hogy bevégezhesse feladatát. - Sosem viccelnék ilyesmivel! - biztosította a jelenlévőket őszintén. - Rettentően sajnálom! Lin igazgató furgonnal jön, hogy babákat begyűjtse. Nyolcra itt lesznek. Addigra készen kell állnunk előcsarnokban! Egyszerre mindenki beszélni kezdett. Nyolc órára! Alig egy óra múlva! A konkrét időpont hirtelen hihetővé tett mindent. - Mit csináljunk? - Szerintem hétfőig semmit! Akkor talán minisztériummal beszélhetünk, és jóvá tehetünk ezt. Természetesen felhívjuk Pekinget. - Ji Ling igyekezett leplezni rosszkedvét, próbált reményt önteni beléjük. Egész éjjel fent volt, hogy helyrehozza a hibát, mégis kudarcot vallott. - Ez törvényes egyáltalán? Megtehetik, Nash? - siránkozott Claire Cameron. - Csak Isten a megmondhatója! Véleményem szerint azt csinálnak, amit a kedvük tart, aztán -9-
megtalálják a módját, hogyan tegyék törvényessé. - Nash kibámult az ablakon. - Az ő törvényük, az ő országuk. Nekünk pedig még nincs a kezünkben az örökbefogadást véglegesítő okmány. - Már jó ideje várták a közjegyzőt meg a kínai jogászokat, hogy kiállítsák az ország elhagyásáról és az örökbefogadásról szóló iratokat, melyekkel kínai útlevelet és amerikai vízumot igényelhetnek a babáknak. A tervek szerint két napja itt kellett volna lenniük. Egyikük sem értette, hol késlekednek, de nem is érdekelte őket különösebben. Belefért az idejükbe néhány nap csúszás. „Készüljenek fel a legváratlanabbra!” tanácsolta nekik újra meg újra az adoptálást intéző ügynökség. Nash idegesen járkált fel-alá, az agya zakatolt. - Míg az iratok nincsenek készen, semmi sem hivatalos! Sem a kínai, sem az amerikai jog szerint! - De hát ők választották a gyerekeket! Ők küldtek képet és kórtörténetet róluk! Ők mondták, hogy minden kész van! - heveskedett Cindy Lawton. Akárcsak a többiek, ő is hat hétig nézegethette a baba kilétét igazoló okmányt és az orvosi jelentést. - Most pedig ők szúrják el nekünk! - horkant fel Roger Lawton. - Az is lehet, hogy hazudtak! - A feleségére meredt. Lejjebb vette a hangját, de még így is tisztán értette mindenki. Megmondtam, hogy Oroszországba menjünk! Ott még ráadásul fehér csecsemőt is kaptunk volna! Sosem hallgatsz rám! - Az asszony fülig pirult. Szólásra nyitotta a száját, de meggondolta magát, behunyta szemét, és hintázni kezdett a sarkán. - Fogd be, Roger! - dörrent a férfira Nash. Barry Levin ingatta a fejét. - Hogy mehettél át az alkalmassági vizsgán? - A kérdezőnek kijelölt szociális munkás olyan ostoba volt, mint... - kezdte Lawton. - Hallgass! - csattant fel Nash. - És gondolkozz! Mit tegyünk? - Mi a csudát tehetnénk? - kérdezett vissza Levin. - Talán zárjuk ki a kínai hatóságokat? Nincs hozzá jogunk! Az ő meghívásukra vagyunk itt! Te magad mondtad az imént, hogy nincsenek a kezünkben az iratok! Még semmi sem törvényes! A csecsemők egyelőre nem tartoznak hozzánk! Nem hinném, hogy bármiben is döntenünk kellene! Vissza kell őket adnunk! Úgy táncolunk, ahogy ők fütyülnek! - Fel-alá járkált, közben lázasan törte a fejét. - Nézzétek, ismerem Jack Fentresst a pekingi konzulátusról. Az iskolában szobatársak voltunk. Ugyan nem beszéltem vele már néhány éve, de a fejemet tenném rá, hogy még mindig ott dolgozik. Hétfőn felhívom! Ő majd segít elrendezni az ügyünket! - És ha mégsem? - vágott vissza Nash. - Biztos, hogy segíteni fog! Nyilván elcsesztek valamit a nagy bürokráciában! Ezt még egy harmadik világbeli kormány sem kockáztatná meg! - Dehogyisnem! Kína elég régóta játssza az agyát! - Nem azt mondták, hogy adnak másik gyereket? - tudakolta Levin Ms. Jitől. Akár a szalmaszálba, kapaszkodott a hallottakból az egyetlen, reményt ébresztő mondatba. Ms. Ji bólintott. - Sok gyerek van. Jó gyerekek. - Hát akkor ez nem a világ vége, nem igaz? - bizonygatta Levin, hogy jobb kedvre derítse a nejét. - Csodás gyerekek vannak nálunk. Mind kötődünk hozzájuk, de nem a mieink! Más csecsemőknek van szüksége ránk, akik semmivel sem kevesebbek ezeknél. Hozzájuk is kötődni fogunk, és ugyanennyire megszeretjük őket! - Miért nem maradhatnak nálunk hétfőig a babák? Akkor úgyis eldől, hogy tényleg így kelle lennie! - makacskodott Ceil. - Akkor mindent elrendezhetnénk! - Megpróbáltam elintézni - szólt Ms. Ji. - Ezért késtem. Próbáltam megpuhítani hivatalnokot, hogy így maradjon, de senki sem hallgatott meg. Még Lin igazgató sem! Ilyen ügyekben keze meg van kötve. Követnie kell minisztériumi utasítást. Mondja, minél tovább várunk, annál nehezebb megtenni. Mondja, így kell lennie. - Nehezebb! - nevetett fel Claire Cameron keserűen. - Hogy lehetnek ilyen gonoszak? Ó istenem, de gyűlölöm ezt a helyet! - Nem ugyanazok az emberek - magyarázta Ms. Ji, holott maga is tudta, hogy végeredményben nem számít, ki mit mondott. - Lin igazgató egész éjjel minisztériummal volt kapcsolatban. Ő sem örül utasításnak, mint maguk. - Ms. Ji valójában meglepően szenvtelennek és - 10 -
közönyösnek találta Lin igazgatót, amikor közölte vele a lesújtó döntést, de túl udvarias volt ahhoz, hogy ezt mások tudomására hozza. - Ő sem örül? - hörögte Ceil Levin. - Ő nem örül? Ezek nem az ő gyerekei! - De nem is a mieink! - vetette ellen Barry Levin enyhe rosszallással. Immár megadta magát a rejtélyes rendelkezésnek. Megfogta felesége kezét. - Nincs más választásunk, Ceil! Vissza kell adnunk őket! Hétfőn majd igyekszünk elsimítani az ügyet! Ha nem sikerül, akkor kapunk másikat! Meglásd, minden rendben lesz! - Ceil bólogatott, s letörölte a szemében gyülekező könnyet. Persze, nem tehetnek mást! Megszorította a férje kezét. Egy pillanatig senki sem szólalt meg. A csendben felriadt Tai, sírni kezdett, és ugatva felköhögött. Ruth hasra fordította, és megpaskolta a hátát, hogy kitisztítsa a légútjait. Ruth a negyvenes éveinek végét taposta, alacsony, kissé zömök nő volt, őszülő haja mint a dús szőrzetű drótkefe. Mindenki kedvelte. Ő volt köztük a legszívósabb, ő volt mindenki kedvenc nénje. Hosszú éjszakákat töltött fent a kisbabájával. Belédiktálta a szert, melyet felső légúti fertőzésére írt fel az orvos, s közben azon igyekezett, hogy mielőbb kikúrálja a köleshimlőből, a pelenka okozta kiütésekből és a fülgyulladásból. Ruth állóképességét egy fele ilyen idős anyuka is megirigyelhette volna. Arcán jele sem volt a Tai ápolásával járó erőfeszítésnek. Egyszerűen eltökélte, hogy meggyógyítja Tait. Mind segítettek neki. Még Ji Ling is fennmaradt egy éjszaka, hogy tápszert keverjen, orvosságot adjon és nyugtató zabpehelyfürdővel orvosolja a baba köleshimlőjét. Taiba jócskán szorult küzdeni akarás, ám törékeny volt. Mihelyt kigyógyították az egyik bajból, jött helyette másik. Ruth számolta a napokat, mikor térhet már haza csöppségével az Egyesült Államokba. - Bizonyosan nem rám gondolnak - gondolkozott Ruth fennhangon. - Vagyis Taira. Hisz beteg! Tudjátok, ő nem... - Sajnálom - vágott a szavába Ji Ling. - Megkérdeztem. Ő szemükben Tai egészséges. Betegsége csak átmeneti. Ruth szeme elhomályosult. Olyan halkan súgott valamit, hogy csupán Allison hallotta: - Nem adhatom vissza! Ha visszaadom, meghal! Tudom, hogy meghal! Tai abbahagyta a köhögést. Ruth visszafordította és az ölébe ültette. Tai mosolyogva felnyúlt, hogy vadul hadonászó falatnyi kezével leemelje Ruth orráról az okulárét. Ruth benyúlt a táskájába, és előhalászott egy üveg narancslevet, hogy Tai inkább azzal foglalatoskodjon. - Nem tudom megtenni - ismételte Ruth, ez alkalommal elég hangosan ahhoz, hogy a többiek is megértsék. Allison látta, hogy Ruth keze reszket. - Én viszont meg tudom - szögezte le Roger Lawton. Leemelt a minibár feletti polcról egy kis üveg whiskyt, lecsavarta a kupakját, egy hajtásra legurította az italt, majd újabb üveg után nyúlt. - Nem várunk másik gyerekre. Ezt visszaadjuk, aztán már itt sem vagyunk - közölte a feleségével. Ezek meg menjenek a sunyiba! Csesszék meg! - A lányunknak van neve, Roger! - hüppögte a felesége megsemmisülten. - Annie-nek hívják! Annak nevezd, jó? - Hát annyit mondhatok, jobb lesz, ha mielőbb kivered a fejedből, mielőtt még jobban belepistulsz! Annie amerikai név, ő pedig nem amerikai, és nem is lesz az soha! Félóra múlva visszamegy, és felőlem visszakaphatja a régi nevét, akármi volt is az! - Ez Isten akarata, Ruthann - szólalt meg Wally Jackson, hogy megvigasztalja asszonyát, aki gyermekét szorosan magához ölelve továbbra is imákat mormolt. - Terve van velünk! - Tudom - szipogta a neje. - Legyen meg az ő akarata! Allison nem bírta tovább hallgatni. Halántéka vadul lüktetett. Így nem jutnak semmire! Vissza kell mennie a szobájába Wen Lihez és Tylerhez, hogy gondolkozni tudjon és telefonáljon. Összeszedte magát, és felkászálódott. Bizonytalan léptekkel átbukdácsolt a kinyújtott lábakon, megkerülte a székeket, és átvágott a helyiségen. - Nem vehetik el! - motyogta a fejét rázva. - Ezt nem tehetik meg velünk! Nash Cameron átható tekintettel figyelte. Allison bevágta maga mögött az ajtót, és végigszaladt a folyosón. Az ajtónál elügyetlenkedett a műanyag kártyával. Végre felvillant a záron a zöld lámpa, és kattant a zár. A gyerekek még az igazak álmát aludták. Allison behunyta a szemét, és támasztékot keresve háttal az ajtónak dőlt. Szíve hevesen dobogott, a félelemtől hányinger kerülgette. - 11 -
Ó, édes Istenem! Ne tedd ezt velem megint! Kérlek, ne tedd megint, ne tedd ezt velem háromszor is! Belehalok, ha most sem sikerül! Muszáj valamit tennie. Mégpedig szélsebesen. Nincs időd! Hívd fel Marshallt! Az íróasztalhoz rohant, feltépte a táskáját, és a hitelkártyájára vadászva átpörgette a műanyag tokokat. A pokolba! Miért nem találja meg soha? Aztán egyszer csak megvolt. Felkapta a telefont, beütötte a végeérhetetlen számsort a nemzetközi vonalhoz. Reszkető kézzel tárcsázott. Tudta, hogy hamarosan diadalmaskodik a benne gyülemlő pánik. Kapkodva vette a levegőt, gyomra fel-alá liftezett. Mindezek tetejébe Wen Li is ébredezett. A telefonba bejelentkező mézesmázos, vontatott hang idegtépően lassan mondta a magáét: - Köszönjük, hogy az AT&T-t választotta - hangzott fel a kagylóban. - Kérem, tárcsázza a hívott körzet számát és a kívánt telefonszámot, majd adja meg tízjegyű kártyaszámát és PIN kódját... - zümmögte megállás nélkül. Allison sebtiben tárcsázott, de újra kellett kezdenie, amikor rájött, hogy rossz számot ütött be. - A fenébe - dünnyögte. Amikor ismét nekiveselkedett, Wen Li rázendített. Allison behunyta a szemét, visszatette a kagylót a helyére, és a bölcsőhöz sietett. Wen Li meglátta, és elmosolyodott. Allison érezte, hogy végigsöpör rajta a túláradó szeretet, mint mindig, valahányszor a csöppségre esett a pillantása. Gyengéden felemelte és magához ölelte. - Wen Li - súgta, és becsukta a szemét. - Itt van anyuci. Minden rendben. Pedig egyáltalán nem volt minden rendben. Tulajdonképpen semmi sem volt rendben, az égadta világon semmi. Még cumisüveg sem állt készen. Nem volt ideje előkészíteni. Allison Wen Livel a karján visszament az íróasztalhoz, állával a vállához szorította a kagylót, és tárcsázott. Egy pillanatra elbizonytalanodott. Valóban az a szám az utolsó? Lehunyta szemét, és lecsendesítette dübörgő szívét. Csak nyugalom, csak nyugalom! Tovább tárcsázott, remélve, hogy jó számokat üt be. Egy pillanatig süket csend, aztán tompa kongás hallatszott. Sikerült! Néhány hosszú másodperc után a vonal másik vége kicsengett. Wen Li nyűgösködni kezdett. Éhes volt. - Ugyan, ugyan... - A térdére csúsztatta Wen Lit, megtámasztotta, és finoman meglovagoltatta, hogy lekösse a figyelmét. Nem veszi föl senki. Gyerünk, Marshall, mi lesz már? Wen Li megragadta a telefonzsinórt, és kis híján kitépte Allison markából. Pöttöm létére igencsak jó erőben van! Allison a csípőjére vonta Wen Lit, erőlködve felállt, és szelíden megkísérelte kihúzni a kezéből a zsinórt. Hallotta, hogy a vonal másik végén felveszik a telefont. - Marshall? - kiáltott bele, de azonnal rájött, hogy csak az üzenetrögzítő kapcsolt be. „A Turk családot hívta” csengett a fülébe a tulajdon hangja hétezer mérföld távolságból. „Most nem tudunk a telefonhoz jönni. Hagyja meg a nevét és a telefonszámát...” Allison kétségbeesetten várta, hogy a szalag befejezze mondókáját. Sosem hitte volna, hogy egy üzenetrögzítő ennyi időt elrabolhat. Marshall, kérlek, vedd fel! Kérlek! A sípszó után beleszólt: - Marshall, otthon vagy?... Marshall, vedd fel! Kérlek!... Marshall, vedd fel a telefont! Sejtette, hogy igyekezete hiábavaló. Marshall nincs otthon. Nincs itt vele, és otthon sincs. Nem fogja felvenni a telefont. Gondolatai vadul kergetőztek. - Marshall, szükségem van rád, baj van! Ha az elkövetkező félórában megkapod ezt az üzenetet - az órájára pillantott, gyorsan átszámította tizenöt órával korábbra -, ha megkapod a te időd szerint ötre, akkor hívj vissza a szállodában. Még Szucsouban vagyunk. Marshall, kérlek, siess! Eltöprengett, beszámoljon-e a történtekről, felkészítse-e előre. Marshall ügyvéd, hozzáedződött a vészhelyzetekhez, ahhoz, hogy gyorsan kiötölje a megoldást, és mihamarabb pontot tegyen az ügy végére. Most is itt lenne vele, és kezébe venné az irányítást, ha nem veri le a lábáról egy heveny fülgyulladás és a magas láz, ami ágyba kényszerítette. Allison úgy döntött, semmit sem nyerne azzal, ha most belefogna a fejlemények ismertetésébe. Amint megszületett elhatározása, ujja gondolkodás nélkül lenyomta a telefonkagyló villáját. A telefon süketen búgott. Ebben a pillanatban villant át agyán, biztosítania kellett volna férjét, hogy Tyler jól van. Na, ezt jól megcsinálta, még a végén a szívbajt hozza rá ezzel a zaklatott üzenettel. Ismét nekiállt tárcsázni, de - 12 -
pillantása az ágy melletti órára esett. Hét óra negyven. Húsz perc! Marshallnak tehát várnia kell. Wen Lit még mindig a karjában szorongatta, amikor az íróasztal mellett álló óriás méretű bőröndhöz rohant. Kihajigálta belőle a ruhákat, hogy megtalálja az örökbefogadásról szóló papírokat. Ráakadt az iratokat tartalmazó kis dobozra, megpróbálta fél kézzel kinyitni. Wen Li ezalatt egyre zajosabban adott hangot növekvő türelmetlenségének. Allisonnak segítségre volt szüksége. A másik ágyhoz fordult. - Tyler! Tyler, ébredj fel! - nógatta a fiút kétségbeesetten, és megrázta a vállát. - Tyler, át kell venned tőlem Wen Lit egy percre! Készítenél egy üveget?... Tyler, ébredj fel! - Tyler megmoccant, de nem ébredt fel. Allison lovagoltatta még egy sort Wen Lit a térdén, hogy lekösse a pici figyelmét. Eközben az asztalra szórta az iratokat, és addig kotorászott köztük, míg rá nem lelt arra, amit keresett. A papír alján ott állt a kuang-csoui amerikai konzulátus száma. Letelepedett a telefon mellé, ám rá kellett ébrednie, fogalma sincs, hogyan kell Kínában belföldi hívást bonyolítani. Kihúzta hát a fiókot, előrángatta a szálloda üdvözlőfüzetét, és végignyálazta. Végre megtalálta a megfelelő oldalt. „A helyi hívás költsége a szobaszámlával fizetendő... belföldi távolsági hívás a szobaszámlával fizetendő, kérem, tárcsázza a nyolcast, majd a...” Allison ismét tárcsázni kezdett. Szándékosan lassan ütötte be a számokat, nehogy megint mellényúljon. A telefon egy pillanatig süket volt, aztán szapora pittyegésbe kezdett. Foglalt a vonal. Allison idegesen lecsapta a telefont. Töprengett egy darabig, aztán ismét felkapta a kagylót, és megnyomta a nullát. Három csörgés után felvette a szálloda telefonközpontosa. - Ni hao - üdvözölte egy barátságos hang. - Halló! - Igen - szólt bele Allison. - Egy telefonszámra lenne szükségem! Meg tudná adni nekem a pekingi amerikai konzulátus számát, kérem? - Ni hao - felelte a telefonközpontos segítőkészen, hozzáfűzve néhány kínai mondatot. - Ért engem, kérem? Egy telefonszámra lenne szükségem! - Szám? - puhatolózott a hang. - Szobaszerviz? - Te-le-fon-szám - ismételte Allison tagoltan. Mély lélegzetet vett, s nyugalmat erőltetett magára. Némelyik telefonközpontos kiválóan bírja az angol nyelvet, míg mások..., nos, mások meg kiválóan bírják a kínait. - Kérem, keressen meg nekem egy telefonszámot! - mondta újra olyan lassan és tisztán, amennyire csak tőle telt. - Sok, kérem - hangzott a válasz. - Perc. Allison várt. Feltételezte, hogy a telefonközpontos segítséget hív. De a percek egyre teltekmúltak, és semmi sem történt. Aggodalma tetőfokára hágott. Aztán hirtelen bugást hallott, majd a telefon megsüketült. Dühödten lecsapta a kagylót. Wen Li nyűgösen mocorgott. Allison e pillanatban szíve szerint mindent kizárt volna tudatából, fejére húzta volna a párnát, és újból kezdte volna a napot. Képtelen volt elhinni, hogy ez történik vele. - Tyler! Ébredj fel! Ismét felkapta a telefont, és a kuangcsoui konzulátust tárcsázta. Megint csend, majd végrevalahára kicsengett a telefon. Ekkor azonban kopogtattak az ajtón. - Mi az? - moccant meg Tyler. - Légy szíves, nyisd ki az ajtót! Tyler felegyenesedett, és megdörzsölte a szemét. Zavarodottan, rosszkedvűen tekintgetett maga köré. - Nyisd ki az ajtót! - kiáltott rá Allison újra. A vonal másik végén létrejött a kapcsolat. „Köszönjük, hogy az Amerikai Egyesült Államok Konzulátusát hívta” jelentkezett be az üzenetrögzítő. „Ügyfélfogadás hétfőtől péntekig nyolctól tizenhét óráig. Amennyiben ismeri a kívánt mellékállomás számát, kérjük, tárcsázza! Amennyiben ön kínai állampolgár, és vízumigénylésről kíván felvilágosítást kapni, kérem, hívja a 225-ös melléket! Amennyiben ön amerikai üzletember, és a konzuli hivataltól vár segítséget, kérem, hívja a 221-es melléket! Amennyiben ön amerikai állampolgár, és vészhelyzetben van, kérem, hívja a...” - 13 -
Allison tollat ragadott, és lekörmölte a számot. Elfacsarodott a szíve. Vészesen fogy az ideje. Átkozott masinák!, fortyogott magában. Tylernek ezalatt sikerült valahára kinyitnia az ajtót. Nash Cameron lépett be. Arckifejezését látva Allison késlekedés nélkül letette a telefont. Még lefirkantotta a számot, és megvált a kagylótól. - Negyedóra múlva itt lesznek - emlékeztette Nash. - A többiek lent várakoznak a csarnokban. Jössz, vagy mit csinálsz? Allisonon úrrá lett a pánik, legszívesebben könnyekre fakadt volna. Ehelyett Tylerre meresztette a szemét. - Tyler, készíts egy üveget a húgodnak! - utasította. - Nem is a húgom - tiltakozott a fiú. Már Denverben sem akart hallani kishúgról, s a Wen Livel eltöltött idő során sem enyhült meg. Minden egyes nap újabb és újabb kihívás elé állította Allisont, aki minden tőle telhetőt elkövetett azért, hogy Tyler elfogadja Wen Lit, mi több, hogy elfogadja őt, Allisont, a mostohaanyját. Tyler Marshall fia volt az első feleségétől, s a fiú egyelőre távol állt attól, hogy a bizalmába fogadja. - Megígérted, hogy nem kell csinálnom neki semmit emlékeztette vádlón az asszonyt. - Tudom, Tyler. De kérlek, szükségem van a segítségedre! Beszélnem kell Mr. Cameronnal. - Apu sosem kényszerítene ilyesmire! - Ő viszont most nincs itt! Ezért kérlek! Tyler az orra alatt morogva dünnyögött valamit, végül azonban megfogta a forró vizes termoszt, és beslattyogott a fürdőszobába, ahol a babatápszert és az üvegeket tartották. Allison hallotta a csörömpölést, amit tápszerkészítés közben csapott. - Mit fogsz csinálni? - kérdezte újból Nash. - Nincs sok időnk! Allisonon ebben a pillanatban végigsöpört a felismerés, miközben Wen Li ott mocorgott a vállán: El akarják venni! Elvinni egy furgonban vissza az árvaházba, hogy kicseréljék egy másik gyerekre! Az egész olyan rettenetesnek, hihetetlennek és váratlannak tűnt. - Fogalmam sincs - vallotta be, bár sejtette, hogy nem hangzik valami meggyőzően. Kisöpört a szeméből egy hajtincset, és megrázta a fejét. - Egyszerűen elképzelni sem tudom. - Soha életében nem volt még ennyire tehetetlen és tanácstalan, ennyire kétségbeesett. Időre van szüksége; időre, hogy gondolkodjon; időre, hogy kiötölje, mi legyen a következő lépés. Ismét az órára pillantott. Negyedóra! Hallotta, hogy a fürdőszobában valami a padlóra zuhan és hangos csattanással földet ér. - A francba! - szitkozódott Tyler. Wen Lit okolta azért, hogy kiesett a kezéből az üveg. Gyűlölöm ezt a kölyköt! - Allison próbált nem figyelni rá. - Én nem vagyok hajlandó fejet hajtani - jelentette ki Nash. - Hogy érted? - Úgy, ahogy mondtam. Nem vagyok hajlandó harc nélkül feladni. Ki kell jutnunk innen! El kell jutnunk Sanghajba! Ott van egy konzulátus. Hétfőn van ügyfélfogadás, ők majd segítenek nekünk. - Épp most hívtam a kuangcsoui konzulátust. Sajnos zárva vannak, de megkaptam a számukat az ügyeletes tiszttől. Nash felhorkant. - Csak az idődet pocsékolod. Hétvégén úgyis csak valami zöldfülű újoncot kapsz. Ha sikerül is kapcsolatba lépned vele, akkor sem lesz sok értelme. Majd kitölt egy formanyomtatványt, és megígéri, hogy értesíti a feletteseit. Azt fogja tanácsolni, tedd, amire a hivatalos szervek utasítanak. Mi mást mondhatna? Száz százalék, hogy nem fogja azt indítványozni, hogy legyints a kínaiakra. Mellesleg, még mielőtt elmagyarázhatnád neki a tényállást, az árvaház emberei már itt fognak kopogtatni az ajtódon! - Nash megkocogtatta a karóráját. - Allison! Szombat reggel van! Tizenhárom perc múlva nyolc óra! Mindössze annyi időt hagytak nekünk, hogy ne tehessünk mást, mint amit ők akarnak. Nem gondolod, hogy nem véletlen? Ide-oda lökdösnek minket, mint mindenki mást. Allison, ezt nem engedhetjük meg nekik! Allison legyűrte a benne gyülemlő pánikot. Teljesen reménytelennek tűnik a helyzet. Nash elhallgatott, Wen Lire nézett. - 14 -
- Ha most feladod, soha többé nem látod viszont! Magunkkal kell vinni a gyerekeket, Allison! Mennünk kell! Az ötlettől Allisonnak a haja is égnek állt. Túl gyorsan zajlanak az események, ez sok neki egyszerre. - Úristen, Nash! - nyögte. - Ez Kína! A férfi megrándította a vállát, mintha e tény mit sem számítana. - Mindössze Sanghajig megyünk! Alig nyolcvan mérföld! Nem nagy ügy! Ugyan már! Mi baj érhet minket azért, mert a kormányunkkal akarunk beszélni? Amúgy pedig, hagytak más választást? Allison a kétkedés és a remény között vergődött. Szíve határozottan tiltakozott az ellen, amire Nash buzdította. Kell hogy legyen más megoldás, más terv. Ám minél tovább rágódott rajta, annál inkább belátta, hogy talán igaza van a férfinak. - És Claire mit szól? -Claire azt teszi, amit mondok. Csomagol. Nézd, nem fogok itt könyörögni neked, még kevésbé fogok veled vitatkozni. Ha akarsz, velünk tarthatsz, de akár le is mehetsz a többiekhez a csarnokba. Nem érdekel különösebben. Szerintem nagyobb erőt képviselünk Sanghajban, ha többen vagyunk, sajnálatos mód azonban a többiek már beadták a derekukat. Isten, meg a fehér faj, meg a törvény, meg minden - darálta Nash gúnyosan, a Jackson, a Lawton és a Levin családra utalva. -Mindegy. Én öt perc múlva a lépcsőnél leszek. Arra gondoltam, téged is magunkkal hívunk. Rajtad áll, hogy jössz-e vagy sem. - Sarkon fordult, és behúzta maga mögött az ajtót. - Én nem takarítok föl - dörmögte Tyler a fürdőszobából. Egy perc múlva előbukkant Wen Li üvegével. Babatáp borította mindkét karját, s az arcán is elmaszatolt folt világított. - Nem számít - nyugtatta Allison. - Köszönöm. - Az ölébe vette Wen Lit, aki nagyokat nyeldekelve szomjasan kortyolta az italt. A nyomasztó reggeli ébredés óta Allison most először pihent meg egy békés pillanatra. Kisöpörte arcából a haját, és lemosolygott az ölében gömbölyödő kis csöppségre. A pici arcon felragyogott a mosoly, amint a sötét mandulavágású szempár az ő szemébe pillantott. Allison érezte a baba meleg testét, érezte az illatát, és amint Wen Li újból rápislantott, ismét elhatalmasodtak rajta az érzelmek. Minden porcikáját átjárta a csodálat, a leírhatatlan öröm. Oly keményen dolgozott érte, oly soká várt rá! Eltűnődött Nash szavain. A férfi elképzelése legalább olyan rendkívüli, mint ahogy eddig alakult a reggel. A gondolat, hogy szembeszálljon a Kínai Népköztársaság hatóságaival, a velejéig megrázta. Egyszerűen elképzelhetetlennek és abszurdnak tűnt. Nem, nyilván túl nagy feneket kerít az ügynek. Neilnek valószínűleg igaza van - mi baj érheti őket úton Sanghajba? Nincs messze. És mellesleg, mit tehetnének egy amerikai állampolgárral? Egy nővel, aki a gyerekéért küzd, akit neki ígértek? Jöhet-e rosszabb annál, hogy elveszti Wen Lit? Gyanította, hogy megszeg néhány törvényt. Aztán itt van Tyler, akire szintén gondolni kell, no és Marshall, akinek sejtelme sincs arról, mi minden zajlik ideát. Senkihez sem fordulhat tanácsért, senkivel sem beszélheti meg, mitévő legyen. Mérnök lévén, számára a világ csupa egyenesből, pontos számításból és a fizika logikusan megfogható törvényeiből áll. Világéletében gondosan tanulmányozott minden felmerülő problémát, addig rágódott rajta, míg meg nem találta a logikára épülő nyitját. Most azonban logikának híre-hamva sincs. Ha munkáját törvények is irányították, az a természet törvénye volt, nem a fizika vagy matematika szabta törvény. Villám szelte át Kína egét, lángra lobbantva Allison világát. Döntenie kell, mégpedig késlekedés nélkül, csak az ösztöneire hallgatva. Wen Li mohón szívta az üveget. Allison megsimogatta a baba buksiját. Többé már nem a képen látható, zsebre vágható, kétdimenziós, orvosi vizsgálatok tárgyát képező árva, akinek a röpke életét összegezni lehet egy egyoldalas kórtörténetben. Dehogy. A karjaiban tartja, érzi aprócska testének melegét, az éhségét. Elmélázott Kína szeszélyén, mely által egymásra találtak, s mely most el akarja szakítani őket egymástól. Fellángolt benne a harag és a tiltakozás, s döntése örökre megváltoztatta életüket. Ez a gyermek nem árucikk, akit arcnélküli hivatalnokok kényük-kedvük szerint másikra cserélhetnek! Wen Li képe keretbe tartozik. És ezt a keretet ő adja meg! Allison Turk hirtelen teljes bizonyossággal tudta, hogy nem várja meg az árvaház furgonját. - Tyler, pakolunk! - 15 -
2 Öt perccel nyolc előtt két egyforma Liberation furgon fordult be a Sicsüan Csie útról a hosszú kocsifelhajtóra. A szálloda őrbódéjában strázsáló biztonsági őrök, akik a vendégeket zaklató utcai árusokat voltak hivatottak távol tartani, karjukat lengetve szabad utat engedtek a két járműnek, hogy tovahaladhassanak az utat szegélyező, mintaszerűen gondozott kertek mellett egészen a bejáratig. Még le sem állították a motort, amikor a Hármas Számú Gyermekjóléti Intézmény igazgatója, Lin úr komor eltökéltségről tanúskodó arccal kiszállt a vezérkocsiból. A másik autóban az árvaház három dadusa várta, hogy sofőrjük kiengedje őket. A jármű elsötétített ablakain át kitekintgetve idegesen cseverésztek. Lin igazgató, a megkérdőjelezhetetlen tekintélyű, zord bürokrata türelmetlenül integetve sürgette szaporább tempóra a sofőröket és dadusokat, majd a többieket hátrahagyva előrement a szállodába. A felvonósor mellett karosszékekkel és dohányzóasztalokkal bebútorozott, tágas csarnok terpeszkedett. Az igazgató itt pillantott meg három, gyermekükkel várakozó külföldi családot. Lin igazgató csalódottan vette tudomásul, hogy Ji Ling nincs sehol, holott az ő feladata lenne elrendezni ezt a kényes ügyet. Sebaj, nem számít, gondolta. Elfogadhatóan beszél angolul, majd elintézi ő maga. Biccentett a csoportnak. Arcára sikerült sebtiben kellemes mosolyt varázsolnia, mintha azt kívánná közölni: az égvilágon semmi ok az aggodalomra. - Ni hao - üdvözölte a jelenlévőket vidámságot erőltetve magára. - Jó reggelt! Barry Levin bólintott, a többiek azonban fagyos csendben várták a folytatást. Roger Lawton egymagában töprengett az egyik kanapén. A felesége csendben pityergett, míg Annie mohón szívta a cumisüveget. Ceil Levin dermedten szobrozott. Jacksonék a gyermekükre hajolva imákat mormoltak. - Nagyon sajnálom ezt a kis kellemetlenséget - szólt Lin igazgató. - Csak essünk túl rajta, oké? - vakkantotta Roger Lawton. Lin igazgató arca megfeszült, de továbbra is udvarias maradt. - Kérem tudják, én teljesen megértem maguk fájdalmát, de kell tudomásul venni kínai törvényeket. Biztosíthatom, hétfő délelőtt mindent elrendezünk. Örülni fognak új babáknak. És most kérem, hol van Ms. Ji? - intézte kérdését Barry Levinhez, a társaság szemmel láthatólag legfegyelmezettebb és legjobb modorú tagjához. Levin vállat vont. -Nemrég még itt volt. Szerintem visszament az emeletre. - A feszélyezett csoport néhány percig síri csendben várta Ms. Ji és a hiányzó családok megjelenését. Senki sem szólt. Az igazgató a parázsló csikkről újabb cigarettára gyújtott, s a bodorodó füst mögé rejtőzött. - Nem bírom tovább! - törte meg a csendet Ceil Levin. - Elképzelni sem tudom, mire várunk. - Forrón magához ölelte gyermekét, majd az egyik dadushoz lépett, és a kezébe nyomta a csöppséget. A kicsi harsány sírásra fakadt. Egy hosszú, fájdalmas pillanatra Ceil elhatározása megingott. Ajka reszketett, de aztán erőt vett magán, sarkon fordult és visszatért férjéhez. A pár kézen fogva elsietett a felvonók felé. Még hallották, hogy az asszonyból elfojtott zokogás tör fel. A dadus megkísérelte lecsendesíteni a csecsemőt, de hiába gügyögött és mosolygott, hiába lovagoltatta a karján, az teli torokból üvöltött tovább. Hamarosan a Lawton-baba is csatlakozott hozzá. A hangzavarban Cindy is elindult. Gyengéden átadta a kicsit a másik dadusnak. - Annie-nek hívják - magyarázta. - Eee-níí - ismételte tagoltan, szinte énekelve. A dadus egy kukkot sem értett az egészből, de szélesen vigyorgott. A baba még mindig sírt. Cindy előhalászott a táskájából egy játékot. - Ezt adja neki! - javasolta, miközben feltartotta a magasba, ahol Annie is láthatta. Cindy megnyomott egy gombot, mire felcsendült egy dallam. Annie abbahagyta a sírást, és fülelt. A hangok lekötötték a figyelmét. - Látja? Tetszik neki. - A dadus Annie figyelő arca fölé emelte a zenélő játékot, s tovább gügyögve csitította a kicsit. A nyugalom azonban alig tartott egy percig, Annie ismét rázendített. Három napja ugyanez történt, csak más szereposztással: Annie teli torokból üvöltött az első alkalommal, amikor Cindy felemelte. Annie állhatatosan ragaszkodott mindenhez, nem szeretett eltérni a megszokottól. Cindy bátran kipréselt magából egy mosolyt, és - 16 -
hősiesen leküzdötte a vágyat, hogy segítsen lecsendesíteni. A dadus gyengéd volt és tapasztalt, s lerítt róla, hogy imádja a gyerekeket. Annie előbb-utóbb lecsillapodik. Cindy megfordult, és Rogert kereste, hogy együtt térjenek vissza a szobájukba, de a férje már elindult a bár felé, így hát Cindy egyedül ment a felvonóhoz. A harmadik dadus várakozott. Ruthann Jackson súgott valamit gyermekének, aki átaludta a ribilliót, majd átadta a dadusnak a szatyorral egyetemben, ami dugig volt tömve pelenkával, tápszerrel és egy miniatűr Bibliával, melyet reményei szerint gyermeke szívesen forgat majd nagyobb korában. Miután megvált a csöppségtől, Wallyval újra meg újra hátranézve elvonszolták magukat a kijárat felé, aztán beléptek a forgóajtóba, majd ki a szabadba. Lin igazgató halkan felsóhajtott. Nagy kő esett le a szívéről. Micsoda megkönnyebbülés, hogy ilyen egyszerűen elsimította a helyzetét. Amúgy is szörnyen megalázó volt, de mégiscsak feleannyira kellemetlen, mintha napfényre került volna csalása. Két napja, amióta rájött, micsoda szörnyűséget követett el az a bolond írnok a minisztériumban az ő távolléte alatt, szemhunyásnyit sem aludt. A stressztől ellepték a hátát és a lábát az égő kelevények. Széken és kocsiban ülve egyaránt a kínok kínját kellett elszenvednie. Ám kisebb gondja is nagyobb lett volna, mint az egyre terjedő kelevény, ha nem sikerül a végére járnia az ügynek. Micsoda roppant szerencse, hogy a külföldiek úgy táncolnak, ahogy ő fütyül! Még jó, hogy volt türelme kivárni a mai napot - tudta, hogy szombaton a nagykövetség zárva tart. S lám, máris visszaszerzett három gyereket. Már csak három van hátra. Hétfőre pedig új gyerekek kerülnek ezek helyére, s ha minden simán alakul, mielőbb fátylat boríthat az egészre. Az volt leghőbb vágya, hogy mielőbb pontot tegyen az ügy végére. Türelmetlenül kémlelte a felvonókat, miközben felváltva hol az órájára pislogott, hol füstfelhőket eregetett. Két szál cigaretta után már tűkön ült. - Várjanak, el ne mozduljanak innen! - utasította az egyik dadát. - Utánajárok, hol késlekednek! Átvágott a csarnokon az egyik márványpulthoz, és éles hangon rádörrent az igazgatóhelyettesre: - Tárcsázza nekem az egyik lao wai szobáját! - Mivel nem emlékezett a külföldiek fura nevére, kénytelen volt belekukkantani zsebnoteszába. - Turk Allisont! - olvasta ki. Az igazgatóhelyettes hívta a telefonközpontot, s a következő percben a megfelelő szobában kicsengett a telefon. Allison az órával versenyre kelve hajigálta a ruhákat a bőröndjébe. Tyler ellenben valóságos lajhár volt; nem sok segítséget jelentett a rohanásban. A fiú föl-le vonszolta hátizsákját, hogy belepakolja a dolgait, de csigalassúsággal mozgott. A legjelentéktelenebb tárgy is elvonta a figyelmét, hol egy magazint állt neki lapozgatni, hol GameBoy-a billentyűit nyomogatta. - Tyler, légy szíves, szaporábban! - Minek? Mire föl ez a nagy sietség? Eddig mást sem csináltunk, csak ültünk a hátsónkon. - Sanghajba kell mennünk. Már várnak ránk. Vá... váratlanul közbejött ez az út. Tyler láthatóan felfogta az elhangzottakat. Az elmúlt napokban a szálloda minden négyzetcentiméterét felderítette, kezdve a négy étteremmel, a hatodik emeleti tekepályán át egészen a kapus őrbódéjáig, ahova mellesleg tilos volt betennie a lábát. Gyűlölte ezt a helyet. Az edzőteremben az edző a fiatal korára hivatkozva nem engedte, hogy súlyzózzon, nehogy sérülést szenvedjen. - No, nézd már, mit pattog ez a törpe! - dünnyögte kifelé menet, a kistermetű edzőt szidva. Egy másik alkalmazott a forró vizes medencétől tanácsolta el mondván, először töltse be a tizennégyet. Az egyetlen hely, ahonnan nem tiltották ki, az uszoda volt, itt viszont fogvacogtatóan fagyos volt a víz. Igen, torkig van már ezzel a szállodával. Allison babahordozóba tette Wen Lit, miközben ő pakolt. Wen Li elégedetten gügyögött, egyik kezében Micimackót szorongatta, a másikban a cumisüveget. Allison sebtében átválogatta a ruhákat, és eltökélte, hogy csakis a legszükségesebbeket viszik magukkal. Általában könnyű poggyásszal utazott, csak most döbbent rá, mennyi minden jár egy babával. Kénytelen lesz megszabadulni két bőröndtől, hogy ne kelljen végigvonszolni az úton. Csomagolás közben egyszerre oly hihetetlennek tűnt az egész. Itt hagyom a dolgaimat, - 17 -
gondolta. Az egyik bőrönd tartalmát a földre zúdította, aztán a kupacba beletúrva kiválogatta, mire lehet szükségük. Farmer, jöhet. Pulcsi, nem. Hőség tombol, pokoli hőség, ő meg túlbiztosította magát. Nyári ruha, nem. Póló, jöhet. Pelenka, törlőkendő, üvegek, tápszer, fésű, rugdalózó Wen Linek - mind beledobálta. Bevágtatott a fürdőbe az elsősegélycsomagért, és azt is beletuszkolta. Felmarkolta az örökbefogadásról szóló iratokat az asztalról, és belegyömöszölte egy vastag borítékba. Megpaskolta a pénztartó övét, hogy kitapogassa tartalmának: a készpénznek, utazási csekkjeinek és Tylernek, valamint az ő útlevelének ismerős dudorait. Minden a helyén volt. A degeszre tömött bőröndre pillantott. Rá kellett ülnie, hogy be tudja csukni, aztán csattant a zár, és Allison leráncigálta az ágyról a dagadozó koffert. Nagyot koppant a padlón. Súlyosabb volt, mint szerette volna, de nem volt idő újból átválogatni. A szobában óriási felfordulás volt. Allison szerette a rendet, mindig elpakolt maga után, holmija rendezetten sorakozott a helyén. Előre sajnálta a szobalányt, akinek ki kell majd takarítania utána. Ekkor ébredt rá, hogy nem tudja rendezni a számláját. Elborzadt a gondolatra. Aztán eszébe jutott, hogy a bejelentkezéskor lefénymásolták a hitelkártyáját. Majd később kifizeti a tartozását, sőt bizonyára a dupláját a hátrahagyott rumliért. Az ágyra hajított egy százjüanos bankót a szobalánynak, s máris jobban érezte magát. A nyakába akasztotta a Leica fényképezőgépet. Marshallé volt, még esküvőjük előttről. A gép Wen Linek koppant, zsinórja fojtogató volt. Lekapta a nyakából, és az asztalra tette. Marshall tombolni fog a dühtől. Mindegy, csak egy fényképezőgép. Majd vesz neki másikat. - Ezt mind itt akarod hagyni? - hüledezett Tyler, ahogy az ajtó felé iparkodtak. - És mi lesz apu fényképezőgépével? - Majd visszajövünk érte - ígérte Allison. Eltűnődött, vajon mennyi igazság van abban, amit mondott. Megnézte az óráját. Még tíz perc sem telt el azóta, hogy Nash kihúzta a lábát a szobából, pedig mintha órák teltek volna el. Zakatoló szívvel kitárta az ajtót, és kicibálta a bőröndöt a folyosóra. Az ajtó épp becsukódott mögöttük, amikor megcsörrent odabent a telefon. Lehet, hogy Marshall, cikázott át az agyán, amint a kulcs után matatott. Aztán eszébe jutott, hogy a komódon hagyta a kártyát. Allison felnyögött. - Tyler, megvan még a szobakulcsod? - A fiú megvonta a vállát, s kutatni kezdett a zsebeiben. - Nem számít - legyintett Allison lemondóan. Hadd csörögjön a telefon. Felkapta a nehéz bőröndöt, és elindult a folyosón. Alig fordult be, riadtan megtorpant. Ji Ling közeledett észrevétlen, s most döbbent arccal figyelte Allisont. Ji Ling pillantása Allison bőröndjére és Tyler hátizsákjára vándorolt. Allisont pánikroham kerülgette, érezte, hogy a feje búbjáig elvörösödik. Túl sokáig vacakolt! Elszúrta! Elkapták, mielőtt elindulhatott volna! Wen Lit ösztönösen melléhez szorította. Ji Lingnek sosem volt még ilyen nehéz éjszakája. Szemhunyásnyit sem aludt. Nem volt nyugta, amióta értesült a hallatlan parancsról, hogy vissza kell vinni a babákat. Semmi köze nem volt a döntéshez, de ez sem hozott megkönnyebbülést. Micsoda megaláztatás! Az ügyfelei előtt, akiket pedig oly nagyra becsül! Majd elsüllyedt szégyenében. Legszívesebben elbujdokolt volna. Egyszerűen hajmeresztő, mire nem vetemedik a minisztérium! Először nem is hitt a fülének, aztán dühöngeni kezdett, végül magába fojtotta a dühét. Kínában az ember elfojtja az indulatait, hogy csak a felszín alatt fortyogjanak. Azt nem engedheti meg, hogy feltörjenek. Ji Ling ennek megfelelően eleinte nyugodt hangon érvelt Lin igazgatónak, igyekezett igazságérzetére hatni, próbálta rávenni a fair playre. Az igazgató azonban furcsamód érzéketlennek, majdhogynem bosszúsnak tűnt, s egy mukkanás nélkül fejet hajtott a felsőbb akarat előtt. Ji Ling hiába ajánlkozott, hogy felhívja a minisztériumot, az igazgató nem hagyta. - Már megtettem - csattant fel Lin úr. Ji Ling nem régóta ismerte felettesét, ám azt tisztán látta, hogy a világ minden kincséért sem szállna szembe a hatalommal, s hogy egészen nyugdíjaztatásáig görcsösen ragaszkodik az állásához, amit bizonyára veszélyeztetne, ha megtorpedózná az önkényes utasításokat. - Meg van kötve a kezünk - érvelt a férfi. - Előttünk a parancs. Mellesleg - emlékeztette -, ez csupán átmeneti állapot. A családok kapnak másik gyereket. Nem szenvednek majd hiányt. Egy - 18 -
hónap múlva már senki sem fog emlékezni az esetre. Az idő minden sebet begyógyít, mindent elfeledtet. Ji Ling agyát elborította a vörös köd. A babákra hivatkozva megkísérelt hatni a férfi érzelmeire, de mindössze annyit ért el, hogy az igazgató az eddiginél is ingerültebb lett. Kioktatta Ji Linget, mint apa az engedetlen gyermekét: - Emlékeztetnem kell, Ji asszony, hogy maga az ügynökség idegenvezetője, és nem hivatalnok! Igyekeztem udvariasan az értésére adni, mi a teendője, s türelemmel meghallgattam! Ez az ügy nem tartozik sem magára, sem az ügynökségre! Ne feledje, mi a kötelessége, hagyja az ilyen ügyeket az illetékesekre! - Ji Ling ellenkezni próbált, de a férfi tekintete elsötétedett, hangja éles lett. - Elegem van ebből a vitából! Szakadatlan tiltakozása nem hagy számomra más választást, mint hogy értesítsem feletteseit együttműködése hiányáról! Nem kívánom, hogy áthelyezzék, de ha tovább zaklat, elintézem! Ji Ling annyiban hagyhatta volna, beadhatta volna a derekát, s könnyűszerrel memóriája legeldugottabb zugába száműzhette volna az esetet, hogy az idő fátylat borítson rá, mint oly sok más emlékre. Megadóan beletörődni a sors akaratába, sodródni az árral, s hagyni, hogy az emlék tovaússzon a homályos tudattalanba, hogy az enyészeté legyen, s többé ne zavarja. Világéletében ezt tette. Így kevesebb fájdalommal kellett együtt élnie. Amióta csak eszét tudta, mindig arra tanították, ne legyen bajkeverő, sose lógjon ki a sorból, sose adjon hangot tiltakozásának túl erőteljesen, sose mondja ki, ami a szívét nyomja. Helyesen élni annyit tesz, mint mások: apánk, tanárunk, főnökünk, férjünk, anyósunk kedvében járni. Az egyén nem számít, a többség a fontos! Élj aszerint, ahogyan elvárják tőled! Örök életében ezt sulykolták belé. Aztán két éve a népellenőr abortuszra küldte. Nem protestált, ám a dolog balul ütött ki - a magzattal együtt a petefészkét is elvesztette, majd nem sokkal rá a férje, aki mindenáron gyermeket akart, elhagyta a meddővé vált asszonyt. „Meglásd, minden jóra fordul”, súgták a fülébe, amikor a kórházi ágyon lábadozott. Kínáért mindent! Semmi sem lehet túl nagy áldozat ahhoz, hogy megfelelj az elvárásoknak! Bemagyarázta magának, mily nagy igazságot hordoznak e hangzatos szólamok, máskülönben összeroppant volna. Pedig csupán szépen csomagolt megtévesztés volt, kívül tetszetős, belül förtelmes. Fiatal volt, könnyen alkalmazkodott, s hamarosan tökélyre fejlesztette, hogyan kell hazudni. Aztán az életében Isten helyét betöltő Maót száműzte az anyagias szemlélet, de odaadása mit sem változott. Leplezd érzelmeidet, rejtsd el dühödet! Tedd, amit mondanak neked! Barátaihoz hasonlóan érzéketlenné vált. A napok tovaszálltak, s ő nem gondolkozott; a munkájában „kereste, amit a magánéletében elveszített. A Kínai Nemzetközi Utazási Szolgálatnak dolgozott. A KNUSZ tulajdonképpen kormányhivatal volt, maga a megvalósult álom. Míg mások a gazdasági változások következtében sorra vesztették el állásukat, addig neki biztos munkája volt, hisz az ország megnyitotta kapuit, s a turizmus felvirágzott. Elfogadhatóan beszélt angolul, s jó érzékkel birkózott meg az elé gördülő akadályokkal, a mogorva aktakukacokkal és ügyfelei finnyásságával, akiket a hányinger kerülgetett Kína hírhedt pottyantós vécéi miatt. Többet keresett borravalóból, mint amennyire a fizetése rúgott, s ügyfelei vissza-visszatértek. Pénzt hozott a KNUSZ-nak, az állása biztonságban volt. Ám még így is hazugságok fátylával leplezte tetteit. Jól iskolázott volt abban, mit mondhat, s mit nem mondhat a külföldieknek. Órákra járt, hogy elsajátítsa a helyes sminkelés és a helyes nyelvhasználat titkait. „A külföldieket kivétel nélkül mindig meg lehet téveszteni”, közölte az oktató cinkos kacsintással, s bizony így volt, Ji Ling maga is számtalanszor megtette. Idegenvezetése során a katonai bázisból rendőrlaktanya, az elmegyógyintézetből szanatórium, a Hszin-seng Művekből női kényszermunkatábor helyett kesztyűgyár lett. Az idegenek nem látják a különbséget. Nem ismerik a kínai írásjeleket, nem látnak a hazugságok leple mögé. Ji Ling elhitette magával, hogy senkinek sem árt ezekkel a csip-csup torzításokkal. Kínában így vagy úgy, de mindenki ilyenekhez folyamodott. Kínában így vagy úgy, de mindenki hitt bennük. Füllentés volt ez csupán, kínai hamisság, kitaláció, melyet a valóság szálaiból szőttek, hogy senki se mondhassa meg, mi igaz belőle, s mi nem, s ez, úgy tűnt, mindenkinek remekül megfelel. A kormány hazugságra biztatta az embereket, még ha céltalan volt is. És Ji Lingnek sosem fordult meg a fejében, hogy kérdőre vonjon bárkit. - 19 -
Munkájához emlékezetébe véste a kormány nézeteit az emberi jogokról, az egy család - egy gyermek törvényt, a szabadságjogok hiányát, a reformtörekvéseket és más kényes kérdéseket illetően, melyekkel a turisták gyakorta ostromolták. Ha bármely kérdés felmerült, legjobb tudása szerint szajkózta a bemagolt szöveget. Mindig megtalálta a módját, hogyan vezesse félre embertársait úgy, hogy a kormánynak, a turistáknak és saját magának egyaránt megfeleljen. Mestere lett a hazugságnak. Úgy szedte rá ügyfeleit, hogy hazugsága végül igazsággá vált, ha mégoly nyakatekert igazsággá is. Lelkiismerete koholmányainak pihe-puha ágyában szunnyadt, bár álma nem volt zavartalan. Két évig élt így Ji Ling. A babacserére vonatkozó utasításig. Aznap éjjel a hazugságok terhe ólomsúlyként nehezedett rá, mint még előtte soha semmi. Az egész ügy annyira, de annyira ostoba. Befolyásért küzdő piti hivatalnokok szomorú, értelmetlen küzdelme, hivatalnokoké, akik szüntelenül rangért, pénzért és hatalomért hadakoznak, kapzsiságtól és gyűlölettől vezérelve. Igen, az utasítást önkényesen hozták, de ebben az országban az önkény a mérvadó. Akad egyáltalán bárki is Kínában, aki ne volna ennek tudatában? Az ember megtanul együtt élni az önkénnyel. A Belügyminisztérium ma hozott rendeletét másnap minden további nélkül felülírhatja az Igazságügyi Minisztérium dekrétuma, hogy aztán a Közbiztonságügyi Minisztérium mindkettőt hatályon kívül helyezze. Az egyes emberek uralkodnak, nem a törvény. Ji Ling pontosan tudta, hogy a gyermekek szülőanyját erőnek erejével veszik rá, hogy megváljon gyermekétől, s lám a külföldiektől, akik oly kétségbeesetten vágynak a kicsikre, szintén megtagadják őket. Hasonló fájdalom marcangolta bensejét, mint amilyet petefészke eltávolításakor érzett. A párnájába zokogott, az öklével püfölte. Gyötrelmei ellenére is érezte, hogy visszatér a jól ismert útra: talán, hallotta saját magát, talán igaza van Lin igazgatónak. Előbb-utóbb maguk mögött hagyják ezt a rettenetes utasítást. Jönnek majd más családok, akik más gyerekeket kapnak. Előre, Ji Ling! Előre, ahogy korunk diktálja! Gyűlölte magát a gondolatért. Amikor elérkezett a hajnal, összeszedte a bátorságát, hogy telefonáljon a tartományi kormányzónak. Nem kapcsolták. A benne munkálkodó erők a szállodába űzték, ahol legyőzötten és a kimerültségtől fátyolos szemmel a feledés jól ismert homályába száműzte a fejében tiltakozó, bosszantó kis hangot. Vár rá a munka. El kell végeznie feladatát. A Cameronék szobájában tartott összejövetel végeztével lekísérte az előcsarnokba a három családot, akik felkészültek az árvaház alkalmazottaival való találkozásra, majd beugrott a felvonóba, s visszatért a többieknek segíteni. A felvonó ajtaja szétnyílt. Ji Ling szemben találta magát az emeleti ügyeletessel: a tettre kész fiatal lány pult mögött állt, hogy elősegítse a szint vendégeinek biztonságát, és gondoskodjon szükségleteikről. A lány üdvözölte. Ji Ling kilépett a felvonóból, és karórájára pillantott. Rohan az idő. Végigsietett a hosszú, sötét folyosón Allison Turk szobája felé. Sietnie kell. Nagy illetlenség lenne megváratni Lin igazgatót. És ekkor belebotlott a poggyászukat vonszoló Allisonba és Tylerbe. Általában nehezen olvasott a külföldiek arcából, most azonban első pillantásra felismerte Allisonon a bűntudatnak, a pániknak és még valaminek a jeleit, amit nem tudott pontosan behatárolni, mivel életében először, számára is érthetetlen módon, szembe került lelkiismeretével. - Mrs. Turk? - puhatolózott bizonytalan hangon. - Maga... szüksége van...? - Nem volt benne biztos, mit szeretne kérdezni, ezért fogalma sem volt, hogyan fejezze be a mondatot. - Én... Nem tudjuk megtenni - hebegte Allison zavarodottan. - Tessék, kérem? Nem értem. Mit nem tudnak megtenni? - Megválni tőle. Elmegyünk. Kérem, ne próbáljon minket megállítani! Ji Ling meghökkenten pislogott hol Allisonra, hol Tylerre, aki szintén kérdőn meredt Allisonra. Allison összeszedte magát. Felkapta a súlyos bőröndöt, és se szó, se beszéd elindult a folyosón. Ji Ling elképedve loholt a sarkában. Allison nem a felvonóhoz iparkodott, hanem a lépcső felé vette az irányt. - Elmennek? - ismételte Ji Ling. Ostobának érezte magát. Fáradt volt, nem fogott az agya. Kérem, álljanak meg! Kérem, magyarázzák meg! - Nem állíthat meg minket! - Nash Cameron a szobája ajtajából figyelte a folyosón zajló eseményeket. Claire, karjában Katie-vel, a férje háta mögül kukucskált kifelé. Nash Allison és Ji - 20 -
Ling közé lépett, s magához ragadta a szót. Barátságtalan volt és nyers. - Tessék? Mi az, hogy nem állíthatom meg magukat? - Eszünk ágában sincs itt hagyni ezeket a gyerekeket a maga kormányának! Elmegyünk a pekingi nagykövetségre - hazudta a férfi. - Elmesélheti a hatóságoknak, ha muszáj, de ha szorult magába egy cseppnyi segítő szándék, akkor most sarkon fordul, visszamegy az előcsarnokba, és úgy tesz, mintha sose találkoztunk volna. - Pekingbe? - hitetlenkedett Tyler Allisonnak címezve kérdését. - Azt mondtad, Sanghajba megyünk! - Allison egy „Ne most!” pillantással belé fojtotta a szót. Ji Lingnek döbbenetében elakadt a szava. Peking, Sanghaj - csak kapkodta a fejét. Amit hallott, olyan rendkívüli volt, hogy beletelt egy percbe, míg felfogta, és magához tért. Nash mögé nézve újabb meglepetés érte - Ruth Pollard tekintett vissza rá, egyik kezében bőrönd, a másikban pelenkák, a pindurka Tai pedig egy sebtiben rögtönzött hevederen csücsült a nő mellkasán. Ruth izzadt a nagy erőfeszítéstől, de szemében konok elszántság tükröződött. Ji Ling láttán félelem suhant át arcán. Úgy tervezték, messze elkerülik idegenvezetőjüket, míg Nash lemegy az utcára taxit fogni. S mit ad isten? Egy csapásra minden veszélybe kerül. Kínos csend telepedett a csoportra. Az amerikaiak és Ji Ling gyanakvón méregették egymást a folyosón, egyikük sem tudta, mitévő legyen. Az emeleti ügyeletes, mint máskor, most is csendes kíváncsisággal tekintgetett pultja mögül a folyosón összeverődött fura csoportosulásra. Elindult feléjük. Ruth Pollard észrevette a lány közeledtét, s azonnal tudatosult benne, hogy mielőbb el kell tűnniük. Nem hallotta ugyan a beszélgetés elejét, de érezte, hogy az események kritikus fordulatot vettek. Az amerikaiak közül Ruth állt a legközelebb Ji Ling szívéhez. Tai közös ápolása során alakult ki köztük ez a kötődés. Ruth kedvelte Ji Linget, de nem felejtette el, hogy az asszony a kínai kormánynak, vagy legalábbis egy kormányügynökségnek dolgozik, s most azzal, hogy rajtakapta őket, lehetetlen helyzetbe hozták idegenvezetőjüket. - Légy szíves, Ji Ling - kérlelte súgva. - Ne mondd, hogy nem érdekel! Ezt nem hagyhatod! Esélyt kell adni Tainak. Hagyd, hadd jöjjön velem! - Szeme megtelt könnyel, s magához szorította Tait. Ebben a pillanatban megszületett Ji Ling végzetes elhatározása. Szíve majd kiugrott, amint a hitetlenkedés és ujjongás, félelem és remény között vergődött. A három családra gondolt, akiket lent hagyott a csarnokban, s a másik háromra, akik előtte álltak. Az egyik csoport a rendet és engedelmességet - életének vezérelveit testesítette meg. A másik - nem értette pontosan, mit. De ahogy szeme egyik csecsemőről a másikra siklott, lelke mélyére tekintett, s életében először a szíve diktálta, mit tegyen, nem kötelességtudata. Ebben a pillanatban nem számított sem a munka, sem mások elvárása, sem a belátható következmény. Amúgy is mestere a hazugságnak, nem igaz? Felsőfokon műveli. Bármikor hivatkozhat majd tudatlanságra, esetleg zavartságra. Nem számít. Nem érdekli, mit tesznek majd vele. Ez alkalommal nem hagyja magát! Még mielőtt tudta volna, mit mond, már áradtak belőle a szavak: - Nem tehetnek meg ekkora utat segítség nélkül! - kezdte. - Még Szucsou határáig sem jutnak el! Hatóságok lesben állnak! Meg a rendőrség! El fogják... - Akkor is belevágunk, akár segít, akár nem! - vágott vissza Nash fojtott hangon. - Most pedig legyen szíves elállni az utunkból! Indulunk! - A lépcsőház ajtajának kilincse után nyúlt. - Várjanak! Segítek! Nash félretolta. - Nekünk nem holnap kell segítség, miután visszaadtuk a babákat! - csattant fel. - Holnap már késő! Nem várunk addig! Nem adjuk vissza őket! Legalábbis küzdelem nélkül nem! - Igen, igen, értem! Megértem. Segítek - ismételte Ji Ling. - Ma segítek. Most segítek. Lin igazgató türelmetlenül püfölte a felvonó gombját. Haragja nőttön-nőtt, gyomra idegesen összerándult, kelevényei lobot vetettek. Utálta, ha megvárakoztatták, különösen, ha azok a faragatlan, félnótás idegenek. Nem vették fel a telefont, és a csarnokban sem jelentek meg. El sem tudta képzelni, hol késlekedik Ji Ling. Az előző este tűrhetetlen makacsságról tett tanúbizonyságot. Arcátlansága nem ismer határt! Muszáj lesz beszélnie a feletteseivel. Lehet, hogy félrevonult valahova duzzogni. Nem, mégsem, hisz azt mondták, itt van. Érthetetlen ez az egész. Hol - 21 -
maradnak?! Egy döccenéssel megérkezett a felvonó. Lin igazgató belépett, s ingerülten csapkodta az AJTÓ ZÁRUL gombot. Mint minden felvonónál, úgy szemmel láthatólag ennél sem működött ez a gomb. Minél tovább nyomogatta, annál kevésbé adta meg magát. Már tűkön ült, mire egy rejtélyes erő áldását adta, s a felvonó ajtaja bezárult. Elindult a negyedik emeletre. Ji Ling villámgyorsan meghányta-vetette a lehetőségeket. Az ösztöneire bízta magát. Mindenkit a lépcsőház felé terelt, majd visszafordult, hogy szembenézzen a közelgő ügyeletessel. - Elnézést - szólította meg a lány Ji Linget udvarias mosollyal. - Távoznak a vendégek? - Nem. Körutat teszünk. - A lépcsőházon át? Nem lenne kényelmesebb a felvonóval? - Nem árt nekik - felelte Ji Ling határozottan. - Jót tesz nekik egy kis mozgás. - De eddig mindig a felvonót választották - ellenkezett a lány. Ji Ling türelmetlensége jeléül látványosan az órájára meredt. Átnézett a lány válla fölött a felvonóra, ahonnan Lin igazgató bármelyik percben előbukkanhat. Ha ideér, nekik befellegzett. Odaintegetett Allisonnak és Tylernek, hogy szedjék a lábukat a lépcsőház felé. Most is, mint mindig, ura volt a helyzetnek, s tovább bólogatott, mosolygott, mintha minden rendben lenne. - Ne haragudjon, kérem - makacskodott a lány -, de miért cipelik magukkal a poggyászukat? - Cseppet sem tetszett neki, ami történik. Nem kívánta saját zsebből fedezni az ellopott whiskyk, sörök és édességek árát. - Nem férnek el a szobájukban. - Ji Ling hazudott, mint a vízfolyás. Komoran maga elé bámult. Meg kell szabadulnia a lánytól. - Leviszik a poggyászt a portára, bár nem hinném, hogy magának bármi köze lenne hozzá. - Csupán segíteni szeretnék. Hívjam a portást? Nagyra becsült vendégeinknek nem kellene ilyen nehéz csomagokat emelgetni. - Szükségtelen. És ha most megbocsát, mennünk kell! - Ji Ling szúrós pillantással elbocsátotta a lányt, kilépett a lépcsőházba, s behúzta maga mögött az ajtót. Nagyot sóhajtott. Gyomra görcsbe rándult. Bizony, ez nem lesz egyszerű. Kínában mindent áthat a rend, minden túlságosan jól tervezett, túl nyilvános. Lám, egy egyszerű alkalmazott is felboríthatja a tervet. Féligmeddig arra számított, hogy a lány rájuk nyitja az ajtót, de aztán hallotta léptei halk neszét, amint visszatér a pultjához. Valószínűleg riasztja a portát, gondolta Ji Ling. - Siessenek, kérem - sürgette udvariasan a furcsa látványt nyújtó kis csapatot, amint vállukon falnak ütődő táskákkal és karjukon szorosan ölelt babákkal, minden erejét megfeszítve sebesen és zajtalanul lecihelődött a betonlépcsőkön. Az első emeleten megállította őket egy félhomályban úszó fordulóban. A földszinten nyilván nyüzsögnek a szállodai alkalmazottak. - Itt várjanak! Kerítek furgont, és sietek vissza magukért! Fontos, hogy csendben maradjanak! Az árvaház igazgatója a szállodában van. Szerintem már magukat keresi. - Sarkon fordult, leszaladt a hátralévő lépcsőfokokon, kilökte a vészkijáratot, majd egy másik ajtót, mely az előcsarnokba vezetett. A főbejárathoz futott, egyenesen a furgonokhoz, ahol a sofőrök beszélgettek és cigarettáztak. Ismerte a hátsó kocsi sofőrjét, a Wang névre hallgató csontsovány, középkorú férfit, aki dúsgazdag nagybátyja furgonjával furikázott. A KNUSZ is gyakran foglalkoztatta a szabadúszó fuvarost, bár most éppen az árvaház bérelte fel. A férfi udvariasan bólintott. Ji Ling elhúzta az utastér ajtaját, és bemászott. - Legyen szíves indulni! - utasította a sofőrt nyugodt hangon, bár reszketett a félelemtől. Wang értetlenül meredt rá. - Nekem azt mondták, várjam meg Lin igazgatót, és vigyem vissza az árvaházba. - Közben megváltoztak a dolgok! - közölte Ji Ling a tőle telhető leghatározottabb hangon. Fel kell vennünk a külföldieket. Lin igazgató később jön. Wang tétovázott. - Jelentenem kell neki - felelte, mert így diktálta kötelességtudata. - Én már megtettem - csattant fel Ji Ling. - Most induljunk! Az ügyfeleim várnak! Wang habozott. Ez teljes mértékben elüt a megszokottól. Pedig ő szereti szóról szóra követni az utasításokat. Csakhogy Ji Ling ügynöksége nagybátyja igen tisztelt ügyfelei közé tartozik. Cseppet sem örült, hogy rá hárult a döntés, tehát azt tette, ami a legbiztonságosabbnak tűnt: - 22 -
annak engedelmeskedett, aki utolsónak szólította fel, azaz Ji Lingnek. Lin igazgató hangosan kopogtatott Allison ajtaján. Semmi válasz. Senki sem nyitott ajtót. Ismételten belekukkantott zsebnoteszába, majd végigment a folyosón Cameronék szobájához. Itt is kopogtatott, de itt sem nyitottak ajtót. Ebben a pillanatban a folyosóügyeletes lány előbukkant Ruth Pollard szobájából a szobalánnyal a sarkában. A lány már úgy-ahogy lehiggadt. Nem hiányzik a méregdrága whisky, sőt a poggyász egy része is ott hever a nő szobájában. Persze biztos, ami biztos, a többieket is ellenőrzi, de gyanúja szemmel láthatólag megalapozatlan volt. Meglátta az igazgatót Cameronék ajtaja előtt, s odasietett üdvözölni. - Jó napot - köszöntötte illedelmesen. - Az idegeneket keresi? - Igen. A lány a folyosó túlsó végén lévő lépcsőház felé mutatott. - Alig néhány perce mentek el - közölte segítőkészen. Az igazgató meglepetten felhorkant. - A lépcsőn? A lány bólogatott. Az idegenek mindig bizarr dolgokat művelnek. - Velük volt az idegenvezetőjük is. Lin igazgató megrázta a fejét. Ezek a külföldiek valóban hihetetlenül ostobák - a lépcsőt használják a felvonó helyett! Na mindegy. Kelevényei irgalmatlanul kínozták, s túl sokat dohányzott ahhoz, hogy a lépcsőn menjen le. Visszakutyagolt hát a folyosón, s magában azon morfondírozott, hogy ezek a bugris idegenek még az órát sem ismerik, s nem képesek pontosan megjelenni. Ji Ling igencsak próbára teszi a türelmét. No majd ellátja a baját! A földszintre érve átvágott az előcsarnokon, a várakozó dadákhoz. Homloka ráncba futott. Továbbra is csak három gyerek, és sehol egy külföldi. - Hol vannak a többiek? - tudakolta élesen. Az egyik dadus megrázta a fejét. - Azt hittük, magával vannak. Itt még nem jártak. Lin igazgató a lépcsőház ajtaját kutatva széttekintett a csarnokban. Bőven volt idejük, hogy leérjenek, akár gyalog is. Újból rágyújtott. Felfedezte a KIJÁRAT feliratot az étterem üvegajtaja felett. Arra vette az irányt. Átment az ajtón, de a folyosó üresen tátongott a hátsó kijáratig. Az egyik oldalon megtalálta a vészkijáratba torkolló lépcsősort. Felrántotta az ajtót, és felnézett. Feszülten fülelt. Semmi. - Ji Ling! - kiáltotta. Süket csend. - Ji Ling! - ismételte. Ahogy hangja visszaverődött a betonlépcsőkön, érezte, hogy valami, még nem tudta, mi, nincs rendben. Hagyta, hogy becsapódjon a lépcsőház ajtaja, és végigsietett a folyosón. A hátsó kijárat mellett parkoló terült el. Konyhákba és mosodába vezető ajtók. A DOHÁNYOZNI TILOS! tábla alatt vérfoltos köpenyt viselő szakács szívta a cigarettát. - Jó napot - szólította meg Lin igazgató. A szakács fejbólintással üdvözölte. - Keresek néhány idegent. A szakács a padlóra köpött. - Akkor biztos rájuk is talál. Ebben a szállodában csak úgy nyüzsög a sok idegen. - Lin igazgató zavartan hunyorgott. A szakács gonoszul vigyorgott, örült, hogy végre kioszthat egy nyugati öltönyben feszítő, nagyképű hivatalnokot. - Jobb lesz, ha vigyáz a szájára! - dühöngött az igazgató. - Öt idegent keresek. Csecsemők voltak náluk. Egy kínai kísérte őket. A szakács ismét köpött egyet, aztán az ajtóra bökött. - Az imént mentek el. Az igazgató keresztülcsörtetett az ajtón, át a munkásokkal és kocsikkal zsúfolt rakodótéren. Még éppen idejében ért oda, hogy lássa a sarkon befordulni a farát valaminek, ami feltűnően hasonlított az ő bérelt fekete furgonjához. Félrepöckölte a cigarettáját, és végigvágtatott a rámpán, le a parkolóba. Már a sarok előtt hörögve szedte a levegőt. Minden egyes lépéssel a kínok kínját szenvedte el, ám félelme felülkerekedett a fájdalmán, így hát tovább szedte a lábát. A szálloda előtt, ahol az út elágazott, észrevette a forgalomba kanyarodó furgont. Egyszerűen nem hitt a szemének. A szálloda bejárata felé rohant, patakzott róla a veríték. Mire a sarokhoz ért, már nem kapott - 23 -
levegőt. Egy fekete furgon várakozott egyes-egyedül, a másiknak hűlt helye volt. Lin igazgató odakiáltott a kocsi oldalát támasztó sofőrnek, s bár messze volt tőle, máris kérdésekkel bombázta, majd tajtékozva rikácsolt a sofőr válaszai hallatán. Végül Lin igazgató elhitte a hihetetlent. Ahogy ott állt, és kapkodva szedte a levegőt, éles fájdalom nyilallt a bal karjába - attól tartott, szívroham kerülgeti. Már-már remélte, hogy így lesz. Telefonálnia kell! De kinek? Tung Kangcénak? Soha! Tudod, mit tesznek veled, ha rájönnek! Tudod, mit tesznek a családoddal! Berohant az előcsarnokba. Felkapta a telefont. Kénytelen lesz bízni benne, hogy a rendőrség jól látja el a feladatát. Melegen remélte, hogy mihamarabb rájuk lelnek. S ha elfogták Ji Linget már amennyiben sikerül megérnie azt a napot -, akkor úgy ellátja a baját, hogy megemlegeti.
3 Kína. Ott visszhangzott Allison fülében a szó, amint a furgon hátuljában tovazötyögtek Szucsou macskaköves utcáin. Wen Li kényelmesen befészkelte magát az ölébe, és egy vastag lapú könyvet rágicsált. Allison belefeledkezett gondolataiba. Kibámult az ablakon. Tekintete hol egy szárnyas tetőn, hol egy cipruson akadt meg, hogy aztán a külvilág ismét elhomályosuljon üveges szeme előtt. Igen, minden egyetlen nagy homályos folt volt, minden, amit aznap tett, s amit jelen pillanatban is tesz. Kína. Maga a szó legalább annyira egzotikusan cseng, mint az ezt a nevet viselő ország. A Himalája, a Nagy Fal, Kujlin elvarázsolt hegyei, a Taj-tó dzsunkái, ahogy szögletes vitorláik kidagadtak a szélben, a hajnali ködfátyolból kibontakozó pagodák, a hsziani agyaghadsereg és a Tienanmen téri hús-vér hadsereg. Sárkányok és tigrisek, Marco Polo és Dzsingisz kán, angolna- és kutyavacsora. Más világ, több mint idegen. Ezt érezte legelőször is, amikor Tylerrel az ország belsejébe tartó repülő ablakának nyomták orrukat, miközben maguk mögött hagyták Hongkongot. A brit gyarmat lassan eltűnt a felhők alatt, s Allisonon izgalommal vegyes szorongás lett úrrá. Nem tagadhatta félelmét, hisz a gép hasa alatt elterülő rejtélyes, szomorú, titkokkal teli, tragikus sorsú világról szóló történeteken nőtt fel. A Népköztársaság. Vörös Kína. A rettegés és Mao országa, a szépséges, sejtelmes, szenvedések sújtotta föld. Jól tudta, hogy aggálya alaptalan, mégsem volt képes legyőzni, s nem értette, miért nem. Kigúnyolta saját magát. Hiedelmei régi korban gyökereznek, más világból származnak. Hidegháborús esztelenség. Kína háromszázhatvan fokos fordulatot vett azóta, vagy nem? Az ország lerázta magáról az ideológia igáját, és kitárta kapuit a világnak. Az ő utazása a bizonyíték rá. Ugyanakkor azért jött, hogy magához vegyen egy csecsemőt, hogy elintézzen egy örökbefogadást, ami kétségkívül kényes ügy, s ami bármikor balul üthet ki - és neki egyszer már nem máshol, mint otthon, az Egyesült Államokban balul, mi több, végzetesen balul ütött ki. Ismerősei mind azt állították, hogy Kínában biztonságosabb és könnyebb az örökbefogadás, hogy az anyák sosem indulnak gyerekeik felkutatására, sosem követelik őket vissza. Mégsem szabadulhatott rossz előérzetétől. Mondjon bárki bármit, benne mindig ott pislákolt a félelem - egészen aznap reggelig, amikor végül lángba borította életét. Kína. A furgon kanálisokat szelt át és elhaladt a Nagy-csatorna mellett, melynek ősi császári vízi útjain Hangcsouba vagy Pekingbe tartó, vízfelszínre lapuló teherhajók hemzsegtek. A csatornák vize évszázadokat megért kőfalakat mosott, s a falak olyan életet rejtettek, melyet Allison sosem értett. Képek, érzelmek és mélyben gyökerező sejtelmek kavalkádja. Mivel számára mindebből oly kevés volt megfogható, még riadtabban nézett szembe velük. Allison mérnök volt. Látnia kellett a dolgok velejét, mibenlétét, Kína azonban kifogott rajta. Tucatnyi útikönyvet átrágott, filmek sokaságát nézte meg, s mégsem készült fel igazán. Nemcsak az új látványosságokra. A szagok, igen, még a szagok sem hasonlítanak a megszokottra. Az eledel él és mozog. Angolnák tekeregnek a vödrökben, lábuknál fogva fellógatott csirkék ingnak a bódék ajtajába vert hurkokról, vérük az utca kövére csöpög. Egy újságot, egy utcatáblát, egy étlapot nem tudott elolvasni. Kimondhatatlanul - 24 -
korlátoltnak érezte magát, ahogy útikönyvét bújta, ahogy bökdösve mutatta, mit kíván enni, s azért is, mert szinte a legegyszerűbb dolgokban sem tudta magát megértetni, és mert a kimondott szavak sosem azt jelentették, amit szeretett volna, szája ugyanis nem engedelmeskedett, és nem sikerült a kellő hangokat képeznie. Nemegyszer előfordult, hogy összekeverte a jeleket, minek eredményeként a férfimosdóban kötött ki. Még Tyler is ügyesebb nála. Ráadásul nem ismeri a törvényt, alig tud valamit a szokásokról és a kínai zenéről. Olyan volt, mint egy eltévedt gyerek: reményvesztett és naiv az idegen tenger sodrában. Kína. Az éles ellentétek világa. Egy nemzet, mely képes megalkotni a törékeny bájt, ami áthatja a Hálók Mesterének szucsoui kertjét; a költészet, a festészet és a halastavak földi paradicsomát, ahol a feng shui biztosítja a látogató nyugalmát, s ahol még Tyler is tátott szájjal bámult. Ahol lótuszvirágok úszkálnak a tavak sima tükrén, ahol éteri kalligráfiával s művészi festményekkel gazdagon ékített pavilonok sorakoznak, s kőből faragott szobrok és sziklás kőbarlangok hívogatják a betérőket. Milyen derűs, milyen békés. Ám kívül a kertkapukon kíméletlen, iszonytató nemzet vár, mely a közjóra hivatkozva erőnek erejével rákényszeríti asszonyait, hogy hagyják el gyermeküket. Ez nagyon felkavarta Allisont, de közben hálás is volt érte. Ha Kína nem volna ilyen könyörtelen, most ő sem volna itt, s gyermeke sem lenne. Elhessegette a sok szemrehányást, nehogy balszerencsét hozzon. A karjaiban pihegő gyermek többet ér a politikánál, többet ér egy nemzet erkölcsi értékrendjénél. Kínáért semmit sem tehet, e gyermekért azonban annál többet. Kína. Kecsesen ívelő kőhidak. Allison ámulattal csodálta könnyed kanyarulataikat, szórakozottan számolgatta teherbírásukat, s figyelte a vállukon rúdra akasztott, súlyos vödröket egyensúlyozó, keménykötésű nőket. Tűnődve az arcukba nézett. Talán ő az anyja? A nagynénje? Ilyen lesz, ha felnő? Milyen élet várt volna rá, ha a sors nem úgy rendeli, hogy keresztezzük egymás útját? És így mi vár rá? Megtudom valaha? Együtt maradhatunk? Egy árus búzával púposan megpakolt kordét vonszolt, egy másik talicskát tolt, melyen hízott sertés utazott a vágóhídra. A buszokon szardíniaként szorongtak a csirkéikkel és gyümölcsösládáikkal birkózó utasok. Áthaladtak a várost övező árkon. Allison nézte a híd alatt lustán tovasikló sárkánycsónakot, mely az ünnepi versenyeken az örök idők színeiben és sebességében életre kel majd. A furgon megrekedt egy forgalmi dugóban. Két motoros rendőr állt Allison ablaka mellé. Az oldalkocsiban helyet kapó idősebbik savanyú ábrázattal egyenesen rábámult. Allison félrekapta tekintetét, s szorosan magához ölelte Wen Lit. A járművek megindultak, s a rendőrök közönyösen továbbálltak, de Allison szíve a torkában dobogott. Soha életében nem követett el semmi törvénybe ütközőt, sosem hágta át a szabályokat. Idejében visszavitte a könyvtárba a könyveket, és nem lépte át a sebességhatárt. Ha az üzletben a pénztáros többet adott vissza neki, mint ami járt, szólt. Az utolsó centig bevallotta a jövedelmét, és sosem furakodott előre a sorban. Mégis szaporább lett a pulzusa, ha rendőrt látott. Coloradóban egyszer követte egy rendőrautó. Egész úton görcsben volt a gyomra, s egyfolytában azon reszketett, mikor villan fel a kék jelzőfény, s mikor harsan fel a sziréna hangja. Ösztönösen tartott a hatóságoktól. Kínában a benne gyökerező félelem, a tudatlanság és Kína történelme folytán, valamint a mindenütt szembeötlő, a kormány vaskezét jelképező egyenruhák, színkavalkád, csillagok és csíkok láttán még rosszabb volt a helyzet. Tudta, hogy tart a rendőrségtől, a világ minden rendőrétől. Életében most először okkal. Kína. Ha nem is sok mindennel, de egy dologgal tisztában volt Kínával kapcsolatban: áthágta a törvényt, elvitte egyik gyermekét. Wen Liről Tylerre pillantott, s megrohanták a kétségek. Rettegett. Azt kívánta, bárcsak keményebb fából faragták volna, bárcsak biztosabb lenne magában és másban. Hogyan bízhatnék abban, hogy helyesen cselekszem, ha azt sem tudom, mit csinálok? Egy nagy furgon hátuljában kuksoltak. Allison az ablakban nézelődött, Tyler GameBoy-ával az ölében mellette. Ji Ling a sofőr mellett ült. Mögötte Nash, Claire és Katie osztozott az egyik tágas ülésen. A Tait ápolgató Ruth Pollard középen kapott helyet. Allison megtapogatta Wen Li pelenkáját. Nedves volt, így hát nekilátott kicserélni. Tyler - 25 -
undorodva figyelte a procedúrát. - Mást se tesz, csak eszik, alszik és telepiszkít mindent. Allison elmosolyodott. - Te is ezt csináltad ennyi idősen. - Eszem ágában sem volt - hördült fel Tyler. - Akkor még nem is ismertél! - Ez volt a jól bevált módszere, hogy emlékeztesse Allisont: nem ő az édesanyja. Allison nem vette zokon. - Pedig a csecsemők mind egyformák. - De én nem - feleselt Tyler, és videojátékába menekült. - Miért hazudtál nekem? - Hazudtam? - A szállodában azt mondtad, Sanghajba megyünk. - Az nem volt hazugság. Odamegyünk. - Akkor miért mondta Nash a folyosón, hogy Pekingbe igyekszünk? Hallottam, amint ezt állította Ji Lingnek. - Hát nem oda megyünk, hanem Sanghajba a konzulátusra. - Akkor Nash hazudik? - Azt hiszem, egyikünk sem volt biztos abban, mit teszünk. Komplikált ügy, Tyler. - Már nem vagyok gyerek! Megértem. - Tudom. - A fiú valóban annyi mindent átlátott. - Egyébként nem úgy gondoltam, hogy akkor hazudtál, amikor Sanghajt említetted, hanem amikor nem mondtad meg, hogy gyerekrablásba fogunk. Allison a furgon elejébe sandított. Szemmel láthatólag senki sem figyel rájuk. Néha elámult, hogy vág a fiú esze. És ez a „gyerekrablásba fogunk”! Mindig olyan nyersen fogalmaz! Tylert lehetetlenség a „kicsi vagy te még ehhez” maszlaggal etetni. - Nem „rabolunk” gyereket! Hogy jut ilyesmi az eszedbe? - Nem ejtettek a fejemre! Az ember nem bujkál szállodai lépcsőfeljárókban és oson ki a hátsó kijáraton azért, hogy megnézzen valami ostoba turistalátványosságot. Eddig sose tettük. Különben is hallottam, hogy mit sugdolózott Ruth és Claire, amikor azt hitték, nem hallom - nézett sötéten Allisonra. - Akkor hazudtál, amikor ezt elhallgattad előlem! Mindig azt szajkózod, hogy ne hazudjak, miközben te igenis hazudsz - fújta mérgesen. Örült, hogy beolvashat Allisonnak. Allisont hirtelen szemmel láthatólag nagyon lefoglalta Wen Li tisztába tétele, ám eközben azt mérlegelte, mit válaszoljon. Már nem sokáig vezetheti félre Tylert, bár eddig sem tette, ráadásul, akár tetszik, akár nem, a fiú is belekeveredett. Elég idős ahhoz, hogy megossza vele az igazság egy részét. Allison belenézett Tyler gyönyörű kék szemébe, melyből gyakran sütött a harag vagy megvetés, s titokban azt kívánta, bárcsak megnyerhetné ügyének. Nem lesz egyszerű, sosem volt az, de muszáj lesz, nem mehet így tovább. Bizakodott, hogy ezen az úton elég ideje lesz rá, de a baba minden percét leköti, s ha lehetséges, Tyler még jobban elanyátlanodva érzi magát. A tervek szerint Marshall is velük tartott volna, hogy együtt osztozzanak a terhén, ám betegsége leverte a lábáról. Allison a vállára vette Wen Lit, és megkísérelte álomba ringatni. Wen Li azonban nem kért az alvásból, s addig mocorgott, míg vissza nem csusszant Allison ölébe. - Nézeteltérésünk támadt néhány kínai tisztviselővel - magyarázta Allison. - Azt akarják, hogy adjuk vissza Wen Lit meg a többi babát, mi viszont nem szándékozunk visszaadni őket. - Engem mért nem kérdeztél meg? Vissza kellett volna adnunk! Vissza kellett volna adnunk! Nekem amúgy sem kell. - Légy szíves, ne mondd ezt, Tyler! Nem gondolhatod komolyan! - De igenis komolyan gondolom! Ugye csak igazat szabad mondani? Hát ez az igazság! Nem kell nekem! Nem akarok testvért! Sosem akartam, de neked meg apunak eszetekbe sem jutott megkérdezni engem. Fütyültetek rám! Allison haragjában éles hangon förmedt a gyerekre. - Vannak bizonyos dolgok az életben, fiatalember, amelyekben nem kérik ki egy kilencéves gyerek tanácsát! Ezek közé tartozik például, hogy legyen-e húga vagy sem! - Ez szívatás! - Tyler tudta, hogy ezzel kihozza Allisont a sodrából, ám mielőtt válaszolhatott volna, gyorsan elfordult a másik ablak felé, és videojátékába temetkezett. - 26 -
- Hadd emlékeztessem, Ji asszony, azt az utasítást kaptam, hogy vigyem a csecsemőket a Gyermekjóléti Intézménybe! Maga viszont Huningba vezet minket - ágált a sofőr. Az idegenvezető a Nankingot Sanghajjal összekötő új autópálya irányába terelte Wangot. Ji Ling bólogatott. - Igen. Ma Sanghajba kirándulunk. Az idegenek megkívánják tekinteni a folyóparti sétányt. Este visszatérünk Szucsouba. - Sanghajba! Az lehetetlen. Nem ez állt az utasításomban! - Ha nem vette volna észre, itt én adom az utasításokat - jelentette ki Ji Ling ellentmondást nem tűrő hangon. - Torkig vagyok a pimaszságával és a vég nélküli kérdezősködésével! Nem akar tovább dolgozni a KNUSZ-nak? Hát így szolgálja az ügyfeleit? - Fel kell hívnom a nagybátyámat - felelte Wang panaszosan. - Már megmondtam, hogy én felhívtam! Csak vezessen! Nash Cameron előrehajolt, és gyanakvóan hallgatta a szóváltást. Kisportolt teste megfeszült az erőlködésben, hogy rájöjjön, mi folyik. Egy kukkot sem értett kínaiul, mégis világos volt számára, hogy a sofőr makacskodik. - Mi az? - kérdezte Ji Lingtől. - Nem akar Sanghajba menni. Ellenkezik utasítással, amit ma reggel kapott. Gyanakszik. - Magának dolgozik, nem? Parancsolja meg neki! - Már megtettem, de ma az árvaház alkalmazásában áll. Telefonálni akar nekik. Miközben Ji Ling szóváltásukat taglalta Nashnek, Wang hirtelen lehúzódott egy nagy útkereszteződés szélén. A többi autós idegesen tülkölt, Wang azonban a füle botját sem mozgatta. Előbányászta mobiltelefonját a tokjából, és beütött néhány számot. Ji Ling keze a sofőr vállára nehezedett. -Deng deng! - ripakodott rá. Nash olvasott az idegenvezető arcából. Eleget látott. Előrehajolt, és keményen megmarkolta a sofőr vállát. - Tedd le! - dörrent rá fenyegető hangon. A sofőr bambán bámult a nagy orrú külföldire. Egy árva szót sem értett angolul, mégis világossá vált számára, mit akar Nash. Eltökélten megrázta a fejét, és kapkodva belehadart a telefonba. - Baj van... Nash egy ugrással ott termett, és kiütötte Wang kezéből a telefont. A készülék a padlóra bucskázott. A sofőr fennhangon szitkozódott, miközben lehajolt, hogy felvegye a telefont. Nash fültövön vágta, csak úgy csattant. - Ne! - sikoltotta Ji Ling. - Hagyja abba! - Nash azonban tovább csépelte a sofőrt. Wangnak inába szállt a bátorsága. Rémülten tanulmányozta az előttük lévő körforgalmat és szemével a rendőrbódét kereste. Mihelyt felfedezte, sebességbe tette a kocsit. A furgon meglódult, aztán ugrott egy nagyot, és leállt a motor. A hirtelen lökéstől Allison beverte a fejét az ablakba. Szorosan magához rántotta Wen Lit, és átkarolta Tylert, nehogy lecsússzon. A videojáték lezuhant és beszánkázott az ülések alá. Ruth felsikoltott. Tai kis híján kirepült a keze közül. Claire táskája felborult, a pelenkák és a cumisüvegek szanaszét gurultak, de a világ minden kincséért sem engedte volna el Katie-t. - Mi történt? - kiáltott Allison. A sofőr újraindított. Ismét sebességbe tette a kocsit. Ahogy a furgon megugrott, Nash újra támadásba lendült. Allison elborzadva nézte, hogy kíméletlenül püföli a kínait. A visszapillantó tükörben meglátta a sofőr vértől maszatos fülét. - Nash! Hagyd abba! - ordította, amint Nash éppen az ajtónak lapította ellenfelét. Wang feje nekivágódott az ablaknak és az üveg ripityára tört. A furgon hirtelen megállt. Nash a vezetőüléshez verekedte magát, elkapta a kormányt, s a sofőrt az ajtónak szegezte. Wang a kilincsre támaszkodott, mire felpattant az ajtó, és Wang kigurult. Kürt harsant, és a földön elterült sofőr fejére dühös szitokáradatot zúdított az őt kerülgető taxi-, riksa- és biciklihad. Wang egy percig mozdulatlanul hevert, aztán lassan, bizonytalanul felkászálódott. Fejének szorította tenyerét, és megpróbálta rendezni gondolatait. Végül teli torokból rendőrért üvöltött. A körforgalom közepén a közlekedési rendőr dobogóról vezényelte a forgalmat. Mihelyt észrevette a járműből kieső sofőrt, megfújta a sípját, hogy felhívja az irányítófülkében trónoló társa figyelmét, aki nyomban kiugrott helyéről, s a furgon felé loholt. - 27 -
A furgon utasai elképedve szemlélték az eseményeket, és görcsösen kapaszkodtak. Ji Ling a szájára szorította a kezét - a legkevésbé sem számított Nash kirohanására. Még sosem látott verekedést, s a sofőr fejének tompa puffanása az ablakon kimondhatatlanul sokkolta. - Meghibbantál? - támadt Allison Nashre. - Mi a fenének csináltad? - Hallgass! Ji Ling, merre kell menni? - csattant fel Nash. Nehézkesen bepréselte hosszú lábát a műszerfal alá, mivel az ülés túl közel volt a kormányhoz. Matatott egy darabig a karral, hogy hátratolja, ekkor azonban, hála Wang eszeveszett üvöltözésének és hadonászásának, már ott nyomult a rendőr is. Nash feladta a küzdelmet a vezetőüléssel. Beletaposott a gázpedálba, és kilőtt a padka mellől, de közben félrerántotta a kormányt, nehogy elüsse a rendőrt, aki csak remek ugróreflexeinek köszönhetően menekült meg. A furgon vadul előzgetve átsüvített a körforgalmon. - Ji Ling! - harsogta Nash megint. - Merre kell menni? Ji Ling összeszedte magát. Kipillantott, hogy tájékozódjon. Felismerte a kereszteződést. - Arra - bökött előre. Meg kellett kerülniük a körforgalmat, aztán elhaladni közvetlenül a dobogó előtt, hogy rátérhessenek a helyes útra. Nash padlógázzal elzúgott a hitetlenkedve bámuló rendőr előtt. Nash elégedett mosollyal nyugtázta a visszapillantó tükörben egyre zsugorodó látványt. Roppantul élvezte a helyzetet. Elkezdődött a hajsza. „Vagány Csávó Nash” - így hívták az iskolában. Megtermett, jóképű srác volt, forrófejű és lobbanékony, tehetséges sportoló, akiben egy vadállat ereje lakozott. Első gimnáziumi rögbimeccsén fontos felfedezést tett. Későn ütött meg egy játékost, s a fiúnak kettéroppant a kulcscsontja. Kizárták a játékból, de attól a pillanattól fogva csapattársai kitüntetett figyelemmel bántak vele. Gyerekjáték volt másokat megfélemlíteni, különösen azért, mert ő maga rettenthetetlen volt. Az erőszak hatalmat adott neki. Foci, rögbi, jéghoki, nők - egyiket sem vetette meg. Viharos életet élt, erőszakos, sőt néha kegyetlen volt, s a nők körülzsongták. Az önmagának megfelelni akarás űzte-hajtotta előre. Télen egyedül mászta meg az El Cap sziklaormát, nyáron a Sziklás-hegység csúcsainak hómezőin sátorozott. Vakmerőn siklott sárkányrepülőjén, s akkor sem adta fel, amikor az oldalán repülő legjobb barátját egy szélroham a hegy oldalának csapta. Lecsupaszította BMW motorját, és nyaktörő sebességgel száguldozott a mellékutakon. Teste maradandó nyomait viselte passzióinak: belül acélcsavarok, kívül összevarrt forradások borították. Állandó őrült versenyfutásban élt az élettel, és mindig ő győzött. Barátai nem voltak, de nem is hiányoztak. Remekül tanult, orvosnak készült. Sebésznek. Imádta a kés adta hatalmat, és különben is: sebész lévén nem kellett jó modorúan társalognia lábadozó betegekkel. Ő csak öntudatlan páciensekkel foglalkozott. Felnyitotta őket, isteni hatalma révén csodákat művelt a bensejükben, és mire felébredtek, ő már régen eltűnt. A sebészet, akárcsak az erőszak, megerősítette hatalmát. Claire egy gyógyszergyártó cég ügynöke volt, jócskán idősebb Nashnél. Sikeres volt a szakmájában, de ráébredt, hogy nem érdekli az üzleti élet. Míg Nash az orvosegyetemen tanult, ő tartotta el, de mihelyt a férfi praktizálni kezdett, benyújtotta felmondását. Más elfoglaltságot keresett. Vettek egy zegzugos Viktória-korabeli házat. Claire kitapétázta, kifestette, és kitanulta a vízvezeték-szerelés csínját-bínját. Imádta, mégsem találta meg a lelki békéjét. Barátnői már mind több gyereket szültek, s rájött, hogy ez hiányzik neki. Nash elégedett volt életükkel, s nem vágyott különösebben gyerek után, de az ifjabb Nash gondolata örömmel töltötte el. Két évig próbálkoztak sikertelenül. Az orvos elvégzett Claire-en minden tesztet, s közölte, hogy makkegészséges. „Legyenek türelemmel”, tanácsolta. Claire egyéb elfoglaltság után nézett, hogy lekösse idejét, de újabb egy év elteltével már másra sem tudott gondolni, egyfolytában ezen rágódott és nyűgösködött. Az orvos azt javasolta, Nash is vizsgáltassa ki magát, Nash azonban durván megtagadta. Megalázónak találta, hogy Claire kétségbe meri vonni férfiasságát. Így tehát a kivizsgálás elmaradt. Claire elkerülte barátnőit, amikor azoknak gyereke született, csak hogy ne kelljen részt vennie a keresztelői partikon. Valahányszor elment egy játékbolt előtt, kis híján elsírta magát. Hőmérők és táblázatok uralták nemi életét, és mindketten gyűlölték az egészet. Ha Claire felhívta férjét a kórházban, hogy jöjjön haza és teljesítse férfiúi kötelességét, Nash zokszó nélkül megtette, de nem volt mögötte szenvedély. Szimpla aktus volt, kötelességből. Igyekezték elnevetni, de - 28 -
nevetésük feszélyezett volt. A párzási időszak nem volt móka és kacagás. Hat hónap elteltével sem történt semmi, még csak vaklárma sem. Claire zokogott és folyton nyaggatta a férjét, míg végül Nash beadta a derekát. A vizsgálati eredmény megérkezett. Az orvos mindkettejüket leültette. - Túlságosan alacsony a hímivarsejtszáma, Cameron doktor. Attól tartok, hogy maga meddő - mondta. Nashnek elállt a lélegzete. Szidalmazni kezdte az orvost, megvádolta, hogy téved, pontatlanul mért és amúgy is inkompetens, s hogy összecserélte a spermiumát egy másik férfiéval. Az orvos higgadtan állta a támadást. Gyakran találkozott ilyen reakcióval. - Nem hinném - felelte. - Ám amennyiben kétségei támadnának, megismételhetjük a tesztet. Megismételték. Az eredmény változatlan volt. Nash hetekig duzzogott. Claire újabb ötlettel állt elő: mesterségesen megtermékenyítteti magát a spermabankban tárolt minták egyikével. - Hogy merészeled?! - gerjedt Nash éktelen haragra. - Hogy egy másik férfi spermáját helyezzék beléd? - De hát az egész a műtőben zajlik - könyörgött Claire. - A te spermáidat kevernék össze egy másikkal, sosem tudnánk meg, hogy ki az igazi apa. Lehet, hogy a te spermáid is életre kelnének. Attól még a mi gyerekünk lenne. - A tiéd, nem az enyém! Nem a miénk! - Nash már a gondolattól is rosszul volt. Önbecsülése sosem heverné ki ezt a megaláztatást. A mesterséges megtermékenyítés tehát egyszer s mindenkorra ki volt zárva. Claire kétségbeesetten sodródott az árral. Amikor egyik barátnője javasolta, fogadjanak örökbe gyereket, rögtön tudta, hogy ez a megoldás. Nash addigra torkig volt az egésszel, és túllépett a gyerektémán. Az örökbefogadás mégsem volt a szemében olyan visszataszító, mint az, hogy más férfi ejtse teherbe a feleségét. Claire-nek néhány hónapig kellett rimánkodnia, hogy megadja magát. Nash mindössze két feltételt szabott. Először is, Claire sosem fecsegheti el senkinek, hogy nekik nem lehet saját gyerekük. Másodszor, nem akart amerikai gyereket örökbe fogadni. Ha Claire gyereket akar, akkor az legyen ázsiai - kínai, koreai vagy japán. Nem árulta el neki, miért. Az igazság az volt, hogy Nash a legkevésbé sem akart olyan gyereket, akit netalán az övének nézhetnek, mert félt attól, hogy nem lesz tökéletes a gyerek. Egy ázsiai gyerek ellenben minden kétséget kizáróan bizonyítaná, hogy csak magukhoz vették, de nem ők a biológiai szülei. Így könnyedén ki lehet magyarázni bármilyen tökéletlenséget. A kínai baba adoptálását megelőző időszakban Nash szenvtelenül élte az életét. Nem segített nevet választani, nem kísérte el Claire-t babakelengyét és bölcsőt vásárolni. Mindössze egyszer csillant meg benne az érdeklődés szikrája - amikor meg kellett írnia az önéletrajzát az örökbefogadáshoz. Négy oldalt kértek, ő nyolcat írt. Ám ezen túlmenően Claire-re hagyott mindent. Övé lesz a gyerek. Claire úgy tett, mintha nem venné észre férje közönyét. Bebeszélte magának, hogy amint hazahozzák a babát, jóra fordulnak a dolgok.
