Charlaine Harris TrueBlood sorozat 7.
Hetedik harapás
ULPIUS-HÁZ KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 2010
A fordítás alapjául szolgáló mű: Charlaine Harris: All Together Dead
A szerzőtől az Ulpius-ház Könyvkiadónál megjelent: Inni és élni hagyni Élőhalottak Dallasban Holtak Klubja Vérszag Lidércfény Halottnak a csók Előkészületben: Por és hamu
Copyright © 2007 by Charlaine Harris Schulz Ali rights reserved Couverture © Flammarion Québec Photographe © Maude Chauvin
Hungarian translation © Weisz Böbe, 2010 © Ulpius-ház Könyvkiadó, 2010 ISBN 978 963 254 380 2
Ajánlás
Ajánlom ezt a könyvet azoknak a nőknek, akiket büszkén nevezhetek a barátaimnak: Jodi Dabson Bollendorfnak, Kate Bukernek, Toni Kelnernek, Dana Cameronnak, Joan Hessnek, Even Sandstromnak, Paula Woldannek és Betty Epley-nek. Mindannyian különlegesek vagytok a számomra, habár másképpen, és hálás vagyok, hogy ismerhetlek benneteket
Köszönetnyilvánítás
Sokan vannak, akiknek már megköszöntem, de ismét meg kell köszönnöm: a rendőrből lett írónak, Robin Burcellnek és George Fong FBI-ügynöknek; számtalan, a biztonsággal és bombahatástalanítással kapcsolatos kérdésemre válaszoltak. Hálás vagyok az egykori hírolvasó, jelenleg író Sam Saucedo ötleteiért, rengeteg érdekes dolgot tudtam meg tőle a szövetségi politikáról. S. J. Rozannek is köszönettel tartozom, aki boldogan válaszolt építészeti kérdéseimre, noha a vámpírtéma kisebb sokkhatásként érte. Lehet, hogy rosszul használtam fel a kapott információt, de a szent cél érdekében tettem. És mint mindig, sokkal tartozom barátomnak, Toni L. R Kelnernek, aki elolvasta az első piszkozatot, és nem nevetett a képembe. Le a kalappal új munkatársam, Debi Murray előtt, aki a történet folytonosságáért felel; mostantól ha elrontok valamit, van kit hibáztatnom. Rengeteget köszönhetek a sok csodálatos olvasónak, aki látogatja az internetes oldalamat (www.charlaineharris.com), és bátorító, érdeklődő üzeneteket hagy. A rajongói klubom elnöke, Beverly Batillo számtalan alkalommal segített, amikor magam alatt voltam.
7
1. fejezet
Aznap este a shreveporti vámpírbár csak később nyitott. Késésben voltam, és gondolkodás nélkül a vendégeknek fenntartott bejárathoz siettem, ahol azonban egy csinosan megírt, fehér kartonlapból készült hirdetmény állított meg. A vörös, gót betűs írás a következőt adta tudtomra: MA ESTE, NYOLC ÓRAKOR HARAPÁSSAL KÖSZÖNTJÜK ÖNÖKET. SZÍVES ELNÉZÉSÜKET KÉRJÜK A KÉSŐBBI NYITÁSÉRT. Aláírás: a Szemfogadó személyzete. Szeptember harmadik hetében jártunk, ezért már világított a neon SZEMFOGADÓ felirat. Az ég mostanra szinte koromfekete volt. Egy percig csak álltam, egyik lábam a kocsiban, a másik kint, élveztem az enyhe estét és a vámpírok gyenge, száraz szagát, amely ott lebegett a klub körül. Aztán visszaültem, megkerültem az épületet, és leparkoltam a személyzeti bejárat előtt sorakozó autók mellé. Csak öt perccel érkeztem később, de úgy tűnt, rajtam kívül már mindenki odabent van a megbeszélésen. Bezörgettem. Vártam. Épp emeltem volna a kezem, hogy ismét kopogok, amikor Pam, Eric helyettese, kinyitotta az ajtót. Pam a bárban dolgozott, de egyéb feladatai is voltak Eric különböző üzleti vállalkozásaiban. Habár a vámpírok öt évvel ezelőtt vállalták a nyilvánosságot, és a világnak a szebbik arcukat mutatták, meglehetősen titokban tartották a pénzszerzési módszereiket, és néha el is merengtem azon, vajon Amerika mekkora része van valójában az élőhalottak kezén. Eric, a Szemfogadó tulaja, igazi vámpír volt, ami a „tartsunk meg mindent magunknak" hozzáállást illeti. Természetesen hosszú-hosszú létezése során nem is tehetett másként. - Gyere csak, gondolatolvasó barátném! - mondta Pam színpadias mozdulattal kísérve. A munkahelyi egyenruháját viselte: áttetsző, uszályos fekete ruhát, amelyet a bárba betérő turisták mintha elvártak volna egy női vámpírtól. (Amikor Pam saját maga választhatta meg a ruháit, akkor inkább pasztell kétrészeseket hordott.) Soha nem láttam még ilyen fakó, egyenes szőke hajat, mint a Pamé; ami azt illeti, légiesen szép volt, némi halálos árnyalattal. A halálos árnyalatot jobb, ha nem felejti el az ember... - Hogy vagy? - kérdeztem udvariasan. - Szokatlanul jól - mondta. - Eric túlcsordul a boldogságtól. Eric Northman, az ötös körzet vámpírseriffje csinált vámpírt Pamből, és Pam ezért kénytelen és egyben köteles volt Ericnek engedelmeskedni. Ez jár azzal, ha valaki élőhalott lesz: mindig rendelkezésére kell állnod a teremtődnek. Ám Pam többször is említette, hogy Eric igen jó főnök, és hagyja, hogy a saját útját járja, ha és amikor csak úgy tartja kedve. Ami azt illeti, Pam egészen addig Minnesotában élt, míg Eric meg nem vásárolta a Szemfogadót, és el nem hívta üzletvezetőnek. Az ötös körzet Louisiana északnyugati felének nagy részét fedte le, amely egy hónappal ezelőttig az állam gazdaságilag gyengébb területe volt. A Katrina hurrikán után Louisiana erőviszonyai drámaian megváltoztak, főleg a vámpírközösségben. - Hogy van az a te édes bátyád, Sookie? És az alakváltó főnököd? - kérdezte Pam. - Az én édes bátyám házasodni készül, mint mindenki Bon Tempsben - válaszoltam. - Kicsit mélabúsnak tűnsz - Pam félrehajtotta a fejét, és úgy nézett, mint veréb a kukacra. - Nos, talán egy ici-picit - mondtam. - Le kellene foglalnod magad - mondta Pam. - Akkor nem lenne időd szomorkodni. Pam imádta a „Kedves Abby!" rovatot. Egy csomó vámpír olvasta ezeket az írásokat. Az ember legszívesebben visított volna némelyik olvasói problémára adott tanácsuk láttán. Szó szerint. Pam korábban már felvetette, hogy csak akkor használhatnak ki, ha hagyom, és
sokkal jobban meg kellene válogatnom a barátaimat. Ide jutottam: egy vámpír ad életvezetési tanácsokat. - Pont ezt teszem - mondtam. - Mármint lefoglalom magam. Dolgozom. Még mindig nálam lakik a New Orleans-i lány, és holnap esküvői kelengyepartira megyek. Nem Jasonéra és Crystaléra. Egy másik páréra. Pam megtorpant, keze megállt Eric irodaajtajának kilincse felett. Végiggondolta, amit mondtam, majd összevonta a szemöldökét. - Nem emlékszem, mi az az esküvői kegyelmeparti, de azt hiszem, már hallottam róla mondta. Majd felvidult. - Minden addigi bűnüket megbocsátják egymásnak, és kegyelmet kapnak? Nem, biztos, hogy hallottam már ezt a kifejezést... Egy nő írt Abbynek, hogy kapott egy köszönőlevelet egy hatalmas csomag miatt. Akkor... ajándékot kapnak? - Pontosan - mondtam. - De nem kegyelme, hanem kelengye, vagyis ajándék. Ezt a partit annak rendezik, aki házasodni készül. Néha a házaspárnak, és akkor mindketten ott vannak. De általában csak a menyasszonyt ünneplik, és a vendégek is nők. Mindenki hoz valami ajándékot. A célja az lenne, hogy a párnak meglegyen minden szükséges holmija, amikor elkezdik közös életüket. Ugyanez a szokás, ha egy párnak kisbabája születik. Persze akkor babakelengye-buli. - Babakelengye-buli... - ismételte Pam. Arcára hűvös mosoly ült. Szája görbülésétől megfagyott az ember ereiben a vér. - Tetszik a kifejezés - tette hozzá. Bekopogott Eric irodájába, majd benyitott. - Eric- mondta -, ha egyszer valamelyik pincérnő terhes lesz, akkor szervezhetünk neki egy babakelengye-bulit! - Ki nem hagynám - nézett fel az aranyhajú Eric az asztalon heverő papírjaiból. A seriff észlelte a jelenlétemet, komoran végigmért, majd úgy döntött, ügyet sem vet rám. Erickel megvoltak a magunk problémái. Annak ellenére, hogy a helyiség tele volt, és mindenki rá várt, Eric letette a tollát, felállt, kinyújtóztatta magas és fenséges testét, talán az én kedvemért. Mint mindig, Eric feszes farmert viselt és a Szemfogadó fekete pólóját, amelyet a bár logója, a stilizált fehér szemfog díszített. A Szemfogadó szó élénkvörös betűkkel volt felírva a kép alá, ugyanolyan stílusban, mint a kinti neonfelirat. Ha Eric megfordult volna, a hátán azt lehetett volna olvasni: „Inni és élni hagyni". Pam nekem is adott egy ilyen pólót, amikor a Szemfogadó elkezdte árulni a saját reklámajándékait. Ericen jól festett a póló, és én még élénken emlékeztem, mi van alatta. Tekintetemet elszakítottam Eric nyújtózkodásától, és körbenéztem a helyiségben. A szűk helyen rengeteg vámpír zsúfolódott össze, de amíg az ember nem látta őket, észre sem lehetett venni, hogy bent vannak, annyira mozdulatlanul és némán ültek. Clancy, a bár menedzsere az asztal mellett, a látogatóknak rendszeresített két szék egyikét sajátította ki. Clancy épphogy túlélte a tavalyi boszorkányháborút, de a banyák szinte visszafordíthatatlan kárt tettek benne. A boszorkányok annyira lecsapolták, hogy az kis híján végzetes volt. Mire Eric megtalálta, egészen egy shreveporti temetőig követve a szagát, Clancyt már csak egy hajszál választotta el a haláltól. A felépülése sokáig tartott, és a vörös hajú vámpír megkeseredett és ingerlékeny lett. Most rám vigyorgott, kilátszott a szemfoga. - Beleülhetsz az ölembe, Sookie - mondta, és megpaskolta a combját. Visszamosolyogtam rá, de nem szívből. - Kösz, inkább nem, Clancy - mondtam udvariasan. Clancy udvarlásában mindig volt egy kis él, és most ez borotvaéles volt. Ő is az a vámpír, akivel inkább nem maradnék kettesben. Habár ügyesen vezette a bárt, és soha egy ujjal sem ért hozzám, a közelében mindig megszólalt bennem a vészcsengő. A vámpírok gondolataiban nem tudok olvasni, pont ezért hatott rám frissítőleg, ha velük lóghattam, amikor azonban az a bizonyos figyelmeztető bizsergés átjárt, azon kaptam magam, azt kívánom, bárcsak bejuthatnék Clancy agyába, és kideríthetném, mi folyik odabent.
Felicia, az új csaposlány a kanapén ücsörgött Indira és Maxwell Lee társaságában. Mintha a Szivárvány Koalíció vámpírszekciója ült volna velem szemben. Felicia az afrikai és europid rasszok sikeres keveredése volt, majdnem száznyolcvan centi magas, és elég sok gyönyörködnivalót nyújtott. Maxwell Lee-nél feketébb férfit nemigen láttam még életemben. A kis Indira pedig indiai emigránsok gyermeke volt. Négy másik ember is tartózkodott a helyiségben (az „ember" szót tágan kell értelmezni), és mindegyikük feldúlttá tett - eltérő mértékben. Az egyiküket nem voltam hajlandó tudomásul venni. Magamévá tettem az egyik vérfarkasszabályt, és úgy kezeltem, mint a falkám számkivetett tagját: eskü alatt megtagadtam. Többet nem ejtem ki a nevét, nem beszélek vele, nem veszem tudomásul a létezését. (Természetesen ez az exem, Bill Compton - nem mintha észrevettem volna, hogy ő is a helyiségben tartózkodik, és ott gubbaszt morcosan a sarokban.) Mellette a vénséges Thalia támasztotta a falat, aki talán még Ericnél is idősebb volt. Alacsony volt, mint Indira, és nagyon sápadt arcát sűrű, hullámos, fekete haj keretezte végtelenül undok nő volt. Nagy meglepetésemre egyes halandókat ez teljesen felizgatott. Thaliának hűséges udvartartása volt, akiket teljesen felvillanyozott, amikor a vámpír dagályos angolsággal közölte velük, hogy menjenek a büdös francba. Mint kiderült, még honlapja is van, amelyet a rajongói készítettek és tartottak fenn. Most képzeljék el! Pam mondta is, hogy amikor Eric beleegyezett, hogy Thalia Shreveportba költözzön, az felért azzal, mint amikor az ember egy fegyelmezetlen pitbullt tart az udvarán. Pam nem helyeselte. Ezek az élőhalott állampolgárok mind az ötös körzetben éltek. Mindannyian hűbéresküt tettek Ericnek, hogy az ő védelme alatt élhessenek és dolgozhassanak. Így hát vállalniuk kellett, hogy az idejük egy részét Eric kívánságainak teljesítésére áldozzák, még akkor is, ha nem a bárban dolgoztak. Mostanában, a Katrina hurrikán óta, nem idevalósi vámpírok is laktak Shreveportban; ahogy sok halandónak, nekik is meg kellett húzniuk magukat valahol. Eric még nem döntötte el, mihez kezd az élőhalott menekültekkel, és őket nem is hívták meg a megbeszélésre. Ma este két vendég volt a Szemfogadóban, az egyikük Eric felett állt a rangsorban. Andre, Sophie-Anne Leclerqnek, Louisiana királynőjének személyi testőre. A királynőt Baton Rouge-ba evakuálták. Andre nagyon fiatalnak tűnt, talán tizenhatnak; arca sima, akár a babapopsi, fakó haja sűrű és nehéz. Andre hosszú ideje gondoskodott már Sophie-Anne-ről, teremtőjéről és megmentőjéről. Ma este nem hozta magával a szablyáját, mert nem testőrként érkezett, de biztos voltam benne, hogy van nála valamiféle fegyver - kés vagy pisztoly. Andre már önmaga is halálos volt, akár felfegyverkezett, akár nem. Épp, amikor Andre megszólított volna, mély hang hallatszott a széke mögül. - Szia, Sookie. - Ő volt a másik vendégünk, Jake Purifoy. Az összes erőmre szükségem volt, hogy meg se moccanjak, mert minden idegszálam azt kiabálta, hogy tűnjek el az irodából. Tiszta hülye vagyok. Ha Andre láttán nem rohantam el sikítozva, akkor Jake miatt igazán nem kellett volna menekülésre gondolnom. Erőt vettem magamon, a helyes fiatalember felé bólintottam, aki még mindig élőnek látszott. De tudtam, hogy az üdvözlésem nem hatott természetesnek. Egyszerre szántam és féltem tőle, borzalmas volt. Jake-et, aki vérfarkasnak született, megtámadta egy vámpír, és teljesen kivéreztette. Az unokatestvérem, Hadley (egy másik vámpír) egy vélhetően elhibázott kegyes cselekedettel áthozta Jake-et, miután rátalált a szinte élettelen testre. Akár jó cselekedetnek is fel lehetne fogni; ám ahogy kiderült, senki sem értékelte igazán Hadley kedvességét... még maga Jake sem. Soha senki nem hallott még áthozott vérfarkasról: a vérfarkasok nem kedvelték a vámpírokat, és nem is bíztak bennük, és az érzés őszintén kölcsönös volt. Az átmenet igencsak rögösnek bizonyult Jake számára, aki magányosan tengődött a senki földjén. A királynő felfogadta a szolgálatába, mivel senki sem ajánlkozott.
Jake, akit elvakított a vérszomj, utánam vetette magát, és én lettem volna az első vámpírvacsorája. Az így szerzett sebhely a karomon még mindig vörös volt. Micsoda szép estének néztem elébe... - Miss Stackhouse - szólalt meg Andre, és felemelkedett Eric másik vendégszékéből. Meghajolt. Ez igazi tiszteletadás volt, és egy kicsit jobb kedvre derített. - Mr. Andre - mondtam, és én is meghajoltam. Andre udvarias mozdulattal a szabaddá tett székre mutatott, és mivel ez megoldotta a helyproblémámat, elfogadtam. Clancyt mintha bántotta volna valami. Neki kellett volna átadnia a helyet, hiszen ő volt alacsonyabb rangú vámpír. Andre gesztusa olyan nyilvánvalóan hívta fel a figyelmet az udvariatlanságára, akár egy villogó neonnyíl. Igyekeztem nem mosolyogni. - Hogy van őfelsége? - kérdeztem, és próbáltam éppolyan udvarias lenni, mint Andre az imént. Túlzás lenne azt állítanom, hogy kedveltem Sophie-Anne-t, de tagadhatatlanul tiszteltem. - Többek között ez is az oka annak, hogy ma este itt vagyok - mondta Andre. - Eric, most már elkezdhetjük? - Finom célzás volt Eric időhúzási taktikájára, gondoltam. Pam a székem mellett lekuporodott, és a sarkára nehezedett. - Igen, mind itt vagyunk. Kezdd csak, Andre. Tiéd a pálya - mondta Eric, és halványan elmosolyodott azon, milyen jó kis modern kifejezéseket tud. Visszahuppant a székébe, hosszú lábát kinyújtotta és az asztal sarkán nyugtatta. - A királynőtök a négyes körzet seriffjének házában, Baton Rouge-ban lakik - fordult Andre az egybegyűltekhez. - Gervaise volt olyan kegyes, és kiterjesztette rá a vendégszeretetét. Pam egyik szemöldöke magasba szökött, ahogy rám pillantott. Gervaise elveszítette volna a fejét, ha nem terjeszti ki a vendégszeretetét. - Ám az, hogy Gervaise-nél lakik, csak átmeneti megoldás - folytatta Andre. - A katasztrófa óta többször is jártunk lent New Orleansban. Íme, a beszámolónk az ingatlanunk állapotáról. Habár egyik vámpír sem mozdult, éreztem, hogy most sokkal jobban figyelnek. - A királynő főhadiszállása szinte teljesen elvesztette a tetejét, ezért a padlás és a második szint súlyos vízkárokat szenvedett. Továbbá egy másik épület tetőzetének nagyobb darabja bezuhant az épületbe, rengeteg a törmelék, és több fal bedőlt... ezek a gondok. Míg kiszárítjuk a belső teret, kék műanyaggal fedtük be a tetőt. Az egyik oka annak, hogy eljöttem ide, az, hogy keresnem kell egy vállalkozót, aki azonnal neki tudna állni megjavítani a tetőzetet. Eddig nem jártam sikerrel, szóval, ha bármelyikőtöknek van némi befolyása valamilyen hozzáértő halandónál, akkor szükségünk van a segítségére. A földszinten csak felületes károk keletkeztek. Befolyt a víz. És fosztogatók jelentek meg. - Talán jobb lenne, ha a királynő Baton Rouge-ban maradna - jegyezte meg Clancy rosszindulatúan. - Biztos vagyok benne, hogy Gervaise magánkívül lenne az örömtől, hogy hosszabb távon is vendégül láthatja a királynőt. Ezek szerint Clancy öngyilkos hajlamú barom. - A New Orleans-i vezetők küldöttsége eljött Baton Rouge-ba meglátogatni a királynőnket, és azt kérték, térjen vissza a városba - mondta Andre, ügyet sem vetve Clancyre. - A halandó vezetők úgy vélik, ha a vámpírok visszatérnek New Orleansba, akkor a turizmus újra fellendül - Andre hűvösen végigmérte Ericet. - Addig is a királynő beszélt a négy másik seriffel a New Orleans-i épületek rendbehozatalának anyagi vonzatáról. Eric bólintását szinte észre sem lehetett venni. Képtelenség volt megmondani, hogy mit gondolt arról, hogy adót kell fizetnie a királynő felújítási költségeire. New Orleans azóta a vámpírok és az őket látni akarók úti célja, hogy kiderült, Anne Ricenak igaza volt a létezésük ügyében. A város igazi vámpír-Disneyland lett. A Katrina hurrikán óta azonban mindez semmivé foszlott, mint annyi minden más. Még Bon Temps is megérezte
a vihar hatását, és ez azóta nem változott, hogy a Katrina elérte a régiót. A mi kis városunkat még mindig ellepték a délről észak felé menekülő emberek. - És mi a helyzet a királynő szórakoztatóberuházásával? - kérdezte Eric. A királynő a Garden District szélén lévő régi kolostort vásárolta meg, hogy ott lássa vendégül a vámpírokat és nem vámpírokat egyaránt. Habár fal vette körül, a területet nem lehetett könnyen védhetővé alakítani (mivel a történelmi jelentőségű épület műemlékvédelem alatt állt, és nem volt átépíthető, az ablakokat nem lehetett befedni), így a királynő nem lakhatott ott. Én úgy gondoltam a kolostorra, mint a királynő magándiszkójára. - Nem szenvedett súlyos károkat - mondta Andre.- Ott is jártak fosztogatók. Természetesen szagnyomokat hagytak maguk után - a vámpíroknál csak a vérfarkasok voltak jobb nyomkövetők. - Az egyikük lelőtte az oroszlánt. Ettől elszomorodtam. Tetszett nekem az az oroszlán. Valamennyire. - Szükséges segítség az elfogatáshoz? - kérdezte Eric. Andre szemöldöke magasba ívelt. - Csak azért kérdezem, mert kevesen vagytok. - Nem szükséges. Már megoldottuk – válaszolta Andre alig észrevehető mosollyal. Próbáltam nem elgondolkodni ezen. - Az oroszlánt és a fosztogatást leszámítva milyen állapotban van az ingatlan? - kérdezte Eric, hogy visszatérjen a viharkárok megbeszélésére. - A királynő meg tud ott szállni, míg a többi ingatlant megnézi - folytatta Andre -, de legfeljebb egy vagy két éjszakára. Mindenki bólogatott. - Ami a személyzeti veszteségeket illeti - tért át Andre a következő napirendi pontra. Mindegyik vámpír feszültebb lett egy kicsit, még az újonc Jake is.- Az első becslések szerények voltak, mint tudjátok. Azt feltételeztük, hogy lesz, aki előkerül, miután a vihar elvonult. De csak tízen kerültek elő: öten itt, hárman Baton Rouge-ban, ketten Monroe-ban. Úgy tűnik, harminc főt vesztettünk el csak Louisianában. Mississippiben legalább tízet. Halk sutyorgás és kisebb mozgolódás támadt mindenfelé, ahogy a shreveporti vámpírok a hírekre reagáltak. A vámpírkoncentráció, a helyieket és a látogatókat is belevéve, magas volt New Orleansban. Ha a Katrina Tampán söpört volna végig ugyanilyen erővel, sokkal kevesebb halottat és eltűnt személyt hagyott volna maga után. Kezemet felemelve kértem szót. - Mi van Bubbával? - kérdeztem, amikor Andre felém biccentett. A Katrina óta nem láttam és nem is hallottam róla. Bubbát egy szempillantás alatt meg lehet ismerni. A világon bárki megismerné; legalábbis bárki egy bizonyos életkoron túl. Igazából nem halt meg abban a memphisi fürdőszobában. Nem bizony. Az agyát viszont olyan súlyos károsodás érte, még mielőtt áthozták, hogy nem lett belőle igazán jó vámpír. - Bubba él - mondta Andre. - Egy kriptában rejtőzött el, és kisebb emlősökön élt. Szellemileg nincs valami jól, ezért a királynő felküldte Tennessee-be, hogy egy időre a nashville-i közösséggel maradjon. - Andre elhozta az eltűntekről összeállított listát - mondta Eric. - A megbeszélés után kiteszem. A királynő több testőrét is ismertem, és örültem volna, ha tudom, mi lett velük. Újabb kérdés jutott az eszembe, ezért felemeltem a kezem. - Igen, Sookie? - kérdezte Andre. Üres tekintetével szinte odaszögezett a székhez, és már megbántam, hogy egyáltalán szót kértem. - Tudják, min gondolkodtam? Azon, hogy hátha valamelyik királynak, aki részt vesz ezen a csúcstalálkozón, vagy minek nevezik, van egy... olyan időjósa vagy valami ilyesmije az alkalmazásában. A legtöbben csak bámultak rám, de Andrét mintha érdekelte volna a felvetésem.
- Mert, hogy is mondjam, a csúcstalálkozót vagy konferenciát, vagy mit, eredetileg tavasszal rendezték volna meg. De csak halogatták, halogatták, halogatták, nem? És akkor jött a Katrina. Ha a csúcstalálkozó akkor kezdődött volna, amikorra tervezték, akkor a királynő erős pozícióban jelenhetett volna meg. Egy csomó vésztartaléka lenne, és rengeteg vámpírja, és talán nem erőltetnék annyira a király halála miatti tárgyalást. A királynő mindent megkaphatna, amit csak akar, valószínűleg. Ehelyett úgy megy oda... - már majdnem kimondtam, hogy „mint egy koldus", de még idejében eszembe jutott Andre -,.. .hogy megcsappant az ereje. - Attól féltem, hogy kinevetnek, vagy kigúnyolnak, de néma, töprengő csend következett. - Ennek is utána kell nézni a csúcstalálkozón -mondta Andre. - Most, hogy felvetetted, elég valószínűnek tűnik. Eric? - Igen, szerintem is van benne valami – mondta Eric, és le sem vette rólam a szemét. Sookie olyasmire is gondol, amire mások nem. Pam felnézett a könyököm mellől, és rám mosolygott. - És mi a helyzet a perrel, amelyet Jennifer Cater kezdeményezett? - fordul Clancy Andre felé. Egyre kényelmetlenebbül érezte magát a székében, amelyről azt hitte, olyan okosan megszerezte magának. A légy zümmögését is hallani lehetett volna. Fogalmam sem volt, mi a fenéről beszél a vörös hajú vámpír, de úgy gondoltam, jobb, ha megvárom, míg a beszélgetésből kiderül, és nem kérdezek semmit. - Még napirenden van - mondta Andre. - Jennifer Catert - súgta Pam segítőkészen – arra képezték ki, hogy Peter Threadgill főhadnagya legyen. Arkansasban volt ügyeket intézni, amikor a zavargás kitört. Bólintottam, hogy jelezzem, hálás vagyok neki, amiért felvilágosított. Az arkansasi vámpírok sorai, habár náluk nem járt a hurrikán, erősen megritkultak, hála a louisianai csoportnak. Andre szólalt meg. - A királynő azzal válaszolt a vádakra, hogy azt vallotta, meg kellett ölnie Petert, hogy a saját életét megmentse. Természetesen kárpótlást ajánlott fel a közös alapba. - De miért nem Arkansasnak? - kérdeztem Pamet suttogva. - Mert a királynő fenntartja, hogy mivel Peter halott, Arkansasnak rá kell szállnia, mégpedig a házassági szerződés miatt - dörmögte Pam. - Önmagát pedig nem kárpótolhatja. Ha Jennifer Cater megnyeri a pert, a királynő nemcsak Arkansast veszíti el, hanem még büntetést is kell fizetnie nekik. Jó nagyot. És egyéb kárpótlások is terhelik majd. Andre elkezdett körbejárni a helyiségben, egyedül ez jelezte, mennyire feldúlta a téma. - Van egyáltalán elegendő pénzünk a katasztrófa után? - vetette fel Clancy. Ostobaság volt megkérdeznie. - A királynő abban reménykedik, hogy elejtik a vádat - mondta Andre ismét figyelmen kívül hagyva Clancyt. Andre örökre tinédzser arca semmit sem árult el. - De szemmel láthatóan a bíróság kész megtartani a tárgyalást. Jennifer azzal vádolja a királynőnket, hogy New Orleansba csalta Threadgillt, el a saját területétől, és egész végig azt tervezte, hogy háborút robbant ki, és meggyilkolja a férjét. - Ez alkalommal Andre hangja a hátam mögül érkezett. - De egyáltalán nem ez történt! - szólaltam meg. És nem is Sophie-Anne ölte meg a királyt. Ott voltam, amikor meghalt. A vámpír, aki ebben a pillanatban épp mögöttem áll, ő ölte meg Threadgillt, és akkor úgy gondoltam, minden oka megvolt rá. Éreztem, ahogy Andre hideg ujja végigsimít a nyakamon, ahogy ott ültem. Nem tudnám megmondani, honnan tudtam, hogy Andre az; de a gyenge, másodpercnyi érintés hirtelen eszembe juttatta a rettenetes tényt: én vagyok az egyetlen, aki tanúja volt a király halálának, Andre és Sophie-Anne mellett.
Eddig sosem fogalmaztam meg így magamnak, és esküszöm, egy másodpercre megállt a szívem. Ez alatt a kihagyott ütem alatt az irodában lévő vámpírok legalább fele rám szegezte a tekintetét. Eric szeme elkerekedett, ahogy rám nézett. És egyszer csak a szívem újra verni kezdett, és a pillanat elmúlt, mintha meg sem történt volna. Ám Eric keze remegett az asztalon, és tudtam, hogy nem fogja elfelejteni ezt a másodpercet, és tudni akarja majd, hogy mit jelentett. - Szóval szerinted megtartják a tárgyalást? - kérdezte Eric Andrét. - Ha a királynő New Orleans... a régi New Orleans... uralkodójaként jelent volna meg a csúcstalálkozón, akkor az összehívott bíróság tárgyalt volna valamiféle megegyezésről Jennifer és a királynő között. Talán olyasmiről, hogy Jennifert hatalmi helyzetbe emelik a királynő helyetteseként, vagy egy nagyobb juttatást ítélnek meg neki; valami ilyesmi. De a dolgok jelenlegi állása szerint... Hosszú csend következett, míg mindenki továbbgondolta az elhangzottakat. New Orleans már nem az, ami régen volt, és talán soha nem is lesz a régi. Sophie-Anne most már egy hatalmát vesztett politikus. - Most azonban Jennifer erősködése miatt szerintem a bíróság tárgyalni fogja az ügyet – mondta Andre, majd elhallgatott. - Tudjuk, nincs alapja a vádaskodásnak - hallatszott egy tiszta, hűvös hang a sarokból. Eddig egészen jól sikerült figyelmen kívül hagynom az exemet, Billt. De nem ment magától. Eric ott volt. Én is ott voltam. Sookie is - folytatta a vámpír (a névtelen vámpír, mondtam magamban). Ez igaz is volt. Jennifer Cater állítása, hogy a királynő elcsalta a királyt a sírkerti partijára, hogy megölje, teljességgel valótlan volt. A vérfürdő azzal vette kezdetét, hogy Peter Threadgill egyik csatlósa lefejezte a királynő egyik emberét. Az Eric arcán megjelenő mosolyból látszott, hogy felidézte az eseményeket. Élvezte azt a csatát. - Leszámoltam azzal, aki kezdte - mondta. - A király minden tőle telhetőt megtett, hogy csalárdságon kapja a királynőt, de nem sikerült neki, hála Sookienak. Amikor a terve kudarcba fulladt, egyszerű frontális támadásba lendült - tette hozzá Eric. - Húsz éve nem láttam Jennifert. Gyorsan emelkedett fel. Biztosan könyörtelen. Andre közben előrelépett jobbra mellém, és így a látóterembe került, nagy megkönnyebbülésemre. Bólintott. A helyiségben jelen lévő vámpírok megint egy emberként mozdultak, nem egyformán, de ijesztően egyszerre. Ritkán éreztem magam ennyire idegennek: az egyetlen melegvérű én voltam a feltámasztott halottakkal teli szobában. - Igen - mondta Andre. - Rendes körülmények között a királynő a teljes kontingens támogatására tartana igényt. De mivel takarékoskodnunk kell, a létszámot csökkentettük Andre ismét olyan közel lépett hozzám, hogy megérinthessen: épp csak megsimította az arcom. Hirtelen megvilágosodtam: ilyen lehet normális embernek lenni. Halvány fogalmam sem volt a társaság tagjainak szándékairól és terveiről. Az igazi emberek így élik a napjaikat. Félelmetes volt, de izgalmas; nagyon hasonlított ahhoz, mint amikor bekötött szemmel kell egy zsúfolt szobában közlekedni. Hogy bírják a hétköznapi emberek a mindennapok feszültségeit? - A királynő azt akarja, hogy ez a nő a megbeszéléseken közel legyen hozzá, mivel halandók is jelen lesznek - folytatta Andre. Egyenesen Erichez beszélt. Mi, a többiek, akár ki is mehettünk volna.- Tudni akarja a gondolataikat. Stan is hozza a saját gondolatolvasóját. Ismered? - Én is itt ülök - dörmögtem, nem mintha bárki is odafigyelt volna rám Pamen kívül, aki ragyogó mosollyal nézett fel. De most, hogy minden szem rám szegeződött, rádöbbentem, hogy rám várnak, hogy Andre kifejezetten hozzám beszél. Annyira hozzászoktam már, hogy a vámpírok a fejem felett és körülöttem beszélgetnek, hogy ez most teljesen váratlanul ért.
Gondolatban visszajátszottam Andre megjegyzését, míg rá nem jöttem, hogy kérdezett tőlem valamit. - Eddig csak egyetlen gondolatolvasóval találkoztam, és ő Dallasban lakott, szóval feltételezem, hogy ugyanarról a férfiról van szó, ő Barry, a londiner. A dallasi vámpírhotelban dolgozott, amikor felfedeztem a... hogy is mondjam... tehetségét. - Mit tudsz róla? - Nálam fiatalabb és gyengébb is... vagyis akkor még az volt. Akkor még nem fogadta el, mi is ő valójában, úgy, ahogy én. - Vállat vontam. Ez volt összes tudásom veleje. - Sookie ott lesz - mondta Eric Andrénak. - ő a legjobb ezen a területen. Ez hízelgő volt, habár halványan felderengett, hogy Eric említette, eddig csak egyetlen gondolatolvasóval találkozott. Ez dühített, mert ezzel azt sugallta Andrénak, hogy a kiválóságom egyedül Eric érdeme, nem az enyém. Habár már alig vártam, hogy világot láthassak, azon kaptam magam, hogy azt kívánom, bárcsak eszembe jutna valami ürügy, hogy kihátrálhassak a Rhodesba tett utazásból. De már hónapokkal korábban beleegyeztem, hogy elmegyek a vámpír-csúcstalálkozóra a királynő fizetett alkalmazottjaként. És az elmúlt hónapban folyamatosan túlóráztam a Merlotte'sban, hogy összegyűjtsek elegendő időt, és a többi pincérnő ne legyen mérges amiatt, hogy egy hétig helyettesíteniük kell. A főnököm, Sam, egy kis táblázat segítségével vezette a túlóraelszámolásomat. - Clancy itt marad vezetni a bárt - mondta Eric. - Ez a halandó mehet, míg nekem maradnom kell? - morgott a vörös hajú ügyvezető. Nagyon, nagyon bántotta Eric döntése. - Kimaradok a legérdekesebb eseményekből. - Pontosan - mondta Eric jókedvűen. Ha Clancy bármi további negatív dolgot akart volna mondani, elég volt egy pillantást vetnie Eric arcára, és azonnal meggondolta magát. - Felicia itt marad segíteni. Bill,te is maradsz. - Nem - hangzott a hűvös, higgadt hang a sarokból. - A királynő igényt tart rám. Keményen dolgoztam az adatbázison, és megkért, hogy árusítsam a csúcstalálkozón, hogy kipótoljuk a veszteségeit. Eric egy percre szoborrá merevedett, majd megmozdult, épp csak a szemöldökét emelte meg. - Igen, elfeledkeztem a számítógépes ismereteidről - mondta. Akár azt is mondhatta volna, „ó, el is felejtettem, hogy le tudod betűzni a cica szót", annyi érdeklődés és tisztelet volt a hangjában. - Feltételezem, hogy akkor velünk kell jönnöd. Maxwell? - Ha ez az óhajod, akkor maradok. - Maxwell Lee egyértelművé akarta tenni, hogy tud pár dolgot arról, milyen egy jó beosztott. Körbejártatta a szemét az egybegyűlteken, hogy nyomatékosítsa az üzenetet. Eric bólintott. Azt hiszem, Maxwell szép ajándékot fog kapni karácsonyra, és Bill - hoppá, a névtelen - pedig szenet és virgácsot kap. - Akkor te maradsz itt. És te is, Thalia. De ígérjétek meg, hogy jól fogtok viselkedni a bárban. - Thalia feladata annyi volt, hogy hetente pár éjszaka elüldögélt a bárban, és rejtélyesen vámpírosan nézte a vendégeket, de ez nem mindig ment incidensek nélkül. Thalia, aki örökké morcos volt és búskomor, kurtán biccentett. - Én nem is akartam menni - dörmögte. Fekete szemében merő világmegvetés villogott. Túl sok mindent látott hosszú élete alatt, és évszázadok óta nem szórakozott, én legalábbis így értelmeztem. Amennyire csak lehetett, megpróbáltam elkerülni Thaliát. Már az is meglepett, hogy egyáltalán elvegyül a többi vámpírral; nekem túlságosan magának valónak tűnt. - Semmi kedve vezetőnek lenni - suttogta Pam a fülembe. - Csak azt akarja, hogy békén hagyják. Kidobták Illinoisból, mert túl agresszív lett a nagy leleplezés után. - A vámpírok
nagy leleplezésként utaltak arra az éjszakára, amikor világszerte megjelentek a televízióban, és bejelentették a létezésüket, sőt azt is, hogy elő akarnak jönni a rejtekükből, és bekapcsolódnának a halandó társadalom gazdasági és társadalmi vérkeringésébe. - Eric hagyja, hogy Thalia azt tegyen, amit akar, mindaddig, amíg követi a szabályokat és idejében megjelenik a bárban - folytatta Pam sutyorogva. Eric volt ennek a kis világnak az uralkodója, és erről senki nem feledkezett meg. - Thalia tudja, hogy mi a büntetése, ha átlépi a határt. Néha mintha elfelejtené, mennyire nem akarja azt a büntetést. Olvasnia kéne Abbyt, hogy jobban megértse a dolgokat. Ha az embernek nem okoz örömet az élete, akkor...ó, tégy valamit másokért, vagy válassz új hobbit, vagy valami ilyesmi, nem? Nem ez a megszokott tanács? Lelki szemem előtt megjelent Thalia, amint önkéntesként épp éjjeli ügyeletet vállal az öregek otthonában, és megborzongtam. Amikor a két hosszú, hegyes tűvel kötögető Thaliára gondoltam, borsódzni kezdett a hátam. Pokolba a terápiával! - Szóval csak Andre, a királynőnk, Sookie, jómagam, Bill és Pam jelenik meg a csúcstalálkozón- mondta Eric. - Cataliades, az ügyvéd, és az unokahúga a futáraként. Ó, igen, Gervaise a négyes körzetből, és halandó asszonya, engedményként, mivel Gervaise olyan nagylelkűen befogadta a királynőt. Rasul lesz a sofőr. És Sigebert is jön, természetesen. Ez lesz a bizottság. Tudom, hogy többen is csalódást éreztek, és csak remélni tudom, hogy a következő év jobb lesz Louisiana számára. És Arkansasnak is, amelyet a saját területünknek tartunk. - Szerintem mindössze ennyit kellett most megbeszélnünk - mondta Andre. A többi, amit neki és Ericnek meg kellett vitatnia, zárt körben fog elhangzani. Andre többet nem érintett meg, aminek örültem. A vámpírtól még a gondosan rózsaszínre festett körmű lábujjamat is kiverte a hideg. Természetesen minden ittlévővel kapcsolatban ezt kellene éreznem. Ha lett volna egy csepp eszem, Wyomingba költöztem volna, ahol a legkisebb a vámpírnépesség (pontosan két fő; olvastam róla az Amerikai vámpír magazinban). Voltak napok, amikor erős kísértést éreztem. Egy kis jegyzetfüzetet kaptam elő a retikülömből, amikor Eric sorolni kezdte az indulás és az érkezés idejét, mikor érkezik meg az Anubis Légitársaság charterjárata Baton Rouge-ból, hogy felvegye a shreveporti küldöttséget, és felsorolta, milyen ruházatra lesz szükségünk. Némi keserűséggel vettem tudomásul, hogy megint kölcsön kell kérnem a barátnőmtől. De Eric hozzátette: - Sookie, ha nem lenne ez az út, nem volna szükséged ezekre a ruhákra. Felhívtam a barátnőd üzletét, és elintéztem a hitelt. Használd fel. Éreztem, hogy elvörösödöm. Egészen addig szegény, vidéki rokonnak éreztem magam, míg hozzá nem tette: - Az alkalmazottaknak hitelük van pár shreveporti üzletben, de az számodra nem lenne megfelelő. - A vállam elernyedt, és reméltem, hogy az igazat mondja. A szeme sem rebbent, amiből arra következtethettem volna, hogy becsap. - Lehet, hogy katasztrófa sújtott bennünket, de nem fogunk koldusként bevonulni- mondta Eric, és óvatosan épp csak egy pillantásra nézett rám. - Semmi szegényes ruha - jegyeztem fel magamnak. - Minden érthető volt? Ezen a konferencián az a célunk, hogy támogassuk a királynőt, amikor megpróbálja tisztázni magát a nevetséges vádak alól, és mindenki megtudja, hogy Louisiana még mindig tekintélyes állam. Egyetlen arkansasi vámpír sem maradt életben, aki a királyával érkezett Louisianába, hogy eljárjon a szája. Eric elmosolyodott, de ez nem volt kellemes mosoly. Ma estig erről nem is tudtam. Istenem, hát nem alakult minden nagyszerűen?
2. fejezet
- Halleigh, mivel egy rendőrhöz mész hozzá, talán meg tudod mondani... mekkora egy
rendőr gumibotja? - kérdezte Elmer Claire Vaudry. A menyasszony, Halleigh Robinson mellett ültem, mivel én kaptam meg a legfontosabb feladatot: nekem kellett felírnom minden ajándékot és azt is, hogy ki adta, míg Halleigh egymás után nyitogatta a fehér-ezüst színben pompázó dobozokat és virággal díszített ajándéktasakokat. A legkevésbé sem lepett meg senkit, hogy a negyvenes éveiben járó Mrs. Vaudry, aki tanár volt, ilyen szemérmetlen kérdést tett fel a középosztálybeli, templomba járó hölgyek között. - Ugyan már, Elmer Claire, honnan tudhatnám? - mondta Halleigh szemérmesen, mire hitetlenkedő kuncogás hangzott fel mindenfelől. - Nos jó, és mi a helyzet a bilinccsel? - érdeklődött Elmer Claire. - Használjátok a bilincset? Harsány asszonykacajok törtek fel a nappaliban. Marcia Albanese, a háziasszony bocsátotta rendelkezésünkre a nappaliját, az esküvői kelengyeparti színhelyéül. A többiekre kevesebb gond hárult, ők hozták az ételt és italt. - Milyen csintalan vagy, Elmer Claire! - jegyezte meg Marcia a büféasztal mellől. De azért mosolygott. Elmer Claire vállalta magára a „nagy vakmerő" szerepét, és a többiek örömmel vették a vicceit. Elmer Claire soha nem mert volna ilyen közönséges lenni, ha Caroline Bellefleur is megjelenik a kelengyepartin. Bon Tempsben Caroline diktálta az erkölcsöt. Miss Caroline vagy ezeréves lehetett, és egy hadsereget meghazudtolóan fegyelmezett volt. Csakis valami komoly ok tarthatta távol egy ennyire fontos családi összejöveteltől, és csakugyan valami komoly történt. Caroline Bellefleur szívinfarktust kapott, egész Bon Temps legnagyobb ámulatára. A családot azonban nem érte nagy meglepetésként. A nagy Bellefluer kettős esküvő (Halleigh és Andy, és Portia meg az ő könyvelője) eredetileg tavasszal lett volna megtartva. Sietve szervezték, mert Caroline Bellefleur egészsége hirtelen hanyatlani kezdett. És úgy esett, hogy még mielőtt ez a kapkodós esküvő meglett volna, Miss Caroline-t elérte az infarktus. Utána pedig eltört a medencecsontja. Andy testvére, Portia és a vőlegénye beleegyezésével Andy és Halleigh október végére halasztotta az esküvőt. De azt hallottam, hogy Miss Caroline nem gyógyul olyan sebességgel, mint ahogy azt az unokái remélték, és meglehetősen valószínűtlennek látszott, hogy valaha is régi önmaga lesz. Halleigh kipirult arccal rángatta a szalagot egy nehéz dobozon. Odanyújtottam neki egy ollót. A hagyomány szerint nem szabad elvágni a szalagot, mert ez valamilyen módon befolyásolja, mennyi gyereke lesz a házasulandó párnak, de meg mertem volna rá esküdni, hogy Halleigh a gyors megoldásra vágyik. A hozzá legközelebb eső oldalon vágta el a szalagot, hogy senki észre ne vegye, milyen durván figyelmen kívül hagyja a szokásokat. Hálás pillantást vetett rám. Természetesen mindannyian kiöltöztünk az alkalomra, és Halleigh nagyon csinosan festett, és még fiatalabbnak látszott a világoskék nadrágban, amelynek a blézerét rózsaszín virágokkal hintették tele. Csuklócsokrot is viselt, hiszen ő volt az ünnepelt. Mintha egy idegen ország érdekes törzsi szokását figyeltem volna, egy olyan törzsét, amely történetesen az én nyelvemet beszéli. Pincérnőként dolgozom, a társadalmi rangsorban jóval Halleigh alatt állok, és gondolatolvasó vagyok, habár az emberek hajlamosak voltak erről
megfeledkezni, mert ezt nehéz elhinni, hiszen kívülről teljesen normálisnak látszom. De szerepeltem a vendégek listáján, szóval minden tőlem telhetőt megtettem, hogy az öltözékem ne ríjon ki. Meglehetősen biztos voltam benne, hogy sikerült. Csinosan szabott, ujjatlan fehér blúzt, sárga nadrágot és narancssárga-sárga szandált viseltem. A hajamat leengedtem, és most selymesen omlott a vállamra. Sárga fülbevaló és egy kis aranylánc tette egységessé a képet. Lehet, hogy szeptember végén jártunk, de odakint rekkenő hőség volt. A nők most is a legszebb nyári ruhájukat viselték, habár néhány bátrabb lélek már őszi színekben pompázott. Mindenkit ismertem, aki eljött, természetesen. Bon Temps nem valami nagy hely, és a családom már csaknem két évszázada itt élt. Az, hogy ismerek valakit, nem jelentette azt, hogy kényelmesen is éreztem magam a társaságában, és örültem, hogy én kaptam az ajándéknyitogató szerepét. Marcia Albanese élesebb eszű volt, mint gondoltam. És tényleg sok mindent megtudtam. Habár igyekeztem nem hallgatódzni, és a rám bízott feladat ebben sokat segített, szinte elárasztottak a gondolatok. Halleigh a hetedik mennyországban járt. Ajándékokat kapott, a figyelem középpontjában állt, és egy nagyszerű férfi kérte feleségül. Szerintem nem ismerte annyira jól a vőlegényt, de örömmel elhittem, hogy Andy Bellefleurnek vannak olyan fantasztikus tulajdonságai is, amelyeket én eddig nem láttam és amelyekről eddig nem hallottam. Andybe sokkal több képzelőerő szorult, mint a legtöbb középosztálybeli férfiba, itt, Bon Tempsben; ezt tudtam. És Andy mélyen magába temette a félelmeit és vágyait; ezt is tudtam. Természetesen Halleigh édesanyja ideutazott Mandeville-ből, hogy részt vegyen a kelengyepartin, és elővette mosolygós énjét, hogy ezzel is támogassa a lányát. Úgy gondoltam, egyedül én vettem észre, hogy Halleigh anyja utálja a tömeget, még az ilyen pici tömeget is. Linette Robinson számára minden perc, amelyet Marcia nappalijában töltött, kész gyötrelem volt. Ebben a pillanatban, míg épp Elmer Claire újabb sziporkáján nevetett, minden idegszálával hazavágyott, ahol leülhetne egy jó könyvvel és egy pohár jeges teával. Már épp odasúgtam volna neki, hogy mindjárt vége (egy pillantást vetettem az órámra), úgy egy óra, legfeljebb egy és egynegyed óra múlva - de még idejében eszembe jutott, hogy ezzel még jobban kiborítanám. Felírtam a papírra, hogy „Selah Pumphrey: konyharuha", és egyenes derékkal ülve vártam a következő ajándékot. Selah Pumphrey azt várta, hogy nagyot nézek, amikor megjelenik, mivel Selah már hetek óta azzal a vámpírral járt, akit eskü alatt megtagadtam. Selah mindig azt képzelte, hogy egyszer csak rávetem magam, és fejbe vágom. Rossz véleménnyel volt rólam, nem mintha egyáltalán ismert volna. Az biztos, hogy nem jutott el a tudatáig, hogy a kérdéses vámpír nálam egyszerűen eltűnt a képből. Arra tippeltem, azért hívták meg, mert ő volt Andy és Halleigh ingatlanügynöke, amikor megvették a kis házukat. „Tara Thornton: csipkebody", írtam, és rámosolyogtam Tarára, a barátnőmre, aki a saját ruhaüzletéből választott ajándékot Halleigh-nek. Természetesen Elmer Claire-nek sok mondanivalója akadt a bodyról, és mindenki nagyon jól szórakozott - legalábbis a felszínen. Az egybegyűlt nők nem mindegyike élvezte Elmer Claire szabados humorát, volt, aki azt gondolta, Elmer Claire férjének sokat kell elviselnie, míg mások szerint jobb lett volna, ha végre befogja. Ezek közé tartoztam én, Linette Robinson és Halleigh. Annak az iskolának az igazgatója, ahol Halleigh tanított, néhány csinos tányéralátétet adott a párnak, az igazgatóhelyettes pedig hozzá illő textilszalvétákat. Nagy lendülettel felírtam mindent, és a szakadt csomagolópapírt a mellettem álló szemeteszsákba gyömöszöltem. - Köszönöm, Sookie - mondta Halleigh csendesen, mert Elmer Claire épp belekezdett egy újabb történetbe arról, hogy mi történt az esküvőjén egy csirkével és a vőféllyel. - Nagyra értékelem a segítségedet. - Nem tesz semmit - mondtam meglepetten. - Andy elmondta, hogy téged kért meg, hogy rejtsd el az eljegyzési gyűrűt, amikor megkérte a kezem - mondta mosolyogva. - És máskor is segítettél...
Ezek szerint Andy mindent elmondott rólam Halleigh-nek. Oldalvást Selah Pumphrey-ra lesett, aki kettővel arrább, egy összecsukható széken ült. - Még mindig azzal a gyönyörű férfival jársz, akit nálad láttam? - kérdezte sokkal hangosabban. - Azzal a jóképű pasival, akinek szép fekete haja van? Halleigh akkor találkozott először Claude-dal, amikor Claude bevitt a városba, ahova átmenetileg át kellett költöznöm; Claude Claudine, a tündér keresztanyám testvére volt. Igen, valóban. Claude fantasztikusan nézett ki, és tényleg elbűvölően viselkedett a nőkkel... úgy hatvan másodpercig. Amikor Halleigh-vel találkozott, Claude erőt vett magán, amiért hálás is voltam, mivel Selah füle szinte kétszer akkorára nőtt most. - Talán három hete láttam utoljára – vallottam be. - De most nem járunk. - Soha nem is jártunk, ami azt illeti, mert Claude ideálja borostát viselt, és egy olyan szerszámot, amilyen nekem soha nem lesz. De ezt nem kell mindenkinek az orrára kötni, nem igaz? - Valaki mással találkozgatom - tettem hozzá szerényen. - Ó? - nézett rám Halleigh őszinte ártatlan kíváncsisággal. Percről percre egyre jobban kedveltem ezt a lányt (aki kerek négy évvel volt fiatalabb nálam). - Igen - válaszoltam. - Egy tanácsadóval Memphisből. - El kell hoznod az esküvőre - mondta Halleigh. - Hát nem lenne nagyszerű, Portia? Ez már egészen más tészta volt. Portia Bellefleur, Andy testvére és a kettős Bellefleuresküvő másik főszereplője, azért hívott meg, hogy alkoholos italokat szolgáljak fel a főnökömmel, Sam Merlotte-tal. Most Portia sarokba szorult. Soha nem hívott volna meg, csak dolgozni. (Az biztos, hogy Portia egyik kelengyepartijára sem voltam hivatalos.) Most hát ártatlan, „jaj, de boldog vagyok" pillantással mosolyogtam Portiára. - Természetesen - mondta Portia simulékonyan. Nemhiába végzett jogot. - Nagyon örülnénk, ha elhoznád az udvarlódat is. Huncut lelki szemem előtt megjelent a kép, amint Quinn a szertartás kellős közepén tigrissé változik. Még vidámabban mosolyogtam Portiára. - Majd meglátom, el tud-e jönni - mondtam. - Most pedig figyelem! - kiáltott fel Elmer Claire.- Egy kis madár azt súgta nekem, hogy írjam fel, mit mond Halleigh, amikor kinyitja az ajándékait, mert tudjátok, ez lesz az, amit a nászéjszakán is mondani fog! - Azzal meglebegtette a jegyzettömbjét. Mindenki boldog várakozással - vagy nagy rettegéssel - hallgatott el. - Az első, amit Halleigh mondott, az volt: „Ó, de szép nagy csomag" - mindenki vidám nevetésben tört ki. - Aztán azt mondta, „Pont az én méretem, alig várom". - Kuncogások. Majd ezt: „Mindig is ilyet akartam magamnak!" Teljes a jókedv. Ezek után következett a torta, a puncs, a sós mogyoró és a sajtgolyók. Már mindenki visszaült a helyére óvatosan egyensúlyozva a tányérokkal és poharakkal, amikor a nagyi barátnője, Maxine új témát dobott fel. Hogy van az új barátnőd, Sookie? - kérdezte Maxine Fortenberry. Maxine a szoba túlsó végében ült, de ez cseppet sem gátolta meg abban, hogy odaszóljon nekem. Maxine az ötvenes évei végén járt, erőteljes, vidám teremtés volt, a bátyámat, Jasont a saját fiaként szerette, ő pedig Hoytnak, Maxine fiának volta legjobb barátja. - Az a lányka New Orleansból? Amelia, köszöni szépen, nagyon jól van - vigyorogtam idegesen, mert túlságosan is tisztában voltam vele, hogy a figyelem most rám irányul. - Igaz, hogy elvesztette a házát az árvízben? A ház nagyobb károkat szenvedett, ezt mondta a lakója, ezért Amelia várja a biztosító levelét, és akkor el tudja dönteni, mit tegyen. Szerencse, hogy épp itt volt nálad, amikor a hurrikán lecsapott - mondta Maxine.
Szerintem szegény Amelia már ezerszer hallhatta ezt a megjegyzést augusztus óta. Azt hiszem, rendesen elege volt már abból, hogy folyamatosan szerencsésnek kellett éreznie magát. - Ó, igen - helyeseltem -, bizony szerencse. Amelia Broadway megérkezése Bon Tempsbe sok szóbeszédre adott alapot. Ez csak természetes. Akkor egyelőre Amelia nálad marad? - kérdezte Halleigh segítőkészen. - Egy ideig - mondtam mosolyogva. Ez olyan kedves tőled - helyeselt Marcia Albanese lelkesen. Ó, Marcia, tudod, hogy ott van a felső szint, amelyet úgysem használok. Ami azt illeti, Amelia még fel is újította nekem; betetetett az ablakba egy légkondicionálót, így most sokkal kellemesebb odafent. Egy cseppet sem okoz gondot. - Akkor is, egy csomó ember van, aki nem bírná elviselni, ha ilyen sokáig laknának nála. Azt hiszem, be kellene fogadnom egy-két szerencsétlent, akik most a Days Innben szállnak meg, de egyszerűen nem bírom magam rávenni, hogy bárkit is az otthonomba engedjek. - Én szeretem a társaságot - mondtam, ami nagyrészt igaz is volt. - Amelia már járt otthon megnézni a házát? - Á, csak egyszer - Amelia épp csak egy villámlátogatást tehetett New Orleansban, hogy egyik boszorkányismerőse se bukkanhasson a nyomára, mivel bajba került New Orleans boszorkányközösségével. - Látni, mennyire imádja azt a macskát – jegyezte meg Elmer Claire. - Az egyik nap pont akkor hozta el azt a hatalmas kandúrt az állatorvoshoz, amikor én is bevittem az én drága Pamacskámat - Pamacs ElmerClaire perzsacicája volt, és vagy ezeréves. - Megkérdeztem tőle, miért nem ivartalaníttatja a macskát, erre befogta az állat fülét, mintha meghallhatta volna, amit mondok, és megkért, hogy ilyesmiről ne beszéljek Bob előtt, mintha csak egy ember lett volna. - Nagyon imádja Bobot - mondtam, de nem igazán tudtam, hogy émelyegjek, vagy nevessek arra a gondolatra, hogy az állatorvos ivartalanítaná. - Honnan ismered Ameliát? - kérdezte Maxine. - Emlékeztek Hadley-re, az unokatestvéremre? Mindenki bólogatni kezdett, kivéve Halleigh-t és az anyukáját. - Amikor Hadley New Orleansban lakott, Amelia házában bérelt emeleti lakást mondtam. - És amikor Hadley eltávozott... - itt erős bólogatás következett mindenfelé lementem New Orleansba, hogy összepakoljam a holmijait. Akkor találkoztam Ameliával, és összebarátkoztunk, és egyszer csak úgy döntött, hogy egy időre feljön Bon Tempsbe körülnézni. Az összes nő feszült várakozással nézett, mintha alig várnák a történet folytatását. Mert lennie kell még valami magyarázatnak, nem? Valóban sokkal több minden volt a háttérben, de nem hittem, hogy felkészültek arra, hogy olyasmit halljanak, hogy Amelia egy szerelmes éjszaka után véletlenül macskává változtatta Bobot egy szexuális kísérletezés részeként. Sosem kérdeztem meg Ameliát, milyen körülmények között történt mindez, mert egészen biztos voltam benne, hogy nem szeretném magam elé képzelni a jelenetet. De a vendégek mohón várták a magyarázatot. Bármilyen magyarázatot. - Amelia épp akkor szakított a barátjával - mondtam bizalmasan suttogó hangon. Mindenki arca egyszerre sugárzott kellemes izgalmat és együttérzést. - Egy mormon misszionáriussal - tettem hozzá. Nos, Bob valóban úgy nézett ki, mint egy mormon misszionárius a fekete nadrágban és fehér rövid ujjú ingében, sőt biciklin érkezett Ameliához. Igazából ő is boszorkány volt, mint Amelia. - Aki bekopogott Amelia ajtaján, és szerelembe estek.
Ami azt illeti, igazából beugrottak az ágyba – de a történet szempontjából ez teljesen mindegy volt. - És a szülei tudták? - Rájött a gyülekezete? - Nem úgy van, hogy több feleségük is lehet? Úgy özönlöttek a kérdések, hogy lehetetlen volt mindet megválaszolni, és megvártam, míg a hallgatóság ismét elcsitul. Nem szoktam hozzá, hogy meséket gyártsak, és a történet további részéhez már nem találtam elég valóságalapot, amire építhettem volna. - Nem sokat tudok a mormon egyházról - fordultam az utolsó kérdezőhöz, és ez volt az igazság. - Habár a modern mormonoknak elvileg nem lehet egynél több feleségük. De az történt, hogy a rokonai rájöttek, és nagyon feldühödtek, mert szerintük Amelia nem volt elég jó a srácnak, és ezért eljöttek a fiúért, és kényszerítették, hogy menjen haza. Amelia ezért akarta elhagyni New Orleanst, szüksége volt a változásra, hogy elfelejtse a múltat, értitek... Mindannyian bólogattak, tökéletesen elvarázsolta őket Amelia tragédiája. Enyhe lelkiismeret-furdalásom támadt. Egy-két percig mindenki hangot adott a véleményének a szomorú történet kapcsán. Maxine Fortenbery összegezte is. - Szegény kislány - mondta. - A fiúnak ki kellett volna állnia mellette. Odanyújtottam Halleigh-nek egy újabb kinyitásra váró ajándékot. - Halleigh, tudod, hogy ez veled nem történhet meg - mondtam, hogy visszatereljem a beszélgetést az eredeti témára. - Andy beléd van bolondulva; ezt bárki megmondhatja. Halleigh elvörösödött, és az édesanyja megszólalt. - Mindannyian szeretjük Andyt. - És a kelengye-parti vissza is tért a rendes kerékvágásba. A beszélgetés az esküvőről az ételek felé kanyarodott, amelyeket a helyi gyülekezetek főztek egymást váltva a kitelepítetteknek. A katolikusoké volt a másnap este, és Maxine kissé megkönnyebbültnek tűnt, amikor azt mondta, hogy az ellátandók száma huszonötre csökkent. Amikor az ünneplés végeztével hazafelé tartottam, úgy éreztem, mintha ez a nagy szívélyesség kilúgozott volna. Ráadásul fel kellett készülnöm arra is, hogy elmondjam Ameliának a frissen kitalált háttértörténetét. Ám amikor megláttam az udvaromon álló pickupot, minden ilyen gondolat kiszállt a fejemből. Quinn jött el - Quinn, a vértigris, aki abból élt, hogy különleges eseményeket szervezett a furcsa szerzetek világában. Quinn, a kedvesem. Elhajtottam a jármű mellett hátra, és gyakorlatilag kiugrottam a kocsiból, miután ideges pillantást vetettem a visszapillantó tükörbe, hogy ellenőrizzem a sminkemet. Quinn kisietett a hátsó ajtón, amikor felrohantam a lépcsőn, és a nyakába ugrottam. Ő elkapott, megpördült velem, és amikor letett a földre, megcsókolt, s két nagy keze közé fogta az arcomat. - Gyönyörű vagy - mondta, amikor lélegzetvételnyi szünetet tartottunk. Egy pillanattal később meglepetten tette hozzá. - Csodás az illatod - és folytatta a csókot. Végül csak elszakadtunk egymástól. - Ó, olyan rég láttalak! - sóhajtottam. - Annyira örülök, hogy itt vagy! - Hetek óta nem láttam Quinnt, és akkor is csak rövid időt tölthettem vele, amint átutazott Shreveporton Florida felé egy halom kellékkel, amelyet el kellett vinnie a falkavezér lányának felnőtté avatására. - Hiányoztál, bébi - mondta, és hatalmas fehér foga csak úgy csillogott. Kopaszra borotvált feje ragyogott a napfényben, amely erős szögben ért minket így késő délután. - Volt egy kis időm elbeszélgetni a szobatársaddal, míg te a partin voltál. Hogy sikerült? - Ahogy az ilyesmi általában. Egy csomó ajándék volt, és rengeteg pletyka. Ez volt Halleigh második kelengyepartija, amire én is elmentem. Még a közös nászajándékba - egy porcelán étkészletbe - is beszálltam egy tányérral, szóval kitettem magamért.
- Valakinek több kelengyepartija is lehet? - Egy ilyen kisvárosban, mint ez, igen. És otthon Mandeville-ben is tartott egyet, sőt
vacsorát is adott még a nyáron. Szóval azt hiszem, Andy és Halleigh elég szépen el lett látva. - Nem áprilisban lett volna az esküvő? Elmeséltem neki Caroline Bellefleur szívinfarktusát. - Mire abból felépült, és megint az esküvő időpontjáról beszéltek, Miss Caroline elesett, és eltört a medencecsontja. - Hú. - És az orvosok szerint ebből nem fog felgyógyulni, pedig ezt is túlélte. Szóval azt hiszem, Halleigh és Andy meg Portia és Glen valamikor a jövő hónapban fogják megtartani Bon Temps leginkább várt esküvőjét. És téged is meghívtak. - Tényleg? Közben elindultunk befelé, mert le akartam venni a cipőmet, és ki akartam kémlelni, mit művel a lakótársam. Azon gondolkodtam, miféle fontos elintéznivalót találhatnék ki neki, hogy elküldhessem hazulról, mivel elég ritkán találkozunk Quinn-nel, aki szinte az udvarlóm volt, ha az én koromban (huszonhét évesen) egyáltalán lehet használni ezt a kifejezést. Úgy értem, reméltem, hogy egy szép napon udvarolni fog, ha le tud lassítani, hogy időt szánjon rám. Quinn az Elképesztő(en) Elegáns Eseményeknek dolgozott, és a munkája több területet is lefedett, szó szerint és átvitt értelemben is. Amióta New Orleans-ban elváltunk egymástól, miután kiszabadultunk a vérfarkasok fogságából, csak háromszor láttam. Egyik hétvégén itt járt Shreveportban, átutazóban, és akkor lementünk vacsorázni a Ralph and Kacoo'sba, egy népszerű vendéglőbe. Szép este volt, de Quinn a végén egyszerűen csak hazavitt, mert reggel hétkor már kocsiba kellett ülnie. Másodszor beugrott a Merlotte'sba, míg dolgoztam, és mivel nyugis este volt, egy órára el tudtam szabadulni, és leülhettem vele beszélgetni, sőt egymás kezét is foghattuk egy kicsit. A harmadik alkalommal vele mentem, amikor felpakolta a trélerét az egyik bérraktárban. Nyár közepe volt, és mindketten izzadtunk, mint a ló. Folyt rólunk a víz, minden csupa por volt, és amerre néztünk, mindenütt raktárak, időnként bejött egy-egy jármű a csarnokba... nem valami romantikus helyzet. S habár Amelia engedelmesen lejött az emeletről vállára vetett retiküljével, és egyértelműen a városba indult, hogy egy kicsit kettesben maradhassunk, aligha tűnt ígéretesnek, hogy most azonnal meg kell ragadnunk az alkalmat, hogy „elháljuk" a kapcsolatunkat, miután csak ilyen kevés időt töltöttünk el egymás társaságában. - Sziasztok - mondta Amelia széles vigyorral, és mivel neki volt a világ legfehérebb fogsora, úgy nézett ki, mint egy fogpasztareklám. Amelia rövid haja az égnek állt (azt mondta, Bon Tempsben senki nem tudja rendesen levágni), és napbarnította arcát nem sminkelte ki. Úgy festett, mint egy kertvárosi anyuka, akinek a kisbusza hátsó ülésére gyerekülés van szíjazva; olyan anyukának látszott, aki szán időt arra is, hogy futni, úszni és teniszezni menjen. Való igaz, Amelia heti háromszor futott, a hátsó kertben tajcsigyakorlatokat végzett, de utált vízbe menni, és úgy gondolta, a tenisz (itt szó szerint idézem) „nyáladzó idiótáknak való". Én magam mindig csodáltam a teniszezőket, de amikor Amelia valamiről véleményt alkotott, akkor attól nem tágított. - Elmegyek a monroe-i bevásárlóközpontba -mondta. - Ideje vásárolgatni! - Odaintett nekünk, hogy lássuk, micsoda klassz szobatárs ő, majd bepattant a Mustangba, és már ott sem volt... ...mi pedig ott álltunk, és bámultunk egymásra. - Ez az Amelia! - mondtam esetlenül. - Olyan... nem semmi - mondta Quinn, és ő is épp annyira kényelmetlenül érezte magát, mint én. - A helyzet az - kezdtem, épp amikor Quinn azt mondta:
- Figyelj, szerintem jobb lenne...
És itt mindketten elhallgattunk. Intett, hogy folytassam én. - Mennyi időre maradsz? - kérdeztem. - Holnap el kell mennem - válaszolta. - Megszállhatok Monroe-ban vagy Shreveportban. Tovább bámultuk egymást. A vérfarkasok és hasonló teremtmények gondolataiban nem tudok olvasni úgy, mint a hétköznapi halandókéiban. Ki tudom venni a szándékot, és ez a szándék... elszánt volt. - Szóval... - kezdte. Fél térdre ereszkedett. - Kérlek - mondta. El kellett mosolyodnom, de azért elnéztem oldalra. - Az a helyzet... - kezdtem megint. Ameliával sokkal könnyebben ment volna ez a beszélgetés, aki már-már betegesen őszinte volt. - Tudod, hogy köztünk...elég nagy a... - ideoda hadonásztam a kezemmel. - Vonzódás - fejezte be helyettem. - Pontosan - mondtam. - De ha továbbra is csak annyit látjuk egymást, mint az elmúlt három hónapban, nem vagyok teljesen biztos, hogy meg akarom tenni a következő lépést. Rossz volt kimondani, de muszáj. Felesleges lenne fájdalmat okoznom magamnak. - Nagyon kívánlak - tettem hozzá. - Nagyon, nagyon. De nem olyan nő vagyok, aki egyéjszakás kalandokra vágyik. - Amikor vége a csúcstalálkozónak, hosszabb szabadságot veszek ki - mondta Quinn, és láttam, hogy tökéletesen komoly. - Egy hónapot. Azért jöttem, hogy megkérdezzem, veled tölthetem-e. - Komolyan? - Nem tehettem róla, hitetlenkedőnek tűntem. - Komolyan? Mosolyogva nézett fel rám. Quinn-nek sima, borotvált feje volt, napbarnított bőre, határozott orra és olyan mosolya, amely ha szétterült az arcán, gödröcskék jelentek meg a szája mellett. A szeme lila volt, mint az árvácska. Akkora volt, mint egy profi pankrátor, és éppolyan félelmetes. Egyik hatalmas kezét felemelte, mintha esküt készülne tenni - Egy egész kupac bibliára esküszöm - mondta. - Jó - mondtam, miután egy pillanatig végigvettem a belső aggályaimat, hogy megbizonyosodjam róla, nem olyan jelentősek. Különben is, ugyan nincs beépített hazugságvizsgálóm, de meg tudtam volna mondani, ha olyasmire gondol, hogy csak azért mondom, hogy az ágyába bújhassak. Nagyon nehéz az alakváltók gondolatában olvasni, mert az agyuk annyira zavaros és szinte homályos, de ezt azért ki tudtam volna venni. - Akkor... igen. - Ó, apám. - Quinn mély levegőt vett, és a mosolya beragyogta a lakást. A következő pillanatban azonban a tekintete olyan átható lett, mint amikor a férfiak egészen határozottan a szexre gondolnak. Aztán a pillanat törtrésze alatt már talpon is volt, átölelt, olyan szorosan, mintha erős kötelek fogtak volna minket egymáshoz. Az ajka megtalálta az enyémet. Ott folytattuk a csókolózást, ahol abbahagytuk. Nagyon tehetséges ajka volt, és a nyelve nagyon meleg. Keze elindult felfedezni a domborulataimat. Le a hátamon a csípőm ívéig, vissza a vállamhoz, egy pillanatra kezébe zárta az arcomat, majd végigcirógatta a nyakamat, épp csak az ujja hegyével érintve. Aztán az ujjai megtalálták a mellemet, és egy másodpercnyi habozás után kihúzta a felsőmet a nadrágomból, és elkezdte felfedezni azt a területet, amelyet korábban csak rövid ideig látogatott meg. Tetszett neki, amit ott talált, ha a „mmm" az öröm kifejezését jelenti. Nekem nagyon sokat mondott vele. - Látni akarlak - mondta. - Mindenestül látni akarlak. Azelőtt soha nem szeretkeztem nappal. Nagyon (izgalmasan) bűnösnek tűnt, hogy még az előtt elkezdünk gombokkal bajlódni, hogy lement volna a nap, és annyira örültem, hogy a legszebb fehér csipke melltartómat vettem fel és egy ici-pici bugyit. Amikor kiöltözöm, a legkisebb ruhadarab is passzol a többihez.
- Ó - mondta, amikor meglátta a melltartót, amely csodálatosan ellenpontozta nyári barnaságomat. - Ó, apám. - Nem a szavak, hanem a mély csodálat kifejeződése volt a lényeg. A cipőmet már rég levettem. Szerencsére aznap reggel lemondtam a praktikus, de cseppet sem szexi térdharisnyáról, és csupaszon hagytam a lábam. Quinn elidőzött a nyakam cirógatásával, és csókjaival árasztott el, le a melltartóig, míg én a derékszíjával bajlódtam, de mivel előrehajolt, miközben próbáltam megküzdeni a merev csattal, nem haladtam valami gyorsan. - Vedd le az inged! - mondtam, és a hangom éppolyan rekedtes volt, mint az övé. - Ha rajtam nincs semmi, rajtad se legyen! - Rendben - mondta, és hipp-hopp, már lenn is volt az ing. Az ember azt várná, hogy Quinn szőrös, de nem az. Viszont hihetetlenül izmos, és a bőre napbarnított. A mellbimbója meglepően sötét volt, és (nem olyan meglepő módon) nagyon kemény. Ó, apám - pont szemmagasságban volt. Quinn nekiállt kioldani a szíjat, míg én elkezdtem az egyik kemény mellbimbót felfedezni a számmal, a másikat pedig a kezemmel. Quinn egész teste összerándult, és abbahagyta, amit csinált. Beletúrt a hajamba, odahúzta a fejemet magához, majd felsóhajtott, ami inkább morgásnak hatott, és egész teste beleremegett. Szabad kezemmel megrángattam a nadrágját, mire Quinn visszatért az övcsathoz, de már zavart, szórakozott mozdulatokkal. - Menjünk be a hálószobába! - mondtam, de a mondat nem higgadt és összeszedett javaslatként bukott elő, hanem szaggatott parancsként. Quinn felkapott, átkaroltam a nyakát, és megint megcsókoltam azt a gyönyörű száját. - Nem igazság - dörmögte. - Tele van a kezem. - Ágy! - mondtam, és Quinn szépen letett az ágyra, majd egyszerűen rám vetette magát. - Ruha! - emlékeztettem, de a szája tele volt a fehér csipkével és a mellemmel, ezért nem válaszolt. - Ó- nyögtem. Lehet, hogy még többször elismételtem, hogy „ó"; meg azt is, hogy „igen". Egy hirtelen gondolat azonban kirántott a pillanat varázsából. - Quinn, van neked, tudod... - Ilyesmire még soha nem volt szükségem, mivel a vámpírok nem tudnak egy lányt teherbe ejteni, sem megbetegíteni. - Mit gondolsz, miért van még mindig rajtam a nadrág? - kérdezte, és a farzsebéből előhúzott egy kis tasakot. Most sokkal vadabb volt a mosolya. - Akkor jó - mondtam megkönnyebbülten. Ha most abba kellett volna hagyni, kiugrottam volna az ablakon. - És most leveheted a nadrágot. Már láttam Quinnt meztelenül, de akkor határozottan feszült körülmények között - egy mocsár kellős közepén, szakadó esőben, miközben vérfarkasok üldöztek minket. Quinn az ágy mellett állva levette a cipőjét, a zokniját, aztán a nadrágját, szépen, lassan, hogy nyugodtan nézhessem. Kilépett a nadrágból, és előbukkant a bokszeralsó, amely szintén feszült állapotban volt. Ám egy gyors mozdulattal azt is letolta. Feszes, kerek feneke volt, és a nyálam is kicsordult, olyan szép vonalú volt a csípője és a combja. Finom, vékony vonalú, összevissza fehér hegek borították, de annyira természetesnek hatottak rajta, hogy nem vonták el a figyelmemet erőteljes testéről. Ott térdeltem az ágyon, és úgy gyönyörködtem benne. - Most pedig te - mondta. Kikapcsoltam a melltartómat, majd lecsúsztattam a karomon. - Ó, istenem! Én vagyok a legszerencsésebb férfi a világon..,- Majd rövid szünet után csak annyit mondott: - A többit is! Odaálltam az ágy mellé, és a kis csipkealsót is levettem. - Mintha a teli büféasztal előtt állnék - mondta. - Azt sem tudom, hol kezdjem. Megérintettem a mellem. - Első fogás - javasoltam. Mint kiderült, Quinn nyelve épp csak egy kicsit volt érdesebb, mint egy hétköznapi férfinak. Lihegtem, és összefüggéstelen hangokat adtam ki, amikor jobb mellemről áttért a
balra, míg próbálta kitalálni, melyiket szeresse jobban. Jó sokáig nem tudta eldönteni, ami engem egy csöppet sem zavart. Mire megállapodott a jobb mellemnél, én már nekifeszültem a testének, és enyhén kétségbeesett hangokat adtam ki. - Szerintem kihagyom a második fogást, és rögtön a desszertre térek - suttogta sötéten és szaggatottan. - Kész vagy, bébi? Mert én úgy hallom. És úgy érzem. - Nagyon is - mondtam, és lenyúltam magunk között, hogy megfogjam. Quinn egész testében megremegett, amikor hozzáértem. Felhúzta az óvszert. - Most - mordult fel. - Most! - Bevezettem a lábam közé, és egészen nekinyomtam a csípőmet. - Erről álmodtam - mondta, és tövig nyomta magát bennem. Ez volt az utolsó szó, amit bármelyikünk ki tudott nyögni. Quinn étvágya kiemelkedő volt, ahogy a szerszáma is. Annyira ízlett neki a desszert, hogy repetát is kért.
3. fejezet
A konyhában voltunk, amikor Amelia visszatért. Megetettem Bobot, a macskáját, mivel a gazdija olyan diszkrét volt, és megérdemelt egy kis jutalmat. Amelia számára a diszkréció cseppet sem volt magától értetődő. Bob rá se hederített a tápra, inkább figyelte, ahogy Quinn süti a szalonnát, míg én paradicsomot szeletelek. Kivettem a sajtot, a majonézt meg az ecetes uborkát, mindent, amiről csak el tudtam képzelni, hogy egy férfinak kellhet a szalonnás szendvicsébe. Régi rövidnadrágot és pólót húztam magamra, míg Quinn behozta a csomagtartóból a táskáját, és felvette a munkaruhát - trikót és egy strapabíró anyagból készült viseltes sortot. Amelia végigmérte Quinnt, amikor férfivendégünk visszafordult a tűzhely felé, majd szélesen vigyorogva rám nézett. - Örömteli volt a viszontlátás? - kérdezte, és a reklámszatyrokat a konyhaasztalra tette. - Vidd fel, kérlek, a szobádba! - mondtam, mert különben Amelia végigmutogatta volna nekünk azt a sok mindent, amit vásárolt. Az ajkát biggyesztve fogta és felcipelte a táskákat, de már egy perc múlva le is jött, és megkérdezte Quinnt, maradt-e annyi szalonna, hogy neki is jut. - Persze - mondta Quinn előzékenyen, és elővett még pár szeletet, és beletette a serpenyőbe. Imádom azokat a férfiakat, akik tudnak főzni. Míg kivettem a tányérokat és az ezüstneműt, örömmel nyugtáztam a köldököm alatti meleg érzést és meglehetősen ellazult hangulatomat. Kivettem három poharat a konyhaszekrényből, de mire a hűtőhöz értem, valahogy el is felejtettem, mit akartam, mert Quinn ellépett a tűzhelytől, és gyors csókot lehelt az ajkamra. Meleg és feszes volt a szája, és eszembe jutott még valami, ami meleg volt és feszes. Felrémlett bennem, mennyire meglepődtem, amikor először belém hatolt. Mivel az előző szexuális tapasztalataim csakis vámpírokhoz kötődtek, akik határozottan hűvösek, el tudják képzelni, milyen meghökkentő megtapasztalás volt egy lélegző férfi karjában, akinek dobogott a szíve és meleg volt a pénisze. Ami azt illeti, az alakváltók vére még egy kicsit melegebb is, mint az egyszerű halandóké. Még az óvszeren keresztül is érezni lehetett a hőt. - Mi az? - kérdezte Quinn. - Miért nézel így? - mosolygott sejtelmesen.
