Benedek István: Paracelsus „Nemo sit alterius qui suus esse potest”
„Paracelsus a modern orvostudomány voltaképpeni megalapítója, a sebészet, az anyagcserebetegségek, a szifilidológia, az iparegészségügy, a balneológia stb. megteremtője… Vissza Paracelsushoz! Vissza a világ, lélek, szellem és ősszellem egységes felfogásához!” Nem évszázados könyvben olvasom ezt a furcsa lelkendezést, nem: 1941-ben, tehát Paracelsus halálának 400 éves évfordulóján jelent meg a könyv – és nem egyetlen a maga nemében –, amely ily fenntartás nélkül isteníti Paracelsust. Van az orvostudománynak néhány szentté avatott nagysága, akik „mindent megmondtak előre”, „voltaképpen” mindent megalapítottak: Paracelsus ezek között a legtekintélyesebb. Homályos ókori és középkori szövegekből nem nehéz kiolvasni bármit, és bárminek az ellenkezőjét; Paracelsus az újkor hajnalán élt, az in statu nascendi levő újkorban, a középkori homályba újkori eszméket plántált, de megőrizte a középkor eszméit is, a homállyal együtt: így aztán „voltaképpen” csakugyan minden megtalálható benne, ám nagy kérdés, valóban benne volt-e az, amit az utókor megtalálni vél? Ami megbízható emléket a történelem Paracelsusról őriz, nem ad okot erre a fellengzős lelkesedésre – az idézett mondatból viszont meg lehet rajzolni írójának egyéniségét és ideológiáját: spiritualizmusa készteti arra, hogy a szellem és ősszellem egységes felfogásában keresse az orvostudomány megalapítását és Paracelsus nagyságát, és ez a fajta egyoldalúság eleve kilátástalanná teszi, hogy találkozhassunk egy olyan bonyolult és sokoldalú egyéniség megítélésében, amilyen Paracelsus volt. Ám kétségtelen, hogy Paracelsus okkultizmusa, mágikus-misztikus szemlélete, asztrológiai és vitalista koncepciója indokolttá teszi, hogy a spiritualizmus atyamesterét lássa benne, másrészt viszont emlékeinkben egy olyan Paracelsus is él, aki forradalmi módon szembefordult az orvoslás sok mélyen beágyazott babonájával, racionális gyógyításra törekedett, kitűnő új gyógyszereket vezetett be, és az iatrokémia legelső képviselői közé számít, vagyis vegyi elváltozásokban kereste a betegség okát, és kémiai áthangolásban a gyógyítás útját. Az irracionális és racionális gondolkodásnak, a spiritualista és naturális szemléletnek ez a bonyolult szövedéke teszi érthetővé, hogy a legkülönbözőbb orvosi irányzatok ősükre lelnek benne; és ez teszi indokolttá, hogy mérlegre tegyük: ki volt, mi volt, mit tanított, hogyan gyógyított tulajdonképpen?
A kor Mint a kamaszkor, mint a „változás” első kora, olyan volt a reneszánsz nagy százada, a cinquecento, különösen első felében. Forrt és erjedt minden. Luther rést ütött a keresztény egység páncélján; a reformáció olyan indulatokat kavart fel, amelyek messze túlmutattak az „így higgyünk” vagy „úgy higgyünk” dogmatikáján: a „hogyan higgyünknél” ekkor még fontosabb volt a „hogyan ne higgyünk”, a
tiltakozás és lázadás minden előírt, elrendelt, gondolkodás nélkül követendő hittel szemben. Később persze az új hit is dogmává szilárdult. A szellemi fölény lassan kicsúszott Itália kezéből. V. Károly csapatai is segítettek ebben, és a Sacco di Roma: az a puszta tény, hogy az Örök Várost fel lehetett dúlni, megingatta az egyház és az olasz szellemi hegemónia nimbuszát, előretört a svájci meg a német humanizmus. Furcsa humanizmus volt, az „antikizálást” tűzte zászlajára – vagyis a görög szellemet akarta újjáéleszteni –, de hamarosan kisebb gondja is nagyobb volt az ókori nyelveknél: Reuchlin és Hutten például a német egység kikovácsolásán fáradoztak, Nettesheimi Agrippa – orvos létére – prae-Rousseau módjára szembefordult a művészettel és tudománnyal, Rotterdami Erasmus ellenben a közös műveltségtől remélte az ellenséges érdekű és indulatú emberek összebékítését. Északon Morus Tamás demokratikus-kommunisztikus utópiája, Genfben Castellio hősies küzdelme a toleranciáért, Montpellier-ben Rabelais pápafaló humora, Párizsban Ramus Péter „természetes” logikája, Itáliában Telesio szenzualizmusa jelzi a gondolkodás sok új irányát, s e felsorolás csak töredék abból a káprázatos névsorból, amellyel e véres korszak dicsekedhetik. A természettudományos gondolkodás megújulása sem marad alul: ekkor írta le Kopernikusz a heliocentrikus világrendet, Vesalius az új alapokra fektetett anatómiát (s nem ő az egyetlen anatómus-óriása a kornak), ekkor lép színre a „geológia atyja”, Georgius Agricola, és a természet nagy polihisztora, Conrad Gesner. A sebkezelést egy francia felcser reformálja, Ambroise Paré, egyben az összehasonlító anatómia egyik úttörője; az olasz Cardanus az asztrológiát és a fizik át kapcsolja össze az orvostudománnyal. Hogy ez mind támadás a skolasztika, a merev iskolásság, az egyházi maradiság, az ókori tekintélyek ellen: igaz. Mégis túlzott szimplifikálás volna csak ennyit látni a korai cinquecento erjedésében. Túlságosan hajlamosak vagyunk arra, hogy jeligét keressünk minden korszakhoz, kulcsot, amelyről azt hisszük, minden zárba egyformán illik. Nem válik be ez a sematizálás. Hogy csak a természettudósokról szóljak: kiszámíthatatlanul keveredett bennük a mágikus-misztikus elem a józanfelvilágosulttal. Agrippa okkultista volt – a szónak korabeli filozófus értelmében –, Cardanus a csillagokban jobban hitt, mint a látható tünetekben, Gesner elhitt és továbbadott minden középkori babonát, az ifjabb Pico egyedül a kinyilatkoztatást fogadta el az ismeretek forrásául, Reuchlin kabalista volt, és széltében dívott az alkímia. Mindez együtt azzal a racionális, empirikus, felvilágosult gondolkodással, ami nemcsak Kopernikusz, Agricola, Vesalius vagy Ambroise Paré sajátja, hanem ugyanezeké a természettudósoké is, akik a varázslatostól még nem szakadtak eI. Az idézet, amellyel ezt a tanulmányt kezdtem, mutatja, hogy ma is sok koponyában megfér egymással a varázslat meg a valóság – miért csodálkozzunk hát azon, hogy ahogyan kortársaink, úgy Paracelsusnak is a gondolkodása mágikus és racionális lehetett egyszerre? Túlságosan primitívnek ítéljük e kor embereit, mert elkalandoztak a csoda és varázslat birodalmába, s hagyták magukat félrevezetni olyan látszatoktól, amelyeknek talmisága csak jóval később lepleződött le. De akiket felsoroltam, csöppet sem voltak primitívek; sőt megfontolandó, hogy egy metafizikai kérdés okkult, avagy mechanikus szemlélése közül nem az utóbbi primitívebb-e? A ráció a fogas kérdések megoldását azzal érte el, hogy átemelte őket a metafizikából a
fizikába, és ahol ezt nem tudta megtenni, ott két fajta megoldáshoz folyamodott: a tagadáshoz vagy az elnapoláshoz. Ami nincs, azt nem lehet – és nem is kell – megoldani, ami pedig van, de még megoldatlan (tehát ma még okkult), annak majd eljön a maga ideje. A 16. század nem lehetett ennyire türelmes. Túl sok volt a rejtély, kellett hozzá a csoda. A természet nehezen árulta el titkait, amellett egyre nagyobb lett: új földrészek, új állatok és növények, új hatóanyagok és hatások, új felfedezések tágították folyvást. Kíváncsi állat az ember, az egész kozmoszt belevonta érdeklődési körébe. És az asztrológiával, különösen pedig az alkímiával a természeti jelenségek természetes magyarázatát fürkészte, naturalizálta a csodát. A bölcsek kövének kutatása, az életelixír keresése, az aranycsinálás csak eszközül használta a varázslatot, a hókuszpókuszt, lényegében a természeti folyamatok titkát kereste, a hatásos gyógyszert és az anyag alakulásának törvényét. A határ itt is elmosódik tudomány és varázslat, valamint tudomány és kalandorság között. Valamiféle misztikus segítség hite nélkül hogyan is boldogulhattak volna? És ha megértjük márpedig megértjük, annyira megértjük, hogy sem klerikalizmussal, sem balga dogmatizmussal nem vádoljuk érte – Ady szavát: „Az Isten van valamiként: minden Gondolatnak alján” –, akkor meg kell értenünk a cinquecento emberének azt a hitét és reményét, hogy a dolgok mögött valamiféle rend és értelem van.