4 Taj Csin rendőr vaskos acél íróasztal mögött ült, a Közbiztonsági Hivatal előterében a Tasitou Hsziang 7. szám alatt. Belefeledkezett a Pekingből közvetített focielődöntőbe, amelyet kis televízióján követett figyelemmel. Húsz jüant tett a Csiangszui Vörösökre. Rajta kívül még nyolc rendőr zsúfolódott be az előtérbe, valamennyien a meccset nézték. Pont abban a pillanatban, amikor a Pekingi Sárgák kihagytak egy helyzetet, megcsörrent a telefon. - Aijo! - szitkozódott az egyik rendőr, miközben a többiek örömtáncot jártak. - Lószart sem ér a csapatod - hahotázott diadalmasan Taj Csin. Esze ágában sem volt felvenni a telefont. A Vörösök újból támadtak, ott tolongtak a Sárgák kapuja körül. A telefon csak csengett és csengett. Taj Csin idegesen felkapta. - Wei? Mi van? - Be kellett fognia a másik fülét, mert rendőrtársai szurkolásától semmit sem hallott. - Micsoda? - hitetlenkedett Taj Csin. Felegyenesedett a székében, menten megfeledkezett a focimeccsről. - 29 -
- Azt mondta a sofőr, hogy Sanghajba tartanak? Hány ember ül a furgonban?... Ki vezeti?... Milyen színű a furgon?... És a rendszáma? - Új bekezdést nyitott a jegyzőkönyvben, s bevéste az adatokat, amiket a vonal másik végén beszélő közlekedési rendőr diktált neki, miután elismételte a kérdéseket a sofőrnek. A Vörösök ismét betaláltak a kapuba, a Csiangszui Táltosok eltángálták a pekingi Sárga Kutyákat. A helyiségben tülekedő rendőrök üdvrivalgása tetőfokára hágott, de Tai Csin meg sem hallotta. Megtörtént az elképzelhetetlen, és éppen az ő szolgálati ideje alatt: amerikaiak gyermekeket raboltak! Bántalmaztak egy sofőrt. Elloptak egy furgont. Úgy tűnik, a KNUSZ egyik hivatalos idegenvezetője is érintett az ügyben. A közlekedési rendőr megerősítette az elhangzottakat. S a legnagyobb baj az egészben, hogy alig néhány perce ő maga titulálta Lin igazgató hívását őrültségnek csupán azért, mert a meccset akarta nézni. Taj Csin szemöldökén végigcsordultak mulasztásának elefántkönny méretű izzadságcseppjei, ahogy jegyzőkönyvében nőttön-nőtt a bűnlajstrom. Letette a kagylót, és akcióba lendült. Elsőként rádiós kollégájának telefonált, hogy az közreadja a furgon és a benne ülő emberek személyleírását, valamint a bűncselekményeket, amelyekért körözik őket. Így az üzenet egy perc alatt eljut Szucsou minden rendőréhez. Aztán személyesen hívta fel a sanghaji autópálya szucsoui fizetőkapujánál ügyelő rendőrt, hogy meggyőződjön róla, tájékoztatta-e a többi kaput és a motoros autópálya-rendőrséget. A vonal végén figyelő rendőr lekörmölte az adatokat, és megígérte, hogy rögtön értesít mindenkit. Ezután Taj Csin tárcsázta azt a számot, melytől a legjobban tartott: a KBH kapitányát, akinek ugyan az állomáson kellett volna lennie, mégis otthon nézte a meccset. Taj Csin finoman vázolta a helyzetet. Nem említette, hogy Lin igazgatót sült bolondnak nézte, bízva abban, hogy az ügynek ez a kényes része elkerüli majd felettese figyelmét. A kapitányt egyelőre valóban nem izgatta ez a téma, más jellegű kérdésekkel bombázta Taj Csint. - Riasztotta a rádiósokat? - Igen, és a sanghaji autópálya fizetőkapu-ellenőrét is. Úgy vélik, az amerikaiak oda igyekeznek a konzulátusra. - Hívja Sanghajt! Mondja meg nekik, hogy küldjenek járőröket az autópálya feléjük eső végére! Ugyanezt az üzenetet juttassa el Kunsanba is! - Igenis, uram! A kapitány letette a telefont, s gyorsan magára kapta az egyenruháját. Közben futólag eltűnődött, hívja-e a KBH külföldiek bűnügyeire szakosodott ügyosztályát. Kockázatos lenne kihagyni őket. Ugyanakkor a rendőri gépezet már beindult, és tudta, hogy - legalábbis Szucsouban igen hatékonyan működik. Szökevényeknek Kínában szemernyi esélyük sincs. Külföldi szökevényeknek Szucsouban pedig még annyi sem. Egy órán belül őrizetben lesznek, aztán telefonálhat, akinek csak akar, miután saját kezűleg letartóztatta a bűnözőket. - Itt álljunk meg! - szólt Ji Ling. Nash lehúzódott a furgonnal az út szélére, a motort azonban tovább járatta. Megközelítették az autópálya huningi bejáratának fizetőkapuit. Félregurultak a lehajtósáv közeli gyepre. Előttük vagy tucatnyi kapuban szedték a pénzt az autópályára igyekvőktől. A kapuk mellett hivatali épület magasodott. Ji Lingnek cseppet sem tetszett a látvány. A hivatal árnyékában négy motoros rendőr strázsált, és cigarettázva figyelték a forgalmat. A kapuk között egyenruhás rendőrök járkáltak felalá, és oszlopra szerelt kamerák pásztázták a forgalmat, hogy aztán láthatatlan figyelő szemeknek továbbítsák a képeket. - Szerintem veszélyes errefelé menni Sanghajba - vélte. - Wang tudta, hova tartunk. Nyilván értesítette rendőrséget. - Úristen, egyszerűen nem hiszem el, hogy így elkalapáltad, Nash! - szörnyülködött Claire. Nehezen viselte a rájuk nehezedő nyomást, s a sírástól vörös volt a szeme. - Pedig jobb lesz, ha elhiszed! - fortyant fel Nash. - Ha nem teszem, már rég a rendőrőrsön csücsülnénk. Egyébként kár rágódni rajta, ami történt, megtörtént. - Kérem - szakította félbe a vitát Ji Ling. - Most nincs idő veszekedni! Vissza kell fordulnunk! - 30 -
- Vezet mellékút Sanghajba? - tudakolta Ruth. Ji Ling megrázta a fejét. - A Kung An Csü már figyeli az összes utat. Jobb, ha inkább Nankingba megyünk. - Nankingba!? Az az ellenkező irányban van, nem? - Ruth térkép után kutatva a táskájában matatott. - Igen, de nem kell aggódni! Onnan átjutunk csónakkal Sanghajba! Mindennap sok csónak vár fuvarra. Nincs messze. Ott nem fog keresni minket rendőrség. Ráadásul Nankingban van egy nagybátyám. Ő majd segít nekünk. Holnapra már Sanghajban lehetünk. Kínos csönd állt be, míg a jelenlévők mérlegelték a hallottakat. Fogalmuk sem volt, hogy mitévők legyenek. Más választásuk nem lévén, kénytelenek voltak megbízni Ji Lingben. Ruth közben megtalálta Nankingot a térképen, s mondani készült valamit, ám Nash a szavába vágott: - Jó ötlet - jelentette ki, s anélkül, hogy megvárta volna Ruth véleményét, megfordult a furgonnal. Kis híja volt csupán, hogy nem gázolt el egy biciklistát, aki egy megpakolt kordét húzott kétkerekűje mögött. A biciklista félrerántotta a kormányt, nekifutott a padkának és lerepült az ülésről. Öklét rázva sivította a furgon felé: - Tá má de! A gyepsávon túl, a fizetőkapuknál egy motoros rendőr felfigyelt a fekete furgon és a biciklista közt zajló perpatvarra. Résnyire szűkült szemmel nézte az eseményeket, közben hosszan megszívta a cigarettáját. Senki sem sérült meg. Csak vitáznak. Visszafordult társaihoz. - Szerintem jobb lenne, ha én vezetnék - javasolta Ji Ling. - Nincs semmi bajom! - csattant fel Nash. - Csak nem vettem észre. - Nem azért. Sajnálom, de Kínában szokatlan látvány, ha külföldi vezet. Ha rendőrség meglátná, azonnal megállítana minket. Nash ezen elgondolkozott. Szemmel láthatólag nem szívesen adta át a volánt Ji Lingnek, de nem volt mit tenni. Vállat vont. - Rendben. Ismét leállt a padka mellé. Ji Linggel helyet cseréltek. Az idegenvezető is matatott egy sort a kar után, hogy beállítsa az ülést, de nem találta. Végül Nash segített és előreállította az ülést. Ji Ling lába alig érte el a pedálokat, de őt ez szemmel láthatólag nem zavarta. Finoman elindította a motort, de korán engedte fel a kuplungot. A furgon ugrott egyet és leállt. Ji Ling újraindított, s az eset megismétlődött. - Tudja, hogyan kell vezetni? - érdeklődött Nash. - Nincs jogosítványom - vallotta be Ji Ling. - Könnyebb lenne automata váltós kocsival, de ne aggódjon, megcsinálom. - Harmadszorra sikerült elindulnia, kettesből. A motor eleinte kotyogott és erőlködött, aztán felgyorsultak. Ji Ling a sebességváltót rángatta, hogy betegye harmadik fokozatba, törékeny teste megfeszült az ellenszegülő karral való viaskodásban. Épp hogy sikerült a művelet, félre kellett rántania a kormányt, nehogy belerohanjon egy buszba. A motor kis híján lefulladt, de Ji Ling csak ment tovább. Előreugratott, bevágott két sáv közé, és csodával határos módon sikerült kikerülnie minden akadályt. Dudák tülköltek, kerekek csikorogtak. A furgonban ülő felnőttek mind lélegzet-visszafojtva várták a legrosszabbat. Tyler szeme elkerekedett, de nem volt benne félelem, sőt még egy vigyorra is futotta. - Tyűha! - lelkendezett. Ji Ling büszkén mosolygott, amikor sikerült kikeverednie a veszélyes helyzetekből. - Látják? Megy ez! A rendőrségi rádiók sisteregve-sercegve életre keltek a fizetőkapuknál, s hangosan sugározták a külföldiekről szóló közleményt. Az egyik motoros járőr tisztán emlékezett egy fekete Liberationre, ám annyira messze volt, hogy nem láthatta, ki ül benne. Fejére rántotta a bukósisakot, kirúgta az állványt és bedugta a slusszkulcsot. A motor felberregett. A rendőr sebességbe tette, megfordult, s beleolvadt a forgalomba. Tíz perc múlva feltűnt a szeme előtt a távolban a fekete furgon, amint lekanyarodik a főútról egy földútra, mely egy hosszú vásár mellett futott. A Liberation hömpölygő porfelhőt kavart maga után, ahogy tovazötyögött az úton. A rendőr teljes gázt adott. A furgon csigatempóval haladt az ő nagy erejű Suzukijához képest. Minél közelebb ért, annál fojtogatóbb volt a felkavart por. Kétszer is - 31 -
félre kellett rántania a kormányt, nehogy elüsse a taligákat toló parasztokat. Egyszer pedig kénytelen volt megállni, mert elállta az útját egy marhacsorda, ami fittyet hányt ideges tülkölésének. A rendőr szitkozódva lehajtott az útról, átvergődött egy kis árkon, keresztüldöcögött egy káposztaföldön, majd ismét visszatért az útra. Mivel már semmi sem lassította a haladásban, hamar behozta lemaradását. A furgonhoz közeledve semmit sem bírt kivenni abból, mi lehet az elsötétített ablakok mögött. A rendszámtáblát sár borította. A furgon mellé húzódott. Benézett és szemben találta magát a kormány mögül riadtan rábámuló női szempárral. A rendőr hevesen integetve leparancsolta a járművet az út szélére. A furgon megállt egy asztalosműhely előtt. A rendőr lepattant a motorjáról. A közelben ácsorgó árusok nagy érdeklődéssel figyelték, mi történik. A rendőr odalépett a vezetőülés oldalához. A sofőr letekerte az ablakot. - Zin mé le? - kérdezte a nő idegesen. A rendőr bekukkantott a furgon belsejébe, s várt, míg a szeme hozzászokott a félhomályhoz. A furgon hátuljából nyolc szempár bámult rá vissza. A rendőr szerint akár a szökésben lévő külföldieké is lehet. Sajnos azonban helyettük nyolc, piacra szánt hízott sertéssel szemezett. Végig autóztak a délutáni hőségben, egyszer sem tértek le a káposzta- és rizsföldek között vezető alsóbbrendű vidéki utakról. Itt hemzsegtek a traktorok, a biciklisták, a távolsági buszok. A furgon utasai egytől egyig kimerültek és idegesek voltak. A nap vakítóan tűzött, s felforrósította a furgon belsejét. Tai bőrén kiütések támadtak, s a baba szünet nélkül sírt. Allison észrevette, hogy a sofőr mobiltelefonja az ülések alá csúszott, és az ő lába közelében állt meg. Felvette és megnézte. - Nem kéne felhívni a sanghaji konzulátust? - kérdezte. - Jó ötlet - felelte Ruth. - Ahogy gondolod - vonogatta a vállát Nash. - Már elmondtam, mire számíthatsz ma. A vonal kétszer is megszakadt, mire kapcsolták. A konzulátus telefonközpontosa először megkérte Allisont, hogy telefonáljon másnap reggel, de aztán megadta magát a kitartó rábeszélésnek, és kapcsolta az ügyeletest, egy Dooley névre hallgató zöldfülű követségi alkalmazottat. Dooley unottan hallgatta a beszámolót. Allison hallani vélte, hogy beleásít a kagylóba. Ám ahogy a történet a végéhez közeledett, Dooley egyre izgatottabbá vált. - Mit csináltak? - hitetlenkedett, mire Allison elismételte. Dooley fülelt. - Menekülőre fogták?! - Nekem, illetve nekünk adták a csecsemőt, aztán meg azt állították, hogy nem tarthatjuk meg őket! Mégis, mit kellett volna tennünk? - Allison nem értette, Dooley miért nem háborodik fel a hatóságok eljárásán. - Szent ég, Mrs. Turk! Hát azt kellett volna tennie, amit mondanak! Ahelyett, hogy elrabol egy kínai állampolgárt! Teljesen elment az esze? - Ő az én lányom! - Mintha az előbb leszögezte volna, hogy még nincsenek készen a papírok. - Igaz, de már... - Akkor nem a maga lánya! Egyelőre nem! Egyelőre kínai. Az övék, nem a magáé! - Úgy beszél róla, mintha egy zsák krumpli lenne. Gyerekekről van szó, Mr. Dooley! - Hát persze! Nem felejtettem el! Csakhogy ezek kínai gyerekek! Tudom, hogy most meg van rémülve, de akkor is emberrablásról van szó! Sajnos nem tehetek önökért semmit. - Nem valami segítőkész, Mr. Dooley! Adjon tanácsot! - Nincs tanácsom olyanoknak, akik megszegik a kínai törvényeket! Szükségem lesz mindannyiuk nevére és az útlevelük számára. Egy belső hang azt súgta Allisonnak, ne árulja el őket. Kézzelfogható segítségre volt szüksége. - Számomra egyáltalán nem tűnik jó ötletnek, hogy megadjam magának az adatainkat vitatkozott Dooleyval. - Ha nem hajlandó együttműködni, Mrs. Turk, nem értem, minek hívott - horkantotta a férfi mérgesen. - 32 -
Ruth egy papírdarabra firkantott valamit, és átnyújtotta Allisonnak: „És a menedékjog?” - És mi lenne, ha menedékjogért folyamodnánk? - Nem tehetik! Nem adhatunk csak úgy menedékjogot bárkinek. Ilyenkor más tényezőket is figyelembe kell venni. Meg kell felelni az üldöztetés kitételének. - Wen Lit elhagyták. Az összes csecsemőt elhagyták. Bedugták őket egy árvaházba, életük hátralévő részére. Ez is egyfajta üldöztetés, nem? - Szükségem van Marshallra! - Hivatalos értelemben nem, Mrs. Turk. S magának mellesleg nincs törvény biztosította joga. Semmit sem kérvényezhet a gyermek nevében, ugyanis nem a törvényes gyámja. Erre nincs jogi paragrafus! - Ne beszéljen itt nekem összevissza jogról meg törvényről! Inkább segítsen! Az Isten szerelmére, tegyen valamit! El akarják tőlem venni, hát nem érti? - Nézze, igyekszem türelmes lenni. A maga oldalán állok! De ha nem adják fel magukat, azzal tovább rontanak az ügyükön! Kár reménykednie abban, hogy kicsúszhatnak a hatóságok karmai közül. Kínában vagyunk, Kína pedig rendőrállam, Mrs. Turk. Talán maga nem látja őket, de mindenütt jelen vannak. Órák kérdése, hogy elkapják magukat, s akkor aztán kezdődik a tánc. Az a szemernyi esély, hogy megtartsa... hogy is hívják? Wendyt? - Wen Lit - suttogta Allison. - Mi? Igen, mindegy. Azt akarom mondani, az is elúszik. Kitoloncolják magát. A pokolba, még börtönbe is vethetik! Nekik meg se kottyan az ilyesmi. Nem érzelgősek. Aki megszegi a törvényeiket, garantáltan megfizeti az árát! Jelentkezzen a rendőrségen, mielőtt még nagyobb bajba sodorná magát! Most rögtön keressen egy rendőrőrsöt! Ismételje el nekik, amit nekem mesélt az imént! Mondja nekik, hogy hibázott! És mi igyekszünk elrendezni a dolgokat a hagyományos csatornákon keresztül. A kínaiak néha meglehetősen furák, de a végén... - Tudja, mit csináljon a hagyományos csatornáival! Nekem garancia kell, nem csatorna! Nem kockáztatom, hogy megfosszanak Wen Litől! Kijelentették, hogy elveszik! A többi csecsemőt már be is gyűjtötték! Nem vagyok hajlandó megválni tőle! - Nézze, Mrs. Turk. Még most sem értem. Hány napot is töltött együtt a gyermekkel? - Négyet. - Kérem, árulja el, mennyire ragaszkodhat az ember valakihez alig négy nap múltán?! Pszichológia volt a második szakom a főiskolán. Sokkal több időbe telik, mire igazi kötődés alakul ki. Pofonegyszerű, Mrs. Turk. Miért nem teszi azt, amit kérnek magától? Adja vissza, hadd cseréljék ki másik gyerekre! - Mennyire ragaszkodhat...? - Allison hirtelenjében azt sem tudta, mit válaszoljon. Kötődés? Ez a legostobább dolog, amit valaha is hallottam. Nash a telefonért nyúlt. - Hagyod, hogy az érzelmeid domináljanak - vetette közbe. - Add ide nekem! - Allison már majdnem átnyújtotta a készüléket. Úgy érezte, semmire sem jut Dooleyval. - Jól csinálja - ellenkezett Ruth. - Hagyd, hadd folytassa! - Nash megrándította a vállát, a keze lehanyatlott. - Nem muszáj sértegetnie, Mrs. Turk - dünnyögött Dooley. - Az nem vezet semmire. - Még a kisujját sem mozdította értünk! Miért nem fogadja el, amit tettünk, s próbál megoldást találni? - Már mondtam! Nem segíthetek. Az Egyesült Államok kormánya nem segíthet magán. Ha idejön, a kínaiak letartóztatják. Ha sikerül bevennie magát az egyik konzulátusra, nem védhetjük meg. Ha a kínaiak kikérik, illetve amikor kikérik, nem lesz más választásunk, mint kiadni magát! - Képes lenne ilyen szörnyűségre? - borzadt el Allison. - Képes lenne átadni minket a kínaiaknak? - Nem lenne más választásom! Allison szíve elfacsarodott. Nashnek tökéletesen igaza van. Sikerült telefonvégre kapnia egy begyöpösödött bürokratát, akinek az ereiben vér helyett szabályzatok folynak. - Maga aztán nagy segítség, Mr. Dooley! Örülök, hogy ilyen embert sikerült kifognom! Nem bírta megállni szarkazmus nélkül. - Nézze, Mrs. Turk, minden vágyam, hogy segítsek, de tényleg! - Dooley kissé megenyhült. Egy pillanatra eltűnődött. Cinkosan lehalkította a hangját, mintha titkot árulna el, úgy folytatta: - Ha - 33 -
elmondja valakinek, hogy ezt én tanácsoltam, gondolkodás nélkül letagadom. Sanghaj nem jelent megoldást a maga problémájára! Mi leginkább üzleti ügyekben járunk el, kereskedelmi ügyleteket bonyolítunk. Szerződéseket kötünk. Nem foglalkozunk örökbefogadással. Azt Pekingben intézik. Meg Kuangcsouban. Jobban tennék, ha oda mennének! - Pekingbe? - Igen. Nem! Csak Pekingbe ne! Kuangcsouba menjenek! Délre, Kuangtung tartományba! Ott van Hongkong közelében. Valaha Kantonnak nevezték. Ott könnyedebben veszik a dolgokat mármint a kínaiak. És az ottani konzulátus számos örökbefogadást nyélbe ütött már. Több százat. Talán akad ott valaki, aki segíthet magukon. - De hogy jutunk oda? Az legalább ötszáz mérföld ide. - Inkább nyolcszáz. Fogalmam sincs. Az már a maguk baja. Nem segíthetek sem ebben, sem az örökbefogadásban. - Dooley úgy vélte, eléggé elkanyarodott már a hivatalos vonaltól, s visszatért az iménti merev modorához. - Ismétlem, Mrs. Turk, remélem, elég világos leszek: azt tanácsolom, adja, mindannyian adják fel magukat! Mégpedig haladéktalanul! Ezt jegyzőkönyvbe veszem. - Értettem, Mr. Dooley. Vegye jegyzőkönyvbe! Allison ideges volt, forrt benne az epe, és rettegett. Egy állítólagosan baráti ház ajtaján kopogtatott. S ugyan nem tudta, mire számítson, azt biztosan nem várta, hogy az orrára csapják. Elismételte a csoportnak a Dooleyval folytatott társalgás részleteit, amiket nem hallhattak. Tyler hegyezte a fülét, hogy megértse végre, mi folyik körülötte. - Azzal fenyegetett, hogy a rendőrség üldözni fog minket? - faggatta kíváncsian Allisont. Allison bólintott. - Tök jó. - Ez volt az első érdekes dolog, amit kínai tartózkodása során hallott. - Kuangcsou... - morfondírozott Nash. - Valószínűleg igaza van. Valóban oda kellett volna mennünk a gyerekek vízumáért, még mielőtt kirobbant volna ez az ügy. - A tervek szerint Sanghajból repültek volna Kuangcsouba, Kuangcsouból Hongkongba, majd onnan haza az Egyesült Államokba. - Nem használhatjuk a repülőjegyeket. Keresnek minket - aggodalmaskodott Allison. - És mi lenne, ha vonatra szállnánk? - Ki nem állhatom a vonatokat - szipogta Claire. - Annyira, de annyira zajosak. Vonaton még aludni sem lehet. - Nem, a vonat sem jó - csatlakozott Nash. - Túl nyilvános. Azt is átfésülik a rendőrök. Más megoldást kell találnunk. Szárazföldi utat. - A gondolatra, hogy keresztülszáguldjanak Kínán, feltámadt benne a jól ismert érzés. Menten felvillanyozta. - Nagybátyám gyakran utazik Kuangcsouba - szólalt meg Ji Ling. - Biztos segít nekünk. - Ne vágjunk annyira a dolgok elébe - rázta a fejét Allison. - Én nem adom fel ilyen könnyedén, hogy segítséget kerítsünk. Ruth, mintha azt mesélted volna, hogy a fivéred kongresszusi képviselő. Ruth bólintott. - Igen, de ő dilis. Soha semmiben nem sikerült közös nevezőre jutnunk. - Fred Pollard? A külügynél? - érdeklődött Nash. - Ő az, a maga teljes valójában - felelte Ruth grimaszolva. - Az egyetlen öltönybe bújt neandervölgyi a családunkban. New Jersey választotta be a Kongresszusba, hogy a saját fajtája között lehessen. - Akár egyetért veled, akár nem, biztos felkarolja az ügyünket - bizakodott Allison. - Nem tudom, de nem számít. Államköltségen utazgat a nagyvilágban - közölte Ruth. Valahol Dél-Afrikában, vagy talán Botswanában. Említette, hogy ha az ideje engedi, elmegy géppisztollyal vagy tankkal kudura vadászni. Játssza majd a nagy macsót. Nem tudom biztosan, mikor megy haza. - Megpróbálom ismét felhívni Marshallt - mondta Allison. - Hátha ő el tudja rendezni a dolgot, mielőtt nekivágunk az útnak. Fogadok, hogy jobbnál jobb ötletei lesznek. Sosem hagy cserben. Nash megvonta a vállát. - Akkor hívd fel - hagyta helyben, bár Allison cseppet sem győzte meg. - 34 -
Allison beütötte a számokat a mobiltelefonba, ám a távolsági hívásoknál megszokott visszhang helyett pattogó kínai üzenet válaszolt. Ji Ling kezébe nyomta a készüléket. Az idegenvezető belehallgatott. - Ezen a telefonon nem lehet nemzetközi számot hívni - magyarázta. - A sofőr nem jogosult, hogy külföldre telefonáljon. Ne aggódjon! Majd felhívjuk nagybátyámtól. Leszállt az éj, mire megérkeztek az ősi fővárosba, Szun Csüan fővárosába, Nankingba. Hatalmas volt, Szucsou szinte eltörpült mellette. Csiangszu végtelen sík mezői és rizsföldjei után valósággal borzolta a kis csoport idegeit az utcákon tolongó tömeg, a vakító fény és a sugárutakon villódzó neonfelirat-kavalkád. Dimbes-dombos sűrű platán- és nyárfaligetek váltották egymást. Átkeltek egy fényárban úszó pagodákkal szegélyezett folyón, melyek tükörképe lágyan ringva csillámlott a fodrozódó vízen. Ji Ling lefordult a főútról. Átvergődtek a kacskaringós utcácskák labirintusán, ahol az idegen már végképp feladta volna, hogy eligazodjon. Ji Ling egy sötétbe vesző elágazásnál egyszer csak leállította a motort. - Innen gyalog megyünk tovább - jelentette ki. Elgémberedett végtagjaikat élvezettel nyújtóztatva kikecmeregtek a furgonból. Mindhárom baba mélyen aludt. Ji Ling a fehérre meszelt falak útvesztőjében, hol ide, hol oda befordulva keresztülvezette őket néhány sikátoron, melyek keskenyek voltak ahhoz, hogy furgonnal áthaladjanak rajtuk. Pezsgett az éj a kapukban és közökben felbukkanó embersereg dallamos tereferéjétől. Bömbölt a zene, dudaszó sivított, kutyák ugattak. A kerékpárosok türelmetlenül csengetve karikáztak át a gyalogosok özönén. Az amerikaiaknak és kísérőjüknek a falhoz kellett lapulniuk, nehogy beléjük ütközzenek. Az egyik biciklista döbbenetében kis híján leesett kétkerekűjéről. Az első kereke már a falat súrolta, mire sikerült visszanyernie az egyensúlyát, majd a válla fölött még mindig visszavissza pislogva elimbolygott. Az idegen ritka volt Nanking sikátoraiban, mint a fehér holló. - Istenverte, két lábon járó reklámtáblák vagyunk - füstölgött Nash. Felettébb kényelmetlenül érezte magát, amiért ország-világ őt bámulta. - Ma este minimum ezren láttak, ha nem többen. - Igyekeztek fejüket lehajtva beleolvadni az elhaladó gyalogoshadba, de hiába. Nash szálfa termete, Tyler zsenge kora, és a három, karjukon szunnyadó csecsemő egytől egyig rájuk irányította a félhomályban a figyelmet. - Rettenetes ez a bűz - panaszolta Claire. - És micsoda mocsok van itt! - Claire szemében egész Kína orrfacsaró szemétdomb volt. - Pisilnem kell - jelentette be Tyler. Ji Ling a fal mentén húzódó árnyékra bökött. Tyler egy szemvillanás alatt ott termett, s eltűnt. Ji Ling befordult egy tenyérnyi lugasba, mely egy magas fakapuhoz vezetett. Bekopogott rajta, aztán bekiáltott. A bejárat mellett pislákoló gyenge fény megvilágította a szárfa tetejére és oldalára írt élénk vörös írásjeleket. - A családnév olvasható rajta - felelt Ji Ling Allison kimondatlan kérdésére, miközben várakoztak. - A jelek sok szerencsét és gazdagságot kívánnak annak, aki belép kapun. Egy idős asszony nyitott ajtót. Ji Ling láttán örömében nagyot tapsolt. Ji Ling nagyanyja jókedvűen csicseregve-kacarászva beterelte a társaságot az udvarra. Az egyik szobából deres hajú, hajlott aggastyán tűnt elő, és derűsen bólogatva üdvözölte Ji Linget, aki Jang apóként mutatta be az öreget. A vénember finoman hajlongva mindenkivel kezet fogott, aztán bevezette a társaságot az udvarról nyíló parányi helyiségbe, mely egyszerre szolgált hálószobaként, nappaliként és dolgozószobaként. Miután hellyel kínálta őket, kettesével-hármasával megjelent a házban élő tucatnyi ember. Mindannyian köszöntötték Ji Linget, gügyögtek a kisbabáknak és foglalkoztak a vendégekkel. Egy kislány teát, narancsot és egy zacskó kekszet hozott. Nash kétkedőn méregette vendéglátójukat. - Ő fog nekünk segíteni? - Dehogy - tiltakozott Ji Ling. - Ő nagyapám. A ház ura. Mi Jang Boda bácsit keressük, a fiát, az én nagybátyámat. Ji Ling váltott néhány őszinte szót Jang apóval, akinek az arca a hallottakra elkomorult. Kérdéseket tett fel, s bólogatott a válaszokra. Aztán hívta a feleségét, és éles hangon utasításokat osztott. Az egyik hálószobát pillanatok alatt kiürítették a vendégek számára. - 35 -
- Tegyék ide a gyerekeket! - rendelkezett Ji Ling. - Nem szeretnénk kényelmetlenséget okozni a nagyszüleinek - szabódott Allison. - Nem kényelmetlenség - mondta erre Ji Ling. - Megtiszteltetés. A vendégek kimerültek voltak ahhoz, hogy vitába szálljanak vele, hát további ellenkezés nélkül letették a csecsemőket. Claire és Ruth melléjük telepedett, Allison pedig kiment, hogy felhívja Marshallt. Nash Ji Linggel Jang Boda keresésére indult. - Allison! Minden rendben? Mi a fene folyik ott? Az Isten szerelmére, egész nap itt szobroztam a készülék mellett az üzeneteddel, és vártam, hogy telefonálj. Már négyszer hívtam a szállodát, de nem tudtak kapcsolni. Félholtra aggódtam magam. Veled van Tyler? Nincs semmi baja? Csodás volt hallani a hangját, az erőteljes, férfias hangot, amelyre Allisonnak oly nagy szüksége volt, hogy legszívesebben elsírta volna magát. A vállával szorosan a fülére tapasztotta a kagylót, s ringani kezdett, hogy a távolból is érezze a férfit. Részletesen elmagyarázott mindent, csak úgy áradt belőle a szó. Lelki szemeivel maga előtt látta feszülten figyelő férjét, amint ügyvédkobakját lehajtva összpontosít, hogy a legapróbb momentum se kerülje el a figyelmét, mérlegel, számol és terveket sző. Marshall nem kérdezett közbe, míg Allison a történteket darálta, s hallgatását az asszony bátorításként értelmezte. Allison tudta, hogy Marshall majd mindent elrendez. Mindenre fel volt készülve, csak arra nem, ami következett. Marshall hangja nemcsak hogy teljes mértékkel híján volt a megértésnek, de tajtékzott a dühtől. - Egyszerűen nem hiszek a fülemnek! Hogy tehetted ezt, Allison? Mi a francot, mondd, mi a francot képzelsz? - Azt hittem, te átérzed, Marshall! Különösen Mary után... - A pokolba is, ne gyere most nekem vele! - Allison arca megrándult a férfiból áradó indulat hatására. - Ne próbáld ezt ellenérvnek használni! Ez nem Mary-ről szól! Semmi köze hozzá! - Oké, ne haragudj, Marshall, nem úgy gondoltam, csak... csak nem bírok tőle elszakadni. - Na és Tyler? Ővele mi lesz? - Biztonságban van, Marshall! Velem van! - Biztonságban? Hogy lenne már biztonságban veled, amikor épp a kínai hatóságok elől menekülsz? Nankingban bujkálsz, s arra vársz, hogy az éj leple alatt átsurranj egy hajón. Ezt nevezed te biztonságnak, Allison? Vagy talán félreértettem valamit? Allison hallgatása válasz volt a kérdésére. - Megérteném, ha egyedül vágnál bele, de hogy tehetted ezt Tylerrel? A fiammal?! Még csak gyerek! Úristen, Allison, ha nem ismernélek, a fejemet tenném rá, hogy megbolondultál. - Tyler az én fiam is - vetette ellen Allison kétségbeesetten. Egy világ dőlt össze benne, hogy szorult helyzetében Marshall nem állt ki mellette. - A feleséged vagyok, szükségem van rád! Nagyon nagy szükségem van rád! Kérlek, próbálj megérteni, és segíts, Marshall, ne kiabálj velem! Légy szíves! Minden olyan zűrös, olyan rossz fordulatot vett. Most nem akarok vitatkozni! - Ahhoz már egy kicsit késő! Kérdeztél volna meg először engem! - De hát nem volt időm! El akarták venni! Allison elképzelte Marshallt, amint fel-alá járkál a dolgozószobában, kibámul az erkélyajtón a lugasra, ahol a rózsák első bimbóikat bontogatják. Békés udvaruk van, majdnem olyan, mint egy kínai kert. Túlságosan is békés, döbbent rá Allison: Marshall el van szigetelve, biztonságban, távol az eseményektől. Hogyan is várhatja férjétől, hogy átérezze a helyzetét, amikor nincs vele? - Képtelen vagyok felfogni, hogy sodorhattad veszélybe magadat és Tylert egy csecsemőért, akit nem is ismerünk! - Én ismerem! Wen Li nem egy ruha, amit eldobunk, ha nem passzol! Nem lehet elhajítani vagy kicserélni! Wen Li nem élettelen tárgy, hanem egy gyerek! Az én gyerekem... a mi gyerekünk! Szeretem, és te is szeretni fogod! Érzem. Csak találkoznotok kell. Hát nem érted? Éppúgy nem hagyhatom a sorsára, mint Tylert! Hosszú, fájdalmas csend következett. Allison szája széle megremegett, ahogy elmorzsolt egy könnycseppet. Minden, amiben bízott, kicsúszott a keze közül, s ő csak tehetetlenül nézi. Marshallnak mindent rendbe kellene hoznia! Ötletekkel, tervekkel, stratégiával előállnia! Mint - 36 -
máskor! A baj csupán az, hogy most mintha idegennel beszélne. - Bárcsak itt lennél - súgta Allison a kagylóba a könnyeivel küszködve. - Akkor átéreznéd. Tudom, te is így tettél volna! Marshall, kérlek! - Soha életében nem érezte magát ennyire elhagyatottnak. - Veled van Tyler? - Persze. - Hadd beszéljek vele! Allison átnyújtotta a fiúnak a kagylót. - Szia, apu! - A gyerek egy percre elhallgatott. - Igen, kutya bajom. - Edzőcipője orrával a padlót rugdosta. - Aha. - Elfordult. - Igen, rendben, azt hiszem - ismételte. Tylerrel nem volt könnyű telefonon keresztül társalogni, még az apjának sem. Mindent harapófogóval kellett kiszedni belőle. - Aha. - Allisonra pillantott, aztán félrenézett. - Bárcsak visszaadnánk, apu! Allison legyűrte a késztetést, hogy elvegye tőle a telefont. Olyan erővel harapott az ajkába, hogy még a vére is kicsordult. Szeme elhomályosult, amint Wen Lire gondolt. Meg fognak szeretni, gondolta. Csak nem, értik! Muszáj megértetnem velük! Időt kell adnom, nekik! - Igen, oké, apu! Jó leszek... Én is. Szia. Tyler gondosan kerülve Allison pillantását, visszaadta a telefont. - Marshall? - Szánalmasan csengett a hangja. - Túljut rajta, Marshall, tudom. Csak időre van szüksége, hogy hozzászokjon a kishúg... - Nem ez a probléma! Hogy mondjam el, Allison? Töröm a fejem, hidd el. Igyekszem segíteni, de már az egész félresiklott. Nem hiszem, hogy sikerülni fog. A jog nem a ti oldalatokon áll. Most semmi nem jut eszembe. Alig ismerem az ottani jogrendszert, viszont bizonyosan tudom, hogy nagyobb a rend, mint a törvényekből gondolhatná az ember. Azt azonban leszögezhetem, hogy ha itthon lennél, akkor is csupán azt tanácsolnám, hogy menj el a rendőrségre, vess véget az ügynek, és add fel magad! Marshall szótlanul járkált fel-alá. Értette a módját, hogyan bántson még a hallgatással is, ha úgy tartotta kedve. Allison nemegyszer volt tanúja ennek, amikor Marshall jogászokkal vagy ügyfeleivel tárgyalt. S lám, most vele is ugyanezt teszi. - Betegre aggódtam magam, Allison. Belepusztulnék, ha Tylernek vagy neked bajod esnék. Isten a tanúm, próbálom a te szemszögedből látni a dolgokat, de egyre csak azok a nők járnak az eszemben, akik a kórházakból újszülötteket rabolnak. Beteg nők, akiket végül mindig elkapnak. Nem akarom, hogy veled is ez történjen! Allisonnak elállt a lélegzete. - Úgy érted, beteg vagyok, Marshall? Így látod? Beteg vagyok, mivel elraboltam?! - Dehogy, de Kínában... Édes Istenem, Allison, ennek véget kell vetned! Mégpedig késlekedés nélkül, mielőtt még nagyobb bajba keveredtek! Nincs jogod, szemernyi jogod sincs hozzá, míg Tyler veled van! Figyelj! Most nem tudsz helyesen gondolkozni. Fel kell adnod magad! Add vissza, tedd, amit mondanak! Odarepülök. Reggel felülök az első gépre. Együtt fogunk harcolni velük. Ez az egyetlen mód! Most azonban mindenkit lehetetlen helyzetbe hozol. Felégeted magad mögött az összes hidat! Lehet, hogy már így is késő. Nem tudom, mennyire helyrehozhatatlan a kár. Allison az ujja köré tekerte a telefon zsinórját. - Olyan édes baba, Marshall! Szüksége van rám! Szüksége van ránk! A szülőanyja már cserbenhagyta. Egy egész ország cserbenhagyta. Én nem tehetem meg vele! Nem ezt érdemli. Nem fordíthatok neki hátat. Ha visszaadom, soha többé nem látom! Nem hagyhatom, hogy az elkövetkezendő tizenöt évet árvaházban töltse, vagy ami még rosszabb, ott haljon meg! Hát nem érted? - Elcsuklott a hangja. - Nem tehetem! - Kitörölt egy könnycseppet a szeme sarkából. Gyűlölte magát a gyengeségéért. - De azt sem folytathatod, amibe keveredtél! Legalábbis Tylerrel nem! Hova mész? Ki fog segíteni neked? - Nem tudom. Hosszú szünet. - Én sem, Allison. - A férfi hangjából sütő keserűség visszhangzott a távolban. - Én sem. - 37 -
A KBH kapitánya leszűrte a termoszban lötyögő teája maradékát. Lehalászott a felszínéről egy ide-oda úszkáló tealevelet, ceruzája végével megkavarta a gyenge italt, aztán hangosan szürcsölni kezdte a poharából. Szenvtelenül hallgatta Taj Csin közrendőr jelentését. Nem volt túl biztató, amit hallott. - Sen az imént tért vissza a huningi autópálya-kapuktól, kapitány. Az utasítás szerint átnézett minden filmkockát, amit a kamerák rögzítettek. - A rendőr egy izzasztó, zsúfolt helyiségben, kényelmetlen széken tanulmányozta át a szalagokat, s ahogy futtatta a videót, szeme előtt lepergett az autópálya-kapukon áthaladó forgalom. Le merte volna fogadni, hogy a fülkékben szolgáló tökfilkók elszalasztották a furgont és a külföldieket meg a gyerekszállítmányt. - Kivétel nélkül ellenőrzött minden felvételt, ami reggel fél kilenc és délután öt óra között készült. Összesen nyolc Liberation furgon haladt át, de egyik sem az, amit keresünk. A külföldiek nem hajtottak fel az autópályára. Kétségtelenül más utat választottak. Belépett a rádiós. - Befutott Csangsuból és Csingpuból a jelentés. Nem láttak semmit. A kapitány felvonta a szemöldökét. Ez volt a nyolcadik jelentés a nyolc kapitányságából, s a tartomány határától a tengerig szemmel láthatólag semmi. Bottal üthetik a nyomukat. Zavarbaejtő. Pedig jó halász módjára szélesen kivetette a hálóját, nem csupán az autópályákra meg a Szucsou és Sanghaj közti utakra, de száz kilométeres körzetben északi és déli irányba is kiterjesztette a nyomozást. Arrafelé nem volt akkora a forgalom, s annyi Liberation sem fordult meg az utakon. A pályaudvar hemzsegett az ügynököktől, akik félórán belül jelentenék az eseményeket, s addig egy vonat sem indulna el. Száz szempár figyeli a távolsági és helyi buszpályaudvarokat. Képtelenség, hogy a külföldiek kicsússzanak a kezük közül. És mégis... Tisztában volt vele, hogy hamarosan meg kell ejtenie néhány kellemetlen hívást. Egyet a KBH tartományi igazgatójának, egy másikat a külföldiekkel foglalkozó ügyosztálynak. A tervekkel ellentétben nem sikerült elejtenie a prédát, és a késlekedése nem vet majd rá jó fényt. És a helyzet óráról órára romlik. - Nem nyelhette el őket a föld! - rivallt a közrendőrre. - Hívja újra az állomásokat! És vésse az agyukba, milyen furgont keresünk! - Már megtettem! - Tegye meg megint! - Igenis. - A rendőr kisietett a helyiségből. A kapitány Tajjal folytatta. - Felvette a kapcsolatot az árvaházzal? - Az az igazság, hogy ők kerestek meg minket. Lin igazgató negyedóránként hívogat. Nem tud semmit. Felettébb ideges, a hisztéria határán áll. Fenyegető kijelentéseket tesz, mit csinál majd, ha belátható időn belül nem tartóztatjuk le a szökevényeket. Azt mondja, ha nincs biztató hírünk számára egy órán belül, akkor telefonál Pekingbe a minisztériumnak. - Emlékeztesse, hogy nem neki tartozunk jelentési kötelezettséggel! És megtiltom, hogy a tudtom nélkül a minisztériumot hívogassa! - A kapitány beleszürcsölt a teájába. Kezdenek elfajulni a dolgok. - Mi a helyzet a szállodával? - Reggel óta nem látták a külföldieket. A folyosóra beosztott alkalmazott beszámolója szerint táskákkal megpakolva távoztak. Nem jelentkeztek ki. A poggyászukat a szobájukban hagyták, mintha vissza szándékoznának térni. - Beszélt a külföldiek társaival? - Én személy szerint nem, de van egy rendőr, aki jól beszél angolul. Mindegyiküket különkülön kihallgatta, s arról adott számot, hogy az itt maradtak nem tudnak semmiről. Egytől egyig ugyanazt állítják: megállapodtak, hogy az előcsarnokban találkoznak, ahogy az idegenvezető meghagyta. A kapitány elfintorodott. - Á, igen, az idegenvezető. És mi a helyzet Ji Ling-gel? - Senki sincs a lakásán. Két emberem őrt áll, ha netalántán felbukkanna. A biztonsági szolgálat igazgatója nem látta, és a besúgóink sem észleltek külföldieket. - Hao - bólintott a kapitány. - És a nő dáng án-ja? - Ji Ling dossziéjára utalt, az életéről szóló aktára, a vaskos kartotékra, amilyet Kína összes lakosáról vezettek; amely végigköveti az - 38 -
egyén életét a születéstől egészen a halálig, s részletesen kiterjed az illető tanulmányaira, foglalkozására, gyermekeire, házasságára, válására, a kollektíva fegyelmi eljárásaira, a politikai nézeteivel kapcsolatos véleményekre, munkamoráljára és magaviseletére. Az akták gyakorta képezték szóbeszéd tárgyát, de volt valóságalapjuk. A főnökök, pártkáderek és a rendőrség sok időt szántak rájuk. A kapitány szívből remélte, hogy Ji Ling kartotékjából kiismerheti a célba vett személyt, és talán nyomra vezeti, mi járhat a nő agyában, hol lapulhat. - A dáng án-ja Nankingban van a tartományi hivatalban - közölte Taj. - Reggel első dolgom lesz megszerezni. Én magam megyek érte. - Reggel már késő - jelentette ki a kapitány ellentmondást nem tűrő modorban. - Most van rá szükségünk. - Az éjszaka közepén? - Ma este! - vakkantotta a kapitány. - Rendben, ma este - egyezett bele Taj sietősen. - De a dáng án-ja nélkül is megtudtunk Ji Lingről néhány dolgot. Például nincs népes családja. Az anyja meghalt. Az apja Pekingben él. - Ezzel nem sokat érek. - Van itt még valami, kapitány! Egy nagybácsi Nankingban, akit meg szokott látogatni. - Taj a jegyzeteibe bújt. - Jang Boda a neve. Az igazgató nem ismeri a pontos címét, de úgy véli, Sengcsou Lu közelében lakik. A kapitány a tealevelet szopogatta. Nanking. Lehetséges. Hacsak nem nőtt hirtelen szárnyuk, akkor száz százalék, hogy nem Sanghajba mentek. Úgy látszik, Ji Ling eszesebb, mint hitte. Talán nem is jó helyen kereste. - Hívja a nankingi kung an csü-t! Lássuk, mit tudnak erről a Jang Bodáról! Mondja nekik, hogy látogassanak el hozzá ma este! Allison fel-alá járkált a szobában, s bár nem látott semmit, valami csoda folytán sikerült kikerülnie a bútorokat. Fogalma sem volt, hány óra, de a házban még csend honolt. Soha életében nem érezte magát ennyire reményt vesztettnek és magányosnak. A gyomra görcsbe rándult, agya eltompult az aggodalomtól. Rossz irányt vettek a dolgok, átkozottul rossz irányt: Wen Li örökbefogadása... Tyler ellenszenve... Még a házasságába vetett hite is megingott. Az álmai éjnek évadján tébolyult képzelgésnek tűntek. Ruth előbukkant a hálószobából. Halkan behúzta maga mögött az ajtót. Allison tekintete minden kérdésére választ adott. - Látom, nem ment simán - kezdte. Átvágott a szobán, s megölelte Allisont. Allison görcsösen az aprócska nőbe csimpaszkodott. - Rettenetes volt - mesélte. - Senki sem áll ki mellettem. Marshall azt várja, hogy adjam fel. Tyler gyűlöli Wen Lit, és vissza akarja vinni. Tiszta szívből utál engem is. És a konzulátus... Mind egy követ fújnak! Marshall szerint bolond vagyok. Felelőtlen és önző. Elment az eszem. Kézfejével megtörölte a szemét. - Talán tényleg megőrültem. Isten a megmondhatója, úgy érzem magam. - Allison, csak menj be abba a szobába és nézd meg jól azt a gyermeket, ahogy az imént én is tettem! Ott fekszik a hátán, boldogan szuszog, és a két középső ujját szopja. Teli a pocakja, és végre szereti valaki. Ha ez azt jelenti, hogy megőrültél, akkor neki erre van szüksége! Az egész világnak erre van szüksége! Szüksége van egy anyára. Mondjanak bármit, te vagy az egyetlen, akinek eddigi életében a legközelebb sikerült hozzá kerülnie. - Igen, igen, de nem én vagyok az anyja! Legalábbis egyelőre, s ahogy elnézem, igen csekély az esélye, hogy az lehetek! - Már hogyne lennél! És akkor én mije vagyok Tai-nak, ha nem az anyja? Papírhegyeken rágtam át magam, több ezer dollárt költöttem arra, hogy kiközvetítsék nekem, s mindez két évembe telt. Hat héten át nézegethettem a képét. S most ugyan még egy hetet sem töltöttünk el egymással, mégis úgy érzem, mintha világéletünkben együtt lettünk volna. Egy tonna piszkot kiganéztam alóla, és szemhunyásnyit sem aludtam a láza meg a nyughatatlansága miatt. Sosem szültem, de az sem lehet rosszabb annál, mint amin keresztülmentem, sőt, amin mi mindannyian keresztülmentünk. Szóval lemaradtam a szülési fájdalmakról. Nagy ügy. Valahányszor felemelem Tait, kijön az aranyerem és hasogat a hátam. Akár van róla papírom, akár nincs, kiérdemeltem! És leszarom, hogy - 39 -
kinek mi a véleménye. Én tudom, hogy én vagyok a Kiskacsa anyucija! Allison elmosolyodott. - Igen, nem akartam ennyire egocentrikus lenni. Csak... egyszerűen félek, ennyi. Amikor úgy döntöttünk Szucsouban, hogy kereket oldunk, azt hittem, csak az időt húzzuk. Ártatlan tréfának tűnt Sanghajba menni. Aztán Nash rárontott a sofőrre, s azóta minden megváltozott. Könnyed utazgatás helyett bujkálásra vagyunk ítélve, és ahelyett, hogy a konzulátus segítő kezét nyújtaná felénk, nyakig ülünk a kakiban. Már hazafelé kéne repülnünk. Hirtelen annyira szövevényesnek és zavarosnak tűnik az egész, és nem vagyok biztos benne, szorult-e belém elég mersz, hogy végigcsináljam. - Allison, én gyávának születtem. És szerintem senki sem tudhatja, mennyire bátor, míg arra nem kerül a sor. A kőpadlón ücsörögtek, Allison törökülésben. A perzselő hőség után üdvözítően hatott a kő hűvöse. - Ezt még sosem meséltem senkinek, még Marshallnak sem. Nem azért, mert valami szörnyűséget követtem el, hanem mert annyira... restellem. Egy este futni mentem a házunkhoz közeli parkba. Egy hatalmas, hatelemes hordozható acél zseblámpát vittem magammal, valahányszor egyedül futottam. Akkora volt, mint egy golfütő. Miközben futottam, zajt hallottam. Női sikolyt, de annyira halkan, hogy szinte elsiklottam felette. Égett ugyan néhány utcai lámpa, de a park nagy része sötét volt. Megálltam, s körbenéztem a zseblámpámmal. Végül megpillantottam egy férfit... egy nőn. Pont az orrom előtt. Kis híján átestem rajtuk. Ó, istenem, szörnyű volt. A fickó épp megerőszakolta a nőt a bozótban. Láttam a hátát. Láttam a vért, feltehetőleg a nőét. Láttam, mit tesz vele. Brutális volt, leírhatatlanul bestiális. Észrevette a lámpám és megfordult. Tisztában voltam vele, hogy elvakította a fény, de nem látszott rajta. Rám bámult, egyenesen a szemembe. Akár árnyék is lehettem volna. Nem zavartatta magát a jelenlétemben. Visszafordult, s ott folytatta, ahol abbahagyta. A nadrágját a bokájára tolva folytatta. Tudtam, hogy előnyben vagyok. Alig egy lépésre álltam tőle. Fejbe vághattam volna, megállíthattam volna. Azzal a zseblámpával valószínűleg meg is ölhettem volna. - De nem tetted. - Nem. Én... Arra jött egy másik futó. Fiatal volt, megtermett. Meglátott engem meg a lámpámat, s hogy mi folyik. Habozás nélkül hozzám rohant, kiragadta a kezemből a zseblámpát, és félholtra verte a fickót. - Akkor mégiscsak segítettél, a magad módján. - Azóta folyamatosan ezt próbálom bebeszélni magamnak, hogy a végén ugyanúgy megúszta a nő, mintha én... cselekedtem volna. Arról is sikerült meggyőznöm magam, hogy ha nem álltam volna ott a lámpámmal, a másik futó sosem látja meg őket. De hazudtam magamnak. Olyan pontosan emlékszem az esetre, mintha tegnap történt volna. Életemben nem rémültem meg még annyira, sohasem éreztem olyan vad gyűlöletet. S mégsem ütöttem le a lámpával, nem kiabáltam, nem hajítottam meg kővel, és nem rohantam haza, hogy hívjam a rendőrséget. Én két percen át ott szobroztam... - Allison letörölt egy könnycseppet. - És bevizeltem a nadrágomba, Ruth! Ott álltam földbe gyökerezett lábakkal, kezemben a zseblámpa, és összepisiltem magam. Életemben először próbára tehettem volna magam, s a bátorságom cserbenhagyott. Lebénultam, Ruth. Akkor rádöbbentem, micsoda gyáva alak vagyok. Ruth szólásra nyitotta a száját, Allison azonban felemelte a kezét, hogy befejezze. - És most itt van Wen Li. Senki sem akarja megerőszakolni, csak az élet, csak Kína, csak az egész átkozott, igazságtalan világ! És én itt vagyok, amikor segítségre van szüksége. Nem tehetek úgy, mintha nem látnám, pedig most senki sem siet a segítségére. Annyira rettegek, hogy minden porcikám reszket. Nem hiszem, hogy el tudok aludni. Bátor szeretnék lenni, hogy a kínai kormány elé állhassak és kihívjam: vegye el tőlem Wen Lit, ha van mersze. Már kezdtem azt hinni, képes leszek rá, amikor beszéltem Marshall-lal. S lám, minden tervem romba dőlt. Nem hinném, hogy megállom a helyem nélküle. Mindig ő volt a támaszom. Ő olyan erős, olyan bölcs, mindkettőnk helyett gondolkozik. Lehet, hogy hallgatnom kéne rá. Lehet, hogy tényleg nem így kell lennie. Lehet, hogy most azonnal fel kéne adnunk magunkat, hogy minimálisra csökkentsük a kárt. - Ez nevetséges! - ripakodott rá Ruth. - Én sem voltam még ilyen helyzetben. Fogalmam sincs, mit tegyünk, ám egy dologban biztos vagyok: mit ne tegyünk! Eszem ágában sincs - 40 -
visszaadni! Ha kell, tépjék ki a karjaim közül, de másképp nem adom! Fütyülök arra, ki mit mond, szerintem helyesen cselekszünk. Majd találunk valami kiutat. És a kínaiaktól sem félek. Csak nem képzeled, hogy megégetnek egy ilyen magamfajta dagi vénlányt, mialatt a világ árgus szemekkel figyel? Allison a könnyeivel küszködve felkacagott. - Nem, kizárt, hogy ilyet tennének. Mint mondtam, gyáva, öreg macska vagyok, Allison. Ha úgy látnám, fizikai veszélynek vagyunk kitéve, nem folytatnám. Nash kissé túllőtt a célon, amikor elpáholta a sofőrt, s valószínűleg megütjük még a bokánkat emiatt. De mi személy szerint nem tettünk semmit. Amúgy sem tudjuk visszacsinálni. Ami történt, megtörtént. Túl kell lépnünk rajta, s tovább kell mennünk Kuangcsouba. Ha Ji Lingnek sikerül rávennie a nagybátyját, hogy segítsen nekünk, és ha egész úton kitart mellettünk, biztonságban leszünk. S talán míg Kuangcsouba tartunk, valaki felfigyel ránk, és segítő kezet nyújt. Egy másik futó, aki látja a fényt. Ám még ha senki sem segít, akkor sincs más választásunk. Pillanatnyilag ez az egy esélyünk van, hogy megtartsuk a babákat, s élnünk kell vele! - Tudom. De itt van Tyler. Marshall iszonyú lelkiismeret-furdalást ébresztett bennem, hogy ezt teszem vele. És igaza van. Önző vagyok, csak magamra gondolok. - Csak azt teszed, amit ebben a helyzetben tenned kell. Ne aggódj Tyler miatt! Egy kilencéves srácnak ez nagy kaland. Ha meg letartóztatnak, mit csinálhatnának vele? Gondolkozz! Csak gyerek! Elengedik a férjeddel, vagy kiadják a konzulátusnak. Nem ez a leghőbb vágyad, de azért nem a világ vége! Remekül ellesz ő, Allison. Mindannyian remekül elleszünk. Átölelték egymást, s tovább beszélgettek a hűvös padlón ülve. Mint mindig, Allisonnak nagy kő esett le a szívéről azok után, hogy kiönthette a lelkét Ruthnak, bár tisztában volt vele, hogy Ruth egyvalamiben hatalmasat téved. Még ha elég bátorságot gyűjtene is ahhoz, hogy Wen Livel továbbszökjön, nem teheti ezt Tylerrel.
5 Első pillantásra Colin Chandler nem tudta megmondani, van-e sztorija vagy nincs. A szucsoui szálloda bárjában üldögélt, a márványpadlót permetező méltóságteljes szökőkút és a hangversenyzongora között, ahol a vörös selyemruhába bújt énekesnő minden erejét megfeszítve igyekezett cérnahangocskájával túlszárnyalni a víz csobogását. Chandler szerint a végeredményből: a nagy igyekezet ellenére zavaros összhatásból különösebb nehézség nélkül rá lehetett ismerni a szállodát üzemeltető kormányra. Chandler véletlenül ismerkedett össze Roger Lawtonnal. Ahogy az ilyen bárokban szokott lenni, az ember választhat az unalom és a hívatlan s mindaddig ismeretlen ivócimbora társasága között. Lawton jó húsz percen át hőbörgött, s minden szavából fröcskölt a kínaiak iránti gyűlölet. Az illuminált texasiban nem csupán egy visszataszító alakot volt szerencséje megismerni, hanem egy minden ízében rasszista frátert, aki képtelen volt összefüggően előadni a mondókáját. Aztán Lawton megemlítette a babákat, s a riporter érdeklődése menten lángra lobbant. A történet lebilincselő volt, messze lebilincselőbb, mint a Szucsoui Kereskedelmi Vásár, amelyért szerkesztői a CNN-től Kínába küldték. A Kereskedelmi Minisztérium egy magas rangú tisztviselőjével készített interjút, akire a feltételezések szerint nagy jövő vár. Egy eseménytelen nap unalmas megbízatása. Még operatőrt sem hozott magával. - Tessék. Igyon még egyet! - Roger Lawton az ötödik szódás whiskyre sem mondott nemet. A második pohár után már nem fintorgott tovább az íze miatt, bár a csaposnak változatlanul tovább vágta a pofákat, mivel valódi szóda helyett csapvízzel hígította az italt, aminek következtében tavi üledék úszkált benne. Nem számít. Elég erős a whisky, hogy kinyuvassza a bacikat. - A feleséged fent van? - Igen, még mindig a szobában bőg. Lógatja az orrát, csak Isten a megmondhatója, miért. Azt hiszi, kap egy másik gyereket, csakhogy én torkig vagyok. Elhúzzuk a csíkot. Az első átkozott repülőn, amire sikerül felverekednem magam, bár gyűlölöm a kínai repcsiket. Sosem pontosak, és több szerencsétlenség történik itt, mint bárhol máshol. Tudtad? Még Oroszországon is túltesznek, pedig a ruszkik aztán igazi pancser népség, ha repülésről van szó. A komcsik és a repülés nem - 41 -
nagyon passzolnak. - Az oroszok már nem kommunisták. - Ezt te csak hiszed, barátocskám! Chandler nem vesztegette az idejét holmi meddő vitákra. - Mondd, mi van a többiekkel? Elvitték a babákat? - Igen, nagyon úgy fest. Itt voltak a zsaruk, csomót kérdezősködtek. - Milyen zsaruk? - Honnan a francból tudnám? Zsaruk és kész. Ferde szemű zsaruk, sárga egyenruhában. Sárga kérdésekkel. Sárga ferde szeműek. - Megkavarta poharában a jégkockákat, és nagyot húzott belőle. - Itt csak az van. Sárga ferde szemű kínai mindenütt. - És hova mentek? - Honnan tudnám? Engem aztán nem avattak be. Kisebb gondom is nagyobb, mint azon rágódni, vajon hova mentek. Miért olyan átkozottul fontos? Ha elvitték a kölyköket, az ő bajuk. Elég ütődöttek. Ha kíváncsi vagy a véleményemre... - Mi a neve az árvaháznak? - Chandler a keze ügyébe helyezte a jegyzettömbjét, s buzgón körmölt, valahányszor valami értelmes kerekedett ki Roger borgőzös fecsegéséből. - Nem emlékszem. Valami Sang. Vagy lehet, hogy Dung? Passz. Fogalmam sincs. Ostoba neve van. Az árvaház is ostoba. Itt van valahol nálam az igazgató kártyája, úgy értem, ha nem hajítottam ki. - A pénztárcájában kotorászott, majd előrántott egy névjegykártyát. - Nesze. A riporter rápillantott. - Ez egy biztosítási ügynöké Fort Worthből. - Tényleg? Ó, valóban. Bocs. Akkor ez lesz a jó. - Matatott egy sort, aztán odacsúsztatta, és felderült. - Hé, benne leszek a tévében? - Talán. - A riporter lemásolta a névjegykártya adatait a noteszába. - Hogy hívják őket? - Kiket? - Az amerikaiakat, akik megszöktek a babákkal. - Dunsztom sincs. Izé, Branch. Nem, Nash. Hamisítatlan seggfej. Törtető faszfej. Meg Ruth. Bollard. Biliárd. Valami ilyesmi. Mocskos szájú vén bige. Ha engem kérdezel, túl öreg egy gyerekhez. Bárki belevághat ebbe a szarságba. Túl sok a kölyök, odaadják ezek bárkinek, akibe szorult egy kis szusz. No és Allison Turk. Denverből. - Roger emlékezett az ő nevére. Jól megnézte magának az alakját, selymes gesztenyebarna haját, zöld szemét, és elképzelte, milyen lenne vele egy kicsit hemperegni. Igazi bombázó az a nő. Az ilyeneket mindig alaposan megnézte. Chandler nyúzta még egy darabig a lerészegedett fickót további adatokért, aztán a pultra hajított néhány bankót, és lecsúszott a székéről. - Kösz, Roger. Igyál még néhányat az én kontómra! Majd hívlak. Roger belefejelt az italába. - Oksi. Colin Chandler elvágtatott, hogy kifaggassa a szálloda éjszakás igazgatóját. Pontosítja a neveket, aztán telefonál az árvaházba. És az amerikai nagykövetségre. És a rendőrségre, bár a rendőrök sosem adnak ki semmit. Majd elküldik a Külügyminisztériumba, ahol elárasztják lényegtelen adatok tömkelegével. De itt van Allison Turk Denverből. Ebben esetleg megkapaszkodhat. Riporteri szíve hevesen dobogott. Váratlanul ezer meg ezer tennivalója akadt. Ha igaznak bizonyul a mese, akkor szívfájdalom nélkül sutba vágja a kereskedelmi vásárt. Ellenőrizte az óráját, és kiszámolta az időeltolódást. Tengernyi ideje van még, hogy adásba kerüljön, hisz Amerikában még csak vasárnap van. És vasárnaponként többnyire pangás van. Nagy felhajtást csaphatnának a sztorija körül. Már a szeme előtt lebegtek a képkockák. Kínában nem divat kiteregetni a szennyest. Sosem jut be az árvaházba, de a kapu előtt filmezhet. Amennyiben van kapujuk. Ha nem, hát úgy tesz, mintha lenne. A szálloda kertjében pedig elmondhatja a felvezető szöveget. Hajó a megvilágítás, akkor a sok zöld lombozattól aranyos fényben csillog a haja. Előrántotta zsebéből a mobiltelefonját, és beütötte a sanghaji iroda számát. Sürgősen szüksége van egy operatőrre. - 42 -
A Nankingi Közbiztonsági Hivatal előadója nem bírta azonnal előteremteni Jang Boda kartotékját, ugyanis tévesen Tang néven tartották nyilván. Amikor végre sikerült előkerítenie, sietve lemásolta a rajta álló információkat. Jang Boda tevékeny embernek bizonyult. A legtöbb állampolgárnak egy lapja van, ám neki hat is akadt, mind ütött-kopott, mind összetűzve. Számos utalás állt benne más kartotékokra és más nevekre. Jang Boda bűneit ugyan nem részletezte, mivel ez nem az egész életét felölelő dáng án volt, ám említést tett csempészetről és néven nem nevezett „társadalomellenes cselekményekről”. Hét évet töltött egy javulást célzó munkatáborban, a laogaiban. Világos, jegyezte meg az előadó, hogyha Jang Bodát ismét elő akarják állítani, akkor aligha javult. A kartoték szerint Vuhanban lakik, de köztudott, hogy néha apja nankingi otthonában húzza meg magát. Az előadó lemásolta a címet, majd visszatette a kartotékot. Megírta a kikérő kérvényt a teljes dáng án-ra, amelyet Vuhanban őriznek. Épp műszakváltás volt. Kilépett a kartotékokat tároló irodából, és az új műszak felügyelőjének keresésére indult. Későre járt, mire Jang Boda befutott Ji Ling és Nash kíséretében. Jang Boda viharvert ember volt, arca borostás, ruhája szutykos. Hosszú, drótkefe haját sapkája alá gyürködte. Arcát mély ráncok barázdálták, keze kérges volt. Láncdohányos lévén, örökké füstfelhők gomolyogtak megsárgult lapátfogai közül. A busa szemöldök alatt ülő, résnyire nyitott szem pedig semmi felett sem siklott el. Kifejezéstelen arccal tanulmányozta a külföldieket, alig észrevehetően feléjük bólintott, aztán üdvözölte Jang apót. Miközben a két férfi eszmecserét folytatott, Allison ijedten fülelt. Nem tudta megállapítani, vajon mérgesek-e egymásra vagy csupán izgatottak. A nyelv, sőt a hanghordozás is éppoly megfoghatatlan volt számára, mint az arckifejezésük. Csak akkor érzékelte a kínai arcokon érzelemnek bármiféle jelét, ha elmosolyodtak. Máskülönben fogalma sem volt róla, vajon dühösek-e, szomorúak, vagy éppenséggel zavartak. Ismét erőt vett rajta a tehetetlenség érzése, amiért egyedül van, és amiért élete olyan emberek kezébe került, akiket egyáltalán nem ért. Eltűnődött, vajon lesznek-e hasonló gondjai Wen Livel egy napon, vajon a vérében van-e az effajta misztérium. Ji Ling bekapcsolódott a két férfi társalgásába. - Úgy néz ki, mint egy gengszter - súgta Ruth Allison fülébe. - Remélem, az is - suttogta vissza Allison. - Égető szükségünk van egy gengszterre. Mihelyt véget ért a tanácskozás, Ji Ling bemutatta a nagybátyját. - Megérti angolt, de nem nagyon beszéli. Úgy döntött, segít nektek. Szerinte nem nagy ügy Kuangcsouba utazni. Majd elcsónakázunk Vuhanba. Vuhan egy város a Csang Csiang, vagyis a Jangce folyó partján. Onnan meg teherautóval megyünk tovább. - Jang Boda hozzáfűzött valamit, mire Ji Ling bólintott. - Nagybátyám teherautói hadsereg tulajdonában vannak. Különleges engedélye van. Sosem állítják meg útlezárásoknál. Biztonságban lesztek benne. Az autó hátuljában fogunk utazni. És most muszáj indulnunk. Fel kell kelteni a gyerekeket! - Ma este? - Igen. Rendőrség tudja, hogy Jang Boda a nagybátyám. És tudja, hogy Jang apó az apja. Hamar itt lesznek. - Ji Linget roppant mód nyomasztotta a dolog, de megtett minden tőle telhetőt, hogy leplezze. Szavai hallatán Allison ereiben megfagyott a vér. Egyszeriben ráébredt, micsoda bajt hoztak a Jang családra. Eddig nem érezte át, hogy minden egyes lépés tovább súlyosbítja a helyzetüket, s hogy mást is veszélybe sodorhatnak. Elvörösödött. - Azt hiszem, bajba kevertük magukat - aggodalmaskodott. - Nagyon megbüntetik a nagybátyját, hogy segít nekünk? - Majd figyelmeztetem Jang apót, hogy hívja rendőrséget, mihelyt távoztunk. Mondja el, hogy itt jártunk. Mondja, igyekezett minket rábeszélni, hogy menjünk rendőrségre, és kiutasított minket házából. Akkor talán nem kerül bajba. Ez volt az egyetlen ésszerű dolog, amit tehettek, Allison azonban ezt is roppant nyugtalanítónak találta. Hisz Ji Ling arra akarja rávenni a nagyapját, hogy árulja be őt a rendőrségnél! Vajon a rendőrség hinni fog-e neki? - Nagyon sajnálom, de nagybátyám szeretné, ha előbb fizetnének. Meglehetősen drága az út, - 43 -
és számára sok veszély. Ezer dollárba kerül. - Azt hittem, több lesz - jegyezte meg Ruth, s a táskájába nyúlt. - Fejenként - szólalt meg Jang Boda most először angolul. Mély hangja volt, és erőteljes akcentusa. - Még a babáknak is? Jang Boda elvigyorodott. - Jing er geng gui. Ji Ling fordított: - Azt mondja, különösen a babáknak. Allison kinyitotta az övtáskáját, s megszámolta a pénzét. Az új, ropogós bankókon Ben Franklin túlméretezett képe mellett egy beágyazott ezüstszál védett a hamisítás ellen. Kevés nagy bankjegyet látott életében. S még így is, ezek valahogy mulatságosnak tűntek, mintha hamisak lennének. Sosem volt még nála ennyi pénz, s kifejezetten megkönnyebbült, hogy megválhat tőle. Az árvaház részére tette félre, ha véglegesítik az örökbefogadási iratokat. Csak készpénzt fogadnak el, állították. Denverben lenyűgözve nézte, ahogy a pénztáros leszámolta neki a pénzt. Harminc bankjegy egy csecsemőért. Életet megváltó papír. Csodás csere - az adott körülmények között. Az iratok azonban csak nem kerültek véglegesítésre. Átadta a pénzt Jang Bodának, aki gyakorlott mozdulatokkal átszámolta. Allison visszahúzta immár igencsak karcsú övtáskájának a cipzárját. Számolás nélkül tudta, hogy megközelítőleg 1500 dollárja maradt, amelyből eredetileg a váratlanul felmerülő kiadásokat szándékozott fedezni, és ajándékokat venni. Volt nála hitelkártya, de valószínűnek tartotta, hogy nem venné sok hasznát. Remélte, hogy kitart a pénze. A hálószoba felé nézett, ahol Tyler és a babák szunnyadtak, s meggyőződött róla, hogy nincs nyitva az ajtó. Még el kellett intéznie valamit, bár ugyancsak nehezére esett. - Tyler részét - fordult Ji Linghez - nem arra adtam, hogy magunkkal vigyük. - Allison! - kiáltott Ruth. Allison elhessegette Ruth tiltakozását. - Úgy döntöttem, Ji Ling, hogy Sanghajba küldöm. Az amerikai konzulátusra. Ott feltehetik egy hazafelé tartó járatra. Nem nagy ügy. Legyen szíves elintézni, hogy a nagybátyja megtegye a szükséges intézkedéseket. Lin igazgató elsötétített irodájában állt, s egyik cigarettáról a másikra gyújtott. Az árvaházban, az udvar túlsó végében álló épületből olykor felhangzó gyereksírást leszámítva csend honolt. Az igazgató a kelevényei miatt inkább nem ült le, addig járkált fel-alá, míg lába be nem görcsölt. Hajnali háromra járt. Tizenkilenc órája, hogy a külföldiek tönkretették az életét. Tizenkilenc órája, hogy a rendőrség üldözi őket, egyelőre eredménytelenül. Türelmetlenül a kagylóért nyúlt, hogy ismét telefonáljon, amikor megcsörrent a készülék. Ijedten ugrott egyet, aztán felkapta. Nyilván a rendőrség kíván beszámolni. - Wei? - Csalódtam benned, öreg Lin - kezdte egy ismerős hang köszönés nélkül a vonal túlsó végén. Az igazgatónak egy pillanatra elállt a szívverése. Tung! Hogy... - Csak nem hiszed, hogy elkerülte a figyelmemet a legújabb fejlemény? - tudakolta Tung Kangce. - Vagy talán azt képzelted, hogy nem jövök rá? - A hangja csendes volt, elfojtott, már-már megnyugtató. Lin igazgató azonban érezte a nyugalom mögött rejlő fenyegetést. - Fel... fel akartalak hívni, persze - sietett közölni. - Mihelyt elújságolhatom, hogy a rendőrség letartóztatta őket, és nincs több probléma... - Á, igen, a rendőrség! És ha szabad kérdeznem, miért nekik telefonáltál előbb, miért nem nekem? - Nem volt más választásom! - mentegetőzött az igazgató. - Voltak tanúk. A sofőrök, a dadák, a másik három család. Később meg az egyik amerikai bántalmazta a sofőrt. Ezután végképp kicsúszott a kezeim közül az ügy. - Semmi sem történt volna, ha nem szúrod el a dolgot rögtön az elején, öreg Lin! Csodálkozom rajtad. Ha rájöttél, hogy a rossz csecsemők kerültek hozzájuk, miért nem hagytad - 44 -
annyiban? Miért nem engedted őket futni? Mit számít az a néhány gyerek? Nincs tán elég? - Tudtak... tudtak róla a minisztériumban - nyögte Lin. Reszketett a keze. Tisztában volt vele, hogy ostoba hazugságát könnyen leleplezik, ám csupán ez volt kéznél, s ez volt az egyetlen, amely által ügye értelmet nyert. Szívből remélte, elég jelentéktelen hazugság ahhoz, hogy Tung ne ellenőrizze. - Ők hívták fel rá a figyelmemet - folytatta. - Cselekednem kellett! - Legalábbis így képzelted - sóhajtott Tung. - Egy légy száll a tigris fejére, s neked van merszed lecsapni a legyet? Felfogtad épp ésszel, mivel kell szembe néznünk, ha a tigris felébred? Lin igazgató hallgatott. - Azt hiszem, a jelen helyzetben az lenne számodra a legjobb életbiztosítás, ha gyorsan elkapnák az amerikaiakat. - Hao - helyeselt az igazgató idegesen kacarászva. - Az lenne a legjobb. - Elintézek néhány telefont, hogy az ügy kellő figyelmet kapjon - ígérte Tung. - De az ilyen hívásoknak ára van. Egy életre az adósom vagy! - Én... - kezdte az igazgató, a vonal azonban már süketen búgott. Szakadt róla a veríték. Meg kell kaparintania a csecsemők kartonját, mielőtt a rendőrségnek, vagy ami rosszabb, Tungnak eszébe jutna belekukkantani. Az órájára pillantott. Vasárnap hajnali három. Az unokatestvére, Vu Hung segítsége nélkül nem juthat be a minisztérium épületébe hétfőig. Hétfőig! Az még több mint huszonnégy óra! Csak remélni merte, hogy addigra pontot tesznek az eset végére. Dúlt-fúlt, átkozta balszerencséjét, aminek köszönhetően élete borotvaélen táncol. Bárcsak ne kapott volna Vu Hung tüdőgyulladást! Bárcsak ne volna olyan akkurátus Vu Hung helyettese a minisztériumban! Bárcsak ő maga ne utazott volna el Bangkokba! Bárcsak előbb rájött volna a tévedésre! Bárcsak azt tették volna ezek az istenverte amerikaiak, amit megparancsolt nekik... Kelevényei lobot vetettek, gyomrát fájdalom mardosta. Bárcsak, bárcsak. Felesleges rágódnia bármin, kivéve talán azon, mennyi ideje maradt még hátra. A furgon belsejében, amint Nanking sötét utcáin a folyó felé tartottak, Allison ráébredt, hogy még mindig a zsebében van a mobiltelefon. Odanyújtotta az első ülésen helyet foglaló Ji Lingnek. Jang Boda szeme résnyire szűkült, mihelyt meglátta. - Hol szerezted azt a telefont, wái shéng nu? - tudakolta. - A furgon sofőrjéé volt. - Mikor használtad utoljára? Ji Ling eltöprengett. - Mrs. Turk felhívta róla az amerikai konzulátust. - Merrefelé jártatok akkor? - Nem tudom. - Gondolkodj! - csattant fel a férfi. Ji Ling koncentrált. - Ma délután, azt hiszem, Vuhszi közelében. Felderengett előttük a Jangce hídjának feljárója. Jang Boda meghozta a döntését. - Fordulj meg! - Nem arra van a kikötő...? - Yóu zhuan! Ji Ling éles fordulattal bekanyarodott egy mellékutcába, nagybátyja utasításait követve keresztülhajtott egy sor sikátoron, aztán eltávolodtak a folyótól a Csien-ning Lun. Lehúzódott egy csatorna mentén, ahol parányi csónakokat dobált a sötét víz, és leparkolta a furgont. Jang Boda lesunyta fejét, szemébe húzta sapkáját, úgy sietett a következő sarkon fekvő buszpályaudvar felé. Kikerült két őrt, akiknek nem tűnt fel a buszok felé szaporázó férfi. Éjszaka kevesebben utaztak, mint nappal, de a barlangszerű csarnokban így is fejetlenség uralkodott, ahogy száz és száz utas tülekedett egymás sarkára hágva. Életunt ellenőrök lyukasztották a jegyeket, hogy az utasok kiférkőzhessenek a megállójukhoz. Jang Boda gondosan tanulmányozta a kapu feletti falat betöltő menetrendet. Szeme ide-oda cikázott, míg rá nem lelt a tiencsini és pekingi járatra. Négy busz indul az elkövetkező négy órában. - 45 -
Vásárolt egy napilapot, és lassan a csarnok vége felé baktatott. Letelepedett egy hosszú fapadra. Miközben úgy tett, mint aki buzgón falja az újságját, a zsebéből finoman előhúzta a mobiltelefont. Miután tessék-lássék becsomagolta az újság egyik lapjába, lerakta a padra úgy, hogy épp kilátszott a telefon széle. Aztán felkelt, és anélkül, hogy visszanézett volna, kiiparkodott a csarnokból. Tíz perc múlva Wei Lin, egy utas, aki épp Pekingbe tartott, letelepedett az elhagyatott olvasnivaló mellé. Ahogy érte nyúlt, felfedezte a telefont. Körbetekintett, vajon a közelben van-e a tulajdonosa, hogy visszakérje. Senki sem tanúsított érdeklődést. Wei Lin odább csúszott a padon, hogy még jobban a közelébe férkőzzön. A telefonra terítette a kabátját, és kellőképpen unatkozó képet vágott. Egy pillanat múlva a zsebébe vándorolt a telefon. A hangosbemondó bemondta a busza indulását. Wei Lin, kezét mindvégig szorosan a mobiltelefonra tapasztva, nehogy egy rusnya zsebtolvaj megszabadítsa tőle, átverekedte magát az utasok hadán. Elővadászta a jegyét az ellenőrnek, és felsietett a 884-es pekingi gyorsjárat lépcsőjén. A busz néhány perc múlva kigördült Nanking állomásról, s a Csienning Lun és a Jangce-hídon át északnyugat felé dübörgött. Jang apónak nem volt ideje telefonálni a rendőrségnek. Alig hajtott el házuk elől a furgon, két rendőrautó robogott be a kapun. Az egyik elállta a házhoz legközelebb eső utat. A két kocsiból három-három egyenruhás rendőr ugrott ki, a sötétben kiszemelt házhoz vágtattak, csizmájuk hangosan kopogott a macskaköves úton. Addig döngették a kaput, míg Jang apó rémült felesége résnyire nem nyitotta, hogy kilessen rajta. A rendőrök félresöpörték a szerencsétlent, becsörtettek, és átrohantak az udvaron. Különváltak, és késlekedés nélkül átfésültek minden helyiséget. Felzavarták az álmos lakókat, és egybeterelték őket az udvaron. Kint az utcán néhány kósza járókelő meghallotta a zűrzavart, s gyorsan a sötétségbe olvadt. Senki sem óhajtotta magára vonni a rendőrség figyelmét. Tíz perc múlva előbukkantak a rendőrök. Jang apót kísérték; még annyi időt sem adtak neki, hogy magára kapjon egy inget. Haja csapzott volt, a szeme telve félelemmel. Zavarodott volt, egy dolgot azonban világosan látott: az esély, hogy fia utasítása szerint hívja a rendőrséget, és ezáltal megvédje magát, elveszett. Meggörnyedt. Végtagjai merevek voltak a hideg éjszakai levegőben, s mivel nem tudott eléggé sietni, két rendőr a karjánál fogva rángatta-vonszolta a kocsihoz. - Tegnap óta nem láttam Jang Bodát - protestált erőtlenül. - Kérem, engedjenek el! Ez fáj! A rendőrök meg sem hallották. Behajították az öreget a kocsi hátuljába, rácsapták az ajtót, és elviharzottak. A másik kocsival érkező rendőrök hátramaradtak. A szomszédos kapukat és ajtókat püfölték. Kínában ezer meg ezer szem les és figyel. Ha idegenek jártak erre, akkor arról hamarosan a rendőrség is tudni fog. Az ilyesmit nem lehetett soká titokban tartani a KBH előtt. Jang Boda a mellékúttól a folyóig vezető fapalló alatt álló bódéban hagyta őket. A víznél a palló a kis öbölben álló dokkhoz csatlakozott, ahol viszonylagos nyugalom honolt. Jang Boda visszakutyagolt a furgonhoz, és behajtott egy raktárépületbe, amit gyakran használt. Mihelyt visszatér Nankingba, leköszörüli az alvázszámot, átfesti a kocsit és eladja Sanghajban. Ha az unokahúga panaszkodna, majd azt állítja, ellopták. És ez lesz a színtiszta igazság. Hús-vér szállítmánya halkan suttogva várakozott és hallgatta a mindenkor éber folyó neszeit. A bódéban állt a levegő. Dőlt róluk a veríték, az idegeik pattanásig feszültek. Néha halászok lépteit, elfojtott hangjukat és nevetésüket hallották a pallón. Mindannyiszor visszafojtották a lélegzetüket, és mozdulatlanná merevedtek. Csupán Tyler élvezte a helyzetet. Denverben a méltóságteljes Park Hillen, téglaházak, keskeny utcácskák és ősi szilfák szomszédságában laktak, és Tyler volt Park Hill mesterkémje. Úgy ismerte a környéket, mint a tenyerét, mégis, ezernyi titok és meglepetés várt rá. Nagy távokat tett meg észrevétlenül, udvarokon húzta meg magát, kerítéseken mászott át. Tudott minden búvóhelyről, ismerte az ellenségesen acsargó kutyákat, a fákat, melyekről almát csenhet, az összes, rejtett erődítményként remekül szolgáló elhagyatott szemétledobót. Kódolt üzeneteket írt, és meglazult téglák mögött hagyta legjobb barátjának, Willnek, Park Hill másodkémjének. Nyári estéken Tyler belesett a szomszédok ablakán, hogy felmérje, miben mesterkedik az ellenség. - 46 -
Előfordult, hogy csak Willnek árulhatta el, mit látott. Néha még neki sem. Most is ugyanazt csinálta, majdnem, a különbség csupán abban állt, hogy egy rakás felnőtt is a nyakán lóg. Sőt, a mostohaanyja is köztük van! Otthon sohase bujkál vele. Állandóan dolgozik. Most viszont együtt lapulnak a titokzatos fekete folyó fölött egy sivár bódéban, ahonnan kilátnak, őket azonban senki sem veheti észre. Mesés! Érezte, hogy a többiek megfeszülnek, valahányszor dudakürt harsan, autó húz el, vagy reflektorfény világítja meg a fejük felett a fakerítést. Egész nap kihallotta hangjukból a nyugtalanságot. Még a suttogásuk is rettegésről árulkodott. Csak Isten a megmondhatója, miért nem szórakoznak jól. A felnőttek nem tudják, mi az igazi élvezet. Hallotta, hogy Wen Li ébredezik, s pont akkor sírt fel, amikor a pallón léptek dobogtak. Tyler idegesen hunyorgott. Még a végén elárulja őket az az ostoba kölyök! Kinyújtotta a kezét, hogy betapassza a csöppség száját, de Allison elkapta a csuklóját. - Nyugton kell maradnia! - sziszegte Tyler. - Neked kell nyugton maradnod! Róla majd én gondoskodom! - Akkor állj neki! - dörmögte a fiú. - Különben elárulja, hol vagyunk! - Legyenek szívesek hallgatni! - suttogta Ji Ling. Tyler inkább érezte, mintsem látta, hogy Allison dühödten rámered a koromsötétben. Nem érdekes! Allison túl engedékeny Wen Livel. Tyler titokban azt kívánta, bárcsak vele is az lenne. A bódé résén át látta, hogy Jang Boda közeledik. Először csak a kerítés nyílásán átosonó árny volt, Tyler azonban így is ráismert. Jang Boda fogai között cigaretta parázslott, aztán az utcai lámpák fényében füstfelhő gomolygott. A férfi könnyedén átlépett a palló korlátján, s zajtalanul lecsusszant a rakpartra. Jang Boda lenyűgözte Tylert, úgy vélte, ismerősei közül ő áll a legközelebb egy igazi kémhez. Jang Boda kitárta az ajtót. - Kuái - hívta őket a szabadba. A csapat mindvégig a pallót tartó pillérek árnyékában haladva követte Jang Bodát a lejtőn le a vízhez. Nehézkesen ment. A folyó vízszintje magas volt, bokáig süllyedtek a sárba. Minden egyes lépésnél babát és bőröndöt egyensúlyoztak. Ji Ling elcsúszott, csak az mentette meg a sárfürdőtől, hogy a válltáskájára zuhant. Tyler felsegítette. Jang Boda keresett egy helyet a víz közelében, ahol felmászhattak a pallóra. Egymásnak adogatva bőröndöt és gyereket, szótlanul felkapaszkodtak, hangosan fújtattak az erőlködéstől. Jang Boda a dokkhoz terelte őket, ahol most megérezhették a Jangcét, puszta valóját, végtelen kiterjedését. A folyó felett a párával telt levegő olajtól bűzlött. A víz feketén nyaldosta a dokkot. A folyó túlpartján, több mint két kilométerre, Pucsen gyárkéményein, magasba törő daruin és hajókürtőin fények pislákoltak. A Négyes Számú Kikötőnél utasok szálltak fel egy négyszintes, fényárban úszó, hajókürtőiből füstöt okádó kompra. Alább megpillantották Mao Kínájának büszkeségét, Nanking masszív, folyó fölé magasodó hídját, s az alsó szintjén halkan tovazakatoló éjszakai vonat vibráló lámpáit. A folyó tréfát űzött a zajokkal. A süket csend meghazudtolta a mögöttük magasodó, parton fekvő várost. Nanking égen ragyogó fényei ugyan emlékeztették őket a város közelségére, ám a hangokat elnyomta az éj vagy a víz. A folyóról jövő neszek ellenben élesen csengtek a fülükbe. Tucatnyi motor dübörgött el a sötétben: gőzbárka, vontatóhajó, teherszállító, s mindnek más, kristálytisztán kivehető zaja volt. Füttyszó hallott, egy repedtfazék-hangon szóló rádió amerikai slágereket sugárzott. A kései óra ellenére pezsgett az élet a vízen. Jang Boda megnézte az óráját, s türelmetlenül fel-alá tekintgetett a parton. Várt valakit. A dokk pallójának kötve egy ütött-kopott farmotoros dingi várakozott, hogy átszállítsa őket Jang Boda folyón horgonyzó hajójára. A dingi aprócska volt ahhoz, hogy mind elférjenek rajta, ezért Jang Boda nekilátott, hogy átvigye az első szállítmányt. Utasításokat szórt Ji Lingnek, aztán fürgén belépett a dingibe. Tyler már ugrott volna utána, ám Jang Boda a fejét rázva visszahessegette. Claire kezéért nyúlt, megtámasztotta, mert amikor az asszony gyerekkel a karján belépett, a csónak hevesen ingani kezdett alatta. Claire letottyant. Nash mögéje mászott. - Kérdezze meg a nagybátyját, hogy mehetek-e már! - kérte Tyler Ji Linget mohón. - Lenne még hely. Ji Ling kerülte a pillantását. - Itt kell várnod! - 47 -
Jang Boda eloldotta a kötelet, és beindította a motort, mire az olajos füstfelhőt köpködve életre kelt. A férfi a hajófarba kuporodva elkormányozta járművét a dokktól, ki a folyóra, a partoktól százméternyire strázsáló hajó fekete árnya felé. A többiek a sötétben álltak. Úgy érezték magukat, mintha reflektorfényben fürdenének. Tyler a kikötő szélén állt, és figyelte a vizet. Ji Ling a pallót leste, miközben alig hallhatóan Allisonhoz beszélt: - Nagybátyám barátja, An Rusan eljön Tylerért. Bátyus saját életét is rá merné bízni. Jó gondját viseli Tylernek. Csak sajnos késik. Allison megértette, hogy nem halogathatja tovább a dolgot. Lehet, hogy nem lesz más alkalom. Átadta Wen Lit az idegenvezetőnek, aztán odalépett a fiúhoz, és melléguggolt. - Tyler, figyelj rám! Mondanom kell valamit. Fontos. - Tyler felnézett. Allison egy szalagon lógó tasakot akasztott a fiú nyakába, és az inge alá gyűrte. - Ezt meg kell őrizned! Benne van az útleveled, és van még benne pénz, meg egy levél. - Miről beszélsz? - kérdezte Tyler. - Mi folyik itt? Allison megacélozta akaratát. - Bátornak kell lenned! Hamarosan jön ide egy férfi, Ji Ling nagybátyjának a barátja. Ma este elvisz Sanghajba, a konzulátusra. Át kell adnod a levelet a konzulnak... az ottani főnöknek. - Mi? Hogy érted? Miért? És te hol leszel? - Feltesznek téged egy repülőre, hogy hazamehess. Édesapád kimegy eléd. - Allison roppant kényelmetlenül érezte magát, tudta, hogy nem sikerült jól tálalnia, amit mondani akart. Tyler bambán rámeredt, nehezen fogta fel a hallottakat. - Nem! - A gyanakvás könnyei gyűltek a szemébe. Ji Lingre tekintett, majd vissza Allisonra. Aztán Ruthra nézett támaszért, de a nő, karjában a kisbabával, már a dokk másik végébe vonult. Tyler sejtette, hogy nem véletlenül. Összeesküdtek ellene, s ő nem vette észre! Megrázta a fejét. Ezt nem teheted! - Nem vihetlek magammal! - felelte Allison. - Nem biztonságos. Az édesapád és én... - Nem! - vetette ellen Tyler, ez alkalommal erőteljesebben. Az arcára kiülő hitetlenkedést és félelmet harag váltotta fel, hogy becsapták. - Nem vagyok hajlandó mással elmenni! Nem vagyok hajlandó! - De muszáj, Tyler! Ez az egyetlen mód, hogy biztonságban átvészeld. - Allison hangja elcsuklott, meg kellett köszörülnie a torkát. - De veled is biztonságban átvészelem! A dingi a dokkról alálógó régi gumiabroncsoknak ütközve visszatért. Felnéztek. Jang Boda hagyta, hogy elnémuljon a motor, aztán kilépett a pallóra. Homloka ráncba gyűrődött, amikor rájött, hogy An Rusan még nem érkezett meg. Legszívesebben mennél hamarabb odébbállt volna. - Fogalmam sincs, Tyler, mi fog történni ott, ahova megyünk - mentegetőzött Allison. Hosszú az út. - És akkor mi van? Már így is hosszú utat tettünk meg! Nem akarok Sanghajba menni! Nem hagyhatsz cserben! - Ne nevettesd ki magad! Eszemben sincs cserben hagyni téged! Tyler felhorkantott, és Wen Li felé bökött. - Akkor miért őt viszed magaddal, miért nem engem? - Pontosan tudod, miért! Mert nincsenek iratai! Nem küldhetem haza! Erről szól az egész! Allison kisöpörte szeméből a haját, mély lélegzetet vett, felnézett az égre, és igyekezett összeszedni magát. - Gondolkodj egy kicsit józanul, Tyler! - Te is! Ez süket duma! Allison minden vágya az volt, bárcsak megjönne már An Rusan, hogy véget vethessen ennek a meddő vitának. Érezte, hogy elszántsága meginog, ezért élesre vette a hangját, hogy pontot tegyen a szóváltásuk végére, mielőtt végképp ellágyul. - Vigyázz a nyelvedre, fiatalúr! Azt teszed, amit mondok! - Ne haragudj! Csak vigyél magaddal! - könyörgött Tyler. - Kérlek, ne hagyj itt! Allison megkísérelte átölelni, de a fiú elhúzódott. - Próbáld megérteni! - súgta Allison. - Szeretlek. Csak a javadat akarom... - Nem igaz! - sírta Tyler. Könnyek záporoztak az arcán, az orrát dörgölte. - Az anyukám - 48 -
sosem hagyna el! Allison fájdalmasan hunyorított, mintha arcul csapták volna. A zokogó Tyler Allison keblébe temetkezett. Ökölbe szorította markát, megpróbált odacsapni, de az ütéséből hiányzott az erő, csupán az indulat vezérelte. Végül feladta, és átkarolta Allison derekát. Allison magához húzta, megcirógatta a fejét, s mondani szeretett volna valami vigasztalót, de nem talált szavakat. Jang Boda hol a folyóra, hol a pallóra tekintgetett. Tisztában volt vele, hogy valami baj történt. An Rusannak rég meg kellett volna érkeznie. Nem várhat rá tovább. A kabátja zsebében hirtelen megcsörrent a mobiltelefonja. Gyorsan felcsapta. - Wei? - Apádat letartóztatták - figyelmeztette a hang a túlsó végen. Jang Boda mordult egyet. - Máris - szólt sötéten. Feltett pár kérdést a hívónak, aztán befejezte a társalgást. Többé nem volt kérdéses, várjanak-e Tyler kísérőjére. Jang Boda éppen betuszkolta Rutht és Tait a dingibe, amikor észrevette a közeledő rendőrcsónak reflektorait. - Jing chá! - vakkantotta Ji Lingnek. - Kuái! - Dióhéjban előadta neki, mi történt Jang apóval. Ji Ling keze Allison vállára nehezedett. - Nagybátyám mondja, mennünk kell - közölte. - Rendőrség a vízen járőrözik. Lehet, hogy erre tartanak. Nincs idő beszélni. - És mi lesz An Rusannal? - érdeklődött Allison meglepetten. - És Tylerrel? - Nem várhatunk tovább. Nagyon sajnálom. Tyler-nek velünk kell jönnie. Tyler kitépte magát Allison karjai közül, és megtörölte a szemét. Harag és megkönnyebbülés tükröződött arcán. Felállt, hogy beszálljon a dingibe, mielőtt An Rusan megjelenik és ismét fordul a kocka. - Gyerünk! - nógatta a többieket. A dingihez rohant, és Jang Boda feléje nyújtott segítő kezét figyelemre sem méltatva, ügyesen beugrott. A csónak nagyot billent. Tyler elvesztette az egyensúlyát, és majdnem belezuhant a folyóba. Jang Boda a pólójánál fogva elkapta a fiút, s könnyedén a helyére nyomta. A következő pillanatban a többiek is elhelyezkedtek, s Jang Boda újra elindította a járművet. Ahogy eltávolodtak a parttól, Allison szorosan magához ölelte Wen Lit, és figyelte a csónak elejében kucorgó Tylert. Nagy nyomás nehezedett rá, egyszerre lett úrrá rajta megkönnyebbülés és félelem. S mindezt semmiért. Soha többé nem bízik meg bennem. A távolból csupán a víz fölé tornyosuló sötét árnytömegnek tűnt. Aztán ahogy egyre közeledtek, kezdett alakot ölteni. Először a folyami szállító kormányfülkéje, majd egy sor árboc, végül az alacsonyan elhelyezkedő rakodótér sziluettje. Amikor megérkeztek, Jang Boda leállította a dingi motorját, és halkan átszólt a láthatatlan legénységnek. Két alak jelent meg, s oldalt leeresztett egy hágcsót. Durva kezek segítették őket a fedélzetre. A két matróz cigarettától és verítéktől bűzlött. Az egyetlen szívmelengető tényező Jang Boda kis hajójával, a 432 Tavasz Virágá-val kapcsolatosan a neve volt. A meghatározhatatlan korú hajó kétes eredettel, hatvanméternyi rothadó fával, rozsdaette vassal és törött üvegekkel dicsekedhetett. Amikor elindultak, úgy festett, mintha azon nyomban el akarna süllyedni, vagy mintha egyszer már elsüllyedt volna, csak kimentették. Mindenütt szálkák meredeztek, a hajó kiszolgált testéről lepattogzott a festék. A jövevények közül kizárólag Tyler szeme előtt lebegtek kalózok és kalandok, a többiek a bemocskolt folyó szörnyű rothadását látták benne. Claire a fedélzeten várt rájuk, nem volt mersze eltávolodni a korláttól. Egyik kezével szorosan a korlátba csimpaszkodott, a másikkal Katie-t tartotta. - Ez valóban úszik a vízen? - kérdezte Jang Bodától aggodalmaskodva, amikor a férfi felmászott a fedélzetre. - Jól úszik - felelte Jang Boda egyik ritka megszólalása alkalmával. - Rettenetes - siránkozott Claire. - Hogy szállíthatunk ezen csecsemőket? - Tavasz Virága sokszor megtette Sanghaj és Vuhan közt az utat - nyugtatgatta Ji Ling. Nem csinos, de annál erősebb. Nagybátyám igen elégedett vele. - 49 -
- Egyre csak arra várok, mikor bukkan fel Humphrey Bogart a fedélzeten - motyogta Ruth. A rendőrcsónak, máshol lévén dolga, messze jobbra elszáguldott mellettük. A hajnal első sugarai megvilágították az eget. Jang Boda motyogott valamit Ji Lingnek, s fejével a kabinlépcső felé bökött. - Világosodik - állapította meg Ji Ling. - Nagybátyám leviszi magukat a kabinba. Sajnos szűkös, de el kell férni. Napközben el kell bújni. Nem szabad, hogy észrevegyék magukat. Bemásztak a keskeny fedélzeti nyíláson, le a meredek létrán. Mellbe vágta őket a só és a rothadás átható bűze. Amint megcsapta az orrát a fertelmes szag, Ruth hátrahőkölt, mintha falba ütközött volna. Minden erejét megfeszítve igyekezett visszafojtani a lélegzetét. Az alsó szint falán petróleumlámpás pislákolt. Üvege megfeketedett a ráégett koromtól. Nem sok fény szűrődött át rajta, viszont annál több torokkaparó füstöt eregetett a levegőbe. Jang Boda gyors léptekkel haladt előre, ők bukdácsolva követték. A lejáró alacsony és csalóka volt, Allison kétszer is beütötte a fejét annak ellenére, hogy lehajolt. Wen Lit szorosan magához ölelte, egyik kezével védelmezőn a baba fejét takarta, a másikkal az utat tapogatta. A nyálkás, hideg fától hátrahőkölt. Gyorsan elkapta a kezét, de egy szálka tenyerének húsos részébe fúródott. Felsikoltott. Átkeltek egy rövid folyosón, lemásztak egy falétrán, és egyre mélyebbre hatoltak a hajó gyomrába. Allison mögött néhány lépéssel lemaradva Tyler baktatott. Észrevette, hogy két férfi figyeli a kis csoportot. Az arcuk csak a cigaretta parázsló fényében volt kivehető. Látta a bajszukat és résnyi szemüket. Megborzongott. Szerfölött tetszett neki a hajó, ám biztos ami biztos, gyorsabb mozgásra ösztökélte magát, hogy felzárkózzon a többiekhez. A kabin a hajó farában helyezkedett el, egészen mélyen, a gépház mellett. Jang Boda kiűzte a helyiségből az ott időző legénységet, hogy helyet csináljon az utasainak. Ajtó nem volt, csupán egy szakadt, szutykos lepedő lógott a helyén. A kabinban fullasztó forróság uralkodott, a levegő fojtogató volt. A falat emeletes ágyak szegélyezték. Jang Boda felkattintotta a kapcsolót, mire gyenge, akkumulátorról működő fény derengett fel. Allisonnak a látványtól elfacsarodott a szíve. A hely túltett minden képzeleten. Az emeletes ágyakon koszlott rongyok hevertek, a megfeketedett falakon otthagyta nyomát az idő. Szó ami szó, az összbenyomás lehangoló volt. Jang Boda szemében mindenhol rend uralkodott. Boldogan bólogatott, s büszkén mosolygott. - Oké? - kérdezte, s válaszra sem várva sarkon fordult és távozott. Ruth, ujjaival idegesen a bőröndjén dobolva, terepszemlét tartott. - Te jó ég! - nyögte. Moccanni sem mert, nemhogy letegye a csomagját, ne adj isten, Tait. - Nagyon sajnálom - mentegetőzött Ji Ling. Őt is megviselte a dolgok ilyetén alakulása, sőt személyesen is felelősnek érezte magát. - Nagybátyám nem készült fel utasszállításra. Holnap talán jobb lesz minden. Most próbáljanak aludni! - Mégis mire vártunk? - vonta meg a vállát Nash. - Ezzel legalább odajutunk. - Táskáját az egyik felső ágyra hajította, kiráncigált néhány inget, és szétterítette az alsó ágyon, majd biccentett Claire-nek, hogy másszon be. - Nézd meg, nem tetves-e! - súgta az asszony. - Nem szeretnék bogarakkal aludni pityeregte reszkető ajakkal. - Ha jól meggondolom, egyáltalán nem szeretnék itt aludni. Nash látványosan feltúrta az ágyat, kirázta az egyik lepedőt és körbematatott. - Minden rendben. - Claire melléje lépett, de képtelen volt rászánni magát, hogy lefeküdjön. A folyosóig hátrált; mintha ott némileg hűvösebb lett volna. - Nem bírok itt aludni - panaszolta. Lezökkent a padlóra, és keresztbe tette a lábát, hogy fekhelyet biztosítson Katie-nek. Előcibált néhány ruhadarabot, hogy kipárnázza a combját, és nekilátott pelenkát cserélni. - Ahogy tetszik - vont vállat Nash, és bemászott az ágyba. Egy perc múlva már hangosan szuszogott. Allison fáradt volt ahhoz, hogy a környezetével foglalatoskodjon. Segített Tylernek előhalászni néhány ruhadarabot, amit a fekvőalkalmatosságra teríthetnek. A fiú a Ji Ling felett függő ágyat választotta, Allison az idegenvezető alattit. Ji Ling segített Ruthnak elrendezni Tait. Allison kimerülten az ágyra rogyott, s a zavartalanul szuszogó Wen Livel a karjában kényelembe fészkelődött. Fentről hallották, hogy Jang Boda utasításokat ordít. A nap épp - 50 -
előbukkant a horizonton, amikor az indulás zaja a fülükbe jutott. A dingit csigák segítségével a fedélzetre emelték, aztán megcsikordult a kar, és a horgonylánc nagyokat koppanva feltekeredett a nyíláson át a kengyelre. A parányi kabin választófalán túl a 432 Tavasz Virága gépháza életre kelt. Az ágyak együtt rázkódtak a főtengellyel. Nash táskája nagy csattanással lezuhant. A zajra felriadt Katie és sírni kezdett. Allison hallani vélte Claire pityergését is. Eltöprengett, jöhet-e még ennél is rosszabb. - Ki kell mennem - szólt le Tyler az ágyából. Allison gondolatban felhördült. - Menj fel! Valószínűleg elintézheted a korláton át. Csak nagyon vigyázz és jó erősen kapaszkodj, rendben? Tyler megvonaglott, de nem mozdult. - Mi a baj? - Nagyvécéznem kell. -Ó. - Allison behunyta a szemét. Nekilátott kikecmeregni vackából, Ji Ling azonban felpattant. - Gyere! - biztatta a fiút. - Megkeressük együtt. - Köszönöm, Ji Ling - hálálkodott Allison. Teste elernyedt, s elcsitulva hallgatta a motor zakatolását. A rázkódás erős volt, mégis megnyugtató. A keskeny ágy egészen kényelmesnek bizonyult. Wen Li a könyökhajlatában szunnyadt a fal mentén, ahonnan nem eshet le. Allison sosem aludt még egy ágyban a babával, s aggódott, hogy rágurul és összenyomja. Sóhajtott egyet és mocorogni kezdett. - Valami baj van? - tudakolta Ruth csendesen. - Attól tartok, hogy Wen Lire gurulok. - Ugyan már, Allison! - horkantotta Ruth. - Nem elveszett gyerek az! És nem azért jött idáig, hogy szétlapítsák alvás közben! Allison felnevetett. Felbámult a plafonra, ahonnan a kiálló fadarabok bármelyik percben alázuhanhattak. A hajó maga volt a megtestesült rémálom. Eszébe jutott egy régebbi beszélgetésük. - Ez is azt bizonyítja, Ruth, hogy őrültek vagyunk! Ruth felkacagott. - Menthetetlenül őrültek! Ez itt az őrültek szintje, és ez itt az első osztályú kabinjuk. Szerintem mégis így helyes. - Remélem. - Én tudom. A távolban hajókürt zengett, tompa búgása vigasztalóan hatott rájuk. - Jó éjszakát, Ruth! - Jó éjt! A motor felbőgött, s a hajó ringása felgyorsult. Allison végtelen elcsigázottsága ellenére nehezen aludt el. Az elméje háborgott. Pokoli napon voltak túl. Félálomban még hallotta, hogy Tyler és Ji Ling visszaér, s Tyler videojátéka felcsipog. Ruth hortyogni kezdett. Allison a tetvek elől a folyosóra bujdokoló Claire-re gondolt. Tisztában volt vele, hogy semmi köze hozzá, mégis feldühítette, hogy Nash magára hagyta az asszonyt. Allison rájött, hogy huszonnégy óra hosszat volt talpon. A főiskola óta nem tett ilyet. Ez volt élete legfigyelemreméltóbb huszonnégy órája, mely során életre szóló döntést hozott. Nincs visszaút. Valahányszor eszébe jutott, ugyanazt a döbbenetet érezte: szigorú erkölcsű, denveri mérnök létére egy lepusztult teherhajó gyomrában gubbaszt a Van Li Csang Csiangon, a tízezer li-s Jangcén mostohafiával és egy kisbabával, aki jog szerint nem őt illeti, miközben a rendőrség a sarkában lohol. S mindennek tetejébe nem hazafelé, Sanghajba tart, hanem felfelé, Kína szívébe hajózik.
6 Két motorbicikli és három autó érkezett a KBH hukoui támaszpontja elé. Utolsóként egy diplomata-rendszámú, lobogó zászlóval felszerelt, csillogó-villogó fekete Audi gördült be. Még - 51 -
meg sem állt, de az első ülésről már ki is pattant az őr, és kitárta a hátsó ajtót. Egy férfi lépett ki rajta. Nyugati stílusú, vasalt öltönyét mintha ráöntötték volna, olasz bőrcipője ragyogott. Körmeit gondosan manikűröztette, fényes, fekete haját egyenesen hátrafésülve hordta. Feltűnő jelenség volt, hányavetiségnek vagy közönségességnek a gyanúja sem férhetett hozzá. Rajta meglepő módon jele sem mutatkozott a hőségnek, melytől a körülötte állók darvadoztak. Káprázatos sziget volt ő a többiek viseltes tengerében. Percek múlva Csüan Ji ezredes már a rendőrállomás folyosóján, az üvegablakon át figyelte a széken elterült rabot. Hát ez lenne a félelmetes Ja Ming, futott át az agyán. A salátatermesztő, akitől Peking retteg. Ja Ming szótlanul állt az úton, s vezette a parasztok vízmű ellen demonstráló tömegét. Eleinte csak egy parasztot, aztán tízet, majd százat. Ilyen jelentéktelen kezdetekből nőnek ki a nagy forradalmak. A Népek Lapjában már meg is jelent egy cikk. A miniszter mielőbb véget akart vetni az ügynek. Csüan ezredes azért érkezett a kis kormányrepülőn, hogy megadja a miniszternek, amire vágyik. A rabot megfosztották ruháitól, s most anyaszült meztelenül ült a fagyos helyiségben, testén kék-zöld foltok és vágások éktelenkedtek. Arca lila színt öltött a rámért ütésektől, bőre feldagadt, mint egy túlérett szilva. A szemhéja akkorára duzzadt, hogy az egyik szemét nem bírta kinyitni. A másikat a padlóra szegezte. Szája sarkában nyál habzott, és az egyik kezén eltörték az ujjait. Székét összepiszkította, ettől szaglott az egész hely. Az ezredes felhúzta az orrát és összevonta a szemöldökét. Többnyire brutálisnak és primitívnek tartotta a tartományi rendőrség módszereit. Kegyetlenkedésükből teljes mértékben hiányzik a stílus. Megvetően a kapitányra meredt. - Csak így képesek elbánni az effélékkel? - Ő az oka, hogy megsebesült - védekezett a kapitány, s szégyenében összerándult a gyomra. - Az utcai zavargásokban. - Igen, nem vitás. Mindig így van ez, nem? Kár, hogy nem ott halt meg! Tegyék tisztába, s adjanak neki valami enni- és innivalót! És kerítsenek egy orvost, de szaporán! Ha itt pusztul, maga is azt kívánja majd, bárcsak vele ment volna! - De elvt... Csüan Ji a szavába vágott: - Ha jól értem, itt a felesége. - Igenis, uram! - Vezessék elém! Csüan az első néhány percben tudomást sem vett az asszonyról. Cigarettára gyújtott, és a hamut gondosan az üveg hamutartóban tornyosuló csinos kis halom tetejébe pöckölte. Kéjesen belekortyolt a teájába, s közben egy papírt tanulmányozott. Váratlanul felpillantott. - Maga Ja Ming felesége, Szu Hsziao? Az asszony a rémülettől mukkanni sem bírt, csak bólintott. - Szu Hsziao, én Csüan Ji ezredes vagyok. Szeretném, ha kényelembe helyezkedne. Nem kell semmitől sem tartania. Kér egy csésze teát? - Nem, nem - hadarta az asszony, a fejét rázva. - Csak az uramról szeretnék hírt kapni. - Kérem, ragaszkodom hozzá. Ez majd megnyugtatja. - Elvett az íróasztalon lévő tálcáról egy poharat, gondosan megtörölgette a zsebkendőjével, aztán töltött az asszonynak a kannából. Szu Hsziao szédelgett az éhségtől, a tea meg olyan csábítóan gőzölgött, hogy nem tudott neki ellenállni. - Köszönöm - hálálkodott, s két kezébe vette a poharat. Az első kortyból érezte, hogy sosem ivott még ilyen finomat. Nekik csupán gyenge csiangszui virágteára futotta. - Látom, ízlik - jegyezte meg az ezredes, amint észrevette, milyen élvezettel kortyolja az asszony a nedűt. - Fucsieni Fekete Sárkány tea. Vu Long. Bárhova megyek, mindenhová viszek magammal. Tessék, tegye el a kedvemért! - Egy kis barna papírtasakot halászott elő a fiókban lapuló fadobozból, és tiszteletteljesen átnyújtotta az asszonynak. Aztán megtöltötte csészéjét, és helyet foglalt. Zavartalanul iszogatott és pöfékelt, a hamutartóban nőttön-nőtt a csinos kis halom, s ő mindvégig szótlanul figyelte a parasztasszonyt. Szu Hsziao lesütötte a szemét, és a teáját kortyolgatta. Magán érezte a férfi tekintetét, s - 52 -
felettébb feszélyezte. Nem értette, miért kedveskedik neki egy ilyen, nyilvánvalóan nagy hatalmú káder. Megkísérelt a kis pohara mögé bújni abban a reményben, hogy sikerül megőriznie józanságát. A férfi a kezébe vette a papírt, melyet az előbb nézegetett. Óvatosan felemelte és Szu Hsziao elé tette. Majd elővarázsolt a zsebéből egy méregdrága töltőtollat, lecsavarta a kupakját, és odanyújtotta az asszonynak. - Használhatja a tollamat. - Hangja bársonyként simogatta, szeméből sütött a jóindulat, mármár az együttérzés. Szu Hsziao előbb a papírra, aztán a férfira nézett. - Elnézést, de nem tudok olvasni - mentegetőzött. - Mi ez? - A férje, Ja Ming államellenes bűnt követett el. Személyesen vizsgáltam ki az ügyét. Könnyedén elintézhetném azzal, hogy tárgyalás nélkül, vagy akár tárgyalással bebörtönöztetem, és akkor, gondolom egyértelmű, a laogai-ba küldenék. Szerintem azonban Ja Ming nem bűnöző, akinek javulásra vagy robotra van szüksége. Én úgy látom, a férje beteg. S magának, a feleségének az ő érdekében ezt ki kell jelentenie. - Beteg! - kiáltott Szu Hsziao. A szája elé kapta a kezét. - De hát nem beteg! Majd kicsattan az egészségtől. Úgy gürcöl, mint... - Az orvosok kivizsgálták. Maga parasztasszony. Talán nem vette észre a jeleket. A vizsgálati fogság alatt a férje máris súlyosan bántalmazta önmagát. Épelméjű ember nem tesz ilyet. - Az utcán bántották! A rendőrség megverte! A saját szememmel láttam! Mások is látták! - Téved, asszonyom! Kezemben a jelentés. Ilyesmiről említést sem tesznek. Szu Hsziao szíve elszorult. Hogyan szállhatna szembe ilyen érvekkel? Semmi esélye, hogy ebből a vitából győztesen kerüljön ki. - Az uram csak paraszt. Ha elengedik, nem csinál több bajt. A szavamat adom rá! - Máris bajt csinált. Leveleket írt, az állam ellen uszított. - Csüan Ji kihúzta a fiókot, előbányászott egy köteg papírt és az asztalra hajította. Szu Hsziao könyörgött Ja Mingnek, hogy ne írjon semmit, de a férje hajthatatlan volt. Feltüzelték azok a történetek, amiket más tartománybeli parasztokról hallott, akiknek az irományai megtorlás nélkül maradtak. Leveleit a tartományi székhely főtisztviselőinek címezte, válaszul azonban mindössze a buldózerek bőgő motorját kapta. - Csak a földünket próbálta megvédeni! - Felajánlották, hogy megfizetik az árát - mondta a férfi. - Az ország jóléte azt követelte, hogy fogadják el, de nem tették. Ehelyett a férje inkább bajkeverő módon szervezkedésbe fogott. Ellenforradalmi lázongást szított. - De a földünk jó, és rossz árat ajánlottak érte - erősködött Szu Hsziao. - Mindenünket elvesztettük volna, s nincs annyi pénzünk, hogy új földet vegyünk. - Az árat az állam határozta meg. Hogyan lehetne igazságtalan, amit az állam kínál? Az asszony nem tudta, miféle ranggal bírhat Csüan Ji, de világosan látta, megvan a hatalma, hogy tönkretegye vagy megmentse a családjukat. Mély lélegzetet vett, és belevágott. - Az állam nem műveli a mi földünket. Az ajánlata nem jó. Az uram megnézte, mit kínálnak cserébe. Tiszteletre méltó Csüan úr, az a föld fél évig vízben áll, az egész egy sziklarakás, és semmi sem terem meg rajta. A közelben egy elemgyár mérgezi a talajt. Az ezredes füstkarikákat eregetve hallgatott. - Velem lehet beszélni, Szu asszony. Hatalmamban áll, hogy több pénzt ajánljak, és személyesen járok utána, hogy jobb földet kapjanak - ígérte. Az asszony felderült, s most először remény gyúlt szívében. - És a többi paraszt? Az ő földjük sem jobb. - A többieken nem segíthetek, de magukon igen. Ő megpróbálta. - Az csodás lenne - lelkendezett. - Az uram nagyon hálás lesz. Az ezredes megkopogtatta tollával a papírt. A gazfickó Ja Ming nem képezi alku tárgyát. - Csupán alá kell írnia, és én magam intézem el. - De hát megmondtam! Az uramnak nem ment el az esze! A családja mellett a helye! Kérem, Csüan ezredes! - 53 -
- Ha nem írja alá, a földjét letarolják a buldózerek, és semmit sem kap cserébe. Ért engem? Az ezredes kinyitotta az íróasztalon heverő kartotékot, Ja Ming dáng án-ját. Vékonyka volt, alig másfél oldal lapult benne, ami összefoglalta az egész életét. - Említette a fiát. Anlan a neve, ugye? érdeklődött a lapot olvasva. - Igen. Nagyon okos gyerek. - Egy bűnöző fiát nem veszik fel a gimnáziumba. Egy bűnöző családját harmincezer jüanra megbírságolják államellenes tevékenységért. - Feltekintett a kartonról. - Van harmincezer jüanja, Szu Hsziao? Az asszony lélegzete is elállt. - Nincs, de az uram nélkül... - Ez teljességgel szükségtelen - csillapította az ezredes. - Szívességet tesz Ja Mingnek, ha aláírja. Gondját viselik majd. A legkiválóbb orvosok fogják kezelni. S amint felgyógyul, egy szebb birtokra térhet haza, és mindezt magának köszönheti, Szu Hsziao! Az asszony tisztában volt vele, ha Ja Ming valaha is hazatér, nyomorékként tengetheti tovább az életét, elméjét és testét egyaránt megtörik, mire a hatóságok végeznek vele. Tudatában volt, hogy nem pusztán egy toll, hanem a családja jövője reszket a kezében. Ha aláírja, a férjét tönkreteszik. Ha megtagadja, az egész család a tönk szélére kerül. Szeme elhomályosult, a szavak elmosódtak a papíron. Kopogtattak az ajtón. A KBH kapitánya belépett egy pillanatra. - Elnézést a zavarásért, uram - kezdte -, telefonon keresik... - Xián zái hú xíng! - csattant fel az ezredes türelmetlenül, amiért háborgatni merészelték. - A miniszterhelyettes úr keresi, uram! - rebegte alázatosan a kapitány. Csüan Szu Hsziaóhoz fordult. - Ha úgy kell távoznom ebből az irodából - mondta halkan -, hogy nincs a papíron az aláírása, akkor semmisnek tekintem nagylelkű ajánlatomat. - Felállt. Szu Hsziao behunyta a szemét, előrehajolt, és odakörmölte a nevét. - Wei, miniszterhelyettes úr. Csüan Ji beszél. A vonal visszhangzott, rossz volt az összeköttetés, az ezredesnek mégsem okozott különösebb nehézséget felismerni a túlsó végen recsegő érdes hangot. - Elrendezte a zavargást? - Semmiség volt az egész, uram. Jelentéktelen ügy. - Hao - hangzott a válasz. - Pompás. Van itt valami, ami kifejezetten nyomaszt. - Értem. - Az imént hívott Jü Cseting - magyarázta a miniszter. Csüan tudta, hogy a KBH nankingi tartományi vezetőjéről beszél. - Azt állítja, hogy amerikaiak elraboltak három gyereket a szucsoui árvaházból. Csüan ezredesnek felcsúszott a szemöldöke. - Mi a szándéka a nagyorrúaknak a gyerekekkel? - Örökbe akarták fogadni őket, de az a tökkelütött banda a Belügyminisztériumban és az Igazságügyi Minisztériumban már megint hatalmi harcba keveredett. Az eljárásba hiba csúszott. Úgy tűnik, az amerikaiaknak egészséges csecsemőket adtak, s ezzel megszegték a szabályt, mely szerint kizárólag orvosi ellátásra szoruló gyerekeket kaphatnak. A hibára fény derült, s elrendelték a cserét. - Sóhajából egyértelműen kihallott a bosszúság. - Mintha nem futkározna elég kölyök az országban, akikből válogatni lehet! Hogy lehet egy ilyen pöttöm bolhából ekkora elefántot csinálni? Ez azonban más lapra tartozik, és engem nem érint. Az viszont igen, hogy az amerikaiak elrabolták a csecsemőket és eltűntek. Csüan meglepetten felhorkant. - Eltűntek?! Az hogy történhetett? - Jó kérdés. Nem is jutott volna a tudomásomra, ha fel nem hívja a kormányzót egy riporter az amerikai hírügynökségtől, a CNN-től. A kormányzó persze mindent tagadott, aztán csendben utánajárt az esetnek. Rájött, hogy a szucsoui kung an csü kapitánya egymaga próbált úrrá lenni a helyzeten, és nem jelentette a KBH külföldiekkel foglalkozó ügyosztályának. Vele ezért később még számolok. És közben az amerikaiakat elnyelte a föld. - 54 -
- Értem. - Gyorsan kell cselekednie, mielőtt elfajulnak a dolgok. Kellemetlen lehet az ügy ránk nézve. Nem hagyhatjuk, hogy bolondot csináljanak belőlünk, s azt a látszatot keltsük, hogy ölbe tett kézzel ülünk, míg elrabolják a csecsemőinket! Amikor beszámolok a miniszternek, meg akar majd győződni róla, hogy maga vette kézbe a nyomozást. Gyorsan és csendesen, mint mindig. Ha a szokásos eszközöknél többet kíván, megkapja! A többi ügyet felejtse el! Már elküldtem Ma őrnagyot a szükséges információkat tartalmazó aktákkal. Nankingban találkoznak. Csüan meghökkent. Számos létfontosságú ügyön dolgozott, köztük állambiztonsági kérdéseken a legfelsőbb vezetés szintjén, s ezt a nyomozást maga a kormányfő rendelte el. S mit ad isten, néhány külföldi meg csecsemő kedvéért, egy olyan esetért, amilyet kezdőkre szokás bízni, ejtsen minden mást? Felettébb különös módon akarják kamatoztatni a tehetségét, ám nem szólt semmit. - Természetesen, uram. Azonnal indulok. - Marshall? Itt Clarence. Kapcsold be a CNN-t! - Mi történt? - Csak kapcsold be! Alig egy perce hívott a CNN-től az egyik cimborám, s hívta fel a figyelmemet. Marshall Turk félhomályba burkolózó dolgozószobájában üldögélt. Íróasztalát ellepték a könyvek és akták. A rakás tetején heverő írótömböt telefirkálta ákom-bákommal - négy nap múlva esedékes tárgyalására kísérelt készülni. Mindhiába. Sehogy sem sikerült összpontosítania. A telefoncsörgésre felriadt. Clarence Coulter Marshall ügyvédi irodájának, a Coulter és Grogannak a rangidős vezetője volt. Marshall felkapta a távirányítót, bekapcsolta a televíziót, és addig kapcsolgatta a csatornákat, míg a CNN-hez nem ért. - ...feltehetőleg a többiek között van Ruth Pollard Los Angelesből és Allison Turk Denverből. Mashall ereiben megfagyott a vér. Döbbenten meredt a készülékre. A riporter arca betöltötte a képernyőt. Alul „Colin Chandler - Élő kapcsolás Kínából, Szucsouból” volt olvasható. - A kínai hatóságok nem reagáltak a riportra, ám a CNN a nevüket elhallgatni kívánó forrásokra hivatkozva megerősítette, hogy az amerikai családok, akik ettől az árvaháztól vették át gyermekeiket - s a mögötte álló háromszintes, fehér csempés épületre mutatott -, a bürokrácia hatalmi harcának áldozatai. A hatóságok elrendelték a csecsemők visszajuttatását az árvaházba. A családok ehelyett csecsemőstül eltűntek, tartózkodási helyük jelenleg ismeretlen. A rendőrség keresi őket. - Szent Habakuk! - dünnyögte Clarence. - Ott vagy, Marshall? - Itt vagyok. - Mi a fene folyik? Ez igaz? Allison jól van? Fogalmam sem volt... - Egy pillanat! Hadd hallgassam! - A sanghaji amerikai konzulátus tisztviselői megerősítették, hogy felvették a kapcsolatot az eltűnt amerikaiakkal, de részleteket nem közöltek. Kína Szucsou városából Colin Chandlert látták. A kép visszakapcsolt az atlantai hírstúdióba. Marshall a távirányítóval elnémította a televíziót, aztán hátradőlt, s próbálta megemészteni a hallottakat. Köhögőroham jött rá, fülét hasogató fájdalom járta át. Feje valósággal dübörgött. - Marshall! Minden rendben...? - Nem tudom - felelte Marshall kásás hangon. - Majd visszahívlak. Az első találkozásukkor Marshall igencsak kihozta Allisont a sodrából, cserébe a nő szörnyen zavarba ejtette. Allison egy tekintélyes tervezővállalatnál, a Brady & Wessonnál dolgozott, mely a főiskolai tanulmányai befejeztével tüstént lecsapott rá. A cég lehetetlen helyekre tervezett gátakat, utakat és hidakat. Allison imádta a munkáját, imádott bezárkózni az irodájába és megbirkózni az ügyfelek igényeivel: nagyobb felületet létrehozni kevesebb acélból, alátámasztani az épületet anélkül, hogy tönkretennék a sziklát, amelyen áll, szépséget és bájt lopni a megálmodott szerkezetekbe. Remekül értette a dolgát, nagyon is remekül, s akadálytalanul lépett egyre feljebb a - 55 -
ranglétrán. Tíz mérnökből álló csapatot kapott, s hamarosan ő lett a cég legambiciózusabb törekvéseinek projektmenedzsere. Aztán egy nap összeomlott a csapata által tervezett híd az ország részeit összekötő autópályán. Allisonban kétség sem merült fel csapatának munkáját illetően, de az ellenük indított per romlásba sodorhatná a céget. A Coulter és Grogan Denver legnagyobb, politikailag legelkötelezettebb ügyvédi irodájaként volt ismert. Cégjelzésén két korábbi kormányzó és egy szenátor neve díszelgett. Az iroda mamutvállalatok számára végzett jogi munkájával korán megalapozta hírnevét, majd idővel lobbizást és nemzetközi szintű ügyeket is felvett a palettájára. Kirendeltséget nyitott Washingtonban, New Yorkban, Londonban, Hongkongban, hogy Elefántcsontparttól Zairén át Szingapúrig számtalan kormányt képviseljen. Partnerei adománygyűjtéseket szerveztek a politikai elit számára. Amikor az elnöki különgép városukba érkezett, Clarence Coulter a kormányzót is megelőzve szállt ki az elnök mögött. S amikor az elnök még maga is csak kormányzó volt, Clarence Coulterben elkötelezett hívére talált, aki fáradhatatlanul kutatta fel a támogatókat az ismeretlen politikus számára. Coulter révén nyíltak meg előtte az ajtók, általa köthetett megannyi ismeretséget. Miután a kormányzó győzedelmeskedett, egyetlen befolyásosabb ügyvédi irodát sem lehetett találni szerte az országban. Marshall Turk, az iroda legifjabb beltagja ambiciózus, a politikától elzárkózott, polgári perekre szakosodott jogász volt. Irodája leghatalmasabb klienseinek ügyeit képviselte a Környezetvédelmi Hivatal vádiratával szemben, az Energiaügynökség kihallgatásán, az Igazságügyi Minisztérium idézése során. Ritkán fordult elő, hogy összedőlt hidak esetét bízták volna rá, ám Allison munkaadója, a tervezővállalat tulajdonosa jó barátja volt Clarence Coulternek, aki kifejezetten ragaszkodott hozzá, hogy Marshall járjon el az ügyben. Marshall tehát besétált a tárgyalóterembe, ahol Allison és csapata összegyűlt. Remekbe szabott öltönyében és három, kartotékokat cipelő, jegyzetelni kész ügyvédbojtárral a sarkában arrogánsan lépett a helyiségbe. Marshall egy szemvillanás alatt a jámbor mérnökök közé sorolta Allisont, aztán nekilátott, hogy módszeresen, gorombán, sőt szinte ellenségesen kikérdezze a csapatát. Miközben átugrott a híd tervezésének és későbbi összeomlásának technikai részletein, Allison egyre paprikásabb hangulatba került, majd egyszer csak, a férfi legnagyobb megrökönyödésére, nekiszegezett Marshallnak egy műszaki kérdést. Mindeddig egy előzetesen átfutott irat alapján blöffölt a számára érthetetlen tervezői kérdésekben, s Allison behúzta a csőbe. Marshall megtett minden tőle telhetőt, hogy leplezze zavarát, de egyértelműen látszott, hogy Allison ütése érzékeny ponton érte. A megbeszélés után Allison félrevonta a folyosón. - Elnézést, Mr. Turk, be kell vallanom, számomra cseppet sem világosak a módszerei. Azt hittem, a mi oldalunkon áll - jegyezte meg. - Úgy is van - jelentette ki Marshall, és közben behatóan tanulmányozta a nőt. - Akkor nagyra értékelném, ha az elkövetkezendőkben nem lenne ilyen seggfej! Nem az én csapatom a maga ellensége! - A védőperekben a seggfejek nyerik az ügyet. - Biztosra veszem, hogy számtalan esetben sikerült pert nyernie - vágott vissza Allison. Nekem azonban jó embereim vannak, és nincs szükségem arra, hogy közöttük vagdalkozzon! - Azt teszem, ami belátásom szerint a legközelebb visz a győzelemhez. - Nos, akkor jobb lesz, ha mielőbb nekilát a házi feladatának! Az a kis blöff ott bent még a legtapasztalatlanabb mérnökeim számára is egyértelmű volt! Remélem, jobban remekel a bíróságon! Ezután Marshall nagyobb tisztelettel nézett Allisonra. Ráébredt, hogy szerény viselkedése mögött vasakarat rejlik. A per folyamán nem sikerült megbarátkozniuk egymással. Marshall megállás nélkül követelőzött, Allison kizárólag szakmai kérdéseket volt hajlandó megvitatni, azokat is meglehetősen kimérten. Számtalanszor hívták egymást éjszaka is telefonon, idézték be őket tárgyalásokra, s tengernyi dokumentumot kértek be tőlük. Allison segített Marshallnak grafikonokat, diagramokat és diákat készíteni, úgyhogy mire kitűzték a bírósági tárgyalás napját, Marshall képes volt a különösen bonyolult esetet érthetően és könnyen emészthetően tálalni az esküdtszék tagjai számára. Az emelvényen álló tanúkat, mint mindig, irgalmatlanul, néha kifigurázva, máskor - 56 -
mélységesen zavarba hozva faggatta. Viszont őt magát is meglepte, hogy különös jelentőséget tulajdonít annak, vajon Allisonon látja-e a várt hatást. Egyre csak felé pislogott, de ha Allison észrevette is, semmi jelét nem adta. Marshall a győzelem estéjén felhívta otthon Allisont. Ideges volt. - Kíváncsi lennék, mit szólna egy vacsorához egy seggfejjel. - Ki van zárva. Marshall addig-addig erősködött, míg végül Allison beadta a derekát. - Rendben, de csak egyszer - egyezett bele. - Hálám jeléül. - Maguk is meglepődtek, milyen pompásan szórakoztak - az ellenséges érzület tovatűnt. Derűsek voltak, s bármiről beszéltek, hiányzott belőlük az arrogancia, a félénkség és a mesterkéltség. Marshall hovatovább azt vette észre, mennyire fesztelenül érzi magát Allison társaságában. Nem kellett produkálnia magát, s ez Allison-nak is feltűnt. - Teljesen összezavar - állította egy pohár bor felett. - Most aztán végképp nem tudom, melyik Marshall az igazi: az, akit a bíróságon láttam, vagy aki épp szemben ül velem. Titkon bízom abban, hogy van egy gonosz ikertestvére, aki az ügyvédet játssza. - Biztosíthatom, hogy mindkettő én vagyok - hahotázott a férfi. - De a rosszabbik énem csak a munkában érvényesül. Máskor kenyérre lehet kenni. Marshall belenézett Allison csillogó szemébe, s látta, hogy a nő hisz neki. Marshall, miután felesége rákban elhunyt, kivonta magát a társasági élet kötelmei alól, és figyelmét két dologra összpontosította: a fia, Tyler felnevelésére és az ügyfelei igényeinek kielégítésére. Élt-halt a fiáért, minden szabad percét vele töltötte. Odaadása és hozzáértése ugyanakkor a munkában is meghozta gyümölcsét, s harmincöt éves korára teljes jogú társsá vált az ügyvédi irodában. Allison volt az első nő, akivel felesége halála után kimozdult. A második találkozó alkalmával moziba mentek Tylerrel, aki cseppet sem viseltetett jó szívvel Allison iránt. Udvarias volt ugyan, de megközelíthetetlen. Nem bízott ebben a nőben, aki ennyire felkeltette apja érdeklődését. Valahányszor Allison társalogni próbált, tőmondatokban válaszolt. - Ne haragudj - mentegetőzött Marshall, amikor aznap este hazavitte. - Majd megszeret, érzem. - Felesleges bocsánatot kérned - mondta Allison. - Nehéz lehet neki. A következő hetekben Marshall megszokott munkaidejének csupán töredékét töltötte az irodában. Elmentek hármasban csónakázni a városi park tavára, együtt bicikliztek a hegyekben mindhiába. Tyler zárkózott és rideg maradt. Aztán egy hétvégén horgászni indultak a Kristályfolyóra. Allison még sohasem horgászott. Marshall beállította a botját, aztán a maga szerelésével lejjebb vonult a folyón, s elegáns mozdulattal a hullámok közé hajította a csalit. Tyler a partról figyelte Allison ügyetlenkedését, akinek összegubancolódott a damilja az orsó körül, és a horog fennakadt egy bokron. - Te jó ég! - szólt undorodva a gyerek. - Azt hittem, maga tudós. - Mérnök vagyok - igazította ki Allison védekezőn. Marshall úgy tett, mint aki nem hallja, s tovább pecázott. A vízbe gázoló Tylerre szemmel láthatólag nem tett nagy hatást Allison végzettsége. - Így sosem fog sikerülni. - Rendbe tette a zsineget, és megmutatta Allisonnak, hogyan kell tisztességes csomót kötni, majd segített néhányszor a vízbe hajítani a horgot, míg a nő el nem sajátította a megfelelő mozdulatot. Aznap délelőtt, amikor Allison kifogta élete első halát, olyan izgalom vett rajta erőt, hogy beleesett a folyóba. A báj legapróbb jele nélkül eltűnt a fagyos vízben, aztán köpködve felbukkant, s amikor végre sikerült megállnia a lábán, ráeszmélt, hogy elejtette a botját. A damil egy része azonban még mindig a karjára tekeredett, hát sebesen behúzta, s a végén egy negyvencentis barna pisztráng csapkodott a napfényben. Allison bőrig ázva, vacogó fogakkal kurjongatott. Marshall örömtáncot járt, s megelégedésükre Tyler is elmosolyodott. Aznap este, amikor Marshall betakargatta Tylert, megbeszélték Allison kapását. - Azt hiszem, elég tűrhető lány - vélte Tyler. - De jobban szeretnék csak veled lenni! - Én mindig itt leszek neked. Nem sokkal az esküvő után Allison teherbe esett. Határtalanul boldogok voltak Marshall-lal. - 57 -
Harmincöt évesen Allison készen állt egy időre, ha nem is örökre feladni a karrierjét, hogy főállású anya legyen. Miközben nőtt a pocakja, felszerelte a babaszobát, maga festette figurákat aggatott a bölcső fölé, párnákat hímzett és babakelengyét vásárolt. Megengedte Tylernek, hogy kitapintsa az odabenn rugdalózó csöppséget, s a fiút lenyűgözte, hogy testvére fog születni, bár nem volt túlzottan elragadtatva. Allison hét hónapos terhesen vajúdni kezdett a munkahelyén. Valami baj történhetett, a baba halva született. Elkeresztelték Annának, és eltemették. Alig heverte ki Allison a veszteséggel járó fájdalmat, az orvos közölte vele, hogy nem lehet több gyermeke. Allison összetört. Végül fásultan visszatért dolgozni. Marshallnak bőven elég volt Tyler, nem osztozott Allison gyermek utáni mérhetetlen vágyában, ám szerette a feleségét, s tetszett neki az ötlet, hogy Allisonnak is legyen gyereke. Elhatározták, hogy örökbe fogadnak. Felkerestek egy jó nevű ügynökséget, ahol találtak egy tizenhat éves terhes lányt, aki még nem állt készen az anyaságra. Nem tudta, hol van gyermeke apja. Úgy vélte, börtönben csücsül egy másik államban, s amúgy sem látta a baba fogantatása óta. Azt sem tudja a férfi, hogy ő teherbe esett. Marshallt nyugtalanította az apa távolléte, de az adott helyzetben nem látszott túl kockázatosnak belevágni. Marshall és Allison kifizették a lányt látogató orvosok számláit, és állták más jellegű kiadásait is. Az iratokat az anya terhességének nyolcadik hónapjában írták alá. A 15 000 dollárról kiállított csekk gazdát cserélt, és egy ragyogó nyári napon, négy kiló tíz dekával és bajnok tüdővel világra jött a Turk család új tagja. Marynek nevezték el. Allison határozatlan időre szóló szabadságot vett ki, hogy otthon maradhasson a kicsivel. Aztán egy nap kopogtattak az ajtón, s egy világ dőlt össze benne. Kinyitotta, és egy kellemes fiatalembert talált a tornácon. - Mrs. Turk? - tudakolta. - Mrs. Allison Turk? - Igen. - A bírósági kézbesítő átnyújtotta neki az iratokat. Allison rettegve, hitetlenkedve átfutotta őket. Megkísérelte utolérni Marshallt, ő azonban bírósági tárgyaláson volt. Telefonált a jogsegély-szolgálati goromba ügyvédnek, aki kiállította az iratokat. Az anya meglelte az apát, közölte a férfi. Az apa meg akarja kapni a gyermekét. A fiatal pár összeházasodik. - De nem kaphatják - tiltakozott Allison lenyelve a benne gyülemlő epét. - Megvannak az iratok. Az örökbefogadás végleges. A férfi gúnyosan kinevette. - Az iratok nem jelentenek semmit! Mire Marshall hazaért, Allison az ideg-összeroppanás szélén állt. Marshall átölelte, s megígérte, hogy minden rendben lesz. Allison Mary szobájában aludt, a kezét bedugta a gyerekágy rácsán. Muszáj volt hozzáérnie a babához. Marshall maga szándékozott a védelmet képviselni, de Clarence Coulter jobb belátásra térítette. Emlékezetébe idézte a jogi képzés egyik alapkövét: a saját magát képviselő ügyvéd veszett ügy harcosa. Marshall azonban csak akkor adta be a derekát, amikor Clarence az iroda két legkiválóbb ügyvédjét és egy ügyvédbojtárt rendelt ki védelmükre. Marshall hagyta, hogy a többiek irányítsák az esetet, de jelen volt minden tanúvallomásnál, minden betekintésnél, minden indítványnál. Mint a jogi csatározásokban általában, a Coulter és Grogan könnyűszerrel megingatta a felperes képviselőjének gyatrán megalapozott vádját. Marshall egyetlen érv felett sem siklott el. Az ügy minden egyes részletét elemeire boncolta Allisonnal, életük immár csak a per körül forgott. Az iroda által felbérelt detektív kiderítette, hogy Mary biológiai apját letartóztatták, amikor egy másik barátnőtől született csecsemő bántalmazásának alapos gyanúja merült fel ellene. Az anya tanulatlan munkanélküliként tengette sivár, lepusztult életét. Minél jobban közeledett a tárgyalás napja, Marshall annál magabiztosabbá vált, miközben Allison annál nehezebben tette le Maryt. Naphosszat a babán csüngött, főzés, mosás, takarítás közben sem vált meg tőle egy pillanatra sem. Éjszaka a hintaszékben üldögélt, míg Mary el nem szundított a karjában. A tárgyalás két napig tartott. A bíró ítélete szerint a biológiai anya és apa jogai mindenkor előnyt élveznek az örökbe fogadó szülőiével szemben. A bíró még be sem fejezte a mondandóját, Allison már annyira rosszul volt, hogy ki kellett vezetni a teremből. - Megígérted, a francba, megígérted! - sikoltozta Marshallnak. S bár jól tudta, hogy nem a férje hibája, a csapás menthetetlenül megtörte. Három napig nem aludt. A Coulter és Grogan azonnal fellebbezett, de a baba feletti - 58 -
felügyeletet a per idejére a biológiai szülőknek biztosították. Allisonnak soha életében nem volt még olyan nehéz dolga, mint amikor át kellett adnia Maryt a bíróság által kijelölt szociális munkásnak. Marshallt továbbra is igénybe vette a jogi csatározás, túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy eluralkodjon rajta a depresszió. Allisonnak viszont semmi dolga nem akadt, minden percét gyötrelme kötötte le. Napokon át nyugtatókkal tömte magát, fel-alá bóklászott a házban. Minden apróság Maryre emlékeztette, míg úgy nem érezte, hogy megszakad a szíve. Ennek ellenére sem volt kedve Marshall javaslatára egy kis időre elutazni. Marshall tisztában volt vele, hogy minden tőle telhetőt megtett, de a kudarc felett érzett fájdalom, hogy olyan ellenféllel szemben vesztett, akiről úgy képzelte, könnyedén legyűri, felemésztette az önbecsülését. Próbálta kivívni maga ellen Allison haragját, hogy dühödten vádolja, amiért elszúrta az ügyet, de Allison nem volt rá kapható. Sőt említést sem volt hajlandó tenni róla. Bezárkózott bánatának egyszemélyes világába, s nem engedte magához a férfit. Azóta sem beszélték meg. Hónapokig küszködtek kétségbeesetten, hogy ismét megleljék azt az együvé tartozást, mely Mary előtt életük szerves része volt, próbálkozásuk azonban sikertelenségre volt ítélve. Ekkor fordult meg először Marshall fejében, hogy elveszíti Allisont. Allisont azonban nem olyan fából faragták, hogy hosszasan keseregjen. Néhány hónap múlva túljutott a depresszió nehezén. Tylert Marshall húgánál hagyták, és vakációzni indultak Mexikóba, ahol a tengerparton töltött hosszú napok és a szeretkezéssel töltött hosszú éjszakák során megint egymásra leltek. Hazatértük után Allison visszament dolgozni, de sok-sok időbe beletelt, mire újra jóízűt tudott nevetni. Sosem tette túl magát az átéltek keserűségén. A fellebbezés elhúzódott. Egy év múltán Allison megkérte Marshallt, hogy ejtsék az ügyet. - Akkor sem lennék képes elhozni Maryt az új otthonából, ha mi nyernénk - látta be. Mérhetetlenül önző lenne a részemről, s cseppet sem lenne igazságos vele szemben. Elment, muszáj elengednem. Marshall a dolgozószobájában ült és Tyler fényképét bámulta, amin a fiú lezseren vállára veti a baseballütőt, pofazacskója kidagad a rágótól, és arcán a hétévesek vigyora ül. Eszébe jutott a sok ezer mérföldnyire egyedül menekülő felesége és fia. Nem, nincsenek egyedül, emlékeztette magát. Wen Li is velük van. Róla nem volt kép a dolgozószobában. Nem szándékosan, egyszerűen megfeledkezett róla, viszont jól summázta dilemmáját. Elismerte, hogy Allisonnak igaza van, s Wen Li valóban nem azt jelenti számára, mint a feleségének. Mardosta a bűntudat, s cseppet sem örült, hogy így áll a helyzet. De így állt. Tyler az ő fia, Wen Li ellenben egyelőre nem a lánya. Ő a bajok forrása, ugyanakkor még nem társ, akivel együttesen szembeszállhatnának a világgal. Minden ügyvédként eltöltött év önuralmára szüksége volt most ahhoz, hogy bele ne őrüljön. Életében először fogalma sem volt róla, mihez kezdjen. Allison sosem viselkedett ilyen fonák módon. Sőt, gyakorta csipkedte, amiért annyira kiszámítható. S ugyan nem került szóba, Marshall tudta, Allisonnak annak idején meg sem fordult a fejében, hogy ahelyett, hogy visszaadja Maryt, inkább megszökjön vele. Más anyák kereket oldottak, de Allison sose tett volna ilyet. Bízott Marshallban, és bízott abban, hogy az igazságszolgáltatás helyesen dönt. S amikor az igazságszolgáltatás ellene fordult, ő akkor sem protestált, akármilyen lesújtó volt is a döntés, hisz ő soha de soha nem ellenkezett. A bíró szava törvény, s Allison számára ez így volt természetes. Az a furcsa, hogy egészen Kínáig kellett mennie ahhoz, hogy megbolonduljon, s próbára tegye a benne ébredt újsütetű dacot. Marshall felkapta a telefont, és visszahívta Clarence-et. - Mihez kezdesz most? - firtatta Clarence. - Nem tudom. Meg akarom keresni őket. - Ez nevetséges! Bárhol lehetnek. Sosem találnál rájuk. Még ki sem érsz a repülőtérre, már lecsap rájuk a rendőrség! - Igen, igen. Egyszerűen megőrjít ez a tehetetlenség. Mi lenne, ha kimennék a hongkongi képviseletünkhöz? Akkor legalább közelebb lennék a tűzhöz. - Repülhetsz a betegségeddel? - bizonytalankodott Clarence. - Az orvos szerint nem. Azt állítja, nem mutatok kellő javulást, és további vizsgálatokat akar csinálni. - 59 -
- Akkor várj egy-két napot! Amúgy sem tehetsz értük semmit. Allison ismét telefonálni fog, s akkor rá kell venned, hogy adja fel magát! Marshall behunyta a szemét. - Ezen már túl vagyunk. Nem hajlandó. - Telefonálok Warrennek - jelentette ki Clarence, a külügyminiszterre utalva. - Nem ülhetnek ölbe tett kézzel, muszáj lesz tenniük valamit. - Elég kényes helyzetbe kerülnek. - Nem kényes, inkább lehetetlen helyzetbe, de tartozik nekem. - Kerítenünk kéne valakit az irodából, akinek a kisujjában van a kínai jog. Számomra csupán az világos, hogy azt is emberek alkották. - Majd ráállítom Eric Badert. - Ő elég zöldfülű. - Ő vitte az Alter-ügyet. A legjobb a szakmában. - Oké. Nézzen utána az örökbefogadási törvényeknek! - Örökbefogadási törvények? Látom, még nem esett le a tantusz! A büntetőtörvényeknek kell utánanéznie, Marshall! Abban is legelőször az emberrablásnak!