Elmosolyodtam. - Csak a testhőmérsékleteden gondolkodtam. - Hé, hiszen tudtad, milyen forróvérű vagyok - mondta vigyorogva. - És mi a helyzet a gondolatolvasással? - kérdezte sokkal komolyabban. - Hogy működött? Jólesett, hogy egyáltalán eszébe jutott ezen elgondolkodni. - Nem zavartak a gondolataid - mondtam, és képtelen voltam elnyomni az arcomat szétfeszíteni készülő vigyort. - De elég merész lépés az „igenigenigenigenmégmégmég"-et gondolatnak venni. Akkor semmi gond - mondta, és még csak zavarba sem jött. Semmi gond. Mindaddig, míg belemerülsz a pillanatba és boldog vagy, én is boldog vagyok. Nos, akkor remek. - Quinn visszafordult a tűzhely felé. - Egyszerűen nagyszerű. Én is így gondoltam. Nagyszerű volt. Amelia jó étvággyal falta be a szendvicsét, majd felkapta Bobot, hogy megetesse a félretett szalonnadarabkákkal. A nagy fekete-fehér macska hangosan dorombolt. Szóval - mondta Quinn, miután az első szendvicse bámulatos gyorsasággal eltűnt -, ez az a srác, akit véletlenül átváltoztattál? - Igen - mondta Amelia Bob fülét vakargatva. - Ez az a srác. - Amelia törökülésben ült a konyhaszéken, ahogy én sosem tudnék, és minden figyelmét a macskának szentelte. - Pici cicám... - duruzsolta. - Édi-bédi kis szőrmók cicamicám, ugye? Ugye? - Quinn mintha enyhén undorodott volna, de én is épp ugyanígy gügyögtem Bobnak, amikor egyedül voltam vele. Bob, a boszorkány, sovány, fura pasas volt, mégis volt benne valami elbűvölő. Amelia azt mondta, hogy fodrász, amiről én úgy gondoltam, ha igaz is, akkor is csak valamelyik temetkezési vállalatnál fésülgetheti a hajakat. Fekete nadrág, fehér ing, bicikli? Láttatok már olyan fodrászt, aki így jelenik meg? Szóval - folytatta Quinn. - Mihez fogsz kezdeni vele? - Kutatok - mondta Amelia. - Megpróbálok rájönni, hogy mit rontottam el, hogy helyre tudjam hozni. Könnyebb lenne, ha... - bűntudatosan elhallgatott. - Ha beszélhetnél a mentoroddal? - vetettem közbe segítőkészen. Sötét pillantást vetett felém. - Aha - mondta. - Ha beszélhetnék a mentorommal. - És miért nem beszélsz vele? - kérdezte Quinn. - Egy, elvileg nem használhattam volna átalakító varázslatot. Ez eléggé... tilos. Kettő, a Katrina után próbáltam megkeresni a neten, minden üzenőfalon, amelyet a boszorkányok csak használnak, de semmi hír róla. Lehet, hogy valamelyik menedékhelyre ment, vagy a gyerekeinél vagy barátoknál lakik, de az is lehet, hogy meghalt az árvízben. - Úgy tudom, a fő bevételeid a bérleményből folytak be. Mik a terveid? Milyen állapotban van az ingatlanod? - kérdezte Quinn, és a tányérjainkat a mosogatóhoz vitte. Ma este nem szégyellt személyes kérdéseket feltenni. Érdeklődve vártam Amelia válaszait. Mindig is egy csomó dolgot szerettem volna megtudni róla, de egyszerűen udvariatlanság lett volna megkérdeznem olyasmit, hogy most miből él. Habár részmunkaidőben a barátnőm, Tara Thorton butikjában dolgozott, míg Tara munkatársa beteg volt, Amelia életvitelének költsége messze meghaladta a látható bevételét. Ez azt jelentette, hogy jó a hitele, van némi megtakarítása, vagy egyéb jövedelemforrása a kártyavetésen kívül, amelyet a Jackson tér mellett végzett egy üzletben, illetve a bérleti díjon felül, amely most nem folyt be. Az édesanyja hagyott rá némi pénzt. Szép összeg lehetett. - Nos, a hurrikán óta csak egyszer voltam New Orleansban - válaszolta Amelia. Találkoztál Everett-tel, a lakómmal?
Quinn bólintott. - Amikor telefonhoz jutott, felhívott, és elmondta, hogy a földszinti részen, ahol én lakom, keletkezett némi kár. Kidőlt pár fa, leszakadtak az ágak és természetesen pár hétig nem volt áram és víz. De a környék nem szenvedett annyi kárt, mint sok másik, hála istennek, és amikor visszajött az áram, elmentem. - Amelia mély levegőt vett. Hallottam egyenesen az agyából, hogy fél arra a területre merészkedni, amit épp most készül felfedni előttünk. - És, hüm, elmentem apuhoz, hogy megbeszéljem vele a tetőjavítást. Mert nekünk is olyan kék tetőnk volt akkor, mint mindenkinek körülöttünk. - A sérült tetőket fedő kék műanyag volt New Orleans új építészeti trendje. Ez volt az első alkalom, hogy Amelia nem csak általánosságban említette meg a családját. Többet tudtam meg a gondolataiból, mint a vele való beszélgetésből, és nagyon óvatosnak kellett lennem, hogy ne keverjem össze a két információforrást, amikor csevegtünk. Láttam az édesapja jelenlétét a fejében, s azt is, hogy Amelia fejében a szeretet és a megbánás zavaros örvényként kavarog. - Az apád fogja rendbe hozni a házadat? - kérdezte Quinn minden él nélkül. A Tupperware dobozomban turkált, amelybe azokat a sütiket tettem, amelyek véletlenül átlépték a házam küszöbét - nem fordult elő gyakran, mivel könnyen hízásnak indulok, amint édesség kerül a házba. Ameliának ilyen problémája nem volt, és telepakolta a dobozt mindenféle keksszel. Azt mondta Quinn-nek, vegyen belőle bátran. Amelia bólintott, de sokkal jobban lekötötte Bob fényes bundája, mint az előbb. - Aha, már kiküldte az embereit - mondta. Ez még nekem is új volt. Ki a te apád? - Quinn továbbra is egyenes kérdéseket tett fel. Eddig bejött. Amelia mocorogni kezdett a széken, mire Bob tiltakozva emelte fel a fejét. - Copley Carmichael - dünnyögte Amelia. Mindketten elnémultunk a meglepetéstől. Egy perc elteltével felnézett ránk. Mi az? - kérdezte. - Rendben, igen, az apám híres. Rendben, gazdag is. És? - Más a vezetékneved? - kérdeztem. Az anyukámét használom. Meguntam, hogy olyan furcsán viselkednek velem az emberek - mondta Amelia nyomatékosan. Quinn-nel egymásra néztünk. Copley Carmichael nagy névnek számított Louisiana államban. Egyszerre több pénzügyi tűzben is bent tartotta a vasat, és ezek a vasak elég piszkosak voltak. De a férfi régimódi, halandó svindler volt: semmi természetfeletti köd nem lebegett körülötte. - Tudja, hogy boszorkány vagy? - kérdeztem. Egy árva szót sem hisz el belőle - mondta Amelia csalódottan és kétségbeesetten. Szerinte félrevezetett törtető vagyok, meg fura szerzetekkel lógok, és fura dolgokat művelek, csak azért, hogy kiszúrjak vele. A vámpírokban sem hinne, ha nem találkozna velük útonútfélen. És az édesanyád? - kérdezte Quinn. Újratöltettem a bögrém teával. Erre tudtam a választ. - Meghalt - válaszolt Amelia. - Három éve. Akkor költöztem el aputól, be a Chloe-n lévő ház földszinti lakásába. A házat akkor kaptam aputól, amikor leérettségiztem, hogy legyen saját jövedelmem, de az ingatlan gondozását rám bízta, hogy tapasztalatot szerezzek. Nekem ez meglehetősen jó üzletnek tűnt. Habozva megjegyeztem. - Nem ez volt a helyes lépés? Hogy menet közben tanulj? - Hát... ja - ismerte be Amelia. - De amikor elköltöztem, járadékot akart adni... az én koromban! Tudtam, hogy egyedül kell megoldanom. A lakbérből és a jövendölésből szerzett pénzből, meg a saját varázslómunkáimból szépen eltartottam magam. - Büszkén vetette fel a fejét. Amelia mintha nem vette volna észre, hogy a lakbér is olyan jövedelem, ami az apja ajándékából származik, nem pedig a saját keresete. Tényleg végtelenül elégedett volt azzal,
hogy el tudta tartani magát. Új barátnőm, aki szinte mindent a véletlen folytán kapott meg, tele volt ellentmondásokkal. Mivel nagyon jól sugárzott, hangosan és tisztán érkeztek hozzám a gondolatai. Amikor egyedül voltam vele, úgy kellett pajzsolnom magam, mint az őrült. Quinn mellett már a kezdet kezdetén lelazultam, de nem kellett volna. Hatalmas zűrzavar érkezett felém Amelia fejéből. - Szóval, apád segíthetne megtalálni a mentorodat? - kérdezte Quinn. Amelia egy pillanatra üres tekintettel bámult maga elé, mintha ezen gondolkozna. - Nem tudom, hogyan - mondta lassan. - Nagy hatalma van, ezt te is tudod. De annyi gondja van New Orleansban a Katrina óta, pont mint mindenki másnak. Leszámítva azt, hogy neki sokkal több pénz lapult a zsebében, és volt hova mennie, visszatérhetett, amikor csak kedve tartotta, amit a város legtöbb lakosa nem tehetett meg. Becsuktam a szám, és megtartottam magamnak ezt a megjegyzést. Ideje témát váltani. - Amelia - szólaltam meg. - Egyáltalán mennyire ismerted Bobot? Keresi valaki? Egy kicsit ijedtnek tűnt, ami nem volt Ameliára jellemző. - Én is ezen töprengek - mondta. - Az előtt az éjszaka előtt csak látásból ismertem. De azt tudom, hogy remek barátai voltak... vannak... a varázslóközösségben. Szerintem senki nem tudja, hogy összejöttünk. Aznap éjjel, a királynő bálja előtti éjjelen, amikor elszabadult a pokol az arkansasi vámpírok és a mi vámpírjaink között, Bobbal hazamentünk, miután Terryt és Patsyt ott hagytuk a pizzériában. Bob másnap betelefonált a munkahelyére, és beteget jelentett, mivel kibuliztuk magunkat, és velem töltötte az egész napot. - Szóval lehet, hogy Bobot már hónapok óta keresi a családja? Fogalmuk sincs, él-e, vagy meghalt? - Hé, higgadj le! Annyira nem vagyok szemét. Bobot a nagynénje nevelte fel, de nem jöttek ki túl jól. Évek óta nemigen tartja vele a kapcsolatot. Biztos vagyok benne, hogy vannak barátai, akik aggódnak érte, és nagyon-nagyon sajnálom az egészet. De még ha tudnák is, mi történt, az sem segítene Bobon, nem? És a Katrina óta mindenkinek épp elég baja van New Orleansban. A beszélgetésnek ezen a pontján csörögni kezdett a telefon. Én voltam a legközelebb, ezért felvettem. A bátyám hangja szinte remegett az izgalomtól. - Sookie, egy óra múlva itt kell lenned Hotshotban! - Miért? - Crystallel összeházasodunk. Meglepetés! Habár ez nem ért teljesen váratlanul (Jason már hónapok óta „járt" Crystal Norrisszal), ideges lettem, hogy ilyen hirtelen jön a ceremónia híre. - Crystal megint terhes? - kérdeztem gyanakodva. Nem olyan rég ment el a Jasontől való kisbaba. - Igen! - mondta Jason, mintha ennél jobb hírrel nem is szolgálhatott volna. - És most összeházasodunk, mire megszületik a kicsi. Jason figyelembe sem vette a valóságot, és erre egyre inkább hajlamos volt. A valóság pedig az, hogy Crystal még a Jasontől való terhesség előtt legalább egyszer már volt állapotos, és azt a gyereket is elvesztette. A hotshoti közösség a saját belterjes szaporodásának áldozata volt. - Rendben, ott leszek - mondtam. - Amelia és Quinn is eljöhet? - Persze - mondta Jason. - Crystal és én örülünk, hogy ők is ott lesznek. - Vigyek valamit? - Nem kell, Calvin meg a többiek épp most készülődnek a főzéshez. Minden odakint lesz megtartva. Egy csomó lámpát kitettünk. Azt hiszem, egy hatalmas kondér ragut csinálnak, barna rizst meg káposztasalátát, én pedig hozok a haverokkal piát. Csak öltözz ki, és kész! Akkor Hotshotban egy óra múlva! El ne késs!
Letettem, és egy percig csak ültem ott, a kezem még mindig a zsinór nélküli telefont markolta. Ez Jasonre vallott: legyél itt egy óra múlva egy olyan szertartáson, amelyet az utolsó pillanatban dobtunk össze a lehető legrosszabb okból, és el ne késs! Legalább nem kért meg, hogy vigyek tortát. - Sookie, jól vagy? - kérdezte Quinn. - A tesóm, Jason, ma este megnősül – mondtam, és igyekeztem nem remegő hangon beszélni. - Minket is meghívott az esküvőre, és egy óra múlva ott kell lennünk. - Mindig is sejtettem, hogy Jason nem olyan nőt vesz majd feleségül, akit igazán csodálnék; mindig is vonzódott a kemény ribancokhoz. És Crystal az volt, ez tuti. Vérpárduc is volt, egy olyan közösség tagja, amely féltve őrizte a titkát. Ami azt illeti, a bátyám is vérpárduc volt már, mert a riválisa, aki szintén Crystal kezére pályázott, újra és újra megharapta. Jason idősebb volt nálam, és csak az isten a megmondhatója, hány nővel feküdt már össze. Azt kellett feltételeznem, hogy tudja, ki illik hozzá. Arra eszméltem fel a merengésemből, hogy Amelia döbbenten és izgatottan mocorog. Imádott bulizni, és e tekintetben Bon Temps elég kevés lehetőséggel szolgált. Quinn, aki akkor találkozott Jasonnel, amikor engem meglátogatott, magasba vont szemöldökkel, kétkedve nézett rám. - Igen, tudom - mondtam. - Teljesen eszement ötlet. De Crystal megint terhes, és Jasont semmi sem állíthatja meg. Velem akartok jönni? Nem muszáj. De attól tartok, azonnal készülődnöm kell. Ó, szupi - mondta Amelia - akkor fel is vehetem az új ruhám! - S már rohant is fel az emeletre, hogy letépje az árcédulákat. Bébi - szólalt meg Quinn - tényleg azt akarod, hogy menjek? Igen, gyere! - mondtam. Odajött, erős karjával átölelt. Ez megnyugtatott, pedig tudtam, hogy Quinn arra gondol, Jason mekkora barom. És ezzel meglehetősen egyetértettem.
4. fejezet Még mindig melegek voltak az esték, bár nem annyira nyomasztóan, hiszen már szeptember végén jártunk. Ujjatlan, piros virágokkal telehintett fehér ruhát vettem fel, utoljára akkor volt rajtam, amikor még Bill-lel jártam (akire nem is voltam hajlandó gondolni). Merő hiúságból a magas sarkú vörös szandálomat vettem fel, habár aligha volt esküvőre való lábbeli egy durván kövezett úton. Kicsit ki is sminkeltem magam, míg Quinn lezuhanyozott, és viszonylag elégedett voltam a tükörképemmel. Semmitől sem ragyog szebben a bőr, mint egy kis szextől. Kijöttem a szobámból, és az órára pillantottam. Perceken belül indulnunk kellett. Amelia bézs színű, apró kék tengerészmintás, rövid ujjú ruhát vett fel. Imádott ruhát vásárolni, és saját magát öltözködés tekintetében rámenősnek tartotta, de az ízlése pont olyan volt, mint egy igazi kertvárosi fiatal családanyának. Pici tengerészkék szandáljának pántjait virágok díszítették, és sokkal jobban illett az alkalomhoz, mint az én magas sarkúm. Épp amikor aggódni kezdtem, Quinn lépett ki a szobámból: barna selyeminget és szövetnadrágot viselt. Mi legyen a nyakkendővel? - kérdezte. - Van a táskámban néhány. A vidéki helyszínre gondoltam, és arra, hogy a kis hotshoti közösségből mennyire hiányzik a kifinomultság. - Nem hiszem, hogy szükséges lenne - mondtam, és Quinn mintha megkönnyebbült volna.
Beszálltunk a kocsimba, és elindultunk nyugat felé, majd északnak fordultunk. Az úton mindent el tudtam magyarázni messziről jött vendégeimnek a vérpárducok elszigetelt csapatáról és a kis házcsoportról, amely Renard megye félreeső szegletében található. Én vezettem, mivel így volt a legegyszerűbb. Amint elhagytuk a régi vasúti síneket, a vidék egyre kihaltabb lett, s három vagy négy kilométerrel odább már semmi fényt nem láttunk. Egyszer csak az előttünk lévő útkereszteződésben autókat és fényeket pillantottunk meg. Megérkeztünk. Hotshot a semmi közepén helyezkedett el, az enyhén lankás táj hosszú bemélyedésének közepén, olyan buckák között, amelyeket csak nagy képzelőerővel lehetett domboknak nevezni. A magányos települést, amely egy régi útkereszteződés köré épült, erősen vibráló varázslat vette körül. Láttam, hogy Amelia érzi ezt az erőt. Arca egyre feszültebb és óvatosabb lett, ahogy közeledtünk. Még Quinn is mélyeket lélegzett. Ami engem illet, én érzékeltem a varázslat jelenlétét, de nem hatott rám úgy, mint a természetfelettiekre. Lehúzódtam az út szélére, Hoyt Fortenberry furgonja mögé. Hoyt Jason legjobb barátja és örök kísérője. Észre is vettem, ahogy előttünk baktat a rosszul megvilágított úton. Ameliának és Quinn-nek odanyújtottam egy-egy zseblámpát, és a sajátommal a lábamat világítottam meg. - Hoyt! - kiáltottam. Előresiettem, hogy beérjem, legalábbis amennyire a magas sarkúban lehetett.- Hé, minden rendben? - kérdeztem, amikor megláttam borús arcát. Hoyt nem volt jóképű pasas, sem túl okos, de higgadt jellem, és képes volt túllátni a pillanaton, és meglátni a következményeket, és ez olyasmi volt, amit a bátyám sosem tanult meg. - Sook... - mondta Hoyt. - Nem hiszem el, hogy Jasont behálózták. Arra számítottam, hogy Jason és én örökre agglegények maradunk. - Megpróbált mosolyogni. Vállon veregettem. Az élet akkor lett volna szép és vidám, ha bele tudtam volna szeretni Hoytba, és így örökre összeköthettem volna a bátyámmal, de Hoyttal a legkevésbé sem érdekeltük egymást. Hoyt agya komor kétségbeesést sugárzott. Biztos volt benne, hogy ma éjjel az élete örökre megváltozik. Arra számított, hogy Jason teljesen jó útra tér, otthon marad az asszonnyal, ahogy egy férjhez illik, és minden egyebet hátrahagy. Komolyan reméltem, hogy Hoyt fején találta a szöget, már ami a várakozásait illeti. A tömeg szélén Hoyt csatlakozott Harcsa Hennessyhez, és hangosan viccelődni kezdtek azon, hogy Jasont betörték és megnősül. Reméltem, hogy a férfiösszetartás átsegíti Hoytot a szertartáson. Nem tudtam volna megmondani, hogy Crystal valóban szereti-e a bátyámat - de Hoyt szerette. Quinn megfogta a kezem, és Ameliával a nyomunkban átverekedtük magunkat a kis tömegen, míg be nem értünk középre. Jason új öltönyt viselt, amelynek a színe csak egy picit volt kékebb, mint a szeme. Nagyszerűen festett, és szélesen mosolygott. Crystal leopárdmintás ruhát viselt, olyan mély dekoltázzsal, hogy már csak a legnagyobb jóindulattal lehetett a textildarabot ruhának nevezni. Nem tudtam volna megmondani, hogy a leopárdmotívum ironikus állásfoglalás volte a részéről, vagy csak az ízlését fejezte ki. Én az utóbbira tippeltem. A boldog pár egy üres tér közepén állt, mellettük Calvin Norris, a hotshoti közösség vezetője. A tömeg tisztelettudón odább álldogált egyenetlen kört alkotva. Calvin, aki történetesen Crystal nagybátyja volt, Crystal karját fogta. Rám mosolygott. Szépen megnyírta a szakállát, és egy alkalomhoz illő öltönyt szedett elő, de csak ő és Jason viseltek nyakkendőt. Quinn észre is vette, és megkönnyebbült gondolatokat sugárzott. Jason rögtön az után vett észre, hogy Calvin meglátott, és odaintett. Előreléptem, és hirtelen ráeszméltem, hogy szerepem lesz a szertartásban. Megöleltem a bátyámat, beszívtam pézsmaillatú arcszeszét... de alkoholszagot nem éreztem. Egy kicsit megnyugodtam. Egész eddig azt gyanítottam, hogy Jason egy-két pohárka itallal erősítette meg magát, de színjózan volt.
Elengedtem Jasont, és hátralestem, hogy megnézzem, mi lett a társaimmal, és tudtam, melyik az a pillanat, amikor a vérpárducok észrevették Quinnt. Hirtelen sugdolódzás támadt a kéttermészetűek között, és hallottam, ahogy jár körbe a neve, mint a szélsusogás. Calvin odasúgta: Quinnt hoztad el? - Mintha legalábbis a Mikulással vagy valami más mitikus lénnyel érkeztem volna. Nem baj? - kérdeztem, mivel nem is sejtettem, hogy ekkora kavarodást fogok okozni. Ó, dehogy - mondta. - Most ő udvarol neked?- Calvin arcára olyan döbbent mérlegelés és töprengés keveréke ült ki, hogy azonnal gondolkodóba estem, mi lehet az, amit nem tudok új szerelmemről. Ööö, hát, úgy valahogy - mondtam hirtelen óvatosabbá válva. A jelenlétével megtisztel bennünket – nyugtatott meg Calvin. Quinn - lehelte Crystal. A pupillája kitágult, és éreztem, amint az agya rajongással vágyakozik a barátom után. Legszívesebben belerúgtam volna. Azért vagy itt, hogy hozzámenj a bátyámhoz, nem emlékszel? Jason pont olyan zavarodottnak tűnt, mint én. Mivel csak néhány hónapja lett párduc, nagyon sok minden volt a kéttermészetűek rejtett világában, amit még nem tudott. Ahogy én sem. Crystal erőt vett magán, hogy lecsillapodjon, és visszahangolódjon a szerepére. Természetesen élvezte, hogy ő áll a figyelem középpontjában, de azért szánt rá egy pillanatot, hogy újraértékelje jövendőbeli sógornőjét. Irántam érzett tisztelete (amely eddig nemigen létezett) hirtelen az egekbe szökött. Mi lesz a menetrend? - kérdeztem gyorsan, hogy mindenkit visszatereljek a rendes kerékvágásba. Calvin elővette gyakorlatias énjét. - Mivel halandó vendégeink is vannak, alakítottunk a szertartáson - magyarázta nagyon halkan.- Mondom, hogyan lesz... kezeskedsz Jasonért mint a legközelebbi rokona, mert nálad idősebb nincs a családotokban, aki ezt megtehetné. Mivel én vagyok Crystal legidősebb élő rokona, érte én kezeskedem. Felajánljuk, hogy viseljük a büntetést, ha bármelyikük rosszat tesz. Hohó! Ez kezdett nem tetszeni. Gyors pillantást vetettem a bátyámra, aki (természetesen) nem úgy tűnt, mint aki közben átgondolta volna, miféle kötelezettségvállalásra is készülök. Mi mást várhattam volna? - Aztán előlép a lelkész, és a szertartás úgy folytatódik, mint bármelyik esküvő - folytatta Calvin. - Ha nem lennének kívülállók, akkor másképp történne. Erre kíváncsi voltam, de nem ez volt a megfelelő időpont a kérdezősködésre. Különben is, volt még így is épp elég megtudnivaló. - Milyen büntetést vállalnék magamra? Miből áll a„rosszat tesz"? Jason türelmetlenül sóhajtott, kiakasztotta, hogy érdekel, mégis mit készülök megígérni. Calvin hűvös sárga szeme rám villant, tekintete tele volt megértéssel. - Mondom, mire esküszöl - mondta Calvin halk, de erőteljes hangon. Köré gyűltünk. Jason, te nagyon figyelj! Már átvettük, de nem hiszem, hogy rendesen figyeltél - Jason most figyelt, de éreztem, hogy türelmetlen. - Aki itt házasodik... - Calvin meglengette a kezét, ezzel jelezve, hogy a kis hotshoti közösségre gondol - vállalja, hogy hűséges lesz a párjához, hacsak a párjának nem kell szaporodnia, hogy fenntartsa a csapatot. Mivel Crystal nagy valószínűséggel már esélytelen erre, Jason, ez azt jelenti, hogy hűségesnek kell lennie hozzád, és neked is hozzá. Neked nincsenek szaporodási kötelezettségeid, mint a fajtisztáknak. - Jason elvörösödött, hogy így emlékeztették arra, ő alacsonyabb rangú, mivel csak azért lett alakváltó, mert megharapták, nem pedig azért, mert ezzel a génnel született. - Szóval, ha Crystal megcsal, és a közösség egy tagja ezt tanúsítani tudja, és ha valamiért nem tudja
megfizetni az árat, terhesség vagy betegség esetén, vagy mert gyereket kell felnevelnie, akkor nekem kell átvállalnom. Most nem pénzről beszélünk, ugye, érted? Jason bólintott. - Hanem testi fenyítésről - mondta. - Pontosan - bólintott Calvin. - Nemcsak azt ígéred meg, hogy hűséges leszel, hanem arra is megesküszöl, hogy megtartod a titkunkat. Jason ismét bólintott. - És segítesz a közösség többi tagjának, ha szükségük van erre. Jason összevonta a szemöldökét. - Például? - kérdeztem. - Ha Maryelizabeth házának tetejét ki kell cserélni, akkor mind beszállunk valamennyivel az anyagköltségbe, és mind időt szánunk a munkára. Ha egy gyereknek szüksége van egy helyre, ahol meghúzhatja magát, akkor az otthonunk nyitva áll előtte. Gondoskodunk egymásról. Jason megint bólintott. - Megértettem - mondta. - És hajlandó vagyok rá.- Le kellett mondania a barátaival töltött idő egy részéről, és már előre sajnáltam Hoytot; bevallom, egy kicsit magamat is. Crystallel nem lánytestvért nyertem, hanem elveszítettem a bátyám, legalábbis egy bizonyos mértékig. - Tiszta szívedből akard, vagy most mondd le az egészet! - mondtam nagyon-nagyon halkan. - Az én életemet is ráteszed erre. Meg tudod tartani az ennek a nőnek és a közösségének tett ígéretedet, vagy sem? Jason hosszan nézte Crystalt, de nem volt jogom ahhoz, hogy a fejében kutakodjam, ezért elhúzódtam, és inkább az egybegyűlteket pásztáztam, hátha elkapok egy kósza gondolatot. Leginkább olyasmit találtam, amire számítottam: nem kevés izgalmat, hogy egy esküvőn vehetnek részt, ugyanannyi örömet afelett, hogy a megye legcsapodárabb agglegénye egy vad és fiatal lánnyal köti össze az életét, és kíváncsiságot, hogy milyen lesz ez a fura hotshoti szertartás. Hotshot közmegvetés tárgya volt a megyében: évekig az a közmondás járta, hogy „fura, mint egy hotshoti fickó", és a Hotshotból származó gyerekeknek, akik a Bon Temps-i iskolába jártak, egészen addig kemény volt a soruk, míg át nem estek az első játszótéri verekedéseken. - Minden ígéretemet megtartom - mondta Jason rekedten. - Én is a magamét - mondta Crystal. A kettő között a következő volt a különbség: Jason őszinte volt, habár én kételkedtem benne, hogy képes lesz állni a szavát. Crystalnek megvolt a képessége rá, de nem volt őszinte. - Nem is mondod komolyan - fordultam Crystal felé. - Ne beszélj hülyeségeket! - torkolt le. - Nem szoktam más dolgába beleszólni - mondtam, és igyekeztem végig suttogni. - De ez túl fontos dolog ahhoz, hogy hallgassak. Belelátok a fejedbe, Crystal. Ezt sose felejtsd el! - Semmit sem felejtek el! - mondta, és minden szónak külön nyomatékot adott. - És ma este hozzámegyek Jasonhöz. Calvinre néztem. Nyugtalan volt, de a végén mégis vállat vont. - Nem akadályozhatjuk meg - mondta. Egy pillanatra megkísértett a gondolat, hogy vitába szálljak a kijelentésével. Miért is ne? Gondoltam. Ha odaugranék, és megütném Crystalt, talán azzal megbontanám a rendet annyira, hogy lefújják az egészet. Aztán átgondoltam. Mindketten felnőttek, legalábbis elméletben. Összeházasodnak, ha úgy akarják, akár itt és most, akár máshol egy másik este. Meghajtottam a fejem, és megtartottam magamnak a balsejtelmemet. - Természetesen - mondtam. Felemeltem a fejem, és megjelent a ragyogó mosolyom, amely mindig akkor terül el az arcomon, amikor nagyon ideges vagyok. - Folytassuk a szertartást! - A tömegben megpillantottam Quinn arcát. Engem nézett, aggódott a suttogó vita
miatt. Vele ellentétben Amelia boldogan fecserészett Harcsával, akivel a bárban találkozott. Hoyt egyedül ácsorgott az egyik fényfüzér alatt, amelyet ez alkalomra szereltek fel. A zsebébe mélyesztette a kezét, és ilyen komolynak még sosem láttam. Valami furcsa volt a látványban, és a következő pillanatban rájöttem, mi. Csak kevésszer láttam Hoytot egymagában. Belekaroltam a bátyámba, míg Calvin Crystal karját ragadta meg. A lelkész a kör közepére lépett, és elkezdődött a szertartás. Habár nagyon igyekeztem boldognak látszani Jason kedvéért, alig bírtam visszatartani a könnyeimet, miközben a bátyám egy vad és akaratos lány párja lett, aki a születésétől fogva veszélyes volt. Ezután tánc következett, majd az esküvői torta és rengeteg alkohol. Az asztalok roskadoztak az ételtől, és ennek folyományaként a hatalmas szemetesek gyorsan megteltek papírtányérokkal, papírpoharakkal és gyűrött szalvétákkal. Egyes férfiak rekeszszám hozták a sört meg a bort, míg mások a töményet. Senki nem mondhatta, hogy Hotshot nem tudott mulatni. A Monroe-ból hívott banda vidáman játszott és a vendégek az utcán táncoltak. A zene kísértetiesen visszhangzott a buckák között. Megremegtem, és azon merengtem, vajon mi figyel a sötétben. - Jók, nem? - kérdezte Jason. - Mármint a banda. - Aha - mondtam. A bátyám egészen kipirult a boldogságtól. A menyecske az egyik unokatestvérével táncolt éppen. - Ezért siettettük az esküvőt - folytatta Jason.- Kiderült, hogy megint állapotos, és úgy döntöttünk, hogy belevágunk... csak úgy. És a kedvenc bandája pont szabad volt ma estére. Csak csóváltam a fejem, hogy milyen impulzív a bátyám. Aztán emlékeztettem magam, hogy minimálisra kell csökkentenem az ellenérzéseim látható jelét. A menyasszony családja még megsértődik. Quinn jól táncolt, habár néhány jellegzetes lépést meg kellett neki mutatnom. Az összes hotshoti szépség is táncolni akart Quinn-nel, szóval addig fordultam egyet Calvinnel, Hoyttal és Harcsával is. Quinn jól érezte magát, ezt jól láttam, és egy bizonyos szinten én is. Ám éjjel kettő felé odabiccentettünk egymásnak. Quinn-nek reggel indulnia kell, és még egy kicsit szerettem volna kettesben lenni vele. Különben is, meguntam a mosolygást. Ahogy Quinn megköszönte Calvinnek a csodás estét, figyeltem, ahogy Jason Crystallel táncol, és szemmel láthatóan mindketten örültek a másiknak. Tudtam Jason agyából, hogy teljesen belehabarodott az alakváltó lányba, az egész szubkultúrába, amely formálta, és az újdonságba, hogy ő is természetfeletti lény. Crystal agyából megtudtam, hogy diadalittas. Már rég eltökélte, hogy olyanhoz megy, aki nem Hotshotban nőtt fel, akivel izgalmas az ágyban, aki képes nem csupán érte kiállni, hanem a tágabb családjáért is... és most végre megkapta. Odatolakodtam az ifjú párhoz, és mindkettőt megcsókoltam. Végül is most már Crystal is a családhoz tartozott, és el kellett fogadnom családtagnak, és hagynom, hogy kialakíthassák a saját életüket. Megöleltem Calvint is, aki egy másodpercig még nem eresztett, majd bátorítón hátba veregetett. Harcsa még egy kört táncolt velem, és a részeg Hoyt ott folytatta, ahol abbahagyta. Csak nehezen bírtam meggyőzni a két férfit, hogy tényleg menni akarok, de végül Quinn-nel sikerült elindulnunk vissza a kocsimhoz. Ahogy átküzdöttük magunkat a vendégseregen, észrevettem Ameliát, aki az egyik hotshoti szépfiúval táncolt. Mindketten jócskán tele voltak jókedvvel és alkohollal. Odakiáltottam Ameliának, hogy megyünk, mire ő visszakiáltott: - Engem majd később valaki hazavisz! Habár örültem, hogy Ameliát boldognak látom, ez a balsejtelmek éjszakája lehetett, mert egy kicsit aggódtam miatta. De ha valaki tudott magára vigyázni, az Amelia volt. Már csak vánszorogtunk, mire bejutottunk a házba. Nem néztem bele Quinn fejébe, de az enyém zsongott a zajtól, a sok-sok agy döngicsélésétől, meg a hatalmas érzelmi hullámzástól.
Hosszú nap volt. Egy része azért pompásan sikerült. Ahogy visszagondoltam a legszebb részekre, azon kaptam magam, hogy nézem Bobot. A nagy macsek a bokámhoz dörgölődzött, és kérdőn nyávogott fel rám. Ó, jesszusom! Úgy éreztem, el kell magyaráznom a macskának, miért nem jött velünk Amelia. Leguggoltam, és megvakartam Bob fejét, és (elég hülyén éreztem magam) azt mondtam neki: - Szia, Bob. Amelia nagyon későn fog hazajönni; még mindig táncol a partin. De ne aggódj, majd hazajön! A macska hátat fordított nekem, és kioldalgott a szobából. Sosem tudtam rájönni, mennyi emberi maradhatott apró macskaagyában, de reméltem, hogy csak lefekszik aludni, és elfelejti a furcsa beszélgetésünket. Ebben a pillanatban Quinn szólt ki a hálószobából, hogy menjek. Félretettem a Bobról való gondolataimat. Végül is lehet, hogy hetekig nem látom majd Quinnt. Míg fogat és arcot mostam, még egyszer átsuhant rajtam az aggodalom Jason miatt. A bátyám ma megvetette az ágyát. Reméltem, hogy jól alussza majd az álmát benne. Hiszen felnőtt férfi - mondogattam magamban, ahogy mentem vissza a hálószobába a legszebb hálóingemben. Quinn odahúzott magához. - Ne aggódj, bébi, ne aggódj...Félretoltam a bátyámat és Bobot a gondolataimból, és kiűztem őket a hálószobából. Egyik kezemet felemeltem és végighúztam Quinn koponyája ívén, majd le a gerincén. Boldogan nyugtáztam, hogy beleborzong.
- 5. fejezet
Alva jártam. Szerencse, hogy a Merlotte's minden négyzetcentiméterét ismertem, akár a saját házamét, különben minden asztalba és székbe beleütköztem volna. Nagyot ásítottam, amikor felvettem Selah Pumphrey rendelését. Rendes körülmények között Selah pokolian idegesített. Hetek óta járt névtelen exszerelmemmel - vagyis már hónapok óta. Akármilyen láthatatlanná lett is az ex, Selah ettől még nem lett a kedvencem. - Nem pihentél eleget, Sookie? - kérdezte éllel a hangjában. - Elnézést - szabadkoztam. - Valószínűleg nem. Egész éjjel a bátyám esküvőjén voltam. Milyen öntetet kérsz a salátádra? - Ranchet. - Selah nagy, sötét szeme úgy vizslatott, mintha rézkarcot akarna készíteni az arcomról. Tényleg mindent meg szeretett volna tudni Jason esküvőjéről, de ha rákérdezett volna, az olyan lett volna, mintha átengedett volna egy területet az ellenségnek. Csacsi Selah. Jut eszembe, Selah meg mit keres itt. Sosem jött volna ide Bill nélkül. Ráadásul Clariceben lakott. Nem mintha Clarice messze lett volna; tizenöt-húsz perc alatt oda lehetett érni. De egy clarice-i ingatlanügynök minek... ó! Biztosan egy házat mutatott meg itt valamelyik ügyfelének. Igen, ma lassan forogtak az agyamban a kerekek. - Rendicsek. Mindjárt hozom - mondtam, és már fordultam is, hogy megyek. - Figyelj! - mondta Selah. - Hadd legyek őszinte. Ó, apám. A tapasztalatom szerint ez azt jelenti, „hadd legyek nyíltan szemét".
Megperdültem, megpróbáltam mindennek látszani, csak nem határozottan ingerültnek, habár az voltam. Ma jobb volt, ha senki nem húzott ujjat velem. Elég sok minden aggasztott, egyebek között, hogy Amelia nem jött haza az éjjel, és amikor felmentem megkeresni Bobot, kiderült, hogy a macska odahányt Amelia ágya közepére... ami mondjuk kit érdekelt, csakhogy az ágyon a dédnagymamám patchwork takarója volt. Nekem kellett feltakarítanom a mocskot, és betennem a takarót a mosógépbe áztatni. Quinn korán reggel elment, és ez egész egyszerűen elszomorított. És akkor ott volt Jason házassága, amely könnyen katasztrófába fulladhatott. Még egy csomó mindent felírhattam volna erre a listára (beleértve a csöpögő csapot a konyhában), de már ennyiből is látszott, hogy nem ez volt életem legboldogabb napja. - Dolgozom, Selah. Nem azért vagyok itt, hogy cseverésszem veled. Selah ezt eleresztette a füle mellett. - Tudom, hogy elutazol Bill-lel - mondta. - Megpróbálod visszaszerezni. Mióta mesterkedsz ezen? Erre leesett az állam, szó szerint eltátottam a szám, mert egyszerűen nem kaptam elég figyelmeztetést arról, hogy ez következik. A telepatikus képességem alábbhagyott, amikor fáradt voltam - ahogy a reakcióidőm és a gondolkodási sebességem is csökkent -, és amikor dolgoztam, nyilvánvalóan erősen pajzsoltam magam. Épp ezért nem hallottam meg Selah gondolatait. Hirtelen elöntött a harag, felemeltem a kezem, hogy kiverem belőle a szart. De egy meleg, kemény kéz fogta meg a csuklóm, megszorította, és lenyomta. Sam állt ott, nem is láttam, hogy jön. Ma minden elkerülte a figyelmemet. - Miss Pumphrey, valahol másutt kell megebédelnie - mondta Sam csendesen. Természetesen mindenki minket figyelt. Éreztem, ahogy minden agy riadókészültségbe váltott, várták az új pletykát, ahogy a szemek beitták a jelenet minden apró részletét. Éreztem, hogy elvörösödöm. - Jogom van itt enni - mondta Selah hangosan és arrogánsan. Ez nagy hiba volt. A nézősereg minden tagja egy szempillantás alatt velem szimpatizált. Éreztem, ahogy hullámként átvonul rajtam. A szemem elkerekedett, és szomorúan néztem, mint azok a természetellenesen nagy szemű kölykök azokon a rettenetes, lelencgyerekeket ábrázoló festményeken. Nem volt nehéz szánalmasnak látszanom. Sam átkarolt, mintha csak egy megbántott gyerek lennék, és Selah-t nézte. Az arcán semmi nem látszott, csak komor csalódottság, hogy Selah így viselkedett. - Nekem meg jogom van elküldeni innen – szólalt meg. - Nem hagyhatom, hogy zaklassa az alkalmazottaimat. Selah sosem lett volna durva Arlene-nel, Hollyval vagy Danielle-lel. Szerintem el sem jutott a tudatáig, hogy léteznek, mert nem olyan típusú nő volt, aki észreveszi a felszolgálókat. Mindig is piszkálta a csőrét, hogy Bill velem járt, mielőtt találkoztak. (A „járni" Selah szótárában a „szenvedélyes és rendszeres szexuális életet él" finomkodó kifejezése volt.) Selah teste remegett a dühtől, ahogy a földre hajította a szalvétát. Olyan hirtelen pattant fel, hogy a széke feldőlt volna, ha Dawson, a nagydarab vérfarkas, aki motorszerelő-műhelyt vezetett, nem kapja el hatalmas kezével. Selah felemelte a retiküljét, hogy kiosonjon, és épp csak elkerülte, hogy összeütközzön a barátnőmmel, Tarával, aki akkor lépett be. Dawsont roppant mód elszórakoztatta a kis jelenet. - És mindez egy vámpír miatt - mondta. - Ezekben a hidegvérű lényekben csak lehet valami, ha ennyire felzaklatják a szép nőket. - Ki van felzaklatva? - kérdeztem mosolyogva, és kihúztam magam, hogy mutassam Samnek, mennyire higgadt vagyok. Kétlem, hogy elhitte, mivel Sam nagyon jól ismert, de tudta, hogy megváltozott a hangulatom, és visszament a bárpult mögé. Az ebédelni betérő
vendégek azonnal izgatott sutyorgásba kezdtek az imént látott szaftos jelenet felett. Odamentem az asztalhoz, ahova Tara leült. JB du Rone jött vele. - Jól nézel ki, JB - mondtam vidáman, és kivettem az étlapot az asztal közepére helyezett szalvétatartó és a só- és borsszórók közül, s az egyiket JB-nek, a másikat Tarának nyújtottam. A kezem remegett, de szerintem nem tűnt fel nekik. JB rám mosolygott. - Kösz, Sookie - mondta kellemes baritonján. JB egyszerűen gyönyörű volt, csak csekély értelmű. Ennek ellenére elbűvölő volt egyszerűségében. Tara és én vigyáztunk rá a suliban, mert amint a többi, kevésbé rendes srác észrevette ezt az egyszerűséget, azonnal kipécézték maguknak, és JB-re onnantól kezdve vesszőfutás várt... főleg alsó tagozaton. Mivel Tarának és nekem is elég alacsonyan állt a népszerűségi indexünk, amennyire csak tudtuk, megpróbáltuk védeni JB-t. Cserébe JB elkísért pár buliba, ahova nagyon el szerettem volna menni, és a családja néhányszor elszállásolta Tarát, amikor én nem tudtam. Tara valamikor le is feküdt JB-vel. Én nem. De úgy látszott, ez egyik kapcsolatot sem befolyásolta semmiben. - JB-nek új munkahelye van - mondta Tara elégedetten mosolyogva. Szóval ezért jött be. A kapcsolatunk az utóbbi hónapokban elég zaklatott volt, de Tara tudta, hogy osztozni akarok majd a büszkeségében, hogy jót tett JB-vel. Nagyszerű hír volt. És segített elterelni a gondolataimat Selah Pumphrey-ről és dührohamáról. - És hol? - kérdeztem JB-t, aki az étlapot nézegette, mintha most látta volna először. - A clarice-i fitneszklubban - válaszolta. Felnézett, és mosolygott. - Hetente kétszer ott ülök az asztalnál ebben. - Rámutatott tiszta és a mellkasára feszülő burgundivörös-barna csíkos golfingére és vasalt szövetnadrágjára. - Nálam jelentkeznek be a tagok, egészséges turmixokat készítek, letakarítom a gépeket, és kiosztom a törülközőket. Hetente háromszor edzőruhában vagyok, és a hölgyek rendelkezésére állok. - Ez nagyon jól hangzik - mondtam elképedve, hogy ilyen tökéletes munkát találtak JB korlátolt képességei ellenére. JB nagyon helyes volt: lenyűgöző izomzat, szép arc, szabályos, fehér fogsor. Az egészség reklámarca. Mindemellett jámbor és kellemes természete volt. Tara rám nézett, várta a neki kijáró dicséretet. - Ügyes voltál - mondtam neki. Egymás tenyerébe csaptunk. - Most pedig, Sookie, már csak annyi hiányzik a boldogságomhoz, hogy egyik éjjel átugorj – mondta JB. Senki sem tud ilyen egészséges, egyszerű vágyat sugározni, mint JB. - Köszönöm szépen, JB, de már járok valakivel- mondtam, és még csak nem is vettem a fáradságot, hogy halkabban beszéljek. Selah kis kirohanása után úgy éreztem, jót tenne némi dicsekvés. - Óóó! Azzal a Quinn-nel? - kérdezte Tara. Párszor megemlíthettem neki. Bólintottam, és megint egymás tenyerébe csaptunk. - Itt van a városban? - kérdezte halkabban. - Ma reggel ment el - válaszoltam éppolyan halkan. - Mexikói sajtburgert szeretnék - mondta JB. - Akkor azt hozok neked - mondtam, és miután Tara is rendelt, bevonultam a konyhába. Nemcsak JB miatt örültem, hanem amiatt is, hogy Tara és én szemmel láthatóan zöld ágra vergődtünk egymással. Kellett már egy kis lökés, és most meg is kaptam. Mire hazaértem pár bevásárlószatyorral megpakolva, Amelia már hazajött, és a konyha úgy ragyogott, mintha egy lakberendezési kiállításról hozták volna ide. Amelia mindig takarított, amikor ideges volt, vagy unatkozott, ami fantasztikus szokás egy lakótárs esetében - főleg, ha az ember nincs hozzászokva, hogy valakivel együtt lakik. Én magam szerettem a rendet, és időnként rám szokott törni a takarítási vágy, de Ameliához képest trehány alak voltam. A tiszta ablakokat néztem.
- Lelkiismeret-furdalás, mi? - kérdeztem. Amelia válla lehanyatlott. A konyhaasztal mellett ült, kezében bögre valamelyik fura teafőzetével; csak úgy gőzölgött a sötét ital. - Aha - mondta rosszkedvűen. - Láttam, hogy az ágytakaró a mosógépben van. Kezelésbe vettem a foltot, és most kint szárad hátul. Mivel ezt észrevettem, amikor bejöttem, csak bólintottam. - Bob bosszút állt - mondtam. - Aha. Épp megkérdeztem volna, kivel töltötte az éjszakát, de még idejében rádöbbentem, hogy ez cseppet sem tartozik rám. Különben is, nagyon fáradt voltam, és Amelia elsőrangú agyhullámokat sugárzott. Pár másodpercen belül megtudtam, hogy Calvin unokaöccsével, Derrickkel töltötte az éjszakát, de a szex nem volt jó; sőt Derrick ágyneműje nagyon koszos volt, amitől Amelia teljesen kiborult. Továbbá, hogy amikor Derrick reggel felébredt, félreérthetetlenül jelezte, hogy az együtt töltött éjszaka után ők már egy párnak számítanak. Amelia csak nagy nehezen tudta meggyőzni Derricket, hogy hozza haza. A srác azt akarta, hogy maradjon vele Hotshotban. - Kiakadtál? - kérdeztem, miközben bepakoltam a húspogácsákat a hűtőbe. Ezen a héten rajtam volt a sor, hogy főzzek: fasírtot fogunk enni főtt krumplival és zöldbabbal. Amelia bólintott, majd felemelte a bögrét, hogy igyon egy kortyot. Másnaposság elleni házi löttyöt kotyvasztott magának, és megborzongott a saját kísérlete eredményétől. - Aha. Nagyon. Ezek a hotshoti pasik kicsit furák - mondta. - Némelyik igen. Eddig soha senki nem tudott ennyire jól alkalmazkodni a telepatikus képességemhez, mint Amelia. Mivel amúgy is őszinte volt, és nyitott - néha túlságosan is -, azt hiszem, sosem érezte úgy, hogy titkolnivalója van. - Mihez fogsz kezdeni? - kérdeztem. Leültem vele szemben. - Nézd, nem mintha régóta jártam volna Bobbal - kezdte minden bevezetés nélkül a dolgok közepébe vágva. Tudta, hogy megértem. - Csak azt az egyetlen éjszakát töltöttük együtt. Higgy nekem, fantasztikus volt. Tényleg megfogott. Épp ezért kezdtem el... kísérletezni. Bólintottam, megpróbáltam megértőnek látszani. Számomra a kísérletezés, hogy is mondjam, olyasmi, hogy nyalogatok valamit, amit addig még soha, vagy kipróbálok egy olyan pózt, amitől begörcsöl a combom. Ilyesmi. De nem tartozik bele az, hogy a partneremet állattá változtatom. Eddig képtelen voltam összeszedni a bátorságomat, hogy megkérdezzem Ameliát, mi volt ezzel a céljuk, és ezt az agya sem közvetítette. - Azt hiszem, szereted a macskákat – mondtam, ahogy követtem a gondolatot a logikus következtetésig. - Úgy értem, Bob macska, kicsi macsek, és aztán Derricket választottad ki a sok pasi közül, akik mind veled szerették volna tölteni az éjszakát. - Ó? - kapta fel a fejét Amelia. Megpróbált lezserül nemtörődöm lenni. - Többen is voltak? Amelia hajlamos volt túl sokat gondolni magáról boszorkányként, de túl keveset nőként. - Volt egy-kettő... - mondtam, és igyekeztem nem nevetni. Bob bejött, és hangosan dorombolva körbedörgölődzte a lábam. Ennél egyértelműbb célzást nem is tehetett volna, hiszen úgy ment el Amelia mellett, mintha csak egy kupac kutyagumi lett volna. Amelia nagyot sóhajtott. - Nézd, Bob, meg kell bocsátanod - mondta a macskának. - Nagyon sajnálom. Csak magával ragadott a hév. Esküvő, pár sör, utcabál, egy különös partner... Ne haragudj. Nagyon, nagyon sajnálom. Mi lenne, ha megígérném, hogy senkivel nem megyek el, míg rá nem jövök, hogyan változtassalak vissza?
Amelia részéről ez hatalmas áldozat volt, ezt bárki, aki pár napig (vagy hosszabb ideig) olvashatta a gondolatait, megmondhatta. Amelia nagyon is egészséges lány volt, és nagyon egyenes. És az ízlése is igen szerteágazó. - Nos - mondta, miután átgondolta, mit is mondott -, mi lenne, ha megígérném, hogy nem megyek el pasikkal? Bob leült, és kihúzta magát, a farkát mellső mancsa elé húzta. Olyan édes volt, ahogy felnézett Ameliára, nagy sárga szeme még csak nem is pislantott. Mintha átgondolta volna az ajánlatot. Végül dorombolt egyet. Amelia elmosolyodott. - Ezt igennek veszed? - kérdeztem. - Mert ha igen, ne feledd... én csak pasikra bukom, szóval meg ne próbálj megkörnyékezni! - Ó, valószínűleg úgysem próbálnék összejönni veled - mondta Amelia. Azt említettem már, hogy Amelia egy kicsit tapintatlan? - Miért nem? - kérdeztem megbántva. - Bobot nem véletlenül választottam – magyarázta Amelia, és olyan zavartnak látszott, mint amennyire tőle telt. - A sötét hajú soványakat szeretem. - Hát kénytelen leszek ezzel megbékélni - mondtam, és igyekeztem nagyon csalódott képet vágni. Amelia hozzám vágta a teatojást, amelyet a levegőben kaptam el. - Jók a reflexeid - mondta döbbenten. Vállat vontam. Noha sok idő telt el azóta, hogy vámpírvért ittam, úgy látszik, valamennyi maradt még a szervezetemben. Mindig is egészséges voltam, de most még fejfájásom sem igen volt. És gyorsabban mozogtam, mint a legtöbb ember. Nem én voltam az egyetlen, aki élvezte a vámpírvérfogyasztás mellékhatásait. Most, hogy ezek a hatások széles körben ismertté váltak, a vámpírok maguk is prédák lettek. A vérük begyűjtése és a feketepiacon való eladása jövedelmező és nagyon veszélyes munka volt. Pont aznap reggel hallottam a rádióban, hogy egy csapoló eltűnt a texarkanai lakásából, miután feltételesen szabadlábra helyezték. Ha ellenségeddé teszel egy vámpírt, bőven van ideje kivárni az alkalmat, míg neked nincs. - Talán a tündérvér teszi - mondta Amelia, és elgondolkodva bámult. Megint vállat vontam, most határozottan úgy, mint aki ejteni akarja a témát. Csupán nemrég tudtam meg, hogy valamelyik felmenőmtől tündérvért örököltem, és ennek cseppet sem örültem. Még azt sem tudtam, melyik ágról jött ez az örökség, azt meg főként nem, pontosan kitől. Csak annyit tudtam, hogy valamikor a múltban a családomban valaki egészen közeli kapcsolatot létesített egy tündérrel. Órákat töltöttem elsárguló családfám és a nagyi által nagy gonddal összeállított családi legendárium felett, és semmilyen nyomra nem bukkantam. Mintha a gondolatom idézte volna meg, Claudine kopogtatott be a hátsó ajtón. Nem fátyolszárnyon érkezett, hanem kocsival. Claudine teljesen tündér volt, többféleképp el tudott jutni valahova, de azokat a módokat csakis vész esetén használta. Nagyon magas volt, sötét haja sűrű és hosszú, a szeme nagy és mandulavágású. A hajával el kell takarnia a fülét, mert testvérével, Claude-dal ellentétben, ő nem műttette meg hegyes fülét. Claudine lelkesen megölelt, de Ameliának csak odaintett. Nem voltak oda egymásért. Amelia szerezte a varázstudományát, míg Claudine maga volt a varázs. Egyik sem bízott a másikban. Rendes körülmények között Claudine volt a legnapsugarasabb teremtés, akivel valaha is találkoztam. Nagyon kedves és édes, segítőkész, mint egy természetfeletti cserkészlány, mert ilyen a természete, és mert nagyon igyekszik feljebb jutni a varázsranglétrán, mert angyal akar lenni. Ma este azonban Claudine arca szokatlanul komoly volt. Elszorult a szívem. Le akartam feküdni aludni, és magamban Quinn után akartam epekedni, és lenyugtatni háborgó idegeimet a Merlotte's-beli incidens után. Nem akartam rossz híreket hallani.
Claudine leült velem szemben a konyhaasztalhoz, és megfogta a kezem. Egy pillantást azért vetett Ameliára is. - Menj sétálni, boszi! - mondta, és én nagyot néztem. - Hegyes fülű banya - dörmögte Amelia, de felállt kezében a teásbögrével. - Pasigyilkos - vágott vissza Claudine. „ - Nem is halt meg! - visította Amelia. - Csak, csak... megváltozott! Claudine felhorkant, és éppenséggel ez megfelelő válasz volt. Túl fáradt voltam, hogy letorkoljam Claudine-t szokatlan durvasága miatt, ráadásul olyan erősen szorította a kezem, hogy nem igazán tudtam örülni annak, hogy a jelenlétével meg akar nyugtatni. Mi a baj? - kérdeztem. Amelia kiviharzott a konyhából, és hallottam, ahogy kopog a cipője felfelé a lépcsőn. Nincsenek a közelben vámpírok? - kérdezte Claudine aggodalmasan. Mindenki tudja, hogy egy csokiimádó hogyan érez egy fincsi, csokoládédarabokkal teli, dupla réteg keserű csokiba mártott jégkrém iránt. Nos, a vámpírok számára ilyenek a tündérek. A ház üres, csak én, Amelia és Bob vagyunk itthon - mondtam. Nem akartam megtagadni Bobtól, hogy emberszámba veszem, habár erre néha elég nehéz volt emlékezni, főként, amikor ki kellett takarítani a macskavécét. - Elmész a csúcstalálkozóra? - Igen. - Miért? Ez jó kérdés. - A királynő fizet érte - mondtam. - Ennyire szükséged van a pénzre? Épp nekiálltam volna eloszlatni az aggodalmait, de aztán alaposan átgondoltam. Claudine rengeteget tett értem, és a legkevesebb, amit érte tehetek, hogy átgondolom, amit mond. - Elvagyok nélküle - mondtam. Végül is még megvolt az a pénz, amit Eric azért fizetett, hogy elrejtettem egy csapat boszorkány elől. Ám nagy része elfogyott, úgy tűnt, ez a pénz szokása; a biztosítás nem fedezett mindent, ami megsérült vagy elpusztult a tűzben, amely a télen felemésztette a konyhámat, és új háztartási gépeket kellett vennem, meg adakoztam az önkéntes tűzoltóknak. Olyan gyorsan jöttek ki, és olyan keményen küzdöttek a konyhám és a kocsim megmentéséért. Aztán Jasonnek segítségre volt szüksége, hogy kifizesse az orvost, aki Crystalt kezelte a vetélés után. Rájöttem, hogy hiányzik a biztonsági tartalék, amely elválasztja a fizetőképességet és pénztelenséget. Meg akartam erősíteni a pénzügyi támaszomat, újra feltölteni a készletet. A kis hajóm veszélyes anyagi vizeken suhant, és jobb szerettem, ha van egy vontatóhajóm, amely felszínen tartja. Elvagyok nélküle - mondtam határozottabban-, de nem akarok. Claudine felsóhajtott. Az arcán szomorúság tükröződött. - Nem mehetek veled - mondta. - Tudod jól, hogy viselkednek velünk a vámpírok. Még csak meg sem jelenhetek. - Ezt megértem - mondtam egy kicsit meglepetten. Álmomban sem jutott volna eszembe, hogy Claudine eljönne. - És szerintem baj lesz. - Milyen baj? - A legutolsó alkalommal, amikor vámpír-összejövetelen voltam, hatalmas balhé tört ki, elképesztő balhé, a lehető legvéresebb balhé. - Nem tudom - mondta Claudine. - De érzem, hogy közeledik, és szerintem jobb lenne, ha itthon maradnál. Claude szerint is.
Claude egy fikarcnyit sem törődött azzal, hogy mi történik velem, de Claudine elég nagylelkű volt ahhoz, hogy a testvérét is belevegye a kedvességébe. Amennyire meg tudtam mondani, Claude egyedül dekorációként jelentett hasznot a világ számára. Végtelenül önző volt, társaságban modortalan, és rendkívül gyönyörű. - Sajnálom, Claudine, hiányozni fogsz, míg Rhodesban leszek - mondtam. - De megígértem, hogy megyek. - A vámpírokkal tartasz - mondta Claudine lehangoltan. - Ezzel úgy fognak rád tekinteni, mint aki az ő világukhoz tartozik, örökre. Soha többé nem leszel ártatlan szemlélő. Túl sok lény fogja tudni, hogy ki vagy, és hol találhat meg. Nem is attól rázott ki a hideg, amit Claudine mondott, hanem ahogyan mondta. Igaza volt. Nem tudtam érvelni ellene, habár azt hittem, már így is épp elég mélyen benne voltam a vámpírvilágban ahhoz, hogy csak úgy kihátrálhassak. Ahogy ültem a konyhámban a délutáni nap sugárnyalábjában, elért a megvilágosodás, amely örökre megváltoztatja az embert. Amelia csöndben volt odafent. Bob visszajött hozzánk, leült az etetőtálja mellé, és onnan bámult fel Claudine-ra. Claudine szinte ragyogott a napsugárban, amely egyenesen az arcát világította meg. A legtöbb embernek ilyenkor kijön minden apró bőrhibája. Claudine még mindig tökéletesnek látszott. Nem voltam benne biztos, hogy valaha is meg fogom érteni Claudine-t és a világról való nézeteit, és még mindig ijesztően keveset tudtam az életéről; de egészen biztos voltam benne, hogy valami okból az én jólétemnek szentelte magát, és határozottan aggódik értem. És mégis tudtam, hogy el fogok menni Rhodesba a királynővel, Erickel és a megtagadottal, és a louisianai küldöttség többi tagjával. Vajon érdekelt, mi szerepelhet egy vámpír-csúcstalálkozó napirendjén? Vajon szerettem volna, ha a társadalom élőhalott tagjai még jobban felfigyelnek rám? Vajon azt akartam, hogy vámpiristának bélyegezzenek, olyan halandónak, aki egyszerűen imádja a járkáló halottakat? Vajon a lelkem bizonyos része arra vágyott, hogy Bill közelében lehessen anélkül, hogy kerestem volna, hátha érzelmi igazolást találok a csalárdságára? Vagy Ericről szólt volna az egész? Lehetséges, hogy még magam sem tudtam róla, de szerelmes voltam a feltűnő vikingbe, aki olyan jóképű volt, olyan jól szeretkezett és egyúttal olyan diplomatikus volt? Csupa olyan probléma, amelyből egész szappanopera-évadot lehetett volna kerekíteni. - Hallgassanak minket meg holnap is! - dünnyögtem. Amikor Claudine ferdén nézett rám, hozzátettem: - Claudine, nagyon zavarba hoz, hogy elmondjam, olyan dologra készülök, ami több szinten sem logikus, de kell a pénz, és meg fogom tenni. Nemsokára hazajövök, és találkozunk. Ne aggódj, kérlek! Amelia visszacsörtetett a konyhába, és újabb adag teát készített magának. A végén el fog úszni... Claudine ügyet sem vetett rá. - De aggódni fogok - mondta kertelés nélkül. - Baj lesz, kedves barátnőm, és egyenesen rád fog lesújtani. - De nem tudod, hogyan és mikor? A fejét rázta. - Nem, csak annyit tudok, hogy baj közeleg. - Nézz a szemembe - dörmögte Amelia. - Egy magas, sötét hajú férfit látok... - Fogd be! - szóltam rá. Hátat fordított nekünk, és színpadias mozdulatokkal tépkedni kezdte az elszáradt leveleket az egyik növényéről. Claudine nem sokkal később távozott. A látogatása hátralévő ideje alatt már nem tért vissza a szokott jókedve. Többet egy szót sem ejtett az elutazásomról.
6. fejezet
Két nappal Jason esküvője után reggel már sokkal jobban éreztem magam. Sokat segített, hogy volt feladatom. Tara butikjában kellett lennem rögtön az után, hogy tízkor kinyitott. Ki kellett válogatnom a ruhákat, amelyek Eric szerint szükségesek lesznek a csúcstalálkozón. A Merlotte'sba csak délután fél hatra kellett bemennem, ezért az a kellemes érzésem támadt, hogy az egész nap az enyém. - Szia, csajszi! - köszöntött Tara. Előjött az üzlet túlsó végéből, hogy üdvözöljön. Részmunkaidős segítője, McKenna egy pillantást vetett rám, majd folytatta a ruhák pakolását. Azt feltételeztem, hogy a rossz helyre visszatett holmikat rakja rendbe; mintha a ruhabolti alkalmazottak rengeteg időt töltenének ezzel. McKenna meg sem szólalt, és hacsak nem tévedtem, megpróbálta elkerülni, hogy beszélgetnie kelljen velem. Ez fájt, hiszen meglátogattam a kórházban, amikor két hete kivették a vakbelét, és még egy kisebb ajándékot is vittem neki. - Mr. Northman üzlettársa, Bobby Burnham betelefonált, hogy szükséged lenne pár holmira az utazáshoz - mondta Tara. Bólintottam. - Utcai ruhára van szükséged? Vagy kosztümre, valami hivatalosabb jellegűre? - Tökéletesen hamis vidámsággal mosolygott rám, és tudtam, hogy dühös, mert félt. - McKenna, elvihetnéd azokat a leveleket a postára - fordult Tara McKennához némi éllel a hangjában. McKenna kisietett a hátsó ajtón, úgy szorította a hóna alá a postáznivalót, mint egy lovaglópálcát. - Tara - mondtam -, nem az, amire gondolsz. - Sookie, ez nem tartozik rád - mondta, és erősen igyekezett semleges hangon beszélni. - Szerintem pedig igen - mondtam. - A barátnőm vagy, és nem akarom, hogy azt gondold, csak a mulatság kedvéért utazom el egy rakás vámpírral. - Akkor meg miért mész velük? - Tara arcáról azonnal eltűnt a tettetett vidámság. Halálosan komoly volt. - Fizetnek azért, hogy néhány louisianai vámpírt elkísérjek egy nagy megbeszélésre. Én leszek az ő...hogy is mondjam, halandó Geiger-számlálójuk. Megmondom nekik, ha egy halandó keresztbe akar tenni nekik, és tudni fogom, mire gondol a többi vámpír halandója. Csak erről az egy esetről van szó. - Jobban nem fejthettem ki. Tara korábban sokkal jobban belekeveredett a vámpírok világába, mint kellett volna, és majdnem megölték. Azt akarta, hogy semmi köze ne legyen az egészhez, és nem is hibáztathattam. De akkor sem mondhatta meg nekem, hogy mit csináljak. Már átvizsgáltam a lelkem erről a kérdésről még az előtt, hogy Claudine kioktatott volna, és senki másnak nem engedtem meg, hogy megkérdőjelezzen, amikor már döntöttem. Elfogadni a ruhákat, az rendben. Vámpíroknak dolgozni, az is rendben... mindaddig, míg nem szolgáltattam be halandókat, hogy megöljék őket. - Amióta az eszemet tudom, barátok vagyunk- mondta Tara csendesen. - Jóban, rosszban. Szeretlek, Sookie, és mindig szeretni foglak; de ez most igazán rossz időzítés. - Tarát már annyi csalódás érte az életben, és annyit aggódott, hogy egyszerűen nem volt hajlandó többet lenyelni. Ezért lazábbra vette a velem való érintkezést, és arra gondolt, hogy este felhívja JBt, és feleleveníti vele a testi kapcsolatot, és ezt szinte az én emlékezetemre fogja megtenni. Elég furcsa volt így előre megírni a sírfeliratomat.
- Szükségem lesz egy estélyire, egy koktélruhára és pár csinos nappali ruhára is mondtam, és teljesen szükségtelenül átfutottam a listámat. Nem akartam tovább hülyíteni Tarát. Jól fogom magam érezni, akármennyire savanyú képet vágott is hozzá. Majd megbékél, mondtam magamban. És élvezni fogom a ruhavásárlást is. Az estélyivel és a koktélruhával kezdtem. Vettem két kosztümöt, amelyeket üzletkötéshez szoktak felvenni (de nem egészen olyat, mert nem tudtam elképzelni magamat hajszálcsíkos feketében). És két nadrágkosztümöt. És harisnyát, térdharisnyát, egy-két hálóinget. Lelkiismeret-furdalás és öröm közt ingadoztam. Többet költöttem Eric pénzéből, mint ami feltétlenül szükséges volt, és azon merengtem, mi történne, ha Eric megkérne, hogy mutassam meg neki, miket vett. Akkor nagyon szörnyen éreztem volna magam. De olyan volt, mintha elkapott volna a vásárlási láz, egyrészről a puszta öröm miatt, amit okozott, másrészről pedig a Tara iránt érzett dühöm miatt, harmadrészt azért, hogy elnyomjam a félelmet, amely elhatalmasodott rajtam, valahányszor arra gondoltam, hogy egy vámpírcsoporttal kell tartanom. Megint felsóhajtottam, ez alkalommal nagyon halkan és csak magamban, majd visszatettem a fehérneműt és a hálóingeket a pultra. Nem létfontosságúak. Annyira rossz volt megválni tőlük, de összességében jobban éreztem magam ettől. Konkrét igény miatt ruhát venni, nos, az rendben van. Ez olyan, mint az étel. De alsóneműt venni, az merőben más dolog volt. Olyan, mint a pilótakeksz. Vagy a négercsók. Édes, de árt. A helyi pap, aki elkezdett járni a Nap Testvérisége összejöveteleire, azt mondta, hogy ha valaki vámpírokkal barátkozik, vagy esetleg dolgozik is nekik, az olyan, mintha nyíltan kijelentené, hogy meg akar halni. Mindezt épp egy hete a hamburgere felett magyarázta el. Most eszembe jutott, amit mondott, ahogy ott álltam a kassza előtt, míg Tara a gépbe vitte a vásárlásomat, amelyért vámpírpénzzel fizettek. Tényleg azt hittem, hogy meg akarok halni? Megráztam a fejem. Nem, nem hittem. És azt gondoltam, hogy a Nap Testvérisége, egy szélsőjobbos vámpírellenes mozgalom, amely ijesztő sebességgel hódított teret Amerikában, egy nagy baromság. Nevetséges volt, hogy elítéltek minden halandót, akinek bármi köze is volt vámpírokhoz, még ha csak annyiból állt is az egész, hogy egy vámpír tulajdonában álló vállalkozással létesített kapcsolatot. De ha már itt tartottunk, egyáltalán miért vonzódtam a vámpírokhoz? Az igazság az, hogy olyan kevés esélyem volt arra, hogy olyan életem legyen, mint amilyen az osztálytársaimnak kijutott - olyan élet, amelyről felnőve azt gondoltam, ideális -, hogy bármilyen más élet, amilyet ki tudtam alakítani magamnak, érdekesnek tűnt. Ha nem lehetett férjem és gyerekem, és nem törhettem a fejem, hogy mit vigyek a gyülekezeti szeretetvendégségre, vagy nem aggódhattam amiatt, hogy újra kellene festetni a házunkat, akkor majd aggódom azon, hogy milyen hatással lesz a nyolccentis sarok az egyensúlyérzékemre, amikor egy több kiló flitterrel díszített ruhát viselek. Amikor menni készültem, McKenna, aki közben visszatért a postáról, kivitte a táskákat a kocsimhoz, míg Tara egyeztette az összeget Eric nappali mindenesével, Bobby Burnhammel. Tara elégedett arccal tette le a telefont. - Mindent felhasználtam? - kérdeztem, mert kíváncsi voltam, Eric mennyit szánt rám. - Közel sem - válaszolt Tara. - Akarsz még venni valamit? De már nem érdekelt a dolog. - Nem - válaszoltam. - Elég holmit vettem. - Erős késztetést éreztem, hogy megkérjem Tarát, vegyen vissza minden egyes darabot. Aztán arra gondoltam, milyen tisztességtelen lenne ez vele. - Köszönöm, hogy segítettél, Tara. - Ezer örömmel - bólintott. A mosolya egy kicsit melegebb volt, és sokkal őszintébb. Tara mindig szeretett pénzt keresni, és sosem volt képes sokáig haragudni rám. - El kellene menned Clarice-ben a Cipővilágba, hogy vegyél valamit az estélyihez. Épp árleszállítás van.
Összekaptam magam. Ma kellett elintéznem mindent. A következő állomás tehát a Cipővilág. Egy hét múlva indultam, és azon az éjszakán szinte összefolytak az események a munkahelyemen, annyira izgatott voltam az utazás miatt. Még soha nem jártam olyan messze, mint Rhodes, amely egész fönt volt Chicago közelében; ami azt illeti, sosem jártam a MasonDixon-vonaltól északabbra. Csak egyszer repültem, és az is rövid ideig tartott, mert Shreveportból mentem Dallasba. Vennem kellett egy bőröndöt is, olyan kerekeset. Aztán vennem kellett... egy egész hosszú listát készítettem magamban a kisebb dolgokról. Tudtam, hogy egyes szállodák adnak hajszárítót. De vajon a Gízai Piramis Hotel is? A Piramis volt az egyik leghíresebb, vámpírokra szakosodott szálloda, időközben több ilyen is megjelent az amerikai nagyvárosokban. Mivel már megbeszéltem a szabadságomat Sammel, aznap éjjel megmondtam neki, mikor indul a gépem. Sam az irodájában, az asztal mögött ült, amikor bekopogtam az ajtaján vagyis az ajtófélfán, mert Sam szinte soha nem csukta magára az ajtót. Felnézett a számlakimutatásból. Örült, hogy félbeszakítják. Amikor a könyvelésen dolgozott, mindig beletúrt vörösesszőke hajába, és most úgy nézett ki, mint aki a konnektorba nyúlt. Sam sokkal szívesebben lett volna kint a bárpultnál, mint idebent ezt a feladatot végezve, de ma estére felfogadott egy beugrót, pont azért, hogy rendbe tehesse a könyvelést. - Gyere be, Sook - mondta. - Hogy állnak a dolgok odakint? - Elég nagy a pörgés; épp csak egy másodpercem van. Csak szólni akartam, hogy jövő csütörtökön indulok. Sam megpróbált mosolyogni, de végül csak egy boldogtalan pillantásra futotta. - Muszáj megtenned? - kérdezte. - Hé, ezt már megbeszéltük - mondtam figyelmeztetőn. - Nos, hiányozni fogsz - magyarázta. - És egy kicsit aggódom is. Te és egy csomó vámpír... - Halandók is lesznek, olyanok, mint én. - Nem olyanok, mint te. Halandók lesznek, akik beteges módon vonzódnak a vámpírkultúrához, meg hullarablók, akik alig várják, hogy pár dolcsit keressenek az élőhalottakon. Egyikük sem egészséges ember, aki hosszú életre számíthatna. - Sam, két évvel ezelőtt fogalmam sem volt róla, hogy igazából milyen az engem körülvevő világ. Nem tudtam, te mi is vagy valójában; nem tudtam, hogy a vámpírok épp annyira különböznek egymástól, mint mi. Nem tudtam, hogy tényleg léteznek tündérek. Mindezt el sem tudtam volna képzelni – megráztam a fejem. - Micsoda világ is ez, Sam! Csodálatos és egyben ijesztő. Minden nap más. Sosem gondoltam volna, hogy valamirevaló életem lesz, de most van. - Én lennék az utolsó, aki megtagadná tőled a napfényt, Sookie - mondta Sam, és rám mosolygott. De nem kerülte el a figyelmemet, hogy az állítása egy hangyányit kétértelmű volt. Pam aznap éjjel eljött Bon Tempsbe, tengerészkék zsinórral szegett halványzöld kezeslábasában unottnak tűnt és higgadtnak. Tengerészkék gombos félcipőt viselt... nem viccelek. Nem is tudtam, hogy még árulnak ilyeneket. A sötét bőr fényesre volt suvickolva, a fém gombdísz is új volt. Rengeteg elismerő pillantást bezsebelt a bárban. Az én szekciómban ült le az egyik asztalhoz, és várt türelmesen, a kezét maga előtt az asztalon összefonva. Felvette a vámpírokra jellemző testtartást, amely mindenkit nyugtalanná tett, aki még nem találkozott vele - a szeme nyitva, de nem látott vele, a teste teljesen mozdulatlanná dermedt, az arca kifejezéstelen. Mivel épp lazított, kiszolgáltam másokat, mielőtt odamentem volna az asztalához. Biztos voltam benne, hogy tudom, miért jött, és cseppet sem vártam ezt a beszélgetést. - Pam, hozhatok egy italt?
- Szóval mi van azzal a tigrissel? - kérdezte azonnal a tárgyra térve. - Quinn-nel járok most - mondtam. - A munkája miatt elég keveset vagyunk együtt, de
majd látjuk egymást a csúcstalálkozón - Quinnt felkérték, hogy szervezze meg a csúcstalálkozó néhány szertartását és rituáléját. Sok dolga lesz, de azért csak fogom látni néha, és máris izgatott voltam a lehetőségtől. - A csúcstalálkozó után egy hónapot együtt töltünk – mondtam Pamnek. Hohó, lehet, hogy egy kicsit túlzásba vittem a beszámolót. Pam arcáról leolvadt a mosoly. - Sookie, nem tudom, milyen furcsa játékot játszotok Erickel, de nem tesz jót nekünk. - Semmit sem játszunk! Semmit! - Lehet, hogy te nem, de ő igen. Azóta nem saját maga, hogy egy ideig nálad lakott. - Fogalmam sincs, mit kezdjek ezzel – mondtam elgyengülten. - Én sem tudom - folytatta Pam -, de remélem, hogy kezelni tudja a veled kapcsolatos érzelmeit. Nem szereti, hogy kötődik valakihez. Már nem az a gondtalan vámpír, mint régen. Vállat vontam. - Pam, ennél egyenesebb már nem is lehettem volna vele. Szerintem valami más miatt aggódik. Túlbecsülöd a jelentőségemet abban, amit Eric tervez. Ha érez is irántam olthatatlan szerelmet, nekem nem beszélt róla. És nem is találkozunk. És tud Quinnről is. - De kényszerítette Billt, hogy valljon neked, nem? - Nos, Eric ott volt - mondtam bizonytalanul. - Úgy gondolod, hogy Bill valaha is elárulta volna neked, ha Eric nem parancsolja meg neki? Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy azt az éjszakát úgy, ahogy van, elfelejtsem. Valahol a lelkem mélyén tudtam, hogy Bill színvallásának furcsa időzítése jelentőségteljes, csak akkor nem akartam gondolkodni rajta. - Szerinted Ericet érdekelte volna, hogy mit parancsoltak Billnek, főleg hogy ezt még fel is fedje egy halandó nő előtt, ha nem lennének illetlen érzései irántad? Én sosem fogalmaztam meg magamnak így. Annyira összetört Bill vallomása - a királynő azért küldte ide, hogy elcsábítson (ha szükséges), és így férkőzzön a bizalmamba -, hogy nem gondolkodtam el azon, Eric miért kényszerítette Billt abba a helyzetbe, hogy felfedje a cselszövést. - Pam, nem tudom. De figyelj, én itt dolgozom, és muszáj valami innivalót rendelned. A többi asztalhoz is oda kell mennem. - Akkor nulla negatív. TrueBlood. Elsiettem, hogy a hűtőből kivegyem az italt, majd felmelegítettem a mikróban, aztán óvatosan felráztam, hogy a hőmérséklete egyenletes legyen. A folyadék bevonta az üveg falát, elég borzalmasan festett, de tényleg úgy nézett ki és az íze is olyan volt, mint az igazi vérnek. Egyszer Billnél pár cseppet kitöltöttem egy pohárba, onnan tudtam, milyen. Amennyire én megmondhatom, szintetikus vért inni pontosan olyan, mint igazi vért. Bill mindig is szerette, habár többször is megjegyezte, hogy nem az íz a lényeg; az érzés, ahogy a fog a húsba mélyed, érezni a halandó szívverését, ettől olyan jó vámpírnak lenni. Egy üvegből kortyolgatni a vért meg sem közelítette ezt az élményt. Kivittem az üveget és egy borospoharat Pam asztalához, és odatettem elé, természetesen szalvétával együtt. Sookie... - felnéztem, és láttam, hogy Amelia jött be. A lakótársam elég gyakran tért be a bárba, de meglepett, hogy ma este is. - Mi az? - kérdeztem. Um... szia - mondta Amelia Pamnek. Megnéztem magamnak Amelia vasalt szövetnadrágját, csinos, fehér golfingét és ugyanilyen szép fehér teniszcipőjét. Pamre pillantottam, akinek fakó szeme tágra nyílt, még sosem láttam ilyennek. - A lakótársam, Amelia Broadway - mondtam Pamnek. - Amelia, Pam, a vámpír. - Örülök, hogy megismerhetlek - mondta Pam.
