Berzseny Dániel válogatott versei Egy(két)hang, Palatinus
Berzsenyi Dániel költészete úgy aktuális, hogy megközelíthetetlen. A niklai remete, a dunántúli Diogénész emberkerülő, magányát barlangként mélyítő ösztöne mintha az utókort is elijesztené az „erősebb lét közelétől“. A szöveg energiája, célratörő ráfogásai, a poézis orpheuszi oldalát nyíltan, minden élc, minden fűszer, minden léleksimító irónia nélkül vállaló nyelve sokakat elijeszt. A nagy ősnek, Vörösmarty és Ady elődjének kijár a tisztelet és az örök-érettségi tétel komolysága, de ritkán a szeretet, a megrendülés sosem szoborszerű élménye – mintha ma már dörgő szavakkal nem illenék beszélni. Pedig Zeusz villáma dörög. A „Dörgő“, a legnagyobb az istenek között sosem lesz képes Hermész selymaságával, a szél alakváltoztató erejével lelkünkre hatni. Olümposza oly magas, hogy nem mindig kíván az ember ott elidőzni – fárasztó és veszélyes az erősebb lét közelébe férkőzni. Meg hát ezek a nagy szavak – semmi sem devalválódott kevésbé, mint a költészet „eredendően poetikus“ oldala. Mikor egy század két világnyi égést és népirtást szenvedett el a nagy szavak és lélekrezdülések retorikájának égisze alatt, megrendül a hit a retorikában. A pátosz humortalan álpátosz, – a szent érték álszent érték lehet csak. Berzsenyi „héjáztatott“ sorai, az emelkedettség nem kikönnyített, hanem megszenvedett energiája rendkívül gyanús. A korszaknak nincs füle hozzá – illetve nem meri bevallani, ha van. Pedig Berzsenyi aktualitása ennek az ösztönös viszolygásnak a felülvizsgálatában rejlik: amit a politikától megcsömörlött retorikai érzékünk elvetett, azt a poétika erejébe (újból és mindennek ellenére) vetett bizalmunk visszaszerezheti: lehet, hogy a mai magyar versnek még a kitüntetetten poétikus, úgymond „véglegesen elhasznált“ emelkedettségtől is bőven van mit tanulnia! Az erősebb lét közelségét ugyanis nem lehet
ízlésre, környezetre, akármire hivatkozva végképp letagadni! Abszurd bizalom kérdése az egész: semmivel sem abszurdabb az „eredendően poétikusban“ is hinni, mint kizárólag az eredendően de-poétizált, alulretorizált szövegekben. Vagyis Berzsenyit újra olvasva és megszeretve a gyanú heremeneutikájától talán sikerül ma a bizalom heremeneutikájához visszatalálnom. Bizalmamat együtt erősítheti a versszöveg erejébe meg az emberbe vetett hitem. Tehát az ember. Ez a dunántúli költő, akit a rousseau-i gyerekkor természetközelsége, apjának pedagógiai elve sokáig megvéd az írott kultúrától, végig vadóc, műveltségét és érzékenységét bizonyítani kényszerülő vadzseni lesz. Ez a szerepe segíti és eltorlaszolja: az ideális értékek dicsőítőjévé teszi, „egy szebb lelki világ szent óráinak“ megörökítőjévé – lánglelkének azonban bányamélyen, a ferenci kor rendi provincializmusában, disznóhizlalás és szőlészkedés között , a „maga ura-jó gazdá“-nak dunántúli környezetében, „aszott kézből sültet lesve“ kell égnie. Ez a fojtott bányalég-izzás elválaszthatatlan a Berzsenyi-soroktól – a legmagasabb éter szavait is alulnyomásos melankóliával nehezíti, a legnagyobb torkú énekes levegője mintha mindig a légszomj lélegzésvágyának halálfélelmes áradásával volna telve. Hosszú gyerekkort vad kamaszkor követ – mintha Berzsenyinek sosem lett volna anyja. A vadóc, öntörvényű diák rosszul tanul, Sopronban németeket ver, botrányokba keveredik; alig húsz éves, mikor a felsőbb tanulmányokról lemondva két évre visszakerül az „egymagvú apá“-hoz, hogy gazdálkodásra, önálló életre rendezze be lelkét. Most képzeljük ezt a komor, asszonyi nyájasságtól megfosztott, apa-fiú csöndekkel egyre terhesebb kettős férfiteret, ahogy egyre nyilvánvalóbbá válik az együttélés lehetetlensége. És képzeljünk szerelmeket (az első Perlaky Juditot, aztán a titkos és mindennél fontosabb Emmit, kiből később Lolli, Chloé s annyi más nőalak lesz, s aki a Levéltöredék halhatatlan címzettjeként mindenkinek ismerős), ahogy valószerűtlen ragyogásukkal átlelkesítik ezt az élethomályt. És újra képzeljük a pragmatikus fiatalembert, ahogy szorongást és eufóriát félretéve érdekházasságot köt,
otthagyja az apai házat, hogy előbb még a Kemenes-alján, nem sokkal később pedig Somogyban, felesége birtokain, sanda sógori tekintetek között lehessen a maga ura. A hányattatás hanyatlástörténetként megélt beavatásrítusát a Búcsúzás Kemenes-aljától elégiájából jól ismerjük, mintha a régi táj, a régi szerelmek és az anya hiánya közös ideálképben, a szent poézis útravalójaként szegődne a vándorhoz. Anyahiány mint ideálkép? Igen, a „férjfivirtus“ abszolutizálása, a tanító szellemben jelentkező vágyképzetek ego-izzása, a nagy férfimagány titánivá emelése részint ebben az anyahiányban, a feloldódás, az egovesztés még vágyként sem tételezhető tapasztalati fekete lyukában gyökerezik. Az ódaköltő Virág Benedektől és Horatiustól tanult, de romantikus titáni árnyékokkal sürített, „héjáztatott“ hangja is ezt a hiányban megfogant ideál-lelkesültséget harsogja. A horatiusi elvek, az aurea mediocritas, a bölcs megelégedés, a „partra érkezett Odüsszeusz“ vándorszellemének révbe jutását dicsőítő hang ezzel a koraromantikus árnyékszínnel, a vágyképzetek minden lehetséges megvalósulásnál élőbb titáni hiányidealizmusával színezett. Berzsenyi elegico-ódai legnagyobb szövegei, a Horác, a Közelítő tél ezért lesznek képesek az örökpoétikus témákat kiaknázhatatlan energiával, minden újraolvasásnál megújuló értelem- és érzelemörvénnyel gazdagítani. Mert ezek a szövegek megunhatatlanok. Parafrazeálni őket olyan, mint Babits Különös hírmondójának bölcsessége: „Ősz van“. „Meghalunk.“ De az érzelem komplexitása, a nyelv izomjátéka, a kijelentés mondateresztékei, a lélegzetvétel nagy íve és finom-architektúrája: a megfejthetetlen orpheuszi zene titka. 1803-ig senki nem tudja, hogy a pipázgató bajuszos gazda verseket ír. Kis János evangélikus lelkész, barát, maga is költő fogja „rajtakapni“, s küld el néhány szöveget Kazinczynak, aki lelkes válaszában inkább Kist dicséri, de boldogan figyel fel minden „befogható szellemre“ széphalmi magányában. Újabb öt év, mire a kész kötettel beérkező költőhöz most már személyesen ír Kazinczy levelet, s a korabeli lekesedés társasági hangján hiperbolákban magasztalja, elfogadja, babérkoszorút
helyez a felfedezett homlokra. Nem lehet elképzelni ennek az irodalmi beavatásnak, a nagy költő elfogadásának celebrális gesztusértékét. Berzsenyi szárnyakat kap, helyesel, Kazinczy ízlése mellé szegődik – új formákban próbálgatja tehetségét, és mindent megtesz, hogy titáni különálló szellemét a kozmopolita társas nyájasságban feloldja. Majdnem tíz évnek kell eltelnie, hogy ennek a megfelelni-vágyásnak a tüze végképp kialudjék. Megrendítő végigolvasni a Berzsenyi-Kazinczy levelezés szűk tíz esztendejét. Először csak nyelvészeti kérdésekben nem értenek egyet (dunántúli nyelvjárási alakok használata tekintetében), később