7 Ahol a 432 Tavasz Virága nekilódult, hogy árral szemben felhajózzon a folyón, ott a Jangce több mint három kilométer széles, gyors sodrású és mély volt, és a környezetében időjárást befolyásoló tényezőként tartották számon. Hullámain egy nemzet történelme hánykolódott. A világ egyik meghatározó sztrádája volt, melyen a császári Kína dzsunkái évszázadokon át kihasználva a keleti széljárást, dagadó vitorlákkal úsztak fel egészen Vuhanig, hogy selyemmel és teával kereskedjenek. Csermelyek és patakok százai táplálták, tíz tartományt szelt át, és oly méltóságteljes és tiszteletet parancsoló volt, akár az általa ihletett versek. Kína népének egyharmada felett élethalál ura volt, és észak-déli irányban megosztotta az országot. Pezsgő élet színtere volt. Felfelé ötezer tonnás teherhajók pöfögtek, lefelé neonfeliratos, fényárban úszó négyszintes kompok szelték a habokat. Mindennapos látványt nyújtottak a korláton átvizelő, fényképezkedő, cigarettázó vagy éppen csevegő utasok. Akadtak még ezenfelül öles gabonakévék terhe alatt megroggyanó apró lélekvesztők, melyek szinte ki sem látszottak a vízből, és hullámok közé merülő, szálfát meg szenet szállító, rozsdamarta uszályok, melyek alig döntötték le rakományukat a partra, máris vödrökkel felpakolt kulik sürgölődtek az elhordásán. A Jangce flottájának javát azonban a kisméretű teherhajók tették ki, a többségük alig hat méter hosszú, alacsony építésű jármű volt, s leginkább vízen úszkáló sildes katonasapkára hasonlított. A hajó farából égnek meredő, kabinként szolgáló rozoga bódé előtt mosott ruhák csapkodtak a szélben, miközben a sparhertből és a gépházból vastag füst gomolygott. Egész családok élték le az életüket ilyen hajókon. Az egymás hegyén-hátán tülekedő kis hajók motorjának zakatolása messzire elhallatszott. A Jangce alsó szakasza teljességgel nélkülözte a festői elemeket: az ipar soha el nem apadó mocskának dögletes szennyvíz-elvezetőjévé degradálódott. Sivár városok, erőművek és dokkok váltották egymást, ahol imádkozó sáskát formázó óriási modern daruk rakodták át a rakományt a hajókról a vagonokba és fordítva. A parasztok gyárak közé ékelődött parcellákon robotoltak. A part menti sárban, a mérgező füstöt eregető gyárkémények árnyékában ázsiai bivaly dagonyázott és legelte a sűrű füvet. A selyemhernyó-tenyésztésre telepített eperfaligetekben, ahova Sanghaj kieresztette a szennyvizét, kecskék és disznók túrtak. A part közelében egy bambuszdereglyéjén egyensúlyozó nő mosta a szennyesét, mellette zsenge korú fia épp a vízbe piszkított. Jang Boda a 432 kormánykerekénél állt. A raktér fölött és mögött álló kormányház inkább volt bódé, mint híd. Odabent mindössze Sitao priccse kapott helyet, az első tiszté, aki felváltotta a kormánynál. A falon megviselt tengerészeti térkép lógott. A tíkfából faragott kormánykerék fényes feketére kopott a sok-sok éves használattól. A kormánykerék mellett iránytű forgott egy régi réz tájolóházban. Felette gazdagon díszített fakalicka lógott alá a tartógerendáról. Benne vidáman csiripelő kanári ugrándozott a napraforgómag-szőnyegen. Jang Boda megsárgult fogain át - 60 -
visszafütyült neki. Az apja, apjának az apja és annak felmenői több évszázadon át egytől egyig dzsunkával hajóztak. S bár Jang Boda hajóján már modern gépház és navigációs eszközök segítették a közlekedést, az előző nemzedékek babonáinak nyomai ugyanúgy helyet kaptak. A kanári ketrecéről koszlott, a hajóval egyidős vászoncsíkok csüngtek, hogy elűzzék a rossz szellemeket. Színük rég kifakult, ám erejüket sosem kérdőjelezték meg. Védőszárnyaik alatt a Tavasz Virága egyaránt átvészelt áradást és tűzvészt, s derekasan állta az ellenséges folyó szűnni nem akaró ostromát. A kikötő felőli oldalon, a tisztelet oldalán Csen Csiang Vang Je szobra állt egy falfülkében. A tizenkettedik századi kalóznak, a potrohos Csennek, a folyó védőkirályának a szelleme a legénységet és a rakományt védte. Valahányszor a hajó úton volt, a kapitány utasítására Csen lábánál füstölőpálcikát égettek. Ha nagy ritkán balszerencse érte a 432 Tavasz Virágá-t, leállt a motor, vagy meghibásodott egy csapágy, Jang Boda mindig a vízi szellemeket okolta érte. Ilyenkor keresett egy nagyobb hajót a folyón, aztán a sivító motort maximumra kapcsolva veszedelmesen közel kormányozta a 432-t a másik hajó orrához olyannyira, hogy gyakran csupán egy méter választotta el az ütközéstől, aztán átrobogott előtte, miközben a nagyobb hajó kapitányát a gutaütés kerülgette. Ilyen akciókkal vágta el Jang Boda a 432-höz csapódott szellem kötelékét, hogy megszabaduljon a rontás okozójától, és az más hajókon garázdálkodjon tovább. Végezetül Jang Boda vihorászva elfordult, s áldozatát maga mögött hagyva gondtalanul elszáguldott. Az, hogy Jang Boda olyan babonákban gyökerező hiedelmeket dédelgetett, melyekre a többi hajós már nem is emlékezett, az ő szemében csak azt bizonyította, hogy érdemes bennük hinni. Miután megtette az összes ég sugallta óvintézkedést, Jang Boda minden földi tudását latba vetve navigált az alattomos folyami utakon, melyek évszakról évszakra, sőt napról napra más arcukat mutatták. Kibámult a kormányház szurtos ablakán, s az egyik napról a másikra képződött homokpadokat és a kavargó örvényekről árulkodó csalóka hullámveréseket fürkészte, melyek könnyedén leránthatják az óvatlan hajóst a mélybe. Akárhányszor tette is meg az utat, a folyóra s a rajta járőröző hatóságokra irányuló figyelme sosem lankadt, márpedig ezen a napon mindkettő egyszerre fenyegette. Nem sokkal azután, hogy útnak indultak Nanking-ból, hallotta a vízi rendőrség rádióján sugárzott riadót. Tehát megkezdték a folyó átfésülését, a nyomában vannak. Sejtette, hogy így lesz, de gyorsaságuk felettébb meglepte. Nem sok jót ígért élemedett apjának. A KBH-t hidegen hagyja apja kora és betegsége, ezért Jang Boda aggódni kezdett miatta. Sokba fog kerülni, hogy kihozza a börtönből. Remélte, hogy kesztyűs kézzel bánnak majd vele, amíg intézkedhet. A folyón utazásnak megvolt az az előnye, hogy mind magát, mind a hajóját álnévvel álcázhatta. A zsebében három, különböző névre kiállított személyi igazolvány lapult. Eredetinek tűntek, kivétel nélkül mindet a rendőrség állította ki. Hasonlóképpen járt el az ő büszkeségének, a kis Tavasz Virágá-nak az irataival. Mihelyt megütötte a fülét a rádióból sercegő riadó, rögvest menesztette az egyik matrózt, hogy bányássza elő a három megkopott fatáblát, melyeket ilyen alkalmakra tartogatott. Még viszonylag sötét volt, amikor sebesen az egyik táblára csavarozták a másikat: egyet a hajó bal oldalára, egy másikat a jobb oldalra, a harmadikat a tatra. A 432 Tavasz Virága a csavarhúzó utolsó fordulatával sanghaji Illatos Holddá avanzsált, papírját a hajózási hivatal adta ki, s törvényes volt, akár a sajátja. A rendőrség sok bűnt olvashat Jang Boda fejére, ám azt egy szóval sem állíthatják, hogy az iratai nincsenek rendben. Most, ahogy a csatornákat jelző bójákat kerülgette, azon törte a fejét, milyen stratégia segítségével haladhat át a hszinkangi ellenőrzőponton. Forrásai jelentették, hogy a következő negyvennyolc órában razziák várhatók. Eddig már sikerült átcsusszannia Vuhu állomáson különösebb incidens nélkül, ám akad néhány vámellenőrző pont, ahol köteles megállni. Szerencsére Vuhu nem tartozott közéjük. Valódi veszélyt az jelentett volna, ha megállítja egy unatkozó parti rendőr, akinek feltűnik a mozgásuk, vagy ha váratlanul leinti az egyik Jangcén járőröző, csempészáru és fizetetlen vám után kutató kuai ting, vagyis „fürge rák” rendőrcsónak. Mindent megtett, hogy kerülje a feltűnést: hajója éppoly silányan és ártalmatlanul festett, mint a többi. Mindenesetre, biztos, ami biztos, Vuhu előtt lehorgonyzott a város alatt egy szigeten, s kivárta a folyó állomásain egy időben történő műszakváltást, hogy áthaladása a lehető legkevesebb figyelmet vonja magára. Az összes állomáson ismerte a műszakváltás időpontját, s velük együtt a rendőröket is. Tudta, melyik vásárolható meg és melyik nem. Ahogy átgondolta óvintézkedéseit, bizonyosnak - 61 -
látta, hogy megtett minden tőle telhetőt. Utasai kora délután ébredeztek. A nap forrón tűzött, és a levegő nedves, bűzös lepelként telepedett a folyóra. Jang Boda megparancsolta nekik, hogy ne mozduljanak a hajó gyomrából, de a nehéz éjszaka után unokahúga megmakacsolta magát, és ragaszkodott hozzá, hogy megfelelő helyet alakítsanak ki a kormányház mögötti tatrészen ahhoz, hogy az amerikaiak kiülhessenek levegőzni, így tehát ponyvát feszítettek a taton a kormányháztól a fedélzetig körbefutó tartókábelekre, mintegy vászontetőt képezve, mely elég alacsony volt ahhoz, hogy takarást nyújtson a kíváncsiskodó szemek elől, ám elég magas, hogy legyen egy kis légmozgás alatta, mert bár a Jangcén kergetőző fuvallat szürke és iszapízű volt, mégis frissebbnek érezték, mint a hajó gyomrában megrekedt áporodott levegőt. Ezek után Ji Ling leráncigálta az ágyakról a huzatokat, kimosta, majd a korlátra teregette, ahol zajosan csapkodtak a szélben. Aztán addig nógatta az egyik matrózt, míg az rá nem állt, hogy gumicsővel lelocsolja a kabint. Végül a szakács heves tiltakozása közepette elkobozta az egyetlen ventilátort a hajókonyháról, és a kabinba cipelte. - Remek első tiszt válna belőled - morgott unokahúgára Jang Boda -, de fogadd meg a tanácsomat - tette hozzá jóindulatúan -: jobb, ha nem bőszíted magadra a szakácsot, mert megeshet, hogy valami oda nem illőt pottyant a levesedbe. Vagy ami még rosszabb, az enyémbe. Mellékesen megjegyzem, a rakomány sosem érdemel különleges bánásmódot. - Ők az én nagybecsű vendégeim, bátyus - emlékeztette Ji Ling. - Ahogy akarod - bólintott Jang Boda, s megpaskolta a zsebében lapuló vaskos pénzköteget. - A te vendégeid. Az én rakományom. - Kibámult a folyóra, és enyhén módosította az irányt, hogy kikerüljön egy szenesbárkát. - Túl sokat kockáztatsz ezekért az idegenekért. Az anyád alaposan eltángálna, amiért hagyom, hogy bajba keverd magad. - A gyerekekért teszem. - Árvákért! - horkantott a férfi. - Képes lennél néhány koszos árváért mindent feláldozni? A munkád, az otthonod, a jövőd? A szabadságod? Ha elkapnak... - Tudom, bátyus - felelte Ji Ling. - De hogy magyarázzam el, ha én magam sem értem. Szükségük volt a segítségemre. És én segítettem nekik. Nem fordíthattam nekik hátat. - Remélem, ez elég lesz, amikor majd a laogai-ban robotolsz - csattant fel Jang Boda, a munkatáborokra utalva, ahol jómaga is eltöltött néhány évet. - Esztelen gyerek vagy! Ezért nem érdemes az életed kockáztatni! - Akkor nem tudom, miért érdemes! - háborgott Ji Ling. Jang Boda ellenkezni akart, de meggondolta magát. Nem érezte át, s nem is helyeselte unokahúga tetteit. Azért segédkezett neki, mert megkérte, mert a családjához tartozott, mert megtehette. Számára azonban itt be is fejeződött a jótékonykodás. A családján kívül senki másnak nem nyújtott önzetlenül segítő kezet. Mindig azt vallotta: pénz beszél, kutya ugat. Márpedig unokahúga nem a pénzért csinálja. Hatalmasat sóhajtott. Egy családban elég, ha egy ember bujdosik, még sok is. Ám ahogy unokahúgát tanulmányozta, ráébredt, hogy már nem az a kislány, amilyennek eddig ismerte. Ji Ling érett nő lett. S eltökélt arcából kiolvasta, kár tovább vitázni. Akár tisztában van vele, mit vállalt, akár nem, Ji Ling számára nincs visszaút. - Ha ennek vége, és elvitted a külföldieket az úti céljukhoz, utána azt akarom, hogy nekem dolgozz! Én elrejthetlek. Megvédhetlek. És jó hasznát venném a tudásodnak. Ji Ling eddig kevéssé hányta-vetette meg, mibe keveredett, de nagybátyja hangjából kihallotta az aggodalmat. Megfogta az érdes kezet, és az arcához szorította. - Nagyon aranyos vagy, bátyus! Köszönöm a kedvességedet. Jang Boda felmordult. - Hagyjuk a kedvességet a bolondoknak! Üzletember vagyok, aki kitűnő beosztottra lelt, ez minden! - Előkotort a zsebéből egy ütött-kopott kis noteszt, s addig lapozgatta, míg rá nem akadt arra, amit keres. - Ezek a barátaim - dünnyögte, amint címeket és telefonszámokat másolt egy papírdarabra. - Jól őrizd meg! Ha bármikor megszorulsz, hívd őket! Az egyikük csiucsiangi, a másikuk kuangcsoui, a harmadik meg Hsziamenben él. Befolyásosak és az adósaim. Jang Boda unokahúgáért tűzbe mennének. - Mosoly suhant át arcán. - S ha pénze is van, még azon is túl! Ji Ling a papírdarabra nézett. - Köszönöm. Megőrzöm. De szerintem veled biztonságban vagyunk. Mi történhetne? - Az ördög nem alszik! - 62 -
Nash újra érezte az ismerős adrenalinlöketet, amit átélt, valahányszor veszély közelgett. Felvillanyozta menekülésük és a gondolat, hogy Kínában játszhatja a szökevényt, és összemérheti ügyességét és szerencséjét a hatóságokkal. Megingathatatlanul hitt abban, hogy ha elkapják őket, a legrosszabb, ami történhet, hogy mindannyiukat kitiltják az országból és elveszik tőlük a gyerekeket. Rendíthetetlenül bízott benne, hogy a kínaiak nem mernek börtönbe vetni egy csapat, csecsemőjét védelmező szülőt. Olyan erős lenne a Nyugat nyomása, hogy be kéne érniük egy látszatelzárással, és gyorsan szabadon engednék őket. Nash azonban nem tartotta valószínűnek, hogy elfogják őket. Szokás szerint sikerre számított. Tanulmányozta a magával hozott térképeket, hogy felkészült legyen a témából, amikor leül Ji Linggel és a nagybátyjával megbeszélni az útvonalukat. Semmiképpen sem szerette volna, ha kihagyják. Meg akarta érteni Jang Boda terveit, hogy javaslataival segíthessen, ha tud. Esze ágában sem volt passzív rakományként viselkedni. Örök életében kerülte a passzivitást. Egyre többre tartotta Jang Bodát. Akkor kezdte átértékelni a dolgokat, amikor bejárta a hajóját, mely a sötétben igencsak kezdetlegesnek hatott. Míg az asszonyok a babákkal foglalatoskodtak a ponyva alatt, Nash felfedező körútra indult, s hamarosan rájött, hogy a hajó külseje a megtévesztés valóságos műremeke. A 432 Tavasz Virága éppen úgy festett, mint a Jangcén hemzsegő több ezer viharvert kishajó, azzal a különbséggel, hogy ezt erős motorok hajtották és modern elektronika irányította. Látta, hogy a kormányházban Jang Boda elhúz egy panelt, mely egy rakás modern elektronikai műszert takar. Radar, gondolta Nash, ráadásul hanglokátoros! Átfésülte a hajót, s szeme megakadt a kormányház mögött és fölött megbúvó rekeszen. Ahogy jobban szemügyre vette, észrevette, hogy a panelek műanyagból vagy üveggyapotból készültek, nem korhadt fából, aminek első pillantásra tűntek. Úgy sejtette, valószínűleg ott rejtőznek az antennák. A számítása szerint nyolcfős legénység (mind veterán matróz, kemény és kipróbált harcos) nagy szakértelemmel tette a dolgát. Mintha több szívósság lakozna bennük, mint amennyit az egyszerű matrózélet megkövetel. Nash eltöprengett, mit szállíthat Jang Boda a hajófenékben, a vászonponyvák alatt. Drogot? Fegyvereket? Rakományt a rakományban, vélte. Lefelé indult a lépcsőn, hogy közelebbről tanulmányozza, ám egy mogorva matróz az útját állta, s ábrázata szemernyi kétséget sem hagyott afelől, hogy a további kutakodás nemkívánatos odalenn. Így hát Nash nem tehetett mást, megfordult és visszamászott. Tyler nem ütközött hasonló nehézségekbe. A mosolygós, kézmozdulatokkal kommunikáló fiú egykettőre megbarátkozott a legénységgel, akiknek tetszett a kék szemű srác, így hát hagyták, hadd derítse fel a hajót kedvére. A motorházban, ahol megszeppenve hallgatta a roppant dízelek dübörgését, zsírozótálkát tartott a csapágyakat kenő gépolajozónak. Később a hajó előfedélzetén segített megetetni a keresztrúdhoz pányvázott kacsákat, és inni adott az orrárbocról alálógó faketrecekbe zárt csirkéknek. Mivel a 432-t kétszer is leintették a halat, zöldséget, dinnyét áruló kis motorcsónakok a nap folyamán, a fiúnak a többiekkel egyetemben vissza kellett húzódnia a hajótestbe. Tyler ilyenkor az ökörszemablakon át figyelte, miként alkudozik Jang Boda a csónakjukból portékájukat kínáló parasztokkal, akik barátságos csipkelődés közepette küldték fel a kötélen kosaraikat. - Horgászhatok? - kérdezte Tyler Ji Linget reménykedve, amikor megpillantotta a halat. - Jangcéban nincs sok jó hal - felelte az idegenvezető. - Ezeket parasztok kis halastavakban tenyésztik, aztán lehozzák a folyóra és eladják hajósoknak. Tyler a hajókonyhára is elnézett, és a hatalmas vaslábasokban kavargató, nyitott tűzhely fölött serénykedő szakácsot figyelte. A szakács néha odalépett a tűz feletti peremre akasztott hosszú csövű vízipipához, és jól megszítta. Aztán a pipa felé intett, Tylerre nézett, s ahogy az édes füst lustán gomolygott a hajókonyhában, mosolyogva kínálta a gyereket. - Én... én nem dohányzom - rázta a fejét Tyler. A szakács sárga fogait kivillantva felnevetett. Tyler kezébe nyomott egy kést, majd közös erővel lepikkelyezték és kibelezték a halakat. Sebesen villogtak a kések, ahogy lenyesték a halak fejét és levagdosták róluk a húst, majd fejestülmindenestül az egészet a sistergő wokba zúdították. Estefelé hűvös szellő cirógatta végig a fedélzetet. Allison a cumisüvegét szomjasan szívó - 63 -
Wen Lit figyelte, és elhatalmasodott rajta a gyengédség. Megsimogatta a baba sötét haját, s magában azt kívánta, bárcsak ő szoptathatná a csöppséget. Tudta, hogy butaság, mégis olyan erősen élt benne a vágy, hogy fülig pirult. Ruth Allisont nézte. - A te szemedet örökölte - ugratta. - Igen, de a füle tiszta Marshall - mosolygott Allison. Ekkor jelent meg a szakács és kisegítője, étellel és teával megrakott tálcákat egyensúlyozva. A tálakban zöldség, rizs és gazdag halpaprikás gőzölgött - a szakács specialitása. Claire belebökdösött a paprikásba. - Az nem egy szem ott? - szörnyülködött. - Atyaisten! Nézzétek! Egy csáp vagy mi az ördög! - Undorodva eltolta maga elől az ételt. A szakács megrökönyödve bámulta. Kézbe vette a tálkát, és ismét odakínálta Claire-nek. A nő hunyorogva a fejét rázta. A szakács lesújtó pillantást vetett rá, aztán teljes erőből kihajította az érintetlen ételt a korláton, ahol abban a minutumban megjelent egy sirálypár, hogy eltüntesse a maradékot, mielőtt végképp elnyeli a víz. Tyler fogta a tálkáját, letelepedett a korlát mellé, és a folyót bámulta, mely a halpaprikáshoz hasonlatosan igen zavarosnak tűnt. Nézte a tovaúszó szemetet és fadarabokat, a tenger felé utazó ócskaságokat. Volt ott műanyag flakon, kavargó növényfoszlány, kínai jelekkel telerótt kartondoboz. Egy úszó fa ágain rongyos nadrág fityegett. A hullámokon egy sirály várta bizakodva a vacsorát. Tyler már épp odavetett volna neki egy falat paprikást, amikor megállt a kanál a kezében, és megdermedt. Biztos ami biztos, még egyszer figyelmesen szemügyre vette. Nem volt könnyű felismerni, mert egy halászhálóba meg valami olajszűrőbe tekeredett. De mihelyt sikerült azonosítania, felsikoltott és hanyatt-homlok elmenekült. Tálkája a padlón nagyot koppanva elgurult. A megriadt sirály szemrehányóan odébbállt. - Tyler, mi a baj? - kiáltott Allison. A fiú a fejét rázta, az arca falfehér volt. Allison a korláthoz rohant. - Tyler? Mi a... - Hirtelen meglátta. Elakadt a lélegzete, csak nehezen sikerült leküzdenie a hányingert. A kezek és lábak felpuffadtak, a bőr szinte a felismerhetetlenségig fényesre feszült. A megdagadt apró törzset szakadt fehér gyapjúing fedte. Valami, talán hal vagy rák kiette a szemet és lerágta az arcról a hús javát. A maradványok azonban nem hagytak kétséget afelől, mit találtak. Egy gyerek testét. Claire a szájához kapta a kezét, s a korláton áthajolva hányt. - Szűzanyám! - súgta Ruth. Elfordult és eltakarta Tai szemét, mintha a baba is észrevette volna. Ji Ling odalépett, s látta, mi hánykolódik a vízen. Elvette Katie-t Claire-től, és segített leülni a nőnek. Allison átkarolta Tylert, aki továbbra is meredten bámulta a vizet. - Néha így temetkezünk - magyarázta Ji Ling. Tudta, hogy a lánynak született babák sok esetben még élnek, amikor a folyó gondjaira bízzák őket. A Kínai Telekom technikusa türelmesen várakozott Sanghajban egy sötét irodában, bár majd elepedt egy szál cigarettáért. A Motorola kapcsolóberendezésekkel és IBM számítógépekkel dugig tömött iroda azon kevés hely közé tartozott, ahol tilos volt rágyújtani. Elnyomott egy ásítást, de szemét egy percre sem vette le a képernyőről, mely a közbiztonsági miniszter utasítására az összes mobiltelefon-hívást ellenőrizte a Nan-king-Sanghaj-Peking háromszöget lefedő, több mint kétszáz cellás körzetben. A meghúzott határokon belül sok százezer telefon működött, számítógépe mégis egykettőre ráakad a keresett készülékre, ha bekapcsolják, még akkor is, ha nem beszélnek rajta. A mobiltelefon ugyanis kezdetleges önvezérlő szerkezetként működött, és szabályosan ismétlődő gyenge rádiójeleket küldött a legközelebbi mobilantennára. A készülékbe helyezett csip azonosította a hálózatban a telefont, aminek következtében vissza lehetett nyomozni a számra érkezett hívásokat. Ha egy ilyen készülék birtokosa úton volt, a jelzések alapján be lehetett mérni. A számítógép hirtelen hosszú, szapora pittyegésbe kezdett. A technikus bepötyögött néhány utasítást és várt. Megvan! A képernyőn egy sor szám villant fel. A férfi eszeveszetten körmölt a füzetébe. Majd a másik képernyőhöz lépett, és beütötte a parancsot. Egy pillanat múlva a kezében volt, amit akart. Az óriási falitérképhez lépett, és ellenőrizte a referenciahálót. A telefon Pekingtől - 64 -
úgy háromszáz kilométerre, északkeleti irányba tartott. Elhaladt először a harmincegyes számú tajani, majd a negyvenhetes számú linji antenna mellett. Lemérte az antennák közti távolságot, és kiszámolta, hogy a hívó kilencvenkét kilométer per órás sebességgel robog. Mihelyt befutott a jel a linji antennához, rögtön tudta, hogy a hívó autópályán utazik, nem pedig vonaton, mert akkor a kaoi antennának kellett volna fognia a jelet. Begépelt még egy utolsó utasítást, és lefirkantotta a számot, amelyet a mobilról hívtak. Egy pekingi expor-timport cégé volt. Nem telik bele egy perc, s a rendőrség már hallgathatja is a telefonbeszélgetést. A technikus egy meggyújtatlan cigarettát vadul rágcsálva tárcsázta a KBH-t. - Csupán szeretnék egy kicsit inni - suttogta az öregember. - Igen, persze, lao ren jia. Mindössze annyit kell tennie, hogy beszámol nekünk a fia tevékenységéről, s mi azonnal hozunk magának valamit. Amennyit kíván. Bármit. - Nekem elég a víz is. - Igen, lao ren jia. Tudom, víz. Most viszont segítsen nekem! Írom, amit mond. Csüan ezredes helyettese, Ma Lin őrnagy nem lelte nagy örömét abban, amit az aggastyánnal tett, de tisztában volt vele, hogy sokkal jobb annál, mint amire még alig öt éve kényszerült. Akkortájt a gyengéd meggyőzés ismeretlen fogalom volt, még az élemedetteknek sem kegyelmeztek. Ehelyett hátborzongató eszközökkel: csövekkel, égő és éles tárgyakkal kényszerítették a foglyot vallomásra. Csüan ezredes parancsa azonban egyértelmű volt: az új Kínában ez megengedhetetlen. Csak semmi erőszak, csak semmi látványos seb. A hongkongi és más világszervezetek behatóan vizsgálják az ilyen eseteket. Az ezredes szerint az ilyesmi csak bajt hozna, mely teljességgel szükségtelen és elkerülhető. Ma Lin születésétől fogva szelíd ember volt, s az új rendelkezést igen testhezállónak találta. Jang Boda apjánál, Jang apónál amúgy is felesleges lett volna az erőszak alkalmazása. A nyolcvannégy éves öregember felettébb törékeny volt, s az állapota rohamosan romlott. Mintegy tizennégy órája raboskodott a fogságukban, s ez idő alatt nem aludt, nem evett, s nem könnyíthetett magán. A KBH helyiségében elviselhetetlen hőség tombolt. Nem volt ablak, sem ventilátor. Az öreg szemöldöke mentén végigcsordult a veríték. - Nem segíthetek magának - hallatszott Jang apó reszelős hangja. - A fiam nem avat be semmibe. Most nincs otthon. Sosincs otthon. - A szomszédjai azt állítják, hogy tegnap este otthon járt. - Nem igaz! Tévednek. - Négyen is ezt vallották - dobolt Ma őrnagy a faasztalon. - Mind ugyanazt mondták. Jang Boda megjelent, és külföldiek voltak vele. - Csak vizet kérek. - Elvesztheti a házát, ha szökésben lévő körözött személyeknek segít! Börtönbe kerülhet! Ezt akarja? - Én csak vizet... - El kell mondania! - Ne haragudjon, fáradt vagyok. - Jang apó remegett, csont és bőr karján kidomborodtak az erek. Könnyekkel küszködött, elgyengült és ájulás környékezte. - Vizelnem kell, aztán szeretnék ledőlni. Ma őrnagy fontolóra vette a kérést. Felpattant, kaparászott egyet az ajtón, mely azonnal kinyílt. Az őrnagy az őr fülébe súgott valamit, mire az elsietett a folyosón. - Jöjjön! - buzdította Ma őrnagy az öreget. - Könnyíthet magán! - Jang apó bizonytalanul felállt, aztán megtántorodott. Az őrnagy elkapta a karját. Az aggastyán hálásan bólintott és motyogott néhány szót. Kiléptek egy hosszú, csupasz neoncsövekkel felszerelt folyosóra, ahol a neoncsövek nagy része kiégett. Ma őrnagy a folyosó vége felé vezette foglyát. Útközben más helyiségek mellett haladtak el, melyek mind olyanok voltak, mint az, amiben őt tartották fogva. Ezekben is vallatás folyt - névtelen, zaklatott lelkek birkóztak a KBH-val. Elmentek egy, aztán még egy mellett, Jang apó azonban feléjük sem nézett. A harmadik helyiségnél Ma őrnagy tétovázva megállt. - Nézzen be, lao ren jia! - utasította az üvegfal felé bólintva. Jang apó bepislogott a - 65 -
tükörálcán. Beletelt néhány percbe, míg rájött, hogy mit lát. A helyiségben a feleségét faggatták. Fogalma sem volt róla, hogy őt is behozták. Az asszony a nyolcvanhetedik évében járt, három évvel idősebb volt nála. Hatvannyolc éve voltak házasok. Felesége nyolc gyermekkel ajándékozta meg, együtt vészeltek át éhínséget, árvizet és forradalmat, és együtt élték át, amikor a japánok meggyalázták Nankingot. Minden vonását, minden rezdülését ismerte annak a gyönyörű arcnak. Sírva fakadt a látványtól. Húsz perc múlva, miután Jang apó megtette vallomását, az őrnagy adott neki vizet, megengedte, hogy könnyítsen magán, és hagyta, hogy leheveredjen a priccsre és aludjon egyet. Tíz percre rá két civil ruhás rendőrrel zsúfolásig megtelt kocsi robogott ki a KBH állomásáról. Csüan Ji ezredes remekül értette a dolgát. Munkássága során Kína megerősödött, és a nyugati igazságszolgáltatás terhétől mentesen, a maga sajátos módján haladt előre a világban. Felettesei rettegtek tőle, de nem nélkülözhették. Ismerte a titkaikat, bár nem fecsegett róluk, és ismerte az ellenségeiket, akiket mind egy szálig megsemmisített. Jóformán korlátlan hatalommal bírt, s bár a Közbiztonsági Minisztérium ezredeseként szerény fizetést húzott, vagyonos ember benyomását keltette. A helikoptereken és kisrepülőkön túl számolatlanul állt rendelkezésére a pénz, melyet kénye-kedve szerint költhetett. Kína minden zeg-zugát bejárta, hogy az ország vaskezeként érvényesítse a hatalmat. Nem állt sem a régi, sem az új vezetés pártján, inkább híd volt a két Kína között, bravúrosan helyezkedő pragmatista, aki mesterien navigált a nemzeten átsöprő reformok szárnyán. Hűséggel csak a rend iránt viseltetett, legfőbb célkitűzése Kína belső ellenségének hatékony megsemmisítése volt. Sikerének titka politikamentes nézeteiben és megvesztegethetetlenségében rejlett. Nyugaton tanult, pszichológiából és kriminalisztikából diplomázott a Chicagói Egyetemen. Azzal a szilárd meggyőződéssel tért haza az Egyesült Államokból, hogy a régi rendszer brutalitását ravaszságnak, az erőszakot meggyőzésnek, a látványos bántalmazást éleselméjűségnek kell felváltania. De végül, ha az ország érdekei úgy kívánták, ő maga hágta át a törvényt. A pekingi ezredes e pillanatban a vallatószobák feletti emeleten ült, s személyesen felügyelte a külföldiek utáni hajszát. A nankingi KBH sebtiben verbuvált, némileg naiv állományát bevetve módszeresen vetette ki hálóját a prédára. Csapata faxokat küldött, hivatalokat riasztott és beszámolókat vizsgált, ahogy az állambiztonsági apparátus mozgásba lendült. A Jangce kétszáz kilométeres szakaszán, Nanking és Csiangjin város között leállt a forgalom, amikor a razzia során a szokásosnál kétszer több hajót tartóztattak fel. Átfésülték a kompokat, átkutatták a kabinokat, tüzetesen megvizsgálták az utasok személyazonosságát, és kikérdezték a Nankingból az elmúlt tizennyolc óra során kihajózott összes komp kormányosát, pénztárosát és legénységét. Mindnek megmutatták a szökevények képét, de senki sem látta őket. A rendőrcsónakok más, találomra kiválasztott hajók és uszályok mellé álltak, s a szerencsétlen vízi járművek egy helyben vesztegeltek, míg a marcona rendőrök át nem vizsgálták őket. Kinyílt a rakodótér, lekerültek a ponyvák. Számos embert letartóztattak, több mint nyolc tonna csempészárut elkoboztak, az amerikaiakra azonban nem sikerült rábukkanniuk. A rendőrök a szökevények vízumfényképével felszerelkezve ismételten ellepték a vasúti és buszpályaudvarokat, kihallgatták az alkalmazottakat, sofőröket, őröket és jegyszedőket. Mint kiderült, nem sok hasznát vették a képeknek. A legtöbb nagyorrú igencsak hasonlított egymásra, bár a kikérdezettek váltig állították, hogy emlékeznének a csecsemőkre, különösen, ha külföldiekkel utaztak volna. Mégsem emlékezett senki. Sanghajban a forgalmas Huajhaj Csunglun tucatnyi civil ruhás rendőr járőrözött gyors letartóztatásra készen. A körmönfontságot sutba vágva újság mögül vizslatták a terepet, s fülükbe illesztett miniatűr rádión át hallgatták a rendőri jelentéseket. A távcsövesek irodaablakokon kémleltek be, furgonokat, buszokat, taxikat figyeltek. Pekingben, az Amerikai Nagykövetség előtt az efféle ellenőrzés mindennapos volt. A nagykövetség épülete előtt állandóan hemzsegtek a civil és az egyenruhás rendőrök. Az összes, biztonságos vonalat nélkülöző telefont lehallgatták, melyeken a nagykövetség kommunikálhatott Kínában. Csüan ezredes épp a meghozott intézkedéseket tanulmányozta, amikor bekopogtatott hozzá egy újonc. - 66 -
- Elnézést, uram! Megérkezett a jelentés a Kínai Telekomtól. Meglelték a sofőrtől ellopott mobiltelefont. - Mikor? - Úgy tíz perce. - A rendőr a falitérképen egy útra bökött. - Nagy valószínűség szerint az Amerikai Nagykövetségre igyekeznek. - Megszerezték a telefonszámot, amit hívtak? - Igen, uram. Egy pekingi export-import cég az. - Mindent tudni akarok a cégről, a tulajdonosáról, az alkalmazottakról, az ügyfeleikről! És tudni akarom, hogy Jang Bodának van-e érdekeltsége a társaságban! - Igenis. - A rendőr jegyzetelt. - Riassza a töcsoui hatóságokat! Mihelyt a Kínai Telekom megerősíti a készülék pozícióját, várjanak, míg a szökevények át nem haladnak a fizetőkapukon! Aztán zárják le a forgalmat előttük is és mögöttük is, és kivétel nélkül minden járművet kutassanak át! - Minden járművet? De hát az amerikaiak egy furgonon menekülnek, nem, uram? Nem lenne egyszerűbb csupán a furgonokat leállítani? Csüan ezredes nyugalmat erőltetett magára. Az előtte állóhoz hasonló rendőrök kezében hever Kína jövője, a munkájához tartozik, hogy segítsen nekik, okítsa őket. Savanyúan a legényre mosolygott. - Van egy mondás - közölte Csüan. - Talán maga is ismeri: a sült galamb nem repül az ember szájába. A legény várakozón, bambán bámult az ezredesre. - Igen, uram? - Maga szerint nem lophattak el egy kocsit? Netán nem kaphattak kölcsön egyet? Vagy azt képzeli, hogy a nankingi szökevények jelet ragasztottak magukra, hogy megkönnyítsék a maga dolgát? - Persze hogy nem, tiszteletre méltó Csüan úr - felelte a rendőr zavartan. - Csak arról van szó, hogy ha megállítjuk az összes járművet az autópályán, az legalább öt-hatezer gépkocsit jelent... - Tiltakozásának az ezredes metsző pillantása vetett véget. - Azonnal továbbadom a parancsot. Tehetek még valamit? Csüan a fejét rázva elbocsátotta a fiatal rendőrt, mire az kisietett az irodából. Csüan rágyújtott, töltött magának egy csésze friss Fekete Sárkány teát, és figyelmét ismét az íróasztalán heverő aktára irányította. Vasárnap késő délutánra járt. Több mint harminc órája, hogy az amerikaiak eltűntek a gyerekekkel, s több mint tizenkét órája látták őket Jang Boda apjának házánál. A telefon bemérése volt az első pozitív fejlemény. Ám amint Jang Boda dáng án-ját tanulmányozta, egyre nyilvánvalóbbá vált számára, hogy nem lesz olyan egyszerű lecsapni a prédájára. Kapcsolatban áll a sanghaji, hsziameni és kantoni Szun Yee On triádokkal, utalt a bűnszervezetekre a dosszié. Címek, dátumok, feltevések sorakoztak sűrű egymásutánban, a legapróbb részletekbe menő beszámoló két sűrűn teleírt oldalt eredményezett. Letartóztatva 1986ban csempészet, vesztegetés, környezetvédelmi bűncselekmények vádjával... állatbőrök... valutavisszaélések... hét évre laogaira ítélve. Barátok, feltételezett bűntársak, családtagok nevei. Csüan ezredes parancsára mindegyiküket elővették, e pillanatban a helyi KBH vallatta őket. Alig néhány óra múlva Csüan ezredes is tudni fog mindent, amit ők tudtak. - Jang Boda apjának a kihallgatása igencsak gyümölcsöző eredménnyel zárult - jelentette Ma Lin őrnagy. Közvetlen viszonyban volt az ezredessel, hisz a két férfi évek óta együtt dolgozott. - Úgy? - Őrizetbe vettük a fia egyik cinkosát - közölte az őrnagy. - A fickó maga is feljegyzéseket vezetett, s bár mélyen hallgatott, a házában aktákra, iratokra, üzleti tranzakciók nyomaira bukkantunk. Épp most vizsgáljuk át őket. - Megszerezted a hajók nevét? - Mindössze háromét, ezekről tudott a társa. Szerintünk azonban legalább másik három van még a birtokában, melyekről nem tudunk. Ellenben megszereztük a tulajdonában lévő cégek nevét. Ezenfelül a sanghaji nyilvántartásban vizsgáljuk, vezettek-e be a megadott neveken hajókat. - Mit derítettetek ki a három hajóról? - 67 -
Ma Lin a papírjaiba bújt. - Mind folyami hajó, tengerjáró nincs köztük. Egytől-öt tonnás kisebb teherszállítók, egytől egyig 1994 után vásárolta őket. Elég könnyűek ahhoz, hogy Vuhan és Sanghaj között kereskedjenek. A rakományuk folyónak föl többnyire csekély súlyú áru, folyónak le mezőgazdasági termékek. Ellenőrizzük a bejegyzéseket, csakhogy Sanghajban még nem vitték az adatokat számítógépre. Hét emberemet állítottam az ügyre, de még így is beletelik pár órába, az is lehet, hogy napba. - Rendben. Értesíts, ha van valami! És riaszd a folyón cirkáló rendőröket, meg az ellenőrzőpontokat! Felettébb meglepne, ha nem ismernék Jang Boda nevét. Az ugyanis nyilvánvaló, hogy a pénzét ismerik. - Már kiadtam az utasítást. És van itt még valami. - Igen? - Az apja azt állítja, hogy nem Sanghajba vagy Pekingbe tartanak. Jang Boda folyónak föl viszi az amerikaiakat. Kuangcsouba tartanak! - Kantonba? Olyan messzire? És hiszel neki? - Kevesen utaznak tíz li-t, ha eggyel is célba érnek, Csüan Ji! Nem tartom valószínűnek, bár azt ki merem jelenteni, hogy az öreg hiszi, hogy ez az igazság. - Gondolom, tisztában volt vele, hogy keletre fogunk koncentrálni. - Csüan Ji rágyújtott, és fel-alá járkált az irodában. Aztán legyökerezetett a terebélyes falitérkép előtt, és ujjával megkereste a pontot, ahol a Jangce és a mintegy ötszáz kilométerre a szárazföld belsejébe nyúló kiterjedt édesvízi tó, a Pojang Hu találkozik. Merész húzás lenne, akármilyen valószínűtlennek tűnik is. Csiucsiang - mélázott fennhangon a tó torkolata mellett fekvő kikötővárosra gondolva. - Aztán onnan át Nancsangba. Utána csak Isten a megmondhatója: Hsziamen, Kanton, vízi út, vasút vagy az autópálya. Egész délkelet tárva-nyitva áll előttük. - Nem lett volna bölcs dolog részemről, ha nem számolok ezzel a lehetőséggel. Már riadóztattam az összes ellenőrzőpontot folyónak föl, egészen Csiucsiangig. - Rendben, bár be kell vallanom, szkeptikus vagyok. Szerintem Jang Boda a bolondját járatja velünk. Ugyanakkor semmit sem találtunk a tenger irányában. Csupán egyetlen pozitív jelentés futott be: rátaláltak az árvaház sofőrjének ellopott telefonjára. - Gyorsan beszámolt mindarról, ami a tudomására jutott. - Szerintem Jang Boda nem olyan ember, aki ilyen szarvashibát követne el egy mobiltelefonnal - jegyezte meg Ma őrnagy. - A napnál is világosabb, tudja, hogy lenyomozzuk. - Persze hogy tudja. Szerencsére azonban az ilyen hibák gyakorta megesnek, Ma Lin. Ezt a lehetőséget sem szabad figyelmen kívül hagyni! Addig is, vallasd tovább az apját! - Igenis. - Ma Lin kifelé indult, de megtorpant. - Egyébként telefonáltam a Közigazgatási Hivatalba, hogy kinyomozzam, mi az ilyen esetekben a vonatkozó jogszabály. Nem ismerem az effajta törvényeket. - No és? - Megpróbáltam elérni az igazgatót, de vasárnap lévén csak egy előadót sikerült vonalvégre kapnom. Mihelyt lejár a munkaideje, elhozza nekem az örökbefogadási törvénytár kivonatolt példányát. Mihelyt kézhez kapom, lefénymásoltatom. Csüan bólintott. Ma Lin éppoly körültekintően jár el, akárcsak ő. - Úgy néz ki, tévedés történt. Mint mondtam, mindössze egy előadóval beszéltem, de amikor megadtam neki az elrabolt csecsemők nevét, ellenőrizte a nyilvántartásában, és szerinte kizárt, hogy ez a helyes név. - Miért? - Csüan fel sem pillantott. - Azt állítja, ezeket a gyerekeket már egyszer örökbe fogadták, mégpedig alig két hete. Néhány kanadai család. Csüan felhördült. - A hozzá nem értés régóta elismert erény a Közigazgatási Hivatalban. Ennél már csak a közönyt értékelik többre. Valószínűleg összezagyválták a listákat. - Elképzelhető. Az bizonyosan nem kérdéses, hogy az amerikaiak csecsemőket raboltak el. A fickónak csupán a nyilvántartáshoz volt hozzáférése, az aktákhoz nem, de megígérte, hogy hétfő reggel első dolga lesz a soros kartársának szólni. Nem hinném, hogy nagy ügyet kell csinálni belőle. - 68 -
Mindazonáltal ráállítok valakit a hivatalban, hogy nyomozza ki és egyeztessen az árvaházzal. - Helyes!
8 MÁJUS 26. PEKING - (REUTERS HÍRÜGYNÖKSÉG): A kínai Külügyminisztérium megerősítette, hogy öt amerikait keresnek kihallgatás céljából három csecsemő ügyében, akiket Csiangszu tartomány egyik árvaházából raboltak el. Információink szerint a szökevények: Nash és Claire Cameron a Colorado állambeli Colorado Springsből, Ruth Pollard Los Angelesből, valamint Allison és Tyler Turk a szintén Colorado állambeli Denverből. A szucsoui rendőrség nem kommentálta az esetet. Nem kívánták sem megerősíteni, sem cáfolni az amerikaiak körözésének hírét. Az árvaház elöljáróit pillanatnyilag nem lehet utolérni. Forrásaink szerint a szökevények Pekingbe tartottak, hogy a csecsemők számára menedékjogért folyamodjanak. Az Amerikai Nagykövetség szóvivője kérdésünkre elmondta, a szökevények ez idáig nem vették fel velük a kapcsolatot, de nem bocsátkozott találgatásokba azt illetően, mi történne, ha ez mégis bekövetkezne. „A Kínában tartózkodó amerikai állampolgárok a kínai jog szerint kötelesek eljárni”, hangoztatta a szóvivő. Vasárnap, a délelőtt folyamán tizenegy riporter kereste meg Marshall Turköt Denverben, hogy Allison után érdeklődjön. Valahányszor megcsörrent a telefon, Marshall felkapta a kagylót, hátha Allison jelentkezik, vagy legalábbis róla kap híreket, de mindannyiszor riporter szólt bele. Az, hogy éppen hány órára jár, szemmel láthatóan hidegen hagyta őket. Éjszaka szinte egy perc nyugta sem volt - az utolsó újságíró pontosan hajnali négykor csörgött rá. Munkája során megtanulta, mire kíváncsiak a firkászok, s örömmel számolt be nekik esetei hátteréről vagy adott átfogó elemzést. Többnyire kedvelte a fajtájukat, s gondolkodás nélkül felhasználta őket céljai eléréséhez, most azonban korlátoltnak, arcátlannak és végtelenül ostobának, hovatovább nyugtalanítónak találta kérdéseiket. - Igaz, hogy gyermekrablásba keveredett a neje?... Miért pont Kínából akartak gyereket?... Van bármi köze ahhoz a perhez, amit nemrég elvesztett?... Orvosi kezelés alatt áll a felesége?... Maga látta előre ezeket a fejleményeket?... Miért nem tartott vele? Egyik kérdésre sem kívánt válaszolni, ezért rövid úton megszabadult tőlük. Hétkor kimászott az ágyból, és lezuhanyozott. Fülgyulladása csak nem akart múlni. Hasogatott a feje, csengeni kezdett a füle. Beszedte az antibiotikumot és a cseppeket, amiket felírt neki az orvos, aztán lenyelt egy maréknyi vitamint - ezeket sosem hagyta ki. Már a gondolatra is rosszul volt, hogy jóllehet vasárnap van, ő mégis egyedül kóvályog otthon. Mióta feleségül vette Allisont, e nap mindig szent és sérthetetlen volt. Tylerrel hármasban elnyúltak a szoba vastag szőnyegén, s míg ők ketten az újságmellékleteket csereberélték, a fiú a képregényeit vagy videojátékának ismertetőjét lapozgatta. Télen tüzet raktak a kandallóban, nyáron kiültek a napfényben fürdő tornácra. Zenét hallgattak, gyümölcsöt és gabonapelyhet reggeliztek. Tyler mindig sopánkodott egy sort zenei ízlésük miatt, mely mindössze a klasszikusokra és a jazzre terjedt ki. Aztán ő választhatott, s a felnőtteken volt a sor, hogy panaszkodjanak. Reggeli után felpattantak a biciklire, vagy megpakolták a kocsit és kiruccantak a hegyekbe. Marshall kiment a tornácra a napilapokért, és átnyálazta őket, hátha talál bennük valamit Allisonról. Mindkettő ugyanazt a nyúlfarknyi Reuters-hírt közölte, nem állt bennük semmi új. Az étkezőben bekapcsolta a tévét, és addig kapcsolgatta a csatornákat, míg végre hírekre nem akadt a reggeli beszélgetőműsorok tömkelegében. Fél füllel hallgatta, s közben átkutatta a konyhaszekrényt, de mivel cseppet sem volt éhes, fogalma sem volt, mit egyen. Ráakadt Tyler gabonapelyhére, s már épp zúdította volna a tálkába, amikor két szó ütötte meg a fülét: kínai menekültek. A televízió felé fordult. A riportereknek sikerült Claire Cameron fivérét mikrofonvégre kapni kaliforniai otthonában. Ralph Whittaker állatorvos robusztus, nyers férfi volt, állkapcsa akár a buldogé. Harciasan beállt a kamera elé, és kioktatta az újságírókat, akik kifele jövet csaptak le rá. Felesége az oldalán ácsorgott, kislányuk az asszony szoknyája mögül kukucskált ki. Nem, válaszolta Whittaker egy kérdésre, nem - 69 -
hallott a húgáról, mióta Kínába ment. Más riporterektől értesült a helyzetről. Már telefonált a Külügyminisztériumba, ahol biztosították, hogy tudnak az esetről, és igyekeznek minden tőlük telhetőt megtenni. - Azért hadd jegyezzek meg valamit! Claire nem bűnöző! - jelentette ki Whittaker az ujját rázva a kamera felé. - Bármit tett is, a csecsemő javát akarja. Hónapok óta erről álmodott, ezért imádkozott. Hallatlan, amit a kínaiak művelnek! Odaadják neki a gyereket, aztán visszaveszik? El nem tudom képzelni, min mehetett keresztül. Mintha nem futkározna elég kölyök a tetves országukban! És amúgy, miféle szörnyeteg banda ez? És ha most kérhetem, tisztuljanak a lépcsőmről! Templomba kell mennünk, hogy imádkozzunk érte! A kép a washingtoni stúdióba kapcsolt. Marshall felkapta a fejét. Felirat nélkül is ráismert a képernyőt betöltő arcra. Fred Pollard szenátor nézett vele farkasszemet, a Külkapcsolatok Bizottságának rangidős demokrata tagja. Pollard! Eddig be sem ugrott! A mogorva politikus fenyegetőn mutogatott a kamera felé. - Már volt szerencsém látni a kínai kormánytól néhány hajmeresztő őrültséget, ez azonban túltesz mindenen! Nem találok szavakat, hogy kifejezzem, mennyire megdöbbent és felháborít ez az újabb húzásuk! Biztosíthatom önöket, felelniük kell tettükért az egész világ előtt éppúgy, ahogy az Amerikai Egyesült Államok Kongresszusa előtt! Gondoskodom róla! Csak azt remélem, hogy a húgomnak nem esett semmi bántódása. Egyvalamit azért mondhatok, a húgomban emberükre találtak. Ő majd ellátja a bajukat, arra mérget veszek! Marshall végighallgatta a tudósítást, majd felerősítette a hangot, és papucsban és köntösben, kezében egy tál gabonapehellyel céltalanul bóklászott a házban. Végül elunta a semmittevést, felöltözött, átirányította a telefonját, és a munkahelyére hajtott. Annak ellenére, hogy vasárnap reggel volt, vagy fél tucat jogász serénykedett már. A Coulter és Grogan sosem pihent. Marshall egyenesen Eric Bader irodájába sietett. Élt benne a gyanú, hogy Clarence gondoskodott róla, hogy a fiatal társ bent legyen. Így is volt, az edzőszerelésbe öltözött férfi az asztalánál ült. Clarence szemmel láthatólag az edzőteremben lelt rá, és újabb vasárnapját tette tönkre, ami Clarence-nél megszokott dolognak számított. Bader kikölcsönzött a cég jogi könyvtárából egy rakás könyvet, s most azok fölé görnyedt, miközben megfeszített figyelemmel bámulta a számítógép képernyőjét, melyen át betekintést nyerhetett a világ összes jogi adatállományába. Marshall érkeztére felpillantott. - Hello, Mr. Turk - üdvözölte. - Sajnálattal hallom..., mi történt. - Köszönöm - felelte Marshall. - És köszönöm, hogy feláldozta a vasárnapját. Mit sikerült eddig kiderítenie? Bader grimaszolva az asztalán heverő jegyzethalom felé intett. - Attól tartok, semmi jót. A kínaiak ugyan megreformáltak egy-két dolgot, de a vádlottaik számára továbbra sem kecsegtetnek semmi jóval, mondhatni, kész rémálom. Sajnálom, hogy nyersen kell fogalmaznom, Mr. Turk, de a felesége pokoli helyet választott magának, hogy a joggal packázzon. A Nankingból Pekingbe tartó 884-es járat még 250 kilométerre robogott a célállomástól, amikor tucatnyi rendőr özönlött a buszra, hogy kézre kerítse a szökevényeket és a mobiltelefont. Félóra múlva befutott a jelentésük Csüan ezredeshez. - Egy üzletember volt, uram - számolt be Ma őrnagy. - Esküszik, hogy a buszpályaudvar egyik padján találta a telefont. Azt állítja, hogy valaki újságpapírba csomagolva hagyta ott, de azt nem látta, hogy ki volt. - Hány órakor? - Éjszaka, valamivel a busz indulása előtt. Háromnegyed négy körül. Csüan bólintott. Igen, körülbelül akkor lehetett; Jang Boda háromnegyed négy tájban menekülhetett el Nankingból. - Tehát úgy van, ahogy gondoltuk, uram - tette hozzá az őrnagy. - Jang Bodát nem ejtették a fejére. Csüan ezredes az egész falat betöltő térképet böngészte. Megszívta cigarettáját, és belekortyolt Friss Zöld Tavasz nevet viselő fucsieni teájába. Gyenge, késő délutáni tea volt, megnyugtatta az idegeket. - 70 -
- Valóban nem. És most próbára tesz bennünket. A hatos számú járőrhajó köhögő motorral kifutott a Jangce tea- és rizskereskedelmét lebonyolító, forgalmas csiucsiangi kikötőből. Li Tang kapitány a felső fedélzet keskeny hídján támasztotta a korlátot. Alatta a legénység azon buzgólkodott, hogy felkészítse a vízi járművet a járőrözésre: behúzták a köteleket, melyek előzőleg a rakpart kikötőcölöpjeihez rögzítették a hajót, beindították a motort, ellenőrizték a szivattyúkat, és természetesen teát főztek. Nem sokkal múlt hajnali négy. A nankingi KBH riadója miatt a szokásosnál órákkal korábban futottak ki. A csiucsiangi ellenőrzőállomás faxa nemrég egy rövid listát köpött ki. Ha a rajta felsorolt hajók közül bármelyikre ráakadnak, azt a parancs szerint meg kell állítani és át kell kutatni. A lista élén a 432 Tavasz Virága állt. A Sanghajban bejegyzett Illatos Hold nem szerepelt rajta, de ez nem számított. Li kapitány éppúgy ismerte a kérdéses hajót, bármilyen név alatt futott is, mint Jang Bodát és a többi hajót. Mindegyikükkel üzletelt. Sőt, aznap találkozója volt Jang Bodával, de csak később, a délelőtt folyamán. Előző nap szokásukhoz híven telefonon beszélték meg. Valóban kár, hogy Jang Boda hajójának neve a körözöttek listáján szerepel, gondolta a kapitány, hisz így kötve van a keze. Kénytelen lesz mindenkit letartóztatni, a hajót meg lefoglalni. Ez alkalommal a kenőpénz tehát a felsőbb vezetés markába vándorol, nem marad Li Tangé. A kapitány nem kesergett sokáig. Tisztában volt vele, hogy kisvártatva fordul a kocka. A riadót hamarosan lefújják, és a folyón zajló élet és üzlet visszatér a régi mederbe. Alig néhány perce hajóztak ki, amikor az őrszem a hídra kérette. A pittyegő radarra bökött. - Uram, egy teherhajó halad előttünk a folyó közepén. A Jungling az, Sanghajba tart. Szabályosan azonosította magát. A kapitánya azonban panaszkodott, hogy egy kisebb hajó próbál megbújni a hajója árnyékában, úgyhogy bemértem radarral, amikor eltávolodott a Junglingtól. Nagyon halvány a jel, de már kétszer láttam. A kapitány a parancsnoki hídra lépett. A levegő friss volt, az égen telihold ragyogott. Erős látcsövével a folyót pásztázta. Nem telt sok időbe, hogy észrevegye a Jungling fényeit, mellette azonban semmit sem látott. - Irány és sebesség? - Nulla-egy-nulla, tizenhat csomó. A kapitány elmosolyodott. Vagy ezerszer szemtanúja volt már ennek a trükknek; a csempészek annyira okosnak tartják magukat. Hogy észrevétlenek maradjanak, meglapulnak egy nagyobb hajó fedezékében, és leoltják a fényszóróikat. Felettébb kockázatos húzás. Mivel nincs kellő felszerelésük az éjszakai navigációhoz, a csempészek az anyahajó kormányzásához igazodnak, s annak fényeit használják. Ha hibáznak, vagy a folyó szeszélyeskedik, gyakran a folyó fenekén találják magukat, sőt néha mindkét hajó rámegy, ám hiába, a csempészek nem hagynak fel a próbálkozással. Li kapitány gyorsan átgondolta a teendőket. A Jungling és árnyéka a folyón lefelé úsztak, abba az irányba, ahonnan a folyón felfelé hajózó Jang Bodának fel kell bukkannia. A folyón a hajnali órákban mindig csend honolt. Ilyen csekély forgalom mellett bizonyára van még ideje, hogy szert tegyen egy kis zsákmányra. Az órájára pillantott. 4:24-et mutatott. - Rendben. Állítsa be az irányt, hogy keresztezzük az útját! Hadd lássuk, miféle pióca akaszkodott a Junglingra! Li Tang öt perc múlva megpillantotta a hajót. A fényszórókat a tatra irányíttatta. A Vuhangban bejegyzett Folyami Hattyú úszott előttük. Li Tang látta a fülkéjében a kormánykerékre görnyedő kormányos elmosódott körvonalait. Mihelyt a kormányos a fénycsóvák kereszttüzébe került, megfordult, körülnézett, aztán visszafordult. A hajó fara a vízbe merült, ahogy felbőgtek a motorok, és a Folyami Hattyú nagy, habzó hullámokat hagyva menekülőre fogta. A hajó megugrott és a teherszállító elé vágott. Mire a Jungling észbekapott és felharsant a kürtje, addigra a Folyami Hattyú már messze járt. - Teljes gázzal előre! - kiáltotta Li Tang. Érezte, hogy motorcsónakja megrándul, miközben rádiósa megállásra szólítja fel a Folyami Hattyút. A rendőrcsónak széles kanyarral kikerülte a teherszállítót. Mire szabaddá vált előttük az út, a csempészhajó behozhatatlan előnyre tett szert a - 71 -
holdfényben úszó folyón. Li Tang belátta, hogy nem hívhat segítséget. Ilyenkor az övék az egyetlen motorcsónak a környéken. A kapitány azonban hamar rájött, hova tart a csempészhajó. A Jangce és a Pojang Hu torkolatánál kis szigetek csoportja feküdt. A szigetek között pedig sekély csatornák vezettek. Némelyiküknek, mint például a Hszin Csou mentén futó csatornának a fenekét nem kotorták rendszeresen, emiatt nem is használták hajózásra. Tehát a Folyami Hattyú megkísérel egérutat nyerni, vagy a Pojang Hu-tó torkolata felé veszi az irányt, hogy megbújjon a száz meg száz öböl és part-beszögellés egyikében. A Folyami Hattyú a következő percben irányt változtatott, és a Jang-csia-csou sziget szentélyének fényei felé fordult. Ezek szerint a csatornákba menekül. A csempészhajó szemmel láthatólag ki akarta próbálni, mennyi kurázsi szorult Li Tangba, és belemegy-e a veszélyes üldözésbe. A kapitány pulzusa szapora lett. Halálos játszmába bocsátkozik. Ismerte a csatornákat, s bizonyos volt benne, hogy járműve nem feneklik meg. Li Tang nyelt egy nagyot, testében érezte az adrenalinlöketet. Tudta, hogy a csónakja sebesen száguld, ismeri a folyót, és a lámpái élesen szórják a fényt. Igen, elég kurázsi szorult belé. Felbecsülte a távolságot és a mélységet, s utasításokat kiáltott a legénységnek. A másik hajó több száz méternyi előnyre tett szert, de Li Tang kezdte behozni a lemaradást. A Folyami Hattyú a sötétben tapogatózva bőgő motorral bevágtatott az első rövidke csatornába. Kétségbeesett kormányosa nem merte felkapcsolni a fényszórókat. Egy perc múlva a hatos számú járőrhajó követte. Ebben a pillanatban a hold vastag felhőtakaró mögé bújt, s a folyóra áthatolhatatlan sötétség telepedett. Alig múlt három óra, amikor Nash a nagy hőségtől és a nyugtalanságtól nem bírt tovább aludni. Ügyelve, nehogy szunnyadó társaira lépjen, kikászálódott az ágyból. Noha Ji Ling felmosta a legénységi kabint és behelyezett egy ventilátort, a fülke még mindig nyálkás és büdös volt, és a forróság változatlanul lent rekedt. Ez volt az oka, hogy miután feltérképezték a hajót, úgy döntöttek, a fedélzeten töltik az éjszakát. Ruth és Kiskacsája, valamint Claire és Katie a taton vaskos köteleken függeszkedő dingiben tértek nyugovóra, melyet egy csörlő segítségével bármikor a vízbe lehetett engedni. Egy kicsit felhúzták, hogy szabadon lógjon, mire a folyó hullámzására gyengéden együtt ringott a hajóval, akár egy bölcső. Allison, Tyler és Wen Li a dingi előtt gömbölyödtek össze. Mindössze egy fa-rekeszekből állított fal rejtette őket, melyet Nash és Tyler együtt épített a kormányház mögé. Nash a hajó korlátja mentén oldalazva megcélozta a hajó orrát. Az előfedélzeten elbotlott egy padlón tekergő kötélben, s miközben bukdácsolva igyekezett egyensúlyát megtartani, a felriadt kacsák dühösen rásziszegtek. - Bocs - suttogta. Körbejárta a hajót, időnként meg-megállt, hogy élvezze a hűs szellőt és hallgassa, hogyan csapkodják a hullámok a hajótestet. Amikor a kormányházhoz ért, megtorpant. - Ni hao. - Sitao, az első tiszt örült a váratlan társaságnak. Boldogan hellyel kínálta Nasht. - Ni hao - köszönt vissza Nash. Kettesben nézték a folyót és iszogatták az ütött-kopott acéltermoszból előkerülő keserű teát. Balra, ezer méterre tőlük egy hatalmas komp hajózott lefelé, oldalát élénk fényfüzérek világították meg. Nash feléje bökött. - Nagy hajó - artikulálta. - Naaadj haló - ismételte az első tiszt. - Komp. - Gomb? - Igen, komp. - Hao. - Sitao felfedve rothadó fogsorát vadul elvigyorodott. Lelkendezve tanult angolul. Naaadj haló. Gomb. Az első tiszt fáradhatatlanul tekerte a kormányt. Percről percre új irányba kellett állítania a hajót, hogy elkerüljék a rájuk leselkedő veszélyt, melyet Nash inkább csak sejtett, mintsem látott. Sitao négy óra körül intett Nashnek: át akarja-e venni a kormányt. A folyó kiszélesedett, a holdfényben a környék tisztán kivehető volt. Az első tiszt egy távoli part felé mutatott jelezvén, hogy Nashnek oda kéne eljutnia. Nash bólintott. - 72 -
- Oké! - Sitao hosszasan figyelte, hogy meggyőződjön, az amcsi nem körbe-körbe fog menni. Aztán kijött a kormányházból, a korláthoz lépett, és a folyóba vizelt. - Yi jí duó shuo - jelentette ki, s elégedetten bólintott, amikor visszatért. Tanítványa igen jól végzi a dolgát. Hagyta, hadd kormányozzon Nash tovább, miközben ő fél szemmel a vizet figyelve elhúzta a csörlő mögött megbújó panelt. Nash gyanúja igazolódott, a félretolt tábla mögött műszerek egész arzenálja sorakozott. Nash felismerte a radar képernyőjét, de hanglokátorral még sohasem hozta össze a sors. - Mély? - kérdezte. A monitor felé intett, majd a vízre bökött, és lefelé, a mélybe mutogatott. - Aha - bólogatott az első tiszt. - Sheng na. Mély. - Leakasztott egy kampóról néhány tengerészeti térképet, és zseblámpája fénycsóvájában sietve tanulmányozta őket. Nash a nyakát nyújtogatta, hogy ő is lássa. Sitao rámutatott. - Pojang Hu - közölte. Újra ellenőrizte a lokátort. A csatorna mély volt, a folyó csendesen hullámzott. Nem sokáig. Sitao visszatolta a műszereket rejtő falat, és karját széttárta. - Pojang Hu - ismételte. A térkép szerint egy nagy elágazásnál voltak, ahol a tekintélyes méretű folyó találkozik a terebélyes tóval. Nash kinézett és meglátta. A déli parton magasodó hegyek egy vonalba kerültek a vízszinttel. Egy játékos holdfénynyaláb rávetült a délre nyúló hatalmas víztömegre. Legalább olyan széles, mint a Jangce, gondolta Nash. A látottak alapján úgy képzelte, a Pojang Hu a folyónak csupán egyik ága, a térkép azonban mást mutatott. Az első tiszt feszülten figyelte a folyó és a tó találkozását. Ha a vízszint és a hőmérséklet megfelelő, akkor a kereszteződésben a víz felszíne nyugodt és üveges. Ellenkező esetben a mederfenékre ránthatja őket egy örvénylő halálcsapda, egy katlan, melyben fortyog a víz, és a víztölcsér vagy a partra veti, vagy a mélybe szívja az embert. Lassan gázt adott, hogy áthaladjon egy gyanúsan fodrozódó szakaszon. Nashre átragadt az első tiszt idegessége, mihelyt megérezte talpa alatt az odalent kavargó vizet. Baj nélkül átjutottak a két víztömeg találkozásán. Sitao fellélegzett. Az órájára nézett. Fél öt. Hamarosan pirkad. Némileg módosította az útirányt, és a következő pillanatban már be is kormányozta a hajót a Csiucsiangtól nem messze fekvő Hszin Csou szigete mögé. Jang Boda utasította, hogy ide húzódjanak be. Itt akarta bevárni az őrségváltást a csiucsangi ellenőrző ponton, hogy menekülésük egybeessen Li Tang kapitány munkaidejével. A kapitány majd megállítja Jang Boda hajóját, a rendőrség átmászik a 432-re, aztán egymás kölcsönös megajándékozása után (kenőpénzért aláírás az árunyilatkozatra) a legénység és a rendőrök jóízűen elteázgat-nak, s végül barátságosan búcsút intenek egymásnak. Hszin Csou mögött sekély csatorna futott, sosem használták hajózásra. Mivel a sziget partvonalán töltések magasodtak, hogy megoltalmazzák a szárazföldet a Jangce időszakos áradásaitól, ideális búvóhelynek bizonyult, ugyanis eltakarta a rejtőzködőt az elhaladó hajók szeme elől. Az első tiszt lassított, a motor alig zümmögött. A sziget szélvédett partját nagy ívben elkerülve óvatosan manőverezni kezdett a homokpadok között. Ismét ellenőrizte az óráját. Négy harmincöt. Jang Boda bármelyik percben megjelenhet, hogy leváltsa. Sitao váratlanul ráébredt, hogy valami baj van. A folyó védőszelleme, Csen Csiang Vang Je szobrának lábánál elaludt a füstölőpálcika. Az első tisztet nem maga a füstölőpálcika aggasztotta, hisz nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget. Sokkal jobban tartott attól, mit fog szólni Jang Boda, aki vele ellentétben mélyen hisz benne. Jang Boda igen élesen juttatta kifejezésre nézeteit ez ügyben. Amíg ő a fedélzeten tartózkodott, sosem aludt ki a füstölő. Sitao gyufa után kutatva végigtapogatta a Csen fölötti polcot. Talált ugyan egy dobozt, de az üres volt. Szitkozódva ismét felnyúlt, ezúttal beljebb. Közben Nashre nézett, felvonta szemöldökét, és a gyufagyújtást imitálta. Nash a fejét rázta. - Nem dohányzom. Sitao úgy döntött, kér a szakácstól, aki a reggeli készítésén munkálkodva már kint serénykedett a konyhában. Néhány perce látták, hogy a korláton kihajolva valamit a folyóba önt. Sitao intett Nashnek, hogy újra vegye át a kormányt. Nash a kormányos helyére lépett. Az első tiszt a parti fények felé mutatott: oda kormányozz! A veszélyes örvényeket rég maguk mögött hagyták, és hamarosan úgyis kidobják a horgonyt. Ráadásul alig araszolnak, és ez a nagyorrú eddig jó segítségnek bizonyult, minden rendben lesz. Sitao épp kihúzta a lábát a kormányházból, amikor a hold elbújt a felhők mögé és szakadni - 73 -
kezdett az eső, mintha dézsából öntötték volna. Tétován az égre pillantott, aztán lemászott a rövid létrán. Áthajolt a korláton, hogy lássa a hajókonyha ablakának peremét. Hallotta a lábasok csörömpölését. - Gei wo dian huo chai! - kiabálta. Semmi válasz. Ismét kiáltani akart, amikor megütötte a fülét az egyre közeledő motorzúgás. A Tavasz Virága a csatornát megcélozva épp eltávolodott Hszin Csou töltéseitől. Az első tiszt elnézett a válla fölött a zaj irányába. A sötétben nem értette, mit lát: mintha egy hajó árnyéka futna a mögötte száguldó csónak reflektorfényében. Mindkettő egyenesen a Tavasz Virága felé tartott. Sitao felüvöltött és rohanni kezdett. Allison felriadt felszínes, nyugtalan álmából. Valami megváltozott. A könyökére támaszkodott és fülelt. Beletelt egy kis időbe, mire rájött: a hajó motorja egész éjjel megállás nélkül zakatolt, a pallón át érezte a berregését, most meg szinte süket csönd. Az órájára nézett, mely egy gombnyomásra megvilágította a számlapon az időt. Négy óra harmincöt. A bambuszszőnyegen ruhakupacban szunnyadó Wen Lire tekintett. Az elmaradhatatlan Micimackót a hóna alatt szorongatta. Tyler a csecsemő túloldalán összegömbölyödve szuszogott. Allison behunyta a szemét, s hagyta, hogy a motor halk zümmögése álomba ringassa. Hallotta a kínai kiáltozást. Biztos az egyik matróz, futott át az agyán. Aztán egy másik hajó motorjára lett figyelmes. Eleinte csupán a tudattalanja észlelte, de a sebesen erősödő zaj hallatán fokozatosan ráébredt. Majd újabb motor dübörgése, fogadni mert volna, hogy az erőlködő, egyre közeledő hajók versenyeznek. Amikor kinyitotta a szemét, a hold már eltűnt a felhők mögött. Felkönyökölt, de a sötétben nem látott át a rekeszek résein. A két hajó motorja olyan hangosan bőgött, mintha karnyújtásnyira lettek volna. Eltűnődött, felkeljen-e. Aztán sikoly, s a következő pillanatban mintha az egész világ felrobbant volna.
9 Nash ugyanakkor látta meg a fenyegető veszélyt, mint az első tiszt. Jóllehet átmenetileg elvakították a motorcsónak reflektorai, ösztönösen cselekedett, még Sitao is büszke lett volna rá. Gázt adott, majd gondolkodás nélkül teljes erőből jobbra tekerte a kormánykereket, de elkésett. A Folyami Hattyú közel harminccsomós sebességgel vágtatott előre. Az orra föl-le ugrált a habokban, ahogy igyekezett elmenekülni a rendőrcsónak elől, mellyel kis híján fej fej mellett haladtak. A Folyami Hattyú a Tavasz Virága oldalába fúródva a kormányház mellé ékelődött. Az ütközés tátongó lyukat ütött Jang Boda hajójának testébe. A Folyami Hattyú tatja a becsapódás következtében teljesen kiemelkedett a vízből, fém és fa együtt roppant-repedt-törött. A csempészhajó a vízszint felett egy, a vízszint alatt két méter hosszú sebet ejtett a 432 oldalán. A Tavasz Virága megnyílt a folyónak. A Folyami Hattyú a becsapódás erejétől harmonikaszerűen összepréselődött, kormányházát lemetszette a Tavasz Virága. A kormányos teste kettészakadt: feje és törzse a kormányházban rekedt, a többi része a Tavasz Virága által elnyelt hajótesttel együtt a mélybe süllyedt. Drága szállítmánya: kardok, serlegek, fegyverzet - a Tang-dinasztia Hongkongba igyekvő ősi kincsei mind a folyó sötét vizébe hullottak, hogy a láthatatlan mederfenékre érve beletemetkezzenek a vastag iszaprétegbe, s legközelebb csak a következő évezredben leljenek rájuk. A Tavasz Virága azonnal süllyedni kezdett. Az öles seben egyszeriben beözönlött a víz, és pillanatok leforgása alatt elárasztotta a hajó fenekét. Az ütközéstől Nash nekirepült a folyamisten szobra fölött nyíló kajütablaknak. Az üveg hangos csörömpöléssel ripityára tört, s a szanaszét szóródó szilánkok mély vágást ejtettek Nash arcán. A férfi nyelvével tapogatta átlyukasztott arcát, azt hitte, a fél fejét letépték. Még nem járta át a fájdalom, de a vállában, a kulcscsontjában, mely az ablaknak csapódott, már jelentkezett az égető érzés. - 74 -
Aztán a második hajó is beléjük rohant, s bár a becsapódás fele olyan erős sem volt, mint az előző, Nash tehetetlenül lógott a nyílásban. Ez alkalommal a bordái fogták fel a karambol lendületét. A fájdalomtól a lélegzete is elállt. Megpróbálta kiszabadítani magát, mindhiába. Rájött, hogy amikor az újabb ütközéstől a falnak vágódott, kitörött néhány deszka, s az inge fennakadt a palánkban. Pihent egy percet, hogy erőt gyűjtsön. Körülnézett. A hold néha előbújt a felhők mögül, s kis időre bevilágított mindent. Közvetlenül előtte kirajzolódtak a motorcsónak körvonalai. A szerencsétlenség előtt még látta a reflektort és a villogó fényeket, amiből helyesen arra következtetett, hogy beléjük szaladt a rendőrség. A csempészhajót nem vette észre. Azt hitte, hogy a rendőrséggel való ütközés után zátonyra futottak, és ez volt a második lökés oka. Nem volt jelentősége. A másik hajó fényei kihunytak, s csak az oldalán nyaldosó tűz lobbant. A levegőt csípős füst töltötte be. Hallotta, hogy valaki hisztérikusan sír. Mintha Claire volna. A hang tettekre sarkallta. Újból nekirugaszkodott, rándított egyet magán és kiszabadította az ingét. A lendülettől begurult a kormányházba, s hátával a padlóra zuhant távcsövön landolt. A belenyilalló fájdalomtól levegő után kapkodva kikúszott a fedélzetre. Belecsimpaszkodott a korlátba, s felhúzta magát. Körözött egyet a vállával. Még mozgott. El sem tört, gondolta. Csak megzúzódott. Ujját az arcán éktelenkedő vágásba illesztette. Csúnya sebnek tűnt, hisz belülről is érezte a nyelvével. Az ujja viszont azt súgta, nem hosszú a nyílás. Ahhoz képest, hogy élete során milyen sérüléseket szenvedett, most szinte épségben megúszta. Szemernyi félsz sem volt benne. Érzékei pattanásig feszültek, éberen figyelt. Sebesülése ellenére tudta, hogy kutya baja. Szeme előtt lángnyelvek táncoltak, orrát marta a füst - tisztában volt a veszéllyel, de a történtek felvillanyozták. Érezte, hogy megdől a hajó. A motor leállt. A mentőcsónakba kell terelnie a többieket! El kell menekülniük! Sikoly ütötte meg a fülét. Ezúttal tisztán felismerte Claire hangját. A hajókonyha közvetlenül a hajóderék mögött helyezkedett el, ide ékelődött be a Folyami Hattyú. A reggeli tea főzésével foglalatoskodó szakács rögtön életét vesztette, konyháját kettéhasította az ütközés. A hajóba betörő Jangce sötét hideg vize elsodorta a testét. A morajló folyó a kabinoktól kezdve, a raktáron át, a kabinlépcsőig pillanatokon belül minden helyiséget elárasztott. A rakodótér fala megrepedt, s immár semmi sem állt a beözönlő víz útjába. Három matróz feje fölött azonnal összecsaptak a hullámok. Mivel úszni nem tudtak, kivezető utat nem találtak és semmi sem volt a közelben, ami a felszínre dobhatta volna őket, megfulladtak. A motorházban az olajozó nem teketóriázott sokat, az első ütközésre becsapta a vízálló ajtót. Szerencsétlenségére a második hajó becsapódása kitépte a segédmotort a helyéről, s mintegy nehezékként a padlónak szögezte a lábát. Ott lelte halálát a megrepedt tartályokból kiömlő dízelolajban. A szerelő még képes volt kimenekülni a hajófenékben elszabadult pokolból, ám a fedélzeten elfogta a rettegés, a korláthoz rohant, és noha nem tudott úszni, a folyóba vetette magát. A járőrhajó radarja nem jelezte előre a 432 Tavasz Virágát. A sziget töltése mindvégig elrejtette, s minden figyelmeztetés nélkül bukkant elő. A rendőrcsónak a csatorna medrének legmélyebb sávjában rohant előre, reflektorait a menekülő csempészhajóra irányította. A legénységet lefoglalta a kötelekért és fegyverekért való tülekedés. Váratlanul érte őket az első ütközés. Még észbe sem kaptak, s prédájuk már semmivé vált. Csupán a kapitány villámgyors reflexei mentették meg őket a biztos haláltól. Li Tang észrevette a feketéllő 432-t, és gyorsan, de mégsem elég gyorsan reagált. - Teljes gőzzel balra! - üvöltötte az ügyeletes tisztnek. Élesen elfordultak, csak hajszál híja volt, hogy a csónakjukat utolérő nyomdokvíz fel nem borította őket. Az egyik rendőr, akit felkészületlenül ért a balkanyar, kirepült, de senki sem vette észre. A kapitány kitérő akciója ellenére a Tavasz Virága kemény csapást mért a járőrhajó derekára. Az ütközésben kitört korlát elvágta a villanyáramot szolgáltató fővezetéket, és a csónak áram nélkül maradt. A rádió elhallgatott, a radar elsötétedett, a reflektorok kihunytak. A benzintartály kilyukadt, és felcsaptak a lángok. A motor hirtelen leállt. A csónak súlyos károkat szenvedett, de csupán a vízszint feletti rész rongálódott meg. S - 75 -
ugyan a süllyedés veszélye nem fenyegette, a rohamosan terjedő tűz semmi jóval nem kecsegtetett. A lángokhoz legközelebb álló két rendőr kétségbeesetten próbálta eloltani a halált ígérő tüzet. Az egyik lerohant, hogy elzárja a benzincsapot, mivel azonban nem volt nála zseblámpa, s az áramellátás is megszűnt, kénytelen volt tapogatózva keresni az utat. Végül az alulról gomolygó sűrű füst meghátrálásra kényszerítette. Eközben fent maradt társa letépte a falról a tűzoltó készüléket, és megcélozta a lángokat, tartalma azonban messze nem bizonyult elegendőnek az oltáshoz. Félrehajította hát a palackot, és rávetette magát a folyóból vizet szívó tömlőkre. Beleadott apaitanyait, hogy munkára bírja a szivattyúhoz kötött segédmotort. Szitkokat szórva rángatta az indítókötelet, de a motor csak köpött egyet. Háta mögött a lángok átterjedtek a fedélzetre. A kapitány eszméletlenül lógott a korláton. Nem sokkal távolabb a kába ügyeletes tiszt utasításokat motyogott, miközben felcihelődött, de senki sem volt a közelben, hogy teljesítse a parancsot. A másodtiszt beütötte a fejét. Koponyájából dőlt a vér. Karját a sebre szorítva átugrott a 432 Tavasz Virága fedélzetére, ahol dülöngélve igyekezett visszanyerni az egyensúlyát. Hallotta a zűrzavaron átszűrődő hangokat: férfiak kiabálását, nők sikoltását, csecsemők sírását. Hallotta a tűz egyre erősödő ropogását, majd a lángok és a holdsugár fényében homályosan felderengett a 432. Tudta, hogy hamar el fog süllyedni. Előrebotladozott, s próbálta ésszel felérni, mi történhetett. Két hajó volt vagy három? Ez most a csempészhajó, vagy egy másik? Lényegtelen. Mindent beborított a füst és zaj. Mindenfelől halálsikolyok hangzottak. Valaki elrohant mellette. Végigtapogatta a ruháját a zseblámpája után kutatva, de az eltűnt, elveszett az ütközésben. Aztán szembejött vele egy csecsemőt cipelő asszony. Ösztönösen megragadta a karjánál, hogy a rendőrcsónak, jobban mondva annak két mentőcsónakja felé terelje. Közben az asszony arcába meredt, s elképedve látta, hogy külföldi nő az. Amikor túltette magát a döbbenetén, odavakkantotta: - Chú qu! Kuái dián, néi bián! A rendőrcsónak felé integetett, s ismét ráparancsolt a nőre, hogy azonnal hagyja el az alámerülő hajót. Claire egy kukkot sem értett az egészből. A rettegéstől eszét vesztve sikoltozni kezdett és elhátrált. Két karjával Katie-t szorongatta, zokogott félelmében, s hátát a kormányház falának támasztva ülő helyzetbe csusszant. A tiszt teli torokból ordítva megragadta, hogy felhúzza a makacs nőt. Ekkor érkezett Nash. Látta az egyenruhát, látta, hogy a férfi Claire-t rángatja, s látta, hogy Claire kétségbeesetten csimpaszkodik Katie-be. Mivel Nash abban a pillanatban egyedül a menekülésre tudott gondolni, végzetesen félreértette a rendőr szándékát. Támadásba lendült. A rendőrnek rontott és feldöntötte. A két férfi a padlóra kerülve küzdött tovább. A rendőrt teljesen letaglózta Nash termete és ereje s támadásának váratlan mivolta. Nash egy jobbhorog után a gyomrába öklözött. A rendőr a gumibotja után kapott. Amikor végre sikerült kiszabadítania, csépelni kezdte támadóját, s közben egyfolytában segítségért kiáltozott. A kabin koromsötétjében Jang Boda igyekezett felmérni lába állapotát. Amikor a csempészhajó a Tavasz Virágába rohant, leesett az ágyról, de a lába beakadt az acélvázba. Hallotta, hogy a combjában reccsen a csont, mintha egy vaskos ág adta volna meg magát. Ahogy a padlóra zuhant, a húsa hosszan felhasadt. Minden erejét megfeszítve felkecmergett, de a heves fájdalomtól összecsuklott. Felhördült. A kínok kínját állta ki. Odanyúlt, s ujjaival kitapintotta a kiálló csont éles hegyét. Kezét egykettőre beborította a meleg vér. Túl sok a vér, gondolta. A törés elvágta az egyik ütőeret. - Ji Ling! - kiáltotta. Csak most vette észre, mennyire gyenge a hangja. Mély lélegzetet vett, s ismét unokahúga után kiáltott, ez alkalommal hangosabban. - Ji Ling! Nincs semmi bajod? - A lány azonban nem hallhatta. Jang Bodának eszébe jutott, hogy unokahúga a legénységi szálláson töltötte az éjszakát. Így hát lehámozta magáról az inget, és maradék erejét összeszedve, elkötötte a combja tövét. Aztán megtapogatta a seb környékét. Továbbra is lüktetve folyt belőle a forró vér, kevésbé erősen ugyan, de mégiscsak folyt. Nagyokat nyögve még feszesebbre húzta az inget. A kiálló csont ismét belevágott húsába. Leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy megpihenjen, hogy aludjon egyet, de nem tette, küzdött a halál ölelése ellen. Elvonszolta magát az ajtóhoz. Homlokáról szakadt a veríték, mégis vacogott. A fájdalom ködén át próbálta megérteni, mi folyik a kabinon túl. Érezte, hogy megdől a hajó, de mintha a padló - 76 -
is rezgett volna. A rezgés továbbvibrált a lelkében. Jól ismerte a hajóját. Tisztában volt vele, hogy haldoklik. Hirtelen villámcsapásként hasított belé a felismerés: víz zubog a padló alatt. Már az acélt és a fát csapkodta, hogy elnyelje a hajót. Elfojtott kiáltások és sikolyok hallatszottak. Lehet, hogy robbanás történt? Vagy nekimentek valaminek? A kilincsbe csimpaszkodva felhúzta magát, és rántott egyet az ajtón, de az meg sem moccant. Ismét nekirugaszkodott. Olyan erőset rántott rajta, hogy kínjában felüvöltött. Combközéptől lehetetlen szögben fityegő lába minden mozdulatra pokoli fájdalmat okozott. Újból nekigyürkőzött, de az ajtó nem nyílt ki. Akármi történt is a hajóval, megrongálta a vázat és eltorlaszolta kabinja bejáratát. Csapdába esett. Víz tört be a kabinba. Eleinte csak az ajtó alatti résen, aztán egyre magasabban az ajtó körül. A törött lába körül kavargó vízben Jang Boda kétségbeesetten püfölte a kijáratot. Ji Ling a legénységi szálláson töltötte az éjszakát. A többiekhez hasonlóan neki is nyugtalan volt az álma. Gyakran felriadt, nyomasztó gondolatok jártak a fejében. Aggasztotta a szökésük, aggasztotta, vajon képesek lesznek-e nagybátyjával, pontosabban nagybátyja képes lesz-e biztonságba juttatni az amerikaiakat. Valahányszor behunyta a szemét, ellenőrzőpontokat, útlezárásokat, kémeket és akadályokat - ezer és ezer buktatót látott. Tisztában volt vele, hogy aggodalmaskodásából semmi jó nem származik, az efféle problémákat nem a hajókajütben, az éjszaka árnyaitól rettegve oldja meg az ember, mégsem tudta őket kiverni a fejéből. Aztán valaki felsikított. Ji Ling felpattant, és kiszaladt a folyosóra. Nem hallotta a közelgő hajókat. Az ütközés a kabinlépcsőnek csapta. Háttal teljes erőből a lépcsőnek vágódott és beverte a fejét. A fájdalomtól elakadt a lélegzete. Levegő után kapkodott, a tüdeje azonban nem engedelmeskedett. Sebesen felült és a mellkasára szorította a két kezét. Biztosra vette, hogy megfullad. Aztán jött a második becsapódás, bár ez kevésbé volt erőteljes, mint az első. Ji Ling végigszánkázott a fedélzeten és a falnak ütődött. Fuldoklott, de végre megtelt a tüdeje levegővel. Felkészült egy újabb katasztrófára. Amit azonban ezután hallott, jobban megrémisztette, mint bármi eddigi életében. Hallotta a hajóba beáradó víz morajlását. Rettegett a víztől. Nem tudott úszni. Felkászálódott, és szorosan a korlátba fogódzkodva felmászott a lépcsőn. A tetején tétován megállt egy percre, hogy fontolóra vegye, mit tegyen. Nem értett a hajókhoz, de azt világosan látta, hogy nagybátyja hajója szörnyű bajban van. Először arra gondolt, meg kellene keresnie Jang Bodát, ő majd megmondja, mi a teendő ilyen helyzetben. Aztán megpillantotta a beáramló vizet, melyet az imént még csak a füle regisztrált, s többé nem volt kérdéses, mit csináljon. A feketéllő víz az ajtókon áttörve elárasztotta a hajófeneket, s már a kabinlépcső lábánál kavargott. Késő! A nagybátyja jobban tud magára vigyázni, mint az amerikaiak. Segítenie kell nekik! Segítenie kell a babáknak! Odakint magasba csapó lángnyelvek fogadták. Nem sejtette, hogy egy másik hajó ég; még nem értette, mi történt. A sötétben sűrű füstfelhő gomolygott. Le is nyelt egy jókora adagot, amitől aztán fuldokolt meg krákogott egy sort. A közelben kiabálást hallott, valaki kínaiul segítségért kiáltozott. Ji Ling összegörnyedt és a tat felé rohant, ahol az amerikaiak éjszakára álomra hajtották a fejüket a fedélzeten, a dingiben. Megbotlott valamiben és orra bukott. - Shén me! - sikoltott fel. Felült és megpillantotta a földön a két férfit, akik zihálva és erőlködve viaskodtak, hogy egymás fölé kerekedjenek. El nem tudta képzelni, kik lehetnek. Aztán ahogy a két alak felemelkedett, kezdett rájönni, mi történik. Az első dolog, ami feltűnt neki, hogy az egyik tusakodó rendőr-egyenruhát visel. Elnézett felette a tűz irányába, és végre megértette, hogy egy másik hajót emésztenek fel a lángok. A rendőr kitépte magát ellenfele szorításából. Ekkor tudatosult Ji Lingben, hogy a másik férfi Nash. A rendőr segítségért üvöltve a tűz felé iramlott. Ji Ling elszörnyedve nézte, hogy Nash, épp abban a pillanatban, amikor a rendőr már ugrani készül, utána veti magát. Nash vetődése erejétől mindketten átbuktak a korláton. Együtt zuhantak a vízbe. A következő percben az örvények egymásba sodorták a két hajót, s azok tompa puffanással összeütköztek. A nyílás, ahova az imént a két férfi beesett, összezárult. - 77 -
Ji Ling hitetlenkedve rázta a fejét, mintha így véget vethetne a szeme előtt kibontakozó rémálomnak. Persze nem vetett véget. A korláthoz ugrott. A két férfi sehol. Mindenütt csak fekete vizet látott, melynek zavaros felszínén visszatükröződött a tűz fénye. Ji Ling rádöbbent, hogy a folyó sokkal közelebb van, mint kellene. Gyorsabban süllyednek, mint hitte volna. - Jiu jiu! - hívta Jang Bodát. - Bácsikám! Senki sem felelt. Ji Ling megfordult, és elvágtatott a tat irányába. Ruth és Claire az ütközésre ébredt. A takarókkal kipárnázott, köteleken himbálózó dingiben alig érezték a becsapódást. Ruth, még mielőtt végleg kiröppent volna szeméből az álom, karjával már Tait védelmezte. Tai riadtan felsírt. Ruth nem látta, mi történik a fedélzeten, de a rémülettől moccanni sem bírt. A sötétséget betöltő sikolyok és más borzalmas zajok hallatán nem is akart. Aztán észrevette a kormányház tetejét és az ablakán visszaverődő lángokat, s életösztöne azonnal cselekvésre ösztökélte. Kikecmergett a fapad alól, és meglátta a hasonlóan próbálkozó Claire-t. Claire szeme tányérnyira kerekedett a félelemtől. - Nash? - rebegte. - Hol van Nash? Ó, istenem, Nash, nem történt semmi bajod? - Keblére szorította Katie-t és felállt, de elvesztette az egyensúlyát, és visszaesett. - Nash! - kiáltotta ismét. Ruth keze csitítón a vállára nehezedett, de ő tudomást sem vett róla. Miközben fél kézzel a hajópárkányba, a másikkal Katie-be kapaszkodott, félig mászva, félig botladozva kivergődött a dingiből. Az eszébe sem jutott, hogy Rutht is lesegítse a fedélzetre. - Várj! - kiáltott utána Ruth. - Veled megyek! - Claire azonban oda sem figyelt, belevetette magát a káoszba és sötétségbe. Ruth fülét Tai sírását túlharsogó sivítás ütötte meg. Csak Wen Li lehet az. - Allison? Tyler? - kiabálta. Aztán meghallotta Tyler zokogását. Ruth, karjában Taijal, nagy nehezen kievickélt a dingiből. Ingatag léptekkel megindult a hajó bal oldala felé, ahonnan a fiú sírását hallotta. Átgázolt a szanaszét heverő rekeszeken, melyeket előző este oly csinosan egymásba rakosgattak. Allison a hajó bal oldalán feküdt, a gyerekek mellette. Az ütközés hatására a fekhelyükként szolgáló bambuszszőnyeg végigszánkázott a fedélzeten, mint korong a jégen, és letarolta az őket körülbástyázó rekeszeket. A fedélzeti korlátba vágódtak. A becsapódás erejét csupán az előttük sodródó, szilánkokra robbanó rekeszek enyhítették némileg. A gyerekek különösebb baj nélkül megúszták: Allison háttal nekicsúszott az acél mellvédoszlop tövének, és ők az ölében kötöttek ki. Wen Li a lehető legpuhább helyre, Allison gyomrába fúródott. Tyler kevésbé szerencsés módon érkezett, kobakja Allison fejének koccant. Mindketten csillagokat láttak a fájdalomtól. Tyler ült fel elsőnek. A feje búbját dörzsölgetve félrelökte a dobozokat. - Ezt meg minek csináltad? - sírt mérgesen, méltánytalanul Allisont vádolva. Fogalma sem volt, mi történt. Ruth épp akkor érkezett, amikor Allison kábán igyekezett feltápászkodni. - Tyler, sajnálom... Te jó ég, nem esett bajod? - De igen! Nem! Beütöttem a fejemet - zokogta a fiú, és kitapintotta a haja alatt feldagadt púpot. Riadalma szemmel láthatólag nagyobb volt, mint a fájdalma. Wen Li üvöltött. Allison felemelte és végigsimított az arcán. - A szeme! - sikoltott fel. - Minden tele van szilánkkal! Van itt valahol lámpa? Ruth, te látsz valamit? Jól van? Ruth félresöpörte a törmeléket. - Add ide! - rendelkezett. Allison átadta neki a csecsemőt, és Ruth, immár mindkét karján egy-egy gyerekkel, óvatosan hátraaraszolt és letelepedett egy sértetlen rekeszre. Allison próbált megállni a lábán, de nem ment. Kóvályogva lezökkent, és igyekezett uralkodni gyengeségén. Úgy érezte magát, mintha baseballütővel jól eltángálták volna, és a feje dübörgött. Alig bírta megőrizni önuralmát. Látta a lángnyelveket, és mind érezték, hogy lassan alámerül a hajó. - Jól van? - kérdezte ismételten. - Azt hiszem - felelte Ruth. - Van egy zseblámpám, ha megtalálom. - A babákat az ölében egyensúlyozva benyúlt a nadrágja zsebébe. - Megvan! - Felkapcsolta, és a fénysugarat egyenesen Wen Li arcába irányította. A baba orrán volt egy rövidke karcolás, de mást nemigen vett észre, - 78 -
mivel Wen Li könnyáztatta pofikája kivörösödött, és a baba őrülten ficánkolni kezdett, amikor lámpa fénye a szemébe tűzött. - Kutya baja - állította Ruth. - Minden rendben a szemével. Csak megrémült. Allisonnak végre sikerült megállnia a lábán. Megkapaszkodott a korlátban, és a nyakát masszírozta. - Mi történt? - faggatta Rutht. - Ha megnyúznak sem tudom. Aludtam. Az egész istenverte világ felrobbant. Ott minden tűzben áll. Csak azt tudom, jobb lesz, ha leengedjük a dingit! Süllyed a hajó! Allisont hányinger kerülgette. Behunyta a szemét, és mély lélegzetet vett. A homloka lángolt. Aztán Ruth szavai elhatoltak a tudatáig. Tűz. Süllyed. - Hol van Claire? Nem veled volt? És Ji Ling? Hol vannak a többiek? - Gőzöm sincs. - Ruth feltápászkodott. Allison már kezdett magához térni, visszavette Wen Lit, és megpróbálta megnyugtatni a még mindig síró kisbabát. Majd keze Tyler vállára nehezedett, bár számított rá, hogy a fiú lelöki. Meglepetten tapasztalta, hogy Tyler átkarolja a derekát és hagyja, hogy megvigasztalja. Ebben a pillanatban feltűnt Ji Ling. A Katie-be csimpaszkodó Claire-t támogatta. Ji Ling arcán megkönnyebbülés suhant át. Tehát senkinek sem esett bántódása. - Gyorsan! - sürgette őket. - Szálljanak be kishajóba! Gyorsan! Claire a fejét rázta. - Még nem! - kiáltotta. - Hol van Nash? - Az ijedtségtől összezavarodott. - Volt egy ember... - kezdte. - Nash megütötte. Elestem. Nem láttam. A füst...- Ji Linghez fordult. - Tudja, hol van? Látta őt? Sehol sem találom. Ji Ling a dingi felé tuszkolta. - Szálljanak be kishajóba! - ismételte. Claire kérdését mintha nem is hallotta volna meg. Fogalma sem volt, mit felelhetne. Semmit sem tudott. Se Nashről, se Jang Bodáról. Nem engedte, hogy az agya erre pocsékolja az időt - biztonságba kell helyeznie az amerikaiakat. Claire nem volt hajlandó bemászni a dingibe. Megfordult, és a dinginek háttal a tűzbe meredt. Az égő csónakra mutatott. - Lehet, hogy ott van? - Senki sem válaszolt. Allison Ji Lingre tekintett. - Hol van a nagybátyja? És a legénység? - Nem tudom. Nem számít, úgysem férnénk be mind. Majd visszajövök értük. Most, kérem, szálljanak be végre! - utasította a nőket. - Igaza van - értett egyet Ruth. - El kell húznunk a csíkot, különben mind itt veszünk, és akkor a többieknek sem lesz esélyük a menekülésre. Allison és Tyler mászott be elsőként. Utánuk Claire hüppögve megengedte, hogy behúzzákbetolják. - Tessék, Allison, vedd át Tait! - szólt Ruth, és felnyújtotta a babát. - Segítek Ji Lingnek leengedni a dingit. - A táskáink! - kapott észbe Allison. Ruth a rekesztörmelék felé futott, összeszedett két táskát és bependerítette őket a dingibe. - Több is van - mondta Allison. - És a te bőröndöd sincs itt. Ruth zihálva bólintott. - A többit nyilván elnyelte a folyó. - Ruth és Ji Ling nekifeszült a köteleket tartó emelőkaroknak. Ji Ling-nél simán ment a dolog, de Ruth oldalán elakadt valami, és a kötél nem mozdult. A dingi orra az égnek meredt, a tat szabadon lógott. Kis híja volt, hogy a benne ülők nem gurultak a vízbe. - Nem bírom leengedni - lihegte Ruth a kart rángatva. - Meg sem moccan. Ji Ling odaszaladt hozzá, hogy egyesült erővel birkózzanak meg az emelőkarral. - Próbáljuk együtt! Egy, kettő, háááárom! - Megrántották egyszerre. A kötél változatlanul tartotta magát. Fogyott az idejük. A 432 Tavasz Virága, fedélzetét már fél méter sem választotta el a vízszinttől. Még egy perc, és elmerülnek. És ha a hajó elsüllyed, magával viszi a dingit is a folyó fenekére, ha nem bírják kiszabadítani. Ruth nagyot nyögött. - Ez nem adja meg magát! Van valakinél kés? Elvághatnánk a kötelet! - 79 -
- Nálam van! - Tyler feltérdelt a dingiben. A dingi ismét a víz fölé lendült. Tyler csak azért nem esett a folyóba, mert lábát kitámasztva erősen megkapaszkodott. Megtalálta a zsebkését, kinyitotta és előrerobogott. Ruth elvette, és nekiállt vele vagdosni. A kés éles volt, a rostok azonnal elpattantak, de a kötél túl vastagnak bizonyult. - Kapaszkodj a dingi hátuljába! - szólt Ji Lingnek. - Ha elvágtam, egyből ki fog lőni. - Ji Ling térden állva, fél kézzel a csónakba fogódzkodott, a másikkal egy fedélzeti tuskót markolt. A dingi kétszer is kicsúszott a kezéből, és kilengett a víz fölé. Amikor visszalendült a hajó fölé, Ji Ling ismét elkapta. Ruth őrülten fűrészelt, a Jangce már a bokájánál örvénylett. - Siess! - nyögte Ji Ling. - Nem tudom tartani! - Oké, készülj! Már megy... Ebben a pillanatban feltűnt az első tiszt. Sitao futott, ahogyan csak a lába bírta. Végigcsattogott a fedélzetet ellepő vízben. Az ütközés a hajófenékre repítette, ahol egy röpke időre a falnak nyársalta a rakomány. Némi küzdelem árán kiszabadította magát és kimászott. Megpróbált egyik matróztársának segíteni, de a keze kicsúszott az ő markából, és elnyelte a sötétség. Miután magára maradt, felküzdötte magát a létrán a fedélzetre, és sietve felmérte a helyzetet. A hajót nem lehet megmenteni. Már nincs idő visszamenni, hogy segítsen bent rekedt társainak, ezért megcélozta a mentőcsónakot. - Jin lái! - vakkantotta, amikor meglátta, min fáradozik Ruth és Ji Ling. Félrelökte Rutht, és megrántotta a kötelet tartó kart. Az első tiszt ereje alatt a tartószerkezet megadta magát, és a dingi eleje a vízbe csapódott. A hirtelen borulástól Allison éles kiáltást hallatva előrezuhant, de egy pillanatra sem vált meg Taitól és Wen Litől. Tyler megkapaszkodott a peremben. Ruth ügyetlenül belebukfencezett a dingibe. Miközben igyekezett visszanyerni az egyensúlyát a vadul ringó csónakban, hasra esett és beverte a térdét. Sitao megragadta a dingi orrát. Most, hogy a csónak már szabadon úszott, a fara kifelé sodródott. Az első tiszt kihajolt, hogy visszahúzza és megfordítsa, de a 432 vizes fedélzete kicsúszott a talpa alól, és Sitao arccal a vízbe bukott. Egy pillanatra elmerült, aztán hadonászva és csapkodva a felszínre emelkedett. - Segíts neki! - kiabált Ruth. - Megfullad! Ji Ling a férfi felé nyújtotta a kezét. - Ááááá - köpködött Sitao, miután nyelt egy adag vizet. Karjával összevissza kalimpált. Sok matrózhoz hasonlatosan ő sem tudott úszni, s a fuldokló emberekre jellemző módon vaktában csapkodott. Mivel a dinginek nem járt a motorja, képtelenek voltak Sitao felé kormányozni. Allison rákiáltott Claire-re, aki a legközelebb ült a csónak farához. - Claire! Indítsd be a motort! - Claire-t azonban megbénította a félelem, s megbabonázottan figyelte a fuldokló első tiszt mögött süllyedő hajót. A keblére szorította Katie-t, és szemével férje után kutatott. Allison észrevette, hogy a derékaljként szolgáló takarók még mindig a csónak aljában hevernek. Felkapta az egyiket és a sarkát erősen markolva elhajította az első tisztnek. Sitao már majdnem elérte, de elvétette. A vízbe esett takaró megszívta magát vízzel, és nehéz volt újból irányítani. Allison nagyot nyögött, összeszedte minden erejét és az első tiszt mellé dobta a takaró végét. Ez alkalommal Sitao sikeresen elkapta. Ji Ling és Allison behúzta az első tisztet a csónakba. Sitao kimerülten belecsimpaszkodott a dingi szélébe. Aztán a két nő ismét nekiveselkedett, majd olyan lendülettel rántották be a férfit a csónakba, hogy csaknem felborultak. Sitao, akit belepett a 432 léket kapott tartályából szivárgó és a vízen szétterülő üzemanyag, nagyokat köpködve és köhögve a dingi fenekében pihegett. Allisont és Ji Linget beburkolta a levegőben kavargó mérgező, torokkaparó füst. Sitao öklendezve a víz fölé hajolt, és nagyokat pislogva igyekezett kitisztítani fájó szemét. Végül hátramászott. Két rántás után a farmotor nagy füstfelhőket eregetve életre kelt. Sitao elcsavarta a gázszelepet, és hirtelen visszafordult, hogy még egyszer ellenőrizze, van-e túlélő a vízben vagy a hajón. A dingi veszélyesen elmerült, ahogy leírt egy kis körívet. A benne ülők szemükkel a habokat kutatták. A felhőréteg elvékonyodott, a hold ismét kisütött. A holdfényben megpillantották a 432 - 80 -
Tavasz Virága roncsait. A hajó balra dőlt, és csaknem teljesen alámerült. A fő-fedélzetet már elnyelte a folyó, csupán a felette lévő felsőfedélzet és a kormányház látszott ki. A kormányház tetején lévő zászlórúdon egy kínai zászló lengedezett. Senkit sem találtak, nem sok hely akadt, ahol túlélők lehettek. A hajó távolabbi oldalán felfedezték a lángokban álló rendőrcsónakot. A tűz kísérteties módon csapott fel a vízről - a léket kapott tartályból szivárgó üzemanyag táplálta. Mindenütt roncsok úsztak. Hol egy bambusz nyugágy sodródott tova, hol egy deszkába akadt vászoncipő. Majd egy életmentő készülék követte őket (feltehetően a rendőrcsónakról, mivel a 432 nem rendelkezett ilyesmivel), aztán tucatnyi kartondoboz, ruha, valamint fa- és műanyagdarabok. Hallgatagon kutattak a víz színén hánykolódó roncsok között egy fej, egy kar, bármi után. A rendőrcsónakon két túlélő maradt. Mivel a járőrhajót könnyebben elsodorta az ár, mint a 432-t, meglehetősen eltávolodtak tőle. Hallották, hogy a két férfi egymásnak kiabálva a vízre engedi a mentőcsónakot. Kiáltozásukon túl más zajok, szívszorító, riasztó zajok is megütötték a dingiben ülők fülét: nyikorgás, nyögés, pukkanások, üvegtörés, és a víz alá került kabinokból és tárolókból feltörő buboréközön elfojtott zaja. És még valami, egészen közelről, ahol az előfedélzet épp a vízbe merült: az orrárbocra pányvázott, ketrecbe zárt csirkék és kacsák rémült ricsaja. A roncsok közt suhanó halál árnyékában különösen megrendítően hatott ijedt kotkodácsolásuk és gágogásuk. Aztán hirtelen vége szakadt. A következő pillanatban a 432 végső nyugovóra tért a sziklákon vagy a sekély csatorna egyik homokpadján. Csak kis része kandikált ki a vízből: a betört ablakú, csonka kormányház siváran és elhagyatottan meredezett a holdfényben. Csend telepedett a folyóra, senki sem szólt hosszú perceken át. Feszülten figyeltek, hátha valaki segítségért kiált, de a dingi pöfékelésén túl semmit sem hallottak. Alig negyedóra telt el a szerencsétlenség pillanata és a 432 Tavasz Virága elsüllyedése közt. Ji Ling a szemét meresztette. Még élt benne a remény. Sok mindent nem láttak - a vízen úszó roncsokba bárki megkapaszkodhatott, és a sziget partja sincs távol. Jang Bodát kemény fából faragták, és találékony ember hírében áll. Nyilván sikerült kijutnia a kabinjából, csak nem ért oda a dingihez. Lehet, hogy az előfedélzetről, ahol nem láthatták, a folyóba ugrott. Bármi elképzelhető. Nem hagyta, hogy eluralkodjon rajta a kétségbeesés. Rögtön kivilágosodik, és megtudják, mi történt. Figyelme a távoli járőrcsónak felé kalandozott, ahol a két rendőr végre átevickélt a mentőcsónakba. - Mielőbb partot kell érnünk - szólt Sitaónak. - Tele van a dingi, akkor sem vehetnénk fel senkit, ha rájuk találnánk. Esetleg visszajöhetnénk, hogy még egyszer körülnézzünk a többiek után. - Hao ha. - Az első tiszt bólintott. A folyó főcsatornáján közlekedő hajók hamarosan észreveszik a tüzet. S bár a többségük nem merészkedne a szigetek közé, nehogy zátonyra fusson, a rádióik sisteregni fognak a hírtől. Gyorsan kell cselekedni. Megnyitotta a gázszelepet, és az alattomos örvényeken és áramlatokon ismét átvezetve megcélozta a folyó déli partját. Mögöttük a 432 Tavasz Virága egyre zsugorodott. Ji Ling Claire mellé csúszott, és együtt nézték a hajóroncsot, míg el nem tűnt. A dingi az árral sodródva nehézkesen átbukdácsolt az édesvizű tó, a Pojang Hu és a Jangce elágazásánál kavargó veszélyes örvényeken. Sitao rézsútosan szelte át a torkolatot, s azon tanakodott, hol lenne a legcélszerűbb kikötni. Aztán megpillantotta a partról emelkedő híres látványosságot, a roppant Kőharang-dombhátat. Mögötte a nap épp felkúszott az égre, és utat mutató világítótoronyként beragyogta a hegyet. Ha valóban ott keresnek menedéket, a tó keleti oldalán lesznek, a folyó déli partján, ami Csiucsiangból kizárólag komppal közelíthető meg. A dingiben ülők görcsösen kapaszkodtak, és összebújtak a csónak fenekében. Claire zokogott. - Első tiszt visszamegy körülnézni - vigasztalta Ji Ling szelíden. - Meghalt, ugye? - Lehet, hogy vízben van, megkapaszkodott. Mindenfelé deszkák úsznak. Lehet, hogy kiúszott szigetre. Majd meglátjuk napfénynél. - Ji Ling tisztában volt vele, hogy napfénynél már nyüzsögni fognak a hatóságok a helyszínen, de legalább gyorsan kimentik Jang Bodát, Nasht és a még életben lévő matrózokat, gondolta. - Velünk lenne, ha élne - hüppögte Claire. - Tudom. Nem hagyna el. Nem... - 81 -
Tai ordított, mint a fába szorult féreg. Ruth a dingi aljában kotorászva kitapogatta a tápszeres üveget, amit előző este, lefekvés előtt odakészített. Az egyik csatakos takaró alatt rá is lelt. A cumira ugyan rákérgesedett némi szutyok, de nem volt mit tenni. Megdörzsölgette, és beletörölte a pólója ujjába. - Reméljük, akad ebben a mocsokban egy kis vas is - gügyögött lágyan. - A vas jót tesz a Kiskacsának... Nehogy feljelentsetek az egészségügyiseknél, oké? Ezért úgy seggbe rúgnának, hogy csak na. Csssss... - Tai bekapta a cumit, és végre lecsillapodott. Sitao biztonságban átkormányozta a csónakot a torkolaton, és éles fordulattal kikanyarodott a partra. Meglátott egy elhagyatott kavicsos partszakaszt, odairányította a dingit, és kifutott a szárazföld felé, míg a csónak orra a puha sziklás földbe nem fúródott. Ji Ling kiugrott a térdig érő vízbe, és kisegítette a táskák és babák súlya alatt roskadozó többieket a pirkadó napfényben. A parton azonnal bokáig süllyedtek a lábukat beszívó sárban. Az első tiszt kijjebb cibálta a dingit a szárazra, aztán követte Ji Linget. Elnéztek a folyón túl, hátha látnak még valamit a Tavasz Virágából, de csupán egy lefelé tartó csónakot pillantottak meg úgy egy kilométerre tőlük. Kéken villódzó fényei messzire ellátszottak, a hídjáról vakító reflektorfény irányult Hszin Csou felé. Szirénája élesen vijjogva hasított a hajnal csendjébe. Perceken belül két másik sziréna is követte. Nem ácsoroghattak ott. Ji Ling reménykedve az első tisztre tekintett. - Biztonságba kell helyeznünk a külföldieket! Tudod, hol vagyunk? - Zhi dao - bólintott Sitao. - Pojang Hu. - Fejével elbökött délkelet felé, ahol fényesen csillámlott a tó. A tó torkolatánál feltűnt az első kompjárat, rajta autók, emberek és állatok. A csiucsiangi partra tartottak Hukou városából. Ji Ling csak felszínesen ismerte a környéket. Régebben csoportokat vitt a tó keleti partján magasodó hegyekben megbúvó Lusanba és a felhők közt rejtező lélegzetelállító kertjeibe. Az első tiszt a lehetőségeiket mérlegelte. A tavat a folyóval ellentétben nem ismerte úgy, mint a tenyerét. - Hukoun túl elég sok a halászhajó - mutatott egyenesen délnek. - Ha el tudod oda vinni a külföldieket, ott várhattok. Nincs messze. Senki sem fog meglátni. Visszamegyek a dingivel, és megkeresem Jang Bodát. Ji Ling hálásan bólintott. Ez az egyetlen esélyük. Az amerikaiakhoz fordult, és elmagyarázta a tervet. Ők is látták a rendőrcsónakot, így mind egyetértettek - Claire-t kivéve. - Tapodtat sem mozdulok innen - heveskedett az asszony. - Hukou mellett is várhatunk - győzködte Ji Ling. - Első tiszt visszamegy dingivel, megkeresi Nasht. Idehozza. - Tapodtat sem mozdulok - ismételte meg Claire csökönyösen. - Majd itt megvárom Nasht. Ji Ling kezdett kétségbeesni. A járőrhajó túlélői hamarosan riasztják a társaikat, és perceken belül a dingi keresésére indulnak. Alig húsz-harminc perc múlva a második rendőrcsónak rádión jelentést tesz a hukoui hatóságoknak, és nyüzsögni fognak a rendőrök. Ji Ling döntött. - Szerintem Nash halott, Claire - mondta elcsukló hangon. - Láttam, hogy verekedés közben vízbe esett. Nem szóltam előbb, remény miatt. Nem várhatunk itt! Rögtön itt lesz rendőrség! - Látta a holttestét? - Sötét volt. Folyó elsodorta. - Hazudik! - vádolta Claire dühödten. - A pokolba magával! Hogy mer megfosztani a reménytől? Ji Ling állta Claire pillantását. A fejét ingatta. - Nem hazudok. Sajnálom. Claire visszapislogta a könnyeket. Összeszedte magát, és megbicsakló hangon így felelt: - Nem érdekel, mit mond vagy mit látott. Lehet, hogy még mindig ott van. És ha megsérült? Vagy valahol úszik? Vagy egy deszkába kapaszkodik, de senki sem látja? Sosem hagyna el engem, és én sem hagyom el őt! - Ha észrevennénk, nem tehetnénk semmit. Rendőrség előbb ér oda. - Honnan tudja? Á, mindegy, nem érdekel. Nem megyek sehova. - 82 -
Allison és Ruth megpróbálta jobb belátásra téríteni, de hamar nyilvánvalóvá vált, hogy Claire-t csak akkor vihetnék magukkal, ha Katie-vel együtt a hátukra kapnák, az pedig ki volt zárva. - Mi az? - kérdezett közbe Sitao, amikor látta, hogy nézeteltérés támadt a nők között. Ji Ling gyorsan summázta a helyzetet. - Te vidd csak a többi külföldit! - javasolta. - A halászokon kívül senki sem mászkál ilyenkor a környéken. Keríts egy halászhajót, béreld ki, ültesd fel rá őket, aztán gyere vissza! Addig vigyázok erre itt - mutatott Claire-re -, ott fent a hegyen, ahonnan rálátunk a folyóra. - A Jangce partjáról felvezető lejtő tetején nyúlt el a Kőharang-dombhát északi lába. A partról meredek sziklák emelkedtek a szentélyig, és a sziklák közt barlangok bújtak meg, rejtekhelyek, ahol el lehetett bújni és feltűnés nélkül figyelni a folyót. - Ha visszaérsz, rejtőzz el ezzel, aztán meglátom, mit tehetek a csónakkal. - Az első tiszt nem kötötte Ji Ling orrára, hogy ha rendőrt lát, azonnal a sorsára hagyja az amerikai nőt, és beveti magát Hukou utcáiba. A külföldiek sorsa hidegen hagyta, de Jang Boda unokahúgának készséggel segített (igen nagyra becsülte Jang Bodát), persze azért nem a maga szabadsága árán. Márpedig itt több forog kockán. Sitao tudta, hogy mi volt a 432 igazi rakománya. Márpedig ha a rendőrség megtalálja a fegyvereket, és őt elkapják, menten golyót repítenek a tarkójába. Mivel nem adhatták fel, ez volt az egyetlen megoldás. Ji Ling ismét sietve összefoglalta az amerikaiaknak tanácskozásuk lényegét. Ez alkalommal Claire-nek is megfelelt a terv.
10 Ren Kai az ósdi motort bütykölte. A heveder berepedezett és érintésre elporladt, a hengerfejtömítés eresztett, a dugattyúgyűrűk pedig lötyögtek, akár a nagyanyja fogai. S ugyan nagyanyja fogaihoz hasonlóan - többnyire ellenszegülés nélkül végezte a dolgát a motor, ma reggel megmakacsolta magát, és az istennek sem indult. Ren Kai lekapta a benzinszivattyúról az üzemanyagot szállító csővezeték végét, és elfordította az indítókart, hogy felkurblizza a motort. A vezetékből erős sugárban benzin lövellt ki. Ellenőrizte az ősi gyertyákat, melyek egy rég feledésbe merült dinasztia korából maradtak hátra. A porcelán szigetelőanyagon repedések tátongtak, a számtalan beállítást és tisztogatást megélt volfrámelektród megvetemedett. Ennek ellenére amikor a hengerblokkos motorhoz tartotta őket és megtekerte a kurblit, még mindig pattogott belőlük az élénk kék szikra. - Tá ma de! - átkozta a motort, és dühödten, értetlenül rázta a fejét. Már egy órája ezzel piszmogott. - Benzin! Tűz! A pokolba! - Öklével indulatosan a hajóderékra vágott, és tovább szitkozódott. Elnézett a tó irányába, amerre a többiek lassan kihajóztak. Hamarosan elfoglalják a legjobb helyeket, és ő lemarad a nagy fogásról. Fakalapáccsal rácsapott a karburátorra. A belsejében koppanás hallatszott - valami kiszabadult. A kifürkészhetetlen motor (vajon a fakalapácsos technika csodája folytán, vagy pusztán a szellemek közbenjárására) végre életre kelt. A férfi felkacagott, s megfogadta, hogy megveszi a karburátorhoz szükséges alkatrészeket. Lecsukta a motorháztetőt, inge ujjával megtörölte a homlokát, és egy ronggyal letisztogatta a két kezét. - Gyermekem anyja! - kiáltott át a motoron az asszonyának. - Gyermekem anyja, szedd fel a hálót, és indulás! - Fel kéne jönnöd! - kiabált vissza a felesége. - Állítsd le a motort! Vendégeket kaptunk. Nagyorrúak! - Állítsam le? Épp most sikerült beindítanom! - Ren Kai felmászott a háromfokú létrán, és kidugta a fejét a fedélzeti nyíláson. Hitvese, Mei Ling a kormánynál állt. A part mentén horgonyoztak. Mei Ling ujjával a part felé bökött. Ren Kai belehunyorgott a felkelő napba. A fény elvakította, de semmi kétség: a fövényre terített, javításra váró zöld hálókat kerülgetve egy kínai nő, két nagyorrú nő és egy nagyorrú fiú rohant, nyugati vonásaik a távolból is könnyedén kivehetőek voltak. Karjukban babát formázó csomagot cipeltek, és nehéz táskák alatt görnyedeztek. Ren soha életében nem látott még fehér embert élőben, csak a mozivásznon. Hátrahajolt és leállította a motort. Megtörölte a kezét, és felment a fedélzetre, hogy fogadja vendégeit. Allison és Ruth Ji Ling mellett álldogáltak, miközben tolmácsuk élénken magyarázott - 83 -
valamit a halásznak, akinek a felesége leplezetlen kíváncsisággal bámulta Tylert. Az asszony arcára fülig érő vigyor ült ki. Tyler szégyenlősen lesütötte a szemét. Mei Ling felnevetett. Fogai, akárcsak férjéé, ragyogó fehéren és hibátlanul sorjáztak a szájában. Az apró termetű Ren a negyvenes éveit taposta, arca és karja cserzett volt - világéletében napon dolgozott. Gyérülő haja a párától kissé begöndörödött. Bajuszát siheder korától fogva féltő gonddal ápolgatta, ám az ritkás, soványka és vékonyszálú maradt, mintha még mindig serdülőkori énjének ajka fölött keresne kapaszkodót. Nagy barna szeme kedvesen, barátságosan, derűsen szemlélte a világot, kivéve persze amikor Ren a motort szerelte. Ji Ling nem értette Ren Kai tájszólását, ezért mandarinra, Kína hivatalos nyelvére váltottak. Allisonnak és Ruthnak fel sem tűnt, hogy nehézség támadt, az ő fülüknek egyformán furcsa volt mindkét nyelv. Ji Ling bevezetés gyanánt felmutatta a férfinak a KNUSZ, azaz a kormány utazási szolgálata által kiállított idegenvezető-igazolványát. Ren Kai gondosan megszemlélte, és bólintott. Hallott már a KNUSZ-ról. Ritkán hozta össze a sors kormánya képviselőivel, hacsak nem a faluban, amikor befizette az adót. - Szeretném, ha kivinné a külföldieket a tóra - kezdte Ji Ling. - Tessék? - A halász nem értette a tolmácsot. Ez a nő csak tökfej lehet, nem származhat jó az átkozott északi tartományokból. A beszéde is arra vall. Ji Ling igyekezett egyszerűsíteni a mondandóját, lassabban és tisztábban artikulálni a nehéz felfogású délinek. Rövid, egy-két szótagú szavakra és tőmondatokra szorítkozott. Tulajdon mondókáját hallva kifejezetten ostobának érezte magát. - A tó, Pojang Hu. Visz külföldieket tóra! - Halász? - Nem. Talán. Ők látni akar - nyögte Ji Ling. - Látni mit? Itt csak Pojang Hu. Csak víz, más semmi. - Tó szép. Ők turista. Látni minden. - Nem halász? - tette fel Ren Kai ismételten a kérdést. - Nem. De. Jó. Ők halász. Hoz vissza délután négy. - Nagyorrú nem fog hal. - Próbál! - Nem tud halász. Hal kerül. Pénzbe kerül. - Mi fizet. - Mennyi? - Ötven dollár. - Ren vonásai alig rezdültek, de Ji Ling látta rajta, hogy horogra akadt. A halász meghányta-vetette a dolgot. Ötven dollár csillagászati összeg. Hallott már a nyugati világ mérhetetlen gazdagságáról, s lám, a kézzelfogható bizonyíték most tálcán kínálja magát. - Száz - alkudozott. - Hetvenöt. - Százötven. - De hát az előbb száz volt! Ren elvigyorodott. - Alku hosszú. Mi beszél, én nem halász. - Jó, százhuszonöt. - Hao. Ji Ling beszámolt az egyezségről Allisonnak és Ruth-nak, akik sebesen előbányászták a pénzt az övtáskájukból. Ren ragyogott az örömtől, amikor előkerültek a bankók. Egy álló hónapig nem kell halásznia, ráadásul a karburátort is megjavíthatja. Ji Ling hirtelen rájött, hogy vaktában cselekszik. Ha a halász visszahozza őket négy órakor, s ő nincs itt, akkor mihez kezdjenek? És ha a rendőrség ideér és átfésüli a környéket? Érezte, hogy gombóc nő a torkában, amint a problémán rágódott. - Merre van falu? - szólt újra. - Tónak délre. Julan megye. - A halász keble csak úgy dagadt a büszkeségtől. Ez volt a világ közepe. A Pojang Hu halászai kivétel nélkül ismerték Julant. Ji Ling azonban kifejezéstelen tekintettel meredt rá. - Nancsang város mellett - tette hozzá. - 84 -
- Van térképe? - tudakolta Ji Ling. - Térkép? Térkép minek? Én ismer utat. Ji Ling az amerikaiakhoz fordult. - Van Kína-térképük? - Ruth bólintott, és előhalászta a térképet a táskájából. A nagyléptékű ábrán a Pojang Hu parányinak tűnt, de Ji Ling azonnal rámutatott a kiterített mappán. - Hol? Ren gondosan tanulmányozta az előtte heverő papirost, s próbálta felfogni a látottak értelmét. A térképen egyetlen kínai írásjel sem akadt - az átírt helységnevek számára semmit sem jelentettek. A Pojang Hu határa évszakonként változott; az amúgy is hatalmas tó áradáskor kiterebélyesedett, majd az ár elvonultával visszahúzódott, s partvonala eközben folyamatosan változott. Ezen a térképen egy tisztán kirajzolódó, éles körvonalú foltot látott. Akár a Vénusz térképét is szemlélhette volna. Megrázta a fejét. - Hol Nancsang város? Ji Ling a tó délnyugati sarkára bökött. - És Kan folyó? Ji Ling azt is megkereste. Vékonyka kék vonal ömlött a Pojang Huba. - Aha! - kiáltotta a halász diadalmasan. - Akkor Julan falu ott. Ujja hegyét egy pontra nyomta, amely vagy száz kilométert felölelt, de láthatóan Nancsangtól keletre esett. Ji Ling tudta, hogy megtalálja. Előkotort a hátizsákjából egy darab papírt és egy tollat, megkérte a férfit, hogy írja rá a családnevét és a házszámot. - Négy órakor jön ide vissza - szólt Ji Ling. - Ha én nem lenni itt - a partra mutatott -, nem vár! Érteni? Nem jön partra! Visz külföldiek Julanba! Ott találkoz velem. - Julanba? - visszhangozta Ren megrökönyödve. - Julan messze. Két, három nap. Ha én halász, több. - Általában félévente tért haza a falujába, mindig a halászaton múlt. Most éppen ott lehetett a legtöbb pénzre szert tenni, ahol voltak: a Jangce torkolatának közelében. - Igen. Julanba! - Hajó nem jó tisztelt külföldinek. Kicsi. Piszkos. Nincs hely aludni. - Elég jó. Külföldi nem válogatós. Rennek fogalma sem volt ilyesmiről; még sosem találkozott külföldiekkel. Ennek ellenére a szeme elkeskenyedett. - Kerül több pénz. Út oda, út vissza, Ren Kai nem halász egész úton. Százötven nem jó. Etetni kell vendég. Nézni, baba nem esik Pojang Huba. Sok gond Rennek. Ji Ling lehunyta szemét, és várta az útmutatást onnan, ahonnan - maga sem tudta - ihletet merített, valahányszor ötletszerűen intézkedett. Tény, hogy a tét még sosem volt ilyen magas. Már bánta, hogy hátrahagyta Claire-t - most kénytelen kétfelé figyelni, s egyik helyen sem képes a maximumot nyújtani. Nem mintha lett volna más választása, de ez a tudat most nem segített. Bízott benne, hogy Claire hajlandó lesz visszatérni vele, ha rájön, hogy a férje odaveszett. Ji Ling bizonyos volt benne, hogy a férfi meghalt, és Claire, illetve mindannyiuk érdekében remélte, hogy az első tiszt majd tanúsítja. Minél tovább időznek a környéken, annál nagyobb veszélynek vannak kitéve. Négy óráig bizonyosan végez. Ha mégsem, akkor valami módon el kell juttatnia Claire-t Csiucsiangba vagy egy másik déli városba. Onnan szárazföldön megközelíthetik Nancsangot. Ismerte az utat, Lusant megkerülve lehet odajutni. Járt már ott ezelőtt. Nem lesz gond. Akár vonatra is szállhatnak. Nem, nem, a vonat túl kockázatos lenne. Magántaxiba ülnek, és az alsóbbrendű utakon közlekednek, ahol elenyésző az esélye annak, hogy megállítják őket. Egyelőre nem látta előre pontosan, miként, de érezte, hogy el tud jutni Nancsangba és onnan Julanba, ahol majd találkozik a halászhajóval. Nincs mit tenni, kénytelen erre az együgyű halászra hagyatkozni, és olyan ember kezébe helyezni az amerikaiak és csecsemőik sorsát, akiről az égvilágon semmit sem tud. Úgy vélte, kudarcot vallott, s a gondolat csaknem annyira bántotta, mint a folyón bekövetkezett katasztrófa. Más megoldás azonban nem jutott eszébe. Ez legalább épkézláb terv, és a terv mögött kivitelezők állnak. Ismét Allisonhoz és Ruthhoz fordult. - Sajnálom, többet kell fizetni - szólt. A két nő már készenlétben tartotta az imént megállapodott összeget. - 85 -
- Mennyivel? - kérdezte Allison. Nem akart vitatkozni. - Talán ötszázzal. Talán többel. Elviszi magukat Nancsangba. Nagyon messzire. Igyekszem jó alkut kötni. Rendben? Ruth Allisonra pillantott. Nem voltak abban a helyzetben, hogy ellentmondhassanak. - Persze. Ahogy gondolod. Ji Ling Ren Kaira tekintett és kibökte: - Mielőtt mi lezár alku... fontos: rendőrség ne látni! - Unh? - Rent újból meghökkentette ez a KNUSZ-nak dolgozó idegenvezetőnő. - Rendőrség! Rendőrség ne látni! Kerülni kell el! - Minek? - Csak, fontos. Külföldiek vízuma nem jó. - Vízum? - Fel nem foghatta, mit jelent. - Úti papír. Nagy bírság. Én megyek maga falujába, visz Nancsangba! Ott intéz. Előtte nincs rendőrség! Ren meghányta-vetette a dolgot. Mi sem egyszerűbb, mint elkerülni a rendőrséget. Ritkán bukkannak fel a tavon. Amúgy egyetlen kínait sem ismert, akit külön győzködni kellett volna, hogy nagy ívben kerülje a rendőröket. De ha nincs minden rendben a külföldiekkel, az számára is gond forrása lehet. S Ren Kai számára a gond természetesen pénzt jelentett. Fontolóra vette, mennyit is érhet a kilátásba helyezett gond. Figyelmesen szemügyre vette a két amerikai nőt, a babákat (akik szintén alku tárgyát képezték, melyet ha megfeszült, se értett) és a fiút, a szépséges fiút, aki hallgatagon üldögélt mellettük. Aztán tetőtől talpig végigmérte kínai idegenvezetőjüket. Ji Ling nem tart velük. Eltűnődött, vajon mennyi az igazság abban, amit próbál vele elhitetni, s arra jutott, hogy édeskevés. Mivel sejtelme sem volt róla, mi mennyit ér, úgy határozott, hogy tájékozatlanságát elleplezendő hatalmas összeggel rukkol elő. - Kétezer dollár - jelentette ki. Ji Lingnek a lélegzete is elállt, de nem adta jelét döbbenetének. Egyezkedni kezdett, de hamar csalódnia kellett, amikor a halász immár második alkalommal taksálta többre az árat, mint az első ajánlat során. Egyetlen engedményt azonban sikerült kicsikarnia. - Kétszáz most, a többi, ha külföldiek biztonságban Julanban. A halász bólintott. Ji Ling visszafordult a két nőhöz, és beszámolt nekik a fejleményekről. Mindketten előhúztak egy-egy százdolláros bankót. Ji Ling átnyújtotta Ren Kainak. A férfi nem fogadott el egy gyűrött sarkú bankjegyet. Végül gondosan begöngyölte a pénzt egy halzsírtól foltos újságpapírdarabba, és a felesége gondjaira bízta. Ji Ling még leírt valamit a papirosról, amit a nagybátyja a 432 Tavasz Virágán adott neki mintha egy éve lett volna. Sebtiben átmásolta a neveket és a címeket, először a kínai angolosított változatával, majd odabiggyesztette melléjük a kínai írásjeleket is. Azok után, ami a nagybátyjával történt, nem sokkal rá, hogy hasonló listát készített neki, nem szívesen szánta rá magát. Valahogy véglegesnek tűnt. Akár egy rossz ómen. Elhessegette aggályait. Minden lehetséges segítséget meg kell adnia az amerikaiaknak. Átnyújtotta a másolatot Allisonnak. - Tartsa meg papírt! - tanácsolta. - Nagybátyám barátai. Sok segítség. Segítenek, ha szüksége lenne rájuk. - Minden egyes nevet útmutatókkal látott el, és részletesen ismertette, mi mindent jegyzett még melléjük. Végezetül odafirkantotta saját nancsangi összekötőjét, akinek csak a telefonszámát tudta. - Nem tartasz velünk? - bizonytalanodott el Ruth. - Meg kell várni Claire-t - magyarázta Ji Ling. - Halász jó - intett Ren felé. - Ma délután visszatérek. Találkozunk. Ha baj van, halász visz falujába, én is odamegyek. Látod? Ideírtam Julan falu és Nancsang város nevét. Megvan halász családneve. Nála vártok. Ő gondoskodik rólatok. Megtalállak benneteket. Allison szíve kalimpálni kezdett a hallottaktól. Az egy pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy Ji Lingtől megváljanak. Ő a mindenük, ő csinál és ő intéz mindent. Ő a biztosítékuk, a mentőövük. Megrettentette a gondolat, hogy akár egyetlen délutánt is nélküle töltsenek el. Ji Ling felállt, nem fogadta el a halásztól a felajánlott teát. - Maguknak kell sietni, nekem kell sietni! Négy óra, jó? - 86 -
A halász bólintott. Ji Ling hirtelen rádöbbent, hogy a férfinak nincs órája. - Maga nincs óra? Ren felhorkant. Amilyen pocsékolók az északiak, olyan tudatlanok is. - Van nap. Óra minek? Ji Ling kínai szokás szerint nem állt meg elbúcsúzni. Ehelyett bátran rájuk mosolygott, Tait és Wen Lit megpuszilta. Addig halogatta az elválást, amíg csak merte. A szeme kissé fátyolos lett. Végül elfordult, és kimászott a halászhajóból a fövenyre. A hajóban Ren megtette a szükséges előkészületeket a motornál, mely, noha zörögveköhögve jelezte, hogy egyik-másik alkatrész lötyög, rögtön az első próbálkozásra beindult. - Mintha tüdőbajos lenne a motor - humorizált Ruth, hogy leplezze idegességét. Allisonnal együtt a kabinban ültek, és szorosan magukhoz ölelték a babájukat. Gondolataikba merülve figyelték a házaspár sürgölődését. Mei Ling bevetette a hajóba a fövenyen száradó hálókat, letekerte a kötelet az egyik kikötőcölöpként szolgáló fatönkről, aztán belegázolt a vízbe, és felmászott a fedélzetre a fából és kötélből eszkábált hágcsón. Miközben behúzta, Tylerre vigyorgott. A fiú figyelmesen követte a szemével. Az asszony vigyorát látva szégyenlősen visszamosolygott. A kis hajó kifutott a Hukou tőszomszédságában fekvő partról. Allison és Ruth nézték, amint Ji Ling felsiet az emelkedőn, míg el nem tűnt a szemük elől. A kettes számú járőrhajó kapitánya azonnal beszólt rádión, hogy küldjenek ki néhány gyors kis kereső járművet és mentőhajót búvárokkal, hátha akad még túlélő, aki a hajó fogságában rekedt. Az összes matróz a korlátoknál állt és a szemével emberek után kutatott a vízben. Testvérhajójuk még mindig lángokban állt. A legénységnek csupán két tagját sikerült kimenekíteniük. Az egyik csúnya égési sérüléseket szerzett és sokkos állapotban volt. A másik beszámolt az üldözésről és az azt követő ütközésről. Aztán hozzátette, hogy szerinte egy mentőcsónak elmenekült a süllyedő hajóról. - Ember a vízben! Tíz méterre a jobb oldali gerendától! - kiáltotta valaki a hídon. A folyó sötét tömeget sodort, a távolból azonban nem lehetett megkülönböztetni a többi roncstól. Ahogy közeledtek, lassan kivehetővé vált egy arccal lefelé lebegő, kinyújtott kezű-lábú férfi alakja. A járőrhajó lassított, a legénység némán figyelt. Mindannyian felismerték a rendőregyenruhát. Átnyújtottak a korlát fölött egy tüskés horgú halász-csáklyát. A szerszámot kezelő férfi kétszer is a vízbe csapta, mire végre elkapta az egyenruha gallérját. Erőteljes mozdulatokkal a járőrhajó felé húzta a testet. Ezalatt leengedtek a hajó oldalán két embert, akik kötelet hurkoltak a hulla vállára és karjaira. Ahogy a fedélzeten maradt matrózok csörlővel elkezdték kiemelni a rendőrt a folyóból, az övébe csimpaszkodva, arccal felé egy másik tetem is előbukkant. Csodálkozva bámulták a furcsa párost. A másik ember külföldi volt egykor. Szeme tágra nyílt, arcát haláltusa torzította el. Arcán mély hasadék tátongott, a halott rendőr egyik ujja még mindig a lyukba akaszkodott. Mind ismerték a tisztet, Csen volt az. Hasfalából vörös nyelű, európai zsebkés állt ki. Az ő vonásai is agóniát tükröztek. Mindkét férfi nehéz halált halt. A kapitány korábban látta a KBH körözését a szökött külföldiekről, és azonnal felismerte az összefüggést. - Kerítsék elő az iratait! - rendelkezett. Átkutatták a holttestet. A zsebében vaskos köteg jüant leltek, a nyakában egy nejlontarsoly lógott. A kapitány kinyitotta a tarsolyt. A pénztárcáról tudomást sem véve óvatosan belelapozott az átázott útlevélbe, melynek előlapján dombornyomásos arany sas ékeskedett. A fedőlap belső oldalán szembetalálta magát a laminált műanyag alatt egyelőre ránctalanul megőrzött fényképpel és a tisztán kivehető személyi adatokkal: Cameron, Nash. Útlevélszám: 07411983, Colorado, U.S.A. Majd egyenként szétnyitotta a felkunkorodott, víztől megduzzadt oldalakat. A vége felé rálelt a bepecsételt kínai vízumra, melyen még olvashatóak voltak a számok. A hídra sietett, és összevetette az útlevélen szereplő nevet a körözőlevélben írottal. A számára ismeretlen betűket csak lassan, egyesével tudta összehasonlítani. A lista negyedik neve egyezett: Cameron, Nash, Colorado, U.S.A, Útlevélszám: 07411983, Vízumszám: 030182... Felkapta a rádió mikrofonját, és jelentést tett. A csiucsiangi ellenőrzőállomásról átküldték a - 87 -
jelentését a csiucsiangi KBH-nak, mely késlekedés nélkül továbbította Nankingba. A Csüan szállásaként szolgáló Csiniing szállodába szalasztott altiszt a hallban találta az ezredest, aki épp a tai chi szertartásának hódolt. A záróakkordjaira ért oda. Csüan átfutotta a jelentést, és elégedettség töltötte el. Végre szorul a hurok. Felkeltette Ma őrnagyot, s utasítások özönét zúdította rá. - Azonnal el kell újra menned Jang Boda apjához! - jelentette ki. - Mégiscsak igazat mondott. Derítsd ki, milyen igazságokat tartogat még számunkra! - Sajnos ez lehetetlen - szólt közbe Ma őrnagy. - Hm? - Tegnap este elhunyt. - De a felesége még él, nem? - Persze. Máris indulok. - Gondoskodj róla, hogy az ura halála véletlenül se jusson a fülébe! Nem szeretném, ha a gyász fátylat borítana az emlékezetére, míg el nem mondott előtte mindent. Félóra múlva Csüan már úton volt. A kis repülőt, mely Nankingból hozta, s mely pillanatnyilag szerelési munkálatok alatt állt, nem vihette el, ennélfogva egy szélsebes, francia gyártmányú helikoptert kért a katonaság egyik kiképzőbázisától. Mielőtt a pilóta a magasba emelte volna a gépet, Csüan már fel is tette a fülhallgatót és kisajátította a rádiót, hogy azon szórja a parancsokat a csiucsiangi KBH-nak. A helikopter kiröppent a roppant folyó felé, elszállt a híd felett, és lefelé bukó orral délnek vette az irányt. A napkorong alig kúszott a horizont fölé, de már tikkasztó meleget ígért aznapra. A helikopter árnyéka átsuhant a rizsföldek, gyárkémények és a folyó mentén futó, hosszú, nagyfeszültségű áramvezetékek fölött. Csüan Pekinget hívta, hogy beszámoljon a fejleményekről. - Az amerikai állítólag leszúrta a rendőrt? - kérdezte a miniszterhelyettes fanyar, zord és türelmetlen hangon. - Igen, uram, bár én még nem láttam a tetemeket. Úgy vélik, dulakodtak. Az amerikai kése a rendőr testébe fúródott. A miniszterhelyettes nagyot sóhajtott. - A maguk helyzete nemhogy nem javul, inkább romlik - bosszankodott. - Először emberrablás, most meg ez a folyami katasztrófa. Hullák. - Nagyot köhögött igyekezetében, hogy felszakítsa a torkában letapadt nyálkát. Csüan a rádión keresztül is hallotta a platina öngyújtó csattanását, amint a miniszterhelyettes rágyújtott egy újabb cigarettára. - Az amerikai nagykövetség felvette a kapcsolatot a Külügyminisztériummal. Felettébb aggasztó! - morgott. - Mindenfelé riporterek, vég nélkül nyaggatják az embert. Az egyik még engem is felhívott! Otthon! - Sajnálom, hogy kényelmetlensége adódott - szólt Csüan. - Úgy számolom, hamarosan pontot tehetünk az ügy végére. - Melegen ajánlom - felelte a miniszterhelyettes ridegen, és letette. A maguk helyzete, mondta a miniszterhelyettes. Csüannak cseppet sem tetszett ez a megjegyzés, cseppet sem.
