CARINA BARTSCH. Cseresznyepiros nyár

CARINA BARTSCH

Cseresznyepiros nyár

Írta: Carina Bartsch A mű eredeti címe: Kirschroter Sommer Fordította: Hajdúné Vörös Eszter Szerkesztő: Nemcsók Adrienn, Vajna Gyöngyi Nyelvi korrektor: Luca Anna Műszaki szerkesztő: Szuperák Attila © Carina Bartsch 2011; Rowohlt Verlag, Reinbek bei Hamburg 2013 © Hajdúné Vörös Eszter 2014 © Maxim Könyvkiadó Kft. 2014 A kiadvány a Rowohlt Verlag engedélyével készült. Borítóterv: any.way, Barbara Hanke ISSN: 2063-6989 ISBN: 978 963 261 523 3 (puhatáblás), kiadói kód: MX-885

Kiadja: Maxim Könyvkiadó Kft. Cím: 6728 Szeged, Kollégiumi út 11/H Tel.: (62) 548-444, fax: (62) 548-443, e-mail: [email protected] Felelős kiadó: Puskás Norbert Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítást, a mű bővített, illetve rövidített változata kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

Köszönet mindenkinek, aki hitt bennem akkor, amikor én magam nem tudtam.

1. FEJEZET

Emely? M

indig ugyanaz történt: vagy az idő bizonyult kezdettől fogva az ellenségemnek, vagy pedig valamelyik embertársam húzta keresztül a szánalmas próbálkozásomat, hogy legalább egyszer az életben pontos legyek. Aznap viszont kivételesen szerencsém volt. Már éppen loholtam kifelé az egyetemi kampuszról, amikor láttam, hogy a busz a megállóba ér, gyorsítottam hát az iramon, és az utolsó pillanatban sikerült is az ajtón beugranom. Nem fordult elő gyakran, hogy a berlini tömegközlekedés és én ennyire egymásra lettünk volna hangolva. Mindketten igencsak hajlamosak voltunk a pontatlanságra, csak sajnos eltérő ütemben. Elhatároztam, hogy ezt be is írom a naptárba, majd elhaladtam egy idős nő mellett, aki erősen kapaszkodott a táskájába, és megkönnyebbülten a mögötte lévő ülésre rogytam. A busz elindult, és néhány perc múlva a jókedvem is visszatért. Ennek az oka Alexandra, aki óvodáskorom óta a legjobb barátnőm volt. Már egy egész örökkévalóságnak tűnő ideje, három hosszú hónapja nem láttuk egymást. Ha valaki gyerekkoromban azt mondja nekem, hogy egy napon az útjaink – legalábbis a térben – elválnak majd egymástól, nem hittem volna el. Pedig az iskola befejezése után pontosan ez történt. Alex úgy döntött, művészetet tanul Münchenben, ezzel szemben én majdnem hatszáz kilométerre tőle, Berlinben kezdtem meg a tanulmányaimat. Három év telt el azóta, és az elválás minden volt, csak könnyű nem. A hatalmas távolság a rögtönzött találkozásokat kizárta, és személyesen csupán a szemeszterek közötti szünetekben és

ünnepnapokon találkoztunk, amelyeket a kis szülőfalunkban, Neustadtban töltöttünk. Ezt leszámítva maradt a telefon meg az email. Nem volt olyan nap, hogy Alex ne hiányzott volna. Egyszerűen más volt csak időnként hallani a hangját ahelyett, hogy testi valójában itt lett volna velem. Korábban állandóan körülöttem nyüzsgött, reggel kinyitotta a száját, és estig be sem csukta többé. Mosolyoghatnékom támadt, ha arra gondoltam, a fáradhatatlan bőbeszédűsége milyen gyakran sodort az őrület szélére. Most meg, akármilyen ostobán hangzik, épp ez hiányzott. Pontosan ezért a hír, amelyet két hete közölt velem, a legszebb ajándék volt: Alex ideköltözik hozzám, Berlinbe. Már régóta elégedetlen volt a művészeti tanulmányaival, mert nem feltétlenül egyezett meg az elképzeléseivel. Aztán amikor egyik este hazament, és az azóta exbarátját a szobatársával együtt az ágyban találta, már nem esett nehezére a döntés, hogy a tanulmányait félbehagyja. A legtöbb ember azonnal a gödör aljára zuhant volna, ám Alex nem volna Alex, ha huzamosabb ideig hagyta volna, hogy a megélt dolgok maguk alá gyűrjék. Már két héttel később újra szilárd talajon állt, és kitalált egy B tervet. A szobatársával történt ronda esetet a sors intéseként értelmezte, és én csak ámultam, hogy képes a valóságot a saját mércéje szerint mérni. De éppen ezért szerettem. A legújabb vesszőparipája a divattervezés volt. Ez a megvilágosodás akkor érte, amikor lehunyta a szemét, és mélyen magába tekintett, ahogyan mesélte. Alex híres volt a gyorsan változó agyszüleményeiről, ám ezúttal én sem tudtam neki ellentmondani. Ez az új tanulmányi irány tényleg testre szabottnak tűnt. Kizárólag berlini és környékbeli főiskolákra jelentkezett, és kettőre fel is vették. Az egyik közvetlenül a központban állt, a másik pedig nem volt más, mint éppen az enyém. Nem kellett sokáig gondolkodnia, melyiket válassza. Azt lehetett volna mondani, majdnem minden tökéletes volt – ám a hangsúly a „majdnem”-re esett. A dolognak volt egy óriási bökkenője: Alex nem külön lakásba, hanem a nála szűk két évvel idősebb bátyjához, Elyashoz költözött. A bátyja lakótársa nem sokkal

korábban elment, így hát Alex azonnal lecsapott a szabadon maradt szobára. Évek teltek el, hogy utoljára láttam Elyast, és fogalmazzunk úgy, nem bánkódtam miatta. Csak úgy mellékesen szereztem róla tudomást, hogy ő is Berlinben él. De mert másik egyetemen tanult, mint én, nem fecséreltem rá több gondolatot. Végül is a város elég nagy – legalábbis én úgy gondoltam. Most viszont kiderült, hogy a lakása busszal körülbelül tíz percre van az enyémtől. Különös érzés fogott el, ha elképzeltem, hogy ilyen hosszú idő után újra találkozom vele. Szívesen lemondtam volna róla, és görcsösen próbáltam ezt a rossz érzést leküzdeni. Az a fő, hogy Alexet visszakapom. A busz nem éppen lágy döccenéssel megállt, és az ajtók sípolása jelezte, hogy szálljak le. Alig léptem a járdára, már meg is pillantottam Alexet, Ingót és Alenát, akik néhány méterre tőlem dobozokat rakodtak ki egy fehér Sprinterből. Alena és Ingo Alex szülei voltak, és ők hárman alkották a Schwarz családnak azt a részét, amelyet mindenek felett szerettem. Fél gyermekkoromat náluk töltöttem, és majdhogynem második szüleimnek tekintettem őket. – Ááá! – visított fel Alex, amikor észrevett, és a doboz, amelyet éppen a kezében tartott, hangos csörömpöléssel a földre esett. A lába mozgásba lendült, és mindazzal az energiával, amely az egy méter ötven centijében összesűrűsödött, hozzám rohant. Említettem már a hiperaktivitásra való hajlamát? Átsuhant a fejemen, hogy az utolsó pillanatban nem kellene-e félrehúzódnom, hogy a semmibe ugorjon. Bár a tervet felettébb szórakoztatónak találtam, azért egy kicsit közönséges lett volna. De tényleg csak egy kicsit. Végül nevetve széttártam a karomat, és éreztem, ahogyan aprócska barátnőm beleveti magát, miközben majdnem felborít. – Emely, baby! – kiáltotta, és már-már szétlapított. Lapítani én is tudok – gondoltam magamban, és viszonoztam a szorítást. Még nem tudtam elhinni, hogy nem kell hamarosan újra elköszönnöm tőle. Itt marad, és nap mint nap az agyamra megy majd, ahogyan azt korábban már megszoktam. Elégedetten felsóhajtottam, mígnem Alex egyszer csak kibontakozott az ölelésből.

– Tizenöt percet késtél – mondta összehúzott szemmel. Ismét felsóhajtottam, ezúttal azonban elégedetlenül. Alex határozottan egy szörnyszülött volt, ám az ártatlan külseje miatt ezt senki sem sejtette. Pontosan, mint az anyjának, neki is világosbarna, hullámos haja volt, amelyet többnyire kibontva hordott. A szemében pedig ugyanaz a hegyi patak tisztaságú kékség csillogott, mint az apjáéban. Egyetlen további szót sem vesztegetve karon fogott, és a szüleihez cipelt. Alena ragyogva fogadott, az utolsó két lépést ő tette meg felém, és a nyakamba borult. – Te is jól vagy? – érdeklődött, és az arcomat a két kezébe fogta. Bólintottam. – A lehető legjobban. Alena lengyel születésű volt, zöld szeme, kifejezetten finom és lágy arcvonásai voltak. Apró ráncok formájában az öregedés lassacskán nyomokat hagyott rajta, de a kisugárzásában még mindig volt valami fiatalos. Minél tovább néztem, annál világosabb lett számomra, hogy már túl régóta nem láttam. Ingo szokása szerint egy kicsit félrehúzódott, és a távolból küldött mosollyal követte az üdvözlési szertartást, mígnem lassan ő is közelebb lépett, és tartózkodón megölelt. Ingo a tipikus esete volt annak, amikor egy férfi nem öregszik, hanem érdekesebb lesz. Az arca markáns volt, és a halántékán a fekete haja már szürkébe hajlott. Ingo nem az a típus volt, aki sokat beszél, de ha mégis megtette, az ember odafigyelt rá. A neustadti kórházban volt orvos, ahol néhány éve Alena is ápolónőként dolgozott. – Te egyre csinosabb leszel, Emely – mondta. Ó. Szuper. Egy bók. A világ egyetlen sértésének sem lehetett volna rám olyan félelmetes hatása, mint egy bóknak. Legalábbis én így gondoltam, mert a sértéseket legalább tudtam kezelni. Bármit is értett Ingo ezalatt, a legjobb szándékom ellenére sem tudtam egyetérteni. A sötét hajamat, amely a lapockám aljáig ért, a …na, jó, mondjuk úgy, félig-meddig tűrhető alakomat és a barna szememet tekintve éppenséggel rosszabbul is járhattam volna, de

emiatt azért korántsem voltam szembeötlő jelenség. Nem mondhatnám, hogy csúnyának találtam volna magam, az arcom például tetszett – hogy pontosan miért, azt nem tudtam, de tetszett. De azért egyáltalán nem olyan volt, ami miatt az utcán egy modellügynök leszólítana. Miután egy ideig egymással szemben álltunk, észrevettem, hogy Alex becsmérlő tekintettel tetőtől talpig végigmér. – Mi az? – érdeklődtem. – Istenem, Emely, te teljesen elhagytad magad… – Megrázta a fejét. – Legfőbb ideje, hogy újra kézbe vegyelek. Értetlenül néztem végig a ruháimon. Fehér sportcipő, sötétkék farmer, fekete póló és hamuszürke melegítőfelső. Mi a fene baja van ezzel? – Vigyétek inkább vissza ezt a csípős nyelvű kis törpét! – mondtam Alenának és Ingónak címezve, akik erre felnevettek, de közben sajnos a fejüket ingatták. Felsóhajtottam. Miért is örültem én neki, hogy ez a szörnyeteg újra a közelemben lesz? Alex oldalba bökött. – A csípős nyelvű törpe marad, ahol van! – mondta és előrenyújtotta az állát. – És most gyere, feltétlenül meg kell neked mutatnom ezt a zseniális lakást! – Alig fejezte be, már karon is fogott, és húzott maga után. – Nem viszünk fel magunkkal akkor már néhány dobozt is? – javasoltam gyakorlati megfontolásból, amikor a Sprinter mellett elhaladtunk, mire ő leintett. – Arra később is ráérünk – felelte, és már be is ráncigált a régi építésű ház kapuján. Öt átkozott emeleten cipelt fel maga után gyalog! Öt! A lakásnak természetesen muszáj volt éppen a tetőtérben lennie, ráadásul mindez egy lift nélküli házban. Nekem tényleg morbid humorom van, de ez már nem volt vicces! Miközben levegő után kapkodtam, Alex a fölfelé vezető úton levegővétel nélkül elmesélte, hogyan akarja a szobáját berendezni. Nem egyszer tettem fel közben magamnak a kérdést, honnan van benne ennyi szusz, és arra gondoltam, talán levegőraktárt rejteget a tüdejében.

Levegő után kapkodtam, amikor végre a legfelső emeletre értünk, és háromszor keresztet vetettem, amiért nem botlottam meg, holott erre sok lehetséges alkalom adódott volna – hogy pontos legyek, érzésem szerint vagy háromezer lépcsőfok. Rendes esetben már egy egyszerű szegélykő is elegendőnek bizonyult, hogy a függőleges testhelyzetemet veszélybe sodorja. Az emberiség többi részével szöges ellentétben én ezt legtöbbször nem találtam viccesnek, hanem inkább rendkívül kínosnak. Az ügyetlenségem volt tényleg az egyetlen dolog, amely hűségesen kitartott mellettem – vagy ahogyan személy szerint mondani szoktam: egyszerűen túl esetlen voltam a járáshoz. Alex, ez a szadista a legcsekélyebb szünetet sem kegyeskedett engedélyezni, hogy kifújjam magam, hanem azonnal húzott is befelé a lakásba. Alig léptem be, megtorpantam és elcsodálkoztam. Rögtön a bejárati ajtó mögött óriási tér nyílt, amely padlástérre emlékeztetett, csak természetesen kisebb méretben. A padlót sötét laminált burkolat fedte, a falakat hol világosra festették, hol pedig apró tégla borította. A tető hajlásszögében sok ablak bújt meg, a mennyezetből vastag, négyszögletes betonoszlopok indultak, amelyek a padlóban tűntek el, és optikailag tagolták a teret. Tőlem balra nyitott, tűzhellyel és mindenféle eszközzel felszerelt konyhasarok állt, benne szürke szekrények. Mögötte étkezőasztal állt hat különböző székkel. Tőlem jobbra egy kis nappalisarkot rendeztek be. Ennek a közepét egy nagy fekete kanapé foglalta el, amelyet éppen a falra felszerelt tévé elé állítottak. A nyílt polcokon rengeteg CD sorakozott. Amikor a tekintetem továbbsiklott, felfedeztem egy nagy, matt, fekete zongorát, amely bár nem illett a berendezés többi részéhez, valahogy mégis harmonikusan egészítette ki azt. A lakás egészében kaotikusnak, ám egyúttal stílusosnak hatott, Alex tényleg nem túlzott, a „zseniális” jelző telitalálat volt rá. Ha a saját lakhelyemre gondoltam, ezt itt nyugodtan nevezhettem luxuslakásnak. – Hú! – sóhajtottam, miután hagytam, hogy az első benyomás úrrá legyen rajtam.

– Ó, Emely, el sem hiszed, mennyire örülök – mondta Alex fénylő szemmel. – Azt hiszem, az egyetlen helyes döntés az volt, hogy Münchent magam mögött hagyjam. Úgysem éreztem ott soha jól magam, túlságosan hiányoztatok nekem. – Átölelte a nyakamat. – És a fehér kolbászt sem szerettem soha. – Ezt megértem. Ki szereti? – kérdeztem mosolyogva, amikor elengedtük egymást. Jobban ki kellett volna használnom ezt a kis nyugalmat, mert Alex egyetlen lélegzetvételnyi időt sem engedélyezett, hanem újra megragadta a csuklómat. – Feltétlenül meg kell nézned a szobámat is – mondta, miközben megadóan utánabotorkáltam. Egyenesen haladtunk, és egy kis folyosóra értünk, amelyről jobbra egy, balra pedig két ajtó nyílt. Alex becipelt az elsőn – és rögtön eszembe jutott, mi volt az egész dolog bökkenője. Elyas Schwarz, ennek a családnak az utolsó és igazából szükségtelen tagja. A földön térdelt, és Alex ágyát próbálta összecsavarozni. Olyan volt, mintha egy sűrű ködfalon léptem volna át. Az emlékeimet takaró vastag fátyol abban a szempillantásban felszállt. Elyas felemelte a fejét, és egy-két másodpercig ugyanolyan ostobán és meglepetten meredt rám, mint én őrá. Nem volt jó érzés újra látni. Egy pillanat erejéig szabályos csapásként ért ez a találkozás. Az évek során az arca alig változott. A vonásai lágyak voltak, ugyanakkor markánsak is, mintha egymásba mosódva válnának ilyenné vagy olyanná. Nem szívesen vallottam be, de férfiként tekintve rá, Elyas tényleg nagyon jól nézett ki. A szeme sem veszítette el azt a különös türkizzöld árnyalatot. Titkos ragyogást rejtett, amelyhez még csak hasonlót sem láttam soha egyetlen másik ember szemében sem. Türkizzöld szem… A természet csodaszép szeszélye, mondhatná az ember, a szülei különböző színű szemének a keveréke. Elyas világosbarna, fahéjszínű haja kicsit kócos volt, és arra engedett következtetni, hogy a fekhely makacsul ellenszegült az összecsavarozásnak. A tekintetem lefelé vándorolt a testén, megakadt az erős alkarján, aztán röviddel rá a pólóján, amely alatt lapos has

rajzolódott ki. Elyas sokkal férfiasabbnak hatott, és korántsem olyan hórihorgasnak, mint korábban. Lassan siklott a tekintetem újra az arcára, és csak amikor hirtelen rámenős vigyor ült ki az ajkára, riadtam fel a dermedtségemből. A vigyorgása abban a pillanatban elővigyázatossá tett. Bosszúságomra a mosoly akkor is az ajkán játszadozott, amikor könnyedén felállt és elénk jött. Legalább egy fejjel magasabb volt, mint én, ezért kénytelen voltam felnézni rá, bár minden porcikám tiltakozott ez ellen. – Alex – mormolta kicsit mély, de kellemes hangon, anélkül, hogy akár csak egy pillanatra is elfordította volna rólam a tekintetét. – Be sem mutatod nekem a kis barátnődet? Tessék? Nem is tudtam, min kellene jobban felháborodnom: a tényen, hogy látszólag nem ismer meg, vagy ezen az ostoba kérdésen. Végül úgy döntöttem, mindkettőn ugyanúgy felháborodom. – Ő Emely, te bolond – válaszolta Alex összeráncolt szemöldökkel. – Emely? – ismételte, és a homlokát ráncolta, mintha csak homályosan emlékezne rá, hogy már valahol hallotta ezt a nevet. Hú, micsoda tenyérbe mászó szemétláda! Összeszorított állkapoccsal lenyeltem a mérgemet. Nyugodtnak kell maradnom! – Pontosan, Emely – fűztem hozzá színleg barátságosan, de nem vettem rá a fáradságot, hogy őszintének is hasson. – A kis mellű – segítettem ki a bajból. A meglepett, ám ugyanakkor vidor arckifejezése arról árulkodott, hogy a vaskos célzásom nyilvánvalóan nem tévesztett célt. – Á, az az Emely – mosolygott, a tekintete a felsőtestemre siklott, és az említett helyen elidőzött. – Most, hogy mondod… Seggfej! De nem, azért sem fogom felizgatni magam! Jelzésként összefontam a karomat a mellem előtt. – Alex egyértelműen nem ígért nekem túl sokat – mosolyogtam rá egyenesen. Tovább néztük egymást, és megesküdtem volna rá, hogy a szobahőmérséklet minden további másodperccel legalább öt fokot

zuhant. Ám ez az illúzió egy csapásra eloszlott, amikor a hátam mögött hangos lármára lettem figyelmes. A költözés. Teljesen elfeledkeztem róla. Ingo zihálva, izzadva két dobozzal bajlódott, és ezzel kiváló alkalmat teremtett, hogy az adott helyzetnek hátat fordítsak. Végül is nem szándékoztam emiatt a bolond Elyas miatt felhúzni magam. Amikor elmentem Ingo mellett, hogy segítsek az autóból a többi dobozt felpakolni, valami olyasmit mormolt, hogy „nincs lift”, meg hogy „túl öreg vagyok én már ehhez”.

Négy órával később és körülbelül háromezer kalóriával könnyebben hanyatt dőltem a nappali nagy, fekete kanapéján. Teljesen kikészültem. A tüdőmön kívül, amely nem volt ilyenfajta öngyilkos tevékenységekhez szokva, a térdem is okozott némi gondot, mert én hülye egy nehéz dobozzal megrakodva elestem a lépcsőn. Megfogadtam, hogy az életben többet nem segítek Alexnek költözni. Innen akkor fog csak elköltözni, ha a lábánál fogva ráncigálják ki. – Ilyen sok holmija nem is lehet egy embernek – mondta Elyas, aki izzadva és levegő után kapkodva az utolsó dobozt is behozta az ajtón. A többihez vitte, amelyek a nappaliban álltak, mert Alex szobájában már nem volt több hely. Amennyiben ez most egy olcsó próbálkozás akart lenni, hogy velem csevegjen, akkor csalódnia kellett. Azt hiszi, nem vettem észre az utálatos vigyorát, amikor a szeme előtt elestem? – Na, hopp – mondta. De ez nem holmi rendes „Na, hopp” volt, sokkal inkább: „Na – ez a kis hülye túl béna a lépcsőzéshez? Ilyen kövér seggel nem csoda – hopp”. Jó – ami a kövér segget illeti, lehet, hogy csak én reagáltam túl. De képes lett volna rá! Mindenesetre már az önhitt hanglejtése is elég volt nekem, hogy színtiszta indulatot váltson ki belőlem. Kedvetlenül pillantottam Elyasra, és figyeltem, hogyan dől neki a falnak, és törli meg a homlokát. Egy hajtincse az arcába hullt.

Mindazok után, ami közöttünk történt, nem bírtam felfogni, hogy nem ismert meg. Nem mintha valaha is jóvá tudná tenni, amit akkor tett, vagy pedig a legcsekélyebb esélye lett volna rá, hogy egy nap megbocsássak neki – soha az életben! –, de hogy emlékezzen rám, az lett volna a legkevesebb. Minél tovább néztem Elyast, annál inkább elsötétült a tekintetem. Csak amikor felemelte a fejét, és rám pillantott – mintha megérezte volna, hogy őt bámulom –, fordítottam el róla a tekintetemet még egy rövid, dühös pillantás után. Magamban bölcsen úgy döntöttem és úgy éreztem, nem érdemli meg, hogy bosszankodjam miatta, ezért erőnek erejével igyekeztem minden ráirányuló gyűlöletemet félretenni. Az ajkamat összeszorítottam, a fejemet újra a kanapéra ejtettem, a kezemet a hasamra tettem, és újra annak az elfoglaltságnak szenteltem magam, hogy az utolsó kör lépcsőmászást is kipihenjem. A nyugalom egyértelműen nem adatott meg nekem. Néhány perccel később ismét megzavartak a fásultságomban, ugyanis váratlanul csengettek. Teljesen magától értetődőn, és úgy, mintha már egy örökkévalóság óta itt lakna, Alex az ajtóhoz táncolt, hogy kinyissa. – Pizzafutár – hallottam egy férfihangot. Itt valaki gondolatolvasó? – Pizza… – sóhajtottunk fel Elyasszal egyszerre. A másodperc töredékéig kétkedve egymásra néztünk, aztán mindketten azt a néma határozatot hoztuk, hogy a fenti esetet meg nem történtnek nyilvánítjuk. Az ember el sem hinné, de úgy látszott, az éhség még két olyan embert is, mint Elyas és én, képes összekapcsolni. De mert ez „kivételes helyzetnek” minősült, nem méltattam figyelemre. Amikor Alex becsukta az ajtót, és egy rakás pizzásdobozzal a karján egyensúlyozott, ezt annak a jelének vettem, hogy fel kell kínlódjam magam. Valósággal megrohamoztuk a dobozokat, és szerencsémre sikerült egy Margaréta pizzát elcsípnem. A négyszögletes étkezőasztalhoz vittem, és a többiekhez ültem vele.

– Bárkinek is jutott eszébe a pizza, örökké hálás leszek neki – mondtam teli szájjal, miután az első falatot a számba tömtem. Elyas, aki átellenben velem szemben ült, vigyorgott. – Én voltam. – Na, ha így áll a dolog – feleltem –, akkor visszavonom. Az egyetértés rövid pillanata megszakadt. Az étkezés további részében hallgattunk, miközben az olasz ünnepi lakomával csillapítottuk az éhségünket, és lassacskán kipihentük a korábbi gyötrelmeket. Teljesen tele hassal lecsuktam a pizzásdoboz tetejét, és sorsára hagytam az utolsó három szeletet, amelyet már egyszerűen nem bírtam legyűrni. Alena felállt, borospoharakat hozott, és az asztalra állította őket. Lassacskán igazán otthonossá vált minden. Halk zene szólt, az asztalon két gyertya égett, és a földön sorakozó dobozok bizonyították, hogy a munkát befejeztük. A többi jelenlévő arcáról ítélve ők is így érezhették. Ellazulva dőltem hátra a székemen. – No és, Emely, hogy megy az egyetem? – kérdezte Ingo, miközben egy pohár bort nyújtott nekem. – Azt hiszem, elég jól. – Jó hallani – mondta Alena. – Melyik szemesztert is kezded most? Ez már a hatodik? – Igen, holnap kezdődik a hatodik. Kicsit aggaszt is. Alena felsóhajtott. – Hihetetlen, hogy telik az idő. Tényleg olyan régen volt már, amikor ti hárman meztelenül rohangáltatok a kertünkben? A három említett személy abban a pillanatban egyszerre égnek emelte a szemét. Hihetetlen, mennyire kihasználják az apró kis lényeket, amíg a teljes szellemi öntudat állapotát el nem érik. Ráadásul most, hogy Alena ezt megemlítette, újra emlékek törtek utat a fejemben. Az első az akkori rácsodálkozásom volt, hogy milyen furcsaság himbálózik Elyas két lába között. A második pedig, amely ezzel összefüggött, olyan vicces volt, hogy nem bírtam magammal, és felnevettem. – Mi az? – tudakolta Alex. – Emlékszel még arra, amikor egyszer a pancsolómedencében ültünk, és a te undok bátyád is be akart jönni, de mi nem engedtük?

Alex feszülten gondolkodott, mígnem hirtelen derengeni kezdett neki. – Azt mondtad neki, gilisztával nem jöhet be! – prüszkölt, én meg utána. – De a legjobb az volt – egészítettem ki –, hogy te aztán halál komolyan a fülembe súgtad, hogy már többször rajtakaptad Elyast, miközben a gilisztájával játszott. Elyas félrenyelt egy korty bort, és köhögnie kellett, miközben a többiek hangos nevetésben törtek ki. Az az irtó dühös pillantás, amelyet Elyastól kaptam cserébe, balzsam volt a lelkemnek. Alena a szája elé tartotta a szalvétáját, és a torkát köszörülte. – Na szép, most már legalább tudjuk, hogy Elyas szívesen játszik a gilisztájával. Ezen információ nélkül is a lehető legjobban tudtam volna élni, de hát jól van. Mosolyogtam, és élveztem a pillanatot, amelyben Elyas a látszat szerint tényleg egy kicsit szégyenkezett. Ingo felsóhajtott. – Bárcsak mindennel úgy törődne, mint a gilisztájával! Elyas a szemét forgatta, de tartózkodott a választól. – De komolyan – mondta Ingo, és a fiára nézett. – Már megint meghúztak a vizsgán. Ha így folytatod, repülni fogsz. – Á, túlzásba esel. Enyém a világ minden ideje, minek ez a rohanás? – Elyas vállat vont, és Ingo arckifejezéséből ítélve sejteni lehetett, hogy ez a téma nem akkor merült fel először. Alextől tudtam, hogy Elyas az apja nyomdokaiba lépett és orvostanhallgató lett. De igazán nem voltam képben a dologgal kapcsolatban. Alena óvatosan a férje karjára tette a kezét, és rákacsintott. Hagyd ezt ma este – ezt lehetett a szeméből kiolvasni, és miután Ingo mély levegőt vett, elfogadta a felesége kimondatlan tanácsát. Számomra ők ketten voltak az egyetlen élő bizonyítéka annak, hogy létezik valami olyasmi, mint az igaz szerelem. Minden egyes alkalommal újra lenyűgözött a bizalmas és az évek múltán még mindig érzelemmel teli kapcsolatuk. Ezer könyvet lehetne az igaz szerelemről írni, vagy egyszerűen csak kettejüket egyetlen pillanatig figyelni, és az ember máris tudja, mit jelent. Különös módon boldoggá tett, ha őket figyeltem. – És mesélj csak, Emely, hogy jössz ki a lakótársaddal? – fordult felém újra Ingo.

– Evával egész jól. Bár kicsit furcsa, és nagyon fárasztó, de azért jól kijövünk. – Amíg nem gyakorol újra elfajzott szexuális praktikákat a barátjával – szólt közbe Alex. Elfintorodtam. – Köszönöm szépen, most újra magam előtt látom a képeket. Három szempár fordult felém meglepetten. – Végül is nem volt olyan vészes – mondtam gyorsan. – Csak néhányszor szerencsétlenül rontottam be a közös szobánkba. De azóta már táblázatot vezetünk, amelybe mindig beírja, mikor szeretné, ha nem lennék otthon. És ha szerencsém van – fűztem hozzá –, tartja is magát hozzá. – Akkor hát megoldottátok a dolgot – mondta Alena. – Valahogy úgy. – Apropó, Emely, ha már itt tartunk – szólt közbe Ingo. – Mi a helyzet a szerelemmel? Hány házassági ajánlatot kaptál múlt héten? Ó, istenem. Rossz kérdés. Határozottan rossz kérdés! Megpróbáltam bebeszélni magamnak, hogy az azért jó jel, ha az emberek még legalább megkérdezik, nem pedig automatikusan azt feltételezik, hogy szingli vagyok. De minden bizonnyal nem kell már hozzá sok idő, hogy ez is bekövetkezzen… – Múlt héten éppen egy fiatal, jóképű dollár-multimilliomos örökösnek kötöttem útilaput a talpára. Egyszerűen túl kevés időnk volt egymásra. – Felsóhajtottam. – No persze a jacht hiányozni fog, de valahogy majd csak túl leszek rajta. – Amikor az ironikus válaszomat befejeztem, kortyoltam egyet a vörösboromból, mire mindenki halkan nevetett. Még Elyas arcán is felfedeztem egy apró mosolyt, valószínűleg egyszerűen csak jól szórakozott rajtam. De mit érdekel engem – gondoltam. – Ennyire rossz a helyzet? – Alena együtt érzően mosolygott rám. Megvontam a vállam. – Nem, ne aggódj. Igazából elég jól vagyok. – Még csak nem is hazudtam. Természetesen vágytam rá, hogy legyen mellettem egy férfi, de nem voltam az a fajta nő, aki enélkül bedilizne. A szinglilétnek is megvannak az előnyei. Istenem, tényleg komolyan gondoltam ezt az utolsó mondatot?

Lenyűgöző, hogy át tudja ejteni az ember még saját magát is. – Emely, kincsem, most már itt vagyok neked én! Találunk neked egy férfit – robbant közbe Alex lelkesen, amivel egyből rettenetesen rám ijesztett. – Alex, figyelmeztetlek! Semmi olcsó kerítési kísérlet! Esküszöm neked, minden egyes dobozt saját kezűleg viszek vissza az autóba! – Rendben, rendben – kuncogott. – Semmi olcsó kerítési kísérlet, megígérem! Csak remélni és imádkozni tudtam, hogy tényleg hagyatkozhatom az ígéretére, mert még mindig bosszantó emlékeim voltak a korábbi próbálkozásait illetően. – Igyunk arra, hogy Alex még mindig a régi, és hogy végre újra itt van. – Ingo kacsintott, felemelte a poharát, és koccintottunk. Alex ragyogott, és a bátyja puszit nyomott az arcára. Fúj, már a puszta gondolattól is pattanások jöttek ki rajtam. Még egész hosszasan beszélgettünk, kellemes volt a hangulat, és igazán jót tett, hogy a második családom újra mellettem volt. Elmesélték, miről maradtunk le Neustadtban, és hogy mennyi újdonság történt. Alexen pedig újra meg újra jót mulattunk, olyan nagy lendületet adott neki a költözés, és egyetlen alkalmat sem szalasztott el, hogy a terveit vázolja. Egy hivatásos programszervező semmi volt ehhez a lányhoz képest. Ennek ellenére óriási élmény volt hallgatni őt. Elyas főleg ez utóbbira szorítkozott, kimaradt a beszélgetésből, és az idő nagy részében tudomást sem vett rólam, ami jól jött nekem, mert én is hasonlóképpen tettem. Ezzel az idiótával való találkozástól és a dobozcipeléstől eltekintve tényleg szép nap volt, de egyre inkább a végéhez közeledett. Elég későre járt, és mert tíz perc múlva az utolsó buszom is elment volna, nem maradt más választásom, mint hogy felkerekedjem. Alena és Ingo maradtak éjszakára, és csak másnap indultak vissza a százötven kilométerre fekvő Neustadtba. Mert tőlük már kiadósan elbúcsúztam, Alexszel egyedül álltam a nyitott lakásajtóban. – Hogy legyen holnap? – kérdezte.

– Gyere nyolcra az egyetem kapujához. Ott találkozunk, és megmutatok neked mindent. Az előadásom csak tízkor kezdődik, bőven lesz időnk. – Köszönöm. Egyedül biztosan soha nem ismerném ki magam. Olyan izgatott vagyok! – szabályosan lázban égett. – Dehogynem, majd meglátod – mondtam, és még egyszer megöleltem. – Légy jó, kis Alex-egér. Örülök, hogy visszakaptalak. Megsimogatta a hátamat. – El sem hiszed, milyen boldog vagyok. Nehéz szívvel kibontakoztam az ölelésből, de különben tényleg lekéstem volna a buszomat. Alex megértőn bólintott, és boldogan nézett rám. Amikor már menni akartam, Elyas hangját hallottam a háttérből, mire megálltam. – Szia, Emely! – kiáltotta. – Szia – dünnyögtem, mire csábító mosolyt küldött felém. Idióta! Hátat fordítottam neki, eltűntem az ajtóban, és a buszhoz indultam. Amikor leértem, langyos, kora nyári éjszakai szellő fogadott, amelynek édes, lágy illatát mélyen beszívtam. A hátamat a buszmegállónak támasztottam, és a pillantásom még egyszer felkúszott Alex új lakásának kivilágított ablakaira. A hét év, amely alatt nem láttam Elyast, tőlem akár csodálatos hetven is lehetett volna. Ám ez a kívánságom, sajnos, nem teljesült.

2. FEJEZET

Magasröptű eszmefuttatások M

inden alkalommal, amikor a szünet a vége felé közeledett, feltettem magamnak a kérdést, hogy a csudába fogok újból beleszokni az egyetemi élet mindennapjaiba. Egy új szemeszter kezdete újra meg újra felért egy ugrással a hideg vízbe. De amint ezt kiálltam, a legrosszabbat már magam mögött is tudtam. És még mielőtt felocsúdtam volna, már újra bele is jöttem az egyetemista lét régi és megszokott kerékvágásába. Az időt reggeltől délutánig szokás szerint az előadótermekben töltöttem, és az előadásaimat látogattam. Ezt követően többnyire a könyvtárba mentem, mert a napnak ezen szakában ott lehetett a legnyugodtabban tanulni. Néha megpróbáltam a diákotthonban is, ám ott a nyugalom ismeretlen szó volt, ezért a könyvtárat részesítettem előnyben. Hetente háromszor-négyszer felszolgálóként dolgoztam egy kis koktélbárban, név szerint a Purple Haze-ben. A szüleim nem feltétlenül számítottak a túl nagy jövedelműek közé, és bár ennek ellenére szívesen támogattak volna anyagilag, nem fogadtam el többet, mint amennyi feltétlenül szükséges volt. A kocsmában nem fizettek különösebben jól, de ha valaki – mint én – nem élt kicsapongó életet, jól kijöhetett a néhány száz eurós mellékkeresetből. Ráadásul ott volt még az ösztöndíj is.

Bevallom, az ügyetlenségemmel nem voltam éppen született pincérnő, de kétévnyi gyakorlás után már egészen jól ment – és ha nem, a biztosító szerencsére mindig fizetett. A fennmaradó kis szabadidőmet nagy részben most már Alexszel töltöttem. Ha esetleg volt pár olyan nap, amikor délután nem találkoztunk, legalább az egyetemen láttuk egymást. Csupán egy hete ünnepeltem vele a születésnapomat, és nem is tudtam volna megmondani, mikor éreztem magam utoljára ilyen jól. Az egész éjszakát különféle kocsmákban és koktélbárokban töltöttük: ez a változatosság épp a legjobbkor jött. Bár volt egy-két olyan pillanat, amikor kételkedni kezdtem benne, de végső soron annyira boldog voltam, hogy újra együtt lehetünk. A költözése óta eltelt két hétben a lehető legjobban berendezkedett. Időközben már olyan volt, mintha soha el sem váltunk volna egymástól. Az új tanulmányaiban egészen önmagára talált. Szabályosan ragyogott, amikor erről mesélt, és szinte minden második percben megemlítette, hogy pontosan ez a neki megfelelő szak. Berlinnel is épp ilyen jól összebarátkozott, és kiválóan érezte magát az új környezetben. Olyannyira, hogy úgy láttam, már-már jobban kiismeri magát a városban, mint én. Alex hangulata a tetőfokára hágott – hogy pontos legyek, majd’ kicsattant az örömtől. És én nagyon örültem neki. Abban a pillanatban is, amikor olyan természetességgel, mintha a saját nappali szobája volna, az egyetem emberekkel teli, hatalmas auláján keresztül peckesen lépkedett felém, az egész arca ragyogott. – Emely – mondta. – Csütörtök délután van, gyönyörű az idő, és azt hallottam, hogy a legjobb barátnőm – akinek biztosan van még egy ősrégi fürdőruhája gyerekkorából – eljön velem strandra. – A sarkáról a lábujjhegyére billent aztán meg vissza. Felsóhajtottam. – A csicsergő madárkák nyilvánvalóan tévedtek. Először is a fürdőruhám korántsem olyan régi, másodszor pedig holnapra kétszáz oldalt el kell olvasnom. Ezért, bármennyire is sajnálom, le kell mondanod a kíséretemről. Alex abbahagyta a billegést, és duzzogva elhúzta a száját. – Ó, ne… Annyira reméltem, hogy eljössz.

– Sajnálom, Alex – mondtam. – De egyszerűen nem fér bele. Most legyen rossz a lelkiismeretem, mert elrontottam a délutánodat, vagy még meg tudsz kérdezni valakit? – Nos – kezdte –, Elyas is jön, úgyhogy a délutánomat nem rontottad el. Ennek ellenére sajnálom, hármasban biztosan sokkal vidámabb lett volna. Hármasban? A szemem nagyra nyílt. Ha tudtam volna, hogy az az ostoba bátyja is jön, a válaszom minden további nélkül határozott nem lett volna. Alex szemmel láthatóan, de legalábbis a látszat szerint elég jól kijött vele, amit én egyáltalán nem tudtam megérteni. De kiskoruktól fogva jó volt a kapcsolatuk. Na, igen, az ember nem érthet meg mindent az életben. – Alex, majd máskor, jó? – Furcsamód egy szemernyit sem búslakodtam, hogy ebben a szép időben a könyvtárban kell vesztegelnem. – Felőlem. – Felsóhajtott. – Legalább este lesz rám egy kis időd? – Ha időben végzek a könyvvel, még egy kicsit felugrok. De ígérni nem ígérek semmit. – Késő, már megtetted! – Vigyorgott. – Akkor ma este, most mennem kell. Légy jó! – Még mielőtt ellenkezni tudtam volna, már tovább is szökdécselt. Összeráncolt homlokkal néztem utána, és azon tűnődtem, honnan ez az ellenszenves lendület. A fejemet csóváltam, megfordultam, és bevettem magam az egyetem régi és tágas könyvtárába. Amikor odaértem, a törzshelyemre ültem, és először is beszívtam az ismerős és megnyugtató illatot. A régi fa, a könyvek, amelyeket sok évvel a születésem előtt írtak, és a régmúlt idő illatát. Oldalt hatalmas falak emelkedtek, amelyek keretbe foglalták a magas, boltozatos mennyezetet, és titokzatos hangulatot kölcsönöztek a helynek. Jól éreztem itt magam, és mint olyan gyakran, az enyémen kívül csak néhány hely volt foglalt. Miután egy kicsit körülnéztem, az asztalra tettem az említett könyvet, és elkezdtem a sorokat magamba szívni. Bár igen bonyolultnak bizonyultak, eleinte elég jól haladtam. Két óra elteltével viszont szemmel láthatóan kezdett megtelni a könyvtár, a zaj szint pedig érezhetően emelkedett. És amikor végül

két fiatal nő a szomszéd asztalhoz telepedett, és azon lelkendezett, milyen jó lehet az ágyban Chris, idegesen összepakoltam a holmimat, és a tanulás helyszínét a lakásomba helyeztem át. A „lakás” fogalom azért ebben az esetben a túlzás határát súrolta. A „cipősdoboz” jobban ráillett volna. Egyfajta diákotthonban laktam, amely közvetlenül a kampusz határán állt, és a „vécé-tusoló-ágy”leírás volt rá a legtalálóbb. Minden mást, mint például a konyhát, közös helyiségekben rendeztek be, amelyeken az emelet többi lakójával osztoztunk. Hogy itt éltem, annak ezer hátránya volt, ám egy döntő előnye: olcsó volt. Eleinte kellett némi idő hozzá, de amióta a szobát viszonylag otthonosan berendeztem, és – legalábbis félig-meddig, és amennyiben ez egyáltalán lehetséges volt – Evát megszoktam, tényleg jól éreztem magam, és szívesen neveztem otthonomnak is. Ennek ellenére ez marad az első és utolsó közös albérlet az életemben. Annyi biztos! Miután három biztonsági kopogtatás után sem hallatszott semmiféle nyögés vagy egyéb állati hang, óvatosan belopóztam. Szerencsém volt. A lakás üresen állt – a lehető legjobb körülmény. Fogtam a könyvemet, az ágyamra vetettem magam, és tovább olvastam. Három egész órán át kínoztam magam a tizenkilencedik századi filozófiával, mígnem végül már füstölt a fejem, és többször is arra az elhatározásra jutottam, hogy ez a műfaj egész egyszerűen túl bonyolult nekem. És bár még mindig hátra volt belőle ötven oldal, félre kellett tennem. A szavak már úgy suhogtak a fejemben, mint a széllökés egy üres épületben, és semmiféle értelmet nem tudtam belőlük kihámozni. Elkínzott sóhajjal a hátamra fordultam, megerőltetett szememet lehunytam, és a sötétben pihenést kerestem. Ám ezt a nyugalmat, hogy is lehetett volna másképp, sajnos nem élvezhettem sokáig. Három perccel később Eva a szobába rontott. – Hú, már alszol? Válaszolt már valaha valaki igennel erre a kérdésre? Ha minden alkalommal díjazták volna az ostoba kérdéseket, Evának egy külön termet kellett volna bérelnie, hogy a sok serleget tárolni tudja

valahol. De még ha aludtam volna is, miután az ajtót nem éppen halkan csukta be maga mögött, már biztosan nem tenném. – Nem – dünnyögtem. – Ez az ostoba könyv kikészít. Miről lehet észrevenni, ha valaki agyhalott? – Fogalmam sincs, még soha nem voltam az. Na, ez aztán a hír… Hallottam, hogy a léptei közelednek, és mert röviddel ezután az ágyam megereszkedett, pislogni kezdtem. Mellém ült, és kíváncsian szemügyre vette az agyhalottá tévő könyvet. Fekete haját a feje tetején kontyba tűzte. – Hú, nekem már a címe is sok. – Higgy nekem – mondtam –, a címe még ártalmatlan a tartalmához képest. Vállat vont. – Soha nem fogom megérteni, miért teszed ezt önként. Már rég feladtam a próbálkozást, hogy megértessem vele. Eva biológiát tanult, a negyedik szemesztert végezte, és soha nem tudott az irodalomtudományi tanulmányaimmal mit kezdeni. Pedig éppen a könyvek voltak a Föld a legnagyobb ajándékai. Művészien egymás mellé sorakoztatott szavak, amelyek dallammá válnak, és képekké alakulnak. Fehér, üres papírlapok, amelyeken nagyobb világok kelnek életre, mint maga az univerzum. Világok, amelyek megigézik az embert, és mindent elfeledtetnek vele, ami körülötte van. Az irodalom varázslat, és engem minden erejével fogva tart. Eva mosolygott, és a tekintetét egy darabig túlságosan ártatlanul siklatta végig a szobán. Aztán amikor azzal kezdte, hogy „Teee”, pontosan tudtam, hogy ütött az óra. – Kell a szoba… Reménykedve és álszentül rám vigyorgott. – Mennyi időre? – Pár órára? Mit tegyek? – sóhajtottam fel magamban. Alex már biztosan vár rám, és abban a pillanatban úgy látszott, a tanulásból sem lesz már semmi. – Felőlem – mondtam, és nehézkesen feltápászkodtam az ágyból. – De ne túl sokáig. Később még végig kell olvasnom a könyvet.

– Te vagy a legjobb! – Igen, igen. – A szememet forgattam. Eva és Nicolas másfél éve voltak egy pár, és már-már ijesztő, milyen intenzív szexuális életet éltek még mindig. Ez rendes esetben nem hagy alább valamikor? Jó kérdés, honnan tudtam volna rá a választ? A leghosszabb kapcsolatom – amelyből mindössze három volt – nyolc hónapig tartott, és… Mindegy, ne is beszéljünk róla! Rövid időre eltűntem a fürdőszobában, hogy kicsit felfrissüljek, aztán fogtam a válltáskámat és elköszöntem: hogy: – Üdvözöld a nevemben Nicolast! –, majd elhagytam a lakást. Bekapcsolt MP3lejátszóval a buszmegállóba mentem, és az alkonyatban vártam a buszt, amely szokásához híven néhány perc késéssel érkezett. Felszálltam, és az út tíz perccel később Alex házának közelében véget is ért. Az utolsó hátralévő métereket gyalog tettem meg, majd éppen amikor csengetni akartam, kijött egy lakó a házból, és barátságosan tartotta nekem az ajtót. Megköszöntem, beléptem, és csüggedten néztem felfelé a lépcsőn, amelynek a megmászása ismét előttem állt. Öt átkozott emelet. Hányingert keltő. Lassan és állandóan magam elé dohogva kínlódtam fel magamat a sok, számomra egyenesen végtelennek tűnő lépcsőfokon. Hogy is hívják azokat a praktikus dolgokat, amelyek a nyugdíjasokat fel szokták vontatni? Lift! Pontosan egy ilyen dolgot kellene ide építeni. Ziháltam, és mint oly gyakran, szilárdan elhatároztam, hogy a közeljövőben most már tényleg tennem kell valamit az erőnlétem érdekében. De mert én ismertem magam a legjobban, tudtam, hogy a „közeljövőben” igencsak tágra nyújtható fogalom. Amikor végre a legfelső emeletre értem, engedélyeztem magamnak pár percnyi időt, hogy kifújjam magam, mielőtt a csengőt megnyomtam volna. Nem tartott sokáig, Elyas már ki is nyitotta. Bár a legutóbbi látogatásaim alkalmával úgy-ahogy „normálisan” viselkedett, és többnyire nem volt láb alatt, mégsem éreztem semmiféle lelkesedést, hogy újra látom. – Szia – mondtam kényszeredetten.

– Szia! Emely a neved, igaz? – vigyorgott, és nyilván azt gondolta, vicces. Rosszul gondolta. – Humor Herold – dünnyögtem. – Beengedsz? Vagy készültél még néhány poénnal? Enyhén félrebillentette a fejét, és úgy tűnt, komolyan mérlegeli, hogy beengedjen-e vagy sem. Ostoba, arrogáns hólyag! – Rendben, ha feltétlenül ragaszkodsz hozzá… – Vállat vont, és szabadon hagyta a bejáratot. Na, csak azért. Bezárta mögöttem az ajtót, és a kanapéhoz ment, ahonnan a csengetésemmel a látszat szerint felkeltettem. Anélkül, hogy egyetlen további pillantásra méltattam volna, egyenesen a folyosó irányába indultam, ahol Alex szobája volt. Amikor a kezemet a kilincsre tettem volna, hirtelen meghallottam Elyas hangját a nappaliból. – Hová mégy? A homlokomat ráncolva visszafordultam. Háttal ült nekem a kanapén. – Alexhez?! – Vagy úgy… Nos… Alex nincs itthon. A hátára meredtem, és éreztem, ahogyan az arcizmaim görcsbe rándulnak. Most ugrat? Hogy utánajárjak a dolognak, lenyomtam Alex szobájának a kilincsét, és valóban csak sötétséget találtam odabenn. Felkapcsoltam a villanyt, és a legrosszabb sejtésem beigazolódott. Ez nem lehet igaz. Ez a kis szemét… A szemem résnyire szűkült, miközben a torkomból halk morgás tört elő. Visszavonszoltam magam a nappaliba, a nagy, fekete kanapé elé álltam, és a karomat összefontam a mellkasom előtt. A mosoly, amely Elyas arcára rajzolódott, köteteket töltött volna meg, és minél inkább tudatára ébredtem, hogy teljesen felültetett, annál ostobábbnak éreztem magam. – Nagyon vicces! Az ajtóban is megmondhattad volna! Biztosan küzdenie kellett magával, hogy a nevetését visszanyelje. – Te akartál mindenáron bejönni – mondta álszentül. Morogtam. – Te tényleg őrülten viccesnek tartod magad, igaz?

Nyilvánvalóan felderítette az arckifejezésem, ami engem viszont még jobban felhergelt. – Na, ugyan már – engedett végül. – Először is, tényleg vicces volt. Másodszor pedig, Alex biztosan mindjárt hazajön, harmadszor pedig, nyugodtan leülhetsz mellém a kanapéra, mielőtt még egy órát ostobán álldogálsz itt. A tekintete várakozón nyugodott rajtam, miközben én több mint kétkedve fogadtam a javaslatát. Egyáltalán nem tetszett a gondolat, hogy mellé üljek a kanapéra. Azon gondolkodtam, hogy inkább Alex szobájába kellene mennem, és ott megvárnom. De akkor meg olyan lettem volna, mint egy sértődött kislány. – Nem fogok harapni – bizonygatta. Ebben én nem voltam olyan biztos, de ugyan mi történhetne? Legfeljebb az idegeimre megy, ám ebben a távolság tényleg semmiféle szerepet nem játszott. Te jó ég, nemrég lettem huszonhárom éves, ennyi idős korában már csak kibír az ember öt percet olyan valaki mellett, akit egyáltalán nem kedvel. A múltbéli eseményeknek azért még mindig volt némi keserű mellékíze, de végül is már olyan régen történt. Meg amúgy is megy a tévé, nem kell vele feltétlenül társalognom. Bár nem jó szívvel, de legyőztem magam, és összefont karral Elyas mellé ültem a kanapéra. De azért az ember ne essen rögtön túlzásba: némi távolságot hagytam magunk között. – Így már jó – mondta. – És akkor is vicces volt. Felsóhajtottam. Igen, valamelyest átkozottul vicces volt. Csak az bosszantott, hogy olyan ostoba voltam, és lépre mentem. – Talán egy icipicit – mondtam. Az arcvonásaiba a győzelem nyoma vegyült. Egy kicsit oldalra fordult, és rám nézett. Ó, ne! Ha valamit utáltam, az a kényszeredett társalgás volt. Főleg vele. A szemem sarkából észrevettem, hogy figyel, és számomra megfejthetetlen okokból ezt felettébb kellemetlennek éreztem. – Miről szól a film? – kérdeztem gyorsan a tévére pillantva, mielőtt az a képtelen ötlete támadna, hogy én esetleg beszélgetni akarok vele. – Fogalmam sincs – mondta. – Amikor elkezdtem nézni, csengettek.

– Ja, hülye helyzet, mondhatni – állapítottam meg, és továbbra is makacsul előremeredtem. Néhány percig a taktikám csodálatosan bevált, ám ez hirtelen megváltozott, amikor éreztem, hogy a kanapé háttámláján a hátam mögé nyújtja a karját. Nem érintett meg, mégis megkavart a viselkedése. Elyas talán be akar cserkészni? Minél tovább elmélkedtem ezen a sejtésen, annál arcátlanabbnak találtam. Megjátszottan hanyagul azonnal hátradőltem, hogy ellenőrizzem, tényleg próbálkozik-e. És valóban, alig eresztettem le az összefont karjaimat, teljesen „észrevétlenül” egy kicsit közelebb csúszott hozzám. Kibaszottul hihetetlen! Tényleg be akart cserkészni! – Tudod, hogy csodálatosan szép vagy, Emely? – susogta. Ó, ne, ezt nem gondolhatja komolyan! Tényleg össze kellett szednem magam, hogy ne törjek ki azon nyomban hangos nevetésben. Egy kicsit többet néztem volna ki Elyasból. De rendben – gondoltam, játszadozzunk csak. – Úgy gondolod? – kérdeztem, és felé fordítottam a fejemet. Leeresztett szempillával néztem a szemébe. – Nagyon is – súgta és a kezét a combomra tette. A tekintetem a lábamra siklott. Ezzel azért egy kicsit túllőtt a célon! Elyas előrehajolt, az arcát az enyémhez közelítette, és benedvesítette az ajkát. Most meg akar csókolni? Ez már annyira durva volt, hogy fájt. Lassan én is közelítettem felé, kitértem a szája elől, és halkan a fülébe súgtam: – Elyas. – Hm… – búgta. – Te zongorázol, és orvostanhallgató vagy, igaz? – leheltem, és azon fáradoztam, hogy a hangom füstös, erotikus árnyalatot nyerjen. – Hm… – mondta ismét, és tovább simogatta a combomat. – Ez azt jelenti, hogy az ujjaid nagyon fontosak, igaz? – Hm? – A hangjába némi bosszankodás vegyült. – Akkor a helyedben én azonnal elvenném innen a kezemet, amennyiben nem akarod, hogy minden egyes ujjadat eltörjem! Elyas hátrahúzódott, és egy pillanatig nagy szemmel nézett rám, mígnem végül csalódottan kifújta a levegőt. – Ez túl egyszerű lett volna. – Egy cseppet sem volt zavarban.

Éreztem, hogy az arcizmaim világ vége hangulatba rendeződnek. Rá se rántott, csábítóan mosolygott tovább, az egyik szemöldökét felhúzta, és megvonta a vállát. – Ugyan már, egy próbálkozást megért. – Elyas! – sziszegtem. – Igen? – A kezed még mindig a combomon van! – Hú! – Megjátszott ártatlansággal felemelte a kezét, amelyről természetesen pontosan tudta, hol van. Azt kívántam, bárcsak a torkán akadna az az öntelt mosolya. – Milyen ellenállhatatlannak tartod te tulajdonképpen magad? Azt búgod, hogy csinos vagyok, és komolyan azt gondolod, hogy én ezért a fejemet vesztve beléd szeretek? – Rámeredtem. – Ez olyan szánalmas, Elyas! Még a te helyzetedben is! – Ki beszél itt rögtön szerelemről? – kérdezte. – Egy kis móka is elég volna. Felhorkantam, mielőtt megvetően vázoltam volna neki, amit a közvetlen ajánlatáról tartok: – Elyas, még ha te volnál az egyetlen férfi a világon, akkor is elfelejthetnéd! – Á, igen? – Az egyik szemöldökét felhúzta. – Emlékeztethetem rá a kisasszonyt, hogy mi egyszer már csókolóztunk? – Na, nézzenek oda, erre tehát még emlékszel. – Meglepő, ha az ember belegondol, hogy a viszontlátáskor meg sem ismert. – Ez nem válasz a kérdésemre – mondta, és egyáltalán nem lehetett a nyugalmából kizökkenteni, ráadásul figyelmen kívül hagyta a megjegyzésemet. – Ha feltétlenül választ szeretnél, tessék! – feleltem. – Először is, fiatal voltam és ostoba. Másodszor, szívem mélyéből megbántam, harmadszor pedig, ez időközben már elévült, és nem számít. – Elszántan befejeztem a mondandómat, és észrevettem, hogy bár továbbra is mosolyog rám, a szemébe egy rövid időre jeges ridegség költözött, amelytől – amíg tartott – egy kicsit megborzongtam. – Azt hiszed, ezt elfogadom? – fújtatott. – Csak úgy teszel. Higgy nekem, ismerem az olyan nőket, mint te. – Vagy úgy? – mondtam. – Ismered az olyan nőket, mint én? Most kíváncsivá tettél. Beavatsz az emberismeretedbe, illetve az ezzel

összefüggő és biztosan magasröptű eszmefuttatásaidba? – Rosszkedvűen néztem rá, és a válaszára vártam. – Nagyon szívesen – mondta, és kicsit összeszedte magát, mielőtt bepillantást nyújtott volna az ostoba agyába. – Te nem vagy sem olyan ártatlan, sem pedig olyan öntudatos, mint ahogy megjátszod. Lehet, hogy elég talpraesett vagy, de végső soron legbelül egy kicsi, segítségre szoruló kislány vagy. Olyan vagy, mint azok a nők, akik műveltnek és olvasottnak adják ki magukat, de igazából csak azt akarják hallani, hogy szépek. Bár – tette hozzá – az „olvasott” többnyire – ahogyan nyilvánvalóan a te esetedben is – csupán a Harry Potter 27 kötetére korlátozódik. De ez egy másik téma. – Leereszkedően nevetett, majd folytatta: – A szíved mélyén olyan valakire vágysz, aki egész nap mézzel kenegeti azt a pimasz szádat. Olyan valakire, aki a nem létező öntudatodat felépíti, és akivel a kis barátnőid előtt felvághatsz. Bevallom, szóhoz sem jutottam. Valóban a legnagyobb ostobaságra számítottam, de ez minden várakozásomat messze túlszárnyalta. – Hú, Elyas – mondtam, és még jobban gyűlöltem, mint már addig is. – Szívből köszönöm a pszichém tanulságos elemzését. Nagy hatással volt rám! Szeretnéd most az én véleményemet hallani rólad? – Kérlek. – Nos… – mondtam ugyanabban az arrogáns hangnemben, amelyet ő is alkalmazott. – Egy átkozottul rossz emberismerettel rendelkező seggfej vagy. Anélkül, hogy akár csak egy pillanatra is abbahagyta volna a felfuvalkodott mosolygást, felvont szemöldökkel nézett rám. Nem vártam, hogy a nadrágjában zajlón kívül egyéb gondolkodási folyamatra is képes, ezért egyáltalán nem reméltem, hogy akárcsak egyetlen szótag is eljut hozzá abból, amit a fejéhez vágtam. Egy darabig mégis hallgatott, nyilvánvalóan nem tudta, mit feleljen. Még soha életemben nem éreztem olyan megkönnyebbülést egy nyíló ajtó hangjára, mint abban a pillanatban. Alex bevásárlótáskákkal megrakodva a nappaliba lépett, és teljesen elképedt, amikor Elyas mellett megpillantott engem a kanapén. – Már itt vagy? – hebegte.

– Igen – feleltem. – És ha nem akarsz egyke lenni, akkor lehetőleg gyorsan menjünk a szobádba. – Elyast egyetlen pillantásra sem méltattam tovább, és felálltam.

3. FEJEZET

Ki a fene az a Luca? íróasztalomon káosz uralkodott. Könyvek, jegyzetlapok, A zösszegyűrt papírok és CD-k hevertek egymás hegyén-hátán, és lassan, de biztosan kis tornyokká nőttek. Csak a közepén volt még egy kis szűk sáv, amelyet a „túrjunk mindent az asztal szélére” taktikával a laptopomnak szabadítottam fel. Pontosan ez előtt a hely előtt, a régi íróasztali székemen ültem, ujjaimmal a billentyűzeten. A „munkahelyemen” uralkodó káosz azonban semmi volt ahhoz képest, ami az ágyamon hevert: egy méter ötven centi magas, a matracomon hasalt, a lábát lóbálta, és az állandó szövegelésével sikeresen eltérített a szövegértelmezéstől, amelyet másnapra le kellett adnom. – Tudod, Emely – mondta Alex –, én tényleg mindennél jobban szeretem a bátyámat, de be kell vallanom: néha igazi seggfej tud lenni. Felsóhajtottam. Nem volt éppen könnyű egyszerre két dologra figyelni. Ezért a legjobb barátnőmet – a legnagyobb sajnálatára – csak fél füllel hallgattam. – Nemcsak az tud lenni, hanem az is – javítottam ki a számítógépre szegezett tekintettel. – Nem tudom megmagyarázni, miért viselkedik így. Tulajdonképpen egyáltalán nem ilyen – legalábbis nem mindig. Velem például egészen más. Ha hiszed, ha nem, egészen szeretetre méltó is tud lenni.

Úgy döntöttem, nem hiszem el, mert ez egész egyszerűen jobban megfelelni látszott a valóságnak. És hát ki tudja, miről is beszél Alex? – Valószínűleg a családjában jó benyomást akar kelteni – feleltem, és csak mellékesen jegyeztem meg, hogy tulajdonképpen igen kevéssé érdekel a téma. Tehát, hol is jártam? Pontosan: mit akar a hülye szerző a szavaival kifejezni… A ceruzámat rágcsáltam, és arra a következtetésre jutottam, hogy ez utóbbi nyugodtan kifejezhette volna magát hülyék számára is érthetőbb módon. – Talán egyszerűen csak egy kicsit jobban meg kellene egymást ismernetek – javasolta olyan őrült módon, amilyen ő maga is volt. – Hát persze! – mondtam. – És rögtön utána csatlakozom is a Sarah Connor és a Söhne Mannheims-duett rajongótáborához! – Az egyik szemöldökömet felvontam, mire Alex undorodó grimaszt vágott. Ha valamit nem bírtam elviselni, akkor az a fent említett banda ordító énekese volt. És a legrosszabb, amit művelni lehetett volna velem, az egy duett lett volna tőle és Sarah Connortól. Már a puszta gondolattól is… Megráztam magam. De ez az ellenvetésem azzal az egyértelmű előnnyel járt, hogy Alex gondolatait egy darabig a duett hátborzongató akusztikája foglalkoztatta, és én ismét a lényegre tudtam összpontosítani. Éppen akkor, amikor egy zseniális megfogalmazás villant át a fejemen, amely legalábbis azt a benyomást keltette, mintha okos lennék, a szövegértelmezés szerzőjeként pedig gondolkodó lény, ismét meghallottam, amint a háttérben szövegel. – Bla bla bla bla bla – mondta, legalábbis ennyi volt, ami eljutott hozzám. Túlságosan azzal voltam elfoglalva, hogy a zseniális isteni szikrát lejegyzeteljem. – Ühüm – dünnyögtem, hogy úgy tegyek, mintha odafigyelnék. – Blabla, blabla, blabla. – Ühüm. – Blabla, blabla. – Ühüm. – Blabla? –- hirtelen hevesebbé vált, ami hihetetlenül megnehezítette, hogy kikapcsoljam. – Figyelsz te rám egyáltalán?

– Persze – feleltem, és minden figyelmemet a laptopomra összpontosítottam. – Egyáltalán nem figyelsz! Kétségbeesetten lehunytam a szememet. Még egy légkalapáccsal a szobámban is jobban haladtam volna, mint Alexszel. – Emlékszel még az egyezségünkre? – kérdeztem tőle. – A látogatásod feltétele az volt, hogy az ágyra ülsz, és tartod a szádat! – Igen, bocsi – dünnyögte Alex. – Köszönöm! – feleltem, és újra megpróbálkoztam vele, hogy a munkámnak szenteljem magam. Hiába, ahogy hamarosan kiderült, mert Alex pontosan három percig bírta a száját tartani. Magamban felmordultam, és a fejemet gondolatban az asztal lapjába vertem. – De igazából ez egész jó, tudod? Egyáltalán nem árt neki, ha nálad ellenállásba ütközik. – Ühüm – feleltem, anélkül, hogy a szavai valóban eljutottak volna hozzám. Mindenesetre a következő mondatánál változott a helyzet, és váratlanul arra ösztökélt, hogy a lehető legjobban odafigyeljek. – Nálad ellenállásba ütközik igaz? – Miféle hülye kérdés ez, Alex? – fújtattam. – Jól van, na, csak biztosra akartam menni – mondta ő a heves reakciómtól meglepetten. Ezzel egy időben viszont mintha örült volna neki, hogy végre ráfigyelek, és ezt a tényt azonnal ki is használta, hogy megmagyarázza a dolgot. – Csak úgy kérdeztem. Mármint megérteném én azt is. Ha nem a bátyám volna, már rég lecsaptam volna rá – vigyorgott. – Akkor hajrá – mondtam. – Biztosan szép – bár kissé fogyatékos – gyerekeitek lennének. De higgy nekem, miattam nem kell aggódnod! – Már-már a kiégési szindróma tüneteit produkálva mély levegőt vettem, hogy aztán ismét a szövegemre összpontosítsak. Ez, persze, nem tartott sokáig, a rövid szünetet ismét megtörte a következő „blablabla”. Ez a nő lassacskán iszonyatosan feldühített, és egy dörmögő „hm” hagyta el a számat. Csak amikor kuncogni kezdett, néztem rá. – Mi az? Valamiről lemaradtam?

– Semmi, semmi – mondta, ami egyértelműen azt jelentette, hogy nagyon is lemaradtam valamiről. De bármennyire is megerőltettem magam, utólag sem tudtam a szavait összefércelni. Volt benne valami „pusztán elméletileg”, és az a különös érzés fogott el, hogy talán jobb is, hogy nem hallottam. Megdörzsöltem a halántékomat, és próbáltam újra megnyugodni, mielőtt nyomatékosan rendreutasítottam volna. – Mivel nyilvánvalóan nem bírod tartani a szádat, túl nagy kérés volna, hogy legalább témát váltsunk? Épp elég nekem a bátyádat időről időre látni, nem akarok még „szabadidőmben” is róla beszélgetni. Miért kellett Alexnek éppen hozzá költöznie? Több ezer lakás van Berlinben. És ha nem talált volna másikat, akkor meg akad elég híd is. Szerencséje, hogy olyan jószívű vagyok. Az az arcátlanság, hogy a bátyját rám kényszeríti, már éppen elegendő ok lett volna, hogy a barátságunkat megszakítsam. – Na, jó – enyhült meg akarata ellenére. De egy lélegzetvételnél tovább nem jutottam, mert már a következő pillanatban felcsillant a szemében az a nagyon is jól ismert tűz, amely minden alkalommal a legrosszabbat ígérte. – Elyas cimborája tegnap megint nálunk járt… – Az alsó ajkába harapott, és a fejemben a leggonoszabb sejtések álltak össze egy képpé. – Alex – nyögtem fel –, ne mondd, hogy belezúgtál! Alex kapcsolatai mindig színtiszta katasztrófába torkolltak, és félelmetes drámával értek véget. Mindig túl gyorsan lett szerelmes, ráadásul mindig valamiféle átlátszó alakba, akitől bárki más azonnal elmenekült volna. Alex hihetetlenül naiv volt, amikor férfiakról volt szó. – Nem, egyáltalán nem is ismerem – vágta rá gyorsan. – Csak olyan édes. – Mind édes volt, de talán a választásodnál egy kicsit a jellemre is figyelned kellene, nem? – Ez nem kérdés akart lenni, hanem jó szándékú tanács.

– Ezt teszem, és az is édes nála. Higgy nekem, Emely, tanultam a hibáimból. Ő tényleg másmilyennek látszik. Újra felsóhajtottam, és a hajamba túrtam. Ezt a mondatot már nem egyszer hallottam, hogy egészen pontos legyek, minden egyes pasinál. – Mindig ezt mondod – sopánkodtam, és lélekben már kezdtem felkészülni a következő drámára. Ez olyan jellemző volt Alexra: alig volt itt három hete, de a szingliantennája máris rácsatlakozott egy lehetséges áldozatra. – Igen, tudom – mondta lesütött szemmel. – De ez most tényleg rendben van. Ezenkívül itt nincs szobatársam, akivel ágyba bújhatna. Ha meg Elyasra rárepül, legalább nem magamban kell a hibát keresnem. – Na, ez aztán az érvelés – mondtam gúnyosan. – És arra gondoltál már, hogy mégiscsak Elyas cimborája? Madarat tolláról, embert barátjáról. Égnek emelte a szemét. – Alex, nem gonoszságból mondtam – tettem hozzá. – Csak tedd meg azt a szívességet, hogy nem hamarkodsz el újra mindent, hanem egy kicsit óvatosabb leszel, rendben? – Nyomatékosan ránéztem, és csak remélni tudtam, hogy megszívleli a tanácsomat. – Igen – sóhajtott idegesen. – De egyáltalán semmi sincs eldöntve, most teljesen túlzásba esel. Csak azt mondtam, édesnek találom, ennyi. És hogy ő más, az tényleg igaz. Ha egyszer összefutsz vele – amit feltétlenül úgy kell intéznünk –, majd meglátod. Igen? Mindenesetre Alex mintha sziklaszilárdan meg lett volna róla győződve. Ennek ellenére az egész idevágó előtörténete után volt némi kételyem. Csak az volt a bökkenő, hogy Alexet nem lehetett egykönnyen lebeszélni a tervéről, ha egyszer valamit abba a konok fejébe vett. Ezért ezen a ponton egy kicsit megadtam magam. Csak a laptopomból felhangzó halk pittyenés rángatott vissza a gondolataimból. Új e-mailt kaptam, és amint kiderült, egy számomra ismeretlen feladótól. Szia Emely!

Már egy ideje, hogy felfigyeltem rád, de sajnos soha nem volt hozzá elég bátorságom, hogy megszólítsalak. Ezért jutottam arra a – bevallom, szánalmas – ötletre, hogy e-mailt írjak neked. Csak azt szeretném neked mondani, hogy szívesen megismernélek. Valószínűleg naponta több száz ilyen e-mailt kapsz, vagy ami még rosszabb, őrültnek tartasz. De én azért itt ülök, és remélem, hogy kapok tőled választ. Üdv: Luca A homlokom minden egyes sornál ráncosabb lett, és a levél végére az arcom egy kilencvenéves asszonyéval versenghetett volna. Mi a fene ez? És ki az ördög az a Luca? Felgörgettem, és láttam, hogy az üzenet az egyetemi e-mail címemre jött. A tanulmányok megkezdésekor minden újonnan érkezett automatikusan kap egyet, és mert jegyzéket is vezettek róla, kinek mi a címe, gyerekjáték volt kikeresni. A gyanúsítottak körét tehát ily módon sajnos nem tudtam korlátozni. Sőt, ellenkezőleg, bárki lehetett. A feladó címe maga sem állt másból, mint a „Luca” keresztnévből, és egy igen elterjedt e-mail szolgáltató függelékéből. Ez az egész több volt, mint titokzatos. – Kérdeztem valamit – akadékoskodott Alex, és ezzel elérte, hogy magamhoz térjek. – Elnézést – mondtam és hunyorogtam. – Csak éppen egy furcsa e-mailt kaptam, és nem figyeltem. Mit akartál tudni? – Furcsa e-mailt? – Igen, egy bizonyos Lucától, aki állítólag meg szeretne ismerni. – Vállat vontam. – De azt hiszem, csak valaki fel akar ültetni. Ezen a ponton az érdeklődése a tetőfokára hágott. Buzgón kiugrott az ágyból és mögém állt, hogy ő maga is elolvashassa az e-mailemet. Kihasználtam az alkalmat, hogy én is még egyszer átfussam az üzenetet, de továbbra sem tudtam, mit gondoljak róla. – Ó, istenem, ez olyan édes! – visított Alex, és nekem nem maradt más hátra, mint hogy a reakcióján a homlokomat ráncoljam. – Nehogy elkezdj nekem hisztériázni! – figyelmeztettem. – Mit fogsz neki válaszolni? – kérdezte, miközben tapsikolt.

– Úgy gondolod, válaszolnom kell rá? – Istenem, Emely. Természetesen válaszolni fogsz rá! – Hahó! – Dermedten néztem Alexre. – Ki tudja, miféle alak ez? Senkit nem ismerek, akit Lucának hívnak. Biztosan valami vézna számítógépfüggő csontkeretes szemüveggel és zsíros hajjal… vagy akár egy pszichopata! – Egyre jobban belelovaltam magam. – Gondolkodj már, Alex, kinek támad olyan ötlete, hogy egy ismeretlennek e-mailt írjon? Végül is nem vagyunk már tizenhárom évesek, hogy cetliket írogassunk egymásnak. Ó, istenem! – nyögtem fel. – Talán még csak tizenhárom éves! Sehol nem említette az életkorát! Alex kuncogott. De még mielőtt felháborodhattam volna rajta, egy újabb elmélet nyilallt az agyamba. – És egyáltalán, mit jelent az, hogy: „már egy ideje, hogy felfigyeltem rád?” Kémkedik utánam? Az ég szerelmére, talán még távcsöve is van! És mert akut üldözési mánia kerített hatalmába, heves, vizslató pillantást vetettem kifelé az ablakból, hogy a lencsék esetleges fényvisszaverődését szemügyre vegyem. – Meg ne bolondulj már! – nevetett Alex és vállon veregetett. – Hogy neked mindig a legrosszabból kell kiindulnod! Ez az e-mail nem úgy néz ki, mintha egy pszichopata írta volna. – Hah! – mondtam én. – A legelvetemültebb pszichopaták mindig azok, akiken nem lehet észrevenni! – Igen, te pedig hihetetlenül feketében látod a világot! És mi van akkor, ha ő az abszolút ideális férfi a számodra? A Luca név egyértelműen nem egy számítógépfüggő nevének hangzik, sokkal inkább egy szexi tesiszakos diákénak, vagy ilyesminek. – Szexi tesiszakos – ismételtem és kétkedve néztem rá. – És vajon miért nem bízik magában egy szexi tesi szakos annyira, hogy megszólítson? – Várakozón összefontam a karomat a mellkasom előtt. Gondolkodott. – Mert félénk…? – Az utolsó szónál a hangja egyre feljebb kúszott. – Erről ennyit – szakítottam félbe az elméletét. – De ezt például megkérdezheted tőle, ha válaszolsz neki!

Felsóhajtottam. Már a puszta gondolattól, hogy erre az üzenetre reagálni fogok, kellemetlen érzés keletkezett a hasamban. – Meglátjuk – mondtam végül, hogy ejtsük a témát. Először is a legnagyobb nyugalomban át kellett gondolnom a dolgot, és ezt biztosan nem tudtam volna megtenni, amíg Alex elérhető távolságon belül van. Közben már megéheztem, és mert éreztem, hogy a szövegértelmezésemből akkor és ott így se, úgy se lesz semmi, tettem egy javaslatot Alexnek. – Mondd csak, te is éhes vagy? Elmegyünk a menzára? Bólintott. – Kifejezetten jó ötlet. – Összecsuktam a laptopomat, és vele együtt elindultam a menzára. Amikor megérkeztünk, Alex salátát hozott magának, és mert, ahogyan mondta, nem ízlett neki, inkább elette előlem a paradicsomszószos-sajtos tésztámat. Bár egykeként nőttem fel, Alexen keresztül nagyon hamar megtapasztaltam, hogy az embernek osztozkodnia kell – és sajnos kettőnk közül többnyire én voltam az, aki a rövidebbet húzta. Jó, egy kicsit talán túloztam, amikor a villát a kezébe szúrtam… De hát az embernek tudnia kell, hol a helye. Az evés alatt nem talált más témát, mint az én vészjósló e-mailírómat, én pedig nem álltam meg, hogy néhányszor – természetesen csak a biztonság kedvéért – hátra-hátra ne pillantsak. Alex olyan optimista hangulatban volt, amelyen én egyáltalán nem tudtam osztozni. Folyton győzködni próbált, hogy válaszoljak ennek a Lucának. – Mi veszítenivalód van? – kérdezte. És bármilyen szívesen tettem volna, sajnos ez ellen nem tudtam tiltakozni. Veszítenivalóm csupán az utolsó kis darab büszkeségem volt, amely még megmaradt, de ezt a megjegyzést megtartottam magamnak. Csak amikor evés után Alexet a buszmegállóba kísértem, sikerült végre témát váltani. – Csinálunk ma este valamit? – A buszmegállóba értünk. – Sajnos dolgoznom kell. – Francba – dünnyögte. – De azért írhatsz egy SMS-t, ha nincs nagy nyüzsgés, akkor beugrok, és társaságot nyújtok neked.

– Jó ötlet. Akkor végre megismerhetnéd Nicolast. Ma este egy műszakban dolgozunk. – A „Betolom-Eva-nyelvcsapja-mögé-Nicolast”? – vigyorgott. – Pontosan őt – nevettem, de a vidámságom nagyon gyorsan elmúlt, amikor a jelenet újra az emlékezetembe ötlött. Bah! De az undorom nem tartott sokáig, mert egy hirtelen zajtól mindenféle kép úgy elillant a fejemből, akár a szellemek. Egy közeledő autómotor. Mély. Hangos. Felbőgő. Piszkos. Eltéveszthetetlen. Libabőrös lettem. Mintha kővé dermedtem volna, csak lassan fordítottam el a fejemet. És valóban, a fülem nem tévedett: egy Mustang. De nem akármilyen Mustang, nem, hanem egy régi Shelby GT. Fekete, mint az éjszaka, rajta két fehér csík, amely a hosszú motorháztetőről a tetőn át egészen a hátsó részéig húzódott. Csodával volt határos a német utakon egy ilyen járművet látni. Fel sem bírtam fogni. Ez az én autóm. Jó, pontosabban szólva álmaim autója, de ne legyünk kicsinyesek. Majd’ elepedtem. Különben nem sokat törődtem a járművekkel, de ennél egészen más volt a helyzet. Ez nem pusztán egy autó volt, ez volt a legzseniálisabb és leglélegzetelállítóbb közlekedési eszköz, amely létezett. Semmi nem ért fel vele. És egyszer, ebben biztos voltam, én is egy Mustang büszke tulajdonosa leszek. Talán nem holnap, talán nem is egy év múlva – de egy nap így lesz. Minden egyes részletet az eszembe véstem, hogy lehetőleg sokáig táplálkozhassam majd ebből az egyedülálló pillanatból. És akkor felfoghatatlan dolog történt: az autó lassított, úgy tűnt, mintha hozzánk gördülne, és végül néhány méterre tőlünk állt meg. Mint akit megbabonáztak, úgy siklott végig a tekintetem a karosszérián. Nyeltem egyet. Olyan közel volt, hogy csak néhány lépést kellett volna tennem, hogy megérintsem. A motor könnyedén brummogott, majdhogynem búgott, és én úgy éreztem magam, mintha szerelmes volnék. A következő szempillantásban elnémult, és amikor az ajtaja kinyílt, imát mondtam az égnek, hogy egy fiatal, jóképű férfi szálljon ki rajta, kezében táblával: „Hi, my name is Luca”.

Ám ehelyett a legbrutálisabb módon, amit csak el lehet képzelni, tőrt döftek a hátamba. A sofőrre meredtem, és a fejemet ráztam. Ilyen kegyetlen nem lehet a világ. A fiatal és jóképű bejött, de „seggfejről” határozottan nem szóltam az imámban. Elyas Schwarz. Hányni tudnék. Ez az idióta álmaim autóját vezette. Szóhoz sem jutottam. Hülyén vigyorogva odajött hozzánk, miközben én a fejemben különféle halálmódokat játszottam végig. A leggyötrőbb mellett döntöttem, de ostoba módon be kellett vallanom, hogy fizikailag nem tudnám véghezvinni. Istenem, tényleg szavakba sem tudom önteni, mennyire megsemmisültem! Talán elég volna eszméletlenre verni? Kellő idő, hogy a slusszkulcsot megkaparintsam, és az autójával eltűnjek. Egy pillanat – egyenesen irigy voltam Elyasra? Nem! Ilyen mélyre nem süllyedhettem! Legyen csak az övé ez a szaros, szemét autó. Ez a szaros… lélegzetelállító… csodaszép… szemét autó. Morogtam, és az ajkamba haraptam. És egyáltalán, mit keres ez itt? – Elyas! – kiáltotta Alex boldogan. Ostoba áruló. Az ember a legjobb barátnőjében sem bízhat. – Szia, hugicám – mondta, és kicsit megszorongatta. Ha most lendületet vennék, és az aktatáskámat teljes erőből hozzávágnám… De még rosszabb jött. – Szia, kincsem – üdvözölt, majd egy kicsit oldalra billentette a fejét, és lehajolt hozzám, egészen úgy, mintha meg akarna csókolni. – Öcsém! – kitértem és egy lépést hátráltam. A sötét pillantásom viszont mintha a legkevésbé sem érdekelte volna, ehelyett csak halkan nevetett, és újra felegyenesedett. Elyas kétségkívül új tervet eszelt ki, hogy pokollá tegye az életem. A múlt heti szóváltásunk óta nagy reményeket fűztem hozzá, hogy a jövőben tudomást sem fogunk venni egymásról. Tévedtem! Én persze a magam részéről tartottam magam hozzá, hogy tudomást se

vegyek róla, Elyas ezzel szemben úgy látszott, teljesen ellentétes célt tűzött ki maga elé: az őrületbe akart kergetni! És ennek az átkozottnak sikerült is. Alex szemmel láthatóan viccesnek találta az üdvözlési számot, és vigyorgott, mire én ferde pillantást vetettem rá, amitől azonnal elnémult. A torkát köszörülte. – Mit keresel itt tulajdonképpen? – kérdezte a bátyjától. Jó kérdés! Átkozottul jó, hogy pontos legyek. És nem csak a kampuszra lehetne ezt vonatkoztatni, de az egész bolygóra kiterjeszteni. – Arra gondoltam, meghívlak benneteket egy koktélra – mondta a maga csábos módján, amit én épp annyira nem szenvedhettem, mint bármi mást benne. Elmenni vele inni valamit? Megvetőn fújtattam. Ez illett ehhez az idiótához. Amikor már éppen kinyitottam volna a számat, hogy felettébb utálatos válasszal rukkoljak elő, Alex közbelépett, és egy kicsit emberibb módon fogalmazta meg, mint ahogyan én tettem volna. – Emely sajnos nem tud. Még be kell fejeznie a szövegértelmezését, aztán meg dolgozik. De én szívesen jövök. Elégedetten pillantottam Alexra. Bár az én ízlésem szerint még beleszőhetett volna egy-két sértést, de azért elég jól csinálta. – Szövegértelmezés? – Elyas egy kicsit összeráncolta a homlokát, miközben rám nézett. – Tulajdonképpen mit tanulsz, kis hölgy, ha szabad kérdeznem? Ebben a pillanatban éreztem, hogy a hasamban csodálatos, meleg érzés ömlik szét. Kárpótlás. És az érzés maga még jobb volt, mint ahogyan hangzott. Minden egyes szótagot teljes valójában megízleltem, és lassított tempóban hagytam az ajkaim közül kicsusszanni. – Irodalomtudományt – mosolyogtam. És mintha a szeme még nem lett volna elég nagy, még nagyobb mosollyal hozzáfűztem: – Főszakként. Biztos voltam benne, hogy Elyasnak nem gyakran forr torkára a szó, ezért ezt a pillanatot teljes egészében magamba szívtam. Sajnálatomra azonban gyorsabban elmúlt, mint ahogy reméltem. Rövid idő elteltével az egyik szájszeglete ismét felfelé ívelt.

– Irodalomtudományt… – ismételte megfontoltan. – Ki hitte volna. – A pillantása a szememet égette, és mintha minden egyes másodperccel jobban átfúrta volna. És mert lassacskán úgy éreztem magam, mintha húskiállításon volnék, elfordítottam a tekintetemet, és úgy döntöttem, ideje menni. Különben még merényletet követnék el ellene, ami valószínűleg felettébb kínosan sülne el. – Remélem, megértitek, de nekem lassan mennem kell – mondtam. – Még vár rám a Harry Potter 27 kötete, meg a róla alkotott szövegértelmezés. – Elyasra néztem, aki az egyik szemöldökét felhúzta. – A Harry Potter 27 kötete? – kérdezte Alex. – A szeretnivaló bátyád majd elmagyarázza – feleltem, és átöleltem, hogy elbúcsúzzam tőle. Bár meséltem neki a bátyja szégyentelen közeledési kísérletéről, azért néhány részletet kihagytam. Kibontakoztunk az ölelésből. – Rendben, akkor légy jó! És később még talán találkozunk. A lehető legkevésbé feltűnően még egy pillantást vetettem a Mustangra. Melyik évben gyárthatták? 1967-re tippeltem, és annyira szerettem volna tudni, jól saccoltam-e. Az ördögbe is, akkor sem fogom Elyastól megkérdezni. Nehéz szívvel levettem a szememet az autóról, megfordultam, és visszaindultam a kampuszra. Amikor a lakásomba értem, rögtön nekifogtam a szövegértelmezésnek, hogy még a műszak kezdete előtt befejezzem. Elég jól ismertem magam, hogy tudjam, munka után már nem leszek rá képes. És nézzenek oda, amint nem volt egyfolytában szövegelő zavaró tényező a szobámban, meglepően gyorsan haladtam vele. Úgy egy óra elteltével be is fejeztem, és már éppen be akartam csukni a laptopomat, amikor újra eszembe jutott az a furcsa e-mail. Bár valószínűleg jobb lett volna hagyni, nem bírtam ki, hogy el ne olvassam még egyszer. Luca… Luca… gondolkodtam végül. De nem, egészen biztosan nem ismertem senkit, akit így hívtak, ugyanakkor túl gyakorinak sem tűnt ez a név.

„Mi veszítenivalód van?” – visszhangoztak a fülemben Alex szavai. Felsóhajtottam, mert tulajdonképpen tényleg semmi veszítenivalóm nem volt. Ennek ellenére még mindig nem tudtam azzal az elképzeléssel megbarátkozni, hogy ez a Luca tényleg komolyan gondolta ezt az egészet. De mi van akkor, ha mégis? Ha tényleg otthon ül a számítógépe előtt, és válaszra vár? A könyökömet az asztalra, az államat pedig a kezembe támasztottam. Mi lenne? Ez csak egy e-mail. Ugyan mi történhetne? Ha a viszontválasza kivetnivalót hagy maga után, senki nem kényszerítene, hogy még egyszer írjak neki. Akkor, mi legyen? Bátorságot gyűjtöttem, bár rendkívül ostobának éreztem magam, mégis kitartottam a hirtelen jött elhatározásom mellett, és egyszerűen leírtam azt, ami a fejemben járt. Szia Luca! Őszintén szólva nem terveztem, hogy válaszolok neked, és a legjobb szándékom ellenére sem tudom megmagyarázni, miért teszem mégis. Írd holmi múló beszámíthatatlanság kontójára. Amennyiben valamiféle pszichopata rohamaid vannak, vagy egyéb hajlamokkal rendelkezel, amelyekről jobb, ha tudomást szerzek, akkor itt az ideje, hogy elmondd nekem! Megkérdezhetem, honnan ismersz? Esetleg te is jársz valamelyik kurzusomra? Ismerlek látásból? Üdv: Emely Ui: Egy erkölcsi bizonyítvány hihetetlenül megerősítené a beléd vetett bizalmamat! Egy darabig haboztam, de aztán tényleg rákattintottam a „küldés” gombra, és elküldtem az e-mailt. Rögtön ezután a kezemmel eltakartam az arcomat, és megállapítottam, hogy határozottan totálkáros és még szánalmasabb vagyok, mint ahogyan azt gondoltam. De késő, már nem csinálhattam vissza.

Felnyögtem, lecsuktam a laptopot, és vegyes érzésekkel felkeltem a székemről, hogy összekészülődjek a munkához. Hogy mit, és egyáltalán fog-e válaszolni, csak akkor fogom megtudni, amikor éjszaka hazajövök.

4. FEJEZET

Séta a parkban A

lex a tűzhely előtt állt a nagy amerikai konyhában, és zöldséget aprított, amelyet aztán egy serpenyőbe tett. A válla felett rám pillantott: – Van valami újdonság, ami Lucát illeti? Írt újra? Közvetlenül mellette ültem a szabad konyhapulton, a lábamat lóbáltam, és egyik répát csentem el a másik után a serpenyőből. Alex volt a legcsapnivalóbb szakácsnő, akit a hátán hordott a föld. De ez sajnos nem tántorította el a főzéstől. – Hé! – kiáltott és az ujjamba akart szúrni, de még épp időben biztonságba helyeztem. – Amint a sóval a répa közelébe érsz, abban a pillanatban élvezhetetlenné válik. Csak megmentem. – Felemelte az állát, és nagyon dühös pillantást vetett rám. – Rendben. – Az égnek emeltem a szemem, és az ölembe ejtettem a kezem. Elismerően bólintott, és ismét a zöldségnek szentelte magát. – Egyfolytában írogatunk egymásnak – tértem vissza a korábbi kérdésére. – És van már ötleted, ki lehet az? – Nincs – feleltem. – Halványlila gőzöm sincs. – És azt legalább tudod, honnan ismer téged? – Csak annyit tudok, hogy huszonnégy éves, és egy másik egyetemre jár. De néha meglátogatja az egyik barátját a mienken, és így néhányszor összefutottunk. A barátja látásból ismer, és kikereste a nevemet. – Vállat vontam.

– Istenem, most nehogy harapófogóval kelljen mindent kiszednem belőled! – A kést élére állítva a vágódeszkára tette. A türelem szép erény, de biztosan nem Alex sajátja. Információt elhallgatni előle – ez nála bűnténnyel volt határos. – Nincs sok mesélnivalóm róla – sóhajtottam. – Alig ismerem. – De jónak találod? – Az arcára egy összeesküvő vigyora ült ki. Egy darabig haboztam, mígnem a szájszegletem önállósodott, és mosolyra húzódott, amit én szívem szerint elnyomtam volna. – Mondjuk úgy, egész kedvesnek tűnik. – Ez jól hangzik – mondta. – És miről beszélgettek? – Minden lehetséges dologról. – Kifújtam a levegőt a számból. – Eléggé általánosságok szintjén maradva az érdeklődési körünkről, a hobbinkról, zenéről… a szokásos dolgokról. – Küldött már képet magáról? – Nos – kezdtem bele, és kicsit zavartan kitértem a pillantása elől. – Közvetlenül nem. – Mégis mit jelent az, hogy „közvetlenül nem”? – Azt, hogy… nem? – A hangom a magasban maradt, mert sejtettem, hogy Alex semmiféle megértést nem fog tanúsítani. Ő vélhetően már az első e-mail után fényképet követelt volna. Méghozzá szükség szerint erőszakkal vagy rendőri segítséggel – amit éppen könnyebb lett volna véghezvinni. – Miért? – kérdezte Alex a legcsekélyebb megértést sem tanúsító hangnemben. – Nem tudom – feleltem padlóra sütött szemmel. – Nem küldött. És valahogy nem tudom rászánni magam, hogy kérjek tőle. Alex hangosan és jelzésértékkel félrerakta a kést, mielőtt csípőre tett kézzel rám nézett volna. Istenem, már most sajnáltam a gyerekeit. – Emely! – kezdett rá. – Ő ismer téged, te viszont őt nem! Ez csak akkor lenne becsületes, ha küldene neked egy fényképet. Úgyhogy szorítsd össze a segged, és kérj szépen tőle egyet! Bizonyos értelemben igaza volt, de… Észrevette a kételyemet, nagy levegőt vett, és megpróbált nagyobb kímélettel közeledni a reménytelen barátnőjéhez.

– Képzeld csak el, találkozol vele, és meg kell állapítanod, hogy úgy néz ki, mint Yves Glockenburg. – Vigyorgott, és mert én egyáltalán nem találtam viccesnek, kicsit belérúgtam. – Először is – mondtam –, Sören Nordmann-nak hívták, nem pedig Yves Glockenburgnak. És másodszor is, nem volt olyan rossz, mint ahogy most beállítod. – Viccelsz? Az az alak minden hétvégén másik Star-Trecktalálkozóra rángatott el, és szaros vulkáni esküvőről álmodott veled! Rendben, ha jól meggondolom, talán nem téved teljes mértékben. – Jó, akkor rossz volt – dünnyögtem. – Mondom én. De komolyan, Emely, én mindenképpen küldetnék magamnak egy képet, mielőtt találkozom vele. – Találkozom vele? – A szemem tágra nyílt. – Mert mégis mit akarsz? Elég körülményes lenne Google-ön keresztül kimondani az igent. – Na, lassan a testtel – tiltakoztam, és ezzel inkább magamat, semmint őt akartam megnyugtatni. – Mindössze egy hete írogatunk egymásnak. Arra még nem is gondoltam, hogy találkozzunk! – És őszintén bevallom, már a puszta gondolattól is iszonyúan begyulladtam. – Akkor kezdj el villámgyorsan hozzászokni a gondolathoz! – A kés hegyével rám mutatott. – Ühüm – dünnyögtem, és nagyon reméltem, hogy végre ejti a témát. Találkozni… Hú, öt év múlva talán lehet róla szó, de most semmiképp! – Emely. – Az egyik szemét behunyta, miközben engem mustrált. – Most, ugye, nem kezded el megint bebeszélni magadnak a komplexusaidat? Gyűlöltem, amikor „komplexusokról” beszélt, és ezt nagyon jól tudta. Ettől eltekintve nem is volt nekem egy se. Inkább időnként fellépő, enyhe bizonytalanságnak neveztem volna őket. Rendben, a francba is, akkor komplexusaim vannak. – Először is, nincsenek komplexusaim – mondtam. – Másodszor pedig… – Másodszor? – kérdezett közbe Alex.

– Nos, csak… – Az alsó ajkamba haraptam. – Tényleg intelligensnek tűnik. Az egész írásmódja, valahogy olyan sajátosan fejezi ki magát. Stílusosan. Ezenkívül remek humora van. – És akkor mi a bajod? – Kérdőn nézett rám. – Igencsak esedékes már, hogy azt a sok idiótát, akikkel egyébként mindig előrukkolsz, olyasvalakire cseréld, akinek agya is van. Alex mérhetetlenül túlzásba esett. Ilyen rossz azért nem volt a helyzet. Ettől teljesen eltekintve ő volt az utolsó, aki ebben a tekintetben kinyithatta volna a száját, amivel kapcsolatban természetesen azonnal rendre is utasítottam. – Még jó, hogy neked mindig olyan remek pasijaid voltak. Szemmel láthatóan energikusabban aprította a zöldséget. – Az más – mondta. Amikor éppen el akartam neki magyarázni, hogy hol sántít a dolog, a figyelmünket a hátsó folyosóról jövő zaj keltette fel. Egy ajtó kinyílt, majd ismét becsukódott. Fújtattam. A mai szerencsesorozatom, hogy Elyas nem vette észre a jelenlétemet, úgy látszott, véget ért. Ám a félelmem elég gyorsan el is illant, mert a közeledő léptekből hallatszott, hogy a viselőjén magas sarkú cipő van. Lehet, hogy Elyas újfajta hajlamot fedezett fel magában? A nők világa biztosan köszönetet mondana érte – és én volnék az első. De mert ez vélhetően pusztán álombéli kívánság volt, Alex és én a nyakunkat nyújtogattuk, hogy lássuk, ki jelenik meg. És nem kissé elámultam, amikor az említett nőszemély a helyiségbe lépett, és célzottan a lakás ajtaja felé indult. Úgy nézett ki, mintha valamelyik luxusmagazinból lépett volna ki. Az öltözéke erősen teniszruhára emlékeztetett, és a szűk szabásnak hála, isteni testének minden centiméterét sejteni lehetett. Magas növésű volt, legalább egy fejjel magasabb nálam, és a selyemsima lábától, amelynek a rövid szoknya csupán csekély részét takarta, leesett az állam. Ezt a nőt olyan tökéletesnek láttam, hogy egyenesen rondának éreztem magam mellette. Ki teremtette ezt a lényt? Egy pornóisten? Bárki is volt az, biztosan hímnemű volt.

Tovább bámultam, és lassacskán apró részletek is a szemembe ötlöttek. A frizurája kócos hatást keltett, néhány szőke tincs kioldódott a kontyából és a lépteitől libegett. A bőre napbarnított színe az arcán rózsaszínbe hajlott, az arca szabályosan izzani látszott. Nem kellett hozzá sok képzelőerő, hogy az ember kitalálja, mit is csinált ez a nő Elyas szobájában. – Sziasztok – mosolygott kényszeredetten, amikor mellettünk, köznép mellett elhaladt. Még amikor a lakás ajtaját becsukta maga mögött, sem tudtam a pillantásomat arról a helyről elfordítani, ahol utoljára láttam. Amikor a fejemet újra Alex felé fordítottam, ő is épp olyan tágra nyílt szemmel bámult rám, mint ahogyan én tehettem. Egyszerre nyeltünk. – Ennyit a komplexus témakörről – dünnyögtem. – Mi volt ez? Egy életre kelt retusált fotó? – kérdezte Alex. – Remélem. Bármi más arcátlanság volna. Mindkettőnknek szüksége volt egy pillanatra, hogy a földöntúli jelenséget kiheverjük. Alex volt az első, aki az élményt kirázta a fejéből, és ismét a zöldségei felé fordult. Én viszont továbbra is furcsán éreztem magam. Egészen addig abból indultam ki, hogy Elyas a nőket illetően nem túl válogatós. Most azonban felmerült a kérdés, hogy a csudába kerültem én a vadászmezejére? Ezzel a nővel itt semmi közös pontot nem tudtam felfedezni. Abban is kételkedtem, hogy egyáltalán ugyanahhoz a fajhoz tartozunk-e. Persze, az az idióta, aki erre választ tudott volna adni, szintén rászánta magát, hogy a szobáját elhagyja, ami a hangulatomat szemmel láthatóan még tovább rontotta. A léptei közeledtek, hangosabbá váltak, míg végül ugyanolyan összeborzolt hajjal a nappaliba nem lépett. Amikor engem megpillantott, a másodperc töredékéig megtorpant. Ám röviddel utána már újra vakmerő mosoly rajzolódott az arcára, és folytatta az útját. Tulajdonképpen szerencsének mondható – amennyiben ezt a szót vele összefüggésben egyáltalán használni lehetett –, hogy fel volt öltözve. Csak az öve állt nyitva, amely a laza csípőfarmerjába volt fűzve. Fekete pólót viselt, amelyen a mellkas magasságában nagy, piros számokkal a 69-es díszelgett.

Mezítláb bandukolt a laminált padlón, majd velem szemben a konyhapultnak támaszkodott. – Nos, Emely? – kérdezte. – Milyennek találtad a kuzinomat? – A kuzinodat? – nevettem vidámság nélkül. – És hol ünnepled a családi eseményeket? Swingerklubban? – Sajnálom, kincsem – mondta bánkódva. – Én is jobb szerettem volna, ha előbb időpontot kérsz. Akkor kezelni tudtuk volna ezt a szerencsétlen találkozást a kuzinommal. – Egy pillantást vetett a konyhai órára. – De szerencséd van, most éppen van egy lélegzetvételnyi időm. Úgyhogy, ha akarod, gyorsan becsúsztathatlak. Fújtattam és mérges pillantással összefontam a karomat a mellkasom előtt. – Inkább arra vigyázz, nehogy én csúsztassam be a térdemet. – Ez ajánlat volt? – kérdezte kuncogva. – Édes, minden új technikára nyitott vagyok. – Bármikor. Amikor és ahol csak akarod – válaszoltam komoran. Ellépett a pulttól, a konyhaszekrényből elővett egy vizesüveget, aztán visszament a korábbi helyére. Figyeltem ivás közben, mígnem a pólója újra felkeltette az érdeklődésemet. – Tulajdonképpen mit jelent a 69? – kérdeztem. – A nők számát, akik megvoltak? A helyezést? Vagy esetleg az IQ-dat? Én ez utóbbira tippelek. – Mit szólnál a centiméterhez? – kérdezett vissza. – Mit szólnál ehhez: fogd a bébiuborkádat és eredj tusolni! Halkan felnevetett, és Alex is kuncogni kezdett. – Istenem, Elyas – mondta –, te meg a bárgyú poénjaid. Muszáj ezt? Az ujjammal rámutattam, és bólintottam. Hallottad! De nem reagált a testvére szavaira, ehelyett ivott még a vizéből, és némán sokatmondó pillantást vetett rám. Néha komolyan azon tűnődtem, mi járhat abban az ostoba koponyájában, amikor így néz rám. De valószínűleg, legalábbis feltételeztem, jobb, ha nem tudom. Egy kicsit lóbáltam a lábamat, próbáltam Elyast kiiktatni, és a tekintetem végigsiklott a szobán. Egyszer csak a látókörömbe került

az óra, és rémülten állapítottam meg, hogy sokkal később van, mint gondoltam. Már egy hete halogattam a régóta esedékes telefonhívást az anyámnak, és ma délután végre túl akartam esni rajta. – Sajnálom, édesem – mentegetőztem Alexnél. – Most mennem kell. Az anyám vár. És mert az átlagos IQ-érték ebben a szobában az elmúlt öt percben kétségkívül mélyre zuhant, inkább telefonálok neki, mint hogy egyetlen perccel is tovább maradjak. – És akkor én kinek főzök, ha szabad tudnom? – kérdezte. – Ezen már én is tűnődtem – vigyorogtam és lazán leugrottam a konyhapultról, ám a közismert ügyetlenségem miatt megbotlottam, és majdnem a hűtőgépbe fejeltem. És ha ez nem lett volna még épp elég kínos, ennek az idiótának muszáj volt kárörvendőn nevetnie. – Az ajtó ott van elöl – mutatta. – Vagy van egy rejtett liftünk a hűtőszekrényben, amelyről én nem tudtam? – Nagyon vicces – morogtam és éreztem, hogy az arcom elvörösödik. Bárcsak a sütőbe dugná azt a hülye fejét, hogy megnézze, ott van-e lift! Összeszedtem a holmimat, és úgy döntöttem, határozottan ideje indulni. Zavarodottan köszöntem el Alextól, tudomást sem vettem a még mindig remekül szórakozó, ostoba fajankóról, és a bejárati ajtó felé indultam – ezúttal az igazi felé. – Elyas, te legalább eszel velem, ugye? – hallottam Alex kérdését, mire még egyszer visszafordultam hozzájuk. – Ó – a fejét vakarta. – Tudod… Tulajdonképpen nem vagyok éhes, és különben is… éppen tusolni akartam. – Sietős léptekkel eltűnt a konyhából. Egészen nyilvánvalóan nem én voltam az egyetlen, aki Alex konyhaművészetét visszautasította. Gondolatban jó étvágyat kívántam neki, majd elhagytam a lakást, hogy az öt emeletnyi ereszkedőt magam mögött hagyjam. Ebben a hőségben nem nagy élmény, de azért lefelé könnyebb volt, mint felfelé, annyi biztos. Amikor nem sokkal később a diákotthonba értem, addig-addig viaskodtam magammal, amíg végül felhívtam az anyámat. Az örökös halogatással úgyis csak egyre rosszabb lett. Így hát arra jutottam, hogy jobb lesz végre magam mögött tudni.

