Christopher Moore Csak egy harapás

Christopher Moore Csak egy harapás

1 Hello Kitty Abigail von Normal naplója: Az Öböl és környéke Éjszakájának Vésztartalék Úrnője

San Francisco városát egy Chet nevezetű drabális, megborotvált macska járja préda után vadászva, és csak én, Abby Normal, az Öböl és környéke éjszakájának vésztartalék úrnője meg a mangahajú szerelemmajmom, Foo Dog állunk a falánk szörnyeteg és a nagyközönség véres lemészárlása között. Ami nem olyan rémes, mint amilyennek hangzik, mert a nagyközönség kábé kinyalhassa. Különben meg harcolok a sötét erőkkel, ápolgatom a fülledt és tiltott románcomat, betöröm a vadiúj, vörös, PVC, combig érő Dög Martens patacsizmámat, nem is szólva a bonyolult szemfestékről meg minden, szóval szerintem totál jogos, hogy kábé padlózok bioszból. (102-es tanegység: „Bevezetés a tartósított mormotatetemek megcsonkításába” Mr. Snavelyvel, aki totál megdugja a mormotákat, amikor senki nem látja, biztos forrásból tudom.) De mondhatom én ezt az anyarobotnak, aki pedig frankón megérdemli a csalódást meg a kétségbeesést, amiért megátkozott engem a megbélyegzett, kismellű DNS-ével. Hadd foglaljam össze a dolgokat, s’il vous plait. Figyeljetek, pöcskerek, mert kikérdezem. Három élettel ezelőtt, de lehet, hogy csak a múlt szemeszterben, mert a dal is azt mondja, hogy „amikor szerelmes vagy, olyan az idő, akár a nyálkás ürülékfolyó”… naszóval… a téli szünetben Jareddel éppen a Walgreensben kerestünk hipoallergén szemfestéket, amikor

találkoztunk a csodálatos, vörös hajú Jody grófnővel meg a vérhitvesével, az én Sötét Urammal, Flood vámpírral, aki a farmerben meg flanelben tökre lúzernek álcázta magát. Én hogy – Nosferatu. – Suttogtam, akár éjszakai szellő a holt fák között. És Jared meg – Kizárt, te szánalmas, eltévelyedett kis ringyó. Én meg hogy – Csukd be az állott péniszdokkodat, te spermaszagú köcsmő. – Amit ő bóknak vett, és így is értettem, mert ugyan Jared tövig meleg, de sose melegített fel senkit, talán csak otthon a patkányát, Lucifert. Igazából szerintem Jared rágcsálószexuális lenne, ha nincs a kapcsolat kivitelezhetetlen geometriája. (Tessék, a méret igenis számít!) Ne felejtsem: Totál össze kéne hoznom Jaredet és Mr. Snavelyt, aztán megbeszélhetnék a mókusbaszást meg minden, és akkor talán nem kéne megismételnem a Biosz 102-t. Különben Jared abszolút passzol mellékszereplőnek életem tragédiájába, mert förtelem menőn öltözik, és iszonyúan megy neki a borongás, az önutálat és a kozmetikumallergia. Már próbáltam rádumálni, hogy csináljon belőle karriert. Naszóval Flood vámpír randizott velem egy klubban, ahol felkínáltam magam a sötét vágyainak, de ő totál visszautasított a grófnő iránti örökletes szerelme miatt. Úgyhogy helyette meghívott egy cappuccinóra, és kinevezett hivatalos kegyencének. A kegyenc feladata lakást bérelni, mosni, zsákban ízletes gyereket hozni a nagyúrnak, csak az utóbbit sose csináltam, mert a gazdáim nem szeretik a gyerekeket. Naszóval Flood vámpír adott pénzt, én meg béreltem egy très király padlásszobát a SOMA-ban (ami széles körben elismerten a legjobb környék a vámpíroknak, mert a legtöbb épület új, senki se gyanítaná, hogy mélységesen gonosz ősi lények lógnak arrafelé). De aztán kiderült, hogy eddig is kábé fél háztömbnyire laktak a très király kérótól a SOMA-ban. Na, amikor elvittem nekik a kulcsot, remélve, hogy rám testálják a halhatatlanság sötét ajándékát, befutott egy limó, tele beszívott főiskolásokkal meg egy kékre festett luvnyával, akinek gigászi hamis dudái voltak. És mind jönnek, hogy – Hol van Flood? Beszélnünk kell Flooddal. És engedj be. – Meg ilyeneket követeltek.

Én meg hogy – Hátra, Törpilla. Itt nincsen semmi Flood. Ugye? Magamban meg: Zombi Jézus Zimbabwéban! Ez kék! És nem vagyok rasszista, szóval kuss. Önbecsülési problémái lehettek, ezeket kompenzálta az óriási hamis dudákkal, a ringyós kék festékkel meg azzal, hogy pénzért egy autónyi szipust leápolt. Nem a bőrszín alapján ítélek. Mindenki megalkuszik. Amikor fogszabályzót kellett viselnem, átmentem egy Hello Kitty-fázison, ami jól belenyúlt a tinédzserségembe, és Jared állítja, hogy a szívem mélyén még mindig édibédi vagyok, ami nem igaz. Csak komplex vagyok. De a kék prostiról majd később, mert akkor az ázsiai fickó az órájára nézett, és azt mondta – Túl késő. Naplemente. – És elhajtottak. Na, akkor nyitottam ki a lépcsőház ajtaját, és akkor lepett meg Chet, a drabális, borotvált vámpírmacska. (Csak akkor még nem tudtam a nevét, és vörös kardigánt viselt, szóval nem tudtam, hogy megborotválták, és még nem volt vámpír. De drabális igen.) Én meg – Szia, cica. Húzz el. – És elhúzott, csak William maradt ott, a drabális borotvált macskás hajléktalan pasi. A lépcsőn feküdt. A szaga miatt azt hittem, meghalt, de kiderült, hogy csak elájult a piától meg attól, hogy vért szívtak belőle, meg minden. De most már tuti halott, mert később Foo meg én megtaláltuk a rohadásos ruháit a lépcsőn, tele azzal a szürke porral, amivé az ember lesz, ha vámpír issza ki a vérét. Szóval felmentem a padlástérbe a hírrel hogy – Van a lépcsőn egy halott tag meg egy drabális kardigános cica. – És a grófnő meg Flood hogy – Tök mindegy. Én meg – És volt itt egy limó tele szipusokkal, akik totál rátok vadásztak. Na erre már hogy – Hű. – És jobban betojtak, mint az ember gondolná, ahhoz képest, hogy sötét titkos románc ősi teremtményei, meg minden. És kiderült, hogy nem is voltak azok… vagyis most se azok. Mármint, persze, a szerelmük örök, és elmondhatatlanul gonoszak és a többi, de tökre nem ősiek. Kiderült, hogy Flood csak tizenkilenc éves, és kábé két hónapja ismeri a grófnőt. És ő is csak huszonhat, ami ugyan már szikkadt, de azért nem ősi. És előrehaladott kora ellenére a grófnő gyönyörű: hosszú, totál csúcs vörös haja és tejes

bőre van, a szeme zöld smaragd, a teste meg olyan tökély, hogy az ember lánya totál lemenne leszbóba, ha nem lenne nekem a fincsi Foo Dog őrült, nindzsa-ember szex-fuja. (Foo folyton jön nekem azzal, hogy ő nem lehet nindzsa, mert ő kínai, a nindzsák meg japánok, de csak makacskodik, és tizenkét dühös ázsiai lesz belőle, ahányszor előhozom.) Naszóval a sötét úr padlásszobájában láttam két bronzszobrot, az egyik egy köcsög menedzserarc, a másik meg mint a grófnő, csak totál meztelen vagy balettruhás. Meg hát bronz. És én – Kicsit exhibicionista, grófnő? Tolórúd is van hozzá? Ő meg hogy – Segíts Tommynak a bútorokkal, Szerda. – Mintha ennek lenne értelme. (Kiderült, hogy Szerda egy gót szereplő valami kőkori filmben.) Naszóval később, alapos kutatással, kukkolással meg minden kitudtam, hogy a szobrok nem is szobrok. Hogy a grófnő régebben az egyik szoborban volt, és hogy a köcsög menedzser szobrában egy igazi ősi kimondhatatlan gonosz lakozik, az a nosferatu, aki átváltoztatta a grófnőt is. És Flood vámpír, aki akkor még nem is volt vámpír, bronzba öntötte kettejüket, amikor a nappali halottak álmát aludták, aminél mélyebb álom nincs is. (Jobb, ha most tisztázom, hogy a vámpír nem ásítozik meg szépen elszundít. Amikor a nap felnyomul, csak úgy elájul, ott helyben, be lehet állítani mindenfele pózba, befesteni, rátenni a kezét a micsodájára, és a képet felnyomni a netre, és napnyugtáig fogalma se lesz róla, amikor felkapcsolódik, mint a villany, csodálkozik, miért zöld a micsodája, meg hogy a bejövő levelek mappa tele van ajánlatokkal a manó_szerelem.com címről.) Ugye? Hű! Kiderült, hogy Floodot, ismertebb nevén Tommyt a grófnő választotta nappali kegyencének, vérbankjának és szerelemmajmának, mert éjszakánként a Safewayben dolgozott. Aztán az öreg vámpír, aki alig egy héttel előtte változtatta át a grófnőt, elkezdett baszakodni velük: hogy megöli Tommyt, és általában kicsipkézi Jody valóságát. Naszóval Flood meg a szipus safewayes haverjai (álnéven az Állatok) levadászták az alfavámpírt, aki egy nagy jachton aludt az Öbölben, és elloptak kábé zilliót érő műkincseket a jachtról, aztán felrobbantották a

vámpírral együtt, amitől felszaladt benne a klumpa, de amikor feljött a vízből, adtak neki szigonypuskával meg minden. Ugye? Szent vernyákos pónipöcs! Ez is azt mutatja, amit Lord Byron verselt meg: „Elég fűvel és robbanóanyaggal még a legokosabb és legősibb sötét erőt is kicsinálhatja pár szipus.” Parafrászolok. Lehet, hogy Shelley mondta. Naszóval a grófnő megmentette az öreg vámpírt a megpirulástól, de megígérte a zakóknak (merthogy volt két zsaru is), hogy elviszi, és sose jönnek vissza a városba, de amikor elaludtak, Flood, aki nem bírta elveszíteni Jodyt, levitte őket a fölszinti motoros szobrászokhoz, és bebronzoltatta őket. De amikor meg akarta magyarázni a grófnőnek, miért csinálta, és lyukakat fúrt a szobor fülébe, hogy hallja a hangját, a grófnő köddé változott, kiszivárgott a szobába, és átváltoztatta Floodot. Ami totál meglepte, mert gőze se volt róla, hogy a grófnő tudja. (A ködöt és az átváltoztatást.) Na akkor mind a ketten vámpírok voltak, örök szerelemben, de az éjszakai dolgok nem nagyon mentek nekik. Mert Jody addig Tommyból élt, nem gondolta át, mit fognak enni, ha Tommyt átváltoztatja. Először a hajléktalanhoz mentek, nevezzük drabális macskás Williamnek (mert így nevezik), mert a Market Streeten szokott ülni Chettel meg egy táblával, hogy CSÓRÓ VAGYOK, A MACSKÁM MEG DRABÁLIS. És lízingelték tőle Chetet közös ebédnek. De kiderült, hogy Chet nagysága nagyrészt szőr, és hogy könnyebb legyen beleharapni, megborotválták. Örülök, hogy akkor még nem voltam a kegyencük, mert mind tudjuk, kinek kellett volna akkor borotválni. De nem! Nem vált be. Nem tudom, miért. Viszont William totál benyomott a piától, amit a drabális macska lízingjéért kapott, de olyan randidrogszinten benyomott, és a végén belőle ettek. Ittak. Na és akkor jöttem én, a sötétség új hercegnőjelöltje a sötét családba. (A sötét család kábé egy banda, úgymint birkabanda, és nem úgy sötétek, mint a digók.) Én adtam Tommynak az ötletet a tűcsereprogramhoz, ahol sápadt soványságát kihasználva eljátszotta, hogy narkós, és szerzett fecskendőket, hogy ki tudják szívni William vérét, és hűtőbe tenni a grófnőnek kávéhoz. Kiderült, hogy a vámpír csak akkor tud rendes

kaját enni vagy inni, ha van benne egy kis embervér. (A grófnő szereti a véres sült krumplit, ami egyszerre très király és nagyon elcseszett.) Na és alighogy a grófnő meg Flood kitalálták a dolgot a vérrel meg a kajával, a drabális macskás William elkódorgott, a grófnő elment megkeresni, mert neki volt több tapasztalata az éjszakai vadászatban, közben Flooddal mi átvittük a cuccokat az egyik lakásból a másikba. De el kellett mennem tetűsamponért Ronnie húgomnak, akit férgek sújtottak, és Flood korán hazaküldött, hogy megkíméljen az anyarobot haragjától, mert nem akarta, hogy kegyence korlátozva legyen. (Olyan nemes lelkű. Azt hiszem, akkor szerettem bele.) Akkor levitte a bronzolt vén vámpírt a vízhez, hogy beledobja az öbölbe, mielőtt a grófnő visszaér. Nekem tiszta volt, hogy Tommy nincs oda az öreg vámpírért, és meg akar szabadulni tőle. Csak elfogyott az éjszaka, mire az öbölhöz ért, és otthagyta a vámpírt a kompépület mellett az Embarcaderón, és versenyt futott a nappal az életéért. Az utolsó pillanatban az Állatok arra hajtottak a Uniójukban a kék hülyepicsával, és felkapták Floodot az utcáról, mielőtt elégette volna a nap. Ugye? Naszóval az Állatok visszamentek dolgozni a Safewaybe, de előbb még egy ágykerethez kötözték Floodot, ahol a kék prosti megkínozta, hogy változtassa őt át vámpírrá, mert már elszedte az összes pénzt az Állatoktól, amit a vén vámpír cuccaiért kaptak, ami kábé hatszázezer dollár volt, és nem akart sietni az elköltésével, ezért akart halhatatlan lenni. Csakhogy Flood totál zöldfülű volt a vámpírságban. Még sose ölt meg senkit, nem változtatott át meg ilyesmi, nem tudta, hogyan kell. A grófnő nem mondta el neki, hogy a kiválasztottnak meg kell inni a vámpír vérét, hogy átvegye a sötét ajándékot. Úgyhogy a kék ribanc a szart is kikínozta belőle. A kurva, de most nem? Közben a grófnő megtalálta a drabális macskás pasast, és én megtaláltam a tetűsampont, de nem tudtuk, Tommy hol van. Csakhogy a grófnő megégett, mert forróvíz-csöveken ájult el, hát belőlem evett, ott a padlásszobában, én meg hogy – Baszki, megkapom a sötét ajándékot és közben citromzöld Chuck Taylor van rajtam, ami totál nem megy a kimondhatatlan gonosz lényemhez. – De nem, a grófnő

csak részesült a szangvinikus nektáromból, hogy meggyógyuljon. Talán akkor szerettem bele. Na és akkor elmegy és Tommyról kérdezget, és a tök zanza hobó, aki San Francisco császárának hiszi magát (mindenhol látni a két kutyájával), azt mondja, az egyik Állat Floodról kérdezgette. Úgyhogy én – Hoppá. És a grófnő – Ja. A következő pillanatban a Marina Safewaynél vagyunk, és a grófnő – fekete farmerban és vörös bőrdzsekiben, de rúzs nélkül – a kirakaton átszervált egy acélkukát, ami akkora volt, mint egy leszbika tornatanár, és csak úgy bement az üvegcserepeken, totál durva volt, aztán a boltban seggbe rugdosta a szipusokat. Dicsőséges volt. De nem ölt meg senkit, ami legalább akkora hiba volt, szegény véleményem szerint, mint a rúzs hiánya. Egy darabig olyan hősies seggbe rugdosás ment, amilyen csak lehet, de sokkal menőbb lett volna, ha van rajta fekete rúzs. Vagy sötétbarna. De megmondták neki, hogy Tommyt megkötözték Lash, a fekete csávó lakásában. És totál össze voltak verve, én meg – A csicskáink vagytok! És a grófnő – Cuki. Menjünk Tommyért. Néha olyan picsa tud lenni. Na szóval mentünk a lakásba, ahol Tommyt tartották, de amikor odaértünk, még az ágykerethez volt kötözve, de már a falnál állt, meztelenül és véresen, még a micsodája is. És a kék ribanc holtan a padlón. Én hogy – Hoppá. A grófnő meg hogy – Ja. És mondott valamit, hogy a kék ribanc biztos eltörte a nyakát, mert ha Tommy kiitta volna a vérét, akkor porrá változott volna, és nem lenne holttest. Na és a taxizás vissza a lakásba très kínos volt, Flood nudiban és vérben, és mind a ketten hogy „Jaj de szeretlek” meg „Én is szeretlek”. Én meg borongós emokirálynő voltam kicsit, mert irigyeltem őket a sötét, örök szerelmükért, és nekem csak a citromzöld Chuck volt, meg Jared, a homoki patkánybaszó. Szóval ez jó volt. A mentés meg minden. Mert megtaláltuk az öreg vámpír cuccpénzét, amit az Állatok a kék ribancnak kifizettek, ami kábé félmillió dollár volt. De aztán kiderült, hogy a kék ribanc nem halt meg, mert valahogy véletlen megitta Tommy vérét, amikor

megcsókolta a kínzás közben, és most nosferatu lett. És átváltoztatta az összes Állatokat. Ami gáz. És nem jó gáz. És az öreg vámpír is kiszabadult a bronzpáncélból, és el akarta kapni Tommyt, Jodyt és még engem is? Még a drabális macskás Williamből is kirázta az élő szart, mi meg Jareddel egy szemközti sikátorból néztük. Ugye? Csak néztük, hogy – Hű. Na és karácsonyeste volt, Jareddel a Karácsonyi lidércnyomást néztük a Metreon moziban. Tökre traumásak voltunk meg minden attól, ahogy a vámpír elverte a macskás fickót, és akkor a grófnő felhívott. Ő meg Flood Sötét Úr vártak kávéra egy kínai büfében, merthogy csak az volt nyitva, mert a kínaiak totál mellőzik a karácsonyt, mert nincs a sztoriban sárkány meg petárda. Ne felejtsem: írni egy elbeszélő költeményt arról, milyen lenne a karácsony, ha a három keleti bölcs petárdát, sárkányt meg mu-su disznóhúst adott volna a Kisjézusnak a többi szar helyett. Egész éjjel vedeltük a kávét megbélelve Jared vérével, megtudtuk az öreg vámpír sztoriját a grófnőtől és Floodtól, aztán visszamentünk a lakásba, és a lépcsőházban ott várt az öreg vámpír egy szál szemfogban. És jön hogy – Mosnom kellett. Az ürge lehugyozta a melegítőmet. – Amikor a macskás fickót rázta, még totál gangsztasárga melegítője volt. Úgyhogy rohantunk, el kellett rejtenünk a gazdáinkat a Bay Bridge alatt a gerendákon, amikor hajnalban elájultak. Se ásítás, semmi, csak kiszenvedtek. Vagyis éppen hogy nem szenvedtek. Na betekertük őket kukászsákba, beszigszalagoztuk, és elvittük Jared alagsori fészkébe a Noe Valleyben. (Az alagsori fészke szent és sérthetetlen – a faterja meg a mostohája attól félnek, hogy rányitnak, amikor melegpornóra veri ki, úgyhogy totál biztonságos volt a gazdáinknak.) Közben visszamentem a lakáshoz megetetni drabális borotvált Chet macskát, és lefejezni az öreg vámpírt Jared késével, hogy bónuszpontot kapjak a gazdáinktól, de kiderült, hogy nem pontosan számoltam ki a naplementét. Mióta megy le a nap ötkor? Ez kurvára óvodás. Na a lépcsőházban hallottam, hogy odafenn kotor az öreg vámpír.

Mondom – Cik-ki. – Aztán kint egy kocsi állt meg, kirohantam, bele a szőke ribanc karjaiba, aki a néhai kék ribanc, aki most nosferatu, vele volt három kegyenc, akik meg Állatok voltak. Ugye? Ó-ó. A ribanc elkapott és már bele akart harapni a nyakamba, amikor az öreg vámpír elkapta a nyakánál fogva, és belenyomta a képét egy Mercedes motorházába azzal hogy – Megszegted a szabályt, ribi. Nem változtathatsz csak úgy át mindenkit. Na és éppen egy kis csicskatáncra készültem, amikor mind felém indultak. Kihúztam Jared tőrét, de tudtam, hogy totál mindegy, csoportosan szívják majd sápadt porhüvelyemet, de akkor egy csúcs Honda rontott ki a sikátorból, és körülötte mindent fehér fény borított el. És mangahajú szerelemmajmom, Foo volt az, totál hős napszemcsiben, és mondja nekem – Ugorj be. Naszóval elsüvített velem a mágikus gekkószekerén, amit ultraibolya lámpákkal spékelt meg, amik stimulált napfénnyel pirították meg a vámpírokat. Ugye? Ott a kocsiban leápoltam volna, ha nem kell megőriznem az arisztokratikus nyugi jeges auráját. Úgyhogy kismároltam belőle a szuszt, aztán képen vágtam, nehogy a bejáratott ringyójának higgyen, pedig totál az voltam. Leszek. Kiderült, hogy Steve, mert ez Foo Dog nappali rabszolganeve, kábé egy hónapja kukkolta Jody grófnő lakását, mert rájött, hogy vámpír, amikor az öreg vámpír egyik áldozatának vére a laborjába került Berkeleyben. Foo biotech überzseni, amellett hogy durván nindzsa. Aztán Foo kitett a Tulleynál a Market Streeten, ahol találkoztam Jareddel és Jodyval, akik kiosontak Jared szülei mellett, úgy téve, mintha szerelmesek lennének, ami olyan undormány, hogy öklendezek tőle. (Jared az én tartalék Legjobb Barátom, de akkor is egy perverz kis patkánybaszó, ahogy a grófnő szeretettel emlegeti.) Na és a grófnő hogy – Visszamegyek a lakásba a pénzért. Én meg – Ne, ott az öreg vámpír. Ő meg – Nekem ő nem parancsol. – (Vagy hasonló. Parafrászolok.) Én meg – Miattam. Csak etesd meg Chetet. Visszamentünk Jaredhez, és ott van Flood tökre kicsinálva, mert fejjel lefelé lemászott egy házról a Castróban egy fincsi travi után, mint a könyvben Dracula (csak a könyvben nem a Castróban csinálja és nem

egy travi után). Ne felejtsem: Amikor majd nosferatu leszek, ne másszak le fejjel lefelé magas házról. Akkor megjelent édes szerelemnindzsám, Foo – Nem hagyhatlak védtelenül. – Én meg magamban – A pacskeromba izzadok tőled –, de nyilvánosan csak megcsókoltam, és ízlésesen megbúboltam kicsit a lábát. Aztán beszálltunk a Hondájába, és visszamentünk a lakáshoz. Odaérve az emeleti ablakok nyitva voltak, és Flood hallotta, hogy az öreg vámpír fent van Jodyval. És Foo hogy – Engedj. – És hátulról kihúzott egy hosszú porköpenyt, tele kis üvegszarokkal. És Foo hogy – UV-ledek. Mint a napfény. Az utcai ajtó zárva volt, és Flood hogy – Én megyek. De Foo hogy – Nem, megégsz. De betakarták Floodot, kesztyű, sapka, gázálarc, amit Foo biológiai vészhelyzetre tart, aztán felhúzta a köpenyt. Foo adott neki gumilepedőt és baseballütőt, és Flood elkezd futkározni, fel az egyik épület oldalán, aztán szemben a másikon, végül lábbal előre be a lakás ablakán. Szerintem a grófnő felugorhatott volna oda simán, de persze ő régebb óta vámpír, mint Flood, és jobbak az adottságai. Na aztán vakító fehér villanás az ablakból, és azt látjuk, hogy az öreg vámpír repül ki az ablakon, mint az üstökös, és csapódik be mellettünk. Feláll tökre szenesen meg minden, és Foo felemeli az UV-t, hogy – Félre, vámpír mocsok. – És az öreg vámpír elszalad. Aztán Flood jött ki az ajtón, kezében a grófnővel, aki a szokásosnál is halottabbnak látszott, elvittük őket egy motelbe, amíg ki nem találunk valamit. Foo lopott a laborból donorvért, és Floodnak meg a grófnőnek adta, hogy gyógyulhassanak. Foo nyomta, hogy – Tudjátok, az áldozatok vérét vizsgáltam, és azt hiszem, vissza tudom fordítani a folyamatot. Újra emberré tudlak tenni benneteket. Mert ezért koslatott a grófnő után, amikor megismertem. Tommy és Jody hogy – Meggondoljuk. Szóval Flood átöleli Jodyt az ágyon, halkan beszél hozzá, de én hallom, mert az ajtónál vagyok, és a szoba nem olyan nagy azért. Világos, hogy a szerelmük örök és eónokig tart, de Flood nem szeret vámpír lenni, mert a munkaidő szívás meg minden, Jody meg szeret

vámpír lenni, mert végre erősnek érzi magát, miután sok évig nyápic volt, és kábé kimondják, hogy napfelkelte után elválnak. Na én meg – A görcsbe, ne már. Hát bronzba öntöttem őket. Most őket nézem. Úgy állítottam be őket, mint Rodin szobra, A csók, és együtt lesznek az idők végezetéig, vagy amíg kitaláljuk, hogyan engedjük ki őket, és mégse tépjék szét a torkunkat. Foo azt mondja, kegyetlenség, de a grófnő azt mondta nekem, hogy köddé tudnak válni, és abban az állapotban az idő olyan, mint az álom, és minden jó. De Foo kitalálta a szérumot. Az Állatokat a szerelmi fészkünkbe csalogattuk, én a menő bőrdzsekit viseltem, amit Foo csinált nekem, UV-ledekkel, ami menő és kiber, és drogot adtam nekik, és Foo visszaváltoztatta őket. És az őrült vén Császár azt mondta, látott három vámpírt meg a korábban kék ribancot elmenni egy gigamantikus jachton, úgyhogy miattuk nem kell már aggódnunk. Foo ki akarja vágni Floodot és Jodyt a bronzszoborból napközben, amikor alszanak, és visszaváltoztatni emberré. De a grófnő ezt nem akarja. Szerintem várni kéne. Van ez a très menő lakásunk, a sok pénz, Foonak is majdnem megvan a diplomája biokreténségből, és hetente csak kétszer kell hazamennem, hogy az anyarobot azt higgye, még ott lakom. (A kulcs, hogy tizenkét éves koromtól arra kondicionáltam, hogy a másnál alvás normális. Lily, korábbi LB-m, úgy nevezi ezt: lassan megfőzni a békát, ami nem tudom, mit jelent, de sötéten és titokzatosan hangzik.) Szóval biztonságban vagyunk a szerelmi fészkünkben, és amint Foo hazaér, megjutalmazom a tiltott szerelem lassú táncával. De valami visít odakint. Mindjárt jövök. Faszkarima! Chet, a drabális borotvált vámpírmacska van az utcán. Mintha nagyobb lenne, mint volt, és ha jól láttam, most evett meg egy parkolóellenőrt. A háromkerekű kis autójának a motorja még jár, és üres egyenruha hever a járdán. Rossz cica! Mennem kell. Na csőváz.

2 Teszt

1. Abigail von Normal grófnő: a) az Öböl-térség sötétségének vésztartalék úrnője. b) dögös gótikus nőci, akit elemészt a létezés reménytelensége. c) nem édibédi, hanem sötét, komplex és très titokzatos. d) a fentiek együtt és még más.

banális

2. Flood vámpír és nosferatucsinálója, Jody grófnő A csók mintájára bronzszoborba kerültek, mert: a) a szerelmük örök, és összekeveredett lelkük romantikus ölelésben él az idők végezetéig. b) Foo meg én totál biztosak voltunk benne, hogy a grófnő KMM (Kiakad és Megöl Mindenkit), amikor megtudja, hogy az Állatokat vissza akarjuk változtatni, c) szeretünk bronzba öntött, meztelen barátokat nézni, mert ettől gerjedünk be. d) el se hiszem, hogy a c-t választottad. Egy nagy L-t kéne a homlokodra tetoválnod, hogy az emberek idejét ne pocsékold, amíg rájönnek, mekkora lúzer vagy! Szeretnéd, hogy Fooval perverz előjátékkal stimuláljuk orgazmikus lelki szexünket, mi? Hidd el, a nap is zokog, hogy nem olyan sistergősen forró, mint a mi szexualitásunk.

3. Az irigy nappalélők által terjesztett mítoszok ellenére a nosferatu csak a következőkre érzékeny: a) fokhagyma (bizony, a pizza és a vegalehelet kimeríti ősi erejüket). b) kereszt és szenteltvíz (ja, mert a legsötétebb gonosz teremtmények a kis jézus totál szukái). c) ezüst (ühüm, meg az alumínium, mert így kerek). d) napfény. 4. A legnagyobb kihívás kegyencként sötét uraink, a grófnő és Lord Flood megóvása: a) zsaruktól, főleg Rivera nyomozótól és agyatlan meleg maci partnerétől, Cavutótól. b) a legszikkadtabb öreg vámpírtól és titokzatos divatkommandójától. c) az Állatoktól, a Marina Safeway befüvezett éjszakai műszakjától. d) az összes fentiektől. 5. A legjobb esélyünk Chet, a drabális borotvált vámpírmacska legyőzésére: a) nindzsaegerek. b) nagy ölelés a menő UV-dzsekimben, amit a védelmemre csinál muffmesterem, Foo. c) nyugtatóval és macskaseggízzel megspékelt vér. (Megfigyeltem korábbi halandó formájában, hogy Chet imádja a macskasegg ízét.) d) vámpírt csinálni egy rottweilerből, és megingatni vele Chet világnézetét. b vagy c, de semmiképp sem d. Nem lenne az a très menő? Nindzsaegerek!

Válaszok: 1: D, 2: B, 3: D, 4: D, 5: E Adj magadnak egy pontot minden helyes válaszért. Pontozás: 5. Leszalad tőled a csíkos zoknim. 4. Lúzer! 3. Très lúzer! 2. Olyan lúzer, hogy a lúzerek is szánnak. 0-1. Kímélj meg minket a fertőző lúzerségedtől. A legközelebbi hídról ugorj le.

3 A Jackson Street szamurája

TOMMY Amikor San Franciscóba érkezett, Tommy Flood egy gardróbnyi kis szobán osztozott öt darab Wong nevű kínaival, akik mind el akarták venni feleségül. – Iszonyú. Mintha egy elvitelre kért Kung Pao csirke dobozában laknék – mondta Tommy anno, habár egyáltalán nem olyan volt, Tommy csak próbált színesen fogalmazni, amit íróként kötelességének érzett, bár való igaz, a hely tényleg nagyon szűkös volt, és fokhagymától meg izzadt kínaiaktól szaglott. – Azt hiszem, be akarnak akasztani nekem – panaszkodott Tommy. – Én Indianából jöttem, mi nem utazunk ilyesmiben. Ám aztán kiderült, hogy a kínaiak sem utaznak, sőt kifejezetten maradni akarnak, és csak a zöld kártyáért propagálják a dolgot. Szerencséjére alig egy hétre rá a Marina Safewaynél, ahol éjszakásként dolgozott, Tommy megismerkedett egy dögös vörössel, Jody Strouddal, aki kimentette a Kínai Nagy Fallosz árnyékából oly módon, hogy megajándékozta a szerelmével, egy kényelmes tetőtéri lakással és a halhatatlansággal. Szerencsétlenségére alig egy hónapra rá kegyencük, Abby bronzba öntötte őket álmukban, és Tommy egy reggel arra ébredt, hogy irdatlan vámpírereje dacára a kisujját sem tudja mozdítani. – Inkább lennék egy elvitelre kért Kung Pao csirke dobozában – mondta volna Tommy, ha meg tudott volna szólalni, amit nem tudott.

Eközben közvetlen mellette, ugyanabban a bronzpáncélban imádott Jodyja lebegett álomállapotban, ez lévén a mellékhatása annak, hogy köddé tudott válni, amely trükköt Elijah Ben Sapirtól, a vámpírurától tanulta. A nappali halottalvást és a lebegő álomvilágot váltogatva évtizedeket kibírt a szoborban. Tommy ellenben nem tanult meg köddé válni. Nem volt idő megtanítani. Így aztán amint lement a nap, Tommy vámpírérzékei bekapcsoltak, mint az utcalámpák, és a bezártság minden másodpercét olyan elektromos intenzitással élte meg, hogy szinte vibrált tőle a páncélban – egy alfa-ragadozó, aki saját elméje ketrecében járkál fel-alá, miközben vedlik róla a józan ész. Természetesen egyetlen dolgot tehetett: teljesen beleőrült.

CHET Egy köbmérföldnyi macskasegget kell kinyalnia, mire a parkolóellenőr ízét kimossa a szájából, de Chet úgy érezte, menni fog. Hátsó lábával kapart párat a porba, ami a parkolóellenőrből maradt, majd átkelt az úttesten, bebaktatott a sikátorba, aztán a sötétben megkereste saját hátsó felét, és íziben neki is látott eltompítani az emberízt. Alig egy hónap telt el azóta, hogy az öreg vámpír átváltoztatta, de Chet már szinte teljesen elvesztette korábbi énjét. Volt idő, amikor a napjait azzal töltötte, hogy a hobó William mellett szundikált, aki abból élt, hogy volt egy papírpohara meg egy táblája, amin az állt: CSÓRÓ VAGYOK, A MACSKÁM MEG DRABÁLIS. Chet valóban igen méretes jószág volt, és noha terjedelmének nagy részét a szőre tette ki, sikerült összeszednie tizenöt kilót a McDonald’s előtt a járókelők megcsócsált hamburger- és sültkrumpli-donációiból. Chet immár az éjszakában portyázott, elkapott szinte minden meleg vérű teremtményt, amivel csak találkozott: patkányokat, madarakat, mókusokat, macskákat, kutyákat, sőt olykor-olykor még embert is. Eleinte csak piásokat és hajléktalanokat, és amikor az elsőnek szívta ki a vérét, régi barátjának, Williamnek, aki porrá omlott a szeme előtt,

Chet miákolva elrohant és elbújt egy szemeteskonténer alatt, ott is maradt éjjel és egész másnap. Megbánást nem érzett, csak éhséget és a friss vér bizsergését. Nemcsak a gyilkolás kielégülése volt ez, hanem kifejezetten szexuális dolog, amit Chet átlagos macskaként nem ismert, mivel kiscica korában az állatmenhelyen kimiskárolták. Csakhogy a gyorsaságon, erőn és az emberalapú vámpírokénál is élesebb érzékeken túl Chet sorstársaihoz hasonlóan azt találta, hogy testileg is tökéletesen regenerálódott. Azaz újra működött a dákó. Rájött, hogy az ölés után gyorsan meg kell hágnia valamit, és az a valami minél inkább tekereg és jajong, annál jobb. A buszok kipufogófüstje, a sülő ételek illata és a városon átkígyózó járdák vizeletszaga mellett is megérezte egy tüzelő nőstény illatát. Lehet egy mérföldre is, de kiélesedett érzékeinek köszönhetően meg fogja találni. Izgalom hullámzott végig a gerincét borító szőr alatt, a szőr alatt, ami visszanőtt, amióta az emberek megborotválták, párzottak előtte és ittak a véréből, amely cselekedetek traumatizálták kiscicatudatát, mielőtt vámpír lett, és egy teljesen új érzést indukáltak, amibe vámpírmacskaként belenőtt: a bosszút. Ugyanis a metamorfózis óta nem csupán az érzékei erősödtek. Az agya, amely korábban az „enniszarni-aludni” hurokban mozgott, most új tudatszintre emelkedett, egyre nagyobb lett, ahogy maga Chet is. Most már jó harminc kilót nyomott, és kábé olyan okos lett, mint egy kutya, míg előtte kicsit volt értelmesebb a téglánál. Kutya. A gyűlölt faj. Kutyát érzett a levegőben. Közeledik. Érezte a szagát… a szagukat, mert ketten vannak. És már hallotta is őket. Abbahagyta a seggmosást, és vonított, mint egy villamosszékbe ültetett hiúz. A környékről tucatnyi vámpírmacska válaszolt.

A CSÁSZÁR – Nyugalom, katonák – mondta a Császár. Egyik kezével átfogta a golden retriever nyakát, a másikkal pedig megvakarta a Boston terrier állát, aki a Császár felöltőjének zsebében izgett-mozgott, akár egy

ideges, fekete-fehér, gülüszemű kengurumutáns. – Macska! Macska! Macska! Macska! – ugatott Betli, kutyusnyálat fröcsögve a Császár tenyerére. – Macska! Halál, fajdalom, tűz, gonosz, macska! Nem érzed? Mindenhol! Muszáj üldözni, üldözni, üldözni, harapni, harapni, harapni, engedj el, te hígvelejű, tudatlan öregember, próbállak megmenteni, az isten szerelmére, MACSKA, MACSKA, MACSKA! Sajnálatos módon Betli csak kutyanyelven tudott, és noha a Császár azt látta, hogy a Boston terrier nyugtalan, fogalma sem volt, mi az oka. (Aki kutyából fordít, az tudja, hogy Betli beszédének úgy a harmada értelmes. A többi csak zaj, amivel kénytelen kibélelni. Kábé mint az emberi beszéd.) Mivel kis szünetekkel, de két hónapja hadakoztak már vámpírokkal, és mivel eleve higgadtabb alaptermészettel áldotta meg az ég, Lázár sokkal nyugodtabban viszonyult a dologhoz, ám noha Betli hajlamos volt eltúlozni a dolgokat, azt el kellett ismernie, hogy a macskaszag erősen megüli a levegőt, és még ennél is zavaróbb volt, hogy nemcsak maszkaszag volt, hanem döglöttmacska-szag. Élő döglöttmacska. Várjunk csak, ez mi volt? Nem is macska… macskák. Ó, ez nem jó. – Igaza van a macskáról – csaholta Lázár, a Császár lábát böködve orrával. – Húzzunk el a környékről. Menjünk át North Beachre, hátha valaki leejtett egy medvecukrot vagy valami. Vagy maradhatunk és meghalhatunk. Nekem mindegy. – Nyugalom, emberek – mondta a Császár, most már megérezve, hogy nem stimmel valami. Letérdelt, térdei ropogtak, akár a rozsdás zsanérok, és miközben körülnézett, Betli fejét masszírozta a füle között, mintha kutyusagyból gyúrna kekszet. Nagydarab, gyapjas, égiháborúszerű ember volt: válla széles, szakálla szürke, elméje éles, hűsége a város lakói iránt acélos. Emberemlékezet óta San Francisco utcáin élt, és míg a turisták szemében rongyos, hajléktalan roncs volt, a helyieknek megszokott tartozék, mozgó tájékozódási pont, lélek és lelkiismeret, és jobbára olyan tisztelettel bántak vele, ami fejedelmi személyeknek járna, attól függetlenül, hogy teljesen zakkant volt. Az utca kihalt volt, de a Császár félsaroknyira látta egy parkolóellenőr háromkerekű kiskocsiját, egy tilosban várakozó Audi

mögött állt. A kocsi forgó sárga fénye önmagát kergette a környező házfalakon, akár egy részeg, sárgaságot kapott tündér, de az ellenőrt nem lehetett látni. – Különös. A parkolóellenőrök ilyenkor már rég nem dolgoznak. Utána kéne ennek járnunk, uraim. Ám mielőtt felállhatott volna, Betli kiugrott a kabátzsebéből, és a kiskocsi felé iramodott, staccato ugatással rohamra sarkallva magát. Lázár követte a fekete-fehér szőrrakétát, így hát az öregember is utánuk indult, amilyen gyorsan nagy, ízületi gyulladásos lába engedte. Betlit az Audi túlsó oldalán találták meg, prüszkölve szimatolt egy üres egyenruhát, amit finom szürke por borított. A Császár szeme elkerekedett. Addig hátrált a járdán, míg az utcát szegélyező egyik iparépület fém tűzajtajánál nem állt. Látott már ilyet. Ismerte a jeleket. De amikor egy hónapja a saját szemével látta, hogy az öreg vámpír és társai felszállnak egy hatalmas jachtra az Öbölben, úgy gondolta, a város megszabadult a vérszívó démonoktól. De akkor ez mi? Az ellenőr autójából sztatikus, recsegő zaj hallatszott. Rádió. Jelentsd. Figyelmeztesd népedet a veszélyre. A kocsihoz bicegett, matatott a zárral, majd a mikrofonért nyúlt. – Halló – szólt bele. – Itt San Francisco Császára, Alcatraz, Sausalito és a Kincses Sziget védelmezője. Egy vámpírt szeretnék bejelenteni. – A rádió csak recsegett tovább, távoli hangok kísértettek az éterben zavartalanul. Lázár odasimult az öreghez, és vadul ugatott: – Le kell nyomni a gombot. Le kell nyomni a gombot. – Sajnos noha a nemes retriever értett angolul, beszélni csak kutyául beszélt, így a Császár nem vette az utasítást. – Gomb! Gomb! Gomb! Gomb! – vakkantotta Betli, az autó előtt ugrálva egy helyben. Aztán körbefutott, és beleugrott a Császár ölébe, hogy megmutassa. – Ja, ez segít – morogta társának Lázár gúnyosan. A golden retrieverek természetüknél fogva nem egy gúnyos fajta, ezért kicsit szégyellte és, hát, macskának érezte magát, amiért ilyen hangot használt. – Na jó. Gomb! Gomb! Gomb! Ó-ó. – Gomb! Gomb! Gomb! Mi ó-ó? – ugatta Betli.

A retriever csak annyit kaffantott: – Macska. Lázár morgott egy mélyet, és a fülét hátracsapta. A Császár meglátta őket: két macska közeledett a járdán. Valami nem stimmelt velük. Az autó lámpája szénként izzó vörös szemekről tükröződött vissza. Egy visítás hallatszott, és még kettő tűnt fel az utca túloldalán. A Császár a visszapillantó tükörbe nézett, és hátulról is három közeledő macskát látott. – Lázár, be a kocsiba. Fel, fiú, fel. Lázár körbe-körbeforgott, ahogy egyszerre próbálta szemmel tartani a macskákat, kivicsorított foggal és felmeredő szőrrel figyelmeztette őket. A macskák csak jöttek, visszavicsorogva. – Gyerünk – mondta a Császár a mikrofonba. Valami a tetőre pottyant, és Betli vakkantott. Újabb puffanás, és hátranézve a Császár egy nagy macskát látott a kocsi kis platóján, két lábra állva kaparta a hátsó szélvédőt. Az öregember becsapta az ajtót. – Fuss, Lázár, fuss! Lázár elkapta az első macskát, és vadul rázta, amikor a többi rátámadt.

STEVE – Gyalázatos cucc jár a városban, Foo – mondta Abby. – Hozd a hordozható napot, és süsd meg ezeket a nosferatu cicákat, mielőtt mindenkit bucira szívnak. Steven „Foo Dog” Wongnak sejtelme sem volt, miről beszél a barátnője, Abby, és nem ez volt az első ilyen alkalom. Igazából általában gőze sem volt, miről beszél, de rájött, hogy ha türelmes, ha meghallgatja, és ami a legfontosabb, egyetért vele, akkor a lány kíméletlenül szexel vele, ami viszont nagyon klassz volt. És néha azért csak levette, mit akar Abby. Ugyanezt a taktikát alkalmazta az anyai nagyanyjánál (kivéve a szex részt), aki a kantoni egy obskúrus, vidéki dialektusát beszélte, ami az avatatlan fülnek úgy hangzott, mint amikor

valaki bendzsóval ver agyon egy tyúkot. Csak várj, és majd világos lesz. Ezúttal azonban Abby, akinek tónusa a tragikusan romantikustól a szenvedélyesen közömbösig terjedt, nagyon sürgetőnek hangzott; a türelemjáték nem fog működni. A Bluetooth fejhallgatóban a lány hangja olyan volt, mintha egy gonosz tünde harapdálná a fülét. – A közepén vagyok valaminek, Abby. Amint itt végzek, hazamegyek. – Most, Foo. Egy egész horda, egy raj… hogy hívják, ha sok macska van együtt? – Alomnyi? – Faszkarima! – Faszkarimányi macska? Oké, legyen. Oroszlánfalka, varjúraj… – Nem, te vagy a faszkarima! Egy csomó vámpírmacska akarja megenni a Császárt meg a kutyáit itt az utcán. Meg kell mentened őket! – Egy csomó? – Steve nehezen tudta elfogadni a dolgot. Csak nemrég sikerült elfogadnia egy vámpírmacska létezését, de egy csomó, az már sok. Két hónapja van hátra, hogy megszerezze az MA-fokozatot biokémiából huszonegy évesen, ő nem faszkarima. – Pontosítsd a csomót. – Sok. Nem tudom megszámolni őket, mert a golden retrievert veszik körbe. – És honnan tudod, hogy vámpírmacskák? – Ja, vért vettem tőlük, megpörgettem az egyik centrifugás izédben, és megnéztem mikroszkóp alatt. – De komolyan. – Abby bukásra áll gimis biológiából, kizárt, hogy vérmintát elemzett. Plusz… – Persze hogy nem, te gyökérpásztor, onnan tudom, hogy vámpírok, hogy a golden retriever körül keringenek, meg egy hajléktalan körül, aki a porrá ment parkolóellenőr kocsijába bújt el. Ez nem a normál macskaviselkedés szerintem. – Porrá ment parkolóellenőr? – Akit Chet evett meg… szívott ki. Na, Foo, tekerd fel a napsugaradat, és húzd ide a fincsi nindzsa seggedet. – Steve a feltuningolt Honda Civic tetőablakát erős UV-lámpákkal szerelte fel, ezekkel sütött meg pár vámpírt, így mentette meg Abbyt, és tett szert

életében először barátnőre és valakire, aki menőnek tartotta. – Most nem mehetek, Abby. A naplámpák nincsenek a kocsiban. – A kurva életbe, egy sétapálcás öreg pasas jön ki a sikátorból. Annak annyi. Baszki! – Mi az? – Baszki! – Mi az?! – Jaj, baszki! – Mi az? Mi van? – Baszkiri! – Abby, egy kicsit pontosabban. – Nem sétapálca, Foo, hanem kard. – Mi? – Gyere azonnal, Foo. Hozd a napot. – Nem mehetek, Abby. A kocsi tele van patkányokkal.

A CSÁSZÁR A Császár elszörnyedve nézte, ahogy a macskák ráugranak nemes kapitánya, Lázár hátára. A golden retriever hevesen megrázta magát, két démont lependerítve, de máris jött helyettük másik kettő, és azokra még három ugrott, majdnem a földre nyomva Lázárt. Azonban nem voltak hozzászokva a falkában való összehangolt támadáshoz, és mivel mind a torkot keresték, félrelökték egyik társukat, akinek karmai zuhantában ragadozót és prédát is végigszántottak. Vér fröccsent az ellenőr kocsijának szélvédőjére. Betli ugatvahörögve forgolódott a fülkében, neki-nekiment az üvegnek, dühös nyállal borítva be mindent. – Fuss, Lázár, fuss! – dörömbölt a Császár az üvegen, majd homlokát nekinyomva próbálta visszatartani a rémült, frusztrált könnyeket. – Ne! – Ezt nem teheti. Nem nézheti tétlenül, hogy a bajtársát lemészárolják. Harag forrt fel a hatalmas öregemberben, ami bátorsággá kondenzálódott. Éppen a makacs zárral vesződött, amikor

egy fél macska csapódott az oldalsó ablaknak, és csúszott le véres nyálkacsíkot hagyva maga után. A kilincs letört és a kezében maradt; a padlóra dobta. Betli azonnal megtámadta, és egyik foga eltört a fémen. A vérrel befröcskölt ablakon át a Császár egy alakot pillantott meg az utcán. Egy fiú… nem is, egy férfi, csak alacsony… egy ázsiai férfi állt ott foszforeszkáló narancssárga nemezkalapban és zokniban, meg szűk, kockás nadrágban, amit mintha az 1960-as évekből teleportáltak volna, valamint szürke kardigánban. A kis ember egy szamuráj karddal csapott le újra meg újra Lázárra gyors csuklómozdulatokkal, a Császár kis híján felkiáltott, de aztán látta, hogy a kard hozzá sem ér a retriever bundájához. Minden csapástól egy-egy macska hullott el, lefejezve vagy félbevágva, s a darabok ott vonaglottak a járdán. A kardforgató nem pörgette a pengét, nem csinált széles, cikornyás mozdulatokat, csupán komor hatékonysággal aprított, akár a szakács a zöldséget. Ahogy célpontjai mozogtak, pont annyira fordult-lépett utánuk, hogy lesújthasson, majd visszakapta a kardot, és már suhintott is a következőre. A súlytól és szőrtől megkönnyebbült Lázár körülnézett és nyüszített, nagyjából, hogy – Mi a f…? A kardforgató kíméletlenül vágott, lépett, vágott, lépett. Egy Volvo alól két macska támadt rá; sebesen hátratáncolt, gyors, alacsony ívben levitte a pengét, akár egy golfütéshez, és átküldte a macskák fejét a kocsi felett; egy fém garázsajtóról pattantak le. – Hátulról! – figyelmeztette a Császár. Elkésett. Az alacsony támadás meglepte a férfit… egy szemközti furgon tetejéről egy nagy testű sziámi repült a kis ember hátára. Testközelből a hosszú kard használhatatlannak bizonyult. A kardforgató a fajdalomtól homorított, ahogy a sziámi mászott fel rajta. Megpördült, majd lábát maga elé kapva keményen a hátára dobta magát, de a sziámi állta a becsapódást, és szemfogát a férfi vállába vájta. Az autók alól fél tucat vámpírmacska iramodott a kínlódó ember felé. A vértől ragacsos szőrű Lázár elkapta az egyik macska hátsó lábát, és csontig belemélyesztette a fogát. A macska felsikított és vonaglott a

retriever szájában, karmával a szeme felé próbált kapni. A többiek foggal-karommal estek neki a kardforgatónak. A Császár nekivetette vállát az autó plexiajtajának, de nem volt helye, hogy lendületet vegyen, és bár az egész kiskocsi ringott és két kerékre emelkedett a súlyától, az ajtó nem engedett. Elszörnyedve nézte, hogy a kardforgató vonaglik a támadók alatt. Hallotta, hogy egy fém vészkijárat kinyílik és téglának csapódik; fény vágott ki a járdára és az utcára. Egy sovány, levendulaszín copfos, hihetetlenül fehér bőrű lány rohant ki rózsaszín lyukharisnyában, zöld műanyag szoknyában, széles napszemüvegben és fekete bőrdzsekiben, amit mintha üvegcseréppel ragasztottak volna tele. Mielőtt figyelmeztethette volna a lányt, az kirohant az utcára és azt kiáltotta: – Kibaszott macskák, húzzatok a picsába! A kardos férfit támadó vámpírmacskák felnéztek és sziszegtek, kábé hogy – Mi a p…? A lány egyenesen a kardforgató felé rohant, a karjával csapdosva, mintha madarakat hessegetne el vagy különösen makacs körömlakkot szárítana, és közben visított, mint az eszelős. A macskák feléje fordultak és ugrásra készen lekuporodtak, ám akkor a lány kabátja felgyulladt, akár a nap. A vámpírmacskák kollektív fájdalomsikolyt hallattak. Köröskörül macskák és macskatestrészek kezdtek hirtelen füstölni, majd meggyulladtak. Égő macskák rohantak a sikátor felé az utca túloldalán vagy bújtak kocsik alá, de a sovány lány üldözőbe vette őket, erre-arra futott, amíg mindegyik meggyulladt, égett, majd előbb bugyogó szőr- és trutyitócsává ment össze, aztán hamuvá. Az utca alig egy perc alatt elcsendesedett. A kardforgató talpra kecmergett, visszatette fejére narancssárga kalapját. Több helyen vérzett a háta és a karja, véres volt a kockás nadrágja és narancssárga zoknija, de hogy az ő vére vagy a macskáké, azt nem lehetett megmondani. Megállt a vékony lány előtt, és mélyen meghajolt. – Domo arigato – mondta, szemét le nem véve a lány lábfejéről. – Dozo – felelte a lány. – A cicaölő képessége, ha szabad mondanom, szarövet érdemel. A kardforgató megint meghajolt, most csak kicsit és csak röviden, majd sarkon fordult, átkocogott az utcán, be a sikátorba, el szem elől.

