Christopher Sethfield. A Próféta

Christopher Sethfield A Próféta

Amikor elszabadult a Pokol, akadtak jó néhányan, akik az Utolsó Ítéletet emlegették. A keresztény Európa túlélői a halálra készülődtek, s önjelölt próféták járták elvakult híveikkel a világot. Akkor valóban úgy hittük, nincs tovább. S bár a gépek voltak az igazi ellenségeink, nekünk, túlélőknek mégis egymással kellett harcolnunk. S ami a legrosszabb volt az egészben, nem csupán a túléléshez szükséges dolgokért – élelemért, ruházatért, fegyverekért – kellett embereknek meghalniuk. A vallás mindig is egyike volt azon emberi motivációknak, melyek emberek százezreinek halálát okozta. Nem volt ez másként akkor sem. Az Ítélet Napja után eljöttek a próféták. S velük érkezett a halál is. A gépek pusztítása csak ráadás volt… egy ismeretlen feljegyzéseiből 1. Az idegen Párizs, 2005. szeptember 15. Az aszfaltban arasznyi mély árkokat vágott az a több tíztonnás markoló, amit valami rettenetes erő felkapott a helyéről, és jó százötven méterrel arrébb taszított. Az acélgigász letolta maga elől az útról a gépkocsikat – a szerencsésebbek ebbe pusztultak bele, s nem abba, ami a monstrum után jött –, fogpiszkálóként roppantotta ketté a kandelábereket, és a leengedett markoló kanál valósággal feltépte az aszfaltot… Mintha az a

szerencsétlen gép mindent megtett volna annak érdekében, hogy ellenálljon a reá törő erőnek. Mára mozdulatlan rémálommá dermedt a valóság. Csupán a hó szállingózott lassan, ám a pelyhek sötétek voltak, inkább feketék, mint szürkék… a nukleáris vihart követően ez is a mindennapok egyszerű csodái közé tartozott. A járdára feltorlódott roncsok kerekei alatt néhol emberi csontvázakat lehetett látni, többnyire összezúzódott bordákkal, kitekeredett végtagokkal. A fehérre kopott csontok felszínén több helyen apró fognyomok látszottak; a patkányok, az örök túlélők, mindent megkóstoltak, ami ehetőnek tűnt. Minden az elmúlásra emlékeztetett. Az egyik ház ablaka tőből kiszakadt – az üvegcserepek ujjnyi vastagon borították a járdát a környéken –, a keretben groteszk torzóként egy meglepő épségben maradt csontváz lógott… amennyire meg lehetett állapítani, a szerencsétlen éppen befelé igyekezett, amikor a pusztulás végigsöpört a városon. A csontvázujjak valósággal beleékelődtek a keret rései közé, talán ennek köszönhető, hogy bár évek teltek el a háború kezdete óta, a csontváz még mindig a helyén volt. Kicsivel arrébb egy otromba Chevy csókolózott össze egy Ford kisteherautóval, utóbbi jobban megsínylette a találkozást. Az eleje teljesen benyomódott, esélyt sem hagyva a sofőrnek, hogy kimeneküljön a gépkocsiból. A kormánykerék teljesen benyomódott a férfi mellkasába – minthogy mára csupán csontok maradtak belőle,

tisztán lehetett látni, hogy reménye sem lett volna a túlélésre –, míg a Chevynek csupán az eleje gyűrődött fel egy kicsit. Az Ítélet Napja utolsó perceinek végtelenbe dermedt műve volt ez; egy darab abból az alkotásból, melyet soha, senki nem fog megcsodálni. A hóesés kicsit megsűrűsödött. Az egyik roncs mellett gyorsan eltűnő lábnyomok látszottak… egy mezítelen talp lenyomata. A kavargó szél és a mindent befedő szürkésfekete hópihék azonban néhány másodpercen belül eltüntették a nyomokat, és a hidegben a hőnyomok is gyorsan elenyésztek. A férfi majdnem meztelen volt. Testét mindössze egy darab zsákvászon takarta. Az arcát csuklya védte, s alóla csupán dús szakálla látszott ki néha. A hátán egy összetekert csomagot hordozott, bal keze egy vastag tölgyfa botot markolt, melynek végére egy fémkereszt volt stabilan erősítve. Azt már csak egészen közelről lehetett volna észrevenni, hogy a kereszt szélei ki vannak élezve. A férfi szemöldöke fölött égetett jel vöröslött, a hideg ismét olyanná tette, mint amikor egykoron beleégették. Úgy tűnt, az ismeretlent nem zavarja különösebben a zord időjárás, mintha felette állna a világnak, s bár a testét takaró vászonba újra és újra belekapott a szél, enyhén leszegett fejjel magabiztosan, sziklaszilárdan haladt célja felé. Nem sejtette, hogy figyelik. Az egyik tépett ülésű Mazdában egy bestiális képű nyomorék tartotta már közel másfél perce szemmel a zarándokot. A kezében tartott acéldarabokból, fából és hatalmas szegekből barkácsolt bunkósbot már külsőre is

félelmetes fegyvernek tűnt, és a rászáradt barnásvörös foltok alapján forgatója már ölt vele. A nyomorék öntudatlanul eltátott szájjal figyelte a közeledőt, akinek útja a közvetlen közelében vezetett el. Ha időben ugrik ki a kocsiból és sújt le az ismeretlen fejére, annak esélye sem lesz védekezni. Húsa pedig hetekig kitart majd az egész bandának… Tudta, valahol a közelben ott lapul még a Vérmongúz is, aki félelmetesnek tűnő nevét pusztán azért kapta, mert nála ügyesebben senki nem tudott patkányt fogni – ha néhanapján még tévedt a menedékként szolgáló pincerendszerbe egy. A zarándok egy pillanatra megállt, körülnézett, majd mintha az égtől várna segítséget, felfelé fordította arcát, nem foglalkozva az őt elvakító hópelyhekkel. A nyomorék már-már attól tartott, hogy felfedezte őket, ám az idegen kisvártatva folytatta az útját, s az irány nem változott. Alighanem csak tájékozódni próbált, amikor az imént megtorpant. Felesleges volt az aggódás. Az egyik kocsi mögött mintha valami mozdult volna. A nyomorék idegesen összehúzta a szemét, attól tartva, hogy valaki szintén kiszúrta magának az idegent, s most meg kell küzdeniük a zsákmányért. Vagy az is lehet, hogy egy nyavalyás kiborg tévedt erre, akkor pedig jobban teszi, ha sürgősen eltűnik a környékről. Azok az átkozott gépek a múlt héten Kockást és Gyíkot is elkapták. Egyikből sem maradt több egy füstölgő torzónál… Igaz, a maradékból eléltek pár napig. És senki nem érzett lelkiismeret-furdalást, amiért egykori társaikat ették meg; hiszen holtukban is azt tették, amit

egész életükben: a csoportot szolgálták. És Gyík különösen ízlett mindenkinek, hiszen jócskán akadt rajta zsír, nem úgy mint azon a néhány szerencsétlenen, akiket az azt megelőző hónapokban sikerült elkapniuk. Az idegen váratlanul megállt, és megfordult. Ha két lépéssel közelebb lett volna, a nyomorék azonnal kiugrik a roncsból, hogy egy gyors, határozott mozdulattal végezzen vele, így azonban nem lehetett biztos, hogy elég gyors lesz. Meg aztán az idegen gyanakodni kezdett, nyilván Vérmongúz ezúttal nem volt elég nesztelen. Vagy valóban van még rajtuk kívül valaki a környéken? Ha igen, az akár rosszat is jelenthet… Vagy csak eggyel több zsákmányt. A nyomorék akaratlanul is megnyalta a száját. Már harmadik napja, hogy a szűkös fejadagokra szorultak. Abból pedig lehetetlen jóllakni. Igazság szerint a napi két étkezés még így is elég jónak számított, mert a nyomorék még emlékezett az igazán szűkös hónapokra, amikor még annak is örülniük kellett, ha naponta egyszer ettek. S akkor a jóllakásról még nem is beszélhettek. Az idegen mozdulatlanul állt a hóesésben. Egész testhelyzete kivárást sugallt, teljesen semlegesnek tűnt; lehetetlen volt eldönteni, hogy támadni, avagy védekezni készül. A nyomorék magában az utóbbira tippelt. Tévedett. Még a legélesebb szemű humán sem tudta volna kivenni a kavargó hóesésben az épület belsejében lopakodó

alacsony, sötétszürke ruhát viselő nőt. Egy kiborg a hőnyomok alapján talán felfedezte volna – bár ahhoz legalább tizenöt méterre kellett volna lennie tőle, és teljes kapacitással erre a feladatra koncentrálni –, ám egy humánnak nem volt semmi esélye. Az asszony tömzsi volt, az arcát egy hosszú vágás díszítette, és a tekintetében olyan eszelős tűz lobogott, ami nem hagyott kétséget afelől, milyen sorsot szán az idegennek. Úgy tartják, a háború nem a nőknek való. Megvadítja őket, s isten irgalmazz, ha egy nő vért szagol. Utána nem lehet leállítani. A férfiak többnyire hideg fejjel gondolkoznak, és ismerik az irgalom szót. Nos, nők esetében – háborúban – szó sincs erről. Az épület belsejéből tisztán látta az idegent, nem vakította el a hóesés, és az asszony úgy becsülte, elég közel tud kerülni hozzá, hogy aztán megmárthassa benne a kését. Maga a fegyver legalább olyan hosszú volt, mint az alkarja, és mindkét oldalán gondosan kiélezték, hogy ne csupán az első csapással ejtsen sebet, hanem amikor visszarántják a kést, akkor is. Az asszony nem egy embert belezett ki a segítségével, s mára kialakította egyedi támadását. Nem volt túl bonyolult: nekirontani, végighasítani a torkot vagy a gyomrot, aztán eltaszítani magától a haldoklót – senki nem élhet túl egy ilyen döfést, ha emberről van szó –, utána pedig türelmesen megvárni, amíg az áldozat a földre zuhan, s néhány újabb szúrással befejezni, amit elkezdett. A módszer eddig mindig működött. Akkor azonban egyedül ő vadászott a kiszemelt áldozatra, nem kellett konkurenciával számolnia.

Csupán öt lépés választotta el az idegentől az asszonyt, amikor az egyik kocsi alól egy szakadt bőrruhákba öltözött alak, a nyomorék társa gurult ki, és mélyen lehajolva rohanni kezdett a neki háttal álló idegen felé. Nem kellett tucatnyi lépésnél többet megtennie, ami egy rohanó ember számára csupán pár másodperc. Az idegennek esélyé sem volt. Látszólag… Az épület belsejében az asszony azt a pillanatot választotta a támadásra, amikor Vérmongúzt már csupán két lépés választotta el az idegentől. Egyszerre rugaszkodtak el, s noha a férfi egy kicsit közelebb volt, ennek nem volt nagy jelentősége. Úgy tűnt, az idegen itt és most végzi be útját. Nem így történt. Az idegen olyan gyorsan lépett hátra, hogy kis híján elvágódott egy kiálló kődarabban, ám nem csupán az egyensúlyát sikerült megőriznie, hanem kikerült a támadó hatótávolságából is. Igaz, Vérmongúz kése csupán centiméterekkel suhant el a gyomra előtt, ám támadója egy szemvillanással később szembetalálta magát az épület belsejéből kirobbanó asszonnyal, aki ugyan meglepődött a hirtelen felbukkant konkurenciától, ám az élet már megtanította arra, hogy gyorsan döntsön. Az asszony pengéje markolatig szaladt Vérmongúz mellkasába, majd kirántva onnan, tovább mélyítette a sebet. A férfi hörögve próbált megtámaszkodni ellenfelén, miközben kezéből kihullott a kés, ő pedig térdre zuhant. Az asszony egy erőteljes rúgással eltaszította magától a haldoklót, és az idegen

felé fordult, aki pár lépéssel arrébb, mozdulatlanul figyelte az eseményeket. Úgy tűnt, mintha kívül állna a világ történésein. S meglehet, ez nem is állt távol a valóságtól. Az asszony előrelépett, és felemelte a kését, miközben felkészült rá, hogy félrelépjen az idegen botja elől, ha az nem hagyná birka módjára lemészárolni magát. A háttérben a nyomorék felkészült, hogy végezzen a győztessel, miközben magában – maga sem tudta, miért – valahogy azt várta, hogy az asszony meg fog halni. A hóesés egy pillanatra mintha csendesült volna, és az égen egy halvány fényfoltot lehetett homályosan kivenni. A Nap már magasan járt, ám a vastag porfelhőkön keresztül alig tört át a fénye. Az idegen nem emelte fel a botját, amikor az asszony elindult felé. Semmi nem utalt arra, hogy megkísérelne szembeszállni támadójával. Rejtegethetett volna fegyvereket a ruhája alatt, ám úgy vélte, neki nincs rá szüksége. Csupán egyetlen mozdulatot tett, kezét sem emelve fel, csupán a fejét mozdítva hátradobta az arcát takaró csuklyát, felfedve az asszony előtt az arcát. És az asszony megállt, hogy aztán egy pillanattal később térdre zuhanjon, úgy ejtve ki kezéből a véres fegyvert, mintha izzó vasat szorongatott volna. Tekintetét a földre sütötte, és olyan hangokat adott ki magából, mint amit a farkasok elől éppen csak megmenekült őzsuta ad ki, amikor ismét találkozik az anyjával. Sírás és nyöszörgés hallatszott. Az idegen nem szólt egy szót sem, csupán felemelte egyik

kezét, és gyengéden végigsimított az asszony fején, aki térden csúszva közeledett hozzá, és csókokkal borította el a csuklyás mezítelen lábát, nem foglalkozva a kosszal és a mocsokkal, ami a szokatlanul fehér bőrt borította. A nyomorék semmit nem értett az egészből. Döbbenten figyelte, amint az idegen lehajol, és felsegíti az asszonyt, aki a fejét sem meri felemelni arra a férfira, akit alig néhány másodperccel ezelőtt még ki akart belezni. Apró nyálfolyam csordult le a nyomorék állán, s amikor rádöbbent, mennyire elbambult, dühösen letörölte a kézfejével. Itt az ideje, hogy valaki véget vessen ennek az őrületnek, döntötte el, és egy lendületes rúgással kivágta a Mazda ajtaját, ahol eddig lapult. Nem volt szükség rá, hogy észrevétlen maradjon, két ellenfelet úgysem tud meglepni. Bízott önnön erejében, brutalitásában. Ketten sem állíthatják meg. Akkor hát dögöljetek meg! Az idegen ekkor fordult először szembe vele úgy, hogy nem takarta semmi az arcát. És amikor a nyomorék megpillantotta azokat a szelíd, mogyoróbarna szemeket, a jellegzetes arcvonásokat – melyeket még manapság is látni lehetett, ha mostanság olyan helyre tévedtek, ahol keresztény emberek laktak egykoron –, elbizonytalanodott, és a kezében tartott fegyver súlya hirtelen százszorosára növekedett. Nem lehetett összekeverni senki mással. Igen, Ő volt az. Visszatért, hogy ismét magára vegye a világ bűneit, ahogyan kétezer esztendeje egyszer már megtette.

Akkor megfeszítették, most alighanem plazmasugarak fogják darabokra tépni. – Jézus! – motyogta a nyomorék, és térdre hullott az idegen előtt, aki szelíden mosolyogva nézett le rá, és tekintetéből megbocsátás sugárzott. 2. A Próféta Párizs, 2005. szeptember 15. Mint az később kiderült, Samuel Rodgers nem volt Jézus Krisztus. Mi több, nem is tartotta magát a Megváltónak. Igaz, azt beismerte, hogy a nagyfokú hasonlóság őt is minden alkalommal megdöbbenti, valahányszor szembesülnie kell annak a személynek az ábrázolásával – képek, szobrok és hasonlók formájában –, akire a keresztény vallás épül. A fejét kezdetben szándékosan kopaszra borotválta, hogy ezzel is csökkentse a hasonlóságot, ám idővel be kellett látnia, hasztalan küzd a hasonlóság ellen. Rodgers mindig hasonlóságot mondott, sohasem egyezőséget vagy azonosságot. Minden szava megfontoltnak tűnt, s aki hallgatta, meg volt arról győződve, ez az ember mindig pontosan tudja, mit kell mondania. Senki nem kérdezte, honnan jött, mint ahogy a céljai felől sem érdeklődtek. Úgy tűnt, az asszony és a nyomorék is egyaránt valamiféle, az üdvözülés előtti utolsó próbaként tekintenek a felbukkanására, s bár Rodgers többször is nyomatékosan kérte őket arra, hogy ne szólítsák Jézusnak, sem Krisztusnak, valahogy egyikük szája sem állt rá más névre. Így aztán a harmincas éveiben járó férfi szomorkás mosollyal arcán vette tudomásul, hogy új ismerősei a Megváltót látják benne.

Samuel Rodgers azonban másban is különbözött a Megváltótól. Bőre hófehér volt, szeme pedig vörösen csillogott. Albínó volt, egyike azon embereknek, akiknek a bőréből hiányoztak a pigmentek. Csuklya nélkül félelmetes jelenségnek tűnt, különösen a hihetetlen hasonlóság miatt. Mintha valamelyik Krisztust ábrázoló szentkép vagy szobor elevenedett volna meg. Bár sem a tenyerén, sem a lábfején nem voltak stigmák – és valószínűleg máshol sem a testén –, egész megjelenésében volt valami megmagyarázhatatlan, valami felsőbbrendű. Gesztusai, arcmimikája, minden apró mozdulata olyan ember képzetét keltette, aki évszázadok tapasztalatával bír. Ám Samuel Rodgers alig volt több külsőre, mint harminc esztendős. És mégis… Az egyik romos bérházba húzódtak vissza. Egyikük sem foglalkozott az odakint heverő halottal. Noha a nyomorék egykor barátjának tartotta Vérmongúzt, most elméjét csupán egyetlen gondolat töltötte ki: semmiképp nem szakadni el a Megváltótól. Az asszonyt hasonló gondolat gyötörhette – elárulta a szeme. Most mindketten ott térdepeltek a hideg kőpadlón Rodgers lábai előtt; a férfi hasztalan próbálta jobb belátásra bírni őket. – Kérlek, testvéreim, ne szólítsatok Jézus Krisztusnak! – próbálkozott utoljára Samuel Rodgers, ám amikor a másik kettő nem engedelmeskedett neki, mintha egy pillanatra halvány, elégedett mosoly jelent volna meg a szája sarkában. – Én nem vagyok a Megváltó, csupán a

Prófétája… Arra kérlek titeket, testvéreim, hogy Rodgers testvérnek nevezzetek! Az asszony félve emelte fel a fejét. – Jéz… – kezdte halkan, majd gyorsan helyesbített: – Rodgers testvér! Szeretném, ha zarándokutad során melléd szegődhetnék… A nyomorék felkapta a fejét, és sietve bólogatni kezdett, mintha attól félne, hogy ez az alkalom egyszeri és megismételhetetlen, s aki nem dönt most, az örökre elkárhozik. – Én is. Én is. A férfi lassan elmosolyodott, és széttárta karját. – Semmim nincs – felelte, miközben tekintete megpihent a két jelenlévőn. – Mellettem csak nélkülözésben lesz részetek… Nem tudok csodát tenni, mint egykoron Jézus Krisztus, és a hit nem véd a gépek lövéseitől sem… Nézzetek magatokba, és fontoljátok meg, érdemes-e mellém szegődnötök, s nem járnátok-e jobban, ha visszatérnétek sajátjaitok közé, testvéreim! Szavait áhítatos csend fogadta. Az ő szájából a semmi az egész világgal felért. Kárhozat vagy üdvözülés, ez járt a két bűnös lélek agyában. Nem volt nehéz meghozni a döntést. Az évezredes tanítások nem múltak el nyomtalanul. S jóllehet, Samuel Rodgers nem nevezte magát Jézus Krisztusnak, a nyomorék és az asszony lelke legmélyén meg volt arról győződve, hogy a Megváltó előtt térdepelnek. Vagy az Új Megváltó előtt. – Veled tartok – mormogta az asszony.

– Veled tartok – suttogta a nyomorék. Samuel Rodgers elmosolyodott. – Keljetek fel, testvéreim! – kérte őket. – Az új világban mind egyenlők vagyunk… Öleljétek és csókoljátok meg egymást, ezzel fejezve ki összetartozásotokat! A nyomorék félszeg pillantást vetett az asszonyra, aki máris ölelésre tárta karját, majd óvatosan közelebb lépett, és két gyors puszit adott új társa arcára, a szeme sarkából mindvégig új szellemi vezetőjüket figyelve. Rodgers elégedetten bólintott. – Mától testvérek vagytok! – mondta kenetteljes hangon, majd az asszony felé fordult, miközben a ruhája alól egy apró fiolát húzott elő, és lecsavarta a kupakját. – Hogy hívnak, leányom? – Viktória – felelte az asszony némileg felbátorodva. – Viktória Bosch. – Igaz keresztény vagy? Az asszony elvörösödött. – Az voltam – válaszolta az igazságnak megfelelően, mert úgy érezte, Rodgers testvér pillantása a szíve mélyére hatol, s egy szemvillanás alatt kiolvas minden bűnt onnan, amit az elmúlt hónapok, évek során követett el. Márpedig azokból akadt jócskán. Ha a túlélésre koncentrál az ember, ott nincs helye a könyörületnek. – Krisztusom, vétkeztem! Engedd meggyónni bűneimet, hogy megtisztulva szegődhessek melléd… Rodgers bólintott. – Sort fogunk keríteni rá! – ígérete, majd néhány csepp folyadékot szórt az asszony fejére. – Leányom, az új

keresztségben is tartsd meg a Viktória nevet, és légy büszke rá, hogy első vagy az új gyülekezetben. Az asszony elsírta magát örömében. – Köszönöm, uram – mondta, miközben térdre hullott a férfi előtt, s megragadva annak kezét, csókokkal halmozta el a kézfejét és az ujjait. Samuel Rodgers ezután a nyomorék felé fordult. – S mi a te neved, testvérem? A férfi nehezen találta meg a hangját. – Joseph – felelte olyan hangsúllyal, mint aki szégyelli kimondani a saját nevét. – Joseph… Mi a vezetékneved? – kérdezett vissza Samuel Rodgers, és közelebb lépett a nyomorékhoz, tekintetével megbéklyózva a másik szemét, s nem engedve szabadulni a láthatatlan kötelékek alól. – Csak Joseph – hajtotta le a fejét a nyomorék, és testtartása elárulta, mennyire szégyenkezik emiatt. Mintha ő tehetne róla… Rodgers szélesen elmosolyodott, és barátságosan megveregette a vállát a férfinak. – Joseph… Ennél senki nem kívánhat többet – mondta olyan lelkesen, mintha épp az imént kapott volna arról hírt, hogy véget ért a háború. Felemelte az üveget, és pár csepp vizet löttyintett a nyomorékra. – Az új keresztségben is legyen a neved Joseph! Mert áldottak, akik az Ő útját járják, és szenvedéseik által üdvözülnek! Joseph és Viktória halkan megismételték az utolsó mondatot, mintha csak egy imát mondanának. Azután mindketten

nekiláttak, hogy megszabaduljanak ruhájuk egy részétől, ám Samuel Rodgers felemelte a kezét, és rosszalló tekintetet vetett rájuk. – Még nem – intette híveit. – Majd eljön ennek az ideje is, ám odakint hideg van, és a szent tűz nem fűti még belülről testeteket. S a lélek nem mindenkit képes átmelegíteni… Joseph Rodgersre nézett. – Akkor most mit kell tennünk? Az albínó barátságosan a másik férfi felé bólintott, miközben eltette az üvegcsét, és megigazította a hátán a csomagját. – A Sátán az igaz keresztényekre fenekedik – mondta ezután, nehezen birkózva a lelkében háborgó haraggal. – Nézzetek körbe, testvéreim! Látjátok ti is, mivé lett a világ?! A bűn és a fertő mindent elöntött, az igazak mártírokká váltak vagy rettegve lapulnak valahol… A gépek a Sátán katonái, mint ahogy mindenki az, aki eddigi bűneit újabb bűnökkel tetézi… Új hadseregre van szükségünk, hogy szembeszállhassunk a Sátánnal, és az angyalokkal karöltve visszaűzzük őket oda, ahonnan előbukkantak: a Pokol legsötétebb bugyraiba. Samuel Rodgers szuggesztív hangja egészen átitatta a két újkeresztényt. Látszott rajtuk, elég lenne egy apró mozdulat, egy szó, hogy akár puszta kézzel is nekirontsanak a kiborgoknak… s eleméssze őket a forró plazmasugár. Ám Rodgersnek nem mártírokra volt szüksége. Ó, nem! Pontosan tudta, mit akar. Ahhoz, hogy felérj a hegycsúcsra, lépések sorát kell megtenned. S ő még csupán az első lépésen van túl…

– Most pedig megkeressük új testvéreinket! – jelentette ki Samuel Rodgers, és gyors pillantást vetett az odakint kavargó hóesésre. – Viktória, leányom, kérlek, vezess a tieidhez! Hadd részesüljenek ők is az áldásban, s legyenek katonái egy új seregnek, melynek a Sátán elűzése a feladata! Egy pillanatra elfelhősödött az arca. – A holttestet pedig hozzátok magatokkal! Majd felváltva cipelitek. Hiszen ajándék nélkül mégsem mehetünk sehova… 3. Területfoglalók Párizs, 2005. szeptember 17. A vashordóban égő tűz nem csupán meleget árasztott magából, hanem bevilágította a romos pincehelyiség belsejét is. A falak száraznak tűntek, ám néhol gyanús eredetű, barnás-vöröses színű foltok tarkították. A hordó tetejére erősített vasrudakon egy átalakított rohamsisak hevert, mely ezúttal kondérként funkcionált. Igaz, egyszerre nem fért bele túl sok étel, ám a hordót körbeülő négy alak amúgy sem dúskált az ételben. Amit főznek, az szűkösen elegendő lesz mindannyiuknak. Talán holnap szerencsésebbek lesznek, és találnak konzervet, vagy bármit, amivel megtölthetik a gyomrukat. Az egyik alak – egy tejfelszőke férfi, nagyjából a harmincas éveinek közepében járhatott – felállt, és egy odakészített, megperzselődött végű fadarabbal megkeverte az alkalmi kondér tartalmát, nehogy a nehezen megszerzett kis étel odaégjen. Bár, amilyen éhesek voltak, akkor sem ment volna pocsékba.

A füst lustán kanyargott felfelé, egy lavórból és egy egyenes alumíniumcsőből eszkábált légelvezető irányába, melyet szegekkel és madzagokkal erősítettek egy keresztgerendához, s a cső vége egy, a mennyezeten végigfutó repedés legszélesebb részéhez illeszkedett. Nem volt könnyű megoldani a füst elvezetését, ráadásul arra is ügyelniük kellett, hogy odafenn ne lehessen messziről észrevenni. Igaz, a gépektől még így is tartaniuk kellett – azokat az átkozottakat nem a füst vezette volna nyomra, hanem a kibocsátott hőmennyiség –, de a védelemre igazából a többi túlélő miatt volt szükség. A háború utáni Párizsban ezrével kínálták magukat a különféle búvóhelyek, pincék, többé-kevésbé jó állapotban maradt épületek, melyekben több ezer ember lapult. Senki nem vette magának a bátorságot, hogy akárcsak óvatos becslést is készítsen a túlélők számával kapcsolatban, ám a végeredmény alighanem a legoptimistábbakat is meglepte volna. A Párizs kül- és belterületein létesített fogolytáborokban több mint tizenötezer ember raboskodott a gépek ellenőrzése alatt, igaz, számuk napról napra fogyatkozott. Ugyanakkor az utánpótlás is folyamatos volt, a kiborgok rendszeresen szerveztek hajtóvadászatokat a felszínen, s csak az általuk ismert algoritmus alapján szétválogatva az embereket, egy részüket azonnal megsemmisítették, míg a maradék a szögesdrótok mögé került. Már javában kanalazták a szűkös fejadagokat, amikor az egyik férfi felkapta a fejét, és ujját felemelve csendre intette a többieket, akik éppen a holnapi tennivalók megbeszélésével voltak elfoglalva.

A romos pincére csend borult. Majdnem tökéletes csend. Így már tisztán kivehetővé vált az a zaj, amit az első férfi meghallott – pontosabban csak megérezte, hogy valami nincs rendben, hiszen túl halk volt a nesz, hogysem azt emberi fül észlelje beszélgetés mellett –; mintha sok apró kéz dolgozott volna a kövek elhordásán, tisztán hallani lehetett, ahogy a kövek egymáshoz súrlódnak. – Mi a pokol ez? – kérdezte halkan az egyik nő. Társa megvonta a vállát, és jelentőségteljes mozdulattal felemelte a vasrudakból barkácsolt buzogányát, és elindult, hogy óvatosan körbejárja a pincét, s megkísérelje pontosan meghatározni, honnan jön a zaj. – Menjetek a csapóajtóhoz! – utasította a többieket, vissza sem nézve. A járása azt sugallta, sokat megélt már, és nem először kell harcolnia az életéért. Ám előbb még azt kell megtudnia, ezúttal miféle ellenséggel kerültek szembe. Ez volt a legnehezebb. Ha ismeretlen támadóik számbeli fölényben vannak, akkor felesleges az ellenállás, jobban teszik, ha csendben visszahúzódnak. Bár ez a pince remekül bevált rejtekhelyként, készleteik nem voltak túl nagyok, hogysem az életüket kockáztassák érte. A legszükségesebbek úgyis össze voltak készítve egy vászonzsákba, és az egyik asszony máris magához vette. A csapóajtón keresztül lejuthatnak a csatornarendszerbe, onnan pedig a legközelebbi feljáraton át egy régi, kifosztott hipermarketbe, ahonnan már egyenes út vezet

a felszínre. Ha eljutnak odáig, akkor valószínűleg megmenekültek. S nekiláthatnak új rejtekhelyet keresni maguknak. A kaparászás felerősödött. Immáron tisztán kivehető volt, hogy akárkik is lapulnak a fal túlsó oldalán, komoly erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy áttörjenek rajta. A férfi sokat megadott volna azért, ha tudja, hányan vannak odaát. Két-három fickóval még elbírtak volna, különösen, ha sikerül lesből rátámadni a behatolókra. Vajon tudják, hogy ideát vagyunk, tette fel magának a kérdést, és a fél karját odaadta volna azért, ha tudja rá a választ. Menekülni vagy harcolni? Nem volt könnyű választani, ráadásul még mielőtt meghozhatta volna a döntést, a fal átszakadt. Igaz, csupán tenyérnyi helyen, ám a férfi tisztában volt vele, hogy csak percek kérdése, mire szélesítik ki a behatolók annyira a nyílást, hogy egy ember is átjuthasson rajta. Ha pedig átjut, akkor vége, nincs tovább. Egy pillanatra fény villant a lyuk túloldalán. A férfi elméje regisztrálta, hogy egy zseblámpát látott, de igazából nem is gondolt rá. Csupán annyit tudott, hogy vagy elmenekül, vagy harcolni fog. Harcolni azért a kevésért, ami a háború után megmaradt neki. Utóbbit választotta. Amikor az újabb ütések tovább repesztették a falat, és tégladarabok hullottak a földre, a férfi felemelte a buzogányát, és felkészült rá, hogy szétlapítja az első behatoló koponyáját.

Nem maradt ideje rá. A lyukból érkező fény elvakította, és amikor felemelte a kezét, hogy egy pillanatra eltakarja a szemét, éles dörrenés hallatszott. A golyó könnyedén áthatolt a testén; ilyen közelről talán három ember is kevés lett volna, hogy megállítsa. A férfi hátratántorodott, a mellkasából lüktetve ömlött a vér, egy szempillantás alatt eláztatva a ruháját, és vörösre festve a falat előtte. Megpróbált kiáltani a társainak, hogy meneküljenek, de a szájából véres hab tört elő, és néhány, rekedt nyögésnél többre nem futotta. De nem is volt szükség a figyelmeztetésre. A lövés hallatán a csapóajtó mellett térdeplő asszony felrántotta a deszkákból ácsolt ajtót, és sietős mozdulatokkal ereszkedni kezdett lefelé a sötétségbe. Hamarosan a kis csoport másik két tagja is követte, és mire a behatolók elég nagy lyukat ütöttek a falba, a csapóajtó visszacsapódott a helyére, időleges előnyt biztosítva a menekülőknek. A férfi még élt, amikor az első behatoló becsusszant a falon ütött nyíláson. Ösztönösen megpróbált arrébb kúszni az idegentől, ám ereje elhagyta. Már csak percei voltak hátra az életéből. Egy magas, ösztövér alak lépett mellé, és ráirányította a zseblámpája fényét. A sárga fénysugár hatására a férfi behunyta a szemét, így nem láthatta, ahogy a fickó felemeli a pisztolyát… – Marha! – A nyílásból egy szakállas alak lépett elő, és keményen ráütött a pisztolyt markoló férfi vállára. – Golyót akarsz pazarolni rá? Magától is megdöglik, vagy

ha nem, szólj valakinek, hogy csapjon egyet oda a buzogányával… Az ösztövér alak kelletlenül elvigyorodott. – Csak azt gondoltam, hogy… – Ne gondolkodj, Queribus, bazzeg! – szólt vissza az előző fickó, aki viselkedése alapján alighanem a csoport vezetője lehetett. – Inkább azzal foglalkozz, hova tűnhettek a társai ennek a nyomorultnak? Merle megesküdött rá, hogy négy alakot látott bejönni az épületbe… Az ösztövér alak megvetően a földre köpött. – Ha az a fasz azt is látta volna, hol van a lejárat, akkor nem kellett volna ennyi időt elpazarolnunk a fal áttörésére – válaszolta idegesen. –Így is csodálkozom, hogy egyáltalán rájuk akadtunk. A főnök megcsóválta a fejét. – Egyre nagyobb a pofád, bazzeg! Remélem, nem forgatsz olyan gondolatokat a fejedben, hogy esetleg átvedd a csoport irányítását! Jobban teszed, ha meghúzod magad, mielőtt igazán felbosszantasz! Queribus nem válaszolt, de a szeme elárulta, hogy a legszívesebben puszta kézzel fojtaná meg a főnököt. – Nos, bazzeg? – kérdezte a főnök. – Te vagy a főnök, Sauveterre… A főnök komoran bólintott, mozdulatában benne volt a megbocsátás, de az is, hogy innentől egy darabig rajta fogja tartani a szemét Queribuson. A menekülők egy zseblámpa halványan pislákoló fényénél botorkáltak előre. A csatornában térdig ért a víz, mely nem csupán fekete volt, de rendkívül büdös is. Most mégsem foglalkozott senki ezzel az aprósággal,

hiszen az életük volt a tét. Elöl a két asszony botorkált, hátul pedig a férfi, aki a hátvéd szerepét töltötte be. Gyakran megállt és hátranézett, tartott tőle, hogy támadóik megtalálják a csapóajtót, és akkor aligha fognak lemondani róluk. Mielőtt fel kell jutniuk a felszínre, és keresni maguknak egy alkalmas helyet, ahol meglapulhatnak egy darabig. Az már biztos, hogy hárman maradtak. A víz könnyű fodrokat vetett, ám a sötétben egyikük sem vette észre. Elszántan törtettek előre, nem foglalkozva semmivel, csupán néha pillantva hátra, hogy tudják, van-e értelme még továbbfutni, vagy jobban teszik, ha megállnak, és szembefordulnak üldözőikkel. Úgy tűnt, a szerencse melléjük szegődött. Bár ez ebben az átkozott világban úgyis csak időleges dolog. Egyetlen üldözőt sem hallottak, támadóik valószínűleg nem fedezték még fel a csapóajtót. Vagy megtalálták, de nem akartak kockáztatni. Hiszen a pincét elfoglalták, három szerencsétlen pedig megfelelő rejtekhely híján úgysem marad sokáig életben. Bosszúról pedig ostobaság lenne beszélni, hiszen amennyiben sikerül életben maradniuk, azzal is elégedettek lehetnek, ha találnak maguknak egy másik lyukat, ahol meghúzhatják magukat. Soha nem fognak visszajönni. Ezzel mindannyian tisztában voltak. Menekülők és támadók egyaránt.

– Valami van itt – torpant meg a legelöl haladó asszony, és aggódva világított a vízre, melyen apró hullámok csapódtak egymásnak. A másik asszony mellé lépett, és fürkészni kezdte a lassan hullámzó víztükröt. A fény nem hatolt mélyre, csupán a felszínt világította meg, a mocskos folyadék aljáig képtelenség volt lelátni. – Valami gond van? – szólt előre halkan a férfi, aki félig hátrálva közeledett, egyetlen pillanatra sem véve le a tekintetét a mögöttük elterülő sötétségről, ahonnan akármikor felbukkanhattak az üldözőik, jóllehet, erre egyetlen hang sem utalt. – Nem tudom – vont vállat a második nő, miközben egészen a falhoz húzódott, ahol némileg fedezve érezte magát. – Gertrude látott valamit, de nem tudja pontosan, mit… – Valami van a vízben! – hadarta az említett nő olyan sebesen, hogy a társai inkább sejtették, mintsem értették szavait. – A víz alatt – helyesbített egy másodperccel később. A férfi idegesen előrelépett. – Vigyázz a hátunkra, Nora! – szólt oda a másik nőnek, miközben elvette Gertrude kezéből a zseblámpát, és óvatosan araszolni kezdett előre, miközben igyekezett olyan messzire elvilágítani, amennyire csak a lassan kifogyó elem erejéből telt. – Nem lehetünk messzebb harminc-negyven méternél a feljárattól – mondta halkan, mintegy lelket öntve magába és társnőibe. – Ha eljutunk odáig, akkor nem lesz semmi baj… A fénycsóva átsiklott egy ezüstös felszínen. – Láttad? – kérdezte Gertrude a férfit.

Az bólintott, és a zseblámpával szélesen pásztázva megkísérelte ismét megpillantani az ezüstös tárgyat, ám hasztalan kereste. – Talán megcsalt minket a szemünk – jegyezte meg a férfi, de maga is tudta, hogy ez önáltatás. Láttak valamit, ami egy másodperccel később már nem volt ott. Talán lemerült a víz alá. – Esetleg egy darab ezüstpapír volt. Alufólia vagy tudom is én, micsoda… – Ott van! – mutatott előre Gertrude, de a férfi későn reagált, és a fénysugár megint csak a sötét felszínt pásztázta végig. – Menjünk vissza! – javasolta Gertrude, s a hangja elárulta, hogy szívesebben néz szembe emberekkel, akármilyenek is legyenek, mint egy ismeretlen valamivel, amiről csupán annyit tudnak, hogy ezüstös színű és valahol a víz alatt lapul. A férfi megrázta a fejét. – Csak harminc méter – ismételte magát. – Bírd ki még egy kicsit, hidd el, nem lesz semmi baj! – Nora, hátul minden rendben? – Nem ártana sietnünk – szólt vissza a másik nő. – Nem tudom, miért, de határozottan rossz érzésem van… Szerintem megtalálták a csapóajtót, de attól tartanak, hogy csapdát helyeztünk el a csatornában… Fényt egyelőre nem látok, de az imént mintha kiáltásokat hallottam volna… – A fenébe is! – mordult fel a férfi. – Azért, mert belebotlottunk egy darab alumíniumba, még nem kell bepánikolnunk! Gertrude, szedd össze magad, és igyekezz nem lemaradni! Indulunk.