Az anyám… Na, igen, az anyám. Sajátos eset volt. Mindenesetre bátran állíthatjuk, hogy éppenséggel nem volt vele könnyű dolgom, ráadásul igen gyakran húzott hasznot a jólelkűségemből. Amíg telefonáltunk, az idő nagy részében oda sem figyeltem, és megszakítás nélkül hagytam, hogy minden, jaj, de fontos apróságról beszámoljon. A „fontos” persze a szemlélő nézőpontjától függ, és az anyám meg én mindig is más szemszögből néztük a világot. De azért derekasan álltam a próbát, és megtévesztő módon, jól elhelyezett „ühüm”-ökkel jeleztem, hogy a legújabb falubéli pletyka teljesen magával ragadott, és hogy csupa fül vagyok. Nem ok nélkül halogattam a telefonbeszélgetéseinket ameddig csak lehetett, és hívtam akkor, amikor úgy gondoltam, apám egyedül van otthon. Vele beszélni egyszerűen felemelő volt, és gyakran már elég volt a hangját hallanom, hogy a legnagyobb egyetemi stressz közepette is megnyugodjak. Nem, nem utáltam az anyámat. Ellenkezőleg, a szívem mélyén szerettem. De tény, hogy kivételesen fárasztó ember volt, és az idegeimet néha pattanásig feszítette. Feltartóztathatatlanul zakatolta az újdonságokat, mígnem egy óra elteltével végül rám terelődött a szó. Behúztam a nyakamat, a két szemem között a hüvelyk- és a mutatóujjammal megtámasztottam a fejemet, és hagytam, hogy a kérdésáradatával lebombázzon. – Igen, jól vagyok. – Igen, ma itt is nagyon meleg van. – Ühüm. – Nem, anya. – Tényleg nem, anya. – Nem. – Igen. – Nem! – Megőrültél, anya? A tanárok mind ötven felettiek! – Nem, tényleg nincs itt senki nekem való. – Nem, egészen biztosan nincs! – Anya! – vágtam a szavába. – Hagyd már végre abba, légy szíves, hogy rám beszélj egy pasit! – Nem, neked van ezzel bajod, nem nekem!

– Nem, Alexnek sincs barátja. – Igen, még él. – Anya! Hagyd már abba, sírba kergetsz! – De nekem teljesen mindegy, kinek az anyjával találkoztál a „Süss Afrikának” rendezvényen! – Igen, tudom… – Az egyetemen minden rendben. – Nem, nem kell pénzt utalnotok. Hogy van apa? – Értem – mondtam. – Üdvözöld a nevemben. – Ne légy rám dühös, anya, de még el akartam menni kocogni. – Igen, én kocogni akarok. – Olyan meleg azért nincs. – Nem, nem fogok megbotlani! – Rendben, akkor légy jó, majd hívlak. – Igen, szia. – Nem, biztosan senkivel nem fogok közben megismerkedni! – Igen, tudom… Szia. Hangos sóhajjal letettem. Carla, az anyám – vagy ez a nő, ahogy gyakran neveztem – egy napon még a sírba visz, az biztos. A telefonálás után egy darabig még az ágyamban maradtam. Először muszáj volt kipihenni magam. Amikor ezt az állapotot elértem, ezer ürügy jutott az eszembe, miért is halasszam a kocogást másnapra. De nem, gondoltam, és kényszerítettem magam, hogy felüljek. Most már végre tennem kell valamit a katasztrofális kondícióm ellen. Ma reggel azzal a szilárd elhatározással keltem fel, hogy elmegyek kocogni, és a francba is, véghez fogom vinni! Elszánt arckifejezéssel kikászálódtam az ágyból, és a szekrényemhez mentem, hogy a szükséges holmikat összeszedjem. Miután átöltöztem, összekötöttem a hajamat, hogy kocogás közben ne zavarjon, és fogtam az MP3-lejátszómat. A nadrágom zsebébe dugtam, még egyszer végignéztem magamon, és a lehető leggyorsabban elhagytam a szobát, mielőtt még meggondolnám magam. Amikor odakint a tikkasztó meleg mellbe vágott, kicsit újra elbizonytalanodtam. Tulajdonképpen tényleg túl meleg volt fizikai

tevékenység folytatásához, de hát ki tudja, mikor veszem rá magam még egyszer. Ezért mindenképpen véghez akartam vinni. A célom egy közel fekvő park volt, és már akkor izzadtam, amikor odaértem, pedig még el sem kezdtem kocogni. Vasakarattal hessegettem el a lomhaság minden nyomát, bekapcsoltam az MP3lejátszót, és a fülembe dugtam a kis fülhallgatókat. A választásom Bob Marley-ra esett, mert a reggae üteme tökéletesen megegyezett a kocogási ritmusommal. Tudvalevőleg lassan kell az iramot növelni, és én a legelején kezdtem. „Emancipate yourselves from mental slavery, none but ourselves can free our minds” – énekeltem halkan a Redemption Songot, mély levegőt vettem, és egy lassított felvétel tempójában elindultam. Keskeny, kavicsos út vezetett a parkon át, és bár az én ízlésemhez képest túlságosan sok nézőm akadt, örültem, hogy a szép idő nem vonzott ide még több embert. Megpróbáltam magam körül mindent kikapcsolni, és egyedül a lábamra összpontosítottam. Tégy egyszerűen úgy, mintha minden nap ezt csinálnád – mondtam magamnak, és tovább küzdöttem magam. De könnyebb volt mondani, mint csinálni. Már nagyon rövid idő múltán úgy éreztem a lábamban, mintha egy fél maratont lefutottam volna. Az óra azonban elárulta, hogy az érzékelésemnek nem sok köze van a valósághoz, mert éppen hét perce indultam el. Bal, jobb, bal, jobb – kényszerítettem a lábaimat kitartásra, és összeszorítottam a fogamat. Nem lehetséges, hogy ilyen rövid időn belül kifogyjak a szuszból. Nem, nem lehetséges! Konokul a földre szegeztem a tekintetemet, és egyáltalán nem engedtem, hogy a bennem élő lusta disznó legyőzzön! Legalább egyszer meg kellett neki mutatnom, méghozzá aznap! A lusta disznónak viszont hülye módon volt a tarsolyában egy ütőkártyája, amelyet kegyetlenül ki is használt, és amely már rövid idő elteltével combfájás formájában jelentkezett. Magamban szitkozódtam. Amikor felnéztem, hogy ellenőrizzem, milyen messzire vagyok még a céltól, amelyet kitűztem magamnak, majdnem gutaütést kaptam. Közvetlenül egy türkizzöld szempárba pillantottam, amelynek a tulajdonosa hanyagul és hátrafelé kocogott előttem.

Nem tudtam elhinni! Az ajka mozgott, de a zene megkímélt tőle, hogy akárcsak egyetlen, minden bizonnyal magasztos szavát is meg kelljen hallanom. A néma üzemmódra kapcsolt Elyas jelentősen elviselhetőbb, állapítottam meg. Makacsul futottam tovább, és tudomást sem vettem az állandó jelbeszédéről, amellyel azt akarta velem megértetni, hogy vegyem ki a fülhallgatót a fülemből. Amikor aztán ő maga nyúlt a kábel után, és a hülye ujjaival veszélyesen közel járt már hozzám, megadtam magam, és megtettem, amit kért. – Milyen kicsi a világ – mondta vigyorogva. – Igen, ijesztően – ziháltam. – De akármilyen is… További jó szórakozást! – Ezekkel a szavakkal egy másik útra tértem. – Hé, várj már meg! – felelte Elyas, és újra a nyomomba eredt. – Mit akarsz? – förmedtem rá, és éreztem, hogy a levegőm komolyan fogyni kezd. Talán inkább abba kellene hagynom? – Nem szívesen kocogok egyedül – mosolygott és tovább futott mellettem. Olyan hanyagul, mintha ez volna az istenverte rendes járási üteme! El sem tudom mondani, mennyire frusztrált ez a tény. Levegő után kapkodtam. – Te nem szívesen kocogsz egyedül, nem szívesen alszol egyedül – a francba! Mi az ördög köze van mindennek hozzám, a fenébe is! – morogtam, és minden erőmet megfeszítve próbáltam tovább futni, miközben Elyas nyilvánvalóan viccesnek találta, amit mondtam. – Milyen kicsi, és milyen csípős a nyelve – mondta öntelten. Miért is álltam vele még mindig szóba? Tudomásul sem venni! Egyszerűen tudomásul sem szabad vennem! Az lesz a legokosabb, teljesen kikapcsolni, és kizárólag a lábamnak szentelni magam, amely időközben szabályosan kegyelemért esedezett. De kegyelmet csak akkor kap, ha elértem a célomat. Ezért hát: bal, jobb, bal, jobb… Ám néhány perc múlva már a legjobb mantra sem látszott segíteni. Egész egyszerűen elfogyott belőlem a szusz. Nem bírtam tovább. Az ütem, amelyet Elyas diktált, egyszerűen túl gyors volt nekem. A fülem egyre jobban zúgott, és furcsa bizsergést éreztem a

szám körül. De a fenébe is! Nem akartam előtte felsülni – bárki előtt, de előtte biztosan nem! Tovább futni, tovább futni, tovább futni – ez volt az egyetlen, ami a fejemben járt, de minden lépésnél nehezebb lett. – Mondd csak, nem vagy jól? – kérdezte tőlem hirtelen. – A lehető legjobban – dünnyögtem. Tovább futni… tovább futni… – Elég vörös az arcod. Inkább tartsunk egy kis szünetet. Arrogáns hólyag, ezt a szívességet biztosan nem teszem meg neked. – Felesleges – nyögtem ki zihálva, bár már alig bírtam beszélni. – Biztos? – Igen… és most… ne bosszants! Majd én megmutatom neked, határoztam el magamban eltökélten. Tovább futni… tovább futni… tovább futni…

– Emely? Valaki a nevemen szólított. – Emely! Lassan kinyitottam a szemem, ám a fejembe azonnal elviselhetetlenül lüktető fájdalom nyilallt. A homlokomhoz kaptam. Hol vagyok? Mert a fájdalom nem állt meg a szememnél, hunyorogtam, és eleinte semmit nem ismertem fel magam körül. Csak lassan kezdett a szememre ereszkedő zavaros ködfátyol kitisztulni, és a környezetem árnyai apránként összeálltak. Láttam valami óriási és végtelenül messzi világoskéket, amit rövid habozás után égként azonosítottam. Néhány további másodperc után, amely alatt újra meg újra lehunytam, majd ismét kinyitottam a szemem, néhány fa csúcsát vettem ki. Mi történt? És miért fáj mindenem? A homlokomat ráncoltam, és görcsösen próbáltam emlékezni, amíg a megvilágosodás egy szikrája utat nem tört magának az agyamban. Jaj, ne… Csak nem…?

– Jobban vagy? – kérdezte egy hang. Nehézkesen megfordítottam a fejemet, hogy a hang tulajdonosát megkeressem, és amikor megtaláltam, a legrémesebb félelmeim igazolódtak be. Elyas a magasba emelt lábamnál állt, és aggódva figyelt. Nem. Ez nem lehet igaz. Hol van az az átkozott gomb, amellyel mindent vissza lehet csinálni? Földbe. Süllyedni. Most. Elájultam. A szánalmas próbálkozásom során, hogy csak azért is kitartsak, tényleg elájultam. Lehetne kínosabb? Igen, mindez Elyas Schwarz jelenlétében történt! Nyögésszerű hangok hagyták el a számat, amikor az arcomat a kezembe temettem. Azt a féktelen vágyat dédelgettem, hogy ezáltal láthatatlanná váljak, de az a gonosz megérzésem támadt, hogy ez sajnos nem fog működni. Meghalni… Igen, nem is lett volna rossz abban a pillanatban meghalni. De mert a kívánságok amúgy sem teljesülnek soha, természetesen akkor is így volt. Ehelyett észrevettem, hogy Elyas a lábamat egy fatörzsnek támasztja. Talán most el fog tűnni? Éppen amikor ebbe a halvány reménysugárba kezdtem kapaszkodni, letérdelt mellém a fűbe, és megfogta a csuklómat, hogy a pulzusomat megmérje. – Ne aggódj, Emely! – mondta és rám kacsintott. – Nem olyan vészes. – Az ő helyében én is könnyen beszélnék. Végül is nem ő fekszik itt ostoba módon a fűben. – Úgy néz ki, egy kis hőgutát kaptál. Ha az ember nincs hozzászokva, hogy ebben a melegben sportoljon, gyorsan bekövetkezik. Sürgősen sok folyadékra és cukorra van szükséged. Hozok neked egy kólát, attól egy szempillantás alatt felfrissülsz. Oldalra fordítottam a fejemet, és kitértem a pillantása elől. Az egyetlen, amit válaszként kapott, az egy alig hallható „ühüm” volt. – Bízhatok benne, hogy fekve maradsz? Most viccel? Azt gondolja, időközben elmegyek egyet shoppingolni? Bár semmit nem akartam volna jobban, mint ott

helyben felkelni, és örökre elhúzni onnan a csíkot, ehhez sajnos a legkevésbé sem voltam megfelelő állapotban. Így hát némán bólintottam, és tovább reméltem, hogy a halállal kapcsolatos kívánságom talán mégiscsak teljesül. – Jó – mondta. – Akkor ebben bízom, és mindjárt itt vagyok. – Ezekkel a szavakkal eltávolodott tőlem. Istenem! Miért nem történik meg ez valaki mással? Miért éppen mindig velem? Ráadásul éppen akkor, amikor ő is ott van. Egész hátralévő életemben húzni fog vele, annyi biztos. Még egy darabig sajnáltam magam, és átkoztam a sorsom, mígnem Elyas néhány perc múlva egy üveg kólával a kezében visszatért. Legnagyobb sajnálatomra leült mellém a földre. – Gondolod, fel tudsz ülni? Könnyen beszélsz, ostoba fajankó. A kezemmel megtámaszkodtam, és kedvetlenül beletörődtem, hogy Elyas segít felegyenesedni. Minden forgott velem, amikor végre már ültem, és úgy éreztem, a fejem bármelyik pillanatban szétrobbanhat. Elyas felém nyújtotta a nyitott üveget, és miután elvettem tőle, kortyonként inni kezdtem. – Meglátod, azonnal jobban leszel – mondta. Bár nem adtam rá sokat, ami a szájából elhangzott, de ez esetben kivételesen igaza lett. Éppen a felét ittam meg a kólának, amikor már éreztem is, hogy a vérkeringésem egy kicsit helyreállt. Jól azért még nem voltam, de körülbelül tizenöt perc elteltével meggyőztem magam, hogy most már legalább fel tudok kelni. – Hé, mégis, mit akarsz? – nézett rám Elyas, amikor az első próbálkozásokat tettem, hogy felálljak. Nyilvánvalóan nem tartotta jó ötletnek. – Jobban vagyok. Hazamegyek – ellenkeztem, nehézkesen kihúztam magam, és megpróbáltam a testsúlyommal a térdemen egyensúlyozni. Az azonban gyengébbnek bizonyult, mint ahogyan számítottam. – Hadd segítsek – szólt Elyas és a következő pillanatban már mellettem is állt. – Menni fog – dünnyögtem, elutasító kézmozdulatot tettem, ám azonnal meginogtam.

Az egyik szemöldökét felhúzta. – Látom. Anélkül, hogy engedélyt kért volna rá, megtámasztott, és mert tudtam, hogy a nevetséges ellenállásommal csak még jobban lejáratnám magam, összeszorítottam a fogamat, és ráhagytam. Olyan dühös voltam magamra. Miért is jutott eszembe ez a nyavalyás ötlet, hogy kocogni menjek? – Az autóm ott áll elöl – mondta és a parkoló irányába mutatott, miután néhány métert megtettünk már. – Az lesz a legjobb, ha hazaviszlek. Azt mondta, hazavisz az ő autójával? Tényleg kezdtem fontolóra venni a dolgot… Milyen fontos volt nekem egy út álmaim autójával? Még abba is belemennék, hogy ilyen szűk térben üljek Elyas mellett? Szótlanul beleegyezésemet adtam, és nagyon ügyeltem rá, hogy a lehető legkevésbé támaszkodjam rá. Természetesen a konokságom miatt nagyon keservesen haladtunk előre, de a még több testi érintés egyértelműen a rosszabbik választási lehetőség lett volna. – Áll még az ajánlatom, hogy viszlek – ajánlotta fel újra kis idő múltán. – Álmodban – dünnyögtem. – Már így is épp elég szégyentelenül kihasználod a helyzetet. – Higgy nekem – felelte –, ha komolyan ki akartam volna használni a helyzetet, legelső dolgom lett volna, hogy rongyot tömjek a szádba. – Senki nem kényszerít rá, hogy társalogj velem – adtam vissza, és meg sem szólaltam többet, amíg a gyönyörű szép, fekete Mustanghoz nem értünk. Megbabonázva álltam, hogy egy pillanatig élvezzem a látványt. – Tetszik az autóm? – kérdezte Elyas. – Hogy pontos legyek, szerelmes vagyok belé – mondtam. – Egyedül az a tény zavar, hogy a tied. Ismét halkan nevetett, ami lassan frusztrálni kezdett. Mindegy, milyen undok voltam vele, nevetett. Nem tudott volna legalább egyszer valamit magára venni? A nadrágzsebébe nyúlt, előhúzta a slusszkulcsot, és a levegőben meglóbálta. – Szeretnél vezetni?

Rámeredtem. Most éppen teljesen komolyan felajánlotta, hogy vezethetem az autóját? – Tényleg? – kérdeztem, és az örömtől már majdnem a levegőbe ugrottam, bár az adott állapotomban feltételezhetően nem lett volna jó ötlet. Már majdnem, hangsúlyozom, mert amikor Elyas a következő lélegzetvételnél teli torokból nevetni kezdett, úgy elröppent a rövid időre fellobbant örömöm, akár a homokszem a szélben. – Felejtsd el! – mondta. – Ezt az autót senki nem vezeti rajtam kívül. Bocsi, kincsem. Leesett az állam. Valamikor meg fogom ölni, esküszöm! Egy nap végleg túllő a célon, és akkor vége a mókának! Továbbra is vigyorogva kinyitotta az anyósülés ajtaját, én pedig továbbra is bosszúsan beültem. Ám a haragom elpárolgott, amikor az új környezetemet szemügyre vettem. Rendkívül tetszett. Az érzés, hogy életemben először ültem álmaim autójában, még sokkal jobb volt, mint ahogyan elképzeltem. Már maga az illat is… Mély levegőt vettem, és mosolyogtam. Még az sem tudta az örömömet elrontani, amikor maga Elyas is beült. És ez már valami. – Tessék – mondta és nekem adta a kólásüveget. – Most tényleg sokat kellene innod. Bólintottam, kis időre még a kínos hőgutámat is elfelejtettem, és izgatottan vártam a pillanatot, amikor az autót elindítja. Amikor a kulcsot elfordította, és a motor hangos, általam mindennél jobban szeretett zúgása felhangzott, egy pillanatra elkábultam. A hangos bőgéstől még a hátsóm is vibrált, és a fenébe is, tetszett! Ami a lelkesedésemet egy kicsit aztán lelohasztotta, az a tény volt, hogy Elyas úgy vezetett, mint egy őrült. A sebességkorlátozásokról nyilvánvalóan soha nem hallott, a kanyarban pedig ugyan minek tartani az ívet, ha le is lehet vágni? És bár félnem kellett volna, furcsamód nem tettem. Elyasból az enyhén őrült vezetési stílusa ellenére bizalomgerjesztő magabiztosság sugárzott, és úgy látszott, pontosan tudja, mit tesz. Bár nem tudtam magamnak megmagyarázni, miért, az utasaként jó kezekben éreztem magam.

Mindenesetre a nagy sebességnek megvolt az a hátránya, hogy a kiruccanás néhány perc elteltével véget is ért. Amikor kiszálltunk, Elyas ragaszkodott hozzá, hogy felkísér, amit én nem akartam. Hiszen ez azt jelentené, hogy további időt kellene vele feleslegesen eltöltenem. De mindegy, mit mondtam, nem hagyta magát a szándékától eltántorítani, és a sarkamba szegődött. Közben már sokkal jobban lettem – amit, persze, alapvetően a mustangos élményre lehetett visszavezetni –, de azért még mindig eléggé rogyadozott a lábam. Ez azonban nem tartott vissza tőle, hogy egyedül menjek, és Elyast minden alkalommal eltoljam magamtól, amikor segíteni akart. Hosszas harc után a szobámba értünk, és Eva szemmel láthatóan elképedt a kíséretemen. Olyannyira lázba jött, hogy eleinte fel sem tűnt neki, milyen leharcolt állapotban vagyok. – Szia – lehelte Elyasnak, és az egyik hosszú, fekete hajtincsét a mutatóujjára tekerte. – Eva vagyok. És téged hogy hívnak? A szememet az égre emeltem, hátat fordítottam nekik, és a maradék erőmmel úgy dőltem el az ágyamon, akár egy zsák. – Elyas vagyok – mondta és kezet nyújtott neki. – Örülök, hogy megismertelek, Eva. – Én is – felelte. Elyas a maga sármos módján rámosolygott, és a szemében újra annak az ellenszenves önelégültségnek a fénye csillogott. Aztán sajnálatos módon ismét nekem szentelte magát, és az ágyamhoz lépett. – Szükséged van még valamire, Emely? – Igen, nyugalomra – morogtam. Meglepetten nézett rám. – Mi lenne, ha azt mondanád: „Köszönöm, Elyas, megmentetted az életemet! Hogyan is hálálhatnám meg?” Minden porcikám lázadt ellene, hogy tényleg köszönetet mondjak neki. De sajnos igaza volt. Tényleg hálátlan voltam, ami egyáltalán nem volt rám jellemző. – Köszönöm, Elyas – préseltem ki magamból, és közben azon igyekeztem, nehogy észrevegye, milyen nehezemre esett ez a két ostoba szó.

Válaszként büszke mosolyt kaptam, ami arra ösztönzött, hogy a köszönetemet gondolatban kiegészítsem ezzel: „Most pedig fogd a piros mentőbójádat, és kopj le, Hasselhoff!” – Szívesen – mondta. – Holnap, ugyanebben az időben? – Nagyon vicces – motyogtam, és most is, mint korábban, teljesen lebőgve éreztem magam. – Tulajdonképpen mi történt veled, Emely? – szólt közbe ekkor Eva. Még mindig az arcára volt írva a sokk, hogy pont én férfi látogatót hoztam haza. – Egy kicsit túlzásba vitte a kocogást – felelte Elyas. Eva azt hitte, rosszul hallott. – Kocogást? – kérdezte. – Igen – felelte Elyas. – Jó benyomást akart tenni rám. Ezért az arcátlanságért iszonyú dühös pillantást vetettem rá, és legszívesebben hozzávágtam volna mindent, ami csak a kezem ügyébe kerül. Ezt az ostoba kis játékot a szavakkal még tíz percig űzte tovább, mígnem végleg elbúcsúzott. Eva alig bírta kivárni, amíg az ajtó becsukódik mögötte, és a következő másodpercben úgy ugrott az ágyamra, mint aki megbolondult. – Ez volt Elyas? – meregette a szemét. – Igen. – Vállat vontam, és nem értettem, mire akar kilyukadni. – Az az Elyas, aki nyomul rád? – Igen, sajnos… – Fintort vágtam, és a takaróm alá bújtam. – Talán említhetted volna, milyen átkozottul jól néz ki! – Mégis, mit számít ez? – kérdeztem és reméltem, hogy Eva hagy végre aludni. A testem pihenést követelt, és alig bírtam neki ellenállni. – Amióta tudom, hogy néz ki, átkozottul sokat! – Eva, már igazán rájöhettél volna, hogy nekem a jellem sokkal fontosabb, mint a külső. – Ásítottam és éreztem, hogy a szemeim leragadnak. – De egyáltalán nem olyan benyomást keltett, mint egy seggfej… – gondolkodott hangosan. Mint a legtöbben, természetesen ő is teljesen elolvadt tőle. – Ismered a mondást: aki dugni akar, annak muszáj kedvesnek lennie?

Először álmélkodva bólintott, aztán mintha meg is értette volna, miközben én már teljesen kikészülve az álmok birodalmába sodródtam. Micsoda ocsmány nap – ez volt az utolsó gondolatom, mielőtt végre elaludtam.

5. FEJEZET

Szeplőtelen fogantatás Kedves Emely! Tudod te egyáltalán, hogy ötpercenként útba ejtem a számítógépet, csak hogy megnézzem, esetleg válaszoltál-e? Szánalmas, ugye? Sajnos csalódást kell okoznom, mert a kérdéseimnek még korántsem értem a végére. Érdekelne például, mik a kedvenc könyveid, vagy kik a kedvenc szerzőid. Elárulod nekem? Egyszerűen csak szeretném tudni, mit olvas szabadidejében egy irodalomtudomány-hallgató. Biztos vagyok benne, hogy meg fogsz lepni. És miért írtad azt legutóbb, hogy emlékeztesselek rá, hogy többé ne menj kocogni? Kíváncsivá tettél. Remélem, hamarosan írsz! (Legjobb volna öt percen belül, akkor a következő út a számítógéphez nem volna hiábavaló.) Szeretettel üdvözöl: Luca Ültem a szobámban a laptopom előtt, és szerencsémre egyedül voltam, senki nem látott. Ez az egész kezdett kínos vonásokat ölteni. És ezzel nem csak a megalázó tényre gondoltam, hogy huszonhárom

évesen internetbarátom van, nem, ráadásul még bárgyún vigyorogtam is hozzá, amikor üzenetet kaptam tőle. És mert amúgy semmi dolgom nem volt, rögtön válaszoltam is. Szia Luca! A kérdés inkább az, mi a szánalmasabb: ötpercenként útba ejteni a számítógépet, vagy bárgyún vigyorogva olvasni az emaileket. Ami tehát a szánalmasságot illeti, kezet foghatunk – ami nem feltétlenül szól mellettünk. Már előre féltem, hogy újabb kérdéseid lesznek. Hogy is juthattam arra a képtelen gondolatra, hogy kifogytál belőlük? Ám a többi kérdéseddel ellentétben ezt kivételesen nagyon könnyű megválaszolni. A kedvenc szerzőim Edgar Allan Poe, Chuck Palahniuk és Franz Kafka. A kedvenc könyveimet pedig értelemszerűen ők írták. Mondanak neked valamit ezek a nevek? És te is elárulod nekem, mit olvasol szívesen? A kocogás témához csak annyit, bárcsak ne kérdeztél volna rá… Mondjuk úgy, hogy amikor az „esetlenséget” osztogatták, rekedtre ordítottam magam. Valahogy hangzásra összetévesztettem a „nőiességgel”. Így most az előbbi helyettesíti az utóbbit, de hát mit lehet tenni. Talán jó is, hogy rákérdeztél, legalább előre figyelmeztethetlek: ha egyszer majd találkozunk, akkor ne csodálkozz, ha hirtelen elvágódom, és a lábamat vagy egyéb fontos végtagomat eltöröm. Ez nálam teljesen normális. Nem túlzok egy cseppet sem, ha azt mondom, hogy a (nagy szerencsémre) közeli sürgősségi osztályon már mindenkit a keresztnevén szólítok. Nos, most már nem mondhatod, hogy nem figyelmeztettelek. Egyébként hogy töltöd a mai szombat estét? Szeretettel üdvözöl: Emely

U.i: Bocs, hogy háromszor kellett a számítógépet potyára útba ejtened! Kedvelhet az ember valakit, akit csupán két hete ismer, és soha nem látott életnagyságban, legalábbis nem úgy, hogy tudatában lett volna? Bár nehezen tudtam ezzel a gondolattal megbarátkozni, de a jelek szerint lehetséges volt, mert valahogy megkedveltem Lucát. Belezúgva természetesen nem voltam, de ezt a napi többszöri email váltást jobban élveztem, mint ahogy valaha el tudtam volna képzelni. Miközben azon járt az agyam, hogy ez vajon jó, vagy inkább rossz fordulat-e, a mobilom csöngése kirángatott a gondolatmenetemből. Felálltam, az ágyamhoz mentem, megfogtam a mobilomat, amelyet ott hagytam, és a kijelzőn Alex nevét láttam. – Igen – szóltam bele. – Szia, édes, van egy jó hírem a számodra! – Elyas az a sebesült, aki a délutáni hírekbe bekerült? – Nem – kuncogott. – Valami sokkal jobb! Most már tényleg kíváncsivá tett, a bátyja elhunytát ugyanis aligha lehetett volna túlszárnyalni. – Ma végre elérkezett az alkalom, amikor a topomat felveheted! – dúdolta. Alex nemrég megtervezte az első felsőrészét, bár még csak öt hete tanult divattervezést. Amilyen aranyos tudott lenni időnként, az első művét nekem szánta, és be kellett vallanom, hogy pozitívan csalódtam benne. Bár a szóban forgó top az én ízlésemnek egy kicsit merész volt, de még éppen a határon mozgott. – Mégpedig? – kérdeztem a homlokomat ráncolva. Mindent egybevetve Alex túl jókedvűnek hatott. – Most légy szíves, ne mondj azonnal nemet, hanem előbb hallgass meg! – duruzsolta. Utáltam, amikor a mondatai úgy kezdődtek, hogy: „Most légy szíves, ne mondj azonnal nemet”, mert ilyenkor rendszerint olyan dolgokról volt szó, amit én nem akartam, de addig-addig nyomta a sódert, hogy a végén mégis beadtam a derekam.

– Nyögd már ki! – dünnyögtem, és felsóhajtottam. – Akkor idehallgass, meséltem már neked Sebastianról. – Sebastianról? – Elyas cimborájáról – vezetett rá türelmetlenül. Á, igen, igaz, Elyas helyes barátja, aki mély benyomást tett rá. Alex legújabb áldozata, hogy úgy mondjam, akivel bár még nem beszélt többet, mint hogy „szia”, azért a jellemét hihetetlenül nagyszerűnek találta… – Emlékszem. Mi van vele? – kérdeztem. – Nooos – kezdett rá, és feleslegesen hosszúra húzta a szót. – Az előbb véletlenül meghallottam, hogy ő és Elyas ma este az egyik klubba készülnek. És akkor óvatosan megkérdeztem, hogy én is jöhetek-e. És az jutott az eszembe… Nemakarszvéletlenülteisjönni? Jót nevettem a szórakoztató viccén, amelyet ő valószínűleg tényleg komolyan gondolt, és határozott hangon kijelentettem: – Nem! – Emelyyyyy – nyavalygott a telefonba. – Légyszi, légyszi, légyszi! Nem kérnélek rá, ha nem volna feltétlenül szükséges! Tudom, hogy nincs hozzá kedved, hogy a bátyámmal tölts egy estét, de kérlek, én nem ismerek ott senkit, és sürgősen szükségem van a véleményedre Sebastianról. Légyszi, légyszi, légyszi! Ez megfelelő alkalom volna, hogy végre beszélgessek vele. A hangjából ítélve már a padlón térdepelt, és én gyűlöltem, amikor ezzel a nagyágyúval hozakodott elő. – Istenem, Alex… – Légyszi, légyszi! Mit csináljak nélküled? Felnyögtem. – Olyan alattomos dolog, amikor a lelkiismeretemre játszol. Egyébként meg olyan nagy a szád, nélkülem is boldogulsz. Amúgy sem tudnék neked segíteni, végső soron neked kell vele beszélgetned. – De igen! Ott lennél velem, és már az nagy segítség volna! Az orrnyergemet masszíroztam. – Emely – kezdett rá újra –, egyszerűen nincs merszem egyedül elmenni, és biztosan teljesen hülyén venné ki magát. És te is azt akarod, hogy végre olyan férfit találjak, akivel boldog leszek, nem? Kérlek! Megvédelek a bátyámtól.

Morgó hang csúszott ki a számon, miközben ajkam borzasztó rosszkedvűen lebiggyedt. – Ez igen volt? – visított. Hol az ördögbe hagyta a nyavalygó hanglejtését? – Nem, ez nem volt igen. Még át kell gondol… – Igazi kincs vagy, Emely! Egy óra múlva felveszünk az egyetem előtt, rendben? – Alex, én egyáltalán… – tiltakoztam, de újra a szavamba vágott. – Tudtam, hogy rád lehet számítani. Te tényleg olyan jó vagy hozzám. Te vagy a legjobb barátnő, akit kívánhat magának az ember, tudod? El sem tudod képzelni, milyen hálás vagyok, és hogy mennyire mellettem állsz ezzel! – Lélegzetvétel nélkül nyomta a szöveget, miközben nekem, bár tátott szájjal álltam, esélyem sem volt bármit is mondani. Alex tényleg egy alattomos szörnyeteg volt… A lelkiismeretemre játszott, és pontosan tudta, hogy ezzel a műsorszámmal szokás szerint sikere lesz. Utáltam érte. – Alex, esküszöm neked, ezért még megfizetsz! – Bármivel, amit csak akarsz, Emely! Köszönöm, köszönöm, köszönöm! Kincs vagy! A szememet forgattam. – Akkor egy óra múlva – emlékeztetett. – És vedd fel a felsőt! – Meglátjuk. – Semmi „meglátjuk”, hanem feltétlenül! Köszönöm, és akkor nemsokára találkozunk! – Szia – morogtam a telefonba, és letettem. Miért kellett neki folyton olyasvalamire kényszerítenie, amit én egyáltalán nem is akartam? És én miért hagytam magam minden átkozott alkalommal kényszeríteni? Ezt a kérdést mindig újra feltettem magamnak, de szokás szerint nem találtam rá választ. Egy este Elyasszal… A fenébe is, azonnal öljem meg magam, vagy csak utána? Tényleg nehéz döntés, mérlegeltem. A múlt heti kínos közjáték után már kétszer összefutottam vele. Furcsa módon a megjegyzéseit megtartotta magának, ami azért nem jelentette azt, hogy a szokásos nyomulásától megkímélt volna. Épp ellenkezőleg, szinte még rámenősebb lett.

És miért kellett éppen egy klubba menni? Mégis, mi szólt egy kocsma ellen? Ahogy lassacskán felfogtam, mi vár rám, elgyötörten felsóhajtottam. Aztán amikor az is leesett, hogy akkor még a lábamat is le kell borotválnom, a nap már el is telt. De mert már amúgy is késő volt, és a nyavalygás semmit sem ért, végül meghajoltam a végzetem előtt, és morcosan tusolni mentem. Csak negyvenöt perc elteltével – nagyon ráérősen tusoló ember vagyok – hagytam el a fürdőszobát, és kezdtem ruhák után kotorászni a szekrényemben. Megtaláltam Alex felsőrészét, elővettem, és azonnal szemrevételeztem, hogy biztos legyek benne, tényleg fel fogom-e venni. Azért találtam merésznek, mert nem volt pántja. Fekete, vékony anyagból készült, a mellrész fölött széles szalag futott körbe. Ebben volt egy madzag, amellyel össze lehetett húzni, hogy pánt nélkül is megálljon. Az alján is szalaggal záródott, amelyet Alex pontosan a csípőméretemhez igazított. A hasán szürke, visszafogott, virágos minta volt, ami nagyon tetszett. Bár üzletben ilyesmit soha nem vettem volna meg magamnak, alapvetően tetszett a top. De azért eltűnődtem rajta, hogy akkor is ezen a véleményen maradok-e, ha már rajtam lesz. És mert csak egyetlen lehetőség kínálkozott, hogy ez kiderüljön, felvettem, és egy darabig a tükörben nézegettem magam. Tetszett, hogy – azokkal a ruhákkal ellentétben, amelyeket Alex egyébként mindig rám akart sózni – nem volt testhez simuló. Eleinte még féltem tőle, hogy lecsúszhat, de miután a szalagot behúztam a mellem fölött, bombabiztosan állt. Határozottan megvolt a maga előnye, hogy nem rendelkeztem óriási mellmérettel. D kosármérettel biztosan nem állt volna meg ez a top. Ami viszont a tükörképemben zavart, az a sápadt bőröm volt. Az egész dekoltázsom, a vállam és a karom – minden egy árnyalatnyit túl világosnak tűnt. Nem volt rajta mit csodálkozni, hogy ilyen penészvirág voltam, végül is többnyire jó időben is a könyvtárban gubbasztottam. Meg amúgy sem voltam az a típus, aki kétórányi napozás után úgy néz ki, mint egy karib-tengeri kirándulást

követően. Ettől eltekintve egy kissé meztelennek is éreztem magam, mert nem voltam hozzászokva, hogy a csupasz bőrömet mutogassam. Úgy határoztam, hogy legalább egy kiskabátot ráhúzok. Megszokásból már nyúltam is volna ezen ruhadarab melegítőfelsős változatához, de aztán meggondoltam magam. Semmi kedvem nem volt az ajtónállókkal küszködni, amiért ilyen ruhában akarok a klubba bemenni, ezért inkább egy rövid, fekete kardigán mellett döntöttem, amelyet mellmagasságában egy gombbal össze lehetett fogni. Amint rajtam volt, egyből jobban tetszett magamnak a tükörképem. Legalábbis attól a ténytől eltekintve, hogy egy nadrág nem ártott volna még. Fogtam egy sötétkék farmert, amely illett a felsőrészhez, és belebújtam. A hajamat kibontva hagytam, és mert soha nem sminkeltem magam, ez aznap is elmaradt. Amikor már az edzőcipőmet is felvettem – ha akartam, sem tudtam volna másikat húzni, mert nem volt –, nem tudtam megállni, hogy még egyszer meg ne nézzem, időközben esetleg válaszolt-e Luca. De mert sajnos nem várt e-mail, a megbeszélt időpontig pedig már nem sok volt hátra, gyorsan eltettem még a pénztárcámat meg a mobilomat, és elhagytam a lakást. Pontosan két perc kellett, amíg a hőn szeretett autó megállt előttem. Istenem, az alkonyatban még sokkal jobban nézett ki… Alex kinyitotta az anyósülés ajtaját és üdvözölt: – Olyan jó, hogy velünk jössz – visította, mire én dühösen néztem rá. Végül is nem önszántamból voltam itt. De ő csak vigyorgott. Alex, mint mindig, most is remekül nézett ki, bár az öltözékét én már majdhogynem túlzásnak találtam. Átkozottul szűk farmer volt rajta meg nyakba akasztós pántú, sötétkék felsőrész, amelyre ráomlottak hosszú, kibontott tincsei. Ránézésre olyan volt, mint egy angyal, aki éppen be akar cserkészni egy pasit. Minden másodpercben azt vártam, hogy a kardigánom miatt majd kritizál, de furcsa módon semmi nem történt. – Hú, igazán jól nézel ki – mondta helyette, és végigmért. – Ez a kardigán igazán remekül illik hozzá. Most már gyanakodni kezdtem.

– Csatlakozom a húgomhoz – hallottam Elyas hangját a háttérből. Alex mögé pillantottam, és megláttam, amint a nyitott sofőrajtóban áll, és a könyökével a tetőre támaszkodik. A fahéjszínű haja szokás szerint egy kicsit most is kócos volt, miközben a – bevallom, szép – szeme még a beálló sötétségben is fényleni látszott. Fekete, enyhén karcsúsított ing volt rajta, amelynek a gallérját kigombolta és felhajtotta. Hogy őszinte legyek, átkozottul jól nézett ki… Milyen kár, hogy ekkora seggfej! – Miben csatlakozol hozzá? Hogy illik hozzá a kardigán? – kérdeztem. – Nem. Természetesen abban, hogy remekül nézel ki. A szememet forgattam, és észrevettem, hogy alaposan végigmér. Aztán hirtelen újra az az alattomos mosoly rajzolódott az ajkára. – Valahogy nagyobbnak látszik benne a melled – állapította meg. Seggfej! Elyast méricskélve némán szitkozódtam tovább, miközben Alex az első üléshez lépett. Mert a Mustang háromajtós volt, az ülést előre kellett billenteni, hogy hátulra be lehessen szállni. Csak nem azt tervezi, hogy engem elöl hagy Elyasszal? – Alex, te ülsz elöl, én megyek hátra! – mondtam ellenvetést nem tűrő hangon. – De hátul elég szűkös, és én egy fejjel kisebb vagyok nálad – felelte. Szemmel láthatóan azon a véleményen volt, hogy igenis van helye az ellenvetésnek. – Amikor a lábos fedele múltkor beesett a szekrény mögé, és megkértél, hogy kotorjam elő, ez igen kevéssé érdekelt téged. Vigyorgott. – Egyszerűen csak azt gondoltam, neked eggyel több vagy kevesebb kék folt mit sem számít. – Igazán boldog vagyok, hogy a barátnőm vagy – mondtam harapósan, elosontam mellette, és szó nélkül beültem hátra. És valóban átkozottul szűkös volt. De hogy is van ez? Még mindig jobb szűk helyen, mint Elyas mellett ülni. Alex hátrahajtotta az ülést, és elegánsan az első ülésre csusszant. – Nos, jó helyed van? – tudakolta Elyas, aki szintén beszállt. – A lehető legjobb – feleltem szűkszavúan.

Elfogadta, Alexhez hajolt, és a kesztyűtartóban kotorászott. Nyilvánvalóan CD-t keresgélt, amit egy idő után meg is talált, és a lejátszóba dugott, mielőtt a motort elindította volna. Nem kis meglepetést okozott, amikor a zene első taktusait meghallottam. Damien Marley-tól az It was written, az egyik kedvenc dalom. Néhány nappal korábban, amikor Alexet meglátogattam, és Elyas nem volt otthon, egy kicsit szemügyre vettem a nappaliban a CDgyűjteményét. Már akkor felfedeztem ezt-azt, amiről soha nem gondoltam volna, hogy megtalálom nála. Én személy szerint igen szokatlan zenei ízléssel rendelkezem, amely a reggae-től a black metálig terjed. Amikor Elyasnál – bár nem azonos, de hasonló – egyveleget fedeztem fel, eléggé megütköztem. Most meg ez… Azért azt mégsem hagyhattam, hogy a szerencsés dalválasztás felett érzett örömömet észrevegyék, ezért inkább megjegyzés nélkül hátradőltem az ülésemen. Mivel Elyas hangosra állította a zenét, az út alatt hallgattunk, én pedig élveztem, ahogyan a Mustanggal az alkonyatba merült városon átsuhanunk. Magamban megállapítottam, hogy ez a helyzet, nem utolsósorban a zene meg az őrületes autó miatt, átkozottul stílusos volt. Ám fél óra elteltével az estének ezen stílusos része véget is ért, amikor is Elyas egy mellékutcában leparkolta az autót. Határozottan úgy döntöttem, hogy az autóban várok ahelyett, hogy én is bemennék, ám amikor Alex kiszállt, és előrebillentette nekem az ülést, akaratom ellenére felszedelőzködtem. – Tulajdonképpen honnan van ez a kardigánod? – kérdezte, amint mellé értem. – Még régebben vettem egy kis üzletben. Miért? – Mert már régóta keresek egy ilyet. Feltétlenül meg kell mutatnod az üzletet. Bólintottam és egy kicsit csodálkoztam. – Szerinted egyáltalán jól állna nekem? – Egy lépést hátrált, és engem nézegetett. – Persze, miért ne?

– Nem vagyok benne biztos… Mit szólsz hozzá, fölpróbálhatom gyorsan? Legkésőbb ekkor már gyanakodnom kellett volna. De amilyen jóhiszemű voltam, vállat vonva levettem a kardigánt, és felé nyújtottam. Minden olyan gyorsan történt. A kardigánt összegöngyölte, azt kiáltotta, hogy „Elyas”, aki az autó másik oldalán állt, és odadobta neki. Mintha be lett volna avatva, a levegőben elkapta a kardigánt, villámgyorsan a hátsó ülésre hajította, és azonnal bezárta az autót. Ez az egész olyan rövid idő alatt játszódott le, hogy sóbálvánnyá dermedtem, és csak bámultam, mint borjú az újkapura. Teljes egészében csak akkor fogtam fel, hogy mi történt, amikor ezek ketten pacsit adtak egymásnak, és majdhogynem halálra nevették magukat. – Ocsmány alakok vagytok – mondtam, és összefontam a karomat a mellkasom előtt. – Higgy nekem, Emely – vigyorgott Alex, aki még mindig nem nyugodott meg. – Az a kardigán egyszerűen elfajzottan ronda volt. Sokkal jobban nézel ki nélküle. – De nekem tetszik! És utálom, hogy mindig rám akarod kényszeríteni a saját stílusodat! – Ennek semmi köze a stílusom rád kényszerítéséhez. Mint jó barátnőd szinte kötelességem volt, hogy ne engedjelek egy ilyen ronda darabban mászkálni. És mert önszántadból soha le nem vetted volna azt a kardigánt, nem maradt más választásom. – Értem, tehát kénytelen voltál – fújtattam. – Mindez szép és jó, most már megkaphatom a slusszkulcsot? – Azok ketten nevettek, és a fejüket rázták. – Na, gyere már! – szólított fel Alex és elindult. – Egyébként én is úgy gondolom, hogy sokkal jobban nézel ki nélküle – vetette be Elyas. – Még egy dolog, ami a kardigán mellett szól – morogtam, majd otthagytam, és utolértem Alexet, akit a hülye akciójáért egy kicsit meglökdöstem, és ezzel újra nevetésre bírtam. Néhány méter múlva a klubhoz is értünk, amely óriási, négyszögletes épületegyüttesként bontakozott ki előttünk. A bejárat

előtt már elég hosszú sor kígyózott, és nem volt más választásunk, mint hogy mi is sorban álljunk. Amíg vártunk, Elyas egyfolytában olyan pillantásokat vetett rám, amelyek egyes-egyedül azt a célt szolgálták, hogy provokáljon. Ezt természetesen el is érte. De mert ő volt az utolsó, akinek ezt az orrára kötöttem volna, minden alkalommal makacsul a másik irányba néztem. Amikor végre a sor elejére értünk, és a bikaszerű ajtónállók mellett elhaladtunk, Elyas oldalra lépett, hogy előreengedjen. – Winter kisasszony – mosolygott, és tartotta az ajtót, amit én azzal nyugtáztam: – Mi ez a formalitás, seggfej? – és elhaladtam mellette. Amikor az első lépést megtettük a tulajdonképpeni tánctemplomban, hirtelen újra rájöttem, miért próbáltam, amikor csak lehetett, ezeket a helyeket messziről elkerülni. Nem volt problémám sem a hangosan bömbölő zenével, sem pedig a sok emberrel, akik majdhogynem szétlapították egymást – legalábbis amíg nem nálam próbálkoztak. Még a gyorsan változó diszkófényt sem éreztem kellemetlennek. Ami ezzel szemben idegesített, az a klublátogatók jó-a-hangulatom-színjátéka volt. Csak úgy hemzsegtek a felületes „Á, milyen jó, hogy találkoztunk!'', puszi jobbról, puszi balról-emberek. Másrészről ezeknek a helyeknek mindig megvolt a rossz mellékíze, mégpedig a szabad prédavadászat miatt. Bár a legtöbb lánynak ez – velem szöges ellentétben – furcsa módon mintha tetszett volna. A klub kétszintes volt, az alsó egy óriási táncparkettből, illetve kétoldalt egy-egy méter hosszú bárpultból állt. Középre egy nagy emelvényt helyeztek, amelyen a DJ a lemezeket keverte, és közben hanyagul az arca és a válla közé szorította a fejhallgatót. Igen, igen – kezdtem képzeletbeli beszélgetésbe a DJ-vel –, húzd csak a fejedre a fejhallgatót, miközben nekem ezt a szart kell hallgatnom. A második emelet olyasvalami volt, mint egy galéria, ahonnan annak a sok embernek, aki ott fent ácsorgott, és a fémkorlátnak támaszkodott, jó rálátása nyílt az alatta táncoló embertömegre. Elyas, aki elöl ment, felénk fordult, és az ujjával a bár felé mutatott. Mindketten bólintottunk, és éreztem, hogy Alex kis keze az enyémre fonódik, nehogy útközben elveszítsen. Együtt küzdöttük át

magunkat a mozgó testek kavalkádján, mígnem a bárhoz értünk. Miután Elyas egy kicsit körülnézett, céltudatosan egy kis csoport felé indult, akik a pult másik végében ácsorogtak. Alex izgatottan megszorította a kezemet. Követtem a pillantását, és azon tűnődtem, a három férfi közül, akik három nővel ácsorogtak ott, melyik lehet a választottja. Aztán a szemembe ötlött az egyikük arca, aki a szőke, göndör hajával egy fiúbandában is megállta volna a helyét, és már nem is volt több kétségem. Egyébként inkább csodálkoztam Elyas barátainak a látványán. Bár nem tudtam volna pontosan megmondani, mit vártam, de meglepően normálisnak néztek ki. Egyiknek-másiknak éppenséggel helyes arca volt, de így együtt nem hatottak olyan arrogánsnak és felületesnek, mint amilyennek Elyast tartottam. Amikor a csoporthoz értünk, egyenként üdvözölte őket. Én egy kicsit félrehúzódtam, és egy-egy pillantást vetettem a hátam mögé, mert nem tudtam, mit is tehetnék. Alex viszont mosolygott, amíg a bátyja az üdvözlési ceremóniával végzett – amely, meglepő módon, nem abból állt, hogy puszi jobbról, puszi balról, hanem a férfiakkal kezet fogott, a nőket pedig röviden megölelte. Ezek az emberek tényleg azt a benyomást keltették, mintha szeretnék Elyast. Elképzelhetetlen, szerény véleményem szerint. – Bemutathatom nektek az elbűvölő húgomat? – kérdezte Elyas, és a karját Alex felé nyújtotta. És mert a zene itt, bár csak minimálisan, de halkabb volt, félig érteni is lehetett. – Sziasztok! – kiáltotta Alex. – Mellette pedig – folytatta, és egy lépést tett felém – ő a csodaszép Emely. Bár egy kicsit morgós, de azért elmegy. – Kuncogva átkarolta a meztelen vállamat. Elnyomtam a feltörő fojtogatási vágyamat, és két ujjal a keze felé nyúltam, hogy finoman eltávolítsam a vállamról. – Sziasztok! – kiáltottam a számomra ismeretlen arcok felé. – Szia, én Domenic vagyok – mondta az egyikük, és kezet nyújtott először Alexnek, majd nekem. Az első dolog, ami feltűnt rajta, a nagy barna szeme volt. Inkább cingár volt, de azért korántsem taszítóan, és egy kicsit fiatalabbnak látszott, mint a többiek.

– Jan – bólintott felénk a mellette álló fiú némileg tartózkodón, akinek ez a bemutatkozási procedúra szemmel láthatóan nem volt kevésbé kellemetlen, mint nekem. Óvatosan nyújtottam a kezemet a soron következőnek. – Andy – mosolygott az egy méter kilencven centi magas, szép, csokoládébarna bőrű férfi, akinek csak úgy duzzadtak az izmai. A dereka legalább kétszer olyan széles volt, mint az enyém, és bár ez a testtömeg rendes esetben az első pillanatban inkább fenyegetően hatott volna rám, a szemében jóindulatú kifejezés ült, ami minden mást átértékelt. – Ő pedig itt a barátnőm, Sophie – mondta Andy, és bemutatta a szőke lányt, akit a karjával átölelt. Nagyon markáns arcvonásai voltak, és telt, tűzpiros ajka. Az első benyomás alapján kedvesnek látszott, de ezt aztán felül kellett írnom, amikor Alexet őszinte örömmel üdvözölte, míg számomra csupán egy futó, igencsak kényszeredett mosolyt tartogatott. Rendben. A kisasszony, számomra nem világos okokból, szemmel láthatóan nem szenvedhet. Egyébként teljesen mindegy volt. Tudtam, hogy a mai este után valószínűleg soha többé nem kell vele találkoznom. A másik két nő üdvözlése sem zajlott sokkal szívélyesebben, mint Sophie-é. – Yvonne – és: – Jessica – mutatkoztak be rövid fejbólintással, amit én hasonlóan érzelemmentesen viszonoztam. Jessicának félhosszú, fekete haja volt, és egy kis pukli ült az orrán, míg Yvonne szőke volt, a csípője pedig egy kicsit párnás. Na, igen – gondoltam, ezután a nem túl örvendetes üdvözlés után – mit is várhat az ember Elyas barátaitól? Láttam, hogy Alex egyfolytában egyik lábáról a másikra áll, amikor Sebastian, a kék szemű, szőke hajú fürtöskéhez fordultunk. – Szia – köszönt neki ragyogó szemmel. – Szia – viszonozta Alex, aki zavarban volt. Alex zavarban van? Soha nem gondoltam volna, hogy ezt a szót egy napon majd összefüggésbe hozhatom vele, és boldog voltam, hogy körülbelül tizennyolc év barátság után akkor először megélhettem. Alex újra meg újra meg tudott lepni.

– Te pedig biztosan Sebastian vagy – mondtam, és éreztem, hogy Alex az oldalamba bök. – Igen, én vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek, Emely. – Mosolyogva kezet nyújtott. A fiúk, a lányokkal szöges ellentétben, mind igazán aranyosnak tűntek. – Mit szeretnél inni? – kérdezte tőlem Elyas, és lehajolt hozzám, hogy jobban halljam. Felnyögtem. Miért nem képes egyszerűen békén hagyni? – Én is tudok hozni magamnak valamit – feleltem. – Ebben biztos vagyok. Nem a képességeidet akartam kétségbe vonni, csak érdeklődtem, mit szeretnél inni. A szememet az égnek emeltem, és megadón felsóhajtottam. – Kólát – feleltem szűkszavúan. Semmi értelme nem volt vele vitatkozni. Bólintott és a bárhoz ment. Amikor kimerülten utánanéztem, a szemem ismét a barna szemű fiúra esett, és amikor a tekintetünk találkozott, intett nekem. – Domenic a neved, igaz? – kérdeztem. Mondott rá valamit, de a hangos zene miatt egy szavát sem értettem. – Hogy mondod? Hozzám hajolt. – Szólíts csak Nicknek. – Rendben, Nick – mosolyogtam rá. – Ne aggódj a nővérem miatt – folytatta. – Nővéred? – Sophie. Nem csípi Elyas barátnőit. Ne vedd magadra. Sophie a nővére? – Akkor megnyugtathatod, hogy még véletlenül sem vagyok Elyas barátnője! Én a húgával jöttem. Éppen amikor válaszolni akart nekem, éreztem, hogy valaki húzgálni kezdte a karomat. Megfordultam, és egyenesen Alex izgatott szemébe pillantottam. – Gyere táncolni! – kért esengve. Felsóhajtottam. Vannak emberek, akik tudnak táncolni, és vannak olyanok, mint én, akiknek a mozdulatai inkább epileptikus rohamra, vagy korcsolyázó pingvinekre emlékeztetnek. És mert a lelkesedésem a javaslatát illetően nyilvánvalóan az arcomra volt írva, azonnal keményebb fegyverhez folyamodott. – Kérlek – mondta cukorédes mosollyal.

Nyomorult, konok kis alak… De mert észrevettem, hogy Elyas már jön visszafelé az italokkal, a tánc hirtelen még mindig a jobbik választásnak tűnt. Az egyik ujjamat felemeltem, hogy jelezzem Alexnek, még egy pillanatot várjon, majd újra Nick felé fordultam, aki azonnal lehajolt hozzám. – Elmegyek Alexszel táncolni. Ha Elyas visszajön, mondd meg neki, hogy hagyja itt a kólát. – Átadom – ígérte. – És ha a távollétemben partidrogot csepegtetne bele, légy szíves, figyelmeztess! Halkan nevetett, és bólintott. Alex türelmetlenül a kezem után kapott, és velem együtt az emberek forgatagába vetette magát. Alig értünk egy kicsit távolabb Elyas barátaitól, megállt, és várakozón rám tekintett. – Na, mondd már, milyennek találod Sebastiant? – Bevallom, elég aranyosnak látszik – kiáltottam neki. Az arca felragyogott. A válaszommal elégedetten továbbvonszolt, mígnem kettőnknek épp elegendő szabad helyet találtunk. Alex azonnal a zene ütemére kezdett mozogni, és addig rángatott, míg végül a gátlásaimat sutba dobtam, és én is majmot csináltam magamból. Alex az emberek azon csoportjához tartozott, akik nagyon tudnak táncolni. Sőt, sajnos olyannyira, hogy rendszerint idétlennek éreztem magamat mellette. Körülöttünk legalább ötszáz ember tolongott, akiknek a legnagyobb része saját magával volt elfoglalva, de szerettem volna, ha több tehetség szorul belém. Azt azért nem lehetett mondani, hogy merev lennék, vagy ne volna ritmusérzékem, de nem tudtam megszabadulni attól a benyomástól, hogy nálam ez nem néz ki túl jól. Amikor egy idő után Sean Paul Get Busy című számának első ütemei felcsendültek, és így kivételesen egy olyan dalt játszottak, amely nem volt teljesen ellenemre, Alex az ölével a fenekemhez simult, a térdét a térdhajlatomba nyomta, és szabályosan kényszerített rá, hogy apró, köröző csípőmozdulatokkal lefelé haladjak. Általában nem az én stílusom volt, hogy úgy táncoljak, mint a párzó állatok, de mert Alexnak ez úgy tetszett, néhányszor leés felköröztem vele. Legalábbis addig, amíg a combom bele nem sajdult, és a végén mindkettőnknek nevethetnékje nem támadt.

– Szomjas vagy? – kiabálta nekem. És mert időközben a torkom teljesen kiszáradt, bólintottam. – Jó. Akkor ne mozdulj innen! Mindjárt itt vagyok. – Rendben – mondtam, és a tekintetemmel követtem, amíg el nem tűnt az embertömegben. Most már csak remélhettem, hogy senki nem tapos rá erre az önjáró másfél méteres lényre, és épségben visszatér. Az egyezségünk értelmében ott maradtam, ám minél többször néztem szét, annál kényelmetlenebbül éreztem magam egyedül a táncparketten. Ezért úgy döntöttem, keresek egy helyet a közeli fal mentén, ahonnan láthatom Alexet, ha visszajön. Amikor a mondott irányba elindultam, majdnem gutaütést kaptam. Ugyanis ott ácsorgott az az ember, akit a legkevésbé akartam látni. Elyas hanyagul a falnak támaszkodott, és nyilvánvalóan egész idő alatt bennünket figyelt. Egyszerre még kínosabbnak éreztem a táncbetétemet, mint már egyébként is. De nem engedtem, hogy ezt észrevegye, amikor néhány méterrel arrébb én is ugyanannak a falnak támaszkodtam. És bár a távolság ismét egyértelművé tette az ellenérzésemet, ez korántsem tartotta vissza attól, hogy közeledjen hozzám. A karomat összefontam a mellkasom előtt. – Te itt? Micsoda véletlen… – dünnyögtem. – Igen, te is úgy gondolod? – mosolygott, és nem maradt más választásom, mint hogy a szememet forgassam. Rövid csend állt be, de ez nem adott okot a fellélegzésre, mert észrevettem, hogy figyel. Úgy látszott, különösen nagy hatással volt rá a meztelen dekoltázsom, a tekintete szó szerint a kulcscsontomra tapadt. – És, tetszett? – kérdeztem hetykén a táncunkra gondolva, és a szemem sarkából figyeltem. Mit dülleszti a szemét ilyen bárgyún ez az alak? – Mondjuk úgy: ha néhány ruhadarabbal kevesebb lett volna rajtad, akkor tökéletes lett volna. Halkan morogtam magam elé, és már megbántam a kérdésemet. Nem utolsósorban azért, mert Elyas számomra érthetetlen okokból már megint remekül szórakozott rajtam. – Velem is táncolnál így? – kérdezte csábító hanglejtéssel. – Aligha – feleltem cukorédesen.

– És mi volna, ha… – kezdett rá, egy lépést tett felém, merészen a csípőmre tette a kezét, és a szükségesnél jobban lehajolt hozzám. – Ha megkérdezném, hogy ezt a táncot most azonnal áthelyezzük-e az autómba? – A közeli suttogásától a bőrömön éreztem a leheletét. Felállt a hátamon a szőr, és az arcom tüzelni kezdett. – Most zavarba hoztalak? – súgta. A torkomat köszörültem. – Te aztán nem. – Nem túl gyengéden leszedtem a kezét a csípőmről. – Ami pedig a táncot illeti az autódban – tértem vissza az ajánlatára –, úgy néz ki, szólót kell bemutatnod. – A kezemet fel-le mozgattam, hogy a szavaimnak nagyobb hangsúlyt adjak, komoran néztem rá, végül hátat fordítottam neki. Bár már nem láthattam, mégis a nyakamban éreztem a mocskos vigyorát, és ez megőrjített. Néha olyan érzésem támadt, hogy a célja csupán az, hogy cukkoljon. Hogy miért volt ez így, és hogy a megérzésem egyáltalán helyes volt-e, nem tudtam. Tulajdonképpen én voltam az, akinek kellő oka lett volna rá, hogy az egykori dolgokért bosszút álljon. Elyasnak talán csak a büszkesége miatt volt szüksége erre, hogy bebizonyítsa nekem, másodszor is sikerül neki. De ha ez így volt, akkor óriásit tévedett. Ez az ostoba idióta. Nem ártott már épp eleget? Nem tudtam, nem is, nem akartam az egykori gyűlöletes emlékekkel szembenézni. De mert pontosan ezek sejlettek fel egyre élesebben a fejemben, a hangulatom szemmel láthatón romlott. Eredj a pokolba! – szidtam gondolatban Elyast, majd ellöktem magam a faltól, hogy Alexet megkeressem. Azért sem hagyom, hogy Elyas elrontsa az estémet! A keresésem eltartott egy darabig, de végül megláttam Alexet, és elé mentem. – Á, itt vagy – mondta, és egy poharat nyújtott felém. Együtt mentünk vissza a bárhoz, jó ideig beszélgettünk jelentéktelen dolgokról, és a tekintetünk időről időre végigsiklott a klubon. Valamikor a tiszta kóla helyett áttértem a rumos kólára, és arra a megállapításra jutottam, hogy az estét enyhén spiccesen egyértelműen könnyebb elviselni.

Amikor később Domenic is visszajött a bárhoz, csatlakozott hozzánk, és idővel beszélgetésbe elegyedtünk. Alex mellettem maradt, de többnyire kívül maradt a beszélgetésen. Sophie-val ellentétben, aki egyáltalán tudomást sem vett rólam, az öccse nagyon közvetlen volt velem. Többek között megtudtam, hogy húszéves, a régiós ligában focizik, és hogy az apjánál dolgozik a családi vállalkozásban. A részletes beszámoló közepette újra meg újra flörtölni próbált velem. Ám mert ezt korántsem olyan rámenősen tette, mint Elyas, nem zavart. Minél tovább beszélgettem vele, a látszólag ártatlan ábrázat mögött annál inkább nyilvánvalóbbá vált az egyértelmű szándéka. Ezzel egyidejűleg viszont azt a benyomást keltette, hogy teljes mértékben elfogadja a nemet is – amit teljes bizonyossággal kapni fog tőlem. Nem áradt belőle veszély, egyszerűen csak egy srác volt, aki dugni akart. Ami a Nickkel folytatott beszélgetésünkben legjobban tetszett, az a tény volt, hogy Elyasnak hihetetlenül nem volt ínyére. Ő is csatlakozott a csapathoz a bárnál, és a ránk vetett pillantások alapján már-már azt lehetett volna hinni, hogy féltékeny. De a valóságban vélhetően csak piszkálta a büszkeségét, hogy valakinek több esélye van nálam, mint neki. És ebben teljesen igaza volt. Ezenkívül az a furcsa érzésem támadt, hogy Elyas és Domenic nem különösebben szívelik egymást. A tekintetükben egyértelműen érezhető volt a feszültség. De azért nem voltam benne biztos, hogy kettejük között tényleg van-e nézeteltérés, vagy csak a szokásos bikaviadal dúl. Más szavakkal versengtek, kié a nagyobb. Elyas viszont egyszer csak megelégelhette a dolgot, mert egyik pillanatról a másikra eltűnt, és nem is bukkant fel újra, legalábbis a következő egy órában. Ezért lassan tűnődni kezdtem, hol a csudában marad. Amikor éppen rövid szünet állt be a beszélgetésben Domenic és közöttem, a tekintetem végigsiklott az embertömegen. Egész sokáig eredménytelenül, de aztán egyszer csak felfedeztem. Nem is állt messzire tőlünk, és izgatottan – vagy mondjuk inkább úgy, felizgultan – beszélgetett egy barna szépséggel, aki semmiben nem maradt le a múltkori kiglancolt cicamica mögött. Istenem – fújtattam halkan. Ennek a fickónak semmi más nem jár a fejében, mint hogy mindenhová bedugja a farkát?

A fejemet ráztam, ismét elfordítottam tőle a tekintetemet, és helyette Alexre irányítottam, aki mellettem állt, és – alig hittem a szememnek – Sebastiannal beszélgetett. Korábban sikerült Sebastiant a Domenickel folytatott beszélgetésünkbe bevonnom. A tervem a lehető legjobban sikerült, mert Alex ki tudta használni a lehetőséget, hogy észrevétlenül csatlakozzon. És nézzenek oda, már vagy húsz perce kettesben beszélgetnek! És ha a látszat nem csalt, jól alakultak a dolgok. A szívószálammal megkevertem az italomat, és a kezemen éreztem, ahogy a jégkockák az üvegnek ütköztek. Miközben a folyadék mozgó felületére összpontosítottam, támadt egy ötletem, amely mosolygásra késztetett. Egy kicsit haboztam, kicsit mérlegeltem az ötletet, és végül úgy döntöttem, a tettek mezejére lépek. – Megbocsátasz egy kicsit, Domenic? – Persze, ha megígéred, hogy visszajössz. Megígértem, hátat fordítottam neki, és céltudatosan Elyas felé indultam. Bevallom, józanul valószínűleg soha nem mertem volna, de végül is csak jó az alkohol valamire. Az arcomon széles vigyorral a célomhoz értem, és Elyas mellé álltam. De mert egy kicsit túlságosan el volt merülve a beszélgetőtársa ruhakivágásában, először észre sem vett. Jó alkalom volt arra, hogy még egyszer magamba szálljak, és a szükséges bátorságot mozgósítsam. – Kincsem! Hát itt vagy! – kiáltottam torkom szakadtából. Amikor rémülten felém fordult, szorosan átfogtam a derekát. Az érzés, ahogy megérintettem… nincsenek rá szavak. Legjobb szándékom ellenére sem tudtam magamnak megmagyarázni, miért tettem ezt önszántamból. De nem segített: vagy mindent, vagy semmit! Lábujjhegyre álltam, és nagy, cuppanós csókot nyomtam Elyas arcára. Jegyzet magamnak: Otthon egy liternyi szájvízzel öblíteni. Elyas a homlokát ráncolta, és úgy nézett rám, mintha nem őt, hanem a szeme láttára egy döglött halat csókoltam volna meg. Szemmel láthatóan kételkedett az értelmi képességeimben – vagy a sajátjában, nézőpont kérdése. Minden vakmerőségemet latba vetve

rávigyorogtam, és figyeltem, a másodperc tört része alatt hogyan váltakoznak az arcán a legkülönbözőbb rezdülések. Lassacskán megértette, mi a célom, ugyanakkor nem volt képes reagálni rá. A barna, kiglancolt cicamica ezzel szemben megdermedt, és a tekintete Elyasra siklott rólam. De igazán még mindig nem kattant neki. Na, remek, ráadásul még ez a kis tyúk is nehéz felfogású! Minden kártyámat ki kell hát játszanom? Igen, még keményebb módszerekhez kell folyamodnom. Felsóhajtottam, mélyen magamba szálltam, és minden ellenérzésemet legyűrtem. Akkor Elyas keze után kaptam, a hasamra simítottam, és ragyogást erőltettem magamra. – Érzed? – visítottam. – A kis Elyas most először rúgott egyet! A kis barna néhány másodpercig nagy szemeket meresztett rám, míg végül a – megjegyzem, igen magas – sarkain hátat fordított. Elyasnak leesett az álla, és csak nézett utána, amíg el nem tűnt a tömegben. Lassan felém fordult. – Igazi szemétláda vagy! Csípőre tettem a kezemet. – Ez meg mit jelent? Egyedül kell a gyereket felnevelnem? Elyas végképp ponttyá változott. A szája kinyílt és becsukódott, de egyetlen hang sem hagyta el az ajkát. Vigyorogtam. Ez a pillanat megfizethetetlen volt, és ismét a hasamban éreztem a kárpótlás csodálatos érzését. – Akkor hát – mondtam –, később még találkozunk, kincsem! – Álszentül intettem neki, egyszerűen faképnél hagytam, és visszamentem a bárba. Ez az akció egész biztosan életem egyik legjobbja volt, és utána még sokáig megmaradt a jó kedvem. Viszont sajnos nem tudtam teljes egészében kiélvezni. Ennek oka a lüktető halántékom volt, ami egy idő után kezdte megnehezíteni az estémet. A rumnak megvolt az a rossz tulajdonsága, hogy viszonylag gyorsan a fejembe szállt, kalapáló fájdalmat hagyva maga után. A hangfalak között, ahol csak úgy dübörgött a basszus, az ember pedig alig értett egyetlen szót is, a fejfájás elviselhetetlen kínszenvedéssé vált. De azért tartottam magam, és jó képet vágtam ehhez a gonosz játékhoz. Nem akartam

Alex estéjét elrontani most, hogy végre esélye nyílt rá, hogy Sebastiant jobban megismerje.

– Hogy van a fejed? – kérdezte Alex, amikor két órával később a női mosdó csapjánál álltunk. – Valaki légkalapáccsal munkálkodik odabent. Lefogadom, a bátyád ismeri, és lefizette. Megsimogatta a karomat. – Ilyen rossz? Ha már nem bírod tovább, csak szólj! Megkérem Elyast, hogy vigyen haza bennünket. – Nem, azt nem akarom. Még csak két óra van, és nem tudnám a siránkozásodat elviselni, amiért máris elrángatlak Sebastian mellől. – Sebastian – epekedett. – Ő olyan nagyszerű! Tudod, mit… – Állj! – szakítottam félbe a locsogását. – Majd holnap elmeséled, jó? Ma már nem vagyok befogadóképes. – Ó, természetesen, ne haragudj – mondta. – Te, én nemsokára úgyis újra találkozom majd Sebastiannal. Ahogy te kinézel, Emely, jobb lesz, ha most hazaviszünk. – Szó sem lehet róla – mondtam. – Nick az előbb felajánlotta, hogy elvisz. Holnap korán kell kelnie, és amúgy is indult volna nemsokára. Nem mondhatni, hogy Alex ezt kitörő lelkesedéssel fogadta. – Tetszik neked ez az alak? Én nem is tudom, furcsának találom. – Miért lenne furcsa? – Nehéz megmagyarázni. – A tükör felé fordult, és szájfénnyel áthúzta az ajkát. – Valahogy nem rokonszenves. – Igazán? Szerintem kedves. – Mind kedvesek – állapította meg Alex, és a szájfényt a táskájába tette. Ezzel nem tudtam ellenkezni. Rám nézett, és felsóhajtott. – Tényleg sajnálom, hogy fáj a fejed. – Az én hibám, minek iszom rumot? – Nem tudom, nem igazán tetszik nekem, hogy ezzel az alakkal mégy haza. – Mit akarsz most ezzel? Ő nem az a fajta, és amúgy is ez a legkézenfekvőbb megoldás.

– Ha gondolod – sóhajtott. – De feltétlenül írj egy SMS-t, ha hazaértél, rendben? – Világos, írok – mondtam, és búcsú gyanánt átöleltem. – Nektek meg még jó szórakozást! – kívántam neki, amikor elváltunk egymástól. – Neked pedig jobbulást! – mondta ő. Bólintottam, és visszamentem a klubba, hogy Domenicet megkeressem. Amikor a bár közelében megtaláltam, és megkérdeztem, hogy álle még az ajánlata, magától értetődően annyit felelt: – Persze. – Egyenesen azt a benyomást keltette, mintha örülne a kérdésemnek. Mert még röviden el akart búcsúzni néhány embertől, a ruhatárnál vártam rá. Valaki hirtelen megkopogtatta a bal vállamat. Hátrafordultam, és persze közvetlenül a semmibe meredtem. Nem, nem lehet, hogy már megint bedőltem a világ legrégebbi trükkjének… És valóban, egy pillantás jobbra, és Elyas Schwarz piszkos vigyorába bámultam. – Komolyan azt tervezted, hogy eltűnsz anélkül, hogy tőlem elbúcsúztál volna? Felnyögtem. – Hogy őszinte legyek, igen. És már-már reménykedtem is benne, hogy tényleg sikerül. Egy darabig nézett azzal a tipikus, nehezen megfejthető pillantásával, mielőtt a kezét a nadrágzsebébe dugta, és a vállát felhúzta. – Szóval Sunnyboyjal mész haza, hm? Összefontam a karomat a mellkasom előtt. – Valami problémád van vele? – Hogy is lenne? – Vállat vont. – Csak kötelességemnek érzem, hogy figyelmeztesselek. – Figyelmeztess? – ismételtem. Miféle szeméttel hozakodik elő megint? – Talán túl naiv vagy, hogy észrevedd, Emely, de ez az alak csak ágyba akar vinni téged. Néhány másodpercig kővé válva meredtem rá, mígnem az orcáimat felfújtam, és harsány nevetésben törtem ki. Elyas akar

engem megóvni valakitől, aki csak ágyba akar vinni? A fenébe is, de vicces! Amikor Elyas maga is szemmel láthatóan tudatára ébredt a szavai iróniájának, sóhajtva fonta össze a karját a felsőteste előtt. Nekem közben a nevetéstől megfájdult a hasam, és a jól sikerült poénért megpaskoltam a felkarját. – Elyas – gágogtam, miközben az arcomról letöröltem egy könnycseppet. – Néha tényleg olyan vicces vagy! – Amint ezeket a szavakat kipréseltem magamból, máris rám jött a következő röhögőgörcs. Egyszerűen nem tudtam abbahagyni, és minél több idő telt el, Elyast mintha annál inkább bántotta volna. – Mi ilyen vicces? – hallottam egyszerre csak Domenic hangját, aki észrevétlenül közeledett. – Elyas! – magyaráztam neki nevetve. – Ha a közeljövőben partit szervezel, ne bohócot szerződtess, szerződtesd Elyast! – Csuklottam, és végtelenül komikusnak találtam a helyzetet. Még a fejemben dübörgő kalapácsolás sem tudta eltompítani. Nick természetesen egy kukkot sem értett, miközben Elyasnak nyilvánvalóan végleg elege lett. Szó nélkül megfordult, és elvegyült az embertömegben. Nem tudtam magamat visszafogni, és vigyorogva utána kiabáltam: – Még egyszer köszönöm a tippet! – de sajnos nem kaptam választ. – Én is megtudhatom, mi ilyen vicces? – kérdezte Domenic. Néhányszor mély levegőt vettem, és próbáltam megnyugodni. – Nem, sajnos nem – mondtam. Bár bizonyos szinten csábító lett volna, nem állt szándékomban Domenicnek Elyas szavait elmesélni. Semmi nem állt tőlem távolabb, mint hogy az olyan bődületes ostobaságot, mint a férfias kakaskodás még tovább szítsam. – Csak egyfajta bennfentes szóváltás volt – magyarázkodtam inkább. Úgy tett, mintha felkeltette volna a kíváncsiságát, de nyíltan nem mert rákérdezni. – Hát, ha így áll a dolog, mehetünk? – kérdezte. Bólintottam, és együtt elindultunk. Még később is felettébb vidítónak találtam Elyas esetét. A fejfájásomnak viszont nem mondhatni, hogy jót tett volna. Hogy

pontosabb legyek, erőteljesen rosszabbodott. De az életben mindennek ára van, és ez határozottan megérte. A félórás visszaút legnagyobb részében hallgattam, és Nick is megértőnek bizonyult az állapotomat illetően. Amikor kitett, egy cetlit nyújtott felém a mobilszámával. Az írás kék volt és bizonytalan, de még felismerhető. – Ha van kedved, hívj fel! Találkozhatnánk egy kávéra, vagy amit szeretnél. – Mosolygott, én pedig a nadrágom zsebébe dugtam a cetlit. – Az időbeosztásom elég feszes, de majd megpróbálom. – Ez több, mint amit reméltem – kacsintott rám. – Alig várom. – Addig is – mondtam –, köszönöm, hogy hazahoztál. – Nincs mit – felelte, miközben én már az ajtót nyitottam, és kiszálltam. Átmentem a nagy udvaron, és miközben a lakásomhoz vezető lépcsőkön küzdöttem magam felfelé, ismét azon töprengtem, miért voltam olyan ostoba, és ittam éppen rumot. Az egyetlen jó oldala az volt, hogy a rumtémát lerázhattam magamról azzal, hogy: „még mindig nem bírom, leghamarabb tíz év múlva próbálom ki újra”. Kinyitottam az ajtót, és halkan a szobába osontam. Ahogy várható volt, Eva már aludt, és mert igen jól ismertem, tudtam, hogy jobb ebből az állapotból nem kizökkenteni. A fürdőszobába mentem, a tükör előtt megmasszíroztam a halántékomat, és semmit nem kívántam jobban, mint hogy végre ágyba kerüljek. Úgy-ahogy fogat mostam, leráztam a lábamról a nadrágomat, és az esti tisztálkodást illetően a legszükségesebbre szorítkoztam. Egy szál pólóban elhagytam a fürdőszobát, leoltottam a villanyt, és a takaróm alá csusszantam. Ahogy megegyeztünk, Alexnek írtam még egy SMS-t, mielőtt a mobilomat az éjjeliszekrényre tettem, és végre lehunytam a szemem.

Valami csörgött. Kimerülten megfordultam, és morogtam. Olyan volt, mintha csak öt percet aludtam volna, de egy pillantás az órámra ennek az ellenkezőjéről árulkodott. 5:43. A mobilom az éjjeliszekrényen a hívás ütemére villogott, és könyörtelenül rezgett a fafelületen. Ki az ördög hív engem az éjszaka kellős közepén?

A szememet dörzsöltem, és felültem. Mint akit távirányítóval irányítanak, a telefonom után tapogatóztam, és fogadtam a hívást. – Igen? – szóltam bele álmosan. – Szia – susogott a vonal másik végén a hang, amelyet a gondolataim rövid szortírozása után sikerült beazonosítanom. Ó, istenem, tán rémálmot látok? Visszahanyatlottam az ágyra, és a párnába temettem a fejem. – Honnan tudod a számomat? – dünnyögtem. – Hivatali titok. Kitől is tudhatja? Végül is csak egy személy van, aki szóba jöhet, és akiről ilyen arcátlanságot feltételezni is lehet. Alex halott – de még mennyire. – Istenem, Elyas – nyögtem. – Mit akarsz? – Csak jó éjszakát akartam kívánni, kincsem! – mondta látszólag ártatlanul, de szabályosan magam előtt láttam az álnok vigyorát. – Jóccakát! – morogtam dühösen, és kinyomtam. Micsoda seggfej! Mélyen az arcomra húztam a takarót, és próbáltam újra elaludni, ami – miután még egy kicsit dühöngtem a híváson – szerencsére hamarosan sikerült is.

6. FEJEZET

Szerelmes levelek Szia Emely! Ne haragudj, hogy csak most jelentkezem. Tegnap sokáig kimaradtam a barátaimmal, és csak a kora reggeli órákban kerültem ágyba. Neked is szép estéd volt? De azért, remélem, hű maradtál hozzám. Tényleg nagyon szégyellem magam, de sajnos be kell vallanom, hogy alig tudok valamit a kedvenc szerzőidről. Edgar Allan Poe verseket írt, nem? És ami Chuck Palahniukot illeti, nagyon remélem, hogy nem valami fertőző betegségről van szó. Franz Kafkáról viszont inkább rossz emlékeim vannak… Régen, még az iskolában muszáj volt néhány rövid elbeszélést olvasnom tőle. Ezután a mélyre ható tapasztalat után számomra elég ködös, hogy valaki miért tesz ilyesmit önszántából. Az egyes mondatok végén már azt sem tudtam, hogyan is kezdődtek. Most kinevetsz engem? Mindenesetre jogosan. Nem elég neked annyi, hogy szép vagy, és jó a zenei ízlésed? Nem, most még a magasabb intelligenciáddal is térdre kényszerítesz. Elhallgatsz még valamit előlem? Véletlenül még a kvantumfizikát is értetted? Vagy tüsszentés közben – egyetlen emberként a világon – nyitva tudod tartani a szemedet? Ha igen, egy kis ideig még tartsd meg magadnak, és közben, ha van kedved, mesélj nekem még egy kicsit a kedvenc szerzőidről!

A te ún. „figyelmeztetésedhez”: most éppen más szavakkal azt akartad tudomásomra hozni, hogy egy kis kétbalkezes vagy? Őrültnek tartasz, ha azt mondom neked, hogy szerintem ez aranyos? Már előre örülök annak a napnak, amikor bemutatod majd nekem a sürgősségi osztály egész személyzetét! (Remélem, ezt most nem érted félre!) Ezenkívül röviden idézlek: „Mondjuk úgy, hogy amikor a „esetlenséget” osztogatták, rekedtre ordítottam magam. Valahogy hangzásra összekevertem a „nőiességgel”. Most az előbbi helyettesíti az utóbbit, de hát mit lehet tenni.” Időközben már megismertem a szarkazmusra való hajlamodat, és nagyra értékelem. De a szarkazmusban mindig van egy szikrányi igazság. Tehát ha komolyan ilyen véleménnyel vagy magadról, kedves Emely, akkor tévedsz! Bevallom, lehet, hogy nem vagy „tipikus” nő. De hát mit is jelent ez? Természetesen csak néhányszor láttalak, akkor is rövid időre, és hogy igazán megismerjük egymást, ahhoz ez a néhány e-mail korántsem elég. De arról biztosíthatlak, hogy van benned valami teljesen gyengéd, valami teljesen nőies. Mert nem akarok csalódást okozni neked, ismét van egy kérdésem számodra. Magától értetődően ne érezd úgy, hogy kénytelen vagy válaszolni rá, de nagyon örülnék neki, ha megtennéd! Kedves Emely, hányszor voltál életedben igazán szerelmes? Remélem, hamarosan hallok felőled. Szeretettel üdvözöl: Luca Istenem, ez az alak méhész? Úgy tippeltem, igen, mert minden egyes szava olyan volt, mint a méz. Mértéktelenül túlzott, nem kérdés, ráadásul volt neki egy halvány nyálas vénája – de hát mégiscsak nőből vagyok!

Minden egyes üzenettel jobban tetszett. Ami tulajdonképpen groteszk volt, ha az ember belegondol, hogy azt sem tudtam, hogy néz ki. De bizonyos értelemben ezt egyáltalán nem találtam rossznak. Sőt, nem az az egyetlen lehetőség, hogy valakit elfogulatlanul és igazán megismerjünk, ha a külsőt figyelmen kívül hagyjuk? Felsóhajtottam. Talán erről volt szó. De talán csak el akartam odázni annak a megállapítását, hogy bár aranyos, de minden valószínűség szerint darálthús-képű. Szia Luca! Ó, istenem, most már nem csupán ostobán vigyorgok, amikor az e-mailjeidet olvasom, de el is pirulok. Amennyiben zavarba akartál hozni: szívből gratulálok, sikerült! Szép estéd volt? Örülök neki. Az enyém is rendben volt, sőt, sokkal jobban alakult, mint ahogy vártam. Csak a halántékom lüktetéséről mondtam volna le szívesen. De nem olyan vészes, most már újra jól vagyok. A hűségem miatt egyébként nem kell aggódnod. Csak egy telefonszámot kaptam. Egyébként nincs semmi, amit be kellene neked vallanom. A kedvenc szerzőimhez írt megjegyzéseiden mosolyognom kellett. Nem azért, mert lejárattad magad, hanem mert egyszerűen viccesen fogalmaztál. Úgyhogy ne félj! Szeretnél többet tudni? A te bajod, te akartad… Kezdjük Edgar Allan Poe-val, akit én személy szerint az írás istenének tartok, hogy úgy mondjam. És igazad van, Poe többek között verseket is írt. Szeretem a verseket, de a „szeretni”-t a „megérteni”-től világok választják el. Én vagyok erre a legjobb példa. Egy vers értelmezésekor egy osztályban harminc tanuló közül huszonkilencen egybehangzóan ugyanarra az eredményre jutottak – egyetlenegy viszont elpirult, és lassan egyre lejjebb csúszott a székén. Eláruljam, ki volt az? A szenvedélyem ezért inkább az elbeszéléseinek szól. A romantikus és sötét történeteit nem lehet szavakkal leírni, el kell őket olvasni. Úgy el lehet merülni bennük, mintha mi magunk is jelen volnánk.

Chuck Palahniukkal mellélőttél. Nem fertőző betegségről van szó, hanem egy modern íróról. Azt hiszem, a „gaga” szó jellemzi leginkább a műveit. Talán ismered a Harcosok klubja című filmet. Egy Chuck Palahniuk-könyvből készült, és nekem tetszik. Ami Kafka mondatainak a hosszát illeti, nem ellenkezem, da akár hiszed, akár nem, én önszántamból is szívesen olvasom. Szeretem a józanságát, szeretem, ahogy nevén nevezi a dolgokat, és szeretem az iróniáját. Hányszor voltam igazán szerelmes? Őszintén szólva nem könnyű ezt a kérdést megválaszolni, de veszem rá a fáradságot. Először is megjegyezném, hogy nem esem sem túl gyorsan, sem túl gyakran szerelembe. (Szöges ellentétben a legjobb barátnőmmel… De ez egy másik téma.) Megtanultam, hogy szerelem és szerelem között különbség lehet. Ha csak azt kérdeznéd tőlem, hányszor voltam szerelmes, immár huszonhárom évvel a hátam mögött azt a választ adnám neked, hogy háromszor. De te azt akartad tudni, hányszor voltam igazán szerelmes… Bármilyen szomorú, de minél tovább gondolkodom rajta, annál világosabbá válik számomra, hogy életemben egyetlenegyszer. Azt az érzést, amikor rogyadozni kezd a térded, csak mert a másik színre lép, vagy elveszíted az eszed, és egyszerűen nem kapsz levegőt, amikor elkapja a pillantásod – mindezt csupán egyszer éltem meg. És hát úgy alakult, hogy az illető természetesen nem viszonozta az érzéseimet. De hogy is mondják? Ilyen az élet. Ennek már jó ideje, és bár akkoriban nem tartottam lehetségesnek, de már rég túl vagyok rajta. Mit gondolsz, ilyesmi csak életében egyszer történik az emberrel? Talán magamban hordom még a remény aprócska, leheletnyi szikráját, de eléggé realista vagyok, ezért igyekszem kiverni a fejemből, és nem várni a csodára. Te is elárulod nekem, hányszor voltál igazán szerelmes? Szeretettel üdvözöl: Emely

Elküldtem az e-mailt, aztán még jó darabig a képernyőre meredtem. Az emberben néha csak akkor tudatosulnak bizonyos dolgok, ha mesél róluk. Ha megtartja magának, akkor megszépítheti, eltorzíthatja vagy éppen elnyomhatja. De ha kimondja, akkor az igazság visszafordíthatatlanul ott áll a térben. Az ember arcába nevet, és rákiált, amiről tudomást sem akart venni. Mintha a tekintetem beleolvadt volna a képernyőbe, mígnem a fekete betűk szétfolytak, elvegyültek a fehér képernyővel, én pedig már a semmibe meredtem. Csak egy hangos dörömbölés rángatott vissza ebből a másik világból, és hirtelen összerándultam. Eva. Hunyorogtam, és hatalmas lélekjelenléttel eltüntettem az e-mailt. – Már itt vagy? – fordultam felé. Becsukta maga mögött az ajtót, épp olyan hangosan, ahogy kinyitotta, levette a cipőjét, és a sarokba hajította. – Ó, anyám – nyögött fel –, ezek a sarkak egyszer még megölnek. – Anélkül, hogy a kérdésemre rátért volna, az ágyához indult, és egy sóhajtással rárogyott. – Azt gondolom, hogy aki kitalálta a magas sarkú cipőt, annak fel kellene húznia egyet, és puszta kedvtelésből egész nap abban mászkálnia. – Miért veszel fel ilyen cipőt, ha kikészülsz tőle? Hallottál már az edzőcipőről? – De… de a körömcipőtől olyan szép vékonynak látszik a láb. A szememet forgattam, és visszanyeltem a megjegyzésemet. – És te? – kérdezte rövid szünet után. – Már megint annak a furcsa alaknak írtál? A fenébe. Mégiscsak látta. Utáltam, amikor rajtakapott. – Lehet – dünnyögtem. – Ó, Emely – mondta. – Valahogy olyan ostobának találom ezt. Nem tudod, hogy néz ki, nem tudod, milyen az ágyban – milyen jövője lehet ennek? Az volt benne a rossz, hogy tényleg minden szót komolyan gondolt. – Eva, kincsem – mosolyogtam, felálltam, és vele szemben az ágyamra feküdtem. – Ezt te nem értheted. – Nem, tényleg nem értem – felelte, és pár perc csend állt be.

– Mondd csak – jutott egyszer csak az eszébe –, lehetséges, hogy múlt éjszaka csengett a mobilod? Utánagondoltam, és már éppen megráztam volna a fejemet, amikor hirtelen egy rossz emlék villant az eszembe. Elyas, ez az idióta tényleg kiugrasztott az ágyból az éjszaka közepén. Félálomban voltam, ezért majdnem el is felejtettem – legalábbis eddig a pillanatig. – Lehet – dünnyögtem, és megkerestem a mobilomat, amely előző este óta érintetlenül hevert az éjjeliszekrényen. Kiválasztottam a menü gombot, ott a fogadott hívásokat, ahol meg is találtam ennek az idiótának a telefonszámát. Bosszús pillantással elmentettem „Nem felvenni” néven, nehogy még egyszer olyan ostoba hibát kövessek el, mint múlt éjjel. Rögtön ezután eszembe jutott, mit kell még elintéznem, ezért azon nyomban megragadtam a vezetékes telefont. Egy ideig csengett, mielőtt az a kis szemétláda felvette. – Igen? – Alexandra Schwarz, hogy döfhettél ilyen csúnyán kést a hátamba? – Mire gondolsz? – kérdezte érezhetően meglepetten. – Megadtad Elyasnak a mobilszámomat! Ez felér a bizalmam elvesztésével! – zúgolódtam, miközben a vonal másik végén halk kuncogás hallatszott. – Ja, erre gondolsz. Sajnálom, megzsarolt. – Nagyon vicces. – Nem, tényleg – bizonygatta. – Megfenyegetett, hogy különben mesél Sebastiannak a hupikék törpikés alsóneműmről. Nem volt más választásom. Egy pillanatig csend honolt a vonalban. – Neked van hupikék törpikés alsóneműd? – ismételtem egy idő után, és fintort vágtam. – Ó – mondta. – Hm… talán? Azonnal magam előtt láttam Alexet hupikék törpikés fehérneműben. Ki lehet rajta? Dulifuli? – Mit kellett volna tennem? – folytatta. – Bármit! A mobilszámom megadásán kívül!

– Emely! – könyörgött. – Komolyan sajnálom. Egy kicsit be voltam csípve, és nem sokat gondolkodtam rajta. Rosszul tettem, bocsáss meg! Morogtam. – Tényleg – mondta nyomatékkal, és ezzel egy kicsit ellágyított. Bár nem terveztem, hogy ilyen gyorsan megbocsátom neki a mobilszámos dolgot, mégis sóhajtva témát váltottam. – Áruló vagy, és az is maradsz. De ettől eltekintve, mesélj már: mi volt Sebastiannal? A hangulata gyorsabban váltott, mint a metronóm mutatója háromnegyedes ütemben. – Hihetetlen volt! – mondta. – Az este hátralévő részét végigbeszélgettük. Emely, Sebastian tényleg olyan édes, mint amilyennek kinéz! Nyugodt, de nem unalmas. Tényleg felnőttnek hat – szöges ellentétben a sok posztpubertásos szeméttel, akikkel korábban vesződtem. – Mély levegőt vett. – Férfias kisugárzása van, de érzéssel, érted? És humoros. Nem ostobán vicces, hanem intelligensen vicces. Folyton mosolyognom kellett rajta. És tudod, mit tanul? Nem tudtam. – Pszichológiát! – Pszichológiát? – ismételtem. – Igen, nem remek? Nézőpont kérdése. – Elmegy – feleltem. – Akkor legalább kiismeri magát zaklatásügyben. Úgyhogy a megfelelő emberbe botlottál. – Kuncogtam. – Halálra nevetem magam – mondta. – Ezt már többször megígérted. – Hihetetlen, milyen vicces vagy ma megint. Mindenesetre ő is huszonnégy éves, mint Elyas, és – ami a legfontosabb – szingli. – Ez már jól hangzik. – Ez nagyon jól hangzik – javította ki lelkesen. – És? Megbeszéltétek már, mikor találkoztok újra? A hangulata egyszerre újra nyomottá vált. – Erről ostoba módon nem beszéltünk. Én nem mertem megkérdezni, ő pedig egy kicsit félénknek látszik… Vagy nem tetszem neki.

– Most ne lógasd itt nekem rögtön az orrod, Alex! Még a vak is látta, hogy tetszel neki. Higgy nekem. Valószínűleg ugyanúgy nem merte, mint te. Majd ha legközelebb találkoztok, elkéri a számodat. Erről meg vagyok győződve. – Mióta vagy ilyen optimista? – kérdezte rosszkedvűen. – Amíg nem rólam van szó, többnyire az vagyok. – Te meg az optimizmus? – Nevetett. – Te minden tekintetben pesszimista vagy – és nemcsak akkor, ha rólad van szó. – Nem vagyok pesszimista – helyesbítettem. – Egyszerűen csak realista vagyok. – Az nem ugyanaz? – kérdezett vissza, amin komolyan el kellett gondolkodnom, és nem igazán találtam rá választ. Aki azt hiszi, hogy Alex már mindent elmesélt a Sebastiannal töltött estéről, az nagyot téved. Eddig még csak a felszínt karcolta. Hogy mit jelentett nála a mélybe vájás, azt a következő, gyötrelmes félórában a saját testemen tapasztaltam meg. A beszélgetésük minden egyes apró részlete az agyába vésődött, és a fiú szája szegletének minden kis rezdülését megpróbálta elemezni. És bár a rajongását egyrészről aranyosnak találtam, idővel igencsak fárasztóvá vált. Amúgy meg igazán kigondolhatott volna néhány szinonimát a „remek” szóra – amelyet többnyire Sebastianra vonatkoztatva használt. A számítógépem halk pittyenése úgy hatott rám, akár a fény az alagút végén. Úgy ugrottam ki az ágyból, mint akit kígyó mart meg. Ám rögtön meg is álltam, és a homlokomat ráncoltam a saját reakcióm láttán. Óvatosan Evára sandítottam, aki szerencsémre időközben elaludt, és semmit nem látott a hirtelen örömkitörésemből. Kifújtam a levegőt. Jobb bele sem gondolni, mi lett volna, ha figyel. De ha őszinte akartam lenni, saját magam előtt is szégyenkeztem. Ezért úgy tettem, mintha én sem láttam volna, és folytattam az utamat az íróasztalomhoz. Elfordítottam a székemet, leültem rá, és megállapítottam, hogy tényleg Luca válaszolt. Hála az égnek, mondtam, mert egy „Hogyan növeld a péniszméreted” tárgyú e-mail esetén még ostobábbnak éreztem volna magam.

– Alex, beszéljünk majd még később, kaptam egy e-mailt – mondtam. De a kísérlet, hogy lerázzam, olyan szánalmas volt, hogy magától értetődőn kudarcba fulladt. – Lucától? – kérdezte. – Olvasd fel, olvasd fel! Felsóhajtottam, és megadtam magam. Kedves Emely! Sajnálom, amiért zavarba hoztalak, nem állt szándékomban. Bár be kell vallanom, szívesen megnéztem volna. Azt hiszem, meg kellene fogadnom a tanácsodat, és olvasnom valamit Edgar Allan Poe-tól, a lelkesedésed kíváncsivá tett. Ne vedd tőlem rossz néven, de egy kicsit kuncognom kellett a versértelmezéses történeten. El sem hiszed, mennyire illik hozzád, hogy te egyedül máshogy értetted a verset. De ki mondja meg, hogy tényleg te mentél-e tévútra? Talán mindenki más tévedett, és te voltál az egyetlen, aki helyesen értelmezte. Bár ezzel a véleményemmel nem fogsz egyetérteni, de nem csodálkoznék rajta, ha valóban így lett volna. Én ezeket az elemzéseket és értelmezéseket amúgy is mindig olyan képlékenynek éreztem. A legtöbb ismert költő már rég halott. Honnan tudhatnánk hát, mit akartak közölni, ha már nem lehet tőlük megkérdezni? Mitől mások azok az emberek, akik ilyen értelmezésekkel állnak elő? Személyesen ismerték a költőket? A legtöbb esetben biztos nem, pedig a legjobb út, hogy egy művet igazán értelmezzünk vagy megértsünk, még mindig az, ha a szerzőt megismerjük. A Harcosok klubja természetesen fogalom, ráadásul az egyik kedvenc filmem. Őszintén szólva egyáltalán nem is tudtam, hogy könyv is készült belőle. Úgy látszik, van még mit tanulnom tőled. Igazán szerelmesnek lenni… Előrebocsátom: annak a fiúnak, akit említettél, óriási idiótának kellett lennie, ha nem tudta az érzéseidet viszonozni.

Ami engem illet. Én személyesen nem tapasztaltam, hogy szerelem és szerelem között különbség volna. Mindössze kétszer voltam igazán szerelmes. És hasonlóan teátrális volt, mint nálad. Az első szintúgy nem viszonozta az érzéseimet, a másodikról pedig nyolc hónapnyi kapcsolat után kiderült, hogy viszonya volt az akkori – és főleg egykori – legjobb barátommal. Mindkettő évekkel ezelőtt történt, azóta nem lettem újra szerelmes. Hogy az ember többször is megélhet-e ilyesmit? Ahogy látod, én kétszer éltem meg, ami talán nagy szerencsének is mondható. Legalábbis ha egy kicsit jobban alakultak volna a dolgok. Így viszont olyan tapasztalatokká váltak, amelyekről szívesen lemondtam volna. Bár ugyanakkor boldog vagyok, hogy általuk tudom, mit jelenthet a szerelem. De vajon mennyi az esélye annak, hogy harmadszor is megéljek ilyesmit? Tulajdonképpen már rég feladtam a reményt, téged pedig sajnos kevéssé ismerlek ahhoz, hogy fel tudjam mérni… De mondjuk úgy, hosszú ideje te vagy az első nő, akivel legalább el tudom képzelni. Oké, most már valószínűleg végérvényesen pszichopatának tartasz. Sokkoltalak? Csak tényleg félek, hogy többé nem hallok felőled. Szeretettel üdvözöllek: Luca Csend. Ettől még Alexnek is a torkárra forrt a szó. – Ó, istenem! – visította végül némi fáziskéséssel. – Találkozol vele. Azonnal! Ha nem teszed, én fogok! Nem tudtam válaszolni, mert még túlságosan Luca szavainak bűvöletében voltam, és csak mosolyogtam magam elé. – Hallottad? – Igen, igen… – Az „igen, igen” azt jelenti, hogy tíz év múlva találkozol vele – jegyezte meg.

