„Hívő magyar” Bevezető. A keresztény értelmiség szerepét korunkban nehéz meghatározni Ez azért van így, mert az utolsó ötven hatvan évben az értelmiség tudatos szétverése történt. Az értelmiségi szerepeket lejáratták. Az az értelmiség, amelyre a társadalomnak szüksége van a természetes fejlődéshez, kialakul. Ha a társadalom berendezkedése ezt nem teszi lehetővé, a társadalmi rend megbomlik, és zavarok keletkeznek. A mai magyarországi értelmiség nagy része gyakorlatilag első generációs. Ez azt jelenti, hogy most tanulja az értelmiségi életet. Most tanulja meg mindazt, amit egy értelmiségi életet élő embernek tudnia kell. Szüleik mindent feláldoztak életük során azért, hogy gyermekük értelmiségi pályára kerülhessen. Fizették és fizetik ma is tanításuk költségeit, megvették a tankönyveket, fizették a tandíjat, a szállást, mindazt, ami kellett ahhoz, hogy a gyermek feljebb tudjon emelkedni a társadalmi ranglétrán, arra a helyre, ami a háború előtti társadalmi berendezkedésben az értelmiségi létet jele ntő létrafok volt. Csakhogy az a társadalmi berendezkedés ma már nem létezik. Pedig az emberek nagy többségének szívében annak emléke él még mindig, mert dédapáik, nagyapáik apáik abban nőttek fel. Sejtjeikben az raktározódott el. A példaképek még mindig onnan merülnek fel. Miért? Hogyan? Az értelmiség szerepe a társadalomban . A magyar társadalom alapját a földrajzi és természeti adottságoknak megfelelően, a földművelő falusi lakosság képezte, melynek erkölcsi értékítélete tökéletesen működött. Az ország élete szerves rendre épült, melyben a társadalom szereplőinek munkája összehangoltan folyt. Ez a szerves rend képes volt megtartani a társadalmi egyensúlyt. A falusi, kisvárosi rend szigorú szabályok szerint épült fel. Értelmiségi vezető emberek a papok, a tanítók, tanárok, orvosok, voltak. A faluban rangja volt még a bírónak és a jegyzőnek. Ha eljutott egy-egy gyerek a faluból tanulni, és mérnök lett, vagy agronómus, tisztelet járt neki, de ha nem jött haza, a faluba, rangja nem volt. Az élet szabályait a lét fenntartásának lehetőségei szabták meg. Ezek a szabályok törvényekbe merevedtek, melyeket a társadalom nemzedékről nemzedékre örökített át. Ezeket a törvényeket áthatotta a vallási szabályozás, amely ugyancsak természetes kötelezettségekre épült. Ebben a szervesen építkező rendben mindenkinek meg volt a feladata, szerepe, és minden felmerülő kérdésre minden esetben válasz is érkezett. A törvényeket az élet igazolta. Ez a szerves rend képes volt feldolgozni a változásokat, beépíteni azokat a törvényekbe. A városokban ez a törvény már nem élt ilyen szigorúan. Nem élt azért, mert a városi élet elszakította az embereket a természettől. Nem ismerték egymást az emberek olyan szoros ismeretségben, mint a falukban. A nagyvárosokban ez a megosztottság még szembetűnőbb volt. A faluközösségek értelmes méretre növekedtek csupán. A közösség élete átlátható volt. Az emberek ismerték egymást, számítottak egymás munkájára, hittek Istenben és bíztak egymásban. Hittek abban, hogy ez a rend Istentől való, tehát jó. A természeti adottságoknak megfelelően kialakuló falvak és városok ilyen szerves rendre épültek. Ennek megfelelően alakultak a városok kerületei, és épültek ki a szabók, cipészek, asztalosok, kőművesek, kereskedők utcái, körzetei. A város csak addig növekedett, amíg átlátható maradt a működés rendje. Megoldható volt a szemét elszállítása, az élelmiszerellátás, az iskolázás, a rendfenntartás, a közlekedés, az orvosi ellátás. Felépültek a templomok is, a települések központi magjában. A nagyvárosok köré épültek a kis falvak, ugyanilyen rend szerint.