Szia... csinos a ruhád - mondta Amelia, Pam elégedettnek tűnt. - A tied is nagyon csinos - mondta. Helyi vámpír vagy? - kérdezte Amelia. Sok mindent lehetett rá mondani, csak azt nem, hogy nem szókimondó. Meg hogy nem cserfes. Eric helyettese vagyok - válaszolta Pam. - Ugye, tudod, hogy ki Eric Northman? - Persze - mondta Amelia. - Ő az a hősszerelmes szőke izompacsirta, aki Shreveportban lakik, nem? Pam elmosolyodott. A szemfoga kijjebb jött egy kicsit. Ameliáról a vámpírra néztem. Atyaúristen! - Esetleg el szeretnél valamelyik este látogatni a bárba? - érdeklődött Pam. - Ó, persze... - mondta Amelia, de nem úgy, mint akit különösebben izgat a gondolat. Kérette magát. Még vagy tíz percig, ha jól ismertem a kis boszorkát. Otthagytam őket, mert hívott az egyik vendég. Szemem sarkából láttam, hogy Amelia leül Pam mellé, beszélgetnek pár percig, majd Amelia feláll, odasétál a bárpulthoz, és várja, hogy odamenjek én is. - És mi szél hozott ide ma este? - kérdeztem talán egy kicsit túl nyersen. Amelia szemöldöke a magasba szökött, de nem kértem elnézést. - Csak szólni akartam, hogy otthon telefonon kerestek. - Ki? - Quinn. Éreztem, hogy mosoly terül el a képemen, ezúttal igazi. - Mit mondott? - Azt, hogy találkoztok Rhodesban. És már most hiányzol neki. - Kösz, Amelia. De miért nem telefonáltál ide, vagy mondtad el, amikor hazaértem? - Ó, egy kicsit unatkoztam. Tudtam, hogy így lesz, előbb vagy utóbb. Ameliának munkára van szüksége, teljes munkaidősre. Természetesen hiányzott neki a nagyváros és a barátai. Noha még a Katrina előtt jött el New Orleansból, amióta a pusztító vihar végigsöpört a városon, minden nap szenvedés volt neki egy kicsit. Ameliának a varázslás is hiányzott. Reménykedtem benne, hogy összebarátkoznak Hollyval, a másik pincérnővel, aki hithű wicca volt. De miután bemutattam őket egymásnak, és egy kicsit elbeszélgettek, Amelia csak annyit mondott nagy morcosan, hogy Holly és ő nagyon különböző boszorkányok. Amelia (legalábbis ő így tartotta) igazi boszorkány, míg Holly csak wicca. Amelia alig palástolt lenézéssel tekintett a wicca hitre. Egyszer vagy kétszer találkozott Holly boszorkánygyülekezetével, részint azért, hogy a tűz közelében maradjon...részint azért, mert más szakmabeliek társaságára vágyott. Mindamellett nagyon félt, hogy a New Orleans-i boszorkányok felfedezik, és nagy árat kell majd fizetnie azért, amiért átváltoztatta Bobot. És hogy még egy érzelmi réteggel gazdagodjon a történet, a Katrina óta Amelia aggódott a hajdani társai épségéért. Nem tudott anélkül utánajárni, hogy jól vannak-e, hogy azok ne találtak volna rá. Mindezek ellenére azonban tudtam, hogy eljön az a nap (vagy éjjel), amikor Amelia már nem bír megülni a fenekén, és messzebb merészkedik a házamtól, a kertemtől és Bobtól. Igyekeztem nem összeráncolni a szemöldökömet, amikor Amelia visszament Pam asztalához. Emlékeztettem a bennem sopánkodó nénikét, hogy tud magára vigyázni. Valószínűleg. A hotshoti éjszaka előtt sokkal biztosabb voltam benne. Folytattam a munkát, és gondolataim Quinn hívására terelődtek. Bárcsak nálam lett volna az új mobilom (hála a kis lakbérnek, amit Amelia fizetett, megengedhettem magamnak egyet), de úgy gondoltam, nem helyes magamnál tartanom munka közben, és Quinn tudta, hogy csak akkor lenne nálam és kapcsolnám be, ha szabadon felvehetném. Bárcsak otthon várna, amikor egy óra múlva hazaindulok. A fantázia ereje szinte megrészegített. Habár kellemes lett volna megfürödnöm ebben az érzésben, az új kapcsolatom boldogságában, úgy döntöttem, ideje lenyugodni és -
szembenézni a valósággal. Arra összpontosítottam, hogy rendesen kiszolgáljam a vendégeimet, mosolyogjak és fecserésszem, ha kell, és párszor felfrissítsem Pam TrueBloodját. Ettől eltekintve négyszemközt hagytam Ameliát és Pamet. Végre letelt a munkaidőm, és kiürült a bár. A többi felszolgálóval együtt elvégeztem a zárás utáni teendőket. Amikor már minden szalvétatartót feltöltöttem, és a sószórók is teletöltve várták a másnapot, végigmentem a kis folyosón a raktárba, hogy betegyem a kötényemet a szennyeskosárba. Miután éveken át célozgattunk és panaszkodtunk, Sam végül felakasztott hátul egy tükröt a kedvünkért. Azon kaptam magam, hogy teljesen megmerevedve bámulom magam. Megráztam magam, és elkezdtem kioldani a kötényemet. Arlene épp vörös haját igazgatta. Mostanában már nem voltunk olyan jóban. Közel került a Nap Testvériségéhez. Habár a testvériség információs szervezetként tüntette fel magát, amely a vámpírokról való„igazság" terjesztését hivatott előmozdítani, olyanok is helyet kaptak soraikban, akik szentül hitték, hogy a vámpírok lényegüknél fogva gonoszak, és el kell taposni őket, mégpedig kíméletlenül. A testvériség legdurvább tagjai azokon a halandókon vezették le a haragjukat és félelmüket, akik vámpírokkal érintkeztek. Mint például én. Arlene a tekintetemet kereste a tükörben. Nem néztem a szemébe. - Az a vámpír a bárban a haverod? - kérdezte, és nagyon kellemetlen hangsúllyal nyomta meg az utolsó szót. - Igen - mondtam. Még ha nem kedveltem volna Pamet, akkor is azt mondtam volna, hogy a haverom. A testvériségtől felállt a szőr a hátamon. - Többet kellene halandókkal lógnod – jegyezte meg Arlene. Szája kemény vonalra húzódott, és erősen kifestett szeme összeszűkült az indulattól. Sosem volt egy észlény, de még engem is meglepett és el is keserített, milyen gyorsan beszippantotta a testvériség gondolatvilága. - Az időm kilencvenöt százalékában halandókkal vagyok, Arlene. - Száznak kellene lennie. - Arlene, ez mennyiben tartozik rád? - Kezdtem elveszíteni a türelmemet. - Csak azért vállaltad el a túlórákat, hogy elmehess egy csapat vámpírral valami gyűlésre, nem? - Még egyszer kérdezem: mi közöd hozzá? - Mi ketten nagyon sokáig voltunk barátok, Sookie, egészen addig, míg Bill Compton be nem sétált a bárba. Most pedig állandóan a vámpírokkal vagy, és furcsa embereket engedsz a házadba. - Nem kell igazolnom előtted az életmódomat - mondtam, és végképp elfogyott a türelmem. Beleláttam a fejébe, láttam azt a sok önelégült, nagyképű, fölényesen ítélkező gondolatot. Fájt. Szíven ütött. Vigyáztam Arlene gyerekeire, vigasztaltam, amikor egyremásra otthagyták azok a bitang férfiak, kitakarítottam a lakókocsiját, megpróbáltam bátorítani, hogy olyan férfiakkal találkozzon, akik nem gyalogolnak keresztül rajta. Most pedig csak bámult rám, meglepődve, hogy mérges vagyok. - Szemmel láthatóan nagy űr tátonghat az életedben, ha ezzel a testvériség-baromsággal kell betömnöd - mondtam. - Nézd csak meg, milyen ragyogó jellemeket fogsz ki, akikkel jársz, aztán meg hozzájuk mész feleségül! - Ezzel a keresztényietlen döféssel sarkon fordultam, és kisétáltam a bárból; örültem, hogy a retikülömet már korábban kihoztam Sam irodájából. Semmi sem volt rosszabb annál, amikor egy látványos kivonulás után vissza kellett menni. Egyszer csak ott termett mellettem Pam. Olyan gyorsan jelent meg, hogy észre sem vettem. Hátranéztem a vállam felett. Arlene ott állt a falnak dőlve, az arcát eltorzította a fájdalom és a harag. A végszómmal elevenére tapintottam. Egyik barátja ellopta tőle a családi ezüstöt, és a férjei... azt sem tudtam, hol kezdjem.
Pammel kint jártunk már, mire reagálhattam volna a jelenlétére. Letaglózott Arlene heves kifakadása és a saját dühöm. - Semmit sem kellett volna mondanom a pasasról- mondtam. - Csak mert Arlene egyik férje gyilkos volt, ez nem érv arra, hogy durva legyek. - Mintha a nagyi beszélt volna belőlem, és reszketve felnevettem. Pam egy kicsit alacsonyabb volt nálam, s most kíváncsian nézett fel rám, míg próbáltam visszanyerni az önuralmamat. - Ez egy ribanc - mondta Pam. Kivettem egy papír zsebkendőt a retikülömből, hogy felszárítsam a könnyemet. Ha dühös voltam, gyakran sírva fakadtam, és utáltam ezt. A sírástól gyengének látszottam, akármi váltotta is ki. Pam megfogta a kezem, és a hüvelykujjával letörölte a könnyeimet. A gyengéd mozdulat hatását némileg kioltotta az, hogy utána a szájába vette az ujját, de gondoltam, csak jót akar. - Nem mondanám, hogy ribanc, de tényleg nem olyan óvatos a pasikkal, mint kellene ismertem el. - Miért véded? - Megszokásból - mondtam. - Évek óta barátok vagyunk. - Mit tett érted a barátságával? Milyen hasznod volt belőle? - Hát... - itt el kellett gondolkoznom. - Azt hiszem, legalább elmondhattam, hogy van barátnőm. Szerettem a gyerekeit, vigyáztam rájuk. Amikor Arlene nem tudott dolgozni, átvettem a műszakját, és ha ő dolgozott helyettem, cserébe kitakarítottam a lakókocsiját. Meglátogatott, amikor beteg voltam, és hozott ennivalót. De leginkább elviselte a különcségeimet. - Kihasznált, és még te éreztél hálát – mondta Pam. Kifejezéstelen fehér arca semmit sem árult el az érzéseiből. - Figyelj, Pam, nem erről volt szó. - Akkor miről, Sookie? - Tényleg kedvel. És tényleg voltak szép napjaink. - Ez a nő lusta. És ez kiterjed a barátságra is. Ha könnyű barátságosnak lenni, akkor az. Ha azonban megfordul a szél, máris oda a barátsága. És szerintem a szél most megfordult. Új megoldást talált, hogy a saját jogán fontos személy legyen, azzal, hogy utálhat másokat. Pam! Nem ez az igazság? Évek óta figyelem az embereket. Ismerem őket. Van olyan igazság, amit ki kell mondani, és van olyan, amit jobb kimondatlanul hagyni. Van olyan igazság, amit jobban szeretnél, ha nem mondanék ki... - pontosított. Igen. Ami azt illeti, ez... igaz. Akkor hagylak is, és visszamegyek Shreveportba - Pam megfordult, hogy elsétáljon az épület mellett, mert elöl parkolt. Hé! Megfordult. Tessék. Egyáltalán miért ugrottál be? Pam váratlanul elmosolyodott. Azon túl, hogy megkérdezzem, milyen kapcsolatban állsz a teremtőmmel? És a bónuszon túl, hogy megismerhettem gyönyörűséges lakótársadat? Ó, igen. Ezen túl. Beszélni akarok veled Billről - mondta legnagyobb meglepetésemre. - Billről és Ericről.
7. fejezet
- Nincs mit mondanom - kinyitottam a kocsim, és bedobtam a retikülömet. Aztán
szembefordultam Pammel, habár megkísértett a gondolat, hogy beszállok a kocsiba, és hazahajtok. - Nem tudtuk - mondta a vámpír. Lassan sétált, hogy lássam, hogy közeledik. Sam kint hagyott a bár végével derékszöget bezárva elhelyezkedő lakókocsija előtt két kempingszéket, amelyeket most kihoztam a kertjéből, és a kocsim mellé tettem. Pam megértette a célzást, és leült az egyikre, én pedig a másikra. Némán mély levegőt vettem. Amióta hazaértem New Orleansból, azon töprengtem, vajon az összes shreveporti vámpír tudott-e arról, mi Bill titkos szándéka azzal, hogy nekem udvarol. - Nem mondtam volna el neked - folytatta Pam-, még akkor sem, ha tudtam volna, hogy Billt ezzel a küldetéssel bízták meg, mert... a vámpírok az elsők - vállat vont. - De esküszöm, nem tudtam. Bólintással jeleztem, hogy ezt tudomásul veszem, és valamennyire enyhült bennem a feszültség. De fogalmam sem volt, mit válaszolhatnék. - Meg kell mondanom, Sookie, hogy rengeteg gondot okoztál a körzetünkben - Pamet mintha ez nem zavarta volna, csak megállapított egy tényt. Nemigen éreztem, hogy elnézést tudnék kérni. - Mostanában Bill tele van haraggal, de nem tudja, kit is gyűlöljön. Hibásnak érzi magát, és ezt senki nem szereti. Eric frusztrált, mert nem emlékszik arra az időre, amikor nálad rejtőzött, és nem tudja, mivel tartozik neked. Dühös, mert a királynő kisajátított a saját céljára, Billen keresztül, és így behatolt Eric területére, legalábbis ő így látja. Felicia szerint mumus vagy, mert annyi Szemfogadó-beli csapos meghalt, amikor a közelben voltál. Hosszú Árnyék, Chow... - elmosolyodott. - Ó, és a barátod, Charles Twining. - Egyik sem az én hibámból történt. - Egyre fokozódó kétségbeeséssel hallgattam Pamet. Nem túl jó, ha az emberre dühösek a vámpírok. Még a Szemfogadó mostani csaposa, Felicia is sokkal erősebb, mint amilyen én valaha is, és ő tényleg a legalacsonyabban állt a vámpírranglétrán. - Nem látom be, ez mennyiben számít – mondta Pam különösen gyengéd hangon. - Most, hogy tudjuk, tündérvéred van, hála Andrénak, könnyű lenne megmagyarázni. De szerintem nem emiatt van, szerinted? Tudom, hogy sok halandó származott tündérektől, de egyikük sem volt gondolatolvasó. Szerintem csak te vagy egyedül, Sookie. Természetesen, aki tudja, hogy tündérvéred van, kíváncsi lesz, milyen lehet az ízed. Csakugyan élveztem a kortyocskát, amelyhez akkor jutottam, amikor a bacchánsnő megmart, habár azt bemocskolta a mérge. Mint tudod, imádjuk a tündéreket. - Halálosan imádjátok - dörmögtem magam elé, de természetesen Pam meghallotta. - Néha - helyeselt halvány mosollyal. Ez a Pam. - Szóval mi a lényeg? - Már mentem volna haza, és szerettem volna végre egyedül lenni halandó önmagammal. - Amikor azt mondom, nem tudtunk Bill és a királynő egyezségéről, akkor ebbe Eric is beletartozik - mondta Pam őszintén. A lábamat néztem, igyekeztem uralni az arckifejezésemet. - Eric különösen dühös emiatt - folytatta Pam. Most megválogatta a szavait. - Dühös Billre, mert megkerülve őt egyezséget kötött a királynővel. Dühös, hogy nem vette észre a
tervét. Dühös rád, mert az idegeire mész. Dühös a királynőre, mert sokkal fondorlatosabb, mint ő. Természetesen ezért ő a királynő. Eric sosem lesz király, hacsak nem tud magán jobban uralkodni. - Te tényleg aggódsz miatta? - Sosem gondoltam volna, hogy Pam bármi miatt is komolyan tudna aggódni. Amikor bólintott, azon kaptam magam, hogy a következőket mondom: - Mikor találkoztál Erickel? - Ez mindig érdekelt, és ma este mintha Pam a szokottnál beszédesebb lett volna. - Londonban, életem utolsó napján. - Egyenletes hangon beszélt, mintha árnyékos sötétből szólt volna. A felettünk lévő biztonsági fényben csak arca egyik felét láttam, és teljesen higgadtnak tűnt. - Mindent kockára tettem a szerelemért. Nevetni fogsz, ha elmesélem. Cseppet sem volt nevethetnékem. - Az én időmben nagyon furcsa lánynak számítottam. A fiatal kisasszonyok nem maradhattak kettesben úriemberekkel, semmiféle férfival, ha már itt tartunk. Azóta sok minden megváltozott - Pam szája apró mosolyra húzódott. - De romantikus alkat voltam, és vakmerő. Késő éjjel kiszöktem a házunkból, hogy a szomszédban lakó legjobb barátnőm unokatestvérével találkozzam. Az unokatestvére Bristolból jött látogatóba, és nagyon erősen vonzódtunk egymáshoz. A szüleim nem tartották méltónak hozzám a társadalmi hovatartozása miatt, ezért tudtam, hogy nem engednék, hogy udvaroljon nekem. És ha egyedül találtak volna vele éjszaka, akkor nekem végem. Házasságról szó sem lehetett, hacsak nem kényszerítik, hogy elvegyen. Szóval semmi jövő nem volt számunkra. - Pam megrázta a fejét. - Most, hogy visszagondolok, mekkora bolondság volt. Abban az időben a nőknek nem volt választási lehetőségük. Az irónia az, hogy a találkánk teljesen ártatlan volt. Pár csók, egy csomó érzelgős közhely, soha el nem múló szerelem. És a többi és a többi. Pamre vigyorogtam, de nem nézett fel, hogy észrevegye. - Amikor hazafelé tartottam, próbáltam halkan átosonni a kerten, és szembe találtam magam Erickel. Képtelenség olyan némán lépkedni, hogy őt elkerülhesd. - Hosszú percig egy szót sem szólt. - És akkor és ott tényleg végem volt. - Miért hozott át? - Beljebb ültem a széken, és keresztbe tettem a lábam. Ez váratlan és lenyűgöző beszélgetés volt. - Azt hiszem, magányos volt - mondta leheletnyi meglepődéssel a hangjában. - A legutolsó társa, egy nő, a saját lábára állt, hiszen a gyermekek nem maradhatnak sokáig a teremtőjükkel. Néhány év után a gyermeknek a saját lábára kell állnia, de persze visszajöhet a teremtőjéhez, és muszáj is, ha az hívja. - Nem haragudtál rá? . Mintha megpróbált volna visszaemlékezni. - Először megdöbbentem - válaszolta Pam. - Miután lecsapolt, hazavitt, és betett az ágyamba, és természetesen a családom azt hitte, hogy valami rejtélyes kór vitt el, és eltemettek. Eric kiásott, hogy ne a koporsóban kelljen ébrednem, és onnan kiásnom magam a felszínre. Ez nagy segítség volt. Magánál tartott, és mindent elmagyarázott. A halálom éjszakájáig mindig is nagyon hagyománykövető lány voltam vakmerő hajlamaim ellenére. Sok-sok réteg ruhát viseltem. Meglepne, ha látnád, milyen ruhában haltam meg: az ujjak, a szegélyek. Csak a szoknya anyagából kitelne három nagyestélyi. - Pam elmerengett egy kicsit, mintha kellemes emlékei lennének, de semmi több. -Miután felébredtem, rájöttem, hogy a vámpír felszabadított bennem valami vadságot. - Azok után, amit tett, nem akartad megölni? - Nem - vágta rá. - Szeretkezni akartam vele, és meg is tettem. Nagyon, nagyon sokszor szeretkeztünk.- Elvigyorodott. - A teremtő és gyermeke közötti köteléknek nem kell szexuális jellegűnek lennie, de a mi esetünkben az volt. Ez, ami azt illeti, hamarosan megváltozott, ahogy az ízlésem változatosabb lett. Mindent ki akartam próbálni, amit halandó életemben nem volt szabad.
Ezek szerint még tetszett is, hogy vámpír lettél? Örültél neki? Pam megvonta a vállát. - Igen, mindig is szerettem az lenni, ami vagyok. Beletelt néhány napba, mire megértettem az új természetemet. Mielőtt az lettem, nem is hallottam vámpírokról. El sem tudtam képzelni, mekkora sokk lehetett Pam számára az ébredés. Lenyűgözött az állítása, hogy hamar hozzászokott a gondolathoz. - Visszamentél valaha is megnézni a családodat?- kérdeztem. Rendben, ez elég tolakodó kérdés volt, és meg is bántam, amint elhagyta a számat. - Messziről láttam őket, talán tíz évvel később. De tudod, az első, amit egy új vámpírnak meg kell tennie, az, hogy elhagyja a lakhelyét és a körzetét. Különben azt kockáztatja, hogy felismerik, és levadásszák. Ma már úgy jár-kel a vámpír, ahogy kedve tartja. De akkoriban annyira titokban léteztünk, olyan óvatosak voltunk. Erickel amilyen gyorsan csak lehetett, hátrahagytuk Londont, és miután rövid időre Észak-Angliában húztuk meg magunkat, míg megszoktam az új állapotomat, átköltöztünk a kontinensre. Ez borzalmas volt, és egyben lenyűgöző. - Szeretted Ericet? Pam mintha kicsit zavarba jött volna. Sima homlokára apró ránc ült ki. - Szerettem-e? Nem. Jó kis csapat voltunk, és imádtam vele a szexet és a vadászatot. De szeretni? Nem. -A biztonsági lámpa alatt, amely furcsa, sötét árnyakat rajzolt a telek szélére, figyeltem, ahogy Pam arca visszalazul a szokott simaságba. - Tartozom neki a hűségemmel mondta. - Engedelmeskednem kell neki, de önszántamból teszem. Eric intelligens, ambiciózus és nagyon szórakoztató. Semmivé aszalódtam volna a síromban mostanra, ha Eric nem figyeli, ahogy visszaosonok a házunkba, miután találkoztam azzal a bolond fiatalemberrel. Sok-sok éven át a magam útját jártam, de örültem, amikor meghallottam, hogy megnyitotta a bárt, és elhívott, hogy szolgáljak neki. Lehetséges, hogy bárki is ilyen könnyedén átsiklik azon az aprócska tényen, hogy „meggyilkoltak", ahogy Pam az imént? Semmi kétség, Pam imádott vámpír lenni, szemmel láthatóan őszintén lenézte egy kicsit a halandókat; ami azt illeti, egyenesen mókásnak találta őket. A világ legnagyobb viccének gondolta, amikor Eric kimutatta az érzéseit. Tényleg ennyire megváltozott az eredeti személyiségéhez képest? - Mennyi idős voltál, Pam? - Amikor meghaltam? Tizenkilenc. - Semmiféle érzelem nem jelent meg az arcán. - Mindennap feltűzted a hajad? Pam arca mintha kicsit felderült volna. - Igen. Nagyon bonyolult frizurát viseltem; a szobalánynak kellett segítenie. A hajamat alátömtük, hogy magasabb legyen. És az alsóneműk! Betegre röhögnéd magad, ha látnád, hogyan bújtam bele. Amilyen érdekes volt ez a beszélgetés, olyan hirtelen tört rám, hogy fáradt vagyok, és haza akarok menni. - Szóval a lényeg az, hogy komolyan hűséges vagy Erichez, és azt akarod, hogy tudjam, egyikőtök sem tudott arról, hogy Bill titkos küldetéssel érkezett Bon Tempsbe. - Pam bólintott. - Szóval akkor miért jöttél ma este ide...? - Azért, hogy megkérjelek, könyörülj Ericen. A gondolat, hogy Ericnek az én könyörületemre van szüksége, sosem merült fel bennem. - Ez pont olyan röhejes, mint a te halandó alsóneműd - mondtam. - Pam, tudom, hogy azt hiszed, tartozol Ericnek, még akkor is, ha ő ölt meg... szívem, Eric megölt téged... de én nem tartozom neki semmivel. - De érdekel a sorsa - mondta, és most először egy kicsit dühösnek tűnt. - Tudom, hogy így van. Ennyire még sosem gabalyodott bele az érzéseibe. Soha nem volt még ilyen -
hátrányos helyzetben. - Úgy látszott, összeszedi magát, és gondoltam, a beszélgetésünknek vége. Felálltunk, és visszavittem a helyére Sam székeit. Fogalmam sem volt, mint mondhatnék. Szerencsére semmit sem kellett kigondolnom. Maga Eric lépett ki a telek szélén az árnyékból. - Pam - mondta, és ez az egyetlen szó súlyosan lebegett köztünk. - Olyan soká elmaradtál, hogy elindultam a nyomod után, hogy megnézzem, minden rendben van-e. - Uram és parancsolóm - mondta Pam, ezt még soha nem hallottam a szájából. Fél térdre ereszkedett a kavicson, ami biztosan fájdalmas lehetett. - Távozz! - mondta Eric, és Pam szó nélkül el is tűnt. Meg se nyikkantam. Eric rám szegezte azt a vámpíros tekintetét, és semmit nem tudtam leolvasni az arcáról. Egészen biztos voltam benne, hogy haragszik; de hogy miért, vagy kire, és mennyire? Ez volt a legjobb, amikor vámpírokkal voltam, meg a legijesztőbb is egyúttal. Eric úgy döntött, a tettek minden szónál többet mondanak. Hirtelen ott termett előttem. Az állam alá tette az ujját, és felemelte a fejem. A szeme, amely egyszerűen sötét volt a szokatlan fényben, az enyémbe mélyedt, olyan áthatóan, ami egyszerre volt izgalmas és fájdalmas. Vámpírok; vegyes érzések. Egy és ugyanaz. Nem éppen nagy meglepetésemre, de megcsókolt. Amikor valakinek úgy ezer éve volt a csókolózási technikáját csiszolgatni, akkor nagyon profi lesz benne, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy hidegen hagy egy ilyen smárolási őstehetség. A testhőmérsékletem vagy öt fokkal megugrott. Kevés választott el attól, hogy odabújjak hozzá, átöleljem és hozzádörgölődzzem. Ahhoz képest, hogy halott pasas, elég élénk kisugárzása volt - és szemmel láthatóan a hormonjaim is tomboltak a Quinn-nel töltött éjszaka után. Amikor Quinn az eszembe jutott, mintha hideg vizet zúdítottak volna a nyakamba. Szinte fájdalmasan vonakodva elhúzódtam Erictől. Az arca feszült volt, mintha valamit méregetett volna, hogy eldöntse, érdemes-e megtartani. - Eric... - mondtam remegő hangon. - Nem tudom, miért vagy itt, és nem tudom, mire ez a cirkusz. - Most a Quinné vagy? - Összeszűkült a szeme. - Saját magamé vagyok - válaszoltam. - Én választok. - És választottál? - Eric, ez már pofátlanság. Nem is jártál velem. Soha még csak jelét sem adtad, hogy érdekellek. Sosem kezeltél úgy, mintha bármi jelentőségem is lenne az életedben. Nem azt mondom, hogy nyitott lettem volna a dologra, de azt mondom, hogy ennek hiányában szabadon kereshettem más, izé, társaságot. És eddig meglehetősen bejön nekem Quinn. - Semmivel sem ismered jobban, mint annak idején Billt. Ez elevenembe vágott. - Legalább abban rohadtul biztos vagyok, hogy nem parancsba kapta, hogy fektessen le, hogy politikai tőkét lehessen belőlem kovácsolni! - Jobb, hogy megtudtad Billről - mondta Eric. Igen, jobb - értettem vele egyet. - De ez nem jelenti azt, hogy élveztem is a jelenetet. Tudtam, hogy nehéz lesz. De muszáj volt kényszerítenem, hogy elmondja neked. - Miért? Ericet mintha leforrázták volna. Másképp nem tudom megfogalmazni. Elnézett oldalra, bele az erdő sötétjébe. - Nem volt helyes - mondta végül. Ez igaz. De nem lehet, hogy csak biztosítani akartad, hogy soha többé ne legyek belé szerelmes? - Talán mindkettő - mondta. Fájó némaság hasított közénk, mintha valami hatalmas épp mély levegőt vett volna.
Rendben - mondtam lassan. Pont olyan, mint egy terápiás rendelésen. - Hónapok óta olyan rosszkedvű voltál a közelemben, Eric. Azóta, hogy nem voltál... tudod, önmagad. Mi van veled? Az óta az éjszaka óta, hogy megátkoztak, azon töprengek, miért éppen a te házad felé rohantam. Egy vagy két lépést hátráltam, és megpróbáltam jelét venni az arcán, bármi jelét annak, mire gondol. De hasztalan. Soha nem jutott az eszembe, hogy elgondolkozzam, Eric miért volt ott. Annyi meglepő dolog történt velem, hogy a boszorkányháború teljesen félresöpörte az emlékeimet azokról a körülményekről, amelyek között Ericet félmeztelenül, gyámoltalanul egyedül találtam az új év első hajnalán. És rájöttél a válaszra? - kérdeztem, de ahogy kimondtam, éreztem, hogy milyen buta kérdés. Nem - mondta szinte sziszegve. - Nem. És a boszorkány, aki megátkozott, halott, habár az átok megtört. És most nincs, aki elmondhatná, miből állt az átok. Kit kellett megkeresnem? Akit utálok? Akit szeretek? Vagy egészen véletlen, hogy azon kapom magam, hogy a semmi közepén rohanok... leszámítva azt, hogy a semmi közepe pont a te házad felé vezető út volt? Kellemetlen csend telepedett közénk. Fogalmam sem volt, mit mondjak, és Eric egyértelműen a válaszomra várt. - Talán a tündérvér miatt - mondtam elhaló hangon, habár korábban órákon keresztül mondogattam magamnak, hogy az a kevéske kis tündérvér nem elég jelentős ahhoz, hogy enyhe vonzalomnál többet idézzen elő azokban a vámpírokban, akikkel találkoztam. - Nem - mondta Eric. És ezzel el is tűnt. - Nos - mondtam hangosan, és nem tetszett, mennyire remeg a hangom. - Végszónak nem is rossz. Nagyon nehéz volt megoldani, hogy ne a vámpíré legyen az utolsó szó. -
8. fejezet
- A felkelő nap háza vár... - énekeltem. - És úgy érzem, nincs remény - folytatta Amelia. Kedvesen belement, hogy kivigyen a
reptérre, de azon a reggelen azt is meg kellett volna ígértetnem vele, hogy kellemes társaság lesz. Egész végig, míg sminkeltem, rosszkedvű volt. - Bárcsak én is mehetnék - mondta, s ezzel bevallotta, mi nyomja a szívét. Természetesen még az előtt tudtam, mi Amelia problémája, hogy kimondta volna. De semmit sem tehettem. - Nem én döntöm el, kit hívnak meg, és kit nem - mondtam. - Azért kértek fel, hogy segítsek. - Tudom - mondta morcosan. - Behozom a postát és meglocsolom a növényeket és kikefélem Bob bundáját. Hé, azt hallottam, hogy a Bayou State biztosítási ügynökének recepciósra van szüksége, mert annak a nőnek az anyját, aki neki dolgozott, kitelepítették New Orleansból, és egész napos felügyeletre van szüksége. - Ó, akkor menj, és jelentkezz a munkára! - néztem rá. - Imádni fogod. - A biztosítási ügynököm varázsló, aki bűbájjal támogatja meg a szerződéseket. - Imádni fogod Greg Aubert-t, és te is érdekelni fogod. - Azt akartam, hogy Amelia állásinterjúja az ügynökségnél
kellemes meglepetés legyen. Amelia huncut mosollyal lesett rám oldalvást. - Ó, helyes és nőtlen? - Nem. De vannak egyéb érdekes vonásai. És ne feledd, megígérted Bobnak, hogy nem pasizol be. - Ó, na igen... - Amelia kissé elkomorodott. - Hé, nézzük meg a szállodádat. Amelia tanítgatott, hogyan használjam az unokatestvérem, Hadley számítógépét. Hazahoztam a gépet magammal New Orleansból, gondoltam, eladom, de Amelia addig győzködött, míg felállítottam a lakásban. Elég furcsán festett a ház legrégebbi részében- ami most a nappali -, a sarokba állított asztalon. Amelia kifizette a plusz telefonvonalat az internethez, mivel úgyis kellett neki az emeleten a laptopjához. Még mindig ideges kezdő voltam. Amelia megnyitotta a Google-t, és begépelte, hogy Gízai Piramis Hotel. Majd bámultuk a képet, amely megjelent a monitoron. A legtöbb vámpírszálloda nagy csomópontokban épült, mint amilyen Rhodes is,é s egyben turistalátványosságként is szolgált. A szállodát gyakran csak „a Piramis" néven emlegették, és természetesen olyan alakja is volt: az oldalát bronzszínű fényvisszaverő üveg borította. Az alaphoz közel az egyik emeletnek világosabb ablaksora volt. - Nem éppen... hmmm. - Amelia enyhén félrehajtott fejjel nézegette az épületet. - Jobban kellene lejtenie - mondtam, mire Amelia bólintott. - Igazad van. Olyan, mintha piramist akartak volna építeni, de nem volt szükségük annyi emeletre, amennyitől rendesen nézne ki. Nem elég nagy a dőlésszöge ahhoz, hogy tényleg nagyszabásúnak hasson. - És egy nagy téglalapon fekszik. - Igen, még ez is. Gondolom, ott vannak a konferenciatermek. - Nincs parkoló - jegyeztem meg a képernyőre hunyorogva. - Ó, azok biztosan az épület alatt vannak. Ott fent nyugodtan megtehetik. - A tóparton áll - mondtam. - Hé, akkor látni fogom a Michigan-tavat! Látod, itt egy kis park a szálloda és a tó között. - És vagy hatsávnyi forgalom - hívta fel a figyelmemet Amelia. - Oké, ez igaz. - De közel van a bevásárlónegyedhez – mondta Amelia. - Az egyik emelet csak a halandóké - olvastam.- Le merem fogadni, hogy ez az az emelet, ez, amelyik világosabb. Azt hittem, ez csak a dizájn, de azért ilyen, hogy napközben legyen hová menniük a halandóknak, hogy napfény érhesse őket. Szükségünk van rá az egészségünk érdekében. - Vagy más értelmezésben: ez a törvény - jegyezte meg Amelia. - Mi van még itt? Tárgyalók, blabla. Átlátszatlan üveg mindenhol, kivéve a halandók emeletén. Exkluzívan berendezett lakosztályok a legfelső szinteken, blabla. A vámpírok szükségletei szerint képzett személyzet. Ez azt jelenti, hogy készek vért adni és testi örömöket nyújtani? Amelia néha olyan cinikus volt. De most, hogy tudtam, ki az apja, sokkal érthetőbb volt. - Szeretném látni a legfelső szobát, amely a piramis csúcsán van - mondtam. - Nem lehet. Azt írja, hogy az nem igazi vendégemelet. Éppenséggel ott van az összes légkondicionáló cucc. - Ó, a fenébe... indulni kell... - mondtam az órámra pillantva. - Ó, tényleg! - Amelia bánatosan meredt a képernyőre. - Csak egy hétre megyek - mondtam. Amelia határozottan olyasvalaki, aki utál egyedül lenni. Lementünk, és kivittük a csomagjaimat a kocsihoz. - Megvan a szálloda száma vész esetére. És a mobilszámod is. Becsomagoltad a töltődet? - Amelia végigmanőverezett a kavicsos bekötőúton, majd végighajtott a Hummingbird Roadon. Meg kellett kerülni Bon Tempst, hogy feljussunk az autópályára.
- Aha. - És a fogkefémet és a fogkrémet is, a borotvát meg a dezodort, a hajszárítómat (hátha...), a sminkkészletet, az összes új ruhámat meg néhány pótholmit, egy csomó cipőt, a hálóruhámat, Amelia utazó-ébresztőóráját, fehérneműt, pár ékszert, egy pluszretikült és két könyvet. - Köszönöm, hogy kölcsönadtad a bőröndödet - Amelia odaadta az égővörös kerekes bőröndjét és a hozzá való ruhazsákot meg a kistáskát, amibe beletömtem egy könyvet, egy keresztrejtvény-gyűjteményt, a hordozható CD-lejátszómat fülhallgatóval és egy kis CDtartót. Nem sokat beszéltünk útközben. Arra gondoltam, milyen furcsa lesz otthagyni Ameliát a családunk házában. Több mint százhetven éve a Stackhouse család élt azon a telken. Néha-néha megszólaltunk, de egyre nagyobb szünetekkel, ahogy közeledtünk a reptér felé. Mintha már nem lett volna mit mondanunk. Pontosan a fő Shreveport terminál mellett jártunk, de a gép egy kis magánhangárból indult, és oda tartottunk. Ha Eric nem foglalta volna le már hetekkel korábban az egyik Anubis charterjáratot, most kutyaszorítóban lett volna, mert a csúcstalálkozó mostanra rendesen megterhelte az Anubis kapacitását. Az összes meghívott állam elküldte a delegációját, és a Mexikói-öböltől a kanadai határig az Egyesült Államok középső régiójának nagy része beletartozott ebbe a körzetbe. Pár hónappal ezelőtt Louisianának két repülőre lett volna szüksége. Most egy is elég volt, főleg mivel a csoport pár tagja előreutazott. A Szemfogadó-beli gyűlés után elolvastam az eltűnt vámpírok listáját, és nagy bánatomra Melanie és Chester is rajta volt. Velük a királynő New Orleans-i főhadiszállásán találkoztam, és habár nem volt időnk kebelbarátokká válni, vagy bármi ilyesmi, rendes vámpíroknak tűntek. Egy őr állt a hangárt körülvevő kerítés kapujában, és ellenőrizte a jogosítványomat és Ameliáét is, mielőtt beengedett volna bennünket. Hétköznapi halandó, szolgálaton kívüli rendőr volt, de hozzáértőnek és ébernek tűnt. - Forduljanak jobbra, a keleti falnál, az ajtónál lehet parkolni! - mondta. Amelia egy kicsit előrehajolt vezetés közben, de az ajtót elég könnyen észre lehetett venni, és már többen is parkoltak ott. Délelőtt tíz felé járt már, de egy kicsit hűvös volt a levegő. Az ősz első fuvallata lengett körül mindent. A forró, nagyon forró nyár után ez maga volt az álom. Rhodesban hűvösebb lesz, figyelmeztetett Pam. Egy hétre előre megnézte az időjárásjelentést az interneten, és felhívott, hogy pakoljak be pulóvert is. Szinte izgatottnak tűnt a hangja, ami nagy dolog volt Pamnél. Az a benyomásom támadt, hogy Pam egész picit nyugtalan volt, és egy kicsit unta Shreveportot és a bárt. De lehet, hogy csak én gondoltam így. Amelia segített elővenni a bőröndöket. Egy sor bűbájt kellett feloldania a vörös Samsoniteon, mielőtt átnyújthatta nekem. Nem kérdeztem meg, mi történt volna, ha megfeledkezik erről az apróságról. Kihúztam a gurulós bőrönd teleszkópos fogantyúját, és átvetettem a vállamon a táska szíját. Amelia a ruhazsákot hozta, és kinyitotta előttem az ajtót. Még sosem jártam repülőgéphangárban, de pont olyan volt, mint a filmekben: tágas és mély. Néhány kisebb gép parkolt odabent, de arra mentünk, amerre Pam irányított minket: a nyugati fal hatalmas kapuja felé. Az Anubis utasszállító kint állt, és az egyenruhás Anubisalkalmazottak épp a koporsókat pakolták fel a szállítószalagra. Mindannyian fekete egyenruhát viseltek, amelyet csupán a mellrészre varrt stilizált sakálfej tett egyedivé, amit idegesítő feltűnősködésnek találtam. Közömbösen ránk pillantottak, de egyik sem tartóztatott fel vagy kérte, hogy igazoljuk magunkat, csak amikor a repülőre felvezető lépcsőhöz értünk. Bobby Burnham állt a lépcső alján, kezében csiptetős jegyzettömb. Természetesen, mivel nappal volt, tudhattuk, hogy Bobby nem vámpír, de majdnem annyira sápadt és komoly volt, hogy nyugodtan elmehetett volna annak is. Még soha nem találkoztam vele, de tudtam, kicsoda, és ő is egyértelműen felismert engem. Ezt közvetlenül az agyából tudtam meg. Ez azonban cseppet sem gátolta meg abban, hogy elkérje a személyi igazolványom, és összevesse azzal a hülye listával, aztán jól megnézte magának Ameliát, mintha a lakótársam
nem tudta volna azon nyomban varanggyá változtatni. (Ez volt az, amire Amelia épp gondolt.) - Brekegnie kéne - dünnyögtem, mire Amelia elmosolyodott. Bobby bemutatkozott, és amikor mindketten bólintottunk, folytatta. - Az ön neve itt áll a listán, Miss Stackhouse, de Miss Broadway neve sajnos nem. Attól tartok, hogy saját magának kell felvinnie a csomagjait. - Bobby imádta a hatalmat. Amelia valamit sutyorgott az orra alatt, mire Bobby a következő pillanatban hadarni kezdett. - Majd én felviszem a nehéz bőröndjét, Miss Stackhouse. Tudja hozni a kisebbiket? Ha nem megoldható, akkor egy perc, és azonnal itt vagyok, és máris felviszem a gépre. - Kár lett volna kihagyni azt a meglepett képet, amit vágott, de igyekeztem nem nagyon derülni rajta. Amelia egy kicsit gonoszkodott vele. - Köszönöm, egyedül is meg tudom oldani - nyugtattam meg, és elvettem a kézitáskát Ameliától, míg Bobby a nehéz bőrönddel araszolt felfelé. - Amelia, nagyon rossz vagy... - mondtam, de nem túl mérgesen. - Ki ez a seggfej? - kérdezte. - Bobby Burnham. Eric nappali mindenese. - Egy bizonyos szint felett minden vámpírnak volt ilyen alkalmazottja. Eric nemrég szerezte be Bobbyt. - Mi a dolga? Leporolja a koporsókat? - Nem, az üzleti ügyeket intézi, elmegy a bankba, elhozza a ruhákat a tisztítóból, eljár azokba az állami hivatalokba, amelyek csak nappal vannak nyitva, ilyesmi. Ezek szerint csicskás. Hát ja. De fontos csicskás, ő Eric csicskása. Bobby már jött is le a lépcsőn, még mindig meglepettnek látszott, hogy udvarias volt, és segítőkész. Most már ne piszkáld többet! - mondtam, mert tudtam, hogy Amelia már a következőn töri a fejét. Amelia szeme megvillant, mielőtt megértette, mire célzok. Igen, milyen kicsinyes vagyok - ismerte el. - Csak utálom a megalománokat. És ki nem? Figyelj, egy hét múlva találkozunk. És köszönöm, hogy kikísértél a repülőhöz. Persze, persze - kétségbeesetten mosolygott rám. - Érezd jól magad, és meg ne öljenek vagy harapjanak vagy valami! Hirtelen ötlettől vezérelve átöleltem, és egy pillanatnyi meglepődés után viszonozta az ölelést. Vigyázz Bobra! - mondtam, és felsiettem a lépcsőn. Akárhogy is, kissé ideges voltam, hiszen elszakadtam a megszokott életemtől, legalábbis egy időre. Az Anubis légitársaság alkalmazottja fogadott a kabinban. Válasszon magának helyet, Miss Stackhouse! - A nő átvette tőlem a ruhazsákot, és eltette. A repülőgép belseje nem olyan volt, mint ahogyan a halandók utaztak, legalábbis az Anubis honlapjának állítása szerint. Az Anubisflottát az alvó vámpírok szállítására tervezték és rendezték be, és a halandó utasok csak másodlagos fontosságúak voltak. A fal mellett koporsófülkék voltak, úgy néztek ki, mint a hatalmas bőröndtartók, és a repülőgép elején volt csak három sor, jobbra három üléssel, balra kettővel, olyanoknak, mint én... vagy legalábbis olyanoknak, akik valamilyen módon a vámpírok segítségére voltak a konferencián. Per pillanat rajtam kívül csak három ember ült odabent. Vagyis egy ember és két félig ember. - Jó napot, Mr. Cataliades! - mondtam, mire a gömbölyded ember felemelkedett ültéből, s csak úgy ragyogott.
- Drága Miss Stackhouse! - üdvözölt melegen, mert Mr. Cataliades mindig így beszélt. Annyira örülök, hogy viszontláthatom! - Én is örülök, Mr. Cataliades. A nevét Ka-tal-iádéznek kell ejteni, és ha volt is keresztneve, sosem hallottam. Mellette egy nagyon fiatal, vörös tüsihajú nő ült, az unokahúga, Diantha, aki mindig elképesztő összeállításokat viselt. Ma este azonban még önmagán is túltett. Talán ha százötven centi magas lehetett, vékony: az utazásra narancssárga, lábszárközépig érő legginget választott kék Crocs papuccsal, fehér fodros szoknyával és batikolt trikóval. Majd kiesett a szemem. Diantha nem hitt a beszéd közbeni lélegzetvételben. .. - Annyiraörülökénishogylátlak - mondta. - Én is nagyon - válaszoltam, és mivel több nem történt a részéről, biccentettem. Egyes természetfeletti lények kezet fognak, mások nem, szóval jobb, ha az ember óvatos. Odafordultam a másik utashoz. Gondoltam, egy másik halandóval kevésbé evezek veszélyes vizeken, így hát kinyújtottam felé a kezem. A férfi nyilvánvaló szünet után úgy nyújtotta ki a saját kezét, mintha döglött hal lett volna. Ernyedten fogta meg a kezem, és azonnal vissza is húzta, mintha alig bírná megállni, hogy beletörölje a nadrágszárába. - Miss Stackhouse, bemutatom Johan Glassportot, a vámpírtörvény szakértőjét. - Mr. Glassport - mondtam udvariasan, és igyekeztem nem megsértődni. - Johan, bemutatom Sookie Stackhouse-t, a királynő személyi gondolatolvasóját - mondta Mr. Cataliades a maga nagyon előkelő módján. Mr. Cataliades humorérzéke pont olyan kifinomult, mint az ízlése. Most is csillogott a szeme. De sosem szabad elfelejteni, hogy van egy olyan része is, ami nem halandó mégpedig Mr. Cataliades nagyobbik része -, hanem démon. Diantha maga féldémon volt, míg nagybátyja már inkább démon. Johan kurtán végigmért tetőtől talpig, szinte hallhatóan szippantott egyet, majd visszafordult az ölébe ejtett könyvhöz. Ebben a pillanatban az anubisos légiutas-kísérő belekezdett a szokásos szövegbe, és bekapcsoltam az övet. Nem sokkal ezután már a levegőben voltunk. Még csak nem is izgultam, mert annyira felháborított Johan Glassport viselkedése. Azt hiszem, még sosem találkoztam ilyen nyílt bunkósággal. Lehet, hogy a Louisiana északi részén lévő embereknek nem volt sok pénzük, és lehet, hogy magas volt a tinédzserkori terhességek aránya, meg volt egy csomó problémájuk, de az isten szerelmére, legalább udvariasak voltunk. - Johanegynagyseggfej - mondta Diantha. Johan ügyet sem vetett erre a pontos jellemrajzra, hanem lapozott egyet. - Köszönöm, kedvesem - mondta Mr. Cataliades.- Miss Stackhouse, mesélje el, kérem, mi történt magával mostanában. Átültem a trióval szembe. - Nem sok minden, Mr. Cataliades. Megkaptam a csekket, ahogy írtam is. Köszönöm, hogy segített elvarrni a szálakat Hadley hagyatéka ügyében, és ha mégis meggondolná magát, és elküldené a számlát, akkor örömmel kifizetem. - Nem éppen örömmel, de legalább nem lennék lekötelezve. - Dehogy fizeti ki, gyermekem. Ez a legkevesebb, amit tehettem. A királynő örömmel fejezte ki ily módon a háláját, noha az este aligha alakult úgy, ahogy tervezte. - Természetesen egyikünk sem feltételezte, hogy így végződik majd. - Eszembe jutott, ahogy vérköd kíséretében Wybert feje átszelte a levegőt, és megborzongtam. - Maga az egyetlen tanú - szólalt meg Johan váratlanul. Könyvjelzőt tett a lapok közé, és becsukta a könyvet. Sápatag szeme, amely egész hatalmas lett a szemüveg mögött, rám szegeződött. Eddig annyiba sem vett, mint a cipőjére tapadt kutyagumit, de most hirtelen érdekes és figyelemre méltó lettem.
- Igen. Én vagyok a tanú. - Akkor beszélnünk kell. Most. - Egy kissé meg vagyok lepve. Ha maga képviseli a királynőt ezen a nagyon fontos
tárgyaláson, hogyhogy egészen eddig sikerült elkerülnie a velem való beszélgetést? kérdeztem olyan kedvesen, ahogy csak bírtam. - A királynőnek gondot okozott kapcsolatba lépnie velem, és végeznem kellett az előző ügyfelemmel - mondta Johan. Tükörsima arca éppenséggel nem változott meg, de egy picit mintha feszültebb lett volna. Johan börtönben volt - mondta Diantha nagyon tisztán és érthetően. - Ó, szent ég! - mondtam tényleg döbbenten. Természetesen - mondta Johan - a vádak teljességgel alaptalanok voltak. Természetesen, Johan - mondta Mr. Cataliades minden hangsúly nélkül a hangjában. Óóó - néztem rájuk. - Mik voltak azok az alaptalan vádak? Johan megint rám pillantott, de most kevésbé ellenségesen. Azzal vádoltak, hogy megütöttem Mexikóban egy prostituáltat. Nem sokat tudtam a mexikói büntetőjogról, de cseppet sem tűnt hihetőnek a számomra, hogy egy amerikait le lehetne tartóztatni Mexikóban azért, mert megütött egy prostituáltat, már amennyiben ez volt az egyetlen vád. Hacsak nincs az illetőnek sok ellensége. Nem volt véletlenül valami a kezében, amikor megütötte azt a nőt? - kérdeztem szélesen mosolyogva. - Azt hiszem, Johannak egy kés volt a kezében - mondta Mr. Cataliades komolyan. Tudom, hogy abban a pillanatban lehervadt a mosoly az arcomról. Azért volt bebörtönözve Mexikóban, mert megkéselt egy nőt? - kérdeztem. Na, ki is most a kutyakaki? Egy prostituáltat - helyesbített. - Ez volt a vád, de természetesen teljesen ártatlan voltam. - Természetesen - visszhangoztam. - Most azonban nem az én ügyem van terítéken, Miss Stackhouse. Az a dolgom, hogy megvédjem a királynőt az ellene felhozott igen súlyos vádak ellen, és maga nagyon fontos tanú. - Az egyetlen tanú. - Természetesen... magának a halálesetnek. - Számos haláleset történt... - Az egyetlen haláleset, amely ezen a csúcstalálkozón számít, a Peter Threadgillé. Felsóhajtottam, ahogy megjelent előttem Wybert repülő feje, majd azt mondtam: - Igen, ott voltam. Johan lehet, hogy visszataszító alak, de értette a dolgát. Végigvettünk egy hosszú kérdéssort, és a végén az ügyvéd többet tudott róla, mi történt azon a napon, mint én, pedig én ott voltam. Mr. Cataliades feszült figyelemmel hallgatott minket, és néha-néha pontosított valamit, vagy elmagyarázta, milyen a királynő kolostorának belső tagolása. Diantha is figyelt egy darabig, majd leült a földre, és fél órán keresztül a magával hozott jengával játszott. Végül hátradöntötte a székét, és elaludt. A háromórás, északnak tartó úton az anubisos légiutas-kísérő időnként odajött hozzánk, és üdítőt, rágcsálnivalót kínált, és miután befejeztem az ügyvéddel való kérdés-feleletet, felálltam, hogy kimegyek a mosdóba. Ez igazi élmény volt; sosem használtam még mosdót repülőn. Ahelyett, hogy visszatértem volna a helyemre, végigmentem a repülőn, és minden egyes koporsót szemügyre vettem. Mindegyik fogantyúján poggyászcímke lógott. Eric, Bill, a királynő, Andre és Sigebert utazott velünk a repülőn. Megtaláltam Gervaise koporsóját is, ő szállásolta el a királynőt, és a Cleo Babbittét is, aki a hármas körzet seriffje volt. A kettes
körzet seriffje, Arla Yvonne, otthon maradt, hogy a királynő távollétében ő ügyeljen az államra. A királynő koporsóját gyöngyház berakás díszítette, míg a többieké sima volt. Mind polírozott fából készült: semmi modern fém ezeknek a vámpíroknak. Végigsimítottam Eric koporsóját, lelki szemem előtt megjelent a kísérteties kép, ahogy ott fekszik bent, teljesen élettelenül. - Gervaise asszonya előrement kocsival az éjjel Rasullal, hogy gondoskodjanak a királynő illő fogadásáról - szólalt meg Mr. Cataliades a jobb vállam felett. Nagyot ugrottam, és felsikoltottam, amivel nagy derültséget szereztem neki. Csak kuncogott és kuncogott. - Ügyes húzás - mondtam, és a hangom olyan savanyú volt, mint a frissen facsart citromlé. - Azon gondolkodott, hol lehet az ötödik seriff. - Igen, de talán egy-két gondolattal lemaradt mögöttem. - Én nem vagyok gondolatolvasó, mint ön, kedvesem. Csak figyeltem az arckifejezését és a testtartását. Megszámolta a koporsókat, és elkezdte olvasni a címkéket. - Szóval a királynő nemcsak királynő, hanem a saját körzetének a seriffje is. - Igen, ezzel elkerülhetők a bonyodalmak. Nem mindegyik uralkodó követi ezt a mintát, de a királynő fárasztónak találta, hogy mindig egy másik vámpírral kelljen konzultálnia, valahányszor tenni akart valamit. - Ez a királynőre vall. - Odalestem az útitársainkra. Diantha és Johan egyaránt elmerült valamiben: Diantha az álmaiban, Johan a könyvében. Azon merengtem, miféle könyv lehetett, talán ábrákkal teletűzdelt boncolási tankönyv, de az is lehet, hogy Hasfelmetsző Jack rémtetteinek hiteles feljegyzése, a helyszínelési fotókkal. Az illene Johanhoz. - Hogyhogy a királynőnek ilyen ügyvédje van? - kérdeztem olyan halkan, ahogy csak bírtam. - Olyan... hitványnak tűnik. - Johan Glassport nagyszerű ügyvéd, olyan, aki azokat az ügyeket is elvállalja, amelyeket más ügyvéd soha - mondta Mr. Cataliades. - És gyilkos is. De tulajdonképp mindannyian azok vagyunk, nemde?- Bogárszemével egyenesen a szemembe nézett. Hosszan viszonoztam a pillantást. - A saját életem vagy egy szerettem élete megmentése érdekében megölném a támadót. Minden egyes szót átgondoltam, mielőtt kimondtam volna. - Milyen diplomatikusan fogalmazta meg, Miss Stackhouse. Magamról ugyanezt nem mondhatom el. Előfordult, hogy ha megöltem valamit, akkor a puszta örömért szaggattam szét. Ó, pfuj. Ez több, mint amit tudni szerettem volna. - Diantha imád szarvasra vadászni, és a védelmem érdekében embert is ölt. Ő és a testvére már egy-két gaz vámpírt is leterített. Eszembe véstem, hogy nagyobb tisztelettel bánjak Dianthával. Nagyon kemény vállalkozás egy vámpír megölése. És ördögi ügyességgel jengázik. - És Johan? - kérdeztem. - Jobb szeretném egyelőre nem feszegetni, Johan mit tesz előszeretettel. Míg velünk van, nem okoz kellemetlenséget. Kedvesem, meg van elégedve azzal, ahogy Johan a munkáját végzi, és ahogyan önt tájékoztatta? Ez a munkája? Nos, igen, azt hiszem. Nagyon alapos volt, ha erre gondol. - Valóban. El tudná mondani, mire számíthatok a csúcstalálkozón? Mit óhajt majd a királynő? Üljünk le! - mondta Mr. Cataliades. - Megpróbálom elmagyarázni. A következő órában csak beszélt és beszélt, én pedig figyeltem és kérdéseket tettem fel. Mire Diantha felült és ásított, kicsit felkészültebbnek éreztem magam mindarra a sok
újdonságra, amellyel Rhodesban fogom szembetalálni magam. Johan Glassport becsukta a könyvét, és felnézett ránk, mintha már kész lenne hozzánk szólni. Mr. Glassport, ön már járt korábban is Rhodesban? - kérdezte Mr. Cataliades. Igen - válaszolta az ügyvéd. - Régebben Rhodesban praktizáltam. Ami azt illeti, rendszeresen ingáztam Rhodes és Chicago között; úgymond, félúton éltem. - Mikor ment Mexikóba? - kérdeztem. Ó, egy-két évvel ezelőtt - felelte. - Akadt némi vitám az itteni üzleti partnerekkel, és úgy tűnt, itt az ideje... Elhúzni az országból? - vetettem fel segítőkészen. - Felhúzni a nyúlcipőt? - tette hozzá Diantha. - Fogni a pénzt, és futni? - kérdezte Mr. Cataliades. Mindhárom együttvéve - mondta Johan Glassport alig látható mosollyal az arcán. 9. fejezet
A délután felét már hátrahagytuk, mire megérkeztünk Rhodesba. Egy Anubis-teherautó várt ránk, hogy lepakolja a koporsókat, és elvigye őket a Gizai Piramishoz. A városba vezető úton minden másodpercben kilestem a limuzin ablakán, és a Shreveportban is ugyanígy megtalálható üzletláncok lehengerlő jelenléte ellenére semmi kétségem sem volt afelől, hogy máshol járunk. Mindenütt vörös tégla, nagyvárosi forgalom, sorházak, itt-ott egy szeletke a tóból... Próbáltam egyszerre minden irányba nézni. Aztán megpillantottuk a szállodát; elképesztő volt. A nap nem sütött eléggé, hogy megcsillanjon a fényében a bronz üvegfelület, de a Gízai Piramis Hotel még így is lenyűgöző volt. És bizony ott terült a forgalmas, hatsávos útszakasz túloldalán a park és azon túl a tó. Míg az Anubis-teherautó megkerülte a Piramist, hogy mögötte tegye ki a vámpírokat és a csomagokat, a limuzin odahajtott a szálloda elé. Ahogy mi, nappali teremtmények, kipattantunk a kocsiból, azt sem tudtam, hova nézzek először: a széles vízfelületre, vagy magára a szerkezet díszítésére. A Piramis főbejáratát barna-bézs egyenruhát viselő alkalmazottak figyelték, voltak azonban ott néma őrzők is. Két kidolgozott szarkofágreprodukció volt függőlegesbe állítva az előtér ajtóinak két oldalán. Elképesztőek voltak, és szívesen szemügyre vettem volna közelebbről is őket, de a személyzet beljebb terelt minket az épületbe. Egy férfi nyitotta ki a kocsi ajtaját, egy másik ellenőrizte a személyi adatainkat, hogy megbizonyosodjon róla, csakugyan regisztrált vendégek vagyunk - nem pedig halandó riporterek, kíváncsiskodók, esetleg fanatikusok -, és egy újabb betolta a szálloda ajtaját, jelezve, hogy beléphetünk. Már jártam vámpírhotelban, ezért számítottam fegyveres őrökre és a földszinten az ablakok hiányára. A Gízai Piramis Szálloda a dallasi Csendes Part Hotelhoz képest sokkal több erőfeszítést tett, hogy halandó szállodának tűnjön; habár a falakat az egyiptomi sírok falfestményeit utánzó alkotások díszítették, az előteret erősen megvilágította a mesterséges fény és elevennek tűnt a hangszórókból szóló popzene miatt- Az ipanemai lány egy vámpírszállodában. Az előtér is jobban nyüzsgött, mint a Csendes Part Hotelban. Rengeteg halandó és egyéb teremtmény jött-ment céltudatosan; nagy volt a sürgés-forgás a bejelentkezésnél, s néhányan lézengtek az üdvözlőfülkénél is amelyet a vendéglátó város vámpírfészke állított fel. Sammel egyszer elmentem Shreveportban egy bárkellékkongresszusra, amikor új csaprendszert akart venni, és azonnal felismertem a szokásos
elrendezést. Valahol, ebben biztos voltam, lennie kell egy kongresszusi teremnek tele fülkével, és az előadások és termékbemutatók beosztásával. Abban reménykedtem, hogy a regisztrációs mappában megtalálom a szálloda térképét, amely feltünteti az összes eseményt és helyszínt. Vagy a vámpírok túlságosan fenn hordják az orrukat ahhoz, hogy ilyen földi segítséget nyújtsanak? Nem, megtaláltam a bekeretezett és megvilágított hotelábrát, amelyet a vendégek tanulmányozhattak, és volt szervezett idegenvezetés is. A szálloda fordított sorrendben volt számozva. A legfelső szint volt az egyes. A legalsó és egyben legnagyobb szint - a halandók emelete - volt a tizenötös. Egy félemelet volt a halandók szintje és az előtér között, és a szálloda északi oldala mellett húzódó szárnyépületben voltak a tágas konferenciatermek. Ez volt az a tégla alakú, ablaktalan kinövés, amely olyan furcsán nézett ki az internetes képen. Figyeltem az előtéren átsiető embereket, a szobalányokat, testőröket, inasokat, hordárokat... íme, itt vagyunk, piciny kis halandó hódok, összevissza szaladgálunk, hogy mindent előkészítsünk az élőhalott küldöttek számára. (Vajon lehet őket így nevezni, ha teljesen önszántukból jöttek? Akkor én mi vagyok?) Kicsit keserű lett a szám íze, amikor elgondolkodtam, miért ez a dolgok rendje, amikor néhány évvel ezelőtt a vámpírok szaladgáltak összevissza, a sötét sarkokat keresve, ahol elrejtőzhettek. Talán az sokkal természetesebb volt. Ezzel az erővel akár csatlakozhattam volna a testvériséghez, ha tényleg így érzek. Korábban észrevettem az utca túloldalán, a Gízai Piramis Hotellal szemközt lévő kis parkban a tüntetőket, és némelyik transzparensen az állt: Gizdák Piramisa. - Hol vannak a koporsók? - kérdeztem Mr. Cataliadest. - Az alagsori bejáraton át érkeznek - mondta. Fémérzékelő volt a szálloda ajtaján. Minden erőmmel azon voltam, hogy ne nézzek oda, amikor Johan Glassport kiürítette a zsebeit. A fémérzékelő visítani kezdett, amikor átment a kapun. - A koporsóknak is át kell haladniuk a fémkeresőn? - kérdeztem. - Nem. A mi vámpírjaink fakoporsót használnak, de a rajtuk lévő alkatrészek fémből készültek, és a vámpírokat nem lehet kivenni, hogy átkutassák a zsebeiket egyéb fémtárgyakat keresve, ezért semmi értelme nem lenne - válaszolta Mr. Cataliades, és most először tü-relmetlennek tűnt. - Különben is, néhány vámpír modern fémkoporsót választott. - A tüntetők az utca túloldalán... - mondtam. - A szívbajt hozták rám. Szeretnének beosonni ide. Mr. Cataliades elmosolyodott, ijesztő látvány volt. - Senki sem jut be ide, Miss Sookie. Olyan őrök is vannak, akiket nem láthat. Míg Mr. Cataliades bejelentett minket, odaálltam mellé, és körbejártattam a tekintetem a többi emberen. Mindannyian elegánsak voltak, és mind beszélgetett. Rólunk. Azonnal ideges lettem, hogy a többiek minket figyelnek, és a pár élő vendégtől és a személyzettől érkező zizegő gondolatok csak megerősítették az aggodalmamat. Annak a királynőnek a kíséretéhez tartoztunk, aki eddig Amerika egyik leghatalmasabb vámpíruralkodója volt. Mostanra azonban nemcsak gazdaságilag gyengült meg, hanem a férje meggyilkolásáért is a bíróság elé kell állnia. Értettem, hogy a többieket miért érdekli ez - én is érdekesnek találtam volna magunkat -, de akkor is kényelmetlenül éreztem magam. Csak arra tudtam gondolni, hogy milyen fényes lehet az orrom, és mennyire szeretnék egy kicsit egyedül maradni. Az ügyintéző nagyon lassan és kimérten nézte át a szobafoglalásunkat, mintha a lehető leghosszabb ideig közszemlére akart volna tenni minket az előtérben. Mr. Cataliades a szokásos körülményes udvariassággal bánt vele, habár tíz perc elteltével már az is kezdett megkopni. Az egész művelet alatt diszkréten arrább álltam, de amikor már láttam, hogy az ügyintéző egy negyvenes éveiben járó visszaeső drogos, három gyerek apja - csak szórakozásból szívat
minket, egy lépéssel közelebb mentem. Kezemet Mr. Cataliades ruhaujjára tettem, hogy jelezzem, be szeretnék szállni a beszélgetésbe. Elhallgatott, és érdeklődő arccal fordult felém. - Ideadja a kulcsokat, és megmondja, hol vannak a vámpírjaink, különben elárulom a főnökének, hogy a Gízai Piramis Szálloda berendezési tárgyait adogatja el az eBayen. És ha megveszteget egyetlen szobalányt is, hogy akár csak hozzáérjen a királynő bugyijához, nem hogy ellopja, magára uszítom Dianthát.- Diantha épp akkor tért vissza egy palack ásványvízzel. Kötelességtudón kivillantotta éles, hegyes kis fogát halálos mosolyával. A férfi elfehéredett, majd elvörösödött, ami érdekesen szemléltette a vérkeringés furcsaságait. - Igenis, asszonyom - dadogta, és átfutott rajtam, hogy mindjárt összepisili magát. Miután egy kicsit kotorásztam a fejében, már nem nagyon érdekelt. Pillanatokon belül megkaptuk a kulcsokat, a vámpírjaink pihenőhelyeinek listáját, és a londiner már vitte is a csomagjainkat az egyik helyes kis kocsiban. Erről eszembe jutott valami. Barry - mondtam gondolatban. - Itt vagy? Igen - hallatszott egy hang, amely közel sem volt olyan halovány, mint amikor először találkoztam vele. - Sookie Stackhouse? Én vagyok. Most jelentkeztünk be. Az 1538-as szobában vagyok. És te? Én az 1576-osban. Hogy vagytok? Én személy szerint jól. De Louisiana... ott volt a hurrikán, most meg ez a tárgyalás. Gondolom, mindenről tudsz. Igen. Izgalmas kör lehetett. Így is mondhatjuk - hagytam rá, és azon töprengtem, vajon a mosolyom is átmegy-e. Hangosan és tisztán megkaptam. Most ízelítőt kaptam, milyen lehet másoknak, amikor szembetalálkoznak velem. Majd később összefutunk valahol - mondtam Barrynek. - Tényleg, mi a vezetékneved? Elindítottál valamit, amikor nyilvánosságra hoztad a tehetségemet - mondta. - Az igazi nevem Barry Horowitz. Most viszont a Hordár Barry nevet használom. Így is jelentkeztem be, ha esetleg elfelejtenéd a szobám számát. Rendben. Alig várom, hogy találkozzunk. Én is. És ekkor Barry és én is más dolgok felé fordítottuk a figyelmünket, és az a furcsa csiklandozós érzés, amely a telepatikus kommunikáció velejárója, eltűnt. Barry volt rajtam kívül az egyetlen gondolatolvasó, akivel valaha találkoztam. Mr. Cataliades észrevette, hogy minden halandó- pontosabban minden nem vámpír - egy másik személlyel egy szobába lett elszállásolva. Néhány vámpír is kapott szobatársat. Nem örült neki, hogy ő maga Dianthával osztja meg a szobát, de a szálloda zsúfolásig megtelt, magyarázta az ügyintéző. Lehet, hogy sok mindenről hazudott, de ez egyértelműen igaz volt. Én a Gervaise ágymelegítőjével kerültem egy szobába, és amikor becsúsztattam a kártyát a nyílásba, hogy kinyissam az ajtót, eltűnődtem, vajon bent lehet-e. Bent volt. Olyan nőt vártam, mint a Szemfogadóban lézengő vámpiristák, de Carla Danvers teljesen másfajta teremtés volt. - Szia, csajszi! - kiáltotta, amint beléptem. - Gondoltam, hogy mindjárt megjelensz, mert felhozták a táskáidat. Carla vagyok, Gerry barátnője. - Nagyon örülök - mondtam, és kezet ráztunk. Carla igazi bálkirálynő volt. Talán szó szerint nem; talán még bál szépének sem választották meg, de az biztos, hogy nem volt mit szégyellnie. Sötétbarna haja az álláig ért, nagy barna szeme volt, és olyan szabályos és hófehér fogsora, hogy elmehetett volna egy fogorvosi rendelő reklámarcának. Szilikonmelle volt, a fülében és a köldökében is ékszert viselt. A derekát tetoválás díszítette: fekete indák V alakban, középen zöld levelek közt egy pár rózsával. Mindezt azért láthattam, mert Carla
meztelen volt, és mintha el sem jutott volna a tudatáig, hogy a meztelensége már túlontúl „őszinte kitárulkozás" a számomra. - Régóta vagytok együtt Gervaise-zel? - kérdeztem, hogy leplezzem, mennyire kényelmetlenül érzem magam. - Nézzük csak, hét hónapja jöttem össze Gerryvel. Azt mondta, jobb, ha külön szobába megyek, mert a sajátjában lehet, hogy üzleti megbeszéléseket kell tartania. Különben is, vásárolni fogok, míg itt vagyok...boltterápia! Hatalmas nagyvárosi üzletek! És valahol tartanom kell a bevásárlótáskákat, hogy ne kérdezze meg, mennyibe kerültek. - Rám kacsintott, ami elég huncutnak hatott. - Rendben - mondtam. - Jól hangzik. - Igazából nem hangzott annak, de Carla programja aligha tartozott rám. A bőröndöm egy állványon várt, ezért kinyitottam, és nekiálltam kipakolni, és nyugtáztam, hogy a zsák a jó ruháimmal már bent van a szekrényben. Carla pontosan a szekrény és a fiók felét üresen hagyta nekem, ami nagyon figyelmes volt tőle. Legalább hússzor annyi ruhát hozott magával, mint én, ami a figyelmességét még különlegesebbé tette. - Kinek a barátnője vagy? - kérdezte Carla. Épp a lábát pedikűrözte. Amikor feltette az egyik lábát, a fenti világítás valami fémes dolgon villant meg a lába között. Teljesen zavarba jöttem, elfordultam, hogy kisimítsam az estélyimet az akasztón. - Quinn-nel járok - mondtam. A vállam felett hátrapillantottam, büszkén. Carla csak bámult. - A vértigrissel - tettem hozzá. - ő szervezi az itteni szertartásokat. Hajszálnyival értelmesebb képet vágott erre. - Nagydarab pasi, kopaszra borotvált fej - folytattam. Az arca felderült. - Ó, igen, ma reggel láttam! Az étteremben reggelizett, amikor bejelentkeztem. - Étterem is van? - Ó, persze. Habár természetesen elég kicsi. Van szobaszerviz is. - Tudod, a legtöbb vámpírszállodában nem szokott étterem lenni - mondtam, csak azért, hogy tovább beszélgessünk. Olvastam erről egy cikket az Amerikai vámpírban. - Ó. Ennek semmi, de semmi értelme - Carla végzett az egyik lábán a körmével, és nekiállt a másiknak. - Vámpír szempontból azért van. Carla összevonta a szemöldökét. - Tudom, hogy nem esznek. De az emberek igen. És ez az emberek világa, nem? Ez pont olyan, mint amikor valaki nem tanul meg angolul, amikor kivándorol Amerikába. Megfordultam, hogy megnézzem Carla arcát, hogy komolyan beszél-e. Igen, komolyan. - Carla - mondtam, de elhallgattam. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék, hogyan magyarázzam meg Carlának, hogy egy négyszáz éves vámpírt nem nagyon érdekel egy húszéves halandó étkezési szokása. De a lány várta, hogy befejezzem. - Nos, tök jó, hogy van étterem is - nyögtem ki végül. Bólintott. - Aha, mert reggel kávéval kell kezdenem - mondta. - Anélkül magamhoz sem térek. Persze, ha vámpírral jársz, akkor a reggeleid inkább délután háromkor vagy négykor kezdődnek - nevetett fel. - Ez igaz - mondtam. Közben befejeztem a kicsomagolást, ezért odamentem az ablakhoz, és kinéztem. Az üveg annyira sötétre volt színezve, hogy alig lehetett kivenni a tájat, de azért látható volt. A szállodának nem a Michigan-tó felé eső oldalán voltam, ami kár, de kíváncsian nézegettem a szállodától nyugatra eső épületeket. Ritkán járok nagyvárosban, és még sosem láttam északi nagyvárost. Az ég rohamosan sötétedett, és ezért meg a színezett ablakok miatt
tíz perc elteltével már nem sokat láttam. A vámpírok nemsokára felébredtek, és kezdődött a munkaidőm. Habár Carla időnként fecsegett egy kicsit, nem kérdezte meg, mi a szerepem a csúcstalálkozón. Azt feltételezte, csak kísérőnek jöttem. Egyelőre ezzel ki is békültem. Előbb vagy utóbb úgyis megtudja, hogy mi a különleges tehetségem, és onnantól ideges lesz a közelemben. Viszont most egy kissé túlságosan is laza volt. Carla nekiállt felöltözni (hála istennek), a stílusát „elegáns prostinak" címkézném. Csillámos, zöld koktélruhát vett fel, amelynek szinte nem is volt felsőrésze, hozzá „dugj meg" cipőt húzott, és valami átlátszó tangát. Nos, neki is megvolt a maga munkaruhája, és nekem is. Nem tetszett, hogy ennyire elítélő vagyok vele, és talán egy kicsit irigykedtem is, hogy az én munkaruhám annyira konzervatív. Aznap estére a csokoládébarna csipkeruhát választottam. A nagy arany fülbevalómat tettem fel, belebújtam a barna félcipőbe, kirúzsoztam magam, és szépen megfésülködtem. Az ajtónyitó kártyát az estélyihez való retikülbe mélyesztettem, és elindultam a recepcióspulthoz, hogy megtudjam, a királynő melyik lakosztályt kapta, mert Mr. Cataliades mondta, hogy jelenjek meg ott. Reméltem, hogy útközben összefutok Quinn-nel, de se híre, se hamva nem volt. Nem elég, hogy szobatársat kaptam, és Quinn is egész idő alatt dolgozni fog, ez a csúcstalálkozó kevés szórakozást ígért ahhoz képest, mint amit reméltem. Az ügyintéző elfehéredett, amikor meglátta, hogy jövök, és körbenézett, hátha Diantha is velem van. Míg remegő kézzel felfirkálta a királynő szobájának a számát egy papírra, alaposabban körülnéztem. Néhány feltűnő helyen biztonsági kamerákat láttam, amelyek mind az ajtóra és a regisztrációs pultra irányultak. És azt hiszem, láttam egyet a lifteknél is. Ott voltak a megszokott fegyveres őrök is - úgy értem, megszokottak egy vámpírhotelban. A vámpírhotelok legnagyobb vonzereje a nagyfokú biztonság és a vendégeknek nyújtott nyugalom volt. A vámpírok választhattak olcsóbb szállást is, központi helyen a legnagyobb szállodák különleges vámpírszobáiban. (Még a Motel 6 láncnak is volt egy vámpírszobája minden helyszínen.) Amikor eszembe jutottak a kint ácsorgó tüntetők, csak remélni tudtam, hogy a Piramis biztonsági csapata tényleg a helyzet magaslatán áll. Odabólintottam egy halandó nőnek, ahogy átmentem az előtéren a központi liftekhez. Azt tapasztaltam, hogy minél feljebb értem, annál pazarabbul rendezték be a tereket és annál kevesebb a szoba. A királynő az egyik negyedik emeleti lakosztályt vette ki, és már hetekkel korábban, még a Katrina előtt lefoglalta – és valószínűleg még akkor, amikor a férje élt. Csak nyolc ajtót számláltam ezen az emeleten, és nem is kellett végigböngésznem a számokat, hogy megtudjam, melyik a Sophie-Anne-é. Sigebert állt előtte. Sigebert akkora volt, mint egy szekrény. Több száz éve őrizte a királynőt, ahogy Andre is. Az ősöreg vámpír magányosnak tűnt testvére, Wybert nélkül. Ettől eltekintve ugyanaz a régi angolszász harcos volt, mint ahogy megismertem - bozontos szakáll, medvetermet és fontos helyeken hiányzó fog. Sigebert rám vigyorgott, ami elég ijesztő volt. - Miss Sookie - mondta köszöntésképp. - Sigebert - mondtam, vidáman ejtve a Szíjabajrt hangsort. - Hogy megy a sora? - Együtt érző akartam lenni anélkül, hogy csöpögősen érzelgősnek tűnnék. - A fivérem, ő hősként halt meg - mondta Sigebert büszkén. - Csatában. Már épp azt mondtam volna, hogy „biztosan nagyon hiányzik így ezer év után". Aztán úgy gondoltam, ez pont olyan, mint amikor az eltűnt gyerekek szüleitől azt kérdezik a riporterek: „Hogy érzik magukat most?"
- Nagyszerű harcos volt - mondtam ehelyett, és Sigebert pontosan ezt akarta hallani. A vállamra csapott, és ezzel majdnem a földbe lapított. Aztán a tekintete a távolba révedt, mintha valami bejelentést hallgatna. Már eddig is gyanítottam, hogy a királynő képes a „gyermekeivel" telepatikus úton beszélni, és amikor Sigebert szó nélkül kinyitotta előttem az ajtót, tudtam, hogy ez így is van. Örültem, hogy a királynő velem nem tud beszélni. Az, hogy Barryvel tudtam kommunikálni, valamennyire vicces volt, de ha folyamatosan együtt lógtunk volna, biztos voltam benne, hogy hamar meguntuk volna. Különben is, Sophie-Anne sokkalta ijesztőbb volt. A királynő lakosztályát pompázatosnak találtam. Még soha nem láttam ilyet. A szőnyeg vastag volt, akár a birkaszőr, és törtfehér. A bútorokat arany és sötétkék árnyalatú kárpit borította. A külső falat fedő üvegtáblák átlátszatlanok voltak. Meg kell mondanom, nyugtalanná tett a nagy fekete felület. A pompa közepén ott ült Sophie-Anne egy kanapén, maga alá húzott lábbal. Kicsi volt és sápadt, fényes barna haját kontyba fésülte, fekete zsinórozású, málnaszínű selyemkosztümöt viselt, és lábát fekete krokodilbőr magas sarkúba bújtatta. Nehéz, egyszerű arany ékszert viselt. Sophie-Anne külső korához sokkal jobban illett volna valami Gwen Stefani L.A.M.B. Kollekciójából. Tizenöt vagy tizenhat lehetett, amikor halandóként meghalt. Abban az időben az ilyen korú lányok már asszonyok és anyák voltak. Ma pedig plázacicák. A mai szemnek a ruhái túl öregesnek hatottak, de csak egy bolond mondta volna meg neki. Sophie-Anne a világ legveszélyesebb tizenévese volt, és a második legveszélyesebb mindig ott állt a háta mögött. Andre most is ott tornyosult Sophie-Anne mögött, mint mindig. Amikor alaposan végigmért, és az ajtó becsukódott mögöttem, leült Sophie-Anne mellé, ami afféle jel lehetett, hogy a klub tagja vagyok, gondolom. Andre és a királynője is TrueBloodot ivott, és emiatt rózsás pír költözött az arcukra - majdhogynem halandónak tűntek. - Milyen a szállásod? - kérdezte Sophie-Anne udvariasan. - Remek. Egy szobában vagyok egy... Gervaise barátnőjével - mondtam. - Carlával? Miért? - A szemöldöke úgy szökött a magasba, mint ahogy két fekete kismadár röppen fela ragyogó tiszta égbe. - A szálloda zsúfolásig megtelt. Nem nagy ügy. Szerintem úgyis Gervaise-zel lesz az idő nagy részében - jegyeztem meg. - Mit gondolsz Johanról? - kérdezte Sophie-Anne. Éreztem, hogy kővé dermed az arcom. - Szerintem a börtönben a helye. - De megoldja, hogy én ne kerüljek oda. Megpróbáltam elképzelni, milyen egy vámpírbörtön, de feladtam. Mivel semmi jót nem tudtam mondani Johanról, egyszerűen csak bólintottam. - Még mindig nem mondtad el, mit tudtál meg tőle. - Nagyon feszült és konfliktusokkal teli. - Magyarázd meg! Ideges. Fél. Különböző érdekek ütköznek benne. Egyet akar: élve megúszni. Senki nem érdekli, csak saját maga. - És ettől miért más, mint bármelyik halandó? - szólt közbe Andre. Sophie-Anne szája megrándult erre a megjegyzésre. Ez az Andre, micsoda komédiás. A legtöbb halandó nem késel meg nőket - mondtam olyan halkan és higgadtan, ahogy csak bírtam. - A legtöbb halandó nem élvezi az ilyesmit. Sophie-Anne nem fogadta teljesen közömbösen, hogy milyen erőszakos gyilkosságot követett el Johan Glassport, de természetesen ennél jobban érdekelte a saját jogi védelme. Legalábbis ezt olvastam le az arcáról, de a vámpírokkal
csak a testbeszéd finom jeleire támaszkodhattam, nem úgy, mint a halandókkal, akikkel biztos tudás birtokába juthattam. Védeni fog a bíróság előtt, megfizetem, és mehet a maga útján - mondta. - Azután bármi történhet vele. - Egyenesen a szemembe nézett. Rendben, Sophie-Anne, értek én a szóból. - Alaposan kikérdezett? Az a benyomásod volt, hogy tudja, mit csinál? - kérdezte visszatérve a lényegre. Igen, asszonyom - vágtam rá azonnal. - Valóban igen hozzáértőnek tűnt. - Akkor megéri a fáradságot. Igyekeztem, hogy a szemem se rebbenjen. - Cataliades elmondta, mire számíthatsz? - Igen, asszonyom. - Akkor jó. A tárgyaláson való tanúskodás mellett azonban szükségem lesz a jelenlétedre minden olyan összejövetelen, ahol halandók is megjelennek. Ezért fizeti nekem a nagy lóvét. - Izé, megvan az összejövetelek időbeosztása?- kérdeztem. - Csak mert akkor előre felkészülve várnék, ha tudnám, pontosan mikor van szüksége rám. Mielőtt válaszolhatott volna, kopogtattak. Andre felállt, és olyan nesztelenül lépett az ajtóhoz, hogy félig macskának hihette volna az ember. Kardja egyszer csak ott volt a kezében, addig észre sem vettem. Az ajtó csak résnyire nyílt ki, épp amikor Andre odaért, és hallottam Sigebert basszusdörmögését. Miután pár mondatot váltottak, az ajtó szélesebbre nyílt, és Andre bejelentette a vendéget. - Texas királya, fenség. Némi elégedett meglepődés bujkált a hangjában, de ez pont olyan volt, mintha cigánykerekezni kezdett volna a szőnyegen. A látogatás célja az volt, hogy a király kimutassa, támogatja Sophie-Anne-t, és ezt minden vámpír tudomásul vegye. Stan Davis lépett be, mögötte egy csapat vámpír és halandó. Stannél cikisebb pasit ritkán látni. Olyasvalaki, aki zsebvédőt visel. Még a fésűnyomokat is látni lehetett homokszín hajában, és nehéz, szódásüveg vastagságú szemüveget hordott. Teljesen szükségtelenül. Sosem találkoztam olyan vámpírral, akinek ne lett volna kiváló a látása és kifinomult a hallása. Stan vasalást nem igénylő fehér inget viselt, még a Sears logó is rajta volt, meg valami tengerészkék nadrágot. És barna bőrmokaszint. Hú, de gáz. Amikor először találkoztam vele, ő volt a seriff, és most, hogy király lett, ugyanazt a minimalista stílust részesítette előnyben. Stan mögött a testőrség feje, Joseph Velasquez, egy alacsony, zömök, tüsihajú latinamerikai férfi, aki mintha sosem mosolygott volna. Mellette a vörös hajú nőstény vámpír, Rachel állt; rá is emlékeztem még Dallasból. Rachelnek kegyetlen természete volt, és a legkevésbé sem szeretett együttműködni a halandókkal. Kettejük mögött Barry, a hordár érkezett, nagyon jól festett a dizájnerfarmerban és a vakondszürke selyempólóban, a nyakában diszkrét aranyláncot viselt. Szinte ijesztő módon érettebb lett, amióta utoljára láttam. Amikor először kiszúrtam a dallasi Csendes Part Hotelban, még egy helyes, esetlen, tizenkilenc év körüli fiú volt, most pedig manikűröztetett, a haja gondosan nyírva, és olyan éber volt a tekintete, mintha egy cápákkal teli medencében úszkálna. Egymásra mosolyogtunk. Örülök, hogy látlak - mondta Barry. - Csinos vagy, Sookie. Köszönöm, te is jól nézel ki, Barry. Andre épp a szokásos vámpírüdvözlési ceremóniát végezte, amelybe nem tartozott bele a kézfogás. - Stan, örülünk a viszontlátásnak. Kit hoztál magaddal, hogy megismerjük? - Stan gavallér módjára lehajolt, hogy megcsókolja Sophie-Anne kezét. - Gyönyörű királynőm - mondta. Hadd mutassam be a helyettesemet, Joseph Velasquezt. És fészekhúgomat, Rachelt. Ez a
halandó pedig a gondolatolvasó Hordár Barry. Közvetett módon neked kell köszönetet mondanom érte. Sophie-Anne éppenséggel elmosolyodott. - Természetesen mindig örömmel tölt el, ha szívességet tehetek neked, amennyiben a hatalmamban áll, Stan. - Intett, hogy a férfi foglaljon mellette helyet. Rachel és Joseph oldalra állt. - Csodás, hogy vendégül láthatlak a lakosztályomban. Már kezdtem aggódni, hogy egyáltalán nem lesz látogatóm. (Mivel a férjem meggyilkolásával vádolnak, és mivel kellemetlen gazdasági megrázkódtatás ért - ez volta ki nem mondott magyarázat.) - Fogadd együttérzésemet - mondta Stan teljesen hangsúlytalanul. - Országod nagy veszteséget szenvedett. Ha tudok segíteni... tudom, hogy az államomban élő halandók segítettek a te államodban élőkön, és illő, hogy a vámpírok hasonlóképp cselekedjenek. - Köszönöm a kedvességed - mondta a királynő. Sophie-Anne büszkesége nagy pofont kapott. Az összes erejével küzdenie kellett, hogy a mosolya ne hervadjon le. - Úgy hiszem, ismered Andrét - folytatta.- Andre, most már ismered Josephet. És azt hiszem, mindannyian ismeritek Sookie-t. Megcsörrent a telefon, és mivel én voltam a legközelebb, felvettem. - Louisiana királynője küldöttségének egyik tagjával beszélek? - kérdezte a mogorva hang. - Igen. - Valamelyiküknek le kell jönnie a rakodóba egy bőröndért, amely önökhöz tartozik. Nem tudom elolvasni a címkét. - Ó... rendben. - Minél előbb, annál jobb. - Köszönöm. A férfi letette. Rendben, ez egy kicsit váratlan volt. Mivel a királynő már várta, hogy elmondom, ki telefonált, ezért továbbítottam a kérést, és Sophie-Anne egy pillanat törtrészére zavartnak látszott. - Később - mondta elutasítón. Eközben Texas királyának világos szeme szinte keresztülfúrt. Feléje billentettem a fejem, reméltem, hogy ez a helyes reakció. Megfelelőnek bizonyult. Jobb lett volna, ha van időm Andréval átvenni a protokollt, mielőtt a királynő elkezdett vendégeket fogadni, de az igazat megvallva, egyetlen látogatóra sem számítottam, főleg nem ilyen tekintélyes férfira, mint Stan Davis. Ez jót kellett hogy jelentsen a királynőnek, de lehet, hogy finom vámpírsértésnek kellett vennem. Biztos voltam benne, hogy rájövök. Éreztem, ahogy Barry megcsiklandozza az elmém. Jó neki dolgozni? - kérdezte Barry. Csak időnként segítek neki - válaszoltam. - Még megvan a rendes állásom. Barry meglepetten nézett rám. Ugye, csak viccelsz? Nagy pénzeket kaszálhatnál, ha olyan államba mennél, mint amilyen Ohio vagy Illinois, ahol sok a lóvé. Megvontam a vállam. Szeretek ott lakni - mondtam. Hirtelen mindkettőnkben tudatosodott, hogy vámpírmunkáltatóink figyelik néma eszmecserénket. Gondolom, az arcunk folyamatosan változott, ahogy beszélgetés közben szokott... leszámítva azt, hogy a beszélgetésünk hangtalan volt. - Elnézést - mondtam. - Nem akartam udvariatlan lenni. Csak nem sűrűn találkozom hozzám hasonló emberekkel, és nagy élmény egy másik gondolatolvasóval beszélni. Elnézését kérem, asszonyom, uram.