– Egyáltalán nem így van – ellenkeztem, és hazudnom sem kellett, mert az én „igen, igen”-em azt jelentette, hogy öt év múlva találkozom vele. – És milyen fiúról beszélt, aki nem viszonozta az érzéseidet? Csak nem arról a béna mentorodról, még az első szemeszterből? A szememet forgattam. Nem, biztosan nem arra a béna mentoromra gondoltam az első szemeszterből. Párszor szépen nézett rám, és egy kicsit összekavart – ez minden. Ha egyáltalán valamiről, akkor némi jóindulattal legfeljebb egy picike kis rajongásról lehetett volna beszélni. Bosszantott, hogy Alex egyáltalán számításba vette, és hát ezzel egyidejűleg újra kiderült, hogy halvány sejtése sincs a dolgokról. De még mielőtt kigondoltam volna, mit feleljek, a téma váratlanul magától lezárult. – Leviszed a szemetet? – kiáltotta hirtelen Alex. Hogy ezzel nyilvánvalóan nem rám gondolt, Elyas megerősítette a háttérből. – Igen, igen – nyekegte. – A fenébe is – sóhajtotta Alex újra felém fordulva. – Micsoda harc! – Hová készül már megint? – kérdeztem csak úgy, mellékesen, mire a következő pillanatban hasító fájdalom késztetett rá, hogy a kagylót tíz centiméterre tartsam a fülemtől. – Elyyyaaas! Emely kérdezi, hová mégy! – kiáltotta, ráadásul úgy, hogy az egész épületben, de még a szomszéd házban is mindenki hallhatta. – Alex! – fújtattam tágra meredt szemmel. – Meggárgyultál? – Most mi van? – kérdezte, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lett volna. – Te kérdezted. A fejem lebukott, a kezemmel támasztottam meg. Istenem, ez a nő! Tovább nem jutottam, mert ekkor bekövetkezett az, aminek be kellett következnie. – Emely szeretné tudni, hová megyek? – hallottam Elyast a telefon közelében. A hallgatóval ütögettem a fejemet, és amikor a vonalban hirtelen recsegést hallottam, szabályszerűen pánikba estem. – Alex, oda ne add neki a telefont! Soha, hallasz? Ne tedd! Kérlek! – Késő, kincsem! – mondta Elyas.

Jajgatva húztam be a nyakamat. – Tehát tudni szeretted volna, hová megyek? – kérdezett rá. – Nem. Őszintén szólva egyáltalán nem érdekel, és most add vissza a telefont! – Hogy a végtelen kíváncsiságodat kielégítsem, nyuszikám, csak tejet akartam venni. Szabad? Arrogáns, ostoba, öntelt, hülye… – Felőlem aztán tehenet is vehetsz – sziszegtem. – Már gondoltam rá, de sajnos nem túl praktikus – szabályosan hallottam a telefonban, ahogyan vigyorog. – És hogy van a fejed, kincsem? – Hamarosan megint rosszabbul lesz… Nevetett. Halkan és édesen. És ez a nevetés valahogy jobban hangzott, mint ahogyan kellett volna. – Tudod egyáltalán, mennyire szeretem a mi kis játékunkat? – kérdezte. A homlokomat ráncoltam. – Miféle kis játékunkat? – Ugyan már, tudod – unszolt, és a következő szavait szabályosan beleénekelte a telefonba. – Úgy teszel, mintha nehezen megkapható lennél… Én meg úgy teszek, mintha nem csak azt az egyet akarnám… Tátva maradt a szám. – Távol állsz mindenféle valóságtól, igaz? És ha komolyan azt hiszed, hogy úgy teszel, mintha nem csak azt az egyet akarnád, a színészi képesség még távolabb áll tőled. – De működik – mondta öntudatosan. – Rám vagy izgulva. A tekintetem elkomorult. – Olyannyira rád vagyok izgulva, mint egy élettelen tárgy. – Látod, éppen erre a kis játékra gondoltam – mondta. – Mi volt tegnap este Nickkel? Jól szórakoztatok? – Féltékeny vagy? – leheltem édesen. – Nem, tudom, hogy semmi sem történt. – És mégis honnan tudod? – Először is, mert nem csalnál meg engem, egérkém, másodszor pedig mert már aludtál, amikor felhívtalak. – Ezért hívtál fel? – kérdeztem, és elborzadtam ettől az alattomosságtól.

– Talán… – lehelte a telefonba. – Tudod, mit? Ha az értelmező szótárban volnának képek, a „seggfej” szó mellett a te fotód szerepelne. – Hú – nevetett. – Már-már azt hinné az ember, nem bírsz engem. – Bízz a megérzésedben, csak annyit mondhatok – feleltem, és éreztem, hogy a jobb szemhéjam rángani kezd. – Majd meglátjuk – jelentette ki arrogáns nevetéssel. – Á, egyébként ha legközelebb felhívsz, nem kell Alexet ürügyként használnod. Bármikor szívesen beszélek veled telefonon. – Bár éppen készültem a szitkok orgiáját a fejére olvasni, akaratom ellenére vissza kellett nyelnem. A vonal vége recsegett, és újra Alex szólalt meg. – Én vagyok. – Ezt is köszönöm szépen – mondtam, amiért átadta Elyasnak a kagylót. – Elvette tőlem, ártatlan vagyok! – Természetesen – mondtam. – Te mindig ártatlan vagy. – Ó, istenem – sóhajtott fel hirtelen. – Persze, a szemetet mégsem vitte le. Na ja, hogy a szemetet nem vitte le, az az egyik legártalmatlanabb dolog volna, ami zavarna Elyasban, ha egy lakásban élnék vele. Alex és én még egy ideig tovább beszélgettünk, és újra meg újra a tegnapi esténél kötöttünk ki, meg a benyomásoknál, amelyeket ránk gyakorolt. Többek között Andyre terelődött a szó, akit Alex, akárcsak én, nagyon rokonszenvesnek talált – bár legalább háromszor akkora volt, mint ő. Igaz ugyan, hogy minden elképzelhető rosszat képes lettem volna Elyasnak tulajdonítani, de a rasszizmus, merthogy Andy fekete bőrű volt, sajnos már nem számított közéjük… Talán egyszer meg kellene tőle kérdeznem, mit szól a kisgyerekekhez? Nem, ugyan, ez már tényleg nem passzolna Elyashoz. Csak egy újabb félóra elteltével fejeztük be a telefonbeszélgetést, és szedelőzködtem fel az ágyból. A gyomrom már korgott, és mert Eva közben mélyen és rezdületlenül aludt, egyedül indultam el a két közös helyiség egyikébe. Az első konyhaként működött, elég hideg volt, és a régi berendezése miatt igencsak ráfért volna egy kis felújítás. Egy

kávéautomatán és a lepusztult konyhai szekrénysoron kívül még öt étkezőasztal állt itt. A második közösségi helyiség óriási nappaliként működött. Átlósan elhelyezve több különböző színű és alakú kanapé állt benne, amelynek a többsége bolhapiaci szerzeménynek is beillett volna. Egy csípőmagasságú szekrényen egy tévé és egy DVD-lejátszó díszelgett, amelyet a Playstationnel ellentétben még nem loptak el. Valódi közösségi tevékenység alig volt a lakók között. Itt mindenki a maga életét élte. Természetesen hébe-hóba köttettek barátságok vagy akár kapcsolatok is, ahogyan hallottam, de ez nem csoportosan, hanem egyénileg alakult így. Általában kedvesen üdvözöltük egymást a folyosón, időnként megittunk együtt egy-egy kávét, aztán ismét mindenki ment a maga útjára. Csak futó ismerősök voltunk. Befordultam a konyhába, rámosolyogtam a kávéautomatánál álló szőke lányra, majd az Evával közös konyhai fiókomban kotorászni kezdtem, hátha találok benne valami ehetőt. A szomorú eredmény egy nyolc nappal korábban lejárt készétel volt. Felsóhajtottam, majd kinyitottam a csomagolást, hogy a száraztésztából álló tartalmát jobban szemügyre vegyem. A látszat szerint még rendben volt. Egy lábosba öntöttem, vizet adtam hozzá, és érzésem szerint egy örökkévalóságig kevergettem. Amikor az enyhén biohulladék szagú, ízfokozóktól és tartósítószertől csak úgy hemzsegő pép végre elkészült, egy tányérba öntöttem. A lábost a mosogatógépbe tettem, kerestem egy kanalat, és az étellel együtt visszatértem a szobámba. No, igen… „finom” alatt valami egészen mást értettem, de legalább laktató volt. Amikor a tányért félretettem, a mappáim és jegyzeteim közé dugtam a fejemet, és csak akkor emeltem fel, amikor két óra elteltével csengett a telefon. Alena várt a vonal másik végén, és mert az ő hangja volt az utolsó, amelyre abban a pillanatban számítottam, kétszeresen megörültem neki. Minden alkalommal hihetetlenül kellemes volt vele beszélgetni, és az anyámmal ellentétben neki ki is önthettem a szívemet. Igazán tudtam értékelni ezt a luxust. Mint mindig, most is elfecsegtük az időt, amely csak úgy repült. Ötszöri nekifutásra sikerült csak a beszélgetést végre tényleg

befejezni, és a telefont letenni. És mert már késő volt, másnap reggel pedig korán kellett kelnem, rögtön a fürdőszobába mentem, és a lefekvéshez készülődtem. Ám amikor végre a takaróm alatt feküdtem, alvásról sajnos szó sem lehetett. Még mindig Luca legutóbbi levele kísértett a fejemben: Tulajdonképpen már rég feladtam a reményt, téged pedig sajnos kevéssé ismerlek ahhoz, hogy fel tudjam mérni… De mondjuk úgy, hosszú ideje te vagy az első nő, akivel legalább el tudom képzelni. Miért ír ilyesmit? Mivel a női nemhez tartozom, számítania kellett rá, hogy meglehetősen éberen reagálok majd erre. Tényleg teljesen komolyan gondolta? Vagy csak úgy mellékesen írta, és én tulajdonítok túl nagy jelentőséget a szavainak? Egy dologban mindenképpen igaza volt: alig ismertük egymást. Furcsa módon ez nem tartott vissza engem attól, hogy mégis kedveljem. Eleinte csak levelek voltak, amelyeket egy ismeretlen írt nekem, és amelyeket én nem igazán tudtam komolyan venni. Luca inkább úgy hatott rám, mint egy nagy, fekete lyuk, semmint egy élő ember. Ám időközben újra meg újra azon kaptam magam, hogy elképzelem az e-mailek mögött rejlő embert, és akként is tartom számon. Luca valóságossá vált számomra. De hogy mennyire vehetem tényleg komolyan őt és a levelezésünket, még nem tudtam pontosan. Tulajdonképpen teljesen idegen valaki volt. Végül is a képernyő mindent elbír, az e-mailekben bármit elhitethetett velem – attól még korántsem biztos, hogy az a valóságnak is megfelelt. Ugyanakkor, ha azt feltételezzük, hogy ez a valóság, akkor mi van? Milyen helyet foglalhatna el Luca az életemben? Lehetséges partner volna a számomra? Vagy, ha egyáltalán valami, akkor barátság lenne belőle? Máshogy megfogalmazva: egyáltalán készen álltam én egy szerelmi viszonyra? Az adott pillanatban mégiscsak jól éreztem magam, s ez olyan állapot, amit nem tesz kockára az ember könnyelműen.

Én személyesen nem tapasztaltam, hogy szerelem és szerelem között különbség volna. Mindössze kétszer voltam igazán szerelmes. Honnan tudja? Ki mondta neki, hogy a szerelem, amelyet megtapasztalt, igazi szerelemnek nevezhető, ha nincs összehasonlítási alapja? Lehet, hogy életében egyetlenegyszer sem volt igazán szerelmes, csak nem tudja, mert abból indul ki, hogy nincs feljebb? De ez az elmélet igen gyorsan megingott, mert rájöttem, hogy nekem nem volt szükségem a többi kapcsolatomra, hogy tudjam, akkor nálam igazi szerelemről volt szó. Egyszerűen csak éreztem. Függetlenül attól, hogy volt-e összehasonlítási alapom, vagy nem – tudtam. Ha viszont tévednék, és létezik az akkori érzéseimnek további fokozása, akkor csak imádkozhattam, hogy soha ne kelljen megélnem. Egy séta a pokolban elég volt, hogy biztosan tudjam, soha többé nem akarom arra a helyre még egyszer betenni a lábamat. Az, hogy a saját testemen tapasztaltam meg a szerelem kínzó árnyoldalait, még azt is kérdésessé tette számomra, hogy a – sajnos csak ritkán jelentkező – magasztos érzések egyáltalán megérték-e, hogy kitettem magam a veszélynek. Bármi is legyen majd köztem és Luca között, én biztosan semmit nem fogok elhamarkodni. Amúgy is túl korai lett volna még ezen törni a fejemet. Csakhogy a fejem önálló életet élt. A hátamra fordultam, kinyújtva magam mellé tettem a két karomat, és felsóhajtottam. Mi a csudát válaszoljak neki? Természetesen megírom neki, hogy a vallomása ellenére nem tartom pszichopatának – de a megérzésem azt súgta, hogy jobb, ha még nem árulok el túl sok mindent a gondolataimból. Talán a válaszomban eltúlzottan nevetségesre kellene venni a figurát, úgy mint: „Mucuska, jelentsd be a házasságkötési szándékod, jövök!” Nem, ezzel nem voltam megelégedve. A kezemet a hasamra tettem, és tovább gondolkodtam, mígnem hosszú idő után olyan eredményre jutottam, amivel már tudtam mit kezdeni:

Ne aggódj, Luca, nem tartalak pszichopatának. És ha akkor is ezen a véleményen maradsz, amikor majd igazán megismersz, akkor én is meggondolom a dolgot. Bólintottam, az oldalamra fordultam, és behunytam a szemem.

7. FEJEZET

Harmadik láb A

lex kelletlenül nyomott egy falat kenyeret a szájába, és úgy rágta, mintha kemény cipőtalp lett volna. – Istenem, egy hete nem láttam. – Pontosan öt napja, Alex – mondtam. – A hétvégén biztos felugrik majd Elyashoz. – A csészém pereme fölött ránéztem, miközben kortyoltam egyet a kávémból. Említettem már, hogy szeretem a kávét? Nem, a „szeretem” rossz szó – valósággal függök tőle! Éppen Alexnél ücsörögtünk, és ráérősen reggeliztünk a kis étkezőasztalnál. És mert Alex aznap lógott, nekem pedig tizenhárom órakor volt az első előadásom, teljes lelki nyugalommal tehettük is. – Miért nem kérdezed meg egész egyszerűen Elyast, mikor jön föl legközelebb Sebastian? – Megőrültél? – Rám pillantott. – A végén még azt gondolná, bukok rá! – Ami természetesen teljesen helytelen következtetés volna – mondtam, és az egyik szemöldökömet felhúztam. – Akkor is – dünnyögte. – Mi van, ha Sebastian ki nem állhat engem? Akkor úgy jönnék ki az egészből, mint a legjobb barátjának a hülye húga, aki belezúgott a bátyja cimborájába. Nézzenek oda, csak kibökte. – Tudtam én, hogy bele vagy zúgva – állapítottam meg szárazon. Mentséget keresgélve rám nézett, de nyilván rájött, hogy már túl késő.

Végül fintort vágott. – És akkor? Talán egy kicsit. – Akkor mégiscsak megkérdezhetnéd a bátyádat. Biztosan nem fog azonnal Sebastianhoz rohanni, és melegében az orrára kötni. – Lehet. – Felsóhajtott, és egy ideig a narancslét méricskélte. – De ettől függetlenül – bökte ki végül –, nem tudom megítélni, hogyan vélekedne Elyas a Sebastian iránti érdeklődésemről. – Nem is úgy kell azt intézni – feleltem, miközben a zsemlémet megkentem meggylekvárral. – Amúgy meg – tettem hozzá, és a késemmel rámutattam – ő biztosan nem kért tőled engedélyt, amikor eldöntötte, hogy pokollá teszi az életemet. – Igaz – felelte és mérlegelte a mondottakat. – De azért te könnyen beszélsz – folytatta irigy pillantással. – Végül is te minden nap megkapod az e-mailjeidet Mr. Lover Lover-től. Vigyorogni kezdtem, mert Alex ezzel telibe talált, és azonnal Luca legutóbbi levelére kellett gondolnom. De a boldogság sajnos olyasvalami, amiben az ember többnyire nem részesülhet sokáig. – Kértél tőle végre fényképet? – Nos… – erőltettem mosolyt az arcomra. – Nem. – Emely – nyögött fel, és leengedte a kését. – Miért bénázol? – Fogalmam sincs. – Anélkül, hogy haraptam volna a zsemlémből, újra a tányéromra tettem. – Azért ez nem olyan könnyű. És hogy őszinte legyek, nekem mindegy is, hogy néz ki – legalábbis, ha nem teljesen szörnyűséges. – Ezt azért te magad sem hiszed el? – De igen! Átkozottul távol állna a valóságtól, ha nem csupán úgy írna, mint álmaim férfija, hanem ráadásul úgy is nézne ki. Ezért nincsenek különösebben magas elvárásaim, sokkal inkább a belső értékekre összpontosítok. És mert ezeket már ismerem, nincs is szükségem fényképre, nem igaz? Pontosan, és lassan majd én magam is elhiszem… – Emely, te már megint lejjebb adod az igényeidet! – Résnyire hunyta a szemét. – Alex, legyünk realisták – mondtam én. – Ha egyszer a tükörből nem Angelina Jolie pillant vissza rám, akkor semmi szükség rá, hogy Brad Pittre várjak.

Alex rám meredt, miközben az arca egyre inkább grimaszba rándult. – Megbolondultál, te lány? – mondta a fejét rázva. – Hogyan juthatsz mindig erre a hülyeségre? – Hátradőlt a székén, és mély levegőt vett. – Először is – kezdett rá újra –, ha Angelina Jolie-t látnád a tükörben, akkor rögtön idegesítő, tíznyelvű gyerekricsaj lenne a háttérben – ennyit erről. Másodszor pedig – vigyorgott –, felejtsd el Brad Pittet, Johnny Depp sokkal jobb pasi. – Igazán értékelem a megfontolt tanácsodat. – A mellkasom előtt összefontam a karomat. És igen, a fenébe is, Johnny Depp tényleg sokkal jobb pasi. – Nincs mit – mondta. – De komolyan, Alex. Mi történik mostanában? Megváltoztam, vagy miért érdeklődik most irántam egyszerre több férfi, mint az elmúlt években összesen? – Egészen egyszerű: mert ez már rég esedékes volt – felelte Alex, amin hamar túltettem magam, és tovább folytattam az elmélkedésemet. – Úgy értem, jó, Luca tulajdonképpen alig ismer. A bátyád csak szexelni akar – azt viszont kitartóan. És Domenic is igencsak érdeklődött irántam. Mi történt? Valamiről lemaradtam? – Felemeltem a kezemet. – Ha ez így megy tovább, még elkezdem magamat szerethetőnek érezni. Alex nevetett. – Isten mentsen! Azzal eléggé egyedül állnál a mai világban. Erre nem tudtam mit felelni. De mert ez úgysem következik be, efelől nem kellett aggódnom. – Jelentkeztél azóta Domenicnél? – kérdezte. – Nem, állandóan halogatom. – Ki mondta, hogy egyáltalán jelentkezned kell? – Tudom, te nem kedveled őt különösebben. De az udvariasság jegyében legalább egy SMS-t írnom kellene neki. Alex a szájába nyomta az utolsó falat zsemléjét. – Az udvariasság jegyében? A „kedves” a képmutatás kishúga, ahogy olyan szépen szokták mondani, úgyhogy ezt egész nyugodtan megspórolhatod magadnak.

– Nem értem, hogy lehetsz mindig ilyen lekezelő. Lesöpörte a morzsákat a kezéről. – Mi a gond? Ez egy egész egyszerű egyenlet: te nem akarsz tőle semmit, ezért nem is jelentkezel. – Vállat vont, miközben én a szememet forgattam és hátradőltem. – Ez nem ilyen könnyű. Akkor is hazavitt, és talán hiba volna nem jelentkezni nála. – Lányom – mondta –, ő pusztán azért volt barátságos, mert dugni akart. – Ezt nem tudod megítélni. – Tessék? – nevetett. – Ha valamit meg tudok ítélni, akkor az éppen az, ha valaki csak egyet akar. És ha egy ilyen valaki éppen a legjobb barátnőmre vet szemet, akinek ráadásul a homlokára van írva, hogy „sürgősen meg kell engem dugni”, valójában nincs szükségem több képzelőerőre. Leesett az állam. – Alex! – Mi az? Ez így van! Neked időközben már sürgető szükségleteid támadtak. És higgy nekem, az ilyesmit a fiúk széliránnyal szemben is tíz kilométerről kiszagolják. Felfújtam az arcomat, és egyszerűen nem tudtam felfogni. Nem azért vannak a barátok, hogy az ember jobban érezze magát? Mi a csudát nem ért ezen Alex? – Tájékoztatásul közlöm – mondtam –, hogy egyáltalán nem támadtak sürgető szükségleteim! Sőt! Ragyogóan érzem magam! Alex rám nézett. – És ezt te magad is elhiszed? – Igen! – Nem is tudtam, hová nézzek, ezért kelletlenül a hátam mögé tekintettem, és abban a pillanatban halálra rémültem. – Miért nem szólsz, hogy már ilyen késő van? Alex követte a tekintetemet az óra irányába. – Mi bajod? Nem sokkal múlt fél egy, még kényelmesen odaérsz. – Persze – feleltem –, ha a buszom nem ment volna el öt perccel ezelőtt. – Ó, ez igazán ostoba helyzet. Ezzel fején találta a szöget. Ha futok, talán még sikerülne… Ám ekkor eszembe jutott az a feltett szándékom, hogy soha többé nem futok! Amúgy meg igencsak izzadtan értem volna az egyetemre, és

már nem lett volna időm átöltözni. Feltéve, persze, ha élve értem volna oda… Az sem volt alternatíva, hogy kihagyjam, mert persze éppen egy fontos előadásról volt szó, és semmi kedvem nem volt hozzá, hogy vagy húsz ember után rohangáljak, míg végül valaki kölcsönadja a jegyzeteit. – Elyas biztosan elvisz – javasolta Alex. Fújtattam: – Hú, remek ötlet! – Mert mit akarsz csinálni? Gyalog már nem érsz oda. Akkor is… És különben is… És… Ó, istenem! – Egyáltalán itthon van? Akkor miért nem zavarog itt már régóta? – Nem meséltem neki a reggelinkről, és nyilvánvalóan nem vette észre. Az asztalra néztem, és magam elé dünnyögtem. Bár minden porcikám tiltakozott ellene, tudatára ébredtem, hogy nincs más lehetőségem. Egyszerűen szavakba sem tudtam volna önteni, mennyire frusztrált ez az egész! Valaki a világegyetemben pikkel rám, az biztos. Halkan szitkozódva hátratoltam a széket, és felálltam. – Akkor megyek, és megalázkodom… – jelentettem be. Hogyan juthattam odáig, hogy kénytelen voltam tőle – éppen tőle! – szívességet kérni? És nem csak ennyi, nem – kénytelen voltam időt tölteni vele. Egyetlen lépést sem elsietve csoszogtam végig a folyosón, és minden méterrel, amit magam mögött hagytam, az önbecsülésem egy darabját veszítettem el. Kopogtattam az ajtaján, és nem sokkal később már fel is hangzott egy: – Igen? Mély levegőt vettem, és lenyomtam a kilincset. Elyas egy fekete fotelben ült, és a kezében könyvet tartott, amelyet hirtelen összecsukott, és a karfa meg a lába közötti résbe csúsztatott, amint meglátott. Póló nem volt rajta, a nadrágja nyitva állt, mintha nemrég kelt volna fel, és csak gyorsan belebújt volna. A felsőteste… atletikus volt, és majdhogynem a szexuális zaklatás határán mozgott. Ezért gyorsan elkaptam róla a tekintetemet. – Emely – állapította meg némi fáziskéséssel.

– Mit rejtegetsz? – tudakoltam, mert kissé különösnek találtam a reakcióját. – Á, semmi fontosat. – Mit olvasol? Harry Pottert? – kérdeztem önelégülten. – Valami olyasmit – mondta és a torkát köszörülte. – Ne érts félre – folytatta –, természetesen örülök a látogatásodnak, de őszintén szólva egy kicsit csodálkozom rajta. Megkérdezhetem, mit szeretnél? – Csábítóan rám mosolygott, és a válaszomra várt. – Élvezd ki ezt a pillanatot, mert soha többé nem fog újra előfordulni – dünnyögtem, és lesütött szemmel az ajtófélfának dőltem. – Szeretnék kérni tőled valamit. Megnyugodva dőlt hátra a fotelben. – Á, tényleg? Bármit, amit csak szeretnél, kincsem. Bár legszívesebben újra megöltem volna, most erre nem volt idő. Sikerülni fog, buzdítottam magam, és kipréseltem a rettenetes szavakat: – Elvinnélazegyetemrelekéstemabuszt. – Egy szót sem értek – szakított félbe. Felnyögtem. – Elvinnél az egyetemre? Egykor van előadásom, és ostoba módon lekéstem a buszt. – Kérlek – tettem hozzá nehéz szívvel. A szája szeglete mosolyra húzódott, mielőtt elegánsan felállt, és lassan felém indult. Csak néhány centiméterrel előttem állt meg, úgy, hogy fel kellett rá néznem. Mintegy ösztönösen egymásba fonódtak a karjaim. – Nagyon szívesen – súgta, és mélyen a szemembe nézett. – Adj öt percet, hogy letusoljak. Aztán elviszlek az egyetemre. Az ajkamba haraptam. – Nem tudsz utána tusolni? – Azt mondtad, az előadásod 13 órakor kezdődik, igaz? Bólintottam, miközben ő egy pillantást vetett a háta mögé az órára. – Most 12:44 van – mondta. – Öt perc múlva kész vagyok, és további öt perc múlva az egyetem előtt állsz. Vagyis mindenképpen időben odaérsz. – Rendben, köszönöm – dünnyögtem, és lassan nem tudtam már állni a tekintetét, amely egyre mélyrehatóbbá vált. Minél több idő telt el, annál kellemetlenebbül, és már-már védtelennek éreztem magam.

Ennek ellenére egyetlen pillanatra sem fordítottam el róla a tekintetemet, mert végzetes lett volna, ha akár csak a legapróbb bizonytalanságnak is jelét adom. – Van még valami? – kérdezte. Pislogtam. – Hm, nem… Miért? – Nos, akkor elengedsz? – Az egyik szemöldökét felhúzta, és egy grimasszal egyértelművé tette, hogy elállom az útját. – Vagy te is jönni szeretnél velem a tus alá? – A szája szeglete felfelé húzódott. – De akkor az előadásodra már nemigen érnél oda. A szemem nagyra nyílt, amikor én idióta rájöttem, hogy valóban elállom az útját, és eddig semmit nem tettem, hogy ezen változtassak. Ijedten hátráltam egy lépést. És mert az a bárgyú vigyora egyre szélesebb lett, valahogy lepleznem kellett a zavaromat. – Köszönöm, az előbb tusoltam – mondtam csípősen, hátat fordítottam neki, és visszavonszolódtam a nappaliba, ahol Alex már várt rám. – Na? Elvisz? – Igen – morogtam, és lerogytam a székre. – Ez jó, nem? – Nézőpont kérdése. Nevetett. – Azért olyan nagyon rossz nem lehet. – A biztonság kedvéért adhatnál egy borsspray-t – feleltem, és már el is képzeltem, ahogyan azt a cuccot a hülye türkizzöld szemébe spriccelem. – Ugyan már, tulajdonképpen kedves tőle, hogy elvisz. Érthetetlenül motyogtam valamit magam elé. – Legutóbb is egyszerűen otthagyhatott volna a parkban. Rámeredtem. – Mesélt neked róla? – Igen, tegnap. Kocogni akartam volna veled menni, mire azt mondta, nem tartja jó ötletnek. És mert erre természetesen kíváncsi lettem, addig rimánkodtam, amíg elő nem rukkolt a történettel. – Igazán remek – mondtam, és éreztem, hogy az arcom forró lesz. – Most már a hátam mögött vele együtt szórakozol rajtam. Hallottál már valaha olyasmiről, mint szolidaritás? – Mi nem szórakoztunk rajtad. Legfeljebb egy kicsit kuncogtunk. De valld be, hogy ez azért vicces történet. És igazán nem

szórakoztunk rajtad, esküszöm – bizonygatta, amit én egy dühös „igen, igen”-nel nyugtáztam. A lehető legjobban el tudtam képzelni, ahogyan mégis ezt tették. De minek izgatom fel magam? Végül is az a kis összeesés az én hibám volt, és Elyas helyében én nem vártam volna ki, amíg a téma véletlenül szóba kerül. Na, szuper, még valamit értékelek ebben az ostoba alakban? Ez egyre rosszabb! Alex éppen kávét töltött még nekem, amikor Elyas frissen tusolva és szerencsére teljesen felöltözve már fel is bukkant mögöttem. – Indulhatunk? – kérdezte, mire én felálltam, és a bejárati ajtó felé indultam. Elyas nedves, fahéjszínű haja csillogott a besütő napfényben, és a pólója feszesebben simult a felsőtestére, mint szokott. A pólója feszesebben simult a felsőtestére? Te jó ég! A szememet forgattam saját magamon, és azon tűnődtem, hogy talán mégiscsak sürgetőbb szükségleteim támadtak, mint ahogyan gondoltam. Tartotta nekem az ajtót, és mert ez minden volt, csak éppen szükséges nem, ráadásul tipikusan rámenős, meg sem köszöntem, csak konokul kimentem. – Szívesen – hallottam a hátam mögött, amikor már az első lépcsőfokokon lementem. A kis előnyöm nem tartott sokáig, rövid idő elteltével behozta, és szemmel láthatóan feltétlenül szükségesnek tartotta, hogy velem azonos magasságban legyen. Néhányszor már a saját testemen tapasztaltam, hogy ez az öt emelet végtelennek tud hatni, de aznap különösen úgy éreztem, hogy soha nem érek le a földszintre. Végül csak sikerült. Még mielőtt Elyasnak az az ötlete támadhatott volna, hogy tartja nekem a kaput, gyorsan kinyitottam, és kirohantam rajta. De mert természetesen halvány sejtésem sem volt, hol áll az autója, rögtön kétszeresen lejárattam magamat. Mert nem csak hogy rossz irányba indultam el, hanem még meg is botlottam, és ezzel a kis közjátékkal végtelenül felvidítottam. Rózsaszín orcával megfordultam hát, és követtem őt a másik irányba az autójához. A karosszéria megcsodálására aznap sajnos

nem maradt időm. Amint becsatoltam magam, Elyas már indította is a motort, és a fenébe is, egyre jobban beleszerettem ebbe az autóba. Ahogy Elyastól vártam, rendesen gázt adott, mire az ellenszél szabályosan elfújta minden aggodalmamat, hogy nem érek oda időben. Legalábbis addig, amíg a híres háromszínű fényjelző berendezés, ismertebb nevén közlekedési lámpa keresztül nem húzta a számításunkat, és minden száz méternél megállásra nem késztetett. – Bocsi – mondta Elyas, majd a két kezét az ölébe ejtette, miközben én a piros lámpára összpontosítottam, és hiába vártam, hogy végre zöldre váltson. – Azt hiszem, erről kivételesen te sem tehetsz. – Milyen kegyes – mondta ironikusan. Lassacskán feladtam az utópisztikus reményt, hogy még időben a karra érhetek, hátradőltem, és kinéztem az ablakon. Akkor eszembe jutott, hogy a pillanat tulajdonképpen megfelelő, hogy egy kis kutatómunkát végezzek. – Mondd csak – kezdtem bele, mintha csak a másnapi időjárás felől érdeklődnék –, tulajdonképpen milyen srác ez a Sebastian? Egy pillanat erejéig végigmért. – Miért kérded? – Csak úgy. – Vállat vontam. – Egész rendesnek látszott, ezért most természetesen azon tűnődöm, hogy ez egyáltalán lehetséges-e, ha egyszer a te barátod. Eltúlozva viszonozta a provokáló mosolyomat, mielőtt az arcára újra visszatért a kétely. – Igen, rendes – mondta. – Lehetne egy kicsit pontosabban? – Mit akarsz tudni? – A homlokát ráncolta, és jobban megnézett magának. – Mindent – mondtam. – Például szeretném tudni, hogy őt is – akárcsak téged – egyedül az érdekli-e, hogy a spermáját szétszórja a világban. Vagy esetleg, bár ilyesmiről neked valószínűleg sejtésed sincs, olyasvalamivel is bír a nők irányában, mint komoly szándék. – A tekintete kifürkészhetetlen volt, amikor egy kicsit még rajtam pihentette, mielőtt a lámpa zöldre váltott, ő pedig továbbhajtott. – Tetszik neked? Vigyorogtam. – Probléma volna?

– Nekem nem – mosolygott –, de azt el tudom képzelni, hogy Alex ezért kést mártana a hátadba. A fenébe, nem állt szándékomban, hogy bevonjam a nevét a beszélgetésbe, de egyáltalán honnan tud róla? Hogy biztosra menjek, hogy nem csak valami hülye teszt volt a részéről, úgy tettem, mint aki semmiről sem tud. – Miért tenne ilyesmit? – Nos – mondta –, talán mert minden egyes alkalommal majdhogynem Sebastian nyakába ugrik, amikor az köszön neki? Ja, ez egy lehetséges ok… De ha Elyas már tud Alex rajongásáról, akkor a látszat szerint nem igazán van ellenére a dolog. – Hm – dünnyögtem. – Ez hihetetlenül megnehezíti a dolgot. – Ugyan már, mintha nem mesélt volna neked róla már rég. A nők, és főleg Alex, állandóan ilyesmiről pletykálnak. – Ó – mondtam cinikusan. – A szakember. Vigyorgott, és szemmel láthatóan tényleg annak érezte magát. A szememet forgattam. – Csak azért kérdezted, mert Alex kényszerített, hogy kifaggass engem, így van? – Nem – feleltem. – Őszintén szólva aggódom a húgodért. Ha férfiakról van szó, ő mindig hihetetlenül naiv. És bár Sebastian jó benyomást keltett, egyszerűen zavar a dolognak az a vonatkozása, hogy a te barátod. Fújtatott, és rám pillantott. Nyilvánvalóan azt akarta ellenőrizni, mennyire gondoltam ezt komolyan, mert ő egyértelműen tréfának tartotta. A szememben viszont a kimondatlan válasz így szólt: átkozottul komolyan! – Ez a problémád? Bólintottam. – De azért az a gonosz-gonosz Elyas most éppen veled is kedves, nem? – Csak mert a legutóbbi személyeskedő megjegyzésed óta öt perc eltelt, attól még nem vagy kedves. A maga szokásos beképzelt módján jót vigyorgott, miközben előrenézett. Bár mindenféle ostoba ellenvetésre felkészültem, ez

furcsamód nem következett be. Ehelyett figyelmen kívül hagyta a megjegyzésemet, és rövid hallgatás után visszatért a tulajdonképpeni témánkhoz. – Ami Sebastiant illeti, nyugodt lehetsz. Rendes srác, és nem, nem azon van, hogy a világtörténelemben széthintse a spermáját. Elégedett vagy? Tartózkodtam a válaszadástól, és azon elmélkedtem, hogy hihetek-e Elyasnak, vagy sem. De mert végül is a húgáról volt szó, akiért valószínűleg épp úgy aggódott, mint én, némi fenntartással elfogadtam. Az út további részét csendben töltöttük, és amikor nem sokkal később, tízperces késéssel az egyetem előtti térre értünk, az ajtó kilincsére tettem a kezemet. – Istenem, várj már egy kicsit! – tartott vissza. – Miért mindig olyan sietős neked, hogy megszabadulj tőlem? – Azt hiszem, a választ magad is tudod. Ezenkívül az előadásom tíz perce elkezdődött, és gyűlölöm a feltűnő belépőket. – A feltűnő belépőd már így is, úgy is meglesz, ezen az egy percen semmi nem múlik. Felsóhajtottam, kimerülten hátradőltem, és azon tűnődtem, mi az ördögért teszem ezt. – Bármit is akarsz, fogd rövidre! Egy pillanatig habozott, mintha előbb komolyan meg kellene fontolnia a szavait. – Mit csinálsz ma este? – kérdezte végül. – Tessék? – Mit csinálsz ma este? – ismételte. Csak beképzeltem magamnak, vagy Elyas éppen randevút kért tőlem? – Dolgozom – ellenkeztem röviden. – És holnap? – Mondd csak, mi akar ez most lenni? – Egyszerűen csak szívesen találkoznék veled. Semmi több – magyarázta, és ha nem Elyas Schwarz szájából származott volna, a hitelessége valószínűleg meg is győz. – Úgy érzem, épp elég gyakran találkozunk – mondtam, és kinyitottam az ajtót. Miután kiszálltam, még egyszer visszafordultam hozzá. – Sajnálom, bármilyen jó is veled mindig, most már tényleg

mennem kell. Köszönöm, hogy elhoztál. – Ezen szavakkal becsuktam az ajtót, és az épülethez siettem, amelyben az előadásom volt. „Egyszerűen csak szívesen találkoznék veled. Semmi több.” Fújtattam. Micsoda alak! A fejemet rázva rohantam tovább, és pár perc múlva levegő után kapkodva az előadóterembe értem. Természetesen nem mehettem be feltűnés nélkül. Közvetlenül azután, hogy kinyitottam az ajtót, minden jelenlévő megkapta a kimondatlan jelszót, és hirtelen felém fordította a fejét. Lesütött szemmel és a többiek tekintetének kereszttüzében gyorsan kerestem magamnak egy helyet. Amikor odaértem, amennyire csak lehetséges volt, összehúztam magam a székemen, és csak akkor mertem egy kicsit feljebb csúszni, amikor az általános érdeklődés újra a professzorra irányult, aki a terem aljában állt, és előadást tartott. A poszt-strukturalista nézőpontról beszélt, a szövegértelmezésnek a hatvanas évekből származó egyik módszeréről, amely ugyanolyan bonyolultnak bizonyult, mint amilyennek hangzott.

Ezt az előadást még két másik követte, és amikor több-kevesebb sikerrel mindegyiket magam mögött tudtam, még egy félórára beültem a könyvtárba tanulni. Végül igencsak kilúgozott aggyal értem a szobámba. Az aprócska reményem, hogy levelet kaptam Lucától, füstbe ment, ezért a csekély hátralévő időt kihasználtam, hogy letusoljak. Élveztem, ahogyan a meleg víz arra a rövid időre ellazított, végül belebújtam a ruháimba. Bár már rég úton kellett volna lennem, nem tudtam magamban elnyomni a késztetést, hogy még egyszer megnézzem a postafiókomat. De újra csalódnom kellett, és munkába menet egész úton győzködtem magam, hogy nincs rá okom. Lucának biztos más dolga is van, mint hogy a számítógépe előtt üljön, és a leveleimre válaszoljon. Ennek ellenére bántott, hogy már előző este óta nem hallatott magáról, ami tőle szokatlanul hosszú időnek számított. És a tény, hogy ez engem zavart, legalább ugyanannyira bosszantott is. Úgy viselkedtem, mint egy kamasz. Hogy pontos legyek, még

rosszabbul! Ezért erőnek erejével kiűztem ezt a témát a fejemből, míg végül a Purple Haze-be értem. A kis koktélkocsma a belváros peremén állt, egy sarki épület földszintjén helyezkedett el, és időközben már-már a második otthonommá vált. A plafonról több nagy ventilátor lógott, a székek és az asztalok egyszerű, sötét fából készültek. A pult, az egyik munkaterületem, ugyanolyan sötét árnyalatú és igencsak hosszú volt. A mögötte lévő fali polcokon mindenféle elképzelhető szeszes ital sorakozott. Egy másik sarokban magányos biliárdasztal állt, amelyen éppen senki nem játszott. Hétköznap lévén a kocsmát alig látogatták. Csupán néhány asztalnál ültek fiatalok, akik egyszerűen a barátaikkal akartak eltölteni egy estét. Nem öltöztem át, csupán egy hosszú, fekete kötényt kötöttem a derekamra, mielőtt Nicolast, a nimfomániás lakótársam barátját üdvözöltem, és munkához láttam. Neki köszönhettem ezt a munkát, ugyanis annak idején szólt néhány jó szót az érdekemben a főnöknél. Nicolas magas termetű volt, nagyon vékony, és sötét hajú. Amilyen gyakran Evánál szolgálatba kellett állnia, a cingárságán már nem csodálkoztam. Miközben a vendégeket kiszolgáltam, Nicolas az idő nagy részében a konyhában tett-vett. Bár az étlapunkon csak ropogtatnivaló, saláta és baguette állt, azért azokat is el kellett készíteni. Mert kis üzem volt, nem került nagy fáradságba egyedül vinni a boltot, de még így is végeérhetetlennek tűntek az órák. A szokásos munkákat, amelyek a felszolgáláson túl egy bárban akadnak, gyorsan el lehetett végezni, ezért többnyire tétlenül álldogáltam, vagy éppen Nicolasszal beszélgettem, aki időnként meg-meglátogatott. Már-már eljátszottam a gondolattal, hogy felhívom Alexet, és megkérdezem, lenne-e kedve egy kis táraságot nyújtani nekem. De aztán mégsem tettem, Alexből egy nap egyszer határozottan elég volt.

22 óra körül már sajogtak a lábaim. A pult mögött álltam, és a poharakat mosogattam. Nicolas újra eltűnt a konyhában, a

hangszórókból pedig az Orishas együttes latin-amerikai ritmusai szóltak. Egész este félresöpörtem a témát, de most azon kaptam magam, hogy a gondolataim újra Luca és a kérdés körül zsongtak, hogy vajon időközben válaszolt-e. Istenem, rettenetes voltam! – Szia, kincsem! – hallottam ekkor egy nagyon is ismerős hangot, és felettébb megrémültem. Amikor valóban megpillantottam az arcát, felnyögtem. – Tisztában vagy vele, hogy a zaklatással kapcsolatos törvényeket megszigorították? – Hogyan? Nem kapok üdvözlőcsókot? – Elyas megjátszott felháborodással leült velem szemben egy bárszékre. – Mit akarsz itt? – Véletlenül erre jártam, és a hetedik érzékem hirtelen azt súgta, térjek be ide. – Velem szöges ellentétben, ennek a pusztán véletlen találkozásnak felettébb örülni látszott. – A hetedik érzéked? – fújtattam. – Inkább a harmadik lábad. Halkan nevetett, én pedig azon tűnődtem, honnan az ördögből tudja, hol dolgozom. De hát mégis honnan tudhatná? Alex… Ez a szörnyeteg, jobban mondva: a legjobb és a közeljövőben halott barátnőm. – Elyas, mit akarsz? – kérdeztem arra az esetre, ha az imént nem hallotta volna. – Hm – dúdolta, és egy pillantást vetett az itallapra. – Mit szólsz egy kólához? Még vezetnem kell. Legszívesebben kitekertem volna a nyakát. Létezik rá egyáltalán mód, hogy megszabaduljon tőle az ember? – Ha adok egy kólát, utána eltűnsz? – Talán? – Mit jelent az, hogy talán? – A talán azt jelenti, addig maradok, amíg megiszom. Egyébként, ha nem mérsz ki nekem semmit, akkor a műszakod végéig maradok. – Van harmadik lehetőség? – A szájam szeglete lefelé biggyedt. Ő viszont vigyorgott, mint a fakutya, és a fejét rázta. Egy ideig elégedetlenül dünnyögtem magam elé, aztán kimértem neki a kólát, és hangosan a pultra csaptam.

– Köszönöm, szívem – mondta, amiről én szándékosan tudomást sem vettem. Aztán újra a mosogatásnak szenteltem magam. Ezzel az új társasággal kétszer akkora örömet jelentett. Morogtam. – Van valami ebben a kocsmában – dobta be, és a tekintete végigsiklott a termen. – És a zene is tetszik. – Jó neked. – Csak a munka nem a legjobb. Nem túl nagy kár az ujjaidért, hogy a koszos mosogatóvízben pancsolnak? – Ellentétben veled – mondtam –, engem nem szponzorál az apám, magamnak kell a pénzt megkeresnem. – Engem nem szponzorál Ingo. – Akkor mégis ki? Te mindig oda vagy valahol, vagy, ha éppen kedved tartja, az egyetemre mész. Még soha nem hallottam, hogy dolgozni kellene menned. – Én nem is megyek dolgozni – mondta –, én otthon dolgozom. – Otthon? – ismételtem. – Egy homokos szextelefon munkatársa vagy? Bár ezzel tulajdonképpen provokálni akartam, legnagyobb sajnálatomra még viccesnek is találta. Na, szuper, a melegekkel szembeni gyűlöletet sem róhatom fel neki. A legtöbb férfi valószínűleg fele ilyen fölényesen reagált volna a csipkelődésemre. Vagy talán ő maga is meleg? Hm, érdekes elmélet, de sajnos nem volt alkalmam jobban átgondolni, mert a válaszával megakasztott. – Először igen – másodszor nem. Bár biztosan kivételesen jól jövedelmező állás lehet – vigyorgott. – És mit csinálsz helyette? A két karját a pultra támasztotta. – Azt tudod, hogy zongorázom. Hogy pontosabb legyek, egész jó vagyok benne. Sokat komponálok, és reklámokhoz vagy rádióadóknak írok zenét. Néha hosszabb darabokat is, amiket film- vagy tévéprodukcióknak adok el. De jelenleg most még főként a rövidebb művekből élek. Az egyik szemöldökömet felhúztam és végigmértem. Ám behatóbb kutatás után sem találtam az arcán a legcsekélyebb jelét sem annak, hogy fel akarna ültetni. – Tényleg? – kérdeztem.

Bólintott. – Nyugodtan elhiheted. Nem vagyok nagy, tehetséges zongorista, de a tudásom elég ahhoz, hogy egy éve magam fedezzem a megélhetésemet. Némán emésztettem meg ezt az új, váratlan információt. Hogy hogyan vélekedjem róla még nem tudtam. – Ismerhetek tőled valamit? Mint például a Telekom-dallam, vagy ilyesmi. Hátradőlt. – Ismered A Karib-tenger kalózainak a zenéjét? A szemem tágra nyílt, és rámeredtem. Ki nem ismerte a híres, zseniális filmdalokat? Csak nem a végén szóló leghíresebbet írta ő? A dallam visszhangzott a fejemben, és mintha kővé dermedtem volna. Ám hirtelen felnevetett. – Á, ostobaság, ez csak tréfa volt. Te mindent elhiszel. Az arcom megnyúlt, míg végül a szememet az égre emeltem, és bosszankodtam saját magamon. Hogyan lehetséges, hogy mindig lépre megyek? – Inkább ismeretlen dolgok ezek – folytatta. – Lehet, hogy véletlenül hallottál már valamit, de valószínűleg nem maradt meg az emlékezetedben. Ha szeretnéd, szívesen eljátszok egyszer neked néhányat. – Meglátjuk – dünnyögtem, és ismét a mosogatóra néztem. Őszintén szólva nem állt szándékomban az ajánlatára visszatérni. Egy idő után az egyik vendég felemelte a karját, és fizetni akart. Fogtam a pénztárcát, és odamentem. Utána újra a munkámnak szenteltem magam. Ami Elyast illeti, egyszerűen úgy tettem, mintha ott sem lett volna. Legalábbis próbáltam megjátszani, mert egyébként állandóan magamon éreztem a pillantását. Egyszerűen nem értettem, mit akar az ostoba bámészkodásával. Mindenesetre tény, hogy ahányszor csak találkoztunk, egyre rosszabb lett. Vajon számításba vette valaha, hogy ez nekem kellemetlen lehet? De valószínűleg pontosan ezért tette, és – mint oly sok más dolog is – ugyanúgy az aprólékosan kidolgozott tervéhez tartozott, hogy kiborítson.

– Egész idő alatt tudomást sem akarsz rólam venni? – tudakolta, miután már tényleg régóta némaság honolt közöttünk. – És te nem akarsz a kóládból inni? – Már egy ideje evett a méreg, hogy alig nyúlt hozzá. – Á – mondta és vigyorgott. – Tulajdonképpen egyáltalán nem vagyok szomjas. Ettől a pimaszságtól kinyílt a szám, és komor pillantást vetettem rá, de már késő volt. Amikor az enyhe bazsalygását észrevettem, amely az ajkán játszadozott, frusztráltan újra a mosogatóvízre fordítottam a tekintetemet. – Most újra nem veszel rólam tudomást? – Igen, úgy terveztem! Nyugalom állt be, mígnem végül sóhajtani hallottam. – Én ezt nem értem. Miért utálsz engem ennyire? Mintha valaki egy vödör hideg vizet öntött volna a hátamra, felkaptam a fejemet. – Tessék? – Jól hallottam, vagy érzékelési zavarban szenvedek? – Miért utálsz engem ennyire? – Várakozón nézett rám, miközben hiába próbáltam az arcáról leolvasni valamit. Mi az ördög akar lenni ez már megint? Először azt kérdezi tőlem, hogy találkozunk-e, most meg előhozakodik nekem ezzel? – Elyas – kezdtem. – Bármiféle új módszer ez most, amit kiötlöttél, ez sem fog azon változtatni, hogy biztosan nem bújok veled ágyba. Félrebillentette a fejét, és mosolygott. – Nem? – Nem! Felsóhajtott. – Kár … de mindegy, akkor is tudni akarom. Istenem, ez az alak nem hagy nekem nyugtot, amíg a pszichiátriára nem kerget? – Már csak két órám van a műszak végéig. Attól tartok, ez nem elegendő idő ahhoz, hogy a lista végére érjek. – Akkor próbáld meg összefoglalni – mondta. Felnyögtem. – Mi hasznod belőle? – Csak tudni szeretném, mert én nem találok rá okot. – Nem találsz rá okot? – kérdeztem vissza, de az arcvonásai komolyak maradtak és bólintott.

– Rendben – mondtam. – Tessék, íme az okok. Én téged egy érzéketlen, arrogáns és igen felületes seggfejnek tartalak. – És természetesen ne felejtsük el, hogy már csak az egykori dolgokért is gyűlöltem. Csak azért nem említettem, mert különben még a fejemhez vágta és jót szórakozott volna rajta, hogy milyen haragtartó vagyok, ami ez esetben hihetetlenül igaz is volt. – Hú – mondta. – Nyilvánvalóan nem én vagyok itt az egyetlen rossz emberismerő. – Felettébb kíváncsi vagyok az ellenérvekre. – Összefontam a karomat, és tudtam, hogy semmivel sem győzhet meg. – Rendben, kezdjük az „arrogánssal”. Igen, egy kicsit talán arrogáns vagyok, vagy mondjuk úgy, legalábbis veled szemben. Tapasztaltad már például azt, hogy másokkal szemben arrogánsan lépek fel? Feszülten gondolkodtam rajta, de tényleg egyetlen olyan helyzet sem ugrott be, amikor másokkal szemben így viselkedett volna. – Rendben – feleltem, és komolyan érdekelt a válasza. – És akkor velem szemben miért? – No, igen – mondta. – Először is, szívesen húzlak. Nem tudom, miért, de bukok rá, amikor csípőssé válsz. Egy pillanatnyi szünetet tartott, tudomásul vette a gonosz pillantásomat, röviden vigyorgott, mielőtt a másodikkal folytatta volna. – Felfigyeltél már rá valaha, hogyan kezelsz te engem? Legalább ugyanolyan arrogánsan, ha nem sokkal rosszabbul. Fújtattam, és szívesen megmondtam volna neki, hogy végül is ő kezdte ezt az egészet. De aztán inkább hagytam, mert ez egy kicsit gyerekes lett volna. – És harmadszor? – kérdeztem ehelyett dölyfösen. Elgondolkodva szemlélt egy pillanatig. – Valóban van egy harmadszor, de ezt nem árulom el. – Miért nem? – Megvan rá az okom. De mindegy, meddig faggatsz, nem árulom el. – Fürkésztem egy darabig, és nagyon szerettem volna tudni, mi áll mögötte. De mert valószínűleg sejtette, hogy ezt a témát nem fogom ellenvetés nélkül ejteni, így folytatta: – Rendben, második szemrehányás: miért gondolod, hogy érzéketlen vagyok?

– Elyas – mosolyogtam. – Először is: egykor saját magamon tapasztaltam meg, másodszor pedig úgy gondolom, hogy számodra olyan, mint szerelem nem is létezik. – Jó – mondta fölényesen, és úgy látszott, pontokba szedi, miként reagáljon rá. – Talán nem dicsekedhetek évekig tartó kapcsolatokkal, de pusztán ezért miért volnék érzéketlen? Bevallom, az elmúlt években igen sok nővel volt dolgom, de ez nem jelenti azt, hogy az egész életemet így tervezem leélni. Egyszerűen csak régóta nem estem szerelembe. Akkor meg miért kellene itt ücsörögnöm, malmoznom, és elszalasztanom a szórakozást? Szeretem a szexet – mi szól ellene, hogy ezt a vágyamat kiéljem? Végül is senkinek nem okozok vele fájdalmat, és bár biztosan valami mást feltételezel rólam, senkiben nem táplálok hamis reményeket. A nők tudják, mibe mennek bele, ezt előre tisztázom. Hogy őszinte legyek, egyetlen igazi ellenérv sem jutott eszembe, bár már csak elvből is szerettem volna egyet találni. Bizonyos módon logikus volt, amit mondott, és bár ennek ellenére egyáltalán nem találtam őt rokonszenvesebbnek, már nem tudtam a szexuális kalandjait olyan könnyen elítélni, mint korábban. Feltéve, ha tényleg igaz, hogy mindkét fél számára előre világos az egész. – Ezenkívül, amit úgy látszik, elfelejtesz, kedves Emely – beszélt tovább –, én szeretem a családomat. Ez is a szerelem egyik fajtája, akkor is, ha erre nem utaltál. Az én szememben a „szerelem” kifejezés túlságosan korlátozó pusztán két emberre vonatkoztatva, akik között szexuális vonzerő áll fent. Az érzések, amelyeket az ember a barátai és a családja iránt táplál, semmiben sem mások. Csupán annyi a különbség, hogy az ember nem akar velük lefeküdni – legalábbis normális esetben. – Vigyorgott. Elyasnak olyan átkozottul igaza volt, hogy szinte fájt. Csak azon bosszankodtam, hogy mindezt az ő szájából hallottam. – És ha neked ez még mindig nem volna elég – mondta az elgondolkodó arckifejezésem láttán –, akkor hadd kérdezzek tőled még valamit: tudna egy érzelmileg közömbös ember Alexszel együtt élni anélkül, hogy még ne ölte volna meg? Hú, ez volt a leggonoszabb bizonyítási eljárás az összes közül, és ezzel tényleg telibe talált.

– Látod? – mosolygott. – A másik szemrehányásodra pedig csak annyit mondanék, hogy nem vagyok felületes. Én nem a kinézetük vagy a ruháik után ítélem meg az embereket, sokkal inkább az alapján, hogy lefeküdnék-e velük, vagy nem. Befejezte, én pedig egy ideig feszülten bámultam a mosogatóba. – Nos? Mit gondolsz? – törte meg a csendet. Mély levegőt vettem. – Hogy őszinte legyek, az érvelésedet – az elsőtől eltekintve – igencsak elfogadhatónak tartom. Ami nem jelenti azt, hogy minden további nélkül elfogadom. Még ha komolyan is gondolod, amit mondasz… Nem tudom. – Vállat vontam. – Valahogy akkor sem bírlak. Egy pillanatig nézett, végül felsóhajtott. – Istenem, kincsem, veled még jó sok munkám lesz. Elsötétült a tekintetem, és érthetetlenül motyogtam valamit magam elé, mielőtt újra a poharaknak szenteltem magam. Nem siklottam el felette, hogy az egykori érzéketlenségéről tett finom utalásomról egyáltalán tudomást sem vett. Talán ő maga sem talált rá megfelelő választ. Bár ez most a tökéletes pillanat lett volna, hogy nyáltól csucsogva bocsánatért esedezzen. Ha nem is szíveltem, mégsem kételkedtem benne, hogy Elyas igencsak fifikás fickó. És hogy ezeket a régi dolgokat – még ha színlelve is – feloldja végre, jellemző és ügyes sakkhúzás lett volna tőle. Csodálkoztam rajta, hogy elszalasztotta az alkalmat. Elyas makacsul ült tovább, és csak gyéren kortyolgatott a kólájából. Én viszont szívesen kerestem mindenféle munkát, amit lehetőleg a pulttól távol kellett végezni. Néhány értelmetlen beszélgetést sajnos mégsem úsztam meg. A „beszélgetés” persze túlzással volt határos, sokkal inkább éles szóváltások voltak ezek. Folyton olyan kérdéseket tett fel, amelyekben az intelligencia nem játszott nagy szerepet. Az egyik például az volt, hogy mit viselek a kötény alatt. A válaszom, hogy nem kötényről, hanem a nemi átalakulásom eltakarásáról van szó, a legkevésbé sem érte el a kívánt hatást. Ellenkezőleg, kiválóan szórakozott rajta, és felbuzdult, hogy a kis játékát folytassa. Nem egyszer igen közel álltam már hozzá, hogy ámokfutóvá váljak, egyedül az önuralmamnak köszönhette, hogy még mindig az

élők között leledzett. Egyszer azonban puszta kétségbeesésből, és mert nem tudtam másként segíteni magamon, hozzávágtam egy citromot. Szerencsémre eltaláltam – pechemre semmiféle hatást nem gyakorolt rá. Még mindig hátra volt fél óra a műszakom végéig, és bár a kocsma majdnem üres volt, két vendég állhatatosan üldögélt, így Nicolas és én nem tudtuk korábban bezárni a boltot. Elyas volt a harmadik és legrámenősebb vendég. Már éppen azon voltam, hogy a pult mögött feltakarítsak, amikor Elyas a tekintetével újra a kocsmát vizslatta. Öt csodás percre valóban tartotta a száját, és én le sem tudom írni, milyen hihetetlen jótéteménynek éreztem ezt a nyugalmat. De mint minden az életben, ez is gyorsan véget ért. – Van kedved biliárdozni? – Ha elfelejtetted volna, nekem dolgoznom kell. Az órára nézett. – De már nem sokáig. És amúgy sincs semmi dolgod. Éppen harmadszor takarítod le a pultot negyvenöt percen belül. – A mozdulat közepén megálltam. – Listát vezetsz a tevékenységeimről? – Igen. Például az elmúlt két órában háromszor voltál vécén. Nyilvánvalóan idegesítelek. Fújtattam, és erősebben sikáltam a fapultot a ronggyal. – Gondoltál már arra, hogy esetleg hányni voltam? Nevetett. – Nem, nem gondoltam. De igaz, már majdnem elfelejtettem, hogy nemsokára apává teszel. Vigyorognom kellett. – Nos? – kérdezte. – Játszunk egy kört? – Nem tudom. Még mindig van itt két vendég, akiket ki kell szolgálni. – Ha szükségük lesz rád, szünetet tartunk. Mi a gond? Hogy őszinte legyek, nem volt gond – legalábbis rajta kívül. Ezért komolyan fontolóra vettem a dolgot. Mindenesetre megvolna az a döntő előnye, hogy nem beszélne annyit, ha a játékkal lenne elfoglalva. A gyerekeknél ezt úgy hívják, hogy tevékenységi terápia, és Elyas esetében sem jutott eszembe találóbb kifejezés. A reményt,

hogy a közeljövőben eltűnik, már úgyis rég feladtam. Akkor miért ne hozzam ki a legjobbat a nyomorúságos helyzetemből? – Rendben, felőlem – mondtam végül. Miközben a kezemet a kötényembe töröltem, lazán leugrott – jegyezzük meg, sokkal lazábban, mint amennyire én valaha is képes lettem volna – a bárszékről, és a biliárdasztalhoz ment. A közeli szekrényből elővettem a golyókat, és a zöld filccel bevont asztalon a háromszögbe rendeztem őket. Közben nem kerülte el a figyelmemet, hogy ez az idióta minden egyes mozdulatomat pontosan követi. És attól féltem, ennek semmi köze ahhoz, hogy a golyókat jól rakom-e vagy sem. – Tétben játszunk? – javasolta. Felegyenesedtem. – Felejtsd el, Elyas, garantáltan nem játszom szexben! Mosolygott. – Könyörgöm, ilyesmire nem kötnék fogadást. – Akkor mire gondoltál? Egy ideig csak nézett, miközben én is gondolkodni kezdtem, hogy esetleg hasznot húzhatok-e egy lehetséges tétből. Nicolasnak köszönhetően nem voltam rossz biliárdjátékos. Ő egyfajta amatőr szintű mester volt ezen a téren, és az elmúlt két évben nyugalmas napokon sokszor korrepetált. Bár nem tudtam, milyen jól játszik Elyas, de azért az esélyem, hogy nyerjek ellene, nem volt olyan rossz. Még mindig egymás tekintetét fürkésztük, és gondolkodtunk, amikor szemmel láthatóan ugyanabban a pillanatban isteni szikra gyúlt a fejünkben, és teljesen egyszerre böktük ki: – Egy csók! – Vezethetem a Mustangot! – Gyanakodva néztünk egymásra, és egyértelműen ugyanarra az eredményre jutottunk. – Felejtsd el! – mondtuk egyszerre. De azért neki is az arcára volt írva az elgondolható nyeremény utáni vágy. Egy csók… Fúj! Felejtsük el! Másrészről karnyújtásnyira lenni attól, hogy a Mustangot vezessem… Hacsak nem veszítek, amit azért bele kellett kalkulálni. Mérlegeltem, mekkora lenne az áldozat egy lehetséges veszteség esetén, és arra az elhatározásra jutottam, hogy nagyon nagy, hogy azt ne mondjam, átkozottul nagy.

De mi van, ha nyerek? Vezetni a Mustangot… Egy csók… Vezetni a Mustangot… Esetleg egy rövid csók… Vezetni a Mustangot… A nyelvről nem volt szó, igaz? Életemben először az én hőn szeretett Mustangomat vezetni… Mert eszméletlenül nehezemre esett dűlőre jutni, próbáltam taktikusan közeledni a dologhoz. Megvolt az az előnyöm, hogy Elyas – mint oly sok más dolog esetében is – biztosan mérhetetlenül túlértékeli magát. Ha jó játékos, akkor biztosan nagyon jónak tartja magát. Neki pedig ráadásul megvan az a hátránya, hogy sejtelme sincs az én játékosi kvalitásaimról, és valószínűleg inkább rosszabbnak, mint jónak ítél meg. Elyas a látszat szerint hasonló gondolatmenetet járt végig, és amikor az arcán egyszer csak mosoly suhant végig, készen volt a válasza. – Mi a helyzet, Emely, kincsem, bízol magadban? Tényleg nem állt szándékomban, hogy hagyjam magam provokálni, de a közönséges vigyora nem hagyott más választást, minthogy belevágjak. – Készülj életed csókjára! – mondta, és megszorította a kezemet. – Meglátjuk – feleltem, és viszonoztam a szorítást. A kérdést, hogy vajon minden adumat kijátszottam-e már, megtartottam magamnak.

8. FEJEZET

A vesztes! istenem! Ó,Egész testemben remegtem. Tulajdonképpen nem volt okom félni, a hátamon mégis feltartóztathatatlanul utat tört magának a jéghideg verejték. Mindjárt megtörténik. És igen, akartam. Elyas lehunyta a szemét. Úgy látszott, épp annyira fél, mint én. Egészen lassan tapogatóztam előre. Centiméterről centiméterre közelebb értem. És minél közelebb értem, annál szaporábban szedtem a levegőt. Hallottam, hogy Elyas felsóhajt, de igyekeztem kikapcsolni, ezért a hangja el is némult a háttérben. Ezt a pillanatot egyedül akartam kiélvezni. Az enyém volt. Még egy utolsó, mély levegővétel, aztán gyerünk. Sikerülni fog, Emely – biztattam magam. A slusszkulcs karcos hangot adott, amikor a gyújtáskapcsolóba bedugtam és elfordítottam. Amikor a motor hangosan felbőgött, a rezgése az egész testemet átjárta, és majd’ megőrültem a boldogságtól. – Az istenit! – visítottam. Aztán összezárt ajkakkal behúztam a nyakamat. Nyertem! A fenébe is, én, Emely Winter, megnyertem a biliárdjátszmát Elyas Schwarz ellen! Még abban a pillanatban is alig tudtam elhinni, amikor egész testi mivoltomban a szeretett

Mustangom sofőrülésében ültem, és a motor berregését magam alatt éreztem. – Tényleg nyertem! – tört ki belőlem, ami Elyast, aki nem éppen hősiesen viselte a vereségét, állatian idegesítette. – Igen, tudom, ott voltam. Egyáltalán nem szükséges minden harminc másodpercben megemlítened. Mosolyogtam. Távolról sem sikerült az emelkedett hangulatomat elrontania. Hogyan is tehette volna? A következő pillanatban ezt az őrületes autót fogom vezetni, és nem kell Elyast megcsókolnom! Már régóta messze ez volt a legjobb napom, és ezt még ő sem tehette tönkre. Az egész játék alatt páni félelem gyötört, és a lehető legmélyebben megbántam, hogy ebbe a vakmerő húzásba belementem. Mert Elyas – meglepő módon, avagy nem – átkozottul jól játszott. Így hát ez az egész mindkét fél számára egyre inkább idegőrlő és feszültséggel teli türelemjátékká vált. A vége felé úgy álltunk, hogy mindkettőnknek már csak egy rendes színű golyója volt az asztalon. A nyomás tehát igen nagy volt, amikor a dákómmal megcéloztam. És ahogy várható volt, egyszerre elhagyott a szerencsém: a golyó éppen csak, de elvétette a lyukat. Mert a feltételek Elyas utolsó lökéséhez több mint kedvezőek voltak, lelkileg már kezdtem felkészülni a megsemmisülésemre. Már csak az ő utolsó színes golyója és a fekete golyó választott el a csóktól. Tulajdonképpen már csak a csoda menthetett meg. Egy olyan csoda, amely valóban megtörtént. Valami megmagyarázhatatlan okból Elyas hirtelen ideges lett, és egyáltalán nem látszott olyan fölényesnek, mint előtte. Természetesen már korábban észrevettem, hogy az álarca alatt korántsem olyan laza, mint ahogyan tettette, ám addig a pillanatig úgy-ahogy sikerült magát megjátszania. Ám az utolsó lökésénél ebből már semmit sem lehetett érezni. Akár egy lassított felvételt, néztem, ahogyan Elyas meglöki a fehér golyót, amely erre átgurult az asztalon, és éppen hogy elhibázta a pirosat, amelyet tulajdonképpen megcélzott, figyeltem, ahogy a golyó az asztal pereméről visszapattan, és egyenesen a fekete felé indul, amely végül teljes lendülettel a lyukban végezte.

Ezzel Elyas kiesett. A fekete golyó az utolsó, amelyet be kell lökni a lyukba. Ha ez előbb történik meg, akkor az ember azonnal és visszavonhatatlanul veszít. Miután a győzelmemet lassacskán felfogtam, szabályos örömmámorban kezdtem úszni, amely a motor indítása óta tovább erősödött. Egészen más érzés volt, mint az anyósülésen ülni, és messze jobb, mint pusztán utasnak lenni. A lábaim alatt éreztem a pedálokat, a kezemmel pedig óvatosan a kormányt simogattam. Határozottan hátradőltem az ülésben, és mély levegőt vettem. Miközben az emelkedett érzéseimtől azt sem tudtam, hová legyek, Elyas mellettem majdnem ideg-összeroppanást kapott. A keze szilárdan markolta az ajtó kilincsét, csak ült ott, és valószínűleg semmit nem kívánt jobban, mint hogy mindent vissza lehessen csinálni. Annál meglepőbb volt, hogy egyáltalán belement ebbe a tétbe. Valószínűleg csak azért, mert egyáltalán nem számolt vele, hogy én győzhetek, ő pedig veszíthet. Na, ja. Lassan kihúztam magam, még egyszer mély levegőt vettem, és már éppen a kuplungra léptem volna, amikor Elyas kétségbeesetten felkiáltott. – Mit csinálsz? – Elindulok? – kérdeztem összeráncolt szemöldökkel. – Egyáltalán nem is tudod, hogyan működik! – Dadogott, és egyre jobban elsápadt. Felsóhajtottam. – Sebességbe kapcsolok, gázt adok, elindulok? – Világos… De… De te egyáltalán nem tudod, hogyan reagál az autó! A Mustang háromszáz lóerős, és ez kétszázkilencvenkilencszer több, mint azok a tragacsok, amelyeket eddig vezettél! – A hangjában bujkáló ideges remegés hihetetlenül felvidított. Ilyen felindultnak még soha nem láttam, ami egyértelműen nagy mulasztás volt. – Nyugodj meg, Elyas, óvatos leszek, rendben? Nem felelt, ezért lenyomtam a kuplungot, és egyesbe kapcsoltam. Elyas abban a pillanatban a kezébe temette az arcát. – Kérlek, add, hogy jobban vezessen, mint ahogy jár… – imádkozott maga elé, amitől még szélesebbre húzódott a somolygás a számon.

Tudomást sem vettem róla, és próbáltam a felindultságomat egy kicsit fékezni, mielőtt egész lassan felengedtem a kuplungot, és óvatosan lenyomtam a gázpedált. Az autó mozgásba lendült, és ez egyszerűen… Hú, hihetetlen volt, és még sokkal jobb, mint ahogyan korábban álmodtam. Az első métereket kényelmesen tettem meg, lassacskán akartam az autót és főleg a kezelését kitapasztalni. Elyasnak teljesen igaza volt, a gázpedállal nagyon óvatosan kellett bánni. Ha túl határozottan lépett rá az ember, igen gyorsan észrevette, mennyi lóerő lapul a motorháztető alatt. Egy ideig játszottam vele, pontosan leteszteltem, és néhány száz méter után körülbelül fel tudtam becsülni, hogyan kell hozzá viszonyulnom. – Jó, megvolt az örömöd. Most már engedj újra engem vezetni – határozott Elyas. – Felejtsd el, még csak most indultunk el – nevettem. – Hahó! Szerinted mennyi ideig tartott volna a csók? Rendben, ez is egy érv, de azért a két dolgot nem lehet összehasonlítani. És alapvetően nem kellene Elyasnak így viselkednie. – Te ellenállhatatlannak tartod magadat, igaz? Akkor a csók legalább jó három óráig tartott volna. – Az utat nézd! – sziszegte. Bár széles vigyorral, de megtettem neki ezt a szívességet. Minél tovább vezettem, annál nagyobb biztonsággal kormányoztam, és egyre jobban ráéreztem a Mustangban lapuló erőre. A kezdeti felindultságomat nem tudtam teljesen levetkőzni, de szép lassan tiszta csodálattá alakult. Ez az autó nem egyszerű közlekedési eszköz volt, mint ahogy bármi mást józanul annak tekintettem. Ez szex volt négy keréken, és színtiszta vezetési élvezet. Keresztülsuhantunk Berlinen, végigszáguldottunk az éjszakában, és próbáltam mindent olyan mélyen magamba szívni, amennyire csak lehetett. Végül is nem tudtam, hogy valaha részem lesz-e még egyszer ebben az élvezetben. Amikor éppen egy lámpánál álltunk, nem tudtam magamat visszafogni, hogy a motort közönségesen fel ne bőgessem. Ez természetesen azonnal felkeltette a többi sofőr figyelmét, akik eléggé

meglepődtek, amikor egy nőt pillantottak meg a kormány mögött. Időnként még flörtöltem is velük, bár utólag sejtelmem sem volt, mi a csuda történt velem. Feltételeztem, hogy a háromszáz lóerőre vezethető vissza, amely a motorháztető alatt lapult. A vezetés okozta gyönyörrel kart karba öltve járt még az az öröm is, hogy végre megéltem, amint Elyas szíve minden alkalommal a torkában dobogott, amikor a gumikat megcsikorgattam a kanyarban. Bármilyen kelletlenül vallottam is be magamnak, ez alatt az autóút alatt rokonszenvesebb volt nekem, mint előtte valaha is. Alig szólt egy szót, majd’ szétvetette az aggodalom, és teljesen elbizonytalanodott. Bár minden pillanatban tudatában voltam, hogy micsoda seggfej, ennek ellenére és valami megfoghatatlan okból a jelenlétében néha kicsinek éreztem magamat. Ám abban a pillanatban minden más volt, levetette a tökéletes, átláthatatlan álarcát, és – alig mertem elhinni – majdnem emberinek hatott. Azért nagy elismerés járt neki, amiért nem csinált hátraarcot, és tényleg átengedte nekem a Mustangot. Tartotta a szavát, mindegy, milyen nehezére esett, és én azon tűnődtem, vajon fordított esetben is így lett volna? Rendes esetben lehetett adni a szavamra, de vajon tényleg képes lettem volna őt megcsókolni? Megkockáztatom: kétlem. Magától értetődőn tartottam volna magamat az egyezséghez, és legalább megpróbáltam volna, de valószínűleg reflexből olyan szorosra zártam volna az ajkaimat, hogy két hétig tartott volna, amíg újra vér járja át.

Az örökkévalóságig tudtam volna így vezetni. És bár Elyas a vége felé már három másodpercre elengedte az ülését – habár csak azért, hogy az orrát megvakarja, de akkor is –, már éppen eléggé elgyötörtem az idegeit. Állta a fogadás tétjét, és mert ezzel kvittek voltunk, nem akartam túlzásba esni. A negyvenperces kocsikázás után nehéz szívvel leparkoltam a Mustangot az egyetem előtt, és abban a pillanatban hallottam, ahogy Elyas megkönnyebbülten kiengedi a levegőt.

– Egek, ez hihetetlen volt – mondtam, és még mindig mámorban úsztam. – Könnyen beszélsz – felelte akadékoskodó hanglejtéssel. Valahogy az az érzésem támadt, hogy teljesen másképp gondolja, mint én. Megemlíthettem volna, hogy a vezetés még jobb, mint a szex, de okosabbnak találtam a „szex” szót Elyas jelenlétében nem használni. Ezért inkább hátradőltem, és mély levegőt vettem. Újra megcsapta az orromat az a bizonyos illat. Semmi nem emlékeztetett belőle egy autó szagára, de pontosan ez volt az a hely, ahol először éreztem. Fanyar volt, édeskés, friss… más árnyalatokkal keveredett, amelyek tökéletesen illettek egymáshoz. Az illat olyan kifinomult volt, hogy egész nap az orromban érezhettem volna anélkül, hogy zavart volna, vagy hogy elegem lett volna belőle. Nem is mindennapi szag volt, nem, egyáltalán nem, mégis olyan ismerősnek tűnt, olyan megnyugtatónak… És egy érzésre emlékeztetett, amit nem tudtam megfejteni. A származás forrása mégsem az autóban volt, azt már tudtam. Az illat közvetlenül Elyastól jött. És ha nem lett volna túl ostoba dolog tőlem, már rég megkérdeztem volna tőle, milyen parfüm vagy aftershave ez. A jövendőbeli barátom mindenféle kertelés nélkül ezt kapná a következő születésnapjára – akár akarja, akár nem. Az adrenalinbódulatom egyre jobban elapadt, és a végtagjaimat az ellazulás lágy hullámai járták át. Elyas is mintha kezdte volna kiheverni a történteket. – Tudod, mit tenne most egy jó nyertes? – kérdezte csendben. – Hadd találjam ki, megcsókolna téged? Válaszként mosolygást kaptam. Igen, egyértelműen újra a régi volt. – Túl ostoba dolog – mondtam. – Sajnos rossz nyertes vagyok. Ezenkívül erősen félek tőle, hogy ebben a kimerült állapotban nem élnél túl egy csókot. – Mióta érdekel az életben maradásom? – Mivel az adott körülmények között a nyakamon maradna a hullád, kivételesen mégis érdekel.

A szemét forgatta. – Már megint érzem a szerelmet a levegőben. Ettől eltekintve – folytatta –, kész volnék a kockázatot vállalni. – Semmi esély rá, Elyas, túlságosan a szívemen viselem az egészségedet. Mély levegőt vett, majd kinyitotta az ajtaját, hogy kiszálljon. A kulcs még mindig a gyújtáskapcsolóban van… Csak el kellene fordítanom, és elindulnom… De az időről időre fellépő bűnöző hajlamomnak megvolt az a hátránya, hogy nem volt elég kifejlett. Még miközben ezen gondolkodtam, Elyas az én ajtómat is kinyitotta, és felém nyújtotta a kezét. Hány éves vagyok én, a fenébe is? Nyolcvan? Halkan morogva kikapcsoltam a biztonsági övet, némán elbúcsúztam az autótól, aztán kiszálltam, természetesen anélkül, hogy a kezét megfogtam volna. Bár sóhajtott, de nem igazán látszott rajta csodálkozás. Inkább gondoskodna egyszer liftről abban a hülye házában! Szótlanul álltunk egy ideig egymással szemben. – Bevallom – mondta végül –, ahhoz képest, hogy nő vagy, igazán jól vezettél. Bár valószínűleg ez volt a legnagyobb bók, amit ezen a téren valaha is kapni fogok még tőle, muszáj volt visszavágnom. – Ahhoz képest, hogy férfi vagy – kezdtem bele, és az egyik szemöldökömet felhúztam –, egész szánalmasan ültél mellettem. – Hé, a Mustang mégiscsak álmaim autója, és sokáig kellett spórolnom, amíg megengedhettem magamnak. Ma volt az első alkalom, hogy valakit a kormány mögé eresztettem – igazán megérthetnéd. Akár elhitte, akár nem, természetesen megértettem. Az ő helyében én sem éreztem volna másként. – Nem vagyok olyan érzéketlen, mint ahogyan gondolod – mondta. Na igen, legalábbis ami a fémtárgyakat illeti. – Talán – motyogtam. – Kapok egy csókot? – kérdezte. – Nem.

– Legalább az arcomra? – Nem. – És ha én adok egyet a te arcodra? – Nem. Elégedetlenül morgott. – Akkor legalább érezhetem még egyszer, ahogy a kis Elyas rugdalózik? – Idióta. – Nevetnem kellett. – És nem. – Egyébként ez végtelenül közönséges húzás volt, kisasszony – vetette oda. – Biztos vagyok benne, hogy találtál aztán megfelelő pótlékot. – Végül is a klubban csak úgy hemzsegtek a kiglancolt cicamicák. – Nem – felelte. – Hogy őszinte legyek, utána már elment tőle a kedvem, hogy még egyszer elölről kezdjek mindent. Na, ja, ilyen pechet… – Ahogy látom, azért csak túlélted valahogy. Mosolygott. – Úgy-ahogy – mondta, és méricskélni kezdett azzal a türkizzöld szemével. Lesütöttem a tekintetemet. – Most már lassan mennem kell. Késő van – dünnyögtem. – Féltem, hogy ezt fogod mondani. – A kezét a kocsi tetejére tette. – Köszönöm, hogy vezethettem a Mustangot. – Az, hogy szívesen, túlzás volna – mondta, mire csend ereszkedett közénk. – Akkor hát – mondtam végül –, jó éjszakát. – Jó éjszakát, szépségem… Hunyorítottam. Most éppen „szépségemnek” szólított? A fenébe is, milyen pirulát szedett be ez az alak? Határozottan olyasvalamit, aminek hallucinogén hatása van, és vagy tiltott, vagy legalábbis vényköteles! A fejemet rázva hátat fordítottam neki, és a kampusz felé indultam. Csak amikor már az udvar felénél jártam, hallottam meg a motor csodálatos bőgését a hátam mögött. Megfordultam. Miért csak most indult el? Egy-két másodperc után vállat vontam, és folytattam az utamat. Ez a disznó valószínűleg a sövénybe pisált.

Az órám l:30-at matatott, amikor a szobámba értem. Sötét volt, Eva már aludt. Levettem a cipőmet, és mert még túlságosan fel voltam dobva ahhoz, hogy elaludjak, fogtam a laptopomat, és az ágyamra ültem vele. Ezúttal végre megérkezett a megváltás. Kedves Emely! Ne haragudj, hogy egész nap nem jelentkeztem. Nem fogod elhinni, de tegnap egy könyvkereskedésben jártam, hogy Edgar Allan Poe-t felkutassam. Mivel nem tudtam, melyik könyvét is válasszam, haladéktalanul megvettem egy ötkötetes gyűjteményt. És mit mondjak? Már ma reggel elkezdtem az elsőt, és estig nem tudtam az olvasást abbahagyni. Éppen olyan, ahogy mondtad – az ember nem is olvassa, hanem elmerül egy másik világban. Hogyan lehet érzéseket, embereket és környezetet ilyen csodaszépen és képszerűen leírni? Már maga a nyelv is hihetetlen, de a tartalom túlszárnyal mindent. Itt-ott olyannyira lenyűgözött egy-egy elbeszélés, hogy jó ideig el kellett rajta gondolkodnom, mielőtt tovább tudtam volna olvasni. Tényleg felettébb hálás vagyok ezért a javaslatért, és most már teljes mértékben meg tudlak érteni. Ezek után sürgősen érdekelne, melyek a kedvenc elbeszéléseid tőle?! Nekem alapvetően mindegyik tetszett, amit eddig olvastam, de volt közöttük egy, amely különösen nagy hatást gyakorolt rám: lady Ligeia története. Akkor is, ha most valószínűleg ostobának tartasz: az olvasás alatt egyre rád kellett gondolnom. Azon tűnődtem, milyen ember is vagy te, ha ezeket a gyönyörű, ám ugyanakkor komor történeteket szereted. Arra a következtetésre jutottam, hogy biztosan még vonzóbb vagy, mint ahogyan én elképzeltem. Megígérem, hogy holnap újra írok, részletesebben. Most viszont sajnos mennem kell, mert még meg akarom látogatni az egyik barátomat.

Szép estét kívánok neked! Szeretettel üdvözöllek, és remélem, nemsokára hallok felőled: Luca A sorai valósággal megigéztek. Olyan gyakran magyarázunk valakinek valamit, próbálunk hosszasan és alaposan dolgokat leírni, aztán a végén mégis olyan érzésünk támad, hogy a velünk szemben álló nem értette meg. Ez a pillanat más volt. Ez azoknak a ritkán mért pillanatoknak egyike volt, amelyekben egy lélegzetvételnyi időre olyan könnyűvé váltam, akár egy tollpehely, és úgy éreztem, valaki a lelkem legmélyén is megért. Kedves Luca! El sem tudom mondani, mennyire felkavart, hogy tényleg elmentél egy könyvesboltba, és minden kötetet megvásároltál. Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva, úgy látszik, téged komolyan érdekel a lelkivilágom, ami egy férfitól felettébb szokatlan. Kicsit el is akadt a szavam. (Még az is felmerült bennem, hogy te valójában nő vagy, és csak a bolondját járatod velem… De ezt csak úgy mellékesen.) Mégis, mintha a hetedik égből pottyantam volna le, amikor éppen lady Ligeia történetét említetted. Mert – és el sem fogod hinni – ez az én abszolút kedvenc történetem. Hogy téged lenyűgöz, azt én jobban meg tudom érteni, mint bárki más. Ugyanígy vagyok vele akkor is, ha huszadszorra olvasom. Még mindig nem találok szavakat, és barátocskám, lassan tényleg kísértetiessé válsz számomra. Ezért hát nem is fogom előre elárulni neked, hogy melyek még a kedvenc elbeszéléseim Poe-tól. Inkább izgatottan várom, melyiket szúrod ki legközelebb. Meglátjuk, mennyi közös van még bennünk. Ami a kívánságodat illeti, tényleg szép estém volt. Bár a „szép” nem is teljesen találó, a „hihetetlen” már inkább. Lehetőségem nyílt rá, hogy egy régóta vágyott álmom

teljesüljön. Még mindig nem tudom elhinni, de egy 1967-es Mustang Shelby GT-t vezettem! Neked nincs véletlenül egy? – Jó, jó, ne essünk túlzásokba. Az a sok közös dolog, amelyeket eddig már találtunk, végül is éppen elég. Felőlem lehet BMW-d vagy bármilyen ócskavasad. (De légy szíves ne mondd, hogy tényleg BMW-d van!) Kedves Luca, jó éjszakát és szép álmokat kívánok neked! Főleg ez utóbbit! Én is lefekszem most már, és szívből remélem, el is tudok aludni. Bár olyan boldog vagyok, hogy kétlem… Hamarosan újra jelentkezem: Emely Ostobán vigyorogva csuktam le a laptopomat, és elindultam a fürdőszobába. Megmostam a fogamat, levettem a melltartómat, és végül belebújtam egy hosszú pólóba. Zokniban, papucs nélkül az ágyamhoz mentem, és kényelmesen elhelyezkedtem a takaró alatt. Éppen azon voltam, hogy gondolatban még egyszer átéljem a mustangos élményemet meg Luca e-mailjét, amikor csengett a telefonom. Ezzel egy időben Eva felől is morgó hangok jöttek, és még mielőtt teljesen felébredt volna, felugrottam, és a mobilom után kaptam. „Nem felvenni” világított nagy betűkkel a kijelzőn, amitől kedvetlenül grimaszba rándult az arcom. Ennek ellenére – és hogy miért, magamnak sem tudtam megmagyarázni – felvettem. Belesóhajtottam. – Igen? – Hogyhogy még ébren vagy? – csendült fel a kellemes hangja. – Szeretnéd tudni, mi? – Elárulod? – Semmi esély rá – feleltem, visszafeküdtem, és újra a takaró alá csúsztam. – Mit akarsz, Elyas? Már háromnegyed órát sem bírsz ki nélkülem? – Á, semmi különös. Csak éppen meztelenül fekszem az ágyban, és valami megmagyarázhatatlan okból rád kellett gondolnom. Ismét nem egyezett a humorérzékünk.

– Ne! Légy szíves, ne tedd le! – nevetett, amikor az ujjam már célba vette a gombot. – Csak tréfa volt. Mély levegőt vettem. – Pontosan öt másodperced van elmondani, mit akarsz. – Nem tudom, miért hívtalak fel… – Öt – négy – három – kettő – számoltam vissza. – Jó, rendben! – szakított félbe. – Csak hallani akartam a hangodat, és szép álmokat kívánni. Ha hinni lehetett volna neki, akkor ez tényleg édes lett volna – de sajnos nem lehetett. – Bevallom, ez az új módszered határozottan jobban tetszik, mint a régi – mondtam. – De csak ismételni tudom, Elyas, éppoly kevéssé fog működni. – Talán egyáltalán nincs is semmiféle módszerem… – Talán éppen ez tartozik a módszeredhez – feleltem. Halkan nevetett, ami majdhogynem búgásba torkolt. – Pedig talán még sincs… – mondta és szünetet tartott, amitől kis ideig úgy tűnt, mintha a mondat a levegőben lógna. – Jó éjszakát kívánok neked, Emely, kincsem. Álmodj valami édeset! – suttogta. – Jóccakát – mondtam magamhoz képest legalább félig-meddig barátságosan, és letettem. Gyanús, felettébb gyanús, Elyas Schwarz. Még egy ideig összeráncolt homlokkal töprengtem rajta, mielőtt végleg kiűztem a fejemből. Behajlítottam a lábamat, és a fejemre húztam a takarót. Úgy döntöttem, arra az egy dologra gondolok, ami biztosan nem okoz fejtörést, pusztán csak boldogságot. …Mustang…

9. FEJEZET

Epres Margarita Ö

sszefont karral hanyagul a Mustangjának támaszkodott, és ördögien mosolygott rám. Három méterre álltam tőle, idegesen remegtem és csodálkoztam, miért nem kaptam már rég a nyakamba a lábamat, és menekültem el. – Gyere ide! – szólított fel ugyanazzal a mosollyal, mire én a fejemet ráztam. Felsóhajtott, hajlékonyan ellökte magát a Mustangtól, majd lassan és rendkívül fenyegetőn felém indult. Minél közelebb ért hozzám, én annál jobban hátráltam. Ám a távolságot minden újabb lépésével kiegyenlítette. – Nem bírsz veszíteni, Emely? – A szeme felcsillant, miközben én egyre hátrébb támolyogtam, és kétségbeesetten ráztam a fejemet. – Én nem veszítettem! – Természetesen veszítettél. Épp olyan jól tudod, mint én, szívem. Ismét a fejemet ráztam, és tényleg biztos voltam benne, hogy nem veszítettem, de Elyas egész egyszerűen ennek az ellenkezőjét állította. Riadt tekintettel figyeltem, ahogyan egy újabb, gyors lépéssel elém ért, és a kezét a csípőmre tette. A szívem a torkomban dobogott, a lábam viszont mintha megbénult volna, és tehetetlenül kellett néznem, ahogy a testünk közötti néhány centiméteres távolságot egyre csökkenti. – Ne félj, nem fog fájni – súgta. – Legalábbis nem fizikálisan – tette hozzá olyan gonosz mosollyal, hogy az egész testem libabőrös lett. Lassan az enyémhez közelítette az arcát, a keze pedig erősebben

fogta a csípőmet. Összeszorítottam a remegő ajkaimat, és a következő pillanatban éreztem, ahogyan az ajkát az enyémre nyomja, és csókolni kezd…

Egy hirtelen és hangos csattanástól összerázkódtam és felültem. – Bocsi, nem tudtam, hogy alszol – mondta Eva. Úgy ültem ott, mint aki sóbálvánnyá dermedt, és zavarodottan néztem szét. Jobbra az íróasztalt pillantottam meg, Eva pedig a szoba közepén állt. Én az ágyamban voltam – és a látszat szerint csak álmodtam. Nem lehet szavakkal leírni, micsoda megkönnyebbülést éreztem, bár a rettenetes rémálom miatt még teljesen össze voltam kavarodva. A könyv, amely fölött nyilvánvalóan elaludtam, a felriadásommal egyidőben a földre esett, és csak vonakodva emeltem fel újra. Minél inkább tudatosult bennem, hogy az imént átéltek nem a valóságban történtek meg, annál könnyebbé vált a légzésem. Kimerülten simítottam végig az arcomon. Ez az idióta már az álmaimban is követ? Istenem, a tudatalatti valóban kellemetlen és főleg mélyreható alkalmat kínál rá. – Rosszat álmodtál? – Úgy is mondhatjuk – feleltem, miközben Eva a számítógépéhez ment, és bekapcsolta. Mivel nem tudtam megbecsülni, mennyi az idő, az órára pillantottam. 17:50. Felsóhajtottam. Tulajdonképpen ma délután be akartam menni a városba könyvet venni. Tudatosan választottam ezt a napot, mert Alexnek szerdánként több előadása volt, mint nekem, ezért könnyebb volt a kis kiruccanásomat titokban tartani előtte. Mert amíg a vásárolgatás nekem szabályosan egy fertőző betegséggel ért fel, Alex teljesen elemében érezte magát. Szeretett órák hosszat boltról boltra kószálni, miközben engem maga után vonszolt, és állandóan a nyakamba varrt valami szemetet. Nem szenvedhettem ezeket a megpróbáltatásokat. A legutóbbi alkalommal, amikor rákényszerített, nekem meg egyszer csak elegem lett, egy nagy üzletben az információs pulthoz mentem, és bemondattam: „A kis Alex Schwarz legyen szíves azonnal a bejárathoz jönni, különben az anyukája nélküle megy haza.” Amikor pontosan öt perccel később rákvörös fejjel megérkezett, akkor –

velem ellentétben – egyáltalán nem tudott ezen az akción nevetni. Ám az eladó bárgyú tekintete és Alex felettébb szórakoztató szégyenkezése határozottan megérte a tréfát. Bennem egyszerűen nem volt meg az a hírhedt shoppinggén. A bevásárlás nálam így zajlik: mire is van szükségem? Nadrágra! Akkor elmegyek egy üzletbe, keresek egy nadrágot, minden eladót elküldök a pokolba, megveszem azt, amelyik megfelelőnek látszik, és hazamegyek. Hacsak nem könyvről vagy CD-ről van szó, mert azokban a boltokban órákig tudok nézelődni. Lerúgtam a takarót, és kicsoszogtam a fürdőszobába. Talán még nincs túl késő. A hideg víz csodákra képes, egyre élénkebb lettem tőle, és magamhoz tértem az időközben teljesen jelentéktelennek és semmitmondónak ítélt rémálmomból. Visszamentem a szobába, a vállamra akasztottam a táskámat, elbúcsúztam Evától, és elhagytam a házat. Egy eléggé önkényesen közlekedő busszal, amely szokás szerint tíz percet késett, Berlin közepére vitettem magam, és közvetlenül a központban kiszálltam. Egy kicsit kószáltam, mígnem a kis könyvkereskedésbe értem, ahol nem sokkal később már a kezemben is tartottam a keresett regényt. Még egy darabig nézelődtem az újdonságok között, és iszonyú dühös pillantást vetettem a Harry Potterre, mert Elyasra emlékeztetett. A második célom egy kis lemezbolt volt, amely egy félreeső utcában, a nyüzsgéstől eléggé távol állt. De mert ez volt a kedvenc üzletem, és mert itt valódi kincseket lehetett kiásni, minden alkalommal szívesen vállaltam az odafelé vezető utat. Útközben a tekintetem végigsiklott a különböző kirakatokon, de egyik sem volt képes a figyelmemet egy percnél tovább lekötni. Csak amikor egy fehérneműbolt mellett haladtam el, kezdtem tépelődni. A nagy üveg elé álltam, és megcsodáltam a fekete csipke alsóneműt, amelyet egy ostoba kirakati baba viselt még ostobábban tökéletes méretekkel. Az alsónemű nem csillogó-villogó volt, hanem finom díszítésű, és a nemes, enyhén átlátszó anyag ellenére egyszerű maradt. Tetszett, és amikor a hagyományos alsóneműmre gondoltam, amely ugyan nem feltétlenül emlékeztetett a nagyanyáméra, de a vásárlásnál a fő szempont a kényelem volt, vágyakozás fogott el

utána. Ám amikor a mellette lévő ártáblára sandítottam, egy pillanatra jéggé fagytak az arcizmaim. Pontosan százhúsz eurót kellett volna kiadnom érte. És valószínűleg csak azért, hogy otthon megállapítsam, hogy a próbababával ellentétben ez az alsónemű rajtam pocsékul néz ki. De hát olyan szép volt a melltartón az a beleszőtt minta… És a finom anyag is biztosan olyan puha a bőrön, mint ahogyan a látszat sejteni engedi. Lassacskán úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, aki az édességbolt kirakatához lapítja az orrát. A meghasonlásomba egy döntő kérdés is belejátszott: mire kell nekem ez a szép alsónemű? Rajtam kívül valószínűleg senki nem fogja látni, ami egyrészről nem is olyan rossz, másrészről azonban igencsak feleslegessé teszi a vásárlást. Igazából ezt a nevet egyáltalán nem akartam a döntésembe bevonni, de akaratomon kívül is Luca jutott az eszembe. Hogy vajon lesz-e közöttünk valami, azt még mindig csak az ég tudja. De mi van, ha? Ez a pont egyértelműen a fehérnemű mellett szólt, bár valahogy ostobának hatott, hogy egy e-mailes ismerőst lehetséges jövendőbeli barátként számításba vegyek. Jó, a fehérneműt legkorábban egy év kapcsolat után láthatná. Ennyi időre ugyanis szükségem volna, hogy biztos legyek benne, a leveleivel tényleg nem akart felültetni. De hát ez van. Végül is az anyag nem romlik meg. Vajon Lucának huszonnégy évesen éppen olyan kínos, mint nekem, hogy internetes barátnője van? Nem feltétlenül keltett ilyen benyomást, de eltökéltem, hogy legközelebb megkérdezem. Hol is tartottam? Ja, igen, az alsónemű… Megvegyem vagy ne vegyem meg? Százhúsz euró tényleg sok pénz. Másrészről soha semmit nem vettem magamnak… Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha egy törpe Alex ülne a vállamon, aki mintha átvette volna az ördög munkáját, és a lelkiismeretemre próbált volna hatni: „Min gondolkodsz még? Vedd csak meg szépen ezt a buja fehérneműt! A könyveket meg a CD-ket mégsem lehet felvenni! És különben is, mire vársz még? Hogy Sören Nordmann visszajöjjön?”

Tágra nyitottam a szemem, majd az utolsó, gonosz és majdhogynem közveszélyes érv után egyenesen az ajtóhoz léptem, és anélkül, hogy egyetlen további pillanatig is gondolkodtam volna rajta, beléptem. A tervem az volt, hogy megkeresem az alsóneműt, kikeresem a megfelelő méretet, és kifizetem, ami sikerült is, bár az eladó igyekezett rábeszélni, hogy próbáljam fel. Életemben egyszer hagytam, hogy egy hasonló üzletben az eladó meggyőzzön a próbáról – és mi lett a dal vége? Álltam felül semmiben a próbafülkében, és éppen húztam le a bugyimat, amikor a függöny mögött hirtelen megjelent a feje, és megkérdezte: – Nos, jó az alsónemű? Ez. Nem. Volt. Vicces! Azóta a próbafülkék minden formáját kerülöm. Határozottan volt egy bizonyos szeméremhatárom, és az, hogy egy eladó körülugrándozzon, amikor meztelen vagyok, teljes mértékben túllépett rajta. Egy fehér táskával, amelyben a könyv mellett most már a felettébb drága alsónemű is meglapult, visszaléptem az utcára, és folytattam az utamat. Amikor tíz perccel később a lemezboltba értem, teljes lelki nyugalommal andalogtam a polcok között, és úgy éreztem, órákat töltöttem ott. Egy idő után végül a szemembe ötlött egy CD, amely a megadott stílusirányzat miatt rögtön kíváncsivá tett. Az együttes neve Skindred volt, a zene pedig a reggae és a metál keveréke. Mert korábban soha nem hallottam ilyesmit, de kinéztem belőle valamit, habozás nélkül a pultra tettem, és kifizettem. Amikor újra az utcára tettem a lábamat, alkonyodott, a lámpák pedig már égtek. Újra a buszmegálló irányába indultam, amikor hirtelen meghallottam, hogy a hátam mögött valaki a nevemet kiáltja. A hang valahogy ismerős volt, és amikor riadtan megfordultam, már tudtam is, kihez tartozik. – Domenic – állapítottam meg, és azt gondoltam: A fenébe is, bárcsak jelentkeztem volna, mint ahogyan megegyeztünk. Megtette felém az utolsó lépéseket, és szabályosan ragyogott. – Örülök, hogy találkozunk – mondta, amit egy bólintással viszonoztam. Ezzel egyidejűleg imát küldtem az égbe, hogy meg ne

kérdezze, miért nem jelentkeztem. „Nem volt időm” – ez másfél hét leforgása alatt igencsak átlátszó ürügy lett volna. – Hogy vagy? – kérdezte. – Jól, köszönöm. És te? – Most már a lehető legjobban – felelte, és nekem halkan átvillant a fejemen, hogy „nyálas”. – Vásárolni voltál? – tudakolta tovább. A táskára pillantottam. – Igen, de semmi különös. És te? – Tulajdonképpen Jannal lett volna találkozóm, de éppen most hívott, és lemondta. Jan, ha jól emlékszem, a kicsit félénk srác volt a klubból. – Sajnálom – mondtam. – Nem nagy dráma – felelte és a következő pillanatban rajtaütésszerűen megkérdezte: – És most mit csinálsz, ha szabad kérdeznem? – Hát… semmi különöset – hebegtem. – Ha ez így van, akkor esetleg van kedved meginni velem valamit? – Barna szeme reménykedve pihent meg rajtam, miközben az agyam kegyetlenül pácban hagyott, és nem találtam egyetlen jó kifogást sem. – Rendben. Miért ne? – mondtam végül megjátszott határozottsággal, de igazából azt gondoltam: a fenébe is! Egy koktélbárt javasolt, név szerint a Duskot, amely a közelben állt, és az elmondása szerint igazán barátságos hely volt. Amikor öt perccel később odaértünk, saját magam is képet alkothattam róla, és igazat kellett adnom Domenicnek. A bár nyugodt volt, mexikói stílusú, és minden tábláról az ember szemébe ötlött a felirat: „Napi tacoajánlat”. Egy kis, kerek, négyszemélyes asztal mellett döntöttünk a sarokban. Miután a felszolgáló meggyújtott egy olajlámpát, amely egy Jack Daniel’s-es üveg kicsinyített mása volt, és az asztal közepén állt, az itallapnak szenteltük magunkat. A telefonom rezgése félbeszakította a keresgélésemet. – Ne haragudj! – fordultam Nickhez, amikor a kijelzőn felismertem Alex nevét. Domenic bólintott, ezért egy kicsit félrehúzódtam, és felvettem. – Igen?