11 - Ezeket a fájlokat akarom! Lin igazgató a nyüzsgő minisztériumi hivatalban állt, miután elsőként lépett be az ajtón. Egy pult választotta el a tágas helyiségtől, ahol egy tucat alkalmazott készülődött épp neki az aznapi munkának: ütött-kopott termoszokból teát öntöttek, kitárgyalták a hétvégi focimeccset, és panaszkodtak a nagy halom rájuk váró papírmunka miatt. Lin igazgató egy listát tolt át a pulton a fagyos tekintetű bürokratának. Tudta, hogy ennek az embernek és akaratlan eredményességének köszönheti, hogy oly közel sodródott a véghez. Ő helyettesítette Lin unokatestvérét, Wu Hungot, aki tizenhét éve dolgozott a Belügyminisztériumban, az utóbbi hatot az örökbefogadási hivatalban töltötte, ahol több ezer elhagyott és elárvult gyermek kartotékját kezelte. Ez alatt a hat év alatt zökkenőmentesen, mondhatni gördülékenyen dolgoztak össze. Két hónapja azonban, miközben Lin Thaiföldön tartózkodott, Wu Hung tüdőgyulladást - 88 -
kapott, s kiszenvedett. Halálával létfontosságú ügyek maradtak elintézetlenek, melyek veszedelmesen megingatták Lin igazgató világát. A bürokrata a neveket tanulmányozta. Szemében felismerés csillant. - Ezeket a kartotékokat nem adhatom ki. - És miért nem? - Rendőrségi ügy. Értesítettek minket, hogy szükségük van rájuk. - Még szép - vágta rá Lin dölyfösen. - Nagyon is tisztában van vele, hogy az én árvaházamból rabolták el a gyerekeket. A rendőrök ma délelőtt kihallgatnak, megígértem nekik, hogy előtte beugrok a kartotékokért. - Sajnálom. Nekem nem ezt mondták. - A férfi sarkon fordult, és távozni készült. - Várjon, kérem! - Lin igazgató kipréselt magából egy savanyú mosolyt. Számított erre az eshetőségre, így hát most előhúzott egy borítékot a zakója zsebéből, és átcsúsztatta a pulton. A pénz kivillant a nyíláson. - Félretájékoztatták! - erősködött. - A részleteket a borítékban találja. Kérem, ellenőrizze! A férfi felhajtotta a boríték fülét. Szemügyre vette a vaskos köteg bankjegyet, és azonnal meghozta a döntést. - Egy pillanat! - szólt, és gyakorlott kézzel zsebre vágta a borítékot. - Máris hozom. - Lin igazgató bólintott. Van, ami sosem változik a minisztériumban. A férfi eltűnt a nyilvántartóban. Tovább időzött, mint Lin szükségesnek gondolta volna. Amikor ismét előbukkant, arcára tanácstalanság ült. Kihúzott néhány fiókot, sebesen átnyálazott két hatalmas paksaméta kartotékot, aztán megállította két kollégáját, és kérdéseket intézett hozzájuk. Végül üres kézzel tért vissza. - Nem értem - mentegetőzött. - Mi az? - Lin igyekezett nyugodt hangot megütni. - Eltűntek a kartotékok. - Eltűntek? Hogyan tűnhettek el? - Sejtelmem sincs. Én nem adtam ki őket senkinek. - Talán itt járt már a rendőrség? - Nem. Az imént kezdődött a munkaidő, és amúgy is tudnék róla. Úgy volt, hogy később jönnek értük, és engem keresnek. - Akkor nézze meg ismét, maga ostoba! - csattant fel Lin. - Nyilván elhányták valahova! - Mondom, a kartotékok eltűntek! - sziszegte a férfi. - Már mindenütt megnéztem! Senki sem látta őket! Lin igazgatóval forgott a világ. A pultra dőlt, hogy megőrizze az egyensúlyát. Ha hiányoznak a kartotékok, az csupán egy dolgot jelenthet. A pénzéről megfeledkezve sarkon fordult, és félig futva, félig támolyogva kivergődött a hivatalból. Ji Ling a Kőharang-dombhát egyik kőszirtjén üldögélt Claire-rel. Az első tiszt visszatérésére vártak. Rejtekhelyükről lenyűgöző kilátás nyílt a tóra és a szigetecskékkel tarkított folyóra. A mészkőhegység mélyén keskeny repedések és barlangok húzódtak. A sziklákon fák és bokrok sarjadtak, kiváló búvóhelyet nyújtva: könnyűszerrel belátták a terepet, ők azonban rejtve maradtak. Ha Ji Ling nem tudta volna, hol keresse, nem vette volna észre Claire-t. A felettük magasodó sziklákon még kivehették a hétszintes Da Seng Ta pagoda arany csúcsát. Az időszakos áradások következtében a közelben nem vezetett út, a közlekedés a vízen zajlott. Claire kis híján összeesett. Ji Ling felajánlotta, hogy átveszi Katie-t, Claire azonban nem engedte ki a csecsemőt a karja közül. A szürke, nyomasztó vízfelszínt bámulta. A csatornán hajók és bárkák úsztak Hszin Csou és a távolabb fekvő nagyobb szigetek között. A Tavasz Virága kiálló részeinek körvonalai halványan kiemelkedtek a háttérből. Ji Ling látta a folyón a nagybátyja hajója körül csoportosuló négy rendőrcsónakot - két kisebb a szigetek partja mentén cirkált, két nagyobb a 432 mellett horgonyozott. Nem tudta megállapítani, mivel foglalatoskodnak. Egyikük sem adta fel a reményt. Ji Ling hitt benne, hogy körmönfont nagybátyja túljárt a folyó eszén és sikerült elmenekülnie. Valószínűleg most is a rendőrök elől bujkál egy bokorcsoport tövében hasalva, vagy beásta magát egy farönk mögé. Rosszabbat (éhezés és kínzás a laogaiban) is megélt már. Nem kell félteni, biztosan talál rá módot, hogy csatlakozzon hozzájuk. Ji Ling érezte, - 89 -
hogy így lesz. Claire nem engedett a kísértésnek, hogy abban higgyen, Nash túlélte, megkapaszkodott valamiben, és most épp lefelé úszik a folyón. - Maga szerint látni fogjuk, ha ott van? - súgta elhaló hangon. - Attól félek, nem fogom észrevenni. - Nekem nagyon jó szemem van - nyugtatta Ji Ling. - Én meglátom. - Fél szemmel a folyót lesve készített egy adag tápszert Katie-nek. Elhasználta hozzá az utolsó üveg vizet Claire táskájából. Gyanította, hogy Allison és Ruth sem vitt magával túl sok ásványvizet; tisztában volt vele, kénytelen lesz beillanni Hukouba, hogy utánpótlást szerezzen. Jóval azelőtt, hogy feltűnt volna, megütötte a fülüket a helikopter berregése, ahogy a lapátok szakadatlan surrogással szelték a folyóvölgyben a nehéz levegőt. Nem tudták meghatározni, melyik irányból érkezik. Aztán hirtelen mögülük, a fejük fölött bukkant elő, majd elzúgott a Kőharangdombhát csúcsa mellett. Noha számítottak rá, mindketten nagyot ugrottak. Érezték a keverőlapátok alatt uralkodó légnyomást, s a fülsüketítő zaj elviselhetetlen volt. A helikopter megvillant a napsugárban, ahogy tovaszállt, majd zuhanórepülésben átkelt a folyón, és megcélozta a roncsot. Tett néhány kört a szigetek fölött, hogy a benne ülők felmérhessék az alant elterülő látványt, aztán leereszkedett Hszin Csoura. Kinyílt az egyik ajtó, s kiszállt egy férfi. A víz széléhez lépett. Egy kisméretű járőrcsónak közeledett robogva a helikopterhez legközelebb eső partszakaszhoz. A férfi beszállt a vízi járműbe, és az visszaszáguldott az egyik mentőcsónakhoz. Ji Ling ösztönösen rossz ómennek találta a helikoptert. Érkezése csupán azt bizonyította, a hatóságok felismerték, hogy az eset nem egyszerű folyami karambol. Ahogy elnézte a forgó lapátkerekeket és a helyszínen nyüzsgő rendőrhajókat, egyszeriben kapiskálni kezdte, mivel állnak szemben, s megértette, hogy az ellenfélnek felbecsülhetetlen erők állnak a rendelkezésére. Ez lehetetlen, borzongott meg Ji Ling. Az elkövetkező órákban, míg Sitaóra várakoztak, a rendőri jelenlét hihetetlen mértékben fokozódott a térségben. Egymás után érkeztek a hajók, hogy átfésüljék a partot. Ji Ling néha látta, hogy a hajókból emberek másznak ki, átgázolnak a sekély vízen a fövenyre, és a part menti növényzetet és búvóhelynek alkalmas akadályokat tanulmányozzák, melyek mögött ő a nagybátyját hitte. Az egyik csónak éppen ott kötött ki, ahol az első tiszt néhány órával korábban kitette őket. Két férfi evickélt ki, hogy szemügyre vegyék a környéket. Aztán felbámultak a sziklákra, visszamásztak a csónakba és elszáguldottak. Ji Ling aggódni kezdett az első tisztért. El sem tudta képzelni, hogyan deríthetne ki bármit a roncsok közelében nyüzsgő rendőrök tömkelegében. Az órájára pillantott. Délre járt. Magára hagyta Claire-t, és a hegyet megkerülve átvágott Hukouba, ahol a folyó csiucsiangi oldaláról érkező kompok kikötöttek. A faluban három rendőrt is látott, de azok nem magányos nőt kerestek. Senki sem állította meg, figyelemre sem méltatták. Egy szatócsboltban vásárolt néhány üveg vizet, pár doboz szardíniát és egy fél tucat poharas szárított tésztát. Egy másik boltban olcsó kendőre és szalmakalapra talált Claire számára. Nem a legjobb álca, de hamarosan kénytelenek lesznek nyílt terepen gyalogolni. Aznap reggel, nem sokkal pirkadat után, amikor Ji Ling elkísérte Rutht és Allisont, olyan korán volt még, hogy Ren Kain és a feleségén kívül senki sem látta közelről a két nőt. Most emberek lepik el a környéket, egyesek külföldiek után kutatnak, ezért a kezdetleges álca is többet ér a semminél. Úgy hitte, ha Claire lehajtja a fejét és a part mentén, a falutól távol haladnak, senki sem figyel fel rájuk. Sietve maga mögött hagyta Hukout, és visszalopódzott a sziklák közt megbúvó rejtekhelyükre. Megkönnyebbülten fedezte fel, hogy az első tiszt már visszaért. A férfi arcáról azonban lerítt, hogy nem jó hírekkel érkezett. - Órákat vesztegettem el, amikor megkerültem a szigetet, hogy kiderítsek valamit. Felmásztam a nagy sziget egyik töltésére, hogy megnézzem, mi történt - ecsetelte Sitao -, de nem sok mindent láttam, s még kevesebbet hallottam. Így hát visszaszálltam a dingibe, és egyenesen megcéloztam a hajójukat. Azt mondtam nekik, hogy láttam a tüzet Hukouból. Megkérdeztem, hogy segíthetek-e. Kinevettek és elküldtek, előtte azonban sikerült némi információt kicsikarnom belőlük. Az amerikai férfi meghalt. Ráakadtak a holttestére egy másikba, egy kung an-ba gabalyodva. Elszállították őket Csiucsiangba. A kis hajó, ami elsüllyesztette a Tavasz Virágát, - 90 -
csempészhajó volt, azt üldözte a rendőrcsónak. Ji Ling szinte félt megkérdezni. - Mi történt a nagybátyámmal? Sitao a fejét ingatta. - Nem akadtak túlélőkre sem a parton, sem a vízben. Találtak néhány holttestet a mélyben a roncsok közt, de még nem hozták fel őket a felszínre. Újabb búvárokat és felszerelést küldenek le, hogy felnyissák a hajók belsejét. - Főnöke unokahúgára pillantott, a hangja ellágyult. - Nagy valószínűség szerint senki sem menekült meg. - Mit beszél? - kérdezte Claire. Beletelt egy percbe, mire Ji Ling elég erőt gyűjtött, hogy Claire-re nézzen. Nehezére esett megőrizni a lélekjelenlétét. Még mindig hitte, hogy Jang Boda megúszhatja, de semmi értelmét nem látta, hogy itt rostokoljon. Akkor sem siethet a segítségére, ha életben maradt. Eltöprengett, hazudjon-e, de nem tűnt célravezetőnek. Ha eltitkolja Claire elől az igazságot, akkor az asszony itt akar majd maradni, és ez az, amit semmiképpen sem tehetnek. - Sajnálom - nyögte végül Ji Ling. - A férje meghalt. Az első tiszt a saját szemével látta a holttestét. Elvitték Csiucsiangba. Claire összerezzent a hír hallatán, tekintete elhomályosult. Szorosan magához ölelte Katie-t, s egy távoli világba veszve föl-alá hintázott a csecsemővel. Ji Ling leült mellé, és a vállára tette a kezét. - Indulnunk kell - szólt. - Már nincs miért itt maradnunk. Claire megrázta a fejét. Kézfejével megtörölte az arcát. - Nincs hova mennem - suttogta. - Nash nélkül nincs. - A férje azért áldozta az életét, hogy hazavihesse Katie-t - győzködte Ji Ling. - Végig kell csinálnia! Claire összeomlott, és elmerült fájdalmában. Csüan ezredes a mentőcsónak fedélzetén állt. Alatta búvárok kutatták a Tavasz Virága roncsait. A folyó távolabbi szakaszán egy kis csónakban két férfi csáklyázó horgot hajított a vízbe. Egy órán át rótták az egyre nagyobb köröket, többnyire vaskos növénycsomókat halásztak ki, de aztán ráakadtak egy magányosan úszó karra. Napokig végzik majd ezt az iszonyatos munkát. Csüan háta mögött elkiáltotta magát egy kisegítő, mire egy másik átbotorkált a fedélzeten szanaszét heverő kötélkötegeken és eszközökön, aztán együttes erővel megragadták a kötelet, és vállvetve kiemelték a ládát, amit a búvárok a hajó maradványaiból bányásztak elő. Ahogy felhúzták, a láda oldalain víz zuhogott ki. Letették a fedélzetre, kioldották a kötelet, és lefeszítették a láda fedelét. A belsejéből az egyik rendőr fegyvert emelt ki. Csüan nyomban felismerte. AK-47-es Kalasnyikov volt, régi típus, mindazonáltal roppant hatékony: percenként hatszáz lövést adott le. Gondolhatta volna. Jang Boda nem csupán néhány külföldit szállított a folyón. A búvárok beszámolói alapján a hajó gyomra nagy mennyiségű fegyvert rejt. Úgy tűnt, épp most fosztották meg a zavargásoktól forrongó mohamedán Hszincsiang tartomány lázadóit egy nagy fegyverszállítmánytól. Csüan kisvártatva társaságot kapott. A csiucsiangi KBH egyik kapitánya robogott be egy őrnaszádon, hogy személyesen tegyen jelentést az ezredesnek. A fegyverek láttán leesett az álla. Sejtette, hogy Csüan jelenléte a biztosíték rá, hogy valami rendkívüli zajlik, de a fegyverek, valamint a Hszin Csoun várakozó katonai helikopter láttán már nem maradt kételye. A hídra baktatott, széthajtogatta a térképet, és kiterítette az asztalra. - Itt átkutattuk az egész területet - tájékoztatta a kapitány, s ujjával a Pojang Hu torkolatától megközelítőleg tíz kilométernek megfelelő vonalat húzott a sodrás irányába. - Ha valaki uszadékba kapaszkodva igyekezett volna menekülni, mostanra elkaptuk volna. Valószínűsíthető, hogy a baleset idején az utasok éppen aludtak. Több kabin ajtaja is beragadt. És a hajó pillanatok alatt elsüllyedt, uram. Véleményem szerint valamennyi külföldi bennrekedt a belsejében és megfulladt, mielőtt kimenekülhetett volna. - Mennyi idő múlva tudják felfeszíteni a búvárok a kabinokat? A kapitány az órájára pillantott. - Még legalább egy óra, hogy megérkezik a felszerelésük, uram. Aztán még egy óra. Esetleg - 91 -
kettő. - Fogalmunk sincs, ki ült a helyszínt elhagyó csónakban. - Valóban nincs. - Mekkora volt? - Nem látták tisztán. Nagyon sötét volt. Ezeken a hajókon azonban többnyire csak egy aprócska dingi fér el, ha egyáltalán elfér valami. - Tételezzük fel, hogy benne ült Jang Boda, az unokahúga és a külföldiek. Az annyi, mint egy férfi, négy nő, egy fiú és három csecsemő. Mind elfértek volna? - Igen, bár nem lenne egyszerű. Ilyen teherrel félő, hogy felborul. Ahhoz, hogy átszeljék a tavat Csiucsiangba, nagyobb vízi járműre lett volna szükségük. - De az is megeshet, hogy fordultak egyet. - Csüan az előtte tornyosuló nehézségeket mérlegelve a térképet tanulmányozta. Biztosra vette, hogy Jang Boda megmenekült, és e pillanatban éppen a külföldieket vezeti Csiucsiangba, vagy még délebbre, Nancsangba. Csaknem négy órája történt a baleset - bőséges ideje maradt ahhoz, hogy forduljon egyet a rakományáért a folyó torkolatában, vagy felbéreljen egy nagyobb csónakot, esetleg bevesse magát a tó körül megbúvó tengernyi folyam, öböl vagy láp egyikébe. Nem látta okát, hogy továbbra is vízen legyenek. A tó mindkét oldalán utak futnak a szélrózsa minden irányába: főutak, mint például a Csiucsiang és Nancsang közötti sztráda, és alsóbbrendű utak százai, melyek a tartomány apró falvait kötik össze. Ráadásul a számtalan földutat is számításba kell vennie, melyek az áradások idején víz alá kerülnek - ezeket nem jelöli a térkép. Bárhol felszállhattak buszra, leinthettek taxit, vagy akár személygépkocsiba is felkéredzkedhettek. Végeláthatatlan rések és lyukak, melyeken prédája egérutat nyerhet. E percben azonban nem ért rá azon rágódni, hogy kisiklottak a markából. Úgy döntött, először átfésüli az egész terepet, s csak aztán koncentrál a Csiucsiang-Nancsang közti térségre, ahol Jang Boda bűntársainak és kapcsolatainak a hálója a legkiterjedtebb lehet. A folyó mentére bökött a térképen. - Kutassanak át minden vízi járművet innentől idáig! Minden vízi járművet! Az összes halász- és teherhajót a tavon - az órájára nézett, gyorsan végzett némi fejszámolást - harminc kilométeres körzetben. - Ahhoz nincs elég hajónk. - Ne azt mondja nekem, hogy mire nem képes! - csattant fel Csüan. - Szerezzen Vuhszüéből! - Még ha adnak is, nem érnek ide időben, uram! Vuhszüe kétórányira fekszik árral szemben. Csüan belátta, hogy a másiknak igaza van. Minél távolabb kerülnek Pekingtől és Sanghajtól, annál szegényesebb eszközök állnak a helyi hatóságok rendelkezésére. Különösen az olyan nincstelen tartományokban, mint Csianghszi, ahol a rendőrség ugyan nagy erőket tud felvonultatni, ám édeskevés eszköz áll a birtokában. - Én magam hívom fel őket, hogy átadják magának, amijük van. Míg megérkeznek, használja az itt lévő hajókat a keleti partvonal átkutatására! Ha nem tévedek, az egyik kis öbölben húzták meg magukat, hogy onnan kerítsenek fuvart, ami majd elviszi őket a nancsangi sztrádára. Emeljenek úttorlaszokat itt és itt. Ellenőrizzék az összes gépjárművet! - Igenis! - bólintott a kapitány. Szárazföldön lényegesen könnyebben boldogult, mint vízen. - Az összes kompra ráállította az embereit? - Igenis, ahogy utasított, amikor korábban beszéltünk rádión, uram. Van emberünk a csiucsiangi oldalon és a Jangce északi oldalán is, ha netán megkísérelnének összezavarni minket. Egykettőre odaértek az embereink. Kivétel nélkül minden utast ellenőriztünk. Arra nem oldhattak kereket. - Hacsak nem keltek már át előttük. - Ma reggel gyér volt a forgalom. Kikérdeztük a kompok legénységét. Nem láttak külföldieket. Sem csecsemőket. Csüan bólintott, de látszott, hogy kételyei nem oszlottak el. - Gondoskodjon róla, hogy a tó mindkét oldalán, az összes megyében riadóztassák a KBH-t! A buszok és tehergepkocsik sofőrjeit ki kell hallgatni! Értesíteni kell a szomszédos kapitányokat! Embert próbáló feladat volt. Csüan tisztában volt vele, hogy sikerének kulcsa nem a rendőrség közvetlen erőfeszítéseiben rejlik, hanem a jelentésekben, melyek törvényszerűen szállingóznak majd a falusi közösségekből, ahol a külföldiek igencsak szemet szúrnak. Már a megjelenésük híre is - 92 -
futótűzként terjedne, s hamarosan a helyi KBH fülébe jutna. Egyetlen külföldi sem bujkálhat sokáig a kíváncsi besúgók országában. Rágyújtott, töltött magának egy csésze teát a rozsdamentes acél termoszból, ami nélkül tapodtat sem mozdult. Jobban szerette a frissen főtt teát, de most nem volt választása. A csónak korlátjánál állt és figyelte, hogyan hajítja a két férfi a csáklyás horgonyt a szürke vízbe. Kétszer üresen húzták ki. Aztán a harmadik alkalommal egy takaró akadt fenn az egyik horgon. Kék virágos, élénk rózsaszín takaró. Egy csecsemőé. Az egyik ember kiemelte és a csónak aljába hajította. Csüan átbámult a folyón a déli part irányába. Párás napnak indult, de máris forróság tombolt, és a levegő fülledt volt. Egy fehér tollazatú madárpár siklott el a folyó fölött, szárnyuk szinte súrolta a fodrozódó hullámokat. Csüan csodálattal adózott reptük precizitásának, kecsességüknek és szakértelmüknek, mellyel egymás mégoly apró mozdulatait követték, mintha valamilyen hatodik érzék vezetné őket egy szabad szemmel láthatatlanul kanyargó ösvényen. Váratlanul egy testként délnek fordultak, és eltűntek a Pojang Hu torkolatánál magányosan magasodó szikla tekintélyes kiszögellése mögött. - Mi az ott? - tudakolta Csüan a kapitánytól. - Kőharang, uram. - Vagy úgy. A híres dombhát. - Sosem járt itt ezelőtt, de ismerte a történetet a hegyről, ahol a hullámok hátborzongató harangkongást imitálva csapódnak a sziklának. A Kőharangnál verte szét százötven éve Si Dakai, a taiping lázadó, a dinasztia legkiválóbb hajóhadát Kína véres forrongásainak legádázabb csatájában. - Most mi van ott? - kérdezte Csüan. - A talapzat mentén barlangok és sziklák húzódnak. Semmi. A csúcsán, mint látja, egy pagoda és egy szentély. A csúcsra ösvény vezet a domb túlsó felén fekvő Hukouból. - Átkutatták már az emberei a barlangokat? - Csupán futólag, uram, fel s le tíz kilométer hosszan vizsgálják a partot. Még mindig kint vannak. Csüan elvette a kapitány távcsövét, és szemügyre vette a sziklákat. Elképzelhető, hogy túlbecsüli a prédáját? Ezek a szirtek remek búvóhelyet szolgáltatnak, ahol kényelmesen lehet tervezgetni és erőt gyűjteni. Hisz a dinasztia haderejének szétveréséhez is tökéletes kiindulópont volt. - Hívja a KBH-t Hukouban! Mondja meg nekik, hogy ismét kutassák át a térséget! Minden egyes barlangot! Minden egyes sziklát! - Azonnal, uram. Ren Kai egész nap a rakományával körözött. Igyekezett követni a KNUSZ idegenvezetőjének az utasításait, de az utasai megnehezítették a dolgát. Csak a fiú mutatott némi érdeklődést a halászat iránt, s bár Ren háromszor is odébb evezett, s csak ott állt meg, ahol tudta, hogy a hal kéretlenül is csaknem a hajóba ugrik, a fiú semmit sem fogott. A nők csecsemőjüket magukhoz ölelve halkan beszélgettek, s a feleségét, Mei Linget, aki kényelmesebbé szerette volna tenni számukra az utazást, szinte észre sem vették. Semmit sem tudott a külföldiekről, az arckifejezésükből sem tudott olvasni, de valahogy levertnek, már-már szomorúnak látszottak, és nemigen szenteltek különösebb figyelmet a körülöttük zajló eseményeknek. Persze a nyelv elválaszthatatlan gátként emelkedett közöttük, de nem ezzel volt gond. Kellően udvariasan viselkedtek, Ren azonban érezte, hogy nagy terhet cipelnek. Mei Ling kiadós ebédet főzött, ám csupán a fiúnak volt étvágya. A nők megetették a babákat, ők maguk azonban alig csipegettek valamit. Ha a falujáig egész úton nem javul a hangulatuk, hosszú, kényelmetlen út elébe néz. Több pénzt kellett volna kérnie. A napba hunyorgott. Nem sokkal múlt két óra, ideje visszafordulni a KNUSZ idegenvezetőjével megbeszélt találkozóra. Behúzta a fiú horgászzsinórját, Tyler visszahajította a csalit a vízbe. Ren lement a motorházba, és meghúzta az indítókart. A motor prüszkölt egyet, de nem indult. Újabb próbát tett. Az akkumulátor erős volt, és a motor átfordult, de még mindig semmi. Ren szentségelni kezdett. Hajója vén csotrogány volt már. Felnyitotta a motorházat, behajolt - 93 -
a csökönyös motorhoz és matatott egy sort a huzalok és tömlők közt. Minden jónak tűnt. Úgy döntött, kipróbálja a fakalapácsát. Istenesen rácsapott vele a karburátorra, aztán még egyszer, biztos ami biztos. Ismét megrántotta az indítókart. A motor nem indult. Ren felsóhajtott, újabb szitkokat szórt, és előszedte zsákvászonba göngyölt szerszámait. Kipakolta őket a fedélzetre, lekapta az ingét, és nekilátott. A kung an csü embere elég közel került ahhoz, hogy Ji Ling láthatta a szemét, az arcán éktelenkedő szemölcsöt és a homlokán gyülekező verejtékcseppeket. Lendületesen lépdelt a sziklák között, de néha megállt, hogy kifújja magát és körbehordozza a tekintetét a tájon. Egyszer egyenesen odanézett, ahol ő állt, de a rejtekükül szolgáló üreget takaró vadszőlőtől és buja növényzettől nem vette őket észre. Ji Ling visszafojtott lélegzettel figyelte a szemét meresztő rendőrt. Megérintette Claire-t, hogy ujjai csendre intsék az asszonyt. Katie alig negyedórája aludt el, egész délelőtt és kora délután nyűgösködött és nyafogott. Most csendben szuszogott Claire jobb karjába fészkelve magát. A rendőr csaknem melléjük ért, mire Sitao felfedezte. Délről, a tó irányából közeledett, míg ők a folyó felé fordultak. Az első tiszt sürgetőn suttogva riasztotta a nőket, majd visszamásztak a lejtőn a menedékbe, ahol a nap nagy részét töltötték. A rendőr lebámult a dombról a tóra. A zsebéből előhúzott egy doboz cigarettát, és rágyújtott. Amikor elszívta a felét, feltápászkodott és szájában a fityegő cigarettával nyújtózott egyet. Pont szembefordult velük. Lehúzta a sliccét, és hosszasan vizelt a lábuk előtt burjánzó növényzetre. Az első tiszt arca szenvtelen maradt, csendben, mozdulatlanul, ugrásra készen állt a sziklán. Claire meg volt győződve, hogy a rendőr hallja a fejében dübörgő vér morajlását. Ji Ling szorosan behunyta a szemét, és magában szuggerálta az embert, hogy álljon odébb. A rendőr sóhajtva megrázta magát, aztán felrántotta a cipzárját. Hunyorgott egyet a szemét csípő füsttől. Kivette a szájából az égő cigarettát, majd gondosan, alaposan beletúrt az orrába, aztán lehajolt és egy bokorba törölte a kezét. Amikor visszafordult a tó irányába, megpillantotta a másik irányból érkező, a hegyről a part felé tartó kollégáját. - Hé! - kiáltott neki integetve. Elindult, hogy beérje. Claire reszketett, izmai elgyengültek, és megint zokogni kezdett. Ji Ling átvette Katie-t, és segített Claire-nek leülni. A rendőrök még csaknem fél órán át piszmogtak az alattuk elterülő terepen, mielőtt eltűntek volna keleten a sziklák mögött. Ji Ling az órájára pillantott. Majdnem fél négy. Sietniük kell. Eredetileg a hegyet megkerülve, Hukoun szerette volna őket átvezetni, de ennyi rendőrrel a környéken inkább úgy határozott, hogy a nehéz utat választja, és a hegylábnál kelnek át, hogy kitérhessenek az emberek elől. Sitao és Ji Ling közrefogta Claire-t, így vágtak át a sziklás lejtőn és a növényzeten. Mire a hegy lábához értek, arcukon karcolások éktelenkedtek, ruhájukat tövisek szaggatták meg. Még kétszer láttak rendőröket, akik gyalogosan kutatták az alattuk fekvő partot. Bebújtak a bokrok mögé, és várták, hogy elmúljon a veszély, aztán gyorsan, már amennyire a terep engedte, tovább mentek. Nagyjából két kilométert tettek meg délnek, mire eltűnt a szemük elől Hukou kikötője. Pontban négy órakor a lejtő csúcsához, egy eperfaligethez érkeztek a fölött a pont fölött, ahol a megállapodás szerint találkozniuk kell a halásszal. A part jóformán kihalt volt. Néhány halászhajó, melyeket Ji Ling korábban látott, visszatért, gazdáik a hálókkal bajlódtak. Ren hajójának azonban nyoma sem volt. Ji Ling észrevette, hogy egy rendőrcsónak leint egy parányi halászbárkát. Elfacsarodott a szíve. Ha minden hajót átvizsgálnak, akkor Rent is elkapják, vagy kénytelen lesz messze elkerülni a környéket. Fél ötkor elhitette magával (pedig a józan esze mást súgott), hogy a halász mindössze késik, hisz nincs órája. Hunyorogva pásztázta szemével a tavat, melynek hullámain a napsugarak vakítóan csillámlottak. Figyeltek és vártak. Ji Lingnek kopogott a szeme az éhségtől. Forró víz nélkül nem ehetnek szárított tésztát, ezért felbontott egy doboz szardíniát. Odakínálta Claire-nek, aki az olajos hal láttán felhúzta az orrát, és nem volt hajlandó venni belőle. Az első tiszt éhesen beletúrt. Egyesült erővel kivégeztek három dobozt. Akármilyen szellemeket átkozott is Ren Kai, akármilyen isteneket hívott segítségül, akárhogy cifrázta, akárhogy fogadkozott és bosszankodott, a motor csak nem indult. Eljött és elmúlt - 94 -
a három óra, csörömpöltek a csavarkulcsok, homlokáról szakadt a veríték. Csöveket húzogatott, kiöblítette őket, hogy kitisztítsa az esetleges dugulást. Fél négykor a karburátor darabokra szedve hevert a padlón. Levegőszelepek, szűrők, beállító csavarok, úszók - átvizsgált minden darabot, befújt minden nyílásba, és gondosan tisztára törölt mindent az inge végével. Az egyik külföldi nő bedugta a fejét a kabinba. Az órájára mutatott, és mondott valamit. Ren mentegetőző pillantással és széles karmozdulattal jelezte problémáját. - Ma sháng hao - szólt, és ígéretes mosolyra húzta a száját. - Hamarosan menni fog. Még van idő. - Türelmesen összeszerelt mindent, aztán nagy körültekintéssel új tömítőgyűrűt vágott egy parafa lapból. - Végeztünk a roncsok átkutatásával, uram - jelentette a KBH-s rendőr. - Búváraink az összes kabint felnyitották és átfésülték. Harmincnyolc láda lőfegyvert találtunk, amiben összesen több mint hatszáz puska volt. Csüant nem érdekelték a fegyverek. - Mi van a hullákkal? - csattant fel. - Úgy véljük, hatot sikerült feltárnunk. - Úgy vélik? - Darabok voltak, uram. Míg az orvosok meg nem erősítik, csupán találgathatunk. De az egyikre, egy ép holttestre ráillik Jang Boda leírása. - És a külföldiek? - Semmi nyomuk, és a csecsemőknek sem. - És a kínai nőnek? - Nem. A ruházatukból ítélve egytől egyig matrózok voltak. - Azt állítja, hogy az egyik úgy fest, mint Jang Boda. Volt nála személyi igazolvány? - Igen, uram, bár a név nem egyezik. - Felolvasta a kártyán álló nevet, de az nem csengett ismerősen Csüannak. - Természetesen utána érdeklődünk - tette hozzá a rendőr. - Már vettünk ujjlenyomatot. - Vigyék Csiucsiangba - rendelkezett Csüan. A saját szemével akarta látni a holttestet. Jang Boda dáng án-jában talált képet a férfiról. Személyi igazolvány ide vagy oda, felismerné, ha elékerülne. Csüan átgondolta a fejleményeket. Tehát a külföldiek és az idegenvezető, Ji Ling menekültek el a dingin. A testüket nem fogja kisodorni a folyó. Amennyiben azonban a búvárok által felhozott hulla valóban Jang Bodáé, akkor kapcsolatai és bűnöző cimboráinak kiterjedt hálózata elvesztek a menekülők számára. Csüan ugyan nem becsülte alá a KNUSZ idegenvezetőjét, az ösztöne mégis azt súgta, hogy a prédája még a közelben bujkál. Felemelte a telefont, és a hukoui KBH számát hívta. Öt órakor Ji Ling engedélyezte magának a gondolatot, hogy Ren egyáltalán nem jön. A hajóforgalom a tavon jelentősen megcsappant. A halászok mind visszatértek éjszakai kikötőhelyükre. Csupán elvétve haladt át egy-két csónak a tavat és a folyót összekötő szoroson. Félóránként feltűnt a Hukout a Csiucsiangba vezető úttal összekötő komp. Fél hatra tudta, hogy tennie kell valamit. Fontolóra vette, felbéreljen-e egy másik halászhajót, hogy elvigye őket Julanba, de végül úgy ítélte, többet tehet, ha rögtön Csiucsiangba indul. Emlékezett, hogy a nagybátyja listáján szereplő személyek egyike ott él. Úgy okoskodott, hogy miután útjaik különváltak, Jang Boda szintén odatart. Neki magának is vannak barátai a városban, akik elszállásolhatják őket. Bárcsak másként beszélte volna meg a halásszal aznap reggel! Most már látta a tátongó lyukakat az eddig ésszerűnek tűnő terven. Sejtelme sem volt, mi történhetett a két amerikai nővel, de gyanította, hogy rettegnek. Rá kellett jönnie, hogy nem igazán ért az ilyesmihez. Sitao az órájára pillantott. - Nem jön a halász - morogta türelmetlenül. - Nem kéne tovább itt rostokolnunk! Ji Ling kelletlenül bólintott. Az első tiszt egyetértett abban, hogy legjobb lesz Csiucsiangba menni. Egy nagyvárosban névtelenségbe burkolózhat az ember, elrejtőzhet a tömegekben, még a külföldi sem kelt akkora feltűnést. Arra jutottak, hogy legbiztonságosabb dingiben átkelni a tavon. Mostanra a környék valahány halásza tud már a jelenlétükről, kockázatos lenne bármelyiküket is - 95 -
megkérni, hogy vigye át őket, és a kompokat minden bizonnyal szintén figyelik. Sitao tehát elindult, hogy elhozza a kis hajót, melyet Hukou egyik dokkjában vagy húsz másik mellé pányvázott. A dingin semmi jelzés sem utalt rá, hogy a Tavasz Virágához tartozik. Ha a rendőrség kutat utána - és mérget vett volna rá, hogy kutat utána -, nagy valószínűség szerint fel sem fog tűnni nekik a sok hasonló között. Ebben az első tiszt nem is tévedett. A rendőröknek fogalmuk sem volt, hogy az a dingi nem odavalósi. A móló felügyelője azonban, egy szószátyár, ősz hajú aggastyán, aki görnyedten botorkált és gáz- meg dízelolajat adott el kis motorcsónakoknak, ismert minden hajót és halászt, aki valaha is megállt Hukouban. Azt a helyet, ahol Sitao hagyta a dingit, kizárólag a helybéliek használták. Az áthaladó vízi járművek, melyek vették a fáradságot, hogy benézzenek Hukouba, mind egy szálig a folyóra néző másik dokkban kötöttek ki. A felügyelő már négy embernek megemlítette a dingit, mire a KBH fülébe jutott a hír. Civil ruhás rendőrt küldtek, hogy elbeszélgessen az öreggel, aki kötelességtudóan rábökött az idegen csónakra, majd tovább locsogott a déli országrészt sújtó szokatlanul heves esőzésekről, melyeknek hatására már érezhetően emelkedett a tó vízszintje. A rendőr behatóan megvizsgálta a csónakot. Nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget, mindamellett lelkiismeretesen jelentette az esetet. Mivel utasításba kapta, hogy várjon és tartsa nyitva a szemét, kölcsönkért egy botot és zsineget a felügyelőtől, aki megmutatta, hol horgásszon. Késő délután szinte egymást váltva jöttek és mentek a csónakok gazdái. A horgász körültekintően figyelt, ám senki sem kereste az ő dingijét. A rendőr azonban nem zavartatta magát. Három halat is fogott várakozás közben. Hat órára járt, amikor észrevette, hogy közeledik valaki. A férfi gondtalannak tűnt, ahogy végigbaktatott a mólón. Amikor megpillantotta a horgászt, udvariasan érdeklődött a kapásról. A rendőr rámosolygott, bólogatott, és a vízbe merülő zsineg felé intett, melyen három hal lógott. Sitao felnevetett és integetett. Belépett a dingibe, eloldozta a kötelet, beindította a motort és a tó felé vette az irányt. Alig tett meg tíz métert, amikor a rendőr a zsákmányáról megfeledkezve már sürgősen mondta a rádiójába a magáét. Szürkületkor Ji Ling feltette Claire fejére a szalmakalapot, és a vállára terítette a kendőt. Át kellett vágniuk a nyílt lejtőn, hogy elérjék a partot, ahol az első tiszt épp az imént horgonyozta le a dingit. Claire szorosan Ji Ling nyomában sietett a víz felé. Csupasznak és kiszolgáltatottnak érezték magukat a fák fedezéke nélkül. Ji Ling szemügyre vette a tavat. Alig néhány hajó ringott a közelben. Halászok, gondolta, s elcsodálkozott, hogy ilyen későn is dolgoznak. A túlparton egy kis falu fényei pislákoltak. Hunyorogva próbálta kivenni a növekvő sötétségben az árnyakat. Bármerre nézett, mintha mozgó, rémisztő alakokat látott volna. Tudta, hogy az idegei játszanak vele, de a tudat nem javított helyzetén. Egy örökkévalóságba telt, mire elérték a dingit. Sitao serényen megfordította a csónakot, és kihajózott a tóra. Mihelyt nekilódultak, úgy érezték, mintha szertefoszlott volna a felettük lebegő fenyegető árny. Habár a tó ugyanolyan nyílt terep volt, mint a part, mégis barátságosabbnak tűnt egy csónak nem kelt nagy feltűnést. Az első tiszt a kompkikötőtől délre kormányozta a dingit; úgy tervezte, hogy a nyugati part egyik öblében hagyja a csónakot. Remélte, a nőknek is talál búvóhelyet, hogy onnan egyedül mehessen tovább taxival vagy busszal Csiucsiangba. Jang Boda számos városi kapcsolatát ismerte, az egyiküknek hat taxi van a birtokában. Majd az egyikkel visszatér, felveszi a nőket és a csecsemőt, aztán éjszakára meghúzzák magukat Csiucsiangban. Addig is megpróbálja utolérni Jang Boda vuhani társát, aki a terv szerint a hadsereg teherautóját biztosította akciójukhoz. Jang Boda abban akarta elrejteni a külföldieket arra az időre, míg átvágnak dél felé a szárazföldön. Ha sikerülne elérnie és meg tudna vele állapodni, biztonságban felrakhatná Ji Linget a kocsira. Ha nem megy, búcsút int főnöke unokahúgának. Még maga Jang Boda sem kérne tőle többet, és Sitao tisztában volt vele, hogy a mostani veszélyes helyzetben őrültség lenne továbbutaznia egy olyan szembetűnő jelenséggel, mint Claire. Sitao egyenesbe kormányozta a dingit, s elnézte a nyugati partról induló komp távoli fényeit, mely vagy századszor tette meg aznap ugyanazt az utat a tavon. Idegesen és fürkészőn meggörnyedt. Még tíz perc, és elnyeli őket az éj. Majd újabb tíz perc, és biztonságban partot érnek a nyugati oldalon. - 96 -
Mind ugyanabban a pillanatban hallották meg a motorcsónak bőgő ikermotorjainak zaját, mely a távolból is elnyomta dingijük aprócska farmotorjának bugását. Az északkelet felől felbukkant, a sötétben világító orrú motorcsónak szinte szárnyalt. Sitao nem látott rajta jelzést és a típusát sem tudta kivenni, de rohamos közeledtére az inába szállt a bátorsága. Felcsavarta a gombot, hátha sikerül nagyobb sebességre ösztökélni a feleannyi lóerővel bíró dingit, de a kis farmotor már így is teljes gőzzel hajtott. A motorcsónak egyenesen feléjük rohant. Az első tiszt irányt változtatott, kitért nyugatnak, hátha a motorcsónak nem vette őket észre, de amikor elfordult, a nagyobb hajó is irányt változtatott, hogy egy vonalban maradjon vele. Úgy tűnt, mintha szándékosan át akarna gázolni rajtuk. Még több mint fél kilométer választotta el őket a parttól. Nem veheti fel a versenyt a motorcsónakkal. Ji Ling kérdőn tekintett rá. - Talán kirándulóhajó - szólt a férfi meggyőződés nélkül. Egy perc múlva már elvakította őket a rájuk irányuló erős reflektorfény. A motorcsónak lassított. Éles hang kiáltott a hangszóróba: - Ting xiá! Azonnal állítsák meg a hajót! Igazolják magukat! Sitaónál nem volt fegyver, nem volt hova menekülnie, és még a reggel történteket sem feledte, amikor csak egy hajszál választotta el, hogy vízbe ne fulladjon. Ha tudna is úszni, búvóhely híján akkor sem lenne menekvés. Nyílt terepen vannak, kiszolgáltatva, mint nyúl az autó fényszórójában. Leállította a motort. Várt, míg a másik hajó melléjük áll, aztán, ha egy kis szerencséje van, lesz olyan pillanat, amikor rátámadhat a másik csónakban tartózkodókra. Nincs vesztenivalója. A motorcsónak eléjük vágott, aztán hátrafelé körözött, hogy a vakító reflektor fényáradatba borítsa a kis hajót. A motorcsónak egy teljes kör után leállt. Claire összegörnyedt, arcát a szalmakalap mögé rejtette, Katie-t betakargatta a kendőjével. Ji Ling torkában gombóc nőtt a félelemtől. Látta, hogy elpártolt tőlük a szerencse.
12 A percek feltartóztathatatlanul peregtek tova. A motor néha köhögött egyet, de többre nem futotta. Allison a halász próbálkozásait figyelte, és attól, amit látott, majdnem könnyekre fakadt. - Darabokra szedte a motort - mesélte Ruthnak, akit szokásától eltérően túlságosan is lesújtott a hír ahhoz, hogy tréfás megjegyzést tegyen. Csak ültek és vártak és füleltek tehetetlenül. Már öt órára járt, amikor a beteg gépezet haláltusát idéző robajjal felberregett és fekete füstfelhőt okádott. A kattogás és berregés után azonban a motor duruzsolásra váltott. S bár még mindig mérgező füstfelhőket öklendezett, finoman járni kezdett, s végre hajlandóságot érzett arra, hogy meghajtsa a hajót. Allison és Ruth gyomra ekkorra már öklömnyire zsugorodott az aggodalomtól, és mindketten imákat mormoltak, ahogy északkelet felé pöfögtek a tavon. Lekéstek a Ji Linggel és Claire-rel megbeszélt találkozót, de élt bennük a remény, hogy még ott várnak rájuk. Egyszerűen nem történhet másképp. Mást még elképzelni is szörnyű lenne. Aztán Ren észrevette, hogy a többi csónak mellett egy járőrcsónak horgonyoz. Integetve jelezte a nőknek, hogy menjenek a kabinba. Tartotta az irányt. Így nem kerültek annyira közel a rendőrhajóhoz, hogy lássák, van-e valaki a fedélzeten. Közeledtek Hukou partjaihoz. Ren eleinte a távolságot megőrizve nagy ívet írt le a tavon. Mindannyian Ji Ling után kutattak a hajóból. Ruth hunyorogva meresztgette a szemét. - Látod őket? - kérdezte Allisont. - Nem - felelte Allison halkan, hogy leplezze rettegését. - Tyler? Te látod őket? - Mhm - dünnyögte a fiú szenvtelenül. - Horgászhatok, amíg várunk? Ren azonban óvatos volt, nem várt. Nyugatnak vette az irányt, majd hirtelen dél felé kormányozott, míg el nem tűntek a partról az esetlegesen őket kémlelők elől, aztán északkeletnek fordult és ismét megközelítette a helyet. Látott más halászhajókat, a barátaiét, akikkel esténként együtt kötött ki. Allison megint csak ugyanazt felelte Ruthnak: - Nem - motyogta csüggedten. - Senki sincs ott. - 97 -
Ren újra elkormányozott, ám ez alkalommal nem fordult vissza. Egyenesen dél felé pöfögtek. - Menjen vissza, kérem! - könyörgött Allison Hukou felé intve. - Várjunk egy kicsit! Próbáljuk meg még egyszer! Ren megrázta a fejét. Valóban sajnálatos, hogy lerobbant a motor, de a KNUSZ idegenvezetőjének utasítása világos volt. - Julan - mondta, és mutatva az irányt, bólogatott. Szélesen elmosolyodott, hogy jobb kedvre derítse boldogtalan utasait. Amikor Ruth is csatlakozott Allisonhoz, és a két nő gesztikulálva könyörgött és karattyolt neki idegen nyelven, Ren kiérezte hangjukból az aggodalmat, de kormánykereke egyszer sem tért el az egyenestől. A nap nyugodni készült, a hatalmas gömb arany színben lángolt a ködfátyolon át, amint a tó mellett emelkedő hegyeket súrolta. Ren a szemet gyönyörködtető látványra bökött, hogy megnyugtassa őket. A két nő épp csak odapillantott. Mei Ling sajnálkozva rájuk mosolygott. - Cha? - kérdezte. - Teát? Allison mély lélegzetet vett, és feladta. Átölelte Rutht, és letörölt egy könnycseppet. Ren Kai újfent eltűnődött, mi aggaszthatja ennyire a külföldieket. Semmi oka nem volt azt feltételezni, hogy a KNUSZ idegenvezetője hazudott, de nem hitte, hogy olyan egyszerű dolog lehet a baj, mint a rossz iratok. Az ismerősei között egy sem akadt, akinek ilyen gondot okoztak volna az iratai. Úgy tervezte, mennek még pár percig, aztán lehorgonyoznak éjszakára. A keleti part mentén kifeszített rákászhálók szomszédságában engedi majd le a horgonyt, mert ott sekély és általában nyugodt a víz. A hálóknak egy jó barátja a tulajdonosa, de ő sosem marad kint éjjelre. Ren tudta, hogy ott zavartalanul ellehetnek. A tavon eltöltött évek alatt távollátó lett, olyannyira, hogy el kellett tartania magától az újságot, ha el akarta olvasni a vastagon szedett címeket, a vízen azonban éles volt a szeme, akár a sasé. Ezzel az éles szemmel látta meg Ren a hajót, sokkal korábban, mint ahogyan más észrevette volna. Az alakjából rögtön felismerte, mi az. Rendőrség! A nyugati part felől, tőlük jobb kézre közeledett. Nem teljes sebességgel hajtott, az azonban világosan kitűnt, szándékosan választotta ezt az irányt, hogy keresztezze az útjukat. Ren érezte, hogy a térde reszketni kezd. Halászélete során csak ritkán látott rendőröket, és még ritkábban állították meg. Most azonban teljes bizonyossággal tudta, hogy ma meg fogják állítani. Megállítják! És az sem volt kérdéses számára, hogy miért: a külföldiek miatt. Sebesen zakatolt az agya. Döntenie kell. Elrejtheti vagy feladhatja őket. Ren Kai nem volt bűnöző. Sosem keveredett összetűzésbe senkivel, kisiskolás kora óta, amikor is betört egy ablakot. Mindazonáltal a hatóságokat sem szívelte. És az idegenvezető jó pénzt fizetett neki. Hirtelen átfutott az agyán, hogy nemet kellett volna mondania a nőnek. Nem lett volna szabad veszélybe sodornia sem magát, sem a feleségét. De hát késő a bánat. Ami történt, megtörtént, és mindaz, amit a rendőrségről hallott, azt sugallta, nem számít, mi az igazság, a sorsát a mindenkor szolgálatban lévő közrendőr hangulata határozza meg. Az, hogy ő mit hozna fel a maga védelmére, fabatkát sem ér. Így tehát csak egyféleképpen dönthetett. - Mei Ling! - kiáltotta. - Ajing chá! Csüan Ji békésen elköltötte currys tintahal vacsoráját a csiucsiangi szállodában. A délután hátralévő részében egy pályaudvaron történt csúnya félreértést simított el. Három holland pár megpróbált felszállni a nancsangi expresszre a csecsemőkkel, akiket éppen örökbe fogadtak. Egy túlbuzgó zöldfülű rendőr azonban, akinek feltűntek a kétségtelenül idegen arcok és a karjukban szorongatott kínai babák, előrántotta automata gépfegyverét és fenyegetően a döbbent utasokra szegezte. A pánik határán, üvöltözve, fegyverével kényszerítette őket, hogy hasaljanak a pályaudvar földjére. Az egyik nő elájult, és beütötte a fejét egy padba. Csaknem egy órába telt, mire megérkezett az orvosi segítség, és újabb fél órába, hogy a megrémült hollandok távozhattak a helyszínről. Csüan már előre hallotta a szidalmazást, amiben része lesz, miután a holland kormány kitöltötte a bosszúját. Csüan tudta, mérhetetlenül nagy szerencsére lenne szüksége ahhoz, hogy megakadályozza a Kelet-Kína szerte százával előforduló - 98 -
hasonló téves azonosításokat. Arra végképp nincs szüksége, hogy hajtóvadászatával elriassza a turistákat. Csüan személyesen kért bocsánatot a sértett hollandoktól, és intézkedett, hogy nancsangi szállodai szobájukban a kínai kormány tisztelete jeléül minden kényelmi felszerelés megtalálható legyen, melynek teljes ellenértékét természetesen a rendőr fizetéséből térítik meg. A rend fiatal őre nyolc hónapon át nyögheti tévedésének árát, ám amikor legközelebb találkozik egy egyszerű személyleírással, okvetlenül gondja lesz arra, hogy ellenőrizzen olyan apróságokat, mint a kor és a nem, mielőtt a ravasszal babrálna. Csüan alig rendelt teát, amikor megcsörrent a mobiltelefonja. Előhúzta a készüléket a bőrtokjából, felcsapta és kihúzta az antennáját. - Wei? Ma őrnagy hívta Nankingból. - Küldtem egy embert a minisztériumba ma délelőtt, hogy gyűjtse be a csecsemők kartotékját - közölte. - A kartotékoknak azonban nyoma veszett. - Úgy? - Egy hivatalnok azt állította az emberünknek, hogy nyilván véletlenül visszaküldték őket az Igazságügyi Minisztériumba. Régebben az Igazságügy kezelte az örökbefogadások egy részét, ezért ellenőriztettem vele. Ott sem voltak. Ráment a napja nagy része, de végül sikerült elkapnia a biciklis futárt, aki kézbesíti a két minisztérium között a dokumentumokat, ám ő sem látta a kartotékokat. A szállítójegyzékével igazolta. Tehát vagy a Belügyminisztérium berkeiben tűntek el, vagy valaki ellopta őket. Csüan ezen eltöprengett. - Miért foglalkozna bárki is ilyen kartotékokkal? És nem értem, van-e köze az eltűnésüknek az amerikaiakhoz - morfondírozott. - Nagyon úgy fest, hogy a minisztériumok inkább érintettek az ügyben, mint a szökevények. - Egyetértek, Csüan Ji, de először egy bürokrata azt állítja nekünk a Belügyben, hogy ezek a rossz babák, aztán meg a föld nyeli el a kartotékokat. Szerintem ez több mint alkalmatlanság vagy véletlenek sorozata. - Valóban úgy tűnhet, bár elképzelhető, hogy a kartotékok ott hevernek valakinek az asztalán a focimeccs eredményei alá temetve. - A Belügy kétszer átnyálazott minden kartotékot a hivatalban az emberünk jelenlétében. És nincsenek ott. Csüan elgondolkozott. - Mindegyik csecsemő ugyanabból az árvaházból származik? - Igen. Szucsou mellől, a Hármas Számú Gyermekjóléti Intézményből. - Az igazgató csak tart másolatot a kartotékokról, nem? Nyilván tisztázni tudja a helyzetet. - Tudomásunk szerint itt járt Nankingban a nap folyamán, és ellátogatott a minisztériumba. Már utasítottam a szucsoui rendőrséget, hogy hallgassák ki, amikor hazatér. - Helyes. - Csüan letette a kagylót. A pincér megérkezett a teájával, és épp a kitöltésével foglalatoskodott, amikor ismét megcsörrent a telefon. - Csüan ezredes, Liu Hui kapitány vagyok. - A hukoui KBH vezetője jelentkezett, hangja feszült volt az izgalomtól. - Elfogtuk őket! Csüan azonnal újabb groteszk tévedésre gyanakodott, amilyen a hollandok esetében történt. - És pontosan kiket fogtak el, kapitány? - Itt vannak nálam az irataik, uram. - A kapitány szünetet tartott, míg az asztalán előtte heverő irathalmazba túrt. - Elnézést, uram... á, itt is van. Ji Ling - kezdte a felsorolást - Csiangszu tartományból. - Csüan előrehajolt a székében. - És van itt egy bizonyos Sitao Jing, Hubejből. Csüan nem ismerte a nevet. Valószínűleg a hajón szolgálók egyike, gondolta. - Még valakit? - Igen, uram - szólt a kapitány, a végére tartogatva a javát. Személyesen ellenőrizte a nevet a körözési listán, mielőtt telefonált volna. - Cameron Claire - közölte. - Coloradóból. Az Amerikai Egyesült Államokból. - Azt állítja, hogy magánál vannak? A saját két szemével látta őket? Hol? - A Pojang Hun tartóztatták le őket egy csónakban úgy fél órája. A keleti partról a nyugatira - 99 -
tartottak. Sitao ellenállást tanúsított. Komoly sérüléseket szenvedett, most kórházban ápolják. A nőket itt a hukoui KBH-n tartjuk őrizetben. Az imént hagytam ott őket. Ó, igen, az amerikaival volt egy csecsemő. Őt átszállították a hukoui Jóléti Intézménybe. - És a többi amerikai? - Azok még nincsenek meg, uram. Keressük őket. Harminc emberemet állítottam rájuk, hogy kutassák át a tó két oldalán elterülő lápot és öblöket. A menekültek nyilván megvárták, hogy besötétedjen, és két csoportban átkeljenek a tavon. - Máris megyek. - Csüan a teáját feledve felpattant, és az asztalra dobott egy köteg jüant. Amint az ajtó felé szaporázta, futólag engedélyezett magának egy pillanatnyi elégedettséget. A miniszterhelyettes türelmetlensége ellenére, Csüan még két napja sincs, hogy megindította a hajtóvadászatot, s lám, máris prédára akadt. Mindemellett elismeréssel adózott a külföldieknek. Fel sem merült benne, hogy a nyomozás kezdetétől számított néhány órán belül nem lesz képes elkapni őket. Valóban figyelemre méltó tény, hogy olyan sokáig sikerült kicsúszniuk a keze közül. - Hé, halász! - A kétszemélyes kis rendőrcsónak lassított, a kormányos járművével óvatosan araszolt, míg a Ren Kai hajójának oldaláról lógó ütött-kopott gumiabroncsoknak nem ütődött. A motor elhallgatott, a csónak orrában tartózkodó rendőr egy kötelet hajított Ren Kainak, aki az előfedélzeten kiálló fa kötélbakra hurkolta, hogy összekösse a két vízi alkalmatosságot. - Milyen a kapás? - tudakolta a rendőr. Khakinadrágot és a Csianghszi tartományi rendőrség emblémájával kivarrt, rövid ujjú inget viselt. - Szart sem ér - felelte Ren szélesen vigyorogva. - Sok halász, kevés hal. - Mei Ling a kabin ajtajában ácsorgott és integetett. A rendőr bólintott és visszaintett. Átlépett a két hajó közti rés fölött. A kormányos nyugodtan ült tovább a járőrcsónakban. -A villanyhálókat ellenőrzik? - érdeklődött Ren. Ez a hálófajta volt az oka a legtöbb razziának a tavon. Folyókon engedélyezett halászeszköz volt, ám a Pojang Hun tilos volt a használata. - Villanyhálóval foghattam volna eleget, hogy megvendégeljem magát vacsorára. De amint látja, egy szál halam sincs. A rendőr a fejét rázta. - Nem. Külföldieket keresünk. Renből önkéntelenül kibukott az ideges nevetés. - Külföldieket? A kormány azt hiszi, most külföldiekre halászunk a Pojang Hun? Még rák sem igen akad! A rendőr göcögött egy sort. - Csak parancsot teljesítek. Át kell vizsgálnom minden hajót - közölte, de nem indult el a kabin felé, hogy szertenézzen. Ehelyett lezökkent a hajóperemre. Levette sapkáját, és megtörölte a homlokát. Mei Ling újra feltűnt a kabin ajtajában. Egy termoszt és négy porceláncsészét cipelt. - Muszáj velünk teáznia - invitálta udvariasan. A rendőr morgott egyet hálája jeléül. Átszólt a társának: - Cha? - A másik férfi megrázta a fejét. Hátradőlt az ülésen, karját összekulcsolta a tarkója alatt, és lábát a műszerfalon pihentette. Behunyta a szemét egy gyors szunyókálásra. Megitták a teát, és elcsevegtek az időjárásról, miközben az est leszállt a tóra. A rendőr elmesélte, hogy a tó déli oldalán, Nancsang mellett heves esőzésekről adtak számot. Az évnek ebben a szakában viharok jöttek-mentek; a Pojang Hu szintje megemelkedett és elárasztotta a szomszédos gabonaföldeket. Ren számára a legnagyobb veszélyt az effajta viharokban az orkánerejű szél jelentette. A tó sekély vizein a szél felkorbácsolta a hullámokat és könnyen felboríthatta a halászhajót. - Ha egy kis szerencsénk van, nem ér fel ide északra - szólt Ren. - Legalábbis a jövő hónapig nem. A rendőr nem sietett. Komótosan befejezte az első teát, majd repetáért nyújtotta csészéjét Mei Lingnek. Mei Ling újratöltötte, s közben könyörögve a férjére pillantott, hogy adja már ki a hívatlan vendég útját. Ren Kai azonban nem tehetett semmit, amivel gyanút ne ébresztett volna. A rendőr hangosan szürcsölte a teáját, és vidáman fecsegett. Aztán felállt. Ren és Mei Ling már azt hitték, menni készül. Ren követte a rendőr példáját, - 100 -
és felállt ő is. - Bármikor szívesen látjuk a hajónkon - köszönt el udvariasan a halász. - Nagyon kedves. És most meg kell néznem a hajó nyilvántartását és a halászati engedélyét. - Máris hozom - ajánlkozott Mei Ling, és sarkon fordult. - Én is megyek - jelentette ki a rendőr, és az asszonyt követve bebújt a kabinba. Az egész hajó fából készült, a hajótestet hosszú fenyőszálfákból alakították ki. Az egyetlen építmény, a kunyhószerű kabin, ahol az év tizenkét hónapjából tízet a hajón töltő Ren és Mei Ling menedéket talált, a fedélzet közepén emelkedett. A fedélzetet bambuszkorlát ölelte, melyen javításra váró hálók és száradó ruhák lógtak. A kabinban épp csak fel lehetett egyenesedni. A csúcsíves tetőn fedél gyanánt nyolc, egymást átfedő, oldaltól oldalig ívelt, vízhatlan, bambuszból font lap sorakozott, melyek egytől egyig a fal mentén futó eresztékben végződtek. Elmés megoldás volt, lehetővé tette, hogy tiszta időben a tetőt széthúzva az égben és a csillagokban gyönyörködjön az ember, de eső idején összezárhassák. Az orr felőli válaszfalnál egy zsámoly állt, ezen kuporgott Ren kormányzás közben. A motorház közvetlenül a kormány alatt félrehúzható panel mögött kapott helyet. Tyler éppen itt bújt el. A kabin falán körbefutó polcokon szerszámok, gyertyák és könyvek hevertek. A polcok alatt beépített fapadok nyúltak el a kabin mentén, elrejtve a hajó tárolórekeszeit a kíváncsi szemek elől. A padokon általában ételt, édesvízi hal és teknőc számára fenntartott tartályt, ruhát, ágyneműt, valamint hálókat, szakot és más halászfelszerelést tartottak. A kabin bal oldalában Allison és Wen Li lapított, a jobb oldalában Ruth és Tai. A padokra élénk színű párnákat és vastag takarókat halmoztak. Ezeket terítették éjszaka a fényesre lakkozott padlóra, hogy kényelmes ágyként szolgáljanak. Ennélfogva sosem viseltek cipőt a kabin belsejében. - Nagyon szép - dicsérte a rendőr, amikor belépett. Észrevette, hogy Mei Ling levetette a papucsát. A férfi lehajolt, és nekilátott kioldani a cipőfűzőjét. - Á, ne fáradjon! - szólt gyorsan Mei Ling. - Rögtön hozom a papírokat. - Nem fáradság - bizonygatta a rendőr, és letette a cipőjét az ajtó mellé. Mei Ling előbányászta a fiókból a hajó iratait és a nyilvántartást, és reszkető kézzel átnyújtotta a rendőrnek. Annak mintha nem tűnt volna fel Mei Ling idegessége. Tollat és noteszt húzott elő a zsebéből, és keresett egy helyet, ahol írhatott. Mei Ling a kormány feletti kis kiszögellés felé intett, ám a rendőr nem vett róla tudomást. Ehelyett az Allison feje fölött kiugró padra telepedett. Kiteregette a papírokat, és nekiállt átmásolni az adatokat a noteszébe. Allison hallotta, amikor helyet foglalt. Visszafojtott lélegzettel várt. Wen Li két középső ujját szopta és remekül elvolt a sötétben. Allison behunyta a szemét, és nyugalmat erőltetett magára. Tyler négykézláb állt a búvóhelyén, és arcát a zsalus elválasztónak préselte, mely a rejtekét takarta. Az egyik résen át észrevette a férfi lábát. Erre-arra tekergette a fejét, hogy minél többet lásson. Pompásan szórakozott. Érezte ugyan, mennyire feszült volt Allison, amikor előadta neki, hogy el kell bújniuk, de ő cseppet sem félt. Szívesen bujdokolt volna zsaruk és kémek elől akár egész nap. A klausztrofóbiás Ruthról szakadt a víz, és az őrület határán volt. Fojtogatta a koromsötét, valami kegyetlenül fájdalmasan nekinyomódott a hátának, és a mellkasához felhúzott lába görcsbe merevedett. Ám a kényelmetlenségénél is rosszabb volt, hogy Tai orra eldugult és nem kapott levegőt. A délután folyamán vagy fél tucatszor tüsszentett, és nem maradhatott sokáig a szájában a cumisüveg, mert nem tudott az orrán át levegőt venni. Amúgy sem érezte jól magát. Nyugtalanul, felhevülten tekergett a koporsószerű zárkában. Ruth a nyűgösködéséből érezte, hogy pillanatokon belül rázendít. Ruth megpaskolta, magához szorította, és ujjaival Tai szájába irányította a cumit. Tait azonban a legkevésbé sem érdekelte az üveg. Ki akart szabadulni. Sírni akart. Mei Ling attól tartva, hogy zaj szűrődik ki a búvóhelyekről, megállás nélkül fecsegett. Összehordott hetet-havat. Hol madarakról, hol porcelánokról, hol fekhelyül szolgáló szalmazsákokról hablatyolt. A rendőr, akinek hamar elege lett, sebtiben befejezte a körmölést és felállt. Átnyújtotta az iratokat, és megindult az ajtó felé. Hirtelen megtorpant. A sarkában koslató Mei Ling megmerevedett. A rendőr megpaskolta a zsebét, és ráébredt, hogy a kabinban felejtette a tollát. Visszafordult, hogy elvegye a padról. A tó enyhe hullámzásától azonban a toll legurult a padlóra. Mei Ling gyorsan lehajolt érte, de a rendőr megelőzte. Alig választotta el vagy tizenöt centi - 101 -
a fejét Ruthétól. Megtalálta a tollat. Mei Ling rámosolygott, és a cipő felé intett. A rendőr belelépett és letérdelt, hogy bekötözze. Úgy tűnt, ujjai egy örökkévalóságig babrálnak, mire sikerül végre csomót kötnie először az egyik, majd a másik lábbelire. Mei Ling eközben tovább ontotta a szót a halászléről. Ebben a pillanatban Tai felsírt. Sivítása Ruth fülében mennydörgésként visszhangzott; nehezen hitte, hogy odakint ne hallanák. Még szorosabban magához ölelte a csecsemőt, és a szájára tapasztotta a kezét. Megpróbálta úgy helyezni a tenyerét, hogy Tai kapjon levegőt, ugyanakkor ne sírhasson, de ez lehetetlenség volt. Minél erősebben tapadt a tenyere a baba szájára, annál hevesebb ellenállásba üközött. Ruth egy pillanatra levette a kezét, hogy Tai lélegzetet vehessen, ekkorra azonban a baba már olyan mérges volt, hogy egy szuszra kifújt mindent, de belélegezni már nem tudott. Ruth tisztában volt vele, ha sikerülne lélegzethez jutnia, olyan hangerővel visítana fel, hogy Csiucsiangig elhallatszana. Ruth kétségbeesetten lenyomta a csecsemőt, s ő maga is zokogni kezdett - kitört belőle a pánik. Mitévő legyen? Hogy teheti ki ennek a babát? Ruth számára semmi sem volt fontosabb Tai kényelménél, s lám, most mégis itt szorongatja, hogy megóvja. A keze alatt érezte Tai forró száját, érezte a karjai alatt küzdő kis testet. Ruth arcán potyogtak a könnyek. Fel kell ülnie, még ha az egyenlő is a börtönnel. De mi lesz Allisonnal? És Tylerrel meg Wen Livel? Imádkozott és zokogott, Tai pedig egyre csak tekergett a szorítása alatt. A rendőr végzett a cipőfűzővel, felegyenesedett és kilépett, Mei Ling szorosan a sarkában még mindig mondta-mondta a magáét. A rendőr megállt a hajó orrában, és Ren Kaihoz fordult. - Ha tudomást szereznek a tavon a külföldiekről meg a csecsemőkről... - Természetesen jelentjük - felelt a halász kötelességtudóan. - De szerintem nagyobb az esélye, hogy sárkányba botlok, mint egy külföldi ördögbe! - A rendőr felnevetett, és átlépett a járőrcsónakba. Ren késlekedés nélkül leoldotta a kötelet a kötélbakról és áthajította. Az álmából ébredező kormányos beindította a motort. Az füstöt eregetve azonnal életre kelt. Aztán egy intéssel el is tűntek. Mei Ling visszavágtatott a kabinba. Behúzta maga mögött az ajtót, és a rekeszhez rohant, ahol Ruth rejtőzött. De mielőtt odaért volna, Ruth már elgyötörten felkiáltott és kiugrott. Magánkívül volt. Könnyei feltartóztathatatlanul záporoztak, ahogy kiemelte Tait a fülkéből. A baba élettelenül hevert. A zajra Allison és Tyler is kibújt a helyéről. Tai szeme csukva volt, a bőre fakó, kékes árnyalatot öltött. - Ó, istenem, megöltem! - sikoltotta Ruth. A rémület megbénította, képtelen volt a baba segítségére sietni. Allison Mei Ling kezébe nyomta Wen Lit, és elvette Tait Ruthtól. - Lélegeznie kell! - A fedélzetre fektette Tait, és ráhajolt. Ebben a pillanatban Tai felköhögött, aztán csuklott egyet, és újból köhögött. Arcába visszatért a szín, ahogy ajkait csücsörítve fülsüketítő sikításba kezdett. Allison felkapta Tait, magához ölelte és megpaskolta a hátát. Ruth ekkorra már őrjöngött, észre sem vette, mi történik. - Semmi baja! - kiáltott rá élesen Allison. Ruth, mintha meg se hallaná, tovább sírt. Allison keményen megrázta a vállát. - Szedd össze magad! Semmi baja! Hagyd abba! Hagyd abba! Tessék, itt van! Ruth zokogása pityergéssé csillapult, az asszony igyekezett erőt venni magán. Lezökkent a padlóra, megsimogatta Tai pofiját, megcirógatta a haját és a szemébe nézett. - Bocsáss meg, bocsáss meg, bocsáss meg - suttogta fel-le hintázva, és a mellére szorította Tait. - Ó, Kiskacsa, kérlek, bocsáss meg! Allison visszavette Wen Lit Mei Lingtől. Letelepedett Ruth mellé a padlóra, és átkarolta barátnője vállát. Tyler nem bírta elviselni a sírás-rívást, inkább kivonult, hogy megnézze, hogyan veti Ren a vízbe a hálóit. Végül béke szállt a Pojang Hun ringó kis halászhajóra. Hamarosan elnyelte őket a sötétség.
13 Amerikában a média tele volt a történettel, amely igencsak érzékenyen érintette az országot. - 102 -
Marshall csomagolás közben a tévét kapcsolgatta, hogy innen is, onnan is információt gyűjtsön. Hisztériára, túlzásokra és pletykákra támaszkodó politikusok és szakértők vitatkoztak az emberi jogokról és Kína kedvezményezeti státuszáról, miközben egymás után villant fel a szökevények képe a képernyőn. Marshall megállt, amikor a CBS Esti híradójában megpillantotta Fred Pollard képviselőt. - Az egy család - egy gyermek politika újabb súlyos megsértése az emberi jogoknak, és rettenetes következményeket vont maga után: sorsukra hagyott csecsemőket, szétszakított családokat, kórházakba kényszerített nőket, akiken a beleegyezésük nélkül abortuszt végeznek, sterilizált nőket - jelentette ki Pollard komoran. - A kínai kormány időtlen idők óta semmibe veszi az emberi élet szentségét. És most, hogy a húgom és két másik nő egyszerűen megkísérelt kimenekíteni néhány csecsemőt a kínai kínzókamrákból, a kormány bűnözőnek kiáltja ki őket. Pollard a kamerába nézett. - Nem hinném, hogy amikor a kongresszus jövő hónapban szavaz Kína kedvezményezetti státuszáról, ne látnánk világosabban az ügyben. Vajon mi a fontosabb nemzetünknek? Vajon az etikára vagy a pénzre szavazunk? Istenre vagy istentelenségre? Csecsemőkre vagy a pekingi mészárosokra? Bevágásokat mutattak a washingtoni kínai nagykövetség előtt zajló tüntetésről, mialatt odabent egy szóvivő nyilatkozatot olvasott fel: - Kína kormánya mindig őszinte szívvel és felelősségének teljes tudatában gondoskodott a gyermekek jogairól és érdekeiről. Más országok beavatkozását a Kínai Népköztársaság belpolitikájába és azon belül a rendőrségi ügyekbe nem tudjuk sem üdvözölni, sem jogosnak tekinteni, sőt egyenesen oktalan lépésnek tartjuk. A szökevények kizárólag azért állnak körözés alatt, mert megszegték a kínai törvényeket, nem másért. Azt állítani, hogy kínai elnyomás áldozatai lennének, lázító, ostoba és félrevezető cselekedet, a kínai nép és törvénykezés arculcsapása. Valahányszor elhangzott Allison és Tyler neve, Marshallon elhatalmasodott a valószerűtlenség érzése - pedig milyen valóságos minden. A tizenegy riporter éjszakai telefonja csupán kis csermely volt az áradat előtt. A szűnni nem akaró hívások miatt félretette a kagylót. Allison amúgy is a magánvonalat használja, így hát nem aggódott, hogy lemarad a hívásáról. Hamarosan azonban az a vonal is égni kezdett, amint frusztrált riporterek interjúért verekedtek. És most az előkert füvén tévékamerák sorakoztak, és újságírók kémleltek be az ablakon. Eric Bader telefonon mesélte, hogy már a Coulter és Grogan irodaháza előtt is hemzsegnek a kamerák. Marshall eddig senkinek sem adott interjút. Nem kívánt nyilatkozni, míg át nem gondolta, segítenee vele Allisonnak és Tylernek, vagy inkább ártana nekik. Marshall az órájára pillantott. Még két óra a repülő indulásáig. Felhívta Clarence Coultert, hogy beszámoljon neki a tervéről. - Várnod kéne, míg fel nem épülsz - mondta Clarence. - Nem várhatok. Nem bírok ölbe tett kézzel ülni és malmozni. Hongkongba megyek. Clarence felsóhajtott. - Persze. Megértem. Mikor indul a géped? - Van egy éjszakai járat San Franciscóból, ami ma este tízkor száll fel. Foglaltattam helyet, a Denver-San Francisco járatok azonban mind zsúfolásig tömve vannak nyolcig. Szoros lesz, de talán egy kis szerencsével sikerül elérnem a csatlakozást. - Szamárság. Ha már ragaszkodsz hozzá, hogy elmenj, akkor mi sem természetesebb, mint hogy a gépünket használd - jelentette ki Clarence, önként felajánlva a cég hatszemélyes magánrepülőjét. Ritka gesztus volt nála: a madár az övé és csakis az övé volt. - Így marad egy csomó időd. A denveri nemzetközi reptéren vár rád, mire odaérsz. - Köszönöm, Clarence. És kérlek, keríts valakit, aki átvesz néhány ügyet helyettem. Itt vannak nálam az iratok. A tejesrekesz mellett hagyom őket, hogy valaki értük jöhessen. Véleményem szerint elnapoltathatnánk az Abbott-féle tárgyalást, de attól tartok, Wakefield bíró nem nézné különösebben jó szemmel... - Bízd csak rám! Ne aggódj! Felhívom Victor Lit, és közlöm vele, hogy mész. - Victor Li a Coulter és Grogan hongkongi irodájának igazgatója volt. - Köszönöm. Még sosem találkoztam vele, de a fiával, Li Kannal együtt dolgoztam a Lambert-ügyön. - A komplikált ügy közel hozta Marshallt és Li Kant a hat hónap alatt, amíg az USA és őfelsége bíróságán a pereskedés folyt. A kereset során szoros barátság szövődött köztük. - 103 -
- Nem is lett volna vele semmi baj, csak hát a Harvardon végzett. Az őrületbe kergette az apját. - Azért néha onnan is kikerül egy-egy értelmesebb fej - vigyorgott Marshall. Clarence a Yale rendíthetetlen híve volt. - De úgy rémlik, Li Kan már nem űzi az ipart. Néhány hónapja küldött egy e-mailt, amiben említette, hogy otthagyja a céget. Azóta nem hallottam felőle. - Igen. Jobban kedveli a lovit. Victor megfenyegette, hogy kitagadja. Szerinte Li Kan sokkal nagyobb ügyekben sáros, a lóverseny csak gyerekjáték. - Azt hiszem, ideje indulnom, Clarence. Majd jelentkezem. - Odaadjam a mobilomat? Mindenhol működik. Elvihetem neked a repülőtérre. - Clarence tudta, hogy Marshall utál mobiltelefont tartani magánál. - Már elcsentem - vallotta be Marshall. - Az irodában hagytad. Átirányíttattam rá a magánvonalunkat, hogy ha Allison hív, ne maradjak le róla. Nálam van a csipogóm is. Értesíts, ha van új fejlemény! - Rendben. Jó utat, Marshall! És tömj a füledbe vattát! - Igenis, uram. Máris ott vagyok. Ma őrnagy lecsukta a mobiltelefonját, és becsúsztatta a zakója zsebébe. A nankingi KBH kis cellájának padján ült. A padlóra nézett, ahol az idős asszony, Jang Boda anyja összekucorodott a pléd alatt, amit hozott neki. Azt figyelte, lélegzik-e. Úgy látta, hogy a pléd enyhén megemelkedik, majd visszasüllyed. Csupán egy rezzenés volt az egész. Az orvos már járt itt, roppant dühös volt, hogy ilyen kései órában zavarni merészelték. Ennek a fogdának a celláihoz többnyire későn hívták ahhoz, hogy segíthessen. Ellenőrizte a pulzust, megvizsgálta az asszony nyelvét és bőrét. - Oxigénhiány. Gyenge a szíve. Ha nem szállítják sürgősen kórházba, meghal - közölte az orvos, és távozott. Ma őrnagy most a mentőkre várt. Hosszú órákat töltött az asszonnyal; igyekezett kipuhatolni, hol bujkál a fia. A kihallgatás kezdetétől fogva az volt a benyomása, az asszony sejti, hogy meghalt a férje, pedig senki sem mondhatta el neki, hiszen egyedül Ma őrnagy beszélt vele. Mégis, azóta, hogy előző este óta lehozták a vallatóba, a szeme fátyolos lett; sírt, és letartóztatása óta most először nem kérte, hogy láthassa a férjét. Ma őrnagy látta a szemében, amikor ránézett. Látta, hogy tudja. Nem tiltakozott, nem könyörgött, nem hallgatott konokul, ahogy az idősebb rabok szoktak. A gondolatai elkalandoztak; egyszer megemlítette Jang Bodát, és ő figyelmesen fülelt, de hamarosan ráébredt, hogy az asszony a negyven vagy még több évvel ezelőtti gyermek Jang Bodára emlékezik. Összefüggéstelenül, tőmondatokban beszélt. Ma őrnagy türelmesen igyekezett visszahozni a jelenbe, de az asszony makacsul ragaszkodott ahhoz a világhoz, ahova elméje repítette. Aztán hirtelen bejelentette, fáradt ahhoz, hogy tovább meséljen. Felkelt a székről, és a hideg betonon összekuporodva lefeküdt a szoba sarkába. Lehunyta szemét, és többé nem reagált. Ma őrnagy gyengéden megrázta a vállát. Nem aludt, nem is halt meg, valahol a kettő közt lebegett. Az őrnagy ekkor hívta ki az orvost. Ma Lin nem volt sem gonosz, sem fanatikus. Csak fásultságban élte le az utóbbi harminc évet. Húszéves korában, amikor csupa ígéret volt a világa, összekuszálódott az élete. Akkortájt Peking egyik kellemes negyedében élt özvegy apjával, a híres és elismert csellistával és zeneszerzővel, aki Londonban tanult zenét a felszabadítás előtt. Kis házuk dugig volt kottákkal, könyvekkel és hanglemezekkel. Az egyik falon a legkülönfélébb hangszerek lógtak. Egyeseket maga Ma apja hozott a tengerentúli koncertjeiről, másokat a Cape Towntól Moszkváig mindenütt megtalálható csodálói küldtek. Ma felidézte, apja milyen féltő gonddal emelte le a hangszereket a polcról, a falról vagy a vitrinből, hogy szeretetteljesen leporolja őket és játsszon rajtuk. Kivételes tehetséggel nyúlt a legritkább hangszerekhez is, a holdlanttól elkezdve, a szájharmonikán át az indonéziai kettős klarinétig. De a csellójátéka vonzotta Kína minden tájáról a zenerajongók sokaságát. Ma Lint cseppet sem kötötte le gyermekkorában a zene, tizenhat évesen azonban, amikor hallotta egyszer apja zenésztársának előadásában Rahmanyinov Második zongoraversenyét, beleszeretett a zongorába. Ma kedvéért az apja boldogan bezsúfolt egy zongorát is parányi házukba. Lin lelkiismeretesen tanult és kitartóan gyakorolt, s ugyan ígéretes tehetség volt, benne nem mutatkozott meg apja zsenialitása. - 104 -
1966-ban aztán vége szakadt idilli életének. A kulturális forradalom alatt rájött, hogy ő nem zenész, csupán egy gyáva alak. Akkoriban fiatal forradalmárok mérges tömegei forgatták fel az országot. A besúgók és könyvégetések, öngyilkosságok és kivégzések időszaka volt ez. Hónapról hónapra romlott a helyzet, szomszéd szomszéd ellen, diák tanár ellen fordult. Egy este, két nappal azután, hogy Ma Lin szemtanúja volt, hogyan akaszt fel a forradalomtól megrészegült csőcselék egy egyetemi professzort, egy barátja figyelmeztette. Jönnek a vörösgárdisták: Ma Lin és az apja lesznek a következők. Ma Lin érezte, hogy a rémület végigszáguld az ereiben. Az apja nem volt otthon. Hogy a zene miatt ne bélyegezzék bűnözőnek, kicipelte a hangszereket az utcára: egy mandolint, egy hegedűt, egy fuvolát, egy harsonát. Mind egy rakásba zúdította, aztán ráadásként rájuk hajigálta a polcokon sorakozó könyveket és a fiókokban lapuló kottákat; ki-be rohangált, ahogy csak a lába bírta. Hallotta a tömeget, aztán meglátta őket a szürkületben feléje hömpölyögni. Hagyta, hogy magával ragadja az őrület, ő is jelszavakat kezdett kántálni. Talált petróleumot és gyufát. Apja döbbenetes jelenetre ért haza: a tulajdon fia felgyújtja az ő drága kincseit, élete relikviáit. S amikor rákiáltott, Ma Lin épp az ő hőn szeretett csellóját vetette a máglyára. A húrok elpattantak a lángnyelvekben. Ma Lin szemében könyörtelenség villant. Vádjai apját még égetőbben érintették, mint a tűz. „Az apám tönkre akart tenni!”, kiáltozta Ma Lin, hogy felkorbácsolja a tömeget. Néhány diák segített neki darabokra zúzni a zongorát, hogy azzal koronázza meg a máglyát. Apja térdre omlott; a könnyáztatta arcáról aláhulló cseppek gőzzé váltak a tűz hevében. Tűzbrigád alakult - a téboly folyama, melynek hullámain minden bútor, minden könyv és minden megmaradt hangszer elúszott a pokol tüzére. Ma Lin saját kezűleg borotválta apját kopaszra és nyomott papírcsákót a fejébe. Aztán a nyakába akasztottak egy táblát, és végigvonszolták az öregembert az utcán. A téren letérdepeltették, hogy megvallja bűneit. Az otthonát szennyező külföldi könyveket és kottákat mind felhasználták, hogy ellenforradalmi nézeteit bizonyítsák. A hangszerei voltak a bizonyság a vágyára, hogy felmagasztalja saját magát. Hiú, alávaló féreg. Ma Lin apja elleni vádaskodásának mérge jól mutatta meggyőződésének erejét, így hát maga Ma Lin megmenekült a kárhozattól. Ezek után kíváncsi közönnyel és nem kis megkönnyebbüléssel figyelte apja megaláztatását. Nem telt sok időbe, hogy meggyőzze magát, apja valóban bűnöző volt. Végül már egyáltalán nem gondolt rá. Többé nem látta apját, de egyszer a fülébe jutott, hogy börtönben érte a halál. Soha többé nem nyúlt zongorához. Az egyetlen dal, amit hajlandó volt énekelni, az Emeljétek a magasba a forradalom vasseprűjét! volt, melynek egy szavát sem hitte. Azért zengte, hogy életben maradjon. A történtek után egy vonatrakomány diák társaságában vidékre küldték, hogy parasztok mellett dolgozzanak. Négy évet töltött az északkeleti Hejlungcsiang tartományban, s minden igyekezetével azon volt, hogy hagymát termesszen ott, ahol a hagymának a pártutasítások ellenére esze ágában sem volt megteremnie. Senkinek sem jutott elegendő élelem, és minden télen halálra fagytak néhányan. Ma Lin rájött, hogyha besúgja azokat, akik élelmiszerkészleteket halmoznak fel és olyan nézeteket hangoztatnak, melyek nincsenek összhangban a forradaloméval, akkor kibővítheti étrendjét és melegebb ruhába bújhat. Egyaránt feláldozott családot, barátot és igazságot. De elsajátította a túlélés tudományát. Amikor visszatért Pekingbe, csatlakozott a kung an csü-höz, azaz a Közbiztonsági Hivatalhoz, mert ez volt az egyetlen hely, ahol alkalmazták. Állhatatosan végezte munkáját; itt figyelt fel rá Csüan Ji, az állambiztonsági apparátus feltörekvő csillaga. Korai megbízatásai változatosak voltak: a titkos ügynöki és besúgói munkától a felforgatók és csempészek felderítéséig és letartóztatásáig terjedtek. Ma Lin külsőre szelíd modorát meghazudtolta a tény, hogy Csüan az idő múlásával egyre gyakrabban használta vallatásra. Bár Ma Lin nem lelt örömet a munkájában, művészi szintre fejlesztette. Nem sajnálta rá az időt; minden eszközt - finom meggyőzést, halálos fenyegetést, drogot, szikét, fúrót, gumibotot és áramütést - bevetett, hogy szóra bírja áldozatát. Az esetek többségében a meggyőzés és a fenyegetés elegendőnek bizonyult. Az emberek az arcába néztek, és ösztönösen megbíztak benne. Mosolya kedves volt; könnyen megosztották vele titkaikat. Amikor alkalma volt rá, betartotta a gyanúsítottaknak az együttműködésükért cserébe tett ígéretét. Amikor alkalma volt rá, betartotta a gyanúsítottaknak tett fenyegetéseit is. Mindvégig gondosan - 105 -
ügyelt, hogy ne alakuljon ki közte és a vallatott között kötődés, hogy mindvégig közönyös maradjon. Ez volt a munkája. A harmincas évei kezdetén megnősült. Azok az évek kegyesek voltak Ma Linhez és a feleségéhez, az ország akkor került ki Mao agyrémének árnyékából. Átköltöztek egy kétszobás lakásba, és a házban az elsők között vettek tévékészüléket. Egy gyermekük született, egy bűbájos kislány, akinek az értelme születésének pillanatától fogva fényesen ragyogott. Ahogy haladt Csüan Ji és Ma Lin egyre feljebb a KBH szamárlétráján, úgy haladt Ma Lin lánya a tanulmányaiban. Végül sikeres felvételi után a Pekingi Egyetemre került, ahol építészetet tanult. Aztán utolérte Ma Lint életének második válsága. A lánya egy nap a kormányt bíráló eszmékkel állított haza. Ma ráparancsolt, hogy verje ki a fejéből a politikát, és inkább a tanulmányaival törődjön, mert ugyan a bíráló szavak nemigen érdekelték, hisz nem politizált, mindazonáltal túlságosan is jól tudta, milyen árat fizethet az ember az efféle eszmékért. A lánya azonban fütyült rá. Apja bosszantására kurtára nyíratta gyönyörű, dús fekete haját, melyről Ma Lin örökké ódákat zengett, és röpiratokat hagyott otthon, hogy apja biztosan rájuk találjon. Ma Linben felébredt ugyanaz a fojtogató rémület, melyet húsz éve eltemetett. Hogy akaratának érvényt szerezzen, egy este olyan keményen arcul ütötte a lányát, hogy az elesett. Utána a lány nem ment többé haza. Ma Lin halálra váltan bújta a pekingi KBH titkos jelentéseit, s egyfolytában attól a naptól rettegett, amikor lánya neve felbukkan a beszámolókban. Aztán jött a Tienanmen téri rémálom. Ma Lin egy percre sem tágított Csüan mellől, éjjelnappal fényképeket elemzett, letartóztatásokat irányított, vallatott. Az állambiztonsági gépezet kétségbeesetten igyekezett nyomon követni a nagy téren zajló eseményeket, éberen figyelve, utal-e bármi jel arra, hogy a nyugtalanság a diákokról a munkásosztályra is átterjed. A szovjet vezető, Gorbacsov csúcstalálkozóra volt hivatalos, és a KBH rendőrei roskadoztak a hirtelen rájuk zúduló munka alatt. Egy nap Ma Lin kezébe akadt egy kép egy kupac fénykép tetejéről, melyeket titkos ügynökök készítettek a téren. Noha a teleobjektív nem volt élesre állítva, nem lehetett semmi kétség. Megfagyott az ereiben a vér. Lánya az amerikai Szabadság-szobor makettjének dőlt, arcáról büszke lázadás sütött. Ma Lin megpróbált civil ruhában bejutni a térre, hogy a lányához furakodjon és jobb belátásra bírja, vagy ha szükséges, erőszakkal rángassa el onnan. De még mielőtt a közelébe került volna, egy csoport diák az útját állta. Éjszaka feldübörögtek a tankok. A főváros utcáin géppuskaropogás visszhangzott; a diákok egy része az éjszakába menekült, a többiek tapodtat sem tágítva, felemelt ököllel, tehetetlen dacukban farkasszemet néztek a harckocsikkal. Alig hallgattak el a fegyverek, Ma Lint sürgősen kórházba hívatták. Az őrnagy lélegzet-visszafojtva igyekezett végig a hosszú folyosó vér áztatta falai mentén, a sebesülteket és holtakat átlépve - túl sokan voltak ahhoz, hogy mindnek jusson ágy. Ez volt élete leghosszabb útja. Tekintetét mereven előreszegezte, nem gondolkozott. Hiába mondták neki, hogy a lányát az operáltak kórtermében találja, nem volt ott. Már levitték a földszintre, a halottas kamrába. Ma Lint megszégyenítette lánya viselkedése, ráadásul nem is értette. A lányában olyan tűz lobogott, amit ő sosem ismert. Ennek ellenére ez már a második alkalom volt Ma életében, hogy kénytelen volt megküzdeni az érzelmeivel. S jóllehet apjáért sosem hullatott könnyet, a lányát megsiratta az éjszaka leple alatt. A történtek után legalábbis az állását el kellett volna veszítenie. Más tüntetők családját megfosztották az otthonuktól, másokat a munkájuktól, sőt egyeseket a szabadságuktól. Csüan ezredes azonban jól ismerte Ma Lin lányát. Kislány korában a térdén lovagoltatta, moziba vitte. A diplomaosztójára egy méregdrága japán mérnökkalkulátort ajándékozott neki, ami félhavi fizetésébe került. Csüant őszintén elszomorította a lány halála. Amikor csendesen közbenjárt, hogy megmentse Ma állását, Ma amúgy is odaadó hűsége csak fokozódott az ezredes iránt. A felesége összeomlott. Nem beszélt hozzá, személyesen őt tette felelőssé a tankokért és a fegyverekért. Lefogyott, két év alatt tízet öregedett, s megkeseredetten, betegen és elhagyatottan halt meg. Család hiányában Ma Lin teljesen a munkának szentelte magát. Továbbra is őrizkedett az ideológiáktól, néha azonban eltűnődött a dolgok miértjén a munkája során. Gyakran gondolta, és jogosan, hogy tettei az állam érdekeit szolgálják, hogy megmentette valakinek az életét, biztonságát. Máskor, mint most, ennek az idős asszonynak a cellájában, aki semmi fontosat nem tudott, csak - 106 -
összegömbölyödött, hogy meghaljon, öregnek, fáradtnak és megviseltnek érezte magát. Végül megérkeztek a mentősök. Egymást ugratták, s eleinte igencsak kemény kézzel bántak az idős asszonnyal. De amikor a KBH-s őrnagy rájuk ripakodott, rögtön vége szakadt a tréfálkozásnak, és késlekedés nélkül munkához láttak. Az egyik előbányászott egy oxigénmaszkot, a másik takarót borított az öregasszonyra, s már ott sem voltak. Ma Lin őrnagy behúzta maga mögött a kis cella ajtaját, és végigsietett a folyosón. Csüan ezredes az imént hívta telefonon, és Csiucsiangba rendelte. Ji Linget és az egyik amerikai nőt elfogták. Mivel Csüan beszél angolul, ezért személyesen ő hallgatja ki az amerikai nőt, Ji Lingnek azonban Ma őrnagy kifinomult szakértelmét szánta. - Minden eszközt bevethetsz, hogy rávedd az együttműködésre - jelentette ki Csüan. - Kifutunk az időből! A tűzoltókocsi vakító fényében rendőrök és tűzrendészek lépdeltek óvatosan a még mindig füstölgő törmeléken. A bérház Szucsou egyik legfelkapottabb negyedében állt, de mivel silányan építették, a tűz pillanatok alatt elharapódzott. Tűzfal híján a lángok akadálytalanul terjedtek tova a vánkosfákon, majd fel az olcsó papírszigeteléses falakon. A tető beomlott az emeletre, aztán az egész alároskadt a földszintre, így most a hatóságok egy néhai felső szinti hálószoba maradványait vizsgálgatták az alsó szinten. Az épület már lángokban állt, mire észrevették, hogy kigyulladt. Két lakás porig égett, mire az első tűzoltókocsi a helyszínre ért, és még kettő a tűz martaléka lett, mire sikerült úrrá lenni a tűzvészen. A külső téglafal több helyen szintén felmondta a szolgálatot. A nyomozók cserepeken és füstölgő szarufákon lépdelve kutattak túlélők után. Egy tűzoltó talált rá az első holttestre. Az izzó hamu- és csontkupac egy acél ágykeret rugóin hevert. Az elszenesedett fogak pőrén meredeztek, a maradványok alig emlékeztettek emberre. Mire a keleti égen pirkadt, további kilenc tetemet ástak elő a négy házból. Gyorsan lepelbe csavarták és elszállították őket. A rendőrség kihallgatta a szomszédos lakásokban élőket, akik az épület előtt verődtek össze, és cseverésztek annak teljes tudatában, mennyire szerencsések voltak, hogy ilyen hamar eloltották a tüzet. A hatóságoknak telefonáló férfi a vallomásában azt állította, hogy sikolyokat hallott, még mielőtt a füst és a lángok felcsaptak volna. Azt nem tudta megmondani, honnan jöttek a sikolyok. A szucsoui KBH illetékes városnegyedének felügyelője asztalán már délelőtt ott hevert az előzetes jelentés, melyben az épületkomplexum biztonsági őre beszámolt a lakókról. A felügyelő végigfutott a neveken. Az egyiken azonnal megakadt a szeme. Húsz perc múlva utolérte Ma Lin őrnagyot Csiucsiangban. - Találtak gyújtogatásra utaló jeleket? - kérdezte az őrnagy. - Gyújtogatás, uram? - hűlt el a felügyelő. Kínában a gyújtogatás rendkívül ritka bűncselekmény volt. - A beszámolóban nem tettek rá utalást. Felettébb valószínű, hogy valaki ágyban dohányzott. Sikolyokat hallottak, de az akár tűzben rekedt áldozattól is jöhetett. - Nyomozzák ki! - rendelkezett Ma őrnagy. - Akkor hozatnom kell valakit Sanghajból - közölte a felügyelő. - Itt senki... - Rendben - vágott közbe Ma Lin. - És kordonnal zárják le a helyszínt! Azt akarom, hogy alaposan kutassák át, keressenek bizonyítékokat! És boncolják fel a holttesteket. Bizonyosságot akarok! - Nem sok maradt belőlük - szólt a felügyelő. - A tűzben a szerkezetek is mind megolvadtak. Alig van mit boncolni. - Akkor lássanak neki tüstént! Ma Lin felhívta Csüan ezredest a hírrel. - Azt hiszem, rátaláltunk az árvaház igazgatójára - tudatta. PEKING, MÁJUS 30. - (REUTERS HÍRÜGYNÖKSÉG) A kínai külügyminisztérium bejelentette, hogy az amerikai szökevények egyike, akiket három csecsemő elrablásáért köröznek, súlyos balesetben életét vesztette a Jangce és a Pojang Hu tó torkolatánál. Az amerikai állampolgár mellett több mint hat kínai veszett oda a szerencsétlenségben, köztük a helyi közbiztonsági hivatal alkalmazottai. Meglepő fejlemény, hogy a rendőrség bejelentette: a még mindig szökésben lévő amerikaiaknak az eddigieken túlmenően immár az emberölésben való bűnrészesség vádjával is - 107 -
szembe kell nézniük, mivel a rendőröket a gyermekrablás ügyében folytatott nyomozás közben érte a halál. Továbbá, jelentette ki a szóvivő, felelniük kell fegyvercsempészetben való bűnrészességért. Kínában mindkettő főbenjáró bűn, és halálbüntetést vonhat maga után. A baleset természetét és okát illetően részletek még nem kerültek napvilágra. Mindeddig megtagadták a külföldi tudósítók azon igényét, hogy szemrevételezzék a helyszínt, de meg nem erősített hírek szerint a mentőakció szakadatlanul folyik. A hatóságok nem tették közzé az elhunyt amerikai állampolgár nevét. A pekingi amerikai nagykövetség tisztviselői követelték, hogy Kína kormánya hozza nyilvánosságra, mit tud a többi szökevény hollétéről és sorsáról. „Ez Kína belügye, és kizárólag a rendőrségünkre tartozik”, nyilatkozta a külügyminisztérium szóvivője. „Semmit sem hozunk nyilvánosságra, míg a letartóztatások meg nem történtek.” Marshall csak nagy nehézségek árán hallotta Clarence-t, aki beolvasta a hírügynökség összefoglalóját. Repülője két órája szállt fel San Franciscóban, s most a Csendes-óceán felett jártak. Clarence hangja hol elhalkult, hol felerősödött a mobiltelefon műholdas kapcsolatától függően. A légköri zavaroknak köszönhetően hullámokban jött a sistergés. Marshall amúgy is alig hallott valamit; a fülében dübörögve dobolt a gyulladás. A bal fülére teljesen megsüketült, ezért a jobbhoz tartotta a készüléket, de már a fülkagylójára nehezedő enyhe nyomástól is fájdalmai voltak. - Sajnálom - szólt Clarence -, de biztos voltam benne, hogy tudni akarod. A Denver Postnál dolgozó barátom keltett fel a hírrel. El is faxolta nekem haza. Azonnal rád csipogtam, amint olvastam. - Helyesen tetted. Köszönöm. - Tudom, hogy Allison és Tyler jól vannak, Marshall. Fogalmam sincs, hogy miért, de mérget vennék rá. Marshall behunyta a szemét. - Aha. - Nagy visszhangot kapott a történet. A kínaiak darázsfészekbe nyúltak. Még a vízcsapból is ez folyik. A Postnál lévő barátom szerint a New York Times a címlapon közli a három csecsemő képét. És a londoni irodánkból hallom, hogy Európában is foglalkoznak az üggyel. - Feltételezem, hogy ez kedvező. - Talán. Nem biztos. Elképzelhető, hogy a kínaiak megvetik a lábukat. Beintenek, ha külső kritika éri őket. Világéletükben keményvonalasok voltak, és félő, hogy úgy döntenek, példát statuálnak. Pillanatnyilag nincs sok szerencsénk a hivatalos csatornákkal. De a titkár megígérte, hogy... - A vonal sípolt és sercegett, aztán elhallgatott. Marshall megpróbálta újrahívni, de csak sistergést hallott. Szenvedéstől eltorzult arccal lenyitható asztalkájára görnyedt, halántékát masszírozta, és igyekezett csillapítani a fülét kínzó fájdalmat. A gyógyszer nem hatott. Denvertől San Franciscóig még kutya baja sem volt a cég magángépén, ezért azt hitte, minden rendben van. De mióta a 747-es felszállt a San Franciscó-i kifutóról, a kínok kínját állta ki. S most, hogy felesége és fia sorsán rágódott, a mellkasában is szorítást érzett. Hajmeresztő szavak visszhangzottak a fejében. „Az egyik amerikai szökevény életét vesztette... Emberölés... Fegyvercsempészet... Halálbüntetés.” Bernondták volna, ha fiú lett volna, nem? Vagy nő? Biztosan bemondták volna. Átkozta magát, amiért felült a gépre. Helyesebb lett volna Clarence-re hallgatni. A feje szét akart robbanni, tüdejét feszítette a fájdalom, és tehetetlenül vergődött. Aggódott, hogy Allison épp akkor telefonál, amikor ő a levegőben van. Nem lenne valami nagy segítség. Isten verjen meg, Allison, amiért ezt csináltad, amiért ennyit kockára, tettél! Ujjaival a karikagyűrűjét babrálta. Egyforma fehér arany és arany gyűrűjüket egy navaho mester készítette. Allison választotta Santa Fében. Marshall gondolatban felidézte az örömöt, ami Allison szemében csillogott, amikor az ujjára húzta a jegygyűrűt, s közben szórakozottan dörzsölgette az érdes gravírozást. Istenem, kérlek, segíts Allisonnak, kérlek, Istenem, segíts a fiamnak! Annyira szeretem őket... Sosem érezte még magát ennyire kiszolgáltatottnak, sosem ismert még ilyen emésztő félelmet. Világéletében ura volt sorsának. Csak most nem. A cselekvésképtelenségtől a rosszullét kerülgette. Nagy nehezen legyűrte a hányingert, és megkísérelte rendezni a gondolatait, ahogy munkája során is tette. De most Allisonról, a szerelméről van szó! És Tylerről, az ő hús-vér fiáról, nem az ügyfeleiről! „Főbenjáró bűn... A mentőakció szakadatlanul folyik...” - 108 -
A fülében fokozódott a hasogató fájdalom. Kért egy dupla whiskyt a légi kísérőtől, és egy hajtásra ledöntötte. Majd ezt rögtön egy másik követte. Ez nem lehet igaz. Az Aleut-szigetek felett végül elszundított. Japán felett megrepedt a bal dobhártyája.
14 - Szorítsa ökölbe a kezét! - kérte egy barátságos hang. Ji Ling megborzongott, amikor végigtörölték a karját a hideg alkohollal. Még egy injekció? Ó, igen, kérek még! Ellazította izmait, de azt nem tudta, vajon ökölbe szorította-e a kezét vagy sem. Aztán ismét szúrás következett, melyet forró áramlat követett. Csodás érzés volt. Behunyta a szemét, s hagyta, hogy elméje elkalandozzon. Repült, pedig nem ült repülőn, széttárt karjain kívül semmi sem tartotta, arcát szellő simogatta, haját a szél borzolta. Valahogy kiszabadult a hideg, dohos, undorító csempés, foltos padlójú szobából. Látta az alatta elnyúló vizet, a kis hullámokon megcsillant a napfény - szépsége minden képzeletet felülmúlt. - Ji Ling, tudod, ki vagyok? Igen, tudom. Vajon ez az ő hangja? Fogalma sem volt. Bársonyos, kellemes hangot hallott. Ha az ő hangja, akkor szívesen hallgatja. - Ki vagyok? Ma Lin vagy. Az apám. - Igen, Ji Ling. És emlékszel, mit akarok, ugye? Hogy jól érezzem magam, apám. Nagyon kedves tőled, hogy ezt akarod. - Igen, ezt akarom, Ji Ling. Semmi többet. Kaphatok még, apám? - Még nem, gyermekem. Egyelőre eleget kaptál. Később, ha jól viselkedsz és segítesz nekem, kaphatsz még. Ígérem. Ji Ling érezte, hogy a szíve felett valami a mellkasához ér. A szívét hallgatták. Ő is hallgatta belülről. Hallotta a tulajdon szívverését, hallotta, hogyan zubog a vér az ereiben. Még azt is hallotta, hogyan simogatja a levegő a bőrét. Sosem hitte volna, hogy az ilyesminek hangja van. Halk volt. Figyelmesen kellett fülelni, de meghallotta. - Most pedig beszélj nekem a csecsemőkről! Csecsemőkről? - Igen, segíteni akarok nekik. Eltűntek. Egyedül vannak. Haza szeretném hozni őket. Én is segíteni akartam nekik. - Hát persze. Helyesen cselekedtél. De most már nem tudsz nekik segíteni. Nekem kell segítenem. És segíteni is fogok. Igen, apám. Jó vagy. - Hol hagytad őket? Hol találkoztatok volna? Biztonságos helyen. - Melyik biztonságos helyen? Kerestem őket. Attól félek, veszélyben forognak. Könny gyűlt a szemébe. Érezte, hogy a könnycsepp növekszik, aztán megremeg és végigcsordul a halántékán a hajára. Érezte, hogy megérinti az egyik hajszálat, aztán a másikat, majd megáll. Próbáltam nekik segíteni. A saját kisbabámon sem tudtam. Elvették tőlem, apám. Elvették tőlem, mielőtt megnőhetett volna. Hideg volt az asztal, és őt elvették tőlem, és egy üvegbe rakták. Aztán még több könnycsepp, egész áradat; hallotta, hogy valaki sír. Ki sír? Csecsemő sír? Nehéz volt megmondani. Mellkasa megemelkedett. Zokogott. Letörölte volna a könnyeket, de a karja nem mozdult. Kinyitotta a szemét és pislogott, de túlságosan reszketett előtte minden ahhoz, hogy lásson. Fény. Látta a felhőkön túl. Vagy víz? A szeme égni kezdett, ezért ismét lehunyta. Egy puha kéz a homlokát tapintotta. Megnyugtatta. - Ne rágódj a múlton, gyermekem! Az élőkre gondolj, ne a holtakra! Csak az élőkön segíthetsz! Igen, meg kell próbálnom. Megpróbálok. - Egy hajón voltál. Hol jártál? - 109 -
Hukouban, apám. Rejtőztünk. - Ki rejtőzött? Mi. - Értem. Hova mentetek? Csiucsiangba. Megállították a hajót. Az emlékek ott tolongtak az elméjében. Érezte a dingi oldalát csapkodó hullámokat, látta a vakító fényt, hallotta a csónakról érkező rekedt utasításokat. Ugyanúgy hallotta szíve kalapálását, mint akkor. A vízbe dobtam a táskám, apám. - És miért tetted? Megmozdult, küzdött a csuklójára nehezedő szorítás ellen, az őt megrohanó, elhatalmasodó emlékek ellen. Sitao első tiszt odacsapott valakinek a csónakban. Csonton reccsenő fa zaja. Mert véres lett, apám. Az arcom is. De nemcsak véres. Cafatok is voltak. Ragacsos cafatok. Nevek voltak a táskájában lapuló papíron. Nagybátyja barátainak nevei. Letörölte az arcát, és hagyta, hogy a sötétlő víz elnyelje a táskát. Említeni akarta apjának a neveket, igazán említeni akarta, ha segítenek a babákon, de emlékei az első tisztről erősebbek voltak, és a nevekről elfeledkezett. Bántották. Ma Lin látta, hogy Ji Ling zihál és levegő után kapkod, ahogy erőt vesz rajta a pánik. Elveszítik. Milyen kényes egyensúly kell a drogokhoz. Ő jobban szeretett volna infúziót, mennyivel könnyebb azt szabályozni, mint a fecskendő rövid rohamait, de egy sem volt kéznél. Tudta, be kell érnie a tűvel; érintése gyakorlott volt, akár az orvosé. Mindig gondosan óvakodott a fertőzéstől, ezért gyorsan letörölte a nő bőrét alkohollal. Nem volt idő érszorítóra, de mivel Ji Ling vénái jók voltak, könnyedén belenyomta egy másik tű tartalmát. Aztán fölé hajolt, és lágyan, megnyugtatóan beszélt hozzá. - Ne gondolj vérre, gyermekem! A csecsemőkre emlékezz! Lásd az arcukat! Halld a sírásukat! Segíts nekik, Ji Ling! Segíts a csecsemőknek! - Megfogta a kezét, Ji Ling a kezére fonta ujjait és megszorította. Jó jel volt. Ji Ling félelme tovaszállt. Lecsillapodott és ismét lebegett, most egy másik szinten. Igazán kellemes volt. Aztán hirtelen elragadták az érzelmek. Nem szomorúság, vagy rettegés, vagy düh. Egyszerűen csordultig telt a szíve. Maga előtt látta Tai pofiját. Sírva fakadt, de nem tudta, miért. Csak ontotta a könnyeket. Ma Lin hagyta, hadd sírjon, nem lépett közbe. Elnézést, nem akartam elgyengülni. Segíteni fogok, apám. Segíteni fogok. - Hát persze, hogy segíteni fogsz. Csüan az ajtóba fúrt lyukon keresztül figyelte a mesterségét gyakorló Ma őrnagyot. Csüan remélte, hogy az őrnagy nem tévedett, amikor ennél a nőnél a drogot választotta, nem a meggyőzés hathatósabb erejű eszközeit. Ha a drog nem válik be, órák is eltelhetnek, mire vallatóra foghatja a jól bevált módszerekkel. Sitao matrózt már nem lehetett kihallgatni - belehalt a letartóztatás során szerzett sérüléseibe. Ez idő alatt kétszáz rendőr fésülte át a tópart minden egyes négyzetcentiméterét húsz kilométeres körzetben. Mocsarakban és lápokon gázoltak, barlangokat kutattak át, ellenőrizték az üresen álló szalmakunyhókat, melyek még nem kerültek víz alá a nyári áradásokkal, ellenőrizték a csónakházakat és a rizsföldeket. Most, hogy Ji Ling őrizetben volt, és a nagybátyja a matrózok többségével egyetemben meghalt, Csüan tudta, hogy minden valószínűség szerint két amerikai nőt, egy fiút és két csecsemőt üldöz, akik egyedül vannak, tehetetlenek, és annyira kirínak Dél-Kína lakosai közül, mintha marslakók volnának. Magukra hagyatva egy órát sem élnek túl. És még ha velük volna is a Tavasz Virága legénységének egy másik tagja, legfeljebb alacsony rangú matróz lehet, aki nem rendelkezik Jang Boda kapcsolataival és forrásaival. Nem sok idejük lehet hátra. Persze megeshet, hogy mind odavesztek az ütközésben. Kételkedett ugyan benne, de biztos ami biztos, egy tucat csónak és legénysége kotorta a folyó fenekét csáklyás horoggal. Az elfogott amerikai nőt a folyosó mentén egy másik szobába zárták. Az őrök jelentették, hogy a letartóztatása óta felváltva vesz rajta erőt a hisztéria és a csendes zokogás. Csüan utasításának megfelelően az ő cellája volt a hukoui KBH-ban a legrosszabb. Nem volt ablaka, - 110 -
mindössze egy kis rés nyílott az ajtón a folyosóra. A falakra évtizedek mocska ragadt, a padló durva beton volt. A plafonon villódzó fénycső zúgott. A padló egyik sarkában mélyedés volt a latrina számára, mellette egy törött karú vízcsap. A tikkasztó forróságban szellőztetés hiányában iszonyatos bűz terjengett a cellában. Amikor Csüan belépett, látta, hogy a nő elgyötört arcából kifut a vér, szeme elhomályosul. Mégis egyenes háttal, méltósággal ült, zárkája nem félemlítette meg. Csüan csodálta a bátorságát, de nekilátott, hogy megtörje. Az asszony láthatóan megkönnyebbült, amikor meghallotta kifogástalan angolságát. Csüan udvarias volt és pontos. - Feltételezem, jól bántak magával? - kérdezte. - Senki sem bántott. - Kapott enni? Éhes? - Látni akarom a férjem holttestét. - Nem lehetséges, Mrs. Cameron. - Elvették tőlem Katie-t. - Hsziao Bo gyermek biztonságban van - felelte Csüan, a baba árvaházi nevét használva. - Katie-nek hívják, és már biztonságban volt. Látni akarom! - Először tudnom kell, hová mentek. Milyen terveik voltak. Hol vannak a többiek? - Nem tudom. - Hol kellett volna találkozniuk? - Nem tudom. Ji Ling intézte ezeket a dolgokat. - Kivel? - Nem láttam. - Hova ment a dolgokat intézni? - Ügyvédet akarok. - Attól tartok, ez nem Colorado Springs, Mrs. Cameron. - Ezt el is hiszem. Akkor látni akarom a nagykövetségemet. - Hadd magyarázzak el valamit magának, Mrs. Cameron. Nagy bajba keveredett. Biztosíthatom, hogy amerikai állampolgárságának semmi köze nem lesz az ügyhöz. A törvény adta jogáról alkotott nézetei Kínában egyáltalán nem helytállóak. A mi törvénykezésünk hatálya alatt áll, akár tetszik, akár nem. Ebben az országban mi golyót repítünk az emberrablók tarkójába. Nincs fellebbezés. Az ítéletet azonnali hatállyal végrehajtjuk. És biztosíthatom, nem segít magán, hogy nőnek született. Az asszony szeme megvillant. Csüan látta rajta, hogy minden erejét megfeszítve igyekszik megőrizni lélekjelenlétét. - Nyilván megszomjazott - szólt gyengéden. Az asszony bólintott. Csüan intett az ajtó előtt strázsáló őrnek, aki beadott egy üveg vizet és egy bádogpoharat. Csüan lecsavarta a kupakot és töltött neki. - Legjobb lenne, ha együttműködne velem. Könnyebb lesz magának. Kényelmesebb szállásra kerül. Azzal vívhatja ki magának leginkább a bíróság könyörületét, ha mihamarabb elkapjuk a többieket. Segíthetne, mielőtt valakinek bántódása esik. Érti? Az asszony kortyolt egy kis vizet, aztán bólintott. - Értem. - Nagyon bölcsen döntött. Szavamat adom, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, hogy segítsek magán. És most tudnom kell a tervükről. Minden részletet, mindent, amire csak vissza bír emlékezni. Hova mentek? Milyen útvonalon? Mi volt a célállomás? Kuangcsouba, Kantonba tartottak? Claire sosem rettegett még ennyire. A hangja elcsuklott, kénytelen volt megköszörülni a torkát, mielőtt megszólalt. - Kérem, megkérdezhetem a nevét? - Természetesen. Elnézést, hogy udvariatlan voltam, Mrs. Cameron. Csüan Jinek hívnak. - Nos, Mr. Csüan Ji, magának is meg kell értenie valamit. A férjem halott, a gyermekemet elvették. Tisztában vagyok vele, hogy sosem kapom már vissza, bármit is mond. Tehát fütyülök rá, hogy mit tesznek velem! Gyűlölöm az országukat, és nem fogok segíteni, hogy megtalálják a - 111 -
többieket! Menjen a p...ba, Mr. Csüan Ji! - A CNN-nek tudomására jutott, hogy az öt amerikai állampolgár közül - akiket a kínai hatóságok azzal vádolnak, hogy elraboltak három csecsemőt a szucsoui szállodából, és ezért most körözés alatt állnak - egyikük életét vesztette, egy másik társukat pedig letartóztatta a rendőrség Csiucsiangban, a Jangce egykori tea-kikötővárosában. Forrásaink jelentették, hogy az elhunyt amerikai személy dr. Nash Cameron, coloradói sebész. Értesüléseink szerint Cameron rendőrökkel való összetűzésben lelte halálát. Feleségét, Claire-t őrizetbe vették. Tartózkodási helye jelenleg ismeretlen. Az események a folyó ezen szakaszán történtek, ahol a hatóságok pillanatnyilag is az amerikaiakat szállító hajó mentésével vannak elfoglalva. - A kamera Colin Chandler válla fölött ráközelített a távoli folyó felnagyított képére, melyen egy mentőcsónak ringott a 432 Tavasz Virága félig elmerült hajóteste mellett. - A képen látható hajó állítólag összeütközött a sötétben őt üldöző rendőrcsónakkal. A folyón zajló drámai éjszakai hajszának és a heves ütközésnek számos további áldozata van. A kínai hatóságok nem nyilatkoznak az ügy kapcsán, és megtagadták az újságíróktól az engedélyt, hogy megjelenjenek a helyszínen. Chandler arca ismét betöltötte a képernyőt. - Ez tehát azt jelenti, hogy két nő: Ruth Pollard, Fred Pollard képviselő húga, és Allison Turk, a hírneves denveri Coulter és Grogan ügyvédi iroda beltagjának felesége még mindig szökésben van, két csecsemővel és Turk fiával, Tylerrel. - Chandler szünetet tartott, hogy kiélvezze a pillanatot. Csaknem 500 dollárt fizetett ezért az információért. A hajába kapott a szél. A kamera végigpásztázta a folyó felett nyíló kilátást, és felölelte a Pojang Hu egy darabkáját, valamint a távoli, ködbe burkolózó hegyeket. - Két nő, egy fiú és két csecsemő. Kétségbeesett szökevények Kína déli tartományában. E pillanatban is kiterjedt hajtóvadászat folyik utánuk. Kínából, Csiucsiangból jelentkezett Colin Chandler, CNN. A rendőrök a mögöttük nyárfalevélként reszkető igazgató által előbányászott kulccsal betörtek Colin Chandlernek a Nanhu Fogadóban kivett szobájába. Chandlert goromba kezek riasztották mély álmából. - Mi a fene...? - riadt fel Chandler. - Mi folyik itt? Kik maguk? - Senki sem felelt. Az egyik alak fiókokat kezdett húzogatni, kirángatta és a földre szórta a ruhákat. Egy másik az íróasztal mellett állt, és Chandler jegyzeteit és iratait tanulmányozta. - Tűnjön onnan! - kiáltott rá Chandler, felpattant, és magára ráncigálta a nadrágját. A férfi a füle botját sem mozgatta. Chandler immár nadrágban, bár nyitott sliccel, elindult feléje, de egy harmadik rendőr az útját állta. Chandler megtorpant. A szobában hamarosan minden fiók nyitva állt. Borotvakészletének tartalma a fürdőszoba padlóján hevert szerteszét szórva. A magnója nyitva, a kazetta eltűnt belőle. - Kik maguk? - kérdezte újra, pedig jól tudta a választ. - Hogy merészelnek így betörni a szobámba? - Hallotta, hogy a folyosó végén operatőre felháborodottan kiabál. Őt is hasonlóképpen ébresztették és hajították ki a szobájából, majd tetemes dulakodást követően feltűnt Chandler szobája ajtajában három rendőr kíséretében, akik elkobozták a kamerája tokját és a felszerelését. - Vigyázzanak! Még a végén eltörik! Istenemre mondom, megfizetnek érte! - Újságíró vagyok - próbálkozott Chandler ismét. - Nem tehetik... - Jól tudom, ki maga - szólalt meg a rendőrtiszt. - Értesítettek, hogy a külügyminisztérium által kiadott engedélye lejárt. Illegálisan tartózkodik országunkban. - A fenét! - tiltakozott Chandler. Előrántotta iratait az övtáskájából, és a rendőr kezébe nyomta őket. - Tessék, engedély, útlevél, minden! Mind érvényes! A rendőr közönyösen nézegette az iratokat. - Ezeket meghamisították - közölte. - Hol van az engedélye, hogy Sanghajon kívül dolgozzon? - Ez nevetséges! Pontosan tudja, hogy az újságírók mindig engedély nélkül dolgoznak a városon kívül. A maguk eljárása önkényes és felháborító! Ezt nem tehetik! - Csiucsiangi tartózkodásával megszegte a kínai törvényeket. Magát és az operatőrét visszakísérjük Sanghajba. Ügyüket továbbítjuk az illetékes hatóságoknak. Chandlert és az operatőrt hangos tiltakozásuk közepette letoloncolták a csarnokba. - 112 -
Éjszaka közepe volt, mire Szucsouban az orvosi szakértő az utolsó holttest boncolásával is végzett. Az utasításnak megfelelően egyenesen Csüan Jinek tett jelentést. - A Lin igazgató házában talált tetemek közül három túlságosan megégett ahhoz, hogy megállapíthassam a halál okát, uram. A negyedik valószínűleg egy felnőtt férfi holtteste. A második nyakcsigolya elülső szakaszán sérülést találtam. - És ez mit jelent? - Nem a tűzben lelte halálát, uram. Elvágták a torkát, kis híján leválasztották a fejét. Még a tűz kitörése előtt meghalt. - Sikerült hitelt érdemlően azonosítania a hullákat? - Egyelőre nem. Fogászati feljegyzéseket keresünk, de napokba telhet, mire mindet begyűjtjük, ha egyáltalán megvannak. Csak annyit mondhatok, hogy az egyikük felnőtt nő, a másik kettő gyerek volt. Csüan tanácstalanul letette a kagylót. A férfi minden bizonnyal Lin igazgató volt, a nő a felesége. Nem vitás, az ő torkát is elmetszették. A rablást ki lehet zárni. Azon tűnődött, vajon van-e köze a gyilkosságnak az ügyéhez és a csecsemők eltűnt kartotékjaihoz. Nem talált kapcsolatot, de nem olyan fából faragták, aki hisz a véletlenekben. Ahhoz túlságosan is sok szokatlan elem bukkant fel az ügyben, és ez most sokszorozódni látszott. Még nem kapta kézhez a tűzrendészek beszámolóját, de kétsége sem volt, mi áll majd benne: bizonyítékot találtak, hogy szándékos gyújtogatás történt, hogy elleplezzék a gyilkosságokat. Bármi történt is az árvaházban, Csüan másodrendű kérdésnek tekintette, nem talált szoros összefüggést a külföldiek üldözésével. Mindazonáltal felhívta Ma őrnagyot, és Szucsouba küldte.