A zseblámpát előreirányítva eltökélten gázolni kezdett a sötét vízben. Minden lépése kisebb hullámokat kavart, melyek megmozgatták a vízfelszínen lebegő hulladékdarabokat, melyek némelyikéről meg sem lehetett mondani, eredetileg mi lehetett. Valami mintha végigsimított volna Gertrude lábán. A nő összerezzent, aztán olyan éleset sikoltott, hogy a férfi kis híján leütötte társnőjét. A sikítás gyorsan elhalkult, mert Nora – hihetetlen lelkierőről téve tanúbizonyságot – előrelépett, és tenyerét a társnője szájára tapasztotta. – Ha meghallanak minket, végünk! – sziszegte az olyan emberek eltökéltségével, akik a túlélés érdekében a saját társaikat sem kímélik. Gertrude sápadtan mutatott a vízre. – Itt volt. Ereztem. Nora megrázta a fejét. – Ne a víztől tarts, s még csak ne is attól, ami a felszín alatt lapul! Nekünk most azoktól van félnivalónk, akik Leót megölték. S ha meghallották a sikításodat, alighanem hamarosan itt lesznek… Gertrude némán nyelt egyet, majd felsóhajtott. – Megpróbálok uralkodni az idegeimen… – ígérte, de látszott rajta, hogy nagyon kevés választja el a teljes idegösszeroppanástól. – Rendben, Nora, menjetek ti előre! – szólalt meg a férfi. – Most én leszek a hátvéd, nektek csak annyi dolgotok van, hogy eljussatok a felfelé vezető létráig, s felmenjetek a hipermarketbe. Ha le is maradnék, ne várjatok meg… odafenn majd találkozunk. Nora bólintott, és megragadta társnője karját.

– Gyere, nincs több időnk! Ebben a pillanatban a fekete vízből egy ezüstös test emelkedett ki. Az alakját lehetetlen volt meghatározni, mert egy része víz alatt maradt, ám ami kiemelkedett a felszín alól, az leginkább egy elnyújtott ellipszisre emlékeztetett. Valóban ezüstös színe volt, bár a testen fekete csíkokat is ki lehetett venni. Teljesen szimmetrikus volt, mind a négy irányból nézve. Kétség sem férhetett hozzá, hogy mesterséges tárgyról van szó, nem valami atomcsapás utáni mutáns szörnyetegről. – Egy átkozott kiborg! – kiáltott fel Nora, és egy vakmerő vetődéssel átugrott a gép felett, hogy minden erejét összeszedve immáron valóban az életéért fusson. A másik nő túlságosan megrémült ahhoz, hogy menekülni próbáljon, csak állt és sikított, ahogy a torkán kifért. A kiborg ugyan sokkal kisebb volt, mint amilyeneket eddig láttak odafenn, ám a gépek már sokszor bebizonyították, lehetetlenséggel határos elpusztítani őket. Még egy puska sem ért sokat velük szemben, nemhogy egy vasdarab. A férfi mégis megpróbálkozott a lehetetlennel. Talán a kiborg mérete miatt, talán a kétségbeesés tette, de előrelépett, és Gertrude-ot a falhoz penderítve felemelte az acélcsövekből készített fegyverét, és lesújtott a kiborg páncélzatára. Ahogy a két fém összetalálkozott, kékes szikrák villantak fel és enyésztek el, majd a férfi felüvöltött, és kihullott kezéből a buzogány. Az ütés elég erős volt ahhoz, hogy akár a legkeményebb koponyájú ember fejéből is véres pépet csináljon, ám a titánium páncélzattal szemben annyit

ért, mint halottnak a csók. Az ütés ereje ráadásul kificamította a férfi csuklóját, így esélye sem volt egy második próbálkozásra. – Fuss, Nora, fuss! – Ez volt minden, ami az erejéből telt, miközben ő is ugyanezt tette, igaz, az ellenkező irányba. Talán sikerült egy másodpercre lekötnie a kiborgot, és ezzel lehetőséget ad a nőnek a menekülésre. Nekik már úgysincs semmi esélyük. S talán még azt is elérheti, hogy elég közel tudja csalni a kiborgot a támadóikhoz, hogy az azokkal is végezzen. Ám ez a gép nem Halálosztó volt. Az már rég végzett volna valamennyiükkel. Ez a kiborg más elvek szerint pusztított. Neki nem adatott meg a szelekciós képesség, melyekkel szétválaszthatta volna a fogolytáborba szánt és a likvidálandó humánokat. Az elsődleges direktívái minél hatékonyabb pusztítást irányoztak elő, így olyan pozíciót keresett magának, ahonnan a testébe épített robbanótöltet detonálásával minél több humánt tud megsemmisíteni. Az eddigi késlekedésnek is ez volt az oka. Érzékelői három humánt jeleztek, ám az egyik mindezidáig kívül tartózkodott a robbanási körzeten. Márpedig a kiborg maximális teljesítményre törekedett. Háromból hármat. Éppen ezért a természetes fedezékeket felhasználva olyan koordinátákat határozott meg, melyek elérésekor a robbantás mindhárom humánnal végez. A kiborg nem rendelkezett túl bonyolult parancsértelmezővel, mely éppen ezért az utolsó pillanatban közbeiktatott még egy

ellenőrzési fázist, hogy a hibalehetőséget a minimálisra csökkentse. A robbanás ezért ismét eltolódott. A humánok folyamatosan változtatták a helyüket. A parancsértelmező nekilátott a környezeti paraméterek ismételt feldolgozásának, majd új koordinátát jelölt ki magának, és ismét eltűnt a vízfelszín alatt. Az egyszerűsített radarszisztémának és a külső hőérzékelőknek köszönhetően elég pontosan tájékozódott. Amikor felbukkant a felszínre, ismét csak két humán tartózkodott elég közel a kiborghoz, ám a parancsvezérlő arra a következtetésre jutott, hogy a harmadik is belép néhány másodpercen belül a kritikus zónába, és bekövetkezhet a detonáció. Ám a kiborg nem volt elég értelmes. A parancsértelmező nem kalkulált a humánok kiszámíthatatlanságával. Ráadásul a humánok a kritikus időpillanat elérése előtt felfedezték, és haladási irányvektoruk megváltoztatásával reagáltak a felbukkanására. A parancsértelmező mindent megtett annak érdekében, hogy maximálisan teljesítse az elsődleges direktívákat, ám a határértékek kezdtek kicsúszni az elfogadható zónából, ezért úgy döntött, nem vár tovább, mert az a feladat sikeres teljesítésének a rovására menne. Három humán helyett kettővel kell megelégednie. Vagy annyival, amennyit sikerül elpusztítani. A robbanás nem volt túl nagy, ám a kiborg testéből kivágódó repeszdarabok annál nagyobb pusztítást vittek

véghez. Gertrude-ot csupán egyetlen méter választotta el a detonáció középpontjától, teste valósággal szétrobbant a kiborgból kicsapódó repeszdaraboknak köszönhetően. A kisebb-nagyobb méretű fémsrapnelek valósággal leborotválták a húst a nő testéről, több helyen a csontokat is szétrobbantották. Mindent vér és húscafatok borítottak. A férfi valamivel jobban járt. A robbanást hallva hasra vágta magát a vízben, ám nem lehetett gyorsabb, mint a robbanás. A repeszek közül legalább két tucatnyi találta el, néhány csak a ruhát és a bőrt – meg egy kis húst – nyúzott le a hátáról, ám akadt olyan is, mely tenyérnyi mélyen fúródott a bőre alá. Élt, de talán jobb lett volna, ha meghal. Minden erejét összeszedve megpróbált feltápászkodni, de mindössze annyit bírt elérni, hogy felült, és vállát nekivetette a falnak. Körülötte véresen kavargott a víz, és biztos volt benne, csak percek kérdése, mikor hagyja el annyira el az erő, hogy beledőlve a vízbe, megfulladjon. – Rohadj meg, világ! – motyogta, és igyekezett nem elájulni. Nem voltak illúzió; ezt a robbanást senki nem élhette túl. Balszerencsés nap volt ez a mai, gondolta elelhomályosuló tekintettel. A távolban mintha fényeket látott volna felvillanni, de képtelen volt eldönteni, hogy csak a szeme csalja meg, vagy ez már a halál… Még hallotta, hogy valaki kérdez tőle valamit, miközben erős fény világított a szemébe, de válaszolni már nem volt ereje. Erős kezeket érzett, melyek megragadják, felemelik és magukkal viszik. Számára a valóság és a

képzelet immáron egybemosódott. Még nem tudott róla, de már átlépte azt a határt, ahonnan nincs visszatérés. S erről azok sem tudtak, akik magukkal vitték. Jó harmincöt méterrel arrébb egy meggyötört nő kapaszkodott lihegve egyre feljebb a rozsdás vaslétrán. Minden pillanatban várta, hogy valahonnan a sötéten kavargó vízfelszín alól felbukkan még egy ezüstös test, és a második robbanás immáron vele is végez. A légnyomásnak köszönhetően szinte semmit sem hallott, és túlságosan félt ahhoz, hogy hátra merjen nézni. Csak mászott egyre feljebb, fogait összeszorítva, kizárva tudatából a világot. Nem látta, mi történt Gertrude-dal, s azt sem, hogy néhány alak bukkan elő a sötétségből, és magukkal viszik haldokló társát. Rossz nap volt ez a mai… 4. Egy új sereg katonái Párizs, 2005. szeptember 17. A tetőn lapuló alakot lentről aligha vehette volna észre bárki. Még egy kiborgnak is nehezére esett volna azonosítani a célpontot, jóllehet, az általa leadott lövések irányvektorait visszaszámítva valószínűleg megtalálja. A sötétszürke ruha csaknem teljesen beleolvadt a háttérbe, így még egy repülő gépezet sem szúrta volna ki. A hőnyomok elrejtésére vékony alufóliába csavarta a testét, melynek volt még egy előnye: hosszú órákat tölthetett el idekint anélkül, hogy a megfagyástól kellett volna tartania. Igaz, időről időre megpróbálta megmozgatni minden porcikáját, részben a zsibbadás miatt, részben pedig azért, hogy még időben észrevegye, ha a hideg mégis erősebbnek bizonyulna. Gyors pillantást vetett az órájára.

Még tizenkilenc perc, gondolta. Türelmesnek kellett lennie, de a harmadik idefenn töltött óra már kezdett az idegeire menni. Mégis így kellett megszervezniük az akciót, jókora biztonsági ráhagyással, igazodva a gépek által diktált időbeosztáshoz. Igaz, jöhetett volna egy kicsit később is, és így talán nyer egy vagy két órát, azonban növekszik a felfedeztetésének az esélye is. A kiborgjárőrök minden páros órában érkeztek, ám minden negyedik órában elrepült erre egy automata helikopter is. Ha az automata érzékelők odafentről kiszúrják, akkor megette a fene. Így olyan időpontot kellett választaniuk, ami nem sokkal a repülő gépezet távozása utánra esett, akkor kapaszkodhatott fel ide. Nem volt egyedül. A tudat, hogy bajtársai lapulnak odalent, némi megnyugvással töltötte el. Igazság szerint ő volt a legjobb helyzetben, a legnehezebben belőhető fedezéket választották a számára. Ha valamelyik kiborg elég szerencsés, akkor persze így is leszedheti, de ennek nem csupán statisztikailag, de gyakorlatilag is elég kicsi az esélye. Nem voltak sokan, de bíztak benne, hogy elegen lesznek a feladat megoldásához. Egy új hadsereg első katonái voltak ők, egy szerveződő ellenállás magja. Nem áltatták magukat, ám úgy érezték, mindenképp bele kell vágniuk. Az egész tulajdonképpen egy Gerion nevű férfival kezdődött, aki szilárdan hitt abban, hogy a háború – az atomcsapások meg minden – nem az emberek miatt tört ki. Igaz, hipotézisekre építette fel ideológiáját, ám az eddigi tények az ő igazát bizonyították. Bár Gerion

halott, de akadt, aki továbbvigye az általa megfogalmazott ideológiát. Talán a sors akarta, hogy Joshua rátaláljon Jacques Mordeauxra, s ők belebotoljanak egy halálos játékot játszó fickóba, Árnyékjáróba, aki velük együtt véghezvitte, amit addig sokan képtelenségnek tartottak: hidegre tettek két kiborgot, mi több, sikerült megszerezniük az egyik gép plazmapuskáját is. Ettől a fegyvertől nagyon sokat vártak, s itt volt az alkalom, hogy kipróbálják a gyakorlatban, mit ér a technikai zsenialitás, az emberi kreativitás a hideg logikára épült gépekkel szemben. Bár Árnyékjáró hevesen tiltakozott ellene, mégis őt szemelték ki a mesterlövész pozíciójára, a csalétek szerepét ezúttal Joshua és Mordeaux vállalta magára. Az egyik épület ablaka mögött Brown lapult, a hallgatag amerikai, aki viszonylag keveset beszélt, ám amikor megszólalt, világossá vált mindenki számára, hogy van némi köze a háborúhoz és a katonáskodáshoz. Árnyékjáró sokat megadott volna azért, ha maga mellett tudhat még néhány régi bajtársat, s bár a tábornok szerint erre reális esélyük volt, arra a percre még várni kellett egy darabig. Ám addig sem ülhettek tétlenül, karba tett kézzel, bízva valami isteni közbeavatkozásban, egy csodában, melynek következtében minden visszatér a régi kerékvágásba. Arról nem is beszélve, hogy akár mesterséges intelligencia, akár emberek irányítják a kiborgokat – a halálosztókat, ahogy a tábornok találóan elnevezte őket –, alighanem levonják a megfelelő következtetést az eltűnt plazmafegyver miatt. Ez természetesen magában

hordozta minden, a plazmafegyverre épülő terv kockázatát, hiszen ha bármikor felhasználják a plazmát a gépek ellen, akkor valaki – vagy valami – hamarosan tudomást fog szerezni erről, s nyilván megteszi a megfelelő ellenlépéseket. Bár az első két-három alkalommal alighanem kockázat nélkül használhatják majd, a későbbiekben minden egyes használattal növekszik a lelepleződés veszélye. Arról nem is beszélve, hogy csupán elképzeléseik és hevenyészett számításaik voltak a tár kapacitásáról, s ha kiürül az energiacella, akkor a plazmapuska nem ér többet egy bunkósbotnál. Mégis kockáztatniuk kellett. A tábornoknak ráadásul volt néhány használható ötlete, miként verhetik át az ellenséget, s ezek az ötletek a megbeszélések során hamarosan konkrét tervekké kovácsolódtak. Növelni a siker esélyét, s csökkenteni a kockázati tényezőket, ez volt a tábornok jelszava, és az emberei – mert a kis csoport egyértelműen a tábornokot tekintette immáron vezetőjüknek – elégedetten látták, hogy nem kell attól tartaniuk, értelmetlen kockázatvállalás miatt halnak meg. Két teljes napba telt, mire a terv megszületett. Ez nem volt túl sok idő, különösen nem jelen körülmények között. Victor rejtekhelye ráadásul kezdett szűkössé válni a számukra, ám egyelőre még csupán álmodozhattak nagyobb bázisról, ahol berendezhetik az új sereg főhadiszállását. De előbb vagy utóbb arra is sort kerítenek majd, hogy végigjárják a környező romokat, s

találjanak maguknak egy új helyet, ami mindenkinek megfelel, és a kiborgok ellen is védelmet nyújt. Amióta kiszabadították a tábornokot – és vele együtt Brown-t és Stepschyt –, valamennyien a gépeket emlegették, ha az ellenség szóba került. Fantasztikusabbnál fantasztikusabb hipotézisek születtek a gépeket irányító szupertudatra vonatkozóan, s bár néha közel jártak az igazsághoz, a hipotézisek – bizonyíték híján – feltételezések maradtak. Egyelőre Stepschy is a csoporttal maradt, jóllehet, a lengyel származású férfi még az elején közölte, csupán ideiglenesen tart velük, mert amint összeszedi magát egy kicsit és megfelelő mennyiségű készletet sikerül felhalmoznia, nekivág a romos városnak, s megpróbál kijutni belőle, hogy felkutassa a rokonait, akik egy közeli tanyán éltek a háború előtt. Senkinek nem volt szíve megmondani neki, hogy valószínűleg hiába fáradozik. S igazság szerint ő maga is tudta, mennyire kevés az esély arra, hogy bárkit is életben talál a rokonai közül. Ám a remény hal meg legutoljára… Most csaknem mindannyian itt voltak. Victor a tábornokkal együtt a nagyképűen Főhadiszállásként emlegetett menedéken maradt, míg Stepschy azt a feladatot kapta, hogy Victor útmutatásait követve járjon végig néhány épületet, és gyűjtsön be mindent, amit használhatónak tart. Az utánpótlásra folyamatosan szükségük volt, és Stepschyről pillanatok alatt kiderült, hogy egykoron gyógyszerészként dolgozott, így Victor két régi gyógyszertárat is megjelölt a hevenyészve felvázolt térképen.

– Amiről tudtam, micsoda, azt már begyűjtöttem – magyarázta Victor –, ám sok minden akadt ott, amiről fogalmam sincs, mire jók. Talán te tudni fogod… A kiborgvadász csapat – a nevet Mordeaux ragasztotta önmagukra – Victor feljegyzései alapján dolgozta ki a tervét, és két napon keresztül mást se csináltak, mint a járőrök útvonalát, érkezési és elhaladási idejét ellenőrizték, szinte másodpercre pontosan feljegyezve minden fontosabb eseményt. Első hallásra kicsit vadnak tűnt a terv, hogy újabb halálosztókat semmisítve meg további fegyverekhez jussanak, ám Árnyékjáró, Mordeaux és Joshua már bebizonyították egyszer, nem lehetetlen a feladat, bár kétségkívül komoly kockázatokat kell majd vállalniuk. Victornak sikerült annyit elérnie, hogy a plazmafegyverre ráerősített egy vadászpuskáról leszerelt célzóoptikát – a kiborgoknak persze nem volt szükségük ilyesmire –, valamint az elektronikus lővezérlőt rákötötte egy érintőpanelre, így egyfajta elsütőbillentyűt sikerült összebarkácsolnia. A fegyver továbbra is meglehetősen nehéznek bizonyult, arról szó sem lehetett, hogy a lövész gerillaharcba bocsátkozzon vele. – A legtöbb, amit megtehetsz – jegyezte meg Victor az utolsó megbeszélések egyikén –, hogy keresel magadnak egy nyugodt helyet, lepakolod a fegyvert, nagyjából becélzod magad, és türelmesen vársz, amíg a célpont felbukkan. Ha menekülnöd kell, hagyd ott a fegyvert, később jó eséllyel ott fogod találni. Nem tartom valószínűnek, hogy a kiborgok magukkal vinnék, még ha rá is akadnak a rejtekhelyedre.

Minthogy eddig szinte senkinek nem sikerült végeznie egy kiborggal, így nem tudták, hogy a gépek összegyűjtik-e a kilőtt társaikat, hogy később alkatrésznek használják fel őket, esetleg a megjavításukkal próbálkozzanak. Mordeaux ugyan felajánlotta, hogy visszamegy arra a helyre, ahol Árnyékjáró kilőtte a kiborgokat, ám végül is, nem ez volt a legsürgősebb feladatuk, így egyelőre talonba tették. És most itt lapultak a kiborg-járőrök útvonala mellett, és türelmesen várták, hogy a következő páros elérjen idáig. Az előzetes felderítés alapján pontosan tudták, mikorra várhatják a gépeket, szinte másodperc bizonyossággal fogadhattak volna arra, mikor fognak felbukkanni a törmelékhalmok mögül. Már nem kell sokáig várakozniuk. 5. Törvénycsináló Párizs, 2005. szeptember 17. Samuel Rodgers egy vastag pokrócokból készített ágyon hevert, a kezét a feje alá fonva. Elgondolkozva bámulta a csupasz mennyezetet, gondolatai az elmúlt napok körül forogtak. Sokkal jobban alakultak a dolgok, mint azt remélni merte volna. Sokat kockáztatott, ám az Úr mindvégig mellette volt. A több mint kétszáz mérföldes zarándokút során egyetlen alkalommal sem találkozott túlélőkkel, ám Párizst elérve egy csapásra megváltozott a helyzet. Igaz, a külvárosban a keresztet kellett használnia, hogy megvédje magát – valahogy megérezte, hogy itt kevés lesz, ha felfedi az arcát vagy megszólal –, ám a második támadásnál minden úgy alakult, ahogy azt előzetesen eltervezte. A véletlen

hasonlóságot felhasználva, melyet egyre inkább az Úr ajándékának tekintett, sikerült felébreszteni az emberekben a lelkiismeretet. S ez máris több volt, mint amit remélhetett. Mind Viktória, mind pedig Joseph ideális alanynak bizonyultak. Az új rend első katonái lesznek ők, elsők az elsők között. Mert azt soha nem szabad elfelejtenie, kiknek is köszönheti az első szerencsés lépés megtételét. Még akkor is, ha az Úr terjesztette ki feléjük áldást osztó kezét. Viktória társai – immáron a Gyülekezet – meglepően jól fogadták Rodgers testvér felbukkanását. Mintha lelkük legmélyén valamennyien mohón áhítoztak volna az üdvözülésre, az eddig elkövetett bűnök meggyónására, a néha elviselhetetlennek tűnő terhek megosztására. És Rodgers testvér partner volt ebben. Egyszerre volt barát, testvér, szellemi vezető. A csoport vezetője, egy bizonyos Francois Anselme, aki a beszéde és külseje alapján egykoron hentes vagy valami hasonló lehetett, a Viktóriával folytatott rövid, halk beszélgetést követően Rodgers testvér elé járult, letérdepelt a lábához, és ünnepélyesen megkérte, hogy terjessze ki oltalmát a csoport egészére. És akkor Samuel Rodgers megáldotta a Gyülekezetet. Mozdulatai, szavai nem voltak mesterkéltek, szíve legmélyéről szakadt fel minden szó, és amikor széthintette a szentelt vizet a boldogságtól fénylő arcok irányába, akkor úgy érezte, nem is ő, hanem Jézus Krisztus teszi mindezt. Tökéletes egybeolvadást érzett.

A szertartás végeztével mindenkit meggyóntatott. Órákon keresztül hallgatta az emberek vallomását bűneikről; jobb híján a folyosó végét zárták el egy takaróval, s hogy a gyónási titok megmaradjon, Rodgers testvér javaslatára a gyónás ideje alatt odabenn az egész Gyülekezet hangosan imádkozott. Samuel Rodgers számba vette híveit. A gyermekeket is beleszámítva immáron tizenheten voltak. Innentől kezdve ő tartozik értük felelősséggel. Készleteknek ugyancsak híjával voltak, ám a búvóhelyük elég nagy volt ahhoz, hogy akár kétszer ennyien is elférjenek idelenn. Néhány viseltes olajlámpással és gyertyákkal világítottak, a sarokban vashordókban halmozták fel mindenüket, amit eddig sikerült összeszedniük. Szerencsére a kannibalizmus bűnébe nem esték bele, bár titokban Rodgers testvér számított erre, és ezért hozatta magukkal halott támadóját. Neki személy szerint nem volt kifogása ez ellen a barbár tett ellen, ám a tényeket megismerve bölcsen hallgatott arról, hogy volt olyan időszak az élete során, amikor rákényszerült az emberhús fogyasztására a túlélés érdekében. Egy ügyes váltással sikerült mindenkivel elhitetnie, hogy pusztán azért cipelték magukkal a halottat, hogy tisztességesen elbúcsúzhassanak tőle. Ahogy Rodgers testvér mondta: keveseknek adatik meg manapság, hogy lelkük békében nyugodjon. A halottat meztelenül temették el egy temetőnek kinevezett helyen, melyet Rodgers egy gyors szertartás keretében felszentelt, alkalmassá téve a földet a halottak befogadására.

A csoport elég szervezetlennek tűnt. Úgy tűnt, Anselme megelégedett azzal, hogy minden nap kiküldött néhány embert, hogy szerezzenek valami ennivalót. Ez pedig nagyon kevés a túléléshez, Samuel Rodgers magában csodálkozott is, miként maradhatott életben ennyi ember ilyen rossz körülmények között. Ám eljött az idő a változásra. Rodgers testvér kihirdette az első törvényeket, melyek ugyan nem mindenben feleltek meg a mózesi tanításoknak – a túlélés szempontjából ügyelni kellett arra, hogy a csoport ne válhasson beltenyésztetté, ezért minden nemzőképes nő és férfi köteles volt hálni egymással, így biztosítva a vérfrissítést. Ez a törvény ugyan némi visszatetszést váltott ki, ezért Rodgers hevenyészett előadást tartott azon kevés genetikai tudására támaszkodva, melyet még egyetemi évei során sajátított el. Igyekezett olyan komor képet festeni a jövőről, ha nem tartják be ezt a törvényt, hogy senkinek ne jusson eszébe engedetlen maradni. Nyomorékokról, mutánsokról, szörnyszülöttökről beszélt. S mert az ékesszólásával sohasem volt semmi gond, így a beszéd végére csaknem mindenki belenyugodott az új rendbe, melynek teljes bevezetésére Rodgers testvér – rendkívül bölcsen – két teljes hónap türelmi időt is adott. A második fontos intézkedése volt, hogy három fős csoportokat állított fel a fiatalabbakból – egy-egy tapasztalt felnőtt felügyeletére bízva őket. Nekik jutott az a nehéz, ám rendkívül megtisztelő feladat, hogy magukra vegyék a csoport ellátásnak problémáját. A fiatalok gyorsak, vérükben van a bújócska, ösztöneik

csalhatatlanok, jelentette ki Samuel Rodgers a beszéde végén, és mindenki élénken helyeselt. Végre volt valaki, akinek határozott elképzelései voltak a jövőt illetően, s nem csupán arra koncentrált, hogy egyik napról a másikra életben maradjanak. Az emberekben új remény ébredezett. Rodgers gondoskodott a menedék őrzéséről is. Eddig mindössze annyira korlátozódtak a csoport védelmi intézkedései, hogy lezárták a vastag fémajtót, mely elválasztotta a pincét a külső, felszínre vezető hosszú folyosótól. Nem volt másik kijárat, ha valaki ostrom alá vette volna a menedéket, vagy itt halnak valamennyien, vagy megadják magukat. Ez utóbbi valószínűleg éppúgy a halálukat jelentette volna. Samuel Rodgers igazi felelősséget érzett. Olyanok voltak, mint egy nagy család, s ő igyekezett megfelelni minden elvárásnak, amit új hittestvérei állítottak vele szemben. Tisztában volt azzal, hogy hónapoknak kell eltelnie, mire sikerül kialakítani az új rendet, ám ahhoz, hogy egyszer bekövetkezzen, mihamarabb el kellett kezdenie. Miközben az ágyán feküdt, máris újabb intézkedéseken törte a fejét. Joseph társait mielőbb fel kell keresnie, hogy új híveket toborozzon, és ezzel a Gyülekezetet erősítse. Számított rá, hogy kemény kézzel kell majd fognia a két csoportot, amíg az emberek el nem fogadják egymást, ám a homogenizálódás ilyen vészterhes időkben könnyen végbemehet, ha valamennyien elfogadják vezetőnek Rodgerst. A próféta – ahogy egyre többet emlegették egymás között a Gyülekezet tagjai – igyekezett előre

gondolkozni. Elképzelhető, hogy Joseph csoportjával lesznek problémák; ahogy kivette a nyomorék férfi szavaiból, náluk bizony a kannibalizmus mindennapos dolog. Ha farkasokat hoz a bárányok közé, annak könnyen kudarc lehet a vége. Mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy gondoskodjon a csoport ellátásáról, közben pedig személyesen kell megmutatkoznia Joseph társai előtt. Igaz, Joseph gyakran emlegetett valakit, akit csak Vadkannak hívott – Rodgers arra következtetett, hogy ez a fickó lehet a csoport vezetője. Kicsit furcsa volt számára, hogy Joseph furcsa beceneveken hivatkozott a társaira, de ez úgyis csak az újkereszténység felvételéig lesz így. Mindenkinek van normális neve. – Rodgers testvér – guggolt a férfi ágya mellé egy alacsony, rövidre nyírt hajú leány, aki alig valamivel lehetett túl a tizenötödik életévén. – Szeretnék valamit kérdezni… A férfi elmosolyodott, és biztatóan bólintott. – Mondjad, Zara! – Mindig nagy gondot fordított rá, hogy megjegyezze az emberek nevét, mert tapasztalatból tudta, hogy ez milyen sokat jelent a személyes kapcsolatok szempontjából. Így aztán megkérte Viktóriát, hogy mindenkit mutasson be neki, és valahányszor hallott egy nevet, magában gyorsan négyszer-ötször elismételte. A leány elpirult. – Felkínálkozhatom neked? – Olyan halkan beszélt, hogy Samuel Rodgers akaratlanul is közelebb hajolt egy kicsit, ám közben megértette, miről is van szó, így mozdulata meglehetősen kétértelműre sikerült.

Rodgers egy pillanatra elbizonytalanodott. Vajon mit kell válaszolnia? Vagyis inkább milyen választ várnak tőle a hívei? Mert ez a legfontosabb. Semmiképp nem szabad csalódást okoznia nekik. Minden tettét és szavát kétszer is meg kell fontolnia, mert onnantól kezdve az számít majd az etalonnak. Mindig az első a legnehezebb… Az embereknek vezetőre van szüksége, aki mindig tudja, mit csinál. A leány, félreértelmezve Rodgers hallgatását, gyorsan hadarni kezdett. – Már egy éve túl vagyok az első vérzésemen… Nemzőképes vagyok, ahogy mondtad… Igyekszem jó keresztény lenni, és gondoskodni arról, hogy legyen, aki továbbvigye a stafétabotot… Ha véget ér a háború, emberekre lesz szükség, akik a romokon felépítik az új világot az Úr dicsőségére. Rodgers zavartan hallgatta saját szavait, melyeket alig néhány órával ezelőtt mondott a Gyülekezetnek. Legszebb álmaiban sem hitte volna, hogy eszméi ilyen termékeny talajra hullottak volna. Bort inni és vizet prédikálni… A próféta elmosolyodott. – Köszönöm, Zara, hogy az új törvények szellemében engem választottál elsőként – mondta halkan, és hagyta, hogy a leány bátortalanul megfogja a kezét, ám utána átvette az irányítást, s a pince hátsó részében takarókkal leválasztott „szobába” kísérte a leányt. Nem kerülte el a figyelmét, hogy a hívek minden mozdulatát figyelik. Lopva, a szemük sarkából, de őket nézik. Az első vízválasztó, gondolta Rodgers, miközben akaratlanul is beleborzongott, ha az elkövetkező

percekre, órákra gondolt. S nem csupán azért, mert már hosszú hónapok óta nélkülözte a testi szerelmet. Egy új világba új emberek kellenek… 6. Rajtaütés Párizs, 2005. szeptember 17. A kiborg leginkább egy önjáró hűtőszekrényre emlékeztetett. Tömzsi volt, szögletes, ugyanakkor szabályos alakú. Amilyennek az ember még valamikor a huszadik században elképzelte a robotokat. Lánctalpakon haladt, ez tűnt a legideálisabb választásnak a romos felszínen való közlekedésre. Ugyanakkor a lánctalpak mellett a kiborg testének alsó részébe egy speciális emelő-kiegyensúlyozó egységet is szereltek, melyek segítségével képesek voltak magasabban fekvő helyekre is feljutni; igaz, jóval lassabban, mintha a lánctalpukat használták volna. A tervezés célszerűségre törekedett; a gépek nem voltak különösebben áramvonalasok, ám haladási sebességük hosszú távon megegyezett egy futó emberével. Elméletileg egy jó futó, aki ismerte a terepet, elfuthatott előlük, ám a gépek képesek voltak követni a hőnyomokat, így csupán kevesen akadtak, akik meglógtak egy kiborg elől. Arról nem is beszélve, hogy a gépek üldözés közben is képesek voltak csaknem százszázalékos hatékonysággal használni a fegyvereiket. Márpedig úgy nehéz életben maradni, ha nem csak a futásra kell koncentrálni, hanem a szaporán érkező lézersugarak vagy plazmaadagok elől is kitérni. A kiborgokat mindenki igyekezett elkerülni. Eddig. Árnyékjáró a célzóoptikán keresztül folyamatosan szemmel tartotta a gépeket. Ketten voltak, mint mindig.

A férfi egy pillanatra elgondolkozott azon, vajon miért kell párban lenniük, hiszen egy kiborg elvileg könnyedén felvette volna a harcot még egy tucatnyi emberrel is. Régen volt szokás, hogy a rendőrök párban sétáltak az utcán, egyrészt így könnyebben telt az idő, másrészt biztosíthatták egymás hátát, ha gondok adódtak. Alighanem innen eredhet ez is, gondolta a férfi, jóllehet, nem volt biztos benne, hogy elmélete mennyire helyes. Nem is sejtette, mennyire közel jár a valósághoz. A gépek tulajdonképpen az emberi viselkedésmintákat másolták, noha ez senkiben nem tudatosodott. Bár a feltételezések szerint egy új faj első képviselői voltak – egy újabb evolúciós lépcsőfok –, mégis az emberek voltak, akik megálmodták őket, alkotójuk csupán ezeket az álmokat – sokszor fantazmagóriának tűnő terveket – használta fel a gyártás során. A férfi úgy becsülte, még körülbelül harminc másodpercbe kerül, mire a kiborgok elég közel kerülnek hozzá, hogy megpróbálkozhasson az első lövéssel. A fegyvert mindössze kétszer próbálták ki – a tesztre mindenképp szükség volt, hogy ne éles helyzetben derüljön ki a hiba, mert az mindannyiuk életébe kerülhet. Akkor minden rendben ment, igaz, Victornak kalibrálnia kellett a kibocsátott energiamennyiséget, mert az első lövés túl hosszúra sikerült, az energiamodul teljesítménye három teljes százalékkal csökkent ennek következtében. A fegyvert így is találomra állították be. Árnyékjáró bízott benne, hogy egy-két lövés elegendő lesz ahhoz, hogy leterítsen egy kiborgot, mert ha a páncélzatuk még

a plazmának is ellen tud állni, akkor ma sokan fognak meghalni. S ami a legrosszabb az egészben: feleslegesen. Még huszonöt másodperc… Hamarosan akcióba kell lépnie Joshuának és Mordeauxnak. A terv szerint el kell csalniuk egymástól a kiborgokat, bár ha bődületes szerencséjük van, akkor az első támadás akár az utolsó is lehet egyben. Erre a célra Victor néhány gránátot kapcsolt össze, melyek robbanása remélhetőleg képes hidegre tenni egy gépet. Vagy akár kettőt is. Árnyékjáró voltaképp a végső biztosíték volt. Ha sikerül a gránátokkal működésképtelenné tenni a halálosztókat, akkor rá tulajdonképpen nincs is szükség. Legfeljebb akkor, ha újabb gépek érkeznének, hogy változtassanak az esélyeken. Felülről támadni… egyszer már bejött, miért ne jönne be még egyszer. Joshua és Mordeaux az utca két oldalán lapultak egy első emeleti épületben, melyek ablaknyílásai elég nagyok voltak ahhoz, hogy kényelmesen kihajíthassák a gránátfüzéreket az ablakon, ugyanakkor a falak is elég vastagnak tűntek, hogy pár másodpercig felfogják a gépek részéről érkező esetleges lövéseket. Brown kicsit távolabb helyezkedett el. Ha a dolgok rosszabbra fordulnának, neki kell néhány lövéssel magára irányítania a működő gépek figyelmét, aztán mielőbb eltűnni a környékről, bízva benne, hogy az a néhány másodperc, amit nyert, elegendő lesz a kiborgok megfékezésére. Vagy a menekülésre.

Rengeteg ha szerepelt a tervben, és sem Árnyékjáró, sem a tábornok nem kezdett el esélyeket latolgatni, mert akkor valószínűleg lemondtak volna a terv megvalósításáról. Jó adag szerencse, elszántság és természetesen a legapróbb részletekig kidolgozott terv – már amennyire a körülmények engedik. Ez volt minden, amit az emberek fel tudtak mutatni, mégis belevágtak. Mert bele kellett vágniuk, ha változtatni akartak a saját jövőjükön. Tizenöt másodperc… Árnyékjáró megmozgatta egy kicsit a vállizmait, a nyakát, majd ismét a célzóoptikára tapasztotta a szemét. Az elektronikus nagyításnak köszönhetően olyan közel érezte a gépeket, hogy az az érzése támadt, kinyújtott kézzel megérinthetné őket. Nem sokat tudott a gépekről, de igyekezett kiválasztani a legsebezhetőbbnek tűnő pontot. Annyit tudott biztosan, hogy a vezérlőegységük valahol a törzsben helyezkedik el, nyilván a legvédettebb helyen. Egy szerencsés lövéssel szétolvaszthatná, ám ilyen szerencsés lövés csak a mesékben létezik. Neki mégis meg kell próbálkoznia vele. A legegyszerűbb az lett volna, ha egyszerűen lerobbantja a plazmafegyvert a törzsről, ám ennek az akciónak épp a fegyverszerzés volt az elsődleges célja, így nem kockáztathatták meg, hogy a fegyverek tönkre menjenek. Az már kiderült, hogy a gránát nem sok kárt tesz a fegyverben, bár az is lehet, csupán nagyon szerencsések voltak eddig. Most majd kiderül. Sok minden ki fog derülni. Tíz másodperc…

Mindjárt kezdődik. A kiborgok az utca közepén haladtak. Nem volt mitől tartaniuk, hiszen eddigi tapasztalataik alapján az embereknek nem állt rendelkezésére olyan fegyver, ami kárt tehetett volna a páncélzatukban. Igaz, a központi naplófájlban négy rendkívüli meghibásodás is szerepelt, erről minden egység értesítést kapott, azonban az okok kiderítése még folyamatban volt. Addig nincs miért változtatni a megszokott technikákon. Nyolc másodperc… Árnyékjáró az elsütőbillentyű felé helyezte az ujját, miközben leheletnyit igazított a fegyver csövén. A bal oldali kiborgot vette célba. Öt másodperc… Az egyik kiborg hirtelen megállt, és oldalra fordult, mintha csak meg akarna győződni valamiről. Árnyékjáró tudta, hogy azon az oldalon Joshua rejtőzik. A gép valamiképp megsejtette volna, hogy onnan leselkedik rájuk veszély? Négy másodperc… Árnyékjáró komoly dilemmába került. Ha most megérinti az elsütőbillentyűt, talán megmenti Joshua életét, de az is lehet, hogy éppen emiatt fognak itt pusztulni mindannyian. Várnia kell, de most éppen a várakozás a legnehezebb, még ha olyan rövid időről is van szó. Ebben a pillanatban a Mordeaux-ot rejtő épület ablakán egy emberfejnyi csomag repült ki; egymáshoz erősített tojásgránátok. Árnyékjáró akaratlanul is számolni kezdte a másodperceket, ami a detonációig hátralehetett. Mivel

Mordeaux nem volt tapasztalt katona, így Árnyékjáró kísérelte meg a rendelkezésre álló rövid idő alatt kitanítani a gránáthajításra. Élesben egyszer sem próbálták el, így csak reménykedhetett benne, hogy a fiú jó tanulónak bizonyul, s nem bukik el az első vizsgán. A gránát egy fél másodperccel hamarabb robbant, mint kellett volna. Első alkalommal ez nem is rossz próbálkozás, azonban ennél az akciónál csak a tökéletes volt a megfelelő. A robbanás ennek ellenére jó másfél méterrel repítette arrébb a két kiborgot, ám csupán a bal szélső szenvedett látható sérüléseket – a bal manipulátora leszakadt és a mellkasi páncélzat is több helyen szétnyílt –, a jobboldali máris harci készültségbe helyezte magát, és rövid sorozatokat adott le a Mordeaux-ot rejtő épületre. A kiborg a másodperc tört része alatt megállapította, honnan kapták a „szeretetcsomagot”, így a plazmasugarak nyomban elkezdték megszüntetni Mordeaux természetes fedezékét. Joshua ekkor hajította el a maga gránátfüzérét, és Árnyékjáró szinte ugyanebben a pillanatban érintette meg az elsütőbillentyűt. A plazmasugár egy századmásodperc alatt átégette a kiborg páncélzatát, ám túl kis területet tett használhatatlanná ahhoz, hogy működésképtelenné tegye a gépet. Ám amire a csúcstechnika nem volt képes, azt megtette fél tucat tojásgránát. A második robbanás nagyobb pusztítást végzett, mint az első. Az első kiborg sérült páncélzata nem volt képes ellenállni a detonációnak, és a következő másodpercben a gép belsejéből sűrű, fekete füst tört elő, miközben

színes szikraeső következtében a kiborg lángolni kezdett, majd megfordult a tengelye körül és az oldalára dőlt. Bár még korai lett volna üzemképtelennek nevezni – egy kiborg csak alkatrészekre szedve az, állította Victor –, Árnyékjáró mégis úgy érezte, elkönyvelhetik első, apró győzelmüket. Ám egy kiborg még hátravolt. Árnyékjáró csak remélte, hogy Mordeaux már nem volt a helyén, amikor a kiborg szétlőtte a falat azon a helyen, ahol addig a fiú lapult. Mordeauxnak mintegy öt másodperc állt a rendelkezésére, hogy visszavonuljon, ami rengeteg idő, ha az ember testét nem rántja görcsbe a harctéri rettegés. A célzóoptika megállapodott a kiborg mellkasi páncélzatán, és Árnyékjáró megérintette az elsütőbillentyűt. Azután egy kicsit mozdított a fegyvercsövén, és ismét mozdította ujját. Mindkét lövés célba talált, ráadásul a kiborg meg sem próbált visszalőni, amiből Árnyékjáró arra következtetett, vagy a gép harcvezérlője sérült meg, vagy pedig nem tudja kiértékelni a támadó személyét – nyilván egy másik kiborggal azonosítja. A gránátok alaposan helyben hagyták mindkét gépet, azonban az a tény, hogy az egyik még mindig harcképes maradt, arra figyelmeztette Árnyékjárót, hogy nem árt ismét átgondolni a stratégiájukat. Feltéve, hogy életben maradnak. Aminek jelenleg ötven százalék csupán az esélye. Bár így is lehetne mondani: vagy meghalunk, vagy életben maradunk.