Budapest kerületeinek elnevezése híven tükrözi ma is ezt a szerves rendet. még ma is megvan Erzsébet-város, Terézváros, Ferencváros, Pestszentlőrinc, Pestszentimre, Óbuda, Kőbánya, Kispest, Soroksár, Csepel, Budafok, Nagytétény, Budatétény és a többi kisváros a nagyváros körül. Ma ez Budapest, mind a 23 kerületével. A háború átrendezi a társadalmat. A világháború szétzilálta az emberek életét. Szétrombolta a családokat. A férfiakat, a fiatal gyerekeket is elvitték katonának. Sokan elestek a fronton, sokan fogságba kerültek, és soha nem jöttek haza. A háború után az új politikai berendezkedés ezt a szervesen felépült társadalmi rendet módszeresen törte szét. Amikor a fogságból hazajöttek a férfiak, sok család bomlott fel. Azt suttogták az emberek, hogy azért, mert az asszonyok, lányok megestek! Nehezen értette meg az emberek egy része, hogy az orosz katonai bevonulás erőszakkal járt. Pedig mi, akik akkor 13-14 évesek voltunk, láttuk az utcán megerőszakolt lányok, fiatal asszonyok szenvedését, nem egy esetben halálát. Láttuk az agyonlőtt nagyapákat, akiket unokáik, lányaik, menyeik védelme miatt öltek meg. De a fegyverek csattanása elfojtott mindent. A felnőttek hite már a háború alatt meggyengült. A zavaros időkben a plébánosok nagy része próbálta a híveket valahogy összetartani, de ez nem nagyon sikerülhetett. A napirenden lévő légiriadók a szentmisék idején sem szüneteltek, így a templomok üresek voltak. Legalább is nálunk így volt. Gondolom, másutt is. Ki volt érte a felelős? Egy-egy területen a harcok hetekig tartottak. Utána még hónapokig bizonytalan volt az élet. Az emberek nem jártak sehova. Templomba sem. Gyakori volt a kérdés: Isten mindezt hogy’ engedhette meg? Válasz nem volt! A Háború végén a papjainkat elvitték valahova. Az újak nem ismerték az embereket. A templomba egyre kevesebben jártak. Az akkor felnövekvő gyerekek fejében számos kérdőjel maradt csak! A szerzetesrendi iskolákban is hallgattunk. Néhány tanárunk különórákon tanította a történelmet, magyar irodalmat, mesélgette a magyar népmeséket, amíg lehetett. Ám alig két év alatt ezeket az iskolákat bezárták. Tanáraink nagy része a szerzetesekkel és a velük kiutazó diákokkal együtt elhagyta az országot. Mögöttük kérdőjelek sokasága meredt elénk. Azok elé, akik itthon maradtunk. A családokat szétszedték. A férfiak munkát csak lakásuktól távoli helyeken kaptak. A fiatalokat a katonaságnál az ország másik végébe hívták be. Az a rend, amelyet ismertünk, amelyben addig éltünk és otthonosan mozogtunk, nem volt sehol. Nyomait láttuk csak. Nem volt hely, nem volt ember, akihez kérdéseinkkel fordulhattunk volna. Az a néhány Tanár, aki meg mert még szólalni, egyik napról a másikra eltűnt. A háború előtt megalakult ifjúsági szervezetek, melyeket nagyrészt az egyház szervezett, de sok világi szerveződésű is volt, a háború után rendre megszűntek. Vezetőiket bebörtönözték, vagy egyes esetekben halálra ítélték. Amint már írtam, a magyar társadalom alapját a földművelő falusi lakósság képezte, melynek erkölcsi értékrendje tökéletesen működött. Elvették hát a földet, és megműveléséhez szükséges eszközöket a falusi emberektől, és ami még nagyobb gondot okozott, a fiatalokat becsábították a városokba. A kisvárosok rövid idő alatt megnövekedtek. A beköltözők nem találták helyüket. Templomok nem voltak, a falu messze volt, az ismert értelmiségi réteg vagy ott maradt a faluban, vagy más városba telepítették. A gyökerek így elszakadtak, a hajszálgyökerek ki sem fejlődhettek, mert nem volt hozzá megfelelő környezet. A gyökértelen városi tömeggé lebontott falusi közösségek szétszóródva megpróbálták ugyan megkeresni egymást, de erre
