Christopher Moore. Mocskos meló

Christopher Moore Mocskos meló

Ezt a könyvet Patricia Mossnak ajánlom, aki halálát is olyan nagylelkűen osztotta meg, mint életét, valamint hospice dolgozóknak és önkénteseknek szerte a világon. ELSŐ RÉSZ SIRALMAS ÜZLETÁG Mit keresel, sosem leled. Mert mikor az embert teremtették, Az istenek a halhatatlanságot megtartották. Töltsd meg a bendőd. Légy vidám éjjel-nappal, Napod legyen csupa öröm. Szeresd a gyereket, ki fogja a kezed. Feleséged örüljön karodban. Mert ezek az ember kizárólagos érdekei. – Gilgames

1 MERT MEG NEM ÁLLTAM, A HALÁL MEGÁLLT ILLEMTUDÓN

C harlie Asher úgy járt a földön, ahogy a hangya a vízen: mintha egyetlen épphogy elrontott lépéstől átzuhanhatna a felszínen, és magába szippanthatná a mélység. Mivel bétahím képzelettel lett megáldva, élete java részében a jövőt kémlelte hunyorogva, hogy idejekorán észrevegye, ha a világ ki akarja csinálni – őt; a feleségét, Rachelt; és mostantól az újszülött Sophie-t. Azonban dacára minden óvatosságának, paranoiájának, szüntelen tépelődésének attól a pillanattól fogva, hogy Rachel pisije megkékült a terhességi teszten egészen addig, hogy begurították a szobába a St. Francis Memorial kórházban, szóval dacára minden óvatosságnak, a Halál csak besurrant. – Nem lélegzik – mondta Charlie. – Pompásan lélegzik – paskolta meg a baba hátát Rachel. – Megfogod? Charlie korábban már tartotta pár pillanatig Sophie-t, majd gyorsan visszaadta a nővérnek, és ragaszkodott hozzá, hogy egy nála hozzáértőbb személy azonnal végezze el a kéz- és lábujjak számlálását. Ő kétszer megszámolta, és mindkétszer huszonegy jött ki. – Úgy csinálnak, mintha magától értetődő lenne. Ha legalább tíz ujja és legalább tíz lábujja megvan, akkor minden frankó. És ha van extra? Na? Ha van bónuszujj? És ha farka van?

(A hatodik hónapban Charlie biztos volt benne, hogy farkat lát az ultrahangon. Még hogy köldökzsinór! Megőrzött egy kinyomtatott képet is, biztos, ami biztos.) – Nincs farka, Mr. Asher – nyugtatta a nővér. – És tíz ujja van a kezén meg a lábán is, ellenőriztük. Talán haza kéne mennie pihenni. – Én plusz kisujjal is szeretni fogom. – Teljesen normális. – Vagy lábujjai. – Higgye el, Mr. Asher, tudjuk, mit csinálunk. Ő egy gyönyörű, egészséges kislány. – Vagy farokkal. A nővér sóhajtott. Alacsony volt, duci, jobb lábikrájára egy kígyót tetováltatott, ami átlátszott a fehér nővérharisnyán. Minden nap négy órát masszírozott koraszülött babákat, kezét az inkubátor lyukain bedugva, mintha radioaktív anyaggal dolgozna. Beszélt hozzájuk, becézgette őket, mondogatta nekik, milyen különleges kisbabák ők, érezte, ahogy ver a szívük a mellkaskájukban, ami nem volt nagyobb egy pár összetekert vastagzokninál. Mindegyiknél elsírta magát, és szilárdan hitte, hogy a könnyei és az érintése révén a saját életéből átkerül egy kicsi a parányi testekbe, amit csöppet se bánt. Volt belőle bőven. Húsz éve volt újszülött-nővér, és soha még a hangját se emelte fel egy kispapára sem. – A rohadt életbe, nincs farka, maga dinnye! Nézze! – Felrántotta a takarót, és a férfi felé fordította Sophie baba fenekét, mintha olyan kaka-sortüzet akarna a bétahímre irányítani, amilyet az még sose látott.

Charlie hátraugrott – sovány, fürge harmincas volt –, majd amikor rájött, hogy a baba nincs töltve, jogos felháborodással igazította meg tweedzakója hajtókáját. – Talán a szülőszobában eltávolították a farkát, és mi már sose tudjuk meg. – Ki tudja? Kiparancsolták a szülőszobából, először a szülész, aztán Rachel. („Vagy ő, vagy én – jelentette ki Rachel az orvosnak. – Egyikünknek mennie kell.”) Most Rachel szobájában Charlie Asher azt kérte: – Ha levették a farkát, adják oda. Majd kell neki, ha idősebb lesz. – Sophie, a papád igaziból nem elmebeteg. Csak napok óta nem aludt. – Engem néz – mondta Charlie. – Úgy néz rám, mintha a lovin elvertem volna az egyetemi éveire félretett pénzt, és most majd strichelnie kell, hogy meglegyen az MBA diplomája. Rachel megfogta a kezét. – Szívem, nem hiszem, hogy a szeme ilyen korán egyáltalán fókuszál. Ráadásul túl fiatal, hogy a strichelés meg az MFA miatt aggódjon. – MBA – javította ki Charlie. – A lányok manapság nagyon korán kezdik. Mire kitalálom, hogyan jutok el a lovira, már elég idős is lesz hozzá. Jézusom, Rachel, a szüleid utálni fognak. – És az mennyiben lesz más, mint most? – Az oka miatt. Sikszét csináltam az unokájukból. – Ő nem siksze, Charlie. Ezt már átvettük. Sophie a lányom, vagyis ugyanannyira zsidó, mint én. Charlie fél térdre ereszkedett az ágy mellett, s ujjai közé fogta Sophie egyik parányi kacsóját.

– Apu sajnálja, hogy siksze lett belőled. – Azzal a fejét a mélyedésbe temette a baba és Rachel teste között. Rachel a körmével körberajzolta férje haja tövét, éles kanyart írva le keskeny homlokánál. – Menj haza aludni! Charlie motyogott valamit a takaróba. Amikor felemelte a fejét, könny csillogott a szemében. – Melegnek érzem a testét. – Mert meleg is. Így van rendjén. Ez olyan emlős-dolog. A szoptatással jár. Most miért sírsz? – Olyan szépek vagytok. – Charlie nekiállt elrendezni Rachel sötét haját a párnán, egy hosszú fürtjét Sophie fejére tette, és menő babaparókát csinált belőle. – Az se baj, hogy nem lesz haja. Ott az a dühös ír énekes csaj, akinek nincs haja, és mégis milyen vonzó. Ha megkapjuk a farkát, abból lehet átültetni szőrtüszőt. – Charlie! Menj haza! – A szüleid majd engem okolnak. A kopasz siksze unokájuk strichel és menedzserdiplomát szerez… Az egész az én hibám lesz. Rachel felkapta a takaróról a nővérhívót, és feltartotta, mintha bombát akarna robbantani. – Charlie, ha nem mész haza most azonnal aludni, hívom a nővért és kidobatlak. Szigorúan mondta, de közben mosolygott. Charlie élvezettel nézte a mosolyt, mint mindig. Olyan érzés volt, mintha engedélyt kapna: engedélyt, hogy Charlie Asher legyen. – Jó, megyek. – Megfogta Rachel homlokát. – Lázas vagy? Fáradtnak tűnsz. – Most szültem, te lükemókus!

– Csak aggódom miattad. – Ő nem mókus. Rachel őt okolja Sophie farka miatt, ezért nevezte mókusnak, és nem hülyének, ahogy mindenki más. – Édesem, menj! Most. Hadd pihenjek. Charlie felrázta felesége párnáit, ellenőrizte, van-e a kancsóban elég víz, betűrte a takarót, homlokon csókolta, a babának a feje búbját csókolta meg, megsimogatta, aztán nekiállt elrendezni a virágokat, amit az anyja küldött, a nagy merengő liliomot előre, hogy majd… – Charlie! – Megyek, megyek. Jézusom! – Még egyszer ellenőrizte a szobát, majd elindult az ajtó felé. – Hozzak valamit otthonról? – Megvagyok. A csomag, amit előrelátóan elpakoltál, elég. Sőt, a tűzoltókészülék talán nem is kell. – Inkább legyen és ne használjuk, mint hogy ne legyen és… – Menj már! Én pihenek, az orvos megvizsgálja Sophiet, és reggel hazavihetjük. – Nincs az korán? – Normális. – Hozzak még propángázt a tábori tűzhelybe? – Majd beosztjuk. – De… Rachel felemelte a nővérhívót: ha követelései nem teljesülnek, az beláthatatlan következményekkel jár. – Szeretlek. – Én is szeretlek. Mindkettőtöket. – Szia, apu – integetett Sophie kis kezével Rachel.

Erre Charlie gombócot érzett a torkában. Még soha senki nem szólította apunak. Játékból se. (Egyszer azt kérdezte Racheltől szex közben, „Na, ki a te apukád?”, amire azt a választ kapta, „Saul Goldstein”; ettől egy hétre impotens lett, s olyan kérdések merültek fel benne, amiken nem igazán akart agyalni.) Kihátrált a szobából, finoman betette az ajtót, majd elindult a folyosón, el a nővérállás mellett, ahol az újszülöttes nővér a kígyós tetoválással oldalvást rámosolygott. Charlie egy hatéves minifurgont vezetett. Az apjától örökölte a használtholmibolttal és az épülettel együtt, amiben az található volt. A minifurgont mindig enyhe por-, naftalin- és testszag lengte be, dacára az erdőnyi illatos karácsonyfának, amiket Charlie aggatott minden gombra, akasztóra és kitüremkedő részre. Most is, ahogy kinyitotta az ajtót, nemkívánt dolgok – a használtholmibolt áruinak – szaga dőlt feléje. Már épp be akarta dugni a slusszkulcsot, amikor észrevette a Sarah McLachlan CD-t az anyósülésen. Rachel ezt hiányolni fogja. Ez a kedvence, és tessék, itt maradt. Ezt nem hagyhatja annyiban. Charlie fogta a CD-t, bezárta a furgont, és elindult vissza. Megkönnyebbülésére a nővér nem volt az asztalnál, így nem kellett elviselnie a fagyos, vádló pillantást, amire számított. Befele jövet magában rövid beszédet csapott össze arról, hogy egy jó férj és jó apa gondol felesége szükségleteire, s ebbe beletartozik az is, hogy zenét hoz

neki – na jó, kifele még használhatja, ha jön a fagyos, vádló tekintet. Lassan nyitotta ki az ajtót, nehogy megijessze Rachelt; dorgáló, de meleg mosolyra számított, ám Rachel láthatóan aludt, s egy igen magas, fekete férfi állt az ágyánál, mentazöld ruhában. – Maga mit keres itt? A mentazöld ruhás férfi összerezzent. – Maga lát engem? – Csokoládébarna nyakkendőjére mutatott, s Charlie előtt egy pillanatra felrémlettek azok a kis csokik, amiket a jobb hotelekben a párnára tesznek. – Hogyne látnám. Mit keres itt? – ismételte meg a kérdést Charlie. Odament az ágyhoz, testével védve családját az idegentől. Sophie baba lenyűgözve bámulta a langaléta fekete férfit. – Ez nincs jól – jelentette ki Mentazöld. – Eltévesztette a szobát – mondta Charlie. – Tűnjön el! – Hátranyúlt, és megpaskolta Rachel kezét. – Ez nagyon, nagyon nincs jól. – Uram, a feleségemnek aludnia kell. Eltévesztette a szobát. Kérem, menjen, mielőtt… – Nem alszik – vágott közbe Mentazöld. Puha hangja volt és kicsit délies kiejtése. – Sajnálom. Charlie megfordult és lenézett Rachelre. Azt várta, hogy felesége majd rámosolyog, nyugalomra inti, de Rachel szeme csukva volt, feje lecsúszott a párnáról. – Szívem! – Charlie elejtette a CD-t, és gyengéden megrázta a feleségét. – Szívem! Sophie baba sírni kezdett. Charlie megtapogatta Rachel homlokát, majd megfogta a vállát és jól megrázta.

– Szívem, ébredj! Rachel! – Fülét a mellkasára tette, de nem hallott semmit. – Nővér! Charlie átvetődött az ágyon a nővérhívóért, ami kicsúszott Rachel kezéből, és a takarón hevert. – Nővér! – Nyomta-nyomta a gombot, és felnézett a mentazöld ruhás férfira. – Mi történt…? Az azonban eltűnt. Charlie kirohant a folyosóra, de ott sem látta. – Nővér! Húsz másodperc múlva megérkezett a tetovált nővér, újabb harminc másodperc múlva pedig jött az újraélesztő csoport a kocsival. Már nem tehettek semmit.

2 A FINOM ÉL

A friss gyásznak finom éle van, elmetszi az idegeket, lehasít a valóságról; ha éles a penge, az igazi kegyelem. Amikor ez az él idővel eltompul, az igazi fájdalom csak akkor áll be. Így aztán Charlie alig-alig volt tudatában, hogy ott sikoltozik Rachel szobájában, hogy leszedálják, hogy

olajos-elektromos hisztéria tompít el mindent, amit azon a napon tett. Később meg, ahogy lélektelenül támolygott magyarázatok, vádak, előkészületek és aztán a szertartás közben, olyan volt, mint egy alvajárás emléke, egy zombi szemgödréből filmezett jelenetsor. – Agyi tromboembólia – magyarázta az orvos. – A terhesség alatt vérrög keletkezik a lábban vagy a medencében, ami aztán felvándorol az agyba, és elvágja a vér útját. Nagyon ritka, de megtörténik. Nem tehettünk semmit. Még ha a segélycsapat újra is éleszti, maradandó agykárosodást szenvedett volna. Nem érzett fájdalmat. Valószínűleg álmában ment el. – A mentazöld ruhás férfi – suttogta Charlie (azért suttogott, hogy ne üvöltsön). – Ő csinált vele valamit. Beadott neki egy injekciót. Ott volt és tudta, hogy haldoklik. Láttam, amikor hoztam a CD-t. Megmutatták neki a biztonsági kamerák felvételeit – a nővér, az orvos, a kórházi adminisztrátorok és ügyvédek jelenlétében –, látták, ahogy kimegy Rachel szobájából, majd az üres folyosót, aztán ahogy visszajön. A magas fekete férfi a mentazöld ruhában nem bukkant fel. Még a CD-t sem találták meg. Alváshiány, vélték. Kimerültség okozta hallucináció. Trauma. Adtak neki tablettát az álmatlanságra, tablettát az izgalomra, tablettát a depresszióra, majd a kislányával együtt hazaküldték. Charlie nővére, Jane fogta Sophie-t a szertartás alatt, amikor másnap eltemették Rachelt. Charlie nem emlékezett rá, hogy kiválasztotta a koporsót, és megszervezte a dolgot. Alvajáró-álom volt: fekete ruhás rokonok dülöngéltek fel-alá, akár totyogó kísértetek, s

bugyogott belőlük a sok haszontalan klisévigasz. Annyira sajnáljuk. Olyan fiatal volt! Micsoda tragédia! Ha bármit tehetünk… Rachel szülei átölelték, fejük összenyomódott; háromlábú eleven fotóállvány. A ravatalozó előcsarnokának padlóját a könnyeik pettyezték. Ahányszor Charlie érezte, hogy az öregember válla megrándul a zokogástól, saját szíve újra és újra megroppant. Saul két kezébe fogta Charlie arcát: – El se tudod képzelni, mert én se tudom elképzelni. – Pedig Charlie igenis el tudta képzelni, hiszen bétahím volt, akit képzelettel átkoztak meg; el tudta képzelni, mert elvesztette Rachelt, és most volt egy lánya, a csöppnyi idegen, aki nővére karjaiban aludt éppen. El tudta képzelni, hogy a mentazöld ruhás idegen elviszi őt is. Charlie a könnyes padlóra nézett, és azt mondta: – Ezért van padlószőnyeg a legtöbb ravatalozóban. A parkettán elcsúszna az ember. – Szegény fiú – mondta Rachel anyja. – Természetesen veled üljük meg a sivát. Charlie átvergődött a tömegen Jane-hez, aki kétsoros, krétaszín férfiöltönyt viselt, s ez, valamint a szigorúan nyolcvanas évekbeli popsztár frizura meg a karjában rózsaszín takaróban tartott baba már nem is androgün, inkább összezavarodott külsőt kölcsönzött neki. Charlie úgy vélte, az öltöny jobban áll Jane-en, mint rajta; persze Jane amúgy is ellejmolta volna. – Nem bírom – nyögte Charlie. Feje előrecsuklott, míg sötét hajának félszigete megérintette Jane zselézett, platinaszőke fürtjeit. Ez a póz tűnt a legalkalmasabbnak

a gyász megosztására; arra emlékeztette, amikor az ember részegen áll a sloziban, és a feje a falnak csuklik. Kétségbeesés. – Jól tartod magad – mondta Jane. – Ebben senki se profi. – Mi a szar az a sivá? – Az a hindu isten. Amelyiknek csomó karja van. – Az nem lehet. Goldsteinék meg akarják ülni velem. – Rachel semmit nem tanított neked a zsidó dolgokról? – Nem figyeltem oda. Azt hittem, van időnk. Jane megigazította Sophie-t, hogy fél karral tudja fogni, aztán a másikkal átkarolta Charlie nyakát. – Túlleszel rajta, öcsi. – Hét – magyarázta Mrs. Goldstein. – Sivá azt jelenti, hét. Annak idején hét napig gyászoltuk a halottat, imádkoztunk érte. Ez ortodox hagyomány, ma már a legtöbben csak három napot tartanak meg. A sivát Charlie és Rachel lakásában ülték meg, ami a villamossínre nézett a Mason és a Vallejo sarkán. Négyemeletes téglaépület volt Edward korabeli stílusban (építészetileg; nem a viktoriánus idők kurtizános pompája, de azért elég csicsa és picsa, hogy egy matróz beszédüljön tőle a sikátorba), az 1906-os földrengés és tűzvész után épült, ami a földdel tette egyenlővé azt a térséget, mely ma North Beach, Russian Hill és Chinatown néven ismeretes. Amikor apjuk négy évvel korábban meghalt, Charlie és Jane örökölték az épületet a földszintet elfoglaló használtholmibolttal együtt. Charlie-é lett az üzlet, a nagy duplalakás, ahol

felnőttek, és a régi épület fenntartása, míg Jane-é a bérleti díj fele és az egyik emeleti lakás, kilátással a Bay Bridge-re. Mrs. Goldstein instrukciói alapján a házban az összes tükröt fekete ruhával takarták le, a nappali közepére állított kávézóasztalra pedig egy nagy gyertyát tettek. Alacsony padra vagy párnára kellett volna ülniük, csakhogy a lakásban egyik se volt, így Charlie Rachel halála óta először lement a boltba, hátha ott talál valamit. A konyha mögötti kamrából a hátsó lépcső a raktárba vitt. Charlie itt rendezte be az irodáját a dobozokban álló holmik között, amik kiválogatásra, beárazásra és az eladótérbe való kipakolásra vártak. A boltban sötét volt, csak a Mason Street lámpáinak fénye derengett át a kirakaton. Charlie megállt a lépcső alján, keze a villanykapcsolón, és csak bámult. A polcokat megtöltő limlomok és könyvek között, a régi rádiók és ruhakupacok között, ami mind sötét volt, megannyi otromba árny a sötétben – ezek között egyes tárgyak tompán, vörösen izzottak, szinte pulzáltak, akár a dobogó szívek. Egy fogasra akasztott pulóver, egy porcelánbéka az egyik ritkaságvitrinben, a kirakatnál egy régi Coca-Cola tálca, egy pár cipő – mind vörösen izzott. Charlie felkapcsolta a villanyt. Fénycsövek zizzentek életre, először csak hunyorogtak, majd a helyiség kivilágosodott. A vörös izzás eltűnt. – Oookké – mondta halkan, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Lekapcsolta a világítást. Vörösen izzó cuccok. A pulton, nem messze tőle, egy darumadarat formázó réz névjegykártyatartó izzott

vörösen. Egy pillanatig nézte, hogy biztos legyen benne, nem kintről tükröződik rajta a fény, s az játszik vele. Majd beljebb lépett a boltba, és közelebbről is megszemlélte a darumadaras holmit. Bizony, a rézholmi kétségtelenül vörösen pulzált. Sarkon fordult és felrohant a lépcsőn, ahogy csak a lába bírta. Majdnem feldöntötte a nővérét, aki a konyhában állt és Sophie-t ringatta, halkan gügyögve neki. – Na? – nézett rá Jane. – Tudom, hogy van ott lent pár nagy párna. – Nem lehet – lihegte Charlie. – Be vagyok lőve. – Széttárt karral nekihátrált a hűtőnek, mintha túszként tartaná fogva. – Akkor felhozom én. Fogd meg a kicsit. – Nem lehet. Be vagyok lőve. Hallucinálok. Jane a jobb karjába vette a babát, a másikkal átkarolta öccsét. – Charlie, antidepresszánst és nyugtatót kaptál, nem meszkalint. Nézz körül a lakásban, nincs itt senki, aki ne szedne valamit. – Charlie átlesett a konyha boltíves nyílásán: fekete ruhás nők, főleg középkorúak vagy öregebbek, ingatták a fejüket, a férfiak sztoikus képpel álldogáltak a nappali falánál körben, mindegyikük kezében likőrös pohár, tekintetük a semmibe révedt. – Látod? Mind kivannak. – És anya? – Charlie az anyjuk felé biccentett, aki kirítt a többi ősz hajú, fekete ruhás nő közül, mert indián ezüstékszerekkel aggatta tele magát, s úgy le volt barnulva, hogy amikor kortyolt egyet, elolvadni látszott a viszkiben.

– Főleg anya – felelte Jane. – Na, keresek valamit, amin sivát ülhetünk. Nem értem, miért nem jó a kanapé. Tessék, itt a lányod. – Nem szabad. Nem lehet rám bízni. – Fogd meg, köcsög! – vakkantotta Charlie fülébe Jane, amolyan suttogó vakkantással. Már rég eldöntetett, kettejük közül ki az alfahím, és ez nem Charlie volt. Jane átadta a babát, és elindult a lépcső felé. – Jane! – szólt utána Charlie. – Mielőtt felkapcsolod a villanyt, nézz körül! Hátha látsz valami furcsát, jó? – Furcsát? Jó. Charlie ottmaradt a konyhában. A lányát nézegette; a fejét kicsit hosszúkásnak találta, de ettől eltekintve nagyjából Rachelre hasonlított. – A mamád szerette Jane nénit. Mindig lepaktáltak ellenem társasjátékban, vitában, főzésben. – Hátát a hűtőajtónak támasztva lecsúszott a padlóra, és szétvetett lábbal leült. Arcát Sophie takarójába temette. A sötétben Jane jól beverte a sípcsontját egy fadobozba, ami régi telefonokkal volt tele. – Na jó, ez baromság – dörmögte, és felkapcsolta a villanyt. Semmi furcsaság. De mert Charlie sok minden volt, de őrült éppen nem, megint lekapcsolta, hogy biztosan nem nézett-e el valamit. – Szóval valami furcsa. Semmi furcsa nem volt a boltban, maximum hogy ő ott áll a sötétben és a sípcsontját dörgöli. Aztán ahogy fel akarta kapcsolni a villanyt, észrevette, hogy valaki befele kukucskál a kirakaton, szemét ernyőzve próbál a tükörképe mögé látni. Egy hajléktalan vagy egy részeg turista, gondolta Jane. Elindult a sötét helyiségben a

padlóra tornyozott képregények között az egyik kabátfogas mögé, ahonnan jobban látja a kirakatot. Az tele volt olcsó fényképezőkkel, vázákkal, övcsatokkal és mindenféle holmival, amit Charlie értékesnek vélt, de annyira azért nem, hogy bárki betörje érte az üveget. A fickó magas volt, és biztos nem hajléktalan; elegáns ruhát viselt, világos színűt, Jane sárgának tippelte, de az utcalámpák fényében nem lehetett megmondani. Lehet világoszöld is. – Zárva vagyunk – szólt ki olyan hangosan, hogy hallja a fickó is. A férfi csak nézett-nézett befelé, de nem vette észre. Hátralépett a kirakattól, és Jane látta, hogy tényleg magas. Nem is kicsit. Ahogy forgatta a fejét, a lámpafény megvilágította az arcát. Nagyon vékony és nagyon fekete is volt. – A tulajdonost keresem – mondta. – Mutatnom kell neki valamit. – Haláleset történt a családban – felelte Jane. – A héten zárva vagyunk. Vissza tud jönni egy hét múlva? A magas férfi bólintott, s közben szétnézett az utcán. Egyik lábára nehezedve hintázott, mintha rögtön neki akarna iramodni, aztán magára parancsolt, akár a startlövést váró sprinter. Jane nem mozdult. Az utcán mindig jártak emberek, és még nem is volt olyan késő; a fickó túl ideges a helyzethez képest. – Nézze – szólt ki Jane –, ha valamit fel akar becsültetni… – Nem – szakította félbe a férfi. – Csak mondja meg neki, hogy… mondja meg, hogy kap majd egy csomagot. Nem tudom, mikor.

Jane elmosolyodott. A fickónak van valamije – egy bross, egy érme, egy könyv –, amit talán a nagyanyja szekrényében talált, és amiről azt hiszi, ér valamit. Sokszor látott már ilyet. Mind úgy viselkednek, mintha Eldorádó elveszett városát találták volna meg: kabátjukba dugva jönnek be vele, vagy ezer réteg papírba és ragasztószalagba csomagolva hozzák. (Általában minél több a cellux, annál értéktelenebb a dolog; akár valamilyen képletet is lehetne írni rá.) Tízből kilencszer szemét. Jane sokszor végignézte, ahogy apjuk hájjal kenegeti az egójukat, finoman előkészíti a csalódást, meggyőzi őket, hogy a tárgy szentimentális értéke megfizethetetlen, ő, az alázatos boltos fel sem tudja becsülni. Charlie viszont kereken megmondta nekik, hogy gőze sincs a brossokról vagy érmékről, vagy amit éppen hoztak, és hagyta, hogy viseljék a rossz hírt, ahogy tudják. – Jó, megmondom – felelte a kabátok takarásából. Azzal a férfi cl is ment, hosszú, imádkozósáskaléptekkel tűnt el szem elől. Jane vállat vont, visszament a lépcsőhöz, felkapcsolta a villanyt, és nekiállt keresni a párnákat. Nagy üzlet volt, majdnem az épület egész földszintjét elfoglalta, ráadásul nem túl szervezett, mivel minden rendszer, amit Charlie alkalmazott, heteken belül összeomlott saját súlya alatt, s az eredmény nem különböző rendszerek fércműve volt, hanem egymástól elütő kupacok kertje. Lily, a vörösesbarna hajú punk lány, aki hetente három délután segített ki Charlie-nál, azt mondta, maga az a tény, hogy megtalálnak bármit is itt, bizonyítja a káoszelméletet, majd motyogva kiment

a bolt mögötti sikátorba cigizni és a Mélységbe bámulni. (Habár Charlie úgy látta, a Mélység rohadtul hasonlít egy nagy szemetes konténerhez.) Jane-nek tíz percbe telt a kupacok közt navigálva találni három olyan párnát, ami elég szélesnek és vastagnak látszott, hogy azon üljenek sivát, majd felment a konyhába. Bátyja éppen magzati pozícióba görnyedve aludt a padlón, Sophie-val az ölében. A gyászolók a jelek szerint megfeledkeztek róla. – Hé, dinka! – bökte meg Charlie vállát a lábával, aki erre a hátára fordult. – Ez megteszi? – Láttál izzó izéket? Jane ledobta a párnákat a földre. – Miket? – Vörösen izzó izéket. Láttál holmikat a boltban, amik vörösen pulzálnak? – Én nem. Te igen? – Mondjuk. – Add ide! – He? – A gyógyszereket. Add ide! Sokkal jobbak, mint ahogy elhitetted velem. – De te mondtad, hogy csak nyugtatók. – Ne szedd őket! Én majd vigyázok a babára a sivá alatt. – Nem vigyázhatsz a lányomra belőve. – Rendben. Add ide a kiscsajt, és menj be ülni! Charlie odaadta a babát. – Anyát is tartsd távol! – Na nem, drog nélkül nem. – A gyógyszeres szekrényben vannak a nagy fürdőben. Alsó polc.

Charlie a földön ülve a homlokát dörgölte, mintha a bőrt akarná megnyújtani a fájdalom fölött. Jane a térdével megbökte. – Hé, öcsi, sajnálom, ugye tudod? Mondanom sem kell, igaz? – Ja. – Halvány mosoly. Jane az arcához emelte a babát, és csodálattal nézett rá, Jézus anyja stílusban. – Nekem is kéne egy ilyen, nem? Mit gondolsz? – Az enyémet bármikor kölcsönveheted. – Nem, sajátot akarok. Már így is nyomaszt, hogy a feleségedet kölcsönvettem. – Jane! – Vicceltem, na! Jézusom! Néha olyan rosszfej vagy. Na menj sivázni! Menj már! Charlie fogta a párnákat, és átment a nappaliba, hogy együtt gyászoljon a felesége családjával. Ideges volt, mert az egyetlen ima, amit tudott az „Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem” volt, és nemigen hitte, hogy el tudja húzni három napig. Jane elfelejtett neki szólni a magas fickóról.

3 A NEGYVENEGYES BUSZ ALATT

K ét hét telt el, mire Charlie elhagyta a lakást, és lement a bankautomatához a Columbus Avenue-n. Itt ölt először embert. A negyvenegyes buszt választotta fegyverként, úton a Bay Bridge-i Trans Bay állomásról a Presidióra, a Golden Gate-híd mellett. Ha egy busz üt el San Franciscóban, akkor a negyvenegyes a legjobb, mert számíthatsz rá, hogy közben szép kilátásod lesz a hídra. Charlie-nak reggel még esze ágában sem volt megölni senkit. Egy pár húszast akart a bolt kasszájába tenni, megnézni az egyenlegét, esetleg sárgamustárt venni a kisboltban. (Charlie nem a barnamustáros fajta volt. A barnamustár az ejtőernyős ugrás fűszermegfelelője – versenyautósoknak és sorozatgyilkosoknak tökéletes, de Charlie életét a finom francia sárgamustár is épp elég zamatossá tette.) A temetés után a barátok és rokonok egy egész hegynyi felvágottat hagytak Charlie hűtőjében, két hétig mást se evett, de mostanra csak sonka, rozskenyér és tejpor maradt, és sárgamustár nélkül egyiket se bírta lenyelni. Hát vett egy tubussal, és egyből nagyobb biztonságban érezte magát pusztán attól, hogy a zsebében van, ám amikor a busz elcsapta a férfit, a mustár teljesen kiment a fejéből. Meleg októberi nap volt, puha őszi fény szitált a városra, reggelente a nyári köd már nem mászott kíméletlenül be az öbölből, s épp annyi szél lengedezett, hogy az a pár vitorlás mintha egy impresszionista festőnek pózolt volna az öböl vízén. A másodperc tört részében, amikor Charlie áldozata rájött, hogy el fogják

ütni, talán nem örült ennek, de az biztos, hogy szebb napot nem is választhatott volna. William Creeknek hívták. Harminckét éves volt, piaci elemzőként dolgozott az üzleti negyedben, s oda tartott ezen a reggelen is, csak előbb még meg akart állni az automatánál. Világos gyapjúöltönyt viselt, hozzá futócipőt; a szebbik cipőjét egy bőrtáskában vitte a hóna alatt. Egy miniesernyő nyele is kikandikált a táska oldalzsebéből, s ez keltette fel Charlie figyelmét, ugyanis noha az esernyő fogantyúja láthatóan diófaerezetet utánzott, tompa vörösen izzott, mintha kovácsműhelyben hevítették volna. Charlie ott állt az automata előtt a sorban, igyekezett oda sem nézni, közömbösnek látszani, de nem tudta megállni. A picsába, hát izzik, hogyhogy senki nem látja? William Creek a válla felett hátrasandított, miközben bedugta kártyáját a nyílásba, észrevette a bámuló Charlie-t, hát megpróbált a zakójának szárnyakat növeszteni, hogy Charlie meg ne lássa a PIN-kódját. Aztán kikapta a gépből a kártyát meg a pénzt, megfordult és szaporán elindult a sarok felé. Charlie nem bírta tovább türtőztetni magát. Az esernyő úgy pulzált, akár egy dobogó szív. Ahogy Creek a járda széléhez lépett, Charlie utána szólt: – Elnézést. Elnézést, uram! Aztán ahogy Creek megfordult, azt mondta: – Az esernyője… Ekkor robogott be a negyvenegyes busz a Columbus és a Vallejo kereszteződésébe ötvenkét kilométer per órás sebességgel, a járdaszegély felé tartva, a megállóhoz.

Creek lenézett a táskára a hóna alatt, amire Charlie mutatott, s közben futócipőjének sarka beleakadt a járdaszegély megemelt peremébe. Elvesztette az egyensúlyát, ahogy mi is mindnyájan, ahányszor csak a városban járunk, megbotlunk a járda repedésében és pár gyors lépést téve igyekszünk nem elesni. William Creek azonban egyetlen lépést tett. Hátrafelé. Le a járdáról. Ezt nemigen lehet szépíteni, nem igaz? A negyvenegyes busz elcsapta, mint Jehova tanúját az ezredforduló. Jó négy métert szállt, bele egy Saab hátsó ablakába, akár egy nagy, zakóba bújtatott hústömb, onnan visszapattant a kövezetre, ahol nekiállt levet ereszteni. A holmija – a táska, az esernyő, egy arany nyakkendőtű, egy Tag Heuer óra – szanaszét szóródott az úttesten, lepattanva kerekekről, cipőkről, csatornafedelekről, s volt, ami majd’ egy saroknyira állapodott meg. Charlie ott állt a járda szélén, és próbált levegőhöz jutni. Sípolást hallott, mintha valaki egy játékvonat sípját rángatná; csak ezt hallotta, aztán valaki nekiütközött, és akkor jött rá, hogy ez saját ritmikus légzésének a hangja. A tag – az esernyős – ki lett törölve a világból. Emberek rohantak oda, többen mobiltelefonjukba hadováltak, s a buszvezető majdnem kilapította Charliet, ahogy a járdán a helyszín felé rohant. Charlie utána támolygott. – Csak azt akartam kérdezni tőle… Senki nem figyelt rá. Minden akaraterejére szüksége volt, hogy két hét után végre elhagyja a lakást, meg egy jó kis rábeszélésre a nővérétől, és most ez? – Csak azt akartam mondani neki, hogy ég az esernyője – motyogta Charlie, mintha a vádakra felelne. Pedig

senki nem vádolta. Az emberek elrohantak mellette, néhányan a test felé, mások attól el; futás közben nekiütköztek és értetlenül néztek vissza, mintha léglöketnek vagy kísértetnek mentek volna neki, nem egy élő embernek. – Az esernyő – kereste Charlie a bizonyítékot. Aztán kiszúrta majdnem a saroknál: a csatornában hevert, még mindig vörösen izzott, pulzált, akár a hibás neoncső. – Ott van! – Az emberek azonban a halott köré gyűltek nagy félkörben, kezüket szájukhoz emelve, senki nem figyelt a mögöttük félrebeszélő, megrémült, keszeg fickóra. Charlie átszlalomozott a tömegen az esernyő felé; eltökélten bizonyítani akarta igazát, már túl nagy sokk érte, hogy féljen. Amikor tíz lépésre volt tőle, körülnézett, mielőtt lelépett volna a járdáról, nem jön-e busz. Ahogy aztán újra előrefordult, azt látta, hogy egy karcsú, szurokfekete kéz nyúlik ki a csatornából, és berántja az esernyőt. Charlie önkéntelen hátrahőkölt, és körülnézett, hogy más is látta-e azt, amit ő. Senki. Senki még csak rá se nézett. Egy rendőr kocogott el mellette, és Charlie elkapta a kabátujját, ám amikor az megpördült, a szeme elkerekedett, először az értetlenségtől, majd színtiszta rémülettől, úgyhogy Charlie inkább elengedte. – Sajnálom. Látom, hogy dolga van… sajnálom. A zsaru megborzongott, majd átnyomakodott a szájtátó tömegen William Creek megviselt testéhez. Charlie futásnak eredt, át a Columbuson, majd rá a Vallejóra, míg szíve dübörgése és lihegése el nem nyomott minden más hangot. Egy háztömbre járt a

bolttól, amikor nagy árnyék borult fölé, akár egy alacsonyan szálló repülő vagy egy hatalmas madár. Charlie hátán jeges borzongás futott végig. Fejét leszegve, karjaival pumpálva szaladt, s épp akkor kerülte meg a Mason sarkát, amikor arra haladt egy mosolygó turistákkal teli villamos. A turisták közömbösen keresztülnéztek rajta. Charlie felpillantott, és mintha látott volna valamit eltűnni a szemközti hatemeletes viktoriánus épület teteje fölött, de aztán már be is rontott a boltba. – Helló, főnök – mondta Lily. Tizenhat éves volt, sápadt és kicsit fenékre súlyozott; felnőtt női alakja még bébiháj és babybáj között ingadozott. Ezen a napon levendulaszínű hajat választott: ötvenes évekbeli, sisakszerű háziasszony-frizurát. Charlie kétrét görnyedve, az ajtó melletti vitrinnek támaszkodva igyekezett kilihegni magát, nagy kortyokban szívta be a használt holmiktól dohos levegőt. – Most… öltem… meg… egy… embert… – Király – felelte Lily, aki nem vette se az üzenetet, se a viselkedést. – Kéne apró a kasszába. – Egy busszal. – Ray csörgött. – Ray Macy volt Charlie másik alkalmazottja, egy harminckilenc éves agglegény, aki számára az internet és a valóság közti egészséges határ nem létezett. – Manilába repül, hogy találkozzon élete szerelmével. Ms. Örök Szerelem az ÖrökSzerelem.comról. Ray szerint lelki társak. – Volt valami a csatornában.

Lily egy festékhibát vizsgálgatott feketére lakkozott körmén. – Úgyhogy lógok a suliból, hogy helyettesítsem. Azóta, hogy te ööö elmentél. Kell majd egy igazolás. Charlie kiegyenesedett és a pulthoz ment. – Lily, hallottad, mit mondtam? Megragadta a lány vállát, de az kitépte magát. – Aú! Basszinger. Hagyjál, Asher, te szadó köcsög, ez egy friss tetkó. – Belebokszolt Charlie karjába, jó erősen, majd a vállát fogva hátrált. – Hallottalak. Leszállhatnál már a narkófelhőről, s’il vous plaït. – Újabban, amióta rátalált Baudelaire Fleurs de Mal kötetére egy könyvkupac alján a raktárban, Lily francia kifejezésekkel tűzdelte meg a beszédét. „A francia jobban kifejezi létezésem mélységes noir-ságát”, érvelt. Charlie mindkét kezével a pultra támaszkodott, hogy azok ne remegjenek, majd lassan, gondosan artikulálva mondta, mintha egy olyan gyerekhez beszélne, akinek az angol csak a második nyelve: – Lily, elég szar hónapom van, és értékelem, hogy elhanyagolod a tanulást azért, hogy idejöhess és elriaszd a vevőimet, de ha nem ülsz le és nem mutatsz egy kis emberséget, akkor elzavarlak a fellengzős francba. Lily letette magát a kassza mögötti fém bárszékre, és kifésülte a szeméből levendulaszínű fürtjeit. – Szóval azt akarod, hogy figyelmesen hallgassam meg, ahogy bevallod a gyilkosságot? Jegyzeteljek is? Esetleg hozzak ide az egyik polcról egy régi magnót, és szalagra is vegyem? Azt akarod mondani, hogy tapintatlan vagyok, mert nem veszek tudomást a zaklatottságodról, amit majd később el kell mondanom a rendőröknek, és

így személyesen leszek felelős azért, hogy gázkamrába jutsz? Charlie megborzongott. – Jézusom, Lily! – Újra meg újra meglepte a lány bizarrságának sebessége és pontossága. Szinte egy bizarr csodagyerek volt. Viszont Lily javára szólt, hogy gondolatmenetének rendkívüli sötétségétől rájött, valószínűleg nem kerül gázkamrába. – Nem „úgy” öltem meg. Valami követett és… – Csend! – intette le Lily. – Nem úgy szeretném kimutatni alkalmazotti lojalitásomat, hogy ocsmány bűnödnek minden részletét megjegyzem fotografikus memóriámban, és később fejből elmondom a bíróságon. Majd azt mondom, láttalak, de normálisnak tűntél, már olyanhoz képest, aki amúgy agyatlan. – Nincs is fotografikus memóriád. – De van, és egy átok. Sose felejtem el, milyen hiábavaló a… – A múlt hónapban legalább nyolcszor elfelejtetted kivinni a szemetet. – Nem felejtettem el. Charlie nagy levegőt vett; a Lilyvel való vita hiábavalóságának ismerős érzése most megnyugtatta. – Jól van. Akkor anélkül, hogy lenéznél, mondd meg, milyen színű blúz van rajtad! – Felhúzta a szemöldökét; most megfogta. Lily elmosolyodott, és Charlie egy pillanatra látta, hogy valójában még gyerek, a vad smink és attitűd ellenére csak egy aranyos-fura gyerek. – Fekete. – Mázli.

– Tudod, hogy csak fekete cuccom van – vigyorgott Lily. – Szerencsére nem a hajamat kérdezted, azt ma reggel festettem. – Nem tesz jót, tudod? A hajfestékben sok a méreg. Lily felemelte a levendulaszínű parókát, megmutatta alatta rövidre vágott vöröses fürtjeit, majd újra leengedte. – Teljesen természetes vagyok. – Felállt és megpaskolta a bárszéket. – Csüccs, Asher! Gyónj! Untass! Lily a pultnak dőlt, fejét úgy biccentette, hogy jelezze, figyel, de a sötét szemfestékkel és a levendulaszín hajjal úgy nézett ki, mint egy marionettbábu, aminek összetekeredtek a madzagjai. Charlie megkerülte a pultot és leült. – Szóval ott álltam e mögött a William Creek mögött, és láttam, hogy izzik az esernyője… És Charlie előadta neki az egészet: az esernyőt, a buszt, a kezet a csatornában, a futást haza a sötét árnyékkal a tetők felett. Amikor befejezte, Lily azt kérdezte: – Honnan tudod a nevét? – He? – nézett rá Charlie. A sok rémes, fantasztikus dologból miért pont erre kérdez rá? – Honnan tudod a fickó nevét? Egy szót beszéltél vele, mielőtt elütötték. A banki bizonylaton láttad? – Nem. Én… – Gőze sem volt, honnan tudja a nevét, egyszerűen csak látta az elméjében nagy, nyomtatott betűkkel. Leugrott a bárszékről. – Mennem kell, Lily. Berohant a raktárba, majd fel a lépcsőn. – Az igazolás akkor is kell! – kiáltott utána Lily, de Charlie már felért a lakáshoz, berontott a konyhába, elrohant a nagydarab orosz nő mellett, aki a hóna alatt

hintáztatta Sophie-t, be a hálószobába, s felkapta a telefon melletti jegyzetfüzetet. Saját kézírásával, nagy, nyomtatott betűkkel ott állt William Creek neve, és alatta a 12-es szám. Lehuppant az ágyra. Úgy tartotta a noteszt, mintha glicerinnel teli fiola lenne. Mögötte nehéz léptek dobogtak. Mrs. Korjev lépett a szobába. – Valami baj, Mr. Asher? Úgy szalad, mint medve. És Charlie, mivel bétahím volt, és több millió év alatt kifejlődött benne a bétareagálás a megmagyarázhatatlan dolgokra, azt felelte: – Valaki szórakozik velem. Lily éppen fekete kihúzóval javítgatta fekete körömlakkját, amikor Stephan, a postás belépett a boltba. – ‘Zújs, Darque? – kérdezte Stephan, a leveleket válogatva a postás-táskájából. Negyvenes, alacsony, izmos, fekete férfi volt. Széles napszemüveget viselt, amit szinte mindig a feje tetejére tolt, feszes csigákba font hajára. Lily vegyes érzelmekkel viseltetett iránta. Bírta, mert mindig Darque-nak hívta, ami a Darquewillow Elventhing rövidítése volt, amely névre az ő levelei jöttek a boltba, ugyanakkor csöppet sem bízott benne, mert vidám volt és láthatóan kedvelte az embereket. – Aláírást kérek – nyújtotta oda Stephan az elektronikus táblát, amire Lily cirkalmasan, oda se nézve ráfirkálta: Charles Baudelaire. Stephan a pultra ejtette a postát.

– Megint egyedül? Hol vannak a többiek? – Ray a Fülöp-szigeteken, Charlie meg traumás. – Lily sóhajtott. – A világ súlya rám nehezedik… – Szegény Charlie! Azt mondják, a legrosszabb, ami az emberrel történhet, ha elveszti a párját. – Ja, még az is. De ma az tett be neki, hogy látta, amikor egy fickót kivasal a busz a Columbuson. – Hallottam róla. Rendbe jön? – Hogy a faszba jönne, Stephan? Elütötte egy busz. – Lily most először nézett fel a körmeiről. – Charlie-ra gondoltam – kacsintott Stephan, nem törődve Lily kemény tónusával. – Ja. Hát ő Charlie. – És hogy van a baba? – A jelek szerint mérgező anyagok szivárognak belőle. – Lily meglengette az orra alatt a tollat, mintha annak az alkoholja elfedné az érett baba szagát. – Szóval minden rendben – mosolygott Stephan. – Mára ennyi. Nekem van valami? – Tegnap hoztak vörös, műanyag emelttalpas cipőt. Negyvenötös. Stephan gyűjtötte a hetvenes évekbeli, eredeti striciruhákat, és megkérte Lilyt, hogy gondoljon rá, ha ilyesmi akad a kezébe. – Milyen magas? – Tíz centis. – Alacsony – legyintett Stephan, mintha ez mindent megmagyarázna. – Na, vigyázz magadra, Darque! Lily intett neki a tollal, majd miután az távozott, átnézte a postát. Főleg számlák, pár röplap meg egy vastag

fekete boríték, amiben katalógus vagy könyv lehetett. Charlie Ashernek volt címezve az Asher Használtholmik „vezetőjének”, a postabélyegzőn a Plutói Mély Határ név állt, ami valamelyik A betűvel kezdődő államban volt. (Lily úgy vélte, hogy a földrajz nemcsak agyzsibbasztóan unalmas, de az internet korában teljesen irreleváns is.) Nem az Asher Használtholmik vezetőjének szól?, okoskodott Lily. És nem ő, Lily Darquewillow Elventhing áll a pultnál, s így nem ő az egyetlen alkalmazott, azaz, de facto, a menedzser, hovatovább a vezető, mármint pillanatnyilag, az említett kereskedelmi kirendeltségben? És nincs hozzá joga, sőt egyenesen nem kötelessége kinyitni a borítékot, ezáltal megkímélni Charlie Ashert az irritáló feladattól? Előre, Elventhing! Vár a végzet, és ha nem végzet, akkor hihető tagadhatóság, ami a politikai szóhasználatban ugyanaz. A pult alól előhúzott egy ékkőberakásos tőrt (a kövek becsült értéke hetvenhárom cent körül mozgott), felvágta a borítékot, kivette a könyvet, és egyből szerelmes lett. A borító fényes volt, akár egy gyerekeknek szóló képeskönyvé, s a színes illusztráció egy vigyorgó csontvázat ábrázolt, aki az ujjhegyeire embereket nyársalt fel, s azok láthatóan mind remekül érezték magukat, mintha élveznék a körhintát, ami mellesleg azzal járt, hogy lyukat ütöttek a mellkasukba. Vidám kép volt: sok-sok virág és édesség erős alapszínekkel, mexikói népművészeti stílusban. A Halál Nagy Könyve cím betűit derűs emberi combcsontokból rakták ki.

Lily kinyitotta az első oldalon, ahová egy papírcetlit csíptettek: Ez majd mindent megmagyaráz. Sajnálom. MF Lily kivette a cetlit, aztán az első fejezethez lapozott: „Most, hogy maga lett a Halál, a következőre lesz szüksége.” Tényleg erre volt szüksége. Életében nem látott menőbb könyvet. Charlie biztos nem értékelné, főleg nem a mostani, sűrűn neurotikus állapotában. Lily a könyvet a hátizsákjába csúsztatta, a cetlit meg a borítékot összetépte és a kuka aljára temette.

4 A BÉTAHÍM A TERMÉSZETES KÖZEGÉBEN

J ane, az elmúlt hetek eseményei meggyőztek róla, hogy azonosítatlan, de ettől még nagyon is valóságos, alávaló erők vagy emberek fenyegetik az általunk ismert életet, sőt talán egyenesen létezésünk anyagát akarják felfejteni. – És ezért kell sárgamustárt ennem?

Jane ott ült Charlie konyhájában, koktélvirslit evett, tányér nélkül a dobozból, jól beletunkolva a francia mustárba. Sophie baba a konyhapulton trónolt a gyerekülés/mózeskosár/birodalmi rohamsisak izében. Charlie fel-alá járkált a konyhában, a virslivel a levegőbe bökve hangsúlyozott minden egyes érvet: – Először is ott volt az a tag Rachel szobájában, aki titokzatos módon eltűnt a biztonsági kamerák felvételeiről. – Mert ott se volt. Nézd, Sophie-nak is ízlik a sárgamustár, mint neked. – Másodszor – folytatta Charlie, nem törődve nővére makacs közönyével –, a boltban minden úgy izzott, mintha radioaktív lenne. Azt ne tedd a szájába! – Istenem, Charlie, Sophie nem ferdehajlamú. Nézd, hogy falja a virslit! – Harmadszor ott van, vagyis volt az a Creek, akit tegnap elütött a busz. Tudtam a nevét, és az esernyője vörösen izzott. – Csalódott vagyok – csóválta fejét Jane. – Alig vártam, hogy a lánycsapatban neveljem fel, megadtam volna neki mindent, amit én nem kaptam meg, de nézd, hogy dolgozik a virslin. Ez a kölyök őstehetség. – Vedd ki a szájából! – Nyugi, úgyse tudja megenni. Még foga sincs. És nincs a másik végén egy nyögdécselő Teletubby baba… Basszus, ezt a képet csak egy tripla tequilával tudom majd kiverni a fejemből. – Nem ehet disznóhúst, Jane. Zsidó! Sikszét akarsz csinálni a lányomból?

Jane kikapta a virslit Sophie szájából, és megvizsgálta; egy nyálkábel kötötte össze a csöppséggel. – Soha többet nem tudok majd virslit enni. Mindig az fog eszembe jutni róla, hogy az unokahúgom egy idétlen plüssruhás babának furulyázik. – Jane! – Charlie kikapta kezéből a virslit, és bevágta a mosogatóba. – Mi van?! – Figyelsz te rám? – Ja, láttad, hogy a busz elüt egy tagot, és most felfeslik az anyagod. És? – És? Valaki szórakozik velem. – És ebben mi az újdonság, Charlie? Nyolcéves korod óta a rögeszméd, hogy valaki szórakozik veled. – Mert így is volt. Valószínűleg. De most már biztos. Majdnem. – Hé, ez a virsli marhából van. Akkor Sophie mégse lett sikkes. – Siksze! – Ha te mondod. – Jane, nem segítesz a problémámon. – Milyen problémán? Van valami problémád? Charlie problémája abban rejlett, hogy bétahím képzeletének uszálya úgy bökdöste, akár a köröm alá ment bambuszszálka. Míg az alfahímek gyakran kitűnő fizikai tulajdonságokkal vannak megáldva – termet, erő, gyorsaság, szépség –, s az evolúció választotta ki őket eónok során azon az alapon, hogy a legerősebb éli túl és kapja meg az összes bigét, a bétahím génje nem úgy

maradt fenn, hogy találkozott az ellenséggel és legyőzte, hanem hogy számított rá, és nagy ívben elkerülte. Tehát amikor az alfahím masztodonra vadászott, a bétahím elképzelte, hogy megtámadni egy dühös, szőrös bulldózert pusztán hegyes botokkal nem túl nyerő stratégia, így otthon maradt a táborban megvigasztalni a gyászoló özvegyeket. Amikor az alfahím elment más törzsek leigázására, dicsőséget és skalpokat gyűjteni, a bétahím előre látta, hogy győzelem esetén a rabszolganők bősége azt jelenti, hogy sok pár nélküli nőnek nem lesz más dolga, mint besózni a skalpokat, s néhányuk a bétahím karjaiban keres majd vigaszt, aki elég okos volt, hogy túlélje. Vereség esetén meg hát megint ott vannak az özvegyek, ugye. A bétahím ritkán a legerősebb vagy leggyorsabb, de mert számít a veszélyre, számban messze felülmúlja az alfahím versenytársakat. A világot az alfahímek vezetik, de a világ gépezete a bétahímek csapágyán forog. A probléma (mármint Charlie-é) abban rejlett, hogy bétahím képzelete a modern társadalomban feleslegessé vált. Akárcsak a kardfogú tigris agyara, vagy az alfahím tesztoszteronja, a bétahím képzelete is jóval több annál, mint amit használni lehet. Következésképpen sok bétahím lesz hipochondriás, neurotikus, paranoiás, netán szokik rá a pornóra vagy a videojátékokra. Ugyanis míg a képzelet segít a bétahímnek elkerülni a veszélyt, mellékhatásként képzeletbeli utat jelent hatalomhoz, pénzhez és hosszúlábú, fotómodellféle női egyedekhez, akik a valóságban még azért sem rúgnák vesén, hogy lerázzák a cipőjükre került bogarat. A bétahím gazdag fantáziaélete gyakran átfolyik a

valóságba, és szinte zseniális önáltatás formájában jelentkezik. Sőt a bétahím az empirikus bizonyítékokat módszeresen figyelmen kívül hagyva azt hiszi magáról, hogy ő alfahím, és a teremtés megáldotta minőségi, titkos karizmával, ami bár elméletben elképesztő, teljesen észrevehetetlen minden nő számára, aki nem polimerből készült. Ahányszor egy szupermodell elválik rocksztár férjétől, a bétahím titokban ujjong (pontosabban alaptalan reményhullám temeti maga alá), és ahányszor egy gyönyörű filmsztár férjhez megy, a bétahím elmulasztott alkalomként éli meg. Las Vegas egész városa – plasztik fényűzés, felmarkolásra váró kincs, vulgáris tornyok, koktélpincérnők valószínűtlen mellekkel – a bétahím önámítására alapozva épült. A bétahím önámítás nem kis szerepet játszott abban is, hogy Charlie megkörnyékezte Rachelt azon az esős, februári napon öt évvel korábban, amikor a vihar elől bemenekült egy Tiszta Világos Könyves Helyre, és Rachel megajándékozta egy félénk mosollyal egy rakás Carson McCullers-könyv mögül, amit éppen rendezgetett. Charlie gyorsan meggyőzte magát, hogy a mosoly a belőle csöpögő fiús bájnak szólt, holott egyszerűen annak, hogy csöpögött. – Maga csöpög – mondta Rachel. Kék szeme és világos bőre volt, sötét fürtjei szabadon hulltak az arcára. Oldalvást nézett rá, ami elég ösztönzés is volt a bétahímnek. – Ja, köszi – lépett közelebb Charlie. – Adjak egy törülközőt? – Á, megszoktam. – Rácsöpög Cormac McCarthyra.

– Bocs. – Kabátujjával letörölte a Vad lovakat, s közben a nőt stírölte, hogy milyen alakja lehet a bő pulóver és a bő nadrág alatt. – Gyakran jár ide? Rachel nem válaszolt azonnal. Névkártyát viselt, fémkocsiból leltározott, és biztos volt benne, hogy látta már a fickót a boltban. Vagyis a pasi nem hülyül, hanem menőzik. Mondjuk. Önkéntelenül is elnevette magát. Charlie megvonta nyirkos vállát és mosolygott. – Charlie Asher. – Rachel – mondta Rachel. Kezet ráztak. – Rachel, meginna velem valamikor egy kávét vagy valami? – Az attól függ, Charlie. Előbb válaszoljon pár kérdésre. – Persze. Ha nem bánja, nekem is lenne pár kérdésem. – Arra gondolt, Hogy néz ki meztelenül? meg És mikor láthatom úgy? – Na jó. – Rachel letette A szomorú kávéház balladáját, és az ujjain számolta: – Van állása, autója és lakása? És az utolsó kettő ugyanaz? – Huszonöt éves volt, jó ideje egyedülálló. Megtanulta, hogyan rostálja a jelentkezőket. – Ööö, igen, igen, igen és nem. – Remek. Meleg? – Jó ideje volt már egyedülálló San Franciscóban. – Randira hívtam. – Az nem jelent semmit. Jártam olyannal, aki nem is tudta, hogy meleg, csak pár randi után velem. Ez a specialitásom.

– Ejha, komoly? – Charlie végigmérte és arra jutott, hogy klassz teste lehet a bő ruha alatt. – A másik irányba el tudom képzelni, de… – Jó válasz. Rendben, kávézhatunk. – Csak lassan a testtel. És az én kérdéseim? Rachel előrenyomta a csípőjét, s a szemét forgatva sóhajtott. – Jó, halljuk! – Igazából egy sincs, csak nem akartam, hogy azt higgye, olcsó vagyok. – Fél perc alatt randit kért. – Hibáztat érte? Ott állt, szeme és foga is volt… száraz haj, a kezében könyv… – Kérdezze meg! – Maga szerint van rá esély, hogy, tudja, miután megismertük egymást, megkedvel? Látja maga előtt? Nem számított, hogy erőlteti a dolgot; akár mert huncut volt, akár mert esetlen, Rachel védtelen volt az ő karizma nélküli bétahím bájával szemben: – Kizárt – füllentette. – Hiányzik Rachel – mondta most Charlie, és nővéréről a mosogatóba nézett, mintha lenne benne valami, ami igen alapos tanulmányozást igényel. Válla rázkódott a zokogástól, Jane pedig odament és átölelte, ahogy lassan összecsúszott. – Nagyon hiányzik. – Tudom. – Utálom ezt a konyhát. – Együttérzek veled, öcsi. Jó nővér volt.

– Látom ezt a konyhát, és látom az arcát, és nem bírom ki. – Dehogynem. Kibírod. Majd jobb lesz. – Talán el kéne költöznöm vagy valami. – Csináld, amit szerinted tenned kell, de a fájdalom elég jól bírja a távolságot. – Jane a vállát és nyakát dörgölte, mintha a gyász egy izomcsomó lenne, amit ki lehet masszírozni. Pár perccel később Charlie újra üzemelt, Sophie és Jane között ült a konyhapultnál, s kávét kortyolgatott. – Szóval szerinted csak képzelem az egészet? Jane sóhajtott. – Charlie, Rachel volt a világod közepe. Aki látott benneteket együtt, az tudja. Körülötte forgott az életed. Most, hogy Rachel nincs, olyan, mintha nem lenne középpont, semmi nem köt, összevissza inogsz és imbolyogsz, ezért tűnnek valótlannak a dolgok. De van középpont. – Van? – Te magad. Nekem nincs Rachelem, se más hasonló még csak a horizonton se, mégse keringek irányíthatatlanul. – Szóval azt mondod, legyek önző, mint te? – Talán önző vagyok. Ettől már rossz ember leszek? – Zavarna? – Egy null oda. Rendben vagy? Venni akarok pár jóga DVD-t. Holnap kezdek egy tanfolyamot. – Ha tanfolyamra mész, minek a DVD? – Azt kell látniuk, hogy tudom, mit csinálok, különben senki nem jön el velem randira. Na, rendben vagy?

– Megleszek. Csak nem megyek a konyhába, nem nézek semmire a lakásban, nem hallgatok zenét, nem nézek tévét. – Mulass jól! – Jane megcsiklandozta a baba orrát, és már ott se volt. Charlie egy darabig még ült az asztalnál, és Sophie babát nézte. Különös módon ő volt az egyetlen a lakásban, ami nem emlékeztette Rachelre. Idegen volt. A baba kék szemei furcsa, üveges tekintettel meredtek rá. Nem ámulattal vagy csodálattal, ahogy az ember várná, inkább mintha felöntött volna a garatra, és mindjárt megy is, csak megkeresi a kocsikulcsot. – Sajnálom – mondta neki Charlie, s a kicsi tekintetét kerülendő inkább egy halom kifizetetlen számlára nézett. Érezte, hogy a baba nézi, és biztos azon töpreng, hány Teletubby babát kell leszopnia, hogy rendes apukát kapjon. Aztán Charlie ellenőrizte, rendesen be van-e kötve, majd fogta a mosnivalót; ugyanis igenis jó apuka lesz majd belőle. A bétahím szinte mindig remek apa. Általában megbízható és felelősségteljes, az a fajta, akit egy lány (már ha beletörődik, hogy meglesz hétszámjegyes fizetés vagy vízszintesből való kilencven centis orgazmusugrás nélkül) a gyerekei apjának szeretne. Ehhez persze nem feltétlen feküdnél le vele, ha nem lenne muszáj, de miután pár alfahím már kidobott téged a járdára, kellemes kompromisszumnak tetszik a gondolat, hogy egy olyan fickó karjában ébredj, aki istenít, ha másért nem, hát mert biztosítod neki a

rendszeres szexet, és aki mindig ott lesz neked, még akkor is, amikor el sem bírod viselni. Ugyanis a bétahím ha más nem is, de hűséges. Pompás férj és egyben a legjobb barát. Segít költözködni; levest hoz, amikor beteg vagy. A bétahím mindig figyelmes, szex után mindig köszönetet mond a nőnek, és sokszor gyorsan bocsánatot is kér. Kiváló házőrző, főleg ha nem kötődsz túlságosan az állataidhoz. A bétahím megbízható: a barátnőd biztos kezekben van egy bétahím barátnál, kivéve persze ha a barátnőd bárcás kurva. (Valójában a történelem során kizárólag a bárcás kurváknak köszönhető a bétahímgén túlélése, mert akármilyen lojális is a bétahím, az ostromló, nem képzeletbeli didkókkal szemben tehetetlen.) S noha a bétahímben megvan a potenciál, hogy remek férj és apa legyen, a gyakorlati fogásokat tanulnia kell. Így aztán az elkövetkező hetekben Charlie nemigen csinált mást, mint a parányi idegent gondozta. Idegen volt, bizony az – egy evő, kakáló, hisztériázó gépezet –, s neki halvány gőze sem volt erről a fajról. Ám ahogy gondoskodott róla, beszélt hozzá, virrasztott miatta, fürdette, nézte alvás közben, intelemben részesítette a belőle alul-felül érkező undorító szubsztanciák miatt, szépen kezdett beleszeretni. Egy különösen gyors átfolyású eszik-és-ereszt versennyel töltött éjszaka után Charlie arra ébredt, hogy a baba bután bámulja a bölcsője fölé akasztott mozgó babákat, és amikor meglátta őt, elmosolyodott. Ennyi kellett. Akárcsak az anyja, ő is egyetlen mosolyával megváltoztatta Charlie életét. És ahogy Rachellel azon a nedves reggelen a könyvesboltban, Charlie lelke most is felviláglott. A sok

furcsaság, Rachel halálának bizarr körülményei, a vörös izék a boltban, a sötét, szárnyas micsoda az utca fölött, minden a hátsó ülésre szorult élete új fényében. Azt még nem fogta fel, hogy Sophie feltétel nélkül szereti, így aztán amikor az éjszaka közepén felkelt megetetni, inget húzott, megfésülködött és ellenőrizte, hogy nem szaglik-e a lehelete. Alighogy a lánya iránti szeretet csáklyája a bőre alá akadt, máris mélységes aggodalom fogta el a biztonsága miatt, ami aztán napok alatt a paranoia eddig nem látott, hímes mezeire vezette. – Mi van? Felrobbant itt egy habszivacsbomba? – jegyezte meg Jane egyik délután, amikor felhozta a számlákat a boltból, hogy Charlie aláírja. Charlie ugyanis a lakásban minden éles sarkot és peremet szivaccsal és ragasztószalaggal biztosított, minden konnektort műanyag lappal fedett, gyerekbiztos zárakat szerelt fel a fiókokra, és a tévén is aktiválta a gyerekvédő csipet, így most nem tudott olyan műsort nézni, amiben ne lett volna állatkölyök vagy ábécétanulás. – Az amerikai gyerekek első számú halálozási oka a baleset. – De még hasra se tud fordulni. – Fel akarok készülni. Amit csak olvastam, mindenben az van, hogy az egyik nap még szopnak, másnap meg már kimaradnak az egyetemről. – A kávézóasztalon tette éppen tisztába a babát, s ha Jane jól számolta, eddig tíz törlőkendőt elhasznált. – Szerintem ez metafora. Tudod, arra, hogy milyen gyorsan nőnek. – Hát én fel vagyok készülve arra, ha mászni kezd.

– Miért nem csináltál neki inkább egy habszivacsruhát? Az könnyebb, mint kipárnázni a világot. Charlie, ez ijesztő. Nem hozhatsz ide nőt, azt hiszi, dilis vagy. Charlie egy hosszú pillanatig bámulta a nővérét, nem szólt semmit, csak állt dermedten, egyik kezében pelenka, a másikban lánya két bokája. – Amikor majd úgy érzed – mondta gyorsan Jane. – Nem úgy értem, hogy most hoznál ide nőt. – Jó, mert nem fogok. – Persze hogy nem. Nem is ezt mondom. De néha ki kell menned a lakásból. Például le kéne menned a boltba is. Ray randizásra használja a bolti számítógépet, Lilyt meg már háromszor keresték az iskolából. Én meg nem tudom a könyvelést is vezetni, a boltot is felügyelni, meg a saját munkámat is csinálni, Charlie. Apa nem véletlenül hagyta rád az üzletet. – De nincs, aki vigyázzon Sophie-ra. – Itt lakik a házban Mrs. Korjev és Mrs. Ling, vigyázzon rá az egyikük. Esténként pár órára én is tudom vállalni, ha az segít. – Este nem megyek oda le. Akkor minden radioaktív. Jane letette a papírokat a kávézóasztalra Sophie feje mellé, majd kezét karba fonva hátralépett. – Most játszd vissza magadban, amit mondtál! Charlie megtette és vállat vont. – Jó, kicsit őrülten hangzik. – Ugorj be a boltba, Charlie! Csak pár pillanatra, hogy a frászt hozd Rayre és Lilyre, oké? Én majd befejezem a pelenkázást. – Azzal Jane becsusszant a kanapé és a kávézóasztal közé, odébb taszigálva az öccsét. Közben a

koszos pelenkát lelökte a padlóra, ahol az szétnyílt. – Édes Istenem! – fordult el öklendezve. – Még egy „nyomós” érv a barnamustár ellen, he? – Te rohadék! – Oké, lemegyek – indult Charlie. – Biztos, hogy bírni fogod? – Menj! – hessegette Jane az egyik kezével. A másikkal az orrát fogta.

5 A SÖTÉTSÉG ELBÍZZA MAGÁT

S zia, Ray! – mondta a raktárba érve Charlie. Általában nagy zajjal jött le a lépcsőn, és hangosan, előre hellózott, hogy figyelmeztesse alkalmazottait a jöttére. Dolgozott már néhány helyen, mielőtt átvette a családi vállalkozást, tapasztalatból tudta, hogy senki sem szereti a settenkedő főnököt. – Szia, Charlie! – Ray elöl volt a boltban, a pult mögött ült. Negyvenes, magas, kopaszodó fickó volt, aki úgy járt-kelt a világban, hogy nem forgatta a fejét. Nem tudta. San Francisco-i zsaru korában kapott egy golyót a nyakába, akkor tudott utoljára tükör nélkül hátranézni a

válla felett. Ray nagylelkű rokkantnyugdíjat kapott a várostól, s a bolti kisegítésért cserébe ingyen lakhatott Charlie házában a negyedik emeleten, amely tranzakció egyikük adópapírjain sem szerepelt. A széken ülve Charlie felé pördült. – Hé… ööö… Azt akarom mondani, hogy a helyzeted, érted, a veszteség… Mindenki szerette Rachelt. Ha bármit tehetek, érted… Charlie először látta Rayt a temetés óta, így a másodlagos részvétnyilvánításon túl kellett esni. – Az épp elég, hogy beálltál helyettem. Min dolgozol? – Charlie nagyon igyekezett nem nézni a különféle cuccokra, amik vörösen izzottak. – Ó, most ezen. – Ray kicsit eltolta magát a székkel, hogy Charlie lássa a számítógép képernyőjét, ahol mosolygó, fiatal ázsiai lányok fényképei sorakoztak. – Elkeseredett Fülöp-szigetiek pont kom. – Itt találkoztál Miss Örök Szerelemmel is? – Nem így hívják. Lily mondta? Az a kiscsaj súlyosan problémás. – Hát, tudod, gyerek. – Charlie ekkor észrevett egy idősebb matrónát tweedkosztümben, aki a kirakat közelében az érdekességek között böngészett. Egy porcelánbékát tartott a kezében, ami tompa vörös színben izzott. Ray rákattintott az egyik képre, és feljött egy életrajz. – Ezt nézd meg, főnök. Élvezi a dublózást. – Megint megpördült és a szemöldökét ugráltatatva nézett Charlie-ra. Charlie nagy nehezen elszakította tekintetét a békáról, és a képernyőre nézett.

– Az evezés, Ray. – Dehogyis. Nézd, itt az áll, hogy főiskolás korában szkiffelt is! – Megint a szemöldöktánc, majd a pacsira nyújtott tenyér. – Az is evezés. – Charlie nem pacsizott. – A dubló a kétpárevezős, a szkiff meg egypárevezős. – Tényleg? – Ray csalódott képet vágott. Háromszor nősült, és mindhárom felesége elhagyta, mert képtelen volt normális, felnőtt társasági viselkedésre. Ray zsaruként reagált a világra, amit eleinte sok nő vonzónak talált, ám azt várták, hogy ezt az attitűdöt később majd (a szolgálati fegyverrel együtt) az előszobai szekrényben hagyja. Nem hagyta. Amikor Ray beállt az Asher Használtholmikba, Charlie-nak két hónapjába telt leszoktatni arról, hogy rászóljon a kuncsaftokra: „Haladjunk, haladjunk, nincs itt semmi látnivaló”. Ray sok időt töltött azzal, hogy csalódjon önmagában és általában az emberiségben. – De evezés, haver! – próbált meg lelket önteni bele Charlie. Az esetlensége ellenére bírta a volt zsarut. Ray alapjában jó srác, kedves és hűséges, dolgos és pontos, s ami a legfontosabb, gyorsabban kopaszodik, mint ő. – Asszem, keresek egy másik honlapot – sóhajtott Ray. – Mi az a szó, hogy az igényeid az elkeseredettnél is alacsonyabbak? Charlie beleolvasott a lapba. – Ez a nő angol irodalomból diplomázott Cambridgeben, Ray. És nézz rá! Fenséges. És tizenkilenc! Miért lenne elkeseredett? – Na várjunk egy picurit! Egyetemi diploma tizenkilenc évesen? Ez a lány túl okos hozzám.

– Dehogyis, Ray. Hazudik. Ray úgy pördült meg a széken, mintha Charlie fülbe bökte volna egy ceruzával. – Nem! – Ray, nézz rá! Úgy néz ki, mint azok az ázsiai modellek a Zöldalma Ízű Tintahalfalatok reklámfotóin. – Zöldalmás? Már van olyan is? Charlie a kirakat bal felére mutatott. – Ray, hadd mutassam be a kínai negyedet. Kínai negyed, ez Ray. Ray zavartan elmosolyodott. Volt egy bolt kétsaroknyira, ahol csak szárított cápadarabokat árultak, s a kirakata tele volt gyönyörű ázsiai nők képével, akik úgy fogták a cápalépet meg cápaszemgolyót, mint az Oscar-díjat. – Jó, az utolsó nőnek, akivel itt jöttem össze, volt pár hiba az életrajzában. – Például? – Charlie a nőt nézte az izzó békával, aki a pult felé közeledett. – Azt írta, hogy huszonhárom éves, százötven magas, százöt font, én meg azt gondoltam, „Na, játszadozhatok egy helyes kis nővel”. Erre kiderül, hogy százöt kiló. – Másra vártál, mi? – Charlie rámosolygott a közeledő nőre, miközben kezdett elhatalmasodni rajta a pánik. Megveszi a békát! – És százötven centi. Úgy nézett ki, mint egy postaláda. Ezen még túltettem volna magam, de nem is huszonhárom volt, hanem hatvanhárom. Az egyik unokája próbálta rám sózni. – Sajnálom, asszonyom, de az nem eladó – mondta Charlie a nőnek.

– Állandóan használjuk a kifejezést – mondta Ray –, de azért ritkán látni olyat, aki tényleg a saját nagyanyját akarja elsózni. – Miért nem? – kérdezte a nő. – Ötven dolcsi – mondta Ray. – Felháborító! Tíz van ráírva. – Nem az – mondta Charlie –, ötven dolcsiba a nagymama kerül, akivel Ray randizik. A béka nem eladó, asszonyom, sajnálom. Hibás. – Akkor miért teszik ki a polcra? Miért árazzák be? Nem látok rajta semmit. – Radioaktív, asszonyom. Sajnálom. Nem veheti meg. – Nem randiztunk – tiltakozott Ray. – Csak elrepültem a Fülöp-szigetekre és találkoztam vele. – Nem is radioaktív, csak fel akarja srófolni az árát – vélte a nő. – Jó, adok érte húszat. – Nem lehet, asszonyom, közérdek. – Charlie igyekezett aggodalmas képet vágni, s úgy szorította a mellkasához a békát, mintha a nőt akarná védeni az ártalmas sugárzástól. – És nyilvánvalóan röhejes. Mint látja, a béka csupán kéthúros bendzsón játszik. Szánalmas. A kollégám majd mutat egy cimbalmozó majmot. Ray, mutass az ifjú hölgynek egy majmot, kérlek! – Remélte, hogy az „ifjú hölgy” nyerő lesz. A nő hátrálni kezdett, retiküljét pajzsként tartva maga előtt. – Azt hiszem, inkább nem veszek semmit. Maguk kretének. – Hé! – méltatlankodott Ray, mintha csak egy kretén lenne a műszakban, és az biztosan nem ő.

Akkor a nő gyorsan odalépett egy rakás cipőhöz, és elvett egy negyvenhatos piros Converse All Starst. Az is izzott. – Ezt kérem. – Nem – dobta hátra válla felett Charlie a békát Raynek, aki majdnem elejtette. – Az se eladó. A tweedkosztümös nő az ajtó felé hátrált, a cipőt a háta mögé dugva. Charlie oldalról cserkészte be és megpróbálta kikapni a kezéből. – Adja vissza! Amikor a nő nekiment az ajtónak, megszólalt a fölé szerelt csengő, mire a nő felnézett, és akkor Charlie akcióba lendült: úgy tett, mintha balra lendülne, pedig jobbra lendült, a nő mögé nyúlva elkapta a cipő fűzőjét, s közben megmarkolta a nagy, tweedruhás feneket is. Aztán gyorsan a pult felé iramodott, a cipőt Raynek dobva, majd megpördült, és szumóállást felvéve nézett farkasszemet a nővel. Az még mindig az ajtónál állt, mintha nem tudná eldönteni, hogy mit érezzen: félelmet vagy csak undort. – Magukat be kéne zárni. Ezt jelenteni fogom a fogyasztóvédelemnek és a helyi kereskedőszövetségnek. Maga pedig, Mr. Asher, mondja meg Ms. Severónak, hogy visszajövök! – Azzal távozott. – Ms. Severo? – nézett nagyot Charlie. – Lily? Lilyhez jött? – Az iskolából – bólintott Ray. – Már volt itt párszor. – Szólhattál volna. – Nem akartam elszalasztani a vásárt. – Szóval Lily…

– Amint látja, hogy jön, hátul kisurran. Azt is ellenőrizni akarta, hogy Lily hiányzásait tényleg te igazoltad. Én kezeskedtem érte. – Hát, Lily megy vissza a suliba, én pedig mostantól újra dolgozom. – Remek. Ma éppen hívtak egy házba a Pacific Heightson. Sok szép női ruha. – Ray egy noteszlapra koppintott a pulton. – Ez nem az én asztalom. – Megyek én, de előtte még sok dolgunk van. Tedd ki a zárva táblát, és zárd be az ajtót, jó? Ray nem mozdult. – Jó, de Charlie… biztos, hogy dolgozni akarsz? – és a cipő meg a béka felé biccentett a pulton. – Ja, azok? Valami baj van velük. Te nem látsz rajtuk semmi különöset? Ray megnézte őket. – Nem. – És az, hogy amikor elvettem a békát, egyből felkapott egy cipőt, ami tutira nem a mérete? Ray gyorsan mérlegre tette az igazságot meg ezt a príma kis helyzetet, hogy van egy klassz lakása, fekete jövedelme, és egy főnöke, aki rendes pasas volt, mielőtt kollektívan elmentek nála otthonról, és azt mondta: – De, az tényleg fura. – Aha! Bárcsak tudnék szerezni egy Geiger-számlálót. – Nekem van Geiger-számlálóm. – Van? – Persze. Hozzam? – Majd később. Most zárj be és segíts pakolni! A következő órában Ray végignézte, hogy Charlie a hátsó raktárba visz egy csomó, látszólag találomra

összeszedett cuccot, és a lelkére köti, hogy ne tegye polcra és ne adja el senkinek. Aztán Ray lehozta a Geiger-számlálót, amit egy húr nélküli, nagy teniszütőért cserélt, és Charlie utasítására minden darabot ellenőrzött. Persze egyik se sugárzott. – Te tényleg nem látsz semmit ebben a rakásban, ami izzana vagy pulzálna? – kérdezte Charlie. – Sajnálom – csóválta a fejét Ray; kínosan érintette, hogy szemtanúja ennek az dolognak. – Azért jó első nap volt – vigasztalta Charlie-t. – De talán húzzuk le mára a rolót. Nézd meg a lányodat, holnap meg menj el arra a címre! Én bedobozolom ezt, és megjelölöm, nehogy Lily eladja. – Jó. De ne is dobd ki! Meg kell értenem, hogy mi ez az egész. – Oké, főnök. Viszlát reggel. – Ja. Köszi, Ray. Ha befejezted, mehetsz. Charlie felment a lakásba, közben végig a kezét nézte, hogy a vörös izzás nem ragadt-e át rá, de normálisnak tűnt. Jane-t hazaküldte, majd megetette és megfürdette Sophie-t, olvasott neki pár oldalt az Ötös számú vágóhídból. Korán lefeküdt és nyugtalanul aludt. Másnap reggel kábán ébredt, ám amikor meglátta az ágy melletti asztalon a cetlit, azonnal felült, kipattant szemmel és dobogó szívvel. Még egy. Aztán látta, hogy ez nem az ő kézírása, és hogy a szám egy telefonszám. Sóhajtott. A ház, ahová ki kell mennie. Ő maga tette oda, csak elfelejtette. Mr. Michael Mainheart, állt rajta, s alatta kétszer aláhúzva, hogy elegáns női ruhák, szőrmék. A telefonszám helyi volt. Felvette a papírt. Alatta egy másikat talált, rajta ugyanaz a név, immár a

saját kézírásával, s az 5-ös szám. Nem emlékezett rá, hogy leírta volna. Ekkor egy nagy és sötét valami húzott el a második emeleti ablak előtt, de mire Charlie felkapta a fejét, már eltűnt. Ködtakaró borította az öblöt, és a Pacific Heights-ról nézve a Golden Gate-híd narancssárga tornyai úgy álltak ki a ködből, akár két összegabalyodott, alvó jeti arcából a sárgarépa. Itt, a Heights-on a reggeli nap már megnyitotta az eget, munkások sürgölődtek a birtokok körüli kertekben és udvarokban. Amikor Charlie odaért Michael Mainheart otthonába, az első, amit észrevett az, volt, hogy senki nem vette észre. Intett az udvarban dolgozó két fickónak, de azok nem intettek vissza. Aztán a postás, aki a nagy tornác felől érkezett, szabályosan lelökte a behajtóról a harmatos fűbe, és még csak elnézést sem kért. – „Elnézést!” – szólt utána Charlie szarkasztikusan, de a postás fejhallgatót viselt és olyasmit hallgatott, amitől úgy bólogatott, akár az amfetamint csipegető galamb. Charlie valami megsemmisítően okosat akart kiáltani neki, majd meggondolta magát, mert noha évek óta nem hallott róla, hogy postai dolgozó vérfürdőt rendezett volna, úgy érezte, amíg a „lemenni postásba” mást is jelent, mint a kézbesítés egy változatát, inkább nem kísérti a szerencséjét. Egyazon nap kreténnek nevezi egy vadidegen, aztán meg lelöki az útról egy köztisztviselő: ez a város tényleg tiszta dzsungel.

Charlie csöngetett, majd a háromméteres, ólomüveges ajtó előtt állva várt. Könnyű, csoszogó léptek közeledtek, s apró alak mozdult az üveg mögött. Az ajtó lassan kitárult. – Mr. Asher – mondta Michael Mainheart –, köszönöm, hogy eljött. Az öregember szinte lebegett a tyúklábmintás öltönyben, amit harminc éve vehetett, amikor még robusztus pasas volt. Kézfogáskor Charlie olyannak érezte a bőrét, mint a régi papír: hűvösnek és kicsit porosnak. Igyekezett nem borzongani, ahogy az öreg bevezette egy nagy, kör alakú márványterembe; ólomüveges ablakok futottak fel egész a tizenkét méteres plafonig, a körkörös lépcső pedig felvitt a ház magas szárnyaiba. Charlie gyakran merengett azon, milyen lehet egy többszárnyú házban lakni. Hogyan találja meg az ember a kocsikulcsait? – Erre – mondta Mainheart. – Megmutatom a feleségem ruháit. – Részvétem – mondta Charlie gépiesen. Tömérdek ilyen kiszállást csinált már. Semmiképp ne tűnj keselyűnek, intette apja. Mindig dicsérd meg a portékát; neked talán semmit nem ér, de ők a lelküket adták bele. Dicsérj, de ne áhíts! Úgy is haszonhoz juthatsz, hogy közben mindenki büszkesége megmarad. – Szent szar! – szaladt ki Charlie-ból, ahogy követte az öreget a beépített gardróbba, ami méretre a saját lakásával is felért. – Úgy értem… a feleségének pompás ízlése volt, Mr. Mainheart. Halomban álltak a menő dizájnerruhák, az estélyitől a kötött ruhákig minden, két sorban egymás alatt, szín és

alkalom szerint elrendezve – pompázatos selyem-, vászon- és gyapjúszivárvány. Kasmírpulóverek, kabátok, köpenyek, kiskabátok, blúzok, alsóneműk. A szekrény T alakú volt, a csúcsán egy hatalmas, tükrös öltözőasztallal, a két szárnyban (még a szekrénynek is volt szárnya!) kiegészítőkkel: cipők egyik oldalt, övek, kendők és retikülök a másikon. Egy egész szárnynyi cipő, olasz és francia, kézi készítésű cipő, olyan állatok bőréből, melyek előtte boldog, makulátlan életet éltek. A toalettasztal mögötti teljes alakos tükörben Charlie látta magát és Michael Mainheartot, ő a kéz alatt vett szürke, hajszálcsíkos öltönyben, az öreg meg a bő tyúklábmintásban: tanulmány szürkében és feketében, csupasz, élettelennek látszó alakok ebben a vibráló ruhakertben. Az öreg a toalettasztalhoz ment és nyögve-zihálva leült. – Gondolom, időbe telik a becslés. Charlie ott állt a szekrény közepén, és még egyszer körülnézett, mielőtt válaszolt. – Az attól függ, Mr. Mainheart, hogy mitől akar megválni. – Mindentől. Az utolsó darabig. Nem bírom elviselni, hogy még érzem a jelenlétét. – A hangja elcsuklott. – Nem akarom itt tudni. – Nem Charlie-ra nézett, hanem a cipőszárnyra, próbálta palástolni a könnyeit. – Értem – mondta Charlie jobb híján. Ez a kollekció messze túl volt az ő kompetenciáján. – Nem, gőze sincs, fiatalember. Nem értheti. Emily volt az életem. Reggel miatta keltem fel, miatta mentem munkába, miatta építettem fel a cégemet. Alig vártam, hogy este hazajöhessek és mesélhessek neki a napomról.