Lázár mancsával a kocsi plexiajtaját kaparta, mintha úgy akarná kiszabadítani a gazdáját, hogy az ajtót fényezi. Abby megvakarta a kutya orrát, kábé az egyetlen részét, ami nem volt véres, majd kinyitotta a kocsiajtót. – Üdv. – Üdv – mondta a Császár. Kilépett a kocsiból, és körülnézett. Az utcát fél háztömbnyire vér festette meg, amit hamuhalmok és itt-ott szenes bolhanyakörvek pettyeztek. A parkoló kocsikat vörös permet spriccelte be, még a tűzajtók fölötti biztonsági lámpát is elérte. Az égő macskák savas füstje alacsonyan ült a levegőben, és a járdán az egyenruha gallérjából és ujjából zsíros szürke hamu folyt ki. – Hát ilyet se látni mindennap – mondta a Császár. Ebben a pillanatban rendőrjárőr fordult be a sarkon, a vörös-kék fények a házfalakat kaparták. A rendőrautó megállt, az ajtó kicsapódott. A sofőr megállt az ajtó mögött, keze a fegyverén. – Mi folyik itt? – kérdezte, és próbálta szemmel tartani a Császárt, de nem nézni a mészárlásra körülöttük. – Semmi – felelte Abby.

4 Pápá, szerelmi fészek Abby Normal naplója: Vámpír cicák diadalmas pusztítója

Zokogok, borongok, gyászolok… megszagoltam a kétségbeesés keserű rózsaszín filctollát, könnyes szemfesték csíkozza az arcomat, mintha megrágott fekete gumimacikat gyömöszöltek volna a szemembe. Az élet a fájdalom sötét kútja, és én egyedül vagyok, elválasztva a drága fincsi Footól. De totál szétrúgtam a vámpírcicák bandájának seggét. Bizony, cicák, sok-sok cica. A drabális borotvált Chet vámpírmacska már nem egyedül kísért a városban, sok kisebb és borotválatlan vámpírmacska csatlakozott hozzá, akik közül jó párból cicapirítóst csináltam a csúcs napfénydzsekimmel. Pont a lakás előtt támadták meg a hibbant Császár fazont meg a kutyáit, és én megmentettem őket azzal, hogy kiszaladtam, és bekapcsoltam a fényeket. Technomészárlás volt, vér mindenhol, és egy földszintes japán szamurájkarddal komoly Ginsut csinált a támadó macskákon. Tudom, mit gondoltok. Nindzsa, ne már… Úristenúristen! Egy szamuráj-zorró Cukormentes Városban! Meg se próbáltam meggyőzni a zsarukat, amikor megjöttek. Ők hogy – Mizú? Én hogy – Semmi. És ők hogy – Mi ez? – Mármint a vér meg a gőzölgő cicahamvak meg minden.

Én meg – Nemtom. Őt kérdezzék. Én zajt hallottam, és csak kijöttem. Hát megkérdezték a Császárt, aki megpróbálta előadni a sztorit, ami hiba volt, de hát ő kattant, szóval rá kell hagyni. Azért beültették a kocsiba, és elvitték a kutyákkal együtt, pedig totál vili volt, hogy tudják, kicsoda, és csak szarakodni akarnak. Mindenki ismeri a Császárt. Ezért is nevezik a Császárnak. Naszóval Foo végre hazaért, és én a karjaiba ugrottam, és a földre nyomtam egy olyan mély nyelvessel, hogy éreztem lelke fahéjas pirítósát, aztán pofon vágtam, nehogy azt higgye, ribanc vagyok. (Kuss, felállt neki.) És ő hogy – Ne csináld már, nem tartalak ribancnak! Én meg – Ja, és honnét tudod, hogy ezért vágtalak pofon, és hol a faszba voltál, őrült, mangahajú szerelemmajmom? – Néha jobb fordítani a dolgon és inkább kérdezni, amikor az érved szart se ér. Ezt a „Bevezetés a tömegmédiába” órán tanultam. És Foo – Dolgom volt. És én – Kihagytad a hősi harcoscsajos támadásomat. – És akkor kábé előadtam a dolgot, aztán azt mondtam – Úgyhogy most csomó vámpírmacska van. Ehhez mit szólsz, gekkó? – Mert így becézem, amikor az őrült-tudós képességére utalok. Azt mondja – Tudjuk, hogy a vámpír és áldozata között vércserének kell történnie, mielőtt az áldozat meghal, különben csak porrá omlik. Azt kérdem – És Chet elég okos, hogy ezt tudja? Azt mondja – Nem, de ha megharapják a macskát, az mit csinál? Azt mondom – Hé, itt én kérdezek. Én vagyok a főnök. És Foo totál ignorál hogy – Visszaharap. Szerintem Chet véletlenül változtat át más macskákat. Mondom én hogy – De a parkolóellenőrt is kiitta, és az nem változott át. Erre ő hogy – Mert nem harapott vissza. Erre én hogy – Én is tudtam. Mire ő meg – Lehetnek több százan is. Mire én is – És Chet idevezette őket. Hozzánk. Azt mondja – Ezt jelölte ki a területének, mielőtt az öreg vámpír

átváltoztatta. Ez a helye. A lépcsőház még mindig macskapisiszagú. Jövök a jó hírrel hogy – Ez még nem minden. Foo hogy – Mi? Mi? Én meg a sötét úrnős hangomon – Chet megváltozott. Nagyobb. – Talán visszanőtt a szőre. Én meg baljósan – Vissza, persze, de sokkal nagyobb, és szerintem… – Elhallgattam. Nagyon drámai volt. És Foo – Mondd el! Én meg emósan a karjaiba ájultam. És totál elkapott, mint a lápok sötét hőse, mert az is, de aztán a romantikus drámát megreszelte azzal, hogy elkezdett csiklandozni: – Mondd meg, mondd meg, mondd meg. Elmondtam, mert majdnem bepisiltem, és én nem utazom ilyenben. – Szerintem aggódhatunk amiatt, hogy a kis szamuráj átváltozik, ami nem lenne jó, mert tökre keménycsávó, a súlyosan hülye kalapja meg zoknija ellenére. – Megharapta őket? – Tiszta vámpírmacska-vér volt. Talán ment a szájába is. Flood azt mondta, véletlenül változtatta át a kék ribancot, amikor az megcsókolta a véres száját. Na erre Foo nyomja hogy – Akkor meg kell találnunk. Abby, lehet, hogy nem tudjuk ezt kezelni. Segítség kell. – És a grófnő meg Flood vámpír szobra felé bólintott. – Tudod, mi lesz az első, ha kiengedjük őket? – Jody szétrúgja a seggünket. – Oui, mon amour, epikus seggrúgás pour toi és moi. De tudod, mi ijesztőbb még ennél is? Erre Foo totál hogy – Mi, mi, mi? – mert a franciámtól kiakad. – Hogy neked még mindig áll! – És megszorítottam a rúdját, aztán beszaladtam a hálóba. Naszóval Foo párszor körbekergetett a lakásban, én meg hagytam, hogy kétszer elkapjon, de csak annyi ideig, hogy megcsókoljon, aztán kénytelen voltam képen vágni – vili, hogy miért –, és elfutottam. De ahogy elhitettem vele, hogy behódolok férfias fincsiségének, azt mondtam – Vámpírrá változtathatnál, és akkor a sötét erőmmel kitisztítanám Chet pusztító macskaalmát.

– Egy szart. Nem tudok eleget. Akkor valaki dörömbölt az ajtón. És nem olyan „hé, mizú’?” dörömbölés volt. Inkább mintha nagy leárazás lenne a Dörömbölés Outletben. „Egyet vesz, egyet ingyen adunk.” Ugye? Dörömbölés a szerelmi fészek ajtaján. És a magánélet szentsége?

JODY Olyan volt, mint valami végtelen „majdnem ebédidő” a fülkéjében a biztosítónál még az őskorban, három hónapja, mielőtt vámpír lett. Minden napnyugtakor úgy tizenöt másodpercre felébredt és pánikba esett az éhség meg a bezártság miatt, mígnem köddé tudott válni, és a vérálomnak elnevezett kellemes, légies ködben lebegni egész napkeltéig, amikor teste anyagiasodott a bronzpáncélban és lényegében halott lett egészen napnyugtáig. De az első kiborulásos hét vége felé rájött, hogy hozzáér Tommyhoz. Hogy a fiú egy burokban van vele, viszont tőle eltérően nem tud köddé válni. Megtaníthatta volna, ahogy őt az öreg vámpír, de már elkésett. Talán ha már nem tud mozogni, hogy ujjal morzejeleket adjon le, beszélni meg pláne nem, telepatikusan valahogy elérheti Tommyt. Ki tudja, milyen ereje lehet még, amiről az öreg vámpír elfelejtett beszámolni. Koncentrált, erőlködött, még a pulzusából is igyekezett többet küldeni oda, ahol bőrük összeért, de nem kapott más választ, mint végtelen, ideges, vibráló pánikot. Csóró Tommy. Ott van bizony. Él és kíméletlenül ébren van. Sokáig próbálta elérni, de aztán saját éhsége és rémülete erőt vett rajta. „Abby, ha egyszer kijutok innen, a fokhagymasegged az enyém”, gondolta, mielőtt elfakult ködbe és gyönyörteljes menekülésbe.

RIVERA NYOMOZÓ A szó szoros értelmében nem volt gyilkosság, mert nem volt holttest,

de munka közben eltűnt egy parkolóellenőr, és szerepelt benne a Császár, valamint egy bizonyos ipari épületsor meg művészlakás a Market Streettől délre, amit Rivera megjelölt, hogy értesítsék, ha bármi történne arra. És valami kétségtelenül történt is, de mi? Tolla hegyével megemelte az üres rendőregyenruha gallérját, hogy megbizonyosodjon róla, a finom szürke hamu nem a járdáról van, és nem onnét volt. Az egyenruhában volt, meg a járdán a gallérnál és a kabátujjnál, de nem a járdáról. – Én nem látok bűncselekményt – mondta Nick Cavuto, Rivera partnere, aki ha jégkrém lett volna, Meleg Ropogós Nyalóka íz lett volna. – Valami persze történt, de talán csak gyerekek. A Császár buggyant. Abszolút megbízhatatlan. Rivera felállt, és körülnézett a vér áztatta utcán, a hamvakon, a parkoló kiskocsi még villogó lámpáján, majd a Császáron meg a kutyáin, akik a barna, jelöletlen Ford szedán hátsó ablakának nyomták az orrukat. Rivera íze Alacsony Zsírtartalmú Spanyol Cinikus volt Armani tölcsérben. – Azt mondta, macskák voltak. – Na tessék, az Állatfelügyelet dolga. Hívom őket. – Cavuto cikornyás mozdulattal felpattintotta a mobilját, s vastag kolbászujjaival bepötyögte a számot. Rivera a fejét rázva visszaguggolt az üres egyenruha mellé. Tudta, mi az a por, és Cavuto is tudta, mi az a por. Igaz, kellett nekik pár hónap, jó pár megoldatlan gyilkosság meg hogy egy öreg vámpírt a szemük láttára érjen egy egész szakasznak is elég golyó, mégis életben maradva megöljön még öt-hat embert… szóval ez mind kellett, de végül leesett nekik. – Nem macskák voltak – mondta. – Megígérték, hogy elmennek – nyafogta Cavuto, megtorpanva a nyomatékos pötyögés közben. – Az ijesztő lány azt mondta, elmentek. – Jodyt és Tommyt értette a többes szám alatt, akik megígérték, hogy elmennek a városból, és sosem térnek vissza. – A Császár azt mondta, látta, hogy az öreg vámpír elhajózik. – De abszolút megbízhatatlan – emlékeztette Rivera. – Többnyire. Ez viszont nem… Rivera felemelt ujjával elhallgattatta. Megegyeztek, hogy nem

használják a V betűs szót mások előtt. – Beszélnünk kell a furcsa gyerekkel. – Neeee – tiltakozott Cavuto, aztán észbe kapott, hogy egy ilyen méretű, kinézetű és foglalkozású embernek azon nyafogni, hogy egy csontos kamaszlánnyal kell beszélni, az… hát nyúl dolog. – Több kurázsit, Nick. Megmondjuk neki, hogy nem csak joga van hallgatni, de kötelessége is. Különben is hívtam erősítést. – A kocsiban maradok a Császárral. Hátha eszébe jut még valami. Ekkor mozgás támadt a helyszínt elkerítő szalagnál, és egy egyenruhás rendőr azt mondta: – Felügyelő, ez a nő át akar jönni. Azt mondja, a lányához jött, aki abban a lakásban lakik. – A rendőr arra az ajtóra mutatott, ahol a fura lány élt a fiújával. Egy vonzó, szőke, a harmincas évei végén járó, nővérköpenyes nő próbált elnyomakodni a közeg mellett. – Engedje át – mondta Rivera. – Nézd, Nick, jött egy angyal, hogy megvédjen téged. – Isten mentsen a kibaszott neohippiktől – mondta Meleg Ropogós Nyalóka.

5 Abby Normal további krónikái: Az Éj szánalmas, megszakadt szívű emo ringyója

És ki állt az ajtó előtt, ha nem maga Örömgyilkos örömanya, az anyarobot, és vele a legszarcsimbókosabb zsaruk, Rivera és Cavuto. Én hogy – Jaj, tömör gyönyör, ehhez a friss koffeines kicseszéshez fánk is jár? – Kiderült, hogy nem, akkor meg minek hozta a zsekákat? És az anyarobot pöfögött hogy – Ezt nem teheted, és ki ez a fiú, és hol voltál, és nincs jogod, hogy blabla, felelősség, betegre aggódtam, szörnyű ember vagy, tönkretetted az életemet a patacipőddel meg a piercingeddel. Jó, nem ezekkel a szavakkal, de nem lehetett nem érteni. És visszanézve mellélőhettem a „Lilynél alszom” dologgal, elég necces eljátszani két hónapig zsinórban, amikor a valóságban a saját très menő szerelmi fészkemben éltem a titokzatos szerelemnindzsámmal. Úgy döntöttem, támadásba lendülök, és én kérdezek, mielőtt elkapná a ritmust, és saslikot csinálna belőlem az anyai bűntudattal. Szóval kérdezem – Hogy találtál meg? És a sötét hispániai zsaru – Én hívtam fel. Na, erre beleléptem a fogsorába. Vagyis a nyakkendője csomójába, mert magasabb nálam. – El se hiszem, hogy beköpött. Maga áruló pöcs! És a zsaru totál lehűl – Nem vagyok áruló, mert nem a te oldaladon állok, Allison. – A nappali rabszolganevemet használva, csak hogy szívasson. Azt gondoltam, Oké, zsaru, látom, azt hiszed, téged nem lehet

kiakasztani, és hogy totál ravasz és kemény vagy az anyarobot előtt, hogy jól megdugjon minden szögből, mi? Ja, a vén gyürkék párzó szertartásától feljön az emberben a talajvíz, nem? Odamentem a nagy meleg zsaruhoz, és tök puha kislányhangon hogy – Azért hittem, hogy egy oldalon állunk, mert… hát… mert tudunk a nosferaturól és a pénzről, amiből maguk is kaptak. Vagy nem? Össze vagyok zúzva. – Totál homlokra tett kéz, színlelt ájulás. Sírni is akartam, de a szemfestékem sorjázott, mint a tüskék a pokol kapuin, és nem akartam már ilyen kora reggel mosómedve lenni, ezért csak szipogtam kicsit. Megtöröltem az orrom a nagy meleg zsaru kabátujjába. És az anyarobot hogy – Mi? Mi? Nosferatu? Az mi? Pénz? Mi? Na Rivera persze hogy – Elnézést egy pillanatra, Mrs. Green, szeretnék egy kicsit kettesben maradni Allisonnal. Anyarobot elindul a háló felé, de én totál hogy – Azt már nem. Várj kint – vagy ilyesmi, mert kiderült, hogy nem akarom szerelmi fészkünk belső szentélyében látni, mert nővér, és ha meglátja a nyakörvet, kémcsövet, centrifugát meg minden, totál félreérti a dolgot. (Fooval szeretjük az őrült-tudós cuccot a budoárunk magányában csinálni.) Úgyhogy Anya kilép. És Foo – Megvagytok, ribancok! – és a csóró utánozni próbálja a felsőbbrendű ribanc denszemet, engem meg hirtelen meghatott, hogy így támogat, de közben kínos volt, hogy mennyire nincs ritmus- és denszérzéke. És Rivera – Allison, honnét tudtál a pénzről és az öreg vámpírról és a jachtról és nincs bizonyítékod, blabla, nem tudom eldönteni, hogy jó vagy rossz zsaru vagyok, vagy úgy teszek, mintha kemény volnék, és totál összeszarom magam a verbális halálszorítástól, amit a hímes zacskómra gyakorolsz, blabla. És én – Tudok mindent, zsaruk – kicsit megnyomva a k-t, mert attól mindketten megrezzennek. – Távozniuk kell és hazavinni az anyarobotot, különben kitálalok a gonoszságukról a gazdáiknak, és nem a kellemes módon. És a hispániai zsaru csupa nyugi, mosolyog és bólogat, ami azért kicsipkézte az önbizalmamat. – Igen, Allison? Mr. Wong huszonegy, te

még kiskorú, többek között bevihetjük kiskorú megrontásáért, emberrablásért és erőszakos nemi közösülésért. – És karba fonja a kezét, hogy „te jössz, ribanc”. Hiphop menőzés. – Igaza van, totál kihasználja az ártatlanságomat. Foo, te gigantikus perverz! – És pofon vágtam, de most a dráma kedvéért, nem azért, hogy nehogy azt higgye, ringyó vagyok. – Tudnom kellett volna, amikor muflon alakúra borotváltattad velem a vagincámat! – Nem is! – így csóró Foo. – Perverz és redundáns, nem? – kérdezem a nagy zsarut, aki akkor se ismerné meg a vagincát, ha az odaugrálna hozzá és besatírozná rózsaszínre. (Feltűnt már, hogy satíroz van, de satíros nincs? Mondjuk, fekete-fehér satíros zebra vagy kék satíros póló. Ez totál rasszista, nem? Csak mondom.) Elkezdem felhúzni a szoknyámat, hogy még jobban kiakasszam, mintha ki akarnám villantani a mufflonomat, ami persze blöff volt, mert totál denevér alakú és befestettem levendulaszínre, és a rózsaszín hálóharisnyám volt rajtam, ami totál testre simul és 18 éves korhatárt tesz a behajtani tilosomra. De ahelyett, hogy elrejtette volna az arcát és visított volna, mint egy kis szuka, a nagy meleg zsaru odament Foohoz, és pillanatok alatt megkötötte a kezét azzal a kábelszarral, jó szorosra. Foo meg – Aú! Aú! A szívem szakadt meg, hogy így szenved – El a kezekkel róla, maga faszista köcsög. Rivera nyomja hogy – Allison, egyetértésre kell jutnunk, különben a fiúd börtönbe megy, és még ha a vád nem is áll meg, a diplomájának búcsút mondhat. Baszki! Kénytelen voltam legyőzve leengedni a szoknyámat. Foo szeme anime-nagy volt, és már kezdett könnysávosodni, és nemes szerelemnindzsám könyörögve nézett rám, hogy „Kérlek, ne hagyj el nyilvánvaló emohajlamaim ellenére”. Úgyhogy én – Adunk százezer dollárt, hogy elmenjenek a szerelmi fészekből, mintha semmi sem történt volna. Rivera hogy – Nem érdekel a pénz. És a nagy meleg zsaru hogy – Várjunk csak. Honnét szereztétek azt a pénzt?

Rivera hogy – Hagyd, Nick, nem a pénzről van szó. Én meg – Úristen, Rivera, a rossz zsarus figurája totál tré. Mindig a pénzről van szó. Nem néz tévét? Ő meg – Mi történt odakint reggel? Mondom – Tudja, vámpírmacskák, porrá szívott ellenőr, szamuráj narancssárga zokniban, Abby bucira verő kungfuja. – Mondom Foonak – Foo, a dzseki totál beszarás. – Ami jó – fordított a zsaruknak. Rivera még ott tart – Vámpírmacskák? A Császár is ezt mondta. Naszóval világos, hogy a zsaruk kételkednek, hát elmesélem az egész csatát és Foo elméletét, Chet hogyan csinálja a vámpírmacskákat, és hogy megszívtuk, mert ez a világvége, és metrikus mennyiségű cica van a városban, és csak két menő, vámpírsütő dzseki van, az enyém meg Fooé, és most rendfenntartó seggmacik tartanak minket fel, ahelyett hogy az emberiséget mentenénk meg. Rivera nem hagyja – És Flood meg a vörös? Nekik is segítettetek? Egy pont Nyilvánvaló felügyelőnek: csak a lakásukban élünk, a pénzüket költjük, nedves törülközőnket a bronztestükre akasztjuk. Azt mondom – Elmentek. Minden vámpír elment. Nem beszéltek a Császárral? Látta őket hajóra szállni. – A Császár nem a legszavahihetőbb tanú. És arról a kettőről nem mondott semmit, de nehezen tudom elhinni, hogy egy macska, még ha vámpírmacska is, vagy akár egy bandányi vámpírmacska elbánhat egy felnőtt parkolóellenőrrel. Úgyhogy én – Chet nem közönséges vámpírmacska. Hatalmas. Még a szokottnál is hatalmasabb. Egyre nagyobb. Ha nem engedik, hogy Foo az őrült tudósságával meggyógyítsa, jövő héten Chet már a Szabadságszobrot fogja meghágni. Foo bólogatott, mint egy mangahajú bólogató – Totál igaz. A nagy meleg Cavuto hogy – Meg tudod csinálni, kölyök? Vissza tudod tömni ezt a szarvihart a dobozba? – Abszolút – így Foo, pedig fogalma sincs, hogyan kapja el Chetet. – Kell egy kis idő, de a bilincset hagyják csak fenn, így tudok a legjobban dolgozni. Foo akkor a legszarkasztikusabb, amikor nálánál butább

nappalélőkkel van dolga, ami kábé mindenkit jelent. Szóval Rivera megfogja a dzsekim ujját, forgatja, nézegeti, arcán a neandervölgyi csodálat. – Tudsz csinálni ilyet bőr sportkabátban? Negyvenes méret. Erre én – Most rám hajtott? Kicsit öklendezett (ami gonosz volt tőle) – Nem. Kifejezetten nem, Allison. Nemcsak hogy a legirritálóbb lény vagy a földön, de gyerek is. – Gyerek? Gyerek?! Ez egy gyereké? – És felhúztam a topot, és villantottam neki. És nem is csak villantás, de teljes pompás didkóráma. És nem szólt semmit. Akkor a reflektorokat Foora és a nagy meleg zsarura irányítottam. Azok is hogy – Ühüm, aha, ehe… Én meg – Et tu, Foo? – Ami Shakespeare-ül annyit tesz: „te áruló”. Berohantam a hálóba, és bezártam az ajtót. Szerettem volna, ha van túszom, de az egyetlen fegyverem a lámpásdzseki volt, így csak vámpírokra voltam veszélyes, meg az emókra, akiket tök könnyen meg tudok bántani pengeéles szellememmel. Szóval belenéztem a mélységbe, ami az emberi létezés értelmetlensége, mert semmi nem volt a tévében. A lelkem kutatása közben láttam, hogy nem lehet többé a szexet fegyverként használnom, hogy csáberőmet csak jóra fordíthatom, hacsak Foo nem csinál valami durvát, mert akkor aláírathatok vele egy lemondó nyilatkozatot. Tudom, hogy a női erőmet jogosan csak nosferatuként fedezhetem fel. És mert Lord Flood és a grófnő nem fogad be a sötét családba, meg kell találnom a saját utamat a vérhatalomhoz. Pár pillanat múlva Rivera van az ajtónál – Allison, jobb lesz, ha kijössz. – Jaj ne, felügyelő, nem tudom kinyitni az ajtót. Bevettem a tablettákat, és minden ráng meg ugrál. Be kell törnie az ajtót. Akkor Foo – Abby, kérlek, gyere ki. Szükségem van rád. – Azt a hangját használta, hogy „Szomorú és sebesült vagyok, bezártak a toronyba, és minden erőm elszállt”, amiről nem is tudtam, hogy van neki, de tragikus volt, ki kellett mennem és megalázkodni a zsaruk előtt, mint egy kis ribanc, hiába döntöttem el az előbb, hogy elfogadom a sötét ajándékot.

Odakint hogy – Na? Rivera meg – Allison, megegyeztünk Mr. Wonggal. Ő itt marad és a macskaprobléma megoldásán dolgozik, és cserébe, hogy ne jelentsük fel, egyikük sem mond senkinek semmit előző, hm, kalandjainkról Mr. Flooddal, Ms. Strouddal és más vérivó személlyel. Mi sem említünk pénzösszeget, amely netán gazdát cserélt, sem azt, hogy ki lehet annak gazdája. Egyetértesz? Én meg – Király! – És haza kell menned az anyukáddal és a húgoddal lakni – tette hozzá a hispániai zsaru. Na erre – Kizárt! Erre mind a hárman rázzák a fejüket. Foo, aki már nincs bilincsben hogy – Abby, velük kell menned. Még kiskorú vagy, anyukád görcsöt dob, ha nem visznek haza. – És ha az megtörténik, nem lesz más választásunk, mint lesújtani Mr. Wongra – így Cavuto. Foo meg hogy – És a saját védelmünkre kénytelenek leszünk elmondani mindent. Úgyhogy mind megszívjuk, és közben Chet, a drabális borotvált macska elfoglalja a várost, plusz a kapcsolatunk feszült lesz. Amin azt értette, hogy elveszítjük a szerelmi fészket, és senki nem gondozza Tommyt és Jodyt, és Foo egy pasi szerelemnindzsája lesz a börtönben. Megszívtuk. Mondom – Az anyámat hibáztatom. Nyújtottam a csuklóm Riverának a bilincshez. Mind bólogattak – Naná – meg – Nekem jó – meg – Oké, én benne vagyok. De Rivera nem bilincselt meg. És megkérdem – Kaphatunk egy percet elbúcsúzni? Rivera bólint, elindulok Fooval a háló felé. De Rivera hogy – Itt kint. Hát lehúzom Foo cipzárját. Cavuto elkapja a karom és elrángat, meg kell elégednem egy kis búcsúcsókkal, ami úgy súrolta Foo ajkát, mint szellő a sírból, és egy kis fekete rúzst hagyott az arcán.

Nyomom hogy – Sosem felejtelek el, Foo. Szétszakíthatnak bennünket, de szerelmünk kibírja az örökkévalóságot is. Ő hogy – Hívj, ha hazaértél. Én hogy – Írok sms-t útközben. Ő hogy – Abby Normal, a csíkos zoknim leszalad tőled. – Ami totál romantikus volt, mert nem is visel csíkos zoknit. Elsírtam magam, és a sminkem megolvadt bánatomban. Cavuto hogy – A picsába már. – Ki akar kísérni, de Foohoz fordul – Az a te feltuningolt Hondád odakint? – Ja. – Tudod, hogy tele van patkányokkal? – Ja. Úgyhogy most a rettegett anyarobot rabja vagyok, Foo pedig egyedül néz szembe a Chet-veszedelemmel. Húznom kell, mert Ronnie húgom alszik, és filccel akarok rajzolni egy pentagrammot a fejére. Na csőtörés.

RIVERA Miután Abby Normalt és édesanyját elvitték az apartmanházba a Fillmore-ban, Cavuto azt mondta: – Tudod, ha Allison ott lett volna velem, amikor apámmal beszéltem, jobban megértette volna, miért a pasikat szeretem. – Ha a vámpírmacskák áldozatai porrá omlanak, a legtöbbet nem is jelentik, hacsak valaki nem látta a támadást – mondta Rivera, remélve, hogy Cavuto gondolatmenete befordul a kanyarban. – Olyan utálatos lány. Mint egy szombat esti fogda összes utálatos szemete egy kis testbe nyomva. – Talán ha szereznénk egy dögkutyát – mondta Rivera. – Jó, de aztán ne nekem panaszkodj, hogy bűzlik a kocsi, ha csilit és hagymát eszem. – Mi a szarról beszélsz? – A dögkutyáról. Azt mondtad, menjünk a parkba és szerezzünk

kutyát ebédre. – Nem ezt mondtam. Azt mondtam, szerezzünk egy kutyát, amit arra képeztek ki, hogy tetemeket szimatoljon ki, és azzal keressük meg az áldozatok ruháját. – Ó – mondta Cavuto, aki nem akart vámpírokra gondolni. – Ebben van valami. Akkor mit szólnál a Barney’s Burgershez ebédre? – Te fizetsz – nyitotta ki a Fordot Rivera, és beült. Nyolcsaroknyit mentek a Fillmore Streeten a Marina felé, amikor Cavuto azt mondta: – Tudod, igaza van. Medve vagyok. Rivera feltette a napszemüvegét, és pár másodpercig igazgatta, hogy időt nyerjen, majd sóhajtva válaszolt: – Örülök, hogy végre bevallód, Nick, mert tizennégy éve figyelem a száznyolcvanöt centis, százharminc kilós, morgós meleg személyiségedet, mégsem láttam meg az igazi lényedet, köszönhetően tompa megfigyelőképességemnek mint gyilkossági nyomozó. – Alice főleg a szarkazmusod miatt hagyott el. – Tényleg? – Rivera erre maga is gondolt. Alice azt mondta, mert nagyon zsaru és csak kicsit férj, de neki ez a magyarázat gyanús volt. – Nem, de tuti rajta volt a listán. – Nick, amióta partnerek vagyunk, adtam jelét annak, hogy beszélni szeretnék a szexuális preferenciádról? – Csak amikor a gyanúsítottakat fenyegetted vele. – És osztottam meg valaha a saját szexuális életem részleteit? – Gondoltam, hogy nincs is mit. – Ez nem fontos. Csak azt akarom mondani, nekem oké, hogy az vagy, ami. – Férfiasztikus? – Nevezzük így. Bár én arra gondoltam, hogy nagy és szőrös, mégis fél a kislányoktól. – Nem lehet megütni, még gyerek – nyafogott Cavuto. Egy parkológarázsba mentek be a Barney’s közelében. Rivera egy parkolni tilos helyre állt be (mert megtehette), és leállította a motort. Hátradőlt, a falra nézett előttük. – Szóval vámpírmacskák – jegyezte meg Cavuto. – Ja.

– Megszívtuk – mondta a melák zsaru. – Ja.

6 A Telegraph Hill vámpírpapagájai

San Francisco városában egy egész rajnyi papagáj él vadon. Délamerikai ékfarkú papagájok: élénkzöld színűek, a fejük vörös, és kicsit kisebbek egy átlagos galambnál. Senki nem tudja pontosan, hogyan kerültek a városba. Feltételezhető, hogy leszármazottai olyan dzsungelben fogott példányoknak, amelyeket szabadon engedtek a város egén, miután kiderült, hogy túl vadak házi kedvenceknek. San Francisco északi vízpartjai fölött röpdösnek, gyümölcsöket, bogyókat és virágokat lopdosnak a Presidióból a Golden Gate híd bejáratánál, végig a Pacific Heightson, a Marinán, a Russian Hillen, North Beachen egészen a Ferry Buildingig az Oakland Bay híd közelében. Társaságkedvelő, lármás, buta madarak, amelyek egész életre választanak párt, és csipogások-csiripelések kakofóniájával tudatják a jelenlétüket, ami a helyiekből mosolyt, a turistákból értetlenséget, a ragadozókból, főleg a vörösfarkú sólymokból és a vándor vadászsólymokból éhséget vált ki. A papagájok az éjszakát a Telegraph Hill magas fáin töltik, a Coit Torony nagy betonfallosza alatt; a sólymoktól védi őket az örökzöld lombkorona, a puszta magasság pedig a macskáktól, kivéve talán a legambiciózusabbakat. Ennek ellenére néha éri őket támadás, és noha szelíd lények, visszavágnak, vastag, magropogtatásra termett csőrükkel csípnek. Most is ez történt. A macskatámadás másnapján San Francisco Császára arra ébredt a fészkében, amit a Telegraph Hill egyik kis lépcsőkertjében csinált

kidobott padlószőnyegdarabokból, hogy papagájok csiripelnek a fákon. A nap éppen megtörte a horizontot a Bay híd mögött, vörös-aranyra színezve a vizet a reggeli köd alatt. A Császár kimászott a szőnyegek alól, felállt és kinyújtózott, ízületei ropogtak a hidegben, akár a vén templomajtók. Az emberei, Betli és Lázár kidugták orrukat a szürke köpenyből, megszimatolták a hajnalt, a papagájok hangja hallatán beletörődtek a reggelbe, és előbukkantak, riadt pillangóként ide-oda csapongva keresték a napi első vizelés helyét. Hármasban figyelték, ahogy ötven papagáj köröz a Coit Torony körül, majd megindul az Embarcadero felé, ahol hirtelen mind befejezték a repülést, lángra lobbantak, és haldokló üstökösök füstölgő rajaként potyogtak a Levi’s Plazára. – Hát ilyet se látni mindennap – vakarta a Császár Lázár bekötött fülét. A retriever A múmia kutyaverziója volt, fültől farokig bepólyálva a vámpírmacskákkal való találkozás után. Az állatorvos a Missionben ott akarta fogni éjszakára, de a retriever még sosem töltött el éjszakát a Császár nélkül, amióta találkoztak, és az állatorvos nem tudta elhelyezni a termetre és illatra jelentős uralkodót, nem is szólva a tüzes Boston terrierről, így a szőnyegek között kötöttek ki. Betli kaffantott, ami kutyául annyit tett: – Nem tetszik ez nekem. Ahogy a híres béka énekelte volt: nem könnyű zöldnek lenni.

7 A köd macskalábakon jár és hasonlók

FOO Stephen „Foo Dog” Wong spéci Honda járgánya tele volt patkányokkal. Na jó, nem tele tele, mert az anyósülést Jared Fehérfarkas foglalta el, Abby tartalék LB-je, azaz Legjobb Barátja. – Muszáj volt, hogy az összes fehér legyen? – kérdezte Jared. Száznyolcvanöt centi volt, nagyon sovány, és fehérebb, mint egy döglött hóember. A haját kétoldalt leborotválta, középen lakkozatlan taréja volt, ami a szemébe lógott, hacsak nem feküdt háton vagy nézett felfelé. Egy földig érő fekete PVC-köpeny mellett éppen Abby combig érő Dög Martens patacsizmáját viselte, amihez joga volt soros LB révén. Foot nem az zavarta, hogy Jareden női csizma van, hanem hogy egy határozottan kis lábú nőé. – Nem szorít? Jared kirázta haját a szeméből. – Ahogy Morrissey mondta; „Az élet szenvedés.” – Szerintem ezt Buddha mondta. – Én biztos vagyok benne, hogy Morrissey mondta előbb. Még a nyolcvanas években. – Nem, Buddha mondta. – Láttál valaha olyan képet Buddháról, amin cipőt hordott? – érvelt Jared. Foo el se tudta hinni, hogy erről vitatkozik. Azt meg még inkább nem, hogy vesztésre áll.

– Van odafenn egy Nike-m, ami jó lehet rád. Ha kell. Na, pakoljuk ki a patkányokat. Dolgoznom kell. Jared már az ölébe pakolt négy műanyag ketrecet, mindegyikben két fehér patkánnyal; most kihajtogatta magát a Hondából, és a vörös patatalpon a ház ajtajához billegett. – Ne próbáld meg őket befesteni feketére – tanácsolta, belekukkantva a plexidobozokba, ahogy Foo kinyitotta az ajtót. – Megpróbáltam az első patkányommal, Luciferrel. Tragikusan sikerült. – Tragikusan? Sose találtam volna ki. Csak tedd le a földre a nappaliban. Holnap kérek egy furgont a laborból, és hozok kihajtható asztalt, majd arra felteszem őket. Amellett hogy molekuláris biológiából készült diplomázni, valamint hogy felváltva megmentette Abbyt, vámpírszérumot kotyvasztott és a Hondáját tuningolta, Foo felállásban a Stereo City műszaki boltban dolgozott, arra specializálva magát, hogy meggyőzze az embereket, nagyobb tévére van szükségük. – Még megvan az állás? – kérdezte Jared felfelé botladozva. – Abby azt mondja, kabd-be pénzetek van. Miért mondta el Abby? Nem kellett volna. Mindent elmond Jarednek? Minek vannak egyáltalán barátai? Abby adott ötezer dollárt Jarednek Jody és Tommy hanukapénzéből, noha egyikük sem zsidó. „Mert nem hagyom, hogy a középsodros társadalom a zombi kisjézus karácsonyi szukájává tegyen, azért – indokolta akkor Abby. – És mert segített nekem gondoskodni a grófnőről és Lord Floodról, amikor bajban voltak.” – Kell az álca – felelte most Foo. – Az adóhatóság előtt. Ez részben igaz is volt. Kellett neki az álca, mert Abbyhez hasonlóan még ő sem mondta meg a szüleinek, hogy kiköltözött. Annyira hozzászoktak, hogy mindig iskolában, a laborban vagy munkában van, fel sem tűnt nekik, hogy nem alszik otthon. Ebben segített az is, hogy négy öccse és húga volt, akik mind eszelős sokat dolgoztak és tanultak. A szülei számára csak a robot létezett. Amíg robotolsz, addig minden oké. Mérföldekről kiszagolták a robotot vagy a hiányát. Azt még megússza, hogy egy tetőtéri lakásban lakik az ijesztő-szexi barátnőjével és bizarr genetikai kísérleteket végez vámpírokon, de ha otthagyja az

állását, azt azonnal megszimatolják. Foonak és Jarednek húsz perc kellett felvinni az összes patkányt és szép sorban kirakni őket a nappaliban. – Nem bántjuk őket, ugye? – emelte fel az egyik műanyag ketrecet Jared, hogy szemmagasságban legyen a lakójával. – Vámpírt csinálunk belőlük. – Hű, király. Most? – Nem, nem most. Most megeteted őket, és mindegyiknek teszel be vizet. – Aztán? – kérdezte Jared, félrelökve a haját a szeméből. – Aztán hazamehetsz. Nem kell őket állandó megfigyelés alatt tartani, csak a kísérlet kezdete után. – Nem mehetek haza. Azt mondtam a szüleimnek, hogy Abbynél alszom. Foo elszörnyedt a gondolatra, hogy az éjszakát együtt kell töltenie száz patkánnyal, két bronzvámpírral és Jareddel. Főleg Jareddel. Talán hazamehetne ő, és itt hagyhatná Jaredet a patkányokkal; megvillantja magát a szülei előtt, hogy ne sejtsék a nem-robotoló, tetőtérben-lakó, amerikai-barátnős életmódját. – Akkor maradj itt. Reggel jövök. – És ők? – bólintott Jared Jody és Tommy bronzszobra felé. – Mi van velük? – Beszélhetek hozzájuk? Elkezdtem mesélni Jodynak a regényemet, de nem fejeztem be. – Jared egy nagyon hosszú éjszakán keresztül mesélte Jodynak készülő regénye első részét, egy erotikus horrort önmaga és patkánya, Lucifer 2 főszereplésével. – Hajrá – mondta Foo. Nem szívesen gondolt a két emberre (vagyis vámpírra, bár nagyon embernek látszottak), akiket segített bronzba önteni. Kirázta tőlük a hideg, ami igencsak tudománytalan hozzáállás. – De nincs taperolás – tette hozzá. Jared ajkát biggyesztve lehuppant a kanapéra, az egyetlen helyre az egész nappali/konyhában, ahol nem volt patkányketrec. – Oké, de mielőtt mész, segítesz levenni a csizmámat? Foo megborzongott. A zsaruk alig egy órája vitték el Abbyt, de neki máris hiányzott, akár a levágott végtag. Kínos. Hogyhogy a

hormonoktól és hidrosztatikus nyomástól így érzi magát az ember? A szerelem teljesen tudománytalan. – Bocs, rohannom kell. – Egy igazi hős, akinek Abby vélte, segített volna Jarednek.

JARED Abby egyszer felajánlotta, hogy kifizet neki egy tetoválást, amin az áll: Koffeinbevitel csak felnőtt felügyelete alatt. Jared megkérdezte: – Lehet vörössel? Muszáj a homlokomra? Talán oldalt, hogy ha nem tetszik, rá tudjam fésülni a hajam. Emo vagyok? Akarsz játszani a Playstationön? Az Urban Outfittersben van zöld plüss iPod-tok. Imádom a fehér csokoládés moccaccinót. Marilyn Mansont egy bohóckocsi mögött kéne vonszolni, amíg ki nem nyúvad. A punciba, annyira allergiás vagyok erre a szemceruzára, hogy sírni tudnék. – Istenem, olyan ellenszenves és bosszantó vagy, mint egy seggbaba! – háborgott Abby. – Mit akarsz ezzel mondani? Abby azt próbálta ezzel mondani, noha akkor még ő sem tudta, hogy Jaredet semmilyen körülmények között nem szabad magára hagyni egy lakásban idő- és eszpresszókávé-bővében, ahogy Foo éppen most tette. Miután a patkányokat megetette, megitatta és elnevezte (főleg francia neveket adott nekik Abby Les Fleurs du Mal könyvéből), Jared nekilátott kávét főzni, és kilenc csészével járt bent a délutánban, amikor úgy döntött, előadja megíratlan vámpírkalandregénye, A sötét sötétje végét a száz patkánynak a műanyag ketrecekben és a két vámpírnak a bronzszoborban. – És akkor a gonosz Vérkirálynő leveszi a króm műfarkát, és Lucifer 2 után ered. De Jared Fehér Farkas rácuppan, mint dagi gyerek a krémesre, és csapásait a haláltőrével hárítja el. – Jared piruettezett, amit hatéves korában baletton tanult, és duplaélű késével kaszabolta a levegőt alacsonyan és gyorsan, fonákban, hogy elvágja képzeletbeli

ellensége combi ütőerét, mely mozdulatot a Lélek Orgyilkos 5 játékban tanulta (bár patatalpú csizmában nehezebb). A kés igazi volt, huszonöt centi hosszú, kétélű, erős széntartalmú rozsdamentes acél, sárkánymarkolattal. Jared azért hordta magánál, mert kemény csávónak tűnt, amikor a klubokban az ajtónállók elvették tőle. – És Jared Fehér Farkas kettétöri a Vérkirálynő fegyverét! – rugaszkodott el. Kissé túl gyorsan csapott. Kibicsaklott a bokája, elvesztette az egyensúlyát, és esés közben a kés jó mély vágást ejtett a bronzszobron. – Aú! – A padlón ülve a bokáját fogta, és ringatózott a „kiborult féllótusz” néven ismert jógapozícióban. Aztán észrevette a vágást Jody jobb kulcscsontja fölött. – Sajnálom, grófnő – mondta Jared, még kicsit lihegve a küzdelemtől. – Nem akartalak bántani. Csak meg kellett mentenem Lucifer 2-t. Te is ezt tetted volna Lord Floodért, ha ő van a történetben. Ingujjával megcsiszatolta a bronzot, de a vágás mély volt, egy kis polírozás nem tüntette el. – Abby meg fog ölni. Megfoltozom, grófnő. Kitartás. Fogkrémmel. A falat is ezzel tapasztottuk be, amikor megittuk Abby anyjának vodkáját, és dartsoztunk a nappalijukban. Egy pillanat. Jared a padlóra ejtette a súlyos kést, felállt, fintorgott a fájdalomtól, majd a fürdőszobába bicegett fogkrémet keresni. Éppen talált egy tubus természetes fogkőgátlót szódabikarbónával, amikor nyugaton lement a nap. A nappaliban tűvékony pára szivárgott ki a repedésen, melyet a szobron ejtett. A fogkrém feltehetőleg amúgy sem felelt volna meg a célnak.

AZ ÁLLATOK Az elmúlt két hónapban az Állatok – a Marina Safeway éjszakai műszakja – levadászott egy vén vámpírt, felrobbantotta a jachtját, ellopott több millió dollár értékű műkincset, elpasszolta potom pénzért, a kapott több százezer dollárt elköltötte szerencsejátékra és egy kék kurvára, vámpírrá változott, állatkerti vadállatok martalékává vált,

elégett, amikor megtámadta Abby Normalt, aztán Foo révén visszaváltozott hét átlagos pasassá, akik a polcokat töltik fel a Safewayben és túl sok füvet szívnak. És mint a kalandorokkal gyakran megesik, a kaland után unatkoztak, és azon aggódtak, hogy soha semmi izgalmas nem történik majd velük. Ha már harcoltál a sötétséggel, aztán magad lettél a sötétség, aztán megkefélted a sötétséget, akkor a fagyasztottpulyka-teke és a padlómosó mögötti csúszka valahogy nem az igazi. Miután félmillió dolcsi zenéjére osztoztál a cimboráiddal egy kék prostituálton, aki aztán megölt, majd feltámasztott téged, mielőtt eltűnt az éjben, tehát ezután arról mesélni, milyen csajt döntöttél meg, valahogy nem bizserget annyira. Pláne, hogy főleg éjjel dolgoztak, és a legidősebb, Clint is csak huszonhárom volt, azaz a legtöbb sztori óriási túlzás volt, fantáziálás vagy egyszerűen hazugság. Még az sem volt már akkora móka, hogy minden második pénteken csíptetőkkel felakasszák Clintet a burgonyaszirmos polcra, és a múlt héten egyszerűen otthagyták lógva a Doritók között, és elmentek feltölteni a sorukat, mielőtt megbocsáthatott volna nekik, amiért nem tudják, mit csinálnak. Tragikus dolog fiatalnak és szabadnak lenni és zsibbasztóan unatkozni. Így amikor San Francisco Császára rohant át sikoltozva a parkolón, és csapódott bele arccal a plexikirakatba, megrezgetve a Tic Tac dobozokat minden kasszán, az Állatok ledobták, amit éppen fogtak, és a bolt eleje felé iramodtak, szívük mélyén ama remény pislákoló zsarátnokát legyezgetve, hogy valami durva dolog van kibontakozóban. A hét Állat a nagy kirakatüveg egyik oldalán állt, míg a Császár a másikon dörömbölt, királyi ebei pedig mellette ugráltak és ugattak. – Be kéne engednünk – vélte a göndör hajú Clint, az újraszületett, a megjavult heroinista, aki a zabpehely, kávé és gyümölcslé felelőse volt. – Gondterheltnek tűnik. – Si – vélte Gustavo, az éjszakai portás a felmosójára támaszkodva. – Gondterhelt. – Kibaszottul kiakadtnak tűnik, annak – helyesbített Drew, a mélyhűtősor Ichabod Crane-je, a csapat tisztiorvosa. – Totál kiakadtnak. – Mi a baj? – kérdezte Lash, a sovány fekete fiú, aki Tommy

vámpírrá avanzsálása után a vezetőjük lett, főleg mert majdnem meglett az MBA-diplomája, de azért is, mert fekete volt, tehát alapállásban menőbb mindenkinél. – Gyilkosság, pusztulás, az éjszaka falánk teremtményei, méghozzá tömegével! – kiabálta a Császár. – Siessenek, kérem! – Mindig ezt mondja – jegyezte meg Barry, a kopaszodó búvár, mellékállásban szappan- és kutyakaja-felelős. – De amikor mondja, általában igaz is – mutatott rá Jeff, a magas szőke volt gimis kosárlabdasztár a tropa térdével (sütési kellékek és nemzetközi kaja). – Beengedem. – Figyuzzatok, a retriever be van pólyálva. Szegény – mondta Troy Lee, rezidens harcművész és pohárfelelős. – Engedjük be őket. – Ja, mert a kisebb kutyát be akarod csavarni egy burritóba – mondta Lash. – Igen, pontosan, Lash. Kínai vagyok, azzal a kényszerrel születtem, hogy házi kedvenceket nassoljak. Engedd be, mielőtt a belső kínai arra késztet, hogy megkungfuzzam a picsa seggedet. Lash értette, hogy addig lehet a főnök, amíg azt csináltatja a többiekkel, amit eleve csinálni akarnak, s mivel a picsa seggét már megkungfuzták a múltban, és nem ízlett neki, most kinyitotta az ajtót, és beengedte a Császárt. Az öregember úgy esett be. Betli és Lázár abbahagyták az ugatást, berontottak, és azonmód eliramodtak a bolt hátulja felé. Jeff és Drew leültették a Császárt az egyik kasszára, Troy Lee pedig adott neki egy üveg vizet. – Nyugi, fenség, ezt már eljátszottuk egyszer. – Nem így – felelte a Császár. – Nem így. A gonosz vihara közeleg. Zárják be az ajtót. Lash a szemét forgatta. Igenis csinálták már ezt, és az, hogy az ajtó csukva van vagy nincs, nem sok vizet fog zavarni, ha egy vámpír követi az öreget. – Fedezzük, fenség – nyugtatta Lash. – Zárják be az ajtót – nyögött a Császár, az ablakra mutatva. Köd gomolygott keresztül a parkolón, de valahogy intenzívebben, mint az a ködtől elvárható lenne. Magas, nyávogó visítás jött a ködből, mintha felvételről szólna, felerősítve és ezerszeresen megsokszorozva.

Az Állatok az üveghez tódultak. – Zárd be az ajtót, Lash – parancsolta Clint. Clint életében sosem parancsolt. A köd peremén alakok, karmok, fülek, szemek, fogak, farkak kavarogtak, ködből álló macskák, egyik hullám a másik után, némelyik csak részben materializálódott, aztán elpárolgott és visszaolvadt a felhőbe, vörös szemek izzottak a felhőben, akár zsarátnokok egy tűzviharban. – Hű – mondta Drew. – Hű – ismételték a többiek. – Oké, ez tényleg más – mondta Troy Lee. – Barátaim tűnnek el mindenhol a városban – lihegte a Császár. – Az utcáról. Csak úgy eltűnnek. Csak a ruhájuk és szürke por marad. A macskák mindent megölnek, ami az útjukba kerül. – Az szívás – mondta Jeff. – Nagy-nagy szívás – kapta le a kasszáról az egyik nehéz elválasztót Barry, és dorongként lengette. – Zárd be azt a kurva ajtót, Lash! – visította Clint. – Jézus rühelli, ha a k betűs szót használod – mondta Gustavo, a mexikói portás, aki katolikus volt, és szerette emlékeztetni Clintet, ha kihagyott a Jézusa. A köd a kirakatnak nyomult, karmok karmolták olyan hevesen a plexit, mintha géppel smirglizték volna. A zaj olyan volt, nos, mint ezer vámpírmacska, ami a plexit kaparja; belesajdult a foguk. – Hozott valaki fegyvert? – kérdezte Troy Lee. – Én hoztam egy kis füvet – mondta Drew. Az ajtó alatt besurrant egy macskakaromnyi köd, és végigkaparta Lash edzőcipőjének orrát. Lash rákattintotta a zárat, kirántotta a kulcsot, és elhátrált. – Oké, szünet. Megbeszélés a hűtőkamrában.

JARED A város túlsó felén egy divatos tetőtéri lakásban a divatos SOMA negyedben a patkánydugó-aspiráns Jared abbahagyta fájós bokája dörgölését, felnézett, és egy totál meztelen vörös hajú lányt látott besétálni a szobába. A haja hullámos köpenyként a derekáig ért, keretezve alakját, ami tökéletes volt, és olyan fehér, mint egy márványszobor. Jobb kezében Jared kétélű kését fogta. Jared hátráló rákként az ágyhoz tolatott. – Én, én, én… ö, ö, ö… Abby volt… – Nyugi, Ollókezű – mondta Jody. – Ha nem akarod zsíros porként végezni, gyorsan hozol nekem egyet Steve vérzacskóiból. A grófnő szomjas.

8 Abby Normal krónikái: A kétségbeesés kétszeresen kárhozott kutyaházában

Vajon a pokolba kárhozott ismeri azt a szenvedést, amit egy egész napi anyabűntudat okoz, ahogy denevérguanóként gőzölög magenta frizurám tüskéin? (Acélkék végű magenta tüskék mellett döntöttem, hogy kifejezzem haragomat, amiért elrángattak az otthonomból, és bebörtönöztek a kegyetlen anyarobottal és a szarságos kishúgommal, Ronnie-val.) Anyám úgy érzi, túl fiatalok vagyunk, hogy egy hét ismeretség után együtt lakjunk egy lopott lakásban két élőholttal és a komoly pénzükkel. Igaz, az élőhalott részről meg a pénzről nem tud, de neki ez is elég. Szóval felvettem a kis vörös kockás esküvői ruhámat a fekete fátyollal, és beletörődtem az egész napos durcáskodásba a nappali sarkában, és hogy csak azért jövök fel a depiből, hogy sms-ezzek Foonak, mennyire hiányzik, és hogy csatornát váltsak, amikor Jared hívott a vonalason a szerelmi fészekből. – Beszélj, tetembaszó. – Úristenúristen! A grófnő kint van, és meztelen volt, de már nem, totál vér van a bőrfűzőjén, és azonnal ide kell jönnöd, mert a patkányok kiakadtak, és kell nekünk egy fémfűrész meg egy reszelő. – Ó-ó – így én. – Ugye? – így ő. – Dühös? – kérdeztem sokkal nyugisabban, mint ahogy éreztem magam.