Neve és neme Zürich mellett egy búcsújáróhelynek, név szerint Maria-Einsiedelnnek a kolostorához tartozott egy kis kórház. A 15. század utolsó évtizedében itt működött egy sváb származású orvos, Wilhelm von Hohenheim, a Bombast – eredetileg Baumbast nemesi család törvénytelen sarja. Mint a jól képzett orvosok nagy része, Itáliában tanult, klasszikus műveltséget szerzett, különös előszeretettel foglalkozott botanikával. A búcsújáróhelyen nehéz körülmények közt élt. Különc ember hírében állt. Feleségül vette a kórház gondozónőjét, akitől 1493-ban fia született: a későbbi Paracelsus. Paracelsus származása, neve, neme, élettörténete, működése, tudományos munkássága és értékelése körül annyi a homály és ellentmondás, hogy nehéz a megbízható és megbízhatatlan adatok közt eligazodni. Halála után hívei és ellenfelei végletes ellentéteket terjesztettek róla, a könyvtárat kitevő szakirodalom és az 1929ben Münchenben alakult Paracelsus-Gesellschaft kutatása sem tudott egyértelmű végeredményhez jutni – ezért minden adatot gondosan latra kell tenni, és még így is csak némi fenntartással lehet elfogadni. Itt van mindjárt a neve. Világszerte Paracelsus néven ismerik; teljes nevén: Philippus Aureolus Theophrastus Paracelsus Bombastus ab (vagy von) Hohenheim. Mondhatni mindegyik névnek külön története van. Családi neve, mint láttuk, egyszerűen Hohenheim. A Bombastus név törvényesen nem illette ugyan meg, de minthogy vér szerint csakugyan a Bombastusoktól származott, indokoltan használta. A Bombastus család előkelőbb és ismertebb volt a Hohenheimnél. Utóbb elterjedt az a téves nézet, hogy a Bombastus
csak „ragadványnév”, Paracelsus „bombasztikus” egyéniségét jelzi. De semmi köze a „bombasztikus” jelzőhöz, amely jóval későbbi keletű: az angol bombast tömítőanyagot, vattázást jelent, ez vált utóbb a tartalmatlan fellengzősség jelképévé. A keresztségben a Theophrastus nevet nyerte, mellékesen a Philippust. Theophrastus isteni szónokot jelent, egyben utalás a görög Theophrasztoszra, Arisztotelész tanítványára, aki az első növénytani rendszer megteremtője volt és a Jellemrajok (Characteres) című híres ókori munka szerzője. A Theophrastus tehát – amit Paracelsus valamennyi neve közül leginkább használt nem fölvett név, és nem Paracelsus gőgjét jelzi, inkább apja reménységét. Ellenben fölvett név az Aureolus, aranyló, amivel Paracelsus maga toldotta meg a Theophrastust, valószínűleg egy klasszikus mondás („exstant aureoli Theophrasti libri”) téves értelmezése alapján. És honnan a Paracelsus név? Tudományos működésének kezdetén vette föl – talán Ferrarában –, mint a Hohenheim név akkoriban szokásos latinizált formáját. Hohe – nagyság, magasság, fenség, latin megfelelője a celsus. A para prepozíció mellett-et jelent ugyan, de Paracelsus műveinek címében is (Paramirum, Paragranum) fölött értelemben használja (über, ultra), így a Paracelsus név ennyit jelent: még a nagynál is nagyobb. Más értelmezés szerint a név arra utal, hogy ő még Celsusnál – az ókori polihisztornál – is nagyobb. Ismerve Paracelsus önteltségét, nem lehetetlen, hogy a névválasztásában mindkét szempont közrejátszott. Bár a Paracelsus név csak fiatalkori írásain és leveleiben szerepel, mégis ezen a néven lett világhírű. A dagályos teljes nevet sohasem használta, ezt kiadói tették általánossá, így: Philippus Aureolus Theophrastus Paracelsus Bombastus ab Hohenheim, utriusque medicinae doctor, mysteriarcha, chemicorum princeps, etc. Korabeli