Vele bújtam ágyba, és éjjel róla álmodtam. Ő volt a szenvedélyem, a feleségem, a legjobb barátom, az életem szerelme. És egy nap, minden figyelmeztetés nélkül nincs többé. Az életem puszta űr. Ezt maga nem értheti. Pedig Charlie értette. – Vannak gyerekei, Mr. Mainheart? – Két fiam. Hazajöttek a temetésre, aztán visszamentek a családjukhoz. Felajánlották, hogy megteszik, amit lehet, de… – Nem tehetnek semmit – fejezte be helyette Charlie. – Senki se tehet. Erre az öreg felnézett rá; az arca olyan reményvesztett és üres volt, akár a mumifikált macskáé. – Meg akarok halni. – Ne mondja ezt! – mondta Charlie, mert ilyenkor az ember ezt mondja. – Majd elmúlik. – Ezt meg azért mondta, mert ő is ezt hallotta mindenkitől. A maga részéről úgy gondolta, gügye klisékkel dobálózik. – Emily olyan… – Mainheart hangja elfúlt. Erős férfi volt, egyszerre kínozta a gyász és a szégyen, amiért ez meglátszik. – Tudom – mondta Charlie. Rachel még mindig elfoglalta a helyet a szívében, és amikor a konyhában odafordult, hogy mondjon neki valamit, és nem találta, elakadt a lélegzete. – Emily olyan… – Tudom – vágott közbe Charlie, igyekezve egérutat adni az öregnek, mert tudta, hogy mit érez. Olyan volt, mint a rend és a fény, és most, hogy nincs többé, a káosz úgy hullik le, akár egy sötét, ólmos felhő.

– Emily olyan elképesztően hülye volt. – Tessék? – Charlie olyan hirtelen kapta fel a fejét, hogy egy csigolya hangosan roppant a nyakában. Erre nem számított. – Az a hülye tyúk silica gélt evett – mondta Mainheart egyszerre bosszúsan és kínlódva. – Mit? – rázta fejét Charlie, mintha valami kilazult volna benne. – Silica gélt. – Mit? – Silica gélt! Silica gélt! Silica gélt, maga barom! Charlie késztetést érzett, hogy valami rejtélyes cucc nevét kiabálja vissza: Szimetikónia! Szimetikónia! Szimetikónia, maga seggfej! Ehelyett azt kérdezte: – Amiből a műmelleket csinálják? Azt ette meg? – A kép, hogy egy jól öltözött, idős nő kanállal falatozik egy mesterséges csöcsből, úgy körözött a fejében, akár egy szellemképes rémlátomás. Mainheart felállt. – Nem, nem. Azokat a kis tasakokat, amiket az elektronikus készülékek dobozába is tesznek. – A „Ne egye meg” tasakot? – Azt. – De hát rá van írva. Azt ette meg? – Azt. A szőrmekereskedő minden kabátba tett, amikor felszerelte azt a szekrényt – mutatta Mainheart. Charlie megfordult. A nagy szekrényajtó mögött, amin beléptek, volt egy kivilágított üvegszekrény tucatnyi szőrmével. A szekrényben valószínűleg külön légkondicionáló működött a páratartalom szabályozására, de Charlie-nak nem ez szúrt szemet.

Még a szekrény süllyesztett lámpájából jövő fény ellenére is látta, hogy az egyik kabát vörösen izzik és pulzál. Lassan visszafordult Mainheart felé, próbálta nem túlreagálni a helyzetet, miközben persze halvány dunsztja sem volt, ilyen helyzetben mi a normális reakció, úgyhogy igyekezett nyugodtan beszélni, de mint aki nem szereti, ha hülyének nézik. – Mr. Mainheart, részvétem a felesége miatt, de nincs még valami, amit el akar mondani? – Sajnálom, nem értem. – A környéken olyan sok a használtruha-kereskedő, miért éppen engem választott? Vannak, akik sokkal jobban értenek egy ilyen mennyiségű és minőségű kollekcióhoz. – Charlie odaviharzott a szőrmés szekrényhez, és feltépte az ajtaját. Fluff-pa hangot adott, mint a hűtőszekrény ajtaja. Megragadta az izzó kabátot. – Vagy emiatt? Volt a hívásnak valami köze ehhez? – Charlie úgy lengette a kabátot, mint gyilkos fegyvert a vádlott előtt. Más szóval, tette hozzá gondolatban, szórakozik velem? – Maga volt az első a telefonkönyvben. Charlie keze lehanyatlott. – Asher Használtholmik? – A-val kezdődik – mondta Mainheart lassan, artikuláltan; láthatóan próbált ellenállni a késztetésnek, hogy megint lehülyézze Charlie-t. – Szóval semmi köze ehhez a kabáthoz? – Hát valami köze van. Szeretném, ha a többivel együtt azt is elvinné. – Ó – próbált magához térni Charlie. – Mr. Mainheart, méltányolom a hívást, és ez egy kétségtelenül gyönyörű

gyűjtemény, sőt döbbenetes, de én nem tudom megcsinálni ezt a leltárt. Őszinte leszek magával, bár apám biztos forog a sírjában: ebben a szekrényben egymillió dollár értékű ruha is lehet. Talán még több. S ha van idő és hely eladni, annak a negyedét is meg lehet kapni érte. Nekem nincs annyi pénzem. – Kitalálunk valamit. Csak tűntesse el a házamból… – Hát egy részét át tudom venni bizományba… – Ötszáz dollár. – Tessék? – Adjon ötszáz dollárt, holnapra vigye el, és a magáé. Charlie már tiltakozni akart, de szinte érezte, hogy apja szelleme felemelkedik, hogy jól kupán vágja egy köpőcsészével, ha nem fogja be a száját. Értékes szolgálatot végzünk, fiam. Mi vagyunk a művészet és műtárgyak árvaháza, mert mi befogadjuk a nemkívántakat, értéket adunk nekik. – Azt nem tehetem, Mr. Mainheart. Kihasználnám a gyászát. Az isten szerelmére, te lúzer, nem vagy a fiam többé. Nincs fiam. Az apja rázza a láncait a fejében? Akkor miért Lily hangján és szókincsével beszél? Lehet egy lelkiismeret kapzsi? – Csak szívességet tenne vele, Mr. Asher. Hatalmas szívességet. Ha maga nem viszi el, a szeretetszolgálatot hívom. Megígértem Emilynek, ha bármi történne vele, gondom lesz a dolgaira. Kérem! És olyan fájdalom feszült az öregember hangjában, hogy Charlie elfordult. Együtt érzett az öreggel, mert igenis értette. Nem segíthetett sehogy, nem mondhatta, hogy Majd jobb lesz, ahogy neki mindenki. Nem lesz

jobb. Más igen, de jobb nem. És ennek a tagnak ötven évvel több jutott belepakolni a reményeit, vagy ebben az esetben a történetét. – Hadd gondoljam át! Ellenőrzöm a raktárunkat. Ha elfér, holnap visszaszólok. Megfelel így? – Hálás lennék. Aztán, saját maga számára is meglepetésként Charlie azt mondta: – Magammal vihetem ezt a kabátot? Mintának a minőségre, ha esetleg meg kell osztanom más kereskedőkkel. – Vigye csak! Kikísérem. Ahogy visszaértek a kör alakú terembe, egy árny suhant el az ólomüveg ablakok előtt a harmadik emeleten. Nagy árny. Charlie megtorpant a lépcsőn, és várta az öreg reakcióját, de az csak totyogott lefelé a lépcsőn, erősen a korlátra támaszkodva. Amikor Mainheart odaért az ajtóhoz, Charlie felé fordult, és kezet nyújtott: – Sajnálom azt a… ööö… kitörést. Nem vagyok önmagam, amióta… Az öreg nyitotta az ajtót, odakint pedig egy alak hullt a földre, ember nagyságú, de madár alakú árnyékot vetve az üvegre. – Ne! – Charlie előreugrott, és az öreget félrelökve rácsapta az ajtót a nagy madár fejére. A nehéz, fekete csőr úgy csapkodott a nyílásban, akár egy sövénynyíró, feldöntött egy esernyőtartót, aminek a tartalma a márványpadlóra borult. Charlie arca csak centikre volt a madár szemétől; vállával nyomta az ajtót, közben kapkodta a kezét, nehogy a madár leharapja. A madár

karma az üveget kaparta, az egyik vastag lemezt meg is repesztette, ahogy próbált kiszabadulni. Charlie nekinyomta csípőjét az ajtófélfának, majd lejjebb csúszott, elejtette a rókaprém bundát, s felkapta az egyik esernyőt a padlóról. Azzal döfött a madár tollas nyakába, de közben elvesztette a fogást az ajtófélfán – az egyik fekete karom benyomakodott a nyíláson és megkarmolta az alkarját, s felhasítva kabátot és inget, belevájt a húsába. Charlie mindent beleadva megnyomta az esernyőt, és sikerült kilökni a madár fejét a nyíláson. Az óriásholló rikoltott egyet, majd szárnyait hangosan suhogtatva felszállt. Charlie a hátán feküdt, alig kapott levegőt, s az ólomüveg ajtót bámulta, mintha az óriási holló árnya bármelyik pillanatban visszatérhetne. Kis idő elteltével Michael Mainheartra nézett, aki az oldalára dőlve hevert, akár a zsinórja vesztett marionett bábu. Mellette feküdt az esernyőtartóból kiesett sétapálcája, melynek elefántcsont fogantyúját jegesmedve alakúra faragták. A sétapálca vörösen izzott. Az öreg nem lélegzett. – Na, ez szívás! – mondta Charlie.

6 FÖLDRE POTTYANT HŐSÖK

A z Asher Használtholmik mögött San Francisco Császára rozmaringos-olivás focacciával etette a katonáit, és közben igyekezett megóvni a saját reggelijét a kutyatakonytól. – Türelem, Betli! – mondta a Boston terriernek, ami úgy ugrált az egynapos kerek kenyérért, akár egy szőrös labda, mialatt Lázár, a komoly golden retriever nyugodtan állva várt a sorára. Betli horkantott valami választ (lásd kutyatakony fent). Elképesztő étvágya volt, mert késett a reggeli. A Császár egy padon aludt a Tengerészeti Múzeum mellett, s éjjel ízületi gyulladásos térde kicsusszant gyapjúfelöltője alól a nyirkos hidegbe, így a séta a North Beachbe az olasz pékséghez, ahol ingyen kapott előző napi péksüteményt, lassú és fájdalmas menetnek bizonyult. A Császár nyögve letelepedett egy üres tejesrekeszre. Nagydarab, medveszerű férfi volt, a válla széles, bár meggörnyedt a város terhétől. Arcát fehér haj és szakáll koszorúzta, akár egy leeresztett viharfelhő. Emlékezete szerint a katonáival egy örökkévalóság óta járőrözött a városban, de jobban belegondolva lehet, hogy csak szerda óta. Nem volt benne biztos. A Császár úgy döntött, szózatot intéz a katonáihoz az együttérzés fontosságáról most, amikor egyre erősödik a förtelmes szarakodás és politikai görénykedés árja az Egyesült Államok szomszédos királyságában. (Úgy találta, hallgatósága akkor figyel igazán, ha felöltője zsebének éléskamrájában még rejtőzik húsos focaccia, s a gyapjúmélyben pepperóni és parmezán illatozik.) Éppen köszörülte a torkát, hogy belefogjon a buzdító

beszédbe, amikor egy furgon fordult be fékcsikorogva a sarkon, két kerékre dőlve végigszántott egy sor kuka között, majd nagy csúszkálás közepette megállt alig tíz méterre. A vezető oldali ajtó kivágódott, egy sovány, öltönyös férfi ugrott ki, kezében egy sétapálca meg egy női szőrmekabát, és az Asher Használtholmik hátsó ajtaja fele iramodott. Csakhogy két lépés után előrezuhant, mintha hátulról meglökték volna, majd a hátára hengeredett és a pálcával meg a kabáttal csépelte a levegőt. A Császár, aki szinte mindenkit ismert a városban, a férfiban felismerte Charlie Ashert. Betli veszettül ugatni kezdett, és a még higgadtabb Lázár is felmordult és megiramodott Charlie fele. – Lázár! – kiáltotta a Császár, de a retriever csak rohamozott tovább, s most már gülüszemű ebbajtársa is követte. Charlie talpra pattant és a szőrmét pajzsként használva, a botot lengetve vívott egy láthatatlan fantommal. Az utcán élve a Császár sok embert látott láthatatlan démonokkal csatázni, de Charlie Asher a jelek szerint ténylegesen be is vitt pár találatot. A bot nagyokat csattant a levegőn… vagyis nem, valami van ott? Egy árnyék? A Császár felkecmergett és bicegve csatába indult, ám mielőtt odaért volna, Lázár nekiugrott Charlie-nak… pontosabban elszállt fölötte és a feje fölött beleharapott valamibe, majd csak lógott ott, fogait belemélyesztve a nagy semmibe. Charlie ezt kihasználva hátralépett, és a botot jól meglendítve lecsapott a lebegő retriever fölé. Csattanás hallatszott, és Lázár elengedte, amit fogott. Most viszont

Betli ugrott neki vehemensen a láthatatlan ellennek. Sajnos elvétette, és elegáns ívben egy szemetesbe repült. Charlie megint a boltja acélajtajához sietett, de zárva találta, és ahogy a kulcsait kereste, valami elkapta hátulról. – Add ide, faszkalap! – visította az árny. Charlie kezéből kirepült a szőrmekabát, majd felszállt a levegőbe, fel a négyemeletes ház tetejére, és ott eltűnt szem elől. Charlie megpördült és két marokra fogta a sétapálcát, de akármi volt is a mocskos szájú izé, már elment. – Nem az ajtó fölött kéne ülnöd, és olyanokat mondani, hogy sohamár meg hasonló költői szarokat?! – kiabált az égre. Aztán biztos, ami biztos, még hozzátette: – Te gonosz pöcs! Lázár ugatott, majd nyüszített. Az egyik kukából éles, fémes vakkantás hallatszott. – Hát ilyet se látni mindennap – bicegett oda a Császár. – Látta? – Nem igazán. Csak egy árnyat, de volt ott valami. Mert volt, ugye, Charlie? Charlie bólintott, próbált levegőhöz jutni. – Visszajön. Követett a városon át. – A zsebébe nyúlt a kulcsért. – Jobb lenne, ha bejönnének a boltba, fenség. – Charlie természetesen ismerte a Császárt. Minden San Franciscó-i ismerte. A Császár elmosolyodott. – Ez nagyon kedves tőled, de tökéletes biztonságban vagyunk. Most pedig kiszabadítom emberemet a galvanizált csapdából. – A nagydarab férfi megbillentette a szemetest, és

előbukkant Betli, prüszkölt és a fejét dobálta, jelezve, hogy kész leharapni ember vagy állat seggét, ha az elég ostoba, hogy megharagítsa (és így is tett volna, ha a nevezett haragító térdig ér vagy addig se). Charlie-nak még mindig gondja volt a kulccsal. Már rég ki kellett volna cseréltetni a zárat, de végül is működött, ha az ember ügyeskedett picit, úgyhogy mindig halogatta. Ki a fene gondolta volna, hogy egyszer egy óriásmadár elől akar majd bemenekülni? Aztán visítást hallott, és ahogy megfordult, nem egy, hanem két hatalmas holló bukott be a háztetők fölül a sikátorba. A kutyák eszeveszett ugatósortűz alá vették a légi betolakodókat, Charlie pedig annyi testbeszéddel rázta a kulcsot a zárban, hogy a csípőjében elszakadt egy elsatnyult izom. – Visszajöttek. Fedezzen! – Charlie a Császárnak dobta a sétapálcát, és felkészült a becsapódásra, ám amint az öreg megfogta a pálcát, a madarak eltűntek. Szinte hallani lehetett a pukkanást, ahogy a testük helyébe levegő nyomult. A kutyák is elhallgattak, bár Betli nyüszített még kicsit. – Hol? – nézett szét a Császár. – Hol? – Elmentek. A Császár az égre nézett. – Biztos? – Egyelőre. – Két árnyat láttam. Most tényleg láttam! – Igen, most kettő volt. – Mik azok? – Fogalmam sincs, de amikor megfogta a botot… hát eltűntek. Tényleg látta őket?

– Naná. Mintha füst lett volna, céltudatos füst. Végre a kulcs elfordult, és a bolt hátsó ajtaja kinyílt. – Be kéne jönnie. Pihenni. Hozatok valamit enni. – Nem, nem, az embereimmel folytatnunk kell az őrjáratot. Úgy döntöttem, hogy ma nyilatkozatot teszek, és meg kell látogatnunk a nyomdászt. Erre szükséged lesz. – A Császár úgy nyújtotta Charlie-nak a sétapálcát, mintha a birodalom jogarát adná át. Charlie el akarta venni, majd meggondolta. – Jobb, ha megtartja, fenség. Maga jó hasznát veheti – bökött a Császár recsegő térdére. A Császár megmarkolta a botot. – Ugye, tudod, hogy én nem bálványozom az anyagi világot? – Tisztában vagyok vele. – Szilárd meggyőződésem, hogy a vágy a legtöbb emberi szenvedés forrása, s ezek közül a legalantasabb az anyagi haszon iránti vágy. – Pontosan ezen az elven működik a boltom. Mégis ragaszkodom hozzá, hogy tartsa meg a botot. Mintegy szívesség gyanánt. Charlie rájött, hogy átvette a Császár fennkölt beszédét, mintha egy királyi udvarba került volna, ahol a nemesember a szakállába ragadt kenyérmorzsáról ismerszik meg, a királyi testőrség pedig arról, hogy a golyóját nyalogatja. – Szívességként megteszem. Minőségi munka. – Ami fontosabb, segít, hogy időben be tudja járni a várost.

A Császár most elárulta a szívében lakozó vágyat, ahogy elengedett egy széles vigyort, s a pálcát a mellére ölelte: – Valóban. Charlie, be kell vallanom valamit, de megkérem, úgy fogadd, mint aki egy barátjával most látott két óriási, holló alakú árnyat. – Persze. – Charlie elmosolyodott, noha egy pillanattal előbb még azt hitte, mosolya az előző hónapokkal együtt odaveszett. – Remélem, nem tartasz aljasnak, de amint megérintettem ezt, úgy éreztem, mintha egész életemben erre vártam volna. Erre Charlie, maga előtt is ismeretlen oknál fogva, azt mondta: – Tudom. Pár perccel korábban a boltban Lily éppen borongott. Nem a szokásos borongással, amivel reagált a világra, ahol mindenki agyhalott, az élet értelmetlen, és a létezés maga is kreténség a négyezeten, főleg ha anyukád elfelejtett kávét venni a boltban. Ez sokkal specifikusabb borongás volt, ami azzal kezdődött, hogy megérkezett munkába, és Ray rámutatott, hogy rajta a sor viselni a porszívós tiarát, és ha már viseli a tiarát, akkor porszívózzon is fel a boltban. (Valójában szerette viselni a strassz tiarát, amit Charlie a nyárspolgári sunyiság kirívó érzékeltetésével annak jelölt ki viselésre, aki aznap a boltot felporszívózza és kisöpri. A tiarát szerette, az utóbbi kettő ellen berzenkedett. Úgy érezte, manipulálják, kihasználják és úgy általában

kiszipolyozzák – és még csak nem is élvezi.) Ma viszont, miután eltette a tiarát meg a porszívót, és végre két csésze éjfekete kávét töltött az éjfekete lelkének táplálékul, a borongás nem szűnt, hanem igazi félelemmé izmosodott, amikor ráébredt, hogy kénytelen lesz eldönteni, mi legyen a sulival, mert dacára annak, amit A Halál Nagy Könyve mond, nem őt választották a pusztítás sötét szolgájává. Basszameg! Ott állt a raktárban, és végignézte az összes holmit, amit Charlie előző nap behordott: cipők, lámpák, esernyők, porcelánfigurák, játékok, könyvek, egy régi fekete-fehér tévé, egy fekete bársonyra festett bohóc. – Azt mondta, hogy izzanak? – kérdezte Rayt, aki az ajtóban állt. – Ja. Az összeset ellenőriznem kellett a Geigerszámlálóval. – Mi a köcsögnek kell neked Geiger-számláló, Ray? – Neked miért kell denevér alakú orrbavaló, Lily? Lily elengedte a kérdést a füle mellett, és felvette a porcelánbékát, amire egy cetlit ragasztottak, s azon Charlie gondos, nyomtatott betűivel az állt: NEM KIRAKNI. – Ez is köztük volt? Ez? – Ez volt az első, ami kiborította – felelte Ray közömbösen. – Az a nő akarta megvenni, aki miattad jött. Ez indította el a dolgot. Lily nem tudott hová lenni. Odahátrált Charlie íróasztalához, és leült a nyikorgó forgószékbe. – Te látsz bármit izzani, pulzálni, Ray? Vagy korábban láttál? Ray a fejét rázta.

– Charlie nagy nyomás alatt áll Rachel elvesztése meg a baba miatt. Szerintem segítségre van szüksége. Tudom, amikor otthagytam a rendőrséget… – Ray elhallgatott. Valami történt kint a sikátorban, kutyák ugattak, emberek kiabáltak, majd valaki a hátsó ajtó zárját piszkálta. Aztán Charlie rontott be, kifulladva, ruháján koszfoltok, kabátja ujja szakadt és véres. – Asher, te megsebesültél! – Lily gyorsan felállt a székből, Ray pedig megfogta Charlie vállát, odavezette és leültette. – Jól vagyok. Nem nagy ügy – lihegte Charlie. – Hozom az elsősegélyládát – mondta Ray. – Vedd le a kabátját, Lily! – Jól vagyok! – ismételte Charlie. – Ne beszéljetek úgy, mintha itt se lennék. – Félrebeszél – mondta Lily, próbálva lehámozni Charlie kabátját. – Van fájdalomcsillapítód, Ray? – Nem kell fájdalomcsillapító – tiltakozott Charlie. – Kuss, Asher, nem neked lesz! – vágta rá gépiesen Lily, majd eszébe jutott a könyv, Ray története, a címkék a holmikon a raktárban, és megborzongott. Ezek szerint Charlie Asher talán nem is az a szerencsétlen kretén, akinek hitte. – Bocs, főnök. Hadd segítsünk! Ray visszatért a boltból egy kis műanyag elsősegélyládával. Feltűrte Charlie ingujját, és gézzel meg jóddal nekiállt megtisztítani a sebet. – Mi történt? – Semmi – felelte Charlie. – Megcsúsztam a kavicson és elestem. – A seb tiszta, nincs benne kavics. Jókorát eshettél. – Hosszú történet. – Charlie sóhajtott. – Aú!

– Mi volt az a ricsaj odakint? – Lily pokolian szeretett volna rágyújtani, de képtelen volt otthagyni őket. Egyszerűen nem tudta elhinni, hogy Charlie Asher lenne a kiválasztott. Hogy lenne lehetséges? Annyira méltatlan rá. Messze nem érti úgy az élet sötét, érzékeny pontjait, mint ő. Mégis Charlie látja az izzó cuccokat. Lily nagyon elszontyolodott. – Csak a Császár kutyái kergettek egy sirályt a kukák között. Nem nagy ügy. Leestem egy tornácról a Pacific Heights-on. – Ja, a hagyaték – bólintott Ray. – Hogy ment? – Nem túl jól. A gyászoló férj szívrohamot kapott, pont amikor ott voltam. – Viccelsz? – Nem. Túl sok volt neki a feleségére gondolni, és egyszer csak összeesett. Szájból szájba lélegeztettem, míg megérkeztek a mentők és elvitték kórházba. – Szóval megkaptad a… ööö… kaptál valami különlegeset? – érdeklődött Lily. – Hogy? – kerekedett el Charlie szeme. – Hogy érted, hogy különlegeset? Nem volt ott semmi különleges. – Nyugi, főnök, úgy értem, megkapjuk a nyanya ruháit? – Ő a kiválasztott, gondolta Lily. A rohadék. – Nem tudom, olyan furcsa – csóválta a fejét Charlie. – Az egész nagyon furcsa. – Megborzongott, ahogy kimondta. – Hogyan furcsa? – feszegette Lily. – Furcsa, úgymint király és sötét, vagy furcsa, mert Asher vagy, és többnyire gőzöd sincs semmiről? – Lily! – szólt rá Ray. – Menj ki a boltba! Porolj le valamit!

– Nekem te nem parancsolsz, Ray. Csak aggódom. – Semmi baj, Ray. – Charlie úgy festett, mint aki a „furcsa” fogalmát próbálja pontosan meghatározni, de nem jut semmire. Végül így szólt: – Nos, egyrészről a nő ruhatárához mi kispályások vagyunk. A férj azt mondta, azért hívott minket, mert mi vagyunk az elsők a telefonkönyvben, de nem ilyen típusú palinak nézett ki. – Ez nem olyan furcsa – vélte Lily. Csak valld be, gondolta. – Azt mondtad, gyászolt – nyomogatta Charlie sebeit fertőtlenítős ruhával Ray. – Talán most másképp viselkedik. – És dühös is volt a feleségére, azért, ahogy meghalt. – Hogyan halt meg? – kérdezett rá egyből Lily. – Silica gélt evett. Lily Rayre nézett magyarázatért, mert a silica gélnek túl techno-kretén hangzása volt, ami Ray szakterülete. – Amit az elektronikus cuccokba meg ilyenekbe pakolnak, mert érzékenyek a páratartalomra – mondta neki Ray. – A „Ne egye meg” cucc?! – hüledezett Lily. – Istenem, mekkora baromság! Mindenki tudja, hogy a „Ne egye meg” cuccot nem szabad megenni. – Mr. Mainheart össze volt törve – mondta Charlie. – Hát, gondolom – ingatta a fejét Lily. – Egy segghülye picsát vett el feleségül. – Lily, ez illetlenség – rezzent össze Charlie. Lily vállat vont és a szemét forgatta. Utálta, amikor Charlie apu-módba váltott. – Jó, jó. Kimentem cigizni.

– Nem! – Charlie felpattant a székből, és Lily meg az ajtó közé állt. – Elöl. Mostantól ha cigizned kell, csakis elöl. – De azt mondtad, odakint gyerekprostinak nézek ki. – Átértékeltem. Felnőttél. Lily összehúzta egyik szemét, mintha így jobban belelátna főnöke lelkébe és ezáltal kitalálhatná az igazi okot. Végigsimított fekete PVC-szoknyáján, ami az érintésre megkínzott, nyikkanó hangot adott. – Ezzel azt akarod mondani, hogy nagy a seggem, ugye? – Egyáltalán nem mondok ilyet – tiltakozott Charlie. – Egyszerűen azt mondom, hogy a jelenléted a bolt előtt érték, még növeli is az üzlet forgalmát a villamosozó turisták között. – Aha. Oké. – Lily felkapta az asztalról a cigit, és elindult ki borongani, sőt gyászolni, mert akármennyire is remélte, nem ő a Halál. A könyv Charlie-nak jött. Aznap este Charlie felügyelt a boltban, és éppen azon merengett, miért is hazudott a beosztottainak, amikor vörös valami suhant el a kirakat előtt. A következő másodpercben egy lélegzetelállító, vörös hajú nő jött be az ajtón. Rövid, fekete koktélruhát viselt, és kihívó fekete magassarkút. Úgy libegett végig a pult felé, mintha videoklipbe jelentkezne statisztának. Haja hosszú csigákban omlott a vállára és hátára, akár egy terjedelmes, mélyvörös fátyol. Szeme smaragdzöld volt, és amikor meglátta a bámuló Charlie-t, elmosolyodott és tízlépésnyire megállt.

Charlie szinte fájdalmas lökést érzett nagyjából az ágyéka tájáról, és egy másodperc múlva rádöbbent, hogy ez automatikus vágyreakció. Rachel halála óta nem érzett ilyesmit, s kissé elszégyellte magát. A nő vizsgálgatta, úgy megnézte, akár egy használtautót. Charlie biztos volt benne, hogy tövig elpirult. – Helló, segíthetek? A vörös megint mosolygott, majd fekete retiküljébe nyúlt, amit Charlie eddig észre sem vett. – Ezt találtam – mutatott fel egy elegáns, ezüst cigarettatárcát. Charlie nem túl gyakran látott ilyesmit a használtcikk üzletágban. Izzott, pulzált, mint a többi tárgy a raktárban. – A környéken jártam, és úgy éreztem, ez ide tartozik. Odament a pulthoz szemben Charlie-val, és elé tette a cigarettatárcát. Charlie alig bírt moccanni. A nőt bámulta, és tudatában sem volt, hogy annyira akarja kerülni a tekintetét, hogy a dekoltázsát fixírozza, a nő pedig az ő feje és válla körül nézett valamit, mintha egy ott röpködő légy útját követné. – Érintsen meg! – mondta a nő. – He? – Charlie felnézett és látta, hogy komolyan beszél. A nő a kezét nyújtotta; manikűrözött körmeit ugyanolyan mélyvörös színre festette, mint a rúzsa. Charlie megfogta a kezét. Amint megérintette, a nő elhúzta a kezét. – Maga meleg. – Kösz. – Abban a pillanatban esett le neki, hogy a nő viszont nem. Jéghidegek voltak az ujjai.

– Akkor maga nem közénk való? Charlie töprengett, mit jelenthet a „közénk”. Ír? Alacsony vérnyomású? Nimfomániás? Ez miért jut egyáltalán eszébe? – Közénk? Hogy érti, hogy közénk? A nő hátralépet egyet. – Nem. Maga nemcsak a gyengéket és betegeket viszi el, igaz? Maga bárkit elvisz. – Elviszem? Hogyhogy elviszem? – Még csak nem is tudja? – Mit nem tudok? – Charlie kezdett nagyon ideges lenni. Bétahímként már az is elég nehéz feladat volt, hogy egy gyönyörű nő figyelmének középpontjában működőképes maradjon, ez a nő viszont egyszerűen kísérteties volt. – Várjunk csak. Maga látja, hogy ez izzik? – fogta meg a cigarettatárcát. – Nem izzik. Csak úgy éreztem, ide tartozik. Hogy hívják? – Charlie Asher. Ez az Asher Használtholmik. – Hát, Charlie, maga rendes fickónak látszik, és én nem tudom, micsoda maga, de a jelek szerint maga sem. Mert nem, igaz? – Változóban vagyok – felelte Charlie, maga sem értve, miért érzi úgy, hogy ezt egyáltalán meg kell osztania a nővel. A vörös bólintott, mintha igazolódott volna a megérzése. – Oké. Tudom, milyen, amikor… ööö… ott találja magát egy helyzetben, amiben irányíthatatlan erők átváltoztatják valakivé, valamivé, amihez nincs kezelési útmutatója. Értem, milyen érzés nem tudni. De valaki

valahol tudja. Valaki meg tudja mondani, mi történik magával. – Miről beszél? – Pedig tudta, miről beszél. Csak azt nem tudta, a nő honnan tudja. – Emberek halálát idézi elő, igaz, Charlie? – Úgy mondta, mintha végre összeszedte volna a bátorságát, hogy közölje: spenót ragadt a foga közé. Inkább szívességből, mint vádlón. – Maga ezt honnan…? Ő ezt honnan? – Mert én is ezt csinálom – válaszolta a nő. – Nem egészen úgy, mint maga, de ezt. Keresse meg, Charlie! Keresse meg azt, aki ott volt, amikor a világa megváltozott! Charlie ránézett, majd a cigarettatárcára, majd megint a vörösre, aki már nem mosolygott, csak az ajtó felé hátrált. Igyekezve nem elszakadni a normálistól, Charlie a cigarettatárcára összpontosított: – Felbecsülhetem, ha gondolja… Hallotta, hogy az ajtó fölötti csengő csilingel, és amikor felnézett, a nő már nem volt ott. Nem látta elmenni az ajtótól egyik irányba se; egyszerűen eltűnt. Charlie kiszaladt a pult mögül, ki az utcára. A Mason Street-i villamos épp felért a dombtetőre a California Streetnél, hallotta a csengőjét, az öböl felől vékony köd szivárgott be, színes holdudvart vonva a többi bolt neonfelirata köré, de a lélegzetelállító, vörös hajú nő nem volt az utcán. Charlie elment a sarokig és benézett a Vallejóra, de vörös megint csak nuku, csupán a Császár üldögélt kutyáival az épület mellett.

– Jó estét, Charlie! – Nem látott erre egy vörös nőt az előbb, fenség? – De igen. Váltottam vele néhány szót. Nem hinném, hogy van esélyed nála, Charlie, azt hiszem, már elkelt. És figyelmeztetett, hogy óvakodjak tőled. – Tőlem? Megmondta azt is, hogy miért? – Azt mondta, te vagy a Halál. – Én? – kérdezte Charlie. – Én. – Lélegzete megakadt a torkában, ahogy lepergett előtte a napja. – És ha én vagyok? – Tudod, fiam – mondta a Császár –, a szebbik nemben nem vagyok szakértő, de ezt az információt tartalékold úgy a harmadik randevú körülre, amikor már megismert egy kicsit!

7 THANATÓSZT

N oha Charlie-t bétahím képzelete gyakran félénkségre, sőt paranoiára kényszerítette, amikor az elfogadhatatlan elfogadására került sor, jó szolgálatot tett, akár a kevlár vécépapír: golyóálló, bár a használata kicsit nehézkes. Neki biztosan nem a hihetetlen lenyelése lesz a végzete.

Charlie Asher sosem lesz a tompa képzelet füstös szélvédőjén szétkenődött bogár. Tisztában volt vele, hogy minden, ami az elmúlt napon történt vele, a legtöbb embernek kívül esik a lehetséges határain, s mivel egyetlen tanúja egy olyan férfi, aki San Francisco császárának hiszi magát, tudta, sosem lesz képes senkit meggyőzni arról, hogy mocskos szájú óriásvarjúk üldözték és támadtak rá, majd a feltérképezetlen országba egy pikáns orákulum adott neki útbaigazítást fekete magassarkúban. Még Jane sem adná meg neki ezt a menedéket. Egyetlen ember tenné meg, tette volna meg, és tízezredszer is érezte, ahogy Rachel hiánya összeomlik a mellkasában, akár egy miniatűr fekete lyuk. Így aztán Sophie lett a cinkosa. A (Jane néni jóvoltából) Elmo overallt és Doc Martens cipőt viselő kiskölyök a gyerekülésben ült a reggeliző asztalon az aranyhalak mellett. (Charlie vett neki hat aranyhalat, amikor elkezdte észrevenni a mozgó tárgyakat. Tévés ügyvédekről nevezte el őket. Most Matlock éppen Perry Masont követte, próbálta megenni a hosszú halkakát, ami Perry kakalyukán tekergett ki.) Sophie-n kezdett megmutatkozni anyja sötét haja, és ha Charlie jól látta, arcán ugyanaz az elnéző szeretet (plusz egy nyálcsík). – Szóval én vagyok a Halál – mesélte neki Charlie, miközben tonhalas szendvics készítésén fáradozott. – A papa a Halál, édesem. – Ellenőrizte a pirítóst; nem bízott a kidobóban, mert a kenyérpirító néha szereti csak úgy heccből szopatni az embert.

– Halál. – A konzervnyitó megcsúszott, és Charlie a pultba vágta bekötött kezét. – Basszameg! Sophie gurgulázott és elengedett egy boldog bébigügyögést, amit Charlie úgy fordított: Meséld el, apu! Lécci, meséld el! – Még a házból se mehetek ki, nehogy valaki összeessen előttem. Én vagyok a Halál, bogaram. Persze most nevetsz, de sose jutsz jó előkészítő iskolába olyan apukával, aki embereket tesz hideg re. Sophie együttérző nyálbuborékot fújt. Charlie kézzel ugratta ki a pirítóst. Kicsit még nyers volt, de ha megint lenyomja, el fog égni, hacsak nem figyeli folyamatosan és veszi ki megint kézzel. Vagyis valószínűleg mostantól valamiféle ritka, bénító „alulsült pirítós” kórokozótól fog szenvedni. Kergepirítóskór! Kibaszott kenyérpirító-készítők. – Ez a Halál pirítósa, ifjú hölgy – mutatta meg a kislánynak. – A Halálé. Letette a pirítóst a pultra, és folytatta a tonhalkonzerv kínzását. – Talán a vörös nő képletesen értette? Talán csak úgy értette, hogy halálosan unalmas vagyok. – Na persze ez nem magyarázza meg az összes bizarr dolgot, ami történt. – Nem gondolod? Sophie-ra nézett, aki Racheles okostojásvigyorral válaszolt (mínusz fogak). Láthatóan élvezte a pillanatot, és furcsa mód ennek tudatától Charlie máris jobban érezte magát. A konzervnyitó megint megcsúszott, tonhallevet spriccelve ingjére, a pirítóst pedig a parkettára lökve, ahol az még szánkázott is kicsit, összegyűjtve némi

elfekvő szőrt. Szőr a pirítósán! Szőr a Halál pirítósán. Mit ér az alvilág urának lenni, ha szőrös lesz a gyatrán megsült pirítós? – Basszameg! Felkapta a pirítóst a padlóról és átrepítette a nappaliba. A baba követte a szemével, majd kéjes nyikkanással apjára nézett, hogy Még egyszer, apu! Még egyszer! Charlie kivette az ülésből és magához szorította, beszívva a keserű-édes babaillatot, könnyeit az overallba fojtva. Ha Rachel itt lenne, bírná, de nélküle nem, nem, nem. Nem fog kimenni. Ez a megoldás. Csak úgy tudja megóvni San Francisco lakosait, ha a lakásban marad. Így hát a következő négy napban bent maradt Sophieval, Mrs. Linget küldte ki bevásárolni. (Minek eredményeképpen tekintélyes mennyiségű zöldség halmozódott fel, amelyeknek se a nevét, se az elkészítését nem ismerte, lévén Mrs. Ling attól függetlenül, ő mit írt fel a listára, kizárólag a kínai negyedben vásárolt.) És két nap múlva, amikor újabb név jelent meg az ágya mellé tett noteszben, Charlie válaszul a noteszt a konyhafiókba dugta a telefonkönyv alá. Az ötödik napon látta meg egy holló árnyékát a szemközti épület tetőbejárata előtt. Eleinte nem volt benne biztos, hogy óriásholló vagy csak egy normális méretű madár, aminek hatalmas árnyaka van, de aztán rájött, hogy dél van, minden normális árnyék lefele vetülne, és a tagadás apró hollója köddé foszlott. A lakásnak azon a felén leengedte a rolókat, és bezárkózott a hálószobába Sophie-val, egy doboz

Pampersszel, egy kosár gyümölccsel, egy hatos csomag baba tejkeverékkel és egy hatos csomag narancslével, és addig bujkált, míg meg nem szólalt a telefon. – Maga meg mit művel? – szólalt meg egy igen mély férfihang a vonal túlsó végén. – Megőrült? Charlie meghökkent; a hívásazonosító alapján téves számot várt. – Most éppen eszem valamit, ami vagy dinnye, vagy squash-labda. – A zöld izére nézett, aminek dinnyeíze volt, viszont úgy nézett ki, mint egy tüskés squashlabda. (Mrs. Ling úgy nevezte: „pofa-be-és-megesz-jóttesz”.) – Elcseszi az egészet – mondta a férfi. – Feladata van. Csinálja, amit a könyv mond, vagy mindent elveszít, ami kedves magának! Komolyan mondom. – Milyen könyv? Ki beszél? – Charlie ismerősnek találta a hangot, valami okból azonnal riadóba kapcsolt tőle. – Azt nem mondhatom meg, sajnálom. Tényleg sajnálom. – Van hívóazonosítóm, maga seggfej. Tudom, honnan hív. – Hoppá! – Gondolhatott volna erre. A sötétség baljós erejének képzeli magát, és még egy hívásazonosítót se tud blokkolni? A telefon kis kijelzőjén a Friss Zene név és egy szám állt. Charlie visszahívta a számot, de nem vették fel. Átszaladt a konyhába, a fiókból kiásta a telefonkönyvet, és megkereste a Friss Zenét. Egy lemezbolt volt a Market Street végén a Castro negyedben.

A telefon megint csöngött, s Charlie olyan vadul kapta fel a kagylót, hogy majd leharapta egyik fogát. – Maga könyörtelen szemét! – üvöltötte bele. – Van fogalma, min megyek keresztül, maga szívtelen szörnyeteg?! – Kapd, be, Asher! – mondta Lily. – Csak mert gyerek vagyok, még vannak érzéseim. – És letette. Charlie visszahívta. – Asher Használtholmik – szólt bele Lily –, burzsoá bunkók családi vállalkozása harminc éve. – Sajnálom, Lily. Mást vártam. Miért hívtál? – Moi? Je me fous de ta gueule, espèce de gaufre de douche. – Ne franciául, Lily. Mondtam, hogy sajnálom. – Egy zsaru keres. Charlie a mellére szíjazta Sophie-t, akár egy terrorista bababombát, és lement a hátsó lépcsőn. Sophie épp elérte azt, hogy meg tudta tartania a fejét, így Charlie arccal előre tette fel, hogy nézelődhessen. Ahogy karjalába kalimpált, miközben Charlie lépdelt, Sophie úgy nézett ki, mintha repülőből ugrana ki, egy sovány lúzert használva ejtőernyő gyanánt. A zsaru a pult előtt állt Lilyvel szemben, s az olasz szabású, indigókék, kétsoros nyersselyem öltönyben, barnássárga vászoningben és sárga nyakkendőben konyakreklámnak nézett ki. Ötven körüli latin férfi volt, ösztövér, éles vonású arca ragadozó madárra emlékeztetett. Haját hátrafésülte, halántékánál az ősz

csíkok miatt úgy tűnt, hogy akkor is közeledik, amikor éppen egy helyben áll. – Alphonse Rivera nyomozó – nyújtott kezet a zsaru. – Köszönöm, hogy lejött. Az ifjú hölgy azt mondta, múlt hétfőn maga dolgozott itt. Hétfő. Amikor megvívott a hollókkal a sikátorban, amikor a vörös bejött a boltba. – Nem muszáj mondanod semmit, Asher – figyelmeztette Lily, aki a jelek szerint úgy döntött, lojális lesz a főnökéhez, még ha burzsoá bunkó is. – Kösz, Lily. Tarts egy kis szünetet, és nézd meg, mi újság a mélyben! A lány morgott egyet, kivett valamit a fiókból, biztos a cigarettát, és kivonult a hátsó ajtón. – Miért nincs iskolában? – érdeklődött Rivera. – Különleges gyerek. Tudja, otthon tanul. – Mitől olyan vidám? – Ebben a hónapban az egzisztencialistákról tanul. Múlt héten kért egy nap tanulmányi szabadságot, hogy megölhessen egy arabot a parton. Rivera elmosolyodott és Charlie kicsit megnyugodott. A zsaru a mellényzsebéből elővett egy fényképet és Charlie-nak nyújtotta. Sophie el akarta kapni. A fénykép egy idősebb férfit ábrázolt, aki ünnepi ruhában állt egy templom lépcsőjén. Charlie felismerte a székesegyházat, ami pár saroknyira állt a Washington Square-en. – Látta ezt a férfit hétfőn este? Aznap fekete felöltőt és kalapot viselt. – Nem láttam, sajnálom. – Tényleg nem látta. – Tízig voltam itt lent. Volt pár kuncsaft, de ő nem.

– Biztos benne? James O’Malley a neve. Nincs jól. Rákos. A felesége azt mondta, szürkületkor elment sétálni, és azóta nem ment haza. – Nem láttam, sajnálom. Kérdezte a villamos vezetőjét? – Már beszéltünk azokkal, akik akkor szolgálatban voltak. Úgy hisszük, összeeshetett valahol, de még nem találtuk meg. Ennyi idő után nem sok remény maradt. Charlie bólintott, és próbált elgondolkodó arcot vágni. Annyira megkönnyebbült, hogy a zsaru nem miatta jött, hogy szinte beleszédült. – Talán kérdezze meg a Császárt… ismeri, ugye? Ő a város több zegzugát bejárja, mint bárki. Rivera összerezzent a Császár említésére, de aztán lazított és megint mosolygott. – Jó ötlet, Mr. Asher. Meglátom, elő tudom-e keríteni. – Átnyújtott egy névjegykártyát. – Ha eszébe jutna valami, hívjon! – Persze. Ööö, nyomozó? – mondta Charlie, és Rivera megtorpant. – Ez nem túlságosan rutinügy egy nyomozónak? – Igen, normális esetben ilyesmit egyenruhások kezelnek, de talán kapcsolódik valamihez, amin dolgozom, így rám bízták. – Ó, értem. Apropó, szép öltöny. Nem tudtam nem észrevenni. Tudja, ez a munkám. – Köszönöm – nézett az öltönye ujjára kissé mélázva Rivera. – Nemrég kisebb szerencsém volt. – Jó magának. – Elmúlt – sóhajtott Rivera. – Aranyos baba. Vigyázzon magára! – És már ott se volt.

Charlie megfordult, hogy felmenjen a lakásba, és majdnem fellökte Lilyt. A lány karba fonta kezét a „A pokol a többi ember” felirat alatt a pólóján, és még vádlóbb képet vágott, mint általában. – Szóval, Asher, nincs valami mondanivalód nekem? – Lily, nincs időm… A lány felmutatta az ezüst cigarettatárcát, amit a vörös adott Charlie-nak. Még mindig izzott. Sophie érte nyúlt. – Mi van? – kérdezte Charlie. Lily is látja? Látja a vörös izzást? Lily kinyitotta a tárcát, és Charlie arcába nyomta. – Olvasd el a gravírozást! James O’Malley, állt rajta kacskaringós betűkkel. Charlie hátrált egy lépést. – Lily, nem… nem tudok semmit arról az öregről. Nézd, meg kell kérnem Mrs. Linget, hogy vigyázzon Sophiera, és el kell mennem a Castróba. Később megmagyarázom, rendben? Ígérem. A lány egy pillanatig gondolkodott, vádlón meredt Charlie-ra, majd felengedett. – Tűnés!

8 A ZŰRZAVAR VILLAMOSA

C harlie Asher megrohamozta a Castro negyed baljós fertályát, a furgon ülésén egy antik sétabotba rejtett kard, állkapcsa előremeredt, ábrázata a félelmetes eltökéltség mintapéldánya. Fél utca, fél utca, fél utca – így haladt mind beljebb a becsületes bétahím a Túlárazott Csokik és Elképesztő Hajszínek völgyébe. És jaj annak a botor léhűtőnek, aki baszakodni mer eme jeles használthalál-kereskedővel, mert rongyos élete egykettőre az alkuasztalra kerül. Leszámolás lesz Melegvárán, gondolta Charlie, az igazságért lövöldözök. Na jó, igazából nem lövöldözik… hiszen a sétapálcában kard van, nem puska… inkább igazságért bökdös… amiben viszont nincs meg az a bosszúálló angyalos kép, amit akar… mert ki van akadva, és készen áll egy kis seggbe rugdosásra, na. Szóval csak óvatosan. (Teljesen véletlenül az Igazságért bökdös volt a Castro Videokölcsönző második legnépszerűbb filmjének címe, éppen lenyomva a Csillag születik: rendezői változatot, csak a Zsaruk kisgatya nélkül előzte meg.) Charlie lefordult a Market Streetről a Noe Streetre, amikor meglátta a Friss Zene táblát egy nehézkes, Craftsman-stílusú színes üvegablakon. Tarkóján felállt a szőr, hólyagja megfeszült. Teste harcolj-vagy-húzz-el módba kapcsolt, s a héten másodszor szegült ellen bétahím természetének és választotta a harcot. Hát legyen, gondolta. Legyen. Szembenéz kínzójával és a földre sújtja… amint talált parkolóhelyet. Amit persze nem talált.

Megkerülte a tömböt, kávézók és bárok közt vágott át, amikből akadt dögivel a Castróban. Fel-le ingázott a mellékutcákban, makulátlan kinézetű (és csillagászati árú) Viktória-stílusú házak között, de nem lelt állást megbízható paripájának. Fél órát keringett a környéken, majd visszament és leparkolt a Fillmore egyik parkológarázsában, ahonnan az antik villamossal ment le a Marketen. Egy cuki kis zöld, olasz antik villamos, tölgyfa padokkal, rézfogantyúkkal és mahagóni ablakkeretekkel – bájos rézharang és harminc kilométer per órás csúcssebesség: Charlie így indult ütközetbe. Elképzelte, hogy hunok hordái lógnak a villamos oldalán, gonosz pengéket lengetve és nyilakat lődözve haladnak a Mission kerület falai között, vagy esetleg fosztogató vikingek kapaszkodnak kint, egy nagy dob adja az ütemet, ahogy eveznek kifosztani az antikvitás üzleteket, a melegbárokat, a szusibárokat, a melegszusibárokat (ne is kérdezd!) és a galériákat. És itt még Charlie félelmetes képzelete is csődöt mondott. A Castro és Market sarkán leszállt és visszakutyagolt a Friss Zenéhez, majd a bolt előtt megállt, hogy most mi a franc legyen. Mi van, ha a hívó csak kölcsönözte a telefont? Ha berontott ide, fenyegetőzött, és csak egy megzavarodott kölyök állt a pult mögött? Ám akkor benézett az ajtón, és ott, a pult mögött teljesen egyedül egy égimeszelő fekete férfi állt tetőtől talpig mentazöldben, és Charlie elvesztette a fejét. – Gyilkos! – üvöltötte, ahogy rohant a CD-állványok mellett a férfi felé. Futás közben előhúzta a kardot, vagyis próbálta, remélve, hogy egy sima mozdulattal

kirántja a sétapálcahüvelyből, és elmetszi Rachel gyilkosának torkát. Azonban a fegyver túlságosan régóta pihent Charlie boltjában, és a három alkalmat kivéve, amikor Lily barátnője, Abby megpróbált lelépni vele (először meg akarta venni, de Charlie nem volt hajlandó eladni neki, hát kétszer megpróbálta ellopni), a kardot évek óta nem húzta ki senki. A kis rézpecek, ami kiengedte a pengét, beragadt, így amikor Charlie a halálos ütésre készült, az egész sétapálcát emelte, ami nehezebb – és lassabb – volt, mint a kardnak kellett volna lenni. A mentazöld férfi – termetéhez képest – gyorsan lebukott, Charlie pedig levert egy teljes sor Judy Garland-CD-t, elvesztette az egyensúlyát, gellert kapott a pulton, megpördült, aztán megint megpróbálkozott a kiránt-és-szúr mozdulattal, amit annyit látott szamurájos filmekben, és fejben sokat is gyakorolt idefelé jövet. A kard ezúttal kijött a hüvelyből, halálos ívben lecsapott három lépéssel a mentazöld férfi előtt, pontosan lefejezve egy életnagyságú Barbara Streisand kartonfigurát. – Na, ezt kurvára nem kellett volna! – bődült el a férfi. Ahogy Charlie visszanyerte az egyensúlyát és felkészült egy hátulról lendítésre, valami nagy és fekete közeledett felé, és az utolsó pillanatban felismerte, hogy az antik pénztárgép zuhan a fejére. Villanás, bamm, aztán minden sötét és cupákos lett. Amikor magához tért, egy székhez kötve ült a lemezbolt hátsó helyiségében, ami kísértetiesen hasonlított saját üzlete raktárához, kivéve, hogy a mindenféle használt

cucc helyett a dobozok itt lemezekkel meg CD-kkel voltak tele. A magas férfi fölötte állt, és Charlie egy pillanatra azt hitte, éppen köddé vagy füstté válik, de aztán rájött, hogy saját látása homályos, majd fájdalom nyilallt a fejébe, élesen, akár a stroboszkóp fénye. – Aú! – Hogy van a nyaka? – érdeklődött a férfi. – Nem törött? Tudja mozgatni a lábát? – Gyerünk, öljön meg, maga gyáva féreg! – dobálta magát Charlie a székben, próbált ráugrani fogvatartójára, és úgy érezte magát, mint a Fekete Lovag a Gyalog galoppban, akinek levágták a kezétlábát. Biztos volt benne, ha a fickó csak egy lépéssel közelebb jön, bele tud fejelni a nadírjába. A magas férfi rálépett Charlie lábujjára; egy negyvenhetes bőrcipő a százharmincöt kilós halál- és lemezkereskedő teljes momentumával. – Aú! – Charlie fájdalomkört ugrált a székkel. – Az istenit! Aú! – Szóval mégis érzi a lábát? – Legyünk túl rajta. Tessék. – Charlie kinyújtotta a nyakát, mintha odakínálná elmetszésre; a stratégiája abból állt, hogy közelebb csalogatja fogvatartóját, majd fogával elharapja a langaléta férfi combcsonti artériáját, s aztán élvezettel nézi, ahogy a vér a mentazöld nadrágot eláztatva a padlóra ömlik. Hosszan és ördögien nevet majd, miközben végignézi, ahogy az élet kicsorog a gonosz szemétládából, aztán a székkel kiugrál az utcára, a Marketnél fel a villamosra, a Van Nessnél átszáll a negyvenegyes buszra, a Columbusnál leszáll, azt a két sarkot hazáig simán leugrálja, és ott majd

valaki kioldozza. Volt terve (és buszbérlete, amin még maradt négy nap), úgyhogy ez a colos geci kurva nagyot tévedett, ha azt hitte, kibaszhat vele. – Eszemben sincs megölni magát, Charlie – mondta a magas férfi, biztonságos távolságot tartva. – Sajnálom, hogy le kellett ütnöm a pénztárgéppel, de nemigen hagyott más választást. – Megízlelhette volna a pengém halálos csípését! – Charlie körülnézett a kardot keresve, hátha a fickó véletlenül elérhető közelségben hagyta. – Ja, az is egy lehetőség volt, de gondoltam, inkább folt és temetés nélkül, ha lehet. Charlie kipróbálta, hátha el tudja szakítani béklyóit, amik, mint most látta, reklámszatyrok voltak. – A Halállal kötekedik, tudja? Én vagyok a Halál. – Ja, tudom. Hoppá! – Tényleg? – Persze. – A magas férfi megfordított egy faszéket, és leült rá lovaglóülésben, arccal Charlie felé. Térde felért a könyökéig, úgy festett, mint egy nagy zöld béka, ami egy rovarra akar ráugrani. Charlie most először vette észre, hogy aranyszínű szeme éles kontrasztot alkot sötét bőrével. – Én is az vagyok – mondta a gonosz mentazöld békaember. – Maga? Maga a Halál? – Egy halál, nem A Halál. Nem hinném, hogy van A Halál. Legalábbis már nincs. Charlie ezt nem bírta felérni ésszel, ezért inkább fészkelődött és küszködött, mígnem a magas férfinak kellett odanyúlni, nehogy felboruljon.

– Megölte Rachelt. – Nem én. – Láttam a kórteremben. – Látott bizony. Ez a gond. Abbahagyná végre a csapdosást? – Megrázta Charlie székét. – De nem játszottam szerepet Rachel halálában. Mi nem azt csináljuk, már nem. Bele se nézett a könyvbe? – Milyen könyvbe? A telefonban is mondott valamit egy könyvről. – A Halál Nagy Könyve. Elküldtem a boltjába. Mondtam a nőnek a pultnál, hogy én küldöm, és átvételi igazolást is kaptam, úgyhogy tudom, hogy odaért. – Milyen nőnek… Lilynek? Ő nem nő, csak gyerek. – Nem, ez egy magakorú nő volt olyan újhullámos séróval. – Jane? Nekem nem szólt róla, és nem kaptam semmiféle könyvet. – A francba. Akkor ezért bukkannak fel folyton. És maga még csak nem is tudta. – Ki? Mit? Miért? Mentazöld Halál csüggedten sóhajtott. – Gondolom, egy darabig itt leszünk. Főzök kávét. Kér? – Persze, próbáljon csak hamis biztonságérzetbe ringatni, aztán hirtelen támadni. – Meg van kötözve, barom, nem kell semmibe ringatnom. Az emberi létezés szövetével szórakozott, valakinek seggbe kellett már rúgnia. – Jó, oké, jöjjön a feka dumával, játssza ki a kisebbségi kártyát! Mentazöld felállt és elindult a bolt felé. – Tejszínnel?

– És két cukorral, köszönöm. – Ez tök király, miért adod vissza? – kérdezte Abby Normal. Abby volt Lily legjobb barátnője, az Asher Használtholmik raktárának padlóján üldögéltek, A Halál Nagy Könyvét lapozgatva. Abby igazi neve Alison volt, de úgy döntött, többé nem tolerálja a megalázó „nappali rabszolga nevet”. Mindenki sokkal jobban reagált a választott nevére, mint Lilyére, a Darquewillow Mittudoménmire, amit mindig mindenkinek le kellett betűzni. – Kiderült, hogy Asher az, nem én – magyarázta Lily. – Ki lesz akadva, ha megtudja, hogy elvettem. És ő a Halál, úgyhogy komoly bajba kerülhetek. – Elmondod neki, hogy nálad van a könyv? – Abby megvakarta a szemöldökébe szúrt ezüstpók piercinget; friss volt, még gyógyult, így folyton piszkálta. Lilyhez hasonlóan talpig feketében volt, a csizmától a hajáig, annyi különbséggel, hogy a pólója elején a fekete özvegy pók vörös potroha díszelgett, és hogy soványabb volt, és lelencesebb. – Nem. Majd azt mondom, rossz helyre került. Az sokszor előfordul itt. – Meddig hitted, hogy te vagy az? – Egy hónapig. – És az álmok, nevek meg dolgok, amikről beszél? Nem volt neked egy se? – Azt hittem, majd megnő az erőm. Már egy csomó listát írtam azokról, akiket ki akarok csinálni.

– Ja, azt én is csinálom. És csak tegnap jöttél rá, hogy Asher az? – Ja. – Szívás – így Abby. – Az élet szívás – így Lily. – Akkor most mi jön? Főiskola-előkészítő? Mindketten bólintottak, majd belenéztek körömlakkjuk mélyére, hogy ne kelljen megosztaniuk a megaláztatást, amiért egyikük egy pillanat alatt félistenből helyiérdekű lúzerré avanzsált. Abban a reményben élték az életüket, hogy előbb-utóbb valami fenséges és sötét és természetfölötti történik, és amikor megtörtént, magától értetődőbbnek vették, mint az egészséges volna. Végül is a félelem egyfajta túlélési mechanizmus. – Szóval ezek mind lélekcuccok? – kérdezte Abby olyan vidáman, ahogy önérzete engedte. A halom holmi felé intett, amit Charlie a „Nem eladó” feliratokkal látott el. – Emberek lelkei vannak bennük? – A könyv szerint – felelte Lily. – Asher azt mondja, látja, hogy izzanak. – Csípem azt a piros Converse-t. – Vidd csak el, a tied. – Frankón? – Ja. – Lily levette a polcról az edzőcipőt és odanyújtotta. – Úgyse fog hiányozni neki. – Király. Van egy vörös neccharisnyám, az tökre megy hozzá. – Biztos valami izzadt csávó lelke van benne. – Nyalhatja a talpamat – mondta Abby, és egy piruettet meg arabeszket csinált (a tízévnyi balett-tanulás maradványa, az étkezési rendellenességgel együtt).

– Szóval amolyan kisegítő télapója vagyok a halálnak? – kérdezte Charlie a csészéjét lengetve. A magas férfi kioldozta egyik kezét, hogy tudjon inni, és a nagy gesztikulálás közepette Charlie most francia pörkölt kávéval keresztelte a raktár padlóját. Mr. Friss a homlokát ráncolta. – Mi a fenéről beszél, Asher? – Frissnek lelkiismeret furdalása volt, amiért pénztárgéppel leütötte és megkötözte Charlie Ashert, és most azon töprengett, az ütés nem okozott-e agykárosodást. – A télapóról a Macy’s-nél, Friss. Arról, amikor gyerekkorában észrevette, hogy a télapónak a Macy’snél nem igazi a szakálla, és hogy még legalább hat üdvhadsereges télapó dolgozik a Union Square-en, hát megkérdezte a szüleit, akik azt mondták, az igazi télapó az Északi-sarkon él, és nagyon elfoglalt, ezért ezek a fickók mind kisegítő télapók. Ezt akarja mondani? A Halál kisegítő télapói vagyunk? Mr. Friss az íróasztalnál állt, de most megint leült Charlie-val szemben, hogy a szemébe tudjon nézni. Gyengéden mondta: – Charlie, ugye, már tudja, hogy az nem igaz? Mármint a télapó. – Persze hogy tudom, hogy nincs télapó. Metaforaként használom, maga seggfej. Mr. Friss gyorsan felhasználta az alkalmat, és lekevert egy tockost Charlie-nak. Aztán rögtön meg is bánta.

– Hé! – Charlie letette a csészét, és visszavonuló hajvonala egyik fjordját dörgölte, amely vöröslött az ütéstől. – Nem kell gorombáskodni. – Ezzel most azt akarja mondani, hogy mégis van télapó? – kérdezte Charlie, majd összerezzent a várható ütésre. – Istenem, milyen mélyre nyúlik ez az összeesküvés? – Nincs télapó, az istenit! Csak azt mondom, hogy nem tudom, mik vagyunk. Nem tudom, van-e Halál nagy Hval, bár a könyv céloz rá, hogy annak idején volt. Azt tudom, hogy többen vagyunk, tucatnyiról tudok csak itt a városban, mind lélekedényeket szedünk fel, és teszünk róla, hogy a megfelelő kezekbe kerüljenek. – És ezt úgy, hogy valaki találomra bejön a boltjába és vesz egy lemezt? – Aztán Charlie szeme elkerekedett, ahogy megértette. – Rachel lemeze, a Sarah McLachlanCD. Maga vette el? – Én. – Friss az ajtóra nézett, nem mert szégyellte magát, hanem mert nem akarta látni a fájdalmat Charlie Asher szemében. – Hol van? Látni akarom. – Eladtam. – Kinek? Keresse meg! Vissza akarom kapni Rachelt! – Nem tudom, kinek. Egy nőnek. A nevét nem tudom, de biztos, hogy neki szánták. Ezt maga is meg tudja majd állapítani. – Én? Miért? Miért én? Én nem akarok embereket ölni. – Nem ölünk embereket, Mr. Asher. Ez súlyos tévedés. Mi csak közreműködünk a lélek felemelkedésében.

– Hát egy ember meghalt, mert mondtam neki valamit, egy másik szívrohamot kapott, mert csináltam valamit. Az ember tetteiből eredő halál lényegében gyilkosság, hacsak az ember nem politikus, nem igaz? Szóval miért én? Nem vagyok túl gyakorlott ebben a szarságban. Akkor miért én? Mr. Friss átgondolta a hallottakat, és érezte, hogy baljós bizsergés vándorol végig a gerincén. Nem emlékezett, hogy annyi év alatt bármilyen tette is közvetlenül valaki halálához vezetett volna, és más halálkereskedőről se hallott ilyesmit. Persze az ember néha pont akkor jelent meg, amikor az illető elhunyt, de nem túl gyakran, és sosem mint kiváltó ok. – Nos? – sürgette Charlie. Mr. Friss vállat vont. – Mert maga meglátott. Biztosan észrevette már, hogy senki nem látja, amikor elmegy egy lélekedényért. – Sose mentem lélekedényért. – Dehogynem. És fog is, vagyis kéne. Csatlakoznia kell a programhoz, Mr. Asher. – Ja, ezt már mondta. Szóval maga… ööö… láthatatlan, amikor elmegy egy ilyen lélekedényért? – Nem úgy láthatatlan, csak éppen senki nem vesz észre. Bemehet egyenesen az emberek otthonába, akkor se veszik észre, ha mellettük áll, de ha beszél valakivel az utcán, az látja, a pincérnő felveszi a rendelését, a taxik megállnak… na jó, nekem nem, én fekete vagyok, de amúgy igen. Azt hiszem, akaraterő kérdése. Teszteltem. Apropó, az állatok látnak minket. A kutyákkal vigyázzon, ha lélekedényért megy!

– Szóval hogy lesz az ember… minek is hívnak bennünket? – Halálkereskedő. – Ne már. Komolyan? – Nincs benne a könyvben. Én találtam ki. – Nagyon dögös. – Kösz. – Mr. Friss elmosolyodott, megkönnyebbült, hogy egy pillanatra nem kell azon a komoly következményen töprengenie, amit Charlie egyedi halálkereskedővé válása jelentett. – Valójában azt hiszem, egy lemezborítón láttam, egy tag áll egy kassza mögött, a szeme meg vörösen izzik. De amikor kitaláltam, még nem tudtam. – Abszolút passzol. – Ja, én is úgy gondoltam. Még kávét? – Kérek – nyújtotta üres csészéjét Charlie. – Szóval magát is meglátta valaki, így lett halálkereskedő? – Nem, maga lett így az. Azt hiszem, maga… ööö… – Friss nem akarta félrevezetni szegény fickót, viszont az igazat se akaródzott neki elmondani. – Azt hiszem, maga más, mint mi. Engem senki nem látott meg. Egy vegasi kaszinóban dolgoztam biztonsági őrként, amikor elromlott a dolog… gondom van a tekintéllyel, ahogy ezt mondják… hát San Franciscóba jöttem, megnyitottam ezt a boltot, elkezdtem használt lemezekkel és CD-kkel üzletelni, eleinte főleg dzsesszel. Egy idő után csak úgy elkezdődött: jöttek az izzó lélekedények, folyton hozták be őket emberek, akik hagyatéki kiárusításon vették. Nem tudom, miért vagy hogyan történt, és nem is említettem senkinek. Aztán a postán megjött a könyv.

– Megint ez a könyv. Nincs itt belőle egy? – Csak egy van belőle. Úgy tudom. – És maga postára adta? – Ajánlottan küldtem! – csattant fel Friss. – Valaki a boltjában aláírta. Én megtettem a magamét. – Oké, bocs, folytassa. – Szóval amikor idejöttem a Castróba, nyomorúságos hely volt. Csak nagyon fiatalokat és nagyon öregeket lehetett látni az utcán, középen mindenki vagy halott volt, vagy AIDS-es, bottal járt, oxigénpalackot vonszolt maga után. Halál volt mindenhol. Mintha nagy szükség lett volna egy lélekcseretelepre, én meg itt voltam, lemezeket cseréltem. Aztán megjött a könyv a postával. Csak úgy özönlöttek a lelkek. Az első években minden nap találtam egy lélekedényt, néha kettőt-hármat is. Meglepődne, hány homokos férfi lelke költözik bele zenébe. – Mind eladta? – Nem. Jönnek-mennek. Valamennyi mindig van készletben. – De hogy lehet biztos benne, hogy a megfelelő személy kapja a megfelelő lelket? – Az nem az én gondom, nem igaz? – vont vállat Mr. Friss. Eleinte aggasztotta, de valahogy minden úgy ment, ahogy mennie kellett, és ő felvette a ritmusát annak a mechanizmusnak vagy erőnek, ami e mögött állt. – Ha ez a hozzáállása, akkor minek csinálja? Én nem akarom ezt a munkát. Van munkám, és van egy gyerekem.

– Nincs választása. Higgyen nekem. Amikor megkaptam a könyvet, próbáltam nem csinálni. Mind próbáltuk. Legalábbis, akikkel beszéltem. Ha jól sejtem, már maga is látta, mi lesz, ha nem csinálja. Elkezd hangokat hallani, aztán jönnek az árnyak. A könyv hívja őket elő az alvilágból. – Az óriáshollókat? – Amíg maga meg nem jelent, csak alaktalan árnyak és hangok voltak. Valami történik. Magával kezdődött és magával folytatódik. Odaadott nekik egy lélekedényt, igaz? – Én? Azt mondta, egy rakás halálkereskedő van még. – A többiek ismerik a dörgést. Maga cseszte el. Azt hiszem, láttam az egyiket elrepülni fölöttem a hét elején. Ma meg, amikor sétáltam, a hangok nagyon rosszak voltak. Nagyon rosszak. Utána hívtam magát. Maga volt, igaz? Charlie bólintott. – Nem tudtam. Honnan tudhattam volna? – Szóval megszereztek egyet? – Kettőt. Egy kéz nyúlt ki a csatornából. Az első napom volt. – Akkor annyi – temette arcát tenyerébe Friss. – Most már cseszhetjük. – Az nem biztos – próbálta a dolog jobbik oldalát nézni Charlie. – Talán már korábban is elcsesztük. Végül is halottaknak működtetünk használtboltot. Ez az elcseszett definíciója. Mr. Friss felnézett. – A könyv szerint ha nem végezzük a munkánkat, minden elsötétül, olyan lesz itt, mint az alvilágban. Én

nem tudom, milyen az alvilág, Mr. Asher, de párszor láttam csúnya dolgokat, és többet nem is akarok tudni róluk. Maga? – Talán Oakland. – Mi Oakland? – Az alvilág. – Oakland nem az alvilág! – pattant fel Mr. Friss; nem volt erőszakos ember, az ő termetével nem is kellett, de… – A kínai negyed? – Ne akarja, hogy megüssem! Egyikünk se akarja, ugye, Mr. Asher? Charlie a fejét rázta. – A hollókat láttam, de hangokat nem hallottam. Milyen hangok? – Az utcán beszélnek hozzánk. Néha egy légkondicionáló kürtjéből, egy esőcsatornából, máskor a csatornából. Női hangok, gúnyolódnak. Bizony. Évekig nem hallom őket, majdnem el is feledkezem róluk, aztán találok egy edényt, mire az egyik elkezd szólongatni. Eleinte felhívtam a többieket, hogy ők csináltak-e valamit, de ezt gyorsan abbahagytuk. – Miért? – Mert úgy véljük, részben ez hívja őket elő. Elvileg nem szabadna kapcsolatban lennünk. Időbe telt, mire erre rájöttünk. Akkor még csak hat kereskedő volt a városban, hetente egyszer együtt ebédeltünk, megbeszéltünk, mi történt… és akkor láttuk először az árnyakat. Biztos, ami biztos, ez lesz az utolsó alkalom, hogy maga meg én beszélünk.

Mr. Friss megint vállat vont, és elkezdte kioldozni Charlie-t, azt gondolva: Minden aznap a kórházban változott meg. Ez a fickó változtatott meg mindent, én meg a vágóhídra küldöm… vagy talán ő a mészáros. Talán ő a… – Várjon, még nem tudok semmit – könyörgött Charlie. – Nem küldhet el minden infó nélkül. És a lányom? Honnan tudom, hogy kinek adjak el lelket? – Pánikba esett, fel akarta tenni az összes kérdést, mielőtt kiszabadul. – Mik azok a számok a nevek után? Maga is kap neveket? Meddig kell csinálnom, mire visszavonulhatok? Miért visel mindig mentazöld ruhát? – Ahogy Mr. Friss kioldozta egyik bokáját, Charlie visszakötötte a másikat. – A nevem miatt – felelte Mr. Friss. – Tessék? – hagyta abba a csomózást Charlie. – Azért viselek zöldet, mert ez a nevem. Menta. Charlie teljesen megfeledkezett arról, mi is aggasztja. – Menta? Úgy hívják, hogy Menta Friss? Először mintha tüsszentést akart volna elnyomni, majd kirobbant belőle a röhögés. Aztán lebukott a tockos elől.

9 A SÁRKÁNY, A MEDVE MEG A HAL

C harlie házának harmadik emeleti folyosóján találkozót tartottak az ázsiai nagyhatalmak: Mrs. Ling és Mrs. Korjev. A Sophie-t fogó Mrs. Lingnél volt a stratégiai előny, míg a kétszer akkora Mrs. Korjev masszív megtorlóerővel fenyegette. Közös volt bennük – amellett, hogy mindketten özvegyek és bevándorlók voltak – a kis Sophie imádata, az angol nyelv hézagos birtoklása, és a szenvedélyes meggyőződés, hogy Charlie képtelen egyedül felnevelni a lányát. – Dühös, amikor ma elmegy. Mint medve – mondta Mrs. Korjev, aki atavisztikus vonzalommal bírt a medvés hasonlatok irányában. – Ő mondja, nem marad – mondta Mrs. Ling, aki nyelvhasználatát kizárólag angol jelenidős igékre korlátozta a csan buddhista hit iránti tiszteletből, legalábbis ezt állította. – Ki maradsz ma babával? – Malac? Malac jó gyereknek. Lesz tőle erős – mondta Mrs. Korjev, majd gyorsan hozzátette –, mint medve. – Azt mondja, lány lesz tőle shih-tzu. Shih-tzu az egy kutya. Milyen apa akar lányából kutyát? – Mrs. Ling különösen féltette a kislányokat, mert Kína olyan tartományában nőtt fel, ahol reggelente egy férfi jött talicskával, hogy elvigye a kislányok testét, aki éjszaka születtek és ki lettek dobva az utcára. Szerencsés volt, hogy az anyja kivitte a mezőre, és addig nem volt hajlandó hazamenni, amíg az újszülött lányát be nem fogadták a családba. – Nem shih-tzu – javította ki Mrs. Korjev. – Siksze. – Jó, siksze. Kutya az kutya. Felelőtlen.

– Siksze jiddis szó nem zsidó lányra. Rachel zsidó, tudja. – Mrs. Korjev a környéken megmaradt legtöbb orosz bevándorlótól eltérően nem volt zsidó. Családja az orosz sztyeppékről jött, kozák leszármazottak voltak, általában nem a leginkább filoszemita fajta. Azzal vezekelt ősei bűneiért, hogy hevesen védte (akár az anyamedve) előbb Rachelt, most pedig Sophie-t. – Virágoknak ma kell víz – jelentette ki Mrs. Korjev. A folyosó végén nagy ablak nézett az utcára és egy szemközti ablakba tett virágosládára, tele vörös muskátlival. Délutánonként a két ázsiai nagyhatalom a folyosón állva gyönyörködött a virágokban, az aktuális drágulásról beszélgettek, panaszkodtak a cipőjük okozta fokozódó kényelmetlenségről. Egyikük sem mert saját muskátlis virágosládát kitenni, nehogy úgy tűnjék, a szemközti háztól lopták az ötletet, s ezzel eszkalálódó virágosláda-versenyt indítsanak el, amely csakis vérontásban végződhet. Hallgatólagosan megegyeztek, hogy gyönyörködnek a vörös virágokban, de nem kívánják meg. Mrs. Korjevnek a vörösségük tetszett. Mindig is mérges volt, amiért a kommunisták kisajátították azt a színt, mert amúgy féktelen boldogságot ébresztett volna benne. Na persze az ezer év szorongásától kondicionált orosz lélek valójában alkalmatlan a féktelen boldogságra, így valószínűleg nem is baj. Mrs. Ling szinte beleszeretett a vörös muskátliba, mivel az ő kozmológiájában ez a szín a szerencse, jómód és hosszú élet jelképe. A templom kapuit is ilyen színre festik, vagyis a vörös virágok a wu örökléthez, megvilágosodáshoz vezető egyik utat jelentik –

lényegében a világot egy virágban. Azonkívül úgy vélte, finom leves lenne belőlük. Sophie csak nemrég fedezte fel a színeket, és a szürke deszkák előtt a piros folt elég volt ahhoz, hogy fogatlan szája mosolyra húzódjon. Tehát hármasban gyönyörködtek a vörös virágokban, amikor a fekete madár nekirontott az ablaknak, pókhálószerűen megrepesztve az üveget. A madár azonban nem zuhant le, hanem kezdett beszivárogni a repedéseken, fekete tintaként terítette be az ablakot, s máris bejutott a folyosó falaira. És az ázsiai hatalmak a lépcső felé menekültek. Charlie a csuklóját dörgölte, ahol a műanyag zacskóval meg volt kötve. – Az anyja egy szájvízről nevezte el? Mr. Friss, egy ekkora emberhez képest sebezhető képet vágva, azt felelte: – Fogkrémről. – Komolyan? – Igen. – Sajnálom, nem tudtam. Megváltoztathatta volna, nem? – Mr. Asher, az ember csak bizonyos ideig tud ellenállni. Végül úgyis úgy dönt, hogy a sorsra hagyja a dolgot. Nekem ebben benne van, hogy fekete vagyok, kettő tíz magas és mégsem az NBA-ben játszom, Menta Friss a nevem, és beszipkáztak halálkereskedőnek. – Egyik szemöldökét felhúzva nézett Charlie-ra, mintha őt vádolná. – Megtanultam elfogadni mindezt. – Azt hittem, azt fogja mondani, hogy meleg.

– Mi van? Nem csak a melegek viselnek mentazöldet. Charlie nézte Mr. Friss mentazöld (könnyű vászonból készült és az évszakhoz képest túlságosan vékony) öltönyét, és furcsa vonzalmat érzett a frissítő nevű halálkereskedőhöz. Habár maga sem tudta, Charlie éppen felismerte egy másik bétahím árulkodó jeleit. (Persze vannak meleg béták is: a bétahím fiút igen nagyra tartják a meleg közösségekben, mert meg tudod tanítani a menő öltözködésre, mégsem fog soha divatérzéket kifejleszteni vagy csinosabb lenni nálad.) – Azt hiszem, igaza van, Mr. Friss. Sajnálom, ha elhamarkodottan következtettem. Bocsánat. – Semmi gond. De tényleg mennie kéne. – Nem, még mindig nem értem, hogy honnan fogom tudni, kihez kerüljön a lélek? Mert miután ez történt, egy csomó lélekedényt találtam a boltban, amiről nem is tudtam. Honnan tudhatom, hogy már nem adtam-e el egyet valakinek? Mi van, ha valakinek egész készlete van? – Az nem lehet. Legalábbis amennyire mi tudjuk. Nézze, egyszerűen tudni fogja. Higgyen nekem. Amikor az ember kész a lélek befogadására, megkapja. Tanulmányozta valaha valamelyik keleti vallást? – A kínai negyedben lakom – felelte Charlie, s bár ez csak félig-meddig volt igaz, három dolgot tudott mandarin nyelven: Jó napot; ne túl keményre; tudatlan fehér ördög vagyok. Mindet Mrs. Ling tanította neki. Az utolsóról azt hitte, annyit tesz, „nagyon szép napot”. – Akkor másképp kérdezem – mondta Mr. Friss. – Tanulmányozta valaha valamelyik keleti vallást?

– Ó, keleti vallást. – Charlie úgy tett, mintha az előbb félreértette volna a kérdést. – Csak a Discovery csatornán, tudja: Buddha, Síva, Gandalf, a nagyok. – Érti a karma lényegét? Hogy a megoldatlan kérdések újra felbukkannak a következő életben? – Naná, persze – forgatta szemét Charlie. – Akkor gondoljon magára lélekáthelyező ügynökként. A karma ügynökei vagyunk. – Titkosügynökök – mondta Charlie szomorkásan. – Azt mondanom sem kell, hogy senkinek nem árulhatja el, ki maga, úgyhogy igen, a karma titkosügynökei vagyunk. Addig őrizzük a lelket, míg az illető személy készen nem áll átvenni. Charlie a fejét rázta, mintha a füle telement volna vízzel. – Szóval ha valaki bejön a boltba és megvesz egy lélekedényt, egész addig lélek nélkül élt? Ez iszonyú. – Az? Honnan tudja, hogy magának van lelke? – Hogyne lenne. – Miért mondja ezt? – Mert én én vagyok – csapott a mellére Charlie. – Itt vagyok. – Az csak személyiség, és még annak is gyenge. Lehet, hogy maga is egy üres edény, és még csak nem is tudja. Talán még nem ért el az életében addig, hogy készen álljon a lélek befogadására. – He? – Talán a lelke most fejlettebb magánál. Ha egy gyerek megbukik tizedikben, megismétli az összes előző osztályt? – Gondolom, nem.

– Nem, csak a tizediket. A lélekkel ugyanez van. Csak felfelé megy. Az illető akkor kapja meg a lelket, amikor át tudja vinni a következő szintre, amikor kész megtanulni a leckét. – Szóval ha eladok egy olyan izzó dolgot valakinek, akkor az illető addig lélek nélkül élt? – Ez az én elméletem. Sokat olvastam a témáról az évek folyamán. Szövegeket minden kultúrából és vallásból, és eddig ez magyarázza meg a legjobban. – Akkor ez nincs benne a könyvben, amit küldött? – Az csak gyakorlati útmutató. Nincsenek benne magyarázatok. Hülyéknek szól. Azt mondja, vegyen egy naptárt, tegye az ágya mellé, és a nevek majd ott lesznek. Azt nem mondja meg, hogyan találja meg, mi az a tárgy, csak hogy meg kell találni. Szerezzen egy határidőnaplót! Én is azt használok. – És a szám? Amikor egy név jelenik meg, mindig van mellette egy szám is. Mr. Friss bólintott, és félénken elvigyorodott. – Annyi napja van megszerezni a lélekedényt. – Úgy érti, annyi napja van annak az embernek vissza? Azt nem akarom tudni. – Nem, nem annyi napja van neki, annyi napja van magának megszerezni. Sok ilyet láttam már, az a szám sose megy negyvenkilenc fölé. Gondoltam, ennek jelentősége lehet, úgyhogy utánanéztem a halálról és haldoklásról szóló szakirodalomban. Negyvenkilenc nap pontosan a bardo napjainak száma. Ez egy kifejezés, amit a Tibeti halottaskönyvben használnak az élet és halál közti átmenetre. Valahogy mi, halálkereskedők vagyunk a közvetítői ezeknek a lelkeknek, oda kell

érnünk negyvenkilenc napon belül. Legalábbis ez az elméletem. Ne lepődjön meg, ha néha az illető már hetek óta halott, mire megkapja a nevét. Akkor is a bardo napjainak száma marad magának a lélek begyűjtésére. – És ha nem érek oda időben? Menta Friss gyászosan ingatta a fejét. – Árnyak, hollók, sötét izék az alvilágból… ki tudja? A lényeg, hogy időben oda kell érni. És oda is fog. – Hogyan, ha nincs cím vagy utasítás? Például „a lábtörlő alatt”? – Néha, sőt többnyire, azok jönnek magához. A körülmények összejátszanak. Charlie-nak eszébe jutott a vörös, aki behozta a cigarettatárcát. – Azt mondja, néha? Friss vállat vont. – Néha tényleg keresni kell, elmenni az illető házához. Egyszer még nyomozót is fogadtam, hogy segítsen megtalálni valakit, de erre jöttek a hangok. Meg tudja mondani, közel jár-e, mert akkor az emberek nem veszik észre. – De meg kell élnem valamiből. A kislányom… – Meg fog élni, Charlie. A pénz vele jár. Majd meglátja. Charlie már látta is. A Mainheart-hagyaték ruhái: tízezreket kereshet rajta, ha megszerzi. – Most már menjen! – Menta Friss kezet nyújtott; vigyora úgy vágott az arcába, akár a félhold az éjszakai égbe. Charlie keze eltűnt a halálkereskedő markában. – Biztos lesz még kérdésem. Hívhatom? – Nem – felelte a zöld férfi.