És Jared hallgat kicsit, mintha átgondolná – A te ruhádat viseli, és vér folyik le rajta elöl, és bólogat és mutogatja a fogait. Na, kezdek átfogó képet kapni: mint amikor kicsi vagy, és azt hiszed, szívás, hogy hidrogénezett mogyoróvajat kell enned, aztán a reklámban látod az éhező gyerekeket a legyekkel a szemükben, akiknek még szendvics se jut, és azt mondod: „Hű, ez a szívás.” Arra gondolok, az anyarobot megszorításai alatt lenni talán nem olyan rossz, mint a grófnő haragja azért, amiért bronzba öntötted. – Az szívás, Jared. Pá. – És kinyomtam. Öt perc telik el, mialatt én a sarokban mormolom, hogy – Baszki, baszki, baszki –, és megint cseng a vonalas nálunk. És Ronnie hogy – Veszed már? – Nem is tudtam, hogy be van kötve. – Biztos anyu akar ellenőrizni téged. Vedd fel. – Ronnie, vedd fel, vagy megöllek álmodban, és a testedet az öbölbe dobom. – Oksi. – Aztán mondja hogy – Téged keresnek. Valami Jody – és ott áll a borotvált fejével, a mínusz csípőjét kinyomva, hogy „úgy kell neked, ribi”. Én meg – Faszkarima! – és elveszem és beleszólok. – Helló, amnéziám van, és nem emlékszem, ki voltam két hónapig! – Miért, te mit mondasz annak, akit bronzba öntöttél? – Abby, nem haragszom – mondja a grófnő. Ami totál hazugság, mert hallom a hangján, hogy haragszik. Olyan „nem haragszom” anyahangon mondta, pedig igazából kábé huszonhat éves. – Meg fogsz ölni? – Megbeszéljük. Most hozz egy fúrógépet meg egy fémfűrészt fűrészlapokkal a lakásba. Na erre én hogy – Nem tudom, hol szerezzek ilyet, Foo dolgozik, le vagyok tiltva, és holnap iskola. Dolgozat lesz, totál nem lóghatok, különben is minek kell? – Hozz szerszámokat, és gyere azonnal. Tommy benn ragadt a szoborban, ki kell szednünk. Én meg hoppá. De nyugi vagyok. – Nem tud kijönni, ahogy te?

– Tommy nem tud köddé válni. Én így jöttem ki, de Tommy benn ragadt… mióta is Abby? – Pár napja. A fejtraumám miatt elég ködös minden. – Jared, gyere ide. Hadd hallja Abby, ahogy elroppan a nyakad. – Oké, oké, öt hete. – Húzz ide, Abby. És csak leteszi. Írok Foonak: GRÓFNŐ KINT VAN, KELL FŰRÉSZ, FÚRÓ. MOST! Ő meg: MIASZAR? KINT? MIASZAR? ACE VASÁRU, CASTRO ST. (Ugye? Két miaszar is! Foo intellektuális kíváncsisága kielégíthetetlen. Múlt héten húsz percig kérdezgetett, hogy milyen érzés a klitorisz. Nekem meg csak annyira futotta, hogy klassz. Tudom, tökhéj vagyok, de nem jutott eszembe semmi. Nagyon meg kell tanulnom franciául. Nekik van kábé harminchét szavuk a klitoriszra. Olyan nekik, mint a hó az eszkimóknak, csak nehezebb belőle iglut építeni.) Naszóval visszaírok neki: OKKÖSZ. És mondom Ronnie-nak, mondja meg anyának, hogy azt hiszem, anthrax van a fogkefémen, el kell ugranom a Walgreensbe másikért, majd jövök. Aztán felveszem a nap rücskös dzsekimet, a vámpírmacska meg minden más esetére, és az F villamossal felmegyek a Castro Streetre, be az Ace Vasáruboltba. Tökre érzem az ellenségességet a vörös kötényes ergya ezermesteren, meg is kérdezem tőle – Mi van? Még sose látott esküvői ruhát? Jön hogy – Nem, tetszik a ruha, a kabát, az egész szerkó csodás… Én meg – Igen? Kösz. A maga köténye is menő. Kell nekem egy fémfűrész meg egy fúrógép. Erre ő hogy – Minek? Erre én hogy – Kérjek engedélyt anyámtól? Egy kibaszott fémfűrészt meg fúrót akarok. Sietek. És erre ő hogy – Csak mert harmincféle fúrónk van. És erre én hogy – Ja. Ki kell szabadítanom sötét uramat a bronzpáncélból, amibe bebörtönöztem.

Erre ő totál hogy – Miért nem ezzel kezdted. – És elvezetett a fúróbutikba, kiválasztottam egy piros-feketét, ami ment a ruhámhoz, és ő meg egy fűrészt, ami totál nem, de nem akartam megbántani, azt mondtam, très beau, ami franciául édest jelent. Szóval fizetek a cuccért és érdeklődök – Miért vannak még nyitva éjfélkor? – Tudod, hogy van, sose lehet tudni, mikor akarja valaki kiszabadítani a sötét urát éjfélkor – így ő. Meg azt is hogy – Vagy bezárni. – Fúúúj. – Mert abban nem utazom. Én csak öltözködésben vagyok SM. Próbáltam megvágni magam, hogy kifejezzem, mennyire fáj, amiért Tommy (Lord Flood) visszautasít, de picsamód fájt. Bírom az öncsonkítást, mint bárki: van nyolc piercingem és öt tetkóm, van, amelyik duplapicsamód fájt, de azt profi csinálta, lehet érte hibáztatni valakit. Ismerek egy fickót a Haightson, aki ingyen tetovál, ha lány vagy és közben kiabálsz vele, ami nem is olyan nehéz, ha egy elektromos tűvel bököd. Amikor a denevérszárnyamat csinálta, úgy üvöltöttem vele, utána két napig nem volt hangom. Szóval átvillanyoztam a városon a lakástól háromsaroknyira, de közben totál rajta volt az ujjam a napdudoros dzsekim gombján, ha megtámadna Chet meg a vámpírcica haverjai, mert az esküvői ruhában totál nem tudok futni, mert a krosszmotoroscsizmáim csatjai beleakadnak a csipkébe, szóval harcolj vagy halj meg, kurva! De nem jöttek vámpírcicák. Odaérek a lakásba, és belépek – Hé, grófnő, itt a fúró! – totál beszívott-nyuszi-édibédi stílusban, ami talán hiba volt, mert bizonyított tény, hogy az édibédit könnyű megölni. És nézek kábé hogy mi a picsakoszorú, grófnő? Mert nem a megszokott önmaga, vagyis döglötten dögös, hanem papírfehér. És totál ignorálom, hogy az egyik hosszú szoknyám van rajta és a fekete melltartóm, kérés nélkül, és neki sokkal jobban tartja a gömbjeit, mint nekem, ami azért tök szemétség. – Grófnő, jól vagy? Fehér vagy. Jared meg – Látnod kellett volna, mielőtt kiitta azokat a vértasakokat. Hirtelen úgy érzem magam, mint kaka a pálcán, mert világos, hogy

azért lett hópihe, mert etetés nélkül lett bezárva. – Bocs. Csak azt akartam, hogy örökre együtt legyetek, és nem úgy festett a dolog, hogy az lesz. – Később, Abby. – Elveszi tőlem a szerszámokat, odamegy a szoborhoz, és elkezd fúrni, fűrészelni meg minden. Én meg – Hogy jutottál ki? Ő meg – A patkányfiú táncolt, és a késével megvágta a szobrot. Jared meg – Nem táncoltam. Kávét ittam és a regényemet meséltem el, és elvesztettem az egyensúlyomat a hülye csizmádban, Abby. Mondom – Nem adhatsz neki koffeint, grófnő. A nagynénjétől karácsonyra kapott egy százdolláros Starbucks-kártyát, és totál intervenciót kellett csinálnunk. Jody megáll, hátranéz rám, a smaragd szemét meg a haját kivéve nincs szín az arcán – Tommy nem tudja, hogyan kell köddé válni, Abby. Nem volt időm megtanítani neki, mielőtt bebronzoltál. Öt hete van oda bezárva, és végig magánál volt. Én meg hátrálok, mert láttam már a grófnőt mérgesen, amikor az Állatok elrabolták Tommyt, és szétrúgta a seggüket, hogy visszaszerezze, de most összeszorítja a száját, nehogy letépje a karomat. Kitapogatom a gombot a kabátomon. Nem akarom megsütni a grófnőt, mert azt nem, csak biztos, ami biztos. És mielőtt mozdulhatnék, kirántja az akkut a kabátom belső zsebéből, az egész vezetékkel együtt. Gyorsabban, mint a pislogás. Mondom neki – Nem akartam bekapcsolni. Mondja nekem – Így biztonságosabb. Nekem nem. És látom Jareden, hogy neki sem, mert úgy szipog, mintha sírni akarna. Jody fűrészeli a szobrot, mint az őrült, azon az oldalon, ahol ő volt, nehogy megvágja Tommyt, és végre elég nagy darabot levágott, hogy be tudjon nézni. Beleszól – Tommy, ki fogunk szedni. Óvatosnak kell lennem, de nemsokára kiszedünk. Jared azt kérdezi – Kell lámpa? – Nem, látok. Jared azt kérdezi – Meghalt?

Na, akkor Jody eltör egy fűrészlapot. – Hogyne halt volna meg. Vámpír. Erre én – Ja, de baromarc vagy. Meg kell mondanom, ahhoz képest, hogy szuperereje meg halhatatlansága van, a grófnő tök tré a szerszámokkal. Gondolom, a sötét ajándékban nincs benne a barkácsolás képessége. Na, egy óra után a grófnő levesz egy nagy darabot a szoborról, és megjelenik Tommy arca meg a felsőteste, ott ragadt, nem mozog, nem nyitja ki a szemét, még a grófnőnél is sápadtabb, olyan világos horzsolásszínű. Jared megint hogy – Meghalt? És Jody a sikoltás és zokogás között – Hozz egy tasak vért, Jared. És Abby, hol vannak a ruháim? – És kis vérkönny szalad le az arcán. Én meg – Ó-ó. – Mert most jövök rá, miért az én ruhám van rajta. Amikor Fooval beköltöztünk, Tommy és Jody ruháját vákuumzsákban az ágy alá tettük. – Milyen ruhát kérsz, grófnő? Hozom. Az enyémet bármikor felveheted, mert hűséges kegyenced vagyok, de mellbőséggel kenterbe versz, a ruháim nem passzolnak rád. Már bocs. És Jared nekem hogy – Felvette az Emily kapucnisodat, de tiszta vér lett. – Nagy segítség. – Hé, ki kér lattét? A grófnő rámordul, teljes agyarral. És Jared hátraugrik és kifordul a bokája. – Baszki! A grófnő hogy – Vért! Én meg Jareddel – Jövünk! És odahozom neki a tasak vért, foggal tépi fel, és Tommy ajkára meg szájába önti. És semmi nem történik. És Jody sír, egyre hangosabban, és Jareddel mi kezdünk kiakadni, és a patkányok a ketrecükben is kiakadnak, körbe-körbe rohangálnak. Végül Tommy szeme felpattan, kristálykék, mint a jég, és nem, mint a szem, és sikolt, és esküszöm a zombi kisjézusra, a lakás ablakai ripityára törtek tőle. Jared meg én a sarokban kucorgunk, a fülünket befogva, és Tommy kirepül a szoborból. Hallani, hogy a lábcsontjai recsegnek, mint a sülő fánk, ahogy kihúzza őket, a kezén mászik, patkányokat és bútorokat feldöntve, felém tart agyarral előre. A gomb után nyúlok a kabátujjamon, de ő már rajtam van, a

nyakamba harap. Olyan erős, mintha egy szoborral küzdenék, és hallom Jodyt sikítani, és hogy a bőr a nyakamon felszakad. És a szoba alagútsötétbe borul, és nyögök – Haldoklom, vagy mi a szar? Ez mi? Aztán hangos durr, és Tommyt lehúzzák rólam. És a fény visszajön. A grófnő áll ott, Foo acél állólámpáját fogja, mint a lándzsát, fejbe verte vele Tommyt. De Tommy nem neki támad, hanem megint nekem, bevérezve a padlót meg mindent. És a grófnő hátulról elkapja a nyakát, megpörgeti, és kivágja a törött ablakon, megy a fémkeret is, meg minden. Megint a sikoltás, a nyakamat fogom, a nagy lyukhoz mászok, ami a lakás fala volt, Tommy lent van az utcán, meztelenül, fém és üveg között, egy kocsira támaszkodva akar felállni. Jody mellettem áll. – Tommy! Tommy! De az elbiceg a sikátorba szemben, mintha még mindig törött lenne a lába, vagy gyógyul már menet közben, csak rohadásul fáj. Jody megfogja a fejem, oldalt fordítja, és elveszi kezem a harapásról. Úgy érzem, elájulok. Lehajol, és megnyalja a nyakam háromszor, majd visszateszi kezem a sebre. – Tartsd ott. Mindjárt begyógyul. – Aztán megráz. – Hol a faszban vannak a ruháim? – Az ágy alatt. Vákuumcsomagban. Akkor elájulhattam, mert aztán arra emlékszem, hogy a grófnő farmerban és csizmában és a vörös dzsekijében áll ott, és a vértasakokat tömi a futártáskámba. – Ezt elviszem – azt mondja. – Megmentettél – azt mondom. – A fele pénzt is viszem – azt mondja. – Nem mehetsz – azt mondom. – Hová mennél? Ki viseli gondodat? – Olyan jól, mint te? – Nagyon sajnálom. – Tudom. Meg kell találnom Tommyt. Én hoztam rá ezt. Nem ő akarta. Csak valakit akart, akit szereti. Indul, el se búcsúzik – Grófnő, várj, a vámpírmacska. Megáll. Megfordul hogy – Mi a f…? És Jared bólogat – Ja, ja.

Megmagyarázom – Chet vámpírmacska átváltoztatott egy csomó cicát. Éjjel megtámadták a Császárt és megettek egy parkolóellenőrt. – A picsába. – Ja, ja. Aztán elment. És Jared éppen szökött patkányokat fogdosott. – Totál elveszítitek a letétet a lakásra. Jody elment. Elment. Egyedül van az éjszakában. Mint Lord Byron mondta a versében a sötétségről. Rájuk már nem szorult a Sötétség: ő lett az Univerzum. Most kicsontozom a húgom. Parafrászolok.

9 Tenderloin

Ha az ember San Franciscóban klassz tacót akar, a Mission kerületbe megy. Egy tányér remek tésztáért North Beachbe. Dim sum kell, porrá őrült cápavagina, ginszenggyökér? A kínai negyed a cél. Baromira drága cipőre vágysz? Union Square. Mojitót iszogatnál vonzó, fiatal menedzserek között? Akkor irány a Marina vagy a SOMA. De ha kokó kell, féllábú kurva vagy a saját vizeletében alvó fickó, nincs párja a Tenderloinnak, ahol Rivera és Cavuto éppen egy eltűnt személy ügyében jártak. Pontosabban eltűnt személyek. – A színházkerület elég elhagyatott ma – jegyezte meg Cavuto, ahogy a Forddal beállt egy parkolni tilos helyre a Szent Szív Misszió előtt. A Tenderloin egyben a színházkerület is volt, ami kapóra jött, ha valaki elsőrangú előadást akart látni, közben pedig üvegből inni a Thunderbirdöt és több késszúrást kapni. – Mind a nyaralójukban vannak Sonomában, mi? – mondta Rivera. A baljós végzet érzése úgy tolult fel benne, mint a hányás. Normálisan ilyenkor reggel a Tenderloin járdáin hajléktalanok mocskos folyama áramlott, akik a napi első ital vagy alvóhely után néztek. Itt jobbára nappal alszik az ember. Éjjel túl veszélyes. A Szent Szív körüli korlátnál hosszú sor kéne, hogy álljon, ingyenreggelire váró emberek tömege, de a sor most alig ért ki az ajtón. Ahogy mentek a misszió felé, Cavuto megjegyezte: – Tudod, ez tökéletes alkalom lenne arra, hogy ledöntsd az egyik féllábú kurvát. Most, hogy nincs kereslet, ingyenmenetet is kaphatnál a zsarujelvényedre.

Rivera megtorpant és a partnerére nézett. Tucatnyi rongyos alak is odanézett, mivel Cavuto úgy eltakarta a fényt az ajtóban, akár egy nagy, gyűrött napfogyatkozás. – Elviszem a kis gót lányt hozzád, és filmre veszem, ahogy megríkat. Cavuto válla megroggyant. – Bocs. Csak ez az egész az agyamra megy. Csak a baszogatással tudom elterelni róla a figyelmem. Rivera megértette. Huszonöt évig becsületes zsaru volt. Soha egyetlen centnyi vesztegetést nem fogadott el, sosem használt feleslegesen erőszakot, sosem tett szívességet tekintélyes embereknek, ezért is volt még mindig csak nyomozó. Ám aztán megjelent a vörös hajú és az ő V betűs állapota, meg az öregebb és az ő pénzzel teli jachtja, és nem volt valószínű, hogy bárkinek is elmondhatják. A kétszázezer, amit Cavutóval eltettek, nem igazán vesztegetés volt, hanem, hát, a szellemi strapa kompenzálása. Stresszes olyan titkot őrizni, amit nemcsak hogy nem tudnak elmondani, de még ha megtennék is, senki nem hinné el. – Hé, tudják, miért van annyi féllábú kurva a Tenderloinban? – kérdezte egy fickó, aki menő hálózsákot viselt köpeny gyanánt. Rivera és Cavuto egy csattanó reményben úgy fordult felé, akár napraforgó a nap felé. – Mer’ kannibálokkal dugnak. Nem vicces. A zsaruk továbbügettek. – Ha tudnád – dörmögte a válla felett Rivera. – Hol vannak az emberek? – kérdezte egy nő mocskos narancssárga széldzsekiben. – Megint bevisztek mindenkit, ti szarzsákok? – Mi nem – felelte Cavuto. Mentek a sor mellett, majd egy fess fiatal hispániai férfi papi gallérban elkapta tekintetüket az étkezők feje felett, és mutatta, hogy menjenek hátra. Jamie atya. Találkoztak már vele. A Tenderloinban sok volt a gyilkosság, viszont csak kevés az értelmes ember, aki ismerte a környéket. – Erre – mondta Jamie atya. Átvezette őket a konyhán, be egy hideg betonfolyosóra, ami a zuhanyzóba nyílt. Az atya az övéről kábelen lógó kulcscsomóval kinyitott egy szellőzős zöld ajtót. – Egy hete kezdték hozni, de ma reggel vagy ötvenen lehettek. Meg vannak rémülve.

Jamie atya felkattintotta a villanyt, és félreállt. Rivera és Cavuto beléptek egy napsárgára festett szobába, melyben acélszürke fémpolcok álltak. Minden vízszintes felületen ruhák halomban, és valamilyen mértékben az összeset zsíros, szürke por borította. Rivera felemelt egy kockás nejlonkabátot, ami meg volt szaggatva és vérfoltok pettyezték. – Ismerem azt a kabátot, nyomozó. Egy Warren nevű emberé. Vietnamban harcolt. Rivera megfordította, és igyekezett nem összerezzenni, amikor látta a repedéseket. – Mindennap látom ezeket az embereket – mondta Jamie atya –, mindig ugyanazt viselik. Nincs nekik ruhával teli szekrényük. Ha az a kabát itt van, akkor Warren vagy kint szaladgál a hidegben, vagy valami történt vele. – És nem látta? – kérdezte Cavuto. – Senki nem látta. És a ruhák zömére ugyanez áll. És már az a tény, hogy ruhát hoznak be leadni, azt jelenti, hogy rengeteg van kint. Az utcán élőknek nincs sok mindenük, csak azt nem tartják meg, amit már nem bírnak cipelni. Vagyis ez itt csak az, amit már nem bírnak el. Az ebédlőben mindenki egy elveszett barátját keresi. Rivera letette a kabátot, felvett egy munkásnadrágot, ami nem volt repedt, viszont poros és vérfoltos igen. – Azt mondja, ezeket a ruhákat emberekhez tudja kapcsolni? – Igen, egyből ezt mondtam reggel a járőrnek. Ismerem ezeket az embereket, Alphonse. Eltűntek. Rivera magában mosolygott azon, hogy a pap a keresztnevét használta. Jamie atya fiatalabb volt nála húsz évvel, és néha mégis úgy beszélt vele, mint egy gyerekkel. Ha az embert állandóan „atyának” szólítják, az a fejébe száll. – Volt ezekben az emberekben bármi közös? Mármint azonkívül, hogy mind hajléktalanok. Például betegek voltak? – Betegek? Az utcán mindenkinek van valami baja. – Úgy értem, halálos betegség. Amiről tud. Rák? AIDS? – Amikor az öreg vámpír szedte az áldozatait, szinte mindegyikről kiderült, hogy halálos beteg volt és hamarosan meghalt volna. – Nem. Nincs más kapcsolat, mint hogy mind az utcán éltek és most

mind eltűntek. Cavuto pofát vágva elfordult. Nekiállt turkálni a ruhák között, mintha elveszett zoknit keresne. – Atyám, tudna nekünk egy listát írni azokról, akiké ez a sok ruha? És írjon oda bármi jellemzőt, amire csak emlékszik róluk. Akkor elkezdhetem keresni őket a kórházakban és a börtönökben. – Csak az utcán használt nevüket tudom. – Megteszi. Mindent, amire csak emlékszik. – Rivera adott neki egy névjegykártyát. – Hívjon engem, ha bármi van. Hacsak nincs valami nagy baj éppen, az egyenruhások csak feleslegesen bonyolítják a nyomozást. – Persze – tette el a kártyát Jamie atya. – Maga szerint mi folyik? Rivera a partnerére nézett, aki egy poros cipőt tanulmányozott elmélyülten. – Biztosat nem mondhatok. Nem tudok nagyszabású hajléktalanáttelepítésről, bár történt már ilyen. Nem mindig közlik velünk. Jamie atya papszemekkel nézett rá, azokkal a bűntudatébresztő szemekkel, amelyekről Rivera mindig úgy gondolta, az várja a gyóntatószékben. – Nyomozó, mi naponta négy-ötszáz reggelit osztunk ki. – Tudom, atyám. Nagyszerű munkát végeznek. – Ma száztízet adtunk. Ennyi. Akik most sorban állnak, mára ők az utolsók. – Megteszünk mindent, atyám. Úgy mentek át az ebédlőn, hogy kerülték a tekinteteket. A kocsiban Cavuto megszólalt: – Azokat a ruhákat karmok tépték meg. – Tudom. – Nem csak a betegeket vadásszák már. – Nem. Bárkit, akit az utcán találnak. Sőt, bárkit, akit egyedül találnak. – Ott bent voltak olyanok, akik láttak valamit. Lerítt róluk. Vissza kéne jönnünk és beszélni velük, amikor a pap és az önkéntesek nincsenek itt. – Igazából nincs rá szükség, nem igaz? – Rivera számokat firkált a

noteszébe. – Beszélni fognak az újságoknak – sorolt be egy villamos mögé Cavuto, aztán sóhajtva megadta magát a ténynek, hogy tizenkilencedik századi sebességgel fog döcögni pár háztömbig fel a Nob Hillre. – Először majd szórakoztató cikk lesz arról, amit az őrült utcán lakók hadoválnak, aztán valakinek feltűnnek a véres ruhák, és minden kiderül. – Rivera hozzáadott még egy számot, majd nagy lendülettel írt valamit. – Nem kell, hogy eljussanak hozzánk – reménykedett Cavuto. – Nem a mi hibánk. – Nem számít, minket hibáztatnak-e – mondta Rivera. – A mi felelősségünk. – Mit akarsz ezzel mondani? – Azt akarom mondani, hogy meg fogjuk védeni a várost egy horda vámpírmacska ellen. – Most, hogy kimondtad, már igaz – nyafogott Cavuto. – Felhívom azt a Wong gyereket, hogy kész-e az UV-s kabát. – Csak így? – Ja. Az alapján, amit Jamie atya mondott, kábé egy hét alatt megették a Tenderloin hobóinak háromnegyedét. Ha háromezer utcán élőt saccolsz a városban, akkor abból kétezer-kétszáz már halott. Valakinek csak feltűnik. – Ezt számolgattad? – Nem, azt próbáltam kiszámolni, van-e elég pénzünk könyvesboltot nyitni. Ez volt a terv. Korai nyugdíj, aztán ritka könyveket árulni egy klassz kis boltban a Russian Hillen. Megtanulni golfozni. – Nincs – tette hozzá Rivera. Éppen tárcsázni akarta Foo Dog számát, amikor a telefonja csipogott. Még sose adott ilyen hangot. – Ez mi a szar volt? – kérdezte Cavuto. – Sms – mondta Rivera. – Tudod, hogy kell sms-t küldeni? – Nem. A kínai negyedbe megyünk. – Kicsit korán van még a tojástekercshez, nem? – Troy Lee üzent.

– A kínai gyerek a Safewayből? Nem akarom látni azokat a marhákat. – Egy szót írt. – Nem akarom tudni. – MACSKÁK. – Nem most mondtam, hogy nem akarom tudni? – A kosárlabdapályán a Washington mellett. – Csináltass azzal a Wong gyerekkel olyan kabátot nekem is. Ötvenes hosszban. – Annyi lámpával stadionok fölött röptetnek Goodyear-reklámmal az oldaladon.

10 Valószínűtlen lovagok

A CSÁSZÁR Borvidéknek hívták. Valójában egy térség a Market Streettől délre, a Tenderloin szomszédságában, ahol az italboltok nagy tételben, de kis választékban kínálnak olyan borokat, mint a Thunderbird, a Richard’s Wild Irish Rosé meg az MD 20-20 (a borvilágban Veszett Kutya néven ismert, mivel a fogyasztói hajlamosak nyilvánosan vizelni és háromszor körbefordulni, mielőtt kidőlnek a járdán). Noha a Borvidék technikailag a SOMA része volt, vagy a „divatos” Market Streettől délre környéké, még nem szoktak ide a fiatal menedzserek, akik latté és pénz fényes bevonatával fröcskölnek tele mindent, ahogy tették a szomszédos vízparttal. Nem, a Borvidék főleg lerobbant apartmanházakból, olcsó hotelekből, gányos pornómozikból és öreg iparépületekből állt, mely utóbbiak most minitárolókká alakultak. Ja, meg volt egy hatalmas szövetségi épület, amit mintha egy óriás acél pterodactylus molesztálna, de a kormány nyilván csak így próbált a szabvány óvóhelyarchitektúrából valami esztétikailag csábítóbbat gyúrni, főleg annak, aki szereti a Godzilla-pornót. Ennek az építészeti undornak az árnyékába jutott a Császár az alfavámpírmacska utáni keresése során. Az embereivel nem sok időt töltöttek a Borvidéken, mivel egy évtizedet elvesztett már az italnak, és azóta lemondott a szőlő nektárjáról. De az ő városáról volt szó, úgy ismerte, mint a macskakarmok nyomát Betli orrán. – Nyugalom, emberek, nyugalom – vetette vállát egy

szemeteskonténernek egy százéves téglaépület mögött. Betli és Lázár azóta morogtak, amióta beléptek a sikátorba, mintha apró kisteherautók várakoznának a mellkasukban. Közel járnak. A konténer rozsdás kerekeken félregurult, feltárva egy alagsori ablakot, amibe tessék-lássék furnérdarabot illesztettek. Az épületben valaha sörfőzde működött, ám azóta átalakították raktárnak, kivéve az alagsort, melynek felét belülről elfalazták. Erről az ablakról azonban elfeledkeztek: egy föld alatti kamrába vezetett, amiről nem tudott a rendőrség, s William meg a Borvidék bájának behódoló társai itt kerestek menedéket az eső és hideg elől. Persze részegnek kellett lenni ahhoz, hogy az ember jó helynek lássa. Az ablak melletti kis résztől eltekintve vaksötét volt, nyirkos, tele patkánnyal és vizeletszaggal. Ahogy elhúzta a furnért, a Császár magas, sziszegő hangot hallott, és égett szőr illata gomolygott ki az ablakon. Betli ugatott. A Császár elfordult és köhögött, ellegyezte a füstöt az arca elől, majd bekukucskált az alagsorba. A padló látható részét macskatetemek borították, melyek füstölni kezdtek, fellángoltak és hamuvá égtek, amint napfény érte őket. Több tucat hevert ott, és ezek csak azok voltak, amiket a Császár látott az ablakon át. – Ez lesz az, uraim – paskolta meg Lázár oldalát. Betli horkantott, felkapta a fejét és három gyorsat kaffantott, hogy – Azt hittem, tetszeni fog az égő macska szaga, de furcsa módon nem tetszik. A Császár négykézlábra ereszkedett, és farral előre betolatott az ablakon. Kabátja beleakadt a párkányba, ám ez csak segített abban, hogy nagy testét lassan leeressze. Lázár bedugta fejét az ablakon és nyüszített, hogy – Nem tetszik, hogy egyedül mész be oda. – Felmérte a távolságot az ablak és a padló között, és készült leugrani a mélybe. – Nem, te maradsz, jó Lázár – mondta a Császár. – Attól félek, nem bírnálak felemelni oda. Az elégett macskák hamuja ropogott a talpa alatt, ahogy elérte annak a résznek a végét, ahol a közvetlen fény úgy esett a földre, akár egy koszos szürke szőnyeg. Ha tovább akar menni, át kell lépnie az alvó – na jó, döglött – macskákon, mivel látta, hogy az árnyékos rész is telis-

tele van macskatetemekkel. A Császár megborzongott, és legyűrte az erős késztetést, hogy visszainaljon az ablakhoz. Nem volt különösebben bátor ember, ám a városa iránti kötelességérzet igencsak erősen élt benne, kénytelen volt a város és a veszély közé állni, noha a frász úgy araszolt a gerincén, akár egy hatalmas, nyálkás százlábú. – Kell lenni másik bejáratnak – mondta a Császár, inkább hogy megnyugtassa magát, mintsem információt közöljön. – Talán ember nem fér be rajta, különben tudnék róla. Cipője orrával félretolt egy döglött macskát, és közben fintorgott. Felötlött előtte a kép, ahogy a vámpírmacskák rátámadtak a szamurájos emberre, és ki kellett vernie a fejéből, hogy lépni tudjon. – Egy lámpa jó ötlet lett volna. – De nem volt lámpája. Volt öt doboz gyufája meg egy olcsó, fűrészes konyhakése, amit egy kukában talált. Ez az a kés, amivel megszabadul a vámpírmacskától, Chettől. Fiatalabb, naivabb napjaiban fakardot hordott magánál, gondolván, hogy majd beledöfi a vámpírok szívébe, ahogy a filmeken, de aztán látta, hogy az öreg vámpírt széttépi a robbanás, fegyvertűz és szigonypuska, amikor az Állatok megrohanták a jachtját, és egyik sem volt olyan hatásos, mint a kis kardos ember a SOMA-ban. Akkor is, a lámpa jól jött volna. Meggyújtott egy gyufát és maga elé tartotta, úgy haladt a sötétben, minden lépésnél macskatetemeket kerülgetett. Amikor a gyufa az ujjára égett, másikat gyújtott. Betli vakkantott, az éles hang visszhangot vert az alagsorban. A Császár megfordult, és rájött, hogy közben befordult egy sarkon, és már nem látja az ablakot. Felöltőjébe nyúlt, és kitapogatta a kés nyelét, amit a derekánál hátul az övébe dugott. Ment tovább, be egy másik helyiségbe; amennyire meg tudta állapítani, elég nagy volt, ám a gyufa fényének határáig csak macskatetemeket látott, főleg az oldalukon hevertek, mintha csak eldőltek volna, vagy kupacban, akárha éppen játszottak, harcoltak vagy párzottak volna, amikor valami hirtelen lekapcsolta őket, akár a villanyt. Betli megint vakkantott a távolban, amit követett Lázár mélyebb hangja. – Minden oké, emberek, egy perc és ott vagyok.

Már benne járt a harmadik doboz gyufában, amikor meglátott egy résnyire nyitott acélajtót. Arra vette az irányt, a macskák egyre ritkultak, aztán egy tisztáshoz ért, ami csak pár lábnyi volt, de mintha egy keskeny ösvényt tisztítottak volna meg ott. Megállt és lihegett. Hangokat hallott, férfiak hangját, de maga mögül, az ablak felől, majd az emberei ugatását és morgását. – Itt vagyok! – kiáltotta a Császár. – Itt bent. Az emberek velem vannak! Egy távoli hang: – Faszszopók, eztet be kell fedni. Ha a város befalazza, hová menünk, amikor esik? Puffanás hallatszott, aztán csikorgás, rozsdás csikorgás, és a Császár megértette, hogy a furnért teszik vissza a helyére, és az ablak elé tolják a konténert. – Támasszuk ki a kerekeket – mondta a hang. – Itt vagyok! Itt vagyok! – kiabált a Császár. A fogát csikorgatva futásnak akart eredni a macskatetemek szőnyegén át az ablakhoz, de habozott, aztán a gyufa a körmére égett, és sötétség borult rá.

AZ ÁLLATOK – Tuti, hogy az apokalipszis – mondta Clint, fel sem nézve a vörös betűs Bibliából. Az Állatok a kosárlabdapályán szétszóródva játszottak. Clint, Tory Lee és Drew hátukat a drótkerítésnek döntve ültek. Troy Lee próbált beleolvasni a Bibliába Clint válla felett, Drew füvet tömött egy lila, szénszálas sportpipába. Cavuto és Rivera megkerülték a pályát. – Mizú’, nigger? – mondta egy reszelős, aszott hang, a környezetből abszolút kirívó, mintha valaki egy apró sárkányból pofozna ki tüzes fingot egy tollasütővel. Cavuto megtorpant és megfordult. Egy apró alak állt az oldalvonalnál óriási edzőcipőben és Oakland Raiders kapucnis pulóverben, ami elég nagy volt egy melák profi kosarasnak is. A

szemüvegtől eltekintve akár Gangszta Yoda lehetett volna, ha kicsit zöldebb. – Az Troy Lee nagyanyja – mondta a magas gyerek, Jeff. – Öklözni kell vele, különben nem hagyja abba. Az asszony valóban a levegőben tartotta az öklét. – Előbb te – mondta Cavuto a társának. – Te etnikum vagy. Rivera odament az apró asszonyhoz, és bár szörnyen kínosan érezte magát, öklözött vele. – Igasság – mondta Nagyi. – Igazság – mondta Rivera. Lashre nézett, aki az Állatok ad hoc vezetője lett Tommy Flood vámpírrá avanzsálása után. – Nektek oké ez? Lash vállat vont. – Mit lehet tenni? Különben is valszeg itt az apokalipszis. Nincs idő a politikai korrektségre, amikor vége a világnak. – Ez nem az apokalipszis – mondta Cavuto. – Határozottan nem. – Szerintem meg tutira – mondta Troy Lee, Clint válla felett lesve a Jelenések könyvébe. Mind az ülő Állatok köré gyűltek. Rivera elővette a noteszét, majd vállat vont, és visszadugta a zsebébe. Ez nem lesz a jelentésben. Drew meggyújtotta a pipát, szívott egy nagyot, és Barrynek passzolta, a kopaszodó búvárnak, aki jól letüdőzte. – Világos nektek, hogy zsaruk vagyunk? – mondta Cavuto, bár nem túl magabiztosan. Drew vállat vont, és kifújt egy szagos löketet. – Nem gond. Orvosi célzatú. – Orvosi? Van papírod? Mire? Drew az ingzsebéből előhúzott egy kék kártyát, és felmutatta. – Izgatott vagyok. – Az nem állapot – kapta ki a kártyát Drew kezéből Cavuto. – És ez könyvtári kölcsönzőjegy. – Az olvasástól lesz izgatott – mondta Lash. – Állapot – próbált komoly képet vágni Jeff. – Ízületi gyulladásra – mondta Troy Lee. – Nincs ízületi gyulladása. Nem dolog. – Cavuto bilincset vett elő az

övén lévő tokból. – Neki van – mutatott Troy Lee a nagyanyjára. Az öregasszony vigyorgott, felmutatta a betegkártyáját, aztán villantott egy ízületi gyulladásos „Nyugati Parti” bandajelet. – Mizú’, nigger? – Nem öklözök vele – szögezte le Cavuto. – Kilencvenéves. Muszáj. Nálunk így megy – mondta Troy Lee misztikus ősi kínai titokhangon. Ülő helyzetben még kicsit meg is hajolt a hatás kedvéért. Cavuto lehajolt, hogy öklözzön az öregasszonnyal. – Abban a hatalmas cipőben sose fut el a gyilkos macskák elől – mondta neki. – Nem érti – mondta Barry. – No comprende angol – mondta Gustavo. – Macskák – emlékeztette őket Rivera. – Az üzenet. – Ja, maguk mondták, hogy szóljunk, ha fura dolog történik. – Pontosabban azt mondtuk, ne szóljatok – mondta Cavuto. – Tényleg? Na mindegy. Éjjel a Császár jött és dörömbölt az ablakon tök kiakadva a vámpírmacskák miatt. – Láttátok is őket? – Ja, annyi volt, mint a baszás. Fingom sincs, hogyan kapjuk el mindet. Ezért is nyilvánvaló, hogy ez az apokalipszis. Clint, az újraszületetett, felnézett. – Gondolom, a fenevad száma az, ahányan vannak. Vagyis minimum hatszázhatvanhat volt. – Bár elég nehéz volt megszámolni – mondta Drew. – Felhőben jöttek. Rivera Troy Leere nézett magyarázatért. – Mintha mind köddé váltak volna, mint ahogy az öreg vámpír próbált, amikor felrobbantottuk a jachtját. Csak ezek mind összeolvadtak egy nagy vámpírfelhőbe. – Ja, és a felhő majdnem bejött a boltba még csukott ajtón át is – mondta Jeff a hárompontos vonalnál, zsinórban a negyediket dobva be. – Hogyan akadályoztátok meg? – kérdezte Cavuto. – Vizes törülközőt dugtunk az ajtó alá – mondta Barry. – Az ember ezt csinálja, ha füvet akar szívni egy hotelben, és nem akarja, hogy mindenki hívja a biztonságiakat. Mindig legyen az embernél törülköző.

Olvastam róla egy útikalauzban, ami a stopposoknak szól. – Ügyes – mondta Drew kissé már üveges szemmel. – De ha nincs a nedves törülköző, apokalipszis lett volna – makacskodott Troy Lee. – Clint éppen a törülközős részt keresi a Jelenések könyvében. – Remélem, hogy Mad Max-féle apokalipszis – mondta Jeff –, és nem „zombik eszik az agyadat” apokalipszis. – Szerintem „a várost felzabálják a vámpírmacskák” apokalipszis – vélte Barry. – Már az alapján, amit tudunk. – Ez nem az apokalipszis – mondta Cavuto. – És mi történt, a felhő csak elment? – kérdezte Rivera. – Ja, lepárlott valahogy nagy macskarajjá, azok meg szanaszét futottak. De mit csináljunk ma éjjel? Ha visszajönnek? A Császár egyenesen idevezette őket. – Hol van a Császár? – Reggel elment a kutyáival. Azt mondta, sejti, hol lehet a fő vámpírmacska, és hogy ő meg az emberei elintézik és megmentik a várost. – És hagyták elmenni? – Ő a Császár, nyomozó. Nem lehet annak parancsolni. Rivera ránézett Cavutóra. – Hívd fel a központot, hogy szóljanak nekünk, ha bárki látja a Császárt. – Nincs vége a munkanapnak, mi? – Apokalipszis! Huhú. Apokalipszis! – kiabált Barry. Troy Lee nagymamája kantoni hadovával sorozta meg a fiát, aki hasonlóképpen válaszolt neki. Az öregasszony vállat vont, felnézett Cavutóra és Riverára, és harminc másodpercig beszélt, majd elvette a labdát Jefftől, lőtt egy csont nélküli kosarat, amit mindenki megtapsolt. – Mi? Mi? – kérdezte Cavuto. – Azt kérdezte, mit ujjong Barry, hát megmondtam neki. – És mit felelt? – Hogy nem nagy ügy. Lánykorában Pekingben is voltak vámpírmacskák. Azt mondja, gyökerek. – Ezt mondta? – Más frázissal, de lényegében igen.

– Az jó. Mindjárt jobban érzem magam. – Meg kell találnunk a Császárt – mondta Rivera. Cavuto előhúzta a kocsikulcsot a kabátjából. – És felvenni az apokalipszisdzsekinket. – És mi? – kérdezte Lash. Rivera vissza sem nézett. – Ti tapasztaltabbak vagytok a vámpírok elleni harcban, mint bárki a bolygón… – Ugye? – mondta Troy Lee. – Ezt megszívtuk – mondta Lash. – Szomorú – pakolta el a pipát Drew. – Ez olyan szomorú.

A CSÁSZÁR Sötétség. Várt egy pillanatot, fülében lüktető pulzusát hallgatta, mielőtt meggyújtott egy gyufát. – Bátorság – suttogta magának; mantra, megerősítés, egy hang, hogy ne ugorjon ki a bőréből minden reccsenésre vagy susogásra a sötétben. Meggyújtotta a gyufát, magasba tartotta. Egész testével beledőlve megrántotta a nagy acélajtót, ami pár centit mozdult. Talán ez a másik kiút. A macskák nem jöhettek be az ablakon, a furnér ott volt. Könyökkel rásegített az ajtóra, érezte, hogy akad az alvó vámpírmacskákban. Amikor elég széles lett a nyílás, hogy átnyomakodjon, bedugta a vállát, majd megállt, mert a gyufa elaludt a mozdulattól. Bent volt, a padlót tisztának érezte maga alatt, habár mintha porban állt volna. Ahogy gyufát gyújtott, azt remélte, lépcsőházban áll, folyosón, esetleg egy másik bedeszkázott ablaknál, de egy kis raktárhelyiséget látott széles fémpolcokkal. A padlót valóban vastag porréteg fedte, és benne gyűrött ruhák halmokban. Rongyos felöltők, farmerek és munkáscsizmák, de emellett élénk színű szaténruhák, forrónadrágok, topok, patacipők foszforeszkáló színben, a porban és sötétben megkopva. Ezek emberek voltak. Hajléktalanok és prostituáltak. A démonok

lerángattak ide embereket, és lakmároztak belőlük, porrá szívták őket, ahogy a gót lány mondta. De hogyan? Akármilyen erősek vagy éhesek, a macskák csak macskák voltak, mielőtt átváltoztak. És nem tűntek kooperatívnak. Nem tudta elképzelni, hogy húsz vámpírmacska lerángat ide egy felnőttet. Kizárt. A gyufa az ujjára égett, félredobta, és mielőtt a következőt meggyújtotta, előhúzta a kését. Amikor a gyufa fellángolt, megpillantott valamit az egyik magas polcon a raktár túlsó felén. Egy macskánál jóval nagyobb dolgot. Talán az egyik áldozat, aki túlélte. Megmarkolta a kést, és elindult, igyekezett nem borzongni, ahogy a poros ruhák a talpára és bokájára tapadtak. Nem, nem macska. Legalábbis nem házimacska. De szőrös. És farka van. Nagyságra mint egy nyolcéves gyerek, és egy nála még nagyobb valamihez bújt oda. A Császár felemelte a kést, előrelépett, majd megtorpant. – Ilyet se látni mindennap – mondta. A macskaféle Tommy Flood meztelen alakjához vackolódott oda.

11 Abby Normal krónikái: Szánalmas kudarc minden kis és nagy teremtmény között

Kudarcot vallottam mint kegyenc, mint barátnő és mint emberi lény általában, és akkor még nem is számítom a Biológia 102-t, amiből totál bukásra állok, pedig kétszer még órán is voltam. A grófnő már egy hete elment, és senki nem látta se őt, se Flood vámpírt. Kerestem őket, főleg iskolaidő alatt. Csak azt se tudom, merre keressem. Kábé azt csinálom, hogy járkálok és kérdezgetem az embereket, láttak-e egy totál dögös vöröst, és vagy szó nélkül otthagynak, vagy, mint egy pasas, aki azt hitte, strici vagyok, ezer dollárt ajánlott, ha megtalálom és elviszem neki. Aztán munkát ajánlott: – A kuncsaftok totál buknak a sovány Lolita-cuccra. – Nagyon hízelgő, uram. Köszönöm. Ha megtalálom a barátnőmet, elhozom, és mindketten boldogan szolgálunk ki undorító mennyiségű perverz idegent, és magának adjuk az összes keresett pénzt a maradék kis önbecsülésünkkel együtt. – Tedd azt, kiscsajszi. Tedd azt. Ami újabb ok arra, hogy miért kell megtalálnom a grófnőt és a megbocsátásáért könyörögni, mert az új mobilom videót is tud, és alig várom, hogy feltegyek egy klipet a blogomra, amin Jody szanaszét szórja egy strici darabjait a Tenderloinban. (A grófnő oktatott engem önbecsülésről, és hogy egy nő sose áldozza fel a méltóságát egy férfinak, hacsak az nem ad neki ékszert, vagy nem dögös pasi és van menő állása, szóval biztos lesznek törött csontok és sokszínű kék-zöld

foltok.) Kevés van prostikból és hajléktalanokból a városban, írtak róla a Chronicle honlapján. Úgy tálalták, mintha jó dolog volna, „Kevesebb erkölcsrendészeti kihágás” vagy mi a görcs, és egy másik cikk is volt arról, hogy a hajléktalanszállókon most először bőven van hely. Úristen. Macskaeledel lett belőlük, ti búgócsírák! Na, pont ezért nem akartam beszállni az iskolaújságba. Az újságírók akkor se látják a nyilvánvalót, ha kiveri a szemüket, és amúgy sem lehet kimondani semmit. Szóval amikor a szerelmi fészekbe értem, az ablakokat furnérral csinálták be, Foo meg Jared kábé ábécébe szedték a patkányokat, felpakolták, felcímkézték, meg minden. Foo karjaiba vetettem magam, megcsókoltam jó hosszan, és körülnéztem: – Döglöttek. A lakásunk tele van döglött patkányokkal. Jared meg – Nem döglöttek. Dögösek. Foora nézek – Magyarázd el, s’il vous plait. Mire ő totál – Döbbenetes, Abby. Beinjekciózol nekik egy kis vámpírvért, és átváltoznak, de előbb meg kell ölni őket. Időbe telt, mire rájöttünk erre. – És megöltétek ezt a sok patkányt? – Én – mondja Jared. – Szomorú voltam, de most már nem. A tudományt szolgálom. – Hogyan? Foo: – Cián. Vele egyszerre Jared: – Kalapács. Jarednek nagy ijedt anime-szeme lesz: – Ja, cián. Úgy értettem. Rákérdezek: – Patkányokat öltetek és vámpíroztatok át, miközben a grófnő és Tommy eltűntek, az egész város tele van elveszett macskás plakátokkal, és Chet meg a kegyencei megeszik az összes hajléktalant meg prostit? Ők meg – Hát… ja. És Foo még hogy – És dolgoznom kellett meg órákra menni. És lefényezni a kocsimat. Amihez Jared hogy – És csináltunk napdzsekit a két zsarunak, amihez millió kis vezeték kellett. – És a dohányzóasztalra mutat, ami az

egyetlen felület, ahol nincsenek döglött patkányok, de dzseki sincs ott, csak dzseki alakú dróthálók, üveggyöngyökkel. – Azt zsaruk nem vehetik fel – mondom. – Az robothálóing. – Très menő, non? – Nem! És ne gyalázd a francia nyelvet tovább azzal, hogy köré csavarod a péniszdokkodat. Az egész nyelvet tönkreteszed, mielőtt megtanulom kifejezni mély kétségbeesésemet és sötét vágyaimat en français, te kis patkányölő. Tudom, kicsit kemény hangot ütöttem meg vele, de mérges voltam, és védelmemre szóljon, hogy Foo lábát reszeltem, amikor „sötét vágyaimat” mondtam, szóval igazából szeretettel mondtam. Foo hogy – Nem volt időnk igazi dzsekiket szerezni. Bőr kell, ami drága. Vagyis hiába az őrült nindzsás és tudományos ügyessége, még imádott Foomat sem lehet női felügyelet nélkül hagyni. Persze mostanában hazajárt, és a szülei rossz hatással vannak rá. Mondom neki – Intézem. Beszélnem kell Lilyvel. Lily a tartalék legjobb barátom. Régebben ő volt az LB-m, de akkor, amikor én találkoztam Lord Flooddal és a grófnővel, Lily meg a munkahelyén, az Asher Használt Holmikban kapott egy könyvet postán, ami meggyőzte, hogy ő a Halál, én meg mondtam neki – Nekem nyolc, kurva. Ő meg hogy – Szabadon élhetem a saját lidércnyomásom, ribanc. Szóval totál ribikóka voltunk. A negyvenötös busszal a halott patkányos szerelmi fészektől lementem North Beachbe. A kínai negyed kiakaszt, mert az összes kínai nagyi az utcán van, és tuti, rólam beszélnek, mert azt hiszik, tönkretettem Foot a gót-angol bájammal. Ráadásul durva dim sum éhség jön rám, amiért egyszer majd kezelésre megyek, vagy nasiért. Na az Ashernél Lily kijön a pult mögül, megölel és nagy puszit ad a homlokomra (mert magasabb nálam, és még a mellkerülete is nagyobb). Én hogy – Nagy ibolyaszín rúzsnyom van a homlokomon, mi? Ő hogy – A Halál csókja, szokj hozzá, ribi, megy a hajadhoz, très cuki.

– Oké. – Nem a Halál csókja volt, de tényleg ment a hajamhoz. – Lily, férfibőrdzseki kell ilyen méretben. – Odaadom neki Foo cetlijét a mérettel meg szabással. – Mi a pí, Abby? Ötven hosszú? Egy orkának veszel dzsekit? – Gigantikus meleg zsarunak. Veszed? – Ja. Füstöljünk egyet? – Van elég rúzsod? – Mert a dohányzás árt a legjobban a rúzsnak, és a rúzsnyoma a homlokomon tényleg totál ment a hajamhoz. – Ribi, lécci. – Úgy értve, „volt olyan, hogy nem volt elég sminkem?”, ami igaz, mert Lilynek PVC Robot Kalóz futártáskája van, amibe egy gyereket is be lehet dugni, csak ő kozmetikumokat tart benne. – Oké. Szóval Lilyvel kimegyünk a hátsó ajtón, és nézzük a kukát, mintha kétségbeesésünk mélye lenne, közben dohányzunk. Éppen beszélni akarok neki a szerelmi fészekről meg Fooról, vámpírmacskákról meg minden, mert egy ideje pasi üzemmódban voltam, azaz hanyagoltam Lilyt, amit ő totál ért. Nyomja hogy – Szóval a nagy meleg zsarunak hispániai partnere van? – Rivera és Cavuto. Szikkadt nappalélők, de Riverában van valami titkos ügynökös. Ismered őket? – Ja, tegnap voltak itt. Rivera drága öltönyt visel. Jó illata is van. Megdugnám. Én meg öklendezek. – Lily, bakker, ezeréves és zsaru. Az anyarobot is totál hídba ment tőle. Úristen! Undorító vagy! – Kuss, nem azt mondom, hogy normálisan. Hanem zombi apokalipsziskor csapdába estünk a bevásárlóközpontban, és mielőtt le kell lőnünk egymást, hogy ne ehessék meg az agyunkat és változtathassanak át, akkor. – Á, így már oké – mondom, hogy jobban érezze magát, mert neki nincs barija, és sokszor túlkompenzál a ringyóságával, de akkor is undorítónak gondoltam. De témát váltottam – Mit akartak? – Mindenféle irreleváns baromságot kérdeztek. Láttam-e furcsa macskákat, láttam-e a Császárt vagy egy vörös bigét.