- Szinte hallottam is - csodálkozott Sophie-Anne.- Stan, sok hasznát vetted a fiatalembernek? - Sophie-Anne tudott gondolat útján beszélni a saját gyermekeivel, de ez biztosan éppolyan ritka képesség volt a vámpírok, mint az emberek között. - Nagyon is - helyeselt Stan. - Az a nap, amikor a te Sookie-d a figyelmembe ajánlotta Barryt, különösen szép nap volt a számomra. Barry tudja, mikor hazudik egy halandó; tudja, mik a hátsó szándékaik. Csodálatos betekintést nyújt. Barryre pillantottam és azon töprengtem, hogyan gondol magára: mint az emberiség elárulójára, vagy mint egy kereskedőre, aki hiánycikket árul? A szemembe nézett, az arca merev volt. Az biztos, hogy belső konfliktust okozott neki, hogy vámpírt szolgál, és halandók titkait fedi fel a munkaadójának. Időről időre én is megküzdöttem ezzel a dilemmával. - Hmm. Sookie csak alkalmi jelleggel dolgozik nekem. - Sophie-Anne rám bámult, és ha jellemeznem kellene az arckifejezését, azt mondanám, eltöprengett. Andre rózsás tiniarca mögött is történt valami, olyasmi, amivel jobb lesz óvatosnak lennem, ő nemcsak eltűnődött, hanem érdeklődve, elmélyülten figyelt, jobban nem tudnám kifejezni. - Bill hozta el Sookie-t Dallasba - jegyezte meg Stan, kissé kérdő hangsúllyal. - Akkoriban ő volt a védelmezője - mondta Sophie-Anne. Rövid csend. Barry reménykedve lesett felém, amit én egy „álmodj csak" pillantással viszonoztam. Ami azt illeti, legszívesebben megöleltem volna, mert ez a kis pillantásváltás megtörte a csendet, s így elviselhetőbbé tette számomra. - Valóban szükségük van most Barryre és rám? Mivel csak mi vagyunk itt halandók, és talán nem olyan hatékony, ha csak itt ülünk, és egymás gondolatait olvasgatjuk... Joseph Velasquez még el is mosolyodott, mielőtt észrevette volna magát. Egy néma pillanat után Sophie-Anne bólintott, majd Stan is. Sophie királynő és Stan király, emlékeztettem magam gyorsan. Barry gyakorlott mozdulattal hajolt meg, én meg a legszívesebben kinyújtottam volna rá a nyelvemet. Aprót biccentettem, majd kisiettem a lakosztályból. Sigebert kérdő arccal nézett ránk. - A királynő, neki már nincs szüksége a két halandóra? - kérdezte. - Most épp nincs - válaszoltam. Megkopogtattam a csipogót, amelyet Andre adott át az utolsó pillanatban. - Ez a személyi hívó rezegni kezd, ha a királynő hívat - mondtam. Sigebert bizalmatlanul méregette a készüléket. - Úgy vélem, jobb lenne, ha itt maradna - mondta. - A királynő, ő azt mondja, mehetek - hangsúlyoztam. És ezzel elsétáltam, Barry szorosan a nyomomban. Lifttel mentünk le az előtérbe, ahol találtunk egy félreeső zugot, ahol senki sem osonhat a közelünkbe hallgatódzni. Még sosem beszélgettem senkivel csakis gondolatok útján, és Barry sem, szóval egy ideig eljátszadoztunk ezzel. Barry elmesélte az életét, miközben én igyekeztem kizárni a tudatomból a körülöttem lévő agyakat; aztán megpróbáltam másokra figyelni, és Barryre. Tulajdonképp szórakoztató volt. Barry, mint kiderült, nálam sokkal ügyesebben vette ki, ki mit gondol a tömegben. Nekem egy kicsit jobban ment az apró rezdülések és részletek meghallása, amit nem mindig volt könnyű észrevenni gondolatok esetében. De volt némi közös kiindulási alapunk. Megegyeztünk, ki a legjobb jelsugárzó a helyiségben; ami azt jelentette, hogy ugyanúgy „hallottunk". Barry rámutatott valakire (ebben az esetben a szobatársamra, Carlára), és mindketten belehallgattunk a gondolataiba, majd egy ötös skálán értékeltünk; öt volt a leghangosabb, legtisztább adás. Carla hármast kapott. Miután ebben megegyeztünk, másokat is értékeltünk, és kiderült, hogy szinte egyként reagálunk. Rendben, ez érdekes volt. Próbáljuk meg úgy, hogy egymáshoz érünk! - javasoltam. Barrynek a szeme sem rebbent. Ebben is benne volt. Minden teketória nélkül megfogta a kezem, és szinte teljesen ellentétes irányba néztünk.
A hangok olyan tisztán érkeztek, mintha mindenkivel egyszerre beszédbe elegyedtünk volna. Mint amikor feltekerjük a DVD-lejátszó hangerejét, és a szoprán és a basszus tökéletes egyensúlyba kerül. Egyszerre volt felemelő és félelmetes. Habár én a recepcióspultnak háttal ültem, tisztán hallottam, ahogy egy nő a louisianai vámpírok érkezéséről érdeklődik. Az ügyintéző fejében megláttam a saját képemet. A férfi kifejezetten boldog volt, hogy végre keresztbe tehet nekem. Baj lesz, figyelmeztetett Barry. Azonnal megfordultam. Egy vámpírnő közeledett felém nem éppen kellemes arckifejezéssel. Égő mogyorószín szeme volt és egyenes, világosbarna haja. Karcsú volt és gonosz. - Végre-valahára, a lousianai társaság egyik tagja! A többiek bujkálnak? Mondd meg annak a te ribanckurva úrnődnek, hogy kiteríttetem a bőrét! Nem ússza meg, hogy meggyilkolta a királyomat! Ennek a szállodának a tetején fogok karót szúratni a szívébe a tűző napon! Sajnos kimondtam, ami először az eszembe jutott. - Ne hisztizzen! - mondtam, akár egy tizenegy éves gyereknek. - Különben is, ki a fene maga? Természetesen csakis Jennifer Cater lehetett. Épp kezdtem volna mondani neki, hogy a király jelleme elég sok kívánnivalót hagyott maga után, de jobb szerettem a fejemet ott, ahol van, a nyakamon, és nem sok kellett volna ahhoz, hogy ezt a csajt kibillentsem a nyugalmából. Nagyot nézett, ezt elismerem. - Szárazra csapollak - mondta rekedten. Mostanra kezdtünk feltűnést kelteni. - Óóó! - mondtam végtelenül felbőszülve. - Annyira félek. Hát nem szeretné a bíróság hallani, amit most mondott? Javítson ki, ha tévedek, de a vámpíroknak nem tiltja a... ó, igen, a törvény, hogy halállal fenyegessenek meg halandókat, vagy csak rosszul olvastam? - Köpök a halandók törvényeire! - mondta Jennifer Cater, de a tűz kezdett kihunyni a szemében, amint ráeszmélt, hogy az egész előtér a mi vitánkat lesi, beleértve a halandókat és valószínűleg néhány vámpírt is, akik szeretnék, ha Jennifer eltűnne. - Sophie-Anne Leclerq tárgyalása a mi népünk törvényei szerint lesz- vetette oda még utoljára. - És bűnösnek fogják találni. Enyém lesz Arkansas, és naggyá teszem. - Ez lesz az első alkalom - mondtam némi elégtétellel. Arkansas, Louisiana és Mississippi három szegény állam volt összeterelve, mindannyiunk nagy szégyenére. Hálásak voltunk a többieknek, mert felváltva végeztünk az Egyesült Államok szinte minden listájának a legalján: szegénység, tinédzserkori terhesség, rák okozta elhalálozás, írástudatlanság... Gyakorlatilag vetésforgóban foglaltuk el az utolsó helyeket. Jennifer elvonult, meg sem kísérelt visszavágni. Eltökélt volt és rosszindulatú, de úgy gondoltam, hogy Sophie-Anne bármikor ki tudná cselezni. Ha szoktam volna fogadni, most nagy pénzt tettem volna fel a francia gebére. „ Barryvel egymásra néztünk, és vállat vontunk. Ismét megfogtuk egymás kezét. Újabb baj - mondta Barry lemondóan. Agyamat arrafelé irányítottam, ahová ő figyelt. Hallottam, hogy egy vértigris közeleg felénk nagy léptekkel. Elengedtem Barry kezét, és megfordultam. A karomat már tártam is ki, és az egész arcom ragyogott. - Quinn! - kiáltottam. Egy pillanatra mintha nagyon elbizonytalanodott volna, de hirtelen felkapott. Megöleltem, amennyire csak bírtam, és ő olyan erővel viszonozta az ölelést, hogy recsegett tőle a bordám. Aztán megcsókolt, és minden akaraterőmre szükségem volt, hogy ezt a csókot az illem határain belül tartsam.
Amikor elengedtük egymást, hogy levegőhöz jussunk, észrevettem, hogy Barry zavartan áll mellettünk, és nem tudja, most mit tegyen. - Quinn, bemutatom Hordár Barryt – mondtam, és próbáltam nem zavarba jönni. - ő az egyetlen másik gondolatolvasó, akit ismerek. Stan Davisnek, Texas királyának dolgozik. Quinn Barry felé nyújtotta a kezét, aki - most vettem észre - nem véletlenül állt olyan zavartan. Egy kicsit túl filmszerű agyhullámokkal örültünk egymásnak. Éreztem, ahogy fülig vörösödöm. Természetesen az volt a legokosabb, ha úgy teszek, mintha észre sem vettem volna, és így is lett. De éreztem, hogy a szám sarkában mosoly bujkál, és Barry inkább derülten nézett rám, mint mérgesen. - Örülök, hogy megismerhetlek, Barry - dörmögte Quinn. - Te felelsz a szertartások szervezéséért? - kérdezte Barry. - Igen, én. - Már hallottam rólad - mondta Barry. - A nagy harcos. Komoly híred van a vámpírok között, ember. Félrehajtottam a fejem. Valamit nagyon nem értettem. - Nagy harcos? - kérdeztem. - Majd később elmesélem - mondta Quinn, és a szája kemény vonalra húzódott. Barry hol rám, hol Quinnre nézett. Az ő arca is kicsit merevebb lett, és meglepődtem, hogy ennyi keménység van Barryben. - Nem mondta el? - kérdezte, de azonnal kiolvashatta a választ a fejemből. - Hát, öregem, ez nem helyes - fordult Quinn felé. - Tudnia kellene. Quinn szinte vicsorgott. - Hamarosan elmondom neki. - Hamarosan? - Quinn gondolatai nyugtalansággal és erőszakkal voltak tele. - Például most? Ám ebben a pillanatban egy nő vágott keresztül az előtéren, egyenesen felénk. Ilyen félelmetes nőt csak ritkán láttam az életemben, pedig nem egyet láttam már. Százhetven centi lehetett, fénylő fekete csigák keretezték az arcát, és egy sisakot tartott a hóna alatt. Illett a páncélzatához. Maga a páncél fekete volt és matt, meglehetősen hasonlított egy baseballjátékos formatervezett öltözékéhez: mellkas-, comb- és lábszárvédő és vastag bőrpántok az alkaron. Valami nehéz bakancsfélét viselt, és kardja is volt, meg lőfegyvere és egy kisebb számszeríja, mind a megfelelő szíjakkal felrögzítve. Csak bámultam. - Te vagy az, akit Quinn-nek szólítanak? - kérdezte, és egy méterre tőlünk megtorpant. Erős akcentussal beszélt, de nem tudtam volna megmondani, honnan származhatott. - Igen, én - válaszolta Quinn. Észrevettem, hogy nem nyűgözi le annyira ennek a halálos lénynek a megjelenése, mint engem. - Batanya vagyok. Te felelsz a különleges eseményekért. Ez a biztonságra is kiterjed? Meg óhajtom vitatni az ügyfelem különleges igényeit. - Azt hittem, a te feladatod a biztonság – mondta Quinn. Batanya elmosolyodott, szinte megfagyott tőle a vér az ereimben. - Ó, igen, az én feladatom. De sokkal könnyebb lenne az ügyfelemet védeni, ha... - Nem én felelek a biztonságért - mondta Quinn.- Csakis a rituálékért és eljárásokért. - Rendben - mondta, és a kiejtése miatt ez a hétköznapi szó roppant komolynak hatott. Akkor kivel beszélhetek? - Egy Todd Donati nevű fickóval. Az irodája a személyzeti részen van, a regisztrációspult mögött. Az egyik alkalmazott meg tudja mutatni. - Elnézést - szóltam közbe. - Igen? - A nő nyílhegyes orrával egyenesen felém bökött, ahogy lenézett rám. De nem látszott sem ellenségesnek, sem lenézőnek, csak aggodalmasnak.
- Sookie Stackhouse vagyok - mondtam. - Kinek dolgozik, Miss Batanya? - Kentucky királyának - válaszolta. - Nagy költséggel hozott át minket ide. Nagy kár,
hogy a dolgok jelenlegi állása szerint semmit nem tehetek azért, hogy megakadályozzam a meggyilkolását. - Ezt hogy érti? - Határozottan meglepődtem és megijedtem. A testőr mintha szívesen felvilágosított volna, de megzavartak bennünket. - Batanya! - Egy fiatal hím vámpír sietett keresztül az előtéren, a személyzete és a tetőtől talpig fekete gót ruházata még felvágósabbnak tűnt, amikor megállt a rettentő nő mellett. Urunk és parancsolónk azt üzeni, hogy szüksége van rád. - Már jövök is - mondta Batanya. - Tudom, hol a helyem. De tiltakoznom kellett, hogy a szálloda a szükségesnél sokkalta jobban megnehezíti a munkámat. - Panaszkodj a saját számládra! - mondta a fiatal vámpír kurtán. Batanya úgy nézett rá, mint ahogy - remélem- rám sosem kell majd. Aztán meghajolt felénk, külön-külön. - Miss Stackhouse - mondta, és felém nyújtotta a kezét. Eddig nem is vettem észre, hogy egy kézfej is lehet ennyire izmos. - Mr. Quinn - kezet rázott Quinn-nel is, míg Barry biccentést kapott, mivel ő nem mutatkozott be. - Megkeresem ezt a Todd Donatit. Elnézést, hogy ezzel terheltelek, amikor nem is a te feladatkörödbe tartozik. - Hűha! - mondtam, és néztem az elvonuló Batanyát. A nadrágja mintha folyékony bőr lett volna, és minden mozdulattal lehetett látni, ahogy a farizmai megfeszülnek, majd elernyednek. Akár egy anatómiai bemutató. Izmokból állt a feneke! - Milyen galaxisból jött? - kérdezte Barry kábán. - Nem galaxisból - válaszolta Quinn. - Dimenzióból. Britlingeni. Vártuk a további felvilágosítást. - Testőr, szupertestőr - magyarázta. - A britlingeniek a legjobbak. Csak a leggazdagabbak tudnak felbérelni egy olyan boszorkányt, aki át tudja őket hozni, és a boszorkánynak meg kell tárgyalnia a feltételeket a céhével. Amikor a megbízatásnak vége, a boszorkánynak vissza kell küldenie őket. Itt nem maradhatnak. Mások a törvényeik. Sokkalta másabbak. - Azt akarod mondani, hogy Kentucky királya zsákszámra fizette ki a pénzt, hogy áthozza ezt a nőt ebbe a... a dimenzióba? - Sok hihetetlen dolgot hallottam az elmúlt két évben, de ez mindenen túltett. - Ez igen szélsőséges eset. Vajon kitől tarthat ennyire? Kentuckyt nem veti fel annyira a pénz. - Talán csak a jó lóra tett - mondtam, mivel nekem is megvolt a saját királyi fenségem, aki miatt aggódhattam. - És beszélnem kell veled. - Bébi, vissza kell mennem dolgozni – mondta Quinn bocsánatkérőn. Barátságtalan pillantást vetett Barryre. - Tudom, hogy beszélnünk kell. De fel kell állítanom az esküdteket a tárgyalásra, és elő kell készítenünk az esküvői szertartást is. Indiana királya és Mississippi királya között befejeződtek a tárgyalások, és most akarják összekötni az életüket, míg mindenki itt van. - Russell megházasodik? - elmosolyodtam. Azon merengtem, vajon Russell a menyasszony vagy a vőlegény, vagy egy kicsit mindkettő. - Aha, de még ne mondd el senkinek! Ma este jelentik be. - Szóval mikor fogunk beszélni? - Meglátogatlak a szobádban, amikor a vámpírok lefeküdtek nappalra. Melyik a szobád? - Van egy szobatársam... - de azért megadtam neki a szobaszámot. - Ha épp bent van, akkor keresünk egy helyet, ahol beszélhetünk - mondta az órájára pillantva. - Figyelj, ne aggódj, minden rendben lesz. Eltöprengtem, mi miatt kellene aggódnom. Azon is eltöprengtem, hol lehet az a másik dimenzió, és mennyire lehet nehéz testőröket áthozni onnan. Azon is eltöprengtem, miért
fizetne ki valaki ezért ennyi pénzt. Nem mintha Batanya nem tűnt volna hatékonynak, de az, hogy Kentucky ilyen erőfeszítéseket tett, azt mutatta, hogy valamitől retteg. Vajon ki tör az életére? A derekam rezegni kezdett, és hirtelen rádöbbentem, hogy visszarendeltek a királynő lakosztályába. Barry csipogója is megszólalt. Egymásra néztünk. Vár a munka - mondta, ahogy siettünk a lift felé.- Sajnálom, ha gondot okoztam közted és Quinn között. Nem mondod komolyan. Barry rám lesett. Volt benne annyi, hogy elszégyellje magát. Azt hiszem, nem. Már elképzeltem magamnak, hogy mi ketten együtt, és Quinn valamilyen szinten belegázolt a fantáziavilágomba. Á... á. Ne aggódj... nem kell gondolkodnod, hogy mit mondj erre. Csak fantáziáltam. Most, hogy tényleg veled vagyok, alkalmazkodnom kell. Á. De nem lett volna szabad bunkón viselkednem a csalódottságom miatt. Á. Rendben. Biztos vagyok benne, hogy Quinn-nel meg tudjuk oldani. Szóval sikerült a fantáziaképet eltakarni előled, mi? Vadul bólogattam. Nos, ez is valami. Rámosolyogtam. Mindenkinek szüksége van álmodozásra - mondtam neki. - Én arról fantáziálok, hogy rájövök, honnan szerzett Kentucky ennyi pénzt, és kit bérelt fel, hogy áthozza ide azt a nőt. Láttál már ilyen félelmeteset? Igen - mondta legnagyobb döbbenetemre. - A legfélelmetesebb, amit valaha láttam... nos, az nem Batanya volt. - És ezzel le is zárta a kommunikációt az agyunk között, és kikapcsolta az adást. Sigebert kinyitotta a királynő lakosztályának ajtaját, és mi ketten ismét munkába álltunk. Miután Barry és a küldöttség elment, iskolás módra felemeltem a kezem, hogy tudassam a királynővel, mondanék valamit, ha meg szeretné hallgatni. Andréval épp azt vitatták meg, mi lehetett Stan motivációja ezzel a jelentőségteljes látogatással, és egyforma pózba merevedve hallgattak el. Egyszerűen hátborzongató volt. A fejük ugyanabban a szögben volt félrehajtva, s végtelen sápadtságukkal és mozdulatlanságukkal olyanok voltak, mintha márványból lettek volna kifaragva: a nimfa és a szatír megpihen, vagy valami ilyesmi. Tudják, kik azok a britlingeniek? - kérdeztem, és alig bírtam kimondani a szokatlan szót. A királynő bólintott. Andre csak várt. Láttam egyet - folytattam, mire a királynő felkapta a fejét. Ki verte magát ekkora költségbe, hogy felbéreljen egy britlingenit? - kérdezte Andre. Elmeséltem nekik az egészet. A királynő úgy nézett ki... nos, nehéz lenne elmondani, hogyan. Talán egy kicsit mintha aggódott volna, talán érdekelte a dolog, mivel túl sok értesülést szedtem össze az előtérben. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire hasznosnak bizonyul halandó szolgát felfogadni – fordult Andre felé. - A többi halandó bármit kimond körülötte, sőt még a britlingeni is szabadon beszélt vele. Andre talán egy leheletnyit féltékeny volt, ha hihettem az arckifejezésének. Máskülönben, semmit nem tudok kezdeni ezzel az egésszel - mondtam. - Csak elmondom, amit hallottam, és ez aligha bizalmas értesülés. Honnan szedte Kentucky a pénzt? - kérdezte Andre.
A királynő a fejét rázta, mintha azt akarná mondani, fogalma sincs, és nem is igazán érdekli. - Láttad Jennifer Catert? - kérdezte. - Igen, asszonyom. - Mit mondott? - kérdezte Andre. - Azt, hogy kiszívja az összes vérem, és karót döf őfenségébe, és kiteríti a szálloda tetején. Egy pillanatnyi néma csend következett. Majd Sophie-Anne szólalt meg. - Ostoba Jennifer. Mit is szokott erre Chester mondani? Majd szétreped az egója? Mit tegyünk...? Vajon fogadna tőlem egy futárt? Andréval hosszan egymásra néztek, és úgy gondolom, egy kis telepatikus beszélgetésbe elegyedtek. - Feltételezem, hogy abban a lakosztályban szállt meg, amelyet Arkansas foglalt le mondta a királynő Andrénak, aki felvette a telefont, és leszólt a recepcióra. Nem ez volt az első eset, hogy egy állam királyára vagy királynőjére az állam nevével utaltak, de elég személytelennek tűnt így utalni valaki hajdani férjére, akármilyen erőszakosan ért is véget a házasság. - Igen - mondta, miután letette. - Talán meg kellene látogatnunk - mondta a királynő. Andréval ismét néma eszmecserébe kezdtek, ahogy általában beszélgetni szoktak. Talán ilyen lehet nézni, amikor Barry és én beszélgetünk, gondoltam.- Biztos vagyok benne, hogy fogad minket. Valamit személyesen akar közölni velem. - A királynő felkapta a telefont, de nem úgy, mintha ez hétköznapi mozdulat lett volna a számára. Sőt saját maga tárcsázta a szobaszámot is. - Jennifer - mondta elbűvölő hangon. Végighallgatta a szóáradatot, amiből csak keveset hallottam. Jennifer egy cseppet sem tűnt boldogabbnak, mint odalent az előtérben. - Jennifer, beszélnünk kell. - A királynő elbűvölőbb és sokkal határozottabb hangon folytatta. Néma csend következett a vonal másik végén. - Az ajtó nyitva áll a tárgyalásra vagy a dolgok megvitatására, Jennifer - mondta Sophie-Anne. -Legalábbis az enyém nyitva. És a tiéd? - Azt hiszem, Jennifer megint mondott valamit. - Rendben, ez csodálatos, Jennifer. Egy-két perc, és lent is vagyunk. A királynő letette, majd hosszú percig csak állt némán. Úgy gondoltam, meglehetősen rossz ötlet Jennifer Catert meglátogatni, amikor ő az, aki beperelte Sophie-Anne-t Peter Threadgill meggyilkolásáért. De Andre helyeslőn bólintott Sophie-Anne felé. Miután a királynő beszélt az ősellenségével, azt hittem, a következő másodpercben már indulunk is az arkansasi csapat szobájába. De talán a királynő nem volt olyan magabiztos, mint amilyennek az imént tűnt. Ahelyett, hogy azonnal elindultunk volna, hogy elszámoljon Jennifer Caterrel, Sophie-Anne húzta az időt. Rendbe szedte magát, lecserélte a cipőjét, körbejárta a szobát a kulcsát keresve és a többi. Aztán felhívták, hogy elmondják neki, a csoportjába tartozó halandók milyen szobaszervizdíjakkal terhelhetik meg a szoba számláját. Szóval több mint tizenöt perc telt el, mire sikerült elhagyni a szobát. Sigebert jött felénk a lépcsőház ajtaján át, és odalépett Andre mellé a várakozó lifthez. Jennifer Cater és csapata a hetedik emeleten lakott. Jennifer Cater ajtaja előtt nem állt senki: gondolom, nem telt saját testőrre. Andrét érte a megtiszteltetés, hogy kopoghatott, és SophieAnne várakozástelin kihúzta magát. Sigebert hátrább állt meg, és váratlanul rám mosolygott. Megpróbáltam nem összerezzenni. Az ajtó kinyílt. Odabent sötét volt. Összetéveszthetetlen szag áradt ki. - Nos - mondta Louisiana királynője tömören.- Jennifer meghalt.
10. fejezet
Menj be, nézd meg! - utasított a királynő. Tessék?! De maguk mindannyian erősebbek nálam! És nem félnek annyira! De minket fogtak perbe - jegyezte meg Andre. A szagunk nem lehet odabent. Sigebert, akkor neked kell bemenned. Sigebert besurrant a sötétbe. A lépcsőfordulóban egy ajtó nyílt, és Batanya lépett ki. - Halálszagot érzek - mondta. - Mi történt? - Épp látogatást készültünk tenni - mondtam. - De az ajtó már ki volt nyitva. Valami baj van odabent. - Nem tudjátok, mi? Nem, Sigebert bement körbenézni - magyaráztam. - Várunk. Hadd hívjam a társam. Nem hagyhatom Kentucky ajtaját őrizetlenül. - Megfordult, hogy beszóljon a lakosztályba. - Clovache! - legalábbis szerintem így kell írni, mert a kiejtése „klóvás" volt. Mintha ifjabb Batanya jelent volna meg – ugyanaz a páncélzat, csak kisebb; fiatalabb, barna hajú, kevésbé ijesztő... de még így is elég rettentő. - Vizsgáld át a helyet! - parancsolta Batanya. Clovache minden kérdezősködés nélkül kivonta a kardját, és úgy suhant be a lakosztályba, mint egy veszélyes álom. Mi pedig vártunk lélegzet-visszafojtva - nos, legalábbis én nem vettem levegőt. A vámpíroknak nincs légzésük, hogy a levegőt visszatarthatnák, és Batanya sem tűnt túl zaklatottnak. Arrább lépett, ahonnan egyszerre láthatta Jennifer Cater nyitott ajtaját és Kentucky királyának zárt ajtaját. Csak állt ott kivont karddal. A királynő arca szinte merevnek tűnt, talán kicsit izgatottnak is; ami annyit tesz, hogy kevésbé volt kifejezéstelen, mint általában. Sigebert kijött, és szó nélkül megrázta a fejét. Clovache is megjelent az ajtóban. - Mind meghaltak - jelentette Batanyának. Batanya várt. - Lefejezték őket - fejtette ki Clovache. - A nőt... - Clovache mintha gondolatban számolt volna - ...hatfelé vágták. - Ez nagy baj - mondta a királynő. - Ez jó - mondta Andre ugyanabban a másodpercben. Keserűen pillantottak egymásra. - Halandók? - kérdeztem, megpróbáltam halkan beszélni, mert nem akartam magamra vonni a figyelmüket, de azért nagyon szerettem volna tudni. - Nem, mind vámpírok - mondta Clovache, amikor Batanya jóváhagyóan biccentett. Hármat láttam. Elég gyorsan hamvadnak el. - Clovache, menj be, és hívd azt a Todd Donatit! - Clovache némán visszatért Kentucky lakosztályába telefonálni, aminek nyomán nagy nyüzsgés támadt. Öt percen belül a lift előtti terület megtelt emberrel a létezés mindenféle fokáról és megnyilvánulási formájából. Úgy tűnt, hogy a zsebén „Security" feliratos gesztenyeszín kabátot viselő férfi volt felelős a biztonságért, ő lehetett Todd Donati. Rendőr volt, aki korán nyugdíjba vonult a testülettől, a sok pénz reményében, amelyet az élőhalottak őrzésével és segítésével kereshet. Ez azonban nem jelentette azt, hogy szerette is őket. Most dühös volt, hogy már a csúcstalálkozó legelején történt valami, valami, ami több munkát adott neki, mint amennyit kézben tudott volna -
tartani. Rákos, ezt tisztán hallottam, habár azt nem tudtam kivenni, milyen fajta. Donati, amíg lehetett, dolgozni akart, hogy akkor is legyen a családjának kenyere, ha már ő elment, és már előre kesergett a sok stressz és megerőltetés miatt, amit ez a nyomozás okoz, és ami annyi energiát kivesz majd belőle. De makacsul eltökélte, hogy teszi a dolgát. Amikor Donati vámpírfőnöke, a szállodaigazgató megjelent, azonnal felismertem a férfit. Christian Baruch már szerepelt a Szemfog (a People magazin vámpírverziója) címlapján, pár hónapja. Svájcban született. Még halandó korában egy csomó puccos hotelt tervezett és tartott fenn Nyugat-Európában. Amikor azt mondta egy vámpírnak, aki szintén a szállodaiparban dolgozott, hogy ha „áthoznák" (nemcsak a vámpírlétbe, hanem Amerikába is), akkor igen kiemelkedő és jövedelmező szállodákat vezethetne egy vámpírszindikátus számára, két irányban is lekötelezte magát. Most Christian Baruchnak örök élete volt (hogyha elkerülte a hegyes fatárgyakat), és a vámpírhotel-szindikátus nagy pénzeket söpörhetett be. De nem volt biztonsági, sem igazságügyi szakember, sem rendőr. Az biztos, hogy nagyon értett a hoteldíszítéshez, és meg tudta mondani egy építésznek, hány lakosztálynak van szüksége saját bárra, de mi haszna lehetett egy ilyen helyzetben? Halandó alkalmazottja keserűen nézett Baruchra. Baruch még az én avatatlan szemem számára is feltűnően jó minőségű öltönyt viselt. Biztos voltam benne, hogy méretre készítették, és abban is, hogy csillagászati összegbe került. A tömeg hátrább szorított, míg egészen a falhoz lapultam, az egyik lakosztály ajtaja mellett – mint észrevettem, a Kentuckyé volt. Nem volt nyitva. A két britlingeni kénytelen lesz még nagyobb éberséggel őrizni védencét ebben a hatalmas csődületben. Elképesztő volt a zaj. Egy biztonsági egyenruhát viselő nő mellett álltam; pont olyan volt a ruhája, mint a hajdani zsarué, csak a nőnek nem kellett nyakkendőt kötnie. - Maga szerint jó ötlet ezt a sok embert ideengedni?- kérdeztem. Nem akartam beleszólni a dolgába, de hahó! Ez a nő nem nézi a Helyszínelőket? A biztonságis nő sötét pillantást lövellt felém. - Maga mit keres itt? - kérdezte, mintha ennek sok értelme lett volna. - Azért vagyok itt, mert én is azzal a csoporttal voltam, amelyik megtalálta a holttesteket. - Nos, akkor maradjon szépen csendben, és hagyja, hadd végezzük a munkánkat! mondta a lehető leglenézőbb hangsúllyal. - És mi lenne az a munka? Nem úgy látom, mintha bármit is csinálna - jegyeztem meg. Rendben, talán ezt nem kellett volna mondanom, de tényleg nem csinált semmit. Mintha csak... Ekkor megragadott, a falhoz vágott, és megbilincselt. A meglepetéstől felkiáltottam. Nem éppen erre gondoltam! - nyögtem ki nagy nehezen, mivel az arcom neki volt nyomva a lakosztály ajtajának. Mögöttünk elnémult a tömeg. Főnök! Ez a nő itt akadékoskodott - mondta a biztonságis nő. A gesztenyebarna borzalmasan állt neki, ha már itt tartunk. Landry, mit művel? - hallatszott egy túlságosan higgadt férfihang. Olyan hang, amilyenen egy csökönyös gyerekhez szoktak szólni. Megmagyarázta, hogy mi a dolgom – válaszolta a biztonságis nő, de hallottam, ahogy beszéd közben elhagyja a magabiztossága. És mit mondott, mi a dolga, Landry? Megkérdezte, mit csinál itt ez a sok ember, uram. És ez nem jogos kérdés, Landry? Uram? Nem gondolja, hogy meg kéne kérni őket, hogy távozzanak? Igenis, uram, de azt mondta, azért van itt, mert azzal a csoporttal van, amelyik megtalálta a holttestet.
-
Ezek szerint neki nem kell elmennie. Így van. Uram. Megpróbált elmenni? Nem, uram. De maga megbilincselte. Igen. Vegye le azt a rohadt bilincset róla, Landry! Igenis, uram - Landryben mostanra annyi levegő sem maradt, mint egy kipukkadt lufiban. A bilincs lekerült rólam, nagy megkönnyebbülésemre, és végre meg tudtam fordulni. Annyira dühös voltam, hogy be tudtam volna húzni Landrynek. Mivel azonban ezzel azonnal visszakerült volna rám a bilincs, visszafogtam magam. Sophie-Anne és Andre átvágott a tömegen, amely szinte köddé vált előttük. A vámpírok és a halandók egyaránt örömmel tértek ki Louisiana királynőjének és testőrének útjából. Sophie-Anne a csuklómra pillantott, látta, hogy semmi bajom nem esett, és levonta a pontos következtetést, hogy csak a büszkeségemen esett csorba. - Ő az én alkalmazottam - mondta Sophie-Anne csendesen, szemmel láthatóan Landrynek célozva, de úgy, hogy mindenki más is hallja. - Az őt érő inzultus vagy sérelem olyan, mintha engem érne. Landry azt sem tudta, ki a fene Sophie-Anne, de azonnal felismerte a hatalmat benne, és Andre is legalább olyan félelmetes volt. A világ legijesztőbb tizenévesei voltak, erről meg voltam győződve. - Igenis, asszonyom, Landry írásban kér majd bocsánatot. Most pedig el tudnák mondani, mi történt itt az imént? - kérdezte Todd Donati nagyon higgadtan. A tömeg némán várt. Batanyát és Clovache-t kerestem a szememmel, de nem láttam őket. Hirtelen Andre szólalt meg. - Ön a biztonságiak főnöke? - kérdezte meglehetősen hangosan, eközben Sophie-Anne odasúgta nekem: - Meg ne említsd a britlingenieket! - Igen, uram - a rendőr végigsimított a bajszán- Todd Donati vagyok, ő pedig a főnököm, Mr.Christian Baruch. - A nevem Andre Paul, és ő a királynőm, Sophie-Anne Leclerq. Ez a fiatal hölgy pedig az alkalmazottunk, Sookie Stackhouse. - Andre várta a következő lépést. Christian Baruch rám se hederített. Sophie-Anne-re viszont olyan pillantást vetett, mintha a vásárnapi menübe szánt marhahús lett volna. - Az ön jelenléte nagy megtiszteltetés a szállodámnak - mormogta erős akcentussal, és a fény megcsillant a szemfoga hegyén. Nagyon magas volt, az álla erős, a haja sötét. Ám kis szemének metsző acélszürke színe volt. Sophie-Anne magától értődőnek vette a bókot, de a szemöldökét egy másodpercre összevonta. A szemfogvillogtatás nem éppen finom kifejezési módja annak, hogy „új értelmet adtál az életemnek". Senki egy szót sem szólt. Nos, egy hosszú, kellemetlen pillanatig senki. Majd megszólaltam. - Kihívják a rendőrséget, vagy mi lesz? - Azt hiszem, át kellene gondolnunk, mit mondjunk nekik - jegyezte meg Baruch simulékony, kifinomult hangon, gúnyt űzve belőlem, a vidéki-déli jöttmentből. - Mr. Donati, bemegy, és megnézi, mi van a lakosztályban? Todd Donati minden udvariasság nélkül keresztültolakodott a tömegen. Sigebert, aki a nyitott ajtót őrizte (mivel jobb dolga nem akadt), félreállt, hogy beengedje a halandót. A megtermett testőr átvágott a kíváncsiskodók között a királynőhöz, és sokkal jobban érezte magát, amint az uralkodója közelében lehetett.
Míg Donati megvizsgálta, ami az arkansasi lakosztályban maradt, Christian Baruch a tömeg felé fordult. Hányan jöttek ide le, miután valami furcsát hallottak? Úgy tizenöten emelték fel a kezüket, vagy egyszerűen csak biccentettek. Kérem önöket, hogy fáradjanak le a Vérbőségbárba a földszintre, ahol a csaposok különlegességgel fognak kedveskedni önöknek. - Ez után mind a tizenöt elég gyorsan eltűnt. Baruch tudta, milyenek a szomjas emberek. Vámpírok. Tök mindegy. Hányan nem voltak itt, amikor a holttesteket felfedezték? Baruch ezt az után kérdezte, hogy az első csoport elment. Mindenki felemelte a kezét, kivéve négyünket: engem, a királynőt, Andrét és Sigebertet. Mindenki bátran távozhat - mondta Baruch olyan udvariasan, mintha egy kedves meghívást közölt volna velük. El is mentek. Landry habozott, de olyan pillantás lett a jutalma, hogy csak úgy rohant le a lépcsőn. Tágas tér keletkezett a lift előtt, mivel szinte kiürült a folyosó. Donati kijött a lakosztályból. Nem tűnt mélyen megrendültnek, nem is émelygett, de sokkal kevésbé látszott összeszedettnek. Már csak kis darabok maradtak belőlük. A padlón van valami; maradványok, gondolom, nevezhetjük annak. Talán hárman lehettek. De az egyikük olyan sok darabban van, hogy akár kettő is lehet. Ki volt bejelentve a szobába? Donati elővette a kézi számítógépét. - Jennifer Cater, Arkansasból. Ezt a szobát az arkansasi delegáció vette ki. A megmaradt arkansasi vámpírok. A megmaradt szót egy kicsit jobban megnyomta. Donati egyértelműen ismerte a királynő múltját. Christian Baruch vastag, sötét szemöldöke a magasba szökött. - Ismerem a saját népemet, Donati. - Igen, uram. Sophie-Anne mintha finoman összeráncolta volna az orrát az undortól. A saját népe, hogy oda ne rohanjak, mondta az orra. Baruch legfeljebb ha négy éve lehetett vámpír. - Ki járt bent megnézni a holttesteket? - kérdezte Baruch. - Egyikünk sem - vágta rá Andre. - Be sem tettük a lábunkat a lakosztályba. - Akkor ki járt bent? - Az ajtó már nyitva volt, és megéreztük a halálszagot. A királynő és az arkansasi vámpírok közötti helyzetre tekintettel úgy gondoltuk, nem lenne bölcs bemennünk - mondta Andre. - Sigebertet, a királynő testőrét küldtük be. Andre nem említette, hogy Clovache is bement körülnézni. Ezek szerint mégiscsak volt valami közös bennem és Andréban: el tudtuk kendőzni az igazságot valamivel, ami nem volt éppen hazugság. Mesteri munkát végzett. Ahogy folytatódtak a kérdések - amelyek többségére nem érkezett vagy nem érkezhetett válasz -, azon kaptam magam, hogy eltöprengek, vajon a királynőnek még mindig meg kell-e jelennie a tárgyaláson, ha egyszer a fő vádlója halott. Azon is töprengtem, vajon kié Arkansas állama; ésszerű volt azt feltételeznem, hogy az esküvői szerződés valamilyen szinten feljogosította a királynőt Peter Threadgill vagyonának kezelésére, és tudtam, hogy a Katrina óta Sophie-Anne-nek a legcsekélyebb bevételre is szüksége van, amit csak követelhet. Vajon akkor is megvannak ezek a jogai Arkansas irányában, ha Andre ölte meg Petert? Eddig nem is gondoltam végig, mennyi minden miatt van veszélyben a királynő feje. Miután azonban feltettem magamnak ezeket a kérdéseket, rájöttem, hogy a legfrissebb probléma még nem került szóba. Ki ölte meg Jennifer Catert és társait? (Hány arkansasi
vámpír maradhatott a New Orleans-i csata és a mai mészárlás után? Arkansas nem olyan nagy állam, és nagyon kevés népesebb pontja van.) Az hozott vissza a jelenbe, hogy Christian Baruch a szemembe nézett. - Maga az a halandó, aki tud mások gondolatában olvasni - mondta olyan hirtelen, hogy összerezzentem. - Igen - válaszoltam, mert már untam, hogy mindenkinek azt mondogatom, hogy uram, asszonyom. - Maga ölte meg Jennifer Catert? Nem kellett meglepődést színlelnem. - Sokat feltételez rólam - mondtam. - Azt gondolja, képes vagyok leteríteni három vámpírt? Nem. Nem én öltem meg. Ma este odajött hozzám az előtérben, mocskolódott, de ez volt az egyetlen eset, hogy találkoztam vele. Baruch döbbentnek tűnt, mintha más választ várt volna, vagy alázatosabb viselkedést. A királynő odalépett mellém, és Andre követte a példáját, így két ősöreg vámpír fogott közre. Milyen kellemes és megnyugtató érzés! De tudtam, hogy csak emlékeztetik a szállodást, hogy különleges halandó vagyok, és nem zaklathatnak csak úgy. Ebben az alkalmas pillanatban egy vámpír vágta ki a lépcsőház ajtaját, és odasietett a halált lehelő lakosztályhoz. Ám Baruch éppilyen fürge volt, és elállta az utat, az újonnan érkező vámpír pedig lepattant róla, és elesett. A kis vámpír olyan gyorsan pattant fel, hogy a szemem nem tudta mozdulatokra bontania látványt. A férfi minden igyekezetével azon volt, hogy Baruchot eltávolítsa az ajtóból. Mivel nem tudta, végül ellépett a szállodástól. Ha halandó lett volna, akkor most lihegett volna, így viszont egész testében remegett a feldúltságtól. Barna haja volt és rövid szakálla, öltönyt viselt, sima, egyszerű JCPenney-t. Egészen hétköznapi fickónak tetszett, míg az ember nem látta tágra nyílt szemét, és rá nem jött, hogy ez a férfi afféle elmebajos. - Igaz? - kérdezte halkan és nyomatékosan. - Jennifer Cater és a társai meghaltak – mondta Christian Baruch, de nem részvéttelenül. A kisember felvonyított, szó szerint vonyított, és ettől libabőrös lettem. Térdre rogyott, s gyászában előre-hátra ringatta magát. - Jól értem, hogy te is közéjük tartoztál? - kérdezte a királynő. - Igen, igen! - Akkor mostantól én vagyok a királynőd. Helyet ajánlok magam mellett. A vonyítás elhallgatott, mintha ollóval vágták volna el. De te öletted meg a királyunkat - mondta a vámpír. A király házastársa voltam, és mint ilyen, jog szerint megöröklöm az államát a halála esetén - mondta Sophie-Anne, sötét szeme szinte jóindulatú, szinte fénylő volt. - És a király minden kétséget kizáróan halott. Ez állt az apró betűs részben - súgta oda nekem Mr. Cataliades, és én épp hogy vissza tudtam fogni magam, hogy ne sikítsak fel ijedtemben. Mindig azt hittem, a mondás, hogy a nagy emberek könnyed léptekkel járnak, nagy baromság. A nagy emberek döngő léptekkel járnak. De Mr. Cataliades úgy lépkedett, akár egy pillangó, és egészen addig észre sem vettem, hogy a közelemben van, míg meg nem szólalt. A királynő házassági szerződésében? - nyögtem ki nagy nehezen. Igen - mondta. - És Peter ügyvédje valóban nagyon alaposan kidolgozta. Ugyanez vonatkozott Sophie-Anne halála esetére is. Gondolom, nagyon sok záradék kapcsolódott hozzá. Ó, igazából csak néhány. A halálnak tanúja kell hogy legyen. - Ó, szent ég! Ez én vagyok. Igen, valóban. A királynő nem véletlenül akarja, hogy maga szem előtt és kézközelben legyen.
És egyéb feltételek? Nem lehet élő helyettes, aki átvehetné az államot. Más szóval, súlyos katasztrófának kell bekövetkeznie. - És most bekövetkezett. Igen, úgy tűnik, be - Mr. Cataliadesnek mintha ez nagyon is az ínyére lett volna. Az agyam úgy nyikorgott, mint az a gömb, amelyből régen a lottószámokat húzták ki. - A nevem Henrik Feith - mondta a kis vámpír. - És csak öt vámpír maradt Arkansasban. Én vagyok egyedül Rhodesban, és én is csak azért élek, mert lementem panaszkodni a fürdőszobai törülközők miatt. A szám elé kellett kapnom a kezem, hogy ne nevessem el magam, ami - hogy is mondjam – nagyon illetlen lett volna. Andre le sem vette a szemét az előtte térdelő férfiról, de a keze valahogy odavándorolt hozzám, és belém csípett. Ez után könnyű volt nem nevetgélni. Ami azt illeti, nehéz volt nem felsikoltani. - Mi volt a gond a törülközőkkel? - kérdezte Baruch, akinek a figyelmét teljesen elterelte a szállodájára tett becsmérlő megjegyzés. - Jennifer hármat is elhasznált - kezdett a magyarázatba Henrik, de a lenyűgöző történetet Sophie-Anne rövidre vágta. - Elég! Henrik, velünk jössz a lakosztályomba. Mr.Baruch, várjuk a további tájékoztatást a helyzetről. Mr. Donati, szándékában áll felhívni a rhodesi rendőrséget? Udvarias volt tőle, hogy úgy kérdezte meg Donatit, mintha a férfinak bármi beleszólása lett volna abba, mi történik. - Nem, asszonyom, úgy gondolom, ez a vámpírok belső ügye. Holttest nincs, amelyet meg kellene vizsgálni, sem filmfelvétel, hiszen nincs biztonsági kamera a lakosztályban, és ha felnéznek... - Természetesen mindannyian felnéztünk a folyosó sarkába. - Láthatják, hogy valaki igen pontosan célozva egy rágót dobott a biztonsági kamera lencséjére. Vagy az is lehet, ha vámpír az illető, hogy felugrott, és úgy ragasztotta oda. Természetesen át fogom nézni a felvételeket, de amilyen gyorsan egy vámpír tud ugrani, előfordulhat, hogy lehetetlen lesz megmondani, ki követte el. Pillanatnyilag egyetlen vámpír sincs a rhodesi rendőrség gyilkossági csoportjában, így nem tudom, van-e bárki, akit kihívhatnánk. A legtöbb halandó rendőr nem nyomozna vámpírbűntény esetén, hacsak nem védi a hátát egy vámpír társ. - Úgy gondolom, nincs több tennivalónk ez ügyben - mondta Sophie-Anne, pontosan úgy, mintha cseppet sem érdekelné a dolog. - Ha már nincs szüksége ránk, akkor mi mennénk is a nyitóünnepségre.- A beszélgetés közben többször is az órájára pillantott. - Henrik mester, ha van kedved, velünk tarthatsz. Ha nincs, amit természetesen megértünk, Sigebert felkísér a lakosztályomba, és ott maradhatsz. - Valami csendes helyre szeretnék menni – mondta Henrik Feith. Úgy nézett ránk, mint egy kivert kutya. Sophie-Anne biccentett Sigebertnek, akinek nem tetszett a kapott parancs. De nyilván engedelmeskednie kellett a királynőnek, így elvonult a kis vámpírral, aki pontosan egyötöde volt annak, mint ahányan a mai napig megmaradtak az arkansasi élőhalottak közül. Annyi mindenről kellett gondolkodnom, hogy az agyam akadozott. Épp amikor azt hittem, már semmi nem történhet, a lift csengetett, az ajtó kinyílt, és Bill ugrott be hozzánk. Nem olyan színpadiasan érkezett, mint Henrik, de szép belépő volt. Megtorpant, és felmérte a helyzetet. Mivel látta, hogy mindannyian higgadtan állunk ott, összeszedte magát, és azt kérdezte: - Csakugyan baj történt? - A kérdést a fejünk fölé célozta, hogy bárki válaszolhasson. Belefáradtam, hogy mindig a névtelenként gondoljak rá. A fenébe, ez itt Bill. Lehet, hogy teste minden molekuláját gyűlöltem, de tagadhatatlanul ott állt közöttünk. Eltöprengtem, hogy a vérfarkasok tényleg tudomást sem vesznek arról, akit eskü alatt megtagadtak, és hogyan kezelik az érzést. Én nem kezeltem valami jól. -
- Igen, történt - válaszolta a királynő. - Habár nem értem, a jelenléted miként segít a dolgon. Még soha nem láttam Billt meghökkenni, de most meghökkent. - Elnézésedet kérem, királynőm - mondta. - Ha másban lehetek szolgálatodra, akkor máris visszatérek a fülkémbe a gyűlésterem folyosójára. A fagyos csendben becsukódott a liftajtó, elzárva előlünk első szerelmem arcát és alakját. Lehetséges, hogy Bill ezzel a hirtelen megjelenésével azt próbálta megmutatni, hogy törődik velem, pedig teljesen másutt kellett volna lennie, és a királynő üzleti ügyeivel foglalkoznia. Ha ennek meg kellett volna lágyítania a szívemet, nem jött be. - Van valami, amivel segíthetem a nyomozást?- fordult Andre Donati felé, habár a szavait igazából Christian Baruchnak szánta. - Minthogy a királynő Arkansas jogos örököse, készen állunk segíteni. - Egy ilyen gyönyörű királynőtől, aki híres az üzleti érzékéről, gyors gondolkodásáról és kitartásáról, nem is várnék mást - hajolt meg Baruch a királynő előtt. Még Andre is pislogott a nyakatekert bók hallatán, és a királynő összeszűkült szemmel nézett Baruchra. Én le sem vettem a szemem a cserepes növényről, és az arcom is rezzenéstelen maradt. Az a veszély fenyegetett, hogy kuncogni kezdek. Még az életben nem találkoztam ilyen szintű nyalizással. Csakugyan úgy tűnt, már nincs mit mondani, és a diszkrét csöndben beszálltam a liftbe a vámpírokkal és Mr. Cataliadesszel, aki különös módon csendes volt. Amint becsukódott az ajtó, megszólalt. - Királynőm, azonnal meg kell házasodnia. Meg kell mondanom, ez a váratlan megjegyzés nagy hatással volt Sophie-Anne-re és Andréra: a szemük pontosan egy másodpercre elkerekedett. - Menjen hozzá bárkihez: Kentuckyhoz, Floridához, akár Mississippit is említhetném, ha éppen nem most tárgyalna Indianával. De szüksége van egy szövetségesre, valakire, aki halálos és maga mögött áll. Különben a Baruchhoz hasonló sakálok ott fognak keringeni maga körül, és a figyelmét keresik. - Mississippi szerencsére nem pályázhat. Nem hiszem, hogy el tudnék viselni annyi férfit. Néha-néha természetesen igen, de nem nap mint nap, tucatjával. .. - mondta Sophie-Anne. Ilyen természetes és őszinte megnyilvánulást még nem hallottam tőle. Már-már halandónak tűnt. Andre kinyúlt, és megnyomta a gombot, és ezzel két emelet között megállította a liftet. - Kentuckyt nem ajánlanám - mondta. - Bárki, akinek britlingeniekre van szüksége, épp elég bajban lehet már úgyis. - Alabama helyes nő - mondta Sophie-Anne -, de olyan dolgokat szeret az ágyban, amiket én nem bírok. Már untam, hogy egy liftben rostokolok, és azt is, hogy része vagyok a társalgásnak. - Kérdezhetek valamit? - szóltam közbe. Pillanatnyi csend után Sophie-Anne bólintott. - Hogyan lehetséges, hogy maga mellett tartja a gyermekeit, és ágyba is bújik velük, míg más vámpírok ezt nem tudják megtenni? Az úr vagy úrnő és a gyermek között elvileg nem csak rövid távú kapcsolat lehet? - A legtöbb vámpírgyermek egy bizonyos idő elteltével nem marad a teremtőjével ismerte el Sophie-Anne -, és nagyon kevés példa van arra, hogy egy gyermek olyan sokáig marad a teremtőjével, mint Andre és Sigebert velem. Ez a közelség az én ajándékom, a tehetségem. Minden vámpír tehetséges valamiben: van, aki repülni tud, van, aki különlegesen jól bánik a karddal. Én magam mellett tudom tartani a gyermekeimet. Úgy tudunk egymással beszélni, mint te Barryvel. Testileg is szerethetjük egymást. - Ha ez így van, akkor miért nem nevezi ki Andrét Arkansas királyának, és megy hozzá feleségül?
Hosszú, néma csend következett. Sophie-Anne ajka kinyílt párszor, mintha el akarná magyarázni, ez miért nem lehetséges, de mindegyre vissza is zárta. Andre olyan áthatóan bámult rám, hogy már vártam, hogy az arcom két pontban elkezd füstölni. Mr.Cataliades csak döbbentnek tűnt, mintha egy majom jambikus pentameterben kezdett volna szavalni neki. - Igen - mondta Sophie-Anne végül. - Miért is ne? Megteszem legdrágább barátomat és szeretőmet királlyá és házastársammá. - Egy szempillantás alatt határozottan ragyogni kezdett. - Andre, az egyetlen hátulütője az lenne, hogy némi időt nélkülem kellene töltened, míg visszatérsz Arkansasba, hogy elintézd az államügyeket. Legidősebb gyermekem, hajlandó vagy megtenni? Andre arcát egészen megváltoztatta a szeretet. - Érted bármit - mondta. Fényképre kívánkozó pillanat volt. Ami azt illeti, egy kicsit el is szorult a torkom. Andre megint megnyomta a gombot, és elindultunk lefelé. Habár nem vagyok immúnis a romantikára – a legkevésbé sem - szerintem jobb lett volna, ha a királynő arra összpontosít, hogy kiderítsék, ki ölte meg Jennifer Catert és a megmaradt arkansasi vámpírokat. A törülközős pasit, a túlélő vámpírt, Henrik Akármicsodát kellene kifaggatnia, nem pedig fel-le mászkálnia, és mindenkivel szóba állnia. De Sophie-Anne nem kérdezte meg, mit gondolok, és mára már épp elég ötletet dobtam be a közösbe. Az előtér valósággal nyüzsgött. Amikor beszippant egy ekkora tömeg, az agyam általában túlterhelődik, hacsak nem vagyok igen óvatos. Ám amikor az aggyal bíró lények többsége vámpír, akkor csak a nagy semmivel teli előtérbe érkezem, s alig érkezik hozzám egy-egy rebbenés a halandó szolgaagyakból. Furcsa volt ennyi mozgást látni és szinte semmit sem hallani; olyan volt, mintha az ember látná a madár szárnycsapásait, de nem hallaná a verdesését. Most viszont dolgoztam, ezért megélesítettem az érzékeimet, és figyelni kezdtem azokat a személyeket, akiknek vér keringett az ereiben és dobogott a szívük. Egy férfi boszorkány és egy nő. Egy szerető/véradó- más néven vámpirista, de első osztályú. Amikor vizuálisan is lekövettem, egy nagyon jóképű fiatalemberre bukkantam, aki dizájnerholmit viselt egészen a szűk alsónadrágjáig, és büszke volt rá. Hordár Barry állt Texas királya mellett: ő is dolgozott, ahogyan én. Találtam pár szállodai alkalmazottat, aki tette a dolgát. Az emberek nem mindig gondolkodnak érdekes dolgokról, mint például „ma este részt veszek egy összeesküvésben, és meggyilkoljuk a szállodaigazgatót", vagy ilyesmiről, még ha történetesen így volt is. Olyasmi járt a fejükben, hogy „annak a szobának a tizenegyedik emeleten szappanra van szüksége, a nyolcadikon nem működik a fűtés, a negyedikről le kell hozni a szobaszervizes kocsit..." Egyszer csak egy prostituáltba botlottam. Na, ő érdekes volt. A legtöbb prosti, akit ismertem, az amatőrök közé tartozott, de ez a nő kőkemény profi volt. Eléggé érdekelni kezdett, hogy megkeressem a tekintetét. Elég vonzó volt, ami az arcát illeti, de sosem indulhatott volna a Miss America-versenyen, de még az iskolaszépe-választáson sem - semmi esetre sem volt a lány a szomszédból, hacsak nem a vörös lámpás negyedben lakott az ember. Kócos, platinaszőke haja volt, amolyan szex utáni frizura, barna szeme eléggé keskeny, ő maga tetőtől talpig napbarnított, a melle szilikon; nagy fülbevalót, magas sarkú szandált viselt, az ajkát vörösre festette, a ruhája jobbára vörös flitterből állt – senki nem mondhatta, hogy nem reklámozza magát. Egy férfit kísért, aki a negyvenes éveiben válhatott vámpírrá. Úgy kapaszkodott a karjába, mintha segítség nélkül járni sem tudna, és elgondolkodtam, ez a magas sarok miatt van, vagy azért kapaszkodik, mert a férfi így szereti. Annyira lenyűgözött a nő - olyan erős szexuális kisugárzása volt, annyira sütött róla, hogy prostituált -,hogy átsuhantam a tömegen, mert a közelébe akartam kerülni. Annyira lefoglalt ebbéli igyekezetem, hogy eszembe sem jutott, hogy észrevehet, de úgy látszik, megérezte a tekintetemet, mert hátranézett a válla felett, és látta, hogy közeledem. A férfi, akivel állt, egy másik vámpírral beszélgetett, ezért éppen akkor nem kellett hajbókolnia körülötte, és volt
ideje gyanakvóan végigmérni engem. Alig egy méterre megálltam tőle, hogy merő kíváncsiságból belehallgassak a fejébe. Fura csaj, nem közénk való, vajon a pasimat akarja? Megkaphatja; úgyis utálom, amit a nyelvével csinál, és amikor végzett, mindig azt akarja, hogy én is neki meg más pasiknak is... jesszusom, hoztam pótaksit? Mikor megy már el ez a csaj, és hagyja abba a bámulást? - Jaj, bocs, persze - mondtam, mert elszégyelltem magam, és ismét elmerültem a tömegben. Ez után a hotel által felbérelt felszolgálókat vettem sorra, akik szorgosan keringtek a tömegben a vérrel és a halandók számára igazi itallal megpakolt tálcákkal. A felszolgálók mind azzal voltak elfoglalva, hogy ügyesen egyensúlyozzanak a forgatagban, ne löttyenjen ki semmi, fájt a hátuk és a lábuk, meg ilyesmi. Barryvel egymás felé biccentettünk, és elkaptam egy kósza gondolatot, amelyben Quinn neve szerepelt, ezért utánaeredtem a gondolatnak, míg rá nem találtam az eredetére, egy E(E)E-alkalmazottra. Onnan tudtam, hogy a nő nekik dolgozik, mert céges pólót viselt. Fiatal lány volt, nagyon rövid hajjal és nagyon hosszú lábbal. Az egyik felszolgálóval beszélgetett, és ez határozottan egyoldalú beszélgetés volt. Egy ennyire kiöltözött tömegben ez a nő egészen kirítt a farmerjával és sportcipőjével. ...és egy rekesz jeges üdítő - mondta éppen.- Egy tálca szendvics meg chips. Rendben? A bálteremben, egy órán belül. - Hirtelen megperdült, és ott állt velem szemben. Tetőtől talpig végigmért, és egy kicsit el is képedt. - Az egyik vámpírral jársz, szöszike? - kérdezte. A hangja bántotta a fülem, éles, északkeleti akcentussal beszélt. - Nem, Quinn-nel járok - mondtam. - És te vagy a szöszike. - Én legalább természetes szőke voltam. Nos, feljavított természetes. Ennek a csajnak a haja olyan volt, mint a szalma... már ha a szalmának sötét a töve. Ez egyáltalán nem tetszett neki, habár nem tudtam volna megmondani, pontosan melyik része. - Nem mondta, hogy új nője van - mondta, természetesen a lehető legsértőbb hangsúllyal. Minden fenntartás nélkül belenéztem a fejébe, és a Quinn iránti mély szeretetet találtam. Úgy gondolta, egy nő sem méltó hozzá. Azt gondolta, hogy lassú, déli lány vagyok, aki férfiak mögé bújik. Mivel ezt a kevesebb mint hatvan másodperces beszélgetésünkből szűrte le, el tudtam nézni neki, hogy téved. El tudtam nézni neki, hogy szereti Quinnt. Nem tudtam viszont megbocsátani a mély megvetését. - Quinn-nek nem kell beszámolnia neked a magánéletéről - mondtam. Igazából azt szerettem volna megkérdezni, hol van Quinn, de ez határozottan az ő malmára hajtotta volna a vizet, ezért inkább megtartottam magamnak ezt a kérdést. - Ha megbocsátasz, vissza kell mennem dolgozni, és feltételezem, hogy neked is. Sötét szemét rám villantotta, majd elvonult. Legalább tíz centivel magasabb volt nálam, és nagyon vékony. Nem vett fel melltartót, és olyan kicsi, szilva formájú melle volt, ami úgy himbálódzik, hogy szinte vonzza az ember tekintetét. Ez olyan lány, aki mindig elöl akar lenni. Nem én voltam az egyetlen, aki nézte, ahogy áthalad a termen. Barry félredobta a rólam való fantáziálást egy vadonatújért cserébe. Visszatértem a királynő mellé, mert ő és Andre közben elindultak a konferenciaterem felé. A széles, dupla ajtószárnyat kétoldalt egy-egy igazán csodaszép urna támasztotta ki, amelyben száraz fűkompozíció díszelgett. - Voltál igazi kongresszuson - kérdezte Barry -,olyan normálison? - Nem - mondtam, és próbáltam mindvégig figyelni a minket körülvevő tömeget. Azon merengtem, hogyan bírják a titkosszolgálat ügynökei. - De igen, Sammel elmentem egyre, egy bárkellék-kongresszusra, de csak pár órát töltöttünk el ott. - Mindenki kitűzőt viselt, ugye? - Ha kitűzőnek számít a nyakba vetett zsinóron egy bigyó, akkor ja.
- Az ajtónállók ezzel ellenőrzik, hogy tényleg kifizetted a belépti díjat, és így előzik meg, hogy illetéktelenek belépjenek. - Igen, és? Barry elhallgatott. Szóval látsz itt bárkin is kitűzőt? Bárkit, aki ellenőriz? Nem. Csak mi vagyunk. És mit tudunk? A prosti talán az északkeleti vámpírok fedett ügynöke. Vagy valami rosszabb - tettem hozzá komoran. Megszokták, hogy ők a legerősebbek és a legfélelmetesebbek - mondta Barry. - Lehet, hogy tartanak egymástól, de valójában nem tartanak a halandóktól, nem, amikor együtt vannak. Értettem, mire céloz. A britlingeniek miatt már eleve aggódtam, de most még feszültebb lettem. Akkor hátrafordultam, hogy megnézzem a szálloda ajtaját, őrizték, és most, hogy sötét volt, fegyveres vámpírok vették közre, nem fegyveres halandók. A recepcióspultnál is a szálloda egyenruhájába bújtatott vámpírok álltak, és ezek a vámpírok minden egyes személyt megnéztek, aki belépett az ajtón. Az épületet sokkal szigorúbban őrizték, mint látszott. Lenyugodtam kicsit, és úgy döntöttem, megnézem a konferenciateremben lévő fülkéket. Volt egy fülke a beültethető szemfogpótlásoknak; természetes elefántcsontból, ezüstből, aranyból is lehetett kapni, sőt láttam igazán költséges darabokat is, amelyeket egy parányi motor húzott vissza, amikor a nyelv lenyomott a szájban egy kis gombot. - Meg sem lehet különböztetni az igazitól - győzködött egy idősebb férfi egy hosszú szakállas, fonott hajú vámpírt. - És hegyes, ó, szent egek! De mennyire hegyes! El nem tudtam képzelni, kinek kellhet ilyen. Egy törött fogú vámpírnak? Valakinek, aki vámpírnak akarja kiadni magát? Halandónak valami szerepjátékhoz? A következő fülkében különböző történelmi korok zenéit tartalmazó CD-k sorakoztak: orosz népdalok a tizennyolcadik századból, olasz kamarazene a korai időszakból. Nagy forgalmat bonyolított le. Az emberek szeretik azt a zenét, amelyik a fénykorukra emlékezteti őket, még akkor is, ha az a fénykor évszázadokkal korábbra esett. A szomszédos fülke volt Billé; az ideiglenes „falak" felett egy hatalmas felirat ívelt: VÁMPÍRAZONOSÍTÁS - csak ennyi. Egy kisebb táblán a következőt olvastam: BÁRMELY VÁMPÍR LENYOMOZHATÓ, BÁRHOL, BÁRMIKOR. EGYEDÜL EGY SZÁMÍTÓGÉPES SZAKEMBERRE VAN SZÜKSÉG. Bill épp egy nőstényvámpírral beszélt, aki már nyújtotta is felé a hitelkártyáját, miközben Pam szépen belepottyantotta a CD-t egy kis tasakba. Pam felpillantott, és rám kacsintott. Egy sokatmondó háremjelmezt viselt, amelyről azt gondoltam volna, sosem venné fel. Őszintén mosolygott. Talán élvezte, hogy a szokástól eltérő közegben lehet. BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT KIADÓ, AJÁNDÉKOK: VÉRPEZSDÍTŐ GONDOLATOK KIASZOTT LELKEKNEK - olvastam a következő fülke feliratát, ahol egy unott és magányos vámpír üldögélt, előtte egy kupac könyv. A mellette lévő stand nagyobb területet foglalt el, mint a többi, és magyarázatot sem igényelt: - Mindenképpen fejleszteni kell - magyarázta az ügybuzgó árus egy fekete vámpírnak, akinek fonott haját ezer színes zsinór díszítette. A nő feszülten figyelt, nézte, ahogy az egyik mintának kitett miniatűr koporsó felnyílik. - Valóban, a fa magától lebomlik, és hagyományos, de kinek van erre szüksége? Az én koporsóm az én házam, mondta mindig az apám. Más kiállítók is voltak, például az Elképesztő(en) Elegáns Eseményektől. Ez hatalmas asztal volt árlistákkal és az arra haladókat elcsábítani hivatott nyitott fényképalbumokkal. Már mentem is volna belelapozni valamelyikbe, amikor észrevettem, hogy a fülke „háziasszonya" Sznob Hosszúláb kisasszony. Nem akartam megint szóba állni vele, szóval inkább tovább sétáltam, habár sosem vesztettem szem elől a királynőt. Az egyik halandó pincér Sophie-Anne fenekét bámulta, de úgy gondoltam, ez nem jár halálbüntetéssel, így nem tettem szóvá.
Addigra a királynő és Andre találkozott Gervaise-zel és Cleo Babbitt-tel. A széles arcú Gervaise alacsony férfi volt, valamivel százhetven centi alatt. Harmincötnek tűnt, bár nyugodtan hozzá lehetett ehhez adni száz évet, és akkor közelebb lettünk volna az igazi korához. Az utóbbi hetekben Gervaise vette vállára Sophie-Anne ellátásának és szórakoztatásának terhét, és látszott, hogy kezd rogyadozni alatta. Hallottam, hogy kifinomult öltözködéséről és könnyed stílusáról híres. Korábban csak egyszer láttam, világos haját akkor hátrasimítva, kerek fejére lelapítva hordta. Most határozottan rendetlen volt. Gyönyörű öltönye tisztítóért kiáltott, cipőjére is ráfért volna egy alapos kifényesítés. Cleo széles vállú, fekete hajú, erőteljes nő volt, az arca széles, az ajka telt. Cleo elég modern volt ahhoz, hogy használja a vezetéknevét is; csupán ötven éve lett vámpír. - Hol van Eric? - kérdezte Andre a többi seriffet. Cleo felnevetett, azzal a mély nevetéssel, amelyre a férfiak felkapják a fejüket. - Besorozták - mondta. - A pap nem jelent meg, és Eric elvégzett egy tanfolyamot, így ő végzi majd a szertartást. Andre elmosolyodott. - Ezt látni kell. Milyen szertartás? - Pillanatokon belül bejelentik - mondta Gervaise. Elgondolkodtam, vajon melyik egyház fogadja el Ericet papnak. A Magas Hozamok Egyháza? Odasurrantam Bill fülkéjéhez, és intettem Pamnek. - Eric pap? - suttogtam. - A Szerető Lélek Egyházában - válaszolta, miközben három CD-t becsomagolt, és átnyújtotta a tasakot egy vámpiristának, akit ura és parancsolója küldött vásárolni. - Egy netes tanfolyamon szerezte a minősítést, Bobby Burnham segítségével. Házassági ceremóniákat tarthat. Egy pincérnek valahogy sikerült megkerülnie a királynőt körülálló vendégeket, és már nyújtotta is felé a tálcát, amelyen vérrel csordultig töltött borospoharak sorakoztak. Andre egy szempillantás alatt a királynő és a pincér között termett, és a pincér a következő pillanatban már fordult is meg, és más irányban folytatta az útját. Megpróbáltam belenézni a pincér gondolataiba, de nagy ürességet találtam. Andre hatalmába kerítette a férfi akaratát, és elküldte. Reméltem, hogy a pincérnek nem esett baja. Figyeltem, míg a sarokból nyíló egyszerű ajtóhoz ér, ahonnan - biztos voltam benne- a konyhába lép. Rendben. Incidens elhárítva. Hirtelen mozgolódás támadt a kiállítótérben, és megfordultam, hogy lássam, mi történik. Mississippi királya és Indiana királya kéz a kézben léptek be, ami nyilvános jelnek tűnt, hogy befejezték a házassági tárgyalásokat. Russell Edgington karcsú, vonzó vámpír volt, aki a férfiakat kedvelte - csakis és meglehetősen. Jó társaság tudott lenni, és jó harcos is. Kedveltem. Egy kicsit féltem viszontlátni Russellt, mert néhány hónappal korábban egy hullát hagytam a medencéjében. Megpróbáltam a dolog jó oldalát nézni. A hulla vámpír volt, szóval elbomolhatott, még mielőtt tavasszal a medencét fedő ponyvát eltávolították volna. Russell és Indiana megtorpant Bill fülkéje előtt. Indiana, mellékesen, megtermett, barna hajú pasi volt, az arca alapján azt gondoltam, megfontolt lehet. Közelebb oldalaztam, mert féltem, gond lesz. - Bill, jól nézel ki - mondta Russell. - A személyzetem állítása szerint kellemetlenséggel járt a nálam tartózkodásod. De úgy látom, szépen felépültél. Nem tudom biztosan, hogyan szabadultál ki, de örülök. -Ha Russell azért állt meg, mert várta a hatást, hiába tette. Bill arca pont olyan közömbös maradt, mintha Russell az időjárásra tett volna megjegyzést, nem pedig az ő kínzására. - Lorena volt az úrnőd, ezért nem avatkozhattam közbe - tette hozzá Russell, s hangja éppolyan hűvös volt, mint Bill tekintete. - És mégis itt vagy, árulod a kis számítógépes cuccot, amelyet Lorena olyan elszántan igyekezett megszerezni tőled. És ahogy a bárd mondja, „minden jó, ha jó a vége".
Russell nagyon bőbeszédű volt, csak ez mutatta, hogy aggasztja, mi lesz Bill reakciója. És bizony Bill hangja olyan volt, mint amikor a hideg selymet végighúzzák az üvegen. De csak ennyit mondott: - Ügyet se vess rá, Russell. Ha jól értem, nemsokára gratulálhatunk. Russell felmosolygott a vőlegényére. - Igen, Mississippi és én összekötjük az életünket- mondta Indiana királya. Mély hangja volt. Egészen testhezálló lett volna neki, ha egy sikátorban valami zugbukmékert tanított volna móresre, vagy egy fűrészporral behintett padlójú ivóban ült volna. De Russell épp csak el nem vörösödött. Talán tényleg szerelmi házasság. Egyszer csak Russell észrevett. - Bart, már találkoztál ezzel a fiatal hölggyel – szólalt meg azonnal. Kisebb pánikrohamot kaptam, de semmiképp sem menekülhettem a helyzet elől, nem fordíthattam hátat, hogy elrohanjak. Russell kézen fogva odahúzta hozzám jövendőbelijét. - Ezt a fiatal hölgyet karóval megdöfték, míg Jacksonban volt. A testvériség néhány orgyilkosa ott volt a bárban, és az egyik döfte meg. Bart szinte döbbentnek tűnt. - Ahogy látom, túlélted - mondta. - De hogyan? - Mr. Edgington segítséget hívott - mondtam. - Ami azt illeti, megmentette az életemet. Russell próbált szerénynek mutatkozni, és majdnem sikerült is neki. A vámpír jó képet akart festeni magáról a választottja előtt, és ez olyan emberi reakció volt, hogy szinte el sem hittem. - Mindazonáltal, úgy vélem, magaddal vittél valamit távozóban - mondta Russell komolyan, és megrázta az ujját előttem. Megpróbáltam kivenni valamit az arcából, hogy tudjam, a válaszommal merre induljak. Elhoztam egy takarót, ez igaz, és pár ruhadarabot, amelyet a Russell háremébe tartozó fiatalemberek széthagytak maguk után. És elvittem Billt is, aki ott raboskodott az egyik melléképületben. Talán Russell Billre utalt? - Valóban, de cserében hagytam is ott valamit - válaszoltam, mert nem bírtam elviselni ezt a szóbeli macska-egér játékot. Rendben, bevallom! Kiszabadítottam Billt, és megöltem a vámpír Lorenát, habár ez többé-kevésbé baleset volt. És bedobtam őgonoszságát a medencébe. - Rémlik, mintha valami maszatot találtunk volna a medence fenekén, amikor felnyitottuk a nyárra -mondta Russell, és sötétbarna szeme elgondolkodva vizslatott. Milyen vállalkozó szellemű vagy, kedves... - Sookie, Sookie Stackhouse. - Igen, már emlékszem. Nem Alcide Herveaux-val voltál a Holtak Klubjában? Az egy vérfarkas, szívem- fordult Russell Barthoz. - Igen - mondtam, és azt kívántam, bárcsak ne emlékezne minden részletre. - Mintha azt hallottam volna, hogy Herveaux apja indult a shreveporti falkavezérválasztáson. - Így igaz. De... de nem sikerült nyernie. - Ezek szerint Herveaux apuka azon a napon halt meg? - Igen - mondtam. Bart feszülten figyelt, keze egész végig fel-le siklott Russell kabátujján. Érzéki kis gesztus volt. Éppen ekkor Quinn jelent meg mellettem, és a vállamra tette a kezét, mire Russell szeme elkerekedett. - Uraim - mondta Quinn Indianának és Mississippinek -, úgy vélem, készen állunk az esküvői szertartásra, és már csak önöket várjuk.
A két király egymásra mosolygott. - Nem izgulsz? - kérdezte Bart Russellt. - Csak ha te izgatsz - mondta Russell olyan meleg mosollyal, amely egy jéghegyet is megolvasztott volna. - Különben is, az ügyvédeink megölnének bennünket, ha visszatáncolnánk a szerződésektől. Mindketten bólintottak Quinn felé, aki a kiállítótér végében álló baldachinos emelvényhez sietett. Felment, és kitárta a karját. Egy mikrofon volt odafent, és Quinn mély hangja kiáradt a tömeg fölé. - Hölgyeim, uraim, királyok, közemberek, vámpírok és halandók, szíves figyelmüket kérem! Mindannyiukat meghívjuk és elvárjuk Russell Edgington, Mississippi királya és Bartlett Crowe, Indiana királya egybekelésére, a Rituálé Terembe. A szertartás tíz perc múlva kezdődik. A Rituálé Terem az előtér keleti oldaláról nyíló dupla szárnyú ajtón keresztül közelíthető meg. - Quinn előkelő mozdulattal az ajtó felé intett. Míg beszélt, volt időm megcsodálni az öltözékét. Derékban és bokánál behúzott nadrágot viselt. Mély skarlátvörös színben. A nadrágot széles aranyövvel fogta össze, ami olyan volt, mint egy bokszolóé, és a nadrág szárát a fekete bőrcsizma szárába tűrte. Inget nem viselt. Úgy nézett ki, mint egy dzsinn, aki most bújt ki egy hatalmas palackból. - Ez az új embered? - kérdezte Russell. - Quinn? Bólintottam, mire látszott, hogy ez nagy hatással volt rá. - Tudom, hogy önöknek most ezer dologra kell gondolniuk - mondtam hirtelen. - Tudom, hogy épp most készül megházasodni. De csak annyit szeretnék mondani, hogy remélem, kvittek vagyunk. Ugye, nem mérges rám, vagy nem neheztel, vagy valami? Bart épp a vámpírok jókívánságait fogadta, és Russell odapillantott. Aztán volt olyan udvarias, hogy egész figyelmét nekem szentelje, habár tudtam, hogy nemsokára el kell fordulnia, hogy élvezhesse a nagy napot, ami így is volt rendjén. - Nem neheztelek - mondta. - Szerencsére van humorérzékem, és fikarcnyit sem kedveltem Lorenát. Azért adtam ki neki azt a helyiséget az istállóban, mert egy vagy két évszázada ismertem már, de mindig is egy utolsó szajha volt. - Akkor, mivel nem mérges rám, hadd kérdezzem meg: miért van az, hogy Quinn mindenkit annyira lenyűgöz? - néztem rá. - Komolyan nem tudod, és mégis a farkánál fogva vezeted a tigrist? - kérdezte Russell vidáman, mint akit tényleg érdekel. - Nincs időm az egészet elmesélni, mert a jövendőbeli társammal szeretnék lenni, de annyit elmondhatok, kedves Sookie, hogy az embered nagyon sok pénzt keresett nagyon sok embernek. - Köszönöm - mondtam kicsit megzavarodva -, és a legjobbakat önnek és izé... Mr. Crowe-nak. - Mivel a kézfogás nem tartozott a vámpírok szokásai közé, meghajoltam, és megpróbáltam gyorsan kihátrálni addig, míg jóban vagyunk. Rasul jelent meg a könyökömnél. Elmosolyodott, amikor nagyot ugrottam. Ezek a vámpírok! Egyszerűen imádom a humorukat. Eddig csak kommandós felszerelésben láttam Rasult, és az jól állt neki. Ma éjjel másik egyenruhát viselt, de még ez is elég katonai jellegű volt, olyan kozákosan. Hosszú ujjú tunikát és szabott nadrágot viselt sötét szilvaszínben, fekete szegéssel és fényes rézgombokkal. Rasul természetes bőrszíne egészen sötétbarna volt, a szeme hatalmas, sötét és tiszta, fekete haja olyan, mint a közel-keletieknek. - Tudtam, hogy itt kell lennie, és mekkora öröm belefutni magába - mondtam. - A királynő előreküldött engem és Carlát - mondta vidáman idegen kiejtésével. Csinosabb, mint valaha, Sookie. Hogy érzi magát a csúcstalálkozón? Figyelmen kívül hagytam a vidám fecsegését. - Mi ez az egyenruha?