nem volt sem hely, sem idő, sem olyan vezető réteg, amely össze tudta volna gyűjteni a csellengő embereket. A papi hivatás nem volt már vonzó a fiataloknak. A templomok hiánya leszoktatta a városlakókat a templomba-járásról, a szertartásokon való részvételről. Nem csak a római katolikus egyház küzdött ezzel a helyzettel, de valamennyi vallási felekezet. Mivel az idősebb nemzedék vergődött ezekkel a gondokkal, a fiatalok előtt nem volt példakép a hitélet gyakorlására. A falvakban maradt papok a helyben maradtakat próbálták megtartani. Ellenük az állam lépett fel a legkegyetlenebb eszközökkel. Különösen a katolikus egyházat támadták. Papjai közül sokan szenvedtek börtönökben, és haltak mártírhalált hitükért. Ugyanakkor a városokban kevés volt a templom a megnövekedett lélekszámhoz viszonyítva. A kevés templomban szolgáló papok sorait is megtizedelte a vallásüldözés. Nem lehet hát csodálkozni azon, hogy könnyen estek áldozatul a felnövekvő generációk a hit nélküli élet kísértésének. Magyarországon ez a helyzet nem csak a háború következménye volt. Az országot a trianoni békediktátum nem csupán területének kétharmadával csonkította meg, de lakosságának kétharmadát is elvesztette. Az a két évtized, mely a második világháború kitöréséig rendelkezésre állt az építkezéshez, éppen csak arra volt elegendő, hogy lerakják az alapokat. Megalakultak a társadalom rétegeiben a megfelelő szervezetek, melyekben megindulhatott az oktatás. Kiképezték a tanítókat. Megkezdődött az iskolákon kívül is a tanító, nevelő munka. A háborúban elesettek emlékére sorra-rendre emelték az emlékműveket, melyek még ma is állnak. Rendszeresen megemlékeztek az elesettekről, akiket hősökként tiszteltek. Ebbe rontott bele a háború, majd az azt követő új berendezkedés. A társadalom újra felépül. A nemzeti emlékezet a második világháborúban elesettekre ugyanúgy gondolt, mint az első világégésben elesettekre. Ám a megemlékezéseket a politikai vezetés nem engedélyezte. Ezzel magyarázható csupán az, hogy a második világháborús emlékművek jóval kisebb számban épültek. A Ratkó korszak idején, és az utána következő néhány évben még voltak, akik reménykedtek, hogy lehet újra kezdeni. Még éltek a jól képzett tanítók, elkezdődött az új helyzetben az új élet szervezése. Az 1956-os forradalom leverése, majd az utána következő megtorlás ezeket a reményeket is szétzúzta. Az értelmiségi pályára készülő fiatalok nagy része elhagyta az országot. Az itthonmaradtaknak számos mártírsorsot megélő tagja volt, és közülük néhányan még élnek ma is. Sorsuk mártírsors, a szó szoros értelmében is. Ennek a generációnak lehet-e bűnéül felróni, hogy a HIT ma az őket követő három generáció számára alig értelmezhető? 65 év távlatából visszatekintve, különös, kacskaringós útra látunk. Olyan útra, amit egy első generációs értelmiség járt be, de amely út számos más értelmiségi ember útja is volt az elmúlt 60-70 évben. Az építkezés a középiskolás korból indult. Az akkori rend szerint ez a negyedik elemi elvégzése után kezdődött. Egy tíz éves gyermek nem tudja felmérni saját képességeit. Érzi, hogy mi az, ami az addig megismert világból igazán érdekli, de hogy abból az élete során mi marad meg, még gondolatban sem él benne. A gyermek figyel. A gyermekkori képek bevésődnek valahova a tudat alatti rétegekbe, és egy életen át megmaradnak, kitörölhetetlenül. Nálunk gyerekkoromban minden Isten nevében kezdődött. Ez így volt nem csak nálunk, de minden katolikus családban.