– Hát jó. Megyek. – Charlie nem mozdult. – Kiszolgáltatva az alvilág erőinek meg minden. – Vigyázzon magára. – Bár gőzöm sincs, mit is csinálok – folytatta Charlie, az ajtó felé tipegve. – Az egész emberiség súlyával a vállamon. – Felkelés után nyújtózzon párat. – Apropó – törte meg nyafogása ritmusát Charlie –, maga meleg? – Egyedül vagyok. Akár a kisujjam. – Sajnálom. – Oké. Bocs, hogy fejbe vágtam. Charlie bólintott, a pult mögül felvette sétapálcakardját, és kilépett a Friss Zenéből a borult San Franciscó-i nappalba. Szóval nem ő a Halál, de nem is a kisegítője. Nem számít, hogy senki se hinne neki, ha elmondaná. A halálkereskedőség elég baljósnak tűnt, viszont a titkosügynök szerep tetszett neki. KARMA-ügynök: Karma Adás-vétel Rásegítő Misztikus és Aztakurva… oké, a rövidítésen még dolgozni kell, de akkor is titkosügynök. Habár Charlie maga sem tudta, de nagyon is illett rá a titkosügynök szerep. Mivel a bétahímek radar alatt működnek, pompásan beválnak kémnek. Nem „James Bond, aki bombákkal felszerelt Aston Martinnal furikázik, gyönyörű, orosz rakétatudósokat dug meg hermelinbőr lepedőn” kém, inkább „pocsék frizurájú, bürokratának álcázott, kávé áztatta iratokat kukából kipecázó” kém. Ártalmatlan külseje olyan helyekre is bejuttatja, amelyek a tesztoszteronját villogtató alfahím

előtt zárva maradnak. A bétahím is veszélyes, nem olyan „Jet Li-testű halálos fegyver” módon, hanem „részegen a fűnyírón Luke Skywalker-támadás a pajta ellen” módon. Tehát ahogy elindult a Market Streetre a villamoshoz, Charlie magában új titkosügynök énjét próbálgatta, s úgy találta, tök jól áll, amikor egy csatorna mellett elhaladva női hangot hallott, ami élesen sziszegte: – Elkapjuk a kicsikédet. Meglátod, friss husi. Elkapjuk a kisbabát. Amint Charlie belépett a bolt raktárába a sikátor felől, Lily azonnal hátrarohant hozzá az üzletből. – A zsaru megint itt volt. Az a fickó meghalt! Megölted? – A géppisztolysorozatszerű információhoz hozzátette: – Ööö, uram? – Aztán szalutált, pukedlizett, majd kezét összetéve, japánosan meghajolt. Charlie kellőképpen meghökkent, pláne hogy úgy rohant végig a városon őrült pánikban a lánya miatt. Biztos volt benne, hogy Lily gesztusa valami szívesség vagy csíny sötét eltussolása, vagy, mint gyakran megesett, a tini csak szórakozni akar vele. Úgyhogy leült az egyik faszékre az íróasztalnál. – Zsaru? Fickó? Magyarázd el, kérlek! És nem öltem meg senkit. Lily nagy levegőt vett. – A zsaru, aki múltkor itt járt, visszajött. Kiderült, hogy a fickó, akihez múlt héten felmentél a Pacific Heights-ra – Lily a karjára pillantott, ahová piros tintával felírt valamit –, Michael Mainheart megölte magát. És

hagyott neked egy üzenetet. Hogy vidd el az ő meg a felesége ruháit, és add el piaci áron. És azt írta – itt megint konzultált a karjával –, „Mit nem értett azon, hogy ‘Csak meg akarok halni’?” – Lily felnézett. – Ezt mondta, amikor lélegeztettem. – Szóval megölted? Vagy nevezd, ahogy akarod. Nekem elmondhatod. Megint pukedlizett, ami nem kicsit megzavarta Charliet. Régóta úgy jellemezte a Lilyvel való kapcsolatát, mint ami a kölcsönös szeretetteljes megvetésen alapul, s ez most mindent felborított. – Nem, nem öltem meg. Miféle kérdés ez? – A cigarettatárcás fickót azért megölted? – Nem! Soha nem láttam. – Tudod, én megbízható szolgád vagyok – mondta Lily, most megint meghajolva. – Lily, mi a fene ütött beléd? – Semmi. Az égvilágon semmi, Mr. Asher… ööö Charles. Charles vagy Charlie? – Most kérdezed? Ennyi idő után? Mit mondott még a zsaru? – Veled akart beszélni. Asszem, azt a Mainheartot a felesége ruhájában találták meg. Egy órája küldték haza a kórházból, máris beöltözött nőnek és bevett egy marék fájdalomcsillapítót. Charlie bólintott. Emlékezett, milyen hajthatatlan volt Mainheart, hogy a felesége ruhái kerüljenek ki a házból. Mindent megtett, hogy közelebb érezze magát az asszonyhoz, még a ruháit is felvette, és amikor ez sem segített, az egyetlen megmaradt utat választotta:

csatlakozott hozzá a halálban. Charlie megértette. Ha nincs Sophie, ő is csatlakozott volna Rachelhez. – Elég perverz, nem? – kacsintott Lily. – Nem! Nem az, Lily. Egyáltalán nem az. Még csak ne is gondolj ilyenre. Mr. Mainheart a gyászba halt bele. Talán másnak látszik, de az volt. – Bocs. Te vagy a szakember. Charlie a padlót bámulta, próbált értelmet találni az egészben. Azon töprengett, hogy Mrs. Mainheart szőrmekabátjának elvesztése azt jelenti-e, hogy a házaspár soha többé nem lehet együtt. Az ő hibájából. – Ja – tette hozzá Lily –, Mrs. Ling kiborulva leszólt, kínaiul kiabált mindenfélét egy fekete madárról, ami betörte az ablakot… Charlie leugrott a székről és kettesével rohant felfelé. – A lakásodban van – szólt utána Lily. Amikor Charlie felért a lakásba, a gömbölyű akváriumban a narancsszín tévéügyvédek ernyedten lebegtek a víz felszínén. Az ázsiai nagyhatalmak a konyhában álltak, Mrs. Korjev szorosan magához szorította Sophie-t, a baba lényegében úszott, úgy kalimpált, próbált kiszabadulni a medvecukros kanyonból a hatalmas kozák légzsákok között. Charlie elkapta a lányát, ahogy az harmadszor süllyedt bele az óvó dekoltázsba, és magához ölelte. – Mi történt? Kínai és orosz zárótűz zúdult rá, egy-egy angol szóval: madár, ablak, törött, fekete és betojtam.

– Állj! – emelte fel szabad kezét Charlie. – Mrs. Ling, mi történt? Mrs. Ling már magához tért az ablaknak csapódó madárból és a vad menekülésből, de rá nem jellemző félénkséget mutatott, mert attól tartott, hogy Charlie észreveszi ruhájának zsebén a nedves foltot, ahol a nemrég elhunyt Barnaby Jones ügyvédhal lapult, narancsszínben várva, hogy bemutassák wontonnak, zöldhagymának és öt csipet sónak egy forró leves társaságban. „Hal az hal”, mondta magában, amikor elcsente a csintalant. Végül is még öt halott ügyvéd maradt a tálban, kinek hiányzik pont ez? – A, semmi – felelte Mrs. Ling. – Nagy madár betör ablak és ijeszt minket. Már nem rossz. Charlie Mrs. Korjevre nézett: – Hol? – Mi emeletünk. Beszélünk folyosón. Hogy mi jobb Sophie-nak, amikor bumm, nagy madár neki ablaknak, és fekete tinta folyik be. Ideszaladunk, bezárjuk ajtó. Mindkét özvegynek volt kulcsa Charlie lakásához. – Holnap megjavíttatom – mondta Charlie. – De ez minden. Semmi… nem jött be? – Harmadik emelet, Charlie. Semmi nem jön be. Charlie az akváriumra nézett. – Azzal mi történt? Mrs. Ling szeme elkerekedett. – Menni kell. Madzsong a templomban. – Bejövünk, bezárjuk ajtó – magyarázta Mrs. Korjev. – Halak jól vannak. Sophie-t betesszük ülésbe, megyünk megnézni folyosót. Mrs. Ling visszajön, halak már döglött.

– Nem én! Orosz látja döglött halat. – Jól van – nyugtatta meg Charlie. – Láttak madarat vagy valami sötét dolgot a lakásban? A két asszony a fejét rázta. – Csak fent – mondta Mrs. Ling. – Nézzük meg! – Charlie egyik kezével a csípőjéhez fogta Sophie-t, a másikkal felkapta a sétapálcakardot. A két nővel a kis lifthez ment, gyorsan felbecsülte Mrs. Korjev méretét a lift légköbméteréhez képest, majd felmentek a lépcsőn. Amikor megpillantotta a törött ablakot, megremegett a térde. Nem is az ablaktól, inkább attól, amit a szemközti ház tetején látott. A pókhálósan törött üvegben megszázszorozva egy nő árnyékát látta a szemközti épületen. A babát Mrs. Korjevnek adta, odament az ablakhoz, és lyukat ütött rajta, hogy jobban lásson. Közben az árny lecsúszott az épület oldalán, át a járdán, bele a csatornába egy csoport turista mellett, akik éppen leszálltak a villamosról. Egyikük sem látott semmit. Épp elmúlt egy óra, a nap szinte függőlegesen tűzött. Charlie visszanézett a két özvegyre. – Látták? – A törött ablak? – Mrs. Ling lassan odament és kinézett a lyukon. – Jaj, ne! – Mi az? Mi az? Mrs. Ling hátranézett Mrs. Korjevre. – Igaza van. Virágnak kell víz. Charlie átnézett a lyukon, és látta, hogy Mrs. Ling egy virágládára utal, ami tele volt halott, megfeketedett muskátlival. – Biztonsági rácsot minden ablakra. Holnap.

Varjúröptével mérve nem messze, a Columbus Avenue alatt, egy széles csatornakereszteződésben, ahol több csatorna futott össze, Orcus, a Vén kétrét görnyedve járkált, akárha púpos lenne, a vállából kiálló vastag tüskék a csatorna oldalait kaparták, szikrát hányva és izzó tőzeg bűzét árasztva. – El fogod cseszni a tüskéidet, ha így járkálsz – figyelmeztette Babd. Az egyik kisebb csatorna bejáratánál kuporgott, nővérei, Nemain és Macha mellett. Nemain kivételével, kinek testén fémtollpárna kezdett kitüremkedni, nem volt kiterjedésük; dimenzió nélküli fényhiányok voltak, még a rácson leszivárgó félhomályban is feketék, inkább csak sziluettek. Árnyak: finom, nőies és vad árnyak. – Ülj le! Harapj valamit! Mi értelme felmenni, ha utána pokolian festesz? Orcus morgott és megpördült, a Morriganre, a hármas démonra nézett. – Túl régóta nem voltunk a levegőben. Túl rég! – Övéről egyik karmával levett egy emberi koponyát, a szájába dobta és rágcsálni kezdte. A Morrigan nevetett, ami úgy hangzott, mint a csövekben fúvó szél; örült, hogy Orcus élvezi az ajándékot. Egész nap San Francisco temetői alatt ástak koponyákat, aztán addig tisztítgatták a földet róluk, míg ragyogtak, akár a csontporcelán (Orcus koporsómentesen szerette). – Repültünk – mondta Nemain. Egy pillanatig gyönyörködött a testét borító kék-fekete

tollszerűségekben. – Odafent – tette hozzá feleslegesen. – Ott vannak mindenütt. Mint a cseresznyék, amiket csak el kell lopni. – Nem lopás – mondta Orcus. – Varjúként gondolkodsz. Azok a mieink. – Igen, hát te hol voltál? Én ezt szereztem. – Az árny egyik kezében felmutatta William Creek esernyőjét, a másikban a szőrmét, amit Charlie-tól vett el. Még mindig vörösen izzottak, bár a fény gyorsan tompult. – Ezek miatt voltam Odafent. Repültem. – Amikor senki nem reagált, Nemain hozzátette: – Odafent. – Én is repültem – mondta Badb félénken. – Kicsit. – Pöttyet feszélyezte, hogy nincsenek se tollai, se kiterjedése. Orcus leszegte hatalmas fejét. A Morrigan odament mellé, és elkezdte simogatni a hosszú tüskéket, melyek valaha szárnyak voltak. – Hamarosan Odafent leszünk – vigasztalta Macha. – Ez az új nem tudja, mit csinál. Miatta fogunk feljutni. Mekkora utat megtettünk… közel járunk. Kettő fentről, ilyen rövid idő alatt. Ez az Új Husi tudatlan, csak ő kell nekünk. Orcus felemelte bikaszerű fejét és elvigyorodott, kivillantva fűrészfogait. – Olyanok lesznek, mint a szüretre váró gyümölcsök. – Ugye, megmondtam! – mondta Nemain. – Tudtad, hogy Odafent messzire látni? Mérföldekre. És csodás a szag. Addig nem is tudtam, milyen nyirkos és dohos itt lent. Miért nincs ablakunk? – Kuss! – förmedt rá Orcus. – Hé, harapd le a fejem!

– Ne ingerelj! – mondta a bikafejű halál. Felkelt és elindult a többi halállal, a Morrigannel a csatornában az üzleti negyed felé, az aranyláz idején eltemetett hajóhoz, amelyben berendezkedtek.

MÁSODIK RÉSZ HASZNÁLT LELKEK Ne keresd a halált. A halál majd megtalál. Az utat keresd, ami a halált beteljesüléssé teszi. – Dag Hammarskjöld

10 A HALÁL SÉTÁL EGYET

R eggelente Charlie nagyokat sétált. Hatkor, a korai reggeli után Sophie-t Mrs. Korjevre vagy Mrs. Lingre bízta (aki éppen soros volt), és elindult a munkasétájára a városban, mely az ő felségterületévé vált, sétapálcakardjával, puha, fekete bőrcipőben és drága, használt öltönyben, amit a tisztítójával átszabatott magára a kínai negyedben. Habár úgy tett, mint akinek határozott célja van, Charlie azért sétált, hogy gondolkodjon, hogy időt adjon magának beleszokni a halálba, és hogy nézze az ilyenkor járó-kelő embereket. Eltöprengett, hogy a lánynak a virágosnál, akitől gyakran vett szegfűt kabátja hajtókájára, van-e lelke, vagy odaadja-e a magáét, ha látja meghalni. Nézte a fickót North Beachen, amint kapucsínót készít az arcokkal és páfránylevelekkel díszített pohárba, s azon merengett, hogy vajon egy ilyen alak működhet-e egyáltalán lélek nélkül vagy a lelke esetleg az ő raktárában porosodik. Sok-sok megbámulni való ember és sok-sok követendő gondolat. Ahogy kint járt a városlakók között, akik még csak az első mozdulatokat tették, köszöntötték a napot, készülődtek, Charlie megérezte új feladata felelősségét,

aztán hatalmát, s végül a különlegességét. Nem számított, hogy gőze sincs, mit csinál, vagy hogy netán elvesztette érte élete szerelmét; ő a kiválasztott. Amikor erre rádöbbent, éppen a California Streeten ment lefelé, le a Nob Hillről az üzleti negyedbe – ahol mindig alsóbbrendűnek érezte magát, elszakadva a valóságtól, ahogy brókerek és bankárok szaporáztak körülötte, mobiltelefonjaikba ugatva Hong Konggal, Londonnal vagy New Yorkkal beszéltek, sose nézve egymásra –, s a megvilágosult Charlie sétából ügetésre váltott. Aznap Charlie Asher gyerekkora óta először ült fel a California Streeten a villamosra, és a kapaszkodón kilógott az utca fölé, kitartotta sétapálcáját, mintha rohamozna, Hondák és Mercedesek zúgtak el mellette, centikre a hóna alatt. A vonal végén vett egy Wall Street Journalt, a legközelebbi járdaszéli csatornanyíláshoz ment, leterítette a Journalt, hogy megóvja a nadrágját az olajfoltoktól, majd négykézlábra ereszkedett és beleüvöltött a csatornába: – Kiválasztott vagyok, velem ne szórakozzatok! – Amikor felállt, látta, hogy a lámpánál vagy tucatnyi gyalogos bámul rá. – Muszáj volt – mondta. Nem mentegetőzve: magyarázatként. A bankárok és brókerek, asszisztensek és humánerőforrás-menedzserek meg a nő, aki úton volt, hogy kagylólevest szolgáljon fel a Boudin Pékségben, mind bólintottak, maguk se tudták, miért, de az üzleti negyedben dolgoztak, mind tudták, milyen az, ha szórakoznak az emberrel, és ha nem is az agyuk, de a lelkük mélyén tudták, hogy Charlie a helyes irányba kiabált. Charlie összehajtotta és hóna alá vágta az

újságot, majd megfordult, és amikor a lámpa zöldre váltott, átvágott velük az utcán. Charlie néha utcahosszat csak Rachelre gondolt, s annyira lefoglalta Rachel szemének, mosolyának, érintésének emléke, hogy nekiment az embereknek. Máskor azok mentek őneki, és el se emelték a tárcáját vagy mondták, hogy „pardon”, ami New Yorkban természetes, San Franciscóban viszont azt jelentette, hogy közel jár egy lélekedényhez. Egyszer talált is egyet, egy bronz piszkavasat a járdán a szemét mellé téve Russian Hillen. Egy másik alkalommal egy izzó vázát szúrt ki egy viktoriánus ház ablakában North Beachen. Összeszedte a bátorságát, bekopogott, és amikor egy fiatal nő ajtót nyitott, és értetlenül kereste a látogatót a tornácon, Charlie besurrant, felkapta a vázát, és kisurrant az oldalsó ajtón, mire a nő visszaért, szíve dobogott, akár a háborús dob, az adrenalin sistergett ereiben, akár az odaégett hormonlecsó. A boltba visszafelé nem kis iróniával jegyezte meg, hogy amíg Halál nem lett, soha nem érezte magát ilyen elevennek. Charlie minden reggel más irányba indult el. Hétfőnként szeretett a kínai negyedbe menni pirkadat után, amikor a szállítók jönnek – rekeszek tele gyümölccsel, sárgarépával, salátával, brokkolival, káposztával, dinnyével és hasonlókkal, amiket latinok termesztenek a Central Valley-ben és kínaiak fogyasztanak a kínai negyedben, miközben éppen annyi ideig mennek át amerikai kézen, hogy a tápláló pénzkalóriát kivonják belőlük. Hétfőnként a haltársaságok is szállították friss

fogásaikat, általában erős olasz férfiak, akik családja öt generáció óta ezzel foglalkozik, adják át a fogást a kifürkészhetetlen arcú kínai kereskedőknek, akik ősei száz éve is olaszoktól vettek halat, akkor még lovaskocsikról. Mindenféle élő és nemrég még élő hal kel át a járdán: aligátorteknős, laposhal, makréla, tengerisüllő, gadóchal és érdesfarkú hal, ollótlan csendes-óceáni lazac, Dungeness-rák, kísérteties ördögcápa azzal a hosszú, kardfogával meg fejéből kiálló gerincével, szájában a fénylő csali, amit olyan mélyre dobnak neki az óceánba, ahol a nap sose süt. Charlie-t lenyűgözték a mélytengeri lények, a nagy szemű tintahal, a vak cápa, ami elektromágneses impulzussal deríti fel áldozatát – lények, amik sose látnak fényt. Eszébe juttatták, mi várhat rá az alvilágban, mert noha lassan beleszokott, hogy neveket talál a határidőnaplóban az ágya mellett és lélekedényeket mindenféle helyeken, és a hollók meg árnyak ritkultak, azért érezte jelenlétüket az utca alatt, ahányszor csak elment egy csatorna mellett. Néha hallotta, ahogy sustorognak egymás között, s a ritka pillanatokban, ha az utca elcsendesedett, gyorsan pisszegve elhallgatnak. Hajnalban sétálni a kínai negyedben veszélyes táncot jelentett, mivel nem voltak hátsó ajtók vagy sikátorok a rakodáshoz, minden áru a járda fölött közlekedett, s noha eleddig Charlie sem a veszélyt, sem a táncot nem élvezte, most örömmel lett táncpartnere ezernyi apró kínai nagynéninek fekete papucsban vagy zselészínű

klumpában, akik egyik kofától a másikig totyogtak, nyomkodva, szagolva, böködve keresték a legfrissebb és legjobb portékát családjuknak, utasításokat és kérdéseket vakkantottak mandarinul a kofáknak, fél másodpercnyire vagy egy csosszanásnyira attól, hogy elüsse őket egy fél marha, egy rekesz friss kacsa, vagy talicska élő teknős. Charlie még nem talált lelket a kínai negyedben, de éber maradt, mert a kavargó idő és mozgás azt jósolta, hogy egy ködös reggelen az egyik nagyikát valami majd kiröpíti a cipőjéből. Egyik hétfőn csak úgy heccből felkapott egy padlizsánt, amiért egy látványosan aszott nagyi igyekezett, aki erre nem csavarta ki a kezéből valami misztikus kung-fu mozdulattal, ahogy várta, hanem a szemébe nézett és a fejét ingatta – csupán egyszer, alig láthatóan –, ami lehetett tikkelés, de igencsak ékesszólóan beszélt. Charlie így értelmezte: Ó, Fehér Ördög, nem akarod te megvásárolni azt a bíborszínű gyümölcsöt, mert mögöttem négyezer év ősei és civilizációja áll; nagyszüleim építették a vasutakat és ásták az ezüstbányákat, szüleim túléltek földrengést, tüzet és egy társadalmat, ami kiközösítette a kínaiakat; tucatnyi gyermekem van, száz unokám és légiónyi dédunokám; szültem gyereket és mostam halottakat; történelem, szenvedés és bölcsesség vagyok; Buddha és sárkány vagyok; úgyhogy el a köcsög kezeiddel a padlizsánomról, amíg még megvannak. És Charlie elengedte. És a nő elvigyorodott. Mind a három fogával.

És Charlie elgondolkodott, hogy ha egyszer tényleg el kell vennie egy lélekedényt Kronosz egyik ilyen banyájától, képes lesz-e rá. És visszavigyorgott. És elkérte a nő telefonszámát, és odaadta Raynek. – Kedvesnek tűnt – mesélte. – Érettnek. Charlie néha a japán negyedbe indult, ahol a város legrejtélyesebb üzlete állt, a Láthatatlan Cipődoktor. Egy nap majd mindenképpen betér, de egyelőre még próbált megbarátkozni az óriáshollókkal, alvilági ellenségekkel és a halálkereskedőséggel, a javításra szoruló láthatatlan cipő már tényleg sok lett volna. Gyakran megpróbált bekukucskálni a japán írásjegyek mellett a kirakaton, de semmit nem látott, ami persze semmit nem jelentett. Még nem állt készen. Viszont volt egy kisállatbolt a japán negyedben (Kellemes Hal és Rágcsálóház), ahová először ment Sophie-nak halat venni, és ahová visszatért, hogy a tévéügyvédek helyett hat tévényomozót vegyen, akik egy hét múlva hasonlóképp megtértek a teremtő terebélyes kebelére. Charlie csüggedten látta, hogy kislánya nyálazva nézi az akváriumot, ahol több halott detektív lebeg, mint egy filmnoir-fesztiválon, majd miután mind a hatot lehúzta egyszerre, aztán a vécépumpával még rásegített a makacs Magnumra és Columbóra, megfogadta, hogy legközelebb ellenállóbb pajtásokat választ. Így esett, hogy egyik délután épp egy pár robusztus hörcsögöt tartalmazó ketreccel lépett ki a KH&R-ból, amikor Lilybe futott bele. A kávézóba igyekezett a Van Nessen,

ahol Abbyvel volt találkozója egy kis koffein fűtötte borongásra. – Hé, Lily, mi újság? – Charlie igyekezett közömbösnek tűnni, de a közte és Lily között hónapok óta meglévő feszengést nem csillapította, hogy a lány két rágcsálóval látja. – Szép görények – mondta Lily. Iskoláslányos, kockás szoknyát viselt, fekete harisnyát és Doc Martens cipőt, feszes fekete PVC-melltartót, aminek a tetején kidudorodtak Lily cuccai, akár a tészta, amit a pult szélére vágtak oda. A haja color du jour volt fuksziával, szemén ibolyaszín árny, ami passzolt ibolyaszín, könyökig érő csipkekesztyűjéhez. Végignézett az utcán, és amikor nem látott ismerőst, odacsapódott Charliehoz. – Nem görények, hörcsögök – felelte Charlie. – Asher, titkolsz valamit előttem? – A lány kicsit oldalt billentette a fejét, de nem nézett rá, csak előre, hátha egy ismerőse meglátja, hogy Charlie mellett megy, és akkor nyomban szeppukut lesz kénytelen elkövetni. – Jézusom, Lily, ezt Sophie-nak vettem! A halak meghaltak, veszek neki új állatot. Ráadásul az csak egy mítosz, hogy… – Arra gondoltam, hogy te vagy a Halál. Charlie majdnem elejtette a kalitkát. – He? – Akkora tévedés… – folytatta Lily. Ment tovább, bár Charlie megtorpant, s most futott, hogy utolérje a lányt – …hogy te vagy a kiválasztott. Az életem számtalan csalódása közül ez viszi el a koronát.

– Tizenhat vagy – mutatott rá Charlie, noha még kóválygott attól, Lily milyen természetesen kezeli ezt. – Ja, vágd az arcomba, Asher! Már csak két hónapig vagyok tizenhat, és aztán? Egy szempillantás, és a szépségem férgek eledele lesz, én meg elfelejtett sóhaj a semmi tengerében. – Két hónap múlva lesz a szülinapod? Veszünk neked egy szép tortát. – Ne válts témát, Asher! Mindent tudok rólad meg a halálszemélyiségedről. Charlie megint megtorpant és rámeredt. Most a lány is megállt. – Lily, tudom, hogy kicsit furcsán viselkedem, mióta Rachel meghalt, és sajnálom, hogy a suliban bajba kerültél miattam, de csak próbálok megbirkózni az egésszel, a babával, az üzlettel. A stressz… – Nálam van A Halál Nagy Könyve – mondta Lily, és elkapta Charlie hörcsögeit, amikor az majdnem elejtette őket. – Tudok a lélekedényekről, a sötétség erőiről, amik szórakoznak veled, mindenről. Sőt régebb óta tudom, mint te. Charlie-nak fogalma sem volt, mit mondjon. Egyszerre érzett pánikot és megkönnyebbülést: pánikot, mert Lily tudja, megkönnyebbülést, mert legalább egyvalaki tudja, elhiszi és látta a könyvet. A könyvet! – Még nálad van a könyv, Lily? – A boltban. A vitrin mögé dugtam, ahová azokat a dolgokat teszed, amit soha senki nem vesz meg. – Abba senki nem néz bele. – Ne mondd! Úgy gondoltam, ha mégis megtalálnád, azt mondanám, hogy mindig is ott volt.

– Mennem kell. – Charlie sarkon fordult és elindult vissza, de aztán rájött, hogy már eleve hazafele tartott, és megint megfordult. – Hová mész? – Kávézni. – Veled megyek. – Azt nem! – Lily megint körülnézett, hátha valaki meglátta őket. – De Lily, én vagyok a Halál. Ettől legalább kicsit menő lettem, nem? – Ja, bírnád, mi? Csak épp te még a halálból is kiszívtad a menőséget. – Húha, az gáz. – Isten hozott a világomban, Asher. – Erről nem beszélhetsz senkinek, tudod? – Mintha bárkit is érdekelne, mit csinálsz a görényekkel. – Hörcsögök! És nem erről… – Nyugi, Asher! – vihogott Lily. – Tudom, hogy érted. Nem mondom el senkinek, kivéve Abbyt, de őt meg nem érdekli. Azt mondja, találkozott valami fickóval, aki az ő sötét ura. Abban a fázisban van, amikor azt hiszi, a pöcs valami rejtélyes varázspálca. Charlie feszengve igazgatta a ketrecet. – A lányok ilyen fázison mennek át? – Miért csak most hall erről? Még a hörcsögök is feszengtek. Lily megpördült a sarkán és faképnél hagyta. – Nem beszélek erről többet. Charlie ott állt, nézte, ahogy a lány távolodik, s a hörcsögöket meg a teljesen haszontalan sétapálcakardot egyensúlyozva igyekezett kihalászni kabátzsebéből a mobilját. – Lily, várj! Hívok egy taxit. Elviszlek.

A lány vissza se nézve intette le. Ahogy várta, hogy a taxitársaságnál felvegyék, meghallotta a hangot, és ekkor vette észre, hogy csatornafedélen áll. Egy hónapja nem hallotta őket, azt hitte, eltűntek. – Őt is elkapjuk, Husika. Már a miénk. Charlie torkában úgy emelkedett a félelem, akár az epe. Becsukta a mobilt, és Lily után rohant, zörgött a pálca, ugráltak a hörcsögök. – Lily, várj! Várj! A lány túl gyorsan pördült meg, parókája fél fordulat helyett csak negyedet végzett, így arcát haj takarta, amikor azt mondta: – Egy olyan fagyitortát a Harmincegy Ízből, okés? Utána meg kétségbeesés és semmi más. – Ezt írjuk majd a tortára – mondta Charlie.

11 A LÁNYOK NÉHA ÁTMENNEK DURVÁBA

M int kiderült, A Halál Nagy Könyve nem volt vastag, alapos meg pláne nem. Charlie tucatszor átolvasta, jegyzetelt, fénymásolt, utánanézett pár dolognak, de a

huszonnyolc, gazdagon illusztrált oldal lényege így nézett ki: 1. Gratulálunk, Ön ki lett választva a halálszerepre. Mocskos egy meló, de valakinek el kell végezni. Feladata a lélekedények megszerzése a halottaktól és haldoklóktól, és továbbadása a következő testnek. Ha kudarcot vall, Sötétség és Káosz borítja be a világot. 2. Nem is olyan régen Luminatus, azaz a Nagy Halál, aki megtartotta az egyensúlyt a fény és a sötétség között, megszűnt létezni. Azóta a Sötétség Erői egyfolytában próbálnak feltörni lentről. Csak maga áll köztük és az emberiség kollektív lelkének pusztulása között. 3. A Sötétség Erőinek kordában tartásához szüksége lesz egy 2B-s ceruzára és egy naptárra, lehetőleg nem kiscicásra. 4. Neveket és számokat kap majd. A szám a napok száma, amennyi ideje a lélekedény megszerzésére van. Az edényt a vörös izzásáról ismeri meg. 5. Ne beszéljen senkinek arról, mit csinál, a sötét erőkről stb. stb! 6. Halálos feladata végzése közben az emberek nem látják, vigyázzon, amikor átmegy az úttesten! Maga nem halhatatlan. 7. Ne keressen másokat! Ne inogjon meg a kötelességteljesítésben, vagy a Sötétség Erői elpusztítanak mindent, ami fontos magának. 8. Maga nem okoz halált, nem előz meg halált, maga nem a végzet ügynöke, csak a szolgája. Vegyen erőt magán!

9. Semmilyen körülmények közt ne hagyja, hogy egy lélekedény a lentiek kezére kerüljön! Az nagyon-nagyon rossz lenne. Eltelt pár hónap, mire Charlie megint Lilyvel kettesben dolgozott a boltban. – Vettél 2B-s ceruzát? – kérdezett rá Lily. – Nem, 1B-set vettem. – Csaló! Asher, helló, a Sötétség Erői… – Ha a világ tényleg úgy áll, hogy e nélkül a Luminatus nélkül minden azon múlik, eggyel keményebb ceruzát veszek-e, akkor talán mindegy is. – Hó, hó, hó, hó – kántálta Lily, mintha megrémült lovat nyugtatna. – Az más, ha én vagyok nihilista meg minden, nekem az divatirányzat. Van hozzá ruhám. Te nem lehetsz halálvágyó abban a hülye Savile Row öltönyben. Charlie büszke volt Lilyre, hogy felismerte a drága használt öltönyt. Akarata ellenére is tanulja a szakmát. – Unom, hogy félek. Volt már dolgom a Sötétség Erőivel vagy mi az, és tudod, Lily, így vagyunk. – Szabad erről beszélned? A könyv szerint… – Azt hiszem, én más vagyok, mint amit a könyv mond, Lily. A könyv szerint nem okozok halált, de már ketten többé-kevésbé amiatt haltak meg, amit tettem. – Ismétlem: szabad erről beszélned? Mint arra voltál szíves többször rámutatni, én még gyerek vagyok, tök felelőtlen. Tök felelőtlen, ugye? Sose figyelek igazán. – Csak te tudod. És már tizenhét vagy, nem gyerek, hanem fiatal nő.

– Ne szórakozz velem, Asher! Ha így beszélsz, betetetek még egy piercinget, annyi extasyt dobok, hogy száraz leszek, mint egy múmia, annyit beszélek a mobilomon, hogy kipurcan az akku, aztán keresek egy sovány, sápadt fazont, és addig szopom, amíg elbőgi magát. – Szóval mint egy átlagos péntek? – Hogy hétvégén mit csinálok, ahhoz semmi közöd. – Tudom! – Akkor kuss! – Unom, hogy félek, Lily! – Akkor ne félj, Charlie! Mindketten zavartan néztek félre. Lily úgy tett, mintha rendkívül lekötnék az aznapi számlák, Charlie meg mintha keresne valamit abban, amit ő sétatáskának, Jane pedig férfiretikülnek nevezett. – Bocs – szólalt meg Lily fel sem nézve. – Én is bocs. – De most komolyan, szabad erről beszélned? – kérdezte Lily, továbbra sem nézve fel. – Valószínűleg nem. Nagy teher ez. Olyan… – Mocskos meló? – nézett fel vigyorogva Lily. – Ja – mosolyodott el megkönnyebbülten Charlie. – Többet nem hozom fel. – Semmi gond. Menő. – Az? – Charlie nem emlékezett, hogy valaha is bárki menőnek nevezte volna. Meg volt hatva. – Nem te. Az egész halál cucc. – Ja, az. – Igen! Kicsapja a menőskálát. – De igazad van, nem biztonságos. Egy szót se többet a… hivatásomról.

– És én se hívlak többet Charlie-nak. Soha. – Remek. Mintha ez meg se történt volna. Remek. Jól beszélsz. Vissza az alig leplezett megvetésedhez. – Kapd be, Asher! – Jó kislány! Másnap reggel, amikor sétálni indult, már várták. Ő pedig számított rájuk, és nem is csalódott. A boltban fogott egy olasz öltönyt, amit épp bevettek, fogott egy cigarettatárcát, ami két éve pihent az egyik vitrinben, ezt a táskájába dugta az izzó porcelánmedvével együtt, ami valakinek a lélekedénye volt, aki réges-rég meghalt. Aztán kilépett az utcára, és megállt pontosan a csatornanyílás fölött. Integetett a villamoson zötykölődő turistáknak. – Jó reggelt! – köszönt vidáman. Aki netán figyelte, azt hihette, az induló napot üdvözli, mivel nem volt senki a közelében. – Kivájjuk a szemedet, akár az érett szilvát – sziszegte egy női hang a csatornából. – Hozz fel minket, Husi! Hozz fel minket, hogy kilefetyelhessük a véredet a tátongó sebből, amit a mellkasodon tépünk! – És összeroppanthassuk a csontjaidat, mint a cukrot – tette hozzá egy másik női hang. – Ja, mint a cukrot – értett egyet az első. – Ja – erősítette meg egy harmadik. Charlie érezte, hogy egész teste lúdbőrözni kezd, de lerázta és igyekezett nem remegő hangon beszélni.

– A mai pompás nap erre. Jól kipihentem magam a kényelmes ágyamban. Persze van, aki csatornában töltötte az éjszakát. – Szemét! – sziszegte a női kórus. – Folytatjuk a következő sarkon. Végigment az utcán, be a kínai negyedbe, peckes léptekkel, a sétapálcakardot lengetve, az öltöny a könnyű táskában átvetve a vállán. Fütyörészni próbált, de aztán túlságosan klisének érezte. Mikor a sarokhoz ért, már alatta voltak. – A szemed láttára kiszívom a babád lelkét az orrán át, Husi. – Szép – csikorgatta a fogát Charlie, és igyekezett nem mutatni, mennyire megrémült. – Már egész szépen mászik, úgyhogy aznap ne mulasszátok el a reggelit, mert ha nála van a kiskanala, jól elver benneteket. A csatornából haragos visongás hallatszott, majd éles, sziszegő társalgás: – Nem mondhat ilyet! Mondhat ilyet? Tudja, kik vagyunk? – A sarkon balra fordulok. Ott találkozunk. Egy fiatal, hip-hop szerelésbe öltött kínai Charlie-ra nézett, és gyorsan odébb lépett, nehogy elkapja azt a betegséget, amit ez az őrült, jól öltözött Lo pak hordoz. Charlie a fülére mutatott: – Bocs, drót nélküli headset. A hip-hop fickó kurtán biccentett, mintha tudta volna, s Charlie éreztette vele, hogy a látszat ellenére nincs betépve, csak laza, mint Joe farka az elefánt seggében, úgyhogy le lehet zizzenni a séróról, ferde csipás. Charlie

átment a lámpánál, kissé bicegve a szubtextus súlya alatt. Belépett az Aranysárkány Tisztítóba, és a férfi a pultnál, Mr. Hu, akit Charlie nyolcéves kora óta ismert, bal szemöldöke nagy, meleg rángásával üdvözölte, ami a megszokott köszöntése volt, és megbízható jele annak, hogy az öreg még él. Cigaretta füstölgött hosszú fekete szipkában sárga Hu sárga fogsora közé szorítva. – Jó reggelt, Mr. Hu. Szép napunk van, nemde? – Öltöny? – nézett a Charlie vállán lógó ruhára Mr. Hu. – Ma csak ez az egy. – Charlie minden finomabb áruját az Aranysárkányba hozta, s bizony az utóbbi hónapokban a sok hagyatéki ruhával rendesen ellátta őket. A magának szánt ruhák átalakítását is itt végeztette, mert Mr. Hu számított a legjobb háromujjú szabónak a Nyugati Parton, sőt talán a világon. A kínai negyedben Háromujjú Huként ismerték, bár a tisztesség kedvéért illik tudni, hogy valójában nyolc ujja volt, és csak a két kisebbik hiányzott a jobb kezén. – Szab? – kérdezte Hu. – Nem, köszönöm. Ez eladásra lesz. Hu kikapta az öltönyt Charlie kezéből, címkét nyomott rá, majd hátraszólt mandarinul, hogy – Egy öltöny a Fehér Ördögnek! –, mire előbukkant egyik lányunokája, fogta az öltönyt, és eltűnt a függöny mögött, mielőtt Charlie láthatta volna az arcát. – Egy öltöny Fehér Ördögnek – ismételte meg hátul valakinek a lány. – Szerda – mondta Háromujjú Hu. Charlie-nak adta az elismervényt. – Van még valami.

– Oké, kedd. De nincs engedmény. – Nem, Mr. Hu, tudom, hogy rég nem kértem, de megvan még a másik… üzlete? Mr. Hu lehunyta egyik szemét, s egy teljes percig nézte Charlie-t, mielőtt válaszolt. Akkor aztán azt mondta: – Jön – és eltűnt a függöny mögött, cigarettafüst-felhőt hagyva maga után. Charlie követte hátra, át egy zajos, gőzös poklon, tele tisztító folyadékkal, mángorlóvasakkal és tucatnyi, felalá szaladgáló alkalmazottal, egy parányi furnérfalú irodához, ahol Mr. Hu betette az ajtót, majd megejtették az üzletet, amit húsz éve nem csináltak. Amikor Háromujjú Hu első alkalommal vezette át Charlie-t az Aranysárkány Tisztító alvilági hátsó helyiségén, a tízéves bétahím biztos volt benne, hogy el fogják rabolni és eladni vegytisztító rabszolgának, vagy megölik és feldarabolják dim sumba, vagy ópiumot szívatnak vele és kung fu harcosokkal kell megküzdenie pizsamában (a tízéves Charlie igencsak érintőlegesen ismerte a szomszédok kultúráját), ám félelmei dacára olyan szenvedély űzte, ami sok millió éve ágyazódott a génjeibe: a tűzkeresés. Igen, egy fortélyos bétahím fedezte fel a tüzet, igaz, azonnal elragadta tőle egy alfahím. (Az alfák kihagyták a tűz felfedezését, de mivel nem értették, miért jó megfogni a bot meleg, narancsszínű és forró végét, nekik tulajdonítható a harmadfokú égési sérülés feltalálása.) Az eredeti szikra azonban még ott izzik minden béta ereiben. Amikor az alfafiúk már túljutottak lányokon és sporton, a béták a

pirotechnikáért vannak oda még jóval a kamaszkor után is. Talán az alfahímek vezetik a világ hadseregeit, de ténylegesen a béták robbantják fel a cuccokat. És mi jobb ajánlólevél a tűzijátékok szállítójának, mint a hiányzó kritikus végtagok? Háromujjú Hu. Amikor Hu kinyitotta vastag, háromrészes könyvét az asztalon, benne árukészletével, az ifjú Charlie a pokol bugyrain átvágva végre a paradicsomba ért, és boldogan nyújtotta át gyűrött, izzadt dollárkötegét. Ahogy Hu cigarettájáról hosszú, ezüsthamu hullt a kanócokra, akár a halálos hó, Charlie boldogan válogatott. Annyira izgatott volt, kis híján bepisilt. A halálkereskedő Charlie, aki aznap reggel egy tömör papírcsomaggal a hóna alatt sétált ki az Aranysárkány Tisztítóból, hasonló izgalmat érzett, mert akármennyire is ellentmondott a természetének, ismét harcba indult. Egyenesen odament a csatornához, táskájából kivette és meglengette az izzó porcelánmedvét: – Négy sarok, hülye picsák. Jöttök? – A Fehér Ördög végül csak bekattant – mondta Háromujjú Hu tizenegyedik unokájának, Cindy Lou Hunak, aki tiszteletben és ujjhiányban megőszült őse mellett állt. – De pénze nem őrült. Charlie az üzleti negyedben tett egyik sétáján figyelt fel a sikátorra. A Montgomery és Kearney Street között húzódott, és megvolt benne minden jó, ami egy sikátornak csak becsületére válhat: tűzlétrák, kukák, különböző acélajtók, egy patkány, két sirály, mindenféle mocsok, egy kartonlap alatt egy eszméletlen fickó, fél

tucat „Parkolni tilos” tábla, háromban büszke golyólyukak. Nem is sikátor volt, hanem a sikátor platóni ideája. Ami viszont megkülönböztette a környékbeli sikátoroktól, az az volt, hogy két lejárattal is rendelkezett a csatornarendszerbe, jó ötven méterre egymástól, az egyik a végén, a másik középen, a kukák mögött. Az újabban a csatornanyílásokra fogékony Charlie ezt önkéntelenül is megjegyezte. Az utcáról nem látható nyílást választotta, négylépésnyire leguggolt és kinyitotta a Háromujjú Hutól kapott csomagot. Kivett nyolc M-80-ast, és az ötcentis vízhatlan kanócot a kulcsláncán lógó körömvágóval centisre rövidítette. (Az M-80-as egy jókora petárda, állítólag egy negyed dinamitrúd robbanóerejével bír. Vidéki gyerekek robbantanak fel vele postaládákat és iskolai kukákat, a városi társaik viszont jobb szeretnek 9mm-es Glock pisztollyal csintalankodni.) – Skacok! – kiáltott le a csatornába. – Itt vagytok? Bocs, nem értettem a neveteket. – A sétapálcából előhúzta a kardot, lefektette egyik térdére, majd a táskából előásta a porcelánmedvét, és a másik térdére állította. – Tessék! A csatornából gonosz sziszegés szűrődött ki, s noha úgy látta, szuroksötét van lent, valahogy még sötétebb lett. Mintha ezüstkorongokat látott volna mozogni, akár egy sötét óceánban sodródó érméket, csak épp ezek szempárok voltak. – Add ide, Husi, add ide! – suttogta egy női hang. – Gyere és vedd el! – Charlie élete legnagyobb cidrijét igyekezett leküzdeni. Mintha szárazjeget nyomtak volna

végig a gerincéhez, minden erejére szüksége volt, hogy ne remegjen. A csatornából az árny kezdett felszivárogni a kövezetre, csak pár centire, de látta: mintha a fény változott volna meg, pedig nem. Az árny női kéz alakját vette fel, és még pár centit araszolt az izzó medve felé. Ekkor Charlie felkapta a kardot és lecsapott a kézre. A penge nem a betonon csattant, hanem valami puhán, és fülsüketítő visítás hallatszott. – Te rohadék! – üvöltötte egy hang, nem fájdalmasan, hanem dühösen. – Te szemét kis… – Itt a piros, hol a piros, hölgyeim. Még egy próbát? Egy másik árnykéz kígyózott ki a csatorna bal szélén, majd egy a jobbon. Charlie eltolta a medvét a lyuktól, zsebéből elővette az öngyújtót. Meggyújtotta négy M80-as kanócát, és beledobta őket a csatornába. – Mi volt az? – Mit dobott be? – Menj odébb, nem lát… Charlie ujjával bedugta a fülét. Az M-80-asok felrobbantak. Elvigyorodott. A kardot a hüvelyébe dugta, fogta a cuccait, és a másik csatornához sprintelt. A zárt térben a zaj büntethet. Még szélesebben vigyorgott. Sikoltozó és káromkodó kórust hallott, fél tucat holt nyelven jajongtak, egymásba folyva, mintha valaki egy rövidhullámú rádió keresőjét tekergetné térben és időben. A másik nyílásnál letérdelt és hallgatózott, előrelátóan kartávon kívül maradva. Hallotta, hogy közelednek, az utca alatt követik a nyomát. Remélte, hogy igaza van, és nem tudnak kijönni, de még ha ki is

jönnek, van kardja és a napfény a kezére játszik. Meggyújtott még négy M-80-ast, ezek hosszabb kanócúak voltak, és egyenként beledobta a csatornába. – Na most ki az Új Husi? – kérdezte. – Mi? Mit mondott? – Szart se hallok. Charlie meglengette a porcelánmedvét a csatorna előtt. – Ezt akarjátok? – Bedobott még egy M-80-ast. – Tetszik, mi? – dobta be a harmadikat. – Ebből majd megtanuljátok, mikor csípjetek a karomba, ti kibaszott hárpiák! – Mr. Asher? – mondta mögötte egy hang. Charlie megpördült. Alphonse Rivera, a nyomozó állt fölötte. – Ó, helló. – Charlie rájött, hogy az utolsó, meggyújtott M-80-as még a kezében van. – Egy pillanat. – Bedobta a csatornába. Ekkor robbant fel az összes. Rivera közben hátrált pár lépést, és kezét a kabátjába dugta, valószínűleg a fegyverét fogta. Charlie a táskájába dugta a porcelánmedvét, és felállt. Hallotta, hogy odalent káromkodnak. – Te kibaszott lúzer! – visította az egyik. – A beleidből kosarat fonok, abban cipelem majd a levágott fejed! – Ja, kosarat – így a másik. – Azt hiszem, ezzel már fenyegetted – így a harmadik. – Nem én! – méltatlankodott az első. – Pofa be! – kiáltott rájuk Charlie, majd Riverára nézett, aki előhúzta és az oldala mellett lógatta a fegyverét. – Problémája akadt valakivel… ööö… a csatornában? – érdeklődött. Charlie elvigyorodott.

– Maga nem hallja, ugye? – A káromkodás folytatódott, de olyan nyelven, melynek helyes artikulációjához sok nyálka kellett. Kelta vagy német vagy hasonló. – Határozottan cseng a fülem, Mr. Asher, a határozottan illegális petárdái durranásától, de azontúl nem, mást nem hallok. – Patkányok – vágta rá Charlie, de önkéntelenül felhúzva egyik szemöldökét amolyan akkor most beveszi ezt a baromságot? kifejezéssel. – Gyűlölöm a patkányokat. – Aha. Patkányok csipkedték meg a karját, és maga ebből azt a következtetést vonta le, hogy titkos vágyat táplálnak porcelán állatfigurák iránt? – Szóval azt már hallotta? – Igen. – Furcsán hangzik, ugye? – Ja. Szép öltöny. Armani? – Canali. De kösz. – Én nem ilyet választanék csatornabombázáshoz, de ízlések és csatornák. – Rivera nem moccant. A padka mellett állt, tízlépésnyire Charlie-tól, pisztolya az oldala mellett. Egy kocogó ment el mellettük, s a helyzetet kihasználva kipróbálta, bír-e nagyobb tempót. Charlie és Rivera udvariasan biccentettek neki. – Maga profi. Mire következtet ebből? – kérdezte Charlie. Rivera vállat vont. – Véletlenül nem vett be túl sokat abból, amit az orvos felírt? – Bárcsak úgy lenne!

– Egész éjjel ivott, kidobta a felesége, és a bűntudat elvette az eszét? – A feleségem meghalt. – Sajnálom. Mikor? – Egy éve lesz. – Hát akkor ez nem járható út – töprengett Rivera. – Volt valaha valami elmebetegsége? – Nem. – Hát most már van. Gratulálok. Legközelebb használhatja alibiként. – Bevisz? – Charlie azon törte a fejét, hogyan magyarázhatja ezt meg a gyermekvédő szolgálatnak. Szegény Sophie, az apukája börtöntöltelék és Halál; nehéz sorsa lesz a suliban. – Börtönbe megyek? – Miattam nem. Azt hiszi, nekem egyszerűbb lenne megmagyarázni? Felügyelő vagyok, nem tartóztatok le embereket, akik petárdát dobálnak és csatornába kiabálnak. – Akkor miért vette elő a pisztolyát? – Nagyobb biztonságban érzem magam tőle. – Ezt megértem. Kicsit zaklatottnak tűnhettem. – Gondolja? – Akkor most mi lesz? – Az a többi cucc? – bökött Rivera a petárdás papírzacskóra Charlie hóna alatt. Charlie bólintott. – Mi lenne, ha bedobná azt is, és végeztünk. – Kizárt. Fogalmam sincs, mit csinálnak, ha petárda kerül a kezükbe. Most Riverán volt a szemöldökvonás sora. – A patkányok?

Charlie a csatornába dobta a csomagot. Sutyorgást hallott lentről, de próbált úgy tenni Rivera előtt, mintha nem hallana semmit. Rivera eltette a fegyverét. – Gyakran visznek be ilyen öltönyt magához? – Mostanság többet. Újabban sok hagyatékot megnézek. – Adtam névjegykártyát, hívjon fel, ha bejön egy negyvenes olasz öltöny, gyapjú vagy selyem. – A selyem tökéletes a mi időjárásunkhoz. Persze, boldogan félreteszem. Apropó, felügyelő, mit keres egy sikátorban kedd reggel? – Azt nem vagyok köteles megmondani – mosolygott Rivera. – Nem? – Nem. Szép napot, Mr. Asher! – Magának is! – mondta Charlie. Ezek szerint most már az utca alatt és fölött is követik? Különben hogy kerülne ide egy gyilkossági nyomozó? Se a könyv, se Menta Friss nem mondott semmit a zsarukról. Hogy tudná titokban tartani ezt az egész halálkufárkodást, ha egy zsaru figyeli közben? Az öröme, amit afölött érzett, hogy természetét meghazudtolva hadat üzent az ellenségnek, most elpárolgott. Nem tudta, miért, de valami azt súgta neki, hogy jól elcseszte. Az utca alatt a három Morrigan egymásra nézett. – Nem tudja – mondta ki Macha, a karmait vizsgálgatva, melyek a rozsdamentes acél fényével világlottak a fentről leszűrődő gyér fényben. Testén

kezdett kiütközni a fémes tolltakaró, szeme már nem csupán két ezüstkorong volt, ott csillogott benne a ragadozó madár öntudata. Valaha az északi harcmezők fölött röpködött, haldokló katonákra szállt le varjúalakban s csípte ki a lelküket. A kelták ellenségeik levágott fejét Macha makktermésének nevezték, de fogalmuk sem volt, hogy őt nem érdeklik az ő ajándékaik meg törzseik, csak a vérük és lelkük. Ezer éve nem látta női karmait. – Még mindig nem hallok – panaszkodott a nővére, Nemain, aki saját kék-fekete tollait tisztogatta, s kéjesen fel-felszisszent, ahogy csúcsos mellei fölött haladt el. Agyarat is növesztett, amitől kidudorodott finom, szurokfekete ajka. Ő mérget csöpögtetett azokra, akiket halálra jelölt. Nem volt tüzesebb harcos annál, kit Nemain mérge érintett, hiszen mivel nem volt már mit vesztenie, félelem nélkül rohant a csatába, tíz ember erejével, és sokakat magával vitt a halálba. Babd a csatorna falán fente újrafelfedezett karmait, mély árkokat vágva a betonba. – Imádom ezeket. El is felejtettem, hogy volt. Tuti, hogy felmehetünk már. Akartok felmenni? Nekem van kedvem. Ma este felmegyünk. Letépjük a lábait, és nézzük, ahogy saját vérében vonszolja magát. Jó móka lesz. Babd volt a sikoltozó: a harcmezőn sikolyától hadseregek hátráltak meg, katonák rajai haltak bele a félelembe. – A Husi nem tudja – ismételte meg Macha. – Miért herdálnánk el előnyünket egy korai támadással?

– Mert jó móka lenne – mondta Babd. – Odafent? Móka? Vágod? Tudod, a kosár helyett fonhatnál inkább kalapot a beleiből. Nemain lerázott a karmairól egy kis mérget, ami gőzölgő vonalban csapódott a betonra. – El kéne mondanunk Orcusnak. Van egy terve. – A kalapról? – kérdezte Babd. – Ne felejtsd elmondani, hogy az én ötletem volt. Odavan a kalapokért. – El kell mondanunk neki, hogy az Új Husi nem tudja. A három Morrigan füstként indult el a csatornában a nagy hajó felé, hogy megosszák a hírt, miszerint legnagyobb ellenségük többek közt azt sem tudja, kicsoda és mit vont a világra.

12 A BAY CITY-I HALOTTASKÖNYV

C harlie a hörcsögöknek a Parmezán és Romano nevet adta (röviden Parm és Romy), mert amikor elérkezett a névadás ideje, éppen egy Alfredo szószos üveg címkéjét olvasta. Ennyi gondolatot invesztált bele, és ez elég is volt. Sőt, Charlie úgy érezte, kicsit túl is lihegte a dolgot, ugyanis a nagy petárdás-csatornás leégés napján

arra tért haza, hogy a lánya egy merev hörcsöggel püföli vidáman az etetőszéke tárcáját. Charlie azonnal látta, hogy Romano a pufi, mert egy körömlakkfoltot csöppentett a két füle közé, hogy meg tudja különböztetni a társától, Parmezántól, aki hasonló merev állapotban hevert a műanyag ketrecben. Pontosabban a mókuskerékben. – Mrs. Ling! – kiáltotta Charlie. Kifeszítette a halott rágcsálót lánya pici markából, és a ketrecbe dobta. – Vladlena itt van, Mr. Asher – harsogta egy titáni hang a fürdőszobából. Lehúzott vécé zubogott, majd Mrs. Korjev bukkant elő overallja csatjaival vacakolva. – Sajnálom, kakálnom kell, mint medve. Sophie biztonságban van székben. – Egy halott rágcsálóval játszott, Mrs. Korjev. Mrs. Korjev a két hörcsögre pillantott a ketrecben, megkopogtatta, kicsit megrázta. – Alszik. – Nem alszik, döglött. – Amikor fürdőbe megyek, jól van. Játszik, fut keréken, nevet. – Hát most nem nevet. Döglött mind a kettő. Egyik Sophie kezében volt. – Charlie alaposabban megszemlélte azt, amelyiket Sophie porhanyósította. A feje szörnyen nedvesnek tűnt. – Istenem, a szájába vette! – Letépett egy papírtörülközőt a konyhai gurigáról, és elkezdte vele törölgetni Sophie szájának belsejét. A kislány la-la-la hangot hallatott és megpróbálta megenni a törülközőt, mert a játék részének hitte. – Hol van Mrs. Ling?

– Kell mennie receptet váltani, én vigyáz Sophie kicsit. És pici medvék még boldogok, amikor bemegyek fürdőbe. – Hörcsögök, Mrs. Korjev, hörcsögök. Meddig volt bent? – Talán öt perc. Azt hiszem, feszül a kakacsatorna, mert nehéz nyomni. – Ajjjjjjiiii – tért vissza Mrs. Ling, és egyből odacsámpázott Sophie-hoz. – Alukálás idő! – förmedt Mrs. Korjevre. – Most már itt vagyok – mondta Charlie. – Egyikük maradjon, amíg eltüntetem a H-Ö-R-CS-Ö-G-Ö-K-E-T. – Pici medvék – pontosított Mrs. Korjev. – Én eltűntet, Mr. Asher – ajánlkozott Mrs. Ling. – Nem gond. Mi van velük? – Alszik – felelte Mrs. Korjev. – Hölgyeim, kérem, menjenek! Egyikük majd reggel jön. – Én jövök – mondta Mrs. Korjev szomorúan. – Tiltva vagyok? Vladlenának nincs Sophie, igen? – Nem. Ööö, igen. Jó, Mrs. Korjev, akkor reggel. Mrs. Ling a ketrecet rázta. Ezek a hörcsögök aztán mélyen alszanak. Szép húsosak. – Majd én. – A ketrecet a hóna alá vágta, és integetve az ajtó felé hátrált. – Pápá, Sophie. Pápá. – Pápá – búcsúzott Mrs. Korjev. – Pápá – integetett Sophie. – Mikor tanultad meg a pápát? – meredt a lányára Charlie. – Egy pillanatra se hagyhatlak magadra. Mindjárt másnap mégis otthagyta, hogy találjon valamit a hörcsögök helyett. Ezúttal a furgonnal ment a kisállat-

kereskedésbe. A bátorság vagy hübrisz, amivel a csatornahárpiákat megtámadta, már elolvadt, még csak a közelébe sem ment egy csatornának se. A boltban két; ékszerteknőst választott, akkorákat, akár a majonézes üveg fedele. Nagy, vese alakú tálban vitte őket haza, aminek saját kis szigete volt, műanyag pálmafával, vízi növényekkel és egy csigával. Utóbbi biztos a teknősök önbecsülésének fokozására: „Szerinted lassúak vagyunk? Akkor azt a csávót figyeld!” A csiga moráljának tupírozására pedig volt ott egy kő is. Mindenki boldogabb, ha nem csak felnézhet, de le is nézhet valakire, főleg ha mindkettőtől viszolyog. Ez nem csak a bétahím túlélési stratégiája, de a kapitalizmus, a demokrácia és a legtöbb vallás alapja is. Charlie jó tizenöt percig gyötörte az eladót a teknősök szívósságával kapcsolatban, s azt a megnyugtató választ kapta, hogy valószínűleg egy atomtámadást is túlélnének, ha marad elég bogáreleség. Ezután megírta a csekket és a teknősök fölött elkezdett könnyezni. – Jól van, Mr. Asher? – kérdezte az eladó. – Elnézést. Csak ez az utolsó csekk a könyvben. – És a bank nem adott másikat? – De, kaptam másikat, de a feleségem ebbe írt. Most, hogy az utolsót elhasználtam, már nem látom a kézírását a csekk-könyvben. – Sajnálom – mondta az eladó, aki eddig azt hitte, a nap neheze a hörcsögét elvesztett férfi megvigasztalása lesz. – Nem a maga gondja. Fogom a teknősöket és megyek. És így tett. Visszaúton végig kezében szorongatta a csekk-könyvet. Rachel minden nappal egyre jobban távolodott.

Egy hete Jane lejött kölcsönkérni némi mézet, és a hűtő mélyén, zöld szőrrel borítva ott találta a szilvadzsemet, amit Rachel annyira szeretett. – Öcsike, ennek menni kell – mondta pofát vágva. – Nem. Rachelé volt. – Tudom, kölyök, de nem jön vissza érte. Mi van még…? Istenem! – Jane hátrahőkölt a hűtőtől. – Az meg mi volt? – Lasagna. Rachel csinálta. – Ez egy éve itt van? – Nem bírtam kidobni. – Na jó, szombaton átjövök és kipucoljuk ezt a lakást. Rachel minden cuccát kidobjuk, ami nem kell. – Mind kell. Jane csak azután szólalt meg, hogy a zöld-lila lasagnát tepsistől-mindenestől a szemetesbe dobta. – Nem kell, Charlie! Ez nem segít Rachelre emlékezni, ez csak fájdalmat okoz. Összpontosíts Sophie-ra és mindkettőtök jövőjére. Fiatal vagy, nem adhatod fel. Mind szerettük Rachelt, de tovább kell lépned! Mondjuk, esténként elmenni szórakozni. – Még nem állok rá készen. És a szombat nem jó, a boltban vagyok. – Tudom. Jobb, ha nem vagy itt közben. – De te megbízhatatlan vagy, Jane – mondta Charlie, mintha ez olyan nyilvánvaló lenne, mint az, hogy Jane bosszantó. – Kidobnád Rachel minden porcikáját, és ellopnád a ruháimat. – Jane valóban rendre lenyúlta Charlie öltönyeit, mióta menőbben kezdett öltözködni.

Most azt a varrott, kétsoros zakót viselte, amit Charlie pár napja kapott vissza Háromujjú Hutól. Charlie még nem is viselte. – Különben is miért hordasz még mindig öltönyt? Az új barátnőd nem jógaoktató? Nem olyan buggyos nacit kéne húznod, ami kenderből meg tofuból készül? Úgy nézel ki, mint David Bowie. Tessék, kimondtam. Sajnálom, Jane, de muszáj volt. Jane átölelte öccse vállát, és megpuszilta. – Olyan édes vagy. Bowie az egyetlen férfi, akit vonzónak találok. Hadd pucoljam ki a lakásodat. Aznap vigyázok én Sophie-ra. Adj az özvegyeknek egy szabadnapot, hadd csatázzanak lent az egydolláros boltban. – Jó, de csak a ruhákat meg ilyesmit, képeket nem. És ne dobj el semmit, hanem rakd dobozokba, és levisszük a pincébe. – Még a kaját is? – Oké, a kaja kimehet. De Sophie ne tudja, mit csinálsz. És hagyd meg Rachel parfümjét meg a hajkeféjét. Azt akarom, hogy Sophie tudja, milyen illata volt az anyjának. Szombat este, amikor bezárta a boltot, lement a pincébe a lakásához tartózó, ráccsal védett kis részhez, megnézni, Jane mit pakolt össze. Kinyitott minden dobozt, és elköszönt minden holmitól, Rachel részeitől. Úgy érezte, állandóan Rachel részeitől búcsúzik. A kisállat-kereskedésből most hazafele megállt egy Tiszta Világos Könyves Helyen, mert az is Rachel része volt, és neki most nagyon kellett egy ismérv, és mert utána akart nézni annak, amivel megbízták. Rákeresett az interneten a halálra, s míg sok embert talált, aki úgy

akart öltözni, mint a halál, meztelenkedni a holtakkal, meztelenek és holtak képeit nézni, tablettákat eladni, ami felállítja a holtaknak, arról nem volt semmi, hogyan kell halálként vagy Halálként viselkedni. Senki nem hallott halálkereskedőkről, csatornahárpiákról és hasonlókról. Egy fél méter magas könyvkupaccal távozott a boltból, mert bétahímhez illőn úgy vélte, hogy mielőtt újra harcba bocsátkozik az ellenséggel, jobb lenne megtudni, mivel is van dolga. Aznap este letelepedett a szófára kislánya mellé, és olvasni kezdett, miközben a két új teknős, Dömper és Dzsip (a nevet a tartósság reményében kapták) fagyasztott-szárított bogarakat evett, és szafarit nézett kábeltévén. – Nos, kicsim, e szerint a dr. Kübler-Ross hölgy szerint a halál öt állomása: düh, tagadás, alku, depresszió és elfogadás. Hát mi végigmentünk mindegyiken, amikor elvesztettük a mamit, ugye? – Mama – mondta Sophie. Amikor először kimondta, hogy „mama”, Charlie sírva fakadt. Éppen Rachel képeit nézegették. Másodszorra már jobban fogadta. Sophie a székében ült a konyhapultnál, és a kenyérpirítónak beszélt. – Az nem mama, Sophie, az a kenyérpirító. – Mama – nyúlt a pirító felé Sophie. – Most csak szórakozol velem, ugye? – Mama – mondta Sophie a hűtőnek. – Remek. Továbbolvasott. Dr. Kübler-Rossnak igaza van. Minden reggel, amikor új nevet és számot talált a határidő naplójában, végigment az ötlépéses folyamaton, még

mielőtt befejezte a reggelit. De a lépéseknek immár volt neve, kezdte felismerni a fázisokat, ahogy azokat kuncsaftjai családtagjai megélték. Így nevezte azokat, akiknek a lelkét el kellett hoznia: kuncsaft. Aztán elolvasta Az utolsó zsák című könyvet arról, hogyan öljük meg magunkat műanyag zacskóval. De nem lehetett túl sikeres könyv, mert a hátsó borítón két folytatást is reklámoztak. Elképzelte a rajongói levelet: Kedves Szerző! Majdnem halott voltam, de aztán a zacskó bepárásodott, nem láttam a tévét, hát lyukat böktem a szememnél. A következő könyvével újra próbálkozom. A könyv nem sokat segített Charlie-nak, maximum annyiban, hogy immár a műanyag zacskókkal kapcsolatban is paranoiás lett. A következő hónapokban elolvasta: az Egyiptomi halottaskönyvet, amelyből megtudta, hogyan szedje ki az ember agyát az orrlyukán keresztül cipőgombolóval, ami egy nap még biztos kapóra jön; tucatnyi könyvet a halálról, gyászról, temetési szertartásokról, alvilági mítoszokról, amikből megtudta, hogy az idők kezdete óta rengetegszer megtestesült a halál, de egy se nézett ki úgy, mint ő; és olvasta a Tibeti halottaskönyvet, és abból megtudta, hogy a bardo, azaz az e világ és a következő közti átmenet negyvenkilenc nap, ami alatt a lélek kábé harmincezer démonnal találkozik, amiket mind részletesen leírtak (egyik se hasonlított a csatornahárpiákra), és amikre rá se kell bagózni, mert nem valódiak, mivel az anyagi világból valók.

– Fura – mondta Sophie-nak –, mindegyik könyv jelentéktelennek tartja az anyagi világot, nekem mégis el kell mennem az emberek lelkéért, amik anyagi tárgyakba vannak zárva. Ezek szerint a halál minimum ironikus, nem gondolod? – Nem – felelte Sophie. A tizennyolc hónapos Sophie minden kérdésre úgy felelt: „nem”, „süti” vagy „mint medve”, mely utóbbit Charlie annak tulajdonította, hogy túl gyakran bízza a babát Mrs. Korjev felügyeletére. Miután a két teknős, majd két újabb hörcsög, egy remeterák, egy iguána és két szélesszájú béka is távozott a nagy csúszdán az égbe (pontosabban a harmadik emeletre), Charlie egy tízcentis madagaszkári sziszegő csótányt vásárolt és hozott haza, amit Medvének nevezett, csak azért, hogy a lánya ne úgy élje az életét, hogy sületlenségeket beszél. – Mint medve – mondta Sophie. – A bogárról beszél – közölte Charlie egy este, amikor Jane beugrott. – Nem a bogárról beszél. Különben is miféle apa vesz csótányt a kislányának? Undorító. – Ezt elvileg semmi nem ölheti meg. A csótányok több millió évet átvészeltek. Vagy ez, vagy a fehércápa, de annak sok hely kell. – Miért nem adod fel, Charlie? Kitömött állatokkal is fel lehet nőni. – Egy gyereknek kell az állat. Főleg a városban. – Mi is városban nőttünk fel, és nem volt állatunk. – Igen, és nézd meg, mi lett belőlünk – mutatott magukra Charlie, arra, aki halálkereskedett, és volt egy Medve nevű óriáscsótánya, és arra, aki fél év alatt a

harmadik jógatanító barátnőjét fogyasztotta, és az ő legújabb Harris tweedöltönyét viselte. – Remekül megvagyunk, legalábbis egyikünk – mutatott Jane a pompás öltönyre, mintha tévés műsorvezető volna, aki a fődíjat nyújtja át a Legyünk androgünök vetélkedőben. – Kicsit híznod kell. Ez az öltöny túl feszes fenékben – tért vissza Jane a mániájára. – Szerinted? – Nem látom, nem látom, nem látom. – Nem kéne neki állat, ha a lakáson kívül mást is látna – húzkodta meg kicsit a nadrágot Jane. – Vidd el az állatkertbe, Charlie! Vidd ki a levegőre! – Holnap kiviszem. Megmutatom neki a várost. Így is tett volna, csak épp reggel felébredve a Madeline Alby nevet találta a határidőnaplójában, mellette pedig az egyes számot. Ja, és a csótány feldobta mind a hat lábát. – Kiviszlek – ültette be Sophie-t az etetőbe Charlie. – Ígérem, bogaram. El tudod hinni, hogy csak egy napot kaptam erre? – Nem – mondta Sophie. Majd hozzátette: – Lé – mert a székében ült, és léidő volt. – Sajnálom Medvét, kicsim – fésülte Sophie haját erre, majd arra, majd feladta. – Jó bogár volt, de elment. Mrs. Ling majd eltemeti. A virágosládája elég zsúfolt lehet. – Nem emlékezett, hogy Mrs. Ling ablakában lenne virágosláda, de hát ki ő, hogy megkérdőjelezze? Charlie felcsapta a telefonkönyvet, és szerencsére talált egy Mr. Albyt a Telegraph Hillen, alig tízpercnyire.

Még egy kuncsaft se volt ilyen közel, s mivel csatornahárpiák hat hónapja nem mutatkoztak, kezdte úgy érezni, hogy ura ennek az egész lélekedény dolognak. Sőt, a legtöbb begyűjtött lelket el is helyezte. A rövid határidő viszont rossz jel. Nagyon rossz. Olaszos stílusú ház volt a dombon a Coit Tower, a kötelességteljesítés közben életüket vesztett San Franciscó-i tűzoltóknak emelt nagy gránitoszlop alatt. Noha állítólag tűzoltófecskendőt mintázott, aki csak látja, nem tudja megállni, hogy ne hasonlítsa egy gigantikus péniszhez. Madeline Alby háza – egy lapostetős, fehér téglalap, díszes csigavonalas szalagdísszel és faragott kerubokkal díszes párkányzattal – úgy nézett ki, mint a torony golyóin egyensúlyozott esküvői torta. Ahogy Charlie döcögött felfelé San Francisco mogyorójához, azon törte a fejét, hogyan fog bejutni a házba. Általában volt ideje, hogy kövessen valakit vagy kifundáljon valami elmés megoldást, de most csak egy napot kapott bejutni, megszerezni a lélekedényt és kijutni. Remélte, hogy Madeline Alby már meghalt. Nem szeretett betegek körül lődörögni. Ám ahogy leparkolt a ház előtt, a halott kuncsaft reményei úgy szétfoszlottak, akár szülinapi torta a pöröly alatt. Felment a lépcsőn a tornácra a ház bal oldalán, és az ajtónál megállt. Maga is kinyithatja? Meglátják vagy az ő „észrevétlensége” kiterjed az általa megfogott tárgyakra is? Nemigen hitte. Ám akkor kinyílt az ajtó, és egy korabeli nő lépett ki a tornácra. – Elszívok egy cigit – szólt vissza, és mielőtt betehette volna az ajtót maga mögött, Charlie besurrant.

Egy előtérben találta magát: jobbra a szalon; előtte lépcső, amögött egy másik ajtó, ami a konyhába vezethetett. A nappaliból hangokat hallott, és bekukucskálva négy idősebb nőt látott két egymással szembe állított kanapén. Felöltözve, kalapban voltak, mintha most értek volna vissza a templomból, de Charlie úgy tippelte, barátnéjukat búcsúztatni jöttek. – Az ember azt hinné, abbahagyja a dohányzást, most, hogy az anyja rákban haldoklik odafenn – mondta az egyik szürke szoknyában és kabátban, kalapban, egy nagy zománcos tűvel, ami holstein-fríz tehenet formázott. – Mindig is keményfejű lány volt – vélte egy másik olyan ruhában, amit mintha a kanapé anyagából varrtak volna. – Tudjátok, kiskorukban találkozgattak Jimmy fiammal fent a Pioneer Parkban. – Azt mondogatta, hozzámegy Jimmyhez – emlékezett egy harmadik, aki az első nővérének tűnt. A hölgyek szomorkásan nevettek. – Nem tudom, hogy gondolta. Jimmy olyan tunya, hogy csak na – mondta anyu. – Ja, és agyhalott – bólintott a nővére. – Hát már az. – Amióta elütötte az a kocsi – mondta a nővér. – Nem ő futott a kocsi elé? – kérdezte az egyik hölgy, aki eddig hallgatott. – Nem elé, bele – felelte anyu. – Be volt drogozva. – Sóhajtott. – Mindig azt mondogattam, mindegyikből van nekem: fiú, lány és Jimmy. Bólogattak. Charlie úgy tippelte, a csoport nem először tárgyalja meg az esetet. Biztos kilószámra veszik a

részvétkártyát, és ahányszor mentő húz el mellettük, már mennek is a tisztítóba a fekete ruhájukért. – Maddy pocsékul nézett ki – mondta a szürke hölgy. – Hát haldoklik, drágám, azért. – Lehet. Újabb sóhaj. Jég csilingelt. Mind aranyszínű koktélokat dajkáltak. Charlie úgy tippelte, a kint dohányzó fiatal nő keverte nekik. Körülnézett, lát-e valamit izzani. A sarokban állt egy íróasztal, abba nagyon szeretett volna bekukkantani, de erre várnia kellett. Elsurrant az ajtó előtt, be a konyhába, ahol két férfi üldögélt a tölgyfa asztalnál, harmincnegyvenesek, és Scrabble-t játszottak. – Jenny visszajön? Ő a soros. – Talán felment a mamához az egyik hölggyel. A nővér csak egyesével engedi fel őket. – Bárcsak vége lenne már! Ki nem állhatom ezt a várakozást. Vár a családom. Megőrülök már itt. Az idősebb átnyúlt az asztalon, és két pici, kék tablettát tett öccse kockáira. – Ez majd segít. – Mi ez? – Morfium. – Komolyan? – Öcsi ijedt képet vágott. – Nem is igazán érzed meg, csak picit eltompít. Jenny két hete szedi. – Ezért bírjátok olyan jól, miközben én kész roncs vagyok? Anya gyógyszerével szálltok el? – Ja. – Én nem drogozok. Ez drog. Én nem drogozok.

Bátyus hátradőlt. – Fájdalomcsillapító, Bill. Miért, mit érzel? – Akkor se veszem be anya gyógyszerét. – Ahogy gondolod. – És ha szüksége lesz rá? – Annyi morfium van abban a szobában, ami egy medvének is elég, és ha mégis kéne, a nővér majd hoz. Charlie legszívesebben megrázta a volna a fiatal testvért, hogy Vedd be, te barom. Talán a tapasztalat miatt. Újra meg újra szemtanúja volt ennek a helyzetnek: a virrasztó, gyásztól és kimerültségtől félőrült családok, barátok jöttek-mentek, akár a kísértetek, búcsúzni vagy csak hogy legyen alibijük azt mondani, itt voltak, s majd annak idején ne kelljen magányosan meghalniuk. Miért nincs benne ez a halálról szóló könyvekben? A Halál Nagy Könyve miért nem adott tanácsot a fájdalommal és zűrzavarral kapcsolatban, amit végig kellett néznie? – Megkeresem Jennyt – mondta bátyus –, hátha éhes. Később befejezzük a játszmát, ha akarod. – Nem fontos, úgyis vesztésben voltam. – Öcsi összeszedte a lapokat, és elrakta a táblát. – Felmegyek, hátha tudok hunyni egyet. Éjjel én leszek a soros. Bátyus kiment, Charlie pedig nézte, ahogy Öcsi az ingzsebébe dugja a tablettákat, majd kimegy a konyhából. A halálkereskedőnek így alkalma nyílt átkutatni a kamrát és a szekrényeket a lélekedény után, de mielőtt elkezdte, már tudta, hogy hiába. Fel kell mennie az emeletre. Nagyon, de nagyon rühellt betegek körül lenni.

Madeline Alby betakarva, feltámasztva ült az ágyban, nyakában kendő. Olyan sovány volt, teste körvonala alig látszott a takaró alatt. Charlie harmincöt-negyven kilónak tippelte. Elkínzott arcában kidudorodott a szemüreg pereme, állkapcsa pedig szinte kibökte a bőrét, mely teljesen megsárgult. Charlie májráknak vélte. Az egyik lenti barátnője jött fel és virrasztott mellette, a nővér, egy nagydarab nő a túlsó sarokban üldögélt és olvasott. Madeline válla és nyaka között egy kiskutya, talán yorkshire terrier szundikált. Amikor Charlie belépett, Madeline megszólalt: – Szia, fiam. Charlie megdermedt. Az öregasszony egyenesen ránézett: kristálykék szem, mosoly. Meghallotta a padló nyikorgását? Belerúgott valamibe? – Mit keresel itt, fiam? – kuncogott a nő. – Kit látsz, Maddy? – kérdezte a barátnője. Követte Madeline tekintetét, de keresztülnézett Charlie-n. – Azt a fiút. – Jól van, Maddy. Kérsz vizet? – A barátnő a kisasztalon álló babakulacs felé nyúlt. – Nem. Mondd meg a srácnak, hogy jöjjön közelebb! Gyere ide, fiam! – Madeline kirángatta két kezét a takaró alól, és úgy mozgatta, mintha szőnyeget hímezne maga előtt a levegőben. – Jobb, ha megyek – mondta a barátnő. – Pihenned kell. – A szeretetházi gondozónő felé sandított, aki átnézett olvasószemüvege fölött és mosolygott a szemével. Az egyetlen szakértő a házban, aki engedélyt adhat. A barátnő felállt, homlokon csókolta Madeline Albyt. Madeline egy pillanatra abbahagyta a hímzést, lehunyta

a szemét és beledőlt a csókba, akár egy fiatal lány. Barátnője megszorította a kezét. – Isten veled, Maddy. Charlie oldalt lépett, hogy elengedje a nőt, aki zokogástól remegő vállal távozott. – Hé, öcsi, gyere, ülj ide! – mondta Madeline. Annyi időre hagyta abba a hímzést, hogy a szemébe nézzen, amitől Charlie-t nem kicsit lelte ki a frász. A gondozónőre sandított, aki épp csak felnézett, majd olvasott tovább. Charlie kérdőn magára bökött. – Te hát – mondta Madeline. Charlie kezdett pánikba esni. Az öregasszony ezek szerint látja, de a gondozónő nem. A nővér órája csipogni kezdett, Madeline pedig felkapta a kiskutyát, és a füléhez tartotta. – Halló? Szia, hogy vagy? – Charlie-ra nézett. – A legnagyobb lányom. – A kiskutya is Charlie-ra nézett, szemében határozott „ments meg” kifejezéssel. – Be kell venni a gyógyszert, Madeline – mondta a nővér. – Nem látja, hogy beszélek, Sally? Egy pillanat. – Jó, várok. – A nővér felvett egy barna üveget egy szemcseppentővel, amit megtöltött, majd ellenőrizte az adagot. – Szia, szeretlek. – Madeline Charlie felé nyújtotta a kutyát. – Letenné? – A nővér elkapta és letette a kutyát az ágy mellé. – Tátani, Madeline! Madeline eltátotta a száját, a nővér pedig belespriccelte a cseppentő tartalmát. – Mm, eper.

– Bizony, eper. Leöblíti vízzel? – Nem. Sajtot szeretnék. – Hozok sajtot. – Cheddar-sajtot. – Cheddar-sajtot hozok. Azonnal itt vagyok. – A nővér betakargatta Madeline-t, majd kiment. Az öregasszony megint Charlie-ra nézett. – Most már beszélsz? Charlie vállat vont, szétnézett minden irányba, keze a száján, mint aki keresi a helyet, hová köpjön ki egy adag rémes tengeri herkentyűt. – Ne pantomimezz, aranyom! – mondta Madeline. – Azt senki nem szereti. Charlie mélyet sóhajtott. Most már mit veszthet? A nő látja. – Helló, Madeline. Charlie vagyok. – Mindig is kedveltem ezt a nevet. Hogyhogy Sally nem lát? – Most már csak maga láthat. – Mert haldoklom? – Azt hiszem. – Jó. Helyes fiú vagy, tudod? – Köszönöm. Maga se rossz bőr! – Félek, Charlie. Nem fáj. Régebben attól féltem, hogy fájni fog, most meg attól, ami következik. Charlie leült a székre az ágy mellé. – Azt hiszem, azért vagyok itt, Madeline, hogy ne féljen. – Sok brandyt megittam, Charlie, azért történt ez az egész. – Maddy… hívhatom Maddynek?

– Persze, fiam, barátok vagyunk. – Igen, azok. Maddy, ez amúgy is megtörténik. Nem maga okozta. – Akkor jó. – Maddy, van nekem valamije? – Ajándékféle? – Amit önmagának adna. Amit megőrizhetek és később visszaadhatok, amikor meglepetés lesz. – A tűpárnám. Szeretném, ha azt elvinnéd. A nagyanyámé volt. – Megtisztel, Maddy. Hol találom? – A varródobozomban annak a szekrénynek a legfelső polcán – mutatott Madeline egy régimódi egyes szekrényre a szoba túlsó felén. – Ó, elnézést, telefon. Amíg Madeline a legidősebb lányával beszélt a kendőn keresztül, Charlie levette a varródobozt a szekrény legfelső polcáról. A fonott dobozon keresztül is látta bent az izzó lélekedényt. Kivette a vörös bársony tűpárnát, amit igazi ezüstszalaggal kötöttek át, és megmutatta Madeline-nek. Az öregasszony mosolyogva felmutatta a hüvelykujját, épp, ahogy a nővér visszatért a sajttal és ropogtatnivalóval egy kis tálon. – A legnagyobb lányom – magyarázta Madeline, a kendőt a melléhez szorítva, hogy a lánya ne hallja. – Ó, a sajt? – És egy kis ropogtatnivaló. – Visszahívlak, szívem. Sally hozott sajtot, nem akarok neveletlen lenni. – Letette a kendőt, és hagyta, hogy Sally megetesse. – Azt hiszem, ennél finomabb sajtot életemben nem ettem.

Charlie látta az arcáról, hogy valóban nem evett ennél finomabb sajtot. Egész lényével ette azokat a kis sajtdarabokat, s aprókat nyögött a boldogságtól. – Kérsz sajtot, Charlie? – kérdezte, morzsákat köpve a nővérre, aki a sarok felé nézett, ahol Charlie állt, a tűpárnát kabátja zsebébe dugva. – Á, maga nem láthatja, Sally – koppintott a nővér orrára Madeline. – Pedig jóképű kis zsivány. Csak kicsit vézna szegényem. – Majd Sallyre nézett, de elég hangosan mondta, hogy Charlie is hallja. – Kurvára ráférne egy kis sajt. – Aztán nevetett, újabb morzsazáport engedve a nővérre, aki szintén nevetett, kis híján elejtette a tányért is. – Mit mondott? – kérdezte egy hang kintről, majd a két fiú és a lány lépett be. Meghökkentek a hallottakon, de aztán őket is elfogta a nevetés. – Azt mondtam, finom a sajt – mondta Madeline. – Az biztos, anya – mondta a lány. Charlie ott állt a sarokban, nézte, ahogy sajtot esznek és nevetnek, és azt gondolta, Ennek benne kellett volna lenni a könyvben. Nézte, ahogy segítenek neki az ágytállal, ahogy megitatják, ahogy megtörlik arcát a nedves ruhával, s ahogy ő harapdálja a nedves ruhát, mint Sophie, amikor az arcát mossák. A legidősebb lány, aki mint Charlie rájött, már rég meghalt, még háromszor telefonált, egyszer a kutyán és kétszer a párnán. Ebéd körül Madeline elfáradt, elaludt, és fél órája alhatott, amikor lihegni kezdett, majd elhallgatott, aztán egy percig nem lélegzett, majd vett egy nagy levegőt és kész. És Charlie kisurrant az ajtón a lelkével a zsebében.