- Ha arra gondol, kinek az egyenruhája, akkor a válasz az, hogy a királynő új házi egyenruhája - mondta. - Ha nem az utcán vagyunk, akkor ezt viseljük a páncélzat helyett. Csinos, ugye? - Ó, stílusos - mondtam, mire elnevette magát. - Elmegy a szertartásra? - kérdezte. - Igen, persze. Még sosem láttam vámpíresküvőt. Figyeljen, Rasul, nagyon sajnálom, ami Chesterrel és Melanie-val történt. - Ők együtt voltak őrségben New Orleansban Rasullal. Egy másodpercre eltűnt a jókedv a vámpír arcáról. - Igen - mondta rövid, feszült csend után. - A társaim helyett most a hajdan szőröst kaptam meg.- Jake Purifoy épp felénk közeledett, és ugyanolyan egyenruhát viselt, mint Rasul. Magányosnak látszott. Nem volt még elég rég vámpír ahhoz, hogy szenvtelen arcot vágjon mindenhez, ahogy ez egyébként jellemző volt az élőhalottakra. - Szia, Jake - köszöntöttem. - Szia, Sookie - mondta szánalmasan és reménykedve. Rasul mindkettőnk felé meghajolt, és elviharzott az ellenkező irányba. Ott ragadtam Jakekel. Túlságosan is olyan volt az egész, mint az alsóban. Jake volt a srác, aki fura ruhában érkezett a suliba, és fura uzsonnát hozott magával. Az, hogy vérfarkasból lett vámpír, mindkét tábornál tönkretette az esélyeit. Mintha gót dzsigoló próbált volna lenni. - Sikerült már beszélned Quinn-nel? - kérdeztem, mivel jobb nem jutott az eszembe. Jake Quinn-nek dolgozott, még mielőtt az átváltozása miatt elvesztette az állását. - Futólag köszöntem neki - mondta Jake. - Ez nem igazság. - Mi? - Hogy őt annak ellenére elfogadják, amit tett, engem pedig kiközösítenek. Tudtam, mit jelent a kiközösítés, mert szerepelt a „Minden napra egy szó"-naptáramban. Az agyam azonban épp csak megakadt ezen a szón, mert Jake megjegyzésének tágabb értelme kibillentett az egyensúlyomból. - Annak ellenére, amit tett? - kérdeztem vissza. - Ez meg mit jelent? - Nos, természetesen tudsz Quinn dolgairól... - mondta Jake, és én arra gondoltam, mindjárt felugrom a hátára, és elkezdem valami nehéz tárggyal ütni a fejét. - Kezdődik az esküvő! - hallottam Quinn kihangosított bejelentését, és a tömeg elkezdett befelé özönleni a dupla szárnyú ajtón, amelyre Quinn korábban mutatott. Jake-kel velük özönlöttünk. Quinn lengő cicijű asszisztense az ajtón belül állt, és kis potpourris csomagokat osztogatott. Volt, ami kék-arany, és volt, ami kék-vörös szalaggal volt átkötve. - Miért mások a színek? - kérdezte a prosti Quinn asszisztensét. Örültem, hogy megkérdezte, mert ez azt jelentette, nem nekem kell. - Vörös és kék Mississippi zászlajából, kék és arany Indianáéból - mondta a nő gépies mosollyal. Még akkor is arcán maradt a mosoly, amikor átnyújtott nekem egy vörös-kék szalagos csomagot, de szinte nevetséges módon hervadt le róla, amikor rádöbbent, ki vagyok. Jake-kel sikerült egy jó helyet kiverekednünk magunknak, a terem közepétől kicsit jobbra. Az üres színpadon csak néhány kellék állt, és sehol egy szék. Szemmel láthatóan nem várták, hogy hosszú lesz. - Válaszolj! - sziszegtem. - Az esküvő után - mondta, és próbált nem mosolyogni. Hónapok teltek el, hogy Jake valaki felett állónak érezhette magát, és nem tudta palástolni a tényt, hogy most élvezi a helyzetet. A hátunk mögé lesett, és elkerekedett a szeme. Én is megfordultam, hogy lássam, mi az: a terem túloldalán büféasztal állt, habár a fő attrakciója nem étel volt, hanem vér. Legnagyobb undoromra legalább húsz férfi és nő állt sorban a szintetikusvér-szökőkút mellett, és mindegyiken névkitűző volt, amelyen azt olvastam: „önkéntes donor". Majdnem
elhánytam magam. Ez törvényes lenne? De mindannyian szabadok voltak, sehol egy kötelék, és elmehettek, ha úgy döntöttek; mégis mintha majdnem mind alig várta volna, hogy vért adhasson. Gyorsan átpásztáztam az agyukat. Igen. Önként és dalolva... Az emelvény felé fordultam, amely csupán negyven-ötven centi magas lehetett, s ahova épp most lépkedett fel Mississippi és Indiana. Pazarul díszített öltözéket vettek fel, olyat, mint amilyet a természetfeletti szertartásokra specializálódott fotós fényképalbumában láttam. Ezeket legalább könnyű volt felvenni. Russell nehéz, brokátszerű, nyitott elejű köntöst viselt a rendes ruhája felett. Meseszép, fénylő arany textil volt, kék és skarlátvörös mintával díszítve. Bart, Indiana királya, hasonló köntöst viselt, csak ennek rézbarna színe volt, zöld és arany mintával hímezve. - A hivatalos köntös - suttogta Rasul. Most is úgy surrant mellém, hogy észre sem vettem. Ugrottam egyet, s láttam, hogy erős ajka széle mosolyra rándul. Balra tőlem Jake közelebb oldalazott, mintha megpróbálna elbújni Rasul elől úgy, hogy a hátam mögé húzódik. De sokkal jobban érdekelt a ceremónia, mint a vámpír erőfitogtatás. Egy hatalmas ankhkereszt állt a színpadon, a csoport közepén. Mellette egy asztal, amelyen két vaskos papírlap hevert, két pennával. Egy nőstényvámpír állt az asztal mögött, hivatalos kosztümöt viselt, amelynek a szoknyája térdig ért. Mr. Cataliades állt mögötte, jóindulatúnak tűnt, ahogy a pocakján összefonta a kezét. A színpad túloldalán állt Quinn, a szerelmem (akinek a hátterét, döntöttem el pár perce, igenis meg fogom ismerni), és még mindig az aladdinos dzsinnruhát viselte. Megvárta, míg elhal a tömeg moraja, majd széles mozdulattal a színpad jobb oldala felé mutatott. Egy alak lépkedett felfelé a lépcsőn, majd indult tovább az emelvényen. Fekete csuklyás bársonyköpenyt viselt. A csuklyát mélyen a szemébe húzta. Az ankhjel arannyal volt a köpeny vállára hímezve. Az alak megállt Mississippi és Indiana között, háttal az ankhnak, és felemelte a kezét. - Kezdődik a szertartás - jelentette be Quinn.- Csendesedjenek el az egybegyűltek, és legyenek tanúi ennek az egybekelésnek. Amikor valaki azt mondja a vámpíroknak, hogy csendesedjenek el, akkor biztos lehetsz benne, hogy néma csönd lesz. A vámpíroknak nem kell mocorogniuk, sóhajtozniuk, tüsszenteniük, köhögniük, sem kifújniuk az orrukat, mint a halandóknak. Már azzal zajt csaptam, hogy lélegeztem. A köpeny csuklyája hátrahullott. Felsóhajtottam: Eric volt az. Búzaszőke haja gyönyörű kontrasztot alkotott a köpeny fekete színével, az arca komoly volt, és parancsoló, pont, ahogy az ember egy paptól elvárja. - Azért gyűltünk egybe, hogy tanúi legyünk két király egybekelésének - kezdte, és minden szava elhallatszott a legtávolabbi sarokba is. - Russell és Bart mind szóban, mind írásban szerződésszerűen egyetértett, hogy száz évre egyesítik az államaikat. Száz éven át nem házasodhatnak össze mással. Nem szövetkezhetnek mással, hacsak ezt a szövetséget nem helyeslik és tanúsítják kölcsönösen. Mindkettő évente legalább egyszer köteles házastársi látogatást tenni a másiknál. Bart oldalán Russell királyságának jólétét csak a sajátja előzheti meg, Russell oldalán Bart királyságának jólétét csak a sajátja előzheti meg. Russell Edgington, Mississippi királya, elfogadod ezt az egyezséget? - Igen, elfogadom - mondta Russell tisztán hallhatón. Kezét kinyújtotta Bart felé. - Bartlett Crowe, Indiana királya, elfogadod ezt az egyezséget? - Igen, elfogadom - mondta Bart, majd megfogta Russell kezét. Óóóó! Ezután Quinn előrébb lépett, letérdelt, a két férfi összefont keze alá tartott egy kelyhet, Eric előkapott egy kést, és két szinte egybefolyó mozdulattal megvágta mindkét csuklót. Ó, pfuj. Ahogy a két király csuklójából csöpögött a vér a kehelybe, leszidtam magam. Tudhattam volna, hogy egy vámpírceremónián vérmegosztás is lesz.
És lőn. Amikor a sebek bezáródtak, Russell ivott egy kortyot a kehelyből, majd átnyújtotta Bartnak, aki kiitta a maradékot. Amikor megcsókolták egymást, Bart gyengéden karjába vonta a nála kisebb Russellt. És csak csókolóztak. Az összekeveredett vér szemmel láthatóan teljesen felhúzta őket. Elkaptam Jake tekintetét. Menjetek szobára, olvastam le a szájáról, és inkább a földet néztem, hogy elrejtsem a mosolyomat. Végül a két király megtette a következő lépést, szertartásosan aláírták a szerződést, amelyben mindketten megegyeztek. A kosztümös nő, mint kiderült, vámpírügyvéd volt Illinoisból, mivel egy másik államból származó ügyvédnek kellett elkészítenie a szerződést. Mr. Cataliades volt a másik semleges ügyvéd, a királyok és a vámpírügyvéd után ő is aláírta a dokumentumokat. Eric egész végig csak állt ott a fekete-arany pompájában, és amikor a tollakat visszahelyezték a díszes tartóba, megszólalt: - Ezennel a házasság száz évre szentesítve! - ekkor kitört az éljenzés. A vámpírok az éljenzésben sem túl hevesek, szóval inkább a halandók és az egyéb természetfeletti lények hurráztak a tömegben, bár a vámpírok is elégedetten mormogtak - nem olyan lelkesen, de gondolom, minden tőlük telhetőt beleadtak. Szerettem volna többet is megtudni arról, hogyan szerezte meg Eric az esketői képesítést, vagy minek nevezik az esküvőt levezető személyt, de először ki akartam faggatni Jake-et Quinnről. Megpróbált kivergődni a tömegből, de elég hamar sikerült utolérnem. Még nem volt elég ügyes vámpír ahhoz, hogy eltűnjön a szemem elől. - Nyögd már ki! - mondtam, és ő megpróbált úgy tenni, mintha fogalma sem lenne róla, miről beszélek, de látta az arcomon, hogy nem veszem be. Szóval amíg a tömeg keringett körülöttünk, megpróbálva nem lerohanni a bárpultot, vártam Quinn történetét. - Nem hiszem el, hogy nem mondta el az egészet saját maga - kezdte Jake, és legszívesebben állon vágtam volna. Szikrázó szemmel néztem rá, hogy tudja, várok. - Rendben, rendben - mondta. - Még akkor hallottam, amikor vérfarkas voltam. Quinn olyan, mint egy rocksztár a természetfeletti világban, ha nem tudnád. Az egyik utolsó vértigris, és az egyik legveszedelmesebb. Bólintottam. Ennyit én is tudtam róla. - Quinn anyját az egyik teliholdkor foglyul ejtették, amikor átváltozott. Egy csapat vadász táborozott odakint, csapdát állítottak, mert medvét akartak fogni a tiltott kutyaviadalukhoz. Valami újdonság, amire fogadni lehetett, érted. Kutyafalka egy medve ellen. Valahol Coloradóban volt ez, minden csupa hó. Quinn anyja egyedül járt odakint, és valahogy beleesett a csapdába, nem vette észre. - És hol volt Quinn apja? - Még akkor halt meg, amikor Quinn kicsi volt. Quinn tizenöt lehetett, amikor ez az egész történt. Éreztem, hogy valami szörnyűség következik, és igazam lett. - Quinn természetesen átváltozott ugyanazon az éjszakán, és észrevette, hogy eltűnt az anyja. Követte a nyomát a táborhelyig. Az elfogás miatti ijedtségében az anyja visszaváltozott nővé, és az egyikük épp megerőszakolta. - Jake mély levegőt vett. - Quinn mindet megölte. A földet néztem. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék. - A táborhelyet fel kellett számolni. Nem volt falka, amelyik segíthetett volna, nyilván, mert a tigrisek nem falkában járnak, és Quinn anyja annyira rosszul volt és annyira sokkos állapotban, hogy Quinn elment a helyi vámpírfészekbe. Beleegyeztek, hogy elvégzik a munkát, ha cserébe Quinn három évig szolgál nekik. - Jake vállat vont. - Elfogadta az ajánlatot. - Pontosan mi volt az ajánlat? - kérdeztem.
- Hogy a vermekben harcol. Három évig, vagy amíg meg nem hal, amelyik előbb bekövetkezik. Mintha jéghideg ujjak érintették volna a hátam, és ez alkalommal nem az ijesztő Andre volt... csak a rettenet. - A vermekben? - nyögtem, és ha Jake-nek nem lett volna kifinomult vámpírhallása, akkor ki sem tudta volna venni a szavaimat. - Sokan szeretnek fogadni ezeken a veremharcokon - kezdte Jake. - Olyan, mint a kutyaviadal, amelyre a vadászok akartak medvét ejteni. Nem csak a halandók élvezik nézni, ahogy az állatok megölik egymást. Néhány vámpír is. És néhány természetfeletti lény is. Undorodva húztam el a szám. Kezdett hányingerem lenni. Jake rám nézett, összezavarta a reakcióm, de hagyott időt, hogy megértsem, a történetnek még nincs vége. - Mint nyilvánvaló, Quinn túlélte a három évet - mondta Jake. - Azon kevesek egyike, akik ilyen sokáig bírták. - Oldalvást rám pillantott. – Mindig győzött. Nála vadabb harcost nem sokat láttak. Küzdött medvével, oroszlánnal, bármivel. - Ezek nem eleve ritka állatok? - kérdeztem. - De, persze, azok, de azt hiszem, még a ritka vérteremtményeknek is szükségük van a pénzre - mondta Jake felszegett fejjel. - És a harccal nagy pénzeket lehet keresni, ha eleget kerestél, hogy magadra fogadj. - Miért hagyta abba? - kérdeztem. Kimondhatatlanul megbántam, hogy ennyire kíváncsi voltam Quinn múltjára. Meg kellett volna várnom, míg maga mondja el. Reméltem, hogy el is mondta volna. Jake elkapott egy mellettünk elhaladó halandó pincért, és levett a tálcáról egy pohár szintetikus vért. Egy húzásra megitta. - Letelt a három év, és gondját kellett viselnie a húgának. - A húgának? - Aha, az anyja terhes lett azon az éjjelen, és az ő lánya az a festett szőke, aki a potpourris zacskókat osztogatta az ajtóban. Frannie időről időre bajba keveredik, és Quinn anyja nem tudja kordában tartani, ezért ilyenkor egy időre elküldi Quinnhez. Frannie tegnap este bukkant fel. Ennél többet már nem bírt volna a gyomrom. Gyorsan megfordultam, és otthagytam Jakeet. És becsületére legyen mondva, nem próbált megállítani.
11. fejezet
Annyira igyekeztem kifelé a menyegzőre összegyűlt tömegből, hogy véletlenül összeütköztem egy vámpírral, aki megperdült, és hirtelen elkapta a vállam. Hosszú harcsabajsza volt és nagy sörénye, ami két lónak is elég lett volna. Komor fekete öltönyt viselt. Máskor és más helyen tetszett volna. Most csak annyit akartam, hogy tűnjön el. - Mire ez a nagy sietség, szép kisasszony? - kérdezte. - Uram - mondtam udvariasan, hiszen biztosan idősebb volt nálam -, valóban sietek. Bocsásson meg, hogy önnek ütköztem, de muszáj mennem. - Egészen véletlenül nem donor kegyed? - Sajnálom, de nem.
Hirtelen elengedte a vállam, majd elfordult, és folytatta a beszélgetést, amelyet megakasztottam. Hullámként vonult át rajtam a megkönnyebbülés, és folytattam az utam az egybegyűltek között, bár sokkal óvatosabban most, hogy túl voltam ezen a feszült pillanaton. - És itt vagy! - mondta Andre, és szinte mérgesnek hangzott. - A királynőnek szüksége van rád. Emlékeztetnem kellett magamat, hogy dolgozni jöttem, és tényleg senkit nem érdekel, mekkora lelki válságon megyek épp keresztül. Követtem Andrét a királynőhöz, aki egy csoport vámpírral és halandóval beszélgetett. - Természetesen én a te oldaladon állok, Sophie- mondta egy nőstény vámpír. Rózsaszín sifonestélyit viselt, amelyet egy hatalmas, gyémántoktól csillogó bross fogott össze az egyik vállán. Lehet, hogy Swarovski-kristályok voltak, de nekem igazinak tűntek. Ugyan, mit tudok én? A halvány rózsaszín nagyon jól illett csokoládészín bőréhez. - Arkansas egy seggfej volt, ha már itt tartunk. Meg is lepett, hogy hozzámentél feleségül. - Szóval, ha tárgyalásom lesz, akkor rendes leszel, Alabama? - kérdezte Sophie-Anne, és az ember meg mert volna esküdni rá, hogy egy nappal sem idősebb tizenhatnál. Feltartott feje büszke, a bőre sima és feszes, a szeme ragyogott, a sminkje kifogástalan. Barna haját kiengedte, ami szokatlan volt Sophie-Anne-től. - Természetesen - válaszolta a másik. A halandó kísérője, a dizájnercuccba öltözött vámpirista, akit korábban megnéztem magamnak, azt gondolta: Elég lesz tíz perc, és már hátat is fordít Sophie-Anne-nek. Aztán elölről kezdik a szervezkedést. Persze, mind azt mondják, hogy imádják a pattogó tüzet, a hosszú sétákat a tengerparton a holdfényben, de akármikor partira kerül a sor, csak a manőverezés és a manőverezés, meg a hazugság, a hazugság, a hazugság. Sophie-Anne épp csak egy pillantást vetett rám, és én egész kicsit megráztam a fejem. Alabama elnézést kért, és távozott, hogy gratuláljon az újdonsült házasoknak, és a halandója engedelmesen ment utána. Nem feledve a sok fület körülöttem, amelyek többsége sokkal jobban hallott, mint az enyém, azt mondtam: - Később - mire Andre biccentett. Következőnek Kentucky királya járult Sophie-Anne színe elé, az a férfi, akit a britlingeniek őriztek. Kentuckyról kiderült, hogy nagyon hasonlít Davy Crockettre. Már csak a puska és a mosómedvesapka hiányzott. Ami azt illeti, bőrnadrágot, hasított bőr inget és kabátot, rojtos hasított bőr csizmát viselt, és egy nagy selyem zsebkendőt kanyarított a nyakába. Talán azért kellett neki a testőr, hogy megvédje a divatrendőrségtől. Batanyát és Clovache-t sehol sem láttam, azért azt feltételeztem, hogy a szobájában hagyta őket. Nem láttam be, mi értelme drága és más dimenzióból származó testőröket fogadni, ha nincsenek is körülötte, hogy őrizzék. Aztán, mivel egy halandó sem volt, aki elvonhatta volna a figyelmemet, észrevettem valami furcsát: Kentucky háta mögött volt egy sáv, amely folyamatosan üres maradt, akármekkora volt is a tömeg. Bármilyen természetes is lett volna, hogy az emberek belépjenek erre a területre, ha elhaladnak Kentucky mögött, valahogy senki nem lépett oda. Úgy gondoltam, a britlingeniek mégiscsak szolgálatban vannak. - Sophie-Anne, látványod üdítő a fáradt szemnek- mondta Kentucky. Vaskos volt a kiejtése, és ügyelt rá, hogy Sophie-Anne lássa, félig kieresztette a szemfogát. Uhh. - Isaiah, mindig öröm látni téged - mondta Sophie-Anne, a hangja lágy volt, és hűvös, mint mindig. Nem tudtam volna megmondani, hogy Sophie-Anne tudja-e, vagy sem, hogy a testőrök ott vannak közvetlenül Kentucky mögött. Kissé közelebb húzódtam, és kiderült, annak ellenére, hogy nem látom Clovache-t és Batanyát, érzékelem elméjük jellegzetes adását. Ugyanaz a varázslat, amely elrejtette fizikai valójukat, az agyhullámaikat is tompította, de mindkettőtől jött felém fakó visszhang. Rájuk mosolyogtam, ami nagy butaság
volt, mert Isaiah, Kentucky királya azonnal észrevette. Tudhattam volna, hogy okosabb, mint amilyennek látszik. - Sophie-Anne, beszélni akarok veled, de egy időre el kell tüntetned innen azt a kis szőke csajt – mondta Kentucky széles vigyorral. - Kiráz tőle a hideg. - Felém biccentett, mintha Sophie-Anne körül tucatnyi szőke halandó nő álldogált volna. - Természetesen, Isaiah - mondta Sophie-Anne, és nagyon unottan nézett rám. - Sookie, kérlek, menj le az alagsorba, és hozd fel azt a bőröndöt, amelyik miatt a személyzet korábban telefonált. - Persze - mondtam. Nem zavart a szerény feladat. Majdnem el is felejtettem az undok esti telefonálót. Úgy gondoltam, elég butaság, hogy a szabályzat szerint nekünk kell leereszkednünk a hotel gyomrába, ahelyett hogy a hordár hozná fel nekünk a bőröndöt, de a hivatali út mindenütt ugyanolyan, nem? Amint megfordultam, hogy már megyek is, láttam, hogy Andre arca egészen kifejezéstelen, mint mindig, de amikor majdnem hallótávolságon kívül kerültem, megszólalt. - Bocsáss meg, fenség, nem közöltük a lánnyal az esti menetrendet. - Nyugtalanító gyorsasággal mellettem termett, és megfogta a karom. Eltűnődtem, vajon Sophie-Anne telepatikusan szólt-e neki. Sigebert egyetlen szó nélkül átvette Andre helyét Sophie-Anne mellett, épp csak egy fél lépéssel hátrább.
- Beszéljünk! - mondta Andre, és a következő pillanatban már terelt is a kijáratot jelző tábla felé. Egy üres, világosbarna szolgálati folyosón találtuk magunkat, amely talán tíz méter hosszú lehetett, majd derékszögben elkanyarodott. Két cipekedő pincér jelent meg a sarkon, de elmentek mellettünk, miután kíváncsian ránk lestek. Amikor azonban a tekintetük találkozott az Andrééval, gyorsan odábbálltak. - A britlingeniek itt vannak - mondtam, mert feltételeztem, Andre ezért akart négyszemközt beszélni velem. - Ott mennek Kentucky után. Minden britlingeni láthatatlanná tud válni? Andre megint olyan gyorsan, mint a gondolat, megmozdult, és egyszer csak ott volt a csuklója előttem, és vér csöpögött belőle. - Igyál! - utasított, és éreztem, hogy meglöki az akaratomat. - Nem - mondtam dühösen és döbbenten a parancs hallatán, a gyors mozdulat és a vér láttán. - Miért? - megpróbáltam hátrálni, de nem volt hová, és sehol senki, aki segíthetne. - Erősebb kapcsolatra van szükséged Sophie-Anne-nel vagy velem. Muszáj hogy a fizetési csekknél több kössön hozzánk. Már eddig is sokkal értékesebbnek bizonyultál, mint gondoltuk. Ez a csúcstalálkozó létfontosságú a számunkra, és minden előnyre szükségünk van, amire csak szert tehetünk. Ennyit a brutális őszinteségről. - Nem akarom, hogy hatalmad legyen felettem- tiltakoztam, és borzalmas volt hallani, mennyire remeg a hangom a félelemtől. - Nem akarom, hogy tudd, mit érzek. Elszerződtem erre a munkára, de utána visszatérek a normális életemhez. - Már nincs normális életed - mondta Andre. Nem látszott gorombának; ez volt a furcsa és nagyon ijesztő benne. Tökéletesen tárgyilagosnak látszott. - De van! Ti vagytok a kisebbség, nem én! - Nemigazán tudtam, ezzel mit is akarok mondani, de Andre megértette. - Engem nem érdekel, mik a terveid a halandó életed hátralévő részére - mondta, és megvonta a vállát. Kit érdekel az életed? - A pozíciónkat erősíti, ha iszol, szóval innod kell.
Már elmagyaráztam neked, amire időt sem vesztegettem volna, ha nem becsülném a képességedet. Meglöktem, de ez csak annyit ért, mintha egy elefántot toltam volna meg. Csak akkor sikerülne, ha az elefántnak épp mozdulni volna kedve. Andrénak nem volt. A csuklója közelebb jött a számhoz, és biztos voltam benne, hogy a fogamat is kitörné, ha muszáj. És ha kinyitnám a számat, hogy sikoltsak, még nyikkanni sem volna időm, máris ott lenne a vére a számban. Hirtelen egy harmadik személy jelent meg a komor világosbarna folyosón. Eric, aki még mindig a fekete bársonyköpenyt viselte a csuklyát hátratolva, megállt közvetlenül mellettünk. Az arca, tőle szokatlanul, bizonytalanságot tükrözött. - Andre! - mondta, s hangja mélyebbnek tűnt, mint általában. - Ezt miért csinálod? - Megkérdőjelezed a királynő akaratát? Eric rossz úton járt, mert kétségtelenül beleavatkozott a királynő parancsába - legalábbis feltételeztem, hogy a királynő tud erről -, de csak imádkozni tudtam, hogy itt maradjon segíteni. A szememmel könyörögtem neki. Rengeteg vámpírt meg tudnék nevezni, akihez inkább kötődnék, mint Andréhoz. És buta módon, akaratom ellenére is megbántódtam. Olyan jó ötletet adtam Andrénak és SophieAnne-nek azzal, hogy tegyék meg Andrét Arkansas királyának, erre ezt kaptam fizetségül. Ez majd megtanít, hogy fogjam be a számat. Ez majd megtanít, hogy a vámpírokat is úgy kezeljem, mintha halandók lennének. - Andre, hadd ajánljak valamit - mondta Eric sokkal higgadtabb, hűvösebb hangon. Ez jó. Neki legalább helyén van az esze. Egyikünknek muszáj gondolkodnia. - Fontos, hogy elégedett legyen, különben nem fog tovább együttműködni. Ó, basszus. Valahogy tudtam, hogy ez az ajánlat nem az lesz, hogy „engedd el, különben kitekerem a nyakad", mert Eric túl ravasz ahhoz. Hol van John Wayne, amikor szükséged van rá? Vagy Bruce Willis? Esetleg Matt Damon? Annak is örülnék, ha Jason Bourne felbukkanna. - Sookie és én többször is váltottunk vért – mondta Eric. - Ami azt illeti, szeretők voltunk. - Egy lépéssel közelebb jött. - Szerintem nem húzódozna annyira, ha én adnám a vért. Ez megfelelne a céljaitoknak? Eskü köt hozzátok. - Tisztelettudón meghajtotta a fejét. Óvatos volt, nagyon óvatos. Ettől még jobban rettegni kezdtem Andrétól. Andre elengedett, megfontolta az ajánlatot. Megjegyzem, a csuklója már szinte begyógyult. Hosszan, reszketve vettem levegőt. A szívem majd kiugrott a helyéről. Andre Ericre nézett, és mintha halvány bizalmatlanságot láttam volna a szemében. Aztán rám nézett. - Olyan vagy, mint a nyúl, aki az őt üldöző róka elől a bokor alá bújik - mondta. Hosszú csend következett. - Csakugyan nagy szolgálatot tettél a királynőmnek és nekem - folytatta. Többször is. Ha a végeredmény ugyanaz, akkor miért is ne? Épp mondani akartam, hogy „és én vagyok az egyetlen tanúja Peter Threadgill halálának", de az őrangyalom még idejében betapasztotta a számat. Nos, talán nem az igazi őrangyalom volt, hanem a tudatalattim, amely nem engedte, hogy beszéljek. Mindegy. Hálás voltam. - Rendben, Eric - mondta Andre. - Mindaddig, míg Sookie olyasvalakihez van kötve, aki a királyságunkhoz tartozik. Én csak egyetlen cseppet ittam a véréből, hogy eldöntsem, valóban tündér-e valamennyire. De ha te többször is cseréltél vele vért, akkor a kötelék már erős. Jól reagált a hívásodra? Micsoda? Milyen hívásra? Mikor? Eric sosem hívott. Ami azt illeti, folyamatosan ellenszegültem neki. - Igen, szépen idomul - mondta Eric szemrebbenés nélkül. Kis híján fulladozni kezdtem, de ezzel tönkretettem volna a szavai hatását, ezért inkább leszegtem a fejem, mintha szégyelltem volna a szolgaságomat.
- Nos, akkor hát... - mondta Andre türelmetlen legyintéssel. - Folytasd csak! - Itt helyben? Jobb szeretnék egy meghittebb helyet - mondta Eric. - Itt és most. - Andre több megalkuvásra nem volt hajlandó.
Eric odafordult hozzám. - Sookie - nézett rám áthatón. Visszanéztem rá. Értettem, hogy ez az egyetlen szó mit jelent. Innen nincs kiút. Hiába küzdöttem, sikoltoztam vagy ellenkeztem volna, nem akadályozhattam meg, ami következett. Eric attól megmentett, hogy alávessem magam Andrénak, de ennél többet nem érhetett el. Eric egyik szemöldöke a magasba szökött. Ezzel a megemelt szemöldökkel azt jelezte, ennél jobb alkura nem számíthatok, majd igyekszik nem fájdalmat okozni, és a vele való kötelék határozottan jobb, mint ha Andréhoz kerülnék közelebb. Nemcsak azért tudtam mindezt, mert nem voltam ostoba, hanem azért is, mert mi ketten csakugyan össze voltunk kötve. Eric és Bill is ivott a véremből, és én az övékből. Most először értettem meg igazán, hogy ez valódi kapcsolatot jelent. Nem láttam őket sokkal emberibbnek, mint vámpíroknak? Nem állt hatalmukban, hogy mindenki másnál jobban megbántsanak? Nem csupán a velük való korábbi kapcsolatom kötött hozzájuk. A vércserélés miatt volt. Talán a szokatlan örökségem miatt nem tudtak parancsolgatni nekem, és ugráltatni. Az elmémet nem tudták irányítani, és a gondolataimban sem tudtak olvasni; és én sem tudtam ezt megtenni velük. De össze voltunk kötve. Hányszor hallottam a háttérben az életüket zümmögni anélkül, hogy felfogtam volna, mire figyelek? Sokkal hosszabb ideig tart ezt elmondani, mint végiggondolni. - Eric - szólaltam meg, és oldalra billentettem a fejem. A mozdulatból és a szóból ugyanannyit olvasott ki, mint én az övéből. Odalépett hozzám, kitárta a karját, hogy a fekete köpenyével betakarjon, ahogy rám hajol, így a köpeny és a csuklya az intimitás illúzióját keltette. A mozdulat természetellenes volt, de a gondolat megkapó. - Eric, csak semmi szex! mondtam olyan keményen, ahogy csak bírtam. El tudom viselni ezt az egészet, ha nem olyan, mint két szerető vércserélése. De nem fogok szerelmeskedni mások előtt! Eric szája a vállam ívére tapadt, testét nekem nyomta. Átfogtam a karommal, mert így tudtam a legegyszerűbben állva maradni. Aztán belém harapott, és nem tudtam visszanyelni a fájdalomkiáltást. Nem hagyta abba, hála istennek, mert hamar túl akartam esni rajta. Egyik kezével a hátamat simogatta, mintha meg akart volna nyugtatni. Hosszú másodpercek teltek el, mire Eric megnyalta a nyakam, hogy az alvadást elősegítő anyaggal teli nyála bevonja a kis sebet. - Most pedig, Sookie - suttogta a fülembe. Csak akkor értem volna el a nyakát, ha lefekszünk, így viszont kényelmetlenül le kellett volna hajolnia. Már épp a számhoz emelte volna a csuklóját, de ehhez is pózt kellene változtatnunk. Kigomboltam az ingét, és félrehúztam. Tétováztam. Mindig is utáltam ezt a részt, mert a halandók foga közel sem olyan éles, mint a vámpíroké, és tudtam, undorító lesz, amikor megharapom. Eric ekkor valami olyat tett, amivel meglepett; elővette azt a kis rituális kést, amelyet a szertartáson használt, amikor Mississippit és Indianát összeadta. Ugyanazzal a gyors mozdulattal, ahogy az ő csuklójukon, végighúzta a kést a mellkasán pont a mellbimbó alatt. A vér lassan csordult ki, és én azonnal rátapasztottam a számat. Zavarba ejtően intim volt, de legalább nem kellett Andréra néznem, és ő sem látott engem. Eric mocorogni kezdett, és rádöbbentem, hogy felizgatja a dolog. Ez ellen semmit nem tehettem, és amennyire lehetett, azon a bizonyos pár centiméteres felületen elhúzódtam tőle. Erősen szívtam, és Eric nyöszörögni kezdett, de minden erőmmel azon voltam, hogy végre túlessem rajta. A vámpírvér sűrű és szinte édes, de amikor eszedbe jut, igazából mit csinálsz és nem vagy felizgulva, akkor egyáltalán nem kellemes. Amikor úgy gondoltam, már eleget ittam belőle, abbahagytam, és remegő ujjakkal visszagomboltam Eric ingét, s csak az járt a
fejemben, hogy vége ennek a kis közjátéknak, és elbújhatok valahova, míg heves szívverésem lecsillapodik. Ebben a pillanatban kivágódott a folyosó ajtaja, és belépett Quinn. - Mi a fenét művelsz? - dörögte, és nem tudtam eldönteni, kinek szól, nekem, Ericnek vagy Andrénak. - Parancsot hajtanak végre - csattant fel Andre. - Az én asszonyomnak nem kell elfogadnia a parancsaidat - mondta Quinn. Már nyitottam a szám, hogy tiltakozzam, de ilyen körülmények között nehéz lett volna beadnom Quinn-nek, hogy tudok magamra vigyázni. Semmi hagyományos útmutatás nem létezett arra, hogy egy ilyen borzalmas dolgot elrejtsek, és még a nagyi mindenre alkalmazható illemszabályát („tedd azt, ami mindenkinek a legmegnyugtatóbb") sem tudtam ráhúzni erre a helyzetre, akármennyire igyekeztem is. Elgondolkodtam, vajon „kedves Abby" mit mondana. - Andre - szólaltam meg, és igyekeztem határozottnak tűnni, nem pedig riadtnak és meghunyászkodónak. - Befejezem a munkát, amelyre a királynő szerződtetett, mert a szavamat adtam. De soha többé nem fogok kettőtöknek dolgozni. Eric, köszönöm, hogy olyan kellemessé tetted, amennyire lehetett. (Habár a kellemes aligha volt ideillő szó.) Eric hátrább tántorgott, és a falnak dőlt. Elengedte a köpeny szélét, amely szétnyílt, és láthatóvá vált a nadrágján lévő folt. - Ó, semmi gond - mondta Eric ábrándosan. Ezzel nem segített. Gyanítottam, hogy szándékosan csinálta. Éreztem, ahogy elvörösödöm. - Quinn, majd később beszélek veled, ahogy megegyeztünk - vágtam oda. Aztán haboztam. „Már ha ezek után hajlandó vagy még szóba állni velem", gondoltam, de nem mondhattam ki, mert nem lett volna tisztességes megjegyezni, hogy nagyobb segítség lett volna, ha tíz perccel később érkezik... vagy egyáltalán nem jön. Se jobbra, se balra nem néztem, elindultam a folyosón, befordultam a sarkon, majd kisétáltam a lengőajtón, amely egyenesen a konyhába vezetett. Nem éppen ide akartam jönni, de legalább távolabb kerültem a folyosón álló három férfitól. - Hol van a poggyászrészleg? - kérdeztem az utamba kerülő első egyenruhát viselő személytől, egy pincérnőtől, aki egy hatalmas kerek tálcára szintetikus vérrel teli poharakat pakolt, és abba sem hagyta, úgy biccentett a kijárat feliratú ajtó felé a déli falon. Ezen az estén elég sokszor járok ki... Az ajtó nehezebb volt, mint a többi, és a lejjebb lévő szintekre vezető lépcsőházra nyílt, nagy valószínűséggel már a föld alá. Ahol lakom, nincsen alagsor (olyan magasan van a vízzáró réteg a talajban), ezért kicsit beleborzongtam a gondolatba, hogy az utca szintje alá kell mennem. Úgy siettem, mintha valami üldözne, ami nem szó szerint értve tökéletesen igaz is volt, és arra a nyavalyás bőröndre gondoltam, hogy másra ne kelljen. Ám amikor leértem a lépcső aljára, megtorpantam. Most, hogy senki nem látott, és tényleg egyedül voltam, egy pillanatra mozdulatlanná dermedtem, és a falnak támasztottam a kezem. Hagytam, hogy a testem végre reagáljon mindarra, ami az imént történt. Remegni kezdtem, és amikor megérintettem a nyakam, észrevettem, hogy valami nem stimmel a gallérommal. Kijjebb húztam az anyagot, és lefelé bandzsítottam, hogy megnézzem. A galléron vér éktelenkedett. Könny kezdett csorogni a szememből. A falnak dőlve lassan leguggoltam, és csak ültem ott az idegen város egyik sivár lépcsőházának legalján, messze az otthonomtól.
12. fejezet
Egyszerűen nem tudtam feldolgozni az imént történteket; nem illett a magamról alkotott belső képhez, sem ahhoz, ahogy általában viselkedtem. Csak arra bírtam gondolni, hogy ott kellett lenned. És még ez sem hangzott meggyőzőnek. Rendben, Sookie, mondtam magamnak. Mi mást tehettél volna? Nem ez volt az ideje az agyalásnak, de ahogy gyorsan átgondoltam a választási lehetőségeimet, pontosan nullát kaptam. Nem küzdhettem Andréval, s nem győzhettem volna meg, hogy hagyjon békén. Eric vitába szállhatott volna vele, de másképp döntött, mert meg akarta tartani a helyét a louisianai hierarchiában, és azért is, mert könnyen veszíthetett volna. A vámpírok nem vesznek össze halandókon. Hasonlóképp úgy is dönthettem volna, inkább meghalok, mint hogy elfogadjam a vércserélést, bár nem voltam benne teljesen biztos, miképp érhettem volna ezt el, de abban biztos voltam, hogy meghalni nem akarok. Egyszerűen semmit nem tehettem, legalábbis semmi nem jutott az eszembe, ahogy ott kuporogtam a hátsó lépcsőház világosbarna falai között. Megráztam magam, a zsebemből előhalászott zsebkendővel letöröltem az arcom, és lesimítottam a hajam. Felálltam, és kihúztam magam. Kezdtem visszatalálni önmagamhoz. A többit majd később. Belöktem a fémajtót, és beléptem egy betonpadlós, tátongó térbe. Ahogy távolodtam a szálloda központi részétől (amely az első, sima világosbarna folyosóval kezdődött), egyre minimalistább lett a berendezés. Ez a terület teljesen funkcionális volt. Senki még csak ügyet sem vetett rám, ezért alaposan körülnéztem. Nem olyan, mintha alig vártam volna, hogy visszatérjek a királynőhöz, ugye? A helyiség túlsó végében hatalmas ipari felvonót pillantottam meg. A szállodát a lehető legkevesebb külvilágba vezető nyílással tervezték meg, hogy ezzel is minimálisra csökkentsék a behatolás esélyét, legyen az egy halandó vagy az ellenséges nap. A hotelnak azonban szüksége volt legalább egy hatalmas rakodótérre a koporsók és egyéb szállítmányok számára. Ez a felvonó szolgálta ki azt a rakodóteret. A koporsók először ide érkeztek, és innen vitték őket fel a megfelelő szobába. Két egyenruhás, lőfegyverrel felszerelt férfi állt a felvonóval szemben, de meg kell mondanom, meglehetősen unottnak látszottak, cseppet sem olyan ébernek, mint az előtérben lévő házőrzők. A túlsó fal mellett, a hatalmas felvonótól balra, néhány egymás mellé hajigált bőröndöt pillantottam meg, amelyek komor sorfalat álltak egy területen, amelyet a reptereken használatos kihúzható kordonszalag vett körül. Úgy tűnt, senki nem ügyel rájuk, ezért odasétáltam - elég hosszú séta volt -, és nekiálltam elolvasgatni a címkéket. A csomagok között már matatott egy másik hozzám hasonló mindenes, egy szemüveges, öltönyös fiatalember. - Mit keres? - kérdeztem. - Ha menet közben meglátom, akkor kiemelhetem magának. - Jó ötlet. A porta szólt, hogy bőröndjeink vannak idelent, amelyek nem jutottak fel a szobába, ezért jöttem le. A címkén annak kell állnia, hogy Phoebe Golden, Iowa királynője, vagy valami ilyesmi. És a magáén? - Sophie-Anne Leclerq, Louisiana. - Nahát! Neki dolgozik? Ő tette? - Nem, és én tudom, mert ott voltam – mondtam, mire a férfi kíváncsi arca még kíváncsibb lett. De látta, hogy többet nem mondok róla, ezért folytatta a keresést.
Meglepődtem, hogy milyen sok bőrönd sorakozik idelent. - Hogy lehet - fordultam a fiatalember felé-, hogy nem hozhatják fel őket csak úgy, és hagyhatják a szobában? Mint a többi csomagot... Megvonta a vállát. - Nekem valami felelősségvállalásról beszéltek. Személyesen kell azonosítanunk a bőröndjeinket, hogy azt mondhassák, mi választottuk ki őket. Hé, ezt kerestem - mondta a következő pillanatban. - Nem tudom elolvasni a tulajdonos nevét, de ide Iowa van írva, szóval ez a mi csoportunkban tartozik valakihez. Nos, viszlát, örülök a beszélgetésnek - azzal elsi-etett egy fekete kerekes bőrönddel. Rögtön ez után megtaláltam, amit kerestem. Egy kék bőrönd címkéjén az állt: „körzet seriffje", de csak ennyit lehetett kivenni a firkából. A vámpírok sokféle írást használtak, attól függően, milyen oktatásban volt részük abban a korban, amikor születtek. „Louisiana", ez is ott állt a címkén. Felkaptam a régi bőröndöt, és átemeltem a kordonszalagon. Hiába tartottam közelebb a szememhez, nem lett tisztább az írás. Ahogy iowai kollégám is tette, úgy döntöttem, a legegyszerűbb megoldás az, hogy felviszem, mindenkinek megmutatom, míg valaki azt nem mondja, hogy az övé. Az egyik fegyveres őr kissé felém fordult, hogy megnézze, mit művelek. - Hova-hova azzal, gyönyörűm? - szólt oda. - Louisiana királynőjének dolgozom. Ő küldött le ezért - mondtam. - A neved? - Sookie Stackhouse. - Hé, Joe - kiáltott munkatársának, egy nagydarab pasasnak, aki egy igen ocsmány asztal mögött ült, amelyen egy viharvert számítógép állt. - Nézd meg a Stackhouse nevet, haver! - Máris - mondta Joe, s levette tekintetét a fiatal iowairól, akit már épp hogy csak ki lehetett venni a tátongó alagsori helyiség túlsó végében. Joe kíváncsian mért végig. Amikor meglátta, hogy észrevettem, elszégyellte magát, és pötyögni kezdett a billentyűzeten. Úgy nézte a képernyőt, mintha az mindent elárulna neki, amit tudni akar, és a munkakörét tekintetbe véve talán úgy is volt. - Rendben - kiáltott oda Joe az őrnek. - Fent van a listán. - Hozzá tartozott a goromba hang, amelyet a telefonban hallottam. Megint bámulni kezdett, s míg az alagsorban lévő többi embernek üres, semleges gondolatai voltak, a Joe-éi nem voltak üresek. Ő leárnyékolta a gondolatait. Ilyesmivel még soha nem találkoztam. Valaki metafizikai sisakot helyezett a fejére. Megpróbáltam áthatolni rajta, körbe, alatta, de csak nem sikerült. Míg ott vacakoltam, hogy valahogy bejussak a gondolataiba, Joe mérgesen nézett. Nem hiszem, hogy tudta, mit csinálok. Szerintem csak simán mogorva volt. - Elnézést - kiáltottam, hogy a kérdésem eljusson Joe füléig. - A képem is ott van a nevem mellett a listán? - Nincs - mondta. Úgy mordult fel, mintha valami furcsát kérdeztem volna. - Megvan az összes vendég listája, meg hogy kiket hoztak magukkal. - Akkor honnan tudja, hogy én én vagyok? - He? - Honnan tudja, hogy én Sookie Stackhouse vagyok? - Miért, nem az? - De igen. - Akkor meg minek szórakozik velem? Húzzon el innen azzal a rohadt bőrönddel. Joe lenézett a számítógépére, és az őr visszafordult a felvonó felé. Ez lesz az a híres jenki gorombaság, gondoltam. A bőröndnek nem volt kereke; nem lehetett tudni, a tulajdonosa mióta használta. Felkaptam, és visszamasíroztam a lépcsőhöz vezető ajtóhoz. Mint észrevettem, ahhoz az
ajtóhoz közel is volt egy felvonó, de feleakkora sem volt, mint az a hatalmas, amelyik a felszínre vezetett. Ez is felviszi a koporsókat, az igaz, de valószínűleg egyszerre csak egyet. Már kinyitottam a lépcsőház ajtaját, amikor rádöbbentem, hogy ha arra megyek fel, megint végig kell sétálnom a szolgálati folyosón. Mi van, ha Eric, Andre és Quinn még mindig ott van? Mi van, ha egymás torkának estek? Míg abban a pillanatban egy hasonló jelenet nem sújtott volna le, úgy döntöttem, hogy nem adok esélyt egy ilyen találkozásnak. Inkább a liftet választottam. Rendben, gyáván megfutamodtam, de egy nő csak ennyit bír elviselni egy nap. Ez a felvonó egyértelműen a munkásoknak készült. A falakat párnázat borította, hogy a rakományokat megvédje a sérülésektől. Csak az első négy emeletet szolgálta ki: az alagsori szinteket, az előteret, a félemeletet és a halandók emeletét. E szint felett a piramis formája határozta meg az elrendezést, ezért az épület közepére kellett menni azokhoz a liftekhez, amelyek egészen a legfelső szintig felmentek. Így elég lassan lehet mozgatni a koporsókat, gondoltam. A Piramis személyzete keményen megdolgozik a pénzéért. Úgy döntöttem, a bőröndöt egyenesen a királynő lakosztályába viszem. Nem tudtam, mi mást kezdhetnék vele. Amikor kiszálltam a liftből Sophie-Anne emeletén, az előtér néma volt és kihalt. Valószínűleg az összes vámpír és kíséretük lent volt az estélyen. Valaki egy üdítős dobozt hagyott az egyik nagy, élénk színű mintával díszített urnában, amelybe egy kis növény volt ültetve. Az urna a két lift között a fal mellett állt. Gondolom, a növényke valami alacsony növésű pálma lehetett, az egyiptomi hangulat kedvéért. Az a hülye üdítős doboz idegesített. Természetesen a szállodának volt takarítószemélyzete, az ő dolguk lenne rendet tartani, de a pakolási kényszer mélyen gyökeredzett bennem. Nem vagyok tisztaságmániás, de akkor is. Ez olyan szép kis hely, és valami idióta összeszemeteli. Lehajoltam, hogy felvegyem azt a vacakot a szabad kezemmel, és bedobjam az első utamba kerülő kukába. De sokkal nehezebb volt, mint kellett volna. Letettem a bőröndöt, hogy jobban szemügyre vegyem az üdítős dobozt, amelyet most két kezembe fogtam. A színe és a mintázata alapján Dr. Pepper üdítőnek hitte volna az ember, de mégsem az volt. A liftajtó suhogva kinyílt, és Batanya lépett ki, egyik kezében furcsa kinézetű fegyvert, a másikban kardot fogott. A testőr válla felett belestem a lift belsejébe, és Kentucky királyát láttam, aki kíváncsian bámult vissza rám. Batanyát mintha kissé meglepte volna, hogy ott talál pont az ajtó előtt. Körbekémlelt, aztán maga előtt megtámasztotta azt a furcsa fegyvert, amelyik leginkább egy puskára hasonlított. A kardot továbbra is támadásra készen tartotta bal kezében. Idelépnél a balomra? - kérdezte nagyon udvariasan. - A király látogatást akar tenni abban a szobában. - A fejével az egyik jobbra eső szoba felé biccentett. Nem mozdultam, azt sem tudtam, mit mondjak. Végigmért, hogyan állok ott, és milyen képet vágok, majd együtt érzőn azt mondta: Nem tudom, ti, emberek miért isszátok ezeket a cukrozott löttyöket. Én is felfújódom tőlük. - Nem az a baj. - Valami gond van? - Ez a doboz nem üres - mondtam. Batanya arca megfeszült. Szerinted mi van benne? - kérdezte nagyon, nagyon higgadtan. Ez az a hang, amelyen a nagy baj szokott megszólalni. - Talán kémkamera - mondtam reménykedve. -Vagy, nézzük csak, esetleg egy bomba. Mert ez nem eredeti üdítős doboz. Valami nehéz van benne, és az a nehéz nem folyadék nemcsak a zárszerkezet hiányzott, hanem a tartalma sem lötyögött.
Értem - mondta Batanya. Még most is higgadtan. A mellkasán megnyomott egy kis panelt a páncélzaton, egy hitelkártya nagyságú kék részt. - Clovache - szólalt meg. Ismeretlen szerkezet a negyediken. Leviszem a királyt. Clovache hangját hallottam. Mekkora a szerkezet? - A kiejtése oroszos volt, legalábbis az én nem igazán világhallott fülemnek. (Mjekorá á szjerkezet?) Mint azok a dobozok, amelyekben az az édesített ital van - válaszolta Batanya. Ah, a böfögtető ital - mondta Clovache. Jó a memóriád, Clovache, gondoltam. - Igen. A Stackhouse lány vette észre, nem én - mondta Batanya komoran. - És most itt áll vele a kezében. Mondd meg neki, tegye le! - javasolta a láthatatlan Clovache olyan magától értődőn, mintha csak valami nyilvánvaló tényt állapított volna meg. Batanya mögött Kentucky királya kezdett idegesnek látszani. Batanya a válla felett visszanézett rá. Hívd a tűzszerészeket a rendőrségtől! - mondta Batanya Clovache-nak. - Leviszem a királyt. A tigris is itt van - mondta Clovache. - A nő hozzá tartozik. Még mielőtt annyit mondhattam volna, hogy „az isten szerelmére, fel ne küldd", Batanya ismét megnyomta a téglalapot, és az elsötétült. Meg kell védenem a királyt - mondta Batanya bocsánatkérőn. Visszalépett a liftbe, megnyomott egy gombot, és felém biccentett. Semmi sem rémisztett meg jobban, mint az a biccentés. Mintha örökre elbúcsúzott volna. És az ajtó suhogva becsukódott. Én csak álltam ott, egyedül a néma hotelfolyosón, és a halált szorongattam a markomban. Talán. Egyik lift sem adott életjelet. A negyediken senki nem jött ki egyik ajtón sem, és senki nem is ment be. A lépcsőház ajtaja nem mozdult. Hosszú, halott idő volt, amikor semmit nem tettem, csak álltam és szorítottam a hamis Dr. Pepper dobozt. Egy kicsit lélegeztem is, de nem túl erősen. Hatalmas robajjal, amitől olyannyira megijedtem, hogy majd eldobtam a dobozt, Quinn rontott be az emeletre. Ha hihettem a lihegésének, sietve rohant fel a lépcsőn. Annyi erőm sem volt, hogy megnézzem, mi jár a fejében, de az arca semmit nem árult el, ugyanolyan higgadt és maszkszerű volt, mint a Batanyáé. Todd Donati, a biztonságis pasas, ott loholt Quinn nyomában. Pár lépésre tőlem megtorpantak. - Már jönnek a bombaszakértők! - mondta Donati a jó hírrel kezdve. - Tedd vissza oda, ahol volt, bébi! - mondta Quinn. - Ó, vissza akarom tenni oda, ahol volt - mondtam. - Csak nem merem. - Egy izmom sem rándult (úgy éreztem, már vagy ezer éve), és már most kezdtem elfáradni. De még mindig csak álltam ott, és bámultam a kezemben lévő dobozt. Megígértem magamnak, hogy míg élek, soha egy korty Dr. Peppert nem fogok inni, pedig egészen ma estig meglehetősen szerettem. - Rendben - mondta Quinn, és kinyújtotta a kezét. - Add csak ide! Ennél jobban még soha semmit nem akartam. - Addig nem, míg nem tudjuk, mi ez - mondtam. - Lehet, hogy csak kamera. Lehet, hogy valamelyik bulvárlap bennfentes fotókat akar a nagy vámpír-csúcstalálkozóról. - Megpróbáltam mosolyogni. - Lehet, hogy egy kis számítógép, amely számolja az itt elhaladó vámpírokat és halandókat. De lehet, hogy egy bomba, amelyet Jennifer Cater még az előtt tett ide, hogy eltüntették. Lehet, hogy a királynőt akarta felrobbantani. - Volt pár percem végiggondolni a lehetőségeket. - És lehet, hogy letépi a kezed - mondta Quinn. -
- Hadd vegyem el, bébi! - Biztos vagy benne, hogy ezt akarod, a ma este után? - kérdeztem lehangoltan. - Majd később megbeszéljük. Ne aggódj emiatt. Csak add ide azt a rohadt dobozt!
Észrevettem, hogy Todd Donati nem ajánlkozott, pedig ő halálos beteg volt. Hát nem akar hősként távozni? Mi van vele? Aztán elszégyelltem magam, hogy egyáltalán ez az eszembe jutott. Családja van, és minden percet velük akar tölteni. Donati szemmel láthatóan izzadt, és olyan fehér volt, mint egy vámpír. Egy kis fejhallgatóba beszélt, folyamatosan tudósított róla, mit lát... valakinek. - Nem, Quinn. Egy olyannak kell elvennie, akin az a spéci felszerelés van - mondtam. Én nem mozdulok. A doboz sem mozdul. Elvagyunk. Egészen addig, míg a bombás pasik meg nem érkeznek. Vagy bombás lányok - tettem hozzá a pártatlanság kedvéért. Kezdtem kissé szédülni. Az este sorozatos sokkhatása már éreztette a hatását, és kezdtem remegni. Plusz úgy gondoltam, hülye vagyok, hogy ezt teszem, és mégis ott voltam, és ezt tettem. Esetleg valaki röntgenszemekkel? - kérdeztem, és megpróbáltam mosolyogni. - Hol van Superman, amikor szükség van rá? - Mártír akarsz lenni ezekért a hitványakért? - kérdezte Quinn, és gondoltam, az „ezek a hitványak" a vámpírok akartak lenni. - Ha... - mondtam. - Ó, haha. Ja, mert annyira szeretnek. Látod, milyen sok a vámpír idefent? Nulla, ugye? - Egy - mondta Eric, és kilépett a lépcsőházból. - Egy kicsit jobban össze vagyunk kötve, mint amit kellemesnek találok, Sookie. - Szemmel láthatóan feszült volt; nem is emlékszem, láttam-e valaha is ennyire idegesnek. - Azért vagyok itt, hogy veled haljak, úgy tűnik. - Jó. Hogy a napom rohadtul tökéletes legyen, megint itt van Eric - mondtam, és ha kicsit gúnyosnak tűntem, nos, megvolt rá az okom. - Mindannyian meghibbantatok? Húzzatok a jó fenébe innen! Todd Donati hadarni kezdett. - Nos, én el is húzok. Nem engedi, hogy valaki elvegye a dobozt, nem is teszi le, és még nem robbant fel. Szóval azt hiszem, én inkább lent várom meg a bombaszakértőket. Semmi hibát nem találtam a logikájában. - Kösz, hogy hívja a csapatokat - mondtam, és Donati a lépcsőn ment le, mert a lift túl közel volt hozzám. Könnyen olvashattam a gondolataiban, és mélyen szégyellte magát, hogy semmi konkrét segítséget nem ajánlott. Azt tervezte, hogy egy emelettel lejjebb megy, ahol senki sem látja, és ott száll be a liftbe, hogy kímélje az erejét. A lépcsőház ajtaja becsukódott mögötte, és hárman maradtunk a színen: Quinn, Eric és én háromszöget alkotva. Ez jelképes volt vagy mi? Szédültem. Eric elindult nagyon lassan és óvatosan - gondolom, hogy ne ijesszen meg. Egy szempillantás alatt ott volt mellettem. Quinn agya ott lüktetett, rezgett tőlem jobbra, akár egy diszkógömb. Fogalma sem volt, hogy segítsen nekem, és természetesen egy kicsit félt is, hogy mi fog történni. És Eric? Ki tudja. Csak annyit tudtam, hol áll, tőlem melyik irányban, de többet nem láttam. - Ideadod, és elmész - mondta Eric. Minden erejével vámpírbefolyása alá akarta vonni az agyamat. - Nem fog sikerülni, sosem ment - dörmögtem. - Makacs egy nőszemély vagy - mondta. - Nem vagyok az! - tiltakoztam, a sírás határán álltam, hogy először önteltséggel, most pedig makacssággal vádolnak. - Csak nem akarom megmozdítani, így biztonságosabb! - Egyesek azt hinnék, öngyilkos hajlamaid vannak.
- Nos, az „egyesek" bekaphatják. - Bébi, tedd bele az urnába! Csak tedd le na-a-a-gyon lassan - mondta Quinn gyengéden. -
Aztán hozok neked egy nagy pohár innivalót jó sok alkohollal. Nagyon erős lány vagy, ugye tudod? Büszke vagyok rád, Sookie. De ha nem teszed le azt most rögtön, és nem húzol el innen, akkor nagyon mérges leszek, érted? Nem akarom, hogy bármi is történjen veled. Az rossz lenne, tudod? Megúsztam a további vitát, mert újabb személy érkezett közénk. Pontosabban a rendőrség felküldött egy robotot a lifttel. Amikor az ajtó kinyílt, mindannyian összerezzentünk, mert túlságosan lefoglalt minket a drámai helyzet, hogysem meghalljuk a lift közeledtét. Ami azt illeti, fel is kacagtam, amikor a zömök kis robot kigurult a folyosóra. Már nyújtottam volna a bombát feléje, de aztán gondoltam, a robotnak nem az a dolga, hogy elvegye tőlem. Mintha távirányítású lett volna. Egy kicsit jobbra fordult, hogy felém nézzen. Pár percig mozdulatlan maradt, hogy alaposan szemügyre vehessen engem meg azt is, ami a kezemben volt. Egy-két perc vizsgálódás után a robot visszavonult a liftbe, s a karja reszketegen kinyúlt, hogy megnyomja a megfelelő gombot. Az ajtó becsukódott, és a robot eltűnt a szemünk elől. Gyűlölöm a modern technikát - mondta Eric csendesen. Nem is igaz - mondtam. - Szereted, amit a számítógép el tud végezni neked. Biztosra tudom. Emlékszel, milyen boldog lettél, amikor megláttad a Szemfogadó szolgálati beosztását, hogy minden rubrika szépen ki volt töltve? Nem szeretem a személytelenségét. A tudást szeretem, amit képvisel. Túl furcsa párbeszéd volt ahhoz, hogy a jelen körülmények között folytassam. Valaki jön fel a lépcsőn - jegyezte meg Quinn, és kinyitotta a lépcsőház ajtaját. Kis csoportunkhoz a tűzszerész pasas csatlakozott. Lehet, hogy a gyilkosságiak nem dicsekedhetnek vámpírrendőrökkel, de a bombaszakértők igen. A vámpír űrhajósruhára emlékeztető felszerelést viselt. (Még akkor is, ha az ember túléli, azt hiszem, nem leányálom felrobbanni.) Valaki azt írta a ruha mellkasára, hogy BUMM, oda, ahol a névcímkének kellett volna lennie. Hú, de vicces... - A két civil hagyjon magunkra, csak a hölgy és én maradunk - mondta Bumm, és lassan közeledett felém. - Igyekezzetek, fiúk! - mordult fel, amikor egyik férfi sem mozdult. - Nem - mondta Eric. - Soha - mondta Quinn. Nem lehet könnyű egy ilyen ruhában vállat vonni, de Bummnak sikerült. Egy szögletes dobozt tartott a kezében. Őszintén, kedvem sem volt megnézni, csak az érdekelt, amikor felnyitotta a fedelét, és felém tartotta, gondosan a kezem alá helyezve. Nagyon, nagyon óvatosan leengedtem a dobozt a tároló párnázott belsejébe. Elengedtem, és leírhatatlan megkönnyebbüléssel kaptam ki a kezem a tárolóból. Bumm becsukta, még mindig ott ült arcán a vidám mosoly a védőplexi mögött. Egész testemben megborzongtam, a kezem vadul remegett, hogy végre nem kellett megfeszítve tartanom. Bumm megfordult, lassan, mert a ruhája gátolta a mozgásban, majd intett Quinn-nek, hogy megint nyissa ki a lépcsőház ajtaját. Quinn engedelmeskedett, és a vámpír már ment is lefelé a lépcsőn: lassan, óvatosan, egyenletes léptekkel. Talán egész végig mosolygott. De nem robbant fel, mert nem hallottunk semmit, és el kell mondanom, mi még jó ideig álltunk ott, mintha kővé váltunk volna. - Ó - nyögtem végül. - Ó. - Nem volt valami zseniális mondat, de teljesen szét voltam esve. A térdem megrogyott. Quinn elkapott, és átkarolt. Te bolond - mondta. - Te bolond - mintha azt mondta volna, „hála istennek". Belefúrtam magam a vértigris karjába, az arcomat az E(E)E pólójához dörgöltem, hogy letöröljem a könnyeimet, amelyek folyni kezdtek a szememből.
Amikor kilestem a karja alatt, már senki nem volt ott. Eric köddé vált. Így hát egy kicsit élvezhettem az ölelést, tudtam, hogy Quinn még mindig szeret, és az az eset Andréval és Erickel nem ölte ki belőle minden irántam táplált érzését. Egy kicsit érezhettem a végtelen megkönnyebbülést, hogy megmenekültem a haláltorkából. A lift és a lépcsőház ajtaja hirtelen kinyílt, teljesen egyszerre, és mindenféle szerzet akart beszélni velem.
13. fejezet
- Bomba volt - mondta Todd Donati. - Egy gyors, kegyetlen bomba. Remélem, a rendőrség később többet is tud mondani, miután befejezték a vizsgálatot. A biztonságiak főnöke a királynő lakosztályában ült. Végre sikerült letennem a kék bőröndöt az egyik kanapé mellé, és hihetetlenül megkönnyebbültem, hogy végre megszabadultam tőle. Sophie-Anne még a fáradságot sem vette, hogy megköszönje, hogy felhoztam, de azt hiszem, különösebben nem is számítottam rá. Ha valakinek szolgái vannak, csak rábíz egy feladatot, és még megköszönnie sem kell. Ezért szolgák. Különben is, abban sem voltam biztos, hogy az a vacak egyáltalán az övé. - Arra számítok, hogy kirúgnak miatta, főleg a gyilkosságok után - mondta a biztonságiak főnöke. A hangja higgadt volt, de a gondolatai keserűek. Szüksége volt az egészségbiztosításra. Andre hosszan nyugtatta rajta kék szemét. - És hogyan került az üdítős doboz a királynő emeletére, és miért pont oda? - Andrét ennél kevésbé már nem érdekelhette volna Todd Donati alkalmazotti státusa. Donati mérgesen nézett vissza, de amolyan óvatos mérgesen. - Hogy mi a fenéért rúgnák ki? Csak azért, mert valaki be tudott hozni egy bombát, és odatette? Talán azért, mert maga felelős a szállodában lévő összes személy biztonságáért? kérdezte Gervaise határozottan gonoszul. Nem ismertem Gervaise-t annyira, és kezdtem úgy érezni, nem is baj. Cleo rácsapott Gervaise karjára, aki össze is rezzent. Donati folytatta. - Dióhéjban ennyi: nyilvánvaló, hogy valaki felhozta azt a bombát, és odatette a liftajtó melletti cserepes növény alá. Lehet, hogy a királynőnek szánták, mivel az ő ajtajához volt legközelebb. De ugyanígy másnak is szánhatták az emeleten, de az is lehet, hogy véletlenszerűen választották ezt a helyet. Szóval azt gondolom, a bomba és az arkansasi vámpírok meggyilkolása két külön ügy. A kihallgatáson megtudtuk, hogy Jennifer Caternek nem volt túl sok barátja. Nem a maguk királynője az egyetlen, akinek konfliktusa volt vele, habár a maguk királynőjéé a legkomolyabb. Valószínűleg Jennifer helyezte oda a bombát, vagy felbérelt valakit, hogy tegye oda, még a meggyilkolása előtt. - Láttam, hogy a lakosztály sarkában ott ül Henrik Feith, és még a szakálla is remeg, annyira reszket a feje. Megpróbáltam elképzelni az arkansasi küldöttség egyetlen megmaradt tagját, amint odaoson a bombával, de nem sikerült magam elé képzelnem. A kis vámpír mintha meg lett volna győződve arról, hogy viperafészekbe került. Biztos voltam benne, hogy bánja, hogy elfogadta a királynő védelmét, mert per pillanat ez nem tűnt túlságosan megbízható jövőnek. - Sok a tennivaló itt és most - mondta Andre. Épp csak leheletnyit tűnt úgy, hogy érdekli a dolog, és inkább követte mondanivalója fonalát. - Christian Baruchtól elhamarkodott lépés volt, hogy kirúgással fenyegette magát most, amikor a legnagyobb szüksége van a hűségére.
- A pasas elég temperamentumos - jegyezte meg Todd Donati, és minden kétséget kizáróan tudtam, hogy nem Rhodesban született. Minél idegesebb lett, annál inkább hallatszott a szülőállama hanglejtése; talán nem Louisiana, hanem Észak-Tennessee. - A balta még nem csapott le. És ha a történtek mélyére tudunk ásni, talán visszahelyeznek. Nem sokan bírnák idegekkel ezt a munkát. A legtöbb biztonságis nem szeret... - a hülye vámpírokkal dolgozni, fejezte be Donati a mondatot magában, ezért csakis én hallottam, meg ő. Szigorúan figyelmeztette magát, hogy a jelenre összpontosítson -, ...nem szeret ilyen tágas helyen dolgozni, ahol sok időbe telik az ellenőrzés- fejezte be hangosan a vámpírok kedvéért. - De én szeretem a munkám - a gyerekeimnek szükségük lesz az ellátásra, amikor meghalok. Még két hónap, és a fedezet megmarad nekik, miután elmentem. Azért jött a királynő lakosztályába, hogy megbeszélje velem a Dr. Pepper-es incidenst (ahogy a rendőrség és a mindenütt jelen lévő Christian Baruch is korábban), de itt maradt csevegni. Noha a vámpírok mintha nem vették volna észre, Donati azért volt ennyire beszédes, mert valami igen erős fájdalomcsillapítót vett be. Sajnáltam szegényt, de rádöbbentem, hogy valaki, akinek ennyi minden elvonja a figyelmét, valószínűleg nem végez túl jó munkát. Mi minden kerülhette el Donati figyelmét az elmúlt hónapokban, ha a betegsége már befolyásolta a napi munkavégzését? Lehet, hogy nem a megfelelő embereket vette fel. Lehet, hogy valami életbevágó fontosságú lépést kihagyott, amivel a szálloda vendégeit megvédhetné. Lehet... hőhullám vonta el a figyelmemet. Eric jön. Még soha nem éreztem ennyire tisztán a jelenlétét, és a szívem elszorult, mert tudtam, hogy ebben fontos szerepe van a vércserélésnek. Ha nem csalt az emlékezetem, ez volt a harmadik eset, hogy ittam Eric véréből, és a hármas számnak mindig nagy jelentősége volt. Folyamatosan éreztem a jelenlétét, ha a közelemben volt, és muszáj volt arra következtetnem, hogy ugyanez a helyzet vele is. Most sokkal több mindennel járhatott ez a kötelék, olyasmivel is, amit eddig egyszerűen nem tapasztaltam még meg. Lehunytam a szemem, előrehajoltam, és a térdemre nyomtam a homlokomat. Kopogtattak, és Sigebert kinyitotta az ajtót, miután elővigyázatosan kinézett a kémlelőnyíláson. Beengedte Ericet. Aligha tudtam volna rávenni magam, hogy felnézzek vagy közömbösen üdvözöljem. Hálásnak kellett lennem neki, ezt tudtam; és bizonyos mértékig az is voltam. Elviselhetetlen lett volna Andre vérét szívni. Felejtsd el: muszáj lett volna elviselnem. Undorító lett volna. De már maga a vércserélés sem választás kérdése volt, és ezt nem felejthetem el. Eric odaült mellém a kanapéra. Úgy pattantam fel, mintha vasvillával fenékbe szúrtak volna, és átmentem a szoba másik végébe a bárpulthoz, hogy töltsek magamnak egy pohár vizet. Akárhova mentem, éreztem a jelenlétét; és hogy ez még bosszantóbb legyen, azon kaptam magam, hogy a közelsége valamiképp megnyugtat, mintha nagyobb biztonságban lettem volna. Ó, hát ez szuper. Máshova nem ülhettem. Kelletlenül elhelyezkedtem a viking mellett, akiben most ott keringett belőlem valamennyi. Ez előtt az éjszaka előtt, amikor megláttam Ericet, csak egyszerű örömöt éreztem- habár talán gyakrabban gondoltam rá, mint ahogy egy nőnek illene egy olyan férfira, aki évszázadokkal fogja túlélni. Emlékeztettem magamat, hogy ez nem Eric hibája. Eric lehet, hogy diplomatikus, és az köti le a figyelmét, hogy az életében a legfontosabb szerepet játszó személyre figyeljen (aki nem más, mint e-r-i-c), de nem láttam be, hogyan sejthette volna meg Andre szándékát és érhetett volna minket utol, hogy előre megfontolt szándékkal vitába szálljon Andréval. Szóval hatalmas köszönettel tartoztam neki, akárhonnan néztem, de ezt nem a királynő és a fent nevezett Andre közelében fogom vele megbeszélni.
Bill még mindig árulja a kis számítógépes lemezt odalent - fordult felém Eric. Igen? Gondoltam, kíváncsi vagy, miért én jelentem meg, amikor bajban voltál, nem pedig ő. Ez meg sem fordult a fejemben - mondtam, és nem értettem, Eric ezt egyáltalán miért hozta fel. - Én utasítottam, hogy maradjon lent – folytatta Eric. - Végül is, én vagyok a körzet seriffje. Vállat vontam. - Meg akart ütni - mondta Eric halvány mosollyal az ajkán. - Ő akarta elvenni a bombát, hogy a hősöd legyen. Quinn is megtette volna. - Emlékszem, hogy Quinn felajánlotta - mondtam. - Én is - mondta Eric. Mintha egy kicsit megrázta volna a tudat. - Nem akarok erről beszélni - mondtam, és csak remélni tudtam, hogy a hangomból kihallja, komolyan gondolom. Közeledett a hajnal, és igen sok feszültséggel teli éjszaka volt mögöttem (ennél enyhébben nem tudtam volna kifejezni). Sikerült elkapnom Andre tekintetét, és Todd Donati felé biccentettem. Azt próbáltam jelezni neki, hogy Donati nincs teljesen rendben. Ami azt illeti, a férfi szürke volt, mint az ég havazás előtt. - Ha megbocsát, Mr. Donati... Nagyon élveztük a társaságát, de sok mindent meg kell vitatnunk a holnap esti terveinkről - mondta Andre simulékonyan, mire Donáti teste megfeszült, mivel nagyon jól tudta, hogy elküldték. - Természetesen, Mr. Andre - mondta a biztonságiak főnöke. - Remélem, mindannyian jól alszanak ma, és találkozunk holnap este. - Sokkal nagyobb erőfeszítéssel állt fel, mint kellett volna, és elnyomta az arcára toluló fintort. - Miss Stackhouse, remélem, hamar kiheveri a megrázkódtatást. - Köszönöm - mondtam. Sigebert kinyitotta az ajtót, jelezve, hogy Donati távozhat. - Ha megbocsátanak - mondtam abban a pillanatban, hogy Donati kilépett. - Én most visszamennék a szobámba. A királynő metsző tekintettel nézett rám. -
- Valami bánt, Sookie? - kérdezte, bár úgy hangzott, mint akit nem
különösebben érdekel a válaszom. - Ó, miért bántana bármi is? Imádom, ha akaratom ellenére történik velem valami - mondtam. Egyre nőtt bennem a nyomás, és a szavak úgy törtek ki belőlem, mint a láva a vulkánból, habár az okosabbik énem folyamatosan azt hajtogatta, hogy fogjam vissza magam. - És különben is - mondtam nagyon hangosan, teljesen figyelmen kívül hagyva a saját jó taná-csom. - Imádok azok közelében lenni, akik a felelősek ezért. Így még sokkal jobb! - Kezdtem összefüggéstelen lenni és hadarni. Megjósolhatatlan, mit mondtam volna ez után, ha Sophie-Anne nem tartja fel egyik fehér kacsóját. Egész picit mintha összezavarodott volna, ahogy a nagyi mondaná. Azt feltételezed, hogy tudom, miről beszélsz, és azt akarom hallgatni, ahogy egy halandó üvöltözik velem - mondta Sophie-Anne. Eric szeme úgy fénylett, mintha gyertyát gyújtottak volna benne, és olyan helyes volt, hogy legszívesebben belefulladtam volna a tekintetébe. Szent ég! Erőt vettem magamon, és Andréra néztem, aki úgy vizsgálgatott, mint aki keresi, honnan vághatja le a legfinomabb falatot. Gervaise és Cleo csak figyelt érdeklődve. Elnézést - mondtam, hirtelen visszatérve a való világba. Annyira későre járt, annyira fáradt voltam, és az éjszaka annyi minden történt, hogy egy pillanatra
átfutott rajtam, mindjárt elájulok. De a Stackhouse család nem ájulós fajta, és gondolom, a tündérek sem. Ideje fejet hajtanom örökségem e csekély százaléka előtt. - Nagyon fáradt vagyok. - Hirtelen az összes harci kedvem elszállt. Tényleg le akartam feküdni. Senki egy szót sem szólt, ahogy vánszorogtam az ajtó felé, ami szinte már csoda volt. Viszont amikor becsuktam magam mögött, hallottam a királynő hangját. - Andre, magyarázd meg! Quinn a szobám ajtaja előtt várt. Annyi erőm sem volt, hogy eldöntsem, örüljek-e, vagy bosszankodjam, hogy ott látom. Kivettem a plasztiklapot, és kinyitottam az ajtót. Miután körbekémleltem, és láttam, hogy a szobatársam nincs bent (bár elgondolkodtam, hol lehet, mivel Gervaise egyedül volt), biccentéssel jeleztem Quinn-nek, hogy bejöhet. - Van egy ötletem - mondta csendesen. Felvontam a szemöldököm, túl kimerült voltam, hogy beszéljek. - Csak másszunk be az ágyba, és aludjunk! Végre sikerült elmosolyodnom. Ez a nap legjobb ötlete - mondtam. Abban a pillanatban megértettem, hogyan szerethettem meg Quinnt. Míg a fürdőszobában időzött, levettem a ruhámat, összehajtottam őket, pizsamába bújtam, amely rövid volt, rózsaszín és selymes tapintású. Quinn alsónadrágban jött ki a fürdőszobából, de túl elgyötört voltam ahhoz, hogy értékeljem a látványt. Bemászott az ágyba, míg fogat és arcot mostam. Becsusszantam mellé. Az oldalára fordult, kitárta a karját, és én csak szépen befészkeltem magam. Nem zuhanyoztunk le, de nekem tetszett az illata: élő és életteli volt. Szép volt az esti ceremónia - jutott eszembe, mielőtt lekapcsoltam volna az éjjeli lámpát. - Kösz. - Lesz még valami? Igen, ha a királynőnek tárgyalása lesz. Most, hogy Catert megölték, ki tudja, hogy megtartják-e. És holnap éjjel van a bál is, a tárgyalás után. Ó, akkor felvehetem a szép ruhámat. - A lehetőségtől öröm járt át. - Dolgoznod kell? Nem, a bált a szálloda szervezi - mondta. - Velem táncolsz, vagy a szőke vámpírral? Ó, a fenébe is - mondtam, azt kívántam, bárcsak Quinn ne emlékeztetett volna rá. És mintha megérezte volna, megszólalt. Felejtsd el, bébi. Itt vagyunk, most, együtt az ágyban, ahogyan lennie kell. Ahogyan lennie kell. Ez jól hangzott. - Ma este hallottál rólam, ugye? - kérdezte. Az éjszaka folyamán annyi minden történt, hogy beletelt egy másodpercbe, mire eszembe jutott, hogy megtudtam, mi módon maradt életben. És hogy van egy féltestvére. Egy zűrös, hibbant húga, aki függ tőle, és aki az első pillanattól ki nem állhatott. Quinn kicsit feszült volt, várta, hogyan reagálok. Megpróbáltam kedves, szép szavakat keresni, ami kifejezi, mit érzek. Túl fáradt voltam. Quinn, semmi bajom veled - mondtam. Megcsókoltam az arcát, majd a száját. - Az égadta világon semmi bajom. És megpróbálom megkedvelni Frannie-t. Ó - mondta hallhatóan megkönnyebbülve. - Nos, akkor... - homlokon csókolt, és elaludtunk. Úgy aludtam, akár egy vámpír. Még annyi időre sem ébredtem fel, hogy kimenjek a mosdóba vagy megforduljak. Csak egyszer úsztam fel a félálom közelébe, amikor Quinn elkezdett horkolni, ami épp csak halvány fűrészelés volt, és közelebb húzódtam hozzá. Abbahagyta, mormogott valamit, majd elhallgatott.