Ha reggel iskolába indultunk, ha Nagyapa reggel felkelt, ha a mezőre indult, amikor Édesapám munkába indult, Édesanyám leült a varrógépe mellé, ha a templomba mentünk, ha játszani kezdtünk, egyszóval minden azzal indult. És este mindent megköszöntünk Istennek. Ez a hit rendíthetetlen volt. Nagyszüleink, Szüleink, tanítóink és tanáraink, egyetemi professzoraink egyaránt hittek A társadalmat áthatotta ez a szívekben élő hit, és magyarázat nélkül is érthető és érezhető volt az élet minden területén. Az emberek egymás iránti bizalma ezen alapult. Tanáraink felelőssége volt, hogy tanításuk elmélyítse és megerősítse ezt az értékrendet. Az iskolákban példaképeket tudtak elénk állítani. Példaképeket olyan fiatalokról, akik hozzánk hasonlóan indultak az életben. Ezeket az iskolákat bezárták. Új élet indul. 1956 után az élet ment tovább. Néhányan maradtak még az értelmiségi életre készülő fiatalok közül itthon is olyanok, akik átlátták mindezt. Ők tartották fenn a hitet azokban, akiket el tudtak érni, meg tudtak szólítani. Közülük nem egyet a hatalom elért, és félreállított, vagy végleg elnémított. De mégis maradtak néhányan. Ők azok, akik napjainkban is próbálkoznak még mindig, akár reszkető kezű öregemberként is. Ők állnak a tanári katedrákon, hogy legyen aki tanítja a fiatalokat. Ők azok az Írók, akik könyvtárak mélyéről előkaparják népünk történelmének igaz adatait, és közkinccsé teszik. Ők azok a színészek, énekesek, dalszerzők, akik korunk hangján is megszólalnak, és hirdetik a hit igazságait. Ők állnak a műtőasztalok mellett, hogy emberi életeket mentsenek gyógyító késükkel, gyógyító kezükkel, és ők állnak a betegágyak mellett is, őrízni az életet. Ők azok, akik erejüket nem kímélve járják az országot, tanítanak, és gyűjtik a még megtalálható igazgyöngyöket, összeszedegetik kultúránk elrejtett kincseit, hogy megmaradjon gyermekeinknek, unokáinknak. Ők azok, akiket ma is kiátkoznak, üldöznek, nem értenek meg, kinevetnek. Ők élő mártírjaink. Az értelmiség szerepe az új társadalmi rendben. Mindeközben alig vettük észre, hogy az egész történetből kimaradtak a hívő emberek. Vagy talán mégsem? A válasz nehéz, mert keresni kell hozzá a szavakat. Keresni kell hozzá az embereket is. Rohanó világunkban csak felvillanó képeket látunk, és nem tudjuk megállítani a rohanó embereket. Akik római katolikus templomokba járnak, időnként hallják a Püspöki Konferencia üzeneteit, amelyek azonban a templomoknál tovább nem jutnak. Ennek oka az lehet, hogy az emberek nem igazán értik meg ezeket az üzeneteket. Nem értik azért, mert nem is nekik szólnak. Az értelmiség egy rétege azonban megkapja ezeket az üzeneteket, és reagál is rá. Reagál rá azért, mert mást lát az életben, és mást vár az életbenmaradáshoz az egyháztól. Ma már nem nehéz az elszakított területekre utazni. Kijutunk Erdélybe, Kárpátaljára, délvidékre. Akik ott körülnéznek, kérdőjelek tömegével érkeznek haza. A trianoni békediktátum elszakítitotta Erdélyt, ahol még ma is vannak színmagyar települések, a majd száz éves romániához csatolás és erőszakos beolvasztási nyomás ellenére is. Ma pedig majd minden faluban épülnek a román ortodox templomok, ha a pópán kívül egy hívő sincs talán a faluban. A magyar templom pedig romlik, fala omladozik, festése hullik,