Én meg magamban Faszkarima a köbön!, de kívül nyugi vagyok – Szóval nem tudtál semmit. – Nem, Asher azt mondta, a vörös bejött a boltba nemrég, és tegnap éjjel a villamoson mentem Max delijébe, és azt hiszem, láttam bemenni a Fairmont hotelbe. Olyan vörös hajpalástja volt, amiért én kiskutyákat ölnék. – Vörös bőrdzsekiben volt? – Cuki vörös bőrdzsekiben. – Nem mondtad el nekik, ugye? – De. – Te áruló kurva! – És vállon bokszoltam. Védelmemre szóljon, hogy el kell mondanod a volt legjobb barátodnak, amikor friss tintához jutsz, szóval a sikoly tökre nem ért. Nem tudhattam, hogy új tetkója van azon a vállán, úgyhogy az, hogy mellen vágott, totál nem volt jogos. Szóval très hangosan jajgatok, amikor az orosz nő az emeleten kidugja a fejét az ablakon – Csendet, kérem, olyan hangos, mint égő medve. Na erre Lilyvel nevetünk – Mint medve – ismételgetjük, aztán az orosz nő becsapja az ablakot. Mint medve. Akkor eszembe jut – Lily, kell a két dzseki, aztán húzok a Fairmontba. Meg kell mentenem a grófnőt. – Oké – nem is kérdez semmit, és én ezért szeretem: olyan nihilista, hogy már nem is vicces. Szóval fogom a dzsekiket, fogom a taxit, és el Fairmontba, ami totál kiakasztja a taxist, mert csak hat sarok, de amikor odaérek, csak az jön ki a számon, hogy – faszkarima! – mert elkéstem.

JODY Az egyik, ami hiányzott Jodynak az emberi létből, az elalvás volt. Hiányzott neki a kielégült fáradtság, ahogy az ember ágyba rogy, és elsodródik az álmok álmos szürkületi tengerén. Amióta átváltozott,

sosem volt fáradt, kivéve ha sokáig halogatta a táplálkozást. A legtöbb reggel, hacsak nem Tommyval szeretkeztek és egymás karjaiban aléltak el, keresett egy viszonylag kellemes pozíciót, várta, hogy felkeljen a nap és kiüsse. Talán megrebbent a szemhéja egy másodperc erejéig, aztán villany leó. Vámpírként az álomhoz legközelebbi állapot az volt, amikor köddé változott a bronzszoborban, de az álomföldre vezető ajtó még akkor is becsapódott hajnalban. A vámpírként való állandó éberség kicsit irritálta. Főleg, hogy egy hete kereste Tommyt, feltuningolt érzékeit a végsőkig feszítve, és reggelente üres kézzel kellett visszatérnie a hotelbe. Tommy bebicegett egy sikátorba, és eltűnt. Megnézett minden helyet a városban, ahová emlékezete szerint elvitte Tommyt, de semmi jelét nem találta, hogy ott járt. Abban reménykedett, hogy valamiféle hatodik vámpírérzék majd segít neki megtalálni, mint amilyen az öreg vámpírnak is volt, de nem így történt. Most már a hetedik reggel tér vissza a szobájába a Fairmontban. És hetedik reggel teszi ki a „ne zavarjanak” táblát, zárja be az ajtót, húz melegítőt, iszik egy tasak vért a minibárban tartott készletből, mos fogat, aztán bújik az ágy alá és böngészi lelki szemei előtt a város térképét, amíg el nem alél. (Mivel hajnalban technikailag meghal, egy kényelmes matracon aludni veszélyes luxusnak számított; az ágy alá mászva több réteg volt közte és a napfény között, ha netán egy kíváncsi szobalány benyitna.) A hajnal előtti rituálé része volt, hogy mindig kicsit később tért vissza a hotelbe; akár az ejtőernyős, aki egyre közelebb és közelebb engedi magához a földet, mielőtt meghúzza az ernyő zsinórját, hogy kicsit feltankoljon adrenalinból. Az utóbbi két reggel akkor lépett be a hotelbe, amikor az ébresztőóra, amit tíz perccel napkelte előttre állított be egy elektronikus naptár alapján, csipogni kezdett. Tommynak is vett egy ilyet, és kíváncsi volt, még viseli-e. Ahogy a California Streeten sétált, próbált visszaemlékezni, rajta volt-e, amikor kiszabadultak a bronzpáncélból. A Fairmonttól kétsaroknyira megszólalt az ébresztő, és önkéntelenül elmosolyodott az izgalomtól. Gyorsított, úgy gondolta, biztonságban visszaér, legfeljebb le kell mondania a melegítőről meg a nasiról.

Ahogy ment fel a lépcsőn a hallba, szivarszagot és Aramis kölni illatát érezte, és a kettő kombinációjától elektromos bizsergés futott fel a gerincén, még mielőtt azonosította volna a veszélyforrást. Zsaruk. Rivera és Cavuto. Rivera az Aramis, Cavuto a szivar. Jody megtorpant, csizmája sarka kicsit megcsúszott a márványlépcsőn. A recepció előtt álltak, de egy hordár máris a lift felé vezette őket. A szobájába mennek. Hogyan kerültek ide? Nem számít. Világosodott. Az órára nézett: három perce van, hogy menedéket keressen. Elhátrált az ajtótól, ki a járdára, ahol futásnak eredt. Normális esetben úgy ment volna, hogy senkinek ne tűnjön fel a vörös hajú csaj, aki csizmában meg farmerban gyorsabban fut, mint egy olimpiai sprinter. De hadd mondják el a barátaiknak, úgyse hisz nekik senki. Menedék kell, méghozzá azonnal. Másfél saroknyira járt bent a Market Streeten, amikor egy sikátorhoz ért. Első éjszakáját vámpírként egy konténer alatt vészelte át. Talán egy egész napot kibír egy olyanban. Csakhogy voltak ott emberek, egy étterem konyhásai dohányoztak kint. Továbbrohant. A következő két sarokig nem volt sikátor, aztán jött egy keskeny rész az épületek között. Talán lecsúszhatna oda, és bemászhatna egy pincébe. Keskeny furnérkapun mászott, és egyik lábát nyújtotta le, amikor egy pitbull rohant végig a járaton. Kiugrott a járdára, és megint futásnak eredt. Milyen pszichopata használ egy épületek közti kétlábnyi teret kutyafuttatónak? Ezek ellen törvény kéne. Ez volt a Nob Hill, mindenfelé nyitott terek széles utcákkal, egy valaha klassz környék, ami most szörnyen irritáló egy menedékre szoruló vámpírnak. Befordult a Jackson Streetre, a jobb csizmája sarkát letörve nagy igyekezetében. Tudta, hogy edzőcipőt kellett volna húznia, de a hosszú, drága bőrcsizmában kicsit szuperhősnek érezte magát. Kiderült, hogy még egy szuperhősnek is pokolian tud fájni a bokája. Most már lábujjhegyen rohant, bicegett a Jackson Square, San Francisco legöregebb része felé, ami túlélte az 1906-os földrengést és tűzvészt. A régi téglaépületek földszintje tele volt kis kamrákkal és alagsori üzletekkel. Az egyik üzlet alagsorában még egy hajó váza is elfért, akkor kezdték építeni, amikor az aranyláz idején annyi hajót

hagytak el a vízparton, hogy a város a szó szoros értelmében rájuk épült. Egy pillanat. A Transamerica Piramisának árnya hosszan nyúlt el a környéken, akár egy halálos napóra tűje. Jody még egy utolsó sprintbe fogott, a másik csizmasarkát is letörve. Az utcát pásztázta ablakokajtók után, próbálta érzékelni, van-e mozgás odabent, nyugalmat, magányt keresett. Ott! Balra egy ajtó volt az utcaszint alatt, a lépcsőt jázminnal borított öntöttvas korlát rejtette el. Tíz lépés, és ott vagyok, gondolta. Látta magát, ahogy leugrik a korláton, benyomja az ajtót, és beugrik az első dolog alá, ami megvédi a fénytől. Megtette az utolsó három lépést, éppen akkor rugaszkodott el, ahogy a nap felnyomult a horizontra. A levegőben elernyedt, a járdára zuhant, nem érte el a lépcsőt, a vállán és az arcán csúszott. Ahogy a szeme megrebbent, az utolsó dolog, amit látott, egy narancssárga zokni volt közvetlen előtte, aztán elájult és füstölni kezdett a napfényben.

12 Alkímia

A kínai gyógyfűboltot édesgyökér és szárított majomsegg illata lengte be. Az Állatok benyomultak a keskeny sorba, és próbáltak elbújni Troy Lee nagyanyja mögött – látványosan hiába. Az üveges pult mögött a boltos még Lee nagyinál is öregebbnek és ijesztőbbnek látszott, amit eddig egyikük sem tartott volna lehetségesnek. Mintha almából faragták volna ki, aztán az ablakpárkányon hagyták száradni. Száz évig. A bolt falait padlótól plafonig sötét fából készült kis fiókok borították, mindegyiken bronzfogantyú és fehér kártya egy kínai írásjellel. Az öregember a vitrinpult mögött állt, amelyben volt mindenféle szárított növény- és állatrész, az egész csikóhalaktól és kisebb madaraktól a cápadarabokig és skorpiófarokig, fura tüskés izékig, amiket mintha egy másik bolygóról szállítottak volna ide. – Az mi? – kérdezte Drew fejére tapadt szőke haja alól Troy Leet. Egy ráncos fekete micsodára mutatott. Troy Lee mondott valamit kantoniul a nagyanyjának, aki mondott valamit a boltosnak, aki visszavakkantott valamit. – Medvepénisz – fordította Troy Lee. – Vegyünk belőle? – Minek? – Vészhelyzetre. – Jó, oké – és mondott valamit a nagyanyjának kantoniul. A boltossal történt szóváltás után Troy azt mondta: – Mennyit kérsz? Ötven dolcsi grammja.

– Hű – mondta Barry. – Nem olcsó. – Azt mondja, ennél jobb szárított medvepéniszt nem kapunk. – Oké – bólintott Drew. – Egy grammot. A nagyin keresztül leadták a rendelést a boltosnak. Az lecsippentette a medvepénisz végét, megmérte, majd letette egy halom fűre egy papírlapon, amit Drew-nak terített ki a pultra. A nagyi papírja sokkal nagyobb volt, és a boltos fél órán keresztül totyogott körbe a boltban a hozzávalókat szedegetve. Közben egy ízben, amikor az öreg egy ingatag létra tetején állt hátul a bolt végében, az Állatok átugrottak a pulton, és karjukat összefűzték mentőháló gyanánt, amitől a boltost inkább csak kilelte a frász, a nagyi meg kantoni tirádát zúdított rájuk, amit úgy fogadtak, mint a kutyák, feszülten hallgatták és oldalt döntötték a fejüket, mintha halvány sejtelmük lenne, miről van szó. Újabban az Állatok életmentésben utaztak. Általában a korukbeli fickók meg vannak győződve a halhatatlanságukról, vagy legalábbis nincsenek tudatában a halandóságuknak, de amióta megölte őket egy vámpírrá változott kék prosti, aztán feltámadtak vámpírként, majd Foo Dog genetikai alkímiája révén ismét visszatértek az élők sorába, úgy érezték magukat, amit csak a „jézusos” jelzővel lehet leírni. – Extra jézusosan érzem magam – mondta Jeff, a magas exsportoló. – Én mindig extra jézusosan érzem magam – mondta Clint, mert így is volt. – Ja, extra jézusosan, pöcsök! Mentsünk meg pár faszkalapot! – kiáltotta Lash, ami mindenkit zavarba hozott kicsit, mert éppen egy Starbucksban üldögéltek, a macskafelhő támadását és a két zsarutól szerzett infót beszélték meg. – Rajtunk áll a dolog – tette hozzá halkan Lash, belemerülve a kapucnis pulcsijába, feltéve a napszemcsit. Most figyelték, ahogy az öreg boltos Lee nagymama cuccait összehajtotta egy papírban olyan szorosra, mint a fogpiszkáló, majd megfordította a csomagot, és ácsceruzával kínai jeleket írt a hátára. – Mi az? – kérdezte Barry Troy Leet. – „Vámpírmacska-orvosság”. – Komolyan? – Aha. Meg egy csomó esetleges mellékhatás. Egy óra múlva Lee-ék konyhaasztala körül ültek, várva, hogy a

tűzhelyen felforrjon a húszliteres fazék. Lee nagyi felállt a székről, és a tűzhelyhez totyogott a csomaggal. Troy Lee odament, segített neki kicsomagolni, eltartotta a papírt a lángtól, ahogy a nagyi marékszám szórta a füveket meg állatrészeket a forró vízbe. Büdös, mágikus szagok bugyogtak ki, akár egy démondiétán lévő sárkány szellentése. – Ez tényleg használ, nagyi? – kérdezte Troy Lee kantoniul. – Bizony. Használtuk, amikor kislány voltam Kínában, és vámpírmacskák támadták meg a várost. – És még mindig tudják a receptjét egy boltban a Stockton Streeten? – Jó recept. – A maradékot is beleszórta. – Hogyan kell ezt használni? – Petárdával. – Ez egy lé, hogyan lehet petárdát használni? – Nem tudom, hogyan. Csak szeretem a petárdát. Az Állatok befogták az orrukat, és kezdtek kiszállingózni a konyhából. – Mint az erjesztett borzsegg – mondta Jeff. Nagyi mondott valamit kantoniul, a végén odabiggyesztve a „faszszopók” szót ijesztően hibátlan angol kiejtéssel. – Mi? Mit mondott? – Azt mondta, ebből lehet tudni, hogy jó recept.

A CSÁSZÁR Sötét pince. Ezer alvó vámpírmacska. Egy korábban ember vámpír. Egy hatalmas, borotvált hibrid vámpírmacska. Öt gyufa. Nuku kiút. Naplementéig fél óra, talán annyi sem. A Császár nem volt híve a káromkodásnak, de miután felmérte a helyzetet, és ujjára égett a hátulról negyedik gyufa, azt kellett, hogy mondja: – Hát, ez kibaszott szívás. Nem tehetett róla, néha az embernek, még egy nemes és bátor embernek is ki kell mondania a durva igazságot, márpedig az ő helyzete

valóban kibaszott szívás volt. Ami csak eszébe jutott, mindent megpróbált, hogy kijusson a pincéből, attól, hogy üres ötvenliteres hordókból lépcsőt épít az ablakig, egészen addig, hogy segítségért kiabált, mint aki lángol, de még az olajhordókra állva sem volt lendülete vagy ereje megmozdítani az ablak elé tolt konténert. Hallotta, hogy Betli és Lázár a sikátorban nyöszörögnek. A többi ablakot mind befalazták, az összes acél tűzajtót lelakatolták, a liftaknából meg persze rég eltűnt a felvonó meg a kábel (ehhez egy órán keresztül feszegette az ajtókat egy fémrúddal, amit arról a polcról vett le, ahol Tommy feküdt a Chetből lett izével). A liftakna magasából a szürkület poros fénye szivárgott le, és ennél bizonyosodott meg róla, hogy nem lehet felmászni az aknában, és hogy veszedelmesen közeleg a naplemente, mivel a fény tompa narancssárgába váltott. Harcolni fog, naná, nem adja meg magát harc nélkül, de ha még a fenségesen agilis kis kardos ember is eltűnt a támadó macskák bundája alatt, mennyi esélye van neki a sötétben egyetlen fémrúddal? Az üres hordókat már megnézte, hátha talál bennük gyúlékony anyagot, hogy elégesse ellenségeit, mielőtt felébrednek, de nem járt szerencsével. A hordókban száraz, tömör valami lehetett, és különben sem tudta, hogyan ne fulladjon meg az égő macskák füstjétől. Aztán ahogy azon törte a fejét, hogyan meneküljön a füsttől, eszébe jutott a megoldás. Visszament a raktárba, ahol Chet és Tommy feküdt, és meggyújtotta az egyik utolsó gyufát, hogy körülnézzen. Igen, az ajtót heveder zárta le, és barikádnyi hordó meg polc. A gyufa elaludt, tapogatva indult el, amíg keze nem érintette Tommy hátát: hideg húst. Volt barátja hóna alá nyúlt, lehúzta a polcról, keresztül a szobán, át az ajtón. Ott ledobta a testet, és összerezzent, ahogy ropogtak alatta a mozdulatlan macskatetemek. Visszament a sötétben, és kitapogatta Chet szőrét. Megkereste a mellső mancsát, majd újra végighátrált a szobán a drabális borotvált vámpírmacskát vonszolva. Chet könnyebb volt Tommynál, de nem sokkal, és a Császár fintorgott. A fénysáv a liftaknában mélyvörösre színeződött. Hallotta, hogy Betli kaffant az ablakon túl.

– Fussatok, emberek! Menjetek el innen. Megtalállak benneteket reggel. Menjetek! Sosem emelte fel hangját az embereinek, még akkor sem, amikor veszélyben voltak, és hallotta, hogy Lázár nyüszít a parancsra, aztán hallotta Betli morgását, ahogy társa a nyakánál fogva elrángatja. Egykét háztömb múlva megérti. Az emberei biztonságban vannak tehát. Bezárta a fémajtót, addig rángatta, amíg nem kattant. Az utolsó előtti gyufa fényénél megszemlélte az egyszerű zárat, majd körbenézett, igyekezett memorizálni a hordók és a polcok helyzetét, hogy tudjon mozogni a sötétben. Ahogy a gyufa leégett, mocorgást hallott a másik helyiségből. Az ajtótól jobbra egy fémpolc állt. Megragadta és eldöntötte keresztbe az ajtóban. Igaz, az ajtó kifelé nyílik, de ártani nem árthat. Minél több mindent tesz maga és a vámpírmacskák közé, annál jobb. Felvett egy öl ruhát, és a polcokra dobta, majd elindult hátrálva, és mindent, ami útjába került, maga elé dobott, mintha alagutat ásna. Végül felmászott egy hasonló fémpolcra, mint amin Tommy és Chet volt, és összekuporodva az ajtó felé fordult. Megtapogatta a konyhakés nyelét, amit az övébe dugott, előhúzta és maga elé tartotta. Határozottan macskahangokat hallott kintről: nyávogást, sziszegést, miákolást. Felébredtek, mozognak. Előbb próbaképpen megkaparták az ajtót, majd eszeveszett kaparászás kezdődött, mintha csiszológépet kapcsoltak volna be. Aztán a hang hirtelen elhallgatott, és csak a saját lihegését hallotta. Nem. Mozgás. Ruhasuhogás, majd halk, bizsergető dorombolás. És az ajtón belülről, ebben biztos volt. A Császár a foga közé fogta a kést, és meggyújtotta az utolsó gyufát. A kamra olyan volt, amilyennek várta, tele szeméttel és hordókkal, ám az ajtó elé döntött polc alól köd szivárgott, a padló fölött feléje tartott, és az apró ködhullámok csobbanás helyett doromboltak.

13 Abby Normal krónikái: Akinek a patkányszívás gonosz mocskától megrontva meg kell találnia saját gyilkosát

Honnét tudhattam volna, hogy saját tragikus bukáskarmám kinyújtja nyálkás csápjait, és elgekkózza hősies Foomat fehéren izzó románcom határain túlra? Szóval súlyosan kiborultam, hogy a zsaruk majdnem elkapták Jodyt, ki kellett tálalnom Foonak, amire esélyem se volt, mert ahogy a szerelmi fészekbe értem, Foo karjaiba omlottam és szelíden a földre döntöttem, ahol olyan nyelves csókot adtam neki, hogy a végén már fuldoklott az extázistól. Akkor ledobott magáról, mint pókembert a fekete özvegy. – Ne most, Abby. Kritikus a helyzet. – Mindjárt lesz helyzet, ha a csizmám sarkát a hímzacskódba nyomom – nyomattam az autentikus kurvahiphopommal. És totál ignorálja a megbántottságomat – Jared, az ajtót! Nyitva hagyta az ajtót! Jared átbukdácsol az ajtóhoz, én meg – Kitágítod a csizmámat. Jared meg – Patkányköd! Patkányköd! Patkányköd! – Ne nevezz patkányködnek, ringyó, én fogtam a hajadat, amikor megittad azt az egész üveg mentolos krémet, és egy órán át zöldet okádtál! És Foo hogy – Abby, nézd. – A kis műanyag ketrecekre mutat a dohányzóasztalon, amik üresek, aztán a gőzre, ami lebeg a szobában, a hűtő alól jön ki a konyhában, meg minden.

– Magyarázd meg, s’il vous plait. – A patkányok napnyugtakor vámpírként ébredtek. Jareddel megetettük őket a vérrel, amit Jody hagyott, bele a kis itatójukba. De amikor megfordultunk, azok, amiket etetni akartunk, már nem voltak a ketrecben. És némelyik ketrecből még szállt a köd, és a vértasakok felé tartott. – És harapnak – mondta Jared. – Ja, harapnak. – Foo felhúzza a nadrágját, és megmutatja, ahol tucatszor megharapták. Erre én hogy – Nekem át ne menj vámpírba. – Nem, ahhoz a vérüknek át kéne kerülnie belém, és vigyáztam, hogy ne engedjem őket magamra. Akkor hirtelen egy ködcsík csúszik fel a csizmámon (a vörös Doc volt rajtam), és egy kis fej jelenik meg a végén. Akkor Foo felkap egy teniszütőt a semmiből, és rácsap vele a patkányfejre, ami átrepül a szobán, neki a falnak, akár egy ködüstökös. Ugye? Teniszütő. Mi a pí? Mondom is neki – Honnét szedtél teniszütőt? Ez valami titok? – Nem ez a lényeg – hörög Jared, mintha totál nem venném a lényeget. – Helló! Ki vagyunk akadva, hogy megesznek minket, Vakablak nővér. És akkor a köd megint alakot ölt, és jön nekem, és Foo megint átteniszezik a szobán egy fél patkányt. – Oké, jogos. Mit csinálunk? – És mutatom a gombot a napdzsekimen, mert Foo kicserélte az akkut egy laptopból, úgyhogy meg tudom sütni a rágcsálókat. De Foo hogy – Nem, még nem. Tanulmányoznunk kell őket. Ki kell találnom, hogyan alakul ki ez a köd. Technikailag lehetetlen. – Úgy érted, mágia? – Úgy értem, nem hallottam még ilyenről a természetben. – Szóval mágia. – Nincs mágia. – A grófnő azt mondta, mágia. – A nagyanyám szerint a mikrohullámú sütő is mágia. – Miért, nem az?

– A mágia olyan tudomány, amit még nem értünk. – Ezt mondom. Erre sóhajt egy bazi nagyot, és kétségbeesett tudós képet vág – Vissza kell őket tennünk a ketrecbe. Ködalakban nem tudnak táplálkozni, szóval meg kell őket etetnünk, és közben elkapni. – El tudod hinni, hogy Tommy öt hét alatt nem tanult meg köddé válni, a patkányaid meg kábé azonnal? Totál gyépé lehet. – Vagy a mi patkányaink zsenik – mondja Jared, és Foo leüt a lábáról egy másik patkányfejet. Én hogy – Nem, szerintem nem. Miért nem tesztek ki egy kis edényben vért, és amikor testet öltenek, hogy igyanak belőle, teniszütővel beterelitek egy dobozba? Foo hogy – Próbáltuk. Ők is rájöttek. És Jared hogy – Ugye? Zsenik. Mondom Foonak – Rá van gerjedve a patkányokra. – Ja, levettem. UV-fényben visszaváltoznak, csak egyből égni is kezdenek. Jared nyomja hogy – Egyszer, amikor Lucifer 2 beszorult egy csatornába, apu levélszívójával szedtük ki. Foo hogy – Ez az, kiszívjuk őket levélszívóval. Én hogy – Az nem fújja ki a ködöt a hátulján? – Teszek egy gyenge UV-ledet a csőbe. Ami talán elég, hogy testet öltsenek, de ne égjenek el. Amíg elmész, én kísérletezek velük kicsit. Mondom – Foo, tudod, hogy begerjedek, amikor így beszélsz, de hogy érted, hogy amíg elmegyek? – Szerezni levélszívót. Nincs levélszívónk. Jaredre nézek, aki alig áll a csizmámban a lábán, totál használhatatlan, és mondom – Én nem cipelem ide buszon vagy villamoson. Add oda a kocsid. Amire persze Foo totál nane anime-képet vág – Mi a pí? – Persze lehet, hogy jobban szereted a kocsidat nálam. – Oké. – És odaadja a kulcsot. Ami nagyon rossz döntés volt a részéről, mint kiderül. Folyt köv. Mennem kell, itt a vontató. Szóval kiderül, hogy igazi kocsit vezetni nehezebb, mint a „Grand

Theft Autó: Zombi-prosti leszámolás” játékban. Igaz, csak egy kisebb horpadás lett rajta, és az is totál elkerülhető lett volna, ha nem kell annyit váltani. Odafelé minden rendben ment, mert csak az első két sebességet használtam. Hazafelé, amikor már kezdtem magabiztos lenni és rátenyereltem a harmadik sebességre, akkor történt az izé. De azért a sok sikítozás meg sírás Footól nagyon emo volt, főleg, hogy amikor a vontató leengedte a Hondát, nem is lehetett látni a kárt, hacsak nem másztál alá és nézted meg ott, ahol a tűzcsap átrendezett pár vezetékszerűséget. És a Hondák különben is vízállóak, szóval nem nagy ügy, nem igaz? Na szóval így történt. Totál nindzsán elhajtok az Ace vasáruba a Castróban, de nem parkoltam le, mert akkor tolatni is kell, amit még nem pipáltam ki. Egy másik kocsi elé állok, beszaladok, és a szikkadt pasas a pult mögött azt mondja nekem – Ott nem parkolhatsz. – Kapd be, seggcica, van pasim. Megkeresem a meleg ergya ezermester fickót, aki tolja hogy – Drágám, hogy vagy? Klassz didkók! – Kösz. Csini a köténye. Kell egy levélszívó. – Mekkora? – Amibe belefér száz patkány. – Barinő, partizzunk egyszer, vagy menjünk shoppingolni. Ami totál nagy bók, mert a shoppingolás szent a melegeknek, de nekem most küldetésem van – Pirosban, ha van. – Mert a piros az új fekete, és megy a bakancsomhoz. Odamegyünk a levélszívórészleghez, és érdeklődik – Hogy s mint van a sötét urad? – Á, elment. Ki akarta tépni a nyaki verőeremet, de a grófnő kidobta az ablakon, és még meg is bántotta. Megpaskolja a vállamat – Férfiak. Mit lehet tenni? Majd visszajön. A fúró bevált? – Aha. Kiszedtük a bronzból, de eltörte mindkét lábát, mert nagyon mohó volt. Akkor tök apuhangon azt mondja – Biztonsági jelszó, édesem. Mindenkinek kell biztonsági jelszó.

– Oksi. Aztán segít kivinni a cuccot a kocsiba, mert kiderül, hogy száz patkánynak akkora tartály kell, amibe én is beleférek. Na akkor elindulok, és megtörténik az a kocsival, és zsaruk jöttek – Nincs jogosítványod, nem lehet járdán vezetni, blabla, jaj istenem, az idióta zsaruéletem olyan uncsi, mindjárt megeszem a fegyverem, blabla. – Nyugi, zsaruk. Hívjátok fel a zsaru kegyenceimet, Riverát és Cavutót, s’il vous plait. Ők majd igazolják, hogy titkos zsaruküldetésben járok, és ilyen szánalmas nappali rabszolgák nem szarakodhatnak velem. – Aztán odaadtam Rivera névjegykártyáját, amit úgy rántottam elő a futártáskámból, mint a kemény zsaru a jelvényét. Egyes zsaru, a főnök, mert nála volt a kocsikulcs, jön hogy – Ezt ellenőrzöm, várj itt, amíg rádióhangokat csinálok a kocsiban, mint egy lúzer, a feleségem meg otthon egy igazi kannal dönget. Parafrászolok persze. És kábé két percen belül jön Rivera és Cavuto, és már kutyájuk is van. Marvin a neve, és très cuki. Vörös, dobermann vagy valami más, de totál bír engem, és csóválja a kis dudor farkát, és a tenyeremből itatom, pedig van víz bőven mindenhol a tűzcsapból, de gondolom, annak utcaíze van. – Hahó, Rivera, mondja meg ezeknek a sajtkockáknak, hogy maga meg seggmaci a ringyóim. És Rivera aggodalmas zsaruhangon – Mentális problémái vannak. És Cavuto – Tourette-szindróma okozta fejsérülés. – Átvesszük. A zsarukocsi hátuljában megyek Marvinnal meg a levélszívóval, jó zsufi, Marvin csak nyalja az arcomat, a sminkem totál tré, mire a lakáshoz érünk. Mondom – Marvin odavan értem, zsaruk. Cavuto hogy – Miért is ne lenne. Dögkutya. Én hogy – Ja, csak találjon ki dolgokat, attól menőbb lesz. Rivera hogy – Kifelé. Mondd meg a fiúdnak, hogy sürgősen kell a dzseki. És ha átadtad az üzenetet, menj haza. Anyukádnál kéne lenned. Otthagynak a járdán a levélszívóval, és elhajtanak. Marvin szemében

látom a kutya-kétségbeesés könnyeit. Sms-eztem Foonak, hogy segítsen felvinni a porszívót, és pont akkor ér le, amikor a vontató befut, na akkor jön a sírás meg sikoltozás, Foo totál vigasztalhatatlan, pedig felajánlottam, hogy kiverem neki, ez a legtöbb, amit a járdán emberek között tehetek érte, de visszautasított, ami szerintem csak azt bizonyítja, hogy igenis jobban szereti a kocsiját, mint engem. Jaj nekem! A visszautasítás tintaszín kétségbeesése bugyolált be, mint a depresszió fekete tortillája a fajdalom burritóját. Szerettem volna borongani és az ártatlanságomat gyászolni, de össze kellett szerelnünk a levélszívót, hogy beszívja a vámpírpatkányos ködöt, és vámpíros patkánydarabokat fújjon ki. Amíg Foo tudományt csinált a porszívóval, nekem le kellett szednem Jaredet a konyhapultról, ahová felállt, és emelt szintű kiborulást rendezett, mert a dolog túllépte a patkányködtolerancia-szintjét. – Szedd le rólam! Szedd le rólam! – És összevissza hadonászik a teniszütővel, pedig a patkányköd nincs is ott, a szoba szélén fut körbe, mint egy ködlambéria. – Nyugi, Rejsz Ribi, a csizmám összekarcolja a pultot. Amit Jared végszónak vesz, és visít, mint egy kislány. (Amikor Lilyvel a gót Lolita divatperiódust éltük, amit mindketten abbahagytunk, én mert akkor szereztem az ajakgyűrűt, és a latté folyton rácsöpögött a csipkékre, Lily meg, mert a fodroktól óriásinak látszott a segge, a Washington Square parkba jártunk gyakorolni a rémültkislánysikítást, de Jared még gyakorlás nélkül is kenterbe verne bennünket. Talán az asztmája miatt.) Azért örültem, hogy Jody elvette tőle a tőrét, mert valaki elveszthette volna a szemét, ha még nála van, amikor kirántom alóla a lábát azzal az acéllámpával, amit a grófnő használt Tommy ellen. (Bár most már elég görbe.) – Aú, aú, aú. – A transzvesztita picsa kungfud semmit nem ér a felsőbbrendű lakásvilágítás kungfum ellen. – Hazamegyek. Bántasz. Ez szívás. Vacsora lesz a családommal, és holnap iskolába megyek, úgyhogy kabbe és fordulj fel, Abby Normal.

– Jó, akkor add vissza a csizmám. – Jó. – Jó. Sokkal jobb lett volna, ha akkor kiviharzik, de fél órába telt lekínlódni róla a csizmát, én a mosogatóba ültem, ő meg a pultra, és közben őrzött engem a teniszütővel, mert kiderült, hogy nekem is kicsi a toleranciám a patkányködharapással szemben. Szóval lehúztuk a csizmámat Jaredről, aztán úgy döntött, hogy mégis marad és segít, mert a harapdáló patkányköd élvezetesebb, mint a családi vacsora. Foo tudományt csinált a porszívón a napfényledekkel, és bekapcsolja, és elkezdi felszívni a ködöt bombasztikus szívóerővel. (A meleg ergya ezermester cucca csúcs!) És tök király, mert látjuk, hogy bemegy a köd, aztán puffanás, ahogy a led újra tömörré alakítja a patkányt a műanyag dob belsejében. Foo kiabál a motor fölött – Lehet, hogy ki kell őket venni, mielőtt túl sok lesz. Száz patkánnyal nem akarunk dolgozni. – Miért nem hagyjuk bent őket reggelig, és akkor mind alszanak? Rám néz meglepve, úgyhogy mondom – Kuss, tudok én okos és dögös is lenni. – Jó – nem tudom, hogy szarkasztikusan érti, vagy hogy nem lehetek okos, vagy nem vagyok dögös. De nem tudom meg, mert akkor a levélszívó elkezdi ezt a fupp-puff platty hangot, és Jared elkezdi a kislányos sikítását. Kiderült, hogy a levélszívó hátul vámpírpatkányokat fúj ki, ez a fupp-puff hang, nekilövi a falnak, ez meg a platty. És Jared mindegyiknél sikít, szóval a teljes az fupp-puff platty ííí. Ugye? Totál menő ipari ritmus lenne egy DJ-nek. De nem volt időm hangmintát venni, mert történés van. Foo hogy – Fogjuk és tegyük őket dobozba. Zárjuk le szigetelőszalaggal. Mert kiderül, hogy a vámpírpatkányok elég strapabírók, és miután a falnak csapódnak és lecsúsznak, összeszedik magukat és elbicegnek, de lassan, totál el lehet őket kapni. Csak nyálkásak meg minden. Jareddel ránézünk Foora, kábé hogy „Ne már, ribanc”. Azt mondja – Oké, akkor fogd a slagot.

Én meg – Persze, most fogjam a slagod, de az előbb… – Abby, lécci! Eddig azt hittem, Foo a legnyugisabb szerelemnindzsa az Öbölben, de kiderül, hogy ha a tudomány félrelép, ő darabokra esik. Fogom a porszívócsövet és szívom a patkányokat, Foo meg gumikesztyűt keres, és egy spatulával felvakarja őket. Aztán Jared kitalálja, hogy a patkányokat egyenesen a ketrecükbe lövi, ami működik is, bár előbb párat átrepítünk a műanyagon, úgyhogy egy párnát szalagoz a falra, az elé tartja a ketrecet. Foo meg rászalagozza a fedelet, mielőtt a vámpírpatkányok összeszedhetnék magukat. Mondom – Ha ezzel apró kutyákat tudnánk lőni a vámpírmacskákra, pár nap alatt kész lennénk. Foo meg Jared a szemüket forgatják, mintha be lennék lőve, pedig ők dobozolnak be patkányokat, nehogy megromoljanak. Naszóval, éjfélre az összes patkány dobozban van, a legtöbb rendben, de pár elég trutyi a repülés után, és Jared totál hogy – Hazamegyek, elegem van. Ami kábé az lehet, hogy hazamegy, és megmondja Lucifer 2-nek, hogy már nem LB többé, mert Jared elvesztette a rágcsálókangörcsét ezen a patkányos éjszakán, ami nem is baj. Foo így – Nekem is mennem kell. Reggel találkoznom kell a témavezetőmmel, és fel kell készülnöm, és délután dolgoznom kell. – Itt is felkészülhetsz – mondom neki. – Nem hinném. – És elfordul. El akartam neki mondani, hogy úgy döntöttem, az éjszaka teremtménye leszek, de le akartak lépni, szóval csak azt mondtam – Jó. Ti csak fussatok. Én maradok. Foo hogy – Várj hajnalig, akkor adj mindegyiknek egy üveg vért. Meggyógyulnak tőle. De vigyázz, ne szökjenek el. Blabla, biológia, tudomány, viselkedés, tudományos szó, tudományos szó, blabla. Megcsókoltam, mintha ez lenne az utolsó, aztán bementem a hálóba lefeküdni és várni a hajnalt, de az ágyunkon volt egy hatalmas patkánylabirintus fából, úgyhogy visszamentem a nappaliba, és a patkányokkal nyugiztam a kanapén hajnalig. Amúgy se tudtam aludni, mert végigvettem azokat, akiken totál bosszút fogok állni

nosferatuként, persze csak miután megtaláltam és megmentettem Jodyt meg Tommyt. Szóval mint a Terminátor (a folyékony, nem a kormányzó), felemelkedem saját fémes trutyim romjaiból, és legyőzök mindenkit. Tudom, mit kell tennem. Amikor Foo dolgozik, és Jared iskolában van, használom a vért, ami a sötét ajándékkal áldott, és nosferatu leszek. Megszívtátok, ribancok! Szóval hajnalban, amikor az összes patkány abbahagyta a zajongást a ketrecében, megtaláltam az egyik tűt, amit Tommy a tűcsereprogramból szerzett, amikor narkósnak tettette magát, és vért vettem a legegészségesebb vámpírpatkányból. El kellett döntenem, hogy megiszom vagy beinjekciózom, és egy idő után úgy döntöttem, injekció lesz, ami pont olyan, mint a moziban, és sokkal kevésbé fáj, mint kifúratni a szemöldöködet. Aztán lefeküdtem és vártam a vámpírságot. Foora gondoltam: a vonattal hazamegy a szüleihez a naplementében, ahelyett hogy velem maradt volna, és hogy ez milyen segg dolog tőle. Eszembe jutott az együtt töltött idő, mind a hat hét, és hogy milyen nehéz lesz neki, amikor elmondhatatlanul gonosz és természetfölöttien szép leszek. És eszembe jutott, hogy a grófnő és Flood meg én talán együtt élünk ménage à trois, Foo és Jared lesz a bogárevő kegyencünk, mint Draculának Renfield, de Foonak meglesz a menő mangahaja, és néha megdugom csak szánalomból. Kicsit sírtam az elvesztett embervoltom meg minden miatt, mert rájöttem, hogy amint megmentettem Tommyt meg Jodyt, rabszolgává tettem Foot és Jaredet, beosonok Mr. Snavely nappalijába egy éjjel – ködként az ajtó alatt –, aztán felveszem a legdurvább alabástrom keménycsaj alakot, és a szart is kiijesztem belőle, amiért megvág bioszból, és hogy ez embertelenség. És a nagy gyász közben elnyomott az élőholtak álma. Ugye? Très király. De nem! Még mindig ébren vagyok, és odakint még világos van, és a vámpírpatkányok még ki vannak ütve, és nincs szupererőm, és a gonoszságom totál kimondható. Faszkarima! Elfelejtettem, hogy az átváltozáshoz meg kell halnom. Mindenhol kerestem azt a ciánt, amivel

Foo ölte meg a patkányokat, de csak a kalapácsot találtam, ami meg – Na, ezt nem. – Elmentem a Market Streetre, hogy egy busz elé ugrok, de mi van, ha kinn hagynak, amíg feljön a nap, és elégek? Ez kiesett. Akkor eszembe jutott – És ha elvágod a csuklód, te gyökér? – De kibaszottul fájt, csak az egyiket vágtam meg kicsit, és véreztem félóráig és még csak nem is szédültem, és azt mondtam – A vérbe a vérrel! Kell egy tettestárs. Hívtam az öngyilkos-segélyvonalat. – Segítség kell. – Mi a neved? – Nincs hívásazonosítótok? Milyen béna segélyvonal ez? – Itt az áll, hogy Allison a neved. Jól vagy, Allison? – Nem, nem vagyok jól. Az öngyilkos-segélyvonalat hívtam, baszod. – Nem akarsz te öngyilkos lenni, Allison. – Nem hát, barom. Kell valaki, aki kiiktat. Gyorsan, titokban, fájdalommentesen, és nem cseszi el a hajamat nagyon. – De annyi mindenért érdemes élni. – A perceimet számlálod, faszgombóc. Kell egy bérgyilkos száma, vagy egy olyan Kevorkian orvosé. – Ebben nem tudok segíteni. – Lúzer! – és lenyomtam. El se tudom hinni, de kiderül, hogy az anyarobotnak igaza volt. Néha nem bízhatsz másban, csak a családodban. (Bocs, alig tudtam elnyomni egy szivárvány ásítást, amikor ezt gépeltem.) Szóval itt vagyok, várom, hogy Ronnie hazaérjen a suliból, és megöljön, aztán eldugja a testemet az ágy alá, és majd visszatérjek mint az Öböl és környéke sötétségének úrnője. Ez az utolsó bejegyzésem halandóként. Ki kell választanom valami stílcuccot a halálhoz. Kíváncsi vagyok, hogyan csinálja majd Ronnie. Remélem, fájdalommentesen, különben első dolgom lesz egy adag Agyad Beverem krémet nyomni az élete fagylaltjának szargombócára.

14 A Jackson Street szamurája II.

Katusumi Okata negyven éve élt idegenek között. Egy amerikai műkereskedő utazott át Hokkaidón Edo korabeli fametszeteket keresve, betévedt Katusumi apjának műhelyébe, meglátta a fiú nyomatait, és felajánlotta, hogy elviszi Okatát San Franciscóba, hogy az ő galériájának készítsen metszeteket a Jackson Streeten. A metszetkészítő azóta is abban az alagsori lakásban lakott. Egyszer volt felesége is, Jurikó, de megölték az utcán a szeme láttára, és azóta egyedül élt. A lakásban volt két fűszőnyeg a betonpadlón, egy asztal a metszetkészítő szerszámainak, egy kétlángos tűzhely, egy vízforraló, a kardjai, egy futon, három váltás ruha, egy régi fonográf, és most egy megégett fehér nő. Nem passzolt semmihez, hiába rendezgette. Átfutott a fején, hogy csinálhatna róla metszeteket – megfeketedett, csontsovány testét beállítva, mint egy démonlidérc egy sintó rémálomból –, de a kompozíció csak nem akart összeállni. Elsétált a kínai negyedbe, és vett egy csokor vörös tulipánt, letette mellé a futonra, de a kép még ezzel a színnel és motívummal sem működött. És a futonnak olyan szaga lett, mint az égett szőr. Okata nem szokott hozzá a társasághoz, és nem volt biztos benne, hogy képes társalogni. Egyszer összebarátkozott két patkánnyal, akik a téglafal egy lyukából jöttek ki. Beszélt hozzájuk, etette őket, azzal a feltétellel, hogy nem hoznak ide több barátot, de azok nem hallgattak rá, hát kénytelen volt betömni a lyukat. Arra tippelt, hogy nem tudtak japánul. Az igazat megvallva, a lány sem strapálta magát túlságosan, úgy

feküdt ott, mint a szurokba mártott mocsári hulla, szája fájdalomsikolyra nyitva. Okata leült egy székre a futon mellé a vázlatfüzetével és egy ceruzával, és elkezdte rajzolni a metszethez. Amikor az utcán meglátta, nagyon tetszett neki a vörös haj, és sajnálta, hogy pár fonattól eltekintve a nap leégette. Nagy kár. Azért ő odarajzolhatja. Úgy örvénylenek majd a tátott száj körül, akár Hokusai hullámai. Természetesen tudta, hogy micsoda a lány. Még gyógyulófélben volt a vámpírmacskákkal történt találkozásból, és nem nagyon kellett töltögetni a részleteket, pláne hogy a lány szemfogai még most is a plafonra meredtek, túl hosszúak és élesek voltak egy átlagos megégett fehér lányhoz. Három lapot megtöltött vázlatokkal, kísérletezett szögekkel és pozíciókkal, de a negyedik lapnál elfogta valami szomorúság, amit nem tudott elűzni a rajzolás pillanata. Katusumi levette a wakizasi rövid kardját az állványról, kihúzta a hüvelyből, és letérdelt a futon mellé. Mélyen meghajolt, majd a kard hegyét bal hüvelykujjára tette és megvágta. Az ujját a lány nyitott szája fölé tartotta, a sötét vért fogára és ajkára csepegtette. Olyan lesz a lány, mint a macskák? Vad? Egy szörnyeteg? A pengeéles wakizasit a jobb kezében fogta, ha a démon netán felébredne. De ha fel tudná támasztani szeretett Jurikóját akár démonként is, nem tenné meg? Az összes eltelt év, a kendózás, a rajzolás, a faragás, a meditálás, az utcákon járkálás egyedül, félelem nélkül – az nem erről szólt? Hogy Jurikót életre keltse? Vagy hogy nélküle ne éljen tovább? Amikor az égett lány rekedt lélegzetvétellel összerándult, bordáin megrepedt a hamupáncél, és hamu szóródott le a sárga futonra; a kardforgató szeméből sós víz indult meg.

RIVERA ÉS CAVUTO Marvin, a dögkutya a Borvidékre vezette őket. Ott megtalálták Betlit és Lázárt, a Császár kutyáit, egy szemeteskonténert őriztek egy elhagyatott épület mögötti sikátorban. Marvin mancsával a konténert

kaparta, és próbált a feladatra összpontosítani, miközben a Boston terrier a micsodáját szagolta, a golden retriever meg kissé feszengve nézett félre. Nick Cavuto megfogta a konténer fedelét, hogy felemelje. – Előbb felhívhatnánk a Wong gyereket, hogy kész-e a fénydzsekink, és csak utána kinyitni. – Nappal van – mondta Rivera. – És még ha, hm, lények is vannak benne, most mozgásképtelenek. – Riverának még mindig nehezen ment kimondani a V betűs szót hangosan. – Marvin szerint egy tetem van benne, meg kell néznünk. Cavuto vállat vont, felemelte a konténer fedelét, és felkészült a rohadó hús szagára. Semmi. – Üres. Betli vakkantott. Marvin a konténer oldalát kaparta. Lázár kaffogott, ami kutyául annyit tett: – Naná. Mögé nézzetek. Rivera belenézett a konténerbe. Pár törött borosüvegen meg taco rizsmaradékán kívül semmi nem volt benne, Marvin mégis egyre kaparta az acélt. Erre a jelre tanították be, hogyha holttestet talál. – Talán adni kéne neki egy kekszet, hogy rebootoljon vagy valami – vélte Rivera. – Nincs tetem, nincs keksz, ez a szabály – emlékeztette Cavuto. – Be kell tartanunk. A keksz szó hallatán Betli és Marvin is abbahagyták, amit csináltak, leültek, engedelmes és bűnbánó képet vágtak, és „nekem kell a kiérdemelt keksz” tekintettel néztek Riverára. Lázárt frusztrálta, milyen kekszribancok a társai, hát a konténer oldalához ment, és elkezdte kaparni a konténer és fal közti rést, majd próbálta bedugni az orrát. Cavuto vállat vont, kabátzsebéből előhúzott egy pár munkáskesztyűt, és elvette a betondarabokat a konténer kerekei elől. Rivera elszörnyedve nézte, mert rádöbbent, hogy konténertrutyi vagy még rosszabb kerül mindjárt a drága olasz öltönyére. – Rivera – mondta Cavuto. – Vár a rendőrmunka. – Nem kéne egyenruhásokat hívni hozzá? Végül is mi nyomozók vagyunk. Cavuto felállt és partnerére nézett. – Te tényleg elhiszed a filmeket,

amikor James Bond megöl harminc fickót puszta kézzel, felrobbantja a titkos raktárt, meggyullad, víz alatt megmenekül, és a szmokingja még csak össze se gyűrődik, ugye? – Ilyen ruhát nem lehet csak úgy leakasztani a fogasról – védekezett Rivera. – High-tech szövet. – Segíts már. Amint a konténer kigurult a sikátor közepére, a három kutya odasereglett a befedett ablak elé, Marvin a begyakorolt „itt egy halott pasas, kérek kekszet” kaparásával, Betli ugatva, mintha nagy végkiárusítás lenne a Csaholmiban, Lázár pedig hosszú, panaszos vonítást hallatva. – Ott bent lesz – mondta Cavuto. – Gondolod? Cavutónak sikerült bedugni ujjait a furnér és az ablakkeret közé, és kihúzni a lemezt. Mielőtt letehette volna, Betli már beugrott az ablakon a sötétbe. Lázár megkaparta az ablakpárkányt, majd követte társát. Marvin, a dögkutya elhátrált, kettőt kaffantott, hátravetette a fejét, ami annyit tett: – Nem, én megvagyok, menjetek előre, csak előbb kérem a kekszet. Én itt leszek… ezt nézzétek, a golyóim sürgős nyelvmunkát igényelnek. Nem, semmi gond, menjetek csak nélkülem. Marvin orra annyi szagot meg tudott különböztetni, ahány színt az emberi szem, tizenhatmillió különféle illattartományban, de sajnos kutyaagya révén szűkös szótárral bírt, hogy nevet adjon az illatoknak, és úgy címkézte fel, amit érzett: döglött macskák, sok, döglött emberek, sok, döglött patkányok, sok, kaka és pisi, sok ízben, egy se friss, és öreg pasas, akinek fürdés kell; egyiknél sem gondolkozott el. Az a szag, amit nem tudott felcímkézni, amire nem volt reakciója, ami megtorpanásra késztette az ablaknál, új volt: döglött, de nem megdöglött. Dögletlen. Ijesztő volt, és a golyói nyaldosása megnyugtatta, elterelte figyelmét a kekszről, ami járt neki. Rivera elemlámpájával bevilágított a helyiségbe. Az alagsor üresnek tűnt, kivéve a szemétkupacokat, a vastag hamu- és porréteget a földön, amit száz meg száz macskalábnyom tarkított. Látta Betlit és Lázárt a fénysugár szélén. Egy fémajtót kapartak. – Kell a feszítővas a kocsiból – mondta Rivera.

– Bemész oda? Ebben az öltönyben? Rivera bólintott. – Van lent valami. Egyikünknek le kell menni. – Te egy hős vagy, Rivera, baszod. Egy talpig öltönyös hős. – Ja. Plusz, te nem férsz be az ablakon. – De igen! Öt perc múlva mindketten az alagsor közepén álltak, a Surefire ballisztikus elemlámpájukkal világítva a lebegő porban, mintha néma fénykardot forgatnának. Rivera előrement a fémajtóhoz, aminek úgy ugrottak neki a kutyák, mintha rókát szigetelőszalagoztak volna rá. – Kuss már! – förmedt rájuk Rivera, és nagy meglepetésére Betli és Lázár elhallgattak és leültek. Rivera a partnerére nézett. – Ijesztő. – Az. És Willie Maysnek legyen hála, ez az egyetlen ijesztő dolog itt. – Cavuto vallásos San Francisco Giants-szurkoló volt, térdet hajtott, ahányszor elment Willie Mays szobra előtt a pályánál. – Jogos – mondta Rivera. Megnézte az ajtót, ami nem nyílt, de a porban-hamuban hagyott nyomból egyértelmű volt, hogy nemrég kinyitották. – Feszítővasat – nyúlt hátra. Cavuto odaadta neki a feszítővasat, és előhúzta válltokjából a pisztolyát, a röhejesen nagy Desert Eagle .50 kaliberű automatát. – Mióta hordod megint azt a durungot? – Amióta kimondtad a V betűs szót a Szent Szívnél. – Nem állítja meg őket, ugye tudod? – Én jobban érzem magam tőle. Fogod te, és én nyissam az ajtót? – Ha van egy… olyan odabent, akkor alszik, vagy hogy nevezzük. Nappal van, nem támadhatnak. – Arra az esetre, ha nem kapták meg az üzenetet. – Én megkaptam. – Rivera beillesztette a feszítővasat az ajtógombba, és ránehezedett. A harmadik nyomásra valami eltört, és az ajtó csikorogva kinyílt pár centire. Betli és Lázár azonnal ott termettek, az orrukat bedugták a résen. Rivera hátranézett Cavutóra, aki bólintott, mire Rivera kitárta az ajtót, és félreugrott. Polcok és mindenféle holmi zárta el a bejáratot, de Betli és Lázár át tudták fűzni magukat rajta, és már bent is voltak, eszeveszetten ugattak, kétségbeesetten csaholtak. A szeméthalmaz egy résén át Rivera

körbejáratta lámpája sugarát a kis raktárban, hordókon, polcokon és poros ruhákon. – Tiszta – mondta. Cavuto odament mellé. – Tiszta a fenét. – A nagy zsaru szétrugdosta maga előtt a barikádot, egyik kezében az elemlámpát fogva, a másikkal a Desert Eagle-t egy sor hordóra szegezve a helyiség jobb felén, ahol Betli és Lázár éppen hurrikánszintű kutyakiborulást rendezett. Rivera követte társát a helyiségbe, majd a hordókhoz közelített. Cavuto fedezte. Az ugatás mellett halk fémes kopogást hallott az egyik hordóból. A hordó fejjel lefelé volt, és valaha szilárd anyag lehetett benne, a címke víztisztító ásványokról írt. A fedelén állt, ami nem volt egészen rászorítva. – Valami van benne. – Fogd be a füled – húzta fel a Desert Eagle kakasát Cavuto, és megcélozta a hordó közepét. – Magadnál vagy? Itt nem sütheted azt el. – Nem szabadna vagy nem lehet? Nem szabadna. Lehetni lehet. – Fedezz, fellököm. Mielőtt Cavuto felelhetett volna, Rivera megragadta a hordó szélét, és teljes erőből meglökte. Nehéz volt, nagyot csattant. Betli és Lázár odasüvítettek, és a fedelét kaparták. – Kész? – kérdezte Rivera. – Ja. Rivera megrúgta a tessék-lássék feltett fedelet, ami lejött, és tompa puffanással elterült a vastag porban. Betli besüvített a hordóba, Lázár előtte ugrált balra-jobbra. Rivera előhúzta a fegyverét, és odament, ahonnét beláthatott a hordóba. Szürke hajat, kristálykék szempárt és széles, viharvert arcot látott. – Ez felettébb kellemetlen volt – mondta a Császár a Betlitől kapott kutyanyálfürdő közben. – Azt meghiszem – eresztette le a fegyvert Rivera. – Segítségre lesz szükségem, hogy kihámozzam magam a tartályból. – Itt vagyunk – mondta Cavuto. Cavuto igyekezett leküzdeni egy csúnya empátiafrászt, ahogy elképzelte, hogy egy éjszakát vagy többet

fejjel lefelé egy hordóban kell töltenie. Nagyságra akkora volt, mint a Császár. – Fáj valamije? – Nem, köszönöm, régóta nem érzem már se a kezem, se a lábam. – Gondolom, nem a saját jószántából került oda – mondta Rivera. – Nem, nem az én művem. Kényszerítettek, de a jelek szerint megmentette az életemet. A hordóban nem volt hely, hogy testet öltsenek. Több száz démon volt itt. De biztos látták őket, ahogy jöttek be. Rivera a fejét rázta. – A macskákat? Nem, nyomok voltak, de a hely üres. – Az nem jó – vélte a Császár. – Nem, nem az. – Rivera figyelmét magára vonta valami. A lámpájával játszott, keresett valamit, amivel ki tudják szedni a Császárt a hordóból. A fénysugarat megállította a polcok mellett, ahol a port nem bolygatta meg a mentőakciójuk. Ott, olyan tisztán, mintha Párizsban gipszbe nyomták volna, hogy hazaküldjék anyák napjára, egy emberi lábnyom volt. – Az bizony nem jó. Odakint az ablak előtt Marvin háromszor ugatott gyors egymásutánban, amit Rivera figyelmeztetésnek hitt, de kutyául annyit tett: – Hé, kaphatok már egy kurva kekszet, vagy mi?