Amikor végre rendesen felébredtem, az ébresztőórára lestem. Délután négy óra volt; tizenkét órát aludtam. Quinn már elment, de egy hatalmas szájat rajzolt (a rúzsommal) a szállodai levélpapírra, és a párnára helyezte. Elmosolyodtam. A szobatársam nem jött vissza. Talán Gervaise koporsójában tölti a napot. Megborzongtam. - Engem hidegen hagy - mondtam hangosan, és azt kívántam, bárcsak ott lenne Amelia, és válaszolna. Ha már Ameliánál tartottunk... Előhalásztam a mobilomat a retikülömből, és felhívtam. - Szia - köszönt. - Hogy vagy? - Mit csinálsz? - kérdeztem, és próbáltam elhessegetni a honvágyat. - Bobot kefélgetem - mondta. - Összetapadt a szőre. - És ezenkívül? - Ó, dolgoztam egy kicsit a bárban - mondta Amelia, s próbált közönyös hangot megütni. Meghökkentem. - Mit csináltál? - Italt szolgáltam fel. Mi mást csináltam volna? - Hogy lehet, hogy Samnek szüksége volt rád? - A testvériség nagy összejövetelt tart Dallasban, és Arlene szabit kért, hogy elmehessen azzal a barommal, akivel jár. Aztán Danielle gyerekének tüdőgyulladása lett. Szóval Sam nagyon kiakadt, és mivel épp ott voltam a bárban, megkérdezte, tudom-e, hogyan kell csinálni. Én csak annyit mondtam: „Ugyan már, mennyire lehet ez nehéz?" - Kösz, Amelia. Ó, rendben, azt hiszem, ez tényleg lenézőnek hangzott - nevette el magát Amelia. Szóval... elég bonyolult. Mindenki beszélgetni akar veled, de neked sietned kell, és nem löttyintheted rájuk az italt, és emlékezni kell, ki mit rendelt, és ki fizeti a kört, meg ki kap számlát. És órákon át talpon kell lenned. Isten hozott a világomban. Szóval hogy van Csíkos úr? Leesett, hogy Quinnről beszél. Jól megvagyunk - mondtam, és egészen biztos voltam benne, hogy ez igaz is. - Múlt éjjel egy nagy ceremóniát vezényelt le, szuper volt. Egy vámpíresküvőt. Imádtad volna. Ma este mi lesz? Nos, talán egy tárgyalás. - Nem volt kedvem elmagyarázni, főleg nem mobilon. - És egy bál. Hú, mint a Hamupipőkében. Majd meglátjuk. És az üzleti része hogy megy? Majd akkor mesélem el, ha hazaértem - mondtam, és hirtelen elszállt a jókedvem. Örülök, hogy nem unatkozol, és minden rendben megy. Ó, Terry Bellefleur hívott, hogy megkérdezze, kell-e neked egy kiskutya. Emlékszel, amikor Annie megszökött? Annie Terry nagyon drága és imádott catahoulai leopárdkutyája volt. Terry át is jött hozzám, amikor az elkóborolt Annie-t kereste, és mire megtalálta, a kislány már összeszűrte a levet valakivel. Hogy néznek ki a kiskutyák? Azt mondta, nem hiszel majd a szemednek. Mondtam neki, hogy jövő héten jössz haza, talán. Nem akartalak semmire sem elkötelezni. Rendben, az jó.- Még egy percig csevegtünk, de mivel még csak alig negyvennyolc órája jöttem el Bon Tempsből, nem sok mondanivalónk volt. - Szóval - mondta zárásként -, hiányzol, Stackhouse. - Igen? Te is nekem, Broadway.
Szia. Kerüld el a szemfogakat! Már késő... - Szia. Ne öntsd le a seriffet sörrel! - Ha leöntöm, az szándékosan lesz. Elnevettem magam, mert én is szívesen nyakon öntöttem volna Bud Dearbornt. Elég vidám voltam, amikor letettem a telefont. Szobaszervizt rendeltem, nagyon vonakodva. Ez nem olyasmi, amit naponta megtehetek, de még évente sem. Vagy úgy általában bármikor. Kicsit ideges voltam, hogy beengedem a szobába a pincért, de Carla épp abban a pillanatban botorkált be. Csupa kék folt volt, és az előző esti ruháját viselte. - Finom az illata - mondta, és én átnyújtottam neki egy croissant-t. Ő pedig megitta a narancslevemet, míg én a kávét szürcsöltem. Egészen jól megoldottuk. Carla kettőnk helyett is beszélt, mindent elmondott arról, amit átéltem. Mintha nem esett volna le neki, hogy én pont a királynővel voltam, amikor felfedezték a Jennifer Cater csoportjának meggyilkolását, és hallotta ugyan, hogy én találtam meg a Dr. Pepper-bombát, azért azt is elmesélte, mintha én ott sem lettem volna. Talán Gervaise nem engedte beszélni, és felgyűltek benne a szavak. - Mit veszel fel ma este a bálba? - kérdeztem, és végtelenül bénának éreztem magam, hogy egyáltalán feltettem ezt a kérdést. Megmutatta a ruháját, fekete volt, tele flitterrel, és szinte nem is létezett deréktól felfelé, akárcsak a többi estélyije. Carla szemmel láthatóan hitt abban, hogy hangsúlyoznia kell az előnyös adottságait. Ő is meg szerette volna nézni az én ruhámat, és mindketten tettetett elismeréssel, hümmögve dicsértük egymás ízlését. Természetesen a fürdőszobát csak felváltva használhattuk, amihez nem voltam hozzászokva. Mire Carla kijött, már meglehetősen nyűgös voltam. Csak remélni tudtam, hogy a városban nem fogyott ki az összes meleg víz. Természetesen egy csomó maradt nekem is, és a mosdó szélén széthagyott kozmetikumai ellenére sikerült időre rendbe tennem és kisminkelnem magam. Gyönyörű ruhám tiszteletére megpróbáltam feltűzni a hajam, de egy copfnál bonyolultabb frizurával már nem tudtam megbirkózni. Kész. Ennyi. A hajam ki lesz bontva. Kicsit erősebb sminket tettem fel, mint nappal szoktam, és jókora fülbevalót vettem fel, amelyről Tara azt mondta, teljesen rendben van. Kísérletképpen ide-oda fordítottam a fejem, és figyeltem, ahogy az ékszer himbálódzik és csillog. Ezüstös és fehér színben pompázott, pont úgy, ahogy a ruhám mellrészén a gyöngyök. Amit itt az ideje felvennem, mondtam magamnak, és átjárt az izgalom. Ó, egek! Az estélyi jégkék volt, ezüst és fehér gyöngyözéssel, elöl és hátul épp a megfelelő mélységben kivágva. Belső melltartója volt, így nem kellett külön felvenni másikat hozzá. Kék bugyit választottam hozzá, ami nem vágott bele a fenekembe. Aztán harisnyanadrágot húztam. Majd belebújtam magas sarkú, ezüstösen csillogó cipőmbe. Míg a vízitündér odabent pancsolt, kifestettem a körmömet, feltettem a rúzst és még egy utolsó pillantást vetettem a tükörbe. - Nagyon csinos vagy, Sookie - szólalt meg Carla. - Kösz. - Tudtam, hogy fülig ér a szám. Semmi sem volt hasonlítható ahhoz az érzéshez, amikor az ember lánya végre kiöltözhetett. Olyan volt, mint amikor mindjárt jön az udvarlód, aki elvisz az évzáró bálba, de előtte feltűzi a ruhádra a kis virágdíszt. Annak idején JB vitt el a gimis évzáró bálba, pedig más lányok is kérték, mert olyan jól mutatott volna a fényképeken. A nagynéném, Linda, készítette a ruhámat. Soha többet házi varrású ruhát! Kopogtattak, és én idegesen pillantottam bele még egyszer a tükörbe. Gervaise volt az, megnézni, hogy Carla elkészült-e. A szobatársam elmosolyodott, megfordult, hogy begyűjtse a neki járó csodálatot, és Gervaise csókot lehelt az arcára. Engem nem nyűgözött le túlságosan Gervaise személyisége, és nem is jött be nekem széles, érdektelen arcával és vékony bajuszával, ám tagadhatatlanul nagyvonalú volt: egy gyémánttal kirakott karkötőt -
csatolt Carla csuklójára, minden körítés nélkül ott és akkor, mintha csak egy bizsut adott volna neki. Carla megpróbálta visszafogni az izgatottságát, de aztán mégis elengedte magát, és Gervaise nyaka köré fonta a karját. Zavarba jöttem, hogy én is ott vagyok a szobában, mert Carla olyan beceneveket használt, míg megköszönte az ajándékot, amelyek- hogy is mondjam - anatómiailag helytállók voltak. Miután távoztak, kölcsönösen elégedetten egymással, megálltam a hálószoba közepén. Addig nem akartam leülni ebben a ruhában, míg nem volt muszáj, mert tudtam, hogy meggyűrődik, és úgy már nem lenne olyan tökéletes. Így hát elég kevés dolog maradt, amit tehettem, legfeljebb bosszankodhattam a rendetlenség miatt, amelyet Carla hagyott maga után a saját oldalán, és egy kicsit elveszettnek érezhettem magam. Ugye, Quinn azt mondta, hogy feljön a szobába értem? Ugye, nem arról volt szó, hogy odalent találkozunk? A retikülöm zizegni kezdett, és eszembe jutott, hogy oda tettem a királynő csipogóját. Jaj, ne! - Gyere le! - olvastam az üzenetet. - Most van a tárgyalás. Ebben a pillanatban megcsörrent a szobatelefon is. Felvettem, megpróbáltam nyugodtan lélegezni. - Bébi - mondta Quinn. - Nagyon sajnálom. Ha nem hallottad volna, a tanács úgy döntött, hogy a királynőnek most azonnal meg kell jelennie a tárgyaláson, ezért ide kell sietned. Sajnálom - ismételte.- Az én dolgom előkészíteni az eseményt. Dolgoznom kell. Talán nem tart hosszú ideig. - Rendben - suttogtam, s Quinn már le is tette. Ennyit a mesés estéről a barátommal. De a fenébe is, nem fogok kevésbé ünnepi ruhába bújni. Mindenkin báli ruha lesz, és még ha változott is a szerepem, én is megérdemeltem, hogy csinos legyek. Lesiettem a liften az egyik szállodai alkalmazottal, aki nem tudta rólam eldönteni, hogy vámpír vagyok-e, vagy sem. Nagyon ideges lett tőlem. Mindig mulatságosnak találom, ha valaki nem tudja megmondani. Számomra a vámpírok kicsit fénylenek. Andre már várt, amikor kiszálltam a liftből. Még sosem láttam ilyen izgatottnak; tudtam, hogy az, mert az ujjait ki-be hajlítgatta, és az ajkából vér serkedt, ahol megharapta, habár a seb a szemem láttára be is gyógyult. Az előző éjszaka előtt Andrétól csak ideges lettem. Most viszont irtóztam tőle. De nyilvánvaló volt, hogy egy időre félre kell tennem a személyes ellenszenvemet. - Hogy történhetett? - kérdezte. - Sookie, muszáj mindent, amit csak lehet, megtudnod erről az egészről. Több az ellenségünk, mint gondolnánk. - Azt hittem, nem lesz tárgyalás, most, hogy Jennifert megölték. Mivel ő volt a királynő fő vádlója... - Mindannyian ezt hittük. Illetve azt, ha lesz is tárgyalás, akkor üres formaság lesz, s csak azért kerül sor rá, hogy elejtsék a vádat. De most este, ahogy lejöttünk, már vártak minket. Emiatt el is halasztották a bál kezdetét. Karolj belém! - utasított, és én annyira meglepődtem, hogy engedelmeskedtem. - Mosolyogj! - mondta. - Magabiztosan! És szépen, nagy komolyan besétáltunk a konferenciaterembe - én és kedves barátom, Andre. Szerencsére nagy gyakorlatom volt a színlelt mosolygásban, mert ez pont olyan volt, mint a „hogyan tartsuk fenn a látszatot" maraton. Az összes vámpír és halandó kíséretük félreállt az utunkból. Volt olyan is, aki mosolygott, habár nem kedvesen, míg mások feszültnek tűntek, néhányan csak enyhe érdeklődéssel fordultak felénk, mintha egy olyan filmet készülnének megtekinteni, amelyik jó kritikát kapott. És átcsapott felettem a gondolatok hulláma. Mosolyogtam, és csak mentem gépiesen, és füleltem. Csinos... Sophie-Anne megkapja, amit érdemel... talán felhívhatnám az ügyvédjét, hátha nyitott lenne a királyunk közeledésére... szép cici... a pasimnak is kéne egy
gondolatolvasó... úgy hallom, Quinn-nel kavar...úgy hallom, a királynővel kavar, meg ezzel a babaarcú Andréval... egy bárban bukkant rá... Sophie-Anne nagyon csapzott, úgy kell neki... Cataliadesszel kavar...hülye tárgyalás, hol a zenekar?... remélem, a táncmulatságon ételt is felszolgálnak, rendes, halandónak való ételt... És így tovább és így tovább. Volt, ami rám vonatkozott, volt, ami a királynőre és/vagy Andréra, vagy olyan emberek gondolatai voltak, akik már unták a várakozást, és alig várták, hogy kezdődjön a buli. Csak vonultunk a fürkésző tekintetek kereszttüzében, míg beértünk a terembe, ahol az esküvőt is tartották. Itt már a tömeg csaknem száz százaléka vámpír volt. Feltűnően hiányoztak a halandó felszolgálók és az egyéb halandó szállodai alkalmazottak. Még az italos tálcával is csak vámpírok keringtek. Olyan dolgok fognak ebben a teremben történni, amelyek nem halandó szemének valók. Ha lehet, még idegesebb lettem. Láttam, hogy Quinn-nek csakugyan sok dolga lehetett. Az alacsony emelvényt átrendezték. A hatalmas ankhot arrább vitték, és két pulpitust hoztak be. Ahol korábban Mississippi és a szerelme tett esküt, körülbelül a két pulpitus között, most egy trónféle ülőalkalmatosság állt. Egy vénséges vén, borzas, őszhajú nő ült rajta. Még soha nem láttam olyan vámpírt, akit ilyen öregen hoztak át, és habár megesküdtem, hogy nem fogok Andréhoz szólni, ennyit azért meg-jegyeztem. - Ő a vén Püthia - mondta elmerengve. A tömeget pásztázta, Sophie-Anne-t keresve a szemével, gondolom. Észrevettem Johan Glassportot, aki végül csak reflektorfénybe került, és a louisianai küldöttség többi tagja ott állt a gyilkos ügyvéd mellett; mindenki, kivéve a királynőt, Ericet és Pamet, akit a színpad közelében pillantottam meg. Andréval helyet foglaltunk jobbra, az első sorban. Balra tőlünk egy csapat vámpír ült, akik nem rajongtak értünk. Legfőképp Henrik Feith nem. Henrik a bepánikolt nyusziból gyűlöletgombóccá hergelte magát. Mérgesen nézett felénk. Épp csak papírgalacsinokat nem kezdett dobálni ránk. - Mi ütött belé? - dörmögte Cleo Babbitt, és tőlem jobbra lehuppant a székre. - A királynő felajánlja, hogy a szárnyai alá veszi, amikor egyedül és védelem nélkül maradt, erre ezt kapja cserébe! - Cleo hagyományos szmokingot viselt és roppant csinosan festett benne. Illett hozzá a komolysága. A fiúja sokkal nőiesebbnek tűnt, mint ő. Elgondolkodtam, miért van ő is itt ebben a jobbára természetfeletti lények és vámpírok alkotta tömegben. Diantha előrehajolt a mögöttünk lévő sorból, és megütögette a vállam. Fekete fodros, vörös melltartórészes fűzőt viselt, és fekete tafotaszoknyát, amely szintén fodros volt. A melltartóba kevés mell jutott, amelyet tarthatott volna. Diantha egy kézi számítógépes játékot szorongatott. - Dejóhogyújralátlak - mondta, és én erőt vettem magamon, hogy rámosolyogjak. Visszafordult a játéka fölé. - Mi lesz velünk, ha Sophie-Anne-t bűnösnek találják? - kérdezte Cleo, és mindannyian elhallgattunk. Mi lenne velünk, ha Sophie-Anne-t elítélnék? Most, hogy Louisiana pozíciója meggyengült, és Peter halála ekkora botrányt okozott, mindannyian veszélybe kerültünk. Nem tudom, eddig miért nem gondoltam ezt át, de nem gondoltam át. A következő pillanatban rájöttem, hogy azért nem jutott eszembe emiatt aggódni, mert az Egyesült Államok szabad, halandó állampolgáraként nőttem fel; nem szoktam hozzá, hogy a sorsom bizonytalansága felől aggódjam. Bill is csatlakozott a királynőt körülvevő kis csapathoz, és ahogy odalestem feléjük, épp letérdelt Erickel és Pammel együtt. Andre felállt a székéből, és odalépett a bal oldalamra, és a szokott könnyed lépteivel már ott is volt közöttük, és ő is melléjük térdelt. A királynő úgy állt előttük, mint egy hódolatot fogadó római istennő. Cleo követte a tekintetem, és megrándult a válla. Cleo oda nem megy letérdelni. Ki van a tanácsban? - kérdeztem a sötét hajú vámpírt, mire ő az alacsony színpad előtt a vén Püthiával szemben ülő öt vámpír felé biccentett.
Kentucky királya, Iowa királynője, Wisconsin királya, Missouri királya és Alabama királynője- mondta, és sorban végigmutogatta őket. Egyedül Kentuckyval találkoztam már, habár felismertem a buja Alabamát is, akit korábban láttam Sophie-Anne-nel beszélgetni. A másik fél ügyvédje odaállt a színpadra Johan Glassport mellé. Volt valami Arkansas ügyvédjében, ami Mr. Cataliadesre emlékeztetett, és amikor felénk biccentett, láttam, hogy Mr. Cataliades viszonozza az üdvözlést. Rokonok? - kérdeztem Cleót. Sógorok - mondta Cleo, és elgondolkodtam, milyen lehet egy női démon. Biztosan nem mind nézett ki úgy, mint Diantha. Quinn fellépett a színpadra. Szürke öltönyt, fehér inget, nyakkendőt viselt, és egy faragással díszített hosszú botot tartott a kezében. Magához intette Isaiah-t, Kentucky királyát, aki felsietett a színpadra. Quinn gyors mozdulattal a korábbinál sokkal elegánsabban felöltözött Kentucky kezébe nyomta a botot. A vámpír koppantott vele a padlón, és minden beszélgetés elhalt. Quinn visszavonult a színpad végébe. - Én vagyok a bírói testület választott elnöke - jelentette be Kentucky olyan hangon, amely még a terem legtávolabbi sarkába is elhallatszott. Felemelte a botot, hogy mindenki lássa. - A vámpírfaj hagyományait követve, hívlak benneteket, hogy legyetek tanúi SophieAnne Leclerq, Louisiana királynője tárgyalásának, az ellene felhozott vád, hogy meggyilkolta hites és szerződött hitvesét, Peter Threadgillt, Arkansas királyát. Mindez nagyon komolynak hangzott Kentucky mély, vontatott hangján. - Felkérem a két fél ügyvédeit, hogy készüljenek az ügy vázolására. - Felkészültem - mondta a féldémon ügyvéd. - Simon Maimonides vagyok, és én képviselem Arkansas gyászoló államát. - Felkészültem - mondta a mi gyilkos ügyvédünk egy vékony füzetből olvasva. - Johan Glassport vagyok, és én képviselem a gyászoló özvegyet, Sophie-Anne Leclerqet, akit igaztalanul azzal vádolnak, hogy meggyilkolta hites és szerződött hitvesét. - Vén Püthia, készen állsz meghallgatni az ügyet?- kérdezte Kentucky, és az öregasszony felé fordította a fejét. - Vak? - suttogtam. Cleo bólintott. - Születése óta - mondta. - Hogyhogy ő a bíró? - kérdeztem. A körülöttünk lévő vámpírok dühös pillantása azonban emlékeztetett rá, hogy az ő hallásuk mellett értelmetlen suttognom, és udvariasabb lesz befognom a számat. - Igen - mondta a vén Püthia. - Készen állok meghallgatni az ügyet. - Erős akcentussal beszélt, de még csak nagyjából sem tudtam beazonosítani. A tömegen kíváncsiság futott végig. Rendben. Kezdődhetett a játék. Bill, Eric és Pam odaállt a fal mellé, míg Andre visszaült mellém. Isaiah király ismét koppantott a bottal. - Álljon elő a vádlott! - mondta nem kevés nyomatékkal. Sophie-Anne, aki nagyon törékenynek tűnt, két őr kíséretében fellépkedett a színpadra. Ahogy mi is, ő is a bálra készült eredetileg, és bíborszínű ruhát vett fel. Eltöprengtem, hogy a királyi szín vajon csak véletlen volt-e. Valószínűleg nem. Az az érzésem támadt, hogy Sophie-Anne maga rendezi a saját véletlenjeit. A ruhának magasított gallérja volt és hosszú ujja, sőt uszálya is. - Csodaszép - mondta Andre áhítatosan. Igen, igen, igen. Túl sok minden foglalkoztatott ahhoz, hogy a királynőt csodáljam. A két britlingeni volt az őr; valószínűleg Isaiah állította őket szolgálatba, és a két nő valami estélyiruha-páncélzatot is bepakolt az interdimenzionális bőröndbe. Ez a páncél is fekete volt, de furcsán csillogott, mint a lassan mozduló sötét víz. Éppolyan testhez feszülő volt, mint a
korábbi páncélzat. Clovache és Batanya felsegítette Sophie-Anne-t a kis emelvényre, majd egy lépést hátráltak, így közel voltak mind a rabhoz, mind a megbízójukhoz, szóval az ő szempontjukból, gondolom, remek megoldás volt. - Henrik Feith, add elő az ügyet! - mondta Isaiah minden hűhó nélkül. Henrik beszéde hosszú volt, szenvedélyes és tele vádaskodással. Rövidre fogva, a lényege az volt, hogy Sophie-Anne feleségül ment a királyához, aláírta a szokásos szerződéseket, majd azonnal elkezdte Pétert manipulálni, hogy kirobbantsa a végzetes veszekedést, a király angyali természete és az új királynője iránti végtelen hódolata ellenére. Olyan volt, mintha Henrik Kevinről és Britney-ről beszélt volna, nem pedig két ősöreg, agyafúrt vámpírról. Blabla, blabla. Henrik ügyvédje hagyta, hogy csak beszéljen és beszéljen, és Johan a vámpír egyetlen erősen kiszínezett állítása ellen sem tiltakozott. Johan azt gondolta (ellenőriztem), hogy Henrik elveszíti az egybegyűltek rokonszenvét azzal, hogy ennyire heves, és ilyen bő lére ereszti a mondókáját - és ilyen unalmas; és teljesen igaza volt, ha hihetünk a tömeg mocorgásának és megváltozott testbeszédének. - És most - fejezte be Henrik, s halvány rózsaszín könnyek csorogtak végig az arcán - alig maroknyian maradtunk az egész államban, ő, aki megölte a királyomat és a helyettesét, Jennifert, helyet ajánlott maga mellett. És én majdnem voltam oly gyönge, hogy elfogadtam, mert féltem, hogy hálátlannak tartanak. De a királynő hazug, és engem is meg fog ölni. - Ezt valaki más mondta neki - suttogtam. - Tessék? - Andre szája ott volt egészen a fülem mellett. Vámpírok között magánbeszélgetést folytatni nem egyszerű. Egyik kezemet feltartottam, hogy csendre intsem. Nem, nem Henrik agyát hallgattam, hanem Henrik ügyvédjéét, akiben nem volt annyi démonvér, mint Cataliadesben. Anélkül, hogy észrevettem volna, előrehajoltam ültömben, és a színpad felé nyújtottam a nyakam, hogy jobban halljak. Mármint a fejemmel halljak. Valaki azt mondta Henriknek, hogy a királynő a megölését tervezi. Ő maga hajlott volna eltekinteni a pertől, mivel Jennifer Cater meggyilkolása kiiktatta a fő panaszost. Henrik sosem állt olyan magasan, hogy vezető válhasson belőle; sem esze nem volt hozzá, sem kedve. Inkább beállt volna a királynő szolgálatába. De ha Sophie-Anne valóban meg akarja ölni... akkor inkább ő próbálja megölni előbb, az egyetlen módon, amit ő maga túlélhet, mégpedig a törvény útján. - Nem akar megölni! - kiáltottam. Aligha fogtam fel, mit teszek. Még az sem jutott el a tudatomig, hogy felálltam, egészen addig, míg az összes jelenlévő tekintetét magamon nem éreztem. Henrik Feith döbbent arccal rám bámult, még a száját sem csukta be. - Mondd meg, ki mondta ezt neked, és ebből tudni fogjuk, ki ölte meg Jennifer Catert, mert... - Asszony! - szólt egy harsogó hang, és ezzel nagyon hatékonyan belém is fojtotta a szót. - Hallgass! Ki vagy, és milyen jogon avatkozol bele ebbe a fontos eljárásba? - A vén Püthia meglepően erőteljes volt ahhoz képest, amilyen törékenynek látszott. A trónon ülve előrehajolt, s világtalan szemével dühösen meredt az irányomba. Rendben, elég ügyes próbálkozás, hogy a szép, új ruhámra vérfoltokat szerezzek, hogy így felpattanok egy teremnyi vámpír között, és félbeszakítom a szertartásukat. Az égadta világon semmilyen jogom sincsen erre, fenség - mondtam, és tőlem pár méterre hallottam, hogy Pam kuncogni kezd. - De tudom az igazat. - Ó, akkor nekem semmi szerepem ebben az eljárásban, vagy igen? - recsegte az ős pitonasszony erős akcentusával. - Ugyan miért jöttem elő barlangomból, hogy ítéletet hirdessek? Tényleg, miért? - Az igazságot meghallhatom, de nem vagyok elég bátor, hogy igazságot tegyek mondtam őszintén. Pam megint kuncogott. Egyszerűen tudtam, hogy ő az.
Eric eddig ott állt a terem szélén Pammel és Bill-lel, de most előrébb lépett. Éreztem a jelenlétét, hideg volt, és állandó, egészen közel hozzám. Némi bátorságot adott. Nem tudom, hogyan. Mindenesetre éreztem, hogy elönt az erő, és már nem remeg annyira a térdem. A hirtelen felismerés úgy vágott fejbe, mintegy furkósbot. Eric elég vért adott nekem ahhoz, hogy most hemoglobinszinten szinte vámpírnak számítottam; és a furcsa képességem halálos területre csorrant át. Nem Henrik ügyvédjének gondolatában olvastam. Hanem a Henrikében. - Akkor járulj elém, és mondd el, mit tegyek!- mondta a vén Püthia olyan maró gúnnyal, hogy szinte lyukat égetett belém. Egy-két hétbe is beletelik, mire túljutok ezen a borzalmas felismerésen, és újra feltört bennem a meggyőződés, hogy tényleg meg kellene ölnöm Andrét, talán Ericet is, még ha a szívem egy darabja megsiratná is a veszteséget. Összesen húsz másodpercem volt mindezt átgondolni. Cleo belém csípett. Ostoba liba - sziszegte dühösen. – Mindent tönkre fogsz tenni! Kioldalaztam a sorból, átléptem Gervaise lába felett. Ügyet sem vetettem dühös pillantására és Cleo csipkedésére. Ez a kettő bolha volt a többiekhez képest, akik először lakmározni szerettek volna belőlem. És Eric ott jött mögöttem. Fedezve voltam hátulról. Ahogy közeledtem az emelvényhez, nehezen tudtam volna megmondani, mit gondol Sophie-Anne a váratlan tárgyalásában bekövetkező fordulatról. Henrikre és az ügyvédjére összpontosítottam. Henrik úgy gondolja, a királynő úgy döntött, hogy megöleti. Mert ezt mondták neki, azért, hogy önvédelemből a királynő ellen valljon – mondtam. Most már a lent ülő bírák széke mögött voltam, Eric mellettem. A királynő nem döntött úgy, hogy megölet?- kérdezte Henrik reménykedve, zavarodottan, egyszersmind csalódottan. Ez nem kis szó egy vámpír esetében, mert nem az arcjáték a legfőbb kifejezőeszközük. Nem, nem döntött úgy. Őszinte szívvel ajánlotta fel maga mellett a helyet. Szememet le sem vettem róla, megpróbáltam az őszinteségemet befecskendezni riadt agyába. Mostanra már szinte teljesen előtte álltam. Te is hazudsz valószínűleg. Végül is a fizetett alkalmazottja vagy. Esetleg kaphatnék szót én is? - kérdezte a vén Püthia maró gúnnyal. Hoppá. Megfagyott körülöttünk a levegő. Látó vagy? - kérdezte nagyon lassan, hogy jól értsem. Nem, asszonyom, gondolatolvasó vagyok. Ilyen közelről a vén Püthia még öregebbnek tűnt, amiről nem is hittem volna, hogy lehetséges. Tudsz a gondolatokban olvasni? A vámpírgondolatokban is? Nem, asszonyom, egyedül az ő gondolatukban nem tudok olvasni - mondtam nagyon határozottan. - Mindezt az ügyvéd gondolataiból tudtam meg. Mr. Maimonides nem örült ennek. És te tudtad mindezt? - fordult a vén Püthia az ügyvédhez. Igen - válaszolta. - Tudtam, hogy Mr. Feitht halálosan megfenyegették. És azt is tudtad, hogy a királynő felajánlotta neki, hogy a szolgálatába fogadja? Igen, az ügyfelem említette, hogy ez történt. - Ezt olyan kétkedő hangsúllyal mondta, hogy nem kellett ahhoz vén Püthiának lenni, hogy olvassunk a sorok között. És te nem hittél egy vámpírkirálynő szavának? Rendben, ez már telibe talált Maimonidesnél. Kötelességemnek éreztem, hogy megvédjem az ügyfelemet, Püthia. - Sikerült épp a megfelelően alázatos méltóság hangján megszólalnia. Hmm - mondta a vén Püthia, és pont olyan kétkedőnek hangzott, mint amilyen én magam is voltam. - Sophie-Anne Leclerq, most rajtad a sor, hogy elmondd a történteket a saját szemszögedből. Elkezdenéd?
-
Sookie igazat mondott - kezdte Sophie-Anne. Helyet ajánlottam Henriknek magam mellett és védelmet. Amikor meghallgatjuk a tanúkat, Püthia hallani fogja, hogy Sookie a tanúm, és ő ott volt azon az utolsó csatán Peter emberei és az enyéim között. Habár tudtam, hogy Peter titkos tervvel vett feleségül, nem emeltem rá kezet mindaddig, míg az emberei meg nem támadtak minket az ünnepi vacsoránkon. Számos körülmény miatt nem sikerült a tervek szerint rajtam ütnie, és ennek következményeként az ő emberei meghaltak, az enyéim jobbára túlélték. Ami azt illeti, akkor kezdte el a támadást, amikor olyanok is voltak köztünk, akik nem a mi vérünkből valók.- Sophie-Anne-nek sikerült döbbentnek és szomorúnak látszania. - Ennyi hónap kellett, hogy megbizonyosodjam róla, hogy a számla kiegyenlítődött. Azt hittem, a legtöbb halandót és vérfarkast sikerült kiterelnem, mire a mészárlás elkezdődött, de szemmel láthatóan maradtak páran. Valószínűleg azóta „távoztak". - Ama éjszaka óta több egyéb veszteség is ért - jegyezte meg a vén Püthia. Meglehetősen együtt érzőnek hangzott. Kezdtem érzékelni, hogy Sophie-Anne felé fordult a szerencse. Annak vajon volt-e jelentősége, hogy épp Kentucky - aki udvarolt Sophie-Anne-nek - volt a tanácsnak a tárgyalás menetéért felelős tagja? - Ahogy mondja, nagy veszteség ért bennünket, személyes és anyagi értelemben egyaránt – mondta Sophie-Anne. - Épp ezért van szükségem a férjem utáni örökségemre, amelyhez a házassági szerződésünk alapján jogom van. Ő úgy gondolta, hogy megörökli Louisiana gazdag királyságát. Most pedig örülni fogok, ha megkaphatom a szegény Arkansast. Hosszú csend következett. - Hívhatom a tanúnkat? - kérdezte Johan Glassport. Nagyon tétovának és bizonytalannak tűnt egy ügyvédhez képest. De ebben a tárgyalóteremben nem esett nehezemre megértenem, miért. - Már itt van, ő Peter halálának tanúja. - Kinyújtotta felém a kezét, és fel kellett lépnem az emelvényre. Sophie-Anne mintha megnyugodott volna, de tőlem pár centire Henrik Feith erősen szorította a széke karfáját. Újabb csend következett. Az ősöreg vámpír borzas, ősz haja előrehullott, és elrejtette az arcát, ahogy az ölébe bámult. Amikor felnézett, világtalan szeme egyenesen Sophie-Anne-re szegeződött. - Arkansas a tied törvény szerint, és most már jog szerint is. Ártatlannak nyilvánítalak a férjed meggyilkolására szervezett összeesküvésben - mondta a vén Püthia szinte közömbösen. Nos... hurrá. Elég közel voltam, hogy lássam, amint Sophie-Anne szeme elkerekedik a megkönnyebbüléstől és a meglepetéstől, és Johan Glassport alig észrevehetően bólintott a pulpitusa felett. Simon Maimonides lenézett az öt bíróra, hogy lássa, hogyan fogadják a vén Püthia kijelentését, és amikor egyikük sem szólalt fel tiltakozásul, az ügyvéd vállat vont. - Most pedig, Henrik - folytatta rekedten a vén Püthia -, a biztonságod szavatolva. Ki mondta e hazugságokat neked? Henriken nem látszott, hogy ez megnyugtatta volna. Eszméletlenül rémültnek tűnt. Felemelkedett, és odaállt mellém. Henrik okosabb volt, mint mi. Valami suhant a levegőben. A következő pillanatban megváltozott az arckifejezése: mély rettenet ült ki rá. Lenézett, és mi követtük a tekintetét. Vékony favessző állt ki a mellkasából, és amint a szeme azonosította, mi az, Henrik felemelte a kezét, hogy megfogja, de megingott álltában. Egy halandó tömegben kavarodás támadt volna erre, de a vámpírok szinte némán vetették magukat hasra. Egyedül a vak vén Püthia sikoltott fel, aki követelte, hogy mondják meg neki, mi történt, és miért annyira feszült mindenki. A két britlingeni odalépett a színpadra Kentuckyhoz, és megálltak előtte, fegyvereiket harcra készen tartva. Andre szó szerint kirepült a székéből a közönség soraiból, és Sophie-Anne előtt ért földet. Quinn is odaugrott hozzám a színpad túlsó végéből, és a földre lökött, ő kapta a második nyilat, amit a biztonság
kedvéért lőttek ki, és Henriknek szánták. Szükségtelen volt. Henrik már akkor halott volt, amikor összeesett.
14. fejezet
Batanya egy dobócsillaggal ölte meg a merénylőt. A tömeggel szemben állt, azért látta a vámpírt, aki állva maradt, miután mindenki bölcsen hasra vágta magát. A vámpír nem íjból lőtte ki a nyilakat, hanem dobta őket, ezért nem keltette fel senki figyelmét. Még ebben a társaságban is feltűnt volna, ha valaki besétál egy íjjal. Csak egy vámpír képes úgy eldobni egy nyilat, hogy megöljön vele valakit. És talán egyedül a britlingeniek tudnak úgy eldobni egy pengeéles dobócsillagot, hogy lefejezzenek vele egy vámpírt. Már láttam lefejezett vámpírt, és nem olyan véres, mint gondolnák, nem olyan, mint amikor egy halandó fejét vágják le. De azért nem volt kellemes látvány, és ahogy hason fekve néztem a nyakról legördülő fejet, elkapott a hányinger. Nagy nehezen feltérdeltem, hogy megnézzem Quinnt. - Nincs semmi baj - mondta azonnal. - Semmi bajom. A vállamban van, nem a szívemben. - A hátára fordult. A louisianai vámpírok mind felpattantak az emelvényre, és körbevették a királynőt, épp csak egy pillanattal Andre után. Amint biztosak voltak benne, hogy vége, körénk gyűltek. Cleo ledobta a szmokingzakót, és felhasogatta pliszírozott ingét. Olyan gyors mozdulatokkal hajtotta párnácskává, hogy szinte nem is tudtam követni. - Fogd meg! - mondta, és a kezembe nyomta az anyagot, majd a kezemet a sebhez vezette. - Készülj fel, hogy erősen kell nyomni! - Meg sem várta, hogy bólintsak. - Kitartás! mondta Quinn-nek. Erős kezét Quinn vállára tette, hogy lenyomja, míg Gervaise kihúzta a nyilat. Quinn felüvöltött, de ez nem volt meglepő. A sebre nyomtam a párnácskát, s míg Cleo felhúzta a szmokingzakót fekete csipke melltartójára, utasította Herve-ét, a halandóját, hogy ő is adja oda az ingét. Meg kell mondanom, a férfi azonnal levette. Volt valami sokkoló abban, hogy láthattam meztelen, szőrös mellkasát ennyi szép báli finomság között. És több mint furcsa volt, hogy egyáltalán észrevettem, miután épp most láttam, amint egy pasas elveszíti a fejét. Tudtam, hogy Eric ott van mellettem, még mielőtt megszólalt volna, mert hirtelen enyhült a szorongásom. Odatérdelt mellém. Quinn épp arra összpontosított, hogy ne üvöltsön, ezért a szemét lehunyta, mintha elájult volna, és még mindig nagy volt a kavarodás körülöttem. De Eric ott térdelt mellettem, és én már nem voltam annyira feldúlt, noha nem is nyugodtam meg. Mert ő ott volt. Utáltam még a gondolatát is. - Meg fog gyógyulni - mondta Eric. Nem hallatszott kimondottan lelkesnek, de szomorúnak sem. - Igen - mondtam. - Tudom. Nem is sejtettem, hogy ez lesz. - Ó, akkor elém vetetted volna magad?
- Nem - mondta Eric kertelés nélkül. - Mert lehet, hogy szíven talált volna, és attól meghalnék. De odaugrottam volna, hogy elrántsalak a nyíl elől, ha lett volna rá idő. Fogalmam sem volt, erre mit mondhattam volna. - Tudom, lehet, hogy egyszer utálni fogsz, hogy megkíméltelek Andre harapásától mondta csendesen. - De tényleg én vagyok a két rossz közül a kisebbik. Oldalvást rápillantottam. - Ezt én is tudom - mondtam. Quinn vére összekente a kezem, ahogy átszivárgott a hevenyészett kötszeren. - Nem mondom, hogy inkább meghaltam volna, mint hogy Andre megharapjon, de nem sok kellett hozzá. Felnevetett, mire Quinn szeme megrebbent. - A vértigris kezd magához térni - jegyezte meg Eric. - Szereted? - Még nem tudom. - Engem szerettél? Megérkeztek a hordággyal. Természetesen nem hétköznapi rohammentők voltak. A hétköznapi rohammentőket nem látták volna szívesen a Gízai Piramis Hotelban. Ezek vérfarkasok és alakváltók voltak, akik vámpíroknak dolgoztak, és a vezetőjük egy fiatal nő volt, aki úgy nézett ki, mint egy menyét. - Mindent megteszünk, hogy rekordidő alatt felépüljön - mondta éber, fekete szemmel. - Majd később megnézem. - Gondját viseljük - mondta. - Köztünk jobban fogja magát érezni. Megtiszteltetés Quinnt ápolni. Quinn bólintott. - Már mozdíthattok - mondta fogát összeszorítva. - Majd később meglátogatlak - mondtam, és megfogtam a kezét. - Te vagy a bátrak legbátrabbika, Quinn. - Bébi - mondta, de a fájdalomtól az alsó ajkát harapta. - Ne aggódj a lány miatt! - mondta egy rövid afrofrizurás fekete férfi. - Őrök vigyázzák. Hűvösen Ericre pillantott. Eric kinyújtotta a kezét, és én megfogtam, hogy felálljak. A térdem fájt egy kicsit, mert beütöttem a kemény padlóba. Ahogy feltették a hordágyra és felemelték, Quinn mintha elveszítette volna az eszméletét. Előreléptem, de a fekete pasas kinyújtotta a karját, amely olyan volt, mint a faragott elefántcsont, annyira szálkás volt az izomzata. - Hugi, te szépen itt maradsz - mondta. - Innentől a mi dolgunk. Figyeltem, ahogy elviszik Quinnt. Amint elveszítettem szem elől, lenéztem a ruhámra. Nagy meglepetésemre semmi baja nem esett. Nem volt sem piszkos, sem véres, és alig gyűrődött meg. Eric várt. - Hogy szerettelek-e? - Tudtam, hogy Eric nem fogja feladni, és ezzel az erővel válaszolhattam is valamit. - Talán. Esetleg. De végig tudtam, hogy akárki van velem, az igazából nem te vagy. És tudtam, előbb vagy utóbb visszaemlékszel arra, ki vagy és mi vagy. - Úgy látom, férfiakkal kapcsolatban nincsenek igen-nem válaszaid. - Te sem látszol olyannak, mint aki tudja, mit érez irántam - mondtam. - Nagy rejtély vagy - mondta. - Ki volt az anyád, és ki volt az apád? Ó, tudom, azt fogod mondani, hogy ők neveltek, és még akkor meghaltak, amikor kicsi voltál. Emlékszem, hogy mesélted. De nem tudom, hogy pontosan ez-e az igazság. Ha igen, mikor került be a tündérvér a családfátokba? Valamelyik nagyszülőddel? Én erre tippelek. - És ez mennyiben tartozik rád? Tudod, hogy rám tartozik. Most már össze vagyunk kötve. És ez el fog halványulni? Ugye, el? Ugye, nem maradunk örökre így?
Nekem tetszik, hogy így vagyunk. Neked is tetszeni fog - mondta, és rettenetesen biztosnak tűnt, hogy ez így is lesz. Ki volt az a vámpír, aki megpróbált megölni minket? - kérdeztem, hogy témát váltsak. Abban reménykedtem, hogy nincs igaza, és különben is, mindent elmondtunk a témáról, amit csak lehetett, legalábbis amennyire engem illetett. Derítsük ki! - mondta, és megfogta a kezem. Én csak mentem utána, egyszerűen azért, mert tudni akartam. Batanya ott állt a vámpír holtteste mellett, amelyen már megindult a szokásos gyors bomlás. A testőr visszavette a dobócsillagot, és a nadrágja szárán tisztogatta. - Szép dobás - szólította meg Eric. - Ki volt a fickó? Batanya megvonta a vállát. Nem tudom. A nyilas pasas, csak ennyit tudok. Csak ennyi érdekel. - Egyedül volt? - Igen. - Meg tudod mondani, hogy nézett ki? - Én mellette ültem - szólalt meg egy nagyon kicsi hím vámpír. Talán ha százötven centi lehetett, ráadásul sovány is volt. A haja a háta közepéig ért. Ha börtönbe kerül, fél óra sem telt volna bele, már kopogtak volna a férfiak az ajtaján. Megbánták volna, természetesen, de az avatatlan szemnek a világ legkönnyebb célpontjának tűnhetett. - Rendezetlen külsejű, és nem az alkalomhoz illően volt felöltözve. Szövetnadrág és csíkos, hosszú ing... nos, ezt most is látni. Habár a holttest már feketedett és mállott, ahogy ez a vámpírhullákra jellemző, a ruhájában nem esett kár. - Esetleg van nála jogosítvány... - vetettem fel. Ez szinte biztosra vehető a halandóknál, de a vámpíroknál nem. Ami azt illeti, megérte megnézni. Eric leguggolt, és ujjait a férfi elülső zsebébe mélyesztette. Semmi nem került elő, és a másik elülső zsebből sem, ezért Eric minden teketóriázás nélkül megfordította. Pár lépést hátráltam, hogy elkerüljem a felkavarodott hamufelhőt. Valami volt a hátsó zsebben: egy normál irattárca. És benne ott lapult egy jogosítvány. Illinois állította ki. A vércsoporthoz az volt írva, „NA". Persze, hiszen vámpír. Eric válla felett olvastam az írást, és láttam, hogy a vámpírt Kyle Perkinsnek hívták. Perkins életkoránál 3V szerepelt, ami azt jelenti, hogy az irat kiállításakor még csak három éve létezett vámpírként. - Íjász lehetett a halála előtt - mondtam. - Mert ez nem olyan képesség, amelyet az ember egyik napról a másikra el tud sajátítani, főleg nem ilyen fiatalon. - Ezzel egyetértek - mondta Eric. - És szeretném, ha nappal megnéznétek minden olyan helyet a városban, ahol íjászkodni lehet. A nyíldobálás nem olyasmi, amit rögtönözni lehet. Ez a férfi gyakorolt. És a nyilak is egyedi gyártásúak. Rá kell jönnünk, mi történt Kyle Perkinsszel, és ez a gazember miért vállalta el, hogy eljön erre a gyűlésre, és rendelésre megöl valakit. - Ezek szerint... vámpírbérgyilkos volt? - Igen, szerintem az - mondta Eric. - Valaki nagyon ügyesen manipulál bennünket. Természetesen ez a Perkins egyszerű pótmegoldás volt arra az esetre, ha a tárgyalás rosszul sül el. És ha te nem lettél volna, akkor a tárgyalás csakugyan rosszul sült volna el. Valaki jelentős nehézségeket vállalt, hogy rájátszhasson Henrik Feith félelmeire, és a buta Henrik épp feladta volna azt a valakit. Ezt a Kyle-t azért küldték ide, hogy pontosan ezt akadályozza meg. Ekkor érkezett meg a takarítóbrigád: egy csapat vámpír hullazsákkal és tisztítószerekkel. A halandó szobalányokat nem lehetne megkérni, hogy mossák fel Kyle-t. Szerencsére mind épp a vámpírszobák felfrissítésével foglalkoztak, ahova napközben nem mehettek be.
Kyle Perkins maradványait pillanatok alatt bezsákolták és elvitték, és az egyik vámpír hátramaradt egy kis kézi porszívóval. Próbálják meg a rhodesi helyszínelők ezt megkaparintani! Nagy mozgolódást érzékeltem, ezért felnéztem, s láttam, hogy a kiszolgálóhelyiség ajtaja nyitva van, és a személyzet beözönlik a nagyterembe, hogy elrakják a székeket. Kevesebb mint tizenöt percen belül Quinn tárgyalási kellékei mind eltűntek, a munkálatokat a húga irányította. Aztán egy zenekar telepedett az emelvényre, s a terem készen is állt a táncmulatságra. Ilyesmit még sosem láttam. Először egy tárgyalás, utána pár gyilkosság, majd tánc. Az élet megy tovább. Vagy, mint ebben az esetben, a halál nem áll meg. Eric felém fordult. - Meg kellene keresned a királynőt. - Ó. Igen, lehet, hogy van hozzám pár szava. - Körbenéztem, és elég hamar megtaláltam Sophie-Anne-t. Kisebb tömeg vette körül, és mind gratulált a kedvező ítélethez. Természetesen annak is ugyanannyira örültek volna, ha kivégzik, vagy annak, ami akkor történt volna, ha a vén Püthia lefelé fordította volna a hüvelykujját. És ha már így eszembe jutott... - Eric, hova tűnt az öreglány? - kérdeztem. - A vén Püthia az a jósnő, akit annak idején Nagy Sándor felkeresett - mondta határozottan semleges hangon. - Olyan nagy tiszteletben állt, hogy hajlott kora ellenére áthozták az akkori nagyon primitív vámpírok. És mindet túlélte. Gondolni sem akartam rá, mi módon étkezhetett a vén Püthia a vámpírvilágot megváltoztató szintetikus vér hajnala előtt. Hogyan kapta el bicegve a halandó prédát? Az is lehet, hogy úgy hozták neki az embereket, ahogy a kígyótulajdonosok az egeret a kedvenceiknek. - Hogy a kérdésedet megválaszoljam, gondolom, a szolgálólányok visszakísérték a lakosztályába. Csak különleges alkalmakra hozzák ki. - Mint a családi ezüstöt - mondtam komolyan, majd kuncogni kezdtem. Nagy meglepetésemre Eric elmosolyodott, azzal a széles mosollyal, amelytől apró ráncok jelennek meg a szája szegletében. Elfoglaltuk a helyünket a királynő mögött. Nem voltam benne biztos, hogy egyáltalán észrevette-e a jelenlétemet, annyira lekötötte a bálszépe-szerep. A csevegés rövidke szünetében azonban hátranyúlt, megfogta a kezem, és finoman megszorította. - Majd később beszélünk - mondta, majd üdvözölt egy nagydarab, flitteres nadrágot viselő nőstényvámpírt. - Maude - mondta Sophie-Anne -, annyira örülök, hogy ismét látlak. Hogy mennek a dolgok Minnesotában? Épp ekkor a zenekari emelvényen kopogott valaki, mire mindenki feléjük fordult. Mindannyian vámpírok voltak, futott át rajtam hirtelen. Az emelvényen álló hátrasimított hajú pasi megszólalt. - Ha a jelen lévő vámpírurak és vámpírhölgyek készen állnak a táncra, akkor készen állunk a zenélésre! Rick Clack vagyok, és ez itt a... Halott Ember Zenekara. Halvány, udvarias taps következett. - Az estélyt Rhodes két legkitűnőbb táncosa nyitja meg a Kék Hold Produkció jóvoltából. Üdvözöljék...Seant és Laylát! A pár, amely a táncparkett közepére lépett, lenyűgözte a nézőt, akár halandó volt, akár vámpír. Mindketten hidegvérűek voltak, habár a férfi nagyon öreg, a nő viszont nagyon fiatal a vámpírvilágban, gondoltam. Ilyen csodaszép nőt keveset láttam, bézs csipkeruhát viselt, amely úgy repdesett világklasszis lába körül, mint hópelyhek a fák körül. A partnere talán az egyetlen szeplős vámpír volt, akit valaha láttam, fakóvörös haja hosszú, mint a nőé.
Le sem vették egymásról a szemüket, és úgy táncoltak egymást ölelve, mintha egy álmon suhantak volna át. Ilyesmit még soha nem láttam, és a közönség elragadtatott tekintetéből ítélve, mások sem. Ahogy a zene véget ért - és a mai napig nem emlékszem, mire táncoltak -, Sean karjára döntötte Laylát, fölé hajolt, és megharapta. Engem megrázott, de a többiek szemmel láthatóan már számítottak erre, és nem kis mértékben felizgatta őket. Sophie-Anne izzó szemmel nézett fel Andréra (habár nem kellett magasra izzania, hiszen Andre alig volt magasabb nála), és Eric azzal a tűzzel a szemében nézett rám, amitől óvatos lettem. Figyelmemet eltökélten a táncparkett felé fordítottam, és mint az őrült, tapsolni kezdtem, amikor a két táncos meghajolt, és újabb párok csatlakoztak hozzájuk, ahogy folytatódott a zene. Merő megszokásból körbenéztem Billt keresve, de sehol nem láttam. - Táncoljunk - mondta Eric. Azon kaptam magam, hogy nem tudok nemet mondani. A királynő és lehetséges királya mellé libbentünk, és láttam, hogy Russell Edgington és társa, Bart, is beáll a táncolók közé. Ugyanannyira egymásba feledkeztek, mint a két hivatásos táncos. Énekelni nem tudok, de isten a tanúm rá, táncolni igen. És Eric valamelyik évszázadban több táncleckét is vett. A kezem a hátán nyugodott, az övé az enyémen, szabad kezünk egymásba fonódott, és már forogtunk is. Nem voltam benne biztos, milyen tánc lehetett, de Eric nagyon jól vezetett, ezért könnyű volt követni. Sejtésem szerint valami keringőre táncoltunk. - Csinos a ruhád - mondta a táncosnő Layla, amikor ellibbentünk mellettük. - Köszönöm - mondtam ragyogva. Egy ilyen szépségtől ez határozott bók. Ekkor a partnere fölé hajolt, és megcsókolta, majd pörögve-forogva el is tűntek a tömegben. - Tényleg csinos a ruhád - jegyezte meg Eric. - És gyönyörű vagy. Furcsán zavarba jöttem. Már korábban is kaptam bókokat - ha az ember pincérnő, el sem kerülheti -, de a többségük abból állt (a pasik részegségi fokától függően), hogy milyen helyes vagyok, vagy az egyik férfi esetében abból, hogy milyen jó a „lökhárítóm". (JB du Rone-nak valahogy sikerült a pasas lábára lépnie, és Hoyt Fortenberrynek ezzel egy időben az itallal nyakon öntenie, egészen véletlenül.) Eric - mondtam, de nem tudtam befejezni a mondatot, mert semmi nem jutott az eszembe. A tánc sebességére kellett figyelnem, mert a lábam olyan gyorsan kapkodtam. Olyan iramban táncoltunk, hogy úgy éreztem, repülök. Hirtelen Eric elengedte a kezem, hogy megfogja a derekam, és ahogy megfordultunk, felkapott, és most már tényleg repültem, habár a viking segítségével. Úgy kacagtam, mint egy eszelős, a hajam csak úgy lengedezett az arcom körül. Egyszer csak Eric elengedett, majd elkapott, alig pár centivel a föld fölött, majd újra, és újra, míg végre ismét földet ért a lábam, és a zene elhallgatott. Köszönöm - mondtam, és tudtam, hogy pont úgy festek, mint akit a viharos szél megtépázott. - Bocsáss meg, de szeretnék kimenni a mosdóba. Átvágtam a tömegen, megpróbáltam nem vigyorogni, mint egy eszelős. Nekem most a... ó, igen, a barátommal kellene lennem. Ahelyett, hogy addig táncolok egy másik pasival, míg bizseregni kezdek a boldogságtól. Még az sem használt, hogy a vérkötelékkel mentegettem magam. Sophie-Anne és Andre már abbahagyta a táncot, és egy csoport vámpírral álldogáltak odább. Ezek szerint a királynőnek nem volt szüksége rám, mivel egyetlen halandó sem volt, akinek a fejébe „belehallgathattam". Észrevettem Carlát, aki Gervaise-zel táncolt, és szemmel láthatóan jól érezték magukat. Carla rengeteg elismerő pillantást kapott a többi vámpírtól, és Gervaise egyre dagadt a büszkeségtől. Édes érzés lehetett, hogy a vámpírtársak arra éheznek, amit ő már megkapott. Tudtam, hogyan érez Gervaise. Megtorpantam.
Csak nem... ugye nem a gondolataiban olvastam, ugye nem? Nem, ez nem lehet. Egészen ma estig csak egyetlenegyszer jutott el hozzám egy vámpír gondolattöredéke, és az hideg volt és alattomos. Ám tudtam, hogyan érez Gervaise, ez biztos, pontosan úgy, ahogy az is kétségtelen volt, hogy korábban olvastam Henrik gondolataiban is. Vajon ez csak annak volt tulajdonítható, hogy ismertem az embereket és viselkedésüket, vagy annak, hogy ismertem a vámpírokat, vagy valóban jobban tudtam követni a vámpírok érzelmeit, amióta harmadszor is ittam Eric véréből? Vagy a képességem, vagy a tehetségem, vagy az átkom - mindegy, minek hívom felerősödött, és most a vámpírokra is kiterjedt, mivel én magam is kissé azzá váltam? Nem. Nem, nem, nem. Nem éreztem, hogy más lennék. Halandó voltam. Meleg volt a testem. Lélegeztem. Ki kellett mennem a mosdóba. És éhes is voltam. Eszembe jutott Mrs. Bellefleur híres csokoládétortája. A számban összefutott a nyál. Igen, halandó vagyok. Rendben, akkor viszont ez az érzékenység a vámpírokra el fog halványodni, ahogy a különleges erőm is idővel. Kétszer ittam Bill véréből, gondoltam; talán többször. És háromszor az Ericéből. És valahányszor ez megtörtént, két vagy három hónap is beletelt, mire az erő és a felfokozott érzékelés, amely ez után következett, mérséklődött. Szóval most is ez fog történni, ugye? Vadul megráztam magam. Igen, persze hogy ez. Jake Purifoy a falnak támaszkodva figyelte a táncoló párokat. Már korábban is észrevettem, amikor egy fiatal vámpírlánnyal körözött a parketten, s a lány nevetett. Ezek szerint Jake élete nem csupa szomorúság, és ennek megörültem. - Szia - köszöntöttem. - Sookie, nem volt semmi ez a tárgyalás. - Igen, ijesztő volt. - Honnan jött az a pasas? - Valami csavargó, azt hiszem. Eric megbízott, hogy nézzem meg holnap az íjászklubokat, hogy lenyomozzam, és megtudjuk, ki bérelte fel. - Jó. Ami téged illet, kis híja volt - mondta esetlenül. - Biztosan nagyon félelmetes volt. Igazából túlságosan is aggódtam Quinn miatt, hogy elgondolkodjam azon, hogy a nyilat talán nekem szánták. - Azt hiszem, igen. Úgy látom viszont, hogy te jól érzed magad. - Kell valami, ami kárpótol azért, hogy soha többet nem tudok átváltozni - mondta Jake. - Nem is tudtam, hogy megpróbáltad. - Jobb nem jutott az eszembe. - Újra és újra - mondta. Hosszan, nagyon hosszan néztünk egymásra. - Most viszont megyek, hogy keressek magamnak egy új partnert - tette hozzá, és elindult egyenesen egy vámpír felé, aki Stan Davis csoportjával érkezett Texasból. Úgy láttam, a nő örült, hogy Jake feléje tart. Addigra már beléptem a női mosdóba, amely természetesen kicsi volt; a Gízai Piramis Hotel legtöbb hölgyvendégének nem volt szüksége erre a helyiségre, legfeljebb ha meg akartak fésülködni. Még vécésnéni is volt; még sosem találkoztam ilyesmivel, habár olvastam róla. Ha minden igaz, borravalót kellett adnom neki. Még mindig nálam volt az estélyihez való retikül, benne a szobakulcs, és megkönnyebbültem, amikor eszembe jutott, hogy pár dollárt is becsúsztattam mellé, meg zsebkendőt, mentolos cukorkát és egy kis kefét. Odabiccentettem a zömök, sötét bőrű, bánatos arcú nőnek. Egy szép, tiszta fülkében végeztem el a dolgom, majd kijöttem kezet mosni és lesimítani a hajam. A néni, akinek a névtáblácska szerint Lena volt a neve, kinyitotta nekem a vizet, amitől teljesen kiakadtam. Úgy értem, én is el tudom tekerni a csapot. De megmostam a kezem, elvettem a törülközőt, amelyet felém nyújtott; arra a következtetésre jutottam, itt ez a szokás, és nem viselkedhetem úgy, mint aki nem tud erről. Két dollárt dobtam a borravalós tálba, a nő megpróbált rám mosolyogni, de túl szomorú volt az arca ahhoz, hogy ez sikerüljön. Szörnyű éjszakája lehet.
- Köszönöm - mondtam, s már fordultam is, hogy megyek. Nem tudom, miért, de belepillantottam az ajtó belső felére rögzített tükörbe, mielőtt kinyitottam volna. Ott állt Lena, és a szemével szinte lyukat égetett a hátamba. Azért látszott olyan boldogtalannak, mert el kellett nyomnia a felém irányuló végtelen gyűlöletét. Rossz érzés, ha az ember tudja, valaki utálja; főleg ha semmi oka sincs rá. De az ő gondja nem az enyém, és ha nem akarja a csapot nyitogatni olyan nőknek, akik vámpírokkal járnak, akkor másik munkát kellene keresnie. Nem én akartam, hogy kinyissa nekem azt a rohadt vízcsapot, az isten szerelmére! Szépen visszaverekedtem magam a tömegen át, hogy megnézzem, van-e a királynő körül halandó, akibe bele kellene lesnem (nincs), hogy megnézzem, van-e a közelben olyan vérfarkas vagy alakváltó, akitől megkérdezhetem, hogy van Quinn (nincs). A szerencse azonban rám mosolygott, és megtaláltam azt az időjóst, egy férfi boszorkányt, akit már korábban is észrevettem. Be kell vallanom, kicsit büszke lettem, hogy igaznak bizonyult a feltételezésem. Az, hogy ma este itt lehetett, a szolgálata jutalma volt, habár azt nem tudtam kideríteni, ki a pártfogója. Az időjós boszorkány italt tartott a kezében, és egy középkorú nőt a karján. A következő merülésem a férfi gondolatai tavában azt is elárulta, hogy a nő a felesége. A férfi azt remélte, hogy az asszonynak nem tűnt fel, mennyire érdekli az a gyönyörű vámpír táncos és a csinos szőke halandó, aki feléje közeledik, az, aki korábban úgy nézett rá, mint aki ismeri. Ó... ez én lennék. A nevét nem tudtam kivenni, ami egy kicsit olajozottabbá tette volna a dolgokat, és fogalmam sem volt, mit mondhatnék neki. De ez a férfi olyasvalaki volt, akire fel kellett hívnom Sophie-Anne figyelmét. Valaki felhasználta ellene. - Jó napot! - köszöntöttem, és felvillantottam a legszélesebb mosolyomat. Az asszony visszamosolygott rám, egy kicsit óvatosan, mert ilyen nagyszabású estélyeken ezt a komoly házaspárt ritkán közelítette meg egy fiatal, egyedülálló nő (odalesett a bal kezemre). Az időjós mosolya inkább riadt volt. - Jól érzik magukat az estélyen? - kérdeztem. - Igen, pompásan - válaszolta a nő. - A nevem Sookie Stackhouse - folytattam, csak úgy csöpögtem a bájtól. - Olive Trout - mutatkozott be a nő, és kezet ráztunk. - A férjem, Julian. - Fogalma sem volt, mi a férje. - Idevalósiak? - Amennyire csak tudtam, közömbösen pásztáztam a tömeget. Halvány gőzöm sem volt, mihez kezdjek velük most, hogy megtaláltam őket. - Ezek szerint nem nézte a helyi adóinkat - mondta Olive büszkén. - Julian a hetes csatorna meteorológusa. - Milyen érdekes - mondtam végtelen őszinteséggel. - Ha velem tudnának jönni, bemutatnám önöket valakinek, aki szívesen találkozna önökkel. - Ahogy átrángattam őket a tömegen, meggondoltam magam. Mi van, ha Sophie-Anne megtorlást akar? De ennek semmi értelme nem lett volna. Nem az volt a fontos, hogy létezik időjós boszorkány, hanem az, hogy valaki felbérelte, hogy megjósolja a várható időjárást Louisianában, és valahogy elhalasztotta a csúcstalálkozót az utánra, hogy a Katrina elvégezte a pusztítást. Julian elég értelmes volt ahhoz, hogy rájöjjön, valami nem stimmel a nagy lelkesedésemmel, és féltem, hogy mindketten ellenállnak majd. Végtelen megkönnyebbülést éreztem, amikor megláttam Gervaise szőke fejét. Harsány hangon odaszóltam neki, mintha már ezer éve nem beszéltem volna vele. Mire odaértem hozzá, szinte kifogytam a levegőből, mert olyan sebesen és idegesen terelgettem a Trout házaspárt. Gervaise, Carla! - mondtam, és a seriff elé toltam Troutékat, mintha most halásztam volna ki őket a vízből. - Bemutatom Olive Troutot és a férjét, Juliant.A királynő annyira szeretett volna olyasvalakivel találkozni, mint Julian. Julian nagyon ért az időjáráshoz. Rendben, ez nem volt valami kifinomult. Julian azonban elfehéredett. Igen, a lelkiismeretében megjelent a bűntudat halvány jele.
Szívem, rosszul vagy? - kérdezte Olive. Haza kell mennünk - mondta a férfi. Nem, nem, nem! - vágott közbe Carla. - Gervaise, édesem, emlékszel, Andre kérdezte is, hogy nem hallottunk-e valakiről, aki nagyon ért az időjáráshoz, mert ő és a királynő rettenetesen szeretne szót váltani vele. Átkarolta a Trout házaspárt, és csak úgy ragyogott a mosolya. Olive bizonytalannak tűnt. Természetesen - mondta Gervaise, és a lámpa végre kigyulladt a fejében. - Köszönöm, Sookie. Jöjjenek velünk, kérem! - Azzal elvezette a Trout házaspárt. Egy kicsit bele is szédültem az örömbe, hogy igazam volt. Körbenéztem, és észrevettem Barryt, aki épp egy kistányért helyezett egy üres tálcára. Akarsz táncolni? - kérdeztem, mert a Halott Ember Zenekara egy régi Jennifer Lopezszám átdolgozását játszotta. Barry mintha nem tudott volna dönteni, de én elkaptam a kezénél fogva, és hamarosan már ott ráztuk a parketten, és nagyon jól éreztük magunkat. Semmi sem oldja fel a feszültséget egy kis időre és szabadít fel annyira, mint a tánc. Az izommunkában nem voltam olyan jó, mint Shakira, de talán ha néha gyakorolnék egy kicsit... Mit csinálsz? - kérdezte Eric, és egy cseppet sem volt vidám kedvében. Sütött róla a rosszallás. Táncolok, miért? - Intettem, hogy jelezzem Ericnek, húzzon el. De Barry addigra abbahagyta a táncot, és búcsút intett nekem. Csak szórakoztam egy kicsit - tiltakoztam. A teremben lévő összes férfi szeme láttára ráztad magad mondta. - Mint egy... Állj le, haver! Most azonnal állítsd le magad!- Egyik ujjamat a magasba tartottam figyelmeztetésként. Nekem ne hadonássz az orrom előtt! - mondta. Mély levegőt vettem, hogy valami megbocsáthatatlant mondjak, és kifejezetten örültem, hogy elöntött a harag - mégsem vagyok hozzánőve -, amikor egy erős, inas kar fogott át, és egy ismeretlen ír akcentus dörrent a fülembe. Egy táncot, kedvesem? - Ahogy a vörös hajú nyitótáncos egy sokkal méltóságteljesebb és bonyolultabb lépéssort kezdett velem, észrevettem, hogy a partnere elkapta Ericet a derekánál fogva, és táncolni kezdett vele. Csak kövesse a lépéseimet, míg le nem nyugszik, kedves. Sean vagyok. Sookie. Örülök, hogy megismerhetem, kisasszony. Jól táncol. Köszönöm. Ez nagy bók öntől. Nagyon élveztem az iménti táncukat. - Éreztem, hogy a haragom elillan. - A partneremnek köszönhető - mondta mosolyogva. Ez a mosoly mintha nehezére esett volna, de legalább a keskeny arcú, szeplős, pengeorrú férfiból szexi pasassá változtatta. - Az én Laylámmal táncolni egy álom. - Igen, gyönyörű nő. - Ó, igen, kívül, belül. - Mióta partnerek? - Táncban két éve. Az életben több mint egy éve. - A kiejtése alapján úgy gondolom, kerülő úton érkezett ide. - Röpke pillantást vetettem Ericre és a csodaszép Laylára. Layla ajka könnyed mosolyra húzódott, ahogy Erickel beszélgetett, aki még mindig elég morcosnak látszott. De nem mérgesnek. - Így is lehet mondani - helyeselt. - Természetesen Írországból jöttem, de itt vagyok már úgy... - Szemöldökét összevonva gondolkodott, olyan volt, mintha a szemem előtt repedt -
volna meg a márvány. - Olyan száz éve vagyok itt. Időnként elgondolkodunk azon, hogy Tennessee-be költözünk, Layla odavalósi, de még nem döntöttük el. Elég hosszú beszéd volt egy hallgatagnak tűnő férfitól. - Megunták a városi életet? - Túl sok mostanában a vámpírellenes szervezkedés. A Nap Testvérisége, a Vegyük el az éjszakát a halottaktól mozgalom: gombamód szaporodnak errefelé. - A testvériség mindenütt ott van - mondtam. Már a név említésétől is rosszkedvem lett. És mi fog történni, amikor kiderül, hogy vérfarkasok is vannak? - Bizony. És szerintem ez nemsokára bekövetkezik. Mostanában mindig azt hallom a vérfarkasoktól, hogy ez már a küszöbön áll. Az ember azt hitte volna, hogy a sok természetfeletti lény közül, akit ismertem, az egyik csak elmondaná, mi a helyzet. Előbb vagy utóbb a vérfarkasok és az alakváltók kénytelenek lesznek tudatni a világgal az eddig féltve őrzött titkukat, különben kiütik őket a vámpírok, akár szándékosan, akár akaratlanul. - Még polgárháború is kitörhet - mondta Sean, én pedig igyekeztem visszaerőltetni a gondolatomat a témára. - A testvériség és a természetfeletti lények között? Sean bólintott. - Szerintem megtörténhet. - És ebben az esetben mit tenne? - Átéltem már jó pár háborút, és nem akarok még egyet - vágta rá azonnal. - Layla nem látta az Óvilágot, és nagyon tetszene neki, szóval Angliába mennénk. Táncolhatnánk, vagy esetleg keresnénk egy helyet, ahol elrejtőzhetünk. Akármilyen érdekesnek találtam is mindezt, cseppet sem vitt közelebb ahhoz, hogy megoldjam a rám váró töménytelen sok problémát. Ki bérelte fel Julian Troutot? Ki tette oda a Dr. Pepper-bombát? Ki ölte meg a megmaradt arkansasi vámpírokat? Vajon ugyanaz a személy, aki megölette Henriket, az íjász vámpír főnöke? - Mi volt a végeredmény? - kérdeztem hangosan, a vörös hajú vámpír nagy megrökönyödésére. - Elnézést...? - Csak magamban beszéltem. Öröm volt önnel táncolni. Kérem, bocsásson meg; meg kell keresnem egy barátomat. Sean odatáncolt velem a tömeg szélére, majd elváltak útjaink. Már a párját kereste. A vámpírpárok alapvetően nem maradnak együtt sokáig. Még a királyok és királynők százéves házassága is csupán évente egyetlen hitvesi látogatást kíván meg. Reméltem, hogy Sean és Layla lesz a kivétel. Úgy döntöttem, hogy megnézem Quinnt. Ez hosszadalmas is lehetett, mivel fogalmam sem volt, a vérfarkasok hová vitték. Annyira összezavart a hatás, amit Eric gyakorolt rám, és teljesen összekeveredett a Quinn iránti bimbódzó szerelmemmel. De tudtam, hogy kinek vagyok a lekötelezettje. Quinn ma éjjel megmentette az életemet. Azzal kezdtem a keresést, hogy felhívtam a szobáját, de senki nem vette fel. Ha vérfarkas lennék, hová vinnék egy sebesült tigrist? Nos, semmiképpen sem nyilvános helyre, mert a vérfarkasok titokban léteznek. Nem akarnák, hogy a szállodai személyzet elkapjon egy szót vagy mondatot, amiből megtudnák, hogy más természetfeletti lények is élnek közöttünk. Szóval Quinnt egy magánlakosztályba vinnék, nem? És kinek van magánlakosztálya, aki egyben rokonszenvez is a vérfarkasokkal? Természetesen Jake Purifoynak - a hajdani vérfarkasnak, a jelenlegi vámpírnak. Quinn ott lehet – vagy valahol lent a szálloda garázsában, vagy a biztonságiak főnökének a szobájában, vagy a gyengélkedőben, ha egyáltalán van itt olyan. Valahol el kell kezdenem. Érdeklődtem a recepción, ahol az ügyintézőnek nem okozott gondot, hogy kiadja nekem a szobaszámot,
habár igaz, hogy Jake és én a nyilvántartás szerint ugyanahhoz a csoporthoz tartoztunk. Nem az a goromba ügyintéző volt, akinél bejelentkeztünk. Ez a nő azt gondolta, hogy csinos a ruhám, és ő is szeretett volna egy ilyet. Jake szobája egy emelettel az enyém felett volt, és amint kopogásra emeltem a kezem, megszokásból belestem, hogy megszámoljam az odabent lévő agyakat. Egy lyuk volt a levegőben, ami vámpíragyra utalt (a legjobban így tudom elmagyarázni), és két emberi agy. De elkaptam egy gondolatot, és megmerevedett a kezem, még mielőtt az ajtóhoz ért volna. ...mindnek meg kellene halnia - érkezett a halvány gondolattöredék. De semmi nem követte - semmilyen szándék, ami tisztázta vagy kifejtette volna ezt a gonosz gondolatot. Ezért bekopogtam, és a szobából áradó jelek azonnal megváltoztak. Jake nyitott ajtót. Nem tűnt túl barátságosnak. - Szia, Jake! - mondtam, és próbáltam olyan vidáman és ártatlanul mosolyogni, ahogy csak tudtam.- Hogy vagy? Azért jöttem, hogy megkérdezzem, Quinn itt van-e. - Itt? - Jake meglepettnek tűnt. - Amióta áthoztak, alig beszéltem Quinn-nel, Sookie. Egyszerűen nincs miről beszélnünk. - Hitetlenkedő arcot vághattam, mert gyorsan hozzátette: - Ó, nem Quinnről van szó, hanem rólam. Egyszerűen nem tudom áthidalni az űrt a között, aki voltam, és aki most vagyok. Abban sem vagyok biztos egyáltalán, ki vagyok. - A válla leha-nyatlott. Ez elég őszintének hangzott. És nagyon együtt éreztem vele. - Különben - folytatta Jake - segítettem bevinni a gyengélkedőbe, és meg mernék rá esküdni, hogy még mindig ott van. Egy Bettina nevű alakváltó és egy Hondo nevű vérfarkas van vele. Jake csukva tartotta az ajtót. Nem akarta, hogy lássam a vendégeit. Jake nem tudta, hogy érzékelem, hogy vannak nála. Különben sem tartozott rám. De nyugtalanított. Megköszöntem neki a segítséget, és megfordultam, hogy megyek, de még mindig a helyzeten törtem a fejem. A legutolsó dolog, amit akartam volna, az volt, hogy további gondokat okozzak az amúgy is gondterhelt Jakenek. De ha valamiképp benne volt az összeesküvésben, amely mintha lassan behálózta volna a Gízai Piramis Hotelt, akkor ki kellett derítenem. De kezdjük az elején! Lementem a szobámba, felhívtam a recepciót, hogy megkérdezzem, hogyan juthatok el a gyengélkedőbe, és gondosan lejegyeztem a telefonos írótömbre. Aztán visszaosontam a lépcsőn, hogy megálljak Jake ajtaja előtt, de míg odalent voltam, a társaság kezdett szétszéledni. Láttam a két halandót hátulról. Furcsa; nem lehettem biztos benne, de az egyikük úgy festett, mint a modortalan Joe, a számítógépes alkalmazott a poggyászraktárból. Jake a szálloda egyik munkatársával találkozott a szobájában. Lehet, hogy még mindig jobban érzi magát a halandók társaságában, mint a vámpírokéban. De akkor is inkább vérfarkasokat részesítene előnyben... Ahogy ott álltam a folyosón és Jake-et sajnáltam, kinyílt a hajdani vérfarkas ajtaja, és kilépett ő maga. Nem ellenőriztem, hogy vannak-e üres terek, csak az élő jeleket. Ezt elszúrtam. Jake mintha kicsit gyanakodott volna, amikor meglátott, de ezért nem is hibáztathattam. - Szeretnél velem jönni? - kérdeztem. - Tessék? - meglepettnek tűnt. Nem volt elég régóta vámpír ahhoz, hogy leradírozzon minden érzést az arcáról. - Meglátogatni Quinnt... - mondtam. - Megkérdeztem, hogyan lehet lejutni a gyengélkedőbe, és azt mondtad, rég nem beszéltél vele, azért gondoltam, esetleg velem szeretnél jönni, hátha egyengethetem az utat előtted. - Ez kedves ötlet, Sookie - mondta. - De azt hiszem, passzolom. Az az igazság, hogy a legtöbb alakváltó már nem akar a társaságomban lenni. Quinn rendesebb, mint az átlag, ebben
biztos vagyok, de nyugtalan lesz a közelemben. Ismeri az anyámat, az apámat, a volt barátnőmet; mindenkit az előző életemből, azokat, akik többé nem akarnak velem lenni. Hirtelen ötlettől vezérelve azt mondtam: - Jake, annyira sajnálom. Sajnálom, hogy Hadley áthozott, ha te inkább távoztál volna. Nagyon kedvelt, és nem akarta, hogy meghalj. - De meghaltam, Sookie - mondta Jake. - Már nem vagyok ugyanaz a személy. Mint tudod... - Felemelte a kezem, s a rajta lévő sebhelyet nézte, azt, amelyet az ő foga hagyott rajtam. - Te sem leszel többé ugyanaz - tette hozzá, majd otthagyott. Nem voltam benne biztos, hogy tudja, merre megy, de egyszerűen nem akart a közelemben lenni. Néztem, amíg el nem tűnt a szemem elől. Vissza sem fordult. Így is, úgy is ingatag volt a kedvem, és ez a találkozás végképp kibillentett az egyensúlyomból. Odavánszorogtam a lifthez, eltökélve, hogy megtalálom azt a nyavalyás gyengélkedőt. A királynő nem csipogott rám, szóval feltehetően a többi vámpírral bratyizott, megpróbálta kideríteni, ki bérelte fel az időjós boszorkányt, és általában véve örült, hogy végre megkönnyebbülhetett. Nincs több tárgyalás, az örökség tiszta, és ott a lehetőség, hogy a szeretett Andrét hatalomra juttassa. Louisiana királynője felett kezdett kiderülni az ég, és én megpróbáltam nem keserű lenni. Vagy volna hozzá jogom? Hmm, lássuk csak! Segítettem véget vetni a tárgyalásnak, habár arra nem számítottam, hogy ez ilyen végleges és teljes lesz, mint ahogy történt, hogy is mondjam, szerencsétlen Henrik esetében. Mivel a királynőt ártatlannak találták, megkapja az örökséget, ahogy a házassági szerződésben állt. És kinek jutott eszébe az ötlet Andréval? Igazam volt a boszorkány ügyében is. Rendben, talán egy kicsit keserű voltam a saját, kevésbé szerencsés sorsom miatt. Különben is, előbb vagy utóbb választanom kellett Quinn és Eric között, habár nem az én hibámból. Előtte meg egy bombát tartottam a kezemben hosszú ideig. A vén Püthia sem tartozott a rajongóim közé, és őt a legtöbb vámpír nagy tiszteletben tartotta. Majdnem megöltek egy nyíllal. Nos, átéltem már rosszabb éjszakát is. Megtaláltam a gyengélkedőt, amelyet könnyebb volt betájolni, mint gondoltam, mert az ajtó nyitva volt, és ismerős nevetés hallatszott ki bentről. Beléptem, és ott találtam Quinnt, aki a menyét kinézetű nővel beszélt. Ő volt Bettina, a fekete pasas pedig Hondo. Nagy meglepetésemre Clovache is odabent volt. Nem vette le a páncélját, de valahogy sikerült megoldania, hogy úgy nézzen ki, mint valaki, aki meglazította a nyakkendőjét. - Sookie! - kiáltott fel Quinn. Rám mosolygott, de a két alakváltó nem. Egyértelműen nem szívesen látott vendég voltam. De nem hozzájuk jöttem, hanem ahhoz a férfihoz, aki megmentette az életemet. Odamentem hozzá, hagytam, hogy nézzen, és halványan rámosolyogtam. Leültem az ágy mellé helyezett műanyag székre, és megfogtam a kezét. - Mondd, hogy vagy... - kértem. - Mint akit kopaszra borotváltak - mondta. - De felépülök. - Megbocsátanának nekünk egy percre? - kérdeztem a lehető legudvariasabban, ahogy a három másik szemébe néztem. - Megyek vissza Kentuckyt őrizni – mondta Clovache, és el is ment. Mintha távozóban rám kacsintott volna. Bettina egy kicsit barátságtalannak tűnt, mintha egy diák lenne, aki átvette a tanár szerepét, és most a tanár visszatért, és visszavette az irányítást. Hondo sötét pillantást vetett felém, és nem kevés fenyegetést láttam benne. - Jól bánjon az emberemmel! - mondta. – Ne okozzon neki kényelmetlenséget! - Soha... - mondtam. Nem volt ürügye a maradásra, s mivel Quinn szemmel láthatóan beszélni akart velem, ezért elment. - Egyre több a rajongóm - jegyeztem meg, ahogy néztem a távozó alakokat. Felálltam, és becsuktam mögöttük az ajtót. Hacsak nem állt az ajtó előtt egy vámpír vagy Barry, magunkra maradtunk.