vele együtt hullik le a régi falfestés, korhad el a kazettás mennyezet, mert nincs pénz a karbantartásra. Ha megkezdenék a karbantartást, a műemlékvédelem gördít akadályokat, és nincs egyházi szakértő gárda, aki felvenné a kesztyűt. Délvidéken rombolják le a templomokat, és ma már alig akad hívő, aki szót emelne a templomrombolás ellen. Kárpátalján ugyanez a helyzet. Ami most ott még nehezebbé teszi a dolgokat, az a háború, ami ellen semmit nem tehetünk. És mi a helyzet itthon? Kicsit jobbnak tűnik a helyzet, mert aki nagyon keresgél, talál magának olyan helyet, ahol még dolgoznak emberek a Keresztény Magyarország feltámasztásáért. Működik néhány katolikus egyesület, nyugdíjas csoportosulás, egy-egy lelkes plébános mellett. A küzdelem hatalmas. A XI. kerületben például egy plébános ismereteim szerint több mint 40 éve dolgozik azért, hogy felépüljön egy templom egy lakótelep közepén, ahol az 1960-as évek óta élnek emberek, akiknek ez a templom kellett. Gondolom, másutt is ugyanez a helyzet. A hívek jó része közben jó esetben elköltözik, rosszabb esetben meghal. Hogy hova temetik, az más kérdés. Mert temetők sincsenek. Pontosabban vannak temetők, de ma-holnap sokak számára megfizethetetlenek lesznek a temetések. Egy-egy sírhely ára már ma is több százezer Ft,-ba is kerül, különösen a nagyvárosokban. Az előbb említett templom altemplomában lehetne columbáriumot kiépíteni, ám ahhoz különleges hatósági engedély kell. Ennek beszerzése hosszadalmas és nehéz. Más templomokban sem jobb a helyzet. A keresztény egyházakat érő hátrányos megkülömböztetés a keresztény értelmiség megerősödését nagy mértékben hátráltatja. Végül van egy olyan kérdéskör is, mellyel az elmúlt hatvan évben nem foglalkoztak hitelesen. Ez a demográfiai robbanás kérdése, amelynek több vetületét is napirenden tartják az összes médiumokban író emberek. Valós kérdéseivel azonban nem mernek, vagy nem akarnak foglalkozni. Legkényesebb kérdéskör a művi vetélés. A keresztény szellemmel ez nem egyeztethető össze. Az életben azonban katolikus orvosok is elvégeznek ilyen műtéteket. Természetes, hogy akik kérik ezt, azok is katolikus emberek. Lépésük egyedi indokait a társadalom nem kutatja, nem is tudja feltárni. Ám van egy érdekes demográfiai adatsor, amin érdemes elgondolkodni. A világ népessége Kr.e.10000-ben mintegy 10 millió volt.( Az adat becsült érték. Forrás: Internet). Kr.e.7000-ben 20 millió Kr. u. 10-ben 320 millió Kr.u. 1700-ban 600 millió Ezeket az adatokat azért csak feltételesen fogadhatjuk el, mert az emberiség történelme során a föld népeinek kulturális fejlődése a föld egészén nem volt egységes. Kialakultak magas kulturának nevezett körzetek, melyek között kapcsolat nem volt. Közülük egyesek fennmaradtak, mások elpusztultak. Európa életét a görög, majd az erre épülő római kultúra határozta meg. Napjainkban ennek a kulturális alapnak felbomlasztását éljük meg. Az az értékrend, amit ez a kultúra határozott meg, a mai hatalom szemében elavult, ezért átértékelésén dolgoznak. Ahogy a technika fejlőése lehetővé tette, egyre több adat állt rendelkezésre mind az emberiség lélekszámának, mind a kialakult kultúráknak megismerésére. A földi élet természeti törvényekhez alkalmazkodó fejlődése civilizációs különbségeket hozott létre, melyek napjainkra olyan változásokhoz vezettek, melyek egyes földrészek közötti konfliktusokat gerjesztenek..
Az 1800-as évek óta a föld népességéről valamivel pontosabb adatok állnak már rendelkezésünkre. A földön élők száma a következőképp alakult: Kr.u 1850-ben 2500 millió Kr.u 1985-ben 5000 millió Kr.u. 2000-ben 6200 millió Jelenleg a föld népesége meghaladja a 7000 milliót. A második világháború előtt megjelenő statiszt ikai évkönyvek hazánkban még közölték a népesség karácsonyfát, melyrő l a demográfiai adatok szépen leo lvashatók voltak. Napjainkban azonban már az ilyen jellegű adatok nehezen érhetők el. A demográfiai adatok megfontolásra késztetnek. Ha a változásokat az ember nem befolyásolja, akkor Isten elvégzi azt. Ha az ember beleavatkozik, akkor felmerül a kérdés: Hogyan, és kinek a javára történik a beavatkozás. A demográfiai robbanás súlyos erkölcsi problémákat vet fel, de egyidőben felveti azt a kérdést is, hogy hagyhatjuk-e az emberiség lélekszámának növekedését ezen a spirálon tovább haladni? A keresztény értelmiség