13 HARAPÓS KUTÁK

A z, hogy végignézte Madeline Alby halálát, mélyen megrázta Charlie-t. Nem is annyira a halál, hanem az élet, amit pillanatokkal előtte még látott a nőben. Arra gondolt: Ha a halál szemébe kell nézni ahhoz, hogy képesek legyünk élvezni az életet, ki tudná ezt jobban csinálni, mint aki a halál arcát borotválja? – A sajt nem volt a könyvben – mondta Sophie-nak, ahogy kiléptek a boltból Sophie új babakocsijával, ami úgy nézett ki, mint a szénszálas bicikli és a babakocsi keresztezése, egy olyan jármű, amivel simán el lehet ruccanni Indokínába; de erős volt, könnyű tolni, és védte Sophie-t az alumíniumváz. A sajt miatt nem adta rá a sisakot. Azt akarta, hogy Sophie tudjon körülnézni, lássa a világot, benne legyen. Madeline Alby egész lényével ette a sajtot, mintha az első és legjobb alkalom lett volna, s ez ráébresztette Charlie-t, hogy ő még sosem ízlelt igazán sajtot, ropit, életet. És nem akarta, hogy a lányának is ilyen élet jusson. Előző éjjel bevitte a kislányt a saját kis szobájába, amit még Rachel

dekorált ki neki: felhőket pingált a plafonra, egy boldog ballont, amiben boldog állatok utaznak az égen. Charlie maga nem aludt jól, ötször felkelt, hogy ellenőrizze Sophie-t, aki békésen szendergett. Viszont szívesen feláldoz némi alvást, ha Sophie az ő félelmei és korlátai nélkül élhet. Hadd ízlelje meg az élet összes fenséges sajtját. North Beachen csellengtek. Magának vett egy kávét, Sophie-nak almalevet. Megosztoztak egy óriási sütin, s a Sophie kocsijából szóródó morzsafolyót egész galambhad követte. A bárokban és kávézókban a focivilágbajnokság ment, az emberek szinte kifolytak az utcára, nézték a meccset, drukkoltak, ujjongtak, ölelkeztek, káromkodtak, a lelkesedés és csüggedés hullámaiban hánykolódtak új társak társaságában, akik a világ minden tájáról látogattak ebbe az olasz-amerikai negyedbe. Sophie a drukkerekkel együtt drukkolt, és vidáman sikongatott, mert azok boldogok voltak. Amikor a tömeg csalódott – blokkolt lövés, buktatás –, Sophie nem értette, és papájára nézett, hogy tegyen mindent jóvá, tegyen mindenkit boldoggá. Egy magas német nő megtanította Sophie-t, hogy énekelje a bemondóval együtt azt, hogy „Góóóóóóóóóóóóóóóóóóóóól”, addig gyakoroltatta vele, míg Sophie végigbírta mind az öt másodpercet, s még három sarokkal arrébb is lelkesen gyakorolt magában, Charlie pedig vállvonogatva nézett a meghökkent járókelőkre: A gyerek focihuligán, ez van. A szundiidő közeledtével Charlie átvágott a Washington Square Park felé, ahol emberek olvastak-heverésztek az árnyékban, egy fickó Dylan-dalokat gitározott, két fehér

rasztafiú rögbilabdát dobált, s úgy általában mindenki élvezte a henye, szellő nélküli nyári napot. Charlie észrevett egy fekete kiscicát, ami egy sövényből lopózott ki a Columbus Avenue közelében, s egy megvadult McMuffin-csomagolópapírt próbált becserkészni. – Nézd, Sophie, cica! – Charlie még mindig rémesen érezte magát Medve csótány elhalálozása miatt. Talán ma délután elmegy a boltba új barátért Sophie-nak. – Mondd: „cica”! Sophie nyálas vigyorral bökött a cicára. – Szeretnél egy cicát? Mondd: „cica”! Sophie a cicára mutatott: – Cica. És a kiscica holtan esett össze. – Friss Zene – reccsent bele Menta Friss a telefonba, akár egy basszus szaxofon. – Mi a fasz ez? Maga nem szólt erről. A könyv se szólt erről. Mi a fasz folyik itt? – A könyvtárat vagy a templomot hívja – felelte Menta. – Ez egy lemezbolt, nem tudakozó. – Charlie Asher vagyok. Mi a faszt csinált maga? Mit művelt a lányommal? Menta a homlokát ráncolta és megsimogatta a feje tetejét. Reggel elfejtett borotválkozni. Tudhatta volna, hogy valami baj lesz. – Nem hívhat fel, Charlie! Megmondtam. Sajnálom, ha valami történt a lányával, de esküszöm, hogy…

– Rábökött egy macskára, azt mondta, „cica”, és az ott helyben megdöglött. – Szerencsétlen egybeesés, Charlie, de a kismacskák halálozási aránya sajnos magas. – Ja, csakhogy aztán egy öreg papára bökött rá, aki a galambokat etette, azt mondta „cica”, és az is meghalt. Menta Friss örült, hogy éppen senki sincs a boltban, hogy lássa a kifejezést az arcán, mert biztos volt benne, hogy a gerincén fel-le táncoló cidri szétrázta a rendíthetetlen hidegvér imázst. – A gyereknek beszédzavara van, Charlie. Meg kéne nézetnie. – Beszédzavar? Beszédzavar?! A selypítés, az beszédzavar. A lányom embereket öl a „cica” szóval. Egész hazáig be kellett fognom a száját. Talán fel is vették páran videóval. Az emberek azt hitték, én is azok közé tartozom, akik verik gyereküket a boltban. – Ne legyen nevetséges, Charlie, az emberek odavannak azokért, akik nyilvánosan verik a gyereküket. Azokat utálják, akik hagyják a gyereküket huligánkodni. – Maradhatnánk a témánál, Friss? Mit tud erről? Mire jött rá a halálkereskedőként töltött évek alatt? Menta Friss leült a pult mögötti székre, és a karton Cher szemébe nézett, hátha ott megtalálja a választ. De a ringyó hallgatott. – Charlie, nem tudok semmit. A gyerek a szobában volt, amikor maga meglátott engem, és tessék, mi lett magából. Ki tudja, milyen hatással volt rá. Már mondtam, hogy maga más, mint mi. Talán a gyerek is. Sosem hallottam olyan halálkereskedőről, aki a cica

szóval megölt valakit, sőt a normális, hagyományos módon kívül sehogy máshogy. Próbált tanítani neki más szót? Kacsa? – Ja, akartam, de gondoltam, nagyon leértékelődne az ingatlan a környéken, ha hirtelen hullani kezdenének az emberek. Nem, nem próbáltam más szót. Már azt se merem parancsolni neki, hogy megegye a vacsoráját, nehogy engem cicázzon le. – Magának biztos van immunitása. – A könyv szerint mi sem vagyunk védve a halál ellen. Ha legközelebb egy cica jelenik meg a Discovery csatornán, a nővérem mehet koporsót választani. – Sajnálom, Charlie, de nem tudom, mit mondjak. Megnézem otthon a könyvtáramban, de a kölyök sokkal közelebb áll a halál hagyományos képzetéhez, mint mi. Viszont a dolgok egyensúlyban szoktak lenni, úgyhogy talán van pozitív oldala is ennek a… ööö… rendellenességnek. Addig is talán elugorhatna Berkeleybe, hátha az ottani könyvtárban talál valamit. Az egy prezenciakönyvtár, oda minden kinyomtatott könyvből visznek. – Maga nem próbálta? – De, csak én nem ilyen specifikus dolgot kerestem. Csak vigyázzon! Ne a BART-alagútban menjen. – Úgy gondolja, hogy a csatornahárpiák a BART-ban vannak? – Csatornahárpiák? – Így nevezem őket. – Ó. Nem tudom. De az a föld alatt megy, és én már ültem a vonaton, amikor elment az áram. Nem hinném, hogy szeretné megkockáztatni. Olyan érzés volt, mintha

az ő területükön járnék. Apropó, errefelé gyanúsan nagy csendben vannak úgy fél éve. Egy mukk se. – Itt se. De gondolom, ez a telefon ezt megváltoztatja. – Valószínű. Bár a lánya állapotával talán az egész játék megváltozott. Vigyázzon a hátsójára, Charlie Asher! – Maga is, Menta! – Mr. Friss. – Akkor Mr. Friss. – Visszhall, Charlie. A nagy hajón, a kabinjában Orcus a fogát piszkálta egy csecsemő széthasított combcsontjával. Babd karmával fésülgette fekete sörényét, miközben a bikafejű halál azon tűnődött, amit a Morrigan látott a Columbus Avenue-i csatornából: Charlie-t és Sophie-t a parkban. – Itt az idő – mondta Nemain. – Hát nem vártunk eleget? – Csattogtatta a karmát, akár a kasztanyettát, méregcseppeket szórva a falakra és a padlóra. – Vigyázz már! – szólt rá Macha. – Az a szar foltot hagy. Most tettem ide új szőnyeget. Nemain kiöltötte fekete nyelvét. – Mosónő. – Szajha. – Nem tetszik ez nekem – szólalt meg Orcus. – Zavar az a gyerek. – Nemainnek igaza van. Megerősödtünk – mondta Babd, a hártyát simogatva, ami kezdett visszanőni Orcus tüskéi közé; mintha legyezőt tett volna oda díszes szamurájfegyver gyanánt.

– Menjünk! A gyerekáldozattól talán teljesen visszakapod a szárnyadat. – Gondolod? – Ha besötétedik, megcsinálhatjuk – vélte Macha. – Ezer éve nem voltunk ilyen erősek. – Csak egyiktek megy, és titokban! – jelentette ki Orcus. – A lánynak nagyon ősi képessége van, még ebben az új testben is. Ha megtanul vele bánni, talán még ezer évig nem lesz esélyünk. Öld meg a gyereket és hozd el nekem a tetemét! – És az apja? Őt is megöljük? – Annyira nem vagy erős. De ha arra ébred, hogy a lánya eltűnt, talán bele is hal a gyászba. – Fogalmad sincs, mit csinálsz, ugye? – kérdezte Nemain. – Te itt maradsz ma este! – A francba – kent méregcsíkot a falra Nemain. – Bocsánat, hogy kétségbe vontam a fenségest. Hé, bikafej, az agyad is bikából van? – Ha. Ha. Ez jó – mondta Babd. – Csak nem tyúkész van a tollaid alatt? – kérdezte Orcus. – Hohó! Elkapott, Nemain. Ezen gondolkodj, miközben én megölöm a gyereket. – Hozzád beszéltem – mondta Orcus. – Macha megy. A tetőn keresztül hatolt be, feltépte a negyedik emeleti tetőablakot és leugrott a folyosóra. Árnyéknémán lopakodott a lépcsőház felé, aztán úgy lebegett le, lábai alig érték a fokokat. A második emeletre érve megállt az

ajtónál, és megnézte a zárakat. A főzár mellett még volt két tolózár is. Felpillantva acél keresztgerendát látott, amit apró rézcsappantyúval rögzítettek. Egyik karmát átdugta a résen, egy csuklómozdulat, és a rézzár zörögve lepottyant a parkettára odabent. Bepréselte magát, majd háttal nekisimult az ajtónak, s árnyként várt. Érezte a gyerek szagát, hallotta halk szuszogását a lakás belsejéből. A nagyszoba közepére ment, megállt. Új Husi is itt volt, őt is érezte, a gyerekével szemközti szobában aludt. Ha felébred, letépi a fejét és visszaviszi a hajóra bizonyítéknak Orcus elé, hogy soha többé ne becsülje őt alá. Sőt, poénból is szívesen megcsinálná. De előbb a gyerek. A gyerekszobában égő éjszakai lámpa fénye puha rózsaszín fénycsíkot küldött ki a nappaliba. Macha intett egyik karmos kezével, és a fény kialudt. Elégedetten dorombolt egyet. Volt idő, amikor az emberi életet is ki tudta oltani ugyanígy, és talán hamarosan megint képes lesz rá. Besurrant a gyerekszobába, aztán megtorpant. Az ablakon beömlő holdfényben látta, hogy a gyerek összekuporodva fekszik a babaágyban, s egy plüssnyulat szorongat. A szoba sarkaiba azonban nem látott el, olyan sötét és folyékony árnyak lengték be, hogy még az ő éjre született szeme sem tudott áthatolni rajtuk. A gyerekágyhoz ment, fölé hajolt. A kislány szélesre tátott szájjal aludt. Macha úgy döntött, egyik karmát használja, a szájon át fog felszúrni az agyába. Halk módszer, rengeteg vérrel jár, amit az apa könnyen megtalál, ráadásul így el is tudja vinni a tetemet, a

karmára akasztva, akár a halat a piacon. Lassan lenyúlt, behajolt a bölcsőbe, hogy a maximális lendületet tudja venni. A holdfény megcsillant a tízcentis karmán, ahogy felemelte, s egy pillanatra elterelte a figyelmét, hogy milyen szépen csillog… amikor az állkapocs a karjára csattant. – A kurva…! – visított fel, s már neki is csapták a falnak. Egy másik állkapocs a bokáját fogta be. Egymás után féltucatszor alakot váltott, de egyikkel sem tudott kiszabadulni, úgy dobálták, akár egy rongybabát, neki a szekrénynek, a bölcsőnek, majd megint a falnak. Karmával próbált fogást találni a támadóján, ám aztán úgy érezte, hogy karmait tövestől kitépik, hát felhagyott vele. Nem látott semmit, csak vad, szédítő mozgást észlelt, majd a becsapódást. Keményen odarúgott a bokáját harapó valaminek, ami el is engedte, viszont a másik támadó a karjánál fogva kirepítette az ablakon, neki a kinti biztonsági rácsnak. Macha hallotta, hogy lent a járdán üvegcserép csörren, minden erejét összeszedve alakot váltott, míg át nem jutott a rácson és zuhant a járda felé. – Aú! Basszameg! – kiáltotta egy hang, egy női hang az utcán. – Aú! Charlie besietett a lánya szobájába és felkapcsolta a villanyt. Sophie ébren ült a bölcsőben, a plüssnyuszit fogta és nevetett. Mögötte az ablak kitört, az üveg eltűnt. A bölcsőt kivéve minden bútor fel volt borítva, két fal gipszvakolatában kosárlabda méretű lyukak tátongtak, s alatta a falécezet is megrepedt. A padlót

fekete tollak borították, és valami, ami gyanúsan vérre emlékeztetett, ám a tollak Charlie szeme láttára kezdtek füstté válni. – Kuta, apu. Kuta. – És nevetett. Sophie az éjszaka fennmaradó részében apu ágyában aludt, apu pedig az ágy mellett ült egy széken, sétapálcakardját maga mellett tartva figyelte az ajtót. Charlie szobájában nem volt ablak, az ajtó volt az egyetlen közlekedő útvonal. Amikor Sophie pirkadat után felébredt, Charlie megfürdette, bepelenkázta és felöltöztette. Aztán felhívta Jane-t, hogy csináljon reggelit, ő pedig addig felsöpörte az üveget és gipszet Sophie szobájában, majd lement keresni furnért a törött ablakra. Pokoli volt, hogy nem hívhatja a rendőrséget meg senkit, de ha egy telefonbeszélgetés egy másik halálkereskedővel ehhez vezet, akkor inkább nem kockáztatja. Különben is, mit szólna a rendőrség fekete tollakhoz meg vérhez, ami csak úgy elpárolog? – Valaki tegnap éjjel bedobott egy téglát Sophie ablakán – mondta Jane-nek. – Ejha. A másodikra? Azt hittem, megbuggyantál, amikor az egész házra biztonsági rácsot tetettél, de most már nem vagyok benne biztos. Olyan üveget kéne tetetned abba az ablakba, amiben drót van. Biztos, ami biztos. – Fogok is. Biztos? Charlie-nak gőze sem volt, mi történt Sophie szobájában, de az, hogy a pusztítás ellenére Sophie-nak

haja szála sem görbült, a benőtt körmű nagylábujjáig megrémisztette. Az ablakot megcsináltatja, de a gyerek mostantól nála alszik, amíg harminc nem lesz, és hozzá nem megy egy hatalmas fickóhoz, akinek bőröve van nindzsázásból. Amikor visszatért a pincéből furnérral, szöggel meg kalapáccsal, Jane éppen cigarettázott. – Azt hittem, leszoktál. – Le is. Egy hónapja. Ezt a retikülömben találtam. – Miért dohányzol a lakásomban? – Bementem Sophie szobájába, hogy kihozzam neki a nyusziját. – Igen? Hol van Sophie? Még maradhatott üvegcserép a padlón. Ugye, nem… – De, bent van. És nem vagy vicces, Asher. Ezt az állatmániát most már tényleg túlzásba vitted. Kell három jógaóra, egy masszázs és egy termosz nagyságú füves cigi, hogy ezt kiheverjem. Annyira megijesztettek, hogy bepisiltem. – Mi a fenéről hadoválsz, Jane? – Vicces – fintorgott Jane. – Nagyon vicces. A kutakról beszélek, apuci. Charlie vállat vont – Tudnál még érthetetlenebb lenni? –, amely gesztust harminckét év alatt tökéletesített ki, majd Sophie szobájához szaladt, és feltépte az ajtót. Drága egy szem lánya két oldalán egy-egy kutya ült, a legnagyobb, legfeketébb kutyák, amiket életében látott. Sophie egyiknek dőlve ült, s közben plüssnyuszijával a másik fejét ütlegelte. Charlie tett egy lépést, hogy megmentse Sophie-t, ám az egyik kutya egy ugrással ott

termett, feldöntötte és a földhöz szegezte. A másik eb Charlie és Sophie közé állt. – Sophie, ne félj, apu jön érted. Charlie próbált kikecmeregni a kutya alól, de az csak lejjebb eresztette a fejét és rámordult. Meg sem moccant. Charlie úgy tippelte, egy harapással le tudná tépni az egyik lábát és felsőteste felét. Az izé feje nagyobb volt, mint a bengáli tigrisé a San Franciscó-i állatkertben. – Jane, segíts! Szedd le rólam! A nagy kutya felnézett, mancsát le nem véve Charlie válláról. Jane megpördült a bárszéken, és nagyon szívott a cigiből. – Nem hinném, öcsike. Ezt magad főzted, idd meg te a levét! – Nem én voltam. Soha nem láttam ezeket. Senki nem látott még ilyeneket. – Tudod, nekünk, leszbiknek magas a kutya toleranciaküszöbünk, de ehhez akkor sincs jogod. Oldd meg magad! – Jane felállt, fogta a retiküljét és kulcsait. – Mulass jól a kis cimboráiddal! Most mehetek rongy idegekkel munkába. – Jane, várj! Jane már elment. Charlie hallotta az ajtó csapódását. A nagy kutya láthatóan nem akarta megenni Charlie-t, csak ott tartani. Ahányszor megpróbált kibújni alóla, morgott és erősebben nyomta. – Le! Ül! El! – Charlie az összes vezényszót kipróbálta, amit tévés műsorokban hallott. – Hozd vissza! Fekszik! Szállj már le rólam, te dög!

Az állat beleugatott Charlie bal fülébe, de olyan hangosan, hogy percekig semmit nem hallott. A másikkal viszont kislánynevetést hallott a közelből. – Sophie, drágám, semmi baj! – Kuta, apu – mondta Sophie. – Kuta. – Odamászott és lenézett az apjára. A nagy kutya megnyalta az arcát, kis híján feldöntve. (A tizennyolc hónapos Sophie úgy mozgott, mint egy alacsony növésű piás.) – Kuta. – Megragadta a hatalmas véreb fülét, és lehúzta Charlieról. Pontosabban a kutya hagyta, hogy lehúzza róla. Charlie felpattant és Sophie-ért nyúlt, mire a másik kutya ugrott elé morogva. A feje felért Charlie melléig. Legalább kétszáz kilósnak tippelte őket. Simán kétszer akkorák voltak, mint a legnagyobb kutya, egy újfundlandi, amit egyszer a Tengerészeti Múzeum előtt látott. Dobermannszerű rövid szőr, rottweilerféle széles váll és mellkas, dán dogos szögletes fej és hátrakonyuló fül. Olyan feketék voltak, hogy elnyelték a fényt, és Charlie csak egyetlen lényt látott, ami erre volt képes: a hollók az alvilágból. Ezek a vérebek nem a környékről jöttek. És nem is azért, hogy bántsák Sophie-t. Egy ekkora állatnak fél fogára se lenne elég, s ha akarták volna, már simán felfalják. Elképzelhető, hogy ők rakták rendbe Sophie szobáját éjjel, de nem ők támadtak. Valaki bántani akarta Sophie-t, ők pedig megvédték. Charlie-t nem érdekelte, hogy miért, egyszerűen örült, hogy az ő oldalukon állnak. Hogy akkor hol voltak, amikor éjjel berontott a szobába, nem tudta, de most úgy tűnt, nem nagyon akarnak elmenni.

– Jó, nem bántom – mondta fennhangon. A kutya megnyugodott, hátrált pár lépést. – Bilire kell ülnie – mondta, és elég hülyén érezte magát. Ekkor vette észre, hogy mindkét eb széles ezüst nyakörvet visel, ami furcsa módon még jobban zavarta, mint a méretük. Bétahím képzelete, mely az elmúlt másfél év alatt alaposan megnyúlt, könnyedén elfogadta, hogy két gigantikus véreb jelent meg a semmiből lánya szobájában, de az, hogy valaki még nyakörvet is tett rájuk, na az már sok volt. Kopogtak a lakás ajtaján. – Drágám, apu mindjárt visszajön – hátrált ki a szobából.

14 VESZETTÜL VICCES

C harlie ajtót nyitott, és Lily sasszézott be. – Jane mondta, hogy van két nagy fekete kutyád. Látnom kell őket! – Lily, várj! – mondta Charlie, de a lány már ott is volt Sophie szobájánál. Halk morgás, majd Lily tolatott ki. – Gördeszkás Isten az égben, haver – vigyorgott. – Baróság. Honnét szedted?

– Sehonnét nem szedtem – ballagott oda Charlie. – Csak itt voltak. Lily megragadta a karját. – A halálkereskedéshez kellenek? – Lily, megegyeztünk, hogy erről nem beszélünk. Eddig így is volt. Sőt, Lily nagyon jól viselte. Amióta megtudta, hogy Charlie halálkereskedő, alig-alig célzott rá. Ráadásul leérettségizett anélkül, hogy priuszt szedett volna össze, és beiratkozott a Kulináris Intézetbe, aminek a legnagyobb előnye az volt, hogy munkában is viselte a fehér szakácsköpenyt, kockás nadrágot és gumiklumpát, s ez némileg enyhítette sminkjének és hajának hatását, ami továbbra is maradt szigorú, sötét és ijesztő. Sophie gügyögve nekidőlt az egyik ebnek. Azok lelkesen nyalták, már tiszta nyál volt, haja összeragadt csimbókokba, amitől úgy nézett ki, mint egy különösen jól sikerült japán rajzfilmfigura. Lilyt megpillantva intett: – Kuta, ‘ily. Kuta. – Cső, Sophie. Csúcs kutyák. – Lily Charlie-ra nézett. – Most mihez kezdesz? – Fogalmam sincs. A közelébe se engednek. – Az jó. Akkor azért jöttek, hogy megvédjék. – Azt hiszem – bólintott Charlie. – Valami történt éjjel. Emlékszel, hogy a könyv beszél a másokról? Azt hiszem, egyikük éjjel eljött Sophie-ért, és azért jelentek meg ezek. – Le vagyok nyűgözve. Azt hittem, hogy jobban kiakadsz egy ilyentől.

Charlie nem árulta el, hogy már előző nap kimerítette a kiakadás-adagját, amikor a lánya a cicával megölt egy öregembert. Lily így is túl sokat tudott, s most már kétségtelen, hogy akármi van odalent, veszélyes. – Gondolom, illene, de végül is nem bántják. El kell mennem a könyvtárba Berkeley-ben, hátha találok valamit róluk. De előbb el kell vennem tőlük Sophie-t. – Ja, az tuti könnyű lesz – nevetett Lily. – Figyu, ma dolgozom, aztán suli, de holnap utána tudok nézni neked. Addig próbálj összetegeződni ezekkel. – Nem akarok összetegeződni velük. Lily a vérebekre nézett. Sophie apró öklével csépelte egyiket, és vidáman kacagott. Lily Charlie-ra nézett. – Dehogynem. – Muszáj lesz – sóhajtott Charlie. – Láttál már ekkora kutyát? – Nincs ekkora kutya. – Akkor ezek mik? – Ezek nem sima kutyák, Asher, ezek a sátán kutyái, pokolfajzatok. – Honnét tudod? – Onnét, hogy mielőtt a lisztről, dagasztásról meg ilyenekről tanultam, szabad időmben a sötét oldalról olvasgattam, és a könyvekben sokszor előfordultak. – Ha ezt már tudjuk, mit akarsz még kutatni? – Hogy ki küldte őket. – Megpaskolta Charlie vállát. – Ki kell nyitnom lent. Ügyesen a kutákkal. – Mit esznek ezek? – Pedigree Pokolfajzat Hamhamot. – Ilyen is van? – Szerinted?

– Értem. Beletelt pár órába, de amikor Sophie elkezdett szaglani, mint pelenkameglepi, az egyik óriási eb az orrával Charlie felé tolta a lányt, mondván: Tedd tisztába és hozd vissza! Charlie magán érezte a tekintetüket, miközben tisztába tette a lányát, s hálás volt, hogy az eldobható pelenkán nincs tű. Ha véletlenül megbökné Sophie-t, az egyik biztos röptében leharapná a fejét. Feszülten figyelték, ahogy a pulthoz vitte a lányt, s miközben etette, azok a széke mellett strázsáltak két oldalt. Próbaképpen egy pirítóssal többet csinált, majd azt az egyik ebnek dobta. Az a levegőben kapta el, lenyelte, megnyalta a száját, aztán Charlie-ra és a kenyérre nézett. Így hát Charlie megpirított még négy szeletet, a kutyák meg olyan gyorsan kapták be, hogy mintha gőzt látott volna kicsapni a szájukból, ahogy az állkapcsuk összecsattant. – Szóval pokolbéli állatok vagytok, és szeretitek a pirítóst. Hát jó. Nekilátott még pirítani, aztán megtorpant. – Persze nektek nem is muszáj pirítva, mi? – Dobott egy szeletet a közelebbi kutyának, ami lenyelte. – Oké, így gyorsabb lesz. – Megetette velük a maradék kenyeret. Pár szeletet vastagon megkent mogyoróvajjal, ami semmi hatást nem váltott ki, majd másik párra citromillatú mosogatót spriccelt, ami szintén nem okozott nagy változást, legfeljebb hogy az ebek szép, akvamarin színű buborékokat böfögtek.

– Séta, apu – mondta Sophie. – Ma nem séta, édesem. Ma itthon maradunk és ismerkedünk új barátainkkal. Kivette Sophie-t a székből, letörölte arcáról és hajáról a reggelit, majd leült vele a szófára a Chronicle apróhirdetéseit olvasni, hiszen rendes munkája nagy részét ott találta. Ám alig látott hozzá, az egyik pokolfajzat odament, szájába vette a karját, és a szobája felé rángatta, Charlie pedig hiába tiltakozott, szidta, vágta fejbe réz asztali lámpával. A szobában a kutya elengedte, és úgy meredt Charlie határidőnaplójára, mintha pörköltszafttal lenne leöntve. – Mi az? – kérdezte Charlie, de már látta is. A nagy izgalom közepette valahogy nem vette észre, hogy új név van a naptáron. – Oké, de harmincas a szám. Még van egy egész hónapom. Hagyj lógva! – Ahogy elindult vissza, észrevette, hogy a pokolfajzat ezüst nyakörvén az ALVIN név áll. – Alvin? Hülyébb nevet még nem is hallottam. Visszament a kanapéhoz. Aztán a kutya visszarángatta a hálószobába, ezúttal a lábánál fogva. Az ajtónál felkapta a sétapálcakardját. Amint a kutya elengedte, felpattant és kirántotta a kardot. A nagy eb a hátára fordult és boldogan vinnyogott. Társa jelent meg az ajtóban lihegve. (Annak a nyakörv tanúsága szerint MOHAMED volt a neve.) Charlie felmérte a lehetőségeit. A sétapálcakardot félelmetes fegyvernek tartotta, még a csatornahárpiákra is rátámadt volna vele, ám most eszébe jutott, hogy ezek valószínűleg felmosták a padlót a sötétség valamelyik teremtményével, és pár óra múlva gond nélkül felfaltak

egy vekni szappanos kenyeret. Azaz nem az ő súlycsoportja. Hát jó, ha azt akarják, hogy most szerezze meg a lélekedényt, most szerzi meg. De a lányát nem hagyja itt velük. – Az Alvin akkor is hülye név – dugta vissza a kardot. Amikor Mrs. Korjev megérkezett, Charlie épp letette Sophie-t aludni, bölcsője mellett pedig két sötét pokolbéli szundikált, citromfriss illatot szuszogva. Charlie ébredező csintalan természete lehetett felelős, de figyelmeztetés nélkül hagyta, hogy Mrs. Korjev belépjen a szobába. Alig tudta elnyomni a kuncogást, amikor a böhöm kozák asszonyság orosz káromkodás özönében farolt ki a szobából. – Óriáskutyák bent! – Úgy van. – Nem normális kutyák. Nagy-nagy, fekete állat, mint… – Mint medve? – segített készségesen Charlie. – Nem, nem mint medve, Mr. Okosfolyás. Nem mint medve. Mint farkas, csak nagyobb, erősebb… – Mint medve? – Az anyja szégyelli, amikor ilyen gonosz, Charlie Asher. – Nem mint medve? – Nem fontos. Meglepett vagyok. Vladlena öreges asszony, gyenge szíve, de maga nevessen csak. Én majd ülök Sophie-val meg két kutyával. – Köszönöm, Mrs. Korjev. Amúgy Alvin és Mohamed a nevük. – Van nekik enni?

– A mélyhűtőben van bifsztek. Csak dobja oda nekik, de ne közelről. – Hogy szeretik bifsztek? – Fagyosan jó lesz. Úgy esznek, mint… Mrs. Korjev figyelmeztetően felemelte az ujját, ami egy vonalba állt egy hatalmas szemölccsel az orrán, mintha fegyvert célzott volna be. – …mint a lovak. Úgy esznek, mint a lovak – fejezte be Charlie. Mrs. Ling megismerkedése Alvinnal és Mohameddel nem ment olyan zökkenőmentesen, mint orosz szomszédjáé. – Ajjjjiiiiiiiii! Óriás siksze szar! – rohant Charlie után a folyosón. – Jön vissza! Siksze szar! És valóban, a lakásba visszatérve Charlie nagy, gőzölgő szarbagetteket talált a nappaliban. Alvin és Mohamed Sophie szobájának ajtaja mellett posztoltak, akár a kínai templomok bronzkutyái, csak épp tekintetük nem vad volt, inkább szégyenkező és bűnbánó. – Rossz kutya! – mondta Charlie. – Megijeszteni Mrs. Linget. Rossz kutya! – Átfutott a fején, hogy belenyomja orrukat a bűnökbe, de nem nagyon látta, hogyan tudná véghezvinni, hacsak nem hoz be egy dömpert és láncolja hozzá őket. – De tényleg – mondta különösen szigorú hangon. – Sajnálom, Mrs. Ling – fordult a miniatűr matrónához. – Ők Alvin és Mohamed. Pontosabban kellett volna fogalmaznom, amikor azt mondtam, hogy Sophie-nak új állata van.

Valójában direkt volt félreérthető, hisztérikus reakcióban reménykedve. Nem mintha tényleg meg akarta volna ijeszteni az öreghölgyet, csak épp a bétahímek olyan ritkán ijesztenek meg bárkit is, hogy amikor alkalom adódik, elvesztik a józan ítélőképességüket. – Jó – bámulta az ebeket Mrs. Ling. Zaklatottnak látszott, főleg mert az is volt. A kezdeti sokkból magához térve fejszámolást végzett: felmérte a két póni méretű ebet, és szépen lebontotta őket bélszínre, bordára, felsálra és pörköltnek valóra. – Akkor minden rendben lesz? – kérdezte Charlie. – Nem késik? Megyek Searsbe fagyasztót nézni. Van motorfűrész kölcsön? – Motorfűrész? Nekem nincs, de Ray biztos tud adni. Pár órán belül jövök. Csak előbb ezt feltakarítom – és Charlie lement a pincébe, hátha megvan a szénlapát, amit még apja tartott ott. Ahogy aznap elváltak, mind Charlie, mind Mrs. Ling Sophie állatainak gyors halandóságára alapozva remélték megoldani saját kaka-, illetve levesproblémájukat. Csakhogy a séma nem folytatódott. Miután hetek teltek el, és az állatokon nem mutatkozott semmi tünet, Charlie megbékélt a tudattal, hogy ezek az egyedüli állatok, amik túlélik Sophie figyelmét. Sokszor kísértésbe esett, hogy felhívja tanácsért Menta Frisst, de mivel legutóbbi hívása miatt kerültek ide a pokolfajzatok, ellenállt a kísértésnek. Lily kutatóútjai nem sok eredménnyel jártak:

– Állandóan róluk beszélnek – hívta fel a könyvtárból mobilján Lily. – Leginkább, hogy szeretnek bluesénekeseket kergetni, meg hogy van egy német robot focicsapat, aminek Pokolfajzatok a neve, de asszem, ez nem érdekes. Ami többször is előbukkan sok kultúrában, az az, hogy az élők és holtak közti átjárót őrzik. – Így már értem – mondta Charlie. – Azt hiszem. Azt nem mondja, hol az az átjáró? – Nem. De találtam egy könyvet egy apácától, akit kiközösítettek. Nem baróság? Elképesztő ez a könyvtár. Kilencmillió könyv van itt. – Igen, tényleg remek, de mit írt az exapáca? – Megkereste az összes utalást a pokolfajzatokra, és mindben szerepelt, hogy közvetlenül az alvilág urának engedelmeskednek. – Katolikus volt és alvilágnak nevezte? – Hát a könyv miatt kirúgták az egyházból, de ja. – Nem adott meg egy számot, amit fel lehet hívni, ha az embernek kérdése van? – A szabadnapomon jöttem, Asher, szívességet teszek neked. Jópofáskodni akarsz? – Nem. Bocs, Lily. Folytasd! – Ennyi. Használati útmutatót vártál? A legtöbb cucc utal rá, hogy ha pokolfajzat van a közelben, az nem túl jó dolog. – Miért, mi a címe a könyvnek: Kézikönyv a kibaszott nyilvánvalóról? – Azt tudod, hogy ezért fizetsz nekem? Idő és utazás. – Bocs. Persze. Szóval szabaduljak meg tőlük? – Embereket esznek, Asher. Dereng?

Így aztán Charlie úgy döntött, saját kezébe veszi a szörnyű kutyaságok eltűntetését. Mivel egyedül abban lehetett biztos velük kapcsolatban, hogy mindenhová elkísérik Sophie-t, elvitte őket a San Franciscó-i Állatkertbe, és otthagyta a furgonba zárva, a kipufogó füstjét véletlenül egy csővel bevezetve a raktérbe. Ezután következett egy rendkívül sikeres állatkerti séta, melynek során egyetlen állat sem sétált át a földi nyomorúságból a másvilágra lánya ragyogó szemétől, aztán Charlie arra tért vissza a furgonhoz, hogy abban két igen elszállt, de amúgy sértetlen pokolfajzat égett műanyag gőzt böfög fel, a megevett üléshuzatok maradványait. Különböző kísérletek révén kiderült, hogy Alvin és Mohamed nem csak a legtöbb méreggel szemben immúnis, de a bogárirtó ízét kifejezetten imádja, így Charlie lakásának lambériájáról az összes lakkot lenyalták a rovarirtó ember szokásos negyedévi látogatása után. Ahogy telt az idő, Charlie összevetette a két óriási eb jelenlétének veszélyét azzal a kárral, amit Sophie pszichéje szenvedne az elmúlásuktól, mivel láthatóan kezdett kötődni hozzájuk, úgyhogy felhagyott a direkt támadásokkal, nem dobált több virslit a 90-es busz elé. (A döntést az is megkönnyítette, hogy San Francisco városa perrel fenyegette, hogy a rohadt kutyái egy újabb buszt tönkretettek.) A közvetlen támadások amúgy is nehezen mentek Charlie-nak (mivel az egyetlen igazi bétahím harcművészet kizárólag az idegenek jóindulatán

alapult), így a passzív-agresszív viselkedés bétahím kung fuját fordította a pokolfajzatok ellen. Konzervatív kezdésként elvitte őket egy kirándulásra East Baybe a furgonnal, az oaklandi iszapos lapályon kicsalogatta a két kutyát egyölnyi marhabordával, majd gyorsan elhajtott… s arra ért haza, hogy a lakásban várják, patinás, száradó sárréteggel vonva be az egész nappalit. Akkor még közvetettebb módszert vetett be: bedobozolta és légi rakományként elküldte őket Koreába, abban a reményben, hogy étlapon végzik, de még ki se tudta söpörni a kutyaszőrt a lakásból, már ott voltak megint. Aztán arra gondolt, talán saját ösztöneiket felhasználva el tudja őket űzni, mert azt olvasta az interneten, hogy pumavizelet-párlatot spriccelve bokrokra és virágokra meg lehet akadályozni a kutyákat, hogy odapisáljanak. Alaposan átnézte a telefonkönyvet, és meg is találta egy túrafelszerelés-üzlet számát San Francisco déli részén, ami a hegyi oroszlán levének hivatalos forgalmazója volt. – Hogyne, van pumavizeletünk – mondta a fickó. Hangjából ítélve szarvasbőr kabátot és nagy szakállt viselt, de lehet hogy csak Charlie képzelete indult be. – És az elvileg elriasztja a kutyákat? – Akár a varázsige. Kutyát, szarvast, nyulat. Mennyi kell? – Nem tudom, tíz gallon? Szünet következett, és Charlie biztos volt benne, hogy hallja, amint a fickó jávorszarvashúsdarabokat csipeget ki a szakállából: – Egy-, két- és ötunciás üvegekben áruljuk.

– Az nem elég. Nem tud adni nagy, gazdaságos kiszerelést? Lehetőleg olyan pumától, amit hónapokig kutyahússal etettek? Gondolom, ez háziasított puma vizelete, ugye? Mármint nem mennek ki a vadonba begyűjteni? – Nem, uram, azt hiszem, az állatkertből szerzik. – A vadonbéli jobb, nem? Mármint ha lehet szerezni, hm? Mármint nem maga személyesen. Nem azt mondom, hogy kövessen egy hegyi oroszlánt egy csészével. Egy profi… Halló? Úgyhogy Charlie elküldte Rayt, hogy vásárolja fel az egész pumahúgy készletet, de végül csak annyit ért el vele, hogy a ház egész második emelete bűzlött, akár egy irdatlan macskaalom. Amikor látszott, hogy még a leginkább passzívagresszív megközelítés sem elég, Charlie a végső bétahím támadáshoz folyamodott, vagyis elviselte Alvin és Mohamed jelenlétét, de éreztette velük súlyos ellenszenvét, és epés megjegyzéseket tett, amikor csak alkalma adódott. A pokolfajzatokat etetni olyan volt, mintha szenet lapátolna két falánk gőzgépbe – Charlie-nak kétnaponta huszonöt kiló kutyakaját kellett hozatnia, hogy tartani bírja a tempót, amit aztán azok masszív kakatorpedóvá alakítottak, és úgy helyeztek el az utcákon és sikátorokban az Asher Használtholmik körül, mintha privát kutya-blitzkrieget folytatnának a környék ellen. Jelenlétük pozitív felhangját az adta, hogy Charlie hónapokig egy kukkot sem hallott a csatornából és nem

látott baljós hollóárnyat falakon, amikor lélekedényért ment. A kutyák a halálkereskedésben is jó szolgálatot tettek, mert ahányszor új név jelent meg a határidőnaplójában, odarángatták minden reggel, míg csak vissza nem tért a lélekedénnyel, így két évig egyet sem mulasztott el, sőt még csak nem is késett el eggyel sem. A nagy kutyák persze elkísérték Charlie-t és Sophie-t a sétáikra, amelyek folytatódtak, amint Charlie megbizonyosodott róla, hogy Sophie ura a „különleges” nyelvgyakorlatának. Habár a kutyák olyan nagyok voltak, amilyet még senki nem látott, azért nem voltak hihetetlenül nagyok, s bármerre mentek, mindenhol el kellett magyaráznia, milyen fajták. Amikor beleunt, rávágta: „Pokolfajzatok”, arra meg, hogy honnét szedte őket, „Egyszerűen ott voltak a lányom szobájában”, ami után már nemcsak hazugnak tartották, de seggfejnek is. Úgyhogy finomított a dolgon. „Ír pokolfajzatok” mondta, amit valami okból mindenki azonnal elhitt (kivéve egy ír focirajongót egy North Beach-i étteremben, aki azt mondta, „Én ír vagyok, de azok az izék tutira nem írek”. Mire Charlie azt felelte: „Fekete írek”. A fickó erre bólintott, mintha ő végig tudta volna, majd a pincérnőre nézett: „Kaphatok még egy kurva korsót, mielőtt kiszikkadok, mint a herélt kan?”). Charlie tulajdonképp kezdte élvezni a hírnevét, mint a fickó az aranyos kislánnyal meg a két hatalmas kutyával. Amikor az embernek van egy titkos élete, önkéntelenül is örül egy kis nyilvános figyelemnek. És Charlie örült is, míg egy nap a Russian Hill egy kis utcájában meg nem állította őket egy szakállas férfi hosszú pamutkaftánban és szőtt kalapban. Sophie már

elég idős volt, hogy bírja a sétát a saját lábán, bár Charlie azért vitt magával kengurut, hogy felvehesse, ha elfárad (noha leginkább felültette Alvin vagy Mohamed hátára). A szakállas kicsit túl közel ment el Sophie mellett, és Mohamed morogván odaállt közéjük. – Mohamed, vissza! – szólt rá Charlie. Kiderült, hogy a pokolfajzatokat igenis be lehet tanítani, főleg ha olyat parancsol nekik az ember, amit amúgy is tenni akarnak. („Egyél, Alvin! Jófiú! Most kakálj! Ügyes!”) – Miért hívja Mohamednek? – kérdezte a szakállas. – Mert ez a neve. – Nem lett volna szabad Mohamednek nevezni. – Nem én neveztem Mohamednek. Már az volt a neve, amikor kaptam. Rajta volt a nyakörvén. – Istenkáromlás Mohamednek nevezni egy kutyát. – Próbáltam más nevet, de nem hallgatott rá. Nézze. Steve, mard meg a bácsi lábát! Látja? Semmi. Ingmar, harapd le a lábát! Semmi. Ennyi erővel fársziul is beszélhetnék. Érti, mire célzok? – Én pedig Jézusnak neveztem a kutyámat, ehhez mit szól? – Hát sajnálom, nem tudtam, hogy elvesztette a kutyáját. – Nem vesztettem el. – Nem? Tele van a város olyan röplapokkal, hogy „Megtalálta Jézust?” Akkor az biztos egy másik Jézus nevű kutya. Kínált jutalmat? Tudja, az segít. – Charlie újabban azt vette észre magán, hogy nem tudja nem szívatni az embereket, főleg ha azok nem hajlandók nem hülyén viselkedni.

– Nincs Jézus nevű kutyám, és ez azért nem zavarja magát, mert maga istentelen pogány! – Nyugodtan nevezze akárminek a kutyáját, engem nem zavar. De amúgy igen, istentelen pogány vagyok. Legalábbis legutóbb így szavaztam – vigyorgott a férfira. – Halál a pogányra! Halál a pogányra! – reagált a szakállas Charlie ellenállhatatlan bájára. Körbe-körbe táncolt, az öklét a halálkereskedő arcába rázva, ami annyira megijesztette Sophie-t, hogy a szemét eltakarva sírva fakadt. – Elég, megijeszti a lányomat! – Halál a pogányra! Halál a pogányra! Mohamed és Alvin gyorsan megunták a táncot, leültek és várták a parancsot, hogy megehessék a hálóinges férfit. – Komolyan mondom. Hagyja abba! – Charlie feszengve körülnézett, de nem volt senki az utcán. – Halál a pogányra! Halál a pogányra! – kántálta Szakáll. – Látta, hogy mekkora kutyák ezek, Mohamed? – Halál a… Hé, honnét tudta, hogy Mohamednek hívnak? Mindegy. Nem érdekes. Halál a pogányra! Halál a… – Hű, maga aztán bátor, ő viszont kislány, megijedt, úgyhogy most már hagyja abba! – Halál a pogányra! Halál a pogányra! – Cica! – vette el kezét szeme elől Sophie és mutatott a férfira. – Jaj, kicsim – sóhajtott Charlie. – Megegyeztünk, hogy ezt nem csináljuk.

Charlie vállára ültette Sophie-t és továbbmentek, elvezetve a két pokolfajzatot a halott szakállas férfitól, aki békés kupacban feküdt a járdán. A férfi kis szőtt kalapját a zsebébe gyűrte. Vörösen izzott. (Furcsa mód a szakállas neve csak másnap jelenik majd meg Charlie naptárában.) – Látod, milyen fontos a humorérzék? – nézett fel Charlie, pofát vágva a lányára. – Buta apu – mondta Sophie. Később Charlie-nak lelkiismeret-furdalása támadt, amiért a lánya a „cica” szót fegyverként használja, s úgy érezte, egy jó apa megpróbálna jelentést adni az átélteknek, valami tanulságot levonni, ezért leültette Sophie-t két plüssmacival, pár csésze láthatatlan teával, egy tálca képzeletbeli sütivel, a két pokolbéli ebbel, és megejtette az első meghitt, apalánya beszélgetést. – Kicsim, ugye, érted, apu miért mondta, hogy sose csináld többé azt? Hogy az emberek miért nem tudhatják, mire vagy képes? – Mert mások vagyunk? – Úgy van, mert mások vagyunk. – Ő a legokosabb, legszebb lány a világon. – És tudod, miért vagyunk mások? – Mert kínaiak vagyunk, és a fehér ördögökben nem lehet bízni? – Nem, nem mert kínaiak vagyunk. – Mert oroszok vagyunk, és a szívünk tele bánattal?

– Nem, nincs bánat a szívünkben. – Mert erősek vagyunk, mint medve? – Igen, bogaram, azért. Mások vagyunk, mert erősek vagyunk, mint medve. – Tudtam. Kérsz még teát, apu? – Igen, kérek szépen, Sophie. – Látom, megtapasztaltad a különféle módokat, mellyel az ember leghűbb társa gazdagíthatja az életet – bólogatott a Császár. Charlie a bolt hátsó lépcsőjén üldögélt, egész csirkéket húzott elő egy rekeszből és dobta Alvinnak és Mohamednek. Azok olyan erővel kapták el a csirkéket a levegőben, hogy a Császár, Betli és Lázár – utóbbiak a sikátor túlsó falánál várakoztak és gyanakodva szemlélték a pokolfajzatokat – össze-összerezzentek, mintha pisztolyt sütöttek volna el a közelben. – Gazdagodás – dobott újabb csirkét Charlie. – Pontosan. – Egy jó ebnél nincs jobb, hűségesebb barát – vélte a Császár. Charlie hallgatott egy sort, mert a rekeszből nem csirkét, hanem egy hordozható mixert húzott elő. – Barát bizony – mondta. Mohamed rágás nélkül lenyelte a mixert, csak a kábel lógott ki a pofájából. – Nem fáj neki? – érdeklődött a Császár. – Takarmány – magyarázta Charlie, majd kísérőnek fagyasztott csirkét dobott Mohamednek, aki a kábellel együtt lenyelte. – Amúgy nem az én kutyáim. Sophie-é.

– A gyereknek kell állat – értett egyet a Császár. – Akivel felnőhet… bár ezek mintha már eleget nőttek volna. Charlie bólintott, és egy nyolcvanhármas Buick generátort dobott Alvin mohó szájába. Fémes reccsenés, majd az eb böfögött egyet és farkát csóválva kért még. – Sophie állandó kísérői lettek. Mostanra legalább arra betanítottuk őket, hogy őrizzék az épületet, amiben éppen van. Egy darabig el se mozdultak mellőle. A fürdetés elég nagy kihívás volt. – Azt hiszem, Billy Collins költő írta: „Senki se szereti a vizes kutyát”. – Ja, pedig neki valószínűleg nem kellett egy kislányt és két kétmázsás kutyát fürdetnie habfürdőben. – De azt mondod, megenyhültek? – Kénytelenek voltak. Sophie elkezdte az óvodát. Az óvónők nem nézték jó szemmel az óriáskutyákat. – Charlie egy üzenetrögzítőt hajított Alvinnak, aki elropogtatta, mintha kutyaropi volna; csak úgy záporoztak szájából a kutyanyálas műanyag szilánkok. – Szóval mit csináltál? – Kellett pár nap és jó sok magyarázkodás, de betanítottam őket, hogy az óvoda bejárata előtt ülve várják meg. – És a személyzet engedte? – Minden reggel lespricceltem a két kutyát azzal a gránit-textúrás sprayjel, és megmondtam nekik, hogy moccanás nélkül üljenek. Senki nem figyelt fel rájuk. – És engedelmeskedtek? Egész nap? – Csak fél nap, Sophie délben hazajön. És ígértem nekik egy kekszet.

– Mindennek ára van. – A Császár kivett egy fagyasztott csirkét. – Szabad? – Csak tessék. A Császár odadobta Mohamednek, aki egyetlen harapással lenyelte. – Ez igen – mondta elismerően a Császár. – Ez semmi. Ha propángázpalackot etetek velük, lángot böfögnek fel.

15 A PRÉDA SZAVA

D ugibabák – mondta Ray csak úgy. Charlie mellett taposta a lépcsőzőgépet, mindkettejükről szakadt a verejték és az előttük lévő gépekről feléjük világló hat, tökéletesen hangolt női feneket stírölték. – Hogy? – kérdezte Charlie. – Dugibabák. Azok bizony. Ray azzal az ürüggyel beszélte rá Charlie-t, hogy menjen el vele az edzőterembe, hogy majd ő beavatja a szinglilét menetébe. Mivel Ray valaha zsaru volt, és jobban megfigyelte az embereket, mint egészséges lett volna, és túl sok szabadideje volt, és nem sokat járt el

maga sem, valójában azért hívta el Charlie-t, hogy kicsit megismerje magánemberként is. Megfigyelte, hogy Rachel halála óta Charlie különös módon azonnal megszerzi a halottak holmiját, alighogy a halálhírük megjelent a lapokban. Mivel Charlie magának való volt, nem beszélt arról, mit csinál, amikor nincs a boltban, nem is szólva a sok állatról, ami elpusztult a lakásán. Ray gyanította, hogy Charlie sorozatgyilkos. Ezért úgy döntött, közel kerül a főnökéhez és megbizonyosodik róla. – Halkabban, Ray! – szólt rá Charlie. – Jézusom! – Mivel Ray nem fordult felé, a nők fenekéhez beszélt. – Nem hallanak. Nézd, mindegyiken fejhallgató van. – Igaza volt, mindegyik nő a mobilján beszélt. – Mi láthatatlanok vagyunk nekik. Mivel Charlie a legtöbb embernek valóban láthatatlan volt, vagy majdnem az, későn kapcsolt. A délelőtt derekán jártak, a teremben csupa karcsú, testhez álló ruhás, húszas nő volt, aránytalanul nagy mellel, tökéletes bőrrel és drága frizurával, akik ugyanúgy keresztülnéztek rajta, mint amikor lélekedényért ment. Olyannyira, hogy amikor beléptek a terembe, Charlie ösztönösen körülnézett, van-e itt valami vörösen pulzáló tárgy, hátha csak reggel nem vette észre a nevet a naptárban. – Amikor meglőttek, jártam egy fizikoterapeutával, aki itt dolgozott – mesélte Ray. – Ő hívta így ezeket: dugibabák. Mindegyiknek van egy lakása, amit egy idős, menő pali fizet, ahogy a fitneszklubtagságot meg a hamis didkókat. Nappal arcmasszázs, este meg arcspricc.

Charlie-t halálosan feszélyezte, hogy Ray így beszél ezekről a nőkről, akik párlépésnyire voltak. Mint bétahím, alapjáratban halálosan feszélyezte volna ennyi gyönyörű nő jelenléte, de ez még rontott a helyzeten. – Szóval amolyan trófeafeleségek? – Á, csak reménybeli trófeafeleségek. Nem kapják meg a fickót, a házát, a jachtját, mit tudom én. Csak azért vannak, hogy tökéletes seggekként szolgáljanak. – Dugibabák. – Dugibabák. De felejtsd el őket, nem azért jöttél. Raynek persze igaza volt. Charlie nem miattuk jött. Öt év telt el Rachel halála óta, mindenki azzal nyaggatta, hogy újra ringbe kell szállnia, bár nem ezért engedett a volt zsarunak és kísérte el ide. Mivel Charlie túl sok időt töltött magában, főleg mióta Sophie elkezdte az óvodát, és mert titkos élete és hivatása volt, kezdett arra gyanakodni, hogy mindenkinek van. És mert Ray magának való volt, sokat beszélt a környéken meghalt emberekről, és mert nem volt társasági élete a Fülöpszigeteki nőkön kívül, akikkel online ismerkedett, Charlie arra gyanakodott, hogy Ray sorozatgyilkos. Ezért úgy döntött, közel kerül hozzá, és kideríti. – Akkor amolyan kitartott szeretők? Mint Európában? – Mondjuk. De szerinted a szeretők dolgoznak ilyen keményen azért, hogy jól nézzenek ki? Szerintem a dugibaba pontosabb, mert amikor túl öregek lesznek, hogy lekössék a tagot, annyi nekik. Végük, mint a marionettbábunak, amelyiknek elnyisszantották a zsinórját. – Jézusom, Ray, ez durva! – Talán Ray az egyik nőt cserkészi be, gondolta Charlie.

Ray vállat vont. Charlie végigpásztázott a tökéletes hátsófertályokon, s hirtelen megérezte az egyedül meg a kislány és két óriáskutya társaságában töltött évek súlyát. – Akarok egy dugibabát! Aha!, gondolta Ray. Most választja ki az áldozatot. – Én is. De a mi fajtánknak nem jut dugibaba, Charlie. Észre se vesznek minket. Aha!, gondolta Charlie. Megszólalt a megkeseredett szociopata. – Ezért hoztál ide? Hogy olyan isteni nők előtt mutassam meg, mennyire nem vagyok fitt, akik le se tojnak? – Nem. A dugibabákat jó nézni, de járnak ide normális nők is – magyarázta Ray. És azok se állnak szóba velem. – És azok se állnak szóba veled. – Mert megérzik, hogy pszichopata gyilkos vagy, gondolta Charlie. – Majd utána a bárban meglátjuk. – Ahol majd úgy ülök, hogy lássam, amint kiválasztod az áldozatodat, gondolta Ray. Te beteg fasz, gondolták egyszerre. Charlie arra ébredt, hogy nem egy, hanem három név áll a naptárában, és az utolsónál, bizonyos Madison McKernynél már csak három napja van elhozni a lélekedényt. Charlie egy rakás újságot tartott otthon, és általában egy hónapra visszamenően kikereste kuncsaftjai halálhírét. Gyakrabban pedig, amikor a pokolfajzatok békén hagyták, egyszerűen megvárta,

hogy megjelenjen a név a halálozási rovatban, és akkor ment el a lélekedényért a házhoz, amikor gyászolónak vagy hagyatékkereskedőnek adva ki magát könnyű volt bejutni. Most azonban csak három napot kapott, Madison McKerny halálhírét sehol nem találta. Ezek szerint még életben van, viszont a telefonkönyvben sem találta, vagyis gyorsan kell cselekednie. Mrs. Ling és Mrs. Korjev szombatonként piacolt, ezért Jane-t kérte meg, hogy vigyázzon Sophie-ra. – Kistestvért akarok – vallotta be Sophie Jane néninek. – Jaj, édesem, sajnálom, de az lehetetlen, mert ahhoz apunak szexelni kéne, és az képtelenség. – Ne beszélj így neki, Jane! – szólt rá Charlie. Szendvicset csinált nekik, és közben azon töprengett, miért mindig neki jut a szendvicskészítés. Sophie-ra nézett. – Kicsim, menj a szobádba, és játssz Alvinnal meg Mohameddel! Apunak beszélni kell Jane nénivel. – Oké – kacsázott el a szobájába Sophie. – És ne öltözz át, az tökéletes – szólt utána Charlie. – Ez ma már a negyedik ruha – mondta Jane-nek. – Úgy váltogatja őket, ahogy te a barátnőidet. – Aú. Gyengéden, Chuck, érzékeny lélek vagyok, de szétrúghatom seggedet! Charlie egy egész karéjt meglocsolt majonézzel, hogy hangsúlyozza komolyságát. – Nem vagyok biztos benne, hogy egészséges, ha ennyi nagynénit lát maga körül. Az anyját már elvesztette, és most, hogy elköltöztél… szerintem nem jó, ha olyan nőkhöz kötődik, akik aztán kirepülnek az életéből. Konzisztens női jelenlétre van szüksége.

– Először is nem költöztem „el”, csak máshová, de ugyanolyan gyakran látom, mint amikor itt laktam. Másodszor: nem vagyok nimfomán, csak peches. Harmadszor: Cassie-vel három hónapja együtt vagyunk, eddig nagyon jó minden, ezért költöztem ki. És negyedszer: Sophie nem vesztette el az anyját, nem is volt anyja, te voltál neki, és ha tisztességes ember akarsz lenni, le kell feküdnöd valakivel. – Erre gondoltam, nem beszélhetsz így Sophie előtt! – De igaz, Charlie! Még Sophie is látja. Még azt se tudja, mi az, de látja, hogy hiányt szenvedsz benne. Charlie abbahagyta a szendvicsépítést, és odament a pulthoz. – Nem a szex hiányzik, Jane. Az emberi kapcsolat. A minap fodrásznál voltam, és a fodrásznő melle a vállamnak dörgölődött, és majdnem elmentem. Aztán majdnem elbőgtem magam. – Ez nekem szexnek hangzik, öcsi. Voltál már valakivel Rachel halála óta? – Te is tudod, hogy nem. – Hiba. Rachel nem ezt akarná. Ezt tudnod kell. Hiszen megszánt, amikor összeállt veled, ami nem lehetett neki könnyű, mert tudhatta, hogy sokkal jobbat is találna. – Megszánt? – Én is ezt mondom. Édes nő volt, te viszont most még szánalmasabb vagy, mint akkor. Több hajad volt, viszont nem volt gyereked és két Volvo nagyságú kutyád. A francba, biztos van még olyan apáca, aki most is lefeküdne veled, puszta könyörületből. Vagy bűnbánatból. – Elég, Jane!

– A Folyton Dugáshiányban Szenvedő Nővérek. – Nem vagyok annyira rossz. – A Szent Csont rendje, a netes pornó és a gyógyíthatatlan rejszolók patrónusai. – Jól van, Jane, sajnálom, hogy azt mondtam a barátnőidről. Nem volt hozzá jogom. Jane hátradőlt a bárszéken, karba fonta kezét, és elégedetten, de szkeptikusan nézett. – A probléma ettől még megmarad. – Jól vagyok. Itt van Sophie, az üzlet, nem kell barátnő. – Barátnő? Az neked túl nagy kihívás. Csak szexelned kéne. – Nem! – De igen! – Jó, igen – felelte legyőzötten Charlie. – Mennem kell. Megleszel Sophie-val? – Persze. Elviszem hozzám. Van egy utálatos szomszéd az utcában, akit szeretnék bemutatni a kiskutyáknak. Parancsra is kakálnak? – Ha Sophie utasítja őket. – Tökély. Viszlát este. Ígérd meg, hogy randira hívsz valakit. Vagy legalább körülnézel ez ügyben. – Ígérem. – Jó. Átszabattad már azt az új kék öltönyt? – El a kezekkel a ruháimtól! – Nem kéne menned? Ray úgy vélte, akkor kezdődhetett, amikor Charlie sorra megölte azokat az állatokat, amiket a lányának vett. A nagy fekete kutyák beszerzése talán segélykiáltás –

olyan állatok, amiknek az eltűnése előbb-utóbb feltűnik valakinek. A moziban mindig így kezdődik: kis állatokkal, aztán gyorsan jönnek a stopposok, kurvák, majd a gyilkos valami istenháta mögötti nyári táborban egész sereg cserkész rajvezetőt mumifikál, és ropogós hamvaikat kártyaasztal köré ülteti a hegyi fészkében. A hegyi fészek ugyan nem stimmelt Charlie profiljába, mivel allergiás volt szinte mindenre, de ez talán csak ördögi géniuszának jele. (Ray utcai zsaru volt, nem kellett neki bűnözői profilkészítést tanulnia, elméletei ezért igencsak színesek voltak, ami a bétahímképzelete és tekintélyes DVD-gyűjteménye mellékhatásának tudható be.) Charlie többször is a segítségét kérte, hogy kapcsolataival a rendőrségnél és a gépjárműnyilvántartó hivatalnál segítsen megkeresni embereket, akik aztán pár hétre rá mind holtan végezték. Viszont egyik se gyilkosság volt. S noha az utóbbi években sokszor felbukkant a boltban olyanok holmija, akik épp csak elhunytak (Ray többön is lopás elleni számot talált, és felhívta egy barátját odabent, hogy azonosítsa a tulajt), azok sem gyilkosságok áldozatai voltak. Pár baleset, többnyire azonban természetes halálokok. Vagy Charlie elképesztően ördögi, vagy neki ment el az esze, amely lehetőséget Ray nem zárt ki teljesen, már csak azért sem, mert erre három volt felesége is kapásból tanúskodott volna. Ezért eszelte ki az edzést Charlie leleplezésére. Na persze, Charlie mindig is rendes volt vele, és ha kiderül, hogy nincs hegyi vacka tele mumifikált táborfelügyelőkkel, akkor Ray rémesen fogja érezni magát, amiért becsapta.

Mi van, ha Charlie-nak nincs semmi baja azon kívül, hogy ráférne a dugás? Ray éppen Eduardóval chatelt, új barátnőjével a KétségbeesettFülöpszigetekiek.comról, amikor Charlie lejött a hátsó lépcsőn. – Ray, segíts nekem megkeresni valakit! – Egy pillanat, ki kell jelentkeznem. Kuksizd meg az új bukszámat, Charlie! – Ray egy vastagon sminkelt, de vonzó ázsiai nő képét hívta a képernyőre. – Csinos, Ray. De most nem tudok szabadságot adni, hogy elutazz a Fülöp-szigetekre. Legalábbis amíg nem találunk valakit Lily helyett. – Charlie közel hajolt a képernyőhöz. – Haver, ennek Eduardo a neve. – Tudom. Ez olyan fülöp-szigeteki dolog, mint az Edwina. – De hát borostája van! – Rasszista vagy. Bizonyos népeknek erősebb az arcszőrzete. Engem nem zavar, nekem az a fontos, hogy őszinte, gondoskodó és vonzó legyen. – Ádámcsutkája is van. Ray hunyorogva megvizslatta a képet, majd gyorsan kikapcsolta a monitort, és megpördült a széken. – Szóval kit kell megtalálni? – Ugyan, Ray, egy ádámcsutka még nem zárja ki, hogy őszinte, gondoskodó és vonzó legyen. Csak kevésbé teszi valószínűvé. – Ühüm. Szerintem csak a megvilágítás volt rossz. Na szóval ki kell neked? – Csak a nevét tudom: Madison McKerny. Tudom, hogy a tag vagy nő a városban él, de ennyi. – Nő.

– Hogy? – A Madison lotyónév. Charlie a fejét rázta. – Ismered? – Nem ismerem, bár a neve ismerősen cseng. De a Madison újgenerációs lotyónév, mint a Reagen vagy Morgan. – Nem tudlak követni, Ray. – Eleget jártam sztriptízbárokban, Charlie. Nem vagyok büszke rá, de ez hozzá tartozik, ha zsaru az ember. És ott felfigyelsz a táncosnők nevének sémájára. – Ezt nem tudtam. – A dolog az ötvenes évekig nyúlik vissza: Bubbles, Bumbum és Bang szülte Bambit, Candyt és Jewelt, amiből lett Sunshine, Brandy és Cinnamon, amiből meg Amber, Brittany és Brie, amiből meg Reagan, Morgan és Madison. Madison táncosnő név. – Nem is éltél az ötvenes években, Ray. – Nem. De a negyvenes években se, mégis tudok a második világháborúról és a bigband jazzről. Érdekel a történelem. – Értem. Szóval egy táncosnőt keresek? Ez nem segít. Azt se tudom, hol kezdjem. – Átnézem a gépjármű-nyilvántartást meg az adókartonokat. Ha a városban él és van lakcíme, délutánra meglesz. Miért akarod megtalálni? Szünet következett, ami alatt Charlie úgy tett, mintha talált volna egy foltot a pult üvegén, és csak miután nagy gonddal letörölte, felelte: – Ööö hagyatéki ügy. Az egyik helyen, amit megszereztünk, vannak cuccok, amit neki hagytak.

– Ezt nem a végrendelet végrehajtójának kéne intézni? Vagy az ügyvédnek? – Apróságok, nincsenek benne a végrendeletben. A végrehajtó kért meg rá, hogy intézzem el. Kapsz érte ötven dolcsit. – Oké – vigyorodott el Ray. – Amúgy is segítettem volna. De ha táncosnő, veled megyek, jó? – Megegyeztünk. Három órával később Ray megadta a címet Charlie-nak, majd nézte, ahogy a főnöke sietve elhagyja a boltot és leint egy taxit. Taxit? Miért nem a furgonnal megy? Ray követni akarta, követnie kellett, ám ahhoz valakinek vigyázni kell a boltra. Számíthatott volna erre, de máshol járt az esze. Azóta járt máshol az esze, hogy beszélt Charlie-val, és nemcsak a Madison McKerny utáni keresés kötötte le a gondolatait, hanem az is, hogy próbálta kiokoskodni, hogyan suvassza be közömbösen a „Na és van péniszed?” kérdést a szerelmével, Eduardóval folytatott párbeszédbe. Pár csintalan email után nem bírta tovább, és begépelte: Eduardo, nem mintha számítana, de küldenék neked szexi fehérneműt baráti ajándék gyanánt, és kíváncsi vagyok, kell-e valami speckó szempont a bugyinál. Aztán várt. És várt. És bár Manilában hajnali öt volt, kezdett kételkedni. Túl homályos volt, vagy nem volt elég homályos? És most mennie kell. Tudta, hová igyekszik Charlie, de oda kellett érnie, mielőtt történik valami. Felhívta Lily mobilját, remélve, hogy nem a

másik helyen dolgozik éppen, és hajlandó egy szívességre. – Mondjad, hálátlan! – szólt bele Lily. – Honnan tudtad, hogy én vagyok? – Ray? – Ja. Honnan tudtad, hogy én vagyok? – Sehonnan. Mit akarsz? – Tudnád tartani a frontot itt helyettem pár órára? – Aztán ahogy hallotta, hogy Lily mély levegőt vesz, ami után biztosra vette a verbális sértést, gyorsan hozzátette: – Ötven dolcsi. – Hallotta a távozó levegőt. Igen! A Kulináris Intézetben végezve Lily kisegítő szakácsként helyezkedett el egy bisztróban a North Beachen, de nem keresett eleget, hogy elköltözzön az anyjától, így Charlie rá tudta beszélni, hogy legalább addig ugorjon néha be az Asher Használtholmikba, amíg talál helyette valakit. – Oké, Ray, pár órára. De ötre az étteremben kell lennem, úgyhogy vagy visszaérsz, vagy korán lehúzom a redőnyt. – Kösz, Lily. Noha minden az ellenkezőjére utalt, Charlie őszintén remélte, hogy Ray mégsem sorozatgyilkos. Ray összeköttetései nélkül sosem találta volna meg ezt a nőt. Mihez kezd majd, ha meg kell keresnie valakit, Ray meg sitten csücsül? No persze Ray zsarumúltja megmagyarázná, miért nem hagy nyomot. Viszont ha embereket öl, akkor miért keres az interneten Fülöpszigeteki nőket? Talán azt csinálja, amikor odautazik a

soros kedveséhez. Talán kétségbeesett Fülöp-szigetieket öl. Talán Ray turista-sorozatgyilkos. Ezzel majd később foglalkozom, gondolta Charlie. Most meg kell szereznem egy lélekedényt. Charlie a Fontana apartmanház előtt szállt ki a taxiból, egy saroknyira a Ghirardelli Square-től, amit vízparti csokoládégyárból turista bevásárlóközponttá alakítottak. A Fontana nagy, gömbölyded, beton- és üvegépület volt, amely az Alcatrazra és Golden Gate-hídra nézett, és 1960-as évekbeli megépítése óta tűrte a San Franciscó-iak megvetését. Nem mintha ronda lett volna – noha ezt senki nem vitatta –, de a körülötte álló viktoriánus és Edward korabeli házak miatt leginkább egy gigantikus légkondicionálóra emlékeztetett, amit az űrből pottyantottak a tizenkilencedik századi környékre. Mindenesetre pompás kilátást nyújtott, volt ajtónálló, föld alatti parkoló, tetőmedence, így ha az ember elviselte azt a stigmát, hogy egy építészeti páriában lakik, kellemes lakhatást nyújtott. A Ray által adott cím a huszonkettediken volt, és feltehetőleg a lélekedény is. Charlie nem volt biztos észrevehetetlensége (nem láthatatlanságként gondolt rá, mert nem is az volt) pontos hatósugarában, de remélte, hogy kiterjed a huszonkettedik emeletre. El kell surrannia az ajtónálló mellett, be a liftbe, és a hagyatékvásárló szerep most kizárva. Hát aki nem mer, nem nyer. Ha elkapják, majd keres más bejutási módot. Az ajtónál várt, míg egy

üzletasszony külsejű nő be nem ment, s követte a hallba. Az ajtónálló még csak rá sem nézett. Ray látta Charlie-t kiszállni a taxiból, és mondta a saját sofőrjének, hogy álljon meg egy saroknyira, ahol kiugrott, a taxisnak odadobott egy ötöst, és mondta, hogy az aprót tartsa meg. Majd a zsebében kotorászott a viteldíj fennmaradó részéért, miközben a taxis türelmetlenül dobolt a kormányon és urduul káromkodott a bajsza alatt. – Bocs, régen nem mentem taxival. – Raynek volt kocsija, egy aranyos kis Toyota, de az egyetlen parkolóhely, amit talált, nyolcsaroknyira volt a lakásától, egy barátja által vezetett hotel parkolójában, és San Franciscóban ha találsz egy parkolóhelyet, megtartod, így Ray jobbára a tömegközlekedést használta, és csak szabadnapjain vezette a kocsit, hogy az akku le ne merüljön. Charlie boltja előtt egyszerűen beugrott egy taxiba, azt üvöltve, „Kövesse azt a taxit!”, ezzel halálra rémítve a hátul ülő japán családot. – Bocs. Konicsiva. Régen nem mentem taxival. – Aztán kiugrott és leintett egy másik taxit, ami szabad volt. Most fürgén osont az utcán, lámpaoszloptól újságautomatáig, onnan reklámbódéig, mindegyik mögött lekuporodott, és úgy várt, amivel mindössze annyit ért el, hogy a szemközti buszmegállóban várakozó kissrác komplett idiótának nézte. Épp akkor ért a Fontana föld alatti parkolójának bejáratához, amikor Charlie a bejárati ajtóhoz indult. Ray lekuporodott a parkolójegy-automata mögött.

Fogalma sem volt, mit fog csinálni, ha Charlie bemegy. Szerencsére memorizálta Madison McKerny telefonszámát, így figyelmeztetni tudja Charlie érkezésére. A taxiban idefelé eszébe jutott, honnét ismerős neki a név: a fitneszklubból. Madison McKerny is egy délelőtti dugibaba, és Charlie most őt szúrta ki magának. Figyelte, ahogy Charlie besorol egy fiatal, üzletasszony kinézetű nő mögé, aki a járdáról a Fontana ajtaja felé igyekezett… majd Charlie eltűnt. Csak úgy. Ray kilépett a járdára, hogy jobban lásson. A nő még ott volt a hallban, csupán pár lépést tett, ám Charlie-t nem látta. Nem voltak bokrok, se falak, az egész rohadt hall üvegből volt, hová a fenébe lett Charlie? Ray biztos volt benne, hogy végig rajta tartotta a szemét, nem is pislogott, és látta volna, ha Charlie hirtelen mozdulatot tesz. A bétahím taktikához folyamodva magát hibáztatta, és azon morfondírozott, talán valami görcstől elájult pár pillanatra. Akárhogy is, figyelmeztetnie kell Madison McKernyt. Az övéhez nyúlt, de csak üres mobiltokot tapintott, és eszébe jutott, hogy reggel a boltba érve a pult alá tette a mobilt. Charlie megtalálta a keresett lakást, és csengetett. Ha ki tudná csalogatni Madison McKernyt a folyosóra, besurranhatna és átnézhetné a lakást a lélekedény után. Pár lépésnyire a folyosón állt egy asztal, gondosan elrendezett műanyag virágokkal. Felborította, hátha a nő elég kényszeres vagy kíváncsi ahhoz, hogy közelebbről

megnézze. Ha nincs otthon, hát akkor be kell törnie. Volt rá esély, hogy mivel lent van portaszolgálat, a nőnek nincs riasztója. De mi van, ha a nő látja? A kuncsaftok néha látták. Nem gyakran, de megtörtént már, és… A nő ajtót nyitott. Charlie elbódult. A nő bódító volt. Charlie nem vett levegőt, csak a mellét bámulta. Nem mert fiatal és észvesztő barna nő volt, tökéletes hajjal és tökéletes bőrrel. Nem mert vékony, fehér selyemköntöst viselt, ami alig leplezte fürdőruhamodell alakját. Nem mert aránytalan nagy, viszont hetyke mellei voltak, amik nekifeszültek a köntösnek és kikandikáltak fent, ahogy kihajolt az ajtón, bár ez is elég lett volna, hogy elakassza a szerencsétlen bétahím lélegzetét. Hanem mert a melle vörösen izzott a selyemköntösön át is, izzott a dekoltázsban, akár két kelő nap, pulzált, akár didkó alakú villanykörték egy giccses hawaii hulalány-lámpán. Madison McKerny lelke a mellimplantátumban volt. – Azokra kell rátennem a kezemet – mondta Charlie fennhangon, elfelejtve, hogy nincs egyedül, és nem magában gondolkodik. Akkor Madison McKerny észrevette őt, és sikoltozni kezdett.

16 A PRÉDA SZAVA II: REKVIEM EGY DUGIBABÁÉRT

R ay olyan erővel rántotta fel az ajtót, hogy a kis csengő lerepült és végigszánkázott a padlón. – Az istenit! – füstölgött Ray. – Nem fogod elhinni. Én magam se hiszem el. Lily ránézett a féllencsés szemüvege fölött, és letette a francia szakácskönyvet, amit nézegetett. Valójában nem volt szüksége szemüvegre, de fölötte átnézni megvetést és undort fejezett ki, amiről úgy érezte, illik hozzá. – Valamit nekem is el kell mondanom – mondta. – Várj! – nézett körül Ray, hogy van-e a boltban valaki. – Ez tényleg fontos. – Oké. Az enyém nem olyan fontos. Kezdd te! – Oké. – Ray nagy levegőt vett és belevágott. – Azt hiszem, Charlie egy nindzsa sorozatgyilkos. – Ejha, ez faszaság. Oké, most én. Olyan-KanosVagyok kisasszony keresett. Tudatni akarta, hogy húsz centi fincsi férfihússal több az átlagnál. – Lily felemelte Ray mobilját, amit az a pult alatt hagyott. – Istenem, már megint? – Ray a pultra dőlt, arcát a kezébe temette. – Azt mondta, alig várja, hogy megossza veled. – Lily a körmét vizsgálta. – Szóval Asher nindzsa? Ray felnézett.

– Az, és az egyik dugibabát akarja megölni az edzőteremből. – Szerinted elég élénk a képzeletvilágod, Ray? – Fogd be, Lily, ez katasztrófa! Az állásom és lakásom függ Charlie-tól, nem is szólva arról, hogy gyereke van, meg arról, hogy életem napsugara egy pasi. – Nem az. – Lily nem is értette magát; ilyen korán feladja. Már nem élvezte úgy Ray kínzását, mint régen. – He? Mi van? – Csak szívatlak, Ray. Nem hívott. Csak elolvastam az összes emailedet. – Az privát! – Azért tartod az itteni számítógépen? – Sok időt töltök itt, és az időeltolódás… – Apropó, privát, mi ez az egész Asherrel? Hogy nindzsa meg sorozatgyilkos? Mind a kettő? Egyszerre? Ray közelebb hajolt, és fejét leszegve a gallérjába beszélt, mintha hatalmas összeesküvést tárna fel. – Figyelem egy ideje. Sok cuccot szerez halottaktól. Évek óta. De mindig az utolsó pillanatban megy el, nekem kell beállnom helyette, és sose mondja meg, hová megy, viszont utána az egyik halott cuccai idekerülnek a boltba. Úgyhogy ma követtem. Egy nőhöz ment, aki abba a terembe jár, ahová én, és akit ő is láthatott múltkor. Lily hátralépett, karba fonta a kezét, és undorodva nézett Rayre, ami jól ment neki, hiszen évekig szorgalmasan gyakorolta. – Ray, az eszedbe sem jutott, hogy Charlie hagyatékokkal üzletel, és hogy sokkal jobban megy az üzlet, mióta többet csinál ilyesmit? Hogy az áruk

minősége sokkal jobb? Talán épp azért, mert korán odaér? – Tudom én, de nem erről van szó. Már nem vagy itt annyit, Lily. Zsaru voltam, szemet szúr az ilyesmi. Például tudtad, hogy egy gyilkossági nyomozó is figyeli Charlie-t? Bizony. Adott nekem egy névjegyet, és mondta, hogy hívjam, ha valami furcsa történik. – Ne mondd, hogy felhívtad! – Charlie eltűnt, Lily. A nyomában voltam, és a szemem láttára megszűnt létezni. És éppen a dugibaba házába ment be. Lily legszívesebben felkapta volna a tűzőgépet a pultról, és gyors ütemben száz kapcsot lőtt volna Ray homlokába. – Te hálátlan köcsedék! Zsarukat küldtél Asherre? Aki munkát és lakást adott? – A zsarukat nem hívtam, csak Rivera nyomozót. Még bentről ismerem. Nem fogja felfújni a dolgot. – Hozd a csekk-könyvedet meg a kocsidat! – förmedt rá Lily. – Kihozzuk óvadékkal. – Szerintem még be se varrták. – Ray, te szánalmas szarzsák. Bezárok, és kint megvárlak. – Ne beszélj így velem, Lily! Nem muszáj ezt eltűrnöm! Mivel nem tudta forgatni a fejét, nem tudta elkerülni az első két kapcsot, amit Lily a homlokába lőtt, de aztán úgy döntött, legjobb, ha megy a csekk-könyvéért és a kocsiért, és elhátrált.

– Különben meg mi a fasz az a dugibaba? – kiáltott utána Lily, maga is meglepődve a Charlie iránti heves lojalitásán. A rendőrnő kilencszer vett ujjlenyomatot Charlie-tól, majd Rivera nyomozóra nézett: – A faszfejnek nincs ujjlenyomata. Rivera megfogta Charlie kezét, tenyérrel felfelé fordította és megnézte az ujjbegyeit. – Látom a redőket. Teljesen normális az ujja. – Akkor csináld te! – mondta a rendőrnő. – Mert a lap tök sima. – Na jó. Jöjjön velem! Rivera egy falhoz vezette Charlie-t, amire vonalzót festettek, és mondta neki, hogy nézzen a kamerába. – A hajam jól áll? – kérdezte Charlie. – Ne mosolyogjon! Charlie komor képet vágott. – Ne vágjon pofát! Csak nézzen előre… a haja rendben van, bár most összetintázta a homlokát. Ez nem olyan nehéz, Mr. Asher, a bűnözők is képesek rá. – Nem vagyok bűnöző. – Betört egy őrzött épületbe és zaklatott egy fiatal nőt. Ez azt jelenti, hogy bűnöző. – Nem törtem be sehová, és nem zaklattam senkit. – Majd meglátjuk. Miss McKerny azt mondta, halálosan megfenyegette. Fel fogja jelenteni, és ha engem kérdez, mindketten mázlisták, hogy időben odaértem. Ezt Charlie is furcsállta. A dugibaba sikoltozni kezdett, visszahátrált a lakásába, ő követte, próbálta

megmagyarázni a dolgot, kitalálni, hogy mi legyen, közben túlságosan nagy figyelmet szentelt a nő melleinek. – Nem fenyegettem. – Azt mondta neki, hogy meg fog halni. Még ma. Ezzel most megfogta. A nagy zűrzavarban és sikoltozásban tényleg elárulta a nőnek, hogy meg kell szereznie a mellét, mert még ma meghal. Visszatekintve talán jobb lett volna, ha ezt az infót megtartja magának. Rivera felvitte az emeletre egy kis szobába, amelyben egy asztal és két szék állt. Mint a tévében. Charlie körülnézett az egyirányú tükröt keresve, de csalódottan csak betonfalat látott, amit könnyen mosható mohazöldre festettek. Rivera leültette, aztán az ajtóhoz ment. – Pár percre itt hagyom, míg Miss McKerny ideér, hogy megtegye a feljelentést. Itt kellemesebb, mint a cellában. Kér valamit inni? Charlie a fejét rázta. – Hívjak ügyvédet? – A maga dolga, Mr. Asher. Joga van hozzá, én nem adhatok tanácsot ez ügyben. Öt perc múlva itt vagyok. Akkor telefonálhat, ha akar. Rivera kiment, és a folyosón Charlie látta a nyomozó társát, egy goromba, kopasz, bikaszerű fickót, aki a Cavuto névre hallgatott. A fickó kifejezetten ijesztő volt. Nem annyira, mint az a kilátás, hogy meg kell szereznie Madison McKerny implantátumát, vagy hogy mi lesz, ha nem sikerül, de azért elég ijesztő.

– Engedd el! – így Cavuto. – Mi az, hogy engedjem el? Most vettem fel, és az a McKerny csaj… – Halott. A barátja lőtte le, aztán amikor a mieink kimentek a bejelentett lövöldözésre, saját magát is lelőtte. – Mi?! – A fickó nős volt. McKerny többet akart, és el akarta mondani a dolgot a feleségnek. A fickó kiakadt. – Ezt már mind tudod? – A szomszéd mondta el az egyenruhásoknak, amint kiértek. Miénk az ügy. Guruljunk! Ezt meg engedd el! Ray Macy meg valami punk szakácscsaj már várják lent. – Éppen Ray Macy hívott engem, hogy szerinte Asher meg fogja ölni a nőt. – Tudom. Helyes bűntény, rossz fickó. Menjünk! – Az engedély nélküli fegyvert még ráverhetjük. – Egy sétapálca, amiben kard van? Bíró elé akarsz állni azzal, hogy letartóztattad ezt a fickót sorozatgyilkosság gyanújával, de ő lealkudta odáig, hogy egy kibaszott nagy kretén? – Jó, elengedem, de én mondom, Nick, ez a fickó megmondta McKernynek, hogy ma meg fog halni. Valami itt nagyon bűzlik. – És még nincs elég bűzlő ügyünk? – Jogos – adta meg magát Rivera. Madison McKerny gyönyörű volt bézs selyemruhájában, szokás szerint tökéletes frizurával és

sminkkel, s a gyémánt fülbevaló és nagy drágaköves nyaklánc jól ment a diófa erezetű, ezüstfogantyús koporsóhoz. Ahhoz képest, hogy már nem dobogott a szíve, lélegzetelállító látványt nyújtott, főleg Charlie számára, mivel csak ő látta a koporsóban a vörösen pulzáló dudákat. Charlie nem sok temetésen járt, de Madison McKernyé szép volt, és igencsak népes ahhoz képest, hogy csak huszonhat éves volt. Mint kiderült, Madison a Mill Valley-ben nőtt fel, San Francisco mellett, így rengetegen ismerték. A családja kivételével láthatóan sokan elvesztették vele a kapcsolatot, és meglepve tudták meg, a nős barátja lőtte le egy drága lakásban a város szívében. – Biztos nem ezt írták az évkönyvbe, mint „legvalószínűbb” opció – próbált társalogni Charlie a lány egyik osztálytársával, akivel egymás mellé kerültek a vécében. – Honnan ismerte Madisont? – kérdezte a fickó leereszkedő hangon. Ránézésre ő volt a „legvalószínűbb, hogy mindenkit kiakaszt a vagyonával és szép hajával”. – Én? A vőlegény barátja vagyok. – Charlie felhúzta a cipzárt és a mosdóhoz ment, mielőtt a tagnak még eszébe jutna valami. Charlie meglepődve látott általa ismert embereket is a temetésen, s ahányszor egyik elől elmenekült, belefutott egy másikba. Először Rivera nyomozóba, aki a szemébe hazudott: – Muszáj volt jönni. A mi ügyünk. Kicsit megismertem a családot.

Aztán Raybe, aki a szemébe hazudott: – Az én termembe járt. Gondoltam, illik leróni a tiszteletemet. Aztán Rivera társába, Cavutóba, aki szemtelenül nem hazudott: – Szerintem maga perverz. És a volt zsaru haverja is. Aztán Lilybe, aki szintén őszinte volt: – Látni akartam egy halott dugibabát. – Ki van a boltban? – kérdezte Charlie. – Bezártam. Haláleset a családban. Ugye tudod, hogy Ray küldte rád a zsarukat? Azóta nem beszéltek, hogy Charlie-t kiengedték. – Gondolhattam volna. – Azt mondta, látott bemenni a halott bige házába, és csak úgy eltűntél. Azt hiszi, nindzsa vagy. Az is hozzátartozik? – Lily megtáncoltatta a szemöldökét, amolyan Groucho Marx-féle cinkos pillantással, amit gyengített a tény, hogy a szemöldöke ceruzavékony volt és lila. – Ja, hozzá. Ray nem gyanítja, ugye? – Nem, falaztam. De azt hiszi, hogy sorozatgyilkos vagy. – Én azt hittem, ő a sorozatgyilkos! Lily megborzongott. – Nagyon rátok fér a dugás. – Igaz, de most az izé miatt vagyok itt. – Még nem szerezted meg az izéjét? – Fogalmam sincs, hogyan. Az ő izéje még az izéjében van – biccentett a koporsó felé. – Megszoptad. – Üljünk le!

Bementek a kápolnába, ahol kezdődött a szertartás. Nick Cavuto, aki háromlépésnyire állt, háttal Charlienak, most a társához osont. – Nem lőhetnénk le egyszerűen Ashert? Majd később kitaláljuk, miért. A szemét valamit biztos csinált, amiért megérdemelné. Charlie-nak gőze sem volt, mihez kezdjen, hogyan szerezze meg a lélekimplantátumot, de szilárdan hitte, hogy valamit majd csak kitalál. Az utolsó pillanatban felbukkan valami természetfeletti képesség. Egész szertartás alatt élt benne ez a hit. Akkor is, amikor lezárták a koporsót, a temetési menet közben is, és a sír melletti beszéd alatt végig. Akkor kezdte elveszteni a reményt, amikor a gyászolók széledeztek, a koporsót a földbe engedték, és mire a brigád nekilátott földet dobálni a gödörbe, már teljesen feladta. A sírrablás még egy lehetőség, de nem nagy ötlet. Hiába állt mögötte többévnyi halálkereskedőség, nem hitte, hogy képes betörni egy temetőbe, egész éjjel ásni, feltörni a koporsót, majd kivágni egy halott nő haláli dudájából az implantátumot. Nem ugyanaz, mint elemelni egy vázát a kandallópárkányról. Miért nem lehetett Madison McKerny lelke egy vázában a kandallópárkányon? – Szóval nem szerezte meg – mondta mögötte egy hang. Charlie megfordult. Rivera nyomozó állt alig egy lépésre. A ravatalozóban látta utoljára.