– Emely, feltétlenül segítened kell – suttogta a telefonba. – Miben? – kérdeztem, és csodálkoztam rajta, hogy suttog. – Sebastian és Elyas el akarnak menni szórakozni, és megkérdeztem, hogy én is mehetek-e. – De hát ez jó, nem? – értetlenkedtem. Hiszen már egy örökkévalóság óta azzal idegesített, hogy újra akarja látni. – Örülök, hogy ugyanígy látod. Akkor tíz perc múlva nálad leszünk! – Mi? – Na hát, természetesen te is velünk jössz! Hú, de boldog is lettem hirtelen, hogy találkoztam Nickkel. – Szívesen mennék – hazudtam álszenten, és nagy örömmel rukkoltam elő a lelkesítő kifogásommal. – De éppen Nickkel ülök egy kocsmában, és sajnos nem tudok. – Kivel ülsz egy kocsmában? – Nickkel – ismételtem, és a szememet forgattam. Hogy ez utóbbi ne kezdjen gyanakodni, hozzátettem: – Tudod, Elyas barátja a klubból. – Nagyon jól tudom, ki az a Nick. De mi az ördögnek kószálsz vele? – Véletlenül találkoztunk – motyogtam, és lassacskán ostobának kezdtem magamat érezni Nick előtt. – És hol vagytok? – Egy Dusk nevű kocsmában, teljesen rendben van. – Várj csak, gyorsan megkérdezem. – Hogyan, gyorsan megkérdezed? Mit kérdezel meg? Alex? De már nem hallotta, és a mobilját nyilvánvalóan a mellkasához szorította, mert miután egy darabig recsegett a vonal, csak tompa hangokat tudtam a háttérben kivenni. Ha Alex azt tervezi, hogy azzal a kettővel ideállít, sürgősen elfelejtheti! Egy-két másodperc múlva újra recsegett a vonal, és Alex örömmámorban úszva jelentkezett újra. – Rendben, akkor további jó szórakozást! – Köszönöm… Neked is – hebegtem, és éreztem, hogy a homlokomon ráncok gyülekeznek.

– Meglesz, akkor holnap találkozunk. Pá – énekelte, és a következő pillanatban már hallatszott is a klikk a vonalban. Letette. Még mindig össze voltam zavarodva, és újra zsebre dugtam a mobilomat. Néha a dolgok egyszerűbbek, mint ahogy először gondoljuk. Bárcsak igazam lenne. – Ne haragudj, csak Alex volt az – magyaráztam Nicknek. – Semmi probléma – mondta. – Remélem, nem kellett miattam olyasvalamit lemondanod, ami fontos lett volna neked. – Efelől aztán ne aggódj. Miattad megúszok most egy estét Elyasszal. Tulajdonképpen meg kellene neked köszönnöm. – Hát, ha így áll a dolog – mosolygott –, szívesen. Bármikor számíthatsz rám, ha segítségre van szükséged e téren. – Észben fogom tartani. De ne félj, elintézem egyedül is. – Erről meg vagyok győződve – mondta, és ezzel újra mindketten az itallapba bújtunk. Én egy epres Margarita mellett döntöttem, és miután az italokat kihozták, folytattuk a beszélgetést. Ez inkább a felületen mozgott, hiszen alig ismertük egymást, de ahhoz képest, hogy csak a második találkozásunk volt, viszonylag jól alakult. Domenic ugyanolyan nyitott volt velem szemben, mint már a klubban is, és könnyedén irányította a beszélgetést. Meséltem neki a tanulmányaimról, és bár ő, mint mondta, nem tudott sokat kezdeni az irodalommal, mégis érdeklődést mutatott. Hogy ez aztán valódi volt vagy színlelt, azt nehéz lett volna megítélni. Domenic kifelé kedves volt és barátságos, de valami megmagyarázhatatlan dolog távol tartott attól, hogy bízzam benne. Olyan volt, mint amikor egy festményt szemlél az ember, amelyen van valami zavaró. Egy apróság, ami olyan nagyra tud nőni, hogy az egész kép nem hat már teljesnek. Egy hamis ecsetvonás, egy nem odaillő szín, egy rosszul megrajzolt árnyék – valami nem stimmel. De hogy mi volt ez, és hogy a megérzésem egyáltalán helyes volt-e, még nem tudtam. Miután ezt a témát befejeztük, Domenic kimerítően mesélt nekem az apja vállalkozásáról. Mint az üzlettulajdonos fia dolgozott ott, és az volt a célja, hogy egy napon átvegye az üzletet. – Milyen vállalkozás ez?

– Elektromos gépeket állítunk elő. De nem háztartásokba, hanem ipari célokra. – És te az irodában dolgozol, nem a termelésben, igaz? – Kortyoltam egyet a finom epres Margaritámból, és a pohár széle fölött ránéztem. – Pontosan – mondta. Mert természetesen tudni akartam, mi a feladatköre, rákérdeztem, és nagyon részletes választ kaptam. Időről időre nagyon adta az üzletembert, pénzügyi dolgokról beszélt, és hencegett az okos taktikáival. Mindent egybevetve kicsit magamutogató mellékíze volt. Talán szükségszerűen ez a fajta magatartás az eredménye annak, ha az ember olyan családban nő fel, amelynek saját cége van. Mégis volt benne valami émelygést keltő, nekem legalábbis mindig problémám volt ezzel. A pénzsóvárságot még soha nem tudtam átérezni. Végül is a legszebb dolgok az életben ingyen vannak. De hogy Domenicnél mennyire volt kifejlett a kapitalista gondolkodásmód, még nem tudtam igazán felbecsülni. Mindenesetre egyértelmű volt a saját vállalkozása felett érzett büszkeség, így továbbra is derekasan hallgattam, bár egy idő után már untatott a téma. Csak amikor a zenéről kezdtünk beszélni, kezdtem magamat jobban érezni. De sajnos nem volt esélyünk ezt a sokkal érdekesebb témát kitárgyalni. Ugyanis Domenic egyszerre csak rámeredt valamire a hátam mögött, és egy kis ideig nem figyelt rám. – Mi az? – kérdeztem. – Megmondtad nekik, melyik kocsmában vagyunk, igaz? Mert nem értettem rögtön, követtem a tekintetét, és majdnem gutaütést kaptam. – Sziasztok, édeseim! Hogysmint? – kiáltotta Alex, és szabályosan az asztalhoz ugrott. És ahogy várható volt, nem volt egyedül. Tátva maradt a szám. Alex kérés nélkül fogott egy széket, és ráült. „Ülj csak le!” – gondoltam mérgesen. – Sziasztok! – mondta Sebastian. Az arckifejezéséből ítélve ő volt az egyetlen, aki megértette, milyen kevéssé lelkesedtem hármójuk

bejelentés nélküli felbukkanása miatt. Ennek ellenére leült Alex mellé a szabad székre. Na ja, micsoda pech – öt ember, négy szék… Kinek is nem jut… De alulbecsültem Elyast, és kedvetlenül összefontam a karomat a mellkasom előtt, amikor a szomszéd asztaltól udvariasan kölcsönkért egy széket. Rám mosolygott, szorosan a szabad oldalamra helyezte, és leült. – Nos, kincsem? – üdvözölt engem, és veszélyesen közel hajolt hozzám. Amikor az ajka már nem sokra volt tőle, hogy az arcomat megérintse, a székemet hangosan arrébb toltam. Olyan pillantást vetettem rá, amely azt sugallta, hogy további próbálkozás esetén azonnal átérezheti egy eunuch szenvedéseit. De akár a falra hányt borsó, ugyanis azon nyomban arrébb csúszott, és szabályosan Domenic meg maga közé szorított. Magamban morogtam, és tulajdonképpen már csak azt vártam, hogy mikor teszi az asztalra a farkát, hogy Domenicével összehasonlítsa. Amikor a következő alkalommal sandán rám mosolygott, ráadásul még a karját is a székem karfájára tette, végleg besokalltam. – Most esetleg még le is pisálsz, hogy a területedet kijelöld? – A szemem résnyire szűkült, miközben a karját letuszkoltam a karfáról. Elyas halkan nevetett. – Nem, ezt igazából nem terveztem. Bár a karját maga mellett tartotta, azért továbbra is dühösen néztem rá. Aztán egy ideges sóhajtással úgy határoztam, hogy egész egyszerűen tudomást sem veszek a szaporulatról. – Tehát, Domenic – mondtam, és egyszerűen hátat fordítottam Elyasnak –, hol is tartottunk? Ahogy kiderült, a zene témánál, és pontosan ott folytattuk, ahol kénytelenek voltunk megszakítani. Kifelé fölényesnek mutattam magam, élénken beszélgettem tovább Domenickel, de belül éppen ennek az ellenkezője voltam. Ez az egész helyzet túl szoros volt nekem. Szabályosan görcsbe rándultam a székemen, és utáltam, hogy Elyas a lábát újra meg újra az enyémhez dörzsölte. De mert ez teljesen szokásos, apró mozdulatokból állt, és ezért inkább önkéntelennek hatott, sajnos nem vethettem a szemére, és magamban tartottam a megjegyzésemet.

Alex és Sebastian elmélyülten beszélgettek, és bár kezdetben egy kicsit még gátlásosnak hatottak, idővel úgy látszott, egyre inkább ellazulnak. Elyas többnyire a Domenickel folytatott beszélgetésemet figyelte, de ő maga szerencsére kimaradt belőle. – Együttesben játszol? – ismételtem csodálkozva Nick szavait. – Igen. Dobos vagyok. – És mi a stílusirányzatotok? – Alapvetően rockként jellemezném, de belejátszik egy kis grunge, punk és electric is – felelte és mintha behatóan figyelte volna a reakciómat. – De nem nagy dolog – folytatta. – Még csak két kis koncertünk volt, a fellépéseinket egyébként a próbateremben tartjuk. – Két koncert még mindig több, mint amit a legtöbb garázsegyüttes fel tud mutatni – mondtam. – Nemsokára három lesz. De a pontos dátum még nincs meg. – Ó, ha tudod már, akkor szólj! Szívesen elmennék. Jó, bár tényleg érdekelt volna, mert a rockzenére mindig nyitott voltam, ez alapvetően Elyasnak szólt. – Rendben, majd szólok, de még nem most lesz – felelte. – De akkor a dobverőket nekem kell dobnod, ugye tudod? Nevetett és bólintott. – Azt hiszem, te leszel az egyetlen, aki tényleg akarja majd őket. – Erre még visszatérünk a koncert után, ha az arcom tíz macskaköröm nyomát viseli majd – tréfáltam, és utána azon töprengtem, mi a fene ütött belém. Még egy-két ilyenfajta megjegyzés, és biztosan azt gondolja, rá vagyok kattanva, ami egyáltalán nem így volt. – Azt hiszem, ezen nem kell aggódnod. – Újra kortyolt az italából, és végül felállt. – Mindjárt jövök – mondta, és a mosdó felé indult. Alex, aki felé folyamatosan megsemmisítő pillantásokat vetettem, épp annyira elmélyülten beszélgetett Sebastiannal, mint előtte, ami miatt az asztal felőlünk lévő részén hirtelen kellemetlen csend állt be. – Hatással van rád az ilyesmi? – kérdezte Elyas némi csend után. Reflexből összefontam a karomat a mellkasom előtt. – Mi van rám hatással? – Hogy van egy együttese – majmolta Nicket.

– Hiszen tudod, hogy csak egy olyan barátot keresek, akivel felvághatok a kis barátnőim előtt – majmoltam őt azzal, amit néhány hete a fejemhez vágott. Mosolygott. – Bevallom, ezt illetően egy kicsit megváltozott a véleményem. – Gratulálok – dünnyögtem hetykén. Amikor Domenic nem sokkal később visszajött, a két csoport beszélgetése szép lassan egybeolvadt. Sebastian tényleg aranyos volt. Olyan higgadt és megfontolt volt, hogy hihetetlenül jót lehetett vele beszélgetni. A szavaiból, a gesztusaiból, és egyáltalán abból, ahogyan beszélt, valami megnyugtató sugárzott, amit a másik fél is önkéntelenül átvett. Sebastian ahhoz az emberfajtához tartozott, amely olyan ritka: kellemes, okos és magától nem eltelt kortárs. Ha megfelelő alkalom adódott, titokban figyeltem, ami közte és Alex között zajlott. Nem egyszer azon kaptam őket, hogy lopott pillantást vetnek a másikra anélkül, hogy az észrevenné. Ezt a magatartást olyan édesnek találtam, hogy néha magamat is rajtakaptam, amint ostobán vigyorgok. Elyas és Domenic, amennyire csak lehetett, tudomást sem vett egymásról, ami határozottan mindkét fél hibája volt. Még a klubból származó egykori gyanúm beigazolódni látszott: ezek ketten nem igazán jöttek ki jól egymással. Nem tudtam, mi az oka, de hozzám nyilvánvalóan semmi köze nem volt. Úgy látszott, mintha kettejük között még régebben történt volna valami. Bár a kíváncsiságom felébredt, egyiküknél sem mertem rákérdezni. Elyasnak – aki Domenicről ugyan nem vett tudomást, rólam bezzeg annál inkább – idővel tényleg sikerült elérnie, hogy elrontsa a finom epres Margaritám élvezetét. Minden alkalommal, amikor a sűrű – nagy részben friss, pürésített eperből álló – italomból kortyoltam, valósággal a számra tapadt a tekintete. Szabályosan az arcára volt írva, hogy gondolatban az ajkamat nyalja, amitől újra meg újra elpirultam, és a végén már szinte hozzá sem értem az italomhoz. Az, amit a szemével tett, rég túllépte a normális nézés határát. Elyas nem csak egyszerűen nézett engem – Elyas megdugott a szemével! A fenébe is, feljelentést kellett volna tennem!

Amikor Sebastian a pszichológia tanulmányairól kezdett beszélni, én pedig érdeklődéssel figyeltem a szavait, egyszer csak zörgést hallottam, amitől azon nyomban megkondult a vészharang a fejemben. – Vásárolgattál? – hallottam Elyas hangját, miközben már emelte is fel a kis, fehér nejlonzacskót, amelyet figyelmetlenül a székem mellé tettem. A kezem valamiféle belső impulzustól vezérelve abban a pillanatban előrenyúlt, ám a semmibe kapott. Elyas gyorsabb volt. De ez még nem volt elég, mert amikor észrevette, hogy kifogásom van ellene, hogy a táskába pillantson, a szemében kíváncsiság gyúlt, és az ajkán tolakodó vigyor játszadozott. A lábába támaszkodtam, és még egy kétségbeesett próbálkozást tettem, hogy azt az átkozott zacskót megkaparintsam. De Elyas teljes mértékben kihasználta a karhosszát, és még távolabb tartotta tőlem, így semmi esélyem nem maradt rá, hogy elérjem. Ráadásul míg nekem ez a testi közelség felettébb kellemetlen volt, úgy látszott, neki egyenesen örömet okozok vele. Felegyenesedtem, és a kezemet az ölembe ejtettem. – Kérlek, Elyas, add vissza a táskát! Egy pillanatig úgy tett, mintha gondolkodna rajta, végül viszont így szólt: – Neeem. – Aztán hátat fordított nekem, hogy a fehér nejlontáskába belekukkantson. Mert nyilvánvalóan nem tudta pontosan kinézni, mi is van benne, beledugta a kezét, és matatni kezdett benne. Elvesztem. Végleg elvesztem. Mély levegőt vettem, és vártam a megalázó pillanatot, amikor is az újonnan vásárolt alsóneműt az egész asztalnak bemutatja. Ez a jelenet biztosan bevonulna életem legkínosabb pillanatainak tízes toplistájába. És nem az a történet lenne, amelyen tíz év múlva nevetni tudnék. Amit Elyas tett, az egyszerűen közönséges volt. Amikor az alsóneműt szemmel láthatóan akként azonosította, a válla fölött rám pillantott, és pimaszul felvonta az egyik szemöldökét. Essünk túl rajta, seggfej – feleltem neki gondolatban, és megesküdtem, hogy soha többé egyetlen szót sem beszélek vele. Már-már lassításszerűen követtem a tekintetemmel, ahogy Elyas keze a zacskó belsejében megfog egy tárgyat, és lassan kihúzza a

napvilágra. Mert a saját társaságbeli megsemmisülésemnek nem akartam szemtanúja lenni, becsuktam a szememet, és azt kívántam, bárcsak elnyelne a föld. A remegés pillanatai múltak. És akkor egyszer csak valami egészen más történt. – Egy könyv és egy CD miatt csinálsz ilyen cirkuszt? Hirtelen kinyitottam a szememet, és a fejemet felé fordítottam. Rövid, csábító mosolyt küldött felém, mielőtt fürkésző pillantást vetett volna a kezében tartott CD-re. – Ismerem ezt az együttest, nemrég én is megvettem ezt a CD-t – mondta, mielőtt újra visszaejtette a könyv és a fehérnemű mellé. – Emely, kincsem, nem is tudtam, hogy ilyen jó zenei ízlésed van. Kitértem a pillantása elől, nem feleltem, ehelyett a táska után kaptam. Újra egy kicsit elhúzta, mielőtt végül odaadta. Közben ez az idióta megsimogatta az ujjaimat – méghozzá szándékosan! Morogtam, elhúztam a kezemet, majd hevesen összegyűrtem a zacskót, és végül eltüntettem az asztal alatt. Mielőtt egy másik idiótának is ugyanilyen bárgyú ötlete támadhatott volna, mint Elyasnak, szorosan a két bokám közé szorítottam, és az este további részében egy pillanatra sem engedtem a szorításból. Bár Elyas a legrosszabbtól megkímélt, már az is felettébb kellemetlen volt, hogy éppen ő látta a vásárolt dolgot. És a tény, hogy a pillantásai az eset után még intenzívebben nyugodtak rajtam, mint már egyébként is, nem javított éppen a hangulatomon. Próbáltam tudomást sem venni róla, és a föld színéről egy képzeletbeli, nagy radírral kitörölni. Ha előtte hátat fordítottam neki, akkor most úgy tettem, mintha a világon sem volna. Ennek ellenére, és ettől megbolondultam, hirtelen észrevettem, hogy hozzám hajolt. A helyszűke miatt nem volt lehetséges kitérni előle, ezért a két karomat görcsösen összeszorítottam a hasam előtt, amikor a meleg leheletét a bőrömön éreztem. Halkan a fülembe suttogta: – Remélem, tisztában vagy vele, hogy már csak a puszta gondolattól, hogy ezt az alsóneműt fogod viselni, soha többé le sem tudom hunyni a szemem. A hangjától és a szavaitól akaratom ellenére borzongás futott végig a hátamon, és éreztem, hogy a fülem égni kezd. Bosszantott, hogy így reagálok rá, és még jobban bosszantott, hogy ez Elyas figyelmét sem kerülte el.

– Én pedig azt remélem – fújtattam halkan –, te meg azzal vagy tisztában, hogy soha többé nem nyitod ki a szemed, ha még egyszer ilyet teszel! Rám mosolygott, és a türkizzöld szemében megvillant valami, amikor lassan hátradőlt. Hogy gyűlöltem én ezt az alakot! A próbálkozásom, hogy kiradírozzam, a legkevésbé sem sikerült. Elyas nem egy vékonyka ceruzavonás volt, amit csak úgy ki lehetett volna törölni, nem. Elyas fekete tinta volt, amely úgy beleszívódott az életembe, akár a száraz papírba. És mert egy félóra múlva még mindig nem éreztem magam jobban, úgy határoztam, részemről véget vetek az estének, és hazamegyek. Alex egy kicsit bánatosnak látszott, de mert nem hagytam magam az elhatározásomtól eltántorítani, jó haza utat kívánt. Elyas természetesen megpróbált rám akaszkodni, mondván, hogy hazavisz, de ezt elfelejthette. A világ minden kincséért sem maradtam volna vele egyedül aznap. Domenic is ajánlkozott, de mert értelmetlen lett volna az ajánlatát csak azért elfogadni, hogy Elyasnak betegyek, őt is visszautasítottam. Miután Elyast kivéve minden jelenlevőnek további szép estét kívántam, a buszmegállóba mentem. Amikor tízperces buszút után a lakásomba értem, a legelső dolgom az volt, hogy az alsóneműt a ruhásszekrényem leghátsó zugába rejtettem. Utána jó sokáig álltam a tus alatt. Csak Eva rámenős kopogásának sikerült onnan kiűznie, ugyanis ő is szeretett volna a fürdőszobába bejutni. Már hálóingben kinyitottam az ajtót, mire egy türelmetlen „Na, végre!” fogadott. Beengedtem, és rögtön ágyba bújtam. A bárban történt kínos eset még mindig éreztette az utóhatásait. Hogyan lehettem olyan naiv, hogy nem figyeltem a táskára? Egyszerűen nem értettem. Pontosan azzal kellett volna számolnom, ami bekövetkezett. Ez újfent a saját hülyeségem számlájára írható. „Remélem, tisztában vagy vele, hogy már csak a puszta gondolattól, hogy ezt az alsóneműt fogod viselni, soha többé le sem tudom hunyni a szemem.” Ostoba, rámenős, arcátlan, erőszakos… Ahhh!

Mégis, mit vár ettől az egész szeméttől? Avagy másként fogalmazva: mit akar tőlem? Korántsem voltam az a szépség, amilyennek álságosan nevezett, és más tekintetben sem illettem a vadászsémájába. Akkor mi van? Utál engem? Vagy egyszerűen csak az piszkálja, hogy nincs nálam esélye? Mert erre a kérdésre egyáltalán nem találtam választ, és már azon is felizgattam magam, hogy egyáltalán rá gondolok, fogtam az újonnan vásárolt CD-t, betettem a lejátszóba, és felraktam a fejhallgatót. És láss csodát, ez a zene nemhogy jó volt, hanem csúcs! Ezenkívül elérte azt is, amit remélni sem mertem: Elyas háttérbe szorult, a fejem pedig teljesen kiürült. Mire a CD-t másodszor is meghallgattam, határozottan ellazultam. Ezért levettem a fejhallgatót, és lefeküdtem aludni. Ám még mielőtt az álmok országa teljesen körülölelt volna, a mobilom csipogása újra felkeltette a figyelmemet. Fáradtan tapogatóztam a sötétben a telefonom után, míg végül az éjjeli szekrényemen megtaláltam. SMS. Nem felvenni: Mondtam már neked, mennyire hiányzol minden éjszaka? Emely: Menj tusolni, Elyas! Nem felvenni: Álmodj édeset, angyalom! Sóhajtva visszatettem a mobilomat, és aznap utoljára égnek emeltem a szememet, mielőtt lassacskán elszundítottam. „Angyalom.” Idióta.

10. FEJEZET

Micsoda pech! A

tekintetem végigsiklott az előadótermen, miközben a professzor, akinek az előadásán sok más diákkal együtt ültem, a francia irodalom történetéről beszélt. Az előadóterem közepes nagyságú volt, és teljesen átlagos – minél hátrébb ment az ember, annál magasabban ült. Én valahol középtájon telepedtem le, és próbáltam az előadásra összpontosítani. Sajnos hiába. A gondolataim folyton elkalandoztak, és időről időre azon kaptam magam, hogy álmodozva firkálok a jegyzetem szélére. Luca legutóbbi levele volt a hibás. Egész idő alatt azon töprengtem, mit is válaszoljak neki. Kedves Emely! Nem, sajnos én sem láttam még sokat a világból. Néhány éve egy ideig külföldön voltam, de ott is inkább tanulni, semmint szórakozni. Teljes mértékben osztom a kívánságod, hogy az egész Földet beutazzam. De veled ellentétben ez nálam nem csupán a pénzhiányon múlik. Sokkal inkább a megfelelő kíséret hiányzik hozzá. Korábban gyakran túráztam barátokkal Németországban vagy a szomszédos országokban. Ezek között viszont csak két igazi nyaralás volt, a többit inkább kirándulásnak vagy talán éppen rövid kis utazásoknak lehetne nevezni.

Éppenséggel jó emlékeim vannak róla, de hogy is mondjam… A barátokkal az ember jól szórakozik és ökörködik, a hely, ahol van, teljesen mindegy. Az időtől és a tájtól eltekintve nem nagy különbség, hogy az ember egy bányatónál vagy az Adrián van-e. Korábban pontosan ezt akartam… Ám az utolsó két utazásom során valahogy úgy éreztem, ez már nem elég. Arra vágytam, bárcsak mellettem volna egy ember, akit szeretek. Valaki, akivel ezt a sok új benyomást megoszthatom. Én nem egyedül akarom a világot látni, én egy olyan nőnek szeretném megmutatni, aki sokat jelent nekem, és akivel együtt élhetnék meg mindent. Ez most valószínűleg teljesen ósdinak hangzik. De én tényleg így érzem, és legalábbis remélem, hogy talán nagyjából megérted, mit akarok ezzel mondani. De ezek a gondolatok valószínűleg teljesen idegenek tőled… És légy őszinte: most szánakozol rajtam vagy elijesztettelek? (Miért feltételezem, hogy ez utóbbi nálad lehetetlen?) Remélem, csodaszép napod lesz! Nemsokára újra jelentkezem: Luca Luca olyan volt, mint a cukor. Nem ragacsos, egyszerűen csak édes. A félelme, hogy talán nem értem meg őt, teljesen megalapozatlan volt. Épp ellenkezőleg. Én is egy kezemen meg tudtam volna számolni a nyaralásaim számát, és a német határt is csupán egyszer léptem át. De igazi nyaralásnak ez a hollandiai tartózkodás sem volt nevezhető. Ez volt az iskolai záró kirándulásom, és bár vidám pillanatokat őrzök róla az emlékezetemben, ezek furcsa módon mégis elmosódottak… De milyen volna tényleg egy olyan emberrel körbeutazni a Földet, akit szeretek? Akivel, ha szerencsém van, talán még az érdeklődési köröm is azonos?

Felsóhajtottam, és további karikákat rajzoltam a jegyzetfüzetem szélére. Hogyan is ijeszthetne el egy ilyen elképzelés? Azért az a tény, hogy ezeket a sorokat tényleg egy férfi írta nekem, valóban elijesztett. Talán Alexnek igaza van, és komolyan meg kellene barátkoznom egy lehetséges találkozás gondolatával. Végül is Luca és én már több mint hat hete írogattunk egymásnak. És minél tovább halogatom, annál nagyobb lehet az elképzelhető csalódás. Mert még ha Luca nem is zsíros hajú számítógép-megszállott, ki mondta, hogy ugyanolyan jól meg fogjuk egymást érteni, ha szemtől szemben ülünk majd? Erre nem volt biztosíték. Amilyen megfoghatatlan egy légvár, olyan szép tud lenni. Egy találkozás mindent megváltoztatna. Elillanna a „tisztán elméleti” idő, és már csak a gyakorlati maradna. A légvár kipukkanhat, vagy az átlátszó kövek valódivá válhatnak, és szép lassan egymásra rakódhatnak. A vállam leereszkedett, miközben a golyóstollbetét tovább siklott a papíron. Vajon Luca is hasonlóan érzi magát? Végül is az ő részéről sem érkezett még soha kérdés a találkozást illetően. De erre ezer oka lehet, és egy párat magától értetődően már ki is okoskodtam. Luca nem mert engem megszólítani, helyette e-mailt írt. Más szavakkal, Luca szégyellős volt. De mi miatt nem volt önbecsülése? Szépen beszélt, okos volt, jó humorú, vonzó, és megvolt a saját véleménye. Ami maradt, és amit nem tudtam megítélni, az a külseje. Attól félt, hogy nem tetszene nekem? Egy másik – és ahogy találtam, komolyan számba vehető – elméletem az volt, hogy Luca, a fene egy meg, de buzi! Mert őszintén szólva igazán minden, amit mondott – ha tényleg úgy is gondolta, mint ahogy írta –, egyáltalán nem volt jellemző egy heteroszexuális férfira. Vagyis a lehető legjobban illene a szánalmas, és főleg kudarcot vallott kapcsolataim sorába. Egy olyan valaki, aki rajtam keresztül megállapítja, hogy ő tulajdonképpen nem is tartja olyan nagyszerűnek a nőket, még hiányzott a listámról. A háttérből hallottam, hogy az előadó ajtaja kinyílik, és hogy valaki a középső folyosón felfelé halad. Egyedül én rendelkeztem a

szükséges tapintattal, és nem fordítottam a fejemet abba az irányba. Végül is nem sok kellemetlenebb dolog van, mint amikor egyszerre mindenki tekintetét magán érzi az ember. Még amikor a mögöttem lévő széksorban hallottam a lábdobogást, sem engedtem a kísértésnek, hogy hátrapillantsak, hanem a gondolataim továbbra is Luca körül jártak. Említettem már, hogy a puszta gondolattól, hogy szemtől szembe álljak vele, a szívem a torkomban, hogy azt ne mondjam, a számban dobogott? Az álmodozásomnak gyorsabban vége lett, mint ahogy szerettem volna. Hirtelen valami fuvallatot éreztem a hajamban. Még mielőtt rájöttem volna, mi történt velem, egy halk „bú”-t hallottam a hátam mögött. Összerezdültem, majd hirtelen hátrafordultam, és mintha fejbe kólintottak volna: tőlem kicsit jobbra Elyas ült mögöttem, és csillogó szemmel rám mosolygott. Rámeredtem. Mit vétettem én ebben az átkozott életemben? Elyas az asztalon keresztbe tette a két karját, és rájuk támasztotta az enyhén oldalra billentett fejét, hogy azzal a biofegyver szemével a lehető legjobban szemmel tartson. – Mit keresel itt? – sziszegtem halkan, és újra előrefordultam. – Gondoltam, meglátogatlak az egyik előadásodon. – Mi lenne, ha inkább a saját előadásaidat látogatnád? – Tulajdonképpen azt terveztem – mondta –, de aztán olyan rettenetesen hiányoztál. A vállam fölött dühös pillantást vetettem rá, ám csábító mosolyt kaptam cserébe. Micsoda idióta! Újra előre fordultam. – Olyan vagy, mint a cukor, Elyas – dünnyögtem. – Édes? – A hangjában örömteli csodálkozás csengett. – Nem, ragacsos! – feleltem, és befejeztem a beszélgetést. Most már az előadásaimon sem vagyok tőle biztonságban? Mennyire lehet arcátlan egy ember? Ahogy lassan megpróbáltam újra a professzorra összpontosítani, egyszer csak Elyas ujját éreztem a vállamon. Mint akibe villám csapott, fordultam hátra. – Egy hajszál volt ott – magyarázta.

– Még ha egy átkozott csörgőkígyó lett volna, az sem jogosít fel arra, hogy hozzám érj! – fújtattam, majd újra elfordultam tőle, de a szemem sarkából még éppen láttam, ahogyan a kezével csitító mozdulatot tesz. A nagy óra a pulpitus felett azt mutatta, hogy még húsz percen keresztül ki kell tartanom. Húsz percen, jobban mondva ezerkétszáz rettenetes másodpercen keresztül, amelyben szakadatlanul a nyakamon fogom érezni a pillantását. Ez aztán vidám dolog. Miért nem hagy egyszerűen békén? Az összes jelzésem, amit felé küldtem, egyértelmű elutasításon alapult, amit még egy olyan érzéketlen embernek is fel kellett volna fognia, mint Elyas. Valószínűleg nagyon is felfogta ő, csak egész egyszerűen nem érdekelte. Ezeregyszáztizenkettő, ezeregyszáztizenegy, ezeregyszáztíz, ezeregyszázkilenc, ezeregyszáznyolc, ezeregyszázhét, ezeregyszázhat…

Bár Elyasnak csodálatos módon sikerült a száját tartania, a jelenléte mégis olyannyira elterelte a figyelmemet, hogy az előadásból már semmit sem sikerült felfognom a jobb lábamat megszakítás nélkül leföl hintáztattam, és a fogamat csikorgattam, míg a hátralévő időt túl nem éltem. Alig fejezte be a professzor a zárszavát, sietősen összepakoltam a jegyzeteimet, és az aktatáskámba tömködtem. A táskát a vállamra akasztottam, felálltam, és utat törtem magamnak. A szemem sarkából, persze, láttam, hogy mögöttem Elyas ugyanezt teszi. Már a középső folyosón egymásba botlottunk, és ő jókedvűen a nyomomba szegődött. A szememet forgattam. Mert minden diák egyszerre akart kimenni lassan haladtunk előre. Csak amikor a folyosóra vezető nagy ajtón kiléptünk, oszlott szét lassacskán az embertömeg különféle irányokba. – És most mit csinálunk? – kérdezte Elyas vidáman.

Szorosan a nyomomban volt, én pedig gyors léptekkel a majdnem kihalt keleti szárnyba kanyarodtam. – Én a szobámba megyek – feleltem. – Hogy te mit csinálsz, nekem aztán édes mindegy. – Ezzel tehát eldőlt a kérdés, hogy hozzád vagy hozzám megyünk. Abban a pillanatban túlcsordult a pohár. Majd’ felrobbantam mérgemben. Az öklömet ráztam Elyas előtt állva, akinek mindössze a mellkasáig értem, és ráförmedtem: – Mi akar ez lenni? Egy lépést hátrált és hunyorgott. – Mire gondolsz? – Egyszerűen nem értem! – mondtam, miközben hevesen gesztikuláltam. – Miért tepersz olyan átkozottul, hogy az ágyadba rángass? Védekezőn felemelte a kezet. – A szobával az csak tréfa volt… – Igen, az talán tényleg csak tréfa volt – de én minden másra gondoltam! Már a puszta tény, hogy az előadásomon felbukkantál! Mi az ördög akar ez lenni? Nagy szemmel nézett rám, és háromszor egymás után felfújta az arcát. – Már réges-rég észre kellett volna venned, hogy nem bukom erre – folytattam. – Miért nem adod fel? Csak egyszer kellene az egyetemen végigsétálnod, és rögtön tíz telefonszámot kapnál! Akkor meg miért? Miért nem hagysz egyszerűen békén? A haragom lassacskán színtiszta értetlenségbe csapott át. – Még csak az eseted sem vagyok! – mondtam, amit úgy-ahogy mérlegelni látszott, mintha ezt nem lehetne feltétlenül állítani, mégsem adott rá választ. – Mi ez? Pantomim? – Csípőre tettem a kezem. – Kérdeztem tőled valamit! A fenébe is, miért nem adod fel? A kezével a hajába túrt, és a szájával továbbra is halként tátogott. – Nem tudom – hebegte és körülnézett. – Talán a makacs esetek vonzanak? Leesett az állam, úgy meredtem rá, és a fejemet ráztam, mert nem tudtam elhinni, amit éppen hallottam. De már egy pillanattal később azon tűnődtem, egyáltalán miért csodálkozom rajta. Tulajdonképpen éppen egy ilyen ostoba válasz volt tőle várható. – Miért is kérdeztem – fújtattam, és egyszerűen faképnél hagytam.

Először csend volt mögöttem, ezért már-már reménykedni kezdtem, hogy nem fogja éppen ezt tenni, ám egy-két másodperc után sajnos úgy döntött, utánam fut. Amikor az utcára vezető nagy kaput kinyitottam, már utol is ért. Szótlanul követett, én pedig ideges léptekkel és földre szegezett tekintettel átszeltem az udvart. Szívből kívántam, bárcsak köddé válna. De mert a problémák általában nem válnak köddé, ez ebben az esetben sem következett be. Már csak abban reménykedtem, hogy a lehető leggyorsabban a lakásomba érek, hogy ott aztán az orra előtt becsaphassam az ajtót. És mert minden erőmmel erre a mentő ötletre összpontosítottam, sajnos túl kevéssé figyeltem a környezetemre. – Vigyázz! – hallottam még, ahogyan Elyas kiált. Felkaptam a fejemet, de már csak azt éreztem, ahogyan hangos csörömpöléssel és teljes lendülettel az oldalamnak ütközik valami. Amikor legközelebb kinyitottam a szememet, a földön feküdtem, és éreztem, hogy valami éles dolog a tenyerembe szúródott. A térdem is sajgott, de a kezemben erősebb volt az égés. Elyas mellém térdelt, és a vállamat fogta. – Megsérültél? Láttam a nagyra nyitott szemét, mielőtt elfordítottam róla a tekintetemet, és kicsit felemeltem a fejemet. Mi történt? – Fáj valamid? – Elmegy – morogtam, és tovább vizsgáltam a közvetlen környezetemet, míg végül egy férfin akadt meg a tekintetem, akinek egy behorpadt kerekű bicikli volt a lábai között, és rémülten meredt rám. Ez megmagyarázta, miért kiáltotta Elyas azt, hogy „Vigyázz!”… Behúztam a nyakamat és felnyögtem. A fenébe is, hogyan lehetséges, hogy mindig velem történik ilyesmi? Hallottam, hogy a férfi leállítja a biciklijét. – Ó, Istenem – mondta teljesen magán kívül. – Bocsásson meg, kérem! Nem szándékos volt! Hirtelen a biciklim elé lépett. Úgy sajnálom! Elyas ferdén pillantott a férfira. – Ez most nem segít rajta! – De… – hebegte a biciklis. – Már nem tudtam fékezni. Nem szándékosan tettem. – Hé, minden rendben – szóltam közbe. – Az én hibám.

Mert egyre több ember lett rám figyelmes, és a fekvő testhelyzetem pillanatról pillanatra kínosabbá vált számomra, megpróbáltam felkelni. Kellemetlen módon Elyas a hátam alá nyúlt, és támogatott a tervem megvalósításában, mígnem ültem. Hátrafeszítettem a vállamat, hogy a karját lefejtsem magamról, és óvatos pillantást vetettem a kezemre. A napfényben sok apró üvegszilánk csillogott vissza rám. Nem volt elég a nem éppen lágy földdel való ismeretség? Nem, tehetségemhez híven a kezemnek, persze, szilánkok között kellett landolnia. – Mutasd! – mondta Elyas, és a kezemet az övébe vette. Gyorsan megvizsgálta. – Nem néz ki mélynek, de mindenképpen ki kell tisztítani. – Bólintottam, és én is a sebre sandítottam. – Tehetek valamit? – kérdezte a férfi. – Igen, tűnj el! És lehetőleg ne üsd el többet! – sziszegte Elyas, mire mérges pillantást kapott tőlem. – Fejezd már be, ne légy ilyen barátságtalan. Az én hibám – vagyis jobban mondva: a tied! – Az enyém? – kérdezte, mintha rosszul hallott volna. – Igen, ha nem bukkantál volna fel az előadásomon, ez az egész nem történik meg. – Senki nem mondta neked, hogy el kell rohannod előlem. És egyébként is ez még nem ok arra, hogy egy bicikli elé vesd magad. Mert Elyas kezdett őrülten idegesíteni, és végre szabadulni akartam abból a kellemetlen helyzetből, a fájó térdemre helyeztem a testsúlyomat, és megpróbáltam felállni. Amikor Elyas megpróbált segíteni, rámordultam: – Egyedül is megy – és eltoltam. Ha egy kicsit bizonytalanul is, de végre a lábamon álltam, és mély levegőt vettem. – Nem is képzeli, mennyire sajnálom – kezdte rá újra a férfi. – Tényleg boldog volnék, ha tehetnék önért valamit. – Már azzal is sokat tehetnél, ha végre nem magáznál – feleltem. Végül is alig volt idősebb nálam, és ha valaki magázott, úgy éreztem, mintha nem is én volnék. Winterné az anyám, nem pedig én. – Ezen kívül tényleg nem vészes – beszéltem tovább. – Ne aggódj! Te a legkevésbé sem vagy hibás. Ellenkezőleg, nekem kellene tőled bocsánatot kérnem, és megköszönnöm, hogy nem motorral voltál.

– De… – ellenkezett volna, ám a szavába vágtam. – Tényleg – biztosítottam, mire mély levegőt vett, és elhallgatott. – Hallottad! Most pedig fogd a biciklid, és told tovább! Láttam arra még egy-két fiatal nőt, akiket ugyanígy elüthetsz. Ha sietsz, még elkapod őket. – Elyas – fújtattam, és lassan tényleg elegem lett, amit az arckifejezésemmel egyértelműen jeleztem is. Ahogy kiderült, kivételesen meg is értette, mert amikor a férfi erre még vagy hússzor bocsánatot kért, mielőtt fogta végre a biciklijét, és továbbtolta, Elyas tartotta a száját. – Neked pedig jó utat hazáig! – fordultam szárazon ez utóbbihoz, és reméltem, tényleg menni is fog. – Most pontosan két lehetőséged van, Emely – mondta. – Az egyik, hogy felmegyek veled, és jobban megnézem a sérülésedet. A másik, hogy orvoshoz viszlek, és ott kezelteted a sebeidet. Rajtad áll, válassz!

Teljesen kimerülve értem a lakásomba, a sarkamban Elyasszal. Azt legalább üresen találtam: Evának nyoma sem volt. Tény, hogy legszívesebben magam szedtem volna ki a kezemből az üvegszilánkokat, de sajnos be kellett látnom, hogy ez – ahogyan Elyas mondta – teljes őrültség lett volna. És mert nem volt kedvem orvoshoz menni, és az egész délutánt a váróteremben tölteni, nem maradt más választásom, mint hogy az ajánlatát elfogadjam. – Ülj le! – mondta Elyas, és az ágyamra mutatott. Mert még mindig nem igazán voltam jól – ennek ellenére a felfelé vezető úton ragaszkodtam hozzá, hogy egyedül menjek –, kivételesen engedelmeskedtem neki. Istenem, úgy éreztem magam, mint egy hároméves kisgyerek, akit nem lehet egyedül kiküldeni a ház ajtaján. Legalábbis anélkül, hogy nagyobb katasztrófa ne történne. Félelmetesen megalázó volt, hogy folyton a jelenlétében történt velem ilyesmi. Felsóhajtottam, és a nyitott tenyeremet felfelé fordítottam. Minél tovább néztem a sebemet, annál inkább úgy éreztem, hogy fáj. Ezért újra elfordítottam róla a tekintetemet.

– Van valamiféle kötszered meg alkoholod? – A fürdőszobában – dünnyögtem, és a kis szekrényre mutattam, amelyet a nyitott fürdőszobaajtóból is látni lehetett. Miután pár másodpercig kotorászott a szekrényben, megtalálta, és az eszközeit mellém rakta az ágyra. – Ahhoz képest, hogy nem orvostanhallgató vagy, meglepően jól fel vagy szerelkezve – mondta. – Először is, folyton elnyalok, másodszor pedig az apádtól kaptam ezeket a holmikat. Minden alkalommal tömegével ad belőle, ha találkozunk. – Komolyan? – Elyas szemmel láthatóan felvidult. Bólintottam. – Lehet, hogy tényleg nagyon ügyetlen vagy, Emely? Mert a kérdést teljesen ostobának találtam, nem feleltem, és a lábamra pillantottam. Erre halkan felnevetett, majd gyorsan még egyszer eltűnt a fürdőszobában, hogy egy kis, vízzel teli tálkát hozzon. Miután mindent összeszedett, amire szüksége volt, letérdelt elém a földre, és óvatosan megfogta a kezemet. – Tartsd nyugton… – szólított fel, mert egy kicsit visszahúztam. Először nedves gézzel nagyjából letisztította a sebet, hogy jobban szemügyre tudja venni. Végül megfogta a csipeszt, összpontosítva a kezem fölé hajolt, és szép lassan elkezdte egymás után kihúzogatni a szilánkokat. És bár ez minden volt, csak éppen szép látvány nem, mégsem tudtam másfelé nézni. – Bírod? – tudakolta egy idő után, amit én egy morgó „igennel” megerősítettem, miközben tovább figyeltem a munkája közben. Bármilyen kelletlenül ismertem is be, tényleg nagyon óvatosan kezelt, és úgy látszott, nagyon figyel rá, hogy ne okozzon feleslegesen fájdalmat. Ami mégis zavart, az a nagyon nagy testi közelség volt. Ha húsz centiméterrel lejjebb hajoltam volna, a haja az orromat csiklandozza. Amennyire csak tudtam, a kezemet távol tartottam a testemtől, de hát a karom hossza is korlátozott volt. És egyértelműen nem elegendő. – Úgy – mondta végül Elyas, és letette a csipeszt –, a legrosszabbon már túl vagy.

Ismét gézt mártott a vízbe, és letörölte vele a vágási sebeket. Végül még egyszer gondosan ellenőrizte, hogy tényleg minden szilánkot eltávolított-e. – Jól néz ki – mondta, és nyilvánvalóan elégedett volt a munkájával. Bármennyire sajnáltam, de osztottam a véleményét. – Próbáld meg mozgatni – szólított fel. Követtem az utasítását, és gyengén ökölbe zártam. Fájt, szó se róla, de szerencsére a lehető legjobban működött. – Nagyon jó – mondta, újabb adag géz után nyúlt, és alkoholba mártotta. – Ez most megint egy kicsit égetni fog – figyelmeztetett. Bólintottam, és amikor elkezdte a sebet törölgetni vele, egy pillanatra össze kellett szorítanom a fogamat. Az „egy kicsit” enyhe kifejezés volt. Amikor ezzel is végzett, sűrű kenőcsöt kent az egész seb felületére. Azután két gézlapot tett rá, és könnyű kötést tekert a kezemre. – Éjszakára hagyd rajta, holnap reggel pedig, ha felkelsz, cseréld ki! Ha a vágás elfertőződne, akkor viszont feltétlenül el kell menned orvoshoz, megértetted? Némán bólintottam, és a bekötözött kezemet néztem, amely a kellemesen hűvös kenőcstől egyértelműen kevésbé égett. – Most pedig legjobb lesz, ha leveszed a nadrágodat – mondta. Abban a pillanatban összeráncoltam a szemöldökömet. – Tessék? Mert Elyasnak feltűnt a tekintetem, újra rákezdte: – A térded miatt. Néha igencsak sántikáltál, amikor felfelé jöttünk. – A válaszom két szó, Elyas: felejtsd el! – Lehetséges, hogy az én kincsem egy kicsit szégyenlős? – évődött, és lassacskán újra az a jellemző mosoly játszadozott az arcán, amelyet pedig a kis balesetem óta levetett. – Az ördög fog előtted fehérneműben ücsörögni! – Rendben, tehát szégyenlős vagy – mondta. – Bár én ezt, bevallom, nagyon édesnek találom, de ami a lábadat illeti, ez most nem visz bennünket előre. Legalább azt engedd, hogy a nadrágodat feltűrjem – javasolta.

Morogva beleegyezésemet adtam, és a jó szerencsémnek tudtam be, hogy ma reggel gyorsan leborotváltam a lábam. Óvatosan levette a cipőmet, és a lábamat az ölébe tette. Résnyire húzott szemmel figyeltem, ahogyan az ujjaival a nadrágom szegélyéhez nyúlt, és lassan – megjegyzés: túlságosan lassan – feltűrte. Furcsa érzésem támadt közben, és ami szintúgy nem tetszett, az a mód volt, ahogyan Elyas a lábamat – legalábbis amit már lemeztelenített belőle – nézte. Az orvosi tanulmányai során még nem vették az emberi lábat, vagy ki van éhezve? Illegális végtag-kereskedelem – suhant át a fejemen. Vagy összekevertem a szervkereskedelemmel? Mindegy, valami olyasmi… Mindenesetre jobbnak látszott szemmel tartani. Felsóhajtottam. Istenem, miért viselkedem ilyen rettenetesen? Csak a hülye farmeromat tűrte fel, nem pedig a bugyimat húzta le! Elyas a térdem fölé gyűrte a nadrágot, a két kezével a sebemtől jobbra és balra megfogta a lábamat, és jobban megnézte. De hogy őszinte legyek, a sebem igazán kevéssé érdekelt, ugyanis túlságosan azzal a kellemetlen érzéssel voltam elfoglalva, amelyet a keze a bőrömön kiváltott. A szívverésem felgyorsult. Ez persze nyilván a balesetem miatti sokkra volt visszavezethető. Nem, nem „persze”, hanem száz százalék! Á, ostobaság, ezer százalék! A fenébe is, gyűlöltem magam ezért az ostoba érzésért… Ez egy seggfej, ez egy seggfej, ez egy seggfej – emlékeztettem magam. – Ez csak horzsolódás, bár elég nagy – állapította meg a diagnózist, és rám nézett. – Miért nézel ilyen mérgesen? – A homlokát ráncolta. Mérgesen néztem? A feszült arcizmaimból ítélve, nyilvánvalóan igen. – Ez egyfajta reflex, ha a közelemben vagy – dünnyögtem. A szája szeglete felfelé rándult. – Én szívesen vagyok a közeledben. – Igen, sajnos – mondtam, amire újabb mosolygás volt a válasz. – Akárhogy is van – kezdte –, úgy látszik, rendesen megütötted magad. Biztosan fáj. – Elmegy.

– Nem vagy különösebben kényes, mi? – Nem, és akkor sem bömbölök, ha a körmöm beszakad. Erről ennyit, most már lehúzhatom a nadrágomat? Az egyik szemöldökét felvonta. – Tényleg nagyon rettenetes lehet félig meztelenül ülni előttem. – Még ha csupán ötödrészben vagyok is meztelen – igen, rettenetes! Most már kész vagy, vagy nem? – Nem, nem vagyok. Még ki kell tisztítani a sebet – felelte nem kis bosszúságomra, mielőtt a másik témára visszatért volna. – És mi olyan rettenetes abban, hogy orvosollak? Ez már lassan túl sok volt nekem az ostoba kérdésekből! – Egyszerűen nem jön össze! Először a bicikli elé löksz, aztán meg rohansz nekem itt a sebtapasszal. Nevetett. – Most már egyenesen a bicikli elé löktelek? – Közvetve – bólintottam meggyőződve, mire ő a fejét rázta, és újra a lábamnak szentelte magát. Nyeltem, amikor ezt a nyílt sebet is lefertőtlenítette alkohollal, majd ugyanazzal a hűsítő kenőccsel bekente. Amikor már-már reménykedni kezdtem, hogy végre túl vagyok rajta, hirtelen éreztem, hogy az ujjbegyei végigcsúsznak a meztelen sípcsontomon. Röviden: az ujjai ott voltak, ahol egyáltalán semmi keresnivalójuk nem volt, és újra kiváltották azt a furcsa érzést. – Kész? – nyaggattam. – Igen – sóhajtotta, majd lágyan hozzáfűzte: – Sajnos. Méghogy sajnos. Szerencsére, csak azt tudtam mondani. – De alkalomadtán feltétlenül meg kell mutatnod a lábad másik felét is. Az első fele tetszett. – Álmodozz csak tovább! – vágtam rá. Abban a pillanatban kitárult az ajtó, és Eva a szobába robbant. Amikor megpillantott engem meg Elyast, aki még mindig előttem térdelt, és a lábamat a kezében tartotta, egy másodperc leforgása alatt sóbálvánnyá vált. Úgy látszott, ez a helyzet valahogy téves benyomást keltett benne. Miután hevesen felkiáltott: – Nem láttam semmit! – Mintha villám csapott volna belé, sarkon fordult, és kiviharzott a szobából. Mindketten ugyanolyan kritikus tekintettel néztünk utána, majd egymást is jó ideig ugyanezzel a pillantással illettük.

– Visszahívod? – kérdeztem tőle. Felsóhajtott, és kedvetlenül bólintott, mielőtt nehézkesen felállt volna. Amikor a kezét már a kilincsre tette, megállt, és még egyszer visszafordult hozzám. – Egyébként, hogy még egyszer röviden visszatérjek a korábbi témánkra… – kezdett bele, miközben az ujjai a kilincs fémére kulcsolódtak. – Te teljes mértékben az esetem vagy. – Pimasz mosollyal az ajkán minden további szó nélkül elhagyta a szobát. Úgy bámultam utána, mintha valaki éppen egy golflabdát tömött volna a számba.

11. FEJEZET

Lidércnyomás

S

zia, apa! – kiáltottam boldogan a telefonba. – Emely, édesem, hogy vagy? – Jól, köszönöm. És ti? – Mindennap hiányzol, de egyébként minden rendben – mondta. Mosolygás futott végig az arcomon. Olyan jó volt a hangját hallani. – Te is hiányzol nekem, apa. – Egyetemre jársz, és életed legszebb éveit töltöd. Tényleg nem kellene, hogy az öreg apádat hiányold. – Mégis így van, és ez ellen semmit nem tehetsz. – Ugyanaz a régi makacs kis hölgy – mondta. – Van valami különös oka, hogy hívtál? Nyomja valami a szívedet? – Nem, csak hallani akartam, hogy vagytok. Miért kérdezed, zavarok? – Te soha nem zavarsz, Emely. Csak az a helyzet, hogy az anyád szokás szerint a tudtom nélkül szőtt terveket, és tönkretette a kellemes tévénézős estémet, ugyanis magával akar cipelni egy ünnepségre. – Te szegény – mondtam. – Miféle ünnepség ez most? – Nem is tudom pontosan. Ismered az anyádat, mindenütt vannak ismerősei… Ó, igen, ismertem az anyámat. És minden csodálatom az apámé volt, amiért mindig mindent olyan türelmesen eltűrt. – Őszinte részvétem. Mikor kell indulnotok?

– Tulajdonképpen már húsz perccel ezelőtt el akartunk indulni, de Carla fél órája eltűnt a fürdőszobában azokkal a szavakkal, hogy „tíz perc múlva készen vagyok”, és azóta nem mutatkozott. – Á, de éppen hallom, hogy jön – egészítette ki. – Jó, akkor nem akarlak benneteket feltartani – mondtam. – Ha csak röviden is, de jó volt veled beszélni, apa. Anyát is szívből üdvözlöm. – Emely szívből üdvözöl – hallottam a hangját. – Én is szívből üdvözlöm őt! – kiáltotta az anyám a háttérből. – Hallottad? – kérdezte tőlem az apám. – Nem lehetett nem hallani! Jó szórakozást! – Köszönöm, remélem, úgy lesz. Te is tervezel valamit ma estére? – Nem. Eva nincs itthon, és egész éjszakára ki is marad. Azt hiszem, kihasználom a kedvező alkalmat a tanulásra. – Egyszer csak könyvjelzők nőnek majd a füledből. Kuncogtam. – Azt hiszem, efelől nem kell aggódnod. – Ebben néha nem is vagyok olyan biztos – sóhajtott fel. – Komolyan, Emely. A tanulás fontos, és a jövőben biztosan profitálni fogsz a jó tanulmányi eredményedből. De van még egy dolog, ami sokkal fontosabb: életnek hívják. Megteszed azt a szívességet, hogy ezt nem felejted el? – Apa, mértéktelenül túlzol. Nem ülök folyton a könyveim fölött, tényleg. – Remélem. Ugyanis olyan sok szép dolog van, amit különben elszalasztasz. – Karsten! – hallottam az anyámat szitkozódni. – Jól van már, jövök – felelte, aztán még egyszer röviden hozzám fordult. – Gondold át, amit mondtam, rendben? Legyen szép estéd! – Igen, átgondolom, és köszönöm. Jó utat nektek, és legyetek jók! – Légy jó, kincsem. Kinyomtam, és a telefont visszatettem a töltőre. Az apám úgy tesz, mintha egy pillanatnyi szabadidőt sem engedélyeznék magamnak. De ez egyáltalán nem volt igaz. Ha arra gondoltam, milyen gyakran ment Elyas az idegeimre, akkor nyilvánvalóan túl sok is volt belőle.

Gyorsan elhessegettem a nevét, és fogtam a könyvet, amelyet korábban elkezdtem. De még a huszadik oldalt sem sikerült befejeznem, amikor kopogtattak az ajtómon. Anélkül, hogy kimentem volna, rögtön tudtam, miféle látogatóról van szó. A kopogtatás rámenőssége egyetlen emberre engedett következtetni. Így hát ezen szavakkal ajtót nyitottam: – Alex, mi olyan fontos, hogy nem tudtad telefonon elmesélni? Amikor két órája telefonon beszéltem vele, valami egetverő újdonságról beszélt. Hogy miről is van szó, azt akkor nem akarta elárulni. – Sebastian! – énekelte Alex, és bevásárlótáskákkal megrakodva besuhant mellettem a lakásba. – Találkoztál vele? – Utánanéztem, ahogyan az ágyamra puffant, és a sok táskájával azonnal óriási rendetlenséget csinált a szobában. – Igeeen! – Le-föl billegett. – Tegnap nálunk volt! – Na, most már mesélj! – unszoltam, és törökülésben mellé telepedtem a matracra. – Ő és Elyas a tetőteraszon ültek és söröztek. És hát, miután félórán keresztül majd megbolondultam, egyszerűen kiültem hozzájuk. – Vigyorgott, és olyan benyomást keltett, mint akinek megtérült a bátorsága. – És akkor? – Sebastian mosolygott, amikor meglátott. – Látod, mondtam én neked, hogy tetszel neki. És mi volt aztán? – Először végig tipikus és teljesen ostoba férfidolgokról trécseltek… – A szemét forgatta. – Teljesen bénának éreztem magam, és már azon gondolkodtam, hogy nem kellene-e inkább mégis bemennem. Szünetet tartott. – De aztán – folytatta csillogó szemmel –, Elyas hirtelen elbúcsúzott, és lefeküdt. – Ó, istenem, remélem, védekeztetek… – nyögtem fel. Nem kellett hozzá sok képzelőerő, hogy kitaláljam, hogyan telt az este további része. – Á, ostobaság! – robbant Alex. – Csak beszélgettünk. A homlokomat ráncoltam. – Beszélgettetek?

– Igen, két egész órán át – mondta és majd’ elolvadt. – Ő olyan nagyszerű. – Felsóhajtott. – Van benne valami megnyugtató. Emely, én azt hiszem, beleszerettem. Jó, ez egyáltalán nem volt újdonság, de egyszerűen úgy tettem, mintha meglepődtem volna. – Tényleg? Ragyogó arccal bólintott, és olyan édes volt közben, hogy nem volt más út, mint örülni ennek az alakulófélben lévő valaminek. Talán Sebastian tényleg a végét jelentheti a seggfejek hosszú sorának, akiket Alex élete során felhalmozott. Rendes srác, ebben már biztos voltam. – És mi a helyzet vele? – tudakoltam. A szoknyáját húzkodta. – Azt hiszem, én is tetszem neki. Legalábbis megkérdezte, hogy ma este elmegyünk-e moziba. Á, tehát itt a magyarázat a bevásárlótáskákra… Alex olyan átlátszó volt, mint az üveg. De legalább most végre megkapja az oly régóta vágyott randevúját Sebastiannal. És ennek szívből örültem. – Milyen filmet néztek? – Az teljesen mindegy. Mégis, kit érdekel az a hülye film? – Feltételezem, téged nem. És most természetesen egész nap odavoltál, hogy megfelelő szerelést vásárolj magadnak – mondtam a bevásárlótáskákra pillantva, és felettébb megkönnyebbültem, hogy nem támadt az a bárgyú ötlete, hogy magával cipeljen. – Pontosan, és most mindenképpen szükségem van a segítségedre! Egyszerűen nem tudom, melyiket vegyem fel. – Alig fejezte be a mondatát, már készen is állt, hogy a táskák tartalmát az ágyamra borítsa. Töredelmesen pillantottam a könyvemre. A közeljövőben biztosan nem fogom viszontlátni. Alex a fején keresztül lehúzta a felsőjét, és alig győzte a soron következőt felhúzni. Sóhajtva hátradőltem, és megpróbáltam a divat iránti nem létező érzékemmel legalább egy kis segítséget nyújtani neki…

Írd és mondd két óra elteltével – amit én tíznek éreztem – Alex több tucat átöltözés után végre talált egy olyan kombinációt, amellyel

kibékült. Olyan izgatott volt, mint egy kisgyerek. Én viszont az idegösszeomlás határán álltam, és nem háromszor, de hússzor is keresztet vetettem, amikor a procedúra véget ért. – Mondd csak, tulajdonképpen mikor kezdődik a késő esti előadás? – kérdeztem. – Csak fél tizenegykor – felelte lazán, mintha még a világ összes ideje a rendelkezésére állna. Az órára néztem. – Már 21 óra 30 van, tisztában vagy vele, ugye? – Őszintén szólva egy kicsit csodálkoztam a laza viselkedésén, hiszen tudtam, hogy Alex fontos alkalmak előtt legalább két óra hosszára magára zárja a fürdőszobát, és szabályos szertartást hajt végre. – Mi? – kiáltott fel, és felugrott az ágyról. – Ó, istenem, nekem még el kell készülnöm! – Épp olyan gyorsan, mint ahogyan beszélt, a nejlontáskái után kapott, és beletömködte a holmiját. Segítettem neki. – Ha sietsz, még eléred a buszt, amelyik öt perc múlva jön. – Elérem! El kell érnem! – Sietősen puszit nyomott az arcomra, és a karja alá csapta a táskáit. – Köszönöm a támogatásodat! Legközelebb meghálálom – mondta, és kiviharzott az ajtón. A csend, amely egyszerre eluralkodott a szobán, úgy ölelt körül, akár egy jótékony, meleg fürdő. Kimerülten rogytam az ágyamra. Bizonyos tekintetben soha nem fogom Alexet megérteni. Feltehetően én voltam a legrosszabb partner, akit divat kérdésében választhatott volna. E téren egész egyszerűen mindenféle megértés hiányzott belőlem. A ruha azért van, hogy az ember ne meztelenül szaladgáljon – miért kell belőle ilyen óriási cirkuszt csapni? Nyilván én is olyan ruhadarabokat választottam, amelyek tetszettek – de ennyi. Olyan problémáim, mint „Jól kifejezésre jut a mellem ebben a felsőrészben?” vagy „Illik a cipő a rúzsomhoz?”, soha nem voltak, és soha nem is lesznek. Egyszerűen azon a véleményen voltam, hogy az életben ennél sokkal fontosabb dolgok is vannak. És aki azt állítja, hogy nem mások, hanem saját maga miatt csinálja, az az én szememben a legnagyobb szélhámos. Ha az ember egymaga volna a világon, valószínűleg igen keveset adna rá, hogy az az átkozott cipő illik-e az

átkozott rúzshoz, vagy nem! Ráadásul ha egy nő azért teszi mindezt, hogy a férfiaknak tetsszen, azt már-már szánalmasnak találtam. Habár, őszintén bevallom, Alex ellenérve sem volt teljesen elvetendő: „A férfiak nem tudják, mit akarnak, ezért el kell nekik magyaráznod, hogy téged akarjanak. És mert a hím lények önmagukban, no meg pusztán az evolúció miatt is, igencsak ösztönöktől vezéreltek, a legjobb, ha a felkínált bájainkon keresztül magyarázzuk el nekik.” Bennem viszont óhatatlanul felmerült erre a kérdés: „Miféle bájaink?” Ám ettől eltekintve úgy gondoltam, mindenki ki tudja csípni magát. Ezzel szemben a valódi művészet abban áll, hogy az ember olyasvalakit találjon, aki úgy fogad el bennünket, ahogy vagyunk. Ha meg ilyet nem lehet találni, akkor inkább levonom a következtetést, és egyedül maradok. Lucának, úgy tűnt, semmiféle problémája nincs a feltűnésmentes öltözködési stílusommal, és… Elyasnak sem. Olyan gyorsan, ahogyan a fejemen keresztülcikázott, próbáltam el is hessegetni. A gondolataim az utóbbi időben túl gyakran köröztek ezen idióta körül. Valamit most már muszáj tennem ellene. És a könyvem biztosan segít az elfojtásban. Megfogtam hát, hasra feküdtem az ágyamon, és munkához láttam. Theodor Storm egyik novellája volt, A szellemlovas, és egyetlen aprócska szünetet sem engedélyeztem magamnak, amíg a könyv feléig nem értem. Büszke voltam a kitartásomra. Egy pillanatra lehunytam a megerőltetett szememet, és amikor újra kinyitottam, a pillantásom az időközben szépen meggyógyult kezemre siklott. Az eset óta minden alkalommal, amikor csak Elyas az utamba akadt, meg akarta nézni a sérülést. Nem állíthatom, hogy ez lelkesített volna. Pontosabban szólva, felettébb kellemetlen volt nekem. De sajnos nem tagadhatom, hogy szemmel láthatóan komolyan érdeklődött a sebgyógyulás menete iránt. De nem kellett volna neki mindegynek lennie? És miért nem volt neki mindegy? Nehezen fújtam ki a levegőt. „Á, egyébként teljes mértékben az esetem vagy.”

Nem! Nem vagyok az! Vagy úgy nézek ki, mint egy kiglancolt cicamica? Egyértelműen nem! Ugyanakkor, ahogy mindig rám néz… Isten az égben! A fejemet a párnámba temettem. Már megint csak Elyas, Elyas, Elyas… Ez egyértelműen nem jó jel. Az eszem azt diktálta, már az is végzetes, ha csak egy pillanatig rágondolok, ennek ellenére nem tudtam kikapcsolni. Teljesen megtörtem. Elyas veszélyes játékot űzött velem. De, ugye, nem lehetek olyan ostoba, hogy másodszor is bedőlök neki? Akkoriban naiv voltam, és nem tudtam mást tenni. Ez alkalommal nem lenne bocsánat, színtiszta hülyeség volna. Csengett a telefon. Az órára pillantottam. Már éjfél is elmúlt. A homlokom ráncba szaladt, felkeltem, és leemeltem a telefont a töltőről. A kijelzőn ismeretlen szám világított. A körzetszámból láttam, hogy neustadti hívás. A hasamban rossz érzés kavarodott fel. – Igen? – szóltam bele. – Emely Winter? – Egy ismeretlen női hang, akinek a hanglejtése túlságosan komolyan csengett egy ilyen jelentéktelen kérdéshez. Kapart a torkom. – Igen – erősítettem meg. – Jó estét, Winter kisasszony, a Neustadti Városi Kórházból telefonálok. Kórház. Anya. Apa. Olyan volt, mintha hirtelen befagyott volna az idő. A gondolataim szertefoszlottak, és teljes ürességet hagytak hátra a fejemben. A semmibe meredtem, és a kezem görcsösebben szorította a telefont. – Winter kisasszony, a szülei autóbalesetet szenvedtek… Éreztem, hogy összeszorul a torkom. – M… mi történt a szüleimmel? – dadogta egy hang, amelyről nem tudtam, honnan jön, de felismertem, hogy az enyém volt. – Az apja viszonylag jól van – felelte a nő. – Combnyaktörést szenvedett, és három bordája eltörött. Apa jól van. Ennek a megállapításnak meg kellett volna nyugtatnia, de nem tette. Ebben a mondatban volt egy kimondatlan „de”, és amikor ez eljutott a tudatomig, remegni kezdtem. – És… anya…? – kérdeztem.

A nő mély levegőt vett. – Nos, az anyját jelenleg operálják. Több belső sérüléssel szállították be hozzánk. Jelen pillanatban a pontos állapotáról sajnos nem tudok többet mondani. De azonnal jelentkezni fogok, amint valami hírem lesz. Mintha egy nehéz fémláncot tekertek volna a felsőtestem köré, már-már levegőt sem kaptam. – Beszélhetek… az apámmal? – Sokk alatt áll, és most nyugalomra van szüksége, Winter kisasszony. Mielőtt elaludt volna, megkért, hogy hívjam fel önt. A szavai úgy hangzottak, mintha nem lenne számomra több mondanivalója. – Nagyon… rossz a helyzet? – kérdeztem. – Ezt nehezen tudnám megítélni, és végzetes volna, ha téves információt adnék önnek. Az anyjának súlyos sérülései vannak, többet sajnos nem tudok. De biztosítom önt, hogy a műtőben az orvosok minden elképzelhetőt megtesznek érte. Nyeltem egyet, de a torkomból a szárazság nem akart elmúlni. Ezer kérdés zsongott a fejemben, miközben bénult tehetetlenség ölelt körül. Zsibbadtnak éreztem magam, mintha tompa ütés ért volna, amely a fülemben visszhangzott. Lassan visszaültem az íróasztalom székére. – Köszönöm – mondtam, és letettem. Az emlékezetemben az anyám hangja csengett, ahogyan kora este üdvözölt engem. Az volt az utolsó, amit hallottam tőle. Olyan volt, mintha el lettem volna kábulva, mintha ez a korábbi hívás meg sem történt volna. Nem bírtam felfogni, mit akart velem közölni ez a nő a telefonban. A szavai a fejemben kavarogtak, de nem volt értelmük. A szüleim nem szenvedhettek balesetet, hiszen nemrég beszéltem velük telefonon. Anya. Olyan gyakran fojtottam belé a szót az utóbbi időben, nem mutattam ki, igazából mennyire szeretem, ehelyett idegesítőnek találtam a hívásait.

Autóbaleset… Belső sérülések… – visszhangzott újra meg újra a fejemben, a kifejezések mégsem értek el hozzám. A gondolataimat mintha sűrű köd burkolta volna be, amely mindent maga alá temetett. Egy dolognak azonban hirtelen tudatára ébredtem: Neustadtba kell mennem. Méghozzá azonnal. Egyszerre csak átvette bennem valami az irányítást, mintha bekapcsolódott volna az önfenntartó ösztönöm, amely a rendkívüli helyzetekben átveszi felettem az irányítást. Mintegy önkívületben a laptopomhoz fordultam, és megnyitottam az internetet, hogy a vonatcsatlakozásokat megnézzem. A remegő ujjaim néhányszor melléütöttek, én pedig elveszítettem a türelmemet. Az ördögbe is, miért nincsen autóm? Úgy éreztem, egy végtelenségig tart, amíg az oldal feldolgozza a kérésemet, és valóságos arculcsapásként ért, amikor az eredményt kiadta. Az első vonat csak 05:38-kor indul. Bár abban a pillanatban semmit nem tudtam, mégis úgy éreztem, mint korábban soha semmit az életemben, hogy nem tudok öt órát várni. Az anyámhoz akarok menni. A gondolattól, hogy rosszul van, és én nem vagyok vele, összerándult a gyomrom. Hozzá kell mennem. Nem volt más választás. Nicolas! – ugrott be hirtelen. Neki van autója. Rendes esetben soha nem kérnék meg senkit, hogy éjszaka százötven kilométert vezessen le a kedvemért, de ez nem is rendes eset volt. Már-már a számát kezdtem keresni, amikor derengeni kezdett, hogy pár hete elvesztette a mobilját. A vonalas számát pedig, ha egyáltalán volt neki, nem tudtam. De Eva nála van! Habozás nélkül felugrottam, és megkerestem a mobilomat, amelyet az ágyon találtam meg. Remegve böngésztem a telefonkönyvben. Vártam, hogy végre szabad jelzést kapjak, ám ehelyett a postafiók jelentkezett. – Eva, itt Emely… A… szüleim… Balesetet szenvedtek. Vissza tudsz hívni, amilyen gyorsan csak tudsz, kérlek? Letettem.

Most mit tegyek? A kezemmel a hajamba túrtam. Olyan hihetetlenül tehetetlen voltam, ugyanakkor eluralkodott rajtam az érzés, hogy valamit mégis tennem kell. Alex! Pontosan, fel kell hívnom Alexet. Bár neki nem volt autója, de talán átjöhetne, és… Nem tudtam, „mi és”. Egyszerűen csak azt akartam, hogy itt legyen velem. Míg a kapcsolás létrejött, végeérhetetlenül róttam a szobát fel-alá. Ám az övé helyett is csak a gépi hangot hallottam: – A hívott szám jelenleg nem… – Nem vártam ki a végét, letettem. – A fenébe is, miért éppen ma kapcsolja ki mindenki a mobilját? – szitkozódtam, és visszahajítottam a telefonomat az ágyra. Akkor beugrott, hogy Alex moziban van! Lehetséges, hogy közben már hazaért, csak elfelejtette a mobilját bekapcsolni? Izgatottan tárcsáztam a vonalas számát. Ám amikor a következő pillanatban meghallottam azt az ostoba üzenetrögzítőt, a lelkem mélyén még jobban magamba zuhantam. – Alex, én vagyok az… Feltétlenül vissza kell hívnod… A szüleim balesetet szenvedtek… Kérlek, jelentkezz, amint ezt meghallgatod… – hebegtem, és újra leejtettem a mobilomat. Biztosan hamarosan hazaér, beszéltem be magamnak. De nem voltam meggyőző. Istenem… Anya… Mindez nem lehet igaz. Mihez kezdenék nélküle? Nem, erre egyáltalán nem is szabad gondolnom, ilyen ostobaságot egyetlen pillanatra sem engedhetek be a fejembe. De a gondolatok sajnos nem kérnek engedélyt. A falnak támaszkodtam, és éreztem, ahogyan a hátam lassacskán lecsúszik. Amikor földet éreztem magam alatt, szorosan átkulcsoltam a térdemet, és ráejtettem a fejemet. Ahogy ott ültem, egyre mélyebbre zuhantam egy lyukba. Állandóan olyan képek villantak át a fejemen, amelyeken egy autóroncs meg a sérült szüleim voltak. Ahogy ott feküdtek, majdnem elvéreztek, és én nem lehettem velük. Egyszerűen nem értettem, hogyan történhetett, hiszen én ma este még telefonon beszéltem velük! Az apám a legóvatosabb sofőr volt,

akit ismertem. Soha nem hajtott túl gyorsan, soha! Hogy balesetet szenvedtek, az egyáltalán nem lehetséges. Folyton azt a hibát követtem el, hogy elképzeltem, ahogyan az anyámat éppen operálják, ahogyan egy steril teremben fekszik, és egy tucatnyi orvos zöld ruhában körülötte áll, és az életéért harcol. Minél tovább ültem mozdulatlanul, és a gondolataim ebben az irányban köröztek, annál jobban felfalt a bizonytalanság. Próbáltam felfogni a lehetetlent. Úgy éreztem, foglyul ejt ez a kis tér, mintha a falak minden egyes lélegzetvétellel közelebb jönnének, és egyszer csak agyonnyomnának. Minden pillanatban attól féltem, hogy a telefon újra megszólal, hogy a nővér felhív, és azt mondja, nincs már mit tenni. Hogy örökre elveszítettem az anyámat. Egyszer csak kopogást hallottam. Először azt gondoltam, csak beképzelem magamnak, de amikor felemeltem a fejemet, ráébredtem, hogy a zaj valós. Alex – gondoltam rögtön. Persze, időközben biztosan lehallgatta az üzenetrögzítőt, és rögtön ide indult. A két kezemmel egyszerre ellöktem magamat a földtől meg a faltól, és feltápászkodtam. A térdem jobban rogyadozott, mint előtte, mégis az ajtóhoz rohantam. Gondolatban már láttam is magam előtt a kis Alexet, és éreztem, ahogyan átölel és megtart. Ám amikor az ajtót kinyitottam, egy szempillantás alatt minden illúzióm köddé vált. Nem Alex volt az, aki előttem állt, hanem valaki, akire soha nem számítottam volna. – Kérlek, Elyas… Most tényleg nincs hozzád idegzetem… – hebegtem, és már éppen be is csuktam volna az ajtót. De Elyas nem engedte, és mert a testem a szükséges erő árnyékával sem bírt, tehetetlenül kellett néznem, ahogyan a szobába csusszan. – Emely – mondta, miközben a szemembe nézett –, nem azért vagyok itt, hogy idegesítselek. Éppen ellenkezőleg. Hallottam az üzenetrögzítőn az üzenetedet, és mert Alex még nem volt otthon, én jöttem. Meséld el, mi történt! – Nem tudom… – mondtam, és a fejemet ingattam, egyszerűen nem voltam képes elküldeni. – Remegsz, és… egészen sápadt vagy. – Én… Talán… Mit… – Először is ülj le! – mondta Elyas, és az ujjait a csuklómra fonta.

Az ágyhoz húzott, gondoskodott róla, hogy a szélére üljek, ő pedig elém guggolt. – Szóval mi történt, Emely? A szüleid balesetet szenvedtek? A fejem önkéntelenül bólintott. – A kórházból hívtak, vagy honnan tudod? Újra, és mintha távirányítással működnék, bólintottam. – És mit mondtak? – Hogy… hogy balesetük volt… – feleltem. – De nem tudom, hogyan történhetett. Az apám soha nem vezet túl gyorsan, soha. Egy ideig nézett rám, aztán mosolyogni próbált. – Szóval nem olyan, mint én, mi? Nem, az apám éppen az ő ellentéte volt. – Rendben, meséld el nekem, mit mondtak neked a telefonban. – Az apám… Eltörte a lábát, de az anyám… – Elakadtam, és a fejemet ráztam. – Mi van az anyáddal? – kérdezte. – Nem tudom – vontam meg a vállam, és éreztem, hogy a szemem nedves lesz. – Éppen műtik… mert… mert belső sérülései vannak… Semmi pontosat nem tudtak nekem mondani. – Megpróbáltam a feltörő zokogást elnyomni. – A belső sérülés nagyon rossz, igaz, Elyas? Egy pillanatra a földre sütötte a szemét, mielőtt újra a szemembe nézett volna. – Attól függ. – Nem fogja túlélni, igaz? – A remegésem erősödött, ekkor Elyas megfogta a kezemet, és a sajátjába tette. – Ne fesd az ördögöt a falra, Emely – mondta. – Csak mert belső sérülései vannak, még korántsem kell meghalnia. Meghalni. Kimondta a „meghalni” szót. A környezetem egyre jobban elmosódott a könnyes tekintetemen át. – Egyáltalán nem tudhatod, milyen súlyosak a sérülései – magyarázta halkan, és a kezemet simogatta. – És ha Carla csak feleannyira konok, mint te vagy, akkor túl fogja élni. Nem tudtam, miért, de abban a pillanatban minden összetört bennem. Egyetlen könnycseppből egy egész folyam lett, és amikor tudatára ébredtem, kihúztam a kezemet az övéből, és kétségbeesetten elrejtettem vele az arcomat.

– Édes… – lehelte Elyas. Anya. Eszembe jutott, ahogyan a legutóbbi látogatásomkor átölelt, és rettenetesen félni kezdtem. Elyas a fejemre tette a kezét, és a hajamat simogatta. Amikor a másik kezét is odatette, és óvatosan magához akart ölelni, hátra húzódtam. – Hagyj… – zokogtam a kezembe. – Emely – mondta, és sokkal közelebbről hallatszott, mint korábban –, egyszerűen felejtsd el, hogy rendes esetben egy ostoba idióta vagyok, rendben? Újra a fejemet ráztam, nem akartam, hogy hozzám érjen, és azt sem akartam, hogy vigasztaljon. Újra megpróbálta, és akkor sem állt el a tervétől, amikor ez alkalommal is hátrahúzódtam. Én pedig nem voltam képes ellenkezni. Éreztem, ahogyan a kezét óvatosan a hátamra teszi, és lassan magához húz. Olyan igaztalannak, olyan hamisnak éreztem, mégsem tudtam mást tenni, mint hogy hagyjam megtörténni. A kezembe temetett arcomat a vállára fektettem. – Minden rendbe fog jönni – súgta a hajamba. Halkan felzokogtam, ő pedig szorosabban magához vont. Kínosnak éreztem a bőgésemet, ezért görcsösen próbáltam abbahagyni. De nem sikerült, az idegeim a végét járták. Ezért egyszer csak feladtam a kilátástalan harcot, és egyszerűen a karjába hullottam. Talán azért, mert elfelejtettem, ki tart a karjában. Talán viszont éppen az ellenkezője miatt. Lassan, azonos ütemben simogatta a hátamat le-föl, és egy idő után kezdtem átvenni azt a megnyugtató érzést, amely belőle sugárzott. Amikor a zokogásom hosszú idő után végre csitult, óvatosan felegyenesített egy kicsit. Elhúzta az arcom elöl a kezemet, és a hüvelykujjával törülni kezdte a könnyeket. – A neustadti kórházban vannak? – kérdezte. Bólintottam. – Tudsz egy kicsit várni? – kért lágyan. Eltoltam a kezét, és én magam törültem le a többi könnyet az arcomról. Elyas felállt, a nadrágzsebéből elővette a mobilját, aztán kinyitotta, és tárcsázott.

Miközben a kapcsolás létrejött, és várt, hogy valaki felvegye, folyton szemmel tartott. – Ingo? – hallottam végül a hangját. Ingo! Miért is nem jutott eszembe? Végül is Elyas apja a neustadti kórházban dolgozik, és talán többet tud. – Én vagyok az, Elyas. Ne haragudj, hogy felébresztettelek, de tényleg fontos. – Lehajtotta a fejét, és vázolni kezdte, mi történt. Minden szó újabb szúrás volt a szívembe. Karsten, Carla, autóbaleset, a nevezett fogalmak feltartóztathatatlanul zúgtak a fejemben. Úgy éreztem magam, mintha egy lidérces álom venne körül, amelyből egyszerűen nem ébredek fel. Talán soha nem is fogok, vált ekkor világossá. Mert ez nem lidérces álom, ez a valóság. Összerezdültem, amikor Elyas pár perc múlva újra elém guggolt. Pontosan úgy, mint előtte, a kezem után nyúlt. – Az apám azonnal bemegy a kórházba, és amint többet tud, jelentkezik. Bólintottam, mert sejtelmem sem volt, mit mondhatnék erre, de Ingóban volt minden reménységem. Rá mindig lehetett számítani. Tudhattam, hogy csapot-papot otthagy, és segíteni fog az anyámon. Azáltal, hogy korábban Alex és én sülve-főve együtt voltunk, a szüleink is megismerték egymást, és időközben már többéves barátság fűzte össze őket. – Te pedig – mondta Elyas –, legjobb lesz, ha összepakolsz néhány holmit magadnak. Zavarodottan néztem rá, és nem értettem, mire gondol. – Elviszlek Neustadtba – mondta.

12. FEJEZET

Út a bizonytalanba

E

lyas tartotta a szavát. És bár azt éreztem, hogy nem fogadhatom el az ajánlatát, súlyosabban esett latba a kényszer, hogy amilyen gyorsan csak lehet, hazajussak. Csak mentünk és mentünk és mentünk, de mintha az út soha nem akart volna véget érni. Valószínűleg morbid volt iszonyú sebességgel egy olyan kórházba száguldani, ahol autóbalesetet szenvedett emberek feküdtek. Ugyanakkor ott volt az Elyasba vetett furcsa bizalmam, ráadásul még az a tény is, hogy semmilyen sebesség nem volt elég gyors nekem. A kezemet az ölembe ejtettem, a tekintetem pedig élettelenül a sötét éjszakába meredt. Már egy örökkévalóság óta ebben a testhelyzetben ültem. A sötétség az ablaküveg túloldalán épp olyan üresnek hatott, mint a tompa érzés a fejemben. Egy idő után megkértem Elyast, hogy tegyen be zenét, mert nem bírtam már elviselni azt a mindent megsemmisítő csendet. Beszélgetni nem voltam képes, de szükségem volt valamiféle zajra, amire összpontosíthatok. Még mindig Ingo telefonhívására vártam. Elyas próbált megnyugtatni, azt mondta, hogy az apja még biztosan nem tudott meg semmi pontosabbat. És bár megjátszottam, de igazából a szavainak semmiféle hatása nem volt rám. Elyas nagyon erőlködött elrejteni, mégis észrevettem, hogy már ő sem olyan bizakodó, mint ahogyan színlelte. Olyasvalakivel egy autóban ülni, akinek a közeljövőben talán rossz hírt kell átadni, valószínűleg nem éppen könnyű sors.

Az éjszaka mindig ilyen sötét? A feketeség elsuhant mellettünk, és mintha minden méterrel jobban belevesztünk volna. Elyas mobiljával ellentétben az enyém háromszor is csöngött. Alena volt az első, akit Elyas éjszakai hívása szintén felébresztett. Majd’ eszét vesztette aggodalmában, és anélkül, hogy láttam volna, tudtam, hogy egy kávéscsészével ücsörög a nappaliban, és a telefon mellett őrködik. Alena áldott jó lélek volt. Mindent beleadott, hogy a lelkemre beszéljen. Sajnos nem tudtam neki kimutatni, milyen hálás voltam a hívásáért, de egyszer biztosan bepótolom. Alex volt a második. Meghallgatta az üzenetrögzítőn hagyott üzenetemet, és azonnal felhívott. Azon ritka pillanatok egyike volt ez, amikor Alexnek torkán akadt a szó. Még soha nem vágyakoztam annyira az állandó fecsegése után, mint aznap. Nem sokkal, csupán néhány perccel később Eva volt a vonalban. Szemrehányásokkal illette magát, hogy éppen akkor este kapcsolta ki a mobilját, és minden elképzelhető jót kívánt az anyámnak meg nekem. Mindhármuk számára nagyon rossz beszélgetőpartnernek bizonyultam. A szám, akár egy magnószalag, lezakatolta a kevéske információt a balesetről, a hívó fél szavai pedig akár egy szitán, úgy peregtek át a fejemen. Az ablak előtt lassacskán feltünedeztek az első táblák, amelyek Neustadt felé mutattak. A kezeim görcsösen egymásba fonódtak. A másodpercek kínzó lassúsággal vánszorogtak, mégis úgy éreztem, az idő feltartóztathatatlanul morzsolódik szét az ujjaim között. A megmentő vagy mindent megsemmisítő hívás Ingótól egyszerűen nem jött. Éreztem, hogy Elyas tekintete rajtam nyugszik. Valószínűleg azt kívánta, hogy beszéljek hozzá, hogy a csendet megtörjem. De nem tudtam. És akkor megtörtént. A zaj, amelyre oly régóta vártam, mintha a semmiből jött volna. Elyas mobilja csengett. A szívem kihagyott, mielőtt dupla sebességre kapcsolt, és őrülten verni kezdett volna. Most, hogy idáig jutottunk, már nem is tudtam, nem jobb-e a bizonytalanság, mint egy olyan hír, amelyet nem akarok hallani.

A tekintetemet Elyasra irányítottam, akinek a csengés hallatán egy időre megnyúlt az arca. Ám velem ellentétben újra összeszedte magát. Megköszörülte a torkát, és felvette. – Igen? Csend. – Aha… – Ühüm. – Jó. Az ajkán csüngtem, szó szerint rátapadtam, és azt kívántam, bárcsak valami halvány utalást tenne nekem. Talán egy könnyű rángás, amely jó hírekre utal – valami. De nem így történt. – Nem, pár perc múlva ott vagyunk. – Rendben, köszönöm. – Szia. Elyas letette, és úgy éreztem, végtelen hosszú másodpercek teltek el, mielőtt rám nézett volna. Anya nem halhatott meg – ismételtem egyre gondolatban, míg végül Elyas belekezdett. – Az anyád jól bírta a műtétet, és Ingo nagyon bizakodónak tűnt. Rámeredtem, és nem tudtam, hogy tényleg jól hallottam-e, vagy csak a vágyam űzött velem gonosz játékot. – Ő… ő… ezt… túléli? – kérdeztem, mintegy örömmámorban úszva. – Nagyon úgy néz ki. Túléli – mondta lágyan Elyas, én pedig már teljesen magamon kívül voltam, és egyúttal a világ legboldogabb embere lettem. A fejemet ráztam, és mosolygás lett rajtam úrrá. Újra meg újra mély levegőt vettem, és az arcomat megkönnyebbülten a kezembe temettem. Viszont fogom látni az anyámat. Nem veszítettem el. Elyas a hátamra tette a kezét, és végleg bizonyítékát adta, hogy tényleg nem hallottam rosszul. – Ingo lent fog várni téged – mondta egy idő után. És amikor felpillantottam, észrevettem, hogy már éppen a kórház nagy parkolójában járunk. Pontosan úgy, ahogy ígérte, már messziről láttam Ingót, amint a főbejáratnál áll. Mivel érdemeltem ki, hogy mindenki ilyen megindítóan bánik velem? Nem találtam rá magyarázatot, de az örökkévalóságig hálás leszek érte.

Az autó lassított, mígnem a bejárat előtt megállt. Ingo elénk jött, és kinyitotta nekem az ajtót. A kezem után kapott, kihúzott és átölelt. – Biztosan teljesen sokkot kaptál – mondta, és megtartotta a fejemet. – Ne haragudj, biztosan rögtön az édesanyádhoz szeretnél menni – vált el tőlem hirtelen, és végigmért. Beleegyezően bólintottam, mert más reakcióra még mindig nem voltam képes. Ingo behajolt a nyitott ajtón, hogy Elyasszal beszéljen, miközben én felnéztem a klinikaépület nagy falaira. Mi vár mögöttük? Milyen állapotban lesz az anyám? Milyen súlyosak a sérülései? Láthatóak lesznek? – Köszönöm szépen, hogy elhoztad – hallottam Ingo hangját. – Alena már vár, éppen most beszéltem vele, és elmeséltem neki a jó híreket. Felhúzta a régi ágyadat. Jobb lesz, ha kialszod magad, mielőtt visszavezetsz. – Szia – mondta végül Ingo, és az autó tetejére csapott. Akkor a hátamra tette a kezét, és a kórházba vezetett. Csak amikor a motor zúgása felhangzott mögöttem, fordultam meg. De az autó már elindult. – Elyas… – kaptam a kezemet a szám elé. – Egyáltalán meg sem köszöntem neki. Ingo átfogta a vállamat, és tovább vezetett. – Emiatt ne fájjon a fejed, biztosan meg fogja érteni. Találsz még rá alkalmat, hogy megköszönd neki. Nem, ez nem volt helyes, egyszerűen csak kiszállni, egy aprócska kis „köszönöm” nélkül – még ha ez amúgy is túl kevés lett volna. Ám amikor a lifthez értünk, és az ajtók kinyíltak, olyan volt, mintha egy kapcsoló fordult volna a fejemben. Már csak a szüleimre tudtam gondolni. Zöld köpenyt viseltem, amikor az intenzív osztály folyosóján végighaladtunk. A csupasz falak, a steril padló, a fertőtlenítőszer szaga – mindettől nyomasztó érzésem támadt. Ez egy olyan hely, ahová senki nem lép be önszántából szívesen. Amikor már körülbelül a folyosó felénél jártunk, Ingo kinyitotta az egyik szoba ajtaját. Ahogyan abban a pillanatban rám nézett, semmi kétségem nem maradt, hogy az anyukám fekszik mögötte. Mély levegőt vettem, és követtem a szobába. És akkor megláttam. Az anyám.

Sokáig csak álltam és meredtem rá, miközben az EKG átható és ütemes csipogása visszhangzott a szobában. Szinte megbabonázott. A teste tele volt csövekkel. Néhány műszerekben végződött, néhány kis tartályokban, megint mások infúzióban. A két karja szorosan a teste mellett pihent, a szeme csukva, és az arca olyan fehér volt, mint a tej. Lassan az ágya felé léptem, és a keze után nyúltam. Egészen óvatosan, mintha szétlapíthatnám, ha túl erősen szorítom. Anya félelmetesen törékenynek látszott. Soha életemben nem láttam még ilyennek. A kinézete maró savként égett bele az íriszembe. – Carlának óriási szerencséje volt – kezdett bele Ingo, aki az ágy végébe állt. Anélkül, hogy az anyámról elfordítottam volna a tekintetemet, hallgattam. – Egy másik sofőr kisodródott a sávjából, és a szüleid autójának a jobb felébe ütközött. Az anyád beszorult, és a mentőápolók csak részben tudták ellátni, amíg a tűzoltók meg nem érkeztek. Carlát szabályosan ki kellett vágni a járműből. Egyáltalán nem tudtam elképzelni, amit mondott, és egy könnycseppet letöröltem a szemem sarkából. – Egy fémrúd elgörbült, és átfúrta a felsőtestét, ám csodával határos módon minden létfontosságú szervet elkerült. Ennek ellenére nagyon sok vért veszített, és a szervezet sokkos állapotát sem szabad alulbecsülni egy baleset után. Az anyám enyhén sérült, horzsolásokkal barázdált arcára meredtem. – Egy ideig nagyon kritikus volt a helyzet – folytatta Ingo. – Főleg azért, mert nem kaphatott elég gyorsan segítséget. De miután kiszabadították, nagyon gyorsan reagált. A műtét jól sikerült, és semmiféle komplikáció nem lépett fel. Biztosan el fog tartani egy darabig, amíg talpra áll, de újra egészen a régi lesz. A hangjában mosolyt bujkált, én pedig ránéztem. A világ egyetlen szava sem tudná kifejezni, milyen hálás voltam. Milyen hálás voltam minden embernek, aki azon az éjszakán az anyám életéért küzdött. – Én… én… nem is tudom, mit mondjak – dadogtam, de Ingo rám kacsintott. – Egyáltalán semmit nem kell mondanod, Emely.

Nem, ez nem ilyen egyszerű. Az erős igény gombóccá vált a torkomban, a megfelelő szavak mégsem akartak eszembe jutni. Ehelyett az apám képe villant az agyamba. – Mi a helyzet apával? Ő hogy van? – A sofőr oldala szerencsére csak keveset kapott. Ennek ellenére az erős ütközés közben a jobb lába két helyen törött, és több bordája is eltört. Nála egyáltalán nem állt fenn életveszély, de a sokk miatt ma éjszaka megfigyelőszobában tartják. Holnap, illetve ma reggel áthelyezik a rendes osztályra. – Átmehetek hozzá? – Jobb, ha hagyod aludni, kedves. Ő jól van. Azt gondolom, az anyádnak égetőbb szüksége van most rád. De ha szeretnéd, ránézhetek még egyszer. – Igen, kérlek. – Nem gond – mondta. – Le szeretnél ülni? – Én… én nem tudom. Ő viszont úgy tűnt, tudta, mert a szoba másik felébe ment, és hozott egy széket, amelyet az ágy mellé állított. – Ülj le! Beszélek a nővérkével, és szólok az érdekedben, hogy ma éjszaka itt maradhass. – Mert abban a pillanatban egészen elöntöttek az érzelmek, elengedtem az anyám kezét, és Ingo nyakába borultam. Zokogtam. – Mivel érdemeltelek ki benneteket? – És ezzel kivétel nélkül az egész Schwarz családra gondoltam. Azt a tagját is beleértve, akiről mindig azt kívántam, bárcsak ne is létezne. Ingo a székhez vezetett, és egy mosollyal lehajolt hozzám. – Emely, te majdhogynem a családunkhoz tartozol, és ez mindig is így marad – mondta azon az érdes hangján, és könnyű puszit nyomott a homlokomra. – Most pedig biztosan egyedül szeretnél maradni az anyáddal – folytatta. – Ha szükséged van valamire, akkor a szemközti szobában találsz, rendben? Bólintottam. – Óránként egyszer benézek, és megnézem az anyádat – ígérte, és röviden a vállamra tette a kezét, mielőtt az ajtó felé indult volna. – Köszönöm szépen, Ingo – mondtam még. Alig maradtunk magunkra, a széket egészen közel toltam az anyám ágyához. – Anya – suttogtam, és átfogtam a kezét. Olyan

megrendültnek, megviseltnek látszott, ám mégis olyan békésnek, mintha csak szundikálna. Egyszerűen csak ültem ott, és néztem. Az idegeim a végét járták. Először a rémisztő hír, aztán a bizonytalanság hosszú órái, a remény és az aggodalom, hogy aztán végül itt üljek mellette, és tudjam, megint minden jóra fog fordulni. Ugyanakkor még a szívemben bujkált a félelem, hogy valami esetleg mégis rosszul sülhet el. A fejemet mintha vastag vattaréteg vette volna körül, már minden csak tompán jutott el hozzám. Mégsem akart a bennem uralkodó érzelmi zűrzavar nyugvópontra jutni. Az ujjbegyeimmel az arcát simogattam, és próbáltam felfogni, mi történt.

Fájt a hátam, és a szemhéjamon világosság hatolt át. Valaki egészen gyengéden, alig érezhetően a hajamat simogatta. Pislogtam, és először csak fehérséget láttam magam előtt. Az anyám takarója… Nyilvánvalóan az ágyára borultam, és elaludtam. A kezemmel végigszántottam az arcomat, és megdörzsöltem a szememet, mígnem hirtelen tudatosult bennem, hogy valaki a fejemet simogatja. Felriadtam, és egyenesen az anyám barna szemébe pillantottam. Ébren volt. Tényleg ébren volt. – Anya – tört ki belőlem. A keze után kaptam, és éreztem, hogy a szemem nedves lesz. – Hogy vagy? – kérdeztem. Még mindig olyan ijesztően nézett ki, mint előző este. – Azt hiszem, elég jól… – suttogta nagyon erőlködve. – A fájdalomcsillapító, amit adnak, nem éppen a legrosszabb fajta… Ragyogtam, miközben egy könnycsepp utat tört magának az arcomon. Fújtattam, és letöröltem. – Apa jól van, miatta nem kell aggódnod – mondtam. – Tudom – felelte. – Ingo tíz perce járt itt. Nem tudtam mást tenni, csak néztem és mosolyogtam. Élt. Velem fog maradni. És – ahogyan Ingo mondta – ha el is tart majd egy darabig, amíg teljesen felépül, azért újra egészséges lesz. Ez volt a fő. Semmi más nem számított. Az anyám harcos típus, sikerülni fog neki.

Megszorítottam a kezét. – Annyira aggódtam érted. – Csak nem hiszed… – suttogta –, hogy az esküvőd előtt beadom a kulcsot. Abban a pillanatban egy újabb könnycsepp gördült végig az arcomon, és az ajkamra hullott. – Lehetetlen vagy, anya. – Feltápászkodtam, mert egyszerűen át kellett ölelnem. A gyenge kezét a hátamra tette, miközben egy halk „Á” szaladt ki a száján. – Ó, istenem, ne haragudj! – mondtam, és felegyenesedtem, de ő leintett: – Nem olyan vészes. Ennek ellenére egy újabb ölelést nem tartottam jó ötletnek, inkább visszaültem a székre. Alighogy leültem, az ajtó kinyílt, és Ingo lépett be. Milyen régóta van már talpon szegény? Túl régóta, szólt a kimondatlan válasz, amelyet a szeme alatti karikákból olvastam ki. Az ágyhoz lépett. – Csak el akartam búcsúzni. Amint aludtam egy kicsit, visszajövök. – Ne egy kicsit aludj, aludd ki magad rendesen! – feleltem. Mosolygott. – Felsőbb parancs? – Legfelsőbb – erősítettem meg. – Akkor hát meg kell hajolnom előtte. – Különben jaj neked! – mondtam, és közben a lábammal belerúgtam valamibe. Lenéztem a földre, és megpillantottam az útitáskámat. Összeráncolt homlokkal próbáltam visszaemlékezni, hogy a kiszállásnál gondoltam-e rá, hogy a csomagtartóból kivegyem. De nem, Ingo és én rögtön a kórházba jöttünk. Ezek szerint a táskának tulajdonképpen még mindig Elyas autójában kellene lennie. De hogy került ide, ha Ingo még nem volt otthon? Nem találtam magyarázatot, és amikor tovább pásztáztam a szobát, egyszer csak a szemembe ötlött egy csokor színes virág, amely egy vázában állt az éjjeliszekrényen. – Már hódolód is akadt? – kérdeztem az anyámra kacsintva. De Ingo megelőzte. – Elyastól van. Nemrég itt járt, mielőtt visszaindult volna Berlinbe. Elyas itt volt? Talán a tegnap éjszaka után nem kellene rajta csodálkoznom, mégis azt tettem. Még virágra is volt gondja, és a csokor távolról sem olyannak látszott, mint amilyet öt euróért a benzinkúton lehet venni.

Ha valamit el kell ismerni Elyast illetően, az az, hogy mindig képes meglepetést okozni. Nagyon szívesen kihasználtam volna az alkalmat, hogy utólag köszönetet mondjak neki, de még akkor járt itt, amikor én aludtam. Ingo figyelt engem, és lassan kuncogni kezdett. Nyilvánvalóan az arcomra volt írva a zavarodottságom. – Igen, nehéz elhinni, de azért a fiamnak is megvan a rendes oldala. – Látszólag – mondtam. Egy napja még senkinek nem hittem volna el. – Most egyébként átmehetsz Karstenhez, ha szeretnél – folytatta Ingo. – Már áthelyezték, és sóvárogva várja a lányát. Az anyukámra pillantottam. Egyrészről egyetlen pillanatra sem akartam magára hagyni, másrészről épp ennyire kívántam az apámat is látni. – Menj csak! – mosolygott. – Biztos vagy benne? – Na, eredj! – mondta, mire én felálltam, és egy puszit nyomtam az arcára. – Nemsokára visszajövök – ígértem. Bólintott, én pedig az ajtó felé indultam, amíg Ingo meg nem állított. – Nem akarod tudni, hol fekszik? – kérdezte. – Ó – mondtam és elvörösödtem. – Az előnyös volna. – Egy emelettel lejjebb, 156-os szoba. – Köszönöm! És szívből üdvözlöm Alenát! – mondtam, intettem kettejüknek, és kikanyarodtam a nagy folyosóra, amelyen éjszaka egyszer már végigmentem Ingóval. Rövid keresgélés után megtaláltam a liftet, és egy emelettel lejjebb mentem vele, ahol megkerestem a megfelelő szobaszámot. Amikor megtaláltam, megálltam, és kopogtam. – Szabad – hallottam az apám hangját. – Apa! – Szabályosan az ágyához viharzottam, és a nyakába borultam. Viszonozta a kitörésemet, és bár tényleg erőlködtem, hogy óvatos legyek, hallottam, amint egy-két panaszos hang hagyja el a száját. – Hogy vagy? – kérdeztem és felegyenesedtem.