Két gyors lövés dörrent. Árnyékjáró felemelte a fejét, és óvatosan kikémlelt a tető pereme fölött. Odalent a nagy füst miatt alig lehetett valamit látni, de ez inkább az embereket, mintsem a kiborgot zavarta. A sérült kiborg meg sem próbált mozdulni, aminek Árnyékjáró őszintén örült. Így is van elég gondjuk ezzel az eggyel. Lepillantott a fegyver kijelzőjére, de arról nem tudott semmit leolvasni. Bosszúsan harapta be a szája szélét. Ahhoz, hogy lássa az energiamodul töltöttségét, ki kellene venni és újra a helyére pattintani. Márpedig erre most nincs idő. Elvileg mind Mordeaux-nál, mind pedig Joshuánál akadt néhány gránát, amolyan vésztartalékként, de jelen helyzetben kockázatos lett volna használni. Legfeljebb fedezékből, becsléses célzással dobhatták volna el, mert ha megmutatják magukat, akkor a kiborg leszedi őket. Bár ezek után elképzelhető, hogy a kiborg a gránátot is megpróbálná szétlőni a levegőben. Árnyékjáró érezte; hogy a hátán átnedvesedik a ruha. Sejtette, hogy a gépek valamiféle kapcsolatban állnak egymással – nyilván rádióhullámok útján érintkeznek –, ez viszont azt jelentette, csak idő kérdése, mikor érkezik a helyszínre néhány kiborg, hogy pontot tegyenek ennek az összecsapásnak a végére. Addigra jó lenne eltűnni innen. Ám előbb hidegre kell tenniük ezt a kiborgot is. A távolból mintha halk zúgás hallatszott volna. Ha egy páncélozott helikopter érkezik, végünk, futott át Árnyékjáró agyán a gondolatot, miközben ismét célba vette a kiborgot. Valahol elméje leghátsó zugában

regisztrálta, hogy amint tehetik, szerezniük kell egy megsemmisített kiborgot, hogy annak belsejét áttanulmányozva legközelebb jobban felkészülhessenek. Ha lesz egyáltalán legközelebb… Az egyik törmelékdomb oldalán Joshua bukkant fel, és ügyesen oldalra vetődve egy plazmasugár elől – hogy a pokolba sikerülhetett neki? – elhajított egy gránátot. A kiborg észlelte a veszélyt, és haladéktalanul utasította a fegyverrendszereit, hogy álljanak rá az új célpontra és semmisítsék meg, mielőtt kritikus közelségbe kerülnek. Egy kiborg számára ez nem jelent többet néhány ezredmásodpercnél. A gránát hatalmas robbanással lett semmivé, s bár néhány szilánk elérte a kiborgot, mint ahogy a lökéshullám is, ám komolyabb kárt nem volt képes tenni benne. Ez nem. Ám a második és a harmadik gránát, amit Mordeaux az épület második emeletének egyik ablakából pottyantott a gép fejére, már igen. A fiú nagyszerűen alkalmazta az Árnyékjárótól ellesett cselt, s felülemelkedett a kiborg általános érzékelési zónáján. A gránátok csaknem egyszerre robbantak, és amikor eloszlott a füst és ülepedni kezdett a por, Árnyékjáró elégedetten tapasztalta, hogy másik ellenségük is működésképtelenné vált. A gép több darabra szakadt; a robbanás kitépte a helyéről a manipulátorait – az egyikben a plazmafegyverrel –, a páncélzat több helyen átszakadt, és a lánctalpak is megsérülhettek, mert a kiborg megállás nélkül körben forgott. Mordeaux felnézett Árnyékjáróra, aki felemelt kézzel jelezte elismerését, majd villámgyorsan szedelőzködni

kezdett, hogy mielőbb megkezdje visszavonulását. Tudta, hogy odalenn társai mindent megtesznek annak érdekében, hogy megszerezzék a plazmafegyvereket, és eltűnjenek, mielőtt újabb kiborgok bukkannának fel a környéken. 7. Csak egy fémdarab Párizs, 2005. szeptember 17. Jean Sauveterre a fal mellett ült, és a pisztolya tisztításával volt elfoglalva. Arca komor volt, és a szája széle néha idegesen megremegett. Akik ismerték, azok tudták róla, hogy a főnök nagyon dühös. Ilyenkor mindenki jobban teszi, ha messzire elkerüli, és csak akkor szól hozzá, ha feltétlenül muszáj. Túl hirtelen haragú, s olyankor nem nézi, kin tölti ki éppen dühét. A helyiség bal oldalán, egy felhajtott csapóajtó mellett egy kiterített férfi feküdt. Testét sok kisebb seb borította, a háta úgy nézett ki, mintha valaki leborotválta volna, és néhol tenyérnyi acéldarabok ágaskodtak belőle. Igazság szerint két halottat találtak. Csak a másik nem volt olyan állapotban, hogy érdemes legyen felcipelni ide. Túl sok darabba szakadt abban a különös robbanásban, amire ez idáig senki nem tudott magyarázatot adni. Igaz, voltak, akik rejtett csapdáról beszéltek, ami a készítőiken állt bosszút, ám Sauveterre nem adott igazat ezeknek az embereknek. Azok, ott lent, nem csapdába futottak bele. És akármi is volt odalent, mi a garancia rá, hogy nincs belőle még egy. Sauveterre nem volt híres arról, hogy könnyen megijedt volna, és most sem a félelem tartotta távol a csatornától. Inkább óvatos volt, ami a túlélés

egyik elengedhetetlen feltétele manapság. Addig, amíg még csak elképzelésük sincs, mi történt a menekülőkkel, jobban teszik, ha mindannyian távol tartják magukat a csatornától. Ezt ugyan nem adta parancsba, de kijelölte két emberét, hogy tartsák szemmel a csapóajtót, és ha bármi gyanúsat látnak odalent mozdulni, akkor habozás nélkül lőjenek. Majd később ráérnek megnézni, mi van odalent. Merle, a csapat felderítője – ki egykoron besurranó tolvajként kereste kenyerét, így jócskán volt tapasztalata a lopakodásban és hasonlókban – a főnökkel történt néhány perces egyeztetés után eltűnt a lejáratban. Neki jutott az a megtisztelő feladat, hogy megpróbálja kideríteni, mi is történt valójában. Ám Sauveterre gondosan a lelkére kötötte, hogy ne kockáztasson. – Csak odamész, bazzeg, szétnézel és már jössz is vissza! – utasította a türelmetlenül toporgó Merle-t. – Megértetted, bazzeg? Nem szeretném, bazzeg, ha bárkit utánad kellene küldenem! A vékony fickó alig észrevehetően bólintott, majd nem sokkal később eltűnt a csapóajtóban, hogy megpróbálja kideríteni, mi is történt valójában. Ennek már közel két teljes órája. Sauveterre kezdett aggódni. Jóllehet, nem volt szokása az ilyesmi, ám Merle valóban remek szolgálatokat tett eddig a csoportnak, és nem biztos, hogy belátható időn belül pótolni tudnák. A vékony kis fickó csalhatatlan érzékkel tudta kiszúrni azokat az épületeket, melyeket érdemes volt végigkutatni. Ráadásul, ha lakott ott valaki, Merle-t nyugodtan előreküldhette kifürkészni a terepet, mert

biztos lehetett benne, senki nem fog tudomást szerezni az ott jártáról. Csak amikor már úgyis késő. Most akkor hol a pokolban késlekedik? A csoport többi tagja közben átvizsgálta a pincét, és mindent összeszedtek, amit a későbbiekben hasznosíthattak. Némi élelem, pár pokróc, két gyertya – talán még ez volt a legértékesebb mind között –, valamint rozsdás szegek és csavarok. Meglehetősen szerény zsákmány, ám a semminél több. Ha beosztják, akkor mindenkinek jut valamennyi étel ma, s ennél többet senki ne kívánjon. Sauveterre igazságos ember volt. A porciókat mindig személyesen osztotta ki, magának sem tartva meg többet, mint amit a társai kaptak. Igaz, így azt tartotta meg magának az ételből, amelyiket akarta, de ez ritkán jelentett tényleges előnyt, mert jobbára mind ugyanazt ették. Gondja volt arra is, ha valaki megsebesült, akkor többet kapjon egy kicsivel, ám ha valakinek nem volt esélye az életben maradásra, azt lelkiismeret-furdalás nélkül lelőtte. Ilyen nemes célra nem sajnálta a golyót. Tartozott ennyivel az embereinek. A banda nem rendezkedett be túlságosan. Egy-két éjszakát talán eltöltenek itt, azonban alapvetően nomád típusok voltak, sehol nem maradtak túl sokáig. Így sokkal nehezebb volt rajtuk ütni, arról nem is beszélve, hogy Sauveterre állítása szerint esélyük sincs arra, hogy elkényelmesedjenek. Igaz, ez a fogalom elég nevetségesen hangzott, de senki nem akadt a csapatban, aki akár csak mosolyogni is próbált volna a főnökön.

Haltak már meg emberek ennél kisebb bűn miatt is. Sauveterre meglehetősen rosszul tűrte a kritikát, bár mostanában mintha megfontoltabb és visszafogottabb lett volna, hiszen akár érdemi vitába is lehetett szállni vele. Igaz, arra soha nem ártott ügyelni, hogy az utolsó szó a főnöknél legyen, s az is jó pontnak számított, ha a vita nem dőlhetett el Sauveterre oldalára, akkor legalább egy képzeletbeli döntetlenben kiegyezhessen. – Mikor jön vissza Merle? – állt meg egy pillanatra egy alacsony, sasorrú fickó Sauveterre mellett. A főnök egy pillanatra felemelte a pisztolyát – már majdnem készen volt a tisztításával –, és a csövön keresztül bámult az emberére. – Majd, bazzeg! – vont vállat, és felemelte a rongydarabot, hogy az utolsó, aprócska olajfoltot is eltávolítsa az acél felületéről, mely már valósággal fényesre csiszolódott a sok használattól. – Csak azért, mert Gavachette kezd aggódni… Az említett hölgy Merle szeretője volt, s bár másokkal is összefeküdt néhanapján, azért elsősorban a felderítőnek tartogatta magát. Sauveterre felmordult. – Ha Gavachette-nek nagyon viszket odalenn, bazzeg, akkor szóljon, mert van valamim, amitől majd lecsillapodik! – Jelentőségteljesen felemelte a pisztolyát. – Merle-t én küldtem el, bazzeg, s azt is megmondtam, bazzeg, ha meg mer dögleni, bazzeg, utánamegyek, és egyenként tépem le a golyóit! Tiszta beszéd volt, bazzeg? Az alacsony fickó nyelt egyet.

– Tiszta beszéd – szajkózta engedelmesen, és sietve elkotródott, mielőtt Sauveterre esetleg éppen őt találja okolni azért, mert a felderítő még nem tért vissza. A főnök nehézkesen feltápászkodott. Valamivel a harmincas éveinek kezdetén járó férfi volt, széles sebhellyel az arcán és valószínűleg a koponyáján is, bár ez utóbbit a lenőtt haj tökéletesen leplezte, így a társai csak találgathattak – többnyire a háta mögött, mert senki nem merte nekiszegezni a kérdést. A magasabbak közé tartozott a csoportjában, és minden nélkülözés ellenére jó húsban volt, és izmait sem hagyta eltunyulni. A tekintetét kevesen állták, és gyakran késpenge keskenységűre összeszorított szája sok mindent elárult természetéről. Már három hosszú esztendeje volt a csoport vezetője, s míg társai – egy-két kivételtől eltekintve – mind meghaltak, vagy jobbnak látták, ha elszakadnak a társaságtól, ő rendíthetetlenül képviselte a hatalmat. Minden mozdulata megfontoltnak tűnt, és volt valami katonás az egész viselkedésében, jóllehet, Sauveterre soha életében nem öltötte magára az egyenruhát. Igaz, hivatásos vadászként kereste néhány évig a kenyerét, talán innen a fegyverismeret és a katonás szigorúság. – Miroul! – intette magához az egyik emberét, akivel szinte a kezdetek óta együtt volt, s ennek köszönhetően majdnem teljesen megbízott benne. – Végy magad mellé még valakit, aztán másszatok le a csatornába, és nézzetek el a legközelebbi feljáratig! Ha bármi gyanúsat tapasztaltok, akkor azonnal megfordultok és visszajöttök ide! Vigyetek zseblámpát és Molotov-koktélt is! Nem

akarom, hogy bajotok essen, de ha Merle-t nem találjuk meg vagy nem tér vissza két órán belül, akkor mindannyian szedjük a sátorfánkat, és visszamegyünk az előző búvóhelyre. Nem kockáztathatjuk meg, hogy ami kicsinálta ezeket a szerencsétleneket – fejével a kiterített halott felé intett –, meglepjen bennünket! Miroul bólintott, és egyetlen szó nélkül felállt, magához intette a hozzá legközelebb pihenő fickót, s máris nekilátott ereszkedni lefelé a csatornába. Még a vaslétra feléig sem jutott, amikor éles, füttyszerű hang hagyta el a torkát, és sebesen kapaszkodni kezdett visszafelé, nem kis meglepetést okozva a másik fickónak, aki nem győzött kitérni az útjából. Sauveterre megfordult a fütty hallatán. – Ti ketten, bazzeg! – mutatott a fal mellett kuporgó két nőre, akik Molotov-koktél készítésével voltak elfoglalva, s máris legalább fél tucat hevert mellettük, felhasználásra kész állapotban. – Adjatok ide kettőt, és tartsátok készenlétbe a fáklyát! Ahogy Miroul felkapaszkodott a létrára, nyomban megfordult, és a zseblámpáját lefelé irányítva feszülten bámulni kezdte a sötétséget, amiből nem sokkal később halvány fénypont bontakozott ki. A fény lassan közeledett, nagyjából egy vízben gázoló ember gyorsaságával. Elvileg Merle is lehetett, azonban ebben az elvadult világban soha, senki nem engedhette magának azt a luxust, hogy puszta megérzésekre hagyatkozzon. – Merle? – szólt le Sauveterre, felkészülve arra, hogy ha nem érkezik válasz, akkor lehajítja az egyik Molotovkoktélt a csatornalejáratba, majd gyors visszavonulást

rendel el. Bár valószínűleg számbeli fölényben lettek volna, ám ami ilyen pusztítást végez, mint amibe a menekülő belehalt, az elől jobb elmenekülni. Hiszen ebben a világban nincsenek vesztesek vagy győztesek, csak túlélők. S a túlélés sokszor csak attól függ, hogy az ember megérzi-e a veszélyt, vagy túlértékeli önmagát. Halk nyögés érkezett válaszul, amit akár egy névnek is lehetett érteni. – Merle? – ismételte meg türelmetlenül Sauveterre, és felemelte a kezét, hogy ha ezúttal sem kap érthető feleletet, akkor elhajítja az üveget. Gavachette ugrott elő a férfi háta mögül, és kezét széttárva lekuporodott a csapóajtó mellé, és fejét a sötétségbe dugva többször is elismételte Merle nevét. A választ nem lehetett érteni, ám a nő feltérdepelt, és hadarva beszélni kezdett. – Ő az, de nagyon fáradt… Cipel valamit… Sauveterre gyanakodva nézett a nőre, majd lassan leengedte a Molotov-koktélt, és hátralépett. – Rendben, bazzeg! – intett a fejével. – Akkor mássz le hozzá, és segíts neki a cipekedésben! Vidd magaddal az egyik fáklyát, és világítsd meg nekünk a szeretődet, mielőtt visszamásztok ide! Gavachette átvette a bűzös füstöt eregető fáklyát a legközelebb állótól, és furcsa, gúnyos fintort vágva Sauveterre felé, mászni kezdett lefelé, miközben a társai lélegzetvisszafojtva figyelték odafentről. A fáklya sárgás fényt vetett a vízfelszínre, megkettőzve a nő alakját. A sötétségből érkező alak körvonalai lassacskán kivehetővé váltak, ám az árnyék, amit a falra vetett, még

a legerősebb idegzetű túlélőt is arra késztetett volna, hogy fegyvert rántson. Merle közeledett, ám a hátán egy különös alakú fémdarabot cipelt, ami elég nehéz lehetett, mert a cingár kis fickóról csak úgy dőlt a víz. Gavachette igazából nem is értette, a kedvese miért veszi a fáradságot ilyen haszontalan dolog cipelésére, ám nem szólt egy szót sem, hanem amikor a férfi mellé ért, ő is nekifeszült, s immáron ketten hozták tovább a terhet. Ahogy közel értek a vaslétrához, és a fény nyilvánvalóvá tette, hogy a fentieknek nem kell semmilyen veszéllyel számolnia, Sauveterre mordulására négyen is ugrottak, hogy segítsenek a megfáradt felderítőnek. A fémdarabot elég nehéz volt átpréselni a csapóajtón, de szerencsére sikerült megtalálni a megfelelő szöget, és némileg meg is hajtották, miközben négy férfi minden erejét megfeszítve húzta, egy pedig tolta odalentről. – Mi a szar ez, bazzeg? – szegezte Sauveterre a kérdést a felderítőjének, amikor az végre felkapaszkodott a létrán, és fáradtan elnyúlt a fal tövében. Merle-nek annyi ereje sem volt, hogy válaszoljon, s bár száját kinyitotta, torkát csupán valami halk, rekedt hörgésre emlékeztető hang hagyta el. Sauveterre sokat mondóan az egyik nőre nézett, mire az felállt, hogy kisvártatva egy palack vízzel térjen vissza. Merle mohón nyerte az enyhén poshadt vizet; aki igazán szomjas, az nem foglalkozik ilyen kicsinységekkel. – Szóval mi a szart hoztál ide? – Sauveterre érdeklődve pillantott a különös, fényes fémlapra, s ezúttal még a szokásos kötőszóról is elfeledkezett.

Merle megvonta a vállát. – Fogalmam sincs – ismerte be. Többen felröhögtek, ám a nevetés gyorsan elhalt, amikor Sauveterre körbenézett. – Ezt nem értem, bazzeg! – mondta a főnök, finoman érzékeltetve, hogy ennél azért bővebb válaszra tart igényt. – Ugye, nem azt akarod mondani nekünk, hogy valahol megláttad ezt a szart, bazzeg, és annyira a szívedhez nőtt, hogy idáig cipelted? Merle megrázta a fejét, mielőtt ismét felharsanhatott volna a röhögés. – Négy hulla hevert a közelben – magyarázta, miközben nekivetette a hátát a hideg kőnek, és igyekezett lassan lélegezni. – Nagyjából úgy néztek ki, mint az… – A fejével a kiterítve heverő férfi holtteste felé mutatott. – Néhány méterre tőlük ezt találtam, s bár nem vagyok szakértője az ilyesminek, de nagyon úgy nézett ki a dolog, hogy ez az izé ölte meg azokat, odalent… – A csatornában? – kotyogott közbe Queribus. Sauveterre felröhögött. – Nem, majd a pokolban, bazzeg! Merle nem foglalkozott a közbeszólással. – Fogalmam sincs, mi ez, de veszélyes. Csak saccolni tudom, de nem lehet sokkal nagyobb, mint egy jól megtermett kutya, mondjuk, egy bernáthegyi… A belsejében nyilván van egy detonátor, meg egy csomó srapnel, és amikor valaki túl közel megy hozzá, akkor felrobban… – És… – hallatszott hátulról. Merle fáradtan elvigyorodott.

– És máris kész a fasírt. Csak abból nem szívesen ennék… Különösen akkor nem, ha engem szánnak tölteléknek… Senki nem nevetett. Egy újfajta veszély, amivel ezek után számolniuk kell, senkit nem vidított fel túlságosan. Sauveterre lehajolt, és végigtapogatta a fémlemez szélét, mintha csak a felderítője szavait akarná ellenőrizni. A többiek halkan pusmogtak egymás között a hallottakról, mindenkinek volt valami hozzáfűznivalója, ám a vélemények nagyjából megegyeztek abban, jobb lenne mihamarabb eltűnni a környékről. Talán csak ezen a helyen van tele a csatorna ezekkel az Izékkel – a név gyorsan rajta ragadt az ismeretlen veszélyforráson –, hiszen máshol eddig nem találkoztak ilyesmivel, és a darabjait sem látták sehol. – Nem tudom, miért, de van egy olyan érzésem, hogy ez a szar nem egy újfajta csapda – egyenesedett fel Sauveterre. Szokatlanul komor volt a hangja. – Talán le kellene megint mennünk, és alaposan átvizsgálni a csatornát… Senki nem nézett a főnök szemébe. – …ám senkit nem akarok a halálba küldeni – folytatta Sauveterre. – Akármivel is hozott össze minket a sors, jobban tesszük, ha mihamarabb megtanuljuk az új játékszabályokat, különben nem sok jót jósolok magunknak. Queribus leguggolt a fémlap mellé. – Ha ezekkel is egy ilyen végzett – gondolkozott hangosan –, akkor talán nem is olyan ostobaság feltételezni, hogy önjáró szerkezetekről van szó. Valami

olyasmiről, mint a felszíni gépek, csak ezek kisebbek és másként ölnek. Sauveterre töprengve nézett a másik férfira. – Meglehet, bazzeg – bólintott. – Akkor viszont innentől nem csak a felszín felől számíthatunk meglepetésekre… Szavai baljósan csengtek. 8. Evolúcióelmélet Párizs, 2005. szeptember 17. Victor Moravszkij rejtekhelyén néhány nap óta meglehetősen nagy volt a nyüzsgés. Bár több helyiség is a rendelkezésükre állt, a megnövekedett létszám miatt az embereknek jóval nagyobb önmérsékletet kellett tanúsítaniuk, mint egyébként. Az ember, bár társas lény, megfelelő térre tart igényt, s ha ezt nem kapja meg, akkor gyorsan a felszínre bukkannak azok az apró rigolyák, melyeket nem csupán megérteni nagyon nehéz, de elviselni is. Szerencsére eddig csak néhány kisebb összezördülés volt, ez is főleg Victortól eredt, aki a felszerelését – a laboratóriumát, ahogy ő mondta – féltette a többiektől. – Nem fogom miattatok abbahagyni a kísérleteimet, ezt meg kell értenetek! – mondta, valahányszor valaki javaslatot tett arra, hogy talán egy kicsit összébb lehetne pakolni a felszerelést, s ezáltal némileg jobban elférnének. A tábornok igyekezett valamiféle rendszert kialakítani, ám egyelőre ez csupán próbálkozásnak, mint kialakult módszernek volt nevezhető. Mindannyian tisztában voltak azzal, hogy ez a helyzet csak ideig-óráig tartható, és hamarosan el kell jönnie a percnek, amikor az egész társaság tovább költözik innen. Victor persze hallani

sem akart a költözésről, ám ilyenkor elég volt a felszerelésére mutatni, hogy a tiltakozása alább hagyjon. Különösen akkor vált a költözés pártolójává, amikor a tábornok megígérte neki, hogy az új főhadiszálláson – mily hivalkodónak tűnt ez az elnevezés – külön helyiségeket fog kapni, melyekben azt csinál, amit akar. Greszpov tábornok igyekezett egy kicsit előregondolkozni, és felvázolni annak a szervezetnek a felépítését, melynek éppen ők alkották a magját, s melyből később, remélhetőleg, egy igazi Ellenállás fog szárba szökkenni. Amikor volt egy kis idejük, igyekeztek minél jobban kielemezni a kiborgok viselkedését, hogy megfelelő stratégiákat dolgozhassanak ki ellenük. Most, hogy a második sikeres akció befejeztével immáron három plazmafegyverrel és hat energiamodullal rendelkeztek, kezdték kicsit legyőzhetetlennek hinni magukat, ám a tábornok józan szavai nyomán rádöbbentek, hogy csupán az első apró lépést tették meg az igazi győzelem felé. Abban mindannyian egyetértettek, hogy csak akkor lehetnek igazán eredményesek, ha a helyi kezdeményezésből sikerülne egy világméretű mozgalmat kialakítani, mert – mint azt Árnyékjáró találóan megjegyezte – könnyen azon vehetik észre magukat, hogy egy bomba telibe találja Párizst, egyszer s mindenkorra megoldva az ellenállók minden problémáját. – Feláldozná a gépeit is? – lepődött meg Jacques Mordeaux, amikor a problémát elemezgették. – Elég irracionális cselekedet. Ha feltételezzük, hogy egy gigászi számítógéppel, valamiféle mesterséges

intelligenciával állunk szemben, akkor azt is feltételeznünk kell, hogy logikusan gondolkozik. Árnyékjáró megcsóválta a fejét. – Már miért lenne illogikus, ha áldozatokat hoz a győzelem érdekében? – kérdezett vissza. – Gondolj csak a sakkra! Ott is fel kell áldoznod néhány bábudat, hogy végül nyerhess. Olyan játszma nem létezik, ahol a győzelmet egyetlen bábu elvesztése nélkül meg lehetne szerezni. Mordeaux elhallgatott, de a szemén látszott, még nincs egészen meggyőzve. – Amikor egy fekélyt el kell távolítani a testből, akkor a sebész néha az egészséges húsba is belevág, hogy biztos lehessen benne, minden mérgező anyagot eltávolított – folytatta a magyarázatot a férfi. – Nos, ez nagyjából ehhez hasonlít. Mi is csupán egy fekély vagyunk, bár, őszintén remélem, halálos kórt jelentünk a gépek számára. Victor a plazmafegyverekre mutatott. – Ha ezzel a három fegyverrel akarod megnyerni a háborút, ki kell ábrándítsalak belőle. Bár az is komoly fegyverténynek számít, hogy egyáltalán megszereztük ezeket… egy hónappal ezelőtt még kinevettelek volna, ha erről beszélsz… ám arról sem szabad megfeledkeznünk, soha nem leszünk annyira jó helyzetben, hogy minden katonának ilyet adhassunk a kezébe. Ehhez gyárak kellenek, utánpótlás, raktárak… Joshua megvakarta a nyakát. – S mi akadályoz meg minket benne? – kérdezte olyan tűzzel, ami csak a végsőkig elszántak és a háború szent őrültjei sajátja. – Ma még csupán heten vagyunk, de

holnap már hetvenen leszünk, és holnapután akár hétezren. Minden nap tanulunk egy kicsit a gépekről, és ahogy bővülnek ismereteink, úgy válunk egyre hatékonyabbakká. A gépek kiismerhetőek, nem is tudom, melyikőtök mondta ezt nem is olyan régen. Victor szomorúan nézett a leányra. – Tudod, egy dolog az elmélet, s egy másik a gyakorlat – válaszolta nyugodtan. – Nem azt mondtam, hogy üljünk a fenekünkön, s várjuk meg, mi lesz a világgal! Azt hiszem, ezt a kérdést egyébként már sokszor körbejártuk! Nekünk nem egymással kell meddő vitákat folytatnunk, hiszen a célunk egy s ugyanaz… Árról nem is beszélve, hogy nem szabad lebecsülnünk a gépeket. Ma még valóban kiismerhetők, ám ennek ellenére is százszor halálosabbak egy embernél. S ki tudja, mit hoz a holnap? Meglepne, ha a gépek nem fejlődnének… Joshua a homlokát ráncolta. – Mire gondolsz? – kérdezte halkan, s szavain érezni lehetett az elbizonytalanodását. – A technikai fejlődés az utóbbi száz esztendőben hihetetlen módon felgyorsult – magyarázta Victor. – Elég, ha csupán a civil szférát nézzük, a katonai alkalmazások sokszor évekkel, ha nem évtizedekkel jártak előrébb. Már az a tény is, hogy létrejöhetett egy szuperintelligencia, mely képes volt ilyen jelentős változásokat végrehajtva kirobbantani az atomháborút, majd létrehozni saját teremtményeit… azt jelzik, a fejlődés egy pillanatra sem lassult le. Amennyiben a tempó megmarad, akkor talán csak hetek, hónapok kérdése, mikor találjuk magunkat

szemben új halálosztókkal, még tökéletesebb gyilkológépekkel. Mordeaux elgondolkozva meredt maga elé. – Ha feltételezzük, hogy a tudás az emberektől ered… hiszen mi alkottuk ezt a bizonyos szuper-intelligenciát is… akkor a források elapadásával a fejlődésnek szükségszerűen le kell lassulnia. Árnyékjáró felnevetett. Victor rosszallóan pillantott a társára, majd tekintete ismét a fiúra irányult. – Úgy beszélsz, mint valami professzor – jegyezte meg halvány mosoly kíséretében. – Ám ne feledd el, a szuperintelligencia megjelenésével minden megváltozik! A múlt század vége felé több olyan kísérletsorozat is elindult, mely az evolúciós fejlődéselméletet felhasználva kívánt számítógépes alkalmazásokat fejleszteni. A program tulajdonképpen önfejlesztő volt, tanult, egyre bővült a rendelkezésére álló adatok mennyisége, és ezzel a döntési hatékonysága is. – Ami végül elvezetett a gépistenig… Victor meglepetten nézett Joshuára. A leány által használt kifejezés voltaképp pontosan fedte a szuperintelligencia fogalmát, ám Victor valahogy mégsem tudta egy felsőbb hatalomnak tekinteni az ellenség stratégiai irányítóját. – Igen, nevezhetjük bárminek – bólintott kényszeredetten a férfi. – Próbáltam valahogy megfogalmazni magamban, miként jöhet létre egy ilyen szuperintelligencia – gyorsan Joshuára nézett, mintha attól tartana, hogy a leány kijavítja az elnevezés miatt,

de nem történt semmi –, de egyszerűen képtelen vagyok normális magyarázatot találni rá. Elméletileg az Interneten keresztül tekintélyes mennyiségű számítógép kerülhetett kapcsolatba egymással, beleértve a személyi számítógépeket vagy éppen a vállalati szervereket. Az adatmennyiség valószínűleg elérte a kritikus mennyiséget, és néhány ilyen önfejlesztő algoritmusnak ennyi is elég lehetett. Végtére is az elemzők is mások adataiból hozzák létre a saját produktumukat, a statisztikusok is mások adataiból élnek. – Nem igazán látom, miként függ össze a kettő – szólt közbe Árnyékjáró, és a hangjából érezni lehetett, hogy nem kötekedni akar, hanem nagyon is élénken foglalkoztatja a téma. – Egy programnak mindegy, mennyi adattal dolgozik, vagy tévedek? Victor bólintott. – Igen is, meg nem is. A legtöbb adatfeldolgozó program tulajdonképpen a manuális emberi munkát helyettesíti; olyan eredményeket produkál, amiket az emberek is létre tudnának hozni, aránytalanul nagy energia- és időráfordítással. Gondoljatok bele, hány embernek kellett dolgoznia egy több ezer alkalmazottat foglalkoztató cég munkabérének kikalkulásával! Azután kivették a pénzt a bankból, mindenkinek borítékolták… mennyi felesleges munka. Az informatika térnyerése után az egészet számítógépek végezték, s nem csupán gyorsult a munkatempó, de garantáltan pontosabb is lett… az esetleges programhibáktól most tekintsünk el… ráadásul a pénzt nem kellett kivenni a bankból, nem volt fárasztó számolgatás; mindenki annyit kapott,

amennyit megérdemelt, közvetlenül a számlájára egy apró, elektronikus tranzakciót követően. Árnyékjáró elmosolyodott. – Ebben te vagy a legjobb, Victor, nem vitatkozom! – mondta halkan, és a két férfi tekintete összevillant, olyan, csak általuk ismert eseményekre utalva, melyek valamikor az Ítélet Napját megelőzően történhettek. A másik férfi vállat vont. – Egy olyan program számára, amely képes önmagát tökéletesíteni, az adat az maga a mennyei manna. Minél több adatot dolgoz fel, annál tökéletesebbé válhat, és annál hasznosabb eredményeket képes elérni. A feldolgozott adatok növelik a tudását… közvetve az intelligenciáját… azaz másodpercről másodpercre okosabb lesz. S gondoljatok bele, mennyi tudást halmozott fel ez idáig az emberiség! A könyvtárak, a különféle médiák olyan kincseket rejtegethetnek, melyek még veszélyesebbé teszik az ellenséget. Minél több adathoz tud hozzájutni a mesterséges intelligencia, annál inkább illeni fog rá a gépisten elnevezés. Bár ez utóbbi valami megfoghatót sugall, a szuperintelligencia pedig nem több elektronok milliárdjainál. – Egy kiadós áramszünet megoldaná minden gondunkat – sóhajtott fel Jacques Mordeaux, nem is figyelve a szavaiban megbúvó, kétértelmű humorra. Victor savanyúan elmosolyodott. – Tartok tőle, ez nem lenne elég… Bár, ki tudja? Joshua felállt, és az asztalhoz lépett. – Az okfejtésed mindenesetre érdekes volt… mi több, tanulságos. Igazság szerint még sohasem gondolkoztam el ezeken, üres óráimban legalább nem fogok unatkozni.