szerepe átrendezett világunkban nehezen található meg. Tisztáznunk kell, hogy az értelmiség körébe ma kik tartoznak. A tanárok, orvosok, mérnökök, és természetesen elsősorban a vallási vezetők. Ez utóbbiak közül azok szerepe meghatározó, akik mindennapi kapcsolatban vannak a társadalom tagjaival. Nekik kell megteremteniük az új társadalmi berendezkedés alapegységeit. Szerepük, egyben feladatuk az, hogy a hagyományos értékek megőrzése mellett kiépítsék az új értékeket, és azokat a társadalom egészével fogadtassák el. Az új értelmiség feladatai. Mindezeket figyelembe véve vegyük számba, mit tehet a keresztény értelmiség napjainkban, hazánkban. Alapkérdés, hogy meg kell ismerni a sajátos , keresztény hitünkkel átszőtt kulturánkat. Ebbe beletartozik az írott, a kanonizált, és az egyházak által el nem fogadott, ám keresztény elvekkel átszőtt, átitatott kulturális értékek megismerése is. Ha falvainkat, városainkat járjuk, mindenütt találkozunk a két világháború emlékműveivel. Senki edig nem vette számba, hány elesett hősünk nyugszik idegen földben. Nem sirattuk még el halottainkat, és nem gyujthatunk halottak napján sírjukon gyertyát. Segítsünk a nemzeti emlékezet megéléséhez elvesztett hozzátartozóikat sirató társainkat. Ha méltó módon megemlékezhetünk az elvesztettekről, a fájdalom enyhül, és több erő marad az építkezésre. Ki kell alakítani egy olyan munkatervet, melyet megfelelő erkölcsi, szellemi és anyagi támogatás kísér. E' nélkül nem lehet tenni semmit. Ennek első pontja az kell legyen, hogy fel kell nevelni az új értelmiséget. Évezredek alatt kialakultak a nemzetállamok, melyeknek keretein belül a földrajzi , biológiai élettani körülményeknek megfelelően kiépültek a társadalom szabályozó erői. A FÖLD nem globalizálható. Az északi sarkon nem lehet banánt fogyasztva megélni, és az egyenlítő mentén élők meghalnának a fókazsírtól. A földrajzi és időjárási sajátosságoknak megfelelően alakultak ki a nemzeti kultúrák, melyeket a keresztény szellemiség egyedi módon színezett át. Ezek a nemzeti kultúrák, melyekbe beépült az adott tájegység egyedi kultúrája. A nemzetek ezeket őrzik, és ezek tartják meg a társadalmat Ezeket meg kell ismerni, és meg kell tartani. Nem szabad teret engedni az isteni törvények elleni törvényeknek. Ez nem jelent, nem jelenthet gátat a fejlődésnek, de nem jelenthet gátat az értelmes gondolkodásnak, az értékőrző munkának sem.
A neveléshez be kell kapcsolni a még élő, cselekvő-képes, és cselekedni akaró régi értelmiségi embereket. Nélkülük nem lehet időben eredményt elérni. A késlekedés ma már nem engedhető meg. Nagy elődeink kutatási eredményeinek, valamint népünk évezredekre visszatekintő emlékezetének felhasználásával fel kell dolgozni multunk valós történetét. Ezen belül meg kell keresnünk és ki kell emelnünk a hitélet gyökereit. Ezt a kulturális hagyományt kell megtanítani ismét az új értelmiségnek, hogy ebben a szellemben tudják nevelni a felnövekvő nemzedékeket. A régen volt zarándokutak szellemi örökségét kell feleleveníteni.Tapasztalatból tudom, hogy egy-egy zarándokútra nem jönnek el a hívek, ha az út csak a kegyhelyre vezet. Ha az utat összekapcsoljuk kulturális emlékhelyeink látogatásával is, melyek az útvonalon elérhetők, szívesebben vesznek részt minden korosztályból. Ha pedig a kegyhelyen egy egyszerű ebéd is várja a zarándokokat, a résztvevők száma észrevehetően megnő. A kegyhelyeken szolgáló plébánosok legyenek emberek is. Egy kis zene az ebéd közben, egy kis éneklés ebéd után, és zarándokút kétszeres, feledhetetlen élménye soká él a résztvevők szívében. Így teszik ezt Celldömölktől Csíksomlyóig, Andocstól Futásfalváig. Ugyancsak érdemes bemerészkedni az egyháznak a Táncházakba is. A magyar népzene számtalan alkotásában találunk vallásos elemeket, melyeket ki lehet