- Most fogsz dobni egy vámpír kedvéért? - kérdezte Quinn. Minden jókedv eltűnt az arcáról, és meg sem moccant. - Nem. Most elmondom neked, mi történt, és végighallgatsz, és utána megbeszéljük. Úgy mondtam ezt, mintha biztos lettem volna benne, hogy belemegy, de az távol állt a valóságtól, és a szívem a torkomban dobogott, ahogy vártam a válaszát. Végül bólintott, és én megkönnyebbülten hunytam le a szemem, majd két kezembe vettem bal kezét. - Rendben – mondtam. Összeszedtem magam, és már hadartam is a mondókámat, reméltem, hogy megérti, Eric miért volt tényleg a két rossz közül a kevésbé szörnyű. Quinn nem húzta el a kezét, de nem is fogta meg az enyémet. - Erichez vagy kötve - szólalt meg a végén. - Igen. - Legalább háromszor cseréltél vért vele. - Igen. - Ugye, tudod, hogy áthozhat, amikor csak kedve tartja? - Bármelyikünket át lehet hozni, ha a vámpírnak úgy tartja kedve, Quinn. Még téged is. Lehet, hogy ketten kellenének, hogy lefogjanak, és egy, hogy lecsapoljon, és átadja neked a saját vérét, de akkor is megtörténhet. - Nem telne sok időbe, ha Eric úgy döntene, most, hogy ilyen gyakran cseréltetek. És ez Andre hibája. - Most már nem tehetek ellene semmit. Bárcsak ne így lenne. Bárcsak kivághatnám Ericet az életemből. De nem lehet. - Hacsak nem döfnek bele karót - jegyezte meg Quinn. Úgy elszorult a szívem, hogy majdnem odakaptam a kezem. Nem akarod, hogy ez történjen. - Quinn ajka csak egy keskeny vonal volt, annyira összeszorította. - Nem, persze hogy nem! Fontos neked. Ó, a francba! Quinn, tudod, hogy egy ideig együtt voltunk Erickel, de amnéziája volt, és nem emlékszik rá. Úgy értem, tudja, hogy megtörtént, de egyáltalán nem emlékszik rá. Ha nem tőled, hanem másvalakitől hallom ezt a történetet, akkor tudod, hogy mit gondolnék. - Quinn, én nem vagyok másvalaki. Bébi, nem is tudom, mit mondhatnék. Fontos vagy nekem, és imádok veled lenni. Imádok ágyba bújni veled. Szeretek egy asztalnál enni veled. Szeretek főzni veled. Szinte mindent szeretek, ami veled kapcsolatos, még a képességedet is. De nem szeretek osztozkodni. - Nem járok egyszerre két pasival. - Miről beszélsz? Arról, hogy veled járok, hacsak nem döntesz másképp. És mit fogsz csinálni, ha a szép szőke viking herceg megkér, hogy ugorj az ágyába? Azt, hogy van, aki kiáll értem... már ha ki fogsz állni. Quinn nyugtalanul mocorogni kezdett a keskeny ágyon. Gyógyulok, de azért fáj - ismerte be. Nagyon fáradtnak tűnt. - Nem zavarnálak ezzel az egésszel, ha nem gondolnám annyira fontosnak - mondtam. Megpróbálok őszinte lenni veled. Végtelenül őszinte. Felfogtad a nekem szánt nyilat, és ez a legkevesebb, amit meg tudok tenni cserébe. - Tudom. Sookie, én olyan ember vagyok, aki szinte mindig tudja, mit akar, de be kell vallanom...:fogalmam sincs, mit mondjak. Egészen eddig azt gondoltam, hogy összeillünk. Quinn szeme hirtelen felizzott. - Ha Eric meghalna, nem lenne több gondunk.
- Ha megölnéd, nekem lenne problémám - mondtam. Ennél egyszerűbben nem tudtam volna megfogalmazni. Quinn lehunyta a szemét. - Újra át kell majd gondolnunk, amikor teljesen meggyógyultam, te pedig kialudtad, kipihented magad - mondta. - Frannie-vel is találkoznod kell. Annyira... - Nagy rémületemre azt hittem, hogy Quinn sírva fakad. Ha sír, akkor én is, és a legkevésbé a bőgésre volt szükségem. Előrehajoltam, annyira, hogy azt hittem, mindjárt ráesem, és megcsókoltam, épp csak rászorítottam az ajkam a szájára. De ekkor elkapta a vállam, és odahúzott magához, és most sokkal többet kaphattam belőle, a forróságát, a szenvedélyét...a pillanat azonban szertefoszlott, amikor összerándult. Próbált nem grimaszolni a fájdalomtól. - Ó, sajnálom! - Soha ne kérj bocsánatot egy ilyen csókért! -mondta. Már nem tűnt sírósnak. Határozottan történik közöttünk valami, Sookie. Nem akarom, hogy Andre vámpírbaromsága tönkretegye. - Én sem szeretném - mondtam. Nem akartam lemondani Quinnről, nem csekély mértékben azért, mert érezhetően izzott köztünk a levegő. Andrétől féltem, és ki tudja, mik a szándékai. Én biztosan nem. Gyanítottam, hogy Eric sem tudja, de ő sosem idegenkedett a hatalomtól. Elköszöntem Quinntől, egy kicsit vonakodva, és visszaindultam a bálterembe. Kötelességemnek éreztem, hogy megkeressem a királynőt, és megnézzem, nincs-e szüksége rám, de nagyon kimerült voltam, és muszáj volt levennem a ruhát, és bezuhannom az ágyba. Clovache a folyosón lejjebb a falnak dőlve állt, és az a benyomásom támadt, hogy engem vár. A fiatalabb britlingeni nem volt olyan szoborszerű, mint Batanya, s míg Batanya fekete fürjeivel olyannak tűnt, mint egy csodálatos sólyom, Clovache sokkal könnyedebb volt repkedő hamuszín hajával (aminek nem ártott volna egy jó fodrász), nagy, zöld szemével és magasra ívelő szemöldökével. - Jó embernek tűnik - mondta erős akcentussal, és az a határozott érzésem támadt, hogy Clovache nem túl kifinomult nő. - Nekem is annak tűnik. - A vámpír ezzel szemben természeténél fogva megbízhatatlan és álnok. - Természeténél fogva? Úgy érted, kivétel nélkül? - Igen. Némán mentünk tovább. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy kiokoskodjam, miért mondta nekem ezt a harcos. Úgy döntöttem, rákérdezek. - Mondd csak, Clovache, mire akarsz kilyukadni? Elgondolkodtál azon, miért vagyunk itt Kentucky királyát őrizni? Miért döntött úgy, hogy kifizeti értünk azt a szó szerint csillagászati összeget? Igen, elgondolkodtam, de arra jutottam, hogy nem tartozik rám. - Pedig nagyon is rád tartozik. - Akkor áruld el! Nem szeretek találgatni. Isaiah elkapott egy testvériség-kémet egy hónappal ezelőtt a kíséretében. Megtorpantam, Clovache is. Átgondoltam a szavait. Ez nagy baj - mondtam, tudtam, hogy ezek a szavak egyáltalán nem idevalóak. A kémnek természetesen az volt. De a nő hírekkel szolgált, mielőtt az árnyékvilágba tért. - Hűha, ezt nagyon szépen megfogalmaztad. Baromság. Meghalt, és egyáltalán nem volt szép látvány. Isaiah régimódi pasas. A felszínen modern, de legbelül hagyománytisztelő vámpír. Nagyon jól elszórakozott szegény kis ribanccal, mielőtt feladta. - Szerinted bízni lehet abban, amit mondott?
Jó kérdés. Bármire megesküdnék, ha ezzel megúszhatnám azt, amit vele tettek a haverjai. Nem tudtam eldönteni, ez igaz-e. Clovache elég kemény csaj volt. De szerintem az igazat mondta. Állítása szerint a testvériség egyik mellékága megneszelte ezt a csúcstalálkozót, és úgy döntöttek, kitűnő alkalom lesz fellépni a nyilvánosság előtt a vámpírellenes küzdelmükkel. Nem csupán tiltakozni és prédikálni a vámpírok ellen, hanem egyenesen hadat üzenni nekik. Ezek nem a testvériség főáramához tartoznak... a vezetők mindig olyan óvatosak, és csak annyit mondanak, hogy „ó, isten ments, mi nem nézzük el a mások sérelmére elkövetett erőszakot. Mi csak figyelmeztetjük az embereket, hogy legyenek tudatában annak, az ördöggel cimborálnak, ha vámpírok közé keverednek." - Nagyon sok mindent tudsz erről a világról - jegyeztem meg. - Igen - bólintott. - Rengeteg kutatást végzek, mielőtt elvállalok egy munkát. Szerettem volna megkérdezni, milyen az ő világa, hogyan juthat egyikből a másikba, mennyibe kerül a munkája, hogy az ő világában lévő harcosok mind nők-e, vagy a pasik is ennyire keménykötésűek; és ha igen, hogy fest rajtuk az a csinos nadrág. De ez nem az a hely és idő... - Szóval mi a lényeg? - kérdeztem. - Szerintem a testvériség valami kemény támadásra készül itt. - Mint a bomba az üdítős dobozban? - Ami azt illeti, ez megzavart. De Louisiana szobája előtt volt, és mostanra a testvériségnek tudnia kell, hogy a hadművelet nem sikerült, már ha az ő művük volt. - És ott van még a három meggyilkolt vámpír, akit Arkansas lakosztályában találtunk tettem hozzá. - Ahogy mondtam, ez mind megzavart – mondta Clovache. - Ők megölték volna Jennifer Catert és a többieket? - Minden bizonnyal, ha lett volna rá esélyük. De elég valószínűtlennek tűnik, hogy ilyen kis semmiséggel felfednék magukat, miközben a kém szerint valami igazán nagyszabásút terveztek. Különben is, hogy lenne képes egy halandó bejutni a lakosztályba, és megölni három vámpírt? Szóval mi volt a célja a Dr. Pepper-bombának? - kérdeztem, és minden erőmmel próbáltam rájönni, hogy miféle gondolat állt emögött. Elindultunk, és folytattuk az utunkat a ceremóniaterem felé. Hallottam a zenekart. Nos, lett tőle pár ősz hajszálad - mondta Clovache mosolyogva. Szerintem nem ez volt a céljuk - néztem rá. - Ennyire nem vagyok egocentrikus. Láttam, hogy Clovache eldönt magában valamit. Igazad van - mondta -, mert a testvériség nem tett volna oda csak így egy bombát. Nem akarták volna ezzel felhívni a figyelmet a nagyobb szabású tervükre. Ezek szerint más okból volt ott a bomba. És mi volt az az ok? Ha felrobbant volna, azzal jól ráijesztett volna a királynőre - mondtam lassan. Clovache meglepettnek tűnt. Nem ölte volna meg? Még csak nem is volt a szobában. Korábban is felrobbanhatott volna – jegyezte meg Clovache. Miből gondolod? A biztonságis pasas mondta. Donati. A rendőrségtől hallotta. Donati szakmabelinek tart minket Clovache elvigyorodott. - Tetszenek neki a páncélt viselő nők. Kinek nem? - vigyorogtam vissza.
Ráadásul gyenge bomba volt, már ha lehet ilyet mondani egy bombára. Azt nem mondom, hogy nem okozott volna kárt. Mert okozott volna. Lehet, hogy valakit meg is öl, mondjuk pont téged. De összességében véve az akció hatástalannak és rosszul tervezettnek látszik. - Hacsak nem csupán a rémületkeltés volt a cél. Hogy észrevegyék. Hogy hatástalanítsák. Clovache megvonta a vállát. - Én nem értem... - folytattam. - Ha nem a testvériség, akkor ki? Mit tervez a testvériség? Elözönleni az előteret kihegyezett baseballütőkkel felfegyverkezve? - Nem valami jók itt a biztonsági intézkedések- mondta Clovache. - Igen, tudom. Amikor lent voltam az alagsorban, hogy felhozzam a bőröndöt a királynőnek, az őrök elég felszínesek voltak, és szerintem az alkalmazottakat sem kutatják át, amikor megérkeznek. És egy csomó bőrönd elkeveredett. - És a vámpírok ezeket az embereket vették fel. Hihetetlen. Egyrészről a vámpírok tudatában vannak, hogy nem halhatatlanok. Meg lehet őket ölni. Másrészről viszont olyan régóta túlélnek mindent, hogy mindenhatónak érzik magukat - Clovache megvonta a vállát. Nos, vár a munka. - Mostanra odaértünk a bálteremhez. A Halott Ember Zenekara még mindig játszott. A királynő egészen közel állt Andréhoz, aki már nem mögötte állt, hanem mellette. Tudtam, hogy ennek nagy jelentősége van, de nem elég egyértelmű ahhoz, hogy Kentucky feladja a reményt. Christian Baruch is ott lógott a nyakukon. Ha farka lett volna, most csóválta volna, annyira be akart vágódni Sophie-Anne-nél. Körbenéztem a teremben, milyen a többi király és királynő, akiket messziről ki lehetett szúrni az udvartartásuk miatt. Ezelőtt soha nem láttam őket egyszerre egyazon helyiségben, és számolni kezdtem. Csak négy királynőt láttam. A többi tizenkét uralkodó férfi volt. A négy királynő közül, úgy tűnt, Minnesota Wisconsin királyához tartozik. Ohio Iowába karolt, szóval ők is egy pár voltak. Alabamán kívül az egyetlen férjezetlen királynő Sophie-Anne volt. Habár sok vámpír rugalmas a szexuális partnerük nemét illetően, vagy legalábbis tolerálja azokat, akiknek más az ízlésük, van olyan is, aki határozottan nem rugalmas. Nem csoda, hogy Sophie-Anne úgy ragyogott, még így a Peter Threadgill halála okozta felhő alatt is, habár az valamennyire felemelkedett. A vámpírok, úgy látszik, nem tartanak a vidám özvegyektől. Alabama fiúja a nő meztelen hátán jártatta az ujját, és Alabama tettetett ijedtséggel sikoltott fel. - Tudod, hogy utálom a pókokat! - mondta játékosan, szinte már halandónak tűnt, és közelebb húzta magához a férfit. Habár a férfi ijesztgette, közelebb húzódott. Várjunk csak, gondoltam. Várjunk csak egy kicsit! De a gondolat csak nem akart alakot ölteni. Sophie-Anne észrevette, hogy leselkedem, és odaintett magához. - Szerintem a legtöbb halandó már elment lefeküdni - mondta. Körbenéztem, és láttam, hogy igaza van. - Mit gondol Julian Troutról? - kérdeztem, hogy enyhítsem a félelmemet, hogy valami retteneteset készül vele tenni. - Szerintem nem fogja fel, mit tett - mondta Sophie-Anne. - Legalábbis bizonyos mértékig. De egyetértésre fogunk jutni - elmosolyodott. - ő és a felesége teljesen rendben van. Ma este már nincs rád szükségem. Menj, szórakozz nyugodtan! - tette hozzá, és nem leereszkedőn. Sophie-Anne tényleg azt szerette volna, ha jól érzem magam, habár az biztosan nem különösebben érdekelte, hogyan oldom meg. - Köszönöm - mondtam, majd eszembe jutott, hogy ezt kicsit feltuningolhatnám. Köszönöm szépen, asszonyom, és jó éjszakát kívánok. A holnap esti viszontlátásra.
Örültem, hogy kikerülhetek innen. A terem csordultig volt vámpírral, és túlságosan sok kiéhezett pillantást vetettek felém. A magányos vérszívóknak könnyebb megelégedniük a művérrel, mint csoportban. A régi szép idők emléke eléggé erős volt ahhoz, hogy felébressze bennük a vágyat az igazi vérmeleg iránt, ami sokkal több volt, mint a laboratóriumban alkotott és a mikróban felmelegített folyadék. Pont ekkor, mintegy varázsütésre, megjelentek az önkéntes véradók a hátsó ajtóban, és felsorakoztak a hátsó fal előtt. Hamarosan mind munkához látott, és (feltételezem) boldog volt. Miután Bill ivott a véremből szeretkezés közben, elmondta, hogy a halandó nyakából származó vér- mondjuk a TrueBlood-diéta után - olyan, mintha egy tucat mcdonald'sos menü után az ember végre beszabadulna a legmenőbb steakbárba. Láttam, hogy Gervaise behúzza Carlát egy sarokba, és átfutott rajtam, hogy talán a szobatársamnak segítségre van szüksége; de amikor megláttam az arcát, tudtam, hogy nincs. Carla aznap éjjelre sem tért vissza a szobába, és Quinn társasága nélkül ezt eléggé bántam. Túl sok mindent át kellett gondolnom. Mintha a Gízai Piramis Hotel minden folyosóján veszély leselkedett volna rám, és akármerre fordultam, mindig rám talált.
15. fejezet
Végül hajnali négykor kerültem ágyba, és délben ébredtem. Az a nyolc óra azonban rosszul telt. Folyamatosan fél álomban lebegtem, és nem tudtam szabályozni a testhőmérsékletemet, ennek biztosan a vércseréléshez volt köze... vagy nem. Rossz álmok gyötörtek, és kétszer hallani véltem, hogy Carla belép a szobába, de amikor nagy nehezen kinyitottam a szemem, nem volt ott. A furcsa fény, amely behatolt a halandók szintjének erősen színezett üvegén, nem olyan volt, mint a rendes napfény, egy cseppet sem. Teljesen kiborított. Sokáig zuhanyoztam, és utána egy kicsit jobban is éreztem magam. Felemeltem a telefonkagylót, hogy reggelit rendeljek. Végül mégis úgy döntöttem, hogy lemegyek a kis étterembe. Halandókat akartam látni. Voltak is lent páran, a szobatársam nem, csak egy-két halandó játszópajtás és Barry. Odaintett az asztala mellett álló üres székre, és helyet foglaltam mellette, körbenéztem, hol lehet a pincér, akitől kávét rendelhetnék. A forró ital azonnal megérkezett, és megborzongtam az örömtől, ahogy az első kortyot megízleltem. Miután megittam az első csészével, megkérdeztem Barryt - a szokásos módon. Hogy vagy? Egész éjjel fent voltál? Nem, Stan korán ágyba bújt az új barátnőjével, ezért nem volt rám szükség. Még mindig a mézeshetek fázisában tartanak. Egy kicsit még táncoltam, aztán lógtam a sminkeslánnyal, akit Iowa királynője hozott magával. Megemelgette a szemöldökét, hogy jelezze,milyen dögös volt a sminkeslány. Szóval, mi a programod mára? Neked is becsúsztattak egy ilyet az ajtód alatt? Barry összekapcsozott papírlapokat tolt át az asztalon, épp amikor a pincér meghozta a zsömlét és a tojásokat. Igen, begyűrtem a retikülömbe. Hűha! Evés közben is tudtam Barryvel beszélgetni, ennél jobb módját kisem találhatnám a teli szájjal való csevegésnek. Nézz bele! Barry már vágta fel a saját zsömléjét, hogy megvajazza, én pedig átfutottam a lapokat. Az esti menetrend, amit igen hasznosnak találtam. Sophie-Anne tárgyalása volt a legfontosabb ügy, amelyben határozatot kellett hozni, az egyetlen, amelyik uralkodókat érintett. De ma volt pár másik. Az első kör nyolcra lett beütemezve, egy személyes sérelem megvitatása. Egy
wisconsini vámpírt, akit Jodinak hívtak (ami már önmagában is valószerűtlennek tűnt) megvádolt egy illinoisi vámpír, Michael. Ez a Michael azt állította, hogy Jodi megvárta, míg elszundikált napközben, és kitörte az egyik szemfogát. Harapófogóval. Hú! Ez elég... érdekesnek hangzik. Megemeltem a szemöldököm. Hogy hogy nem a seriffek kezelik az ügyet? A vámpírok nem igazán szeretik kiteregetni a szennyest. - Államok közi ügy - mondta Barry tömören. A pincér épp akkor hozott ki egy teli kanna kávét, ezért Barry újratöltötte a csészémet, majd a sajátját is. Lapoztam. A következő ügy a missouri Kansas Cityt érintette, azonbelül egy Cindy Lou Suskin nevű vámpírt, aki áthozott egy gyereket. Cindy Lou azt állította, hogy a gyerek amúgy is haldoklott vérképzési zavar miatt, és ő maga mindig is szeretett volna egy gyereket, szóval most kapott egy örökös vámpírgyermeket. Ráadásul a fiút a szülők beleegyezésével hozta át, mégpedig írásbeli engedéllyel. Kate Book, a Kansas állambeli Kansas Cityből való ügyvéd, akit felkért az állam a gyerek jólétét felügyelni, panaszt nyújtott be, hogy a gyermek nem hajlandó látni a halandó szüleit, és semmilyen kapcsolatot nem akar ápolni velük, ami ellentétben állt a szülők és Cindy Lou közötti egyezséggel. Teljesen olyan volt, mint egy tévés bulvárműsorban. Szóval ma este bírósági ügyek vannak terítéken, foglaltam össze, miután átolvastam a lapokat. - Vajon mi is kellünk? - Szerintem igen. A második ügyben halandó tanúkat is meghallgatnak. Stan azt akarja, hogy ott legyek, és esküdni mernék rá, hogy a te királynőd is számít rád. Az alattvalója, Bill, az egyik megbízott ítész. Csak királyok és királynők ítélhetnek királyok és királynők felett, de az alacsonyabb rangú vámpírok esetén a bírókat sorsolják. Bill nevét húzták ki a kalapból. - Ó, remek. Csak nem jártatok valamikor? De igen. De úgy gondolom, valószínűleg jó bíró lesz. - Nem voltam benne biztos, miért hittem így, végül is Bill megmutatta, hogy kemény hazugságokra képes. De úgy gondoltam, hogy megpróbál pártatlan és tárgyilagos lenni. Észrevettem, hogy a bírósági ügyek mindig nyolctól tizenegyig tartanak. Az után éjféltől hajnali négyig a kereskedelmi blokk szerepelt a menetrendben. Barryvel egymásra néztünk, és vállat vontunk. - Cserekereskedelem? - vetettem fel. - Bolhapiac? Barrynek fogalma sem volt. A konferencia negyedik napja lesz az utolsó, és az első fele a „Fakultatív programok Rhodesban" címet kapta. A következő elfoglaltságokat ajánlották: ismét meg lehet tekinteni a Kék Hold táncosokat, vagy a sokkal félreérthetetlenebb nevű Fekete Holdat. A különbséget nem fejtették ki, de határozottan az volt a benyomásom, hogy a Fekete Hold alkalmazottak sokkal érzékibb töltetű produkcióval állnak elő. A stúdió különböző tánccsoportjai különböző helyszíneken léptek fel. A vendég vámpíroknak ajánlották továbbá az állatkert felkeresését, amely a különleges szervezés miatt éjjel is nyitva tart, ahogyan a városi múzeum is. Esetleg ellátogathattak abba a klubba, amely „azok szórakoztatására vállalkozik, akik a sötét oldal örömeit keresik". A hely neve A Fájdalom Csókja volt. Emlékeztess rá, hogy az utca másik oldalán menjek, mondtam Barrynek. Nem szereted, ha megharapnak? Barry megérintette a nyelvével a saját tompa szemfogát, hogy pontosan értsem, mire gondol. Elég élvezetes tud lenni, mondtam, mert aligha tagadhattam volna. De azt hiszem, ez a hely kicsit messzebbre megy, mint holmi nyakharapdálás. Ráérsz most? Mert el kellene intéznem valamit Ericnek, és jól jönne egy kis segítség. - Persze - mondta Barry. - Miről van szó? - Fel kellene keresnünk az íjász gyakorlóhelyeket - mondtam.
- Ezt a pultnál hagyták önnek, kisasszony - szólalt meg a pincérünk, és egy manila borítékot tett az asztalra, majd úgy hátrált el, mintha veszettek lettünk volna. Nyilvánvaló, hogy a néma beszélgetésünkkel kikészítettünk valakit... Felnyitottam a borítékot, és Kyle Perkins képét találtam benne. Egy üzenet volt hozzácsiptetve Bill jól ismert girbe-gurba kézírásával: „Sookie, Eric azt mondja, a nyomozásodhoz van szükséged erre a képre. Kérlek, légy óvatos. William Compton." És épp amikor azon gondolkodtam, hogy elkérem a pincértől a telefonkönyvet, észrevettem a másik lapot. Bill böngészett egy kicsit az interneten, és kinyomtatta a város összes íjászklubjának a listáját. Összesen négy volt. Megpróbáltam higgadtan fogadni Bill előrelátását és segítségét. Már eleget ámuldoztam rajta. Felhívtam a szálloda garázsát, hogy kikérjem az egyik autót, amelyet az arkansasi küldöttség hozott. A járművek a királynő tulajdonában álltak, és Eric az egyiket felajánlotta. Barry közben felszaladt a szobájába a kabátjáért, én pedig a bejárati ajtóban állva vártam, hogy előhozzák a kocsit, és épp azon töprengtem, vajon mekkora borravalót kell adnom a parkolófiúnak, amikor észrevettem Todd Donatit. Odajött hozzám, nagyon lassan és valahogy nehézkesen, habár vékony ember volt. Borzasztóan rosszul festett, kopaszodó feje búbja szürke volt és matt, még a bajusza is kókadtan lógott. Egy pillanatig csak állt velem szemben, és egy szót sem szólt. Azt gondoltam, össze akarja szedni a bátorságát, vagy a reménytelenségét. Ha láttam valaha is a halál madarát körözni valaki feje felett, az Todd Donati volt. - A főnököm megpróbálja felkelteni a maga főnöke érdeklődését - szólalt meg hirtelen. Hiába próbáltam volna elképzelni, hogyan kezdi majd a beszélgetést, ez sosem jutott volna eszembe. - Igen, most, hogy megözvegyült, elég sokan felfigyeltek rá - mondtam. - A főnököm sok tekintetben régi vágású férfi - folytatta Todd Donati. - Régi család sarja, nem kedveli a modern gondolkodást. - Aha... - mondtam, megpróbáltam semlegesnek, mégis bátorítónak tűnni. - Nem hisz az olyan nőkben, akik a maguk feje után mennek, akik képesek magukról gondoskodni - fejtette ki a biztonságiak főnöke. Képtelen voltam olyannak látszani, mint aki érti, Donati miről beszél, mert komolyan nem fogtam fel. - Még a vámpírnők esetében sem - mondta, majd nyíltan és egyenesen a szemembe nézett. - Rendben - mondtam. - Gondolkozzon rajta! - mondta Donati. – Vegye rá a királynőjét, hogy kérdezze meg a főnökömet, hol van az a biztonsági kamerás felvétel, amely a szobája előtti területet mutatja. - Rendben - mondtam, és fogalmam sem volt, miért egyeztem bele. A fájdalmaktól gyötört férfi sarkon fordult, és úgy vonult el, mint aki megtette a kötelességét. Ekkor megérkezett a kocsi. Barry kilépett a liftből, és odasietett hozzám, és minden gondolatom, amely a találkozásról gyűlt fel bennem, köddé vált, annyira rettegtem a városban való kocsikázástól. Nem hiszem, hogy Ericnek egyszer is eszébe jutott, mennyire nehéz lesz nekem Rhodes utcáin vezetni, mert ő egyszerűen nem szokott ilyesmin gondolkodni. Ha Barry nem lett volna velem, szinte lehetetlen küldetés lett volna. Vagy vezetek, vagy a térképet nézem, amelyet a parkolófiú adott kölcsön, de a kettő együtt nem megy. Nem bénáztam sokat, pedig nagy volt a forgalom, és az idő hűvös és esős. Amióta megérkeztünk, ki sem tettem a lábam a hotelból, és most szinte frissítően hatott rám, hogy láthatom a külvilágot. Emellett valószínűleg ez volt az egyetlen alkalom, hogy megnézhettem a várost. Annyira megnézem, amennyire csak lehet! Ki tudja, visszatérek-e valaha. Ez a hely annyira északon van. Barry választotta ki az útvonalat, és elkezdtük az íjász körutunkat Rhodesban.
A legmesszebbivel kezdtük, a Tüzes Nyíllal. Hosszú, keskeny hely volt egy nagyon forgalmas sugárúton. Ragyogott, szépen ki volt világítva - és képzett, jól felfegyverzett oktatók álltak a pult mögött. Már számítottam rá, mert egy nagy tábla tájékoztatott róla. A férfiakat nem nyűgözte le Barry déli akcentusa. Szerintük így csak az ostobák beszélnek. Viszont amikor én szólaltam meg, azt gondolták, milyen édes vagyok. Rendben, ez meg milyen sértő? A sorok közül a következőt olvastam ki kristálytisztán: a nők így is, úgy is ostobák, szóval egy kis délies akcentus csak felerősíti ezt az imádnivaló sötétséget bennük. A férfiaknak határozottan, feszesen kell beszélniük, szóval a déli férfiak ostobának és gyengének tűnnek. Különben is, leszámítva a gyárilag beépített előítéletüket, ezek a pasik cseppet sem voltak segítőkészek. Sosem látták Kyle Perkinst egyik éjszakai edzésen sem, és emlékeik szerint nem is vett bérletet, hogy náluk gyakoroljon. Barry füstölgött mérgében, hogy mennyire tiszteletlenek voltak vele, és nem is akart elmenni a következő helyre. Oda egyedül mentem be a képpel, és az egyetlen férfi, aki ebben az íjász kellékboltban dolgozott, ahol gyakorlópálya nem is volt, csak annyit mondott kertelés nélkül, hogy „nem". Egy szót sem szólt a képről, meg sem kérdezte, miért érdeklődöm Kyle Perkins után, sőt jó napot sem kívánt. Nem volt odakint tábla, amely figyelmeztetett volna, mennyire ijesztő ez az alak. Szerintem halálra rémítette az embereket.A harmadik úti célunk egy olyan épületben volt, amely hajdanán bowlingpálya lehetett, előtte néhány autó parkolt, az ajtaja nehéz volt és átlátszatlan. Álljon meg, és azonosítsa magát - állt a táblájukon. Barryvel a kocsiból is el tudtuk olvasni. Kicsit vészjóslónak tűnt. - Úgyis eleget ültem a kocsiban - mondta Barry gálánsán, és velem együtt kiszállt. Odaálltunk, ahol látni lehetett minket, és figyelmeztettem Barryt, amikor észrevettem a fejünk felett a kamerát. Mindketten a lehető legbarátságosabb arcot vágtuk. (Barry esetében ez kifejezetten barátságos volt, ő így született.) Pár másodperccel később hallottuk, hogy kattan a zár, és kinyílt az ajtó. Barryre lestem, és ő maga felé húzta a nehéz ajtószárnyat, míg én beléptem, majd oldalra álltam, hogy ő is bejöhessen. Egy hosszú pulttal álltunk szemben, amely a szemközti fal előtt húzódott teljes hosszúságban. Egy velem nagyjából egykorú nő állt a pult mögött, a haja és a bőre is rézszínű volt, ami egy érdekes törzsi keveredés következménye lehetett. A szemöldökét feketére festette, ami egy kicsit bizarrnak hatott az egyszínű háttér előtt. Most, hogy ott álltunk előtte, ugyanolyan alaposan megnézett bennünket, mint a kamerán keresztül, és láttam a gondolataiban, hogy sokkal jobban örül Barrynek, mint nekem. Szóltam Barrynek, hogy ezt most csinálja ő. Igen, vettem én is - válaszolta, s míg én a pultra tettem Kyle fényképét, azt mondta. - Meg tudná mondani, hogy ez a férfi járt-e itt nyilat venni vagy gyakorolni? A nő meg sem kérdezte, miért akarjuk tudni. Odahajolt a kép fölé, talán egy kicsit mélyebben is a szükségesnél, hogy Barry gyönyörködhessen a dekoltázsában. Megnézte Kyle képét, és azonnal elhúzta a száját. - Igen, tegnap rögtön sötétedés után jött be - mondta. - Még soha nem volt vámpír vásárlónk, és nem is igazán akartam kiszolgálni, de mit tehet az ember? Volt pénze, és a törvény kimondja, hogy nem tehetünk különbséget. - Az a fajta nő volt, aki rögtön és szívesen diszkriminált, ehhez kétség sem fért. - Volt vele valaki? - kérdezte Barry. - Ó, hadd gondolkozzam. - Pózt váltott, hátraszegte a fejét, csakis Barry kedvéért. Szerinte a déli akcentusa nem volt ciki. Szerinte bájos volt, és szexi. - Egyszerűen nem emlékszem. Nézzék, megmondom, mit teszek. Megszerzem a biztonsági kamera felvételét tegnap éjszakáról, még mindig megvan. És megengedem, hogy megnézzék, rendben? - Nem lehetne most? - kérdeztem édesen mosolyogva.
- Nos, most nem hagyhatom itt a pultot. Senki nem vigyáz helyettem a boltra, ha hátra kell mennem. De ha este visszajön, amikor a váltás megérkezik...- egyenesen Barryre nézett, hogy egyértelművé tegye számomra, hogy nekem nem kell jönnöm -, akkor vethet rá egy pillantást. - Mikor? - kérdezte Barry meglehetősen vonakodva. - Legyen, mondjuk, hét? Akkor végzek. Barry nem ugrott a célzásra, de megígérte, hogy hétre visszajön. - Köszönöm, Barry - mondtam, amikor becsatoltuk magunkat. - Tényleg rengeteget segítettél. - Felhívtam a szállodát, és üzenetet hagytam a királynőnek és Andrénak, elmagyaráztam, hol vagyok, mit csinálok, hogy ne legyenek dühösek, amikor nem állok rendelkezésükre abban a pillanatban, hogy felébrednek, ami nemsokára bekövetkezik. Végül is Eric parancsát követtem. - Velem kell jönnöd - mondta Barry. - Én egyedül be nem megyek ahhoz a nőhöz. Élve felfal. Tisztára, mint az Észak Dél ellen. - Rendben. Kint maradok a kocsiban, és gondolatban kiabálhatsz, ha rád mászik. - Ezt megbeszéltük. Hogy addig is elüssük az időt, megittunk egy csésze kávét és ettünk pár sütit a közeli cukrászdában. Finom volt. A nagyi mindig is szentül hitte, hogy az északi nők nem tudnak sütni-főzni. Örömmel tapasztaltam, hogy ez a feltételezés mennyire nem igaz. Az étvágyam is jó volt. Folyamatos megkönnyebbülés volt tudni, hogy pontosan olyan éhes voltam, mint rendesen szoktam lenni. Semmi vámpíros nem volt bennem, de nem ám! Miután megtankoltunk, és megnéztük, milyen útvonalon juthatunk vissza a Piramishoz, el is érkezett az idő, hogy visszamenjünk az íjász klubba elbeszélgetni Rézlánnyal. Az ég teljesen fekete volt, és a város fényárban úszott. Városinak és nagymenőnek éreztem magam, hogy egy ilyen hatalmas és híres városban autókázom. Sőt feladatot kaptam, amelyet sikeresen végre is hajtottam. Nem vagyok én falusi egérke, nem én! Boldogságom és felsőbbrendűségi érzésem nem tartott sokáig. Az első jel, hogy valami nem stimmel, az volt, hogy a Hegyi Sas íjász klub nehéz fémajtaja félig ki volt szakadva a keretből. - Basszus! - mondta Barry, ami dióhéjban össze is foglalta az érzéseimet. Kiszálltunk, nagyon kelletlenül, és ide-oda lesve elindultunk az ajtó felé, hogy megvizsgáljuk. - Robbantás, vagy letépték? - kérdeztem. Barry letérdelt a kavicsra, hogy jobban szemügyre vehesse az ajtót. - Nem vagyok 007-es ügynök - mondta -, de szerintem letépték. Kétkedve néztem az ajtót. De amikor közelebb hajoltam, hogy jobban lássam, észrevettem, hogy a zsanérok el vannak tekeredve. Egy pont Barrynek. - Rendben - mondtam. Most jön az a rész, amikor be kell mennünk. Barry álla megfeszült. Na ja, mondta, de nem hangzott túl magabiztosnak. Barry határozottan nem kedvelte az erőszakot, sem a konfliktushelyzeteket. Barryt a pénz érdekelte, és neki volt a legjobban fizető munkaadója. Most viszont azon töprengett, van-e a világon annyi pénz, amennyivel megfizethető, és arra gondolt, ha nem lenne vele egy nő, akkor most szépen beszállna a kocsiba, és elhajtana. Néha nem is jön rosszul a férfiúi büszkeség. Az biztos, hogy nem akartam egyedül végig csinálni. Meglöktem az ajtót, amely nagyon látványosan reagált a mozdulatra, egyszerűen leesett a zsanérjairól, és nagyot dörrent a kavicson. - Halihó! Megjöttünk - nyöszörögte Barry. - Valaki, aki nem tudott arról, hogy... Amikor minden néma maradt, és semmi nem ugrott ki ránk az épületből, hogy felfaljon, Barryvel felegyenesedtünk az ösztönösen felvett lapuló pozíciónkból. Mély levegőt vettem.
Az én feladatom volt, mivel rám bízták ezt a küldetést. Beléptem a fénysugárba, amely az üres előtérből jött. Egy nagy lépéssel a küszöb túloldalán termettem, s már bent is voltam az épületben. Gyorsan körbekémleltem, de semmilyen agyhullámot nem észleltem, ezért meglehetősen biztos voltam benne, mit fogunk találni. Ó, igen, Rézlány meghalt. A pulton hevert kiterítve, keze-lába kitárva, feje oldalra fordulva. A melléből kés állt ki. Valaki egy méterre balra tőlem odahányt a padlóra - nem vér volt -, szóval legalább még egy halandónak kellett lennie a közelben. Hallottam, hogy Barry belép az épületbe, és azonnal megtorpan, ahogy én is az imént. Amikor először itt jártunk, láttam, hogy a helyiségből két ajtó nyílik valahova. Jobbra egy, a pult előtt, ahol a vendégek léphetnek be a gyakorlópályára. A pult mögött a másik, ahol az alkalmazottak mehettek ki szünetet tartani, és megnézni a vendégeket a pályán. Biztos voltam benne, hogy ott hátul volt a felvétel, amit meg akartunk nézni, mert az a magától értődő hely a biztonsági megfigyelőrendszer számára. A nagy kérdés az, hogy még mindig ott van-e... Legszívesebben megfordultam és kimentem volna, és még csak vissza se nézek. Különben is, halálosan féltem, de szegény lány amiatt a felvétel miatt halt meg, gondoltam, és ha lemondtam volna a felvételről, az olyan lett volna, mintha semmibe venném akaratlan áldozatát. Ennek nem volt sok értelme, de így éreztem. Senkit nem érzékelek, mondta Barry. Én sem, mondtam, miután másodszor, most már sokkal alaposabban, körbekémleltem. Barry természetesen pontosan tudta, mit tervezek, és megkérdezte, akarom-e, hogy velem jöjjön. Nem, azt szeretném, ha kint várnál. Majd hívlak ,ha szükségem van rád. Igazság szerint jó lett volna, ha a közelemben van, de nagyon büdös volt a helyiségben ahhoz, hogy egy percnél tovább ki lehessen bírni, és a perc letelt. Barry nem tiltakozott, azonnal kiment, én pedig elosontam a pult mellett egy tiszta helyre. Leírhatatlanul hátborzongató volt úgy kúsznom, hogy elkerüljem Rézlány testét. Örültem, hogy világtalan szeme nem felém bámul, miközben egy zsebkendővel letöröltem azt a területet, amelyet az imént megmarkoltam. A pult túloldalán kemény dulakodás nyomát láttam. A lány erősen küzdött. Itt is, ott is vérfoltok éktelenkedtek, és az iratokat a földre sodorták. A tekintetemet nem kerülte el a pánik gomb a pult alatt, de úgy gondoltam, szegénynek ideje sem volt megnyomni. A pult mögötti irodában is égett a villany, ahogy láttam a résnyire nyitva maradt ajtón keresztül. A lábammal löktem be, és halk nyikorgással tárult ki. Most sem ugrott rám semmi. Mély levegőt vettem, és beléptem. A helyiség egyszerre szolgált biztonsági szobaként, irodaként és pihenőként. A falak mellett pult húzódott, előtte gurulós székek sorakoztak, rajta számítógépek, egy mikrohullámúsütő, mellette egy kisebb hűtőgép, a szokásos berendezés. És ott voltak a biztonsági kamera felvételei is egy izzó kupacban a földön. A kinti helyiségben olyan rossz szag terjengett, hogy ezt meg sem éreztük. Innen egy másik ajtó vezetett kifelé, oda se mentem, hogy megnézzem, hova, mert egy holttest torlaszolta el az utat. Egy férfi volt, hason feküdt, hála istennek. Nem kellett odamennem, hogy megnézzem, él-e még. Egyértelműen halott volt. A Rézlány váltótársa, gondoltam. - Ó, a francba! - mondtam hangosan. Utána azt gondoltam, hála istennek, hogy elhúzhatok innen a fenébe. Egyetlen jó dolog volt abban, hogy a biztonsági felvételek elégtek, a korábbi látogatásunk bizonyítéka így megsemmisült. Kifelé menet a könyökömmel megnyomtam a pánikgombot. Reméltem, hogy valamelyik rendőrőrsön szólal meg, és hamarosan kiérnek. Barry kint várt rám, ahogy kilencvenkilenc százalékban biztos voltam benne. Habár be kell vallanom, az sem lepett volna meg különösebben, ha elmegy.
- Húzzunk innen! Bekapcsoltam a riasztót - mondtam, és azonnal beugrottunk a kocsiba, és már hajtottunk is el. Én vezettem, mert Barry egészen zöld volt. Egyszer kellett félreállnunk (és Rhodes forgalmában ez nem volt könnyű), hogy hányjon. Egy cseppet sem hibáztathattam. Rettenetes volt, amit láttunk. De engem erős gyomorral áldott meg a sors, és csúnyább dolgokat is láttam már. Idejében értünk vissza a jogi szekció kezdetére. Barry mély döbbenettel nézett rám, amikor megjegyeztem, hogy jó lesz, ha felkészülök rá. Halvány fogalma sem volt róla, mit gondoltam az imént, ebből tudtam, hogy tényleg rettenetesen rosszul lehet. - Hogy gondolhatsz arra, hogy bemész rá? - kérdezte. - El kell mondanunk valakinek, mi történt. - Hívtam a rendőrséget, vagy legalábbis egy biztonsági céget, amelyik majd bejelenti mondtam.- Mi mást tehetnénk? - Már a liftben voltunk, amelyik a parkolóházból vitt fel minket az előtérbe. - Beszélnünk kell velük. - Miért? - kinyílt az ajtó, és kiléptünk a szálloda előterébe. - Hogy megmondjuk nekik. - Mit? - Azt, hogy valaki meg akart ölni téged tegnap éjjel, úgy, hogy... egy nyilat hajított feléd. - Elhallgatott. - Hát ez az. Érted már? - Most már vettem a gondolatait, és Barry a megfelelő következtetésre jutott. - Segítene kideríteni, ki gyilkolta meg a lányt? Valószínűleg nem, mert a pasas is halott, és a felvételekelpusztultak. És idejönnének kikérdezni az Egyesült Államok harmadának vámpírfejedelmeit. Ezt ki köszönné meg nekem? Senki. - Nem ülhetünk itt ölbe tett kézzel! - Valóban nem ideális. De ésszerű, és praktikus. - Ó, ezek szerint most a praktikusság a fő szempontod? - Barry hangja egyre vékonyodott. - Ne kiabálj az én... Sookie-val - mondta Eric, mire Barry ismét visítani kezdett (de most szavak nélkül). Mostanra Barryt már az sem érdekelte, ha soha többé nem lát. Habár én nem éreztem ilyen szélsőségesen, úgy gondoltam, ezek után még levelezgetni sem fogunk. Eric hirtelen nem talált kifejezést arra, hogy mi vagyok én neki, és én is legalább ennyire zavarban voltam. - Szükséged van valamire? - kérdeztem olyan hangon, amely figyelmeztette, nem vagyok abban a hangulatban, hogy kétértelmű megjegyzéseket tegyen. - Mit tudtatok kideríteni? - kérdezte teljesen hivatalosan, és a feszültség azonnal elillant belőlem. - Menj csak! - fordultam Barryhez, akinek nem kellett kétszer mondani. Eric körbenézett, hol beszélgethetnénk nyugodtan,de semmit nem talált. Az előtér nyüzsgött a sok vámpírtól, akik a bírósági szekcióra igyekeztek, vagy beszélgettek, vagy flörtöltek. Gyere! – mondta nem olyan bántón, mint amilyennek hallatszik, és odamentünk a lifthez, és felmentünk a szobájába. Eric a kilencedik emeleten lakott, amely sokkal nagyobb területet foglalt el, mint a királynő emelete. A kilencediken legalább húsz szoba volt. És sokkal nagyobb jövés-menés, elég sok vámpír mellett elmentünk, mire eljutottunk Eric szobájához, amelyet elmondása szerint Pammel osztott meg. Kicsit kíváncsi voltam, milyen egy sima vámpírszoba, mivel eddig csak a királynő lakosztályának a nappaliját láttam. Csalódást éreztem, mert az utazó koporsókat leszámítva egészen közönséges szoba volt. Természetesen ez épp elég nagy különbség volt. Pam és Eric koporsója különleges faállványon állt, amelyet aranyozott hieroglif másolatok díszítettek
feketére festett alapon. Jól illett az egyiptomi hangulathoz. Két franciaágy is állt odabenn. A fürdőszoba egészen pici volt. Mivel az ajtaja nyitva maradt, láttam, hogy mind a két törülköző fel van akasztva. Eric soha nem akasztotta fel a törülközőjét, míg nálam lakott, szóval meg mertem volna rá esküdni, hogy Pam hajtotta őket össze, és tette fel a tartóra. Furcsa otthonosságot árasztott. Pam valószínűleg már több mint egy évszázada szedegette fel a holmikat Eric után. Szent isten! Én még két hetet sem bírtam ki. A koporsókkal és a két ággyal elég zsúfolt volt a szoba, és eltöprengtem, vajon az alacsonyabb rangú vámpíroknak mivel kell beérniük, mondjuk a tizenkettedik emeleten. Vajon el lehet rendezni a koporsókat emeleteságyszerűen is? Mindent jól megnéztem, hogy ne gondoljak arra, hogy egyedül kell lennem Erickel. Leültünk, Eric az egyik ágyra, én a másikra, s ő előrehajolt. - Mondd! - kérte. - Nos, semmi jó... - kezdtem, hogy legalább a helyes vágányra tereljem. Az arca elsötétedett, szőke szemöldöke szinte összeért, a szája lefelé kunkorodott. - Találtunk egy íjász klubot, ahol járt Kyle Perkins. Ebben igazad volt. Barry kedves volt, és eljött velem, és ezért nagyon hálás vagyok - mondtam bevezetésként. - Röviden összefoglalva a délután eseményeit, a harmadik helyen találtuk meg azt a bizonyos pályát, és a lány, aki a pult mögött állt, azt mondta, hogy megnézhetjük a biztonsági felvételeket arról az éjszakáról, amikor Kyle ott járt. Gondoltam, hátha látunk vele bejönni valakit, akit ismerünk. De a lány megkért, hogy a műszakja végén, hétkor menjünk vissza.- Elhallgattam, hogy mély levegőt vegyek. Eric arca semmit sem változott. - A megadott időben visszamentünk, de a lány halott volt, meggyilkolták. Hátramentem, hogy benézzek az irodába, de a felvételeket elégették. - Hogyan ölték meg? - Kést döftek bele, és a kést ott hagyták a mellkasában, és a gyilkos, vagy valaki, aki vele volt, kihányta a földre a vacsoráját. Ráadásul azt a pasast is megölték, aki szintén ott dolgozott, de nem néztem meg, hogyan. - Aha - Eric elgondolkodott. - Még valami? - Nincs - mondtam, és felálltam, hogy elmegyek. - Barry mérges volt rád - jegyezte meg. - Igen, az volt, de majd kiheveri. - Mi a baja? - Szerinte nem kezeltem a... Szerinte nem kellett volna eljönnünk. Vagy... Nem tudom. Szerinte érzéketlen voltam. - Szerintem pedig különösen jól csináltad. - Nos, ez remek! - De azonnal leállítottam magam. - Bocsánat - mondtam. - Tudom, hogy bókolni akartál. De egyáltalán nincsenek jó érzéseim amiatt, hogy meghalt. Vagy hogy ott hagytam. Még akkor is, ha ez volt a célszerű megoldás. - Elbizonytalanodtál a döntésedben. - Igen. Kopogtattak. Mivel Eric nem mozdult, én keltem fel, hogy ajtót nyissak. Nem hiszem, hogy ez szexistadolog volt, több köze lehetett a rangkérdéshez. Egyértelműen én voltam lejjebb. Egy hajszálnyit sem lepődtem meg, hogy Bill volt az, aki kopogott. Így kerek ez a nap... Félreálltam, hogy bejöhessen. Eszemben sincs megkérdezni Ericet, hogy beengedhetem-e. Bill tetőtől talpig végigmért, sejtésem szerint azért, hogy lássa, rendben van-e a ruházatom, majd egy szó nélkül elvonult mellettem. A háta mögött a szememet forgattam. Majd nagyszerű ötletem támadt, ahelyett, hogy visszamentem volna a szobába folytatni a beszélgetést, kiléptem a nyitott ajtón, és becsuktam magam mögött. Elég szapora léptekkel
masíroztam el, és szinte várnom sem kellett a liftre. Két perc múlva már a saját szobám ajtaját nyitottam. Probléma megoldva. Meglehetősen büszke voltam magamra. Carla odabent volt, megint meztelenül. - Szia - mondtam. - Kérlek, vegyél fel egy köntöst! - Jól van, na, ha ennyire zavar... - mondta elég nyugodtan, és felvette a köntösét. Hűha. Még egy probléma megoldva. Határozott fellépés, konkrét kijelentések, szemmel láthatóan így javíthatok az életemen. Kösz - mondtam. - Nem mész le arra a bírósági izére? A halandó barátok és barátnők nincsenek meghívva - válaszolt. – Szabad foglalkozás van. Gervaise-zel később elmegyünk egy klubba. Van ez az igazán elvont hely, A Fájdalom Csókja. Légy óvatos! - néztem rá. - Csúnya dolgok történhetnek, ha túl sok vámpír van egy helyen, meg egy-két vérző halandó. - Tudok Gervaise-zel bánni. - Nem, nem tudsz. - De megőrül értem. - Egészen addig, míg meg nem őrül tőled. Vagy amíg egy nála is idősebb vámpír meg nem kedvel téged, és akkor Gervaise két érzés között fog őrlődni. Carla mintha egy pillanatra elbizonytalanodott volna. Biztos voltam benne, hogy ritkán vág ilyen arcot. - És veled mi van? Úgy hallom, most már Erichez vagy kötve. - Csak egy időre - helyesbítettem, és komolyan is gondoltam. - Majd elmúlik. Soha többé sehova nem megyek vámpírokkal, ígértem meg magamnak. Hagytam, hogy a pénz csábítása és az utazás izgalma magával ragadjon. De többet ilyet nem teszek. Isten a tanúm rá... Hirtelen hangosan felnevettem. Nem vagyok én Scarlett O'Hara! - Soha többé nem fogok enni – mondtam Carlának. - Miért, sokat ettél vacsorára? - kérdezte, és le sem vette a szemét a tükörről, mert épp a szemöldökét szedte. Felnevettem. És nem tudtam abbahagyni. - Mi van veled? - Carla megfordult, és aggódva szemügyre vett. - Mintha nem is te lennél, Sookie. - Csak erős sokkhatás ért - mondtam levegő után kapkodva. - Egy perc, és jobban leszek. Inkább tíz volt, mire össze tudtam szedni magam. Indulnom kellett a bírósági szekcióra, és őszintén, szükségem volt valamire, ami eltereli a gondolataimat. Lemostam az arcom, feltettem egy kis sminket, felvettem a bronzszínű selyemblúzt és a dohányszínű nadrágot a hozzá illő kardigánnal, és belebújtam a barna bőrcipőbe. Zsebre vágtam a szobakulcsot, s Carla megkönnyebbült köszönése után elindultam megkeresni a bírósági szekciót.
16. fejezet
Vámpír Jodi meglehetősen félelmetes volt. Tisztára olyan érzésem lett tőle, mintha a bibliai Jáélt látnám. Az elszánt Jáél egy sátorcöveket döfött az ellenséges hadsereg vezérének, Siserának a halántékába, ha jól emlékszem. Sisera aludt, amikor Jáél elkövette a tettet, pontosan úgy, ahogy Michael is, amikor Jodi kitörte a szemfogát. Habár a Jodi névtől
nevethetnékem támadt, láttam benne azt az acélos erőt és eltökéltséget, és azonnal az ő oldalára álltam. Reméltem, hogy az ítélőtábla túllát a vámpír Michael vinnyogásán a hülye foga miatt. A tárgyalás nem úgy folyt, ahogy az előző este, habár a szekció ugyanabban a teremben foglalt helyet. Az ítélőtábla, azt hiszem, ez volt a neve, a színpadon foglalt helyet, és a bírák egy hosszú asztalnál ültek, amely a közönség felé nézett. Hárman voltak, három különböző államból: két férfi és egy nő. Az egyik férfi Bill volt, aki (mint mindig) higgadtnak és összeszedettnek látszott. A másik, szőke pasast nem ismertem. A nő egy alacsony, csinos vámpír volt, és még sosem láttam ilyen egyenes derekat és ilyen hosszan aláomló fekete hajat. Hallottam, hogy Bill Dahliának szólítja. A nő ide-oda kapta kerek fejét, ahogy először Jodi, majd Michael vallomását hallgatta, mintha teniszmeccset nézne. A bírák előtt a fehér terítő közepén egy karó feküdt, amely - gondolom - az igazság jelképe a vámpíroknál. A két panaszos vámpírt nem képviselte ügyvéd. Mindketten elmondták a magukét, majd a bírák kérdései következtek, mielőtt többségi szavazással eldöntötték volna az ítéletet. Formailag egyszerű volt, ha egyébként nem is. - Halandó nőket kínoztál? - kérdezte Dahlia Michaelt. - Igen - mondta a férfi szemrebbenés nélkül. Körbelestem. Én voltam az egyetlen halandó a közönség soraiban. Nem csoda, hogy bizonyos szinten egyszerű volt az eljárás. Nem volt melegvérű közönség, amelynek a vámpírok igyekeztek volna feltupírozni a dolgokat. Úgy viselkedtek, mint rendesen, ha maguk voltak. A csoportommal ültem, azokkal, akik eljöttek a szekció ülésére, Rasullal, Gervaise-zel és Cleóval, és talán az ő közelségük eltakarta a szagomat, vagy az is lehet, hogy egyetlen szelíd halandó nem számított. - Megsértett, és én így élvezem a szexet, ezért elraboltam, és elszórakoztam egy kicsit mondta Michael.- Erre Jodi teljesen felhúzza magát ezen, és kitöri a szemfogamat. Látjátok? kitátotta a száját, hogy megmutassa a bíráknak a fogcsonkot. (Eltöprengtem, vajon odament-e ahhoz a fülkéhez, amely odakint állt a többi stand között, és azokat az elképesztő műszemfogakat árulta.) Michael angyalarcán látszott, hogy fel sem fogja, hogy amit tett, az helytelen. Ezt akarta tenni, hát ezt tette. Eleve nem minden ember stabil mentálisan, akit áthoznak vámpírnak, és sokan közülük évtizedekig, sőt akár évszázadokig is elvannak minden lelkiismeretfurdalás nélkül, ahogy kényük-kedvük szerint írtják a halandókat. Mindazonáltal élvezik az új rend nyitottságát, hogy önmagukat vállalva mászkálhatnak, és a jog megvédi őket a karódöféstől. Nem akarnak ezért a kiváltságért azzal fizetni, hogy alkalmazkodnak az alapvető udvariassági szabályokhoz. Úgy gondoltam, a szemfog kitörése elég enyhe büntetés. El sem hittem, hogy volt pofája beperelni valakit ezért. Szemmel láthatóan Jodi sem hitte, aki megint talpon volt, és nekiesett. Talán a másik szemfogát is ki akarta törni. Ez sokkal jobb, mint bármelyik veszekedős show a tévében. A szőke bíró lefogta Jodit. Sokkal nagyobb volt nála, és Jodi mintha elfogadta volna, hogy nem fogja tudni lelökni magáról. Észrevettem, hogy Bill hátratolta a székét, hogy bármelyik pillanatban felugorhasson, ha elfajulnak a dolgok, és szükség van a gyors közbeavatkozásra. Az apró Dahlia újabb kérdést tett fel. - Miért kifogásoltad annyira Michael tetteit, Jodi? - A nő az egyik alkalmazottam testvére volt- mondta Jodi, és a hangja csak úgy remegett a dühtől. - A védelmem alatt állt. És a hülye Michael miatt a végén megint elkezdenek ránk vadászni, ha továbbra is így folytatja. Javíthatatlan. Semmi nem állítja meg, még az sem, ha elveszíti a szemfogát. Háromszor figyelmeztettem, hogy tartsa magát távol, de a fiatal lány visszabeszélt, amikor megint ajánlatot tett neki az utcán, és Michaelnak fontosabb volt a büszkesége, mint az, hogy értelmesen vagy megfontoltan viselkedjen. - Ez igaz? - kérdezte a kis vámpír Michaeltól.
- Megsértett engem, Dahlia - mondta simulékonyan. - Egy halandó nyilvánosan megsértett. - Ez egyszerű - mondta Dahlia. – Mindketten egyetértetek? - A szőke férfi, aki lefogta Jodit, bólintott, és Bill is, aki Dahliától jobbra már a szék szélén ült. - Michael, megtorlást hozol a fejünkre felelőtlen cselekedeteiddel, és azzal, hogy képtelen vagy fékezni az indulataidat - mondta Dahlia. - Semmibe vetted a figyelmeztetéseket, és semmibe vetted azt a tényt, hogy az a fiatal nő egy másik vámpír védelme alatt állt. - Ezt nem mondhatjátok komolyan! Hol a büszkeségetek? - kiabált Michael talpra ugorva. Két férfi lépett ki a színpad mögötti sötétből. Mindketten vámpírok voltak, természetesen, és mindketten nagy termetűek. Lefogták Michaelt, aki vadul küzdött. Egy kicsit sokkolt ez a hangzavar és erőszak, de a következő pillanatban úgyis elviszik Michaelt valami vámpírbörtönbe, és folytatódik a nyugodt eljárás. Legnagyobb megdöbbenésemre azonban Dahlia biccentett a vámpírnak, aki Jodin ült, mire az felállt, és felsegítette az alperest. Jodi szélesen mosolyogva, egy lépéssel, akár egy párduc, a színpad közepén termett. Felkapta a bírák asztalán heverő karót, és vékony karja egyetlen, erőteljes lendítésével belemélyesztette a karót Michael mellkasába. Egyedül engem döbbentett meg a látvány. Mindkét kezemet a szám elé kaptam, nehogy felsikoltsak. Michael eszelős dühvel meredt Jodira, és még most is küzdött, gondolom azért, hogy kiszabadítsa a karját, és kihúzza a karót, de pár másodperc múlva végevolt. A két vámpír, akik Michaelt tartották, kihúzták a friss holttestet, Jodi pedig még mindig sugárzó arccal lelépett a színpadról. - A következő ügyet! - szólt Dahlia. A következő valami vámpírgyerekről szólt, és halandókat is érintett. Amikor bejöttek, kevésbé éreztem magam feltűnőnek, a letaglózott szülők a vámpír képviselőjükkel (lehetséges, hogy a halandók nem tanúskodhatnak ez előtt a bíróság előtt?), illetve az „anya" és a „gyermek". Ez hosszabb, szomorúbb ügy volt, mert szinte tapintható volt a szülők szenvedése fiuk elvesztése miatt - aki még mindig járt és beszélt, csak éppen nem velük. Nem én voltam az egyetlen, aki azt kiáltotta,„szégyen!", amikor Cindy Lou felfedte, hogy a szülők havi apanázst fizetnek neki a gyerek gondozásáért. A vámpír Kate vadul érvelt a szülők érdekében, és tisztán látszott, hogy azt gondolja, Cindy Lou utolsó, megátalkodott vámpír, és rossz anya, ám a három ítész – ez alkalommal mások, és egyiket sem ismertem – nem tágított az írott szerződéstől, amelyet a szülők is aláírtak, és nem voltak hajlandók másik gyámot kinevezni a fiú mellé. Mindazonáltal úgy határoztak, hogy a szerződést a szülők vonatkozásában is teljesíteni kell, és a fiúnak a biológiai szüleivel is kell időt töltenie, mindaddig, míg a szülők ragaszkodnak ebbéli jogukhoz A főítész, egy karvalyarcú pasas sötét, vizenyős szemmel, odahívta maguk elé a fiút. - Tisztelettel és engedelmességgel tartozol ezeknek az embereknek, és te is aláírtad a szerződést - mondta. - A halandó törvény szerint kiskorú vagy ugyan, de előttünk pontosan olyan felelős vagy, mint...Cindy Lou. - Apám, majdnem belehalt, hogy hangosan ki kellett mondania, s ezzel elismernie, hogy létezik Cindy Lou nevű vámpír. - Ha megpróbálod terrorizálni a halandó szüleidet, vagy kényszeríteni őket, vagy vérüket inni, akkor levágjuk a kezedet. És ha visszanő, akkor megint levágjuk. A fiú már aligha lehetett ennél fehérebb, és halandó anyja elájult. De a fiú olyan pimasz volt, annyira magabiztos és annyira elutasító szegény szüleivel, hogy azt gondoltam, szükséges egy kemény figyelmeztetés. Azon kaptam magam, hogy bólogatok. Ó, igen, így tisztességes, megfenyegetni egy gyereket azzal, hogy levágják a kezét.
De ha látták volna azt a kölyköt, akkor maguk is egyetértettek volna. És Cindy Lou is megérte a pénzét, bárki hozta is át, szellemileg és erkölcsileg is deficites volt. Végül nem volt rám szükség. Az est további részén tűnődtem, amikor a királynő bejött a dupla szárnyú ajtón a terem túlsó végében. Sigebert és Andre szorosan utána. Sophie-Anne zafírkék selyem kezeslábast viselt csodaszép gyémánt nyakékkel és apró gyémánt fülbevalóval. Elegáns volt, végtelenül letisztult és kifinomult, maga a tökély. Andre egyenesen odajött hozzám. - Tudom - mondta -, úgy értem, Sophie-Anne azt mondja, rosszat tettem veled. Nem sajnálom, mert őérte bármit megtennék. Senki más nem számít nekem. Azt azonban bánom, hogy nem voltam képes megállni, hogy olyat tegyek, ami gyötrelmet okoz neked. Ha ez bocsánatkérés volt, akkor még soha nem hallottam ilyen béna magyarázatot. Gyakorlatilag csakis kívánnivalót hagyott maga után. Csupán annyit tudtam mondani: - Értem. - Ennél többre nem telt. Addigra Sophie-Anne is ott állt előttem. A jól bevált biccentéssel üdvözöltem. - A következő pár órában szükségem van rád - mondta. - Természetesen - válaszoltam. Végigmérte a ruhámat, mintha azt kívánná, bárcsak egy kicsit jobban kiöltöztem volna, de senki sem figyelmeztetett arra, hogy az este „kereskedelminek" bélyegzett része különleges öltözéket igényel. Mr. Cataliades robogott oda hozzám, gyönyörű öltönyt viselt sötétvörösarany selyem nyakkendővel. - Örülök, hogy látom, kedvesem. Hadd tájékoztassam röviden, mi várható az est további részében. Kitártam a kezem, hogy jelezzem, felkészültem. - Hol van Diantha? - kérdeztem. - Valami ügyet intéz a szállodával – válaszolta Cataliades. Összevonta a szemöldökét. Igen különös. Szemmel láthatóan egy plusz koporsó volt odalent. - Hogyan lehetséges? - A koporsók mindig tartoztak valakihez. Nem a vámpírokra vall, hogy pótkoporsót visznek magukkal, mintha lenne egy ünnepi koporsójuk meg egy hétköznapi. - Miért hívták önöket? - A mi címkénk volt rajta - felelte. - De mindegyik vámpírunknak van saját koporsója, nem? - Kissé elszorult a szívem a szorongástól. Épp akkor láttam, hogy a szokásos pincérek kezdenek elvegyülni a tömegben, és amikor az egyik észrevett, azonnal elfordult. Aztán meglátta Barryt, aki Texas királyával jött be. A pincér ismét elfordult. Már épp odakiáltottam volna egy közelebb álló vámpírnak, hogy fogja le a pasast, hogy belenézhessek a fejébe, de rádöbbentem, hogy pont olyan fölényesen viselkedem, mint maguk a vámpírok. A pincér eltűnt, s mivel nem néztem meg magamnak alaposabban, fogalmam sem volt, hogyan azonosíthatnám a többi, ugyanilyen ruházatot viselő felszolgáló tengerében. Mr. Cataliades épp beszélt, és feltartottam a kezem. - Csak egy pillanat... - suttogtam. A pincér gyors sarkon fordulása eszembe juttatott valamit, valami mást, amit furcsának találtam. - Kérem, figyeljen, Miss Stackhouse! - kérte az ügyvéd, és félre kellett tolnom a gondolatkezdeményt.- A következőt kell tennie. A királynő bizonyos szívességekről fog tárgyalni, amelyekre az állam újjáépítése miatt van szüksége. Csak tegyen meg minden magától telhetőt, hogy megtudjuk, mindenki, aki kereskedik vele, tiszteletreméltó-e. Ez nem volt valami részletes utasítás. - Mindent megteszek - mondtam. - De úgy gondolom, meg kellene keresnie Dianthát, Mr. Cataliades, szerintem valami nagyon nem stimmel ezzel a plusz koporsóval, amit említett. Ott volt az a plusz bőrönd is - tettem hozzá -, amelyet felvittem a királynő lakosztályába.
Mr. Cataliades közömbösen nézett rám. Láttamrajta, hogy jelentéktelennek és magához méltatlannak tartja, hogy a szállodában felbukkanó gazdátlan tárgyakkal foglalkozzon. - Szólt Eric a meggyilkolt nőről? - kérdeztem, mire Mr. Cataliades figyelme feléledt. - Ma este még nem találkoztam Eric úrral - mondta. - Mindenképp megkeresem. - Valami lóg a levegőben, csak azt nem tudom, mi - dünnyögtem többé-kevésbé magamnak, majd megfordultam, hogy utolérjem Sophie-Anne-t. A kereskedelmi szekció olyan volt, mint valami bazár. Sophie-Anne annál az asztalnál helyezkedett el, ahol Bill ült, és ismét a számítógépes programmal foglalatoskodott. Pam segített neki, de most a hétköznapi ruháját viselte, én pedig örömmel nyugtáztam, hogy a háremruha kimenőt kapott. Eltöprengtem, mi lehet a rendszer, ezért várakozó álláspontra helyezkedtem, és hamarosan meg is tudtam. Az első személy, aki odalépett Sophie-Anne-hez, egy megtermett szőke vámpír volt, aki az egyik ítész volt korábban. - Tisztelt hölgyem! - mondta, és kezet csókolt a királynőnek. - Örülök, hogy viszont láthatom, mint mindig, és mérhetetlenül lesújt, hogy gyönyörű városa ekkora pusztulást szenvedett. - Gyönyörű városom egy része - helyesbített Sophie-Anne végtelenül édes mosollyal. - Fájdalommal tölt el, ha az önt ért nehézségekre gondolok - folytatta a vámpír, miután rövid szünetet tartott, hogy feldolgozza a helyesbítést. - Ön, egy ilyen jövedelmező és tekintélyes királyság uralkodója... ilyen mélyre került. Remélem, a magam szerény eszközeivel a segítségére lehetek. - És miként öltene testet a segítsége? – érdeklődött Sophie-Anne. Hosszas fecsegés után kiderült, hogy Szóvirág úr hajlandó kismillió köbméter fát vinni New Orleansba, ha Sophie-Anne ad neki két százalékot a következő öt év bevételéből. A könyvelője is vele volt. Nagy kíváncsisággal néztem a szemébe. Hátraléptem, és Andre odasiklott mellém. Úgy fordultam, hogy senki ne olvashasson a számról. - A faáru minősége - mondtam olyan halkan, mint a kolibri szárny verdesése. Örökkévalóságig tartott átbeszélni, és unalmas, végtelenül unalmas volt. Egyes beszállító jelöltekkel nem érkezett halandó, ilyenkor nem segíthettem, de a legtöbbjük hozott magával valakit. Néha a halandó tekintélyes összeget fizetett a vámpírnak, hogy„szponzorálja", hogy ott lehessen az előtérben, és személyesen nyerhesse meg az ügyfeleket. Mire a nyolcas számú kereskedő mesterkélt vigyorral megállt a királynő előtt, képtelen voltam elnyomni az ásítást. Észrevettem, hogy Bill kiemelkedő üzletet bonyolít le a vámpír adatbázis eladásával. Ahhoz képest, milyen visszafogott pasas volt, egész jól magyarázta és reklámozta a terméket, főleg hogy egyes vámpírok eléggé bizalmatlanok voltak a számítógépekkel. Úgy éreztem, ha még egyszer azt hallom, hogy „éves frissítésű csomag", elhányom magam. Egy csomó halandó csoportosult Bill körül, mert ők egyenként is sokkal jobban értettek a számítógépekhez, mint a vámpírok összesen. Míg itták Bill minden szavát, megpróbáltam ide-oda belesni, de semmi másra nem gondoltak, csak a megahertzekre, RAM-ra meg merevlemezes meghajtókra ilyesmire. Nem láttam Quinnt. Mivel vértigris volt, feltételeztem, hogy már begyógyult a tegnap éjszaka szerzett sebe. Távolmaradását csakis jelnek vehettem. Nehéz lett a szívem és elgyötört. A királynő meghívta Dahliát, a kicsi, csinos vámpírt, aki olyan határozott volt az ítélethozatalban, fel a lakosztályába egy italra. Dahlia uralkodói tartással elfogadta a meghívást, és az egész társaság felvonult a lakosztályba. Christian Baruch is hozzánk csapódott, egész este Sophie-Anne körül legyeskedett. Enyhén szólva durván udvarolt Sophie-Anne-nek. Megint eszembe jutott a fiú, akit az előző este néztem, ahogy úrhölgyének a hátát csiklandozza, az ujjával pókmászást utánozva, mert tudta, hogy fél tőle, és hogyan sikerült elérnie, hogy a nő mégis közelebb húzódjon
hozzá. Hirtelen világosság gyúlt az agyamban, és azon töprengtem, ezt mások hogy hogy nem vették észre. Hirtelen mélyre zuhant a szállodás felé érzett tiszteletem. Ha azt gondolta, hogy ezzel a stratégiával elér valamit Sophie-Anne-nél, akkor kicsit többet kéne gondolkoznia. Sehol sem láttam Jake Purifoyt, és kíváncsi lettem, Andre mivel bízta meg. Valószínűleg valami ártalmatlannal, például azzal, hogy nézze meg, minden kocsi tele van-e tankolva. Annyira nem bíztak meg benne, hogy ennél fontosabb feladatot adjanak neki, legalábbis még nem. Jake ellen szólt fiatal kora és vérfarkas öröksége, és sokat kell majd csóválnia a farkát, hogy pontokat szerezzen. Jake-ben azonban nem volt meg ez a tűz. A múltba révedt, visszavágyott vérfarkas életébe. Csak úgy áradt belőle a keserűség. Sophie-Anne lakosztályát kitakarították, természetesen az éjszaka minden vámpír lakosztályát kitakarították, míg a vámpírok nem tartózkodtak odabent. Christian Baruch elkezdte ecsetelni, mekkora kisegítő személyzetet kellett felvennie, hogy el tudják látni a csúcstalálkozóra érkező tömeget, és mindegyikükmennyire ideges volt, hogy a vámpírok lakta szobákban kellett takarítaniuk. Láttam, hogy Sophie-Anne-t nem hatja meg Baruch felsőbbrendűségtudata. A férfi annyival fiatalabb volt nála, hogy felvágós kamasznak tűnhetett a több évszázados királynő szemében. Jake épp ekkor lépett be, és miután udvariasan köszöntötte a királynőt, és bemutatták Dahliának, leült mellém. Én egy kényelmetlen, egyenes hátú széken kuporogtam, és Jake mellém húzta a szék párját. - Mi újság, Jake? - Nem sok. Jegyet szereztem a királynőnek és Andrénak a holnap esti műsorra. A Helló, Dolly! vámpírszereplős előadására. Megpróbáltam elképzelni, de nem ment. - És te mit fogsz csinálni? A programfüzetben fakultatív programot írtak. - Nem tudom - mondta különösen réveteg hangon. - Annyira megváltozott az életem, hogy megjósolni sem tudom, mi fog történni. Holnap napközben kimész valahova, Sookie? Mondjuk vásárolni? Egy csomó jó üzlet van a Widewater Drive-on. A tó mellett... A Widewater Drive-ról még én is hallottam. - Még az is lehet... - mondtam. - De nem vagyok nagy boltba járó. - Tényleg el kellene menned. Van egy csomó jó cipőbolt, egy nagy Macy's... imádnád a Macy'st. Használd ki az egész napot. Szabadulj ki a szállodából, amíg lehet! - Még átgondolom - mondtam egy kicsit összezavarodva. - Hm, láttad ma Quinnt? - Csak futólag. És egy percet beszéltem Frannie-vel is. Nagyon elfoglaltak, mert fel kell állítaniuk a kellékeket a záróünnepségre. - Ó - néztem nagyot. Igen. Hát persze. Ez sok időbe telik. - Hívd fel, kérd meg, hogy holnap vigyen el valahova... - javasolta Jake. Megpróbáltam elképzelni, ahogy megkérem Quinnt, hogy vigyen el vásárolni. Nos, nem éppen lehetetlen, de nem is túl valószínű. Vállat vontam. - Lehet, hogy kicsit kiruccanok. Jake elégedettnek tűnt. - Sookie, mehetsz - mondta Andre. Annyira fáradt voltam, hogy észre sem vettem, hogy odajött hozzánk. - Rendben. Jó éjt mindenkinek! - mondtam, és felálltam kinyújtózni. Észrevettem, hogy a kék bőrönd még mindig ott volt, ahová két estével ezelőtt letettem. - Ó, Jake, le kellene vinned ezt a bőröndöt az alagsorba. Felhívtak, és szóltak, hogy hozzam fel, de senki nem jelentkezett érte. - Majd körbekérdezek - mondta szórakozottan, majd visszaindult a szobájába. Andre közben már megint a királynőre figyelt, aki nevetve hallgatta Dahlia beszámolóját egy esküvőről, ahova meghívták.
- Andre - mondtam nagyon halkan -, meg kell mondanom, hogy szerintem Mr. Baruchnak valami köze van ahhoz a bombához, amelyet a királynő ajtaja előtt találtam. Andre úgy nézett rám, mint akit fenékbe szúrtak. - Tessék? - Szerintem azt akarta, hogy Sophie-Anne megijedjen - mondtam. - Szerintem arra számított, hogy a királynő sebezhetővé válik, és egy erős férfi védelmezőre lesz szüksége, ha fenyegetve érzi magát. Andre nem a kifejező arcjátékáról volt híres, de hitetlenkedést láttam rajta, majd undort és felismerést gyors egymásutánban. - És szerintem elképzelhető, hogy ő mondta Henrik Feithnek, hogy Sophie-Anne meg akarja ölni. Mert ő a szálloda tulajdonosa, nem? És neki van kulcsa, amellyel bejuthatott a királynő szobájába, ahol, úgy hittük, Henrik biztonságban van, nem? Így Henrik kérhette a királynő tárgyalásának folytatását, mert meggyőzték arról, hogy a királynő kinyírja. Christian Baruch megint csak ott volt mint a királynő hős megmentője. Talán ő ölette meg Henriket, miután megszervezte az egészet, és hogy, tadam!, előugorjon, és elkápráztassa Sophie-Anne-t azzal, mennyire törődik vele. - Andre arcára szokatlanul furcsa kifejezés ült, mintha alig bírna követni. - Van bizonyíték? - kérdezte. - Egy szál se. De amikor ma reggel beszéltem Mr. Donatival lent az előtérben, célzott rá, hogy van egy biztonsági kamerás felvétel, amelyet esetleg meg szeretnék nézni. - Akkor nézd meg! - mondta Andre. - Ha én kérem el, akkor kirúgják. Rá kell vennie a királynőt, hogy kérdezze meg Mr. Baruchot nyíltan, megnézheti-e a felvételt, amely az előtérben készült akkor, amikor a bombát odahelyezték. Akár volt rágó a kamerán, akár nem, a felvételen biztosan látszani fog valami. - Menj el te elsőként, hogy Baruch ne köthessen ehhez! - Ami azt illeti, a szállodatulajdonos nagyon elmerülhetett a királynőben és a beszélgetésben, különben a vámpírhallása figyelmeztette volna, hogy róla beszélünk. Habár kimerült voltam, elégedettség töltött el, hogy valóban megdolgozom a pénzemért. És nagy teher esett le a vállamról, hogy a Dr. Pepper-ügy meg lett fejtve. Christian Baruch nem helyez el több bombát most, hogy a királynő tud róla. A fenyegetés, amit a testvériség mellékága jelentett... nos, csak szóbeszédet hallottam a tervről, és semmi bizonyítékom nem volt arról, milyen formát öltene. Noha az a nő meghalt ott az íjászpályán, sokkal nyugodtabb lettem, mint voltam azóta, hogy betettem a lábam a Gízai Piramis Hotelba, mert hajlottam azt feltételezni, hogy a gyilkos íjász is Baruchhoz tartozott. Az is lehetett, hogy látta, Henrik tényleg elvenné Arkansast a királynőtől, és pénzéhes lett, azért ölette meg az íjásszal Henriket, hogy a királynő kapjon meg mindent. Volt valami zavaros ebben a gondolatmenetben, ami sehogy sem stimmelt, de túlságosan fáradt voltam ahhoz, hogy alaposabban átgondoljam, és hajlandó voltam az egész kusza hálót félretenni, míg kipihentem magam. Átmentem a kis előtéren a lifthez, és megnyomtam a gombot. Amikor az ajtó csilingelve kinyílt, Bill lépett ki, a keze tele megrendelőlapokkal. - Jól sikerült az estéd - mondtam. Túlságosan fáradt voltam még ahhoz is, hogy utáljam. A lapok felé biccentettem. - Igen, jó sok pénzt csinálunk ebből - mondta, de nem tűnt különösképpen izgatottnak. Vártam, hogy ellépjen előlem, de nem mozdult. - Mindezt odaadnám cserébe, ha visszacsinálhatnám, ami köztünk történt - mondta. - Nem azt az időt, amit együtt töltöttünk szerelemben, hanem... - Azt az időt, amit hazudozással töltöttél? Azt az időt, amikor azt tettetted, alig várod, hogy találkozzunk, miközben parancsba kaptad az egészet? Ezt az időt? - Igen - válaszolta, és sötétbarna szeme meg sem rebbent. - Ezt az időt.
- Túl sok fájdalmat okoztál. Ez még egyszer nem történhet meg. - Mást szeretsz? Quinnt? Ericet? Azt a félnótás JB-t? - Nincs jogod ezt kérdezni tőlem - mondtam.- Semmiféle jogod sincs a dolgaim után
kutakodni. JB? Ezt meg honnan szedte? Mindig is kedveltem a srácot, és aranyos is volt, de a beszélgetéseink körül-belül annyira voltak serkentőek, mintha egy fatuskóval társalogtam volna. Fejcsóválva mentem le a lifttel a halandók emeletére. Carla szokás szerint sehol, és mivel már hajnali öt óra volt, nagy esélyét láttam, hogy már nem is jön vissza. Felvettem a rózsaszín pizsamámat, és az ágy mellé tettem a papucsomat, hogy ne kelljen az elsötétített szobában botorkálnom, míg megtalálom, ha Carla esetleg az előtt jönne be, hogy felébredtem.