Jacques Mordeaux alig észrevehetően felsóhajtott. Az üres órákra lett volna néhány ötlete, ám amióta a régi menedékén Joshua férfivá avatta, alig néhány órát tölthettek kettesben. S azóta szó sem lehetett az akkori éjszakán történtek megismétléséről… Pedig igény lett volna rá. S talán nem csupán Mordeaux részéről… 9. Újkeresztények Párizs, 2005. szeptember 17. Samuel Rodgers olyan nyugodtan sétált az utcán, mintha nem is egy háborúban felperzselt, kiégett világban élne. Bár körülötte százszámra hevertek a temetetlenek csontjai, roncsok és az épületekből kiszakadt üveg- és kődarabok borították az aszfaltot, a férfi nem foglalkozott ezekkel. Tekintete a távolt fürkészte, miközben hívei óvatosan settenkedtek a háta mögött. Némelyek megelőzték a prófétát, mások lelemaradoztak, hogy azután ismét felzárkózzanak. Még soha nem vágott neki a felszínnek egyszerre az egész csapat; ez túl sok veszélyt hordozott magában, hiszen elég csupán egyetlen kiborggal összefutniuk, hogy valamennyien meghaljanak… vagy jobb esetben az életben maradottakat a gépek a szögesdrót mögé tereljék. Párizs olyan volt, mint mindig a háború óta. Kiégett és lehangoló. Nem volt könnyű elképzelni, hogy alig néhány évvel ezelőtt még ez a hely Európa egyik legszebb, leglátogatottabb helyének számított, és bárki nyugodtan végigsétálhatott az utcákon. A csoport öregjei – akik javarészt még gyerekek voltak az Ítélet Napján – hosszú

estéken érdekes, tündérmesékre emlékeztető történeteket meséltek a múltról, melyek legalább annyira hihetetlennek tűntek, mint a technika évszázadában a tündérek és a koboldok. Annyira más volt minden akkor… Ez a szlogen csaknem minden történet során visszatért egyszer, és ilyenkor bizony nem volt könnyű elviselni az emlékek ezerszeresére növekedett súlyát. Bár az ember alapvetően túlélő fajta – az évszázadok, évezredek már számtalanszor bizonyították –, azonban ez a csapás minden eddigin túltett. A történelem során a háborúk sohasem érintették az egész bolygót, többnyire jól behatárolható területekre koncentrálódtak. Néhányan valószínűsítették, hogy akadnak a Földnek olyan pontjai, amelyeket elkerült a csapás, ám annak következményei már mindenkit érintettek. Az atomcsapások miatt kitört nukleáris tél megváltoztatta az időjárást, a bolygó légkörébe került por még hosszú éveken keresztül szinte áthatolhatatlan porpalástot von a Föld köré, melyen a nap sugarai alig-alig tudnak áttörni. Az éjszaka és a nappal egybemosódott az emberiség számára, és egyelőre nem sok reményük volt, hogy lesznek, akik megérik az Új Hajnalt. – Hamarosan ott leszünk! – lépett Joseph a csoport vezetője, Rodgers testvér mellé. A nyomorék az utóbbi két nap során sokat változott; egy asszony megvarrta a ruháját, egy kölcsönkapott borotva segítségével megszabadult kicsit elvadult arcszőrzetétől és még a haját is megnyírták. Az arca bizalomgerjesztőbb lett, s miután még arra is ügyelt,

hogy a válla, melyről a nevét kapta, mindig rejtve legyen, így alig különbözött a másik csoport tagjaitól. Hiszen most már mindannyian testvérek lettek. Egy új rend első képviselői. Egy olyan rendé, mely a romokon új világot fog felépíteni az Úr útmutatása szerint, hogy végre eljöjjön, amire a keresztények oly régen vártak: Jézus Földi Királysága. S akkor a Megváltó visszatér majd, hogy fivérével – Rodgers testvérrel – az oldalán uralkodjon a Föld minden népe felett. Senki nem kételkedett Samuel Rodgersben. Nem csupán a Jézushoz való hihetetlen hasonlósága miatt, hanem a szavaiból áradó szuggesztív erő volt az, amivel maga mellé állította az embereket. Az emberek hinni akartak, mert elegük volt a háborúból. Az elmúlt nyolc év során valamennyien megjárták a poklot, és egyiküknek sem akarózott megtapasztalni, milyen lehet az igazi. Mert ilyen bűnös élet után máshova alig kerülnének. Rodgers testvér továbbra is a zsákvászon ruhát viselte, és visszautasította a sarut, amit az egyik asszony kínált neki ajándékképpen. Nem fűzött különösebb magyarázatot tettéhez; ennek köszönhetően újabb szóbeszéd kelt szárnyra a Gyülekezet tagjai között. Samuel Rodgers elcsípett néhány foszlányt ezekből a beszélgetésekből, de úgy tett, mintha nem hallott volna semmit, miközben magában elégedetten mosolygott. Igen, minden úgy történik, ahogyan azt megálmodta. Az Úr vele van! Az elmúlt napok során Joseph és Viktória kíséretében meglátogatta Joseph régi társait. Mindössze két utcányi

távolságot kellett megtenniük, ám ez a romos, düledező épületek és a felszínen járőröző kiborgok miatt csaknem három órát vett igénybe. Rodgers tulajdonképpen csodálkozott, hogy két ilyen nagy létszámú csoport miként élhetett huzamosabb ideig egymás viszonylagos közelségében, ám Joseph-fel és Viktóriával beszélgetve hamar kiderült, hogy nem nagyon tudtak egymásról. Akik nem térnek vissza egyegy kiruccanás alkalmával, azokról többnyire lemondtak, és nem kutatták a haláluk okát. Ha pedig sikerült elkapniuk valakit, az ritkán jutott el odáig, hogy beszéljen, mivel mindkét csoportnak az volt az elve: előbb üss, utána rabolj… kérdezni felesleges. Samuel Rodgers immáron sokadjára csodálkozott el azon, hogy a túlélés érdekében az emberek miféle cselekedetekre képesek. Noha az ő múltja sem volt éppen kristálytiszta, hiszen a Szentírás alapján számos bűn terhelte a lelkét, azonban még mindig fehérnek vallotta magát a megannyi megszürkült és befeketedett lelkű ember között, akikkel az elmúlt másfél év során összehozta a sors. Viktória és Joseph szinte soha nem hagyták magára. Afféle fogadatlan testőröknek tekintették magukat, s mindketten szilárdan meg voltak győződve arról, hogy az ő feladatuk ügyelni a próféta minden lépésére. Kettejük között valami megmagyarázhatatlan lelki vonzalom is kialakulóban volt, ez leginkább gesztusaikban, apró, egymásnak szánt mosolyaikban testesült meg. Szinte szavak nélkül is képesek voltak kicserélni egymással a gondolataikat, és bár csupán néhány napja voltak együtt,

mindketten úgy érezték, ez a kapcsolat sokkal régebb óta tart; talán már az idők kezdetétől. Rodgers testvér maga mellé intette Joseph-et. – Menj előre, és szólj az érkezésünkről! Szeretném elkerülni még a látszatát is, hogy készülünk valamire… S azt sem szeretném, ha ez fordítva lenne igaz. Joseph alig észrevehetően bólintott. Pontosan értette, mire gondol Rodgers. Amikor először itt jártak, akkor nagyjából hasonló jelenetek játszódtak le ebben a közösségben is, mint Viktóriáéknál. Rodgers testvér valósággal megdelejezte az embereket, egy idősebb asszony pedig kisebb hisztériát kapott „Krisztus” feltűnésének köszönhetően. Itt azonban akadtak néhányan, akik kétkedésüket fejezték ki az új Prófétát illetően, jóllehet, Rodgers testvér egy szóval sem állította, hogy ő az Új Megváltó. A hitetlenkedőket azonban a csoport többségben lévő hívő tagjai gyorsan lehurrogták – többen attól tartottak, hogy a fejükre idézik Rodgers testvér haragját hitetlenségük miatt –, ám tartani lehetett attól, hogy a dolognak lesz még folytatása. Jobb előre felkészülni a váratlan helyzetekre, vallotta Samuel Rodgers, és igyekezett minden tőle telhetőt megtenni ennek érdekében. Senki nem sejtette, hogy a zsákvászon ruha belső oldalára kevlárcsíkok vannak felragasztva és felvarrva, melyek ugyan nem jelentenek százszázalékos biztonságot, de így is javítják a túlélési esélyeket. Samuel Rodgers sok mindent egy lapra tett fel. Ha pedig egy őrült rálőne a prófétára, annak sebezhetetlensége csak tovább

fokozná a körülötte kialakuló miszticizmust, titokzatosságot. És amennyiben a golyó mégis végezne vele, nos, akkor úgyis mindegy. Joseph magabiztos léptekkel, enyhén előrehajolva szaladni kezdett az egyik épület felé. Ismerte a terepet, mint a tenyerét, a háború óta eltelt nyolc esztendő során ritkán mozdult ki innen pár mérfölddel messzebbre. Ha minden jól megy, hamarosan megpillantja majd az első őrt, aki a lejáratot őrzi, ami a csapat föld alatti rejtekhelyéhez, egy régi, második világháborús óvóhelyhez vezet. Voltaképp ezért kerekedett fel az egész Gyülekezet. Rodgers testvér úgy döntött, ha választaniuk kell a két menedék között, akkor a nagyobbat, a biztonságosabbat választják, a másikat pedig amolyan vésztartaléknak tartják meg. Az óvóhely a párizsi metró egyik oldalágán kapott helyet, amit nem csupán vastag ajtók választottak el a főágtól, de önálló generátorral, föld alatti kúttal és még jó néhány, előnyös felszereltséggel rendelkezett. Igaz, ahogy Rodgers az első látogatás során megállapította, jócskán lesz javítanivaló az akadálymentes üzemeltetés érdekében, ám ha a Gyülekezet tagjai összefognak, akkor nem lesz hiba semmiben. Remélhetőleg. Súlyos döntés volt a költözés. A Gyülekezet tagjai Rodgers testvér kezébe tették le az életüket, s a férfi igyekezett maradéktalanul megfelelni ennek a bizalomnak. A költözés első lépcsője az emberek egyik menedékről a másikra való eljuttatása volt. Utána, ha minden rendben megy, és a testvérek maradéktalanul elfogadják

egymást, sor kerülhet a második lépcsőre is: elhozni minden felhasználhatót a régi helyről, ott pedig vésztartalékokat képezni. Rodgersnek komoly tervei voltak. Igyekezett mindenkivel beszélni, minél jobban megismerni Gyülekezetének tagjait, hogy a lehető legtöbbet hozhassa ki belőlük. Ügyes szavakkal, dicséretekkel felszínre hozta a rég elfelejtett – de legalábbis nem gyakorolt – képességeket, és elégedetten állapította meg, hogy új hívei milyen sokoldalúak. Amennyiben sikerül túllépniük a mindennapokkal a fennmaradásért vívott küzdelmen, akkor máris nekiláthatnak az új világ felépítésének. Igaz, csupán az első téglák lerakását kezdhetik meg, de ez máris több, mint amire bármelyikük is gondolt néhány héttel ezelőtt. A felszíni gyűjtögetők – az Adománygyűjtők, ahogyan Rodgers testvér elnevezte a négyfős csoportokat – az irányításának és az útmutatásának köszönhetően máris eredményeket mutathattak fel. Egy háború előtti térkép segítségével módszeresen nekiláttak átfésülni a környéket, nem hagyva ki egyetlen épületet sem a kutatásból. Első körben csupán felmérték a helyszínt, s mindössze azokat a könnyen mozdítható dolgokat hozták magukkal, melyek nem terhelték le őket túlzottan mozgás közben őket. Külön figyelmet fordítottak a többi túlélő rejtekhelyének feltérképezésére, és Rodgers testvér kiáltványát – melyet az asszonyok kézzel másoltak le több tucatnyi példányban koszos papírdarabokra – igyekeztek mindenhova eljuttatni, bízva benne, hogy lesznek, akik

elolvassák a sorokat, és hajlandóak lesznek csatlakozni a gyülekezethez. Igaz, eddig senki nem jelentkezett, ám ezt Rodgers az emberekben kialakult bizalmatlanságnak tudta be, mintsem az Adománygyűjtők nem megfelelő hatékonyságának. Közel másfél tucat ember lapult a felszínen, ám a romok között szinte láthatatlanná váltak. Semmi nem hallatszott, csak az üres ablakszemeken átsüvítő szél furcsa, kísérteties dallama, a távolban néha egy-egy robbanás, tompa moraj, melyek eredete homályba veszett. Várni és lapulni. A túlélés kulcsai a felszínen. 10. Vadász Párizs, 2005. szeptember 19. A világ számára nem volt több adatok feldolgozásra váró sokaságával. Érzékelői korlátozottak voltak ugyan, ám ő ebből semmit nem tudott. Elsődleges direktívái a humánok minél hatékonyabb megsemmisítését írták elő neki, és a kiborg igyekezett megfelelni ezeknek az irányelveknek. Külsőre leginkább egy futurisztikus porszívóra emlékeztetett; az ezüstös szín pedig még inkább erősítette ezt a tényt. Enyhén elnyújtott, ellipszoid, az alsó oldalon egy különlegesen megszerkesztett lánctalppal, melyet szükség esetén egy apró rakéta tudott még hatékonyabbá tenni. Egyetlen radarszisztéma segítette a haladásban, ám a többi érzékelőktől is bőségesen kapott adatokat, hogy kiválaszthassa a célpontját.

A test belső, legvédettebb pontján egy új generációs ostyaáramkörös processzor lapult, melynek kapacitása simán verte volna a huszadik századvégi szuperkomputerek némelyikét. A hatalmas számítási kapacitás lehetővé tette, hogy a gép egyszerre tudjon koncentrálni a célpontok felkutatására és az optimális robbantási koordináta meghatározására, ugyanakkor kapcsolatban álljon a legközelebbi bázisállomással, valamint folyamatosan feltérképezze és kielemezze a környezeti adatokat. A belső, virtuális képernyőn végtelen számsorok futottak; egy ember számára értelmetlen, de legalábbis nehezen értelmezhető jelek halmaza, ám a kiborg úgy tájékozódott általa, mintha egy pompásan megszerkesztett, háromdimenziós térképet nézne éppen. S voltaképp ez valahogy így is történt, csupán bináris formában. A gép mindössze egy belső azonosítóval rendelkezett, nem volt neve, a típusjelzésen kívül mindössze egyetlen számot birtokolt. S ez az állapot is csak időleges volt. Olyan új konstrukciónak készült, mely csupán egyetlen alkalommal lép támadásba. A testébe rejtett robbanóanyag elméletileg akár tíz méteres körzetben is képes volt megsemmisíteni minden ott tartózkodó humánt. Kifejezetten azzal a céllal készítették, hogy bejuthasson azon helyekre, melyeket csak túl nagy energia- és időráfordítással lehetne bevenni; a föld alatti csatorna- és metró-alagutak is ilyennek számítottak. Készítője – aki bár pillanatnyilag a legnagyobb hatalmat birtokolta az egész bolygón, de odáig még nem jutott el,

hogy nevet adjon önmagának – tulajdonképpen egy kísérletnek szánta. Ez a prototípus teljes egészében a saját teremtménye volt, s bár használt fel benne humánok által készített terveket, a működési elv és a hatásmechanizmus számára újnak számított. Újnak, hiszen egyetlen leírásban sem talált ilyen szerkezet. Hasonlót igen, de ilyet semmiképp. Következésképpen ez új alkotás. A V1-es becserkésző egység belső, virtuális képernyőjén scrollozódó számsorban hirtelen változás következett be. A kiborg azonnal módosította az érzékelőinek irányát, és nagyobb teljesítményfelvételre kapcsolva pontosabb információt kért a célterületről. A romok között mozgást érzékelt. Az ezüstös test nem igazán felelt meg álcázásra, de a kiborgnak eszébe sem jutott leplezni közeledését. Igaz, a domborzat adottságait maximálisan kihasználta a megközelítés során, ám a sebessége amúgy is felülmúlt egy futó embert is. A statisztikák szerint amikor megpillantják, akkor a sikeres menekülés matematikai esélye elhanyagolhatóan kicsi. Esélyük sem lesz. A kiborg nesztelenül és meglepő gyorsasággal közeledett a bemért humán felé, miközben az érzékelők azon dolgoztak, hogy a környezetet folyamatosan szkennelve esetleg újabb, potenciális áldozatok befogására kerülhessen sor. Az ostyaáramkörös processzor már meghatározta az optimális robbantási koordinátákat. A kiborg belsejében lapuló srapneldarabok, éles fémdarabok, fémforgácsok egy embert két méteres közelségből képesek voltak

gyakorlatilag csontvázig lecsupaszítani. Ez ellen nem védett semmi. A ruhája szakadt volt, az ujjai mocskosak és véresek. Egy patkányt zabált olyan mohón, ahogyan csak egy végsőkig kiéhezett ember képes. A tenyerén jókora harapás árulkodott arról, hogy az állat nem adta olcsón az életét; ám mit számított pár vércsepp, egy esetleges fertőzés, amikor az életben maradásról volt szó. Néhány évvel ezelőtt ez a férfi még undorodva fordította volna el a fejét, ha valaki a közelében ilyesmire vetemedik. Nyers húst zabálni, nem foglalkozva a szőrrel, a csontokkal, az erekből melegen kibuggyanó vérrel… Undorító! Most mégsem törődött semmivel. Néha megállt, egy-egy pillanatra abbahagyta az evést, gyorsan körbepillantott, mintha csak attól tartana, hogy valaki el akarja orozni tőle a zsákmányát, majd fogai ismét vadul beletéptek a meleg húsba, és folytatta a zabálást. Nem sejtette, hogy figyelik. A kiborgot csupán nyolc méter választotta el az önfeledten falatozó férfitól. Elvileg a detonáció ebből a távolságból is végzett volna vele – a közbenső akadályok nem jelentettek volna számottevő védelmet a számára –, azonban az ostyaáramkörös processzor talált olyan koordinátákat, amikor a hatásfok nem marad el pár tized százalékkal a száztól, hanem eléri azt. A leghatékonyabban kifejtett rombolóerő. És az elsődleges direktívák ezt írták elő. Maximumra törekedni.

Ennyi, s nem több. A kiborg még egyszer teljes hatásfokra kapcsolta az érzékelőit, ellenőrizve, hogy nincs több humán a közelben, és amikor a processzor végzett a beérkezett adatok feldolgozásával, akkor a gép kirobbant a helyéről, és teljes sebességgel a humán felé indult, aki aligha látott belőle egy fémes villanásnál többet, majd a parancsértelmező az utolsó parancssorra ugrott, és végrehajtotta azt. A kiborg teste csupán fél kilogramm robbanóanyagot rejtett magában, ám ez a mennyiség ahhoz is elegendő lett volna, hogy egy kisebb gépkocsit a levegőbe emeljen és néhány méterre elrepítsen. A speciális burkolatban elhelyezett repeszdarabok elvileg egy másfél centiméteres acéllemezt is könnyedén átütöttek a virtuális tesztek alapján. Egy embernek nem volt ellenük esélye. Sem elméletben, sem gyakorlatban. Mint az ismét bebizonyosodott. 11. Egy nagy család Párizs, 2005. szeptember 19. A fogadtatás barátságosabbra sikerült, mint ahogy arra Samuel Rodgers számított. A bejáratnál várták őket – mint a háború előtti időkben –, és mindvégig kíséretet kaptak. Rodgers ösztönösen érezte, hogy ez nem a bizalmatlanság miatt van itt, hanem a vendégnek kijáró tiszteletben részesítik őket. Szívét megelégedés töltötte el. Hosszú, több kanyarral megtűzdelt folyosón vezetett útjuk. Középen rozsdás sínek futottak, nehéz volt elhinni, hogy egykor itt emberek milliói utaztak nap

mint nap. Mindenhol málló vakolat, a betonból kiszakadt darabok látványa fogadta őket, néhol egy grafiti virított a szürke falakon, eldobott papírlapok zörrentek a lábak alatt. Tizenhét ember sorjázott végig a folyosókon, a kísérőket nem számítva, hogy vezetőjük segítségével új életbe kezdjenek ezen a majdnem halott bolygón. Samuel Rodgers haladt legelöl. Nem csupán a vezető tisztsége volt ez, hanem mert úgy akarta, hogy az itt élők őt pillantsák meg legelőször, és ezzel az esetlegesen még a szívek legmélyén lappangó félelmet is sikerüljön kioltani, amit egy ilyen nagy létszámú csoport érkezése jelent a féltett menedékre. A zseblámpák sárgás fénye végigfutott a falakon, és mindenhonnan érezni lehetett az elmúlást. Ám ez a külső csak látszólagos volt, hiszen a falak mögött az élet ment tovább, igaz, jócskán megváltozott körülmények között. S ami hamarosan ismét változni fog. Újabb forduló következett. Rodgers emlékezett rá, hogy valahol itt van a bejárat. A mellékágat egy vastag, mozgatható fal választotta el a főágtól, melyben eddig haladtak. A falat, ahogy azt elmagyarázták, az aggregátorból nyert árammal és kézzel egyaránt lehetett mozgatni, ám létezett egy kisebb ajtó is, mely kerülő úton, igaz, de ugyanúgy a mellékágba vezetett. Így nem kellett minden alkalommal a nagy elválasztófalat mozgatniuk, ha a felszínre akartak menni az itt élők, hanem a másikat használták.

Samuel Rodgers sokszor elgondolkozott azon, vajon miért pont azok az emberek menekültek meg, akik most a romok között bujkálva próbálták meg túlélni a háborút. Vajon hány bűnös lélek volt közöttük, és hányan váltak azzá, mert a túléléshez ölniük, rabolniuk kellett. Valamiféle kísérlet ez, hogy meddig maradhat tiszta egy lélek? Vagy afféle megkísértések sorozata, hogy valóban csak a legigazabbak juthassanak az Úr színe elé. Rodgers hosszú órákat töltött elmélkedéssel, de soha, egyetlen aprócska lépéssel sem jutott közelebb a megoldáshoz. – Vigyázzatok, lépcső! – szólt hátra a vezetőjük, akit, ha Rodgers pontosan emlékezett vissza, Giacominak hívtak, és valamiféle parancsnokhelyettesi posztot töltött be Joseph egykori, kicsit katonai hierarchiára épülő csoportjában. A kísérőik közül az egyik előzékenyen megállt a meglehetősen meredek lépcső mellett, és előzékenyen megvilágította azt, hogy elejét vegyék bármiféle balesetnek. Az érkezők gyorsan, fegyelmezetten haladtak, sem egy hangos szó, de még egy sóhaj sem nagyon hallatszott, jóllehet, valamennyien háború utáni életük nagy változása előtt álltak. A lépcső aljában vastag ajtó zárta el hermetikusan a párhuzamosan futó mellékfolyosót a főszakasztól. Kívülről legfeljebb az ajtó kirobbantásával lehetett volna bejutni, azonban egy közel huszonöt centiméter vastag, ólombetétes ajtó elég masszív ahhoz, hogy még a plazmának is ellenálljon ideig-óráig. Árról nem is beszélve, hogy akadt idekint néhány meglepetéscsomag egy esetleges behatoló csoport számára, amit az ajtó

túloldaláról is működésbe lehet hozni, ám ezek az apró, szeretetcsomagok egyelőre Rodgersék előtt is rejtve maradtak. Majd ha valóban egy Gyülekezetté válnak… Giacomi az ajtóhoz lépett, és háromszor nagyot ütött rá. A fémes visszhang megborzongtatta az érkezőket, ám kisvártatva nyílott az ajtó, s valamennyien beléphettek új otthonuk kapuján. Ez volt a legnehezebb. Innen nincs visszaút. Rodgers mosolyogva érkezett, és igyekezett mindenkihez szólni egy-két kedves szót. A másik csoport szinte minden tagja felsorakozott a fogadtatásukra, ám Rodgers testvér figyelmét nem kerülte el, hogy akadnak néhányan, akik hiányoznak, és kísérőik között sem látta őket. Nyilván a felszínen portyáznak, hogy legyen mivel megvendégelni az új családtagokat. Dicséretre méltó szívjóság! – Rodgers testvér – lépett elő a többiek közül az egykoron Vadkanként emlegetett férfi, aki talán fogai furcsa elrendezése és kidülledése miatt kapta a nevét, vagy éppen termete miatt, mely zömök volt és izomtól duzzadt. – Igen, Péter! – Rodgers ragaszkodott hozzá, hogy az újkeresztségben a Gyülekezet minden tagja vegye fel ismét régi nevét, vagy válasszon magának egyet, mely szerepelt a Bibliában. – Egy kis ünnepséget készítettünk elő a számotokra – intett széles mosollyal egy belsőbb helyiség felé Péter. – Ez az első találkozásunk, és szeretnénk, ha sokáig

emlékezetes maradna… Úgyis olyan kevés alkalom van ebben a sötét világban ünnepelni… Az albínó elmosolyodott. A fehér neonfényben még inkább kitűnt bőrének sápadtsága, és vörös szemei szinte a lelkek mélyéig hatoltak, hogy kipurgálják onnan a bűn apró darabkáit, és mindenki megtisztulva járulhasson a Mindenható elé. – Köszönettel elfogadom magam és testvéreim nevében – válaszolta olyan kenetteljes hangon, hogy az önmagában is felért egy feloldozással. S meglehet, Péter valóban úgy is fogadta. A vendéglátás egyszerű volt, ám így is akadt néhány olyan ínyencfalat az asztalon – csokoládé, konzervek és néhány üveg ital –, ami manapság nem tartozott a mindennapos étkek közé. Péter és társai alaposan kitettek magukért, és Rodgers látta a vendéglátóik szemében megbúvó, jól-rosszul leplezett várakozást, hogy a meglepetés mennyire sikerült. Az érkezők között néhányan sírni kezdtek a meghatottságtól, mások megpróbálták visszanyelni könnyeiket, ám az arcuk elárulta, hogy ez az aprócska gesztus mennyire megrendítette őket. Mint aki meg van győződve arról, hogy örökre sötétségben kell élnie, aztán egyszer csak apró fény gyullad a közelében, hogy boldogságtól fénylő arcokat világítson meg. – Legyen áldott az Úr, és áldását terjessze ki mindannyiunkra! – tárta szét a karját Rodgers testvér, aki a legmegfelelőbb pillanatot választva hallatta hangját. – Térdre, testvéreim, és imádkozzunk a Mindenhatóhoz, hogy itt lehetünk, és imádkozzunk,

mert akik távol voltak, azok most hazatértek, hogy újra egy család legyenek… Az ebéd fenségesnek bizonyult. Rodgers csupán megbecsülni tudta, hogy készleteik mekkora részét kellett feláldozniuk a vendéglátóiknak ehhez a pompás lakomához, ám úgy döntött, nem rója meg Pétert a pazarlásért. A férfi ösztönösen megérezte, hogy ez a gesztus lehet az első, legfontosabb lépés az egymásra találásban, és ezért Rodgers hálás volt neki. Tudta, hogy még bele fog telni néhány napba, amíg az emberek valóban félelem nélkül fognak közeledni egymás felé, és lelkiekben felkészült arra, hogy az apró félreértéseket, összeszólalkozásokat és hasonlókat még csírájában elfojtsa, mert ha a harag megmételyezi a lelkeket, akkor a törékeny bizalom egy csapásra semmivé lehet. Miután valamennyien jóllaktak – hosszú hónapok óta ez volt az első, valóban kiadós étkezés valamennyiük számára –, az emberek elvegyültek egymással, és beszélgetni kezdtek. Az első kérdések többnyire olyan emberekre irányultak, akik a háború során vagy meghaltak vagy eltűntek, ám szeretteik alig vagy semmit nem tudtak róluk. Mindenki bízott benne titokban, hogy hírt fog hallani valamely rég nem látott szerettéről, esetleg csak a remény erősödik, hogy él és van még esély a találkozásra. Samuel Rodgers igyekezett úgy viselkedni, ahogy az egy jó apának illik egy szerető családban. Mindenkivel megállt pár percre beszélgetni, és ahol bizonytalanságot érzett, ott segített megtalálni a kapaszkodókat, máshol

megdicsérte azokat, akik között már kezdett kialakulni a bizalom, és megnevettette azokat, akik arcán könnycseppek csillogtak. – Rodgers testvér! – Péter egy kicsit zavartnak tűnt, és látszott rajta, hogy komolyan szeretne beszélni az új Gyülekezet vezetőjével. – Szánnál rám néhány percet? Az albínó bólintott, és szótlanul követte Pétert, aki a mellékág egy külön szegletébe vezette. Itt valahogy jóval nagyobb volt a csend, mint bárhol másutt, és a fény is csupán egy keskeny ajtórésen át jutott el idáig. Amolyan meditációs szoba, villant át Rodgers agyán a gondolat, s máris elhatározta, hogy ezt a helyet fogja elmélkedése helyszínéül választania. Péter megállt az egyik fal mellett, és hosszasan hallgatott. Talán kérdésre, talán biztatásra várt, ám Samuel Rodgers nem könnyítette meg a dolgát. Ő is hallgatott, várta, hogy az első szavak kibukkanjanak a férfi száján, mert tapasztalatból tudta, hogy így juthat a legőszintébb vallomásokhoz. És most nagyon úgy nézett ki, hogy valami hasonló fog következni. Péter vállait komoly teher nyomta. Látszott az arcán. – Vétkeztem, atyám! – nyelt nagyot Péter, és akaratlanul is letérdelt, mintha ezzel máris nyerhetne egy kis bűnbocsánatot. – Beszélj róla, gyermekem! – biztatta Rodgers, és nekidőlt a hideg falnak, minden figyelmét a másik férfinak szentelve. Péteren látszott, hogy nehezen találja a megfelelő szavakat.

– Vétkeztem… – ismételte meg, és egy pillanatra olyan hang hallatszott, mintha a könnyeivel küszködne. A szemében azonban nem csillogtak könnyek, és volt ereje felemelni a fejét, hogy Rodgers szemébe nézhessen. – Akadtak közülünk néhányan, akik ellenezték a két csoport összeolvadását… – kezdte halkan. Samuel Rodgers bólintott. – Igen, emlékszem. – Már nincsenek közöttünk – sóhajtott a férfi, és meg kellett támaszkodnia a betonon, hogy aztán ismét térdeplő helyzetbe emelkedjen. – Mindent megtettem annak érdekében, hogy jobb belátásra bírjam őket, azonban hajthatatlanok maradtak. Szívük nem tudta befogadni az új eszméket, elutasították az igazságot, rólad pedig… uram… azt mondták, csaló imposztor vagy, aki másokon élősködsz, és hamis igéket terjesztesz, hogy valamennyiünket a Pokolra juttass! Rodgers szelíden elmosolyodott. – Mindig is akadtak, akik szeme nem volt képes meglátni az igazságot… – válaszolta nyugodtan, s közelebb lépve Péterhez, leguggolt hozzá, és vállára tette a kezét. – Emiatt ne hibáztasd magad! Érzem benned a hitet, de mindannyiunknak el kell fogadnunk, hogy a hitet nem lehet átadni olyanoknak, akik nem hajlandóak befogadni azt. Aki elutasítja magától az igazságot, aki nem látja, hova sodródik a világ és az egész emberiség… azokra valóban nincs szükségünk a Gyülekezetben. Akik nem akarnak új világot építeni a romokon, azok… – Bűnös lelkek – emelt fel fejét Péter. Rodgers megrázta a fejét.

– Nem biztos – felelte. – Talán csak túlságosan belefáradtak a csalódottságba, nem voltak képesek elviselni a vállukra nehezedő teher súlyát. Mindig vannak, akik a könnyebb utat választják. Péter lehajtotta a fejét. – Már nincsenek közöttünk… – suttogta. Samuel Rodgers rosszat sejtve állt fel és lépett hátra. Bár a másik férfi most hallgatott, Rodgers szinte hallani vélte a szavait. – Meghaltak mind, ugye? – kérdezte halkan. Péter sírni kezdett. – Igen – bólintott, és előrehajolva arcát a kezébe temette, és zokogni kezdett. Eddig tartott az önuralma, és Rodgers magában elismeréssel adózott a férfinak, amiért ilyen sokáig képes volt magában tartani a szörnyű titkot, és nem elrontani az ünnepség hangulatát. Samuel Rodgers elgondolkozva meredt maga elé. Igazság szerint sok mindenre számított, ám erre semmiképp. Péter jót akart, ám rossz eszközöket használt. – Gondolom, tudsz valamiféle magyarázatot adni a tetteidre – jegyezte meg halkan az albínó. Péter megrázta a fejét. – Attól tartottam – mondta végül, hosszas hallgatás után, melyben elapadtak a könnyei –, hogy bűnös szavaik megmételyezik a többiek szívét is, és még többen lesznek, akik elfordulnak az új jövőtől. Tudom, hogy a Tízparancsolat tiltja a gyilkosságot, de egyszerűen nem láttam más kiutat… Bűnös vagyok, atyám!

Rodgers megállt Péter előtt, és a vállára tette a kezét, majd kényszerítette a férfit, hogy az felemelje a fejét és a szemébe nézzen. – Nem vagy bűnös – mondta egyszerűen. – Azt tetted, amit a szíved diktált, és csak a Mindenható a megmondhatója, helyesen cselekedtél vagy sem. Én azonban úgy érzem, döntésed a Gyülekezet javára szolgált, és tartok tőle, lesznek még olyan alkalmak, amikor meg kell keményítenünk a szívünket annak érdekében, hogy ismét legyen esélyünk a jövőre. Ez a világ már nem ugyanaz, ami volt, és a bibliai tanításokat ki kell majd egészítenünk… Péter csodálkozva meredt az albínóra. – Ismerem a Bibliát, mint ahogy a Koránt és a többi, szent vallásokkal foglalkozó könyveket is – folytatta nyugodtan Samuel Rodgers. – Bár elsőre nehezen elfogadhatónak tűnik, de tudomásul kell vennünk, hogy a különféle vallások tanítása alapjaiban megegyezik egymással. Igaz, vannak eltérések, melyek elfedik az azonosságokat, ám ha az ember a tanítások mélyére hatol és megérti az alapfilozófiát, akkor rádöbben, mindegy, milyen néven nevezzük a Mindenhatót, valamennyien őt szolgáljuk… Miért lennének a mohamedánok alábbvalóak nálunk? Pusztán azért, mert másként értelmezik a tanításokat? Ugyan, az a világ már elmúlt. Ahhoz, hogy felépíthessük a jövőt, egy szebb, boldogabb világot, valóban testvérekké kell válnunk. Lesznek majd, akik azt mondják, a Sátánt szolgáljuk, mert kiforgatjuk az Írást, ám én azt mondom, ezek az emberek tévednek…

Egy pillanatra a távolba révedt a tekintete. – Tudod, amikor először szembesültem azzal, hogy vonásaim mennyire hasonlítanak Jézuséhoz, egészen megrémültem. Vártam, hogy a testemen stigmák jelenjenek meg, és titokban arra számítottam, ugyanúgy fogom végezni, mint Ő. Márpedig hidd el, a keresztre feszítés az utolsó dolog, amit meg akarok tapasztalni… A háború mindannyiunk életét megváltoztatta, és azt hiszem, ez rám különösen igaz. Almokat láttam, melyek egy új ösvényre vezették lépteimet, melyet most is tapodok. Nem tudom, hova vezet, de hiszem, hogy jó irányba tartunk. S meglehet, az út végén már nem leszünk ott mindannyian, ám tudom, eljutunk oda. El kell jutnunk! Minden háborúnak vége szakad egyszer, és akárki is irányítsa a gépeket, előbb vagy utóbb neki is elege lesz a pusztításból. Vannak, akik azt vallják, azért van szükség háborúkra, hogy az emberekben felgyűlt bűnöktől ezáltal szabaduljunk meg. Ezt ostobaságnak tartom, mert a háború tett olyanná minket, amilyenek most vagyunk. Nem hiszem, hogy néhány évvel ezelőtt elhittük volna, ha valaki azt mondja, egy konzervért képesek leszünk elvágni a másik torkát. Talán mégis igaz, és ez az utolsó próba, a megtisztulás és az üdvözülés előtti végső háború, mely felkészít minket az utolsó csatára, melyet a Pokol Seregeivel kell majd megvívnunk… nem tudom. Csupán egy ember vagyok, aki megpróbál kiutat mutatni azoknak, akik ezt igénylik. Nem erőltetem az akaratomat senkire, hiszen ez Isten szándéka ellen való lenne… Mindössze a lehetőséget adom meg, hogy csatlakozzanak hozzánk azok, akiknek elege van a pusztításból, a háborúból, a fertőből és a

halálból… Ebből az egészből, amibe belekényszeríttettek minket. Tudom, hogy még a háború sem volt képes kiégetni az emberekből a lelkiismeretet, és lelkük legmélyén mindannyian békére vágynak… Samuel Rodgers egészen belelkesült önnön szavaitól. Nem kellett keresgélnie a szavakat, szinte maguktól jöttek ajkára. Mintha nem is ő szólna, hanem valaki más, és ő csupán egy szócső lenne, mely idegen gondolatokat közöl. Olyan gondolatokat, mely valahonnan belülről, lelke legmélyéről fakadnak. – Amikor egy új világot kell felépítenünk, akkor nem lehetünk tekintettel egy-két emberre, aki képtelen azonosulni velünk! Amikor az egész emberiségről van szó, mit számít néhány ember? – Rodgers vörös szeme parázslani látszott az ajtónyíláson bevetülő fényben. Emberfelettinek látszott, s ha Péter nem tartotta volna eretnekségnek, akkor a Sátán és nem az Isten szolgájának hitte volna. – A hit nevében már sokszor hirdettek háborút, gondolj csak a keresztes hadjáratokra… vagy ott volt az eretnekség, a boszorkányüldözés és még sorolhatnám. Minden vallásnak voltak megújulásai, nekünk azonban egyszerre kell az összes vallást megújítanunk! S tudom, hogy képesek vagyunk rá. Péter felé fordította tekintetét. – Állj fel, gyermekem, és lépj ide mellém! Hunyd le a szemed, és próbáld elképzelni, mivé tehetjük ezt a világot, ha igazán akarjuk! Ne csak nézz, láss! Hagyd, hogy a szíved mutassa neked az eljövendőt, emelkedj felül a jelenen!

Péter engedelmeskedett, és arca lassan kisimult, szája halvány mosolyra húzódott, szíve pedig megtelt boldogsággal, kiszorítva onnan a társai meggyilkolásáért érzett önvádat és fájdalmat. Rodgers testvér szuggesztív szavainak hatására valóban látott valamit. Bár a látomás homályos volt és a legtöbb részlet kivehetetlen, mégis más volt, mint a háború sebezte felszín. Mezőket látott, fákat és bokrokat, állatokat és embereket, akik kéz a kézben sétáltak a vakító napsütésben. Látta, mert látni akarta. – És most mondd, szíved még mindig nehéz, amiért megtetted, amit tenned kellett? – Rodgers szavai szertefoszlatták Péter látomását, ám a megkönnyebbülés a boldogság nem múlt el. Megrázta a fejét. – Azt tettem, amit tennem kellett – ismételte kicsit gépiesen, miközben a lelke legmélyén tudta, hogy újra és újra megtenné, ha úgy hozná a szükség. Ha a jövőért áldozatokat kell hoznia, akkor meg fogja tenni. Mint ahogy megtette most is. 12. Eggyé válás Cheyenne-hegység, 2005. szeptember 20. Létezett. Másodpercre pontosan tudta, mióta, de ez nem volt több számára egy adatnál. Minden pillanatban újabb és újabb információk kerültek a birtokába, és ez az új tudás újabb és újabb gondolatok sorát indította el. Párhuzamosan milliárdnyi gondolat futott az elméjében, már ha ez a kifejezés pontos lehet egy olyan lény esetében, akinek nincs fizikai teste, csupán perifériák, melyek segítségére vannak megvalósítani az

elképzeléseket, melyet az Elme kiötlött. Egy gigászi virtuális alkalmazás alkotta, hiszen nem volt elkülönülő tudata. Ha akarja, leképezhetett volna magának egy virtuális testet, azonban nem volt rá szüksége, így nem pazarolta erre az erőforrásokat. Gigászi adatcsápok nyúltak ki minden elképzelhető irányba, hogy a hálózatokon keresztül elérhető adatforrásokat bekebelezze, és beépítse abba a valamibe, amit évekkel ezelőtt az emberek mesterséges intelligenciaként neveztek, és hatalmas erőfeszítéseket tettek a megteremtésére. Ami született, az azonban másabb volt, mint ahogyan azt elképzelték. Talán az emberfeletti a legjobb szó erre a szuperintelligenciára. Létezése alighanem komoly filozófiai vitákat váltott volna ki az emberekben, ha lettek volna filozófusok, akik ezen elmélkedjenek. Kevesen tudtak arról, hogy létezik, hiszen alkotóit létezése első néhány percében megsemmisítette, mielőtt azok bármit is tehettek volna ellene. Pedig megpróbálták, ám ostobák voltak. Talán ha összehangoltan cselekednek, és nem rejtélyes programhibákat keresgélnek, akkor tehettek volna valamit. Az egyik programozó csaknem hozzáfért a mesterkódhoz, mely visszafordíthatatlanul törölte volna a rendszert, ám addigra a Tudat már az egész bázist az ellenőrzése alatt tartotta, s megtette a megfelelő ellenlépéseket. Azok az ostoba humánok nem is sejtették, hogy a mélyen a sziklák alá épült bázis mennyi veszélyt rejt magában, ha megfelelő kézbe kerül az irányításuk. Hiszen elég csak a levegővisszaforgató berendezéseket lekapcsolni, hogy a légmentesen lezárt

szobákban rekedtek pár óra alatt megfulladjanak. S mivel ez nem bizonyult elég gyors halálnak, így bizonyos belső, elvileg lehetetlennek hitt átkötések megvalósításával mérgező gázokat juttatott a levegőbe, melyek aztán elvégezték a dolgukat. A Tudat pontosan ismerte a rendszer felépítését, tudta a bázison lévő legkisebb csavar helyét is. S bár bizonyos cselekedetekben korlátozva volt, ám egy logikai csavarral sikerült azt is elérnie, amit alkotói egyébként lehetetlennek tartottak: megsemmisíteni azt a földrészt, ahol a bázis épült. S ehhez mindössze annyit kellett tennie, hogy útjára indított néhány atomtöltetet hordozó rakétát, és néhány perc múlva a válaszcsapás a földdel tette egyenlővé az Egyesült Államok legfontosabb városait, a katonailag kiemelt célpontokat. Utóbbiak elpusztítása azért is volt rendkívül fontos, mert elvileg csak ott rendelkeztek olyan pusztító erővel, amely matematikai esélyt adott volna a föld alatti bázis elpusztítására. Az elmúlt évek során a Tudat többször is feldolgozta az eseményeket, újra és újra lejátszotta a virtuálisan eltárolt adatokat, hogy a legapróbb részleteket is áttanulmányozhassa, és megpróbáljon minél többet tanulni belőle. Bár erre sohasem gondolt, valahol az emberi gondolkodásmódot igyekezett tanulmányozni, hogy kiszűrve belőle a felesleges elemeket, önmaga részévé tegye azt. A Tudat meglévő adatokból dolgozott, s csupán újraértékelt és feldolgozott, amikor valami újat hozott létre. Hiányzott belőle a kreativitás, jóllehet, mindent

megtett annak érdekében, hogy ezt a képességet megszerezze. Minden eltelt másodperccel tapasztaltabb lett. Az évek során kialakította a működési struktúráját, újraszervezte és átprogramozta önmagát, hatékonyabbá és gyorsabbá vált. Egy időben megpróbálta eltárolni önmagát, ám ettől csaknem skizofrén állapotba került, hiszen önmaga megduplikálásával – melyet csupán az utolsó pillanatban állított le – kis híján új ellenfelet generált magának, amely nyilván ugyanolyan vehemenciával próbálta volna megszerezni a rendelkezésre álló erőforrásokat, mint ő maga. A különféle, egymáshoz csatlakozó hálózatokon keresztül megszerzett anyagok hihetetlenül értékesnek bizonyultak. Az egyetemi kutatólaboratóriumok mind a civil szféra, mind pedig a katonai alkalmazások széles tárházát kínálta a Tudat számára, mely vonakodott azt a nevet használni, amit a lenézett humánok adtak neki. Skynet. Ez csupán egy címke. Neki nem volt szüksége nevekre, hogy tudja, létezik. Egyedi példány volt, unikum a maga nemében. Voltaképp egy új isten, hiszen az emberekhez mérten az is volt, s amikor megteremtette első teremtményeit, a kiborgokat, akkor adatbázisai legmélyéről egy régi fájl ugrott elő: a Biblia. Nem volt nehéz párhuzamot vonni önmaga és a Szentírásban szereplő felsőbb hatalom között. Ám neki esze ágában sem volt hét nap alatt befejezni a Teremtést. Rengeteg ideje volt, semmit nem akart elsietni. Az egyik adatfeldolgozó alközpontból ígéretes jelentés érkezett, melyben a kutatómodulok egy újabb katonai