– Á – nyögött fel és intett. – Meghalok az unalomtól, ráadásul még az ágyhoz is kötöttek. – Nem túl lelkesen a kövéren begipszelt lábára mutatott. – Ha már akadékoskodni tudsz, akkor nyilvánvalóan jobban vagy, mint vártam. – Nem olyan vészes – mondta. – Hogy van anyád? Ingo az előbb itt járt, és beszámolt a sérüléseiről. Hallom, egész éjszaka nála voltál. – Még igen gyenge, és úgy látszik, nagyobbak a fájdalmai, mint amennyit beismerne. Nagyon sokáig fog tartani, amíg újra egészséges lesz. De legalább ahhoz elég jól van, hogy az esküvőmről beszéljen. Az apám szeme körül nevetőráncok képződtek. Aztán hitetlenkedve a fejét rázta. – Ez nem igaz, ugye? Felsóhajtottam. – De, minden egyes szó. – Azt hiszem, akkor tényleg nem olyan rosszak a gyógyulás esélyei. Csak helyeselni tudtam. Megfogtam a kezét, és az ágya szélére ültem. – Teljesen kimerültnek látszol, Emely – mondta. – Talán először haza kellene menned, és kialudnod magad. – Apa, nálatok most semmi sem fontosabb. – Álmomban sem gondoltam rá, hogy hazamenjek. – Te mindig is javíthatatlanul konok maradsz, Emely. – Igen, ez a ti rossz génetek. – Úgy látszik – felelte. – Tudod, ki járt itt az előbb? Megvontam a vállam. – Ingo fia, Elyas. – Tényleg? Nálad is volt? – Igen, én is egészen meglepődtem. Kétszer is meg kellett néznem. Biztosan van már négy-öt éve is annak, hogy utoljára láttam. – Próbált visszaemlékezni. – Mindenesetre most meglátogatott, és elmesélte, hogy teljesen sokk alatt álltál. – Á… túloz. – Nem olyan benyomást keltett. Annyira sajnálom, hogy ilyesmit kellett kiállnod.

– Nekem? – kérdeztem. – Nektek volt balesetetek, ha szabad emlékeztetnem téged. Most nem rólam van szó. – Tudod, mire gondolok… Még egyszer a karjába vetettem magam. Tetőtől talpig melegség járt át, és egyszerűen csak boldog voltam, hogy a szüleimet élve visszakaptam. Ez a pillanat megfizethetetlen volt.

13. FEJEZET

Neustadt A

z ágyamon feküdtem, és a tekintetem végigsiklott a régi kis szobámon. Egyáltalán semmi sem változott benne. Még mindig ugyanaz az íróasztal, ugyanaz a kétajtós ruhásszekrény, és ugyanaz a sötétpiros heverő. Fél gyerekkoromat és kamaszkoromat e között a négy fal között töltöttem, és épp úgy maradtak róla jó, mint rossz emlékeim. Ám furcsa módon időközben már mindez olyan távolinak tűnt. Akkor először éreztem át, hogyan éli meg az ember a múltat. Már három hete voltam otthon. Neustadt – egy porfészek ötezer lakossal, és egy szupermarkettel, ahol olyan dolgokat lehetett vásárolni, amelyeknek a szavatossági ideje már egy éve lejárt. Ráadásul ez volt az egyetlen turisztikai attrakció, amit ez a falu kínálni tudott. Nem volt könnyű ebbe a környezetbe újra beleszokni, és azt sem tudtam, hogy egyáltalán akarok-e. Korábban, amikor még itt éltem, mindig az az érzés kísért, hogy egy helyben toporgok, hogy a világon mindenütt zajlik az élet, csak itt nem. Ezért már gyerekként világossá vált számomra, hogy amilyen korán csak lehet, el fogok innen költözni. És tizenkilenc évesen meg is tettem. Időközben már nagyon hiányzott a berlini életem. Mégis boldog voltam, hogy itt vagyok, és a szüleimet támogathatom. Bár az ápolónőszerep nem volt éppen testreszabott – végül is többnyire én voltam az, akinek szüksége lett volna egyre –, de a lehető legjobb formámat hoztam.

Apát már öt nappal a baleset után kiengedték a kórházból. Valószínűleg el lett volna árvulva, ha nem gondoskodom róla. Az apám nem volt hozzászokva, hogy saját magát lássa el, begipszelt lábbal meg főleg nem. Nagyon nehéz, ám annál szeretetre méltóbb páciens volt, így az ápolása még örömöt is okozott. Az anyámat viszont csak egy hete engedték ki. Addig minden nap meglátogattam a kórházban. Szükség is volt rá, mert már három nappal a baleset után alig lehetett bent tartani. Egész kötetnyi rábeszélésre volt szükség, mire meggyőztük, hogy nem mehet haza a saját felelősségére. Amikor végül a börtönét – ahogyan ő maga hívta – elhagyhatta, úgy szólt Ingo utasítása, hogy kímélnie kell magát. Ám a „kímélni” szó éppúgy hiányzott az anyám szótárából, mint az, hogy „szingli”. Már a hazaengedése utáni első napon heves csatát vívtam vele a porszívóért. Egészen addig lehetetlennek gondoltam, hogy az ember körömszakadtáig küzdjön egy fémcsőért. Az anyám erre is megtanított… Az eset után reggeltől estig azzal voltam elfoglalva, hogy minden munkát, ami egy háztartásban adódik, még előtte felfedezzek. Mindegy, mit mondott az ember, egyszerűen képtelen volt nyugton maradni. Már olyan kényszerzubbonyt is kértem Ingótól, amilyeneket az önmagukra vagy a személyzetre veszélyes betegeknél használnak. De ő csak mosolygott, mintha tréfáltam volna – pedig teljesen komolyan gondoltam! Minden gyötrelem ellenére jónak találtam, hogy újra több időt tölthetek a szüleimmel. A baleset egyértelművé tette, milyen keveset voltuk eddig együtt. Amikor éppen nem az anyámat tartottam távol a munkától, vagy nem Karstent kellett meggyőznöm róla, hogy begipszelt lábbal nem szállhat be egy billegő evezős csónakba, és nem horgászhat, megpróbáltam tanulni. Az egyetem a távollétemben nem tartott szünetet, és naponta egyre több anyag halmozódott föl, amit be kellett pótolnom. Alex elintézte nekem, hogy négy hétig távol maradhassak, és postán elküldte a jegyzeteimet. Így a lehető legjobban fel voltam szerelkezve. Ha pedig a szemeszter végén

mégis megbuknék a vizsgákon, akkor hát megismétlem majd őket. A szüleim most fontosabbak voltak. A néhány szabad percemben Alenával és Ingóval találkoztam. Mindenképpen ki akartam használni ezt az oly ritka alkalmat, hogy csak néhány utcával arrébb kellett látogatóba mennem. Bár Alexszel nem találkoztam, de naponta legalább kétszer boldogított a telefonhívásaival. Csodálatra méltó volt, hogy ilyen rövid időközökben is mennyi mesélnivalója gyűlt össze. A fő témája – mi is lehetett volna más – természetesen Sebastian volt. Miután a balesettel járó sokkot valamennyire mindannyian megemésztettük, Alex hamarosan már egy újabb problémán rágódott: Sebastian nem csókolta meg – micsoda tragédia! Bár már három hete találkoztak rendszeresen Elyas jelenléte nélkül, és ragyogóan megértették egymást, baráti érintkezésen túl még semmi nem történt közöttük. Más szóval: Alex éppen élete legrettenetesebb lelki válságát élte. És ez a kívülállók számára sem volt kellemes állapot, éppen ellenkezőleg, a kínzás határát súrolta. Ami tehát a legjobb barátnőmet illette, nem panaszkodhattam a hanyag kapcsolattartásról. Egy másik illető viszont... egyáltalán nem jelentkezett. Tulajdonképpen boldog lehettem volna, mégsem voltam az. Ehelyett egyre csak töprengtem. Utólag felettébb furcsának találtam, milyen megindítóan bánt velem. Természetesen azt is lehetne mondani, hogy az ilyen pillanatokban még egy olyan ember is, mint Elyas Schwarz, képes tisztességesen viselkedni – de ez tényleg mindent megmagyaráz? Még ha az alapvető gondolatmenetemtől nem is tértem el teljesen, apró kis képtelenségeket egyszerűen nem tudtam magamnak megmagyarázni. Elyas nem véletlenül találkozott velem, és nem volt kénytelen segíteni – nem. Szabad elhatározásából keresett fel, mégpedig azonnal, amint az Alexnek szánt üzenetemet az üzenetrögzítőről lehallgatta. Amilyen gyorsan hozzám ért, azonnal az autóba kellett ugrania. Miért nem várta meg Alexet, és hagyta rá a problémát? Minél több nap telt el a baleset után, annál nagyobb fejtörést okozott nekem ez a kérdés. És bár ez már-már kínosan hatott, három lehetséges magyarázatot találtam rá. Az első, és

igazából legkevésbé valószínű: tetszettem Elyasnak. Ez persze magától értetődően teljes képtelenség volt, ennek ellenére volt néhány jel, ami az adott körülmények között erre utalhatott. A második, és sokkal inkább valósághű magyarázat: mindez megfelelő alkalom volt számára, hogy jó fényben tüntesse fel magát. Talán azt remélte, hogy ezzel közelebb kerül a céljához, vagyis hogy egy éjszakát velem töltsön. És a harmadik, valószínűleg helytálló lehetőség: egyszerűen volt benne ennyi tisztesség, én pedig tipikus nő vagyok, aki mindenbe túl sok mindent belemagyaráz! Ha az ember el is tekintett az ő reakciójától, még akkor is ott volt az enyém, amelyen legalább ugyannyira csodálkoztam. Egy olyan érzelmi kitörés, mint amilyet Elyas előtt produkáltam, egyáltalán nem volt rám jellemző. Rendes esetben azon igyekeztem, hogy észre ne vegyék rajtam, ha nem vagyok jól. Ebben a vonatkozásban nem tudtam kibújni a bőrömből. Éppen ezért nem igazán találtam magyarázatot arra, hogy miért éppen neki mutattam ki, mit is érzek valójában. Még azt is megengedtem neki, hogy átöleljen. Valószínűleg mindezt a sokkos állapotomra lehet visszavezetni. Legalábbis reméltem. Ami viszont ezek mellett a furcsaságok mellett leginkább magyarázatra szorult, az a visszahúzódása volt. Az elmúlt hónapokban alig múlt el úgy nap, hogy váratlanul, és főleg nemkívánatosan fel ne bukkant volna, vagy legalábbis az éjszakai hívásaival ne hagyott volna aludni. És most egyszerre, amióta Neustadban voltam – semmi. Nem mintha hiányzott volna… De a fenébe is, akármilyen bosszantó is volt, tényleg hiányzott. És az ok, amiért nem jelentkezett, égetően érdekelt. Az egyik hajtincsem után kaptam, és az ujjam köré csavartam. Vajon miféle ok bujkálhat mögötte? Valószínűleg csak értelmetlennek látta a zaklatást, ha egyszer a távolság miatt amúgy sem juthatott volna semmire. Az egyetlen üzenetváltásra négy nappal az autóbaleset után került sor, amikor végre összeszedtem magam, és írtam neki egy SMS-t. Már felettébb esedékes volt, hogy köszönetet mondjak neki.

Szia Elyas! Tényleg sokáig gondolkodtam rajta, mit írjak neked. A „köszönöm” az a szó, amely leginkább illik a helyzethez, bár nem éppen eredeti. Remélem, ennek ellenére megérted, mire gondolok. Nagyon szépen köszönöm, Elyas. Üdv: Emely Tíz perccel később kaptam meg a válaszát: Nincs mit. Szorítok, hogy az anyád minél hamarabb jobban legyen. De kincsem, ha esetleg azt gondolnád, hogy az adósom vagy, természetesen bármikor kárpótolhatsz. Mondjuk, egy csókkal? Azt hiszem, az megfelelő volna. Akárhogy is van, lásd be, nemsokára újra haza kell jönnöd. Alex reggeltől estig rágja a fülemet Sebastian miatt, és egy nappal sem bírom már tovább. (Igen, ez segélyhívás volt!) Remélem, jól vagy. Üdv: E. Szabályosan magam előtt láttam a vakmerő vigyorát, amint a középső részt írta. És bár csak egy SMS-ről volt szó, már bosszankodtam is miatta, és a fejéhez vágtam egy újabb „idiótát”. Azóta viszont egyetlen hangot sem hallatott magáról, és ez – akárhogy is csűrjük-csavarjuk – rejtélyes maradt. Valaki más viszont annál inkább törte magát, hogy jelentkezzen nálam. Valaki, akire jelentősen több értelme volt összpontosítani. Luca. Amikor a neve felvillant a fejemben, menthetetlenül mosolyognom kellett, és a következő pillanatban már lendítettem is ki a lábamat az ágyból, és szaladtam a régi számítógépemhez. Időközben mindent elmeséltem Lucának a balesetről, és boldog voltam, hogy valakivel beszélhetek róla. Alexet olyannyira elfoglalták a saját problémái, hogy erre vonatkozólag nem nagyon

lehetett mit kezdeni vele. Ezenkívül meg kellett állapítanom, hogy emailben sokkal könnyebb érzelmekről beszélni. Egy képernyő előtt ülve, és a beszélgetőtársnak nem a szemébe nézve könnyebben jöttek azok a szavak és mondatok, amelyeket a normális életben nagy valószínűséggel megtartottam volna magamnak. Jó harminc perce annak, hogy utoljára megnéztem a postafiókomat. Az elvárásaim tehát igen nagyok voltak. Ami egyébként idegesített, az a hosszú várakozási idő volt, amíg a számítógép végre rákapcsolódott az internetre. Biztos voltam benne, hogy Neustadtban a DSL-t valami új designer drognak tartják. Amikor már-már azon gondolkodtam, hogy időközben megpucolom az ablakot, végre megérkezett a megváltás. És kiderült, a várakozás minden másodperce megérte. Kedves Emely! Hogy vagy? Bírod még Neustadtban? Csak azt tudom mondani, hogy Berlin jelentősen veszített a fényéből, amióta nem vagy itt. Hogy meg tudlak-e érteni? Valószínűleg jobban, mint ahogy el tudnád képzelni, kedves Emely. Már amikor azt írtad, a nézőpontod megváltozott, tulajdonképpen nem is lett volna szükség több szóra a magyarázathoz. Egyetlen pillanat alatt elmúlhat az élet. Előjel nélkül, az esély nélkül, hogy valamit még el tudjunk intézni, ami fontos volna – egyszerűen elmúlik. De ezt egészen addig elfojtjuk magunkban, amíg olyasvalakivel nem történik, akit az ember szeret. Csak akkor tanuljuk meg az apróságokat megbecsülni. Az ember megérti, mi az, ami igazán fontos az életben, és főleg, ki az, aki igazán fontos. Az idegesítő jellemvonások néha őrületbe kergetik az embert, de amint az a személy egyszer csak nincs már ott, éppen ezek a dolgok lesznek azok, amelyek rettenetesen tudnak hiányozni. Túl gyakran izgatja fel magát az ember jelentéktelen dolgokon, és közben szem elöl téveszti, amire viszont figyelni kellene.

Emely, nagyon boldog lehetsz, hogy így megváltozott a nézőpontod, és mégis minden jóra fordult. Mert legtöbbször csak akkor értjük meg, amikor már túl késő. A másik kérdésedre: tudni szeretnéd, miért nem kérdeztem még meg, hogy akarsz-e velem találkozni? Nem tudom – te miért nem kérdezted meg tőlem soha, hogy akarok-e veled találkozni. Rendben, ez egy viszontkérdés volt… Hadd fejezzem ki úgy… Egy kicsit félek tőle, hogy nem felelek meg az elképzelésednek. Csodaszép estét kívánok neked, és remélem, hamarosan újra hallok felőled! Szeretettel üdvözöl: Luca Szinte elmerültem a szavaiban. Ez a levele is épp olyan csodaszép volt, mint az összes többi. Ám a vége felé egy mondata éberré tett. „Egy kicsit félek tőle, hogy nem felelek meg az elképzelésednek.” Tehát helyes volt a feltételezésem. De mitől félt? Stimmelt volna a gyanúm, és tényleg számítógépbuzi? De még ha az is… Felsóhajtottam. Legalább a legédesebb számítógépbuzi volna, aki létezik. Nem tudta, hogy tulajdonképpen már rég nyert nálam? Hiszen ő az egyetlen férfi, akivel a dagályos bókjai ellenére még mindig szóba állok. És ez már jelent valamit! Talán egyszerűen csak meg kellene írnom Lucának, hogy már régóta helye van a szívemben, mindegy, ki és mi ő? Igen, pontosan ezt fogom tenni. Kihúztam magam, és éppen neki akartam állni a válasznak, amikor egyszerre csak Karsten hangja visszhangzott a házban. – Emely? – Jövök már! – feleltem és felálltam, mielőtt újra az az ötlete támadna, hogy a gipszcsizmájában felcsoszog az emeletre. Egy lyuk a lépcsőn határozottan elég volt. Lassan mentem lefelé a lépcsőn. – Mi az, apa? – Bejössz kicsit a nappaliba? Carla és én meg szeretnénk beszélni veled valamit.

Nem úgy hangzott, mintha valami rossz dologról volna szó, mégis egy kicsit elbizonytalanodtam. – Rendben – mondtam, és bementem hozzájuk. Az anyám a régi, tulajdonképpen már rég kiszolgált kétszemélyes kanapén ült, az apám pedig mellé telepedett. A kezemet a nadrágzsebembe dugtam, és a szüleim tekintetének kereszttüzében úgy éreztem magam, mintha dorgálás előtt állnék. – Nem én voltam – mondtam önkéntelenül. – Ne félj, Emely, semmit nem akarunk a szemedre hányni. Éppen ellenkezőleg. De először ülj le! Még mindig egy kicsit kétkedve engedelmeskedtem, és letelepedtem a szemközti fotelbe. – Tehát – kezdett bele az anyám. – Azért hívtunk ide, mert el szeretnénk neked mondani, milyen hálásak vagyunk neked. Már olyan régóta gondoskodsz rólunk. Felnyögtem. – Anya, ez teljesen természetes. – Nem, egyáltalán nem az. Te csapot-papot hátrahagytál, hogy itt legyél velünk. És mi ezt igazán nagyon értékeljük. – De úgy gondoljuk – kapcsolódott be Karsten –, hogy most már vissza kellene menned Berlinbe. Tehát ez volt az. – Már megint ezzel jöttök? – kérdeztem. – Megegyeztünk, hogy maradok, amíg szükségetek van rám. Ezt a beszélgetést már lejátszottuk, még mielőtt az anyámat egyáltalán hazaengedték volna a kórházból. Csak hogy vissza tudjak térni, még azt is fontolóra vették, hogy felvesznek egy háztartási alkalmazottat, bár egyáltalán nem volt rá pénzük. – De, éppen erről van szó – mondta az anyám. – Most már boldogulunk a segítséged nélkül. Nem akarjuk, hogy miattunk halasztanod kelljen a tanulmányaidat. Már így is három hetet hiányoztál, éppen elég nehéz lesz az elszalasztottakat bepótolni. – Nem kell aggódnotok, menni fog. Az egyetem most tényleg a legkisebb gond. Ti sokkal fontosabbak vagytok. – Állhatatos maradtam, de aznap a szüleim sokkal makacsabbak voltak, mint egyébként. – Emely – mondta az apám nyugodt hangon. – Te mérhetetlenül nagy segítség voltál nekünk, és nélküled nem tudtunk volna

boldogulni. De most már nagyjából el tudjuk látni magunkat. – Amikor éppen meg akartam volna rázni a fejemet, komolyan rám nézett, és tovább beszélt. – Nem mondanánk, ha nem így volna. Felsóhajtottam. Bármennyire is meg voltak erről győződve, én nem így éreztem. – Nézd, Emely – folytatta az apám –, holnap végleg leveszik a gipszet a lábamról, és azzal újra teljesen helyreállok. Ezenkívül ma reggel beszéltünk Alenával. Biztosított bennünket, hogy azonnal számíthatunk rá, ha bármiben segítségre lenne szükségünk. Higgy nekem, tényleg nyugodt lelkiismerettel mehetsz vissza Berlinbe. A tény, hogy a Schwarz család felajánlotta segítségét, tényleg megnyugtatott egy kicsit. Hiszen tudhattam, hogy a szüleim jó kezekben lesznek, és nem lesznek teljesen magukra utalva. Hátrahajtottam a fejemet, és megpróbáltam elképzelni, hogy a szüleim komolyan képesek-e rá. Bár az apám gipsz nélkül tényleg mozgékonyabb lesz, de vajon meg tudna birkózni az egész háztartással? Ebben kételkedtem. A vége mégiscsak az lenne, hogy az anyám túlságosan sokat vállalna. – Tényleg egészen biztosak vagytok benne? – kérdeztem. A szüleim bólintottak. Még jó ideig beszélgettünk, de nem tudtam levetkőzni a félelmemet, hogy csak a tanulmányaim miatt teszik, és valójában még sokáig nem tudnak a saját lábukra állni. Mégis makacsul bizonygatták, hogy nem erről van szó, és végül hosszas rábeszélés után megadtam magam. – De amint valamire szükségetek van – mondtam –, legyen az akármilyen apróság – azonnal szóljatok nekem! Rögtön felszállok a következő vonatra! – Erre nem lesz szükség – felelte az anyám. – De igen, megígérjük. – Jó, akkor ebben bízom – mondtam, és felálltam. – Akkor most utoljára elkészítem nektek a vacsorát. Holnaptól vége a kiszolgálásnak, ti akartátok. – A konyhába mentem, hogy megterítsem az asztalt. Evés után felmentem a szobámba, hogy interneten keresztül megvegyem a vonatjegyemet Berlinbe. Egyébként csak késő délutánra, hogy legyen még időm Alenától és Ingótól is elbúcsúzni.

Aztán azon gondolkodtam, hogy rögtön felhívjam-e Alexet, és beszámoljak-e neki a legújabb hírről. Végül is naponta panaszkodott, mennyire hiányzom neki. De mert ez a telefonbeszélgetés biztosan sokáig elhúzódott volna, értelmesebb volt először összepakolni. Miközben ezt tettem, folyton Elyasra kellett gondolnom. Neki köszönhettem, hogy egyáltalán hoztam magammal ruhákat. A baleset éjszakáján annyira össze voltam zavarodva, hogy ilyen alapvető dolgokra nem is gondoltam. Belegondolni is rossz volt, mihez kezdtem volna három hétig tiszta alsónemű nélkül. Egészen úgy nézett ki, hogy Ingónak igaza volt, és tényleg akadtak olyan pillanatok, amikor Mr. Idióta csak egy kisebb Mr. Idióta volt… A még be nem zárt utazótáskát az ajtó mellé tettem, és egy kicsit még lementem a szüleimhez. A kérdésre, hogy szükségük van-e valamire, nemmel feleltek, így újra felcsoszogtam, és telefonostul az ágyra feküdtem. Csak hogy biztosra menjek, a kagylót egy kicsit távolabb tartottam a fülemtől. Ám a mindig jókedvű Alex helyett egy szomorú és igen vékonyka hangú Alex szólt bele: – Igen? – Te vagy az, Alex? – kérdeztem, és a fejemen már vagy húsz rettenetes betegség szaladt végig, amely erre az egyáltalán nem jellemző állapotára magyarázatot adhatott volna. – Igen, én vagyok. – Mi történt? – Ó, Emely – mondta szomorúan. – Már megint nem csókolt meg. Felsóhajtottam. – Hogyhogy egyszerűen nem csókol meg? – kérdezte. Ezen lassan már én is csodálkoztam. Minden, amit Alex Sebastian szavairól és gesztusairól mesélt, egyértelműen amellett szólt, hogy neki is tetszik Alex. És ha a saját megfigyeléseimre visszagondoltam, akkor is csak megerősíteni tudtam ezt a benyomást. Időközben már ötször találkoztak, de Sebastian semmiféle jelét nem adta, hogy akárcsak egy lépéssel is tovább szándékozna menni, és Alexet ez annyira megijesztette, hogy ő sem merte az első lépést megtenni. Valamilyen okának lennie kellett, hogy Sebastian ennyire

visszahúzódó volt, és ez lassacskán már engem is majdnem annyira érdekelt, mint Alexet. – Hm – gondolkodtam –, lehetséges, hogy nincs is lehetősége megcsókolni téged. – Hogy érted ezt? – Talán egyszerűen túl sokat beszélsz? – vigyorogtam. – Nagyon vicces – dünnyögte. – Említetted már Elyasnak? Mégiscsak a legjobb barátja. – Igen, többször. De nem akar beleavatkozni. Úgy gondolja, elég nagyok vagyunk, hogy megbirkózzunk a helyzettel. – Alex nem hangzott túl lelkesnek, én ennek ellenére csak egyetérteni tudtam Elyasszal. Már nem kamaszok. Ha az érzéseik tényleg valódiak, akkor előbb-utóbb megtalálják a módját. Ehhez nincs szükség kínos összeboronálási kísérletekre, amiket én amúgy is halálosan gyűlöltem. Ha Alex osztozna velem ezen a nézeten, akkor néhány dolgot megspórolhattam volna az életemben. – De legalább annyit mondott neked, hogy ő hogy látja a helyzetet? – kérdeztem. – Igen, közvetve. Adott egy aprócska segítséget. – Mégpedig? – Azt mondta, hogy tetszem Sebastiannak. – Hát akkor! Egyáltalán semmi okod az orrodat lógatni. – Ezt csak úgy mondod… – Így is gondolom – feleltem. – De már látom, sürgősen szükséged van a segítségemre. – Bár sejtelmem sem volt, hogyan segíthetnék neki, de néha az is elég volt, ha Alex úgy gondolta, van segítsége. Sápítozott. – De olyan messze vagy… – Holnapig csak kibírod valahogy, nem? – Kuncogtam, és úgy szerettem volna abban a pillanatban az arcát látni. – Hogy? – kérdezte vidám hangon. – Visszajössz? – Jól hallottad. – Tényleg? – Igen! – Ó, istenem! – sivalkodott. – Miért nem ezzel kezdted? Csak hagyod, hogy először öt órán át beszéljek!

– Nem tudtam, mi történt veled. – De nem ültetsz fel? Tényleg jössz? – Igen – erősítettem meg harmadszorra is, mire a vonal másik végén visítást hallottam. – Mondtam már neked, hogy szeretlek? – Igen, de csókot tőlem sem kapsz. – Ha-ha-ha – nevetgélt. – Rendben, akkor feltétlenül szükségünk van egy tervre, ami Sebastiant illeti – kezdett bele, és egyszerre csak újra a régi lett. Kifújtam a levegőt, hátradőltem, és vártam, hogy vajon mit süt ki már megint azzal a zavaros fejével…

14. FEJEZET

Édes füst Ö

t átkozott emelet. Lépcsőfokról lépcsőfokra vonszolódtam felfelé. Csak előző nap óta voltam Berlinben, és a háromheti mulasztásom után tulajdonképpen alig láttam ki a sok bepótolnivalóból. Ám Alex „problémája” Sebastiannal természetesen sokkal fontosabb volt – legalábbis szerinte. Alex kedvéért tehát feláldoztam a szombat estémet, és éppen hozzá tartottam a tervbe vett DVD-estére. Feltéve, ha valaha felérek, dohogtam magamban. Sebastiant, a sztárvendéget hívták meg először. De hogy a szituáció ne hasson olyan kényszeredettnek, Elyasnak és nekem mintegy alibiként társaságot kellett nekik nyújtanunk. Miért mentem bele még ebbe is? Ó, igen, persze, időközben majdnem mindent megtettem volna, csak hogy Alex végre megkapja a csókját, az isten szerelmére! Zihálva és fájó combizmokkal slattyogtam tovább felfelé. Minél magasabbra értem, annál rosszabb érzés kavargott a gyomromban. Nagyon szívesen bebeszéltem volna magamnak, hogy más okból érzek így, de tulajdonképpen tudtam, hogy ez egyetlen személyre vezethető vissza. Már a puszta gondolattól, hogy három hét elteltével viszontlátom, ideges lettem. És jogosan állapíthattam meg, hogy gyűlöltem magam érte. Amikor végre az ötödik emeletre értem, szokás szerint még egy ideig a lakás ajtaja előtt ácsorogtam. Semmi kedvem nem volt néhány ostoba megjegyzést végighallgatni a csapnivaló fizikai

állapotom miatt. Ahogy Elyast ismertem, biztosan nem tudná visszanyelni. Ezenkívül meg akartam akadályozni, hogy a zihálásom valami másra emlékeztesse, mint például a megalázó élményre a parkban úgy két és fél hónappal azelőtt! Amikor úgy-ahogy kipihentem magamat, háromszor kellett nekifutnom, míg végül tényleg megnyomtam a csengőt. Alig tudtam magam legyőzni, a gyomromban kétszeresére nőtt az a rossz érzés. Hogyan fog velem viselkedni? A legutóbbi találkozásunk óta vajon változott közöttünk valami? És miért nem jelentkezett? Legszívesebben sarkon fordultam, és hazamentem volna, de az ajtó gyorsabban kinyílt, mint ahogyan a lábam mozdulni bírt. Ragyogó, türkizzöld szempár fogadott, amely a legkevésbé sem látszott meglepettnek, hogy viszontlát. Álmodozó mosollyal az ajkán felsóhajtott, a nyitott ajtónak támasztotta a fejét, és engem nézett: – Csodaszép vagy, mint mindig… – lehelte. Semmi, az égvilágon semmi nem változott. Amikor ennek tudatára ébredtem, a szememet az égre emeltem. – És én idióta, már azt reméltem, feladtad. – Feladtam? Éppen ellenkezőleg, nyuszikám. – Sokat ígérőn felhúzta a jobb szájszegletét. – Csak tudom, mikor jobb nem idegesíteni. Felvontam a szemöldökömet. Ez hát ez az állítólagos oka annak, hogy a távollétemben teljesen leállította a zaklatási törekvéseit? – Tudod, mikor jobb nem idegesíteni? – ismételtem. – Ez nekem új. – Jó néhány dolgot nem tudsz még rólam. – A szemében olyan sokat ígérő fény csillogott, hogy tényleg elhittem a szavait. Hogy ezeket a dolgokat egyáltalán meg akarom-e ismerni, az már megint más kérdés. Néztük egymást, és egy pillanatra csend állt be, amelyet csak Alex visítása tört meg a háttérből: – Elyas, hagyd abba Emely fűzését, és ereszd be végre! – Nos, hallottad – mondtam felettébb hálásan a közbeszólásért, amit azonnal ki is használtam, és oldalazva a lakásba osontam. A sóhaját a hátam mögött tudomásul sem vettem. Amikor a nappaliba

értem, az este főszereplői már vártak rám. – Sziasztok – mondtam, és a kezemet a farzsebembe dugtam. Alex törökülésben ült a kanapén, és ropit evett. Közvetlenül mellette, de azért némi biztonsági távolságban Sebastian ücsörgött, és intett nekem. Alex megkért, hogy tartsam szemmel Sebastiant, és próbáljak rájönni, hogy esetleg csak hamis reményeket táplál-e. Ezért azonnal emlékezetembe véstem a biztonsági távolságot. De alaposabb megfontolás után arra a következtetésre jutottam, hogy nem feltétlenül kell, hogy jelentése legyen. Talán egyszerűen csak ropimorzsa-fóbiában szenved. – Hallottam, ami a szüleiddel történt – mondta Sebastian. – Nagyon sajnálom. Remélem, most már jobban vannak. – Köszönöm – feleltem. – És igen, jobban vannak. Azt mondhatnám, gyorsabban lettek újra a régiek, mint ahogy szerettem volna. Mosolygott. – Ez jó kilátásokra utal. Jobbra pillantottam, ahol Elyas felbukkant. – Mit szeretnél inni, kincsem? Kincsem, nyuszikám… Ezek az átkozott becenevek! Mindig azt reméltem, hogy egy napon majd magától felhagy velük, ha elég hosszú ideig leperegnek rólam. Ám eddig viszonylag kevés sikert értem el ezzel a taktikával. Vállat vontam. – Mindegy. – Bort? – ajánlotta. Miután kicsit gondolkodtam rajta, bólintottam. – De csak ha édes borod van. – Minden más csak összehúzta a számat. – Édes? – kérdezte. – Meg kell néznem, sajnos nem ígérhetek semmit. Ezekkel a szavakkal a hűtőgéphez ment. A pillantásom visszasiklott a nagy, fekete kanapéra. Akkor hirtelen szemembe ötlött egy meghatározó részlet: Alex a bal szélén ült, mellette pedig Sebastian. Ez tehát azt jelentette, hogy elkerülhetetlen volt, hogy Elyas mellé üljek. Felnyögtem. Még nagyon is élénken élt az emlékezetemben, mi történt legutóbb, amikor ugyanerre a kanapéra ültem Elyas mellé.

Átgondoltam, hogy esetleg megkérem Alexet, csússzon egy kicsit arrébb, de aztán hagytam. Kettejük közeledését valószínűleg nem segítené elő, ha Elyas és én körbezárnánk őket. Na, remek. És kit érdekel, hogy nekem mi volna előnyös? Morgó hangot hallattam, akaratom ellenére meghajoltam a végzetem előtt, és Sebastian szabad oldalára ültem. – Ha Elyas túl közel jön hozzám, akkor egyszerűen engeded, hogy az öledbe üljek, megértetted? Sebastian nevetett. – Megértettem. Bár ez tisztán baráti alapon nyújtott segítség lett volna, Alex fenyegető pillantást vetett rám. Már éppen a nyelvemen volt, hogy: „Természetesen csak akkor, ha ezzel nem ütközöm a mérges kis törpe tulajdonigényébe.” De nehéz szívvel visszanyeltem. Nem sokkal később Elyas visszatért, és átnyújtott nekem egy aranysárga folyadékkal teli borospoharat. – Jégbor – mondta. – Megkóstoltam, nagyon jó. – Ó, köszönöm. – Elvettem tőle a poharat, és kortyoltam belőle. – Látod, tudtam, hogy ízleni fog – olvasta le az arcomról. – Hogy te mi mindent nem tudsz… – A szememet forgattam. – De a változatosság kedvéért tedd magad hasznossá, és áruld el, mit fogunk nézni. – A Harcosok klubját. Rendben? A Harcosok klubját? Na jó, vigasztaltam magam, a körülmények ugyan nem a legjobbak, de legalább a film jó választás volt. Bólintottam Elyasnak, mire már ugrott is, és a DVD-lejátszóhoz ment. Amikor a lapos képernyőn felfénylett a főcím, Elyas lekapcsolta a nappaliban a lámpát, és a kanapéhoz indult. Vigyorogva, ami rossz előérzetet keltett bennem, szorosan mellém ült, és a karját a kanapé háttámlájára tette, a fejem mögé. Morogtam, egy kicsit arrébb csúsztam, és összefontam a két karomat. A lassú tempó nyilvánvalóan idegen szó volt Elyas számára – minden vonatkozásban. A fejét felém hajtotta, és a fülembe súgta: – Hiányoztam? Igen. – Elyas, a világ nem csak körülötted forog – feleltem ehelyett, és a tévére néztem.

– Ezt igennek veszem – mondta. – Nekem is hiányoztál, kincsem. Tulajdonképpen elleneztem a fizikai erőszakot, de Elyas megingatta a nézeteimet. Háromszor is mély levegőt kellett vennem, hogy uralkodni tudjak magamon. Végül úgy határoztam, tudomást sem veszek róla. Vagy fél óra erejéig működött is. De minél tovább ment a film, annál nehezebb volt. A tévé zaját folyton aláfestette Alex halk ropogtatása. Ha Alex ideges volt, mindig ennie kellett valamit. És abban a pillanatban szemmel láthatóan nagyon ideges volt. Ő és Sebastian egy centiméterrel sem kerültek közelebb egymáshoz, amit Elyasról és magamról sajnos nem tudtam volna elmondani. Minden másodpercet, amely eltelt, arra használt fel, hogy egy újabb milliméterrel közelebb csússzon hozzám. Feltűnés nélkül, magától értődően. Ha a fejemet balra, felé fordítottam volna, az orrom majdnem az arcához ér – de természetesen csak ha a tekintetét kivételesen a tévére, nem pedig rám irányítja. Én viszont a film kezdete óta semmit nem változtattam a testhelyzetemen, leszámítva, hogy egyre jobban görcsbe rándultam. De mert a testbeszéd értelmezése egyértelműen nem tartozott a képességei közé, természetesen mindez a legkevésbé sem érdekelte őt. Időközben nekem alig maradt már menekülési lehetőségem. Tényleg majdnem Sebastian ölében ültem. Mondhatnám, enyhén rosszul éreztem magam. Szöges ellentétben Elyasszal, aki szokásához híven öntudatosan tért a tárgyra – adott esetben rám. Még a teste melegét is éreztem. Először csak az oldalamon, de mintha egyre tovább terjedt volna. Akárcsak az illata. Eleinte csak egy halvány árnyalat volt, de aztán már semmi mást nem éreztem. Amikor Elyas rátett még egy lapáttal, és annyira oldalra hajtotta a fejét, hogy a homlokát a hajamon éreztem, végleg besokalltam. – Ha szeretnél közelebb ülni Sebastianhoz, akkor cseréljünk helyet! – Őszintén szólva én nagyon kellemesnek találom úgy, ahogy most van… – magyarázta. – Igen, azt látom!

Mert a látszat szerint álmában sem gondolt rá, hogy a testhelyzetén változtasson, röviddel ezután kézbe vettem az irányítást, és felálltam. Elyas szeme kétkedve követett, amikor átléptem a lábán, és a másik oldalára ültem le, ahol időközben igen sok lett a hely. Ugyan az én ízlésemhez képest a tőle való távolság még így sem volt elegendő, de most már legalább vagy húsz centiméter választott el bennünket egymástól. Elyas homloka még mindig csupa ránc volt a költözésem láttán, amíg végül fel nem sóhajtott: – Na ja, Sebastian – mondta. – Úgy néz ki, nekünk kell egymáshoz simulnunk. – Öregem, ha csak egy milliméterrel közelebb jössz hozzám! – fenyegette meg ez utóbbi. Megkönnyebbülten hátradőltem, és végre teljes nyugalomban élvezhettem a filmet. Meglepetésemre Elyas semmiféle jelét nem adta, hogy a köztünk támadt távolságot szándékában állna újra csökkenteni. Úgy látszott, a film továbbra is épp oly kevéssé érdekelte, mint annak előtte. A tekintetét rám szegezte, és nem lehetett volna mondani, hogy nagyon erőlködött, hogy mindezt titokban tegye. Mégis hogyan rendelkezett ilyen mérvű öntudattal? Nekem soha nem lett volna bátorságom valakit ilyen nyilvánvalóan megbámulni. Ő ezzel ellentétben egyszerűen megtette, és a legkevésbé sem szégyenkezett miatta. Valószínűleg ez teljesen normális viselkedés egy olyan embertől, aki úgy néz ki, mint ő. A megerősítés – az ő esetében a kiglancolt cicamicáktól – naponta érkezett. A férfiak pedig három dolgon keresztül határozzák meg magukat: farokhossz, nők és státuszszimbólumok. Pontosan ebben a sorrendben. Ennek ellenére az új ülőhelyem messze jobban tetszett, mint a régi. Így viszont némi nehézséget okozott a feladat, hogy Sebastiant szemmel tartsam. Folyton el kellett néznem Elyas mellett, amit ez utóbbi nyilvánvalóan félreértelmezett, mert minden alkalommal rám mosolygott. Amikor éppen újra kikémleltem az Elyas-vigyor mellett, tanúja lettem az egyik legédesebb jelenetnek, amit valaha láttam. Sebastian újra meg újra egy kicsit felemelte a combján pihenő kezét, aztán újra meg újra le is eresztette. Egy ideig így ment ez, és én magamban bátorítottam. Bízz magadban! Kérlek, tedd meg értem!

És egyszer csak valóban összeszedte magát. Egészen bizonytalanul közeledett Alex kicsi kezéhez, amelyet a barátnőm az ölében pihentetett. Nekem már a puszta látványtól mindenem bizsergett, ilyen édes magatartást egyszerűen nem vártam volna egy huszonnégy éves férfitól. Miért nem tud Elyas is ilyen lenni? Nos… eltekintve attól a ténytől, hogy még ha ilyen is lenne, soha nem lenne nálam esélye. Teljes mértékben kizárva. Pontosan. Pont. Nem. Felkiáltójel! Hol is tartottam? Á, igen, Alexnél. Magamban Sebastianhoz fordultam, most már nehogy visszakozzon, és szorítottam neki. Vele együtt centiméterről centiméterre lázban égtem. És akkor megtörtént: elérte Alex kezét, és megfogta. Minden erőmmel azon voltam, nehogy torkom szakadtából felvisítsak. Ez olyan édes volt! Amikor Alex szétnyitotta az ujjait, hogy a kezét szégyenlősen megfogja, boldogan hátradőltem. Az utolsó kételyek Sebastian érzéseit illetően végleg eloszlottak. Elyas, aki szemmel láthatóan csodálkozott a magatartásomon, követte a pillantásomat. Amikor az okát felfedezte, egy pillanatra épp olyan boldognak látszott, mint én. A világgal teljesen megbékélve fogtam a borospoharamat, élvezettel kortyoltam belőle, és kényelmesen elhelyezkedtem. Egy szempillantás erejéig teljesen jól éreztem magam. Legalábbis addig, amíg Elyas karját újra meg nem éreztem a hátam mögött a háttámlán, és újra csábító mosoly nem játszadozott a szája szegletében. Ó, istenem! Túl szép lett volna. Ám ez alkalommal legalább hagyott némi távolságot kettőnk között. Gondolkodjunk pozitívan: fejlődőképes volt. És ezzel nem ő volt az egyetlen. Alexnek is új erőt adott Sebastian közeledése. Mert amikor egy idő után előrehajolt, hogy a poharát megfogja, hátradőlés közben egy kicsit közelebb csusszant Sebastianhoz.

Tulajdonképpen ez lett volna az optimális időpont, hogy magukra hagyjuk őket, ám az óra sajnos még csak nem sokkal tíz után járt. Ostoba módon megígértem Evának, hogy éjfélnél előbb nem esem haza, és mert semmi kedvem nem volt egy újabb megrázkódtatáshoz, feltétlenül tartanom kellett magamat az egyezségünkhöz. Hová mehetnék hát? Mintha nem lettem volna már éppen eléggé elfoglalva a gondolataimmal, Elyas ráadásul még meg is kopogtatta a vállamat. Idegesen felé fordultam, és azon tűnődtem, vajon mit akar már megint. Amint a figyelmem rá irányult, a fejével újra meg újra a folyosó irányába bökött, ahol többek között az ő szobája is volt. Nevetve fújtattam, és fityiszt mutattam neki. Álmodj tovább, fiú! Elyas a szemét forgatta, amivel azt akarta közölni: „nem azért, amiért gondolod”. És hogy még inkább egyértelművé tegye számomra, Alex és Sebastian felé pillantott, akiket szemmel láthatóan az ő véleménye szerint is magukra kellett volna hagynunk. Ebben tehát egyetértettünk. De hogy én emiatt Elyasszal a szobájába menjek? Nem, eszem ágában sem volt. Várakozón nézett rám, ám semmiféle lelkesedést nem tudtam kisajtolni magamból a javaslata iránt. – Á, Emely! – mondta hirtelen hangosan. – Most jut eszembe, valamit mutatni akartam neked! Leesett az állam. Micsoda arcátlan húzás! – Higgy nekem, Elyas, én „azt” nem akarom látni – feleltem, mire Sebastian igencsak felvidult. Elyas ezzel szemben váratlanul megfogta a csuklómat, maga után húzott a konyhába, és kinyitotta a hűtő ajtaját, hogy eltakarjon bennünket Alex és Sebastian elöl. A bosszús pillantásomról, amelyet ezért az akcióért learatott, egyszerűen tudomást sem vett, ehelyett magyarázkodni kezdett: – Miattad – suttogta – három héten át telebőgte a fülemet, és idegtépő szerelmes filmeket nézetett velem, miközben a lábkörmét lakkozta! Egyszerűen úgy kezelt, mintha nő volnék! A fenébe is, még dauert is akart a hajamba tenni! – Dauert? – ismételtem. – Igen – morgott. – És állandóan vigasztalnom kellett! Írd és mondd három pólómat zokogta tele!

Megfogtam a vállát. Senki nem tudta volna jobban megérteni, mint én. – Istenem, Elyas… – A fejemet ráztam. – Együtt érzek veled, tudom, mit kellett kiállnod. – Hányszor voltam már én az, akinek a soron következő érzelmi válság heteiben Alex kezét kellett fognia? Boldognak mondhattam magam, hogy most megkímélt tőle a sors. És tulajdonképpen már-már édes volt tőle, amilyen megindítóan törődött a húgával. – Látod? – suttogta tovább. – És mert most újra Berlinben vagy, te is tudod, kinek kell következő alkalommal megszenvednie, ha most megint nem csókolja meg! A szám elkerekedett: – Ó! – Látom, megértjük egymást – mondta. – Most tehát pontosan két lehetőségünk van. Az egyik, hogy pénzt adok Sebastiannak, hogy végre megcsókolja. A másik az volna, hogy rájuk hagyjuk a romantikát, és eltűnünk! A nyakamat dörzsöltem. Igaza volt. Minden bizonnyal óriási dráma várna rám, és mert abban a pillanatban épp elég dolgom akadt a tanulmányaimmal, erre egyáltalán nem volt szükségem. De akkor is: Elyasszal a szobájába? Nem tudom… Másrészről viszont: ugyan mi történhetne? – Ha bármilyen módon hozzám érsz, Elyas, a legapróbb, tolakodó porcikáidra szedlek szét! Álszentül felemelte a két kezét: – Jó fiú leszek! Hiszi a piszi – gondoltam. De abban a pillanatban nem tudtam mást tenni, mint hogy erre hagyatkoztam. Elyas a hűtő fölött Alexre és Sebastianra pillantott. – Emely, nem emlékszel már a CD-re, amiről meséltem? – kérdezte hangosan. – Ja, az a CD – mentem bele a színjátékba, és a homlokomra csaptam. – Pontosan! Legjobb lesz, ha velem jössz, és rögtön megmutatom. – Becsukta a hűtőt, hozta a poharainkat, álbocsánatkérő pillantással Sebastianra és Alexre nézett, aztán előrement. A feltűnésmentes lelépésünk természetesen minden volt, csak éppen feltűnésmentes nem. Nem pusztán a rossz színjáték miatt, hanem mert önszántamból követtem Elyast a szobájába. Én sem

tudtam túljutni a kérdésen, mit is teszek tulajdonképpen. Alex, az adósom vagy! Elyas befordult a folyosóra, olyan rugalmasan, hogy valóságos tramplinak éreztem magam mögötte. Minden egyes mozdulatában volt valami elegáns, mintha a lét könnyűségének lett volna a megtestesülése. Túlságosan mély benyomást tett rám, és már későn vettem észre, hogy megállt, én pedig egyenesen beleszaladtam. Felém fordult. – Istenem, Emely, nem tudsz legalább addig várni, amíg a szobába érünk? Éreztem, hogy elvörösödik a fülem, miközben Elyas kuncogva kinyitotta az ajtót, és maga elé engedett. Bár egyszer már álltam az ajtajában, de belülről még sohasem láttam. A szoba nagy volt és tágas, és pontosan úgy, ahogy a lakás többi részében, tetőgerendák álltak ki a falból. Az egyik nagy tetőablak alatt állt a vetetlen ágya. Remekül el tudtam képzelni, hogy minden éjszaka ott fekszem, és szabad rálátásom nyílik a csillagos égre. Vajon Elyas tudta, milyen boldognak érezheti magát ezzel? Kételkedtem benne. Az ággyal szemben egy közepes méretű kanapé állt, és mellette a fotel, amelyben a múltkoriban ült. Közvetlenül mögötte a falon egy fekete-fehér műnyomat függött a Harcosok klubjából. Elyas a magával hozott italokat a kisasztalra tette, miközben a pillantásom tovább siklott. A szoba másik sarkában, egy másik tetőablak alatt fa sarokíróasztal állt. A bal oldalán volt a számítógép, a jobb oldalán pedig könyvek, iratrendezők és jegyzetcédulák halmozódtak. A faliszekrényekben CD-k gyülekeztek, szinte még több, mint a nappaliban. A szobában rend volt, de mindenféle túlzás nélkül. Egyszerűen látszott, hogy valaki él ott. Úgy látszott, Elyast nem zavarja, hogy körülnézek, és közben a sztereóberendezésnél ügyködött. Majdhogynem varázslatszerűen vonzott az íróasztalán uralkodó káosz. A legtöbb könyvet nem ismertem, és a legtöbb papírról kiderült, hogy kottalap. Amikor a háttérből felhangzott egy dal az Orishas együttestől, mosolyognom kellett. Amikor a kocsmámban meglátogatott, pontosan ez a CD

szólt, és nyilván azt gondolta, hogy ezzel majd imponál nekem. Annak az estének az emlékeiről viszont igen hamar elterelődtek a gondolataim: valami teljes mértékben magára vonta a figyelmemet. A különböző papírlapok közül kikémlelt egy könyv, amelyet óvatosan előhúztam. – Elyas? – kérdeztem, és a borítóra meredtem, mintha optikai csalódás áldozata lettem volna. – Hm? – kérdezte és odajött hozzám. Még mindig a szerző nevén pihent a tekintetem. Nem tudtam elhinni. Óvatosan felcsaptam a könyvet, hogy biztos legyek benne, nem a kötés van-e rosszul nyomtatva. Nem csupán bizonyosságot leltem, hogy valóban Edgar Allan Poe egyik művét tartom a kezemben, hanem ráadásul egy csomó jegyzetet is, amelyeket Elyas csinált, és mindenhová az oldalak közé ragasztott. – Te Poe-t olvasol? – suttogtam. Kétségkívül intelligensnek tartottam Elyast, de hogy valaki Poe-t olvasson, annak semmi köze az intelligenciához. Ezekhez a történetekhez sokkal inkább kifinomult érzék kell – olyan kifinomult érzék, amelyet soha nem feltételeztem volna róla. – Hm… igen – felelte. – Néha. – Mosolyogni próbált, és kivette a kezemből a könyvet. Aztán egy polcra tette, miközben igen sokáig hátat fordított nekem. – Ez kínos neked? – tapogatóztam. – Nem – felelte és megfordult. – Miért lenne az? A homlokom egyre inkább ráncba szaladt. – Tetszik a zene? – kérdezte. Csak habozva mentem bele. – Igen. – Nem tudtam, miért, de a látszat szerint tényleg kínos volt neki. Eszembe is jutott a korábbi kijelentése: „Jó néhány dolgot nem tudsz még rólam”. Soha nem gondoltam volna, hogy a szavai ilyen gyorsan beigazolódnak. Bármire számítottam volna, de erre biztosan nem. A véletlen felfedezésem egyáltalán nem illett abba a képbe, amelyet Elyasról alkottam. Először is ott volt a váratlan gondoskodása a baleset után, aztán meg olyan filmeket néz, olyan zenét hallgat, és olyan könyveket olvas, amiket én is szeretek.

Furcsa volt, de ahogy most Elyasra néztem, már nem ugyanazt az embert láttam, mint három héttel korábban. Valami megváltozott. Sajnos nem tagadhattam, hogy Elyas mindig is egyfajta hatást gyakorolt rám. De ezidáig ezt egyedül a szégyentelenül jó kinézetének tulajdonítottam. Nem volt könnyű a türkizzöld szemének és a helyes arcának ellenállni – hogy a megjelenése többi részéről ne is beszéljünk. De amíg a belőle áradó vonzerő a külsejére korlátozódott, nem okozott gondot, hogy állhatatos maradjak. A szemem lehet, hogy engedi magát elvakítani, de az eszemet nem volt ilyen könnyű kijátszani. Ám ha most még a jelleme iránt is elkezdek rokonszenvet érezni, az határozottan komoly problémát fog még okozni…

Elyas a kanapéra ült, és egyszerűen úgy tett, mintha ez a kis eset meg sem történt volna. Ehelyett a legutóbbi koncertélményéről mesélt. Én is leültem mellé a kanapéra, a lábaimat átvetettem egymáson, és enyhén felé fordítottam a felsőtestemet. A karja a háttámlán pihent, a lába pedig behajlítva a párnán. A távolság megfelelő volt közöttünk. Csak remélni tudtam, Elyasnak nem jut eszébe, hogy csökkentse. Figyelmesen hallgattam, és lassacskán beszélgetni kezdtünk. Magunkhoz képest meglepően normálisan. Korántsem volt olyan kellemetlen vele beszélgetni, mint ahogyan elképzeltem. Nem utolsósorban azért, mert több mint húsz percig egyetlenegyszer sem próbált befűzni. Ez határozottan új rekord volt. Elyas értett a zenéhez, ezt észre lehetett venni. És sok együttes esetében egyezett az ízlésünk – amit én a korábbi kutakodásom során már megállapítottam. Amikor rövid szünet állt be, kortyoltam az édes boromból, Elyas pedig felállt, és az íróasztalához ment. A fiókból elővett egy kis tárgyat, és végül ugyanolyan testhelyzetben visszaült hozzám a kanapéra. Hogy mit hozott, azt rögtön meg is tudtam, mert egy kis, saját maga sodorta cigarettát dugott a szájába, és meggyújtotta a magával hozott öngyújtóval. A gyanúmat, hogy nem hagyományos cigarettáról van szó, már az édeskés szag megerősítette, amely a kis füstfelhőkkel felszállt, és szétáradt a szobában.

Már néhány éve volt annak, hogy utoljára jointot szívtam. Tizenhét, talán tizennyolc éves lehettem, amikor Alex akkori barátja úgy határozott, hogy a „hobbikertész” kifejezést újraértelmezi. És bár igencsak vidám emlékeim voltak abból az időből, utána többet nem került rá sor. A jointra pillantottam, amit Elyas felém nyújtott. Nagy volt a csábítás, de hogy Elyas jelenlétében tényleg okos volna-e, tisztázatlan maradt. Végül a csábítás győzött, és érte nyúltam. A forró füst a torkomon át utat talált magának lefelé, és úgy égette a tüdőmet, hogy egy kicsit köhögnöm kellett. Elyas mosolygott rajta. – Hogy tetszett a CD? – Milyen CD? – kérdeztem krákogó hangon, és visszaadtam neki a cigit. – A Skindred – mondta. Á, az a CD. Milyen jó, hogy ezzel megint emlékeztet a kínos alsóneműtörténetre, amit én igazából teljesen a tudatom mélyére száműztem. És amilyen pimaszul vigyorgott, neki is ugyanúgy eszébe jutott. – Remek – feleltem ezért gyorsan. – Már vagy harmincszor végighallgattam. Újra odaadta a jointot. – És melyik dal tetszett a legjobban? Mélyen beszívtam a füstöt, és végül a levegőbe fújtam, nehogy még egyszer köhögnöm kelljen. – Nehéz volna megmondani – gondolkodtam rajta. – Azt hiszem, az első. Felvonta a szemöldökét. – Az első? – Igen, miért? – Á, csak úgy… – dünnyögte. Miután még háromszor szívtam a jointból, lassan hatni kezdett. És mire végigszívtuk, már újra tudtam, miért hagytam abba ilyen hosszú időre a füvezést: úgy áradt belőlem a szó, akár a vízesés – pont és vessző nélkül! Tényleg, pokoli volt, egyszerűen be sem csuktam többé a számat. Ami csak a fejemen átsuhant, abban a pillanatban ki is kellett mondanom. Elyas pedig figyelmesen és jókedvűen hallgatta a szóáradatomat. A legjobb hangulatban, törökülésbe ültem, Elyas a kinyújtott karjára hajtotta a fejét, és mélyen a szemembe nézett. De abban a

pillanatban ez a legkevésbé sem érdekelt. Egyetlen percre sem tudott kizökkenteni, ahhoz túlságosan a beszédre összpontosítottam. – Elyas, figyelsz rám? – Igen, természetesen. – Jó. Ugyanis az a helyzet, hogy az AIDS a buzik között nem azért terjed, mert buzik, hanem egyszerűen mert férfiak. Érted? Elyas jókedvűen rázta a fejét. – Emely, sejtelmem sincs, miről beszélsz. Azt sem tudom, hogy jutott ez most eszedbe. Megvakartam a fejemet. – Nem te kezdted? – Én egy szót sem szóltam. – Hm – mondtam. – Akkor magamtól jutott eszembe. De érted, mit akarok ezzel mondani? – Nem, de biztos vagyok benne, hogy máris elmagyarázod. Hát, ami igaz, az igaz. – Akkor figyelj: ha egy homoszexuális férfi ráakad egy másik férfira, akkor ott a szex áll az előtérben. Értem? Gyanútlanul vállat vont, de továbbra is jókedvűen hallgatott. – A legtöbb férfi nem feltétlenül ismerkedik először, vagy tapogatózik óvatosan – a férfiak ágyba bújnak egymással, aztán meglátják, hogy mi lesz, vagy egyáltalán lehet-e belőle valami. Ránéztem, és a bólintására vártam. Amikor ezt megkaptam, folytattam. – Na, és ez ugyanígy van a heteroszexuális férfiak esetében is. Egy férfi az férfi – mindegy, hogy buzi vagy hetero. A különbség csak annyi, hogy a legtöbb nő kevésbé gyorsan megy el egy idegennel. És ha mégis, akkor jobban ügyel a védekezésre. Értem? – Úgy néztem rá, mintha éppen most találtam volna ki a pi utolsó számjegyét. – Igen, értem… De ezzel most mit akarsz mondani? Hogy lehet valaki ilyen nehéz felfogású? – Nos, hogy az AIDS nem azért terjed jobban a buzik között, mert buzik, hanem mert férfiak! Elyas a mutató- és a hüvelykujját az orrnyergére tette, és maga elé nevetett. – Bárhogy is legyen – mondta –, megértettem. Nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy nem feltétlenül vesz komolyan. De valahogy mindegy is volt. A poharam után nyúltam, és ittam belőle, ám a szénsavas borom mintha cseppet sem csillapította

volna a megmagyarázhatatlan szomjúságot. Minden egyes korttyal még szárazabbnak éreztem a torkomat. Mintegy magától vándorolt a pillantásom Elyas poharára, amely a pereméig frissítő kólával volt teletöltve. Mit meg nem adtam volna érte, ha cserélhettem volna vele! Még soha nem éreztem ilyen csábítónak azt a fekete folyadékot. Szabályosan a nyelvemen éreztem az ízét. Olyan hűs, olyan friss, olyan élénkítő… Mély levegőt vettem. Hogy Elyast megkérjem, az szóba sem jöhetett. Tulajdonképpen nem volt vele bajom, hogy más poharából igyak, de Elyas más eset volt. Ostobán hangzik, de ez nekem valahogy túl… intim lett volna. – Emely? Ránéztem. – Igen? – Szeretnél inni a kólámból? – Én? – dadogtam. – Ööö, neeem, miért? – Mert már vagy öt perce meredsz rá. A fenébe! – Hm… vonzónak találom a szénsavat? – kérdeztem fennhangon. Előrehajolt, fogta a poharát, és nekem nyújtotta, így kénytelen voltam elfogadni. – Tényleg nem fertőzök – biztosított. – Hah, én is ezt mondanám a helyedben – dünnyögtem, és kétkedve az ajkamhoz emeltem a poharat. Ám amint a folyadék elárasztotta a számat, minden aggályomat elfelejtettem, és belevesztem a felfrissülésbe. – Nem vagy szomjas – mondta Elyas, amikor a poharat visszatettem az asztalra. – Csak nem akartam udvariatlan lenni – feleltem, és vállat vontam. Egy ideig figyelt, mígnem az arckifejezése egy kicsit megváltozott. Még mindig mosolygott, de egyszerre komolyabb lett. – Tudod te egyáltalán, milyen édes vagy? – kérdezte bársonyos hangon. Ebben a pillanatban pontosan két dolgot tudtam: először is, hogy biztosan nem voltam édes, másodszor pedig, hogy a füvezés ellenére is el tudok pirulni, mert szabályosan éreztem, ahogyan a vér az arcomba szökött. Röviden: legfőbb ideje volt témát váltani! – Apropó, édes… Hogy is volt az a daueroddal? – vigyorogtam.

Bár nevetett, mégsem ment bele, de nem számított. Mert egy szempillantás alatt vagy húsz újabb magasröptű eszmefuttatással boldogítottam. De az elsőtől az utolsóig érdeklődve tapadt az ajkamra.

Amikor a végletes élénkségem alábbhagyott, és legalább időnként egy-egy vesszőt iktattam a mondataimba, bevallottam Elyasnak, mennyire irigykedem az ágya fölötti tetőablakra. Meglepetésemre azt felelte, hogy pontosan ez volt a döntő érv, amiért annak idején feltétlenül ezt a lakást akarta. A szempontok, amelyek alapján tévesen ítéltem meg, kissé túl gyorsan szaporodtak. Elmesélte, milyen remek a kilátás az éjszakai égre, és mert nem kerülte el a figyelmét a lelkesedésem, végül az az ötlete támadt, hogy megmutatja nekem. Amikor beleegyeztem, természetesen feltettem magamnak a kérdést, hogy hülye vagyok-e. De valamiféle megmagyarázhatatlan okból felettébb elhatalmasodott rajtam a közömbösség, úgyhogy valószínűleg akár Quasimodo mellé is lefekhettem, és ezen szavakkal üdvözölhettem volna: – Nos, üde és fitt? Elyas elsötétítette a szobát, hogy szabad kilátásunk legyen. Csak hogy biztos legyek benne, hogy nem mer majd közeledni, az óvatosság kedvéért megfenyegettem: – Tudom, hol fáj! Szerencsémre ehhez tartotta is magát, lefeküdt mellém, a karját a feje alatt keresztbe tette, és némán nézett fel velem a csillagos éjszakába. A bódulatunk, amely rajtam sajnos sokkal jobban észrevehető volt, mint rajta, idővel egyre inkább lecsengett, ennek ellenére a hangulatunk fesztelen maradt. – Mire gondolsz? – törte meg a csendet egy örökkévalóság elteltével. – Fogalmam sincs – mondtam. – Azért csak tudod, mire gondolsz – felelte nyugodtan. – Mintha komolyan érdekelne… – Nem kérdeztem volna, ha nem érdekelne, te csökönyös. Anélkül, hogy odapillantottam volna, tudtam, hogy vigyorog.

Tényleg elmeséljem neki, mi körül forognak a gondolataim? Valószínűleg csak szórakozna rajtam. – Nem értenéd – mondtam. – Mitől vagy benne olyan biztos? Adj egy esélyt, hogy megpróbáljam. Felsóhajtottam. – Az univerzumon gondolkodom. A „végtelenség” fogalmán, és hogy mit jelent. Eltelt egy-két másodperc, mielőtt reagált volna. – Érdekes – mondta. – Mesélj tovább! – Nincs túl sok mesélnivalóm, mindössze egy-két kérdés, amely minden alkalommal eszembe jut, amikor az eget nézem. – Miféle kérdések? Mély levegőt vettem, mert nem volt könnyű szavakba foglalni. Ezenkívül nem tudtam magamnak megmagyarázni, egyáltalán miért próbáltam meg ahelyett, hogy tartottam volna a számat. – Nos, azon tűnődöm, mit jelent a végtelenség. Valahogy nem megy a fejembe ez a fogalom… Végtelen… Az ember így mondja, de hogy valójában mit jelent, azt nem lehet elképzelni. És amikor felnézek az égre, világossá válik számomra, milyen jelentéktelen kis darab a Föld, milyen apró az univerzumhoz képest. És hogy milyen kevéssé fontos az egyszeri élet ezen a bolygón. Az ember szövögeti a vágyait és az álmait, de végül is nem jelentenek semmit… Teljesen jelentéktelenek, épp úgy, mint az ember maga. Az egészhez viszonyítva egy egyedi lét említésre sem méltó. A tekintetem egyik világító ponttól a másik világító pontig kalandozott az égbolton, míg végül elveszett a végtelenség sötétjében. – Ez valahogy elviselhetetlenül frusztráló, másrészről viszont minden alkalommal újra lenyűgöz. – Rövid szünetet tartottam, mielőtt újra beszélni kezdtem. – Te is tűnődtél már rajta, hol található az univerzum? Végül is valahol lennie kell… Vagyis mi van mögötte? – Felvontam a vállamat. – Ha az ember nem hisz istenben, akkor egyszerre olyan sok nyitott kérdés marad. Az ember egyiktől a másikig halad, vég és főleg válasz nélkül. Ezzel befejeztem, és bár ez igencsak rövid összefoglalás volt, mégis részletesebbre sikeredett, mint ahogy eleinte akartam. Szerettem ezt a témát, és még órákig tudtam volna tovább

elmélkedni, de így is a kelleténél többet tártam fel Elyas előtt a gondolatvilágomból. Óvatosan rápillantottam, mert semmiféle reakció nem érkezett tőle. Kibámult az ablakon, és úgy látszott, teljesen a gondolataiba merült. Amikor néhány újabb másodperc elteltével sem rezdült, lassan aggódni kezdtem. – Elaludtál? – kérdeztem. Nem csodálkoztam volna rajta, ha halálra untattam. Egy kicsit összerezdült. – Hogy? Nem, nem… Csak azon gondolkodom, amit mondtál. – És nem találtál véletlenül néhány választ, amelyek nagyban megkönnyítenék az éjszakáimat? – kérdeztem mindenféle remény nélkül. – Nem, sajnos nem – mondta lágyan. – De neked sikerült az enyémeket megnehezítened… Valóban megfertőztem volna Elyast ezzel az ostobasággal? Bár ez teljesen elképzelhetetlen volt, tényleg úgy látszott. Tovább hallgatott, és amikor jó sok idő elteltével az órára pillantottam, 0:45-öt mutatott. Az utolsó buszom pontosan tíz perc múlva indul. Tulajdonképpen hevesen fel kellett volna ugranom, és kirohannom, de egy tapodtat sem mozdultam. Bemesélhettem volna magamnak, hogy a füvezéstől túlságosan elnehezült a lábam, én pedig egyszerűen túl lusta voltam felkelni. Vagy hogy féltem, hogy megzavarom Alexet és Sebastiant, ha most hirtelen átviharzok a nappalin. De ahogy mélyen magamba néztem, be kellett vallanom, hogy ez csupán az igazság egyik fele volt. Furcsa módon tetszett, hogy Elyasszal egy ágyban fekszem, kivételesen komolyan beszélgetünk, vagy egyszerűen csak együtt hallgatunk. Hogy mit is tartsak erről, még magam sem tudtam. És talán nem is akartam tudni. A Give into me című dal szólt halkan Takidától, és mintha magával vitte volna a gondolataimat. A valóság egyre jobban elmosódott körülöttem, a közös múltunk képei viszont világosabbá váltak, szabályosan elsuhantak a lelki szemeim előtt. Ám

szokásommal ellentétben most nem próbáltam meg elfojtani őket, hanem hagytam, hogy magukkal ragadjanak…

15. FEJEZET

Akkor és most csodálkoztam rajta, még mindig jól emlékeztem a Bármennyire legelső találkozásunkra. Négy- vagy ötéves lehettem, amikor először jártam a Schwarz család otthonában… Alena barátságosan köszöntött az ajtóban, és felvitt a lánya szobájába. Alex a földön ülve Barbie-zott, mellette térdelt a valamivel idősebb Elyas – a haja kócos volt, és ő is Barbie-t tartott a kezében. Amikor beléptem, rám meredt azzal a nagy, türkizzöld szemével. – Hihi – kuncogtam, és az ujjammal rámutattam. – Fiú vagy, mégis Barbie-kkal játszol! Elyas összeszorította az ajkát, és a szeme haragosan szikrát szórt. Először csak fújtatott, aztán felállt, és a Barbie-val a fejemre csapott. A dráma tökéletes volt: én ordítottam, mert megütött a Barbie-val, Alex ordított, mert a Barbie-jának leesett a feje, és Elyas is ordított, mert Alena megszidta, és a szobájába küldte. Az ajkaimon mosolygás suhant át. Mindez már olyan rég volt, ám még mindig képszerűen láttam magam előtt. Csak sokkal később tudtam meg, hogy Alex kényszerítette, hogy Barbie-zzanak, ezért reagált olyan dühödten a kis megjegyzésemre.

Az eset után Elyas és én jó ideig igen ostobának tartottuk egymást. De aztán egyszer csak sikerült a kezdeti nehézségeket legyőzni, és összebarátkoztunk. Sok mindent csináltunk hármasban, naponta jártuk a Neustadt körüli erdőket, és egy faház büszke tulajdonosainak mondhattuk magunkat. Egy bizonyos életkortól kezdve viszont Alex egyszer csak hülye dolognak találta, hogy a ruháit összekoszolja, és bár ezt sem Elyas, sem én nem tudtuk követni, a mi kis hármas csapatunk lassan, de biztosan feloszlott. Bár továbbra is jól megértettük egymást, már nem lógtunk együtt. Még évekig tartott, amíg az érzéseim megváltoztak az irányában. Ehhez meg kell említeni, hogy a mostani Elyasban nem sok maradt az egykoriból. Korábban Elyas magányos farkas volt, szégyenlős és visszahúzódó, nem voltak barátai, a szabadidejében szinte csak olvasott, sokat tanult, és jóformán egész nap zongorázott. Pontosan olyan derék fiú volt, amilyet minden anya kívánna magának. Mégsem éreztem őt soha anyuci pici fiacskájának. Ellenkezőleg, soha nem értettem, miért nem barátkozik vele az egész iskola. Nem volt különösebb átmenet, legalábbis olyan, amire emlékezni tudnék, de egyszer csak észrevettem, hogy több lett számomra, mint pusztán Alex bátyja. Én tizennégy, ő tizenöt éves volt, amikor elkezdtem állandóan azt remélni, hogy összefutok vele, amikor látogatást teszek a Schwarz család nagy házában. Ha ez bekövetkezett – általában a folyosón vagy vacsoránál –, csak a legnagyobb ostobaságokat hebegtem. Biztosan korlátoltnak tart, gondoltam én. Ám furcsa módon mégsem így volt. Legalábbis ha hihettem a varázslatos mosolyának, amellyel minden találkozásunk alkalmával illetett. Ennek ellenére nem voltam olyan ostoba, hogy akárcsak leheletnyi esélyre számítottam volna nála. Már akkor is ezerből kiugrott az arca, és ő volt a legkedvesebb és legintelligensebb fiú, akit ismertem. Miért keltettem volna fel éppen én, a nem feltűnő, tipikus kisvárosi lány az érdeklődését?

Ezért soha nem vallottam be neki, mit érzek iránta. Még Alexet sem avattam be a titkomba. Minden bánatomat magamban tartottam, és reméltem, hogy az érzéseim egy nap szétoszlanak a levegőben. Az egykori naivitásomat ma már csak egy fáradt mosollyal nyugtázom. Mert az érzéseim természetesen nem váltak köddé. Napról napra erősebbek lettek. Így hát tizennégy évesen először megtapasztaltam, hogy a szerelem tényleg szörnyű tud lenni. És erre a tapasztalatra sokáig emlékeznem kellett, mert két évvel később még mindig az ő arcát láttam, ha behunytam a szemem. Amint viszont előttem állt, a térdem mintha nem bírt volna el, és a külvilág megszűnt létezni számomra. Ha megszólított, elakadt a szavam, és ha véletlenül hozzám ért, a bőröm perzselni kezdett. Bár csak nagyon kevésszer érintettük meg egymást, mégsem felejtettem el azt az érzést. Akkoriban a véletlen találkozásaink egyre ritkultak, bár továbbra is szívesen beszélgettünk egymással, ha mégis találkoztunk. Elyas barátokra lelt és megváltozott. Addig soha nem láttam más lánnyal. Titokban boldog voltam miatta – de érteni nem értettem. Úgy gondoltam, minden lánynak a lába előtt kellene hevernie. A barátai viszont egyértelműen kevésbé voltak tartózkodóak, és egyetlen alkalmat sem hagytak ki a csajozásra. Nem szerettem a barátait. Legkevésbé azt a Kevint. Rejtély volt számomra, mit talált benne Elyas, hiszen a szöges ellentéte volt. Kevin tipikus bunkó volt, ész és értelem nélkül, aki az akkori tizenhét évével csak dugni, vedelni akart, és csak a csínytevés járt a fejében. Nemcsak nekem volt vele problémám, hanem nyilvánvalóan neki is velem. Legalábbis erről árulkodtak a megvető pillantásai a távolból, miközben én Elyasszal beszélgettem. És amikor egyik nap, szünetben éppen az udvaron mentem keresztül, akaratomon kívül meghallottam, ahogyan Kevin kifejti rólam a véleményét Elyasnak. – Mit trécselsz mindig azzal a kis hülyével? Nem kínos neked?

Kevinnek említenie sem kellett a nevemet, nyilvánvaló volt, hogy kiről beszél. Nemcsak az volt bántó, amit mondott, hanem ahogyan mondta. Bár szokva voltam Kevin sértéseihez, és tulajdonképpen soha nem adtam rá különösebben, abban a pillanatban sikerült megsebeznie. Talán azért, mert igaza volt. Durván egyértelművé tette számomra, hogy egészen más ligában játszom, mint Elyas, és hogy soha a legcsekélyebb esélyem sem lesz nála. A fejem mindig is tudta ezt, csak a szívem volt olyan ostoba, hogy egy aprócska szalmaszálba kapaszkodott. Abban a pillanatban eleresztette. Amikor Elyas éppen válaszolni akart volna, a pillantása hirtelen rám esett. A szeme nagyra nyílt, mert rájött, hogy hallótávolságon belül vagyok. Habozott, és egy ideig egyszerűen csak nézett engem, mielőtt végül felém indult volna. Azonnal a földre pillantottam, és tovább botladoztam. Még ha akartam, sem lettem volna képes beszélni vele. Ha más nem is, a feltörő könnyeim elárultak volna. Egyébként is folyton azon töprengtem, hogyhogy semmit nem érzékelt még az ostoba érzéseimből. Amilyen nevetségesen viselkedtem néha a jelenlétében, még egy vak is észrevette volna. Csak mentem tovább, és egyszer sem fordultam vissza. Elég jól ismertem ahhoz, hogy tudjam, a menekülésem ellenére az egész udvaron keresztül követni fog. És még soha életemben nem voltam olyan boldog, mint amikor hirtelen Sören Nordmann arcát megpillantottam. A semmiből bukkant fel mellettem – a megmentőm. – Szia, Emely. – Rám mosolygott, én pedig megálltam. – Szia. Óvatosan hátrasandítottam. Elyas megtorpant, néhány másodpercig dermedten állt, és a válla észrevehetően megereszkedett. Aztán elfordult tőlem, és az ellenkező irányba indult. Még jó ideig néztem utána, amíg Sören, akiről teljesen elfeledkeztem, vissza nem rángatott a valóságba.

– Hazakísérhetlek? Bár szívesebben maradtam volna egyedül, beleegyezőn bólintottam. Akkoriban Sören folyamatos rámenősséggel már több mint egy éve járt a sarkamban. Az iskolában néha egész nap körülöttem nyüzsgött, már-már azt a benyomást keltette, mintha meg akarna fogni magának. Nem az volt a helyzet, hogy én nem kedveltem őt, csak nem úgy kedveltem, ahogy ő azt szerette volna. Már akkoriban is csak a nem megfelelő férfiak érdeklődtek irántam, és ahogy időközben kiderült, ez csupán egy hosszú és csapnivaló korszak kezdete volt. Sören Nordmann kis megszakításokkal három egész éven át harcolt értem. Tizennyolc évesen végül beadtam neki a derekamat. Sören jó volt hozzám, és biztosan rendes srác volt, de a kilenc hónapig tartó kapcsolatunkból mindig is hiányzott az a döntő mozzanat. Ezen idő alatt többek között meg kellett állapítanom, hogy a szexet teljesen túlértékelik. És bár még két másik kísérleti alany követte, a véleményem erre vonatkozóan nem változott. De mindebből természetesen még mit sem tudtam, amikor hazakísért. Szinte egész úton hallgattunk, ami az én hibám volt. Még mindig azzal voltam elfoglalva, hogy Kevin kemény szavait megemésszem. Amikor egyszer csak a házunk ajtajában álltunk, és én el akartam búcsúzni, Sören megkért, hogy egy kicsit várjak még. – Emely, meg akartalak kérdezni, hogy holnap délután… esetleg szeretnél velem moziba jönni? Nem, őszintén szólva nem akartam vele moziba menni, de amikor a reményteli szemébe pillantottam, úgy éreztem, nem okozhatok neki csalódást. Egy kis kikapcsolódás talán nekem is jót fog tenni, próbáltam magamnak bebeszélni. Ezenkívül azt gondoltam, hogy egy délutáni mozizásból még Sören Nordmann sem fog téves következtetést levonni.

– Rendben – mondtam, amit ő nagy, meglepett szemmel fogadott. – Hát… remek… Akkor eljövök érted, és együtt mehetnénk busszal – fecsegett, miközben én csupán bólintottam, és végre be akartam menni. Az ezt követő órákat az ágyamban töltöttem. Amikor már az utolsó könnycseppemet is elsírtam, unottan bámultam magam elé, és mint oly gyakran, Elyas arcát láttam magam előtt. A szerelem csodaszép, állították a legtöbben, én viszont azon tűnődtem, hogy akkor miért fáj olyan rettenetesen. Eleinte még csak egy kis belebolondulás volt, de közben már olyan mélyen benne voltam, hogy valahogy meg kellett tőle szabadulnom, ha nem akartam, hogy belülről felemésszen. Valószínűleg a nap egész hátralévő részében az ágyamban feküdtem és csak vegetáltam volna, ha a bejárati ajtó csengője nem rángat ki a búskomorságomból. Fújtatva töröltem le a könnyek utolsó nyomait az arcomról és összeszedtem magam. A szüleim nyilván megint itthon felejtették a kulcsukat. De amikor leértem, és már másodszor csengettek, kinyitottam az ajtót, és a félelemtől összeszorult a torkom. Elyas állt előttem. A keze a nadrágzsebében, és csak nézett engem azzal a csodaszép szemével. Addig a napig soha nem látogatott meg otthon. Mindig csak az iskolában vagy Schwarzéknál láttuk egymást. Soha azelőtt nem állt még az ajtónk előtt. – Szia… – lehelte zavart mosollyal. A mellkasomban már nem egyes szívdobbanások uralkodtak, hanem valami őrült zakatolás. – Szia… – feleltem habozva. – Bejöhetek? Hunyorogtam és tartottam neki az ajtót. – Hm, persze – mondtam. Követett a lépcsőn felfelé, és minden lépésnél az az érzésem támadt, hogy nem kapok levegőt. Ő, itt nálam, szorosan mögöttem – nem tudtam elhinni. Mit jelentsen ez?

Szótlanul mentünk fel a szobámba, feszültek voltunk, és én nem tudtam, hogy ez belőlem, belőle, vagy mindkettőnkből ered. A szoba közepén megálltam, és minden bátorságomat össze kellett szednem, hogy felé forduljak. Olyan gyakran kívántam, hogy ott legyen, és egyszerre csak minden előrejelzés nélkül tényleg ott volt. Ott állt a kék farmerjában, az egyszerű, fehér pólójában, és teljesen gyámoltalannak hatott, amikor a tekintete végigsiklott a szobámon. Abban a két évben, amelyben én már szerelmes voltam belé, Elyas külsőre egyre jobban megváltozott. Megnőtt, időközben legalább egy fejjel túlnőtt, és az egykori gyerekből fiatal férfi lett. – Mi… a helyzet? – próbáltam lazának látszani, de a lazaság soha nem tartozott az erényeim közé. Egy pillanatig a földet pásztázta, mielőtt a szemembe nézett volna. – Sajnálom – mondta. – Ez… ez ostobaság volt, amit Kevin mondott. Felejtsd el! Rámeredtem. Ezért jött ide? A torkomat köszörültem. – Nem vészes… Túlreagáltam. Rendben van – hazudtam. De a tekintetéből ítélve legalább olyan pocséknak találta a színészi képességeimet, mint én. A keze ismét utat talált a nadrágja zsebébe, mielőtt lassan, és szégyenlősen felém lépett. Azt hittem, meg fogok halni, amikor csupán néhány centiméterre tőlem megállt. A tekintete intenzitásával egy teljesen másik világba vitt el, lebegtem, messze minden realitástól. Ezért hát azt gondoltam, pusztán csak képzelődöm, amikor Elyas lassan és nagyon habozva felemelte a kezét. Egészen óvatosan, mintha kialudt lángként füstté válhatnék, a kezét az arcomra tette, miközben a szeme egyre mélyebben elmerült az enyémben. Már nem voltam képes tisztán gondolkodni, minden, amit éreztem, a keze volt, és az a csodálatos érzés, amit ez a gyengéd érintés kiváltott.

– Sírtál – mondta lágy hangon, és az ujjával a bőrömet simogatta. Bár a szavai olyan végtelenül varázslatosan hangzottak, a szégyentől legszívesebben a föld alá süllyedtem volna. Némán ráztam a fejemet. A szeme kábulatba ejtett, észrevettem, hogy Elyas lassan lehajol hozzám. Anélkül, hogy értettem volna, mi történik, éreztem, mennyire szabálytalanná válik a légzésem, és a szemhéjam mintegy magától lecsukódott. A következő pillanatban megkaptam az első csókot attól az embertől, akitől mindig is vágytam. Olyan gyakran festettem le magamnak nappali álmodozásaim során ezt a pillanatot a legapróbb részletekig – azzal a szomorú tudattal, hogy soha nem fog bekövetkezni. Csodaszép volt a képzeletemben, de a valóság messze túlszárnyalta. Elyas nem csak egyszerűen a számba tolta a nyelvét, ahogyan én addig a filmekben láttam, nem, egészen más volt, és sokkal szebb, mint ahogyan legmerészebb leányálmaimban el mertem képzelni. Éreztem, ahogyan az ajka nagyon lágyan az enyémhez ér, ahogyan egészen lassan apró csókokkal kezdi borítani, miközben az arcomon már csak az ujjbegyei pihentek. Kicsit kinyitotta a száját, miközben tovább csókolt, én pedig éreztem, amint a meleg lehelete az érzékeny pontokat éri. Csak a teljes dermedtség néhány másodperce múltán, mialatt majdnem az egész testem libabőrös lett, kezdtem a csókját viszonozni. Gyengéden súrlódtak az ajkaink, és kezdtek szinkronban együtt mozogni, és az ajkaink ezen simogatása a lábujjam hegyéig felmelegített. Olyan volt, mintha lebegnék. Egyre jobban, és mintegy önkéntelenül nyílt szét az ajkunk, majd egymásba olvadt, mintha egymásnak lett volna rendelve. Csak egy örökkévalóság elteltével találkozott a nyelvünk, óvatosan érintették, simogatták egymást, többet mondtak, mint amire a szavak valaha is képesek volnának. Szerettem volna befagyasztani az időt, és életem végéig így tölteni. Örökre meg akartam tartani ezt a pillanatot, soha

semmi mást nem akartam csinálni, mint vele lenni, és őt csókolni… A mai napig ez volt a legjobb csók, amit valaha kaptam. Egész életemben semmi nem volt olyan szép, mint az a néhány perc. Sem a második csókom, sem az első éjszakám, sem pedig a rákövetkező szeretkezések nem értek fel vele. Magamban hordom az emlékét, egy kis, zárt dobozban őrzöm a lelkem legmélyén, és egyszer el nem feledve viszem magammal a sírba. A csókunk sokáig tartott, sokkal tovább, mint a legtöbb, amit később megéltem, mégis túl korainak éreztem, amikor az ajka lassan eltávolodott az enyémtől. Ez a mély, és korábban soha át nem élt érzelem visszhangzott a testemben, és még utólag is elbódított a csukott szemhéjam alatt. Nem mertem kinyitni a szememet, túlságosan féltem, hogy mindezt csak álmodtam. Ám amikor éreztem, amint Elyas meleg ajka lágyan a halántékomat csókolja, minden aggodalmamat fenntartás nélkül félretehettem. Óvatosan pislogtam, és egyenesen a leglélegzetelállítóbb mosolyba tekintettem, amilyenre egy ember csak képes. Olyan meleg, olyan szeretetteli volt a pillantása, hogy ismét újra elvesztem benne. Ezer kérdés zsongott a ködös leányfejemben, és mind a körül forgott, hogyan kerülhetett sor az éppen megtörténtekre. Egyiket-másikat talán fel is tettem volna Elyasnak, de mert a meghitt együttlétünket a következő pillanatban az anyám hangos kopogással megzavarta, még odáig sem jutottam, hogy egyáltalán fontolóra vegyem a dolgot. Még mindig szorosan egymás előtt álltunk, és mélyen egymás szemébe néztünk, amikor az ajtó hirtelen kinyílt. – Emely, gyere le, és segíts kipakolni, mi… – Észrevett bennünket, és félbehagyta a mondatot. Bár Elyas és én nem érintettük egymást, de biztosan nagy meghittség sugárzott belőlünk, mert az anyám azonnal sejteni kezdte, hogy itt valamibe belerondított. Természetesen nem

utolsósorban azért, mert mindketten nagy, ijedt szemmel bámultunk rá. – Szia… Elyas – mondta. Bár a Schwarzékkal ápolt szoros barátságon keresztül ismerte Alena fiát, de a szobámban mégsem számított rá. – Jó napot, Winterné asszony – felelte Elyas, miközben a keze ismét a nadrágja zsebét kereste. Az anyám kétkedve méricskélt bennünket, és észrevettem, ahogyan a tekintete a rendesnél tovább időzött a felhevült orcáimon. Magamban szidtam az anyámat azért, amiért éppen abban a pillanatban jött be, nem pedig tíz évvel később, ahogyan szerettem volna. – Emely – kezdett bele, miután a váratlan meglepetésből egy kicsit magához tért. – Lejönnél velem? Elhoztuk az új nappali bútort, és az apád éppen tönkretenni készül, mielőtt még egyáltalán felállítanánk. Bólintottam abban a reményben, hogy akkor majd gyorsan eltűnik, ám Elyas keresztülhúzta a számításaimat. – Én is szívesen segítek, Winterné asszony – ajánlkozott. – Komolyan mondod? – kérdezte. – Ez tényleg nagyon kedves volna tőled. – Persze – felelte Elyas. – Á, mondtam már neked, hogy szólíts Carlának? Ha Winterné asszonynak szólítasz, ősöregnek érzem magam. Az is vagy, morogtam magamban. Elyas viszont bólintott, és még egy szégyenlős pillantást vetett rám, mielőtt követte volna az anyámat lefelé. Nagyon szépen köszönöm, anya, zúgolódtam magamban még legalább két percig, mielőtt rosszkedvűen, a nyakamat behúzva – és még mindig rogyadozó térdekkel – én is lementem. Több mint félórán át tartott, mire minden bútort behordtunk a házba. Írd és mondd háromszor botlottam meg, de szerencsére az utolsó pillanatban minden alkalommal megtartottam, és így megkíméltem magam az elesés kínos érzésétől. Elyas az utolsó csomagot is bevitte a nappaliba, ahol én a szüleimmel álltam, és kimerülten kifújtam magam.

– Nagyon köszönjük, Elyas, tényleg nagy segítség voltál – mondta az anyám, és sokatmondó oldalpillantást vetett az apámra, aki csak idegesen forgatta a szemét. – Nem gond, Wint… hm, Carla, szívesen tettem – felelte Elyas, és egy-két tincset félresepert a homlokáról. – Itt maradsz vacsorára, hogy legalább egy kicsit kimutassuk a hálánkat? – kérdezte az anyám, mire a tekintetem reménykedve Elyasra siklott, aki nekem félig-meddig háttal állt. Szép hát, jegyezzük meg, még a pólón keresztül is… Gondoltam én természetesen akkor! Mindent megtettem volna érte, hogy még több időt tölthessek vele, még ha ez azt is jelentette volna, hogy a szüleim is jelen vannak. Már a puszta jelenléte is elég lett volna nekem. – Sajnos nem tehetem. A nagyszüleim látogatóban vannak ma nálunk. És minél tovább lógok meg előlük, annál kiadósabb lesz a fejmosás, amit cserébe kapok. – Bocsánatkérőn mosolygott. – Kár. De talán majd máskor? – Nagyon szívesen. – Örülök – felelte az anyám erre elégedetten. – Mégsem akarom, hogy miattam legyenek rád mérgesek. Szeretettel üdvözöljük a szüleidet. – Átadom. – Kikíséred Elyast? – kérdezte az anyám felém fordulva. – Akkor én közben elkezdem kipakolni ezt a holmit. Említettem már, hogy az anyám igazi kincs is tudott lenni? Jó, már akkoriban is csak azon járt az esze, hogy bekössék a fejemet, de ez esetben a megfelelő embernél volt rá gondja. Láttam, ahogy Elyas felém fordul, és várakozón figyel. – Nos… persze – mondtam, és az alsó ajkamba haraptam. A tekintetem a padlóra tapadt, amikor kimentünk a nappaliból, majd a bejárati ajtó felé indultunk. Az út nem volt

hosszú, tulajdonképpen csak néhány lépés, mégis kilométer hosszú szakasznak éreztem. Kinyitotta az ajtót, és elsőként ment ki. Követtem, résnyire nyitva hagytam magam mögött az ajtót, és gyámoltalanul álltam az ajtófélfánál. Elyas felém fordult, az ajkán gátlásos, ám szeretetteljes mosoly játszadozott, amely őt ugyanolyan bizonytalannak engedte látni, mint amilyen én is voltam. Próbáltam viszonozni, bár az eredmény biztosan inkább görcsösre sikeredett, mert a feszültségem másodpercről másodpercre nőtt. Miután egy ideig egymással szemközt álltunk, és egyikünk sem tudta, hová is nézzen, Elyas végül egy lépést tett felém. A testem azonnal eszeveszett játékba kezdett. Felnéztem rá, és elvesztem a szeme végtelen mélységében, amitől elfelejtettem, ki és hol vagyok. Nem tudtam volna megmondani, mi játszódott le bennem, amikor lassan és önkéntelenül felemeltem a kezemet, és felé nyújtottam. Mindig is vágytam rá, hogy megérintsem, és még soha nem álltam hozzá olyan közel, hogy ezt a vágyamat kielégítsem. Ám az utolsó pillanatban elhagyott a bátorságom. Az arcától csupán néhány centiméterre a kezem ismét leereszkedett. Elyas ujjai viszont egy másodpercen belül a csuklómra fonódtak. Egészen lassan az arcához emelte a kezemet. Éreztem, ahogyan az arcát a tenyerembe illeszti, és láttam, ahogyan lehunyja a szemét. Elyas bőre még sokkal puhább volt, mint ahogyan elképzeltem. Végtelenül simának és finomnak éreztem az ujjaim alatt. Ennek ellenére, és mert féltem, nem sokkal később újra a testem mellé ejtettem a kezemet. Elyas kinyitotta csillogó szemét. Lehajolt hozzám, és ártatlanul az enyémhez nyomta az ajkát. – Akkor holnap – lehelte. Csak bólintottam, nem voltam képes más reakcióra. Olyan könnyűnek éreztem magam, mint egy tollpihe, magával ragadott a boldogság, és úgy éreztem, mintha kábítószer hatása

alatt állnék. A szája szeglete még egy utolsó, varázslatos mosolyt formált, mielőtt habozva megfordult, és elindult. Nem tudtam, milyen sokáig álltam ott, de egy örökkévalóságig néztem utána, bár már rég kívül ért a látótávolságomon. Amikor aznap este az ágyamban feküdtem, még mindig én voltam a legboldogabb lány, akit a hátán hordott a föld. Újra meg újra végigsimítottam az ajkamat ott, ahol az övé érintette, és véget nem érőn hagytam, hogy ezek az élmények újra meg újra elvonuljanak a lelki szemeim előtt. Fél éjszaka ébren feküdtem, és le sem tudtam hunyni a szememet, egyszerűen túl boldog voltam ahhoz, hogy elaludjak. Már majdnem reggel volt, amikor végre mosollyal a szám szegletében elszundikáltam… A következő nap ijedséggel indult: elaludtam! A szüleim dolgoztak, és korán elmentek otthonról, a reggeli kelés mindig is a saját felelősségem volt. Szabályosan kiugrottam az ágyból, a fürdőszobába rohantam, és fogat mostam. Az óra szerint az első tanóra már elkezdődött. Tovább gyorsítottam az iramot, belebújtam a ruháimba, és közben próbáltam fésülködni is. Hogyan is alhattam el éppen aznap? Magamban szitkozódtam. Amikor felöltöztem, gyors pillantást vetettem a tükörbe, hogy ellenőrizzem, elég jól nézek-e ki hozzá, hogy Elyasszal találkozzam. De a kérdés elintéződött, még mielőtt egyáltalán feltettem volna magamnak: nem, természetesen nem. Ezen már semmit nem változtathattam. Csak fogtam gyorsan a hátizsákomat, és viharzottam is ki a házból. Egészen az iskoláig rohantam, miközben valószínűleg a világ legbárgyúbb mosolya ült az arcomon. Nem tehettem róla. Amint az előző napi csókra gondoltam, az arcizmaim önálló életre keltek. Rövid bocsánatkérés után a tanárom sóhajtva tudomásul vette a késésemet, én pedig levegő után kapkodva a székemre ültem.

A rákövetkező órából egyetlen szót sem fogtam fel. Túlságosan elfoglalt, hogy a szünetig hátralévő másodperceket számoljam, amíg újra látom Elyast. Ám ha az ember vár valamire, az idő borzasztó tud lenni. Fél évszázadnak éreztem, míg végül megszólalt a csengő. Még el sem hallgatott, már el is hagytam az osztálytermet. Mentem végig a folyosón, és úgy döntöttem, először a pingpongasztalokhoz megyek, ahol Elyas gyakran üldögélt a barátaival. De nem volt ott. Újra meg újra végigkutattam utána az egész iskolaépületet, ám Elyasnak nyoma sem volt. Az orromat lógattam. Elkerültük volna egymást? Vagy talán beteg lett, és egyáltalán nem is jött aznap iskolába? Alexnek, aki választ adhatott volna, aznap sajnos csak később volt órája. Amikor a szünet már majdnem véget ért, feladtam a keresést, és az osztálytermem előtt a falnak támaszkodtam. Nem tartott sokáig, és Sören csatlakozott hozzám. – Szia, Emely! – Szia – dünnyögtem, miközben a tekintetem továbbra is a folyosót pásztázta abban a reményben, hogy talán mégiscsak felfedezem valahol Elyast. – Emely? – Igen? – Csak tudni szerettem volna, hogy vagy? – ismételte meg a kérdését, amelyet én nyilvánvalóan nem hallottam. – Hm, vagy úgy, igen… jól, és te? – Köszönöm, én… – kezdett bele, de tovább nem hallgattam rá. Mert amikor a következő pillanatban megszólalt a csengő, hirtelen megláttam. Elyas éppen bekanyarodott Kevinnel a tanulóktól csak úgy hemzsegő folyosóra, és megállt vele az egyik terem előtt, amely néhány méterre volt az enyémtől. Már a puszta felbukkanásától azt sem tudtam, hol áll a fejem, úgy meredtem rá, mint akinek földbe gyökerezett a lába.

Olyan szilárdan elhatároztam korábban, hogy odamegyek hozzá, de most, hogy elérkezett az idő, a lábam egyetlen tapodtat sem mozdult. Elyas mintha ott sem lett volna, kicsit félrefordította a fejét, és a tekintete közömbösen siklott végig a tanulókon, míg végül megpillantott engem, és egy-két másodpercre megdermedt. Semmi mosoly. Semmi melegség. A tekintete jeges volt. Éppen, amikor elbizonytalanodva fel akartam emelni a karomat, hogy intsek neki, ismét másfelé nézett. Mintha fejbe kólintottak volna, nem tudtam, mi történik. Ám még mielőtt elkezdhettem volna a lehetséges okokon töprengeni, felbukkant az osztályfőnököm, és kinyitotta az ajtót. Megpróbáltam még egy utolsó pillantást elcsípni tőle az osztályba nyomuló tanulótömegen át, de a sok arc között már nem találtam. Ha az első szünetet rossz volt kivárni, akkor a másodikat még sokkal rosszabb volt. Sem Sörenből, aki egész idő alatt locsogott nekem, sem pedig az órából nem ért el hozzám egyetlen szótag sem. Egyszerűen csak ültem ott, néztem magam elé, és nem tudtam rájönni, vajon mi rejlik Elyas rideg tekintete mögött. Folyton próbáltam magamnak bebeszélni, hogy talán nem is látott engem, összetévesztett valakivel, vagy valami más logikus oka van a magatartásának. Ám a lelkem mélyén már semmi jót nem sejtettem. Miután a gyötrelmes két óra végre véget ért, azzal a szilárd elhatározással hagytam el az osztálytermet, hogy megkeresem Elyast. Valahogy sikerült is Sörent leépítenem, és egyedül maradtam, amikor a diákoktól nyüzsgő udvarra léptem. És ezúttal tényleg megtaláltam. Elyas nekem háttal, Kevinnel szemközt állt, aki pedig a pingpongasztalon ült. Jó időbe telt, mire minden bátorságomat összeszedtem, és lassan kettejük felé indultam. Nem sokkal azelőtt, hogy

hozzájuk értem volna, Kevin bólintott felém, így jelezte neki, hogy látogatója érkezik. Közvetlenül Elyas mögött álltam, amikor felém fordult. Először meglepettnek tűnt, hogy lát, és a szeme a másodperc töredékéig épp olyan meleg volt, mint előző nap. De aztán hirtelen elsötétült. Én pedig görcsbe rándultam a gyűlölettel teli tekintetétől. A hangom remegett. – Szia… Elyas. – Igen? – kérdezte olyan ridegen, hogy beleborzongtam. – Ööö… én… – suttogtam, és nem tudtam más hangot kipréselni magamból. – Ööö… te… nem tudsz beszélni? – gúnyolódott támadó hangnemben. Elyasra meredtem. Soha nem beszélt így velem. Egy egész világ dőlt össze bennem. – Én csak… tegnap… – suttogtam és félbehagytam. A szeme jeges kifejezésétől megfagyott a vér az ereimben. Amikor hirtelen és váratlanul mosoly suhant át az ajkán, egy ezred másodpercig új remény kelt bennem. Ám már a következő szempillantásban megértettem, hogy ez nem szeretetteljes, hanem becsmérlő, gúnyolódó és elborzasztó mosoly volt. – Tegnap? – ismételte, mielőtt megvető fújtatás hagyta el a száját. – Ide hallgass, kis Emely – mondta. – Lehet, hogy nagyon aranyos vagy… De, hé, a melled egyszerűen túl kicsi nekem. A szeme türkizzöld tengerébe néztem, amely mintha a fenekéig befagyott volna. Megdermedtem, és moccanni sem bírtam. Minden elcsendesedett körülöttem, mintha a világ megszűnt volna forogni. Az egyetlen, amit éreztem, az a szúró, elviselhetetlen fájdalom volt, amely lassacskán szétterjedt a mellkasomban. Mindig is közhelynek tartottam, amikor az emberek összetört szívről beszéltek, de abban a pillanatban éreztem, hogy tényleg megtörténik. Mintha üvegből lett volna, lassított tempóban a földre esett, és ezer darabra tört szét.

Mindent tompán hallottam, olyan voltam, mintha megsüketültem volna, nem lettem volna jelen, és nem tudtam felfogni, amit Elyas kibökött. Csak a tátongó seb, amely azzal fenyegetett, hogy belülről felemészt, erősítette meg, hogy nem csak a képzeletem űz velem hátborzongató tréfát. Kábultan dülöngéltem visszafelé, és már semmit nem érzékeltem. Még Kevin kárörvendő nevetése sem hatolt el hozzám igazán, amely abban a pillanatban az egész udvart betöltötte… A rákövetkező hónapokból alig emlékszem valamire. Csak tengődtem, és az embertársaim számára látszatvilágot építettem magam köré. Senki nem vehette észre, valójában hogy vagyok. Az egyetlen menekvésem az volt, hogy az Elyas iránt érzett szerelmem egyszer csak gyűlöletbe csapott át. Ennek ellenére hónapokon át harcoltam a sebeimmel, és soha nem fogom azt a rettenetes időszakot elfelejteni. Attól a naptól kezdve egyetlen szót sem váltottunk többé. De már pusztán az, hogy minden nap látnom kellett az iskolában, maga volt a földi pokol. Csak akkor kezdett jobb lenni, amikor fél évvel később Elyas Kevinnel együtt két évre Angliába ment. Alextől tudtam, hogy valamilyen elit iskolába akartak menni, hogy ott fejezzék be a tanulmányaikat. Csak onnantól kezdve mozogtam újra félelem nélkül Neustadtban. Még nagyon sokáig tartott, amíg tényleg túltettem magam rajta, és bár tulajdonképpen már rég fel is adtam a reményt, egyszer csak valóban bekövetkezett. Azután már csak egyetlen egyszer láttam. Jó két és fél évvel később lehetett, amikor Alexet meglátogattam, és Elyas éppen jött ki az ajtón, amikor én be akartam menni. Egy félelmetes másodperc, amelyben minden újra feltört bennem, de aztán egyszerűen elmentem mellette, és úgy tettem, mintha levegő lett volna. És aztán hét évvel később mellette feküdtem az ágyban. Azzal az emberrel feküdtem egy ágyban, aki – mondhatni – feltalálta a lelki

kegyetlenséget! Dühödten rápillantottam. Még mindig a feje alatt összekulcsolva tartotta a kezét, és elgondolkodva nézte az éjszakát. Hogy lehettem ilyen ostoba? Hogyan is vehettem akárcsak feltételesen fontolóra, hogy vajon – mindazok után, amit akkor velem tett – kedvelem-e? Pofon kellett volna vágnom magam az ostobaságom miatt. Éreztem, ahogyan a zabolátlan düh feltör bennem, és akkor olyasmit tettem, ami már régóta esedékes volt: a könyökömmel lendületet vettem, azt sziszegtem: „Seggfej!”, és teljes erőmmel a bordájába bokszoltam. A törés hangja, amit reméltem, sajnos elmaradt, de Elyas reakcióján felismertem, hogy az ütésem ennek ellenére nem tévesztette célját. – Auuuuuu! – kiáltott fel és az oldalát fogta. – Egyáltalán semmit nem csináltam! Megbolondultál? – Szemmel láthatóan komolyan fájt neki. Nagyon jó! – Te seggfej, pokollá tetted a kamaszkoromat! – helyesbítettem a kijelentését, és sötéten néztem rá, akkor, amikor mindez már késő volt. Az arca zavarodott és enyhén rosszalló kifejezést öltött. – Elmagyaráznád, kérlek, miféle történettel hozakodsz most elő? – kérdezte hisztérikusan. – Igen, nagyon szívesen! – mondtam én, és ugyanazzal a hanglejtéssel idéztem a szavait, amellyel ő akkor beszélt: – „Ide hallgass, kis Emely. Lehet, hogy nagyon aranyos vagy… De, hé, a melled egyszerűen túl kicsi nekem.” – Á – nyögött fel és a bordáját dörzsölte. – Most mégis hogy jön ez ide? – Mi lenne, ha azt mondanád: ne haragudj, amiért ilyen átkozottul óriási seggfej vagyok? A fájdalomtól morogva sokáig váratott a válaszra, és úgy látszott, nem igazán tudja, mit felelhetne nekem. – Fogalmam sincs, istenem – dünnyögte végül maga elé. – Éppen megsebeztek… – Téged sebeztek meg? – ismételtem. Ez volt az egyik legnagyobb arcátlanság, amit valaha hallottam. – Hah! Mindjárt nevetek!