emelni, ki lehet hangsúlyozni. A vidám lelkületű fiatalok hamarabb hangolódnak rá a vallásos érzületre, ha a saját hangjukon szólítjuk meg őket . Így teszik ezt a gitárkísérettel bemutatott szentmiséken Madéfalvától Lentiitg, Eperjestől Zaboláig. És megtelnek a templomok. Mindehhez meg kell teremteni az új értelmiség anyagi biztonságát. Ez kell ahhoz, hogy életét értelmiségi szinten élhesse. Ne legyenek megélhetési gondjai, ne legyenek mindennapos küzdelmei a puszta létért. Meg kell alakítani az egyházközségen belül a kis csoportokat, kezdve a nyugdíjas kluboktól, az óvodáskorúak csoportjain, a cserkészeken, vagy más ifjúsági kis csoportokon át a felnőttek egyletéiig. Szükség van ezekre a kis csoportokra azért, hogy legyen meg a magvetés helye, és legyenek meg a magvetők is. Azért kell kezdeni a nyugdíjas klubokkal, mert a nagyszülők napjainkban erős kapcsolatot tudnak tartani az unokákon keresztül a gyermekeikkel, és képesek hatni rájuk. Ha másképp nem megy, hát mesélni kell. Meg kell tanítani népmeséinket, népdalainkat, táncainkat, hogy az a kulturális anyanyelv, ami ötven éve, hatvan éve még élt, újra élni tudjon. A plébániák vezetőit nem szabad megterhelni annyira, hogy ne tudjanak foglalkozni ezeknek a csoportoknak a gondozásával. Mert nem elég kialakítani a kis sejteket, gondozni is kell őket. Gondozás nélkül elsorvadnak, vagy rossz útra tudnak keveredni. Ezek a kis csoportok képesek arra, hogy a társadalom kulturális színvonalát rendezzék. Ezzel kialakul az értelmiségi élet igénye. Remélnünk kell, hogy a lakosság anyagi biztonságának megteremtése is megvalósul. Mindez persze nem megy egyik napról a másikra. De mehet majd lassú munkával, összehangolt cselekvési tervek alapján, egy-két nemzedék alatt. Különösen nehéz feladat lesz megvalósítani mindezt, mert Európa napjainkban felfoghatatlan harcot vív. A földön ma működik egy olyan sötét erő, amely a bábeli nyelvzavart kelti életre. Ennek az erőnek nem elég a soknyelvű, sok kultúrájú népek léte. Egymásra uszítja a különböző természeti adottságok következtében kialakult sokszínű kultúrában élő népeket, arra bíztatva őket, hogy rombolják le egymás kiépített kultúráját, pusztítsák el az évszázadok alatt helyesen felismert és kidolgozott termelési rendszereket. Tegyék az embert saját farkasává. Tegyék a földet pusztává. A keresztény értelmiség feladata ennek felismerése, és a bábeli nyelvzavarban a rend kialakítása, ahol pedig már kialakult ez a rend, ott annak fenntartása.
Mindez természetesen pénzbe, nagyon sok pénzbe kerülhet. Csakhogy ez a pénz megvan. Megvan azért, mert nagyon sok keresztény ember él még hazánkban, aki anyagi térítés nélkül dolgozik. Az ő munkájuk jelenti az anyagi alapot a jövő építéséhez. De vigyázni kell rájuk, mert sérülékenyek. Könnyen elvesztik erejüket és akaratukat a kilátástalannak tűnő küzdelemben. A helyi egyházközségek nagy részénél még vannak lehetőségek a kis közösségek szervezésére. Vannak helyiségek, ahol a kis csoportok összejöveteleit megtarthatják, ahova előadókat hívhatnak. Néhány éves szervező munkával el lehet érni, hogy a közösségek életre keljenek, megerősödjenek, és akkor ismét érezni fogjuk Isten segítségét, amely képes kiépíteni a jézusi szeretet szerint élő magyar emberek közösségét. Irodalomjegyzék: Szőcs István: Selyemsárhajó. Kriterion Könyvkiadó Bukarest 1979 Szendrey Ákos A magyar néphit boszorkánya Magvető Könavkiadó Budapest 1986 Erdélyi Zsuzsanna Hegyet hágék, lőtőt lépék.Magvető Könyvkiadó Budapest 1976 Népi Kultúra-Népi Társadalom Akadémiai Kiadó Budapest 1987 benne: Tüskés Gábor: A protestáns közösségek népi kultúrájának néhány kérdése. Kriza Ildikó:Ünnepek és hétköznapok az amerikai magyarságnál. Duma István András: Csángó Mitológia.Havas Kiadó 2005. Kézdivásárhely. 2015-08-26. „hívő magyar”