15 - Xing xing, lao wai! Záo fán! Allison kinyitotta a szemét. Alig néhány centire tőle Mei Ling mosolygós arca nézett rá vissza. A kabin ablakán napfény áramlott be. Mei Ling nevetése már kora reggel fertőző volt. Allison visszamosolygott. Meglepetten vette észre Wen Lit az asszony karjában. A baba az öklét szopogatta, erősen nyáladzott, és szemmel láthatólag módfelett elégedett volt a világgal. - Mi? - morogta Allison. - Nem értem. - Zao fán! - Mei Ling szabad kezét a szájához emelte, aztán megdörzsölte a hasát. - Chi ba! - Ó, reggeli. - Allison felült a vastag paplanhalmon. - Hol van Tyler? És Ruth? Mei Ling a tat felé mutatott. - Wái mián. - Felkacagott, és Allisonra bökött. - Ni qi wan le! - Félrebillentette fejét a szabad kezére, behunyta a szemét és az alvó Allisont majmolta. Aztán a nap felé intett, jelezve, hogy későre jár. Allison az órájára pillantott. Alig múlt hat óra. Marshallra gondolt, és elmosolyodott - a horgászok korán kelnek. Felkászálódott, kisimította a ruháját, és elvette Wen Lit Mei Lingtől, aki elvonult a tatra, hogy nekiálljon reggelit készíteni. Ruth egy felfordított vödrön ücsörgött Taijal, amikor rátalált. A halászó Rent és Tylert figyelte. Gyönyörű reggelre ébredtek. A levegő kissé csípős volt. A partvonalat mindkét oldalról dús erdőkkel borított alacsony hegyek ölelték, melyeken az acéltornyok között felfüggesztett masszív magasfeszültségű vezetékeket leszámítva semmi jele nem volt az ember keze nyomának. A hajó még mindig az osztrigacsapdák mellett horgonyzott, ahol előző este megálltak. A csapdák vízből kiálló kötelei a messzi távolba vesztek a tavon, s a játszi szellő beléjük kapva hosszú, kecses íveket formázott belőlük, melyek hullámokat fodroztak a víz színén. Tyler és Ren behúzták a hálót. A halász derékig pucér volt, a nadrágja szárát feltűrte. Már úszott egyet reggel a tóban, hogy kiszabadítsa a csapdákba gabalyodott hálót. Egy darabig nézte a küszködő fiút, aztán odakiáltott neki: - Shou yé shou, xiang zhé yang! - Megmutatta neki, hogyan kell csinálni. Tyler fogást változtatott. A háló most már sokkal könnyebben engedett, és hamarosan az egész a fedélzeten hevert egy halomban. Csöpögött belőle a víz, beakadt halak igyekeztek kiszabadulni fogságából. - 113 -
Ren serényen kiszabadította őket a lyukakból. Néhányat visszadobott a tóba, a többit pedig a fedélzeten álló vizesvödörbe hajigálta. Két rák végigszaporázott a hálón, aztán belepottyant a vízbe. Tyler közben észrevett valamit a kupacban, és izgatott kurjongatásba kezdett. Egy tartórúd köré tekerte a háló feléje eső részét, és odavágtatott, hogy elkapja azt a valamit. Ahogy diadalmasan a magasba emelte, megpillantotta Allisont. - Nézzed! - ujjongott. - Egy teknőc! Az állatnak foltos, barna páncélja és színes hasa volt. Ren jóváhagyólag mosolygott, és elvette, hogy megmérje a súlyát. Kis híján két kilót nyomott. -Zhéi gé hao - mondta. Megpaskolta a hasát, és hátraszólt. - Mei Ling! - Az asszony kidugta a fejét a kabinból. A halász a felesége gondjaira bízta a teknőst. - Gii ké rén da yá ji! - Hűha - szólalt meg Allison. - Mintha reggelire invitálna. Tyler arca elborult. - Nem fogja megfőzni, ugye? - szegezte a kérdést Rennek, és evést imitált. - Ne! Kérem, ne! Ren bizonytalanul a fiúra pillantott. Mondott valamit Mei Lingnek, aki kérdő tekintettel eltartotta magától az állatot. Ezt? - Igen - bólintott Tyler mosolyogva, majd elvette a teknősbékát, a pallóra helyezte, és kissé megnoszogatta, hogy járásra bírja. A teknőc azonban nem volt megfelelő hangulatban ahhoz, hogy engedelmeskedjen; ehelyett szorosan behúzta a fejét és lábát. Tyler megsimogatta a páncélját, és lágyan duruzsolt neki. Ren hahotára fakadt. - Furcsa fajta ez a lao wai - jegyezte meg Mei Lingnek. - Inkább elszórakoztatják az eleségüket, nemhogy a hasukba tömnék. Ren elpakolta a hálókat, majd Tylerhez, újdonsült tanoncához fordult. - Youlan - mutatott dél felé. - Wo mén xián zai yáo zou la. - A hajó oldalán eltűnő kötélre mutatott, s úgy tett, mint aki behúzza. - Qi máo! - Aha, a horgony! - hagyta helyben Tyler. Behúzta a kötelet, Ren közben eltűnt a kabinban. Ez alkalommal a motor azonnal beindult. Ahogy haladtak a vízen, Allisonnak megakadt a szeme valamin. - Nézd! - Ritka, sok utat megjárt, ősi dzsunka siklott a csillogó tavon. Ez volt az első, amit láttak. Három fehér vitorláját dagasztotta a szél a festői kék égen. Fenséges jelenség volt, tikfa fedélzetén egykoron császárok hajózhattak. Kormányosa hátul, a megemelt taton trónolva forgatta a hatalmas kormányt. Az elnyűtt vászonvitorlák bambuszrudakba kapaszkodva lobogtak. A nyitott fedélzeten fakorlát futott végig, néhányan a lábukat lógázva ücsörögtek rajta. A faragott sárkányfejben végződő, előreugró, felfelé törő hajóorr alatt kunkori habokban fodrozódott a víz, ahogy a dzsunka észak felé suhant. Amikor Mei Ling meglátta a hajót, berohant a kabinba. Egy szalmakalappal és egy kendővel a kezében tért vissza: az egyiket Allisonnak adta, a másikat Ruth-nak. A dzsunkára mutatott, aztán a szemére. Majd megrázta az ujját: Nem! Azonnal megértették. Bár viszonylag messze voltak a dzsunkától, Kínában a külföldi világítótoronyként magasodik ki. Távolról valamelyest segíthet a fejfedő. Allison Tyler felé intett. - És ő? - kérdezte. Mei Ling eltöprengett egy pillanatra. Ismét eltűnt a kabinban, majd egy Mao-sapkával bújt elő megint, mely valaha Ren nagyapja tulajdonát képezte. Régi, ronda, penész ette példány volt. Tyler leplezetlen undorral szemlélte. - Csak nem akarod, hogy ezt a fejemre húzzam? Olyan ostobán néz ki, ráadásul bűzlik. Nem akadna inkább egy baseballsapka? - Vedd fel! - parancsolt rá Allison. Tyler felsóhajtott. Olyan hatalmas sapka volt, hogy teljesen a szemébe csúszott és elveszett benne a feje, csak a két füle tartotta meg. - Most már én sem látszom! - Ezt nevezik kifürkészhetetlennek - vigasztalta Allison. - Fenemód kínaias. - Idővel belenősz - ugratta Ruth. Akadozó motorral pöfögtek dél felé. Ren végig a keleti part mentén maradt, hogy elkerülje a - 114 -
tó közepén örvénylő forgalmas csatornákat és a halászövezeteket, ahol ismerősei dolgoztak. Kora délután ismét észrevettek egy rendőrcsónakot. A járőr tőlük háromszáz méterre húzott el, és egy pillanatra sem lassított. Sem Allison, sem Ruth nem látta. A tó kiszélesedett, végül már nem is látták a nyugati oldalt. A keleti partvonalon gyapot- és rizsföldek fészkelték be magukat az alacsony hegyek és a mérföldekre nyúló lápok és mocsarak közé. Útközben elhaladtak egy sziget mellett, melyen magányos pagoda magasodott. Ren az ég felé mutatott, majd tóba hulló csillagot imitálva és kézzel-lábbal hadonászva magyarázta, hogy a pagoda szerencsét hoz. Legalábbis Allison és Ruth ezt hámozta ki a halász testbeszédéből. Ren és Mei Ling egy pillanatra sem veszített jókedvéből, szájuk könnyen nevetésre állt. Az első nap feszültsége és kényszeredettsége után minden zökkenőmentesen ment a maga útján. Ruth előbányászta az angol-kínai szótárát, és kipróbált néhány szót. A tóra mutatott, majd így szólt: - Chéng chuán - mire a halász kuncogva a fejét rázta, és mondott valami egészen mást, olyan hadarva, hogy Ruth képtelen volt eldönteni, vajon ugyanazt a szót hallotta-e vagy sem. - Attól tartok, hibádzik a kiejtésem - adta át Allisonnak a kis könyvet. - Nesze. Tégy egy próbát te is. Allison kikereste a hajó megfelelőjét. - Xiáo chuán - köhögte ki a szavakat. Ren úgy hahotázott, mintha élete legjobb viccét hallotta volna, de semmi jelét nem adta, hogy a vicc a hajóról szólna. - Láthatólag nem érti - vonta le a tanulságot Allison a lapokat nyálazva, hogy újabb szót keressen. - Nyilván az alsónadrágjáról mondtál valamit - vélekedett Ruth. - Vagy a bugyimról. Sikeresen megtanulták egymás nevét, s valahányszor valamelyikük kérdőn nézett egy madárra, helyre vagy hegyre, Ren bólintott, és hadart valami teljességgel érthetetlent. Ők förtelmes kínai kiejtésükkel megkísérelték utánamondani, amitől a halász rendszerint nevetőgörcsöt kapott, s amit szinte azonnal el is felejtettek. Csupán Tylerben lakozott némi nyelvtehetség, ő Ren nyüstölésére szégyenlősen elismételte a szavakat. Tyler csodálattal nézett fel a halászra, és úgy követte, mint egy kölyökkutya. Nézte, utánozta, és minden alkalmat megragadott, hogy a segítségére legyen. Ren bámulatos csomót kötött neki, a fiú tátott szájjal bámulta. A halász kötelet kötözött a rúd köré, erősen meghúzta, aztán egy ujjmozdulattal szemvillanás alatt eloldotta. Tyler négyszer is nekifutott, mire elleste a titkát, és örömtáncot járt, amikor végre sikerült. Gyakorolta is, míg Allison rá nem szólt, edzésképpen ugyanis Tyler Wen Li lábait kötözte össze, majd engedte el újra meg újra. Allison akkor vetett véget a játéknak, amikor Wen Li már túlságosan ficánkolt. A tó vize nyugodt volt, aznap délután senki sem zavarta meg kis világukat. A Pojang Hu Kína legkiterjedtebb édesvizű tava, partvonala hosszan elnyúlik. A nagy nyári áradásoknak köszönhetően a tó vízszintje általában a télinek a hússzorosára emelkedik. Számtalan öböl csipkézi, és megannyi csermely táplálja. Láttak egy hattyút, két kócsagot és más madarakat, amiket nemigen sikerült azonosítaniuk. A víz kristálytiszta volt, így kedvükre figyelhették a tóban úszkáló teknőcöket és halakat. Egyszer megpillantottak egy magányos ázsiai bivalyt, amikor elhaladtak a magas sás mellett. A távolban halászhajók úsztak, némelyiket rudakkal tolták előre a sekély vízben, másokra kis teljesítményű motort szereltek, de akár így, akár úgy hajtották meg őket, a többségen ívelt bambusztető nyújtott menedéket a tűző nap elől. A két part mentén erdővel dúsan benőtt hegyek váltották egymást, a lankákat olykor egy-egy falu pettyezte. A Jangce alsó szakaszára oly jellemző túlnépesedést és környezetszennyezést itt hírből sem ismerték; füstfelhőktől, gyáraktól és tömegektől mentes, történelem előtti hely volt. Allison és Ruth élvezte a tó áldott békéjét. Allison és Wen Li a délutánt egymás és környezetük felfedezésével töltötték. Allison felhőket számlált, és butácska rímeket faragott. Egy ízben nyugatról egy csapat vadliba repült be a hajóorrtól nem messze a látóterükbe, szárnyuk suhogott a szélben. Allison nem volt benne biztos, hogy Wen Li látja-e vagy sem, mivel szeme olykor céltalanul vándorolt, néha azonban figyelmesen Allison tekintetébe fúrta, mintha hirtelen belelátna Allison fejébe és beinná gondolatait. Előfordult, hogy bölcs, vagy ahogy Allison nevezte: Konfucius - roppant megfontolt, roppant kínai - ábrázatot öltött, és nagyokat bólogatott Allison előadásához, mint aki végig tudja a válaszokat, s épp csak elviseli Allison primitív fejtegetését. Megszámlálták az ujjaikat, ráböktek az orrukra, és mutogatták a szemüket és a fülüket. Allison még Denverből hozott egy kis műanyag játékot. Szélmalom volt; apró kacsák és egy mosolygós asszony forogtak rajta körbe-körbe, miközben élénk sárgából zöldre, - 115 -
majd vörösre váltott, és ha megrázták, csörgött. Wen Li órákig elnézegette, lenyűgözve, már-már vágyakozva bámulta, mintha arra várna, hogy legalábbis lángra kapjon. Allison lerakta Wen Lit a kabinban leterített takarókra, és hagyta, hogy kedvére másszon, hisz szinte szünet nélkül a karjában tartotta... mióta is? Ezen el kellett tűnődnie. Szucsou óta. Mintha egy éve lett volna. Allison gyanította, hogy Wen Li lábait szorosan összekötözték az árvaházban, mert mintha csak most keltek volna életre. Rángatóztak és szerteálltak, vagy görcsbe rándultak. Aztán kicsavarodva mindkettőt felhúzta és két kézzel a talpába csimpaszkodva nemrégiben felfedezett lábujját szopogatta. Majd végigkúszott a padlón, mint egy giliszta. Amikor megállt, felettébb elégedettnek tűnt magával. Végül szellentett néhányat. Tyler imádta ilyenkor, s azon a véleményen volt, ha ennyiből áll egy csöpp kislány tudása, akkor ez neki elég is, és szerinte így van jól, ahogy van. Késő délután Ren Kai behúzódott a hajóval egy kis öbölbe, melyet három oldalról barátságos hegyek szegélyeztek, és elrejtették őket a tavon mozgó hajóktól. Tylerrel közösen bedobták a horgonyt a vízbe, aztán kivetették éjszakára a hálókat. Ahogy alábukott a nap, a párában óriási, ragyogó narancssárga koronggá nőtt. A szél elállt, a víz sötét üveglappá változott, egy fodor sem zavarta felszínét. A sekélyben magányos gólya szobrozott fél lábon a tavat beburkoló árnyakba veszve. Olyan mozdulatlanul állt, hogy alig lehetett észrevenni. A hőség estére sem enyhült. A forróságtól kiütések jelentek meg Tai testén, ez adta Ruthnak az ötletet. - Eljött az esti fürdés ideje - jelentette be. - Tegyük tisztába a kis széltolókat! Némi testbeszéd segítségével Mei Ling is megértette, miről van szó. Elővarázsolt egy méretes vasedényt és egy alumíniumfazekat, és megtöltötte őket a tűzhelyen melegedő vízzel. Allison és Ruth kihámozták a babákat a ruhából és belepottyantották őket az edénybe - Wen Lit a fazékba, Tait a wokba. Wen Li alig látszott ki a fazékból. Tai elnyúlt a vaslábasban, nyakát az edény szélének támasztotta. Felbámult az égre, és megpróbált értelmet csiholni a felhőkből. - Úgy néz ki, mint egy dáma az élményfürdőben - jegyezte meg Ruth. - Szemmel láthatólag kényelemre született. Mihelyt végez vele a manikűrös, elviszem golfozni. Az anyák beszappanozták és lesikálták a csecsemőket. Wen Li élvezettel csapkodott és sikongatott, s elhajigálta a játékait, hogy Tyler értük mehessen és visszahozhassa őket. Allison elnézte kettejüket, s elcsodálkozva tapasztalta, Tyler mennyire megváltozott. Néha őszinte örömmel játszott és bolondozott Wen Livel, ám a következő pillanatban keserű és gyűlölködő, sőt egyenesen gonosz volt. - Nincs vele semmi baj - vélekedett Ruth, amikor Allison elmesélte neki. - Pont olyan, mint egy igazi nagy testvér. Kicsi koromban a bátyám játék pisztollyal lövöldözött rám. Mindig rám parancsolt, hogy fussak, míg ő elszámol tízig. Mindig csalt, már ötnél lőtt. Később azt állította, csak arra tanított, hogy minél gyorsabban szedjem a lábamat. - Tai gügyögött, mintha értené. A fürdővíz jót tett a kiütéseinek. Ruth szemügyre vette a két edényt. - Igazi csemege készül a kannibáloknak tréfálkozott. - Dobunk még bele egy kis répát, meg némi hagymát, meggyújtjuk a tüzet, s máris kész a babapörkölt. Tyler felderült. - Kerítsek gyufát? - Oké, de akkor neked is bele kell ugranod - felelte Ruth, és megpaskolta a fiú hátsó felét. - Hogyhogy adoptáltad Tait? - faggatta Allison. - Világéletemben szerettem volna gyereket, de sosem adatott meg. Kétszer mentem férjhez, de egyszer sem jött össze. Az első férjem úgy döntött, jobban szereti a whiskyt, mint engem, és amúgy is szörnyű apa vált volna belőle. A következő férjem a legcsodásabb férfi volt, akivel valaha is találkoztam. Sosem értettem, mit lát bennem, miért vett feleségül és maradt velem, de amikor együtt voltunk, az maga volt a mennyország. Őrülten szerelmes voltam belé. Az életemet áldoztam volna érte. Aztán napra pontosan négy évre rá, hogy megesküdtünk, lelépett egy másik nővel. Mindenünket magával vitte. Kipucolta a bankszámláinkat. Megtartotta az autót, ami amúgy is az ő nevén volt. Még a házunkból is kénytelen voltam kiköltözni. Kölcsönt vett fel rá, többet, mint amennyit ért, és nem fizetett. Mindegy. Úgy is túl sok emlék kötött hozzá. Valahányszor léptem egyet, bömbölni kezdtem. Azt hiszem, szerencse, hogy nem született gyerekünk. Nem lett volna - 116 -
erőm gondoskodni róla, miközben lépten-nyomon elbőgtem magam, miután megpattant. Depresszióba estem. Habzsoltam, mint a disznó, míg el nem értem a száz kilót. Nem sok hiányzott, hogy a bolondokházában kössek ki, amikor magamtól megundorodva észbe kaptam. Nyitottam egy régiségboltot, és ismét talpra álltam. Aztán teltek-múltak az évek. Végül úgy döntöttem, gyereket akarok. Kerestem magamnak párt, de minél tovább kerestem, annál hasznavehetetlenebbnek tűnt a felhozatal. Randiztam néhány fickóval, de vagy ők nem tetszettek nekem, vagy én nem tetszettem nekik. Tisztában voltam vele, hogy velem együtt a petefészkem is kimerülőben van, és fogy az időm. Egy nap rádöbbentem, hogy rossz irányból közelítettem meg az anyaságot: valami bolond oknál fogva azt képzeltem, hogy először férfira van hozzá szükség. Olvastam, hogy Kínában gyereket adoptálhatnak a velem egyívásúak. Tökéletesnek tűnt. Átrágtam magam a papírmunkán, átugrottam az összes buktatót, de aztán újabb probléma merült fel: nem volt elég pénzem. Ekkor követtem el azt az eget rengető marhaságot, hogy a bátyámtól kértem kölcsön. - A képviselőtől? Aki játék pisztollyal lövöldözött rád? - Attól a seggfejtől. Azt mondta, becsavarodtam. Szerinte itt az összes kölyök vagy agyilag zokni, vagy béna, vagy beilleszkedési zavarai vannak. Szerintem csak a komcsi gének aggasztották, meg hogy a kínaiak így telepítenek kis Mao-klónokat Amerikába, akik ha majd felnőnek, száműzik a hozzá hasonló pöcsöket a hatalmi pozíciókból. Mellesleg amikor Tai szundít, pontosan ezt szuggerálom neki. Mindegy. Minden elképzelhető módon éreztette velem, hogy életem nagy baklövését készülök elkövetni. Olyan hevesen szállt síkra az igaza mellett, hogy sikerült megingatnia abbéli hitemet, hogy helyesen cselekszem. Azt szajkózta, hogy azzal teheti értem a legtöbbet, ha egyáltalán nem segít. Ekkor bizonyosodtam meg, hogy igazam van. Azóta nem beszéltünk. Elmentem a bankba, de egy árva buznyákot sem kaptam. Már majdnem feladtam. De akkor Sally nénikém a megmentésemre sietett. Sosem ismertem Sallyt. Meghalt, amikor kislány voltam - megcsúszott a lépcsőn, és nyakát szegte. Van néhány képem róla, amiken nagy bundában és bohókás kalapban parádézik. Magára kent egy vagon kenceficét, és ezüstszipkában szívta a cigarettát. Amikor ezeket a képeket nézegeti az ember, egyből látszanak az erős családi gének: én is csaknem olyan elbűvölő vagyok, mint ő - humorizált Ruth, és hatásvadász módon végigsimított drótkefe haján. - Amikor meghalt, az apám nekem ajándékozta Sally nénikém ékszereit. Förtelmes gyűjtemény volt: a gyémánttól a strasszkőig volt ott minden, egytől egyig csiricsáré foglalatban. Még halloweenra sem húztam volna magamra azt a sok vackot. Eltettem és elfeledkeztem róla. Aztán, amikor pénzügyileg a padlón voltam - épp azt fontolgattam, mennyit hazudjak az örökbefogadási papírokon -, a kezembe került a széf kulcsa, és eszembe jutottak az ékszerek. Előbányásztam őket, és elvittem az egyik nagyáruházba. Azt hittem, az ékszerész azonnal hívni fogja a zsarukat, mert néhány üveg-kaviccsal próbálom kiszúrni a szemét, ám ehelyett tizenöt rongyot nyomott a markomba. Határozottan alábecsültem Sally nénikém ízlését az ékszerek terén. Csoda történt. Hirtelen elég pénzem lett. És ennyi. Szültem egy gyereket, fáradságos műveletek helyett némi papírmunka árán. Valószínűleg hemperegni több mókával járt volna, de akkor a nyakamon maradt volna egy fickó is. Allison jóízűt nevetett. - És legalább a papírmunka nem hazudik arról, hogy hogy nézel ki reggel. - Tai és én hosszasan értekezünk a témáról - jelentette ki Ruth. - Elképzelhető, hogy miután hazajutunk, és mindent elrendeztünk magunk körül, férfi után nézünk, persze az is megeshet, hogy nem. De ha netalántán ráakadunk egyre, aki nem iszik, nem kártyázik, nem kajtat szoknyák után és nem is bűzlik, akkor lehet, hogy a Kiskacsa és én együtt felneveljük. - A feje fölé emelte Tait, és csettintett. A Kiskacsa elvigyorodott, gügyögött egyet, aztán köhögőrohamot kapott. Ruth megtörölte a száját. - Szerencsés flótás lesz, aki megkap kettőtöket - mondta Allison. Ruth felhorkant. - Egy ékszertolvaj, akinek leáldozóban van a szerencséje, inkább valószínű. Vacsora után Tainak megint eldugult az orra. Szánalmasan festett. - Jól van? - tudakolta Allison. - Feljebb ment a láza - felelte Ruth. - Kéred a cseppeket? - 117 -
- Már beadtam neki. Nem sokat használnak. Bárcsak lenne nálam hőmérő. Az enyém elveszett az ütközésben. - Az enyém meg ripityára tört - sajnálkozott Allison. Kitapintotta Tai homlokát. Forró volt, a bőre kipirult. Mei Ling is a baba homlokára tapasztotta a kezét, és együtt érzőn kotkodácsolt. Előkotort valamit a kabinban, ami leginkább tealevélre hasonlított. Felforralta, beleszórt némi fehér port, és elkeverte tápszerrel. Tai belekortyolt, aztán ellökte magától. Sírás közben az orrából buborékok pattogtak elő, és köhögött. Ruth nedves ruhával hűtötte a baba homlokát. Allison látta, hogy Ruth szemébe kiül az aggodalom. - Rendbe jön - vigasztalta. - Egy nő leszólított a piacon... Istenem, alig négy napja - mesélte Ruth. - Úgy méregette Tait, mintha kimért hús lenne. Megbökdöste az ujjával, és a szemébe nézett. Azt mondta, szerinte nem tartom Tait eléggé melegen. Allison elmosolyodott. - Tudom. Van vagy száz fok, de ők állig bebugyolálnák a gyereket. Wen Livel és velem ugyanezt csinálták. - De aztán folytatta. Szerinte Tai nem egészséges. Azt mondta, betegnek látja. És hogy jobb babát is kaphattam volna. - Ismét felnézett, s Allison látta a szemében gyülekező könnycseppeket. - Felejtsd el! Az emberek ostobaságokat beszélnek. Ruth megtörölte a szeme sarkát, és mosolyt erőltetett az arcára. - Tudom. Tai élni fog, és olyan szívós vén szatyor lesz ő is, mint én. Csak szeretnék végre már otthon lenni vele. Együtt nézték, ahogy felkel a hold a tükörsima tó felett. - Bárcsak örökre itt maradhatnánk - súgta Ruth, nehogy megtörje a varázst. Tai az ölében szuszogott. Végül hajlandó volt enni Mei Ling kotyvalékából. Úgy tűnt, segít, bár néha még hallották, hogy el-elakad a lélegzete az eldugult orrlyukakban. Allison Wen Lit lovagoltatta a térdén. Wen Li minden erejével azon volt, hogy lerágja Allison jegygyűrűjét az ujjáról. Teljesen lenyűgözte a csillogó fém. Allison elnézte, és vágyakozva Marshallra gondolt. Tudta, mennyire aggódik. Eltöprengett, merre járhat, mit csinál, s vajon ő is gondol-e rá. Hát persze hogy gondol. Elképzelte a nappaliban, ahogy mindig is maga előtt látta. Látomásában hideg téli nap volt, áldott megkönnyebbülés Kína tomboló hősége és elviselhetetlen párája után. A kertbe vezető erkélyajtókon át látni, hogy odakünn puhán hull a hó. A vidáman pattogó tűz előtt ülnek, hírekről, munkáról vagy semmiségekről beszélgetnek, kávét kortyolgatnak, és együtt nevetnek. Mindez olyan távolinak tűnt ebben a másik időben, ebben az egyszerűbb világban. Eltűnődött, vajon visszatér-e még valaha az életük a megszokott kerékvágásba. - Micsoda felfordulást okoztunk - mélázott Allison fennhangon. - Milyen szörnyen komplikált lett minden. - Vagy századszor tanakodtak azon, mi történhetett Claire-rel és Nashsel. Az összes lehetőség közül, ami megeshetett a férfival, egyetlen pozitívet sem találtak. - Mitévők legyünk, ha Ji Ling nem vár minket Julanban? - töprengett Allison. - Én igyekszem nem gondolni rá. - Mennyi pénzünk van? - Fogalmam sincs, mennyi marad, miután kifizetjük Rennek a tartozásunkat. Pár száz készpénzben, azt hiszem. És még néhány száz utazási csekkben. - Én is így állok. Messze nem lesz elég, ha másnak is fizetni kell a segítségért. - Nem tudom, találunk-e még bárkit is, aki hajlandó lesz nekünk segíteni. A kimerült Ma őrnagy megdörzsölte a szemét. Hajnalodott. Harminc órája nem aludt. Csüan ezredes parancsára Csiucsiangból Szucsouba repült, hogy átnézze a Hármas Számú Gyermekjóléti Intézménynek, azaz a haláláig Lin igazgató által vezetett árvaháznak a kartotékjait. - Rájuk szabadíthatnám a szucsoui KBH-t is - magyarázta Csüan -, de én magam sem tudom, hogy mit keresünk. És ők nem olvasnak a sorok között. Ma alig érkezett meg, máris rájött, hogy fogósabb feladatot kapott, mint képzelte. A dobozokban, fiókokban és szekrényekben nagy összevisszaságban heverő kartotékok és iratok száma a többéves működésnek köszönhetően több ezerre rúgott. Nem sejtette, hogy ilyen sok lesz. Volt köztük olyan, ami az árvaház jelenlegi lakóival foglalkozott, de többségüket rég távozott - 118 -
gyerekekről állították ki. A fiókokban néhol üres helyek tátongtak, mintha egyes kartotékokat kivettek volna, az azonban nem derült ki, hogy ezek az üres helyek elveszett iratokat jeleznek-e, vagy csupán a papírok közt uralkodó általános anarchiát példázzák. Senki sem tudott az árvaházban fényt deríteni a hiányosságokra. Ha volt is névsor vagy lajstrom, nem akadt rá senki. Mint Ma őrnagy tudomására jutott, Lin igazgató mindig beosztottjai segítsége nélkül intézte az árvaház adminisztratív ügyeit. Vagy szándékosan csinált zűrzavart, vagy égető szüksége lett volna egy segítő kézre. Az őrnagy első dolga volt magához rendelni négy rendőrt a szucsoui KBH-tól, hogy asszisztáljanak neki a kartotékok összegyűjtésében és elrendezésében. Míg rájuk várt, futólag szemlét tartott az árvaházban, melyre leginkább a spártai jelző illett, mindazonáltal jól szervezett intézmény volt. A betonpadló tisztaságtól ragyogott. A játékokat és a néhány könyvet elnyűtte a sok használat. A ruha és az ágynemű tiszta volt, de kopott. A balkon korlátján frissen mosott ruhák száradtak a szabadban. A magasba telepített ablakok alig engedtek be fényt, ezért a plafonról madzagon lógó csupasz villanykörték világítottak. Ma Lin egy hatvanas éveiben járó fődadus kalauzolására bízta magát, aki állítólag tizenkét éve dolgozott a helyen. Ő felügyelte a csecsemőosztályt. Az asszony végigvezette Ma Lint a körletébe tartozó hálótermeken. A szoba két fala mentén hármas csoportokat alkotó bölcsők sorakoztak, egy-egy bölcsőben két-három baba feküdt. A hanyatt heverő babákat a nappali hőség ellenére szorosan takaróba csavarták, hogy éjszaka ne fázzanak, s most selyemgubót formázva várták, hogy rájuk kerüljön a sor. Néhányukat felverte álmából az éhség, és kezdték fellármázni a társaikat, a többség azonban csendben maradt. Páran felmosolyogtak rá, mások unottan vagy egykedvűen bámultak. Egyesek csörgővel vagy plüssállatkákkal szórakoztatták magukat. Mások az arcuk elé tartották a kezüket, és ki-be forgatták tenyerüket, az ujjaikat tanulmányozták, vagy valami csendes játékot játszottak, melyet egyedül ők értettek. Köhögés, sírás, babanesz. A két dada úgy ment végig a teremben lakó csecsemők mellett, mintha futószalagnál dolgoznának. Végigvonultak a gyerekek sorain, pelenkát cseréltek, orrocskákat töröltek, gügyögtek, etettek, és büfiztettek egy-egy babával mindkét vállukon. Némelyik csecsemőnek szemcseppeket csepegtettek a szemébe, másokba ütött-kopott acéltálcára készített üveges orvosságot diktáltak. Állandó mozgásban voltak, munkájuk ment, mint a karikacsapás, de láthatóan túlterheltek voltak. Szakszerűen gondoskodtak kis védenceikről, de a nagy létszám egyszerűen lehetetlenné tette, hogy utolérjék magukat. Ma Lin hatvan bölcsőt számlált. - Ma százötvenöt csecsemőt tartunk ezen az osztályon - tájékoztatta a dadus. Száznegyvennyolc lányt. Mind egy év alatti. Néha ennél is többen vannak. - A tipegők másik körletben kaptak helyet, magyarázta. Máshol tartják azokat a gyerekeket, akik még nem töltötték be a hatodik életévüket, és megint máshol a hét és tizenhat év közöttieket. - Itt nem lakik tizenhat évesnél idősebb gyerek? - csodálkozott az őrnagy. - Ebben az árvaházban nem - felelte a dadus. - Ha addigra nem fogadják őket örökbe, elküldjük őket. - Hova? - Az utcára. - Hányat fogadnak örökbe? - Sosem eleget. Talán összességében a tizedét. De egy sem idősebb négyévesnél. Ma Lin más körletek dadusaival is elbeszélgetett, kérdéseket intézett hozzájuk, a noteszébe jegyzetelt. Az egyik bútor nélküli teremben, ahol kislányok játszottak, a sarokban egy kupac plüssállatot, egy törött biciklit, valamint egy plafonról lelógó, rikító színű mozgó játékot látott. A lányok mind őt nézték, ahogy elhaladt mellettük. Egyesek reménykedve, mások félve, megint mások kifejezéstelen arccal. Minél idősebbek voltak, annál hallgatagabban és visszafogottabban viselkedtek. Volt bennük valami egyáltalán nem gyerekes. Ma Lin nehezen szánta rá magát, hogy viszonozza pillantásukat. A csecsemők láttán legszívesebben mosolygott volna. Az idősebbeknél azonban inkább sietősre fogta a lépteit, különösen, ha magányos gyerekre bukkant, aki farkastorka vagy nyomorék végtagja miatt lett torzszülött. Olyanokat is látott, akiknek üres tekintete visszafordíthatatlan szellemi leépülésre vallott. Az ajtón át nézte őket, de nem tudta rászánni magát, hogy bemenjen. A szemle vége felé gyorsított - egyre kényelmetlenebbül érezte magát. - 119 -
Végül befutott a négy rendőr. Ma Lin az udvarban lelt rájuk. Késlekedés nélkül munkára fogta őket, hogy rendszerbe szedjék az irathegyeket. Elővették a szekrényekben tárolt kartotékokat, és a hosszú munkaasztalra halmozták őket. A kartotékokban összegyűjtött iratok az árvaházba bezsuppolt - elárvult, magukra hagyott vagy elveszett - gyerekek egész életét átfogták. Ma Lin átnyálazta a kartotékokat, melyek gyermektől függően három, de akár száz bejegyzést is tartalmazhattak. A többség fájdalmasan szűkszavú volt: Szülők: ismeretlenek. Születés helye: ismeretlen. Kor: megközelítőleg 7-8 hónapos. Kórtörténet: ismeretlen. Megkülönböztető jegy: nincs. Némelyikben talált fényképet, másokban nem. Egyes kartotékokban rendőri jelentésre bukkant, mely a hatóságoknak a szülők felkutatására irányuló erőfeszítéseit taglalta. Másokban orvosi jelentés, receptek és orvosi tanácsok lapultak. Számos kartotékban ott hevert a babára tűzött eredeti, név nélküli üzenet, mely a gyermek születésének dátumát és pontos idejét részletezte, ha egyszer majd valaki kíváncsi lenne rá. Az anyakönyvi kivonatokat, ha a szükség úgy kívánta, általában a tartományi hivatal állította ki, találomra. Más iratok hivatalosan igazolták, hogy a gyermeket sorsára hagyták, tehát örökbefogadásra alkalmas. A kartotékoknak csak töredékében akadt örökbefogadási papírok másolatára. Ezeknek a sarkában ott díszelgett a pecsét: „Örökbe fogadva”, és mellette a dátum, valamint az örökbefogadó család adatai és képei. Ma kimásolt egy-két nevet a noteszébe. Az ismeretlen, megoldatlan, bizonytalan, nemkívánt, főként leánygyermekekről szóló kartotékokat rejtő szekrények és fiókok nemcsak Lin igazgató irodájában és a szomszédos szobában álltak egymás hegyén-hátán, de az alsó szinten is. És megannyi kartoték szinte szóról szóra megegyezett. Alanyt a hszinhuai Népi Kórház lépcsőjén hagyták, megtalálva május 3., 5 óra 10... Alany megközelítőleg 2 éves, a Csiahszing piacon kóborolt... Alany nyitott gerinccel... agyszélhűdéssel... elmezavarral... született... Megnézte a borító belső oldalán „Áthelyezés” bélyegzővel ellátott sorokat. Alany átszállítva a Sanghaji Gyermekjóléti Intézménybe... Alany átszállítva Hsziaosanba... Alany átszállítva, LT... Alany elbocsátva 14 évesen... Alany örökbe fogadva... Alany átszállítva, LT... A fődadus bejött, és egy termoszban friss teát hozott. Ma Lin megköszönte, aztán a bejegyzésre bökött. - Mit jelent az LT? - Nem tudom - felelte a dadus. - Talán egy másik árvaházat jelöl. - És egy kartotékban sem találtam utalást elhalálozásra - folytatta az őrnagy. - Kizártnak tartom, hogy... - Azok lent vannak. - A fődadus levezette a lépcsőn, és egy újabb sor szekrényt mutatott. Azokban tároljuk őket. Még több kartoték, még több szekrény. Se szeri, se száma nem volt a sok kartotéknak. - Mennyi? - Nem tudom - hangzott a válasz. - Talán az igazgató úr nyilvántartotta. - Mi történik, ha meghal egy gyerek? - Néha kiszáll az orvos, néha nem. Értük jön egy furgon a belügyminisztériumból és elviszi őket. Néha a kórházba, de legtöbbször rögtön a krematóriumba, azt hiszem. - Mindig ugyanaz az orvos? - Általában. Nem mindig. - A dadust kényelmetlenül érintették a záporozó kérdések, ezért az etetésre hivatkozva kimentette magát. Ma Lin belelapozott az elhunyt gyerekek kartotékjaiba, s rá kellett jönnie, hogy a holtak dokumentációjában ugyanolyan következetlenség uralkodik, mint az élőkében. Némelyiküknél ott állt a halál oka, másoknál nem. Tüdőgyulladás... agyhártyagyulladás... alultápláltság... kiszáradás... a halál oka ismeretlen... leukémia... agyszélhűdés... kihűlés. A kartotékok a gyermekek halálának dátuma szerinti sorrendben követték egymást. - 120 -
Végigment a soron a legfrissebb iratokhoz. Beléjük olvasott, és eltöprengett, valójában mit is keres. A halál minden korcsoportból arányosan szedte áldozatait. Ezt egy kicsit furcsállotta, úgy képzelte, a legfiatalabbak a leginkább veszélyeztetettek, mivel ők a leginkább magatehetetlenek. Megszámolta a legfrissebb keltezésű fiókban tárolt kartotékokat. Hetvennyolc. Visszafelé átnyálazta a szomszédos fiókokat, míg rá nem akadt egy hat hónapja kiállított kartotékra, aztán megint számolni kezdett. Kétszázharminchét kartoték fél év alatt. Feljegyezte a számot. Kíváncsi lett volna, vajon az összes kartoték a helyén van-e. Lajstrom hiányában nem ellenőrizhette, Lin igazgató iratai közt nem talált hasonló listát. A belügyminisztériumban tudniuk kell, vélte. A belügyminisztérium hozta a csecsemők többségét az árvaházba, és ők is vitték el a halottakat. Fél óra nyomozás után Ma Lin felsóhajtott. Nyomasztónak találta a kartotékokat. Van-e bármiféle jelentősége, hány baba halálozott el és miben? „Azok a rossz babák”, közölte a hivatalnok a belügyminisztériumban. Hogy lehetnek rosszak? Miért cserélné el őket bárki, és egyáltalán honnan tudnák? Gyakorta azonos néven tartották őket nyilván az árvaházban; a felső szinten hét Csiang Jut, „Csinos Csiangszu”-t talált. Csiangszu volt a tartomány neve. Tizenötöt Mei Mingnek, „Névtelenének” hívtak. Csupán születésük feltételezett ideje, a befogadásnak és a halál beálltának időpontja - adatok lavinájába temetett dátumok különböztették meg a gyerekeket. És mi köze az egésznek az amerikai szökevényekhez? Nem volt semmi, de semmi értelme. Amikor elkezdte a kutatást, feltételezte, hogy Lin igazgató eladott néhány babát olyan pároknak, akik kétségbeesetten szerettek volna örökbe fogadni csecsemőt, olyan pároknak, akik nem feleltek meg a kritériumoknak. De miért gyilkolná meg ezért bárki is? Ha az igazgató nem gyanús körülmények között lelte volna a halálát, akkor lezárná az ügyet azzal, hogy a hivatalnok tévedett, és a kartotékok egyszerűen csak elvesztek. Nézegette a rózsaszín krematóriumi bizonyítványon nyilvántartott megannyi halotti jelentést, és a fehér papírra rótt orvosi megjegyzéseket. Alultápláltság... agyvelőgyulladás... alultápláltság... agyszélhűdés... rák... légzési elégtelenség... súlyos alultápláltság. Elgondolkozott az „alultápláltság” sűrű előfordulásán. Az emeleten lakó gyerekek egyikén sem tapasztalt hasonlót. Kimásolta két orvos nevét, akik aláírták a legújabb kartotékokat, hogy később kihallgassa őket. Még néhány órát töltött az árvaházban, jegyzeteket készített és kérdéseket tett fel. Még egyszer átrágta magát a Lin igazgató irodájában fellelhető dokumentumokon. Újra felcsapta a főkönyvet, melyet aznap már tanulmányozott egyszer. A könyv részletesen számot adott a kormány által rendszeresen utalt, az árvaházi gyerekek megsegítésére szolgáló összegekről, valamint az élelmiszer, gyógyszer és ruha beszerzésére kifizetett pénzekről. A számtalan bejegyzésben játékok és kifestőkönyvek szerepeltek - csupa elhanyagolható pénzmozgás. Semmi sem utalt szabálytalanságra. Az egyik rendőrrel másolatot készíttetett a főkönyvről. Ezenkívül lekért egy példányt az árvaház, valamint az igazgató banki kivonataiból, és kikérte Pekingből az igazgató külföldi utazásai engedélyeinek listáját. Embereire hagyta a kartotékok katalogizálásának oroszlánrészét, az áthelyezések, valamint az árvaházi beérkezések és távozások dátumának rendbe szedését. Az egyik rendőrt elküldte a belügyminisztériumba és a helyi rendőrőrsökre, hogy összevetés céljából hasonló listát készítsen az ő adatállományukból. Tudta, hogy igyekezete meddő próbálkozás, hisz a babák más forrásokon át is jöhettek, és nem mindig vezették őket a szabvány iratokon. Túl sok a gyerek. Ma Lin áthajtott Szucsoun az igazgató házának romjaihoz, melyek köré rendőrök vontak kordont, hogy távol tartsák a kíváncsiskodókat. A helyszín láttán Ma Linnek a háború utáni Nankingot megörökítő képek jutottak az eszébe. Többtucatnyi ember serénykedett bizonyítékok után kutatva a füstfelhőben, mely még mindig gomolygott a törmelékből. Mások a szemét eltalicskázásával foglalatoskodtak. De még ilyen nagy munkaerővel is napokba telhet az egész terepet átfésülni. A tűzrendészek parancsnoka megkereste, és jelentést tett neki. Felfedezései nem érték váratlanul az őrnagyot. - Kétséget kizáróan gyújtogatás - számolt be -, ráadásul nagy szakértelemről tanúskodik. - A porladozó konyha mögötti kapcsolótábla maradványaira mutatott, melynek végén csinosan elcsíptetett, elfeketedett kábel lógott. A bérház áramellátását már a tűz előtt megszüntették. - 121 -
Ma Lin felhívta Csüan ezredest Csiucsiangban, hogy ténykedéséről informálja. - Valami bűzlik itt nekem, Csüan Ji - állította. - Az igazgatóval egyértelműen profik végeztek. Biztos vagyok benne, hogy összefüggésben van az árvaházzal, csak még azt nem tudom, hogyan. Valószínűleg volt még valami az életében, ami a halálához vezetett. Talán szerencsejáték. Itt maradok, ha kívánod. - Nem - szólt az ezredes. - Ha nincs kézzelfogható bizonyíték, akkor az árvaház csak másodlagos. A miniszterhelyettes sürget, hogy mielőbb tegyek pontot a lao wai ügy végére. Tartsd továbbra is rajta az embereidet a kartotékokon! Te azonban még nem végeztél Ji Linggel, az idegenvezetővel. Ma Lin fél óra múlva elcsigázottan süppedt a kényelmes ülésbe a kis repülőn, ami visszaviszi Csiucsiangba, de az olyannyira várt álom elkerülte. Lehunyt szemével bölcsőben fekvő babákat látott maga előtt, sorokat és szobákat, de mindet elnyelte a kartotékok szomorú hegyének árnya.
16 Roper Grogan és Clarence Coulter világéletükben remek párost alkottak. Clarence volt a jópofa, szponzorfelhajtó, elnökök oldalán parádézó, szívélyes első ember, Roper pedig a cég hátterében meghúzódó rideg hajcsár, könyörtelen elme. Egyikük sem foglalkozott túl sokat a joggal. Clarence a cég arculatáért volt felelős, működése révén a cég hasznos kapcsolatrendszert tudhatott magáénak, Roper a végrehajtásért, ami viszont gyümölcsözővé tette. E pillanatban Roper Grogan a harmincnyolcadik emeleti irodájában ült, és a távoli hegylánc hósipkáiban gyönyörködött. Tiszta napokon Pike's Peaktől egészen Long Peakig, s még azon is túl ellátott; Denver legcsodásabb kilátása volt az övé. Telefonbeszélgetés közben az Indián Peak felett tornyosuló mérges viharfelhőket figyelte. A Sziklás-hegység felé vonuló vihar azonban kismiska volt a telefonban dúló viharhoz képest. Szinte felhólyagzott a füle Ethan Mallory, a Tera-byte Rt. elnökének immár húszperces tirádájától. Mallory nemigen válogatta meg a szavait, és üvöltött, mint a sakál. - Tudja, hány meghajtót adtam el tavaly Kínában? - kiabálta a kagylóba. - Nem, Ethan. Hányat? - Háromszázharmincezret! És tudja, hányat adhatok el jövőre, ha fenntarthatom a sanghaji üzememet? Megmondom - felelte, s meg sem várta a választ. - Több mint tizenegymilliót! Az több mint háromezer-kétszáz százalékos növekedés, kétszázharminc dolcsi per darab. Száztizenhatmilliót fektettem abba az üzembe! Tudja, mennyi meghajtót termelne az a gyár jövőre, ha nem megy át a kínaiak kedvezményezetti státusza? - Én... - kezdte Roper. - Egyetlen istenverte kanyit sem, hát ennyit! Egy nagy rakás lószart! - Mallory csak most kezdett igazán belemelegedni. Roper sosem hallotta még ennyire zaklatottnak, kiváltképp nem az ő ügyvédi irodájával kapcsolatban. - És ez még nem minden! Látta azokat a csöpögős riportokat a hétvégén arról a babacécóról? Hallotta, hogy sorvadozott a kedvezményezetti státusz a perpatvarban? Uramisten, nem volt se vége, se hossza! A CNN, az NBC, a CBS, és csak az ég a megmondhatója, hogy ki még. És nem csak én néztem ám egyedül! A befektetőim is látták! Tudja, mekkora károkat okozott ez a perpatvar a Wall Streeten? Kilencvenkilenc egész ötnyolcadról indultunk, Roper! Kilencvenkilenc ötnyolcadról! Pénteken száznyolc és félen zártunk. Tudja, mit jelent nekem nyolc egész hétnyolcad pont?! Több mint háromszázmillió dollárt, s mindez e miatt a babacécó miatt! - Nyugodjon meg, Ethan! A kedvezményezetti státusz sokak érdeke. Ez a babaügy csak... - Mennyit is számlázott nekem tavaly, Roper? Grogan behunyta a szemét. Gyűlölte, amikor a kliensei így viselkedtek. - Nem tudom pontosan. Hozzávetőleg tizenkétmilliót. - Természetesen hajszálpontosan emlékezett, de megközelítőleg ez is megfelelt. - Inkább tizennégymillió-kétszázezret, ha csak a Terabyte-ot vesszük! - javította ki Mallory. - De ha az egészet értem: a leányvállalatokat, a társult cégeket, a külföldi érdekeltségeket? - 122 -
Mindent? Mennyire jött ki? - Körülbelül harmincra. - Harmincegymillió-négyszázezer plusz az apró! - jelentette ki Mallory. - Nem azért szurkolok le magának ekkora summákat, hogy bajt keverjen nekem! Azért fizetek, hogy elsimítsa a bajt! És a ma reggeli hírekben a saját átkozott ügyvédi cégem volt a baj forrása! - Ugyan, Ethan, az irodának... - Azonnal fékezze meg, Roper! Pronto! - De hát Marshall Turk még csak el sem utazott - védekezett Grogan. - A felesége volt az. És még abban sem vagyunk bizonyosak, hogy mi történt. - Az isten szerelmére, én mondjam el magának, hogy mi történt? Tele van vele a tévé! Nagy ívben leszarom, hogy ott van-e vagy sem! Turk vagy Turk felesége: egykutya - számomra mind Coulter és Grogan! A maga nyavalyás lobbijából hívott ma reggel valaki a Hilltől, és állította, hogy Jenkins és Baker tétovázik, előterjessze-e a törvényjavaslatot a kirobbant botrány miatt! No és Ballard, aki eddig a mi pártunkon állt, most kénytelen volt dühödten Kína ellen fordulni, hogy lecsillapítsa a körzetében tevékenykedő emberi jogi harcosokat! Letoltam az emberét, mint a szaros gatyát, mire kiderül, hogy azt sem tudja, hogy a saját cége baltázza itt el nekem a dolgokat! Vessen véget az ügynek! De nem ám holnap vagy a jövő héten! Haladéktalanul! Nem érdekel, mit kell tennie! Csak tegyen már valamit! Szüntesse meg a fejfájásomat, Roper! Tüntesse el a botrányt! Roper Grogan még vagy öt percig hallgatta a mennydörgést, miközben sikertelenül próbálta lecsillapítani hőbörgő ügyfelét. Az volt a legrosszabb a dologban, hogy ez már a harmadik hívás volt aznap délelőtt, és mind ugyanarról szólt. Szüntesse meg a fejfájásomat, hangoztatták, és még csak nem is olyan civilizáltan, mint Mallory. Roper Grogan tisztában volt vele, ahogy ügyfelei is tisztában voltak vele, hogy igazságtalan és teljességgel illogikus az ő cégét vádolni. De mit számít? Az ő neve áll a cégtáblán. Azért fizetik, hogy felügyelje az üzletmenetüket, és ez most üzlet a javából. Miután Mallory végül kurtán elköszönt és letette a telefont, Roper Grogan megnyomott a készülékén egy gombot. - Kerítse elő nekem Pollard képviselőt! Aztán hívja Victor Lit Hongkongból! A 747-400-as Cathay Pacific járat végiggurult a kifutón. Odabenn egy csapat orvos várakozott, hogy kinyíljon a gép ajtaja. A repülő legénysége előre értesítette őket, hogy az egyik utas ellátásra szorul. A vámtisztek ott ácsorogtak mellettük, hogy meggyorsítsák a leszállást. A csarnokon túl a makadámúton egy magánmentő várta, hogy elszállítsa a beteget a gyarmat legkiválóbb magánkórházába. Miután megrepedt a dobhártyája, Marshall láza egyre feljebb kúszott. A lámpák elsötétültek, mivel az utasok többsége bóbiskolással töltötte a hosszú utat, ezért az utaskísérő észre sem vette, mennyire beteg az első osztályon a férfi, míg a Japán-tenger felett nem jártak. Volt egy ápolónő a fedélzeten, aki gyorsan megvizsgálta, és megmérte a lázát. Elég magas volt ahhoz, hogy az utaskísérő hívja a kapitányt, aki a nővérrel tartott kupaktanács után úgy döntött, nem tér le a tervezett útvonalról, hogy kitérőt tegyen egy közelebbi repülőtérre, hanem legjobb lesz, ha egyenesen Hongkongba repül. Marshall semmit sem hallott a tanácskozásból. Bal fülére teljesen megsüketült, és a másik is szüntelenül zúgott. Vadul vacogott, homlokáról patakzott a veríték, és erős, szaggató köhögés fogta el, amitől borzasztóan szúrt a tüdeje. Takarókba bugyolálták, és aszpirint diktáltak belé, hogy levigye a lázát. Az ápolónő forró vizes palackot adott a fülére, de Marshall az elviselhetetlen fájdalomtól képtelen volt ráfigyelni, és a palack lecsúszott. Az aszpirin ugyan nem csillapította a lázát, de meggátolta, hogy tovább emelkedjen. Földre szálláskor Marshall félig öntudatlan állapotban, ködfátyolon át érzékelte inkább, mintsem látta, mi folyik körülötte. Tolószék. Kantoni csacsogás, a gép motorjának még a fülzúgásán is áthatoló süvítése. Fénycsövek. Egyenruhás rendőrök, kínai arcok. Kínaiak. Allison. Tyler. Ismét maga előtt látta a szörnyű lázálmot, az éjszakát, a hajót. Egy hasára fordult hulla úszik a vízben, nem tudja, ki az. Sötét van ahhoz, hogy megállapítsa, nő-e vagy férfi, kicsi-e vagy nagy. Csak egy holttest. Áthajolt, hogy lenyúljon érte, megfordítsa és megnézze, ki az... Aztán érezte, hogy erős kezek a hóna alá nyúlnak és a tolószékbe emelik. Duzzanat nőtt a homlokán. Valaki előbányászott egy övet, hogy ki ne essen ismét. Mentő. Fehér ajtók, fertőtlenítő szaga. Éles, - 123 -
különös vijjogású sziréna, egészen más, mint az Egyesült Államokban. Kiszáradt a szája, halántékában elviselhetetlen fájdalom lüktetett. Fénycsóvák, felvillanó színek. Csempézett folyosó, hangok, tű a karjában. Valami hűvös, kellemesen hűvös. Majd sötétség és alvás. Valamivel később arra ébredt, hogy egy csokornyakkendős, fehér köpenyes kínai orvos a szívét hallgatja. - Á, Mr. Turk - mosolygott. - Ismét körünkben. - Beszéde az emberek többségével ellentétben nem volt jellegzetes, azt viszont Marshall azonnal kihallotta, hogy az orvos helyesebben beszél angolul, mint ő maga. Brit angol. Elharapott szóvégek, választékos szóhasználat. Marshall pislogva próbált felülni. Szörnyen érezte magát, minden porcikája fájt. - Mi történt? - tudakolta. - Bakteriális fertőzés, Mr. Turk. Akut középfülgyulladás. A repülőút alatt megrepedt a dobhártyája, ami önmagában általában nem veszélyes. De a gyógyszer, amit adtak magának, szemmel láthatólag nem volt megfelelő erre a megterhelésre. Persze az is megeshet, hogy nem szedte rendszeresen. Bárhogy is történt, átterjedt a masztoidjára. Marshall üres tekintettel rábámult. - Tessék? - Itt, a füle mögött. - Az orvos az ujjával a fejére bökött, hogy megmutassa a helyét. - Egy kis csont. Átterjedt rá a fertőzés. Ez és a felső légúti fertőzése gondoskodott róla, hogy jól megbetegedjen. A fertőzésre adtam önnek intravénásán Mefoxint, és a harminckilenc és fél fokos lázára is kap valamit. Azt hiszem, az körülbelül százhárom Fahrenheit-foknak felel meg. Mivel túlságosan kiszáradt, sóoldatos infúzióra kötöttük. Ó, igen, és orrcseppet is adtam be magának, hogy oldja a dugulást az Eustach-kürtjében. Maga a gyógyszerészek álma. És mindenre megfelelően reagált, Mr. Turk. Elvileg nem fog maradandó halláskárosodást szenvedni a bal fülére, de néhány napig még nem lehetünk benne teljesen bizonyosak. - A jobb fülemre sem hallok valami tisztán. Látom, hogy mozog a szája, de mintha víz alatt lenne. - Arra a fülére is kezdett átterjedni - tájékoztatta az orvos. - Remélhetőleg hamarosan meggyógyul. Ezenfelül beadtam magának egy adag Demerolt. Kissé hánykolódott a fájdalomtól. Szinte erőszakosan viselkedett. Egy darabig még kába lesz, de már nincs veszélyben. Sőt mi több, az ön esetében gyors javulásra számítok. Hacsak nem produkál valami hátborzongató új tünetet, amit kétlek, holnap már el is hagyhatja a kórházat. Legkésőbb holnapután. Marshall behunyta a szemét. Demerol. Ez megmagyarázza, miért érzi úgy, mintha homokkal töltötték volna fel a fejét. Nehezen forgott az agya. - Milyen nap van ma? - Kedd. Marshallban megszólalt a vészjelző. - A feleségem... telefonált? Hívott valaki? - Sajnos nem tudom. És ha most megbocsát, vár a többi betegem. Később még benézek. Jó napot, Mr. Turk. - Az orvos állított valamit az egyik infúzión, sebesen rákörmölt valamit Marshall kórlapjára, és távozott. Néhány pillanat múlva beviharzott Li Kan, Victor Li fia. Kan elegáns volt, mint mindig, és ugyanolyan gömböc, ahogy Marshall emlékezett rá: telihold arc, malacszem, kerek szemüveg. Még a pocakja is kikerekedett. Mindig is botrányosan viselkedett és szórta a pénzt, s most ráadásul még meg is hízott. Nagy lábon élt. - Hello, Turk - köszöntötte. - Miattam fel ne kelj. Marshall kinyitotta a szemét. - Oké. - Hallottam a bajodról. Csak azt akartam, hogy tudd, veled vagyok, ha szükséged lenne rám. Most nem maradok. A doki azt állítja, aludnod kell. Szükséged van valamire azonfelül? - Fogalmam sincs. Lehet, de az agyam éppen sztrájkol. - Ha az emlékezetem nem csal, világéletében sztrájkolt - ugratta Li Kan. - Egyébként Sa Tinhez tartottam. Csak beugrottam, hogy ellenőrizzem, kellőképpen összeszurkáltak és elég porrá zúzott jakpeniszt diktáltak-e beléd, hogy aztán lelkiismeret-furdalás nélkül fogadhassak a lovakra. - 124 -
Csevegett néhány percig, de Marshall alig válaszolt, gondolatai zavarosan lebegtek. Néha elmosolyodott azon, amit Li Kan mesélt, de nem volt biztos benne, hogy min. - Meghagyom a csipogóm és a mobilom számát. Hívj, ha már nem vagy betépve! Vagy ha megosztanád a drogot egy öreg cimborával. - Li Kan megszorította Marshall vállát, és már ott sem volt. Marshall még hosszú órákig lebegett, hol magánál volt, hol nem, félig öntudatlan állapotban figyelte a ködön át a nővérek, műtőssegédek és injekciók folyamát. Az egyetlen dolog, ami csaknem teljesen észhez térítette, a telefon volt, bár nem az hívta, akit remélt. - Marshall? Itt Roper Grogan. - Hello, Roper. Légy szíves, beszélj hangosabban! A fülem... - Hallottam. Mondták. Nem tartalak fel. Csak azt akartam, hogy tudd, bár nem volt nagyon szerencsés az utad, örülök, hogy megérkeztél Hongkongba. Szerintem helyesen tetted. - Clarence bolondnak nézett. - Nem éli bele magát a helyedbe. Biztosan halálra izgultad magad. Azért hívtalak, mert jó hírem van a számodra. - Az elkelne most. - Közzétették, hogy egy Cameron nevű fickó halt meg a folyón. Ez azt jelenti, hogy a feleséged és a fiad biztonságban van... vagy legalábbis, úgy értem, nem ők voltak. Marshall először nem tudta, mit mondjon. A láztól és a gyógyszerektől elérzékenyült, és az érzelmek nagy hullámokban söpörtek végig rajta. Sosem hitte volna, hogy ilyen megkönnyebbülést érezhet egy embertársa halála miatt, de nem törődött vele. Nem tehetett róla. Bár igyekezett visszapislogni a könnyeket, sírva fakadt. - Ott vagy? Marshall próbált uralkodni magán. Rekedt hangon beleszólt a telefonba: - Igen, igen, itt vagyok. Csak... - Tudom. Van már valami hír Allisonról? - Nincs. Átirányítottam az otthoni telefont. Remélem, valóban átjön a hívása. - Elvileg átmegy. Én is utaztam a mobilommal, és minden remekül működött. Nálad van a mobiltelefon? Marshall körülnézett. Látta, hogy Clarence készüléke egy kis műanyag tokban az ágya mellett hever, az ablakpárkányon a többi holmija közt. - Igen, itt van. -Akkor várj egy percig. Megpróbállak rajta visszahívni. - Az éjjeliszekrényen álló telefon süket lett. Marshall erőlködve visszadobta rá a kagylót. A megkönnyebbüléstől és a Demeroltól örömittasan a párnáiba süppedt. A következő pillanatban megszólalt a mobiltelefon. - Roper? - Olyan a hangod, mintha a szomszéd városban lennél. Lenyűgöző, nem? Na, nem tartalak fel sokáig, mert tudom, hogy nem vagy jól, és biztos, hogy Allison hívni fog. Mit fogsz mondani neki? - Természetesen azt, hogy adja fel magát. De ezt már mondtam neki, és nem hallgatott rám. Talán a folyón történtek után észre tér. - Szerintem ennél többet kell tenned. - Hogy érted? - Kimondom kerek perec. Csodálom Allisont, hogy van elég bátorsága ehhez. Képzelem, milyen nehéz lehet most neki szökni és bujkálni. De Tyler is vele van, Marshall. A legjobb, amit tehetsz érte, értük, hogy gondoskodsz róla, további különösebb incidens nélkül kapják el őket. Egy haláleset is bőven elég, még sok is. Isten a tanú rá, nem kell több. Ha a hatóságok tudják, hol és kivel bujkál, akkor előre tervezhetnek. Kezeskedhetnek a biztonságáért. De ha csökönyösen kitart a szökés mellett, csak isten a megmondhatója, mi történik. Újabb baleset. Újabb véletlenek. - Uram-atyám, Roper! Csak nem azt tanácsolod, hogy adjam fel? - Azt tanácsolom, hogy úgy cselekedj, ahogy a legjobban szolgálod az érdekeit. Allison most nem képes tiszta fejjel gondolkozni, Marshall. Szökésben van. A te dolgod, hogy helyette gondolkozz. így a leghelyesebb. Az egyetlen helyes dolog. Marshall megdörzsölte a szemét. Annyira megkönnyebbült a hallottaktól, hogy nem bírt - 125 -
másra koncentrálni. Különben is nehezen forgott az agya. Roper érvei a drogok szárnyán kavarogtak a fejében. - Nem vagyok biztos benne, hogy képes lennék rá. - Megértelek, nehéz döntés. De látnod kell, hogy semmi jó nem sülhet ki abból, ha tovább bujkál. Csupán nő a valószínűsége, hogy valami szörnyűség történik. Semmi, de semmi esélye, hogy megmeneküljön. Óhatatlanul elkapják. És inkább előbb, kedvezőbb feltételek mellett, mint később, amikor már nincs semmi beleszólásod. Magadtól is rájöhetsz, melyik a jobb. - Köthetünk a számára vádalkut? - Sejtelmem sincs - hazudta Roper. - Ha benne vagy, megkérem Victor Lit, hogy járjon utána. - Gondolkoznom kell rajta. - Tedd csak, de lehet, hogy nincs sok időd. És most pihenj. Később még felhívlak. Victor biztosított, hogy Ázsia legkiválóbb orvosának a kezében vagy. Segít neked, mind segítünk, ha bármire szükséged van. Sok szerencsét, Marshall. Roper Grogan nem említette Marshallnak, hogy a Victor Livel folytatott telefonbeszélgetésének kizárólagos célja az volt, hogy együtt határozzák meg, milyen lépéseket tegyenek a szökevények sorsának megpecsételése érdekében - Marshall együttműködésével vagy anélkül. Victor Li a ma Kuangcsounak hívott Kanton városában született, és azóta élt Hongkongban, hogy az 1950-es években a családja elmenekült Mao földjéről. Victor Roper Grogan szobatársa volt a Yale-en. Úgy ismerte a kínai elme működését, ahogy egy fehér ember sosem értené, ezért ő volt a Coulter és Grogan cég hongkongi irodájának a vezetője. - Három eshetőséggel kell számolnunk, barátom - vélekedett Victor. - Az első és egyben legjobb, mindazonáltal teljességgel valószínűtlen, hogy Marshall felesége és a barátai valahogy eljutnak Kantonba. Ehhez viszont ki kell térniük a kiterjedt hajtóvadászat elől egy olyan országban, ahol nem vegyülhetnek el, viszont első pillantásra magukra vonják a figyelmet. Ismerem a fickót, aki a hajtóvadászat élén áll. Csüan Ji Pekingből. Valójában csak hírből ismerem. Tehetséges és kegyetlen. Elkapja őket, mielőtt eljutnának a városba, ha már el nem kapta őket. - Arról biztosan hallottunk volna. - Nem feltétlenül, barátom. De tegyük fel, nem kapja el őket Kantonon kívül. A városban el kell jutniuk a konzulátusra, amely egy keskeny félszigeten áll, és könnyedén ellenőrzés alá lehet vonni. Mostanra minden látogatót figyelnek, lefényképeznek és kielemeznek. Józan ember azt képzelné, ez egyszerűen nem kivitelezhető. - Viszont hosszabb ideje vannak szökésben, mint bárki is lehetségesnek tartotta volna. - Igaz - hagyta helyben Victor -, ezért reménykedjünk, hogy sikerrel járnak. De még ebben az esetben sem repülhetnek haza. Az amerikai konzulátus ígéretet tett, hogy a kínai törvényeknek megfelelően fognak eljárni. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy ki kell adniuk a nőket a rendőrségnek. Természetesen előfordulhat, hogy ez csupán a nyilvánosság számára fenntartott álláspontjuk. Az amerikai és a kínai külügyminisztérium nyilván megpróbálna egyezségre jutni. Fogas kérdés lenne, de addigra már a rendőrség kezéből a diplomaták kezébe vándorolna az ügy. Alkut köthetnének, ami addig nem keresztülvihető, amíg a szökevények szabadlábon vannak. Szerintem Peking végül elengedné őket. S akár megkapnák a csecsemőket, akár nem, a nőket hősnek kiáltanák ki. Az egész ügy hamar feledésbe merülne, és a világ ismét a maga dolgával törődne. De nem így fog történni. Ezért két másik lehetőség marad, hogy megakadályozzuk a tragédiát. Az egyik, hogy a nők úgy határoznak, feladják magukat. A világ együtt érezne velük és a babákkal, ahogy már most is. Azok után, hogy hegyen-völgyön üldözték, s mégsem fogták el őket, a kínaiak szívtelennek és tehetetlennek tűnnének, ami egyet jelent azzal, hogy az egész világ előtt szégyent vallanak. Hangsúlyoznom kell, Roper, hogy semmi sem rejt nagyobb veszélyt, mint ha felsülnek. Kénytelenek lennének megmakacsolni magukat. Nem sok választásuk maradna, ezért a törvény könyörtelen szigorral sújtana le a szökevényekre. Nagyon valószínűnek tartom, hogy a nőket börtönbe vetnék, a fiút meg deportálnák. Még ha egyfajta humanitárius gesztusként végül engedne is a kormány, először mindenképpen lefolytatnák a pert, amelyben Kína nyilvánosan megerősítené, hogy maradéktalanul ellenőrzése alatt tartja a saját ügyeit. S ugyan a kínai pereket néha - 126 -
szélvészként lezavarják, bármi késlekedés végzetes lehet a kedvezményezetti státusz kongresszusi szavazását illetően, és az ügyfeleink érdekeit sem szolgálná. Így hát marad a végső megoldás. Ha a hatóságok maguktól elkapják a nőket, nem válnának a gúny céltáblájává, és a felháborodás, valamint a könyörület megfelelő ötvözése mellett egy nagylelkű gesztussal tisztes véget vethetnének egy csúnya ügynek. Nem hinném, hogy Pekingben bárki is azt szeretné, ha elhúzódna a dolog. Számukra ez valóságos katasztrófa Kína arculatának megítélése szempontjából, ami a lehető legrosszabbkor jött. Nem szívesen lennék annak a hivatalnoknak a helyében, aki kitalálta, hogy cseréljék ki a csecsemőket. Valószínűleg már munkatáborban van. De bárhogy is szeretnénk, az időt nem forgathatjuk vissza. Ezért az a lényeg, hogy az egész ügy végére a kínaiak tehessenek elegánsan pontot. Az egyetlen mód, ha elkapják a nőket. Aztán elengedhetnék őket és a fiút, csecsemőkkel vagy nélkülük. Nem sülnének fel, a törvénynek érvényt szereznének, helyreállna a rend, és mindenki szabadon távozhatna. A világ közvéleménye nem tiltakozhatna egy ilyen végkifejlet esetén. S a hab a tortán, hogy gyorsan végre lehetne hajtani. És nem veszélyeztetné Kína kedvezményezetti státuszát. - Victor Li szünetet tartott. - Tehát azt javaslom, barátom, hogy az ügyfeleid és a nők érdekeit szem előtt tartva segítsünk a kínaiaknak rajtaütni a szökevényeken. Victor Li ezzel a tanácsával csalárdul rászedte régi szobatársát. Az egyik legtöbbre tartott kliense, aki roppant hatalom és befolyás birtokosa volt Pekingben, akinek törvénybe ütköző tevékenységét Victor mindig is gyanította, de sosem kérdőjelezte meg, s akinek a törvényes érdekeltségei tekintélyes summával gyarapították az iroda vagyonát, aznap reggel tartott Victor Linek hasonló kiselőadást, mint amilyet Roper Grogan élvezhetett Ethan Mallory-tól. A különbség mindössze abban állt, hogy Mallory egyetlen kívánsága az volt, hogy gyorsan zárják le az ügyet, Victor ügyfele azt is meghatározta, hogyan. - Kapják el őket! - szólt az ügyfele. - A csecsemők nem hagyhatják el az országot! - Victor Li figyelmesen hallgatott, s maga elé képzelte a vonal túlsó végén ágáló férfit, amint fél szemét könyörtelenül rajta tartja. A másik szemét balesetben vagy küzdelemben vesztette el, Victor sosem kérdezte. Kliense nem takarta el az üres szemüreget, és a szörnyű sebhelyeket sem bízta plasztikai sebészek kezére. A látvány egy célt szolgált: hogy megrémissze közönségét, akárcsak Victort, aki tudta, hogy ez ügyfele szándéka. Victor Li nem látta okát, hogy megossza ezt az információt partnerével, mivel semmit sem változtatott az elképzelése szerint mindenki számára legjobb megoldáson. - Értem, mire gondolsz - válaszolt Roper. - És egyetértek. De hogyan segíthetnénk? - Feltételezem, hogy ha módja van rá, legalább az egyik nő telefonálni fog a rokonainak segítségért. Mi a helyzet Pollard szenátorral? - Beszéltem vele, mielőtt hívtalak. Nem lesz a hasznunkra. Azt mondja, a húga nem épelméjű. Természetesen ezt nem hangoztatja a nyilvánosság előtt. De elárulta, hogy az ő véleménye és tanácsa ellenére ment ki. És váltig állítja, nincs az az isten, aki rávenné a húgát, hogy neki telefonáljon segítségért, de ha mégis felhívná, akkor sem segítene neki. Történjen bármi, a húga nyakig ül a szarban, és megfizet azért, amiért fütyült az intelmeire. Ezalatt azonban Pollard minden alkalmat megragad, s minden tőle telhetőt elkövet, hogy megtorpedózza Kína kedvezményezetti státuszát. A húga ügye csak olaj a tűzre. Úgy látom, élvezi. - Kedves fickó. - Igen. Tehát ha valamit akarunk a nőktől, akkor Allison Turköt kell célba vennünk. Egyszer már hívta Marshallt. Szerintem újra fog próbálkozni. - Akkor intézkedem - jelentette ki Victor Li, s elmagyarázta, mit tervez. - Rendben. Apropó, mennyi az esély rá, hogy alkut kössünk a számára? - Semmi. A kínaiak sosem egyeznének bele. Gyengének tűnnének tőle a saját házukban. Roper is így képzelte, s rögvest elhatározta, hogy egy szót sem szól erről Marshallnak. Fél órával azután, hogy Roper Grogan és Marshall a beszélgetés végével letette a kagylót, egy Coulter és Grogannak dolgozó magándetektív görnyedt a kórház előtt állomásozó furgonban, és Marshall minden kimenő és bejövő hívását rögzítette. Roper Grogan nem lelkesedett, amiért nem játszhatott nyílt kártyákkal a saját cégtársával szemben. Őszintén remélte, hogy Marshall önszántából feladja a feleségét. De ha nem, hát ő felkészült, hogy megtegye a szükséges lépéseket. Az üzlet forgott kockán. Ha Allison Turk felhívja Marshallt, és felfedi neki a hollétét és a tervét, a kínai rendőrök - 127 -
szinte egy időben értesülnek róla a férjével, és készülhetnek a fogadására. Mindegy, Marshall sosem fog tudomást szerezni róla. Szürkületkor megközelítették Julan egyik halászfaluját. Ren keresztülkormányozta őket az összekapcsolódó öblök végtelennek tűnő labirintusán, a lápokat egészen a keleten fekvő Nancsang városáig zegzugolva átszelő csatornán. Az útvesztőben nem volt se tábla, se jelzés. A halász olyan kanálisokon vezette át hajóját, melyek létezését a rég ott élő helyi lakosok is csak sejtették. Ahogy haladtak előre, szemük elé tárult a kínai paraszti élet képe. A tájat tavak és halastavak pettyezték, a rizsföldek, akár töltésekkel elválasztott virágzó szőnyegek. A töltések tetején olyan keskeny földutak futottak, melyeken gépjármű nem fért el. A parasztok biciklin kerekeztek, szalmával púposra tornyozott kézikocsit toltak, de olyan is akadt, aki a földműveléshez szükséges szerszámokat a vállára vetve indult haza a földekről a sötétedés beállta előtt. A vörös téglás házakat gesztenyebarna cserepes tető fedte. A kémények szelíden ontották a tűzhelyekben pattogó tűz lustán gomolygó füstjét. A legtöbb ház mellett disznóól és bivalyoknak épített téglakalyiba állt. A munkához fiatal gyerekek a sárban játszadoztak. Az udvarokban ebek kergette csirkék futkároztak. Néhány halász most kezdte az éjszakai munkát. Ladikjukat rudakkal irányítva igyekeztek előre, lámpásuk pislákoló fénye a tó vizén reszketett. Sziluettjük alig látszott az egyre feketedő háttérben, ahogy kivetették hálóikat, melyek a víz felett szállva halk csobbanással merültek el, szinte fodrot sem zavartak. Aztán a csatornák beszűkültek, és a hajó mindkét oldalát part súrolta. Ren Kai karmozdulatokkal magyarázva kabinban maradásra intette a külföldieket, nehogy meglássák őket. Tyler mélyen a fejébe húzott Mao-sapkával a kormányzó halász mellett állt, és kibámult az ablakon. Allison és Ruth hallgatásba burkolóztak, ahogy megközelítették a falut. Nőttön-nőtt bennük a feszültség. Féltek elhagyni a hajó és az idilli tó kényelmét és biztonságát, mely erre a röpke időre oltalmat nyújtott az ellenséges világ elől. Mindkettejüket aggasztotta Tai állapota. A baba köhögése állandósult, s valóságos ugatássá fajult. Arca tüzelt, panaszos sírása szívszorító volt. Ruth hiába rettegett és sürgött-forgott, nem segíthetett. Lelkiismeretesen beadta Tainak a babatápba keverve az antibiotikumokat, melyeket még az árvaházi orvos írt fel Szucsouban, de egyre világosabb volt, hogy Tai betegsége több egyszerű megfázásnál. Azokban a ritka pillanatokban, amikor Tai jól érezte magát, valósággal szárnyalt: eleven volt, szívesen játszott, és rögtön Ruthra figyelt. De most először eltűnt a szeméből a csillogás, és voltak időszakok, amikor apátiába merült. Ez nyugtalanította Rutht legjobban. Ren végül leállította a motort, és óvatosan lehorgonyzott a partból kiálló, rozoga famóló mellett. Mei Ling kipattant, és egy cölöphöz erősítette a kötelet. - Julan - mutatta a halász. A falu maga az öböl mögött húzódott, a partján fél tucat halászhajó ringott összekötözve a vízen. Keskeny félsziget vezetett oda, ahol Ren Kai kikötött. A végében két ház állt, mindkettőt rizsföldsáv takarta el a falu elől. Ren az egyik házra, majd magára mutatott. Otthon. Integetve jelezte Allisonnak és Ruthnak, hogy maradjanak a kabinban. Szemerkélni kezdett az eső. Csak a falu menti ösvényen baktatott néhány ember. Az eső és a félsziget csúcsában álló ház elszigeteltsége miatt nem volt valószínű, hogy bárkibe belebotlanának, de nem kockáztattak. Ren végigsietett feleségével a csapáson a házukba. Az ablakban fény gyúlt, majd kialudt. Átmentek a szomszédos házba, ismét fény gyúlt, majd ez is kihunyt. Szemmel láthatólag senki sem volt otthon. Ren Kai elsietett a faluba vezető szűk ösvényen, miközben Mei Ling visszatért a hajóhoz. Később, miután pletykálgatott és teázott egy sort a szomszédokkal, Ren Kai hazaért. Nem hozott jó híreket. - Yi Ling bú zái zhé - kezdte a fejét rázva. Ji Ling nem kérdezősködött felőle. Allison és Ruth kétségbeesett pillantást váltottak. Mindketten ettől tartottak, a valóság azonban riasztóbb volt, mint a félelmük, és jeges lepelként borult rájuk. Még Ji Ling segítségével sem lenne sok reményük. Hogy is őrizhetnék meg a hitüket nélküle? - Hát... - sóhajtott Ruth, s igyekezett jobb kedvre derülni -, akkor most mi legyen? Allison másra sem vágyott, mint egy takaróra, ami alatt összegömbölyödve elrejtőzhet. Mindazonáltal erőt vett magán, és olyan javaslattal állt elő, amiben ő maga sem bízott. - Ji Ling megadta egyik nancsangi ismerőse számát. Bemehetnék a városba, hogy felhívjam. - 128 -
Talán még meg is látogathatnám. Megpróbálok segítséget kérni tőle. - Nem mehetne inkább Ren? - Dehogyisnem, de muszáj pénzt szereznem, hogy folytathassuk az utunkat. Ha szerencsénk van, akad ott egy szálloda, ahol használhatom a hitelkártyámat. És Marshallt szintén fel kell hívnom. Azt hiszem, mindenképpen mennem kell. Ruth meghányta-vetette a dolgot. - Igen, igazad van. De jobb, ha itt hagyod Tylert és Wen Lit. - A gondolat megbénította Allisont, de belátta, hogy így lesz a legjobb. A gyerekek csak hátráltatnák, és felhívnák rá a figyelmet. Találtak egy szállodát Ruth útikönyvében. Allison elmagyarázta Rennek, mit akar. A halász elolvasta a kínai írásjegyekkel is feltüntetett szállodanevet, és bólintott. Ismerte a helyet. Aztán ott volt az anyagi kérdés. - Nekem kilencszázra van szükségem - töprengett Allison. - Még ki kell fizetnünk Rennek, amit Ji Ling kialkudott, hogy idehozzon minket. Mei Ling és Ren beszélgettek, miközben Allison a pénzét számolgatta. - Nem tudom, megtedd-e, amire kér - szólt halkan Mei Ling. - A napnál is világosabb, hogy bajban vannak. Minket is letartóztathatnak, ha segítünk nekik. A rendőrség lefoglalná a hajónkat. Börtönbe vetné a fiunkat. Tudod, milyenek. A megállapodás szerint idehoztuk a külföldieket. Lehet, hogy fel kéne szólítanunk őket, hogy távozzanak. - No és hova mehetnének? - kérdezte Ren. - Sehova sem fordulhatnak. Ha már ilyen messzire eljöttek velünk, nem lehet baj belőle, ha még egy kicsit elvisszük őket. Nem lehetnek akkora bajban, hogy hátat fordítsunk nekik. Könnyedén elviszem ezt Nancsangba, akkor talán végzünk is velük. És mellesleg itt van a kis Tai. Ki segítene rajta? - A Ruth ölében fekvő babára tekintettek. - Ha estére rosszabbul lesz, el kéne vinned Csin Sanhoz. - Csin San orvos volt, aki egy hegyen lakott az öböl másik oldalán. Ren eléggé ismerte a feleségét ahhoz, hogy tudja, akármennyire is győzködi, hogy adják fel őket, egyetért vele. Ugyanannyira megkedvelte ezeket a fura szerzeteket, mint ő. Mei Ling imádta a fiút, és szívébe zárta a babákat. Mei Ling a veszély ellenére beleegyezően bólintott. - Jól van - felelte. - De félek. Ahogy Allison a pénzét számolgatta, Ren pedig látta, mennyire kevés maradt náluk. Elvette a köteg bankót, amit Allison neki nyújtott. Tisztában volt vele, hogy vagy ezerszer többet kért az útért, mint amennyit ért. Kérdőn a feleségére nézett, aki egy pillantással válaszolt. A halász lehámozta a bankjegyköteg felét, és visszaadta Allisonnak. A nő értetlenül bámult rá. Ren elégedetten széttárta a karját. - Góu le - mondta. Ren visszament a faluba, hogy kölcsönkérjen egy járművet, majd Mei Ling előbányászott egy rikító rózsaszín esernyőt, és Ren annak fedezéke alatt kivezette Allisont a szitáló éjszakai esőbe. Allison a fejébe nyomta a szalmakalapot, és belebújt Mei Ling pamutkabátjába, mely ugyan kicsi volt rá, de a rajta díszelgő virágminta kínaiasabb volt, mint az övén. A magassága is feszélyezte, ezért járás közben meggörnyedt, hogy alacsonyabbnak tűnjön. Nehezen tartotta a lépést a halásszal, aki sebesen haladt a sötétség ellenére. Kerülő úton vezette Allisont, hogy elkerüljék a falut. Átvergődtek egy rizsföldeket elválasztó töltés gidres-gödrös csapásán, ami szinte még ahhoz is keskeny volt, hogy libasorban közlekedhessenek rajta. Allison elcsodálkozott, hogyan láthatja a halász, merre kell menniük. A csapás süppedős és csúszós volt, és nem telt bele sok idő, hogy elveszítse az egyensúlyát. Hanyatt esett a sárban, a cipője megtelt vízzel. Ren megragadta a karját, és kisegítette Allisont egy csatornából, amiből víz csörgedezése hallatszott. A faluból távoli fuvolaszót és kacagást sodort a szél. Allison felfigyelt a különböző szagokra, melyek a pöcegödör bűzétől a fa füstjén át a fővő káposztáig igen változatosak voltak. Végül felmásztak a partoldalban, és egy földúton találták magukat. Egy paraszt sietett el mellettük, aki újságot terített a fejére az eső ellen. Allison mélyen lehajtotta a fejét, és arcát kalapja karimája alá rejtette, de a férfi oda se nézett. Leszegett fejjel motyogott vissza Ren köszönésére. Elkutyagoltak a falu irányába. Az út kiszélesedett; tágas térre értek, ahol néhány bicikli állt. Ren egy motoros kordéhoz vezette Allisont. Motorkerékpár vontatta a fémvázas, ponyvával fedett taligát. Allison Ren kezére támaszkodva bemászott a taligába. Az ütött-kopott ponyva nem sok - 129 -
védelmet nyújtott az elemek ellen, viszont elrejtette a kíváncsi tekintetek elől. Ren begyújtotta a motort, és nekilódultak. Allison nyomban rájött, milyen kényelmetlen út elé néz. A motor kipufogójával valami hibádzott, mert fülsüketítő volt a zaj. Az út rémes volt, a kordéra nem szereltek lengéscsillapítót. Allison összevissza zötykölődött, a csontja is belesajdult. Megpróbált négykézlábra ereszkedni, de a kis taliga úgy hajigálta, akár a labdát. Kénytelen-kelletlen visszamászott az ülésre, és a fémvázba kapaszkodva megkísérelte kifeszíteni magát, de a karizmai hamar cserbenhagyták. A legrosszabb azonban a kipufogógáz volt, amit mintha egyenesen a taligába vezettek volna. Allison a ponyva egy hasadékához szorította a száját, hogy hozzájusson valamicske levegőhöz. Ren védtelenül robogott az esőben. A ruhája és az arca elázott. Néha hátraszólt a motorról az egyetlen angol szóval, amit a tavon megtanult: - Oké? - A hangja már-már vidáman csengett. - Oké! - kiabált vissza Allison. Végül aszfaltútra kanyarodtak. Az út simább volt, és a gáz sem füstölt annyira. A forgalom sűrűsödött: az övékhez hasonló kordék és furgonok rohantak feléjük észvesztő sebességgel, ám az utolsó pillanatban sikeresen kikerülték őket. A városhoz közeledve elállt az eső. Mintegy parancsra előbukkantak a rejtőző gyalogosok, és a tőlük centiméterekre kitérő járművektől cseppet sem tartva, nyugodtan lépdeltek a sötétben és tolták a kézikocsit, vagy terelték a birkákat. Utcára nyíló, kivilágított boltok hosszú sorai mellett haladtak el; mint megannyi filmkocka villant fel a hegesztőműhely, a lábhajtású varrógépe fölé görnyedő varrónő, a kocsijáról frissen sült falatokat kínáló árus, az ácsműhely, a konzervált áruk boltja. Egy dombon hajtottak fel; Allison neonfényeket látott: Kodak, Ford, Sony. Az utcára néző ablakok mögött tévékészülékek villództak, miközben a kínai városok életét bemutató filmkockák gyorsan peregtek tovább. Csupasz villanykörte alatt tankönyveikre hajoló diákok. Riksáktól és áruval roskadásig megpakolt kézitaligáktól nyüzsgő utcák. Járdán borotváló borbélyok, ülő vendégek, égnek emelt állal, az este fényeiben meg-megvillanó borotvák. Makacs motorokat püfölő szerelők. Mintha mindenki egyszerre tülkölt volna. A férfiak krákogtak és köpködtek és kártyáztak és biliárdoztak. Mások füstöltek és teáztak, megint mások az újságot bújták vagy pletykálkodtak. A Pojang Hu békéje után a hely maga volt a hangok és látványok kakofóniája, minden pezsgett és élettel telt meg. A levegő valósággal vibrált a tettvágytól, a céltudatosság és a fejlődés érzése hatotta át. Az egyik különösen forgalmas utcán Ren talált egy rést, lehúzódott a járda mellé, és megállt. Az utca vége felé bökdösött, és mondott valamit. Allison arra nézett, és megpillantotta az angol feliratot: Csianghszi Hotel. Ugyanaz volt, mint amit az útikönyvben mutatott a halásznak. Ren kisegítette a kordéból. Allison kinyújtóztatta elgémberedett végtagjait, s örült, hogy végre a két lábán állhat. Eleinte félt, hogy minden sarkon rendőr strázsál, s őt keresik majd, de aztán észrevett az utca túloldalán két külföldi csoportot. Nyugati vonásokkal bíró egyedülállók, párok és néhány gyerek alkotta csoportok voltak. A kirakatokat nézegették, az útikönyvüket lapozgatták. A nyüzsgő város olyan anonimitást biztosított Allison számára, amit a vidék nem adhatott meg. Ren a kordé vázának dőlt, és hadonászva noszogatta Allisont. Itt várok, súgta a testtartása. Allison hálásan elmosolyodott, és megindult az utcán. Csaknem azonnal rátülkölt valaki. Félreugrott. Egy taxi húzott el mellette; sofőrje mérgesen csapkodta a dudát és meresztette a szemét az ostoba külföldire, aki öngyilkos akar lenni. Allison, immár sokkal óvatosabban, átkelt az úton, és a gyalogosfolyamhoz csapódott. Azt hitte, sikerül elvegyülnie, de mintha mindenki őt bámulta volna. Aztán meglátta a tükörképét az egyik kirakatban, s menten ráébredt, miért. Tiszta mocsok volt. Napok óta nem fürdött. A ruhái a Jangce fenekén hevertek. Csak az maradt meg, amit viselt, s az szutykos volt. Ráadásul aznap este elesett a sárban, s most hatalmas sárfoltok éktelenkedtek a farmerján. Hiábavaló mozdulattal igyekezett lesöpörni róla a ráragadt földet, ujjaival gereblyézte a haját. Feszélyezetten tartotta a szalmakalapot, úgy döntött, nem teszi vissza a fejére. Vidéken a biztonság benyomását keltette, a városban azonban kirítt tőle. Összeszedte a bátorságát, és felment a szálloda lépcsőjén. A Csianghszi modern szálloda volt, szolgáltatásaival a külföldieket és a dúsgazdag kínai turistákat célozta meg. A kerek előcsarnoknak szinte minden négyzetméterét márvány burkolta: a falakat, a padlót, még a felvonó ajtaját is, s mindet gondosan kifényezték, hogy megcsillanjon rajtuk a mennyezetről alálógó csillárok fénye. A feliratokat angolul és kínaiul írták. Allison - 130 -
megkönnyebbülten olvasta, hogy fél tucat étterem és bár, tekepálya, edzőterem, szépségszalon, tárgyalóterem, uszoda, valamint áruházzal, csemegebolttal, tisztítóval és ajándékbolttal teljes árkád várja. Inkább érezte, mintsem látta, hogy a recepciós mereven figyeli, amint szájtátva bámulja a felsorolást. Kihúzta magát, átvágott az előcsarnokon, s igyekezett úgy festeni, mint aki a szálloda vendége. A hátsó bejáratnál szökőkutak és telefonfülkék sorakoztak. Allison szaporán megcélozta őket, de csalódva kellett tudomásul vennie, hogy a készülékek nem érmével, hanem kártyával működnek. Fogalma sem volt, honnan keríthetne egyet. Most már bizonyos volt benne, hogy a recepciós őt figyeli, ezért közönyt mímelve az árkád felé vette az irányt. Ott rábukkant egy mosdókat mutató jelzésre. Belépve ámultan látta, hogy a mosdókagylók is márványból vannak, és a WC-k csillognak-villognak. Lemosta az arcát és a kezét, s papírtörlővel igyekezett eltávolítani ruhájáról a sarat. A tükör előtt sikeresen rendbe szedte a haját. S bár a végeredmény nem volt makulátlan, sokkal jobban érezte magát. Szívesen kivett volna egy szobát, hogy lezuhanyozzon és telefonáljon egyet, de attól tartva, hogy a nyomozók a banki forgalmát is figyelemmel kísérik, félt használni a hitelkártyáját. Eltöprengett, vajon hasonló kockázattal járna-e a pénzváltás. Muszáj próbát tennie. Az előcsarnokban nagy lélegzetet vett, összeszedte a bátorságát, és a pulthoz lépett, ahol egy vidám, fiatal tisztviselőnő fogadta. - Üdvözlöm, segíthetek? - érdeklődött udvariasan a lány. - Igen. Nem tudom, vehetnék-e le pénzt a hitelkártyámról - kezdte Allison. - Pénzt szeretne váltani? Természetesen. Mi a szobaszáma, kérem? - A lány a monitorhoz fordult, hogy begépelje az adatokat. A számítógép mellett, a pult alatt egy darab papír feküdt, melyet a Közbiztonsági Hivatal juttatott el hozzájuk. Ugyanilyen papír jutott el minden szálloda recepciójára Csianghszitól Hunanig és Fucsientól Kuangtungig Dél-Kína-szerte. Öt név szerepelt a papíron. Allison Turké köztük volt. - Nem, nem pénzt akarok váltani - magyarázta Allison mosolyogva. - Pénzt akarok levenni a számlámról. Úgy értem, pénzhez akarok jutni a hitelkártyámmal. Tudja, pénzt leemelni. Megkocogtatta a hitelkártyáját a pulton. A lány elvette és tanulmányozta. - Ó, értem. Pénzt leemelni - visszhangozta elszontyolodva. Nem értette. Fogalma sem volt, hogyan segítsen Allisonon, ezért felettébb udvariatlannak érezte magát. Aztán felderült. - Idehívom az ügyeletes igazgatót! - Még mindig a kártyával a kezében elviharzott, mielőtt Allison bármit is tehetett volna. Allisonon kitört a pánik, fogalma sem volt, kíván-e beszélni az igazgatóval vagy sem. Nem akart figyelmet kelteni, nem akart kitűnni. Úgy érezte magát, mint egy neonfényben tündöklő bűnöző, aki fényével az egész világnak szétkürtöli bűnét, noha ebben a szállodában legalább nem követett el semmit. Mindazonáltal izzadt a tenyere a félelemtől. Ne légy paranoiás!, szidta magát. Az isten szerelmére, csak pénzt akarsz felvenni. Aztán megjelent az igazgató, egy vastag szemüveget és rosszul szabott öltönyt viselő, ám mosolygós, szürke kis ember. A Csianghsziban mindenki mosolygott. - Örömömre szolgál, hogy segíthetek, asszonyom - szólt, és a hitelkártyára pillantott. - Pénzt óhajt? - Allison ismét magyarázkodni kezdett, mire az igazgató a fejét ingatta. - Talán a bankban tudnak önnek segíteni, holnap. Mi a szobaszáma, kérem? Utánaérdeklődöm, és felhívom. - Nos, nem, köszönöm, nem lesz rá szükség. És mi a helyzet a csekkel? Azt váltanak be? - Utazási csekket? Természetesen - bólogatott az igazgató, miközben az előadó a számlatömbért nyúlt. - Nem, úgy értem, hagyományos csekket. Az igazgató zavartan felnevetett. - Nem, attól tartok, nem lehetséges. De ismétlem, nagyon szívesen utánaérdeklődöm. - A kezében a toll írásra készen állt. - A szobaszáma, kérem? - kérdezte újra. Szemügyre vette a hitelkártyát, és elkezdte másolni róla a nevet. Allison érte nyúlt és kikapta a kártyát az ujjai közül. - Köszönöm, ne fáradjon. Lehet, hogy a férjem már szerzett pénzt. Biztos vagyok benne, hogy sikerült neki. - Lángoló arccal elhátrált a pulttól, és hálája jeléül bólintott egyet. Megfordult, s bár lába elgyengült, olyan magabiztosan vágott át az előcsarnokon, ahogy csak erejéből telt. Belépett az egyik felvonóba, melynek éppen akkor nyílt ki az ajtaja. Ez őrület, gondolta, ahogy az - 131 -
ajtó bezárult. Mi a fenét csinálok? Kiszállt az első emeleten, s újabb előcsarnokban találta magát. A terjengő illat azonnal rabul ejtette. Egy jelzés büfét hirdetett. Rádöbbent, hogy kopog a szeme az éhségtől. Belépett az étterembe. A terem közepén álló asztal húsok, zöldségek, gyümölcsök, saláták és gőzölgő levesestálak alatt roskadozott. Alig néhány kínai vendég ült elszórva, pedig az étel százannyinak is elegendő lett volna. Egy hostess azonnal az üdvözlésére sietett, és asztalhoz vezette. Allison rögtön a svédasztalhoz vonult gyümölcsért, salátáért és levesért, s töltött magának két pohár narancslét. Miközben falatozott, megjelent egy pár, és a szomszédságában lévő asztalhoz telepedtek. A nagydarab férfinak kidomborodott a mellkasa, kopasz volt, és a nevetésétől megremegtek az ablakok. A nő olyan karcsú és félénk volt, amilyen masszív és hangoskodó a férje. Társalgásukból Allison megtudta, hogy a férfi gépalkatrészeket árul, és azért jött Nancsangba, hogy üzletet kössön az egyik repülőgépgyártó üzemmel. Allison megpróbálta kitalálni az akcentusa alapján, hova valósi, s úgy döntött, valószínűleg texasi. Megállás nélkül dőlt belőle a szó, bár a felesége nem figyelt rá. A férfi többször Allison irányába pislogott, s amikor sikerült elkapnia a pillantását, a szemével intett neki. - Mizujs, nagysád? - köszönt át hozzá. - Remélem, nincs ellenére egy kis társaság. Allisonnak igenis ellenére volt a kis társaság. - Cseppet sem - hangzott a válasza. - Nevem Purvis - mutatkozott be a férfi. - Orville Purvis. Ez az asszonykám, Gladys. N'ohleansiak vagyunk. - Tessék? - Lúziana. T'dja, Mississippi vidék. Louisianaiak. - Ó, hát persze. - Azt hittem, amerikai. Úgy néz ki. Kalifornia? - Colorado. - Síeltem ott egyszer. Kár volt. Kettétörtem a lábam. Most jut eszembe, a China Bowlon történt. Mit szól ehhez a v-élet-lenhez? China Bowl! - Hahotája betöltötte az éttermet. A kínai vendégek udvariasak voltak ahhoz, hogy rámeresszék a szemüket. - Most csak kabinban vitetem föl magam a csúcsra, az étteremig. Az egyetlen dolog, ami elég biztonságos, s befér a nagy kövér kufferem. - Purvis egy tojástekercsért nyúlt, mélyen beletunkolta az égető mustármártásba, majd a szájába tömte és egy falásra lenyelte. Fecsegett pár percig, s bár hatalmas adagok tűntek el a gyomrában, sikerült egymagának szóval tartania a két nőt. - Az egyik ilyen hogyishívják, útiirodával jött? - kérdezte két falat közt. - Nem sok mindent látni Nancsangba, hacsak nem épít repülőt, vagy szereti a forradalmi szobrokat. Vagy kölyökért jött? Ebben a szállóban sok pár jött kölyökért. Allison letette a villáját. Érezte, hogy egy kéretlen könny szurkálja a szeme sarkát. Gyorsan letörölte. A salátájába bámult, s elképzelni sem tudta, mit válaszoljon. Irigyelte Purvisék szabadságát, hogy teljesen hétköznapiak, s hogy minden gondjuk az időjárás meg a tojástekercs. Normális emberek, normális élet. - Orville, ez nem a mi dolgunk - szólt közbe Gladys elgyötört arccal. - Csak udvarias akarok lenni, nyuszó - mentegetőzött Orville sebzetten. - Beszélgetek, ennyi. Nem gondoltam semmi rosszat. - Nos, szerintem nincs szüksége rá, hogy így vájkáljál az életében. Jobb lesz, ha megyünk, Orville - rendelkezett a nő. Beletúrt a táskájába. - Ó, istenem, fent felejtettem a kifejezésgyűjteményemet. - Jobb, ha érte mész. Nem sokra megyünk nélküle a boltokban. - Hányas szobában is lakunk? Nem értem, miért nem írják a kártyákra a szobaszámot. - A hét-tizenegyesben, nyuszó. - Egy perc és itt vagyok. - Vásárolni megyünk - magyarázta Orville, miután a felesége távozott. - Apró csecsebecsét a rokonságnak. Hamisítatlan „Made in China” cuccot. A pokolba is, N'ohleansban több ilyet kap az ember, mint itt, szerintem. Mégis mintha többre becsülnék, ha a poggyászodban körbeutazza a fél világot. Mindegy, Gladys próbálja tanulni a nyelvet. Átkozottul nagy alkudozó... Allison összeszedte a bátorságát. - 132 -
- Mr. Purvis... - Orville. - Oké, Orville. Nem tudom, kérhetek-e egy szívességet. - Ó? - Félúton megállt a villája. - Szükségem van... szükségem van pénzre, Mr... Orville. Készpénzre. Nem tudom, van-e felesleges készpénzük, írhatnék cserébe egy csekket. - Rosszul ment ez neki, és ostobán érezte magát. - A pokolba is, ezt a földszinten is megteheti, csillagom - felelte Orville, elutasítóan lengetve a villáját. - Én is mindig így csinálom. - Csak utazási csekket fogadnak el. - Úgy érti, hogy hagyományos banki csekket ír? - Orville igyekezett megemészteni a hallottakat a vacsora maradványaival együtt. - Gyanítom, nem nagyon fogadják el. - Csak ez van nálam. Orville bólintott, de nem szólt semmit. - Nincs semmi baja, Orville. A szavamat adom. A férfi erre elmosolyodott. - Nem tűnik olyasfélének, aki eljön Kínába, hogy hamis papírral szúrja ki az ember szemét, kis hölgy. - Tanulmányozta Allison arcát. - Maga... öhmm... bajban van vagy ilyesmi? - Nem. Hát, igen, egy kicsit. Hosszú. Csak készpénzre van szükségem. - Mennyiről lenne szó? - Amennyit tud nélkülözni. Ötszáz, ezer, bármennyit. Orville újfent hahotázni kezdett. - A pokolba is, nincs nálam ennyi készpénz, csak ötven dolcsi, max száz. Legalábbis amerikai dollár. De szívesen magának adom, ha ez kisegíti. - A pénztárcája után nyúlt, és előhalászott egy köteg bankót. - Bocsi - kért elnézést, ahogy leszámolta. - A nagyja egyes és ötös, borravalónak. Tessék. Kilencvennyolc. Bocsi, hogy nincs több. Kínai pénzt is akar? Azt könnyen szerzek. - Maga csodálatos. Orville leszámolt egy halom százjüanos bankjegyet. - Harminckettő. Ez nagyjából négyszáz. Allison kiállított egy csekket ötszáz dollárról. - El nem mondhatom, milyen hálás vagyok. A férfi leintette, összehajtogatta a csekket, és belegyömöszölte a pénztárcájába anélkül, hogy megnézte volna. - Itt a névjegyem - dörmögte. - Ha egyszer N'ohleans-ba vetődik, keressen fel minket, oké? - Felkeresem magukat, ígérem. - Allison elmélázott, vajon beavassa-e a férfit. Nagy késztetést érzett rá, hogy a segítségét kérje, vagy legalábbis megossza valakivel a gondját. A legrosszabb esetben kisírhatná magát a vállán. De ostobaság lenne. Mit kérhetne tőle? Hogy rejtse el őt és a gyerekeit a bőröndjében? Már így is óriási szívességet tett neki, pénzt adott egy vadidegennek. Nem sokan követnék a példáját. Gladys visszatért a kifejezésgyűjteményével. Megjelenése lezárta a kérdést. Orville a maradék jüant az asztalra hajította borravalónak. - Örülök, hogy találkoztunk, Allison. Mennünk kell, mielőtt bezár a bolt. - Én is örülök. És még egyszer köszönöm. - Nemteszsemmit - hadarta a férfi, s már ott sem voltak. Allison fontolóra vette, mi legyen a következő lépés. A pénzből vehetne telefonkártyát, és felhívhatná Marshallt az előcsarnokból. Már felállt, de meggondolta magát. A büféasztalon egy tálca tele volt süteménnyel és almával. Magán érezte a hostess szemét; ismét elvörösödött. Mindig ez történik - tuti áruló jel. Ez az egyik oka, hogy mindig őszinte - nem menekülhet meg. De elmosolyodott, visszament az asztalához, közönyösen iszogatta a teát, és valahányszor a hostess elfordult, a lábánál heverő táskába tömte az ételt. Valahányszor lenyúlt, hogy újabb falatokat helyezzen el, görcsbe rándult a gyomra. Na tessék, most még ennivalót is lopok. Felállt, hogy távozzon, amikor Purvisék asztalán megakadt valamin a szeme. Gladys hátrahagyta a vendégkártyát. A kis lila füzet címlapján angol és kínai betűkkel rajta állt a szálloda - 133 -
neve. Allison is kapott ilyet Szucsouban. Felvette és kinyitotta. A belsejében ott lapult a műanyag szobakulcs. Ebben a pillanatban a hostess az asztalához lépett a számlával. - A szobaszáma, kérem? - Allison keze elindult a zsebe felé, de aztán hajmeresztő ötlete támadt. Tartalékolnia kell a pénzt. Hét-tizenegy, mondta Orville. - Hét-tizenegy. - A hostess feljegyezte. Allison a legcsúnyább macskakaparásával aláfirkantotta a kártyát. Gondolni sem mert rá, hogy mit művelt, inkább lement az egyik üzletbe. Vett pelenkát, babatápszert és egy rakás gyógyszert: aszpirint, kötözőszert, antibiotikus kenőcsöt és egyebeket. Egy másik üzletben vásárolt magának és Ruthnak egy váltás ruhát, amilyeneket a kínaiak hordanak. Talált egy új pólót Tylernek, és elemet a videojátékába. Egyre többet vásárolt, és mindig ugyanoda számláztatta. - Hét-tizenegy - ismételgette. Nem sokkal később kinyílt a felvonó ajtaja, és ő kiszállt a hetedik emeleten. A vendégkártyát térképként használva elvonult a magányosan árválkodó személyzeti asztal mellett, és megkereste a 711-et. Vadul zakatoló szívvel, finoman bekopogott. Csend. Áthúzta a kártyát a záron. Az ajtón vörös fény villant. Ismét megpróbálta. Megint vörös fény. Zavartan tétovázott; attól tartott, ha harmadszorra sem sikerül, beindul valahol a riasztó, vagy az ajtó végleg lezárja magát. Végignézett a folyosón, figyeli-e valaki. Újra ellenőrizte a szobaszámot, hogy biztosan jó helyen jár-e. Hátralépett, és megvizsgálta a kulcsként működő kártya hátlapját a folyosó félhomályában. Egy kis diagram és nyilak voltak rajta. Most jött rá, hogy fordítva húzta át a kártyát. Szép kis mérnök vagyok, szidta magát, és ismét nekiveselkedett. Zöld fény villant, és az ajtó kattanva kinyílt. Besurrant a szobába, és behúzta maga mögött az ajtót. A bőröndök, ruhák és csomagok láttán heves lelkiismeret-furdalás fogta el. Orville megbízott benne, s most hálából ő betör az életébe, és magánlaksértéssel viszonozza kedvességét. Leroskadt az egyik franciaágyra, és a telefonra pillantott. Legnagyobb megkönnyebbülésére a tetején útmutató magyarázta, miként lehet helyi és nemzetközi hívást lebonyolítani. Nem kell a recepciós pulthoz mennie! A nemzetközi hívásokkal kezdte. Reszketett, és kétszer is neki kellett rugaszkodnia, mert elvétette a gombokat. Zajt hallott a folyosón, szíve a torkában dobogott. Lecsapta a kagylót, és felpattant, hogy rohanhasson, ha kinyílik az ajtó. Majd hallotta egy becsukódó ajtó kattanását, aztán csend. Behunyta a szemét, és mély lélegzetet vett. Ismét tárcsázott. Amikor meghallotta, hogy kicseng a telefon, rájött, hogy el sem tervezte, mit fog mondani, amikor... ha... Marshall felveszi. A telefon először coloradói otthonukban csengett. Aztán a kommunikációs technika csodája folytán hívása mikrohullámokon és műholdakon átszáguldva, majd az űrből ismét a Földre érve, kicsörgött a világ másik felén a kórházban, melytől alig nyolcszáz kilométer választotta el. A kórház előtt állomásozó furgonban bekapcsolt a magnó. Marshall hangja megkönnyebbüléssel töltötte el. - Istenem, annyira örülök, hogy hallom a hangod. Jól vagy? Hogy van Tyler? - Rendben van. Mind jól vagyunk. Wen Livel és Ruthszal hagytam. - Hagytad? Hol vagy? - Egy szállodai szobában. - Hol? - Nancsangban. Közel a... - Nem hallom. A fülem... - Nancsangban - ismételte Allison hangosabban. - És te jól vagy? Betegnek tűnsz. Kábának. - Igen, de megvagyok. Csak örülök, hogy végre hallak. A hajó... bent volt a hírekben. - Idejében kimenekültünk. - Állítólag Nash Cameronnak nem jött össze. Azt mondják, meghalt. Allison megszorította a kagylót. - Nem tudtuk. Elszakadtunk egymástól. Sötét volt. Nem láttuk, mi történik. - Emberek haltak meg, az történt! Halálra izgultam magam miattad! Allison kihallotta a hangjából, hogy nagyon mérges. - 134 -
- Gondolom. Ne haragudj. Hívtalak, amint csak lehetett. - Azt híresztelik, hogy fegyvert csempésztetek. - Ez nevetséges. - Tudom. De ők nem tudják, vagy legalábbis nem ismerik be. Hajtóvadászat indult utánatok. Az indok emberrablás, gyilkosság... - Gyilkosság? - Emberölésben való bűnrészesség. Az ütközésben néhány rendőr is az életét vesztette. Emberrablásért köröztek titeket, amikor a baleset bekövetkezett. Így a törvény szerint felelősek vagytok a történtekért. Minden egyes perccel egyre mélyebbre süllyedtek a szarban! - Ó, istenem... - sóhajtott Allison. - Marshall, ahhoz nekünk semmi közünk. - Behunyta a szemét. - Tudom, hogy elszúrtuk. Bármit megadnék, hogy ne legyek benne. De ami történt, megtörtént. - Hova mentek? - Azt hiszem, Kuangcsouba. - Hogyan? - Nem tudom pontosan. Segítenek nekünk. Egy halász, aki itt lakik Nancsang közelében, és van itt nálam egy név, amit az idegenvezetőnk adott. Mindent megpróbálok. Ha eljutok Kuangcsouba, szükségem lesz a konzulátus segítségére. Nem tehetnél valamit? Vagy Clarence? - Allison, a francba, hagyd már abba! Add fel magad, mielőtt bajotok esik! Nincs jogod Tylert kitenni ennek... - Megpróbáltam elküldeni Sanghajba - magyarázkodott Allison -, de... - Nem érdekel! Jesszusom, nincs jogod ezt tenni magaddal vagy velem! Belepusztulok, ha valami bajod esik! És a nagykövetség már bejelentette, hogy alávetik magukat a törvényeknek... a kínai törvényeknek! És ez azt jelenti, ha el is jutsz oda, feladnak. Az életeteket kockáztatod a semmiért! Nem reménykedhetsz! Allison a könnyeivel küszködött, elfúló hangon folytatta: - Reméltem, hogy legalább azt mondod: reménykedhetünk, Marshall! Hogy mi ketten reménykedhetünk. Marshall keserűen válaszolt: - Bárcsak ott lettem volna. Bárcsak megkérdeztél volna. Bárcsak átgondoltad volna, mielőtt menekülőre fogtad a dolgot. De nem voltam ott, és te nem kérdeztél engem, és nem vagyunk együtt, Allison. A te döntésed, nekem nem volt beleszólásom, és szerintem rosszabbnál rosszabb döntéseket hozol. Amit teszel, szerintem veszélyes és rossz, és szeretlek, de annyira dühös vagyok rád, hogy... - Hát nem, érted? Nincs választásom! - kiabálta Allison kétségbeesetten. - Szerinted nekem könnyű? Semmi kedvem az egészhez. Különösen nem egyedül. De elhatároztam magam. Nem adom fel Wen Lit küzdelem nélkül! Elmegyek Kuangcsouba, Marshall! Nem tudom, hogyan, de elmegyek! Ha ott ér véget, ha ezek után fel akarnak adni, akkor először a szemembe kell mondaniuk! Legalább ennyit elérek, mielőtt feladnám. - Allison már reszketett. - Nézd, nincs szükségem rá, hogy azt szajkózd nekem, mennyire el van szúrva az egész. Csak azt akarom tudni, segítesz-e?! A vonal végén hosszú csend. - Hát persze - szólt bele végül Marshall. - Szeretlek, Allison. Allison az arcához szorította a kagylót, hogy közelebb legyen férjéhez. - Tisztában vagyok vele, hogy mérges vagy rám - súgta. - Bárcsak megértethetném veled. - Tessék? Nem hallom. - Én is szeretlek - mondta Allison hangosabban. Ajkába harapott. - Most mennem kell. Majd hívlak.