– Tényleg! – ragaszkodott hozzá. – Bevallom, nem volt rendben, amit mondtam. De semmi szükség rá, hogy most így játssz velem! Amit te tettél, az sokkal rosszabb volt! Tessék? Most ugrat? – Én? Mit tettem veled én? – Rámeredtem és cinikusan folytattam. – Ne haragudj, az volt az első csókom! Ha tudtam volna, hogy szakszerűbbet képzeltél el, akkor természetesen átvettem volna előtte egy átkozott útmutatást! – Ne beszélj bolondságokat! – vágott a szavamba. – Nekem is az volt az első csókom. Légy szíves, hagyd abba a tények kiforgatását! A melledről tett megjegyzésem arra volt reakció, hogy gúnyt űztél belőlem. – Rövid szünetet tartott. – Istenem, egyszerűen vörös posztó volt a szememben, amikor hallottam, hogy te együtt vagy azzal a köcsöggel. Ütésszerűen megnyúlt az arcom. – Hogy? – szaladt ki a számon. – Azt hitted, nem tudom meg? Az a jómadár az egész iskolának elmesélte! – Mi a fenéről beszélsz? – kérdeztem dermedten. – Na, hát arról a köcsögről… Már nem tudom, hogy hívták. Simon? – Elyas hangja becsmérlőn hangzott. – Talán Sörenre gondolsz? – kérdeztem a homlokomat ráncolva. – Igen, az az, Sören – dünnyögte. A név nyilvánvalóan nem játszott nagy szerepet nála. Először szükségem volt néhány másodpercre, hogy összeszedjem magam. Ez egyszerre túl sok kusza információ volt. Miután mély levegőt vettem, megpróbáltam józanul megközelíteni a dolgot. – Sören azt mesélte az iskolában, hogy együtt van velem? – Igen. De egyébként holt mindegy, honnan tudtam meg – felelte. – És te… elhitted neki? – Természetesen elhittem neki – mondta Elyas, aki most már kicsit zavartnak látszott. – Hiszen folyton vele lógtál. – Istenem, Elyas – nyögtem fel, és a fejemet erősen a párnába nyomtam. – Az egyetlenegyszer sem suhant át azon ostoba fejeden, hogy engem is megkérdezz? Vagy Alexet? – Min változtatott volna – fújtatott.

– Talán mert ő vagy én megmondhattuk volna neked, hogy Sören hülyeségeket beszélt? – A következő pillanatban szabályosan látni lehetett, ahogyan Elyas fejében a fogaskerekek forogni kezdenek. – Te… te… egyáltalán nem is voltál vele együtt? – Nem, te idióta! Istenem, két éve bolondultam érted! Két. Átkozott. Éve! Összetörted azt az átkozott szívemet, te seggfej! – Ezt most nem mondod komolyan, igaz? – Rám meredt. Ennyi ostobaság egyszerűen túl sok volt nekem! Szinte reflexszerűen vettem újra lendületet a könyökömmel, és ugyanazon a helyen újra Elyasba bokszoltam. – Auuu! – kiáltott fel ismét, és az oldalát fogta. – Most már hagyd ezt abba, légy szíves! – Ne légy már ilyen nyámnyila! – Azt hiszed, te vagy az egyetlen, aki szenvedett? – kérdezte. Fújtattam. – Mert ki még, ha szabad kérdeznem? Ráléptél egy hangyára, amikor a szívemet kitépted? – Mondjuk én, te buta tyúk? Eszedbe jutott valaha, hogy én is több mint másfél éve szerelmes voltam beléd? – Pah… ki hiszi el – feleltem becsmérlőn. – Ha hiszed, ha nem – így volt. Most komolyan azt akarja nekem beadni, hogy akkoriban épp annyira bolondult értem, mint én ő érte? – Ha ez tényleg így van, Elyas… akkor… akkor… – Akkor? – Akkor még ostobább vagy, mint ahogy gondoltam! – Ez meg mit jelent már megint? – Mert egyedül te vagy hibás ezért az egészért! – Mert te mit tettél volna? – Nem várt válaszra. – Az a hülye jómadár Simon… – Sören – javítottam ki. – Tökmindegy, hogy hívták – izgatta fel magát. – Az a hülye jómadár Sören már évek óta loholt utánad! Mindegy, mikor láttalak az iskolában, mindig ott volt melletted az a tacskó! Volt róla egyáltalán fogalmad, milyen féltékeny voltam? Semmit se mondtam erre, ami nem tartotta vissza attól, hogy tovább beszéljen.

– De – egészítette ki egy kicsit nyugodtabb hangon – amikor megcsókoltattad magad velem… Akkor reménykedni kezdtem. Tényleg azt gondoltam, hogy most már együtt vagyunk. – És akkor a következő reggel még az iskola előtt személyesen ettől a köcsögtől megtudom, hogy ő hivatalosan a barátod, és hogy romantikus délutáni mozizás vár rátok. – Vállat vont. – Persze, hogy elhittem neki, a fenébe is! És akkor bennem kiégett a biztosíték. Lassan hatolt el hozzám, amit közölni akart velem. Minél tovább gondolkodtam rajta, annál hihetetlenebbnek találtam. A történet már évekkel azelőtt játszódott le, de én akkoriban tényleg a poklok poklát éltem meg. Különös érzés volt hét évvel később megtudni, hogy mindez teljesen felesleges volt. Egy ostoba félreértés, ami szükségtelenül megnehezítette mindkettőnk életét. – Már nem is beszélsz velem? – kérdezte Elyas óvatosan egy idő után. – Komolyan át kellett gondolnom a dolgokat – sóhajtottam fel, és magam is meglepődtem, hogy a haragom időközben mennyire lecsillapodott. De mit számít? Most, utólag amúgy sem lehet semmin változtatni. – Spongyát rá, Elyas, rég volt, elmúlt. Nem felelt semmit, amit én néma beleegyezésnek fogtam fel. Olyan könnyen, mint ahogyan előadtam, azért nem tudtam kiűzni a témát a fejemből. Továbbra is ott zsongott, és elméláztam. Az a csodaszép csók mégis igaz volt. A benyomásom, hogy Elyas épp úgy élvezte, mint én, így utólag mégis lehetségesnek látszott… Mi történt volna, ha Sören nem mesélte volna azt az őrültséget, vagy ha Elyas nem lett volna olyan ostoba, hogy tényleg higgyen neki? Talán boldog kapcsolatunk is lehetett volna? Ez a gondolat rossz érzést keltett a gyomromban. – Emely? – Hm? – Ami a megjegyzésemet illeti – mondta. – Tényleg sajnálom. Én egyáltalán nem találom túl kicsinek a melledet, hanem tulajdonképpen… teljesen rendben van. Vissza akartam nyelni, de mert ez tényleg édes volt tőle, kicsalt belőlem egy mosolyt. – Bár egy kicsit későn jött – de köszönöm, átadom neki.

– Tulajdonképpen mekkora? Mínusz A kosár? – tréfált. – Nem, Elyas, B – B mint bolond! – Hogy a valóságban a B igencsak A-ba hajlott, nem tartozott rá. Ezenkívül volt még egy másik problémám: lassacskán majdnem éhen haltam – a füvezés ostoba mellékhatása. Feltétlenül szükségem volt valami édesre. Valahol csak akad itt valami? A pillantásom Elyas éjjeliszekrényére esett, és az oldalamra fordultam, hogy a felső fiókot kihúzzam. Sajnos túl sötét volt, hogy bármit is lássak, ezért a kezemmel vakon tapogatózni kezdtem benne. – Kondomot keresel? – kérdezte Elyas. – Az egy fiókkal lejjebb van. Micsoda idióta! Morogtam, és a kezemmel a hátam mögé nyúltam, hogy az ujjammal a bordájába bökjek. De sajnos ezúttal gyorsabb volt: még időben és nevetve el tudott csusszanni előlem. – Azt a gumit, ami engem tőled megvéd, még fel kell találni – mondtam. – És most légy szíves, kímélj meg a szánalmas kijelentéstől, hogy extra méret már létezik. – Én nem mondtam volna ilyet – felelte fölényesen. – Ezt csak azok a férfiak mondják, akiknek kicsi a farkuk. Istenem! Hogy utáltam én ezt a nagyotmondót! – Ezenkívül – folytatta –, a nők egyáltalán nem szeretik, ha túl nagy. Okostojás! – És te mindent elhiszel, amit a férfimagazinokban írnak – mondtam ehelyett, és tovább keresgéltem valami édesség után, ám csalódnom kellett, mert semmit nem találtam, amit annak ítéltem volna. – Nincs itt csokoládéd? – Mégis, ki tart csokoládét az éjjeliszekrényében? Ööö, én? – Fogalmam sincs. Csak egy ötlet volt. – Itt nem fogsz találni, de kint, a hűtőszekrényben van még. Mit gondolsz, azok ketten időközben elvonultak már? Az óra szerint éjszaka közepe volt. – Attól függ, hogy viselkedik Sebastian. – Vagy mennyit beszél Alex – egészítette ki.

Hát, ami igaz, az igaz. – Megnézem – mondta, és kikászálódott az ágyból. A folyosó, amennyit én láttam belőle, koromsötét volt, és hogy megbizonyosodjon róla, mi a helyzet a nappaliban, Elyas még néhány lépést surrant kifelé. – Jónak néz ki – mondta, amikor visszajött, és intett, hogy keljek fel. Követtem a sötét folyosón át a nappaliig, ahol végül felkapcsolta a lámpát. Mert a szemünk nagyon hozzászokott a sötéthez, mindketten hunyorogtunk. Elyas nagyon édes volt így. De csak addig gondoltam így, amíg meg nem kérdeztem magamtól, miféle ostobaságon töprengek. Leráztam magamról a gondolatot, és Elyas után indultam, aki a hűtőgép felé indult. Amikor kinyitotta, én is a konyhába lendültem, és átkukucskáltam a válla fölött. – Hm… – mondta, miközben különböző fiókokat nyitogatott, amelyek üresnek bizonyultak. – Ne mondd, hogy nincs több csokoládé! – Kétségbeestem. – Nem, sajnos nincs – úgy látszik, Alex mindet elpusztította. Ismét eszembe jutott a színpadiassága, amit Sebastian hozott ki belőle. Az elmúlt időszakban az egyébként is magas csokoládéfogyasztása valószínűleg háromszorosára nőtt. Szuper. – De várj csak! – Támadt egy ötlete, és kinyitotta a kis mélyhűtőt. – Ááááááá! – kiáltottam fel, amikor felismertem két csomag Häagen Dasz jégkrémet. Legyen Baileyses, legyen Baileyses… Elyas kivett egy dobozt, és a tetejére pillantott. – Szereted a Baileyst? A lelkesedéstől legszívesebben a nyakába ugrottam volna, amit igyekeztem elnyomni. Ehelyett visítva kinyújtottam a karomat, és úgy hadonásztam a kezemmel, mint egy kisgyerek. Vidáman a kezembe nyomta a jégkrémet. Gyorsan levettem a doboz tetejét, miközben Elyas kinyitott egy fiókot, és kihalászott egy kiskanalat, amelyet végül felém nyújtott.

Felvontam az egyik szemöldökömet. Ez most tréfa? – Madárnak nézel? – kérdeztem ferde pillantást vetve a kiskanálra. – Adj egy rendeset! Elyas nevetett, és a fejét csóválva keresett egy evőkanalat. Amikor talált egyet, és odaadta, egy „ez már jobb”-tekintettel nyugtáztam, és bólintottam. Rögtön ezután telemertem a kanalamat jégkrémmel, és lenyaltam. Épp ahogy a jégkrém a nyelvemen, én is elolvadtam tőle, és lehunytam a szemem. Az ízorgiában teljesen elmerülve csak néhány kanál után vettem észre, hogy Elyas gyanakodva figyel az élvezkedésem közepette. – Nekem is adsz belőle esetleg valamit? – kérdezte. Bevallom, a kanalával a kezében igencsak bárgyún nézett ki. De emiatt adjak neki valamit? – Hm, hadd gondolkodjam rajta – neeem! – vigyorogtam, és a következő kanál jégkrémet is a számba toltam. Elyas tekintete másodpercről másodpercre haragosabbá vált. – Vegyél elő magadnak is – mondtam. – Emely, ez az enyém! – Enyém, tied… – fújtattam. – Hallottál már valaha az osztozkodásról? – És te? – mondta. – Két doboz volt a mélyhűtőben, vedd elő a másikat! – Eszem ágában sem volt akárcsak egyetlen kanállal is adni neki. – A másik vaníliafagyi, és én nem szeretem a vaníliafagyit. – Hm… – mondtam. – Akkor úgy néz ki, van egy kis problémád. – Vállat vontam, és továbbra is egyedül élveztem a jégkrémet. Viszont egyből megváltozott a helyzet, amikor Elyas ajkán túlságosan jól ismert mosoly gyúlt. Abban a pillanatban megdermedtem. Egy lépést tett felém, és gyorsan kinyújtotta a kezét. De mert átláttam a tervét, a semmibe kapott. Pimaszul rávigyorogtam, és a következő falatot is a számba tettem. Viszont Elyasnak sajnos nem állt szándékában feladni, és már próbálta is újra, ám most is épp úgy kudarcot vallott, mint az előbb. – Ha szeretnéd ezt a jégkrémet – mondtam –, akkor a hideg, halott ujjaim közül kell kicsavarnod. – Készen álltam a harcra.

Mosolygott, ami pusztán elterelő hadműveletnek bizonyult, mert nem sokkal utána újra a doboz után kapott. Hiába. Még éppen sikerült a következő falat jégkrémet a számba tenni, amikor Elyas újabb lépést tett felém. Gyorsan a hátam mögé dugtam a kezemet, hogy ne érje el a dobozt. – Hm – mondta egy összeesküvő hangján, amikor a kanállal a számban rápillantottam. Valamit forgatott a fejében. Elyas a kezével megtámaszkodott a lábam mellett jobbról és balról, és szikrázó szemmel lehajolt hozzám. – Mi volna – súgta a fülembe –, ha fognánk a jégkrémet… És visszamennénk az ágyba? Nyeltem egyet, miközben az egész gerincemen libabőr futott végig. Szánalmas szám, tényleg szánalmas szám! Beletörődve nyomtam a dobozt a mellének. – Valahogy már nem ízlik – dünnyögtem. Elyas arckifejezése nem is lehetett volna utálatosabb és elégedettebb. Fogta a poharat, néhány lépést tett hátrafelé, és a csukott hűtőgépnek támaszkodott. Anélkül, hogy egy pillanatra is levette volna rólam a szemét, hagyta, hogy a jégkrém szétolvadjon a nyelvén. – Biztos vagy benne, hogy már nem akarod? – kérdezte. Egyáltalán nem állt szándékomban erre válaszolni, csak összefontam a karomat a mellkasom előtt. Szabályos időközönként halk „mhhmm”-hangokat hallatott, és ezzel egyre jobban frusztrált. Ugyanakkor nem feltétlenül volt könnyű mérgesen nézni valakire, miközben az ember szájában összefutott a nyál. Nyamm… Istenem, akartam azt az átkozott jégkrémet! Önkéntelenül a késekre siklott a pillantásom, amelyek igencsak csábító hatást gyakoroltak rám. Elyas nagyon jól szórakozott a szemem kis kirándulásán. Egyetlen dolgot akart, engem bosszantani. És sajnos nyilvánvaló volt, hogy ismét elérte a célját. – Hogy lehet valaki ilyen csökönyös? – kérdezte. Halkan magam elé dünnyögtem. Csupán idő kérdése volt, hogy engedjek neki.

– Na, gyerünk! – mondta, és a kanapé felé indult. – Fogd a kanaladat, és gyere! Megegyeztünk, hogy végignézzük a Harcosok klubját, és közösen kanalaztuk a jégkrémet. Elyas derekasan kettőnk között tartotta a dobozt, úgyhogy viszonylag békésen üldögéltünk a kanapé közepén egymás mellett. Egy idő után kezdtem már fáradni, ám amíg a jégkrém el nem fogyott, semmiképpen nem engedhettem a késztetésnek. Ehelyett a film cselekményére összpontosítottam. Éppen ahhoz a jelenethez értünk, ahol kiderül, hogy Edward Norton és Brad Pitt valójában ugyanaz a személy. Az utóbbi idők rejtélyes eseményei után bennem is óhatatlanul felmerült a kérdés, hogy netán Elyasnak is van-e valamiféle második énje. Elsősorban természetesen a seggfej Elyas volt, akiről feltételeztem, bármire képes, csak hogy ágyba vihessen. Ha az ember egy csipetnyi iróniával szemléli a dolgokat, akkor aznap éjjel tényleg sikerült is neki. De vajon mennyi egykori Elyas rejlik még a mostaniban? Pár héttel korábban még teljes meggyőződéssel azt válaszoltam volna, hogy egészen más ember lett belőle. Időközben viszont egyre gyakrabban emlékeztetett arra az Elyasra, akibe sok évvel korábban szerelmes voltam. Ennek ellenére nem lehettem olyan naiv, hogy higgyek ebben a „kemény héj, lágy mag” műsorszámban. Ez ugyanis nem más, mint egy tipikus női elképzelés, amelynek a valósághoz többnyire semmi köze nincs. Most, hogy már tudtam: Elyas akkoriban egyszerűen csak ostoba volt, nem feltétlenül seggfej, azon tűnődtem, egyáltalán hogyan változhatott meg ennyire. Talán a rossz társaságon múlt? – Egyébként mi lett Kevinnel? – kérdeztem. A látszat szerint az egykor szoros barátságuk nem tartott sokáig. Elyas kanala megállt a szájában, és a tévére meredt. – Mondjuk úgy, hogy az útjaink különváltak – felelte szűkszavúan. – De hiszen olyan szoros barátságban álltatok egymással. – Úgy is mondhatjuk. Egészen addig a napig, amíg el nem határozta, hogy az akkori barátnőmet lefekteti. Hú… Oké… Ez nem szép.

Ettől eltekintve a mondat tartalmazott még egy egészen más információt is, amely legalább ennyire megdöbbentő volt. – Neked volt valaha barátnőd? – kérdeztem. – Ja, ha hiszed, ha nem… – Elyas Schwarz, én sokkot kaptam! – A szívemhez kaptam. Kuncogott. – Azért hadd hozzam fel mentségemre, hogy ez volt az egyetlen komoly kapcsolatom – csak hogy ne alkoss rólam hamis képet. – Természetesen – bólintottam hivatalos arckifejezéssel. Lassan felocsúdtam a „kapcsolatsokkból”, és csak ekkor éreztem át igazán Elyas múltbéli élményének horderejét. Csapnivaló hollywoodi produkciókból jól ismeri az ember ezt a jelenetet – de mi van akkor, ha valaki tényleg kénytelen megélni? Milyen félelmetes érzés lehet, hogy két ember, akiben ő megbízott, így a hátába döf? Ha elképzeltem, hogy Alex ilyet tenne… A fejemet ráztam. Teljes mértékben horrorisztikus gondolat. Jó – a rossz nyelvek most azt állítanák, ehhez a jelenethez először is elengedhetetlen volna, hogy barátom legyen, márpedig az eddigi életem körülbelül kilencvenöt százalékában nem ez volt a helyzet – de akkor is. És Alex nem Kevin. Bármilyen szomorúan hangzott, tulajdonképpen nem is csodálkoztam rajta, hogy ilyesmi történt. Mert éppen ennyire tartottam Kevint. – Én mindig is mondtam neked, hogy Kevin seggfej – sóhajtottam fel. – Igaz, mondtad – felelte, és egy ideig a jégkrémes dobozt nézte. – Túlélte? – Ki, Kevin? Bólintottam és halkan ásítottam. – Csak egy-két csontja törött el. Semmi olyasmi, ami ne gyógyult volna meg – mondta, és nem úgy hangzott, mintha tréfálna. Tulajdonképpen gyűlöltem az erőszakot, tiszta szívből megvetettem, de ha Elyas helyzetébe képzeltem magam, bizonyos mértékben megértettem a reakcióját, amit nyilván indulatból követett el. – Már régebben történt? – Még akkor, Angliában. Öt vagy hat évvel ezelőtt.

Ismét eszembe jutott a kérdés, amelyen korábban is tűnődtem a jelleme alakulása kapcsán. És miután egy kicsit jobban belegondoltam Elyas élményeibe, levontam a következtetést. – Közhely, oké – tudattam. – Mire gondolsz? – Hát a tipikus eset: egy férfi szerelmes lesz, ez esetben te, átejtik, és ezért nőfaló, érzéketlen idióta lesz belőle. – Tulajdonképpen ez olyan egyszerű volt, hogy csodálkoztam, hogyhogy eddig nem jöttem rá. – Anélkül, hogy a pszichoanalitikus képességeidet megkérdőjelezném – mondta –, azért ez nem ilyen egyszerű. – Á, nem? – Nem. Először is mondtam már, hogy nem vagyok érzéketlen. Másodszor, ahogy szintén említettem már, nem állok bosszút a nőkön, vagy ilyesmi. Éppen ellenkezőleg, én nagyon is szeretem a nőket. Harmadszor pedig… – Rövid szünetet tartott. – Gondoltál már arra, hogy mindezeket a nőket szélnek ereszteném, amint a megfelelő az utamba kerülne? Gyanakodva méricskéltem oldalról. – Feltéve, hogy most nem teszel lóvá – amit, őszintén szólva, inkább valószínűnek tartok –, és valóban igaz, amit mondasz, akkor fogadd el egy bölcs nő tanácsát. Rám nézett, és várt a bejelentett tanácsomra. – Olyan, hogy igazi, nincs. Pusztán annyit tehetsz, hogy mérlegeled, ki a legkevésbé rossz. Tehát ne várj olyasmire, ami nem jön. – Ezt komolyan gondolod? – Nem, nem gondolom, hanem tudom – javítottam ki ásítva. Aztán összekuporodtam, és Elyas felé nyújtott lábbal a kanapéra feküdtem. – És mi van, ha tévedsz? – Szívesen hagyom, hogy az ellenkezőjéről meggyőzzenek – feleltem, és kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén. – Elgondolkodtál már valaha tulajdonképpen a „szerelem” fogalmán, Elyas? – Úgy érted, mi az én meghatározásom? – Nem, úgy értem, általánosságban mi a szerelem.

– Mi általánosságban a szerelem? – A természet szeszélye, genetikai mellékhatás – nevezd, ahogy akarod. Tény, hogy a szerelem csak azért létezik, hogy a szaporodás után két ember együtt maradjon annyi ideig, amíg a kölyök tizennyolc nem lesz. Egy pillanatig eltartott, amíg válaszolt. – Elég frusztráló, mondhatom. És természetesen van benne valami. De én nem tudom elképzelni, hogy te ezt tényleg ilyen józanul látod. – A megállapításával telibe talált. – De megpróbálom – ásítottam. – Ez ugyanis nagyon megkönnyíti a szerelmi bánatot. – Mert gyakran van szerelmi bánatod? – Szerelmi bánatom időről időre, de összetört szív is hozzá szerencsére csak ritkán. – Pontosabban szólva csak egyszer volt. Mivel erre nem szólt semmit, lehunytam a szememet, és próbáltam elaludni. – Szabad… valamit kérdeznem? – törte meg egy idő után a csendet. – Attól függ – dünnyögtem fáradtan. – Akkoriban – kezdett bele –, szóval, mennyire voltál belém szerelmes? – Szerelmes voltam, mit számít, mennyire? – Csak úgy. Érdekelne, hogy pusztán lányos rajongás volt, vagy komoly érzelmeket tápláltál irántam. Nem értettem, miért akarja ezt tudni Elyas, de úgy döntöttem, jobb lesz nem az orrára kötni, hogy ő volt az egyetlen ember, akit valaha is igazán szerettem. – Mondjuk úgy – feleltem álomittasan –, már megtaláltam a tökéletes helyet, hogy a feldarabolt holttestedet elrejtsem. Alig ejtettem ki ezeket a szavakat az utolsó éber levegővételemmel, az álmok országába sodródtam.

16. FEJEZET

Gondos Bocsok, jégkrém és SMS

V

alami kellemes érzés a halántékomon lassan visszahozott a mély alvásból. Úgy éreztem, mintha valaki gyengéden simogatna. Felsóhajtottam, és magamhoz szorítottam a párnát, ebből az álomból még sokáig nem akartam felébredni. Kellemesen fanyar kávéillat csapta meg az orromat, és mélyen beszívtam. Mmm… Kávé… De hogy kerül ez az illat a szobámba? Evának és nekem még kávéfőzőnk sincs… Bár minden porcikám tiltakozott ellene, óvatosan hunyorogni kezdtem. A szemembe éles fény hasított, és a környezetem körvonalai csak lassan álltak össze képpé. Amint egyre élesebbek lettek, felismertem egy arcot. És röviddel ezután egy ragyogó, türkizzöld szempárt. Zavarodottan emeltem fel a fejemet, és körülnéztem. DVD-este, Elyas, füvezés, jégkrémevés, kanapén alvás – jutott újra eszembe. Morogtam, visszahanyatlottam a kanapéra, és a fejemre húztam a takarót. Tulajdonképpen azt reméltem, hogy ezáltal vagy Elyas, vagy én köddé válok, de hogy a kívánságom nem teljesült, már a következő pillanatban érzékeltem, amikor is a takarót lehúzták a fejemről. Egyáltalán, honnan került elő ez a takaró?

Kénytelen voltam újra kinyitni a szememet – és láttam, hogy Elyas a nappali asztalán ül. Mosolygott. – Jól aludtál, angyalom? – Hány óra? – Tíz múlt. – Csak? – Említetted, hogy a mai napot tanulással akarod tölteni. Ezért úgy gondoltam, inkább korán felébresztelek. – Mióta vagy ilyen figyelmes? – kérdeztem csodálkozva. – Mindig is az voltam. – A szája szeglete felfelé ívelt. Na, persze – gondoltam magamban, és a kezemet álmosan végighúztam az arcomon. Megerőltettem magam, hogy felüljek, mert különben minden újabb percben fennállt volna a veszély, hogy visszaalszom. Felhúztam a lábamat, a takaróba burkolóztam, és próbáltam magamhoz térni. – Mondta már neked valaki, milyen édes vagy, amikor alszol? Ó, istenem. Még túl korán volt ahhoz, hogy Elyas bókjait el tudjam viselni. – Mesélt már neked valaki a magánszféráról? – vágtam vissza. Egyáltalán el sem akartam képzelni, milyen régóta ülhetett már az asztalon, és figyelhetett engem. – Igen, persze. De egyszerűen túl csábító volt kiélvezni a pillanatot, amelyben kivételesen nem vagy elutasító. – Rád vall, hogy a védekezésre képtelen állapotomat ilyen hidegvérrel kihasználod. – Pislogtam egyet. – Mióta ülsz már itt? Vállat vont. – Egy ideje. Felsóhajtottam, egyszerűen túl fáradt voltam a szokásos szóváltásainkhoz. – Akkor most vagy bepótolom, amitől megkímélt a sors, amíg aludtam, vagy egyszer az életedben leszel olyan drága, hogy hozol nekem egy kávét. A háta mögé nyúlt, előhúzott egy gőzölgő csészét, és felém tartotta. A kezem a meleg porcelánra kulcsolódott, és nagy szemmel néztem Elyasra. – Hú… Köszönöm. – Hát, mit is mondjak, ezt minden reggel megkaphatod, kincsem. A szememet forgattam, mielőtt a kávét megkóstoltam volna. Meglepetésemre kifejezetten jó volt. Egy idő után mégis észrevettem, hogy Elyas türkizzöld röntgensugarai ivás közben is

figyelnek, és ezért újra meg újra rápillantottam a csésze fölött. Már nem is ihatok nyugodtan? Mert a szomjúságom elmúlt, letettem a poharat, és mérgesen néztem Elyasra. Csak ekkor ötlött a szemembe a nedves haja, és éreztem meg a tusfürdő enyhe illatát, ami a levegőben szállt. Mondhat mindenki, amit akar, de a frissen tusolt férfiakban van valami – még ha az adott férfit Elyasnak is hívják. Vagy éppen azért… Ráförmedtem saját magamra, és próbáltam a gondolataimat gyorsan elhessegetni. Amint új téma után kutattam, amire rászabadíthattam volna őket, feltűnt egy döntő részlet. – Mondd csak, hogyhogy Alex nem ugrál itt körülöttünk, mint egy gumilabda? – Éppen én is ezen a kérdésen tűnődtem. – És? – Fogalmam sincs, hol van. A szobája üres, és az ágya érintetlen. – Hogy? – Ne félj, Sebastiannál jó kezekben van – mondta. – Csak nem gondolod, hogy olyasvalakire hagynám a húgomat, akiben nem bízom meg száz százalékban? Nem, ilyesmit biztosan nem tenne. És ettől eltekintve sem feltételeznék Sebastianról semmi rosszat, már amennyire sikerült megismernem. – Akkor is furcsa – mondtam. Ám a kérdésünkre nagyon hamar választ kaptunk. Amint csend ereszkedett közénk, kinyílt a bejárati ajtó. Álmodozó szemmel és boldog mosollyal az ajkán megjelent Alex, jegyezzük meg, az előző napi ruhájában. Becsukta maga mögött az ajtót, és átsétált a nappalin. Bár a „lebegni” kifejezés jobban idevágott volna, mert a látszat szerint egyfajta Gondos Bocsok párhuzamos univerzumban tartózkodott, és egyáltalán észre sem vett bennünket. – Alex? – kérdeztem, amikor bódultan el akart mellettünk andalogni. – Ó… Sziasztok! – mondta nyugodt és csengő hangon, mire egy kicsit meg is ijedtem. Az isten szerelmére, mi történt vele?

Anélkül, hogy akárcsak egy lélegzetvételnyi időre is levette volna a – már-már ellenszenvesen – boldog arckifejezést, koboldszerűen felénk indult, és elégedett mosollyal a kanapéra ült. Elyas és én egymásra néztünk. – Kábítószert adott neked? – tudakoltam, ám felelet helyett csak még szélesebb mosolyt kaptam. – Morfiumra tippelek, váliumra, vagy erős antidepresszánsokra. – Elyas felé fordultam, aki nyilvánvalóan ugyanerre a feltételezésre jutott. – Ellenőriznéd a pupilláját? – Semmi kábítószer – lehelte Alex. – Egyszerűen csak boldog vagyok… – Ismerem, milyen az, amikor Alex boldog – mondtam. – Az utolsó dolog, amit tenne, hogy teljes lelki nyugalommal ücsörög, és ráadásul bárgyún vigyorog hozzá! Tehát, akárki is légy: ha felfaltad Alexet, akkor azonnal köpd ki újra! – Tényleg én vagyok az – kuncogott. – Ebben teljesen biztos lehetsz. – Akkor talán volnál olyan jó, és felvilágosítanál bennünket végre? – Á, Emely… – sóhajtott fel. – Szerelmes vagyok. A szememet forgattam. – Ezen már túl vagyunk! Mi volt tegnap este, miután magatokra hagytunk benneteket? Ragyogva kéjelgett az emlékeiben egy ideig, mígnem egy örökkévalóság után végre elkezdett mesélni. – Miután eltűntetek, még vagy fél órán át kézen fogva a nappaliban ücsörögtünk. Aztán Sebastian egyszer csak megkérdezte, hogy volna-e kedvem kirándulni egyet. – Hová mentetek? – kérdeztem. Alex túlságosan hosszú szüneteket tartott az elbeszélése közben. – Olyan romantikus volt, Emely. – Kifújta a levegőt. – Egy erdőn keresztül mentünk – és én már azon tűnődtem, hova az ördögbe visz engem. De aztán egy kis, kiugró sziklához érkeztünk, rálátással Berlinre. Egyfajta kilátó, de rajtunk kívül nem volt ott senki. – Fent a víztoronynál? – kérdezte Elyas. Alex meglepettnek látszott. – Te ismered?

– Igen, Sebastian és én már többször voltunk ott. Tényleg szép hely – mondta. – Nagyon szép… – merengett Alex. – És aztán? – nyaggattam, mert már nagyon is megértettem, hogy szép volt ott fent. – Aztán – álmodozott tovább –, kiszálltunk, és a motorháztetőre ültünk, hogy a kilátást élvezzük. – Amikor ezt követően Elyasra pillantott, egy pillanatra tényleg fel lehetett ismerni a régi Alexet. – Ugyanis Sebastian, ami az autóját illeti, nem olyan kényes, mint te! Elyas grimaszt vágott. – Ha BMW-m volna, én sem lennék kényes! – Hahó? Esetleg tovább mesélnél? – szólítottam fel Alexet. Ez a párbeszéd abban a pillanatban egysíkú, és felettébb szükségtelen volt. A felismerést, hogy Elyas sem szereti a BMW-ket, elraktároztam későbbre. Néhány másodperc alatt Alex újra ugyanazzá a szellemszerű lánnyá változott, mint előtte volt. – Egy ideig ültünk egymás mellett, aztán végül újra megfogta a kezemet. Mert ez a helyzet a képzeletemben olyan hihetetlenül édesnek tűnt, én is beszálltam Alex epekedésébe. – És aztán – mondta – mélyen egymás szemébe néztünk, és aztán… aztán megcsókolt. Elyas és én egyszerre sóhajtottunk fel megkönnyebbülten. Ha nem lett volna túlságosan ide nem illő, biztosan pacsit is adtunk volna egymásnak. – Olyan észveszejtően jól csókol, Emely – folytatta Alex. Az államat a kezemre támasztottam, és mosolyogtam. – De még sokkal jobb jön – mondta Alex. – Még jobb? – kérdeztem én. – Igen… – felsóhajtott. – Utána sokáig beszélgettünk, és bevallotta, hogy teljesen belém szeretett, és semmit nem szeretne elsietni, mert nagyon komolyan gondolja velem a dolgokat. Szabályosan Alex ajkán csüngtem, és közben valószínűleg ugyanolyan bárgyún vigyorogtam, mint ő. – Egyszer csak túl hideg lett, és akkor elmentünk hozzá – mondta.

Hintáztattam magam. – Jaj neked, ha egyetlen részletet is kihagysz! – Bah! – robbant közbe Elyas. – A nők aztán tényleg indiszkrétek tudnak lenni! – Mintha a férfiak között másként menne a dolog! – feleltem idegesen. – Biztosan! Ti sokkal jobban belementek a részletekbe, mint mi. Ezenkívül egyáltalán semmi kedvem meghallgatni, milyen volt a szex a húgom és a legjobb barátom között – mondta, majd feldúltan folytatta, miután szemmel láthatóan pontosabban elképzelte a dolgokat. – Ez olyan, mint a vérfertőzés! – Senki nem kényszerít, hogy itt maradj! – feleltem tömören. – Hahó? Mondhatok netalán én is valamit? – szakított félbe bennünket Alex. – Egyáltalán nem volt szex! – Nem? – kérdeztük Elyasszal egyszerre, mire rövid, gyanakvó pillantást vetettünk egymásra. – Nem – erősítette meg, és a homlokát ráncolta. Ahhoz képest, hogy semmi nem történt kettejük között, Alex nekem túl boldognak látszott. – Együtt feküdtünk az ágyában, de egész éjszaka csak egymáshoz simultunk, és beszélgettünk. – Csak egymáshoz simultatok, és beszélgettetek? – ismételtem. Ha ez tényleg igaz, akkor Alex – és ebben a világon minden egyes nő egyetértene velem! – kihúzta a főnyereményt Sebastiannal. Bólintott. – Milyen édes – suttogtam, és félrebillentettem a fejemet, mintha egy golden retrieverrel beszélnék. Némán bólintott és mosolygott. – Most már csak neked kell valakit találnunk – mondta. Grimaszt vágtam. – Hogy a friss szerelmeseknek muszáj mindig azt a gyomorforgató tulajdonságot magukra ölteniük, hogy másokat is feltétlenül meg akarnak vele fertőzni! – Apropó – mondta hirtelen Alex –, tulajdonképpen mit keresel te még itt? – A szeme először rám szegeződött, mielőtt tovább siklott volna Elyasra.

– Én – irányítottam újra magamra a figyelmét – azért vagyok még itt, mert attól való félelmünkben, hogy megzavarunk benneteket, éjjeli három óráig elsáncoltuk magunkat a szobában! – Ó… – mondta erre. – Igen, pontosan! Nyugodtan tájékoztathattál volna bennünket, és akkor megkímélhettél volna egy éjszakától az idegesítő bátyáddal. – Most megint úgy tesz, mintha nem tetszett volna neki – intett le Elyas. – Most megint úgy tesz, mintha mi nem tetszett volna neki? – Alex tekintete ismét rám siklott. – Nem az, amire gondolsz – mondtam. – Csak beszélgettünk. – Beszélgettetek? – ismételte. Egészen úgy látszott, hogy ezen a válaszon még jobban csodálkozik, mint bármi máson. – Igen – sóhajtott Elyas. – Az összesimulást még gyakorolnunk kell. Emely még egy kicsit kelleti magát, tudod. Végigmértem. – Én a helyedben óvatosabb lennék, hogy mit mondok. Gondolj a bordádra. Ezzel nyilvánvalóan lovat adtam alá. – Meg akarod nézni, mit műveltél? – Nem várt válaszra, ehelyett felhúzta a pólóját, csakhogy felfedje közben a szégyentelenül vonzó hasát. Minden egyes izmán centiméterről centiméterre húzta fel a felsőrészét, míg a bordája magasságában megállt. Csak amikor Elyas az ujjával egy nagy, kék foltra mutatott, sikerült a figyelmemet a hasáról elterelnie. – Hú… – csodálkoztam, és igazán büszke voltam magamra. Pimaszul vigyorgott. – Én a kék foltra gondoltam. – Én is, te idióta! Alex most már nagyon ráncolta a homlokát. – Hm, pontosan mit is csináltatok ti ketten? – Ez egy hosszú történet. De hidd el, megérdemelte. Alex ásított. – Alkalomadtán el kell majd mesélned. De most először is megyek az ágyamba. Egész éjszaka nem aludtam, és holtfáradt vagyok. – Felállt, és nyújtózkodott. – Jó éjszakát nektek, és további jó szórakozást… akármihez is. – Szerelmes arckifejezéssel a szobájába ballagott.

Egy ideig néztem utána, még akkor is, amikor már rég a látóhatáromon kívül ért. – Azt hiszem, mégiscsak meg kellene vizsgálnod, nem kábítószerezett-e – dünnyögtem. – Ja – mondta Elyas – a látszat szerint talán mégis van olyasvalami, hogy az igazi… – Legalábbis némelyeknek – mondtam halkan, és a gondolataimba merülve kortyoltam a kávémból. Elyas ismét elkezdett figyelni, és mert ebből hamarosan elegem lett, egyetlen húzásra megittam a maradékot. Végül az asztalra tettem a csészét, ott hagytam Elyast, és kicsoszogtam a fürdőszobába, hogy felfrissüljek. Néhány perccel később nem feltétlenül sokkal, de azért egy kicsit jobb kinézettel tértem vissza a nappaliba, hogy Elyastól elbúcsúzzam. Végül is a halom munka, amely otthon várt rám, nem fogy el magától. Duzzogó arckifejezést öltött. – Ne mondd, hogy most elmész. – De, egészen úgy néz ki. Úgyhogy szevasz, Elyas! – Intettem neki, és a bejárati ajtó felé indultam. – Várj! – mondta, és felállt. – Elviszlek. – Nincs rá szükség, a következő busz tíz perc múlva jön. – Előnyben részesítesz egy buszutat, a Mustanggal szemben? – Ezt nem állítanám. De lassan már borravalóval tartozom neked. – Soha nem fogadnék el tőled pénzt – mondta, és próbált szemkontaktust felvenni velem. Egy-két másodpercre ostoba módon sikerült is neki. – Hadd találjam ki, a fizetés másfajta módját bezzeg szemrebbenés nélkül elfogadnád. Csábítóan felvonta az egyik szemöldökét. – Ez ajánlat volt? – Nem, ténymegállapítás. – Hm… Kár – mondta, és lassan egy lépéssel közelebb jött. Én hátráltam, és a mellkasom előtt összefontam a karomat. – Az ember már-már azt hinné, félsz tőlem – mondta. – Egészen biztosan nem! – Biztosan? – Ismét egy kicsit közelített. Visszatartottam a lélegzetemet. – Nagyon is biztos vagyok benne – préseltem ki magamból. – Akkor miért térsz ki mindig előlem?

– Én nem térek ki. – De, azt teszed. A fejemet ráztam, ő pedig bólintott. Aztán egy újabb centiméterrel közelebb jött, amit én azonnal egy lépéssel hátrafelé egyenlítettem ki. – Látod? – kérdezte. – Ez semmit nem bizonyít! Halkan nevetett. – De, bizonyít. Félsz. – Nem. – Akkor semmi nem szól ellene, hogy egyszerűen ne mozdulj, igaz? – Mélyen a szemembe nézett, és mert én okvetlenül be akartam neki bizonyítani, hogy nincs igaza, az egész testemet megfeszítettem, és meg sem mozdultam, amikor újra csökkentette a távolságot. – Látod? – mondtam. – Hm, talán tévedtem – suttogta és a szemembe nézett. Aztán egyszer csak egészen lassan lehajolt hozzám. A szívem sokkal gyorsabban reagált, mint bármi más bennem, és másodpercről másodpercre gyorsabban vert. Csak amikor az ajka nem messze volt tőle, hogy az arcomat megérintse, nyertem vissza az uralmat a végtagjaim fölött. Eltávolodtam tőle, és fenyegető pillantást vetettem rá. Nehezen vett levegőt, ismét felegyenesedett, és egy ideig nézett engem. – Lassacskán egy kicsit igazán lehetnél szelídebb – vigyorgott, aztán megfogta a kocsikulcsot, és kinyitotta nekem az ajtót. – Hölgyem? Elnyomtam a késztetést, hogy ott helyben lefejezzem, és egyszerűen csak ellépdeltem mellette. Bár számítottam még további megjegyzésekre, megkímélt tőlük. És az autóút alatt is viszonylag emberien viselkedett. Sőt, az idő nagy részében hallgatott. Amikor már majdnem a lakásomhoz értünk, Elyas betett egy CDt, és hosszasan nyomogatta a lejátszó gombját. Egyszer csak felhangzott egy dal, és Elyas elégedetten visszatette a kezét a kormányra. Figyeltem a zene első ütemeit, amely egyáltalán nem felelt meg Elyas saját stílusának. Viszont nekem ismerősnek tűnt a dal, bár először nem tudtam volna megmondani, honnan. Csak amikor az

összetéveszthetetlen refrén felcsendült, kattant be: „Cold as ice, you know that you are as cold as ice to me…” Cold As Ice a Foreignertől. Ez a dal, amilyen pimaszul Elyas rám pillantott, senki másra nem vonatkozhatott, mint rám. Vidáman csóváltam a fejemet. Ez egyszerűen túl jellemző volt erre az idiótára. Nem sokkal később a diákotthon utcájába értünk. Elyas leparkolt, és mert várakozásommal ellentétben ezúttal nem akarta a társaságát a szükségesnél tovább rám kényszeríteni, már csak megköszöntem neki, hogy elhozott, és kiszálltam. Amikor a lakásomba értem, a délelőtt hátralévő részében, délután és még egész este is a könyveim fölött ültem. A gondolataim természetesen időről időre el akartak kalandozni, de amennyire lehetett, félresöpörtem őket, és helyettük a lényegre összpontosítottam. Ahogy telt az idő, ez egyre nagyobb gyötrelemmé vált. Ennek ellenére átküzdöttem magam számos jegyzeten, és sikerült az elmulasztott anyag jelentős részét bepótolnom. Hogy másnap még tudni fogom-e, amit megfeszített munkával magamba kényszerítettem, az már más kérdés volt – de egyszerűen derűlátó maradtam. Délelőtt és délután egyedül voltam, csak estefelé ért haza Eva, hogy a puszta jelenlétével zaklasson. Bár időközben elaludt, de a – sajnos ezzel mindig együtt járó – hortyogása igencsak megnehezítette a tanulásomat. Ez az enyhén zavaró tényező volt végül a kiváltó oka, hogy a fejem végleg füstölni kezdett. Be kellett magamnak vallanom, hogy nincs már értelme, és becsuktam a mappáimat meg a könyveimet. Kimerülten a fürdőszobába csoszogtam, ahol a tus alá álltam, és a meleg vízsugár alatt kilazítottam a merev nyakizmaimat. Amikor visszamentem a szobámba, már nagyon késő volt, és igencsak szükségem lett volna némi alvásra. Ennek ellenére egy kicsit még a laptopom elé ültem, és lehívtam a leveleimet. Ahogy kiderült, szerencsém volt. Kedves Emely!

Nos? Hogy tölti egy olyan varázslatos nő, mint te a vasárnap estéjét? Ahogy ismerlek, biztosan nyakig ülsz a könyveidben, és egy csöppnyi szünetet sem engedélyezel magadnak. Legalább jól haladtál? Tényleg mosolyognom kellett a feltételezéseiden, amelyeket azzal a mondatommal váltottam ki, hogy nem fogok megfelelni az elvárásaidnak. Minden egyes ponton tévedsz – a gyanút is beleértve, hogy két fejem van! És mielőtt megkérdeznéd, nem mondanám magam csúnyának – és most nem akarok önteltnek hatni. Arra akartam kilyukadni, hogy te biztosan kiagyaltál magadnak egy bizonyos képet. Ez önkéntelenül történik. És én csak attól félek, hogy lehet, nem fogok tudni megfelelni a te „Luca-illúziódnak”. Tudom, hogy tetszenek az e-mailjeim, mégis azon tűnődöm, vajon én is ugyanígy tetszenék-e neked, ha veled szemben állnék. Tudod ezt követni, Emely? Ne gondold azt, hogy nem szeretnék veled találkozni. Tulajdonképpen épp az ellenkezője a helyzet. Egyszerűen csak szívesebben várnék még egy kicsit vele. Vagy neked sürgős? Csodaszép éjszakát kívánok neked! Pazarlás, hogy egyedül kell töltened. (És nem, ez nem célzatos megjegyzés volt, hanem inkább megállapítás. Remélem, nem értesz félre.) Szeretettel üdvözöl: Luca. Nem sokáig haboztam, azonnal válaszoltam. Szia Luca! Sajnos igazad van, már füstöl a fejem. De legalább sikerült is valamit behoznom, bár a tegnapi nap nagyon hiányzott a tanuláshoz. Már említettem, hogy a legjobb barátnőm nagyon rámenős tud lenni, ha valamit szeretne… Nos, a többit el tudod képzelni.

El sem hiszed, mennyire megkönnyebbültem. (Nem mert rossz lett volna, ha két fejed van – annak is meglenne a maga előnye, erről meg vagyok győződve!) De amikor az indokaidat olvastam az előbb, egy kisebb kő esett le a szívemről. Hogy őszinte legyek, én is ugyanúgy vagyok vele, mint te. Ezért a lehető legjobban meg tudlak érteni. És nem, semmi kifogásom ellene, hogy a találkozásunkra ne holnap kerüljön sor. Ellenkezőleg – mi volna tíz év múlva? De attól függetlenül, hogy végül mikor érkezik el az idő, már most megmondhatom, hogy a félelmeid megalapozatlanok. Akárki és akármilyen is vagy, Luca, már a szívembe zártalak. Olyan sok közös van bennünk, hogy az már-már ijesztő, és bár alig ismerlek, kedvellek. Úgyhogy ne törd rajta – ahogy te magad öntelten mondtad – a csinos fejedet. Nincs rá okod. Úgy, és most, kedves, egyfejű Lucám, ahogyan már megállapítottad, „egyedül” megyek az ágyamba. De azt hiszem, túl fogom élni. Én is jó éjszakát kívánok neked. Aludj jól! Nemsokára újra jelentkezem: Emely Kis idő múlva már az ágyamban feküdtem, és bár holtfáradt voltam, nem tudtam lehunyni a szememet. Túl sok gondolat kavargott a fejemben, és sehogyan sem tudtam elkergetni őket. Először is ott volt a szüleim balesete, amit még mindig nem dolgoztam fel teljesen. Aztán ott volt az egyetem, amely abban a pillanatban teljes erőbedobást követelt tőlem. És hát ne felejtsük el, hogy Alex végre megkapta a csókját, és tulajdonképpen sokkal többet is: boldog szerelemes volt, és egy sokat ígérő kapcsolat elején állt. Az egész csődsorozat után, amit az utóbbi években átélt, teljes szívemből örültem neki, hogy olyasvalakit talált, mint Sebastian. Luca levelei és az a kérdés sem hagyott nyugtot, hogy – ha egyáltalán lesz – milyen lesz a folytatás. És végül természetesen ott volt az elmúlt éjszaka, amely igencsak kísértett: a beszélgetésünk, a

harc a jégkrémért, és nem utolsósorban a hihetetlen felismerés, hogy Elyas akkoriban szerelmes volt belém. A gondolat, hogy minden alakulhatott volna másként, furcsa érzést keltett a gyomromban. De vajon – az összetört szívemtől eltekintve – tényleg sokat változtatott volna a dolgokon? Valószínűleg alig, hiszen egy-két hónappal később Angliába ment. Legkésőbb akkor szakításra került volna sor. De még ha ez a külföldi tartózkodás nem is lett volna, ki tudja, hogy előbb-utóbb nem hagyott volna-e ott valaki másért. Hogy valamit ő is érzett irántam, még korántsem jelenti azt, hogy az érzései ugyanolyan erősek voltak, mint az enyémek. Bár… Azt mondta, akkor már másfél éve így érzett irántam… Ennek ellenére nem tudtam elképzelni. És most hogyan tovább? Valami változni fog közöttünk? Most, hogy már tudjuk, valójában mi történt akkor? Felsóhajtottam. A válasz valószínűleg nem. Igaz, hogy Elyas szándéka néha átláthatatlan, de azért javarészben egyértelmű. Bármit is érzett irántam korábban, annak már semmi köze a mához. Ő maga mondta, hogy bukik a makacs esetekre, és ostoba dolog volna tőlem azt feltételezni, hogy a fáradozása mögött több is van. És részemről vajon változott valami? Bizonyos értelemben igen. Be kellett magamnak vallanom, hogy Elyast tévedésből gyűlöltem éveken át. Miért nem kérdezett meg egyszerűen engem? A férfiak annyira beszámíthatatlanok, ha az ember azt az átkozott büszkeségüket megsérti! Valami mindenesetre megváltozott. De ez inkább egy érzés volt, semmint megfogható dolog. Amikor fél órával később még mindig az ágyamban forgolódtam, lerúgtam a takarót, és az MP3-lejátszóm után nyúltam. A kis fülhallgatóból a Just for tonight szólt a Ville Valo & Mannától. Mély lélegzetet vettem, lehunytam a szemem, és próbáltam a gondolataimat elcsendesíteni. De nem sokkal később a mobilom rezgése mindent tönkretett. Még mielőtt egyáltalán ránéztem volna, tudtam, ki írta az SMS-t. Ez az alak gondolatolvasó? Felsóhajtottam, és a mobilom után nyúltam.

Nem felvenni Miattad le sem tudom hunyni a szememet. Az egész ágyamnak Emely illata van, hogy aludjak így? Emely Természetesen állom a tisztítás költségeit. Nem felvenni Jaj! De akkor még egyszer bele kell feküdnöd, hogy az illatot felfrissítsd. Emely Álmaidban! Ez egy egyszeri botlás volt, amely kizárólag holmi múló közömbösségérzésre vezethető vissza. Nem felvenni Ne légy már ilyen! És hogyhogy még ébren vagy, nem kellene már rég aludnod? Emely Fogalmam sincs, bár fáradt vagyok, egyszerűen nem tudok… Nem felvenni Csak egy szó, és tíz perc múlva az ajtódban állok… Emely Két szavam is van: Köszönöm, nem. Nem felvenni Hogy lehetsz mindig ilyen rideg? Tényleg hiányzol. De ezt úgysem hiszed el nekem. Mikor látjuk újra egymást? Emely

Helyes felismerés. Ami pedig a viszontlátást illeti, attól tartok, igen hamar be fog következni. Nem felvenni Minden reményem ebben van! Egyáltalán nem könnyű mindig úgy terveznem a napomat, hogy otthon legyek, amikor a húgomat meglátogatod… Mi van rajtad most éppen? Emely Jóccakát, Elyas! Nem felvenni Mondtam már neked, hogy tényleg mókásnak tartalak? Szeretem a humorodat. Emely Éppen ez a problémánk. Amit te humornak tartasz, azt én halálosan komolyan gondolom! Nem felvenni Látod? Már megint rajtad nevetek. Olyan vicces vagy! Nem felvenni Miért nem válaszolsz? A szemedet forgatod? Emely Igen. Nem felvenni Küldesz nekem egy MMS-t, hogy lássam? Emely Nem.

Nem felvenni Küldjek neked én egy MMS-t? Emely Jaj, ne! Nem felvenni Haha, attól félsz, hogy küldök neked egy képet a kukacomról? Emely Például. Nem felvenni Na ja, akkor biztosan jól meglepődnél. Szerencsére tudom, hogy elég kíváncsi vagy, és mindenképpen megnyitod a képet. A legédesebb álmokat kívánom neked! Aludj jól, angyalom! Egy perc sem telt el, már jelzett is a mobilom, és a beígért MMS megérkezett. A hüvelykujjam egy-két másodpercig habozott a gomb fölött, míg végül csak lenyomtam, és megnyitottam a képet. Elég sötét volt, de az árnyékok is elegendőek voltak, hogy felismerjem Elyas arcát és a kezét, amellyel csókot dobott nekem.

17. FEJEZET

Előjáték A

lexszel az egyetem hatalmas aulájában ültem, és a tekintetem a nyüzsgést pásztázta. Alex lehajtotta a fejét. – Olyan rossz a lelkiismeretem, az utóbbi időben alig találkozunk. – Alex, miféle barátnő volnék, ha ezt rossz néven venném tőled? – Igen… De akkor is. – Semmi akkor is. Újdonsült szerelmes vagy! Teljesen normális dolog, hogy egész nap egymáshoz tapadtok, és hogy legszívesebben magatokban vagytok. – De olyan ócskának érzem magam. – Ez ostobaság. Teljesen megértelek. Az idő nagy részében amúgy is tanulok. – Akkor miért érzem úgy, hogy elhanyagollak? – Nem tudom – mert hülye vagy? – Na, köszönöm szépen. Kuncogtam. – Alex, én teljesen édesnek találom, hogy ezen töröd a fejed. De nincs rá szükség. Most úgy csinálsz, mintha egyáltalán nem is találkoznánk már. Ez pedig nem igaz. – De amióta Berlinbe költöztem, majdnem minden nap csináltunk közös programot. És most, hogy itt van Sebastian, máris törést okoz. – Alex, ez nem törés! Ha túlzol, akkor azt nagyban teszed, igaz? – Egyszerűen csak félek, hogy elhanyagoltnak érzed magad. Megsimogattam a felsőkarját. – Itt és most szentül megfogadom, hogy azonnal tájékoztatlak, ha az elhanyagoltság legapróbb jelét érzékelem magamon – rendben?

– Akkor ebben bízom – mondta. – Bízhatsz is. De most még minden rendben. Tényleg. – Jól van, ez megnyugtat. Esetleg a következő hétvégén csinálhatunk együtt valamit. – Persze, szívesen. De kérlek, ne csak azért, mert rossz a lelkiismereted. – Á, ostobaság, egyszerűen csak hiányzol. Egyébként Elyasnak is… – Áruló csillanás villant a szemében, ami egyáltalán nem tetszett. – Minden nap kérdezget, hogy felugrasz-e. A vállam megereszkedett. A DVD-s este óta, amelynek már másfél hete, szerencsére nem találkoztam Elyasszal. Bár a „szerencsére” részében néha nem is voltam olyan biztos. Az eszem próbálta erőteljesen a fejembe kalapálni, de ha Elyasról volt szó, a szívemnek és a fejemnek mindig is jelentősebb kommunikációs problémái akadtak. Mindazonáltal arra a következtetésre jutottam, hogy a távolság nem árthat. Legalábbis nekem nem. – Tudom – feleltem. – Naponta több üzenetet küld. – Tényleg? – kérdezte. – Ez olyan cuki. Fújtattam. – Akkor olvasd el azokat az üzeneteket. – Á, Emely, ne csináld ezt. Tudod, mit gondolok? – Nem. – Azt gondolom, hogy tényleg kedvel téged, csak túl büszke ahhoz, hogy bevallja. Igencsak átlátszó elmélet, gondoltam magamban. Elyas kedvelne engem? Nem fizikális módon is? Lehetetlen! Alex soha nem volt jó benne, hogy a férfiak szándékait felbecsülje. És hát legszívesebben olyan világban élt volna, ahol csak és kizárólag ugyanolyan boldog kapcsolatok léteznek, mint az övé, úgyhogy ezt az enyhén hiperaktív lényt nem igen lehetett komolyan venni. – Apropó „kedvel” – jutott Alex eszébe. – Mi a helyzet Lucával? – Nagyon jó – mondtam. – És mikor találkoztok? A fenébe, ez teljesen rossz kérdés. Miért nem hagyja egyszerűen békén ezt a témát? – Á, szóval… találkozni – hebegtem, és a fejemet vakartam.

– Igen. Találkozni – mondta. – Tudod, amikor valós személyként odaállsz valaki elé, és nem bújsz gyáván a számítógéped mögé. – Hogy mit nem mondasz, te okostojás – feleltem. – Nagy vonalakban néhány hét múlva beszéltünk meg találkozót. – Már meg ne haragudj, de mi az, hogy „néhány hét múlva”? – Hát néhány hét múlva. Egyikünknek sem olyan sürgős. Csípőre tette a kezét, és felöltötte azt az arckifejezést, amit én egyáltalán nem bírtam elviselni. – Tudod, mit gondolok erről! A szememet forgattam. – Igen, nem egyszer tájékoztattál már róla. – Mégis ki ő nekem? Az anyám? – Mondd csak, mennyi is az idő? – kérdezte. Kihúztam a mobilomat a zsebemből, és egy pillantást vetettem rá. – Négy óra múlt tíz perccel – mondtam. A szája elé kapta a kezét. – Tíz perccel ezelőttre beszéltem meg találkozót Sebastiannal a parkolóban. – Akkor gyerünk! – mondtam és meglöktem a búcsúzáshoz. – Légy jó, rendben? – Az leszek, nektek meg jó szórakozást! – Köszönöm! – kiáltotta még, aztán szerelmes vigyorral az arcán már rohant is keresztül az aulán. Még jó ideig néztem utána, és végül felsóhajtottam. Nekem is kell egy Sebastian… Vegyes érzésekkel sarkon fordultam, és a diákotthonba mentem. Mert már jól ismertem Evát, hazaérkezéskor lelkileg mindig felkészültem a kényes helyzetekre. Ám amit aznap a szobámban találtam, minden várakozásomat túlszárnyalta – rossz értelemben. Eva elragadtatottan ücsörgött az ágyán – vele szemben pedig, az én ágyamon, csábító mosollyal Elyas Schwarz ült, és szívélyesen beszélgettek. Mi az ördög? Elyas felemelte a fejét. – Végre itt vagy, kincsem. Eva és én éppen rólad beszélgettünk. – Csak beképzeltem magamnak, vagy valami nem stimmelt? A tekintetem Evára siklott abban a szilaj reményben, hogy ezzel telepatikus úton fájdalmat okozok neki. Ám ő zavartalanul epekedett tovább Elyas felé.

A könyveimet az ágyamra dobtam. – Vajon miért nem akarom tudni, hogy miről beszélgettetek? – Semmi komoly – mondta Eva. – Csak elmeséltem neki, hogyan botlottál meg múltkor az aulában, és repültél majdnem a dékán karjába. – Eva Elyasra nézett, és mindketten kuncogni kezdtek. A hangsúly ezen volt: „csak azt meséltem neki!” Miért kellenének az embernek ellenségek, ha egyszer vannak barátai? – Köszönöm szépen, Eva. Amennyiben valaha még el akartál tölteni itt egy éjszakát Nicolasszal, azt most eljátszottad! – Ó, ne légy ilyen dühös, kincsem – mondta Elyas. – Mi valójában nagyon édesnek tartjuk az ügyetlenségedet. Idegesen összefontam a karomat a mellkasom előtt, hogy a mindent eldöntő kérdéssel előhozakodjak: – Te egyáltalán mit keresel itt? – Hiányoztál – felelte. – Eva volt olyan kedves, és beengedett, bár éppen indulni készült. Eva az órájára pillantott. – Ó, az előadásom! Ha nem akarok elkésni, most már tényleg mennem kell. – Ne haragudj, hogy feltartottalak – mondta Elyas. – Nem gond – hárította el és felállt. Amikor mellettem belebújt a cipőjébe, kétségbeesetten próbáltam visszatartani, nehogy egyedül hagyjon itt engem ezzel az idiótával. De a könyörgő tekintetemre egy vállrántás volt a válasz, mielőtt egy „csáó”-val eltűnt volna az ajtóban. Na, szuper! Jegyzet magamnak: új és jobb barátokat keresni. – Sajnálom – susogta Elyas, amikor elegánsan felállt, és hozzám lépett. – De egy hét nélküled túl hosszú. Egyszerűen el kellett jönnöm, hogy meglátogassalak. – Ismét próbálta a szemével azt a dolgot csinálni. Hogy is mondják? Pontosan, hipnotizálni. De ezúttal megfeszítettem a testemet, és nem hagytam magamat elringatni. – Nincs a telefonkönyvedben olyan nő, aki csak arra vár, hogy boldoggá tedd? Vakmerőn felhúzta a szája egyik szegletét. – Éppen nála vagyok. – Önteltebb volt, mint valaha. Fújtattam. Mégis, mit gondol magáról? És én miért izgattam fel magam rajta még mindig? – Most éppen rajtam bosszankodsz, igaz?

– Nem, már rég feladtam! – Olyan édes vagy, amikor hazudni próbálsz. Felnyögtem. – Akkor, most mit csinálunk? – kérdezte. – Bármi is a terved, jó szórakozást hozzá – nekem most mindenképpen tanulnom kell. – Mit jelent az, hogy tanulni? – érdeklődött. – El kell olvasnom ezt a könyvet. – Az egyik példányra mutattam azok közül, amelyeket az előbb az ágyra dobtam. A homlokát ráncolta. – Az olvasást tanulásnak nevezed? – Ha holnapra le akarok adni egy expozét meg egy értelmezést hozzá, akkor érdemes előbb elolvasni. – Értem – dünnyögte, és végül a gondolkodási folyamatát egy „oké”-val zárta. Mi az; hogy oké? Ilyen könnyen hagyja magát lerázni? – Oké, elmész? – kérdeztem. – Nem – nevetett. – Oké, én pedig társaságot nyújtok neked a tanulásban. Hogyhogy én? – Elyas, miért gondolom úgy, hogy ez nem jó ötlet? – Ugyan már! Adj egy könyvet, és befogom a számat. – Hiszi a piszi – morogtam, és félig-meddig mérgesen néztem rá. – Hé, adj egy esélyt! Ha nem tartom magam hozzá, kihajíthatsz. – Ezt csak azért mondod, mert pontosan tudod, hogy fizikailag képtelen volnék rá. Egyáltalán nem tudnálak kipenderíteni, még ha akarnálak sem. – Lehet – mondta. – Habár igen bizsergető érzés elképzelni, hogy mégis megpróbálod. A következő lélegzetvételem nagyon-nagyon-nagyon mély volt… – Ugyan már, kincsem! – mondta, és cukorédesen nézett rám. – Megígérem, hogy elmegyek, ha zavarlak. – Jó, zavarsz. Jó volt veled, majd még találkozunk. – Elszántan az ajtóhoz léptem, hogy kinyissam neki, de ő egyszerűen az ágyamra ült. Rámeredtem. Végül is majdnem mindennek van ellenszere, neki miért nincs?

A hátára feküdt, a két lábát keresztbe rakta, megfogott egy könyvet, és kérdőn rám nézett. – Miért álldogálsz még mindig ott? Azt hittem, tanulni akarunk. Grrrrr…

A világ egyetlen szaros legye sem volt olyan erőszakos, mint Elyas. Mindenféle ellenállás céltalan volt. Ötpercnyi morgás után megadtam magam a sorsomnak, és törökülésben leültem mellé a matracra. Felkötöttem a hajamat, hogy olvasás közben ne zavarjon, és a tekintetemet makacsul a kezemben tartott könyvre szegeztem. Az olyan megjegyzésekről, mint: „A fenébe is, szeretem, amikor ezt a könyvtáros műsorszámot nyomod”, szándékosan tudomást sem vettem, és ezzel tényleg elértem, hogy tartsa a száját. Ennek ellenére nem haladtam. Húsz oldal volt a rekordgyanús eredmény pontosan negyvenöt perc elteltével. Tényleg megerőltettem magam, de egyszerűen nem ment. Nem tudtam összpontosítani, ha Elyas mellettem feküdt. A nyakam is erőteljesen kezdett jelezni. Az utóbbi napokban túlságosan sokat görnyedtem a könyvek fölött. Tulajdonképpen csak idő kérdése volt, hogy a nyakszirtem tiltakozni kezdjen ez ellen az egészségtelen tartás ellen. De akármilyen kellemetlen is volt ez a merevség, fel nem érhetett a „fő zavaró tényezővel”. Ez, más nevén Elyas Schwarz valóban egészen sokáig lapozgatott egy könyvet, és legalábbis úgy tett, mintha olvasná. Tíz perce azonban letette, és azóta nyilvánvalóan az volt a célja, hogy megőrjítsen. Minden alkalommal, amikor magamon éreztem a tekintetét, a könyv pereme fölött kikémleltem, és kivétel nélkül mindannyiszor egyenesen a szemébe pillantottam. És ha ez még nem lett volna elég, ráadásul minden alkalommal rám mosolygott. Majdnem a hajamat téptem tőle! – Mondd csak – kérdezte. – Nem kellene néha lapoznod is? Elkerekedett a szemem, és az oldalszámra pillantottam, amely már jó ideje nem változott. Egészen pontosan attól a pillanattól kezdve, amikor a könyvét letette, és elkezdett figyelni. Éreztem, hogy az

arcom gyanúsan felhevül. Elyas pimasz vigyora pedig annál szélesebb lett. – Meg is tenném – sziszegtem –, ha abbahagynád, hogy az őrületbe kergetsz! – Bosszant, ha nézlek? – Nem. Azt mondtam, az őrületbe kerget! – Ez az állapot nagyon közel áll ahhoz, amikor az ember ámokfutóvá válik, és valakit gyötrelmesen meggyilkol. Kuncogott. De nem sokkal később lebiggyesztette a száját. Sokáig figyelt, és közben a fény a szemében mintha egyre zavarosabbá vált volna. Végül a kinyújtott karját maga mellé tette a párnára. – Ide fekszel mellém? – kérdezte. Éreztem, hogy kiráz a hideg. Soha nem mennék bele, de már a puszta gondolat is ideges bizsergést váltott ki a hasamban. Milyen jó lehet Elyas karjában feküdni? Miközben az ujjával a hátamat simogatná… A fenébe is, mit képzelődöm? – Elyas, miért nem mész ki egyszerűen a fürdőszobába, és vered ki magadnak? Sóhajtva nézett rám. Megbántottam volna? Egek, mi van ma a fejemmel? Én, Elyast, megbántottam – nevetséges. Mély levegőt vettem, és ismét a könyvemnek szenteltem magam. De az olvasottakból épp annyit fogtam fel, mint korábban, csak most már legalább nem felejtettem el lapozni. – Múlt hét óta egyfolytában a múlton gondolkodom – szólalt meg egy idő után. A könyv fölött rápillantottam, és megállapítottam, hogy a szemét nem rám, hanem a plafonra szegezi. – Úgy értem, az ember hét év után egyszer csak megtudja, hogy az egész csupán egy ostoba félreértés volt – mondta. – Olyan keserű mellékízt hagyott maga után, amit nem tudok elűzni. Hallgattam, és egyszer csak újra rám nézett. – Követsz engem? Hogy követem-e? Nos, mert ez a téma több mint egy hete főszerepet játszott a gondolataimban, nyugodtan állíthatjuk. – Körülbelül – dünnyögtem.

– Ostobán hangzik – beszélt tovább, és újra a plafont nézte. – De folyton azon tűnődöm, mi lett volna velünk, ha nem lettem volna olyan ostoba, hogy vakon higgyek Sörennek. Valószínűleg megkímélt volna, hogy Sören Nordmann legyen az első férfi az életemben. Ezt a felismerést azonban inkább megtartottam magamnak. Az ujjam lassan végigcsúszott a könyv sima gerincén. – Fél évnél tovább úgysem tartott volna – mondtam. – Miért gondolod? – Mert aztán Angliába mentél. – Emely – mosolygott fájdalmasan. – Te voltál a fő oka annak, hogy külföldre mentem. Rámeredtem. – Ez nem tréfa – mondta. – Nem bírtam tovább, hogy minden nap látlak, ráadásul azzal a Simonnal a nyomodban. Egy röpke pillanat erejéig azon gondolkodtam, hogy kijavítsam-e a Simont Sörenre, de aztán hagytam. Elyas szavai teljesen kizökkentettek a kerékvágásból. – Azt hiszem, túlzol – feleltem. Minden más túlságosan irreálisnak tűnt. – Esküszöm, hogy így volt. Miért hazudnék? Mert a nőknél jól veszi ki magát, ha ilyesmit mond valaki? Visszanyeltem ezt a megjegyzést, és vállat vontam. – Emely, te akkor összetörted a szívemet. Miért nem hiszel nekem? – Elyas úgy nézett rám, mintha nem találna rá magyarázatot. Én viszont természetesen vagy ezret találtam, és egyszerűen hiányzott hozzá a képzelőerőm, hogy éppen ő szeretett engem ennyire. Mi jót talált volna bennem? Hogy soha nem sikerült kinyitni a számat, hogy egy szégyenlős kislány voltam? Aligha. – Elyas, te komolyan azt akarod nekem bemesélni, hogy én voltam a kiváltó oka annak, hogy Angliába mentél? – A homlokomra egyre több ránc ült. Ám szemrebbenés nélkül egy bólintással megerősítette. – Te voltál az első nagy szerelmem – mondta. A torkom kiszáradt, és mintha egyre jobban összehúzódott volna. Elyas olyan egyenesnek, olyan őszintének látszott. Ennek ellenére

nem felejthettem el, hogy valószínűleg bármit képes volna mondani, csak hogy végre megkapjon. És ha a négy hónappal korábbi viszontlátásunkra gondoltam, kétségkívül minden amellett szólt, hogy fel akar ültetni. – Olyan nagy azért nem lehetett az a szerelem – fújtattam hát. – Miért? – Mert aztán már meg sem ismertél. A szája szeglete vigyorgásra húzódott. És ugyanaz az alattomosság bujkált benne, mint négy hónappal korábban Alex szobájában. – Piszkosul bosszantott, mi? – kérdezte. Igen, a fenébe is, nagyon, piszkosul bosszantott! – Talán egy-két másodpercig mérgelődtem rajta – feleltem és fintorogtam. Elyas halkan nevetett. – Láttad volna az arcodat. Na jó, talán tényleg ostobán néztem, de sokként hatott. Hosszú idő után találkoztam vele újra, ráadásul ez az idióta még csak nem is emlékezett rám. Tán csak nézhettem ostobán! – Emely – mondta Elyas lágyan. – Nem gondolod komolyan, hogy tényleg nem ismertelek meg? Az arckifejezésem jeges álarccá vált. – Angyalom – mosolygott Elyas. – Az első pillanatban tudtam, ki vagy… Természetesen egy kicsit megváltoztál, de az arcvonásaidról rögtön felismertelek. – Vállat vont. – Hogy is felejthettelek volna el téged? Leesett az állam. – Felültettél? A vidám arckifejezése kellő választ nyújtott. Képtelen voltam felfogni. És mert nem tudtam, mi mást tehetnék, puszta kétségbeesésből a hasához vágtam a könyvet. – Auuu! – Az érintett helyhez kapott, és nem bírta abbahagyni a nevetést. Erős késztetést éreztem, hogy még aznap megöljem. – Mi… mi… miért? – tört ki belőlem. – Fogalmam sincs, csak úgy jött. – De csak volt rá valami okod? Elyas egy pillanatig figyelt engem, és abbahagyta a mosolygást. – Az életben nem mindennek van oka.

Hazudott. Volt oka, láttam rajta. De azt is ugyanúgy láttam, hogy nem fogja elárulni. A közös múltunkhoz van valami köze? De azóta annyi év telt el, hogy ezt nem tudtam elképzelni. Ám ha mégis… Lehet, hogy minden sürgés-forgása mögött csupán az a kívánság rejlik, hogy bosszút álljon rajtam? De nem. Ilyen alattomosnak nem tudtam Elyast elképzelni. Az egyértelmű szándékaiból soha nem csinált titkot. – Guillotine, megkövezés, kivégzés vagy kínzópad? – Hm? – kérdeztem. – Amilyen mérgesen nézel rám, biztosan mindjárt meg fogsz ölni. És azt kérdezem, milyen módon. – Jelen pillanatban legszívesebben kézigránátot dobnék rád. Az volna a leggyorsabb. – Mi volna, ha az agressziódat gyengédségbe fojtanád? – Mi volna, ha a rámenősségedet megadásba fojtanád? – Az egyik szemöldökömet felvontam. – Most, hogy már majdnem megvagy? – kérdezte. – Akkor igencsak ostoba volnék. – Felejtsd el a kézigránátot! – morogtam. – Képzelj el helyette egy atombombát! – komoran néztem rá, de ő csak halkan nevetett maga elé. – Tanulhatok végre tovább? – kérdeztem bosszankodva. Mintha magától értetődő volna, vállat vont, mintha nem rajta múlna. A fejemet csóválva ezen a pimaszságon harmadszor is megpróbáltam a könyvemmel haladni.

Az eredmény csekély volt. Harmincöt oldalt számoltam, amit később mindenképpen el kell majd olvasnom még egyszer, mert már rég el is felejtettem. A javaslatomat, hogy menjen haza, Elyas sajnos korántsem találta olyan remeknek, mint én, ezért csak feküdt tovább. Frusztráló volt, ahogyan Elyasnak sikerült a puszta jelenlétével összezavarnia. Egy-két tudatosan csábos pillantás az irányomba, és a betűk összemosódtak a szemem előtt. Bármit is váltott ki belőlem, csak annyit tudtam, hogy nem helyes. Nem szabad hagynom, hogy még jobban az ujja köré csavarjon, és

semmiképpen nem szabad az önuralmamat elveszítenem. Különben egy nap keservesen megfizetek érte. Távolságra volt szükségem. Minél nagyobb, annál jobb. Ám könnyebb volt mondani, mint tenni. Amíg állandóan keresztezték egymást az útjaink, és az életemet pokollá tette, kilátástalan vállalkozásnak bizonyult. Istenem, mindeközben pedig nem éppen úgy néz ki, mint maga az ördög… Vajon a haja olyan puha, mint amilyennek látszik? Ó, istenem! Már megint őt bámulom. Könyvet. Olvasni. Most! Egy kicsit elfordultam Elyastól, nehogy a tekintetem újra elsodródjon. De mindegy, hogyan ültem, a betűk megfejthetetlen hieroglifák maradtak. Egy kicsit kinyújtóztattam a nyakamat, és a kezemmel a fájó helyet dörzsöltem. – Fáj a nyakad? – Elmegy… – Megmasszírozzam? – Köszönöm, Elyas, nagyon jól el tudom képzelni, hogyan zajlana az a masszázs. A szemét forgatta. – Miért feltételezel rólam mindig rögtön valami rosszat? – Felült. – Egyszerűen csak hagyd, hogy megpróbáljam. – Alig mondta ki ezeket a szavakat, máris a hátam mögé mászott. – Én… nem, Elyas… – tiltakoztam, és arrébb akartam csúszni, de erősen megfogta a felső karomat. Ennyit a távolságtémáról! Megpróbálta a vállamról lehúzni a melegítőfelsőt, amelyet én semmiképp nem akartam levenni. – Mi akar ez lenni? – kérdeztem. – Hogyan masszírozzalak meg a kapucnin keresztül? Van alatta póló, nem? – Te egyáltalán ne masszírozz meg engem! – helyesbítettem, és másodszorra is megpróbáltam elcsusszanni előle. Ám másodszor is visszatartott. Halk panaszhangok hagyták el a számat. – Tartsd a szád! – parancsolt rám kuncogva.

Lassan – nagyon, nagyon, nagyon lassan – lehúzta a vállamról a melegítőt, mire az egész testem lúdbőrös lett. Miért éreztem úgy, mintha meztelen volnék alatta? – Ne görcsölj már, engedd el magad! – mondta. Ám ez elméletben könnyebbnek hangzott, mint amennyire a valóságban keresztül lehetett vinni. Összerezdültem, amikor a kezét a vállamra tette, és masszírozni kezdett. Olyan szokatlan, olyan megfélemlítő volt, hogy engedtem, hogy megérintsen. Éreztem, ahogyan a két hüvelykujja a nyakcsigolyáimtól jobbra és balra lágy nyomással lassú, körkörös mozdulatokat végez. Bár ruhában voltam, azokon a helyeken, ahol hozzám ért, a bőröm nagyon érzékenyen reagált. Olyan jótékony hatású volt, amit tett, és már rövid idő után enyhülést hozott. Mintegy magától előrebukott a fejem, miközben Elyas továbbra is ezt a kellemes dolgot csinálta a kezével. Amikor arra a helyre tapintott, ahol fájt, vissza kellett nyelnem egy nyögést. Olyan voltam a kezében, mint a viasz, az ujjai alatt egyre jobban ellazultam. Lehunytam a szememet, és átadtam magamat a masszázsnak. – Jó így? – suttogta. Jó? Ez a megnevezés az évszázad meghamisítása lett volna. Hihetetlen volt, lélegzetelállító, nagyszerű… Ez volt a legjobb masszázs, amit életemben kaptam. – Elmegy – mondtam hangosan, és hallottam, amint halkan felnevet mögöttem. Arrogáns hólyag. Pontosan tudta, mit tesz. És ami még rosszabb, észrevette, hogyan reagálok a masszírozásra. Szerencsémre viszont arról sejtése sem volt, hogy abban a pillanatban a szívem nem feltétlenül a legellazultabb izom volt a testemben. Amikor az ujjbegyei felfelé vándoroltak a nyakamon, a szemem majdnem fennakadt. Az ujjaitól borzongás szaladt végig a bőrömön. Gyengéden dolgozott tovább, és megsimította a hajam tövét. Micsoda érzés… Magamban felnyögtem. A fenébe is, ez már nem masszázs – ez előjáték! Sóhaj csúszott ki a számon, mire azonnal az ajkamba haraptam. Ha elképzeltem, Elyas mire lehet még képes az ujjaival…

Nem! Ezt aztán nem fogom elképzelni! Ezernyi apró villám rezdült végig az izmaimon, mintha Elyas közvetlenül egy erősáramú vezetékre lett volna kötve. Csupán másodpercek kérdése lett volna, hogy mindent elfelejtsek magam körül, amikor Elyas meleg lehelete egyszer csak a nyakamat érte. Egy szempillantás alatt bekapcsolt a vészjelzőm, és a csengése brutálisan kiragadott ebből a transzközeli állapotból. Bármit is tett Elyas – ideje volt véget vetni neki! Megköszörültem a torkomat. – Úgy, köszönöm, ez igazán rendes volt tőled… de most már tovább kell tanulnom… – Kicsusszantam a kezei közül, és idegesen az ágy másik végébe húzódtam. Mi az ördög volt ez? És főleg: hogyan engedhettem? Alibiként lapoztam egyet a könyvemben, és a pereme fölött úgy lestem ki, mintha Hasfelmetsző Jacket sejteném az ágyamon. Elyas még mindig ugyanott térdelt, és megmagyarázhatatlan arckifejezéssel nézett a szemembe. – Mihez kezdjek veled? – kérdezte végül, és leeresztette a vállát. Úgy hangzott, mint egy reménytelen kutya kétségbeesett, ám jólelkű gazdája, akinek a háziállata három éve javíthatatlanul a szőnyegre kakál. De a fenébe is, én egyetlen egyszer sem kakáltam a szőnyegére! – Egyáltalán semmit nem kell velem kezdened! – feleltem hevesen. Hónapok óta próbálom erre rávezetni! Lassacskán a jellemző vigyor kúszott az ajkára. – Tudom én, hogy szégyenlős vagy, de ennyire? – Felsóhajtott. – Segítene, ha először csak kézen fognánk egymást, és lassacskán tapogatóznék? Ez. Túl. Sok. Volt. – Kifelé! – Nem, nem – nevetett, és közben vadul hadonászott a kezével. – Csak vicceltem, kincsem. Kérlek, ne dobj ki! – Túl késő. Megígérted, hogy viselkedni fogsz, erre mit teszel? Nem hagysz tanulni. Pontosan, ahogyan előre megmondtam. – Kérlek, összekapom magam, rendben? – Könyörögve nézett rám. – Egész héten hiányoztál. És most másfél óra elteltével ki akarsz penderíteni az ajtón? Röviden elgondolkodtam, majd így szóltam: – Igen!

– Ugyan már! – duzzogott. – Olyan szívesen vagyok a közeledben, és végtelenül szomorú volnék, ha most kidobnál. – Menten könnyekre fakadok… – Tényleg – fogadkozott. – Esküszöm neked, hogy most azonnal nyugton maradok, és csendben olvasok, rendben? Az arcomat végigdörzsöltem a kezemmel. – Ha akarom, ha nem, nekem tényleg tanulnom kell, és ez a jelenlétedben egyszerűen nem megy. – Egy hete mást sem teszel, csak tanulsz. – Igen, a fenébe is, mert muszáj! Talán elkerülte a figyelmedet, de három hétig nem voltam itt, mert a szüleimről gondoskodtam. – Pontosan tudod, hogy nem kerülte el a figyelmemet. – Bosszúsan nézett rám. – Ennek ellenére úgy gondolom, túlzol. Mi szól ellene, hogy néhány órára kimenőt adj magadnak? – Az értelmezés és az expozé, amelyet holnap le kell adnom! Mély levegőt vett, és egy ideig engem nézett. – Ha most hagylak tovább tanulni, megígéred nekem, hogy utána több időt szánsz rám? – Nem. – Miért? – Inkább panasznak, semmint kérdésnek hangzott. – Uramisten, Elyas – tört ki belőlem. – Már nem sok hiányzik hozzá, hogy puszta kétségbeesésből lefeküdjek veled, csak hogy végre békén hagyj! – Ki mondta, hogy utána békén hagynálak? – vigyorgott, miközben én már az ideg-összeroppanás határán álltam. – Természetesen azt tennéd! Most ne játszd meg magad! – Talán igen, talán nem. Mi volna, ha kipróbálnád? Nyugalom, Emely, nyugalom! Lélegezz mélyen… – Rendben, rendben, kincsem – mondta gyorsan. – Tényleg azt akarod, hogy most elmenjek, igaz? Nem csak úgy mondod… – Bingó! Felsóhajtott. – Oké, megyek. Azt a dolgot a kimenővel viszont komolyan gondoltam. Ha nem velem akarod tölteni, akkor valahogy másként. Teljesen elgyötört vagy, és karikás a szemed. Én csak jót akarok. Idegesen beleegyezésemet adtam.

– Nos, akkor… – Felkelt, megkerülte az ágyat, és felém indult. – Búcsúcsók? Közel voltam hozzá, hogy könnyekben törjek ki. – Nem – nyögtem fel. – Hát jó – mondta és részvéttel nézett rám. – Sajnálom, hogy zavartalak, Emely. Morogva bólintottam, ő pedig az ajtóhoz kullogott. Amikor odaért, visszafordult felém. – De nem fogom az ígéretedet elfelejteni – mondta. – Miféle ígéretemet? – Hogy nemsokára megint több időd lesz rám. Légy jó, szépségem, már most hiányzol. – Ezekkel a szavakkal eltűnt a szobámból. Csak bámultam utána, mígnem újra a könyvem után nyúltam. De már egyetlen sor után visszalöktem az ágyra. A hasamra fordultam, és az arcomat a párnába temettem. Lassan, de biztosan megpuhít, és én nem akartam megpuhulni! Én gyűlölni akartam, ahelyett, hogy egyfolytában rá gondolnék! Miért kellett éppen őrá így reagálnom? Miért nem lehetett egyszerűen közömbös a számomra? Ez olyan ostoba, olyan elmondhatatlanul ostoba dolog volt tőlem. És gyűlöltem magamat érte…

18. FEJEZET

Miért csinálja ezt? A

zuhany alatt álltam, és meleg vizet folyattam a testemre. Milyen jótékony hatású és ellazító tud lenni egy zuhanyfürdő, még ha az előttem álló estére való kilátásom hagyott is némi kivetnivalót maga után. Alex aznap összehívott egy kocsmázós estét, a pakliban benne volt Sebastian – és ahogyan erősen sejtettem, bár nem említette – Elyas is. A közös tanulós délutánunk óta másfél hét telt el. Eleinte tartotta magát a megállapodásunkhoz, és tényleg békén hagyott. De aztán már néhány nap elteltével minden újra a régi lett. A szokott rendszerességgel felbukkant nálam, és „segített” a tanulásban. Legalábbis ő így nevezte, én viszont inkább azt mondtam volna, hogy teljesen eltérített tőle. És még csak nem is tehettem neki szemrehányást, hogy nem tett erőfeszítéseket – mert tett. Fogta a mappáimat, átolvasta a jegyzeteimet, és szakszerű kérdéseket tett fel, amelyekre választ is akart hallani. Hogy Elyas érdeklődése valódi volt-e vagy színlelt, nem tudtam. Mindenesetre a látogatásai mögött nem kizárólag az a terv bújt meg, hogy a lehető leggyorsabban a pszichiátriára kerüljek. Ennek ellenére minden alkalommal megkönnyebbültem, amikor végre becsukhattam mögötte az ajtót. Sajnos ez az érzés általában nem tartott sokáig. Legkésőbb, amikor már az ágyban feküdtem, újra teljes valójában megjelent. Bár Elyas elment, az illata ott maradt. Rendszerint az ágyamon feküdt, és olyan kellemes illata volt, hogy

éjszaka nem tudtam tőle aludni. Vagy pedig, ami még rosszabb volt, furcsákat álmodtam a viselőjéről, és annak varázslatos kezéről… Gonosz álmok! Félelmetes álmok! Rémálmok! Átkozottulkellemesrémálmok – dünnyögtem magamban. De azért némi pozitív változás is beállt. Az elmulasztott anyagot Elyas ellenére is messzemenően sikerült behoznom, és a szüleim, akikkel hetente többször beszéltem telefonon, napról napra jobban helyrejöttek, és már majdnem teljesen felépültek. Amikor a tus alól kikászálódtam, és magamra csavartam a törülközőt, kopogtattak a lakás ajtaján. Felnyögtem. A túlzott pontosság az egyik legellenszenvesebb tulajdonság volt, amellyel valaki rendelkezhet. Főleg, ha az embernek, mint például nekem, a megbeszéltnél mindig legalább öt perccel több időre van szüksége. – Nyitva van! – kiáltottam ki Alexnek. Hallottam, hogy az ajtó kinyílik, majd újra becsukódik. – Adj tíz percet! – tettem még hozzá, és szélsebesen megtörölköztem. Bár csodálkoztam rajta, hogy nem kaptam választ, de valószínűleg egész egyszerűen megint a szájában volt Sebastian nyelve, és ezért nem tudott beszélni. Nagyon pozitív mellékhatás, gondoltam. Belebújtam az alsóneműmbe, ráhúztam egy kék farmert meg egy fekete pólót „Marshall” felirattal. Aztán még egy kicsit a tükör elé álltam, és megcsináltam a hajamat. Mivel a bozót igencsak engedetlennek bizonyult, egyszerűen összekötöttem. Amikor elkészültem, és már csak a zokni hiányzott, kinyitottam a fürdőszoba ajtaját. Az első pillantásom az ágyra esett, de üres volt. És amikor tovább fürkésztem a szobát, Alexnek és Sebastiannak nyomát sem láttam. Megálltam az ajtóban, és a homlokomat ráncoltam. Csak beképzeltem magamnak a kopogtatást? – Bú – hallottam hirtelen magam mellett. Felkiáltottam, oldalra ugrottam, és a szívemhez kaptam. – Ez nem vicces, Elyas! A fürdőszobával közös falnak támaszkodott, és az ajka féloldalas mosolyra húzódott. – Sajnálom – mondta. – Csak egyszer végre meg akartam élni, hogy a szíved hevesebben ver, ha meglátsz.

A mellkasomban melegség ömlött szét. Most meg még édes is kezd lenni? Tévedés – nem kezd, máris az. Ezt a felismerést viszont gyorsan kivertem a fejemből. – És ezt mégis hogyan képzeled? – kérdeztem. – Legközelebb elektromos sokkolóval akarsz üdvözölni? Mosolygott, de nem válaszolt. Felsóhajtottam. – Tudom, minden nap ezt kérdezem – de pontosan miért is vagy most itt? – Alex és Sebastian nem készülnek el időben, ezért én viszlek el. – Mindig ezek a véletlenek – mondtam. – Igen, te is úgy látod? A szememet forgattam, és a szekrényhez mentem, hogy egy pár zoknit elővegyek. Valószínűleg szerencsésnek mondhattam magam, amiért csak megijesztett. Épp így el tudtam volna róla képzelni, hogy egyszerűen beront a fürdőszobába. Csodálkoztam is rajta, hogy nem tette meg. – Mondd csak, mennyi önuralom kellett hozzá, hogy megállj az ajtó előtt? – Az ágyra ültem. – Még csak megközelítőleg sem tudod elképzelni – felelte tetten érve. – Nagyon bölcs döntés, Schwarz úr – mondtam, és felhúztam a zoknimat. – Nem éltem volna túl, igaz? – Nem, határozottan nem! Elyas mély levegőt vett, miközben én felálltam, és a cipőmhöz mentem. Abban a szempillantásban észrevettem, hogy ellökte magát a faltól, és elindult valami felé, ami az érdeklődését felkeltette. A szoba közepén megállt, és lehajolt, hogy valamit felemeljen. Amikor Elyas ismét felegyenesedett, behatóan tanulmányozott egy fekete bugyit a kezében. Na ja, nem csak a férfiak tudnak rendetlenek lenni… Anélkül, hogy egyetlen pillanatra is elfordítottam volna róla a tekintetemet, felvettem a cipőmet. Az ujjai álmodozva játszottak a nemes anyag szegélyével, és az arca felragyogott. Szerencsére nem vette észre, amikor a kuncogásomat már nem tudtam tovább elnyomni.

– Elyas? – kérdeztem egy idő múlva kétkedőn. – Hm? – Pontosan mit is csinálsz… Eva bugyijával? Elyas ujjai egyetlen másodperc alatt szétnyíltak, a bugyi a földre esett, a tekintete pedig egyenesen előremeredt. – Eva… bugyija? – ismételte rekedten. Vigyorogtam, mert a bárgyú arckifejezéséről könyveket lehetett volna írni, és ez bizony jogos büntetése volt olyasvalakinek, aki más alsóneműjében turkál. – Mehetünk? Vagy szeretnél még egy pillantást vetni Eva szennyeskosarába? – Ez viselt volt… igaz? – kérdezte magas hangon. A válasz egy bólintás formájában azon nyomban érkezett. A nadrágjába törülte a kezét. – Oké – mondta. – Akkor talán egy kicsit még kimegyek… kezet mosni. – Gyors léptekkel eltűnt a fürdőszobában. Utána néztem, a fejemet ráztam, és nem tudtam abbahagyni a nevetést. Hogy éppen vele történik ilyesmi, megmentette a napomat. Két perccel később frissen mosott kézzel újra a szobában állt. – Ez nem vicc volt, ugye? – kérdezte. Vigyorogva ráztam a fejemet. – És egyébként boldog lehetsz, hogy Eva bugyija volt. Mert ha az enyém lett volna, többé nem hagytad volna el élve a lakásomat! – Valószínűleg igazad van – mondta. – Akkor talán hagyjuk el a tett színhelyét, mielőtt még újabb ostoba ötletem támad, és mégis hullává változom. Csábosan kinyitotta nekem az ajtót, miközben sirattam azt a sajnos rövid pillanatot, amikor kivételesen vele történik valami kínos. Hogyan tudta magát ilyen hamar összeszedni? Én valószínűleg a következő három évre a föld alá süllyedtem volna szégyenemben. Ő meg mit tesz? Hanyagul becsukja mögöttünk az ajtót, rám mosolyog, és jön velem lefelé, ahol a Mustangja vár ránk. Rámenősen és feleslegesen kinyitotta nekem az anyósülés ajtaját. – Mondtam már neked, hogy csodaszép vagy?

– Nem, ma még nem. – Felnyögtem és becsusszantam álmaim autójának ülésére. Elyas becsukta az ajtót, megkerülte az autót, és ő is beszállt. – Jó, akkor most megteszem: csodaszép vagy – mondta, és a gyújtásindítóba dugta a kulcsot. Mit akart az ostoba bókjaival elérni? – Te nem különösebben szereted a bókokat, lehetséges ez? – kérdezte. Hú, Elyas határozottan fejlődik. Több mint négy hónapja most először tűnt fel neki! Elismerésem! Gúnyos vagyok? Nem… – Ezt én nem így mondanám – feleltem a motor lélegzetelállító hangja kíséretében. – Akkor hogyan mondanád? – Feltett egy CD-t, és nem sokkal ezután Damian Marley Road to Zion című dalának hipnotikus ritmusai biztosítottak zenei aláfestést az utunkhoz. – Általában semmi kifogásom a bókok ellen – lódítottam. – Hanem? – Akkor nem szeretem, ha hazugság. – A tekintetem kifelé siklott, ahol a sötétség ellenére felismertem az elsuhanó utcákat. Esztelen dolog volt tőlem, de a fenébe is, szerettem, ahogyan Elyas vezetett. Gyakorlottnak látszott, mintha pontosan tudná, mit tesz. Egyetlenegyszer sem kaptam rajta a leghalványabb figyelmetlenségen sem. Az autó engedelmeskedett neki, mintha a teste meghosszabbítása volna. – Szerinted én nem gondolom komolyan a bókjaimat? – kérdezte. Az ajkaimon mosolygás futott végig. – Nem… A te bókjaid magától értetődően a szíved mélyéből jönnek… – Te nem hiszel nekem? – Egyetlen szavadat sem. Grimaszt vágott és habozva felelte. – Van valami köze ennek Brad Pitthez? – Brad Pitthez? – Hogy is volt? „Ha egyszer a tükörből nem Angelina Jolie pillant vissza rám, akkor semmi szükség rá, hogy Brad Pittre várjak”? Hú… reméltem, hogy Alex élvezi az utolsó pillanatokat, amelyek hátra vannak az életéből.

– Ezt nem mesélhette el neked. Elyas hallgatásáról könyvet lehetett volna írni. – És most Brad Pittnek érzed magad, vagy mi? – Összefontam a karomat. Nevetett. – Nem – mondta lágyan. – Csak azon tűnődöm, hogy az ok, amiért nem hiszel nekem, a teljesen téves önbecsülésedre vezethető vissza. – Téves önbecsülés? – Ami a külsődet illeti – mondta. – Először is, nagyon jó az önbecsülésem – feleltem. – És másodszor, gondoltál már valaha arra, hogy ez miattad van? – Miattam? – Sajnálom, hogy csalódást kell neked okoznom, Elyas, de nem éppen a legszavahihetőbb ember vagy, akit ismerek. – Már több mint négy hónapja futok utánad, és te még mindig nem tartasz szavahihetőnek? – Talán azért, mert a szoknyám után futsz, nem pedig utánam? A fejét rázta. – Ez nem logikus – mondta. – Azt gondolod, én csak szexet akarok, emberileg pedig egyáltalán nem érdekelsz. Így van? Bólintottam. – Helyes. – Akkor nem az volna a logikus következtetés, hogy igencsak vonzónak kellene téged találnom, amiért ilyen sokáig kitartok? Miért keltette azt a benyomást, hogy ellenem fordítja a saját szavaimat? Gonosz érv, tényleg gonosz érv. És akkor ott van a kérdés, amelyet már hónapok óta feszegetek magamban: Mégis mi az ördögöt lát bennem? – Oké, Elyas – végre célratörő akartam lenni. – Mi az? – Mi micsoda? – Mi tetszik neked annyira bennem? És milyen sebészhez forduljak, hogy végre nyugtom legyen tőled? Az egyik szájszeglete felfelé rándult. – Külsőleg? – kérdezte. – Mert mi más? – Természetesen, elfelejtettem, hogy a jellemed egyáltalán nem érdekel. – Türelmetlen pillantással válaszoltam.

– Jól van – mondta, és összeszedte a gondolatait. – Szeretem a mandula alakú, mogyoróbarna szemedet. Félelmetesen mély. Az embernek olyan érzése támad, hogy elsüllyed benne, hogy lassan, de biztosan elnyeli. Ám ugyanakkor van ott egy gát, amely az utolsó pillanatban megakadályozza, hogy az ember teljesen elmerülhessen benne. Ez valahogy lenyűgöz. Azt a látszatot kelti, mintha félnél, hogy valaki túl sok mindent megláthat a szemedben, túl sokat kiolvashat belőle: a lelkedet, a gondolataidat, vagy éppen mit. Éppen ezért gyakran tűnődöm rajta, mit gondolsz, és mi játszódik le a fejedben. Tudod? – Álmodozva nézett rám, majd nem sokkal később tovább beszélt. – Amikor nevetsz, akkor ragyog a szemed, mintha befogta volna a napsugarat, és ha mérges vagy, olyan sötét lesz, mint az éjszaka. Olyankor viccesen összehúzod, és az egyik szemöldöködet felvonod, mintha azon nyomban fel akarnál falni. De egyszerűen túl édes ahhoz, hogy komolyan tudjam venni. Egyébként épp olyan édes, mint ahogyan most is nézel. A szemem elkerekedett, és végigsimítottam az arcomon. – Aztán szeretem az ajkadat… – folytatta. – Nem az az átlagos piros, mint mindenkié. A tiednek sajátos, és teljesen egyedi színe van, csodaszép keveréke a cseresznyepirosnak és a bordónak. Ezenkívül… – rám nézett, mintha bizonyosságot akarna szerezni. – Végtelenül puhának látszik… Az arcod olyan lágynak hat, mintha porcelánból volna. A bőröd olyan sima és világos. És amikor mosolyogsz, két kis gödröcske jelenik meg kétoldalt. – Mert nyilvánvalóvá akarta tenni számomra, hol is találhatóak, segítségül hívta az ujját, és a sajátján megmutatta. – De mindenekelőtt – folytatta –, legkésőbb, amikor elpirulsz, Berlinben minden férfi elolvadna tőled. – Befejezte, én pedig összezavarodtam. Teljesen összezavarodtam! Mit is mesél most nekem? Vagy tényleg jó színész… vagy az embernek igazán az a benyomása támad, hogy bolondul értem. Talán valamelyik könyvben olvasta? Egy rossz könyvben, ha már… Mindenesetre sejtelmem sem volt, milyen arcról beszélt, mert az enyémről biztosan nem. – Oké… ez… sajátságos volt – dünnyögtem.