15 Aki a felhők között jár

TOMMY Tommyt a szavak hozták vissza. A vámpírmacskákkal töltött hét alatt és előtte heteken keresztül, a bronzszoborban raboskodás idején a szavak elhagyták Tommyt. A menekülés után elméje elállatiasodott, mint ahogy a teste is. Először azóta, hogy Jody átváltoztatta, az ösztöneire bízta magát, amelyek elvezették a drabális borotvált vámpírmacskához, Chethez és annak vámpír leszármazottaihoz. Velük élve megtanulta használni a vámpírérzékeit, megtanult vadászként viselkedni, és velük első ízben szedett vérprédát: egereket, patkányokat, macskákat, kutyákat és igen, embereket. Chet volt a falkában az alfa-hím, Tommy pedig a béta-hím, de ez gyorsan afelé tendált, amikor majd kihívást jelent Chetnek. Ironikus módon Chet vezette vissza a szavakhoz, a szavak pedig a józan észhez. A felhőben, a többi állattal összeolvadva érezte, amit ők, tudta, amit ők, márpedig Chet ismerte a szavakat, koncepciókhoz és tapasztalatokhoz társította őket, akár az emberek, pontosan azt csinálta, ami eleinte megakadályozta Tommyt abban, hogy köddé tudjon válni. Emberként, az agyába vésett nyelvtannal mindenhez szavakat társított, és íróként, ha egy tapasztalatot nem tudott szavakba foglalni, annak számára nem volt értéke. De a köddé váláshoz csak LENNI kell. A szavak útban vannak. Elválasztanak az állapottól. A macska Chet nem volt a szavak teremtménye, mivel cicaagya nem volt képes elrendezni az információt, de vámpírként, akit a fővámpír

változtatott át, az agya megváltozott, a koncepciókhoz immár szavak is társultak. Ahogy a vadászok felhője átszivárgott az ajtó alatt megtámadni a Császárt (a kutyaszag és a felismerés felé, mivel Chet egész életében ismerte a Császárt), a „kutya” szó süvített át Chet cicaelméjén, és az összes vadász elméjén is, ám Tommy számára átváltoztató erejű szó volt, mivel hatására a macskáknak értelmetlen szavak zuhogtak át az ő elméjén is, magukkal sodorva emlékeket, személyiséget, identitást. Materializálódott a felhőből a sötét raktárhelyiségben, ahol látta a Császár hőképét: a sarokban kucorgott, a kését szorongatva. Tommy olyan gyorsan mozgott, hogy még ha lett is volna fény, a Császár aligha tudja követni, mi történik. A vámpír felkapta az öregembert, beletömte a hordóba, rányomta a fedelet olyan erővel, hogy a széle megroggyant, majd felfordította a hordót, hogy a súly a tetőre nehezedjen. Az ösztön és a tapasztalat azt sugallta Tommynak, hogy a vadászoknak nem lesz elég hely a hordóban, hogy anyagiasodni tudjanak egészben, és még ha a hordó nem is zár légmentesen, a Császár biztonságban lesz, amíg a fedél ép. Macskatalpalatnyi hely sem volt bent, és ez lesz a Császár szerencséje. Tommy visszaolvadt a felhőbe és kilebegett a szobából, igyekezett a veszély koncepcióját sugallni, hogy megállítsa a vadászokat, a „kutya” képét ültetni Chet elméjébe, amit annak cicaelméje felismer, és a vámpírfelhő, miután csápjaival lassan átkutatta a helyiséget préda után és nem talált semmit, visszakígyózott az ajtó alatt, hogy olyan helyen keressen vért, ami nem ennyire zárt vagy nem szaglik ennyire a veszélytől. Feláramlottak a liftaknában, át az épületen és ki az utcára, ahol pár macska és Tommy anyagiasodott és kipottyant a felhőből. Tommy immár feszengve nézett körül, felfogva, hogy mezítelen. Most, hogy szavakban gondolkodott, minden, amit azóta élt meg, hogy kiszabadult a felhőből, csak érzékfolt volt a memóriájában. De a Császárra emlékezett, az elsők között találkozott vele, amikor a városba jött, kedves volt hozzá; sőt ő szerezte neki az állást a Safewayben, ahol aztán találkozott Jodyval. Jody. A lány emlékére szavak és ösztönök remegtették meg a testét,

öröm és fájdalom képei törtek rá olyan tisztán, mint a vadászó elmeállapot, s kereste a szavak és képek örvényében azt, ami a lányra illik. Jody. Szükség. Ez az. Szüksége van ruhára és beszédre, hogy mozogni tudjon a világban, ahol megtalálhatja Jodyt. Nem tudta, hogy ezt honnan tudja, de tudta. Először azonban szüksége van táplálkozásra. A járdán ügetve a felhő után indult, ismét prédára fókuszálva, és hetek óta először agyában felizzott a „vér” szó. A szavak visszahozták.

A HÍRHEDT FOO DOG – A járgányodnak annyi – jegyezte meg Cavuto. – Tudom – felelte Stephen „Foo Dog” Wong. Félreállt, és a két rendőr bement a lakásba. – Kész a kabátjuk. – A lakásodnak is annyi – jegyezte meg Cavuto, a furnért nézve a tetőtéri lakás ablakai helyén. – És tele van patkánnyal – tette hozzá Rivera. – Döglött patkánnyal – rázta meg az egyik műanyag dobozt a ráragasztott fedéllel Cavuto. A patkány úgy gurult ide-oda benne, mint egy döglött patkány. – Nem döglöttek – mondta Jared. – Nappal van. Élőhalottak. – KOPONYABASZÓ SZIMFÓNIA pólót viselt, testhez álló fekete női farmert, hússzínű ACE rugalmas kötést a vádliján le egész a fekete Chuck Taylor talpáig. Taréját magentaszín Szabadságszobor-tüskékre zselézte. Cavuto ránézett és a fejét rázta. – Fiam, még a melegközösségben is határa van a toleranciának. – Megsérült a bokám – nyafogta Jared. Foo bólintott. – Kemény napunk volt. – Vettem észre – mondta Rivera. – Hol van az ijesztő barátnőd? – Nem ijesztő – mondta Jared. – Mély. – Otthon – válaszolta Foo.

– A magukkal kötött sötét szerződés értelmében – tette hozzá Jared olyan baljósan, ahogy tudta. – Hirtelen brit kiejtésed lett? – érdeklődött Cavuto. – Ilyen, amikor gótnak akar hangzani – magyarázta Foo. Igyekezett Jody és Tommy bronzszobrának romja elé állni, de mivel az kétszer akkora volt, mint ő, inkább csak felhívta rá a figyelmet. Rivera a kabátjából elővette a tollát, végighúzta a bronzpáncél cakkos repedésén, majd egy vörösbarna csomót emelt ki vele. – Mr. Wong, mi történt itt? – Semmi – felelte Jared brit akcentus nélkül. Foo egyik nyomozóról a másikra nézett, azt remélve, belátják, hogy mennyire reménytelenül okosabb náluk, majd feladta. De azok továbbra is őt figyelték. Úgy néztek rá, mintha bajban lenne. Odament a kanapéhoz, a több doboz élőhalott patkányt a padlóra tolta, leült, és arcát a kezébe temette. – Azt hittem, tudományos felfedezést tettem, egy új fajt találtam, a szaporodás új módját… a fenébe, talán így is van, csak minden kicsúszott a kezem közül. Kibaszott mágia! Rivera és Cavuto a szoba közepére mentek, Foo fölé tornyosultak. Rivera megragadta a vállát. – Összpontosíts, Stephen. Mi történt itt? Miért véres az egész szobor? – Benne voltak. Tommy és Jody. Abbyvel bronzba öntöttük őket, amikor nappal kint voltak. – Nem mentek el a városból, ahogy korábban mondtad nekünk? – kérdezte Cavuto. – Nem, egész végig itt voltak. Abby azt mondta, hogy nem lesz rossz nekik, hogy amikor köd alakban vannak, olyan, mintha álmodnának. Köd alakban! Mi a fene az? Lehetetlen. – És olyan lelkiismeret furdalásod volt, hogy kivágtad őket? – kérdezte Rivera. – Nem. Jared kiengedte Jodyt. – Totál véletlen volt – mentegetőzött Jared. – Ráadásul Jody be is rágott miatta. Foo elmagyarázta, hogy Jared kiengedte Jodyt, Abby és Jody kiengedték Tommyt, Jody kidobta Tommyt az ablakon, aki aztán

elszaladt meztelenül az éjszakába. – Odakint van – fejezte be Foo. – Mind a ketten kint vannak. – Tudjuk – mondta Cavuto. – Tudják? – nézett fel most először Foo. – Tudják? – Jodyt látták a Fairmont Hotelben. Vértasakokra bukkantunk a szobájában. Megtaláljuk. De a Császár látta Tommyt, meztelenül aludt a vámpírmacskákkal. Azt is mondtad, hogy az a macska, Chet már nem igazán macska. Ezt meg tudod magyarázni, tudóspalánta? Foo bólintott. – Sejtettem, hogy megtörténhet. A patkányok okosabbak. – Ez nagy segítség – mondta Cavuto. – Nem, tudja, arra jöttem rá, hogy a vámpírvér a befogadó faj jellegzetességeit hordozza. Ahogy távolodunk a fővámpírtól, aki átváltoztatta Jodyt, vagyis aki szerintünk a fővámpír, annál kevesebb változás megy végbe. Abby azt mondta, Chetet a fővámpír változtatta át, ezért egyre inkább emberi tulajdonságokat szerez. Nagyobb, erősebb lesz, okosabb, mint a többi vámpírmacska. Valami új lesz belőle. – Valami új? – Igen. A patkányokkal modelleztük le. Akiket Jody vérével változtattam át, azok okosabbak, mint akiket patkányvérrel. Minden egyes következő nemzedék egyre butább. Időnk nem nagyon volt tesztelni, de abból, amennyi idő alatt átjutnak a labirintuson, világos, hogy a veleszületett intelligencia magasabb azokban, akik közelebb vannak a vámpírőshöz. És erősebbek is, mert Jody csak egy ugrásra volt a fővámpírtól. Azt hittem, megvan az algoritmus, amivel leírhatom, de aztán mind köddé váltak, összeolvadtak és elcsesztek mindent. – Aha – mondta Cavuto –, bólogatunk, és úgy teszünk, mintha értenénk, amíg el nem magyarázod, mi a fenéről beszélsz. Foo felállt, és intett, hogy kövessék a hálóba. Az egész ágyat furnérlabirintus foglalta el, minden kereszteződést apró kék ledek tompa fénye jelzett. A labirintust plexi fedte. – Az UV-lámpák arra vannak, hogy ne tudjanak köddé válni és úgy menekülni – mondta Foo. – Nem bántja őket, csak anyagi formában tartja.

– Remek, egy játékváros – dörmögte Cavuto. – Erre van időnk. Foo rá se hederített. – Azok a patkányok, akiket Jody vérével változtattunk át, gyorsabban megtanulták a labirintust, és jobban emlékeztek rá, mint a patkányvérrel átváltoztatottak. Konzisztensen ez az eredmény jött ki, majd mind elszabadultak és egyetlen felhőbe olvadtak. Utána mind ismerték a labirintust, még ha bele sem tettem őket előtte. Rivera lehajolt, és úgy tett, mintha a labirintust nézné. – Mit akar mondani, Stephen? – Szerintem közös a tudatuk, amikor köd alakban együtt vannak. Amit egy tud, azt mind tudja. Miután összeolvadtak, mind ismerték a labirintust. Rivera Cavutóra nézett, és felvonta a szemöldökét. – A Császár úgy gondolja, Tommy Flood a vámpírmacskákkal egy felhőben volt. – Nekünk annyi – mondta Cavuto. Rivera megerősítésért Foora nézett. – Nekünk annyi? Foo vállat vont. – Amennyire én tudom, Tommy nem volt túl okos. Rivera bólintott. – Ühüm, és ha a barátnője nem lenne beleesve, akkor is annyi lenne nekünk? Foo összerezzent, majd összeszedte magát. – Szerintem korlátozza őket a fajuk agyi kapacitása, vagyis a vámpírmacskák attól még macskák, csak nagyon okosak. Chet viszont… – Nekünk annyi – mondta Cavuto. – Mondd csak ki. – Tudományosan szólva, igen – mondta Jared, aki az ajtóban állt. – Hogyan állíthatjuk meg őket? – tette fel a kérdést Rivera. – Napfénnyel. Az UV-lámpák megteszik – mondta Foo. – Akkor kell megtalálni őket, amikor alszanak, különben elfutnak. Nem immúnisak a testi bántalomra. Ha levágják a lábukat vagy a fejüket, meghalnak. – Ezzel is kísérleteztél? – kérdezte Cavuto. Foo a fejét rázta. – Történt néhány baleset, amikor próbáltuk visszadugni őket a ketrecekbe, de a hipotézisem azon alapul, amit Abby mesélt a kardosról, aki megjelent az utcán. – Fasza csávó lehet – mondta Jared. – Megtalálták? Cavuto megfogta Jared egyik tüskéjét, a sarokba vezette, a fal felé fordította, majd visszafordult Foo felé. – Szóval a kabát, amit csináltál

nekünk, kicsinálja őket? – Ha elég közel kerülnek hozzájuk. Azt mondanám, halálos olyan tizenkét lábon belül. Talán össze tudok ütni valami erősebb kapacitásút, egy UV-lézert. Azzal távolról is le lehetne őket kaszálni. – Lézerkardot! – emelte fel hangját Jared. Izgatottan ugrált, majd elfintorodott fájó bokájára. – Aú. – Elég – mondta Cavuto. – Túl kretén vagy ahhoz, hogy meleg legyél. Kapcsolatba lépek a bizottsággal. Visszavonják a szivárvány kitűződet, és nem mehetsz többé melegfelvonulás közelébe. – Van bizottság? – Nincs – mondta Rivera. – Csak szívat. – Visszafordult Foohoz. – Nincs valami, ami nagyobb arányban hat? Valami vakcina vagy ilyesmi? Foo elgondolkodott. – Dehogynem. Mi van ma, kedd? Délelőtt megoldom az ebolát, de ebéd után tudok dolgozni a vámpírvakcinán. Rivera elmosolyodott. – Emberek halnak meg, Steve. Sok-sok ember. És akiknek esélyük van ezt megállítani, mind itt vannak ebben a szobában. – Te nem – mondta Cavuto Jarednek. – Picsa – sziszegte Jared. – Dolgozom rajta – mondta Foo. – De nem olyan rossz a helyzet, mint gondolják. – Derítsd fel a napunkat, kölyök – biztatta Cavuto. – Nem mind tudják kezelni a dolgot. Tíz állatból négy nem éli túl a második éjszakát. Ott helyben összeomlanak, mintha belülről bomlanának, vagy egyszerűen megőrülnek. A felfokozott érzékelés túl sok lesz nekik, görcsöt kapnak, ami összezavarja az agyukat, és nem marad túlélőösztönük. Nem esznek, nem bújnak el a fény elől. Az első napfény elégeti őket. Felgyorsult evolúció, ami az első nap megsemmisíti a gyengéket. – Mit jelent ez? – A macskafelhő nem fog exponenciálisan nőni. És csak akkor terjed át más fajokra, ha azok megharapják támadóikat támadás közben, és lenyelik a vámpírvért… ezért is nincs több emberi vámpír. – Akkor hogyhogy nincs kutyavámpír? – kérdezte Cavuto.

– Gondolom, a macskák széttépik őket, mielőtt átváltozhatnának – mondta Foo. – Nem vagyok viselkedésspecialista, de gondolom, a vámpírok között nincs testvériség. Ha valaki vámpírmacska, attól lényegében még macska. Ha vámpírkutya, attól még kutya. – Kivéve Chetet – jegyezte meg Rivera. – Ami macska és még valami más. – Vannak anomáliák – mondta Foo. – Mondtam, hogy nagyon zavaros tudomány ez. Nem szeretem. Rivera telefonja csipogott, kinyitotta és a kijelzőre nézett. – Az Állatok. – És? – kérdezte Cavuto. – Egy hentesnél vannak a kínai negyedben. Azt mondják, meg tudják ölni a vámpírokat, de nem találják őket. – Elvihetjük nekik Marvint. Mondd, hogy úton vagyunk. Rivera úgy fogta a telefont, mintha valami dög lenne. – Nem tudom, hogyan. Foo kikapta a kezéből, begépelte az sms-t, elküldte, majd visszaadta. – Tessék, úton vannak. Mintha azt mondta volna, akik segíteni tudnak, mind itt tartózkodnak. – Itt is. És most mennek. – Ne felejtsék el a napdzsekiket – mondta Jared. – Feltöltöttük az elemeket meg minden. Be tudják kapcsolni, vagy menjek segíteni? – Gyerek még – fogta meg Cavuto karját Rivera. – Nem ütheted meg. – Elég, kölyök. Ki vagy tagadva a törzsből. Ha meghallom, hogy megfogtál egy péniszt, akár csak a sajátodat, leszbikusbörtönbe küldelek. – Van olyan is? Partnere mellett Rivera Jaredre nézett, és komolyan, lassan bólintott.

KATUSUMI OKATA Az égett fehér lány nem gyógyult elég gyorsan, és Okata kezdett

kifogyni a vérből. Mást se csinált, csak figyelte, rajzolta, és a vérét a szájába csorgatta. Noha a vörös haja visszanőtt, és a hamu zöme lemállott és alatta fehér bőr látszott, még mindig lidércvékony volt, és óránként csak kettőt-hármat lélegzett. Nappal egyáltalán nem vett levegőt, és Okata azt hitte, meghalt. Nem nyitotta ki a szemét, és hangot sem adott a halk nyögésen kívül, amikor etette, de az is elhalt rögtön utána. Okata maga sem volt jól, a második nap megszédült és elájult a matracon a lány mellett. Ha a lány démonként tér magához, ő túl gyenge lesz, hogy megvédje magát, és az élete utolsó cseppjeit is kiissza. Furcsa módon ehhez nem fűlött a foga. Neki ennie és gyógyulnia kell, a lánynak meg vérre van szüksége. – Egyensúlyt kell találnunk – mondta a fehér lánynak japánul. Újabban már beszélt is hozzá, és össze sem rezzent a hangjára a kis lakásban, ami oly régóta nem hallott emberi hangot. Egyensúlyt. Amikor világos lett, és a lány egy órája nem mozdult, Okata bezárta a lakást, fogta a kardját, és bement a kínai negyedbe, kissé szégyenkezve a kis, öregemberes léptei miatt, melyre gyengesége miatt kényszerült. Talán betér egy étterembe, kér teát és tésztát, és addig üldögél ott, amíg vissza nem tér az ereje. Aztán kiötöl valami jobb megoldást az égett fehér lány etetésére. Alig tucatnyi szót tudott kantoniul, noha negyven éve élt a kínai negyed szomszédságában. Ugyanezt a tucatot tudta angolul. A tanítványainak a dozsóban azt mondta, azért, mert a busido és a japán nyelv elválaszthatatlan, de valójában azért, mert makacs volt, és nem szeretett emberekkel beszélgetni. A szavak, amiket ismert: helló, viszlát, igen, nem, kérem, köszönöm, oké, sajnálom és szopd le a farkam. A szabály az volt, hogy az utóbbi hármat csak a kérem és/vagy köszönöm mellett használja, és ezt a szabályt csak egyszer szegte meg, amikor egy nehézfiú a Tenderloinban megpróbálta elvenni a kardját, és Okata elfelejtette azt mondani, kérem, mielőtt betörte a férfi fejét a katanával. Sajnálom, mondta. Egy hét telt el azóta, hogy a dozsóban járt a japán negyedben. A tanítványai biztosan azt hiszik, vizsgáztatja őket, és amikor majd szemtől szembe áll velük, a fordító révén azt mondja nekik, meg kell

tanulniuk ülni. Türelmesnek lenni. Nem várni semmire. Valamire várni vágy, márpedig nem azt tanította Buddha, hogy a vágy minden szenvedés forrása? Aztán elagyabugyálja mindegyiket a bambuszsinaival mintegy a szenvedésből adott lecke céljából. Köszönöm. Nem kedvelte a kínai konyhát, de a japán negyed túl messze volt, hogy odáig gyalogoljon, a környékbeli japán étkezdék pedig nagyon drágák. A tészta meg tészta. Csak annyit eszik, hogy visszanyerje az erejét, aztán vesz halat, talán egy kis marhát, hogy pótolja a vérét, hazaviszi, és otthon elkészíti. Miután beszürcsölt három tányér levest és megivott egy kanna zöld teát egy Leves nevű étteremben, elment a henteshez. Egy öregember közelében, aki tejesrekeszen ülve gaohun játszott, egy kéthúros, felállított hegedűn, aminek a hangja olyan, akár a kínzott macskáé, a kardforgató két rendőrrel találkozott, akik megálltak, mintha azon töprengenének, pénzt adjanak-e az öreg zenésznek, vagy csak mindenki érdekében egyszerűen használják a sokkolót. Mosolyogtak és bólintottak Okatának, aki visszamosolygott. Mulattatta őket a kis ember a túl rövid kockás nadrágban, foszforeszkáló narancssárga zokniban és narancssárga kalapban, akit gyerekkoruk óta láttak a városban járkálni. Sosem jutott eszükbe, hogy nem csupán egy különc, vagy hogy a sétabot, amivel lépteit méri ki, nem egyszerű sétabot. Tekintélyes mutogatás és pantomim kellett, hogy a kínai hentes megértse, vért akar venni, de amikor megértette, Okata meglepődve vette tudomásul, hogy nemcsak hogy van, de különböző ízekben kapható: disznó, csirke, tehén és teknős. Teknős? Az égett fehér lánynak biztosan nem. Hogy merészel a hentes ilyesmit javasolni? A lány marhát kap, esetleg egy kis disznót, mert Okata emlékezett, hogy egyszer azt olvasta, a csendes-óceáni szigeteken a kannibálok „hosszú disznó”-nak nevezik az emberhúst. A disznó akkor biztos ízleni fog neki. A hentes ráragasztotta a fedelet a nyolc egyliteres dobozra, amibe belefért az összes nem teknős vére, és odaadta egy nőnek a pénztárnál. Okata kifizette, elvette a csomagot, és éppen a visszajárót tette el, amikor valaki megkopogtatta a vállát.

Megfordult. Nem volt ott senki. Lenézett. Egy apró kínai nagyi volt keményfiús öltözetben, amitől hiphop Yodának nézett ki. Mondott valamit kantoniul, aztán mondott valamit a hentesnek, aztán a nőnek a kassza mögött, aki a szatyorra mutatott, aztán mondott valamit Okatának. Aztán megfogta a szatyrot. – Köszönöm – mondta Okata kantoniul. Kissé meghajolt. A nő nem mozdult. Kínai nagymamával találkozni vásárlás közben a kínai negyedben nem volt szokatlan. Nemegyszer kellett áttörnie kínai matrónák között, hogy megvehessen egy rendes káposztát, de ez most egyértelműen azt akarta, amit ő vett. Mosolygott, megint meghajolt, de épphogy csak, azt mondta, „viszlát”, és megpróbált elmenni mellette. Az öregasszony elé lépett, és Okata ekkor észrevette, amit már korábban kellett volna, hogy egy csoport fiatalember van mögötte, pontosan hét. Angol, hispániai, fekete és kínai, ránézésre mind kissé be voltak nyomva, de ettől függetlenül elszántnak látszottak. Az öregasszony vakkantott valamit kantoniul, és megpróbálta elvenni a csomagját. Aztán előrelépett a hét fiatalember is.

AZ ÁLLATOK – Megmosdottak a vérben? – kérdezte Clint, az újraszületett volt heroinista a nyomozóktól, ahogy beléptek a henteshez. A válla felett vigyorgott hátra. Clint tetőtől talpig véres volt. A boltban mindenki véres volt, kivéve a két egyenruhás zsarut, akik próbálták szétválasztani a három csoportot: vevőket, henteseket és az Állatokat. Az Állatokat felsorakoztatták a pult elé, szemben a fallal, kezük megkötve kábelkötözővel. – Nyomozó, ezek azt mondják, magukat várják – mondta a fiatalabb egyenruhás, egy ösztövér, Munez nevű hispániai. Rivera a fejét rázta. – Ő kezdte – mondta Lash Jefferson. – Mi a saját dolgunkkal

törődtünk, amikor ő agresszíven ránk nyomult. Rivera az ázsiai rendőrre nézett, John Tanre, akivel dolgozott már, amikor a kínai negyedben nyomozott gyilkossági ügyben, és tolmács kellett. – Mi történt? Tan a fejét rázta, és gumibotja végével hátrébb nyomta a kalapját. – Senki nem sérült meg. Marha- és disznóvér. A hentes azt mondja, ezek megtámadtak egy kis japán fickót, egy állandó vevőjét, mert megvette az összes marhavért. – Kellett csalinak – mondta Lash. – Tudja, felügyelő, mint a sör a csigának – kacsintott. – Megtámadtatok egy öregembert, mert megvette az összes tehénvért? – kérdezte Cavuto. – Ő támadott meg minket – mondta Troy Lee. – Mi csak védekeztünk. – Kardja volt – mondta Drew, aki gyorsan megfordult, és megnyalta a falat. Még nagyban jött le a hangyászfűről, és azt hitte, ízletes bogarat látott. Egy szög volt. Nem túlságosan ízletes. Tan közrendőr a szemét forgatta. – A hentes szerint az öregnek valami botja volt – mondta Riverának. – Azzal védekezett. – Csak mert nem húzta ki a hüvelyből, attól még lehetett kard – mondta Jeff, a magas szőke sportoló. – Tisztességes küzdelem volt – mondta Troy Lee. – Egy öregember bottal és ti heten? – kérdezte Rivera. – Tisztességes? – Azt mondta a nagyinak, szopja le a farkát. – Akkor is – mondta Cavuto. – De a nagyi belement. – Ez nem oké – mondta Lash. Nagyi, aki a többi felháborodott, véres vevővel a bolt túlsó felén állt, kantoni hadovával sorozta meg a rendőröket. Rivera Tanre nézett. – Azt mondja, félreértette a férfit, mert olyan rossz volt a kiejtése. – Nem érdekel. Hol van a fickó az állítólagos bottal? – Kirohant, mielőtt ideértünk. Hívtunk erősítést, és az áldozat keresésére indítottuk őket, amikor ezek nem ellenkeztek. – Az ellenállás értelmetlen – mondta Clint robothangon.

– Azt hittem, keresztény vagy – mondta neki Cavuto. – És nem szerethetem egyszerre Istent és a Star Treket? – A rohadt életbe, Rivera, tartóztassuk le ezeket a barmokat… Rivera kezét felemelve csendet kért. – Tan közrendőr, sajnos szükségem van rájuk. A nevüket tudja arra az esetre, ha ez a botos megjelenne és feljelentést tenne. Az emberek adják meg a nevüket a hentesnek. A fiúk majd kifizetik a tisztítót. – Igen, uram – mondta Tan. – Vigye őket. Levegyem a kezükről a béklyót? – Ne. Gyerünk, fiúk. – Kivezette a hátuk mögött megkötött kezű Állatokat a hentestől a Stockton Street forgatagába. – Hozza Troy Lee nagyanyját is – tanácsolta Lash, félreugorva, ahogy egy rekeszekkel teli talicska elzörgött mellette. – Ja, a nagyinak titkos fegyvere van – jött elő a farbával Troy Lee. – Hallottam – mondta Cavuto. Jeff feltette a kérdést: – Hé, senkinek nem furcsa, hogy egy kis öreg japán fickónak miért kell nyolc liter állatvér?

16 Abby Normal Nosferatu krónikái

Hát ez drámai volt. Ronnie a másik szobában bújik bőgve, csak mert ittam kicsit a véréből. A picsába, te mélabús emojátékszer, lasszózd be a pofádat, maradt még neked több liter! Mire számított, hogy ingyen megölhet? Nem vagyok olcsó halálkurva, akit ingyen meg lehet ölni, nosferatu vagyok, ribanc. Annak ára van. Különben is Ronnie vére ízre totál olyan, mint a pattanáskrém. Majdnem kihánytam. Tudom, très király, non? Most, hogy a kimondhatatlan gonoszság sötét és gyönyörű teremtménye vagyok, asszem, csinálok egy előfizetős blogot. Persze csak a sötétséget és kimondhatatlan gonoszságot reklámozhatom, mert a gyönyörűt kábé nulláról kezdem. Például az összes tetkóm eltűnt. Nuku! Mintha leradírozták volna. Miután behódoltam a sötét ajándéknak azzal, hogy bevettem az anyarobot altatójából egy egész üveggel, Ronnie eldugott egy rakás takaró és plüssállat alá a szobájába, és amikor felébredtem napnyugtakor, és kimásztam macis-zsiráfos síromból, az összes tetkóm letörlődött. Mintha a tinta feljött volna a bőrömre. Most Ronnie-nak van egy olyan Epilepsziás Elmója, amin több tinta van, mint rajtam. És a piercingek helyei is begyógyultak. Az összes tüske és gyűrű a szőnyegen van. A didkóm? Még mindig szánalmas. Azt reméltem, hogy lerohanom Foot és totál megvillantom neki dögös vámpírdekoltázsomat. Felveszek egy baby-dollt, és kidomborítom a lányokat, hogy: „Ezt kapd ki, Foo. Remegj a dekoltázs előtt, és könyörögj, hogy beledörgölhesd az arcodat.” De nem. Maximum azt mondja majd: „Hm, beleejtettél pár fémpénz a blúzodba, vámpírgyerek. Kivegyem?”

Hát szenvedek. És a szilikon se megoldás. Láttam, hogy mi történt, amikor az Állatok kék spinkója lett vámpír. Arra ébredsz, hogy az összes szilikonod a padlón van „Hé, száz vadidegent szoptam le azokért.” Csak becslés. Az idegenek száma változhat a szopások és sebészek árán egy adott térségben. (Az ember titkos orvosi tudásra tesz szert, ha az anyja nővér.) És levetetni se lehet a cuccot, ha éppen az kell. Még a sminkem is tönkrement, amikor Ronnie megpróbált megfojtani egy párnával, kell egy óra, mire rendbe hozom. Hallottam, hogy még amikor egy valag droggal lövöd túl magad, akkor se mindig halsz meg, mert a szíved nem áll le, ezért kell plusz még a fejedet nejlonzacskóba dugni. Csak azt én nem akartam, mert Kleopátraszemfestést csináltam, ami très elegáns, hogy dögösen nézzek ki feltámadáskor. Ronnie-nak be kellett volna fogni a szám meg az orrom, amíg nem lélegzek, aztán megigazítani a rúzst, ha elkenődik. Mert amúgy kómás barátnő leszek hetekig, az anyarobot meg nyafog, hogy nem húzhatja ki a dugót, mert gyötri a bűntudat, hogy seggbaromként kezelt és nem becsülte meg sötét komplexitásomat, belső szépségemet. És erre nem érek rá, na. De Ronnie meg se várta, hogy elájuljak. Éppen bevettem pár alcsitabcsit, és lefeküdtem a padlóra, ahogy megbeszéltük, hogy Ronnie az ágy alá tudjon gurítani, hogy elrejtsen a nap és az anyarobot halálos sugarai elől. Éppen a halandóságom elvesztését gyászoltam, amikor Ronnie párnát dobott az arcomra, és ráült. Én hogy – Várj, várj, mmff, mmfffp. És akkor beledurrantott egyenesen az arcomba egy vegafingot, mert azóta vega, hogy tetűje volt és le kellett borotválni a fejét. (Nem tudom, miért. Valami a fokhagymával meg parazitákkal. Bugyerák a csaj.) Szóval úgy döntöttem, várhat a sötét ajándékom, és Ronnie meghal, amint leszáll rólam. És akkor még egyet rám durrant! És még nálam is soványabb, nem is értem, hová fért bele. És úgy röhög, hogy leesik rólam, és akkor cselekszem. Szóval körbekergetem a házban, kiabálok, hogy – Lehámozom a bőrödet, csizmát csinálok belőle, és kutyaszarba lépek vele – meg más szupergonosz alapvetést, és akkor minden rángani kezd, és az utolsó,

amire emlékszem, hogy nekimegyek a tolóajtónak a balkon előtt, és kábé lepattanok róla. Így hát tragikusan fiatalon meghaltam, és nem volt, aki meggyászoljon, könnyeket ejtsen, megcsókolja hideg, élettelen ajkamat meg minden. De most csúcs élőhalott vagyok. Egy kis gyakorlással szuper szupergonosz leszek, ami nekem oké, mert akkor nem lesz diákhitel, ami lett volna, ha a tragikus romantikus költő karriert választom. Szóval muszáj rendbe hoznom a sminkemet, ruhát választani, és az éjszakában bolyongani magányosan, a grófnőt és Flood vámpírt keresni, és beugrani a szerelmi fészekbe lenyűgözni Foot a csábos, örök, de kis mellű szépségemmel. Nacsá. A halhatatlanság csúcs! Ezerrel tudok gépelni! Rettegjetek! Csődör.

A CSÁSZÁR A Császár és emberei egy hatalmas szendvicsen osztoztak egy padon a kilences móló mellett a déli verőfényben, amikor látták, hogy egy jacht siklik a dokkhoz, akár egy sötét kés. Alig volt kisebb egy focipályánál, éjfekete, acélszegéllyel. A Császár ilyennek képzelt egy csillaghajót, aminek vitorlái vannak. A vitorlákat a három acélárbocon gép kurtította fekete, szénszálas lepellé, a kormányfülke és a kajüt ívelt ablakai átlátszatlanok. A fedélzeten nem látszott legénység. A tengeren és akörül töltött évei alatt a Császár még csak hasonlót sem látott. Betli hátracsapta a fülét, és morgott. – Nyugalom, kisember, ez csak vitorlás hajó, méghozzá gyönyörű – mondta a Császár, noha különösnek találta, hogy a fedélzetre nem jön ki legénység kikötni a hajót. Egy ekkora, főként ilyen drága hajót általában öt-hat ember köt ki, de ez csak beállt párhuzamosan a dokkal, a hajótest külső oldalán beindultak a fúvókák, és finoman betolták a dokkba. A másik oldali fúvókák ellentartottak, így tizenöt centire megállt és ott maradt, a fúvókák helyben tartották. Háromszáz lábnyi

acél és szénszál, talán ezerkétszáz tonnánál is több, és olyan könnyedén és simán parkolt le, akár a Mini Cooper a bevásárlóközpontnál. Betli a vízhez szaladt, és géppuskaszerű ugatást engedett el, ami kutyául annyit tett: – Rossz hajó, rossz hajó, rossz hajó, rossz hajó. A Császár gülüszemű kísérőjétől már megszokta az ugatórohamokat, normális esetben egy nyugtató szóval annyiban hagyta volna, csakhogy a szendvicset még nem fejezték be, tehát valami nagyon nem volt rendjén, ha Betli elhagyja a szendvics helyszínét. Lázár beleszimatolt az öböl felől fúvó hideg szélbe, és nyüszített, hátravetette a fejét, majd visszanézett a Császárra, ami kutyául annyit tett: – Élőhalott, főnök. A Császár nem értette, mit mondanak neki a társai, de gyanította. Csak éppen nem akarta hallani. A két rendőrnyomozó alig pár órája tette ki a St. Francis Jachtklubnál, ahol a tagok megengedték neki és embereinek, hogy használják a szabadtéri zuhanyt, és az egyik tag vette és kínálta fel nekik ezt a csodálatos szendvicset hálából a városnak tett szolgálatáért. Alig egy órája sikerült végre kiegyenesítenie a nyakát, miután az éjszaka nagy részét fejtetőn töltötte egy hordóban. És a fájdalom a térdében és vállában csak most kezdett alábbhagyni, miután sétált a vízparton és evett egy jót. Még nem állt készen újra harcba bocsátkozni. – Önző öregember vagyok – mondta embereinek. – Gyáva, a saját kényelmem érdekel, amikor népemet veszély fenyegeti. Félek. – De eközben már felemelkedett recsegő térdein, felnyomta magát a sétabottal, amit ezen a délelőttön hozott el a Jachtklubból, ahol megőrzésre hagyta. A markolata elefántcsontból kifaragott jegesmedve volt, és úgy passzolt a Császár kezébe, mintha a tenyérlenyomata után készítették volna, pedig egy Asher nevű kellemes fiatalember ajándéka volt, akinek egy használtholmi-boltja volt North Beachen, de ez egy másik történet. Azt kívánta, bárcsak lenne benne egy penge, mint abban, amivel Asher járt. Sajnos így kénytelen a fekete hajó ellen menni egy bottal, egy szendviccsel és rettenthetetlen szőrös társaival. Felfújta arcát, mint a gömbhal, és elindult a dokk felé; Betli és Lázár mögötte, leeresztett füllel, kéttagú morgó kórusként. Pár ember összeverődött a cölöpgát kerítésénél, és a nagy hajó felé mutogattak.

Nem volt annyira szokatlan, hogy az ember megtorpanjon a teendői közepette, de ha éppen futott, sietésben volt és ok kellett a megállásra, akkor egy fekete hajó elég ideig feltüzeli a képzeletet, hogy az ember kilihegje magát. A hajóhoz érve a Császár nem tudta, mihez kezdjen. Betli viselkedésén kívül nem volt más, ami feljogosítsa, hogy a fedélzetre lépjen. Ráadásul ez a hajó nem városi, azaz nem tartozik az ő fennhatósága alá. Hallotta, hogy a fúvókák időnként fújnak a víz alatt, épp csak hogy helyben tartsák a hajót. Egyetlen lépés, igaz, jókora lépés, és máris az orrán áll. Talán ha ezt a lépést megteszi, majd eszébe jut, hogyan tovább. Hátratolatott, hogy neki tudjon futni, már amilyen futást élemedett kora és szekrénnyi teste enged neki, de ahogy a visszaszámolás a kettőhöz ért, szőke rasztafürtöktől keretes napbarnított arc bukkant fel a fülke korlátja fölött, és egy fiatalember szólt oda: – Hóha, Jahve szerelmetes szerelmére, Aszott Bácsikám, csak tapossa meg aztat a lábpedált nékemnek, he? Kolosszális köszönetem, várjon csak a dokkon, he? És a Császár megtorpant. Betli és Lázár még a morgásról is megfeledkeztek, leültek, és úgy forgatták a fejüket, mint a kutya, aki a „kaja” szóra fülel az Iliász felolvasása közben. A fiatalember átlendült a fekete fülke felett, le az alsó fedélzetre, és csupasz talpa alig csapott zajt. Vékony és izmos teste café au lait színre barnult, jobb mellizmára egy púpos hátú bálna tetoválva. A hűvös levegő ellenére sortban volt, orrában aranykarika, mindkét fülében pedig még több is. Rasztafürtjei úgy terültek el feje és válla körül, mintha napkígyók lennének kiutat keresve. Átugrott a dokkra, megvillantott egy kábítóan csillogó mosolyt, és kikapta a szendvics maradványát a Császár kezéből. – Ej, Jahve szeresse két oldalról, Bácsikám, hogy ilyen ízletességes finomságot hoz nékemnek ilyen hosszú út után. Betli hátrált és morgott. A szőke raszta elvette a szendvicsüket. – Kutyulikák, a Jahve áldjon meg. – Lehajolt, és megvakarta Betli füle tövét. Az idegennek kókuszolaj, fű és vámpírszaga volt, Betli meg akarta harapni, amint abbahagyja a fülvakarást.

– Nevem nékemnek Pelekekona Keohokalole. Rövidül csak Kona. Kalózkapitány és az agytudomány oroszlánja, érti? – Én San Francisco Császára, Alcatraz, Sausalito és a Kincses Sziget védelmezője vagyok – felelte a Császár, aki a fekete hajó dacára nem tudott nem udvarias lenni a mosolygó idegennel. – Isten hozta a városomban. – Jaj, muchacho köszönet, tesó. Tisztelet a mélységbü’, he? De a Hollóra nem lehet fellépni, nem. Megöl, tesó. Automatásan megöl. Halottra öl. És nem olyan járkáló halottra, mint azok ottan lenn. – Ezt mondani sem kell – mondta a Császár.

FOO DOG A patkányok egy órája mocorogtak már, amikor Foo kulcscsörgést hallott a zárban. A forrasztópákát letette, és az ajtó felé fordult, amikor valami ráugrott. Érezte, hogy a csigolyája ropog, ahogy köré csavarja a lábát. Hanyatt esett. Valami elkapta a tarkóját, és nedves, rezes dolog nyomult a szájába. Egy nyelv. Pánik vibrált át a testén, attól félt, hogy megfullad, de akkor a szag: szantálfaparfüm, édes cigaretta és tejeskávé keveréke. A pánik közben első osztályú erekciója lett, amit védekezőn a támadójának nyomott. A lány ellökte, megragadta az ingét, ahogy ő lélegzet után kapkodott. – Rrr! – morgott. – Hiányoztál. – A szenvedésed csak most kezdődött – mondta Abby. Vörös kockás miniszoknyát viselt, alatta fekete balett-trikót nagy kivágással, tüskés nyakörvet és a lime-zöld Converse Chuck Taylort, amit néha úgy emlegetett, „tiltott szerelem Chuck”, de hogy miért, Foo nem tudta kitalálni. – Összenyomod a bordáimat. – Mert nosssssferatu vagyok, az erőm légiónyi meg minden! Très menő, mi? Foo ekkor vette észre, hogy Abby valahogy megcsinálta: sikerült

neki vámpírrá változni. Eltűntek a karikák az orrából, szemöldökéből, ajkából, és a piercingek helye begyógyult. A póktetoválás is hiányzott a nyakáról. – Hogyan? – kérdezte Foo, és azonnal megpróbálta kiszámolni Abby életben maradásának esélyeit. Tegnap telefonon beszélt vele, biztos volt benne, hogy említette volna a változást, ha már megtörtént, tehát még az első huszonnégy órában van. Lehet, hogy azok közé tartozik, akik megőrülnek és magukat pusztítják el, és noha Abby nem szenvedett hiányt se őrültségben, se önpusztító hajlamban, ez nem jelentette, hogy neki nem kell megmentenie. Abby újra megcsókolta, keményen, és akármilyen jó volt, Foo iszonyúan figyelt, nehogy bármelyikük ajka felszakadjon. Eddig rendben. Abby hátralökte, de aztán elkapta a tarkóját, nehogy beverje a padlóba. Most, hogy halott volt, figyelmesebben viselkedett, bár csendesebben nem igazán. – Türelem, szerelemnindzsám, használni foglak, te fincsi mangahajú férfiringyó, de előbb ki kell próbálnunk az erőmet. Engedjünk ki pár patkányt, és majd parancsolok nekik pszichikus vámpírgondolataimmal. Hátha kitakarítják a konyhát. Oké, az őrültség erdejéből még talán nincsenek kint. – Jó, aztán a barázdabillegetőkkel szalagot kötünk a hajadba. – Ne negatívumoskodj! Engedelmeskedj! Abigail von Normal grófnő vagyok, az éjszaka királynőcije, te pedig a megalázkodó szexrabszolgám! – Most grófnő vagy királynő? Mind a kettőt mondtad. – Pofa be, inas, mielőtt szárazra szívlak! – Tőlem – mondta Foo. A bölcs maga választja a fegyvernemet. – Nem úgy, Foo. Úgy értem, hogy uralkodom rajtad, és azt teszed, amit mondok! – Miért, eddig mi volt? – Elég a dumából és a kretén kérdésekből, Foo. Totál kicsipkézed az éjszaka feletti kábítóerőmet. – Ezek szerint vettél lámpát. – Elég. Elverem a nindzsaseggedet. – Abby leugrott róla, és felvette a „kuporgó tigris kitépi a szíved” kungfupozíciót, amit mindenki ismer, aki valaha látott már harcművészfilmet.

– Várj! Várj! – Jó – lazított Abby a kevésbé veszélyes „kuporgó tigris egy zacskó Cheetosszal” állásba, amit mindenki ismer, aki valaha nassolt már. – Először táplálkozz, gyűjts erőt – javasolta Foo. – Újonc vámpír vagy, bele kell nőnöd az erődbe. – Hah, úgy beszélsz, mint egy halandó, aki nem foghatja fel a sötét ajándék mélységét. Idefelé átugrottam egy kocsi fölött. És futásban lehagytam a villamost. A csukám még meleg a sebesség utóhatásától. Fogd csak meg. Nyald meg, ha akarod. Látom körülötted az auraizét, rózsaszín, tökre nem megy a menő hajadhoz meg a férfias dudorodhoz. Foo lenézett. Igen, a dudor elárulta. – Lassíts, Abby. – Ezt figyuzd! – Egy szempillantás alatt a konyhapultnál termett, majd újra átsüvített a nappalin, és koccant az ablakot fedő furnéron. Foo nem tudott mit tenni. Abby felemelheti a kanapét, felugorhat két méter magasra, megragadhatja a gerendát vagy köddé válhat, ha már tudja, hogy kell, de ő úgy döntött, azzal mutatja meg az erejét, hogy átrobban a centis furnéron, és macskaszerűen az utcán landol. És tényleg totál kemény lett volna. Amit Abby nem tudott, hogy mialatt ő távol volt, az üveges telefonált, hogy nem tud jönni még két hétig, így Foo a centis furnér helyett kétcentis furnért tett be, és az apró szögek helyett acélcsavarokkal fogatta oda, hogy a patkányok ködként se tudjanak menekülni. Foo összerezzent és eltakarta a szemét. Abby gyors volt és természetellenesen erős, de egy negyvenöt kilós vámpír is csak negyvenöt kiló. Nekicsapódott a furnérnak, mint a Prérifarkas, és lecsúszott róla? Vam, vam, vam. Ó, nem. Nekicsapódott a furnérnak, ami veszedelmesen behorpadt, majd kicsit megrepedt, mielőtt visszarúgott, átrepítve Abbyt a szobán, neki a túlsó falnak, és ott szép gót lány nyomot hagyott a kövön, majd pofára esett – Faszkarima – a szőnyegre. – Jól vagy? – kérdezte Foo. – Eltört – mondta Abby a szőnyegbe. Foo fölé térdelt, félt megfordítani, hátha nagyon megsérült. – Mi tört

el? – Minden. – Hozok vért a hűtőből. Gyorsan meggyógyulsz. – Oké. – Abby nem mozdult a becsapódás óta. – Csak ne nézz rám, jó? – Dehogy – mondta Foo már a konyhában. Kivette az egyik műanyag tasakot a hűtőből, és megrázta. – Egy pillanat. Ne mozogj, hátha csontod törött. – Áttipegett a hálóba, felkapott egy fecskendőt a szekrényről, ahol a vegyszereket tartotta, lepattintotta a védőt, és nyugtatót fecskendezett a tasakba. – Itt van, kicsim. Idd meg, és minden rendben lesz. Tíz perc múlva hallotta, hogy valaki jön fel a lépcsőn, és rájött, hogy Abby nem zárta kulcsra az ajtót. Jared robogott be, megtorpant, amikor meglátta Foot a fekvő Abby fölött, akinek feje körül méretes vértócsa terjengett, és felsikoltott. – Ne! – szólt rá Foo. – Nem az ő vére. Jared elhallgatott. – Mit csináltál vele? – Semmit, jól van. Levennéd a labirintust az ágyról? Be kell vinnünk. A beszélgetés alatt Abby szoknyája felcsúszott, és Jared a hosszúkás dudorra mutatott a fekete ruha alatt Abby fenekén és hosszan le a lábán. – Az mi? Bekakilt? – Nem – mondta Foo, és azt kívánta, bárcsak ne tudná, mi az, de már késő volt. – Egy farok. – Hű. Bizarr. – Ja.

17 Nyálelválasztás

OKATA Az utolsó vércseppeket is lekaparta a kannából az égett fehér lány szájába. Sikerült megmentenie kettőt a nyolc kannából, de már most látta, hogy nem lesz elég, és a hentesnél történt harc és menekülés után nem volt elég erős, hogy még adjon neki a sajátjából. A lánynak még kell. És ideje másképp gondolnia rá, mint „megégett fehér lány”. Immár kezdett hasonlítani egy valóságos emberre, nem ember alakú salaktömbre. Egy nagyon öreg, nagyon ijesztő halott emberre, igaz, de akkor is emberre. Vörös haja már majdnem elfoglalta a párnát, és mozgott, még ha kicsit is, becsukta a száját az utolsó vércsepp után. A mozdulattól nem hámlott le több hamu. Okata boldog volt. A lány kilátszó szemfoga kicsit nyugtalanította, de már legalább volt ajka, vagy valami hasonló. Felvette a padlóról a vázlatfüzetet, a futon végéhez ment, hogy más szöget keressen, majd rajzolni kezdte, ahogy óránként azóta, amióta visszaért a hentestől. Még mindig véres volt a harctól, de már rég megszáradt, és el is feledkezett róla, csak a kezét mosta meg, hogy tudjon dolgozni. Befejezte a rajzot, majd a munkaasztalhoz ment, ahol a rajz finomabb verzióját egy rizspapírra másolta, ami olyan vékony volt, szinte átlátszott. Ezt még négyszer lemásolja, aztán mindet egy fatáblára ragasztja, amit megfarag a különböző vonalaknak és színeknek. A válla felett hátranézett a lányra, és elszégyellte magát. Igen, már

embernek látszott, öreg, kiszikkadt nagymamának, de akkor sem kéne így hagynia. A kis mosogató fölül levett egy tálat, megtöltötte meleg vízzel, majd letérdelt a futon mellé, és szivaccsal gyengéden lemosta a hamu maradékát is a lány testéről, feltárva az alatta rejtőző kékesfehér bőrt. Sima volt, mint a rizspapír, de pórusok és szőrtüszők keletkeztek rajta, miközben törölte le a hamut. – Sajnálom – mondta angolul. Majd japánul: – Nem voltam figyelmes, égett gaidzsin lány. Jóváteszem. A munkaasztala alatti szekrényhez ment, és kivett egy cédrusdobozt, amit ránézésre mintha ezüstneműnek szántak volna. Felemelte a fedelét, és egy fehér selyemkockát vett elő, majd felállt, és a ruha teljes hosszában kibomlott. Jurikó esküvői kimonója. Cédrusillata volt, és talán egy kis tömjén, de szerencsére Jurikó-illata nem. Leterítette a kimonót az égett lány mellé, és nagyon-nagyon lassan alá húzta, finoman beledugta a sovány karokat az ujjakba, majd összehúzta és megkötötte lazán a fehér obival. A karokat oldalt helyezte, kényelmes pozícióba, aztán levett egy száraz vérpelyhet, ami az ő arcáról hullt a lány mellére. Már jobban nézett ki. Még mindig lidércesen és szörnyen, de jobban. – Tessék. Juriko örülne, hogy a kimonója elfed valakit, akinek semmije nincs. Visszament a munkaasztalhoz, és elkezdett rajzolni a fára, amikor mozgást hallott maga mögül. Megpördült. – Nahát, milyen fincsi falat – mondta Jody.