17 - Egy halász segít neki - ismételte Marshall Allison szavait. - Nancsang közelében él. Allison most ott van egy szállodában. Kuangcsouba megy. Ennyit tudtam kiszedni belőle. - 135 -
- El tudom képzelni, mennyire nehéz most neked, Marshall - vigasztalta Victor. - De helyesen cselekszel. Később még hívlak. - Ezzel letette. Marshall-lal forgott a világ. Nem, Victor, gondolta. Nem tudod elképzelni, mennyire nehéz nekem. Victor Li telefonált a magánnyomozójának, és visszajátszatta vele a Marshall és Allison közt elhangzott párbeszédet, hogy ellenőrizze, igazat mondott-e Marshall. Aztán felhívta az ügyfelét az ország belsejében. Hívás hívást követett, és az információ pillanatokon belül eljutott Csüan ezredeshez. Csüan mozgósította a nancsangi KBH-t. A város minden szállodájába rendőröket küldött. Utasította őket, hogy munkájukat a külföldi vendégekre szakosodott fél tucat szállodában kezdjék, aztán ha a szükség úgy hozza, fésüljék át a többit is. Minden előcsarnokban helyezzenek el őrszemeket, minden alkalmazottnak és bolti eladónak mutassák meg az asszony fényképét. Miközben Csüan az utasításokat szórta, a központi rendőrállomás fénymásolója százával potyogtatta Allison vízumképével a lapokat. A rendőrök felkapták a másolatokat, és szétszéledtek a nancsangi szállodákba. Csüan letette a kagylót, és eltöprengett. A végeláthatatlan hajtóvadászatnak végre-valahára látni lehet a végét, végre kezelhető hajtóvadászat vált belőle. Egy közelben lakó halász, mondta az a Turkné. És adott egy nevet az idegenvezetőnk. Nem sok, de több a semminél. Elképzelhető, hogy Ji Ling felrakta az amerikaiakat Hukou mellett egy halászhajóra, és ezek szerint adott nekik egy nevet. Ji Ling a kulcs. Felhívta Ma őrnagyot, és beszámolt neki a hírekről. - Most nincs idő finomkodásra! Vess be mindent! Azonnal szükségem van az információra, öreg barátom! Ne okozz csalódást! Csüan letette, és Pojang térképéhez fordult. Név nélkül halászt keresni olyan, mint tűt a szénakazalban. Nancsang közelében, a csatornákkal, folyókkal, partbeszögellésekkel és öblökkel szabdalt hatalmas területen szó szerint százával találhatóak a falvak. S mivel az évnek ebben a szakában gyorsan emelkedik a vízszint, még csak nem is lehet minden falut útról megközelíteni. Ha még a Kan és Fu folyókra is kiterjesztik a nyomozást (mindkettő hajózható csatorna, melyen kis halászhajók egész hada közlekedik), akkor drámaian megugrik a számuk. Bár nem sok esélyük volt, Csüan rendíthetetlenül kitartott. Ha más nem is, de embere az volt bőven. Most, hogy a nyomozás a tartomány egy sarkára szűkült, kiugrasztották a rendőröket az ágyukból, hogy szolgálatba hívják őket. Csüan telefonált a hukoui KBH-nak a tó északi sarkába, ahol az amerikaiaknak nyoma veszett. Megparancsolta, hogy keltsék fel a kikötőmestert és vigyék az irodájába. Ott kutassa át a hajónyilvántartásokat, és keressen olyan halászokat, akik nyáron az ő kikötőjét használják, de télen a tó déli oldalán élnek. Rendőrök leptek el minden halászhajót, amelyek az éjszakát Hukou tíz kilométeres körzetében töltötték. Gazdáikat olyan halászokról faggatták, akikről tudták, hogy délen laknak, halászokról, akik az elmúlt két napban nem jelentek meg a szokásos kikötőhelyükön. A Pojang Hu déli szakaszán található vidéki KBH-kirendeltségek állományát a helyi dokkokba rendelték, hogy külföldiek nyoma után kutassanak. Valahol valakinek látnia kellett őket. Huszonhat perccel azután, hogy Marshall és Allison elbúcsúztak egymástól, Csüan ismét helikopterre ült, hogy sarokba szorítsa prédáját. Tizenegy órakor Ruth belátta, hogy tennie kell valamit. Azt ugyan nem tudta, mit, de valamit tennie kell. Tainak lángolt minden porcikája: a füle, a lábujjai, a keze. A csecsemők részére használatos lázcsillapító cseppek nem értek többet, mint a hideg vizes kendő, amivel Ruth szeretetteljesen törölgette a baba kis testét. Tai nem hagyta magát megfürdetni. Rekedten üvöltött, és egyre csúnyább köhögőrohamok gyötörték. Ruth már nem segíthetett rajta. Gyengéden kisimította Tai arcából a nedves kis fürtöket. A Kiskacsa igazán beteg. Ruth Mei Linghez kúszott, és finoman megrázta a vállát. Mei Ling felriadt. - Kérem - súgta Ruth. - Tairól van szó. Mei Ling azonnal éber lett. Megnézte a babát, és döntött. - Csin San daifu - szólt, és a hajón kívülre mutatott. - Wo mén zou. Ruth könnyű nyári takaróba csavarta Tait. - 136 -
- Vinnünk kell a gyerekeket - közölte, Tyler és Wen Li felé bólintva. Mei Ling megrázta a fejét. A kajütablakhoz vezette. Az öbölszoros meglehetősen keskeny volt. Egy házra mutatott a másik oldalon, egy alacsony hegy lankáján. - Csin San - ismételte, aztán Taira, majd a házra bökött, hogy összefüggésbe hozza a kettőt. A házban segítséget kaphatnak. Aztán résnyire kinyitotta a kabin ajtaját, és megmutatta a bárkát, amivel átjutnak az öbölszoroshoz. Az aprócska bárka valóban kicsi volt mindannyiuk számára. Mei Ling tovább gesztikulálva Ruth értésére adta: elviszi Rutht és Tait Csin Sanhoz, aztán visszatér, és a gyerekekkel marad. - Hai zi mén zai zér ben an quán. Wo mén cóng nár néng kán jián ta mén. Ruth túlságosan zaklatott volt ahhoz, hogy vitába szálljon. Tudta, hogy Allison és Ren hamarosan visszaér. Letérdelt Tylerhez. - Tyler! Tyler! Kelj fel! Felrázta a fiút. Tyler felült, és megdörzsölte a szemét. - Mi az? - Tai beteg, Tyler. Elviszem, hogy meggyógyítsák. Csak oda megyünk. - Megmutatta neki a házat. - Anyukád még nincs itt, de hamarosan jönnie kell. Mondd meg neki, hova mentünk! Te maradj itt Wen Livel! Át fogja aludni az éjszakát, de azért figyelj rá, Tyler! Képes vagy rá? Tyler még félálomban felelte: - Aha. Azt hiszem. Mei Ling előhozta a kis ladikot, és besegítette Rutht. Aztán átevezett a keskeny járaton, majd combközépig a vízbe gázolva kihúzta a csónakot, hogy Ruth kiszállhasson a parton. Felsiettek a domboldalra. Csin San háza három másik szomszédságában állt. Alacsony téglafal vette körül a házakat. Beléptek a törött fakapun, az esőtől sáros udvarba. Ruth egy alacsony, zsúpfedeles pajta felől, ahova állatok húzódtak be éjszakára, neszeket hallott. Mei Ling zseblámpájának fényében fehér tollgombolyagot formázó csirkéket pillantott meg az ajtóban. Mei Ling bekopogtatott és csendesen beszólt. Addig szólongatott, míg ki nem jött egy aggastyán. Az öregember nem tárta ki az ajtót, csak kidugta a fejét a résen, hogy kinézzen a sötétbe. - Öreg Csin, Mei Ling vagyok. Kérem, hívja a feleségét. Itt egy beteg baba. - Amikor az aggastyán látta, ki az, és észrevette a Ruth karjában fekvő csecsemőt, késlekedés nélkül betessékelte őket. Egy szűk bejáróba értek. Bevezette őket egy kis helyiségbe, ahol várakozniuk kellett, majd eltűnt. A helyiség zsúfolásig tömött aprócska iroda volt. A falakon fapolcok sorakoztak. Az asztalon akták, folyóiratok és vaskos, felpöndörödött lapú, szamárfüles könyvek hevertek egymás hegyénhátán. Minden zugba papírokat tömködtek, a földön is halmok emelkedtek. Az íróasztalon egy aprócska bábu mutatta a több száz akupunktúrás pontot. Az íróasztal felett képek ábrázolták az emberi fület más-más nézőpontból. A füleken látható pontok jelentőségét a margón tett megjegyzések magyarázták. A szobát függöny választotta el a két parányi orvosi szobától, melyekben épp csak elfért egy-egy priccs. A falakra rögzített fémpolcokon műanyag dobozok álltak. Rajtuk betűjelzés azonosította a belsejükben rejtőző virágot, gyógynövényt vagy rovart. Más polcokon üvegek és gyógyszeres dobozok sorjáztak. Akadt még ezen felül cserepes növény, virág és hagyma. A mennyezetről lógó horgokon feltűzött levelek és kötegbe kötött szárak száradtak. Számtalan illat keveredett a szobában; meghatározhatatlan, kellemes illat. Hátulról hangok szűrődtek ki, s hamarosan egy asszony bukkant elő. Sebesen hadart. Alacsony kis mamóka volt, hófehér haját kendő alá fogta. Ősöreg asszony létére telve volt energiával. Széles mosollyal köszöntötte Mei Linget. Ruth melegséget, derűt és értelmet látott a mélyen barázdált arcban. Szeméből együttérzés sütött, amikor meglátta Tait. Kíváncsian mérte végig Rutht. - Angol? Ruth a szó hallatán döbbenten bólintott. - Igen... úgy értem, amerikai. - Üljön oda - intett Csin San az egyik priccs felé. Felkapcsolta a lámpát, és széket húzott a kiságy mellé. Szemüvege megrepedt lencséin át gyengéden vizsgálni kezdte Tait. Megmérte a lázát, sztetoszkóppal meghallgatta a szívét és a tüdejét, s mindvégig döcögő, de tiszta angolsággal a láz kifejlődésére vonatkozó kérdésekkel bombázta Rutht. Megnézte, milyen tablettákat adott Ruth a - 137 -
babának. Tai mérgesen viaskodott, amikor Csin San kihúzta a nyelvét és megvizsgálta a torkát. Ruth igyekezett lecsendesíteni. Óriási kő esett le a szívéről, hogy egy ilyen sugárzóan magabiztos asszony közelében lehet, akinek ennyire határozott a fogása. Ösztönösen tudta, hogy Tai jó kezekben van. - A baba nem elég erős - foglalta össze Csin San. Kitapintotta a csecsemő fején a lágy részt, és érezte, hogy besüpped. - Nagyon... nem tudom, hogy mondjam... nincs víz odabent. Ha nem bírjuk rávenni, hogy igyon, a vénába szúrt tűn át kell itatni. - Egy kis gáztűzhely felé fordult, és vizet melegített, hogy gyógynövényfőzetet készítsen. Míg az ital főtt, feltúrt néhány dobozt a házi patikájában. Hamar ráakadt arra, amit keresett. Porrá zúzott néhány tablettát egy mozsárban, a port egy kis csésze vízbe öntötte, majd adott hozzá egy kevés mézet. - Yin qiao - magyarázta. - Gyógyszer nagyon keserű. - Tai a méz ellenére sem kért az italból, és dühösen csapkodott a csésze felé. - Á - gügyögött és kuncogott Csin San. - Lehet, hogy nem elég erős, de tele van tűzzel! Jó jel. - Gyakorlott kézzel befogta Tai orrát, hogy kénytelen legyen kinyitni a száját, aztán a baba sírásához időzítve a mozdulatait, ledöntötte a keveréket Tai torkán. Tai szeme könnybe lábadt; a baba prüszkölt és fuldoklott. Csin San előkészített egy fecskendőt: a kicsiny hűtőből elővett egy fiolát, és felszívta belőle a tejes folyadékot. Aztán hasra fordította Tait, és beleszúrta a tűt az élénk rózsaszín popsiba. Tai üvöltött, mint a sakál; Ruth is vele sírt, könnyei Tai forró bőrére záporoztak. Csin San végezetül megtöltött egy műanyag zacskót jégkockákkal, és bemutatta Ruthnak, hogyan dörzsölje vele a babát, hogy levigye a lázát. Miközben Ruth dörzsölni kezdte Tait, Csin San ismét leült, és megfogta Tai kis kezét. Közelről tanulmányozta, majd megfordította, és ugyanezt megismételte a másik kezével is. - Mit keres? - kérdezte Ruth. Csin San egy alig kivehető vonalra bökött Tai mutatóujján. Ruth feltette az olvasószemüvegét, de még így sem volt egészen biztos, hogy jó helyre néz-e. - A baba ujjvonala - mondta az orvos. - Nagyon fontos. Ma éjjel figyelni kell. Most világos piros, de rövid. Első és második ujjperc között végződik - ott, látja? - Ruth nem látta. - Nagyon gondosan figyelni kell - ismételte Csin San. - így is elég rossz. De ha tovább sötétedik és hosszabb lesz, az bajt jelent. - Azt hiszem, nem értem - vallotta be Ruth félve, hogy lemarad valami fontosról. - Ne aggódjon! Majd én nézem - nyugtatta meg Csin San. Felállt. - Tai megkapta az orvosságát. Most maga következik. Iszik teát? - Már így is elég gondot okoztam - felelte Ruth, de Csin San leintette. A három nő hamarosan már a tea mellett társalgott angol-kínai keveréknyelven, miközben Tai nyugtalanul aludt. Csin San tele volt kérdésekkel. Kifaggatta Rutht az otthonáról, a családjáról, és hogy hogyan jutott el hozzá az éjszaka közepén egy beteg babával. Ruth nem sokáig tanakodott, elmesélje-e az igazságot. Tisztában volt vele, hogy még Mei Ling és a férje, Ren Kai sem ismeri a valós helyzetüket. Az elejétől végéig mindenről beszámolt. Csin San elkerekedett szemmel hallgatta a történetet, csak néha állította le Rutht, hogy fordíthasson Mei Lingnek, akinek szintén tányérnyira kerekedett a szeme. Együtt üldögéltek, és éjszakába nyúlóan beszélgettek. Mei Ling többször ott hagyta őket, hogy ellenőrizze a hajóban szunnyadó gyerekeket. Mélyen aludtak. Ruth megtudta, hogy Csin San csaknem négyszáz családról gondoskodik, akik a faluban és a közelében laknak. Orvoslásához mind a nyugati, mind a hagyományos kínai módszereket alkalmazza. Tajvanon járt orvostudományi egyetemre, és tanulmányozta az akupunktúrát, a masszázst és a gyógynövényeket. Bevarrja a parasztok sérüléseit, világra segíti a gyermekeket. Elmesélte, hogy hét éve, a hetvenedik születésnapján a férje megkérte, vegyen vissza a tempóból. De rajta kívül senki sem akadt, aki ellátná a falu népét, akiknek máskülönben egészen Nancsangig kéne utazni orvosért. A sok tennivaló megőrizte Csin San fiatalságát, s váltig állította, hogy a munkája neki sokkal inkább hasznára válik, mint a falusiaknak. - Sajnos, nemsokára fel kell hagynom vele. Romlik a szemem. Már a kezem sem a régi. Néha rossz helyre szúrom a tűt. - Szeme megcsillant. Ruth felkacagott. Ő figyelte Csin San minden mozdulatát, s tanúsíthatta, hogy egyszer sem remegett meg a keze. Nagyon későre járt, mire Csin San elbóbiskolt. Ruth látta rajta, hogy elnehezedik a szemhéja, de valahányszor azt javasolta neki, feküdjön le, Csin San ragaszkodott hozzá, hogy ébren - 138 -
maradjon, hogy ellenőrizhesse a csecsemőt. Aztán egyszer csak szó szerint a mondat közepén elnyomta az álom a székben. Ruth és Mei Ling mindent megtettek, hogy kényelembe helyezzék, párnát csúsztattak a nyaka alá. Egy idő múlva Mei Ling ismét felállt, hogy megnézze, minden rendben van-e a hajón. Ruth rámosolygott. Nem voltak rá szavak, mennyire hálás a segítségéért, s arra sem, mennyire sajnálja, hogy ezzel bajt hozott a fejére. Ruth mindezt a tekintetével és a szorításával közölte, amikor megragadta a fiatalabb nő kezét. Mei Ling tökéletesen értette. Viszonozta a kézszorítást és a mosolyt. Ruth a vonalat keresve újra megvizsgálta Tai ujját. A fény gyenge volt, s amúgy sem tudta, mit kéne látnia. Volt ott ugyan egy vonal, de sejtelme sem volt, vajon csakugyan arra kell-e figyelnie. Mintha több vonal is volna. Lilásnak tűnt, s már a gondolattól elszorult a szíve. De Tai nyugodtan szuszogott, és ő nem akarta felébreszteni Csin Sant. Ruth irigyelte az idős asszony kitartását, és azt kívánta, bárcsak feleannyi szorult volna beléje is. Leoltotta a lámpát, és Csin San halk horkolását meg Tai hörgő lélegzését hallgatva elüldögélt a sötétben. Kifésülte a tincseket Tai homlokából, ami már kevésbé lángolt, de még mindig tüzes volt. Ruthnak nagy szüksége lett volna alvásra, de nem mert elbóbiskolni. Allison letette a telefont Orville szobájában. Még most sem vette fel senki a Ji Lingtől kapott nancsangi számot. Az órájára pillantott. Már így is túl sokáig maradt, indulnia kéne. Idegesen járt fel-alá a szobában, várva, hogy újra telefonálhasson, amikor hirtelen meglátta a tükörképét. Még mindig szörnyen festett; elepedt egy zuhanyért. Úgy döntött, vár még öt percet, aztán tesz egy utolsó próbát. És öt percbe belefér egy zuhanyozás. Kinyitotta a csapot, lekapkodta magáról a ruhát, és a pipereasztalra terítette. Belépett a csempézett fülkébe, és hagyta, hogy a víz végigzubogjon a testén, s lemossa a napok során rátapadt piszkot. Kétszer beszappanozta magát, és egy mosdókendővel alaposan megsikálta a bőrét. A gőz megnyugtatta, a vizet élvezettel csobogtatta magára. Belefeledkezett az idegeire gyógyírként ható zuhatagba. Odalent az előcsarnokban az ajtónálló kitárta a nehéz üvegajtót. Orville Purvis a gyaloglástól fújtatva odabólintott az alkalmazottnak, és oldalra lépett, hogy előre engedje a feleségét. Gladys megcélozta a felvonót. - Egy pillanat, nyuszó! - szólt utána Orville. - Pénzt kell váltanom. - Fáj a lábam - nyűgösködött Gladys. - Nem várhat reggelig? - Korán kezdődik a megbeszélésem, és nincs nálam készpénz. Még egy újságot sem vehetek. - Itt úgysem tudod elolvasni az újságot - nyafogott Gladys, de követte férjét a pulthoz, ahol a padlóra hajította a szatyrait. Orville közölte a pult mögött álló nővel, mit akar, és elővett hat utazási csekket a tárcájából. Elkezdte aláírni a csekkeket, miközben a recepciós az átváltást kalkulálta. Épp leszámolta Orvillenek a bankókat, amikor ismét kinyílt a bejárati ajtó, és belépett három egyenruhás rendőr. Orville szinte észre sem vette, hogy a pult felé közelednek. Az egyik rendőr gorombán félbeszakította a recepcióst. Előrántott egy papírt egy dossziéból, és átcsúsztatta a márványpulton. Orville épp készült, hogy lehajoljon a felesége szatyraiért, amikor megakadt a pillantása a fekete-fehér fényképen, mely elmázolódott ugyan, de még így is felismerhető volt. Megdöbbent az arc láttán. - Nicsak - súgta Gladys fülébe. - Ez a nő vacsorázott velünk. - Gladysnek elkerekedett a szeme, de nem szólt egy szót sem. Míg a recepciós a fényképet tanulmányozta, az egyik rendőr a párt vizslatta. Bár nehezen különböztették meg a nyugati vonásokat, még számukra is egyértelmű volt, hogy a férfi mellett álló nő nem azonos a képen szereplővel. A recepciós a pultra csapta a kezét, jelezve, hogy nem ismerős a fényképen látható arc. - Dué bú qi - jelentette ki. - Az imént kezdtem a műszakot. Nem láttam ezt a nőt. - Hol az igazgató? - Azt hiszem, az emeleten, a büfében. Máris idehívom. - Csak szaporán! Kedves Mr. és Mrs. Purvis! - 139 -
Elnézésüket kell kérnem, amiért visszaéltem a bizalmukkal. A vacsoránál az asztalon felejtették a szobakulcsot, és én kölcsönvettem. Vásároltam néhány dolgot a földszinti árkádban, és a szobájukra számláztattam. Ezenfelül néhány hívást is intéztem a telefonjukról. Ezért hagyok itt még egy csekket, amiből fedezhetik a pluszköltségeket, és a fennmaradt összeget fogadják köszönetképpen a kényelmetlenségért. Kérem, higgyék el, hogy sosem tettem volna ilyet, ha nem kényszerülök rá. Bárcsak elmagyarázhatnám. Talán egyszer megtehetem. Allison Turk UL: A fürdőszobájukat is igénybe vettem. Miközben a levelet írta, a vállán szorongatta a telefont, s várta, hogy valaki felvegye a túlsó végen. Felbecsülte, mennyit költhetett Purvisék számlájára, gondolatban még hozzácsapott egy százdollárost, és kiállította a végösszegre a csekket, majd a levélre rakta. Kelletlenül letette a kagylót. Lehet, hogy Ji Ling rossz számot adott meg. Cím nélkül nem tehet semmit. Felállt, felmarkolta a szatyrait, még egyszer utoljára körbenézett, hogy nem felejtett-e ott valamit. Lekapcsolta a lámpát, kinyitotta az ajtót, s szemben találta magát a mérgesen rámeredő Orville Purvisszel. - Mi a jó francot keres maga a szobámban? - mennydörögte Orville. Allison fülig vörösödve hebegett. - Én... én... otthagytam egy levelet - nyögte, mintha ez megfelelő magyarázat lenne. - Ó, remek, egy tolvaj, aki leveleket hagy! - szólt közbe Gladys. - Szerintem hívjuk a biztonságiakat, Orville! Itt járt a szobánkban! - Én is látom, nyuszó - felelte Orville. - Semmit sem vittem el! - Akkor meg mit művelt? - Kérem... mennem kell! - Allison futásra készen kezdett kihátrálni a folyosóra. - Kérem, ne hívjanak senkit! Olvassák el a levelet! Felhívom magukat, ha visszaértem az Államokba! Ígérem! - A szobánkban járt, Orville! - erősködött Gladys, s félve benézett a folyosóról a szobájukba, arra számítva, hogy Allison bűntársai puskaropogás és kések villogása közepette bármelyik pillanatban előugorhatnak a szekrényből. - Na, mi lesz? Meddig tátod még a szád?! Orville Allisonra bámult. Jó emberismerőnek tartotta magát. Vacsoránál ösztönösen szimpatikusnak találta Allisont, de nem olyan fából faragták, aki könnyen veszi, ha visszaélnek a bizalmával, márpedig erről a nőről messziről lerítt, hogy jócskán visszaélt vele. - Ellopott valamit? - dörrent rá szigorúan. - Kit érdekel, hogy ellopott-e valamit! - csattant fel Gladys. - A szobánkban járt! Nem csoda, hogy keresik! Én magam hívom az igazgatót! - Tessék? - pillantott hátra Allison a válla fölött, amint a felvonó felé igyekezett. - Ki keres? Orville még akkor sem moccant. A szobából kihallatszott Gladys hangja, ahogy a telefonba kiabál. - Az igazgatóval akarok beszélni! Betörtek hozzánk! Nem, a francba, azt mondtam, betörtek! T-o-l-v-a-j! Nem ért angolul? Allison esdekelve nézett a megtermett férfira. - Higgyen nekem! Nem... Orville döntött. - Jobb, ha elhúzza a csíkot - szólt. - De ne a liften! Nyüzsögnek a rendőrök a hallban. Náluk van a maga képe. - Az isten áldja, Orville! - rebegte Allison. Sarkon fordult, és célba vette a lépcsőt. Úgy száguldott le a hét emeleten, mintha szárnya nőtt volna. A földszinten üvegablakos acélajtó nyílt az előcsarnokba. Bekukkantott az ablakon, s meglátta a recepciós pult körül tömörülő rendőröket. Körülvették az igazgatót, aki élénken magyarázott valamit. Allison felrohant a lépcsőn a következő szintre. Betaszította az ajtót, és végigszáguldott a konyhába vezető folyosón. A szálloda hátsó udvarába vezető lépcsőket kettesével szedve elszáguldott egy szakács mellett, aki a vendég láttán meglepetten félrehúzódott, hogy utat engedjen neki. A lépcső aljában egy élénk vörös betűkkel szedett jelzés mind kínaiul, mind angolul közölte - 140 -
vele, ha kinyitja az acélajtót, beindul a riasztó. Allison egy pillanatig sem habozott. Lenyomta a rézkilincset és kilépett. A riasztó élesen felvijjogott, amint behúzódott az ajtó. Az előcsarnokban az egyik rendőr felnézett a zajra. Kérdőn az igazgatóra nézett. - A hátsó ajtó riasztója - tudatta a férfi. - Nem ritka, hogy... - Gyorsan! - csattant fel a rendőr, és egyik emberét a zaj forrása felé szalajtotta. Még be sem csukódott mögötte az ajtó, amikor a társa már telefonon jelentést tett: - Az igazgató azonosította számolt be izgatottan. - Itt járt, megpróbált pénzt váltani. Több emberre van szükségem! A sziréna sivítására Allison futásnak eredt, ügyelve, hogy az árnyék takarásában legyen. Megkerülte a sarkot, és egy forgalmas, fényárban úszó utcán találta magát. Lépteit visszafogva gyors sétára váltott, időnként hátrapillantott a válla fölött. Az utcákon gyalogosok tömkelege nyüzsgött. Senki sem tűnt fel mögötte a szálloda felhajtóján. Hogy minél távolabb kerüljön, vargabetűt tett a háztömb körül, aztán visszaigyekezett oda, ahol Ren Kait hagyta. Megkönnyebbülésére a halász a kordé hátuljában aludt. Allison beugrott, és felrázta Rent. Ahogy a halász beindította a motort és elhúzódott a padka mellől, egy hangosan szirénázó, fényjelzését villogtató rendőrautó süvített el mellettük. A szálloda bejáratánál csikorogva fékezett. Ma Lin alábecsülte a nőt. Először a drogok vallottak kudarcot. Ji Ling órákig repült, s igencsak közeljárt a ponthoz, amit Ma Lin kitűzött, mégsem érkezett meg. Amikor Ma őrnagy már elvitte a legvégsőkig, módszert váltott, nehogy a drogok megöljék Ji Linget, vagy visszafordíthatatlan pszichózisba döntsék. Így tehát még aznap késő éjjel, hogy Ji Linget letartóztatták, még mielőtt Ma Szucsouba indult, hogy átvizsgálja az árvaházi kartotékokat, elrendelte, hogy szereljenek a nő zárkája alá zajgenerátort, mely alvásmegvonással együtt alkalmazva igen biztató eredményeket ígér. Az alvásmegvonás önmagában átmeneti hallucinációt okoz, melynek során az agyban az LSD családba tartozó stresszhormonok szabadulnak fel. A gyanúsított paranoiás lesz, és azt képzeli, hogy patkányok falják fel, vagy lángol a ruhája. Ezzel egy időben értelmi képességei csökkennek, és könnyen manipulálhatóvá válik. A módszer egyetlen hátulütője, hogy olykor pontosan a keresett emlékképek törlődnek. Ugyanakkor a generátor, amelyet az izraeliek fejlesztettek ki, hogy megoldást találjanak a palesztin problémára, és amelyet az Állambiztonsági Minisztérium tovább finomított, új távlatokat nyitott. A gép a működése során olyan hangfrekvenciát bocsát ki, melyet az emberi fül még éppen érzékel. A zaj olyan zavaróan hat, hogy fizikai kínzás nélkül is kikezdi a pszichét. Ji Linget álló helyzetben tartották ébren, míg szemhéja el nem nehezedett és izmai feltartóztathatatlanul nem reszkettek. Szívverése felgyorsult, légzése szaporává vált, vérnyomása magasba szökött. Agya és teste egyaránt az összeomlás szélén állt. Most, negyvennyolc óra múltán, Ma Lin frekvenciát váltott a generátoron, melynek eredménye azonnal láthatóvá vált: Ji Ling megmerevedett, sírva fakadt, vadul remegett, és összevizelte magát. Az őrnagy mindvégig mellette volt, nyugtatgatta, buzdította, megnyugvást ígért, amennyiben azt teszi, amit ő mond. Ma Lint őszintén megrázta, amikor Ji Lingnél vizelettartási probléma állt elő. A kezébe nyomott egy kendőt, hogy törölje meg magát, de Ji Ling keze túlságosan reszketett, hogy tartani tudja. Képtelen volt rákulcsolni az ujjait, így a kendő az alatta összegyűlt tócsába hullott. Ji Ling mélyen az ajkába harapott. Ma Lin saját kezűleg itatta fel a kibuggyanó vércseppeket. Az őrnagy ügyesen ötvözte a fenyegetést és az ígéreteket, melyek jutalmazás formájában érvényesültek. Biztosította, hogy ő és csakis ő akadályozhatja meg, hogy Jang nagyapónak és feleségének bántódása essen. Fogadkozott, hogy találkozhat Jang Bodával, aki épp a kórházban lábadozik. - Magát szólongatta - állította Ma Lin. - Szüksége van magára. Árulja el nekem, amire kíváncsi vagyok, és máris felhívhatja. Aztán alhat, gyermekem. De az egész procedúra során mindössze két dolgot tudott meg. Az egyik, hogy alábecsülte Ji Linget, a másik, hogy fél tőle. Ji Ling rendkívül erős volt. Néha ugyan nem reagált, máskor meg értelmetlenségeket zagyvált, de voltak világos pillanatai. És ilyenkor valósággal kísértette Ma Lint, annyira hasonlított elhunyt lányához. Külsőre is emlékeztette rá, korban is közel álltak egymáshoz, így aztán Ji Ling - 141 -
láttán mindent elsöprő gyengédség hatalmasodott el rajta. De ez még nem volt minden. A leghátborzongatóbb hasonlóság a két lány közt az volt, hogy miután felmérték esélyeiket, mindkettőben engedetlenség támadt. Bár Ji Ling nem volt életveszélyben, legalábbis őmiatta nem, nyilván érezte a közreműködésének köszönhető kínokat. S mégis talált magában elég erőt ahhoz, hogy ellenálljon neki. Tiszta pillanataiban az első kérdése mindig a családjára vagy az árvaházi babákra vonatkozott. Nem is ismeri azokat a csecsemőket. Ma Lint aggasztotta a nő bátorsága. Akár az ő lányát, Ji Linget is valami láthatatlan erő hajtotta, mely őbenne sosem volt meg, s amit sosem értett. Megdörzsölte a szemét, s eltűnődött, vajon nem dolgozott-e túl keményen. Látta, hogy a keze reszket, gyomrát marta a sav. Már azon tanakodott, hogy feladja. De aztán jött Csüan hívása, s nyers hangja egyértelművé tette, hogy Ma Lin cserbenhagyta. Csüannak nevekre van szüksége: a halászéra, a nancsangi kapcsolatéra. Szüksége van rájuk, bármibe kerül is ez Ji Lingnek. Ma Lin értette a parancsot, de nem bírta rávenni magát. Ő technikus, nem vérszomjas inkvizítor. Persze létezne könnyebb megoldás: dolgozik a csiucsiangi irodában egy hadnagy, aki nem finnyáskodik, ha drasztikusabb eszközökhöz kell nyúlni. Az ilyen alakok mindig ugrásra készen állnak. Ma Lin vonakodva magához hívatta. A folyosón futottak össze. A hadnagy egy műszerekkel és akkumulátorokkal megpakolt kocsit tolt maga előtt. A kocsi oldalán lelógó drótokat a földön húzta maga után. Ma őrnagy a tekintetét kerülve félrehúzódott, hogy utat engedjen neki. A csarnokban várt, egy széken ülve tanulmányozta a meszelt fal repedéseit. Szabadjára engedte gondolatait. Merengéséből Ji Ling sikolyai rántották vissza. Felpattant és futásnak eredt. Amikor berobbant a cellába, a fiatal, hetyke ábrázatú hadnagy önelégülten félreállt. - Itt vagyok, gyermekem - búgta Ma Lin. Lekapkodta Ji Lingről az elektródákat, és lepedőt csavart pucér alsótestére. Meglazította a bokáján és a csuklóján a rögzítő pántokat, és támogatva leültette. Ji Ling feltartóztathatatlanul zokogott. Maga elé görnyedt. A padlót vérfolt pettyezte. Ma Lin megitatta a nőt, és igyekezett lecsendesíteni. - Na, na, gyermekem - vigasztalta. - Mindjárt jobb lesz. - El akarom... mondani, apám - sírta akadozva. - Segíteni akarok neked. Kérlek, ne hagyd, hogy bántson! - Ígérem, nem fog bántani, amíg veled vagyok. - Kezével kitessékelte a férfit a cellából. Látod? Elment. Ji Ling fuldokolva köhögött. - Segíteni akarok, de nem... nem emlékszem, mit akartál tudni - zokogta. Ma Lin lecsillapította, suttogott neki, a haját simogatta. Ji Ling mindent elmondott, amit képes volt akkor és ott felidézni: neveket, helyeket, részleteket. Még a gyermekkorából felbukkanó neveket is elsorolta. Ma Lin őszinte könnyeket hullajtott, amint magához húzta a lányt. Gyűlölte magát szörnyű munkája miatt. Még csak nem is a saját gyerekei. Alig futott be a jelentés a szállodából, ahol Allisont látták, Csüan még szorosabbra húzta a biztonsági hálót a város körül. Meghagyta, hogy a másodrendű utakat is zárják le, és minden járművet ellenőrizzenek. Egy szakács beszámolt róla, hogy látta a szállodából menekülő nőt. A környéket ellepték a rendőrök, a szállodában átkutatták a szobákat, folyosókat és raktárakat. Csüan személyesen hallgatta ki a személyzetet, akik közül sokakat otthonról rendeltek be. Csüan már az emeletre indult volna, hogy szót váltson valami Purvis nevű amerikaival, akinek a felesége betörőket jelentett ugyanakkor, amikor Mrs. Turk a szállodában tartózkodott. Épp belépett a felvonóba, amikor megcsörrent a mobiltelefonja. Ma Lin jelentkezett Csiucsiangból. Csüan kihallotta az őrnagy hangjából, mennyire elgyötört. - A halászt Ren Kainak hívják - mondta a telefonba. - Julanban lakik. Mei Ling Csin San háza előtt álldogált, és figyelte a hajót. Nyugtalanság gyötörte, tudta, hogy aznap este már szemhunyásnyit sem fog aludni. Miután Csin San elmagyarázta neki, mi - 142 -
történt a külföldiekkel, és miért menekülnek a rendőrség elől, Mei Lin végre felfogta, mekkora veszélyben forognak mindannyian. Volt egy pillanat, amikor őszintén mérges volt a külföldiekre, de elmúlt, amikor feltette magának a kérdést, mit meg nem tenne az egyetlen gyermekéért, a fiáért, aki hála istennek már felnőtt és egy gyárban dolgozik Csangsában, mert a Pojang Hubán nincs elég hal ahhoz, hogy az apja nyomdokait kövesse. Egyszerű, névtelen életet éltek. Halásztak, adót fizettek, és egyszer egy évben, újévkor meglátogatták a rokonaikat és ellődöztek száz jüan ára tűzijátékot. Sosem tett olyat, ami bármiféle módon szembehelyezkedett volna a törvénnyel. Kockázat nélkül telt az élete. Sosem gondolkozott el még ezen, egyszerűen így alakult. És aztán két napja, életében először, számára akkor még érthetetlen oknál fogva hazudott a rendőröknek néhány idegen miatt, akiket rejtegetett. Eltöprengett, vajon újból megtenné-e, s tudta, hogy a válasz: igen. Most, hogy felmérte a baj horderejét, elfogta a rettegés. Hamarosan pirkad. A férjének már vissza kellett volna érnie Allisonnal. Mei Ling elnézett a falu határában futó út felé, és várta, hogy bármelyik pillanatban feltűnjön vagy felbőgjön a motoros kordé, amit férje egy falusi barátjától kért kölcsön. Az éjszaka azonban egyelőre csendes volt. Semmit sem tehetett a házban, így hát figyelte a hajót és várt. Előbb hallotta a zajt, mint látta a hang forrását. Azonnal tudta, hogy nem a kordé az. Két motor zúgott fel, egy autóé és egy motorbiciklié. Elnézett a zaj irányába, mely feléje közeledett, és megpillantotta a pásztázó fénysugarat, mielőtt kivehette volna, milyen jármű közeleg. A látványtól halálra rémült. Rendőrség. Remélte, hogy elkerülik a falut, de az ösztöne megsúgta, miért jöttek és mit fognak tenni. Nem tévedett. A fényszórók megálltak a kanyarban, az egyetlen helyen, ahol leparkolhattak anélkül, hogy elállnák a keskeny utat. Ajtócsapódás hallatszott, elfojtott hangok szűrődtek a távolból. - Csin San! - kiáltott be Mei Ling. - Itt van a kung an csü! Elmegyek a gyerekekért! - A választ meg sem várva, ösztönszerűen futásnak eredt. Átlépett a törött kapun, és levágtatott a lankán a vízhez. Látta, amint a falu túloldalán felvillanó zseblámpa fénye visszaverődik a szűk utcák házainak falán. Tisztában volt vele, hogy eltart nekik egy darabig, mire odaérnek - először kénytelenek lesznek kiverni az ágyból a falu elöljáróját, hogy megkérdezzék az irányt. Beugrott a bárkába, és őrülten evezve hajtotta előre az öbölszoroson. Az evező megcsúszott nedves kezében, a szíve zakatolt. Kipattant a bárkából, mielőtt az a kikötőhöz ért volna, és kapaszkodót keresett a facölöpökben. Kis híja volt, hogy nem csúszott el. Végül sikerült magát felhúzni a mólóra. Végigszaladt rajta, és beszökellt a hajóba. - Tyler! - sziszegte és megbökdöste a gyereket a cipője orrával, élesebben, mint szerette volna. Felrántotta a tárolórekeszt, és áthajigált belőle néhány holmit az egyik baba táskájába. Felnyalábolta Wen Lit és a takarókat. - Tyler! A fiú felült, zavartan és mogorván körülnézett. - Mi az? Fáradt vagyok. Hagyjál... - és visszadőlt a fekhelyére. Mei Ling vadul megrázta, miközben suttogott: - Jing chá! Wo mén bi xu ma sháng zou! Tyler érezte a riadalmat a hangjában, ezért felült. - Mi van? - Jing chá! - sziszegte Mei Ling ismételten. Tyler egy kukkot sem értett abból, mit mond az asszony, de látta rajta, hogy nem viccel. Felugrott, és kinézett az ablakon. A falu határában fények mozogtak. - Mi ez? Mei Ling nem válaszolt. Szabad kezével a fiúnak hajította először az egyik, aztán a másik táskát. Tyler szeméből kiröppent az álom, amint rájött, hogy mennek valahova. Wen Li hüppögött egy kicsit, de nem ébredt fel. - Hol vannak a többiek? - kérdezte a fiú. Nem emlékezett rá, hogy Ruth elment. - Lái! - Mei Ling kiráncigálta a kabinból a mólóra. Nézte a fényeket, és kétségbeesetten azon törte a fejét, mitévő legyen. A nyúlvány, amelyre a házuk épült, zsákutca volt. Nincs hova menekülni, hacsak nem a közeledő rendőrök karjaiba. A földnyelven két ház állt: az övék és a nővéréé meg a családjáé, akik, mint előző este megtudta, meglátogatták a sógora betegeskedő apját Csingtöcsenben. Mei Lin tisztában volt vele, hogy nem rejtheti el a gyerekeket ott vagy a saját házukban, de a hajóban sem hagyhatja őket. A rendőrök - 143 -
biztosan mindegyiket átkutatják. A hajóval sem menekülhet el. Mire beindítaná a kivénhedt, kehes motort, már ott nyomulnának a fedélzeten. Arra nem volt ideje, hogy a bárkán visszaevezzen Csin San házához. Ahhoz már késő; óhatatlanul észrevennék őket. Csapdába estek. A hangok erősödtek. Mei Lingen végigsöpört a félelem. Elindult Wen Livel a mólón. Tyler a táskákat vonszolva a sarkában futott. Mei Lingnek még akkor sem volt terve. Minél messzebb akart kerülni a rendőröktől. Felmászott az egyik alacsony töltésre, mely elválasztotta a víztől az egyik rizsföldparcellát. Végigszaladtak rajta a földnyelv vége felé, aztán egy kört leírva eltűntek a két ház mögött. Onnan jól belátta a faluhoz vezető földsávot, nem takarta semmi. Nem volt kivezető út, úszni nem lehet. Mei Ling megfordult, és hátranézett abba az irányba, ahonnan jöttek. Eszébe jutott valami. - Lái lái! Kuái dián - súgta Tylernek, és nővére háza felé tuszkolta. Az épület mögött egy elzárt udvar nyúlt el a vízparton. Fakerítés vette körül. Az udvarban egy alacsony, zsúpfedeles vályogkunyhó állt, meg néhány ól. Ahogy arrafelé rohantak, Tyler elcsúszott és nagyot nyekkent. Fájdalmában feljajdult. - A francba! - nyögte halkan. Mei Ling visszaügetett a csúszós töltésen és lehajolt, hogy felsegítse. Eközben anyanyelvén kotyogott: - Xiao xin, bíé shiái dao. - Tyler felkászálódott, és felvette a táskát, ami a rizsparcellában álló vízbe repült. Teljesen elázott. Együtt tették meg az utolsó néhány métert az udvarhoz. Mei Ling babrált valamit a kapu reteszével, aztán beengedte magukat. Tyler állati neszekre lett figyelmes. Óvatosan követte az asszonyt, miközben megpróbálta kitalálni, hol járnak. Átható bűz csapta meg az orrát. Mei Ling lehajolt, és eltűnt az alacsony tető alatt. Tyler csaknem beleütközött az udvar egyik lakójába. Riadtan felsivított. Egy disznóólban voltak. Tyler még sosem ért disznóhoz. Mei Ling agya száguldott. Tudta, hogy csak másodpercei maradtak a cselekvésre. Ha Rent már elfogták, semmit sem tehet. De ha nem, akkor valami módon vissza kell jutnia az útra, hogy figyelmeztesse, mielőtt beszáguld a csapdába. Ha még szabadon van, átirányítja őt és Allisont Csin San házába. Ez pedig azt jelenti, hogy egyedül kell hagynia a gyerekeket. Legalábbis egy időre. Nem tehet mást. Kiterítette a földre a takarót, amit a hajóból hozott magával, és elhajtotta az egyik nagyokat horkantó, alvó disznót az ól másik végébe. Elvette a táskákat Tylertől, letette őket, aztán megragadta a fiú vállát és leültette. A kezébe nyomta Wen Lit. Hajnalodott. Tyler látta, hogy Mei Ling gesztusaiba és arcára kiül a félelem. - Ni bi xü dái zái zhér. - Mei Ling gesztikulálva az értésére adta: semmi esetre se mozduljon el, tapodtat se menjen sehova. Megmutatta neki az egyik táskában a három üveg vizet és Wen Li tápszerét, meg a többi holmit. Tyler az éjszakai eseményektől még mindig kicsit kábán és jócskán megrémülve is gondosan figyelt. Mei Ling elmutogatta, hogy most távoznia kell, de később visszajön. Aztán arra a pontra bökött, ahol jól láthatta az éppen a hajóhoz érő rendőröket. Kezét a szája elé tette, még jobban legörnyedt, és eltakarta a fejét. Ne moccanj!, parancsolta testbeszédével. El kell rejtőznöd! Tyler értette. - Shé - felelte. Mei Ling szívesen maradt volna még, de már így is túl sok időt pazarolt. Megszorította a fiú vállát. - Yi hurjian - suttogta, és kihátrált a disznóólból. Kicsusszant a kapun, és visszahúzta a reteszt. Félig mászva, félig görnyedve eliszkolt a vízpartig. Egy perc múlva már zajtalanul úszott a tóban. A feje alig látszott ki a vízből. Eltávolodott a parttól, majd megfordult, és az öböl torkolatához siklott. A hajóján hangokat hallott, de senki sem kiáltott utána. Nem vették észre. Jó úszó volt; fél kilométert is megtett, mire ismét kimerészkedett a partra egy mező szélén, Julan túlsó oldalán. Kapkodva szedte a levegőt, ruhájából folyt a víz, de nem volt ideje pihenni. Futásnak eredt. - 144 -
Átugrott a töltéseken, végigrohant a kerékpárösvényeken, lába nem vert zajt a sáros földön. Éppen a látóhatár fölé emelkedett a nap, amikor Mei Ling megérkezett a falujába vezető útra. Néhány paraszt már a földjére tartott. Mei Ling behúzódott egy csatornába, és várta a férjét.
18 Ren Kai a főutakat messze elkerülve, kelet felé átrobogott Nancsang mellékutcáin. Allisonnak alig tűnt fel a döcögős út. Kimerülten behunyta a szemét, testét-lelkét egyaránt kimerítették az este eseményei. Ren Kai hirtelen rándítással megállította a kordét. Allison előrezuhant. Hallotta a halász izgatott suttogását. Kitekintett. Egy forgalmas kereszteződésbe torkolló keskeny utcán voltak. A kereszteződés kellős közepén rendőrautó zárta el az utat. Járművek kígyóztak Nancsang irányába, ameddig a szem ellátott. Szinte el sem hitte első gondolatát: mindez miatta történik, de kétséget kizáróan tudta, hogy így van. Ren Kai sebesen megfordult a kordéval, és visszazötyögött az utcán, miközben azt kereste, hogyan kerülhetné ki az útlezárást. Kétszer eltévedt, vagy fél tucat embertől kellett segítséget kérnie, mire kikeveredett a sikátorok és mellékutcák szédítő labirintusából. Majdnem egy óra elteltével találtak vissza a főútra. Nem volt rendőr a láthatáron. Későre járt, mire Julan közelébe értek. Allison a fáradtságtól fásultan nézte a látóhatáron előbukkanó napkorongot. Elepedt egy puha ágyért, de örömmel döntött úgy, hogy helyette beéri a gyerekekkel. Ebben a pillanatban Ren Kai elakadó lélegzettel a fékbe taposott. Mei Ling a rátapadó nedves ruhában felmászott mellé. Izgatottan hadart, gesztikulált és a falu irányába böködött. - Jing chá lái le! Tá mén zai chuán sháng! Zái wuo mén jiú! - Zin me hui zhéi yáng? Allison pánikba esett. Egy kukkot sem értett, de mintha felismerte volna a jing chá szavakat. Rendőrség. - Mi történt? - kérdezte, és előrehajolt, hogy megérintse Mei Ling vállát. - Jól vannak a gyerekek? Tyler? Wen Li? - Oké - hangzott Mei Ling válasza, de aztán még érthetetlenebb szóáradatban tört ki. Ren Kai villámgyorsan megfordult a kordéval, és visszahajtott egy elágazásig, ahonnan a faluba vezető útnál is keskenyebb csapás ágazott le. Inkább ösvény volt, mint út. Keresztül döcögtek-csúszkáltak a rizsföldek szövevényén át a tóhoz vezető ösvényen. Egy rozzant téglaviskónál kötöttek ki, ahol a gazdák szerszámokat és kordékat tartottak. A bádogtetőt néhol megette a rozsda. A közelben egy bivaly álldogált magányosan, és rendületlenül kérődzött, érkezésük teljesen hidegen hagyta. Ren leparkolta a kordét egy magas szénakazal és a viskó között, ahol nem lehetett rálátni az útról. Aztán együtt végigsiettek a töltéseken a tóparthoz, majd onnan Csin San házához. Allison már magánkívül volt, mire odaértek. Megkönnyebbülten fedezte fel Rutht, de elnyúzott arca megrémítette. Allison már éppen kérdezni akarta, hol van Tyler és Wen Li, amikor megpillantotta Tait az asztalon. Csin San mellette sürgölődött. Allison a szája elé kapta a kezét. - Mi... - Egy hajszál választja el a tüdőgyulladástól - felelte Ruth. - Rossz bőrben, de jó kezekben van. - Mesélt neki az orvosról, aki egyaránt alkalmaz gyógyfüveket és antibiotikumokat. - Annyira sajnálom - súgta Allison, s átölelte barátnőjét. Mei Ling közben beszámolt Csin Sannak, mit csinált a gyerekekkel. Csin San gyengéden az ablakhoz vezette Allisont. A disznóól felé mutatott, és elmagyarázta, mi történt. - Csak ketten vannak? Egyedül? - Allison érezte, hogy eluralkodik rajta a rémület. Három rendőrt látott a hajó mellett, az egyikük kezében adó-vevő. Egy másik épp akkor lépett ki Mei Ling nővére házának ajtaján. Mondott valamit a rádiósnak, aztán végigsietett a faluba vezető ösvényen. Mögötte Allison megpillantotta a disznóólat. Olyan közel vannak a gyerekek, s mégsem mehet értük, nem segíthet rajtuk! Akár a Holdon is lehetnének. El sem tudta képzelni, min mehetnek keresztül, mennyire félhet Tyler. Aggódott a disznók miatt, a nedvesség miatt, és hogy van-e elég - 145 -
élelmük és vizük. Abban a percben közel állt ahhoz, hogy feladja, hogy lerohanjon a domboldalon a partra, átússzon hozzájuk és megadja magát, hogy véget vessen szörnyű megpróbáltatásuknak. Az üvegnek támasztotta a homlokát. - Milyen ostoba voltam, hogy magukra hagytam őket! Ó, istenem, mit gondoltam? Nem is szereztem sok pénzt, ráadásul nem sikerült elérnem Ji Ling ismerősét. Marshall pedig egyenesen rettenetes volt. Feleslegesen tettem meg az utat, és kis híján elkaptak, mert zuhanyozni merészeltem! Az isten szerelmére, hogy tehettem? Ruth átkarolta Allisont. - Ne beszélj szamárságot! - csitította. - Ha itt maradtál volna, mind mélyen aludtunk volna a hajón, és akkor biztosan elkapnak minket. Nem lesz semmi bajuk. Csak ezt a napot kell kibírniuk. Tyler képes rá. Derék gyerek. Ren Kai elmegy értük ma este, sötétedés után. Allison nem bírt uralkodni magán. - Szétszakadunk! - sírta. - Tai beteg, ők meg kint vannak teljesen egyedül! Ji Ling eltűnt, és nincs tervünk. Egyébként is mi a fenét keresünk itt? Két hosszú fax érkezett Ma Lin őrnagynak a szucsoui KBH-tól. Nem sokkal azt követően érkezett, hogy végzett Ji Ling cellájában. Megviselte a kihallgatás, s az álom ismételten elkerülte. Töltött magának egy csésze teát, és letelepedett egy asztalhoz a csiucsiangi KBH-n. Az első fax harmincnyolc oldalas, sűrűn szedett lista volt, melyet az árvaházban hagyott rendőrök állítottak össze. A kézírásos feljegyzések felsorolták a csecsemők nevét, születési idejét, árvaházi felvételük időpontját, távozásuk időpontját az áthelyezés helyének megjelölésével. A második fax hasonló jegyzék volt, azzal a különbséggel, hogy ezt a Nankingban székelő belügyminisztérium adatállományából írta ki az odaparancsolt rendőr, az onnan küldött, illetve oda átirányított gyermekek lajstroma alapján. Az őrnagy az árvaházból érkező faxszal kezdte. Megjelölte azoknak a gyerekeknek a nevét, akik az adatok szerint nem hagyták el az árvaházat, vagyis feltehetően még mindig az árvaház lakói. Az oszlop jobb oldalán hozzávetőlegesen kiszámolta az életkorukat. A rendőrök kézírása gyakran nehezen olvasható és kusza volt, jó pár órájába telt, mire átrágta magát a listán. Amikor végzett, visszatért az elejére, és kiszámolta a végeredményt. Összesen 617 kartoték volt: 175 csecsemő, 168 tipegő és 274 gyerek hattól tizennégy éves korig. Elővette az árvaházi látogatás alkalmával tett feljegyzéseit, és átnyálazta, míg rá nem akadt a fődadától kapott adatokra. Ő 155 csecsemőt mondott - 20-szal kevesebbet, mint ahánynak kartotékja volt. Ma Lin persze tisztában volt vele, hogy a korban lehetnek eltérések, és könnyen előfordulhat, hogy azok a gyerekek, akiket ő csecsemőnek sorolt be, másik körletben élnek. Összeadta valamennyi osztály adatát. Látogatása napján 561 gyermek lakott az árvaházban. Ő maga ugyan nem számolta meg őket, de bizonyosra vette, hogy a dadák tudják, hány kis védenc tartozik a szárnyuk alá. Valószínűleg hiányosak voltak az adatok, s az átirányított gyerekek kartotékjaira még nem vezette át az adatokat az igazgató, aki saját kezűleg végezte a papírmunkát. És az őrnagy a feljegyzések állapotából feltételezte, hogy van több olyan gyerek is, akinek egyáltalán nincs kartotékja, míg más kartotékokhoz viszont gyerek nem tartozik. Átfutotta a belügyminisztériumi kimutatást. Eszerint az elmúlt tizenkét hónapban 1255 gyermeket küldtek az árvaházba, és ebből 871 távozott örökbefogadás, elhalálozás, utcára engedés, nevelőszülőkhöz vagy más árvaházakba küldés révén. Ezeket a számokat nem lehetett összehasonlítani az árvaházi adatokkal, mivel ott nem vezették következetesen, hogy a gyerekek a minisztérium, a rendőrség vagy kórház útján érkeztek-e. Ma Lin felsóhajtott. Noha minden nyilvántartást a kezében tartott, az adatok közt olyan összevisszaság uralkodott, hogy sejtelme sem volt, vajon minden gyereket számításba vettek-e. A neveknek sem látta sok hasznát, mivel a belügyminisztérium által használt nevek nem mindig egyeztek az árvaházban használatosakkal. Némelyik gyereket még a szülőanyja nevezett el, és a nevet a baba ruhájára tűzte. Más gyerekeket a belügyminisztérium vagy az árvaház nevezett el önkényesen. Talált olyanokat is, akik csak Mei Ming néven és egy szám alatt szerepeltek: Nincs Neve 6, Nincs Neve 14. Újratöltette a teáscsészéjét, és hajába túrt. Agyának fogaskerekei szaporán kattogtak. Csillagokat tett azoknak a gyerekeknek a neve mellé, akik a minisztérium szerint jelenleg is az - 146 -
árvaház lakói, aztán megszámlálta őket. Hétszázhuszonkettő - százzal is több, mint az árvaház kimutatása szerint. Tudta, hogy mivel az árvaház más forrásokból is kapott gyerekeket, az eltérés ennél is nagyobb lehet. Más színű tollal jelölte meg a listán azoknak a gyerekeknek a nevét, akiket örökbe fogadtak, megint más színnel, akik meghaltak, és egy harmadikkal azokét, akiket nevelőszülőkhöz adtak vagy más árvaházba küldtek. Az adatok kivétel nélkül minden alkalommal olyan eltérést mutattak, amelyet csak többhetes vagy hónapos kutatómunkával lehetett volna megmagyarázni. Arra pedig nincs idő. Pillantása vissza-visszatért az elhunytak jelöléséhez használt zöld jelekhez. Megdöbbenten tapasztalta, mennyire sok helyen kellett használnia a zöld színt; az íróasztalán szanaszét heverő papírok mindegyikéről tucatnyi zöld jel nézett rá vissza - a halál zöld tengere. Tollával dobolni kezdett az irathalmon. A belügyminisztériumnak nem telne sok idejébe egy újabb listát a rendelkezésére bocsátani, mely segíthetne átlátni a zűrzavart, ugyanis nem csupán az árvaházak, de a krematóriumok is a minisztérium hatáskörébe tartoznak. Elintézett néhány telefont, kiugrasztott néhány hivatalnokot az ágyából, és két órán belül már sietve körmölte kérdéseire a válaszokat. Tanulmányozta az új információt, visszalapozott jegyzeteiben. Hátán jeges borzongás futott végig, amikor rájött, hogy végre a helyes kérdéseket teszi fel. Hatszázkilenc, mondta a belügyminisztériumi krematóriumi nyilvántartás. Nyolcszázharminckettő, mondta az árvaházi nyilvántartás. Ötszázhuszonhét, mondta a belügyminisztérium árvaházi nyilvántartása. Így vagy úgy, de egy dolog világos lett Ma Lin őrnagy számára, ahogy a nap felkúszott Csiucsiang fölé. Amit lát, az több, mint fejetlenség a nyilvántartásban. Valami történt a gyerekekkel a szucsoui Hármas Számú Gyermekjóléti Intézményben. Mégpedig százával. És nem talált rá magyarázatot, hogy mi vagy miként. - Ren Kai halász nincs otthon, Csüan ezredes - jelentette a rendőr a rádióján. - A hajója tegnap este kikötött, és többen látták a faluban. A körzeti kapitány azt állítja, nem láttak vele külföldieket. Kibérelt egy kordét, és azóta nem tért vissza. - Látta valaki, mikor távozott a kordén? - Nem, uram. Sötétedés után történt. Esett az eső. Csüan ezredes átkozta az időzítését. Olyan közel járt már hozzájuk, mégis kicsúsztak a keze közül. Mostanra már nyilván délnek, Kuangcsou felé robognak. Nancsangtól egyenes út vezet a Tungnan Csiuling hegyeken át dél felé. Mégsem szabad azonban elvetnie a lehetőséget, hogy még mindig az orra előtt rejtőzködnek, ahogy a 432 Tavasz Virága elsüllyedése után is tették. - Tartsa ott az embereit! - utasította a rendőrt, minden eshetőségre felkészülve. - Ren Kai még visszatérhet. Csüan újra áttanulmányozta az előző este érvénybe léptetett útlezárások helyét. A déli és délnyugati irányban, Lincsuan, Kancsou és Csencsou felé futó utakat mind lezárták öt különböző helyen. Ráadásul a Csangsába vezető nyugati utakon is úttorlaszokat helyeztek el, hátha először arra indulnak. Szokás szerint figyelték a repülőteret, a vasúti és buszpályaudvarokat, fényképeket osztottak szét, és utasokat igazoltattak. És szokás szerint most sem akadtak semmire. Elrendelte az útlezárások kiterjesztését a dél felé futó utakon, bevonta a legeldugottabb utakat is, míg a megyei KBH-k panasszal nem fordultak hozzá, hogy nem maradt emberük más feladatokra. Csüan úgy mozgatta a tartományi erőket, mint bábukat a sakktáblán. Egy irodista szólt neki, hogy a miniszterhelyettes van a vonalban. Minisztériumi évei alatt Csüan sosem rettegett felettesei hívásától. Most azonban felkészült rá, hogy ily kései órában nem számíthat szívélyes csevegésre. Felemelte a kagylót, és hallgatta régi mentorának rideg, barátságtalan szavait. Csüan is ilyen hangot ütött meg beosztottjainál, ha elfogyott a türelme. - Sajnálattal tapasztalom, öreg Csüan barátom, hogy késlekedéseddel nevetségessé teszel a miniszter előtt - kezdte a miniszterhelyettes. - Most mit mondjak neki? Hogy a Népköztársaság biztonsági szolgálata nem alkalmas a feladat ellátására? Hogy képtelenek vagyunk ezeket a külföldi nyulakat, ezeket a nőket elcsípni? Csüan megaláztatásában szóhoz sem jutott. Hosszú pályafutása eleddig töretlen sikertörténet - 147 -
volt. És ezt a miniszterhelyettesnél senki sem tudja jobban. Csüan azonban nem szándékozott botlására mentségeket keresni. - Állományunk alkalmas a feladat ellátására, uram - felelte. - Akkor talán neked kelne el némi segítség. Valószínűleg túl megerőltetőnek találod a megbízatást. - Nincs szükségem segítségre. Csupán arról van szó, hogy a külföldieknek mindeddig szerencséjük volt, és találékonyságnak sem voltak híján. Egyszer tőlük is elpártol a szerencse. - Értem - vakkantotta a miniszterhelyettes. - Nyilvánvalóan elkerülte a figyelmedet, milyen megalázó helyzetbe került a miniszterelnök az ausztrál kollégájával közösen tartott sajtókonferencián. Fontos kereskedelmi megállapodások bejelentését kívánták megejteni, erre a sajtó mire kíváncsi? A csecsemőkre! Csak nem azt tanácsolod, hogy a külföldiek szerencséjének tulajdonítsa ezt az arcátlanságot? - Természetesen nem, uram. Csak azt állítom... - Nekem nem állítások kellenek, Csüan Ji, hanem letartóztatások! - vágott közbe a miniszterhelyettes epésen. - Értem, meglesz. - Bármennyire szerette volna letenni, Csüan tisztában volt vele, hogy informálnia kell a miniszterhelyettest az ügy további fejleményeiről. Sietve beszámolt a belügy hivatalnokáról, aki jelezte a babák neve körül kialakult zűrzavart, az eltűnt kartotékokról és Lin igazgató meggyilkolásáról. Még a végére sem ért, amikor a miniszterhelyettes ismét közbeszólt. - Képes vagy a drága idődet és értékes energiádat papírmunkára fecsérelni? - csattant fel. Azzal bíztalak meg, hogy lecsapj a szökevényekre! - Nem vontam el embert a helyszínről, uram. Minden lehetséges erőforrást és eszközt bevetek, hogy elkapjam a külföldieket. A bizonyítékok azonban arra utalnak... - Nem érdekel! Fütyülök az árvaházra, fütyülök a hiányzó kartotékokra! Foglalkozzon velük más! Személyesen intézkedem, hogy átvegyék! De te ebben a szent minutumban ejtsd őket! sziszegte a miniszterhelyettes. Dühkitörése meglepte Csüant. Tudta, hogy a miniszterhelyettes tisztában van az ő alaposságával. Gyakran előfordult, hogy Csüan egy bűncselekmény szálán elindulva több bűntettet is leleplezett. Most sem csinál mást, mint szokásához híven körültekintően végzi a dolgát. Csüan mégis érezte, hogy a mostani eset más, mint a többi. Igaza van a miniszterhelyettesnek, réges-rég el kellett volna kapnia az amerikaiakat. A kudarc elvette a kedvét a vitatkozástól. - Igenis - mondta a rendreutasítástól még mindig égő arccal. Alig tette le a kagylót, újból megcsörrent a telefon. Ma Lin hívta. Az őrnagy gyorsan összegezte, mire jött rá az árvaház, a minisztérium és a krematórium nyilvántartásának összehasonlítása közben. Csüan a beszámolóját hallva azonnal eltökélte, hogy semmibe veszi a miniszterhelyettes parancsát. - Ideje, hogy visszatérj Szucsouba! Tyler nem tudta eldönteni, melyik a rosszabb: a disznók társasága vagy Wen Lié. Mindkettő ismeretlen, kellemetlen és némileg riasztó. Mindkettő bűzlik, szutykos és az útjában áll. Ám ahogy jobban belegondolt, arra jutott, hogy a disznók mégiscsak előnyben vannak. Eléggé megrémült, amikor Mei Ling magára hagyta. De aztán a nap egyre magasabbra kúszott az égen, s neki volt ideje felmérni a helyzetét, így hát szép lassan megnyugodott. Megértette, hogy Mei Ling visszajön érte. Csak annyi a dolga, hogy csendben várjon és meglapuljon. A rendőrök a ház és a hajó körül szaglásztak. Hallotta a hangjukat és a rádiójuk recsegését, de a disznóól felé sem néztek. Fontolóra vette, ne hempergesse-e meg Mao-sapkáját egy kicsit a sárban, hogy sötétebb álcát készítsen magának. Remélte, Ren Kai nem lesz nagyon mérges. A fejére kapta a sapkát, és jól a szemébe húzta, valahányszor átkukucskált az alacsony téglafal felett. Komolyan vette a rendőröket. Amikor megpillantotta őket, szíve a torkában dobogott, jóllehet messziről nem tűntek olyan veszedelmesnek. Feleannyira sem, mint a vén csataló, Mr. McDonald, aki nemegyszer megkergette már, amikor Will-lel a Fairfax Street-i házának epresét dézsmálták. Mr. McDonaldnak volt egy vadászpuskája. Tyler látta az ablakban. A konyhafalon tartotta egy vitrinben. Elég dilis az öreg ahhoz, gondolta Tyler, hogy használja, ha kell. Nincs se felesége, se gyereke - lehet, hogy lepuffantotta és elásta őket a kertjében. Nyilván ezért nem akarja, - 148 -
hogy a szomszéd gyerekek az epresében garázdálkodjanak, vélte Tyler. Mr. McDonald hátsó udvaránál keresve sem találhatott volna alkalmasabb helyet, hogy tökélyre fejlessze a lopakodást. Olyan volt, mint egy bátorságpróba. Minél jobban zavarta az öreg harcost, annál nagyobb kedvet kaptak hozzá a srácok, és senki sem bőszítette fel úgy, aztán menekült el ügyesebben, mint Tyler. A kínai rendőröknél nem látott fegyvert, és olyan kíváncsinak sem tűntek. Többnyire csak ültek a fenekükön és cigarettáztak. Az öreg McDonald mostanra már valószínűleg a disznóól körül kutakodna, és biztos ami biztos, beléjük eresztene egy lövet őzsörétet. Wen Li sokkal nagyobb fejtörést okozott, mint a rendőrök. Remélte, hogy átalussza a napot, mint máskor, de csalódnia kellett. Wen Li az első napsugárral ébredt, s azóta csak baj volt vele. Nem szeretett Tyler karjában lenni, fészkelődött, mint valami kukac, és minél inkább meg akarta állítani, Wen Linek annál nagyobb fészkelődhetnékje támadt. Tyler előhalászott a táskából egy üveget, belekanalazott némi rizspelyhet, ahogy Allisontól látta, és bedugta a cumit Wen Li szájába. Úgy tűnt, ez beválik. De nem telt bele sok idő, és Wen Li ismét nyűgösködni kezdett. Tyler megpróbálta csitítani, nehogy hangoskodásával odavonzza a rendőröket, szerencsére azonban a disznók is elég zajosak voltak. Elégedetten tapasztalta, hogy Wen Li és a disznók zaja között meglehetős hasonlóság mutatkozik, s igencsak meglepte volna, ha a rendőrök meg tudnák különböztetni a kettőt. Végül rájött, mi hozta ki Wen Lit a sodrából: a cumi nyílása eltömődött a rizspehelytől. Beledugta a kisujját, megkapargatta és belefújt. Talán használt, legalábbis Wen Li nem nyűgösködött annyit. Tyler a hátát a disznóól falának támasztotta, az ölébe vette a babát, és miközben megetette, ő sajtos ropit rágcsált reggelire. Negyedóra múlva Wen Li újra rázendített. Tyler ez alkalommal szinte teljes bizonyossággal tudta, mi a baja, és cseppet sem örült. Amikor bevackolták magukat a disznóólba, az első félórában egyszerűen elviselhetetlennek találta a bűzt, mindazonáltal lassacskán hozzászokott. Még mindig erősnek találta, de már eltűrte. Most azonban újabb szag csatlakozott az eddigiekhez, s nem sok kétsége támadt afelől, honnan származik. Kinyitotta Wen Li rugdalózóját, és kihúzta a baba lábát. Látta, hogy a pelenka szinte rongyosra ázott a pisitől, elöl meglehetősen kidudorodik, és nedves. De mintha ez nem lett volna elég. Felemelte Wen Li lábát, hogy ellenőrizze a feneke alatt a pelenkát. Mit ad isten, minden tele volt meleg kulimásszal. - Te jó ég! - szörnyülködött Tyler undorodva. - Menten elhányom magam. Te ostoba baba! Ekkor eszébe jutott, hogy most ő a legidősebb, tehát ő a főnök. Ez pedig új jogokkal ruházta fel. Ostoba szaros baba vagy - pirított rá Wen Lire nagy élvezettel. - Szaros! Szaros! Sza-ros! Wen Li éberen figyelte Tylert, és elvigyorodott, majd vadul kalimpáló kezével orron törölte a fiút. Tyler hátrahőkölt. - Ennyi telik tőled? Csak szarsz egész nap, aztán várod, hogy valaki összetakarítson? Hát nem ejtettek a fejemre! Te piszkítottál oda! Takarítsd el te! - Visszatömködte Wen Li lábacskáit a rugdalózóba, félig felhúzta a cipzárt, aztán a hasára fektette a babát. Wen Li rögtön megindult a takarón, és megcélozta a sarat. Tyler elkapta a lábát, és visszacibálta. Wen Li gurgulázva nevetett egyet, és ismét nekilódult. Tyler megint elkapta. Így játszottak egy darabig. Tyler végül arra a következtetésre jutott, hogy Wen Linek még sincs olyan nagy szüksége rá, hogy tisztába tegye. Nem sokkal ezután az egyik disznó kíváncsian odamerészkedett a betolakodókhoz. Rózsaszín volt és sörtés, az egyik oldalán tiszta sár. Halálra rémisztette Tylert. A fiú gyorsan felkapta Wen Lit, az ölébe szuszakolta, s közben megpróbálta elriasztani a disznót úgy, ahogy Mei Lingtől látta. Semmit sem tudott a disznókról, fogalma sem volt, hogy felfalnák-e, ha eléggé megéheznek, vagy csak megharapnák, ha felbőszítené őket. - Tűnj innen! - sziszegte rá. - Húzz el, a francba! - A szentségeléstől erősebbnek érezte magát, de a disznóra nem gyakorolt túl nagy hatást. Kitartóan közeledett, turcsi orra már a takaró szélét szaglászta. Amikor felhágott a takaróra és a táska felé vette az irányt, Tyler jól irányzott rúgást eresztett meg felé. Nem akart belerúgni, de alaposan fenéken billentette. A disznó felvisított, Tylernek majd kiugrott a szíve. Még jobban magához szorította Wen Lit, ám a rúgás megtette hatását. A betolakodó visszavonulót fújt, és eliramlott baráti körébe az elválasztó vályogfal túlsó oldalára. Tyler megbizonyosodott róla, hogy a disznó nem tér vissza, aztán letette Wen Lit a takaróra. A baba egészen a falig kúszott, majd ott, Tyler legnagyobb döbbenetére, kis kezével kapaszkodva nekilátott felhúzni magát, mintha fel akarna állni. - 149 -
- Gyerünk! - buzdította halkan a fiú. - Meg tudod csinálni! Igen, ez az! - Wen Li félig felkapaszkodott, aztán a lába összecsuklott. Elesett, keményen beverte a fejét. Fájdalmasan felsírt. Tyler gyorsan csitítani kezdte. Attól tartott, hogy Wen Li túl nagy zajt csap. Felkapta és magához szorítva vigasztalgatta. Wen Li még pityergett egy darabig. Tyler letörölgette az arcát, ekkorra azonban már a baba orrán is buborékok pattogtak. - Uram-atyám! Ez már tényleg gusztustalan! motyogta hunyorogva. Végül a takaró sarkával megtörölve szétmázolta a taknyot Wen Li arcán. Minél többet foglalkozott vele, Wen Li annál jobban megnyugodott, s hamarosan ismét vidáman kacsingatott. Tyler undorát lassan felváltotta a lelkiismeret-furdalás. Felemelte a babát. Már a gondolattól is rosszul volt, hogy tisztába tegye, még soha semmitől nem borzadt ennyire. Elfutotta a pulykaméreg. Vagy ezerszer megmondta Allisonnak, hogy nem fog pelenkázni, ha gyerekük lesz, mire Allison felnevetett, és azt mondta, persze hogy nem, s most tessék, itt van a nyakán egy szaros kölyök, és senki sincs a közelben, aki összetakarítaná, így is hagyta volna egész álló nap, ha találkozásuk óta először nem kerítette volna hatalmába egy furcsa érzés, amikor Wen Li befészkelte magát a karjaiba és vigaszt lelt az ölében. Az ő hibája, hogy teli a gatyája, de szegényke nem tehet ellene. Szüksége van segítségre. Szüksége van rá. Tyler rettegve előpakolta a kellékeket a táskából: a törlőkendős dobozt, a tiszta pelenkát és a gumilepedőt, amin Allison tisztába szokta tenni a kicsit. A következő öt perc Tyler életének legnehezebb időszaka volt. Munka közben négyszer csaknem elokádta magát, sőt egyszer már a szájában érezte az epét. Döbbenten látta, mekkora piszkot csinál egy ilyen csöppség. Eleinte épp csak hozzáért, mintha a kupac rá akart volna támadni, aztán amikor felmérte, milyen embert próbáló feladatra vállalkozott, már merészebben használta a kendőt. Azt a keveset, ami a kezére kenődött, szórakozottan a farmerjába törölte. Mire túljutott a nehezén, tizenöt kendőt elfogyasztott. Ezeket a sarokba halmozta, s a halom megkoronázásaként a tetejére helyezte a használatban megérett pelenkát. Végül néhány tiszta kendővel letörölte a gumilepedőt, és hamarosan Wen Lire került az új pelenka is. Wen Li ezalatt két ujját boldogan szopogatva figyelmesen nézte őt. Úgy látszott, elégedett az erőfeszítéseivel. Tyler ismét megnézte a kendőhalmot. A dobozban maradt mennyiség számításai szerint még egy, maximum két alkalomra elegendő. Sejtelme sem volt, hogy utána mit fog használni. - Persze ezzel nem azt mondom, hogy újra rendbe teszlek - figyelmeztette Wen Lit. Magadra vess, ha megint összeszarod magad! Komolyan mondom! - Wen Li elvigyorodott. Tetszett neki, amikor Tyler káromkodott. Délre, amikor a fullasztó meleg, a teli pelenka és a dagonyázó disznók szaga átható bűzzel töltötte be az ólat, már igencsak sokat vigyorgott, mert Tyler káromkodott, mint a kocsis. Elárultam a feleségemet és a fiamat! Marshall a drogok, a félelem és a fájdalom kombinációjától kínzó másnaposságra ébredt a hongkongi kórházban. Szemhéja mögött vakító villámok cikáztak. Sajgott a füle, rossz ízű volt a szája. Még a koponyája is fájt. Most először érezte, hogy a füle mögötti részen kisugárzik a csontból a fájdalom. Megpróbált felülni, de a feje iszonyatosan hasogatott. Kábán, elgyengülve és hányingerrel küszködve visszasüppedt a párnájára. Megdörzsölte a halántékát, hogy enyhülést találjon. Rémálmai (repülésről, börtönről és halálról) a drogok ellenére sem hagyták el egy percre sem. Tisztában volt vele, hogy lelkiismerete csak tovább gerjeszti őket. Az ő agyszüleményei, és ő bennük a szörny. Istenem, segíts, nem vagyok különb Júdásnál! Hátat fordított nekik! Bemagyarázta magának, hogy az ő érdeküket (Allisonét és Tylerét, s amikor épp engedékeny kedvében volt, Wen Liét) tartotta szem előtt. Bemagyarázta magának, hogy nem a tulajdon önző énje vezérelte. Most reggel azonban, miután agyában némileg kitisztult a köd, és szembenézett az igazsággal, kénytelen volt beismerni, milyen ocsmány szerzet is az. És mi késztette ilyen csúfságra? Kizárólag az ő lelki békéje, az ő rendszeretete, és az ő meggyőződése, hogy csak ő ismerheti a helyes irányt. Kezdettől fogva semmibe vette Allison ítélőképességét, pedig a felesége ragyogó, megfontolt elme, és ő kimondhatatlanul szereti. Most, az igazság rideg fényében a gyomra elszörnyedve görcsbe rándult. Gaztett volt, amit tett, valóságos gaztett. Megbízik bennem, szüksége van rám, és én cserbenhagytam! - 150 -
Igen, gaztett volt, ez az igazság. Nem törődött Wen Livel. Sem most, sem máskor. Sőt, gyűlölte, hogy ilyen bajt hozott a fejükre. Ha feláldozhatta volna, hogy visszakapja a feleségét és a fiát, egy szemvillanás alatt lemondott volna róla. És mégsem tehette. Wen Lit feláldozni egyet jelentene Allison és Tyler feláldozásával. Mit is gondolhatott? Hagyta, hogy valami perverz logika elhitesse vele, hogy a kereszteződésben, ahonnan minden út a pusztulásba vezet, azt az utat kell választania, amelyik azt kívánja: árulja el a feleségét, és bízzon a Népköztársaság kormányában. Lehet, hogy kábulatában jó ötletnek tűnt, de az már a múlté. Ha valamennyi út rettenetes, akkor is másikat kell választania. Hagyta, hogy elhitessék vele, hogy Allison és a jog között kell döntenie. Márpedig neki a jog az élete. A jogban bízva próbálta a kis Maryt megmenteni. Vesztett. Örökké nyomasztani fogja, hogy cserbenhagyta Allisont. Pedig az az Egyesült Államokban történt, ahol a jog az emberek felett áll, ahol a bíróságokat sem politika, sem szeszély nem befolyásolja. És most, ezzel az új babával, megint cserbenhagyta Allisont, csak ez alkalommal nem is küzdött érte. Nem tanácsolt neki mást, csak azt, hogy adja fel, adja fel. S ezzel Kína karjaiba lökte, ahol se jog, se ember nem számít túl sokat. Életének vezérelvei immár nem egyértelműek és világosak. De ha a jog az élete, akkor Allison a szenvedélye, márpedig Allison mindent kockára tett ezért a gyermekért. S ő akármennyire haragszik rá ezért, tisztában van vele, hogy Allison nem könnyű szívvel tette. El tudta képzelni, micsoda harc dúlhatott a lelkében. S ő mégis azt tanácsolta neki, hogy hagyja cserben és árulja el Wen Lit. Ha mindössze erre képes, hogy megfossza Allisont az álmaitól és megingassa a belé vetett bizalmát, akkor hogyan álljon ismét elé? Mit mondjon, amikor Allison rájön, hogy ő árulta el? Túlságosan szeretem ahhoz, hogy ismét cserbenhagyjam. Tárcsázni kezdte Victor Li számát, de meggondolta magát. Nem Victor Li a megoldás, már nem. Áttúrta az éjjeliszekrényén heverő iratcsomót, és kikereste Victor fiának, Kannak a névjegykártyáját. Barátja félóra múlva beviharzott az ajtón. - Nagyorrú létedre újra van egy kis színed - üdvözölte Kan. - Jobban vagy? - Még mindig pocsékul. Kan segített neki felülni, majd elmesélték egymásnak, mi történt velük, mióta elváltak útjaik. - Az apám dúl-fúl, hogy otthagytam az irodát - állította Kan. - Hallom, a lovira jársz. Vagy csak pletyka? - Pletyka? Dehogy. Két hónapja a lovam elnyerte a Királynő Kupáját. Többet kerestem azzal az egy futammal, mint az apám tavaly egész évben. Már nem nagyon áll szóba velem. Azt szajkózza, elvesztegetem a tudásomat és meggyalázom a nevünket. Valószínűleg mindkét ponton igaza van. Meggyőződése, hogy az ördöggel cimborálok. - És nem cimborálsz vele? - Csak egy kicsit - mosolygott Kan. - És ki merem jelenteni, messze szórakoztatóbb, mint a jog. Ha Hongkongot visszacsatolják Kínához, az olyan távlatokat nyit meg, amilyenekről álmodni sem mertem. Ingatlan, vegyes vállalkozás, minden, amihez kapcsolat kell, temérdek kiépítésre váró kapcsolat. És ebben jó vagyok, bár ha jól megnézzük, egy részükben van némi suskus. - Suskus? Így mondják kantoni nyelven, hogy törvénytelen? - Nem, angolul van, annyit tesz: lehetőség. De legalábbis elég közel áll hozzá. Tudtam, hogy nem csinálhatom egyszerre az ügyvédi irodával, így hát búcsút intettem a talárnak. És egy pillanatra sem bántam meg, hogy kiszálltam. Ezt sokkal jobban élvezem. - Szükségem van a segítségedre, Kan! Ebben is van suskus. - Kíváncsi voltam, mikor szánod rá magad. - Segítenem kell Allisonnak, hogy eljusson Kantonba, és elmenekülhessen Kínából. Marshall attól tartott, hogy Li Kan kineveti majd, de a barátja még csak el sem mosolyodott. Ehelyett elgondolkozva járkált fel-alá a szobában. - Tudod, hol van? - Valahol Nancsang közelében. - Kapcsolatban állsz vele? - Csak amikor ő telefonál. Sejtelmem sincs, mikor hív újból. - Marshall megismételte, amit - 151 -
Kan apjának, Victor Linek mondott. Nemigen volt kedve beavatni őt vagy bárki mást, de tisztában volt vele, hogy Kan így könnyebben boldogul. Li Kan döbbenten hallgatta. - Mégis mit képzeltél? A múltkor csak ugrattalak a droggal kapcsolatban, de ezek szerint tényleg beadtak neked valami hallucinogént. Nem bízhatsz a kormányban, sosem lesz vevő a vádalkura! Kizárólag erőből uralkodnak, és csak addig tartják be a megállapodásokat, amíg az érdekeik úgy diktálják. - Felesleges kioktatnod, Kan! Csupán szeretném kihozni őket. - Az embercsempészet itt virágzó üzletág, bár többnyire kínaiakat menekítenek ki. Hallomásból tudom. - Hallgatlak! - Hallottál már a Sárga Madár Hadműveletről? - Nem. - Én magam sem tudok róla túl sokat, de a fáma szerint a Sárga Madár Tienanmen után született. Egy maroknyi ember úgy határozott, hogy segít az életben maradt tüntetőknek kijutni az országból. Sok mende-monda keringett róluk. Egyesek azt állították, hogy a CIA keze van a dologban, mások, hogy a triádok (az egykori kínai maffia) is jócskán kiveszik a részüket. Nyilván ők is szerepet játszottak, de szerintem többségében olyan emberek tevékenykedtek benne, akik az életüket kockáztatták, hogy segítsenek a diákoknak. Legalábbis néhány a híresebbek közül: Liu Kan és Vuer Kajhszi így jutott ki. Ismerek valakit a Zsoké klubból, aki az adósom. És ha valaki, hát ő biztosan tudja, hogy valóban létezik-e a Sárga Madár, és még mindig működik-e. - A Zsokéklub Hongkong legrégibb brit intézménye volt. Úgy hírlett, és nem minden alap nélkül, hogy a gyarmat irányítása a Zsokéklub, a Hongkongi Bank és a kormányzó kezében van, a fenti sorrendben. - Nem lesz olcsó mulatság, Marshall, már a nevek kiderítése sem. És nincs semmi, de semmi garancia. - A pénz nem számít. Muszáj megpróbálnom. - Rendben - bólintott Li Kan. - Akkor ezt tedd el! - Átnyújtotta Marshallnak a mobilját. Kódolót bütyköltek bele. Ha úgy tetszik, suskustelefon. Nekem van még egy ilyenem. Ne használd a régit! Nem szeretném, ha mindenki a mi beszélgetéseink részletein csámcsogna. - Elvileg az enyémnek is jónak kell lennie. Az USA-ból hoztam. Clarence adta. - Nem bízom az irodában, ezzel az erővel akár Mao szellemét is beavathatnám. Ha Clarence-től kaptad, akkor a fejemet rá, hogy poloskás. - Marhaság. Nem hiszem. - Lehet, hogy nem ő huzaloztatta be, de te nem ismered úgy az apámat, mint én. Nem érdemes kockáztatni! Át tudod irányíttatni rá a számodat? - Igen. - Akkor tedd meg! És szerezz pénzt! Húsz perc múlva Li Kan már zsokéklubbeli barátjával, Liu Vejkanggal beszélt telefonon. Liu nagy nőcsábász, szerencsejátékos és tehetséges hamisító hírében állt, aki sosem titkolta a triádokhoz fűződő kapcsolatát. Li Kan erőfeszítéseinek köszönhette a szabadságát, ezért most figyelmesen hallgatta, hogy mit akar Marshall. - Persze, lehetséges - szólt Liu Vejkang. - Magam járok utána. Visszahívlak egy óra múlva. Li Kan apja, Victor lehallgatta a beszélgetést, és elmosolyodott. Jól ismerte a fiát, és rég tett róla, hogy telefonhívásai ne maradjanak előtte titokban. Victor Li tárcsázta Pekinget. Néhány pillanat múlva Liu Vej-kangnál megcsörrent a telefon. A vonal túlsó végén beleszóló hangtól megfagyott a vér az ereiben. Sosem találkozott vele, de pontosan tudta, ki az. S bár Liu Li Kannak köszönhette az életét, ellenben ezzel az emberrel, akinek viszont semmit, egy pillanatig sem volt kérdéses, kinek az érdekeit fogja szolgálni. - Amikor visszaszólsz Li Kannak - utasította a félszemű -, közlöd vele, hogy egyedül Tung Kangce gondoskodhat Mrs. Turk biztonságáról! Tai pucéron feküdt a kiságyon, mindössze egy könnyű pamutlepedő takarta derékig. Ruth mellette ült a széken, és elnézte a kis arcot, miközben a betegségtől és láztól kivörösödött csont és bőr kis testet hűtötte. Allison legyökerezett a folyosó egyetlen tóra nyíló ablaka előtt. Valahányszor - 152 -
betegek érkeztek, ami elég sűrűn megesett, Csin San férje betessékelte Ruth mellé. Ilyenkor a két nő csendben ült Tai mellett és hallgatta, hogyan látja el az idős falusi orvos a különféle bajokat, miközben gyógyszereket oszt és tűkkel csörömpöl - csupán a mennyezetről lelógó vászon választotta el őket Csin Santól és pácienseitől. Amint az ajtó becsukódott a beteg mögött, Allison visszarohant az ablakhoz, hogy elnézzen az alacsony téglafalon túli disznóólak felé, jóllehet a fal nem változott, és sosem mutatta meg, mi zajlik mögötte. Abban sem lehetett biztos, hogy a gyerekek még mindig ott lapulnak, de nem volt más választása, kénytelen volt hinni, hogy ott vannak. Bárhogy küzdött ellene, megrohanták a riasztó gondolatok: Tyler megkísérel kitörni, megsebesülnek, éheznek, megtámadják őket a disznók, elfogják őket, miközben senki sem látja, és elveszetten ülnek a rendőrségen, s őneki fogalma sincs róla. Ó, te jó ég - nem bírta leküzdeni látomásait, nem tud segíteni a gyerekeken, nem tud szólni nekik, hogy a közelben van, ott van és figyeli őket. Cserbenhagyta őket. Kétsége sem volt afelől, hogy Tyler teljesen elanyátlanodva érzi magát. Fogalma sem volt, mitévő legyen. Valahányszor újabb beteg érkezett és meg kellett húznia magát Ruth mellett, Ruth félretette aggályait, hogy őt vigasztalja. Allison el sem tudta képzelni, honnan jut Ruthnak még erre is energiája. Kora délután Csin San észrevette, hogy Tai ujjvonala megnyúlt. Elővett egy oxigénpumpát a szekrényből, Tai arcocskájára ragtapasszal gumicsövet illesztett, és a végét bedugta Tai orrán, majd megmutatta Ruthnak, hogyan pumpáljon. - Ezzel könnyebben lélegzik - mondta Csin San. Ezután a sípoló-fújó pumpa keltette nesz volt az egyetlen zaj a kis helyiségben. Ruth fáradhatatlanul nyomkodta órákon át, nem engedte, hogy Allison segítsen. Amikor lehetett, Ruth halkan dúdolgatott Tainak, kézfejével a pofiját simogatta, ujjaival a haját cirógatta. Tai elfogadta Csin San édes elektrolitos folyadékát az üvegből, más javulás azonban nemigen állt be állapotában. Az idő nagy részében nyugtalanul aludt, és amikor felsírt, hangja durva és érdes volt, mint a repedt fazék. Ruth egyfolytában az ujját nézegette, hogy kiolvassa belőle a jeleket. Csin San egyre vigasztalta, hogy ne aggódjon, az antibiotikum hamarosan megteszi hatását. A tűző délutáni nap elviselhetetlenül felforrósította a házat. Csin San ki sem látszott a munkából, megállás nélkül özönlöttek a betegek. Marás, allergia, törött kar, egy asszony, akinek már egy hete meg kellett volna szülnie. Elképesztő iramban dolgozott, munkakedve egy percre sem lankadt. A férje gyümölcsöt és kemény tojást hozott nekik, de egyiküknek sem volt étvágya. A kihűlt teát szürcsölték, és vártak és aggódtak. Mei Lingnek és Ren Kainak nem maradt hely a kis szobában, ezért ők Csin San kertjében húzták meg magukat, s valahányszor beteg érkezett, Allisonhoz és Ruthhoz hasonlóan meglapultak. Csin San két páciens között terveket kovácsolt. Sötétedés után, vagy ha a rendőrség elmegy, akkor előbb Ren Kai visszalopódzik a bárkában a házhoz, és elhozza Tylert és Wen Lit. Ha Tai eléggé megerősödik ahhoz, hogy utazzon, Csin San elintézi, hogy eljussanak délre, Kuancsouba. Tudta, hogy ki vállalkozna, ki lenne képes egy ilyen feladatra. Két éve a helyi népellenőr megjelent Csin San ajtajában egy nővel, aki szerinte terhes volt. Dölyfösen Csin Sanra parancsolt, hogy vizsgálja meg a nőt, és, ha gyanúja igazolódik, hajtsa végre az abortuszt. Csin San nemcsak hogy személyesen ismerte a szóban forgó nőt, de huszonnégy éve ő segítette a világra, amikor még maga Mao is azt hangoztatta, hogy több gyermekre van szükség, nem kevesebbre. Nem ez volt az első alkalom, hogy Csin San megmásította az eredményt. Ezeket a vizsgálatokat utálta munkájában a legjobban, ám nem volt választása. Ha nemet mond, azonnal bevonják az engedélyét. Így hát elvégezte a vizsgálatot, és közölte a diagnózist: a nőnek daganata van, ezért maradt ki a vérzése. A népellenőr eleinte nem hitt neki, de nem szólt, mert az ő gyerekeit is Csin San kezelte évekig. Csin San hét hónapig kitartott állítása mellett, aztán titokban világra segítette a „daganatot”, egy egészségtől kicsattanó, három kilogrammos fiút. Csin San bűnei azonban itt nem értek véget. A szülés levezetése után egy másik, jobblétre szenderült beteg adatait felhasználva, hamis születési bizonyítványt állított ki a babának. Majd segített a szülőknek helyet keresni a városban, ahova a népellenőr árgus szeme (akit semmi más nem érdekelt, csak hogy a kvóták rendben legyenek) már nem látott el. Csin San segített a férjnek, Ming Csicsuannak sofőrként elhelyezkedni a nancsangi kerámiaüzemben. És tudta, hogy Ming sofőr gyakran visz szállítmányt Kuangcsouba. - 153 -
Csin San elküldte a férjét a városba, hogy behajtsa a tartozást. Az öreg kora délután ért haza. Ming sofőr tajtékzott a dühtől, hogy ilyen helyzetbe kényszerítik, hisz mindene rámehet, amiért feleségével egész életükben küzdöttek. Mit számít, hogy Csin San talált neki munkát, ha miatta elveszíti, és a börtönben köt ki? A felesége azonban hajthatatlan volt: Csin San jólelkűségének köszönhették a fiút, akiért mindketten imádkoztak, és tettével óriási kockázatot vállalt értük. Ming sofőr végül fejet hajtott. Az éjszaka beálltával ott lesz, és elviszi őket Kuangcsouba. Ma Lin nem bírt szabadulni az érzéstől, hogy árnyakat üldöz. Miután visszatért Szucsouba, ismét kikérdezte a Hármas Számú Gyermekjóléti Intézmény dadusait, hogy felbecsülje, hány gyerek csúszhatott ki a réseken. A nők készséggel válaszolgattak kérdéseire, de védenceik mindennapos szükségleteinél nemigen tudtak többet. Ma Lin azokkal a gyerekekkel kezdte, akik már rögtön az elején gyanúsak voltak neki. Persze a kartotékjuknak nyoma veszett. Az amerikaiaknak adott hat csecsemő közül hármat szombat reggel elraboltak. A másik három gyermek még ugyanaznap reggel visszakerült az árvaházba, de a dadák beszámolója szerint alig érkeztek meg, máris értük jött egy másik furgon, hogy elszállítsa őket. Nem ritka, állították. Gyakran jönnek a babákért furgonok, s előfordul, hogy alkalmanként fél tucatot is elvisznek. Azt, hogy hová, nem tudták megmondani. Nem kötötték az orrukra, ahogy azt sem, honnan érkeztek, nemritkán szintén fél tucatjával. Árvaházról van szó, emlékeztették. A szükséget szenvedő gyerekek jönnek-mennek. Egyesek életben maradnak, másokat áthelyeznek, és megint mások meghalnak. Ma Lin előkerítette a sofőrt, aki az igazgatóval a pályaudvarra fuvarozta a három gyereket, ahol egy nő és egy férfi vette át őket, majd visszavitte az igazgatót az árvaházba. A sofőr nem ismerte a párt, akik felrakták a vonatra a gyerekeket. A pályaudvaron senki sem emlékezett a három csecsemőre. Mintha a föld nyelte volna el őket. Ma Lin kihallgatta a többi sofőrt is, hogy megismerje időbeosztásukat. Azok elsorolták neki: gyerekeket vittek és hoztak kórházakból, repülőterekről, vasútállomásokról, szállodákból és rendőrőrsökről. Szállítójegyzékük nem volt. Egyikük sem tapasztalt semmi szokatlant az árvaház ügyleteit illetően. A belügyminisztériumi hivatalnok szerint a hat gyermeket hat héttel előbb kanadai családok már örökbe fogadták. Amikor először járt az árvaházban, Ma Lin kikérte a pekingi Kanadai Nagykövetségtől a gyermekek vízumkérvényén található fényképek másolatát. Ugyancsak kikérte Pekingből, a külügyminisztériumtól a gyerekek hónapokkal korábban készült útlevélképét, hogy összevesse őket, és megállapítsa, vajon ugyanazokról a csecsemőkről van-e szó. Eltűnődött, mit jelentene, ha nem egyeznének. A Kanadai Nagykövetség futárral küldte el a csomagot, a külügyminisztériumból azonban semmit sem kapott. Ismét felhívta Pekinget, de a káosz és a bürokrácia sűrűjébe botlott. Mindössze egy ígéretet sikerült kicsikarnia, miszerint a fotók hamarosan az asztalán lesznek. Már félretette volna a kanadai képeket, amikor eszébe jutott, hogy az egyik csecsemő, Hsziao Bo, akit Claire és Nash Cameron fogadott örökbe, Claire letartóztatása után a hukoui árvaházba került. Ma Lin elfaxolta a képét az árvaháznak, hogy hasonlítsák össze a gondjaikra bízott gyermekkel. Aztán figyelmét Lin igazgatóra irányította. A dadák édeskeveset tudtak a zárkózott, szűkszavú férfiról. Az ő életük a gyermekek, az igazgatóé a papírmunka körül forgott. Ritkán kérte ki a véleményüket, kizárólag az élelmezésről és a készletekről tanácskozott velük. A gyerekek nem érdekelték, ritkán tett látogatást a körletekben. Lin igazgató dáng án-ja, életének hivatalos dossziéja vaskos volt, de nem vetett fényt üzelmeire. Nem tett utalást sem bűncselekményre, sem az államgépezettel való összetűzésre. Ma Lin kiadta néhány rendőrnek, hogy hallgassák ki az igazgatónak a tartományban élő rokonságát. Felkutatta az utazási engedélyeit, melyek számos bangkoki és makaói útról tanúskodtak. Kínából számos üzletember ruccant át Thaiföldre a prostitúció, Makaóra pedig a szerencsejátékok kedvéért. A család és a barátok szerint Lin igazgató egyikkel sem élt. Nem kis munka volt kideríteni, mi célból utazgatott Kuangtungba. Mióta lehetővé tették a kínai állampolgárok számára a kötetlen belföldi utazást, a rendőri munka sokkal bonyolultabbá vált. És Lin igazgató, a legtöbb kínaihoz hasonlóan, nem rendelkezett hitelkártyával, mindig készpénzzel - 154 -
fizetett. Nem hagyott nyomot maga után. Ma Lin a bankszámlakivonatokban sem bukkant szokatlan pénzforgalomra. Ez nem lepte meg. Elhanyagolható volt azoknak a kínaiaknak a száma, még a legmodernebb és legfelvilágosultabb elveket vallók közt is, akik megbíztak a bankokban. A többség a matracot és a dunsztosüveget részesítette előnyben. Ha kapott is törvénytelen úton pénzt az igazgató, az minden valószínűség szerint vele égett a tűzben. Egyetlen nagyobb vagyontárgya egy autó, egy új, kínai gyártmányú Audi volt, mely, az árvaházi fizetését figyelembe véve, igencsak luxusnak számított. A kocsit azonban mintha a föld nyelte volna el. Ma Lin látta, hogy erőfeszítései ellenére csak árnyakat üldöz. A folytonosan változó létszám pontatlan nyilvántartása alapján csupán sejtései voltak. Nem talált kézzelfogható bizonyítékot, hogy a gyerekekkel kapcsolatban bűncselekményt követtek volna el. Mindazonáltal állhatatosan kutatott tovább. Minél jobban Kicsúszott Lin igazgató a kezéből, annál biztosabb volt a dolgában. Szeme már égett a kimerültségtől, amikor észrevett valamit a kartotékokban. A faxon érkezett lajstromot nézegette, és a bejegyzésekhez tartozó kartotékokat ellenőrizte, melyek immár csinosan elrendezve, dátum szerint sorakoztak a munkaasztalon, amikor feltűnt neki, hogy valahányszor a kezébe akad a krematórium jellegzetes, lehangoló rózsaszín cédulája, mindig ugyanannak az orvosnak a neve szerepel a papíron. Dr. Caj Tang. Belenézett még néhány kartotékba, aztán még néhányba, végül két évre visszamenőleg ellenőrizte az aláírásokat. Mind ugyanaz volt. Eleinte arra gondolt, hogy az árvaház nyilván kis létszámú orvosgárda szolgálatait veszi igénybe, de aztán utánanézett a gyógykezelt gyerekek kartotékjában az orvosok kézjegyének, és tapasztalnia kellett, hogy nagy változatosságot mutatnak, így hát kipipált minden olyan bejegyzést a lajstromban, ahol a kartotékot dr. Caj Tang szignálta, és hamar rájött, hogy aláírása kizárólag azoknál a gyerekeknél bukkan fel, akik mellett zöld csillag jelzi, hogy már nem élnek. Különösnek tartotta, de úgy gondolta, lehetséges, hogy ennek nincs jelentősége. Elképzelhető, hogy dr. Caj az egyetlen orvos, aki a legsúlyosabb esetekkel foglalkozik. Ma Lin tisztában volt vele, hogy egyesek nem bajlódnak olyan gyerekekkel, akiknek nincs jövőjük. Bekukkantott a kartotékokba, hogy kikeresse az orvos telefonszámát és címét, ám nem találta. Megkérdezte a fődadát, aki látásból ismerte és a nevét is hallotta már, de fogalma sem volt, hol dolgozik. Ma Lin felemelte a kagylót. Csaknem egy órája ráment, de megszerezte a keresett adatot. Az egyetlen dr. Caj Tang, akire ráakadt, Sanghajban él. Az egésznek nincs semmi értelme. Melyik orvos tenne meg ekkora utat Sanghajból, hogy aláírja a szucsoui árvaház csecsemőinek halotti bizonyítványát? És miért? Tárcsázta az orvos otthoni számát. Nem vette fel senki. Azt nem sikerült kinyomoznia, hol van a munkahelye - bármelyik kórház és klinika szóba jöhetett Sanghajban, vagy bárhol. Az őrnagy felhívta a helyi KBH-t, és kikérte az orvos dáng án-ját. Átfutott az agyán, hogy dr. Caj, Lin igazgatóhoz hasonlóan, holtan fekszik odahaza, ezért járőröket küldött a lakására, hogy ellenőrizzék. Egy óra múlva az egyik rendőr telefonon jelentést tett: - Nagyon elegáns épület, uram. A recepciós azt állítja, hogy hétfő óta nem látta az orvost, pedig nem jellemző, hogy ennyi időre távol marad. Mindig előre szól, ha hosszabb időre elutazik. Ma Lin sejtette, hogy ez már nem a véletlen műve. Egy ember meghalt, egy másik eltűnt. És mindnek köze van a csecsemőkhöz. Tai állapotában végül gyors, drámai változás állt be. Késő délutánra járt, és Allison az ablaknál szobrozott, amikor meghallotta a zihálást. Berontott a szobába, ahol Csin San sztetoszkópjával a baba fölé hajolt. Ruth, székén meggörnyedve, egyre csak pumpálta az oxigént. Tai arcából kiszökött a vér, légzése rendszeres időközönként kihagyott. Csin San látta, hogy a gyermek nyakgödrében, a bordáinál és a szegycsont alatt minden egyes lélegzetvétellel besüpped a bőr. - Kórházba kell vinnünk - jelentette ki Csin San. - Nem hat az antibiotikum. - Rendben - súgta Ruth. Látta, hogy a helyzet kritikussá vált. - Fiunk elvisz minket kocsival. Férjem érte megy. - Elszalajtotta az urát, s keresett egy kalapot Ruthnak. - Magának nem kéne jönnie, bajba keveredik - tiltakozott Ruth. - 155 -
- Mit kezdhetnek egy öregasszonnyal? - horkantott gúnyosan Csin San. Szemernyi félsz sem volt benne. - Segítségemet kérték. Megadtam. Hol itt a bűn? És most menjünk, szaporán! A kertek aljában kell kiosonnunk az útra, hogy észre ne vegyenek! - Csin San Allisonhoz fordult. - Férjem itt marad magával. Ha jönne a rendőrség, tudja, hol bújtassa el magát. Allison Ruthra pillantott. Lassan mindkettejüknek kezdett derengeni, mivel járhat ez az új fejlemény. - Bárcsak elkísérhetnélek - sóhajtott Allison. - Tudod, hogy veled mennék, ha... - Ne butáskodj - intette le Ruth. - Még szép, hogy itt kell maradnod! - Megvárlak. Ruth, még mindig ülő helyzetben, egyre az oxigént pumpálta. Allison szemébe nézett, és igyekezett nem sírni. A fejét rázta. - Nem lehet. Nekem ez itt a végállomás, mindketten jól tudjuk. Nem mozdulok Tai mellől, márpedig nem keríthetek neki segítséget anélkül, hogy fel ne adnám magam. Nektek tovább kell mennetek! Ha besötétedik, szedd össze Tylert és Wen Lit, és húzzátok el a csíkot innen! Én majd lekötöm őket. - Nagy, kövér könnycseppek gyűltek a szemébe. - Vidd haza a gyerekeidet, Allison! Én itt maradok az enyémmel. Nem adom fel, küzdeni fogok érte, mint az anyatigris. Azt sem tudják majd, hirtelenjében hova kapjanak. Kérlek, szólj egy jó szót az én érdekemben is Kuangcsouban! Allisonnak elfacsarodott a szíve. El sem tudta képzelni, hogy Ruth nélkül folytassa az útját, de ha fordított lett volna a helyzet, ő is kitartott volna Wen Li mellett. Átölelte Rutht, és együtt sírtak. Csin San fia megérkezett. - Siess! - suttogta Allison. - Sok szerencsét! És köszönök mindent! Hogy reményt adtál. Te se veszítsd el! - Soha! Találkozunk Coloradóban! Tyler épp elbóbiskolt, amikor meghallotta, vagy talán meglátta, vagy álmodta, nem volt benne biztos, de amikor felpattant a szeme, ott volt előtte: egy patkány, egy óriási ocsmány dög, akkora, mint egy macska. A szundikáló Wen Li mögé settenkedett, és a fejétől pár centire bukkant elő, ahol a takaró gombócba gyűrődött. Résnyi fekete szemével egyenesen ránézett, tekintetéből gonosz rosszindulat sütött. Tyler visszabámult a rezgő bajuszra, a hosszú, hegyes fogakra, és amikor végre rájött, mi van az orra előtt, rémülten felvisított, felült, mintha rugóra járna, és odarúgott a cipőjével. A patkány csapdába esett. Nem volt hova menekülnie. Tétovázott egy darabig, majd átrohant a fiú lábán. Nehezebb volt, mint Tyler gondolta. Érezte a karmait a farmerján át, aztán a patkány egy szemvillanás alatt eltűnt a vályogfal mögött, mely elválasztotta őket a disznóktól. Tyler reszketett, mint a nyárfalevél, a földhöz szegezte a félelem. Döbbenten vette észre, hogy bepisilt a nadrágjába. Egy sötétlő folt éktelenkedett rajta, ahogy a forró nedvesség beszivárgott a megszáradt sárba és a ráragadt disznótrágyába. Visszatartotta a javát, de már későn. A combján apró vércseppek pettyezték a farmert, ahol a patkány belevájt karmaival a húsába. Sírva fakadt. Pityergése legalább annyira meglepte, mint a patkány. Nem félek egy hülye patkánytól, győzködte magát, de akárhogy erőlködött, könnyeinek nem bírt megálljt parancsolni. Dühösen letörölte az arcát, és Wen Lihez vágtatott, aki még mindig békésen aludt. Lehúzta róla a könnyű takarót, mert attól tartott, hogy a patkány megrágta valahol, de úgy tűnt, minden rendben van. Amikor azonban felemelte, hogy közelebbről megvizsgálja, Wen Li felriadt, és a fiú könnyeit megpillantva ő is rázendített. Tyler kétségbeesetten próbálta lecsendesíteni, de minél jobban csitította, Wen Li annál hangosabban sivított. Tyler megkereste a cumisüveget, és a baba szájába dugta, de Wen Li félrelökte. Tyler erre felkapta Micimackót, és megtáncoltatta a baba előtt, de ez sem vált be. - Pssssszt - pisszegett rá a táskában kotorva. Végre megtalálta a kis képeskönyvet, amelyik gyerekdalokat játszott, ha megnyomták a margón sorakozó gombokat. Wen Li imádta a vastag kartonlapokat rágcsálni, miközben a zenét hallgatta. Most is rögtön abbahagyta a sírást. Tyler azonban óvatlanul megnyomta az egyik gombot, mire felcsendült a zene. Ren Kai hajóján az egyik rendőr elfordította a fejét és figyelt. Ő is félálomban volt; az öböl csendes volt, és nekik nem sok munkájuk akadt. Bóbiskolt és várt, várt és bóbiskolt. De mintha valami zaj ütötte volna meg a fülét. Mintha gyereksírást hallana. - 156 -
- Mi volt ez? - kérdezte egyik társát. A rendőr fülelt, majd megrázta a fejét. - Semmi. Az első rendőr feltápászkodott, és kinézett a kabin ablakán. A földnyelv kihalt volt. Aztán újra meghallotta. Csilingelés vagy sírás? Kilépett a szabadba, megigazította nadrágját, sapkáját, majd végigment a famólón, aztán elfordult jobbra az ösvényre, mely a két ház mögötti disznóólhoz vezetett. A víz mellett megtorpant, várt, és hegyezte a fülét. Egy halászhajó pöfögött el lassan úgy százméternyire. Sirályok rikoltoztak és szelték a levegőt a szellő szárnyán. Hallotta a tücskök ciripelését és a távoli mennydörgés morajlását. Az égen súlyos fekete felhők gomolyogtak. Délutáni zivatar volt készülődőben, az ötödik azon a héten. Megérkezett a monszun. Tiszta szívből utálta ezt az időszakot. Végigsietett az ösvényen. Tyler a vályogfal mögül figyelte a közeledő alakot. A rendőr tett néhány lépést, majd megállt és várt, megint lépett egyet-kettőt, megint várt, mintha céltalanul kóborolna. Csupán az volt a baj, hogy zavaróan közel került. Egyszer megállt vizelni, aztán a disznóólnak háttal a tavat nézte. Tyler leguggolt, és a takaró sarkát rágicsáló Wen Li fülébe suttogott. Odahajolt hozzá, egész közel az arcához, és megpróbálkozott néhány versikével, melyeket saját szájíze szerint átalakított. Látta, hogy Wen Li már a hangjával is jól elszórakozik. - Megfogtam egy szúnyogot, szaros volt egy lónál - suttogta -, kisütöttem a pisát, több volt egy akónál. -A rendőr léptei egyre közelebb dobbantak. Tyler tarkóján félelmében felborzolódott a szőr, a gyomra öklömnyire zsugorodott. Ha Wen Li zajt csap, a legkisebbet is, azonnal elkapják őket. Egészen közel hajolt a baba füléhez. - Cérnára, cinegére, ugorj cica az egérre, trotty. Az öböl túlsó partján Allison látta Csin San ablakából, hogy a rendőr az ól felé baktat. Idegességében véresre harapdálta az öklét és tehetetlenül nézte. Felkészült, hogy kirontson az ajtón és rákiabáljon a rendőrre, hogy elvonja a figyelmét. A rendőr már csak háromlépésnyire járt az óltól, amikor odabenn hirtelen nagy mozgolódás és ricsaj támadt. A váratlan zajtól rémülten ugrott egyet. A disznók riadt visítása közepette egy patkány lőtt ki az ólból, egyenesen megcélozva a rendőrt. Patkány és rendőr elképedve meredt egymásra. Végül a rendőr felkapott egy követ és a rágcsáló felé hajította, mire az irányt változtatva nyaktörő iramban elszáguldott a töltésen a falu felé. A hajóban a másik rendőr a hasát fogva hahotázott a jelenet láttán. Az első rendőr is felnevetett, aztán visszacammogott a hajóhoz. Ruth csak homályosan észlelte a Nancsangba vezető utat, egyedül a Kiskacsát látta a karjaiban, miközben Csin San és a fia átvezették a Julant övező földeken. Egy darabon szénásszekéren utaztak, a portól Tai eltüsszentette magát. Aztán épp abban a pillanatban, amikor eleredt az eső, sikerült becsusszanniuk egy autó kényelmetlen hátsó ülésére. Csin San fia hajtott, mint az őrült. Kátyúkba huppant, taligákat, bicikliket, furgonokat és csordákat kerülgetett, káromkodott, az öklét rázta és vég nélkül tülkölt, de bár szélsebes iramot diktált, Ruthnak ez volt élete leghosszabb útja. Ruth Csin San segítségével fáradhatatlanul pumpálta az oxigént, és elszavalta Tainak azt a kis versikét, amitől a baba szeme mindig ragyogóan csillogott. Ez elment vadászni, Ez meglőtte, Ez hazavitte, Ez megsütötte és Ez az icike-picike mind megette. Kerekecske-gombocska, Erre szalad a nyulacska. Elfúlt a hangja, könnyei Tai csupasz bőrére hullottak, és az alatta kiterített takaró ráncaiba gyűltek. Ruth még soha életében nem érezte magát ennyire tehetetlennek, mint most, ahogy az ölében megbúvó törékeny csecsemő levegő után kapkodott. - 157 -
Ruth nem volt vallásos, de az út során kivételesen Istennel alkudozott és a sátánt fenyegette, miközben Buddhához, Jézushoz és Mohamedhez imádkozott. Behunyt szemmel pumpálta az oxigént, és megint elképzelte, milyen lett volna a kislányával az élet, amelyről annyit álmodozott, és amely minden egyes alkalommal gazdagabb és hosszabb lett. Tai megtanul járni, ruhába bújik, rúzst és pirosítót mázol kislánypofijára, hegedül vagy zongorázik (igen, a zongora jobb, ösztöndíjat is nyer) és randevúkra megy, a pattanásos arcú fiúk idegesen ácsorognak az ajtóban és Ruth beleegyezését várják, ami sosem jön könnyedén. A Kiskacsa szénné égeti első saját készítésű süteményét, lovagol, kedvenc színt választ, és eldönti, jobb- vagy balkezes lesz-e. Sulibálba megy, focimeccsre jár, pizzát eszik és gyerekeket szül, és mindezt még mielőtt Ruth meghal. És Ruth nagymama, sőt talán még dédnagymama is. Nem, az már sok. A nagymama elég. Ennél többet nem kívánhat az ő korában. Ruth bizonyos volt benne, hogy ennek így kell lennie. Ez élt minden álmában, minden gondolatában, a lelke sötét, elhanyagolt csücskében, mely már a gyermek puszta jelenlététől kivirult. Kínában most véget ér az útjuk, de kettejük közös élete még csak most kezdődik. Karját oltalmazón Tai elé tartotta, nehogy a nyitott ablakon át besüvítő szélben megfázzon. Kisimította a nedves fürtöket a homlokából, és minden erejével azt kívánta, hogy Tai felgyógyuljon. Külön-külön szólt a tüdejéhez és a szívéhez, s megparancsolta nekik, hogy működjenek, éljenek. Mindhiába. Ruth érezte, hogy Tai egyre rosszabbul van. A nap folyamán, amikor Tai ébren volt, tágra nyílt szemmel figyelte Rutht, mostanra azonban már azzal is felhagyott. Ruth hiába rázta, suttogott vagy dúdolt neki, nem reagált. Egyszerűen behunyta a szemét, és nem nyitotta ki újból. Ruth érezte, hogy minden lélegzetvételnyi levegőért harc dúl a szervezetében. Egyszer úgy reszketett, mint a nyárfalevél - rohama volt. Ruth rémülten felkiáltott, és sós könnyeinek fátylán át imákat mormolt. - Nincs semmi baj, Kiskacsa, itt van anyuci, itt van anyuci, anyuci szeret téged, nincs semmi baj. Egy örökkévalóságig tartott az út. Ruth semmit sem látott, se földeket, se fákat, se utcákon nyüzsgő embereket. Csak Tai lebegett a szeme előtt. - Mikor érünk oda? - kérdezte századszor. - Tíz-húsz perc - felelte Csin San. Az idős orvos megfogta Tai kezét. A vonal lángoló vörösben égett, egészen a harmadik ujjpercig kúszott, és a kicsi kéz jéghideg volt. Csin San gyengéden elengedte. Nem szólt egy szót sem. Kibámult a lezúduló esőtől ázott ablakon, és gondolatban számba vette az összes halálesetet, amivel ötvenéves orvosi pályafutása során szembe kellett néznie. A gyerekeknél volt a legnehezebb. Tudat alatt regisztrálta az útlezárás villódzó fényeit, de a fia nem állt meg és nem lassított. A rendőrség csak a Nancsangból kifelé irányuló forgalmat intette le. A kórház közelében a szakadó eső miatt forgalmi dugóba keveredtek. Csin San az utcára mutatott. - Az - mutatott Ruthnak egy szutykos csempés épületet. - Kórház. - Vártak, míg elül a felharsanó dudaszó. Ruth a kilincs után matatott. Csin San észrevette, hogy ki akar szállni, így hát ő is kinyitotta az ajtaját. Ruthnak az volt minden vágya, hogy mielőbb odaérjen, de még elkapta Csin San karját. - A többit egyedül intézem - mondta neki. - Már így is eleget tett. Odabent tudni fogják, mit csináljanak vele. Csak bajt hozna a fejére, a rendőrség hamarosan ott dörömbölne az ajtaján. - Nem, magával kell mennem. - Megfosztaná a betegeit az orvosuktól? Maga olyan égi áldás, amilyennel még sosem volt szerencsém találkozni, Csin San. Menjenek! Köszönök mindent! - Ruth az idős asszonyt a hátsó ülésen hagyva kilépett az esőbe, és becsapta a kocsi ajtaját. Pocsolyákba gázolva átbukdácsolt a megrekedt autók tömkelegén a járdára. Taira görnyedt, hogy testével védelmezze az eső elől. A félhomályban szürkének látta az arcát. Szörnyű szín egy csecsemőnek. Riadtan rohant, megbotlott, de nem esett el. Átszaladt az udvaron, és berohant a főbejáraton. Nem volt fogadópult, a csarnok sötét volt. Odavágtatott az első emberhez (egy bottal bicegő, csont és bőr parasztasszonyhoz, akinek az egyik szemét fehér kötés fedte), akibe botlott. - 158 -
- Kérem! - könyörgött. - Segítsen! - A meghökkent asszony megnézte a jó szemével a babát és a külföldi nőt, aztán eltökélten kisántikált az esőbe. Ruth őrjöngve kutatott valaki más után. Feliratokat látott, de nem tudta őket elolvasni. Végigszáguldott a folyosón, és egyre kiáltozott: - Segítsenek! Kérem, valaki! - Néhány kíváncsi arc kikukucskált az ajtókon. Pillanatok múlva egy ápolónő beterelte Rutht és Tait egy vizsgálóba. Az ápolónő vetett egy pillantást Taira, aztán eltűnt a folyosón. A vizsgálóhelyiség csempézett fala piszkosan meredt rá, a mennyezetről hámlott a vakolat. A fal mentén fém műtőskocsi állt. Mellette állvány magasodott, melyen fiókok sorjáztak, a tetején üvegek és gyógyszeres dobozok. Egy perc múlva visszatért az ápolónő egy orvossal, egy könyvmoly kinézetű ifjonccal, akinek a fehér köpenye zsebéből sztetoszkóp kandikált ki. A férfi mondott valamit kínaiul. Ruth a fejét rázta. Az orvos gyengéden kiemelte Tait a karjai közül és az acélasztalra fektette. Ruth félt, hogy az asztal hideg lesz, de Tai nem reagált. Az orvos meghallgatta a szívét, ami szaporán, de erőtlenül vert. A tüdejét nem is kellett meghallgatnia, Tai olyan hangosan zihált, hogy már a folyosóról hallotta. Az orvos lázasan dolgozott. Ruth a falhoz lapult, hogy ne legyen útjában. Aztán káosz, emberek és műtőskocsik és kínai szavak és tűk és oxigén. Ruth fásultan pumpált, még az után is, hogy Tai arcáról levették a csövet és a helyére oxigénmaszkot helyeztek. Rémülten, hitetlenkedve figyelt, majd sírva fakadt. Kapkodva szedte a levegőt, ahogy nézte, mi történik. Tai nem tért magához, ernyedten hevert. A helyiség vakító fényében Ruth látta, hogy Tai szürke színe nem a félhomály játéka. Szólongatni kezdte, de Tai, ha hallotta is, nem adta jelét. A mellkasa mélyen besüppedt, majd megint, bordái a bőrének feszültek. Aztán egy pillanatig semmi, majd újabb reszelős, mély lélegzet, és végül egy sóhaj. Ruth zokogva nézte, ahogy kiszáll az élet Tai asztalon heverő kis testéből. Az orvos lehorgasztotta a vállát, és elfordult. Ruth tudta, hogy vége. Tai, a Kiskacsa örök álomra szenderült.
19 Allison az első csörrenésre ugrott egy nagyot. Észre sem vette, hogy van telefon a házban. Az ablaknál szobrozott, szemét az ólra szegezte. Tulajdonképpen le sem vette róla, mióta a rendőr annyira megközelítette. Zuhogott, mintha dézsából öntötték volna. Ren Kai egy óra múlva indul a gyerekekért. Allisonnak fogalma sem volt, vajon kibírja-e épp ésszel az újabb hatvan percet. A félelemtől görcsbe rándult a gyomra, torkában feltört az epe. El nem tudta képzelni, hogyan maradhat Tyler és Wen Li szárazon a záporozó esőben. Csin San férje felvette a telefont, mely az íróasztalon rejtőzött néhány könyv mögött. Allison megfordult. Az öregember rövid párbeszéd után letette a kagylót. - Kérem - szólt Allison, és a telefonra mutatott. -USA? - A férfi a combjára csapott, nem értette Allisont. - Használhatom? - kérdezte Allison újból a készülékre mutatva, miközben a másik kezével képzeletbeli kagylót tartott a füléhez. - Áhá - bólintott az öregember. - Shi. Allison egyáltalán nem volt biztos benne, hogy menni fog a dolog ezen a régi telefonon. Remegő ujjakkal tárcsázta a számot. Remélte, hogy nincs szükség különleges kódra, és az eddig kipróbáltakkal ellentétben ennek van engedélye külföldi hívásokra. Meglepetten tapasztalta, hogy minden rendben van: először visszhangot hallott, aztán kicsengett. És felvették. - Allison? - Férje hangjától váratlanul elfogta a sírhatnék. Beletelt egy percbe, mire szóhoz jutott. - Marshall - súgta. - Te sírsz? Jól vagy? - Igen... igen, jól vagyok. Csak örülök, hogy hallak. Marshall elnémult egy pillanatra. Őt is hatalmába kerítették az érzések. - Szeretlek, Allison - nyögte végül. - Hála istennek, hogy hívtál. Nem hittem volna, hogy fel tudsz hívni. Hol vagy? - Továbbra is Nancsang mellett. - 159 -
- Tyler jól van? És Wen Li? - Azonnal megbánta, hogy így kérdezte. Mintha Wen Li csak utólag jutott volna eszébe. Úgy tűnt, Allison nem vette észre. - Minden rendben. - Beszélhetnék Tylerrel? - Nem... most nincs itt. - Hol van? - Biztonságban... Wen Livel. - De nincsenek veled? - Most nem magyarázhatom el. Bujkálunk. A rendőrség kis híján elkapott minket, Marshall. Nagyon közel jártak. Marshallt mintha mellbe vágták volna; eltűnődött, vajon az ő keze is benne volt-e a dologban. - De megúsztátok. - Igen. - Figyelj, Allison! Hongkongban vagyok. Megkértem Li Kant, hogy segítsen. Együtt csináltuk a... - Emlékszem rá. De hisz a lakásunkat hívtam. - Igen. A technika csodája. Ezt le kéne írnod. Van nálad papír? Allison a zsebében matatott. - Nincs, várj egy percet! - Talált egy darab papírt meg egy tollat Csin San íróasztalán. - Oké! - Egy Tung Kangce nevű fickó fog segíteni neked, de csak öt nap múlva ér rá. El tudsz jutni valahogy délre? - Igen. Sőt, azt hiszem, ma este indulunk. - Az jó, mivel ő nem mehet Nancsangba, legalábbis most nem. Épp valami mással van elfoglalva. De ha eljutsz Cecsin mellé, odamegy érted. Egy kolostort kell keresned a hegyek közt, útban Kuangcsou felé. Taoping a neve. Úgy vettem ki a szavaiból, hogy nem könnyen megközelíthető hely. Ott megvárhatod. Állítólag ő is megszállt már a kolostorban. Azt mondja, ott biztonságban leszel, míg oda nem ér. Ő a legjobb, Allison. Li Kan szerint benne megbízhatunk. Allison mindent lekörmölt, és ellenőrzésképpen visszabetűzött. - Hova visz minket? - Nem tudom pontosan. Még dolgozunk rajta. Hívtam Clarence-et, mindent bevet, hogy kicsikarjon valami ígéretet a külügyből. Ha sikerül neki, akkor Kuangcsouba mész a konzulátusra. Tung a rendőrséget megkerülve, biztonságban elvisz oda. - És ha Clarence nem jár szerencsével? - Fogalmam sincs. Akkor úgy sejtem, kicsempészünk az országból. Hongkongba. Akárhova mész is, én ott leszek. Át tudok menni Kínába. Jó a vízumom. Allison egy pillanatra szóhoz sem jutott. Csak állt a kis előszobában, a telefonzsinór megfeszült. Kitekintett az ablakon. Viharos beszélgetésre, Marshall rideg, kemény, jogászos és cseppet sem együttérző kioktatására számított, győzködésre, hogy azt tegye, amit úgysem tenne meg. Ehelyett végre az igazi Marshallt kapta. - Ez remek - súgta. - Bárcsak lenne más mód, Allison. Félek. - Én is. De... - A vonal megszakadt. Allison még hallotta, hogy pittyeg néhányat, aztán ismét búgni kezdett. Újratárcsázta a számot, de a telefon foglaltat jelzett. Csin San egyáltalán nem jellemző módon letörten ért haza, hetvenhét évének minden egyes napja a vállára nehezedett. Mivel nem látta okát, hogy elkeserítse Allisont a szomorú hírrel, miszerint Tai nem marad életben, csak annyit közölt vele, hogy Ruth sikeresen bejutott a kórházba. Aztán a készülődésre terelte a figyelmét. - Ming sofőr nemsokára ideér - figyelmeztette. - Ha a gyerekeket biztonságba helyeztük, azonnal indulni kell. Rendőrség valószínűleg hamarosan itt lesz. Hongkongban Victor Li belehallgatott Allison és Marshall beszélgetésébe, majd hívta Pekinget. - Bejött - biztosította félszemű kliensét. - Besétáltak a csapdába. - 160 -
A kórházban a vizsgáló előtt rostokoló rendőrök egyike beszámolt az ezredesnek, micsoda jelenetet rendezett a külföldi nő, amikor a kórházi személyzet el akarta tőle venni a gyermeket. Senki sem tudott beszélni vele, senki sem tudta, mitévők legyenek, így hát nem tettek semmit. Csüan elviharzott mellettük, és belépett a vizsgálóba. Az ápolónő rápillantott, és csendben kisurrant a folyosóra. A nő egy hokedlin ült neki háttal, és a műtőskocsira roskadt, melyen egy lepedővel letakart csecsemő feküdt. Csüan halkan közeledett hozzá. Oldalról lassan kirajzolódtak előtte a nő vonásai, azonnal felismerte, melyikük az. Nem zavarta meg, csak nézte. Ruth szeme csukva volt, de Csüan biztosra vette, hogy nem imádkozik. Olvasta róla, hogy nem vallásos. Előzőleg átrágta magát az aktáján, amit örökbefogadási kérelme mellé benyújtott a belügyminisztériumnak. Lefordították kínaira. A vaskos aktából mindent meg lehetett tudni: anyagi helyzetét, szakmai életrajzát, a kérdőívre adott válaszait és részletes önéletrajzát. Először kínaiul olvasta, aztán angolul, hogy lendületes írásából kiismerje az asszony személyiségét. Bátor nőnek tűnt, akiben csendes méltóság és nagy eltökéltség lakozik. Csüan tudta, hogy az asszony bátyja az Egyesült Államok kongresszusának befolyásos képviselője, bár a nő ezt valami oknál fogva nem említette a kérvényében. Az, hogy szándékosan kihagyta (bármit árul is el a bátyjáról), nagy magabiztosságról tanúskodott a nő részéről. Csüan arra a következtetésre jutott, hogy az egész szökés során a benne (nem pedig a Turk nőben vagy Cameronékban) lakozó erő hajtotta őket előre. Ennélfogva úgy határozott, illemtudóan bánik vele, mellőzi a fenyegetőzést és megfélemlítést, amit Claire Cameronnál alkalmazott. Ám annak ellenére, hogy Mrs. Cameron dossziéjából azt olvasta ki, ilyen eszközök hatására megtörik, keservesen csalódnia kellett. Semmi fontosat nem bírt kiszedni belőle, az égvilágon semmit. Claire Cameron még mindig csiucsiangi cellájában várt magányosan, elszigetelve, és ott is marad, míg ő másként nem dönt. Csüan a műtőskocsihoz lépett. Gyengéden felemelte a lepedőt, megnézte a halott csecsemőt, majd újra betakarta. Megérintette Ruth vállát. A nő felpillantott. Szeme vörös volt a sírástól, arca felpuffadt. Csüan látta rajta, mekkora veszteségként éli meg a csecsemő halálát, de azt is látta, hogy méltósággal viseli a csapást. - Miss Pollard - kezdte. - Csüan Ji vagyok. Hoztak magának széket. Kérem, foglaljon azon helyet. Kényelmesebb lesz. Az, hogy az ezredes hangjába semmi durvaság nem vegyült és kiváló angolsággal szólalt meg, szerfelett meglepte Rutht. Megrázta a fejét. - Miss Pollard. Megértem az érzéseit. Kérem, higgye el, nem kívánom megzavarni gyászában, de sajnos nincs más választásom. Tudom, hogy azt tette, amit helyesnek tartott, de kínai szökésének ezennel vége. Létfontosságú, hogy elárulja, merre találom a társát, Mrs. Turköt. Értelmetlen tovább folytatni ezt a fogócskát. Már így is elég ember esett áldozatul. - Nem tudom... őszintén nem tudom, mit tegyek - súgta Ruth olyan halkan, hogy Csüannak igencsak hegyeznie kellett a fülét. - A legjobb, ha lezárjuk az ügyet, mielőtt újabb tragédia következne be. - Csüan szelíden beszélt, meggyőzően. Beavatta Rutht a rendőrség módszereibe, hogy végül miért lehetetlen kicsúszni a kezük közül, miért nem rejtőzhet senki sokáig a besúgók országában. Szelíden, de kitartóan győzködte, hogy Allison nem járhat sikerrel. Szelíden, de kitartóan emlékeztette fájó pontjára, az áldozatokra: a halálesetekre, a bebörtönzésekre és, igen, a kocsin előtte fekvő gyermekre. És ha nem segít, az áldozatok száma tovább nő. - Azért jöttek el idáig, hogy életeket mentsenek, nem azért, hogy életeket oltsanak ki. Mégis milyen sokan odavesztek. Hány emberéletet ér még a küzdelmük, Miss Pollard? Érdemes érte egy másik gyermek életét áldozni? A barátnője vagy a fia életét? Ha valóban törődik velük, elfogadja a megváltoztathatatlant: bármit is tesz, nem garantálhatja, hogy megmenekülnek, mivel ebben az országban lehetetlenség megmenekülni. Csakis annyit tehet, hogy megóvja őket a bajtól. - Garantálja ezt nekem? Hogy biztonságban lesznek? - Igen. Biztosíthatom, hogy a kormányom teljhatalommal ruházott fel. - Ha segítek, elintézi, hogy megtarthassák a csecsemőt? Csüan elgondolkozott. - 161 -
- Sajnos, ez ügyben meg van kötve a kezem. Ruth a műtőskocsin pihentette a szemét. Egész testében remegett. Sosem hitte volna, hogy ilyen érzés valami nagyon értékeset elveszíteni. - Ha csupán ennyi telik magától, Mr. Csüan, akkor nem segíthetek - jelentette ki. - Allison jobban elboldogul magában. Miként Csüan számított rá, Ruth semmit nem kért magának, pedig tisztában volt vele, mennyire imádnak az amerikaiak a joggal alkudozni. Úgy tett, mint aki fontolóra veszi a hallottakat, aztán felsóhajtott. - A Közbiztonsági Minisztérium ezredese vagyok - szólt. - Nagy befolyással bírok. Nem tudom, számít-e, de megpróbálom elintézni. Nem köt személyes érdek, csupán mielőbb pontot szeretnék tenni az ügy végére. Tehát, Miss Pollard. Ha maga segít nekem, én segítek Mrs. Turknek. - Honnan tudjam, hogy komolyan mondja? Hogy nem csak ígérget, és esze ágában sincs betartani? - Nem vagyok barbár, Miss Pollard, akármit gondol is a kormányunkról. Állom a szavamat. Ruth megint lehajtotta a fejét. Több mint tíz percig mozdulatlanul ült, mintha aludt volna. Csüan nem zavarta meg. Ruth végül felnézett, és megtörölte a szemét. - Van még valami. Valami... utána. Vissza akarok jönni. Taijal akarok lenni. El akarom... el akarom temetni, mielőtt börtönbe dug. - Természetesen. Ruth kissé ingatagon felállt. Csüan megfogta a karját. Ruth foglyul ejtőjére pillantott. Remélte, hogy helyesen jár el Allison érdekében. Soha életében nem kellett még nehezebb döntést meghoznia. - Rendben - szólt végül. - Segítek. Tíz perc múlva Csüan besegítette a főbejáratnál várakozó fekete kormányzati Audiba, és beült mellé. Az autó kikanyarodott a járda mellől, és beszáguldott a felhőszakadástól feketéllő szürkületbe. Ren Kai kisurrant a bárkából a víz szélénél, és hason kúszva folytatta az utat a parton. A sötét és az eső ellenére nem kockáztatott. A rendőrök még mindig a hajóján időztek, azt remélve, hogy meglephetik Rent. Nem gyújtottak lámpást, a zseblámpájukat sem kapcsolták fel, Ren azonban észrevette a kabin ablakában parázsló cigarettát. Figyeltek. Ren tisztában volt vele, ha felé néznek, észrevehetik, de azzal nyugtatgatta magát, hogy nincs okuk a tó felé nézni. Nyilván arra számítanak, hogy majd az ellenkező irányból, a falu felől érkezik. Szerencsére hátulról semmi sem világította meg, alakja beleveszett a feketéllő háttérbe. Felért a töltésre, elkúszott az ólakig. Felnyúlt, elhúzta a reteszt, kinyitotta a kaput és besurrant. Tyler hallotta a behatolót, de nem látta tisztán. Mióta leszállt az est, minden neszre megriadt. A disznók okultak a reggeli esetből és nem közelítettek hozzá, de korábban érezte, hogy valami hozzáér az arcához. Megrettenve odakapott, jól szembe is bökte magát. Ezek után négykézlábra ereszkedett, és kövek után matatott. Egész kupacra valót begyűjtött. Most megpróbálta eltalálni az egyikkel a behatoló fejét, de a kő kicsúszott a kezéből és megpattant Ren Kai vállán. - Qi yóu! - sziszegett rá a halász. - Shi wo, Ren Kai! Xú! Tyler annyira megkönnyebbült, hogy csaknem sírva fakadt. Wen Li már egy órája felváltva hüppögött és bömbölt. Tyler tisztában volt vele, hogy sírását csak azért nem hallják a rendőrök, mert a bádogtetőn kopog az eső. Megtett minden tőle telhetőt: ellenőrizte a cumisüveget és a pelenkát - ismét! -, a térdén lovagoltatta, hagyta, hogy az ujjait rágcsálja, olvasott neki, míg be nem sötétedett, aztán ő maga talált ki meséket, míg ki nem fogyott az ötletekből. Ezek után már nem tudta, mi baja lehet, és mit csináljon vele. Wen Li megállás nélkül sírt. Ő közben bevágott négy csomag ropit, s már a hányinger kerülgette. Legfőképpen pedig félt a sötétben. - Azt hittem, egy disznó az - felelte Tyler szipákolva. Ren Kai sebesen felnyalábolta a takarókat és táskákat, arca megvonaglott az orrát megcsapó bűztől. A gyerekek éppen egy halom puha, nedves disznótrágya kellős közepén tanyáztak, és mindent átjárt a szag. El akarta venni a babát Tylertől, hogy a fiú mást vigyen, de Tyler megrázta a fejét. - 162 -
- Jó helyen van nálam - jelentette ki védelmezőn. Ami következett, Tyler számára olyan kitűnő móka volt, amilyenben rég nem volt része. Kikukucskáltak a téglafal mögül a hajó irányába, kiosontak a kapun, aztán futásnak eredt Ren Kai mögött, ahogyan csak az ugrálástól és döccenésektől most már jókat kuncogó Wen Livel bírt. Tyler egész úton próbálta megóvni a babát az esőtől, de egyszerűen lehetetlen volt. Csupán az arcát tudta szárazon tartani. Egykettőre bőrig áztak, de az eső meleg volt, és a disznóól után csodálatosnak találta, igazi felüdülést jelentett. A tónál Ren Kai megfogta a bárkát. Tyler bepattant, Ren Kai utána mászott, és sietve mélyebb vizekre evezett, majd elfordult délnek. Az öböl torkolatánál Tyler visszapillantott Ren Kai mólónál horgonyzó hajójára, és elvigyorodott. Az odabent várakozó rendőrök ostobák ahhoz, hogy ilyen agyafúrt ellenféllel packázzanak. Alig bírta megállni, hogy ne kurjongasson a győzelem felett érzett örömében. Wen Linek nem voltak fenntartásai, boldogan sikongatott. Kész szerencse, hogy az eső zaja biztonságosan leplezte jókedvét. Amikor átértek a túlpartra, Csin Sannak a lejtő alján álló házához, a móka veszített lendületéből. Allison ott várt rájuk a sötétben kucorogva Mei Linggel. Könnyben úszott a szeme, komor volt, és ezer meg ezer kérdéssel ostromolta a fiút, de nem hagyott időt a válaszra. Mintha meglepné, hogy Wen Li épen és egészségesen megmenekült. Tyler megvonta a vállát, mintha nem volna nagy ügy, ám titokban dagadt a keble a büszkeségtől. Jó kis erőpróba volt számára, de Allison olyan felhajtást rendezett, hogy nehéz volt megőriznie a méltóságát. Már akkor sírni támadt kedve, amikor Allison homlokon csókolta, de sikerült megemberelnie magát. Magának sem ismerte be, hogy Allison ölelése csodás érzés volt. Visszaölelte - egy kicsit. Aztán amikor Allison elengedte, Mei Lingen volt a sor, ő azonban gyorsan lerendezte. Undorodva felhúzta az orrát, és élesen odaszólt a férjének, aki engedelmesen visszavitte Tylert a vízhez, és együtt belegázoltak nyakig. Együttes erővel lemosták a szagokat, s talán Tyler félelmének egy részét is a hosszú nap után. Allison közben rendbe tette Wen Lit. Ming sofőr átkozta az esőt, miközben az állandóan bepárásodó szélvédőt törölgette. A kivénhedt ablaktörlő nagy foltokat hagyott, melyek akadályozták a kilátásban, ezért egészen jobbra kellett nyújtózkodnia, hogy lásson valamit. A sok hajolgatástól begörcsölt az oldala, és ettől még rosszabb lett a kedve. Már így is bosszús volt, amiért a felesége rákényszerítette, hogy segítsen az öreg dr. Csinnek. Kuangcsouba, magas feszültségű vezetékekhez kellett szállítania egy rakomány kerámiaszigetelőt, amit a Közlekedésügyi Minisztérium az új Peking-Hongkong vasútvonal építéséhez rendelt. Minden irata megvolt, és tudta, hogy simán fog menni, de a pluszrakomány, amit fel kell vennie, csak púp volt a hátán. Ráadásul Nancsangtól alig húsz kilométerre már kétszer feltartóztatta az általános útlezárás, ami Kínában felettébb ritka volt, különösen zuhogó esőben. Még a tökkelütött őröknek is volt annyi eszük, hogy fedezéket keressenek, és hagyják, hadd menjen. Az igazoltatások miatt azonban óriási forgalmi dugók alakultak ki, míg a rendőrök ellenőrizték a papírokat, bemásztak a rakomány közé és átvizsgálták a zsúfolt buszokat. Ráadásul az utolsó torlasznál az a pimasz, szaros, fokhagymától bűzlő őr ragaszkodott hozzá, hogy szemrevételezze a rakományát, az ő rakományát! és a vadbarom közben felborított három ládát. Ming sofőr elkanyarodott Julan irányába, és elhaladt egy újabb, az ellenkező irányba robogó rendőrautó mellett. Morcosan maga elé meredt, egyik cigarettáról a másikra gyújtott, és hunyorogva próbált valamit kivenni a szélvédőt csapkodó esőben. Mire Csin San háza elé ért, ugyanolyan pocsék volt a hangulata, mint amilyen az időjárás. A bejáratnál nagyokat dobogott, és mérgesen rázta esőköpenyéről a vizet. Hangosan krákogni kezdett. Csin Sant és a férjét udvariasan köszöntötte, de Allisonra leplezetlen utálattal nézett. - Sajnos nem beszél angolul - mentegetőzött Csin San. - Kezdek hozzászokni - felelte Allison. A sofőrre mosolygott, és kinyújtotta a kezét, ám az rá se bagózott. Csin San említette Allisonnak, hogy a sofőr nem kér pénzt, de Allison így is rátukmált két százdollárost. - Kérem, mondja meg neki, hogy ezt a segítségéért adom - szólt Csin Sanhoz. Ming sofőr zsebre vágta a pénzt, kedélyállapotán azonban ez sem lendített. Letelepedtek az asztal köré, Csin San kiterítette Kuangtung tartomány régi, szamárfüles térképét, amire a nappali egyik fiókjában egy nagy halom papír közt bukkant. Allison rémületére a térképen kizárólag kínai írásjegyekkel tüntették fel a helységneveket, de Csin San bejelölte neki az utat. - 163 -
- Ez az út vezet Kuangcsouba - magyarázta Csin San. - Vagy legalábbis ez vezetett. Lehet, hogy azóta megváltoztatták. Régi térkép. Sajnálom. És itt - nézett fel a szemüvege mögül -, itt van Cecsin. - Aláhúzta. Minggel közösen megkeresték a Taoping kolostort. - Kiesik az útból - bosszankodott Ming sofőr. - Ilyen az élet - replikázott Csin San nyájasan, és adott a sofőrnek egy szatyor gyümölcsöt útravalóként. Csin San és a férje ragaszkodott hozzá, hogy kikísérjék őket a teherautóig, hiába tiltakozott Allison az idő miatt. - Csin San többet járt esőben, mint amennyit Allison élt - emlékeztette az orvos. A zuhogó esőben Tyler komolyan kezet fogott a halásszal, és vonakodva engedélyezte Mei Lingnek, hogy még egyszer átölelje, mielőtt felmászik a teherautóra. Allisont elragadták az érzelmei. Örült, hogy nem beszél kínaiul, mert nem tudta volna, hogyan köszönje meg ezeknek a csodálatos embereknek a sok segítséget, és azt, hogy annyi mindent kockára tettek érte. Amikor Allison feladta Wen Lit Tylernek, Csin San előhúzott egy kis karkötőt a zsebéből. Négy apró kő fityegett egy pamutszálon. Felkötötte Wen Li csuklójára. - Fúnak hívják - magyarázta. - Jade, hosszú életet ad. - Aztán előbányászott egy fényesre csiszolt fadarabot, és átnyújtotta Tylernek. - Barackfa - mondta. - Távol tartja a gonoszt. - Tényleg? - Tényleg. - Xicxie. - Tyler megdörzsölte a fadarabot, majd becsúsztatta a zsebébe. Ming sofőr betuszkolta utasait az előre elkészített rejtekhelyre. Aztán előrerohant, beindította a dízelmotort, és megkínozta a sebváltót. A teherautó nekilódult. Allison búcsúzás közben Ruthra és Taira gondolt. Addig integetett, míg az út szélén álló alakok el nem tűntek a szeme elől. Ruth Nancsangtól északnyugatra vezette Csüan ezredest. Hol erre, hol arra nézett, és mindvégig a főúton maradt. Kétszer is szólt: - Nem, elnézést, nem erre. Nem lehet látni ebben az esőben. Biztosan elvétettem a kanyart. Csüan sofőrje visszafordult, és másik útra hajtott. Ruth végül megpillantott egy hatemeletes épületet, melynek oldalán hatalmas vörös neonbetűk villództak. Messziről is látni lehetett, még az sem téveszthette el, aki nem tudta elolvasni. - Itt - jelentette ki magabiztosan. - Ez az. Abban állapodtunk meg, hogy itt találkozunk. Az út során Ruth kedvetlen volt, gyakran el kellett hallgatnia, hogy lenyelje könnyeit, de Csüan unszolására lassan kibontakozott a történet. Ruth mesélt a halászhajóról, amit Ji Ling felbérelt Hukounál. - Mi volt a halász neve? - Nem tudom. Nem emlékszem pontosan. Ven vagy ilyesmi. Nem maradtunk vele sokáig. Nem akart segíteni. Félt. Vitatkozott Ji Linggel, de neki vissza kellett mennie Claire-ért. Azt mondta, később találkozunk. Megbeszélte a halásszal, hogy hol. A halász nagyon bosszús volt, amikor Ji Ling elment. Kivitt minket a tóra egy-két órára, de aztán kitett minket egy falunál. - Melyiknél? - Fogalmam sincs. - A keleti vagy a nyugati parton? - Nem tudom. Nem figyeltem. - Hogy nézett ki? - Mint egy falu, tudja? Téglafalak, földutak, csirkék. Ez minden, amit láttunk. A hajón vártunk, míg odavolt. Egy teherautós férfival tért vissza. - Gondolom, az ő nevére sem emlékszik. - Nem nagyon áll rá a fülem ezekre a kínai hangokra. Talán San vagy Sen volt. Valami olyasmi. A halász elment. A sofőrrel vártunk Ji Lingre, de mivel nem jött, odébbálltunk. A sofőr elhozott minket Nancsangba. Csüan tovább kérdezgette, mit látott az út során. Ruth pontosan leírta az északi partvonalat, aztán onnantól, hogy a mondókájában a teherautóhoz ért, azt állította, hogy ponyva alatt rejtőztek, és csak kétszer jöhettek ki pisilni, mindkétszer éjszaka. Nancsangban átszálltak egy kisebb autóra, és már indulni készültek Csangsába, amikor Tai megbetegedett. San beszállt vele és a babával egy - 164 -
taxiba, és elhajtottak Nancsang központjába, ahonnan kőhajításnyira volt a kórház. Útközben megálltak itt, ennél a nagy neonfeliratos épületnél, és megállapodtak, hogy itt találkoznak. - Miért jönne vissza magáért? Nyilván sejtette, hogy elfogjuk magát. - Elképzelhető, hogy nem jön vissza értem. De több pénzt akart. Ezer dollárt kellett adnom neki csak azért, hogy ide behozzon. És rá kellett ígérnem, hogy értem jöjjön. Úgy beszéltük meg, hogy minden reggel és este hatkor itt vár. Négyszer jön ide, több kockázatot nem hajlandó vállalni, és ha... ha Tai nem jön rendbe, akkor magamra maradok. Csüan látta, hogy Ruth szemében düh villan. - Azért remélem, Allisonnak sikerül elmenekülnie - mondta Ruth. - Tényleg. Azt nem bánom, ha elkapják azt a szemétláda Sent, mert az egy átkozott pióca. Csüan kérdései tovább záporoztak, hogy megingassa a történetét, és réseket keressen. Hogy nézett ki a halászhajó? Mit szállított a teherautó? Mennyi ideig tartott az út? Hányszor tartóztatták fel őket úttorlaszoknál és fizetőkapuknál? Hegyvidéken vagy lapos tájon hajtottak-e át? Kanyargott az út vagy egyenes volt? Hányan voltak? Ruth azonban mindig következetesen és határozottan felelgetett, valahányszor tudta a választ, ha meg nem tudta, olyan őrjítően nagy vonalakban fogalmazott, hogy Csüan nem cáfolhatott rá. Útjuk során Ruth gondosan megfigyelt vagy fél tucat teherautót, s mikor Csüan kérdései arra irányultak, pontos leírást adott a színtől elkezdve az olyan apróságokig, mint a hátul futó acélkorlát és a vászonponyva, arról viszont fogalma sem volt, milyen márka volt, mennyit nyomott és hány kereke volt, ami persze annak volt tulajdonítható, hogy vagy nem tudta elolvasni, vagy nem figyelte meg. A rakomány rekeszekbe pakolt dinnye volt. Ettek ilyet Ren Kaijal és Mei Linggel a halászhajón. Ruth aprólékosan jellemezte, még az ízére és állagára is kitért. - Olyan volt, mint a sárgadinnye, csak keményebb. Mintha „hammi gwa” lett volna a neve, vagy valami hasonló. Csüan felhívta Ma őrnagyot, hogy megtudja, tett-e Ji Ling említést Jang Boda kapcsolatairól, különös tekintettel sofőrökre. - Egy árva szóval sem, uram - felelte az őrnagy. - Ren Kai nevét is csak azért ismerte, mert találkozott vele. És persze tudja a saját nancsangi barátjának a nevét. - Akinek Allison hiába telefonált. Csüan nyomozói addigra rátaláltak egy pekingi kereskedelmi vásáron, de nem volt köze az ügyhöz. - A többi nevet a nagybátyjától kapta - folytatta Ma őrnagy. - Egyszer másolta át őket, nem emlékszik rájuk. Meg vagyok győződve, hogy igazat mond. Csüan ismét Ruthhoz fordult. - Miért Csangsába? - faggatta. - Az nyugatra van, elég nagy kitérőt jelent. - Jang Boda azt állította, hogy így félrevezethetné magukat - felelte Ruth. Nagyon örült, hogy emlékezett a város nevére a térképéről. - És vannak ott barátai. Az ő teherautójukra szálltunk volna át. Emlékszem, hogy hahotázott, mert a kocsi a hadseregé. Azt mondta, elvisz minket Kuangcsouba anélkül, hogy megállítanának, ráadásul egy fityinget sem kell hagynia a fizetőkapuknál. Szerfelett viccesnek találta. Ruth szóról szóra képes volt felidézni a Jang Boda apjának nankingi otthonában lezajlott párbeszédet, bár valójában úgy volt, hogy Vuhanban szállnak át a teherautóra. Remélte, hogy ez az apró részlet elkerüli Csüan figyelmét, és igaza is lett. Amikor Csüan megismerte a tervet, elhitte, hogy Ruth igazat mond, különben honnan tudhatna az asszony arról, milyen korrupt a hadsereg, és hogy a teherautóik ingyen használhatják az autópályát? Ráadásul jellemző lenne Jang Bodára. Ruth története tehát kellően valószínűnek bizonyult ahhoz, hogy Csüan egész had rendőrt kiugrasszon az ágyából, hogy kartotékokon és számítógépen a Sa, San, Sang, Seng nevet és a Sen másik három elterjedt változatát viselő teherautó-vezető után kutassanak, aki vagy Csiucsiangban, illetve Nancsangban él, vagy nem, és akinek vagy van saját teherautója, vagy nincs. Még ha a birtokukban volna a másik neve, amit Ruth nem ismert, akkor is óriási munka lenne. Kínában, a több mint egymilliárdos népességével, még mindig csak száz családnév van általánosan elterjedve. Csüan pluszhivatalnokokat rendelt, hogy átdolgozzák az éjszakát. Telefonált a nancsangi KBH-parancsnokságra, és utasította őket, hogy ellenőrizzék Jang Boda dossziéjának minden egyes bejegyzését, van-e benne szó olyan csempészkapcsolatról, akinek a neve vagy működési területe egyezik a Ruth által előadottal. Aztán további úttorlaszokat - 165 -
emeltetett Csangsa körül. Amikor a tartományi vezetők tiltakoztak, hogy elvonja állományuk javát, nem volt más választása, mint máshol megszüntetni az útlezárásokat. Reggel hat órakor Ruth kiszállt az Audiból, és átsétált a parkolóba, hogy várja a képzeletbeli, Sen nevű sofőrt. Egész seregre való rendőr állt lesben. Ma őrnagy a szucsoui KBH-központban tartózkodott, amikor felhívták a hukoui árvaházból, ahova elfaxolta a kanadai nagykövetség fényképét a Hsziao Bo nevű gyermekről. A vonalban az igazgató elnézést kért a késlekedésért. Nem volt bent az irodában, és senki sem látta a faxot. - Tehát mire jutottak a fényképpel? - kérdezte Ma Lin. - Ugyanaz a gyerek látható rajta? - Sajnos nem tudom megállapítani - mentegetőzött az igazgató. - A gyermek már nincs nálunk. - Hogyhogy? - Elvitték az érkezését követő nap. - Elvitték? Hova? És kinek a parancsára? - Feltételezem, hogy valaki a minisztériumból adott rá utasítást, uram. Nézzük csak... Igen, itt áll. Sajnos, nem bírom elolvasni az aláírást. Azt hiszem, Tao valaki. Azt írták ide, hogy a csiucsiangi árvaházba szállították. Valószínűleg áthelyezés. Nem ritka. Valami gond van? - Faxolja el nekem az utasítást! - rendelkezett Ma Lin. Felhívta a csiucsiangi árvaházat. A csecsemő nem érkezett meg. Valaki mindent elkövet, hogy eltüntesse a hat eredeti gyermek nyomát. Ma telefonált Csüan ezredesnek, hogy jelentse a történteket. Az ezredes közölte vele, hogy a Pollard gyermek aznap este elhalálozott. - Küldj valakit a nancsangi kórházba! - javasolta Csüan. - Vigye magával a fényképet. És vegyenek tőle ujjlenyomatokat is! Ma Lin felhívta a nancsangi KBH-t, és utasította őket, hogy hajtsák végre a parancsot. Egy óra múlva visszahívta a rendőr, aki a kórházban járt. - A gyermek már nincs ott - jelentette. - Hogy érti, hogy nincs ott? - A gyermeket elszállították a kórházból. - Elszállították? Az meg hogy lehet? Nem a kórházban szokták elhamvasztani a hullákat? - De igen, uram - felelte a rendőr. - Úgy tűnik, senki sem tudja, mi történt, csak azt, hogy a gyermek eltűnt, és az is bizonyos, hogy még nem hamvasztották el. Először azt hittem, hogy tévednek. Átkutattattam velük a halottaskamra rekeszeit. De eltűnt. Ma Lin tisztában volt vele, hogy nem történt tévedés. Még az árnyak is, amiket üldözött, kezdtek kicsúszni a keze közül. A faxon megérkezett a papír, amit a hukoui árvaházból kért. Hsziao Bo gyermek áthelyezési utasítása állt rajta. Ma Lin egyenesen az alsó vonalat kereste. Azonnal felismerte az aláírást. Több százszor látta már a rózsaszín krematóriumi cédulákon. Dr. Caj Tang. Ma Lin felállt. Ideje ellátogatni az orvos sanghaji otthonába. Kifelé menet leintette a befelé igyekvő futárt. Egy acéldoboz volt a kezében, melyet Lin igazgató porig égett, elszenesedett háza alól ástak ki. Ma Lin óvatosan az asztalra helyezte. A doboz egy része megolvadt a tűzben. Teljesen elpusztult volna, magyarázta a rendőr, ha nem rejtették volna a padló alá épített fém csőkarmantyúba. A karmantyú felfogta a tomboló hő javát. Annak ellenére, hogy eléggé megsérült, a doboz szilárdan ellenállt, amikor ki akarta nyitni. Végül egy feszítővassal letörték a zárópecket. Ma Lin felemelte a doboz fedelét. Tudta, hogy immár nemcsak árnyakat üldöz. A doboz egyik felében vaskos köteg amerikai dollárok hevertek összekötözve, szorosan egymáson. Kiemelte őket. Nagy részüknek megpörkölődött a széle a tűzben. Átpörgette őket. Százdolláros bankók voltak, ötvenes kötegekben. Összesen harminc köteget számlált meg. Százötvenezer amerikai dollár. A doboz másik felébe egy főkönyvet préseltek be, aminek kevésbé sikerült megúsznia a tüzet, mint a pénznek. A nagy hő szinte az összes lapot megperzselte. A locsolótömlőkből lövellő - 166 -
víz elmázolta a tintát, a lapok összegyűrődtek és egyberagadtak. Nem sok maradt az eredeti írásból. Talált néhány oszlopot: dátumok, számok és kezdőbetűk sorakoztak egymás alatt, némelyik olvasható volt, némelyik nem. Szétválasztotta a lapokat. Hsziang Banli, 96/1/14. A bejegyzés egy része elmosódott, aztán: Peking, 5000, 96/3/22. Mintha a bejegyzés két nevet említett volna. Hevesen dobogó szívvel átfutotta a többi bejegyzést és nevet. Bizonyos volt benne, hogy a főkönyv alátámasztja eredeti gyanúját - hogy az igazgató gyermekeket adott el az örökbefogadásokra szakosodott feketepiacon. Ez azonban nem magyarázza meg dr. Caj Tang nevének sűrű előfordulását, az igazgató meggyilkolását, vagy azt, hogy miért tűnt el az ügyben érintett hat gyermekből öt. Ma Lin szíve szerint azonnal nekilátott volna átböngészni az egész főkönyvet, de a titkainak várniuk kell, míg Sanghajba nem ér az orvos lakására. Így hát a főkönyvet egy műanyag szatyorba gyömöszölte, majd azt a táskájába helyezte, és elviharzott a repülőtérre.