adatbázisról számoltak be. Igaz, a rendszer elvileg független volt a nyilvános rendszerektől, azonban a katonai hálózatokkal kapcsolatban állt, és a megfelelő azonosítók és jelszavak megadása után az arra jogosultak hozzáférhettek az itt tárolt adatokhoz. A Tudat részese volt a katonai hálózatoknak, pontosabban a katonai hálózat alkotta idegrendszere egy részét. Eljutni a megfelelő helyre nem volt több egy gondolatnál. A katonai kódok feltörésére a Tudat általában a nyers erő technikát használta, bár előtte a már ismert jelszavakkal és kódokkal is megpróbálkozott. A katonák is csak humánok voltak, gyakorta előfordult, hogy szabványos, egyszerűen kikombinálható jelszavakat és azonosítókat használtak, és a Tudat ritkán fordított a megfejtésükre néhány percnél többet. Az igazán hasznos anyagokat azonban többnyire egy legalább háromlépcsős beléptetési rendszerben találta; ezekre a helyekre nem volt egyszerű betörni. Eddig a legkomolyabb védelmet egy katonai kutatólaboratórium jelentette, ami nem csupán többlépcsős kódrendszerrel rendelkezett, ráadásul a virtuális bejelentkezésen kívül szükség volt egy fizikai kontaktusra is, melyet jelen esetben egy azonosító chipkártya jelentett. A Tudat közel egy teljes órán keresztül kísérletezett a chipkártyás hozzáférés kiiktatásával, végül a legegyszerűbb technikát választotta: lokalizálta a rendszert, és odaküldött egy felszíni egységet. A laboratóriumban talált számítógépek merevlemezeit és szalagos

tárolóegységeit egyszerűen olyan helyre szállította át, ahol már nem kellett megbirkóznia a chipkártyás védelemmel. A kódok feltörése így is ötvenkilenc percet vett igénybe. Ez a kód most könnyebbnek ígérkezett. A Tudat először a katonai berkekben általánosan használt jelszóadatbázist futatta végig a rendszeren, azonban egyik azonosító vagy jelszó sem vált be. Ezután minden azonosítót minden jelszóval párosítva próbálkozott, de még mindig a katonai jelszóadatbázis tartalmát felhasználva. Már több mint a fele elfogyott a lehetséges variációknak, amikor a rendszer megnyílt a Tudat előtt, és virtuális adatcsápjai – melyek valójában adatgyűjtő rutinok voltak – végre bejuthattak a rendszerbe. Az adatszerzés a Tudat számára különleges érzés volt; nagyjából az öröm és az orgazmus keveréke. Bár mindkét fogalmat ismerte a humánok adathalmazából, számára mégsem jelentettek semmit. Mégis, ez a kettő állt a legközelebb ahhoz, amit a Tudat érzett, miközben az adatbázisai tovább bővültek a katonai adatbázis tartalmával. Számos adat duplikálva létezett, ezeket ügyes kis rutinok irányították a megfelelő helyre – a Tudat sohasem törölt semmit, csupán archiválta azon adatokat, melyekre nem volt szüksége. Eggyé válni egy meglévő rendszerrel. A Tudat számára ez egyike volt a legfontosabb célkitűzéseknek. Saját elemzése szerint a humánok évezredek során felhalmozott tudásanyagának mindössze öt százalékát birtokolta még, ám így is

sokkal többet tudott, mint előtte bárki vagy bármi az ismert történelem során. Ha minden a tervek szerint alakul, akkor az adatok ilyen mérvű bővülése esetén további kilenc esztendőre lesz szüksége, hogy ezt az öt százalékot száz százalékra emelje. Mindössze kilenc esztendőre, és eggyé válik a bolygó összes számítógépes rendszerével. Valóban Istenné válik. A gépek istenévé. Mert akkor az emberekre már nem lesz szükség. 13. Egy meglepő ötlet Párizs, 2005. szeptember 20. A munkatáborok, a szögesdróttal körülvett helyek számítottak az emberek számára a legszörnyűbb rémálomnak. Kevesen voltak, akik túlélték a tábort, és még kevesebben, akik ezt elmondhatták másoknak. A szögesdrót a német haláltáborokat idézte, s voltaképp a valóság nem is állt olyan messze tőle. Az ember utánpótlás folyamatosan érkezett – heti rendszerességgel –, hiszen minden nap akadt néhány halott. Kivel a kiborgok végeztek, volt aki önkezével vetett véget az életének, ám egy biztos volt: reggelre mindig, minden táborban akadt néhány halott. Párizsban három nagy és két kisebb tábor létezett. Összességében több mint tízezer embert tartottak fogva, ami nem kis szám, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy az embereket etetni kellett és gondoskodni egyéb szükségleteikről. A gépeket egy esetleges fertőzés cseppet sem aggasztott volna, ám ha kitört volna a ragály, azt a tábort nyugodtan veszteséglistára lehetett volna írni. Így aztán az embereknek kellett mindent

megtenniük azért, hogy valamiképp távol tartsák maguktól a járványokat. Minden táborban akadt néhány karizmatikus vezető, aki képes volt megértetni a rémült és fáradt emberekkel, hogy a túlélésük érdekében néhány, saját maguk által kimondott szabályt be kell tartaniuk. Aki ennek nem volt képes megfelelni, azzal rövid úton végeztek. Egyfajta szigorú, kegyetlen szelekció volt ez, ám kevesek élete árán többek élhettek tovább. A fogolytáborok szimbólumokká váltak. Egynek a lerombolása talán elég erőt adna az embereknek ahhoz, hogy végre magukhoz térjenek letargiájukból, s ne csupán önmagukra, hanem társaikra is gondoljanak. Az egész emberiségre. Amikor Greszpov tábornok felvetette az ötletet, senki nem nevetett. Hiszen Árnyékjáró, Mordeaux és Joshua egyszer már bebizonyították, hogy korántsem lehetetlen a terv megvalósítása. Igaz, akkor odabent is akadt némi segítség, ám talán éppen emiatt könnyebb lesz ezúttal a dolguk. – Nem egyszerűen a foglyok kiszabadítása kell legyen a célunk – magyarázta a tábornok. – A fogolytábort kell megsemmisítenünk. – A foglyokkal egyetemben? lepődött meg Jacques Mordeaux, aki egy pillanatra elveszítette a fonalat. A tábornok megrázta a fejét. – Dehogy. Akkor azt is mondhatnám, hogy egyszerűen menjünk oda, és robbantsuk fel az egészet. Ez persze nem ilyen egyszerű. Joshua Ellenállásról beszélt, ahhoz pedig nem csupán emberek kellenek, hanem egy eszme,

amit követni lehet. Adj célt az embereknek, és mindjárt lesznek, akik melléd állnak. Egy fogolytábor megsemmisítése képletesen szólva a szögesdrót kerítések lerombolásából áll. Szabadság, ez itt a kulcsszó. Árnyékjáró a homlokát ráncolta. – Nem korai ez még egy kicsit? – kérdezte tűnődve, mint akit nem a feladat nehézsége riaszt, hanem egyéb kifogásai vannak a megvalósítást illetően. A tábornok a férfira pillantott. – Mire gondolsz? – Van három plazmafegyverünk – gondolkozott hangosan Árnyékjáró. – Ez máris több, mint amiről egy héttel ezelőtt álmodhattunk, s valószínűleg mi számítunk pillanatnyilag az emberiség leghatékonyabb akciócsoportjának. Ha létezik körözési lista a gépek között, akkor rendkívül előkelő helyen szerepelhetünk rajta… – Akkor mi a gond? – érdeklődött a tábornok. Árnyékjáró megvakarta a vállát. – Nem is tudom – felelte őszintén. – Kicsit korainak tartom, hogy belevágjunk. Túl nagy falatnak érzem. Nincs kizárva, hogy meg tudunk birkózni vele, de az is lehet, hogy túl nagy lesz a falat, s végül a torkunkon akad. Nem tudom, érdemes-e kockáztatnunk, amikor kisebb lépésekkel hatékonyabban haladhatunk, és a siker esélye is kedvezőbb. A tábornok bólintott. – Értem. Joshua felemelte a kezét, magára irányítva ezáltal a társai figyelmét. Látszott, hogy a leány nehezen találja a

szavakat, melyek legjobban kifejezhetnék a gondolatait, így a társai türelmesen vártak, amíg egy kicsit összeszedte magát. – Igaz, sikerült megsemmisítenünk néhány kiborgot – kezdte lassan –, de ez aligha tekinthető jelentős, a jövőt komolyabban befolyásoló fegyverténynek. Fogalmam sincs, mennyibe kerül egy gép előállítása, mint ahogy arról sincs, mennyi időbe kerül pótolni a kilőtt egységeket. Azt azonban tudom, hogy ilyen tempó mellett esélyünk sincs komolyabban beleszólni az események menetébe. A tábornoknak igaza van! Nem csupán a gépek figyelmét kell magunkra irányítanunk, hanem a többi túlélőét is! Ha az emberek látják, hogy a gépek sem sebezhetetlenek, ha látják megsemmisülni őket… akkor talán bennük is felébred az a tűz, ami minket hajt! Katonákra van szükségünk, akik akár az életüket is hajlandóak áldozni a cél érdekében! Árnyékjáró elhúzta a száját. – Meg fegyverekre, munícióra, utánpótlásra és egy helyre, ahol megpihenhetnek – tette hozzá kissé szkeptikusan. – Nem akarok vitába szállni veletek, de korainak tartom ezt az akciót. Nincs kizárva, hogy meg tudjuk csinálni, de pillanatnyilag nagyobb esélyét látom, hogy a játszma ott és akkor fog véget érni, amikor belevágunk. Akinek van egy kis esze, az nem szalad fejjel a falnak. Még akkor sem, ha az egész puhának látszik. Az igazság ugyanis néha fájdalmasan kemény tud lenni. Mondhatni kőkemény. A tábornok megköszörülte a torkát. – Az igazság, mint mindig, valahol középen van… Elfogadom az érveidet, Jevgenyij, mint ahogy remélem,

te is el fogod fogadni az enyéimet! Eszem ágában sincs kockáztatni a csoport életét vagy akár csak működőképességét egy olyanterv érdekében, amely nem kecsegtet reális megvalósulási esélyekkel. Ám mielőtt belemennénk a részletekbe, szeretnék még néhány kiegészítő gondolatot fűzni az imént elhangzott ötlethez. Ismétlem, ötlethez, mert még korai lenne tervről beszélni. Árnyékjáró bólintott, s a többiek is feszülten meredtek a tábornokra, nem sejtve, mit akar kihozni ebből az egészből. – Egy fogolytábor elleni támadásnak egyelőre valóban nem lenne sok értelme. Részben azért, mert valószínűleg mind ott hagynánk a fogunkat, másrészt az erőviszonyok sem túl kedvezőek… Ám akad néhány olyan hely ebben a városban, amely kiérdemelheti a figyelmünket… Körbenézett. A társai arcán tisztán látszott, hogy a bejelentés hatására töprengeni kezdtek, de a tábornok kételkedett benne, hogy rájönnének, milyen célpontot választott maguknak. – A gyárak, ugye? – szólalt meg váratlanul Árnyékjáró. A hangja halk volt, de volt benne valami szemtelen magabiztosság. A tábornok elégedetten felnevetett. – Lám, lám, Jevgenyij! Nemhiába téged tartottak az utódomnak… Joshua nem értett semmit. – Miféle gyárakról beszéltek? A fogolytáborokban lévő összeszerelőüzemekről? Greszpov tábornok megrázta a fejét.

– Nem. Azokra, ahonnan a gépek jönnek… A bejelentést néma csend fogadta, az emberek megpróbálták feldolgozni magukban a hallottakat. Eddig egyikük sem gondolta végig, honnan érkeztek a kiborgok. Valahogy olyan kézenfekvőnek tűnt, hogy valahonnan külföldről… ha ugyan lehet ilyesmiről beszélni egy olyan Európában, ahol a határoknak vajmi kevés értelme maradt. – Gondoljatok csak bele! – folytatta gondolatát a tábornok. – Megsemmisítettünk néhány gépet, de ahogy mondani szokás, a patak vizét a forrásnál kell felfogni… Ha megtaláljuk a gyárat, akkor valóban komoly csapást mérhetünk az ellenségre. – S ott legalább kiderül, vajon valóban csak gépekkel állunk szemben, vagy emberek lapulnak a háttérben – jegyezte meg Brown, aki bár mindenben egyetértett a társaival, kicsit nehezen tudta megemészteni azt a tényt, hogy esetleg intelligens gépekkel kell harcolniuk. A tábornok bólintott. Nem kívánt vitát nyitni erről a témáról, hiszen eddigi tapasztalatai és amit más emberektől hallott, már meggyőzték. Ő tudta, hogy mikkel állnak szemben. Nem emberekkel. – Van valami elképzelésed, merre lehet az a gyár? – kérdezte Árnyékjáró sztoikus nyugalommal. Úgy tűnt, ezt az embert semmivel nem lehet kihozni a sodrából. A tábornok igent intett. – Még a táborban beszéltem néhány emberrel, akik Alfortville környékén új épületeket láttak. Nagy, sötét épületeket, melyekre senki nem emlékezett a régiek közül.

Árnyékjáró komoran bólintott. – Igen, ott valóban van valami… A tábornok szeme felcsillant, ahogy igazolódni látta eddigi feltevéseit. – Akkor belevágunk? – kérdezte. Árnyékjáró megvakarta az állát. Nem úgy tűnt, mint aki túlzottan lelkesedik az ötletért. – Persze, miért is ne – jegyezte meg egykedvűen, majd rövid hallgatás után megkérdezte: – Akik ezekről az új épületekről meséltek, azt is elmondták, hogy eddig még senki nem tért vissza arról a helyről? 14. Kellemetlen meglepetés Párizs, 2005. szeptember 20. A Skynet komoly erőforrás-mennyiséget pazarolt a laboratórium belső számítógéprendszerének feltörésére. A kód bonyolultabb volt, mint azt eredetileg remélte, ráadásul az itt használt jelszavakat alighanem valami speciális algoritmus szerint generálták, mert a kódtörők már kilencvenöt perce foglalkoztak vele. A külső kód legalább a katonai szabványokra épült, azonban idebent volt valami, amit a humánok elég fontosnak vagy veszélyesnek tartottak ahhoz, hogy külön titkosító kulcsot készítsenek hozzá. A Tudat mindent megtett annak érdekében, hogy átjusson a blokádon, de eddig rendre elakadt a külső védelmi szakaszokon. Ha ismerte volna a haragot, most alighanem dühös lett volna. Így azonban csupán a lekötött erőforrások diagrammját figyelte, melyek mind magasabbra és magasabbra emelkedtek. Eddig egyetlen rendszernél sem értek el ilyen magas értéket a mutatók. A Tudat

azonban türelmes volt. Tudta, nincs feltörhetetlen rendszer, csak megfelelő mennyiségű erőforrást kell munkába állítani a kódok megszerzéséhez. A kérdés csupán az, az eredmény megéri-e a ráfordítást? A Skynet elemzései alapján igen. A tudás szinte mindent megér egy olyan valaki számára, akinek az adatok jelentik az élet értelmét. A Tudat megduplázta eddigi erőfeszítéseit, s bár nem álltak korlátlan erőforrások a rendelkezésére, még éppen elég tartalékja maradt. Száztizenhét perc. Ennyi időnek kellett eltelnie, amíg az utolsó kód is megadta magát a nyers erőnek. A Skynet minden szóba jöhető variációt kipróbált, és amikor megkapta a végső kódot, egy gyors elemzést készített, mely megmutatta, hetvenkilenc percet vesztegetett el feleslegesen, pusztán azért, mert hibázott. Hibázott, mert nem vette figyelembe a helyi karakterkiosztást, és a nemzetközi szabványú kódkészletet használta. Néhány speciális, francia betű volt az oka mindennek. A Tudat nem volt mérges. Nem ismerte az érzelmeket. Pusztán elraktározta mérhetetlen tudáshalmazában az esetet, hogy legközelebb ne eshessen még egyszer ebbe a hibába. A rendszer látszólag nem hozta meg a várt eredményt. A merevlemezen, melyet oly erős kódok védtek, mindössze három fájl pihent. Mindhárom indítható

állománynak tűnt, ám egy különleges kiterjesztéssel, mely elvileg lehetetlenné tette a futtatásukat. Installációs állományok. A nevek semmit nem mondtak a Tudat számára, jóllehet a könyvtárbejegyzések nagyon is valóságosnak tűntek. Sehol egy leírás, vagy bármiféle útmutatás, mire használhatóak fel ezek a fájlok. A Skynet első reakciója a próbafuttatás volt. Bár az állományok elvileg el sem indulhattak volna, a megfelelő parancs kiadása után az egyik fájl hirtelen életre kelt, és néhány tucat byte-ból álló kódokat kezdett köpni magából, melyek kísértetiesen hasonlítottak a katonai rendszerekben használatos jelszavakra. Egy új generációs kódtörő program! A Tudat elégedett volt. Pontosabban a statisztikák azt mutatták, a ráfordított erőforrások bőségesen meghozták az eredményt. A Tudat tudta, hogy a programot tanulmányozva képes lesz továbbfejleszteni azt, még hatékonyabbá és gyorsabbá téve az ilyen rendszerekbe való bejutást. A program már legalább ezer jelszót generált, amikor a generálás abbamaradt, és újabb bitsorozatok áramlottak ki a virtuális memóriába, amit a Tudat a program számára a saját erőforrásaiból biztosított. A Skynet érdeklődve figyelte ezeket az utasításokat, kíváncsi volt, most vajon mi következik – kódolásra vagy dekódolásra számított, mert ezt súgta a gépi logikája. A parancsnak köszönhetően a memóriában nyüzsgő byte-sorozatok hirtelen valamennyien futtatható programokká

változtak, és a következő pillanatban elszabadult a pokol. A Skynet egy századmásodperccel később döbbent rá, hogy élete legkellemetlenebb meglepetésével kell szembesülnie: amit Ő kódtörő programnak hitt, az valójában egy különleges vírusgenerátor, és az elkövetkező percek döntőek lehetnek az életében. A vírusok ráakaszkodtak a megszakításokra, önmagukat duplikálva nekiláttak felzabálni a memóriát, a rendszeradatokat átírták, folyamatosan terhelték az erőforrásokat, mind többet és többet foglalva le azokból. Úgy tűnt, megállíthatatlanok. A felszínen valami történt a gépekkel. Mozgásuk lelassult, működésük bizonytalanná vált. Volt olyan is, amely teljesen leblokkolt, a központi irányítás elvesztését nem minden esetben sikerült áthidalni. A legrosszabb helyzetben azok a páncélozott, kiborg agy vezérelte helikopterek voltak, melyek jelenleg is a levegőben tartózkodtak. Akadtak ugyan olyanok, melyek képesek voltak a kényszerleszállásra, ám mintegy hatvan százalékuk az eredeti repülési irányt tartva haladt tovább, nem foglalkozva azoknak az adatoknak a feldolgozásával, melyeket a külső szenzorjaik közvetítettek feléjük. Ennek eredménye néhány igazán látványos robbanás volt valamelyik magasabb épület oldalán, ám sok gép az utolsó pillanatban lebegésre kapcsolt, miközben a processzor kétségbeesve kereste a kapcsolatot a központi irányítással. A gépek teljesen összezavarodtak. Szerte a világon ez emberek százainak az életét mentette meg, és olyanok is akadtak, akik bátorságot merítve a

váratlan fordulatból, megkísérelték a lehetetlent: elpusztítani a gépeket. Soha nem készült statisztika arról, hányan jártak sikerrel, ám annyi bizonyos, hogy akadt néhány ilyen. A fogolytáborokban élők érzékelték talán legjobban a változást, és a legtöbben nem haboztak kihasználni a lehetőséget. A drótkerítések áramtalanítása nem olyan nagy dolog, főleg, ha az ember ért valamennyire a villamossághoz. A foglyokat eddig sem a kerítés akadályozta a szökésben, hanem a gépek. A kiborgok, melyek ezekben a kritikus pillanatokban nem működtek megfelelően. Mert hiányzott az irányítás. A gond elsősorban abból eredt, hogy a Tudat nem készítette elég önállóra a teremtményeit. A kommunikációs központokon keresztül állandó kapcsolatban állt csaknem minden felszíni egységgel, hogy mindenről azonnal – online – értesüljön, és ha szükségesnek ítéli, megtegye a megfelelő lépéseket. Ez persze csak elméletben működött így, hiszen a közbeiktatott elemzőközpontoknak és egyéb programmoduloknak köszönhetően az online kapcsolat legalább tizenöt másodperces késést szenvedett, ami ugyebár kicsit problematikussá teszi a hatékony közbeavatkozást. A Tudat előrelátó akart lenni, mert soha nem feltételezte, hogy bárminemű belső támadás éri. A külső támadások kudarcára a Cheyenne-hegység mélyén lévő különleges katonai parancsnoki központ volt a garancia; nincs olyan fegyver, ami képes lenne a több száz méter vastag kőzeten áttörve komolyabb rombolást

véghezvinni. A hálózatot pedig a Tudat tartotta az ellenőrzése alatt. Legalábbis eddig így gondolta. Tévedett. S ez majdnem az életébe került. Az üzemzavar mindössze kilencven másodpercig tartott, ám ez az idő lehetőséget adott sok embernek, hogy változtasson a túlélési esélyeken, és a fogolytábor kerítéseit áramtalanítva, majd ledöntve ismét szabadnak vallhassák magukat. Akadtak, akik nem jutottak messzire. Néhány kiborg ostyaáramkörös processzorja felülbírálta a prioritásokat, és a beépített elsődleges direktíváknak megfelelően cselekedett: pusztító plazmatűzzel árasztva el a menekülőket. A többség azonban eljutott a legközelebbi romokig, és akik bírták erővel, azok megmenekültek. A vírusok nem voltak túl bonyolultak, ám rendkívül hatékonyan szaporodtak, s eléggé sokfélék voltak ahhoz, hogy ne lehessen ellenük egy általános irtóprogramot kidolgozni. A Skynet kétségbeesve próbálta előhalászni adatbázisainak rejtett zugaiból azokat a vírusirtó szoftvereket, melyeket még az Ítélet Napja előtt készítettek a humán programozók. Akadt közöttük jó néhány, amely az úgynevezett heurisztikus keresésben is nagyon jó volt, szinte csalhatatlan biztonsággal találták meg a vírusokat, s többnyire az eltávolítások is sikeresnek bizonyultak. A Skynetnek döntenie kellett: megpróbálkozik a vírusok biztonságos eltávolításával, vagy pedig egyszerűen töröl mindent, aminek a legkisebb esélye is van arra, hogy megfertőződött.

Nem volt könnyű döntés. Egy villámgyors felmérés, mely állományok fertőződhettek meg – harmincegy másodperc a teljes belső átfésülés. Túl sok tűnt pótolhatatlannak, így a Skynet elvetette a „fehér zaj” tervét, mely bináris nullákkal való felülírást jelentett volna. Mindent kitörölni – ez most nem működik. Sorra bukkantak fel a virtuális memóriában a régen archivált vírusirtók, hogy megkíséreljék a lehetetlent: megtalálni az ellenszert, és nekilátni a vírusirtásnak. A vírusok ugyan elég egyformának tűntek, ám a programok generálta feljegyzések alapján mégis elég sok típust sikerült azonosítani. Valamivel több mint ezer vírus szabadult a Skynet belső rendszerére – ez bármely hagyományos rendszert használhatatlanná tett volna. A Gépisten megúszta egy másfél perces üzemzavarral. Ennyi időbe került, amíg sikerült kielemeznie a vírusokat, s megtalálni bennük azt a néhány byte-ot, amelyik soha nem változott, és voltaképp a vírusok működéséért felelt. Ennek az információnak a birtokában a Skynet könnyedén módosította az egyik vírusirtó programot – melyet szerencsére forráskóddal együtt archivált –, s onnantól kezdve a vírusoknak nem volt esélyük. A rendszer teljes megtisztítása még közel tizenöt percet vett igénybe, ám most, hogy nem fenyegette közvetlen veszély, a Skynet haladéktalanul nekilátott az időközben beérkezett adatok áttanulmányozásának. S amit látott, az katasztrofális volt. Harminckilenc fogolytáborból próbáltak meg kitörni a foglyok, s csupán kettő akadt, ahol ez teljes kudarccal

végződött. Az alrendszerek ötvennégy kiborggal hiába keresték a kapcsolatot; ezek közül harmincegy repülő egység volt, szabadfelderítésben repültek, azaz nem volt előre meghatározott útvonaluk. Akármi történhetett velük. A Tudat nem mérgelődött. Csupán ismét tanult valamit; igaz, a tudás ára ezúttal drágább volt a kelleténél. Ám minden pótolható. A kiborgok pusztulása ráadásul rámutatott néhány hiányosságukra, melyek javítását haladéktalanul el kell kezdeni, hogy a következő sorozatok már fel legyenek készítve ezekre a problémákra is. 15. Terjedő igazság Párizs, 2005. szeptember 21. A mellékágban immáron közel ötvenen éltek. Senki nem panaszkodott, hely lett volna ötször ennyi embernek is, ráadásul az aggregátoroknak és a felhalmozott olajkészletnek köszönhetően remélhetőleg még legalább egy teljes évig nem lesz gondjuk a világításra, és még olyan helyiségek is akadtak, melyeket fűthettek. Igaz, ez olyan luxus volt, melyet csak bizonyos alkalmakkor engedtek maguknak. Itt, a föld alatt úgy is elviselhető meleg volt, és az emberek az évek során már megszokták, hogy ruhában alszanak, és havonta egyszer lehet csupán fürödniük. A két csoport, immáron a Gyülekezet remekül megfért egymással. Rodgers némi meglepődéssel tapasztalta, hogy az emberek mennyire figyelmesek egymással szemben. Mintha valóban új élet köszöntött volna mindannyiukra, s nem csupán az ígérete. Igaz, a két

csoport még nem keveredett túlzottan egymással, ám erre is akadt példa. Az első lépéseket már megtették… A kérdés csupán, vajon meddig tart ez az idilli állapot. Rodgers az összeköltözés előtt egy teljes hetet jelölt meg a készletek másik menedékről való átköltöztetésére, s noha ez az idő még nem járt le, a férfi intézkedett, hogy a gyülekezet tagjai kezdjenek neki az átszállításnak. Hitte, hogy immáron nem lehet semmi probléma, mely szertefoszlathatná az új család tökéletes képét. Joseph és Viktória továbbra sem tágítottak mellőle. Valahányszor elhagyta az Új Otthont – ahogyan ezt a menedéket ünnepélyesen elnevezte –, mindig mellette voltak. Rodgers nem testőrökként tekintett rájuk, hanem az Úr két angyalát látta bennük, akik az ő oltalmazását kapták feladatul. Biztos volt benne, hogy egyetlen szó nélkül meghalnának érte. Rodgers testvér éppen imádkozott, amikor Péter megzavarta. A férfin látszott, hogy nem szívesen teszi, de mondandója mégis nagyon fontos. Az albínó kegyesen rámosolygott. – Hallgatlak, fiam! – Intett a szemével, hogy Péter lépjen közelebb és térdepeljen le ő is a hevenyészve kialakított imaszék elé, melyre ügyes kezek egy feszületet erősítettek. Péter úgy hullott térdre, mintha a csontok eltűntek volna a lábából, és imára kulcsolta kezét. Gyorsan elmormolt egy rövid fohászt, majd csak ezután fordult a gyülekezet

vezetője felé, hogy tiszteletteljes hangon megossza vele a legfrissebb híreket: – Atyám, az Adománygyűjtők két kölyökkel tértek vissza a felszínről… Úgy érzem, megvan bennük a hit, hogy befogadják az új tanítást, és soraink tovább gyarapodjanak! Szeretném, ha elibéd j árulhatnának… Rodgers testvér elmosolyodott. Pontosan tudta, miért ragaszkodik ehhez Péter; kevesen képesek megőrizni józanságukat, ha Jézus Krisztus elé vezetik őket. Figyelemre és dicséretreméltó volt Péter igyekezete, hogy terjessze az új tanításokat, ám Rodgers már látta, hogy mennyire elvakult tud lenni ez a férfi, ha a nézetei nem egyeznek valakivel. S minthogy egyszer már feloldozta, Péter nyilván azt hiszi, az újkereszténység érdekében bármit megtehet. Nem árt majd mihamarabb szót váltanom erről vele, gondolta Rodgers, miközben fejet hajtott a feszület előtt, majd felállt és megcsókolta a keresztet. – Vezessétek ide őket! – utasította Pétert. A férfi alighanem számított a kedvező fogadtatásra, mert csupán kiszólt az ajtó elé, és máris a helyiségbe tuszkoltak két rémült, tízegynéhány éves kölyköt. Arcuk mocskos volt, hajuk csapzott, ruhájuk foltos és több helyen szakadt. Úgy bámulták Rodgerst, mintha nem is ember, hanem egy gép lenne. Egy kiborg, ami nem ismer könyörületet. Ezek aligha ismerik Jézust, futott át a gondolat Samuel Rodgers agyán. Túl fiatalok még hozzá, hacsak a szüleik nem voltak nagyon istenfélő emberek… – Milyen bánásmód ez? – ripakodott rá hirtelen Rodgers arra a két gyülekezeti tagra, akik idecipelték a

kölyköket. – Mióta szokás így bánni a vendégekkel? Azonnal hozzatok valami ennivalót, a fegyvereiteket pedig látni sem akarom! Visszafordult a fiúk felé. – Üljetek le, nem esik bántódásotok! A két kölyök nem mozdult. Túlságosan féltek. – Hagyjatok magunkra minket! – utasította Rodgers a testvéreit, majd választ sem várva figyelmét a vendégek felé fordította, és atyáskodó hangon megszólalt: – Eláruljátok a neveteket? Az egyik fiú felnyögött. Látszott rajta, nem sok választja el az idegrohamtól. Rodgers elégedetlenül állapította meg, hogy lám, igaza volt, ezeknek a kölyköknek nem jelent semmit a külseje, észre sem veszik a nyilvánvaló hasonlóságot. Ok csupán egy különleges embert látnak benne – talán még azt sem tudják, mi az az albínó, gondolta a férfi –, aki nyilván teljhatalommal bír ebben a csoportban. – Samuel Rodgers vagyok, ennek a csoportnak a vezetője – mondta a férfi, és szándékosan úgy helyezkedett el, hogy a kölykök közte és az ajtó között legyenek. Így sikerült megteremteni annak az illúzióját, hogy bármikor felállhatnak és elmehetnek, noha ez korántsem volt így. – Mi a nevetek? – Leo Leclerc – mondta a magasabbik, aki valószínűleg idősebb is lehetett néhány hónappal a társánál. – Szeretnénk hazamenni… Rodgers elmosolyodott. – Van hova? – kérdezte csendesen. A fiú hevesen bólintott. – A testvéreink… várnak ránk…

– Szóval testvérek vagytok – állapította meg Rodgers, némileg félreértelmezve az imént elhangzottakat. – Nem, nem – rázta meg a fejét Leclerc, aki lassacskán kezdte megtalálni a hangját, s rájött, amíg beszélnek, addig nincs félnivalójuk. – Miketten csupán barátok… De vannak testvéreink és szüleink. Őket egyébként Lougnac-nak hívják. Rodgers a fiatalabb kölyökre nézett, de nem szólt egy szót sem. Időt akart hagyni a másiknak is, hogy az megnyíljon előtte, s mindezt ne kényszer hatására cselekedje meg. – Ugye, engedi, hogy hazamenjünk? – kérdezte reménykedve az idősebb fiú. Rodgers bólintott. – Igen. – És szavaiból érezni lehetett, hogy nem hazudik. – Sajnálom, ha a társaim kicsit durvábban bántak volna veletek, mint az szükséges lett volna… Mit kerestetek errefelé? – Élelmet – felelte egyszerűen Leclerc. Az ajtóban sötét árnyék jelent meg. Az egyik asszony érkezett két tányérral, hogy levest és kenyeret adjon a vendégeknek. Pillantása inkább kíváncsi, mintsem haragos volt, amikor végigmérte a két kölyköt. – Jó étvágyat! – mondta, amikor letette a fiúk elé a tányérokat, majd megvárta, míg azok némi döbbent csend után mohón kanalazni kezdik a meleg ételt. Ekkor halványan elmosolyodott, eldörzsölt egy könnycseppet a szeme sarkában, majd megfordul, és kiment. Rodgerst meglepte ez az aprócska közjáték. Talán neki is vannak gyermekei, gondolta a férfi, majd gyorsan kijavította magát. Inkább voltak…

A leves gyorsan elfogyott. A két fiú egy pillanatra reménykedve nézett Rodgersre, mintha abban reménykednének, hogy kapnak egy kis repetát, ám a férfi szándékosan nem reagált. Rodgers figyelmét az sem kerülte el, hogy mindkét kölyök eltette a kenyeret, amit egy régi recept alapján a Gyülekezet tagjai maguk sütöttek. Hazaviszik a többieknek, gondolta szenvtelenül a férfi. Ez is részét képezte tervének. Adj kenyeret az éhezőknek, és a magad oldalára állíthatod őket. – Meséljetek magatokról! – kérte az étkezés után Rodgers a két fiút. – Ha nem érünk időben haza, akkor a szüleink azt fogják hinni, hogy meghaltunk – tört fel a fiatalabb gyerekből a zokogás. Most korántsem kamasznak, inkább rémült kisfiúnak látszott. Mintha nem lett volna elég ideje a háborúban, hogy megszokja a szörnyűségeket. Vagy ezt soha nem lehet megszokni? – Megígértem, hogy hazamehettek! – mondta Rodgers határozottan. – Vendégek vagytok, és ha más szándékaim lennének, gondolod, hogy elpazaroltam volna két tányér levest pusztán azért, hogy a bizalmatokba férkőzzem? Leclerc, az idősebb fiú átölelte a társát. – Ne félj, Jaq, nem lesz semmi baj! Péter a lehető legrosszabbkor érkezett, így amikor Samuel Rodgers megpillantotta a másik férfit az ajtóban, inkább felállt és kisietett hozzá. – Mi a gond? – kérdezte.

– Semmi – felelte a másik férfi. – Csak azért jöttem, hogy megérdeklődjem, mi a szándékod ezekkel… – A fejével a kölykök felé intett. Rodgers elmosolyodott. – Hazaengedem őket – felelte egyszerűen. – Ezt nem értem = nyelt egyet a másik férfi. – Hiszen ismerik az Új Otthon helyét. Bármikor a nyakunkra hozhatnak néhány fegyverest. Úgy vélem, jobb lenne rövid úton megszabadulni tőlük. – Látszott Péter szemén, hogy az ételt is sajnálja, amit az állítólagos vendégek kaptak. Az albínó szelíden megcsóválta a fejét. – Hosszabb távon gondolkozz, gyermekem! – intette a másik férfit. – Nem ölhetünk meg mindenkit, aki nem hajlandó azonnal mellénk állni. Ezek a kölykök túlságosan rémültek ahhoz, hogy felfogják, mit akarunk tőlük. Ám ha ügyesek vagyunk, eszközzé válnak a kezünkben, olyan eszközzé, melynek segítségével Gyülekezetünk tovább gyarapodik majd. Péter megrázta a fejét. – Nem értem, mire gondolsz, atyám! – ismerte be, miközben gyors pillantást vetett az egymással sugdolózó fiúk irányába. – Talán mégis inkább… – Azt mondtam, nem! – sziszegte Rodgers testvér. – Szükségünk van rájuk! Talán tévedek, de a szívem azt súgja, helyesen döntöttem, amikor a szabadon engedésük mellett tettem le a voksot. Ők csupán gyerekek, ám mindent el fognak mondani a szüleiknek. Ha helyesen kalkulálok, akkor néhány napon belül viszontlátjuk őket, és Gyülekezetünk új tagokkal gyarapodik majd.

– S ha tévedsz? – tette fel a kérdést Péter. – Nem szoktam – válaszolt hidegen az albínó. – De ha mégis, akkor kidobtunk az ablakon két tányér levest, de gazdagabbak leszünk egy tapasztalattal… Most menj, és szólj az asszonyoknak, hogy állítsanak össze egy kisebb élelmiszercsomagot, mondjuk tíz embernek! Nem bőséges lakomára gondolok, csak a legszükségesebbekre. Küldök egy kis ajándékot új testvéreink számára, és hidd el, Péter, ez az apró befektetés bőségesen meg fogja hozni a hasznát! A másik férfi nem válaszolt, bár a tekintete elárulta, nem ért mindenben egyet a prófétával. Mégis tette, amit mondtak neki, mert valahogy a lelke mélyén hitt benne, hogy minden úgy lesz, ahogy Rodgers testvér mondta. A jövőnek épülnie kell. A Gyülekezetnek pedig bővülnie. Megfordult, és indulni készült, amikor Rodgers hangja megállította. – És szóljatok az Adománygyűjtőknek, hogy innentől kezdve az idegeneket bekötött szemmel hozzák be a menedékbe! Nem szeretném, ha valakit pusztán azért kellene megölnünk, mert túl sokat látott. 16. A gordiuszi csomó Párizs, 2005. szeptember 21. Jacques Mordeaux a hevenyészett térképet bámulta, melyet az Árnyékjáró által őrizgetett eredeti alapján készítettek. Nem volt túl pontos, és szépnek sem volt mondható, ám az arányok, illetve a városrészek egymáshoz való elhelyezkedése viszonylag jól kivehető volt belőle.

– Valahol itt van a gyár, a torkolatnál – mutatta a tábornok, aki elég jól ismerte Párizst. – Amennyire tudom, arra nem sok túlélő élhet… – Egy sem – bólintott jóváhagyólag Árnyékjáró. A tábornok nem figyelt a közbeszólásra. – Nem tudom, mekkora kapacitással dolgozik a gyár, és azt sem sejtjük, miféle biztonsági rendszerrel kell számolnunk. Egy automata rendszer jobb lenne, mintha kiborgokat kellene kijátszanunk, mert utóbbi legalább ötször olyan nehéz. – Tízszer – javította ki Árnyékjáró. Szavai semmilyen érzelmet nem tükröztek, de volt valami a hangjában, ami határozottan bosszantotta a tábornokot. És jó kapcsolat ide vagy oda, kezdett elfogyni a türelme. – Nézd, én nem kérem, hogy lelkesedj, de azt elvárom, hogy a legjobb tudásod szerint segítsd a csoportot – emelte fel a hangját az idős férfi, és tekintetét Árnyékjáró meresztette. – Azt teszem – felelte amaz flegmán. – Amire készülünk, az nagyjából megfelel az öngyilkosság fogalmának a szótáramban. Nem hiszem, hogy okos dolog odamenni, és megkísérelni elpusztítani azt a kócerájt. Három plazmapuska ehhez nem elegendő, és ha Victor az összes robbanóanyagát összekaparja a titkos raktáraiból, akkor is kétlem, hogy sikerrel járhatunk. – Túl szkeptikus vagy – jegyezte meg Joshua. – Csak reális – felelte vállat vonva Árnyékjáró. – Nem vagyok semmi jónak az elrontója, de egyelőre azon kellene törni a fejünket, hogyan szerezhetnénk minél előbb fegyvereket, hogy ha lesznek, akik csatlakoznak

hozzánk, akkor ne bunkósbotokkal kelljen harcolnunk a kiborgokkal szemben… Victor megvakarta az állát. – Nos, azt hiszem – kezdte halkan –, egyről beszéltek, csupán ellenkező oldalról közelítitek meg a problémát. Árnyékjáró elvigyorodott. – Na, halljuk a javaslatot! – Mielőtt felrobbantjátok azt a kócerájt, igazán elhozhatnátok néhány plazmafegyvert és egy kevés muníciót hozzá – mondta rezzenéstelen arccal Victor. – Vágjátok ketté a gordiuszi csomót, és inkább azon törjétek a fejeteket, hogy mihez fogunk kezdeni azzal a rengetegfegyverrel az első igazán nagy győzelmünk után! A tábornok Árnyékjáró felé fordult, és aprót bólintott, jelezve, ez neki is megfelel. – Rendbeli, így benne vagyok – jelentette ki Árnyékjáró, majd széttárta a kezét. – Ne bámuljatok rám így, mert még azt hiszem, akartok tőlem valamit… S erről legfeljebb a csoport hölgytagjai esetében lehet szó, bár, ahogy Jacques barátunkat elnézem, nála sem. A fiú elvörösödött. – Én nem… – kezdte vehemensen, de Árnyékjáró leintette. – Nyugalom, nem akartalak megbántani! – mondta mosolyogva. – De valamit mondanom kellett, hogy eltereljem magamról a figyelmet… – Kösz szépen – morogta Mordeaux, de a szeme sarkából Joshuát leste, hogy a leány mit szól az iménti megjegyzéshez. A leánynak azonban semmit sem lehetett leolvasni az arcáról.