TOMMY Tommy a kora estét a könyvtárban töltötte az Economistot és a Scientific Americant olvasva. Úgy érezte, minden egyes szó visszább rángatja az állatok birodalmából az emberek birodalmába, és azokban a magazinokban rengeteg szó volt. Birtokában akart lenni a beszéd és a gondolkodás képességének, mielőtt szembenéz Jodyval. Azt is remélte, hogy a szavakkal együtt annak az emléke is visszajön, ami történt, de

ez egyelőre nem akart megvalósulni. Emlékezett az éhség vörös ködére a fejében, arra, hogy kidobták az ablakon és az utcán ért földet, de igen kevésre e között és a között, hogy visszatértek a szavak az alagsorban a Császárral. Mintha azok a tapasztalatok – a vadászat, a sötétség menedékének keresése, a lopakodás a városban köddé vált ragadozók felhőjében – elzáródtak volna elméje egy részébe azonnal, ahogy az érzékekhez kapcsolódó szavak visszatértek. Gyanította, hogy segíthetett Chetnek embereket ölni, de ha így történt, a Császárt miért mentette meg? Szerencsére a köddé válás képességét nem veszítette el, így szerezte azt az öltözéket, amit most viselt. Az egész összeállítás – kakipantalló, kék Oxford ing, bőrdzseki, bőrmokaszin – egy férfiruhaüzlet kirakatában volt a Union Square-en, damil tartotta lezser pamutszellem alakban, ami más, ugyanilyen stílusos, de anyagtalan marionetteket kísértett napágyak és mesterséges homok körül. Tommy beszivárgott az ajtó alatt, amikor az üzlet a legzsúfoltabb volt, egyenesen bele a ruhába, ahol megtestesült. Gyorsan leguggolt, ezzel elszakította az összes damilt, és kisétált a boltból teljes öltözetben, némi damilt húzva maga után. A legsimább, legszemtelenebbül menő dolog lett volna, amit valaha csinált, ha nincsenek a gombostűk, melyek az inget a nadrághoz erősítették. Egy kisebb rángóroham után, ami során kirántotta a tűket a hátából, derekából és hasából – ritmikusan azt kántálva, aú, aú, aú, aú – , visszatért a nyugodt, pamutruhás vámpíraspektus, amit akart. Megvárta, amíg elér a könyvtárba, a polcok fedezékbe, hogy az ingnyakból kihúzza a merevítőkartont, letépje a különböző címkéket és papírokat. Szerencsére a kirakatba kitett ruhákon nem volt riasztó. Végre hát készen állt, már amennyire készen lehet. El kell mennie Jodyhoz, most azonnal, átölelni, megmondani, hogy szereti, megcsókolni, és addig kefélni, amíg minden bútor össze nem törik, és a szomszédok nem panaszkodnak (élőhalott ragadozó ide vagy oda, attól még tizenkilenc éves volt és kanos), aztán majd ráérnek kitalálni, mihez kezdjenek. Ahogy ballagott Tenderloinban a „kérlek, rabolj ki, fehér fiú” felszerelésben, egy reszketeg drogos kapucnis pulóverben, ami valaha zöld volt, de most már olyan koszos, hogy fénylett, megpróbálta

kirabolni őt egy csavarhúzóval. – Ide a pénzt, köcsög. – Az egy csavarhúzó – világosította fel készségesen Tommy. – Ja. Ide a pénzt, vagy megszúrlak vele. Tommy hallotta a támadó szívének dobogását, érezte szuvas fogának, testének és vizeletének bűzét, és látta az egészségtelen, sötétszürke auráját. Ragadozóelméjében felvillant a „préda” szó. Vállat vont. – Bőrdzseki van rajtam. Nem bököd át csavarhúzóval. – Azt te nem tudhatod. Nekifutok. Ide a pénzt. – Nincs pénzem. Te meg beteg vagy. Menj kórházba. – Na elég, köcsög! – A kokós Tommy gyomra felé bökött. Tommy félrelépett. A támadó mozdulatai szinte komikusan lassúak voltak. Ahogy a csavarhúzó elhaladt mellette, Tommy úgy vélte, a legjobb, ha elveszi, hát elvette. A támadó elvesztette az egyensúlyát, hasra esett és ott maradt. Tommy egy laza csuklómozdulattal a szemközti négyemeletes épület tetejére hajította a csavarhúzót. Két pasas álldogált egy sikátorban pár lépésnyire, azon töprengve, hogy átveszik a támadást a drogostól, vagy ha sikerrel jár, kirabolják őt, de most úgy döntöttek, inkább megnézik, mi a szitu egy sarokkal távolabb. Tommy már fél háztömbbel arrébb járt, amikor meghallotta a drogos bicegő lépteit maga mögött. Megfordult. A drogos megállt. – Ide a pénzt. – Ne rabolj már ki. Nincs fegyvered, és nekem nincs pénzem. Nem működik, lásd be. – Oké, akkor adj egy dollárt. – Nincs semmi pénzem – fordította ki a nadrágzsebeit Tommy. Egy papír vitorlázott a földre a 18. ellenőrtől. Tommy mozgást hallott a magasból – karmok kapartak kövön –, és összerezzent. – Ó-ó. – Ötven centet – alkudozott a drogos. Kezét a pulóver nagy zsebébe dugta, és ujját kinyomta, mintha pisztoly lenne. – Különben lövök. – Te vagy a legpocsékabb fegyveres rabló. A drogos ezen futólag elgondolkodott, és kihúzta a pisztolyos kezét a zsebből. – Van érettségim. Tommy a fejét rázta. Azt hitte, maga mögött hagyta a macskákat, de

azoknak vagy még volt kapcsolatuk vele, vagy már olyan sokan voltak, hogy nem maradt a városban olyan hely, ahol ne vadásznának. Nem örvendezett a kilátástól, hogy el kell magyarázni a dolgot Jodynak. – Mi a neved? – kérdezte a drogostól. – Nem mondom meg. Feldobsz. – Jó. Akkor Bobnak hívlak. Bob, láttál macskát ilyet csinálni? – mutatott fel Tommy. A drogos felnézett az épületre, aminek az oldalán tucatnyi macska mászott fejjel lefelé. – Nem. Oké, akkor nem rabollak ki – mondta, a feléje ereszkedő vámpírmacskákat nézve. – Kellemes estét. – Sajnálom – mondta Tommy, és komolyan gondolta. Megfordult és kocogásra fogta, hogy kicsit eltávolodjon a sikoltozástól, ami csak pár másodpercig tartott. Amikor visszanézett, a drogos eltűnt, vagyis nem eltűnt, hanem szürke hamu és üres ruha maradt a helyén. – Biztos így akart volna elmenni – vigasztalta magát Tommy. Azt hitte volna, a macskák inkább a másik kettő után erednek a sikátorba, de ezek szerint most már a nyílt utcán kapnak el embereket. El kell jutnia Jodyhoz, és rábeszélni, hogy hagyják el a várost. Eleve azt kellett volna. Végigkocogta a tizenkét sarkot a lakáshoz, ügyelve rá, hogy ne menjen olyan gyorsan, hogy felfigyeljenek rá. Igyekezett úgy kinézni, mint aki késik a barátnőjétől, és ez tulajdonképpen igaz volt. Az ajtó előtt habozott, mielőtt megnyomta az ajtócsengőt. Mit fog mondani? Mi van, ha Jody nem akarja látni? Nem volt tapasztalata, amiből merítsen. Jody volt az első lány, akivel józanul lefeküdt. Az első lány, akivel együtt élt. Az első, aki vele zuhanyozott, aki ivott a véréből, aki vámpírrá változtatta, és kidobta meztelenül a másodikról. Az első szerelme, na. Mi van, ha elküldi? Fülelt, felnézett a furnérra az ablakokon, szimatolt. Hallott odabent embereket, minimum kettőt, de nem beszéltek. Gépek üzemeltek, villanykörték zümmögtek, vér- és patkányszag lebegett ki az ajtó alatt. Jobb lett volna, ha románc is van a levegőben, de hát ez van. Beletúrt a hajába, kihúzta a damil maradékát is a ruhából, akár kósza kristályos fanszőrt, és megnyomta a gombot.

FOO Foo éppen betette a fiolákat Abby vérével a centrifugába, amikor megszólalt a kapucsengő. Bekapcsolta a centrifugát, majd az ágyon fekvő Abbyre nézett. Békésnek látszott, élőhalottnak, bekábítózottnak és hallgatagnak. Szinte boldognak, a farka dacára is. De a rendőrség nem értené meg. Beszaladt a nappaliba, és felrázta Jaredet a transzból, amibe a játékkonzol előtt esett. Hallotta a Jared fülhallgatójából kiszűrődő death metalt, a bádoghangú csikorgást és apró fűrészelést, mintha dühös mókusok hágnának meg egy dorombot egy lezárt majonézesflakonban. – Mi va-a-an? – rántotta ki a fülhallgatót Jared. – Valaki jött – súgta Foo. – Rejtsd el Abbyt. – Rejtsem el? Hová? A szekrény tele van orvosi szarral. – A matrac és az ágykeret közé. Vékony. Be tudod nyomni oda. – Hogyan kap majd levegőt? – Nem kell neki levegő. – Kircsi. Jared elindult a hálószoba felé, Foo pedig a kaputelefonhoz. – Ki az? – nyomta meg a gombot. Beszerelhetett volna egy kamerát. Nem nehéz megoldani, és nagyker áron megkapná a Stereo Cityben. Hülye. – Engedj be, Steve. Tommy vagyok. Foo fején egy pillanatra átfutott, hogy talán hugyozik egy keveset. Még nem fejezte be a nagy intenzitású UV-lézert, és Abbyn nincs rajta a napdzseki. Védtelen. – Értem, miért vagy dühös – mondta Foo –, de Abby ötlete volt. Én vissza akartalak változtatni emberré, ahogy mondtad. – Bassza meg, bassza meg. Tommy meg fogja ölni. Megalázó lesz. A srácnak még főiskolai diplomája sincs. Egy élőhalott angolszász bölcsész barom fogja megölni, aki verseket idéz. Megint zümmögött a kapucsengő. Foo összerezzent, és megnyomta a

gombot: – Nem én akartam. Mondtam neki, hogy kegyetlenség bezárni oda benneteket. – Nem vagyok mérges, Steve. Látnom kell Jodyt. – Nincs itt. – Nem hiszek neked. Engedj be. – Nem lehet. Dolgom van. Tudományos dolgok, úgyse értenéd. Menj el. – Jó, most ő a barom. – Be tudok menni máshogy is, Steve, az ajtó alatt vagy az ablak körüli repedéseken, de akkor meztelen leszek, és az senkinek nem jó. – Nem tudod, hogyan kell. – Megtanultam. – Hú, az király. – A picsába. Be tudja tömni az ajtó alatti rést és körbe beszigetelőzni az ablakokat, mire Tommy próbálkozik? A nagyszobát már leszigetelte, hogy a patkányköd ne jöhessen ki. – Engedj be, Foo. Látnom kell Jodyt, és ennem kell. Van még vértasak, nem? – Nincs. Bocs, de elfogyott. És Jody sincs itt. És naplámpákat szereltünk fel a lakásban, Tommy. Pirítós lennél. – Pár tasak még maradt. Olyan, amiben nyugtató is volt, hogy kiüsse Abbyt. – Steve, kérlek, éhes vagyok, sebesült, egy alagsorban tengődtem egy csapat vámpírmacskával, és ha köddé kell válnom, az új ruhámat ellopják, amíg én fent vagyok, és a nyakadat töröm ki úgy, hogy közben kilóg a tököm. Foo próbált valami jobb blöfföt kitalálni, amikor egy sötét ingujj süvített el az arca előtt, és megnyomta a kapunyitót. Felnézett Jaredre. – Mi a szart csináltál? – Helló – mondta Tommy Foo fülében. – Olyan szomorúnak hangzott – mondta Jared.

AZ ÖREGEK Napnyugtakor a trió felébredt a titán sírboltban a főkabin alatt, és

ellenőrizte a monitorokat, melyek a fekete hajó minden külső részét behálózták, akár egy idegrendszer. – Tiszta a levegő – mondta a férfi. Magas és szőke volt, egész életében vékony volt, az is maradt, az is fog maradni örökre. Fekete selyemkimonót viselt. A két nő kinyitotta a fedélzeti feljárót, és kimásztak abba, ami hűtőkamrának tűnt. A férfi bezárta a feljárót, megnyomott egy rejtett gombot az egyik polc mögött, mire acéllemez siklott a feljáró elé. Kiléptek az üres hűtőkamrából az üres hajókonyhába. – Utálom ezt – mondta az afrikai nő. Életében etiópiai volt, királyi származású, homloka magas, széles szeme pedig ferde, mint a macskáé. „Salamon szívét ez az arc rabolta el” – mondta neki Elijah, két kezébe fogva az arcát, amikor meghalt. Ezért Makedának nevezte, Sába legendás királynője után. A nő már nem emlékezett az igazi nevére, mivel csak tizennyolc évig viselte, viszont hét évszázada volt Makeda. – Ez más – mondta a másik nő, egy sötét hajú szépség, aki Korzika szigetén született száz évvel Napóleon előtt. Az ő neve Isabel volt. Elijah kezdettől Belladonnának hívta. A Bellára is hallgatott. – Annyira azért nem más – indult fel a kormányfülkébe vezető lépcsőn Makeda. – Mintha tegnap csináltuk volna ugyanezt. Most volt… mikor is? – Százötven éve Makaón – mondta a férfi. Az ő neve Rolf volt, középső gyermek, békéltető, akit Elijah Martin Luther idejében változtatott át. – Pontosan így értem – mondta Makeda. – Nem csinálunk mást, csak hajózunk körbe a világon, és rendet rakunk utána. Ha még egyszer megcsinálja, fényes nappal kirángattatom a fiúval a fedélzetre, és videóra veszem, ahogy elég. Minden éjjel a nagytévén fogom végignézni az ebédlőben, és nevetek. Haha! – Habár ő volt a legidősebb, ő volt a fattyú. – És ha meghalunk az úrral együtt? – kérdezte Rolf. – Ha arra ébredsz, hogy lángolsz a sírboltban? – Megnyomott egy fekete üvegkonzolt, mire egy lemez nyílt ki surrogva a rekeszfalon. A harminc ember befogadására is elég nagy kajüt csupa domború mahagóni, acél és fekete üveg volt. A tat felőli része nyitott volt az éjszakai ég felé, és

a kormánykeréktől eltekintve úgy festett, mint egy űrutazásra tervezett hatalmas art deco koporsó. – Én már meghaltam – mondta Makeda. – Ki lehet bírni. – Nem emlékszel rá – mondta Bella. – Talán nem. De ez akkor sem tetszik nekem. Utálom a macskákat. Miért nincsenek embereink, akik elintézik ezt nekünk? – Voltak embereink – emlékeztette Rolf. – Megetted őket. – Jól van. Kérem a ruhámat. Rolf ismét megérintette az üvegkonzolt, és a rekeszfal mögött egy szekrény bukkant elő tele taktikai felszereléssel. Makeda kivett három testhez simuló fekete kezeslábast, amilyet a sportolók viselnek, és mindkét társának adott egyet. Aztán kibújt a fekete selyemkimonóból, meztelenül kinyújtózott, karját széttárva, akár a Győzelem istennőjének szobra, feje hátravetve, szemfogai az égre böktek. – Apropó, emberek – mondta Bella. – Hol a fiú? Éhes vagyok. – Amikor felébredtünk, Elijaht etette – mondta Rolf. – Majd jön. Elijah hasonló sírboltban pihent odalent, csak a fővámpíré légmentes volt, kívülről záródott, és felszerelték egy zsilippel, hogy a fiú etetni tudja. – Ihun-e élőhótak – mondta az álhawaii, ahogy jött fel a lépcsőn mezítláb és ing nélkül, kezében egy tálcán kristályserlegek. – Kona kapitány hozza szotymorgós itókát, he? A vámpírok tucatnyi nyelven beszéltek, de sokszor fogalmuk sem volt, Kona mit hadovál. Amikor meglátta a nyújtózkodó Makedát, a szőke raszta megdermedt, és kis híján leejtette a serlegeket a tálcáról. – Jaj, Jahve szentséges szerelmire, nővér, attú’ a dögös alváztú’ olyan rudam lesz, mint a pasas, aki ezüstnővért bököd a Rolls-Royce-on, he? Makeda kiesett a „Niké”-pózból, és Rolfra nézett. – Hm? – Szerintem azt mondta, szívesen megerőszakolna, akár egy motorházdíszt. Rolf elvett egy kis poharat a tálcáról, és meglötybölte a sötét folyadékot az orra alatt. – Tonhal? – Most fogtam, tesó – mondta Kona, akinek gondot okozott egyszerre egyensúlyozni a tálcát és kissé meggörnyedni, hogy elrejtse a

sortját feszítő erekciót. Bella elvette a poharát, és ahogy kinézett a városra, elvigyorodott. A Transamerica Piramis közvetlen előttük világlott, jobbra a Coit Torony meredt ki a Telegraph Hill oldalából, akár egy óriási betonfallosz. Makeda csábosan Kona felé lépett: – Bedörgöltessem magam olajjal, Rolf? Hamuszínű vagyok? – Csak ne edd meg – mondta Rolf. Leült az egyik kapitányszékbe, meglazította fekete selyemkimonója övét, és nekilátott felhúzni a szűk ruhát. – Eredeti – mondta Makeda. Még egy lépést tett Kona felé, a ruhát maga elé nyújtotta, majd elengedte. Abban a pillanatban köddé vált, beleszivárgott a ruhába, ami megtelt, mintha egy nő alakú mentőcsónakot fújtak volna fel. Az utolsó kupát a levegőben kapta el, mert Kona összerezzent és elejtette a tálcát. – Bekennél, Kona? – kérdezte Makeda, a görnyedten rettegő szörfös fölé állva. – Nem kék az néked, pajti, fénylő, mint a nap. De az a másik nagy zsivány. – A kezét a mellkasához szorította, és óvatosan felnézett a nőre. – Kérem. – Most te vagy a soros – mondta Makedának Bella tonhalvértől rúzsos ajkakkal mosolyogva. – Jól van – mondta Makeda. – De pohárral. Kona a sortja zsebébe nyúlt, és egy feles poharat húzott elő, amit két kézzel nyújtott maga elé, akár egy alamizsnát fogadó buddhista szerzetes. Makeda a hüvelykujját egyik fogának nyomta, majd a vérből Kona poharába csöpögtetett. Tíz csepp után elhúzta és lenyalta a hüvelykujját. – Ennyit kapsz. – Ó, fenségességes nővér. Jahve szerelme érjen röptiben. – Kiitta a vért, majd kinyalta a poharat. Makeda a tonhalvért kortyolva nézte. Egy teljes perc eltelt, a hawaii még mindig a poharat nyalta, úgy lihegve, mintha kézzel húzná fel a horgonyt, hát Makeda kikapta a kezéből a poharat. – Elég.

– Bogárevő – mondta Bella undorodva. Már felvette a ruháját, és kiitta a kupa vért. – Szerintem cuki – vélte Makeda. – Talán mégis hagyom, hogy beolajozzon. – Megborzolta Kona rasztafürtjeit. Az vakon meredt maga elé, szája nyitva, folyt a nyála. – Csak ne edd meg – emlékeztette Rolf. – Ne mondogasd már. Nem eszem meg. – Kapitányi jogosítványa van. Szükségünk van rá. – Jól van. Nem fogom megenni. Bella odament, kirántott egy fürtöt Kona hajából, azzal kötötte hátra a saját derékig érő haját. A szörfös meg sem rezzent. – Bogárevő. Rolf a szekrényhez ment, különféle fegyvereket állított össze. – Indulnunk kell. Kapucni, kesztyű, napszemüveg. Elijah azt mondta, van valami napfényfegyverük. – Ez más – mondta Bella, high-tech fegyvereket véve ki a szekrényből, meg egy hosszú felöltőt, amibe elrejtheti. – Makaóban nem voltak ilyenjeink. – Örülök, hogy nem unatkozol, drágám – mondta Rolf. – Utálom a macskákat – húzta fel az egyik kesztyűt Makeda.

18 Carpe noctem

MARVIN Marvin, a nagy vörös dögkutya elvégezte a dolgát. Leült és kaffantott, ami annyit tett: – Keksz. Kilenc vámpírvadász torpant meg és nézett körül. Marvin egy kis fészer előtt ült egy sikátorban a Borvidéken, egy rikítóan ocsmány indiai étterem mögött. – Keksz – kaffogta Marvin. Halálszagot érzett a sok curry közepette. A járdát kaparta. – Mit csinál? – kérdezte Lash Jefferson. Ő, Troy Lee meg Jeff a Lee nagyi vámpírmacska ellenszerével megtöltött vízipuskát fogtak, a többi Állat hátán permetező, kivéve Gustavót, aki úgy vélte, ha permetezőt vinne, az faji sztereotípia lenne. Gustavónál ezért lángszóró volt. Nem árulta el, honnét szedte. – Véd az alkotmány, cabrones. – (A fickó, akitől Gustavo a zöldkártyát vette, két alkotmánykiegészítést is belevett, és Gustavo a kettest meg a négyest választotta, a fegyverviselés jogát és a jogalap nélküli házkutatás és motozás alóli mentességet. Plusz öt dolcsiért a harmadikat is hozzácsapta, és Gustavo megvette, mert már így is tizenkilenc rokonnal lakott egy háromszobás házban Richmondban, semmi helyük nem volt katonák elszállásolására.) – Ez a jel – mondta Rivera. Az UV-dzsekit viselte, és tök hülyén érezte magát. – Amikor leül és ezt csinálja a mancsával, akkor holttestet talált.

– Vagy vámpírt – mondta Cavuto. – Keksz – mondta Marvin. – Csak szórakozik – vélte Troy Lee. – Itt nincs semmi. – Talán a fészerben – mondta Lash. – Nincs rajta lakat. – Ki hagyna nyitva erre bárki bármit? – kérdezte Jeff. – Keksz jár – kaffogta Marvin. Megegyeztek: Halott dolgok megtalálásáért a hullakutya, mostantól Marvin, egy kekszet kap. Azért volt ebben némi rugalmasság, és Marvin értette, hogy most nem halott embereket, hanem halott macskákat keresnek, és öröklött ízletességük ellenére nem eheti meg a találtakat. – Keksz – kaffogta újra. Hol van a keksz? Hónapok óta először vezette őket halott dolgokhoz. (Hónapoknak tűnt. Marvin nem volt jóban az idővel.) – Nyissák ki – javasolta Troy Lee. – Mi fedezzük magukat. Rivera és Cavuto a fészer felé indultak, ami alumíniumból volt, olyan alakú tetővel, mint a régi istállóké. Az Állatok félkörbe álltak, és fegyverüket a fészerre irányozták. (Lee nagyi otthon maradt birkózást nézni a tévében, amikor megértette, hogy nem lesz petárda.) – Háromra – mondta Rivera. – Várj. – Cavuto Gustavóra nézett. – Nincs fuego. Comprende? Nehogy begyújtsd azt a kibaszott lángszórót. – Sí – felelte Gustavo. A kosárlabdapályán tesztelték a lángszórót a kínai negyedben. Elég rövid, de széles volt a hatósugara. Vagyis ha Gustavo használja a sikátorban, valószínűleg mind megsülnek. Barry odafordult, és vámpírmacska-ellenszert spriccelt a lángszóró őrlángjára. Az sisteregve kialudt. – Oké, mehet. – Akkor háromra – mondta Rivera. Mind felemelték a fegyverüket. – Egy. – Rivera biccentett Cavutónak, és megragadta dzsekije lámpáinak kapcsolóját. – Kettő. – Troy Lee leguggolt, és a vízipuskát az ajtó közepére irányította, hogy mindkét irányban tudjon pásztázni vele. Cavuto előhúzta a Desert Eagle-t, felhúzta a kakast, és kibiztosította. – Három! A zsaruk kitárták a dupla ajtót, bekapcsolták a dzsekijüket, és az Állatok behajoltak. Ötliteres mosóporos vödrök tetején egy dobozból hat meglepett

kiscica és az anyjuk nézett rájuk. Mind a kilencen alaposan körülnéztek, nem szóltak semmit. Az Állatok leengedték a fegyverüket. A zsaruk kikapcsolták a dzsekijüket. – Hát ez kínos – mondta ki Troy Lee. – Keksz – kaffogta Marvin. Mind ránéztek. – Gagyi vagy, Marvin – közölte vele Cavuto. – Ezek rendes macskák. Marvin nem értette. Követte a nyomot, aztán amikor a nyom végére ért, jelzett. Hol a keksze? – Rossz kutya – mondta Lash. Marvin morgott rá, majd Riverára nézett: – Keksz. – Ő nem rossz kutya. Nem az ő hibája, hogy senki nem tanította meg, hogyan mutasson felfelé. Nem az ő hibája, hogy egyik sem néz fel, a fészer tetején túlra, fel magasba, négy emelet magasba. Hát ezek nem hallják? – Keksz – kaffogta.

CHET Chet a vámpírvadászokat figyelte odalent. Értette, hogy mit csinálnak, és hogy azt milyen rosszul csinálják. A többi macska már beljebb ment a tető szélétől, belefáradtak a felhajtásba, a tűz szagába, a napdzsekikbe és a kutyába. Páran közülük a kis japán kardforgatóval történt találkozás túlélői voltak, így az ázsiaiaktól általában kirázta őket a frász. Noha nem látták az életaurákat, amit az embervámpírok, ragadozóként ösztönösen a gyengéket és betegeket keresték, és a lenti csoport egyikbe sem passzolt. Chet viszont estéről estére mind kevésbé maradt macska. Már nagyobb volt Marvinnál is, elvesztette macskaösztönei jó részét, és akármi volt is, az biztos, hogy nem macska. Noha még ragadozó volt, állandóan szavak ostromolták az elméjét, hangok, melyek képeket hívtak életre az agyában. Absztrakt fogalmak örvénylettek hangok és jelképek körül. Macskaagyát ember DNS-ek írták felül, és az eredmény nem csupán egy alfa-ragadozó volt, de egy olyan lény, mely képes

bosszúra, könyörületre és tudatos kegyetlenségre. Chet nézte, ahogy a csoport kivonul a sikátorból, elöl Rivera, leghátul Barry, a kopasz, pocakos búvár. Chet macskaagya Barry fejének kopaszságában madzaggombolyagot látott, ami támadásra cukkolta. Meg kell szereznie. Köddé vált, és lesiklott az épület oldalán. Szeretett fejjel lefelé mászni, főleg amióta hüvelykujja nőtt, de csak lopakodással tudta most elkapni az utolsót úgy, hogy ne kelljen az egész csoporttal szembeszállnia. Barry előtt a hátsó lábán állva anyagiasodott, és mielőtt a szerencsétlen polcfeltöltő megmukkanhatott volna, Chet az egész mancsát benyomta a szájába, majd kiengedte a karmát. Halk gurgulázás hallatszott, és mire Clint, az újjászületett, aki Barry előtt ment, megfordult, csak üres sikátort látott. Chet már három emelet magasan járt a falon. A rángó Barry a karmai közt lógott, és Chet, a drabális, megborotvált vámpírmacska csak ittaitta a vérét.

TOMMY – Foo – mondta Tommy közvetlen a fülébe –, mielőtt megmoccansz, gondolj arra, hogy én viseltem a napdzsekidet, amikor megmentettem Jodyt. Szóval ha látom, hogy bármilyen kapcsoló felé nyúlsz, letépem a karodat. Oké? – Nem akartalak bezárni a szoborba – mondta Foo harmadszor. – Tudom. Hol van Jody? – Téged keres. Közben Jared az ajtótól a konyha felé hátrált. – Neked is szól, Jared. Ha egy pillanatra is eltűnik a kezed, nem kell többet aggódnod miatta. Jared úgy legyezgette maga előtt a kezeit, mintha a körmeit szárítaná. – Hű, kemény. Én engedtelek be. Vért akartam hozni neked. – Bocs. A stressz. – Foo torkát fogta, de nem erősen. – Adj neki a nyitottból – mondta Foo.

– Amibe a drogot tettük? – kérdezte Jared. Foo összerezzent, mintha csigolyái roppanásának hangját várná. – Ja, abból, te barom. – Egyelőre megvagyok – mondta Tommy. – Jody hol keres? – Odakint. Amint kiszabadított, elment. Elvitte a fele pénzt és a vér nagyját. Abby azt mondta, a Fairmontban volt, de Rivera és Cavuto megtalálták. Nem tudjuk, most hol lehet. – Abby hol van? – Az anyjánál. – Ott nincs. – Tommy kicsit megszorongatta Foo torkát. – Itt van. Érzem. – Megdöntötte a fejét. – Viszont nem hallom a szívét. Halott? – Kábé – mondta Jared. – Nossssferatu. Ő így mondja. Tök irigy vagyok. – Én csináltam? – Nem – mondta Foo. – Ő maga. Meg voltál vadulva, és megharaptad, de Jody lehúzott róla, és kidobott az ablakon. Nem emlékszel? – Semmire. Ami mázli neked. – A matrac alatt van – mondta Jared. – Foo azt mondta, oda dugjam. – Visszaváltoztatom – magyarázta Foo. – Mondtam, hogy meg tudom csinálni. Már dolgozom a szérumon. – Ő látta utoljára Jodyt? – A barátnője, Lily észrevette Jodyt kijönni a Fairmontból pár napja este. Abby odament, és Cavutót meg Riverát látta. – Akkor nem tudjuk, hogy megtalálták-e Jodyt, mialatt kint volt? – Nem találták meg. Nem mondtak semmit, amikor eljöttek a dzsekijükért. – Dzseki? Napdzseki? Csináltál nekik napdzsekit? – Azt kell tennem, amit mondanak. Be akartak vinni erőszakos nemi közösülésért és kiskorú megrontásáért. – Komolyan? Találkoztak Abbyvel? – Aha – mondta Foo. – Tommy, hadd változtassalak vissza. Ezt akarod. Meg tudom csinálni veled és Abbyvel is. – Nem. És őt sem változtatod vissza. Ébreszd fel. – Mi? Minek?

– Mert elmegyek megkeresni Jodyt, és Abbyt magammal viszem. Nem hagyom itt veletek. – Miért? A barátnőm. Nem bántanám. – Nekem meg az LB-m – mondta Jared. – Fooban nem lehet bízni. – Magammal viszem. Nem megyek ki úgy, hogy valaki nem segít. Nem láttatok még horrorfilmet? Amikor elválsz a többiektől és magad mész, a szörny mindig akkor támad. – Azt hittem, ebben a filmben te vagy a szörny – mondta Foo. – Csak ha nem csinálod, amit mondok – mondta Tommy, és magát is meglepte kicsit. – Ébreszd fel, Foo.

JODY Az utolsó, amire Jody emlékezett, mielőtt elégett, a narancssárga zokni volt. És most ismét itt volt a foszforeszkáló narancssárga zokni egy apró, vérrel borított emberke alján, aki valami munkaasztalnál szöszmötölt. – Nahát, milyen finom falat – mondta, és meglepődött a saját hangján: száraz, gyenge és vén volt. A kis ember megfordult, először meghökkent, majd összeszedte magát, meghajolt, és mondott valamit japánul. Aztán angolul, hogy – Sajnálom. – Nem gond. Nem először ébredek idegen férfi lakásában úgy, hogy nem emlékszem, hogyan kerültem oda. – Viszont ez volt az első, amikor az éjszaka végén felgyulladt. Korábban mielőtt eddig fajulhatott volna, a nők, akikkel dolgozott, ebédidőben intervenciót tartottak, ahol megmondták neki őszintén és egyenesen, mint akik szeretik, hogy egy részeges picsa, aki az összes jó pasit lenyúlja a heti piázásokon, és kapcsolja már le magát. Így is tett. Most, pont mint akkor, össze volt zavarodva, viszont volt egy különbség: most eszébe sem jutott félni. A kis japán ismét meghajolt, majd a munkaasztalról felvett egy hegyes kést, és félénken közelített, leszegett fejjel, olyasmit motyogva,

ami bocsánatkérésnek hangzott. Jody inteni akart, hogy „Hé, vissza, cowboy”, de amikor meglátta a saját kezét, a hamuszín kiszikkadt karmot, a szavak a torkában ragadtak. A kis ember ettől függetlenül megtorpant. A karja, a lába – felhúzta a kimonót –, a hasa, a melle… mindene összeaszott, akár a múmia. Már ennyi mozgás is kimerítette, hanyatt dőlt a párnára. A kis ember előrecsoszogott, feltartott kézzel. Hüvelykujján kötés. Jody figyelte, ahogy felemeli a kezét, leveszi a kötést, és a kés hegyét a már ott lévő sebhez teszi. Elkapta a férfi késes kezét, és gyengéden lenyomta. – Ne – rázta a fejét. – Ne. El sem tudta képzelni, milyen lehet az arca. Hajszálai vége olyanok voltak, akár a törékeny vörös szalma. Milyen lehetett, mielőtt a férfi ezt csinálta vele. És jó sokszor csinálta. – Ne. Ilyen közelről már érezte a vér szagát a férfin. Nem embervér. Disznó. Disznószaga volt, bár Jody sem tudta, ezt honnét tudja. Csúcsformában megérezte volna a vért valakin, aki kint az utcán sétál el. Nemcsak az ereje lett oda, az érzékei is visszatompultak majdnem emberivé. A kis ember várt. Az előbb meghajolt, és azóta nem emelkedett fel újra. Fejét oldalt biccentette, torkát feltárva várt. Hogy ő inni tudjon. Tudja, hogy ő micsoda, és felajánlja magát neki. Jody kézfejével megérintette a férfi arcát, és amikor az ránézett, a fejét rázta. – Nem. Köszönöm, nem. A férfi felállt, ránézett, várt. Jody érezte kézfején a száraz vért, megízlelte. Ismerős volt. Szája sarkában ragacsos valamit érzett: igen, disznóvér. Éhség sajdult belé, de leküzdötte. A férfi a saját vérével etette őt, de disznóvérrel is. Mióta? Milyen messzire hozhatta? Intett neki, hogy hozzon papírt és írószerszámot. Hozott egy vázlatfüzetet és egy széles ácsceruzát. Jody lerajzolta a Union Square térképét, skiccelt egy női alakot, és számokat írt, sok számot, az ő méreteit. És a pénz? Rivera biztos elvitte a cuccait a hotelből, de a pénz nagy részét máshol dugta el. A lakás tégláiból, az ablakkeretekből, a

fentről beszűrődő utcalámpák fényéből arra következtetett, hogy egy alagsori lakásban van a Jackson Street közelében. A város sehol nem ilyen, nem ennyire öreg. Magára mutatott, a kis emberre, majd a térképre. Az elvette a térképet, rajzolt egy X-et, aztán gyorsan berajzolta a Transamerica Piramis háromszögét. Igen. A Jackson Streeten vannak. Jody egy dollárjelet rajzolt oda, ahová elrejtette a pénzt, majd kihúzta. Egy elektromos elosztószekrényben van egy magas tetőn, ahová ő könnyedén felmászott, két emelettel magasabban a legmagasabb tűzlétránál. Ez a törékeny kis fickó sosem jut fel oda. A kis ember elmosolyodott és bólintott, a dollárjelre mutatva. A munkaasztalhoz ment, kinyitott egy fadobozt, és felmutatott egy marék bankjegyet. – Igen – mondta. – Akkor jó. Vesz nekem egy ruhát? – mutatta a kimonót. – Igen – mondta. Jody mutatta, hogy inni szeretne, majd bólintott. A férfi bólintott és megint felemelte a kést. – Nem, azt nem. Állatit. – Jody elgondolkodott, hogy röfög egyet, de nem akarta, hogy a férfi félreértse, hát rajzolt egy pálcikaembert a füzetbe, aztán kihúzta, majd rajzolt egy pálcikadisznót, pálcikabirkát és egy jézushalat. A férfi bólintott. – Igen – mondta. – Ha keresztény állatkertet hoz nekem ide, nagyon csalódott leszek, Mr… öhm… – Hát ez kínos. – Nem maga az első pasi, akinél felébredek, és a nevét se tudom. – Aztán elhallgatott, és megpaskolta a férfi karját. – Tudom, tiszta ribancnak hangzom, de az igazság az, hogy féltem egyedül aludni. – Körülnézett a kis lakásban: a munkaasztalon precízen elrendezett szerszámokon, az egyetlen pár kis cipőn, a fehér selyemkimonón, amibe a férfi őt felöltöztette. – Köszönöm – mondta. – Köszönöm – mondta a férfi. – Jody vagyok – mutatott magára. Aztán a férfira mutatott, remélve, hogy ez nem durvaság az ő kultúrájában. De persze az már látta őt meztelenül és megégve, szóval talán túl vannak a formaságokon. Különben is jól fogadta.

– Okata – mondta. – Okata – mondta Jody. – Igen – mondta a férfi nagy mosollyal. Az ínye visszahúzódott, amitől nagy kapafogai lettek, de akkor Jody a nyelvével megérintette a saját fogait, amik új, kiszáradt állapotában nem húzódtak vissza, és úgy gondolta, talán nem kéne ennyire ítélkeznie. – Menjen, oké? – mutatott a vázlatfüzetre. – Oké – mondta a férfi. Fogta a cuccait, feltette az ostoba kalapját, és már menni akart, amikor Jody utánaszólt. – Okata? – Igen. Jody mutatta, hogy mossa meg az arcát. A férfi a kistükörhöz ment a mosogató felett, megnézte véres arcát, és nevetett, szemei nagy mosolyokká gyűrődtek. A válla felett hátranézett Jodyra, megint nevetett, majd addig dörgölte az arcát egy ruhával, míg tiszta nem lett. Akkor az ajtó felé indult. – Jody – mondta. A lépcsőre mutatott odakint. – Nem. Oké? – Oké. Amikor elment, Jody felkecmergett a futonról, és a munkaasztalhoz támolygott, ahol pihent kicsit, aztán megnézte Okata munkáját. Fametszetek, néhány kész, néhány csak két-három színnel, talán minták. Egy sorozatot alkottak, egy fekete, csontvázszerű szörnyeteg egy sárga futonon, aztán az alak szép lassan megtelt. A gondozás, kimonóba öltöztetés, etetés a vérével. Az utolsó még csak vázlat volt. Ezen dolgozhatott, amikor ő felébredt. Egy skicc vékony rizspapíron, amit fára ragasztott, és most a körvonalakat faragta ki a fekete tintának. Mind gyönyörű, precíz és egyszerű volt. És szomorú. Jody érezte, hogy könny szökik a szemébe, és gyorsan elfordult, nehogy a nyomatra cseppenjen. Hogyan mondja meg neki? Mutasson az első rajzra, ahol az alak olyan, mint a Halál egy középkori metszeten, aztán mutasson Okata mellkasára? Az első, amit észrevettem, amikor megláttalak, az életaurád volt, ami fekete. Ezért nem engedem, hogy a saját véredet add, Okata.

Haldokolsz. – Oké – mondaná rá. – Köszönöm – mondaná az új mosolyával.

19 Abby Normal krónikái: Jaj, nappalélők, elárultatok engem?

A szívemet széttépték, és azzal a revelációval nézek szembe, hogy még az én dögös hajú szenvedélyes őrülttudósom is csak egy közömbös seggbarom, aki meggyalázta az ártatlanságomat meg minden, aztán kegyetlenül eldobott. Ami azért szívás. Szóval ahogy a Biblia mondja, „a nagy hatalom nagy felelősség”, amit totál megtanultam, amikor a vámpírképességeimet a végsőkig kihasználva úgy próbáltam imponálni Foonak, hogy kiugrottam a becsinált ablakon. Annyit tudtam mondani, hogy „blöh”, és elájultam, mármint igaziból, nem vámpírosan, hanem fejbevágósan. De öntudatlanságomban Foo és Jared vért adott nekem, és meggyógyultam, és amikor felébredtem a hálóban és kiugráltam a nappaliba, ragadozókarmom húsra vágyott. Úgy kezdtem, hogy – Rrr! És kit látok ott, mint Flood vámpírt, nemrég szökött és megőrült gazdámat, aki még nem látott ebben a szerkóban, pláne nem vámpírként. Szóval nyomtam, hogy – Rrr! – remélve, hogy az agyaram látszik. Ő meg erre – Szia, Abby. Én meg – Rrr! Rettegjetek! Ő meg – Ez nem oké. A rrr nem vámpíros. Én meg – De az. Kimutatom vele az állati erőmet és vadságomat. Ő meg – Nem mutatod, csak hangosan morogsz. Ez nem vámpíros. – De lehetne – védekezem.

És erre Jared hogy – Nem nagyon, Abby. Na én meg – És ha porrá iszlak, és macskaalomba teszlek, Jared? Az már vámpíros? Ő persze – Jó, bocs. A rrr totál vámpíros. Szánakozva nézek Floodra, amiért megaláztam a csatatéren. Csakhogy az emberség a gyengéd szörnyetegben mutatkozik meg, hát azt mondom neki – Van, akinek a szájából vámpíros. Ezt kapd ki, nossssssferatu vagyok. Mint te, csak nem divatilag visszamaradott. Apropó, miért vagy olyan, mint a Banana Republic kirakata? – Előtte mindig farmer-flanel pasi volt, mintha megakadt volna a ‘91-es évek grunge-örvényében, de most meg csupa vászon meg műbőr. Erre Flood magyarázza, hogy – Pár órája még meztelenül rohangáltam. Megadom magam hogy – Oké. Tévedtem. Mire ő egyből hogy – Abby, mennünk kell. Meg kell keresnem Jodyt, és segítened kell. És akkor Foo, aki a konyhában tudományoskodott, jön hogy – Abby, vissza tudlak változtatni. Mindkettőtöket. Tommy széruma már kész. – Très cuki vagy, amikor fenyegetve érzed magad. – Átugrom oda és megcsókolom, hallom, hogy reccsen pár csigolyája. Aztán pofon vágnám, nehogy azt higgye, hogy ribi vagyok, de Tommy elkapja a kezem. – Abby, ezt hagyd abba. Megölheted. – Tényleg? És totál bólogat. Foo megköszöni neki, mintha nem lenne vámpírhallásom, és nem tudnám, hogy totál seggfej. Azt azért megkapja hogy – Rrr. Nem érdekel, mit mond Tommy, Foo reszketett félelmében. És Tommy hogy – Menjünk, Abby. – Mintha Foo semmit nem mondott volna. Felkapom a biohazard futártáskámat, és tenném bele a laptopot meg a töltőt, de Flood hogy – Azt hagyd itt. – És hogyan fejezzem ki a dühömet, a sötét ihletemet meg minden? – Gondoltam, kiszívjuk pár ember vérét. – Oké, de a laptopot akkor is viszem. Írnom kell a blogomat. Vannak

előfizetőim. – Vannak. Vagyis egy. Erre ő hogy – Ha köddé kell válnod, úgyis elveszted. Arra én hogy – Nem is tudod, hogy kell. És ő hogy – Már igen. És én hogy – Taníts meg. Én nem jártam ősi vámpíriskolába, mint te. És ő hogy – Tizenkilenc vagyok. Gimibe jártam. Indianában. Foo meg persze – Csak tizenkilenc? Még piát sem vehetsz? És Jared is persze – Kuss. Ő Abby sötét ura. A mi sötét urunk. Na akkor Foo hogy – Jó. Menjetek. Vigyázzatok magatokra. Smsezzünk. Itt leszek, próbálom megmenteni a világot. Na arra meg Tommy hogy – Én csak próbálom megmenteni a nőt, akit szeretek, nekem az felér a világgal. Na erre én meg… semmi. Csak néztem Tommyt. De akkor és ott megdugtam volna rajzszögeken is. A szerelmi fészek előtt, ami már nem a miénk Fooval, most, hogy a jogos tulajdonosok kiszabadultak a szoborból, megkérdem – Akkor hol kezdjük? Flood azt mondja – Ott, hogy keresünk egy biztonságos helyet átaludni a nappalt. – A szerelmi fészek. Foo meg Jared lesznek a kegyenceink. – Amikor utoljára ott aludtam el, egy szoborban ébredtem, és amikor te voltál fenn utoljára, a szerelemnindzsád benyugtatózott vért adott neked. Én hogy – Nem. Ő csak – De. Én erre hogy – Foo, te szarságos kretén! Megverhetem? És Flood hogy – Vissza akart változtatni téged. Hogy megmentsen. Én meg – A megkérdezésem nélkül? Nem hinném, nemes vámpírnok. Amint megtaláljuk a grófnőt, visszajövök. Lesz nagy sikoltozás. – Ugye nincsenek konfrontációs problémáid? – Nem, igazából tök bizonytalan vagyok, de ha sikoltozom, mint az eszelős, lángol a hajam, és lövöldözök, senki nem meri szóba hozni a

pattanást a homlokomon. – Okkéró – így Flood vámpír. – Keressünk helyet fent vagy lent. Talán lent biztonságosabb, például egy karbantartószekrény a gyorsvasút alagútjában, viszont akkor nem maradunk a város északi részén, mert ott az nincs. A magasban nehezebben találunk helyet, de több a lehetőség, és kevésbé nyilvánvaló, ha Rivera és Cavuto keresnek minket. A tetőkön sok fülke van gépeknek. Én persze hogy – Együtt fogunk aludni? Flood meg – Nem, de egy helyen leszünk halottak. Milyen romantikus, gondoltam, de azt mondom – Akkor irány felfelé. – Ez egy jó ötlet. Jody a város északi részén élt, én is, valószínű, hogy oda ment. Fel kéne jutnunk egy magas épület felső emeletére, és onnét lenézni a tetőkre, keresni valami helyet, gépházat vagy hasonlót. A mászás nem lesz gond. Ha van ember, azt látni a melegről. Már látod a testmeleget, ugye? – Gondoltam, hogy vagy az, vagy minden villanykörte szivárog. De a többit honnét tudod? – Gőzöm sincs. – Ha olyan helyet találunk, ahol van galambfészek, akkor ébredéskor nasi is lesz. – Tudom, édibédi. El kell fojtanom magamban az édibédit. Elfojtani az édibédit. Na egy órával később megtaláltuk édes tetősírunkat az üzleti negyedben, és Flood meg én megyünk a Powell Streeten a California és a Fairmont felé, ahol a grófnőt utoljára látták. A városban két város is van. Van egy benti város, a nappali város, az emberekkel lakásokban, éttermekben és irodákban, és kábé gőzük sincs a kinti városról. És vannak a kinti népek, akik állandóan az utcán vannak, ismernek minden búvóhelyet, minden fát, tudják, hogy hol veszélyes, hol csak ijesztő. A kinti népek mintha egy másik síkon léteznének, mintha nem is látnák a bentieket. De ha vámpír vagy, a két város egyszerre van kivilágítva neked. Hallod az embereket beszélgetni és enni és tévézni a házukban, és látod-érzed az utcai embereket a szemetesek mögött, lépcsők alatt.

Az összes aura látszik, néha még falakon át is. Mintha izzana az élet. Némelyik fényes rózsaszín, mint Fooé, vagy barnás, akár szürkés, mint az AIDS-veteráné, aki a Powell és Post sarkán koldul. És totál nem bírok unottnak látszani, mert baromi jó. De igyekszek, nyugis lenni Flood kedvéért, de azért tudni akarom. – Mi az a rózsaszín gyűrű az emberek körül? – Az életerő. Meg lehet mondani, mennyire egészségesek. Majd érezni is fogod a haldoklás szagát, de nem azonnal. Tudom, hű. – Hű. – Oka van annak, hogy látod. – Magyarázd meg, s’il vous plait. – Mert csak a betegeket, haldoklókat szabad elkapnunk. Ez a ragadozótermészet része. Én sem tudtam, mielőtt… elvesztem, de már tudom. Hűha, mi? – Oké, és hogyan lehet köddé válni? – Szellemileg. Tökre. Nem kell gondolkodni rajta, csak lenni. – Most szívatsz, mi? – Nem. Ha gondolkodsz, nem működik. Csak légy. A szavak útban vannak. A macskák ezért csinálják ösztönösen. Ez a kulcs. Az ösztön. És én nem működöm rendesen ösztönből. Én a szavak embere vagyok. – Ja, én is a szavak embere vagyok – mondom, mint egy dinkaszaurusz. Hogy lehet, hogy én, az Öböl és környéke sötétségének kinevezett úrnője odáig süllyedek, hogy nanoagyú szépségkirálynős válaszokat gagyogok, amikor vámpírhalhatatlanságom kábító erejét kéne élveznem? Egyszerű: románcribi vagyok, és ez ellen nem tehetek semmit. Ha egy pasas valami romantikust csinál vagy mond, én egyből, hogy „Jaj, elnézést, kedves uram, hadd tekerjem le az IQ-mat, és ha szabad kérnem, hadd ajánljam fel nedves, de tehetetlen vagincámat, ami eltévedt”. A rossz korban születtem. Az Üvöltő szelek idejében kellett volna. Bár ha én lennék Cathy, levadásztam volna azt a Heathcliffet, és úgy ütöttem volna lovaglóostorral, mint egy szado prosti, aki prémiumra hajt. Csak mondom. Szóval a Fairmontban nincs semmi. Beszélünk a hordárral, meg a másikkal a kapuspultnál, aki beszél a recepcióssal, aki azt mondja, nem beszélhet a vendégekről, de amikor odapörkölök egy százdolcsist, azt

mondja, „a vörös” nem jött tegnap délután óta, amikor a zsaruk jöttek kérdezősködni felőle. Azt mondja, a zsaruk elvittek egy hűtőt a szobájából. – Eltűnt – így Tommy. – Hozzak neked kávét? – így én persze. – Van a táskámban egy tasak vér és tízezer dollár. – A nosferatu is totál ihat lattét, csak tegyen bele vért. Hacsak nincs laktózintoleranciája. Megáll és rám néz. – Komolyan, tízezer? Szerinted elég lesz? Mondom – Hát neked az olcsó jut, de én szeretem a lattémat közvetlen egy baba ereiből, és az nem olcsó. Jön azzal hogy – Oké, most totál kiborultam. – Szívesen. Menjünk el kávéért, és csináljunk vámpírdolgokat. Verjünk össze pár stricit meg minden. – A stricik összeverése mióta vámpíros? – Amióta a grófnőt kerestem, és folyton be akartak szervezni, mert olyan dögösen szexi vagyok, hogy a totál vesztesek súlyos pénzeket nyalnak le, hogy megdughassanak, ami hízelgő meg minden, de úgy érzem, kihasználnának a fiatalságom és naivitásom miatt. – És össze akarod verni őket. – Ki akarom próbálni azt a kungfudolgot, amikor kitéped a szívüket, és megmutatod nekik, amikor még élnek. Très félelmetes, non? Tuti, hogy a meglepett pofájuk miatt megérné. Te is csináltad, amikor Chettel embereket öltél? – Nem emlékszem ilyesmire. Nem emlékszem emberölésre. – Ezért akartak a stricik beszervezni. Te meg Chet megettétek az összes ribit. – A szádból olyan mocskosnak hangzik. – Oké, mondd te úgy a ribievést, hogy totál szép. Beszélj hozzám versekben, írókám. És hirtelen tökre letört meg minden. – Jody szokott így nevezni. – Bocs. Most hol akarod keresni? – Nem tudom. Mennyi az idő? És az órára nézek, amit a grófnőtől kaptam – Kicsivel múlt egy – mondom azon a szarcsimbók vagyok hangomon. – Polk Street.