20 Allison kezdte átérezni, milyen is lehet ketrecbe zárt csirkének lenni, pedig Ming sofőr elmés búvóhelyet alakított ki utasai számára egy hosszú rekeszben, melyet oldalról és felülről kerámiaszigetelővel dugig tömött rekeszek takartak. Ming külön erre a célra dróttal egymáshoz erősített szigetelőket, hogy az oldalsó fakeretnél valamivel kisebb falat tákoljon, melyet belülről helyre lehetett illeszteni. így ha valaki kívülről nézte, csak annyit látott, hogy a rekesz tartalma megegyezik a többiével. Összességében nyolc sor volt, egy sorban négy rekesz állt egymáson. Búvóhelyük az első sor legalsó rekeszében volt. A hátulját, ahonnan bejutottak kis zugukba, szintén hasonló fal fedte. A rekesz elég hosszú volt ahhoz, hogy Allison csaknem teljesen kinyújtózzon, ám mivel meglehetősen keskenyre szabták, nemigen forgolódhatott és négykézlábra sem állhatott. Minthogy azonban Ming puha takarókkal bélelte ki a rekesz belsejét, és táskáikban minden fontos dolgot megtaláltak, elég kényelmesen elvoltak. Ha pedig még a szigetelőkből eszkábált falat is lenyitották, a falécek között kiláttak a teherautó hátuljából, tehát még klausztrofóbia veszélye sem fenyegette őket. Allisonnak csupán egy dolog nem tetszett: a sofőr segítsége nélkül nem juthattak ki a búvóhelyről. Mingnek el kellett húznia az egyik súlyos rögtönzött falat az útból, majd újra visszatolni, miután bemásztak, hogy szemet ne szúrjon egy esetleges ellenőrzésnél. Ez pedig egyet jelentett a teljes kiszolgáltatottsággal - a szükségletek elvégzését illetően is. Persze, ismerte el Allison, amúgy is teljesen ki vagyunk szolgáltatva neki. Amikor elindultak, Allison felkapcsolta kis zseblámpáját, és kevert egy adag tápszert Wen Linek, aki kiéhezve mindjárt el is tüntette, majd az üres cumisüveggel a szájában elszunnyadt. Aztán kicsomagolta Tylernek a süteményt, amire a nancsangi szállodában tett szert, s bár az teljesen szétmorzsolódott, Tyler egy falásra bekapta. Allison már épp kérdezni szeretett volna valamit a fiútól, amikor észrevette, hogy ő is álomba merült. A helyére tette hát a szigetelőfalat, de mielőtt leoltotta volna a zseblámpát, egy röpke percre még gyermekei arcára irányította a fénycsóvát. Elhatalmasodott rajta a gyengédség és a rémület, ahogy újra átélte az elmúlt huszonnégy órát. S ugyan a gyerekek most sem forognak kisebb veszélyben, legalább ismét együtt vannak. Rajta is erőt vett a fáradtság. Szeme már majdnem leragadt az álmosságtól, de még mindig Ruthon és Taion járt az esze. Lelkiismeret-furdalása támadt, amiért ő szabad. Nem tudta elképzelni, hogyan bírja majd egyedül. Eszébe jutott Claire és önzetlen idegenvezetőjük, Ji Ling. Ahogy belegondolt, élete valószerűtlennek és elvontnak tűnt, mintha valaki mással történne minden, s ő csupán szemlélőként volna jelen. Először hat család, aztán három. És most egyedül maradt, egyedül menekül. Légüres térben lebeg, emberek segítenek neki, akikkel sosem találkozott, és akikkel még beszélgetni sem képes. Egy teherautó hátuljában gubbaszt, s a rendőrség elől menekülve ismeretlen, veszélyes utakon idegen helyekre utazik. Félelmetes volt, felfoghatatlan. Kénytelen volt agyának megálljt parancsolni, ha nem akart belebolondulni. Végül a fa nyikorgására és a kerámiaszigetelő zörgésére elnyomta az álom. A teherautó átdübörgött az éjszakán. Ming úgy tervezte, hogy a célig meg sem áll, ezért egy gyógynövényt rágicsált, mely már máskor is segített neki ébren maradni. S noha ingerlékenyebbé - 167 -
vált tőle, néha ötven órát is lehúzott alvás nélkül egyhuzamban, márpedig annyi bőven elég ahhoz, hogy odaérjenek. A Pojang Hutól délre rátért a sík vidék művelés alatt álló földjei között futó, jó minőségű autóútra, és áthaladt Lincsuan és Nanfeng városán, ahol az út elágazott. Az autóút keleti irányban, Fucsian tartomány felé folytatódott, míg a déli, hegyvidéki Csianghszi tartományba egyre romló másodrendű út vezetett. Ming ez utóbbit választotta. Az eső egy percre sem hagyott alább; annyira szakadt, hogy néha kénytelenek voltak lépésben átkelni az elöntött szakaszokon. Ming általában gyűlölt ilyen időben vezetni, de most áldotta a jó szerencséjét, különösen mikor a nanfengi útlezárásnál az álmos rendőrnek nem volt kedve kidugni az orrát a száraz autóból, és csak tovaintette. Ming remélte, hogy így lesz ez mindvégig. Nem tudta, hogy a második úttorlaszt alig tizenöt perccel az odaérkezése előtt számolták fel, és a rendőrök sietősen áthurcolkodtak nyugatra, Csangsa felé a pekingi ezredes utasítására, aki három napja harmadfokú riadókészültségben tartotta a tartományi rendőrség teljes állományát. Allison átaludta az egészet. Nem riadt fel, amikor a teherautó megállt a semmi közepén állított úttorlaszoknál, nem hallotta a kötelességtudó rendőröket, akik az eső ellenére felmásztak a raktérbe, nem hallotta a papírzörgést, amint a sofőr engedélyeit és rakományát vizsgálták. Nem hallotta a dudaszót, az esőt, sem a Hszü Csiang folyó morajlását. Nem hallotta, hogy Ming megáll tankolni, nem érezte a zökkenőket, a kanyarokat, az egyre rosszabb minőségű utat, sem azt, hogy a sík vidék először dombossá, majd hegyvidékké válik. Még sötét volt, amikor nekilódultak a Vuji Sanra vezető kaptatón. A hegylánc minden figyelmeztetés nélkül, hirtelen bukkant fel az út két oldalán, csúcsai a ködbe vesztek. A hegyekben dzsungelek és meredek szakadékok tartották a parasztokat sakkban, a sűrű bambuszvadonban állítólag vérszomjas tigrisek portyáztak. Egész éjjel és másnap úton voltak. Elhagyták Zsujcsint és Hszünvut, haladásukat csak a forgalom és az eső lassította. Végül a gyatra útviszonyok miatt kénytelenek voltak megállni. A félig kész betonút néha egy, néha két sávban folytatódott. Az útpadka ismeretlen fogalom volt, az utat meglepetésszerűen felbukkanó alattomos árkok szegélyezték. A beton úgy felpúposodott, hogy ha az egyik kerék lesodródik, az egész teherautó felborul. Allison nem egy és nem két autót látott, amikor kilestek Tylerrel a rekesz résein, ami áldozatul esett az-egyre meredekebb tájnak. Ahol csupán egy sáv volt, a szembejövő forgalom kénytelen volt visszatolatni, hogy átengedje őket. Ha kecske, birka vagy szekér akadályozta a haladást, a járművek libasorba préselődtek, bár sosem lassítottak. Ming sofőr nagyon értette a dolgát. Valahányszor éles kanyart vett, Allison az elkerülhetetlen tragédiát várva behunyta a szemét és meglapult, de valami csoda folytán mindig átvészelték. Aztán elpártolt tőlük a szerencse. Beesteledett a csipkézett hegygerincen. Nem volt a közelben semmi - se ház, se ember. A forgalom elenyésző volt, Ming azonban túlságosan belelépett a gázba, amikor megpróbált kikerülni egy farakást, amit valaki az úton hagyott. A jobb kerék tompa puffanással lecsúszott. Csikorgás. A teherautó a tengelyén egyensúlyozva szeszélyesen megdőlt. Ming kipattant. Allison hallotta, hogy hangosan szitkozódik, miközben felméri a kárt. A sofőr előbányászott egy emelőt a vezetőfülke mögül, és nekiveselkedett, hogy kiszabadítsa a teherkocsit. - Segíthetek? - kérdezte Allison. Ming úgy tett, mintha az asszony ott sem volna, egyedül állt neki az esőben. A talaj puha volt, ezért pallóra volt szüksége, elkezdte hát odahordani a kisebb szálfákat a farakásról, ami eredetileg a bajt okozta. Megpróbálta benyomni őket a kerék alá, ám a rönkök nagynak bizonyultak, és segítség nélkül nem bírt velük megbirkózni. Vonakodva kiengedte Allisont. Míg Allison Mingnek segédkezett a rönkök szállításában, Tyler Wen Livel maradt. Allison meggörnyedt a fa súlya alatt. Épp letették az egyik rönköt, amikor motorbúgás zaja ütötte meg a fülüket. Már késő volt ahhoz, hogy Allison elrejtőzzön, ezért lehajtotta a fejét, és remélte, hogy a szalmakalap megóvja a kocsiban ülők kíváncsi tekintetétől. A másik jármű azonban nem tudott elhajtani mellettük, hisz Ming teherautója elállta az utat. Dudaszó harsant, emberek kiabáltak. Allison kikukucskált. Attól, amit látott, úgy érezte magát, mintha fejbe kólintották volna az egyik rönkkel. A másik járműből (ami szintén teherautó volt) özönlöttek kifelé az emberek. Egyenruhások. Kínai egyenruhások. Allison rémülten lesunyta a fejét, és a raktér felé iparkodott. - Lao wai! Az éles kiáltástól földbe gyökerezett a lába. Honnan tudta? Ennyire nyilvánvaló lenne? A - 168 -
katona feléje igyekezett. Allison mozdulatlanul várt, a fejét továbbra is lehajtotta. A katona uniformisának ujján vörös sávok, sapkáján csillag ékeskedett. Eső áztatta szemüvegén át tüzetesen szemügyre vette Allisont. Ming a tiszt háta mögött döbbenten bámult. A tiszt levette Allison kalapját. Allison várakozón rámeredt. Az arcán végigguruló esőcseppek sűrű pislogásra késztették. Nem volt hova menekülni, nem volt hova bújni. A tiszt fürkészőn figyelte. - Amerika? - kérdezte olyan erős akcentussal, hogy Allison alig értette. Bólintott. - Amerika! - kiáltott a tiszt boldogan, már-már diadalittasan. Benyúlt a zsebébe, és előhúzta a tárcáját. Előbányászott egy laminált fényképet, melyet elnyűtt a sok nézegetés. Egy három-négy generációs nagy kínai család sorakozott fel a fényképezkedéshez, mind öntudatosan a kamerába néztek. A tiszt izgatottan a második sorban álló fiatalemberre bökött. - Csang Jü testver - bizonygatta. - Kalifornia! Egyetem! Stanford! Amerika! Baseball! Aztán büszkén magára, majd a képen egy másik alakra bökött. Allison tanulmányozta a fényképet és bólintott. Habozva csatlakozott a tiszt nevetéséhez. Remélte, Tylernek van annyi esze, hogy a búvóhelyén marad, de nem mert hátratekinteni, hogy ellenőrizze. A tiszt vidáman felkacagott, majd élesen rákiáltott az embereire. A katonák percek alatt összetákolták a pallót, és a helyére illesztették az emelőt. A hátsó tengely hamarosan a magasba lendült. A teherautó megingott. A katonák egyesült erővel nekirugaszkodtak, s a dupla hátsó kerék pillanatokon belül ismét az úton volt. Míg ők a teherautó kiszabadításán fáradoztak, addig a tiszt Allison mellett állt, és kuncogva elismételgette az összes szót, amit angolul tudott, míg újból a végére nem ért. - Baseball! - mondta büszkén. - Amerika! Stanford! - Igen - felelte Allison. - Baseball! Ming szemügyre vette, mekkora kár esett a tengelyben. Megköszönte a tisztnek a segítséget. Míg a katonák felmásztak a teherautójuk hátuljába, a tiszt felsegítette Allisont Ming teherautójának vezetőülésébe. - Xicxie - hálálkodott Allison, s integetett. - Köszönöm! Viszlát! Ekkor azonban a tisztnek eszébe jutott valami. A járművéhez rohant, és egy kis csomaggal tért vissza. Allison értetlenkedve nézte. Egy pakli kártya volt, a dobozán „MGM Grand Las Vegas” állt. A tiszt széles vigyorra húzta a száját, amikor átadta. - Baseball! - Stanford! - vágta rá Allison. A katonai sofőr visszatolatott addig, míg az út ki nem szélesedett. Ming elhajtott mellettük. A tiszt még intett egyet, azzal a kínai hadsereg eltűnt. Allison behunyta a szemét, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Amikor a másik teherautó már nem látszott a visszapillantó tükörben, Ming a fékbe taposott. A találkozástól, ha lehet, még bosszúsabb és idegesebb volt, mint valaha. A szájába tömött egy marék levelet, és rárivallt Allisonra, hogy kotródjon a vezetőfülkéből hátra. A következő percben Allison ismét kis ketrecében kuporgott. Ezek után, ha lehet, Ming még ritkábban állt meg, mint előtte. Legközelebb hajnalban húzódott le egy csendes útszakaszon, és ragaszkodott hozzá, hogy utasai a raktérben intézzék el a dolgukat. Allison dúlt-fúlt mérgében, Ming ugyanis mindvégig ott szobrozott, és figyelte, amint Allison boldogtalanul elvégzi a szükségleteit. A második megálló egy fokkal kellemesebb volt. Ming egy folyónak tolatott, hogy lássa, ha valaki közeleg, bár ennek elenyésző volt az esélye a tisztást körülölelő dús, illatos kámforfaerdőben, ahova behúzódtak. Ming tűkön ülve leste, ahogy Allison és Tyler lemossák magukról az út porának nagyját, s Wen Li nagyokat nyújtózik, aztán imbolyogva a vízhez mászik a rövid fűben. Morcos sofőrjük csupán tíz percet engedélyezett nekik, annak leteltével azonnal visszaterelte őket a teherautó hátuljába. A megállók során egyszer sem mosolyodott el, és kerülte Allison tekintetét. Haladásuk lelassult, ahogy a motor erőlködve elkezdett kaptatni a déli partvonallal párhuzamosan futó Tungnan Csiuling sziklás hegygerincére. Órákon át másztak-ereszkedtek, másztak-ereszkedtek. Allison mesét mondott és olvasott Wen Linek, Tyler a videojátékába temetkezett, míg ki nem merítette mindkét garnitúra elemet, amit Allison hozott neki a szállodából. Utána torpedóztak, és az új paklival kártyáztak. Tyler ügyesebb volt, szinte minden játszmát - 169 -
megnyert. Két kör között a takarón szétterítve keverte össze a lapokat, ezért Allison megtanította neki, hogyan kell kártyát keverni, és Tyler ezután ezt gyakorolta. - Hogy kell vetkőzős pókért játszani? - szegezte egyszer neki a kérdést. A szűk zugban nem láthatta Allison arcán a meglepetést. - Hol hallottál te erről? - Nem t'om. Biztos valaki beszélt róla. Tehát, mi az? - Az a cél, hogy megszerezd a másik holmiját - magyarázta Allison. - A győztes megkapja az ellenfele dolgait. - Mint például? - Ó, apró-cseprő dolgokat. Pénztárcát, fésűt, ilyesmit. - Aha. - Tyler eltűnődött, miközben osztott. - Úgy hallottam, a másik ruhája a tét. Allison belátta, hogy Tyler többet tud, mint amennyit mutat, és most őt próbálja tesztelni. - Nos, van, aki a ruhára megy rá. Addig tart a játék, amíg az egyik játékos el nem veszít mindent. - És az miért jó? Mit csinálnak a másik ruhájával? Allison jót derült. Tyler néha idősebbnek és bölcsebbnek tűnt a koránál, és cinikus volt, akár egy felnőtt. Máskor viszont, mint most, úgy gondolkozott, mint egy kilencéves. - Sejtelmem sincs. Csak játék. - Elég ostoba játék - állapította meg Tyler. Elmajszoltak néhány almát és kiflit, bevágtak néhány konzervdoboz sós makrélát. Csin San örökké segítőkész férje, aki azonban ha főzésre került a sor, nem állt a helyzet magaslatán, készített nekik rizskását, ami ha sok ízzel nem is dicsekedhetett, laktatónak bizonyult. Volt náluk még egy csomag mogyoró és néhány főtt kacsatojás, amiből Allison apró morzsákat csippentett és Wen Linek adta. A baba péppé csócsálta és kiköpte. A szűk rejtekhelyen elgémberedtek a végtagjaik, és nyugtalanság lett úrrá rajtuk, de biztonságban voltak, és bőrig ázniuk sem kellett. És közeledtek a célhoz. Allison egyre izgatottabb lett. A Jangcén és a Pojang Hun lassan haladtak, most viszont, ahogy a teherautó száguldva robogott előre, Kína zötyögve elviharzott mellettük. A hegyek oldalában lehetetlen helyekre süllyesztett kőfejtők és tárnák, téglagyárak és hatalmas hordalékhalmok szomszédságában emelkedő cementművek váltották egymást. A talpalatnyi termőföldet teraszosan kialakított parcellák uralták, amik végül, mint gleccser a völgyben, a semmibe vesztek. Ming, akárcsak a többi kínai sofőr, állandó rohanásban volt, sosem vett észre olyasmit, amit nem akart. Az utak tele voltak kordékkal, motorbiciklikkel, buszokkal és parasztokkal, a teherautó azonban úgy kicentizte a szabad helyet, amikor elporzott mellettük, hogy Allison, aki nemigen látta őket közeledni, csak távolodni, álmélkodva nézte, hogy senki sem hagyja ott a fogát. Szinte jobban aggódott miattuk, mint saját magukért. A teherautók és a buszok csikorgó-nyikorgó rugókon egyensúlyozva robogtak el az út szélén vonuló, a leselkedő veszélyekre fittyet hányó gyalogosok, kacsák és libák mellett. Az autóút felett tábla kívánt kínaiul és angolul „Jó utat!”. Áthajtottak egy hosszú, két kilométeres vagy annál is hosszabb alagúton, aztán néhány rövidebben. Csin San említette, hogy Ming szerint megközelítőleg harminchat-negyven órába telik majd az út. Ez pedig azt jelenti, hogy másnap délelőtt vagy kora délután megérkeznek - három nappal korábban, hogy Tung Kangce értük jön. Allisont nyugtalansággal töltötte el, hogy ennyit kell várniuk. Félt, hogy nem lesz egyszerű ilyen sokáig bujkálni, bár szívesebben ért oda előbb, mint később. Másnap napfelkelte után vette észre Tylert az őr. Egy ellenőrző ponton haladtak át, ahol egyenruhás rendőrök felügyeltek. Tyler és Allison nem sokkal előbb ébredt, és a kerámiaszigetelő fal felett pislogták ki az álmot a szemükből, hogy lássák, merre járnak. Wen Li még az igazak álmát aludta a takarókkal bélelt zugban, melyet Allison Tyler lábánál alakított ki számára. Allison nem hitte volna, hogy az őrök a rendőrség kötelékébe tartoznak (még mindig nehezére esett megkülönböztetni egyik uniformist a másiktól), hisz nem vizsgálták át a rakteret. Amúgy is sietősre fogták a dolgot, valószínűleg az eső miatt. Hallotta, hogy Ming elcseveg az egyik őrrel. Aztán Wen Li ébredezni kezdett, és Allison hozzá fordult, hogy megnézze. A teherautó hirtelen nekilódult. Tyler a váratlan lökéstől véletlenül elengedte a falat, az - 170 -
támaszték híján hátrazuhant, és becsípte a karját. A fiú épp akkor kiáltott fel az éles fájdalomra, amikor egy rendőr elsétált a raktér mögött. A meglepett férfi felkapta a fejét a zajra, bekukkantott, és a lába földbe gyökerezett attól, amit látni vélt: a kerámiaszigetelők mögül egy kék szemű, fehér lao wai fiú nézett rá vissza. Az őr a kigördülő teherautó után üvöltött: - Aiyo! Allison megpillantotta az őrt. - Mi történt? - sziszegte Tylernek. - Nem t'om - felelte a fiú riadtan. - Azt hiszem, meglátott. Ming észrevette az őr arcát az oldalsó visszapillantó tükörben. - Kék szemű! Kék szemű! - hallotta az őr óbégatását. - Tá má de! - átkozódott Ming, és az őr integetésére fütyülve megrángatta a sebességváltót és tövig nyomta a gázpedált, hogy minél gyorsabb iramra ösztökélje nagy, dülöngélő teherautóját. Adrenalin tódult az agyába. Átkozta a rendőrséget, átkozta a külföldi ördögöket, átkozta a minden lében kanál orvost, Csin Sant, aki miatt ilyen bajba került. Csupán egy szerencséje volt. Az ellenőrző állomás magányosan elszigetelve állt az út mellett, s mivel az őrök helybéliek voltak, nem állt a rendelkezésükre jármű. Rádiójuk azonban volt. Ming tisztában volt vele, hogy még van egy kis ideje, bár nem sok, annyi szent. Közel jártak a kolostorhoz, mindössze harminc-negyven kilométer választotta el őket tőle. Az éjszaka folyamán egyre rosszabb utakra tértek, és az eső meg a kevéssé használt, gyatrán karbantartott szakaszok miatt egyre lassúbb tempóban haladtak. Ilyen úton nem vágtathat ész nélkül, hacsak nem akar tengelytörést szenvedni. Sosem autózott még ezen a vidéken, mindig a nyugati irányban futó, szélesebb, jobb minőségű utat választotta. Itt nem ismerte a kitérőket, sem a mellékutakat vagy a rejtekhelyeket. Nem volt vesztegetni való ideje. Előbb vagy utóbb utolérik. Olyan biztos volt ebben, mint a saját nevében. És ahogy ezen rágódott, újabb bizonyosság fogalmazódott meg benne: ha megállítják, akárhol legyen is az, a lao wai rakományt már nem fogják a raktérben találni. Eszeveszett sebességgel robogott előre; a kormányt gyakran félrerántotta, hogy kikerülje a mély krátereket, közben szemével elhagyatott hely után kutatott. Átszáguldott egy falun, kis híján elütött egy esővel viaskodó biciklistát, aztán ténylegesen elütött egy birkát, ami bégetve, véres gyapjúgolyóként lebucskázott a hegyről. Allison és Tyler a nagyokat huppanó és kilendülő teherautó hátuljában csak összekapaszkodva, egymást támogatva voltak képesek egy helyben maradni, s közös erővel igyekeztek megvédeni Wen Lit, nehogy a rekesz oldalának csapódjon. Végül annyira súlyosbodott a helyzet, hogy Allison kénytelen volt az oldalára feküdni a rekeszben és a karjaiba venni a babát, hogy megóvja a kis fejét. A teherautó a nagy gödrökbe huppanva vágtatott, mint az őrült, s ők úgy szánkáztak a rekesz belsejében, mint holmi rongybaba. Allison próbálta hátul lesni, mikor bukkan elő a semmiből a rendőrség, de alig volt forgalom. Eldübörgött mellettük egy emberekkel és ládákkal dugig tömött távolsági busz az ellenkező irányba. Néha szembejött egy motoros kordé vagy furgon, de az út többnyire kihalt volt. A hegyvidéken csupán egy-két elszigetelt falu és tanya állt, de Allison jó ideje már olyat sem látott. Néhány viharos kilométer után Ming a hegyoldalba ékelt hajtűkanyarokban ráakadt arra, amire szüksége volt. Belepillantott a tükörbe, aztán előre nézett, s mire a kanyargós szakasz dereka felé járt, kétséget kizáróan tudta, hogy egyik irányból sem közeleg semmi. Lefékezett az egyik hajtűkanyarban, ahol a keskeny utat kiszélesítették, és betolatott a kanyar menti tisztásra, hogy az elsuhanó járművek ne láthassák, mit csinál. Aztán beletaposott a fékbe, és kiugrott. A teherautó oldalát püfölve és rikoltozva hátravágtatott. - Chü lái! Ni mén chü lái! Xián zái! Chü lái! - Felkapaszkodott a raktérbe, és feltépte az útjába eső falat. Rikácsolása cselekvésre sarkallta utasait, akik a sofőr tajtékzását látva egyre növekvő félelemmel kikecmeregtek a rekeszből. - Mit művel? - kérdezte Allison, ahogy feltápászkodott. A férfi őrjöngésétől rémülten magához szorította Wen Lit. - Chü lái! Chü lái! - Ming kifele integetett. Tyler kimászott a zuhogó esőbe. Allison lenyújtotta neki Wen Lit, és követte, de megcsúszott a nedves lökhárítón, és orra bukott. Ming fütyült rá. - 171 -
- Nincs semmi bajod? - kérdezte ijedten Tyler. - Nincs - felelte Allison, és talpra vergődött. Visszavette Wen Lit, és a teherautónak lapult, hogy megoltalmazza a babát az esőtől. Ming kitépte a táskákat és a takarókat a búvóhelyről, és az utolsó szálig lehajigálta őket a teherautóról. Aztán őrült módjára nekilátott átrendezni a rakományt. Hörögve húzta-vonta a nehéz rekeszeket, hogy kiráncigálja azt, amelyikben utasai eddig rejtőztek. Amikor sikerült végre kiszabadítania, meglóbálta a feje fölött, és elhajította. A rekesz Tyler lába előtt a földbe csapódott és szétesett. - Hé! - kiáltott rá Allison bőszen. - Nézzen már az orra elé! - A sofőrt hidegen hagyta Allison haragja. A nagy munkában se látott, se hallott. A rekesz után az ál kerámiaszigetelő fal is röppályára tért. Ming átrendezte a megmaradt rekeszeket. Allison és Tyler kihalászta a sárba merült holmit. Egyiküknek sem jutott eszébe, hogy kinyissa Mei Ling rózsaszín esernyőjét, ami az egyik táskában lapult. Allison kiemelte szalmakalapját a pocsolyából, és a térdének ütögette, hogy lerázza róla a vizet. Csak most kezdett neki derengeni, mi a sofőr célja, aki minden erejével azon igyekezett, hogy eltüntesse rejtekhelyük nyomát, mintha az sosem létezett volna. És velünk mi lesz? Ming zihálva és izzadságtól csatakosan leugrott. Allisonra meredt, arcára kiült a gyűlölet. Allison rémülten, habozva viszonozta pillantását. - Mit csináljunk? - kérdezte félénken. - Hova üljünk? Azt akarja, hogy előre szálljunk? - A vezetőfülkére mutatott. - Oda? Ming elhessegette őket a teherautó közeléből. - Ni mén ki yi zou zhe qú, si miáo shi néi tiáo lú! Allisont a rosszullét kerülgette, ahogy rájött, mit akar vele közölni a sofőr. - De... nem mehetünk gyalog! Nem tudom, hol vagyunk! - rázta a fejét kétségbeesetten. Kérem! Nem hagyhat minket itt! - Gii wo ni de di tú! - csattant fel ismét Ming. Allison zavartan vállat vont. - Ni de di tú! Ni de di tú! - A sofőr undorodva kikapta Allison kezéből a táskát, kinyitotta, beletúrt, előhalászta Csin San térképét, és egy erdeifenyő árnyékában szétterítette. Az ágakról aláhulló esőcseppek a papírra csöpögtek. Allison ostobán bámulta a térképen mutogató és magyarázó férfit. - Wo mén zái zhér - jelentette ki Ming, és a térképet kis híján átlyukasztva rábökött. - Zái zhér, ni kán? - Allison ismét megrázta a fejét. Egyre jobban megrémült. Nem értette. A sofőrt elfutotta a pulykaméreg az asszony korlátoltságától. A földre bökött, ahol álltak, majd a térképre. Zái zhér! - mennydörögte. - Zái zhér! Allison bólintott. Itt vagyunk. A sofőr megmutatta a pontot, ahol Csin San bejelölte a kolostort. - Taoping! Taoping! - Az útra bökött, aztán a térképen futó, vékonyka kis vörös vonalra mutatott. Allison azt sem tudta, hol áll a feje, képtelen volt követni az eseményeket. Túl gyorsan történtek a dolgok, s ő nem tudott se felelni se vitatkozni a sofőrrel. Hebegett-makogott, igyekezett rendezni a gondolatait, és az eszébe vésni, mit mutat neki a férfi, ám eközben makacsul tagadta, hogy ilyesmi megeshet velük. A sofőr felállt, kezét mélyen a zsebébe süllyesztette, és előhalászta a vékony köteg amerikai bankjegyet, amit Allison adott neki. Mondott valamit, aztán a pénzt a térképre hajította. Sarkon fordult, és visszarohant a vezetőfülkéhez. Bevágta az ajtót, és beindította a motort. A tisztást beborította a mérgező fekete füst. Allison nagyokat pislogva és köhécselve meredt a teherautóra. A sebességváltó feljajdult, és a nagy teherautó eldübörgött az emelkedőre. - Mit csinál? - kérdezte Tyler, amikor Ming eltűnt a következő kanyarban. - Miért hagy itt minket? Vissza jön értünk? Allison nem válaszolt. A kihalt utat nézte. A következő pillanatban a teherautó bőgését elnyelték a fák és az eső. Egyedül maradtak. Elgyengült a térde. Le kell higgadnia, át kell gondolnia. Nyílt terepen álldogálnak, ahol bárki megláthatja őket. - Gyere! - szólt Tylernek. - Hurcolkodjunk át a fák mögé! - 172 -
- Nem jön vissza, igaz? - faggatta Tyler. Dühe fellángolt, megfeledkezett magáról. Micsoda faszfej! - Alig mondta ki, máris hunyorgott, amiért ilyen trágárság csúszott ki a száján. A szitkozódás nem volt divat Turkéknél, ám a disznóólban tartott gyakorlás után könnyebben ráállt a szája. Allison megrovó pillantást vetett rá, de amint meglátta, milyen bátran dacol az esővel, átértékelte a dolgokat. Később is ráér aggódni Tyler vaskos kijelentései miatt. - Nem kéne ilyet mondanod - szólt, és az útra pillantott. - Jobban illik rá a kibaszott faszfej! Tyler meglepetten kuncogni kezdett. - Bizony! - helyeselt, de elismételni már nem merte. Biztosra vette, hogy még egyszer nem ússza meg ilyen könnyen, és nem akarta túlfeszíteni a húrt. Lecipeltek mindent az útról, és letelepedtek egy fa mögé. Az nemigen védett az esőtől. Perceken belül bőrig áztak. Aztán Tyler észrevette a kikandikáló esernyőt. Kinyitotta és Allison feje fölé tartotta, míg a térképet tanulmányozta. Allison vonalak, helységnevek és jelölések felfoghatatlan halmazát látta maga előtt. Újból elhatalmasodott rajta a reménytelenség. Kezében reszketett a térkép, gyomra görcsbe rándult az aggodalomtól. Nem bírt uralkodni az érzésein. - Nem tudom - motyogta maga elé a fejét rázva. Szeretett volna bátor lenni Tyler, illetve mindannyiuk kedvéért, de képtelen volt rá. - Egyszerűen nem tudom. - Lehorgasztotta a fejét. Tyler ránézett, majd belekukkantott a térképbe. Azt hitte, azért remeg a papír, mert Allison fázik. - Csak gyalogolnunk kell - jelentette ki vigasztalón, és nekilátott Wen Lit szórakoztatni, aki áldott tudatlanságában boldogan rágcsálta az öklét. Allison letörölte kézfejével az arcát. Mérges volt magára, hogy így nyavalyog. Igaza van, gondolta. Csak gyalogolnunk kell. Azt tudta, hogy a Lienhua Sanon, azaz a Lótuszhegyen vannak, s hogy az a partvonallal párhuzamosan fut. Ez a hegyvonulat az utolsó földrajzi akadály a Délkínai-tenger előtt. Valahol mögöttük, a sáros úton áll a Taoping kolostor. Sejtette, hogy közel van, de nem ismerte ki magát a térképen. Látta ugyan, hova mutogat Ming, és látta Csin San jelölését, lépték nélkül azonban lehet az tíz, de akár ezer kilométerre is. Ha volt is fokbeosztás, nem találta meg, és ha megtalálta volna, akkor sem tudta volna elolvasni. Felidézte, hogy mit láttak a teherautó hátuljából. Előző este átmentek egy hosszú hídon, nem sokkal naplemente előtt. Megpróbálta megkeresni a térképen, ám olyan sok jel hemzsegett rajta, hogy bármelyik jelezhette a hidat. Reménytelen. Összehajtogatta a térképet, és betette a táskába. Három napjuk van, hogy eljussanak Taopingba. Három nap. Alig néhány órája még azon aggódott, hogy három nap túl sok idő. Most azonban, elhagyatva, szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnt. Az egész lehetetlennek tűnt. Dühítette a kialakult helyzet, és dühítette a tulajdon tehetetlensége. Érezte, hogy úrrá lesz rajta a szorongás, és a hullámok összecsapnak a feje fölött. Mindig ez történt, valahányszor egy nagy építményt: felhőkarcolót vagy gátat kellett terveznie. Amikor az egészet egyszerre próbálta megérteni, megoldhatatlan problémák végeláthatatlan sorába ütközött. Ugyanakkor, ha egyenként foglalkozott velük, mind meghajolt az akarata előtt. Mérnök vagy, gondolta. Oldd meg egyesével! Csak gyalogolnunk kell. Tudta, merre induljon. A hegyekben mindenfelé ösvények futnak, némelyik követi az utat, mások eltűnnek az ismeretlenben. A vidék semmiben sem hasonlít a sík rizsföldekre, ahol sehol sem lehet megbújni. Ez a hely tele van fákkal, sziklákkal, hegyekkel, bozótokkal, völgyekkel és barlangokkal. Milliónyi helyen el lehet rejtőzni, ráadásul, Kína többi részével ellentétben, szinte egy teremtett lélek sem jár erre. Az eső eleinte csak nyűg volt, de ahogy jobban belegondolt, rájött, hogy még a segítségükre is lehet. A forgalom valószínűleg elenyésző marad, és a helybéliek is behúzódnak otthonukba. Amúgy sem tehet semmit ellene. Az ég szürke, a hegyek ázottan magasodnak. Nem fog egyhamar kitisztulni, kár lenne arra várni. Csak gyalogolnunk kell. Milyen messze lehet? Ötven kilométer? Hatvan? Az semmi. Otthon nyolc-tíz kilométert fut egy nap. Csak azon izgult, nehogy elkerülje a kolostor a figyelmét, és felismerje, ha meglátja. De ez - 173 -
a jövő kérdése. Egyelőre útnak kell indulni. Feltúrta a két táskát, és kihajigált mindent, ami nélkül elboldogulhatnak. Nem sok dolgot kellett kiszórnia. A megmaradt holmit egyenlően szétosztotta a két táska között, hogy egyforma nehezek legyenek, aztán az egyiket Tyler nyakába és vállára akasztotta. - Elbírod? - kérdezte, miközben felmálházta a fiút. - Persze. Minden rendben. - Tudod vinni a másik táskát is? - Igen - felelte Tyler, s felemelte. Allison egyik kezével Wen Lit ölelte magához, a másikkal az ernyőt tartotta. Nem az eső miatt, hiszen már úgyis eláztak, inkább azért, hogy álcázza őket, ha valakivel összefutnának. A ruhájuk kínaiként is megjárta. Manapság már a bozótban bóklászó parasztok is nyugati ruhát viselnek. A legnagyobb gondot a magassága jelenti. Ha meggörnyed és alacsonyan tartja az ernyőt, akkor talán nem lesz annyira feltűnő, vélte. A szembejövők csak három, viharral viaskodó parasztot látnak. Egy percbe sem telt, s máris próbára tehették, megállja-e feltevésük a helyét. Alig másztak vissza az útra, egy magányos biciklista robogott el mellettük a lejtőn. Zöldségtől roskadozó kordét húzott. A biciklista az útra koncentrálva kerülgette a kátyúkat, nemigen figyelt rájuk. Allison és Tyler lesunyt fejjel folytatta útját, biztonságban érezték magukat fejfedőjük és az ernyő alatt. - Ne is végy róla tudomást! - súgta Allison a fiúnak, ahogy a biciklista közeledett. - Ne nézz rá! Nehogy meglássa a szemedet! - Tudom! - suttogta Tyler bosszankodva, hogy egy amatőr osztogat neki tanácsokat. A biciklista odakiáltott valamit elhaladtában, de fel sem pillantott. Allison megkönnyebbülten felsóhajtott. Bevált. Egyszer. Átkutyagolták a délelőttöt. Az eső egy percre sem csendesedett, állhatatosan csurgott le az ernyő szélén. Kitartóan taposták a lezúduló víztől sáros utat. Hol elhanyagolt makadámúton, hol hónapok vagy évek óta gondozatlan földúton gyalogoltak. A Lienhua San kevésbé volt csipkézett, mint azok a hegyek, melyeken a teherautóval áthajtottak, Allisonnak és Tylernek azonban még így is meredek hegyoldalakon kellett felküzdeniük magukat. Minden egyes lépés egyre nehezebben esett. Csurom víz ruhájuk csak hátráltatta őket, a nedves anyag felhorzsolta a bőrüket. Tyler mindössze egy órát bírta cipelni mindkét táskát, Allison kénytelen volt átvenni az egyiket. A vállára vetve vitte, míg a nyaka meg nem fájdult. Utána a nyakába akasztotta és hátán egyensúlyozta, de nem telt bele sok időbe és fojtogatni kezdte a pánt. Ezért előrehúzta, ráültette Wen Lit, s a babával a táska tetején, mindkét karjával alátámasztva vitte tovább. Wen Li azonban hamar ráunt a sétára, és izgett-mozgott, mint a sajtkukac. Allisonnak minden ügyességét össze kellett szednie, nehogy leessen. Végül felváltva hol az egyik, hol a másik karjába vette a csöppséget. Sajgott a válla és begörcsölt a nyaka, ezért gyakran tartottak kényszerpihenőt, amitől Allisonnak úgy tűnt, mintha egy helyben topognának. Néhány óra múlva Tyler megéhezett, és elege volt aznapra, bár ezt hangosan nem juttatta kifejezésre. Allison keresett az út mellett egy kis erdős részt, ahol megpihenhettek. Leültek a nagy sziklákra a fák sátra alatt. Adott enni Tylernek, és megetette Wen Lit egy kis almával meg a tápszerével. Az a tápszer, amit még Csin Sannál készített, elfogyott, s most kénytelen volt a port hideg vízzel elkeverni, ám a keverék így csomós maradt. Hiába rázta az üveget, nem simult ki. Tyler a zsebkésével vágott egy kis ágat az egyik fáról, hogy Allison azzal keverje meg. Úgy tűnt, ez bevált, mert Wen Li elégedetten nyelte az üveg tartalmát. Tökéletes útitársnak bizonyult. Nem sírt, nem nyűgösködött, nem panaszkodott, Allison viszont igencsak nagy késztetést érzett minderre. Allison épp egy almát rágcsált, amikor észrevette, hogy Tyler önfeledten vakarja a lábát. - Megsérültél? - Még a múltkor - felelte a fiú. - A disznóólban. Egy patkány átrohant a combomon, és belém vájta a karmait. Nem fáj, csak viszket. - Egy patkány? Nem említettél patkányt! Megharapott? - Nem, mondtam, csak átfutott rajtam. Semmi az egész. - Hadd nézzem! Tyler a fejét rázta. - Nincs baj, tényleg. - Semmi kedve sem volt letolni a nadrágját. - Fiatalúr, most azonnal megmutatod nekem azt a helyet! - 174 -
Tyler kelletlenül kicsatolta az övét és leengedte a farmerját. A combján hat vérvörös karmolás éktelenkedett. A patkány karmai alig sértették fel a bőrt, de két seb már feldagadt és gennyes váladék szivárgott belőlük. A szubtrópusi melegben és párában egykettőre elgennyesedtek a sebhelyek. Megfelelő ellátás híján az egyszerű karcolás is súlyos sérüléssé mérgesedhet. Allison csak most érzett rá, milyen szörnyű lehetett a disznóólban rostokolni. - Miért nem szóltál? - Mérges volt Tylerre, mérges volt magára. Nagyon össze kellett szednie magát, hogy ne veszítse el az önuralmát. Belekotort a táskájába, és előrántott egy kis üveg hidrogén-peroxidot meg egy kis vattacsomót, majd dühödten nekiesett Tyler bőrének, és könyörtelenül dörzsölte, hogy még jobban felnyissa a sebeket. Addig súrolta és nyomkodta, míg ki nem buggyant belőlük a vér, és Tyler fájdalmasan fel nem kiáltott: - Auuuu! Hagyd abba! - Igyekezett elhúzódni, de Allison vasmarokkal tartotta, míg minden dühét és félelmét kiadva ki nem tisztította a sebet. Mire a végére ért, Tyler már zokogott, könnyei úgy záporoztak, mint a sapkájáról folyamként lecsorgó eső. Mérgesen Allison kezébe nyomta Wen Lit, és felrántotta a nadrágját. Hiába kért Allison elnézést és próbálta megsimogatni az arcát, Tyler durcásan elhúzódott. Egész délután gyalogoltak, az eső egy percre sem állt el, nem is csendesedett. Mintha a felhők mögött megnyílt volna egy láthatatlan csatorna, hogy rendületlenül mossa őket. A borongós égen alig szűrődött át fény a nagy fekete felhőkön; olyan volt, mintha egész nap szürkület lenne. Allison énekelni próbált, de Tyler-nek egyik dal sem tetszett, így hát csak dúdolt Wen Linek, és meséket meg verseket mondott, amik épp eszébe jutottak. Tyler fintorgott, de végül, mérgét feledve ő is csatlakozott. Elmentek egy kis fűrésztelep mellett, ami előtt magasra halmozott, durván vágott fenyőfák hevertek egymáson. Hallották a motor sivítását, de nem láttak senkit. A ködből előbukkant egy busz és elviharzott mellettük. Az esőben nem hallották, hogy közeleg, csak akkor vették észre, amikor hirtelen rájuk tülkölt. Félreugrottak. A súlyos kerekek a keréknyomba loccsantak, s kétszer is beterítették őket sárral, de a busz még véletlenül sem lassított. Allisont legjobban az rémítette meg, hogy nem hallotta a közeledését. Ha a rendőrség kutatna utánuk, most könnyedén elkapnák őket. Nem értette, hol maradnak a rendőrautók, de valahányszor felbúgott egy motor, a bozótba rohantak és elbújtak. Aztán Allison talált egy rövidebbnek tűnő utat, ami egészen egy kis folyóvölgyig kanyargott, majd onnan ismét fel a másik oldalra. Majdnem az egész szakaszt belátta a két hegyoldalon. A völgy közepén egy magányos falu terpeszkedett az út mentén. Békés, csinos hely volt, tucatnyi bádog- és cseréptetős téglaházzal. A kéményekből lustán bodorodó füst a felhőkbe és a völgyet beburkoló ködbe olvadt. A házak szomszédságában kis téglakalyibák nyújtottak menedéket a bivalynak és más háziállatoknak, amik ki sem dugták az orrukat az esőben. Imitt-amott teraszos művelésű földek lépcsőztek a hegyoldalban, de a sziklás lejtők nagy részét vad cserjék és fák borították. Az útról ösvény vezetett le a falu mögötti mezőre, majd ott ismét csatlakozott a főúthoz. Csúszkálva megindultak lefelé a sáros ösvényen, ám egyszer csak egy szurdokkal találták szembe magukat, amit odafentről eltakart előlük a bozótos. Allison úgy vélte, csak nagy esőzések idején folyik benne víz. Most azonban kettészelte az ösvényt. Nem volt mit tenni. Vagy átvágnak rajta, vagy visszafordulnak. A patak keskeny volt és sáros, és bár nem látszott, milyen mély, Allison úgy gondolta, át tudnak kelni. - Ugye nincs ellenedre egy kis víz? - kérdezte Tyler-től, aki tetőtől talpig csuromvizes volt. Tyler felnevetett, s Allisont meg sem várva belépett a hömpölygő habokba. - Várj! - kiáltott utána Allison. - Hadd menjek én elsőnek! - Addigra azonban Tyler már térdig gázolt a vízben. A következő pillanatban a melléig merült. - Tyler! - Allison nem segíthetett neki, Wen Livel a karjában. Tyler vadul csapkodott, megcsúszott a láthatatlan fenéken. Allison már lelki szemeivel látta, hogy Tylert elsodorja az ár, de a fiú sikeresen legyűrte az örvényt, és megvetette a lábát. Karját kinyújtva egyen súlyozni kezdett, s amikor sikerült ismét egyenesbe kerülnie, vidáman átevickélt a túlpartra. Diadalmasan hátranézett. - Te jössz! Allison egy kicsit feljebb ment, és Wen Lit mindvégig magához szorítva, cipőjével óvatosan kitapogatott minden lépést. Ügyesen átkelt, alig fél combig ázott el. Átérve Tyler elkapta a kezét és - 175 -
kitámogatta a partra. - Ez húzós volt - jegyezte meg Allison. Tyler pajkosan elvigyorodott. - Azért jobb volt, mint amikor... - Emlékszem - vágott közbe Allison, felidézve a Kristály-folyóban, a pisztránghorgászaton megejtett debütálását, amikor teljesen alámerült. Mielőtt folytathatták útjukat, kénytelenek voltak leülni és kiüríteni cipőjükből a sok kis kavicsot. Tyler fehér zoknija már fekete volt a sok kosztól, mindkét sarkán lyukak éktelenkedtek, és bőrét felhorzsolta a cipő belseje. Allison kerített neki a táskából egy másik pár zoknit, és Tyler elhajította a lyukasat. Allison lábán is hólyagok nőttek, a talpa ráncos lett az állandó nedvességtől. A jobb bokája vérzett, ahol a cipő nekidörzsölődött. Hiába nyomott rá ragtapaszt, alig tett meg néhány lépést, a tapasz lecsúszott. Nem tehetett semmit. Miközben leereszkedtek a völgybe, észrevették, hogy az egyik ház ajtajában egy férfi álldogál. Szótlanul cigarettázott, és őket nézte. - Hajtsd le a fejed! - emlékeztette Allison Tylert, noha viszonylag messze voltak tőle, és a férfi nem láthatta a vonásaikat. Nem is volt miért aggódnia. A férfinak meg sem fordult a fejében, hogy azon morfondírozzon: az idegenek vajon kínaiak-e vagy külföldiek. Csupán azon tűnődött, ki az a bolond, aki képes ilyen időben sárban-vízben dagonyázni. Egy óra múlva megpillantottak egy rendőrautót, egy fehér kombit, melynek a tetejére erős fényszórókat szereltek. Sziréna nélkül, ám villogó fényekkel átszáguldott a pocsolyákon, egy percre sem lassított. Azért vártak öt percet, mielőtt megint előmerészkedtek rejtekhelyükről és folytatták útjukat. Allison az órájára pillantott. Tudta, hogy hamarosan besötétedik. Eltöprengett, hol húzzák meg magukat éjszakára. Az egyik kanyarban látott egy falut, melynek főutcája piactérbe torkollott, ahol a rossz idő ellenére nyüzsögtek az emberek: a ponyvák és üzletbejárók alá menekülve vásároltak, pletykáltak és falatoztak. - De jó szaga van valaminek - jegyezte meg Tyler, ahogy megcsapta az orrát az egyik vendéglőből kikígyózó illat. Allison másra sem vágyott, mint egyenesen megcélozni a falut, keresni egy fogadót, meleg vízben megfürödni, aztán alaposan megtörölközni, és elkölteni egy meleg vacsorát. Ehelyett megfordultak és odébbálltak. Nem mertek az utcán mutatkozni, ahol azonnal rájuk irányult volna minden szem. Kénytelenek voltak kerülőt tenni, bár Allisonnak sejtelme sem volt, hogyan, mivel a falu a hegyek közé ékelődött. Visszamentek oda, ahol a csalitos a leggyérebbnek mutatkozott, s az útról letérve mászni kezdtek. A föld csúszós volt és sáros, cipőjük nehézkesen cuppogott. Ágakba és gyökerekbe kapaszkodva húzták fel magukat a meredek lejtőn, kezüket összekarmolták az ágakon kiálló tövisek. Allison izmai sajogtak, annyira kimerült Wen Li cipelésében. Már rég túl volt azon, hogy felüdülést találjon karjainak váltogatásában. Ráadásul hasogató fejfájás kínozta, s valahányszor jobbra fordította a fejét, vállába és karjába éles fájdalom nyilallt. Sejtette, hogy Tyler is szenved a nehéz táskától, de csak néha szisszent fel egy-két tövisszúrástól, különben nem hagyta el zokszó a száját. Allison csodálta a lendületét, a fiú makacs bátorsága hajtotta őt is előre. Hamarosan a falu felett jártak, fényei áthatoltak a fákon a növekvő félhomályban. Fájdalmasan kiforduló bokával szelték át a hegyoldalt. Egy ösvényhez értek, mely egészen a hegycsúcsra vezetett. Rátértek. Az út egyre viszontagságosabb lett, a buja bozótost lassan felváltották a sziklák és a talpuk alatt meg-megcsúszó moréna. Kipihenten és friss erővel könnyedén megbirkóztak volna a kihívással, de a sok gyaloglásba belefáradt lábbal egyre gyakrabban elvesztették talpuk alól a talajt. Aztán Tyler megbotlott és a térdére zuhant. Felvinnyogott. Allison lehajolt mellé és megmasszírozta a zúzódást. Egyre jobban besötétedett, már nem lehetett biztonságosan haladni, a zseblámpa fénye gyenge volt ahhoz, hogy bevilágítsa a terepet. Meg kellett állniuk. Allison félt, hogy a faluba tartó parasztok megláthatják őket, ezért szeretett volna lehúzódni az ösvényről. - Még egy kicsit - biztatta Tylert, miközben felsegítette és egy sziklás-görgeteges irtás felé vette az irányt. Remélte, hogy talál majd barlangot, de mindössze egy üregre akadtak, ahol behúzódhattak néhány nagyobb szikla menedékébe. Hátukat a szikláknak támasztva, kimerülten - 176 -
letelepedtek. Wen Li persze elemében volt, izgett-mozgott, le akart mászni Allison öléből. - Elég ramaty hely - jegyezte meg Tyler, amint átázott Mao-sapkájába törölte nedves arcát. - Tudom - felelte Allison. - Sajnálom, hogy nem találtunk jobbat. Már nincs elég világos. Allison persze tisztában volt vele, hogy a „ramaty” szó enyhe kifejezés - valójában rettenetes szálláshelyük volt éjszakára. Még ha lett is volna nála gyufa vagy öngyújtó, akkor sem gyújthattak volna tüzet az esőben. Minden csuromvíz volt. De legalább, futott át az agyán, nem fázunk, pedig egész álló nap zuhogott. Lehetséges, hogy éjszaka lehűl a levegő, de nem volt mit felvenni - a táskák nem vízálló anyagból készültek, és tartalmuk ugyanúgy elázott, mint a cipőjük. - Azt hiszem, csinálok egy kis zugot - jelentette be Tyler. - Nálam van a zsebkésem. Vágok néhány ágat a fákról, és csinálok egy olyan... hogy is hívják? Amit nekitámasztasz a szikláknak? - Fészer - felelte Allison meglepetten. Neki nem jutott volna eszébe. Büszke volt Tylerre. Remek ötlet! - Tyler munkához látott, és hamarosan állt a sziklának támasztott, ingatag szerkezet. A cipőfűzőjükkel kikötözték a tartóágakat, majd Allison a tetejére terítette az egyik takarót és a maradék nedves, de meleg takarón összebújtak. Az éjszaka egy örökkévalóságig tartott. Képzeletben nyársra húzott pillecukrot sütögettek a képzeletbeli tűzön, úgy tettek, mintha forró csokit kortyolnának, miközben hallgatták a faleveleken és a földön koppanó esőcseppeket. Allison mesélt néhány kísértethistóriát, Tyler is elmondott egyet, s közben elfogyasztották az utolsó zacskó mogyorót. Ez legyen a holnap kérdése, okoskodott magában Allison. Wen Linek bőven volt tápszere és rizspelyhe, de neki és Tylernek szinte semmi elemózsiája sem maradt másnapra. Tyler Allison vállára hajtotta a fejét, és elnyomta a buzgóság, Wen Li az ölébe fészkelte magát. Allison teljesen elgémberedett. Szívesen nyújtózott volna egyet, de moccanni sem mert, nehogy felriassza a gyerekeket. Úgysem jött álom a szemére. Túl kényelmetlen volt a hely, és túl sok gondolat kavargott a fejében. Felbátorították az aznap történtek. Eltévedtek és magukra maradtak, de eltelt egy újabb nap, és nem fogták el őket, és a józanságukat sem veszítették el. Fogalma sem volt, hogyan vészelik át az éjszakát, és hogyan találnak élelmet, egyáltalán, hogyan jutnak el a Taoping kolostorba, de egy dolgot bizton állíthatott. Ez az este, hosszú ideje először, más volt. Nem félek. Legalábbis e pillanatban nem. Aztán felnevetett magában, ahogy eszébe jutott, mit mondana erre Ruth: Ha nem félsz, az azért van, mert megbolondultál. Elhitette magával, hogy valahogy eljutnak Taoping-ba, és Tung Kangce segíteni fog nekik. Biztonságban elviszi őket a kuangcsoui konzulátusra, és az Amerikai Egyesült Államok kormánya mindent megtesz értük. Túl messzire jutott ahhoz, hogy másként történjen. Ezt súgta a szíve, és később, éjszaka, amikor végül elszenderedett, az álma is.
21 Csüan Ji a kezdettől fogva tisztában volt azzal, hogy a Pollard nő könnyedén a bolondját járathatja vele, de nem vehette bizonyosra, mert Ruth remekül értette a dolgát. Az, hogy senki sem jött el érte, az égvilágon semmit sem bizonyított, hisz könnyedén hivatkozhatott arra, hogy nyilván kifigyelték a lesben álló rendőröket, vagy bajba keveredtek, vagy feltartóztatták őket, bár ennek kicsi volt az esélye. Csüan hihetőbbnek vélte, hogy egyszerűen cserbenhagyták. Mindenesetre ott hagyta Rutht csalinak a téren, és várt, de közben sem tétlenkedett. Semmit sem hagyott a véletlenre. A tartomány teljes állományát mozgósította, hogy megerősítse a Csangsából kivezető utakon az ellenőrzést. Minden elképzelhető helyen úttorlaszokat emeltek, mintegy gyűrűt vonva a város köré. Mást nemigen tehetett. Hacsak nem vetem kínvallatás alá, gondolta, de egyelőre nem állt szándékában erre vetemedni az őrizetében lévő amerikai nővel. Eltűnődött, eljön-e valaha az az idő, amikor már nem lesz választása, hisz ha Kína valóban száznyolcvan fokos fordulatot vesz - és ő maga úgyszintén -, akkor a kínzás többé szóba sem jöhet. Egy benső hang azt súgta neki, biztosan eljön. Egy másik hang beismerte, hogy sosem fog eljönni. Ezek a nők nagy szégyent hoztak a fejére. Igaz, a négy felnőtt szökevény közül három már a - 177 -
markában van, de egy percig sem tagadhatta, hogy ez sem a maga, sem a rendőrség erőfeszítéseinek köszönhető. Az, hogy a Cameron fickó meghalt és a felesége lakat alá került, a Jangcén történt hajószerencsétlenség következménye (furcsa véletlen). A Pollard nő csakis azért került börtönbe, mert meghalt a gyermeke (újabb furcsa véletlen), különben még most is szabadon lenne. Igaz, a furcsa véletlenek gyakran siettek a rendőrség segítségére, ebben az ügyben azonban már kétszer is szerepet játszottak, ami annál is nyomasztóbb, mert nem agyafúrt bűnözőket üldöz, hanem nőket, ráadásul külföldi nőket! Azt, hogy egyikük még mindig szabadlábon van, éppoly megalázónak tartotta, mintha mind szabadon volnának, s ez a tény a miniszterhelyettes sasszemét sem kerülte el. Ez a szégyen a legcsúnyább, az egyetlen folt, ami eleddig szeplőtlen pályafutásán esett. Igen, gondolta. Megkínozhatnám, vagy elintézhetném, hogy a nancsangi börtön egyik zárkájában érje a halál. Senki sem tudná meg. Hát mégsem változtam olyan sokat, igaz? Ma Linre már nem bízhatnám, mert ahogy öregszik, úgy lágyul a szíve. De én képes lennék rá, megtehetném. Igen, megtehetném - Kínáért. Egyre jobban hatalmába kerítette a kétségbeesés, de azért még nem vetemedett erre. Legalábbis egyelőre nem. Az egyik távoli, hsziapai ellenőrzőpontról futott be a jelentés. Az egyik őr észrevett egy kék szemű fiút, aki egy teherautó hátuljában, a rakományban bujkált. Az őr senki mást nem látott a rekeszek között. Csüan fortyogott a dühtől. A Lienhua San! Még csak véletlenül sincs a közelében annak, ahol összevonta az erőit. Persze elképzelhető, hogy tévedés van a dologban, de eddigi nyomozása semmi eredményt nem hozott. A Turk nőnek és a fiúnak se híre, se hamva. És Tylernek kék a szeme. Csak ők lehetnek. Csüan váltott néhány szót az őrrel a recsegő rádión, amit az őrbódéban a telefonjára kötöttek, s rögtön ráébredt, milyen nehéz felfogású alakkal hozta össze a sors. A vonal túlsó végén az őr csaknem egy órát tétovázott, mire rászánta magát, hogy értesítse. Állítása szerint nehéz volt őt utolérni. - Azonnal tudtuk, hogy magának kell jelenteni, uram, de Pekingben megvárakoztattak, aztán valaki Nankingba kapcsolt, és mondták, hogy nincs ott... - Nem érdekes! - vágott közbe Csüan. - Írja le pontosan, mit látott! - Figyelmesen hallgatta az őr összefüggéstelen mondókáját. - Feljegyezték a teherautó rendszámát? - Sajnos nem, ezredes elvtárs - mentegetőzött az őr a rég elavult megszólítással címezve a legmagasabb rangú személyt, akivel valaha beszélt. - Nem volt rá szükség. Ellenőriztük az iratokat, és azok rendben voltak. Nem vezetünk lajstromot. A szabályzatunk már nem... - És mi állt az iratokban? - rivallt rá Csüan. - Nem emlékszem, ezredes elvtárs - ismerte be az őr. - Gondolkozzon! A cég neve. A rakomány! Bármi. - El... elnézést, ezredes elvtárs... - Rendben - adta meg magát Csüan. - Mi a helyzet a sofőrrel? Mi a neve? Hol lakik? - Sajnos... sajnos... - makogott az őr. Hallott a hajtóvadászatról, számított is rá, hogy éberségéért kitüntetik, de most mintha rossz irányt vett volna a társalgás. Ahelyett, hogy előléptetnék és nyilvánosan megdicsérnék, csúfot űznek belőle. - Azt tudja, hogy nézett ki a teherautó? A színe, a mérete, bármi? - Ó, igen, ezredes elvtárs! - Az őrnek sok minden eszébe jutott a teherautóról, és az a sok minden sok egyebet eszébe juttatott. Az új Peking-Hongkong vasútvonalról beszélgettek a sofőrrel. Ahhoz kellett a rakománya. Kerámia vagy ilyesmi. Nem sok. Csüan azonnal elrendelte a terep tüzetes átfésülését, ám mivel kellett szemben találnia magát? Pocsék idővel és tehetetlenséggel. Nancsangban is esik az eső, de a Lienhua Sanon mintha dézsából öntenék, már csaknem egy hete. A lehulló csapadékmennyiség szokatlanul nagy volt, a monszun korán érkezett, és igencsak keményen sújtott le a partvonalra. A felhők alacsonyan vonultak ahhoz, hogy helikoptereket küldhessenek fel, mindazonáltal négy gép állt utasítására készenlétben Kuangcsou mellett, a tungkuani katonai bázison arra az esetre, ha netalántán javulás állna be az időben. - 178 -
Az esőzésen túl nem sok segítségre számíthatott a helyi KBH-tól - a környék ugyanis ritkán lakott volt, következésképp a kisszámú kihelyezett rendőrség nagy területekért felelt, és erőiket pillanatnyilag lekötötte a természeti csapás miatt előálló helyzet. S noha át lehetett helyezni őket onnan, ez időbe telt. A legrosszabb azonban az volt, hogy, akár a Pojang Hunál, itt is sok-sok helyen el lehet rejtőzni. A hegyekben utak szövevénye fut. A teherautó akármerre mehetett. Csüan módszeresen nekilátott a feladatnak. A közeli nagyobb városokból, Mejcsouból és Saokuanból egységeket rendelt a helyszínre. Mire a végére ért, óriási haderőt mozgósított, köztük a Nép Fegyveres Rendőrségének egységét, melyet katonai teherautók szállítottak át a körzetbe. Új úttorlaszokat emeltek, és kordont vontak a környék köré. Aztán ráállította a nancsangi KBH állományát, hogy derítsék ki, honnan rendeltek kerámia alkatrészeket a vasútvonalhoz, és hallgassák ki az összes Nancsang környéki kerámiagyártó telep és elosztó hivatalnokait. A gondos előkészületek során azonban Csüan egyvalamiben melléfogott. Miközben utasította embereit, hogy kutassanak át minden járművet, különösen azokat, melyekre ráillik az őr által adott leírás, meg sem fordult a fejében, hogy prédája gyalogosan menekül. Mielőtt átköltözött a KBH-kapitányságról délre, még egyszer benézett Ruth Pollard alagsori cellájába. Az őr kinyitotta az ajtót, Csüan belépett. A szűk, ablaktalan zárkában dohszag és emésztőgödör bűze terjengett. A betonpadlón érintetlen tálka rizs állt az acélpriccs mellett. A fogoly sírt. Ruth megtörölte a szemét, és felnézett Csüanra. Állta a tekintetét. Csüannak minden önuralmára szüksége volt, hogy ne essen a nő torkának azok után, hogy az (tudta, bár bizonyítéka nem volt rá) túljárt az eszén. Ruth eddig azt hitte, nem képes a kínai arcokról olvasni, a rájuk kiülő érzelmek örökre rejtve maradnak előtte. Csüan arcát különösen kifürkészhetetlennek találta. De ahogy most az ezredesre pillantott, anélkül, hogy bármelyikük egy szót is szólt volna, megértette: Csüan tudja, hogy ő rászedte. Bárhogy szerette volna titkolni, Ruth szája sarka a perc tört részére szinte láthatatlan mosolyra húzódott. Dr. Caj Tang luxuslakása Sanghaj egyik legdrágább kerületében feküdt, ablakából kilátás nyílott Kína legszebb negyedére. A felhőkarcoló a folyóparti sétány, a Bund fölé magasodott. A lakás négy szobájával kínai viszonylatban óriási volt, mindegyik szoba a belvárosra és a Huangpufolyóra nézett. A falak, melyeket épp nem borítottak könyvespolcok, ritka műtárgyak eklektikus gyűjteményét vonultatták fel. Volt ott vastag perzsaszőnyeg, selyem falikárpit, a vitrinben pedig egy, a Tang-dinasztia korából épségben fennmaradt váza. A nappali sarkában hangversenyzongora terpeszkedett, fölötte egy Picasso-kép függött. Ma Lin felcsapta a klaviatúra fedelét, és gyengéden végigfuttatta ujjait a billentyűkön. A hangszerből gazdagabb dallam szállt fel, mint emlékeiben élt, persze ez sokkal finomabb zongora, mint a pianínó, amin apja házában játszott. Mennyit változott Kína, mélázott, mióta utoljára zongorázott. Hirtelen megrohanták az emlékek, alig győzte őket visszaparancsolni. Még mindig keveset tudott erről az emberről, akinek most a lakásában állt. Ma Lin kikérte az orvos dáng án-ját a sanghaji KBH-tól, és a legkevésbé sem lépte meg, amikor tájékoztatták, hogy a dosszié eltűnt. Az épület portása szerint dr. Caj egyedül él, és sűrűn utazik. A lakásban semmi nyom nem utalt rá, hol dolgozik az orvos. Hiába hívta fel a helyi kórházakat, egy sem jelezte, hogy az alkalmazásukban állna. Miután nyomozása a város magánklinikáin szintén terméketlennek bizonyult, más tartományokba és számos kínai orvosi kamarába is telefonált. Majd bankokban tudakozódott, vámtiszteket hallgatott ki, ám egy pillanatig sem áltatta magát azzal, hogy bármire rábukkanhat. A vele kirendelt rendőrök dobozokba gyűjtötték a papírokat, és a nappaliba hozták őket, hogy Ma Lin átrághassa magát rajtuk. A recepciós azonosította az orvost egy képen, amit a lakásban találtak. Dr. Caj a negyvenes éveiben járt, rövid fekete haja és széles, megnyerő mosolya volt. Ma Lin az egyik rendőr kezébe nyomta a fényképet, hogy továbbítsa az összes rendőrőrsre és határátkelőhelyre. A hálószoba falán orvosi diplomák lógtak, az egyik a Pennsylvania Egyetemről, a másik a rochesteri Mayo Klinikáról. Átböngészte az iratokat, hogy kiderítse, mi gyanúsítottja szakterülete, s miért utazgat olyan - 179 -
gyakran Szucsouba, hogy a haldokló árvákat ellássa. Vaskos kartotékokat és szaklapokat talált, melyek főként a nyugati orvoslásra helyezték a hangsúlyt, akár azok a tanulmányok, melyeket dr. Caj maga írt kínaiul, illetve ha Hongkongban és a Fülöp-szigeteken publikálták őket, angolul. Mivel Ma Lin inkább a hagyományos kínai orvoslásba helyezte bizalmát, a cikkekben szereplő szakkifejezések számára idegenül csengtek. Felhívta egy orvos ismerősét a sanghaji Szun Jat kórházban, mely az ország egyik haladó intézményeként szintén a nyugati orvoslásra helyezte a hangsúlyt. Ez az orvos kezelte a feleségét életének utolsó gyötrelmes évében. Ő is Amerikában tanult, nyilván érteni fogja, ami neki magának cseppet sem világos. - Miben segíthetek, Ma Lin? - kérdezte az orvos, miután letudták az udvariassági formulákat. - Próbálom megtudni egy orvosról, hogy mi a szakterülete. A kezemben vannak a tanulmányai. Talán maga megmondja nekem, mit jelentenek. - Igyekszem. - Van itt néhány szaklap és cikk, témakör szerint csoportosítva. Elég sok foglalkozik az azatioprinnal. - Nehezen betűzte ki a szót. - Igen. Ez egy autoimmun betegségeknél javallt szer. Én magam is írtam föl arthritis deformansra. Valaha leukémia gyógyítására használták, de elsődlegesen... - Leukémia? Az egy gyermekbetegség, ugye? Ez az orvos egy árvaháznak dolgozott. - A leukémia a vér betegsége. Gyermekeknél gyakran előfordul, de a felnőtteket sem kíméli. - Vannak itt más tanulmányok is. Egy cikk itt a hisztokompatibilitással foglalkozik, egy másik a limfocitakutatással. T limfociták, B limfociták... - Nos, remélem, megérti, ez már sajnos kívül esik a szakterületemen. Valószínűleg csontvelő-átültetéssel foglalkozik, bár kevés sebész csinál effélét. Van még esetleg valami más? Ma Lin átnézte az alsó polcokat. - Igen. Kortikoszteroidok és ciklosporinok. És mintha írna itt valamit a monoklón antitestekről... - Aha, megvan! Együtt máris világos, különösen most, hogy említette a ciklosporinokat. A ciklosporin egy ciklikus polipeptid, a gombában található. Hatásos új, immunválaszt csökkentő szerként terjedt el. Csodálatos orvosság, bár gyerekeknél általában nem használják. - Szükségem lesz a segítségére, doktor úr - jelentette ki Ma Lin. - Sejtelmem sincs, miről beszél. - Az immunválaszt csökkentő szereket akkor használják, amikor idegen szövet beültetésekor le akarják gyengíteni az immunrendszert. Ha ez a sebész ciklosporint alkalmaz - magyarázta az orvos -, akkor erős a gyanúm, hogy szervátültetéssel foglalkozik. PEKING, JÚNIUS 2. NEW YORK TIMES - Egy hongkongi székhelyű jogfigyelő csoport, az Emberi Jogok Információs Központja bejelentette, hogy a nancsangi rendőrség elfogta a második amerikai szökevényt, a Los Angeles-i Ruth Pollardot. A dél-kínai Csianghszi tartományban fekvő város, Nancsang főként katonai repülőgépeiről és rakétakilövő-üzeméről ismert. A pekingi külügyminisztérium belbiztonsági okokra hivatkozva nem kommentálta az esetet. A pekingi és a nancsangi rendőrségi szóvivők nem erősítették meg a hírt. Ám ha igaz, akkor már csak egyetlen szökevény, Allison Turk van szabadon. A denveri Mrs. Turk állítólag kilencéves fiával, Tylerrel utazik. Az Információs Központ értesülései szerint Mrs. Turk után továbbra is kiterjedt hajtóvadászat folyik. Mrs. Turk férje, Marshall, a hírneves denveri ügyvédi iroda, a Coulter és Grogan cég beltagja, Hongkongba repült. Pillanatnyilag nem elérhető. Pollard a házbizottság külkapcsolatok osztályán dolgozó demokrata képviselő (New Jersey körzet), Fred Pollard húga. Pollard szenátor nyilatkozatban ítélte el a „pekingi aljanépséget”, és követelte húga azonnali szabadon engedését. Pollard támadást indított a Házban a Kína kedvezményezetti státuszának elfogadását célzó törvényjavaslat ellen, melyről a hónap végén szavaz a Kongresszus. A Fehér Ház nyilatkozatában az elnök „nyomatékosan” elítélte a kínai intézkedést, és az emberi jogokra hivatkozva ismét felszólított a foglyok azonnali szabadon bocsátására. A sajtótitkár - 180 -
tájékoztatása szerint felső szinten tárgyalások folynak az amnesztiáról, de a kérdést nem fejtette ki bővebben. A hírt, miszerint a kuangcsoui konzulátus menedéket biztosít Mrs. Turknek, a sajtótitkár megalapozatlannak minősítette, ám a lehetőségét nem zárta ki. A Fehér Ház józanságra int mindenkit azok után, hogy a párizsi kínai nagykövetség előtt elfajult tiltakozáson emberi jogi aktivisták zöldségekkel dobálták meg a nagykövetséget, és a francia rendőrség kénytelen volt könnygázt bevetve feloszlatni a tömeget. Kapcsolódó fejlemény, hogy a CNN hírcsatorna bejelentette, tudósítójukat, Colin Chandlert, aki elsőként tudósított az amerikai szökevényekről, a szükséges engedélyek hiányára hivatkozva kiutasították Kínából. A hírcsatorna tiltakozását fejezte ki a kínai kormányhivatalnokok „önkényes és felháborító” lépése ellen. Délelőtt háromnegyed tízkor Allison elemelt egy biciklit egy paraszttól a zuhogó esőben. A Repülő Galamb elnevezésű háromkerekű járgányt, melynek csomagtartójára pallót erősítettek, hogy azon árut lehessen szállítani, a paraszt gazdátlanul az út szélén hagyta, majd eltűnt a meredek hegyoldalban, melynek csúcsán feltehetőleg ház áll vagy földparcella terül el. Két fordulót tett, és mindkét alkalommal jutazsákokat vonszolt le a hegyről, ezeket a bicikli mellé támasztotta, aztán visszafordult újabbakért. Allisonnak fogalma sem volt, mi lehet a zsákokban, de nem is érdekelte. Senki sem járt a környéken. Hajnal óta kutyagoltak az esőben, de a zaj volt a legrosszabb: monoton, sosem változó, egyhangú, kínai monszunkínzás. Több mint huszonnégy órája áztak, s bár a hőségtől és a meleg esőtől úgy érezték magukat, mintha zuhanyon sétálnának át, vízhólyagjaik az állandó nedvességtől még fájdalmasabbak lettek. Allison elhasználta az utolsó ragtapaszt, mely azonnal levált, aztán megpróbálta kibélelni a cipőjüket a Tyler váltóingéből tépett csíkokkal, de ez sem segített. Tyler lassan, de bátran bicegett előre, míg ki nem fakadtak a vízhólyagjai. Utána jobban érezte magát. Allison fertőtlenítő kenőcsöt dögönyözött a húsába, nehogy elfertőződjön a seb, és még kétszer átdörzsölte a patkány karmainak a nyomát. Még mindig szivárgott belőlük a genny, és csúnyán festettek. Haladásukat lassította, hogy Allison, ha lehetett, letért a főútról, és a hegyeken átvezető ösvényekre terelte kis csapatukat. Arra mindig ügyelt, hogy ne tévessze szem elől az utat, vagy legalábbis sejtse, hol lehet, ha a terep eltakarta. Ez a nagy óvatosság néha balul ütött ki - előfordult, hogy olyan áthatolhatatlan növényzettel vagy meredek, mászásra alkalmatlan hegyoldalakkal és sziklákkal találták szembe magukat, hogy kénytelenek voltak visszafordulni. Ilyenkor gyakran kéthárom kilométerrel is többet gyalogoltak, mire visszataláltak. Éppen egy ilyen kényszerkitérő alkalmával látta meg Allison a parasztot és a biciklijét. Azonnal döntött. Az egyik zsák tetejére helyezett ötven dollárnak megfelelő jüant, majd, mivel nem tudta, mennyibe kerülhet egy ilyen háromkerekű, megduplázta az összeget. A gyerekeket a pallóra ültette: Tyler a menetiránynak háttal, az egyik táskára telepedett, a másiknak nekitámasztotta a hátát, majd ölébe vette a Micimackót szorongató Wen Lit, és az ernyő alá görnyedtek. Amikor Allison meggyőződött róla, hogy viszonylagos biztonságban vannak, felpattant az ülésre. A Repülő Galamb begurult a viharba. Kemény menet volt. A sár beszívta a kerekeket, és a kormány sem volt eléggé meghúzva, ezért a kerekek néha nem arra mentek, amerre Allison szerette volna. Allisonnak ráadásul szembesülnie kellett azzal a cseppet sem kellemes ténnyel, hogy lába gyengébb, mint hitte. Futóizmai nem arra termettek, hogy hegynek fel és le pedálozzon. Világéletében úgy vélte, jó formában van, de most be kellett ismernie, hogy igencsak erőtlen. Sebesebben haladtak ugyan, mint gyalogszerrel, a forgalom azonban, noha még mindig viszonylag gyér volt, már nagyobb gondot okozott. Kétszer is kénytelen volt lehajtani az útról, mert az őrült kínai sofőrök abban lelték élvezetüket, hogy teherautójukkal kicentizve száguldjanak el mellettük. Három órán át tekert megállás nélkül. Tyler közben kérdésekkel bombázta: Ki az erősebb, Arnold Schwarzenegger vagy a gorilla? Melyik a magasabb, a Tyrannosaurus rex vagy az elefánt? Mekkora egy atombomba? Egy percre sem fogyott ki a kérdésekből, melyek többségére Allison lihegve tippelt vagy kitalált egy választ, miközben pedálozott. Próbálta olyan témák felé terelni Tylert, amiket ismert, de azok nem érdekelték a fiút. Lányblabla, legyintett, vagy felnőttblabla, vagy egyszerűen csak ostoba blabla. Allison csodálta Tylert, hogy képes a körülményekről - 181 -
megfeledkezni. Neki köszönhették, hogy gyorsan és kellemesen telt az idő. Kétszer keresztezte útjukat falu. Mivel a biciklivel nem kerülhették meg őket, Allison egyenesen átkerekezett rajtuk. Az eső mindvégig a segítségükre volt. Csupán bejáratok árnyékából és ablakokból kibámuló, vagy a piactéren bádogfedél alatt ücsörgő embereket pillantott meg futólag. A tetőkön fülsértően dübörögve dobolt az eső. Az utakon általában alig lehetett elférni a tömegtől, ebben az ítéletidőben azonban csak néhány vállalkozó szellemű egyén merészkedett ki, ők is szorosan a fejükbe húzták a sapkát, és esernyőjük vagy összehajtogatott újságok alá görnyedve siettek a dolgukra. Allison a falvak határában meg volt győződve, hogy felfigyelnek rá, de hamar rájött, hogy a bicikli általános közlekedési eszköz, és a két gyerekét a csomagtartón szállító pedálozó nő látványa olyannyira mindennapos, hogy amennyire megállapíthatta, senkinek sem szúrtak szemet. Ebben azonban tévedett. Annak ellenére, hogy Allison semmi rendkívülit nem tett, annak ellenére, hogy zuhogott az eső, mintha dézsából öntenék, és soha senkire nem nézett egyenesen, csaknem egy tucat embernek feltűnt a bicikliző lao wai. S bár nem volt semmi kirívó sem a megjelenésében, sem az öltözékében, s noha a bicikli is a környékről származott, mindazonáltal volt benne valami tagadhatatlanul külföldi (talán a testtartása, az alakja, a magassága), amitől úgy kirítt, mintha hirdetőtáblát akasztott volna a nyakába. S bár az eső bekergette a szokásos tömeget az utcáról, és senki sem üdvözölte csodálkozva, derűsen vagy döbbenten, ahogy szép időben tették volna, a felhőszakadás sem akadályozhatta meg, hogy vagy egy tucat ember meglássa őket a távolból. A pletyka azonnal szárnyra kapott a falusi vendéglőkben, teaházakban és boltokban. Kínában csupán idő kérdése volt, mikor jut el a tünemény híre a rendőrség fülébe. Allison feltűnő volta tudatának hiányában kerekezett tovább, lehajtott fejjel. Aztán egyszer csak észrevette, hogy a távolban egy sárral bevert fehér Mitsubishi járőrkocsi igyekszik feléjük, de nem volt hova menekülni, még a bozótba sem húzódhattak le. Hosszú, enyhén kanyargó útszakaszon haladtak, vele párhuzamosan mindkét oldalon meredek árok futott. Olyan keskeny volt, hogy alig fért el rajta a bicikli, nemhogy a szembejövő jármű. Látta a kocsi tetején villódzó vörös fényt és az elejére festett fekete betűket. Legyűrte félelmét, figyelmeztetően odasziszegett Tylernek, és lehúzódott, amennyire csak lehetett, majd a kalap nagy karimája alól kikukucskálva, de a fejét lehajtva araszolt előre. A Mitsubishi pillanatokon belül odaért hozzájuk. Nyaktörő iramban közeledett a sárban csúszkálva, ahogy a sofőr minden igyekezetét összeszedve próbálta az úton tartani a kocsit, és a dudára hasalva tülkölt az ostoba parasztnak, hogy eredjen az útjából. A járőrkocsi hátsó ülésén Csüan ezredes és a helyi KBH egyik hivatalnoka tekintette át, hol állomásozik az a néhány rendőr, aki a tartománynak ebben az eldugott csücskében teljesít szolgálatot. Csüan mindössze futó pillantást vetett a szalmakalapos nőre, aki a nagy sárban iparkodott lehúzódni az útról, míg hátul a gyerekei egy nagy rózsaszín ernyő alatt kucorogtak. Nem látott ki tisztán a bepárásodott, eső áztatta ablakon. Ahogy a járőrkocsi elrobogott, hátrafordult és nézte, hogy a bicikli letér az útról. A zöldfülű mejcsoui sofőr az árokba kényszerítette a biciklistát. Csüan kis híján visszaparancsolta, hogy kisegítse az árokból a szerencsétlenül járt nőt (pontosan ez a brutális és teljességgel szükségtelen rendőri arrogancia volt az, amit egyáltalán nem szenvedhetett), de meggondolta magát. Nem volt rá ideje. Egy paraszt megtalálta a körözött teherautó roncsait. Csüan élesen megfeddte a sofőrt, aki bocsánatot kért az ezredestől, de egy pillanatra sem lassított. Allisonnak sikerült lefékeznie a biciklit, de még így sem kerülhették el, hogy az árokpartnak rohanjanak. Allison a csípőjét alaposan beverve átbucskázott a kormányon, Tyler, aki csodával határos módon egy pillanatra sem engedte el Wen Lit, elrepült mellette, és háttal az árokban landolt. Az ütést némileg enyhítette a puha sár. Egy percig mukkanni sem bírt. Aztán Wen Lit focilabdaként a hóna alá csapva feltápászkodott. Megijedt, de nem esett baja. Wen Li azt hitte, ez is az utazáshoz tartozik, és egy nyikkanással sem tiltakozott. Allisonnak potyogtak a könnyei a fájdalomtól és a dühtől, de főként azért, mert féltette a gyerekeit. Nehézkesen feltérdelt, aztán felkecmergett a sáros árokban. Miután meggyőződött róla, hogy a gyerekeknek kutya bajuk, felemelte az ingét, hogy megnézze, milyen kárt tett magában. - 182 -
Elviselhetetlen volt a fájdalom. A hasán feketés-lila hurka nőtt, és biztos volt benne, hogy megrepedt a csontja. Megtörölte a szemét sáros ingujjába. - Jobb, ha ezt megnézed - szólt Tyler. - Szerintem eltörött a bringa. - A kerék annyira megrongálódott, hogy nem fordult át a villán, és már a legkisebb nyomásra is darabjaira hullott volna. Nem lehetett megjavítani. A Repülő Galamb kimúlt. Az esernyő sem járt sokkal jobban: két bordája meghajlott. S bár Allison próbálkozására kiegyenesedtek, az egyik végül elpattant és átlyukasztotta az anyagot. - Auuuu - kiáltott fel Allison újra. Az ernyő egyik oldala ernyedten-rokkantan lelógott. Allison bőszen a biciklibe rúgott, de beakadt a lábujja a vázba, s csak nehezen sikerült magába fojtania fájdalmas sikolyát. - Semmi baj, anyu - vigasztalta Tyler. - Nyugodtan káromkodj, ha akarsz. - Nahát, kösz - felelte Allison a lábujját dörzsölgetve. - Miért nem káromkodsz egyet te helyettem? Tyler nem vesztegette az idejét. - A kurva anyád! - üvöltötte a sofőr után. Allison félig kuncogva, félig sírva hallgatta Tyler szitkozódását, aztán ismét eleredtek a könnyei, de nem a fájdalomtól, a méregtől vagy a félelemtől, sokkal inkább a miatt az apróság miatt, amit az imént hallott és sosem fog elfelejteni. Tyler eddig sosem ejtette ki a száján az „anyu” szót. Szeretett volna mondani valamit, átölelni és megpuszilni, de tudta, hogy mindent tönkretenne vele. Késő délután elállt az eső, de az égen gomolygó felhők még mindig súlyosan lógtak, s nagyon úgy festett, hogy a száraz idő tiszavirág-életű lesz. Tungkuanban, Kanton délkeleti katonai bázisán hat francia gyártmányú helikopter emelkedett a levegőbe, és a Csüan ezredes által vázolt szisztematikus rácsalakzatban kutatni kezdtek a szökevények után. Minden helikopteren ült egy pilóta és két, nagy hatósugarú távcsővel felszerelt felderítő. Három gép infravörös hőérzékelőkkel is fel volt szerelve. A helikopterek az utat követve elhúztak az erdők felett. Csüan nem tudta megmondani nekik, pontosan mit keressenek. Reményei úgy foszlottak szerte, amikor megérkezett a baleset helyszínére, mint szélfútta felhők az égen. A teherautó utáni hajsza nem hozott semmi eredményt, csak egy, az útról kicsúszott és szurdokba szánkázó roncsot. Egy paraszt akadt rá, miközben elkóborolt tehenét kereste. - Az embereink kiürítették a rakteret, uram - jelentette a helyszínen egy rendőr. - Csaknem három órába telt, olyan lehetetlen szögben ékelődött be. Lao wai-nak semmi nyoma, se ruha, se semmi. Ha bent lettek volna, ott helyben szörnyethaltak volna. De mindegy. Nem voltak bent. Csak és kizárólag kerámiaszigetelőket találtunk. - Mit mondanak a lábnyomok? Láttak a roncs körül? - Nehéz megállapítani, uram. A mentőcsapat nem volt tisztában vele, mivel állnak szemben. Csúnyán összetaposták a terepet, amikor kihúzták a sofőrt. De átkutattuk a szurdokot, és egyedül a paraszt nyomaira bukkantunk, aki felfedezte a teherautót. - És a sofőr? - Eszméletlen volt. Elszállították Vuhuába, a kórházba. Beletelik néhány napba, mire ki lehet hallgatni, ha egyáltalán magához tér. Csüan szitkozódott. Vitathatatlan, hogy ez az a bizonyos teherautó. Idehozatták az őrt, aki látta a Turk fiút a raktérben, s az kétséget kizáróan azonosította a sofőrt a jogosítvány fényképe alapján. Tehát, ha ez az a teherautó, amit keresnek, és senki sem hagyhatta el a terepet, akkor vajon az őr agya is olyan gyenge, mint a szeme, morfondírozott Csüan bosszúsan. Lehet, hogy csak odaképzelte a fiút, bár az éppolyan nevetséges lenne. Igaz, az őr nem adott egyértelmű leírást, mindössze egy kék szemű lao wai fiút látott. Nem, a haja színét nem figyelte meg. És nőt és csecsemőt sem vett észre. De, biztosította az ezredest, ezer közül is felismeri a külföldi ördögöt. Akkor viszont miért nincsenek a teherautóban? Semmi oka nem volt Turkéknek, hogy leszálljanak, hacsak... Még egyszer vallatóra fogta az őrt. - Azt mondja, a sofőr látta a maga reakcióját? - Igen, ezredes elvtárs. Sebesen elhajtott, de láttam a visszapillantó tükörből az arcát. Látott, - 183 -
sőt hallott is engem. Mégsem állt meg. Talán, vélekedett Csüan, a sofőr pánikba esett. Lehet, hogy a tudatra, hogy fény derült titkára, kitette az utasait valahol útközben, aztán nagy igyekezetében, hogy elmeneküljön a környékről, kisodródott. Nem valami nagy kapaszkodó, de akkor ez azt jelenti, hogy Allison Turk a közelben van. Persze az is megeshet, hogy hatszáz kilométerrel nyugatra bujkál, vagy még mindig Nancsangban rostokol. Bárhol lehet. Csüan úgy gondolta, hogy az őr valószínűleg téved, mindazonáltal nem kockáztatott. Rádión közölte a helikopterek élén álló parancsnokkal, hogy a lao wai feltehetőleg gyalogosan menekül, majd beindította Kuangtung tartományban az állambiztonsági gépezetet: berendelt minden elérhető embert és járművet, aztán nyomozást rendelt el a sofőr cége, családja és társai ellen, és elküldte Ma őrnagyot Nancsangba, hogy felügyelje a vizsgálat kimenetelét. Remélte, hogy a nevek között, amiket Ji Ling felsorolt, ráakad a láncszemre. Persze Csüan tisztában volt vele, hogy ez még mindig édeskevés. Ahogy fogyatkozott a terület, úgy fogyott rohamosan az ő ideje is. Kuangcsou városa alig kétszáz kilométerre feküdt nyugatra, a Lienhua San lélegzetelállító vonulatain túl. A Dél-kínai-tenger még annál is közelebb, csupán száz kilométerre délre terült el, és a partvonal mentén csempészfalvak százai sorakoztak. Ráadásul esélyét, hogy rábukkanjon a nőre, csak rontotta a Kínát az idők kezdetétől fogva sújtó átok, a monszun. Harminc óra alatt ötven centiméter eső zúdult le, fél évszázada nem volt ilyen áradás. Az összedőlt házakban, töltéseken és gátakon több mint száz ember lelte halálát. A nagyfeszültségű vezetékek leszakadtak, a telekommunikáció felmondta a szolgálatot, és áram nélkül amúgy sem működött semmi. A sárlavinák elzárták az utakat, és egész falvakat sodortak el. Az egyik lavina betemetett egy rendőrautót, a sofőrje meghalt. Minden ellene esküdött. Érezte, hogy a dolgok kicsúsznak a keze közül. Ez a Turk nő és a fia bolondot csinál belőle. A becsülete forog kockán ebben a versenyben, és eddig vesztésre áll. Már nem bízott benne, hogy a KBH kézre tudja keríteni őket. Több szemre, több fülre, több segítségre van szüksége. A triádokra! Ők Kína árnyoldala, Kína érzékeny pontja, jóllehet néha erősebbek, mint maga a kormány. Az ősi titkos társaság annak idején a mandzsuk uralmának megdöntésére alakult. Később, politikai törekvéseiket félretéve, a triádok bűnözésre adták a fejüket. Sokuk Hongkongba települt, kalózokat és csempészeket képeztek. Hálózatuk, mely a következő évszázadokban mindkét oldalon virágzott, szép lassan elterjedt az egész világon. Náluk többet senki sem tud, senki sem lát, senki sem tart a kezében. Tagjai mindenhol felbukkantak, minden illegális tevékenységbe belefolytak: kábítószer, pénzmosás, szerencsejáték, pénzhamisítás, bankkártyacsalás, zsarolás és erőszak. Dél-Kínában nagy számban voltak jelen, s találékonynak és kegyetlennek bizonyultak. Gyakran működtek együtt a KBH-val, a hadsereggel és a titkosszolgálattal, ha azok külföldre menekült kínaiakat akartak kivégeztetni a hazájuk ellen elkövetett bűncselekményekért. Bárki, aki anyagilag megengedhette, megvásárolhatta a szolgálataikat. Csüan őket használta Tienanmen után a per elől menekülő bűnöző elemek kézre kerítésére. Az azonban jellemző volt a triádokra, hogy az utca mindkét oldalán dolgoztak: némelyek a disszidenseket segítették, mások az üldözőiket. Volt rá példa, hogy a hadseregben elharapódzó korrupció felszámolásával bízta meg őket, s a triádok a jövőbeni kedvezmények fejében lelkiismeret-furdalás nélkül egykori szövetségeseik ellen fordultak. Az igazsághoz tartozik azonban, hogy Csüan éppannyira kevéssé bízott a triádokban, mint amennyire azok bíztak benne. Mindig pillanatnyi érdekeiket szem előtt tartva jártak el, nem tettek se többet, se kevesebbet. Nemegyszer cserbenhagyták. Öt órakor megzavarták elmélkedését: jelentették, hogy a helikoptereket a földre kényszerítette a vihar. Az úttorlaszoktól semmi érdemlegesről nem adtak számot. Allison Turknek hűlt helye volt, már ha valaha is járt itt. Igen, itt az ideje a triádoknak. Nekiállt éjszakába nyúlóan telefonálni. Ma Lin magányosan üldögélt az orvos lakásán, és vagy tizenötödszörre böngészte át Lin igazgató főkönyvét. Egész éjjel ott maradt, hánykolódva aludt néhány órát a kanapén. Az asztalon szerteszét hevertek az orvos fiókokból és könyvespolcokról előkerült jegyzetei, - 184 -
ám a számtalan, Kuangcsouba tett utazásról tanúskodó repülőjegyet leszámítva nem sok mindenre akadt. Lin igazgatóhoz hasonlóan dr. Caj Tang is sűrűn ellátogatott Kuangcsouba, ez az információ azonban önmagában semmit sem ért - Kuangcsou egy nagy tartomány óriási városa. Térképek, naplók és feljegyzések hiányában nem tudta, honnan indulhatna el, és az orvos irataiban semmire sem talált utalást. Így hát figyelmét ismét az igazgató főkönyvére irányította. A főkönyv bejegyzéseinek egy része kódolva volt, más része megperzselődött a tűzben. Az épen maradt értelmezhető sorokban a csecsemők születési dátuma és neve, majd egy családnév, egy helynév és végül egy szám követték egymást. Ez utóbbi Ma Lin szerint dollárban megadott összeget jelenthetett. Úgy gondolta, olyan gyermekek kerültek a főkönyvbe, akiket az igazgató saját zsebre adott örökbe, a mellettük szereplő összeg pedig a jussa volt. A főkönyv ezernél is több bejegyzést tartalmazott, ám ennek alig tíz százaléka tért ki a részletekre. Tanulmányozta a többi, rövidebb sort is. Néhányuknál, hozzávetőleg ötvennél utalást talált a gyermek felvételének dátumára, születési dátumára, majd egy csinosan kikapargatott névre, melyet egy második név és egy második dátum követett, ami feltehetőleg a távozás dátuma volt. Vajon ezek a „rossz babák”, akikre a belügyes tisztviselő célzott? Ezekben a sorokban néha összegek is szerepeltek, melyeket kezdőbetűk követtek, más sorokban csak kezdőbetűk, míg megint más sorokban csak összegek álltak. Összevetette a főkönyv bejegyzéseit a lajstrommal, melyet az árvaházi kartotékok alapján készített, de egy sem egyezett. Nyilván a kapcsolódó kartotékoknak kelt lába az árvaházban. Ma Lin arra a következtetésre jutott, hogy ha a hat kartoték, melyeket először a belügyminisztériumban keresett, nem tűnt volna el, most tudná az összes kérdésére a választ. Biztosra vette, hogy az a hat kartoték volt Lin igazgató meggyilkolásához a kulcs. Tanulmányozta a kezdőbetűket - leggyakrabban az LT fordult elő. Először arra gondolt, hogy egy árvaházat jelöl, de ellenőrizte az összes árvaházat Kuangtungban, és egyre sem illett ez a monogram. Orvosi szakkifejezések után kutatott, újra felhívta orvos barátját, de semmivel sem lett okosabb. Az asztalra borult, fejét a karján pihentette, behunyta a szemét, és élvezte, hogy az ablakon beáramló napsugár a hátát simogatja. Kimerült és csüggedt volt. Igen ritkán fordult elő vele, hogy egy ügy ennyire megviselte volna. A fáradtságtól ráadásul csak még depressziósabbá vált. Mindenhol Ji Ling és nagyszülei kihallgatása kísértette, képtelen volt aludni. És ehhez jöttek most még a csecsemők is. A velejében érezte, hogy történik velük valami. Az volt a feladata, hogy rájöjjön, mi az, de folyton kudarc érte. Bármerre fordult, a semmit markolta. Egy óra múlva telefoncsörgésre riadt. Éppen erre volt szüksége. A Tajvani-szoros mentén fekvő Hsziamenből, Fucsian tartomány forgalmas kikötővárosából hívta a KBH. Letartóztatták dr. Caj Tangót, aki hajón Manilába próbált szökni. Nyolc óra múlva, Ma Lin, fáradtságát feledve, egy izzadságtól és ürüléktől bűzlő, párás, szűk kis cellában állt. Az orvos eleinte meglehetősen arrogánsan viselkedett, és nem volt hajlandó a helyi hatóságok kérdéseire válaszolni. Ma Lin mellégurította a meggyőzés általa leghatásosabbnak ismert eszközeivel megpakolt kocsit, melyek közül az orvos ráismert néhányra a saját munkájából. Az őrnagy szokatlan kegyetlenséget tanúsított. Minél többet tudott meg, annál keményebben bánt el foglyával. Kétórányi vallatás után Ma Lin lehúzta a gumikesztyűt, és leállította a magnót a polcon. Felfordult a gyomra, de nem a cellában terjengő bűztől. Hanem attól, amiről az orvos a vallomásában beszélt.