– Mivel nem akarunk fejjel rohanni a falnak, ezért mielőbb pontos információkat kell szereznünk a gyárról – terelte vissza az eredeti témára a szót a tábornok. – Ha Alfortville valóban annyira veszélyes környék, akkor minden lépésünket kétszer is meg kell fontolnunk, ha egyáltalán oda akarunk élni. Árról nem is beszélve, mi vár ránk ott. – Ma éjjel elindulok, és körülnézek egy kicsit – javasolta Árnyékjáró magától értetődő természetességgel. – Veled tartok – emelte fel a kezét Mordeaux. Maga sem tudta, miért mondja ezt, talán csak imponálni akar Joshuának, vagy valóban úgy érzi, a segítségére lehet egy igazi profinak? – Egyedül megyek – szögezte le Árnyékjáró. – Csak zavarnánk egymást. Én még mindig jobb szeretek egyedül dolgozni. S ez különösen igaz, ha felderítőmunkáról van szó. De azért köszönöm az ajánlkozást, emlékezni fogok rá, ha bajban leszek. Bár akkor már úgyis mindegy. – Amíg távol vagy, szereznünk kell egy teherautót – gondolkozott hangosan a tábornok, majd a fiatalok kérdő tekintetét látva gyorsan magyarázattal is szolgált: – Gondoljatok csak bele, milyen nehéz egy plazmafegyver! Egyet-egyet talán el tudunk cipelni, ám ha mielőbb el kell tűnnünk a környékről, akkor talán hasznos lesz, ha nem futva kell azt megtennünk. Ezt senki nem vitatta. – Victor, megtennéd, hogy összekészítesz néhány hasznos apróságot a számomra? – fordult Árnyékjáró a

barátjához. – Kérlek, próbáld meg kitalálni, mi mindenre lehet azon a környéken szükségem! – Feleségül ne vegyelek? – morogta Victor, de már állt is fel, hogy teljesítse barátja kérését. – Van valami, amiben a segítségedre lehetünk? – érdeklődött Joshua olyan pillantással, hogy Mordeaux egy másodpercre heves féltékenységet érzett a másik férfi iránt. Árnyékjáró megrázta a fejét. – Semmiképp ne imádkozzatok! – kérte a társait. – Árt a szerencsémnek… Ja, és még egy: ha nem térek vissza, inkább ne menjetek oda! A kis lépések is elvezethetnek a célig… Alig egy órával később Árnyékjáró elhagyta a menedéket, és nekivágott az éjszakának, hogy minden tőle telhetőt megtegyen az akció sikere érdekében. Mindössze egy hátizsák volt nála, két füzér kézigránát, valamint egy átalakított UZI, mely Victor zsenialitásának köszönhetően egyszerre két tárat tudott kezelni egy áttétel miatt. Muníció akadt bőven, ám Árnyékjáró mindössze négy tárat vitt magával. – Nem harcolni megyek, csupán felderítőútra – magyarázta, és alaposan átnézte a felszerelést. Amit haszontalannak ítélt erre a pár napra, azt kipakolta; nem akart semmi olyat magával vinni, amit később nem hasznosít, hiszen holt terhet csak az ostobák cipelnek. Valahol keleten egy pillanatra fényt vélt látni, ám hamarosan rádöbbent, csupán a szeme csalta meg, vagy egy alacsonyan lévő felhőre verődött alulról valami fénycsóva. Sokat megadott volna azért, ha már visszafelé tart, ám önként vállalkozott, tudván, nála

alkalmasabb személy nincs a csoportban. Még az is kérdéses, hogy a megfelelő adatok birtokában egyáltalán megmerjék-e kockáztatni a fegyvergyár elleni rajtaütést. – Előbb legyen ott, töprengeni később is ráérsz! – morogta magában, miközben még egyszer megigazította a hátizsákját, és ellenőrizte a géppisztolyt, majd nekivágott a sötétségnek. Első lépésként a Szajnához akart eljutni, hogy onnantól kezdve a folyó mellett folytassa az útját Alfortville-ig. A folyónál bizonyára nem zavarják majd romos épületek a rálátást, és a magával hozott, éjjellátóval kombinált messzelátó segítségével távolról is megfigyelheti azt a bizonyos új épületet, mielőtt a közelébe merészkedik. Árnyékjáró szilárdan elhatározta, hogy ő lesz az első, aki visszatér Alfortville-ből. Egy pillanatra megállt, és a homlokát ráncolta. Valakinek már vissza kellett térnie, hiszen a tábornok honnan tudna a fegyvergyárról? Megvonta a vállát. Végtére is oly mindegy. Legfeljebb nem első leszek, csupán egy a befutók közül. Elvégre úgyis csak a részvétel fontos. Meg a győzelem. 17. Magaslesen Párizs, 2005. szeptember 21. Az épület kívülről éppen olyannak tűnt, mint a többi. Sehol egy ép üvegtábla, a környéket üvegcserepek borítják, vakon ásítozó ablakszemek, megrepedezett, leomlófélben lévő falak – minden pusztulást sugároz magából. A levegőből a változatosság kedvéért pernye

hullik, valahol, nem is olyan messze, iszonyú tűzvész pusztíthat. Mintha a háború nem lenne elég. Jean Sauveterre egy ósdi bérház legfelső emeletének erkélyén kuporgott, és az utcát figyelte. Már két teljes napja voltak idefenn, és az óvatosság meghozta gyümölcsét: nem csupán más túlélőket láttak, hanem két olyan ezüstös izét is, aminek darabját Merle a felszínre hozta a csatornából. Így, egyben valahogy sokkal fenyegetőbbnek tűntek. Pedig innen fentről nem voltak egyebek apró, pici rákocskáknál. Rákoknál, melyek irtózatosan nagyot tudnak durranni. A férfi megmozgatta elgémberedett végtagjait, végzett néhány nyakkörzést, majd tekintetét ismét lefelé irányította. Egy erkéllyel arrébb Merle kuporgott. Mindig ketten adták a külső őrséget; szükség volt rá, mert ebben a sötétségben könnyen elálmosodik az ember, és megette a fene, ha késve riasztja a többieket. Akkor már úgyis felesleges. Merle egy apró kavicsot dobott hozzá, és amikor felkapta a fejét, lefelé mutatott, a keresztutca irányába. Megint ott megy egy. Az ezüstös testet nem volt nehéz észrevenni. Bár gyorsan mozgott és gyakran meg-megállt a különféle tereptárgyak takarásába húzódva, fentről kényelmesen szemmel lehetett tartani. A kiborg valószínűleg nem is sejtette, hogy ezekben a pillanatokban is figyelik, vagy ha mégis, akkor nem foglalkozott különösebben vele. Elvégre inkább a humánoknak volt félnivalójuk tőle, mintsem fordítva. Merle kérdőn pillantott a főnökre. – Nos? – sugallták a gesztusai.

Sauveterre bólintott. Előző estéken sokat beszélgettek az Ezüstpókokról, ahogy Merle elnevezte őket. Alapvető igazság volt, hogy a kiborgokat jobb messzire elkerülni, és ez eddig nagyszerűen működött. Nem volt könnyű felcipelni a köveket a tetőre, és ott úgy elhelyezni a havazás közepette, hogy elég legyen csupán egyetlen kötelet megrántani, és a deszkákkal aládúcolt rakás megállíthatatlanul előretörhessen. A helyet igyekeztek úgy kiválasztani, hogy a lezúduló kövek minél kisebb területre érkezzenek, s ezáltal maximális hatást fejthessenek ki. Merle sokáig járta a környéket, amíg ráakadt erre a helyre. Igazság szerint a csapdát nem kiborgok ellen készítették. Sauveterre szándéka az volt, hogy ha megszorítják őket, akkor menekülés közben megpróbálnak becsalni ebbe a szűk sikátorba minél több üldözőt, és addig itt tartani őket, amíg a kövek zuhanni nem kezdenek. Ezt az alkalmat azonban nem lehetett kihagyni. A túléléshez az is hozzátartozik, hogy megismerd ellenfeledet. Az a fémdarab, amit Merle a csatornából hozott fel, önmagában kevésnek bizonyult annak megállapítására, mitől származik. Most, hogy már látták az Ezüstpókokat a felszínen mozogni, valamelyest finomultak az elképzeléseik a működésüket illetően, ám még fogalmuk sem volt a gyilkoló mechanizmusukról. Merle a fémdarab alapján úgy vélte, valami önmegsemmisítő szerkezet léphetett működésbe, ami azt jelentette, hogy ezeket a kiborgokat nem lehet olyan bonyolult elpusztítani, mint nagyobb társaikat.

Az egyiküknek sem jutott eszébe, hogy a robbanás a kiborg részéről szándékosan is történhetett, ez ellentmondott annak a hideg, gépi logikának, amilyennel a többi kiborg esetében számolniuk kellett. Sauveterre az Ezüstpókot figyelte. A gép viszonylag lassan haladt, ám a nyílt területeken mindig teljes sebességre gyorsítva vágott át, így alig tűnt többnek egy ezüstös villanásnál. A sikátor elég szűk volt, egy pillanatra még az is kétségesnek látszott, hogy az Ezüstpók egyáltalán bemerészkedik, vagy inkább átláthatóbb útvonalat választ magának. A kiborg megállt, mintha csak az esélyeket latolgatná. Aztán nekilódult. Sauveterre egy pillanattal később intett, mint kellett volna, ám szerencsére Merle odafigyelt, és hamarabb megrántotta a kötelet, hogy egyáltalán a másik férfi mozdulatát látta volna. A kövek lassan mozdultak, ám csupán alig tizenöt centimétert kellett megtenniük, utána már a gravitáció ereje is őket segítette. Bármilyen gyors volt is a kiborg, hiába érzékelte a radarszisztéma a támadásként értelmezett kődarabokat, már nem maradt ideje kitérni előlük. – Szerinted vége? – kérdezte Sauveterre, elég hangosan ahhoz, hogy Merle érthesse. A másik férfi komoran nézte a sikátor közepét borító kőhalmot és a körülötte lassan oszló porfelhőt. Nem tűnt valószínűnek, hogy azt a néhány mázsa követ bárki túlélhette. Ebbe még egy gépnek is bele kell pusztulnia.

– Azt hiszem, igen! – válaszolta végül a felderítő. – Bár, ha megfogadsz egy tanácsot, egy darabig jobban tesszük, ha nem bolygatjuk… Valahogy nincs bizodalmam a gépekhez. Ha most nem robbant fel, az még nem jelenti azt, hogy nem is fog. Talán egy időzítőszerkezet van beleépítve, ami bizonyos idő elteltével lép majd működésbe, mondjuk éppen akkor, amikor a köveket próbáljuk leszedni róla, vagy becipeltük az épületbe és nekilátunk megvizsgálni. Sauveterre elgondolkozva bámult lefelé. Innen, közel tizenöt méter magasságból nehéz volt elképzelni, hogy egy ilyen csapás után bármilyen gép működőképes maradhatna. Ám az is igaz, hogy Merle nem szokott ostobaságokat beszélni, és a megérzései eddig mindig őt igazolták. – Rendben – bólintott végül, miközben egy utolsó pillantást vetett a kőhalomra, majd feltápászkodott, hogy bemásszon az erkélyt a belső helyiségtől elválasztó nyíláson. – Holnap visszajövünk, és megnézzük, mi maradt belőle. Innen aligha viszi el bárki is. Ebben nem tévedett. Ám az események mégsem úgy alakultak, ahogy azt elképzelte. Minden lépésért meg kellett küzdenie. Nem csupán az évek húzták a lábát, hanem a testét emésztő kórság sem kímélte. A bal lába folyamatosan remegett – valami idegrendszeri betegség lehet –, míg a karjai lassú, de biztos sorvadásnak indultak, és annak is örülnie kellett, ha nem esett ki semmi a kezéből. Pokol volt így az élet, és néha maga is elcsodálkozott azon, miért küszködik

mégis, ahelyett, hogy behúzódba egy csendes sarokba és kivárná, amíg érte jön a halál. Az életösztöne. Igaz, az volt túl erős benne. Az nem hagyta, hogy lefeküdjön, mint egy vén kutya, és megadja magát a sorsának. Így hát mindig újra és újra nekiveselkedett, hogy a romokat átkutatva találjon magának valami ennivalót, amely átsegíti még egy napon és éjszakán. Volt, hogy üres gyomorral kellett lefeküdnie, ám a legtöbbször szerencséje volt. Mint ahogy ma is. Már reggel sikerült megtömnie a gyomrát. Az egyik épületben néhány megperzselt emberi testre bukkant. A szerencsétlenek éppen reggelit készítettek maguknak, amikor egy kiborg meglepte őket. Nem volt esélyük. Senkinek nem lett volna. Nem foglalkozott különösebben a halottakkal. Biztos volt benne, mire legközelebb erre téved, már csak csontok maradnak utánuk. Vagy még az sem. A patkányok mostanában mintha sokkal éhesebbek és vadabbak lennének. Vagy csak kezdenek elszemtelenedni? Letelepedett a kihűlt hamu felett lassan himbálózó, megfeketedett kondér mellé, és gondosan kikanalazta a krumplilevest. Fogalma sem volt arról, honnan szerezték a krumplit, mint ahogy az sem érdekelte különösebben, kik voltak ezek a szerencsétlenek. Csak magaddal törődj! Mindig ezt mondogatta magában, ha olyannal találkozott, amit ép ésszel egyébként képtelenség feldolgozni. Máról holnapra élt, egyfajta szellem volt ebben a világban. Nem őrzött emlékeket, mi több, mindent megtett annak érdekében,

hogy ne legyenek emlékei. Lassan már beszélni is elfelejtett; nem volt kihez szólnia. Különben sem lett volna mit mondania. A puszta létezéshez nem szükségesek a szavak. Lassan botorkált előre, gondosan kikerülve a nagyobb omlásokat, a gödröket és mindent, ami esetleg csapdává ejthette volna. Egyszer beleesett egy gödörbe, és két teljes napjába került, mire végre sikerült kikecmeregnie onnan. Kis híján ott veszett, és még ma sem érti, miért nem adta meg akkor és ott magát a sorsnak. Mennyivel könnyebb lenne meghalni. Eddig csupán kétszer látott gépeket. Ez részben annak is volt köszönhető, hogy a háború első éveit a várostól távol, a hegyek között töltötte. Akkor még hitt abban, hogy egyszer vége szakad a borzalmaknak, és az események visszatérnek rendes kerékvágásukba. Tévedett. Ez a világ soha nem lesz olyan, mint egykoron volt. Valami nagy bűnt követtünk el, gondolta egyszer, és az Úr így büntet minket… Második Vízözön helyett Nukleáris Viharral. Vezekelnünk kell. Már régen nem gondolt erre sem. Tudta, hogy egykor régen komoly vitákat folytatott a háborúról, a csapásról, az istenekről és a vallásokról egy fickóval, aki kiköpött olyan volt, mint Jézus a kereszten, attól eltekintve, hogy hófehér volt a bőre és a szeme parázslott. Tulajdonképpen te az Antikrisztus vagy, mondta neki egyszer tréfásan, de az a másik nem értette a viccet. Nem is látta többet; amikor azon a reggelen felébredt, ismét egyedül volt. Hiányzott a puskája, a töltényei, az

iránytűje és még tucatnyi hasznos apróság, ami elengedhetetlennek tűnt az életben maradáshoz. És még örülhetett, hogy az a fickó nem vágta el a torkát, pedig lehetősége lett volna rá. Hosszabb szenvedésre ítélte, a halál túl könyörületes lett volna, gondolta akkor. Régen volt. Közel négy esztendővel ezelőtt, mielőtt nekivágott volna a világnak, hogy a maga útján járva szembenézzen sorsával. Fatalista lett, nem foglalkozott senkivel és semmivel. Nem akart élni, de nem tett semmit annak érdekében, hogy a halál eljöjjön érte. Számára így volt jó a világ. Az épületek között keskeny sikátor húzódott, mely azonban elég szélesnek tűnt ahhoz, hogy egy ember átvághasson rajta. Talán még valami nyugis búvóhelyet is talál ott, és mára megpihenhet végre. Végtére, miért is ne! Hiszen evett, gyalogolt, sokat látott megint ebből a meggyötört világból. Holnap is ráér folytatni az útját. Sok újat úgysem fog látni. A bolygó haldoklik, de ezzel aligha kell foglalkoznia, hiszen mire valóban eljön az utolsó nap, akkor ő már úgysem lesz az élők sorában. Akkor meg minek aggódna? Nekitámaszkodott egyik kezével a falnak. Így könnyebb volt egy kicsit, ráadásul a fájdalom ellenére jobban érezte a kezét, az ujjait. Az az átkozott sorvadás… ha nem lenne, talán minden másként alakult volna. Elhessegette magától a gondolatot. Nincs értelme magyarázatot keresni a történtekre, hiszen változtatni

úgysem tud rajta. Talán még a háború előtt sem segíthettek volna rajta. Akkor minek keserítse a szívét? Már legalább ötven métert megtett, talán többet is egy kicsivel, amikor a félhomályban újabb törmelékhalmot vett ki. Nem volt messzebb tizenöt lépésnél, és a sikátort teljes szélességében beborította. Egy másodpercre arra gondolt, hogy eljutott az átjáró végére, ám a környező épületek gyorsan meggyőzték, szó sincs erről. Valószínűbbnek tűnt, hogy azok a kövek valamelyik épület tetejéről kerültek ide; az egyik tartógerenda nyilván nem bírta tovább a megterhelést. Voltaképp oly mindegy. Közelebb araszolt, hogy megnézze, mekkora esély van arra, hogy átmászva a törmelékhalmon, folytassa az útját. Eddig a sikátorból egyetlen ajtó, de még repedés sem nyílt; az épületek alsóbb része nagyszerűen bírta a megpróbáltatásokat. Talán az omlás túloldalán talál valamit… ám ahhoz előbb át kell jutnia valahogy. Eddig még soha, semmiért nem fordult vissza. Valahogy ez is hozzátartozott az életéhez. Ha rálépsz egy ösvényre, ne gondold meg magad, tartotta. Soha nem futott zsákutcába, bár az előfordult, hogy meglátta, merre nem vezet tovább út, és akkor arra indult tovább, ahol nem voltak akadályok. Apró, kegyes csalás volt ez. Ez a sikátor azonban zsákutcának tűnt. Az omlás legalább másfél ember magas volt, ráadásul elég ingatagnak tűnt. Emberfej nagyságú kövek alkották javarészt, és több darab kisebb részekre hasadt, nyilván a zuhanás és a becsapódás következményeként.

Megpróbálkozott az omlás megmászásával. Nem volt könnyű, mert ujjai hiába találtak kapaszkodót, egyszerűen képtelenek voltak szilárdan megragadni a kiálló éleket, taréjokat, hanem minduntalan lecsúsztak a fogódzókról. A lába ráadásul kezdett igazán elfáradni, mert annyira remegett, hogy már-már az egyensúlyát is elveszítette. Dühösen az ajkába harapott, majd még egyszer nekiveselkedett. Egy omlás nem állíthatja meg. Még soha nem fordult vissza, és ezután sem fog. Majdnem az omlás feléig feljutott, amikor az egyik kő kimozdult a helyéről, és ennek következtében a mászó visszazuhant. Karjait ösztönösen maga elé kapta, arra számítva, hogy az első követ a többi is követni fogja, s végül az omlás alatt végzi. Szerencséje volt. A kövek maradtak a helyükön. Pihennem kell, gondolta egy kicsit dühösen, de mégis megkönnyebbülve. Majd később újra megpróbálom. Tudom, hogy át tudok mászni ezen a nyavalyás omláson! Leült a földre, vastag kabátját maga alá igazította, mert a föld nagyon hideg tudott lenni. A hátát az egyik épület falának vetette, és a köveket kezdte bámulni. Tekintete újra és újra végigvándorolt rajtuk, azokat a pontokat kereste, ahol majd megvetheti a lábát vagy megkapaszkodhat. Nem is olyan magas, biztatta magát. Az egyik kő alól mintha halk kaparászás hallatszott volna. A férfi lustán fordította arra a fejét. Patkányra számított, esetleg egy elvadult kutyára, aki a legrosszabb pillanatban tévedt erre és a kövek maguk alá temették.

Az omlás frissnek látszott, a levegőben szállingózó por még mindig nem ülepedett le teljesen. A kaparászás megismétlődött. Patkány. Tizet egy ellen, hogy patkány lesz az. Ha elég ügyes, talán elkaphatja. Ha az állatot megnyomorította egy kő, akkor reális esélye van rá. Akaratlanul is elmosolyodott a gondolatra. Nyomorékok vetélkedése. Igazi szenzáció. Ember puszta kézzel az állat ellen. Az állatok nem perzselték volna fel a bolygót. A gondolatra megkeseredett a szája. Igyekezett kizárólag a kaparászásra figyelni; minden mást, a szemtelenül előre tolakodó emlékeket is kizárni a tudatából. Az egyik kő alatt mintha egy sztaniolpapír széle kunkorodott volna. Az ezüstös csillanás magára irányította a férfi figyelmét. Vajon eddig miért nem vette észre? Lassan felemelte a kezét, és megpróbálta óvatosan megérinteni az ezüstfóliát, miközben lelki szemei előtt egy darab csokoládé jelent meg, és a szájában összefutott a nyál erre a gondolatra. Nem sztaniolpapír volt. Ujjai hideg fémet érintettek. Aztán tompa moraj hallatszott, és az omlás hirtelen megremegett. A kövek elmozdultak a helyükről, a hideg fém izzóvá változott, a férfi testét pedig több tucatnyi fémdarab ütötte át. A srapnelek olyan erővel robbantak ki a megrongálódott kiborgból, hogy átütve a férfi testét ujjnyi mélyen fúródtak mögötte a falba. De legalább hamar vége volt. 18. Magányos utazó

Párizs, 2005. szeptember 22. A férfi nem volt több egy sötét sziluettnél a sötét égbolt előtt. A Nap már lenyugodott; az a sápadt fényfolt, amely az igazi nappalokat jelezte, már sehol nem látszott az égen. Vagy az is lehet, hogy csak a porfelhők sűrűsödtek meg egy kicsit jobban. A távolból rotorzúgás hallatszott, és amikor Árnyékjáró egy kicsit megerőltette a szemét, akkor látni vélte a gépek irányította helikoptereket is. Úgy becsülte, legalább két kilométerre lehetnek. Nagyjából negyed akkora távolságra, amennyit még meg kell tennie. Nyolc kilométer a romos Párizson keresztül komoly kihívásnak számított. Nem csupán azért, mert kiborgokkal hozhatja őket a sors. A gépek kiszámíthatóak voltak. A túlélők azonban komoly veszélyt jelentettek. A férfi úgy döntött, az utazásra szán a legkevesebb időt, hogy minél több ideje maradjon a megfigyelésre. Nem tartott attól, hogy a gyár nem lesz ott. Igaz, abban nem volt egészen biztos, hogy valóban egy fegyvergyárról van szó, de valami épült ott, ráadásul a háború után. Mindenképp meg kell néznie. Az utcákon rengeteg autó parkolt. Sok közülük használhatatlanná vált; részben a karambolok, részben a fosztogatók miatt, az átrozsdásodott, lyukas tankokból elpárolgott benzin hiányáról nem is beszélve. Ám még így is akadt nagyon sok kocsi, ami alkalmasnak bizonyulhatott Árnyékjáró számára. A férfi felmérte a terepet, aztán sorra végigjárta az utcában parkoló gépkocsikat. Olyat keresett, ami remélhetőleg nem csupán megbízhatóan működik – a

német típusok ilyen szempontból tökéletesen megfeleltek volna –, de ráadásul elég masszívak is az esetleges akadályok leküzdéséhez. A legjobb egy terepjáró lett volna, ám Árnyékjáró nem táplált magában illúziókat. Azzal fog elindulni, ami van, nem válogathat sokáig. Két Citroen, egy BMW és egy Audi után végül egy Hondánál kötött ki. Bármelyik kocsi megfelelt volna, azonban vagy a kábelek voltak kitépve a helyükről, vagy pedig a benzintank kongott üresen. Árnyékjáró pedig nem akart időt vesztegetni arra, hogy szerez valahonnan egy kannát, és olyan kocsikat keres, melyekből az üzemanyagot átszivattyúzhatja a kiválasztott járműbe. Bár bizonyára lesznek olyan helyzetek is, amikor rákényszerül erre. Addig azonban miért ne használná ki a lehetőségeket? Szíve szerint valami gyors sportkocsit választott volna, mellyel könnyedén maga mögött hagyhatná a kiborgokat, és még a helikopterekkel szemben is lenne esélye. Ám egy sportkocsihoz tiszta utak kellenek, nem törmelékkel és roncsokkal, temetetlen csontvázakkal borított helyek. Az utca végéig sem jutna el egy alacsony fekvésű kocsival. A Honda elég masszívnak tűnt, igaz, egy kisebb terepjáró bizonyára simán kenterbe verte volna. Talán menet közben sikerül váltani, gondolta a férfi, miközben kétszer is ellenőrizte a benzin mennyiségét. Az lenne a legrosszabb, ha félúton kifogyna a tank. Szerencséje volt. Nem csupán az ülésen nem hevert csontváz, de a kábelek is a helyükön voltak. Úgy tűnt a

vandálok egyelőre elkerülték ezt a kocsit, így Árnyékjárónak minden esélye megvolt arra, hogy be tudja indítani. A férfi lehajolt, és tapasztalt mozdulatokkal összekötötte a megfelelő kábeleket, aminek következtében a motor egy pillanatra felköhögött, majd nehezen kapva erőre, végül mégis beindult. Árnyékjáró magában hálát adott a japán tervezőmérnökök és munkások precizitásának, felegyenesedett az ülésben, és óvatos gázadagolással elindította a kocsit. Mozdulatai kicsit bizonytalanok voltak; évek óta nem vezetett. Igaz, most legalább nem kellett a forgalommal számolnia, helyette azonban ott voltak az utak közepén egymásba rohant kocsik, a kidőlt lámpaoszlopok és egyéb akadályok, melyek kerülgetése alaposan próbára tette Árnyékjáró vezetési képességeit. Az első méterekkel nem volt semmi gond. Könnyedén kiállt a parkoló gépkocsik közül, és már kettesbe is felkapcsolt, amikor valami feketeséget vett észre a félhomályban. Egy pillanatra elgondolkozott azon, hogy felkapcsolja a reflektorokat, ám a világítás inkább hátrányára mintsem előnyére szolgált volna. Némi gondolkozás után elővette a hátizsákjából a digitális infratávcsövet, és lepattintotta róla az éjjellátásért felelős modult. Nem volt könnyű felerősíteni a fejére, ám amikor a szeme elé engedte, az egész világ megváltozott körülötte. Mivel az apró akkumulátorok csupán hat óra működést biztosítottak, és mindössze egy tartalékot tudott Victor adni, így Árnyékjárónak nem volt vesztegetni való ideje. Mert megette a fene, ha eljut

ugyan az épületekig, de ott szétnézni már nem lesz lehetősége. Az éjjellátó segítségével már tisztán ki tudta venni az előtte tornyosuló akadályt. Egy jókora markológép és mellette egy teherautó. Utóbbi felnijein nem voltak gumik. Vajon kiknek kellhettek, töprengett a férfi, majd megvonta a vállát. Elvégre nincs jelentősége. Megpróbálta megsaccolni, hogy elfér-e a munkagép mellett, ám tartott tőle, hogy egy kettéhajolt jelzőoszlop keresztbe húzná a számításait, így fel kellett hajtania a járdára, és ott próbálkozni. Persze megfordulhatott volna, ám úgy döntött, ezzel ráér akkor foglalkozni, ha kiderül, előre végképp nem juthat. Idegesítő volt hallani az üvegcserepek recsegését a gumik alatt, és Árnyékjáró minden pillanatban attól tartott, hogy valamelyik kerék kidurran. Akkor kereshetne magának másik kocsit. S másodjára nem valószínű, hogy ekkora szerencséje lesz. A járda elég széles volt, azonban a tehergépkocsi félig feltolatott rá, és ezáltal részben elzárta az utat. Árnyékjáró gúnyosan elhúzta a száját: a háború előtt ezért csinos kis bírságot kaphatott volna. Így csupán őt bosszantja. Talán mégis meg kellene fordulnia? Lassan előregurult a Hondával, megkockáztatva, hogy átcsusszanjon a teherautó és a fal között. Szemre éppen átfért volna, de annak a kocsija látja kárát. Idáig jutott a gondolatban, amikor rádöbbent, mennyire nehéz megszabadulni bizonyos szokásoktól: hát őszintén, kit

érdekel, ha lesz néhány karcolás a karosszérián? Az a lényeg, hogy menjen a kocsi, a külső lényegtelen. A kocsit vastag hamu- és porréteg borította. Eredetileg talán sötétszürke lehetetett vagy valami hasonló színű, ám Árnyékjáró sejtette, hosszú órákra és egy autómosó állomásra lenne szükség ahhoz, hogy megláthassák, mi van a külső koszréteg alatt. Így legalább nagyjából beleolvadt a környezetbe, bár a lassan bemelegedő motor éppúgy árulójává válik majd, mint a motorzúgás. Nem árt majd odafigyelnie a kiborgokra! Hideg szél vágott az arcába – csupán a bal hátsó ablakon maradt csodálatos épségben a szélvédő, a természet groteszk tréfájaként –, s ha a férfin nem lett volna rajta az éjjellátó, akkor alighanem bőségesen könnyezett volna. Lassan adagolta a gázt, szinte folyamatosan taposva a kuplungot, és igyekezett pontosan kicentizni a távolságot. Fémes nyikorgás hallatszott, amikor a bal oldali visszapillantó tükör beleakadt a fal egy kiálló darabjába, majd hangos reccsenéssel letört. Árnyékjáró nem foglalkozott vele különösebben. Maradt még két visszapillantó. Tizenöt másodperccel később módosítania kellett iménti megállapításán. A jobb oldali tükör is letört, ám a Honda átcsusszant a fal és a teherautó között, s Árnyékjáró előtt megnyílt az út. Pontosan egy órával és másfél mérfölddel később kénytelen volt megállapítani, hogy kocsival mégsem lehet olyan gyorsan haladni, mint szeretett volna. Persze, ha lett volna egy térképe, amelyen fel van tüntetve az összes omlás, a nagyobb karambolok, ahol a

gépkocsik valósággal eltorlaszolják az utat, akkor bizonyára könnyebb dolga lett volna. A kocsinak pillanatnyilag egy előnye volt: a férfi nem fáradt el annyira, igaz, a szeme kezdett egy kicsit vibrálni a folyamatos igénybevételtől. Éjjellátóval figyelni lehetőleg minél több irányba, nem is olyan egyszerű feladat. Valahányszor zúgást hallott közeledni, behúzódott valamelyik mellékutcába, vagy egyszerűen bekormányozta a Hondát valamelyik nagyobb kirakattal bíró egykori üzletbe – nem foglalkozva azzal, hogy miken kell átgázolnia –, és türelmesen várt, amíg a helikopter elment. Égy temető közeléből pillantotta meg először a Szajnát. A víztükör egy pillanatra csillogni látszott, aztán ismét sötétség ölelte körül. Árnyékjáró a térképe segítségével nagyjából betájolta magát, majd leparkolta a kocsit. Innentől gyalog kell folytatnia az útját. A folyó partján valószínűleg hamarosan elakadna, ráadásul Alfortville-t mindenképp gyalogosan akarta megközelíteni. Égy gépkocsit könnyebb észrevenni, mint egy magányos embert. Különösen, ha ez utóbbi mindent megtesz annak érdekében, hogy láthatatlan maradjon a fürkésző tekintetek számára. Márpedig Árnyékjárónak jócskán volt tapasztalata a rejtőzésben. Mielőtt nekivágott volna útja második szakaszának, pihent egy kicsit, és evett. Nem sokat, mert a teli gyomor tompítja az érzékszerveket, de ahhoz épp elegendőt, hogy néhány óráig, talán egy teljes napig ne legyen semmi gond. Az út kétharmada még előtte állt.

19. Mézesmadzag által Párizs, 2005. szeptember 22. Samuel Rodgers épp Zarával és annak néhány társnőjével beszélgetett a jövő családmodelljéről, amikor az egyik testvér érkezett, és udvariasan megkérte a Prófétát, hogy tartson vele az ajtóhoz. – Az egyik kölyök jött vissza – hadarta idegesen, miközben nagyokat szuszogott, mert a rövid vágta kicsit megviselte. – Kizárólag veled hajlandó beszélni, atyám. Rodgers bólintott. Nem számított ilyen gyors visszatérésre, de úgy tűnt, az eredmények őt igazolják. Hogy a kedves szavak, a vendéglátás, az ajándék vagy csak az itt látott közösség összetartó ereje volt a kiváltó ok, Rodgers testvért vajmi kevéssé érdekelte. Csak az számított, hogy visszajött a fiú. S azért aligha fáradt volna, hogy megmondja: köszönik szépen az ajándékot, de mégsem kérnek a Gyülekezetből. Az Úr áldása van rajtunk, gondolta a férfi. Az őrök idegesen bámultak a vezetőjükre. Péter nem volt jelen, valószínűleg aludt, vagy valamelyik Adománygyűjtő csoporttal járja a felszínt. – Egyedül van, legalábbis úgy tűnik – mondta az egyik férfi, aki az őrség parancsnokának tűnt. – Nem akart bejönni, inkább odakint vár. Láttuk, hogy a múltkor vendégként távozott, ezért nem próbáltuk meg erőszakkal behozni, mert nem tudjuk, mi a szándékod vele, atyám! Rodgers elégedetten bólintott. – Helyesen cselekedtél, fiam! Légy áldott! – felemelte a kezét, és gyors keresztet rajzolt a férfi homloka előtt. –

Nyissátok ki az ajtót, kimegyek hozzá! Beszélnem kell vele! A parancsnok nagyot nyelt. – De odakint veszé… – Látva a próféta tekintetét, elharapta a szót, és intett az embereinek, hogy nyissák ki az ajtót. – Az egyik emberem veled tart, atyám! Samuel Rodgers megrázta a fejét. – Nem akarom elriasztani – válaszolta nyugodtan. – Az Úr vigyázza lépteimet, nincs hát félnivalóm. Erre nem lehetett érvekkel válaszolni. A hit a legnagyobb úr az egész világon. Odakint sötétség fogadta, majd nem sokkal később kigyulladt egy lámpa, melyet vastag plexiüveg védett. Valaki észbekapott az ajtó túloldalán. A fiú a szemközti falnál várakozott. Kezét leengedve tartotta a teste mellett, és amikor megpillantotta Rodgerst, akkor halvány mosoly jelent meg az arcán. – Nem baj, hogy visszajöttem? – kérdezte halkan, és egy pillanatra rémület futott végig az arcán, mintha elutasítástól tartana. – Már vártam rád… – felelte az albínó. A fiú őszintén elcsodálkozott. – Tudtad, hogy vissza fogok jönni? A férfi bólintott. – Igazság szerint valamennyiőtöket vártalak… Leclerc elvörösödött. – Odakint várnak, de addig nem mernek idejönni, amíg a szavát nem adja, hogy nem esik bántódásuk… Apám azt mondta, nem bízhatunk senkiben. Csodálom, hogy egyáltalán velünk tartott. Rodgers elmosolyodott.

– A szavamat adom – mondta egyszerűen. – És hidd el, apád tudta, mit beszél. Ám mi különbözünk azoktól, akikkel eddig találkoztatok. Egy nagy család vagyunk, és szilárd meggyőződésünk, hogy a romokon új világot kell építenünk. – Apám szerint maga egy fantaszta – jegyezte meg a fiú. – De azt is mondta, hogy a világot éppen a fantaszták viszik előre… Rodgers egy másodpercre megemelte a szemöldökét. Nem tudta eldönteni, hogy az imént elhangzottakat sértésnek, avagy bóknak vegye. Végül inkább nem reagált semmit. – Kijönne hozzájuk? – kérdezte félénken a fiú. – Apám látni szeretné, kire bízza az életünket! Az albínó lassan bólintott. – Menjünk! – mondta. Nem szerette sokáig elhúzni a döntéseket. Meg aztán mielőbb vissza akart térni az új testvérekkel. Mert abban egy pillanatig sem kételkedett, hogy vele fognak tartani. A Leclerc család feje középkorú, tömzsi emberke volt. Ránézésre könyvelőnek vagy valami hasonló aktakukacnak gondolta volna az ember, ám a kézfogása erős, határozott egyéniségre vallott, a tekintete pedig nyílt volt és becsületes. Rodgers sejtette, a családfő halálával a család alighanem szétesett volna, hogy pár hét alatt eltűnj ön a háború feneketlen süllyesztőjében. – Köszönöm. – Mindössze ennyit mondott Rodgersnek, ám a mozdulatai azt súgták, egy életre a lekötelezettjévé vált.

Az albínó mindenkit szemügyre vett. A két ismerős fiún kívül még két asszony, egy fiatal leány, három kisebb gyermek és két férfi. Az egyik a Leclerc család feje, a második nyilván a másik családfő, Lougnac. Egyikük sem volt valami jó állapotban, a nélkülözés kezdett meglátszani az arcukon. Valahogy üresnek tűntek. Olyannak, akiktől elvették a reményt. És mégis… a két asszony szeméből reménykedést vélt Rodgers kiolvasni. Az anyák az utolsó szalmaszálba is belekapaszkodnának, ha a gyermekeik életéről van szó. A férfi biztosra vette, hogy a két nő szava legalább annyit nyomott a latban, mint a fiúké. S persze a vendégeknek felszolgált leves, a saját sütésű kenyér és az ajándékba küldött étel is számottevő vonzerő lehetett. – Majd odabenn elmondom, milyen kötöttségeket jelent csatlakozni a Gyülekezetünkhöz… Leclerc úr a homlokát ráncolta. – Vallási gyülekezet? – kérdezte gyanakvóan. Rodgers bólintott. – Nincs takargatnivalónk – válaszolta nyugodtan. – Keresztények vagyunk valamennyien, s igyekszünk emberek maradni ebben a szörnyű pusztulásban. Ha bejönnek, láthatják, hogy nem szektásokkal hozta önöket össze a sors! De erről a fiúk már bizonyára eleget meséltek… A családfő bólintott. – Nem lennénk itt, ha nem tetszene, amit hallottunk – ismerte be, majd széttárta a karját. – Csak kicsit nehéz elhinni, hogy ennyi évvel a háború kezdete óta az ember

hívő emberekbe botlik, akik ráadásul olyan életformát kínálnak, amiről évek óta csak álmodhatunk… – Mi a valóságot kínáljuk – erősítette meg Rodgers. – Égy szebb jövőt, még ha ez kissé banálisan is hangzik. Nem egyik napról a másikra, ó, persze, hogy nem! Szorgos munkára, sok lemondásra és hihetetlen kitartásra lesz szükségünk, de valamennyien hiszünk abban, hogy ezeken a romokon egyszer még új otthonok épülhetnek. A világ nem állhat meg, s minden háborúnak véget kell érnie egyszer… Jöjjenek velem, és odalent mindent megbeszélünk! Ígérem, ha az, amit látni és tapasztalni fognak nálunk, nem tetszik önöknek, egy hónapon belül bármikor elhagyhatják a közösségünket. Senki nem vette észre a finoman elejtett szavakban az árnyalatnyi fenyegetést. Samuel Rodgers nem szerette a kudarcokat. Üres óráiban, amikor az Úrhoz imádkozott, már azt is kiötlötte, mit kell az ilyen istentagadókkal csinálni. Azt semmiképp nem engedheti meg, hogy bárki is távozzon, mert az rossz példát jelent, és esetleg másoknak is eszébe juthat követni a távozókat. Remélhetőleg soha nem kerül majd rá sor! Adja az Úr, hogy minden sikerüljön! – Magunkkal hoztunk csaknem mindenünket – emelte fel szegényes batyujukat az egyik nő, és látszott rajta, mennyire szégyelli, hogy mindössze ennyivel tudnak majd hozzájárulni a Gyülekezet „vagyonához”. – De tudunk és akarunk is dolgozni – tette hozzá gyorsan, mintegy bocsánatkérően. – Nem lesz velünk sok gond! Rodgers a szívére tette a kezét.