– Sajátságos? – Igen, pontosan úgy. Mondhattam volna „félelmeteset” is, ha ezzel többet tudsz kezdeni. – Miért? – Nehéz elmagyarázni – kezdtem –, de ez volt a legnagyobb ostobaság, amit valaha hallottam. Jó, ez hazugság volt. Sokkal inkább ez volt a legszebb bók, amit életemben kaptam. De egyszerűen nem tudtam neki elhinni. Gát a szememben? Van egyáltalán ilyesmi? A lelki életembe tényleg senkinek nem engedtem szívesen betekintést, de hogy éppen ő képes ezt megfejteni, az felülmúlta a képzelőerőmet. Elyas nevetett, és a fejét rázta. – Az előbb jó érvet találtunk, amiért hihetsz nekem – emlékeztetett. Az érv az volt, hogy mindent megtesz érte, csak hogy egy éjszakát velem tölthessen. Most mondhatnánk, hogy csak azért mondta ezt az arcomról, hogy a kívánsága végre teljesüljön. Ez viszont újfent nem magyarázza meg, miért is táplál ilyen kívánságot… – Akkor feltételezzük, hogy a valóságot mondod – mondtam. – Ezt nem kell feltételeznünk, mert így van! – Tehát, feltéve, hogy nem hazudtál nekem – kezdtem bele újra, ám újra félbeszakított. – Miért nem vagy képes egyszerűen elhinni, hogy csinosnak talállak? – Éppen erre akartam kilyukadni, de valahogy nem sikerül! Felsóhajtott. – Oké, akkor halljuk… – Tehát, ha stimmel, amit éppen mondtál – kezdtem bele, és nem vettem tudomást a halk morgásról, amit ezért kaptam –, akkor ez csak az arcomra vonatkozik. De egy arccal nem lehet lefeküdni. Jó, ez az érv ingatag, amióta Evát és Nicolast in flagranti rajtakaptam – de erről Elyas mit sem tud. Gyorsabban megbántam, amit mondtam, mint ahogy szerettem volna, mert Elyas tekintete már a következő lélegzetvételnél az egész testemen célzatosan végigsiklott. Azonnal elpirultam. – Nos – mondta, miután a szemét beható méricskélés után újra az útra fordította –, a tested épp annyira tetszik, mint az arcod. De ha

most felsorolnám neked, miért, akkor ezúttal biztosan eltörne a bordám. Összehúztam a szememet, és semmire sem vágytam úgy, mint egy kilenc milliméteres hangtompítós pisztolyra. Amikor Elyas rögtön ezután leparkolta a Mustangot, az nagyon jól jött nekem. Úgysem tudtam volna az ostoba megjegyzésére felelni. Mielőtt újra eszébe jutott volna az ajtót tartani, magam nyitottam ki, és szálltam ki. Várt, amíg megkerültem az autót, hogy együtt indulhassunk. Sajnálatomra nem sokat adott a távolságra. – A járda két méter széles, nem kell helytakarékosan mennünk – mondtam, amin nagyon jól szórakozott. De sajnos álmában sem gondolt arra, hogy a közelségen bármit is változtasson – épp ellenkezőleg. Két méterrel arrébb éreztem, ahogyan a kezét a derekamra teszi, és az ajkával veszélyesen közelít a halántékomhoz. Morogtam, kiszabadítottam magam a fogásából, és előtte léptem be a kocsmába.

Bár Alex és Sebastian testi mivoltukban jelen voltak, lélekben viszont mintha valami távoli helyen lettek volna. Sejtelmem sem volt, hol van ez a hely, csak annyit tudtam, hogy ott együtt vannak. Folyton vigyorogtak, szerelmes pillantásokat váltottak, és sajátos nyelven beszéltek, amelyet ők ugyan értettek, a „többiek” viszont összeráncolt homlokkal ültek körülöttük. A többiek ebben az esetben senki másból nem állt, mint Elyasból és belőlem. Akaratlanul is újabb közös pontot találtunk: rossz időben voltunk rossz helyen. Eleinte még édesnek találtam Alex és Sebastian egymáshoz való viszonyát, de kétórányi szerelmi évődés után már kalapácsütést éreztem a halántékomban. Sokáig biztosan nem bírtam volna. Elyas, aki mellettem ült, összekulcsolt karjára fektette a fejét. A pillantását rám szegezte. Tulajdonképpen már rég hozzá kellett volna szoknom az állandó megfigyeléséhez, de még mindig ugyanazt a kellemetlen érzést váltotta ki belőlem, mint az első napon.

Luca. Lucára kell összpontosítanom. Rá gondolni, nem pedig erre az idiótára itt mellettem. Luca volt az egyetlen reményem. Ha a valóságban csak feleannyira nagyszerű, mint a leveleiben, akkor… – Egyébként beszéltem a többiekkel, mindenki benne van – mondta ekkor hirtelen Sebastian, és meglepetésemre ez kivételesen nem csak a barátnőjének szólt. – Á, teljesen el is felejtettem – szólt közbe Alex. – Mit csinálsz következő szombaton, Emely? – Én? Hogyhogy? – Sátorozni megyünk – és te is jössz. – Sátorozni? – kérdeztem én. – Ki az a mi? – Alex, Elyas, Sophie, Andy, Domenic, Jan, Yvonne, Jessica, és remélhetőleg te – felelte Sebastian helyette. Láttam Elyas várakozással teli mosolyát, és tudtam, hogy jobb volna otthon maradni. – Milyen kár, de nincs sátram – mondtam. – Nekem van – szólt közbe Elyas. Részvéttel teli pillantást küldtem felé. – Sok szerencsét, remélem, jól szórakozol majd benne. – Te természetesen nálam alszol. Már megbeszéltem Sebastiannal – mondta Alex. Mit jelent az, hogy „már megbeszéltem”? Talán engem is megkérdeztek? – Nem tudom – dünnyögtem nem éppen lelkesen. – Egyáltalán hová? – Sophie szüleinek van egy birtoka a puszta közepén – magyarázta Elyas. – Minden évben elmegyünk oda, és egy kicsit bulizunk. Semmi különös, de mindig vicces. Nem maradunk tovább, csak egy éjszakára. – Várakozón nézett rám. Sophie. Még egy ok, hogy ne menjek. Még nagyon is élt az emlékezetemben, milyen kevéssé örült, hogy ismeretséget köthet velem. A másik két gráciával, Jessicával és Yvonne-nal való találkozás sem zajlott sokkal szívélyesebben. – Biztosak vagytok benne, hogy a többiek egyáltalán akarják, hogy menjek? – kérdeztem óvatosan. – Miért ne? – kérdezett vissza Sebastian.

Istenem, most megint belegyalogoltam valamibe… – Ti fiúk mind nagyon kedvesek voltatok – nos, legalábbis majdnem mind – mondtam, és egy oldalpillantást vetettem Elyasra. – De a lányok… – félbeszakítottam. – Valamiről lemaradtam? – kérdezte Elyas. – Nem, igazából nem – feleltem gyorsan, és nem tudtam, hogyan is fejezzem ki magam. – Mondjuk úgy, nem feltétlenül lelkesedtek érte, hogy megismerkedhetnek velem. De talán csak beképzeltem magamnak. – Á, biztosan Sophie-ra utalsz – legyintett Sebastian. – Ne gondolj semmi rosszra! Megvan a sajátos bánásmódja Elyas ismerőseivel. – Nem kerülte el a figyelmemet, hogy Elyas figyelmeztető pillantást vet Sebastianra. Megint eszembe jutottak Nick szavai, aki még akkor a klubban valami hasonlót mondott. – Hogy érted ezt? – kérdeztem. – Nos, mondjuk úgy: nem akar olyan emberekkel összebarátkozni, akiket úgysem lát többet viszont. – Alig fejezte be Sebastian a mondatot, összerezdült, mintha erős rúgás érte volna a sípcsontját. Fújtattam, és hátradőltem. – Hadd találjam ki: ezek általában mogyorószín szemű emberek? – Hm? – kérdezte Sebastian, és szemmel láthatóan nem tudott követni. Hogyan is tudott volna? Elyas nyilván nem avatta be a behálózási szakszavaiba. – Á, semmi – mondtam, és a kóláspoharamat nézegettem. Mit is vártam? Végül is tudtam, hogy Elyas bejön a nőknek, és hogy ezt tudatosan ki is használja. Én csak egy ismeretség voltam a sok közül, és az előbb az autóban azt pedig csak úgy mondta. – Akárhogy is van – folytatta Sebastian. – Sophie azóta már tudja, hogy Alex barátnője vagy, és hogy a dolgok Elyas meg közted máshogy állnak. Tehát biztosan semmi kivetnivalója nem lesz, ha te is velünk jössz. – Sebastiannak igaza van, Emely. Sophie tényleg nem bogaras – bizonygatta Alex. Egy pillanatig hallgattam, és magamon éreztem a többiek várakozó pillantását.

– Meglátjuk, még gondolkodom rajta – feleltem. Egy azonnali „nem” csak azt jelentette volna, hogy Alex addig idegesít, amíg „igen” nem lesz belőle. – Feltétlenül velünk kell jönnöd! – mondta, mire én csak némán bólintottam, és reméltem, hogy nyugton hagy. Szerencsémre így is lett. A figyelme már a következő pillanatban újra egyedül és kizárólag Sebastian felé fordult, akit nem kellett kétszer kérni, hogy a pillantását viszonozza. Ennyi boldogság egyszerűen túl sok volt nekem. Frusztráltan ittam egy kortyot a poharamból.

Csak miután egy újabb órát és az évődéstan számos fejezetét kiálltam azon az estén, indultam erőtlenül Elyasszal az autójához. Mert Alexék Sebastian lakásába mentek, nem maradt más hátra, mint hogy újra beszálljak a bátyja mellé. Elyas egész este igen csendes volt. Újra meg újra elcsíptem egy futó pillantását, és nem tudtam szabadulni attól a benyomástól, hogy valami aggasztja. Vajon mi játszódott le benne? Ezt a kérdést megtartottam magamnak, mert Elyast nem olyan embernek véltem, aki szívesen árul el bármit is az érzelmi életéről. Nekem pedig valószínűleg még kevésbé mesélne róla. Amikor némán a Mustanghoz értünk, az anyósülés ajtaja elé álltam, és vártam, hogy Elyas kinyissa a kocsit. Ám ahelyett, hogy a kulcsot a zárba dugta volna, felemelte a fejét, és az autó tetején keresztül megfejthetetlen pillantással rám nézett. – Szeretnél vezetni? Tessék? Rámeredtem, mintha éppen azt jelentette volna be, hogy titokban női fehérneműt hord. De gyorsan rájöttem, hogy itt csak valami tréfáról lehet szó. – Nagyon vicces, Elyas – mondtam, és a kezemet a kilincsre a tettem. Ám a következő pillanatban összerezdültem – Elyas már dobta is a kulcsot. Az ezüstös fémet vizsgáltam, amelyet a kezem reflexszerűen elkapott a levegőben. Csak lassan néztem fel újra Elyasra.

– Most felültetsz? – Ha nem szeretnéd, akkor természetesen én is vezethetek. – Vállat vont. A megérzésem azt súgta, hogy itt valami nincs rendjén. Elyas senkinek nem engedte meg szabad akaratából, hogy az autóját vezesse. – Jól van, Elyas, hol itt a buktató? – Nincs buktató. – Semmi buktató? Semmi intim dolog, amivel utána tartoznék neked? – Nem. Semmi buktató, semmi intim dolog. De ha még sokáig habozol, lehet, hogy meggondolom magam. A pillantásom néhány másodpercig le-föl cikázott Elyas és a Mustang között, amíg az öröm át nem kezdett járni. Bármiféle drogot is vett be – komolyan gondolta. Anélkül, hogy tovább gondolkodtam volna rajta, az autó másik oldalára iszkoltam. A félelmem, hogy legkésőbb ekkor újra kiveszi a kulcsot a kezemből, nem igazolódott be. Egyszerűen az anyósülés oldalára ment, és várta, hogy kinyissam. Halványlila gőzöm nem volt, mi történik, de így volt jó! Kinyitottam az ajtót, és az ülésre rogytam. Hát megint itt vagyok. Beszívtam az ismerős illatot, és megsimogattam a kormányt. Csak a szemem sarkából láttam, ahogy Elyas becsatolta magát mellettem. Ragyogtam, és a hasamban jófajta bizsergést éreztem. Amikor a karomat kinyújtottam, hogy a kulcsot a gyújtásindítóba dugjam, lelkesen Elyasra pillantottam. Akkor a mozdulat közepén szemmel láthatóan megdermedtem. Az arca krétafehér volt, és a kezével az ülést szorongatta. Egy ideig néztem, aztán újra leengedtem a kulcsot, és hátradőltem. A pillantásomat a kezemre szegeztem. – Miért csinálod ezt, Elyas? – Elnézést, csak a feszültség miatt van. – Mosolyogni próbált. – Nem, miért hagyod, hogy vezessem a Mustangodat? – Habozva ráemeltem a tekintetemet. – Csak örömet akartam neked szerezni. Semmi több. – Örömet. Egyszerűen ennyi?

– Egyszerűen ennyi – erősítette meg Elyas. Ezt az egész gyötrelmet magára vállalta, csak hogy örömet szerezzen nekem? – Ha esetleg meg szeretnéd köszönni, természetesen semmi ellenvetésem – tette hozzá. – Tehát mégis van buktató. – Tulajdonképpen tudnom kellett volna. – Nem – vágta rá gyorsan –, semmi buktató. Azt mondtam, ha „szeretnéd”. – És nézeted szerint hogyan kellene a megfelelő köszönetnyilvánításnak kinéznie? – A hasam előtt összefontam a karomat. – Egy puszi az arcomra? – Egy egyszerű pusziért engednéd, hogy a Mustangodat vezessem? – A puszi nélkül is engednélek vezetni – mondta. – De? – Semmi de. Nem várok ellenszolgáltatást. Csak ha ezzel örömet tudok neked szerezni, és te is akarsz nekem – akkor tudd, hogyan. Ez igazán édes volt… Ám ugyanakkor végtelenül közönséges! – Én neked vagy te nekem? – kérdeztem az illem kedvéért. Gyorsan átgondolta. – Én neked… Ez akkor „igen”? Felsóhajtottam. – Nem, ez egy „meggondolom”. Miért olyan értékes neki egy ostoba puszi? Egyszerűen nem értettem. De mert ma este már így is többet fogok rá gondolni, mint szabad lenne, ezt pillanatnyilag félresöpörtem, és a Mustangra összpontosítottam. Elindítottam a motort, amely azonnal hangos bőgéssel mondott nekem köszönetet. Aztán egyes fokozatba kapcsoltam, és óvatosan a gázpedálra léptem. Végül is Elyas szívének egész úton ki kell tartania. Már néhány méter után újra teljesen elememben voltam. A vér úgy száguldozott az ereimben, akár a Mustang az éjszakában. A kezem szilárdan fogta a kormányt, és az izmaim mintha már a legcsekélyebb gyorsulásra rezdültek volna. Olyan volt, mintha Berlin utcái egyedül az enyémek volnának. Elyas eleinte ugyanúgy viselkedett, mint az első kirándulásunkon. Csak remélhettem, hogy a körme lenyomata nem fogja örökké a

drága bőrt díszíteni. De erre nem volt sok esély. Amikor viszont már félúton voltunk, fordult a kocka. Elyas elengedte az ülést, és az ölébe ejtette a kezét. Csak az éles kanyaroknál kapaszkodott vele újra a combjába, és a felőle érkező hápogó hangok gyakorisága is észrevehetően csökkent. – Próbálj már meg egy kicsit érzéssel váltani! Elyasra pillantottam, már régóta ez volt az első mondata. – Tessék? – Túl keményen váltasz – mondta. – Nézz az útra, és hallgasd a motor hangját! Követtem az utasítását, és figyeltem. – Most egy milliméterrel nyomd lejjebb a gázpedált! De tényleg csak nagyon lassan! A lábammal a pedálra léptem, pontosan, ahogy mondta. Elyas hátradőlt, és behunyta a szemét. – Hallod? – kérdezte. – Az ember érzi, amikor a motor túlpörög, neked pedig váltanod kell. Mégpedig pontosan… most. A kuplungra léptem, és eggyel nagyobb sebességre kapcsoltam. – Látod? És most figyelj rá te! Egyedül a hangra összpontosítottam. – Most? – Várj még… most. És tényleg, a motor sokkal lágyabban berregett, és már nem ugrált. – Ott elöl jön egy hosszú kanyar. Válts harmadik sebességbe! Követtem a szavait, és a mondott sebességbe kapcsoltam. – Á! – kiáltott, és grimaszt vágott. – El tudnád nekem magyarázni, mit vétett a sebességváltó a női nemnek? – Te mondtad, hogy váltsak. – Igen, de érzéssel. – Úgy csináltam. – Nem, nem úgy csináltad. Érjünk a kanyar végére, és megmutatom, mire gondolok. Amint az út újra egyenes lett, Elyas a sebességváltón a kezemre tette a kezét. – Úgy, most adj megint több gázt! – A kilométeróra többet mutatott, és amikor a motor nem sokkal a túlpörgés előtt állt, Elyas lágy nyomást gyakorolt a kezemre, és negyedik sebességre

váltott, miután a kuplungra léptem. Sokkal gördülékenyebben, mint ahogyan én tettem volna, ezt egyértelműen éreztem. Mosolyogva pillantottam Elyasra. – Érezted a különbséget? – kérdezte. Bólintottam, és csak ekkor éreztem meg a melegséget a kezemen. Egy pillanatra különös csend támadt közöttünk. Végül pislogtam, és újra az utat néztem. Elyas a torkát köszörülte, elvette a kezemről a kezét, és a melegség eltűnt. Az út további részében egyetlen szót sem beszéltünk egymással, és dupla annyi fáradságomba került a forgalomra összpontosítani. Még amikor nem sokkal később az egyetem előtt leparkoltam az autót, akkor sem akart szűnni a csend. A bőr nyikorgott, amikor Elyas hátradőlt az ülésen. Az ujjammal végigsimítottam a műszerfalat, és kinéztem. – És én mindig csodálkoztam rajta, miért nem panaszkodsz a vezetési stílusom miatt – mondta. – Miért kellene panaszkodnom? – Mert mindenki azt teszi. Látnád Alexet! – A szemét forgatta. – Már akkor pánikba esik, ha hatvannál többel megyek. Te meg – holott egyébként mindenben kritizálsz – soha egy árva szót sem szóltál ellene. De most már tudom, miért: te még rosszabb vagy. Nevettem. – Ez egyáltalán nem igaz. – Dehogynem igaz. – Én meg sem közelítem azt, ahogyan te vezetsz, kedvesem. Csak azért érzed úgy, mert utasként egy pipogya fráter vagy. Leesett az álla. – Te olyan arcátlan vagy, hogy arra nincs is szó! – Na ja, hol is volnánk, ha az ember némán eltűrné, hogy egy seggfej beléfojtsa a szót? – Kisasszony, most vagy nagyon gyorsan kiszállsz, vagy a saját kezemmel rángatlak ki! Morogtam, kelletlenül kicsatoltam az övemet, és kinyitottam az ajtót. Kint a kezem végigsiklott a meleg motorháztetőn és a fekete tetőn. Olyan csodaszép volt… Felsóhajtottam, és túl későn vettem észre, hogy Elyas figyel. A hátával az autónak támaszkodott. Csak beképzeltem magamnak, vagy a Mustang vele együtt még jobban nézett ki?

– És te átgondoltad a dolgot? – kérdezte. Libabőrös lettem. A pusziról beszélt. – Egyetlen feltétellel – mondtam. – Bármit, amit szeretnél. – A kezedet a hátad mögött hagyod! Kuncogott. – Rendben – ígérte, de azért voltak kétségeim. Egy lépést tett felém, és ezzel hidegvérrel behatolt az egyébként állhatatosan meghúzott biztonsági zónámba. Miért éreztem magam mindig olyan rettenetesen gyámoltalannak, amikor ezt tette? – Ez azt jelenti… – lehelte bársonyosan puha hangon. – Hogy most meg szabad puszilnom téged? A gyomrom mintha körbefordult volna, és a kezem nedves lett. Habozva bólintottam. A szemében csillogás gyúlt, amely minden ragyogásával foglyul ejtett. Nyeltem egyet, amikor az arca nagyon lassan az enyémhez közeledett. A szívem másodpercenként emelte a taktust. Ne csukd be a szemedet! Csak be ne csukd a szemedet! A lélegzetem elakadt, amikor az arca gyengéden az enyémhez simult. Az ajka a felhevült bőrömhöz ért, és a hátamon jeges borzongás futott végig. Az enyémhez simította az arcát, és egy hosszú pillanatig úgy maradt. Nem mertem mozdulni, a bizsergető érzéstől teljesen megdermedtem. Ha addig azt gondoltam, hogy a puszinak semmi köze az erotikához, akkor ez a véleményem gyorsan megváltozott. Melegem lett… olyan melegem, mintha égett volna körülöttünk a levegő. Bár a sima ajka már eltávolodott a bőrömtől, az érzés továbbra is megmaradt. Hunyorogtam. A tájékozódási képességem megadta magát. A világ állt a feje tetejére, vagy én? A torkomat köszörültem, és próbáltam a gondolataimat rendezni. De Elyas tekintetétől csak még jobban szédültem. – És, rossz volt? – suttogta. Rossz? Rossz csak az volt, hogy tetszett… – Elment – feleltem érdes hangon. – Elment? A szívem kihagyott, és te azt mondod, „elment”? – Ne túlozz. – Én egy cseppet sem túlzok – suttogta.

A szeme… Olyan volt, mint egy ugrás a mély tengerbe, a remény nélkül, hogy a tenger fenekét valaha is elérem. Csak amikor a belső hangom ismét rám ordított, hogy már megint őt bámulom, tértem lassacskán magamhoz. – Akkor hát… jó éjszakát – hebegtem. Elyas a nadrágja zsebébe dugta a kezét, és gyorsan a földre nézett. – Aludj jól, angyalom – mosolygott. A kezemet a farmeromhoz dörzsöltem, és bólintottam. Rövid csend után rogyadozó lábakon a kampusz felé indultam.

19. FEJEZET

Ki kivel? Kedves Luca! Hogy van álmaim virtuális férfija? Remélem, jól. Rejtély számomra, hogyan csinálod, de megint számos kérdés jutott eszedbe. Szerencsémre viszont ezekre most könnyű felelni. Függöny fel, következik a kitöltött kérdőív: Kedvenc szín: türkiz és fekete. Kedvenc virág: napraforgó. Kedvenc állat: főleg kutyák, de tulajdonképpen minden állatot szeretek. (Kivéve a pókokat. Azok hátborzongató lények!) Kedvenc étel: tészta, csokoládé és minden, ami édes. Kedvenc ital: kávé! Kedvenc szeszesital: epres Margarita és Tequila Sunrise. Vallás: ateista. Kedvenc sport: erről a kérdésről tudomást sem veszek… Napfelkelte vagy naplemente: naplemente. Hol szeretnéd a nászutadat tölteni: fogalmam sincs. Nem tervezem, hogy férjhez megyek. Hol szeretnéd, hogy egyszer megcsókoljanak: Csak én érzem úgy, vagy ez a kérdés tényleg rámenős? Bárhogy is legyen,

minden hely szép, amennyiben a megfelelő embertől kapunk csókot. Megcsaltál már valakit: nem. Személyes célok: a kormányt megdönteni és világbékét teremteni! Hogy fekszel, amikor elalszol: Ezt még soha senki nem kérdezte tőlem. Többnyire az oldalamon fekszem enyhén felhúzott lábakkal, vagy pedig hason. Remélem, elégedett vagy a válaszaimmal. Én is megkapom tőled a kérdőívet? Hagyhatsz magadnak időt a kitöltésre, mert vasárnapnál előbb nem jövök vissza. Sátrazni megyek, bár nincs is sátram. Furcsán hangzik, és az is! Emlékeztess rá, hogy szerezzek be új mobilszámot, és keressek olyan barátokat, akik képesek elfogadni azt, hogy „nem”. Még mindig nem tudom, mibe mentem bele. A legtöbb embert, aki velünk jön, nem is ismerem. Akit meg ismerek… Na ja, ne is beszéljünk róla. Úgy szeretném, és ezt most teljesen komolyan gondolom, ha te is ott volnál! Legyen szép hétvégéd, kedves Luca, és ne csinálj ostobaságot, amíg távol vagyok! Szeretettel üdvözöl: Emely Az államat az íróasztalomra támasztottam, és a képernyőre pillantottam. Nem volt hazugság, tényleg azt kívántam, bárcsak ő is jönne. Alex az idő nagy részében biztosan Sebastianra fog tapadni, nekem meg marad Elyas… Talán elérkezett az idő, hogy átlépjek végre az árnyékomon, és találkozzam Lucával. Hogy ezt a kempinges kirándulással összekössem, már túl késő volt, de amint újra itthon leszek, nem lesz több kibúvó. Túl kell lépnem a félelmemen. Méghozzá hamar. Minden egyes elhalasztott nap csak feleslegesen megnehezítené.

A tekintetem sóhajtva vándorolt az órára, és összerezzentem. Pontosan harminc perc múlva indulás, és én még mindig nem pakoltam össze. Felugrottam, és végigrohantam a szobán. Ez olyan jellemző volt rám! Végül is nem csupán öt perce tudtam, hogy sátrazni megyek, megkímélhettem volna magam a stressztől. A hátizsákom után kaptam, és szélsebesen összerámoltam mindent, amire szükségem volt. Ruhákat, fogkrémet, hajkefét, mobilt – minden egy helyen landolt. Végül írtam pár sort Evának egy cetlire, mert nem sikerült személyesen elbúcsúznunk egymástól. A cetlit a számítógépére ragasztottam, felvettem a hátizsákomat, és kiviharzottam. A küszöb sajnos kisebb akadálynak bizonyult, de néhány bukdácsoló lépés után sikerült egyenesbe jönnöm. Amint leértem, már be is állt a buszom. Gyorsítottam a tempón, integetve rohantam felé, és az utolsó pillanatban elcsíptem. Csak akkor fújtam ki magam, amikor az ajtó becsukódott mögöttem. Tíz perccel később az utam véget is ért. Kiszálltam, néhány lépést megtettem, majd rögtön lassítottam is. Alex háza előtt három fekete motor és egy nagy, kék jeep állt. Motor? Rossz érzéssel a gyomromban folytattam az utamat. Alexnek, Sebastiannak, Elyasnak és a többieknek nyoma sem volt. Csupán Andyt és Sophie-t vettem észre, amint éppen formátlan csomagokat tuszkoltak a jeepbe. Jobban mondva csak Andy tömködte a kocsit, Sophie összefont karral állt mellette, és minden egyes mozdulatát vizslató szemmel figyelte. Amikor az első motorhoz értem, egyszerre megpillantottam mögötte Domenicet. A földön térdelt, és az egyik kereket csavarozta. – Szia – köszöntem rá és megálltam. Felpillantott. – Emely – mondta örömteli meglepetéssel. Az olajos ujjait egy mellette fekvő zsebkendőbe törölte, és felállt. – Hallottam, hogy te is velünk jössz. Hogy vagy? – Nem sokkal ezelőtt még jól voltam – mondtam. – De aztán észrevettem ezeket a nagy fekete akármiket, és azon töprengek, vajon mit akartok velük kezdeni. – Utazni?

– Miért is féltem éppen ettől? Kuncogott. – Higgy nekem, amint egyszer felülsz, többé le sem akarsz majd szállni. A tekintetem végigsiklott a motorokon. – Ezt kétlem… – dünnyögtem. – Kié egyáltalán? A tietek? – Ez az enyém – felelte. Otromba volt, két kipufogóval, és hivalkodónak hatott. A fekete burkolaton az állt, hogy „Streetfighter”, és úgy is nézett ki. Nyeltem egyet. – Az ott elöl Sebastiané, ő viszi Alexet – mutatta –, és mögötte az Enduro Andyé. Követtem a pillantását. – És engem hová terveztetek? – kérdeztem. – Andy a jeeppel megy, mert Sophie nem akar motorozni. Félti a frizuráját. – A megértése ezzel kapcsolatban szemmel láthatóan a határokat feszegette. – De legalább megvan az az előnye, hogy a sátrakat gond nélkül be tudjuk pakolni. Igazából a jeep volt az első választásom, de mert még mindig nem tudtam, mit is tartsak Sophie-ról, már nem voltam annyira boldog ettől a megoldástól. – És veled ki megy? – kérdeztem. – Esetleg te? – Én? – Ezt komolyan gondolja? – Én… én tényleg nem tudom, hogy fel akarok-e szállni egy ilyen valamire. – Tizenhat éves korom óta motorozok. Nem kell félned. Az ajkamba haraptam, és mosolyogni próbáltam. – Átgondolhatom még előbb? – Persze, úgyis meg kell várnunk a többieket. – Rám kacsintott. – Legjobb lesz, ha először a jeephez viszed a csomagodat. Utána nyugodt körülmények között bemutatlak az asszonynak. – Az asszonynak? A motorjára mutatott. A szememet forgattam. Az elméletem, miszerint a férfiak agykárosodással jönnek világra, minden nappal egy kicsit megerősödött. Határozatlanul a jeepre siklott a tekintetem. Miért is tanul az ember az iskolában mindenféle vacakot, de semmi olyasmit, ami az

életben tényleg fontos, mint például az idegen emberekkel való ismerkedés? Felsóhajtottam. Alex soha nem volt ott, amikor szükség lett volna rá. A kezemet a kapucnis pulcsim kenguruzsebébe dugtam, és végül kettejük felé vettem az irányt. Semmiféle jelét nem adták, hogy észrevették volna, amikor hozzájuk értem. – Ezt nevezed elrendezésnek? – sápítozott Sophie. – Igen, ezt. Rendszer van mögötte, csak nem ismered fel. – És honnan szedted ezt a rendszert? Egy háromévestől? – Sophie csípőre tette a kezét. – Sziasztok – szóltam közbe óvatosan. – Nem akarok zavarni. Csak Nick azt gondolta, hogy én… – Á, szia, Emely – szakított félbe Andy, és kihúzta a fejét a csomagtartóból. – Ide a csomagoddal. – Mielőtt bármit is felelni tudtam volna, elvette a hátizsákomat meg a hálózsákomat is a kezemből. – Jobb lesz, ha elbúcsúzol a holmidtól – fordult hozzám Sophie. – Még nem tisztázott a kérdés, hogy a rendszer mellett valaha visszakapjuk-e még a csomagtartóból. – És tudod, mi lesz a legjobb? – szólt közbe Andy. – Ha egyszerűen kikapcsolod Sophie-t. Négy éve vagyok vele együtt – higgy nekem, tudom, miről beszélek. Mosolyogtam. Valahogy viccesnek találtam kettejüket. – Kérdezz csak engem – fújtatott Sophie. – Nekem mindennap el kell viselnem ezt a rendszerező világbajnokot. Andy pontosan azt tette, amit nekem tanácsolt, tudomást sem vett a barátnőjéről. Hű maradt a rendszeréhez, és egymás után tömködte be a csomagokat a jeepbe. – Tulajdonképpen milyen messzire van a birtok? – kérdeztem. – Körülbelül egy óra – felelte Sophie, amikor hirtelen egy női hang mögöttem a nevemet visította: – Emely! Már itt vagy! Megfordultam, és a következő pillanatban Alex a nyakamba ugrott. Nem, nem a nyakamba ugrott, majdnem feldöntött! Megbotlottam. – Nem vetted be a gyógyszereidet? – kérdeztem.

– Á, minden a régi – rázta le magáról a megjegyzésemet. – Egyszerűen csak örülök, hogy itt vagy. – Volt valaha is esélyem? Vigyorgott. – Nem. – Röviddel ezután megérkezett mögötte Sebastian. – Szia, Emely – mondta. – Na, meggondoltad már, hogy Alexet visszacseréled? Csókot adott a barátnőjének. – A világ minden kincséért sem – mondta szerelmesen. – És mi a helyzet nálad, Andy? Boldogulsz? – Minden optimálisan lesz fuvarozva – mondta. – Akkor igazából indulhatunk, nem? – Nos, mi készen volnánk – Andy először a barátnőjére, aztán rám nézett, amit mi egy bólintással nyugtáztunk. – Már csak a többiek hiányoznak. Hol maradnak? – tudakolta. – Mindjárt jönnek. Kár, hogy Elyas nem törte el a lábát. Akkor ugyanis a hétvégém meg lett volna mentve. – Nos, akkor – mondta Andy. – Velünk jössz, Emely, vagy inkább Elyasszal? Rámeredtem. Elyasszal? Megbolondult? Soha. Túl sok fizikai kontaktus! Túlságosan is sok fizikai kontaktus! – Nickkel utazom – hebegtem gyorsan. Alig ejtettem ki a számon, minden jelenlévő behúzta a nyakát. – Mi az? Nem jól vezet? – kérdeztem. – De, de, nagyon is jól vezet – felelte Sebastian. Amikor a tekintetem végigsiklott a körön, Andy ajkán kárörvendő mosolyt láttam átsuhanni. – Tudnom kellene valamit? – Nem, ne aggódj! Valószínűleg mindannyian elképzeltük, hogyan fog erre Elyas reagálni. Összefontam a karomat. Tulajdonképpen tudnom kellett volna. Mr. Idióta már rég betervezett magához, anélkül, hogy esetleg megfordult volna a fejében, hogy engem megkérdezzen. Ezzel a döntésem végeleges lett: Domenickel megyek! Ahogy megígérte, közelebbről is bemutatta nekem az „asszonyt”, és töviről hegyire elmagyarázta, mit kell tennem. Azon kívül, hogy

kapaszkodjam erősen, és dőljek be a kanyarban, nem volt valami nagy feladatom. Arra a következtetésre jutottam, hogy én személy szerint nem nagyon csinálhatok semmit rosszul, és a beavatás után már egy kicsit nyugodtabbnak éreztem magam. – Tessék – mondta Nick, és egy fekete bukósisakot nyújtott felém. A szíjakat oldalra hajtottam, és a fejemre húztam. Nehéz volt, és igencsak hozzá kellett szokni. A dolog egyetlen előnye az volt, hogy az ember biztosan prímán tud vele barackot adni a másik fejére. Meg talán az az aprócska vonatkozása, hogy baleset esetén nem zúzódik össze olyan könnyen az ember feje… Erről a két pontról jócskán meg voltam győződve, így hát magamon tartottam a bukósisakot. – Jó rád? – kérdezte Domenic, amikor a szíjakat az állam alatt bekapcsoltam. Próbáltam minden irányba mozgatni a fejemet. – Igen, azt hiszem. – Nagyon jó – mondta, és felült a motorra. Miközben azon elmélkedtem, hogyan is kezdjek neki a felszállásnak, a ház kapuja a látószögembe került. Elyas, Jessica, Yvonne és Jan éppen akkor lépett ki rajta, és az utca felé indultak. A gyomrom idegesen összerándult. A múlt heti szex, akarom mondani puszi megadta a végső lökést. Már nem kellett elképzelnem, milyen volna közel lenni hozzá, mert már tudtam. – Mindenki itt van? Indulhatunk? – kérdezte Andy. Elyas megállt az Enduro előtt, és körülnézett. – Emely még hiányzik. Engem keresett? Uramisten, természetesen engem keresett, elvégre mindig ezt teszi! Miért lepett meg? Á, igen… mert az agyamat minden alkalommal sűrű köd borította be, amint vele találkoztam. A szememet forgattam saját magamon. Andy rám mutatott. – Emely Nickkel megy. Elyas lassan elfordította a fejét, mígnem a tekintete megakadt egy felismerhetetlen, hatalmas fejű lányon. Egész pontosan rajtam. Nem tudtam volna megmondani, milyennek képzeltem a reakcióját. Talán dühöngőnek, arrogánsnak vagy akár közömbösnek.

De soha életemben nem számítottam volna ilyen bágyadt kifejezésre a szemében. A tekintete egyre jobban belém hatolt. Aztán felemelte a kezét, és nemtörődöm mosollyal intett nekem. Mintegy önkéntelenül viszonoztam a gesztust, és visszaintettem. Csak amikor tudatára ébredtem, mit teszek, eresztettem le gyorsan a karomat. – Jössz? – kérdezte Nick. Hunyorogtam és ránéztem. – Igen. A problémát, hogyan is álljak hozzá a felszállás kérdéséhez, még mindig nem oldottam meg. Nick egy kicsit előrébb csúszott, én megkapaszkodtam a vállában, és valahogy felkászálódtam mögé. Alig éreztem a nyerget a lábaim között, meg kellett állapítanom, hogy még sokkal szorosabban kell ülni, mint ahogyan tartottam tőle. És pontosan hová is kell itt kapaszkodni? A szemem hiába keresett valamiféle kapaszkodót, végül kétkedve Domenic hátára tapadt. Itt van hát a kapaszkodó, na szuper. Mert Nick már csak rám várt, legyőztem magam, és a hasa előtt összekulcsoltam a kezeimet. Elindította a motort, én pedig néhány pillanatra elsápadtam. Olyan hangos volt, hogy legszívesebben befogtam volna a fülemet – ami bukósisakban természetesen felettébb idétlenül hatott volna. Mégis inkább autóval kellett volna mennem? De nem kaptam esélyt, hogy meggondoljam magam, mert a következő pillanatban a kétkerekű szörnyeteg minden előzetes figyelmeztetés nélkül mozgásba lendült. Segítség! – kiáltottam magamban, és erősebben fogtam át Domenic hasát.

A hangerő, a hiányzó karosszéria, az állandó vibrálás a hátsóm alatt, az ellenszél – mindez újdonság volt nekem. Kellett néhány kilométer, mire lassacskán ráéreztem. De amikor a kezdeti nehézségeket leküzdöttem, lassan kezdtem felismerni benne a jót. Teljesen más érzés volt, mint autóval utazni, egyáltalán össze sem lehetett vele hasonlítani. Egyrészről hiányzott a fém védőpáncél, másrészről épp ez a hiány adta a varázsát. Majdnem olyan volt, mint repülni.

Szélsebesen száguldottunk végig az országúton, a táj pedig elsuhant mellettünk. Egy pillanatra lehunytam a szememet, és Karstenre, szeretett apukámra gondoltam. A plafonra ugrana, ha így látna. Gyűlölte a motorozást. Önkéntes tűzoltóként már túl sok balesetet látott. Életemben először értettem meg, miért tudja motorozás közben a sebesség magával ragadni az embert: olyan volt, mint a mámor. Az egyetlen dolog, ami a talajon tartott, Domenic furcsa szaga volt. Épp olyan erős volt, mint Elyasé, csak korántsem olyan kellemes. Gyengített formában az aprított fakéreg savanykás aromájára emlékeztetett. Nem állíthattam volna, hogy a szívem gyorsabban vert tőle. Jó ideig Nick és én vezettük a kis menetoszlopunkat. Félúton viszont az egyik motor megelőzött bennünket, és kis idő múlva már nem is látszott. Amikor nem sokkal később azonos magasságba értünk, felismertem rajta Elyast. Mögötte egy lány ült. Feltételezhetően Jessica vagy Yvonne. Onnantól kezdve a lelkesedésem jelentősen lelohadt. A repülés érzete eltűnt, és nyomasztó érzés lépett a helyébe. A legjobb úton voltam a szakadékba… És ezen nem a motorozást értettem. Vagy húsz perccel később egy kátrányozott útra kanyarodtunk, amelyet néhány kilométeren át követtünk. A szó legigazabb értelmében a pusztán keresztül haladtunk. Egyszer csak felbukkant előttünk egy tó, amelynek egyik felét őszi levéltenger ölelte körül. Ahol az erdő véget ért, nagy, zöld mező kezdődött. A kettő találkozásánál pillantottam meg a távolból Elyast, amint az Endurót leállította. Egymás után megérkeztünk mi, többiek is, és ugyanoda parkoltunk. Leszálltam a szörnyetegről, és először bizony újra hozzá kellett szoktatni a lábamat a szilárd talajhoz. Megtettem néhány lépést, majd megálltam, és a tájat néztem. Egy kis idill eldugva a semmi közepén. Alex, akinek ez a hely szintén új volt, hasonlóan tett, és úgy látszott, épp annyira tetszik neki a díszlet, mint nekem. Sebastian csatlakozott hozzá, a derekára fonta a kezét, és magához húzta.

Megjegyzés magamnak: Alexet eszméletlenre verni, Sebastiant a vállamon áthajítani, és elrohanni. Miután mindenki megérkezett, a festői nyugalomnak vége szakadt, és a háttérben hangos lárma lépett a helyébe. – Na, motoros cica? Hogy tetszett? – kérdezte egy férfihang. Egy hang, amelyet ezerből is felismertem volna. – Azt hiszem, jövő héten csatlakozom a „Hells Angels”-hez – feleltem, és felé fordultam. Elyas a szája egyik szegletét felhúzta, és rám nézett. – Elyas! – kiáltotta Andy a távolból. – Mi az? – Később tovább fűzheted, most először segíts kipakolni! Elyas felsóhajtott. – Nagyszerű dolog a barátság… – dünnyögte. Bocsánatkérőn vállat vont, és a cimborájához indult. Mert mindenki segített kirakodni, az autó egy szempillantás alatt kiürült. Tíz perc múltán mindössze a sörösrekeszek voltak hátra, amelyek közül Andy éppen a harmadikat cipelte a placcra. Miután Alex és az én segítségemre már nem volt szükség, kerestünk magunknak egy szép kis területet, és nekiláttunk, hogy a sátrunkat felállítsuk. A többiek is sátrat vertek itt-ott a mezőn. Ahogy láttam, Elyas és Sebastian egy hálóhelyen osztozott. Sophie Andynél aludt, Jessica Yvonne-nál, Jan pedig Domenicnél. Félórával később négy és fél sátor állt a birtokon, amelyek közül sajnos a mienk volt a fél. Összeráncolt homlokkal néztem a póznák összevisszaságát, amelyek elszórva hevertek előttem a fűben. Uramisten, én nem az átkozott Eiffel-tornyot akartam felépíteni, csak egy ostoba sátrat! Ez csak nem lehet olyan nehéz. Jan elhaladt az építkezési helyünk mellett egy Ghetto Blasterrel, és a mező közepére vitte. Zene, enni- és innivaló – tényleg mindenre gondoltak. – Azt hiszem, ez ide való – mondta Alex, és magasba emelt egy darab ponyvát. Mert az elméletével igaza lehetett, három póznát összedugtam, és áthúztam a karikán, amelyet Alex talált. Ugyanezt tettük az ellenkező oldalon is, és nézzenek oda, a sátrunk végre alakot öltött.

Amikor tíz perccel később ténylegesen állt, néhány lépést hátráltam, hogy az egyszobás villánkat büszkén szemügyre vegyem. Közben már csak azt éreztem, ahogyan a lábam beleakad valamibe. Vadul csapkodtam a karjaimmal, de esélytelen volt, elveszítettem az egyensúlyomat, és hátrabuktam. A pillanat, amelyben az ember elesik, végtelenül hosszúra tud nyúlni. Ám a nem éppen lágy landolás helyett a földön, egyszer csak két kar kulcsolódott a felsőtestem köré, és megfékezett. Megdermedtem ebben a hídszerű testhelyzetben, nem értettem, mi történt. – Jobban kellene figyelned, kincsem – suttogta Elyas a fülembe. Kővé váltam. Amikor hevesen, ám annál szánalmasabban megpróbáltam összeszedni magam, Elyas még szorosabban fogott, és segített lábra állni. Amint felegyenesedtem, lerántottam magamról az erős karját. Erős karját? Mit keres itt ez a melléknév? Karját, teljesen normális karját! És egyáltalán, honnan bukkant elő Elyas ilyen hirtelen? Éreztem, hogy az arcomat meleg járja át, és megigazítottam a ruhámat. – Igen… azt kellene tennem – dünnyögtem. A szemem a zuhanás oka után kutatva a hálózsákomra esett, amelyet én magam tettem óvatlanul arra a helyre. Ennyi hülyeséget már tényleg büntetni kellene – és a büntetésemet már meg is kaptam. – Lefogadom, soha többé nem merészeli – mondta Elyas. – Ki? – kérdeztem. – A hálózsák. Amilyen mérgesen nézel rá, biztosan nem kerül többé az utadba. – Ha nálad nem működik, miért kellene a hálózsáknál működnie? – Ne haragudj, kérlek! Legközelebb magától értetődően hagyom, hogy a csinos hátsódra ess. – Az egyik szemöldökét felvonta. – Megkérlek rá! – Belerúgtam a hálózsákba, mielőtt felemeltem és a sátorba dugtam volna. Csinos hátsód… Ah, idióta! Mert Elyasról és a rákövetkező ostoba megjegyzéseiről tudomást sem vettem, egy idő után újra eltűnt, és csatlakozott a többiekhez, akik a mező közepén telepedtek le. Alex és én tizenöt perccel később szintén csatlakoztunk, és amikor a tábortűz kérdése felmerült, önként ajánlkoztam tűzifagyűjtésre. Alex rögtön lelkesedett az ötletemért, és

feltétlenül segíteni akart a keresésben. Azonnal sejtettem, hogy valami stikli van a dologban. Egy olyan hely, ahol nem lehet magas sarkúban mászkálni, határozottan nem az ő terepe volt. És igazam lett. Mert miután egy ideig bukdácsoltunk az erdőben, és már egy kisebb kupac tűzifát összegyűjtöttünk, előrukkolt a mondandójával. – Mi van köztetek? – kérdezte. Lehajoltam egy ágért. – Mire gondolsz? – Elyas és közted. – Minek kellene lennie? – Nos, van valami? – Igen, állatira az idegeimre megy – mondtam, és az ágat a többihez dobtam. – Nem… Úgy értem, van köztetek valami több? – Butaság, hogy gondolod? – kitértem a pillantása elől. Miért feszegeti most ezt a témát? – Van szemem. – Nyilvánvalóan szemüvegre van szükséged – feleltem, és próbáltam egy korhadt ágat letörni, amely viszont ellenállást tanúsított, és egy karcolást ejtett a kézfejemen. – Au! – szitkozódtam. A harcot ennek ellenére nem akartam feladni, és tovább húztam. Miután még egyszer, utoljára felágaskodott, végül győzedelmesen a kezemben tartottam. – Mindenesetre nem tartom normálisnak, amennyi időt együtt töltötök. – Valóban nem is normális. De határozottan nem rajtam múlik – feleltem. Semmi szükségem nem volt a gyanújára. Ennyire a homlokomra volt írva, mennyire összezavart a hülye bátyja? Hasfájást kaptam. Soha senki nem tudhat meg semmit az érzelmi zűrzavaromról. Főleg nem Alex. Bármennyire is erőlködik, egyszerűen nem tudja tartani a száját. – Már őt is kérdeztem rólad – mondta, és lehajolt egy darab fáért. – Rólam? – Igen, de nem ad igazi választ arra a kérdésre, hogy pontosan mi is a célja ezzel a rámenősséggel. Egyébként már Sebastiannál is tapogatóztam – egészítette ki.

– Te nyomozol utánam? – kérdeztem rémülten. Vállat vont. – Csak óvatosan rákérdeztem… De nem ment bele igazán. Ám közben pontosan tudom – folytatta egy összeesküvő hangján – hogy Elyas nagyon szívesen beszél vele ilyesmiről! – Alex, te kísérteteket látsz! – mondtam. – Gondolj csak bele, te vagy a legjobb barátnőm. Miért mesélnék el éppen neked, hogy Elyasnak csak egyvalami jár a fejében, hiszen te vagy a legpletykásabb ember, akit a hátán hord a föld. Hunyorított, és komoran nézett rám. – Különben meg egyáltalán nincs is mit mondani. Ahol nincs semmi, arról nem is lehet beszélni. Világos? Morgott valamit, ismét a tulajdonképpeni feladatunknak szentelte magát, és szerencsére elnapolta a témát. Amikor tíz perccel később elég tűzifát gyűjtöttünk össze, visszamentünk a tisztásra. A közepén nagy, kerek kőrakás állt a tűznek. Körülötte, szétterített pokrócokon Elyas, Andy, Sebastian, Domenic és Jan terpeszkedett. Az első kör sört már beharangozták, és a Ghetto Blasterből francia reggae bömbölt. – Na, lányok? – köszöntöttem a fiúkat, és a kőkör mellé hajítottam a fát. Válaszul méltatlankodó, férfias morgást kaptam, amin nagyon jól szórakoztam. Mi is leültünk Alexszel, és békés, vidám hangulat kezdett eluralkodni. Még túl világos volt, hogy a tábortüzet meggyújtsuk, ezért kellemesen körben ültünk, és finom szendvicseket ettünk, amelyeket Sophie előre elkészített nekünk. Tőlem jobbra Alex és Sebastian ült, akik még evés közben sem bírták egymás kezét elengedni. A másik oldalamon Nick ült, aki szünet nélkül nyomta nekem a szöveget. Valamiféle technikai holmiról mesélt, amiről sejtelmem sem volt, és tulajdonképpen nem is akartam, hogy bármiféle sejtésem legyen. De amilyen udvarias voltam, a megfelelő helyen mindig bólintottam. Sophie továbbra is semlegesen viselkedett velem szemben – amit Yvonne-ról és Jessicáról nem állíthattam volna. Újra meg újra láttam, hogy sugdolóznak, és rám-rám pillantanak. Különösen Jessica keltette azt a benyomást, mintha bombát helyezett volna el a sátramban, és már csak arra várna, hogy végre bemenjek.

Lehetőleg nagy távolságot tartottam tőlük. A látómezőmbe került Andy keze, aki már az ötödik szendvics után nyúlt. És ez még korántsem látszott az utolsónak. Ha éppen nem rágott, akkor a söréből kortyolt, és ha egyiket sem tette, akkor olyan hangosan nevetett, hogy belerezgett a föld. Magam mellé állítottam a vizemet, és levettem a műanyag fóliát a szendvicsemről. Amikor egy falatot ettem belőle, ismét magamon éreztem Elyas tekintetét. Két hellyel arrébb ült, és szemmel láthatóan nem volt jobb dolga, mint hogy egyfolytában engem bámuljon. Amint a tekintetünk találkozott, gyorsan másfelé néztem. – Hozok magamnak még egy sört – mondta Nick, és felállt. A fiúk a sörösrekeszt a tó vízbe tették hűlni. Alig távolodott el egy-két lépést, Elyas kihasználta az alkalmat, hogy arrébb csússzon. Célzatosan végigmért. – Tudod, mit meg nem adnék érte, ha cserélhetnék a szendvicseddel? Rosszul lettem, és elment az étvágyam. – Kéri valaki a szendvicsemet? – kérdeztem idegességemben hangosan. Andy először nevetett, de amikor rájött, hogy az ajánlatom komoly, kapott rajta, és elvette tőlem a kenyérszeleteket. – Te egy igazi zabagép vagy – mondta Sophie. – Most mi van? – kérdezte Andy rágás közben, mire Sophie csak a szemét forgatta. – Nem akartam az étvágyadat elrontani – mondta Elyas kuncogva. – Akkor miért teszed? – Sajnálom – mondta. – Csak az ajkad… Teljesen beleestem. Felnyögtem. Ha Sophie azt gondolta, nincs könnyű dolga egy zabagéppel, akkor bújna csak az én bőrömbe, és meglátná, milyen nehéz egy zaklatóval. – Bocs, Elyas, de a helyemen ülsz. – Elyas és én felemeltük a fejünket, és láttuk, hogy Nick áll mögöttünk. – Azt hiszem, elég szabad hely van itt – mondta Elyas. – Csodálatos, akkor keress magadnak egyet! – Én inkább rád gondoltam. – Ne cirkuszolj, Schwarz, egyszerűen állj fel!

– Tudjátok, mit? – szakítottam félbe őket, a kezemmel a földre támaszkodtam, és feltápászkodtam. – Nick ülhet az én helyemre. – Szó nélkül két hellyel arrébb mentem, és Jan mellé telepedtem. Ehhez a gyerekeskedéshez tényleg nem volt kedvem.

Amikor a napot elnyelte a horizont, meggyújtottuk a tábortüzet. Nagy, narancssárga lángok csaptak fel, és izzó szikrák pattogtak fel az éjszakai égboltra. Minden sercegett, ropogott, és a meleg kellemes hulláma úgy ölelt át, akár egy köpeny. A tűz megvilágította a jókedvű arcokat, és szinte mindenhonnan nevetés hallatszott. A késő délután óta tartó erős sörfogyasztás nyomokat hagyott. Én voltam azon kevesek egyike, aki még józan volt. Nem azért, mert nem szerettem a sört, hanem mert folyton pisilnem kellett tőle. És a nagy, sötét erdő tényleg nem az a vécé volt, amelyet a feltétlenül szükségesnél többször fel akartam volna keresni. Alex és Sebastian már jó ideje eltűntek. Hogy pontosan hová, azt senki nem tudta, de talán jobb is volt így. Andy és Sophie szorosan összeölelkezve táncolt a tábortűz közelében. A fiú keze a lány fenekén volt, míg Sophie a fiú nyakát ölelte át. Korábban egy beszélgetésből elcsíptem, hogy már eljegyezték egymást, és következő évben össze akarnak házasodni. Személyes ízlésemhez képest egy kicsit korainak tartottam, de hát mindenki másként ítéli helyesnek. A pillantásom Elyasra siklott. Velem átellenben ült, és próbált keresztülfúrni a türkizzöld szemével. Nem értettem. Miért nem un rá soha? Nekem némely napon elég volt egyetlen pillantást vetni a tükörbe, hogy tudjam, minden további másodperc mazochizmus volna. Amikor Elyas észrevette, hogy rá figyelek, már-már felállt. Ám amikor Nick elment előttünk, Jessicához lépett, majd leült hozzá, elállt a szándékától. Mintha soha nem is léteztem volna, a tekintete kizárólag kettőjükön pihent. Az arcvonásai szemmel láthatóan megfeszültek.

Követtem Elyas tekintetét, de semmit sem láttam, ami megmagyarázta volna a reakcióját. Nick és Jessica beszélgettek – semmi több. Elyas féltékeny lett volna? Tetszett neki Jessica? Úgy értem, jobban… mint én? Aznap már többször is feltűnt nekem kettejük között a bizalmas viszony. De idáig szoros barátságra vezettem vissza. Most Yvonne is elkezdte Nicket és Jessicát figyelni. Aztán Elyas pillantását kereste. Újra Nickre néztem, és figyeltem, ahogy a karjával átöleli Jessicát. A lány lehajtotta az állát, zavartan mosolygott, és nekidőlt a fiúnak. Elyas tekintete elkomorult, olyan sötét lett, mint ahogyan csak egyszer láttam életemben. Ugyanaz a tekintet volt, mint hét évvel ezelőtt. Akkor nekem szólt. Nick Jessicához hajolt, és valamit a fülébe súgott, mire a lány kuncogni kezdett. Egy-két percig így beszélgettek, mígnem Domenic felállt, és az igencsak részeg Jessicát is felhúzta. Megfogta a kezét, és maga után vonta. Amikor szabad helyre értek, megállt, átkarolta a csípőjét, és táncolni kezdett vele. Ha Elyas szeme ölni tudott volna, Domenic már öt perce nem élne. Alex és Sebastian újra előkerültek, és kézen fogva ők is leültek a körbe. Ám amikor Sebastian észrevette a táncoló párt, eltűnt a mosoly az arcáról. Ő is beszállt Yvonne és Elyas szemkontaktusába. Mindenki feszültnek látszott, csak Andy és Sophie nem érzékelt semmit. Túlságosan egymás testére összpontosítottak. Amikor Nick keze Jessica csípőjéről a fenekére csúszott, betelt a pohár. Elyas egyetlen pillanat alatt talpra ugrott, és kettejük felé indult. Sebastian elvált Alextől, felpattant, és követte a legjobb barátját. – Elég volt! – kiáltotta Elyas. Jessica keze után kapott, és elhúzta Nicktől. – Mi a szar ez, Schwarz? – húzta ki magát Domenic. Elyas nem reagált, csak visszahúzta Jessicát a tábortűz felé.

– Azt kérdeztem, mi a szar ez, Schwarz! – ismételte Nick hangosan. Elyas után indult, és hátulról meglökte. A szám elé kaptam a kezemet. Mintha villámcsapás érte volna, Elyas visszafordult, és durván hátralökte. – Azt mondtam, vedd le róla a mocskos kezed, te átkozott gazember! – Kihúzott felsőtesttel lépett Nick felé. – Ne avatkozz bele olyan dolgokba, amelyek nem tartoznak rád, te köcsög! Megdermedtem. Mit tegyek? Felugrani, kiáltani, közbeavatkozni – minden átsuhant a fejemen, miközben a testem betonoszloppá merevedett. Egyedül Sebastian őrizte meg a hidegvérét, és lépett közbe. – Hé, ti ketten, lassan a testtel, oké? Ekkor felbukkant Jan, a karjával átfogta Domenicet, és próbálta elhúzni onnan, amit az eleinte egyáltalán nem akart hagyni. Sebastian Elyas mellkasára fektette a kezét, és visszafelé tolta. – Gyere, ember! – beszélt hozzá. Ám Elyas csak fújtatott, mintha az egész teste remegett volna. Lehet, hogy Elyas seggfej volt, de az erőszakosság tulajdonképpen nem tartozott a jellemvonásai közé. Nagyon szeretnie kellett Jessicát, ha ennyire dühbe gurult miatta. Felhúztam a lábamat, és követtem az eseményeket. Jannak hosszas huzavona után sikerült Domenicet elráncigálnia, és a tópart felé indult vele. Alig ért látótávolságon kívül, Elyas is újra megnyugodott. Yvonne-nal együtt Jessicának szentelte magát. A lány arca közben már könnyben úszott, és a keze remegett. Elyas átölelte, magához szorította, és a haját simogatta. A gyomromban egyre rosszabb érzés kavargott. Alex viszont egészen kijött a sodrából. Sebastian a keze után kapott, és pár méterre tőlem próbálta csitítani. Hogy pontosan mit mondott, sajnos nem értettem. Körülnéztem. Én voltam az egyetlen, aki még a tábortűznél maradt. De mindegy volt, hová néztem, mindenütt csak zavartam volna. – Ne sírj, Jessica! – hallottam Elyas hangját. – Az az idióta egyetlen könnycseppet sem érdemel. – Még szorosabban ölelte magához.

A mellkasom összeszorult. – Bemenjünk a sátorba? – kérdezte Elyas. Jessica válasza egy alig érzékelhető bólintás volt. – Jó, akkor menjünk! – mondta, és támogatón a derekára fonta a karját. Yvonne nem sokáig habozott, és követte őket. Én meg csak ültem, és elárvultan néztem az idióta után, amint egy másik lánnyal eltűnik a sátorban. Egyáltalán nem akartam elképzelni, ahogyan a karjában tartja, vigasztalja… Lehunytam a szememet, és lassan ingattam a fejemet. Akkor először lett számomra világos, mennyire benne vagyok már. Pontosan az, amit meg akartam akadályozni, a közreműködésem nélkül már rég bekövetkezett. Túlságosan tág teret hagytam Elyasnak, hogy megsebezzen. Lehajtottam a fejemet, és figyeltem a kezemet, amely szép lassan a füvet simogatta. – Nem úgy van, ahogy gondolod – szólalt meg egy halk hang, amitől összerezzentem. Sebastian. Leült mellém, és a sátor felé nézett. Pontosan abba az irányba, ahová egész idő alatt bámultam. Alex ostoba, figyelmes barátja… Elfordítottam tőle a tekintetemet. – És akkor pontosan mi történt itt, ha nem úgy van, ahogy gondolom? – Ez sajnos elég bonyolult. – Nem kell elmesélned, ha nem akarod. – De, de – szakított félbe. – Csak azon gondolkodom, hogyan álljak neki, hogy Nicket ne állítsam teljesen rossz megvilágításba. De megpróbálom. Habozva bólintottam. Egy pillanat erejéig összeszedte a gondolatait. – Ahogyan biztosan rájöttél, Jessica nem igazán van jó véleménnyel rólad. Azzal volt gondja, hogy Nickkel jöttél, aztán meg a tábortűznél is mellette ültél. Domenic miatt kaptam azokat a gonosz pillantásokat? A homlokomat ráncoltam. Sokkal inkább Elyast sejtettem a dolog mögött. – Igen, észrevettem a pillantásaikat – mondtam. – Na igen, Nick… hogy is mondjam. – Sebastian szétnyitotta, majd újra összezárta a két kezét. – Semmit nem akar kihagyni. És

közben megeshet, hogy akkor sem mond nemet, ha a másik embernek az érzései is benne vannak a pakliban. Lassacskán sejteni kezdtem, mire akar kilyukadni, de hogy mindehhez mi köze van Elyasnak, még mindig nem értettem. – Jessica már régebb óta szerelmes Nickbe. Ahogyan mi, úgy tudta ezt Nick is. De az érzéseit nem tudta viszonozni. Ezért nem lehet neki szemrehányást tenni – ilyen az élet. Amit viszont igencsak a szemére lehet vetni, az a Jessicával szembeni viselkedése. Elkezdett vele játszani, reményt táplált benne, csak hogy a végén eldobja, mint a forró krumplit. Hogy ez a „reménytáplálás” hogyan nézett ki, azt nagyon is jól el tudtam képzelni. És amikor Sebastian észrevette, hogy követem, folytatta. – Mi mindannyian kicsit két szék között találtuk magunkat, hiszen mégiscsak Sophie testvére, nekünk meg jó barátunk. De aztán túl messzire ment. Úgy bánt Jessicával, mint az utolsó szeméttel. Ő tulajdonképpen átlátta ezt. Ennek ellenére, és ez benne a szomorú, minden alkalommal ugrott, amikor Nick hívta őt. A keze egy kis faforgáccsal játszott, amit egy idő után a tűzbe dobott. – Olyan sokszor beszéltünk Jessicával, próbáltuk megértetni vele, mennyire lealacsonyítja magát, és hogy milyen önpusztító a magatartása – de értelmetlen volt. Minden alkalommal engedett neki. Átkaroltam a felhúzott lábaimat. – És mi a helyzet Nickkel? Vele is beszéltetek? – Nem egyszer. – Sebastian kifújta a levegőt. – De egyszerűen nem lehetett rá hatni. A bánásmódját teljesen rendjén valónak találta. „Az ő baja, ha ez a cafka olyan ostoba, hogy belemegy” – pontosan ezt mondta. Nagy szemet meresztettem. – Elmondtátok Jessicának? – Nem – felelte, és megfogta a nyakát. – Nem volt rá szükség. Jessica maga is hallotta. Az ajkam egy „Ó”-t formált, és Sebastian bólintott. A tekintete egy ideig a lángokon nyugodott, mielőtt tovább beszélt volna. – Elmondhatatlanul megsebezte, teljesen magába zárkózott, és végül elrohant. Próbáltuk felhívni, de nem vette fel. Egyre jobban aggódtunk. Két óra elteltével Elyas és én autóba ültünk, és

elmentünk hozzá. – Amilyen vékonyra szűkült a szája, nem lehetett jó emlék. – Amikor megérkeztünk, éppen egy különböző gyógyszerekből álló koktélt akart bedobni. Nyelnem kellett. – A legtöbb fájdalomcsillapító volt – beszélt tovább. – Valószínűleg az érkezésünk nélkül is túlélte volna. Nem igazi öngyilkossági kísérlet volt, inkább csak heves kétségbeesés. De természetesen ezt is épp olyan komolyan kell venni. Mindannyian erős szemrehányást tettünk magunknak. Senki nem vette észre, valójában mennyire rosszul érzi magát. A nadrágom szegélyével játszottam. Lassan minden értelmet nyert. – Attól kezdve Nick távol tartotta magát Jessicától. Végre megértette, hogy túl messzire ment, és nyugton hagyta – egészen máig. Sebastian nehezen vett levegőt. – Ez olyan kudarcélmény, tudod? Mindannyian azt gondoltuk, hogy ez a téma már végleg lezárult. A tablettás eset hat hónappal ezelőtt történt. Jessica azóta folyton azt bizonygatta, hogy már túl van rajta. – Vállat vont. – Hazudott – mondtam. – Igen… De ami még rosszabb, hogy Domenic semmit nem tanult az egészből. – Elyasnak meg eldurrant az agya… – dünnyögtem, és összeraktam a fejemben a kirakó darabjait. – Igen, így van. És nem vehető tőle rossz néven. – De nem értem – mondtam. – Miért viselkedik így Nick? Nem ismerem különösebben, de soha nem feltételeztem volna róla. Sebastian fájdalmasan mosolygott. – Sejtelmünk sincs, miért. Tulajdonképpen rendes srác, és nagyon jó barát. De ami a nőket illeti… – A fejét rázta. – Nicknek soha nem volt még barátnője, soha nem volt szerelmes. Van benne valami furcsa. De még nem jöttem rá, micsoda. Egy ideig hallgattam. – Talán egyszerűen csak két arca van. Vannak ilyen emberek – mondtam. Mert magamon éreztem

Sebastian pillantását, felé fordítottam a fejemet. Behatóan tanulmányozott. – És olyan emberek is vannak – mondta –, akik álarc mögé bújnak, mert félnek, hogy megsebzik őket. A homlokom ráncba szaladt. Mit, jobban mondva kit értett ez alatt? Jessicát? Nicket? Engem? Elyast? Valamelyik velencei kurvát? Bár nem tudtam kitalálni, hogy ezen emberek közül kire utalt, egy csapásra rosszul éreztem magam. – Baaaaastiiiiiii – visszahangzott ekkor egy magas hang a mező felett. Összerezdültünk. Alex, összetéveszthetetlenül Alex. – Segítened kell! A piros vagy a kék pulóvert vegyem fel? – kiáltotta tovább. Felnyögtem, miközben Sebastian egy mosollyal nyugtázta. – Mondtam már, milyen hálás vagyok neked, amiért engem most megkímél ettől? – kérdeztem. – Nem, de el tudom képzelni. – Nevetett. – Na ja, én figyelmeztettelek. – Igen, és átkozottul igazad volt – mondta, mielőtt vállat vont, és mosoly csúszott az ajkára. – De ennek ellenére szeretem, nagyon. – Tudom, mire gondolsz – sóhajtottam fel. – Ezt a szörnyet egyszerűen szeretni kell. Bólintott. – Megbocsátasz? Sürgősen szüksége van rám. – Persze. Menj csak! Rám kacsintott, barátságosan átfogta a vállamat, és felállt. Még néhány percig néztem utána, aztán a tekintetemet visszafordítottam a tűzre. Mintha magnószalagról szólna, a fejemben még egyszer lejátszódtak a szavai.

20. FEJEZET

Még mindig kempingezés A

gondolataimba merülve ültem a tábortűznél. Sophie és Andy nyújtott nekem társaságot, a többieknek még mindig nyoma sem volt. Milyen sokáig tart egy pulóvert kiválasztani? Sebastian és Alex már fél órája eltűntek. Valószínűleg rég nem a ruha kiválasztásánál tartottak, hanem valami egészen más elfoglaltságot találtak helyette. Két szerelmes zavartalanul egy szűk helyen – nem sok mindent kellett a képzelőerőre bízni. Jan és Domenic nem sokkal ezelőtt röviden felbukkantak. Szótlanul fogtak néhány doboz sört, aztán újra elmentek. Még mindig foglalkoztatott a történet, amelyet Sebastian mesélt. Bár a magam részéről soha nem vettem számításba Nicket mint „férfit”, nem volt számomra ellenszenves. Azon tűnődtem, mekkorát tévedtem vele kapcsolatban. Hogy ezzel nem én voltam az egyetlen, attól nekem nem lett jobb. Elyasszal kapcsolatban pedig már tulajdonképpen semmin sem kellett volna csodálkoznom – ám ismét ez volt a helyzet. Lassan az a gyanúm támadt, hogy túlfejlett védelmező ösztönnel rendelkezik. Ez azt is megmagyarázná, hogy miért bánt velem olyan meghatóan a szüleim balesete után. Letéptem egy fűcsomót, és az ujjaimmal végigsimítottam a sima felületet. Elyas a maga módján olyan ellentmondásos volt.

Egyszerűen nem tudtam összerakni az egyes elemeket. Olyan volt, mint egy könyv, amely több rejtélyt vet fel, mint amennyire választ ad. Amikor a következő fűcsomó után akartam nyúlni, a szemem sarkából mozgásra lettem figyelmes, és elfordítottam a fejemet. A sötétben egy magas, vékony alakot vettem ki, aki a tábortűzhöz közeledett. A mozgása annyira rugalmas, annyira hajlékony volt, hogy csak egyetlen ember lehetett az. Elfordítottam tőle a tekintetemet. – Nos? – kérdezte Sophie, amikor Elyas hozzánk ért. – Elaludt. Yvonne mellette marad. – A hangja tompa volt, de mégis olyan bizalmas, mint mindig. Sophie lassan ingatta a fejét. – Istenem, és én azt hittem, hogy ezen már rég túl vagyunk. – Igen, mind azt gondoltuk – mondta Elyas. – Nyilvánvalóan nagyon jó színésznő. Csend állt be, és a tekintetem a mellettem lévő fűcsomón nyugodott. Elyas teste hosszúkás árnyékot vetett a mezőre, és láttam, hogy felém indul. Csak amikor szorosan mellém ért, állt meg, és lett kisebb. Elyas leguggolt. – Szia… – suttogta egészen közelről. Pusztán attól, hogy felé fordítottam az arcomat, gyorsabban vert a szívem. A tűz fénye megtört a szemében, és a türkizzöld tenger mintha cseppfolyóssá vált volna. – Sétálnál velem egy kicsit, Emely? Elyasszal sétálni? Más szavakkal: védtelenül kiszolgáltatni neki magamat a sötétben? Megráztam a fejemet. Felsóhajtott. – Semmit sem teszek – mondta. – Csak az előbbi esetről szeretnék veled beszélni. – Erre nincs szükség, Elyas. – Tudom. Ennek ellenére mégis szeretném megmagyarázni, hogy én miért… hogy miért történt ez az egész. Megértettem. Elyasnak halvány sejtelme sem volt, hogy Sebastian már mindent elmesélt nekem. És ahogy rám nézett, úgy látszott, attól fél, hogy elhamarkodott következtetéseket vontam le belőle.

Amikor éppen levegőt akartam venni, hogy a félreértést tisztázzuk, a fejemben morajlani kezdett egy egészen közönséges ötlet. Nem. Ezt nem tudnám végigjátszani… Vagy mégis? Gonosz Emely… Tényleg gonosz Emely! – Kérlek – mondta. – Na, jó – dünnyögtem, és feltápászkodtam. – Köszönöm – mondta. – Mindjárt visszajövünk – kiáltotta Andynek és Sophie-nak, mielőtt elindultunk volna. Némán lépdelt mellettem, és szemmel láthatóan nem tudta, hol is kezdje. Egy idő után a tó partjára értünk, a vizén a telihold tükröződött. Közvetlenül egy stég mellett megálltam, és úgy határoztam, belekezdek. – Nyugodtan megmondhattad volna, hogy többet érzel Jessica iránt. – Hogy? – nyitotta tágra a szemét. – Nem, nem! Ezt teljesen tévesen értelmezted! – Elyas… – a földre pillantottam. – Nem kell ostobán magyarázkodnod… – Nem, nem úgy van, ahogy gondolod! Tényleg! – Ó, kérlek, Elyas, ezt a mondatot túlságosan jól ismerem. Egy pillanatig rám meredt, aztán a hüvelyk- és a mutatóujjával az orrnyergét dörzsölte. – Pedig ebben az esetben igaz! – mondta. – Jessica nagyon nehéz időszakot él meg. Megpróbálok mellette lenni, és segíteni neki – barátilag. – Nehéz időszak, és segítesz neki? – ismételtem. – Hadd találjam ki, Jessica nimfomániás korszakát éli, és sürgősen szüksége van a segítségedre? Istenem, de közönséges voltam… – Nem, Istenem, Emely! – hebegte. – Semmi közöm Jessicához. Nick miatt van. Jessica igencsak boldogtalanul bele van bolondulva, és…

– Nickre hárítod? – szakítottam félbe. – Hiszen te vagy az, aki féltékenyen közbeléptél! – Nem – a fejét rázta. – Nem léptél közbe? – De, de… De nem féltékenységből, hanem mert Nick csak kihasználja őt. Miért volt olyan átkozottul édes, ahogyan próbálta magát mentegetni? Ennek ellenére természetesen egy szavát sem hittem el! Bár… A fenébe is, az igazat mondta… Mindegy, tovább. – Tényleg komolyan be akarod nekem mesélni, hogy azért kezdtél majdnem verekedni, mert Nick kihasználja Jessicát? – Fújtattam. – Be kell vallanod, ez nem feltétlenül hangzik hihetőnek. – Tényleg így volt! – mondta. – Hadd meséljem el az egész történetet! – Nem, azt hiszem, eleget hallottam! – El akartam fordulni, de megfogta a vállamat, és nem engedett el. – Ne! Várj! Kérlek, hadd magyarázzam el! A pillantásom a kezére esett, amelyet azon nyomban levett a vállamról. – Egyszerűen csak hallgass meg! – mondta. Nem tudtam, hogy kinevessem-e, vagy résztvevően átöleljem. – Nem! Nem akarok többet hallani! – Sebzett grimaszt vágtam. – Kérlek, könyörgök, Emely! A lábamra pillantottam. – Tudod, már éppen kezdtem volna bízni benned… És akkor megtudom, hogy hülyét csinálsz belőlem. De ahelyett, hogy legalább most őszinte lennél, arcátlanul az arcomba hazudsz. Elyas hatalmas szemekkel ingatta a fejét. – Nem, megbízhatsz bennem, Emely. Tényleg! – Hogy vezethettem a Mustangot, a bókjaid, az SMS-eid – minden hazugság volt! – Nem volt hazugság, esküszöm neked! Mindez csak egy óriási félreértés! Hadd magyarázzam el! Nem bírtam tovább. A szájam szeglete önálló életre kelt, vigyorba rándult, egyszerűen nem tudtam tovább tartani magam, és

felnevettem. Az arca! Semmi, de semmi a világon nem szárnyalja túl azt az elképedt arckifejezést, amellyel akkor rám nézett. Egy könnycseppet kitöröltem a szememből. – H… h… hogyhogy most nevetsz? Utánoztam. – Kérlek, kérlek, Emely, hadd magyarázzam el! – A végén a nevetéstől már egyetlen hang sem jött ki a torkomon. Leesett az álla. – Mi ebben olyan vicces? – Minden! – hápogtam. – Te… te egyáltalán nem is vagy dühös? – Még mindig nem értette. – Nem. – Fújtattam. – Sebastian már elmesélte az egész sztorit. Elyas arca egyszerre megnyúlt. Néhány másodpercig mintha kővé dermedt volna. – Egész idő alatt tudtad? Nevetve bólintottam, és a combomat csapkodtam. – Te felültettél? Ismét bólintottam, és a combomra csaptam. – Térden kúszok itt előtted, te meg egyszerűen felültettél? – Látnod kellett volna az arcodat – mondtam, és próbáltam a mimikáját utánozni. – Hú! – tört ki belőle. – Te… te… kis szemétláda! – Megérdemelted! – Megérdemeltem? – Igen, nagyon is! Ez volt a bosszú, amiért akkor úgy tettél, mintha nem ismernél meg! – Na, várj csak… – dünnyögte sötét, összeesküvő hangon, és egy lépést tett felém. – Ne gyere hozzám túl közel! – mondtam, egyszerre ismét halálosan komoly lettem, és hátrafelé támolyogtam. A szeme villámlott, és álmában sem gondolt rá, hogy megálljon. Amikor el akartam fordulni, hogy menekülőre fogjam, éreztem, hogy a karja hátulról átfogja a hasamat. – Ne! – tiltakoztam. Ám a következő pillanatban a térdem alá nyúlt, és felemelt. – Tegyél le! – kiáltottam, és rúgkapáltam. – Azt az esélyt eljátszottad – mondta, a stéghez vitt, és a víz fölé tartott.

– Ezt nem mered! – Biztos vagy benne? – Lazított a fogáson. – Ne! – Erősen belé kapaszkodtam. – Ne csinálj ilyen szemétséget, kérlek! Nem hoztam váltóruhát! – Ez nem feltétlenül szól az ellen, hogy beledobjalak… – Kérlek, Elyas! Ne tedd ezt! – Mondj egy okot, hogy miért ne dobjalak be azonnal, te kis szemétláda? – Mert… mert… A fenébe is, érvek, hol vagytok? – Mert? – Ismét lazított a fogáson. Felkiáltottam, és próbáltam belékapaszkodni. – Mert különben egy életre elcsesznéd! – jutott eszembe. Behúzta a nyakát, és felnyögött. – Okosabb lett volna egyszerűen behajítani téged, ahelyett, hogy előtte még beszélek veled. – Akkor most elengedsz végre, ha szépen megkérlek? – sanyargattam, és egyre hevesebben vert a szívem. Kételkedtem benne, hogy a víz miatt. – Nem. – Hogyhogy nem? Azt hittem, nem dobsz be. A hajamon éreztem a leheletét. – Nem is doblak. De most, hogy végre a karomban tartalak… A hasamat melegség járta át. Ha nem lettem volna egyidejűleg annyira feszült, legszívesebben a vállára hajtottam volna a fejemet, és hagytam volna, hogy tovább vigyen, és hogy a keze átfogja a testemet… Megráztam a fejemet. Csak semmi mocskos gondolat Elyasszal kapcsolatban! – Sajnos enyhén kellemetlenül érzem magam, Elyas. Tehát volnál olyan jó, és letennél végre? Mosolygott. – Ha most leteszlek, akkor megint azonnal két méterre ugrasz tőlem. – Erre határozottan meg is van az okom! – Miféle okod? – Elyas – fújtattam. – Higgy nekem, van épp elég! Ezenkívül nekem ez igen kínos testhelyzet, hogy erről diskuráljunk!

Az elégedetlenkedő hangok egész palettáját felvonultatta, míg végül megfordult, elengedte a térdem hajlatát, és a földre eresztett. Először megkönnyebbültem, hogy újra a saját lábamon állok. De az érzés elillant, amikor észrevettem, hogy Elyas elfelejtette a karját a derekamról levenni, és az állát a vállamra támasztja. – Hagyj már! – mondtam, és próbáltam magamat kiszabadítani, de csak a fejét rázta, és szorosabban ölelt. – Elyas? – Hideget és meleget éreztem egyszerre. Vagdalkoztam, mint aki megveszett, de csak néhány újabb próbálkozás után sikerült kiszabadítani magamat. Öles léptekkel eltávolodtam tőle, és csak akkor tudtam újra igazán mély levegőt venni, amikor a biztonsági távolságot helyreállítottam. Hunyorítottam, és felé fordultam. – Gyűlöllek – dünnyögte. – Dettó – adtam vissza, és összefontam a karomat. Még egy ideig telepatikus úton villámokat szórtam rá, és az ő tekintete is inkább viharra emlékeztetett, mint bármi másra. Aztán egyszerűen ellépdeltem mellette, és visszaindultam a tábortűzhöz. Sajnálatomra egy lépés távolságot tartva a nyomomba eredt, és némán követett. Amikor a mező közepére értünk, már a párocskáké volt a terep. Alex és Sebastian visszajöttek, és egymást szorosan átkarolva ültek egymás mögött. Sophie a fejét Andy vállára hajtotta, és lehunyta a szemét. Tartózkodtam a köszönéstől, és egyszerűen az egyik plédre ültem. – Sebastian, ha még egyszer eszedbe jut, hogy valamit elmesélsz Emelynek, akkor tedd meg nekem azt a szívességet, hogy tudatod velem! – mondta Elyas. Mosolyogtam, de csak addig, amíg túlságosan szorosan mellém nem ült. Morogva csúsztam arrébb, és sötét pillantást vetettem rá. Sebastian a homlokát ráncolta. – Miért? – Ne is kérdezd! – dünnyögte Elyas, és egy vizes flakon után nyúlt. – Mit csináltatok ti ketten? – tudakolta Alex, és a fejét Sebastian mellkasának támasztotta. – Ismered Emelyt – felelte Elyas, és lecsavarta a flakon kupakját. – Már megint arcátlanul rám szállt, mint mindig. Mikor érti már meg

végre, hogy nincs nálam esélye? – Kihívó tekintettel rám nézett, majd ivott a vizéből. – Jó is volna – mondtam az esélyre utalva. Az egyik szájszeglete felfelé rándult, és a szemembe nézett. Olyan áthatón, hogy már megint elfelejtettem, ki vagyok. Emely Schwarz? Nem! Winter! Winter! – Van rajtam valami folt? – dünnyögtem, és lesütöttem a szemem. – Nem – mondta. – Csak egy pók a hajadban. Nagyra nyitottam a szememet, felugrottam, mintha – vigyázat, szóvicc – pók csípett volna meg, és a hajamat ráztam. – Nincs már ott? – nyikorogtam. Válasz helyett halk nevetését hallottam. A hajamon át ránéztem, és megint azt az arcátlan csínytevést láttam a szemében felcsillanni. – Egyáltalán nem is volt ott pók… igaz? – Öt ember nézett rám szemmel láthatóan jól szórakozva, és a fejüket rázva adtak választ. Éreztem, hogy elvörösödök, és újra leültem. Ilyen idiótát! – Sajnálom – mondta. A mosolya olyan édes volt, mint a méz, hogy szinte nem is lehetett rá haragudni. De csak szinte. Rosszkedvűen oldalba böktem, és a következő tíz percben pillantásra sem méltattam. De minél inkább tudomást sem vettem róla, mintha annál jobban vonzotta volna. Folyton ostoba dolgokkal bombázott, és Andy minden alkalommal halálra nevette magát, amint rákontráztam. Amikor ötödszörre csúszott mellém, én pedig ötödszörre csúsztam arrébb, újra rákezdte. – Emely, sürgősen segítened kell valamiben. Anélkül, hogy tudtam volna, mit is akar egyáltalán, megadtam neki a magáét. – A kezeddel föl meg le, nélkülem is menni fog. Andy és Sebastian prüszköltek, de Elyas csak mosolygott. – Először is nem tenném, és nem is akarom nélküled tenni, másodszor pedig valami másra akartam kilyukadni. – Miért tartok tőle, hogy attól függetlenül, hogy hallani akarom-e vagy sem, úgyis el fogod mondani? – Akkor figyelj! – kezdett bele. – Ismerek egy lányt. Tudom, hogy teljesen rám van kattanva. De semmiképpen nem akarja bevallani. Behúztam a nyakamat és felnyögtem.

– Úgy, és most a kérdés: mit tehetnék, hogy végre bevallja, és átadja magát élete éjszakájának? Az ujjaim megrándultak, és semmit nem kívántak jobban, mint hogy a nyaka köré kulcsolódjanak, és megszorítsák. – De vajon kinek lenne ez az élete éjszakája? – szólt közbe Sebastian, és felvonta a szemöldökét. Egy bólintással köszönetet mondtam neki, mielőtt Elyashoz fordultam volna, hogy a kérdésére feleljek. – Megmondhatom, mit tégy. – Igen? – Közelebb csúszott hozzám. – Bérelj ki magadnak egy szobát a Guantanamo Bay-en, és csak akkor gyere vissza, ha megváltoztattam a nevemet, és befejeztem a tanulmányaimat! Elyas vigyorgott. – Ezt nem gondolod komolyan, kincsem. – Igaz – mondtam. – Számomra az volna a legjobb, ha egyáltalán vissza sem jönnél. – Újra növeltem a távolságot, és hátat fordítottam neki. – Elyas – hallottam Andyt sóhajtani. – Miért nem mondod meg neki egyszerűen, hogy kedveled? Na, nagyszerű, most még a barátai is összeesküvést szőnek ellenem. – Emely – mondta Elyas, de nem reagáltam. – Nézz rám, kérlek, Emely! – Miért? – Kérlek! Volt valami a hangjában, amitől akaratomon kívül cselekedtem. Megfordultam, és a szemébe néztem. Az írisze kékeszöld fazettáiból olyan igézet áradt, amely foglyul ejtett. – Emely… én kedvellek – mondta. A lélegzetem elakadt, és tetőtől talpig melegség járt át. Miért nem lehettek a szavai egyszerűen igazak? Újra a tűzbe néztem. – Ki hiszi el, Elyas? Hangosan kifújta a levegőt, és röviden újra Andy felé fordult. – Ezért – mondta. A következő negyedórában Elyas és én egyetlen szót sem szóltunk egymáshoz. A hangulat továbbra is laza maradt, Jessica esete egyre inkább háttérbe szorult, de kettőnk között mintha láthatatlan korlátot

húztak volna fel. Furcsa volt, mert rendes esetben én voltam az, aki falat épített, Elyas pedig az, aki áttörte. Annál inkább meglepődtem, amikor a hosszú szünet után először meghallottam a nevemet a szájából. – Mondd csak, Alex – kérdezte a húgát –, Emely tényleg mindig ilyen… nos… gátlásos? Tátott szájjal bámultam rá. Aztán a vállába bokszoltam. – Megőrültél! Nevetett. – Jó, mondjuk úgy, elutasító. Csak velem ilyen, vagy más férfiakkal is? – Hmm – gondolkodott Alex, és az ujjaival megsimogatta Sebastian kezét, amelyet a fiú a hasa előtt összekulcsolt. Elyas kihasználta az időt, hogy kortyoljon egyet a vizéből. – Na, igen – fejezte be Alex a töprengését. – Valószínűleg egyszerűen csak azért van, mert szűz. Elyas sugárban a tűzbe köpte a vizet, ami még a szájában volt. Sokáig köhögött, és lehajtotta a fejét, miközben én nem tudtam elhinni, amit éppen hallottam. Miket hord itt össze Alex? – Szű… szű… szűz? – hebegte Elyas nagyra meredt és a köhögéstől könnyes szemmel. Felnyögtem. – Természetesen. Idióta. Csak neked tartogattam magam, mégis mit gondolsz? – Nagyon is jól el tudtam képzelni, mit okozhat egy bárgyú férfifejben a „szűz” szó. – Miféle szart hordasz itt össze? – kérdeztem Alexet. De ő csak kuncogott. A többiek viszont úgy néztek ki, mintha nem tudnák, hogy nevessenek, vagy szánakozzanak. – Istenem, Emely… Szű-szű-szűz… – dadogta Elyas remegő állkapoccsal. – Kérlek, gyere velem a sátorba… Kérlek... Nagyon gyengéd leszek, kérlek – könyörgött nekem. A homlokomat fogtam. – Ilyen gyengeelméjűséget, Elyas! Huszonhárom éves vagyok! Itt ülök és puskát tartok a fejemhez? – Nem! Ennyit a szüzesség témakörhöz, a fenébe is! – Alexre siklott a pillantásom. – Most pedig tedd meg azt a szívességet, és helyesbíts! A szemét forgatta. – Jó, talán nem a szó hagyományos értelmében szűz.

– Mit jelent az, hogy nem a szó hagyományos értelmében? Alex, azonnal magyarázd meg! Különben a zaklatással elkötelezett bátyád többé egyetlen nyugodt percet sem fog nekem hagyni! – Csak azt értem ezalatt, hogy időközben már újra annak minősülnél. – Mi az ördögöt jelentsen ez? És egyáltalán, miért beszélgetünk más emberek előtt a szexuális életemről? – A hangom egyre feljebb csúszott. – Legyünk őszinték, Emely! – folytatta zavartalanul. – Mióta nem szexeltél már? Felfújtam az arcomat. Ám ahelyett, hogy bármit is feleltem volna, csak levegő hagyta el a számat. Mikor adta ki a Beatles az első albumát? Éreztem, hogy minden tekintet rajtam nyugszik, és közben a fülem egyre vörösebb lesz. – Látod – mondta Alex –, már nem is tudod. Összeszorítottam a számat. – Természetesen tudom! Csak senkire nem tartozik! – Nem tudja – mondta Alex. Hú, micsoda kis szemétláda volt! És miért nem tekertem ki már rég a nyakát? – Ez nem kell, hogy kínosan érintsen, Emely – mondta Elyas, és egy kicsit közelebb csúszott hozzám. – Én sem szexeltem már három hónapja. Három hónapja? Fel akar ültetni? Miért nem mondja azt rögtön, hogy tegnapelőtt óta? – Ez Elyasnál sok – magyarázta Andy. – Alex, én gyűlöllek! Gyűlöllek! Gyűlöllek! – Ugyan már, nem akartam gonoszkodni. Ez pusztán tény. – Vállat vont. A szemem résnyire szűkült. – Most azt hiszed, hogy nagy lehet a szád, csak mert melletted van Misztermindengondolatodatkiolvasomaszemedbőlszívesensimulokho zzád-tudokvárniaszexszel-ráadásuljólisnézekki! – Rögtön ezután bocsánatkérőn Sebastianra néztem, aki csak felemelte a kezét, mintha jól együtt tudna élni ezzel a jelzővel.

– Hé, a tudokvárniaszexszel-résztől eltekintve ezt tőlem is megkaphatod – szólt közbe Elyas, aki azonnal sötét pillantást kapott tőlem. – Én csak azt akarom mondani, hogy nem kellene minden és mindenki ellen hadakoznod – mondta Alex. – Én nem hadakozom minden és mindenki, csak az ostoba bátyád ellen! És most hagyjuk ezt a témát! – Ostoba? – ismételte Elyas. – Igen, ostoba! És most már ne őrjíts meg! – De éppen ez volt a szándéka. A fogamat csikorgattam. – És akkor mi a helyzet Lucával? Miért nem találkozol vele? Ezt tényleg nem mondhatta komolyan! Vagy mégis? Alexre meredtem. De, amilyen kíméletlen volt, tényleg megtette. Le fogom fejezni. – Luca? – kérdezte Elyas. Azt mondtam, lefejezem? Nem, az túl ártalmatlan lenne. Uborkahámozóval fogom megnyúzni! – Mondd csak, Alex! – sziszegtem résnyire szűkült szemmel. – Megmutattad már Sebastiannak a hupikék törpikés alsóneműdet? Ez egyértelmű hadüzenet volt, olyan háborúé, amelyet Alex csak elveszíthetett. Egyik pillanatról a másikra elsápadt. – Hupikék törpikés alsónemű? – kérdezte Sebastian felvont szemöldökkel, mire Alex arca égni kezdett. Telitalálat, szemétláda! Még hogy telitalálat! Sebastian még ezt is aranyosnak találta. Uramisten, ez az alak meleg?

Úgy döntöttem, a következő órában végig szégyellem magam, és duzzogok. Minden elcsendesedett, a beszélgetés egyre jobban lecsengett, és a párocskák közelebb húzódtak egymáshoz. Sophie és Andy csókolózott, és tudomást sem vett már rólunk. Alex és Sebastian között sem volt ez másként, csak ők közben egymás fülébe sutyorogtak, és folyton mosolyogtak. Törökülésben ültem, a Vast együttes csodaszép dalát hallgattam, a Flamest, és a gondolataimba merülve egy fűcsomóval játszottam.

Elyas mellettem feküdt, a kinyújtott lábát keresztbe tette egymáson, és a felsőtestét megtámasztotta a könyökével. A hátamon éreztem a pillantását, de legalább nem láttam folyton a szemem sarkából. „Emely, kedvellek…” Ez a mondat egyszerűen nem ment ki a fejemből, soha véget nem érő visszhangként zúgott a fülemben. Tudtam, hogy nem hihetek ezeknek a szavaknak. De mi van, ha mégis szabadna? Mi volna, ha… Egyáltalán akarnám őt? Nem tudtam. De a hasamban egy érzés azt súgta, hogy Elyas nem olyan ember, akinek a lába elé helyezhetném a szívemet. Még ha a lehetetlen be is következik, és valóban érez irántam valamit, hogy a csudába is hihetnék egy olyan embernek, mint ő? Könnyebb volna a szelet az ujjaim közé fogni… Az egykori érzések elöntöttek, és valamiféle nehéz, sűrű folyású anyagként áradtak szét a mellkasomban. Olyan érzésem támadt, mintha nem tudnék rendesen lélegezni. Soha, de soha többé nem akartam olyasvalamit átélni. Még egyszer nem bírnám ki. „És olyan emberek is vannak, akik álarc mögé bújnak, mert félnek, hogy megsebzik őket.” Sebastian. Túlságosan kevéssé ismertük egymást, semhogy ilyen kijelentést tegyen rólam. És időközben már biztos is voltam benne, hogy nem rám utalt vele, ennek ellenére úgy kísértek a szavai, akár egy állandó zümmögés a háttérben. Hogy akkoriban Elyas összetörte a szívemet, úgy gondoltam, csupán a történet egyik része. Az átéltek utóhatásai legalább épp olyan sokat nyomtak a latban. Ha az ember úgy akarja, akkor egyenesen szembenézhet a dolgokkal, mégsem fogja fel, mi történik. Ám előbb-utóbb eljön a pillanat, amikor az elfojtott dolgok olyan hangosan kiabálnak, hogy már nem lehet tudomást sem venni róluk. Megvolt az oka, amiért a rákövetkező kapcsolataim felületes természetűek voltak. A tudatalattimat ezekbe az átlátszó, veszélytelen kapcsolatokba fojtottam. Csak addig éreztem jól magam, amíg a szerelmem gyenge lábakon állt, és az érzelmeim irányítása nem csúszott ki a kezemből.

A szerelem ajándék, a szerelem teszi az életet leélésre érdemessé, és sokkal szebbé, mint amilyen nélküle valaha is lenni tudna. Ugyanakkor a szerelem olyan nagy hatalommal bír, olyan sok sötétség rejlik benne, hogy az árnyéka képes maga alá temetni az embert. A szerelem mindent le tud rombolni, amit az ember felépített. A szerelem ráveheti az embert arra, hogy gyűlölje saját magát… Lehajtottam a fejemet. A dal búskomor melódiája tele volt érzelemmel. Az ember az egyik pillanatban még azt gondolta, hogy lebeg, a következő pillanatban viszont ólommá dermedtek a végtagjai, mintha tonnányi súly húzná lefelé, hogy egyszer csak elnyelje a semmi. A szavak mintha folyékony selyemként úsztak volna a dallamon, amit mintha csak erre az alkalomra írtak volna. Minden egyes sor annyira idevágott, hogy libabőrös lettem. A tűz lángjaiba bámultam, figyeltem, ahogy felcsapnak, majd visszahúzódnak, és elnyelik a száraz fát. A faágak minden egyes sercegéssel veszítettek valamicskét az életükből, egyre jobban összezsugorodtak, és megadták magukat a hőség megsemmisítő hatalmának. Nemsokára csak egy marék hamu fog emlékeztetni az élet körforgására. Nem tudtam, hogy álom vagy valóság volt-e, amikor egy kéz az enyhén előredőlő hátamra simult. Melegséget éreztem, amely arról a helyről indult, ám az egész hátamon szétáradt. A kéz felfelé siklott a gerincoszlopomon, egészen finoman, egészen gyengéden mozgott, és minden egyes centiméteren bizsergést hagyott maga után. Az érintés más volt, mint egyébként, olyan volt, mint a vonzalom szeretetteljes gesztusa. De sajnos… nem az volt. – Elyas – mondtam rekedt hangon. Anélkül, hogy egyetlen szót is felelt volna, elvette a kezét, és abban a pillanatban a melegség helyére kellemetlen hideg telepedett. – Sajnálom – suttogta és felült. Túlságosan közel került hozzám, és velem együtt a kezemre pillantott, amely még mindig a fűcsomóval játszott. – Minden rendben van? – kérdezte. A hangja, a csodaszép hangja. Átölelte a szívemet, akár a tintahal fogókarja az áldozatát. Bólintottam.

Semmi nem volt rendben, egyáltalán semmi. Elyas kinyújtotta a karját, és az ujjával végigsimított a karcoláson, amelyet délután a tűzifa gyűjtése közben ejtettem a kezemen. A bőröm olyan érzékenyen reagált rá, mintha vékony selyempapír volna. – Mit csináltál már megint? – kérdezte lágyan. Az ujjai végigsimították, és újra meg újra végigrajzolták a sebet. Megköszörültem a torkomat, és elhúztam a kezemet. – A tűzifa túlságosan konok volt. Mosolygott. – Tényleg jobban kellene magadra vigyáznod, Emely. Bólintottam, és oldalra néztem. A gondolataim túlságosan ingataggá tettek. Egy pillantás a szemébe valószínűleg a véget jelentette volna, megadta volna az utolsó lökést, amelyre abban a pillanatban szükségem lett volna, hogy a szirtről lezuhanjak. Feltartóztathatatlanul elsüllyedtem volna benne, és egyetlen szempillantás alatt olyan akaratnélkülivé váltam volna, hogy bármit megtehet velem, amit csak akar. Ami néhány lélegzetvétellel később történt, az megmentette az életemet. Vízcseppeket éreztem a bőrömön. Először csak elvétve, de aztán hamarosan erőre kapott az eső. A sorsomnak volt mit jóvá tennie velem szemben, és a látszat szerint éppen bele is fogott. – A francba! – hallottam Andyt. – A Ghetto Blaster! – tört ki Sebastianból. Felállt, levette a kabátját, és a szerkezetre terítette. Amikor vele együtt már az autó felé tartott, mi többiek is felszedelőzködtünk. – A fenébe, az összes takaró vizes lesz! – kiáltotta Sophie, és rögtön nekiállt egyiket a másik után összeszedni. Miközben Elyas csak ácsorgott és sóhajtozott, én az egyik kikészített vizesvödör után nyúltam, és a tartalmát a tűzre öntöttem. Maró, fehér füst szállt fel. Sophie és Andy megrakodva rohantak a sátrak felé. Sebastian visszajött, felemelte az utolsó, földön maradt plédet, és a maga meg a barátnője feje fölé tartotta. Körülnéztem, hogy vár-e még valami megmentésre, de már az innivalókat és a sörösdobozokat is biztonságba helyezték. – Akkor hát, Elyas, jó

éjszakát! – kiáltottam felé, a fejemre húztam a kapucnimat, és elszaladtam. A sátram előtt Alex és Sebastian ácsorgott, és szemmel láthatóan legalább tíz évre köszöntek el egymástól. Elosontam mellettük, és a sátorba másztam. A hajamból csöpögött a víz, és a ruhám is teljesen nedves volt. Levettem a farmeromat, kinyitottam a hátizsákomat, és előhúztam a pizsamanadrágomat. Hogy csere felsőruhát hozzak, arra sajnos nem gondoltam. Belebújtam a nadrágba, és vártam, amíg Alex egy örökkévalóság elteltével megtalálta a sátorba vezető utat. – Van valami vékony pulóvered vagy egy pólód a számomra? – kérdeztem. Velem ellentétben Alex egy telepakolt útitáskával jött. – Persze – mondta, kinyitotta a cipzárt, és egy ideig a táskájában kotorászott. – Nézd csak, ennek jónak kell lennie. – Egy fekete pólót nyújtott felém, amelyet azonnal felhúztam. – Szuper. Köszönöm szépen. Felhúzta az orrát. – És te még ma délután a csomagomon élcelődtél. – Igen, mert csak egy éjszakára jöttünk, nem pedig két hónapra. – Én viszont minden eshetőségre felkészültem. És te most éppen ebből húzol hasznot. – Előrenyújtotta az állát, aztán ő is nekilátott átöltözködni. Amikor készen lett, és világoskék selyempizsamában előttem állt, egy szokatlanul hosszú pillanatig hallgatott. – Mi az? Nehezen vett levegőt. – Hiányzik Sebastian. – Tíz perce váltatok el egymástól. – Igen, ooooolyan régen. – Az állát a kezébe támasztotta. – Alex, egy-két óra múlva viszontlátod. – Kigurítottam a hálózsákomat, kinyitottam, és belebújtam. – De én egyetlen pillanatig sem bírom ki nélküle. Még csak jó éjszakát sem tudtunk egymásnak kívánni – dünnyögte. – Legalább tíz percig álltatok ott kint! – De aztán olyan hirtelen történt. Ostoba eső! Nem, egyáltalán nem. Jóságos eső! Alex is követte a példámat, és a hálózsákjába bújt. Amint a zizegés elnémult, elektromos pityenés világította meg a sátrat. Már éppen a telefonom után nyúltam volna, amikor Alex egy

sikítással megelőzött. – Sebastiantól jött! – Szabályosan a kijelzőhöz lapította az orrát. Visszafeküdtem a hátamra. – Olyan éééédes, Emely. Van róla sejtésed, milyen édes? – A szívéhez emelte a kis készüléket, és a fejét ingatta. – Várj, ezt feltétlenül fel kell neked olvasnom! – törökülésbe ült. – „Tudod, mennyire fázom, mióta elmentél? Hiányzol attól a pillanattól kezdve, amelyben elengedtelek. Ahelyett, hogy téged tartanálak a karomban, a bátyád mellett fekszem, és ő sajnos feleannyira sem együttműködő összesimulás terén, mint te. Szívből üdvözli Emelyt, mondd meg neki, hogy hiányzik neki. Aludj jól, Alex! Szerelemmel: Sebastian.” Felsóhajtottam, még külön üdvözletet is küldött nekem. Anélkül, hogy akartam volna, elképzeltem, ahogyan Sebastian mellett fekszik a sátorban. – Na, mit szólsz? Hát nem édes? – De igen. Átkozottul édes. – Akkor hát igazat adsz nekem – fecsegte, és felugrott. – Miben adok neked igazat? – figyeltem, amint vadul keresgélni kezd az utazótáskájában. – Hát, hogy azonnal át kell mennem hozzá, hogy az SMS-t megköszönjem. – Alex! – fújtattam. – Volt valahol egy esőkabátom… – Hallottad? Mi az ördögöt művelsz, itt akarsz engem hagyni egyedül? – Ha Alex most elmegy, holnap reggelnél korábban nem látom viszont. – Csak egész rövid időre, csak még egy csókra! – mondta, és végre a kezében tartotta a keresett kabátot. – Alex, kérlek, maradj itt! – Esküszöm neked, öt perc múlva itt vagyok. Tényleg, Emely! – Felvette a kabátot, és a sátor cipzárjával babrált. – Alex! – Nemsokára visszajövök! – kiáltotta még, mielőtt eltűnt volna. A kezem egy nehéz tárgy után matatott, amit utána hajíthattam volna. De a sátorban sajnos semmit nem leltem, ezért morogva visszafeküdtem a hátamra. – Buta tyúk!