Kazinczy nem nézi jó szemmel Berzsenyi konzervatív-nemesi körökben való forgolódását és népszerűségét: felhívja barátja figyelmét a „fényezés“ veszélyeire. Végképp felhőzötté azonban a Mondolat s még inkább a végzetes Kölcsey-recenzió után válik kapcsolatuk. Berzsenyi leszámol a kozmopolita társas irodalmi szellem kísértésével – s két évvel episztolái hősies társas igyekezete után sorsszerűen elmélyíti remetemagányát, megedzi kalózszellemét. Jó gazdaként még ellátja feladatát, betegségét gyógyítandó fürdőkbe jár, Wesselényivel, Széchenyivel levelez, negyven évesen mégis öregember benyomását kelti: mintha valami tűz a sértettséggel végképp kialudt volna benne. Kölcsey recenziója az esztétika iránt érdeklődő, önmagából tudóst nevelő megszállottá teszi Berzsenyit, s egész szellemi erejét arra fordítja, hogy méltó választ adhasson a méltatlan kritikára. Az elhallgatás és a hölderlini elsötétülés azonban eleve meglevő sorsképlet – a sértettség csak az amúgy is különállásra predesztináló sors-előjelek betetőzése és beteljesítője volt. Az utolsó közel húsz évben néha-néha nagy fellángolások mutatják a költő-óriás erejét, (A poéta, A poézis hajdan és most), de a múzsátlan élet egyre nyomasztóbb és fullasztóbb sorsítélet. Néhány szó a válogatásról Mintegy 60-70 verset válogattam a Berzsenyi-kötetbe. Ez sok és kevés. Sok, mert több, kevéssé ismert szöveget, Berzsenyihez nem társítható hangpróbát is bemutat, és kevés,
mert fontos versek (pl. Keszthely, Gróf Török Szophie-hez) hiányoznak belőle. Válogatási szempontom felelőtlenül szubjektív: a verseket egyedül ízlésemnek megfelelően válogattam. Ahol áramütést éreztem, az a vers bekerült, ahol nem, az nem. Micsoda önző eljárás ez? Nem is beszélve arról, hogy az áram egy esetleges újraolvasáskor esetleg egész máshol üt – miért nem adtam hát újabb és újabb esélyt, hogy a szöveg ereje fásultságomat áttörje? Jogos kérdések. Mentségem csak annyi, hogy a beválogatott szövegekhez jegyzeteket készítettem. Ha az nem is fog kiderülni belőlük, hogy a többi szöveg miért nem szerepel a válogatásban, az talán kiderül, hogy ezek miért vannak itt. A szövegeket nem időrendben közlöm. Az időrend amúgy is komoly filológiai probléma a többször átírt és nem mindig dátumozott anyagban. A versek után odaírtam a legelfogadottabb keletkezési évszámot, de a kötet felépítését nem bíztam a kronológiára. Négy hangulati fejezetben mutatom be Berzsenyit. Németh László nagy Berzsenyi-tanulmánya segítségemre volt a versek karakterhangjainak elkülönítésében. Az első részbe a „matthissoni lélek Nap felé evezései“, a könnyebb, dallá alakított rímes versek és a nem ódaformában írt elégiák kerültek. Ezt a szakaszt az Életfilozófia zárja. A második blokkban kaptak helyet az ódák – a reakciós ódák, az Amathus-versek, a horatiusi ihetésű dicsőítések, a nagy elégico-ódák és az epigramma-szerű, de ódai izzású darabok. A harmadik tartalmazza az ódai tiszteletadások példáit és a nagy episztolákat, a negyedik pedig a szösszeneteket, egy-két titáni nagyságú töredéket, a kis epigrammákat és a záró életszakasz néhány kései fellángolását. A válogatás sorrendjébe nagyon könnyű belekötni. Én itt most ebben a könyvben saját Berzsenyi-élményemet szeretném bemutatni, a maga élménytagolódásával, érzelmi- és indulati csoportrendjével. Másnak máshogy áll össze a Berzsenyi-kép – nagy örömmel vennék kézbe új tagolódást mutató versválogatásokat.