22 Allison látta az alattuk elterülő útkereszteződést és az útjelző táblát. Lefaroltak a hegyoldalról a nedves füvön és a burjánzó bozótoson, hogy jobban megnézhessék, és megbújtak egy bokorban, hogy a kisfiú, aki az úton egyik kezével a biciklijét tolta, a másikkal négy bölényt vezetett kötélen, észre ne vegye őket. A fiú a zuhogó eső ellenére odaszaladt minden pocsolyához, - 185 -
hogy beleléphessen, eközben a négy megtermett bölény engedelmesen poroszkált mögötte. Mihelyt eltűnt szem elől, Allison egyedül lement. A térképet tanulmányozva próbálta eldönteni, hogy mi áll a táblán. A betonoszlopon kifakult vörös jelek alatt nyilak mutatták jobbra, balra és lefelé az irányt. Szemügyre vette a jeleket, majd megkereste őket a térképen. Bár felfedezett némi hasonlóságot, nem volt biztos a dolgában. A térképről az oszlopra nézett, majd vissza, újra meg újra, egyre kétségbeesettebben. Minél többet nézte őket, annál kevésbé hasonlítottak. És ha más nevet használnak az útjelző táblán, helyi nevet? Az oszlopon feltüntetett helyek közel vannak vagy távol? És micsodák: városok, falvak, tavak vagy régiók? A táblán nem mutatta szám a távolságot. Allison rettegett attól, hogy rosszul dönt. Tudta, hogy dél felé akar menni, de a hegyekben lehetetlen volt megállapítani, merre futnak az utak. Az út egyszerűen nem segített, egyik elágazás sem tűnt forgalmasabbnak vagy ígéretesebbnek, mint a másik. Az egyik ágnak már száz méter után nyoma veszett, a másik, mely felkanyargott a hegyen, szintén eltűnt szem elől. A térképet átszőtte a rengeteg út. Allison végül a megérzésére hagyatkozott. A jobb oldali utat választotta, mely a hegyre tartott. Fél órán át kaptattak felfelé az utat elkerülve, amikor egy hegyfokra érkeztek, ahonnan csodás kilátás nyílt az alant elterülő tájra. A felhők szüntelenül kavarogtak a völgyben, felemelkedtek és leereszkedtek, és rajtuk keresztül Allison futólag megpillantotta a vidéket. Nehéz terep volt, rögös, csipkézett hegy. Odalent két völgy nyúlt el a masszív hegy lábánál: az egyik délkeletnek, a másik délnyugatnak futott. A délkeleti völgyet egy keskeny folyó szelte át, mellette kanyargós földút vezetett. Nyilván az a másik út, amin elindulhattak volna. Négy-öt kilométerrel lejjebb egy vasúti híd állványzata magasodott a folyó fölé, némileg közelebb egy kőből emelt, ódon gyalogoshíd ívelt kecsesen a víz fölött. A folyó feletti hegyekben dús erdők zöldelltek, a völgyben aprócska gazdaságok fészkeltek a délutáni félhomály barna és arany árnyalataiban sütkérező földek között. Ahol a hegyoldalt nem uralták meredek sziklák, ott hosszú, keskeny teraszokban kapaszkodott a gabona a lejtőkre. Amennyire Allison látta, a másik völgybe nem vezetett út, de mintha egy tó szélét vélte volna felfedezni. Azon túl a távolban egy szakadékban végződő hegyet pillantott meg, melynek tetején magányos épület magasodott. Allison hunyorogva igyekezett kivenni, mi lehet az, de túl messze volt. Az azonban bizonyos volt, hogy nem falu, ahhoz pedig, hogy lakóépület legyen, túl nagy és színes. Repesett a szíve. Csak a Taoping kolostor lehet az. Ahhoz távol esett, hogy sötétedés előtt odaérjenek, mindenesetre megindultak felé. Először a sűrű rekettyéssel birkóztak, de aztán belebotlottak egy fűvel benőtt, rég nem használt erdei útba, melyet a Nagy Ugrás idején véstek a hegy oldalába, hogy azon szállítsák a rönköket. Kis híja volt, hogy a Lienhua Sant akkoriban kopaszra nem tarolták az olvasztókemencék táplálására faszenet égető munkások, hogy a kemencékben acélfazekakat, -serpenyőket és -wokokat olvaszthassanak, és az így nyert acéllal érje utol Mao a Nyugatot. Az úton baktatva Allison szem elől tévesztette a kolostort. Az út a hegy vonalát követve kígyózott, s néha eltűnt a bokrok és fák áthatolhatatlan sűrűjében. Kitérőket tettek, csermelyeken keltek át, meredélyeket másztak meg, sziklamezőket és régi, elhagyatott bányákat kerültek meg. Allison csak remélni merte, hogy jó irányban haladnak. Az eső váratlanul, mintegy parancsra elállt, a felhők eloszlottak, a késő délutáni napsugarak áthatoltak a páfrányernyőn, és a zöld levelek ezernyi árnyalatát visszatükröző vízcseppek gyémántként ragyogtak a fényben. A napsütésre előbújtak a pillangók, és a hegy mesebeli tájjá változott. Allisont az sem lepte volna meg, ha törpék, tündérek és egyszarvúak bukkannak elő hirtelen. Elgyönyörködtek a felhőkbe burkolózó, távoli csúcsokban, miközben átlépdeltek a ködfátylon, mely a lábuk alatti gazdag földből gomolygott kísértetiesen. Tyler eljátszott a köddel, szerinte pont ilyet használnak Amerikában a bűvésztrükkökhöz. Kétszer is elhaló hangok ütötték meg a fülüket, de senkivel sem találkoztak. Háromszor hallották a nedves levegőt szelő helikopterek zúgását. Mindannyiszor elgurult rönkök és sziklák közt bújtak meg, szerencsére azonban egyik helikopter sem jött közel, és surrogásuk lassan elhalt, míg már csak a tücskök cirpelése és a madarak csiripelése maradt. Amikor az egyik hegyoldalban mézzel teli fadobozokra akadtak, annyi lépet emeltek el Wen Li pelenkájába csomagolva, amennyit elbírtak. - 186 -
Találtak egy vízesést. Már akkor megütötte a fülüket a morajlása, amikor még nem is látták, aztán egyszer csak ott termett előttük, s a fák között megpillantották a tíz méter magasból a fogazott sziklákra alázúduló vizet. A napfény áthatolt a vízesés lábánál összegyűlt kristály tengerszemből felszálló párafelhőn. A vízesés mögött félúton egy barlang bújt meg. Tyler egykettőre felkapaszkodott, s onnan integetett Allisonnak a vízfüggöny mögül. Aztán levetkőzött egy szál alsóra, és beállt a meleg zuhatag alá, majd lemászott, hogy ússzon egyet a terebélyes tóban. A víz olyan tiszta volt, hogy nyitott szemmel alábukhatott, hogy halat keressen. Megígérte Allisonnak, hogy puszta kézzel fogja ki a vacsorát, mivel azonban egy halra sem akadt, nem bizonyíthatta be, hogy valóban képes-e rá. Allison szüntelenül az erdőt kémlelte, mikor bukkan fel valaki, de ahogy leszállt az est, ő is megnyugodott. Remek hely volt éjszakára. Feltűrte a nadrágját, letelepedett egy sziklára, és lábát a vízbe lógatta. Aztán kihámozta Wen Lit a pelenkából, a csuklójánál fogva belemártotta a pirinyó lábakat a tóba, és ide-oda hintáztatta a kicsit. Wen Li nagyokat sikongatva adott hangot tetszésének. Allison hamarosan derékig állt a vízben, és leckét adott Wen Linek háton lebegésből. Együtt pancsikoltak, Tyler kavicsokat kacsáztatott, s annak ellenére, hogy ázott ürge módjára vészelték át az utóbbi napokat, csodás, felemelő érzésnek találták a fürdőzést. Allison odaképzelte Marshallt, s hogy négyesben örülnek titkos földi paradicsomuknak, ahol megállt az idő, és nem számít a külvilág. Késő délután a nap elé mérges fekete felhők tornyosultak. Aztán, amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen véget is ért vakációjuk, s az ázsiai monszun mennyei kapui ismét megnyíltak a fejük felett. Bevackolták magukat az egyik barlangba a vízesés közelében, és a víz lágy dallamára álomba szenderültek. Másnap reggel Allison félálomban hallotta, hogy valami puhán suhogva verdes. Felkapta a fejét, s a szeme megakadt a barlang kupolájának árnyékában lógó megannyi szőrös gombócon. Denevérek! Villámgyorsan kiterelte a gyerekeket a szabadba. Bár tisztában volt a denevérek tulajdonságaival, biztos ami biztos, átvizsgálta Tylert és Wen Lit, nincsenek-e rajtuk apró fognyomok. Épp ezzel foglalatoskodott, amikor érezte, hogy valami belecsípett. Azonnal letolta a nadrágját, hogy megnézze, mi az. Tylernek jobb rálátása nyílt. - Pont a fenekeden - kommentálta alig leplezett vidámsággal. - Mintha pókmarás lenne, vagy ilyesmi. Csípő, égető fájdalom terjedt szét a gyorsan feldagadó sebhely körül. Allison bekente kenőccsel, s közben eltűnődött, melyik a jobb: az, ha az ember átalussza az éjszakát, hogy aztán ismeretlen csípésekre ébredjen, vagy az, ha egész éjjel éberen hallgatja a denevérek szárnycsapkodását, és szörnyűségeket képzel. A kígyó azonban, mely nem sokkal később átsiklott előttük, nem a képzelete szüleménye volt. A vaskos hüllő farkának csupán utolsó nyolc-tíz centiméterét látta, mielőtt végleg eltűnt a bozótban, de így is önkéntelenül felsikoltott. A hideg futkározott a hátán a hüllőktől és a bogaraktól. Tyler kinevette, mindazonáltal Allison parancsára kénytelen volt a lábát hangosan a földhöz csapkodva menetelni, hogy elüldözze a közelben ólálkodó szörnyetegeket. Ezek után Allison képzelgésektől libabőrösen folytatta útját. A szemében minden ágon mérges kígyó tekergett, minden bokorban mérges pókok, skorpiók, százlábúk és más ocsmány lények bujkáltak, s az, hogy ezek az állatok éltek-e valaha Kínában vagy sem, édeskeveset számított. Édeskeveset. Délre felszaggatott-felhólyagzott bőrrel és kék-zöld zúzódásokkal tarkítva, kimerülten megérkeztek Taoping elé. A robusztus, ősi épületet a hegybe vájták hajdanán, kétszintes tetején az ereszek felfele kunkorodtak. A zöldben és aranyban játszó tetőn, mely a félhomályban szinte beleveszett a környezetébe, zöld sárkányok álltak őrt. Kerítés gyanánt kőfal ölelte körül a kolostort. A bejáratot a kapun túl magasodó gigászi indiai fügefa árnyékolta. Az ágairól aláereszkedő léggyökérfüggönyből előtörő másodlagos gyökerek és törzsek sűrű szövevényként hálózták be a kolostor épületét. A fal néhol követte az egyes ágak körvonalát, máshol az ágak idomultak a falhoz, így lehetetlen lett volna megállapítani, melyik volt előbb: a szentély vagy a fa. A főépület mögött ötemeletes, nyolcszögletű kő és tégla pagoda állt. A hatodik században épült kolostor volt már kórház, árvaház és vendégház. Taopingot - 187 -
háromszor tették a föld színével egyenlővé. Legutoljára a vörösgárdisták rombolták le a kulturális forradalom idején, miután kivégezték a papokat és elhordták a kincseket. A kolostor azonban szívósabbnak bizonyult, mint a létére törő múló fellángolások, és mostanra, Peking kegyelméből, ismét harminc szerzetes népesítette be és imádkozott. Allison megbújt a bozótosban, kémlelt és fülelt. Tyler lejjebb maradt a dombon Wen Livel. Az ellenkező oldalon keskeny út vezetett a kolostorhoz, de Allison nem látott egy járművet sem. Odabentről zene és kántálás szűrődött ki. Idővel összeszedte a bátorságát, magához intette Tylert, és együtt beléptek az épületbe. Beletelt néhány percbe, míg a szemük hozzászokott az odabent uralkodó viszonylagos sötétséghez. Barlangszerű szentélyben találták magukat, melynek mennyezete az árnyakba veszett. A hosszú oltáron három, a múltat, a jelent és a jövőt szimbolizáló roppant bronz Buddha trónolt. Az oltár elejét finoman faragott színes, fémcsipkével ékített fatáblák borították, melyekre a vallás szerencsét hozó alakjait festették. A mennyezetig nyúló oszlopokról fekete kalligráfiával díszített élénkvörös zászlók lógtak, míg magáról a mennyezetről vörös selyembojtokban végződő zászlók ereszkedtek alá. A hatalmas kőurnákban füstölők valóságos erdeje égett. A gyertyasorok között több kosár gyümölcsadomány kínálta magát, s Allisonnak minden önuralmára szüksége volt, hogy azok után, hogy elemelte a paraszttól a biciklit és a gazdától a mézet, most ne csenjen az istenektől gyümölcsöt. Az oltár távolabbi végében egy csapat, sáfránysárga köntösbe bújt szerzetes kántált, kórusukat visszaverték a magas kőfalak. Az egyik szerzetes dobot vert, mely mennydörgésként visszhangzott a szentélyben. Egy másik rézgongot ütött, egy harmadik a harangokat szólaltatta meg. Hangjuk egyszerre erősödött és halt el az imádság ritmikus mantrájára, leborotvált fejüket imára kulcsolt kezükre hajtották. Szemmel láthatólag tudomást sem vettek a bejáratban szobrozó, bőrig ázott három látogatóról; zavartalanul kántáltak tovább. Allison nem tudta, mitévő legyen. Mivel fáradt volt ahhoz, hogy továbbra is ott ácsorogjon, egy távoli sarokba vezette Tylert. Elcsigázottan a padlóra rogytak. Allison átkarolta a fiút, behunyta a szemét, és hallgatta az elbűvölő, megnyugtató zenét. - Maguk itt alszanak? - Allison felriadt a hangra. Valóban az álom határán járt, Tyler és Wen Li el is szunnyadt. Felnézett, és szembe találta magát egy rá bámuló szerzetessel. Kerek arcú, kedves pillantású ember volt, bőrébe az évek mély barázdákat szántottak. Allison Wen Lit magához ölelve szégyenkezve talpra állt, és megnoszogatta Tylert, hogy keljen fel. - El... elnézést - hebegett. - Nem akartam tiszteletlen lenni. Hosszú utat tettünk meg, elpilledtünk. Nem akartuk félbeszakítani... A szerzetes felemelte a kezét. - Mindig szívesen látjuk, ha egy vendég nálunk alszik - kezdte -, de talán kényelmesebb lenne, ha velem jönne. Cse Kungnak hívnak. Én vagyok itt a zhú chí. Maga apátnak mondaná. Sajnos nem hallottam a járművüket, különben korábban a fogadásukra siettem volna. Nem állt szándékomban udvariatlannak lenni. - Nem járművön érkeztünk. - Nem járművön? Akkor hogyan? - Gyalog. Az apát szeme résnyire szűkült. Tylerre nézett, aztán pillantása Wen Lire vándorolt, s nem telt sok időbe, hogy rájöjjön: a csecsemő kínai. A baba láttán megvilágosodás gyúlt arcán. - Aha - szólt végül. - Tehát ez az a kis csöppség, aki annyi gondot okoz a világnak. Allison bizonytalanul a szerzetesre tekintett, felkavarta a megjegyzés. - Van rádiónk - magyarázta az apát. - Minden éjjel bekapcsolom az esti szutra után. A pekingi rádióban hallottam egy bizonyos Turk nevű bűnözőről. - Allison rémülten hallgatott, de a pap folytatta. - Természetesen fogjuk a BBC-t is, ott egy bizonyos Turk nevű hősnőről beszéltek. Felettébb szokatlan két nőre akadni egy bőrben. Én csak egy tudatlan öregember vagyok, ezért kérem, mondja meg nekem: melyik áll most Buddha színe előtt? - Nem tudom - felelte akadozva Allison. - Én csak... egy anya vagyok. Az apát felnevetett. Allison látta, hogy első fogain megcsillan az aranykorona. - Vagy úgy. Tehát egy anya. Elég ázott egy anya maga. Nem is kell tovább magyarázkodnia. - 188 -
Kérem, kövessen! Érthető, hogy kimerültek, feltételezem, meg is éheztek. Allison összeszedte a táskáikat. - Akkor vártak minket? - Nem. Kellett volna? - Ez Taoping? - Igen. - Nem... Nem tudom. Lehet, hogy nem. - Allison eltöprengett, mi történhetett, de bágyadt volt ahhoz, hogy gondolkozzon. Az apát kivezette őket a szabadba, és a kószáló-rohangászó csirkéket, kacsákat, kutyákat és macskákat kerülgetve végigmentek az udvart szegélyező fedett átjárón. Egy nagy konyhához értek, ahol jókora vasüstben főtt az étel a faszéntüzelésű tűzhelyen. Az apát bemutatta őket egy idős asszonynak, aki a közeli faluban élt és a szerzetesekre mosott és főzött. - Ez Lao Csü Csü. Öreg Boldog Jade, ha jól fordítom angolra. Ő majd gondoskodik magukról. Megkértem, hogy adjon maguknak enni. Sajnos mi nem élünk hússal, csak zöldséget, rizst és gyümölcsöt fogyasztunk. Remélem, nem jelent túl nagy gondot. Tyler elfintorodott. - Remekül hangzik - hálálkodott Allison. - Rendben. Most rá bízom magukat. - Váltott néhány szót az idős asszonnyal, aztán ismét eltűnt a szentélyben. Öreg Boldog Jade majd elolvadt Wen Litől. Kotyogott és ránevetett a babára, megborzolta Tyler haját, és megállás nélkül csettintgetett a nyelvével hiányzó fogai helyén. Gőzölgő ételt mert a bádogtányérokba, s noha Tyler szívesebben részesített volna előnyben valami mást, egykettőre behabzsolta. Allison, két kezében melengetve a kis porceláncsészét, elkortyolt több adag teát, Tyler tejet ivott. Az öregasszony kimosta Wen Li üvegeit, és friss tápszert kevert neki forró vízzel - napok óta ez volt az első, ami nem csomósodott össze a hideg víztől. Ezek után öreg Boldog Jade elővarázsolt két viseltes, ám tiszta lepedőt, és a konyha mögötti betonkádon hagyta, hogy lemosakodhassanak, majd elmutogatta, hogy a fürdés végeztével csavarják maguk köré. Aztán begyűjtötte a ruhájukat, hogy kimossa és megszárítsa. Végezetül bevezette őket egy kis szobába, ahol három fekhely állt egymás mellett. A kimerült utasok sosem láttak ennél hívogatóbb szállást. - Xiéxie - köszönte meg Allison a távozó asszonynak. Letelepedett az egyik fekhelyre, és Wen Livel az ölében a falnak dőlt, bágyadtan, de tisztán és szárazon. Tyler a másik fekhelyre vetette magát. - És most? - kíváncsiskodott ásítozva. - Most alszunk egyet - felelte Allison. - Aztán majd meglátjuk. - Tyler már aludt is. Allison megpróbálta lehunyni a szemét, de Wen Li éber volt, és semmi hajlandóságot nem mutatott a szunyókálásra, izgett-mozgott és cseverészett. Allison tisztában volt vele, hogy egy darabig nem fog megpihenni, ezért letette a padlóra. Wen Li sebesen mászni kezdett az ajtó felé oldalazva, az egyik lábát szokása szerint maga mögött vonszolva. Allisonnak az volt minden vágya, hogy ismét lecsukhassa a szemét, de nem merte most, hogy Wen Li ébren volt. Lekecmergett a fekhelyről, és a padlóra ült, hátha a hűvös beton segít leküzdeni az alváskényszert. Odanyújtott a babának egy műanyag kulcscsomót játszani. A karja mintha ólomból lett volna, minden mozdulat külön erőfeszítést jelentett. Még a kulcsot is nehéznek érezte. Allison ismét lehunyta a szemét. Odakint a fehér Mitsubishi ide-oda csúszkálva lerobogott a tó felé vezető úton. Ahogy száguldott lefelé, kisodródott és beragadt a sárba. Két egyenruhás rendőr kipattant, és a jobb tapadás érdekében a kerék alá gyömöszölt fakéreg segítségével kiszabadították a járművet. Az autó nehézkesen, bőgő motorral felaraszolt a hegyre, és megállt a kolostor kapujában. Az apát a fügefa árnyékában várta a hátsó ülésről kiszálló rendőrt. Üdvözölték egymást, és halkan váltottak néhány szót. Az apát fejbólintással jelezte a rendőrnek, hogy tartson vele. A rendőr megfordult, és intett az embereinek, hogy kövessék. Allison alig hallotta a kopogtatást, s szinte észre sem vette, hogy kitárul az ajtó. Hangokat hallott. Kinyitotta a szemét. Még mindig a padlón volt. Látta, hogy Wen Li édesen alszik az ölében. Aznap másodszor nézett álmából felriadva az apát szemébe, csakhogy annak most megváltozott - 189 -
valami a tekintetében. Belépett mellé a szobába. Allison pislogott egyet, és elfojtott egy kiáltást. Az ajtóból egy egyenruhás rendőr vizslatta leplezetlen kíváncsisággal. Fekete, divatosra vágott, fényesen csillogó haja a halántékánál őszbe csavarodott. Átható, koromfekete szemmel fürkészte az asszonyt. Erős testalkata volt, egyéniségéből hatalom sugárzott. Allison zakatoló szívvel szorosan magához ölelte Wen Lit, és felhúzódzkodott a fekhelyre. Tyler még mindig az igazak álmát aludta. Nem volt hova menekülni, nem volt hol elbújni. A folyosón rendőrök tülekedtek, sosem siklanának ki mellettük. Keserűen árulójára pillantott. Az apát jóságosan, higgadtan mosolygott. A rendőr udvarias volt, mély, zengő hangon, kifinomult angolsággal szólította meg: - Maga rendkívüli asszony, Mrs. Turk. Nem sokan lettek volna képesek egy ilyen útra. Allison nem válaszolt. Legszívesebben sírva fakadt volna. Annyira magához szorította Wen Lit, hogy a baba felébredt és rázendített. - És most, kérem, ébressze fel a fiát, szedelőzködjön és menjünk! Attól tartok, nem nagyon pihenhet tovább. - Hova visz minket? - Hogyhogy? Természetesen a férjéhez - állította a rendőr. - Azt hittem, vár minket. - A férjemhez? Őt is letartóztatták? A rendőr végre rájött, mi járhat Allison fejében. Felnevetett, arca barátságos lett és élettel telt meg. - Bocsásson meg, Mrs. Turk. Biztosíthatom, hogy öltözékem, noha tökéletesen illik a testemre, a lelkem nincs oda érte. Csak... egy kis időre vettem kölcsön a járművel együtt. Megkönnyíti az ember életét a nehéz időkben. Tung Kangce vagyok. Elviszem a szabadságba. A hegy lábánál, az útkereszteződésben egy másik rendőrautóval találkoztak. Allison, Tyler és Wen Li egy pléd alatt rejtőzött a kocsi hátuljában. Tung elhallgatott, és letekerte az ablakot. A rendőrök (ez alkalommal igazi rendőrök) a kolostorba igyekeztek. Bejelentések érkeztek a szomszédos falvakból, hogy egy lao wai nő és a fia keresztülbiciklizett településükön. - Épp most jövök Taopingból - jelentette ki Tung Kangce erélyesen. - Nincsenek ott. Menjenek egyenesen Sujcsajba, és fésüljék át délkeleten a Ping Sanba vezető alsóbbrendű utat és környékét! Értette? - Igenis, őrnagy úr - felelte a rendőr. - Parancsára. - Elviharzottak. - Jól van, Mrs. Turk? - tudakolta Tung Kangce, miután a rendőrautó elhajtott. - Igen, köszönöm. Tung jót hahotázott, a sofőrje is csatlakozott nevetéséhez. - Jól elküldtem őket! Sujcsajban nyakig merülnek a sárba, egy álló hétig nem verekszik ki onnan magukat. Azt hiszem, komolyan fontolóra kell vennem, ne folytassam-e pályafutásomat a karhatalomnál. Úgy érzem, remekül menne. Ismét felülhetnek, de ha szólok, kérem, bukjanak le! - Természetesen. - Allison a füstüveg ablakon át nézte az elhaladó tájat. Lassan araszoltak a kátyúkkal teli, sáros, kimosott utakon. Néhány óra elteltével fokozatosan javultak az útviszonyok, s végül rátértek az autóútra. Út közben Tung mesélt Allisonnak Kínáról és Kantonban töltött ifjúkoráról. Allison felettébb érdekes és szórakoztató egyéniségnek találta a férfit. Tung kifaggatta Tylert a baseballról, elcsevegett az amerikai filmekről, amiket látott, és elárulta, hogy Charles Bronson a kedvenc színésze. Aztán elővarázsolt nekik néhány üveg vizet, majd később megállította a sofőrt egy út menti bódénál, és kekszet meg igazi kólát vett Tylernek. Útközben számos hívást intézett a mobiljáról, láthatólag tekintélyes üzleti tranzakciókat folytatott. Az ülésen félig hátrafordult, hogy lássa Allisont, majd néha félbeszakította mondókáját, hogy elintézzen még néhány telefont. Allison az arcélét figyelve úgy vette észre, hogy kurta telefonbeszélgetései során Tung kemény és támadó, de valahányszor letette, ismét kedvesen szólt hozzá. Szemmel láthatólag nagyon a szívén viselte a kényelmüket, és alapvetően elbűvölően viselkedett. Allison arra a következtetésre jutott, hogy nyilván azért találja ridegnek a telefonban a férfit, mert nem érti a kínai hanghordozást. Amúgy sem számít, gondolta. Elhúztak három úttorlasz mellett, egyszer sem lassítottak. Ez Marshall műve! Magához ölelte Wen Lit, és megcirógatta Tyler haját. Hazamennek. Tung szólt, hogy hat óra múlva céljukhoz érnek. - Egy kis falu a parton - mondta. - Pinghaj a neve. Ott vár a hajó. - Hajó? - 190 -
- Maga ismét turista, Mrs. Turk. Hongkongba viszem - legalábbis egy darabon. Félúton, a nyílt tengeren átszállnak majd a szövetségesemhez. Nem untatom magát a részletekkel. Teljesen biztonságos, mindenre ügyeltünk. Csak Hongkong lebegjen a szeme előtt. Gyönyörű város. Majd ne felejtsenek el villamossal felmenni a Viktória-csúcsra a férjével, mielőtt hazaindulnának! Szavaiból remény csengett, s Allison élvezettel fürdőzött benne. Tung Kangce ismét mobilja után nyúlt. A hívás poloskamentes vonalon át száguldott Pekingbe, hogy senki se nyomozhassa le. Sokáig kellett várnia, de végül kapcsolták a tőle alig száz kilométerre lévő készüléket. - Ni hao, lao peng yöu - szólt bele Tung vidáman. - Hello, öreg barátom. Rég nem beszéltünk. Remélem, jól vagy. - Igen, rég volt - felelte Csüan. Mindig vigyázott, mit mond Tungnak. Triádos kapcsolatai közül Tungot kedvelte legjobban, mindemellett benne bízott a legkevésbé. Kezdettől fogva világos volt számára, hogy Tung Kangcénál az árulás tőrje könnyen ellene fordulhat, mielőtt nyélbe ütnék az alkut. Tienanmen után Tung kulcsfontosságú szerepet játszott abban, hogy Csüan kézre keríthette a menekülő disszidenseket. Csak később ébredt rá, hogy Tung közben vagy fél tucat körözött személynek segített kereket oldani, azoknak, akiket a legjobban szeretett volna elkapni. Aztán száznyolcvan fokos fordulatot tett, és az egész műveletet leleplezte a KBH-nak. Csüan sosem értette, milyen érdekek mozgatják Tungot, márpedig amit nem értett, abban nem is bízott. Amúgy is arra a következtetésre jutott, minél többet tud Tungról, annál kevésbé bízhat benne. Két éve, egy alkujuk során Csüan meg volt róla győződve, hogy Tung csúnyán rászedte, de az utóbbi olyan mesterien fedezte machinációit, hogy Csüannak csupán a gyanakvás, az elmélkedés és a bosszú forralása maradt. - Hallom, kerestél tegnap este - kezdte Tung Kangce. - Sajnálom, más elfoglaltságom akadt. Meg kellett szégyenítenem a kevésbé tehetséges kollégáidat Hajnanban. Most azonban teljes mértékben a rendelkezésedre állok. Csüan belekezdett, Tung azonban félbeszakította: - Azt hiszem, tudom, mit akarsz, Csüan Ji. Tudom, mielőtt kimondanád. - Igen? - Nálam van, amit keresel. - Hogy érted? - A nő, a fiú és a csecsemő. Itt ülnek mellettem, öreg barátom, és kedélyesen iszogatjuk a Coca-colát és rágcsáljuk a kekszet. - Tung Kangce hátrapislantott, és Allisonra mosolygott. Allison visszamosolygott. - Vagy tévedek? Lehet, hogy félreinformáltak? Az embereim elmesélték nekem az incifinci kisegeret üldöző nagy tigris történetét. És az egér, különös módon... - Nem, nem tévedsz. - Csüan kihallotta Tung játékos előadásából, hogy nemcsak az igazat mondja, de sokba is fog ez kerülni neki. - Hol vehetném át őket? - Nem lesz könnyű, barátom. Már letették a szállításukért az előleget. Felettébb szép kis summát, de a javával még tartoznak. Reméltem, hogy te ezt megfejeled. És nem hagyhatom ilyen könnyedén cserben a szövetségesemet sem. Tudod, különben soha többé nem bíznának meg bennem. Ki kell fundálnunk valami megoldást, nehogy csorba essen a hírnevemen. - Tung ismét felkacagott, és egy kekszet nyomott Tyler kezébe. - Hát persze, a hírneved - ismételte Csüan szárazon. - Milyen megoldásra gondoltál? - Ma este a megállapodás szerint meg kell jelennem a megbeszélt találkozón. Úgy kell tűnnie, mintha valóban át akarnám adni a nőt. Ha a parti őrök akkor csapnak le a másik hajóra és fogják el a nőt, amikor én már visszavonultam, az szörnyen sajnálatos lesz, de nem esik folt a hírnevemen, és te is megkapod, amit akarsz. Senki sem vall szégyent. Kényelmes megoldás, nem? - Hol találkoztok? - Még nem tudom. Hongkongi szövetségesem dönti el, mihelyt szolgálatba állnak az éjszakás járőrök a kínai és a hongkongi oldalon. El kell intézniük, hogy oda menjenek a járőrök, ahova kell. Hozzáteszem, a szövetségesem emberei remekül értik a dolgukat, öreg barátom. Új, sőt egyenesen mesteri a felszerelésük. Figyelmeztetned kéne az erőidet, hogy legyenek éberebbek! Mindenfelé hemzsegnek a csempészek, bolondot csinálnak a vámtisztjeidből - hahotázott Tung. Csüanban fortyogott a méreg. - Két lehetséges találkahely van. Nem tudom, melyik lesz az, amíg hajóra nem szállunk. A találkozó előtt háromnegyed órával szólnak nekünk. Megtiszteltetés lesz - 191 -
számomra, ha közölhetem veled rádión az információt, mihelyt a fülembe jut. Aztán várj, amíg átadom a rakományomat, és kiérek a partra. Utána megejtheted a letartóztatást, és gyümölcsöző üzletünk lezárul. Csüan elhúzta a száját. És te közben bezsebeled a nő családjától a pénzt. Nem számít. Ideje volt a maga pénzügyeire térni. - És mit kívánsz ezért a nagylelkű segítségért a kormányunktól cserébe? - Van egy kis gondom egy sencseni engedéllyel. Semmiség az egész, de borsot törnek vele a szövetségesem orra alá. - Tung körvonalazta a dúsgazdag üzletemberek számára tervezett új szálloda körül felmerült problémát. Csüan fontolóra vette. - Amit te semmiségnek titulálsz, az vagyonokat ér. - Az én részem ebből mindössze ötmillió, kerekítve - közölte Tung nyájasan. - Apróság a hatalmas tigrisnek. És neked semmibe sem kerül elintézni. Tungnak igaza volt. Olcsó alku volt ez Csüan ezredesnek, egyszerű hivatali korrupció, egy napon sem említhető a Turk nővel. Nap mint nap kötöttek ilyen megállapodásokat, bár Csüannak szokás szerint semmi sem csurrant-cseppent belőlük. Mindazonáltal vérlázító kérés volt, igazi zsarolás, több mint amit hajlandó volt fizetni a Tung-féle piócáknak. Túl sok volt. A triádokkal elszaladt a ló, s a hatalomtól és mohóságtól megrészegülve kedvükre garázdálkodtak. Tung már túlságosan is sokszor húzta csőbe. Csüan tisztában volt vele, hogy nem fog belemenni ebbe az üzletbe, de azt sem akarta, hogy a Turk nő kicsússzon a keze közül. Agyában sebesen zakatoltak a fogaskerekek. Tung megneszelte tétovázását, a vonal recsegett és elhalkult. - Romlik a vétel, öreg barátom - figyelmeztette Tung. - Kár lenne elveszítenünk egymást, mielőtt megkötjük az alkut. Tudod, milyen megbízhatatlanok ezek a telefonok manapság, különösen viharok idején. Mire legközelebb kapcsolnak, az incifinci kisegér már tintahalat és dim szumot rágcsál a férjével és a gyerekeivel a Tszimsatszuin - utalt Hongkong turistanegyedére. - Rendben - határozott Csüan. - Áll az alku. Úgy lesz, ahogy mondod. Tung Kangce letette a telefont, és elmosolyodott. Szépen alakulnak a dolgok, szebben, mint eleinte hitte. Utasításai Pekingből egyértelműek voltak: - Semmiképpen nem szökhetnek meg! - parancsolta a főnöke a Turk nővel és a gyerekekkel kapcsolatban. - Holtan kéri őket, uram? - kérdezte Tung Kangce. - A nő és a fiú nem érdekel, azokat úgy, ahogy alakul. De a csecsemő nem hagyhatja el Kínát! - rendelkezett a félszemű. Tung tehát végre látta, hogyan kaphatja meg mindenki, amit akar. Találkozik a nő férjével a tengeren, begyűjti munkadíjának a másik felét, aztán az átadáskor lövöldözés támad. Csüan sosem lesz képes bizonyítani, ki lőtt először, sosem fog kételkedni Tung indítékaiban. Magának a derék ezredesnek lesz az érdeme, hogy elfogják a szökevényeket, még ha addigra hullák lesznek is, és teljesíti a szállodával kapcsolatos ígéretét. De a legfontosabb, hogy Tung főnöke megkapja, amire vágyik. A csecsemő a Dél-kínaitengeren örök álomra szenderül, sosem hagyja el szülőföldjét. Az egész, mélázott Tung Kangce boldogan, egyszerűen briliáns. - Tehát semmibe vetted az utasításomat! - szólt a nyugodt, visszafogott hang, de Csüan ezredes kiérezte belőle a fortyogó dühöt. - Miniszterhelyettes úr, szükségesnek éreztem folytatni... - Hallgass! Eleget szenvedtem az engedetlenséged miatt! Nem vagyok kíváncsi a kifogásaidra! És nem elég, hogy megtagadtad az utasításaimat! Naponta kétszer-háromszor beszámoltál arról, hogyan halad vagy inkább toporog egy helyben a lao wai elfogása, de egy árva szóval, nem, eggyel sem említetted, hogy Ma Lint ráállítottad a nyomozásra, amitől határozottan eltiltottalak! És én, cserébe, továbbítottam a jelentéseidet a miniszter, sőt még a miniszterelnök felé is, hogy elbánhassanak a sajtóval! Mindvégig abban a hiszemben, hogy az utasításaim szerint jársz el, és minden percedet és eszközödet az elsődleges célnak szenteled! - Ezelőtt sosem kérdőjelezte meg a módszereimet és az értékítéletemet, uram - jegyezte meg Csüan. - 192 -
- Ezelőtt nem is volt rá okom. Azért jelöltelek téged erre a feladatra, Csüan Ji, mert úgy véltem, te vagy a legalkalmasabb jelölt, te gyorsan pontot teszel az ügy végére. Nem volt nagy dolog, de lám, te mégis csúfosan felsültél! - hangoztatta a miniszterhelyettes élesen. - És most a miniszter rám dühös. Énrám! Hallod? Elfogyott a türelme, nem hallgatja tovább, hogyan mentegetlek. Hiába ígérgettél. A sajtó most minket meg a KBH-t vádolja, hogy Nancsangban meghalt a csecsemő. Kegyetlennek és ügyefogyottnak állítanak be minket, Csüan Ji! Az egész világ rajtunk nevet! S én mégis megvédtelek. Csakhogy a miniszter alig öt perce megfenyegetett, hogy kirúg, és én előbb védem meg magam, Csüan Ji, mint téged! Engedetlenséged csak megkönnyíti a dolgomat. Ma Linnel egyetemben haladéktalanul térjetek vissza Pekingbe! Csö ezredesnek adom át a feladatot. Ő veszi át a helyed. Csüant lesújtotta a hír. Tisztában volt vele: igyekezete, hogy elkapja a szökevényeket, kudarcot vallott, és ezáltal kínos helyzetbe hozta feljebbvalóit és a politikai hierarchiát, de azt alábecsülte, hogy mennyire. Nem számít, hogy megbízatásának kevesebb köze volt a nyomozáshoz, mint a politikához. A negatív nemzetközi megítélés máris első áldozatát szedte. Pályafutása egy szemvillanás alatt derékba tört. Tanúja volt már máskor is, másoknál, hogy a feljebbvaló cserbenhagyta a beosztottat. Egy életen át tartó hűséges szolgálat semmit sem jelentett: a kínai politika csalárd világában egy szempillantás alatt megaláztatásban és kegyvesztettségben foszlott szét egy karrier. Már beszámolt volna, hogy aznap este kötött megállapodást Tung Kangcéval, de sejtette, hogy nem számítana, csupán üres ígéretnek tűnne. Azzal sem dicsekedhetett el, hogy Ma Lin nyomozása eredményes, hisz Ma Lin is kudarcot kudarcra halmozott, s még most sem tudja a válaszokat. Csüan Ji nem alázkodik meg. Engedelmeskedik a parancsnak, de majd csak holnap reggel. Addigra vagy dutyiba dugja a Turk nőt, vagy sikerül ennek a lao wai-nak Hongkongba menekülnie, és akkor teljes lesz az ő megaláztatása. - Igenis, uram - felelte. Egy óra múlva befutott Ma Lin hívása, mely nemhogy nem változtatott a tervén, inkább csak megerősítette benne. - Mindent kiszedtem az orvosból, amit tudott - újságolta az őrnagy. Hangja tompa volt, hiányzott belőle a diadalmámor. Csüan hallotta, mennyire kimerült. - Kuangtungban van egy épületkomplexum, Lao Ting mellett a partvidéki hegyekben. Mint kiderült, az igazságnak csupán vékonyka szeletét gyanítottam. Ott vannak a gyerekek, legalábbis egy részük. Többen, mint hittük volna, Csüan Ji, és nem csak Szucsouból! Még négy árvaház érintett az ügyben. - Gyorsan összefoglalta, mit derített ki. Csüan agyában kergetőztek a gondolatok. Kezdett összeállni a kép, bár kissé megkésve. Röviden beszámolt Ma Linnek a miniszterhelyettes parancsáról, miszerint mindkettejüknek haladéktalanul vissza kell térnie Pekingbe, aztán beavatta a Tung Kangcéval kötött megállapodásba. - Ha kitartasz mellettem, az az állásodba kerülhet! - intette óva. Az őrnagy egy pillanatig sem habozott. - Ma délután razziát tartok a komplexumban. Este találkozunk. A vezérkocsi nekirohant a kapunak, tőből kitépte és a sárba taposta a kapuszárnyat. Pillanatokon belül még nyolc autó robogott be a magas fakerítésbe vágott nyíláson át az udvarba. A járművekről fegyveres rendőrök pattantak le, és Ma őrnagy vezetésével ellepték a komplexumot. Az orvos biztosította, hogy nincsenek felfegyverzett őrök. Sosem volt még rájuk szükség, magyarázta. Az a néhány ember, aki tudott a helyről, feltételezte (mégpedig helyesen), hogy magánárvaház. Ma Lin azonban nem kockáztatott. Az épületkomplexum a sűrű dzsungelből elkerített tisztásra épült, néhány kilométerre Lao Ting városától. Mao Lin sosem talált volna rá az orvos útbaigazítása nélkül. Az odavezető út egy térképen sem szerepelt. Sem a mellette elnyúló felszállópálya, amelyen épp két katonai helikopter és egy magánrepülő vesztegelt a vihar miatt. Egy tucat épület állt a komplexum közepén elterülő nagy udvar két oldalán. Falukat fehérre, zöldre, kékre és sárgára festették. A bádogtetőn úgy kopogott az eső, mintha mennydörögne. A rendőrök átgázoltak az udvart elöntő sártengeren, és behatoltak az épületekbe. Megjelenésük a - 193 -
tomboló viharban váratlanul érte az ott tartózkodókat. Ma Lin elfojtott kiáltásokat hallott, miközben emberei utasításokat üvöltöttek. Ma Linnek először a személyzetre volt gondja. Előzetesen elrendelte, hogy kint sorakoztassák fel őket, így hát mindenkit kitereltek a szakadó esőbe, ott vártak reszketve. Ma Lin az orvos vallomásában szereplő lista alapján gyorsan felolvasta a beosztásukat, néhányukat letartóztatta. A legtöbb letartóztatott a komplexum irodájából került ki, ám akadtak köztük orvosok és ápolónők is. Betuszkolták őket az egyik teherautóba, és rájuk zárták az ajtót. Az éppen szolgálaton kívül időzőkre, akik a városban éltek, az otthonukban csaptak le. Ezek után Ma Lin átvágott az irodák felé. Útközben megállapította, milyen okosan tervezték meg a helyet, hogy sok ember elférjen. A jól felszerelt konyha és mosoda, valamint a járólapokkal borított padló egy szállodában is megállta volna a helyét. Az ablakokon át látszottak a csillogóvillogó tűzhelyeken gőzölgő vaskondérok. A falakon beépített sütők sorakoztak, hűtőszekrény helyett hűtőházakat tartottak fenn. A konyha közelében terebélyes veteményeskertek terültek el, mögöttük, a komplexum végében futó csermely mentén csirke- és disznóólak kaptak helyet. Felettébb hatékony intézmény, gondolta Ma Lin komoran. Az orvos szerint bármikor előadódhatott, hogy egyszerre hétszáz gyermek szükségleteiről kellett gondoskodni, etetni és ruházni őket. Ma Lin eltekintett attól, hogy megnézze a hétszáz gyereket. Persze tisztában volt vele, hogy előbb-utóbb sort kell kerítenie rá, de úgy döntött, először az iratokat helyezi biztonságba. A komplexum többi épületéhez hasonlóan a légkondicionált irodáknak is jó volt a felszerelése. Volt minden: fax, laminálógép, számítógép, fénymásoló. A vízum- és útlevélfényképeket egy zsúfolt sötétkamrában hívták elő. Az igényes, számítógép-vezérelt nyomda személyi okmányokat állított elő, melyekkel több fémkosár is megtelt. Ma Lin felvett egy arannyal pettyezett vörösesbarna útlevelet, és belelapozott. Az útlevélszám és a vízjel felett egy tízéves kislány fényképe és adatai álltak. Ma Lin nem tudta volna megkülönböztetni a hamis iratot az igazitól. Kihúzta a fiókot, és rájött, hogy az útlevél valóban igazi - egy vaskos kötegből származott, melyet a külügyminisztérium pecsétjét viselő pánt fogott egybe. Négy emberével átkutatta az irodát. Néhány iratot még régebben megsemmisítettek, s a Lao Ting-i ügyek nagy részéről nem vezettek nyilvántartást, ám így is elegendő bizonyíték gyűlt össze ahhoz, hogy Ma Lin képet kapjon arról, mi folyik a komplexumban. Az iratokon életek végtelen folyama áramlott ki-be Lao Tingba éveken át, elveszett életek, melyek a helynek köszönhetően csupán perverz értelmet nyertek. Emberei némán álltak, míg az őrnagy az íróasztalnál belelapozott a kartotékokba, és olvasott. Megtalálta Tung Kangce nevét. Az orvos előre szólt, hogy rá fog találni. Ma Lin komoran elmosolyodott. Végre, a Fekete Bambusz triád hírhedt kapitánya. A mindig megmenekülő vad végre csapdába került. Ma este találkozik vele. Micsoda megtiszteltetés, hogy ő vethet véget a pályafutásának. Csüan Ji elégedett lesz. Amikor már eleget látott, intett az embereinek. Összepakolták az összes iratot és dokumentumot, mely még vagy száz letartóztatást fog eredményezni. Felállt. Későre jár. Ideje megnézni Lao Ting gyermekeit. A következő órában egyfajta szürreális tárgyilagosság hatalmasodott el rajta. Az orvos előre figyelmeztette, mit fog látni, de Ma Lin az intés ellenére sem volt felkészülve a látványra. A nagy léptéktől és az arcátlanságtól elállt a lélegzete. Sosem lepték meg még a triádok, egészen eddig a pillanatig. Lao Ting az emberi test gigantikus elosztója. Váratlanul érte, hogy Lao Tingben jól bántak a gyermekekkel. Kíméletlen ocsmányságokra számított, ám az első dolog, ami a szemébe ötlött, hogy a gyerekek nem szenvednek hiányt sem élelemben, sem ruházatban, sem gondoskodásban, és a környezet is megfelelően van kialakítva. Éppen a hely normalitása hatott olyan irtóztatóan. Az épület szemre olyan volt, mint egy tipikus árvaház, csak jobban karbantartották. Az ablakokon szúnyogháló feszült, hogy a bogarak ne repülhessenek be a dzsungelből. A mennyezeten ventilátor keverte a levegőt. A falakat élénk színűre festették, a bútorok kopottak voltak, de tiszták. A gyermekágyak fából és acélból készültek, rajtuk friss ágynemű. A szagok is olyanok voltak, mint a többi árvaházban: kenőcs és balzsam, piszkos pelenka és étel. A zajok sem voltak mások, mint ott, ahol gyerekek játszanak: nevetés, sikongás, szavalás, - 194 -
sírás, szipogás és köhögés. A látvány is az árvaházakban megszokott: a gyerekszoba falán színes dekoráció, a polcokon megannyi játék. A hely persze dugig volt gyerekkel. A csecsemők bölcsőben hevertek, a tipegők szabadon totyogtak, a nagyobbacskák láb alatt voltak. Többségük kis műanyag asztalkáknál játszott. Egy kislány egyedül ugrókötelezett, mögötte, egy tágas játszószobában néhányan labdáztak. Sokkal több könyv, kocka és más játék akadt, mint amennyit Ma Lin Szucsouban az állami árvaházban látott. Elnézte a dadákat. Ugyanolyan féltő szeretettel gondoskodtak kis védenceikről, ugyanolyan túlterheltek voltak, s ugyanúgy megtettek minden tőlük telhetőt, mint a szucsouiak. Beletelt egy kis időbe, mire rájött, hogy mi az, ami egyáltalán nem olyan, mint Szucsouban. Itt, Szucsouval ellentétben, nem üres és kába tekintetek néztek rá vissza. Legalábbis ebben a körzetben a gyerekek nem betegek, sem retardáltak, sem bénák. Egészségtől kicsattanó gyermekek kíváncsi pillantása és mosolya fogadta, ők az árvaházak krémje, akiket külsejük, személyiségük és egészségük beható tanulmányozása után több ezer társuk közül választottak ki és hoztak ide. Egészségesnek is kellett lenniük. A főkönyv szerint 6000 dollárt kóstált egy kislány. A fiúkért, akik jóval kevesebben voltak, néha ennek az összegnek a három-négyszeresét is elkérték. S mivel rájuk mutatkozott a legnagyobb igény, ők voltak Lao Ting legrövidebb ideig bennlakó tagjai. Pillanatokon belül elkeltek, s szinte kivétel nélkül mindet olyan kínai párok fogadták örökbe, aki hiába szerettek volna fiút, törvény szerint nem jogosultak rá, vagy nem találtak. De még a lányokat is hamar adoptálták, átlagosan mindössze négy hónapot töltöttek Lao Tingben. Ma Lin 225 gyermeket számlált össze. Ez volt a Zöld Körzet, a magánadoptációra szánt gyermekek osztálya, az egyetlen, melynek létezését Ma Lin megsejtette, amikor ráébredt, hogy Szucsouból meglehetősen nagy számban hiányoznak a gyerekek. Létezett azonban még két körzet, a Kék meg a Sárga. Átment a Kékbe. Ez volt a legnagyobb osztály, öt épületet foglalt el. Lakói nagyobb lányok voltak, hattól tizenhat éves korig. A fal mellett sorakozó, háromemeletes ágyakban aludtak. Kaptak játszószobát babákkal, papírsárkányokkal és rajztáblákkal, melyeken ceruzával és festékkel színes rajzokat készíthettek. Olvashattak és tévét nézhettek. Hordozható magnókból mindenfelől amerikai zene szólt. Mint Ma Lin megtudta, a Kék Körzetben kor és külső szerinti hierarchia uralkodott. A legnagyobb és legszebb lányok, akiket nem csupán szépségük, de személyiségük alapján is megszűrtek, három hónapos képzésen estek át, melynek során egy nő videokamerák és diafilmek segítségével megtanította diákjainak, hogyan legyenek borsos árú callgirlök a triádok tulajdonában lévő hongkongi és tungkuani éjszakai klubokban, az úgy nevezett „vasbarlangokban”, ahol szerencsejáték és karaoke kínált felüdülést tagjaik és fontos üzletember vendégeik számára. Ugyancsak ebből a körzetből vitték a csinos fiatal lányokat a felszállópályára, majd a partra, ahonnan sebes csempészhajók szállították őket a Fülöp-szigetekre és Thaiföldre. A legfiatalabbak hatévesek, a legidősebbek tizennégy évesek voltak. A főkönyv szerint fejenként 7500 dollárt értek a triádoknak. A manilai és bangkoki szexpiac a világ minden tájáról vonzotta a férfiak tízezreit, akiknek a fiatal lányok utáni étvágya virágzó és kielégíthetetlen üzletágnak bizonyult. Az Egyesült Államokból, Nagy-Britanniából és Japánból szervezett szextúrák indultak. Óriási volt a kereslet szűzlányokra, különösen az AIDS-től rettegő kuncsaftok körében. Miután a lányok elvesztették ártatlanságukat, prostitúcióra kényszerítették őket, és egész éjszaka fényözönben úszó sugárutakon ültek a kirakatban, ahol a férfiak a lányok számát bemondva kedvükre válogattak közülük. A kevésbé szemrevaló lányokat, akik általában betöltötték a tizenkettedik évüket, az ország belsejébe szállították, Kuangtung távoli, nyugati vidékeire, ahol a feleséget kereső parasztok akár 1200 dollárt is fizettek értük. Ezeknek a lányoknak az értéke az utóbbi időben igencsak megugrott Lao Tingben, hiszen a Kína-szerte érvényben lévő „egy család - egy gyermek” törvénynek köszönhetően sokkal kevesebb lány jött világra, s ez lassan éreztetni kezdte hatását. Tíz év múlva ezek a lányok nagyobb hasznot hoznak majd a triádoknak, mint a szüzek. A legkevésbé vonzó, zömök testalkatú, gyenge szellemi képességekkel bíró lányokat rabszolgamunkára adták Sencsenbe, Kuangcsouba és Hongkongba. Gyárakban robotoltak a szőnyegszövő és varrógépek fölé görnyedve. Néhányat megtartottak szolgálónak, másokat kőfejtőbe küldtek. Nem egy összegben kérték meg az árukat, hanem jutalékos rendszerben, amit a - 195 -
triád havonta gyűjtött be a munkahelyükről. Páran elszöktek, néhányan meghaltak, de mindig könnyedén kerítettek a helyükre újakat. Mind olyan normálisnak látszik. Ma Lin folytatta a számolást, míg háromszázhúszhoz nem ért a Kék Körzetben. Tudta, hogy nem érdemes tovább vesződnie. Valójában nem számít. Csak azért csinálta, hogy lekösse az elméjét. Az orvos részletesen beavatta a számokba. Kívülről fújta őket. A Kék és Zöld Körzetben lakó portéka értéke mindenkor meghaladta a 2,5 millió dollárt. Átlagos forgalom mellett több mint nyolcmillió dollár éves hasznot hoztak a Fekete Bambusznak, a dupláját annak, amire a triádok ópiumkereskedelemből szert tettek. Ma Lin kilépett a szabadba. Még mindig borongós idő volt, az eső semmi jelét nem mutatta, hogy alább kívánna hagyni. Megpróbált rágyújtani, de a vízcseppek eloltották a tüzet. Átvágott egy betonúton a komplexum legmodernebb épülete felé. Ez elhatárolódott a többitől. Jól megkülönböztették a fal mentén sorakozó fémdobozok. Az egyikben egy iker dízelgenerátor állt, mely az épület áramellátását biztosította, mivel a vihar kidöntötte az elektromos vezetékeket. A generátorok mellett egy légkondicionáló hatalmas kültéri egysége állt, mellette egy sor légszűrővel felszerelt bordás terelő, melyeket az épületből ki- és befutó széles csövek tápláltak. Ez volt a Sárga Körzet. Ma Lin odabenn modern kórházban találta magát, mindenütt erős fertőtlenítő- és gyógyszerszag terjengett. Összesen kilencven ágy kapott helyet, négy szobában, melyeket hatalmas üvegpanelek választottak el egymástól, így könnyedén el lehetett látni a terem egyik végéből a másikba. Minden ágy és bölcső tele volt, és mindenféle korú gyerek előfordult, a csecsemőtől a tizenévesig. Ma Lin rögtön felfigyelt rá, hogy ebben a kórteremben nem apró vágásokat és horzsolásokat kezeltek. Az itt fekvők nagyon betegek voltak, arcuk elszíneződött a sárgaságtól, végtagjaik kicsavarodtak a születési rendellenességektől, szervezetüket megtámadta a rák. A legsúlyosabb eseteket inkubátorban ápolták, ahol oxigénsátorban vagy ventilátorokon át lélegeztették őket. Ma Lin nyolc ápolónőt talált az osztályon, akik kiürítették az ágytálakat, beállították az infúziót, és a gyógyszereket adagolták a jól ellátott patikából. Monitorok csipogtak, ventilátorok fújtak és sziszegtek. Szinte minden ágyból katéterek és drótok lógtak. Ahogyan a Zöld és a Kék Körzet tökéletes lakóit kicsattanó egészségükért és szemet gyönyörködtető külsejükért választották, úgy ezeket a gyerekeket is gondos szűrés után hozták el az árvaházakból. A különbség abban állt, hogy őket azért válogatták ide, mert haldokoltak. Ma Lin lassan körbesétált, igyekezett kerülni a kis betegek tekintetét. A többség amúgy is gyenge volt ahhoz, hogy viszonozza pillantását, Ma Lint azonban már a betegség gondolatától is kirázta a hideg, ha pedig gyerekekről volt szó, még a lélegzete is elakadt. Mire a szoba végébe ért, vadul zakatolt a szíve, meg kellett állnia, hogy összeszedje magát. A folyosóról újabb ajtók nyíltak. Mögöttük rejtőzött az a terem, melyet az orvos aprólékosan leírt. Annak ellenére, hogy a Lao Ting többi részében folyó testkereskedelem óriási hasznot hajtott, mégis ez volt az a terem, amely arra késztette a triádot, hogy felépítse a komplexumot a hegyvidékes dzsungelben. Ez a terem volt a Sárga Körzet szíve és Lao Ting lelke. Ez a terem hozta a nagy pénzeket. Belépett a kétszárnyú ajtón, elhaladt egy mosdókkal és polcokkal felszerelt fülke mellett, ahol orvosi eszközöket és köpenyeket tároltak. Végül átment egy sor ajtón, melyeken nagy jelek figyelmeztettek a benti steril környezetre. Megtorpant egy most csendes, vadonatúj, modern műtő mellett. Az erős lámpák alatt négy rozsdamentes acélasztal állt. Volt ott EKG, művesekészülék, vérés plazmahűtő, gőzsterilizáló, még egy műszív-tüdő gép is, mind telis-tele számlapokkal és digitális kijelzőkkel. Ma Linnek fogalma sem volt, mire kellettek ezek a műszerek. Mindenfelé elektródák, csövek és drótok lógtak. A falak mentén mennyezetig érő, műanyagba csomagolt steril orvosi műszerekkel megpakolt polcok futottak. Ez volt az a hely dr. Caj Tang állítása szerint, ahova a legsúlyosabb kis betegeket szállították, akik betegségük vagy fogyatékosságuk miatt nem élhettek normális életet, és itt, ezeken az asztalokon emelték ki egészséges szerveiket. Óvatosan, emberségesen, állította az orvos. Sosem - 196 -
éreztek fájdalmat. Vesét és hasnyálmirigyet, bőrt és májat. A frissen eltávolított szerveket szárazjégbe csomagolták és a kifutópályára szállították, ahonnan rövid repülőút után a nanfengi katonai kórházba érkeztek. Ma Lin először nem hitt az orvosnak. Igen, tudott a rosszul őrzött államtitokról, hogy mi történt a bűntetteikért kivégzett rabok szerveivel. Ma Lin maga is jelen volt nem egy kivégzésnél, és nagyon is tisztában volt vele, mit műveltek azok a sötét, egyenruha nélküli alakok az épp kivégzett rabokkal, akiknek a testét egy teherautóra halmozták, hogy kivegyék a szerveiket. Ma Lin tudott a Népfelszabadító Hadsereg nanfengi kórházáról is, ahova a halálos beteg külföldiek özönlöttek elképesztő summákkal. Hallotta, hogy egy veséért harmincezer dollárt kell leszurkolni. De azok rabok voltak, vetette ellen hitetlenkedve Ma Lin dr. Caj Tangnak. Maga meg gyerekekről beszél. És ez indította Ma Lint tizenkét órával korábban arra, hogy megkínozza az orvost, aki Lao Ting védelmére kelt, és kiderítse az igazságot. - Maga bolond, Ma Lin - sziszegte dacosan az orvos kitört fogai között. - Azoknak a testét használtam fel, akiket eldobtak, akiknek reménye sem volt az életre, és valami jót adtam belőlük az emberiségnek. Közben pedig fontos kutatásokat végeztem az alvadásgátlókról, meg arról, hogyan löki ki a szervezet a beültetett szervet. Tanulmányokat írtam! Nem fogja fel, mekkora jelentősége van mindennek? Az orvos sikolya betöltötte az alagsort, ahogy Ma Lin a hallottaktól elszörnyedve véletlenül túl sok áramot vezetett foglyába. Az orvos eszméletét vesztette. Amikor Ma Lin újraélesztette, és megfenyegette, hogy újabb áramütést mér rá, Caj Tang még mindig rendületlenül tagadta, hogy valaha is egészséges gyermekeket használtak volna. Csak azok kerültek az asztalra, akik agyhalált haltak vagy haldokoltak, magyarázta. Az orvos rángatózva a fájdalomtól, melyet Ma Lin maga is sebészi alapossággal adagolt, megesküdött. Az őrnagy tisztában volt vele, hogy az orvos már túl van azon a ponton, hogy hazudjon, ám jó emberismerőnek tartotta magát, és bizonyos volt benne, hogy még mindig nem mond igazat. Aztán egy idő múlva már nem számított. Csupán az volt a fontos, hogy eljöjjön Lao Tingbe, a saját szemével lássa, és véget vessen neki. Az orvos várhat. Ma Lin maga elé képzelte az osztályt, melyen éppen áthaladt, és a sok gyermeket, akik a sorukra várnak. Letaglózta a gondolat. Nyugalmat erőltetett magára az egyik asztalnál. Lenézett a padlóra, és az asztal mellett egy vödröt látott, melynek alján valami véres massza hevert. Sejtelme sem volt, mi lehet az. Térdre hullott, és a tisztaságtól csillogó padlóra hányt, míg semmi sem maradt benne. Amikor mindent kiöklendezett, gyengeségén szégyenkezve feltápászkodott, és ingujjába törölte a száját. Szeme könnyezett a vérzéselállító maró szagától, a füle dübörgött. Sarkon fordult, s kiviharzott a teremből meglepett emberei mellett. Kirohant a szabadba, és a szakadó esőben mélyen belélegezte a dzsungel párától nehéz levegőjét, hogy leküzdje hányingerét. Tudta, hogy még nem végzett. Ott, ahol állt, két betonút ágazott el. Az egyik egy kapu felé futott a felszállópályán túlra. A másik a komplexum végébe vezetett, ahol a fák átnyúltak a kerítésen. Épp hogy ki lehetett venni az ágak árnyékában megbúvó fehér téglaépületet. Aprócska hely volt, az utolsó, ahova benézett. Hatékony volt, akár Lao Ting többi része. Onnan tudta, hogy ott van, mert az orvos mesélt neki róla, s mert látta a tetején magasba törő kürtőt, és mert Szucsouban is volt ehhez hasonló, csak valamivel nagyobb - a belügyminisztérium komor építménye, ahol szürke pizsamás számkivetettek dolgoztak. Ma Lin benyomta az ajtót és benézett. A helyiség egyik végében egy fémhenger foglalt helyet, melynek oldalán nagy vasajtó nyílt; alatta egy kisebb ajtó tette lehetővé, hogy a hamut kikotorják, majd szétszórják a veteményeskertben, vagy a csermelybe zúdítsák. Ez volt az az épület, ahol végleg értelmét vesztette, hogy az orvos igazat szólt-e Lao Ting kiselejtezettjeiről vagy sem. Ma Lin legyökerezett a kis ház előtt, és hagyta, hogy az eső áztassa az arcát. Gyűlölte ezt az ügyet, gyűlölte minden mozzanatát: gyűlölte, hogy mi történik a gyerekekkel, és gyűlölte a rendszert, amely ezt lehetővé teszi. Tisztában volt vele, hogy Lao Ting bűnözői közül kivégeznek majd néhányat, aztán az egészet szőnyeg alá söprik. Nemegyszer segített Pekingnek más ügyekben, és ahogy a kemence előtt az arcát mosta az eső, elfogta a bizonyosság, hogy ismét segíteni fog - 197 -
Pekingnek. Behunyta a szemét és elfordult. Szürkület volt, mire az utolsó parancsot is kiadta a hátramaradó rendőröknek. Kimerülten ült be a kocsijába, hogy délre száguldjon, és Csüan Ji társaságában találkozzon a tengeren Tung Kangcéval. Ez volt az egyetlen momentum, amit Ma Lin nem szívesen mulasztott volna el. Autója kirobogott a kapun. A sofőr egy pillanatra lefékezett, hogy bevárja az egyik embert. Ma Lin felnézett a kapu felett lógó fatáblára. Valaki két mandarint festett rá. Mindkettőnek kecskeszakálla és felfelé pöndörödő hosszú, fekete bajsza volt. Köntösükön sárkányok ékeskedtek. Hátukon nyíllal teli puzdra. Gyakorta látott ilyeneket szilveszterkor. Kapuőrök: Csin Csiung és Ju-csi Kung. Szinte minden gyerek ismeri őket Kínában. Ők védik meg a ház lakóit a gonosztól.
23 Már majdnem éjfél volt, amikor Marshall Turk a rakpartról a kivénhedt halászhajóra lépett. A Victoria-öblöt bevilágították Kowloon esőfelhőkön átpislákoló fényei. A ködben feltűnt a Japán Air Kai Tak felé közeledő 747-es járata, majd ismét beleveszett a fehérségbe, csupán motorzúgás maradt utána. A kései óra ellenére a kikötőben pezsgett az élet, dereglyék és kompok, szampanok és személyszállító uszályok nyüzsögtek a vízen a tengerről ki-be úszó sötét teherhajók között. Mély kürtök búgták, kinek van elsőbbsége, a levegőben erős sóillat lengett. Marshall füle már jobban volt, de a legkisebb hullámzásra is szédülni kezdett. Arcából kifutott a vér, és elfogta a hányinger. Li Kan odahajolt, hogy megtámassza. - Lehet, hogy itt kéne maradnod - vélte barátja ábrázatát szemlélve. - Fehér vagy, mint a fal. Kint a tengeren, a nyílt vízen még rosszabb lesz. - Eszemben sincs - felelte Marshall makacsul. - Megyek. - Magához szorította a vászonzsákot, melyben 125 000 amerikai dollár lapult, az ellenérték fele, melynek a tengeren kell gazdát cserélnie. Li Kan szerint olcsón megúszta a negyedmillió dollárral. - Még a legszegényebb paraszt is minimum harmincezret fizet egy útért az Államokba. És egy koszos hajófenékben több száz ember közé zsúfolva kelnek át a Csendes-óceánon. Marshall nehezebben tudta összeszedni a pénzt ilyen távolból, mint hitte. Már csaknem vért izzadt, mire Clarence Coulter közbelépett. - A cég megelőlegezi neked az összeget - jelentette ki Clarence. - Reggel első dolgom lesz elsürgönyözni. - Marshall tisztában volt vele, hogy a cég sosem tett hasonlót a partnerekért. Ez egyértelműen Clarence személyre szóló ajánlata volt. Marshall hálásan elfogadta. Tung Kangce rávette Li Kant, győzze meg Marshallt, hogy Allisont inkább hajón menekítsék ki Kínából, mintsem a kuangcsoui konzulátuson keresztül. A tenger sokkal ésszerűbb döntés, érvelt Tung. Ő is mindig így csinálja, és százszorta könnyebb, mint szárazföldön. A konzulátus jelenleg már huszonnégy órás megfigyelés alatt áll, és ha sikerülne is Allisont bejuttatni, nincs rá garancia, hogy jobban járnak. - Még mindig Kínában lenne - mutatott rá Tung -, a diplomaták markában. Jobb kivinni az országból. Birkózzanak csak a hongkongi hatóságok az üggyel. Most tehát Marshall és Li Kan a kormányháznál állt egy kemény, goromba ember, a kapitány mellett, aki egyik cigarettáról a másikra gyújtott és szüntelenül köpködött. A vezérlőasztalon műszerek sorakoztak, a vörös fény gyengén megvilágította a férfi arcát. A tranzisztoros rádión a meteorológiai szolgálat rendszeres időközönként időjárás-jelentést olvasott be kínaiul és angolul, míg a hajó rádióján a tengeren járó hajók adták közre, milyen az idő odakint. A kapitány futólag megjegyezte Li Kannak, milyen óriási szerencséjük van, mert bár a parton megrekedt a front és zuhog az eső, a tenger nyugodt. Persze bármikor fordulhat a kocka, figyelmeztette, de ha így marad, akkor könnyű dolguk lesz éjszaka. A kapitánnyal való tanácskozás után Li Kan elmagyarázta Marshallnak a szokást. - Ha nem tombol a szél a tengeren, a kapitány minden éjszaka kihajózik halászni, így senkinek sem fog szemet szúrni az indulásunk. Kelet felé vesszük az irányt, míg ki nem érünk a - 198 -
felségvizekről. A kapitánynak Hongkongban is, Kínában is vannak kapcsolatai, ők fogják jelenteni, milyen parancsot kaptak ma éjjelre a partnál járőröző hajók. Mivel a vámtisztek igencsak a szokás rabjai, s ráadásul meglehetősen lusta népség, ritkán térnek le a megszokott útvonalról. Általában sokkal északabbra koncentrálnak annál a pontnál, ahol leszünk. A kapitány hamarosan megtudja, melyik szektorban fognak szolgálatot teljesíteni, és fél háromkor közli rádión Tung Kangcéval, hol találkozunk. Ma két hely közül fog választani. - A térképre hajoltak, és Li Kan megmutatta Marshallnak a szóban forgó területeket. - Itt vagy itt ejtjük meg a cserét. - Ujjai száz kilométert felöleltek. - Nagyjából háromkor lesz a találkozó. Utána délelőttig halászunk, és délre ismét a kikötőben leszünk. - Mi lesz, ha kiszúr minket a parti őrség? - Semmi, hacsak nem lesznek tanúi a cserének. Különben csak egy halászhajó vagyunk. A kapitány szerint nem kell aggódni. Nyolc éve csinálja, sosem volt még semmi baj. Azt mondja, a legrosszabb esetben, ha a Kínai Népköztársaságnak véletlenül mégis kedvezne a szerencse, átviszi a kínai kapitánynak a zsákod tartalmát - mutatott Li Kan Marshall pénzére. Marshall bólogatott. - És ha a hongkongiak kapnak el? - Sajnos őket nem olyan könnyű lefizetni, mint szárazföldi kuzinjukat. Annyi azonban bizonyos, hogy nem adnak ki minket a kínaiaknak. Gondolom, egy hongkongi börtönben kötünk ki. Ennél rosszabbat is el tudok képzelni. Marshall igyekezett nem útban lenni, félrevonulva figyelte a feladatát végző legénységet. Két matróz fegyvereket szedett elő egy szekrényből. Akadt köztük félautomata pisztoly, puska és megszámlálhatatlan acéltölténnyel feltöltött heveder. Marshallnak émelyegni kezdett a gyomra a szorgoskodó matrózok láttán, akik gyakorlott mozdulatokkal betárazták a hevedereket és ellenőrizték a töltényűrt. Csak most kezdett neki derengeni a rettenet, hogy micsoda arzenállal várják a családját. Az éjszakai tenger, az elsötétített hajó, a műszerek, a rádió, a fegyverek és a pénz, mind-mind csak most kezdtek valóságosnak tűnni. Eltöprengett, mivel foglalkozhat Allison ebben a pillanatban. Tung Kangce rádión jelezte, hogy náluk van a nő és a két gyerek, s hamarosan vízre szállnak. Marshallnak zakatolt a szíve. Érezte, hogy a motorok életre kelnek. A láncok megcsikordultak, a köteleket eloldották. Lassan kihúztak a dokk mellől. A kapitány a kart előretolva gázt adott, és a halászhajó kiúszott a nyílt vizekre. A Dél-kínai-tenger túloldalán, Kína Sanvej kikötőjében Csüan Ji ezredes az utolsó előkészületeket végezte. Semmit sem kívánt a véletlenre bízni. Remélte, hogy a hajó mellett helikoptereket is bevethet, de az eső nem hagyott alább, így hát az Eurocopterek pilótástul tovább vesztegeltek Tungkuanban. Csüan a járőrhajó hídján állt. Nem holmi szokásos hajót foglalt le magának, hanem egy Sanghajban épült, első osztályú, fürge Hucsuan hadihajót. Két okból esett rá a választása: egyrészt, mert nem bízott a dél-kínai vámtisztekben, különösen ott nem, ahol Tungnak érdekeltségei voltak. A legkevésbé sem szerette volna, ha Tungnak szinte azonnal a fülébe jutna az igazi parancs, az viszont felettébb valószínűtlen volt, hogy az egész haditengerészetre kiterjedjen befolyása. A másik ok a sebesség volt. A három M-50-es dízellel és az orra erősített siklófelülettel a hadihajó elérte akár az ötven csomót is, s jóllehet nem vetekedhetett a legjobb csempészhajókkal, gyorsabb volt az átlagosnál. Fel volt szerelve nagy hatótávolságú földi radarral, a legénysége tizenhat matrózt számlált, és a 14,5 mm-es gépfegyvertől a szovjet gyártmányú torpedókig minden megtalálható volt rajta. Egy kivilágított mólónál horgonyzott, legénysége az indulásra készülődött. A hajó kapitánya eleinte ódzkodott attól, hogy egy civiltől kapja a parancsokat, legyen az akár egy KBH-s ezredes. Csüan Ji persze nem hívhatta fel a miniszterhelyettest, hiszen az Pekingbe rendelte, de fővárosi kapcsolatai elegendőnek bizonyultak. Hamarosan hívás érkezett a dél-tengeri flotta csancsiangi parancsnokságára, és rögvest gátat vetett a kapitány további tiltakozásának. Most éberen figyelte, amint Csüan a hídon kiterített tengerészeti térkép fölé hajolva vázolja elképzelését. - Nem egyszerű csempészekről van szó - kezdte Csüan. - Tung Kangce a prédánk, nem kell bemutatni se a rendőrségnek, se a vámügynek. A működése általában nem szúr szemet Pekingnek. Ma azonban tudomásunkra jutott, hogy az ipari kémkedést is felvette tevékenységi körébe. Több kulcsfontosságú számítógépes csipet lopott el Nancsangból, a Selyemhernyó rakétakilövő-üzemből. Hongkongban tervezi piacra dobni. Meg kell akadályoznunk! - 199 -
Csüan ugyanarra a két pontra bökött, amiket Marshall nemrég tanulmányozott. - A célpontunk egy sebes jacht. Pinghaj mellől indul, és a két hely egyikén, itt vagy itt, találkozik egy hongkongi bejegyzésű halászhajóval - ecsetelte. -Nem fogjuk tudni, hol, még úgy az órájára pillantott - öt órán át, pontosan fél háromig. Addigra ráállunk erre az útvonalra, itt - ismét a térképre mutatott -, és várjuk a jelentést a rádión. Ha megvan a hely, nem várjuk meg, hogy a találkozó lebonyolódjon, hanem amint feltűnik a radaron, beavatkozunk. A kapitány a tengerészeti térképet tanulmányozta. - Amennyiben Tung valóban azt teszi, amit ön jósol, akkor nem lesz nagy ügy, uram közölte a kapitány. - Mindössze egy dolog aggaszt: a sebesség. - Engem is - bólogatott Csüan. - Tung azonban nem számít ránk. Nyílt vizeken hajózik, és csak a szemére hagyatkozhat. A hajóján csupán globális helymeghatározó van, radar ellenben nincs. Bemérjük... - A kapitányra nézett a válaszért. - A tengertől, az időjárástól és a hajójától függően húsz kilométeres körzetben - felelte a kapitány. - Pompás. És a fegyverek lőtávolsága? - Hétezer méter. - Úgy. Akkor elegendő időnk marad, hogy egyenesen az útjába álljunk. Ha elsötétítve hajózunk, nem fog minket meglátni, csak amikor már késő. És most következik a maga parancsa, kapitány. Tung és az emberei állig fel vannak fegyverezve, veszélyes, mindenre elszánt alakok. Megtiltom, hogy jelenlétünket jelezze neki, nem hagyhatjuk, hogy meglógjon! Mihelyt beálltunk úgy, hogy a siker garantált, az emberei tüzet nyitnak Tung hajójára, míg az harcképtelenné nem válik. Ha bármi, ismétlem, bármi ellenállásba ütközünk, az emberei lőjék le a hajón tartózkodókat. Értette? - Igenis, uram - vágta rá a kapitány. Már alig várta, hogy indulhassanak. Az embereinek ritkán adódott alkalmuk, hogy kipróbálják magukat éles helyzetben. - Van kérdése? - kérdezte Csüan. - Mi legyen a halászhajóval? Ha úgy állnak be, ahogy ön kiszámolta, kínai vizeken lesznek. - A halászhajó nem érdekel - felelte Csüan. - Sőt, ami azt illeti, kifejezetten hasznos, ha szemtanúja lesz annak, mi történik Tunggal. Jobb, ha hagyjuk, hogy visszameneküljön Hongkongba. Csüan az utolsó cseppig kiélvezte tervének tökéletességét. Az, hogy Tung belefolyt a Turkügybe, nem mindennapi alkalmat kínált neki. Természetesen tisztában volt vele, hogy Tung kézifegyverek tucatjával fogja viszonozni a tüzet, de könnyű jachtját nem csatára, hanem gyorsaságra tervezték, nem veheti fel a versenyt ezzel a hadihajóval. Csüan rég megtanulta, hogy úgy szolgálhatja legjobban az államot, ha néha változtat módszerein. Van, amikor a ravaszság a legjobb eszköz, máskor magával az ördöggel kell lepaktálni. És megint máskor példát kell statuálni, üzenetet kell küldeni. A kommunizmus haláltusájának idején Tung és hasonszőrű társai bűnbe sodorják az államapparátust. A korrupció rákfenéje gyorsan átterjedt a hivatalnokokra, függetlenül attól, milyen szinten dolgoznak. Ha nem állítják meg, egész Kína romlásba dől, mint Oroszország. Ha megadja Tungnak, amit akar, az egyet jelent a nemzet további megrontásával, és Kína ezt nem engedheti meg magának. Essen csak Tung Kangce tulajdon mohóságának áldozatául. Amit Ma Lintől megtudott Tung Lao Ting-i szerepéről, semmit sem változtat a dolgon. Sőt, inkább csak megerősítette elhatározásában. Persze ott van még a Turk nő kérdése. Nem érdekelte, meghal-e a leckéztetésben. A Népköztársasággal nem lehet packázni. Ha meghal - igen, ha a gyerekek is meghalnak -, a kormány kifejezi sajnálatát, de a valós üzenet az egész világ számára világos lesz: Kína feltétlen ura földjének. Súlyos árat fizet az, aki ujjat mer húzni vele. Persze fennáll a veszélye annak, hogy a nő túléli. Ha úgy esne, a foglya lesz. Akár életben marad, akár nem, vége a szökésének. Csüan a maga és hazája tekintélyének legalább egy darabkáját megőrzi. Bárhogy alakuljon, mindenképpen két legyet üt egy csapásra. Fontolóra vette, beavassa-e Ma Lint a kapitánynak osztott utasításaiba, ha megérkezik. Persze elképzelhető, hogy Ma Linnek ellenvetése támad, de diszkrét lesz. Azt viszont semmiképpen sem mondja el neki, hogy Tungot vagy a Turk nőt akarja-e eltenni láb alól. - 200 -
Végül is lényegtelen. Ma Lin derék tiszt, egész életében parancsoknak tett eleget. Ennek is engedelmeskedni fog. Csüan végül úgy döntött, nem avatja be. A rendőrautó átrobogott a félszigeten fekvő kis kikötővároson, a Hongkonghoz oly közel eső, csempészek által kedvelt Pinghajon. Üzletei dugig voltak csempészett árukkal: televíziókkal, motorbiciklikkel, hűtőgépekkel, számítógépekkel és megannyi gépkocsival, melyeknek jobb oldali kormánya biztos jele volt annak, hogy illegálisan hozták be őket a Brit Koronagyarmatról, Senkit sem érdekelt, mert kenőpénzzel illegális rendszámtáblát és iratokat lehetett szerezni a kocsikhoz. Volánjukhoz pedig olyanok ültek, akik fényes nappal csempészeket üldöztek, éjszaka meg élvezték a csempészek által behozott cikkeket. Allisont elfogta az idegesség. Amikor beléptek Tyler-rel Kínába, a repülő ablakához nyomták az orrukat. Most is ablaknak nyomták az orrukat, csak ezúttal egy rendőrautó ablakának, és épp távozni készültek az országból. Érezték a tenger szagát, hallották morajlását, s végül megpillantották a hullámokat. Allison megszorította Tyler kezét, a fiú viszonozta a szorítást. Egy fegyveres őr egy intéssel átengedte őket a kapun. Lekanyarodtak egy útra, és elhaladtak néhány dokk mellett, ahol kis vízi járművek, főként dzsunkák és szampanok ringtak a vízen, s daruk erdeje töltötte meg a távolból láthatatlan teherhajókat. A dokkokon túl letértek egy földútra, mely a homokos partra vitt, majd megálltak egy magányos famólónál, melynek a végében fehér motoros jacht várakozott. Az egyre erősödő bugásra két cigarettázó matróz ugrott le a fedélzetről. A kocsi ajtai kinyíltak, s az utasokat sebtiben átterelték a mólón. Allison a karjában vitte Wen Lit. Tung szélesen rámosolygott. - Szinte már otthon van - kedélyeskedett, ahogy átsegítette a móló és a jacht közti rés felett. Látja? Már el is hagyta a Népköztársaság földjét. Még egy kis hajókázás, és újra találkozik a férjével. - Tyler Allison után ugrott, táskáik átszállításáról Tung Kangce gondoskodott. Gyorsan megvoltak. Az egyik ember hátramaradt, hogy biztonságba helyezze a rendőrautót egy raktárban, ahol majd későbbi használatig tárolják, vagy alkatrészeire szedik. Tung Kangce és négytagú legénysége útnak indult. A jacht négy 250 lóerős motorjával nyolcvan csomóra is képes volt. Két kormánnyal dicsekedhetett, az egyik a felső ideiglenes hídon, a másik az alsó szinti kormányosfülkében kapott helyet. A jacht kialakításánál a sebesség volt az elsődleges szempont. Az ágyakat, a konyhát és a tárolókat egytől egyig eltávolították. A hajón nem volt radar, viszont fel volt szerelve globális helymeghatározóval, rádióval és infravörös jelzőlámpával, mely lehetővé tette a néma kommunikációt a többi vízi járművel. Kézifegyverekből egész arzenálra való került, a géppisztolytól kezdve a nagy hatósugarú, éjszakai távcsöves puskákig minden akadt. Allison az alsó fedélzeten, közvetlenül az ideiglenes híd kabinja alatt telepedett le a gyerekekkel. Nem volt se pad, se ülés, csak a négy motort körülvevő, dobozszerű pillér. Tung keresett néhány habszivacs párnát, arra ültek a motorok között, hátukat a pillérnek támasztották. A jacht felszedte a horgonyt. Csontjaikban érezték az erős motorok vibrálását, ahogy a hajó orra kiemelkedett a vízből és egyre nagyobb sebességre kapcsolt. Tung derűs volt. A felhők alacsonyan lógtak, az eső kitartóan szemerkélt. Egy alacsony légnyomású örvény rekedt meg felettük, míg a tájfun, mely eddig úgy tűnt, hogy délebbre vonul, veszített erejéből. A tenger alig hullámzott, sima út várt rájuk. Tökéletes éjszaka az üzletkötésre. Megbizonyosodott róla, hogy vendégei viszonylagos kényelemben vannak. Már utasította matrózait, hogy az átadás során lőjék le őket. Ellenőrizte, hogy készen állnak-e a fegyverek, aztán hátradőlt és élvezte az utazást. Hajnali fél háromkor megszólalt a rádió, a Hongkongból igyekvő halászhajó kapitánya eldöntötte, hol üssék nyélbe a találkozót. Kurta, kódolt üzenetét az előre beállított frekvencián adta le. - Kowloon kettő - szólt bele egyszerűen. - Kowloon kettő. - Várt öt percet, aztán elismételte. Tung recsegő rádión visszajelzett: - Kowloon kettő. - Tehát a legdélibb pont. Csüan Ji és Ma Lin a kapitány mögött álltak, amikor befutott az üzenet. A hadihajó fényei - 201 -
kialudtak, a dohányzás tilos volt. Az emberek tüzelésre kész fegyverekkel álltak, és kibámultak a feketéllő éjbe. Tizennégy perc múlva a radar pittyegni kezdett. - Kisméretű jármű közeleg az orr felől, negyven fokkal jobbra, uram - tudatta a lokátoros. Sebesség harminc csomó, irány nulla-hét-nulla. Távolság tizennyolcezer méter. - Ahogy Csüan magabiztosan megjósolta, Tung Kangce abban a hiszemben száguldott feléjük, hogy az elkövetkező húsz tengeri mérföldön, melynek végén találkozik a halászhajóval, semmi sem áll az útjába. - Rendben. Teljes gőzzel előre, irány három-egy-három! Siklófelületet megnövelni! - Három-egy-három, igenis, uram! - kiáltotta a kormányos. A motorok felberregtek. A merülési vonalnál kinyílt az orron két panel, és a siklófelület előrecsúszott. A következő pillanatban a hadihajó már bőszen hasította a habokat, hogy keresztezze a jacht útját. Nem kellett messzire mennie. Mihelyt elérte a pozíciót, a kapitány leállíttatta a motorokat. A radaron a Tungot jelző jel egyenesen feléjük rohant. - Az éjjeli lepke a lángba repül - motyogta a kapitány a jelenetet figyelve. A radaron ekkor még egy jel tűnt fel. - A halászhajó - jelentette a kapitány Csüannak. Csüan kiadta az utolsó utasításokat a legénységnek. Két matróz levette a vászonleplet a két géppuskáról, feltették éjjeli szemüvegüket, és a lövegtorony fölé görnyedtek, tüzelésre készen. Mellettük nagy kaliberű töltényövek feküdtek, csak arra várva, hogy az éhes fegyverekbe töltsék őket. A tompa orr-reflektort látták meg elsőként - vakító irányfény volt szemüvegükben. Aztán ahogy a furcsa vörös-fekete-fehér alakzat közelebb úszott, már kivették az ideiglenes hídon trónoló kormányost, akinek sejtelme sem volt, mi vár rájuk. A matrózok bemérték, és várták a kapitány parancsát. Amikor a jacht már csupán száz méterre volt, a kapitány elkiáltotta magát. A monszun állhatatos esőjéhez Kína haditengerészete szolgáltatta a mennydörgést és a villámlást. Az éjszaka egyetlen rémisztő szemvillanás alatt lángra lobbant. Tyler a fejét Allison vállára hajtva aludt, Wen Li az asszony ölébe fészkelte be magát. Allison épp felnézett, amikor észrevette a feketéllő égboltot átszelő villanásokat. Először azt hitte, meteoresőt lát, de valami nem stimmelt. Akkor mi lehet? A csóvák elsuhantak felette, aztán szélvész módjára közeledtek. Valami a hajóderékba csapódott. Ösztönösen összekucorodott és magához szorította Wen Lit. Tung Kangce a taton volt, amikor megpillantotta a nyomjelző lövedékeket. Felpattant, előrerohant, és utasítások özönét zúdította legénységére, miközben Csüan Jit átkozta csalárdságáért. A matrózok a fegyverekért tülekedtek. A kormányos élesen elfordult, hogy megváltoztassa az irányt, és előretolta a kart, hogy sebességre kapcsoljon. A nagy motorok felzúgtak, és a jacht orra kiugrott a vízből. A következő pillanatban a motorok ismét leálltak, a kormányos holtan roskadt a kormányra. A többi matróz tüzet nyitott a láthatatlan ellenségre. Nyomjelző lövedékeket küldtek abba az irányba, ahonnan sejtették a támadást, ám lövedékeik nem repültek elég messze. Tung Kangce odakapott az alsó szinti vezérlőpulthoz, és leoltotta a fényeket. Épp átvette volna a kormányt, amikor berobbantak mellette a kabinablakok, és szilánkok repültek szerteszét. Két golyó eltalálta. Tung oldalával a padlóra zuhant. A kormány mögött sorakozó elektromos műszerek sercegtek egyet, aztán kimúltak. Tyler zavartan ébredt. Kábán felcihelődött, hogy körülnézzen, de Allison elkapta a pólóját. - Hasalj le! - sikította. - Kússz a motorok közé! - Tyler azonban nem mozgott elég gyorsan, ezért Allison megrántotta, de olyan erősen, hogy a fiú mellézuhant. Összebújtak a jacht aljában, miközben az éjszaka lángba borult, fegyverek ropogtak, és a levegőben puskapor és halál szaga érződött. A láthatatlan hajó gyilkos tüzében Tung legénységének szemernyi esélye sem maradt. A matrózok üvöltve vagy holtan zuhantak a fedélzetre. Egyikük lebucskázott az ideiglenes hídról, de a lába beakadt a létrába, és fejjel lefelé lógott, arcát csak centiméterek választották el Allisonétól. Allison felsikoltott, és megpróbálta félrelökni. Az egyik lövedék eltalálta a hajó orrában a jelzőrakétákkal teli dobozt. A rakéták sziszegtek és sisteregtek, mindenfelé szikrák kezdtek pattogni. Aztán az egész doboz kigyulladt, felcsapott a - 202 -
kabinban a tűz, és a lángnyelvek nyaldosni kezdték a hajó orrát. Allison meg volt győződve róla, hogy az üzemanyag-szállító cső meg fog repedni, és az egész hajó a levegőbe repül, ezért Tylert és Wen Lit maga előtt tuszkolva elhátrált a nagy motorok között. Hamar elérték a fedélzeti nyílást, ott azonban a fegyverek kereszttüzébe kerültek. Elöl tűz, hátul golyózápor. Nem volt menekülés. Aztán amilyen hirtelen elkezdődött, olyan hirtelen véget is ért. A nagy gépfegyverek elhallgattak, a lángok kialudtak. A motor a legénységgel együtt kiszenvedett, a jacht tehetetlenül hánykolódott a vízen. Allison egyik kezével Wen Lit szorongatta, a másikkal Tylerbe csimpaszkodott. Tyler sírva próbált a szorításából szabadulni, de Allison ráripakodott, mire a fiú felhagyott a küzdelemmel, sírása hüppögéssé szelídült. A baba keserves bőgésén túl csak az eső sistergése hallatszott az átizzott fémen. Aztán jachtjukat elárasztotta a fény. Allison hallotta, ahogy a másik hajó öblös, bugyborékoló hangú motorja egyre közeleg. A már a térdénél kavargó tengervízbe vér és üzemanyag keveredett. Allison eltakarta testével a gyermekeit, és várt. A halászhajó fedélzetén a kapitány meglepetten látta, hogy egy jel helyett kettő pittyeg a radaron. Már épp figyelmeztetni készült Tungot, amikor kirobbant a tűzharc, és nyomkereső lövedékek pásztázták az eget. Szélsebesen elforgatta a kormányt balra, és begyújtotta a motorokat. A nehézkes halászhajó irányt változtatott. A kapitány a rádiót szorongatta, és megállás nélkül hívta Tung hajóját, válasz azonban nem érkezett. - Mi történt? - faggatta Marshall. Kibámult a sötétségbe. Agya nem fogta fel azonnal a szeme elé táruló látványt. Az éjszakai horizonton csóvák úsztak és fények villantak az alacsonyan lógó felhők alatt. A kapitány odaszólt Li Kannak, aki elmagyarázta Marshallnak. - Csata zajlik előttünk. A kapitány szerint a kínaiak lecsaptak a jachtra. - A távolból újabb villanásokat észleltek, s ez alkalommal szörnyű fegyverropogás is társult hozzájuk. - Nem hagyhatjuk itt őket! - kiáltott Marshall kétségbeesetten. - Mondd meg neki, hogy nem hagyhatjuk itt őket! Oda kell mennünk! Segítenünk kell! Li Kan megtett minden tőle telhetőt, ám hiába érvelt teljes hévvel, a kapitány fütyült rá. Marshall őrjöngött. Fel vannak fegyverezve, mégis menekülőre fogják? Az az átkozott kapitány magára akarja hagyni Allisont és Tylert! Marshall dühödten félrelökte volna a kapitányt, hogy átvegye a kormányt, de az megfordult és kíméletlenül belebokszolt Marshall beteg fülébe. Marshall a padlóra zuhant. Amikor feltápászkodott, Li Kan leszorította barátját, időközben ugyanis előbukkant egy matróz a fedélzetről, és fenyegetően rájuk fogta a fegyvert. Amikor Marshall rájött, hogy erőszakkal semmit sem érhet el, kivágtatott az esőbe, és nézte a vízről feltörő tüzet és a jacht fényeit. Nem tudta pontosan kivenni, mi történik odaát. Ahogy a halászhajó távolodott, tehetetlenül nézte, hogy a lángok a ködbe vesznek. Visszarohant a kormányházba, és pénzeszsákját a kapitány markába nyomta. Kirántott belőle egy maréknyi dollárt, és meglobogtatta a kapitány orra előtt. - Tessék! - üvöltötte. - Vegye el! Az egész a magáé, sőt, még több! Vigyen vissza! Meg kell próbálnunk! Kérem! - A kapitány rideg arccal elfordult. A világ minden kincséért sem kormányozta volna vissza oda a hajóját. Tizenöt perc múlva a halászhajó besiklott Hongkong biztonságos felségvizeire. A kapitány egyszer sem lassított, egyenesen megcélozta a Victoria-öblöt. Marshall zokogva a fedélzetre omlott, térdét felhúzta a mellkasához. A kormányházból kifelé elejtette a még mindig széthúzott szájú zsákot. Egy köteg százdolláros bankó kiszóródott a fedélzetre, néhányba belekapott a szél és a tengerbe sodorta. Li Kan nyomorultul érezte magát, ahogy nézte a barátját, és tudta, hogy nem tehet semmit. Lehajolt, összegyűjtötte a maradék bankjegyeket, és visszatömködte őket a zsákba. A kínai hadihajó lassan megközelítette az égő jachtot, vakító reflektorai bevilágították a - 203 -
kormányházat és az ideiglenes fedélzetet. Egy tucat matróz a jachtra szegezte géppuskáját, hogy a legkisebb mozgásra tüzet nyisson. Három holttest tisztán kivehető volt. Az egyik a kormányra zuhant, a másik a hajópárkányon lógott, a harmadik a lábánál fogva a létrán himbálózott. A hajó derekát a párkánytól a merülési szintig golyó ütötte lyukak szaggatták. A jacht irányt vesztve sodródott, s a beszivárgó víztől lassan merülni kezdett. A hadihajó elhaladt a tat mellett, és reflektorai fénybe borították a jacht belsejét. Tung Kangce elterült az egyik motorház-pilléren, melynek ragyogó fehér burkán végigcsordult a vére. Látták, hogy még mozog. Tehát életben van, de ellenállni már nem képes. Csüan ezredes és Ma őrnagy közrefogták a kapitányt, és figyelték a kibontakozó látványt. A pillérek közti árnyékok is pillanatokon belül fényárban úsztak. Látták, hogy a nő a kormányos széke alatt kuporog, az egyik fedélzeti nyílás mögött. Szinte ki sem látszott a motorházpillér mögül. Még életben volt. A hadihajó legénysége döbbenten meresztette a szemét, azt hitték, csak Tung Kangce emberei vannak a fedélzeten. A nő mögött lángok nyaldosták a kabint. Csüan Ji lebámult Allisonra, épp mikor a nő belenézett a vakító fénybe. Csüan számára olyan ismerős volt az arca, mintha egy régi barátját látta volna viszont. Két karját széttárta valamin. Hirtelen rájött, hogy az asszony saját testével védelmezi a fiút és a csecsemőt. Tehát végül mégiscsak figyelemre méltó asszony vagy. Ma este egyszerre ért szerencse és balszerencse, igaz? Életben maradtál, de közben vesztettél. A kapitány utasításokat szórt. Két matróz előráncigált egy vaskos locsolótömlőt, és tengervizet zúdítottak a lángokra. Két másik matróz gépfegyverrel a kezében átugrott a jachtra, hogy ellenőrizze, valóban meghalt-e Tung Kangce összes embere. Mások tüzelésre készen figyelték őket, megint mások köteleket erősítettek a süllyedő jachthoz, miután kihunyt a tűz. Ma Linnek is elkerekedett a szeme. Csüan egy szóval sem említette, hogy parancsot adott a jacht lerohanására, ami pár perc leforgása alatt lezajlott. Nem mintha zavarta volna az, ahogy Csüan Ji elbánt Tung Kangcéval, bár szívesebben látta volna a triádos kapitányt először a vallatócellájában, s csak aztán lőtte volna le, mint a kutyát. Így azonban Tung nagy valószínűséggel kimúlik, mielőtt esély lenne kihallgatni. Ma Lin csupán egyet nem értett. Mi késztethette Csüant ilyen elhamarkodott cselekvésre, hogy tüzet nyisson a jachtra, miközben a fedélzeten van az asszony és a két gyerek? Lenézett Allison Turk arcába, a fiát és a csecsemőt védelmező széttárt karjaira. Látta az asszony szemében a félelmet és a dacot, ahogy a halált osztó rejtélyes hajóról ráirányuló vakító fénybe bámult. Látta benne az elszántságot. Ez az a lao wai nő, aki képes volt egy csecsemőért egész Dél-Kínát átszelni, miközben ők a sarkában loholtak. Egy újabb nő, aki inkább meghal, mintsem megadja magát. Egyáltalán nem lelkesítette fel, hogy sikerült elfogni, nem részegült meg a diadaltól, nem talált szívében elégedettséget. Inkább öregnek és elnyűttnek érezte magát, és kísértették azok, akiknek köze volt az ügyhöz: az öregember és a felesége, meg Ji Ling. Mind mennyit szenvedtek ezekért a csecsemőkért. Ji Ling különösen bevette magát a szívébe. Az információnak, amit a kínzás után kiadott, semmi hasznát nem vették: s micsoda árat kellett fizetnie ennek a lányával egyidős gyereknek azért a néhány hasznavehetetlen névért. Lánya halála óta most először érezte magát igazán gonosznak. És most itt guggol előtte az ügy legújabb áldozata, egy nő, aki megpróbált elrabolni egy gyereket, aki az államnak amúgy sem kellett, egy elhagyatott gyereket, olyat, mint a Lao Tingbe és Szucsouba kerülő gyerekek ezrei, akiknek se nevük, se jövőjük. Épp amikor a két hajó finoman egymásnak koccant, az egyik ideges matróz mocorgást látott Allison mögött. Azt hitte, Tung Kangce egyik embere rejtőzik a nő mögött. Felrántotta a fegyverét és lőtt. A golyó a magasba repült, és az ideiglenes fedélzetbe csapódott. A fedélzeten szerteszét pattogtak a szilánkok. Az egyik Allisonba fúródott. Az asszony felsikoltott, tenyerét a nyakára tapasztotta, és térdeplő helyzetből ülő helyzetbe esett. Az események tettekre sarkallták Ma Lint. Életében először a parancs, a hatalom és a kilátástalanság ellenére az ösztöneire hallgatott. Az elmúlt harminc év során egyszer sem vette elő pisztolyát, most azonban előrántotta bőrtokjából, és kétszer a levegőbe lőtt. - Állj! Tüzet szüntess! - kiáltotta, és fegyverét a döbbent legénységre emelte. A matróz, aki Allisonra lőtt, földbe gyökerezett lábbal állt, fegyvere készenlétben. Senki sem mozdult. Ma Lin lihegve a kapitány fejének szegezte a pisztolyát. - Mondja meg az embereinek, hogy tegyék le a - 204 -
fegyverüket! - rendelkezett. A kapitány szájtátva meredt az őrnagyra, nem értette, mi folyik. Csüan arca hamuszínűre váltott a hitetlenkedéstől. Bambán bámulta öreg barátját. - Mit csinálsz, Ma Lin? - kérdezte csendesen. Ma Lin keresztülnézett rajta. - Mondja meg nekik! - utasította megint a kapitányt. - Tegyétek, amit kér - parancsolta a kapitány. A matrózok azonnal engedelmeskedtek. - Küldje le a szanitécét! - intett Ma Lin a fejével a jacht felé. - Nézze meg, jól van-e az a nő! - A kapitány elismételte a parancsot. A szanitéc vállára vetette a táskáját, és lemászott a jachtba. Tyler látta Allison pólóján a vért. Két kézzel magához szorította Wen Lit, arca fehér volt a döbbenettől, mint a fal. - Jól vagy? - súgta Allisonnak. - Igen - felelte az asszony. Felnézett a másik hajóra, s megpróbálta felfogni, mi zajlik odafenn. Látta a férfiakat és a fegyvereket, hallotta a kiabálást, s azon tűnődött, vajon mind egy szálig leölik-e őket a kínaiak. - Maradj mögöttem! - intette Tylert. Bizalmatlanul nézte a közeledő szanitécet. Látta, hogy nincs nála fegyver. Mivel amúgy sem tudott volna vele birokra kelni, várt. A szanitéc mellé térdelt, megnézte a nyakát, és nagy szakértelemmel lekezelte a sebet. A faszilánk mély, tátongó nyílást vágott Allison nyakán, az izmai pőrén meredeztek. - Nem ért csontot! - kiáltotta az őrnagynak. Ma Lin nem érzett félelmet, a szíve egyre hajtotta előre. Fütyült Csüan Ji könyörgésére, hogy térjen észre, amíg nem késő. - Semmit sem tehetsz ezek ellen az emberek ellen - győzködte. - Reménytelen a helyzeted! - Lehet, Csüan Ji - felelte Ma Lin kissé reszkető hangon. - De ez az én helyzetem! - Újabb utasításokat szórt a kapitánynak, s hamarosan vízre bocsátották a hadihajó két mentőcsónakjának egyikét, egy farmotoros dingit, majd odaálltak vele Tung jachtja mellé. A szanitéc Ma Lin parancsára talpra segítette Allisont, aki reszketett, mint a nyárfalevél. Enyhén sokkos állapotban volt, de hátranyúlt és megfogta Tyler kezét. Hagyta, hogy a fiú tartsa Wen Lit. A matróz átvezette őket a süllyedő jachton. Allison és Tyler belépett a dingibe, ahol egy másik matróz várt rájuk, hogy besegítse őket. Ma Lin tisztában volt vele, hogy a lao wai-nak nincs sok esélye a mentőcsónakban, de a másik eshetőség semmi jót nem ígért számukra. Ráadásul az ő mozgástere is korlátozott volt. Nem tarthat a külföldiekkel. Ha velük menne, a hadihajó a nyomukba eredne, és ripityára lőné őket. Amúgy sem volt kedve Hongkongba menekülni. Kína az ő hazája. Egyetlen megoldásnak az mutatkozott, ha a helyes irányba állítja a mentőcsónakot, megmutatja a nőnek és a fiúnak, hogyan kövessék az iránytűt, aztán Csüant és a kapitányt továbbra is túszként fogva tartva, visszarendeli a hadihajót a szárazföldre, míg a lao wai megpróbál Hongkongba jutni. Ha más nem is, az áramlatok kedveznek nekik. Azt, hogy egy viharban mi lenne velük, nem lehet előre megmondani. Ha romlik az idő, hajójuk elmerül. Nem számít. Ez az egyetlen megoldás. Ez a nő már többször is farkasszemet nézett a halállal. Csak annyit tehet, hogy újabb lehetőséget ad neki, és ezt ő meg is adja. Ma Lin jól tudta, mi vár rá, ha partot érnek, de nem törődött vele. Most először lelkesült fel azóta, hogy a lánya annyi évvel ezelőtt megszületett. Ahogy a dingi eltávolodott a hadihajótól, Csüan Ji kétségbeesetten Ma Linre vetette magát, hogy kiüsse a kezéből a pisztolyt. Az őrnagy készen állt. Enyhén elfordította fegyverét a kapitány koponyájáról, és lelőtte jó barátját, a pekingi ezredest. Másnap, a látszólag kiapadhatatlan eső borongós, szürke fényében a Királyi Hongkongi Rendőrség tengerészeti egysége átfésülte a tengerszakaszt, ahol az állítólagos összetűzés történt. Marshallnak megengedték, hogy a vezérhajón, a Tengeri Párducon utazzon, s most a zivatarral dacolva, esőköpenyben állt a fedélzeten. Szemét a nagy hatósugarú tengerészeti távcsőre tapasztotta, melyet a kapitány kölcsönzött neki, és a horizontot pásztázta, miközben szomorúan hallgatta, miként vezényli a kapitány a kiterjedt mentőakciót. Huszonhárom rendőrjárőr vett részt a műveletben, rajtuk kívül helikopterek és kisrepülőgépek álltak készenlétben arra az esetre, ha kitisztulna az ég. Egyelőre azonban semmi esély nem volt arra, hogy ez belátható időn belül - 205 -
bekövetkezik. A Tengeri Párduc szélvédőjén vadul csapkodó ablaktörlők tanúsították a barátságtalan vihar kitartását. Marshall motyogott valamit az orra alatt, de a kapitány szerint eddig szerencséjük volt. Az eső ellenére nem fúj a szél, és a tenger csendes. Máskülönben el sem indulhattak volna Allison és Tyler keresésére. Valahányszor Marshall a víz színén bukdácsoló törmeléket pillantott meg, az őrszemet megelőzve elkiáltotta magát. A legígéretesebb darabokat csáklyás horoggal kihalászták a tengerből, és behatóan tanulmányozták. Persze nem találtak semmi érdemlegeset, csak az elhaladó hajókból kihajigált, vagy a Gyöngy-folyóba szórt szemetet. Marshall mindannyiszor megkönnyebbülten felsóhajtott. Nem tudta, mitől fél jobban: attól, hogy találnak valamit, vagy attól, hogy nem. Egész flottára való hajó úszott a tragédia helyszínére: akadtak köztük motoros dzsunkák, kis jachtok és halászhajók vegyesen, szinte mindet hírügynökségek bérelték fel, hogy kíváncsi riportereik egy pillantást vethessenek a roncsokra, a víz színén úszó holttestekre, vagy a tűzharc bármiféle nyomára. Miután Marshall a hatóságokhoz fordult segítségért, a gyarmaton azonnal felkapták a hírt, onnan pedig futótűzként terjedt tovább a szélrózsa minden irányába. Pekingben a külügyminisztérium tagadta, hogy a szökevények fegyveres összetűzésbe keveredtek volna. Kowloonból a BBC hírül adta, hogy Allison Turknek, a fiának, Tylernek és a csecsemő Wen Linek nyoma veszett a tengeren, feltehetőleg elfogták őket, vagy életüket vesztették. A két flotta sokáig cirkált a vízen, a hongkongi rendőrség átgondoltan, szervezetten, a riportereké találomra kutatott. Az órák csigalassúsággal teltek. Lassan szürkült. Fél órával sötétedés után a Tengeri Párduc kapitánya sajnálkozva tudatta Marshall-lal, hogy aznapra be kell szüntetniük a keresést. Aznap éjjel Marshall Li Kan segítségével felbérelt egy hajót, hogy egymaga folytassa a kutatást, miközben Kowloonban egy magánhelikopter és pilótája arra várt, hogy kitisztuljon az ég. Marshall egész éjjel kint volt a hajón. Ám semmit sem kapott a tengertől. Három órával azután, hogy a lao wai-nak és a kínai hadihajónak elváltak útjai, a kis dingi propellerére feltekeredett egy nagy hínár. Megpróbálták letépni a nyálkás növényt, de nem ment. Tyler felajánlotta, hogy beugrik a vízbe, s onnan könnyebben kiszabadítja, Allison azonban hallani sem akart róla. Így hát megragadták az evezőket, a villába illesztették őket, és nekivágtak a tengernek. Nem volt kéjutazás. Allisonnak fájdalmasan lüktetett a válla és a nyaka, ezért nehezen fejtett ki ugyanakkora nyomást mindkét lapátra, s emiatt kénytelen volt Tylerrel váltani. A fiú viszont a nehéz evezőktől szenvedett, s az erőlködéstől nagyokat nyögött. Órákig eveztek felváltva, közben sűrűn pihenőket iktattak be, hogy ellássák felhólyagzott tenyerüket. A megállás nélkül szakadó esőtől a dingi aljában összegyűlt a víz, s szinte folyamatosan merni kellett a rekeszben lelt üres konzervdobozzal. Gyufa is akadt, csak éppen nem volt mit meggyújtani. Ezenkívül találtak konzerveket; egy baj volt csupán: hogy egyiket sem sikerült kinyitni. Amikor az éhség már nagyon kínozta őket, Tyler késével sikeresen felfeszegettek egy doboz makrélát, és a tartalmát elmajszolták néhány avas keksszel. Édesvíz volt egy kis kannában. Allison eleinte még ügyelt rá, hogy az iránytű segítségével a matróz bemutatója szerint tartsák a helyes irányt, de egy idő múlva értelmét vesztette igyekezetük. Félig eveztek, félig sodródtak, és csak Isten volt a megmondhatója, hogy tartották-e az irányt vagy sem. Folyton a horizontot kémlelték, és egyszer láttak is egy nagy teherhajót. Allison gyorsan előkerítette a jelzőpisztolyt, amit a matróz adott neki, ellenőrizte, hogy van-e benne töltény, majd a levegőbe célzott, behunyta a szemét, és meghúzta a ravaszt. Semmi sem történt. Újból meghúzta a ravaszt. Semmi. Tyler felállt és a pólóját lengetve vad kurjongatásba kezdett. Allison eközben feltépte a tölténytartót, és betett még egy töltényt, de ez is befulladt. A hajó lassan eltűnt a szürke esőfüggöny mögött. Tyler természeténél fogva jól alkalmazkodott a tengerhez, Allison azonban késő délutánra rosszul lett. Váltig állította, hogy a szanitéc által beadott tabletta a ludas, holott a kis csónak megállás nélkül ringott a tenger csendesen hullámzó vizén. Rosszullétének köszönhetően vagy a peremen áthajolva hányt, vagy hányingerrel küszködve elnyúlt a csónak fenekében. Ilyenkor egyikük sem evezett, mert Tylernek Wen Lire kellett figyelnie, aki szintén rosszul viselte az utazást, és sokat nyűgösködött. Allison megpróbált segíteni, de túlságosan betegnek és gyengének érezte - 206 -
magát ahhoz, hogy valami hasznát vegyék. Tyler etette meg és tette tisztába a babát, miközben Allison nyomorúságában is hálásan mosolygott rá. Hallotta Tyler szitkozódását: - Te kis szarzsák, kihajítalak! -, de látta, hogy jól gondját viseli a babának. Egyszer azonban Tyler véletlenül nem figyelt oda, Wen Li kicsúszott az öléből, és a dingi fenekében összegyűlő esővízben landolt. Amikor a fiú lehajolt a babáért, az egyik evező kicsúszott a villából és a vízbe szánkázott. Tyler utánakapott, de már nem érte el. Megpróbált egy lapáttal boldogulni, őrülten evezett, hogy utolérje, de csak körbe-körbe haladtak, s a másik evezőt közben végleg elnyelte a víz. Tyler kimerülten feladta, mérgesen behajította a megmaradt evezőt a csónakba. Leszállt az est. Tyler befészkelte magát Allison mellé, az ölébe vette Wen Lit, és a sodródó dingiben nyugtalan álomra hajtották a fejüket. Allison felriadt az éjszaka közepén. A vihar alábbhagyott. Valamivel jobban érezte magát. Kortyolt egy kis vizet, és megcirógatta Tyler fejét. A fiú mélyen aludt, Wen Li még mindig az ölében gömbölyödött. A fejük felett gomolygó felhők közt Allison megpillantotta a csillagokat. Látta a Göncölszekeret, de arra már nem emlékezett, hogy a Sarkcsillag vajon a Göncöl elején vagy a végén ragyog-e. Aztán a felhők ismét beúsztak a csillagkép elé, s többé már nem volt érdekes. Amikor ismét kinyitotta a szemét, a nap vakítóan tűzött. Meglepetten látta, hogy elmúlt a vihar. Átnézett a dingi peremén, és arcán izgalom gyúlt. - Tyler! Ébredj fel! A tengerbe nyúló csipkézett partvonal sziklái, valamint egy börtön hosszan elnyúló, alacsony fala tárult a szemük elé. A sarkokon őrtornyok emelkedtek, a falakon szöges drótakadályok tekeregtek. - Kína? - kérdezte Tyler, amikor észrevette. A szótól megfagyott Allison ereiben a vér. Fogalma sem volt. A domboldalon házak álltak. A forgalom fákkal szegélyezett utakon kígyózott. Akárhova is érkeztek, gyönyörű hely volt. Még soha semminek a látványától nem könnyebbült meg ennyire. Hallották a víz csapkodását a hullámtörőkön. Ahogy a hullámok egyre közelebb sodorták őket a parthoz, Allison félni kezdett, hogy a kis dingi darabokra törik. Megpróbált ismét evezni, küzdeni, de semmi értelme nem volt. Nem lakozott benne elég erő, hogy versenyre keljen a hatalmas hullámokkal. Szólt Tylernek, hogy hasaljon a táskára. Ő is melléfeküdt, Wen Lit kettejük közé helyezte. Felmerült benne, hogy mindkét gyereket a hátára kapja és kiúszik velük, de tudta, hogy nem lenne rá képes. A hajó vadul hánykolódva, fel-alá bukdácsolt a habokon. Allison megfeszült, behunyta a szemét és várt. Aztán a hullámverésen át hangokat hallott. Kínai hangokat. Abban a pillanatban édeskevéssé érdekelte, hogy elkapják-e őket, annyira félt a szikláktól. Sőt, már-már akarta, hogy elkapják. Aztán a dingi oldalán kezek nyúltak be értük, erős kezek, és egy kötél. A mentőcsónak lelassult, és az orra a homokba fúródott. Érezte, hogy kihúzzák a partra. A következő pillanatban már egy rendőr magasodott föléjük, majd szinte rögtön feltűnt az oldalán még egy. A két férfi döbbenten szemlélte a tenger ajándékát. - Maga nyilván Mrs. Turk - üdvözölte az egyik tiszta angolsággal. Allison meglepetten bólintott. - Kínában vagyunk? - kérdezte. - Ez mindig is Kína volt, Mrs. Turk - felelte az őr. - De hivatalosan csak jövőre csatolják vissza. Addig isten hozta a Hongkongi Koronagyarmaton. Az egész világ magukat keresi. Allison megpróbált felállni, de a lába összecsuklott. Gyenge volt, és a hányinger kerülgette. A két rendőr visszaültette. Tyler, Wen Livel a karjában, felpattant, de ő is szédült, és az ő lába is elmacskásodott. Az egyik őr megragadta a könyökét, különben felbukott volna. Annyira megkönnyebbült, hogy ismét szárazföld van a talpa alatt, és nem kell tovább bátornak lennie, hogy egész testében vacogni kezdett és sírva fakadt. Az őr megpróbálta elvenni Wen Lit a szemmel láthatóan kimerült fiútól, hogy segítsen, de Tylernek esze ágában sem volt megválni a babától, s a rendőr gyengéd unszolására egy jól irányzott sípcsonton rúgással válaszolt. Ezek után a rendőr felettébb bölcsen elhátrált, s beérte azzal, hogy bevárja feljebbvalóit, hadd bánjanak el azok a goromba kis fráterrel. Tyler beült Allison mellé a hajóba, és várakozás közben Wen Lit ringatta. Az őrtornyokban már a távolból észlelték a dingit, távcsövükön át látták, hogy kik ülnek - 207 -
benne, és jelentették rádión. A Hongkong déli oldalán fekvő Stanley börtön közelében futó utakat perceken belül ellepték a rendőrök, a riporterek és a kíváncsiskodók. Allison hallotta őket, és megkönnyebbülten, érzelmektől csordultig telve, hitetlenkedve nézte a közeledőket. Valaki betakarta egy pléddel. Egy mentőautó lassan, jelzőfényeit villogtatva felaraszolt a dombra a tömegen át. Aztán a zűrzavaron és a ricsajon át megütötte a fülét egy helikopter surrogása. Már máskor is hallott ilyet, amikor üldözték őket. A fülsüketítő zajra összerándult. A helikopter a börtön mögötti tisztáson landolt, a fák suhogtak a propeller kavarta szélben. Allison látta, hogy kinyílik az ajtó, kilép egy fekete hajú férfi, és meggörnyedve végigfut a keverőlapátok árnyékában. Aztán felegyenesedik, s a turistákat és a riportereket félresöpörve keresztülvágtat a parkolón. Allison minden erejét megfeszítve igyekezett talpra állni, ledobta a plédet, és félrelökte a gyengéden marasztaló kezeket. Sírva fakadt. A távolból látta, hogy a férfi arcát is könny áztatja. Tyler észrevette, hogy Allison feláll. Megperdült, hogy megnézze, mi az, s a szemében gyúló öröm olyan fényesen csillogott, akár a nap. - Apu! - kiáltotta. - Apu! - Felpattant, és Allisont megelőzve, még mindig Wen Livel a karjában, az apjához iramlott, a nagy sietségben még Mao-sapkája is a szemébe csúszott. Lekapta a fejéről, és kacagva-sírva egymásba ütköztek apjával. Marshall felkapta a babát ölelő Tylert, és összevissza csókolta és ölelte őket, miközben Allison felé futott. A következő pillanatban mind együtt voltak. Teljesen megfeledkeztek a körülöttük tolongó tömegről. Vakuk villantak, riporterek kiabáltak, de ők csak egymást látták. Allison végigsimított férje arcán, és valósággal elolvadt a karjában. - Hála istennek - súgta. - Azt hittem, sosem látlak viszont. Könnyes szemmel nézett fel Marshall arcába. - Szeretnék neked bemutatni valakit - szólt. Kiemelte Wen Lit Tyler karjából. A baba felsírt. Allisonnak eszébe jutott, mit szokott mondani Marshall, amikor elmegy horgászni. - Volt egy kis gondom vele - kezdte -, de végül fogónak bizonyult. Marshall könnyekig meghatódott, nem talált szavakat. Csak bólintott, elmosolyodott, és letörölte Allison nedves arcát. Allison mondott még valamit, de a nagy zajban nem hallotta. Amikor felesége kimerülten a karjába omlott, elkapta. - Minden rendben - motyogta. - Minden rendben. Biztonságban vagytok. Mind biztonságban vagyunk. Felemelte az asszonyt, és a várakozó mentőautóhoz sietett vele. Tyler, ismét Wen Lit ölelve, követte őket. Az ajtó becsapódott mögöttük, és a mentő szirénázva átvágott a sokadalmon.
24 - Igaz a hír, hogy a CIA kulcsfontosságú szerepet vállalt Mrs. Turk megmenekülésében? A Fehér Ház sajtótitkárának egyetlen arcizma sem árulta el, mennyire repes az örömtől, hogy ilyen szóbeszéd kapott szárnyra. Néha, gondolta, akármilyen rosszul alakulnak a dolgok, a végén valahogy mégis jó sül ki belőlük. - Nem tudom sem megerősíteni, sem cáfolni - mondta komolyan a legjobb „igen, igaz” hanghordozásával. - Egy esettel kapcsolatban sem avathatom be önöket a módszereinkbe. Annyit azonban elárulhatok, hogy a kormányzat minden mozzanatnál jelen volt, hogy biztosítsa a szerencsétlen ügyben érintett családok biztonságát és épségét. Jelenleg is nyomást gyakorolunk a kínai kormányra, hogy tudomást szerezzünk az ott maradt két nő: Ms. Pollard és Mrs. Cameron státuszáról és hollétéről. Aznap délután az Igazságügyi Minisztérium bejelentette, hogy Wen Li Turk gyermek hivatalosan beléphet az Egyesült Államokba. A rendelkezés alapjául az a szabályozás szolgált, mely felhatalmazta az igazságügyi minisztert, hogy közérdek vagy vészhelyzet esetén engedélyezze az egyén belépését az országba. A Kínai Népköztársaság nem kommentálta a döntést. NANCSANG BÖRTÖN Csianghszi tartomány - 208 -
Egy acélajtó kattanva kinyílt, majd bezárult. A folyosón közeledő léptek visszhangoztak. Ma őrnagy pulzusa szaporább lett. Érte jönnek a léptek. Egyre hangosabban kopogtak, majd cellája előtt megtorpantak. Valaki kulccsal babrált. Messze, a börtön falain túl kakas kukorékolt. A kulcs megcsörrent a zárban, és az ajtó kitárult. Három rendőr lépett a cellába. Egyikük egy mappára csíptetett papírköteget szorongatott. - Ön Ma Lin? - kérdezte hivatalos hangnemben. - Én vagyok. - Tisztában van vele, milyen bűnök elkövetésével vádolják? - Igen. - Ha kívánja, felolvasom. - Nincs rá szükség. - Rendben. Tisztában van az ítéletével? - Igen. - Kötelességem tudatni önnel, hogy az ítélet megmásítására irányuló fellebbezését elutasították. - Nem történt fellebbezés, de a szöveget akkor is felolvasták. - Értem. - Továbbá kötelességem végrehajtani a bíróság ítéletét. - Már-már bocsánatért esedezik, vélte Ma Lin. A férfi többször is dolgozott neki. - Igen. Bokáján kinyitották a bilincset, felállhatott. Szerette volna megdörzsölni elgémberedett lábát, olyan esetlennek érezte magát, de a karjánál fogva a falhoz emelték és háttal nekitámasztották. Az egyik őr fényképezőgépet vett elő, hogy lefotózza, de a vaku nem működött. Motyogva ismét elkattintotta. Másodszorra felvillant az éles fény, és Ma Lin belehunyorgott a kamerába. Egy másik ember lépett hozzá. A börtönorvos. Ütött-kopott bádogtálcáján két fecskendőt tartott. Az elsővel, ami üres volt, vért vett Ma Lin vénájából. A másikkal beadta az alvadásgátlót. Gyorsan, szakszerűen dolgozott. Amikor végzett, kis vattacsomót nyomott Ma Lin karjára, és ragtapasszal odaerősítette. Nem adta jelét, hogy ironikusnak találja-e a gesztust. Ma Lin fogvatartói mindvégig udvariasan és kifogástalanul viselkedtek. Az egyik börtönőr megkérte, hogy legyen szíves a fal felé fordulni. Csuklóján acélbilincs kattant, kevésbé szorosan, mint általában. A rangos foglyoknak jártak bizonyos előjogok. Nem peckelték fel a száját, mind tisztában voltak vele, hogy nem fogja lázítani a többi rabot, amikor kivezetik a szabadba. Aztán az egyikük összefogta Ma Lin nadrágja szárát egy tekercs ragasztószalaggal. Ma Lin tudta, hogy így, ha összepiszkítaná magát, az őröknek nem kell bajlódniuk a takarítással. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor megingott. Kivezették a cellából, végig a folyosón, elöl egy őr, a másik kettő szorosan a nyomában. Némelyik rabot úgy kellett kirángatni, Ma Lin azonban egyetlen rezdüléssel sem jelezte, hogy megfutamodna. Bátran lépdelt tovább. Az elítélteket gyakorta vitték stadionokba, hogy a nagyközönség előtt végezzék ki őket, Ma Lin esetében azonban nem vonták be a nyilvánosságot. Se jel nem került a nyaka köré, se tábla, melyen áthúzták volna a nevét egy nagy X-szel. Ma Lin és a két másik rab, akikkel ma kivégzik, diszkrét halált hal, útja ezért örvendetesen rövid volt. A csarnok másik végében újabb acélajtó állt, rajta fémretesz. Az elöl haladó őr kinyitotta, és kilépett. Ma Lin követte. Odakint megállt és felnézett. Az ég zsebkendőnyi része, melyet látott, kéken és tisztán ragyogott. Most először járt a szabadban, mióta börtönbe vetették. A levegő nehéz volt a tomboló hőségtől és a párától, érezte a forgalom maró füstjét. Nancsang maga volt a pokol. Jobban szerette az északi levegőt, az ugyan szennyezettebb, de mindig hűvösebb és szárazabb. Most azonban, a cella után ez is csodásnak tetszett. Látta, hogy a nap első sugarai megállapodnak a magas falon. Aztán sebesen az udvar másik végébe terelték, és letérdepeltették. Őrei mögé álltak és vártak. Senki sem szólt. Nagy dörrenéssel kinyílt egy másik acélajtó. Néhány perces eltéréssel még két rabot hoztak az udvarba. Ma Lint meglepte a találkozás. Éppen az ő erőfeszítései következményeként került ez a két fogoly ide, azt azonban nem sejtette, hogy őket is vele egy napon végzik ki. Dr. Caj Tang eleinte bőszen küzdött, kiabált és sírt, mint egy gyerek, ezért felpeckelték a - 209 -
száját. Aztán összeesett, úgy kellett az őröknek odavonszolni az utolsó néhány méteren, cipője nyomot hagyott a porban. Ma Lin szégyellte magát az orvos helyett, hogy ennyi tartás sem szorult belé. Sok ilyet látott. Az orvos is azok közé tartozott, akik nem fognak könnyedén meghalni. Az ő nadrágját is elkötötték bokában, s ugyanolyan vattacsomót ragasztottak a vérvétel és az alvadásgátló beadásának helyére, mint neki. Dr. Caj Tang nem önként nyújtotta a karját a fecskendőknek. Végül kihozták az utolsó rabot is, Lao Ting urát, az egész szörnyszülött terv értelmi szerzőjét. Már nem viaskodott, bár a testén árulkodó nyomok arról tanúskodtak, hogy nem sokkal előbb hagyott fel vele. Az őrök odatámogatták a falhoz. Felpüffedt arca kék-fekete színekben játszott, ujjaira véres máz kérgesedett, jobb lábát nyomorékon vonszolta. Vallatása igen eredményesnek bizonyult, a tárgyalása gyors volt, és teljes titoktartás övezte. Egy óra múlva bejelentik a sajtónak, hogy váratlanul elhunyt, s tragikus halálát agyvérzés okozta. Csak azért került kézre, mert Tung Kangce, a Fekete Bambusz kapitánya kis időre visszanyerte az eszméletét azután, hogy rálőttek a tengeren, és ez éppen elég volt ahhoz, hogy felfedje a terv kiötlőjének kilétét Ma Linnek, aki akkor még az ellenőrzése alatt tartotta a hadihajót. Az egykor befolyásos embert most durván térdre lökték, hogy meghaljon. Amikor letartóztatták, megtagadta a vallomást, de beosztottai nyomatékos vallatására végül beszélni kezdett, míg végül nem volt mit mondania. Vallomása alapján három tartományban rendeltek el letartóztatásokat, bár többre is számítottak. Ma Lin csak azért tudott minderről, mert előző este előzékenyen megengedték neki, hogy elolvassa a férfi papírra vetett vallomásának egy példányát. Innen értesült róla, hogy mindannyian a szucsoui Hármas Számú Gyermekjóléti Intézmény vezetőjének, Lin igazgatónak a kapzsisága miatt jutottak erre az udvarra. Lin igazgatóé volt a Tung Kangce felügyelete alá tartozó öt árvaház egyike. A csecsemők - miután elárvultak, illetve az esetek többségében, miután a szüleik a sorsukra hagyták őket - általában hivatalos csatornákon keresztül kerültek az árvaházakba. Az állam lett a gyámjuk, az állam támogatta a felnevelésüket, s gondoskodott róla, hogy némelyiküket örökbe fogadják. Sokan azonban meghaltak, és még többen az utcára kerültek. Nap mint nap egyre több gyerek özönlött ki és be az árvaházakba - túl sokan ahhoz, hogy nyomon lehessen őket követni. Az állam nem foglalkozott velük, ilyen közegben aztán könnyen virágzó üzletág lett a tervből, melyet dr. Caj Tang segítségével lehetett kivitelezni. Ő volt az, aki halottnak nyilvánította az egészséges gyerekeket és elküldte őket a dzsungelbe. A szinte félholt gyermekek, akiket papíron kórházba irányítottak, szintén Lao Tingben kötöttek ki, mégpedig a Sárga Körzetben. Ennyit tudott meg Ma Lin az orvostól. Azt nem sejtette, hogy Lin igazgató magánúton is szerzett be gyerekeket. Lefizette a megtört anyákat, akik így is, úgy is rákényszerültek volna, hogy elhagyják gyermeküket. Ily módon számos olyan gyerekre szert tett, akik nem szerepeltek az állami nyilvántartásban, és ezáltal helyettesíthették azokat, akiket illegálisan pénzzé tett. Az övén kívül még négy árvaház járt el így, hogy kielégítse Lao Ting telhetetlen étvágyát. Ment is volna minden, mint a karikacsapás, ha nem szól közbe Lin igazgató pénzsóvársága. Lin igazgató ugyanis kifundálta a belügyminisztériumban dolgozó rokonával, hogyan nyúzzanak le két bőrt egy rókáról a triád tudta nélkül: összezavarták a kartotékokat, hogy olyan gyermekekért is pénzt zsebelhessenek be a tartománytól, akik már csak a nyilvántartás szerint álltak a gondozásuk alatt, s akiket balkézről szerzett gyerekek helyettesítettek. Nem volt nagy ügy, csupán az volt a lényeg, hogy bizonyos mennyiségű gyerekkel elszámoljanak. Az árvaházban bőven maradt elég azok után is, hogy sokukat Lao Tingbe küldte. Őutánuk aztán, noha a triád eladta őket és bezsebelte utánuk a hasznot, Lin igazgató továbbra is bevasalta a tartománytól az ellátásukra járó pénzt. Igazi itt-a-piros-hol-a-piros játék volt nagyban, a különbség csupán abban állt, hogy a skatulyák alatt gyerekek lapultak. És jóllehet az összeg, amit a minisztérium azoknak a gyerekeknek a gondozásáért fizetett, akiket dr. Caj Tang - miután titokban elküldte őket Lao Tingbe, hogy ott eladják őket - halottnak nyilvánított (s neki törölnie kellett volna a nyilvántartásból) nevetségesen elenyésző volt, mégis az egész vállalkozás leleplezését eredményezte. Lin igazgató Bangkokban járt, amikor rokona, a belügyminisztériumban munkálkodó szövetségese, tüdőgyulladást kapott és elhalálozott, pedig a hat szucsoui csecsemő kartotékja még nem volt elcserélve. A káoszban az amerikaiaknak olyan csecsemők iratait küldték, akiket már előzőleg mások örökbe fogadtak, azok a csecsemők viszont, - 210 -
akiket az amerikaiak véletlenül kézhez kaptak, a feketepiacról származtak. A kartotékokban rossz jellemzés állt, de ami még rettenetesebb volt, rossz ujjlenyomatot tartalmaztak. Márpedig ha rájönnek erre a bakira, fény derül a fondorlatra. Mire Lin igazgató hazaért Thaiföldről, rokona már nem élt, s az amerikaiak átvették a csecsemőket. Mivel a kartotékokat már nem szedhette rendbe, úgy döntött, az egyetlen megoldás, ha visszaveszi a babákat az amerikaiaktól, és másokat ad nekik cserébe. Így hát belekapaszkodott a „hátrányos helyzetű család” kitételbe, mely felett az igazságügyi és a belügyminisztérium rendszerint elsiklott. Működött is volna a terve, ha mindegyik amerikai család engedelmeskedik. De hárman megléptek, és ez nagy veszélybe sodorta őt. Borotvaélen táncolt, könnyedén lelepleződhettek bűnei. Nem volt jó választási lehetősége. Vagy a rendőrséghez fordul segítségért, vagy saját triádjához, a Fekete Bambuszhoz. Kénytelen volt a rendőrséget választani, ha nem akarta, hogy a triád rájöjjön, hogy meglopta őket, az ugyanis egyenlő lett volna a tulajdon halálos ítéletével. Tung Kangce azonban pedzette az igazságot, és megkaparintotta a kartotékokat az orra elől. Másnap Lin igazgató és a családja halott volt. Tung Kangce tisztában volt vele, mennyire fontos eltüntetni a hat csecsemő nyomát, félő volt ugyanis, hogy napvilágra kerülnek olyan kórházi és rendőrségi feljegyzések, amik nincsenek a birtokában, vagy amelyekről esetleg tudomása sincs. Lin igazgató maga intézkedett az első három csecsemő ügyében: elküldte őket Lao Tingbe. Amikor Claire Cameront elfogták, dr. Caj indult, hogy kivigye a gyereket a hukoui árvaházból. Tai halálakor is ő csempészte ki a kis holttestet a kórházból. Csupán egy gyermek volt még szabadon: Wen Li. Hála Marshall Turk jogásztársának - aki informálta a Közbiztonsági Minisztériumot Allison Turk mozgásáról -, Tung Kangce erről a csecsemőről is gondoskodott. Már a Taoping kolostorban véget vethetett volna az egésznek, ám ő maga is profitálni akart a csúnya ügyből, mégpedig Marshall Turk révén. Mohósága és Csüan ezredes félreismerése azonban végzetes hibának bizonyult. Az ezredest, aki tudta nélkül segített a triádoknak, pontosan azért jelölték a feladatra, mert bizonyosak voltak benne, hogy késlekedés nélkül lecsap az amerikaiakra. És akkor a csecsemőknek egyszerűen nyoma vész, mintha sosem lettek volna, és senki sem lesz okosabb. Csüannak azonban nem sikerült elcsípnie a szökevényeket olyan gyorsan, mint számítottak rá, ráadásul több nyomon is elindult és szaglászni kezdett. Felettesei határozott utasítása ellenére Lin igazgató halála körül kutakodott. Aztán a felsőbb utasítást újból megtagadva, nem tért vissza Pekingbe, amikor elvette tőle az ügyet az az ember, aki most Ma Lin mellett térdepelt. A félszemű fogoly Ma Linre nézett a jó szeme körül kérgesre száradt véren és vérsavón át. Már nem volt félelmetes jelenség. Inkább szánalomra méltónak tűnt. Először mintha fel sem ismerte volna az őrnagyot, akivel hosszú évek óta együtt dolgozott. - Maga az, Ma Lin? - kérdezte végül. Hangja gyenge volt és rekedtes. - Igen, miniszterhelyettes úr - felelte az őrnagy. - Úgy. Hát maga is az életével fizet érte. Úgy látszik... - köhögött. - Van cigarettája? Mielőtt Ma Lin válaszolhatott volna, az acélajtó ismét dörrenve kinyílt mögöttük. A miniszterhelyettes a nyakát nyújtogatta, hogy jobban lásson. Az orvos nyöszörögni kezdett. Csüan Ji lépett ki az udvarra, karja még mindig fel volt kötve. Nem volt kedve sokáig húznihalasztani reggeli kötelességét. Fürgén a térdeplő rabokhoz sietett. A miniszterhelyettessel kezdte. Annak idején a császári Kínában a hóhér sosem nézett szembe az áldozatával, nehogy a halott lelke visszatérjen kísérteni. Csüan Ji azonban a modern Kína embere volt. Belenézett a miniszterhelyettes jó szemébe, hogy a fogoly biztosan lássa, ki osztja neki a halált, majd előhúzta revolverét a tokjából, és az elítélt mögé lépett. Ma Lin összerezzent a börtön falain visszaverődő dördülésre. Csüan Ji következőnek az orvos mögé lépett, aki szájpeckén át óbégatott és zokogott. Az orvos nem volt hajlandó felnézni. Csüan Ji a férfi álla alá dugta a pisztolyt és felemelte vele a fejét. Amikor az orvos rápillantott, elengedte, és mögé lépett. A rémülettől Caj Tang torkából elfojtott kiáltás tört fel, szeme kiguvadt, és előredőlt, hogy elkerülje a golyót. A pisztoly ismét nagyot dördült. Csüan Ji végül, puskapor és vér szagát sodorva magával, Ma Lin elé lépett. - 211 -
Az őrnagy felnézett régi mentorára és barátjára. Mindketten olvastak egymás tekintetében. Egyikük szemében elégedettség, a másikéban elszántság ült. - Örülök, hogy te vagy az, Csüan Ji - szólt végül Ma Lin. - Reméltem, hogy nem egy idegen lesz. - Sajnálom, hogy te vagy az, Ma Lin - felelte az ezredes. Csüan utoljára is a fogoly mögé lépett. Ma Lin lehajtotta a fejét. Érezte, hogy a pisztoly átforrósodott csöve a tarkójának nyomódik. Hirtelen furcsa gondolata támadt. Nem marad utána élő családtag. Az államnak kell fizetnie a golyóért. A három holttestet kivonszolták a börtönkapu előtt várakozó mentőautókba. Negyvenöt perc múlva a hőszigetelt hűtőládákba helyezett veséket, májakat, lépeket és az egy hasnyálmirigyet, melyet sürgősséggel rendeltek Tajpejből, feltették a Népfelszabadító Hadsereg nanfengi kórházába tartó repülőgépre. Hét év nem a világ, gondolta Ji Ling. Hét évet kibír. Még hálás is volt, hogy csak ennyit kapott. A főügyész tizenöttel fenyegette. Nem volt tárgyalás, csak ítélet. Egy nap vagonba toloncolták és elszállították a Senta Szerszámüzembe, Linping városába. A Sentában csavar- és villáskulcsok, vas- és fémáruk, sodronyok és dróthuzalok készültek. A munkások között Kettes Számú Tartományi Munkatábor néven volt közismert. Ji Ling galvanizált vashuzalokat gyártott amerikai exportra. Heti hetven órát robotolt a csévézőgép mellett, mely nehéz fadobra tekercselte a huzalt. Eleinte meggyűlt vele a baja, mert nem szokott nehéz fizikai munkához. A füle sajgott a gép sivításától, éjszaka az izmai fájdalmas görcsbe rándultak, és a huzal állandóan összevagdosta. A kesztyű, amit kapott, kopott volt, és a fémszálak rojtosra szaggatták a tenyerét. A művezető felajánlotta, ha vele hál, áthelyezi a csavarkulcsrészlegbe, ahol csendesebben működnek a gépek, s a munka is könnyebb. Még új kesztyűt is ígért. Ji Ling a csévézőgép mellett maradt. Éjszaka gyékényen aludt egy barakkban, harminc nővel összezárva. Közös lábasból ettek, és esténként együtt nézegették egymás képeit, és egymásnak mesélték történeteiket. Azok, akik már egy ideje ott éltek, azt állították, hogy a tél a legrosszabb, mert nincs fűtés. Gyűjts ruhát, tanácsolták, de nem volt honnan gyűjtenie. Lassan kialakult az élete, a hetekből hónapok lettek, és látta, hogy kibírja. Az volt a legrosszabb, hogy semmit sem tudott a többiekről. Sem a börtönben, sem a munkapad mellett nem mondott neki senki semmit. Lehet, hogy senki sem tudja, életben maradt-e Jang Boda, vagy hogy mi lett nagybátyja apjával és anyjával - az ő nagyszüleivel. Valaki, mintha az őrnagy lett volna, tűnődött, azt állította, hogy a nagybátyja kórházban van, és őt szólongatja. Tényleg így volt? Emlékezete gyakran becsapta, már nem volt biztos benne, hogy mi volt a valóság és mi az álom. Sokat álmodott. Legtöbbször a babákról. Olyan tisztán látta őket maga előtt, mintha tegnap találkoztak volna. A babák örömet csempésztek az életébe. A három nőt és a fiút, Tylert már nehezebb volt felidézni. Már nem látta olyan tisztán az arcukat. Remélte, hogy nem felejti el őket teljesen. Denverben Allison és Marshall nem adott interjút a sajtónak. A külügyminisztérium óva intette őket, mondván, csak rontanának Ruth és Claire helyzetén. Allison odavolt az aggodalomtól, nem bírt ölbe tett kézzel ülni. Támadást indított Marshall-lal, levélben és telefonon, kihasználva, hogy a világsajtó felkapta az ügyet. Az emberi jogi csoportok magukévá tették Ji Ling ügyét, akinek a tartózkodási helye ismeretlen. Allison pénzt küldött Ren Kainak és feleségének, Mei Lingnek Wen Li képeivel, de attól félve, hogy a hatóságok felbontják a levelet, sosem írt nekik. A rendőrség ennek ellenére felkutatta Ren Kait, aki tagadta, hogy valaha is látta volna a lao wai-t. Bizonyítani tudta, hogy a rendőrök átfésülték a hajóját és semmit sem találtak rajta. Ji Linget is felszólították, hogy azonosítsa a halászt, s cserébe elengednek két évet a büntetéséből. Ji Ling gondosan tanulmányozta Ren Kai arcát, majd közölte, hogy nem ő az. A Pollard nő ugyanezt mondta. Két hét fogda után Ren Kait hazaengedték. - 212 -
Nem sokkal hazatérésük után Marshall összeszedte a bátorságát, és bevallotta Allisonnak, mit művelt, miközben ő menekült: hogy felesége és fia érdekében el akarta fogatni őket. Allison döbbenten hallgatta, haragjában szóhoz sem jutott. Olyan keményen arcul ütötte a férjét, ahogy csak erejéből telt, aztán zokogni kezdett. Az első percekben annyira dühös volt és annyira fájt neki Marshall tette, hogy bizonyosra vette, vége a házasságának. De ahogy teltek-múltak a hetek, s idővel begyógyultak a sebek és Kína egyre jobban elhomályosult emlékezetében, fájdalma is csillapodott. Éjszaka ébren feküdtek és beszélgettek, s kezdett rájönni Marshall tettének édeskeserű értelmére. Lassan megbocsátott. Persze nem kis mértékben megkönnyítette a dolgát, hogy (mint végig előre tudta) Marshall imádta Wen Lit, és a gyermek viszonozta a szeretetét. Mindenhova Marshall vállán lovagolt, a lábát a nyaka köré fonta, s karvaly módjára meggörnyedve felülről szemlélte az elé táruló világot. Kakasülőjéről egyszer lehányta Marshallt, a férfinak azonban arcizma sem rándult, amikor a maszat végigcsorgott a fején. Cseppet sem bánta. Csak az igazi apák tudják megbocsátani az ilyet. Tylernek vagy egy hónapba telt, mire leszokott Wen Li állandó védelmezéséről, s végre a bátyjaként viselkedett: néha meggyötörte, máskor kedveskedett neki. A barátai átjöttek és játszottak a furcsa, mandulaszemű, fénylő egyéniségű kis babával. Tyler ilyenkor kidüllesztette a mellét, és izgalmas történeteket mesélt nekik Kínáról. PEKING, JÚLIUS 22. - (REUTERS HÍRÜGYNÖKSÉG): Dél-Kína Kuangtung tartományában tegnap kivégeztek 33 embert, akik Lao Ting városa mellett egy prostitúcióra és emberrablásra szakosodott kartell tagjai voltak, jelentette be Kína hivatalos hírügynöksége, a Hszinhua. 70 társukat kisebb, részletesen nem ismertetett bűncselekményekért, valamint korrupció és zsarolás bűntettéért, különböző időtartamra kényszermunkára ítélték. A Külügyminisztérium tagadta a széles körben elterjedt hírt és a hongkongi székhelyű Emberi Jogok Jogfigyelője Ázsiai Szervezetének vádját, miszerint az ügyben egy magánárvaház gyermekei elleni kihágások elkövetői is érintettek lettek volna. - Ilyen árvaház nem létezik - hangzott a hivatalos közlemény. - A híresztelés nem más, mint egy mások becsületébe gázoló szervezet lejárató koholmánya, melynek elsődleges célja Kína nemzetközi hírnevét lerombolni. A Népköztársaság mindig nagy odaadással járt és jár el gyermekei érdekeinek és jogainak érvényre juttatását illetően. Egy késő nyári este épp hosszú sétából tértek haza, Tyler a biciklijén, Wen Li Marshall nyakában, amikor megpillantották a sarkon a házuk elé kanyarodó taxit. Kinyílt az ajtaja, és egy nő szállt ki belőle. Allison hunyorgott, Tyler volt az, aki rögtön felismerte. - Ruth! - kiáltotta, és beletaposott a pedálba. Biciklije a fűre zuhant, s ő Ruth kitárt karjaiba vetette magát. Ruth megborzolta a haját. - Amikor legutoljára láttalak, disznókkal barátkoztál - ugratta a fiút. - Látom, mostanság jobb társaságod is akad. A következő percben a két nő sírva-nevetve ölelte egymást. Ruth lefogyott, de jókedve a régi volt, és arca ragyogott az örömtől. - Mondták, hogy neked sikerült - szólt a könnyein át, amikor meg bírt szólalni. - Meg kellett győződnöm róla a saját szememmel. - Nem tudtam, hogy kiengedtek - mentegetőzött Allison. - Meglátogattunk volna. Istenem, majd beleőrültünk az aggodalomba. - Nem verték nagydobra. Feltettek Sanghajban egy gépre az éjszaka közepén, és amikor megérkeztem Los Angelesbe, meg sem állt a lábam idáig. - Annyira sajnálom, ami Taijal történt - mondta Allison. Kisöpört Ruth homlokából egy kósza tincset. - Amikor végül elismerték, hogy letartóztattak, azt... azt mondták, hogy meghalt. Marshall most ért oda hozzájuk. Allison bemutatta őket egymásnak. Ruth felnézett a férfi nyakában trónoló Wen Lire, s könnyek gyűltek a szemébe. Marshall lehajolt, hogy Ruth levehesse a babát. Wen Li eleinte tartózkodó volt, de még emlékezett Ruthra, s hamarosan ismét jó barátok voltak. - Hol van Claire? - 213 -
- Ugyanazzal a géppel jöttünk. Azt mondták neki, szabadon engedik, ha aláír egy beismerő vallomást. - És aláírta? - Igen. Ki akart szabadulni. Nekem is ezt mondták, de én nem írtam alá. Biztosan azért engedtek el, mert túl sokba kerültem, és elegük lett az éles nyelvemből. - És most mihez kezdesz? Ruth arcán izgalom suhant át. Átadta Wen Lit Allisonnak, elővett a táskájából egy vaskos borítékot, és kihúzott belőle egy iratcsomót. - Egy külügyes fickó jött ki elém Los Angelesben, ő nyomta ezt a kezembe. Hatan vannak, a világ minden tájáról. Azt állítja, Washingtonban még többen vannak. Vietnam, Korea, Bolívia, Románia, és nézd, még Kansas is. - Babaképek voltak, mellettük az árvaház és a szülők levele. Azt hiszem, elég híres lettem ahhoz képest, hogy nem vagyok anyuka. Hirtelen micsoda választék tárult elém. Mintha direkt nekem találták volna ki. - Hogyhogy? - Nézd csak ezt a kis vietnamit! - Ruth előhúzta egy soványka, göndör hajú, nagy szemű kis árva képét. - Látod? Csupán nyolc hónapos, de a haja máris olyan, mint az enyém, mintha konnektorba nyúlt volna. Elhiszed ezt? - Istenem, milyen gyönyörű. Mi a neve? Ruth elmosolyodott. - Ez a legjobb az egészben. Innen tudom, hogy őt a Jóisten is nekem teremtette. Az anyakönyvi kivonatán az áll: Ois Kis Kacha.
Köszönetnyilvánítás Regényem megírásához végzett kutatásaim során felbecsülhetetlen segítséget kaptam Kínából, számosan megkerestek, hogy a világon egyedülálló, melegszívű vendégszeretetükről mindvégig tanúságot téve tanácsokkal lássanak el. Kiváltképp szeretném hálámat kifejezni Ma Yi Shának, Zhang Jéan Linek, Lu H.-nak és Zhao Wenjié-nek. Köszönet Sigmund Shernek és William Hurstnek, amiért megosztották velem a Jangcén való navigálásról és hajózásról szerzett ismereteiket. A fordításokban és a kulturális kérdésekben Wang Ping, Wang Wei és jelesen a megannyi barátja és diákja körében Wenjingként ismert Wáng Míng Yué - aki megadóan viselte véget nem érő kérdezősködésem, s megtanított rá, mit jelent a „kínai türelem” - nyújtott hasznos útmutatást. A gyermekgyógyászat és a hagyományos kínai orvoslás terén dr. Liu Yong és dr. Pei Fen Yan sietett a segítségemre. Az orvostudomány egyéb területein dr. Thomas Higgins és dr. L. M. Beard szaktudására támaszkodhattam. A könyvben esetlegesen előforduló orvosi tévedés, illetve értelmezési zavar kizárólag nekem tulajdonítható, nem nekik.
- 214 -