– Miért pont a Polk Street? – Mert kifogytam az ötletekből, és jöhet a mágia. – Király! Jöjjön a sötét mágia! – Majdnem denszeltem egyet a sötét mágia megünneplésére, de gondoltam, elárulnám magam. Naszóval begurulunk egy kávézóba a Polk Streeten, tele van hippikkel meg hipszterekkel meg randizó párokkal meg józanodó részegekkel meg részegedő józanokkal. És mindenki minket néz. Már majdnem görcsbe áll a szemem, mert rájövök, hogy nem igazítottam meg a sminkem, amióta arccal mentem a furnérnak a szerelmi fészekben. Mondom hogy – Tommy, psssszt, úgy nézek ki, mint a benyomott kannibáltetem? Megáll, rám néz. – Nem jobban, mint máskor. – Mosómedveszemem van? – Újabb szintre emelted a szomorú bohóc kinézetet a rászáradt vérrel a szád körül. Aranyos. Flood édes tud lenni, ahhoz képest, hogy indianai dinka. Jól döntöttem, hogy ő lett a sötét uram, még ha tizenkilenc éves is, és nem ötszáz. Úgy érzem, viszonoznom kéne valami széppel – Te se vagy annyira szánalmas abban a ruhában. – Aztán ezt nem érzem elég szépnek, mondom neki – Triplaszójás lattét kérek nullás vérrel, amíg várunk a mágiára meg minden. És Flood hogy – Itt van. Ugye? Én persze – Mi a pí…? És Flood elküld a kávéért, hogy találkozunk egy asztalnál hátul, és amikor odamegyek, egy dagadt pasival üldögél, aki lila selyem varázslóköpenyt visel ezüstcsillagokkal meg holdakkal, a feje borotvált és egy pentagram van rátetoválva, mint amit Ronnie fejére rajzoltam filccel. Ugye? Előtte az asztalon kristálygömb sárkányos állványon, és egy tábla: Madame Natasa Jövendőmondó 5$, Minden bevétel AIDSkutatásra megy. Odamegyek, és Flood hogy – Madame Natasa, ez a kegyencem, Abby Normal. – Enchanté – franciázok. – Menő szemfesték, Madame. – Pókszerű

műszempillája volt, és a szeme sarkától a füléig csillámporcsík. Erre Madame Natasa hogy – Édes, hogy ezt mondod, gyermekem. A te cuccod is très sikk. De vehetnél kabátot, egy ilyen kis teremtés megfázhat a ködben. Már majdnem átmegyek hagyjál lógva, antianya, nekem nem parancsolsz módba, de aztán hagyom. Talán jobban kijönnék anyarobottal is, ha dagadt meleg pasi lenne. Leülök Madame Natasa mellé, mert Flood ül a vendégszéken, aki most hogy – Madame Natasa jósolt nekem, amikor a városba jöttem, mondta, hogy megismerkedem egy lánnyal, de jött a halálkártya, és nem tudta a végét. – Madame Natasához fordul és – Abszolút eltalálta, megismerkedtem egy halott lánnyal. – Jaj nekem – és Madame Natasa az egyik tokaredője alól előhúz egy kis legyezőt, és elkezdi legyezni magát. Előveszem a vértasakot, és nyomok az enyémbe meg Floodéba, de ő hogy – Abby, tedd azt el. Én meg – Mért? Az emberek felé biccent, akik nem is néznek ránk, csak olvasnak vagy sms-t írnak. – Kiakadnának. – Ugyan már, ribi. Látták a sminkemet, látták a ruhámat, a sötét és misztikus színű hajamat, és azt hiszik, csak ki akarom akasztani őket azzal, hogy vért öntök a kávénkba. Úgyhogy mind nagyban azon vannak, hogy nem akadnak ki, mert nem akarják nekem megadni azt az elégtételt, mert akkor nem lennének kulturált városi kukkolók. Nem ez az első temetésem, tahófalvi. Erre Madame Natasa – Tetszik a lány. Van benne kurázsi. Úgyhogy Flood hogy – Okkéró. Na én meg hogy – Ha ezt mondogatod, kénytelen leszek más sötét urat választani magamnak. A Madame mellém áll – Tényleg elég kukoricás, aranyom. De Tommy hogy – Ne törődjön a beszédemmel. Emlékszik rám, ugye? – Igen, már igen. Maga volt az, aki olimpiai szinten maszturbált, nem? – Öhm, nem, az más lehetett…

Szóval a mesternek kellett egy segítő kéz, úgymond. Na én meg – Nyugi, ez a stressz, mindenki csinálja. Én most is pöckölöm a babot az asztal alatt, csak hogy kiengedjem kicsit a gőzt. Igen. Igen. Igen! Jaj, zombi-jézus-farka-tekeredjen-rá-az-oroszlánkirályra-kispénteken… Igen! – Kicsit orgazmustráltam, aztán nagy lihegve lejjebb csúsztam a széken. Aztán fél szemmel felnéztem a Madame-ra hogy – Most már tényleg kiakadnak, mi? Bólintott, nagy szemmel meg minden. Tessék, sötét uram szégyene elterelve. De egy szikkadt nappalélő néz rám a Wall Street Journal mögül undorodva, úgyhogy odaszólok – Rrr. És Flood rám néz. Mondom – Kuss. Van ilyen. Éjszaka nem is szabadna kint lennie, az engedélyem nélkül használni a sötétet. – És megint rrr-egtem a Wall Streetre, amiért hallgatózik. Aztán egy darabig kávéztunk, és Madame nézte a kártyáit, aztán felnézett, csalódottan, hogy még ott vagyunk, de Flood nagyon nyomta: – Találkoztam a nővel, akit megjósolt. Együtt élünk. És a Madame felemeli a tenyerét, ami a jósok nyelvén a pofa be. És csak nézi a kártyákat. Aztán a pénzes üvegre pillant. Flood rám néz és az üvegre biccent. Előhúzok egy százast a tatyóból, és beledobom. Mire Flood hogy – Abby! Mire én hogy – A nő, akit szeretsz? Hahó! Alkudozni akarsz? Ő persze hogy – Oké. Madame Natasa letesz még pár kártyát és jön hogy – Vörös hajú. Mi ketten hogy – Ja. Ő egymaga hogy – Megsebesült, de nincs egyedül. Mi ketten hogy – Ó-ó. Még hat kártyát kitett. – Ez nem lehet. Flood hogy – Ha megint a halott dolog, semmi gond, már megoldottuk. – Nem, nem az. – És a Madame keveri a kártyákat, nem menőn, mint az osztó, hanem gyengéden, és szanaszét az asztalon, mintha össze akarná zavarni a lapokat. Aztán megint leteríti őket. A szeme minden kártyánál egyre nagyobb, leteríti az utolsót is, és jön hogy – Jaj.

Mi ketten hogy – Mi? Mi? Ő egyedül hogy – Ez még sosem történt meg a harminc év alatt. És mi hogy – Mi? Mi? És ő hogy – Nézzék. Tizennégy lap volt az asztalon. Mindegyiken kép és szám. Én meg már majdnem „Megmagyarázná, lécci?”, de akkor látom, mitől nőtt meg neki a szeme. Mind ugyanaz. – Ez mind kard. – Igen. Nem tudom, ezt hogyan értelmezzem. – Megsebesült, nincs egyedül, és minden kártya kard? – Igen, drágám, ezt mondtam, de nem tudom, mit jelent. – Én igen. Csinálja még egyszer. – És nyomok még egy százast az üvegbe. – Na jó. Megint megcsinálja, és van sok kard, de most van más is. Sürgetem hogy – Na? Azt mondja – Ebben az összeállításban a kardok jelentése Észak, meg levegő, esetleg hajó. Semmi értelme. Amire mi – Mi? Mi? Amire ő – Elsüllyedt hajó? Mondom neki – Tökre van értelme. Flood hogy – Van? Mondom – Maradjon itt, Madame. Lehet, hogy még jövünk. Flood hogy – Mi? Mi? Mondom neki – Elfelejtettem beszélni a kis fickóról a karddal. Ő hogy – Te aztán gyorsan beleszoksz ebbe a mágikus dologba, Abby. És én hogy – Azt akarod mondani, hogy édibédi vagyok? Mert nem. Komplex vagyok. Az is vagyok, kuss. Most néz rám, mintha indulnunk kéne. Pedig totál gyorsan gépelek. Oké, haver, kicsipkézed a mélységet az irodalmamból. Jövök már. Ezt a rinyálót. Mennünk kell, mert fogy a sötét. Csőrike.

AZ ÖREGEK Makeda feltette a szemüveget, és nézte, ahogy a téglák az épület sarkánál felizzanak. A viselkedésük alapján megtalálják majd a macskákat, mert a vámpírmacskák is macskák, megjelölik a területüket. Elijah megmondta, hol kezdődött, és feltehetőleg merre tart. A speciális napszemüvegek és a vámpírlátásuk révén látták izzani a macskák vizeletében a foszfort. Még valami féléletet is láttak. Amit napokkal ezelőtt jelöltek meg, az sokkal halványabb lesz, mint amit pár órája. – Arra – mondta Makeda. Rolf a bedeszkázott ablakú tetőtéri lakás felé fordította a fejét. – Elijah azt mondta, ott változtatta át az első macskát. Emberek vannak fent. Ketten. – És ott sütötték meg egy kabáttal, ami tele volt naplámpával – mutatott rá Makeda. – Először takarítsuk el a macskákat, az az egyszerűbb. Rolf biccentett neki, és Makeda szó nélkül nekiiramodott a sikátornak. Követték a nyomot, itt egy jelet, ott egy jelet, sok-sok háztömbön át, míg el nem érték a Mission kerületet, ahol a nyom kezdett kiégni. – Nem tudom, merre menjünk tovább – mondta Bella. – Kéne egy jó megfigyelőpont. Rolf körülnézett, és a legmagasabb épületre mutatott. – Ahhoz mit szóltok? Amelyiken mintha egy robot pterodactylus ülne? – A fekete üveges Szövetségi Épületre mutatott. – Isten ellen való vétek – mondta Makeda. – Mondja az isten ellen való vétek – vicsorgott Rolf. – Én megyek. Ebben a formában kell felmennem, és kell hozzá az üveg. – Egy vállrándítással ledobta a köpenyét, ráejtette a fegyvereit. – Ha leesel, köddé válunk. Én elkapom a napszemüvegedet. Ha így esel le onnét, zsákba kell összevakarnunk, hogy visszavihessünk a hajóra. Rolf a fogait kivillantva elvigyorodott, majd elkezdett mászni az épület sarkán. Bella egy csomag cigarettát vett elő a kabátjából, egyet kirázott,

rágyújtott, hosszú füstcsíkot fújt Rolf után. – És ha Elijah hazudott az emberekről? Hogy nem változtatott át többet? Hazudott már máskor is. Amikor először jöttek el az öreg vámpírért ebbe a városba, egy szőke vámpírnőt hozott magával, mondván, ő az egyetlen. A nő az első hónapot sem bírta ki a tengeren. Gyenge edény, így nevezték ezt a típust. – Azt sem ismerte el, hogy a macskát átváltoztatta, amíg nem találtunk sztorikat az interneten. – Beszélnünk kell vele, amikor visszaérünk a hajóra. Már ha lesz idő. Rolf huppant le a járdára. – Arra. Hat sarok. Egy napfényminta közepe van ott, ami tízsaroknyira terjed ki minden irányban. Láttam vagy száz macskát. – Akkor menjünk – mondta Makeda. – Ez még nem minden – mondta Rolf. – Egy csoport ember is vadászik rájuk. Nyolcan. – Honnét tudod, hogy a macskákra vadásznak? – Onnét, hogy ketten bekapcsolták a kabátjukat. Ha nincs rajtam a szemüveg, megvakulok. Azt a napdzsekit viselik, amire Elijah figyelmeztetett minket. – A picsába. Akkor még nyolcat meg kell ölnünk. – Minimum – bólintott Rolf. – Mennyi időnk van még napkeltéig? – Két és fél óra – nézte meg az óráját Bella. – A hajón van mesterlövészpuskánk, nem? – Valahol. – Nem tudják bekapcsolni a kabátjukat, ha ötszáz méterről leszedjük őket. – Kockázatos – vélte Makeda. – A golyó után még marad test. – Inkább eltüntetek pár testet, mint megsülök egy napdzsekitől – vette át az irányítást Bella. – Rolf, mi ketten a macskák után megyünk. Kiiktatunk, amennyit bírunk. Makeda, kövesd a vadászokat távolról, derítsd ki, hová mennek, aztán találkozunk a hajónál. Ma este macskák. Holnap éjjel emberek. – Utálom a macskákat – mondta Makeda. – Tudjuk. – Van még egy dolog – mondta Rolf. – Volt valami a tetőn a

macskákkal. Valami nagyobb. – Hogy érted, hogy valami? – kérdezte Makeda. – Nem tudom, de nem volt testmelege. Közénk tartozik.

20 Vadászok

TOMMY ÉS ABBY Eleinte volt értelme, hogy kövesse Abby értelmezését Madame Natasa olvasatáról, de most, a dokknál állva a fekete hajó mellett, már az éjszaka végén nem volt ebben olyan biztos. – Szerinted odabent van? – Lehet. Láttam a City Blogban, hogy megjött ez a hajó, volt egy kép, és menő volt… Nem tudom, új vagyok ebben. Nem várhatod el, hogy mindenben jó legyek. Miért nem csinálod a ködös dolgot, és osonsz fel? Csupasz talp cuppogását hallották a tíkfán, és hirtelen szőke rasztahaj jelent meg a fekete szénszálas fülke sima teteje felett. – Ihol, tesó. Ihol, nővér. Hogy ketyeg a mityegő? – Fiatalember volt, nagyon barna, meleg sugárzott róla, de életauráját vékony fekete gyűrű övezte. Abby oldalba bökte Tommyt, aki bólintott, hogy látja. – Mit mondott? – kérdezte Tommy. – Fingom sincs. Ausztrálnak hangzott. De ha azzal jön, hogy meg akarja íkolni a míkomat, én vesén rúgom. – Okkéró. A szőke fickó felemelt egy éjjellátó távcsövet, gyorsan belenézett, majd leeresztette. – Aztaringettét! Hóttak! Jahve hozott itten, hóttak! Átlendült a fülke korlátján, leugrott a fedélzetre, majd kiszökkent a dokkra. Nagyon fitt volt, nagyon izmos, halvér- és fűszaga volt.

– Pelekekona vagy Kona kapitány, a tikkadt tengerek kalóza, Zion oroszlánja, első osztályú hóttak szolgálja, minden bizonnyal. Kezet nyújtott Tommynak, aki óvatosan megrázta. – Tommy Flood – mondta, majd, mert úgy érezte, kellene egy titulus, hozzátette: – Író. Akkor a szőke raszta átkarolta Abbyt, megölelte, megcsókolta kétoldalt, aztán kezét lassan lecsúsztatta hátul. Abbahagyta, amikor Abby hátrahajlította az egyik ujját. – El a kezekkel, te köcsög! Abigail von Normal grófnő vagyok, az Öböl és környéke sötétjének vésztartalék úrnője. – Grófnő? – mondta a szája sarkából Tommy. – És karcsú, fincsi hótt husi, mint a hópihe, biza – hadovált Kona. – Semmi baj, hóttak, nékemtől nagy aloha nektek, de nem engedhetek hajóra. A Holló megöl véglegesen, meg a bizony. De nem diskurálhatunk Babilont itten, drágáim. – Pipát és gyújtót vett elő a sortja egyik zsebéből. A másikból egy steril szikét, mint amilyennel a cukorbetegek bökik meg az ujjukat vérvételhez. – Ha egyiktek lenne olyan szíves hótt, és adna pár csepp vért nékemnek. Abby ránézett Tommyra. – Renfield – mondta a szemét forgatva. Tommy bólintott. Dracula őrült vérrabszolgájára gondolt az eredeti Bram Stoker-regényben. Az igazi „bogárevőre”. – Talán segíthetünk – mondta Tommy. – Nem vagy méltó a segítségünkre – mondta Abby – nem vagy méltó a szabadságra, mindketten bolondok lennénk, ha tenéked segítenénk. – Pukedlizett. – Baudelaire Les Fleurs de Mal. Parafrászolva. – Szép – dicsérte Tommy. Abby ismeri a romantikus költészetet. Nem jól, nem pontosan, de ismeri. – Kona, adok egy csepp vért – mondta neki Tommy –, de előbb mondd meg: ez a hajó vámpíroké? – Ja, cimb. A hóttaké, cimb. Vének és erősek. – Most a hajón vannak? – Nem, cimb. Azért jöttek, hogy eltakarítsanak. A vámpírmacskákat, cimb. – Csak a macskákat? – Nem, mindent, cimb. Mindenkit, aki látta üket és tud róluk. Nagytakarítás, tesó. Abby a fejét rázta, mintha víz ment volna a fülébe. Tommy tudta, mit

érez. – Szóval ezek az öreg vámpírok azért jöttek, hogy eltüntessék a tanúkat, és téged hagytak itt őrizni a hajót? Egyedül? – Biza, hugi. Kona a tikkadt tengerek csúcskalóza. – De miért? Még titkot se tudsz tartani. Kona válla megroggyant, és amikor válaszolt, a szigeti baromságnak nyoma sem volt: – Miért hinné el bárki is egy szavamat? – Jogos – mondta Tommy. – Különben meg ti már tudtok a vámpírokról. Nem láttam meleget az éjjellátó készülékben. – Ez is jogos. Szóval ezek azok a vámpírok, akik korábban Elijahért jöttek? – Abby elmesélte neki, hogy a Császár látta, amikor Elijah és a kék prosti elmentek három másik vámpírral, egy kis hajóval tűntek el a ködben a St. Francis Jachtklubnál. – Ja, cimb. Az öreg vérszittyót bezárták a fenékbe. Tisztára meglottyant az észveleje. Tommy arra számított, kileli majd a hideg, de ijedtség helyett érzékei és szellemi ébersége erősödött; nem menekülni akart, hanem harcolni. Ez új volt. – Hányan is vannak? Elihaj, a prosti és még? – Csak hárman, cimb. Nincs már kék. Második generáció. Nem húzza sokáig, cimb. Az már meghótt hótt, cimb. Abby odalépett Konához, hogy elkapja a torkát, de a keze túl kicsi volt, csak lelökte a dokkról. – Mi a picsafaszról beszélsz, medúza? – Á, asziszik, Kona nem tuggya, de csak azok a vámpírok élnek sokára, akiket Elijah csinált. Egy csepp Ziont, tesó? – nyújtotta a szikét. Tommy meg volt döbbenve. – Még valami. Minek hozták a hajót ide? Tudniuk kell, hogy mi robbantottuk fel Elijah jachtját. – Ja, cimb. De a Holló más. Megvédi magát. – Kona felemelte a kezét, és Tommy most vette észre, hogy a csuklóján kutyanyakörvszerűség van. – Ha ez nem lenne nékem, Kona már meghótt volna. A hajó ismeri üket. A hármat. Ha más jön, mehet Davy Joneshoz. Tommy elvette a szikét Konától, kicsomagolta, és megbökte vele az ujját. – Azt már nem – kapta el a kezét Abby, ahogy Kona felé nyújtotta vérző ujját. – Mocskos hippiszáj nem érhet hozzád. Lehet, hogy halott

vagy, de egy ilyentől ne kapj valami undorító hererohadást. – Finoman, fincsiség, Konának is vannak érzései. Abby a futártáskájába nyúlt, és egy tollat vett elő. Szétcsavarta, a kupakjába nyomott Tommy véréből, majd Konának nyújtotta. – Tessék. A raszta úgy szívta a tollat, majdnem felszippantotta, aztán leült a dokkra, és széles, sápadt vigyort engedett el. – Ez az, cimb. A hajó hazamegy Zionba. Abby mobilja csengett. Megnézte – Foo –, majd elfordulva felvette. Tommy hallotta, hogy Foo könyörög Abbynek, azonnal menjen vissza a lakásba. Konára nézett. – Miért? – Aztaringettét, cimb, ha az ember szereti a erős cuccot, akkor nehéz a hajóról lelépni, eh? Amikor elszegődtem Hollóra, húsz legénység vót. Azt mondják nékemnek, elmentek, de üt napig vótunk tengeren, hogyan? Az a Makeda hótt, a fincsi afrikai, az ette meg üket, Jahve úgy segíccsen. Csak Kona maradt. – Te? Te vagy a legénység egy ekkora hajón? – Én ám, cimb. A Holló magát kormányozza. Abby visszafordult. – Mennünk kell. – Miért? – Foo azt mondja, a patkányok megdöglöttek. Mind. Tommy nem értette. Felnézett az égre, ami világosodott. – Már nem érünk oda. Abby az órájára nézett. – A picsába! Harminc perc múlva napkelte.

RIVERA Az ég már világosodott az oaklandi dombok mögött, és a Marina Safeway kirakatán tükröződő rózsaszín fénytől úgy tűnt, mintha lángolna. Az Állatok a kocsik körül álltak, leakasztották a permetezőket és a Lee nagyi teájával megtöltött vízi pisztolyokat. Clintnél volt Barry szigonypuskája, úgy fogta, mint egy szent ereklyét. – Mi kiszálltunk – mondta Lash Jefferson. – Mit mondunk Barry anyjának? Még a teste sincs meg.

Rivera nem tudta, mit feleljen. Eddig nem emberként gondolt az Állatokra. Annyi minden nem stimmelt ezzel a dologgal, hogy össze sem tudta adni. Nemcsak hogy veszélyeztette a lakosságot, de kifejezetten belevont polgárokat egy titkos akcióba, amibe belehaltak. Az összes valószerűtlen dolog között, ami történt, Barry eltűnése igencsak valóságos volt. – Sajnálom – mondta. – Azt hittem, felkészültünk. Hiszen csak macskák. – A Császár mondta, hogy nem csak macska – mondta Jeff, a nagydarab kosaras. Marvin fülét vakargatta, és a dögkutya mosolygott. Rivera a fejét ingatta. A Császár. Az egy dilinyós. Honnét tudhatták volna, hogy a meséjének az a része igaz? – Volt felesége, barátnője? Összeszedhetnénk valami pénzt neki. – Nem, nem volt barátnője – mondta Troy Lee. – Temetőműszakban dolgozott velünk. Reggel beszívott, és aludt este tizenegyig, amikor munkába kell jönni. A csajok nem bírják ezt. Az Állatok bólogattak, sajnálták Barryt és magukat. – Most nem hagyhatjátok abba – mondta Cavuto. – Azt se tudjátok, hogy az a lötty bevált-e. Nem akarjátok megvárni? Bosszút állni? – Mi a hasznunk belőle? – kérdezte Lash. – Megmentitek a várost. Lash becsapta a kocsiajtót. – Két óránk van elvégezni az egész éjszakai melót. Maguk csak menjenek. – Akkor megkaphatunk két spriccelőt? – kérdezte Rivera. – És a többi legyen a kezetek ügyében. Tudjuk, hogy Chet bejárja a területét. Most már benne lehettek. Clint a Volkswagen hátuljába nyúlt, felkapta a vízipuskát, és Cavutónak dobta. – Klassz – mondta a nagy zsaru. – Narancssárga vízipisztollyal mentem meg az istenverte világot. – Marvin, a kocsiba – mondta Rivera. Kinyitotta a Ford hátsó ajtaját, és Marvin beugrott. – Hívjatok, ha kellünk. A két zsaru elhajtott. A Safeway tetején Makeda az órájára nézett, és a keleti égre hunyorított, ahol a napkelte fenyegetett.

OKATA Sosem járt a Levi’s boltban a Union Square-en, de az égett lány azt rajzolta a térképre, hát oda ment. Jó helynek tűnt farmert venni. Odaadta egy fiatal lánynak a listát, amit az égett lány összeírt. Készpénzzel fizetett, és negyedóra múlva távozott fekete farmerral, pamutinggel, fekete bőrdzsekivel. A térképen a következő megálló a Nike bolt volt, ahonnan női futócipővel és egy pár zoknival jött ki. Amikor már egysaroknyira járt a következő megállója felé, visszafordult a Nike boltba, és vett magának is egy futócipőt. Ruganyos és könnyű volt, és már-már elkezdett szökdécselni, de észbe kapott, és kardjával mérte ki léptei ritmusát. Az emberek rá se hederítenek egy apró japánra narancssárga kalapban meg zokniban, karddal, de ha felhőtlen örömmel járkálsz, kényszerzubbonyt húznak rád, mielőtt annyit mondhatnál, „tillárom”. Utána Okata egy Victoria’s Secret butik igen puha és szaténos világában találta magát. Közeledett a Valentin-nap, az egész bolt rózsaszínben és vörösben pompázott, nagyon magas babák álltak körbe nagyon kevés fehérneműben. Az üzletet gardéniaillat ülte meg. Fiatal nők járkáltak fel-alá selymeket cipelve, nem igazán beszéltek, mind belefeledkeztek a saját dekorációjukba, ki-be jártak a próbafülkékből, vissza a polcokhoz, tapogatták, simogatták, fogdosták a csipkét, szatént, pamutot, aztán mentek tovább a következő polchoz. Úgy képzelte, ilyen lehet egy vagina irányítófülkéje. Ő művész volt, sosem járt irányítófülkében, és jó negyven éve vaginában sem, de emlékezete szerint hasonló érzés volt. Ez azonban kínosan nyilvános volt, és leült egy kerek, vörös bársonypamlagra, hogy elrejtse a nadrágjában hirtelen feszülő emléket. Egy aranyos kis ázsiai lány közeledett hozzá. Átadta neki a listát, mondta, hogy „kérem”, és homályos, zárt világa szétrepedt, amikor az japánul felelt: – A feleségének lesz? Nem tudta, mit feleljen. Ez a fiatal lány egy szobában volt vele, egy

vagina irányítófülkéjében vele és távoli erotikus emlékeivel. Érezte, hogy forró lesz az arca. – Egy barátnak. Beteg, ezért engem küldött. A lány mosolygott. – Pontosan tudja, mit akar, és a méretek is itt vannak. Tudja, milyen színt kedvel? – Nem. Amit maga jónak talál. – Itt várjon. Hozok mintát, és kiválaszthatja. Meg akarta állítani a lányt, kirohanni az ajtón, elbújni a pamlag párnája mögé, hogy elrejtse szégyenét, de a gardénia a levegőben úgy hatott rá, akár az ópium, és zene szólt a szex lassú ritmusával, és a fiatal nők mint áttetsző szellemek mozogtak körülötte, és a cipő nagyonnagyon kényelmetlen volt, hát csak nézte, ahogy a fiatal lány melltartókat és bugyikat választ ki, úgy szedi őket össze, akár a mennybe vivő ösvényre szórandó rózsaszirmokat. – Szereti a feketét? – kérdezte a lány, észrevéve a Levi’s szatyorból kilátszó sok feketét. – Vöröset – szaladt ki Okata száján. – Szereti a vöröset, mint a rózsaszirom. – Ezeket becsomagolom. Készpénz vagy kártya? – Készpénz. – Átadta Jody kétszáz dollárját. Várt a pamlagon, kirekesztette tudatából a környezetet, az illatot és a zenét, a fiatal nőket, és a kendógyakorlatokra összpontosított, és arra, hogy mennyire fáradt, mennyire kimerült. Mire a lány visszatért és kezébe nyomta a rózsaszín szatyrot meg a visszajárót, már szégyenkezés nélkül fel tudott állni. Megköszönte a lánynak. – Jöjjön máskor is – mondta a lány. Indulni készült, és amikor az égett lány térképére nézve meglátta a disznó, tehén és hal rajzát, rájött, milyen nehéz lesz elmagyarázni a rendelést a hentesnek, hát gyorsan a lány után szólt: – Elnézést. Kérhetnék egy szívességet? A lány egy vörös és ezüstszívekkel ékes rózsaszín papírra leírta angolul: 4 liter marha-, disznó- vagy halvér. Sokkal egyszerűbb lesz a dolga egy új hentesnél, ha csak odaadja a papírt. Ismét megköszönte a lánynak, meghajolt és távozott. Nem kis irónia a sorstól, hogy amikor végül talált egy hentest, akitől

vehet vért, az egy mexikói hentes volt a Missionben, akinek Okata papírját le kellett fordíttatni spanyolra. Hogyne lenne vére. Melyik magára valamit adó spanyol hentes ne őrizné meg a vért spanyol véres hurkához? Okata ebből semmit nem értett. Csak azt értette, hogy miután begyalogolta a fél várost farmerrel, cipővel és alsóneművel teli rózsaszín szatyorral, végre volt egy gallon friss vére a megégett lánynak. Miután távozott, a hentes a telefonhoz ment, és tárcsázta a számot a kártyán, amit a nyomozó hagyott neki. Aztán szokásától eltérően gyaloglás helyett villamosra szállt. Az antik kocsiban elgurult egész a Market Streetig, el a Ferry Building mellett, pár háztömbnyit be az Embarcaderóra, ahol leszállt, és egy pillanatig megszemlélte azt a rendkívüli fekete hajót, amely a kilences dokkban állt, majd hazaindult a disznóvérrel. A futon mellett ült nagy vigyorral és egy teáscsésze disznóvérrel, amikor a lány felébredt. – Helló – mondta nagy vigyorral. – Helló – mondta a megégett lány, és a mosolytól kivillantak a fogai. Napközben nőtt a haja, most már leért a mellére, de még száraz és ropogós volt. Okata odaadta a csészét, és fogta a fehér kezét ivás közben. Utána papírszalvétát adott neki, és újra megtöltötte a csészét, aztán leült, s amíg a lány vért, ő teát kortyolgatott. Nézte, ahogy szín kúszik a bőrére, mintha rózsaszín fény mozogna, és a teste is megtelt kicsit, a hús úgy ragadt a csontjaira, mintha felfújnák. – Evett? – kérdezte a lány. Imitálta az evőpálcikát, és Okatára mutatott. Nem, nem evett. Elfelejtette. – Nem – mondta. – Sajnálom. – Ennie kell. Enni. – Megismételte a mozdulatot, és Okata bólintott. Mialatt a harmadik csésze vért itta, Okata kivett egy rizsgömböt a hűtőből, és harapdálni kezdte. A lány mosolygott, és a csészével tósztot mondott: – Ez az. Mazel tov! – Mazel tov! – mondta Okata. Ő evett, a lány vért ivott, és Okata nézte, ahogy a mosolya telt lesz, a szeme csillog. Megmutatta, mit vett neki a Levi’s boltban meg a Nike

boltban meg a Victoria’s Secret boltban, habár félrenézett, és próbálta rejteni kisfiús vigyorát, amikor a vörös szatén melltartóra és bugyira került a sor. A lány megdicsérte, és a ruhákat a testéhez fogta, majd nevetett, amikor túl nagynak tűntek; nagyot kortyolt a vérből, ami kicsordult a szája sarkán, rá a kimonóra. Észrevette Okata cipőjét is, rámutatott és kacsintott: – Szexi – mondta. Okata érezte, hogy elpirul, aztán vigyorgott és tett egy tánclépést, az egyetemes Snoopy-féle extázistáncot, hogy mutassa, mennyire kényelmes. A lány nevetett, és a szemét forgatva megsimogatta a cipőt. Miután Okata megivott egy egész kanna teát, a lány pedig majdnem az egész gallon vért, felült a futon szélén, és sűrű vörös haját hátravetette a vállán. Már nem volt égett csontváz, fekete lidérc, kiszáradt márványbanya, hanem egy érzéki fiatal nő, fehér, mint a hó, hűs, mint a szoba, de olyan élettel teli, mint bárki, akit életében látott. A kimonója szétnyílt, és Okata félrenézett. – Okata – mondta a lány. Az a lábára nézett. – Semmi baj. – Összehúzta a kimonót, majd megsimogatta a férfi arcát. Tenyere hűs és sima volt, Okata odanyomta a bőrét. – Zuhanyoznom kell – mondta. – Zuhany? – Elmímelte a mosdást. – Igen. – Hozott törülközőt és szappant, majd megmutatta a zuhanyt, ami a mosogató mellett volt. A vécé egy kis fülkében a túloldalán. – Köszönöm. – Felállt, a kimonó lecsúszott a válláról, szépen leterítette a futonra, majd fogta a törülközőt meg a szappant, és belépett a zuhany alá, válla felett hátramosolyogva. Okata leült, vagyis inkább lezuttyant a kis székre a futon mellett, és nézte, ahogy a lány lemossa bőréről a hamu maradékát is, majd addig áll a vízsugár alatt, míg az egész lakás megtelt gőzzel, fáradtsággal és csodával. Okata fogta a vázlatfüzetét, és rajzolt. Nézte, ahogy szellemként mozog a sugár alatt, megtörülközik, majd ujjaival kifésüli a haját. Akkor kijött a zuhany alól, a törülközőt a padlóra ejtette a munkaasztal mellett. Okata nem nézett rá, ahogy közeledett felé, de a lány letérdelt, egy ujjal felemelte az állát, hogy kénytelen legyen ránézni. A szeme zöld volt, akár a jáde növény.

– Okata. Köszönöm. Aztán megcsókolta a homlokát, majd az ajkát, és gyengéden elvette tőle a füzetet, a padlóra ejtette, majd hátradöntötte a futonon, megcsókolta, miközben kigombolta az ingét. – Oké – mondta Okata.

21 Abby Normal krónikái: Egy kitagadott cuki tetem magányos monoszexualitása

Mint a fickó Herman Hesse A pusztai farkas regényében (ami, mindenki tudja, annyit tesz, „pusztuljon a farkas”), aki ha románcra kerül a sor, belefut a „Bejárat csak engedéllyel” táblába a Varázsszínház előtt, én sem vagyok a vendéglistán. A magány nekem a „plusz egy”. A keserűség a füvem. Király volt felébredni naplementekor a kis kamrában a tetőn, szinte a Sötét Úr karjaiban. Talán nem kellett volna elkapnom azt a galambot az eresz alatt és megszívni a torkát, de mentségemre szóljon, hogy a reggeli a nap legfontosabb étkezése, és azóta lemondtam minden tollasról, mert undorítók. Akkor is, Lord Flood megbocsátotta volna, hogy a vászonnadrágjára köptem a véres tollakat, ha a farkam nem nehezíti meg a kutatási tervünket. Tessék, most már mindenki tudja. Farkam van. Kábé ezért kellett visszatérnünk a szerelmi fészekbe, és nem kereshettük tovább a grófnőt. Foo telefonált napkelte előtt, hogy az összes patkány bekrepált. Mire én – Mellébeszélésből diplomázol, Foo? Ha hiányzom, csak kérj bocsánatot, esedezz kicsit, és továbblépünk. Mire ő – Nem, Abby, nem érted. Van valami a DNS-ükben, és egy hét vámpírság után csak úgy elhullottak. És én hogy – Szomorú kis Foo Dog, biztos, hogy nem csak a hímantennád használja a döglött patkányokat arra, hogy S. O. S.-t küldjön? Hmmm?

Ő meg hogy – Nem, Abby, a te vámpírságod kötve van a patkányDNS-hez, ahogy Cheté az emberéhez. De én hogy – Tuti nem. De ő hogy – Vissza kell jönnöd, Abby. Tudom, hogy farkad van. Na akkor én – A faszba – és lenyomtam. Szóval amikor Flooddal magunkhoz tértünk a fészerben, azt mondom – Be kell néznünk Foohoz. – Hívd fel, és mondd meg neki, hogy az öreg vámpírok megjöttek rendet rakni. Legyen készen. Pár perc múlva ott vagyunk. – Írok neki sms-t. Most nem beszélek vele. Aztán Tommy elmondta, hogy nem szabad túl gyorsan menni, nehogy valakinek feltűnjön, csak úgy kisebb szakaszokban, és ne ugorjak át autókat meg minden, mert az tökre elárulja, hogy nosferatu vagyok. Azért pár turistára rámorogtam a villamoson, mert megérdemelték. És ha megkérdezik őket, majd azt mondják – Hú, très őrült volt a csaj, és mi a nebraskai Tehénlepényben tudjuk, hogy a „rrr” az tökre ijesztő, mert családi értékeink vannak meg minden. Háromsaroknyi futás után lemorogtam egy taxit, ami megállt a csodás sötét erőmnek és a kezemben lengetett száz dolcsinak, és elmentünk a szerelmi fészekhez, ahol Jared beengedett. És Jared nyomta hogy – Úristenúristen, Abby, a patkányok bekrepáltak! Én meg hogy – Nem újdonság. A menő vámpírrobot-kalózhajó egyenlő rossz hír. És Jared hogy – Komolyan? Én meg hogy – Naná. Erre olyan meleg vinnyogást csinál, ami elég kínos, szóval megkérdezem – Hol van Foo? És Foo jött ki a hálóból, és megyek megcsókolni, de megáll, és felmutatja a kis vérfiolákat hogy – Nincs csók, Abby, törékeny dolgok. – Elfaroltam. Ő meg nyomja hogy – Vissza kell változtatnunk téged, Abby. Most azonnal. Én viszont hogy – Kizárt, Foo. Elegem van a kicsinyes emberi gyengeségedből.

A patkánydobozokra mutogat. Az összes patkány a dobozok alján feküdt. Én meg hogy – És? Foo meg hogy – Csak úgy összeestek. Pár óra alatt mind. Inkompatibilisek a vámpírvírussal. – Az egy vírus? – így Tommy. – Nem tudom, pontosan, mi – így Foo –, de a fogadó DNS-hez kötődik, és átviszi a DNS-t a megfertőzöttre. – És? – így meg én. És akkor Foo elújságolja Floodnak, hogy farkam van, én meg legszívesebben elbujdokolnék meghalni, csak hát már redundáns. Jared persze – Nem innátok valamit? Egy kis vért vagy mást? De azt mondom – Nem, kösz, ittam egy galambot. Flood viszont – Én kérek. Kortyolni készül a borospohárból, amibe Jared töltött, és látom a szemfogát, ami très szexi most, hogy nem az én torkomat tépi, és azt mondja – Ja, Abby, ha ebben drog van, tépd le Steve karját. Én meg hogy – Oké – aztán Foora morgok hogy – Rrr. Kuss. Foo hogy – Nincs benne semmi. Elmeséljük nekik a hajót meg hogy az öreg vámpírok takarítani jöttek, és amit Kona mondott a második generációs vámpírokról. Foo egyből hogy – Te olyan vagy, Tommy. Flood mondja hogy – Tudom. Meg kell keresnem Jodyt. Nektek meg Jareddel el kell innen menni. Menjetek valahová, amíg azt nem halljátok, hogy minden rendben, vagy a Holló el nem megy. – Hogy jutott eszetekbe elmenni a dokkhoz? Hát mesélünk neki Madame Natasáról meg az elsüllyedt hajóról a város északi részén, ő meg a szemét forgatja, mert nem hisz a mágiában, pedig éppen két vámpírra forgatja a szemét. Azt mondja – Próbáltad Az Elsüllyedt Hajót? Mi ketten meg – Mi a pí? Ő meg – Egy bár a Jackson Streeten. Egy hajóra épült, amit az aranylázkor itt hagytak. Az alagsorban még ott a váza. És Flood hogy – Az Elsüllyedt Hajó? Ez a neve? Én meg – Kicsit nyilvánvaló. Flood meg – Oda kell mennünk.

Foo meg – Nem, vissza kell benneteket változtatnom. Bármelyik pillanatban meghalhattok. És erre én hogy – Ja persze. Meg kell találnunk a grófnőt. És Tommy is hogy – Utána. Minden csak utána. Na akkor Foo hogy – Akkor vigyétek ezeket. – És ad egy-egy izét, ami olyan, mint egy alumínium elemlámpa egy kék üveg erekcióval. Mondom neki – Látunk a sötétben, látjuk a meleget, van talonban egy emberünk, aki a jövőbe lát, szóval kösz, de… – UV-lézer – mondja Foo a magyarázatom közepén. – UV-érzékeny polimert olvasztanak vele vákuumkamrában. És Tommy rám néz, „Mi?”, én meg vissza, hogy „Tököm tudja”. Foo csak nyomatja – Engem vagy Jaredet csak megéget, mint egy nagy intenzitású szoláriumcső. De kell hozzá öt másodperc. Flood rám néz, „Mi?”, én meg „Nekem kínai”. Akkor Foo kiveszi Flood kezéből a lámpát – Így –, és az egyik patkányra szegezi. Kék sugár, és a patkány már szén. Flood meg én hogy – Hű. – Ezt nem lehet bekapcsolva hagyni, mint az UV-dzsekit. Kondenzátorral működik, ami tölt és két másodperces sugarat ad, de azalatt ketté lehet vele vágni egy vámpírt. Riverának és Cavutónak csináltam. Na Tommy hogy – Nekik ne adj, baszki, rám meg Jodyra vadásznak. – És rám – mondom. – És rám – mondja Jared. Ránézünk. – Nem azért, mert vámpír vagyok. Hanem mert a nagy zsaru utál. – Aztán szégyenlős képet vág. – Hé, srácok, vérzik a szemetek. És Tommyra nézek – Miafasz? És Foo hogy – UV-szűrős napszemcsit kéne viselnetek, ha ezt használjátok, különben árthat a szemeteknek. Flood meg – Jó tudni. Foo meg csak mondja – Tudjátok, nem tudnak köddé válni, ha sebesültek vagy nagy UV éri őket. Teszteltem patkányokon. Úgyhogy olyankor ti se tudtok. Mi meg – Ühüm. Ő meg – Mit fogtok csinálni?

Flood meg – Elmegyünk Az Elsüllyedt Hajóba, hátha megtaláljuk Jodyt, aztán megpróbálunk feljutni egy kalózhajóra. És ti? – Először szét kell szednem a labort, de ismerek pár srácot Berkeleyben, akiknek van egy pluszszobájuk. Ott meghúzhatom magam. – Vidd Jaredet is. Elijah látta. Mindenki, akiről tud Elijah, veszélyben van. Jared persze – Neeeem. Berkeley túl leszbikus. Elmagyarázom ezt Tommynak hogy – Jared fél a leszbikusoktól. Akiket Berkeleyben találtak ki. Foo nézi Jaredet, néz engem, nézi Floodot, nézi a döglött patkányokat – Nem hagyhatod itt Abbyt, hogy visszaváltoztassam? Flood rám néz, de én hogy – Ne már, ribanc, fénykardom van. – És elkapom és erősen megcsókolom Foot, de érzem, hogy elhúzódik. És jön azzal hogy – Abby, ha ennek vége… Én meg a szájára teszem az ujjam. – Sss, Foo. Ne hozz szégyent a pillanatra a nyafogásoddal. Egész életemben erre készültem. Mert tényleg. És elhúzunk. Kint Flood – Jól vagy? Én meg – Ja. Különcnek tartasz, csak mert farkam van? Ő meg – Nem, nem azért. Ami tök ari volt tőle. Feltűnés nélkül elsétáltunk a Walgreensbe, ahol vettünk három napszemüveget meg egy eldobható mobilt Tommynak, és én kaptam gumimacit, amit vérbe mártva eszegetek. Leharapom a kis macifejüket. Aztán elmegyünk az üzleti negyedbe, ahol megtaláljuk Az Elsüllyedt Hajó bárt a Jackson Street régi részén: ott egy vitorlás nagy képe, „Az Elsüllyedt Hajó” nagy betűkkel kifaragva. Kétsaroknyira se vagyunk attól a tetőtől, ahol az éjszakát töltöttük. Na és mondom – Hoppá. Flood hogy – Most meg mi van? – Nincs hamis igazolványod? – Nincs. Neked? – Van. Hat is. Bemegyek és körülnézek. – Oké.

Indulok be, ahol öltönyösök meg polgárok vannak, amikor hallom – Hé. – Lányhang, halk, de tudja, hogy meghalljuk. A grófnő az, egy alagsori lakás ajtaját teszi be éppen. És fekete farmer van rajta, kezében Nike, de a haja csodás, és egy pillanat alatt fent van a korlátnál, a lépcsőhöz se ér, és Tommy karjaiban van. Gyönyörű volt, szomorú, és a szívem meghasadt, de aztán ugrált örömében, mert szeretem a grófnőt, és szeretem Tommyt, és ők szeretik egymást, és… Mondom nekik – Kőarcú gyilkosok lesnek ránk, ringyók, nincs időnk gerjedni. És a grófnő elengedi Tommyt, megölel engem – Hé, kislány, ez a halottdolog jól áll neked. – Naná. És Floodra néz. – A trópusi mintában nem vagyok biztos. És Flood hogy – Abby galambvért spriccelt a nadrágomra. És Jody hogy – Nem, az rendben van. És Flood hogy – Farka van. És én meg – Áruló! Aztán a grófnő szomorú lesz. – Tommy, beszélnünk kell. Ő meg – Nem, mozognunk kell. A víz felé megyünk, és közben beszélünk az öreg vámpírokról, a takarításról, a Hollóról meg minden. Na aztán a Bay Club tetején vagyunk, ami egy klassz fitneszterem szemben a dokkal, és a Hollót lessük, és belátunk a fülkébe, ami akkora, mint egy lakás. És ott vannak. Hárman meg Kona, a szőke raszta. Két nő meg egy pasas. Tökre menők a fekete búvárruhájukban meg a fekete köpenyükben meg minden. De a magas szőke az asztalra tesz valamit, egy hosszú tokot, kivesz belőle valamit, és elkezdi összerakni. Én hogy – Mi az? – Puska – mondja a grófnő. Mi a picsa. Én hogy – Puska? És Tommy – Mit akar vele? Én is hogy – Ja, a puska szart se ér a vámpírok ellen. Ellenünk. – Azért totál nem akarom, hogy lelőjenek. És Jody hogy – Nem vámpírra vadásznak.

Tommy meg – Abby, abbahagynád a gépelést, lécci? Én meg – Rrr! Jody meg – Elhagyja a hajót. Én meg – Mi? Ő meg – Követnünk kell. Na húzok. Csőnadrág.

22 Szép és művészet

RIVERA A Fordot becserélték a központban egy olyanra, amiben plexi választotta el az első és a hátsó üléseket. Cavuto térde alig fért el a kesztyűtartótól, mivel az ülést nem lehetett állítani, de a csere akkor is megérte. Kiderült ugyanis, hogy a biokutyakeksz, amit Rivera vett, megfingatja Marvint. Így most saját kis üvegkalickája volt, amiben kedvére durrogathatott, a nyomozók pedig viszonylag kutyaszagmentesen kávézhattak. – Nappal nem tudok rendesen aludni – panaszkodott Cavuto. – Nekem mondod? Úgy érzem, egy hete nem aludtam semmit. – Megnézte az üzeneteit, majd a társára pillantott: – Tizenöt új üzenet? Kint vagyunk a vevőtérből? – Kikapcsoltad, amikor a veszélyes kismacskákra mentünk. Rivera megpróbált kávézás közben telefonálni, de végül csak lehúzódott a padkához. – Mind a Császár küldte. Egy hajó van a kilences dokknál, tele öreg vámpírokkal. – Nem. Nincs több vámpír, amíg nem ittam két csésze kávét, és nem hugyoztam egy egészségeset. Ez nálam szabály. Cavuto fogta a rádiót, és beszólt a központnak. Manapság már jórészt mobiltelefonon zajlott a kommunikáció, de a szabály az szabály. Ha az ember autós egység, a központnak tudnia kell, merre van. – Rivera és Cavuto – mondta a diszpécser. – Ide van írva, hogy szóljak, ha bármi embertámadásos eset van, igaz?

– Úgy van. – Akkor teljesült az álma, nyomozó, mert jelentették, hogy egy óriási macska megtámadott egy embert a Baker és Beach sarkán. Ott van egy egység, akik nem jelentenek semmit. Cavuto ránézett Riverára. – Az a Szépművészeti. A Marina az új területük. – Talán már nincs ott semmi. Az egyenruhások nem tudják, hogy poros ruhát keressenek, és nem is akarom nekik elárulni. Mondd, hogy megyünk. – Központ, megyünk. Mondják meg az egységnek, hogy átvesszük. Része egy 5150 nyomozásnak hamis bejelentésekről. – Cavuto rávigyorgott a partnerére. – Ügyes improvizáció. – Ja, de a zsákbamacska véget ért, Rivera. – Reméljük, hogy nem. Begurultak a nagy álklasszikus kupola elé, az egyetlen épület elé, ami az 1911-es világkiállításról maradt, amikor San Francisco próbálta megmutatni a világnak, hogy felépült a ‘06-os földrengés után. Az egyenruhás egység tagjai a medence túloldalán a kocsijuk mellett ácsorogtak. Cavuto intett nekik. – Átvesszük, fiúk. Kösz. Minden volt, csak emberre támadó drabális borotvált macska nem. – Szerinted kamu? – kérdezte Cavuto. – Rohadt nagy véletlen, ha az. Cavuto kiszállt, és kiengedte Marvint, aki megvárta, hogy feltegyék a pórázt, majd elrángatta Cavutót egy fához a medence mellett pisilni. A fák alatt éjszakára letelepedett hattyúk mocorogtak, és csúnyán néztek Marvinra. – Itt semmi – mondta Cavuto. – Marvin nem jelez. Rivera mobilja csipogott. A kijelzőre nézett. – Allison Green, a bizarr gót lány. – Ha ő telefonált emiatt, éjszakára beviszem. – Rivera – vette fel Rivera. – Kapcsolják be a kabátjukat most azonnal – mondta a lány. – Most azonnal, mind a ketten. Rivera a társára nézett. – Kapcsold be a lámpákat a kabátodon, Nick.

– Mi? – Csináld. Nem szórakozik. – Rivera megnyomta a kapcsolót a kabát mandzsettáján, és a ledek vakító fényt árasztva felgyulladtak. Pár saroknyira egy ember sikított. Marvin ugatott. – Á, très bon, zsaru. Csók. – Abby bontotta a vonalat. – Ez meg a mi a szar volt? – kérdezte Cavuto.

ROLF Rolf alig várta, hogy lelőhessen valakit. Több száz év után az ember beleun az ölésbe, a vadászatba. Ők hárman már átmentek olyan ciklusokon, amikor a nemkívánatosokat ölték meg, egész falvakat mészároltak le, és hosszú időszakokon, amikor egyáltalán nem öltek. De ötven év telt el azóta, hogy úgy kellett lelőnie valakit. A változatosság gyönyörködtet. Persze gányos munka, a testek, a pocsékba ment vér, de jobb, mint amikor rendőrök beszélnek róluk embereknek. Akármennyit dorbézoltak az évek folyamán, és nem keveset – ezeket is ciklikusan –, az egyetlen örök érvényű szabály az volt: „maradj rejtve”. És ehhez nem engedhetted meg magadnak, hogy annyira unatkozz, hogy ne törődj az élettel. Vagyis a túléléssel. Talán csak az a kettő múlt éjjelről. Elijah, a nála ritka világos pillanatában végre elismerte, hogy két rendőr tud róluk, és mert pénzt fogadtak el, nem akarták, hogy a titkuk kitudódjon. A macskákkal láthatóan nem tudtak megbirkózni. Rolf meg Bella rövid úton elintézték a kisebb macskákat. Gyorstüzelő légpuskát használtak, amely szinte hangtalan, és olyan folyadékkal teli lövedéket lő ki, ami érintkezéskor megsemmisíti a vámpír testét, förtelmes gyógyfűkeverék ez, amit Kínában fedeztek fel több száz éve. Egy gyenge UV-lámpa a fegyver elején anyagi formában tartotta az állatokat, hogy a lövedék becsapódhasson. Az embervámpírt csak megsebeznék, de a macskákat elpusztították. A kínaiak valahogy a macskákra keverték ki. Felfedezése óta minden járványt

megakadályoztak vele. Rolf emlékezett, hogy még nyílpuskából is lőtte. Bekapcsolta a mobilját, és hívta a rendőrséget, hogy egy óriásmacska megtámadott egy embert. Aztán felállította az állványt a puskának, beállította a célkeresztet egy hattyúra egy eukaliptusz alatt, és lehevert várni. Hét perc múlva befutott a járőrkocsi. Két borotvált arcú fiatal rendőr ült benne fényes rózsaszín aurával. A tetőtől négyháznyiról épp ki tudta venni a rádiójuk vartyogását. Nem tudtak semmit. Az elemlámpájukkal bevilágítottak a bokrok alá a medence körül, és a fejüket rázták. Tizenhét perccel a hívás után barna jelöletlen kocsi állt meg, és Rolf lövő pozícióba lazult. Azok ketten voltak az előző éjszakáról. A nagy vörös kutya. A kutya egy pillanatra feléje nézett, majd egy fához vonszolta a nagy zsarut. A célkeresztet a vékonyabb zsaru arcára vitte. De nem, a fejlövés olyan arrogáns. Kettőt kell lőnie gyors egymásutánban, ezért a testük közepére céloz. Előbb lelövi a vékonyat, aztán a nagydarabot. Nagyobb célpont. Ha az első lövés nem öli is meg, elfekteti. Várt, várta, hogy elmenjenek a kocsi fedezékétől. A vékonyabb a másik felé ment, majd megállt telefonálni. Rolf a szívét célozta meg, és ujja elindult a ravasszal. Ekkor feje kétoldalt mintha felrobbant volna a fajdalomtól, és sikoltva kapott a lángok felé, melyek üres szemgödréből lobbantak ki.