– Micsodát? – Micsodát, na persze. Azt tudja, hogy nem a gyémántokkal temették el, ugye? – Kár lett volna. – A nővérei kapták meg. Tudja, Charlie, a legtöbben már nem maradtak, hogy lássák, amint tényleg elföldelik. – Nem? Csak kíváncsi voltam, hogy lapátot használnake. És maga? – Én? Én magát figyelem. A csatornás dolgon már túljutott? – Azon? Csak kicsit igazítani kellett a gyógyszeradagomon. – Ezt a kifejezést Charlie Jane-től szedte. Jane nem szedett semmit, ez mégis mindig bejött neki. – Hát vigyázzon vele, Charlie! Én meg vigyázok magára. Adios – indult el Rivera. – Adios, nyomozó. Apropó, szép öltöny. – Kösz. Magánál vettem – felelte Rivera meg sem fordulva. Mikor járt a boltban?, töprengett el Charlie. A következő pár hétben Charlie úgy érezte, mintha az idegrendszerét az ajánlott feszültség fölé tekerték volna, szinte egész teste vibrált az izgalomtól. Arra gondolt, felhívja Menta Frisst, és figyelmezteti, hogy nem tudta megszerezni Madison McKerny lélekedényét, viszont ha a csatornahárpiák emiatt nem bukkannak fel, akkor a telefon biztos riasztja őket. Úgyhogy inkább otthon marasztalta Sophie-t, és gondoskodott róla, hogy mindig

mellette legyen a két pokolfajzat. Sőt a két állatot Sophie szobájába zárta, különben azok folyton a határidőnaplóhoz rángatták, amiben pedig nem is jelent meg név. Csak a lejárt Madison McKerny és még két nő – Esther Johnson és Irena Posokovanovich –, akik neve ugyanaznap jelent meg, de még maradt szavatossági idejük, vagy mi a rosseb az. Megint elindult a gyalogútjaira, a csatornák lejáratánál erősen fülelve, de a sötétség nem indult meg felfelé. Charlie meztelennek érezte magát az utcán a sétapálcakardja nélkül, amit Rivera megtartott, ezért keresett helyette valamit, és eközben találkozott még két halálkereskedővel. Az elsővel egy antikváriumban a Missionben. Hát igazából nem is volt már antikvárium, még maradt ugyan pár polcnyi könyv, de a többi kacatokkal volt tele, a tömítésektől a rögbisisakokig. Charlie tökéletesen értette a helyzetet. Az ember könyvekkel kezd, aztán lebonyolít egy ártatlan üzletet, mondjuk egy első kiadást elcserél egy pár könyvtámaszra, aztán még egyszer eljátssza ezt, aztán egy garázskiárusításon egy egész doboz szart megvesz kizárólag egy dolog miatt – és hamar ott áll egymáshoz nem passzoló holmikkal meg elavult rádiócsövekkel, és ha agyonütik, se emlékszik, honnan szedte össze a medvecsapdát, pedig ott van, közvetlen a zöldes tutu meg a péniszpumpa mellett: kéz alól a keze ügyébe. Az üzlet végében egy polcon minden könyv tompa vörösen izzott. Charlie megbotlott egy köpőcsészében, és egy jávorszarvasszarv fogasba kapaszkodott meg.

– Jól van? – nézett fel a könyvéből a tulaj. Hatvanas férfi lehetett, bőre foltos a túl sok naptól, amit viszont egy ideje már nem látott, s így kicsit tésztás lett. Hosszú, ritkuló haja volt, bifokális szemüveget hordott, amitől tanult teknősnek nézett ki. – Igen, semmi baj – felelte Charlie, elszakítva tekintetét a lélekedénykönyvektől. – Kicsit zsúfoltan vagyunk, tudom – mondta a teknősférfi. – Már akartam takarítani, de persze már harminc éve akarok, és még mindig nem jutottam el odáig. – Nem gond, tetszik a boltja. Klassz a választék. A tulaj megnézte magának Charlie drága öltönyét meg cipőjét, és hunyorgott. Nyilvánvalóan ismerte a ruhák értékét, és gazdag gyűjtőnek vagy antikvadásznak vélte. – Kimondottan valamit keres? – Sétapálcakardot. Nem muszáj antiknak lennie. – Legszívesebben meghívta volna a tagot egy kávéra, hogy eldumáljanak a lélekedények megszerzéséről, az alvilágiakkal való küzdelemről, a halálkereskedőségről. Rokon lélek volt, s a lélekedényeinek számából ítélve még Menta Frissnél is régebben csinálta. Teknősférfi a fejét rázta. – Évek óta nem láttam. Ha ad névjegykártyát, körülnézek. – Kösz, inkább magam keresek tovább. Az is része a dolognak. – Kifelé hátrált, de nem mehetett el szó nélkül, információ nélkül. – Hogy megy az üzlet errefelé? – Mostanság jobban. A bandák kicsit visszafogták magukat, és a Missionnek ez a része kezd modern,

művészies környék lenni. Ami jó az üzletnek. Maga városi? – Ízig-vérig. Csak errefele nem sűrűn járok. Szóval az utóbbi pár hétben nem hallott semmi fura dologról errefelé? Teknősfickó most jobban megnézte magának Charlie-t, még az óriási szemüvegét is levette. – Az elhúzó kocsik basszusnyomóitól eltekintve halotti csend. Hogy hívják? – Charlie. Charlie Asher. A kínai negyednél lakom. – Anton vagyok. Anton Dubois. Örülök, hogy megismertem. – Mennem kell. – Van egy zálogos a Fillmore Streeten, Charlie. A Fulton sarkán, azt hiszem. Ott sok pengés fegyver van. Talán olyan is, ami magának kell. – Kösz. Vigyázzon magára, Anton, rendben? – Mint mindig – felelte Anton, és újra a könyvébe mélyedt. Charlie még izgatottabban lépett ki a boltból, de már nem annyira magányosan. Másnap vett egy új sétapálcakardot a zálogosnál a Fillmore-on, és talált egy készlet evőeszközt és konyhai cuccot, amik vörösen izzottak. A tulaj fiatalabb volt Anton Dubois-nál, jó harmincas, és egy 38-as revolvert hordott válltokban, ami kevésbé rázta meg Charlie-t, mint az a tény, hogy nő. Minden halálkereskedőt férfinak képzelt, de persze erre nem volt semmi alapja. A nő farmert és egyszerű inget viselt, viszont lehúzta a sok össze nem illő ékszer, amit Charlie ugyanolyan luxusnak tippelt, mint a maga részéről a drága öltönyöket. Olyan zsarunősen volt

csinos, a mosolya kellemes, és Charlie önkéntelenül arra gondolt, randira hívja, majd hallotta a pukkanást, ahogy a hülyeség önmegsemmisítő buborékja szétdurrant. Ja persze: vacsi, mozi, aztán hadd rohanják le a Sötétség Erői a világot. Klassz első randi. Mindenkinek igaza van, nagyon ráférne már a dugás. Készpénzért megvette a pálcát, köntörfalazás nélkül, s úgy hagyta el a boltot, hogy szóba sem elegyedett a tulajjal, bár egy névjegykártyát azért elvett a pultról. Carrie Lang volt a neve. Alig tudta megállni, hogy ne figyelmeztesse, ne intse óva attól, ami lentről jöhet, de rájött, hogy minden egyes ott töltött másodperc mindenkire nagy veszélyt jelent. Vigyázz magadra, Carrie, suttogta magában, ahogy távozott. Aznap este úgy döntött, tenni fog valamit, hogy enyhítse élete feszültségét. Pontosabban eldöntötték helyette, amikor Jane és a barátnője, Cassandra megjelent a lakásban, hogy vigyázzanak Sophie-ra. – Menj, keress egy nőt! – tanácsolta Jane. – Ez nem így működik – ellenkezett Charlie. – Egész nap elvoltam, nem töltöttem semmi időt a lányommal. Jane és Cassandra – egy atletikus, vonzó, vörös hajú, harmincas nő, aki láttán Charlie megesküdött magának, hogy randira hívná, ha nem a nővérével járna – kilökték a lakásból, majd becsukták és kulcsra zárták az ajtót. – Haza ne gyere, amíg nem kaptál valamit! – kiáltott ki az ajtó fölötti ablakon Jane.

– Nálad így megy? – kiáltott vissza Charlie. – Csak keresel valakit, aki benne van? Mint egy hullarabló? – Itt van ötszáz dolcsi. Az bárkinek elég. – Egy köteg bankó repült ki a kisablakon, majd Charlie pálcája, sportkabátja, tárcája. – Ez az én pénzem, igaz? – kiáltott be Charlie. – Neked kell dugnod – kiáltott vissza Jane. – Menj! Vissza ne gyere, amíg nem táncoltál a kétpúpún! – Hazudhatok is. – Nem tudsz – mondta Cassandra. Kedves hangja volt, amit szívesen hallgat az ember elalvás előtt. – A kétségbeesés meglátszik a szemedben. És ezt kedvesen értem. – Hogyan máshogy. – Szia, apu! – mondta Sophie odabent. – Mulass jól! – Jane! – Nyugi, csak most jött be. Így hát Charlie, akit saját nővére dobott ki az otthonából, elbúcsúzott imádott lányától, és elindult, hogy keressen egy vadidegent, akit megdönthet. – Csak masszázst – mondta Charlie. – Oké – mondta a lány, ahogy olajokat és kenőcsöket rendezgetett egy polcon. Ázsiai volt, de hogy azon belül hová valósi, azt Charlie nem tudta megmondani, talán thaiföldi. Aranyos volt, fekete haja a derekáig ért. Vörös, krizantémmintás selyemkimonót viselt. A lány véletlenül sem nézett a szemébe. – Komolyan, csak feszült vagyok. Én csak egy teljesen etikus, higiénikus masszázst kérek, ahogy a táblán áll. –

Charlie egy szűk kabin végében állt, felöltözve, a masszázsasztal és a masszőz meg a polcnyi kence között. – Oké – mondta a lány. Charlie csak nézett rá, nem tudta, most mi jön. – Ruha le! – A lány tiszta fehér törülközőt terített a masszázsasztalra, rábökött, majd hátat fordított. – Oké? – Oké. Charlie úgy érezte, ha már itt van, végig kell csinálnia. Az ajtónál a nőnek ötven dolcsit perkált le a masszázsért, ami után az aláíratott vele egy papírt, miszerint csak masszázst kap, semmi mást, és hogy a borravalót szívesen fogadják, de ez nem implikál semmiféle szolgáltatást a masszázson kívül, és ha a Fehér Ördög azt hitte, mást is kap, hát nagyon fog csalódni. Oda kellett írnia a kezdőbetűjét mind a hat nyelven kinyomtatott papírra, majd a nő kacsintott, hosszan és lassan, amit még inkább eltúlzott a hosszú műszempillája, s a szopás nemzetközileg elfogadott mozdulatát mímelte, kerekre tátott szájjal és nyelvével ritmikusan kiduzzasztva az arcát. – Lótuszvirág lazítja fel, Mr. Macy. Charlie ugyanis Ray nevét írta alá, nem kicsinyes bosszúból, hanem mert arra gondolt, hátha a vezetőség emlékszik Ray nevére zsarukorából, és kedvezményt ad. Bokszergatyáját magán hagyva feküdt fel az asztalra, ám Lótuszvirág olyan ügyesen lehúzta, ahogy bűvész bűvészkedi elő a kendőt a kabátujjából. Aztán a lány törülközőt terített Charlie feszengő hátsójára, majd ledobta a kimonóját. A lehulló ruhát látva Charlie önkéntelenül hátranézett, és egy parányi, félmeztelen

nőt látott, aki két tenyerét összedörgölve melegíti a balzsamot. Gyorsan visszafordult, és homlokát többször az asztalba verte, mert érezte, ahogy merevedése már küszködik a teste alatt. – A nővérem kényszerített, hogy jöjjek – mentegetőzött. – Én nem akartam. – Oké – mondta a lány. Beledörgölte az olajat a vállába. Mandula és szantálfa illata volt. Mentol vagy levendula is lehetett benne, mert bizsergett tőle a bőre. Mindenhol fájt, ahol megérintette. Mintha előző nap árkot ásott volna egész az egyenlítőig, vagy uszályt vontatott volna kötéllel az öbölben. A lánynak mintha különleges tehetsége lett volna hozzá, pontosan azokat a pontokat találta meg, ahol fájdalom lakozott, majd az érintésével kiengedte onnan. Charlie halkan felnyögött. – Nagyon feszes – gyúrta a gerincét a lány. – Két hete nem aludtam rendesen. – Szép. – A lány a bordáin kezdett dolgozni, és Charlie érezte, ahogy kis mellei a hátának nyomódnak. Egy pillanatra elfelejtett lélegezni. A lány kuncogott. – Nagyon feszes – mondta. – Van ez a munkadolog. Vagyis nem munka, de csináltam valamit, amitől mindenki, akit ismerek, veszélybe kerül, és nem tudom rávenni magam, hogy megtegyem azt, amivel rendbe hoznám. Emberek halhatnak meg. – Szép – gyúrta a bicepszét Lótuszvirág. – Nem beszél angolul, ugye? – Kicsit. Nem baj. Akar happy end? Charlie elmosolyodott.

– Folytatná kicsit még a masszázst? – No happy end? Oké. Húsz dollár, tizenöt perc. Charlie fizetett, és beszélt a lányhoz, az meg dörgölte a hátát, és ő megint fizetett, és elmondta neki mindazt, amit mással nem oszthatott meg: összes gondját, összes félelmét, összes bánatát. Elmondta, mennyire hiányzik neki Rachel, néha mégis elfelejti, hogy nézett ki, és az éjszaka közepén az asztalhoz fut megnézni a fényképét. Kifizetett előre két órát, és elszundított, a lány kezét érezve a bőrén, Rachelről és szexről álmodott, és arra ébredt, hogy Lótuszvirág a homlokát masszírozza, és a könnyei a fülébe folynak. Azt mondta a lánynak, hogy a mentoltól az olajban, pedig a magány tört rá alattomban, mint a hátfájás, amiről nem is tudjuk, hogy van, amíg meg nem érintették. A lány most a feje fölött átnyúlva a mellkasát masszírozta, melle újra meg újra Charlie arcához ért közben, és amikor Charlie kispajtása megint felállt a törülköző alatt, a lány rákérdezett: – Akar happy end? – Nem. A happy end olyan hollywoodi – kapta el a lány kezét, aztán felült, megcsókolta a kézfejét, és megköszönte. Száz dollár borravalót adott. A lány mosolygott, felvette a kimonóját, és kiment a fülkéből. Charlie felöltözött, és kilépett a Boldog Relaxa Jóérzés Keleti Masszázsszalonból, ami mellett életében már ezerszer elment, s mindig felötlött benne, vajon mi lehet a vörös ajtó mögött. Most már tudta: a magányos frusztráció szánalmas pocsolyája, más néven, Charlie Asher, akinek nincs happy end.

Elment a Broadwayig, majd fel a dombon a North Beachhez. Csak pár saroknyira járt otthontól, amikor megérezte, hogy követik. Megfordult, de csupán egy fickót látott néhány háztömbnyire, aki épp újságot vett egy automatából. Továbbment, és odább sürgés-forgást látott: turisták járkáltak; egy olasz étteremben asztalokat terítettek meg; sztriptízbárok csábítgatták a turistákat; tengerészek tántorogtak egyik bárból a másikba; a City Lights könyvesbolt előtt hippik füstöltek, menőnek és kulturáltnak látszottak a következő felolvasás előtt, ami aztán egy bárban ér véget szemben. – Hé, katona! – szólalt meg mellette egy hang. Női hang volt, puha és szexi. Charlie bekukkantott a sikátorba, ami mellett éppen elhaladt. Egy nő állt az árnyékban, a falnak támaszkodva. Színjátszó harisnyát vagy mit viselt, és a sikátor másik végén égő higanylámpa ezüst körvonalat rajzolt teste köré. Charlie érezte, hogy tarkóján feláll a szőr, s az ágyéka is bizsergett. Ismerte a környéket, a kurvák tizenkét éves kora óta szólongatták, de most először nem csak intett és mosolygott, hanem meg is állt. – Hé! – Kábának (részegnek vagy belőttnek) érezte magát; talán a hosszú masszázstól elszabadult testében minden méreganyag. A sétapálcára támaszkodott. A nő ellépett a faltól, s a fény megvilágította alakját, fenséges domborulatait. Charlie rájött, hogy a fogait csikorgatja, és jobb térdkalácsa ugrálni kezdett. Ez nem egy drogos utcaviselt teste, inkább egy táncosnőé vagy istennőé.

– A kimerült harcosnak a legjobb orvosság néha egy durva dugás egy sötét sikátorban. Charlie körülnézett: a társaság egy háztömbbel arrébb, az újságolvasó fazon kétsaroknyira mögötte. A sikátorban senki nem várta, hogy leüsse. – Mennyi? – Már nem is emlékezett, milyen érzés a szex, csak az járt az eszében, hogy végre megkönnyebbül… durva dugás egy sötét sikátorban ezzel a… az istennővel. Az arcát nem látta, csak körvonalakban, de az finom metszésű volt. – A társaságod öröme. – Miért én? – kérdezte önkéntelenül Charlie; bétahím természete tört elő. – Gyere, találd ki! – A nő megmarkolta a mellét, visszadőlt a falnak, és egyik sarkát felemelte. – Gyere! Charlie belépett a sikátorba, sétapálcáját a falnak támasztotta, majd egyik kezével megfogta a nő felemelt térdét, a másikkal a mellét, és magához húzta, hogy megcsókolja. Bőre bársony volt, szája meleg és keserű, mint a vadhús vagy az epe. Nem is érezte, a nő mikor gombolta ki a nadrágját, csak egy erős markot a merevedésén. – Á, erős hús – sziszegte a nő. – Kösz, sokat gyúrok. A nő megharapta a nyakát, jó erősen, ő pedig megszorította a mellét és alul nekifeszült a kezének. A nő felemelt lábával átfogta, és erősen magához szorította. Charlie érezte, hogy éles valami mélyed fájdalmasan az ágyékába, és megpróbált elhúzódni, de a nő még szorosabban fogta a lábával. Hihetetlenül erős volt.

– Ne hadakozz, Új Husi, vagy letépem. Charlie érezte, hogy karom szorul a golyóira, és lélegzete elakadt. A nő arca már csak centikre volt az övétől, de hiába kereste a tekintetét, csak obszidián sötétség tükrözte vissza az utcalámpák fényét. A nő szabad kezét Charlie arca elé tartotta, aki látta, ahogy karmok nőnek ki az ujjai hegyén, s krómosan csillognak. Tízcentisre nőttek. Akkor megcélozta velük Charlie szemét. Charlie a sétapálca után nyúlt, de a nő egy gyors mozdulattal ellökte, s a karma már újra ott volt Charlie szeme előtt. – Nem, nem, Husikám. Most nem. – Egyik karmát feldugta Charlie orrába. – Felnyomjam az agyadig? Az a leggyorsabb, de most nem akarom, hogy gyors legyen. Azt akarom, hogy sokáig tartson. Elengedte a golyóit, és Charlie elszörnyedve értette meg, hogy még mindig erekciója van. A nő most dörgölni kezdte az erekcióját, közben mélyebbre nyomta karmát az orrában. – Ez az, mmm… ha elmész, a füledbe dugom és megrántom. Egyszer egy férfi fél fejét levettem így. Tetszeni fog. Mázlid van velem, ha Nemiant küldték volna, már halott lennél. – Kurva – nyögte ki nagy nehezen Charlie. A nő most erősebben simogatta, Charlie pedig a testét szidta, amiért így elárulja. Próbált elhúzódni, de a nő lába úgy megszorította, hogy alig kapott levegőt. – Nem, nem. Előbb elmész, aztán öllek meg. Kihúzta karmát Charlie orrából, és a füléhez tette. – Ne hagyj kielégületlenül, Husi!

Amint karma Charlie fejbőréhez ért, Charlie két ököllel mellbe vágta, ahogy csak bírta. – Te faszszopó! – sikoltott a nő. Lába lecsuklott; péniszénél fogva rántotta meg Charlie-t, s hátrakapta karmát, hogy teljes lendülettel sújthasson le… amikor dörrenés hallatszott, s a nő vállának egy darabja a falra kenődött. Charlie érezte, hogy pénisze kiszabadul, és gyorsan jó messzire vetődött. A nő visszapattant a falról, és mindkét karmával Charlie arca felé kapott. Újabb dörrenés, és a nő megint megtántorodott. Ezúttal az utca felé pördült, de mielőtt ugorhatott volna, még két golyó találta mellbe. Felvisított, akárha ezer varjú kapott volna lángra. Még öt gyors lövés lökte hátra; közben karja egyre szélesedett, válla szétlapult. Még két lövés, és a következő visítás már cseppet sem volt emberé, hanem egy óriáshollóé. Felrepült az égbe, tollakat és folyadékot spriccelve, ami lehetett volna vér is, ha történetesen nem fekete. Charlie talpra kecmergett és kitámolygott a sikátorból az utcára, ahol Rivera nyomozó még mindig lövésre készen állt, 9 mm-es Berettájával az égre célozva. – Tudni akarom, hogy mi a fasz volt az? – kérdezte. – Szerintem nem akarja tudni. – Kösse a kabátját a derekára! Charlie lenézett és látta, hogy a nadrágját mintha pengével hasogatták volna cafatokra. – Kösz – mondta. – Tudja, ezt mind megúszhatta volna, ha maga is kéri a happy endet, mint minden normális ember.

17 NEKED JÓ VOLT?

M ásnap reggel Jane barátnője, Cassie hallott valamit a folyosón, és kinyitotta az ajtót. Charlie állt ott, tetőtől talpig vér és fekete trutyi borította. Dőlt belőle a szantálfa és mandulaolaj-illat, a füle fölött vágás éktelenkedett, az orrára vér száradt, nadrágja eleje cafatokban lógott, és mindenütt apró fekete tollak ragadtak rá. – Nahát, Charlie, alábecsültelek. Amikor nekidurálod magad a mókának, te aztán nem viccelsz. – Zuhany – nyögte Charlie. – Apu! – szólt ki Sophie a szobájából. Már jött is futva, karját ölelésre tárva, mögötte két óriáskutya meg egy leszbikus nagynéni. Aztán Sophie meglátta az apját, megfordult és visítva szaladt vissza. Jane a kanapé mellett fékezett. – Jézusom, Chuck, mit műveltél, megdugtál egy leopárdot? – Olyasmi – támolygott el mellette Charlie a szobája irányába.

Jane ránézett a barátnőjére, aki alig bírta megállni röhögés nélkül. – Te akartad, hogy menjen. – Szóltál neki anyáról? – kérdezte Jane. – Gondoltam, azt tőled kell hallania. – Hát a pisztoly nagy szívás, annyit mondhatok – puffogott Babd, a három haláldíva közül az, aki most járt Odafent. – Innét lentről jól néz ki, de közelről zajos, személytelen… én jobb szeretem a szekercét vagy a durungot. – Imádom a durungot – sóhajtott Macha, akinek egyik karma éppen Madison McKerny levágott fejében volt, azzal bábozott. – A te hibád – vélte Nemain. Nála volt Madison egyik szilikonimplantátuma (rajta némi dugibabahússal), azt nyomta Babd sebeire, hogy gyógyuljanak. Ahogy a fekete hús regenerálódott, az implantátum vörös izzása úgy halványodott. – Csak az erőnket pocsékoljuk ezekkel a kirándulásokkal. És évekig várjunk a következő elcsenhető lélekre? – Visszatekintve a kézimunka talán nem volt olyan nagy ötlet – sóhajtott Babd. – „Visszatekintve a kézimunka talán nem volt olyan nagy ötlet” – utánozta Macha bábja. – Csináltam az északi harcmezőn, úgy tízezer éve. A haldokló harcos utolsó rejszolása… ennyit megtehettem értük. És nagyon jó vagyok benne. Erős marok tudja csak a katonának keményen tartani, miközben a belei omlanak kifelé.

– Tényleg jó benne, megerősítem. – Orcus hátradőlt a trónján, s lelkesedését illusztrálandó kivillantotta három láb hosszú, fekete bikaszerszámát. – Ne most, az előbb rúzsoztam be magam – játszott Macha a női fejjel; a szeme helyén jöttek ki a karmai, s csillogtak, mintha a halott lányt lenyűgözné Orcus méretes hímtagja. Mind vihogtak. Macha egész délelőtt röhögtette Orcust és a Morrigan nővéreket a bábműsorával, az implantátumokat a polcra téve, fölöttük ugráltatva a fejet. „Naná hogy valódiak, ő fizetett értük, nem?” Megrészegültek a boldogságtól, amióta kiemelték a lélekedényeket a dugibaba sírjából, amely győzelem még Babd kudarcát is felülírta. Ám ahogy a fény elszivárgott az implantátumokból, úgy komorodtak el. Nemain a hajó rekeszfalának vágta a haszontalan implantátumot, ami szétrobbant, és világos trutymó loccsant szét a kabinban. – Milyen kár – morogta. – Elfoglaljuk az Odafentet, és a szeme láttára eszem meg Új Husi máját. – Mit vagy úgy oda a májért? – kérdezte Babd. – Én ki nem állhatom. – Türelem, hercegnők! – mondta Orcus, a másik implantátumot karmán mérlegelve. – Ezer évbe telt, hogy ide eljussunk, felkészüljünk erre a csatára. Az a pár év, amíg összegyűjtjük az erőnket csak még édesebbé teszi a győzelmet. – Kikapta a fejet Macha karmából, és beleharapott, mintha ropogós, érett alma lenne. – A kézimunkát tényleg kihagyhattad volna – mondta, agycafatot fröcskölve Babdra.

– Foglaltam helyet a két órás járatra Phoenixbe – mondta Jane. – Ott elkapunk egy vonatot, és vacsorára Sedonában vagyunk. Charlie épp kijött a zuhany alól, csak egy farmert húzott még fel. Bézs törülközővel szárította a haját, amelyen vörös csíkokat hagyott még vérző fejbőre. Leült az ágyra. – Várj, várj. Mióta tudja? – Fél éve diagnosztizálták. A vastagbélből indult, de már más szerveket is elért. – És mostanáig várt, hogy elmondja? – Nem ő mondta el. Egy Buddy nevű pasi hívott. A jelek szerint együtt élnek. Azt mondta, anya nem akarta, hogy aggódjunk. Elbőgte magát közben. – Anya egy fickóval él? – Charlie a vörös csíkokra meredt a törülközőn. Egész éjjel fent volt, igyekezett elmagyarázni Rivera nyomozónak, mi történt a sikátorban, úgy, hogy közben ne áruljon el semmit. Kék-zöld volt, kimerült és az anyja haldoklik. – Nem hiszem el. Bezzeg amikor Rachel az esküvő előtt beköltözött, akkor nagy cirkuszt csinált. – Hát majd elmondhatod mindenféle képmutatónak, ha este ott leszünk. – Nem mehetek, Jane. Itt a bolt meg Sophie… ő még túl kicsi ilyesmihez. – Hívtam Rayt és Lilyt, a bolt meg van oldva. Sophie-ra éjjel Cassie vigyáz, nappal meg a kommunista hölgyemények. – Cassie nem jön? – Charlie, anya még mindig a kicsi lányának hív.

– Ja, bocs. – Charlie sóhajtott. Nosztalgiával gondolt arra az időre, amikor Jane volt a különc a családban, és ő a normális. – Próbálod majd beadni neki? – Gőzöm sincs. Nincs tervem. Azt se tudom, képes-e felfogni. Amióta hallottam, robotpilótán vagyok. Vártam, hogy hazaérj, és széteshessek. Charlie felállt, odament a nővéréhez és átölelte. – Jól csináltad. Itt vagyok, átveszem. Mire van szükséged? Jane is megölelte, majd könnyes szemmel ellökte. – Hazamenni és pakolni. Délben jövök taxival, oké? – Várlak. – Charlie a fejét ingatta. – El se hiszem, hogy anya egy fickóval él. – És Buddy a neve. – A ringyó. Jane erre nevetett, és Charlie egyelőre nem is akart többet. Lois Asher aludt, amikor Charlie és Jane megérkezett Sedonába. Egy sörhasú, napbarnított férfi fogadta őket a házban bermuda rövidnadrágban és szafari ingben: Buddy. A konyhában ültek le, Buddy elmondta nekik, hogy szereti az anyjukat, beszélt arról, hogy repülőgépszerelő volt Illinoisban, majd nyugdíjba vonult, aztán részletesen beszámolt arról, mit csináltak Loisszal a diagnózis óta. Három kemoterápia-sorozaton esett át, majd betegen és kopaszon feladta. Charlie és Jane összenézett; bűntudatuk támadt, amiért nem voltak ott, hogy segítsenek.

– Nem akart zavarni titeket – mondta Buddy. – Úgy tett, mintha szabadidejében haldokolna, a fodrászidőpontok között. Charlie azonnal éber lett. Ő is sokszor ezt gondolta, amikor lélekedényért ment, és látta, hogy az emberek annyira tagadják, ami velük történik, hogy továbbra is ötéves naptárat vesznek. – Nők, mit tehet az ember – kacsintott Buddy Jane-re. Charlie-t hirtelen szeretethullám öntötte el ez iránt a napbarnított, kis kopasz ember iránt, akivel anyjuk összeállt. – Szeretnénk megköszönni, hogy itt volt mellette, Buddy. – Ja – bólintott Jane kissé kábán. – Hát itt vagyok, ha bármi kell. – Kösz – mondta Charlie. – Biztos kell majd. – Charlienak azonnal nyilvánvaló lett, hogy Buddy csak addig bírja tartani magát, amíg szükség van rá. – Buddy – szólalt meg egy női hang Charlie Asher háta mögött. Megfordulva egy nagydarab, harmincas nőt látott fehérben: egy újabb nővér – egy újabb lenyűgöző nő azok közül, akiket Charlie a haldoklók otthonában látott, akik átsegítik azokat a másvilágra olyan kényelmesen, büszkeséggel, sőt örömmel, ahogy csak lehet – jótékony valkűrök, a végső fény bábái, és ahogy Charlie nézte őket munka közben, látta, hogy nem távolodtak el a munkától, nem lettek érzéketlenek, hanem minden páciens és minden család a sajátjukká vált. Jelen voltak. Látta gyászolni őket száz különféle családnál, olyan intenzív érzéssel, ami a legtöbb embernek életében párszor fordul elő. Az évek során

elnézve őket Charlie mind több tisztelettel tekintett saját halálkereskedői tevékenységére. Talán átok, de végeredményben nem róla szól, hanem a szolgálatról, a teljes odaadással végzett szolgálatról, és erre a nővérek tanították meg. A biléta szerint a nőt GRACE-nek hívták. Charlie elmosolyodott. – Buddy – mondta a nő –, felébredt, téged hív. – Grace – állt fel Charlie –, Charlie vagyok, Lois fia. Ő a nővérem, Jane. – Ó, folyton magukról beszél. – Igen? – lepődött meg Jane. – Igen. Azt mondogatja, maga az ő fiús kislánya. És maga – nézett Charlie-ra. – Maga aranyos volt, de valami történt. – Megtanultam beszélni – felelte Charlie. – Azóta nem szeretjük – bólintott Jane. Lois Asher párnákkal körülvéve ült, tökéletesen fésült szürke parókát viselt, úgy, ahogy az igazi haját is hordta, úritök méretű ezüst nyakéket, hozzáillő fülbevalót és gyűrűket, mályvaszín selyemhálóinget, ami annyira ment a hálószoba délnyugati dekorációjához, mintha Lois bele akarna olvadni a környezetébe. És így is volt, kivéve hogy a hely, amit a világban csinált magának, kicsit nagyobb volt annál, amit most igényelt: a paróka és a koponyája között volt egy rés, a hálóinge mintha akasztófán lógott volna, gyűrűi úgy zörögtek, akár a karperecek. Charlie számára nyilvánvaló lett, hogy nem aludt, amikor megérkeztek,

csak azért küldte le Buddyt, hogy Grace fel tudja öltöztetni a gyerekei kedvéért. Charlie azt is látta, hogy a nyaklánc vörösen izzik Lois hálóinge előtt, és hosszú, szomorú sóhajt engedett el. Megölelte az anyját, érezte a csontjait, finomak és törékenyek voltak, akár egy madáré. Jane épphogy lenyelte a zokogását, amikor meglátta az anyját; sikerült egy fájdalmas horkantássá álcáznia. Térdre rogyott anyja ágya mellett. Charlie tudta, hogy ennél hülyébb kérdést nem lehet feltenni egy haldoklónak, mégis feltette: – Hogy vagy, anya? Az asszony megpaskolta a kézfejét. – Elbírnék egy italt. Buddy nem ad alkoholt, mert kijön belőlem. Találkoztatok Buddyval? – Kedves ember – mondta Jane. – Az bizony. Jó volt hozzám. Csak barátok vagyunk. Charlie az ágy fölött Jane-re sandított, aki felhúzta a szemöldökét. – Tudjuk, hogy együtt éltek, semmi gond – mondta Charlie. – Együtt élünk? Én? Minek néztek engem? – Hagyjuk, anya. Az anyjuk elhessegette a dolgot, mint egy legyet. – És hogy van az a zsidó lány, Charlie? – Sophie? Remekül, anya. – Nem, nem az. – Mi nem az? – Nem Sophie, valami más volt. Csinos lány… túl jó is hozzád. – Rachelre gondolsz, anya. Öt éve meghalt, emlékszel?

– Hát nem hibáztatom. Olyan édes kisfiú voltál, aztán nem tudom, mi történt veled. Emlékszel? – Igen, anya, édes kisfiú voltam. Lois a lányára nézett. – És te, Jane, találtál magadnak egy rendes embert? Kilel a gondolattól a hideg, hogy magányos légy. – Még keresem az igazit – felelte Jane, majd a fejével intett Charlie-nak, hogy vészgyűlést kell tartanunk, amely mozdulatot nyolcéves kora óta gyakorolta. – Anya, Jane-nel mindjárt visszajövünk. Felhívjuk Sophie-t, hogy beszélhess vele, jó? – Ki az a Sophie? – Az unokád, anya. Emlékszel a gyönyörű kis Sophiera? – Ne bolondozz, Charles, még nem vagyok nagymama, túl fiatal vagyok. A hálószoba előtt Jane cigarettát vett elő a retiküljéből, de aztán nem tudta, hogy rá merjen-e gyújtani. – Szent Belvárosi Jézus, mi a fene történik itt? – Sok morfiumot kapott, Jane. Érezted azt a fanyar szagot? Az izzadságmirigyei próbálják kiszellőztetni a testéből a mérget, amit normális esetben a máj és a vese kiszűr. A szervei egyenként leállnak, vagyis sok méreg megy az agyába. – Ezt meg honnan tudod? – Olvastam. Figyelj, ugye, sosem élt teljesen a valóságban? Gyűlölte a boltot, apa munkáját, pedig abból éltek. Gyűlölte apa gyűjtőszenvedélyét, pedig maga sem volt jobb. És az, hogy Buddy nem él itt… próbálja összeegyeztetni azt, akinek mindig hitte magát azzal, aki valójában.

– Ezért akarom kiverni a fogait? Ez nem helyes, ugye? – Hát… – Rettenetes ember vagyok. Anyám rákban haldoklik, én meg ki akarom verni a fogait. Charlie átkarolta nővére vállát, és a bejárati ajtó felé kísérte, hogy kint rágyújthasson. – Ne légy olyan szigorú magaddal! Te is ugyanazt csinálod, mint ő, próbálod összeegyeztetni az összes anyát, aki anya volt: azt, akit akartál, azt, aki volt, amikor szükséged volt rá, és azt, aki nem értett meg. Legtöbbünk nem egyetlen, integrált énként éli a világát, hanem egy csomó énünk van. Amikor valaki meghal, ezek mind a lelkévé állnak össze, annak esszenciájává, akik valóban vagyunk az álarcok mögött, amiket életünkben viselünk. Azokat az éneket utálod, akiket mindig is, és azokat szereted, akiket mindig is. Nem csoda, hogy összezavarodsz. Jane megállt és ellépett tőle. – Akkor hogyhogy te nem zavarodsz össze? – Nem tudom. Talán mert én átmentem ezen Rachellel. – Szóval szerinted ha valaki hirtelen meghal, jön ez a megbékélés? – Nem tudom. Nem hinném, hogy tudatos. Neked inkább, mint anyának, érted? Úgy érzed, helyére kell tenned dolgokat, mielőtt meghal, és ez frusztrál. – Mi van, ha nem integrálódik annyira, mielőtt meghal? Vagy én nem? – Kapsz még egy esélyt. – Komolyan? Mint a reinkarnáció? És Jézus meg minden?

– Szerintem sok minden nincs benne a könyvben. Egyik könyvben se. – Honnét jön ez az egész? Sose voltál spirituális. Még jógára se jöttél el velem. – Nem azért nem mentem, mert nem vagyok spirituális, hanem mert nem vagyok hajlékony. Odaértek az ajtóhoz, s amikor Charlie kinyitotta, pukkanó hangot adott, mint a hűtőajtó. A tornácra kilépve rájött, miért: negyvenfokos hőség csapta meg őket. – Atyaég, a pokolba nyitottál be? – hüledezett Jane. – Ennyire azért nem akarok rágyújtani. Vissza, vissza! – Belökte a házba, és betette az ajtót. – Ez iszonyú. Miért akar valaki itt lakni? – Nem értem, most visszaszoktál vagy nem? – Nem igazán. Csak akkor szívok el egyet-egyet, ha kivagyok. Mintha fittyet hánynék a halálra. Te sose érezted így? – Ne is mondd! A nővért éjszakára hazaküldték, és négyórás váltásokban vigyáztak Loisra. Charlie beadta anyjának a gyógyszert, megtörölte a száját, megetette, már ami keveset bírt, inkább csak pár korty vizet vagy almalevet, és hallgatta, hogy a külseje miatt siránkozik, visszaemlékezik arra, amikor még nagy szépség volt, a bálok szépe, még az ő születése előtt, sokak vágyának tárgya, amit ezek szerint jobban szeretett, mint anyának, feleségnek lenni, jobban a többtucatnyi arcnál, melyet életében viselt. Néha ténylegesen a fiára figyelt…

– Kisfiúnak szerettelek. Kávézókba vittelek North Beachen, és mindenki odavolt érted. Olyan édes voltál. Gyönyörű. Mindketten azok voltatok. – Ja. – Emlékszel, amikor az összes kukoricapelyhet kiöntöttük, hogy tiéd lehessen az ajándék? Egy kis tengeralattjáró. Emlékszel? – Emlékszem, anya. – Akkor közel voltunk egymáshoz. – Közel. Charlie megfogta a kezét és olyan időkre emlékezett vele, amik nem is voltak. Rég elmúlt már a tényhelyesbítések és emlékkorrigálások ideje. Lois kimerült és elaludt, Charlie pedig az ágy mellett ülve, elemlámpánál olvasott. Éjfél fele járt, egy bűnügyi regényt olvasott éppen, amikor nyílt az ajtó, egy ötvenes, alacsony férfi osont be a szobába, az ajtó mellett megállt és körülnézett. Edzőcipőt és fekete farmert viselt, hosszú ujjú fekete pólót – a drótkeretes szemüvegtől eltekintve csak kézigránát és a túlélőkés hiányzott a kommandós külsőhöz. – Halkan – szólt rá Charlie. – Alszik. Az alacsony férfi jó egy méter magasra ugrott egy helyben, és összekuporodva ért le. Erősen zihált, Charlie attól tartott, elájul, ha nem lazít. – Semmi baj. A felső fiókban van, ott. A nyaklánc. Vigye csak. A kisember beugrott az ajtó mögé, onnét kukucskált ki. – Maga lát engem? – Látom. – Charlie letette a könyvet, felállt és a szekrényhez ment.

– Az baj. Nagy baj. – Nem akkora baj. A kisember hevesen rázta a fejét. – De, nagy baj. Ne nézzen rám! Nézzen másfelé! Ne rám! Én nem is vagyok itt! Nem lát engem! – Tessék – vette ki Charlie a nyakláncot a bársonytokból és odanyújtotta. – Mi az? – Amit keres. – Honnét tudja? – Mert én is ezt csinálom. Halálkereskedő vagyok. – Mi? Charlie-nak eszébe jutott, hogy a szót Menta Friss kreálta, így lehet hogy csak a San Franciscó-i halálkereskedők ismerik. – Én is lélekedényeket gyűjtök. – Az kizárt. Nem lát engem. Nem lát engem. Alszik. Alszik. – A kisember úgy lengette a kezét maga előtt, mintha álomfüggönyt engedne le vagy pókhálót söpörne félre. – „Maguk nem ezeket a droidokat keresik” – vigyorgott Charlie. – Mi? – Nincs jediereje, maga seggfej. Fogja a láncot! – Nem értem. – Jöjjön velem! Amúgy is a nővérem a soros. – Charlie kivezette a férfit a nappaliba. Megálltak az ablaknál, nézték a feljövő napot meg a vörös hegység vetette csorba árnyakat. – Hogy hívják? – Vern. Vern Glover.

– Charlie vagyok. Örülök, hogy találkoztunk. Mennyi ideje van neki, Vern? – Hogy érti? – A naptárában mennyi nap maradt? – Honnan tud erről? – Már mondtam, hogy én is ezt csinálom. Látom magát. Látom, hogy vörösen izzik a nyaklánc. Tudom, mi maga. – Az nem lehet. A nagykönyv szerint a Sötétség Erői feltámadnak, ha beszélünk egymással. – Látja ezt a heget a fülem fölött, Vern? Vern bólintott. – A Sötétség Erői. Bekaphatják. A Sötétség Erői bekaphatják, Vern. Szóval mennyi ideje van anyámnak? – Az anyja? Sajnálom, Charlie. Még két napja. – Értem. Akkor együnk egy fánkot. – Tessék? – Fánk. Fánk! Szereti a fánkot, ugye? – Igen, miért? – Mert az emberi létezés múlik azon, hogy együtt együnk fánkot. – Komolyan? – kerekedett el Vern szeme. – Dehogy, csak szívatom. – Charlie átkarolta Vern vállát. – De azért együnk egyet. Felébresztem a nővéremet, hogy vigyázzon anyára. Charlie hazaszólt a mobilján, hogy megtudja, mi van Sophie-val. Aztán elégedetten visszament a bokszba a Dunkin’ Donuts-ban, ahol egy Vern és egy fánk várta. Vern levette fejéről a sapkát, ezüst hajboglyája és nagy,

repülős szemüvege miatt cserzett, inas, őrült tudósnak nézett ki. – Szóval dögös volt? – El se hinné, Vern. Én mondom, istennőteste volt. Finom toll borította, mint a pihe. – Charlie ösztönösen felismerte a másik bétahímet, ahogy a másik halálkereskedőt is, és izgatottan mesélte el találkozását a szexi csatornahárpiával, mert tudta, hogy értő hallgatóságra akadt. – De a karmát az agyába akarta szúrni, nem? – Ja, azt mondta, de tudja, szerintem volt köztünk valami. – Nem csak mert közben a golyóit fogta? Az meg tudja zavarni az ember ítélőképességét. – Persze, lehet, de gondolja meg, hogy az összes halálkereskedő közül az összes városban az egész bolygón pont nekem akarta kiverni. Szerintem belém zúgott. – Hát a Két Híd Városában lakik – törölt le a szája sarkából egy kis csokit Vern. – Ott kell megtörténnie. – Hol kell minek megtörténnie? – Charlie eddig élvezettel adta a tapasztalt halálkereskedőt Vern előtt, aki csak hat hónapja csatlakozott. Most meghökkent. – A Halál Nagy Könyve szerint nem beszélhetünk arról, amit csinálunk, nem kereshetjük egymást, különben a Sötétség Erői feltámadnak a Két Híd Városában, rettenetes csata kerekedik, és ha veszítünk, az Alvilág feltör és beborítja a világot. Friscóban két híd van, nem? Charlie igyekezett palástolni meglepetését. Vern ezek szerint más könyvet kapott, mint ami San Franciscóban járt körbe.

– Két nagy, igen. Bocs, rég olvastam már a könyvet. Miért is olyan fontos a Két Híd Városa? Vern rámeredt. – Mert az új Luminatus, a Nagy Halál ott fog erőre kapni. – Ja, persze, Luminatus – kopogtatta meg a fejét Charlie. Fogalma sem volt, miről beszél Vern. – Maga szerint ha a Nagy Halál hatalomra jut, már nem lesz szükség ránk? Mármint lesznek elbocsátások? Mert a könyv szerint Luminatus eljövetele jó dolog, viszont én egy vagyont gyűjtöttem már ezzel a melóval. Ja, az lesz a legnagyobb problémánk, az elbocsátások, gondolta Charlie. – Nem hinném, hogy kell aggódnunk. Ahogy a könyv mondja, mocskos meló, de valakinek meg kell csinálni. – Igaz, igaz. Szóval a zsaru, aki lelőtte a szexistennőt, nem csinált semmit magával? – Semmit. Beültetett a kocsijába, hogy mondjam el, mi történt ott, meg előtte évekig. – És mit mondott neki? – Hogy előttem is ugyanolyan rejtély, mint előtte. – És elhitte? – Nem. Azt viszont igen, hogy ha többet mondok, csak rosszabb lesz, úgyhogy kitaláltunk egy sztorit, ami igazolja a fegyverhasználatot. Egy fegyveres rám lőtt, aztán őrá… leírás, minden. Amikor meggyőződött róla, hogy jól megy, elvitt a kapitányságra, ahol le kellett írnom az egészet. – És simán elengedte. – Nem, mesélt sztorikat, meg hogy milyen bizarr dolgokat látott, és hogy ezért enged el. Az a tag tök

buggyant. Hisz a vámpírokban, démonokban, óriásbaglyokban… azt mondta, egyszer kiszállt Santa Barbarába egy jegesmedve-támadás miatt. – Hűha. Mázlija volt vele. – Felhívtam, mielőtt eljöttem a városból. Be-benéz a házamba, amíg elvagyok, hogy a lányom rendben van-e. – A pokolfajzatokról nem mesélt Vernnek. – Biztos betegre aggódja magát miatta. Nekem is van egy lányom, gimnáziumba jár, az anyjával él Phoenixben. – Akkor tudja, milyen. Szóval Vern, maga még sose látta ezeket a sötét teremtményeket? Sose hallott hangokat a csatornából? Semmi ilyesmi? – Nuku. Semmi ilyesmi. Sedonában nincsenek esőelvezetők. Sivatag van folyókkal. – Aha. Sose szalasztott el lélekedényt? – De eleinte, amikor megkaptam a könyvet. Azt hittem, valami hülye tréfa. Három-négyet elpuskáztam. – És nem történt semmi? – Hát azt nem mondanám. Reggel felébredtem, felnéztem a hegyre a házam fölött, és egy árnyat láttam. Olyan volt, mint egy nagy olajfolt. – És? – És a hegy rossz felén volt. Amin a nap. És a nap közben ment lefelé a hegyen. Aki nem nézett rá, annak nem tűnt fel, de óráról órára araszolt a város felé. Kocsival kimentem oda, ahová tartott, és bevártam. – És? – Hallottam a varjakat. Megvártam, míg félsaroknyira ért, olyan lassan mozgott, hogy alig lehetett látni, de egyre hangosodott, akár egy hatalmas varjúcsapat. Jól

betojtam. Hazamentem és megnéztem, milyen nevet írtam le éjjel. A környékemen lakott. Az árnyék a lélekedényért jött le a hegyről. – Megszerezte? – Gondolom. Én nem. – És nem történt semmi? – De, történt. Legközelebb az árny gyorsabban mozgott, akár egy szél sodorta felhő. Követtem, és bizony egy nőnek a házához ment, akinek a neve szerepelt a naptáramban. Akkor esett le, hogy a könyv nem baromság. – De magáért sose ment el az árnyék? – Harmadszorra. – Volt harmadik is? – Ó igen. Miért, maga nem hitte baromságnak, amikor először történt? – Jogos. Bocs. Folytassa! – Szóval harmadszor a város túloldalán jött le a hegyről, és ezúttal lehetett látni a benne repkedő varjakat. Nem is igazán őket, az árnyukat. Emberek is észrevették. Megint beültem a kocsimba, és vittem a kutyámat is, Scottie-t. Már tudtam, hová tart. Megálltam nem messze a fickó házától… hogy figyelmeztessem, érti. Még nem fogtam fel, hogy nem látnak bennünket, különben egyenesen a lélekedényért mentem volna. Szóval ott voltam az ajtóban, az árny meg jött az utcán, a szélein varjúalakok, Scottie meg ugatott, mintha megveszett volna. Aztán nekirontott. Bátor kis dög. Amint az árnyékhoz ért, vakkantott egyet és feldobta a tappancsát. Közben egy nő nyitott ajtót, én meg benéztem, az előtérben mögötte láttam egy hamis Remington

bronzszobrot az asztalon, ami vörösen izzott. Elrohantam mellette és felkaptam. És az árny szétfoszlott. Csak úgy. Azóta egyszer se hagytam ki lélekedényt. – Sajnálom a kutyáját. Mit mondott a nőnek? – A vicces, hogy nem kellett mondanom semmit. A férjéhez beszélt a szomszéd szobában, aki nem válaszolt, a nő odafutott megnézni, mi van vele. Rám se pillantott. Kiderült, hogy a fickó szívrohamot kapott. Fogtam a szobrot, kimentem, felvettem Scottie tetemét, és uzsgyi. – Kemény lehetett. – Egy ideig azt hittem, én vagyok a Halál, érti, különleges. Mert a fickó akkor adta be a kulcsot, amikor ott voltam. De csak véletlen volt. – Ja, velem is megesett – mondta Charlie. Még mindig zavarta a „nagy csata”. – Megnézhetném a maga könyvét, Vern? – Nem hinném, Charlie. Sőt, szerintem jobb, ha most elbúcsúzunk. Mert ha a könyvnek igaza van, és nincs okom feltételezni, hogy ne lenne, akkor beszélnünk se lenne szabad. – De a magáé más könyv. – És maga szerint ez nem okkal van így? – A nagy szemüveg felnagyította Vern szemét, egy pillanatra megint őrültnek nézett ki. – Hát jó. De azért emailezzünk! Az nem árthat. Vern elgondolkodva meredt a csészéjébe, mintha az árnyék történetét elmesélve magára ijesztett volna. Végül felnézett és elmosolyodott.

– Az jó lenne. Elkelne nekem néhány tanács, és ha valami balul üt ki, abbahagyjuk. – Oké. Visszavitte Vernt a kocsijához, ami az anyja házától egy saroknyira állt, és elbúcsúztak. Az ajtóban Jane várta. – Hol jártál? Kell a kocsi. Hozok fogselymet. – Hoztam fánkot – mutatta fel a dobozt kicsit talán túlságosan büszkén Charlie. – Az nem ugyanaz. – Mint a fogselyem? – Ja. El tudod ezt hinni? Charlie, ha a halálos ágyamon is fogselymezek, ezennel engedélyezem, hogy megfojts vele. Nem is, írásban hagyok utasítást, hogy megfojts vele. – Rendben. Ettől eltekintve jól van? Jane a retiküljében kotorászott, megtalálta a cigarettát, aztán öngyújtót keresett. – Mintha a fogínygyulladás lenne a legnagyobb veszély. Az istenit! A reptéren elvették az öngyújtómat? – Nem dohányzol, Jane. – Ezzel mit akarsz mondani? – nézett fel a nő. – Semmit. – Odaadta a bérkocsi kulcsait. – Hoznál nekem fogkrémet, ha már ott vagy? Jane nem talált öngyújtót, a cigit is visszadobta a retikülbe. – Ez a család kényszeresen szájhigiéniás? – Elfelejtettem hozni magammal.

– Oké. – Jane megmarkolta a kulcsot, retiküljét a hóna alá vágta. Összegörnyedt, lehúzta tükrös, széles napszemüvegét, és attól, valamint rövid szőke hajától és Charlie fekete öltönyétől úgy nézett ki, mint egy jövőből érkezett orgyilkos kiborg, aki a Duran Duran bolygó gyilkos légkörébe készül kirontani. – Kibaszott meleg van kint, mi? Charlie bólintott, és megint felmutatta a fánkos dobozt. – Megolvadt a csoki. – Aha. – Jane visszatolta a szemüvegét. – Cassandra hívott. Miután reggel telefonáltál, megnézte a határidőnaplódat. Pontosabban Alvin és Mohamed rángatták oda. Nem értette, mit akartál vele. – És Sophie? Jól van? – Nem, földönkívüliek rabolták el, de előbb azt akartam, hogy emészd meg azt a rossz hírt, hogy elfeledkeztél a naplódról. – Tudod, anya pontosan ezért szégyell. – Tudod, mi van? – nevetett Jane. – Nem is. – Nem? – Ma reggel nem. Azt mondta, mindig is tudta, ki vagyok, mindig is tudta, mi vagyok, és mindig is annak szeretett, aki vagyok. – Imposztor fekszik anyánk ágyában. – Kuss. Aranyos volt. És fontos. – Biztos csak azért mondta, mert haldoklik. – Azt tényleg mondta, hogy jobb szeretné, ha nem viselnék állandóan férfiöltönyt. – Ezzel nincs egyedül. Jane azonnal támadóra kapcsolt. – Fogselyem küldetésen vagyok. Hívd fel Cassandrát!

– Oké. – És Buddynak kell fánk. – Jane kitárta az ajtót és kirontott, üvöltve, akár az ellenségre rontó gyalogos kamikaze. Charlie betette az ajtót, majd az üvegen keresztül nézte, hogy nővére úgy rohan át az udvaron, mintha lángolna. Elnézett mögé, a sivatagból kiemelkedő vörös hegyre. Mintha lett volna benne egy mély szakadék, amit eddig nem látott. Megint odanézett. Ezúttal nem szakadék volt, csak egy hosszú, mély árnyék. Kirohant az udvarra, megnézte a nap helyzetét, majd az árnyékét. A hegy rossz oldalán volt. Ezen nem lehet árnyék – a nap is odasüt. Szemét árnyékolva figyelte az árnyat, míg az agya el nem kezdett főni. Az árny mozgott, lassan ugyan, de mozgott, és nem úgy, ahogy az árnyékok. Céltudatosan mozgott, nappal szemben, az anyja háza felé. – A határidőnaplóm! Basszameg!

18 ANYUKÁD OLYAN HALOTT, HOGY CSAK NA

A z utolsó nap Lois életre kelt. Három hétig enni se tudott felkelni, vagy kimenni a nappaliba tévézni, most meg

még Buddyval is táncolt egy régi Ink Spots-dalra. Játékos hangulatban volt, egyfolytában nevetett, ugratta és ölelgette a gyerekeit, fagylaltot evett, utána fogat mosott és fogselymezett. Vacsorához felvette kedvenc ezüstékszereit, és amikor a nyakláncot nem találta, nem csapott patáliát: biztos csak eltette valahová. Van ilyen. Charlie pontosan tudta, mi történik, hiszen elégszer látta már, Buddy és Jane pedig onnan tudta, hogy Grace elmagyarázta nekik: – Mindig így van. Láttam embereket, akik felébredtek a kómából, elénekelték kedvenc dalukat, és annyit mondhatok, bizony élvezték. Visszatér a fény a szemükbe, ami hónapok óta tompa volt, és a család kezd reménykedni. Ez nem a jobbulás jele, hanem annak a jele, hogy búcsúzni kell. Ez egy utolsó ajándék. Charlie azt is megfigyelte, hogy mindenkinek jót tesz, ha enyhén be van gyógyszerezve, úgyhogy Jane-nel bevettek pár nyugtatót, amit a terapeutája írt fel Janenek, Buddy pedig morfiumot küldött le whiskyvel. A gyógyszer és a megbocsátás örömteli pillanatokat eredményez a haldoklókkal – mintha visszatérnének a gyerekkorba –, és mert a jövőben semmi nem számít, mert nem kell betanítani őket az életre, használható és gyakorlatias emlékekkel ellátni, az utolsó pillanatok minden örömét ki lehet szippantani és elraktározni a szívben. Charlie életének legszebb és legintimebb pillanatai voltak ezek az anyjával, a nővérével és Buddyval, aki szintén a család része lett. Lois Asher kilenckor lefeküdt, és éjfélkor elhunyt.

– A temetésre nem maradhatok – közölte Charlie a nővérével másnap reggel. – Hogyhogy nem maradhatsz? Charlie kinézett az ablakon az óriás árnyékjégcsákányra, ami szépen araszolt anyja háza felé a hegyoldalon. Látta a szélén az örvénylést, mintha madarak vagy rovarok volnának. A csúcsa alig fél mérföldre volt már csak. – Sürgős tennivalóm van otthon, Jane. Elfelejtettem, és egyszerűen nem maradhatok. – Ne légy ilyen titokzatos. Mi a büdös franc olyan sürgős, hogy nem várhatod meg a saját anyád temetését? Charlie egész a töréspontig hajlította bétahím képzeletét, hogy valami hihetővel jöjjön elő. Aztán kigyulladt a képzeletbeli villanykörte. – Emlékszel, amikor a múltkor elküldtél, hogy feküdjek le valakivel? – Ja. – Igazi kaland volt, az biztos, de amikor elmentem összevarratni a sebet a fejemen, csináltattam egy tesztet is. Ma beszéltem az orvossal, és muszáj bemennem kezelésre. Most. – Nem azt mondtam, hogy gumi nélkül csináld, te hülyeagyú. Elment a csöppnyi eszed? – Gumival csináltam. – Na ja. – A sebek miatt aggódnak. De ha megkapom a gyógyszert, nagy eséllyel semmi baj nem lesz. – Koktélt kapsz? Megelőzésre? Ez az, koktél! Komoran bólintott. – Oké, menj – fordította el a fejét Jane.

– Talán visszaérek a temetésre. – Lehetséges? Két lélekedényt kell megszereznie egy hét alatt, remélve, hogy azóta nem jelent meg új név a határidőnaplóban. – Mához egy hétre lesz – fordult vissza Jane, könnyeit pislogva. – Menj haza, kezeltesd magad, és gyere vissza! Buddyval majd elrendezzük, amit kell. – Sajnálom – ölelte meg a nővérét. – Nehogy meghalj nekem, te hülye. – Semmi gond. Jövök, amint tudok. – Hozd el nekem azt a fekete Armanit a temetésre, és Cassie fekete csatos cipőjét. – Te? Fekete csatos cipőben? – Anya ezt akarta volna. Amikor San Franciscóban leszállt, négy hisztérikus üzenet várta mobilja hangpostáján Cassandrától. Mindig olyan nyugodt, összeszedett nő volt, stabil ellenpontja nővére csapongásainak. Most tiszta idegroncsnak hangzott. – Charlie, bekerítették, meg fogják enni, és nem tudom, mit tehetnék. A zsarukat nem akarom hívni. Hívj, ha leszálltál! Charlie hívta is a reptéri buszból egész úton a város fele, de csak a hangposta jelentkezett. Amikor a bolt előtt kiszállt, a sarki csatornából sziszegés köszöntötte: – A múltkor nem végeztünk, szivi. – Nincs időm – szaladt a bolt felé Charlie. – Nem is hívtál – dorombolta a Morrigan. Ray a pult mögött ülve éppen ázsiai szépségeket egerészett, amikor Charlie berobogott.

– Siess fel! Tisztára frászban vannak. – Ne mondd! – Charlie kettesével vette a lépcsőket. A kulcsot dugta a zárba, amikor Cassandra kitárta az ajtót és berántotta a lakásba. – Nem engedik el! Meg fogják enni! – Kik? Mit? Ezt mondtad az üzenetben is. Hol van Sophie? Cassandra odarángatta Sophie szobájához, ahol Mohamed köszöntötte morogva az ajtóban. – Apu! – visította Sophie. Átrohant a szobán és a karjaiba ugrott. Megölelte és cuppanós csókot adott, amitől csokoládés Sophie-nyomat lett az arcán. – Le, le, le! – Charlie letette, és Sophie visszaszaladt a szobába, de amikor Charlie követni akarta, Mohamed elé állt, orrát Charlie ingébe nyomva, csokoládés óriáskutyaorrlenyomatot hagyva rajta. Ezek szerint a távollétében csokoládéorgia folyt. – Az anyja egyre jön érte – mondta Cassandra. – Nem tudom, mit csináljak. Charlie bekukucskált, és látta, hogy Sophie Alvin nyakörvét fogja, aki egy kisfiút terrorizál a sarokban. A fiú szeme tágra nyílt, de amúgy sértetlen volt, és nem is tűnt annyira rémültnek. Egy doboz Ropogós Sajtospufit szorított a melléhez, abból falatozott, egyet ő, egyet Alvin, kinek szájából pokolbéli kutyanyál csorgott a fiú cipőjére. – Szeretem – mondta Sophie. Odament a fiúhoz és megpuszilta, csokoládéfoltot kenve annak arcára. Nem az elsőt. A csokoládéjelek szerint a fiú jó ideje szenvedett Sophie kitüntető figyelmétől: csokis

finomságok és Sajtospufimorzsák borították. – Meg akarom tartani. A kisfiú vigyorgott. – Játszani jött át. Gondolom, te szervezted meg – mondta Cassandra. – Gondoltam, menni fog. De hiába próbáltam kihozni, a kutyák nem engedik. Mit fogunk mondani az anyjának? – Meg akarom tartani – ismételte Sophie. Nagy cupp. – Matthew a neve – mondta Cassandra. – Tudom – bólintott Charlie. – Sophie iskolájába jár. – Belesett a szobába. Mohamed nem tágított előle. – Matty, jól vagy? – Ühüm – felelte a csokoládé, sajt és kutyanyál áztatta gyerek. – Azt akarom, hogy maradjon, apu – mondta Sophie. – Alvin és Mohamed is azt akarják. Charlie fején átfutott, hogy talán túl engedékeny a lányával. Talán mivel elvesztette az anyját, neki nincs szíve nemet mondani, és most a túszszedésig jutott. – Szívem, Mattynek meg kell mosdani. Az anyukája jön érte, haza kell mennie, hogy otthon is érhesse trauma. – Nem. Ő az enyém! – Aranyom, mondd Mohamednek, hogy engedjen be! Ha nem tesszük rendbe Mattyt, többet nem engedik hozzánk. – Alhat a szobámban. Vigyázok rá. – Nem, ifjú hölgy, mondd meg Mohamednek, hogy… – Pisilnem kell – szólalt meg Matthew. Felállt, elment Alvin mellett, aki követte, majd kibújt Mohamed alatt, és Charlie meg Cassandra mellett elkacsázva a fürdőszoba felé vette az irányt. – Helló – köszönt

elhaladtában. Becsukta az ajtót, aztán csurgás hangját hallották. Alvin és Mohamed kinyomakodtak az ajtón, és megálltak a fürdőszoba előtt. Sophie lecsüccsent a padlóra, szétvetett lábbal, alsó ajka kinyomva, akár a gőzmozdony eleje. Előbb a válla remegett, aztán jött a zokogás, majd könnyek. Charlie odament és felvette. – É-h-é-h-é-n… ő-h-ő-ő… – Semmi baj, kicsim, semmi baj. – De szereteeem! – Persze, bogaram. Semmi baj. Ő most hazamegy, de te attól még szeretheted. – Neeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeee… Sophie apja kabátjába temette arcát, s noha Charlie szíve majd’ megszakadt, önkéntelenül is átfutott a fején, hogy vajon Háromujjú Hu mennyit fog felszámolni a csokoládéfolt kiszedéséért a zakóból. – Csak úgy kiengedték pisilni – nézte hüledezve a pokolfajzatokat Cassandra. – Azt hittem, megeszik. A közelébe se engedtek. – Semmi baj. Nem tudhattad. – Micsodát? – Imádják a Ropogós Sajtospufit. – Viccelsz? – Bocs. Figyelj, Cassie, rendbe szeded Sophie-t meg Mattyt, és lezárod ezt a dolgot? Nekem sürgősen el kell intéznem egy dolgot. – Persze, de… – Sophie rendben lesz. Ugye, drágám? Sophie szomorúan bólintott, és apja zakójába törölte a szemét.

– Hiányoztál, apu. – Te is nekem, édesem. Este jövök. – Charlie megpuszilta, a szobájából felkapta a határidőnaplóját, aztán összeszedte a kulcsát, sétapálcáját és táskáját. – Kösz, Cassie. El se mondhatom, milyen hálás vagyok. – Részvétem az anyukád miatt. – Köszi – húzta ki a kardot, hogy ellenőrizze. – Charlie, az életed szétesett – váltott vissza Cassandra a megszokott, rendíthetetlen személyiségébe. – Ja, a csatos fekete cipőd is kell – mondta kifele menet Charlie. – Na tessék. A lépcső alján Ray állította meg. – Van egy perced, főnök? – Nem igazán, Ray. Rohanok. – Csak bocsánatot akartam kérni. – Miért? – Hát, most már ostobaságnak tűnik, de azt hittem, sorozatgyilkos vagy. Charlie bólintott, mintha Ray vallomásának súlyos következményeit latolgatná, pedig azon töprengett, vane benzin a furgonban. – Nos, Ray, a bocsánatkérés elfogadva. Én meg sajnálom, hogy ilyen benyomást keltettem. – A kötelékben töltött évek gyanakvóvá tettek, de aztán Rivera nyomozó beugrott és elmagyarázott mindent. – Igen? Pontosan mit mondott? – Hogy neki dolgozol, bejutsz olyan helyekre, ahová ő házkutatási parancs nélkül nem, és mindketten bajba

kerülnétek, ha kiderülne, hogy segítesz elkapni a rosszfiúkat. Azt mondta, ezért titkolózol annyit. – Igen – mondta ünnepélyes hangon Charlie –, szabadidőmben a bűn ellen harcolok, Ray. Sajnálom, nem mondhattam el. – Megértem – hátrált el Ray. – És még egyszer bocs. Árulónak érzem magam. – Semmi baj, Ray. De most mennem kell. Tudod, harcolni a Sötétség Erői ellen meg minden. Azzal Charlie úgy tartotta maga elé a kardot, mintha csatába rohanna, ami bizarr módon igaz is volt. Charlie-nak hat napja volt megszerezni három lélekedényt, ha be akarta hozni a lemaradást, hogy visszamehessen anyja temetésére Arizonába. Ebből annál a kettőnél, akik neve Madison McKernyvel egy nap jelent meg, már nagy késésben volt. A harmadik csak pár napja tűnt fel, amikor Arizonában volt – mégis a saját kézírásával. Eddig azt hitte, alvaíró, de ez most más fényben tűntette fel a dolgot. Megígérte magának, hogy majd kiakad rajta, amint lesz egy kis ideje. A halálközeli kézimunka és a halott anya miatt nem jutott ideje még az első kettőnek sem utánanézni, s most már mindkettő, Esther Johnson és Irena Posokovanovich ideje is lejárt, az egyiké már három nappal. Mi van, ha a csatornahárpiák odaértek? Már így is elég erősek voltak, bele sem mert gondolni, mire lennének képesek még egy lélekkel. Felmerült benne, hogy megkéri Riverát, biztosítson, ha a házhoz megy, de mit mondjon neki? A markáns arcú zsaru tudta, hogy

valami természetfölötti dolog folyik, és elfogadta Charlie becsszavát, hogy a jófiúk közé tartozik (na persze ő is látta, hogy a csatornahárpia feldugta tízcentis karmát az orrába, és túlélt kilenc darab 9 mm-es golyót, aztán elrepült). Charlie cél nélkül vezetett, csak azért ment a Pacific Heights-ra, mert arra gyengébb volt a forgalom. Aztán leparkolt és hívta a tudakozót. – Egy bizonyos Esther Johnson számát és címét szeretném. – Esther Johnsont nem találok uram, de van három E. Johnson. – Megadná a címeket? A nő megadta azét a kettőét, akinek volt. Egy automata hang felajánlotta, hogy tárcsázza a számot plusz ötven centért. – És mennyiért visz oda? – kérdezte Charlie, majd letette és feltárcsázta azt az E. Johnsont, akinek nem volt címe. – Halló? Beszélhetnék Esther Johnsonnal? – szólt bele vidáman. – Itt nincs Esther Johnson – válaszolta egy férfihang. – Attól tartok rossz számot hívott. – Várjon. Három nappal ezelőtt se volt ott Esther Johnson? A telefonkönyvben láttam egy E. Johnsont. – Az én vagyok – felelte a férfi. – Ed Johnson. – Elnézést a zavarásért, Mr. Johnson. – Charlie bontotta a vonalat, majd tárcsázta a következő E. Johnsont. – Halló? – válaszolt egy női hang. – Üdv. Beszélhetnék Esther Johnsonnal, kérem? Nagy levegő.

– Ki beszél? Charlie azt a trükköt vetett be, ami már tucatszor bejött. – Charlie Asher vagyok, az Asher Használtholmiktól. Bevettünk pár cikket, amin Esther Johnson neve áll, és szeretnénk tudni, hogy nem lopott-e. – Nos, Mr. Asher, sajnálom, de a nagyanyám három napja elhunyt. – Bingó! – Tessék? – Elnézést, a beosztottam kaparóst játszik a boltban, és éppen nyert tízezer dollárt. – Mr. Asher, ez most nem megfelelő idő. Értékes ez a cikk? – Nem, csak pár régi ruha. – Akkor majd máskor, jó? – mondta a nő nem annyira csüggedten, inkább elgyötörten. – Ha nem baj. – Nem, nem. Részvétem. Charlie letette, megnézte a címet, és elindult a Golden Gate Park és a Haight felé. A Haight: a szabad szerelem mozgalom mekkája a hatvanas években, ahol a beatgeneráció nemzette a virággyerekeket, ahová szerte az országból érkeztek fiatalok összejönni, benyomni és elszállni – és érkeztek később is egyfolytában, miközben a környék a megújulás és lepusztulás hullámain hánykolódott. Ahogy Charlie most hajtott a Haight Streeten, a füves boltok, vegetáriánus éttermek, hippi butikok, zeneboltok és kávéházak között, látott hippiket a tizenöttől a hetven évesig. Kolduló vagy röplaposztogató ősz trottyok, meg

fiatal, rasztahajú, fehér tinédzserek buggyos ingben és kendernadrágban, fénylő piercinggel és üres, fűtől kiégett tekintettel. Barna fogú kokósokat hagyott el, akik a kocsikat ugatták; itt-ott egy csökevény a punkmozgalomból; vénségek barettben és napszemüvegben, akik mintha jazzklubból léptek volna elő 1953-ban. Nem is arról volt szó, hogy az idő mutatói megálltak, hanem elkeseredetten összekulcsolódtak, mondván, „Elég, én húzok innen!” Esther Johnson háza pár saroknyira állt a Haighttól, Charlie mázlisan talált parkolót egy húszperces zöld zónában nem messze. (Ha majd eljön az idő, hogy valakivel beszélnie kell ez ügyben, külön kedvezményt fog kérni a halálkereskedőnek, mert az klassz, hogy nem látja senki, amikor lélekedényért megy, de menő „Halál 666” rendszámtábla vagy fekete parkolózóna még jobb lenne.) A ház egy kis bungaló volt, kirítt a környékből, ahol többnyire minden háromszintes volt, és olyan színű, hogy lehetőleg üsse a szomszédot. Charlie itt tanította meg Sophie-nak a színeket, a viktoriánus házakat használva színmintának. – Narancssárga, apu. Narancssárga. – Igen, bogaram, a bácsi narancssárgát öklendezett fel. Nézd azt a házat! Lila, Sophie. Lila. Az utcán erős volt az átmenő forgalom, ezért gondolta, hogy a Johnson-ház ajtaja zárva lesz. Becsöngessek és besurranjak, vagy várjak? Nem várhatott, hallotta a csatornahárpiákat sziszegni egy rács alatt, ahogy közeledett a házhoz. Becsöngetett, majd gyorsan oldalt állt.

Egy csinos, sötét hajú, harmincas nő nyitott ajtót farmerban és parasztblúzban, körülnézett és azt mondta: – Igen? Segíthetek? Charlie majdnem beesett az ablakon. A háta mögé nézett, majd megint a nőre. Bizony, az egyenesen ránézett. – Tessék? Maga csöngetett? – Én? Igen. Én… Rám gondolt? A nő visszalépett az ajtón belülre. – Segíthetek? – kérdezte szigorúbban. – Bocsánat… Charlie Asher… használtholmiboltom van North Beachen, nemrég beszéltünk telefonon. – Valóban. De mondtam, hogy nem fontos. – Igen, igen, de itt jártam a környéken, és gondoltam, hm, beugrom. – Azt hittem, a boltjából hív. Öt perc alatt ideért? – Nos, nekem a furgonom afféle mozgó bolt. – Szóval aki nyert a lottón az a furgonban van? – Igen. Nem. Felmondott. Kirúgtam. A sok pénz, érti, nagyon eltelt magával. Biztos jól bevásárol: egy kiló kokó, fél tucat prosti, és egy héten belül le lesz égve. Örülök, hogy megszabadultam tőle. A nő még egy lépést hátrált, és félig becsukta az ajtót. – Ha itt vannak a ruhák, megnézhetem. – Ruhák? – Charlie még most sem tudta elhinni, hogy a nő látja őt. Most már annyi. Nem fogja megszerezni a lélekedényt, és akkor… bele sem akart gondolni, mi lesz akkor. – A ruhákat, amik maga szerint a nagyanyámé voltak. Megnézhetem, ha akarja. – Ja, azok nincsenek nálam.

A nő már annyira behúzta az ajtót, hogy Charlie csak egyik kék szemét látta, blúza nyakán a hímzést, a farmerja gombját és két lábujját. (Mezítláb volt.) – Akkor jobb, ha majd máskor jön vissza. A nagyanyám holmiját rendezem, teljesen magam, úgyhogy elég hektikus. Negyvenkét évet lakott ebben a házban. Kimerítő. – Ezért jöttem – vágta rá Charlie. Mi az istenről beszélek? – Én állandóan ezt csinálom, Ms… – Mrs. Mrs. Elizabeth Sarkoff. – Nos, Mrs. Sarkoff, én sokat csinálom ezt, nagyon jól tudom, milyen kimerítő egy szerettünk holmiját rendezni, főleg ha olyan sokáig élt egy helyen, mint az ön nagyanyja. Jó, ha van valaki, aki érzelmi kötődés nélkül tud segíteni. Ráadásul elég jó szemem van ahhoz, hogy mi értékes, mi nem. Charlie legszívesebben vállon veregette volna magát, amiért ezt így kapásból kiötölte. – És mennyit kér ezért? – Nem, nem, semmit. Esetleg ajánlatot teszek egy-két holmira, ami önnek nem kell, vagy elhelyezheti a boltomban bizományban. Elizabeth Sarkoff mélyet sóhajtott, és leszegte a fejét. – Biztos benne? Nem akarom kihasználni. – Örömmel teszem. Mrs. Sarkoff szélesre tárta az ajtót. – Hála istennek, hogy jött, Mr. Asher. Egy órát töltöttem csak azzal, hogy melyik sószórókészletet tartsam meg. Tíz pár volt! Kérem, jöjjön be! Charlie nagy büszkén sasszézott be.

Hat órával később, amikor derékig ült a porcelán tehenekben, de még mindig nem találta meg a lélekedényt, minden önbizalma elpárolgott. – A nagyanyjának különleges kapcsolata volt Holsteinékkel? – kérdezte Mrs. Sarkofftól, aki a szomszéd szobában volt, egy másik nagy szekrényben egy másik nagy rakás szart nézett át. – Nem hinném. Egész életében a városban élt. Nem hinném, hogy látott tehenet azon kívül, amelyik a tévében beszél és sajtot ad el. – Remek. – Charlie a ház minden négyzetcentijét átnézte már, annak a szekrénynek a kivételével, ahol most Elizabeth Sarkoff ügyködött, és nem találta a lélekedényt. Abba a szekrénybe is bekukkantott párszor, de semmi izzót nem látott. Kezdte gyanítani, hogy vagy elkésett, és az alvilágiak szerezték meg a lélekedényt, vagy eltemették Esther Johnsonnal. Ismét a pince felé indult, amikor csengett a mobilja. – Charlie Asher. – Charlie, itt Cassie. Sophie tudni szeretné, hazaérsz-e mesélni és betakarni. Már vacsorázott és fürdött. Charlie erre felrohant a lépcsőn, és kinézett az ablakon. Besötétedett és észre sem vette. – A francba, Cassie, bocs. Nem vettem észre, hogy ilyen későn van. Egy hagyatékon dolgozom. Mondd meg neki, hogy hazaérek! – Oké – mondta kimerülten Cassandra. – És Charlie, takaríthatod a fürdőt. Valamit csinálnod kéne azokkal a kutyákkal fürdéskor. Tele van a lakás habbal. – Szeretnek fürdeni.

– Nagyon cuki, Charlie. Ha nem bírnám a nővéredet, felbérelnék valakit, hogy törje el a lábad. – Anyám most halt meg, Cassie. – Kijátszod a halott mama kártyát? Most? Charlie Asher, te… – Mennem kell. Sietek. – Charlie négyszer nyomta meg a bontó gombot, aztán a biztonság kedvéért még egyszer. Cassandra pár nappal ezelőtt még olyan aranyos volt. Mi ütött az emberekbe? Bement a hálószobába. – Mrs. Sarkoff? – Itt vagyok – jött a nő hangja a szekrényből. – Most már mennem kell. A lányom vár. – Minden rendben? – Igen, nem vészhelyzet, csak napok óta nem láttam. Nézze, ha még kell segítség… – Nem, eszembe nem jutna. Adjon pár napot, hogy rendezzem a dolgokat, aztán néhány holmit elviszek a boltjába. – Nem fontos, tényleg. – Charlie hülyén érezte magát, hogy a szekrénnyel beszélget. – De, jelentkezem, ígérem. Charlie-nak nem jutott eszébe, hogyan zárhatná le a dolgot itt és most, és mennie kellett. – Oké. Mentem. – Köszönöm, Mr. Asher. Megmentette az életemet. – Nincs mit. Viszlát. Charlie kiment, a bejárati ajtó halk kattanással csukódott be mögötte. Ahogy ment a furgonjához, az utca alól mocorgást hallott: toll susogását, távoli varjúrikoltást. A furgont persze elvontatták.

Amikor hallotta, hogy az ajtó becsukódik, Audrey bebújt a szekrénybe, és elvette a nagy kartondobozt, ami mögött egy idős asszony üldögélt nyugodtan egy összecsukható kerti széken. – Elment, Esther. Kijöhetsz. – Segíts ki, aranyom! Berozsdásodtam. – Sajnálom, nem sejtettem, hogy ilyen sokáig marad. – Azt sem értem, egyáltalán miért engedted be – kecmergett fel Esther. – Hogy kielégíthesse a kíváncsiságát. Hogy a saját szemével lássa. – Honnan vetted az Elizabeth Sarkoff nevet? – A másodikos tanárnőm volt. Ez ugrott be. – Hát jól becsaptad. Nem is tudom, hogy köszönjem meg. – Visszajön, ugye, tudod? – Remélem, nem hamar – mondta Esther. – Sürgősen meg kell látogatnom a toalettet. – Hol vagy, szerelmem? – sziszegte a Morrigan a rács alól a Haight Streeten, ahol Charlie taxit próbált fogni. – Kapkodsz, Husi – így a pokoli kórus. Charlie körülnézett, más is hallotta-e, de a járókelők a maguk társalgására összpontosítottak, vagy ha egyedül voltak, egy pontot néztek tíz lépéssel maguk előtt; mindkét stratégia azt a célt szolgálta, hogy ne kerüljenek szemkontaktusba a járdát szegélyező

koldusokkal és őrültekkel. Még az őrültek se figyeltek fel. – Kopjatok le! – sziszegte magából kikelve Charlie. – Kopjatok le, hárpiák! – Jaj, szivi, ez a cukkolás olyan fincsi. A kicsinek a vére is olyan fincsi lesz! A fiatal hajléktalan, aki Charlie előtt ült a padkán, felnézett rá. – Haver, menj el a klinikára, hogy felnyomják a lítiumodat, és akkor séróra elhallgatnak. Nekem bejött. Charlie bólintott és adott neki egy dollárt. – Kösz, az lesz. Reggel fel kell hívnia Jane-t megkérdezni, lejjebb mente az árnyék a hegyoldalon. Miért befolyásolná az, amit San Franciscóban csinál azt, ami Sedonában történik? Egész idő alatt arról győzködte magát, hogy ez nem róla szól, ám most úgy tűnt, hogy nagyon is. A Luminatus feltámad a Két Híd Városában, mondta Vern. De hát miféle próféciát lehet komolyan venni egy Vern nevű tagtól? (Itt kaphatók Vern Leértékelt Próféciái – Az Akciós Nostradamus.) Abszurdum. Tovább kell csinálni, amit eddig, begyűjteni a lélekedényeket, ahogy sorban érkeznek. És ha nem, hát akkor a Sötétség Erői felkelnek és eluralják a világot. Na és? Hajrá, csatornaringyók! Nagy ügy. Csak belül a bétahím, az a gén, ami három millió évig életben tartotta a fajtáját, megszólalt: A Sötétség Erői uralnák a világot? Az nem okés.

– Annyira szerette a Pine-Sol szagát – mondta a nő, aki aznap harmadiknak kiáltotta ki magát anyjuk legjobb barátnőjének. A temetés nem volt olyan szörnyű, de most átjöttek enni a klubházába annak az idős közösségnek, ahol Buddy élt, mielőtt beköltözött Charlie anyjához. A pár gyakran visszatért kártyázni és tereferélni Buddy régi bandájával. – Evett már szendvicset? – kérdezte a hármas számú barátnő. A harmincfokos hőség dacára rózsaszín melegítőben volt, amit strasszuszkárok díszítettek, hóna alatt pedig egy ideges kis fekete uszkárt hurcolt, amerre ment. A kutya belenyalt a burgonyasalátájába, miközben Charlie-val beszélt. – Nem tudom az anyja szerette-e. Csak inni láttam. A koktélt szerette. – Az biztos. Azt hiszem, most én is kipróbálom. Charlie reggel repült el Sedonába, miután előző éjjel San Franciscóban a másik két lejárt lélekedényt kergette. Noha az újságban semmit nem talált Esther Johnson temetéséről, a csinos barna nő a háznál azt mondta, másnap temették el, hogy ő ott járt, így arra következtetett, hogy a lélekedényt vele együtt temették el. (Hogy is hívták a barnát, Elizabeth? Persze hogy Elizabeth. Csak úgy tett, mintha elfelejtette volna. A bétahím nem felejti el szép nők nevét. Charlie emlékezett a nő nevére annak a Playboynak közepéből, amit először csent el a polcról apja műhelyében. Emlékezett, hogy a nő nem szerette a szájszagot, a gonosz embereket és a népirtást, s így ő nyomban el is határozta, hogy ő nem lesz ilyen, hátha összefut a nővel, amikor az éppen a mellét napoztatja egy autó motorházán.) A másik nőnek, Irena

Posokovanovichnak, aki elvileg két napja halt meg, nyomát sem lelte. Se halálhír, se kórházi akta, a házában senki. Mintha elpárolgott volna, magával hurcolva a lélekedényét. A harmadik névre még volt pár hete, de már nem volt biztos benne, hogy olyan könnyen fog menni. A sötétség közeleg. Valaki megszólalt mellette: – A könnyed csevely nem is olyan könnyed, amikor az ember elveszti valakijét, mi? Charlie a hang felé fordult, és meglepve látta Vern Glovert, az apró halálkereskedőt, aki káposztasalátát majszolt. – Kösz, hogy eljött – mondta gépiesen. Vern intett a villával. – Látta az árnyat? Charlie bólintott. Amikor anyja házához ért, az árny már elérte anyja első udvarát, s a szélén kavargó förtelmes madarak hangja szinte fülsüketítő volt: – Azt nem mondta, hogy senki más nem látja – nézett Vernre. – Felhívtam a nővéremet San Franciscóból, hogy az árnyék haladásáról érdeklődjek, de nem látott semmit. – Bocs. Nem látják… legalábbis amennyire tudom. Öt napig nem volt semmi. Ma reggel tért vissza. – Amikor visszajöttem? – Gondolom. Mi okozzuk? Fánk meg kávé, és vége a világnak? – Otthon elszalasztottam két lelket – mosolygott Charlie egy férfira, aki burgundiszín golfruhában kezet rázott vele, ahogy elment mellettük.