A szövegek ortográfiáját a Századvég Kiadó 1994-es Berzsenyi Dániel Művei alapján követtem, a filológiai természetű jegyzeteim nagy része is ebből a kiadásból való. A jegyzetekben azonban a filológiai utalások és a szószedet mellett egy személyes olvasmánynapló körvonalait is felvillantom. Verselemzéseket nem, de olvasás- és gondolatébresztő vallomásokat minden vershez hozzáfűztem. Van, ahol csak néhány mondatot, van ahol majdnem verselemzést. Ha csak egy valakinél elérem, hogy Berzsenyi-élménye a kötelező tisztelet polcáról a személyes érintettség belterébe kerül, már nem dolgoztam hiába.
Berzsenyi verseinek jelentős részét antik időmértékben írta. Tájékoztatásul itt közlöm a kötetbe felvett szövegek formáit a hexameter, a disztichon és az ötös-hatodfeles jambus kivételével: Alkaioszi ∪ - ∪ - - // - ∪∪ - ∪∪ ∪ - ∪ - - // - ∪∪ - ∪∪ ∪-∪---∪-∪ - ∪∪ - ∪∪ - ∪ - ∪ Kesergés, Amathus, Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás, Melisszához, Az ulmai ütközet, A felkölt nemességhez (1805), A magyarokhoz (Forr a világ…), Fohászkodás, Gróf Festetics Lászlóhoz, A magyarokhoz (Romlásnak indult…) Szapphói - ∪ - - - // ∪∪ - ∪ - ∪ - ∪ - - - // ∪∪ - ∪ - ∪ - ∪ - - - // ∪∪ - ∪ - ∪ - ∪∪ - ∪ Osztályrészem, Horatiushoz, A tavasz, Barátomhoz, Felsőbüki nagy Pálhoz, Bacchushoz, Barátimhoz (Én is éreztem…), A Jámborság és Középszer, A Múzsához (A te ernyődnek…), Első (vagy kis) aszklepiadeszi - - - ∪∪ - // - ∪∪ - ∪∪ (folytatólagosan, versszakra tagolás nélkül Barátimhoz (Már-már félreteszem…) Második aszklepiadeszi (elsőnek, harmadiknak is nevezik) - - - ∪∪ - // - ∪∪ - ∪∪ - - - ∪∪ - // - ∪∪ - ∪∪
- - - ∪∪ - // - ∪∪ - ∪∪ - - - ∪∪ - ∪∪ Horác, A közelítő tél, Féltés, A temető Negyedik aszklepiadeszi (másodiknak, harmadiknak is nevezik) - - - ∪∪ - ∪∪ - - - ∪∪ - // - ∪∪ - ∪∪ A felkölt nemességhez (1797), Virág Benedekhez, Egy hívtelenhez, Chloé (Mint egy árva madár…), A megelégedés, Az első szerelem Pszeudo-alkaioszi (alkaioszi-aszklepiadeszi) ∪ - ∪ - - // - ∪∪ - ∪∪ - - - ∪∪ - // - ∪∪ - ∪∪ ∪-∪---∪-∪ - ∪∪ - ∪∪ - ∪ - ∪ A poéta, Gróf Mailáth Jánoshoz, A poézis hajdan és most