TOMMY – Jól csináljuk? – kérdezte Tommy. Több házzal lemaradtak Rolf mögött, aki olyan simán és könnyedén mozgott a Marina kerületben, hogy Tommy azt hihette volna, itt él és a szokásos esti kocogásra jött ki. Kivéve, hogy a Marinában senki fel nem venne fekete porköpenyt. Csakis kasmírt vagy Gore-Texet: üzlet vagy fitnesz. A Marina gazdag, fitt környék. – Hányféleképpen lehet követni valakit? – mondta Abby.

Jody vezette őket. Felemelt kézzel megálljt parancsolt. A szőke vámpír megállt egy négyemeletes lakóépület sarkán, aztán a téglák közti résekben kapaszkodva felfelé mászott. Tommy körülnézett, és kiszúrt egy lapos tetejű épületet szemben a sikátorban. – Ott van tűzlétra. Fölötte leszünk, figyelhetjük. – Nem hinném, hogy az elég lesz – mondta Jody. – Keménycsávónak látszik – jegyezte meg Abby. – Nem fog lelőni csak úgy egy zsarut – vélte Tommy. – Miért lőne le egy zsarut? – Civil ruhások jönnek – mondta Jody. – Rivera és Cavuto. – Meg Marvin – tette hozzá Abby. – Tudja, hogy tudják – mondta ki Tommy. – Mennünk kell – mondta Jody. – Abby, megvan neked Rivera száma? – Meg. – Hívd fel. Add ide azt a lézert. – Ha a dzsekijük lámpájának fényét felnagyítja a puska távcsöve, az elég – mondta Tommy. – Menjünk. – Jody a tető széléhez szaladt és megtorpant. Abby lábujjhegyen ugrált. – Pókemberezd meg, grófnő. – Egy szart. – Jody éppen lefelé nézett, amikor Tommy elszaladt mellette, és átugrott a sikátor fölött a másik épületre. Egy saroknyira jártak, egy épület tetején, amikor látták, ahogy a vámpír feje meggyullad, és hallották a sikolyát. Az arcát kaparva elgurult a fegyver mellől. – Túl messze van – mondta Jody. A tetők között az utolsó rész nem egy sikátor volt, hanem egy rendes utca, és egy emelettel alacsonyabban is voltak a vámpírnál. – Le. Tommy gondolkodás nélkül ugrott, és azt mondta: – Mi a szart csináltam? – A talpára ért, aztán lekuporodott, épp hogy nem nyomta bele térdét a betonba. Felnézett. Jody még mindig a tetőn állt. – Gyerünk, vöröske. Nem megyek fel egyedül. – Bassza-a-a-a meg – mondta Jody, majd mellette ért földet, és elgurult. Amikor Tommy látta, hogy nem sérült meg, azt mondta: – Kecses.

– Fel – mutatott felfelé Jody. Tommy tisztában volt vele, hogy ha átgondolja, sosem teszi meg, hát elkezdett mászni az épület sarkán, olyan gyorsan, ahogy csak bírt. Csinálta már ezt. Ő nem emlékezett, de a teste igen. Falon mászni, mint a macska. Jody szorosan mögötte haladt. A fal tetejére érve visszanézett. – Napszemüveg – suttogta olyan halkan, hogy csak az halhatta, akinek vámpírhallása volt. Jobb kezével megragadta a téglákat, majd ingzsebébe nyúlt, kirántotta a napszemüveget, és feltette. Lézerrel a kezében nem tudott mászni. Előbb felér, és akkor előrántja a fegyvert a nadrágzsebéből. Jody is feltette a szemüveget. Bólintott, hogy mehet. Tommy összehúzta magát, és úgy lőtt ki, átrepült a fal tetején, de közben éles fény gyúlt a fejében, és érezte, hogy pörögve zuhan lefelé, aztán jött a csontropogtató becsapódás. Valami eltalálta, azért zuhant le. Valószínűleg puskatus. A hátára gördült, és felnézett a falon. Jody még ott kapaszkodott hatlábnyira a peremtől, nem érte el a puskatus. A szőke vámpír égett arccal megfordította a puskát, közben felhúzta. Fejbe akarja lőni. – Jody! Látta, hogy a lány egyik kezét elengedi és a derekához nyúl hátul, aztán újabb vakító villanás következett. Tommy napszemüvege elveszett zuhanás közben. Valami mellé csattant a betonra. Égett hús és vér szagát érezte. – Jól vagy? – kérdezte Jody. Egy kezet érzett az arcán. – Megvakultam, asszem. És eltört pár bordám is. – Kipislogta a vérkönnyeket a szeméből, aztán valami sötét kört látott a betonon. – Az mi? – A feje teteje. Léptek kopogtak, és Abby ért oda. – Csúcs volt. Durva, de csúcs. Elképesztő voltál, grófnő. – Én nem úgy éreztem. – Innod kéne egy kis vért, Tommy. Eléggé bekaptad. Tommy elvette Abbytől a vértasakot, beleharapott, pillanatok alatt szinte az egészet kiszívta, és érezte, hogy csontjai és bőre összeforrnak.

Aztán Abby kikapta a kezéből, és ő is ivott. – Úgy érzem magam, mint a pirítósra kent halál. Nem kellett volna megennem azt a galambot.

MARVIN Marvin háromszor gyors egymásutánban kaffogott: – Keksz, keksz, keksz. – Aztán ahogy behúzta Cavutót a sarkon, és megérezte a negyedik halottat, megint kaffogott. – Még keksz. – Feladat befejezve. Leült. – Marvin! – mondta Abby. Leejtette az üres vértasakot, megvakarta a kutya füle között, és adott neki egy gumimacit. Rivera fordult be a sarkon, kezében a Glockjával. Jody felállt, elnyúlt a pisztoly mellett, és kikapta az akkumulátort a zsaru belső zsebéből. Abby ugyanezt tette Cavutóval, aki ráemelte a hosszú narancssárga vízipuskát. – Komolyan, seggmaci? Tényleg? – Kikapta a kezéből és eldobta egy saroknyira, ahol darabokra tört. – Rád célzok, kislány – mondta Rivera. – Keksz – kaffogta Marvin. Van itt három halott ember, meg egy negyedik darabja, jár a keksz. Jody olyan gyorsan kapta ki Rivera kezéből a Glockot, hogy az még célzott, amikor ő már kiejtette belőle a tárat. Cavuto elő akarta rántani a Desert Eagle-t, de Abby elkapta a karját, és odahajolt: – Nindzsa, lécci, ha nem a saját életedet akarod elvenni a vízipisztolyos ciki miatt, akkor ne. – Megfordult és Tommyra nézett, aki szétvetett lábbal ült a járdán, a bordáit fogva. – Ettől a vámpírerőtől még a csíkos zoknim is megizzad. – Aztán megint Cavutónak: – Megaláználak, de kicsit émelyeg a gyomrom. – Ja, én is érzem. Ebből tudom, hogy a közelben vagy. – Szóval ti hárman velük vagytok – mondta Rivera. – Nem egészen – mondta Tommy. – Jody most kapta le azok közül az egyik feje tetejét – mutatott a szenes agyfedőre.

– Le akarta lőni magát – mondta Abby. – Ezért telefonáltam. Amúgy kösz, hogy csinálták, amit mondtam, és nem voltak seggzsákok. – A többi része a fegyverrel együtt a tetőn van – mondta Jody. – Ő jelentette a vámpírmacska-támadást? – kérdezte Cavuto. Tommy bólintott. – Minimum hárman vannak. Most már talán csak ketten. Nagyon öregek. A fekete jachttal jöttek, ami a kilences dokkban áll. Összetakarítják Elijah szemetét. Biztos tudják, hogy maguk Chetet és a vámpírmacskákat vadásszák. – Láthatott minket éjjel az Állatokkal. Azt hittük, a macskák kapták el Barryt. Tommy felállt. – Barry meghalt? – Sajnálom – mondta Rivera. – Akkor tudnak az Állatokról is? – Az Állatok vitték el Elijah műkincseit és robbantották fel a jachtját. Hogyne tudnának róluk. – Oda kell mennünk. A Császárra is biztos vadásznak. Egész nap egy fekete hajó miatt keresett. Azt hittem, csak a szokásos őrültsége. Azt se tudom, hol kezdjem keresni. Jody visszaadta Riverának a pisztolyát meg az akkut a dzsekihez. – Tegye vissza, amint beülnek a kocsiba. Működik. Marvin elengedett egy sorozat vakkantást, ami annyit tett: – Találtam halottakat, és hűhót csinálok, ha nem kapom meg a kekszemet, különben pedig a fülvakaró lány halott és beteg. – Nyugi, Marvin. – Abby nekitámaszkodott a nagy kutyának, aztán Cavuto kapta el a karját, mielőtt eldőlt volna. – Nem érzem jól magam. – A járdára rogyott. Tommy kapta el, nehogy beverje a fejét a betonba. – Fáj a farkam. Jody megint kikapta Rivera kezéből a fegyvert. – Adja oda Tommynak a kocsikulcsot. – Mit? Nem. Jody rácsapott Rivera dzsekijére, csörgést hallott, s addig kutatott a zsebekben, míg megtalálta a kulcsokat. Rivera úgy állt ott, mintha ötéves lenne és az anyja öltöztetné. Jody Tommynak dobta a kulcsokat. – Vidd el Abbyt a lakásba. Foo még ott van. Talán időben vissza tudja változtatni. – Te hová mész? – kérdezte Tommy.

– A hajóra. Talán ott meg tudom állítani egyiküket. A lakáshoz mennek, készülj fel. – Ne olyan gyorsan, vörös – mondta Cavuto. – Maga fogja be! Hatsaroknyira vannak a Marina Safewaytől. Az Állatok most dolgoznak, vagy fognak pár percen belül. Odamennék, ha meg akarnám találni őket, és odamennek ezek a vámpírok is. Szóval húzzanak oda és figyelmeztessék őket. Tegyék vissza az akkut a kabátba útközben, különben maguk lesznek a második fogás. Hívjanak másik kocsit, ha kell, de most mentettük meg az életüket, és a maguk kocsija a miénk. Rivera elmosolyodott. – Nekem jó. – Az? – nézett rá Cavuto. Tommy felvette Abbyt, fél kézzel fogta, a másikkal a táskájába nyúlt, kivette és Jodynak adta a mobilját. – Hívd fel Foot, hogy megyünk. – Jó. Légy óvatos. – Megcsókolta. – Mentsd meg a kegyencünket. – Meglesz. Marvin nyüszített, ahogy elmentek, úgy értve: – Aggódom a fülvakaró halott lány miatt a gumimacikkal.

23 Fattyú a papírsorban

MAKEDA Egy posta eresze alatt állt, ami a Safeway parkolójára nézett, és a kutyás öregembert figyelte, aki az ajtón dörömbölt. Akkor ez így hét. Tudta, hogy meg kéne várnia a többieket, de hol abban a móka? Egy langaléta fickó beengedte az öreget a kutyáival a boltba, aztán bezárta az ajtót. Makeda az épület oldalához ment, majd végig az elején egy hosszú sor bevásárlókocsi mögött, ahol benézhetett az ablakon, de őt nem láthatták. Szét voltak szóródva, mindegyik külön sorban dolgozott. Hívnia kéne a többieket. Egyikük sincs olyan messze, de már olyan ritkán csinál bármit is egyedül. Figyelmesen megnézte az ablakot. Vastag plexi, azon nem tud átmenni. Az ajtót persze be tudja rúgni, de akkor elfutnak, üldözheti őket, és ha egy is elszökik, Rolf hónapokig rosszallóan csücsörít. Nem mintha ő nem csücsörítene néha. Egyszer arra ébredt, hogy Bella és Rolf nélküle olvadtak össze ködbe, és egy évig nem volt hajlandó anyagi formát ölteni, csak étkezések idejére. Így kezdtek minden éjszakát: köd alakban összekeveredve a titánkamrában, megtapasztalták egymás tudatának minden zugát, minden emléket, minden érzést, minden vágyat, minden félelmet – átfogó tudást, átfogó intimitást. Egy óra elteltével felvették anyagi alakjukat, elhagyták a kamrát és ettek, vagy videóról megnézték a naplementét vagy napkeltét. Ez az! Beoson a boltba. A kutyás kivételével mind fiatal férfiak, nem? Tudta, hogy egy fiatal férfi

figyelmét le tudja kötni. Egyenként kiissza őket, a többiek észre sem veszik, és holnap éjjel megosztja Rolffal és Bellával az élményt. Mindig jó móka valami újat és veszélyeset vinni az éjszakájukba. Nem viselheti a speciális ruháját, nem vihet be fegyvert, de annyi baj legyen. Testeket nem hagyhat. Heten vannak. Utána kövér lesz, mint a kullancs, majd’ kidurran. Ellenőrizte, hogy nincs-e valaki az ajtó közelében, a fegyvereit elrejtette a bevásárlókocsik alá, aztán lefeküdt és kiszivárgott a ruhából, át a járdán, be az ajtó alatt. A hangszórókból rock and roll bömbölt, megtöltötte a boltot a kíméletlenül fűrészelő ritmusgitár hangja, ami elnyomott minden mást. Ellebegett a kasszák mellett, és elindult a sorok felé. Az első kettő üres volt, aztán a harmadikban az öregember ült magában egy tejesrekeszen. Illatos gyertyák égtek a sor mindkét oldalán, mintha valaki leszállópályát jelölt volna ki. Érezte a többieket a közelben, ám köd alakban érzékei nem voltak olyan élesek, és a gyertyák illata és hője miatt képtelen volt megmondani, milyen messze vannak, szívdobogásuk és lélegzetük elveszett a zenében, de vér volt a levegőben. Mindenütt. Fellebegett a mennyezetig, ahol átlátott a sor fölött. Ketten dolgoztak a bolt túlsó felén, a fejük a zene ütemére bólogatott. Rolf kiszivárgott volna a hátsó ajtón és hívja a többieket, Bella meg bonyolult tervet eszelt volna ki a becserkészésükre, egyesével szedve le őket; ő pontosan ezért nem csinálja egyiket sem. Ahogy anyagi formát öltött, rettenetes szorítást érzett a mellkasában, mintha a szíve összeroppanna. Nem testi fajdalom volt, hanem hirtelen hiány. Az egyikük hiányzott. Rolf. Nincs többé. Állt az öregember előtt, meztelenül, remegve, és igyekezett újra a vadászatra összpontosítani. – Ne sikíts – mondta.

A CSÁSZÁR Nem tetszett neki, hogy az embereit bezárták a hűtőhelyiségbe, és

nem tetszett neki, hogy az Állatok megkötözték őt, bedörgölték májjal meg bifsztekkel, és leültették egy tejesrekeszre, de megtette kötelességét a városának. Figyelmeztette a fekete hajóra az egyedüli embereket, akik meghallgatták, elmondta nekik, amit a furcsa álhawaii mondott arról, hogy a vén vámpírok értük jönnek, és ebben békét lelhetett volna. Nem kellett volna olyan szorosan összeszigszalagozni a kezét, meg a bokáját a rekeszhez ragasztani. Elég lett volna, ha megkérik. Á, a fiatalság. A nő tíz-tizenkét lábnyira materializálódott, meztelenül, éretten és atletikusan, olyan feketén, mintha fényezett vasfából faragták volna, a haláltól azonban ajka levendulaszínben játszott. Haját sörtére vágta, szeme mintha aranyból lett volna, de ebben nem volt biztos. A nő egy pillanatra megborzongott, akárha áram rázná. A Császár látta, hogy izmai megfeszülnek és ellazulnak, fodroznak bőre alatt. Aztán abbahagyta a remegést és kinyitotta a szemét. – Ne sikíts – mondta. Szeme sarkába vérkönnyek gyűltek. – Nahát, maga gyönyörű – mondta a Császár. A nő elmosolyodott, és a Császár látta a szemfogát, és úgy érezte, mindjárt maga alá vizel. A nő pár lépést közeledett. – Az bifsztek a válladon? – Igen. A zsebemben van máj is. A nő oldalt billentette a fejét, mintha hallgatózna. – A többiek hol vannak? – Nem tudom. A nő keze villant, ujjai máris a szakállában voltak, húzták hátra a fejét, nem rántották, csak húzták ellenállhatatlan erővel, mintha csörlő lenne. – Hol vannak? A Császár érezte, hogy reccsent a csigolyája, hogy a nő végighúzza fogait a nyakán. Aztán nagynyomású gáz durrant, és a nő nem volt ott, csak nehéz damil kígyózott az arca helyén. – Le! – jött Lash hangja, ahogy ő, Troy Lee, Jeff meg Drew kihömpölyögtek a polcok közül, ahová elbújtak a vécépapírok és papírtörülközők között. A vámpírnő fejét egy papírtörülköző-bálához szegezte Barry szigonypuskájának acélnyila. Visított, mint a vadmacska, kiszabadította

magát és Drew felé ugrott, aki egy vízipuskát fogott. Lash megrántotta a szigonypuskát, és a damil megrántotta a nőt. Jeff és Troy Lee permetezővel elölről spriccelte, Drew a vízipuskával hátulról. A nő gőzölögve visított és rángott, a húsa nagy darabokban mállott le, mintha viaszbáb volna, amit olvasztókemencébe dobtak. Tíz másodperc alatt vége lett, húszlábnyira minden cikk leesett a polcokról, a Császár a hátán feküdt, képtelen volt felállni, a vén vámpír pedig vörös tócsa lett, ami még bugyogott is. – Nahát – mondta Troy Lee. – A nagyi teája bevált. Lash bólintott és a padlóra dobta a szigonypuskát. – Clint! Takarítót kérünk a négyes sorba!

JODY Mivel sosem szeretett fitneszterembe járni, Jody úgy döntött, nem a Bay Club tetejéről, hanem egy szomszéd irodaépületről lesi ki a Hollót. Az a tény, hogy balkonról balkonra ugrálva feljutott a tetőre hat emelet magasra, alátámasztotta azt, amit mindig hangoztatott, legalábbis életében: az edzés nárcisztikus baromság. Szinte azt kívánta, bárcsak látnák most a lányok, akikkel a Transamerica épületében dolgozott, és akik mind belenyomják magukat a spandexbe meg nejlonba munka után, és mennek a Bay Clubba vagy a Huszonnégy Órás Fitneszbe annak reményében, hogy találkoznak valakivel, aki nem perverz, és a Bay Club tagjainak esetében gazdag is. Elképzelte, hogy azt mondják: – Velünk jössz? Szerzünk vendégbelépőt. Utána iszunk egy mojitót. – Nem, kösz – felelné. – Fekve nyomok egy Audival pár szériát, felkapom a tetőről a táskát a háromszáz ronggyal, amit eldugtam, visszamegyek a lakásba, és hajnalig kefélek a halhatatlan pasimmal. Oké, nem ezt fogja csinálni, de rohadtul nem megy fitneszterembe és izzadja össze magát csak azért, hogy pasikkal ismerkedjen. Még a fitneszterem tetején sem akart lenni, tudva, hogy alatta védekezés nélküli fitnesz zajlik.

Az Embarcaderón túl látta a Hollót, a rasztagyerek mindenféle műszerekkel valami tengeri mérést csinált. Legalábbis Jody úgy gondolta. Talán csak szórakozik a drága felszereléssel. Egyik vámpír sem volt ott. A fülke alatti ablakokból fény jött, de mozgást nem látott. A kényszer, amely ide űzte, mostanra kicsit alábbhagyott. Gondolt rá, hogy felhívja Tommyt, de nem tudta az új mobilszámát. Abby telefonjáról felhívta Foot, de csak a rögzítőt kapta, ami nem tűnt jó jelnek. Ha a másik két vámpír nincs a hajón, és meg kell várnia, míg visszajönnek, ilyen messziről esélye sem lesz. Ha nem jönnek vissza hajnal előtt, a napkelte kint éri. A dokk mellett volt egy raktár, talán az a tető megteszi. És határidőt tűz ki magának. Ha napkelte előtt fél órával nincsenek itt, visszaindul a lakásba. Még lassú, emberi kocogással is rengeteg ideje lesz. De az épület hátulján kell lemennie, ahol feljött. Nem jó, ha emberek látják, hogy egyszerre két-három emeletet ugrik. Most már értette, a vámpírok miért tartanak titkot, értette bizony, de a barátai halála árán nem csinálja. – Jó a kilátás? – érdeklődött egy női hang mögötte. Jody oldalt hengeredett, megpördült, és farmerja derekából előrántotta Foo UV-lézerét. A napszemüvege nem volt fent, ezért rászegezte a lézert a tetőn közeledő alakra, behunyta a szemét, elfordult, és csak akkor húzta meg a ravaszt. A lézer zümmögve kiengedett egy kék sugarat, ami két másodpercet tartott, majd a gép magas vijjogó hangot hallatva elkezdett újratölteni. – Hát ez szép – mondta a hang. Kétségtelenül nő volt, elképesztő alakján testhez álló fekete gumiruha, fekete maszk és napszemüveg, kezében valamiféle fegyver. Úgy nézett ki, mint egy szuperhős. Jody felkuporodott. A lézer még töltődött, de talán egy gyengébb lövésre elég, amivel időt nyer. – Nem, nem. – A nő felemelte fegyverét, és lőtt. Sörétek érték Jody karját, és elejtette a lézert. Karja mintha lángra kapott volna. Tíz apró lyukat látott, mind füstölt, és vér helyett tiszta folyadék csordogált belőlük.

A nő lekapta a kapucniját és a napszemüvegét, de a fegyvert Jodyn tartotta. Lenyűgöző volt, sápadt, mediterrán szépség, derékig érő haja, akár a fekete selyem, szeme szinte lehetetlenül nagy. – Az a fénymicsoda édes, de ilyen kéne neked is. Lényegében sörétes puska, ami kémiai söréteket lő, de ahol kémia van, mágia is van. – Pokolian éget – mondta Jody. – Naná. És félbe tudlak vágni vele, mielőtt elkapsz. Ez a baj a fényfegyverekkel: nincs hatósugaruk, és könnyen ki lehet védeni. Például ezzel a ruhával. Ezen a micsodán is van UV-fény, de csak annyi, hogy ne tudj köddé válni. Mert nem tudsz, ugye, fióka? – Elijah hívott így – mondta Jody. – A magunk idején mindegyikünket így hívott. Jody próbálta kitalálni, hogyan kapja el a nőt. Tudta, hogy emberhez képest elképesztően gyorsan mozog, de ez is vámpír volt, egy nagyon tapasztalt vámpír. Egyszer úgy ment neki Elijahnak, hogy azt hitte, a vámpírok egyenlők, és majdnem belehalt. Mintha olvasna a gondolataiban, a vámpír lőtt, és a fájdalom Jody másik karjában is fellángolt válltól könyökig. – Aú. Basszd meg, te ringyó. – Bella a nevem. Mire készültél, fióka? Van fogalmad róla, mit tettél? Több száz éve együtt vagyunk. A történelem darabjainak vetettél véget. A részemet vetted el. Megint lőtt, és Jody jobb lába megcsuklott. – Hogy érted, hogy darabokat? – Nem tudod, milyen összeolvadni egy másikkal? Egy szeretővel? Szeretők voltunk, Rolf, Makeda meg én, több száz éven át, és most vége. – Nem értem, miről beszélsz. – Mindketten elmentek, érzem. Fura, nem is tudtam, hogy mindig tudatában vagyok a jelenlétüknek, csak amikor elmentek. Egy órája sincs. Most egyedül maradtam. Életben kéne hagyjalak, csak mert kettőt is elvesztettünk. Már százan sem vagyunk, fióka, közénk tartozhattál volna. – Nem tudtam – mondta Jody. – Engem már nem érdekel. Talán megöllek, aztán lefekszem, és

megvárom, hogy feljöjjön a nap. Nem is tudnám, mi történik. – Hidd el, nem olyan fájdalommentes az – mondta Jody. – Ne! – Bella ismét felemelte a fegyverét, de ezúttal, amikor az UV bekapcsolt, Jody a jó lábával elrúgta magát, csinált egy hátraszaltót, és hat emeletet zuhant egy udvarba. Csontőrlő fájdalomra számított, csigolyaropogásra, esetleg a koponyája reccsenésére, de ehelyett meleg víz ölelte át. A Bay Club medencéjébe esett, azaz jó negyvenlábnyira elrugaszkodhatott a tetőről. Ragadozóagya, amely felébredve azt mondta neki, a Város az övé, most bekapcsolt és a túlélést mérlegelte. Víz alatt van, ez jó. A sörétes puska talán egylábnyira ér víz alá, utána hatástalan. Ráadásul a víz kimossa testéből a förtelmes kemikáliát, ami úgy éget. Érezte, hogy gyógyul, még a medence fenekén lebegve is. A végtelenségig bírja itt levegő nélkül is, ha kell. A rossz hír az volt, hogy Bella még odafent van, és amint ő kiemelkedik a vízből, a jó hírnek is vége. Nagyon valószínűtlen volt, hogy test-test elleni küzdelemben le tudja győzni az öreg vámpírt, még ha ki is tudná kerülni a sörétes puskát. Viszont futni tud. Talán nem gyorsabb Bellánál, de ismeri a környéket. Három évig dolgozott erre, és háromsaroknyira van Okata rémes kis alagsorától. A zsebébe nyúlt, és megtalálta Abby telefonját. Vízálló modell volt, a kijelző mutatta az időt. Még kábé négy órája van napkeltéig. Nagyon szoros lesz, de ha úgy menekül el a Hollótól, hogy épp van ideje menedéket keresni, viszont Bellának nincs ideje üldözni, akkor talán megússza. És talán közben Rivera meg Cavuto hívnak erősítést, és megrohanják a fekete hajót. Vagy az Állatok felrobbantják, mint Elijah hajóját. Talán Bella beugrik utána a vízbe, habár azt a helyet elveszíteni határozott hátrány. Talán valaki az egyik lakásból kinéz, és azt hiszi, holttest van a medencében, és ő el tud menekülni, ha jönnek a mentők. Ez az. Felvette az „úszó holttest” jógapozíciót, és várt, fülelt, hátha azt hallja, társasága akadt a medencében. Közben sebei gyógyulására összpontosított. Talán ha elég gyorsan gyógyul, köddé tud válni és elosonni. Köd alakban nem sokat mozgott még, víz alatt pedig sosem változott át, és nem volt biztos benne, hogy menni fog, de egy próbát megér.

Árnyék esett a medence fenekére a fenti ívlámpáktól, és megfordulva látta, hogy Bella mozog macskaszerűen a medence szélén. Talán másik terv kell.

CHET Végignézte, hogy lemészárolják vámpírmacskatársait, és ahelyett, hogy elfutott volna, ahogy macskaösztönei diktálták, a gyilkosok nyomába eredt, amely viselkedés teljesen az emberi oldalból fakadt. Természetének három komponense állandó konfliktusban állt. Macskaénje rühellte a vizet és menekülni akart, de emberi énjében gyűlölet tombolt, támadni vágyott. A vámpírén azt tanácsolta, maradjon rejtekben, lopva közeledjen, ködként, macskaénje meg azt, hogy rohanjon, karmával és agyarával tépje fel a torkát. A Bay Club tetejéről figyelve, ahogy testhez álló fekete ruhájában járkál a medence körül, felötlött benne, hogy víz ide vagy oda, bosszú ide vagy oda, mielőtt bármi történik, úgy meghágja, hogy csak na. Mindegyik énjébe jutott valami a kandúrból. Úgy alakult a falkája is, hogy meghágott minden tüzelő nőstényt, akik aztán átváltoztattak hímeket, és így tovább. Ő meg rombolt San Francisco sikátoraiban és udvarain, de ahogy folyamatosan nőtt, és feltűnt az emberi énje, már túl nagy volt befejezni a dolgot. Ha táplálkozott belőlük, porrá lettek, mire meghághatta volna őket, és ha meghágta őket, azt nem élték túl, már nem tudott táplálkozni belőlük, és jó pár macskát halálra hágott, mire erre rájött. Kiderült, hogy a méret igenis számít. De itt a tökéletes megoldás. Erős és szexi, és éppen a megfelelő méret: állkapcsába kapja a nyakát, és ad neki hátulról, aztán kiissza a vérét, vagy leharapja a fejét, ahogy kedve tartja majd, és az a szörnyű fegyver egész idő alatt másfelé fog mutatni. Köddé vált és lecsorgott az épület oldalán egy sugárban, amely beleolvadt az öbölből besodródó éjszakai ködbe.

JODY Jody éppen felnézett Bella vizes körvonalára az ívlámpák előtt, amikor egy másik alak jelent meg Bella mögött, a hátára ugrott, és elrántotta a medencétől. Csak nem ül itt referenciát kérve; akármi is az, a szövetségese. Úgy lőtt ki a vízből, akár a rakéta, két lépéssel fent termett a tizenkét láb magas biztonsági kerítésen, ahonnét visszanézett. Valami elhúzta Bellát, az arcát leszorította a betonra, és lelkesen meghágta. Jody tudta, hogy nem szabadna, de elidőzött. Nagy cicafülek, nagy cicafarok, nagy cicaagyar Bella nyakába. Akkora cica, mint Bella, talán kicsit nagyobb is. Chet. Rossz cica, gondolta Jody. Bella sikoltott, majd a kezével hátralökte magát, mindkettejüket a levegőbe emelve, ahol hátraszaltót csináltak, és Chet hátán értek földet. Chet állkapcsa szétnyílt, Bella megpördült, és megsorozta a puskával. Chet nyávogott és rángott a földön. Bella a nyakát célozta, ami azonnal masszává változott. Chet nem mozdult. Jody eleget látott. Leugrott a kerítésről a járdára, és eliramodott az üzleti negyed felé, a saroknál jobbra fordult, majd balra, olyan gyorsan, ahogy a lába bírta. Le van szarva, hogy ki látja. Próbált köddé válni, de nem tudott, vagy a félelme, vagy a sebei nem engedték. Hallotta maga mögött Bella lépteit, egysaroknyira, most már annyira sem. Mi a hatósugara annak a puskának? A Broadwayn balra, a Batteryn balra, a Pacificen jobbra, léptek a seggében, most balra a Sansome-on, megint balra, hallotta a puska köhögését, és jobb lába kiszaladt alóla. Bukfencezett egyet, próbált felállni, de a puska megint megszólalt, és a bal lába is odalett. A hátára fordult, seggen csúszott tovább. A puska köhögött, és a bal könyöke is megadta magát. – Bassza meg, mennyi sörét van abban? – Több, mint ami ahhoz kell, hogy megállítsalak. Nahát, itt nincs medence. – Kár, akkor nem élvezheted a macskakefélést.

A puska köhögött. Jody jobb karja összecsuklott. Bella kifényesítette karmait a mellén. – Semmi nem volt. Ez a ruha kibír fényt, kis kaliberű lőfegyvert… De pengét ezek szerint nem, gondolta Jody. Mivel vámpír volt, és ragadozószemének a dolgok lassabban történtek, látta, ahogy a penge felvillan Bella válla fölött, behatol a testébe hátul a bal trapézizomnál, átsuhan a mellkasán és macskafarokbiztos ruháján, aztán kibukkan elöl a jobb hóna alatt. Bella feje és jobb karja jobbra siklott, a bal karja és teste többi része dőlt. Meglepett kifejezés terült szét arcán, szája mozgott, hangtalanul, mintha nagyon be akarna fejezni egy mondatot. – Helló – mondta Okata. Jody elnézett mellette az utcatáblára: Jackson Street.

24 Szerelmes történet?

JODY Nem első alkalommal osont ki egy pasas lakásából cipőjével a kezében, de első alkalommal azért, mert nem akarta megölni a pasast. Olyan kicsi, olyan törékeny, olyan magányos. Kapott már el embereket, akik életauráját fekete gyűrű vette körül, mint Okatáét, és megköszönték. Kegyelem volt nekik, megkönnyebbülés, a fajdalom vége, most mégsem tudta rávenni magát. Otthagyta, nem azért, hogy egyedül haljon meg, bár valószínűleg így lesz, és nem mert kedves volt hozzá, megmentette, ami így volt, hanem mert a metszetek még nem készültek el. Furcsa egy kis ember, remete és kardforgató, nagy fájdalmat cipel magában, de a legfőként művész, és ezt nem hagyhatta elveszni. Ezért elment. Most visszatért. Okata hüvelyébe dugta a kardját, és megpróbálta lábra állítani Jodyt. A tagjai még mindig égtek, csak a jobb karját tudta mozgatni. Bella fegyvere felé biccentett. – Add ide, Okata. – Mutatta. Okata ülő helyzetben nekitámasztotta az öntöttvas korlátnak, ami a lakásához vivő lépcsőt övezte, elment a fegyverért és a kezébe adta. Erősen fogta a tust, és mondott valamit japánul. – Nem, nem csinálom ki magam – mondta Jody, és mosolygott. Okata elengedte a fegyvert, és Jody teleszórta söréttel Bella testét, amíg a puskában volt töltet, majd átdobta a fegyvert a korlát fölött, és intett Okatának, hogy segítse le a lakásba. Mire Okata belépett vele az

ajtón, Bella testéből síkos hústömeg maradt csupán. Reggel, ha nap éri, csak szenes folt marad a járdán, olvadt műanyag göbökkel: a ruha, cipő és szemüveg maradványai. Okata besegítette a zuhany alá, kimosta Jody sebeit, majd megtörölte, és elment az utolsó disznóvéres tasakért a hűtőhöz. Jodynak rettenetes bűntudata támadt. Okata várt rá, biztos éppen kint kereste, amikor Bella bekergette őt a sarkon. Miután ivott a vérből, lába eléggé meggyógyult, hogy elbírja a súlyát, a munkaasztalhoz bicegett, és felkapcsolta a lámpát. Ott volt az utolsó metszet. Még nem készen, de két szín már igen, a fekete meg a vörös. Ő volt rajta a zuhanyban, vörös haja háta mögött a vízben, lábánál hamufoltok. Okata mellette állt, kritikusan nézte a nyomatot, mintha bármelyik pillanatban meg kéne igazítania rajta valamit. Jody lehajolt és a metszet felől nézett az arcába. – Hé. Köszönöm. – Oké – mondta. – Sajnálom.

FOO DOG Abby a kanapén feküdt a padlástér nagyszobájában. Az üres patkányketrecek a sarokban álltak, és Foo kicsavarozta az egyik furnérlemezt az ablakon, hogy jöjjön be némi fény. Hajnal hat óta figyelte Abby élet jeleit. Legalább már voltak neki. Nem úgy indult. Délben aztán kinyitotta a szemét. – Foo, te pöcs, halandó vagyok. – Jól vagy! – ölelte át. Abby ellökte. – Hol van Tommy? Hol a grófnő? – Tommy a hálóban van. Jodyt nem tudom. – Nem hívott? – Nem. – Te faszkarima! Tommyt is visszaváltoztattad?

– Nem. Elkezdtem adni a szérumot neki, de nem akart csinálni semmit, amíg el nem intézik a másik vámpírt. De muszáj lesz, Abby. Nem sokáig húzza különben. – Tudom. A kalóz raszta a hajón mondta. Másik vámpír? Csak egy? – Rivera hívott közben. Az Állatok elkapták az egyiket a Safewayben. – Mondtad neki, hogy ne menjen a hajóhoz? – Tommy mondta. – És Chet? – Nem tudom. – Talán… hé, hol a farkam? – Hát, leesett, amikor visszaváltoztál emberré. – Eltetted? – Nem. A kávéasztalon felejtettem, és amikor feljött a nap, elégett. – Elégetted a farkamat? A részem volt. – Undorító részed. – Tök rasszista vagy, Foo. Örülök, hogy szakítottunk. – Miért, szakítottunk? – Akartunk, nem? Nem arról akartál beszélni? Hogy túl összetett meg rejtélyes vagyok neked, vissza kell térned a hagyományos tudós köcsög értékeidhez meg a Sunseten élni a szüleiddel, nem egy baró szerelmi fészekben az istennő vámpír barátnőddel, aki sose csinál meg, hiába is könyörögsz, még szánalomból se, akármennyire szexi is a mangahajad. Nem ezt akartad mondani? – Nem pontosan. Berkeleybe költözöm. Olyan nehéz, Abby… – Tartalékold a levegőt, s’il vous plait. Túl vagyok rajtad. Nem gyalázhatsz tovább a közönségességeddel. – Anyukád telefonált. Azt akarja, hogy hazamenj. – Ja, biztos. Talán majmok repülnek ki a farkatlan seggemből? – Azt mondta, elküldték az ellenőrződet. Átmentél Mr. Snavely biológiaóráján. – Tényleg? – Azt mondta, majdnem elájult. Jared azt mondta, az extra pontos projekt miatt. Miért nem mondtad el, hogy elvitted az egyik patkányt az iskolába?

– Nem gondoltam, hogy ilyen jól sikerül. A patkány már vámpír volt, amikor kivettem a cipősdobozból, döglöttnek látszott. Mr. Snavely meg, „Jaj, de aranyos, Allison, egy döglött patkány”. De besütött a nap, és a patkány hirtelen felgyulladt, én meg „Ezt kapjátok ki, ringyók, spontán rágcsálógyulladás, ez a jövő”. – Nem tudott rájönni, hogyan csináltad, ezért átengedett. – Én vagyok a biológia egy nulla kettő sötét úrnője. Rettegjetek. Rrr! – Aztán keményen megcsókolta, de nem olyan keményen, mint amikor vámpír volt, ami megkönnyebbülés, aztán ellökte és pofon vágta. – Aú. Nem tartalak ringyónak. – Tudom, ez volt a keserédes szakítós csókunk. Most megyek és gyászolok, amíg Flood felébred, és tovább keressük a grófnőt. Éhen halok. Szendó meg kávé? Van tíz rongy a táskában.

A SZERELMI FÉSZEK Napnyugtakor ébredt, lelki szemei előtt Jody arca lebegett, gerincén pánik szaladgált. Kirohant a hálóból a nagyszobába, ahol Abby éppen letette a telefont. – A grófnő volt – mondta Abby. – Jól van. Pár perc múlva itt lesz. – És te jól vagy? Élsz. Meleg vagy. – Látta az Abbyről sugárzó hőt és az egészséges életaurát. – Ja, kösz. Foo elégette a farkamat. – A konyha felé nézett. – Az áruló rasszista, szívrabló gekkó! – Kicsit durva – vélte Tommy. – Megmentette az életedet. – Össze vagyok törve. Gyászolok. Vigasztalanul. Nincs farkam. Totál újra kell tetkóztatnom. – De lezuhanyoztál és a sminked se mosómedvés. – Kösz. Klassz a vérminta a nacidon. – Szia – mondta Foo a konyhában, ahol egy fecskendőt töltött meg láthatóan vérrel. – Kész a szérumod. Amikor neked jó. – Még nem jó. – Muszáj.

Megszólalt a kapucsengő. Tommy megnyomta a gombot. – Én vagyok – mondta Jody. Beengedte, és Jody már ott is volt a lépcső tetején, aztán már csókolta is. Tommy hátratolta, megnézte a ruháját: szakadt a könyökénél és térdénél, vérfoltos. – Veled mi történt? Hol jártál? – Az egyik öreg vámpír megtámadott egy tetőn a fekete hajóval szemben. Az ő fegyvere csinálta ezt. Rémes. Nem engedhetjük közel őket azzal. – Hogyan tudtál elszökni? – Egy medence fenekén bújtam el, próbáltam kitalálni, mi legyen, amikor Chet ráugrott. Elhúztam, amíg Chet meghágta. – Ez az, Chet! – mondta Abby. – Abby! – Jody odaszaladt és megölelte, megcsókolta a homlokát. – Annyira aggódtam miattad. Élsz. Valóban élsz. – Aha. Foo visszaváltoztatott. Megint nosferatu akarok lenni! Mind Foo felé fordultak, aki még a konyhában állt. – Nem lehet, Abby. Másodszor nem élnéd túl. Kipróbáltam patkányokon. Te már ember maradsz. – Végem. – És mi van a vámpírral, aki megtámadott, Jody? – kérdezte Tommy. – Annyi. Megsemmisült. Valaki megmentett, mielőtt megölhetett volna. Ezek szerint csak egy maradt, igaz? – Egy se. Rivera hívott. Az Állatok elkapták a harmadikat is. Csak Elijah maradt a fekete hajón. Jody megfogta Tommy arcát. – Tommy, beszélnünk kell. – Tudom. Foo Dog: – Jody, nem tudom, Tommy mikor, hm, múlik ki. Lehet, hogy gyorsabban, mint Abby. – Gyere velem – vezette be a hálóba Tommyt kézen fogva Jody. – Mutatni akarok valamit. Ti be ne gyertek, halljátok?

TOMMY ÉS JODY – Most nem szeretkezhetünk, mint a majmok, Jody. Meghallanak, és különben is mindig összetörjük a berendezést. – Megtanultál köddé válni, amikor Chettel voltál. Igaz? – Ja, így szereztem ezt a szerkót. Baró, mi? – Tommy, ez a vámpír, az öreg, Bella, mondott nekem valamit. Csókolj meg. Csókolj meg és válj köddé. Ne gondolkodj, ne állj meg, csak olvadj bele a csókba. Jody megcsókolta, és érezte, ahogy átváltozik, és követte, egy entitás lettek, megosztottak minden titkot, minden félelmet, minden győzelmet, mindent, lényük esszenciáját, egymás köré csavarodtak, egymáson áthatoltak, úgy élték át a másik történetét, mintha mindent együtt éltek volna át, vigaszt és örömöt, magányt és szenvedélyt, szavak és határok nélkül, és ahogy a szerelmesekkel gyakran megesik, az idő elvesztette az értelmét, és mintha örökre így maradtak volna. Amikor végül kibuktak belőle, meztelenek voltak, az ágyon feküdtek, és vihogtak, mint a hülyegyerekek. – Hű – mondta Tommy. – Ja. – Szóval Okata megmentett? – Ja, kellett neki valaki, akit megmenthet. Mindig is kellett. – Tudom. Rendben van. – Ja. – Én nem tudom megcsinálni, Jody. Elképesztő, és csodállak, de nekem nem megy. – Tudom – mondta Jody, mert tényleg tudta. – Én már ez vagyok, Tommy. Szeretem, szeretem az éjszakát, a hatalmat. Szeretem, hogy nem félek. Előtte nem voltam semmi. Imádok ez lenni. – Tudom. – Tudta, hogy Jody mindig is aranyos volt, de nem gyönyörű. Mindig kicsit elégedetlen volt azzal, aki, aggódott, hogy mit gondolnak róla a férfiak, az anyja, bárki. De most gyönyörű volt. Pontosan az, aki lenni akart. – Nekem kellenek a szavak, Jody. Én meg az vagyok. – Aha.

– Nem vagyok vámpír. Író vagyok. Azért jöttem ide, hogy az legyek. Kocsonyás szavakat akarok használni. És nem egyszer, de újra meg újra. Tetőn, a hold alatt, a liftben, a mosógépen, és amikor kidöglök, feküdni akarok a kocsonyás izzadságomban, és a kocsonyás szót használni, amíg el nem ájulok. – Szerintem az nem azt jelenti, aminek hiszed. – Nem számít. Ezt kell tennem. Írnom kell valamit. Meg kell írnom a saját kis holokausztlány-sztorimat. – Azt hittem, egy kislányról, aki a szegregált Délen nő fel. – Mindegy. Fontos. – Tudod, hogy ezt már tudom? – Tudom, de éppen azt mondom, hogy szükségem van a szavakra. Szeretlek, de szükségem van a szavakra. – Jó. Akkor Foo változtasson vissza. – Te elmész? – Muszáj. – Ja. Ez az összeolvadás lehet, hogy engem tönkrevágott. – Miért? – Mert tök meztelenül fekszel itt, és nem kívánlak. – Tényleg? – Hadd gondoljam át. Nem, téves riasztás, jól vagyok. – Gyere, írókám, törjünk össze pár bútort.

A HOLLÓ – Áldassék Jahve édes szeretete, hogy tűzhajú fehér husit adott nékem-nekünk – mondta Kona. – Isten hozott édes hótt nővér. – Úrnő – helyesbített Jody. – Édes halott úrnő. – Naná, úrnő. Isten hozott a fedélzeten. A hajó a luxus és a technológia csodája volt. Kona kölcsönadta Foo Dognak a biztonsági karkötőjét, és Foo felment a fedélzetre, és átállította a dolgokat, hogy a hajó ne öljön meg mindenkit, aki a fedélzetre lép, aztán Konával végigkísérték Jodyt a hajón, és

megmutatták az ezernyi módot, ahogyan a hajó ölni tud. Elegáns halálcsapda volt. – Majd kapcsold vissza – mondta Foo. – Nem véletlenül van ez a biztonság. Jody elbúcsúzott tőle, és lekísérte a hajóról. Egyik kezében az UVlézerrel, a másikban a vákuumos vérfiolával követte a rasztát a hajó legalsó kamrájához, ahová Foo nem léphetett be. Egy széles, fehér, vízálló ajtóhoz értek, amin kis ablak és nehéz acélkerék volt. Kona megnyomott egy villanykapcsolót. – Ez csak ici UV, úrnő. Nem engedi köddé válni a rohadásos szívűt. Jody benézett az ablakon, aminek egyből nekicsapódott egy arc, véres nyálat hagyva az üvegen. – Szia, édes. Hogy s mint? A vámpír hörgött. Elijah volt, a vén vámpír, aki átváltoztatta őt, és mindenkit, ha a legenda igaz. Most inkább egy vadállatra emlékeztetett, meztelenül, kivicsorított agyarral, hörögve az apró ablaknál. – Hall engem? – kérdezte Jody. – Hallja hát. Mongya neki, menjen hátsó szobába. Ott be tudom zárni, így etessük a vén disznóját. – Menj a kamra végébe, Elijah. Valamit meg kell tenned nekem. A vámpír rávicsorgott. – Jól van. – Jody feltette a napszemüveget, Foo lézerét az üvegnek nyomta, és Elijah jobb fülét hamuvá égette. A vámpír elbődült. – Tudom, hogy fájt. Hallgasd a magas hangot, Elijah. A lézer feltöltődik. Egy perc kell. Ha megvan, lerobbantom a farkad, hacsak hátra nem vonszolod a vén seggedet. – Mosolygott. – Aztaringettét, tesó, ez a jégszívű ribanc, csinájjad, amitet mond. Az öreg vámpír vicsorogva behátrált a belső ajtón, Kona pedig kapcsolóval lezárta. Aztán kinyitotta a súlyos külső ajtót. Jody letette a vérfiolákat a kamrába. – Oké, Elijah, töltsd meg ezeket édes, első generációs vámpírvéreddel. Bezárták a külső zsilipet, Elijah vicsorgott és makacskodott, de miután lepörkölték a másik fülét is, engedelmeskedett. Húsz perc múlva Jodynál volt négy fiola Elijah véréből, Elijah pedig tonhalvért

nyalt ki egy acéltálból. – Rendbe lesz – mondta Kona. – A fül mingyá visszanyúl. – Mennyi idő kell még, hogy a felszerelés a hajón legyen? – A fedélzeten van mán, úrnő. – Akkor horgonyt fel, kapitány. – Igenis, úrnőm. Jody Okata felé fordult, aki némán állt, kerek szemmel figyelte a jelenetet. – Ez a tiéd – nyújtotta a fiolákat Jody. – Segítek rajtad. Remélem, szereted az éjszakai jeleneteket. Sok metszetet fogsz csinálni. De lesz rá időd bőven. – Oké – mondta a kardforgató mosolyogva.

25 Abby Normal krónikái: Bukott nosferatu, csüggedt nappalélő, az Öböl és környéke sötétjének lefokozott vésztartalék úrnője

A kábító éjszakai erőmnek annyi, mangahajú szerelemmajmomnak a tuti járgánnyal annyi, még a farkamnak is annyi – és a legrosszabb, hogy a grófnő elment. Néztük, ahogy pirkadat előtt elhajózott, a rasztafarkú idióta kormányozta el a Hollót Alcatraz mellett, ahogy a dokkon álltunk. Aztán Rivera meg Cavuto rongyolt oda a szarbarna zsarumobiljukban, kiugrottak hogy – Csomó zsarushow-t láttunk, tudjuk, hogyan kell sietősnek látszani. És Cavuto hogy – Meg ne mozdulj, kislány. – És rám fogja a vízipuskát. Most sárgát. Rivera meg ott lopakodik a dokk másik oldalán, mintha nem látnánk, pedig a dokk tizenöt láb széles, és nincs hová bújni, és mindjárt hajnalodik. És Tommy – Jobb, ha elmagyarázom. De mielőtt mondhatna bármit, felugrok, hogy – Rrr – totál szörnykarmokkal meg ijesztő arccal. És bekapcsolják a napdzsekijüket, és totál spriccelnek minket Tommyval, hogy csuromvíz leszünk, és úgy röhögünk, hogy egymásra zuhanunk. És Marvin kiugrik a kocsi ablakán, és odaszalad hozzánk kutyusos „mi az?” arccal, mert a hullakutya melóban nem sok nevető arcot lát. És Rivera ránéz Cavutóra, és kikapcsolja a kabátját, és Cavuto is az

övét, és úgy fogja a vízipuskát, mintha nagy sárga szar lenne. – Bassza meg. Én meg – Jaj, seggmaci, benedvesítettél – amitől megint csak vihogunk, és Marvin odaszalad, és elkezdi nyalni az arcom, amitől még jobban nevetek, de aztán Rivera előhúzta a bilincset, és abbahagytuk a nevetést. Elmagyaráztuk, hogy az öreg vámpírok meghaltak, de előtte kicsinálták az összes vámpírmacskát, Chetet, és mindenki más visszaváltozott, mint mi, és minden oké, úgyhogy csak rohadtul lenyugodhatnak. És Rivera hogy – Na és a fekete hajó? És mi hogy – Egy excentrikus milliomosé volt, vámpírok elfoglalták, de most, hogy halottak, hazamegy. És Rivera hogy – De a Császár azt mondta… Én hogy – Kérlek, ribanc. San Francisco császára, Alcatraz, Suasalito és a Kincses Sziget védelmezője? – És jelentősen horkantok. És Rivera hogy – Oké, jogos. És akkor az összes Állatok jönnek meg két kocsival, és kiugranak töltött vízipuskákkal meg permetezőkkel, és kiugrik a Császár a kutyáival, mind nagy seggrugásra készülnek, amikor Rivera megállítja őket, és elmagyarázza, és elmennek beszívni, a Császár meg a vízhez megy, és nézi, ahogy a Holló elhajózik a Golden Gate felé. Naszóval a nap feljött, és Rivera meg Cavuto rájöttek, hogy totál nem vagyunk vámpírok, fogták Marvint, beültek a szarbarna kocsiba, és elhajtottak. Tommy meg én állunk csak ott, a dokk szélén, alig látjuk már a Hollót a Golden Gate-nél, vitorlák fent, ezüstösen a napfényben. Én meg – El kéne mennünk a pénzért, amit a grófnő a tetőn rejtett el. Lehet vagy háromszázezer dollár. – A grófnő elmondta, hol van. Merthogy neki nem kell. Ő meg – Ja. Kicsit nehezebb lesz most feljutni oda, hogy nincs szupererőnk. Én meg – Azt mondta, van tűzlétra majdnem végig. – Oké. – És csak bámulta a hajót. – Tudom, hogy már nem vagy nosferatu, de attól még lehetek a

kegyenced, ha kell. – Össze van törve a szívem. – Nekem is. – Különben is kinőttél a kegyenc szintről. – Lehetek a barátnőd. – Azt hittem, Foot szereted. – Mondjuk. – Azt hittem, Jodyt szereted. – Szeretem is. Poligám vagyok. Neki akartam menni, de láttam, hogy vigyorog, úgyhogy csak oldalba böktem, hogy te pöcs, közben a hajó eltűnt a ködben a hídon túl. – Szerinted mikor jön vissza a Holló? Én meg ijesztő hangon – Sohamár. Akkor rám nézett, nagy mosollyal, és megfogta a kezem. És totál meg akartam csókolni, jó sok kétségbeeséssel meg nyelvvel meg minden. De akkor pofon kellett volna vágnom, hogy ne higgye, hogy ringyó vagyok, merthogy csak pár órája ejtettek. De akkor meg ő vágott volna pofon ugyanezért, úgyhogy csók helyett ellejtettem a tiltott szenvedély denszet, amitől vigyorgott, mint egy nagy tök. Naszóval ott álltunk, kézen fogva, néztünk arra, amerre a hajó volt, megértettük, hogy a jövő kibaszott hatalmas. Mint a Mélység, csak jobban meg van világítva. Kérdezem – És most, zabpelyhem? Azt mondja – Azt hiszem, írok egy regényt.