– Elszalasztotta? Az izéké… hogy is hívják… csatornahárpiáké lett? – Talán. De akármi történik, engem követ. – Sajnálom. Azért örülök, hogy beszéltünk. Már nem érzem annyira egyedül magam. – Ja. – És részvétem az anyja miatt – tette hozzá gyorsan Vern. – Jól van? – Még nem fogtam fel. Gondolom, árva lettem. – Ügyelni fogok rá, hogy jó kezekbe kerüljön a nyaklánca. – Kösz. Maga szerint van beleszólásunk abba, ki kapja a lelket? A könyv szerint meg van írva. – Meg. Amint eladtam egyet, az izzás azonnal megszűnt. Ha nem a megfelelő ember lett volna, nem ez történik, ugye? – Gondolom, nem. Vagyis van benne rendszer. – Maga a szakértő – mondta Vern… majd kiesett kezéből a villa. – Az meg ki? Hú, de dögös! – A nővérem. Jane közeledett feléjük. Charlie grafitszürke kétsoros Armaniját viselte meg a csatos fekete cipőt; szőke haját harminc hullámba fésülte, amelyek kis fekete kalap alól folytak ki egy fátyollal, ami eltakarta az arcát az ajkáig, mely vöröslött, akár egy vadiúj Ferrari. Charlie szokás szerint olyannak látta, mint egy robot orgyilkos és Dr. Seuss egyik szereplőjének keresztezése, de ha szemet hunyt afelett, hogy a nővére, és leszbikus, el tudta képzelni, hogy a haj, az ajak és a puszta magasság miatt dögösnek tűnik valakinek. Főleg egy Vern-félének,

akinek mászófelszerelésre és oxigénpalackra van szüksége egy ilyen magas nő megérintéséhez. – Vern, ő az én hihetetlenül dögös nővérem, Jane. Jane, ő Vern. – Helló, Vern. – Jane kezet fogott vele, és a halálkereskedő összerezzent az erős markától. – Részvétem. – Kösz. Ismerte anyánkat? – Vern nagyon jól ismerte – mondta Charlie. – Sőt anyánk egyik utolsó kívánsága volt, hogy Vern vegyen neked egy fánkot. Igaz, Vern? Vern akkorát bólintott, hogy Charlie hallani vélte a csigolyája roppanását. – Utolsó kívánsága – rebegte Vern. Jane nem mozdult, nem szólt. Mivel a szeme takarva volt, Charlie nem látta a kifejezését, de arra tippelt, hogy lézerszemével éppen lyukat éget az ő aortájába. – Tudja, Vern, az remek lenne, de esőnapot kell kérnem. Most temettük el anyánkat, és egy-két dolgot el kell intéznünk az öcsémmel. – Persze – mondta Vern. – És nem muszáj fánknak lennie, ha vigyáz az alakjára. Lehet saláta, kávé, bármi. – Remek! Ha már ez anya akarata. Majd hívom. Charlie mondta, hogy leszbikus vagyok, ugye? – Istenem! – Vern majdnem kétrét görnyedt az izgalomtól, de még időben eszébe jutott, hogy temetési toron képzeleg egy édeshármasról. – Bocs. – Viszlát, Vern – búcsúzott Charlie, ahogy Jane némi testi erőszakkal a konyha felé terelte. – Majd emailezünk abban a másik ügyben.

Amint befordultak a sarkon a konyhába, Jane gyomorszájon vágta. Charlie-ból kiszaladt a szusz. – Mit képzelsz? – sziszegte Jane. Feldobta a fátylát, hogy Charlie lássa, mennyire ki van akadva, ha az ütés esetleg nem közvetítette volna a lényeget. Charlie egyszerre kapkodott levegő után és nevetett. – Anya akarata. – Anya meghalt, Charlie. – Ja, de fogalmad sincs, mit tettél most azért a fickóért. – Igen? – húzta fel egyik szemöldökét Jane. – Erre a napra örökre emlékezni fog. Soha nem lesz olyan szexuális fantáziája, amiben ne tűnnél fel, valószínűleg kölcsöncipőben. – És szerinted ez nem bizarr? – Hát nekem igen, a nővérem vagy, de Vernnek termékeny pillanat. Jane bólintott. – Nagyon jó fej vagy, Charlie, hogy így törődsz egy idegennel. – Hát, tudod… – Egy seggfejhez képest! – vitt be még egyet öccse gyomorszájába Jane. Különös módon, ahogy levegőért kapkodott, Charlie érezte, hogy bárhol van is most az anyja, örül. Viszlát, anya, gondolta.

HARMADIK RÉSZ CSATATÉR Holnap találkozunk, A halál meg én – S kardját beledöfi Abba, ki ébren van. – Dag Hammarskjöld

19 AMÍG NINCS GÁZ, ADDIG MINDEN OKÉ

ALVIN ÉS MOHAMED A mikor Charlie hazaért anyja temetéséről, az ajtóban két igen lelkes eb üdvözölte, akik, most hogy már nem kötötte le a figyelmüket Sophie szerelmi túszának őrzése, szeretetük és örömük teljes nagyságával köszöntötték visszatérő gazdájukat. Általános igazság, sőt az Amerikai Kennel Klub szabálykönyvében megfogalmazva is szerepel, hogy igazán nem hágott meg kutya, amíg nem hágott meg két kétszáz kilós pokolbéli eb (5. szekció, 7. bekezdés: „A meghágás és seggszimatolás normái”). S noha Charlie extraerős izzadásgátló dezodort használt a Sedonából való indulás előtt, úgy találta, hogy ha két nedves, ördögkutyapénisz bökdösi lelkesen a hóna alját, az nem annyira frissítő érzés. – Sophie, szólj rájuk! Szólj rájuk! – A kutyik apuval táncolnak – kuncogott Sophie. – Táncolj, apu, táncolj! Mrs. Ling eltakarta Sophie szemét, megóvandó a förtelmes látványtól, ahogy apja önkéntelenül is lealacsonyodik az állatszex világába. – Moss kezet, Sophie! Ebédelünk, míg apu csúnyálkodik a sikszékkel. – Mrs. Ling akaratlanul is felmérte a csúszós vörös kutyarudak monetáris értékét, amik most éppen főbérlője oxford ingét dörzsölték, akár dugattyú hajtotta leviatán ajakrúzs. A kínai negyedben a gyógyfüves egy vagyont fizetne az Alvin és Mohamed kiszárított hímtagjából őrölt porért. (Hazájában a férfiak bármit megtettek férfiasságuk fokozásáért, például a kihalásra

ítélt állatfajokat megőrölték és megfőzték teának, nem úgy mint bizonyos amerikai elnökök, akik szerint nincs is jobb gyógyszer a merevedés elősegítésére annál, mint amikor az ember lebombáz pár ezer külföldit.) Sajnos úgy tűnt, hogy a kiszárított kutyapéniszből szerzett vagyon pusztán álom marad. Mrs. Ling rég feladta, hogy a pokolfajzatok bármely részét begyűjtse. Amikor is megpróbálta jobb létre szenderíteni Alvint egy koponyára mért ütéssel az öntöttvas serpenyővel, a kutya egyszerűen leharapta a serpenyő nyelét, kutyanyálat és vasdarabokat fröcskölve megette, majd leült és kért még. – Vizet rájuk! – rimánkodott Charlie. – Le, kutyák. Jó kutyák. Fúj… Mrs. Linget végre mozgásba lendítette Charlie elkeseredett kiáltása, s az ajtóban oszcilláló ember- és kutyapiramis mozgását kiszámítva, pompás időzítéssel eliramodott Charlie mellett, ki a folyosóra, majd le a lépcsőn. LILY Lily feljött a lépcsőn, majd a folyosón megtorpant, amikor meglátta a két kutyát Charlie-n. – Charlie, te perverz baszominger! – Segítség! Lily lekapta a falról a tűzoltókészüléket, az ajtóhoz vonszolta, kihúzta a biztosítószegecset, majd nekilátott a palack tartalmát az ugráló trióra üríteni. Két perc múlva Charlie fagyos halomban rogyott a küszöbre, Alvin és

Mohamed pedig a szobájukba lettek zárva, ahol vidáman rágcsálták a kiürült tűzoltókészüléket. Lily csalogatta be őket oda, amikor le akarták nyelni a széndioxid sugarat, amit a fagyos újdonsága miatt láthatóan jobban élveztek, mint Charlie-t gyömöszölni. – Jól vagy? – Lily szakácsköpenyt viselt, alatta vörös bőrszoknyát és térdig érő csizmát. – Durva hetem volt – nyögte Charlie. Lily felsegítette, közben igyekezett nem érni a nedves foltokhoz az ingén. Charlie irányított zuhanásba kezdett a kanapé irányába. Lily segített neki landolni, s végül egyik karja Charlie háta alá szorult. – Kösz. – Charlie hajában és szemöldökén még volt hab. – Charlie – mondta Lily, igyekezve nem nézni a szemébe. – Elég kellemetlen ez nekem, de a helyzetet tekintve azt hiszem, el kell mondanom valamit. – Oké. Kérsz kávét? – Nem. Kérlek, kussolj! Köszönöm. – Lily elhallgatott, nagy levegőt vett, de a karját nem fejtette ki Charlie alól. – Jó voltál hozzám, és bár ezt senkinek nem ismerném el, a hatásod nélkül nem fejeztem volna be az iskolát. Charlie még mindig a látás problémáját igyekezett megoldani, a szemöldökére fagyott kristályokat pislogta ki, s közben úgy érezte, a szemgolyója is lefagyhatott. – Szívesen. – Kérlek, fogd be! Lécci! – Újabb mély lélegzet. – Mindig rendes voltál velem, még a, hadd nevezzem úgy, picsásabb pillanataimban is, és annak ellenére, hogy

sötét halálfazon vagy, akinek biztos más dolgokon is jár az esze… mellesleg részvétem anyukád miatt. – Kösz. – Szóval az alapján, amit hallottam az éjszakáról, mielőtt anyukád meghalt, meg minden, és amit ma láttam, azt hiszem… úgy helyes… ha megduglak. – Megdugsz? – Ja. A közös jó érdekében. Pedig egy nagy kreténség vagy. Charlie kicsit odébb húzódott a kanapén. Egy pillanatra Lilyre nézett, próbálta kitalálni, ugratja-e, aztán amikor úgy látta, nem, azt mondta: – Ez nagyon kedves tőled, Lily, de… – Semmi bizarr cucc, Charlie. Tudnod kell, hogy csak az alapvető emberi tisztesség és szánalom miatt csinálom. Ha többet akarsz, menj a prostikhoz! – Lily, én nem is tudom, mit… – És seggbe nem! – tette hozzá Lily. Éles kislányos vihogás hangzott fel a kanapé mögül. – Szia, apu – ugrott fel Sophie. – Hiányoztál. Charlie átemelte lányát a kanapé hátán, és nagy puszit nyomott az arcára. – Nekem is hiányoztál, édesem. Sophie eltolta. – Miért van hó a hajadban? – Ja, az… Lilynek le kellett spriccelni Alvint és Mohamedet, hogy megnyugodjanak, és rám is került. – Ők is hiányoltak. – Éreztem. Kicsim, átmennél játszani a szobádba, amíg megbeszélek valamit Lilyvel? – Hol vannak a kutyusok?

– Huncutkodnak apu szobájában. Menj játszani, aztán eszünk egy kis Ropogós Sajtospufit, jó? – Jó – csusszant le apja öléből Sophie. – Szia, Lily. – Szia, Sophie – mondta Lily a szokásosnál is sápadtabban. Sophie elmasírozott egy új rigmust dalolva: – És seggbe nem… És seggbe nem… Charlie Lily felé fordult. – Hát ez majd feldobja Mrs. Magnussen óráit. – Persze most kínos – vágta rá Lily –, de egyszer még megköszönöd. Charlie úgy nézett az inggombjaira, mintha erősen törné a fejét, de aztán vihogni kezdett, és amikor el akarta fojtani, horkantott. – Jézusom, Lily, olyan vagy nekem, mint a húgom, nem tudnám… – Klassz. Ajándékot akarok adni, tiszta jószívűségből, te meg… – Kávé, Lily – sóhajtott Charlie. – Ha a dugás helyett adnál egy kávét… és meghallgatnál. Csak te tudod, mi az igazság velem meg Sophie-val, és végig kell gondolnom a dolgot. – Az tovább fog tartani, mint a dugás – sandított az órájára Lily. – Leszólok Raynek, hogy tovább leszek. – Pompás. – Különben is csak úgy dugtalak volna meg, ha cserébe mesélsz a halálkereskedőségről – emelte fel a kagylót Lily. Charlie megint sóhajtott. – Pont ezt kell átgondolnom. – Mindenesetre a seggdologban nem engedek.

Charlie komolyan bólintott, de aztán megint rátört a vihogás. Lily hozzávágta a telefonkönyvet. A MORRIGAN – Ennek a léleknek sonkaszaga van – szagolta fintorogva az egyik hosszú karmára szúrt húsdarabot Nemain. – Én kérek. – Csapott a dögre Babd, s egy ököl nagyságú darabot tépett le. A három Morrigan egy elfeledett pincesorban volt a kínai negyedben, olyan gerendákon üldögéltek, amik az 1906-os nagy tűzben égtek meg. Macha, akin kezdett mutatkozni a gyöngy fejdísz, amit női alakjában viselt, egy kisállat koponyáját vizsgálgatta halott csecsemők zsírjából készített gyertya fényénél. (Macha mindig is ügyeske volt, amiért a másik kettő kellőképpen irigyelte is.) – Nem értem, a lélek miért van a húsban, amikor az emberben meg nem ott van. – Szerintem sonkaíze van – vélte Nemain, vörösen izzó lélekcafatokat köpködve. – Emlékszel a sonkára, Macha? Szeretjük? Babd megette a maga adagját, majd karmát megtörölte mellső tollazatán. – Szerintem a sonka új. Mint a mobiltelefon. – A sonka nem új – mondta Macha. – Csak füstölt disznóhús. – Nem – szörnyedt el Babd. – De igen. – Nem is emberhús? Akkor hogy kerül bele a lélek?

– Kösz. Ezt akartam megkérdezni. – Úgy döntöttem, szeretjük a sonkát – mondta Nemain. – Valami nem stimmel – vélte Macha. – Nem kéne ilyen könnyűnek lennie. – Könnyű? – kérdezte Babd. – Könnyű?! Több száz… nem is, több ezer évbe telt idáig elérnünk. Mennyibe is, Nemain? – Sokba – felelte a mérgező nővér. – Sokba – bólintott Babd. – Sok ezer évbe. Nem könnyű. – Az könnyű, hogy a lelkek testek nélkül jönnek, a léleklopók nélkül. – Nekem tetszik – mondta Nemain. Hallgattak egy sort. Nemain az izzó lelket rágcsálta, Babd illegette magát, Macha pedig az állatkoponyát forgatta. – Azt hiszem, mormota. – Mormotából lehet sonkát csinálni? – érdeklődött Nemain. – Nemtom. – Nem emlékszem a mormotára. Babd nagyot sóhajtott. – Olyan jól mennek a dolgok. Gondoltatok már arra, hogy ha állandóan Odafent leszünk, és Sötétség ural mindent, hogy akkor mi lesz? – Hogyhogy mi lesz? – hökkent meg Macha. – Mi uralkodunk minden lelken, halál leszünk, míg az emberiség minden fényét magunkba nem szívtuk. – Ja, ezt tudom, de utána? Az uralkodás baró, meg minden, de muszáj Orcusnak állandón ott morcoskodni? Macha letette a koponyát, és leült egy fekete gerendára.

– Mit akarsz evvel? Nemain elmosolyodott; fogai tökéletesen egyformák voltak, csak a szemfogak icipicit hosszúak. – A csontos lélekrablóra fáj a foga, a karddal. – Új Husira? – Macha nem akart hinni a fülének, ami csak pár napja fejlődött ki, amikor az első ajándéklélek a karmaikban kötött ki, úgyhogy még nem tesztelte. – Bírod Új Husit? – A bírom kicsit erős – védekezett Babd. – Szerintem érdekes. – „Érdekes”, úgymint szeretnéd a belsőségeit érdekes mintába rendezni a porban? – Nem, én nem vagyok olyan ügyes, mint te. Macha Nemainra nézett, aki vigyorogva vállat vont. – Talán megölhetnénk Orcust, ha a Sötétség felkel – vélte Nemain. – Kicsit meguntam a prédikálását, és ha Luminatus nem jelenik meg, nem lehet majd elviselni – vont vállat megadóan Macha. – Miért ne? A CSÁSZÁR San Francisco császára gondban volt. Érezte, hogy valami nagyon rossz folyik a városban, ám fogalma sem volt, mit tegyen. Nem akarta feleslegesen megrémítem az embereket, viszont azt se akarta, hogy készületlenül érje őket, bármilyen veszély leselkedik is rájuk. Hite szerint egy igazságos és jó szándékú vezető nem használja a félelmet a népe manipulálására, és míg nincs

bizonyítéka a fenyegetés létezésére, bűnös dolog lenne bármi akcióra felszólítani. – Néha – mondta Lázárnak, az állhatatos retrievernek – az embernek minden bátorságára szüksége van ahhoz, hogy egyszerűen nyugton maradjon. Mennyi embert rontott meg, hogy összetévesztette a mozgást a haladással, barátom? Mennyit? Pedig egy ideje látott dolgokat, furcsa dolgokat. Egy késő éjjel a kínai negyedben egy ködsárkányt látott kúszni az utcán. Egy hajnalon pedig a Boudin pékségnél a Ghirardelli Square-en mintha motorolaj borította meztelen nő mászott volna ki a csatornából, a szemetesből kikapott egy félig tele pohár kávét, majd visszasurrant a csatornába, épp ahogy egy biciklis rendőr fordult be a sarkon. Tudta, hogy azért látja ezeket, mert érzékenyebb a legtöbb embernél, és mert az utcán él és így a legapróbb változást is megérzi ott, és főleg mert hiányzik minden kereke. Csakhogy ezek egyike sem mentette fel a népe iránti felelősség alól, és nem is csökkentette a látottak okozta zavart. Az abroncsszoknyás mókus is igencsak zavarta a Császárt, bár maga sem tudta, miért. Kedvelte a mókusokat – gyakran elvitte embereit a Golden Gate Parkba, hadd kergessék őket –, de egy mókus, ami két lábon jár és a szemetesben turkál az Empanada Emporium mögött, a tizennyolcadik században divatos rózsaszín báli ruhában, nos, ez azért meghökkentő. Biztos volt benne, hogy Betli is egyetértene, aki most felöltője méretes zsebében szundikált. (Betli, aki lélekben patkányfogó kutya volt, kevéssé vallott

felvilágosult nézeteket a rágcsálók létéről, főleg ha az XVI. Lajos udvarának öltözetét viseli.) – Nem akarom kritizálni, de a ruhaköltemény kellemes kiegészítője lenne a cipő, nem gondolod, Lázár? Lázár, aki általában toleráns volt minden nemsüti teremtményhez, legyen az nagy vagy kicsi, morogni kezdett a mókusra, aminek a szoknyája alól csirkeláb kandikált ki, ami, hát, valljuk be, szokatlan. A morgásra Betli is felébredt, és kikukucskált gyapjú hálókamrájából. A mókust megpillantva azonnal gutaütésszerű ugatógörcs fogta el, mondván, Hé, srácok, ha nem vettétek volna észre, egy báli ruhás mókus turkál a szemétben, ti meg csak ültök itt, mint két bambatök! Az üzenetet elvakkantva már ki is lőtt, akár egy szőrös mókuskeresős rakéta, melynek egyetlen célja minden létező rágcsáló megsemmisítése. – Betli! Várj! Késő. A mókus megpróbált felszaladni a téglafalon, de a szoknyája beleakadt a csatornába, és visszazuhant, épp, ahogy Betli teljes sebességre gyorsult. A mókus akkor felkapta egy törött ágy egyik deszkáját, és az üldözője felé lendítette, aki épp időben ugrott félre, hogy az egyik szög ne fúródjon a szemébe. Morgás következett. A Császár észrevette, hogy a mókus keze hüllőszerű és körme rózsaszínre van festve, hogy passzoljon a ruhához. – Ilyet se látni minden nap – vélte a Császár. Lázár egyetértően vakkantott. A mókus ledobta a lécet, és eliramodott, szépen mozgott csirkelábával, miközben gyíkkarmával fogta a

szoknyáját. Betli közben felépült a fegyveres mókus okozta sokkból (ezzel eddig csak rémálmában találkozott, amit a késő éjjel ajándékba kapott gombás pizza szokott előidézni), és a mókus után eredt. A Császár és Lázár szorosan a nyomában volt. – Ne, Betli! Ez nem közönséges mókus! Lázár, mivel nem tudta, kutyául hogyan mondja azt, hogy, „naná”, megtorpant, és a Császárra nézett. A mókus kirobogott a sikátorból, s négykézlábra esve gyorsan a csatornanyílás felé tartott. A Császár épp a sarokra ért, ahogy látta a rózsaszín ruhát eltűnni a csatornában, majd utána a vakmerő Betlit. A Császár hallotta, ahogy a terrier ugatása visszhangzik a csatornában, mind halkabban és halkabban, ahogy Betli követte prédáját a sötétbe. RIVERA Nick Cavuto leült Riverával szemben egy akkora tál bölényraguval, mint egy szemetes fedele. A Tommy’s Joyntban ebédeltek, egy régi vágású étkezdében a Van Nessen, ami az év minden napján olyan házi étkekkel szolgált, mint a húspástétom, rostonsült pulyka, bölényragu, s a bár fölötti tévében valami San Franciscó-i sportesemény ment, ahányszor csak valaki játszott. – Mi van? – fortyant fel a nagydarab zsaru, amikor társa a szemét forgatta. – Mi a fasz van? – A bölény már majdnem kihalt egyszer – mondta Rivera. – Vannak felmenőid a Great Plains-en?

– Speckó rendfenntartói adag. Szolgáláshoz meg védéshez protein kell. – Egy egész bölény? – Kritizálom én a te hobbidat? Rivera saját fél pulykás szendvicsére és csésze bablevesére nézett, majd Cavuto ragujára, saját szendvics torzsájára, aztán partnere kolosszális tányérjára. – Az én ebédem szégyelli magát. – Helyes. Bosszú az olasz öltönyökért. Imádok úgy kiszállni helyszínre, hogy mindenki azt hiszi, én vagyok az áldozat. – Vehetnél egy gőzölős vasalót. Vagy az emberem keres neked ruhát. – Az embered? A sorozatgyilkos boltos? Nem, kösz. – Nem sorozatgyilkos. Valami bizarrban van benne, de nem gyilkos. – Pont az hiányzik nekünk, még több bizarr szar. Mit csinált igazából, amikor lőttél ott a sikátorban? – Már mondtam. Épp arra jártam, amikor egy fegyveres tag ki akarta rabolni. Pisztolyt rántottam, rákiáltottam a gyanúsítottra, és amikor rám célzott, lőttem. – Lófaszt! Életedben összesen nem lőttél tízszer úgy, hogy kilenc ne a tízesbe ment volna. Mi a fasz történt igazából? Rivera a hosszú asztal túlsó felére sandított, hogy a másik végén ülő három fickó tényleg a játékot bámuljae a tévében. – Minden lövésem eltalálta a nőt. – Nőt? A gyanúsított nő volt? – Nem azt mondtam.

Cavuto leejtette a kanalát. – Ne mondd, hogy gyerekre lőttél, partner! Azt hittem, annak vége. – Nem. Ez más volt… Nick, ismersz. Nem lövök csak úgy. – Csak meséld el, mi volt. Fedezlek. – Olyan volt a nő, mint egy madár vagy mi. Tiszta fekete. Fekete, mint a szurok. A karmai meg… nem is tudom, mint a tízcentis jégcsákány. A golyók darabokat szaggattak ki belőle… toll meg fekete trutyi repült szanaszét. Kilencet kapott a testébe, és elrepült vele. – Elrepült? Rivera a kávéjába kortyolt, és a csésze pereme fölött partnere reakcióját leste. Átéltek már együtt néhány kivételes szart, de ha fordítva áll a helyzet, ő se hitte volna. – Ja, elrepült. Cavuto bólintott. – Oké, már értem, miért nem vetted bele a jelentésbe. – Ja. – Szóval ez a madárnő – mondta Cavuto, mintha simán bevette volna – azt az Ashert rabolta ki? – Épp kiverte neki. Cavuto bólintott, fogta a kanalát, és belapátolt egy jó adag ragut meg rizst. Rágás közben is bólogatott. Úgy látszott, mondani akar valamit, majd gyorsan bedobott még egy kanállal. Aztán elvonta figyelmét a tévé, és szó nélkül fejezte be az ebédjét. Rivera is csendben ette a szendvicset meg a levest.

Ahogy mentek kifelé, Cavuto elvett két fogpiszkálót a kassza mellőli tartóból, és egyiket Riverának adta. Kiléptek a gyönyörű San Franciscó-i napsütésbe. – Szóval Ashert követted? – Próbáltam szemmel tartani. Hátha. – És kilencet eresztettél egy nőbe, amiért kézimunkázott egy fickónak. – Asszem. – Tudod, Alphonse, ezért nem lógok már veled munkán kívül. Az értékeidnek annyi. – Nem ember volt, Nick. – Akkor is. Kézimunka? Halálos fegyverhasználat? Nem tudom… – Nem volt halálos fegyverhasznált. Nem öltem meg. – Kilenc a mellébe? Ne hülyülj! – Láttam megint. Múlt éjjel. Az utcámban. Egy csatornából figyelt. – Kérdezted Ashert, honnan ismer golyóálló madárnőt? – Ja, de nem akarod tudni, mit mondott. Bizarr. Cavuto a levegőbe emelte a karját. – Édes Toalett Jézuska, ki a kék csészén körözöl, nem akarjuk, hogy kibaszott bizarr legyen, ugye? LILY A második csésze kávénál tartottak, Charlie mesélt Lilynek a két elszalasztott lélekedényről, a csatornahárpiával történt találkozásról, az árnyról a hegyen Sedonában, A Halál Nagy Könyve másik változatáról és a gyanújáról, hogy valami ijesztően nincs

rendben a lányával, aminek a szimptómái a két óriáskutya és a halálos „cica” szó. Charlie véleménye szerint aztán Lily a lényegtelen történetet ragadta ki. – Összeálltál egy démonnal az alvilágból, és én nem vagyok elég jó neked? – Ez nem verseny, Lily. Beszélhetnénk a többiről? Tudtam, hogy nem kéne elmondanom. Engem a többi aggaszt. – Részleteket, Charlie. – Lily, egy úriember nem tárgyalja ki légyottjainak részleteit. Lily karba fonta a kezét, és undorodó hitetlenség pózát öltötte fel, igencsak ékesszólóan, mert még ki sem mondta, Charlie már tudta, mi jön: – Baromság. Az a zsaru cafatokra lőtte, és te még a tisztességét véded? Charlie szomorkásan elmosolyodott. – Tudod, volt egy pillanatunk… – Húbaszki! Te hímringyó! – Lily, ne mondd, hogy megbántott a… reakcióm a… hadd mondjam meg, rendkívül vonzó ajánlatodra. Ne harizz már! – Mert túl kihívó vagyok, igaz? Nem elég sötét neked? Most, hogy Mr. Halál vagy meg minden. – Az árny Sedonában értem jött, Lily. Amikor eljöttem, eltűnt. A csatornahárpia is értem jött. A többi halálkereskedő azt mondta, más vagyok. Az ő jelenlétükben sose történt haláleset. – Te tényleg az mondtad nekem, hogy „ne harizz már”? Kilenc éves vagyok, vagy mi? Én felnőtt nő vagyok… – Azt hiszem, én vagyok Luminatus, Lily.

Lily elhallgatott. Felhúzta a szemöldökét, hogy „ne”. Charlie meg bólintott, hogy „de igen”. – A Nagy Halál? – Nagy H-val. – Arra tökre nem vagy érett. – Kösz. Így mindjárt jobb. MENTA FRISS Hatvan méterrel a tenger alatt Menta mindig nyugtalan volt, főleg ha előtte éjjel szakét ivott és dzsesszt hallgatott, mint most. Az utolsó Oaklandből induló vonat utolsó kocsijában ült, az övé volt az egész kocsi, egy saját kis tengeralattjáró, ami az öböl alatt cirkál, fülében a tenorszaxofon visszhangja, akár a radaré, gyomrában pedig fél tucat szaké áztatta csípős tonhaltekercs, mint megannyi mélytengeri akna. Az estét a Sato nevű japán étteremben és dzsesszklubban töltötte az Embarcaderón. Szusi és dzsessz, furcsa hálótársak, akiket az alkalom és az elnyomás hozott össze. A Fillmore kerületben kezdődött, ami a második világháború előtt japán környék volt. Amikor a japcsikat elvitték internáló táborba, az otthonaikat és ingóságaikat pedig eladták, a fekák, akik azért jöttek a városba, hogy a hajógyárban hadihajókat és rombolókat építsenek, beköltöztek az üres épületekbe. A dzsessz aztán rögtön követte őket. Évekig a Fillmore volt a San Francisco-i dzsesszélet központja, és a Bop City a Post Streeten az első számú

klub. A háború végével aztán visszatértek a japánok, s késő éjjel sok japán lurkó álldogált Bop City ablakai alatt, hallgatták Billie Holidayt, Oscar Petersont vagy Charles Mingust, hallgatták a megszülető és San Franciscó-i éjszakába belevesző művészetet. Sato is ezek közé a gyerekek közé tartozott. Nem csupán történelmi véletlen volt – magyarázta Sato Mentának késő éjjel, amikor a zene véget ért és a szaké megoldotta a nyelvét –, hanem filozófiai egybeesés: a dzsessz zenművészet, stimmt? Irányított spontaneitás. Mint a sumi-e festészet, mint a haiku, mint az íjászat, mint a kendo – a dzsesszt nem tervezi az ember, csak csinálja. Gyakorolsz, skálázol, memorizálsz, aztán az egész tudásodat átadod a pillanatnak. „És a dzsesszben minden pillanat egy válság – idézte Sato Wynton Marsalist –, te pedig minden ügyességeddel próbálsz megbirkózni vele.” Mint a kardforgató, íjász, költő, festő: nincs jövő, nincs múlt, csak a pillanat, és ahogy használod. A művészet történik. A halálos élettől szabadulni vágyó Menta pedig vonatra ült Oaklandbe, hogy meglelje a pillanatot, amelyben elbújhat a múlt megbánása és a jövő izgalma nélkül, színtiszta csak most pihenés a tenorszaxi hangjában. Csakhogy a szaké, a túl magasra emelkedő jövő és a túl sok víz a vonat fölött szomorúságot hozott magával, a pillanat szétfoszlott, és Menta nyugtalanul feszengett. A dolgok rosszul alakulnak. Az utolsó két lélekedényt nem tudta megszerezni – karrierjében először –, és már kezdte látni-hallani ennek eredményét. A hangok a csatornából hangosabban és gyakrabban cukkolták. Az

árnyékban, látótere szélén árnyak mozogtak, csoszogótülekedő dolgok, amik eltűntek, amikor odanézett. Ráadásul a lélekedénypolcról három lemezt ugyanannak adott el, ami szintén először esett meg. Először nem vette észre, de amikor kezdtek jönni a gondok, visszajátszotta magában az arcokat, és rájött, hogy ugyanaz a nő volt. Először szerzetesnek adta ki magát, valami buddhista szerzetesnek, arany-vörös köntöst viselt, a haja nagyon rövid volt, mintha leborotválta volna, és most nőne ki megint. A szeme tűnt fel Mentának, ami kristálykék volt, szokatlan ilyen sötét hajú és bőrű embernél. És a szemek mélyén mosoly derengett, amitől Menta úgy érezte, a lélek megtalálta a helyét, jó otthona lesz egy magasabb szinten. Fél évvel később látta megint, ezúttal farmerban és bőrdzsekiben, haja meg szinte burjánzott. Egy CD-t vett el a „Vásárlónként egy” polcról, egy Sarah McLachlant, és ő is pontosan azt javasolta volna, ha kérdezi. Csak annyira figyelt fel a kristálykék szemre, hogy átsuhanjon a fején, látta már azt a mosolyt. Aztán múlt héten megint bejött, vállig érő hajjal, hosszú ingben és muzulmános szoknyában – mint aki egy reneszánsz vásárból menekült, ami nem szokatlan a Haighton, a Castróban viszont nem is mindennapos –, ő mégse figyelt fel rá, míg fizetésre nem került a sor, és a nő napszemüvege fölött kilesve számolta le a pénzt. Megint azok a kék szemek, elektromos töltéssel, most mosoly nélkül. Menta nem tudta, mi legyen. Nem volt bizonyítéka, hogy ő volt a szerzetes meg a bőrdzsekis bige, mégis tudta, hogy igaza van. Minden ravaszságát bevetette a helyzet megoldására, és jókorát zakózott.

– Szóval szereti Mozartot? – kérdezte ravaszul. – Egy barátomnak lesz – felelte a nő. Úgy gondolta, nem olvassa rá ennek az egyszerű kijelentésnek a képtelenségét. A lélekedénynek a jogos tulajdonosához kell jutni, nem? Az nincs megírva, hogy közvetlenül csak annak lehet eladni. Ez egy hete történt, és azóta a hangok, a tülekedő zajok az árnyékban, az általános bizarrság állandóvá vált. Menta Friss egész felnőtt életében egyedül élt, mégsem érezte magát soha ilyen magányosnak. Az utóbbi pár hétben tucatszor jött rá az inger felhívni valamelyik halálkereskedőt azzal az ürüggyel, hogy meséljen a melléfogásáról, de valójában azért, hogy beszéljen valakivel, akinek van fogalma róla, milyen is az ő élete. Hosszú lábait átnyújtotta három ülésen, ki a folyosóra, majd lehunyta a szemét, fejét az ablaknak döntötte, s a leborotvált fejbőréhez nyomódó ablaküvegen keresztül átadta magát a vonat ritmusának. Jaj, nem, ez nem fog menni! Túl sok szaké, kóválygó gyomor. Felkapta a fejét, kinyitotta a szemét, és az ajtón át látta, hogy két kocsival előrébb kialudt a villany. Felült. A szomszéd kocsiban is elment az áram… nem, nem ez történt. Sötétség gomolygott végig a kocsin, akár a gáz, s kiszívta az energiát az égőkből. – Fasza – mondta Menta az üres kocsinak. A vonatban fel sem tudott állni rendesen, de ő mégis felállt, kicsit görnyedten, fejével a plafont meszelve. Szemben a sötétséggel. A kocsi végén kinyílt az ajtó, és valaki belépett. Egy nő. Vagyis nem igazán nő. Inkább egy nő árnyéka. – Helló, szivi – mondta a nőféle. Mély, füstös hangon.

Menta hallotta már ezt a hangot, vagy ehhez nagyon hasonlót. A sötétség kioltotta a két padlólámpát a kocsi végében, így a nőnek csak a körvonala látszott, fémszerű tükröződés a szuroksötétben. Amióta felcsapott halálkereskedőnek, Menta még sosem félt, most viszont nagyon is. – Nem vagyok a szivid – felelte nyugodt, erős hangon, akár egy baritonszaxofon, nem árulva el a félelmét. Minden pillanat egy válság, gondolta. – Ha voltál feketével, más már nem is kell – lépett felé a nő. Minden irányban szuroksötét honolt, csak az ő kékfekete körvonala derengett. Menta tudta, hogy pár lépésnyire mögötte van egy ajtó, amit erős hidraulika tart csukva, és ami egy sötét alagútba vezet ki hatvan méterrel az öböl alatt, halálos elektromos sínekkel, de valami oknál fogva az most határozottan barátságos helynek tűnt. – Voltam már feketével – mondta Menta. – Nem, szivi, nem voltál. Voltál mindenféle barnával, sötét csokival, esetleg kávéval, de esküszöm, feketével még nem. Mert ha voltál, más már nem kell. Menta nézte, ahogy feléje közeledik – folyik –, ujjhegyéből hosszú ezüstkarmok ugranak elő, derengenek a biztonsági lámpák izzásában, csöpög róluk valami, ami gőzölve ért padlót. Két oldalt surranó neszeket hallott, dolgok mozogtak a sötétben, lassangyorsan. – Oké, egy null oda – mondta Menta.

20 A KROKODILCSÁVÓ TÁMADÁSA

B rutálisan forró éjszaka borult a városra, mindenki nyitva hagyta az ablakot. A szemközti tetőről a kém látta a habbal teli kádban boldogan pancsoló kislányt meg a két óriáskutyát, ahogy a kád mellett ülve a szappant nyalták a kezéről és buborékokat böfögtek fel, a kislány meg visítva örült neki. – Sophie, ne etesd a kutyákat szappannal, jó? – jött a boltosfickó hangja egy másik helyiségből. – Oké, apu. Nem vagyok már gyerek. A kislány szamócás szappant öntött a tenyerébe, és odanyújtotta a kutyáknak, hadd nyalják. Illatos buborékfelhő böfögött elő az állatokból, át az ablak rácsain, ki a sikátor nyugodt levegőjébe. Az ebek gondot jelentettek, de ha a kém jól időzít, el tudja őket intézni, és simán megkaparintja a gyereket. A múltban volt már orgyilkos, testőr, kickboxer, nemrégiben pedig okleveles üveggyapot-szigetelés behelyező – ezeknek most mind hasznát veszi. Krokodilarca volt: hatvannyolc éles fog és fekete üveggyöngyként csillogó szempár. A keze raptorkarom volt, a gonosz fekete körmökre vér száradt rá. Fekete

selyemszmokingot viselt, cipőt viszont nem – lábujjai között úszóhártya, akár a vízimadaraknak, ujjai végén karom, hogy kikaparhassa a prédát a sárból. A nagy perzsaszőnyeget a tető szélére gurította és várt; aztán meghallotta, amire számított: – Édesem, kiviszem a szemetet. Mindjárt jövök. – Oké, apu. Furcsa, hogy a biztonság illúziójától milyen elővigyázatlanok leszünk, gondolta a kém. Senki nem hagyna őrizetlenül egy gyereket a kádban, de persze két kutyatestőr is őrizet, nemde? Várt, aztán lent az acélajtón kilépett a boltos két szemeteszsákkal. Egy pillanatra láthatóan meghökkent, hogy a nagy kuka, ami általában az ajtó mellett van, most jó húsz lépéssel odébb áll a sikátorban, de csak vállat vont, egy rúgással sarkig tárta az ajtót, és míg az sziszegve csukódni kezdett, a kuka felé sprintelt. A kém ekkor küldte le a szőnyeget a tetőről. Az a négyemeletnyi zuhanás közben kibomlott, és jókora puffanással találta el és küldte földre a boltost. A fürdőszobában a kutyák felkapták a fejüket. Az egyik figyelmeztetőn kaffantott egyet. A kém ekkor már a nyílpuskájára illesztette az első nyilat. Ellőtte… nejlonzsineg szisszent, a nyílvessző becsapódott a szőnyegbe, és azon át valószínűleg a boltos lábszárába, a szőnyeghez szögezve, talán még a földhöz is. A boltos felsikoltott. Az óriáskutyák kirohantak a fürdőszobából. A kém felajzotta a második nyilat, az elsőről lógó zsineg szabad végéhez erősítette, majd átlőtte a szőnyeg másik részén. A boltos egyre kiáltozott, de a súlyos

szőnyeg alatt moccanni se tudott. Ahogy a kém a harmadik nyilat illesztette az íjra, a kutyák kirontottak a sikátorba. A harmadik nyílhoz nem volt zsineg, volt viszont gonosz titániumhegye. A kém az ajtó pneumatikus hengerére célzott, eltalálta, mire az ajtó becsapódott, a vérebeket kizárva a sikátorba. A kém tucatszor gyakorolta ezt fejben, és minden ment is, mint a karikacsapás. A bolt bejárati ajtaját és a lakásét ragasztóval beragasztotta, mielőtt feljött a tetőre – amit nem könnyű észrevétlenül végrehajtani. A negyedik lövéssel nyilat lőtt a folyosó ablakának keretébe. A fürdőszoba ablakának rácsa túl sűrű volt, de tudta, hogy a boltos nyitva hagyta a lakásajtót. Karabinert tett a nejlonzsinegre, és hang nélkül átcsúszott az ablakpárkányra. Ott kioldotta a karabinert, majd átnyomakodott a rácson és beugrott a folyosóra. A falhoz lapulva lopakodott, óvatos léptekkel, nehogy körme a szőnyeget kaparja. Sülő hagyma szagát érezte a közelből, és hallotta a kislány hangját abból a lakásból, aminek az ajtaja, mint már látta is, résnyire nyitva maradt. – Apu, ki akarok szállni! Apu, ki akarok szállni! Az ajtóban megállt, belesett a lakásba. Tudta, hogy a gyerek sikoltani fog, ha meglátja – éles fogaitól, erős karmától, hideg, fekete szemétől. Majd tesz róla, hogy a sikoly rövid életű legyen; az ő félelmetes lényét látva senki nem maradhat nyugodt. Igaz, a félelmetességet némileg csökkentette, hogy csak harmincöt centi magas volt.

Kitárta az ajtót, ám amint belépett a lakásba, valami megragadta hátulról, felkapta, és a kém minden tapasztalata és ügyessége dacára üvöltött, akár kacsa a szőlőprésben. Valaki ragasztót öntött a bolt hátsó ajtajának kulcslyukába, így Charlie beletörte a kulcsot, amikor ki akarta nyitni. A vádlijába nyílvessző vagy micsoda fúródott, amiről zsineg lógott – pokolian fájt, és a vér a cipőjébe folyt. Nem értette, mi történt, azt viszont tudta, hogy nem jelent jót, hogy a pokolfajzatok itt ugrálnak körülötte nyüszögve. Öklével dörömbölt az ajtón. – Nyisd ki ezt a rohadt ajtót, Ray! Ray kinyitotta a rohadt ajtót. – Mi van? A pokolfajzatok fellökték őket, úgy rontottak be. Charlie felugrott és utánuk bicegett, fel a lépcsőn. Ray követte. – Charlie, te vérzel. – Tudom. – Várj, valami madzagot húzol. Hadd vágjam le. – Ray, mennem kell… Mielőtt befejezhette volna a mondatot, Ray kést rántott elő a hátsó zsebéből, kinyitotta és elvágta a zsineget. – Ezt mindig magamnál hordom, elvágni a biztonsági övet meg ilyenek. Charlie bólintott, aztán felsietett a lépcsőn. Sophie a konyhában állt, mentazöld fürdőlepedőbe csavarva,

fejéről samponszarvacskák álltak ki; úgy festett, mint a Szabadságszobor miniatűr, szappanos mása. – Hol voltál, apu? Ki akartam szállni. – Jól vagy, kicsim? – térdelt le elé Charlie, és lesimította a törülközőt. – Segítség kellett az öblítésnél. Az a te dolgod, apu. – Tudom, kicsim. Rettenetes apa vagyok. – Jól van… Szia, Ray. Ray ért fel a lépcsőn, kezében a zsineg végén egy véres nyílvessző. – Charlie, ez a lábadban volt. Charlie megfordult és lenézett a vádlijára, majd lehuppant a padlóra, hogy elájuljon. – Enyém lehet? – vette fel a nyilat Sophie. Ray felkapott a konyhapultról egy törlőruhát, és Charlie sebére nyomta. – Tartsd rajta! Hívom a 911-et. – Ne, jól vagyok – nyögte Charlie. Biztos volt benne, hogy mindjárt kidobja a taccsot. – Mi történt ott kint? – Nem tudom. Csak… Az épületben valaki sikoltozni kezdett, mintha olajban sütnék, ráadásul nem túl hozzáértően. Ray szeme tágra nyílt. – Segíts fel! – kérte Charlie. Kiszaladtak a lakásból a folyosóra. A sikoltozás a lépcső felől jött. – Tudsz jönni? – kérdezte Ray. – Menj csak! Követlek. – Charlie hátulról megfogta Ray vállát és ott ugrált mögötte.

Az éles hang Mrs. Ling lakásából jött, s mostanra angol könyörgéssé szelídült, amibe mandarin káromkodás keveredett. – Nem! Sikszék! Segít! Vissza! Segít! A kisnövésű mandarin matrónát a konyhában találták, Alvin és Mohamed sarokba szorította a tűzhelynél, ő pedig egy húsbárdot lengetve igyekezett távol tartani őket, miközben azok szamóca-kivi illatú buborékokat ugattak rá. – Segít! Sikszék akar vacsorám! Charlie látta, hogy a tűzhelyen gőzölgő levesesfazékból két kacsaláb mered ki. – Az a kacsa nadrágot visel, Mrs. Ling? Az asszony gyorsan odanézett, majd a pokolfajzatok felé csapott a bárddal. – Talán. – Le, Alvin! Le, Mohamed! – parancsolt rájuk Charlie, amire az ebek rá se hederítettek. Rayhez fordult. – Elmennél Sophie-ért? A volt zsaru, aki minden kaotikus helyzet urának hitte magát, azt kérdezte: – He? – Nem hagyják békén, hacsak nem Sophie mondja nekik. Hozd ide, jó? – Mrs. Lingre nézett. – Sophie majd rájuk szól, Mrs. Ling. Sajnálom. Mrs. Ling a vacsorájáért aggódott. Próbálta a kacsalábat belenyomni a lébe a bárddal, kevés sikerrel. – Ősi kínai recept. Fehér Ördögöknek nem mondjuk, hogy ne rontsák el. Hallott papírcsomagolt csirkéről? Kacsa nadrágban. A pokolfajzatok morogtak.

– Biztos ízletes – dőlt a hűtőnek Charlie, hogy ne essen össze. – Maga vérzik, Mr. Asher. – Bizony. Megérkezett Ray a törülközős Sophie-val. Letette. – Helló, Mrs. Ling – köszönt Sophie, majd kilépett a törülközőből, odament a pokolfajzatokhoz, és megragadta a nyakörvüket. – Ti nem öblítettetek. – És csupaszon, sampontól szanaszét álló hajjal kivezette az ebeket a lakásból. – Ööö valaki meglőtt, főnök – mondta Ray. – Meg bizony. – Meg kéne nézzen egy orvos. – Meg kéne. – Charlie szeme felszaladt, s Mrs. Ling hűtőjének dőlve a padlóra rogyott. Charlie az egész éjszakát a St. Francis Memorial sürgősségijén töltötte ellátásra várva. Noha élvezte a többi várakozó páciens sikoltozását és nyöszörgését, az öklendezés és az átható hányásszag egy idő után kezdte megviselni. Amikor zöldülni kezdett, Ray megpróbálta volt zsaru státuszával megnyerni a főnővér kegyeit, akit még a régi életéből ismert. – Nagy fájdalmai vannak. Nem tudná besuvasztani? Jófiú ez, Betsy. Betsy nővér elmosolyodott (hogy ne kelljen szavakkal a rákba elküldenie az embereket), és körülnézett a váróban, hogy nem figyel-e valaki. – Oda tudja vinni az ablakhoz?

– Persze. – Ray felsegítette Charlie-t és odatámogatta a golyóálló kisablakhoz. – Ő Charlie Asher. A barátom. Charlie ránézett. – Mármint a főnököm – helyesbített gyorsan Ray. – Mr. Asher, csak nem fog itt meghalni nekem? – Remélem, nem – felelte Charlie. – De jobb, ha megkérdez valakit, aki jobban ért az orvosi dolgokhoz. Betsy nővér mosolygott. – Meglőtték – így Ray, a segítőkész. – Nem láttam, ki volt. Rejtély. Betsy nővér kihajolt az ablakon. – Tudja, minden golyó ütötte sebet jelentenünk kell a hatóságoknak. Biztos, hogy nem akar egy állatorvost, hogy az varrja össze? – A biztosításom nem fedezné. – És nem golyó – tette hozzá Ray. – Nyíl. Betsy nővér bólintott. – Hadd lám! Charlie nekiállt feltűrni a nadrágját, és felrakta a lábát az alacsony pultra. Betsy nővér kinyúlt és lelökte. – Az isten szerelmére, nehogy meglássák, hogy nézem! – Aú! Jó. – Vérzik? – Nem hinném. – Fáj? – Rohadtul. – Nagy rohadt vagy kis rohadt? – Extranagy. – Allergiás a fájdalomcsillapítóra? – Nem. – Antibiotikumra?

– Nem. Betsy nővér egyenruhája zsebébe nyúlt, és kihúzott egy marék tablettát, amiből kicsippentett két kereket meg egy hosszúkásat, és átcsúsztatta az ablakon. – Az Assisi Szent Ferenc által rám ruházott hatalmamnál fogva fájdalommentesnek nyilvánítom. A kerek Percocet, az ovális Cipro. Ráírom a kartonjára. – Rayre nézett. – Most töltse ki a papírokat, pillanatokon belül túl gügye lesz hozzá. – Kösz, Betsy. – Ha van Prada vagy Gucci táska a boltban, ahol dolgozik, az enyém. – Nem gond. Charlie-é a bolt. – Tényleg? Charlie bólintott. – Ingyen – tette hozzá Betsy. Még egy kerek tablettát csúsztatott oda. – Magának, Ray. – Nekem nem fáj semmim. – Sokat kell várni. Bármi történhet. – És mosolygott. Egy óra elteltével a papírmunka elkészült, és elkészült Charlie is. Egy üveggyapot székben ült olyan pózban, ami csak akkor lehetséges, ha a csontjai mályvacukorrá változtak. – Itt ölték meg Rachelt – szólalt meg. – Tudom – mondta Ray. – Sajnálom. – Még mindig hiányzik. – Tudom. A lábad? – De megkaptam Sophie-t – folytatta Charlie a kérdésre fittyet hányva. – Ami jó, tudod?

– Tudom. Hogy érzed magad? – Még mindig aggaszt, hogy anya nélkül felnőve Sophie nem lesz elég érzékeny. – Remek munkát végzel vele. Testileg értettem, hogy vagy testileg? – Például hogy megöl embereket, ha csak rájuk néz. Az nem jó pont egy kislánynál. Az én hibám, minden az én hibám. – Charlie, fáj a lábad? – Ray nem vette be tablettát, amit Betsy nővértől kapott, és már kezdte megbánni. – És a pokolfajzatok… melyik gyereknek kell megbirkóznia ilyesmivel? Nem egészséges. – Charlie, te hogy vagy most? – Álmosan. – Hát, sok vért vesztettél. – De ellazultam. Tudod, a vérveszteség ellazít. Szerinted ezért használtak piócát a középkorban? Nyugtató helyett használhatták. „Igen, Bob, mindjárt megyek a meetingre a herceggel, de még felnyomok egy piócát, mert kicsit túlpörögtem.” Valahogy így. – Remek ötlet, Charlie. Kérsz vizet? – Te jó srác vagy, Ray. Mondtam már? Még ha Fülöpszigeteki macákat gyilkolsz is sorozatban a szabadságodon. – Mi? Betsy nővér jött az ablakhoz. – Asher! Ray esdeklőn nézett rá; pár pillanat múlva a nővér kerekesszékkel bukkant elő. – Hogy van a Fájdalommentes? – Istenem, szörnyen irritáló – felelte Ray.

– Maga nem vette be, mi? – Nem szeretem a gyógyszert. – Ki a nővér, Ray? A gyógyszerek körforgása, nemcsak a betegnek, de mindenkinek körülötte. Nem látta az Oroszlánkirályt? – Az nem az Oroszlánkirályban van. És az „élet körforgása”. – Igen? Egész eddig rosszul énekeltem? Hát akkor talán nem is szeretem annyira azt a filmet. Segítse átültetni Fájdalommentest a székbe. Reggelire otthon lesz. – Vacsoraidőben érkeztünk. – Látja, milyen kekeckedős, ha nem veszi be a gyógyszerét? Charlie hab járógipsszel és mankóval ment haza a kórházból. A fájdalomcsillapító hatása elmúlt, de már nem voltak fájdalmai. Csak a feje lüktetett, mintha parányi űrlények akarnának kitörni a halántékából. Mrs. Korjev észrevette és sarokba szorította a folyosón. – Charlie Asher, elintézni dolgunk van. Este látok kis Sophie futni lakásom mellett, meztelen és szappanos, mint medve, két óriás fekete kutyát húz, és énekel, „de seggbe nem”? Régi országban van erre szavunk, Charlie Asher. A szó: csúnya. Még megvan nekem gyermekvédők száma akkorból, amikor fiaim fiúk voltak. – Szappanos, mint medve? – Nem vált témát. Csúnya. – Az, az. Sajnálom. Nem fordul elő még egyszer. Meglőttek, nem tudtam tisztán gondolkodni.

– Meglőtték? – A lábamon. Nem ért csontot. – Charlie egész életében arra várt, hogy ezt kimondhassa, és most nagyon macsónak érezte magát. – Nem tudom, ki lőtt rám. Rejtély. Egy szőnyeget is rám dobtak. – A szőnyeg némileg beadott a macsóságnak. Gyorsan meg is esküdött, hogy eztán nem említi. – Jön be. Eszik reggeli. Sophie nem eszi meg Vladlena pirítósa. Mondja, nyers és bacis. – Az én lányom. Charlie alig lépett be és indult megmenteni lányát a pirítós terjesztette kórokozóktól, amikor Mohamed megragadta egyik mankóját, és bevonszolta a hálószobába. – Szia, apu – szólt oda elbicegő apjának Sophie. – A házban nincs csúszkázás. Mohamed fejjel odalökdöste a boldogtalan bétahímet a határidőnaplóhoz. Az aznapi dátum alatt két név is állt, ami nem volt szokatlan. A szokatlan az volt, hogy a nevek már szerepeltek egyszer: Esther Johnson és Irena Posokovanovich – a két lélekedény, amit elszalasztott. Lerogyott az ágyra, és igyekezett visszadörgölni az irritáló idegeneket a halántékába. Hogy álljon neki? Vissza-visszatér a két név, amíg meg nem szerzi a lélekedényt? A dugibabával nem ez történt. Mi a különbség? A helyzet kétségtelenül romlik, már lőnek is rá. Charlie fogta a telefont, és tárcsázta Ray Macy számát.

Raynek négy napba telt, mire jelenteni tudott Charlienak. Az infót három nap alatt megszerezte, de abszolút biztos akart lenni benne, hogy a fájdalomcsillapító hatása elmúlt, és Charlie már nem dilis – nem hadovál egész éjjel arról, hogy ő a halál, „nagy H-val”. Raynek egy kis bűntudata is volt, mert nem árulta el Charlienak, hogy egy-két szabályt megszegett a boltban. A raktárban találkoztak szerda reggel, nyitás előtt. Charlie csinált kávét, és úgy ült, hogy fel tudja polcolni a lábát. Ray egy doboz könyvre ült. – Oké, halljuk – bólintott Charlie. – Először is, még három nyilat találtam. Kettőt tüskés heggyel, mint ami a lábadba ment, és egyet titániummal. Az volt a hátsó ajtó pneumatikus zárjában. – Nem érdekel, Ray. Mi van a két nővel? – Charlie, valaki halálos fegyverrel lőtt rád, és nem érdekel? – Pontosan. Nem érdekel. Rejtély. Tudod, mit szeretek a rejtélyekben? Hogy rejtélyesek. Ray Giants-sapkát viselt, a nyomaték kedvéért a napellenzővel hátra. Ha napszemüveg is van rajta, most lekapja, de nem volt, ezért csak hunyorgott, mintha lenne. – Sajnálom, Charlie, de valaki azt akarta, hogy te meg a kutyák egyszerre rekedjetek kint. A szőnyeget a szemközti háztetőről dobták rád, és amikor a földhöz szögeztek, és a kutyák kijöttek, meglőtték az ajtózárat, hogy csukódjon be. Megbabrálták a hátsó ajtó zárját, beragasztották az első ajtót, valószínűleg még a szőnyeg előtt, aztán egy madzagon az ablakhoz csúsztak, be a rácsok között, és… utána nem világos.

Charlie sóhajtott. – A két nőről nem beszélsz, amíg ezt el nem mondtad, mi? – Alaposan megszervezték. Nem véletlen támadás volt. – A folyosó ablakán rács van, Ray. Senki nem juthat be. Senki nem jutott be. – Na, itt kezd őrült lenni a dolog. Tudod, szerintem nem ember volt. – Nem? – Charlie most már mintha tényleg figyelt volna. – A rácson csak olyasvalaki juthat át, aki max. fél méter magas és kábé tizenöt kiló. Szerintem egy majom. Charlie úgy csapta le a kávét, hogy fekete gejzír lövellt ki a csészéből, rá az íróasztalon heverő papírokra. – Azt hiszed, hogy egy remek szervezőkészségű majom lőtt meg? – Ne csináld…! – Aki utána lecsúszott egy zsinóron, betört az épületbe, és mi? Elszökött egy banánnal? – Hallanod kellett volna, te milyen baromságokat mondtál múlt este a kórházban. Én kigúnyoltalak? – Gyógyszereztek, Ray. – Hát más magyarázat pedig nincs. Ray bétahím képzeletének a majmos magyarázat teljesen ésszerűnek tűnt, kivéve az indíték hiányát. De persze a majmok megdobálják az embert szarral csak úgy poénból, úgyhogy ki tudja… – Az a magyarázat, hogy rejtély – mondta Charlie. – Értékelem, hogy megpróbálom ezt a… szőrös bűnözőt az igazságszolgáltatás elé állítani, Ray, de a két nőről akarok hallani.

Ray megadón biccentett. Hallgatnia kellett volna, amíg ki nem deríti, miért akart valaki egy majmot juttatni Charlie lakásába. – Tudod, a majmokat be lehet tanítani. Van a lakásodban értékes ékszer? – Tudod, mit? – vakargatta állát Charlie és fürkészte a mennyezetet, mintha próbálna emlékezni. – Parkolt egy kiskocsi a bolttal szemben aznap a Vallejón. És amikor másnap kinéztem, egy rakás banánhéj volt ott, mintha valaki megfigyelt volna engem. Valaki, aki banánt evett. – Milyen kocsi volt? – kapta fel a noteszét Ray. – Nem tudom, de piros, és kifejezetten majomméretű. Ray felnézett. – Tényleg? Charlie kicsit várt, mintha a válaszon töprengne. – Igen – mondta aztán őszintén. – Majomméretű. Ray visszalapozott a noteszében. – Nem kell így viselkedned, Charlie. Csak segíteni próbálok. – Talán nagyobb volt. Mint egy majomfurgon… amivel szállítani lehet… nem is tudom, egy csapat majmot. Ray összerezzent, majd elkezdett olvasni. – Elmentem a Johnson-házhoz. Senki nem lakik ott, de nincs is kitéve az eladó tábla. Az unokát, akiről beszéltél, nem láttam. Fura, mert a szomszédok tudták, hogy az öreg nyanya beteg, de azt nem hallották, hogy meghalt volna. Sőt az egyik fickó azt állította, hogy a múlt héten látta beszállni egy költöztető furgonba a munkásokkal együtt. – Múlt héten? Az unokahúg szerint két hete meghalt. – Nincs unokahúg.

– Mi? – Esther Johnsonnak nincs unokahúga. Egyke volt. Se testvér, se unoka a férje oldaláról. – Szóval él? – Ezek szerint. – Ray egy fényképet nyújtott. – Az utolsó fénykép a jogsijából. Ez megváltoztatja a dolgot. Eltűnt személyt keresünk, aki nyomot fog hagyni. De a másik, Irena még jobb. – Másik képet adott Charlie-nak. – Ő se halott? – Az újságban három hete közölték a halálhírét, de van egy árulkodó jel: a számláit még fizetik, méghozzá személyi csekkel. Amit ő írt alá. – Ray hátradőlt, mosolyát fényesítette a jogos felháborodás édes íze a majomelmélet miatt, ugyanakkor fakította a bűntudat, amiért nem beszélt Charlie-nak a privát kis tranzakcióiról. – Igen? – kérdezte végül Charlie. – A nővérénél lakik Sunsetben. Itt a cím. – Ray kitépett egy lapot a noteszből és nekiadta.

21 ILLIK VAGY NEM ILLIK?

C

harlie tépelődött: nagyon akarta vinni a sétapálcakardját, csakhogy a mankóval nem tudta. Felötlött benne, hogy odaerősíti az egyik mankóhoz szigetelőszalaggal, de attól tartott, arra felfigyelnének. – Veled menjek? – kérdezte Ray. – Mármint tudsz vezetni a lábaddal? – Menni fog. Valakinek itt kell lenni a boltban. – Mielőtt mész, kérdezhetek valamit? – Persze. – Ne, ne, ne. – Miért kellett megkeresnem ezeket a nőket? Te robotnyakú rohadék, muszáj volt megkérdezned, mi? – Már mondtam, hagyatéki dolog – vont vállat Charlie. Nem nagy ügy, hagyd ennyiben, semmi különös. – Ja, mondtad, és általában elhinném, de sok mindent megtudtam erről a kettőről, miközben kerestem őket… egyikük családjában se halt meg senki mostanában. – Fura – rázta kulcsait, pálcáját, határidőnaplóját és mankóit a hátsó ajtónál Charlie. – Nem rokonok szóltak. Régi barátok. – Nem csoda, hogy nem bírnak a nők. Nem tudsz leszállni dolgokról. – Aha – bólintott nem nagy meggyőződéssel Ray. – Tudod, amikor az emberek futnak, amikor odáig elmennek, hogy megrendezik saját halálukat, általában valami elől futnak. Te vagy az a valami, Charlie? – Ray, hallod, amit mondasz? Visszamentél a sorozatgyilkos dologra? Azt hittem, Rivera elmagyarázta. – Akkor ez neki van? – Mondjuk, hogy ő is benne van. – Miért nem ezt mondtad? Charlie sóhajtott.

– Ray, nem szabad erről beszélnem, te is tudod. Az alkotmány negyedik kiegészítése meg minden. Azért fordultam hozzád, mert jó zsaru voltál, és vannak kapcsolataid. Függök tőled, bízom benned. Te is bízhatsz bennem, ugye tudod? Ennyi év alatt nem veszélyeztettem a rokkantsági nyugdíjadat azzal, hogy megszegtem volna a megállapodásunkat, nem igaz? Fenyegetés volt, bár igen finom, és Charlie rémesen érezte magát, amiért ezt csinálja, de nem hagyhatta, hogy Ray erőltesse a dolgot, főleg mert ő maga is ismeretlen terepen járt, fogalma sem volt, milyen blöfföt fedez. – Szóval Mrs. Johnson nem fog meghalni, ha megkeresem neked? – Nem emelek kezet se Mrs. Johnsonra, se Mrs. Pjo… Mrs. Pojoko… a másik nőre, na. Szavamat adom. – Charlie felemelte a kezét, mint a Bibliára esküdne, s közben elejtette a mankóját. – Miért nem elég a sétapálca? – Igaz is. – Charlie az ajtóhoz támasztotta a mankókat, és ránehezedett a sétapálcára. Az orvosok valóban mondták, hogy nem ért csontot, vagyis nem sérült ín, csak izom, de pokolian fájt, ha ráállt. A pálca elég lesz, vélte. – Még öt előtt visszaérek és leváltalak. – Azzal kibicegett az ajtón. Ray nem csípte, ha hazudnak neki. Eleget kapott belőle az elkeseredett Fülöp-szigetiektől, kezdett érzékeny lenni rá, ha hülyének nézik. Mit képzel Charlie Asher,

kit akar hülyére venni? Amint elrendezi a boltot, felhívja Riverát. Kiment a boltba, kicsit porolgatott, majd Charlie „külön” polcához ment, ahol azokat a bizarr hagyatéki holmikat tartotta, amik körül olyan nagy hűhót csapott. Elvileg egy kuncsaftnak csak egyet szabadott eladni belőlük, Ray viszont az elmúlt két hétben ötöt is eladott ugyannak a nőnek. Sejtette, hogy szólnia kéne róla Charlie-nak, de most miért? A jelek szerint ő se beszél vele nyíltan semmiről. Amúgy meg a nő, aki megvette a cuccokat, csinos volt és rámosolygott. Szép haja volt, klassz alakja, és igazán lenyűgöző világoskék szeme. Ráadásul volt valami a hangjában… olyan volt… milyen is? Talán békés. Mintha tudná, hogy minden rendben lesz, nem kell aggódni. Talán csak ő látta bele. Viszont nem volt ádámcsutkája, ami Raynél mostanság nagy pirospontot jelentett. Próbálta megtudni a nevét, belekukkantani a tárcájába, de készpénzzel fizetett és olyan elővigyázatos volt, mint egy profi pókerező. Ha kocsival jött is, olyan messze parkolt, hogy a boltból nem láthatta, így a rendszámtáblát se tudta lenyomozni. Ray eltökélte, hogy ha ma is eljön, megkérdezi a nevét. Márpedig jönni fog. Csak akkor jött, amikor egyedül volt a boltban. Látta belesni a kirakaton, amikor Lily is itt volt, de csak később jött be, miután Lily már elment. Nagyon remélte, hogy eljön. Igyekezett lehűteni magát, hogy felhívhassa Riverát. Nem akart tahónak látszani egy olyan előtt, aki még odabent melózik. Saját mobiljáról hívta, hogy Rivera lássa, ki keresi.

Charlie nem örült, hogy ilyen hosszan magára kell hagynia Sophie-t, pláne az elmúlt napokban történtek fényében, másrészről viszont akármi les rá, a hiányzó két lélekedény okozza. Minél gyorsabban kiköszörüli a csorbát, a fenyegetés annál hamarabb csökken. Ráadásul a pokolfajzatoknál jobb védelem nem kell, utasította is Mrs. Linget, hogy a kutyák és Sophie egy pillanatra sem válhatnak szét, semmilyen okból. A Presidio Boulevardon vágott át a Golden Gate Parkon a Sunsetbe, emlékeztetve magát, hogy majd vigye el Sophie-t a japán teakertbe koit etetni, most, hogy a kedvencekre nézve már nem jelentett halálos veszélyt. A Sunset körzet a Golden Gate Parktól délre fekszik, nyugatról az American Highway és az Ocean Beach, keletről a Twin Peaks és a San Francisco Egyetem határolja. Valaha kertváros volt, aztán a terjeszkedő város bekebelezte, így sok szerény, egyszintes családi ház állt ott, melyeket tömegével építettek a negyvenesötvenes években. Kis dobozmozaiknak tűntek, ami a háború után szerte az országban színesítette az utcákat, ám San Franciscóban, ahol a ‘06-os földrengés és tűzvész után annyi épült belőlük, majd a huszadik századi második felének gazdasági fellendülése idején megint, az idő bármelyik végéről nézve anakronizmusnak hatottak. Charlie úgy érezte, az Eisenhower-érában autókázik, legalábbis amíg észre nem vett egy dupla babakocsit toló anyukát, kopasz fején bandatetoválással.

Irena Posokovanovich nővére kicsi, egyszintes faházban élt, a fedett tornác rácsán kétoldalt jázmin futott fel, kócosan ki a levegőbe, akár a szex utáni reggelen a haj. A kicsiny udvart gondosan nyírták, a járda melletti magyalbokortól a házhoz vezető betonút melletti piros germániumig. Charlie a sarkon parkolt le, és gyalog ment a házhoz. Útközben majdnem elütötte két kocogó is, az egyik egy futóbabakocsit toló anyuka. Nem látják – tehát nyomon van. Hogyan jusson be? És utána mi legyen? Ha ő Luminatus, talán a puszta jelenléte is elég. Bekukkantott a ház mögé. A garázsban kocsi állt, de minden ablakon le volt eresztve a redőny. Végül a frontális támadás mellett döntött. Becsengetett. Pár pillanat múlva egy alacsony, hetvenes nő nyitott ajtót rózsaszín zseniliaotthonkában. – Igen? – nézte kissé gyanakodva Charlie gipszét. Gyorsan ráhúzta a biztonsági láncot. – Segíthetek? A nő volt a képről. – Igen, asszonyom. Irena Posokovanovichot keresem. – Itt nincs – felelte Irena Posokovanovich. – Eltévesztette a házat. – Be akarta csukni az ajtót. – Nem volt gyászjelentés a lapokban pár hete? – kérdezte Charlie. Félelmetes Luminatus jelenléte eleddig nem bizonyult hatásosnak. – De, azt hiszem, volt – felelte a nő, kiutat sejtve. Kicsit kinyitotta az ajtót. – Micsoda tragédia. Mind nagyon szerettük Irenát. Ő volt a legkedvesebb, legnagylelkűbb, legvonzóbb… mármint a korához képest, érti… – És nyilván nem tudta, hogy az illem úgy diktálja, ha az ember gyászjelentést ad ki, illik meg is halni! –

Charlie felmutatta a kinagyított fényképet. Majdnem hozzátette, hogy Aha!, de aztán kicsit soknak találta. Irena Posokovanovich becsapta az ajtót. – Nem tudom, ki maga, de eltévesztette a címet! – kiáltotta bentről. – Tudja jól, hogy ki vagyok! – mondta Charlie. Valójában a nőnek fogalma sem volt, kicsoda. – És én tudom, ki maga. Három hete meg kellett volna halnia. – Téved! Most menjen, mert hívom a rendőrséget, hogy valaki meg akar erőszakolni! Charlie majdnem elhányta magát, de hősiesen folytatta. – Nem akarom megerőszakolni, Mrs. Poso… Posokjev… A Halál vagyok, Irena. Az vagyok. És a maga ideje lejárt. Meg kell halnia, most azonnal, ha lehet. Nincs mitől félnie. Olyan, mintha elaludna, csak… – Nem vagyok kész – nyafogott Irena. – Ha kész lettem volna, nem menekülök el. Nem vagyok kész. – Sajnálom, asszonyom, ragaszkodom hozzá. – Maga téved! Talán egy másik Mrs. Posokovanovichot keres. – Nem, nem, itt a címe a naptáramban. Maga az. – Charlie a kis ablak elé tette a napló lapját. – Azt mondja, ez a Halál naptára? – Pontosan, asszonyom. Nézze a dátumot! És ez már a második értesítés. – És maga a Halál? – Úgy van. – Ez hülyeség! – Nem hülyeség, Mrs. Posokovanovich. A Halál vagyok.

– Nem hiányzik a kasza meg a fekete csuha? – Nem, már nem úgy csináljuk. Higgye el, én vagyok a halál. – Próbált baljós hangot megütni. – A képeken a halál mindig magas. – A nő lábujjhegyen állt, Charlie ezt abból látta, hogy fel-feltűnt az ablak mögött. – Maga nem elég magas. – Nincs magassági előírás. – Akkor láthatnám a névjegykártyáját? – Persze. – Charlie elővett és feltartott egyet. – Ezen az áll: „Finom, eredeti ruhák és kiegészítők felvásárlója”. – Úgy van! Pontosan! – Tudta, hogy kellett volna másikat is nyomtatnia. A francba. – És mit gondol, honnan szedem a holmikat? A halottaktól. Érti már? – Mr. Asher, meg kell kérnem, hogy távozzon! – Nem, asszonyom, nekem kell megkérnem, hogy ön távozzon! Késésben van. – Menjen el! Maga sarlatán, pszichiátriai kezelésre lenne szüksége! – Halál! Maga a Halállal szórakozik! Nagy H-val, seggfej! – Na ezt nem kellett volna. Charlie egy pillanatra megszánta. – Sajnálom – motyogta az ajtónak. – Hívom a rendőrséget! – Csak tessék, Mrs… Ööö Irena. Tudja, mit fognak mondani: hogy maga halott! Benne volt a Chronicleben. Azok ritkán nyomtatnak ki olyat, ami nem igaz. – Kérem, menjen már! Olyan sokáig gyakoroltam, hogy hosszú életem legyen, nem fair. – Hogy? – Menjen! – Azt hallottam. Mi volt a másik, az a gyakorlás?

– Nem érdekes. Csak vigyen el mást! Charlie-nak valójában dunsztja sem volt, mit tenne, ha a nő beengedné. Talán meg kell érintenie a nőt, hogy a halálképessége beinduljon. Emlékezett egy részre a régi Homályzónából gyerekkorából, amiben Robert Redford volt a halál, és egy nyanya nem engedte be, hát úgy tett, mintha megsérült volna, és amikor a nyanya kiment segíteni… ALA-KAZAM! A nyanya feldobta a pacskert, és Robert Redford békésen átvezette a Falon Lévő Lyukon, ahol aztán a nyanya segített neki független filmeket felkarolni. Talán most is bejön. A gipsz meg a bot mellette szól. Szétnézett az utcán, figyeli-e valaki, majd lefeküdt, félig a tornácra, félig a betonlépcsőre. A botot az ajtóhoz vágta, hogy jó hangosan csattanjon, majd elengedett egy szerinte igen meggyőző jajgatást: – Áááááááá! Eltörtem a lábam! Bent lépteket hallott, ősz haj jelent meg a kisablakban, ugrálva, hogy kilásson. – Hű, de fáj! – jajgatott Charlie. – Segítség! Újabb léptek, aztán az ajtótól jobbra az ablakon a reluxa szétnyílt, és Charlie egy szemet látott. Fájdalmasan fintorgott. – Jól van? – szólt ki Mrs. Posokovanovich. – Segítsen! Fájt a lábam, és megcsúsztam a lépcsőn. Azt hiszem, eltörött. Véres és valami csont is kiáll. – Úgy tartotta a lábát, hogy a nő ne lássa. – Istenem. Egy pillanat. – Segítsen, kérem! Fáj! Nagyon… fáj… – Charlie köhögött, mint a cowboyok, amikor haldokolva fekszenek a porban, és minden kezd elsötétedni.

Hallotta a zár kattanását, majd kinyílt a belső ajtó. – Magának tényleg fájdalmai vannak – mondta a nő. – Kérem! – nyújtotta a kezét Charlie. – Segítsen! A nő kinyitotta a hálóajtót. Charlie elnyomta a vigyorgást. – Köszönöm – zihálta. A nő kicsapta az ajtót, és arcon spriccelte a könnygázzal. – Én is láttam azt az epizódot, maga rohadék! – Az ajtó becsapódott. Zár katt. Charlie úgy érezte, lángol az arca. Később, amikor újra látott kicsit, és visszabicegett a furgonhoz, egy női hang szólította meg: – Én beengedtelek volna, szivi. – Majd kísértetieskislányos vihogás tört fel a csatornából. Charlie hátát a furgonnak vetette, hogy kirántsa a kardot, ám akkor egy kiskutya ugatását hallotta a csatornából. – Ez meg hogyan került ide? – kérdezte az egyik hárpia. – Megharapott a dög! – Kapd el! – Utálom a kutyákat. Ha hatalomra kerülünk, kutyáknak annyi. Az ugatás elhalkult, aztán a csatornahárpiák hangja is. Charlie mélyet lélegzett és próbálta kipislogni a fájdalmat. Rendeznie kell a sorait, aztán elkapja az öregasszonyt, könnygáz ide vagy oda. Majd egy órájába telt pozíciót találni, de mikor elkészült, megpaskolta a salaktéglát, kinyitotta mobilját, és tárcsázta a tudakozótól kapott számot.

Egy nő vette fel. – Halló? – A gázművektől hívom, asszonyom – mondta Charlie a gázműves hangján. – A műszer nyomásvesztést jelez az ön címén. Azonnal küldünk egy kocsit, de most rögtön ki kell küldenie mindenkit a házból. – Csak én vagyok itt, de nem érzek gázszagot. – Talán a ház alatt kezdődik. – Charlie büszke volt magára, hogy ilyen gyorsan kapcsol. – Szóval nincs más a házban? – Csak én meg a macskám, Samantha. – Asszonyom, kérem, fogja a macskát és menjen ki az utcára! A kocsink rögtön ott lesz. Induljon azonnal, rendben? – Rendben. – Köszönjük az együttműködését, asszonyom. – Charlie letette. Mozgást érzett a házban. A tornáctető széléhez ment, és a salaktéglát a feje fölé emelte. Balesetnek látszik majd, gondolta, mintha a tornácról esett volna rá. Örült, hogy senki nem látja itt fent. A mászástól megizzadt, a hónaljánál terjedelmes folt, a nadrágja gyűrött. Hallotta, hogy nyílik az ajtó, s készült ledobni a téglát, amint célpontja kibukkan a tető alól. – Szép napot, asszonyom. – Egy férfi hangja az utca felől. Charlie lenézett, és Rivera nyomozót pillantotta meg a járdán, éppen kiszállt egy jelzés nélküli kocsiból. Mi a szar folyik itt? – Maga a gázos? – kérdezte Mrs. Posokovanovich.

– Nem, asszonyom. A San Franciscó-i rendőrségtől jöttem – mutatta a jelvényét Rivera. – Azt mondták, gázszivárgás van. – Már megoldották, asszonyom. Bemenne, asszonyom? Egy pillanat és megyek. – Hát persze. Charlie hallotta az ajtót nyílni és csukódni. Karja remegett a téglától. Próbált halkan lélegezni, hátha a zihálással magára vonja Rivera figyelmét, és láthatóvá válik. – Mr. Asher, mit csinál odafent? Charlie kis híján leesett. – Maga lát engem? – Látom bizony. És látom, hogy egy téglát tart a feje fölé. – Ja, ezt az aranyos kis téglát? – Mit akart vele? – Javítani. – Hogyan láthatja, amikor lélekedényszerző üzemmódban van? – Sajnálom, de nem hiszek önnek, Mr. Asher. Le akarta dobni. – Nem akartam. Felhozni is épp elég volt. – Akárhogy is, most dobja le! – Azt akartam, de akkor jött maga. – Kérem! A kedvemért. Látom, hogy izzad. Másszon le, és üljünk be a klímás kocsimba! Beszélgetünk… az olasz öltönyökről, a Giantsről… bármiről… hogy miért akarta kiloccsantani egy öreg hölgy agyát. Klíma, Mr. Asher, hát nem csodás találmány? Charlie leengedte a salaktéglát a combjára, közben érezte, hogy jól eltépte a nadrágját.

– Szép kis ösztönzés. Mi vagyok én, egy amazóniai bennszülött? Ismerem a klímát. A furgonomban is van. – Jó, elismerem, nem éppen párizsi hétvége, de a másik lehetőség, hogy lelövöm a tetőről és testzsákba gyömöszölöm, ami egy ilyen forró napon igencsak izzasztó hely. – Hát, igen. Így a klíma már sokkal csábítóbb. Kösz. Előbb ledobom ezt, jó? – Nagyszerű, Mr. Asher. Kiábrándulva az ElkeseredettFülöpszigetiekből, Ray éppen magányos elsőosztályos tanárnők között böngészett, diplomával nukleáris fizikából a RománOkosNőkDaliátAkarnak.com-on, amikor ő megjelent. Hallotta a csengőt, szeme sarkából észrevette, és elfeledve, hogy nyakcsigolyái összeolvadtak, jól megrándította arca bal felét, amikor oda akart fordulni. A nő észrevette a tekintetét, és rámosolygott. Ray viszonozta, majd szeme sarkából látta a monitoron az elsőosztályos tanítónőt, aki a mellét fogta, és megrándította jobb orcáját is, ahogy gyorsan lenyomta a számítógép főkapcsolóját, mielőtt a nő odaérne a pulthoz. – Csak nézelődöm – mondta Ray élete szerelme. – Hogy van ma? – Helló. – A fejében begyakorolt jelenet a hellóval kezdődött, csak úgy kibukott belőle, mire rájött, hogy elkésett egy ütemmel. – Úgy értem, jól. Bocsánat. Dolgoztam.

– Látom. – Megint a mosoly. Olyan megértő, megbocsátó… és kedves, látni a szeméből. Szíve mélyén Ray érezte, hogy még művészfilmet is végignézne a kedvéért. Megnézné a Szoba kilátássalt és Az angol beteget egymás után, csak hogy utána együtt pizzázhassanak. És a második mozi felénél a nő nem engedné, hogy Ray szájba lője magát a szolgálati fegyverével, mert ilyen együttérző. Látványosan böngészett a boltban, de két perc sem telt el, már Charlie speckó polca előtt állt. Noha a táblán ott állt: KÜLÖNLEGES DARABOK – VEVŐNKÉNT EGY, az már nem, hogy naponta egy vagy életenként egy. Most, hogy Ray belegondolt, Charlie trehányan fogalmazta meg. Na persze Lily is rágta a fülét, hogy milyen fontos betartani, de az Lily. Talán értelmes felnőtt is lehetett volna, de még mindig zavart a lány. Kis idő múlva a nő levett egy elektromos ébresztőórát, és a pulthoz vitte. Ez az. Ez az. Ray hallotta, hogy nyílik a hátsó ajtó. – Ez minden? – kérdezte. – Igen – felelte a jövendőbeli Mrs. Ray Macy. – Pont ilyet kerestem. – Bizony, a Sunbeamnél nincs jobb. Az két dollár tizenhat… üsse kő, legyen kereken kettő. – Nagyon kedves – nyúlt bele a nő színes guatemalai gyapjúból szőtt kis retiküljébe. – Helló, Ray – termett hirtelen Ray mellett Lily, akár egy gonosz fantom, aki a semmiből bukkan elő, hogy kiszívjon minden potenciálisan örömteli pillanatot az életéből. – Szia, Lily.

Lily megnyomta a számítógép gombját. Megrántott arca miatt lelassulva Ray későn fordult oda. – Ez mi? – kérdezte Lily. Szabad kezével Ray jól beleöklözött Lily combjába a pult alatt. – Aú! Perverz! – Örömmel fog majd felkelni erre – adta át az órát Ray a nőnek, aki majd a királynéja lesz. – Köszönöm szépen – mondta a csinos barna, minden dolgok istennője. – Apropó – vágott bele Ray –, járt már nálunk párszor, és tudja, kíváncsi lennék, ööö, hogy hívják? – Audrey. – Üdv, Audrey. Ray vagyok. – Örülök, hogy megismertem, Ray. Mennem kell. Viszlát. – A nő intett a válla felett, majd elindult kifelé. Ray és Lily nézték, ahogy távozik. – Klassz a segge – mondta Lily. – Kimondta a nevemet. – Egy kicsit… nem is tudom… elképzelhetetlen neked. Ray a személyes nemezise, Lily felé fordult. – Vigyázz a boltra! El kell mennem. – Miért? – Követnem kell, hogy megtudjam, kicsoda. – Ray már szedte is össze a holmiját: telefont, kulcsot, baseballsapkát. – Ja, az tök egészséges, Ray. – Mondd meg Charlie-nak, hogy… ne mondd meg Charlie-nak! – Oké. Akkor elkapcsolhatok a RONDA honlapról? – Miről?

Lily ellépett a képernyő elől és rámutatott: – Román Okos Nők Daliát Akarnak. R-O-N-D-A. – Mosolygott, azzal a hetyke, önelégült mosolyával, mint a kisgyerek, aki harmadik osztályban megnyeri a betűzőversenyt. Gyűlölnivaló gyerek. Ray el se tudta hinni. Már nem is próbálják palástolni. – Most nem érek rá. Rohanok. – Azzal kiszaladt a boltból a csodás, együttérző Audrey után. Rivera elvitte Charlie-t a Seal Rockra néző Szirtház Étterembe, és kényszerítette, hogy meghívja egy italra, miközben a szörfözőket bámulták a parton. Rivera nem volt morbid, de tudta, ha elég gyakran jön ide, végül csak szemtanúja lesz majd, ahogy egy szörföst elkap egy fehércápa. Nagyon-nagyon remélte, hogy így lesz, különben semminek semmi értelme, nincs igazság, az élet csak egy káoszgombolyag. Több ezer fóka a vízben meg a sziklákon – a fehércápa étrend főfogása –, több száz szörfös a vízben, fókaöltözékben; muszáj volt, hogy megtörténjen. A világ jobbulására. – Egy szavát se hittem, Mr. Asher, amikor azt mondta, maga a Halál, de mert nem tudtam, nem akartam megmagyarázni, mi volt az az izé a sikátorban, annyiban hagytam a dolgot. – És én hálás vagyok érte. – Charlie-t kicsit kellemetlenül érintette, hogy bilincsben kell boroznia. Arca még vörös volt a könnygázspraytől. – Ez a kihallgatás normális menete? – Nem. Általában a város fizet, de a bíróval majd levonatom az italt a büntetéséből.