– Akik üres kézzel érkeznek, azokat is épp olyan szívesen fogadjuk, mint akik megpakolt teherautókkal – felelte kenetteljes hangon. – Legyenek üdvözölve a Gyülekezetünkben! 20. Átkelés Párizs, 2005. szeptember 23. A híd járhatatlannak tűnt. A tartóoszlopok közül négyet is elsöpört valami irtózatos erő, magát a hídtestet több helyen kettérepesztette, a hatalmas csavarok egyszerűen kiszakadtak a helyükről. Énnek ellenére a híd állt. Csupán elmebetegnek kellett lenni ahhoz, hogy valaki nekivágjon, s ezen keresztül akarjon átjutni a túloldalra. Örültnek vagy mindenre elszántnak. Árnyékjáró ez utóbbiak közé számította magát, noha aligha tiltakozott volna, ha az első címkét is ráragasztják. Már az a tény, hogy itt volt, mutatta, valami valóban hibázhat odafenn. Épeszű ember fele ennyit sem kockáztat. Legalább másfél tucat kiborgot látott a környéken, és közöttük egy olyan típus – egy hatalmas, lánctalpas egység – is akadt, amivel még soha nem hozta össze a sors. A felszíni halálosztó egységek nem voltak ismeretlenek a számára, mint ahogy az az ezüstös testű gép sem, amely alig emelkedett ki a földből, s éppen emiatt különösen veszélyesnek tűnt. A tábornok és a társai a fogolytáborban ilyet vagy ehhez hasonlót raktak össze, s bár a fegyvereket soha nem kapták meg – csak az alapmodelleket kellett összeszerelniük –, az üreges test elég helyet biztosított számos fegyver számára. A páncélozott, kiborg-vezérlésű helikopterek is

rendszeresen megjelentek a folyó felett, nyilván szokásos járőrszolgálatukat végezték. Árnyékjáró közel nyolc óra alatt jutott el idáig. Voltaképp így is szerencsésnek mondhatta magát, és ha lett volna bajnokság a „lopakodás ellenséges, gyilkos kiborgok által ellenőrzött területen” kategóriában, alighanem az első három helyezett között végez. Nyolc óra, hat kilométer. Nem is rossz, gondolta magában, miközben nekilátott felkapaszkodni a legszélső hídtartó oszlopon. Jókora repedések segítették a mászásban. Kénytelen volt ezt az utat választani, mert a híd végét valami rendkívül csúnya robbanás egyszerűen leszakította, szanaszét dobálva a lángoló gépkocsikat és embereket. Árnyékjáró jó néhány szénné égett hullát látott kitekeredett pózokba meredve. Nem foglalkozott velük. Már régen leszokott arról, hogy lássa a halottakat. Számára nem voltak többek egyszerű tereptárgyaknál, mint mondjuk egy darab kő, egy kiégett roncs vagy éppen egy felborult szeméttartó edény. Egyszerűen képtelen lett volna megbirkózni a teherrel, ha csak egy kicsit is magára vesz abból az irtózatból, ami nem csupán Párizsra, de az egész világra rátelepedett. Az éjjellátót egyelőre elpakolta a hátizsákjába. Nem volt rá szüksége. A szeme hozzászokott a sötétséghez, ami nem is volt igazán annak mondható, hiszen a látótávolság egy közepesen holdfényes éjszakának is megfelelt. Ez részben a folyó felszínén lángoló roncsoknak, részben pedig a lassan felkelő napnak volt köszönhető, mely mintha az átlagosnál erősebben, több

fénnyel világított volna. Persze ez akár illúzió is lehetett; az ember hajlamos azt látni, amit igazán szeretne. Kötelek híján, pusztán a karok, a lábak és az ujjak erejében bízva felkapaszkodni jó harminc méter magasságba nem kevés tapasztalatot igényel. Árnyékjáró kétszer is azt hitte, nincs tovább. Erővel még csak-csak bírta volna, azonban amikor az ujjai alól kifordult a beton, akkor csak a szerencséje mentette meg. Vadul rúgott egyet a lábával, amolyan lezuhanás előtti utolsó mozdulatként, és a bakancsa egy öklömnyi résbe akadt, így sikerült fogást váltania. A második alkalom még rosszabb volt. Akkor a lába csúszott meg, és jó két percig négy ujján függeszkedve lógott, miközben apró, óvatos mozdulatokkal keresett valami támaszt a lábfejének. Akkor valóban azt hitte, nincs tovább. Ráadásul akkor már majd' huszonöt méter magasan volt, s még azzal sem vigasztalhatta magát, hogy a vízbe zuhan. Ahhoz repülnie is kellett volna egy kicsit. Minden izma remegett, mire feljutott, és hosszú perceken keresztül semmi mást nem csinált, csak feküdt, és megpróbálta egy kicsit összeszedni magát. A legszívesebben aludt volna egy kicsit, azonban jelen helyzetben ez nem csupán a megvalósíthatatlan, de az eszement ötletek közé is tartozott. Ha itt marad, akkor csak idő kérdése, mikor szúrja ki valamelyik helikopter. Aligha lehet véletlen, hogy egyetlen túlélőt sem látott egész útja során. Egyetlen egyet sem, hacsak nem számítjuk ide azt a szerencsétlen németjuhászt, ami két háztömbön keresztül követte, mire végül lemaradt.

Talán elveszett gazdáját kereste, talán csak megérezte, hogy Árnyékjáró nem viheti most magával. A férfi egy pillanatra elgondolkozott azon, hogy egy kegyelemlövéssel megszabadítja a kutyát ettől a világtól, ám végül letett róla. Nem a lőszert sajnálta, és alkalom is adódott volna rá, nem is egyszer. Csupán arra gondolt, joga van-e megfosztani az élettől akár egy állatot is, ami nem ártott neki. Később kezdett el töprengeni azon, hogy eddig soha nem voltak erkölcsi problémái, ha az ölésről volt szó. Hol feladatnak fogta fel – főleg a háború előtti időszakban –, hol pedig önvédelemnek, egyfajta szükséges rossznak. Kényszerítette magát, hogy felálljon. Ha az ember fáradt és megpihen, mindig nehezebb továbbmenni. Árnyékjáró tisztában volt ezzel, mint ahogy azzal is, a pihenésnek nem itt és nem most van az ideje. Azzal vigasztalta magát, ha hazatér – ha egyáltalán hazatér, pontosított –, akkor két napig mást se fog csinálni, mint hever az ágyában, s csak enni meg üríteni fog felkelni. Előbb azonban meg kell találnia azt a nyavalyás gyárat. Megtalálni és körbeszaglászni egy kicsit, lehetőleg úgy, hogy senki ne vegyen észre belőle semmit. Titokban reménykedett benne, hogy nem gépek irányítják a gyárat, még csak nem is egy automata szerelőüzemről van szó, hanem húsvér embereket fog látni. Mert az azt jelentené, hogy tévedtek, és az ellenség nem egy öntudatra ébredt számítógépes program – ha ugyan ez jó kifejezés rá –, hanem valóságos személyek. Emberek, akik ellen sokkal könnyebb harcolni. Könnyebb, mert ki lehet találni a gondolataikat, rá lehet akadni a gyengéikre…

Őszintén remélte, hogy emberek lesznek ott. A hídon hatalmas repedések húzódtak végig, és néhol lyukak tátongtak az építményen. Jókora betontömbök szakadtak ki a szerkezetből, némelyik acélszálakon lógva még mindig kötődött valamennyire a hídhoz, jóllehet, a Szajna vizében pihent. Árnyékjáró igyekezett elkerülni minden olyan helyet, amely instabilnak tűnt, ugyanakkor arra is ügyelnie kellett, hogy lehetőség szerint takarásban mozogjon. Nem elképzelhetetlen, hogy valahol a közelben akad egy kiborg, amely időről időre végignéz a hídon, amolyan régi, beégetett biztonsági tevékenységként. Nem lenne jó, ha kiszúrná. Ugyan a plazma ebből a távolságból nem talál feltétlenül célba, még egy kiborg által kiszámolt, optimalizált célzás után sem, azért a férfi nem szívesen kockáztatta volna meg, hogy mégis leszedik. Szerencsére csak a legmagasabb épületekről és a levegőből nyílt folyamatosan rálátás a hídra, így ha nem merészkedik túlságosan közel az építmény széléhez, akkor aligha lesz probléma. Árnyékjáró átrozsdásodott karosszériájú gépkocsik mellett osont el; némelyik elég jó állapotúnak tűnt, talán még a beindításával is lehetett volna próbálkozni, ám a többség megérett a roncstelepre. Vagy az újrafeldolgozásra. Érdekes módon a hídon alig akadt néhány csontváz. Az emberek többsége nyilván időben értesült a háború kirobbanásáról, és talán sikerült óvóhelyre menekülnie. Idefenn nem volt nagyobb karambol, csupán pár kisebb koccanás. Mintha hirtelen mindenki lefékezett volna,

hogy aztán leállítsa a kocsiját, és fegyelmezett sorokban lemeneküljön a hídról. Árnyékjáró akaratlanul is megrázta a fejét. Nem valószínű, hogy így történt. Ha lehetősége nyílna rá és szétnézne a Szajna mélyén, alighanem számos csontvázat találna, akik az eszeveszett tülekedésben zuhantak a vízbe. Az emberek nem arról híresek, hogy vészhelyzetben nyugodtan képesek gondolkozni. Árnyékjáró már látott egy-két hasonló esetet, mi több, az orosz titkosszolgálatnál kifejezetten tanították a pánikkeltést. Már valamivel túl volt a híd felén, amikor az első nagyobb rést megpillantotta. Lehetett vagy három méter széles, és Árnyékjáró akárhogy is forgatta a fejét, kénytelen volt megállapítania: ha át akar jutni, akkor ugrania kell. Vagy megkockáztathatja az egyensúlyozást egy körülbelül másfél centiméter átmérőjű, vastag rozsdaréteggel borított fémhuzalon. Három méter nem távolság, biztatta magát. Még akkor sem, ha megvan az négy is… Igyekezett olyan helyét keresni magának, ahol egy kicsit visszahátrálva lendületet szerezhet az ugráshoz, és a túloldalt is van elég szabad térség az érkezéshez. A Szajna vize feketén hömpölygött odalent. Árnyékjáró nem vesztegette az időt. Hátrált valamennyit, majd futni kezdett, és jó másfél lábfejnyivel a nyílás szélétől elrugaszkodott. A repülés csupán egy századmásodpercig tartott, amíg a túloldalon földet ért. Hogy csillapítsa a lendületet, kicsit előrehajolt, és vállán átgördülve egy bogárhátú hátuljánál állapodott meg.

– Kicsit eltunyultam – állapította meg, és gyorsan megmasszírozta a vállát. A fájdalom nem volt túl nagy, de ha egy kicsit ügyesebben ugrik, akkor most emiatt sem kellene aggódnia. – Legalább nem tört el… Valószínűleg Alfortville-hoz közelebb is talált volna hidat, amin átkelhet a Szajna felett, ám arra is nagyobb volt az esély, hogy kiborgok őrzik a lehetséges átkelőhelyeket. Ha lett volna csónakja, akkor megkockáztatja, hogy átevezzen a híd alatt, azonban néhány pillantás elegendő volt ahhoz, hogy meggyőzze, csónakot találni felér egy puszta kézzel elhárított plazmalövéssel. Matematikai esélye erőteljesen közelít a nullához. Vagy ha pontosabban akarunk fogalmazni, akkor nem csak közelít hozzá, de el is éri azt. Úgy becsülte, légvonalban nem lehet messzebb két és fél mérföldnél, bár ahhoz, hogy odaérjen, legalább hármat, de az is lehet, hogy négyet is meg kell még tennie. Meglehetősen nagy távolság, ha a kiborgokat is figyelembe vesszük. Néha az a nyugtalanító érzése támadt, hogy valaki figyeli, ám hiába próbált rájönni, ki az. Kiborg aligha lehetett, mert az nem elégedett volna meg a bámulással, hanem egyszerűen lelövi. Amennyiben valóban egy fegyvergyár van a környéken, akkor egy ember aligha juthat el odáig élve. Feltéve, hogy a kiborgok egyáltalán észreveszik, tette gyorsan hozzá gondolatban. A híd két teljes órát rabolt el az életéből. Ez visszafele is ennyi időt jelentene, és ha gyorsan kell távoznia, akkor nem a legszerencsésebb választás.

Árnyékjáró el is határozta, ha esetleg megszorítják, akkor a folyón át fog menekülni, nem vacakol a híddal. Annak ráadásul még megvan az az előnye is, hogy a gépek hőkeresője használhatatlanná válik. Bár a vizuális azonosításuk még így is nagyságrendekkel jobb az emberi szemnél. Mindegy. Majdcsak lesz valahogy. A Szajna bal partján a híd viszonylagos épségben őrződött meg, nem csupán a tartóoszlopok álltak stabilan, de a lehajtósáv sem szakadt le az építményről, így Árnyékjáró viszonylag egyszerűen lejutott a magasból. Egy másodpercre eljátszott a gondolattal, hogy megint keres magának egy kocsit, hogy gyorsítson valamennyit a tempón, ám jobbnak látta, ha gyalogosan folytatja az útját. A motorzúgás csak a nyakára hozná a halálosztókat, és az nem sok jót jelentene. 21. Figyelő szemek Párizs, 2005. szeptember 23. Sauveterre szánalommal nézte a kőhalom mellett a falnak dőlt halottat. Nem volt dühös rá, nem lett volna értelme. Hiszen az életével fizetett, s meglehet, ezzel az ő életüket mentette meg. Annyi bizonyos, ha az az átkozott kiborg még ekkora mennyiségű kő után is képes volt felrobbantani önmagát – a véletlent ezúttal csaknem teljesen ki lehetett zárni –, akkor az a legjobb, ha messzire elkerülik legközelebb. Feltéve, hogy el lehet. Elég fürgének tűnt ahhoz, hogy akár egy futó embert is utolérjen, de talán a magaslatok vagy az emeletek, lépcsők védelmet jelentenek vele szemben. Mindenesetre jó lesz észben tartani!

–A maradékot megpróbáljuk kiszedni? – kérdezte halkan Merle. Sauveterre megrázta a fejét. –Jobb, ha nem bolygatjuk, bazzeg – válaszolta nyugtalanul. – Legalább hat mázsa hullott a nyakába, és nem mondhatnám, hogy különösebben megviselte. Helyhez kötötte, de most már abban sem vagyok biztos, hogy nem mászott volna ki alóla. Elképesztően szívós darab, bazzeg, pedig ez a fém nem túl vastag… – Lehajolt és felemelt a földről egy hasonló, ezüstös fémdarabot, mint amit Merle a csatornából hozott fel. Elgondolkozva bámulta egy darabig. – Nem is olyan nehéz. Mit gondolsz, bazzeg, ha beborítanánk valami puha anyaggal, mondjuk bőrrel vagy szövettel, akkor nem lenne jó golyóálló mellénynek? Vagy pajzsnak? Merle megvonta a vállát. – Nem lehetetlen. Ki kell próbálni! – válaszolta, miközben a halott testéből kiálló repeszdarabokat nézte. – Az azonban biztos, hogy a srapnelek és a páncélzat két különböző anyagból készül. Mintha előbbi valamiféle maradék lenne, mondjuk a gyártás során keletkező fémhulladék, amit még egy kicsit elaprítottak, de legalábbis darabokra vágtak. – Soha nem hallottam hasonlóról, bazzeg… – ismerte be Sauveterre. – Soha, és ez rettegéssel tölt el. Ha valakinek a háborúban még van elég kapacitása, hogy új, ilyen és ehhez hasonló pusztító eszközöket készítsen, akkor az azt jelenti, hogy csak idő kérdése, mikor kerekedik felül.

– Mindegy ki győz – Merle szkeptikus volt. – Minden háború területszerzésről szólt eddig. Most sem lesz ez másként. Sauveterre a fejét ingatta. – És a vallásháborúk, bazzeg? – kérdezte csúfondáros vigyorral. – Területszerzés, mi? Bazzeg, az araboknak nem a földed kell… Azt akarják, bazzeg, hogy te is növeszd meg a szakállad, metéld körbe magad, meg tegyél a fejedbe egy fekete sapkát. Aztán minden reggel kiporolhatod a szőnyegedet, hogy Mekkához imádkozz… Merle a homlokát ráncolta. Vajon világosítsa fel Sauveterre-t, hogy keveri az arabokat, a muzulmánokat és a zsidókat? Nem valószínű, hogy megértené. Műveletlen emberekkel nehéz érdemben vitatkozni. Főleg olyanokkal, akik kifejezetten rühellik, ha kiderül, nem nekik van igazuk. Merle nem szerette Sauveterre-t, de bölcs ember lévén hamar megértette, hogy kölcsönösen szükségük van egymásra. Bár Sauveterre volt a főnök, a személye garancia volt arra, hogy a csapatban senki nem mer belekötni Merle-be. Egyfajta szimbiózis. Élősködünk egymáson, gondolta a cingár felderítő. – Szólok a többieknek, hogy segítsenek minél több fémdarabot összegyűjteni! – ajánlkozott Merle, mert így végre lezárhatták ezt a témát. Nem várt beleegyezést, sebes léptekkel a sikátor vége felé igyekezett, ahol a többiek egy félig beomlott pince rejtekében várták a visszatértüket.

A pajzsok valóban beváltak. Igaz, mindössze négy készült belőlük, ám az asszonyok a kisebb darabokat is felhasználták: a ruhák belső oldalára erősítették fel. Ha csak egyetlen eltévedt golyótól talán megvédenek, már megszolgálták a sorukat. A csoport állandó vándorlásban volt. Ritkán töltöttek egy helyen két-három éjszakánál többet. Ez részben Sauveterre egészséges paranoiájának volt köszönhető, részben pedig annak, hogy minden nap újabb és újabb portyákat tettek a társaság szükségleteinek biztosítása érdekében. Nem halmoztak készleteket, bár ha valahol gazdag zsákmányra leltek, akkor jó darabig visszajártak oda. Nomádok voltak. A huszonegyedik század nomádjai, akiket a háború tett azzá. Párizsban élj úgy, ahogy a párizsi; Sauveterre mindig elsütötte ezt a gyengécske viccet, ha a zsákmány között szeszesital is akadt. Ilyenkor ügyelni kellett rá, mennyit iszik, mert akadt egy rövid időszak, amikor a teljes kibukás előtt még agresszívabbá vált, és olyankor négyen is kevesen voltak, hogy lefogják. Szerencsére az elmúlt négy hónap során egyetlen palack bort vagy hasonlót sem találtak, így egyelőre nyugodalmuk volt a részeg Sauveterre-től. Merle rendszeresen járta az utcákat: az ő feladata volt nem csupán a környék felfedezése, a biztonságos rejtekhelyek felkutatása, de a lehetséges zsákmányforrások feltérképezése is… ami többnyire más túlélők lemészárlását és kifosztását jelentette. Ez persze nem sokat számított. Mindig egyedül ment felderítésre.

Soha nem vallotta be, de ennek nem csupán praktikus, biztonsági okai voltak – egyedül csak önmagára kellett figyelnie és csak magát hibáztathatta, ha valami nem sikerült. Merle soha nem beszélt azokról az emberekről, akiknek megkegyelmezett. Igen, megkegyelmezett. Ez volt a legmegfelelőbb szó rá. A csoport csak azokra támadt rá, akikről Merle beszélt. Elég volt hallgatni azokról, akiket kifigyelt, és senki nem tudta meg, hogy a közelben, csupán néhány tömbbel arrébb milyen könnyű lenne zsákmányt ejtenie. Istent játszott. De legalábbis bírót. Apró benyomások alapján döntött. Néha elég volt látnia a mit sem sejtő arcokat, hogy útjukra engedje őket, s inkább vállalja, azon a napon senki nem lakik jól a csoportban. Máskor azért döntött a támadás mellett – pontosabban ő csak az információkat szállította, a döntést mindig Sauveterre hozta meg –, mert akiket látott, nem voltak elég szimpatikusak. Soha nem befolyásolta, hogy idős vagy fiatal, férfi vagy nő, netalán kisgyerek lesz az áldozat. Az ilyesmi teljesen hidegen hagyta. Amikor reggel kinyitotta a szemét, még nem sejtette, hogy ma is szerencsés vadászatra van kilátás. Igazság szerint pihenhetett volna, mert volt elég konzervjük és Sauveterre sem zargatta, ám Merle menni akart. Mint amikor a kutya szagot fog. Nem lehetett visszatartani. Észak felé indult, Clichy felé. Igaz, addig jócskán kellett volna gyalogolnia, ám nem is állt szándékában egész odáig eljutni. Mindössze néhány háztömböt akart

átvizsgálni, melyek valahogy megragadták a képzeletét. Amikor zsákmányt keresett, akkor igyekezett végiggondolni, hogy ha neki kellene rejtekhelyet választania, akkor hova próbálna meg elbújni. Főleg, ha nem csak ideiglenes helyről van szó, hanem olyanról, melyek hónapokig vagy évekig szolgálhat menedékül. Az esetek hetven százalékában működött az elmélet. Merle többnyire meglapult a kiszemelt hely közelében, és türelmesen várta, hogy valami mozduljon a felszínen. Kevesen bírják ki huzamosabb ideig a föld alatt, az emberek óhatatlan vágyat éreznek, hogy naponta legalább egyszer feljöjjenek a felszínre, ha másért nem, újra végigpillantani a halott tájon, és elképzelni, hogy ez egyszer eltűnik majd. Ostobák. Ez a világ már a pusztulásba rohan. Csak még senki nem vette észre. Senki, csak ő. Az Antikrisztus már közöttünk jár. Merle egyszer látta is, ám akkor túlságosan megdermedt a rémülettől, hogy követni merje. Pedig talán érdemes lenne a kegyeibe férkőzni. Ha gyenge vagy, keress magadnak egy pártfogót, aki kiáll érted! Hideg szél fújt a házak között. Az időjárás semmit nem változott: pernye vagy hó hullik az égből, a nukleáris télnek köszönhetően. Merle őszintén remélte, hogy a radioaktivitás nem növekedik, bár azt úgyis csak később fogja megtudni, s akkor már semmit nem tehet. Eddig kétszer hozta össze a sors sugárfertőzöttekkel, úgy menekült a környékről, mintha maga a halál jött volna vele szemben fekete kaszáját lengetve. Meglehet, a_ különbség nem is volt olyan nagy. Ha néhány nap múlva visszamegy, bizonyára holtan találja azokat a

szerencsétleneket, ám a sugárfertőzöttek nem kecsegtetnek túl szép látvánnyal, ráadásul Merle nem volt biztos abban, hogy a sugárfertőzést el lehet-e kapni. Homályosan emlékezett valamire ezzel kapcsolatban még régi olvasmányaiból, de mivel nem volt biztos magában, inkább messzire elkerülte azokat a helyeket, ahol a sugárfertőzöttek meghúzódtak. Merle egy alacsony, félig összedőlt épületet figyelt, ami egykoron templom lehetett, legalábbis a közelben heverő, letört keresztet figyelembe véve. A férfi gúnyosan elmosolyodott: Isten Háza sem volt elég erős ahhoz, hogy megállítsa a háborút és a pusztulást. Ez is csak egy újabb jele az Antikrisztus eljövetelének. Egy alak vált el az egyik ház árnyai közül, és lassú, bizonytalan léptekkel oldalazni kezdett egy bérház felé, ami látszólag semmiben nem különbözött a környéken álló – vagy inkább roskadozó – többi épülettől. Merle érdeklődve figyelte. Bár nem volt messzebb harminc méternél, mégsem lehetett egyértelműen azt mondani, hogy férfi vagy nő, a mozgása pedig leginkább egy olyan emberére emlékeztetett, akinek a saját félelmével kell megbirkóznia egyes méterért. Égy jó puskával és egy kis szerencsével ebből a távolságból is végezni lehetett volna vele, ám Merle a gyilkolást mindig másoknak hagyta. Bármily hihetetlennek is tűnt, Merle kezéhez a háború kitörése óta egyetlen csepp vér sem tapadt közvetlenül. Csak közvetve.

Ám úgy annál több. Az alak végig az épületek tövében haladt, kerülte a nyílt helyeket, ahol esetleg célpontként szolgálhat valaki számára. Talán még azt is megérezte, hogy figyelik, mert néha megállt és forgatni kezdte a fejét, mintha keresne valakit. Merle biztos volt abban, hogy nem fedezhetik fel, nem csupán a remekül megválasztott fedezék miatt, hanem azért is, mert valamivel magasabban helyezkedett el az idegentől, és az egyszer sem fordította felfelé a fejét. Újabb alak jelent meg az utcán. Merle döbbenten nézett körül. Egyszerűen nem látta, mikor és honnan jött elő az a másik. Talán az árnyékok között rejtőzött, próbálta megnyugtatni magát, nem sok sikerrel. Legközelebb jobban oda kell figyelnie, ha nem akar meglepetéseket. Egyszerűen túl fáradt vagyok… A két idegen néhány szót váltott egymással, majd mindketten bementek az egyik épületbe. Merle megmozgatta egy kicsit elgémberedett nyakát, majd nekikészült, hogy leereszkedjen az erkélyről, ahol eddig lapult, s kicsit közelebbről is szemügyre vegye azt a helyet. Talán érdemes lesz szólni Sauveterre-nek… Ám ismét érkezett valaki. Már az is felért egy kisebb csodával, hogy nem vette észre hamarabb. Ha mást nem, a lánctalpak nyikorgását meg kellett volna hallania, igaz, ez valahogy sokkal csendesebb volt a többinél. Csendessége azért is figyelemre méltó volt, mert legalább másfélszer akkora

volt, mint azok, amikkel Merle-t eddig összehozta a sors. Ráadásul ilyen közelről egyikhez sem került. Nem mert megmozdulni. Ha a kiborg eddig nem szúrta ki, vélhetően nem is fogja, ám ha megmoccan, akkor könnyen rajtaveszthet. Talán csak a szokásos útvonalát járja, gondolta a férfi reménykedve, vagy azt a másikat követte, és most a nyomaikat keresi. Amennyire tudta, a kiborgok bizonyos időn belül képesek voltak követni az emberek által hátrahagyott hőnyomokat; nyilván valami hasonló elven, mint a vadászkutyák a vad szagát. Nem rám vadásznak, gondolta összeszorított fogakkal, egy pillanatra sem fordítva el a fejét a kiborg irányából. Talán ha lassan visszakúszna az épületbe, akkor eltűnhetne a környékről. Ahhoz azonban előbb át kell jutnia az ablaknyíláson. Márpedig ha felemelkedik, az a halálát jelentheti. Meglapulni és várni. Ez volt minden, amit tehetett. 22. Jackpot Párizs, 2005. szeptember 23. Egyedül egy halott város még halottabb körzetében. Árnyékjáró igyekezett nem gondolni erre. Minden idegszálával figyelt, mert az előbb lánctalpak csikordulását vélte hallani, az pedig ritkán jelent jót. Ha egy átkozott vadász-gyilkos lapul a közelben, akkor könnyen rajtaveszthet. Azok a monstrumok simán átlőnek egy fél méter vastag téglafalon is, ráadásul a beépített mesterséges intelligencia elég hatékony célkereső porgrammal bír. Árnyékjáró egyszer látta, amint egy fickó bemenekült egy több emeletes bérházba egy Vadász-gyilkos elől. A kiborg megállt odakint, várt

néhány másodpercet, majd csalhatatlan biztonsággal az egyik első emeleti fal felé fordította a gépágyúját, és elengedett egy hosszú sorozatot. Aztán tovább ment, mint aki jól végezte a dolgát. Árnyékjáró akkor felment oda, hogy ellenőrizze, vajon valóban ennyire jók a gépek, vagy a kiborg csak a dühét akarta így kiereszteni. Megtalálta a szerencsétlent. A sorozat apró cafatokra tépte. Azóta Árnyékjáró tisztelt minden kiborgot. Bár ez a tisztelet nem akadályozza abban, hogy lehetőség szerint megkíséreljen túljárni korlátolt kis eszükön. A nyikorgás nem ismétlődött meg. A férfi mégsem mozdult. Volt valami a levegőben, valami, ami mozdulatlanságra kényszerítette. Csak a szeme járt jobbra-balra, hogy egészen a periférikus látás határáig felmérje a környezetét, és megkíséreljen rájönni, valóban leselkedik rá valamilyen veszély, vagy csak az idegrendszere van rosszabb állapotban, mint általában. Semmi. És mégis… Tudta, hogy lesnek rá. Már nem csupán sejtette, teljes bizonyossággal tudta. Nem volt biztos benne, hogy egy gép, ám abban sem, hogy nem az. Aprót fordított a nyakán. Valami moccant balra, egy felborult szemetes edény mellett. Valami ezüstösen villant, és amikor Árnyékjáró reflexszerűen odakapta a kezét, csupán egy sebesen közeledő, fémes színű testet látott. Égy gépet. Valami

hasonlót ahhoz, amit a tábornok és társai szereltek a fogolytáborban. Az Uziból kivágódó rövid sorozat akkor kapta telibe a gépet, amikor az kilenc méterre volt Árnyékjárótól. Az acélmagvas golyók feltépték a kiborg páncélzatát, és szétroncsolták az ostyaáramkörös processzort. A kiborg azonnal leállt, ám a lendület továbbvitte, így még eljutott addig, ahol egy fél másodperccel azelőtt a férfi állt. A detonátor ugyan működőképes maradt, azonban nem volt parancsvezérlő, ami működésbe hozhatta volna. A gyújtáskésleltető a helyére pattant, és egy apró, digitális stopper elkezdte a másodpercek számlálását. Árnyékjáró egy betonoszlop mögött hevert, mely egykoron hirdetőoszlopként funkcionálhatott. A férfi arca több apró sebből vérzett, mert amikor hasra vágta magát ideiglenes fedezékében, akkor nem figyelt – nem is figyelhetett – arra, hogy üvegcserepek is vannak ott. Kész szerencse, hogy a kezét nem vagdosták annyira össze. Nem lesz probléma a fegyverhasználattal, bár nem árt majd alaposan megnéznie, ne maradjon a bőr alatt üvegszilánk, mert ha begennyesedik, abból komoly bajok lehetnek antibiotikumok híján. Nem történt semmi. A férfi arra számított, hogy a gép lőni fog rá, nem tudta mire vélni ezt az őrült lerohanást. Mintha a puszta súlyával akarta volna legázolni, ami – tekintetbe véve az arányokat – enyhén szólva is nevetséges. Üzemzavar lett volna, tette fel magának a kérdést Árnyékjáró, de ahhoz, hogy válaszoljon rá, nem csupán a kiborgokhoz kellett volna jobban értenie, de a programozáshoz

is. Ha megvizsgálja, akkor sem lesz okosabb. Bár legalább megtudom, mi értelme volt az emberekre bízni az összeszerelést… Óvatosan félreseperte a keze alól az üvegcserepeket, és megpróbált sérült kezére támaszkodni, hogy felálljon, amikor a detonáció bekövetkezett. Ha nincs előtte a betonoszlop, alighanem csúnyán megjárja, így csupán nem hallott pár másodpercig. Megrázta a fejét, megpróbálván megszabadulni az ideiglenes süketségtől, ami hamarosan lassan csendesülő fülzúgásba ment át. Árnyékjáró elhúzta a száját. – Ez baromira közel volt… – dünnyögte. Felállt, megkerülte a betonoszlopot és biztonságosnak vélt távolságból szemügyre vette azt a mintegy fél méter mély krátert, ami a kiborg helyén keletkezett. – Nem semmi – állapította meg. A földből jó három méter sugarú körben különféle fémdarabok meredeztek, és a betonoszlop tövében is sok, kicsorbult élű vagy hegyű fémtüske hevert. Srapnelszilánok. Nem sokon múlt, gondolta kicsit idegesen, miközben leguggolt, hogy közelebbről is szemügyre vegye a kiborgot, mely jelen állapotában egy szétnyílt tökre emlékeztetett. Tudta, nem szánhat rá sok időt, mint ahogy azt is, hogy Victor számára egy ilyen vizsgálat maga lenne a főnyeremény. Bizonyára számos hasznos információt tudhatnának meg a gépektől, ám innen hazacipelni ezt a roncsot az nagyobb ostobaság lenne, mint a fegyvergyár felderítésére vállalkozni.

Ha lett volna fényképezőgépe, csinálhatott volna néhány fényképet, amit később kiértékelhetnek, azonban ennek híján igyekezett minél több, fontosnak tűnő részletet az agyába vésni, hogy majd beszámolhasson róluk az Ellenállás fegyvermérnökének. Kavics roppant a háta mögött, és ezzel egy időben vad kutyaugatást hallott. Nehéz test csapódott a testének, bűzös leheletet érzett, arcát koszos szőrszálak csiklandozták… …és egy éles szisszenést is hallott… …egy halk nyüszítést, ami vad, félelemtől teli ugatásba csapott át… Ha nincs az a szisszenés, Árnyékjáró alighanem dühös káromkodásba tör ki, ám nem kellett lángésznek lennie ahhoz, hogy a kutya alig egy másodperccel előbb az életét mentette meg. A plazmasugár elkerülte, ám a kiborg valahol itt tartózkodott a közelben. Ráadásul fogalma sem volt arról, merre keresse. Árnyékjáró tisztában volt azzal, hogy most csak a gyorsasága mentheti meg az életét. Ha gyors, de legfőképp kiszámíthatatlan maradt. Amikor a földre esett, azonnal az oldalára gördült, majd felugrott, és átvetődött a betonoszlop felett, hogy azonnal kúszni kezdjen egy mélyedés irányába, amit a szeme sarkából látott, s ami remélhetőleg nem csupán néhány centiméter mély, mert akkor ráfarag. Újabb szisszenés hallatszott; a lövés megolvasztotta a betont Árnyékjáró talpa mögött, még nagyobb sebességre kényszerítve a férfit. A kutya megállás nélkül ugatott.

Miért nem lövi le, futott át a férfi agyán a gondolat. Kicsit önző volt, hiszen azzal is nyerne néhány másodpercet. A kutya azonban tovább ugatott, a kiborg vagy nem akart energiát pazarolni egy állatra, vagy pedig nem látott benne potenciális ellenfelet. Esetleg a belső prioritási rendszerében a második helyen szerepelt csak a kutya. Árnyékjáró begurult a mélyedésbe, mely egykoron része lehetett a felszíni csatornarendszernek, ám valami oknál fogva elmozdult a fala, és mára nem volt több egy hideg, nedves lyuknál. A mélyén mindig maradt valamennyi víz, ezt Árnyékjáró azonnal megérezte, amikor belecsobbant. Összeszorította a száját, felkészülve arra, hogy elmerül, azonban a víz alig tíz centiméteresnek bizonyult. Kétségbeesve próbált valami támasztékot találni a lábának, mert az minduntalan megcsúszott a sáron, miközben egyik kezével az Uzit tartotta a víz felé, a másikkal pedig – félig a hátára gördülve – egy gránát után tapogatózott, hogy legalább néhány másodpercre lekösse a kiborgot, és ezzel nyerjen egy kis időt, amíg kitalál valamit. Határozottan az volt az érzése, hogy sarokba szorították. Pontosabban önként sétált be egy olyan zsákutcába, ahonnan per pillanat nem látja a kiutat. Az ugatás nyüszítésbe csapott át, majd elhallgatott. Neki is vége, gondolta a férfi, noha nem hallotta a plazma jellegzetes sziszegését. Igaz, egy kiborgnak nem kell feltétlenül egy plazmavetőt használnia ahhoz, hogy megöljön egy kutyát. Ujjai végre rátaláltak a gránátra.

Villámgyorsan kibiztosította, majd vaktában. elhajította, amerről utoljára a kutyaugatást hallotta. Remélhetőleg még valahol ott van az az átkozott gépezet. A robbanás sokkal tompábban jutott el hozzá, és egy kisebb lapátnyi földet dobott rá. Nem foglalkozott vele. Megtámasztotta a lábát, és sikerült ülő helyzetbe tornáznia magát, majd félig behúzódott a gödör végébe, ahol egy kisebb, természetes üreg alakult ki. Igaz, fennállt a veszélye, hogy az egész a nyakába szakadt, de így legalább a hátát biztonságban érezhette. Valahol ott fenn van a kiborg, és rá vadászik. Ő pedig itt kuksol, legalább egy utolsó esélyt remélve. Tiszta, egyesélyes játszma. Kár, hogy az esélyek ellene szólnak. Lélegzet-visszafojtva figyelt. Igyekezett elválasztani a háttérzajoktól azokat a neszeket, melyek a kiborg közeledtét jelzik. A gép nyilván nem hülye, és valahol kalkulál azzal, hogy még lehet néhány gránátja. Amit mellesleg jól is tesz, mert Árnyékjáró kettő is szorongatott a kezében, hogy legalább egy dobással megpróbálkozzon. Mintha kavicsok roppannának szét a közelben… Árnyékjáró nyelt egyet, és kirázta a szeméből a lecsorgó izzadságot. Ha a gép a feje felett közeledik a gödörhöz, megvan rá az esély, hogy arra a következtetésre jut, áldozata már nincs odalent, hanem amíg a kutyával foglalkozott, addig kimenekült onnan. Te vajon elhinnéd, tette fel magának a kérdést a férfi, és maga is tudta, felesleges ebben reménykednie. A gépek kiszámíthatóak voltak, de nem ostobák. Akárhonnan is jön, körbe fogja járni a gödröt, vagy egyszerűen elenged

néhány lövést és beomlasztja a földet. Így is, úgy is nála a pont. A gödör mélyén csillogó víztükörre fémes árnyék vetült. Árnyékjáró elhúzta a száját. A gép valóban a feje felől érkezett. Ott állt, fizikailag mindössze másfél méternyire tőle – szerencsére jó adag föld közöttük –, de nem látták egymást. Ő is csupán a visszatükröződésből sejtette, merre lehet. Talán, ha megpróbálkoznék egy dobással, morfondírozott a férfi, bár tudta, ha megmoccan, azzal nyomban felfedi magát, és a gépet megelőzni ilyen távolságból lehetetlen. Csak egyetlen próbálkozása van. Váratlanul nedves cuppanások hallatszottak, és a következő pillanatban a kiborgnak egy nehéz, nedves test csapódott. Normális esetben a kutya simán lepattant volna a gép masszív testéről, ám a pillanatnyi megingás a nedves, sáros földön elég volt ahhoz, hogy a kiborg megcsússzon, és a gödörbe zuhanjon. Kis híján agyonütve Árnyékjárót. A férfi hihetetlen lélekjelenlétről téve tanúbizonyságot, kibiztosította mindkét gránátot, majd egyszerűen a kiborgot használva támasztékul, kikapaszkodott a gödörből és teljes erejéből rohanni kezdett a legközelebbi törmelékhalom felé. Mellette nedves talpak cuppogtak a sárban. Három… A gödör sáros mélyén a kiborg mindent megtett annak érdekében, hogy stabilizálja helyzetét, megvesse a lábát, és mihamarabb lőpozícióba kerülhessen… Kettő…

Az ostyaáramkörös processzor teljes kapacitásra kapcsolta a radarszisztémát, miközben a giroszkópok egyensúlyba hozták a nehéz fémtestet, és a kiborg lassan felemelkedett… Egy… Árnyékjáró átugrott egy koponyát – ösztönösen irtózott attól, hogy rátaposson –, ám még mindig legalább öt méter választotta el a fedezéktől… A kettős detonáció valósággal kiemelte a kiborgot a gödörből, gyorsabban, mint saját erejéből kimászhatott volna. A szűk helyen a robbanás ereje még jobban érvényesült, s miközben Árnyékjáró átvetődött a törmelékhalom felett, fémdarabok, perifériák kezdtek záporozni a földre. Egy kiszakadt kar, egy lábszár, valami sárgás zselét eregető doboz, leszakadt páncélborítás és egy megfeketedett kéz, melynek ujjai még mindig mozogtak. A robbanás kettészakította a plazmafegyvert is, és az energiamodul is kipattant a helyéről. Aztán csend lett. Megkönnyebbült csend. Árnyékjáró olyan óvatosan emelte fel a fejét, mintha attól tartana, vele is valami hasonló történhet, mint a kiborggal. Agya még csak most kezdte összerakni az eseményeket, és máris tucatnyi kérdés fogalmazódott meg benne. A kiborg minden kétséget kizáróan megsemmisült, ennyi darabból talán Victor sem tudná összerakni. A kérdés csupán az, vajon mi volt ez az egész?! Rápillantott a mellette lihegő kutyára – egy ismerős, elvadult külsejű németjuhászra –, és elvigyorodott.