17. fejezet
A szemem úgy pattant fel, mint ahogy a túl szorosan feltekert árnyékoló. Kelj fel! Kelj fel! Kelj fel! Sookie, valami nagy baj van! Barry, hol vagy? A liftnél a halandók emeletén. Azonnal megyek. Felvettem az esti ruhám, de a magas sarkú cipőt nem. Ehelyett a gumitalpú papucsomba bújtam bele. Felkaptam a vékony irattárcámat, amelyben a szobakulcsot, a jogosítványomat és a hitelkártyámat tartottam, és zsebre vágtam. A mobilomat a másik zsebembe gyömöszöltem, és kisiettem a szobából. Az ajtó baljós robajjal csapódott be mögöttem. A szálloda üresnek és némának tűnt, pedig az órám kilenc ötvenet mutatott. Végig kellett rohannom a hosszú folyosón, majd jobbra fordulni, hogy eljussak a liftekhez. Egy árva lélekkel sem találkoztam. A következő pillanatban rájöttem, ez nem is annyira furcsa. Az emeleten lévő halandók többsége még mindig aludt, mert a vámpírok időbeosztása szerint éltek. De a folyosókat takarító szállodai alkalmazottak sem voltak sehol. Az a kellemetlen érzés, amely lassan kúszott át az agyamon, ahogy a csiga nyomot hagy maga után a járdán, rettenetesen lüktető iszonnyá növekedett. Mintha a Titanicon lettem volna, és épp az imént hallottam volna, ahogy a hajó oldalát végighasítja a jéghegy. Végre észrevettem valakit. A földön hevert. Az imént olyan hirtelen ébredtem fel, hogy eddig minden olyan álomszerűnek tűnt körülöttem, de most, ahogy megláttam a folyosón heverő alakot, hirtelen teljesen magamhoz tértem. Felsikoltottam, és Barry jelent meg a sarkon. Leguggolt mellém. Megfordítottam a testet. Jake Purifoy volt, és nem lehetett felrázni. Miért nincs a szobájában? Mit keresett idekint ilyen későn? Még Barry agyhullámai is kétségbeesettnek hallatszottak. Nézd, Barry, mintha a szobám irányában feküdne. Szerinted hozzám jött? Igen, csak nem jutott el odáig. Mi lehetett olyan fontos, hogy Jake nem készült fel a nappali alvására? Felálltam, és csak úgy zakatoltak a gondolataim. Még soha, de soha nem hallottam olyan vámpírról, aki nem
tudta ösztönösen, hogy közeleg a hajnal. Eszembe jutottak a beszélgetéseim Jake-kel, és a két férfi, akit láttam a szobájából kijönni. - Te szemét! - sziszegtem összeszorított foggal, és jó erősen belerúgtam. - Jézusom! Sookie! - Barry ijedten kapta el a karomat. De akkor eljutott hozzá a gondolatom. - Meg kell találnunk Mr. Cataliadest és Dianthát- mondtam. - Ök fel tudnak kelni, nem vámpírok. - Hozom Cecile-t. A szobatársam, ő is halandó - mondta Barry, és azonnal elindultunk ellentétes irányban, s Jake-et ott hagytuk a földön. Ennél többet nem tehettünk. Öt perc múlva megint együtt voltunk. Meglepően könnyű volt felébreszteni Mr. Cataliadest, és Diantha is ugyanabban a szobában aludt. Cecile, mint kiderült, egy szigorú frizurájú fiatal lány volt, és elég értelmesnek tűnt. Meg sem lepett, amikor Barry úgy mutatta be, hogy ő a király új főasszisztense. Ostobaság volt a részemről, hogy nem vettem figyelembe (még ha csak egy pillanatra is) Clovache figyelmeztetését. Annyira dühös voltam magamra, hogy legszívesebben kibújtam volna a bőrömből, és ott hagyom a testem. De félre kellett tolnom az érzést, mert azonnal cselekednünk kellett. - Figyeljetek! - mondtam. Közben összeállt a kép. - Elgondolkodtam. Néhány pincér az utóbbi pár napban messziről elkerült engem és Barryt, miután megtudták, mik vagyunk. Barry bólintott. Ö is észrevette. Furcsán nézett ki, mint akinek lelkiismeretfurdalása van, de ezzel még várnunk kell. - Tudják, mik vagyunk. Feltételezem, nem akarták, hogy megtudjuk, miben mesterkednek. És azt is feltételezem, hogy valami nagy-nagy szörnyűségrőlvan szó. És Jake Purifoy is benne volt. Mr. Cataliades eddig kissé unottnak tűnt, de most hirtelen mintha határozottan megriadt volna. Diantha nagy szeme egyik arcról a másikra rebbent. - Mit tegyünk? - kérdezte Cecile, amivel pár jópontot kapott tőlem. - A plusz koporsók lesznek azok... - mondtam.- És a kék bőrönd a királynő lakosztályában. Barry, téged is megkértek, hogy vigyél fel egy bőröndöt, nem? És senki nem szólt, hogy az övé... - Pontosan - mondta Barry. - Még mindig ott áll a király lakosztályának halljában, mert ott mindenki átmegy. Gondoltuk, valaki csak jelentkezik érte. Épp ma akartam visszavinni a csomagelosztóba. - Az, amiért én mentem le - mondtam -, a királynő lakosztályának a nappalijában van. Szerintem Joe felelős érte, ő a főnöke odalent a csomagkezelési és szállítási területnek, ő hívott, hogy menjek le a bőröndért. Úgy láttam, senki nem tud a bőröndről semmit. - Fel fognak robbanni a bőröndök? - kérdezte Diantha éles hangon. - És a gazdátlan koporsók is az alagsorban? Ha az alagsor felrobban, az épület öszszedől - még soha nem hallottam Dianthát ennyire emberinek. - Fel kell keltenünk őket - mondtam. - Ki kell juttatni őket. - Az épület fel fog robbanni - mondta Barry. Próbálta feldolgozni a gondolatot. - A vámpírok nem fognak felébredni - szólt közbe Cecile, a gyakorlatias. - Nem tudnak. - Quinn! - kiáltottam fel. Egyszerre annyiféle gondolat kavargott a fejemben, hogy moccanni sem bírtam. Kihalásztam a mobilt a zsebemből, megnyomtam a gyorshívót, és hallottam, hogy a vonal túlsóvégén Quinn dörmög valamit. - Kifelé! Quinn, fogd a húgod, és rohanjatok kifelé! Robbanás lesz. Csak annyit vártam, hogy halljam, hogy éberebb lesz, és lecsuktam a telefont. Magunkat is meg kell mentenünk – mondta Barry.
Cecile észnél volt, végigrohant a folyosón egy piros panelhoz, és megnyomta a tűzriadót jelző gombot. A vijjogástól majd kiszakadt a dobhártyánk, de fantasztikus hatást ért el vele az emeleten alvó halandóknál. Pár másodpercen belül elkezdtek kifelé jönni a szobájukból. A lépcsőn menjetek! - utasította őket Cecile dübörgő hangon, és az emberek szépen, engedelmesen indultak is a lépcső felé. Örültem, hogy Carla fekete frizuráját is köztük láttam. De Quinnt nem láttam sehol, pedig őt könnyű észrevenni. A királynő egészen fent van - mondta Mr. Cataliades. Be lehet azokat az üvegtáblákat törni belülről? - kérdeztem. A Rettegés fokában sikerült - mondta Barry. Megpróbálhatnánk lecsúsztatni a koporsókat a falon. Földet éréskor össze fognak törni - jegyezte meg Cecile. De a vámpírok túlélik a robbantást - hangsúlyoztam. És megégnek a napon - tette hozzá Mr. Cataliades. Dianthával felmegyünk, és megpróbáljuk kijuttatni a királynő társaságát takarókba tekerve. Utána pedig. .. - kétségbeesve nézett rám. Mentőt! Azonnal hívd a 911-et! Ők tudni fogják, hova lehet vinni őket! Diantha felhívta a 911-et, és elég összevissza és kétségbeesetten beszélt ahhoz, hogy a mentők elinduljanak egy olyan robbanáshoz, amely még nem következett be. - Tűz van az épületben! - mondta, ami igaz is volt, csak éppen a jövőben. - Menjen! - mondtam Mr. Cataliadesnek, aki már tolta is maga előtt a démont, és igyekezett a királynő lakosztálya felé. - Próbáljátok meg kijuttatni a tieiteket is! - fordultam Barryhez, mire Cecile-lel már rohantak is a lifthez, noha az bármelyik pillanatban működés képtelenné válhatott. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy a halandók kijussanak. Cataliades és Diantha majd gondoskodik a királynőről és Andréról. Eric és Pam! Tudtam, hol van Eric szobája, hála istennek. A lépcsőn indultam el. Felfelé menet találkoztam egy lefelé igyekvő társasággal, a két britlingenivel, mindketten nagy terhet cipeltek a vállukon, valamit betekerve. Clovache a lábat, Batanya a fejet tartotta. Kétség sem fért hozzá, hogy Kentucky királya az, és a két nő a munkáját végzi. Mindketten biccentettek, ahogy a falhoz tapadtam, hogy elférjenek mellettem. Alig voltak izgatottabbak, mintha épp csak sétára indultak volna. - Te kapcsoltad be a riasztót? - kérdezte Batanya.- Ma hajtja végre a tervét a testvériség? - Igen - válaszoltam. - Köszönjük. Mi most kimegyünk, és neked is ki kellene menned - jegyezte meg Clovache. - Mi hazamegyünk, amint biztonságba helyeztük a királyt - tette hozzá Batanya. - Viszlát. - Sok sikert! - mondtam nekik ostobán, és már rohantam is fel a lépcsőn, mintha eddig külön erre edzettem volna. Ennek nyomán úgy fújtattam, mint egy gőzmozdony, mire kitártam a kilencedik emeletre nyíló ajtót. Egy magányos szobalányt pillantottam meg a hosszú folyosón, aki kiskocsit tolt maga előtt. Odarohantam hozzá, és ezzel jobban megrémítettem, mint a tűzriadó. - Kérem a kulcsot! - kiáltottam rá. - Nem adom! - Középkorú nő volt, latin-amerikai, és nem fog engedelmeskedni egy ilyen őrült követelésnek. - Kirúgnak. - Akkor nyissa ki ezt az ajtót! - és Eric szobájára mutattam. - És húzzon el az épületből! Biztos vagyok benne, hogy kétségbeesettnek látszottam, és az is voltam. - Az épület bármelyik percben felrobbanhat. Hozzám vágta a kulcsot, és elindult a folyosón a liftek felé. A francba. Ekkor elkezdődtek a robbanások. Mély, visszhangzó rázkódást éreztem, majd robbanást a lábam alatt, mintha egy óriási tengeri szörny indult volna meg a felszín felé. Odabotorkáltam
Eric szobájához, betoltam a műanyag lapot a nyílásba, majd a pillanatra beálló néma csöndben kitártam az ajtót. A szobában vak sötétség fogadott. - Eric! Pam! - kiáltottam. Addig matattam, míg megtaláltam a villanykapcsolót a koromsötét szobában, és éreztem, hogy meginog az épület. Legalább egy fenti bomba felrobbant. Ó, a francba! Ó, a francba! Sikerült végre fényt gyújtanom, és láttam, hogy Eric és Pam az ágyba bújtak, nem a koporsóba. - Keljetek fel! - üvöltöttem, és megráztam Pamet, mert ő volt közelebb. Meg sem moccant. Pontosan olyan volt, mintha egy rongybabát ráztam volna,amely fűrészporral van kitömve. - Eric! - üvöltöttem a seriff fülébe. Ez már járt némi eredménnyel, Eric sokkal idősebb volt, mint Pam. A szeme résnyire felnyílt, és megpróbált fókuszálni. - Mi az? - kérdezte. - Muszáj felkelned! Muszáj! Ki kell jutnod innen! - Nappal van... - suttogta. Már fordult volna a másik oldalára. Olyan erősen ütöttem meg, mint soha senkit egész életemben. - Kelj fel! - üvöltöttem egészen addig, míg majdnem elment a hangom. Végül Eric megmozdult, és sikerült felülnie. Fekete selyem pizsamaalsót viselt, hála istennek, és észrevettem, hogy a ceremónián viselt fekete köpenyt a koporsójára hajította. Nem juttatta vissza Quinn-nek, ami nagy szerencse. Ráborítottam a köpenyt, és a nyakán rögzítettem. Az arcába húztam a kapucnit. - Takard el a fejed! - kiáltottam, és hatalmas robajt hallottam a fejem felett, betört valahol az üveg, amit sikoltozás követett. Eric visszaaludt volna, ha hagyom. Legalább próbált ébren maradni. Emlékeztem, hogy korábban Billnek sikerült sürgető körülmények között tovább vonszolnia magát, legalábbis pár percig. Pamet azonban, habár nagyjából annyi idős lehetett, mint Bill, képtelen voltam felébreszteni. Még hosszú, fakó haját is megrángattam. - Segítened kell Pamet kijuttatni innen - mondtam a végén kétségbeesetten. - Eric, egyszerűen muszáj. - Újabb robaj hallatszott, és a padló megremegett. Felsikoltottam, és Eric szeme tágra nyílt. Feltápászkodott. Mintha ismertük volna egymás gondolatát, ahogy Barry és én, együtt letoltuk Eric koporsóját az állványról a szőnyegre. Aztán odacsúsztattuk az épület oldalát alkotó átlátszatlan ferde üvegfalhoz. Körülöttünk minden remegett és rázkódott. Eric szeme mostanra még tágabbra nyílt, és olyan erősen koncentrált, hogy mozogjon, hogy az erőfeszítése az én erőmet is megsokszorozta. - Pamet! - mondtam, és megpróbáltam rábírni Ericet, hogy csipkedje magát. Némi kétségbeesett ügyetlenkedés után felnyitottam a koporsót. Eric odament alvó gyermekéhez, úgy mozgott, mintha a lába minden egyes lépéssel odaragadt volna a padlóhoz. Megfogta Pam vállát, és talpra állította, majd felkaptuk, takaróstul, mindenestül. A padló ismét megrázkódott, ezúttal sokkal erősebben, és mi ráborultunk a koporsóra, és beledobtuk Pamet. Lecsuktam a fedelet, ráhúztam a reteszt, pedig Pam hálóingének a csücske kikandikált. Eszembe jutott Bill, és Rasul is átvillant az agyamon, de semmit nem tehettem, és több időnk nem is maradt. - Ki kell törnünk az üveget! - sikoltottam Ericnek. Nagyon lassan bólintott. Letérdeltünk, hogy nekiveselkedjünk a koporsó végének, és teljes erőnkből megtoltuk, míg neki nem csapódott az üvegnek, amely ezer darabra repedt. Elképesztő módon azonban nemhullott szét: a biztonsági üveg csodája. Legszívesebben üvöltöttem volna tehetetlenségemben. Egy lyukra van szükségünk, az istenért, nem pedig üvegfüggönyre! Lejjebb ereszkedtünk, a sarkunkat bevájtuk a szőnyegbe, és igyekeztünk figyelmen kívül hagyni a dübörgést, amely
felhallatszott. Erickel minden erőnket beleadva megtoltuk a koporsót. Végre! Teljesen áttoltuk a koporsót. Az ablak elengedte a keretet, és lezúdult az épület oldalán. És Eric ezer év után először ismét meglátta a napfényt. Felsikoltott, rettenetes, velőtrázó sikollyal. Ám a következő pillanatban szorosan magára húzta a köpenyt. Megragadta a karomat, felpattantunk a koporsóra, és ellöktük magunkat a lábunkkal. Egy töredékpercig félig kint, félig bent egyensúlyoztunk, majd előrebuktunk. Életem legszörnyűbb pillanata következett: kibillentünk az ablakból, és elkezdtünk lefelé szánkázni az épületfalon a koporsó tetején lovagolva. Összetörtük volna magunkat, hacsak... Hirtelen felemelkedtünk a koporsóról, és ott billegtünk a levegőben, Eric makacs elszántsággal tartott a karjában. Mély megkönnyebbüléssel sóhajtottam fel. Természetesen Eric tudott repülni. Mivel fejbe vágta az erős napfény, nem tudott valami jól repülni. Ez nem az a sima suhanás volt, amelyet korábban megtapasztaltam, cikcakkban haladtunk, egyre lejjebb bucskázva. De jobb volt, mint a szabadesés. Ericnek sikerült annyira lelassítania a zuhanásunkat, hogy nem zúztam magam halálra a szálloda előtti járdán. Sajnos a Pamet rejtő koporsó csúnyán ért földet, és Pam kirepült a szétroncsolódó falécek közül, ki a napfényre, és ott hevert mozdulatlanul. Teljesen némán égni kezdett. Eric rárepült, és mindkettejüket betakarta a takaróval. Pam egyik lába azonban kilógott, és már füstölt a húsa. Azt én fedtem be. Hallottam a közeledő szirénákat. Az első mentőautót, amelyet megláttam, leintettem, és a mentők azonnal kiugrottak. A takaróba burkolt kupacra mutattam. - Két vámpír... vigyék el őket a napról! A rohammentők, mindketten fiatal nők, hitetlenkedő pillantást vetettek egymásra. - És mit csináljunk velük? - kérdezte a sötétebbik. - Leviszik őket valahová egy szép, sötét alagsorba, amelynek egy ablaka sincsen, és megmondják a tulajnak, hogy tartsák nyitva az alagsort, mert lesz még több is. Egészen fent egy kisebb robbanás süvített ki az egyik lakosztályból. Egy bőröndbomba, gondoltam, és eltöprengtem, vajon Joe hányunkat vette rá, hogy cipeljük fel a szobába. Ahogy felnéztünk, finom üveg-permet szállt alá csillogva a napfényben, és sötétebb dolgok követték az üveget az ablakon keresztül. A rohammentők egy emberként kezdtek munkába. Nem pánikoltak, de határozottan sietve mozogtak, és már azon tanakodtak, melyik közeli épületnek van elég tágas alagsora. - Mindenkinek szólunk - mondta a sötétebbik nő. Pam most már a mentőautóban volt, és Eric is félúton járt a segítség felé. Az arca égővörös volt, és gőz emelkedett fel az ajkáról. Ó, szent isten! - Maguk mit fognak csinálni? - Nekem vissza kell oda mennem - mondtam. - Ostoba - torkolt le a nő, majd beugrott a mentőautóba, és elrobogott. Újabb adag üveg záporozott a fejünkre, és úgy láttam, hogy az alsó szint egy része kezd beomlani. Ez valószínűleg az erősebb robbanóanyaggal megtöltött koporsóbombáknak tulajdoníható, amelyek a rakodó- és elosztótérben álltak. A következő robbanás a hatodik emelet magasságában következett be, de a piramis másik oldalán. Az érzékelésemet annyira eltompította a zaj és a látvány, hogy meg sem lepődtem, amikor megláttam a levegőn keresztülhasító kék bőröndöt. Mr. Cataliadesnek sikerült betörnie a királynő ablakát. Hirtelen rádöbbentem, hogy a bőrönd még sértetlen, nem robbant fel, és egyenesen felém tart. Futni kezdtem, felrémlett előttem az az idő, amikor softballt játszottam, amikor a harmadikról csináltama hazafutást, és be kellett csúsznom. Az utca túloldalán lévő park felé igyekeztem, ahol a forgalom leállt az érkező rendőrautók, mentőautók és tűzoltókocsik miatt. Pont előttem egy rendőr állt, nekem háttal, és valamit mutogatott a kollégájának. - Hasra! - üvöltöttem. - Bomba!
A rendőrnő megperdült, rám nézett, de én rávetettem magam, és együtt zuhantunk a földre. Valami eltalálta a hátam közepét, huss, és kipréselte a tüdőmből az összes levegőt. Hosszú percig hevertünk ott, míg le nem másztam róla, és reszkető térddel feltápászkodtam. Csodálatos érzés volt lélegezni, habár a levegő kesernyés volt a füsttől és a portól. Mintha a rendőrnő mondott volna valamit nekem, de nem hallottam. A szálloda felé fordultam. A szerkezet jó része rogyadozott, ki-be dőlt, az összes üveg-, beton-, acél- és faelem elvált egymástól, miközben a legtöbb fal, amely a belső tereket választotta el egymástól (a szobákat, a fürdőszobákat és a folyosókat), leomlott. Az így keletkező romhalmaz beborította azokat, akik a véletlenszerűen kialakult terekben rekedtek. Most már egyek voltak, a szerkezet, a részei, a lakói. Itt is, ott is állt néhány épületrész, amely egyben maradt. A halandók emelete, a magasföldszint és az előtér szintje valamennyire épségben maradt, habár a recepcióspult körülötti terület megsemmisült. Egy ismerős formát láttam meg, egy koporsót. Az esés hatására leszakadt és elrepült a teteje. Mivel a napsugár rásütött a benne lévő teremtményre, az fel-jajdult, mire én odarohantam. Egy nagyobb darab álmennyezet hevert mellette, és azt emeltem fel a koporsóra. Amint a napfényt elzártam a bent lévő vámpír elől, abbamaradt a nyöszörgés. - Segítség! - kiáltottam. - Segítség! Néhány rendőr közeledett felém. - Még vannak odabent életben lévő emberek és vámpírok! - mondtam. - A vámpírokat le kell takarni. - Először az emberek - mondta az egyik tagbaszakadt veterán. - Persze - helyeseltem gépiesen, noha amint kimondtam, azonnal arra gondoltam, hogy nem a vámpírok hozták ide a bombákat. - De ha betakarnák a vámpírokat, akkor kibírnák, míg a mentők biztonságos helyre szállítják őket. A szálloda egy darabja még állt, pár emelet a déli oldalon. Felnéztem, és megláttam Mr. Cataliadest, aki ott állt az egyik üres ablakkeretben, amelyből kirobbant az üveg. Valahogy sikerült lejutnia a halandók emeletére. Egy ágytakaróba tekert alakot tartott, amelyet a mellére szorított. - Nézzék! - kiáltottam, hogy magamra vonjam a tűzoltók figyelmét. - Nézzék! Azonnal akcióba lendültek, ahogy meglátták az élő embert, akit meg kell menteniük. Ez sokkal nagyobb lelkesedéssel töltötte el őket, mint az, hogy megmentsék a vámpírokat, akik valószínűleg szénné égnek a napfényben, pedig könnyen meg lehetne kímélni őket azzal, ha takarót borítanának rájuk. Megpróbáltam hibáztatni őket, de nem ment. Most először vettem észre a hétköznapi emberek tömegét, akik megálltak az autóikkal, és kiszálltak segíteni - vagy a szájukat tátani. Voltak olyanok is, akik azt kiabálták: - Égjenek csak! Figyeltem, ahogy a tűzoltók felmennek a kosárban, hogy lehozzák a démont és terhét, aztán megfordultam, és elindultam a törmelék között. Egy idő után kezdtem elbágyadni. A halandó túlélők sikoltozása, a füst, a hatalmas porfelhő által eltompított napfény, a rogyadozó épület recsegése-ropogása, a mentőalakulatok izgatott kiáltozása, az érkező, majd működésbe hozott gépek zaja... Telítődtem. Addigra, mivel elemeltem egy sárga mellényt és egy védősisakot, amelyet a mentőalakulat tagjai viseltek, elég közel tudtam menni, és találtam két vámpírt a recepciósterület romjai között. Egyiküket ismertem is. Mindkettejüket beborította az emeletekről aláhulló törmelék. Egy hatalmas falemez maradt meg, az jelezte a recepcióspult helyét. Az egyik vámpír csúnyán összeégett, és fogalmam sem volt, hogy túléli-e, vagy sem. A másik vámpír a nagy falemez
alatt rekedt, és csak a lába meg a keze perzselődött és feketedett meg. Amint segítségért kiáltottam, a vámpírokat azonnal lefedték takaróval. - Két háztömbbel odább van egy épület, azt használjuk a vámpírok elszállásolására mondta a sötétbőrű mentőautósofőr, aki a súlyosabban megsérült vámpírt vitte, és rádöbbentem, hogy ez ugyanaz a nő, mint aki Ericet és Pamet vitte el. A vámpírokon kívül felfedeztem Todd Donatit is, aki alig élt. Pár percig vele maradtam, míg a hordággyal odaértek. A közelében egy halott szobalányt találtam. Szétzúzta a lehulló fal. Az orrom tele volt füstszaggal, amely csak nem akart elmúlni, borzasztó volt. Még a tüdőmet is befedte, gondoltam, és biztosan az életem hátralévő részében füstöt fogok ki- és belélegezni. A bűz az égő építési anyagok, a megperzselt testek és a szétomló vámpírok szagából állt össze. A gyűlölet szaga volt. Olyan sok szörnyűséget láttam, hogy ott és akkor át sem gondoltam az egészet. Hirtelen úgy éreztem, nem tudom tovább folytatni a keresést. Le kellett ülnöm. Elindultam egy kupac felé, amelyet egy hatalmas cső és valami álmennyezet-féle alkotott. Leültem a szélére, és sírni kezdtem. Egyszer csak az egész kupac megindult, én pedig a földön találtam magam, és ott zokogtam tovább. Benéztem a nyíláson, amelyet az elcsúszó törmelék fedett fel. Bill kuporgott odabent, a fél arca megégett. Az a ruha volt rajta, amelyet az előző éjjel viselt. Fölé hajoltam, hogy eltakarjam előle a napot. - Köszönöm - mondta repedezett és véres ajakkal. Néha-néha valamennyire magához tért a nappali álom kábulatából. - Jézusom! - mondtam. - Segítsenek! - kiáltottam, és láttam, hogy két férfi indul felénk egy takaróval. - Tudtam, hogy megtalálsz - mondta Bill -, vagy csak képzeltem? Úgy maradtam abban a furcsa, görnyedt testtartásban. Egyszerűen semmi nem volt a közelben, ami nálam jobban eltakarhatta volna. A szagtól öklendezni kezdtem, de maradtam. Csak azért bírta ki ilyen sokáig, mert véletlenül takarásba került. Habár az egyik tűzoltó elhányta magát, betakarták Billt, és elvitték. Aztán megláttam még egy sárga mellényes alakot, ahogy átvág a törmelékmezőn a mentőautók felé, olyan sietve, ahogy csak lehet anélkül, hogy lábát törné. Élő agyat észleltem, és azonnal felismertem. Átbotorkáltam a romokon, követve annak a férfinak az agyhullámait, akit a legjobban meg akartam találni. Quinn és Frannie laza törmelékkupac alá volt félig betemetve. Frannie nem volt eszméleténél, és a fejét alvadt vér borította. Quinn kába volt, de már kezdett magához térni. Láttam, hogy az arcát beborító porban friss víz vágott utat magának, és rádöbbentem, hogy az imént elsiető alak megitatta Quinnt, és már jött is visszafelé a hordággyal kettejükhöz. Quinn megpróbált rám mosolyogni. Térdre rogytam mellette. - Lehet, hogy meg kell változtatnunk a tervünket, bébi - mondta. - Egy-két hétig gondját kell vi-elnem Frannie-nek. Az anyánk nem kifejezetten egy Florence Nightingale. Próbáltam nem sírni, de olyan volt, mintha bekapcsolták volna bennem a bőgőmasinát, és most képtelen lennék lezárni a könnycsatornáimat. Már nem zokogtam, de még mindig csorogtak a könnyeim. Mekkora hülyeség. - Tedd, amit tenned kell! - nyugtattam meg. - Majd felhívsz, amikor tudsz. Rendben? - Ki nem állhattam az olyanokat, akik folyton azt mondogatták,„rendben?", mintha engedélyt kérnének, de ez van.- Életben vagy, csak ez számít. - Hála neked - mondta. - Ha te nem szólsz, akkor meghalunk. Még a tűzjelző ellenére sem jutottunk volna ki idejében a szobából. Pár lépésre tőlünk halk nyöszörgést hallottam. Quinn is meghallotta. Elkúsztam mellőle, közben arrább toltam egy félbetört vécét és mosdót. És ott, a por- és törmelékréteg és
számtalan nagyobb álmennyezet darab alatt, feküdt Andre, teljesen kiütve. Elég volt egyetlen pillantás, hogy lássam, rengeteg súlyos sérülése van. De sehol sem vérzett. Minden porcikája meg fog gyógyulni. A francba... - Andre az - mondtam Quinn-nek. - Megsebesült, de él. - Ha morcosnak tűntem, nem csoda, mert az is voltam. Egy szép hosszú, élesre tört fadarab hevert a lába mellett, és nagy volt a kísértés. Andre súlyos fenyegetést jelentett a szabad akaratomra, mindenre, amit annyira szerettem az életben. De már éppen elég halált láttam aznap. Odaguggoltam Andre mellé, gyűlöltem, de végül is... Ismertem. Ennek meg kellett volna könnyítenie, de nem könnyítette meg. Guggolva araszoltam ki az alacsony nyílásból, ahol feküdt, és visszasiettem Quinnhez. - Mindjárt visszajönnek értünk - mondta Quinn. Percről percre erősebbnek tűnt. - Most már elmehetsz. - Azt akarod, hogy elmenjek? A szemével mondani akart valamit. De nem tudtam kiolvasni, mit. - Rendben - mondtam habozva. - Megyek. - Már jön a segítség - mondta gyöngéden. – És másokat is megtalálhatsz még. - Rendben - mondtam. Fogalmam sem volt, ezt hogyan fogadjam, majd felálltam. Talán ha két métert távolodtam, amikor hallottam, hogy megmozdul. Ám egy pillanatnyi habozás után folytattam az utam. Visszamentem a nagy teherautóhoz, amelyet idehoztak és leparkoltak a mentőalakulatok parancsnoki központjához közel. A sárga mellény bűvös belépőkártya volt mindenhova, de bármelyik pillanatban kifogyhatott a varázsereje. Valaki egyszer észre fogja venni, hogy benti papucs van rajtam, amely már kezdett szétszakadni, mert nem éppen rommászásra találták ki. Egy nő palackozott vizet nyújtott felém a teherautóból. Reszkető kézzel nyitottam fel. Csak ittam a vizet, csak ittam, és a maradékot az arcomra és a kezemre locsoltam. A hűvös levegő ellenére csodálatos érzés volt. Addigra kettő (vagy négy, vagy hat) óra telhetett el az első robbanás óta. Több mentőcsapatot láttam felszerelésekkel, gépekkel és takarókkal. Körbejártam, hátha találok illetékest, mert meg akartam tudni, hová vitték a többi halandó túlélőt, ám egyszer csak ismerős hangot hallottam a fejemben. Sookie? Barry! Milyen állapotban vagy? Elég ingatagban, de nincs nagy bajom. És te? Ugyanez. Cecile meghalt. Ó, ez szörnyű. Jobb nem jutott az eszembe. Kigondoltam, mit tehetnénk. Mit? Valószínűleg nem tűntem túl érdeklődőnek. Megkereshetjük az életben maradt embereket. Együtt könnyebben menne. Épp ezt csináltam, mondtam neki. De igazad van, együtt erősebbek vagyunk. Mindazonáltal annyira fáradt voltam, hogy valami mélyen bennem már annak a gondolatától is összerogyott, hogy további erőfeszítéseket kellene tennem. Persze hogy megkereshetjük őket, mondtam. Ha ez a halom törmelék akkora lett volna, mint az ikertornyok, nem sikerült volna. De ez a telek kisebb volt, és csak egy épület állt rajta, és ha elkapunk valakit, aki hisz nekünk, akkor van esély. Barryt a parancsnoki központ közelében találtam meg, és megfogtam a piszkos kezét. Fiatalabb volt nálam, de most nem látszott rajta, és szerintem soha többet nem fog gondtalan fiatalemberként viselkedni. Amikor végignéztem a kis park füvén sorban heverő testeken, megláttam Cecile-t és egy nőt, aki akár az a szobalány is lehetett, akivel a folyosón
találkoztam. Itt-ott szétmálló, valamennyire emberforma alakokat is láttam, az oszló vámpírokat. Bármelyiket ismerhettem, de nem tudtam volna megmondani. Ha valakit meg tudunk menteni, egy kis megalázkodás nem nagy ár érte. Így hát Barry és én felkészültünk, hogy megaláznak és kigúnyolnak minket. Először nehéz volt olyasvalakit találni, aki hajlandó egyáltalán meghallgatni minket. A szakemberek folyamatosan az orvosi sátorba vagy a park mellett álló mentőautókhoz akartak irányítani bennünket. A mentőautók menetre készen várták a túlélőket, hogy valamelyik rhodesi kórházba szállítsák őket. Végül ott álltam szemtől szemben egy vékony, ősz hajú férfival, aki kifejezéstelen arccal hallgatott végig. - Én sem gondoltam volna soha, hogy vámpírokat fogok menteni - mondta, mintha ez megmagyarázta volna a döntését, és lehet, hogy így is volt. - Szóval vigyék magukkal ezt a két embert, és mutassák meg nekik, mit tudnak. Tizenöt percet használhatnak fel az értékes idejükből. Ha elvesztegetik, akkor lehet, hogy azzal megölnek valakit. Barry ötlete volt, de most mintha jobban szerette volna, ha én beszélnék helyette. Az arcán koromfoltok éktelenkedtek. Némán megvitattuk, hogyan végezhetnénk a leghatékonyabban a munkánkat, és a végén odafordultam a tűzoltóhoz. - Vigyenek fel minket az egyik kosárban! Csodák csodája, minden további nélkül megtették. Felemelkedtünk a törmelékből, és igen, tudtuk, hogy veszélyes, és igen, felkészültünk a következményekre. Barry és én nem engedtük el egymás kezét, lehunytuk a szemünket, és kitárt elmével kutatni kezdtünk. - Balra vigyen! - mondtam, és a kosárban velünk lévő tűzoltó odaintett a fülkéből irányító kollégájának. - Engem figyeljen! - mondtam, és a férfi ismét felém fordult. - Állj! - mondtam, és a kosár megállt. Folytattuk a kutatást. - Egyenesen alattunk... - szólaltam meg. - Pontosan alattunk. Egy nő, a vezetékneve Santiago. Pár perccel később éljenzés tört ki. Élve találták meg. Ezután megnőtt a népszerűségünk, és többé senki sem kérdezte meg, hogyan csináljuk, mindaddig, míg szépen haladtak a dolgok. A mentőalakulatok életeleme a mentés. Kutyákat is hoztak, és mikrofonokat szereltek fel, de Barry és én gyorsabbak voltunk, és sokkal megbízhatóbb információt szolgáltattunk, mint a kutyák és a mikrofonok. Négy további túlélőt találtunk meg, egy férfit, aki meghalt még az előtt, hogy odaértünk volna hozzá, egy Art nevű pincért, aki imádta a feleségét, és az utolsó pillanatig rettenetesen szenvedett. Art különösen megviselt mindannyiunkat, mert a tűzoltók mindent megtettek azért, hogy kiássák, és meg kellett mondanom nekik, hogy semmi értelme. Természetesen nem hittek nekem, folytatták a feltárást, de közben Art elment. Addigra a keresőket eléggé izgalomba hozta a képességünk, és azt akarták, hogy dolgozzuk végig az egész éjszakát, de Barrynek már fogyott az ereje, és én sem voltam sokkal jobb állapotban. És ami a legrosszabb, kezdett sötétedni. - A vámpírok nemsokára felébrednek - emlékeztettem a tűzoltóparancsnokot. Bólintott, majd rámnézett, és várta a további magyarázatot. - Erős fájdal-maik lesznek - tettem hozzá. Még mindig nem értette.- Azonnal vérre lesz szükségük, és nem fognak tudni uralkodni magukon. Nem küldeném ki a romok közé egyedül az embereket - fejtettem ki még jobban, mire a férfi elgondolkodott. - Úgy gondolják, hogy nem mind halt meg? Őket nem tudják megtalálni? - Nos, éppenséggel nem. A vámpírokat nem. A halandókat igen. De az élőhalottakat nem. Az ő agyuk nem ad ki, izé, hullámokat. Mennünk kell. Hol vannak a túlélők? - Mindannyian a Thorne épületben vannak, odalent - mondta, és lemutatott. - Az alagsorban.
Megfordultunk, hogy megyünk. Mostanra Barry karját a vállamra vetette, és nem azért, mert annyira szeretett. Szüksége volt a támaszra. - Hadd írjam fel a nevüket és címüket, hogy a polgármester megköszönhesse - mondta az ősz hajú férfi, és máris készenlétbe helyezte a tollat és a jegyzetfüzetet. Ne! Mondta Barry, és én azonnal becsuktam a számat. Megráztam a fejem. - Köszönjük, inkább ne... - mondtam. Gyorsan belestem a férfi fejébe, teljesen megrészegedett attól, hogy segítettünk, és még többet akart. Hirtelen megértettem, Barry miért állított le olyan gyorsan, habár gondolatolvasó társam olyan fáradt volt, hogy ő maga már képtelen volt hangosan szólni. A kérésem nemsokat ért el nála. - Vámpíroknak dolgoznak, de nem akarnak kiállni azok közé, akik segítséget nyújtottak ezen a szörnyű napon? - Pontosan - válaszoltam. - Így valahogy. Mérges lett rám, és egy pillanatig azt hittem, tovább erőlteti majd a kérdést, például kikapja a zsebemből az irattárcám, börtönbe küld, vagy valami. Ehelyett kelletlenül bólintott, majd fejével a Thorne épület felé biccentett. Valaki majd megpróbálja kideríteni, mondta Barry. Valaki ki akar majd használni minket. Felsóhajtottam, és alig volt erőm több levegőt belélegezni. Bólintottam. Igen, biztos lesz valaki, aki nem adja fel. Ha bemegyünk a menedékhelyre, valaki lesz ott, aki figyel bennünket, és meg fogja kérdezni a nevünket valakitől, aki felismer minket, és utána már csak idő kérdése lesz. Fogalmam sem volt, hogyan kerülhettük volna el, hogy odamenjünk. Segítségre volt szükségünk, meg kellett találnunk a csoportunkat, ki kellett találnunk, miként és mikor hagyhatjuk el a várost, és ki kellett derítenünk, ki halt meg, és ki maradt életben. Megpaskoltam a farzsebemet, és nagy meglepetésemre a mobilom még mindig megvolt, sőt le sem merült. Felhívtam Mr. Cataliadest. Ha valaki rajtamkívül mobillal jött ki a Gízai Piramis Hotelból, akkor az az ügyvéd. - Igen - mondta óvatosan. - Miss St... - Pszt! - szisszentem fel. - Ne mondja ki a nevem hangosan! - Tisztára paranoiás lettem. - Rendben. - Segítettünk nekik idelent, és most még jobban meg akarnak ismerni bennünket mondtam, és roppant okosnak éreztem magam, hogy ilyen fegyelmezetten beszélek. Nagyon fáradt voltam. - Barryvel azelőtt az épület előtt állunk, ahol maga is van. Máshova kell mennünk. Túl sokan írogatnak listákat odabent, nem? - Elég népszerű elfoglaltság, igen - érkezett a válasz. - Ön és Diantha jól vannak? - Dianthát nem találták meg. Elszakadtunk egymástól. Pár másodpercig egy szót sem szóltam. - Sajnálom. Kit cipelt, amikor megmentették? A királynőt. Ő is itt van, habár súlyosan megsebesült. Nem találjuk Andrét. Elhallgatott. - És még kiről tud valamit? - kérdeztem, mert nem bírtam megállni. - Gervaise meghalt. Eric, Pam, Bill... megégtek, de itt vannak. Cleo Babbitt is itt van. Rasult nem láttam. - Jake Purifoy is ott van? - Őt sem láttam. - Mert ha véletlenül meglátja, jobb, ha tudja, Jake részben felelős a történtekért, ő is benne volt a testvériség összeesküvésében. - Aha - vette tudomásul Mr. Cataliades. - Ó, igen, ezt tényleg jobb, ha tudom. Johan Glassportot különösképp érdekelni fogja, mivel több bordája és az egyik kulcscsontja is
eltört. Nagyon, nagyon dühös.- Sok mindent elmondott Johan Glassport álnok természetéről, hogy Mr. Cataliades el tudta róla képzelni, hogy ugyanolyan bosszúszomjas, mint egy vámpír. - Honnan jött rá egyáltalán, hogy összeesküvésről van szó, Miss Sookie? Elmeséltem az ügyvédnek, amit Clovache-tól hallottam, úgy gondoltam, mivel ő és Batanya visszatért oda, ahonnan jöttek, ez nem gond. - Úgy látszik, Isaiah királynak megtérült a befektetés, hogy felbérelte őket. - Cataliades inkább töprengőnek tűnt, mint irigynek. - Isaiah itt van, és egy karcolás sem esett rajta. - Keresnünk kell egy helyet, ahol kialudhatjuk magunkat. Megmondaná Barry királyának, hogy velem van? - kérdeztem, mert tudtam, hogy le kell tennem, és tervet kell kovácsolnunk. - Túlságosan sok a sérülése, hogy beszélni tudjon. Nincs eszméleténél. - Értem. Akkor valakinek a texasi csoportból. - Látom Joseph Velasquezt. Rachel meghalt. - Mr. Cataliades nem bírta megállni, egyszerűen minden rossz hírt közölnie kellett velem. - Cecile, Stan asszisztense is meghalt - mondtam. - Most hova mennek? - kérdezte Cataliades. - Nem tudom, mitévők legyünk - sóhajtottam. Kimerültnek és reménytelennek éreztem magam, és túl sok rossz hírt hallottam, és túlságosan elgyötört voltam ahhoz, hogy még egy kört tegyek. - Küldök magukért egy taxit - ajánlotta fel Mr. Cataliades. - Az egyik kedves önkéntestől biztos tudok szerezni egy telefonszámot. Mondják azt a sofőrnek, hogy a mentőalakulat tagjai, és a legközelebbi olcsó hotelba szeretnének menni. Van hitelkártyája? - Igen, és normál bankkártyám is - mondtam, é sáldottam az eszem, hogy az utolsó pillanatban a kis irattárcát is begyömöszöltem a zsebembe. - Nem, várjon csak! Ha használja, könnyen lenyomozhatják. Készpénz? Megnéztem. Hála jobbára Barry pénzének, közösen volt százkilencven dollárunk. Mondtam Mr. Cataliadesnek, hogy ebből biztosan telik egy szobára. - Akkor éjszakára szálljanak meg egy hotelban, és holnap hívjanak fel megint! Kimondhatatlanul elgyötörtnek hangzott. - Köszönöm az ötletet. - Köszönöm a figyelmeztetést - mondta az udvarias démon. - Mind halottak lennénk, ha ön és a hordár nem ébresztenek fel minket. Levettem a sárga mellényt és a védősisakot. Barry és én többé-kevésbé egymásra támaszkodva botorkáltunk tovább. Találtunk egy betontömböt, amelynek nekitámaszkodhattunk egymást átkarolva. Megpróbáltam elmondani Barrynek, hogy miért csináljuk ezt az egészet, de nem érdekelte. Féltem, hogy a helyszínen dolgozó valamelyik tűzoltó vagy rendőr bármelyik pillanatban észrevesz minket, vagy megáll mellettünk, hogy megkérdezi, mit csinálunk, hova megyünk és kikvagyunk. Szinte rosszul lettem a megkönnyebbüléstől, amikor észrevettem a lassan közeledő taxit az ablakon kibámuló sofőrrel. Biztosan értünk jött. Szabad kezemmel vadul integetni kezdtem. Még soha életemben nem intettem le taxit. Olyan volt, mint a moziban. A taxisofőr, egy csontsovány guyanai pasi, nem repesett az örömtől, hogy ilyen koszos utasokat kell szállítania, de képtelen lett volna ott hagyni két ennyire ágrólszakadt embert. A legközelebbi „olcsó" szálloda másfél kilométerrel beljebb volt a városban, messze a víztől. Ha lett volna erőnk, akkor lesétálhattuk volna a távot. Legalább a taxi nem került túl sokba. A recepciósokat még ebben a középkategóriás hotelban is elrettentette a kinézetünk, viszont ez a nap mégiscsak azoknak a megsegítéséről szólt, akiket érintett a robbantás. Olyan árért kaptunk szobát, amitől a szívbaj kerülgetett volna, ha nem láttam volna a Piramis szobaárait. A szoba maga nem volt nagyszám, de nem is volt sok mindenre szükségünk. Egy szobalány kopogtatott rögtön az után, hogy bementünk, és azt mondta, szeretné kimosni a
ruháinkat, mivel nincs nálunk váltás. A földet nézte, amikor ezt mondta, hogy ne hozzon zavarba. Igyekeztem nem elbőgni magam a kedvessége láttán. Végignéztem az ingemen és a nadrágomon, és egyet kellett vele értenem. Barryhez fordultam, de ő addigra már kidőlt. Betámogattam az ágyba. Kellemetlenül érintett, mert olyan volt, mintha egy vámpír teste lett volna, és az ajkamat egész végig összeszorítva tartottam, míg vetkőztettem az ernyedt testű férfit. Aztán lehúztam a saját ruháimat is. Találtam egy műanyag zsákot, amelybe mindent beletettem, majd kiadtam a mocskos ruhát a szobalánynak. Fogtam a mosdókendőt, és letöröltem Barry arcát, kezét és lábát, majd betakartam. Le kellett zuhanyoznom, és hálát adtam istennek az ingyen samponért, szappanért, hajkondicionálóért és testápolóért. A meleg és hideg vezetékes vízért is hálát adtam istennek, főleg a meleg vízért. A kedves szobalány két fogkefét és egy kis tubus fogkrémet is adott, és végre kisikálhattam a számból a hamu ízét. A mosdóban kimostam a bugyimat és a melltartómat, és törülközőbe csavartam, mielőtt kiterítettemvolna száradni őket. Barry minden ruháját odaadtam a szobalánynak. Végül nem maradt semmi dolgom, és bemásztam az ágyba Barry mellé. Most, hogy finom illatot árasztottam, rögtön feltűnt, hogy Barry viszont nem,de ez már nem az én bajom volt, ugye? Semmi pénzért nem ébresztettem volna fel. Hátat fordítottam neki, végig gondoltam, milyen ijesztő volt az a hosszú, üres folyosó - hát nem vicces, hogy ez csapódott le bennem félelmetesként egy ilyen borzalmakkal teli nap után? A szállodai szoba annyira csendes volt a robbanás okozta zűrzavar után, az ágy annyira kényelmes, és nekem is annyival jobb illatom volt, és szinte nem fájt semmim. Elaludtam, de nem álmodtam.
18. fejezet
Tudom, hogy vannak sokkal rosszabb dolgok is annál, mint hogy meztelenül ébredsz az ágyban olyasvalaki mellett, akit alig ismersz. Ám amikor a szemem másnap felnyitottam, öt hosszú percig semmire sem tudtam gondolni. Tudtam, hogy Barry ébren van. Észre lehet venni, amikor az agy hirtelen bekapcsol. Nagy megkönnyebbülésemre kicsusszant az ágyból,és egy szót sem szólva ment be a fürdőszobába. Hamarosan hallottam a vízcsobogást, ahogy megengedte a zuhanyt. A tiszta ruháink a kilincsen, egy zsákban lógtak, a friss USA Today társaságában. Miután sietve felvettem a ruhámat, kiterítettem az újságot a kisasztalon, míg főztem egy kanna ingyen kávét. A zsákot, amelyben benne hagytam Barry tiszta ruháit, beadtam neki a fürdőszobába, miután megráztam egy kicsit, hogy felhívjam rá a figyelmét. Megnéztem a szobaszerviz étlapját, de nem volt elég készpénzünk, hogy bármit is rendeljünk. A tőkénk egy részét félre kellett tennünk a taxira, mert fogalmam sem volt, mi lesz a következő lépésünk. Barry kijött, ugyanúgy felfrissülve, mint én előző este. Meglepetésemre kaptam tőle egy puszit, majd odaült szemben velem a saját hőtartó poharával, amelyben a kávéra halványan hasonlító lötty gőzölgött. - Nem sok mindenre emlékszem tegnap estéről - szólalt meg. - Elmondanád, miért vagyunk itt? - Elmondtam. - Micsoda jó ötlet volt a részemről - mondta.
- Egészen el vagyok ájulva magamtól. Felnevettem. Talán egy kis férfiúi csalódást érzett,
hogy előbb dőlt ki, mint én, de legalább tud magán nevetni. - Szóval fel kellene hívnunk a démonügyvédet? Bólintottam. Már tizenegy felé járt, szóval bátran telefonálhattam. Az ügyvéd azonnal felvette. - Túl nagy a hallgatóság körülöttem - mondta bevezetés nélkül. - És tudom, hogy ezek a telefonok nem túl biztonságosak. Ügy értem, a mobilok. - Rendben. - Szóval nemsokára elmegyek önökhöz, viszek néhány szükséges dolgot. Hol vannak pontosan? Kicsit nyugtalan lettem, mivel egy démon könnyen feltűnt az embereknek, de azért megadtam a hotel nevét és a szobaszámot, Mr. Cataliades pedig a türelmemet kérte. Egészen jól éreztem magam, míg ezt nem mondta, mert akkor hirtelen rettenetesen remegni kezdtem legbelül. Olyan volt, mintha szökésben lennénk, pedig semmivel sem érdemeltük ki. Átolvastam az újságot, amely szerint a Piramisban történt katasztrófa egy „robbanás sorozat" következménye volt, amelyet Dan Brewer, az állam terroristaelhárítási főnöke, több bombának tulajdonított. A tűzoltóparancsnok kevésbé közlékeny volt: „A nyomozás folyamatban." Piszkosul reméltem. - Amíg várakozunk, szeretkezhetnénk – mondta Barry. - Sokkal jobban bírtalak, míg nem voltál magadnál... - válaszoltam. Tudtam, hogy Barry csak el akarja terelni a gondolatait bizonyos dolgokról, de akkor is. - Te vetkőztettél le az este? - kérdezte sanda pillantással. - Igen, én voltam a szerencsés - mondtam. Rámosolyogtam, még magamat is megleptem vele. Amikor kopogtattak, mindketten úgy bámultunk az ajtóra, mint a megriadt őzek. - A démonod - jegyezte meg Barry rövid agyhullám-ellenőrzés után. - Aha - dörmögtem, és felálltam, hogy ajtót nyissak. Mr. Cataliadest nem szolgálta ki szobalány, mint minket, ezért még mindig az előző éjjel összemocskolódott ruha volt rajta. Viszont sikerült méltóságteljesnek mutatkoznia, és a keze meg az arca tiszta volt. - Mondja, kérem, hogy vannak a többiek? - kérdeztem. - Sophie-Anne elveszítette mindkét lábát, és nem tudom, visszanő-e valaha is. - Ó, jesszusom! - mondtam megborzongva. Sigebert kiküzdötte magát a törmelék alól sötétedés után - folytatta Mr. Cataliades. - Egy biztonságot nyújtó üregben bújt meg a mélygarázsban, ott kötött ki a robbanások után. Gyanítom, hogy talált valakit, akiből ihatott, mert sokkal egészségesebb volt, mint kellett volna. De ha így történt is, a holttestet belehajíthatta az egyik tűzbe, mert eljutott volna hozzánk a hír, hogy egy lecsapolt embert találtak. Reméltem, hogy a „donor" valamelyik testvériségtag volt. - A királya - fordult Mr. Barryhez - olyan súlyos sérüléseket szerzett, hogy akár tíz évbe is telhet, mire felgyógyul. Míg a helyzet nem rendeződik, Joseph veszi át az irányítást, habár nemsokára ki fogják hívni. A király gyermeke, Rachel, meghalt, talán Sookie említette is... - Sajnálom - mondtam. - De túl sok volt a rosszhír, hogy az összeset fel tudjam sorolni. - És Sookie elmondta nekem, hogy a halandó Cecile elhunyt. - És Dianthával mi történt? - kérdeztem pillanatnyi habozás után. Nagy jelentősége lehet, hogy Mr.Cataliades nem említette meg az unokahúgát. - Eltűnt - mondta kurtán. - És az a mocsok alak, az a Glassport, megúszta pár horzsolással. - Nagyon sajnálom mindkettőt - jegyeztem meg.
Barry mintha lebénult volna. Nyegle természete legutolsó morzsája is eltűnt. Kisebbnek látszott, ahogyott ült az ágy szélén. A pimasz kölyök, akivel a Piramis előterében találkoztam, visszavonult, legalábbis egy időre. - Gervaiseről meséltem - folytatta Mr. Cataliades.- Ma reggel azonosítottam a barátnője holttestét. Mi volt a neve? - Carla. A vezetéknevére nem emlékszem. Majd eszembe jut. - A keresztneve valószínűleg elég lesz az azonosításához. Az egyik halott zsebében, aki a szálloda egyenruháját viselte, egy számítógépes listát találtak. - Nem mind voltak benne - mondtam némi meggyőződéssel. - Természetesen nem - mondta Barry. - Csak néhányan. Egyként néztünk rá. - Honnan tudod? - kérdeztem. - Véletlenül hallottam őket. - Mikor? - Előző este. Az ajkamba haraptam. Erősen. - És mit hallott? - kérdezte Mr. Cataliades kimérten. - Stannel voltam azon a... tudja, az adok-veszek gyűlésen. Feltűntek nekem a pincérek, és onnantól kezdve kezdtek elkerülni, aztán figyeltem, vajon Sookie-t is elkerülik-e. Szóval azt gondoltam: „Tudják, mi vagy, Barry, és van valami, amiről nem akarják, hogy tudj. Jobb, ha utána nézel." Találtam egy jó kis helyet, az egyik műpálma mögött a személyzeti ajtó közelében, ahol meglapultam, és belehallgathattam abba, mit gondoltak. Hangosan semmit sem mondtak, rendben? - Pontosan ki tudta venni a mi gondolatainkat is. - Olyan volt, hogy „jól van, elkapjuk azokat a vámpírokat, hogy ott rohadnának meg, és ha a halandó rabszolgáikból is megölünk párat, hát ez van, majd kiheverjük valahogy. Maguknak köszönhetik." Csak ültem ott, és néztem. - Nem, nem tudtam, mikor és mit akarnak tenni! Úgy feküdtem le, hogy nyomasztott, amit hallottam,hogy mi lehet a terv, és amikor sehogy sem tudtam elaludni, feladtam a próbálkozást, és szóltam neked. És megpróbáltunk mindenkit kijuttatni - mondta, és sírva fakadt. Odaültem mellé, és átkaroltam. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék. Természetesen tudhatta, mit gondolok. - Igen, bárcsak előbb mondtam volna – mondta elcsukló hangon. - Igen, rossz döntést hoztam. De azt gondoltam, ha előbb beszélek, mint ahogy biztosan tudok valamit, a vámpírok rájuk vetik magukat, és lecsapolják őket, vagy azt akarják, hogy mutassam meg, ki tudott róla és ki nem. Ezt képtelen lettem volna megtenni. Hosszú csend következett. - Mr. Cataliades. Látta Quinnt? - kérdeztem, hogy megtörjem a csendet. - A halandók kórházában van. Nem tudta megakadályozni, hogy odavigyék. - Meg kell látogatnom. - Mennyire félnek attól, hogy a hatóságok megpróbálják kikényszeríteni az együttműködésüket? Barry felkapta a fejét, és rám nézett. - Meglehetősen - mondtuk egyszerre. - Ez volt az első alkalom, hogy a Bon Temps-ieken kívül megmutattam valakinek, mit tudok - mondtam. - Nekem is - Barry a kézfejével törölte meg a szemét. - Látnod kellett volna a pasas arcát, amikor végre elhitte, hogy meg tudjuk találni a bent rekedteket. Azt hitte, valami médiumok vagy mik vagyunk, és nem tudta felfogni, hogy mi az élő agy által kibocsátott hullámokat érzékeljük. Semmi misztikus.
- De teljesen rákattant az ötletre, amikor hinni kezdett - tettem hozzá. - Hallani lehetett a fejében, hogy már töri a fejét, hány módon tehetnénk magunkat hasznossá a mentésekben, a kormánynak a konferenciákon, a rendőrségi vallatásokon. Mr. Cataliades ránk meredt. Nem tudtam kivenni az összes zavaros démongondolatát, de elég sok volt belőle. - Elveszítjük a befolyásunkat a saját életünk felett - mondta Barry. - Én szeretem az életemet. - Én azt hiszem, sok embert megmenthetnék - néztem rá. Csak eddig soha nem jutott az eszembe. Sosem kerültem olyan helyzetbe, mint a tegnapi. Őszintén reméltem, hogy többet nem is fogok. Vajon mekkora az esélye annak, hogy ismét ott találom magam egy katasztrófa kellős közepén? Kénytelen leszek feladni a munkám olyan emberek között, akik fontosak nekem, csak azért, hogy messzi helyeken idegeneknek dolgozzam? Megborzongtam, amikor ezt végig gondoltam. Valami megfagyott bennem, amikor rájöttem, hogy az, hogy Andre kihasznált, csak a kezdete valaminek az ilyen és ehhez hasonló helyzetekben. Ahogy Andre is, mindenki birtokolni akar majd. - Nem - mondtam végül. - Nem fogom megtenni. Talán önző vagyok, és bajt hozok a saját fejemre, de nem fogom megtenni. Nem hiszem, hogy eltúlozzuk, mennyire rossz lenne ez nekünk. Egy cseppet sem túlozzuk el... - Akkor nem valami jó ötlet elmenni a kórházba - mondta Cataliades. - Tudom, de akkor is muszáj. - Akkor a reptér felé menet beugorhat. Barryvel kihúztuk magunkat ültünkben. - Három óra múlva indul egy Anubis-járat. Először Dallasba megy, és onnan Shreveportba. A királynő és Stan együtt fizetik ki. Mindkét csoport túlélői felszállnak a gépre. A rhodesi lakosok használt koporsókat adományoztak az útra. - Mr. Cataliades elhúzta a száját, és nem hibáztathattam érte. - Itt az összes készpénz, amit nélkülözni tudunk folytatta, és egy köteg bankjegyet nyújtott felém. - Idejében érjenek ki az Anubis-terminálra, és mindketten hazajönnek velünk. Ha nem érnek ki, akkor azt fogom feltételezni, hogy valami történt, ami miatt nem tudtak odaérni, és akkor más megoldást kell találniuk. Tudjuk, hogy sokkal tartozunk önöknek, de haza kell vinnünk a sebesültjeinket, és a királynő hitelkártyája is odaveszett a tűzben, sok mással együtt. Fel kell hívnom a bankját, hogy milyen szolgáltatást tudnak nyújtani ebben a szükséghelyzetben, de ez időbe telik. Ez eléggé érzéketlennek tűnt, de végül is Mr. Cataliades nem a legjobb barátunk volt. Mivel ő volt a királynő nappali ügyintézője, elég sok dolga volt, és még rengeteg problémát meg kellett oldania. - Rendben - mondtam. - Jut eszembe, Christian Baruch is a menedékhelyen van? Az ügyvéd arca megkeményedett. - Igen. Habár valamelyest megégett, Andre távollétében a királynő körül legyeskedik, mintha át akarná venni Andre helyét. - Át is akarja venni. Ő szeretne lenni Louisiana királynőjének következő férje. - Baruch? - Cataliades akkor sem lehetett volna ennél gúnyosabb, ha egy manó pályázott volna erre a feladatra. - Erős túlzásokba esett. - Andrénak már beszéltem róla. Most megint el kellett magyaráznom. - Ezért tette oda a Dr. Pepper-bombát - fejeztem be öt perccel később. - Ezt honnan tudja? - kérdezte Mr. Cataliades. - Rájöttem ebből-abból - válaszoltam szerényen. Felsóhajtottam. Most jön a kellemetlen része. - Megtaláltam tegnap a regisztrációspult alatt. Egy másik vámpír is volt vele, aki csúnyán megégett. Azt nem tudom, az a másik ki lehetett. És ugyanott volt Todd Donati, a biztonságiak főnöke is. Élt, de csúnyán megsebesült. És volt egy halott szobalány is. - Ismét
éreztem, ahogy végigsöpör rajtam a kimerültség, éreztem a borzalmas szagot, megint azt a füstös levegőt lélegeztem be. - Baruch természetesen nem volt ébren. Nem voltam egészen büszke erre, és a kezemet néztem. - Szóval megpróbáltam belenézni Todd Donati gondolataiba, hogy lássam, milyen erős fájdalmai vannak. Gyűlölte Baruchot, és hibáztatta is. Ez alkalommal hajlandó volt őszinte lenni. Most már nem volt munkája, ami miatt aggódhatott. Todd elmondta nekem, hogy újra meg újra végignézte a biztonsági kamerák felvételeit, és a végén rájött, kit lát. A főnöke ugrott fel, hogy egy rágóval eltakarja a kamerát, és elhelyezhesse a bombát. Amint rájött erre, Donati tudta, hogy Baruch rá akar ijeszteni a királynőre, hogy ne érezze magát biztonságban, és ezért új férjet válasszon. És ez lett volna Christian Baruch. De találja ki, miért akarja elvenni a királynőt! - El sem tudom képzelni - mondta Mr. Cataliades végtelenül megdöbbenve. - Azért, mert új vámpírszállodát akar nyitni New Orleansban. A Véres negyedet elöntötte az árvíz, ezért be kellett csukni, és Baruch úgy gondolta, újjáépítheti,és ismét megnyithatja.
- De Baruchnak semmi köze sem volt a többi bombához? - Ezt egyáltalán nem hinném, Mr. Cataliades. Szerintem a testvériség volt, ahogy tegnap
is mondtam. - Akkor ki ölte meg az arkansasi vámpírokat? - kérdezett közbe Barry. - Ezt is a testvériség csinálta? Nem, várj csak... Miért tették volna? Nem mintha fennakadnának pár vámpír megölésén, de azt tudniuk kellett, hogy a vámpírok valószínűleg elpusztulnak a nagy robbanásban. - Túl sok gonosztevővel van dolgunk - mondtam. Mr. Cataliades, van bármi elképzelése arról, ki ölhette meg az arkansasi vámpírokat? egyenesen Mr. Cataliades szemébe néztem. - Nincs - válaszolta. - Ha lenne, akkor sem mondanám ki hangosan, soha. Úgy gondolom, a barátja sérüléseire kellene koncentrálnia, és hazamennie a városába, nem pedig három személy halála miatt aggódni annyi más mellett. Nem különösebben aggódtam a három arkansasi vámpír halála miatt, de nagyon jó ötletnek tűnt megfogadni Mr. Cataliades tanácsát. Volt egy kis időm elgondolkodni a gyilkosságokról, és már rég arra jutottam, hogy a legtöbbször a legegyszerűbb válasz a legjobb. Ki gondolta, hogy jó eséllyel elmarad a tárgyalás, ha Jennifer Catert elhallgattatják? Ki készítette elő az utat, hogy bebocsátást nyerjen Jennifer szobájába, egy sima telefonhívással? Ki beszélgethetett el jó hosszan az alattvalóival telepatikus úton, mielőtt mesterségesen előidézte volna azt a nagy felhajtást a villámlátogatásával? Kinek a testőre lépett ki a lépcsőház ajtaján, épp amikor elhagytuk a lakosztályt? Tudtam, ahogy Mr. Cataliades is tudta, Sophie-Anne gondoskodott arról, hogy Sigebertet beengedjék Jennifer Cater szobájába, azzal, hogy letelefonált, és azt mondta Jennifernek, hogy ő maga már indul is. Jennifer kinézett a kukucsnyíláson, megismerte Sigebertet, és azt feltételezte, hogy a királynő ott áll mögötte. Sigebert, amint belépett, előkapta a kardját, és ott helyben megölt mindenkit. Aztán visszasietett a lépcsőn, hogy még idejében megjelenjen, és lekísérhesse a királynőt a hetedik emeletre. Ismét bement a szobába, hogy oka legyen annak, hogy a szaga ott van a levegőben. És én akkor semmit sem sejtettem.
Mekkora sokk lehetett Sophie-Anne számára, amikor Henrik Feith élve bukkant fel, de a probléma hamarosan megoldódott, amikor elfogadta a védelmét. A baj akkor ütötte fel a fejét ismét, amikor valaki rábeszélte a férfit, hogy mégis vádolja meg a királynőt. Aztán, csodálatos módon, megint megoldódott a gond, az ideges kis vámpírt lemészárolták a bíróság szeme láttára. - Pedig tényleg érdekelne, hogyan bérelték fel Kyle Perkinst - jegyeztem meg. - Tudnia kellett, hogy a halálba megy ezzel a küldetéssel. - Talán - mondta Mr. Cataliades óvatosan. - Az is lehet, hogy eleve arra készült, hogy napvilágra megy. Lehet, hogy látványos és érdekes módot keresett arra,hogy eltávozzon, s így pénzbeli juttatást hagyott örökül halandó leszármazottai számára. - Furcsa, hogy pont a saját csoportunk egyik tagja küldött nyomozni utána - mondtam semleges hangon. Aha, nem mindenkinek kell mindent tudnia - mondta Mr. Cataliades ugyanolyan semleges hangon. Barry természetesen hallotta a gondolataimat, de azt nem értette, Mr. Cataliades mit mondott, de nembaj. Butaság, hogy jobban éreztem magam attól, hogy Eric és Bill nem tudott a királynő háttérben lévő kisded játékáról. Nem mintha ők maguk nem lettek volna képesek kisded játékokat űzni, de nem hiszem, hogy Eric elküldött volna árnyékot kergetni az íjászpályára, ahol Kyle Perkins edzett, ha tudta volna, hogy maga a királynő bérelte fel Perkinst. A szegény nő ott a pultnál azért halt meg, mert a királynő nem mondta meg a bal kezének, hogy mit csinál a jobb. Elgondolkoztam, mi történt a másik halandóval, azzal, aki összehányta a gyilkosság helyszínét, azzal, akit felbéreltek, hogy vigye ki Sigebertet és Andrét a pályára... miután én olyan átgondoltan üzenetet hagytam nekik, hogy szóljunk, Barryvel mikor megyünk vissza a bizonyítékért. Saját kezemmel pecsételtem meg a nő sorsát azzal az üzenettel. Mr. Cataliades távozott, miután szokásos ragyogó mosolyával kezet rázott velünk. Még egyszer elismételte, hogy siessünk ki a reptérre. Sookie... - szólalt meg Barry. Igen? Én tényleg nagyon fel szeretnék szállni arra a repülőre. Tudom. És veled mi lesz? Szerintem én nem vagyok rá képes. Mármint egy gépen utazni velük. Mindannyian megsérültek - mondta Barry. Igen, de ez nem kárpótol. Arról gondoskodtál, nem? Nem kérdeztem meg, mégis mire gondol. Tudtam, mi az, amit megtudhat az agyamból. Amennyire tőlem telt - mondtam. Az is lehet, hogy én meg veled nem akarok egy gépen utazni - jegyezte meg Barry. Természetesen fájt, de azt hiszem, megérdemeltem. Megvontam a vállam. Ezt saját magadnak kell eldöntened. Mindannyian mással tudunk megbékélni. Barry átgondolta, amit mondtam. Igen... Tudom. De per pillanat jobb, ha külön utakra térünk. Indulok a reptérre, és ott ütöm el az időt indulásig. Te a kórházba mész? Túl óvatos voltam, hogy megmondjam neki. Nem tudom - mondtam. - De csak találok egy kocsit vagy buszt, amellyel haza tudok menni.
Barry megölelt, akármennyire feldúlták is a döntéseim. Éreztem a szeretetét és a megbánást a szívében.Viszonoztam az ölelését, ő is meghozta a saját döntéseit. Tíz dollárt adtam a szobalánynak, amikor gyalog elindultam, úgy öt perccel azután, hogy Barry beszállta taxiba. A szállodától két saroknyira megkérdeztem egy járókelőt, hogy hogyan jutok el a Szent Kozma Kórházba. Messze, tíz saroknyira volt, de kellemes volt az idő, hűvös, és a levegő friss, és a nap is sütött.Örültem, hogy egyedül lehetek. Gumitalpú papucsot viseltem ugyan, de csinos ruhát, és tetőtől talpig tiszta voltam. Útban a kórház felé megettem egy hot dogot, amelyet az egyik utcai árustól vettem, és ez is olyasvalami volt, amit még sosem csináltam. Egy másik árustól beszereztem egy formátlan kalapot, és begyűrtem alá a hajam. Ugyanaz a pasas akciós napszemüveget is árult. Mivel hétágra sütött a nap és a szél is erősen fújt a tó felől, az összeállítás nem hatott túl furcsának. A Szent Kozma régi, hatalmas épület volt, a külső fala telis-tele bonyolult díszítőelemekkel. Érdeklődtem Quinn állapotáról, és az egyik nő, aki a látogatók számára fenntartott információspultnál ült, azt mondta, hogy nem adhat felvilágosítást. Ahhoz viszont, hogy megnézze, vajon ebbe a kórházba hozták-e, bele kellett lapoznia a nyilvántartásba, és a gondolataiból megtudtam a szobaszámot. Megvártam, míg mind a hárman új látogatókkal kezdtek foglalkozni, besurrantam az egyik liftbe, és felmentem. Quinn a tizedik emeleten feküdt. Ilyen hatalmas kórházat még sosem láttam, és ilyen forgalmasat sem. Könnyű volt céltudatosan lépkednem, mintha tudtam volna, hová megyek. Quinn szobája előtt nem volt őr. Halkan bekopogtam, de semmi hang nem jött bentről. Nagyon finoman toltam be az ajtót, és beléptem. Quinn az ágyban aludt, gépekre volt kötve, és csövek lógtak ki belőle. Mivel gyorsan gyógyuló alakváltó volt, a sérülései biztosan súlyosak voltak. A húga ült mellette. Könyökölve támasztotta meg bekötözött fejét, amelyet azonnal felkapott, amikor észlelte a jelenlétemet. Levettem a napszemüveget és a kalapot. - Te vagy az... - mondta. - Igen, én. Sookie. Minek a beceneve a Frannie? - Igazából Francine, de mindenki Frannie-nek hív. - Ahogy ezt mondta, fiatalabbnak tűnt. Habár örültem, hogy már nem annyira ellenséges, úgy döntöttem, jobb, ha azon az oldalon maradok, ahol megálltam. - Hogy van Quinn? - kérdeztem, és állammal az alvó férfi felé böktem. - Néha felébred, de azonnal vissza is alszik. - Rövid csend következett, mert ivott az éjjeliszekrényre helyezett fehér műanyag pohárból. – Amikor felébresztetted, engem is felkeltett - folytatta hirtelen. - Elindultunk lefelé a lépcsőn. De egy nagy plafondarab ráesett, a padló eltűnt alólunk, és én arra tértem magamhoz, hogy az egyik tűzoltó azt meséli, hogy egy bolond nő talált meg, mert még életben voltam, utána pedig egy csomó vizsgálatot végeztek el rajtam, és Quinn azt mondta, hogy addig vigyáz rám, míg jobban leszek. Aztán mondták meg, hogy Quinn mindkét lába eltört. Megláttam egy üres széket, és lerogytam rá. A lábam egyszerűen kiment alólam. - Mit mond az orvos? - Melyik? - kérdezte Frannie morcosan. - Bármelyik. Mindegyik. - Megfogtam Quinn egyik kezét. Frannie majdnem kinyúlt felém, mintha azt hitte volna, bántani fogom a bátyját, de megnyugodott. Azt a kezét fogtam meg, amelyből nem álltak ki csövek, és sokáig tartottam a kezemben. El sem hiszik, hogy ilyen gyorsan javul az állapota - mondta Frannie épp akkor, amikor úgy gondoltam, hogy ezek szerint már nem is fog válaszolni. – Ami azt illeti, csodát emlegetnek. Most majd fizetnünk kell valakinek, hogy tüntesse el a kartonját a rendszerből. Lenőtt haja csupa csomó volt, és a testét még mindig a robbanás mocska borította.
Menj és vegyél magadnak valami ruhát, aztán gyere vissza, és zuhanyozz le! javasoltam. - Majd én itt maradok mellette. - Tényleg a barátnője vagy? - Igen, az vagyok. - Azt mondta, hogy valami bajod volt. - Igen... van is, de nem vele. - Hát jó. Akkor megyek. Van pénzed? - Nem sok, de valamennyit tudok nélkülözni. Odaadtam neki hetvenöt dollárt. - Rendben, majd beosztom - mondta. - Kösz - tette hozzá minden lelkesedés nélkül, de legalább hozzátette. Ott ültem a csendes kórteremben, és csaknem egy órán át fogtam Quinn kezét. Ez idő alatt csak egyszer nyílt fel egy pillanatra a szeme, tudomásul vette, hogy ott vagyok, és ismét lehunyta. Egy pillanatra halvány mosoly jelent meg az ajkán. Tudtam, hogy míg alszik, a teste gyógyul, és amikor felébred, valószínűleg megint tud majd járni. Jó érzés lett volna, ha bemászhatok mellé az ágyba, és odabújhatok hozzá egy kicsit, de nem tett volna jót neki, még meglököm vagy valami. Egy idő után elkezdtem beszélni hozzá. Elmondtam neki, hogy szerintem miért tették a kezdetleges bombát a királynő ajtajához, és elmeséltem neki az elméletemet a három arkansasi vámpír haláláról is. - Egyet kell értened velem, hogy ennek így van értelme - zártam le a gondolatot. Aztán elmondtam, mit gondolok Henrik Feith haláláról és a gyilkosa kivégzéséről. Meséltem neki az íjász klubban meghalt nőről. Elmondtam, milyen gyanúim vannak a robbanás ügyében. Annyira sajnálom, hogy Jake is benne volt - tettem hozzá. - Tudom, hogy kedvelted. De egyszerűen nem bírta elviselni, hogy vámpír lett. Nem tudom, hogy ő kereste-e meg a testvériséget, vagy a testvériség őt. Hozzájuk tartozott a számítógépes pasi, az, aki olyan udvariatlan volt velem. Szerintem ő hívta fel a küldöttségek képviselőit, hogy felvitesse velük a bőröndöket. De többen voltak annyira okosak vagy lusták, hogy ott hagyták a bőröndöt, és olyan is volt, aki visszavitte, amikor senki sem jelentkezett érte. De én nem, naná hogy nem, én szépen betettem a királynő nyavalyás nappalijába. – Megcsóváltam a fejem. - Szerintem a személyzetből nem sokan voltak benne, mert különben Barry vagy én sokkal hamarabb kiszúrtunk volna valamit. Aztán pár percre elaludtam, gondolom, mert amikor körbenéztem, már ott volt Frannie, és egy McDonald's-os zacskóból eszegetett. Tiszta volt, és a haja még mindig nedves. - Szereted? - kérdezte, és a szívószálon át szürcsölni kezdte a kólát. - Még korai lenne megmondanom. - Haza kell vinnem Memphisbe - mondta. - Igen, tudom. Lehet, hogy egy ideig nem láthatom. Nekem is haza kell mennem... valahogy. - A Greyhound állomás két saroknyira van. Megborzongtam. Egy hosszú, hosszú buszutazás nem szerepelt a kívánságlistámon. - Vagy elviheted a kocsimat - tette hozzá Frannie. - Tessék? - Quinn és én külön jöttünk ide. Ő hozta a kellékeket egy teherautóval, én pedig sietve jöttem el anyutól a kis sportautómmal. Szóval két kocsink van, de csak egyre lesz szükségünk. Haza kell vele mennem, és egy időre ott is maradok. Neked pedig vissza kell menned dolgozni, nem? - De igen. - Szóval vidd el a kocsimat, és majd elmegyünk érte, amikor már tudunk.
- Ez nagyon kedves tőled - mondtam. Meglepett a nagylelkűsége, mert korábban határozottan az volt a benyomásom, hogy nem tetszik neki a gondolat, hogy Quinn-nek barátnője van, és különösen én nem tetszettem neki. - Rendes lánynak tűnsz. Megpróbáltál idejében kijuttatni minket. És tényleg fontos vagy Quinn-nek. - Ezt honnan tudod? - Ő mondta. Az biztos, hogy ő is örökölte az egyenes beszédet. - Rendben - mondtam. - Hol parkolsz?
19. fejezet
Végigszorongtam a kétnapos autóutat: hogy megállítanak, és nem fogják elhinni, hogy engedélyt kaptam a gépjármű használatra, hogy Frannie meggondolja magát, és azt mondja a rendőrségnek, hogy elloptam a kocsiját, hogy balesetem lesz, és ki kell fizetnem Quinn húgának az autót. Frannie egy régi piros Mustangot vezetett, és öröm volt vele menni. Senki nem állított meg. Az idő egész végig, míg Louisianába nem értem, csodálatos volt. Azt hittem, látok valamit Amerikából, de az autópálya mellett minden ugyanolyan volt. Elképzeltem, hogy minden egyes kisvárosban, amelyen keresztülhajtok, van egy Merlotte's és talán egy másik Sookie is. Nem aludtam valami jól az úton, mert folyamatosan arról álmodtam, hogy rázkódik alattam a padló,vagy felrémlett az a szörnyű pillanat, amikor átmentünk azon a lyukon az üvegen. Vagy az égő Pamet láttam. Vagy más dolgokat, olyanokat, amit tettem vagy láttam az alatt a néhány óra alatt, míg átfésültük a törmeléket holttestek után kutatva. Már egy hete voltam távol, amikor befordultam a házam elé, és úgy dobogott a szívem, mintha az otthonom rég nem látott barátként várna. Amelia az elülső verandán ült, kezében egy élénk kék szalaggal, Bob ott kuporgott előtte, és fekete mancsával pofozgatta az ide-oda ugráló szalagot. Amelia felnézett, ki az, és amikor felismert a volán mögött, azonnal talpra szökkent. Nem mentem a ház mögé, ott elöl álltam meg, és kiugrottam a kocsiból. Amelia karja indaként fonódott körém, és sikongatott. - Visszajöttél! Ó, szent szűzanyám! Visszajöttél! Körbetáncoltunk, ugráltunk fel-le, mint két kamaszlány, majd kicsattantunk a boldogságtól. Az újság a túlélők közé sorolt - mondta végül.- De másnap már senki sem talált. Egészen addig, míg nem hívtál, nem voltam benne biztos, hogy tényleg életben vagy-e. Hosszú történet - mondtam. - Nagyon-nagyon hosszú. - Még ma tudnál mesélni valamit? - Talán pár nap múlva - mondtam. - Semmit nem kell becipelni? Az égadta világon semmit. Mindenem elégett, amikor az épület összedőlt. - Szent isten! A szép új ruháid! De legalább megvan a jogosítványom, a hitelkártyám és a mobiltelefonom, habár az aksija lemerült, és nincs meg a töltőm. És az új kocsi? - Egy pillantást vetett a válla felett a Mustangra. - Kölcsönbe kaptam.
Szerintem nekem egy barátom sincs, aki egy egész autót kölcsön adna nekem... És egy fél autót? - kérdeztem, mire Amelia elnevette magát. Képzeld csak el! - mondta. - A barátaid összeházasodtak. Megmerevedtem. - Melyik barátaim? Biztosan nem a kettős Bellefleur-esküvőre gondolt. Csak nem változtatták meg ismét a dátumot! - Ó, egy szót sem lett volna szabad szólnom - mondta Amelia bűntudatosan. - Na, emlegetett szamár. .. - egy autó bukkant fel, majd megállt a piros Mustang mellett. Tara tápászkodott ki belőle. Láttalak, amikor elhajtottál az üzlet előtt - kiáltotta. - Alig ismertelek meg az új kocsidban. Egy barátomtól kaptam kölcsön - mondtam, és ferde pillantást vetettem rá. - Ugye, nem mondtad el neki, Amelia Broadway? - Tara jogosan volt felháborodott. Nem - ismerte be Amelia. - Belekezdtem, de idejében leálltam! - Mit nem mondott el nekem? - Sookie, tudom, hogy őrültségnek fog hangzani - mondta Tara, és éreztem, hogy máris összevonom a szemöldökömet. - Amíg távol voltál, minden egyszercsak furcsán kattant egyet, mintha mindig is tudtam volna, hogy meg fog történni, tudod? Megráztam a fejem. Nem tudtam. JB és én összeházasodtunk! - bökte ki Tara, és az arcán ezerféle kifejezés váltotta egymást: aggodalom, remény, bűntudat, csodálkozás. Ezt a hihetetlen mondatot többször is visszajátszottam az agyamban, mielőtt biztos voltam benne, csakugyan megértettem a jelentését. - Te és JB? Férj és feleség? - kérdeztem. - Tudom, tudom, egy kicsit talán furcsának tűnhet... - Dehogy! Ez csodálatos! - mondtam annyi őszinteséggel, amennyit csak össze tudtam kaparni. Nem igazán voltam biztos benne, mit érzek, de tartoztam annyival a barátnőmnek, hogy vidám arcot vágok és lelkes hangon szólalok meg. Abban a pillanatban ez tűnt a valóságos dolognak, míg a vámpír szemfogak és a vér a szemet bántó keresőfényben mintha csak álom lett volna, vagy jelenet egy olyan filmből, amely nem nagyon tetszett. - Annyira örülök nektek. Mit szeretnétek nászajándékba? Csak az áldásodat, a bejelentést tegnap tetettük az újságba - mondta, és locsogott, mint egy vidám patakocska. - És azóta folyamatosan csörög a telefon. Olyan rendesek az emberek! Valóban hitte, hogy ezzel végre az összes rossz emlékét a sarokba söpörte. Ebben a hangulatban szívesen tartotta az egész világot jóindulatúnak. Ezt én is ki akartam próbálni. Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy eltöröljem annak a pillanatnak az emlékét, amikor visszanéztem, és ott láttam Quinnt, ahogy a könyökére támaszkodva vonszolja magát előre. Odaért Andréhoz, aki némán és sebesülten hevert előtte. Quinn az egyik könyökére nehezedett, a másik kezével kinyúlt, megragadta a fadarabot Andre lába mellett, és belemélyesztette Andre mellkasába. És ezzel Andre hosszú életének vége lett. Quinn megtette helyettem. Hogyan lehetnék ugyanaz az ember, töprengtem. Hogyan lehetnék boldog, hogy Tara férjhez ment, és közben ilyen szörnyűségekre emlékszem... - nem irtózattal, hanem vad és elégedett örömmel? Azt akartam, hogy Andre meghaljon, de pontosan ugyanennyire akartam, hogy Tara találjon valakit, akivel együtt élhet, aki sosem piszkálja a szörnyű múltja miatt, valakit, aki gondoskodik róla, és kedves hozzá. És JB ilyen. Lehet, hogy nem ő a legszellemesebb társalkodó, de úgy tűnt, Tara megbékélt ezzel. -
Elméletben, akkor, örültem és tele voltam reménnyel a két barátom miatt. De gyakorlatban nem éreztem. Borzalmas dolgokat láttam, és borzalmas dolgokat éreztem. Most olyan volt, mintha két külön ember próbált volna bennem létezni egy helyen. Ha csak egy kis időre elkerülöm a vámpírokat...mondtam magamnak, s egész végig mosolyogva bólogattam, ahogy Tara beszélt, és Amelia a vállamat vagy a karomat paskolta. Ha minden este imádkozom, és a halandókkal töltöm az időm, és hagyom a vérfarkasokat, akkor rendbe jövök... Megöleltem Tarát, és addig szorítottam, míg felnem visított. - Mit szólnak hozzá JB szülei? - kérdeztem. – Hol szereztétek meg a papírt? Fent Arkansasban? Ahogy Tara mesélni kezdte, hogy történt, Ameliára kacsintottam, aki visszakacsintott, majd lehajolt, és a karjába vette Bobot. Bob nagyot pislogott, amikor a szemembe nézett, majd a fejét nekidörgölte az odatartott ujjamnak, és dorombolni kezdett. Bementünk, a hátunkat sütötte a nap, és az árnyékunk előttünk haladt, míg be nem léptünk a régi házba.