– Remek. Kösz. Hívjon csak Charlie-nak! – Jó, maga meg engem Rivera nyomozónak. Kiloccsantani egy öreghölgy agyát salaktéglával… hogy gondolta? – Szükségem van ügyvédre? – Ugyan már, minek, a bár tele van tanúval. – Rivera valaha mintazsaru volt, mindent a nagykönyv szerint csinált. Ez még azelőtt volt: a démonok, óriásbaglyok, csőd, jegesmedvék, vámpírok, válás, madárrá változó kardfogú nőizé előtt. Most már másképp látta. – Ó. Azt hittem, senki se lát – vallotta be Charlie. – Mert láthatatlan? – Nem egészen. Csak nem észrevehető. – Jó, ezt elfogadom, de ez még nem ok betörni egy nagyi koponyáját. – Erre nincs bizonyítéka. – Hogyne lenne. – Rivera felmutatta a poharát a pincérnőnek, hogy kér még egy whiskyt jéggel. – Láttam az unokái képét, megmutatta, amikor bementem a házba. – Mármint arra, hogy be akartam törni a koponyáját. – Értem – mondta Rivera, holott nem értette. – Honnan ismeri Mrs. Posokovanovichot? – Sehonnan. A neve megjelent a határidőnaplómban, amit mutattam. – Mutatta. Igen. De ez még nem jogosítja fel, hogy meg is ölje, nemde? – Pont ez a lényeg: három hete halottnak kéne lennie. Még gyászjelentés is volt az újságban. Csak ellenőrizni akartam, pontos-e.

– Tehát ahelyett, hogy helyreigazítást kért volna a Chronicle-től, úgy gondolta, inkább betöri a nő fejét. – Vagy ez, vagy a lányommal cicát mondatok rá, de nem vagyok hajlandó felhasználni a lányomat ilyen célra. – Le a kalappal az erkölcsi tartása előtt, Charlie. – Rivera magában azt gondolta, Kit kell lelőnöm itt, hogy inni kapjak? – Tegyük fel egy milliszekundumra, hogy hiszek magának, és az öreghölgynek meg kellett volna halnia, de nem halt meg, s emiatt magát nyílpuskával meglőtték, és megjelent az az izé, amit meglőttem a sikátorban… mondjuk, hogy mindezt elhiszem. Mit tegyek? – Legyen óvatos! Lehet, hogy maga is közénk fog tartozni? – Tessék? – Velem is így történt. Amikor a feleségem meghalt a kórházban, megláttam a fickót, aki eljött a lélekedényért, és bumm, már halálkereskedő is voltam. Maga ma meglátott engem, amikor senki más nem látott, és látta a csatornahárpiát is akkor a sikátorban. Többnyire csak én látom őket. Rivera nagyon-nagyon szerette volna lepasszolni ezt az alakot egy pszichiáternek a diliházban, és soha nem látni többé, csakhogy tényleg látta azt a nőizét akkor éjjel, és még máskor is a saját utcájában, és olvasott jelentéseket bizarr történésekről a városban az elmúlt két hétben. És nem csak átlagos San Franciscó-i bizarr dolgok, hanem bizarr-bizarr dolgok; például hollócsapat támadott meg egy turistát a Coit Towerben, egy fickó a kínai negyedben belehajtott egy kirakatba, mondván,

egy sárkányt próbált kikerülni, a Missionben pedig többen több helyen láttak egy muskétásnak öltözött iguánát, apró karddal meg minden, amint éppen a szemetesekben turkált. – Be tudom bizonyítani – szólalt meg Charlie –, csak vigyen el a zeneboltba a Castróban! Rivera a szomorú, csupasz jégkockákra nézett a poharában. – Mondták már magának, hogy nehéz követni a gondolatmenetét, Charlie? – Beszélnie kell Menta Frissel. – Persze, az mindent megold. És ha már ott vagyok, Hubba Bubbával is váltanék egy szót. – Ő is halálkereskedő. Majd megerősíti, hogy igazat mondok, és maga elenged. Rivera felkelt. – Felállni! – Még nem ittam meg a bort. – Hagyjon pénzt az italra, és álljon fel! – Rivera beakasztotta egyik ujját Charlie bilincsébe, és felhúzta. – Elmegyünk a Castróba. – Ezzel nem tudom fogni a botomat. Rivera sóhajtott, és lenézett a szörfösökre. Mintha nagy valamit látott volna az egyik hullámban egy szörfös mögött, de épp ahogy szíve buzogva megdobbant, egy fóka bajszos arca bukkant ki a habból, és Rivera lekókadt. Odadobta Charlie-nak a bilincs kulcsát. – Találkozunk a kocsinál. Hugyoznom kell. – És ha elszököm? – Tegye csak, Charlie! De előbb fizessen!

22 A HASZNÁLT HOLMIK ELADÓJA ÁTÉRTÉKELI KARRIERJÉT

A nton Dubois, a Book ‘em Danno tulajdonosa volt a legrégebbi halálkereskedő San Franciscóban. Persze eleinte nem nevezte magát halálkereskedőnek, ám miután az a Menta Friss tag, aki lemezboltot nyitott a Castróban, kitalálta a fogalmat, már csak így tudott gondolni magára. Hatvanöt éves volt, nem örvendett a legjobb egészségnek, mivel sosem használta többre a testét, mint cipelni a fejét, amiben jobbára élt. Mindazonáltal a sok olvasással enciklopédikus tudásra tett szert a halál tudományát és mitológiáját illetően. Így aztán azon a kedd estén, naplemente után, amikor boltja ablakai váratlanul elsötétedtek, mintha a világegyetemből hirtelen kiszívták volna az összes fényt, és három női alak közeledett felé a boltban, ahogy a pultnál ülve olvasott a kis olvasólámpa alatt, akár egy parányi sárga szigeten a hatalmas szuroksötét űrben, ezerötszáz éve ő volt az első, aki pontosan tudta, kicsodák-micsodák ezek.

– Morrigan – mondta ki Anton, s hangjából hiányzott a félelem. Letette a könyvet, meg sem jelölte, hol tart. Levette a szemüvegét, megtörölte flanelingjében, majd visszatette, hogy semmit ne mulasszon el. Most még csak kék-fekete körvonalak voltak a bolt sötét árnyai közt, de látta őket. A hangjára megtorpantak. Egyikük sziszegett, nem macskásan, hanem hosszan, kitartóan, ahogy a levegő szökik a gumitutajból, ami az egyetlen menekülési út a cápáktól hemzsegő tengeren: az a sziszegés, ahogy az életed felreped a varrásoknál. – Gondoltam, hogy valami folyik – folytatta Anton, kicsit már nyugtalanabbul. – A sok jel, a prófécia Luminatusról. Tudtam, hogy valami folyik, de nem hittem, hogy személyesen ti vagytok. Ez nagyon izgalmas. – Egy hívő – így Nemain. – Rajongó – így Babd. – Áldozat – így Macha. A lámpa fénykörén kívül köröztek körülötte. – Eldugtam a lélekedényeket – mondta Anton. – Sejtettem, hogy történt valami a többiekkel. – Ó, és csalódott vagy, hogy nem te voltál az első? – kérdezte Babd. – Olyan lesz, mint az első alkalom, kisbimbó – nyugtatta meg Nemain. – Neked biztos – vihogott. Anton megnyomott egy gombot a pult alatt. Acélredőnyök gördültek le a bolt ablakaira és ajtajára. – Félsz, hogy elszökünk, teknőspofa? – kuncogott Macha. – Szerintetek nem olyan, mint egy teknős?

– Tudom, hogy a redőny nem tart benneteket itt – mondta Anton –, nem azért van. A könyvek szerint halhatatlanok vagytok, de gyanítom, hogy ez nem teljesen igaz. Túl sok történetben szerepel, hogy harcosok megsebesítettek benneteket és nézték, ahogy meggyógyítjátok magatokat a harcmezőn. – Mi tízezer évvel a halálod után is itt leszünk, ami, teszem hozzá, mindjárt megkezdődik – felelte Nemain. – A lelkeket, teknőspofa. Hová tetted a lelkeket? – Kinyújtotta karmát, hogy Anton olvasólámpájának fénye megcsillanjon rajtuk. Hegyükről méreg csöppent le, és sistergett a padlón. – Szóval te vagy Nemain – mondta Anton. A Morrigan mosolygott, éles fogai csillogtak a sötétben. Antont hirtelen különös béke fogta el. Tulajdonképpen harminc évig készült erre a pillanatra. Mit is mondanak a buddhisták? Csak akkor élhetsz igazán, ha felkészülsz a halálra. Ha lelkek gyűjtése és emberek elmúlásának közelsége harminc éven át nem készít fel, akkor mi? A pult alatt óvatosan lecsavart egy acélfedelet, ami alatt vörös gomb bújt meg. – Azt a négy hangszórót a bolt végében pár hónapja szereltettem be – társalgott. – Ti biztos látjátok, még ha én nem is. – A lelkeket! – förmedt rá Macha. – Hol vannak? – No persze nem tudtam, hogy ti jöttök. Azt hittem, azok a kis lények, amiket láttam a környéken kóborolni. Mindazonáltal remélem, ti is élvezitek majd a zenét. A Morrigan összenézett. – Ki mond olyasmit mostanság, hogy „mindazonáltal”? – morogta Macha.

– Félrebeszél – vélte Babd. – Kínozzuk meg! Kapard ki a szemét, Nemain! – Emlékeztek rá, mi az a klémor? – mondta a magáét rendületlenül Anton. – Egy nagy, kétélű skót kard – felelte nyelvével csettintve Nemain. – A lefejezéshez pompás. – Én is tudtam, én is tudtam! – bosszankodott Babd. – Mindig felvág. – Hát itt az ideje, hogy a klémor mást is jelentsen – mondta Anton. – Ha az ember harminc évig dolgozik használt holmik eladójaként, roppant érdekes holmikat szedhet össze. – Lehunyta a szemét, és megnyomta a gombot. Remélte, hogy a lelke egy könyvbe kerül, például abba az első kiadású A kék öbölbe, amit biztonságos helyen tartott. Ekkor felrobbantak a klémor gyalogsági aknák, amiket a hangfaldobozokba szereltetett be a bolt hátuljában. Kétezer-nyolcszáz csapágygolyó röpült az acélredőnyökre épp hangsebesség alatt, és cafatokra tépték Antont, valamint minden mást az útjukban. Ray egysaroknyit követte élete szerelmét a Mason Streeten, ahol az felugrott a villamosra, és felment a kínai negyedbe. Ray számára a problémát az jelentette, hogy így ugyan már tudta, hová tart, viszont a villamos húszpercenként járt, nem várhatta meg a következőt, hogy felugorjon, és azt kiáltsa: „Kövesse azt az antik, de szép közforgalmi szállítóeszközt!” Taxit pedig mutatóba sem látott.

Mint kiderült, egy meredek városi utcán kocogni forró nyári napon utcai ruhában kicsit más, mint futógépen sündörögni egy légkondicionált teremben egy sor feszes fenekű dugibaba mögött. Mire a California Streetre ért, Rayről szakadt a verejték, utálta nem csak San Francisco városát, de benne mindenkit, és úgy gondolta, Audrey-ról ennyit, inkább visszatér a ronda román lányokhoz és a megszokott csüggedéshez. A Powell Street-i megállónál sikerült elcsípnie a villamost, felugrott az Audrey mögötti kocsira, és folytatta a lélegzetelállító, tíz kilométer per órás hajszát tízsaroknyit, egész a Market Streetig. Audrey itt leugrott, egyenesen a járdaszigethez ment, és fellépett egy másik antik villamosra, ami elment, mielőtt Ray odaért volna. Akár egy ördögien ügyes, síneken utazó boszorkány, gondolta Ray. A szerelvény ott termett, amikor szüksége volt rá, s amint odaért, elment. A villamosvudu gonosz mestere, ez kétségtelen. (A szív dolgaiban a bétahím képzelete hamar a kétbalkezes udvarló ellen fordul, s Ray máris kezdte felemészteni azt a kevéske önbizalmat, amit elraktározott.) A Market Street azonban a város legforgalmasabb utcája, így Ray gyorsan taxit tudott fogni és követni Audreyt egész a Mission kerületbe, s pár saroknyit még akkor is taxival ment utána, hogy az gyaloglásra váltott. Ray egy háztömbnyire lemaradva követte Audreyt egy nagy jádezöld viktoriánus épületbe, amely a Tizenhetedik utcáról nyílt, s melynek tornácoszlopán kis plakett díszelgett: HÁROM ÉKKŐ BUDDHISTA KÖZPONT. Ray közben visszanyerte lélegzetét és lélekjelenlétét, s egy szemközti lámpaoszlop mögül

kényelmesen figyelte, ahogy Audrey felmegy a lépcsőn. Amint felért, az ólomüveges ajtó kitárult, és két öreghölgy sietett ki, láthatóan roppant izgatottan, hogy elmondjanak Audreynak valami fontos hírt. Ray ismerősnek találta az öreghölgyeket. Abbahagyta a lihegést, és farmerja zsebébe nyúlt. A két nő jogosítvány-fényképét vette elő, akiket Charlie kerestetett meg vele. Ők voltak: Esther Johnson és Irena Posokovanovich, ők álltak ott a jövendő Mrs. Macyvel. Aztán épp, ahogy Ray összefüggést keresett a dolgok között, a buddhista központ ajtaja megint kinyílt, kirohant egy lény, ami folyami vidrának tűnt, flitteres balettruhát és westerncsizmát viselt, és egy ollóval támadt Audrey bokájának. Charlie és Rivera nyomozó a Friss Zene előtt állt a Castróban, próbáltak belátni a kirakaton a kartonalakok és kinagyított lemezborítók között. A tábla szerint a boltnak nyitva kellett volna lenni, de az ajtó zárva volt, odabent pedig sötét. Abból, amit Charlie látott, a bolt ugyanolyan volt, amilyennek évekkel ezelőtt látta, egyetlen fontos különbséggel: az izzó lélekedényekkel teli polc eltűnt. A szomszédban egy fagylaltos volt, Rivera és Charlie bement beszélni a tulajjal, aki túl fittnek tűnt édességboltosnak: – Öt napja nem nyitott ki. Egy szót se szólt nekünk. Jól van? – Biztosan – felelte Rivera.

Három perc múlva Rivera megszerezte a központostól Menta Friss otthoni számát és címét, s miután a hívásra csak a rögzítő vette fel, elmentek Friss lakásához a Twin Peaksben, ahol újsághegyeket találtak az ajtó mellett. Rivera Charlie-hoz fordult. – Ismer másvalakit, aki megerősítené, amit nekem mondott? – Más halálkereskedőt? Nem ismerem őket, de tudok róluk. Nem hinném, hogy szóba állnak magával. – Egy antikvárius a Haighton meg egy a roncstelepen a Negyedik utca végén, stimmt? – Nem, azokat nem ismerem. Miért kérdezi? – Mert mindegyik eltűnt. A roncstelepes irodájának fala tiszta vér volt. Az antikvárium padlóján pedig egy emberi fület találtak. Charlie a falnak dőlt. – Ez nem volt az újságban. – Ilyen infót nem adunk ki. Mindketten egyedül éltek, senki nem látott semmit, még abban sem vagyunk biztosak, hogy bűncselekmény történt. De most, hogy ez a Friss tag sincs meg… – Gondolja, hogy azok is halálkereskedő voltak? – Nem azt mondom, hogy elhiszem, Charlie, talán véletlen, de amikor Ray Macy felhívott és beszélt magáról, úgy döntöttem, meglátogatom. Azt akartam megkérdezni, ismeri-e őket. – Ray feldobott? – Hagyjuk! Talán megmentette az életét. Charlie aznap éjjel századszor is Sophie-ra gondolt, aggódott, hogy nincs mellette. – Felhívhatom a lányomat?

– Persze. De utána… – Antikvárium a Missionben – húzta elő mobilját Charlie. – Tíz percre lehet. Szerintem a tulaj közülünk való. Sophie rendben volt, Ropogós Sajtospufival etette a pokolfajzatokat Mrs. Korjev felügyelete alatt. Megkérdezte apját, kell-e segítség, mire Charlie szemét elfutotta a könny, és alig tudta fegyelmezni a hangját. Tizenhét perccel később átlósan leparkoltak a Valencia Street közepén, s nézték a tűzoltóautókat, amelyek vizet locsoltak az épület második emeletére, ahol a Book ‘em Danno volt. Kiszálltak, Rivera megmutatta igazolványát a rendőrnek, aki elsőnek érkezett. – A tűzoltók nem tudnak bejutni – mondta a zsaru. – Hátul erős tűzálló acélajtó van, és a redőny is vagy kétcentis acél lehet. A biztonsági redőnyök kifelé hajoltak, és vagy ezer kis dudor hólyagzott fel rajtuk. – Mi történt? – kérdezte Rivera. – Még nem tudjuk. A szomszédok robbanást jelentettek, csak ennyit tudunk. Fent nem lakik senki. A szomszédos épületeket evakuáltuk. – Kösz. Rivera Charlie-ra nézett, aki felhúzta a szemöldökét. – Fillmore. Zálogos a Fulton és Fillmore sarkán. – Indulás! – Rivera megfogta Charlie karját, hogy gyorsabban tudjon bicegni. – Szóval már nem vagyok gyanúsított? – kérdezte Charlie. – Meglátjuk, túléli-e – nyitotta ki a kocsiajtót Rivera. Beülve Charlie felhívta nővérét.

– Jane, azonnal menj el Sophie-ért meg a kutyákért, és vidd őket magadhoz! – Jó, de most tisztíttattam ki a szőnyeget, és tudod, Alvin… – Egy pillanatra se válaszd el őket Sophie-tól, érted, Jane? – Jól van, Charlie. – Komolyan mondom! Veszélyben lehet, ők talán megvédik. – Mi folyik? Hívjam a zsarukat? – A zsarukkal vagyok, Jane. Kérlek, azonnal indulj Sophie-ért! – Megyek. Hogyan préselem be őket a Subaruba? – Találd ki! Ha kell, kösd Alvint és Mohamedet a lökhárítóhoz, és hajts lassan. – Ez rémes, Charlie. – Nem az. Nem lesz bajuk. – Nem, úgy értem, legutóbb letépték a lökhárítót. Hatszáz dolcsiba került. – Indulj! Egy óra múlva hívlak. – Charlie bontotta a vonalat. – Hát, a klémor szívás, az biztos – mondta Babd. – A klémor kardot szerettem anno, de most… most már robban is, és tele van azzal a… minek hívják, Nemain? – Srapnel. – Srapnellel. Pedig már kezdtem régi önmagam lenni… – Kuss! – förmedt rá Macha. – De hát fáj.

Egy csatornában lebegtek a Tizenhatodik utca alatt a Missionben. Megint visszaestek két dimenzióba, rongyos fekete zászlóknak tűntek, rojtos árnyaknak, fekete trutymó csöpögött belőlük végig a csatornába. Nemain elvesztette az egyik lábát, aztán megtalálta, és a hóna alá dugva vitte, miközben nővérei vontatták. – Repülni tudsz, Nemain? – kérdezte Babd. – Nehéz vagy. – Itt lent nem. Oda meg nem megyek fel. – Muszáj felmennünk – mondta Macha. – Ha csak nem akarsz pár ezer évig gyógyulni. Ahogy a három haláldíva egy széles csatornakereszteződéshez ért a Market Street alatt, valami loccsant előttük a csatornában. – Az mi? – kérdezte Babd. Megtorpantak. Valami kopogott a csatornában, amihez közeledtek. – Mi az? Mi az? – kérdezte Nemain, aki nem látott oda nővéreitől. – Egy mókus báli ruhában – felelte Babd. – De gyenge vagyok, talán képzelődöm. – És idióta is vagy – mondta Macha. – Egy ajándéklélek. Kapjuk el! Meggyógyíthatjuk vele Nemain lábát. Macha és Babd leejtették nővérüket, és a kereszteződés fele iramodtak, amikor egy Boston terrier toppant elébük. A Morrigan hátrálása úgy hangzott, mintha macskák tépnének csipkét. – Hó, hó, hó – kántálta Macha, s karma maradéka a csatorna falát szántotta.

Betli fenyegetőn vakkantott, majd a Morrigan után iramodott. – Új terv, új terv, új terv – hadarta Babd. – Utálom a kutyákat – mondta Macha. Útközben felkapták nővérüket. – Mi, a halál istennői, akik hamarosan mindennek parancsolunk, egy öleb elől menekülünk – jegyezte meg Nemain. – Mire akarsz kilyukadni? A Fillmore-ban Carrie Lang aznapra már bezárta a zálogházat, már csak arra várt, hogy egy újonnan vett ékszer kijöjjön az ultraszonikus tisztítóból és betehesse, a vitrinbe. Befejezi, elhúz, hazamegy, vacsorázik, aztán talán pár órára elmegy valahova szórakozni. Harminchat éves, egyedülálló nő, kötelezőnek érezte, hogy szórakozni járjon, hátha találkozik egy rendes pasival, bár jobb szeretett volna otthon maradni, és krimit nézni a tévében. Büszke volt magára, hogy nem lett cinikus. A zálogos a legrosszabb formájukban látja az embereket, s minden nap meg kellett küzdenie az érzéssel, hogy az utolsó rendes pasi is metáldobos vagy kokós lett. Újabban azért se szeretett eljárkálni, mert fura dolgokat látott-hallott az utcán – lények surrantak az árnyékban, hangok suttogtak a csatornában –, otthon maradni jobbnak tűnt. Rászokott, hogy ötéves basset houndját, Tréfást is magával vigye munkába. Védelmet ugyan nem jelentett, hacsak a támadó térdig sem ér, de hangosan ugatott, és volt rá esély, hogy a rosszfiúkat ugatja meg, már ha nincs náluk kutyakeksz. A véletlen

úgy hozta, hogy a lények, akik ezen az estén megtámadták az üzletet, nem értek térdig. Carrie kilenc éve volt halálkereskedő, s miután felépült a kezdeti sokkból, amit a leülepedett lelkek szállítása jelentett (ami csak négy évbe telt), úgy megszokta, mintha csak a rendes munkája része lenne; azonban A Halál Nagy Könyvéből tudta, hogy most valami különös történik, s ettől kilelte a frász. A kirakathoz ment letekerni a biztonsági rácsot, amikor valami megmozdult mögötte a sötétben, hátul a gitároknál, elhaladtában megpendített egy mély E-t, s a hang fenyegetően vibrált. Carrie abbahagyta a tekerést, és megtapogatta a kulcsot, ha netán az ajtón kéne menekülnie. Aztán kicsatolta a 38-as revolverének tokját. A francba is, nem vagyok zsaru, gondolta, és kihúzta a pisztolyt. Megcélozta a még mindig zúgó gitárt. Évekkel ezelőtt járt egy zsaruval, az beszélte rá, hogy a boltban hordjon magánál Smith & Wessont, és noha még sosem vette elő, tudta, hogy a puszta látványa is elrettenti a tolvajokat. – Tréfás? Csoszogás válaszolt hátulról. Miért oltott le minden villanyt? A kapcsolók a hátsó helyiségben voltak, a vitrinlámpák fényében lépdelt, ami – viszont nem ért el a padlóig, ahonnan a zajok jöttek. – Fegyver van nálam, és tudom használni. – Amint kimondta, máris hülyén érezte magát. Ezúttal fojtott nyüszítés felelt. – Tréfás!

Átbukott a pult felcsapható ajtaja alatt, és a hátsó helyiségbe szaladt, erre-arra legyezve a pisztollyal, ahogy a tévében látta. Újabb nyüszítés. Látta Tréfást, szokásos helyén feküdt a hátsó ajtónál, de volt valami a mancsain és az orrán. Szigetelőszalag. Carrie nyúlt felkapcsolni a villanyt, amikor valami hátulról megütötte a térdét. Megpördült, mire valami mellbe lökte. Elvesztette az egyensúlyát. Éles karmok szántották végig a csuklóját esés közben, elejtette a pisztolyt. Fejét beverte az ajtógombba, amitől stroboszkóp villant a fejében, majd valami erősen tarkón vágta, és minden elsötétült. Még sötét volt, amikor magához tért. Nem tudta megmondani, meddig volt eszméletlen, és nem tudott mozogni, hogy megnézze az óráját. Istenem, eltörték a nyakam, gondolta. Dolgok mozogtak mellette, vörösen izzó dolgok, épp csak megvilágítva az őket cipelő lények parányi csontvázarcát: agyarak, karmok és üres szemgödrök. A lélekedények a padló felett lebegve haladtak, hullabábok kíséretében. Aztán Carrie karmokat érzett a testén; a lények megérintették, alábújtak. Sikoltani akart, de a száját leragasztották. Érezte, hogy felemelik, látta, hogy a hátsó ajtó kinyílik és kiviszik rajta. Aztán függőleges helyzetbe emelték, és sötét mélységbe hullt alá. A zálogház hátsó ajtaját nyitva találták, a helyiségben a sarokban pedig egy basset houndot szigetelőszalaggal megkötözve. Rivera kivont fegyverrel és lámpával

átkutatta a boltot, majd amikor senkit nem talált bent, behívta a sikátorból Charlie-t. Charlie felkapcsolta a villanyt. – Ó-ó. – Mi az? Charlie egy kitört üvegű vitrinre mutatott. – Itt tartotta a lélekedényeket. Amikor itt jártam, majdnem tele volt, most meg… Rivera megnézte az üres vitrint. – Ne nyúljon semmihez! Akármi történt itt, nem hinném, hogy ugyanazok voltak, akik a másik két helyen. – Miért nem? – Miatta – mutatott a hátsó helyiségben a kutyára Rivera. – Senki nem kötöz meg egy kutyát, ha arra készül, hogy lemészárolja az embereket, és vértócsát meg testrészeket hagyjon mindenhol. Ez nem ugyanaz a mentalitás. – Talán ő maga kötözte meg, amikor meglepték – vélte Charlie. – Olyan zsaruformája volt a nőnek. – És maga szerint minden zsaru kutyaszadóban utazik? – Rivera eltette a pisztolyt, zsebkést húzott elő, és a padlón vonagló kutyához ment. – Nem, bocs. De volt pisztolya. – Biztos itt volt még, különben megszólalt volna a riasztó. Mi az az ajtógombon? – Rivera éppen a kutya mancsán nyirbálta a szalagot, vigyázva, nehogy megvágja. A boltból a hátsó helyiségbe nyíló ajtó felé biccentett. – Vér. És egy kis haj. – Az is vér a padlón? Ne érjen hozzá!

Charlie megnézte a tízcentis tócsát. – Ja, asszem. Rivera kiszabadította az eb lábait, most rátérdelt, hogy az orráról is levágja a szalagot. – Vannak benne nyomok, nehogy elkenje! Cipőnyom? – Inkább madárláb. Csirke, talán. – Na ne! – Rivera elengedte a kutyát, ami azonnal felugrott a nyomozó olasz öltönyére, hogy örömében megnyalja az arcát. Rivera megfogta a nyakörvét, és odament Charlie-hoz. – Tényleg csirkelábnak tűnnek. – Ja. Kutyanyál van a zakóján. – Be kell szólnom erősítésért, Charlie. – A kutyanyál a döntő tényező az erősítésnél? – Felejtse el a kutyanyálat! A kutyanyál nem fontos. Jelentenem kell ezt, és hívnom a partneremet. Ki lesz akadva, hogy eddig nem szóltam. Magát meg haza kell vinnem. – Ha majd nem tudja kitisztíttatni a foltot az ezerdolláros zakóból, fontosnak fogja találni. – Koncentráljon, Charlie! Amint ideér egy kocsi, hazaküldöm magát. A mobilszámomat tudja. Hívjon, ha bármi történik! Bármi! Rivera beszólt a központnak, sürgősen egyenruhás egységet és helyszínelőket kért. Amikor befejezte, Charlie megkérdezte: – Akkor nem vagyok letartóztatva? – Nem. Tartsuk a kapcsolatot! És vigyázzon, oké? Talán nem ártana pár napot a városon kívül tölteni. – Nem lehet. Luminatus vagyok, vannak kötelességeim. – De azt se tudja, mik azok…

– Csak mert nem tudom, attól még nem hanyagolhatom el őket – felelte Charlie kissé defenzíven. – Biztos, hogy nem tudja, hány halálkereskedő van a városban? Hogy hol lehetnek? – Menta Friss szerint legalább tucat, ennyit tudok. Én csak ezt a nőt meg a fickót szúrtam ki. Hallották, hogy kocsi áll meg a sikátorban, Rivera kiment szólni nekik, majd Charlie-hoz fordult. – Menjen haza, és aludjon, ha tud, Charlie. Majd jelentkezem. Egy egyenruhás kivezette a járőrkocsihoz és beültette, s ahogy a kocsi kitolatott a sikátorból, Charlie integetett Riverának meg a basset houndnak.

23 ELCSESZETT EGY NAP

E lcseszett egy nap volt a városban. Pirkadatkor keselyűhad telepedett a Golden Gate és a Bay-híd szerkezetére, és megrovón néztek az ingázókra, mintha pofátlanság lenne tőlük, hogy még élnek és vezetnek. A forgalomirányító helikopterek, amiket elküldtek lefényképezni a dögevő madársereget, egy spirál alakú

denevérfelhőt vettek észre. A felhő tíz percig kerengett a Transamerica piramisépülete körül, majd egyszerűen fekete köddé omlott, ami aztán kiszállt az öböl fölé. Három úszó, akik a San Francisco Triatlonban vettek részt, vízbe fúlt, egy helikopteres kamera pedig lefényképezett valamit a víz alatt, egy sötét árnyat, ami víz alá rántotta az egyik úszót. A szalag számtalan visszajátszása során kiderült, hogy karcsú cápaalak helyett a lénynek nagy szárnytávolsága van, a fején pedig kétségtelenül szarv, így az ismert rájákhoz sem tartozhat. A Golden Gate Park kacsái hirtelen szárnyra kaptak és távoztak; a 39-es dokknál általában sütkérező több száz fóka is eltűnt; sőt még a galambok is felszívódtak a városból. Egy mogorva riporternek, aki az éjszakai rendőrségi jelentéseket nézte át, szemet szúrt hét bejelentés erőszakról vagy eltűnt személyekről helyi használt holmikkal foglalkozó boltokban, amely hírt estére már a tévéállomások is közölték, mellé pedig a Book ‘em Danno égő épületének képét mutatták. És több száz furcsa eseményt tapasztaltak mindenhol: árnyékban mozgó lények, hangok és sikolyok a csatornából, megsavanyodott tej, gazdájukat megkarmoló macskák, vonító kutyák s vagy ezer ember, aki arra ébredt, hogy már nem kívánja a csokoládét. Elcseszett egy nap volt, na. Charlie az előző estét azzal töltötte, hogy izgatottan ellenőrizte, majd újraellenőrizte a zárakat, majd az interneten rákeresett az alvilágiakra, hátha amióta legutóbb fent volt, valaki feltett egy eddig ismeretlen ősi

dokumentumot. Megírta a végrendeletét és több levelet, amit személyesen dobott be az utcai postaládába, nem hagyta a boltban a többi postával együtt. Aztán hajnaltájt, mikorra ezerrel robogó bétahím képzelete teljesen kifárasztotta, bevett két altatót, amit Jane-től kapott, így az egész elcseszett napot átaludta, kora este ébredt csak fel, amikor egy szem leánya hívta. – Halló? – Cassie néni antiszemita – közölte Sophie. – Drágám, hajnali hat van. Megbeszélhetnénk Cassie néni politikai nézeteit később? – Nem, apu, este hat van. Fürdési idő, és Cassie néni nem engedi, hogy bevigyem a fürdőbe Alvint és Mohamedet, mert antiszemita. Charlie az órájára nézett. Tulajdonképpen örült, hogy este van, és a lányával beszél. Akármi is történt, erre nem hatott. – Cassie nem antiszemita – szólt bele Jane a másik készülékbe. – De az! – erősködött Sophie. – Vigyázz, apu! Jane néni antiszemita szimpatizáns. – Nem vagyok. – Milyen okos lányom van! – sóhajtott Charlie. – Az ő korában én nem ismertem olyan szavakat, hogy „antiszemita” meg „szimpatizáns”, ugye? – A gojokban nem bízhatsz, apu! – figyelmeztette suttogva Sophie. – Utálják a fürdést. – Apu is goj, kicsim. – Istenem, mindenütt ott vannak! Charlie hallotta, hogy lánya elejti a kagylót, sikolt, majd ajtó csapódik.

– Sophie! Azonnal nyisd ki! – hallatszott Cassie hangja a háttérből. – Honnan szedi ezeket, Charlie? – kérdezte Jane. – Te tanítod neki? – Mrs. Korjev lehet. Kozák leszármazott, az ő visszamaradt bűntudata munkálhat, amiért az ősei lemészárolták a zsidókat. – Ó. – Így, hogy nem tudta érte Charlie-t okolni, Jane-t már nem érdekelte a dolog. – Akkor se kéne beengedni hozzá a kutyákat fürdés közben. Megeszik a szappant, néha a kádba is beugranak, és… – Hadd menjenek vele, Jane. Csak ők védhetik meg. – Jó, de csak olcsó szappant ehetnek. Francia kizárva. – Jó nekik a hazai szappan is. Figyelj, tegnap éjjel csináltattam egy holografikus végrendeletet. Ha valami történik velem, te neveled fel Sophie-t. Jane nem felelt. Charlie hallotta a légzését. – Jane? – Persze, persze. Naná. Mi a fene folyik itt? Milyen nagy veszélyben lenne Sophie? Miért vagytok így betojva? És miért nem hívtál korábban, te szemét? – Egész éjjel fent voltam, aztán bevettem két tablettát, amit adtál. Hirtelen elröppent tizenkét óra. – Kettőt? Sose vegyél be kettőt! – Ja, kösz, hogy szólsz. Mindegy, azt hiszem, túlélem, de ha mégse, vidd el Sophie-t a városból egy időre. Például a sivatagba. Egy levelet is küldtem, ami megmagyaráz mindent, mármint amennyire én tudom. Csak akkor nyisd ki, ha valami történik, oké?

– Jobb már nem is történhet. Most vesztettük el anyát, és… mi a szarért beszélsz így? Milyen bajba keveredtél? – Nem mondhatom el, Jane. Hidd el, nem volt választásom. – Segíthetek? – Ha azt csinálod, amit mondtam, gondoskodsz Sophieról, vigyázol rá, és a kutyákat nem választod el tőle. – Jó, de semmi nem fog történni veled. Cassie-vel összeházasodunk, és te fogsz engem oltárhoz kísérni. És a szmokingodat is kölcsönkérem. Armani, ugye? – Nem, Jane. – Nem kísérsz oltárhoz? – Nem arról van szó. Fizetnék is érte. Nem az. – Akkor nem hiszed, hogy a homokosoknak szabadna házasodni? Végre kibökted. Tudtam én, hogy… – Nem hiszem, hogy homokosoknak az én szmokingomban kell házasodni. – Ó. – Ha te viseled az Armanit, akkor nekem kölcsönöznöm kell valami szart, vagy venni valami olcsó újat, és akkor egy örökkévalóságig bénán fogok festeni az esküvői fotókon. És tudom, ti mennyire imádjátok mutogatni az ilyen képeket. – A „ti” alatt a leszbikusokat érted? – kérdezte Jane vádlóügyvéd hangon. – Igen, a leszbikusokat, te hülye – felelte Charlie ellenséges tanúként. – Ó, hát jó. Az én esküvőm. Veszek egy szmokingot. – Az jó lenne.

– A nadrágokat mostanság amúgy is nehéz felhúzni a fenekemre. – Bizony. – Szóval nem lesz bajod, és oltárhoz kísérsz. – Igyekszem. Szerinted Cassie engedi, hogy elvigyem a kis zsidó lányomat? – Hívj óránként! – nevetett Jane. – Azt nem. – Jó, amikor tudsz. – Oké. Szia. Charlie mosolyogva kelt fel az ágyból, és közben átfutott az agyán, hogy vajon utoljára csinálja-e. Mármint a mosolyt. Charlie lezuhanyozott, evett egy mogyoróvajas szendvicset, és felvett egy ezerdolláros öltönyt, amiért negyven dolcsit fizetett. Pár percig körbebicegett a szobában, úgy vélte, elég jó a lába a habgipsz nélkül, így azt az ágy mellett hagyta. Kávét tett fel, és hívta Rivera nyomozót. – Elcseszett egy nap volt – mondta Rivera. – Fogja a lányát, és húzzon el a városból, Charlie! – Nem tehetem. Ez rólam szól. Hívjon, ha bármi történik, jó? – Jó, de ígérje meg, hogy nem csinál semmi hülyeséget, nem hősködik. – Nincs a DNS-emben, nyomozó. Hívom, ha bármit látok.

Charlie-nak gőze sem volt, mit tegyen, csak érezte, hogy valamit kéne. Hívta Jane-t, hogy jó éjt kívánjon Sophie-nak. – Szeretném, ha tudnád, hogy nagyon szeretlek, kicsim. – Én is téged, apu. Miért hívtál? – Hogyhogy miért? Éppen tárgyalásod van, vagy mi? – Fagyizunk. – Az jó. Nézd, Sophie, apunak el kell intézni pár dolgot, úgyhogy néhány napig Jane néninél maradsz, jó? – Jó. Segítsek? Ráérek. – Nem, kicsim, de köszi. – Oké, apu. Alvin a fagyimat nézi. Éhes, mint medve. Mennem kell. – Szeretlek, drágám. – Szeretlek, apu! – Kérj bocsánatot Cassie nénitől, amiért antiszemitának nevezted! – Oké. – Katt. A kislánya letette. A szeme fénye, az élete napsugara, öröme és büszkesége az apukájára tette a telefont. Sóhajtott, de jobban érezte magát. A szívfájdalom a bétahím természetes közege. Charlie pár percig a konyhában fente a kardot az elektromos konzervnyitó hátán, amit Rachellel esküvői ajándékként kaptak, majd elindult le a boltba. Amint kinyitotta a lépcsőre vezető ajtót, furcsa állathangok ütötték meg a fülét lentről. Mintha a raktárból jöttek volna, ahol nem égett villany, mégis fény szűrődött ki az ajtó alatt. Mi ez? Mindenesetre megoldotta azt a problémát, hogy mivel kezdje.

Kihúzta a kardot, és görnyedten lopózott le a lépcsőn, a fokok peremére lépve, hogy a lehető leghalkabban nyikorogjanak. Félúton lefelé felismerte az állathangok forrását, és hátrahőkölt, szinte majdnem visszaugrott a lépcső tetejére. – Az isten szerelmére! – Túl kellett esni rajta – mondta Lily. Ray Macyn lovagolt, kockás szoknyája (kegyesen) eltakarta a részeket, amik láttán Charlie-nak ki kellett volna vájnia saját szemét. Azért ezt még így is fontolgatta. – Úgy van – lihegte Ray. Charlie bekukkantott a raktárba: még mindig csinálták, Lily úgy lovagolt Ray testén, akár egy gépbikán, egyik melle kibukott szakácsköpenye nyílásán. – Tökre elcsüggedt – magyarázta Lily. – Épp a bolti porszívóval szívta ki a saját nyakát. A közjó érdekében teszem, Charlie. – Hagyjátok abba! – szólt rájuk Charlie. – Ne, ne, ne, ne! – kántálta Ray. – Jótékonyság – mondta Lily. – Tudod, Lily – takarta el a szemét Charlie –, másképp is lehet jótékonykodni. Ott az üdvhadsereg. – Azokat nem akarom megdugni. A zöme tök alkoholista, és büdös is. Ray legalább tiszta. – Nem így értettem. Magasságos ég. Járhatnál körbe a kis pénzgyűjtő vödörrel meg minden. – Tényleg tiszta vagyok – bizonygatta Ray. – Te fogd be! – szólt rá Charlie. – A lányod lehetne. – Öngyilkosság járt a fejében. Az életét mentem meg – érvelt Lily. – Igen.

– Kuss, Ray! – szólt rá Charlie. – Ez csak szánalmas, elkeseredett könyörszex. – Őt nem zavarja – mondta Lily. – Nem zavar – mondta Ray. – Az ügy érdekében is teszem – folytatta Lily. – Ray elhallgatott előled valamit. – Én? – így Ray. – Mit? – így Charlie. – Rájött, hogy egy nő vásárolja fel az összes lélekedényt. Látta együtt azzal a másik kettővel, akiket elszalasztottál. Valahol a Missionben. Nem szólt neked róla. – Nem tudom, miről beszélsz – mondta Ray. Majd: – Gyorsabban, légy szíves. – Mondd meg neki a címet! – parancsolt rá Lily. – Nem. Hangos csattanás. Charlie kinyitotta a szemét. Még mindig csinálták, de Ray jobb orcája vörös volt, és Lily készült a második ütésre. – Mondd meg! – Guerro Street, a Tizennyolcadik és Tizenkilencedik utca között. A számot nem tudom, de nagy, zöld viktoriánus ház, nem tévesztheted el. Három Ékkő Buddhista Központ. CSATT! – Aú! De hát elmondtam. – Amiért nem tudod a pontos címet, SZUKA! – Lily Charlie-ra nézett. – Na, Charlie, előkelő helyet akarok, ha az alvilág átveszi az uralmat.

Charlie arra gondolt, ha uralomra kerül, az egyik első dolga lesz A Halál Nagy Könyvébe bevenni az efféle helyzetek kezelését. Azt mondta: – Oké, Lily. Te leszel az öltözködés és kínzásfelelős. – Klassz. Bocs, Charlie, de ezt be kell fejeznem. – Majd Raynek: – Hallottad? Nincs több kockás flaneling, te lúzer! – CSATT! Ray nyögéseinek frekvenciája és intenzitása nőtt. – Akkor én mentem – mondta Charlie. – Mindjárt én is – mondta Ray. – Soha többé nem nézek egyikőtök szemébe se, oké? – Rendben, Charlie – felelte Lily. – Légy óvatos! Charlie felment a lépcsőn, át a lakásán, majd a lifttel le a földszintre; egész úton hősiesen próbált uralkodni a garatreflexén. Az utcán leintett egy taxit, és a Missionbe vitette magát, igyekezve kiverni fejéből kefélő alkalmazottainak képét. A Morrigan követte az ajándéklelkeket, amik a csatornából kimenekültek a Mission egy elhagyatott utcájára, és most ott várt, egy zöld viktoriánus épületet figyelt a csatornarácsok közül az utca mindkét oldaláról. Immár óvatosabb lett, ragadozó természetét némileg tompította, hogy az előző éjjel csúnyán felrobbantották. Azért nevezte ezeket ajándéklelkeknek, mert a kis cifra lények a Morrigan leggyengébb pillanatiban hozták oda a lelkeket a csatornába. Miután az elátkozott terrier mérföldeken keresztül üldözte a három démont a csatornarendszerben, s ők viharverten, kimerülten megálltak egy csatornakereszteződés magas peremén,

hát nem megjelent vagy húsz ilyen drága kis rémálomlény, szépen kiöltözve, s azt hozták el nekik, amire a legnagyobb szükségük volt sebeik meggyógyításához és erejük visszanyeréséhez: emberi lelkeket. Így megújulva aztán el tudták kergetni a makacs kis dögöt. A Morrigan visszatért – no nem olyan erősen, mint a robbanás előtt, talán repülni sem tud már, de elég elevenen, hogy felmerészkedjen Odafentre, főleg ha ilyen sok lélek a tét. Ezen az éjjelen az utcákon nem járt más, mint kokósok, prostik és hajléktalanok. Az elcseszett nap után mindenki úgy gondolta, értelmesebb, biztonságosabb otthon maradni. A Morrigan szempontjából olyan biztonságban voltak, mint a tonhal a konzervben, de ezt még nem tudták. Senki sem tudta, mi elől bújik, kivéve Charlie Ashert, ő pedig épp ezek orra előtt szállt ki egy taxiból. – Új Husi – mondta Macha. – Új nevet kéne adnunk neki – vélte Babd. – Már nem is annyira új. – Pszt – pisszegte le Macha. – Hé, szivi – szólt ki Babd. – Hiányoztam? Charlie kifizette a taxist, és az utca közepén megállva nézte a nagy, zöld házat. A toronyban és az egyik ablakban fény világított. Épp el tudta olvasni a feliratot: HÁROM ÉKKŐ BUDDHISTA KÖZPONT. Elindult a ház felé. A tornác alatti rács mögött mozgást látott, szem csillant. Talán macska. Csengett a mobilja.

– Charlie, itt Rivera. Jó hírem van: megtaláltuk Carrie Langet, a zálogházas nőt, élve. Megkötözve bedobták egy kukába egysaroknyira a boltjától. – Remek – mondta Charlie. Pedig nem érezte remekül magát. A tornác alól most kijöttek a mozgó alakok. Felmentek a tornácra, és felsorakoztak vele szemben. Húszan-harmincan lehettek, alig harminc-centisek, díszes korabeli kosztümben. Mindegyik egy halott állat csontvázfejét viselte – macskák, rókák, borzok –, s üres szemüregükkel őt nézték. – El se fogja hinni, Charlie, mit mondott a nő, hogy kik tették oda. Kis lények, kis szörnyek, azt mondta. – Olyan harminc-negyven centisek. – Honnan tudja? – Sok fog meg karom, mintha különböző állatokból rakták volna őket össze? Mind kosztümben, mintha bálba készülnének? – Mit akar mondani, Charlie? Mit tud? – Csak tippelek. – Charlie kiakasztotta a kard peckét. – Hé, szivi – szólalt meg mögötte egy női hang. – Hiányoztam? Charlie megpördült. Az izé pont mögötte mászott kifelé a csatornából. – A rossz hír – folytatta Rivera –, hogy megtaláltuk a másik fickót meg az antikváriust is. Darabokban. – Ez tényleg rossz hír. – Charlie hátrálni kezdett a csatornahárpiától és a zoknibáboktól. – Új Husi – mondta egy hang feljebb az utcán. Charlie látta, hogy egy újabb csatornahárpia mászik elő, szeme feketén csillant az utcalámpa fényében. Maga mögül kis állatfogak csattogását hallotta.

– Charlie, még most is azt gondolom, hogy jobb lenne, ha elhagyná a várost kis időre, de ha nem, és senkinek nem árulja el, hogy ezt tanácsoltam, akkor szerezzen be egy pisztolyt! Vagy többet. – Ez tényleg nagyszerű ötlet. – A két csatornahárpia nagyon lassan tartott feléje, rángva mozogtak, mintha az idegeikben rövidzárlat lenne. A közelebbi, amelyikkel találkozott a sikátorban, a száját nyalogatta. Ahhoz az éjszakához képest elég megviselten nézett ki. Charlie hátrált tőlük. – Egy vadászpuska lenne a legjobb, hogy ne kelljen megtanulni lőni. Én nem adhatok, de… – Majd visszahívom, nyomozó. – Komolyan beszélek, Charlie. Akármik ezek, a maga fajtáját vették célba. – Fogalma sincs, mennyire világosan látom, nyomozó. – Azzal beszélsz, aki lelőtt engem? – kérdezte a közelebbi hárpia. – Mondd meg neki, hogy kiszívom a szemgolyóját az üregéből, és a fülébe göngyölve rágcsálom el. – Hallotta, nyomozó? – kérdezte Charlie. – Ott van? – Itt. – Erre, Új Husi – jött elő a csatornából a harmadik hárpia az utca végén. Felállt, kinyújtotta karmát, s egy méregcsíkot pöckölt egy parkoló kocsi oldalára. A festék sisteregve folyt meg. – Hol van, Charlie? Hol van? – A Missionben. A szélén. A kis lények elindultak le a tornácról az utca felé. – Nézzétek, hozott ajándékot – mondta az egyik hárpia.

– Charlie, pontosan hol van? – Mennem kell, nyomozó. – Charlie becsukta, és a zsebre vágta a mobilt. Aztán a hüvelyből előhúzta a kardot, és az ismerős hárpia felé fordult. – Csak neked – lengette meg a kardot. – Ez kedves. Mindig gondolsz rám. Az 1957-es Cadillac Eldorado Brougham volt a tökéletes halálgép. A majdnem három tonna acélt masszív pofájú, nagy farkú állatformába préselték, amit annyi krómmal béleltek ki, hogy elég lett volna egy Terminátornak, és még marad is – nagy része hosszú, éles csíkokban lett felhelyezve, ami ütközéskor levált és halálkaszaként lenyisszantotta a járókelők húsát. A négy reflektor alatt két króm lökhárítógolyó dudorodott, akár felrobbant torpedó vagy G kosaras Madonna-haláldidkó. A nem teleszkópos kormányoszlop számtalan komoly sérülést tudott okozni a sofőrnek, az elektromos ablakok lefejezték a gyereket, a biztonsági öv hiányzott, a 325 lóerős V8 motor fogyasztása olyan rémes volt, hogy hallani lehetett, amint folyékony dinoszauruszt próbál felszippantani a földből. Volt százhetven kilométer per órás csúcssebessége, valamint pépes, uszályszerű felfüggesztése, ami akkora sebességnél nem stabilizálhatta az autót, és alulméretezett fékje, ami pedig nem állíthatta meg. A hátul kimeredő uszonyok olyan magasak és élesek voltak, hogy még parkolva is halálos fenyegetést jelentett a gyalogosokra, és az egész verda magas, fehér gumikon ült, amik úgy néztek ki, és annyit is értek, mint négy túlméretezett, motorizált fánk.

Detroit akkor sem tudott volna előállítani ennél halálosabb járgányt, ha egy gyilkos bálnát fednek be strasszal. Remekmű volt. És amiért ezt fontos tudni, az az, hogy a harcviselt Morrigan és a jól öltözött kimérákkal együtt az ‘57-es Eldorado is gyorsan közeledett Charlie felé. A vérvörösre lakkozott Eldo csúszva vette be a kanyart, visítottak a gumik, akár a lángoló pávák, dísztárcsák gurultak a járda felé, süvöltött a motor, kék füstöt köpve a hátsó kerekek mögül, akár egy felfúvódott sárkány. Az első Morrigan épp megfordult, amikor a lökhárítógolyó combon találta, majd a kocsi maga alá gyűrte és hátul fekete halomban kiköpte. A reflektor felkapcsolódott, és a Caddy a Charlie-hoz legközelebbi Morrigan felé vette az irányt. A kislények visszaugráltak a járdára, Charlie pedig felszaladt egy parkoló Honda motorháztetejére, épp ahogy az Eldo elkente a második Morrigant. Rongybabaként csapódott a kocsi szélvédőjének, majd a Caddy fékezett, és a Morrigan harminc métert röpült. Akkor a Caddy nekilendült, és még egyszer elütötte, ezúttal áthajtott rajta, cafatokra szaggatva. Aztán az utolsó Morrigant célozta meg. Ez kapott pár másodperc előnyt és futásnak eredt, alakja pedig változott közben, karjából szárnyak lettek, farktollak kezdtek előtüremkedni, valamiért mégsem bírta végbevinni az átváltozást, hogy elröpülhessen. Az Eldo elcsapta, majd lefékezett, tolatott és gumit égetett a hátára.

Charlie felszaladt a Honda tetejére, onnan akart átugrani az utcán, de akkor a Caddy megállt, és az elektromos ablak lecsusszant. – Pakold be a segged! – morogta Menta Friss. Menta Friss még egyszer elcsapta az utolsó Morrigant, ahogy végigsüvített az utcán, kétszer csikorogva balra fordult, majd a padkához húzódott, kiugrott és körbeszaladt. – Az istenit! – mondta Menta Friss (a „nit” szótagra került a hangsúly). – A motorháznak meg a rácsnak annyi. A rohadt istenit! A sötétség beboríthatja a világot meg minden, de a verdámat nem adom! Visszaugrott a kocsiba, sebességbe tette, és csikorogva befordult a következő sarkon. – Hová megyünk? – Még egyszer áthajtok azokon a kurvákon. Az én verdámat békén lehet hagyni. – Miért, mit gondoltál, mi lesz, ha átmész rajtuk? – Hát nem ez. Még soha senkit nem ütöttem el. Most ne csodálkozz úgy! Charlie körülnézett a kocsi csillogó-villogó belsejében, a vérvörös bőrüléseken, a mogyorófa erezetű műszerfalon, az aranygombokon. – Klassz kocsi. A postásom imádná. – A postásod? – Gyűjti az eredeti striciholmikat. – Mit akarsz ezzel mondani? – Semmit.

Már a Guerrero Streeten jártak, s Menta padlóig nyomta a gázt, ahogy közeledtek a háztömbhöz. Az első Morrigan éppen térdelt fel, amikor megint eltrafálta, átröpítette két parkoló kocsi fölött, bele egy épület falába. A második feléjük fordult, és kivillantotta a karmát, végigkaparta vele a motorházat, amikor Menta áthajtott rajta. Az autó átgurult a harmadik Morrigan lábán is, aki éppen vissza akart mászni a csatornába. – Jézusom! – nézett vissza Charlie. Menta Friss most már a biztonságos vezetésre figyelt. – Mik a rossebek azok? – Én hárpiának nevezem őket. Azok szoktak beszélni hozzánk a csatornából. Most sokkal erősebbek, mint voltak. – Csak ijesztőek és kész. – Nem is tudom. Jól megnézted őket? Elöl ott van nekik két csúcs böftök, kattogod? Az egyikét meggyömködtem. Azért az baróca volt, haverláda. – Elég – mordult rá Menta. – Bocs. – Mi volt ez? Villám feka: tíz nap alatt az alapfokú niggerségig? – Pár hónapja behozták a boltba a CD-t. A furgonban gyakorolom. Hogy megy? – Kísértetiesen sötét vagy. Ha nem látnálak, azt hinném, tesó vagy. – Kösz – felelte Charlie, aztán mintha kigyulladt volna a villanykörte: – Hé, kerestelek, hol voltál? – Bujkáltam. Pár napja az egyik ilyen el akart kapni a vonaton, amikor Oaklandből tartottam visszafelé. – Hogyan menekültél meg?

– Azok a kis állatizék támadták meg a sötétben. Hallottam, ahogy üvölt velük, ízekre tépi őket, de azok távol tartották, amíg a vonat be nem ért a zsúfolt állomásra. Ott ez az izé visszamenekült az alagútba. A kis izék darabjaival volt tele a kocsi. Menta ráfordult a Van Nessre, és elindult Charlie szűkebb otthona felé. – Szóval segítettek? Akkor nem az alvilágból vannak, akik uralomra törnek? – Ezek szerint. Megmentettek. – Tudsz róla, hogy pár halálkereskedőt megöltek? – Nem tudtam. Nem volt benne a lapokban. Tegnap este láttam, hogy Anton boltja leégett. Kijutott? – Darabokat találtak belőle. – Azt hiszem, én okoztam, Charlie. – Menta Friss most először nézett Charlie szemébe, aranyszín tekintetében aranyszín kétségbeesés tükröződött. – Az utolsó két lélekedényt nem tudtam megkaparintani, és akkor kezdődött az egész. – Én meg azt hittem, miattam. Én is kettőt szalasztottam el. De szerintem nem mi okozzuk. Az én két kuncsaftom él, és azt hiszem, abban a házban vannak, ahol megmentettél: a Három Ékkő Buddhista Központban. Van ott egy nő is, aki felvásárolja a lélekedényeket. – Egy csinos barna? – Nem tudom, miért? – Tőlem is többet vett. Próbálta álcázni magát, de ő volt. – Ő is abban a házban van. Vissza kell mennem! – Én nem akarok a karmos kurvák közelébe kerülni! – Veszem a kottát. Egyikükkel majdnem döngettem.

– Na ne! – Felállította a kékerest, de muszáj voltam lecsoffasztani… – Elég. – Bocs. Szóval vissza kell mennem. – Biztos? Nem hinném, hogy meghaltak. Nem hinném, hogy egyáltalán meghalhatnak. – Átmehetsz rajtuk megint. Apropó, honnan tudtad, hogy hol vagyok? – Miután hallottam, hogy Anton boltja ég, próbáltam hívni, de csak nem kapcsolható üzenetet kaptam, úgyhogy elmentem a te boltodhoz. Beszéltem azzal a bizarr lánnyal, aki neked dolgozik. Elmondta, hová mentél. Tíz percig beszélgettem vele. Tud rólam? Mármint rólunk? Halálkereskedőkről? – Ja, már régóta. Nem volt éppen… ööö… elfoglalt? – Nem. Jár valakivel? – Azt hittem, homokon játszol. – Sose mondtam. – Nem, de nem is tagadtad. – Charlie, a Castróban van lemezboltom, meleg halálkereskedőként jobban megy, mint heteróként. – Jogos. Erre nem is gondoltam. – Nem lep meg. Szóval jár valakivel? – A lányod lehetne. És elég fura. Mármint szexuális téren. – Szóval jár valakivel? – Olyan nekem, mintha a húgom lenne, Friss. Te nem így vagy a beosztottaiddal? – Sose találkoztál még senkivel, aki lemezboltban dolgozik? A világon a legnagyobb rakás megalapozatlan

arrogancia. Ha tudnám, hogy találok helyettük mást, megmérgezném őket. – Nem hiszem, hogy jár valakivel, de mivel a Sötétség Erői mindjárt átveszik a hatalmat, nem hinném, hogy marad időd randizni. – Nem is tudom. Úgy néz ki a bige, mint akinek nincsenek ellenére a Sötétség Erői. Bírom, olyan bizarrul fura, és szereti Milest. – Lily szereti Miles Davist? – Még ezt se tudod a húgodról? Charlie megadón feltette a kezét. – Vidd, használd, dobd el, engem nem érdekel, úgyis csak kisegítő. A lányommal is randizhatsz. Hat lesz, és talán már Coltrane-t hallgat. – Nyugivér, túlreagálod a dolgot. – Csak fordulj meg és vigyél vissza a buddhista központhoz! Meg kell állítanom ezt a dolgot. Rajtam áll, Friss. Én vagyok Luminatus. – Ne már. – Az vagyok. – A Nagy Halál? Te? Ez tutkó? – Az. – Tudtam, hogy más vagy, de azt hittem, a Luminatus… magasabb. – Ne kezdd! Menta bekanyarodott a Van Nessről egy hotel parkolójába, hogy megforduljon. – Most hová megyünk? – Megtaposni a csatornahárpiákat. – Vissza a buddhista központhoz?

– Ühüm. Van valami fegyvered azon a hülye kardon kívül? – A zsaru barátom szerint puskát kéne szereznem. Menta Friss mohazöld zakójába nyúlt, és akkora pisztolyt húzott elő, amekkorát Charlie még sosem látott. Letette az ülésre. – Vedd el! Desert Eagle, ötvenkaliberes. Egy medvének is elég. Charlie felvette a krómlemezes pisztolyt. Két kilót nyomott, a csőbe a hüvelykujja is belefért volna. – Ez hatalmas. – Én is az vagyok. Nyolcat tudsz vele lőni. Fel kell húzni, és kiengedni ezt, mielőtt lőni akarsz. Ha lőnöd kell, kapaszkodj bele rendesen, különben seggre ülsz! – És te? Menta megpaskolta zakója másik felét. – Nekem van másik. Charlie forgatta kezében a pisztolyt, és nézte, ahogy a krómfelületen suhannak a fények. (A bétahím, aki genetikailag úgy érzi, állandó hátrányban van mindenkivel, imádja az efféle felvágós kiegyenlítést.) – Sok mindent nem néz ki magából az ember, Mr. Friss. Maga nem csak egy tizenkettő egy tucat, két méter magas halálkereskedő pasztelzöld öltönyben. – Köszönöm, Mr. Asher. Nagyon kedves. – Nincs mit. Charlie mobilja csengett, kinyitotta. – Charlie, hol a fenében van? – dörögte Rivera. – Itt keringek a Missionben, de nem látok semmit, csak egy rakás fekete tollat a levegőben.

– Ja, oké. Jól vagyok, nyomozó. Megtaláltam Menta Frisst, akié a lemezbolt. A kocsijában ülök. – Szóval biztonságban van? – Mondjuk. – Helyes. Maradjon nyugton, és majd hívom, rendben? Holnap beszélni akarok a barátjával. – Értettem, nyomozó. Kösz a segítséget. – Vigyázzon magára, Charlie! – Vettem. Nyugton maradok. Viszhall. – Charlie becsukta a mobilt, és Menta Frissre nézett: – Kész? – Mint a mész. Amikor a Három Ékkő Buddhista Központhoz értek, az utca elhagyatott volt. – Én hátulról – mondta Menta. – Hát, az autó az oltári szopás, mondhatom – igyekezett egyben tartani magát Babd, ahogy a Morrigan visszabicegett a nagy hajóhoz. – Ötezer évig jó volt a ló, de hirtelen le kell betonozni az utcákat a kocsiknak. Nem látom a vonzerejét. – Már abban sem vagyok biztos, hogy fel kell kelnünk és hagyni a Sötétséget uralkodni – vélte Nemain. – A sötétség a jelek szerint még nem áll készen rá. Mint a Sötétség egyik ügynöke, véleményem szerint időre van szüksége. – Félig nő, félig holló alakban maradt, s menet közben tollat hullatott. – Mintha valaki vigyázna Új Husira – mondta Macha. – Legközelebb menjen neki Orcus! – Ja, akadjon rá Orcus! – értett egyet Babd. – Meglátjuk, ő mit gondol a kocsikról.

24 AUDREY ÉS A MÓKUSEMBEREK

C harlie neszezést hallott a tornác alól, ahogy közeledett a buddhista központ ajtajához, de hátul az övébe dugott pisztoly súlya megnyugtatta, még ha a naciját kicsit le is húzta. A bejárati ajtó majdnem négy méter magas volt, vörös, hornyolt üveg futott benne végig, s két oldalt színes tibeti imamalmok lógtak. Azért ismerte fel őket, mert egyszer egy tolvaj próbált neki eladni pár frissen lopott templomi holmit. Charlie sejtette, hogy be kéne rúgnia az ajtót, csak hát nagyon nagy ajtó volt, s noha sok-sok filmben látta, ahogy a zsaruk berúgják az ajtót, ő maga tapasztalatlan volt e téren. A másik lehetőség az volt, hogy a pisztollyal szétlövi a zárat, de a zárlelövésről se tudott többet, mint az ajtóberúgásról, ezért inkább csöngetett. A tornác alatti neszezés fokozódott, odabentről pedig határozott lépteket hallott. Nyílt az ajtó, s a csinos barna nő jelent meg, akit ő Elizabeth Sarkoffként, Esther Johnson álunokájaként ismert. – Nahát, Mr. Asher, micsoda meglepetés!

Nem sokáig, nővér, mondta Charlie-ban a nehézfiú. – Mrs. Sarkoff, örülök, hogy látom. Mit csinál itt? – Én vagyok a recepciós. Jöjjön be, jöjjön! Charlie belépett az előtérbe, ahonnan lépcső indult, mindkét oldalt dupla tolóajtó. Látta, hogy hátul ebédlő van egy hosszú asztallal, mögötte pedig konyha. A házat szépen helyreállították, egyáltalán nem látszott közösségi helynek. A belső kemény csávó azt mondta: Ne is próbálj játszani velem, bébi! Még sose ütöttem meg nőt, de ha nem beszélsz őszintén, megpróbálhatjuk. Charlie meg azt mondta: – Fogalmam sem volt, hogy maga buddhista. Elképesztő. Apropó, hogy van Esther nénikéje? – Már a markában van, nem kell köntörfalaznia. – Még halott. Azért kösz a kérdést. Mit tehetek önért, Mr. Asher? A bal oldali tolóajtó kinyílt, és egy fiatal férfi hangja szólt ki: – Mester, szükségünk van rád. – Azonnal – felelte az állítólagos Mrs. Sarkoff. – Mester? – húzta fel a szemöldökét Charlie. – A buddhista hagyomány nagyon tiszteli a recepciósokat – mosolygott a nő, szélesen és pajkosan, mintha saját magának se hinne. Charlie-t teljesen lenyűgözte a nevetése és a nyílt megadás a szemében. Bizalom, minden alap nélkül. – Te jó ég, maga pocsékul hazudik – mondta. – Szóval átlátott a játékon? – Nagy mosoly. – Kicsoda maga? – nyújtotta kezét Charlie.

– Tiszteletre méltó Amitabha Audrey Rinpocse – hajolt meg. – Vagy ha siet, akkor Audrey. – Megfogta és megrázta Charlie két ujját. – Charlie Asher. Szóval maga igazából nem Mrs. Johnson unokája. – És maga igazából nem használtcikk-kereskedő? – Tulajdonképpen… Charlie ennyit tudott mondani. Üveg és fa reccsenése hallatszott. Aztán Charlie látta, hogy az asztal felborul a másik szobában, Menta Friss azt üvölti, „Állj!”, ahogy átugrik a felborult asztal fölött feléjük, pisztollyal a kézben, láthatóan eltekintve attól a ténytől, hogy ő két méter tíz magas, ellenben az 1908-ban épített ajtó csak két méter. – Ne! – kiáltotta neki Charlie, már későn. Menta Friss beleverte a homlokát az ajtó fölötti tölgyfalécbe, olyan puffanással, hogy a ház is beleremegett. Lába folytatta az utat, a teste utána lendült, párhuzamba állt a padlóval, jó méternyire, majd a gravitáció is kijátszotta a maga lapját. A króm Desert Eagle végiggurult a padlón, neki a bejárati ajtónak. Menta Friss Charlie és Audrey között terült el eszméletlenül. – Ő a barátom, Menta Friss – mutatta be Charlie. – Nem sokat csinál ilyet. – Hát nem mindennapi – nézte az alvó óriást Audrey. – Ja. Nem tudom, hol talál mohazöld selymet. – Nem vászon? – Nem, selyem. – Olyan gyűrött, azt hittem, vászon. – Hát talán a sok mozgástól.

– Az lehet. – Audrey Charlie-ra nézett. – Szóval… – Mr. Asher. – Egy női hang jobbra. Kinyílt a másik tolóajtó, és egy idősebb nő jelent meg: Irena Posokovanovich. Charlie utoljára Rivera járőrkocsijából, megbilincselve látta a nőt. – Mrs. Posko… Mrs. Posokovi… Irena! Hogy van? – Tegnap nem nagyon érdekelte. – Sajnálom. Komolyan – mosolygott Charlie, saját véleménye szerint a legbájosabb mosolyával. – Remélem, most nincs magánál könnygáz. – Nincs. Charlie Audreyra nézett. – Volt köztünk egy kis félreértés… – Ez van – húzott elő a háta mögül egy sokkolót Irena, Charlie mellkasának nyomta, és huszonötezer voltot küldött át a testén. Ahogy Charlie görcsben rángott a padlón, látta, hogy apró állatok közelednek hozzá díszes kosztümben. – Kötözzük meg őket! – mondta Audrey. – Csinálok teát. – Teát? – kérdezte Audrey. Charlie Asher életében másodszor jutott oda, hogy székhez kötözve forró itallal kínálják. Audrey fölé hajolva tartotta a csészét, és a helyzet kínos volta ellenére Charlie önkéntelen belekukkantott a dekoltázsába. – Milyen tea? – próbált időt nyerni, szemét az Audrey melltartójának szélén ülő apró rózsákon legeltetve.

– Én úgy szeretem a teát, ahogy a férfiakat – vigyorgott Audrey. – Gyengén és zölden. Erre Charlie belenézett a szemébe, ami mosolygott. – A jobb keze szabad – tájékoztatta Audrey. – A pisztolyt és pálcát elvettük, mert azok itt nem illendők. – Maga a legszebb fogvatartóm – vette el a csészét Charlie. – Ezzel meg mit akarsz mondani? – hördült fel méltatlankodva Menta Friss. Charlie jobbra nézett. Menta Friss ott ült egy székhez kötve, de mintha babazsúron ejtették volna túszul: térde az állát érte, egyik csuklóját a padlóhoz közel kötötték meg. Valaki egy hatalmas jégzacskót tett a fejére, amitől bennszülött skót kinézete lett. – Semmit – felelte Charlie. – Te is remek fogvatartó voltál. – Teát, Mr. Friss? – kínálta Audrey. – Kávé is lenne? – Egy pillanat. – Audrey kiment. Az előtérből egy szobába vitték őket, de Charlie nem tudta megmondani, hová, talán egy szalonba, ami irodaként és recepcióként is szolgált: fémasztalok, számítógép, irattartók és öreg tölgyfa székek. – Csíp engem – vélte Charlie. – Székhez kötözött – érvelt Menta Friss, és szabad kezével megpróbálta eltépni a bokája béklyóit. A jég leesett a fejéről, és nagy csattanással zuhant a padlóra. – Korábban észre sem vettem, milyen vonzó. – Segítenél kiszabadulni, ha megkérnélek? – Nem tudok. Tea – mutatta a kezét lefoglaló csészét Charlie.

Surranó hangok az ajtó felől. Négy kis kétlábú masírozott be selyemben-csipkében. Az egyik, amelyiknek iguána feje meg mosómedve mancsa volt, és muskétásnak öltözött (tollas kalappal meg minden), kardot rántott, és megbökte Menta kezét, amelyikkel a szalagot rángatta. – Az istenit, te izé! – Szerintem nem akarja, hogy kiszabadulj – tolmácsolt Charlie. Az iguána szabad kezével megérintette ormánya végét, hogy Talált, havercsótány. – Látom – lépett a szobába Audrey egy tárcával –, megismerkedtek a mókusemberekkel. – Mókusemberek? – hüledezett Charlie. A kacsafejű és hüllőmancsú kishölgy lila szaténestélyiben pukedlizett Charlie-nak, aki gavallérosan biccentett. – Mi így nevezzük őket – magyarázta Audrey. – Merthogy az első párnak, amit csináltam, mókus feje és keze volt, de aztán kifogytam a mókusalkatrészekből, és barokkos lett az irány. – Akkor nem az alvilág teremtményei? – nézett nagyot Charlie. – Maga csinálja? – Nagyjából. Tejszín, Mr. Friss, cukor? – Kérek. Maga csinálja ezeket a szörnyeket? Erre mind a négy lény feléje fordult, és hátrahőkölt, hogy He, égireszelő, vigyázz, kit nevezel szörnynek! – Nem szörnyek, Mr. Friss. A mókusemberek ugyanúgy emberek, mint maga. – Csak jobb az ízlésük – vélte Charlie.

– Nem leszek örökké ehhez a székhez kötve, Charlie – morogta Menta, majd Audrey-ra. – Kicsoda vagy micsoda maga? – Udvariasabban! – szólt rá Charlie. – Gondolom, magyarázattal tartozom – sóhajtott Audrey. – Tényleg? – vicsorgott Menta. Audrey törökülésben leült a padlóra, a mókusemberek meg köré gyűltek, mintha meseóra következne. – Nos, kicsit kínos, de gyerekkoromban kezdődhetett. Vonzódtam a halott dolgokhoz. – Halott dolgokat tapizott? – csillant fel Menta szeme. – Levetkőzött nekik? – Hagyd a hölgyet beszélni – szólt oda neki Charlie. – Ez egy perverzita. Audrey elmosolyodott. – Igen, az vagyok, Mr. Friss, maga pedig megkötözve van az ebédlőmben, kiszolgáltatva minden perverz gondolatomnak. – A kávéskanalával a szemfogát ütögette, mintha valami csúnya fincsiséget képzelne maga elé. – Kérem, folytassa! – vont vállat Menta Friss. – Elnézést, hogy félbeszakítottam. – Semmi perverzióról nincsen szó – nézett Audrey feléje, akar-e még tiltakozni. – Túlságosan erős empátia alakult ki bennem a holtak, főleg halott állatok iránt. De amikor nagyanyám meghalt, azt is mérföldekről megéreztem. Szóval nem sújtott le vagy ilyesmi, és amikor főiskolára mentem, olyasmit kerestem, amivel jobban megérthetem a dolgot, úgyhogy a keleti filozófiát választottam. Ja, meg a divattervezést.

– Bizony, fontos jól kinézni, ha ember a holtak munkáját végzi – bólogatott Charlie. – Hát, ööö… igen. Jó varrónő voltam. Imádtam kosztümöket varrni. Aztán szerelmes lettem egy fickóba. – Halott fickóba? – érdeklődött Menta Friss. – Hamarosan halott volt, Mr. Friss. – Audrey a szőnyegre meredt. – Látod, te érzéketlen köcsög, most megbántottad – sziszegte Charlie. – Hé, én székhez vagyok kötve. Kis szörnyek vesznek körül, Asher. Ki az érzéketlen? – Bocs – nézett a nőre Charlie. – Semmi baj – mondta Audrey. – Williamnek hívták. Billy… Két éve voltunk együtt, amikor megbetegedett. Egy hónapja voltunk jegyesek, és operálhatatlan agydaganatot állapítottak meg nála. Pár hónapot jósoltak neki. Kimaradtam a főiskoláról, és minden percet vele töltöttem. Az egyik nővér tudta, hogy keleti dolgokat tanulok, és azt tanácsolta, hogy beszéljek Dorje rinpocséval, egy tibeti buddhista szerzetessel Berkeley-ben. Beszélt nekünk a Bardo Thödolról, a Tibeti halottaskönyvről. Segített felkészülni Billynek, hogy átvigye tudatát a következő világba, a következő életbe. Elterelte figyelmünket a sötétségről, a halál már természetes, reményteli dolognak tűnt. Billyvel voltam, amikor meghalt, és éreztem, ahogy a tudata továbbmegy… tényleg éreztem… Dorje rinpocse szerint különleges adottságom van rá. Azt mondta, a nagyláma alatt kéne tanulnom. – Szerzetes lett? – kérdezte Charlie.

– Azt hittem, a láma egy magas birka – mondta Menta. Audrey rá se hederítve folytatta: – Megszakadt a szívem, útmutatás kellett, hát elmentem Tibetbe. Befogadtak egy kolostorba, ahol a Bardo Thödolt tanulmányoztam tizenkét évig Karmapa rinpocse láma irányítása alatt. Ő a tizenhetedik reinkarnációja annak a bódhiszattvának, aki a mi buddhista iskolánkat alapította ezer éve. Megtanította nekem a tudat átvitelének művészetét a halál pillanatában: ez a p’howa. – Meg tudta csinálni azt, amit az a szerzetes a jegyesének megtett? – kérdezte elismerőn Charlie. – Igen. Sok hegyi falusinak megcsináltam. Ez volt a specialitásom… ez, meg hogy köntöst csináltam mindenkinek a kolostorban. Láma Karmapa azt mondta, érzi, hogy különleges lélek vagyok, egy szupermegvilágosult lény reinkarnációja sok generációval ezelőttről. Azt hittem, csak vizsgáztatni akar, rávenni, hogy feladjam az egómat, de amikor saját halála közeledtével megkért, hogy végezzem el neki a p’howát, megértettem, hogy a saját lelkét bízza rám. – Csak hogy tisztázzuk a dolgot – szólt közbe Menta Friss –, én a kocsikulcsomat se bíznám magára. A muskétás iguána kis kardjával lábon bökte Mentát, aki felvonított. – Látod? – mondta Charlie. – A durvaságot visszakapja az ember. Karmikus. Audrey Charlie-ra mosolygott, letette a csészéjét a padlóra, lábait lótuszülésbe tekerte. – Amikor a láma elment, láttam, ahogy a tudata elhagyta a testét. Aztán éreztem, hogy a sajátom is az

enyémet, és követtem a lámát a hegyekbe, ahol megmutatott egy kis barlangot, mélyen a hó alatt. Abban a barlangban volt egy kőláda, amit viasz és háncs zárt le. Azt mondta, keressem meg a dobozt, azzal eltűnt, feljebb emelkedett, én pedig visszakerültem a testembe. – Szupermegvilágosult lett? – kérdezte Charlie. – Azt se tudom, mi az – felelte Audrey. – A láma tévedett ebben, bár valami megváltozott bennem, ahogy a p’howát elvégeztem neki. Amikor kijöttem a szobából a testével, egy vörös foltot láttam izzani az emberekben, a szívcsakrájukon. Ugyanazt, amit követtem a hegyekbe: a halhatatlan tudatot. Láttam az emberek lelkét. Ami jobban zavart, hogy az izzás hiányzott egyes emberekből, legalábbis én nem láttam bennük. Se magamban. Nem tudtam, miért, de azt igen, hogy meg kell keresnem azt a kőládát. Követtem az ösvényt, amit a láma mutatott, fel a hegyekbe, és meg is találtam a ládát. Egy tekercs volt benne, amit a legtöbb buddhista mítosznak tekintett és tekint ma is: a Tibeti halottaskönyv elveszett fejezete… Két rég elfeledett művészetet írt le: az erőszakos kivetítés p’howáját és a halhatatlanság p’howáját, amiről még csak nem is hallottam. Az első révén erőszakkal át lehet vinni egy lelket egyik lényből a másikba, a második révén pedig az átmenet élet és halál közt, a bardo a végtelenségig nyújtható. – Vagyis örökéletűvé tud tenni embereket? – esett le Charlie álla. – Inkább csak… nem halnak meg. Hónapokig meditáltam ezen a csodálatos ajándékon, féltem

végrehajtani a szertartást. Egy nap azonban egy öregember bardóján vettem részt, aki fájdalmas gyomorrákban haldoklott, és nem bírtam tovább nézni a szenvedését, megpróbáltam az erőszakos kivetítést. Újszülött unokája testébe irányítottam a lelkét, akinek nem izzott a szívcsakrája. Láttam, ahogy az izzás átvándorol a szobán, és belép a csecsemőbe. Az öreg békésen halt meg, pillanatok alatt. Pár hétre rá egy fiatal fiú bardójához hívtak, aki megbetegedett, és a közelgő halál jeleit mutatta. Nem hagyhattam megtörténni, tudva, hogy én tehetnék ellene, így végrehajtottam a halhatatlanság p’howáját, és nem halt meg. Sőt, jobban lett. Akkor behódoltam az egónak, és más falvakban is végrehajtottam a szertartást ahelyett, hogy a következő életbe segítettem volna át őket. Öt hónap alatt ötször, ám aztán probléma lépett fel. A kisfiú szülei magukhoz kérettek. Nem nőtt. Még a haja és a körmei sem. Megragadt kilencéves korban. Addigra azonban a falusiak sorra kerestek fel a haldoklóikkal, és a hírem eljutott a többi faluba is. Sorban álltak a kolostor előtt, találkozni akartak velem. Én viszont megtagadtam a szertartást, mert rájöttem, hogy nem segítek rajtuk, sőt megakasztom őket a szellemi előrejutásban. Plusz még a frászt is rájuk hozom. – Érthető – bólintott Charlie. – Szerzetestársaimnak nem tudtam megmagyarázni, mi történik. Úgyhogy egy éjjel elszöktem. Hazajöttem. Berkeley-ben jelentkeztem a buddhista központban, és felvettek szerzetesnek. Akkor láttam az első élettelen tárgyba zárt lelket, amikor bementem egy lemezboltba a Castróban. A magáéba, Mr. Friss.

– Tudtam, hogy maga az – mondta Menta. – Meséltem Ashernek magáról. – Igaz – erősítette meg Charlie. – Mondtad, hogy nagyon vonzó. – Nem igaz! – De igaz. „Szép a szeme.” Folytassa! – Nem tévedhettem, a lélek a CD-ben pontosan ugyanaz volt, amit az emberekben éreztem. Mondanom sem kell, kiakadtam. – Mondania sem kell – mondta Charlie. – Átéltem. Audrey bólintott. – Meg akartam beszélni az egészet a mesteremmel a központban, tisztázni, mi mindent megtanultam Tibetben, odaadni a tekercset valakinek, aki talán érti, miért vannak lelkek a tárgyakban, de alig pár hónap alatt ideért a hír Tibetből, hogy gyanús körülmények közt távoztam. Nem tudom, milyen részleteket mondtak nekik, de felkértek, hogy távozzam a központból. – Ezért aztán kreált egy bizarr állatcsapatot, és idejött a Missionbe – mondta Menta Friss. – Szép. Ha elvágja ezeket, már itt se vagyok. – Friss, hagyd, hogy befejezze! Biztos van tökéletesen racionális oka, miért van egy állatizé serege. – Egy helyi színháznál lettem kosztümös – folytatta Audrey –, és a színházi emberek közelsége, akik született magamutogatók, igencsak vissza tudja zavarni az embert az életbe. Próbáltam elfelejteni, amit Tibetben tanultam, a munkámra összpontosítottam, hagytam, hogy a kreativitásom vezessen. Életnagyságú kosztümökre eleinte nem volt pénzem, hát kicsikkel kezdtem. Vettem egy csomó kitömött mókust egy

boltban a Missionben, ők voltak a modelljeim. Később kitömött állatok részeiből magam raktam össze a modelljeimet, mégis megmaradtam a mókusember elnevezésnél. Soknak volt madárlába, csirke vagy kacsa, mert azt olcsón kaptam a kínai negyedben, meg például teknősfejet. Ott sok döglött állatot lehet venni. – Nekem mondja? – bólogatott Charlie. – Egy háznyira lakom a cápadarabokat áruló bolttól. Bár sose próbáltam összerakni egy cápát. Biztos jó móka. – Ti meg vagytok veszve – mondta Menta. – Mind a ketten… tudjátok, ugye? Halott dolgokkal szórakozni, fúj. Charlie és Audrey kérdőn húzta fel a szemöldökét. Egy kék kimonós, kutyafejű lény üres szemgödrével kritikus pillantást vetett Mentára, és biztos felhúzta volna a szemöldökét, ha van neki. – Jól van, folytassa csak! – intett szabad kezével Menta. – Értem én. Audrey sóhajtott. – Szóval járni kezdtem a használtcikkboltokat a városban, kerestem mindent, kezektől a gombokig. És legalább nyolc boltban találtam lélektárgyakat, mindegyikben szépen egy helyen. Rájöttem, hogy nemcsak én látom az izzásukat. Valaki a tárgyakba zárja ezeket a lelkeket. Így szereztem tudomást magukról, uraim, akármik is maguk. Ki kellett menekítenem ezeket a lelkeket a maguk kezei közül. Hát megvettem őket. Tovább akartam segíteni őket a következő életbe, de nem tudtam, hogyan. Gondoltam rá, hogy használom a p’howát, erővel továbbviszem a lelket valakibe, akiről látom, hogy nincs neki, de ez időbe telik. Mit csináljak

közben, kötözzem le őket? Abban sem voltam biztos, hogy beválna, hiszen a módszer ember és ember közé lett kitalálva, nem tárgy és ember közé. – Így aztán megpróbálta az erőszakos kivetítést a mókusemberein – segített Charlie. – Igen, és bevált. Csak arra nem számítottam, hogy életre kelnek. Felálltak, tettek-vettek, értelmes dolgokat csináltak. Így lettek ezek a kisfickók, akiket látnak. – Audrey mosolyogva felmutatta a teáskannát. – Teát, Mr. Asher? – Emberi lelkük van? – hüledezett Charlie. – Ez förtelmes. – Persze, az sokkal jobb, hogy a maga boltjában egy öreg pár cipőbe van zárva az a lélek. Csak addig vannak a mókusemberekben, amíg kitalálom, hogyan juttassam át emberekbe. Meg akartam menteni őket a magukfajtától. – Nem mi vagyunk a rosszfiúk. Mondd meg neki, Friss! – Nem mi vagyunk a rosszfiúk – mondta Menta. – Kaphatok még kávét? – Halálkereskedők vagyunk – magyarázta Charlie, de kevésbé hangzott bizalomgerjesztőn, mint remélte. Nagyon nem akarta, hogy Audrey rosszfiúnak lássa. Mint a bétahímek általában, nem fogta fel, hogy a jófiú nem feltétlenül vonzó egy nőnek. – Pont azt mondom – felelte Audrey. – Nem hagyhattam, hogy úgy adják-vegyék ezeket a lelkeket, mint a többi használt szemetet. – Így találják meg a következő újjászületést – mondta Menta.