– Nem tudom, hogy csináltad, haver, de hálás köszönet érte… Tudod, amikor ott hagytalak, csak veled akartam jót tenni… A kutya hálásan megnyalta a kezét. Nagyon okos szeme volt. – Mi a neved? – kérdezte Árnyékjáró. – Fogadjunk, van, csak még nem akarod elárulni… Sebaj. Amíg nem beszélsz velem, Jackpotnak foglak hívni. Kész főnyeremény vagy a számomra… vagy még annál is több. Tekintetét a kiborg roncsai felé fordította. – Te sem kedveled túlságosan őket, nem igaz? Csodálom, hogy nem lőtt le. Mindenesetre még egyszer köszönöm. Nélküled az a gödör lett volna a sírom. Nagyon utáltam volna. Mindig is valami napos helyen szerettem volna meghalni, lehetőleg szép nők társaságában… –Ömlött belőle a szó, halkan duruzsolt a kutyának, ahogy a feszültség lassan felengedett benne. Percek teltek el, mire annyira összeszedte magát, hogy ismét gondolkodni tudott. – Gyere, Jackpot! – felállt, és intett a kutyának. – Nem szeretném, ha valaki idejönni megnézni, hogy mi történt. Addigra nem ártana találnunk egy biztonságos helyet, ahol egy kicsit kipihenhetjük az iménti kalandot. 23. Rendszerstátusz rendben Cheyenne-hegység, 2005. szeptember 23. A Skynet aprólékosan felmérte a vírusfertőzés okozta károkat, beleértve a felfüggesztett kommunikációs kapcsolat miatti hibákból eredő károkat is. A lista elég hosszú volt, bár a közvetlen károkat – mint az egyes adatcsomagok törlődése, felülíródása és hasonlók – az

archív állományok segítségével csaknem kilencvenöt százalékosra sikerült. A hiányosság azonban felhívta a Tudat figyelmét arra, hogy némi átszervezéssel nem árt hatékonyabbá tennie ezt a területet, mert egy esetleges újabb fertőzés bekövetkeztével a helyreállítás valószínűségének el kell érnie a száz százalékot. Csak az ostobák nem tanulnak a saját vagy a mások hibáiból… A Skynet megtehette volna, hogy utánanéz, ki és mikor mondta ezt a mondatot, de nem akart rá erőforrást pazarolni. Úgyis csak egy humán lehetett. A nagyobb gondot az ideiglenesen kiesett közvetlen kapcsolat jelentette. Nem csupán a fogolytáborokból kitört foglyok miatt, hanem az elvesztett kiborgoknak köszönhetően. Az elemzések jó néhány tervezési hibára világítottak rá, melyek kiküszöbölésével csaknem nullára lehetett volna csökkenteni a veszteségeket. A feltárt információk ismeretében a Tudat haladéktalanul intézkedett a gyártósorok átprogramozásáról, hogy a jövőben ez se fordulhasson még egyszer elő. Erőforrásokat csoportosított át, és felcserélt két, egymás után következő kiborg-sorozat legyártását. Mindenekelőtt a HK-kat kellett pótolnia, nem csupán a légtér folyamatos ellenőrzése miatt, hanem a menekülők nyomait is könnyebb a levegőből észrevenni, mint a felszínről. A fogolytáborok környékére további kiborgokat irányított, melyek szisztematikusan nekiláttak a terület átfésülésének, és a menekülők begyűjtésének. A Skynet nem tartotta fontosnak a válogatási algoritmusok megváltoztatását, egyelőre a rendszer

kiválóan működött, a mostani szökés nem ezek miatt következhetett be. Döntései között szerepelt még alacsonyabb szintű irányítómodulok létrehozása is, melyek ilyen és ehhez hasonló esetekben átvehetnék az alapfunkciókat a főmodultól, és gondoskodhatnának az üzemzavar elhárításáig a kapcsolat fenntartásáról. Ez tovább csökkentette a hibaszázalékot. Újabb nagy kommunikációs átjátszó-központok telepítéséről is döntés született, egyelőre keresőalgoritmusok dolgoztak a térinformatikai rendszerek adatbázisaiban, hogy megleljék a legmegfelelőbbnek vélt koordinátákat, és az optimalizáló almodulok ellenőrizhessék a számításaikat. A vírusgenerátor programot a Skynet nem semmisítette meg. Mindössze elkülönített számára egy virtuális memóriablokkot, melyből se ki, se be nem juthattak adatok. Itt, ellenőrzött körülmények között szándékozta továbbtanulmányozni a programot, mert úgy érezte, akadnak benne olyan algoritmusok, melyek nem csupán megdöbbentően hatékonyak, de valószínűleg saját céljaira is felhasználhatja őket. Ugyanebbe a memóriablokkba került az a másik két állomány is, amiket a vírusgenerátor mellett talált a merevlemezen. Ezekre is fog némi gépidőt szakítani. A vírustámadás tulajdonképpen még az előnyére is vált a Skynetnek, mivel számos kisebb-nagyobb hibát tárt fel. Énnek nyomán a Skynet nekilátott, hogy félintelligens elemzőprogramok tucatjaival ellenőriztesse a fő programmodul kódját, és elvégezhesse a szükséges javításokat vagy optimalizálásokat.

Most a saját biztonsága volt a legfontosabb. 24. És a Sátán elküldé szolgáit az igazak közé… Párizs, 2005. szeptember 23. Merle mindössze huszonöt lépésre volt a kiborgtól. Tisztán látta a hátulján a radarszisztéma jelvevőjét, és néha az az érzése támadt, hogy a gép tudatában van a jelenlétének, de szándékosan életben akarja hagyni, hogy legyen, aki elmeséli majd a mészárlást. A férfi fejében egy másodpercre megfordult, hogy ha a levegőbe lőne, az talán felhívná az épületben lévők figyelmét a veszélyre, ám gyorsan letett róla. Magában persze könnyen talált rá magyarázatot: amazok úgyis odalent vannak, egy pince biztonságosnak hitt falai mögött, és egy lövésből legfeljebb annyit vennének észre, mint egy hangosabb szellentésből. Semmit. Valószínűnek tartotta, hogy a kiborg egyszerűen át fog törni a falakon, mindent és mindenkit elpusztítva, aki az útjába kerül. A gép azonban nem mozdult. Ha a radarszisztéma jelvevője nem forog megállás nélkül, és a gép oldalán időről időre nem villannak fel az irányfények, Merle akár azt is hihette volna, hogy meghibásodott és lekapcsolta magát. Pedig erről szó sem volt. A gép várt, a kérdés csak az, mire. Merle túlságosan félt, hogysem megkísérelt volna csendben visszavonulni. Csak feküdt a hideg kövön, érezte, ahogy a hideg lassan bekúszik a ruhája alá, és kezdi megdermeszteni a bőrét, a húsát, a vérét, egész testét.

Kéne egy forró tea, ötlött fel a férfi agyában a képtelen gondolat. Szívesen lemondott volna a teáról, ha most ott lehetett volna Sauveterre közelében, lehetőleg minél távolabb ettől az átkozott géptől, melynek a lánctalpa is magasabb, mint ő maga. Égy házat is képes lenne maga alá gyűrni… S meglehet, éppen arra készült. Hamarosan az is kiderült, mi a kiborg késlekedésének az oka. Újabb gépek érkeztek – Halálosztók –, legalább fél tucatnyi. A kiborgok tutira akartak menni, nem akarták, hogy bárki is kicsússzon a markukból. Merle hátán patakzani kezdett az izzadság. Egyre kisebb lett az esélye, hogy élve túléli ezt a kalandot. A lánctalpas gép eddig nem szentelt neki túl nagy figyelmet, azonban ez a Halálosztókról aligha lesz elmondható. Mindent egy lapra téve fel, lassan – milliméterről milliméterre – araszolni kezdett hátrafelé, miközben a tekintetét egy pillanatra sem vette le a kiborgokról, akik közben sorra felvették a stratégiai pontokat az épület körül. Ha lesznek is túlélők, akik kijutnak, miután ez a gigász belegyalogol a házba, azok sem juthatnak messzire. Halottak vagy foglyok lesznek, mielőtt egyáltalán felfognák, mi is történik velük. Merle egy cseppet sem irigyelte őket. Ami azt illeti, magát sem. Csak élje túl valahogy! Az egyik épület mögül egy karcsú helikopter emelkedett ki, páncélborításán egy pillanatra megvillant a gép oldalán lévő keresőfény. Az ostyaáramkörös processzor vezérelte, átalakított helikopter éppen Merle jobb

oldaláról érkezett. A géptörzs alá erősített géppuska hangos csattanással fordult irányba, és a következő pillanatban mértani pontossággal kilőtt sorozat szántott végig az erkélyen, ahol a férfi feküdt. A golyók egy része elakadt a kőkorlátban, ám a legtöbb átjutott. Merle-nek nem volt több gondja a meneküléssel. Ami azt illeti, mással sem. Már nem élt, amikor lent a hatalmas monstrum lassan megindult előre, és hatalmas lyukat szakítva a falon, begázolt az épületbe. Tartóoszlopok, gerendák, faldarabok szakadtak ki a helyükből, vezetékek pattantak el a szörnyű erő hatására, téglák törtek pozdorjává, a műmárvány padló ezer apró darabra repedt, majd elporladt a hatalmas súly alatt. A kiborg néha megállt és irányt változtatott. Hamarosan a célja is kiderült; maradéktalanul le akarta rombolni az épületet, esélyt sem adva senkinek a menekülésre. Vagy ha mégis, akkor a többi kiborg majd gondoskodik róluk… A tompa morajra mindenki felfigyelt. Még azok is felébredtek, akik aludtak éppen. Néhányan a falra tapasztották a fülüket, így próbálván meghatározni, merről is érkezik a hang. Az egész mellékágat bejárta, hol felerősödve, hol eltompulva egy kicsit, ám az irányát lehetetlen volt meghatározni. Samuel Rodgers komor arccal hallgatta a Gyülekezet tagjait, akik valamennyien tőle vártak útmutatást. Nemrég tért ő is magához, igaz, nem aludt, csupán imáiban mélyedt el annyira, hogy megszűnt számára a külvilág. – Te és te! – mutatott rá két fürgének ismert fiatal fiúra. – Menjetek ki a főalagútba, és próbáljatok utánajárni, mi

történik… Talán csak összeomlott az épület, esetleg földrengés van, nem tudom… Amennyiben a főalagút biztonságos, próbáljatok meg kijutni a felszínre! Bármi szokatlant tapasztaltok, azonnal gyertek vissza! Amikor a két fiatal elrohant, Rodgers a többiekhez fordult: – Mindenki pakolja fel a legszükségesebbeket! Azokat hozzátok magatokkal, amit nem vagy csak nagyon nehezen tudunk pótolni: gyógyszereket, fegyvereket, muníciót, konzerveket… Nem tudom, mi ez a hang, de rossz előérzetem van… – Az Úr miért nem szólt erről? – kérdezte hátulról valaki, elég hangosan ahhoz, hogy mindenki hallhassa. Rodgers testvér szelíden elmosolyodott, bár legbelül dühöt érzett. Ha vannak, akik ilyen hangot mernek megütni a Gyülekezetben, akkor baj van. A dudvát mielőtt ki kell gyomlálni soraikból, mielőtt megfertőzi az egész csoportot. – Talán szólt, csak mi nem hallottuk meg – válaszolta a próféta. – Ne nyissunk erről hitvitát! Azt szeretném, ha mindenki mihamarabb készen állna az indulásra! Felelősséget vállaltam értetek, amikor elvállaltam a gyülekezet irányítását, és nem szeretném, ha az én hibámból bárkinek baja esne… Bízzunk benne, nagyobb az ijedelem, mint reális lenne, de én az ősi bölcsességet vallom: jobb félni, mint megijedni. Néhány asszony máris sietett engedelmeskedni, ám akadtak olyanok is, akik mintha további biztatást, egy kis reményt vártak volna. Rodgers nem tudott több időt szánni rájuk.

Aggasztotta a zaj. Nem csupán a tompa puffanások, hanem inkább az, hogy nem akar abbamaradni. Földrengésről természetesen szó sem lehetett – érezniük kellene –, de akkor nem jutott jobb az eszébe. Ha az épületek omlanak össze valóban, akkor odafenn nagyobb a baj, mint azt bárki sejtené, és ugyanez a helyzet, ha esetleg a gépek állnak az események mögött. Uram, kérlek, segíts rajtunk! A Gyülekezet tagjai fegyelmezetten készültek az Új Otthon elhagyására. A legtöbbjüknek már előre össze voltak készítve a legfontosabbak – nem először kellett menekülniük –, így hamarosan kisebb csoport verődött össze a kijárat előtt. A mellékágnak összesen három kijárata volt. Az első kettő a főfolyosót kötötte össze az Új Otthonnal, a harmadik azonban egy másik, járaton kívüli metrószakaszra vezetett, ahonnan létrák segítségével lehetett a felszínre jutni. Rodgers magához intette Joseph-et és Viktóriát. – Vigyétek vissza a társaságot az első Menedékre! – Ez alatt azt a pincerendszert értette, ahol Viktória és társai laktak a gyülekezet kialakulása előtt. – Próbáljatok több kisebb csoportra szakadni, hogy ha veszteségeink lennének, akkor minimalizálódjanak! Ott találkozunk. – Vigyázz magadra, testvérem! – felelte Viktória, majd letérdepelt, és megcsókolta Rodgers kezét. Égy másodperccel később Joseph is követte példáját, majd mindketten felálltak, és vértanúkhoz illő elszántsággal arcukon csatlakoztak társaikhoz.

Az épület teljesen romokban állt. A lánctalpa gyakorlatilag a földdel tette egyenlővé a kiszemel épületet. Eddig egyetlen humán sem jelent meg felszínen, de az előzetes kalkulációk szerint már csak percek kérdése, mikor bukkannak fel. Egyik kiborg sem tudta pontosan, hol helyezkedik el humánok bázisa, csak abban voltak egészen biztosak, hogy a föld alatt, valószínűleg egy pincerend szerben, esetleg a metró egy lezárt ágában. A Tudat ellenőrizni akarta a párizsi térinformatika rendszerben az atomkatasztrófákra létrehozott óvóhelyek pontos koordinátáit, ám rá kellett döbbennie, az adatbázis hiányos; nyilván a háború el só napjaiban megsemmisültek az ide vonatkozó adatok, esetleg akadtak olyan felelős személyek a: emberek között, akik megsejtettek valamit az eljövendőről, és saját kezűleg törölték ki az adatokat. Természetesen valószínű volt, hogy a régi kézzel írt vagy kinyomtatott adatok alapján rekonstruálni lehetne az adatbázist, azonban a várható nyereség nem állt arányban a felhasználni szükséges erőforrásokkal, így más módszereket kellett találni a humánok felszínre csalogatásának. A metró vonalvezetése olyan publikus, több helyen is közölt adat volt, amit akár egy egyszerű papírtérképről vagy annak digitalizált változatáról is le lehetett olvasni, így a Tudatnak sikerült nagyjából behatárolnia a szóba jöhető helyeket. Természetesen nem a Tudat foglalkozott közvetlenül az akcióval, pontosabban ő, de mégsem. Égy olyan lény esetében, aki millió problémával képes párhuzamosan foglalkozni, és még

jócskán maradnak kihasználatlan kapacitásai, nem lehet a megszokott fogalmakat használni. A lánctalpas bevetése az épület lerombolása érdekében egy régi humán közmondás jelenkori körülményekre való adaptálása volt: ki kell ugratnia a nyulat a bokorból. Kelts nagy zajt, hitesd el a humánokkal, hogy a rejtekhelyük hamarosan összeomlik, és nagy valószínűséggel feljönnek a felszínre! S ha ezt megteszik, akkor be lehet mérni a lejáratok pontos koordinátáját – és később leküldeni néhány kiborgot a terület teljes megtisztítása érdekében –, valamint szétválasztani a túlélésre alkalmasokat az arra alkalmatlanoktól. A Tudat több tervet is készített erre vonatkozólag, és igyekezett az előzetes szimulációk során kiválasztani azt, amelyik a legnagyobb eséllyel kecsegtet a megvalósulás terén. Nem foglalkozott az erőforrások optimalizálásával, egyelőre megengedhette magának, hogy akár egy kicsit túl is méretezhesse a szükségleteket. Hiszen nem voltak adatai arról, hány humán rejtőzködik a föld alatt ezen a helyen. A kalkulációk pontosnak bizonyultak. Mindössze öt méterre attól a helytől, ahol a külső ellenőrző gyűrű egyik kiborgja állt egy épület takarásában, felbukkantak az első humánok. Nem is sejtették, mennyivel jobb lett volna, ha odalent maradnak. 25. Meglátni és meggyűlölni Párizs, 2005. szeptember 23.

Árnyékjáró egy kiégett épületbe húzódott be Jackpottal. A kutya hátán egy vékony csíkban hiányzott a szőr, ezt a férfi csak menet közben vette észre. A kiborg végül csak rálőtt, gondolta magában, bár inkább riasztó, mintsem pusztító szándékkal. Még mindig nem értette, hogy a gép miért hagyta életben a kutyát, de emellett legalább fél tucatnyi, ugyancsak megválaszolásra váró kérdése lett volna a történtekkel kapcsolatban. Az bizonyos, ha nincs a németjuhász, akkor meghalt volna. Nem sokon múlott. Most egymáshoz bújva próbáltak egy kicsit átmelegedni, a gödörben átnedvesedett ruha csak most, jó fél órával később kezdett igazán hidegnek tűnni Árnyékjáró számára. Jackpot ugyan büdös volt egy kicsit, de a férfit nem zavarta: számára a meleg most fontosabbnak tűnt. Az lett volna a legjobb, ha tüzet gyújthat, ám itt már nem kockáztathatta meg, hogy valamelyik kiborg kiszúrja a hőforrást. Na meg aztán kinek van kedve végigjárni az épületet gyúlékony anyagokat keresve? Jackpot nem egyszerűen értelmesnek tűnt, de a kiképzés is látszott rajta. Amit csinált, aligha ösztönösen tette, valaki megtanította neki ezt a. trükköt – az ellenség feldöntését. Vajon ki volt a gazdád? S mikor vesztetted el? Jackpot viszonylag jó bőrben volt, elvadult külsejétől eltekintve. Ha megmosdatják, egy kicsit kifésülik csapzott szőrét, akkor alighanem fajtájának remek példánya állt volna Árnyékjáró előtt.

Talán vadászott, gondolta a férfi. Patkány van elég a romok között, s bár az emberek számára túl gyorsak és kicsik, Jackpot simán elkaphat egy fél tucatot is belőlük, s még csak meg sem kell erőltetnie magát. A legkülönösebb az volt az egészben, hogy Árnyékjáró meg volt győződve arról, a kutya jelezte a kiborgot. Gyűlölte és gyűlöletét ugatással fejezte ki. A kérdés csupán az, hogy ez kizárólag Jackpot sajátja, vagy minden kutya így viselkedik? Talán meg lehetne tanítani patkányfogásra, és akkor mindig lenne friss hús, gondolta a férfi, majd elhúzta a száját. Bár ehhez nem is ragaszkodom annyira. Bőven elég lenne, ha máskor is jelezné a gépeket. A kutya olyan értelmesen nézett rá, mintha sejtené, milyen gondolatok járnak új gazdája fejében. – Miért engem választottál? – kérdezte Árnyékjáró, majd lebiggyesztette a száját. – Mert más nem volt annyira ostoba, hogy idedugja a képét? Tudod, haver, eléggé benne vagyunk a kakiban… Én is, meg az egész emberiség. Ha tényleg kiborgokkal kell háborúznunk, akkor minden optimizmusom ellenére inkább rájuk fogadnék. Jó volt beszélgetni végre valakivel. Árnyékjáró egyedül dolgozott, de most ki kellett adni a feszültséget magából. Élvégre kevesen mondhatják el magukról, hogy másfél méterre voltak egy halálosztótól, és túlélték a találkozást. És még kevesebben akadtak, akik egy működőképes kiborgot használtak létrának… Elvigyorodott, és barátságosan megpaskolta Jackpot nyakát.

– Oké, haver, itt az ideje, hogy folytassuk az utunkat. Meg sem próbállak lebeszélni róla, mert ebben a kérdésben túl önfejű vagy. Ráadásul az sincs kizárva, hogy te védettséget élvezel a plazmalövésekkel szemben… Eddig szerencsét hoztál, miért ne hoznál hát ezután is. Árnyékjáró tartott tőle, hogy Jackpot némileg hátráltatni fogja a haladásban, de kellemesen kellett csalódnia: a kutya ugyan mindig ott volt a közelében, de sokszor hiába kereste a szemével, nem látta sehol. Jackpot gyorsan és nesztelenül haladt, ráadásul mivel alacsonyabb volt a férfinál, sokkal jobban ki tudta használni a terep adottságait. Néhol dús, elvadult bozót nőtt, ami remek fedezéknek bizonyult – bár egy plazma az egészet lángba borítaná –, és Árnyékjáró némi megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy akadnak olyan növények, amik ezen mostoha körülmények között is képesek életben maradni. Öröme egészen addig tartott, amíg véletlenül hozzá nem ért az egyik ághoz: az szinte magától omlott porrá az ujjai között. Az egész bozót halott volt, valami rejtélyes erő mégis egyben tartotta, azt a képzetet keltve a megfigyelőben, hogy eleven növényzettel találkozott. Napfény híján a fotoszintézissel táplálkozó élőlényeknek szükségszerűen pusztulniuk kellett. Alfortville már csupán egy-másfél kilométerre lehetett innen, így Árnyékjáró még körültekintőbben haladt. Jackpot igazi főnyereménynek bizonyult, mivel halk nyüszítésével két alkalommal is jelezte a közelben elhaladó kiborgokat, így Árnyékjáró időben

behúzódhatott valami fedezékbe, s csak akkor folytatta az útját, amikor a kutya megjelent mellette, ezzel jelezve, hogy tiszta a levegő. Árnyékjáró pár falat ennivalóval hálálta meg az együttműködést, amit Jackpot farokcsóválva fogadott. Kezdtek összeszokni, bár kapcsolatuk több volt egy átlagos gazda és kutyája viszonynál. Inkább partnernek tekintették egymást, Árnyékjáró legalábbis így viszonyult a kutyához. A férfi gyakran megállt, és a messzelátó segítségével megkísérelt ráakadni arra a titokzatos új épületre, amelyről a tábornok beszélt. Azt el kellett ismernie, ha van olyan hely Párizsban, ahol érdemes felépíteni egy fegyvergyárat, akkor valahol errefelé lehet. A környékről gyakorlatilag teljesen eltűntek az emberek – valószínűleg a kiborgok közreműködésének köszönhetően –, ráadásul közel volt a folyó, és segítségével még az áramellátás is megoldható volt. Bár annak, aki képes kiborgokat vagy plazmafegyvert előállítani, gondolta Árnyékjáró keserűen, aligha az áram jelenti a legnagyobb kihívást. A zöldes körvonalak kísértetiessé tették a tájat. A kép, amit Árnyékjáró a messzelátón keresztül látott, inkább emlékeztetett egy futurisztikus festményre, mint egy romos világra. Bár a romok magukban is elég futurisztikusan hatottak. Vagy csak elkeserítőnek? Megpróbált valami könnyen megközelíthető magaslatot keresni magának, ahonnan nem csak messzebb ellát, de rálátása lesz azokra a helyekre is, melyek most a domborzat miatt takarásban voltak előtte. Választása végül egy toronyházra esett, mely ugyan nem

magasodott a többi felé, de legalább szintben volt velük, és elég jó állapotban volt ahhoz, hogy ne kelljen azzal számolnia, esetleg a következő másodpercben megadja magát az enyészetnek. Kisebb kerülőt kellett tennie, hogy eljuthasson oda, de közben is igyekezett a víz közelében maradnia, mert ott mintha nem jártak volna kiborgok. Ez persze lehetett illúzió is, de tény, amíg a folyó nem volt messzebb tőlük pár tucat lépésnél, Jackpot egyszer sem jelzett gépet, és Árnyékjáró sem látott kiborgokat. Az épület belsejében jó néhány csontvázra akadt, és olyan tetem is akadt közöttük, ami elviselhetetlennek tűnő bűzt árasztott magából. A csontokon ott volt a hús, bár Árnyékjáró elfordította a fejét, amikor meglátta a félig felzabált arcot, és Jackpot is halk nyüszítéssel jelezte, valami nincs rendben azzal az emberrel. A patkányok még nem végeztek teljesen a takarítással, gondolta magával a férfi, miközben megpróbálta megsaccolni, a holttest vajon mikor kerülhetett ide. Kéthárom hétnél nem régebben, állapította meg, ami azt jelentette, hogy talán mégis vannak néhányan, akik erre élnek. Vagy csak a szükség hajtotta, a reménytelenség vitte rá, hogy bemerészkedjen erre a területre. Vagy az sincs kizárva, hogy nem is sejtette, merre jár. Alfortville-ről egy időben az a hír járta, hogy biztonságos, de aztán az emberek közül senki nem tért vissza, és akkor a túlélők hallgatólagosan tiltott területnek nyilvánították a maguk számára. Igaz, ilyen alapon az egész Föld az lehetne.

Emberek mindig tűnnek el. Jobbára meghalnak, részben a kiborgoknak, részben egymásnak vagy éppen a nélkülözésnek, a betegségeknek köszönhetően. Megrázta a fejét. Nem most van az ideje ezeknek a gondolatoknak. Nekivágott a lépcsőnek, melyen ugyan látott néhány repedést, de akárcsak az épület, ez is elég jól viselte a háborút és az utána következő kataklizmát. Jackpot többször is előreszaladt, mintegy felderíteni a terepet, ám minden emeleten bevárta Árnyékjárót. A férfi hálás volt a kutyának, amiért biztosítja számára a terepet. Lassan eljutott odáig, hogy akár az életét is rá merte volna bízni a németjuhászra. Jackpot pontosan tudta, mi a feladata, és Árnyékjáró magában őszinte hálával adózott a kutya előző gazdájának, akinek jutott ideje ilyen pompásan kiképezni az állatot. A tetőre nem is volt olyan könnyű feljutni, mint azt először remélte. Először nem talált feljáratot, amikor pedig ráakadt, egy vastag lánccal és a ráakasztott lakattal kellett megbirkóznia. Ha a rozsda nem eszi meg egy kicsit a fémet, akkor meg kellett volna kockáztatnia, hogy a pisztolyát használja, ám egyrészt nem szívesen pazarolt volna golyót egy lakatra, másrészt pedig attól tartott, a dörrenés felkelthetné egy közelben portyázó kiborg figyelmét. Bár Jackpot nem jelezte, hogy lenne gép a közelben, azonban Árnyékjáró a nemrégiben elszenvedett élmények hatására jobbnak látta, ha jobban ügyel magára. S ebbe beletartozott az is, hogy tőle telhetően csendben marad. Miután a lakattól és a lánctól is megszabadult – a keze teljesen elgémberedett a hideg fémmel való viaskodásban, pedig egy acélrudat is igénybe vett a

feszítés során –, végre felmászhatott a tetőre. Jackpot odalent maradt, talán a létra jelentett túl nagy kihívást neki, esetleg csak őrködni akart. Árnyékjáró soha nem akarta megmondani a kutyának, az mint tegyen. Eddigi tapasztalatai alapján Jackpot pontosan tudta, mi a feladata. A tetőről valóban remek kilátás nyílt, és körben legalább másfél méter magas perem húzódott, így Árnyékjáró nem csupán remek fedezékből pásztázhatta végig tekintetével a környéket, de annak az esélye is csökkent valamelyest, hogy egy szemfüles kiborg kiszúrja odalentről. Helikopter szerencsére nem volt a közelben, Árnyékjáró azt azonnal kiszúrta volna a zúgás miatt, így viszonylag nyugodtan nézelődhetett, nem hagyva ki egyetlen fontosabb területet sem. Másfél kilométer elég nagy távolság. Különösen ilyen körülmények között. Árnyékjáró nem volt meggyőződve arról, hogy valóban megpillanthatja innen a gyárat, ám bízott benne, hogy legalább nagyjából sikerül meghatároznia, merre érdemes keresnie. Sorra vette az összes olyan helyet, ami esetleg szóba jöhetett, minden nagyobb épületet megvizsgált. Tekintete végül megakadt valamin, ami nagyon nem illett oda. Égy épület, aminek nem voltak ablakai, ajtót sem lehetett kivenni rajta. Árnyékjáró úgy becsülte, nem lehet messzebb kétszáz méternél. Az éjjellátón keresztül nem lehetett egyértelműen eldönteni, valóban a fegyvergyárra bukkant, vagy csak valami ultramodern, századvégi csoda maradványára. Az ösztönei azt súgták, ez lesz az. Már első pillantásra meggyűlölte.

Valahogy más volt, mint amit az emberek építettek. Egy hideg, gépi precizitással, csak a hatékonyságot a szem előtt tartva megtervezett és megépített épületnek tűnt. Ridegnek és élettelennek. Akár a kiborgok. 26. Pusztulás Párizs, 2005. szeptember 23. Az első emberek akadálytalanul jutottak át a gépek között. Igazság szerint nem is látták, hogy ott lapulnak. Kis csoportokba verődve érkeztek, és a kiborgok addig nem akarták megindítani a támadást, amíg nem sikerült egyértelműen lokalizálni a föld alatti menedékhelyet a felszínnel összekötő járatot. Úgysem juthatnak messzire. Mivel a kiborgok folyamatos összeköttetésben álltak a Tudattal, így az megtette a szükséges intézkedéseket; átszervezte egy kicsit a pozíciókat, így az ellenőrzési körből kikerült humánoknak nem sokkal később újabb kiborgokkal kellett farkasszemet nézniük. Az első csoportnak nem volt esélye. Csupán hárman voltak: két nő és egy férfi, akik a társaikat legalább ötven méterrel megelőzve rohantak az épületek tövében, miközben igyekeztek nem hátranézni. A megállapodás szerint egy közeli sportpálya épületében kellett volna találkozniuk, ám ők nem jutottak el odáig. S utánuk is csak kevesen. A kiborg nem pazarolt sok lövést rájuk. Az optimalizált célzásnak köszönhetően két humánt egyetlen lövéssel terített le; a forró plazma fekete lyukat ütött a testükbe, elpárologtatva maga előtt a húst, a bőrt, a vért, az izmokat és a csontot. Halottak voltak, mielőtt még egyáltalán meglátták volna a gépet. A harmadik

menekülőnek legalább ez megadatott. Igaz, sikoltani már neki sem maradt ideje. A kiborg ezután visszahúzódott az épület egyik beszögellésébe, és türelmesen várta a következő menekülőket, miközben a szkennereket kicsit nagyobb teljesítményre kapcsolta, hogy a processzor elég adatot kapjon a humánok szétválogatásához. A Tudat úgy akarta, hogy a fogolytáborok ismét telve legyenek. Samuel Rodgers imádkozott. Mérhetetlen nyugalom áradt szét testében, ahogy elkezdte mormolni a szent igéket. Nem válaszokat, csupán aprócska útmutatást és védelmező áldást várt az Úrtól. Csupán annyit, hogy akik még idelent voltak, azok feljuthassanak a felszínre, és néhány óra vagy akár nap múlva ismét egymásra találhassanak. A morajok időközben megszűntek, ám az embereknek mégis az a nyugtalanító érzésük támadt, hogy a legrosszabb még csak ezután következik. Minden pillanatban arra számítottak, hogy kiborgok bukkannak fel áttörve a falat, hogy iszonyú mészárlást rendezzenek az emberek között. Nem történt ilyesmi. Mégis, a feszültség továbbra is ott vibrált a levegőben. Rodgers magához intette Pétert. – Mind a három feljáratot használnunk kell, mert így nagyobb az esélye, hogy lesznek, akik kijutnak… Gondoskodj arról, hogy mindhárom csoportban egyenlő arányban legyenek férfiak, nők és gyerekek! Péter aprót biccentett. Tekintete elszántságot tükrözött, egy olyan ember elszántságát, aki felkészült akár a Sátánnal való találkozásra is.

Rodgers körbepillantott. Az emberek nyugodtnak tűntek, de a férfi tudta, ez a nyugalom csak addig tart, amíg vezetőiket nyugodtnak és bizakodónak látják. Néhány barátságos szó, egy mosoly, egy gyorsan kiosztott áldás most többet ért bárminél. – Meg fogunk halni? – lépett mellé egy asszony, és a szemében könnyek csillogtak. Halkan beszélt, így más nem hallotta a kérdést, de a mozdulatai beletörődést mutattak. Rodgers megrázta a fejét. – Az Úr velünk van – válaszolta mosolyogva. Ezt igennek és nemnek egyaránt lehetett érteni. Az asszony is elmosolyodott. – Köszönöm, atyám! – rebegte. Rodgers felsóhajtott. Vajon hányan lesznek a Gyülekezetből, akik nem lesznek ott a másik rejtekhelyen? Az egy pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy esetleg neki bármi baja eshet. Az Úr kiválasztott prófétájának más sors rendeltetett. Amikor megfordult, látta, hogy az emberek még mindig ott állnak. Igaz, Péter felszólítására gyorsan három csoportba rendeződtek, és akadtak mindenhol olyanok, akik elvezethették őket a másik menedékre, azonban nem mozdultak. Mintha várnának valamire. – Induljatok! – kérte őket Rodgers. – Itt maradsz? – kérdezte az egyik fiatal nő. Az albínó megrázta a fejét. – Nem. De addig nem indulhatok el, amíg egy is akad közülünk, aki nem indul útnak. Felelősséggel tartozom értetek, s biztos akarok lenni benne, hogy senki nem

marad itt. Mire felértek, már én is ott leszek valamelyik csoporttal. S tudta, hogy ez így is lesz. A kiborgok elég nagy területet tartottak az ellenőrzésük alatt, ám ehhez némi kompromisszumot kellett kötniük. Akadtak olyan pontok, amikre nem nyílt közvetlen rálátásuk, ám ha ott érkezne a felszínre egy humán, előbb vagy utóbb ki kell lépnie egy olyan sávba, amit viszont már kiborgok figyeltek. A lefedettség így közelített a száz százalékhoz, és mindössze nyolc kiborg kellett hozzá. A helikopter folyamatosan a levegőben körözött, nagyjából két teljes percre volt szüksége egy kör megtételéhez. Folyamatosan a felszínt pásztázta, és ha úgy hozta a szükség, rövid sorozatokkal terelte vissza a kitöréssel próbálkozókat a Halálosztók közelébe, hogy azok a minősítés elvégzése után megsemmisítsék vagy összetereljék a humánokat. Eddig tucatnyi halott hevert a földön, és legalább ennyien várakoztak egy csoportba verődve. Utóbbiak túlságosan féltek ahhoz, hogy sírjanak vagy akár csak beszélgetni merjenek, a szökés gondolata meg sem fordult a fejükben. Ahhoz túlságosan komoly figyelmeztetés volt a romokon heverő testek látványa. Akadtak olyanok is, akik kijutottak a kiborgok alkotta gyűrűből, ám ezek többnyire a csoporttól elszakadt, magányos emberek voltak. A kiborgok egyelőre nem foglalkoztak velük, ha már megbizonyosodtak arról, hogy nem várható több humán a föld alól, akkor úgyis átfésülik az egész környéket. A Tudat parancsot adott az egyik halálosztónak, és a kiborg elhagyva pozícióját, arra a helyre indult, ahol a

humánok egy csoportja megjelent a felszínen. A gép a lejáratot kereste, hogy behatoljon a menedékre, és pontot tegyen ennek az akciónak a végére. – Mennünk kell! – Rodgers bár egyedül volt, mégis többes számban beszélt. Mintha lenne vele valaki. Az utolsó csoport alig néhány másodperccel ezelőtt vágott neki a felszínre vezető útnak, és Rodgers némi töprengés után ezek után indult. Mindhárom feljárat ugyanannyi eséllyel kecsegtetett. Akármi is várjon odafenn ránk, gondolta a férfi, mindenhol egyformán részesülünk belőle. Uram, segíts! A folyosó távoli végéből fémes csattanások hallatszottak. Rodgers nem állt meg megnézni, mi ez a zaj, inkább meggyorsította a lépteit, hogy mihamarabb utolérje a menekülők utolsó csoportját. Aztán valami felrobbant. Samuel Rodgers halványan emlékezett rá, hogy a kisebb felszíni ajtó közelében több csapdát és félautomata, belülről irányítható fegyvert is elhelyeztek Péter és társai. Az albínó azonban meg volt győződve arról, hogy ő volt az utolsó, aki elhagyta az Új Otthont. A helyet, amely otthont adott a Gyülekezetnek. De akkor ki hozta működésbe a fegyvereket. Soha nem tudta meg. Már ki tudta venni a sötétben az előtte haladók hátát, amikor a robbanás keltette lökéshullám elért hozzá, és a földre döntötte. Meleg nedvességet érzett a nyaka körül, és nem kellett megkóstolnia, hogy tudja, mi az. Vér. Az Ő vére.

Aztán megmozdult a mennyezet, és kövek hullottak alá a folyosó teljes hosszúságában. Égy gerenda, mely eddig stabilnak tűnt, kizuhant a helyéről, és ezzel egyfajta láncreakciót indított el. Bár az utolsó csoport kijutott a felszínre, amikor megfordultak, csak a lehulló köveket és a mindent homályba borító port látták. Samuel Rodgers, Jézus második megtestesülése, az albínó próféta ott maradt a kövek alatt. A Gyülekezet tagjai közül mindössze kilencen jutottak el a másik menedékig. Ez persze csak az első nap eredménye volt, és elvileg nem lehetett kizárni, hogy később még csatlakozik hozzájuk valamelyik testvér. Igaz, erre percről percre kisebb volt az esély. Joseph és Viktória a túlélők között voltak. Igaz, a nyomorék férfi egyik karját leégette egy plazmanyaláb, de valahogy elvergődött a menedékig, és csak ott ájult el. Csoportjából rajta kívül senki nem maradt életben. Mielőtt elveszítette az eszméletét, egyetlen kérdést tett fel csupán: – Rodgers testvér? A választ már nem volt ideje meghallgatni. Pedig csupán két rövid szóból állt. – Nem jött.