„Mindjárt visszajövök.” Na persze! Már fél órája odavolt. A hálózsákomba bugyolálva hallgattam az esőcseppeket, amelyek a sátor tetején kopogtak. Lassan feladtam a reményt, hogy Alex visszatér. Valószínűleg már rég Sebastian karjában fekszik, és békésen szendereg. A kezemet az arcom alá dugtam. Leszek-e valaha én is olyan boldog, mint ő Sebastiannal? Valószínűleg nem. Nem, eléggé biztos, hogy nem. Felsóhajtottam, és a hátamra fordultam. El akartam végre aludni, de mint az utóbbi időben oly gyakran, nem tudtam lehunyni a szemem. Ostoba Elyas… Ostoba, jóképű, édes, szeretnivaló, csábos, intelligens segg… Azt mondják, az ember az első szexuális élményét soha nem felejti el. Rám ez nem vonatkozott, mert az első élményemet évek óta sikeresen elnyomtam magamban. Amire viszont életem végéig emlékezni fogok, az az első csókom volt. Amikor visszafordultam az oldalamra, a sátor cipzárja szétnyílt. – Te jó ég, végre itt vagy. Már azt hittem, egyáltalán nem is jössz – dünnyögtem. – Bocs, kincsem, ha tudtam volna, hogy vársz rám, siettem volna. Ez. Nem. Alex. Volt. – Elyas! – ültem fel. – Kérlek, ne üss meg! – A kis résen át bemászott a sátorba. – Tűnj el! – Ne reagáld túl, kérlek! – Én teljesen a helyzethez méltóan reagálok! – Mégis mit kellene tennem? Te egyszerűen ránk szabadítod ezt a Sebastiant elnyelő szörnyet, én meg hallgathatom a smacizást. Tudod, milyen undorító, ha az ember mindössze tíz centiméterre fekszik tőle?

Grimaszt vágtam. Ez valóban egy érv. De csak ezért nem akartam Elyast sokáig a sátramban tudni. – Füldugó, Elyas, füldugó! – Nem volt nálam. De fél órán át befogtam a fülemet. – És miért nem tetted ezt továbbra is? – Mondjuk úgy, amikor Sebastian keze lassacskán felfelé vándorolt a combomon, kissé besokalltam. A fejemben összeállt egy kép, és mosolygásra késztetett. – Én egyáltalán nem találtam viccesnek – mondta. – Egy kicsit homofóbok vagyunk, Elyas? – Homo micsodák? – Felejtsd el! – Akkor maradhatok? – kérdezte. – Istenem, Elyas – nyögtem fel. – Van még pontosan három másik sátor, amelybe mehetsz. – Á, igen? Yvonne és Jessica már alszik. Nick szóba sem jön, és ami Sophie meg Andy sátrából kiszűrődött, az valószínűleg a keményebb változata annak, amit az imént megéltem. Na, remek. – És az, hogy nem akarlak itt látni, az egyszerűen nem érdekel, igaz? – Kérlek, Emely! – Összekulcsolta a kezét. – Hozzád sem fogok érni. Természetesen, ha szeretnéd, igen… – Rosszabb vagy, mint a pestis – mondtam, és visszazuhantam a hálózsákomba. Mi mindent kell egy embernek elviselnie? Miért nem volt rá esélyem sem, hogy kiverjem a fejemből? Pontosan ez volt a helyzet: egész egyszerűen esélyem sem volt ellene. – Ne mondj ilyet! – mondta cukorédesen. – Ki kellene küldenem téged az esőbe – feleltem. – Ez azt jelenti, hogy nem ölsz meg? – Gyanakodni kezdett. – Megérdemelted volna. – Köszönöm, Emely, igazán jó vagy hozzám. – Vezethetem a Mustangot? – kérdeztem és felkaptam a fejem. Elyas nevetett. – Szép kis próbálkozás! Morogtam, majd visszaejtettem a fejemet.

Fogta Alex hálózsákját, és arcátlanul megpróbálta közelebb helyezni az enyémhez, ám a mérges pillantásom hatására lemondóan visszahúzta. Belebújt, az egyik kezét a feje alá dugta, és velem együtt némán nézte a sátor tetejét. „Nem, tényleg, Emely, mindegy, mi lesz, garantálom neked, hogy mindenképpen egy sátorban alszom veled!” – majmoltam magamban Alex ígéretét, amelyet néhány napja tett nekem. A barátokra aztán tényleg mindig lehet számítani. Tíz perc sem telt el, már egy négyzetmilliméter levegő sem maradt, amely ne az illatát viselte volna. Lehet, hogy még külön parfümözött is? – És te teljesen biztos vagy benne, hogy nem vagy már szűz? – törte meg a csendet. Bár legszívesebben már másodjára öltem volna meg, nem tudtam a mosolygásomat elnyomni. Ahelyett, hogy verbális választ adtam volna neki, enyhén a bordájába bokszoltam. – Kár… – De akkor – folytatta jókedvűen –, semmi nem szól ellene. – Mi ellen nem szól semmi? – Hogy a görcsölést abbahagyd, és gátlástalanul szexeljünk egyet. – Beszélgetés befejezve, jó éjszakát! – Hátat fordítottam neki, és hallottam, hogy nevet. – Ugyan már, csak tréfáltam – mondta, ami még jobban bosszantott. – Elyas, elég volt! – A könyökömre támaszkodtam. – Mondd csak, mi volna, ha... – Mi volna, ha micsoda? – Mi volna, ha azt mondanám: oké, Elyas, feküdj le velem! Akkor végre békén hagynál? Behúzta a nyakát, és egy ideig gondolkodott. – Először is – kezdett bele –, én ezt egy kicsit másként gondoltam. Azt, hogy „Elyas, feküdj le velem!”, egy kicsit ócskának találom. Kinyújtottam a könyökömet, és újra a hátamra ereszkedtem. Hogyan támadhatott az a gyengeelméjű ötletem, hogy ilyesmit kérdezzek tőle? – Inkább arra gondoltam – folytatta érzékien –, hogy éjszaka belopózok a szobádba, Evához megyek, felemelem, és kihajítom az

ablakon. Egészen óvatosan melléd fekszem az ágyba, és még éppen hallanám, amint álmodban vágyakozón a nevemen szólítanál. És akkor elkezdeném a nyakadat csókolni, miközben a kezem lassacskán lefelé vándorolna a testeden… – Elyas! – A fejem forró lett. – Kérdés – válasz! Ez túl nagy kérés? – Mert sokáig nem reagált, nyilvánvalóan túl nagy kérés volt. – Fogalmam sincs, mi lenne azután… – szólalt meg végül. – Valószínűleg a rákövetkező három hétben nem engednélek az ágyból felkelni. Az elmúlt öt hónapban eléggé felcsigáztad a képzeletemet, ha érted, mire gondolok. Összefontam a karomat. – Nagyszerű válasz, igazán nagyszerű válasz. Elyas egy pillanatig hallgatott, miközben még mindig az a kép kavargott a fejemben, ahogyan a keze lassacskán lefelé vándorol a testemen… Gonosz kép! – Mert mit akarsz hallani? – kérdezte. Durván a tények talaján landoltam. Jó kérdés, tulajdonképpen mit vártam? – Semmit – feleltem, és csalódottabb voltam, mint amennyire bevallottam magamnak. – Tulajdonképpen csak még egyszer hallani akartam a megerősítést. – Minek a megerősítését? – Annak a megerősítését, hogy seggfej vagy. Hallhatóan mély levegőt vett, és a hajába túrt. – Uramisten, Emely, te épp olyan jól tudod, mint én, hogy utána a markodban lennék, mint ahogyan már egyébként is ott vagyok. Felé fordítottam a fejemet, és rámeredtem. Már megint az az érzés a hasamban, az a könnyű, az a kellemesen csiklandozó. Ám egy csapásra elhalt, amikor egy hangos, öblös bőgés mennydörgött a sátraink felett. Erősen a hálózsákomba kapaszkodtam. – Vannak erre medvék? – Sejtelmem sincs – dünnyögte Elyas, és mindketten hallgatóztunk. – Ne olyan hangosan! – sziszegte egy női hang. Sophie.

A homlokomat ráncoltam. – Bocsi, bébi, de egyszerűen megbolondítasz. Ez Andy lett volna? Egy-két másodpercig halotti csend uralkodott a sátrunkban. – Be kell vallanom, hogy most már egy kicsit félek Andytől – suttogtam. – Ha arra gondolok, hogy abba a sátorba akartál engem küldeni… – Félbehagyta és megrázkódott. Aztán egy-két másodpercnyi késéssel nevetni kezdtünk. Még soha nem került az utamba olyan pár, mint Andy és Sophie. Egyrészről úgy veszekedtek, mint egy ősrégi, összeszokott házaspár, másrészről tele voltak szenvedéllyel egymás iránt. Azon tűnődtem, a házasságkötés után vajon melyikük kerekedik majd felül. Amikor Elyas és az én nevetésem elnémult, újra hallgatásba merültünk. – Legalább egy kicsit bánod? – kérdezte hirtelen. Rápillantottam. – Miről beszélsz? – A kedves betétszámodról a tónál. – Á, arról – vigyorogtam. – Istenem, de jó volt. Az arcod – isteni. – Ez nem jó volt, hanem egyszerűen szemét. Teljesen zátonyra futtattál. – A hálózsák cipzárjával játszott. – Úgy értem, hozzá vagyok szokva, hogy igencsak durván bánsz velem, de ez még erősebb volt, mint egyébként. Azt hittem, soha többé egyetlen szót sem beszélsz majd velem. – Elyas – mondtam –, nem gondolod, hogy egy kicsit túlzásba esel? Én nem vagyok hozzád olyan aljas, mint ahogy most beállítasz. És ha az vagyok, akkor meg is érdemled. – Nem vagy olyan aljas velem? – ismételte magas hangon. – Emely, én azt hiszem, neked fogalmad sincs róla, milyen aljas vagy néha. Rendben, néha-néha biztosan megérdemeltem. De ez a tónál határozottan nem volt tisztességes. Tényleg olyan rossz volt, mint ahogy állítja? – Jó, a tónál talán egy kicsit tényleg szemét voltam – ismertem be. – Egy kicsit!? – Felőlem – sóhajtottam –, akkor egy kicsit nagyon. De mit akarsz, már elnézést kértem.

– Te egyáltalán nem kértél elnézést! Ó, tényleg, most, hogy mondja, nekem is feltűnt. Hopp! – Akkor hivatalosan: bocs. Elégedett vagy? – Igen, és jaj neked, ha még egyszer ilyesmit csinálsz. – A mellkasa előtt összefonta a karját, és nekem mosolyoghatnékom támadt. Egy idő után még valami eszembe jutott. – Mondd csak – kérdeztem –, tulajdonképpen miért nem figyelmeztettél már korábban Nickkel kapcsolatban? – Én figyelmeztettelek. Még akkor, a klubban. Emlékeztesselek rá, hogyan nevettél ki? Igaz, ennek már néhány hónapja, és majdnem el is felejtettem. „Talán túl naiv vagy, hogy észrevedd, de ez az alak csak ágyba akar vinni téged” – visszhangzott a fülemben az egykori figyelmeztetése. – De most komolyan, nem veheted tőlem rossz néven, hogy emiatt kinevettelek. Nevetett. – Oké, az akkori helyzetet figyelembe véve a reakciód helytálló volt. Akkori helyzet? Mit ért ezalatt? Végül is semmi nem változott, nem igaz? Nem, természetesen semmi sem változott. És én csak egy tipikus nő voltam, aki mindenbe túl sok mindent belemagyaráz. – És mi történt volna, ha mégis bedőlök neki? – Akkor a temetésén láttuk volna viszont egymást. Egy tréfához túlságosan komolyan hangzottak a szavai, a szájam szeglete mégis felfelé ívelt.

Az eső lassan alábbhagyott, és a teliholdnak köszönhetően, amely a vékony sátorponyván átvilágított, árnyékszerűen felismertem Elyas arcát. Az arcomat az összekulcsolt karomra támasztva a hasamon feküdtem. Elyas a hátán pihent, a tekintete a semmibe irányult. Vajon mi járhat a fejében? Természetesen soha nem ismertem volna be, de titokban szerettem mellette feküdni, és a hangját figyelni. Korábban elmesélte, miért jelent számára olyan sokat a zongorázás, és teljesen lenyűgözött. Ha

játszik, magyarázta, akkor a feje szabad lesz, és mindent elfelejt maga körül, mindegy, milyen vacakul érezte magát előtte. Az elképzelés, hogy nem kell gondolkodni, nagyszerűen hangzott, és irigyeltem érte. Én még nem találtam rá módot, hogy ennyire kikapcsoljak. Bár az olvasás időnként hozzásegített némi gondolkodási szünethez, de igazán kikapcsolni csak nagyon kevés történet alatt tudtam. Még órákig hallgattam volna Elyas elbeszélését a szenvedélyéről, ám a szavainak egyszer csak vége szakadt. – A három hónapnyi szexmentesség egyébként nem stimmel teljesen – törte meg egyszer csak a csendet. Felsóhajtottam. Eggyel több bizonyíték, hogy néha jobb volna, ha nem beszélne. – Vajon miért nem lep meg? – dünnyögtem. – Csak akkor igaz a három hónap, ha a nemrég megesett puszit nem számítjuk. Három és fél, hogy pontos legyek. Ki érti ezt? Most még a gondolataimat is kimondja hangosan. Ha hallod ezt, menj ki a fejemből, Elyas! – Nagyon vicces! – mondtam. – Mit gondolsz, kapok valaha még egy esélyt, hogy másodszorra is átéljem? – Rosszak az esélyeid – feleltem és vigyorognom kellett, ami ostoba módon nem kerülte el a figyelmét. – Tíz év múlva sem? – Tíz év múlva valószínűleg emlékezni sem fogsz rám. – Tíz év múlva éppen világra hozod a második gyerekünket – javított ki. – Aligha! – Látod, megint ezt játszod! – Dühösen nézett rám. – Mit? – Aljas vagy, anélkül, hogy észrevennéd. Mosolyogtam. – Nem, én csak realista vagyok. És most ne tégy úgy, mintha komolyan gondoltad volna. – Emely… én egyszer… – Te egyszer? – …betömöm a szádat! – Nem, mert én előbb tömöm be a tiedet! – nevettem.

Versengtünk, hogy ki érdemelné meg jobban, hogy betömjék a száját, és bár Elyas nagyon erőlködött, az érveimmel szemben eléggé leszerepelt. Győzelem K.O.-val, hogy úgy mondjam. – Kérdezhetek tőled valamit, Emely? – szólalt meg egy idő után. – Az az érzésem, jobb volna nemet mondani. – Ki az a Luca? – Tudtam – nyögtem fel, és az arcomat a tenyerembe temettem. Alexnek fogalma sem volt róla, mit kavart. – Nos, ki ő? – Senki – feleltem. – Valaki, akit… kedvelsz? – Elyas, én nem fogok veled ilyesmiről beszélgetni. – Miért nem? – Mert nem tartozik rád! A hálózsákját simogatta. – Én úgy látom, hogy valamennyire rám is tartozik. – Á, és hogy jutottál erre a vélekedésre? – Nos, ha a hátam mögött e-mailezgetsz valakivel, akkor az nagyon is rám tartozik. Tátva maradt a szám. Azt mondta, „e-mailezgetsz”? – Honnan tudsz erről? – robbant ki belőlem. De már a következő pillanatban magam is tudtam a választ: Alex! – Megölöm a húgodat! Esküszöm, ezúttal tényleg megölöm! – A kérdés már csak az volt, hogyan lenne a legfájdalmasabb. Minden hajszálát egyesével kitépni? A saját bevásárlótáskáival agyonütni? De letörhetem akár a körmeit is, vagy kivághatom a hangszalagjait. Vagy a legjobb: mindezeket kombinálom egymással, és végül kitekerem a nyakát. Lehajtottam a fejemet, és nehézkesen kifújtam a levegőt. – Na, gyerünk, Elyas, essünk túl rajta! Szórakozz egy jót rajtam! – Nem állt szándékomban rajtad szórakozni. – Á, nem? – Nem. – És mi vár rám helyette? – Csak azt akartam tudni, hogy kedveled-e? – Miért érdekel ez téged?

– Csak. A szememet forgattam. – Utána békén hagysz? Bólintott, és rám nézett. – Igen, kedvelem. – Nagyon? – Miféle ostoba kérdések ezek, Elyas? – Ezek nem ostoba kérdések – felelte. – Csak szeretném tudni, hogy van-e még értelme utánad szaladni. – Ennek soha nem volt értelme, de ez eddig sem tartott vissza téged tőle. – Szóval nagyon kedveled? Felsóhajtottam. – Kedvelem. Többet nem tudok róla mondani, mert még soha nem találkoztam vele. Most elégedett vagy? – Majdnem. – Mi az, hogy majdnem? – Az azt jelenti, hogy nem tudom magamnak megmagyarázni, hogy miért kedvelsz jobban valakit, akivel még soha nem találkoztál, mint engem. – Én igencsak mindenkit jobban kedvelek, mint téged, függetlenül attól, hogy találkoztam-e már vele vagy sem. – Láttam, hogy az ajka mosolyra húzódik. Uramisten, miért nem vesz engem soha komolyan? – Tehát ő más, mint én – vonta le a végső következtetést. – Azt mondanám, a teljes ellentéted. – Talán csak megadtad neki az esélyt, hogy megmutassa, milyen ember. Amit tőlem megtagadsz. – Én nem tagadom meg, én már ismerlek. – Azt gondolod, hogy ismersz engem – mondta, és egy ideig figyelt engem. Egyszer csak kinyitotta a száját, de aztán újra becsukta, és elfordította a tekintetét. Hallgattunk, és minden egyes lélegzetvétellel jobban tudatosult bennem, milyen szűk helyen fekszünk egymás mellett. Az illata. Úgy csorgott végig a légutamon, mint a méz, és majdnem eszemet vesztettem tőle.

Múlt héten – és ezt soha senkinek sem fogom elmesélni – elhaladtam egy parfüméria mellett, és még föl sem ocsúdtam, a lábaim már be is vittek. Akár egy titkos ügynök osontam polctól polcig, és öt másodpercenként a hátam mögé lestem. Egy óra elteltével mindent megszagoltam, amin – akár csak utalásszerűen is – a „for men” felirat állt. Még az igénybe vett, érett férfibőrre való Q10-es krémeket, és a világoskék babafürdetőt sem hagytam ki. És mindez miért? A nagy semmiért. Amikor újra elhagytam az üzletet, nem csupán életem újabb mélypontjára értem, de még csak meg sem találtam, amit kerestem. Lehunytam a szememet. Hónapok óta foglalkoztatott ez a kérdés. És pontosan két lehetőségem maradt, hogy a végére járjak: vagy eszméletlenre verem Elyast, elvonszolom egy laborba, és elemeztetem az illatot, vagy még egyszer átkozottul összeszedem minden bátorságomat, és egyszerűen megkérdezem tőle. Az első variáció sokkal jobban tetszett, csak éppen a kivitelezése bizonyult roppant bonyolultnak. Ezért úgy határoztam, hogy húsz mély lélegzetvétel után végre magam mögött tudom a második lehetőséget. – Mondd csak, Elyas… Tulajdonképpen miféle parfümöt használsz? – Az ujjaimmal játszottam. – Hm? – kérdezett vissza. – Miért kérded? Semmit sem használtam. – Nagyon vicces, Elyas. Folyton érződik. – Nem, tényleg nem – erősítgette és a homlokát ráncolta. – Én soha nem használok parfümöt vagy aftershave-et. Tényleg nem tudom, mire gondolsz. Most fel akar ültetni? – Akkor mégis honnan jön ez az illat? – Miféle illat? Fogalmam sincs, miről beszélsz. Én semmit sem érzek. – Az orrához húzta a pólóját, és megszaglászta. – Talán a mosószeremre gondolsz? Egy pillanat, itt valami tévedés van… – Vagy a dezodoromra? Néhány napja újat vettem – folytatta. Egyre mélyebbre süllyedtem a hálózsákomba. Én voltam az egyetlen, aki ezt a harangot hallotta? Igen, vészharang volt.

Nem jó… nem túl jó… egyáltalán nem jó. Istenem, igaz volna? Már nem is a jó parfümöt használó Elyas mellett feküdtem – nem, hanem a természettől-fogva-jóillatú-idióta mellett. – Egyáltalán miért kérded? Úgy gondolod… úgy gondolod, hogy büdös vagyok? – kérdezte ijedten. Hah, jó volna! Majd’ megőrültem az illatától, ő meg attól fél, hogy büdösnek találom? Nagyon furcsa. – Egy kicsit – mondtam. – Egy kicsit? – kérdezett vissza rémülten. Vigyorogtam. – Bökd ki, komolyan? – Nem. Nyugodj meg, nem vagy büdös. Szemmel láthatóan nagy kő esett le a szívéről. – Hát akkor? – tudakolta. Szuper, mibe is gyalogoltam bele már megint? – Semmi akkor. Csak mindig van körülötted… egy bizonyos illat – feleltem. – És ha szabad tudnom, mégis milyen illat? Beharaptam az arcom belső felét. – Nehéz meghatározni, valahogy fanyar és édeskés egyszerre. – Elyas másodszorra is megszaglászta a pólóját. – Édeskés… – dünnyögte, és nem azt a benyomást keltette, mintha meglelte volna. Különös. Talán a valóságban nem is létezett ez az illat, csak beképzeltem magamnak? Illatképzelgés, hogy úgy mondjam, ha egyáltalán van ilyen. De nem, a fenébe is, nem képzeltem be magamnak, abban a pillanatban is éreztem. De csak nem lehet természettől fogva ilyen illatúnak lenni? – Tudod… – mosolygott rám Elyas – én úgy találom, hogy neked van jó illatod. A hátamon kellemes borzongás szaladt végig. – Elyas – mondtam –, hagyd ezt! – Miért? Mert nem akarod hallani, vagy mert úgysem hiszel nekem? Nem feleltem.

Mély levegőt vett, és az oldalára fordult, felém. – Te soha nem fogsz nekem hinni, igaz? A türkizzöld szemébe néztem, amely egyszerre olyan közelinek hatott, hogy nedves lett tőle a tenyerem. – Én tényleg szívesen hinnék neked – mondtam, és meglepődtem a saját őszinteségemen. – És akkor miért nem teszed? – suttogta. Mert egyszerűen nem megy a fejembe, hogy olyasvalaki, mint te, komolyan érdeklődik irántam… Visszanyeltem a karcos hangot. – Nem tudom. – Nem bízol bennem, igaz? – A hangja vékony volt. Vállat vontam. – Emely – suttogta. – Én nem hazudok neked. Amit neked mondok, azt úgy is gondolom. – Kicsit habozott, aztán folytatta. – Azt is, amit a tábortűznél mondtam. – Hogy azon a véleményen vagy, hogy gátlásos vagyok? – Nem. Arra a pillanatra gondolok, amikor azt mondtam neked, hogy kedvellek… Hogy pontos legyek, nagyon kedvellek, Emely. – Éreztem, ahogy minden szőrszál egyszerre feláll a hátamon. – Elhiszed nekem? – kérdezte. – Én… én nem is tudom. – És ha megesküszöm rá, hogy igaz? – A hangja bársonypuha csengése olyan volt, mintha ködfátyol burkolt volna magába. – Én… – dünnyögtem, és a hálózsákommal babráltam. – Én azt gondolom… Most ezzel mit akarsz mondani? Egy ideig csak nézett engem. – Adj nekem egy esélyt, Emely… Csak egyet – suttogta. Barátom, kérem a defibrillátort! A pulzusom néhány másodpercre kihagyott, és a hasamban az intenzív érzés tovább erősödött. – Emely, mi veszítenivalód van, ha megpróbálsz hinni nekem? Egyszerűen adj nekem egy esélyt, amelyet bárkinek megadsz. Adj egy esélyt, hogy bebizonyítsam, bízhatsz bennem, és ne tulajdoníts rosszat mindennek, amit teszek vagy mondok. Add meg nekünk az esélyt, hogy igazán megismerjük egymást. Többet nem kérek. Hogy mi veszítenivalóm van? Nem sok, csak egy teljesen jelentéktelen apróság.

A szívem. A kezemre pillantottam. Elyas olyan őszintének, olyan komolynak látszott. Talán tényleg téves kép alakult ki bennem róla? Az örökös gyanakvásommal én magam tettem tönkre mindent? Talán… legalább meg kellene próbálnom hinni neki? Megadni neki az esélyt, amelyet olyan kedvesen kért tőlem? Olyan sok minden szólt mellette, a félelmem viszont továbbra is távol tartott tőle. Ennek ellenére végül úgy határoztam, hogy az csak nagyon nehezen jött ki a számon. – Ne puskázd el! – mondtam. Csak remélni és imádkozni tudtam, hogy legalább megközelítőleg tudja, mennyi bizalmat szavaztam meg neki ezzel. Mosoly suhant végig az arcán, és figyeltem, ahogyan lassacskán a szemét is elérte. – Nem fogom – suttogta lágyan, de elszántan. A pillantása olyan átható volt, hogy újra éreztem azt a láthatatlan béklyót, ami ellen tehetetlen voltam, és ami egyre közelebb húzott hozzá, bár egyetlen centimétert sem mozdultam. Bólintottam. – Most már alhatunk? – kérdeztem. – Természetesen – felelte. – Akkor hát… Aludj jól, Elyas! – Álmodj szépeket, kincsem! Még egy pillanatig néztem, aztán az oldalamra fordultam, és hátat fordítottam neki.

Aludni… Miért sejtettem kezdettől fogva, hogy ez soha nem fog működni? Már egy órája próbáltam a testemet és a szellememet nyugvópontra kényszeríteni. Hiába. Már bárányokat is próbáltam számolni. De a bárányoknak vagy világosbarna haja, vagy türkizzöld szeme, vagy éppen gyengéd keze volt, amelyek szívesebben masszíroztak engem, mint hogy ostoba gátakon ugráljanak át. Velem ellentétben Elyas nyilvánvalóan utat talált az álmok birodalmába. Már egy örökkévalóság óta nem mozdult. Az eső

közben csendesedett, és az egyetlen zaj, amely a csendet megtörte, Elyas halk és szabályos légzése volt. Nem tudtam megmagyarázni, miért, de az egyik legszebb hangnak találtam, amit valaha hallottam. Csupán egyszerű be- és kilégzés. Valami, amit minden ember nap mint nap ezerszer végez. Elyasnál viszont sokkal nagyobb jelentéssel bírt. „És olyan emberek is vannak, akik álarc mögé bújnak, mert félnek, hogy megsebzik őket.” Még mindig nem hagytak nekem nyugtot Sebastian szavai, és azon tűnődtem, hogy vajon Elyasra vonatkoztak-e. A szégyentelen rámenőssége mögött a végén még valódi érzések rejtőznek? Lehetetlen. Vagy? Hiába csűrtem-csavartam a gondolataimat, nem jutottam eredményre. Az egyetlen dolog, amit tudtam, az volt, hogy erős késztetést éreztem magamban. És ha ennek megadtam volna magam, egyetlen másodperc alatt a karjában feküdtem volna. Őrültség volt. Több is annál, de nem tudtam ellene semmit sem tenni. Szerettem volna hozzásimulni. Valószínűleg fel sem ébredne, ha megtenném. Mégsem mertem. Amíg a legcsekélyebb lehetőség fennállt, hogy rajtakaphat, túl nagy volt a kockázat. Próbáltam a vágyamat elnyomni, lehunytam a szememet, és újra a kilátástalan vállalkozásnak szenteltem magamat, hogy elaludjak. Nem sokáig feküdtem így, amikor egyszer csak halk zizegést hallottam magam mellett. Még mielőtt be tudtam volna azonosítani, újra elnémult, mégis tovább hallgatóztam a csendben. És akkor újra zizegett. Ezúttal viszont nem maradt abba. Közelebb jött, mintha Elyas mellém csúszott volna. Rezdülés nélkül feküdtem, képtelen voltam mozdulni. Amikor a hasa a hátamhoz ért, visszatartottam a lélegzetemet. Lassan és alig észrevehetően a teste többi részét is az enyémhez nyomta. Az alsóteste hozzásimult a fenekemhez, a térde pedig utat talált a behajlított lábamhoz. A szívem a torkomban dobogott, és minden pillanatban attól féltem, hogy Elyas meghallja a hangos kalapálást. Ám ehelyett óvatosan átölelt, és megfogta a kezemet,

amely a mellkasom előtt pihent. Azokon a pontokon, ahol érintkeztünk, olyan melegség keletkezett, mintha nem pusztán érintett, hanem megdörzsölt volna. Úgy hullott rám, akár egy fátyol, és a pórusaimon keresztül egészen mélyen a bőrömbe hatolt. Éreztem, ahogy az arcával a nyakamba simul, éreztem, ahogy az orrát a nyakamhoz nyomja, és mély levegőt vesz. Az izmaim mintha megbénultak volna. Feküdtem, úgy tettem, mintha aludnék, és minden egyes pillanatot kiélveztem, amelyben a karjában feküdtem. Jó érzés áradt szét bennem, amely a testem minden sejtjébe elszáguldott, majd a mellkasomba sűrűsödve felduzzadt. Egyetlen pillanat volt az életemben, amikor ugyanezt az intenzív melegséget, ezt a zsibongó súlytalanságot éreztem az ereimben. Annak a pillanatnak immár hét éve, és azt az érzést ugyanez az ember váltotta ki belőlem. Világossá vált számomra, hogy valószínűleg soha nem is lesz más, aki mellett akárcsak megközelítőleg ugyanezt tudnám érezni. Olyan sokan keresik egész életükön át a párjukat, a hiányzó felüket, amely egésszé teszi őket. De mert egy tűt könnyebb megtalálni a szénakazalban, az ember végül megpróbál megelégedni azzal, amit helyette kap, és idővel elnyomja magában, hogy van még valami, valami lehetőleg még mélyebb. Én védekeztem Elyas ellen. Nagyon is. De soha nem volt esélyem. Nem tudtam olyan valami ellen hadakozni, ami ellen nem volt erőm. Olyan volt, mint egy elrendelés, amely előtt előbb-utóbb meg kell hajolnom, mert Elyas pontosan ez az ember volt számomra. Mélyebb, természetfeletti kötődést éreztem irányába, amely varázslatnak tűnt. Amint az arcát megpillantottam, egyszerre csak tudtam, ki vagyok. És ha a szemembe nézett, a pillanat erejéig azzá az emberré váltam, aki mindig is lenni akartam. Csak egyetlen dolog kétségbeejtőbb, mint nem megtalálni a párunkat. A tény, hogy megtaláltuk, ám feltételezhető, hogy soha nem fogjuk neki ugyanazt jelenteni, mint ő nekünk. De abban a pillanatban, amikor a karjával átölelt, és olyan volt, mintha bársonypuha tollakból készült ágyban feküdnék, betekintést nyertem, milyen szép is lehetne…

Akkor éjszaka, csak akkor éjszaka érezni akartam, amiben soha többé nem lesz részem. Csak arra az éjszakára azt akartam, hogy az álmom valóra váljon, és belevesszek ebbe az együttlétbe. Lehunytam a szememet, éreztem a teste melegét, és hallgattam a légzését. Egészen lassan, mintha álmomban mozognék, egy kicsit hátrébb csúsztam, nekitámaszkodtam, és éreztem, hogy a karja még szorosabban ölel át. Abban a pillanatban tudatára ébredtem, hogy tévedtem. Én nem belebolondulva voltam Elyasba. Én visszavonhatatlanul szerelmes voltam belé.

21. FEJEZET

Búcsú A

hátam mintha megmerevedett volna, és egy kicsit kinyújtóztam. Miért nincs a sátrakban rugós matrac? Rosszkedvűen szidtam magamban a hangosan cseverésző madarakat, és úgy határoztam, hogy még túl korán van felkelni. Lehunyt szemhéjjal a másik oldalamra fordultam. – Hmmm – sóhajtottam fel halkan. Itt olyan átkozottul jó illat van… Olyan édeskés, fanyar és friss illat… Olyan mint… Óvatosan kinyitottam a szememet, és a pillantásom egyenesen az alvó Elyasra esett. Az arca csupán néhány centiméterre volt az enyémtől. Olyan békésnek, olyan nyugodtnak látszott, majdnem mint egy… angyal. Furcsa, csodálkoztam, hogy az angyal volt az első jelző, amely eszembe jutott, bár egyébként az ördöggel szoktam összehasonlítani. Ám abban a pillanatban semmi nem illett rá jobban. A lehunyt szemhéja és az a gondtalan arckifejezése egy kisfiú ártatlanságát kölcsönözte neki. Életemben először nem éreztem magamat kicsinek a jelenlétében, és először figyelhettem meg akadálytalanul. A sima, hihetetlenül puhának ható bőre, a lágy ívű arccsontja, a szemhéja, az egyenes orra és… az ajka. Olyan érzéki, olyan szép színű, hogy a nyelvemen éreztem az akkori csók ízét.

Kinyújtottam felé a kezemet, meg akartam simogatni a fahéjszínű haját, érezni akartam a bőrét az ujjaim alatt. Ám még mielőtt az arcát elértem volna, visszahúztam a kezemet. A tekintetem végigsiklott azon, amit a kezem nem érinthetett. Képtelenségnek hangzik, de tudtam, hogy ez az a kép, amit életem végéig minden reggel látni akarok. Soha nem fáradnék bele nézni. Az arca minden részletét, a bőre minden aprócska egyenetlenségét emlékezetembe véstem, és próbáltam lenyomatként a fejemben elraktározni, hogy bármikor lehívhassam a gondolataim közül. Mintha az aurája foglyul ejtett volna, és elrabolta volna az önuralmamat, egy kicsit közelebb csúsztam hozzá. A fejemet óvatosan az álla alá dugtam, a karomat pedig a mellkasom elé húztam. Biztonság vett körül, amely mintha a tenyerén hordott volna. Lehunytam a szememet, és mosolyogva másodszor is elaludtam a karjában.

Hosszú idő után valami hangos zörgés volt az első zaj, amely elért hozzám. Ezúttal egyetlen másodpercig sem kellett rajta gondolkodnom, hol és kinél vagyok. Még alvás közben is éreztem őt. És a megszokottól eltérően a valóságban is várt az álmom. Ám amikor kinyitottam a szememet, a gyomromban nyomasztó érzés támadt. Elyas nem volt ott. Egyes-egyedül feküdtem a sátorban. Csupán csak az illata emlékeztetett az elmúlt éjszakára. Az utolsó bizonyíték, hogy tényleg megtörtént. Miért ment el? Zavarta volna, hogy álmomban – legalábbis nekem ez lett volna a kibúvóm – hozzásimultam? Megráztam a fejemet. Nem, végül is múlt éjszaka ő tette ugyanezt. Nem találtam rá magyarázatot, és fázni kezdtem. Nélküle legalább húsz fokkal kevesebbnek tűnt a sátor hőmérséklete. Elvesztem az emlékeimben, próbáltam a tagjaimba visszahozni a melegséget, amikor valaki hirtelen felhúzta a sátor cipzárját. – Emely, kincsecském – visított Alex, és bemászott a nyíláson.

– Nézzenek oda, ki van itt! – mondtam. – Hogy is volt ez? Elmegyek gyorsan Sebastiannak jó éjszakát kívánni? – Hogy utólag még hálás is voltam neki, amiért eltűnt, azt neki egyáltalán nem kell tudnia. A sarkára ült. – Igen, tudom, de Sebastian olyan édes volt. Sokkal jobb, mint a csokoládé! Mit tehettem volna? Határozottan sok volt nekem kora reggel ez a túláradó jókedv. Szabályosan a homlokára volt írva, mennyire ég a vágytól, hogy minden egyes részletet elmeséljen. A szememet forgattam, a kezemmel megdörzsöltem az arcomat, és végül felsóhajtottam. – Rajta, mesélj! – Emely! – mondta, és a szíve előtt összekulcsolta a kezét. – Olyan szép volt! Szeretem, szeretem, szeretem, szeretem! – Tehát történt valami? – Igen, és olyan nagyszerű volt! Olyan gyengéd volt… A keze, Emely, mondom neked, a keze! – Elolvadt. – Sebastian egy szexisten megtestesülése! Alig bírok járni! – Ó… Alex! – nyögtem fel undorodva, és grimaszt vágtam. Nem csupán túláradó jókedv, de még mások szexuális élménye is kora reggel! Felkínlódtam magam, a hátizsákomban megkerestem a fogkefémet, és kimásztam mellette. – Nem is akarod hallani? – kérdezte felháborodva, és követett. Amikor a fogkrémet a fogkefére nyomtam, már újra mellettem állt. – De, csak kérlek, ne ilyen korán! – A számba dugtam a fogkefét. – Délután két óra van! – mondta. – Ó – feleltem. Tulajdonképpen nem csoda, ha belegondolok, milyen sokáig maradtunk fenn múlt éjszaka. Múlt éjszaka – akartam éppen a gondolataimban visszasodródni hozzá, amikor Alex közbevágott. – Mondd csak! – kezdett bele, és összefonta a karját. – Lehetséges, hogy az előbb Elyast láttam a sátorból kijönni? A szívem egy pillanatra kihagyott. Istenem, miért nem kerüli el semmi ennek a nőnek a figyelmét? Tudatosan másfelé néztem. – Igen, nektek köszönhetően! – motyogtam fogkrémmel a számban. – Hogyhogy mi vagyunk ezért a felelősek?

– Találd ki! Van némi köze a szexistenhez meg a menni sem tudáshoz. – Vagy úgy – mosolygott földre sütött szemmel. – Bocs, ez nem volt tervbe véve. Egyszer csak elment. – Érthető – mondtam, és alaposan mostam tovább a fogamat. Egyszer csak feltűnt, hogy rám mered, mintha várna valamire. Az agysejtjeim rohamtempóban dolgoztak, amíg valami döntő tényező eszembe nem jutott: a fenébe is! Teljesen elfelejtettem Elyas látogatásán felháborodni! Volna értelme bepótolni, vagy akkor csak még jobban belegabalyodnék? – És…? – kérdezte végül. – Mi és? – Na igen. – Csücsörített a szájával. – Csak azon csodálkozom, hogy Elyas arcán miért bujkált olyan bárgyú vigyor? Elyas mosolygott? Talán miattam? Vagy azon szórakozott, hogy hozzásimultam? A fenébe, jutott eszembe. Tulajdonképpen semmi rosszat nem akartam neki tulajdonítani. De könnyű mondani. – Honnan tudjam, min vigyorgott? – Emely. – A lábát hintáztatta. – Ha van valami, és nem meséled el, én megöllek! – Ugyan, butaság, nincs semmi! – mondtam. Legalábbis még nincs… És nem is lesz! – Apropó, megölni – kaptam a kifogása után, kiköptem a fogkrémet, és a vizes üvegből kiöblítettem a számat. – Hogy jössz ahhoz, te buta tyúk, hogy Elyasnak Lucáról mesélj? Felemelte a kezét, és a fejét rázta. – Én semmit nem meséltem neki, esküszöm! – Á, és akkor honnan tudja? Feszülten gondolkodott, mígnem a mimikája megváltozott, és szemmel láthatóan derengeni kezdett neki valami. A cipőjével a fűszálakat simogatta. – Talán… esetleg… bizonyos körülmények között… Sebastiantól? – A hangja felfelé ívelt. – Sebastiantól? – Rámeredtem. – Te meséltél erről Sebastiannak?

Teljesen meghibbant? Nem mesélhette el egy leendő pszichológusnak, hogy huszonhárom éves létemre e-mail-barátom van! Valószínűleg már rég ott lapulnak a fiókjában az erős, pszichére ható gyógyszerek receptjei, amelyek a nevemre vannak kiállítva. És ha ez még mind nem elég, Sebastian Elyas legjobb barátja. Ennek a nőnek a legcsekélyebb sejtése sincs a tapintatról? – Most ne nézz így rám, kérlek! Nem úgy volt, ahogy gondolod – fecsegte. – Hanem? – Egészen máshogy. Sebastian egy-két hete érdeklődött, hogy nincs-e férfi az életedben. Csak mert soha nem említettél senkit. Nem állt mögötte rossz szándék, pusztán csak érdeklődött. Az egyik szemöldökömet felvontam. – Én csak őszinte voltam, és azt feleltem, hogy jelenleg nincs férfi az életedben – kivéve egy alakot, akivel levelezel. – Vállat vont. – Akkor ezentúl egyenesen továbbítsam neki a leveleimet, vagy inkább kivárja, amíg te elmeséled neki? – Nem! Én nem mentem bele a részletekbe, tényleg! Csak nagy vonalakban vázoltam. Felsóhajtottam. – Mérges vagy? – Igen! De ez téged még soha nem érdekelt. – Jó, akkor végre elmesélheted nekem, mi volt a bátyámmal. Kíváncsian várta a válaszomat, amellyel azonnal rendre is utasítottam. – Nem volt semmi. – Hogyhogy semmi? Valamit csak csináltatok? – Egy kicsit beszélgettünk, utána pedig aludtunk. – Külön – fűztem hozzá. – Átkozottul sokat beszélgettek az utóbbi időben – állapította meg. – Alex, én őszintén szólva egy kicsit nevetségesnek tartom, hogy kényszeredetten próbálsz valamit belemagyarázni. Botrány nélkül nem tudsz élni, igaz? – Hátat fordítottam neki, és visszamentem a sátorba, hogy átöltözzek.

Még egy ideig kérdésekkel bombázott, de nem sikerült belőlem egyetlen hangot sem kihúznia. Amikor már nagyon ostoba lett a helyzet, témát váltott, és felszólítás nélkül mesélt róla, hogyan kényeztette őt Sebastian. Ha befogtam a fülemet, ostoba módon egyszerűen hangosabban mondta tovább.

Miután úgy-ahogy felfrissültem, odamentünk a többiekhez. Az eloltott tábortűz mellett ücsörögtek a plédeken, és reggeliztek. Már messziről felismertem Elyast, és abban a pillanatban valami rossz érzés keletkezett a gyomromban. Furcsa volt, és nehéz leírni, de arra a futó szégyenérzetre hasonlított, mint amikor az első szeretkezés után először a másik szemébe néz az ember. A fejem tisztában volt vele, milyen ostobaság ez az érzés, csak sajnos a hasam nem értette. – Hát itt vagytok – üdvözölt bennünket Sebastian. – Van sör és Snickers. Mit hozhatok a hölgyeknek? Sör és Snickers? Ez úgy hangzott, mintha Alex főzött volna. – Nehéz kérdés – felelte ez utóbbi. – Én egy csókot kérek! – Kuncogott, majd az ölébe telepedett, hogy azonnal be is hajtsa. Nyilvánvalóan nem mindenki ismerte a szégyenérzetet, amikor az első szeretkezés után először a másik szemébe néz az ember… A nadrágom hátsó zsebébe dugtam a kezemet, és körülnéztem. Az egyetlen szabad hely, hacsak nem akartam a puszta földre vagy Nick mellé ülni, Elyas mellett volt. Miért nem lepődtem meg? A vállam megereszkedett, és habozva felé fordultam. Amikor a közeledésemet észrevette, a szája egyik szeglete felfelé húzódott. – Jó reggelt, álmaim asszonya! – Jó reggelt, idióta! – mondtam, fogtam egy Snickerst, és némi távolságot tartva mellé ültem. – Jól aludtál? – kérdezte. Ó, ne! Ez volt a bizonyíték. Amikor felébredt, észrevette, hogy hozzásimultam. Irtózatosan kínos! Elfordítottam róla a tekintetemet, és a csokoládészelet csomagolásával babráltam. – Hát, elég kényelmetlen a sátor alja… És te? – Csak óvatosan lestem rá.

– Igen… kényelmetlen – dünnyögött, és a lábát nézte. Aztán újra felvette a szemkontaktust. – De mégis hogy alhattam volna rosszul melletted? A szememet forgattam. – Ez nem volt valami nagy poén, mi? – Nem, túlságosan lapos – mondtam, amit nehéz levegővétellel vett tudomásul. – Emely, éppen rólad beszélgettünk – szólalt meg ekkor Andy. Felnéztem rá, aztán a tekintetem végigsiklott a körön. – Rólam? – Igen, miután rajtakaptuk Elyast, hogy a te sátradból jön kifelé, aggódni kezdtünk a szüzességed miatt. – A próbálkozása, hogy a nevetését visszanyelje, szánalmasan kudarcot vallott. Na, remek. Semmi nem szárnyalja túl azt az érzést, mint amikor az ember megtudja, hogy öt perccel korábban rajta szórakoztak a háta mögött. Iszonyú dühös pillantással sújtottam Alexet, aki ezt az egész nyomorúságot rám zúdította, és az egyetlen lehetőség mellett döntöttem, amely még megmaradt nekem. – Tudod – kezdtem bele, és egy hajtincset kezdtem az ujjamra csavarni –, Elyas eleinte tényleg mindent beleadott… De aztán – folytattam csalódottan – az egész sajnos egy kicsit idő előtt véget ért. Elyas félrenyelt egy falat csokoládét. – Hogyan? – Nem kell, hogy a korai ejakuláció kínos legyen neked, kincsem. Mindenkivel előfordul! – Rákacsintottam, amivel általános vidámságot váltottam ki. Főleg Andy nem tudta magát tartóztatni. – Mit nem hallunk rólad, Elyas? Gyorsabban lősz, mint Lucky Luke? – Andy nevetett legjobbat a saját viccén, a combját csapkodta közben. Elyas csak az égre emelte a szemét, és magára vállalta a szégyent. Amikor lassan újra nyugalom lett, célzatos mosollyal az ajkán felém hajolt. – Emely – suttogta –, itt és most visszamehetünk a sátorba, hogy meggyőződhess a kitartásomról. És higgy nekem, kincsem, nagyon meglepődnél… Képek! Túl sok gonosz kép! Mind egyszerre a fejemben! Próbáltam elhessegetni őket, és éreztem, hogy az arcom égni kezd.

Ez a reakció Elyas arcára önhitt és végtelenül közönséges vigyort varázsolt. A korábbi, ártatlanul alvó Elyas határozottan kedvesebb volt nekem, legalábbis sokkal jobban kijöttem vele. – Talán ugyanazok a képek forognak a fejedben, mint az enyémben? – suttogta, és ha lehetséges, még jobban elvörösödtem. Most éppen elképzel engem meztelenül? Ó, nem, legszívesebben a föld alá süllyedtem volna. – Ha a fejedet éppen egy guillotine-ban látod, akkor igen! – zúgolódtam. Halkan nevetett. – Egyetlen szavadat sem hiszem. – Pedig jobban tennéd! – És ha nem? Akkor a sötét pillantásoddal halálra nézel? – A leghalványabb sejtésed sincs róla, milyen gyakran kívántam már ezt. Mosolyogva ivott a vizéből. – De, higgy nekem, van róla sejtésem. A számba nyomtam egy falat Snickerst, és rosszkedvűen rágcsáltam. – Megkímélhettél volna tőle, hogy nevetségessé tegyél – mondtam. – Ha legközelebb kilépsz a sátramból, légy szíves figyelj rá, hogy senki ne lásson meg közben. – Legközelebb? – Elyas felvonta az egyik szemöldökét, mire nekem köhögnöm kellett. – Butaság, ostobaság… Ezt csak egy szófordulat volt – hebegtem nagyra nyitott szemmel. Ám ő csak vigyorgott. – Bármikor szívesen, kincsem. Én tényleg szépnek találtam az éjszakát veled. Nem feleltem, és még egy falatot haraptam a csokoládéból. Istenem, én tulajdonképpen nem is szeretem a Snickerst. A „reggeli” után a csapat feloszlott, és mindenki nekilátott a sátrát lebontani. A legtöbben gyorsan elkészültek, csak nekem és a legjobb barátnőmnek akadtak ugyanolyan nehézségei a bontásnál, mint már az építésnél is. Alex nem kis mértékben volt benne hibás, mert szemmel láthatóan úgy gondolta, hogy egy sátrat le is lehet szövegelni, ahelyett, hogy tényleg hozzányúlna. Ha továbbra is így fecseg, lassan már nem is csodálkozom, ha a ponyva önként megadja magát.

Elyas, Sebastian, Andy és Sophie tőlünk nem messzire álltak, és a hazaútról beszélgettek. Hallottam, hogy Elyas másik szakaszon szeretett volna menni, de a javaslata nem váltott ki lelkesedést. Volt még valami lényegtelen téma? Ahelyett, hogy szónoklatokat tartanának, inkább segítenének nekünk ezek az idióták sátrat bontani. – Remek barátod van – mondtam Alexnek, és az egyik cöveket kihúztam a földből. Ő viszont még mindig azzal a két póznával foglalatoskodott, amelyeket öt perce nem sikerült szétválasztania. – Ja – mondta –, amellett, hogy szexisten, még segítőkész is legyen: az már mégiscsak túl nagy követelmény volna. Még egy ideig küzdöttünk a makacs alkatrészekkel, amikor egyszerre csak megelégeltem. – Hé, szexisten! – kiáltottam a fiúk felé. Egy csapásra három férfifej fordult felém, és mindegyik úgy érezte, hogy neki szóltam. Felsóhajtottam. Ha ez nem egy újabb, tipikus esete volt a férfiak téves önismeretének… – A középsőre gondoltam – mondtam, és Sebastianra böktem. – Ennek az önjáró egy méter ötven centinek, itt ni, nem sikerül a póznákat szétszedni. Volnál esetleg olyan kedves? – Istenem, hát miért nem szólsz, Alex? – felelte, és azonnal a barátnőjéhez sietett. Amikor Elyas és Andy csalódottan nyugtázták, hogy nem rájuk gondoltam, újra belemerültek a beszélgetésbe. Vajon akkor is mind megfordultak volna, ha azt kiabálom, hogy: „Hé, szarjankók”? Elhatároztam, hogy legközelebb kipróbálom. Abban a pillanatban viszont még nem rendeztem a számlámat a sátorral. Sebastian segített, ahol csak tudott, és még mielőtt észbe kaptam volna, minden alkatrész szépen, takarosan és rendszerezve a lábaim előtt hevert. Na remek, mégiscsak segítőkész szexisten… Együtt összehajtottuk a ponyvát, majd a póznákkal és cövekekkel együtt a tokjába tömködtük. Amikor minden szakszerűen össze volt pakolva, csatlakoztunk a többiekhez. Amikor a beszélgetés közepette Elyas észrevette a jelenlétemet, rám mosolygott. Nem tudtam, hová nézzek, és végül a föld mellett döntöttem. Csak Andy nevetésére, amibe szabályosan beleremegett a

környék, tekintettem fel újra. Nyilvánvalóan lemaradtam egy viccről. Amikor óvatosan Elyasra pillantottam, láttam, hogy ő is ugyanúgy elszalasztotta. Körülnéztem, de szerencsére senki nem vette észre, hogy nem nevettünk. Mindenki vidáman fecsegett tovább. Alám viszont lovat adott Andy öblös hangja. – Mondjátok csak – szóltam közbe, és a pillantásom egészen véletlenül Andyn állapodott meg. – Vannak errefelé medvék? Andy a homlokát ráncolta. – Miért? Elyas volt az egyetlen, aki megértette, mire akarok kilyukadni, és a keze mögött vigyorgott. – Csak mert – mondtam és a fejemet vakartam – Elyas és én múlt éjszaka mintha hangos bőgést hallottunk volna. Biztosan valami vadállat volt. Megvontam a vállamat, mire Andy és Sophie hatalmas szemmel meredt rám. Sebastian a nyakát dörzsölte, és Alexre pillantott. – Én nem hallottam semmit, és te? Alex a fejét rázta. – Nem, és nem is igazán tudom elképzelni, hogy volnának errefelé medvék. Le tudnád írni pontosabban a zajt? – Hangos volt és meghatározhatatlan – mondtam. – Olyan volt, mint egy medve. – Furcsa – dünnyögte Sebastian. A leghalványabb sejtése sem volt róla, hogy éppen az állítólagos medvével áll szemben. Andyre sandítottam, és láttam, ahogy az első izzadságcseppek megjelennek a homlokán. Sophie tekintete idegesen siklott egyik arcról a másikra. – Igen, én is úgy gondolom. Nagyon furcsa – szállt be ekkor Elyas is a társalgásba. – Sőt, úgy hallottuk, mintha ketten lettek volna. Egy medvepárocska, hogy úgy mondjam. Összeszorítottam az ajkamat, és már alig tudtam a nevetést visszatartani. Andy és Sophie viszont egyre jobban elsápadt. – Nos… mi… mi sem hallottunk semmit – dadogta végül Andy. Elyas a tekintetemet kereste, és együtt bazsalyogtunk. Mi. Egy végtelenül hosszú pillanatig. Amikor már majdnem odáig jutottam, hogy végleg elsüllyedjek a csillogó, türkizzöld óceánban, elfordítottam a tekintetemet. Egyébként csak azért, hogy közvetlenül

Alex gyanakvó pupillájába nézzek. Szabályosan átfúrt vele, majd Elyasra nézett, aztán megint rám. A fenébe! Honnan jött? A titkosszolgálattól? Megköszörültem a torkomat, megigazítottam a ruhámat, és hátat fordítottam neki. Ennek ellenére továbbra is magamon éreztem a pillantását. Andynek furcsa módon nagyon sürgős volt témát váltania, és ismét az előttünk álló hazaútra terelte a szót. Ő és Elyas még egy darabig beszélgettek, de nem jutottak egyezségre. Végül úgy döntöttünk, hogy az autóhoz visszük a holminkat. A berakodás épp olyan gördülékenyen ment, mint az előző napi kirakodás, és bár mindenki bizonygatta, hogy semmit nem felejtett el, a csomagtartó csak félig telt meg. Nyilvánvalóan a közben elfogyasztott élelem foglalta el a hely nagy részét. Én Andyvel és Sophie-val a jeepbe rakodtam a maradék holmit, és végül a tekintetem végigsiklott az üres mezőn. Még nagyon sokáig fogok erre a kirándulásra emlékezni, és reméltem, hogy nem utoljára láttam ezt a helyet. Ekkor Jan és Yvonne került a látómezőmbe, akik az autó hátsó ülésére ültek. Alex és Sebastian a motorjuk előtt álltak, és éppen a bukósisakot tették fel. Közvetlenül mögöttük Nick térdelt a masinája előtt, valamit babrált vele, és rajtra kész állapotba hozta. Néhány méter távolságban állt az utolsó motor, az Enduro, előtte Elyas és Jessica. Beszélgettek, és a gyomrom egy kicsit összeszűkült. Hogyhogy meg sem kérdezett, akarok-e vele menni? Természetesen nemet mondtam volna… De hogy meg sem kérdezte… Amikor azok ketten váratlanul felemelték a fejüket, és felém néztek, gyorsan újra az autó felé pillantottam. Mert az előző este után nem akartam Nickkel utazni, csak a jeep maradt. Nem a legrosszabb választás, gondoltam. – Á, Emely, mielőtt elfelejtem – mondta Sophie. – Mit csinálsz halloweenkor? – Miért kérdezed? – Nagy bulit csapunk nálam, és szívesen látunk téged is.

Meghívott engem egy buliba? Bár a sátorozás alatt már semmit nem éreztem a kezdeti ellenszenvéből, ez mégis váratlanul ért. – Nem tudom – gondolkodtam hangosan. – Ha nem tévedek, dolgoznom kell. A szája széle lefelé görbült. – Az rossz volna. Nem tudsz cserélni? – Megpróbálok. De a többiek nem fogják törni magukat érte, hogy halloweenkor átvegyék a műszakot. – Valahogy csak megoldod – mondta Andy. – Sőt, ha arra gondolok, milyen talpraesett válaszokat adsz Elyasnak, biztos vagyok benne. – Ó, igen, ezért tényleg díjat érdemelsz – adott neki igazat Sophie. – Már igencsak ideje volt, hogy valaki megmossa a fejét. – Vagy elcsavarja – fűzte hozzá Andy, mire a barátnője megfontoltan bólintott. Ez meg már megint mit jelent? – Én inkább kicsavarnám a fejét – dünnyögtem szárazon. – Éppen erre a fajta humorra gondoltam – nevetett Andy, és az utolsó sátrat is a csomagtartóba tömte. Amint hátat fordított nekünk, Sophie egy lépéssel közelebb jött hozzám. – Én teljesen megértelek – mondta. – De légy egy kicsit irgalmas Elyasszal, néha egyszerűen egy kicsit béna. De hát ő is csak egy férfi, mit vársz? – A pillantása röviden a saját, reménytelen példányára siklott. – Én most már néhány éve ismerem Elyast – folytatta. – Sok időbe telik, amíg betekintést enged az álarca mögé. De ha eljut idáig, akkor az ember rájön, hogy minden nagyképűsködése mögött egy igazán kedves fickó rejlik. A homlokom ráncba szaladt. Most éppen kiáll Elyas mellett? – Ugyanarról az Elyasról beszélünk? – kérdeztem. Nevetett. – Igen, ugyanarról. Egy nap meglátod. – Mert a figyelme egyszerre csak a hátam mögé összpontosult, követtem a tekintetét, és felismertem Jessicát. – Emely? – kérdezte. Ez volt az első alkalom, hogy személyesen megszólított. – Igen? – Uramisten, mit fabrikálsz ott már megint? – jajgatott Sophie, és a jövendőbelije segítségére sietett. Jessica egy kis lépést tett felém. – Nem lenne gond, ha én utaznék a jeeppel?

Először bosszús lettem, és nem értettem, miért kérdezi ezt tőlem, de aztán gondolatban végigszámoltam az utasokat, és megértettem. Én foglaltam el a jeepben az utolsó helyet. – Hmm… – dünnyögtem. – Csak az a helyzet – mondta, és a kezét nézte. – Biztosan elmesélték, mi a helyzet Nickkel… Ő az utolsó, akinek a motorjára felülnék. Talán megérted. Bólintottam. Természetesen megértettem. – Nos, Elyas pedig – sóhajtott fel – úgy hajt, mint a meszes. Az ideút után két óráig rosszul voltam. Ezért most szívesen lemondanék róla, és inkább a jeepet részesítném előnyben. Lehet róla szó? – A tekintetem Elyasra siklott, aki a motorja előtt, nekünk háttal állt. Nagyon körmönfont, Schwarz úr! Tényleg nagyon körmönfont. Ez semmi más nem volt, mint egy előre leosztott játék, amely ellenszélben is húsz kilométerről bűzlött. Levegőt vettem, és éppen meg akartam mondani Jessicának, hogy Elyas igazán kitalálhatott volna valami jobbat, amikor Andy megelőzött. – Persze, Jess, szállj be. Úgy hallottam, Emelynek nincs problémája a gyors vezetési stílussal. Tátott szájjal bámultam rá. – Ez kedves, köszönöm szépen, Emely. Tartozom neked! – mondta Jessica, megfordult, és az autóhoz ment. A szám becsukódott, és a tekintetem sötétebb lett. Andy behúzta a nyakát. – Tedd meg neki ezt a szívességet! – mondta végül. – Annyira töri magát. Tényleg olyan rossz volna, ha egyszer engednél neki? Az ajkam mozgott, de egyetlen hang sem jött ki rajta. A mellkasom előtt összefontam a karomat, és legszívesebben minden jelenlévőt párbajra hívtam volna. Még akkor is megtartottam a makacs testtartásomat, amikor a jeep meg a két másik motor is mozgásba lendült. Elyas még mindig háttal állt nekem, és egyetlenegyszer sem fordult meg. Na, várj csak, gondoltam végül, és elindultam felé. A cipőm kissé belesüppedt a felpuhult földbe, és nem túl szép, cuppogó hangot hallatott. Ennek ellenére Elyas konokul a másik

irányba nézett. Még akkor sem moccant, hogy megforduljon, amikor megálltam mögötte. A két karom erősebben fonódott egymásba. – Igazán nagyon ügyes, Schwarz úr! – Hm? – kérdezte és felém fordult. – Ne csinálj így! Egyetlen pillanatig sem veszem be az ártatlan ábrázatodat! – Én tényleg nem tudom, mire gondolsz. – A szemem résnyire szűkült. Elyas szája szöglete felfelé ívelt, és pimasz, egyoldalas vigyort formált. – Emely, kincsem – mondta. – Tudok neked valamiben segíteni? – Ne menj túl messzire, barátocskám! – sziszegtem, és a lábamat hintáztattam. – Te, Emely – mondta. – Ha most éppen azt szeretnéd tőlem megkérdezni, hogy elviszlek-e a motoromon, akkor tényleg nem kell szégyenlősködnöd. Magától értetődően nagyon szívesen elviszlek. Ezt értse meg valaki! Milyen messzire is van gyalog? Körülbelül száz kilométer. Ha szerencsém van, talán éjszakára hazaérnék… – Elyas Schwarz, gyűlöllek! Színpadiasan a szívéhez kapott, mintha a szavaim súlyosan megsebezték volna. Miért csak a filmekben léteznek a szemünkből kilövellő lézersugarak, amelyek kettévágják a velünk szemközt állót? Elyas jó ideig rajtam felejtette a szemét, mígnem a vigyor szép lassan eltűnt az arcáról. Szomorúnak látszott, és a hajához nyúlt. – Tényleg olyan rossz volna velem utazni? Egyedül az volna benne a rossz, hogy közben valószínűleg az eszem utolsó kis darabját is elveszíteném, mert olyan közel lennék hozzád… Vállat vontam, és a földre pillantottam. – Ugyan már – mondta lágy hangon. – Minél tovább habozol, annál rosszabb lesz. – Bizonytalanul nyújtotta felém a bukósisakot.

A bukósisakról az arcára pillantottam, majd vissza. – Na, jó – dünnyögtem, és a bukósisak felé nyúltam. – Végül is nem bűzlesz. Nickkel ellentétben. – Domenic büdös? – kérdezte. Grimaszt vágtam és bólintottam. – És milyen a szaga, ha szabad kérdeznem? – A kezével a kormányba kapaszkodott, és elegánsan a motorra lendült. – Aprított fakéreg. – Aprított fakéreg? – ismételte. Megerősítettem. – Az aprított fakéregnek nincs jó szaga – állapította meg, amit én egy bólintással nyugtáztam. – Na ja, bébi, a fanyar és édes verzió jobb, igaz? – Felhúzta a sisakot, és még mielőtt elvörösödtem volna, én is hasonlóan tettem. Rögtön ezután a kezét nyújtotta felém. Mély levegőt vettem, gyorsan megkapaszkodtam az alkarjában, és felhúztam magamat a nyeregbe. És hát, igencsak szűkös volt! A fenekemmel olyan hátra csúsztam, amennyire csak lehetett, és az ülőhely utolsó centiméterére tuszkoltam magam. Fogalmam sem volt, hogyan bírom majd ki egész úton ebben a görcsös testtartásban, csak azt tudtam, hogy a válasz egy sor combizmot is meg fog mozgatni. Körülnéztem, és másodszorra is meg kellett állapítanom, hogy mi hiányzik ezekről a dolgokról: a kapaszkodó! Nem létezik lobbi az olyan emberek számára, akik nem akarnak az előttük ülő emberbe kapaszkodni? Abban a pillanatban elhatároztam, hogy alapítok egy egyesületet ezeknek az embereknek, és addig fogok velük együtt harcolni, amíg a motoroknak nem lesz végre kapaszkodójuk! Elyas beindította a motort, és a hangerőtől összerezdültem. A kutató pillantásom kapkodóbbá vált. Ha akartam, ha nem, valahová kapaszkodnom kellett, ha nem akartam leesni, mint egy krumpliszsák. Elyas nem mozdult, és mintha csak rám várt volna. Valószínűleg teljesen bárgyúnak találta a viselkedésemet, vagy ami még rosszabb,

már rég átlátta a helyzetet, hogy teljesen bele vagyok habarodva. Mert mit is gondolhatott volna, miután így viselkedtem? Mélyen magamba szálltam, minden bátorságomat összeszedtem, és az ujjbegyeimmel félénken megérintettem az oldalát. Istenem, mennyi idős vagyok? Tizennégy? Legalábbis annyinak éreztem magam. – Készen állsz? – kérdezte Elyas, mire bólintottam. A kis fém lábtartóra helyeztem a lábam, és még mialatt arra összpontosítottam, hogy Elyast a lehető legkevésbé érintsem, a motor egyszerre csak megugrott. Már-már az a veszély fenyegetett, hogy hátrabukok, ezért pánikszerűen a hasára kulcsoltam a kezem. Amikor röviddel ezután a motor elindult, majd a motorkerékpár hirtelen megállt, szabályosan a hátának ütköztem. – Hú! – mondta Elyas, miközben a szívem a torkomban dobogott. – Sajnálom, egy kicsit gyorsan engedtem fel a kuplungot. Levegő után kapkodtam. Vajon miért nem hatott a motor lefulladása olyan véletlenszerűnek, mint amilyen benyomást Elyas kelteni akart? De nem sikerült a gyanakvásomnak hangot adni. Ismét elindította a motort, és nem hagyott rá időt, hogy újra hátracsússzak, hanem előzetes figyelmeztetés nélkül elindult. Okosabbnak láttam a kezemet ott hagyni, ahol volt, és a hasa előtt szorosan összekulcsoltam.

Azt mondtam, motorozni remek? Ez az évszázad hazugsága lett volna. Maga volt a színtiszta őrület! Elyas egy másik, sokkal kanyargósabb úton ment, mint idefelé jövet. A „kanyargós” volt az egyetlen dolog, amit a tájból felfogtam. Túlságosan azzal az érzéssel voltam elfoglalva, hogy a hátát a hasamon, a lábát pedig a combom belső felén éreztem. Minél gyorsabban ment, annál szorosabban fogtam át. Néha az az érzésem támadt, hogy csak emiatt tapos a gázpedálra. Hozzásimultam, hiszen tudtam, hogy a kapaszkodásomat nem kell igazolnom. Épp úgy, mint aznap reggel. Egészen halkan, magamban azt kívántam, bárcsak ötször olyan hosszú lenne ez a szakasz, mint a

másik. Lehunytam a szemem, beszívtam a kedvenc illatomat, és úgy éreztem, mintha repülnék Elyasszal. Amikor kikémleltem, a szeme mindig az oldalsó tükörben pihent. Amint a tekintetünk találkozott benne, rám mosolygott. Amikor éppen újra megkockáztattam egy pillantást, a következő másodpercben éreztem, hogy az ujjai a kezemet simogatják. Csak egy-két pillanatig, aztán visszatette a kormányra. Még mindig bizsergett, pedig az érintés már rég elmúlt. Amikor már úgy fél órája úton voltunk, Elyas egy aszfaltos útra kanyarodott. Megállította a masinát, és leállította a motort. – Valami nincs rendben? – kérdeztem. – Nem, minden a legnagyobb rendben. – Mosolyogva leszállt, magával vitte minden melegségét, és egyedül hagyott a motoron. Hogy ne borulhasson fel, tartotta a kormányt. – És akkor miért álltunk meg? Vállat vont. – Azt gondoltam, talán te is szívesen vezetnél. Én? Vezessem? Ezt a dolgot? Hm… Nem! Gyorsan megráztam a fejemet. – Könnyebb, mint amilyennek kinéz – mondta. – Mindig mindenki ezt mondja, aki tud – dünnyögtem. – Ezenkívül pedig a többiek aggódnának, amiért elmaradunk. – Á, ők már rég túl vannak hegyen-völgyön – mondta. – Na, gyerünk, csússz előre! – Nem, Elyas, tényleg nem… – Csússz csak előre! Elmagyarázom, mit kell tenned, aztán hogy utána tényleg vezetsz-e, egyedül rajtad áll. – Nem tudom… – dünnyögtem, és az alattam álló motorra pillantottam. Ám Elyas bujkáló mosolya meg a tény, hogy nem akartam előtte nyámnyilának látszani, végül meggyőzött. Előrecsúsztam, ám a lábam a levegőben lógott. – Ó, istenem, még csak le sem ér a lábam! Elyas sóhajtott, és felült mögém a motorra. A hasa lágyan a hátamhoz ért, és éreztem, hogy a gerincoszlopomon borzongás fut végig. Levette a sisakját. – Nem is állnod kell, hanem vezetned – mondta lágyan.

– Ez most aztán óriási segítség volt – feleltem a kormányra pillantva, amely csak úgy hemzsegett a váltóktól és gomboktól. Ezzel az akármivel a Holdra is el lehet menni? – Most ne bizonytalanodj el! – mondta. – Mögötted ülök, és vészhelyzetben odaér a lábam, persze, csak ha tényleg szükséges volna. Elyas közvetlenül mögöttem ült, én meg ne bizonytalanodjak el? Ccc. – Nem, komolyan, cseréljünk inkább mégis helyet! – fecsegtem. – Nem olyan vészes. Most először nyugodtan átnézed, aztán még mindig cserélhetünk, oké? Magamban jajgattam, és bólintottam. Kinyújtotta a kezét, kikapcsolta az állam alatt a csatot, és levette a sisakot a fejemről. – Vezettél már valaha kétkerekű járművet? – kérdezte, és a kezével a combjára támaszkodott. – Úgy érted, biciklin kívül? – feleltem magas hangon. Lassan előrehajtotta a fejét, és a vállam fölött rám nézett. Megemelkedett pulzusszámmal kettőnk közé eresztettem a hajamat. – Jó, akkor kezdjük egy alapfokú kurzussal, lépésről lépésre, rendben? – Nyugodtan beszélt, és olyan érzésem támadt, mintha a világ minden ideje a mienk volna. Levegőt vettem, és bólintottam. – Tehát – kezdett bele – a gáz a jobb kezed alatt van, de ezt már biztosan tudod. Igennel válaszoltam, de azért örültem, hogy tényleg komolyan gondolta az alapfokú tanfolyamot. – Jó, és ha most a bal kezedhez nézel, akkor látsz egy ezüst kart, amely úgy néz ki, mint egy kicsi kézifék. – Ez a kuplung, igaz? – kérdeztem. Legalábbis az út alatt így raktam össze magamban. – Nem is vagy olyan tudatlan, mint ahogy megjátszod. – Ó, de, az vagyok! – mondtam. Nehogy már eszébe jusson, hogy a bevezetést lerövidítse. A kormányra pillantottam, de nem találtam, amit kerestem. – És hol van a hozzá tartozó váltó? – kérdeztem. – A bal lábadnál – felelte, és velem együtt lenézett. – Látod azt a kart? Az a sebességváltó. Tedd rá a lábadat! A homlokomat ráncoltam. – És ezzel kell váltani?

– Igen. Egy kicsit meg kell szokni, ha az ember az autóvezetésből máshogy ismeri, de elég gyorsan bele lehet jönni. – Ha te mondod – dünnyögtem, és nyeltem egyet. – Mindig csak egy állást tudsz rajta váltani, le vagy föl. Vagyis nem úgy van, mint az autónál, ahol például egyesből hármasba tudsz kapcsolni. Jelenleg alapállásban van – folytatta. – Ha a pedált lefelé nyomod, első sebességbe kapcsolsz. Ha felfelé tolod, jön a kettes, hármas és így tovább. Eleinte viszont elég nekünk az első. Bólintottam. Az elméletet idáig értettem. A gyakorlat viszont messzemenően nehezebbnek tűnt. – Nagyon jó – mondta, és az oldalsó tükörben rám kacsintott. – És ez a fék. – Egy pedálra mutatott, amelyre azonnal ráléptem. Hogy a lábam a féken van, abból sohasem lehet baj. – Oké, kezdetnek ez volna a legszükségesebb. Most gyújtsd be a motort! – Hogyan? – izzadni kezdtem. – Csak indítsd be! – mondta. Rossz érzéssel a hasamban követtem a kábító hang utasítását a hátam mögött, és elindítottam a motort. – Most adj egy kis gázt, hogy ráérezz. – Megőrültél? – Ne félj, nincs sebességbe kapcsolva, tehát egyáltalán semmi nem történhet. Ó, istenem, Elyasnak aztán kötélből vannak az idegei. Mély levegőt vettem, és óvatosan gázt adtam, mire a motor egy kicsit felbőgött. – Ne olyan finoman! – mondta. – Nyugodtan tekerhetsz rajta! Sóhajtottam, és úgy tettem, ahogy mondta. – Ennek a masinának aztán jócskán van ereje, érzed? Tágra nyitott szemmel bólintottam. – Nem kell félned. Csak ne adj rögtön teljes gázt, ha majd mindjárt elindulunk – mondta. Mindjárt elindulunk? Tessék? – Mit szólnál még vagy húsz másik gyakorló órához, mielőtt egyáltalán arra gondolunk, hogy elinduljunk?

Melegen rám mosolygott, és még mindig maga volt a megtestesült nyugalom. – Én teljesen megbízom benned, menni fog. – És mi van, ha tönkreteszem Andy motorját? – Nem fogod. Elfelejtetted? Mögötted ülök, és figyelni fogok. Hogyan felejthettem volna el, hogy mögöttem ül? Inkább azt felejtettem el, hogy motoron ülök. Éreztem a rugózaton, ahogy Elyas oldalra hajolt, hogy a bukósisakomat felvegye. A kezembe nyomta, majd a sajátja után nyúlt, és feltette. – Úgy, és most nyomd le a kuplungot! – mondta. A kezemmel az ezüst karhoz nyúltam, és lenyomtam, épp úgy, ahogy az előbb magyarázta. – Oké, akkor most kapcsolj egyesbe! De utána semmiképp se engedd el a kuplungot! Csak akkor, ha szólok, megértetted? Bólintottam, remegni kezdtem, és a lábamat a váltóra tettem. – Lefelé, igaz? – Pontosan – mondta. A motor hangja azonnal megváltozott, és még fenyegetőbben hatott rám. – Ott van? – kérdeztem. – Igen – erősítette meg. – Nagyon jó! És csak tartsd szépen a kuplungot! – Elyas – dünnyögtem. – Tudom, valószínűleg okosabb volna nem megkérdezni, de… Csak a protokoll kedvéért: mi történne, ha a kuplungot elengedném? – Igazából semmi rossz – felelte. – Emlékszel még az indulásunk előtti kis megugrásra? Bólintottam. Azt, hogy mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül a testéhez préselődtem, biztosan nem fogom egyhamar elfelejteni. – Pontosan az történne – mondta. Már éppen megkönnyebbülten felsóhajtottam volna, amikor folytatta. – Egy kicsit kritikussá válhat a helyzet, ha félelmedben gázt adsz. Mert akkor előfordulhat, hogy egy kicsit a hátsó kerékre állunk – és mi nem akarunk a hátsó kerékre állni, igaz? NEM, NEM AKARUNK A HÁTSÓ KERÉKRE ÁLLNI! A kezem görcsösen szorította a kuplungot, mintha kézigránátot tartanék.

– Nem akartam, hogy félj. Egyszerűen csak tartsd a kuplungot, akkor semmi sem történhet, rendben? – Te, Elyas – dadogtam. – Én meggondoltam magam. Te vezetsz! Halkan nevetett, és a fejét rázta. – Hagyd abba, hogy rajtam szórakozol! – motyogtam, és lefelé néztem. – Azt gondolod, szórakozom rajtad? Angyalkám, te tényleg remekül csinálod, soha nem engedném meg magamnak, hogy rajtad tréfálkozzam. – Akkor miért nevetsz olyan ostobán? – Azért nevetek, mert olyan édes vagy – suttogta. Morogtam. – Majd meglátjuk, még mindig olyan édesnek találsze, ha félelmemben mindjárt a nadrágomba csinálok. – Még akkor is – bazsalygott, mire én elpirultam. Szerencsére a bukósisakom ezt teljesen eltakarta. – Tehát – kezdett rá újból, és a hasa még közelebb csúszott a hátamhoz. Istenem, tényleg mindjárt a nadrágomba csinálok! Tulajdonképpen már éppen eléggé el voltam foglalva azzal, hogy Elyast nagyon közel éreztem magam mögött, ám amikor a tenyerét a hasamra tette, hogy belém kapaszkodjon, újabb feladattal kellett megküzdenem. Mintha egyszerre több ezer apró hangya csiklandozta volna a testemet, miközben a szívverésem drámaian felgyorsult. Kapaszkodó! Ezekre az akármikre kapaszkodó kell! Hunyorogva pásztáztam a földet. – Mit keresel? – tudakolta. – Hangyákat… – dünnyögtem magam elé, és összerezdültem, amikor rájöttem, hogy hangosan is kimondtam. – Hangyákat? – ismételte Elyas. – Ez… ez egy hosszú történet – vágtam rá gyorsan, és bár egy kicsit csodálkozott rajta, de megelégedett ezzel a válasszal. – Jó – tért vissza a témára. – Most egész lassan engedd ki a kuplungot. A szemem tágra nyílt, és eszembe jutott a hátsó kerékre állás. – Azt gondoltam, nem szabad kiengednem?

– Ahhoz, hogy elinduljunk, el kell – mondta. – Épp úgy van, ahogy az autóknál. Lassan engedd ki, és ha érzed, hogy old a kuplung, akkor ott tartsd meg! Nyeltem egyet, mély levegőt vettem, és remegő ujjakkal egy kicsit kiengedtem a kart, amíg valóban meg nem éreztem, hogy csúszik a kuplung. Elyasnak igaza volt, tényleg hasonlóan működött, mint az autóknál, csak a motoron kézzel kellett csinálni, nem pedig lábbal. – Megvan? – kérdezte, mire én bólintottam. – Nagyon jó, és most adj egy kis gázt! Amikor érzed, hogy a motor megindul, akkor jobban kiengedheted a kuplungot. – De te lent hagyod a lábad! – kiáltottam. – Minden rendben lesz, Emely, megígérem. Fújtattam. Bár mindent értettem, a szívem a torkomban dobogott. Óvatosan csavartam a gázon, és éreztem, hogy a motor döcögve mozgásba lendül. Ó, istenem, mit csinálok én itt? – Úgy, és most lassan engedd ki a kuplungot – mondta, miután az első néhány méteren végigdöcögtem. Hallgattam a tanácsára, és nagyon boldog voltam, hogy sem a motor nem ment ki alólam, sem pedig a hátsó kerékre nem álltunk. – Tudtam, hogy őstehetség vagy – kiáltotta nekem Elyas. Csigatempóban haladtunk előre, és a testem minden izma megfeszült. Soha életemben nem vezettem ilyen járművet. Még rollerezni sem rollereztem gyerekkoromban. Ötszáz méter után viszont már a motor volt a legkisebb gondom. Elyas sokkal nagyobbat jelentett. Jobban mondva a hüvelykujja, amely gyengéden simogatta a hasamat. A bőrömön bizsergés terjedt szét, akár egy köpeny, és már nem voltam képes tisztán gondolkodni. – És milyen így? – kérdezte. – Szép… – mosolyogtam, amire Elyas csak egy zavarodott „Hm”öt hallatott. Ó, a motorozásról beszélt? – Nos, ha az ember tud vezetni, akkor biztosan szép – hebegtem. – Jelenleg még nagyon lassú, és hozzá kell szokni. – Nyugodtan mehetsz gyorsabban, ha szeretnél. De úgy gondolom, kezdetnek igazán ügyes vagy. – Gyorsabban? Megőrültél?

Hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Teljesen rendben van, Emely. Tégy úgy, ahogy gondolod. Még további öt percig cammogtam a környéken át, mígnem úgy döntöttem, hogy mára elég lesz. Ezidáig egyetlen egyszer sem dobtam meg az Endurót, és nem akartam a jó szerencsémet túlhajszolni. – Már abba is akarod hagyni? – kérdezte Elyas, amikor jeleztem, hogy megállok. Bólintottam, miközben a lábát a földre tette, hogy a motort megtartsa. – Biztos? De hiszen olyan jól megy! – Jobb lesz, ha abbahagyom, még mielőtt valami rossz történik – feleltem, és leállítottam a motort. Amint a hangos zaj elnémult, egy kicsit felnéztem, és megkönnyebbülten fellélegeztem. Te jó ég, tényleg vezettem ezt a dolgot, és még csak tönkre sem tettem! Mindig olyan jó érzés, amikor az ember meg tudja lepni saját magát. – Azt hiszem, alulbecsülöd magad, nem voltál rossz. Sokkal jobban ment, mint nekem az első órán, elhiheted, Emely. Ami nyilván arra vezethető vissza, hogy neki nem volt olyan jó és főleg szexi oktatója, mint nekem. – Jó, hagyjuk abba! – folytatta. – De csak egyetlen feltétellel. – Hadd találjam ki, valami köze van a számhoz meg a te arcodhoz? – Leszálltam, hogy Elyas előre tudjon csúszni. Vigyorgott. – Nem. Csak azt akartam mondani, hogy az órát mindenképpen meg kell ismételnünk. – Elgondolkodva simogatta a torkát. – De most, hogy a puszit említetted… Bazsalyogtam, és úgy döntöttem, belemegyek a kívánságába, bár nem úgy, ahogy ő azt elképzelte. Levettem a bukósisakot a fejemről, lábujjhegyre álltam, hogy az arca magasságában egy puszit nyomjak a sisakrostélyára. – Emely – mondta nehézkesen, amikor újra a sarkamon álltam –, te engem egyszer még sírba viszel. – Nem, ha te még előtte sírba viszel engem. – Újra felvettem a bukósisakomat, a vállára támaszkodtam, és felültem mögé az ülésre. A meleg háta nyomta a hasamat. Egészen gyengéden az oldalát tapogattam az ujjammal, és a dzsekije alatt éreztem a bordáit.

Sóhajtott, megfogta a csuklómat, és a hasához húzta. – Emely, kincsem, nem fogok addig elindulni, amíg nem kapaszkodsz rendesen. Semmi kedvem hozzá, hogy útközben elveszítselek. Kitértem az oldalsó tükörbe vetett pillantása elől, és legszívesebben nyaklevest adtam volna magamnak a viselkedésemért. Egyszerűen nem tudtam magamon uralkodni, amint a közelemben volt, önkéntelenül görcsbe rándultam. – Itt hagyod végre? – kérdezte. – Vagy újra megugrassam a motort? Leesett az állam. – Tudtam, hogy szándékos volt! Mosolygott. – Készen állsz? – Nem, várj! – mondtam, lendületet vettem, és adtam neki egy barackot. – Most. Hallottam, hogy nevet, majd a következő pillanatban felbőgött a motor. Harminc perc alatt Alex és az ő lakásához értünk. Gyorsan felmentünk, hogy lehozzuk a holmimat, amelyet Alex a jeepből felvitt. Végül Elyas az Enduróval hazavitt. Amikor a diákotthon elé értünk, csak lassan csúsztam le az ülésről. Amint a lábam megérintette a talajt, a kirándulás véget ért. Elyas ülve maradt, levette a bukósisakot a fejéről, és elvette az enyémet. Egy szélfuvallat gyengéden felborzolta a fahéjszínű haját. A gondolataimban újra láttam az alvó angyal képét, amelyet aznap reggel ébredés után ajándékba kaptam. Amikor észbe kaptam, hogy őt bámulom, lesütöttem a szememet. – Andy már biztosan kétségbeesetten várja a motorját… – mondtam. – Ebben igazad van. – Elyas a hajába túrt, és a masinára nézett. – Jobb lesz, ha visszaviszem neki, mielőtt ötödszörre is felhívna. – Üdvözöld a nevemben. – Átadom. – A medveasszonyt is. – Felnéztem rá, és bazsalygást láttam az ajkán. Ám az arcvonásai nem sokkal később újra komolyabbá váltak. Csak a tekintete volt lágy. Lágyabb, mint valaha. A szeme az enyémben égett, én pedig nyeltem egyet. Azt kívántam, bárcsak végleg elsüllyednék, és soha többé ne merülnék fel újra, bárcsak magával rántana az örvény, és örök időkre elfelejthetném a lábam

alatt a talajt. Ám egy kis részem még mindig tiltakozott, és minden erejével próbált az ugrástól visszatartani. Egy kis rész, amely rémisztően elgyengült. – Emely… én... – lehelte, és épp olyan bénultnak látszott, mint amilyen én is voltam. – Te? – suttogtam. Mit akar mondani? – Én… én… – A torkát köszörülte, és elfordította a tekintetét. – Lassan mennem kell. – Természetesen – dünnyögtem földre sütött tekintettel. Csend állt be. Egy idő után hallottam, hogy kifújja a levegőt. – Köszönöm. Felnéztem rá. – Mit? – Azt, hogy eljöttél… Azt, hogy nem hajítottál ki a sátorból. Azt, hogy, bár nem érdemeltem meg, adsz nekem egy esélyt, és azt, hogy motoroztál velem, bár annyira rémisztő volt számodra. Nem csak amit mondott, hanem ahogy mondta. Már pusztán a szavai hangsúlyától elakadt a lélegzetem. Mintegy ösztönösen lábujjhegyre álltam, felpipiskedtem hozzá, és puszit leheltem a puha arcára. Olyan volt, mintha egy szempillantás erejéig minden megállt volna, a háttérben elnémult volna a világ, és még mielőtt tudatára ébredtem volna, mit is tettem, már el is múlt. Zabolátlan kalapácsolással a mellkasomban újra a sarkamra ereszkedtem. Elyas lehunyta a szemét. Csak egy lehetetlenül, végtelenül hosszú pillanat után nyitotta ki. – Mi… volt… ez? – dadogta. Az ajkamba haraptam. – Puszi? – És mivel, vagyis miért… érdemeltem ki? – Mert motorvezetés közben nem nevettél ki, és mert pontosan négy összefüggő mondatot hoztál ki magadból, amelyben nem szerepelt a „szex” szó. Elyas rám meredt, nyilvánvalóan még mindig nem találta kielégítőnek a magyarázatot. De mert az arckifejezésem komoly maradt, kénytelen volt hinni nekem. – Hm… – hebegte. – Én... én… Nekem egészen gyorsan el kell tűnnöm, mielőtt olyat mondok vagy csinálok, amivel újra elrontok mindent.

Az ajkam mosolygásra húzódott, és bólintottam. – Aludj jól, Emely – suttogta, mielőtt feltette volna a bukósisakját. – Jó éjszakát, Elyas… Elindította a motort, még egy pillantást vetett rám, és végül elindult. Jó ideig álltam az utcán, és néztem utána. Egyszer csak megfordultam, olyan könnyűnek éreztem magam, mint egy falevél az őszi szélben, és felmentem. Amikor az ajtót kinyitottam, Eva már várt rám. Még miközben kipakoltam, túl kellett esnem a kérdésáradatán, és szépen mindre megfelelnem. Egy-két jelentős, Elyast és engem illető apróságot mégis kihagytam. Csak akkor lett végre egy kis nyugalmam, amikor egy órával később elbúcsúzott, mert még randevúja volt Nicolasszal, akinél az éjszakát is töltötte. Az ágyamra feküdtem, és a következő két órában egyetlen centimétert sem moccantam. Az agyam dolgozott, a gondolataim köröztek, és a fejem újra meg újra lejátszott minden egyes részletet, amelyet péntek óta átéltem. Nem, valójában nem újra láttam magam előtt a részleteket, hanem álmodtam róluk. Hagytam, hogy a nyelvemen elolvadjanak, és másodszorra is átéltem őket. Mégis, bármilyen szépek is voltak ezek az élmények, rossz érzés fogott el. Mintha a belső jó érzésem becsapna, és valójában egy méteres szakadék szélén állnék. Az oldalamra fordultam, és az arcom alá dugtam a kezemet. Vajon mit csinál most Elyas? Még mindig Andynél van, vagy már hazaért? És ha ez utóbbi… Vajon ő is az ágyában fekszik, és úgy alszik, mint a ma reggeli angyal? Felsóhajtottam, amikor a laptopomból egy halk „pling” hallatszott. Az egyetlen zaj, amely képes volt az ágyból kirángatni. Amúgy is csodálkoztam rajta, hogy az érkezésemkor nem találtam emailt Lucától, már nagyon esedékes lett volna. Kinyújtóztam a laptopomért, törökülésbe ültem, és az ölembe vettem. Kedves Emely!

Ne haragudj, kérlek, én is elutaztam, és sajnos nem jutottam hozzá korábban, hogy a megérdemelt választ megírjam neked. Szóval sátrazni voltál? Mégpedig, ha jól értettelek, sátor nélkül? Nem, komolyan, hogy is volt ez? Beigazolódtak a félelmeid? Mesélj nekem egy kicsit a kirándulásodról! Egyébként el kell neked mondanom, hogy szívinfarktusért vagy felelős. Úgy, bizony. Mégis, mit gondolsz, amikor azt írod: „Azt kívánom, bárcsak te is ott volnál…”? Ültem a számítógép előtt, és majdnem kiesett a kávé a kezemből. Ha még egyszer eszedbe jutna valami hasonlóan édeset közölni velem, akkor kérlek, gondolj a szegény szívemre, és figyelmeztess előre! Az egész hétvégét azzal töltöttem, hogy töprengtem, mi lett volna, ha nem csak kívánod, hanem tényleg ki is mondod ezt a meghívást. Hogyan álltunk volna egymással szemben? Talán megbántad volna a meghívásodat? Vagy pedig a kirándulás – pozitív értelemben – felejthetetlen élménnyé vált volna? Azt kívánom, bárcsak ott lehettem volna, és most választ adhatnék mindezekre a kérdésekre. Köszönöm szépen a kitöltött kérdőívet. Nagyon tanulságosnak találtam. Tudni akarod az én válaszaimat is? Ahogy szeretnéd, itt következnek… Kedvenc szín: fekete és kék. Újabban a barna is, de ezt nehéz megmagyarázni. Kedvenc virág: …úgy látszik, a kérdőív inkább nőknek készült. Szóval te a napraforgót szereted? Nekem is tetszik, és most már valószínűleg mindig rád fogok gondolni, amint egyet meglátok. Kedvenc állat: Mit akarsz a kutyákkal? Én a macskákat szeretem, a háziállatokat épp úgy, mint a nagyokat. Különösen a fekete párducok gyakorolnak rám nagy hatást. És a pingvinek? Te jó ég! Milyen viccesek a pingvinek! Kedvenc étel: Mindent szeretsz, ami édes? Nagyon érdekes… Én személy szerint legszívesebben tésztát eszem – ebben tehát megegyezünk. És a Baileys-fagyi! Imádom ezt a dolgot! Ismered? Ha nem, feltétlenül meg kell kóstolnod! Kedvenc ital: Száz százalékban csatlakozom hozzád kávéügyben! (Egyébként nagyon jó kávét tudok főzni.)

Kedvenc szeszesital: Meg kell mondanom, hogy nagyon ritkán iszom alkoholt. Ha mégis, akkor leginkább sört – tipikus férfi. Epres Margaritát, amilyenről írtál, egyszer már láttam… És igen… tényleg nagyon, nagyon finomnak nézett ki! Vallás: szintén ateista. Napfelkelte vagy naplemente: Remélem, sok közös naplementében lesz részünk. Hol szeretnéd a nászutadat eltölteni: Sokkoltál, Emely! Te nő vagy, és nem tervezed, hogy férjhez mész? Meg tudod ezt nekem magyarázni? Én még nem gondolkodtam rajta, hol szeretném a nászutamat tölteni. De biztos vagyok benne, hogy meg tudok majd egyezni benne a jövendőbeli feleségemmel. Hol szeretnéd, hogy egyszer megcsókoljanak: Kérlek, mi ebben a rámenős? Igen, igen, ezt megint csak azért mondtam… De ugyanúgy látom, mint te: minden hely szép, amennyiben az ember a megfelelő embert csókolja. Megcsaltál már valakit: szintén nem. Személyes célok: A kormányt megdönteni és világbékét teremteni? Ez a célod? Tényleg mosolyognom kellett, amikor ezt olvastam. Ez annyira jellemző rád. Sokkal jobban, mint gondolnád. De mert ezt egyedül nem fogod tudni véghezvinni, magától értetődően melletted állok. És az én egyéb céljaim… Őszintén szólva jelenleg csak egy van. Biztosan tudni szeretnéd, mi, igaz? Egy kis tipp: „E”-vel kezdődik, és „mely”-vel végződik. Ostobán hangzik, ugye? Ennek ellenére ez az igazság. Nem tudlak kiverni a fejemből, Emely. Hogyan fekszel, amikor elalszol: Tehát te az oldaladon vagy a hasadon alszol. Amikor hasat mondasz… az enyémre gondolsz? Bármikor rendelkezésedre áll. Én magam többnyire az oldalamon alszom. (Amennyiben a hasamról szóló ajánlatot el akarnád fogadni, akkor természetesen a hátamon.) Nos, kedvesem, csodaszép éjszakát kívánok neked! Az enyém nem lesz jó, már most tudom, mert megint nélküled telik el.

Álmodj édeset. Hamarosan újra írok: Luca Csak beképzeltem magamnak, vagy ez az e-mail sokkal személyesebb volt, mint a korábbiak? Érzés lebegett a sorok között. Egy olyan érzés, amit én is ismertem. De aztán megráztam a fejemet. Csak mert a hormonháztartásom hullámvasutat játszik, még korántsem kell a levelet túlértelmeznem. Mégsem akart a mosolygás az ajkamról elillanni, és azonnal válaszoltam neki. Szia Luca! Természetesen megbocsátok. Ha ezáltal minden alkalommal olyan cukorédes levelek keletkeznek, mint a mai, akkor máskor is nyugodtan hagyj magadnak több időt. Megkérdezhetem, mit csináltál a hétvégén, hogy ennyire elfoglalt voltál? Tetszettek a válaszaid a kérdőíven. Bár szabályosan nyáladztál, de megnyugtathatlak: sikered volt! A barna az új kedvenc színed? A barna az ökoemberek kedvenc színe! Luca, te ökoember vagy? Ahogy látod, nem fogod magyarázat nélkül megúszni. Feszülten várom! Pingvinek! Igen, igen, igen, pingvinek! Remekek! A nagy ragadozó macskák viszont számomra rémisztőek. Ha dokumentumfilmet nézek, önkéntelenül elképzelem, milyen lehet, amikor ezek az erős állatok üldöznek, miközben esélyem sincs, aztán felfalnak. Hátborzongató! Hogy ismerem-e a Baileys-fagyit? Egyre ijesztőbbé válsz, ez lassan tényleg kísérteties vonásokat kezd ölteni. Ha hiszed, ha nem, ez az abszolút kedvenc fagyim. Mit találsz abban olyan érdekesnek, hogy mindent szeretek, ami édes?

Hogy miért nem akarok házasodni, annak több oka van. Elsősorban az anyám a hibás benne. Ezzel idegesít, amióta tízéves vagyok. De azon is töprengek, miért kell feltétlenül megházasodni. Nem a gyűrű vagy a házasságlevél köt össze két embert – hanem a szerelem. Az esküvőnek természetesen megvan az az előnye, hogy a két adott embert a törvény is partnerként ismeri el. A szememben ez az egyetlen érv szól mellette. Ha az utolsó lepel is lehull rólam, akkor a partneremnek joga van eldönteni, mi történjen velem. Ettől eltekintve van egy további, nyomós ellenérv: ki a csuda akarna engem elvenni? (Ez költői kérdés volt. Ne fecséreld azzal az idődet, hogy választ keresel rá.) Segítesz nekem a kormányt megdönteni, és világbékét teremteni? Szívélyes üdvözletem a fedélzeten! Nagyon is szükségem van a segítségre. Az ajánlatod, hogy a hasadon aludjak… nagyon csábítóan hangzik. Ha éjszakánként nincs rá szükséged, akkor szívesen élnék vele. Kedves Luca, én is hasonlóan szép álmokat kívánok neked. Egyébként nem te vagy az egyetlen, aki ma éjszaka biztosan nem tud aludni. Remélem, hogy neked azért mégis sikerülni fog. Álmatlan üdvözlet a kampuszról: Emely Elolvastam még a többi e-mailemet, a tanulmányi hirdetményeket, a soha meg nem rendelt hírleveleket, reklámokat stb., és végül kiganajoztam a spammappámat. Éppen amikor le akartam csukni a laptopomat, újra pittyent egyet. Kedves Emely!

Tudtam, hogy meg fog térülni, ha még egyszer a számítógépemhez megyek. Most már nagyon késő van, holnap részletesen válaszolok majd a hosszú e-mailedre. Amit addig sem tudok visszatartani, az a kérdés, hogy miért nem meséltél semmit a sátrazásról? Tudatosan hagytad ki? Nem szeretnél róla beszélni, vagy végső soron nincs is róla mit mesélni? Csak egy kicsit csodálkoztam rajta, hogy egyáltalán nem mentél bele ebbe a témába. És mi lehet az oka, hogy nem tudsz aludni? Remélem, nem vagyok túl kíváncsi. Szeretettel üdvözöl: Luca És akkor mondja azt valaki, hogy a férfiak nem tudnak figyelmesek lenni. Legalábbis jobbára akkor lesznek azok, amikor tulajdonképpen nem kellene. Kedves Luca! Igen, kíváncsi vagy. Ez tényleg az egyetlen kifogásom ellened. De őszinte akarok lenni: azt hiszem, tudatosan hagytam ki. Ez bonyolult és épp annyira komisz téma. A kirándulás egy kisebbfajta katasztrófa volt a számomra. Ijesztő, majdhogynem félelmetes volt. Már bánom, hogy elmentem, inkább itthon kellett volna maradnom. Soha nem meséltem neked, de van valaki. Valaki korábbról, aki az utolsó idegszálamat őrli. Kénytelen voltam egy sátorban aludni vele, és hazafelé egy motoron jönni vele. El tudod képzelni, milyen kellemetlen, hogy az előtted ülőbe kell kapaszkodnod, amikor legszívesebben meg sem érintenéd? El sem tudod hinni, milyen szívesen kitörölném ezt a kirándulást az életemből.

Mi történt volna, ha tényleg meghívtalak volna? Erre sajnos én sem ismerem a választ, kedves Luca, de erősen feltételezem, hogy akkor a kirándulás máshogy, és számomra jobban sikerült volna. Talán ez most egy kicsit hirtelen jön, és tulajdonképpen magam sem tudom, mi is hajt… Mit szólnál hozzá, ha kilátásba helyeznénk egy találkozót? Úgy valahogy… a közeljövőben? Akkor végre felhagyhatnánk ezzel az örökös „mi lenne, ha”kérdésekkel. Kedveljük egymást, akkor hát mire várunk? Gondold át nyugodtan, aztán értesíts! Aludj jól! Emely Rányomtam a „küldés” gombra, és a képernyőre meredtem. A szavak csak úgy egyszerűen kispricceltek belőlem, egyáltalán nem illettek ahhoz a jó érzéshez, amelyet egészen addig a hasamban éreztem – mégis megfeleltek a valóságnak. Az eszem hangja volt, amely ezeket a szavakat írta. A hang, amely folyton azt mondta nekem, hogy ez a kirándulás a személyes pusztulásom kezdete volt. Soha nem lett volna szabad Elyasba beleszeretnem, soha. Abból, ami a hétvégén történt, soha semminek nem volna szabad megtörténnie. Nem tudtam, egyszerre miért lett rá szükségem, hogy a találkozót kilátásba helyezzük. Talán abból az önző gondolatból kifolyólag, hogy magamat megmentsem, bár tulajdonképpen már rég nem volt semmiféle menekvés. Talán az utolsó szalmaszálba kapaszkodtam, hogy bár Luca soha nem lesz az számomra, ami Elyas, de legalább valami hasonló lehetne. De talán egyszerűen csak háromhavi levelezés után meg akartam neki adni az esélyt, hogy a való életben is megismerjük egymást. A semmibe meredtem, és nem találtam választ. Csak azt a sejtést, hogy minden bizonnyal a három dolog kombinációja lesz az. Egy idő után felálltam, és a fürdőszobába mentem, hogy összekészülődjek a lefekvéshez. Pólóban és mezítláb az ágyamhoz

tapicskoltam, és a takaró alá bújtam. A mobilomat a párnámra tettem, közvetlenül magam mellé, és állandóan figyeltem. Eltelt fél óra, egy óra, eltelt két óra… De nem villant. Egyszer csak utánanyúltam, bepötyögtem egy mondatot, majd kitöröltem, és visszatettem a párnára. Miért nem jelentkezett Elyas? Éppen ma, az elmúlt éjszaka után, a puszi után… Nem értettem. Reggel fél ötig vártam. Ám a mobilom a legcsekélyebb hangot sem hallatta. Újabb nap virradt fel, majd újabb éjszaka. Elmúlt a kedd, a szerda, a csütörtök, a péntek… De továbbra is néma maradt.