– Tessék? – Audrey Charlie-ra nézett megerősítésért. – Úgy van – bizonygatta Charlie. – Amikor valaki meghal, mi szerezzük meg a lelkét, aztán valaki megveszi, és az lesz a következő élete. Láttam megtörténni. – Kizárt – töltötte túl Menta csészéjét Audrey. – Pedig igaz. Mi is látjuk a vörös izzást, de nem emberekben, mint maga. Csak tárgyakban. Amikor az, akinek szüksége van lélekre, kapcsolatba lép a tárggyal, az izzás kialszik. A lélek átköltözik. – Azt hittem, maguk rabul ejtik a lelkeket. Szóval nem tartják őket fogva? – Nem. – Akkor mégse mi voltunk – mondta Menta Friss Charlie-nak. – Ő okozta ezt az egészet. – Micsodát? Mit okoztam? – nézett egyikről a másikra Audrey. – Vannak a Sötétség Erői… nem tudjuk, mik azok – mesélte Charlie. – Óriáshollókat látunk, meg démonnőket, akiket csatornahárpiáknak nevezünk, mert a csatornából jönnek elő. Mindig tovább erősödnek, ahányszor megszereznek egy lélekedényt. És nagyon-nagyon erősek. A prófécia szerint San Franciscóban fognak feltámadni, és sötétség borítja be a világot. – És a csatornában vannak? Mindkét halálkereskedő bólintott. – Jaj, ne! – sápadt el Audrey. – A mókusemberek is így közlekednek, hogy ne lássák őket. Különböző boltokba küldtem őket a városban lelkekért. Ezek szerint pont azoknak a karmaiba. És sok nem jött még vissza. Azt

hittem, csak eltévedtek. Van olyan. Teljes emberi tudattal rendelkeznek, de a testen kívül töltött idő miatt valami elveszik. Néha kicsit furák. – Ne mondja! Az iguánacsávó azért rágja a villanyvezetéket? – kérdezte Charlie. – Ignatius, el onnét! Ha megüt az áram, csak abba a fagyasztott baromfiba tudom tenni a lelkedet, amit most vettem. Még fel sem olvadt, és nincs rá való nadrágom. – Zavart mosollyal fordult vissza a férfiakhoz. – Az ember nem hinné, hogy valaha ilyesmit mond. – Ilyenek a gyerekek – próbálkozott a lazasággal Charlie. – Tudja, az egyik mókusa meglőtt engem egy nyílpuskával. Audrey erre nyugtalan képet vágott. Charlie szívesen megvigasztalta volna. Megölelné. Megcsókolná a feje búbját, és megnyugtatná, hogy minden rendben. Talán még arra is rávenné, hogy kötözze ki. – Igen? Nyílpuska, hm, az Mr. Shelly lesz. Előző életében kém vagy mi volt, szeret a saját feje után menni. Elküldtem, hogy tartsa szemmel magát, és a jelentéseiből kitalálhassam, miben sántikál. Senkinek nem kellett volna megsérülni. Haza sem jött azóta. Nagyon sajnálom. – Jelentés? Tudnak beszélni? – Beszélni nem, de némelyik tud írni-olvasni. Mr. Shelly gépelni. Dolgozom rajta. Kell nekik csinálnom gégét. Kivettem egy hangdobozt egy beszélő babából, de csak azt értem el, hogy lett egy vadászmenyét szamurájom, aki sírt, és azt kérdezgette, mehet-e játszani a homokozóba. Nagyon idegesítő volt. Ha vannak szervek, amik korábban éltek, az ember

összeölti őket és működnek. Az izmok és inak maguktól összekapcsolódnak. A testhez sonkát használtam, mert abban sok az izom, és jobb a szaga utána. Tudják, olyan füstös. De marad egy-két rejtély. Hangszáluk például nem nő. – És szemük sem – mutatott Charlie teáscsészéjével az egyikre, amelyiknek szem nélküli macskafeje volt. – Hogyan látnak? – Nem tudom – vont vállat Audrey. – Nem volt benne a könyvben. – Ja, ezt az érzést ismerem – szólalt meg Menta Friss. – Így aztán macskabélből és szépiahalcsontból készült gégével kísérleteztem. Meglátjuk, hogy amelyiknek csináltam, megtanul-e beszélni. – Miért nem teszi a lelkeket emberekbe? – kérdezte Menta. – Meg tudná csinálni, nem? – Azt hiszem. De, hogy őszinte legyek, a házban nincs egy hányódó emberi tetem sem. Kell beléjük egy emberi darab, ezt megtanultam a kísérletekből, ujjcsont, vér, valami. A Haighton klassz áron vettem egy gerincet, annak a csigolyáit használom. – Vagyis maga amolyan szörnyeteg reanimátor. – Charlie gyorsan hozzátette: – Mármint jó értelemben véve. – Köszönöm, Mr. Halálkereskedő – viszonozta a mosolyt Audrey, majd az asztalhoz ment ollóért. – Úgy látszik, el kell engednem magukat, és meghallgatni, maguk hogyan kerültek a szakmájukba. Mr. Greenstreet, hozna nekünk még teát és kávét?

Egy hódfejű lény fezben és vörös szaténzakóban meghajolt, és elcsámpázott Charlie mellett a konyha irányába. – Szép zakó – dicsérte meg Charlie. A hódcsávó elhaladtában felmutatta hüvelykujját. Gyíkhüvelyket.

25 AZ EGYSZER FENT, EGYSZER LENT RITMUSA

A Császár a bokrok közt vert tábort egy nyitott csőáteresz mellett, ami a Lobos-patakba folyt a Presidión, a Golden Gate-híd San Franciscó-i oldalán, ahol a spanyolok ideje óta erődök álltak, és amely részt most parkosítottak. A Császár napok óta járta a várost, csatornákba kiabált le, elveszett katonája ugatását követve. A hűséges Lázár vezette ide, a város kevés csatornáinak egyikéhez, ahol a boston terrier kijuthat anélkül, hogy az öbölbe sodródna. Egy poncsó alatt várakoztak. Isten kegyelméből nem esett, amióta Betli a mókus után a csatornába ugrott, de már két napja gyülekeztek a sötét felhők a város fölött, s akár hoznak esőt, akár nem, a Császár féltette a városát.

– Ah, Lázár – vakargatta alattvalója füle tövét a Császár –, ha pöttöm bajtársunk bátorságának csak a felével bírnánk, lemennénk és megkeresnénk. Mik vagyunk nélküle? Hol a vitézségünk, a merészségünk? Talán tisztességesek és erényesek vagyunk, de bátorság nélkül, hogy kockára tegyük életünket testvérünkért, csupán politikusok vagyunk: a retorika hepciás ringyói. Lázár morgott egyet, majd beljebb húzódott a poncsó alá, A nap épp lement, de a Császár mozgást vélt látni a csatornakijáratnál. Ahogy felállt, a száznyolcvan centis csövet megtöltötte egy lény, ami kimászott, majd széthajtogatta magát: hatalmas, bikafejű dolog, zölden izzó szemmel és bőresernyőként szétnyíló szárnyakkal. A lény három lépést tett, majd felugrott a szürkülő égre. Szárnyai csapdostak, akár egy halálhajó vitorlái. A Császár megborzongott, és épp arra gondolt, hogy a tábort kicsit odébb viszik, be a városba, talán a Market Streeten töltik az éjszakát, ahol emberek és rendőrök járnak, amikor alig hallható ugatás ütötte meg a fülét a csatorna mélyéből. Audrey körbevezette őket a buddhista központban, ami az irodától és a meditációs szobának átalakított nappalitól eltekintve kiköpött olyan volt, mint a többi terjedelmes viktoriánus ház. Való igaz, a dekoráció szikár és keleti, és erős füstölőszag járta át, de ettől függetlenül csak egy régi, nagy ház. – Csak egy régi, nagy ház, semmi több – vezette be őket Audrey a konyhába.

Audrey-t kicsit zavarta Menta Friss. Folyton a zöld zakója ujjára ragadt ragasztócsíkot babrálta és úgy nézett Audreyra, hogy Ha ez nem jön le a tisztítóban, neked annyi. A puszta termete is félelmet keltett, ráadásul ahol homlokát az ajtófélfába vágta, most egy sor dudor nőtt, amitől klingon harcosnak nézett ki, eltekintve persze zöld öltönyétől. Mondjuk, egy klingon harcos ügynökének. – Ha a mókusok rosszfiúnak hittek, miért mentettek meg engem a csatornahárpiától a vonaton múlt héten? Megtámadták, így el tudtam menekülni. – Nem tudom – vont vállat Audrey. – Figyelniük kellett magát és jelenteni, mit csinál. Biztos látták, hogy ami maga ellen támadt, rosszabb magánál is. A szívük emberi. Az éléskamra előtt megállt, és feléjük fordult. Az utcán történt csetepatét nem látta, de Esther végignézte az ablakból, és elmesélte neki, mi történt. Beszélt a női alakokról, akik Charlie-ra támadtak. Ezek a fura emberek tehát valamiféle szövetségesek, ugyanazt végzik, amit ő szent feladatként vállalt fel: továbbsegítik a lelkeket a következő életbe. De a módszerük… Bízhat bennük? – Maguk azt mondják, több ezer ember járkál lélek nélkül? – Milliók inkább – vélte Charlie. – Talán ez magyarázza a legutóbbi választást – húzta az időt Audrey. – Azt mondta, maga látja, kinek van – emlékeztette Menta Friss.

Igaza volt, Audrey látta a lélek nélkülieket, de bele sem mert gondolni a számukba, és hogy mi történik, amikor a holtak nem passzolnak a születőkkel. A fejét rázta. – Vagyis a lélekátvitel anyagi javak szerzésén múlik? Ez olyan… olcsó. – Audrey, higgyen nekem – győzködte Charlie –, minket éppúgy megdöbbent, mint magát, pedig mi az eszközei vagyunk. Audrey Charlie-ra nézett, alaposan végigmérte. Igazat beszél. Azért jött ide, mert helyesen akart cselekedni. Audrey kinyitotta a kamra ajtaját. Vörös fény ömlött rájuk. A kamra majdnem akkora volt, mint egy hálószoba, s a padlótól a mennyezetig minden polcot, sőt még a padló jó részét is izzó lélekedények töltötték meg. – Ejha! – hüledezett Charlie. – Megszereztem, amennyit csak tudtam. Vagyis a mókusemberek. Menta Friss fejét lehúzva belépett, és megállt egy CDkkel teli polc előtt. Felmarkolt párat, átnézte őket, majd a tokokat a nőnek mutatta: – Ezek a boltomból valók. – Igen. Mind megszereztük – felelte Audrey. – Betört a boltomba. – Elorozta a rosszfiúk elől, Menta – lépett be Charlie is. – Megmentette őket. Talán minket is. – Nem, öreg. Semmi nem történt volna, ha ő nincs. – Mindenképp megtörtént volna. Láttam a másik könyvben Arizonában. – Csak segítettem nekik – mondta Audrey.

Charlie a CD-ket bámulta Menta kezében. Mintha transzba esett volna. Úgy nyúlt értük, akárha folyadékban mozogna, majd egy kivételével félretette őket, aztán csak bámulta azt az egyet, megfordította, és nézte a hátsó borítót. Lehuppant a kamra padlójára, Audrey kapta el a fejét, különben beverte volna a polcba. – Charlie? Jól van? Menta Friss leguggolt mellé, megnézte a CD-t. Nyúlt érte, de Charlie nem adta. Menta felnézett Audrey-ra. – A felesége. Audrey látta a „Rachel Asher” nevet a CD-tokba karcolva, és majd’ megszakadt a szíve szegény Charlieért. Átölelte. – Annyira sajnálom, Charlie! Nagyon sajnálom. Könnyek potyogtak a CD-tokra. Charlie nem nézett fel. Menta Friss felállt, megköszörülte a torkát, arcán nyoma sem volt dühnek vagy vádnak. Szinte szégyellte magát. – Audrey, napok óta furikázom a városban, lefeküdnék valahol kicsit, ha lehet. A nő arcát Charlie hátának döntve bólintott. – Szóljon Esthernek, ő majd megmutatja. Menta Friss kiment a kamrából. Audrey sokáig ölelte és ringatta Charlie-t, s noha Charlie elveszett a CD világában, amely élete szerelmét tartalmazta, Audrey pedig ezen kívül volt, egy kamrában guggolt, tele vörösen izzó kozmikus holmikkal, azért együtt sírtak.

Eltelt egy óra, vagy talán három, mivel gyászban és szerelemben ilyen képlékeny az idő, majd Charlie feléje fordult és megkérdezte: – Nekem van lelkem? – Hogy? – Azt mondta, látja az emberek lelkét izzani. Nekem van lelkem? – Igen, Charlie, van lelke. Charlie bólintott, elfordult, de hátát a nőnek nyomta. – Kéri? – kérdezte. – Á, megvagyok – felelte Audrey. Pedig nem volt meg. Kivette, illetve kihámozta a CD-t Charlie kezéből, és visszatette a polcra. – Hagyjuk Rachelt pihenni és menjünk! – Jó. Audrey felsegítette. Az emeleten beszélgettek egy kis szobában, a padlón párnák, a falakon a lótuszpózban pihenő Buddha képei. Elmesélték egymásnak a történetüket, hogy hogyan kerültek oda, ahol vannak, azzá, amivé lettek, aztán ezt letudva a veszteségeikről beszélgettek. – Újra és újra végignéztem – mesélte Charlie. – Inkább férfiaknál, mint nőknél, de mindig házaspárnál: a férj vagy feleség meghal, és a túlélő mintha hozzá lenne kötve, akár a hegymászó, akinek társa szakadékba zuhant. Ha a túlélő nem vágja el a kötelet, a halott lerántja a sírba. Velem is ez történt volna, ha nincs Sophie, és talán ha nem leszek halálkereskedő. Volt

valami nálam nagyobb, a fájdalmamnál nagyobb. Ezért jutottam el eddig. – A hit – vélte Audrey. – Akármi is az. Különös, amikor Esther megkeresett, dühös volt. Haldoklott és dühös volt… azt mondta, egész életében hitt Jézusban, most meg haldoklik, pedig az Úr azt mondta, örökké fog élni. – Te meg azt mondtad neki: „Hát ez szívás, Esther”. Audrey megdobta egy párnával. Tetszett neki, hogy Charlie még egy ilyen sötét témának is látja a vicces oldalát. – Nem, azt mondtam, az Úr azt mondta, örökké fog élni, de azt nem, hogyan. A hitét egyáltalán nem árulták el, csak nyitottabbnak kell lennie. – Ami baromság. Újabb párna. – Nem az. Ha valakinek, akkor neked, nekünk értenünk kell annak jelentőségét, hogy a könyv nem tér ki minden részletre. – Nem szabad azt mondanod, hogy baromság, mi? Audrey elpirult, és örült, hogy a gyertya nem ad nagy fényt. – Én a hitről beszélek, lennél szíves figyelni? – Bocsi. Tudom… vagyis azt hiszem, hogy tudom, mire gondolsz. Van valami rend ebben az egészben, de el nem tudom képzelni, hogy aki katolikus nevelést kapott, hogyan tudja elfogadni a Tibeti halottaskönyvet, A Halál Nagy Könyvét, emberi lelkekkel kereskedőket, gonosz hollónőket a csatornában. Minél többet tudok, annál kevesebbet értek. Csak csinálom. – A Bardo Thödol több száz szörnyről beszél, amikkel a tudat a halál és az újjászületés között találkozik, de nem

kell rájuk figyelni, csak illúziók, saját félelmeink, amelyek meg akarják akadályozni a tudat továbbállását. Nem árthatnak. – Akkor ez talán kimaradt a könyvekből, Audrey, de én láttam őket, harcoltam velük, lelkeket téptem ki a markukból, láttam, hogy eltalálja őket golyó, elgázolja autó, és csak mennek tovább… semmiképp nem illúziók, és nagyon is bánthatnak. A könyv nem részletezi, de arról igenis szól, hogy a Sötétség Erői elfoglalják a világot, és Luminatus felemelkedik és megvív velük. – Luminatus? Az valami fény? – A nagy Halál. Nagy H-val. A főhalál. Mintha Menta meg a többiek a Télapó segítői volnának, a Luminatus meg maga a Télapó. – A Télapó a Nagy Halál? – kérdezte elkerekedett szemmel Audrey. – Nem, ez csak példa… – Látta, hogy a nő majdnem elneveti magát. – Hé, ma éjjel engem megvertek, árammal ütöttek, megkötöztek és traumatizáltak. – Szóval a csábítási stratégiám nem működik? Charlie összezavarodott. – Nem tudtam… én nem… a melledet bámultam? Mert ha igen, véletlen volt, mert… tudod… csak… – Csss! – tette ujját Charlie ajkára Audrey. – Charlie, most nagyon közel érzem magam hozzád, egy hullámhosszon, és ezt meg akarom tartani, de elfáradtam, nem tudnék tovább beszélgetni. Szeretném, ha lefeküdnél velem. – Komolyan? Mármint… Biztos?

– Biztos? Tizennégy éve nem szeretkeztem… és ha tegnap kérdezel, azt mondom, inkább nézek szembe a hollószörnnyel, mint fekszem le férfival, de most itt vagyok, veled, és olyan biztos vagyok benne, mint még soha semmiben. – Elmosolyodott, majd elfordult. – Mármint ha akarod. Charlie megfogta a kezét. – Persze, csak valami fontosat akartam mondani. – Nem várhat reggelig? – Dehogynem. Az éjszakát egymás karjában töltötték, s ha voltak is félelmeik vagy kétségeik, mind illúziónak bizonyult. A magány úgy párolgott el róluk, akár a szárazjégről a gőz, reggelre csak halvány párafelhő maradt a plafonon, majd a fény azt is elűzte. Éjszaka valaki felállította az asztalt a konyhában, és összetakarította a romokat, amit Menta Friss betörése okozott. A langaléta halálkereskedő az asztalnál ült, amikor Charlie lement. – Elvontatták a kocsimat. Van kávé. – Kösz. – Charlie átment a konyhába, töltött kávét, majd visszament, és leült Mentával szemben. – Hogy van a fejed? A nagydarab férfi megérintette a dudort a homlokán. – Lilán. Te? – Az éjjel megdöngettem egy szerzetest. – Válság idején előfordul. Azon kívül?

– Pompásan. – Igen? Képzeld, mi többiek kicsit le vagyunk hangolva a világvége miatt. – Nem világvége, csak a sötétség – felelte Charlie vidáman. – Hol a villanykapcsoló? – Jó neked, Charlie. Most bocs, de el kell mennem a kocsimért, mielőtt elkezded a „ha az élet citromot ad, csinálj limonádét”, beszédet, és szét kell verjem a fejed. (Való igaz, kevés ellenszenvesebb ember van a szerelmes bétahímnél. Annyira hozzászokott a gondolathoz, hogy sosem leli meg az igaz szerelmet, hogy amikor mégis, úgy érzi, az egész világ csak az ő vágyaival törődik, s ennek szellemében is cselekszik. Nagy öröm és nagy veszély ideje ez a számára.) – Várj, mehetünk egy taxival. Haza kell ugranom a határidőnaplómért. – Nekem is. A kocsi ülésén hagytam. Tudod, az a két kuncsaft, akit elszalasztottam, él. Itt vannak. – Audrey mondta. Hatan vannak. Azt a p’howa dolgot csinálta velük. Nyilván ez okozta a kozmikus szarvihart, de mit tehetünk? Meg nem ölhetjük őket. – Nem, szerintem az van, amit mondtál. A harc itt fog dúlni San Franciscóban, még hozzá most. És mivel te vagy a Luminatus, gondolom, az egész a te válladon van. Szóval nekünk annyi. – Talán nem. Végül is akárhányszor el akartak kapni, valaki vagy valami mindig közbeavatkozott. Szerintem a sors velünk van. Nagyon optimista vagyok ebben a kérdésben. – Csak mert megkeféltél egy szerzetest?

– Nem vagyok szerzetes – szökellt be Audrey kezében egy rakás papírral. – Basszameg! – mondta egyszerre a két halálkereskedő. – Semmi gond. Tényleg megkefélt, pontosabban keféltünk, de nem vagyok már szerzetes. Nem a kefélés miatt, még korábbi döntés. – A papírokat az asztalra dobta, és Charlie ölébe ült. – Szia, szépfiú, hogy ityeg? – Olyan csókot adott neki, hogy Charlie nyaka majdnem kitört, s Audrey úgy rátekeredett, mint a csillaghal, ami szét akarja feszíteni a kagylót, míg Menta Friss meg nem köszörülte a torkát. – Jó napot magának is, Mr. Friss. – Igen. Köszönöm. – Menta oldalt dőlt, hogy lássa Charlie-t. – Akár érted jöttek, akár a négy kuncsaftért, akik nem haltak meg, visszajönnek, ugye tudod? – A Morrigan? – kérdezte Audrey. – He? – így a kéttagú halálkereskedő kórus. – Ti olyan aranyosak vagytok – áradozott Audrey. – Morrigan, így hívják. Hollónők: a halál gyönyörű nők alakjában jelenik meg, akik képesek madárrá változni. Hárman vannak, mind részei az alvilágot kormányzó királynőnek, Morrigan néven. Charlie hátrahajolt, hogy a szemébe nézzen. – Honnan tudod? – Most néztem utána a neten. – Audrey lemászott Charlie öléből, felvette a papírokat, és olvasni kezdett. – „A Morrigan három külön entitásból áll: Macha, aki a harcmezőkön kísért és a harcosok fejét gyűjti trófea gyanánt; állítólag képes meggyógyítani a halálosan sérülteket is, ha azok elég emberfejet kínálnak neki. A kelta harcosok a levágott fejeket Macha makkjának

nevezik. Ő lenne a hármas anyaistennője. Babd a harag; a harc és ölés szenvedélye. Ő az elesett harcosok magját gyűjti, s erejével szexuális lázat teremt a harchoz, szó szerint végszomjat. És Nemain az őrjöngés, aki olyan heves üvöltéssel vezeti harcba a katonákat, hogy az ellenség szörnyethal ijedtében. Karma mérges, egy karcolással öl, de inkább az ellenség szemébe spricceli, úgy vakítja meg.” – Ezek ők – bólintott Menta Friss. – Láttam a vonaton, hogy a karmából méreg jön. – Én meg emlékszem Babdra, a vérszomjasra – mondta Charlie. – Ők azok. Beszélnem kell Lilyvel. Elküldtem Berkeleybe, hogy nézzen utánuk, de semmit nem talált. Biztos meg se próbálta. – És kérdezd meg, jár-e valakivel! – mondta Menta Friss. Audrey-ra nézett: – Az is ott volt, hogyan lehet megölni őket? Mi a gyenge pontjuk? Audrey a fejét rázta. – Csak annyi, hogy a harcosok kutyát vittek a harcba védelem gyanánt. – Kutyákat! – visszhangozta Charlie. – Ez megmagyarázza, miért kapta a lányom azokat. Én mondom, Friss, nem lesz baj. A sors mellettünk áll. – Ja, mondtad. Hívjunk taxit! – Kíváncsi lennék, az összes isten meg démon közül miért pont a kelták vannak itt. – Talán mind itt vannak – vetette fel Menta. – Egyszer egy őrült indián azt mondta nekem, hogy Anubisz fia vagyok, a holtak egyiptomi sakálfejű istenéé. – Remek! Sakál, az is kutya. Érted már? Természetes adottságod van a Morrigannel szembeszállni.

Menta Audrey-ra nézett. – Ha nem keseríti el valamivel, lelövöm. – Tényleg – csapott a homlokára Charlie. – Megtarthatom még az egyik pisztolyodat? – Hívok egy taxit, és kint megvárlak, Charlie – hajtogatta ki a lábait Menta. – Ha jössz, akkor jobb, ha búcsúzkodsz, mert ha ideér a taxi, én húzok. – Pompás – nézett Audrey-ra imádattal Charlie. – Nappal amúgy is biztonságban vagyunk. – Szerzetesbaszó – morogta kifelé menet Menta. Cassie néni beengedte Charlie-t a kis lakásukba a Marina körzetben, Sophie pedig rászólt az üdvözlő kutyákra, amint nekiláttak meghágni egy szem szülőjét. – Apu! Charlie felkapta a lányát, és addig szorította, míg az kezdett elszíneződni; majd amikor Jane kijött a konyhából, másik karjával őt is elkapta. – Engedj! – tolta el Jane. – Tömjénszagod van. – Jane, el se hiszem, olyan csodálatos. – Kefélt! – érezte meg Cassandra. – Keféltél! – puszilta meg öccsét Jane. – Örülök. Most engedj! – Apu kefélt – tájékoztatta Sophie a pokolfajzatokat, akik láthatóan örültek a hírnek. – Nem, nem – tiltakozott Charlie, mire kollektív csüggedt sóhaj támadt. – Vagyis igen – kollektív megkönnyebbült sóhaj –, de nem ez a lényeg. Hanem hogy ő csodálatos. Gyönyörű, kedves, édes…

– Charlie, felhívtál azzal, hogy nagy veszély van, védjük meg Sophie-t, te meg randiztál? – Nem, nem, volt veszély, vagyis van, legalábbis sötétben, és el kellett hoznotok Sophie-t, de találkoztam valakivel közben. – Apu kefélt! – örült Sophie. – Szívem, ezt nem mondjuk, jó? Jane néni és Cassie néni se mondják. Nem szép. – Mint a „cica” meg az „és seggbe nem”? – Pontosan. – Oké, apu. Akkor nem volt jó? – Majd később megbeszéljük, most apunak el kell mennie haza a naplójáért. Adj egy puszit! – Sophie lelkesen megölelte-megcsókolta, és Charlie majdnem elbőgte magát. Olyan sokáig Sophie volt az egyetlen jövője, egyetlen öröme, most pedig talált még egyet, nagyon szerette volna vele megosztani. – Jövök vissza, jó? – Jó. Ne hagyj cserben! Charlie letette, Sophie pedig elszaladt. – Szóval nem volt jó? – kérdezte Jane. – Sajnálom, Jane. Ez őrület. Bocs, hogy a közepébe kerültetek, nem akartalak megijeszteni. Jane belebokszolt a karjába. – Szóval mégis jó volt? – Nagyon jó – vigyorodott el Charlie. – Nagyon jó. Olyan jó, hogy hiányzik anya. – Ezt nem értem – mondta Cassie. – Szeretném, ha látná, hogy jól vagyok – magyarázta Charlie. – Hogy találkoztam valakivel, aki jó nekem. Aki jó lesz Sophie-nak.

– Hóha, azért lassabban a habtesttel! – szólt rá Jane. – Csak most találkoztál vele, lassíts le! És ne feledd, hogy ezt olyan mondja, aki a második randin már arra kéri a nőt, költözzön hozzá! – Ringyó – morogta Cassie. – Komolyan, Jane. Csodálatos nő. Cassie Jane-re nézett. – Igazad volt, tényleg ráfért a kefélés. – Nem erről van szó! – Charlie mobilja csengett. – Bocs, fiúk. – Charlie, mi a fenét műveltél? – Lily volt. Sírt. – Mit engedtél szabadon? – Mi az, Lily? – Most volt itt. A kirakatnak annyi. Csak bejött, végigszáguldott a bolton, és elvitte az összes lélekizédet. Bepakolta egy zsákba, és elrepült. Bazmeg, Charlie! BASZD! MEG! Hatalmas volt, és kurva ocsmány! – Lily, te jól vagy? És Ray? – Jól vagyok. Ray ma nem jött be. Amikor betört a kirakaton, hátraszaladtam. Nem érdekelte semmi, csak az a polc. Akkora volt, mint egy bika, Charlie, és repült! Hangjából ítélve a hisztéria határán volt. – Tarts ki, Lily, megyek! Menj hátra a raktárba, és ne nyiss ajtót, csak ha én szólok! – Mi a fasz volt az, Charlie? – Gőzöm sincs, Lily. A bikafejű halál berepült a csatornanyíláson, majd négykézlábra görnyedve haladt tovább, maga mögött

húzva a lelkekkel teli zsákot. Már nem sokáig… már nem sokáig fog mászni. Elérkezett az idő, Orcus érezte. Érezte, hogy azok gyülekeznek a városban, az ő városában, ahol ő annyi évvel ezelőtt kijelölte a területét. Azok meg jönnek, hogy elvegyék azt, ami őt illeti. A halál összes régi istene: Jama, Anubisz, Thanatosz, Kharón, Mahákála, Erebosz, Nüx – tucatnyian, az ember legnagyobb félelmének, a halálfélelemnek energiája szülte istenek –, mind azért jön, hogy a sötétség és holtak vezére legyen, a Luminatus. Csakhogy ő volt itt előbb, és a Morrigannel együtt ő lesz a vezér. Előbb persze össze kell gyűjteni az erőit, meggyógyítani a Morrigant, összezúzni a város nyomorult lélektolvajait. Ez a rakás lopott lélek sokat fog segíteni arái gyógyulásában. Bemasírozott a barlangba, ahol a nagy hajó horgonyzott, és felugrott a levegőbe, nagy bőrszárnyai dübögtek, mint a harcidobok, visszhangzottak tőlük a falak, a denevérek felriadtak s nagy felhőben kavarogtak a hajó árbocai körül. A tépett-törött Morrigan a fedélzeten várta. – Mit mondtam? – fogadta Babd. – Nem is olyan nagy szám az Odafenn, mi? Én meglennék a kocsik nélkül is. Jane vezetett, Charlie pedig lázasan telefonált, előbb Riverának, majd Menta Frissnek. Fél órán belül mind Charlie boltja előtt álltak, vagyis az egykori bolt romja előtt, ahol egyenruhás rendőrök kerítették el a járdát, amíg felseprik az üvegcserepet.

– A turisták imádják – rágott egy meg nem gyújtott szivart Nick Cavuto. – Pont a villamosvonal mellett. Tökély. Rivera a hátsó helyiségben kérdezte ki Lilyt, míg Charlie, Jane és Cassandra igyekeztek visszapakolni a polcokra, amit lehet. Menta Friss az ajtó mellett szobrozott, napszemüvegben, túlságosan is menőn festett a pusztításhoz képest. Sophie a sarokban üldögélve etette Alvint és Mohamedet. – Szóval – mondta Cavuto – valami repülő szörny jött be az ablakon, maga meg úgy gondolta, elhozza a gyereket is? Charlie a nagydarab zsaru felé fordult, és a pultra könyökölt. – Mondja meg, nyomozó, a maga szakértő véleménye szerint milyen eljárást kéne követnem, ha egy repülő szörny rabol ki? Mi a fasz a San Franciscó-i rendőrségnél bevett eljárás kibaszott repülő szörnyek esetén, nyomozó, he? Cavuto úgy nézett Charlie-ra, mintha az vizet loccsantott volna az arcába; nem mérgesen, csak nagyon meglepődve. Végül elmosolyodott a szivar körül. – Mr. Asher, kimegyek dohányozni, és hívom a központot, hogy nézzék meg az idevágó protokollt. Megdöbbentett. Megmondaná a társamnak, hol vagyok? – Megmondom. – Charlie bement Lilyhez és Riverához. – Rivera, kaphatok rendőrségi védelmet a lakásomhoz? Fegyvereset? Rivera bólintott, s ahogy félrefordult, megpaskolta Lily kezét.

– Adok két embert, Charlie, de huszonnégy óránál többre nem tudok. Biztos, hogy nem akar elmenni a városból? – Vannak biztonsági rácsok meg acélajtók, vannak vérebek és Menta Friss fegyverei. Amúgy meg már jártak itt. Van egy olyan érzésem, hogy megszerezték, amit akartak, de azért a zsaruktól jobban érezném magam. Lily ránézett. A sminkje már teljesen olvadásnak indult, a rúzsa is elkenődött. – Sajnálom, azt hittem, majd jobban bírom. Olyan rémisztő volt. Nem titokzatos és menő, csak szörnyű. A szemek meg a fogak… bepisiltem, Charlie. Sajnálom. – Ne sajnáld! Jól álltad a sarat. Örülök, hogy volt annyi eszed, hogy ne állj az útjába. – Charlie, ha te vagy Luminatus, akkor ez a versenytársad. – Mi? Mi az? – kapta fel a fejét Rivera. – Csak valami punk duma, nyomozó – nyugtatta meg Charlie. Az ajtón kinézve látta, hogy Menta Friss a bolt bejáratánál áll és vállat von, hogy Na? Hát Charlie megkérdezte: – Hé, Lily, jársz valakivel? Lily megtörölte az orrát szakácsköpenye ujjába. – Nézd, Charlie, én… ööö… vissza kell vonnom az ajánlatomat. Ray után nem hinném, hogy még egyszer akarom csinálni. Soha. – Nem magam miatt kérdem, Lily – biccentett Charlie a tornyosuló Menta Friss felé. – Ó – követte a tekintetét Lily, most a szemét törölgetve. – Ó. A picsába. Fedezz, rendeznem kell a

sorokat! – Beszaladt a dolgozói vécébe és becsapta az ajtót. Rivera Charlie-ra nézett. – Mi a fene folyik itt? Charlie ki akart találni valamit, amikor megcsörrent a mobilja, és csak ujjával kért időt. – Charlie Asher. – Charlie, itt Audrey – suttogta egy hang. – Itt van. Most. A Morrigan.

26 ORFEUSZ A CSATORNÁBAN

C harlie keresztben parkolt le a furgonnal, majd Audrey nevét kiáltozva felrohant a buddhista központ lépcsőjén. A hatalmas bejárati ajtó egyetlen zsanéron lógott, az üveg ripityára tört, odabent minden fiókot és szekrényt kinyitottak, és a tartalmukat szétszórták, minden bútor feldöntve, törötten hevert. – Audrey! A ház eleje felől hallott hangot, visszaszaladt a tornácra. – Audrey? – Itt lent. A tornác alatt.

Charlie leszaladt a lépcsőn, körbe a tornác oldalához. Mozgást látott a rács alatt. Egy kis kaput talált, kinyitotta. Odabent Audrey kuporgott fél tucat emberrel és egy rakás mókusemberrel. Charlie bemászott és átölelte. Idefelé végig vonalban voltak, de pár saroknyira a mobilja lemerült, s abban a pár rémületes pillanatban szinte látta, hogy elveszti Audrey-t – a jövőjét, a reményét –, épp miután ismét feléledt a remény. Annyira megkönnyebbült, alig kapott levegőt. – Elmentek? – kérdezte Audrey. – Igen, azt hiszem. Annyira örülök, hogy jól vagy. Charlie kivezette őket a tornác alól, vissza a házba. A mókusemberek a falhoz közel inaltak, nehogy az utcáról meglássák őket. Charlie vállát megkopogtatták. Hátrafordulva Irena Posokovanovich mosolygott rá. Charlie sikoltva átugrott pár lépcsőfokot. – Ne sokkoljon meg megint! Jófiú vagyok. – Tudom, Mr. Asher. Nem akarja, hogy rendesen leparkoljak a furgonnal, mielőtt elvontatják? – Ó! Az remek lenne. – Odaadta a kulcsot. – Köszönöm. A házban Audrey azt mondta: – Csak segíteni akar. – Kiráz tőle a hideg – felelte Charlie, majd elkapva Audrey szemében a helytelenítő villanást, gyorsan hozzátette: – De olyan aranyos. A konyhába mentek, és megálltak a kamra előtt. – Mind elvitték – mondta Audrey. – Ezért nem bántottak bennünket. Nem mi kellettünk nekik.

Charlie annyira dühös volt, alig bírt gondolkodni, s mivel nem tudta levezetni, csak remegett, és igyekezett kontrollálni a hangját. – Ugyanezt csinálták nálam. – Legalább háromszáz lélek volt itt. – Elvitték Rachelét is. Audrey átkarolta, Charlie azonban nem reagált, átment a konyhába. – Ennyi, Audrey. Végeztem. – Hogyhogy végeztél, Charlie? Megrémítesz. – Kérdezd meg a mókusembereket, hol lehet lemenni a csatornába! Meg tudod tenni? – Valószínűleg. De nem mehetsz le! Charlie olyan hirtelen pördült meg, hogy Audrey hátraugrott. – Muszáj. Mindenki üljön a furgonba! Menjetek a házamba, ott biztonságban lesztek. Mind Charlie nappalijában gyűltek össze: Sophie, Audrey, Jane, Cassandra, Lily, Menta Friss, a buddhista központ megnemhalt kuncsaftjai, a vérebek és vagy ötven mókusember. Lily, Jane és Cassandra a kanapéra állt, hogy távol legyenek a mókusemberektől, akik a konyhapult körül tolongtak. – Szép ruhák – mondta Lily –, de amúgy blööö. – Köszönöm – bólintott Audrey. Sophie mellette állt, úgy vizsgálgatta, mintha a súlyát próbálná megbecsülni. – Zsidó vagyok – közölte. – Te zsidó vagy? – Nem, én buddhista.

– Az olyan, mint a siksze? – Tulajdonképpen igen. A siksze egy fajtája. – Akkor jó. A kutyulik is sikszék. Menta Friss így nevezi őket. – Nagyon imponáló kutyák. – Meg szeretnék enni a kisembereidet, de nem engedem nekik, jó? – Köszönöm. Kedves tőled. – Kivéve, ha csúnya leszel apuval. Akkor annyi nekik. – Értem. Különleges körülmények. – Nagyon bír téged. – Örülök. Én is őt. – Azt hiszem, rendben vagy. – Dettó – mosolygott Audrey a kis barnára a szívszaggatóan kék szemmel és erős jellemmel, és alig tudta megállni, hogy a karjába ne kapja s ki ne szorítsa belőle a szuszt. Charlie felugrott a kanapéra Jane, Cassandra és Lily mellé, majd ahogy Menta Frissre nézett, rájött, hogy még így sem magasabb nála, ami kicsit kedvét szegte. (Menta láthatóan Lilyre fókuszált, ami szintén kedvszegő volt.) – Szóval, srácok, most elindulok, és lehet, hogy nem jövök vissza. Jane, a levélben, amit küldtem, benne van minden papír, hogy Sophie törvényes gyámja lehess. – Na, én mentem – mondta Lily. – Nem – kapta el a karját Charlie. – Maradj csak itt! Rád hagyom a boltot, de bizonyos százalék Jane-nek jár Sophie felneveléséhez és iskoláztatásához. Tudom, hogy szakácskarriert tervezel, de bízom benned, és értesz is hozzá.

Lily képéről lerítt, hogy szívesen mondana valami szarkasztikusat, de aztán csak vállat vont: – Oké. Tudom egyszerre csinálni a boltot és a főzést. Te is halálkereskedő vagy, közben meg gyereket nevelsz. – Kösz. Jane, a ház természetesen a tiéd lesz, de ha Sophie felnő és a városban akar maradni, kell neki lakást adnod. Jane leugrott a kanapéról. – Ez baromság, Charlie. Nem hagyom, hogy… – Kérlek, Jane, mennem kell. Mindent leírtam, csak azt akartam, hogy halld is. – Jó. Charlie megölelte a nővérét, Cassandrát és Lilyt, majd a hálószoba felé indult és intett Menta Frissnek, hogy kövesse. – Itt az idő, Menta. Lemegyek az alvilágba a Morrigan után… Rachel lelke, az összes lélek után. A nagydarab komolyan bólintott. – Veled tartok. – Nem, nem! Itt van rád szükség, hogy vigyázz Audreyra és Sophie-ra. Meg a többiekre. Vannak kint zsaruk, de szerintem a hitetlenségükben majd haboznak, ha a Morrigan felbukkan. Te viszont nem. – Mennyi esélyed van lent egyedül? – csóválta a fejét Menta. – Hadd menjek veled! Harcoljuk meg ezt együtt! – Nem lehet. Én áldott vagyok, vagy mi. A prófécia kimondja: „A Luminatus feltámad, és megvív a Sötétség Erőivel a Két Híd Városában.” Azt nem mondja, hogy Luminatus és megbízható pajtása, Menta Friss. – Nem vagyok a pajtásod.

– Én is azt mondom – bólintott Charlie, aki egyáltalán nem ezt mondta. – Azt mondom, hogy nekem van valami védelmem, neked meg nincs. És ha nem jövök vissza, neked továbbra is halálkereskedőnek kell maradnod, hogy felénk billentsd a mérleg nyelvét. Menta Friss bólintott, tekintetét a padlóra szegezte. – Akkor a pisztolyomat elviszed? – nézett fel vigyorogva. – Az egyiket. Menta Friss lehúzta a válltáskát, beállította a szíjat Charlie méretére, majd felsegítette rá. – A jobb karod alatt van két extra tár – mondta. – Reméljük, annyiszor nem kell tüzelned, mert akkor halott rohadék leszel. – Kösz. Menta aztán felsegítette Charlie-ra a zakóját. – Tudod, hiába vagy felfegyverezve, még így is angol professzornak nézel ki… nincs valami harchoz illő ruhád? – James Bond is mindig szmokingot visel – érvelt Charlie. – Ja. Tudom, hogy mostanság elvékonyodott a vonal a valóság és fikció között… – Csak viccelek. A boltban van motoros dzseki, ha megtalálom. – Helyes. – Menta megpaskolta Charlie vállát, mintha így akarná megnövelni. – Ha látod azt a mérget csöpögtető kurvát, gyújts alá a kedvemért, oké? A legnehezebb rész pár perc múlva következett.

– Szívem, apunak el kell intézni valamit. – Elmész anyuért? Charlie éppen lánya előtt guggolt, és erre majdnem dobott egy hátast. Két kezén meg tudta volna számolni, hogy az utóbbi években Sophie hányszor beszélt az anyjáról. – Miért mondod ezt, kicsim? – Nem tudom. Rá gondoltam. – Tudod, hogy nagyon szeretett téged. – Tudom. – És tudod, hogy bármi történik, én is nagyon szeretlek. – Tudom, tegnap mondtad. – És komolyan is gondoltam. De most mennem kell. Rosszfiúkkal fogok harcolni, és nem biztos, hogy győzök. Sophie alsó ajka kimeredt, akár egy nagy nyálas polc. Ne sírj, ne sírj, ne sírj, ne sírj, kántálta Charlie magában. Nem bírnám ki, ha sírsz. – Ne sírj kicsim, minden rendben lesz. – Neeeeeeeeem! Veled akarok menni! Veled akarok menni! Ne menj, apu! Veled akarok menni! Charlie megölelte, majd a nővérére nézett. Jane odament, és átvette tőle Sophie-t. – Neeeem! Veled akarok menniiii! – Nem jöhetsz, kicsim. – És Charlie kifordult a lakásból, mielőtt összetörne a szíve. A folyosón Audrey várta ötvenhárom mókusemberrel. – Kocsival elviszlek a bejárathoz – közölte. – Nincs vita.

– Nem, nem. Nem veszíthetlek el most, hogy megtaláltalak. Maradsz! – Te szemét! Nincs jogod ilyennek lenni. Én is csak most találtalak meg. – Ja, de én nem vagyok egy főnyeremény. – Seggfej vagy. – Audrey átölelte, és megcsókolta. Egy idő elteltével Charlie körülnézett. A mókusemberek mind őket figyelték. – Mit keresnek itt? – Veled mennek. – Nem. Túl kockázatos. – Akkor neked is túl kockázatos. Azt se tudod, mi lehet ott lent. Ami betört a boltodba, az nem a Morrigan volt. – Nem fogok félni, Audrey. Lehet száz démon is, de ha a halottaskönyv igazat mond, csak el akarnak csábítani az utunkról. Azt hiszem, ezek csak azért léteznek, amiért engem erre kiválasztottak: félelemből. Féltem élni, így halál lettem. Az erejük a halálfélelmünkből ered. Már nem félek. És nem viszem a mókusembereket. – Tudják az utat. Ráadásul negyven centisek, mit várhatnak az élettől? – Hé – mondta egy hiúzfejű alabárdos. – Mondott valamit? – kérdezte Charlie. – Az egyik kísérleti gégém. – Kicsit nyikorog. – Hé! – Bocs, Ali – mondta Charlie. A lény megbékélt. – Akkor előre!

Charlie úgy szaladt végig a folyosón, hogy ne kelljen megint búcsúzkodnia. Tíz méterrel mögötte rémálomszerű lények serege haladt, különféle állatokból összerakott, szó szerint szedett-vedett csapat. Épp ahogy a lépcsőházba értek, akkor jött le Mrs. Ling megnézni, mi ez a lárma, mire a sereg megtorpant az ajtóban, és felnézett rá. Mrs. Ling egész életében buddhista volt, azaz szilárdan hitt a karmában és abban, hogy amit az ember nem tanul meg, az újra és újra felbukkan, amíg meg nem tanulja, különben a lélek nem fejlődhet tovább a következő szintre. Aznap délután, ahogy a Fény Erői készültek a Sötétség Erői elleni harcra a világuralomért, Mrs. Ling a mókusemberek szemüregébe nézve megélte saját különbejáratú epifániáját: soha többé nem eszik semmiféle húst. Bűnbánása első aktusaként megkínálta azokat, akiknek eddig ártott: – Harapnivaló? De a mókusemberek csak masíroztak tovább. A Császár látta, hogy a furgon megáll a patak mellett a túlsó parton, és egy élénksárga motoros bőrruhába öltözött férfi ugrik ki. A férfi az ülés mögül kivett egy pisztolyövszerűséget, amiben egy pöröly volt, és felhúzta. Nem ennyire bizarr körülmények között a Császár megesküdött volna, Charlie Asher az North Beachből, de Charlie? Itt? Pisztollyal? Kizárt! Lázár, aki érzékelés tekintetében nem függött a szemétől, üdvözlésül vakkantott egyet.

A férfi feléjük fordult és intett. Charlie volt bizony. Lement a patakpartra, szemben velük. – Fenség. – Zaklatottnak látszol, Charlie. Valami baj van? – Nem, jól vagyok. Csak egy néma hód mutatta az utat, ami kicsit idegesítő. – Ezt megértem. Remek felszerelés a bőrruha meg a pisztoly. Noha nem a tőled megszokott szabászati elegancia. – Hát nem. Küldetésen vagyok. Bemegyek abba a csatornába, be az alvilágba, és megküzdök a Sötétség Erőivel. – Jól teszed. Nagyon jól. Újabban igencsak megerősödtek a Sötétség Erői a városban. – Maga is észrevette, fenség? A Császár leszegte a fejét. – Sajnos egyik katonámat elvesztettem miattuk. – Betlit? – Napokkal ezelőtt ment be a csatornába, és még nem került elő. – Sajnálom, fenség. – Megkeresnéd, Charlie? Kérlek. Hozd ki! – Abban sem vagyok biztos, hogy én kijutok élve, fenség, de ígérem, ha megtalálom, kihozom. Most pedig, ha megbocsát, kinyitom a furgon hátulját, de ne ijedjen meg a látványtól. Be akarok menni a csatornába, amíg még van fény. Amik a furgonból kijönnek… a barátaink. – Csak nyugodtan. Charlie kinyitotta a furgon hátsó ajtaját, s a mókusemberek kiugráltak és lecsámpáztak a

patakparton a csatornához. Charlie kivette hátulról a sétapálcakardot, egy elemlámpát, majd a fenekével becsapta az ajtót. Lázár vinnyogva nézett a Császárra, mintha arra kérné, hogy aki tud beszélni, az sürgősen mondjon valamit. – Sok szerencsét, vitéz Charlie! A szívünkbe zárunk. – Vigyázna a furgonra? – Amíg a Golden Gate porrá nem omlik, barátom. Így hát Charlie, élet, fény és minden érző lény szolgálatában, élete szerelme lelkének megmentése érdekében bevezette negyvencentis, kötőtűktől a salátásvilláig mindennel felfegyverzett állatseregét San Francisco csatornarendszerébe. Órákig tocsogtak a szennyvízben, a csatorna néha úgy elkeskenyedett, hogy Charlie-nak négykézláb kellett másznia, máskor meg a járat széles kereszteződésekké tágult, amik mintha betontermek lettek volna. A magasabb csatornába úgy segítette fel a mókusembereket. Talált egy könnyű védősisakot fejlámpával, ez pont jól jött a keskeny járatokban, ahol az elemlámpával se fért el. Óránként tízszer beverte a fejét, és bár a sisak megvédte a sérüléstől, apránként lüktető fejfájást szedett össze. A bőrcucc – ami nem is volt igazi bőr, hanem erős nejlon, a könyöknél, térdnél, csuklónál erősen kipárnázva – megvédte a csatornától, viszont átázott, és erősen kidörzsölte a térdénél. Egy kereszteződésnél felmászott a vaslétrán és kinézett a fenti rácson, hogy hol járhatnak, de kint közben besötétedett, ráadásul egy kocsi parkolt a rács felett.

Ez aztán az irónia: végre összeszedi a bátorságát és csatába indul, erre eltéved. Emberi utógyújtás. – Hol a fenében vagyunk? – Gőzöm sincs – felelte a hiúzcsávó, aki tudott beszélni. Zavaró volt látni, ahogy a kis alabárdos beszélt, mivel nem volt arca, csak koponyája, így a p hangot sem tudta kiejteni. Ráadásul alabárd helyett, ami pedig Charlie szerint jót tett volna a kosztüm hitelességének, egy desszertvillát hurcolt. – Meg tudod kérdezni a többieket, hogy tudják-e, hol vagyunk? – Oké. – A nyirkos csapathoz fordult. – Hé, tudja valaki, hol vagyunk? Mind a fejüket rázták, egymásra néztek, vállat vontak. – Nem – tolmácsolta a hiúz. – Hát így én is tudtam volna – mondta Charlie. – Akkor miért nem csináltad? A te csa_atod. – Miért nincs p betűd? – Mert ajkam sincs. – Tényleg. Bocs. Mit akarsz azzal a desszertvillával? – Ha megtaláljuk a rosszfiúkat, gesztenye_ürét csinálok belőlük. – Pompás. Te vagy a hadnagyom. – A villa miatt? – Nem, hanem mert tudsz beszélni. Hogy hívnak? – Bob. – Most komolyan. – Komolyan. Bob. – És a családneved? – Wilson. – Csak kérdeztem. Bocs.

– Oké. – Emlékszel, mi voltál az előző életedben? – Egy kicsit. Azt hiszem, könyvelő. – Vagyis nulla katonai tapasztalat? – Ha hullákat kell számolni, jól jövök. – Csodás. Van itt valaki, aki emlékszik, hogy katona volt? Nindzsa? Bármi? Plusz pont a nindzsáknak vagy vikingeknek. Senki nem volt Attila, a hun? Dzsingisz kán? Fekete Szakáll? Vagy hasonló? Egy vadászmenyét flitteres dresszben és csizmában felemelte a mancsát. – Kalózkapitány voltál? A vadászmenyét valamit súgott Bob kalapjába (mivel Bobnak már nem volt füle). – Azt mondja, félreértette. – Szóval akkor nem kalóz volt? – Nem. De volt fekete szakálla. A vadászmenyét megint súgott valamit Bobnak. – Mi az? – Semmi – felelte Bob. – Nem semmi. Azt hittem, nem tudnak beszélni. – Veled nem is. – Mit mondott? – Hogy nekünk annyi. – Helytelen hozzáállás – mondta Charlie, noha kezdte ügy vélni, hogy a vadászmenyétnek igaza van. Hátradőlt, félig ülve, hogy pihenjen egyet. Bob felmászott egy kisebb csőbe, leült a szélén, lelógatva a lábát; bőrcipőjéről víz csöpögött, de a virágos rézcsatok még fénylettek Charlie fejlámpájának fényében.

– Szép cipő – mondta Charlie. – Ja, Audrey csí_ engem – felelte Bob. Mielőtt Charlie felelhetett volna, valami hátulról elkapta Bobot, és megrázta, akár egy rongybabát. A félelmetes desszertvilla kiesett a kezéből, és elmerült a szennyvízben.

27 DÉMONI ÜTKÖZET

Lily egész éjjel kereste a módját, hogyan közelítsen Menta Frisshez. Az este folyamán tucatszor szemezett vele, rá is mosolygott, de amilyen rettegés telepedett a szobára, egyszerűen nem jutott eszébe semmi, hogyan kezdeményezzen beszélgetést. Végül, amikor a tévében a heti Oprah-film jött, és mindenki odagyűlt, hogy lássa, amint a médiadíva agyonveri Paul Winfieldet egy sütővassal, Menta pedig a konyhapulthoz ment és nekiállt lapozni a határidőnaplóját, Lily végre lépett. – A találkozóidat nézed? Akkor biztos optimista vagy a dolog kimenetelét illetően. – Nem igazán – rázta a fejét Menta. Lily odavolt. Gyönyörű és morózus; egy nagy barna emberajándék az istenektől.

– Mi romolhat el? – vette ki a férfi kezéből a határidőnaplót. Az aznapi dátumnál megállt. – Charlie neve miért van itt? Menta leszegte a fejét. – Azt mondta, te mindent tudsz rólunk egy ideje. – Ja, de… – Lily megint megnézte a nevet, és a felismerés úgy vágta mellbe, akár egy hiperaktív nagymama a hentespultnál. – Ez az? Ez a te halálkönyved? Menta lassan bólintott, de nem nézett rá. – Mikor jelent meg a neve? – Egy órája még nem volt ott. – A kurva picsába! – huppant le egy bárszékre Lily a nagydarab férfi mellé. – Ja – értett egyet Menta Friss. És átkarolta Lily vállát. Charlie a hiúz lábát húzta (aki a prototípus hangszálaival imponálóan sikoltozott), a mókusemberek ráugrottak a kutyára, így végül ki tudták feszegetni hadnagyukat a gülüszemű rémség állkapcsai közül, és Alabárdos kosztümje csak pár repedést szenvedett. – Lefelé, Betli! – kommandírozta Charlie. – Nyugi. – Nem volt benne biztos, hogy a nyugi hivatalos kutyaparancs, bár illene. Betli horkantva elhátrált a mókusemberek elől. – Nem miénk – mutatott a hiúz Betlire. – Nem miénk. – Kuss! – Charlie előhúzott a zsebéből egy vésztartaléknak hozott marharágóst, letépte a csomagolást, és odatartotta Betlinek. – Gyere, haver! Megígértem a Császárnak, hogy gondom lesz rád.

Betli odacammogott, elvette a húst, majd a mókusembereket nézve elrágcsálta. A mókusemberek cöccögve hadonásztak fegyvereikkel. – Nem miénk. Nem miénk – kántálta Bob. – Elég már. A többiek úgyse mondják utánad, nincs hangjuk. – Igaz. Akkor se miénk. – Már az. – Charlie lehajolt Betlihez: – El tudsz vezetni minket az alvilágba? Betli úgy nézett Charlie-ra, mintha értené, mit kérnek tőle, de ha teljesíteni akarja a feladatot, szüksége lesz a marha másik felére. Charlie odaadta neki, Betli pedig azonnal felugrott egy magasabban futó csatornába, megállt, vakkantott, majd elindult. – Kövessük! – adta ki az ukázt Charlie. Egy órán keresztül követték Betlit, majd a csatornákból alagutak lettek, amelyek egyre nőttek. Hamarosan már barlangokban haladtak, ahol a magas mennyezeten cseppkövek lógtak különböző színben, tompa, árnyékos fénnyel világítva meg útjukat. Charlie eleget olvasott a környék geológiájáról, hogy tudja, ezek nem természetes barlangok. Úgy tippelte, az üzleti negyed alatt járnak, ami nagyrészt az aranyláz idején, töltésre épült, tehát ilyen régi és tömör alagutak nem lehetnének itt. Betli csak ment tovább, a legkisebb habozás nélkül vezette őket a különböző elágazásokban, míg az egyik barlang hirtelen egy óriási üreggé nem nyílt. Olyan hatalmas volt, hogy egyszerűen elnyelte Charlie

lámpájának fényét, a negyven-ötven méter magas mennyezeten azonban fénylő cseppkövek lógtak, és vörös, zöld és lila fényben tükröződtek egy tükörsima, fekete tavon. A tó közepén, jó háromszáz méterre egy hatalmas, fekete vitorlájú hajó állt – magas árbocú, akár egy spanyol gálya –, a hátsó kabinablakokból vörös, pulzáló fény áradt, a fedélzeten egyetlen lámpa világított. Charlie hallotta már, hogy az aranyláz alatt egész hajókat temettek el, de azok nem maradhattak meg ilyen épségben. A dolgok változtak, ezek a barlangok mind a felbolydult alvilág készülődésének eredményei – és megértette, hogy ez csak a szele annak, ami a várossal történni fog, ha az alvilágiak átveszik a hatalmat. Betli ugatott, s az éles visszhangtól denevérfelhő rebbent fel. Charlie mozgást látott a hajó fedélzetén, egy kék-fekete nőárnyat, s tudta, Betli valóban a megfelelő helyre vezette őket. A lámpát Bobnak adta, a kardot letette a földre. Válltáskájából előhúzta a pisztolyt, ellenőrizte, hogy töltve van-e, felhúzta a kakast, majd rátolta a biztosítót, és visszadugta a tokba. – Csónakra van szükségünk – mondta Bobnak. – Nézzetek körül, hátha találtok valamit, amiből tutajt csinálhatunk. A hiúz elindult a lámpával a parton, hasznosítható törmeléket keresve. Betli morgott, mozgatta a fejét, mintha élőlényeket hallana, vagy talán csak azt akarta jelezni, hogy Charlie-nak elment a maradék esze, majd beszaladt a vízbe. Hetven méter után sem ért a nyakáig se a víz.

Charlie jól megnézte a fekete hajót és rájött, hogy túlságosan kint van a vízből, sőt tulajdonképpen tizenöt centi vízben ül. – Ööö… Bob, hagyd a csónakot! Gyalog megyünk. Mindenki kussol! Kihúzta a kardját, és megindult. Közelebb érve már jobban ki tudták venni a részleteket. A korlát összekötözött lábszárcsontokból készült, a kötélbakok emberi medencecsontokból. A fedélzeten égő lámpa egy emberi koponya volt. Charlie nem volt benne biztos, hogy Luminatus-ereje hogyan is fog megmutatkozni, ám a hajótesthez érve úgy érezte, most nagyon jó lenne, ha megtörténne, és ha a levitáció lenne az egyik. – Szo_ás! – nézett fel Bob a föléjük tornyosuló fekete tömegre. – Nem az. Valaki felmászik, és ledob egy kötelet. A mókusemberek kicsit tömörültek, majd kilépett közülük egy magányos alak, egy tizenkilencedik századi francia nemes, sárkánygyík fejjel. Öltözéke – a fodrok meg a kabát – Charles Baudelaire-re emlékeztette Charlie-t, akiről Lily mutatott neki képeket. – Meg tudod csinálni? – kérdezte Charlie a gyíktól. Az kinyújtotta a kezét, és egyik lábát kiemelte a vízből. Mókusláb volt. Charlie felemelte olyan magasra, amilyen magasra bírta, a kis lény pedig megkapaszkodott a fekete fában, majd felsurrant a hajó oldalán, és átugrott a korláton. Teltek a pillanatok, Charlie feszülten fülelt, hall-e fentről valamit. Amikor a vastag kötél a vízbe csapódott mellette, fél métert ugrott a levegőbe és kis híján elengedett egy telitüdős férfisikolyt.

– _ö_ec! – mondta Bob. – Elsőnek te! – rántotta meg a kötelet Charlie, hogy elég erős-e. Várt, amíg a hiúz egyméternyire felért, akkor a kardot bedugta a hátul a pisztolyöv alá, és megindult. Mire megtette a háromnegyed utat, úgy érezte, bicepsze kidurran, és motoros csizmáját beakasztotta a kötélbe, hogy pihenjen kicsit. Aztán mintha az istenek lélegzethez engedték volna jutni, az izma ellazult, és ahogy folytatta a mászást, úgy érezte, kezdi megtapasztalni Luminatus erejét. A korláthoz érve megragadta az egyik bakot, majd felhúzta magát, és lovagló ülésben megtelepedett a korláton. Megfordult, és fejlámpája fénye feketén csillant a nő szemében. A hárpia a hiúzt fogta, akár egy kukoricacsövet, karmát átszúrva a koponyáján, beszögezve az állát. Hús és sűrű folyadék izzott vörösen és folyt le az arcán és mellén, ahogy még egyet harapott a hiúzból. – Kérsz egy harit, szivi? Olyan, mint a sonka. Charlie lakásában Lily felvetette: – Nem kéne megmondanunk nekik? – Nem tudnak rólunk. Például ezt – mutatta föl Menta a határidőnaplót. – Csak Audrey. – Akkor legalább neki? Menta Audrey-ra nézett, aki a kanapén ült álmos halomban Charlie nővérével és az egyik pokolfajzattal, nagyon elégedetten. – Nem hiszem, hogy bármit elérnénk vele.

– Charlie jó srác – mondta Lily. Tépett egy papírtörülközőt a rolniról, és megtörölte a szemét, mielőtt a sminkje megint elmaszatolódna. – Tudom, a barátom. – Menta ekkor rántást érzett a nadrágján. Sophie nézett fel rá. – Van kocsid? – Van, Sophie. – Kocsizhatunk egyet? Charlie habozás nélkül lekapta a hátáról a kardot, és lecsapott a Morrigan csuklójára. Az elejtette a híúzt, aki visítva átrohant a fedélzeten a szemközti korláthoz. A Morrigan elkapta a kardot és megpróbálta kicsavarni Charlie kezéből. Charlie hirtelen engedett, és a kard markolatig szaladt a Morrigan gyomrába, de úgy, hogy a penge hátul kijött, és beleállt mögötte a mentőcsónakba. Egy pillanatra Charlie arca csak milliméterekre volt ellenségétől. – Hiányoztam? – sziszegte a Morrigan. Charlie felé csapott, az pedig félrepördült. Épp időben kapta fel a karját, hogy eltérítse az ütést az arcától, s az alkarján a vastag műbőr nem engedte a karmokat a bőrébe fúródni. A hárpia rá akart ugrani, de a kard a csónakhoz szögezte. Charlie futásnak eredt, a hárpia pedig visított mögötte. Fényt látott kiszűrődni egy ajtó alól, ami a kabinhoz vezethetett a hajófarban, vörös izzást, és tudta, hogy a lélekedények azok. Rachel lelke is itt lehet. Egylépésnyire volt a lejárótól, amikor elébe pottyant az óriásholló, s szárnyát széttárva állta el az utat. Charlie

hátratolatott, és a tokból kirántotta a pisztolyt. Igyekezett szilárdan fogni, miközben kiengedte a biztosítót. A holló feléje csapott, ő hátraugrott. A csőr visszahúzódott, átváltozott, női arccá olvadt, a szárnyak és a karmok azonban maradtak. – Új Husi – mondta Macha. – Nagyon bátor vagy, hogy idemerészkedtél. Charlie meghúzta a ravaszt. Lábnyi láng csapott ki a csőből, s Charlie úgy érezte, mintha kalapáccsal csaptak volna a tenyerére. A hárpia szeme közé célzott, ám a golyó a nyakát fúrta át, el is vitte a felét. A fej ide-oda billegett a csonka nyakon, de azért a hollótest feléje csapott a szárnyakkal. Charlie hátrazuhant a fedélzetre, de gyorsan felkapta és elsütötte a pisztolyt. Ezúttal a melle közepén találta el, s a becsapódás erejétől a holló hátrarepült, fel a kabin tetejére. Úgy csengett Charlie füle, mintha hangolóvillát dugtak volna a fülébe, és dobverővel ütnék – hosszú, fájdalmas, magas hang. Alig hallotta a sikolyt balról, ahogy az egyik Morrigan leugrott elé a kötélzetről. A korláthoz gurult, és épp akkor kapta célra a pisztolyt, ahogy az lecsapott. Az ütés zömét elnyelte a pisztoly és az alkarpárna, de azon az áron, hogy a fegyver kiesett a kezéből, és elszánkázott a fedélzeten. Charlie hátrabukfenccel ugrott talpra, és a fegyver után eredt. Nemain utána pöckölt a karmával, és Charlie hallotta, hogy a méreg sisteregve végigégeti a ruhát a gerince mentén és mellette kétoldalt a fedélzetet. A pisztolyért vetődött, aztán oldalt gurulva üldözőjére akarta emelni, csakhogy elmérte a távolságot, a térdét

istenesen beleverte a korlátba. A hárpia ráugrott, és a mellkasára csapott, épp ahogy elsütötte a pisztolyt. A lövés ereje átlökte a korláton. Charlie egész testtel csapódott a vízre. A szusz kiszaladt a testéből, úgy érezte, mintha busz ütötte volna el. Nem kapott levegőt, de látni látott, érezte a tagjait, s pár pillanat zihálás után végre levegő is került a tüdejébe. – Na, eddig hogy megy? – érdeklődött hiúzpofa. – Jól. Futnak előlem. A hiúz felsőtestéből kiharaptak egy jókora darabot, a ruhája rongyokban lógott, de amúgy nem volt különösebben letörve. A pisztolyt dajkálta a karjában, akár egy babát. – Erre szükséged lesz. Amúgy az utolsó lövés talált. A fele ko_onyáját szétlőtted. – Helyes – zihálta Charlie. Égő fájdalmat érzett a mellkasában, úgy vélte, eltört az egyik bordája. Felült és megnézte. A Morrigan karma a bőrdzseki megerősített mellrészét találta el, de egy helyen alá is bújt. Csak kicsit vérzett, viszont pokolian fájt. – Jönnek még? – A kettő, amit lelőttél már nem. Amelyikbe kardot szúrtál, azt nem látjuk. – Nem tudom, fel tudok-e megint kapaszkodni. – Az ne legyen _robléma. – Bob a barlang mennyezete felé nézett, ahol a denevérfelhő az árboc körül körözött, fölöttük azonban egy másféle lény szárnyai csapdostak. Charlie elvette a pisztolyt Bobtól, felkecmergett, majdnem elesett, de végül kiegyenesedett, és szép lassan elengedte a hajótestet. A mókusemberek szétszéledtek. Betli magán kívül ugatott.

A démon harminclábnyira ért a vízre. Charlie torkából sikoly kívánkozott ki, de visszanyelte. Az izé majd’ három méter magas volt, a szárnytávolsága vagy kilenc méter. Feje akár egy söröshordó, formára és szarvra bikaszerű, kivéve az állkapcsát, ami kifejezetten ragadozóféle volt, valahol a cápa és az oroszlán között. A szeme zölden csillogott. – Lélektolvaj – morogta. Szárnyait összehajtotta és Charlie felé lépett. – Szóval te vagy az – mondta Charlie, még mindig nehezen véve a levegőt. – Luminatus vagyok. A démon megállt. Charlie kihasználta a habozását, felkapta és elsütötte a pisztolyt. A vállán találta el a démont, akit oldalt pördített a lövés. Visszafordította a fejét, és elbődült. Charlie érezte a szájszagát: rothadó hús bűze csapta meg. Hátralépett és megint tüzelt; a keze már elzsibbadt. A lövés egy lépéssel visszalökte a démont. A magasból éles vijjogás hallatszott. Charlie lőtt, újra és újra. A golyók krátereket téptek a démon mellébe. Megingott, térdre esett. Charlie célzott, és megint meghúzta a ravaszt. A fegyver üresen kattant. Charlie pár lépést hátrált, és próbálta felidézni, mit mondott Menta az újratöltésről. Megnyomta a gombot, ami kiejtette a tárat. Az a vízbe esett. Aztán kicsatolta az egyik táskát a hóna alatt, hogy kivegye a tartaléktárat. Csakhogy az kiesett a kezéből, bele a vízbe. Bob és pár társa odaugrott, hogy megkeressék. A démon megint elbődült, kitárta szárnyát, és egy csapással talpra emelkedett.

Charlie kicsatolta a másik tartaléktárat, és remegő kézzel sikerült belenyomnia a pisztoly aljába. A démon összekuporodott, mintha ugrani készülne. Charlie bekattintotta a tárat és ugyanazzal a mozdulattal tüzelt is. A démon előrezuhant, ahogy a hatalmas lövedék elvitt egy jókora darabot a combjából. – Ez az, Husi! – érkezett egy női hang fentről. Charlie felkapta a fejét, de aztán gyorsan a bikafejűre koncentrált, aki ismét talpon volt. Charlie kitámasztotta magát, lőtt és lőtt, közben masírozott előre, s minden lépéssel egy golyót eresztett a démon mellkasába. Akkorákat rúgott a fegyver, hogy a csuklója mindegyre le akart szakadni, de ő csak lőtt, míg a tár ki nem ürült. Megállt. Ötlépésnyire volt a démontól, aki most arccal előre a vízbe zuhant. Charlie elejtette a fegyvert, és térdre rogyott. A barlang imbolygott, a látása homályosult. A Morrigan három oldalról körbevette. Mindegyik egyegy izzó lélekedényt szorongatott a karmában és a sebeit dörzsölte vele. – Remek volt, szívem! – mondta az elesett démonhoz legközelebbi hollónő. Charlie ráismert a sikátorbéli barátnőjére. A gyomrában hagyott kardheg most a szeme láttára gyógyult. A nő belerúgott a bikafejű démon testébe. – Mondtam, hogy a pisztoly szívás. – Tényleg szép munka, Husi! – mondta a Charlie-tól jobbra álló. Nyaka még mindig gyógyult. Őt lőtte fel a kabin tetejére.

– Ti aztán tényleg szépen feltámadtok, mint Prérifarkas a rajzfilmben – mondta. Részegen elvigyorodott, mintha máshonnan, távolról szemlélné csak az egészet. – Olyan cuki – mondta a kézimunkázó hárpia. – Meg tudnám zabálni. – Én benne vagyok – mondta a baloldali Morrigan. Charlie nézte a karmáról csöpögő mérget, majd a sebet a mellvértje alatt. – Igen, drágám – mondta kézimunkázó –, sajnos, Nemain kicsinált. Így is derék harcos vagy, hogy eddig bírtad. – Én vagyok Luminatus. A Morrigan nevetett, és a Charlie-val szemben álló tett pár tánclépést. A bikafejű kiemelte fejét a vízből. – Én vagyok Luminatus – hörögte fekete masszát és vizet szörcsölve. A Morrigan abbahagyta a táncot, megragadta a démon szarvát, és hátrarántotta a fejét: – Gondolod? – Azzal a démon torkába döfte a karmát. Az megpördült és egy mozdulattal elrepítette a hárpiát, neki a hajótörzsnek. A Charlie mögötti Morrigan előjött, közben megpaskolva Charlie fejét: – Mindjárt te jössz, drágám! Apropó, Macha vagyok, és mi mind Luminatusok vagyunk… vagyis leszünk mindjárt. A Morrigan a démonra támadt, hatalmas hús- és csontdarabokat tépve ki belőle minden csapásnál. Kettő a levegőből támadott, a démon meg őrülten védekezett, néha el is találta őket, de a lövésektől túlságosan legyengült. Két perc alatt vége lett, alig maradt hús

rajta. Macha felemelte a fejét a szarvánál, mintha egy motorkerékpár kormányát fogná, pedig a démon szája még klaffogott. – Te jössz, lélektolvaj! – mondta Macha. – Ja, te jössz! – emelte karmát Nemain. Macha a démonfejjel indult Charlie felé, aki kétségbeesetten hátrált a csattogó állkapocs elől. – Egy pillanat! – szólalt meg Babd. A másik kettő megállt, és nővérére nézett, aki a démontetem mellett állt. – Nem fejeztük be. Egy lépést tett, amikor valami letaglózta, s akár egy sötétségből gyúrt ágyúgolyó, elröpítette a sötétségbe. Charlie a közelgő démonfejet nézte, amikor hangos csattanással valami félrerántotta Machát, de úgy, mintha gumikötél lett volna a lábára kötve. Újrakezdődött a visítozás, és Charlie megint látta, ahogy a Morriganeket ide-oda rángatja valami a sötétben, csapdosás, káosz… nem tudta követni a történéseket. A szeme valamiért nem fókuszált. Nemainra nézett, aki méregcsöpögtető karmával most feléje tartott. Ekkor látótere szélén egy kis kéz jelent meg, és a Morrigan feje ezer csillagra robbant szét. Charlie arra nézett, ahonnan a kis kacsó megjelent. – Szia, apu – mondta Sophie. – Szia, kicsim. Most már értette, mi történik. A pokolfajzatok marcangolták a Morrigant. Az egyik most kitört, a levegőbe emelkedett, széttárta szárnyát és Sophie felé bukott.

Sophie felemelte a kezét, mintha pápát intene, és a Morrigan fekete folyadékot spriccelve szertefoszlott. Az évezredek során elfogyasztott lelkek, több ezer lélek repült szét, vörös gyertyákként lebegtek a barlangban, az egész úgy nézett ki, mint egy megdermedt tűzijáték. – Nem kéne itt lenned, kicsim. – De igen – mondta Sophie. – Rendbe kell hoznom, visszaküldeni őket. Én vagyok Luminatus. – Te…? – Aha – mondta Sophie közömbösen, azon az „én vagyok minden halál és sötétség ura” hangon, ami annyira irritáló egy hatévesnél. A pokolfajzatok a megmaradt Morrigant tépték éppen félbe. – Az nem lehet, drágám! – mondta Charlie. Sophie felemelte a kezét, és Babd semmivé foszlott, a rab lelkek pedig szálltak, akár a pernye. – Menjünk haza, apu! – Nem! – mondta Charlie, aki már a fejét is alig bírta el. – Meg kell szereznünk valamit! – Támolyogva megindult; az egyik pokolfajzat azonnal ott termett támasztéknak. A hajó orra felől az egész mókusembersereg közelgett, mindegyik egy-egy izzó lélekedénnyel, amit a kabinból hordtak kifelé. – Ez az? – vett el Sophie egy CD-t Bobtól. Charlie a kezében forgatta, majd a melléhez szorította. – Tudod, mi ez, kicsim? – Tudom. Menjünk haza, apu! Charlie rádőlt Alvin hátára. Sophie és a mókusemberek támogatták, míg ki nem értek az alvilágból. Aztán Menta Friss ölben vitte a kocsihoz.

Az orvos jött és ment. Amikor Charlie magához tért, otthon feküdt az ágyában, s Audrey törölgette a homlokát egy nedves ruhával. – Helló – mondta Charlie. – Helló. – Sophie elmondta? – El. – Gyorsan felnőnek. – Ja. – Megszereztem. – A bőrdzsekiből elővette a vörösen pulzáló Sarah McLachlan-CD-t. Audrey bólintott és érte nyúlt: – Ideteszem, hogy mindig lásd. – Amint ujja hozzáért a műanyag tokhoz, a fény kialudt, és Audrey megborzongott. – Istenem! – Audrey? – Charlie megpróbált felülni, de a fájdalom leszorította. – Aú! Audrey, mi történt? Megszerezték? Megszerezték a lelkét? Audrey a saját mellkasát nézte, majd Charlie-ra pillantott könnyes szemmel. – Nem, Charlie, én vagyok az. – De már megérintetted korábban is. Akkor miért nem történt meg? – Talán nem voltam készen. Charlie megfogta, és megszorította a kezét, majd még erősebben, amikor a fájdalom egy hulláma átcsapott a testén. – Az istenit! – Már lihegett, mintha hiperventillált volna. – Azt hittem, tiszta baromság, Audrey. Az összes

spirituális cucctól kilelt a hideg. Te nyitottad fel a szememet. – Örülök. – Bárcsak lefeküdtem volna egy költővel, hogy ismerjem a módját, a világ hogyan váltható szavakra. – Igen, szerintem költőlelked van, Charlie. – Egy festővel is szeretkeznem kellett volna, hogy érezzem az ecsetvonás suhanását, hogy magamba igyam a színeket és anyagokat, és igazán lássak. – Igen – simogatta a haját Audrey. – Csodálatos képzeleted van. – És egy tudóst is meg kellett volna döntenem – mondta Charlie magasabb hangon, még jobban zihálva –, hogy értsem a világ működését, végig a gerincemen. – Igen, hogy érezd a világot. – Egy nagy csöcsűt. – Hát persze. – Szeretlek, Audrey. – Tudom, Charlie. Én is szeretlek. Azzal Charlie Asher bétahím, Rachel férje, Jane öccse, Sophie apja (a Luminatusé, aki uralkodik a halálon), Audrey szerelme, halálkereskedő és finom ruhák és kiegészítők felvásárlója még egyszer lélegzetet vett, majd meghalt. Felnézve Audrey látta, hogy Sophie lép be az ajtón. – Elment, Sophie. Sophie apja homlokára tette a kezét. – Szia, apu.

EPILÓGUS

A LÁNYOK A dolgok visszatértek a normális kerékvágásukba a Két Híd Városában, s az összes sötét isten, aki világuralomra tört, visszatért helyére az alvilág mélyén. Jane és Cassie összeházasodtak polgári szertartás keretében, amit az évek folyamán ötször-hatszor érvénytelenítettek, majd újra érvényesítettek. Azért boldogok voltak, s otthonuk mindig nevetéstől zengett. Sophie Jane és Cassie nénihez költözött. Idővel majd magas, gyönyörű nővé serdül, aki végül elfoglalja helyét mint Luminatus, de addig még iskolába jár, játszik a kutyusokkal, és pompásan érzi magát, míg várja, hogy apukája érte menjen. A BOLTOSOK Noha Menta Friss hitt a mondásban, miszerint minden pillanatban ott rejlik egy válság, ez a hite akadémikus szinten mozgott, míg nem találkozott Lily Severóval,

ami után jött a gyakorlati kiképzés. Az élet több lépcsőfokot ugrott az érdekes skálán, s a halálkereskedő lét lett a legprózaibb vetülete. Közismertek lettek a városban, az állandóan pasztellszínt viselő óriás meg az alacsony punk szakácscsaj, de akkor figyeltek fel rájuk igazán, amikor megnyitották a Jazz és Gourmet Pizzázót North Beachen, abban az épületben, amely valaha az Asher Használtholmiknak adott otthont. Ami Ray Macyt illeti, Rivera nyomozó összehozta egy zálogos hölggyel, Carrie Langgel, s a kettő azonnal egy hullámhosszra állt, mivel mindketten imádták a krimiket és a kézifegyvereket, s osztoztak a legtöbb ember iránti mély bizalmatlanságban is. Ray fülig szerelmes lett, és bétahím természetéhez híven makacsul hűséges volt, bár magában mindvégig gyanította, hogy Carrie sorozatgyilkos. RIVERA Alphonse Rivera nyomozó élete java részét azzal töltötte, hogy megváltoztassa az életét. A rendőrség fél tucat osztályán megfordult, tucatnyi minőségben, s noha nagyon jó zsaru volt, állandóan mintha kifelé állt volna a szekere rúdja. A halálkereskedők meg a sok megmagyarázhatatlan dolog pedig végképp kimerítette. Korábban volt egy rövid időszak, amikor otthagyhatta volna a rendőrséget, hogy ritka könyvekkel üzleteljen, s úgy érezte, csak így lehetett volna igazán boldog. Most, negyvenkilenc évesen készen állt újra megpróbálni:

korkedvezménnyel nyugdíjba menni, olvasni, nyugodt, eseménytelen életet élni a könyvek között. Így aztán szívből örült, amikor Charlie Asher halála után két héttel egy vastag borítékot talált a postaládában, amiben csakis könyv lehetett. Ez a jel, gondolta, ahogy leült a konyhában kibontani. Tényleg könyv volt, méghozzá kinézetre egy igen ritka és bizarr gyerekkönyv. Kinyitotta, és az első fejezethez lapozott. Most, hogy maga a Halál, a következőkre lesz szüksége. A CSÁSZÁR A Császár boldogan ölelte keblére embereit, s folytatta jótékony uralkodását San Franciscóban élete végéig. A Luminatus megajándékozta Betlit egy pokolfajzat erejével és kitartásával, határtalan bátorságáért és amiért elvezette Charlie-t az alvilágba. A Császár nem győzött magyarázkodni, hogy immár teljesen fekete társa – aki még nedvesen se nyomott többet három kilónál –, hogyan tud lefutni egy tigrist és lerágni egy Toyota gumiját. AUDREY Audrey tovább serénykedett a buddhista központban, és kosztümöket varrt egy helyi színjátszó csoportnak, de önkéntesként egy kórháznak is dolgozott, ahol embereket segített át a túloldalra, mint Tibetben. Ez az állás lehetővé tette, hogy lelkektől frissen elhagyott

testekhez jusson, így visszasegíthette a mókusembereket a születés és újjászületés körforgásába. S ahogy ezt gyakorolta, elképesztő gyógyulások történtek halálos betegségekből. Azért a mókusemberekről nem mondott le, tovább dolgozott velük, hiszen sok időt és sok munkát ölt bele, és még juthatott valamire. Legalábbis így érezte, ahogy megnézte legfrissebb remekét a Három Ékkő Buddhista Központ meditációs helyiségében. Krokodilfeje volt: hatvannyolc éles foga és fekete gyöngyként csillogó szeme. Keze raptorkarom volt, a gonosz fekete körmökre vér száradt. A lába hártyás volt, mint a vízimadaraké, karmával könnyedén ki tudta kaparni a prédát a sárból. Lila selyemköntöst viselt, cobolyprém szegéllyel, hozzá illő fejfedőt, amire aranyfonallal csillagot varrtak. – Csak átmeneti, amíg nem találunk valakit – mondta Audrey. – De remekül festesz, hidd el! – Nem igaz. Harmincöt centi magas vagyok. – Ja, de huszonöt centis farkat adtam hozzá. Charlie szétnyitotta a köntöst. – Ejha, odanézzenek. Király!

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Mint minden könyvnél, hálával tartozom azoknak, akik segítettek a megírásban, és azoknak is, akik a kutatásban és elkészítésben. Az ihletért örök hála Patricia Moss családjának és barátainak, akik megosztották velem gondolataikat és érzéseiket Pat végórái idején. Köszönöm az összes kórházi dolgozónak, akik naponta megosztják életüket és szívüket a haldoklókkal s azok családjaival. San Francisco városa mindig megihlet, s hálás vagyok azoknak, akik engedték, hogy a környékükön kószáljak, és értették a humoromat. Noha igyekeztem „reprezentálni” a San Franciscó-i környékek hangulatát, a könyvben szereplő helyek, például Charlie boltja és a Három Ékkő Buddhista Központ nincs az általam megadott címen. Ha mindenképpen írni akarnak nekem a pontatlanságaim miatt, arra is rá kell mutatnom, hogy samponböfögő pokolfajzatokat sem fognak találni North Beachen. Nem mentem le a csatornába, hogy meggyőződjek az ott zajló jelenetek pontosságáról, és azért nem, mert AZ CSATORNA, az isten szerelmére! San Francisco olyan tengerparti város, ahol a szennyvíz és az esőelvezető csatornarendszer ugyanaz; ha tényleg érdekli önöket, valójában milyen lent a csatornában, hát… fújjj. Higgyék el nekem, ott lent bármi megtörténhet, és ne tegyék tönkre a történetet azzal, hogy túllihegik a részleteket. Báli ruhás mókusokról is írok, könyörgöm, hagyják a csatornát békén!

Ami a többi tárgyi tévedést illeti: nem tudom, hogy le lehet-e csapni egy gyerek fejét egy 1957-es Cadillac Eldorado elektromos ablakával, csak gondoltam, jól hangzik egy könyvben. Kérem, ne próbálják ki! Hálás köszönetem Monique Motilnak, akinek fenséges művei ihlették a mókusembereket. A szobraira, amiket ő Öltöző Lényeknek nevez, Paxton Gate-ben akadtam rá, San Francisco Mission negyedében, s annyira elbűvölt ijesztő bájuk, hogy írtam Monique-nak, és megkérdeztem, életre kelthetem-e őket a Mocskos melóban. Nagylelkűen megengedte. Monique műveit megnézhetik: http://www.moniquemotil.com/sartcre.html oldalon. A zombiepinups.com címen olvashatnak a mellékkarrierjéről mint zombiénekes (nem viccelek) és azon vágyáról, hogy a zombiknak is kivívja azt az érzéki komolyságot, amit a vámpírok élveznek. Köszönöm Betsy Aubrey-nek az „Úgy szeretem a férfiakat, ahogy a teát, gyengén és zölden” sort, amit miután hallottam, muszáj volt egy könyvembe beleírnom. (És köszönöm Sue Nashnek, akinek a teája tényleg gyenge és zöld volt.) Köszönöm Rod Meade Sperrynek a Wisdom Presstől, hogy küldött nekem egy vészcsomag könyvet a tibeti buddhizmusról, amikor kifogytam az ötletekből. Az ügynökömnek, Nick Ellisonnak, valamint Abby Koonsnak és Jennifer Cayea-nak a Nicholas Ellison Inc.-nél azt köszönöm, hogy van mit ennem. Köszönöm csodás szerkesztőmnek, Jennifer Brehlnek, aki egyfolytában okosabbnak tűntet fel engem, mint amilyen vagyok, anélkül, hogy közben hülyének

érezném magam. Sok köszönet még Michael Morrisonnak, Lisa Gallaghernek, Mike Spradlinnak, Jack Womacknek, Leslie Cohennek, Dee Dee DeBartolónak, és Debbie Stiernek, akik bennem a lelket tartják, a könyveimet pedig a könyvesboltok polcain. És szokás szerint köszönöm Charlee Rogersnek a toleranciáját és megértését a könyv írása közben, s rendkívüli bátorságát és együttérzését mindkettőnk anyjának haldoklása idején, mely események adják ennek a történetnek a lelkét.

Christopher Moore 1957-ben született az ohiói Toledóban. Az édesapja autópályarendőr volt, édesanyja pedig bolti eladó. Tanulmányait az Ohio Állami Egyetemen kezdte, majd a Santa Barbara-i Brooks Fotográfiai Intézetben folytatta. 19 éves korában költözött Kaliforniába, 2003-ban pedig Hawaii-ra. Első könyvének – Ördögöd van! – 1992-es megjelenése előtt ácsként, bolti eladóként, éjszakai portásként, biztosítási ügynökként, pincérként és rock and roll DJként dolgozott. Azóta sikert sikerre halmoz regényeivel, amelyekből eddig még nem készült film, és a jelek szerint nem is nagyon fog.