szokás volt a tudósokat születési helyük után nevezni el, így lett belőle Helvetius Eremita – vagyis svájci remete (tudniillik az Einsiedeln község után, minthogy Einsiedler remetét jelent), de hívták egyszerűen Germanusnak, Svevusnak is, (a német, a svájci), ellenfelei pedig a Theophrastust átköltötték Kakophrastusszá: csúfszavú, zavaros beszédű. Ennyit a nevéről. Gyermekkorát szegény sorban töltötte. Saját elbeszélése szerint, a parasztgyerekekkel együtt libát meg disznót őrzött a réten. Ha a mendemondának hitelt lehet adni, a libapásztorság súlyos következménnyel járt. Nemcsak ellenségei, hanem lelkes hívei szerint is, akik közt első helyen a nagynevű van Helmont áll, Paracelsus gyermekkorában elveszítette férfiasságát, eunuch lett. A legvalószínűtlenebb feltevés szerint apja kasztrálta még piciny korában, éspedig azért, hogy teljesen a tudománynak éljen. Mások egy kóbor katona barbár tettéről beszélnek, ismét mások szerint egy megdühödött gúnár vagy megvadult sertés támadta meg a mezőn. A fámát nem lehetett sem igazolni, sem megcáfolni. Tény, hogy Paracelsus feminin alkatú volt, arca teljesen szőrtelen, petyhüdt bőrű. Arcképei közül az egyiken, amelyet Holbein festett, csinos fiatal lánynak látszik, Wenzel Sollar tollrajzán jóképű menyecskének, a Rubensisak vagy Jan van Scorelnak tulajdonított festményeken élemedett asszonyságnak, lágy vonásokkal, gömbölyű állcsúccsal, behízott tokás nyakkal, rózsásan finom bőrrel, vállig omló hajjal. Ezeket a képeket nem tartják
hitelesnek, mégis feltűnő, hogy az oly különböző korban és eltérő körülmények közt készült festmények egytől egyig ennyire nőiesnek ábrázolják. Hitelesnek tartott arcképe halála előtt egy évvel, tehát 47 éves korában készült; ezen közel sem ennyire feminin, ellenben ijesztően elaggott, haja kihullt, arca csupa ránc. Nem nősült, kalandos életútján nőügyről sohasem hallani. Durva szavakat szívesen használt ugyan, de a nemi életre utaló kifejezéseket állítólag kerülte. S ami a legfurcsább (ha igaz): nőt nem gyógyított. Tudományos munkásságában foglalkozott a termékenyüléssel, az anyasággal, a nő társadalmi szerepével; a kor szellemének is megfelelően alárendelt személynek tekintette a nőt, aki egyedül az anyaméhvel tölti be hivatását: az a dolga, hogy fenntartsa az emberiséget, egyéb semmi. Hogy a férfi képviseli a „szoláris” elemet, a fényt, a szellemet, a napot, míg a nő a földnek, a homálynak, a nyers anyagnak „sziderikus” megtestesítője, ez nem Paracelsus egyéni véleménye, hanem általános asztrológiai-alkimista nézet, de Paracelsus ezt még megtoldotta azzal, hogy minden betegség a nőtől származik. Kezdetben volt a bűntelen és egészséges Ádám, aztán jött Éva és a bűnbeesés – azóta van betegség a Földön. Úgy tűnik: haragudott is a nőkre, félt is tőlük, meg is vetette őket. Ha a gúnártörténet igaz (feminin testi alkatát mindenesetre alátámasztja az exhumált csontokon 1869-ben végzett antropológiai vizsgálat, amely kifejezetten nőies medencét talált), ez sok mindent megmagyaráz Paracelsus furcsaságaiból, de azért ne bocsátkozzunk pszichológiai kalandba: ne akarjuk tehetségét és nagyságát puszta kompenzálással, a szervi kisebbrendűségi érzés erőszakos leküzdésével magyarázni. És ne feledkezzünk meg arról, bármilyen volt is Paracelsus nemisége, bármennyi feminin testi és talán lelki tulajdonsága volt is, sem kalandos életmódja, sem harcos egyénisége, sem tudományos munkássága nem mondható férfiatlannak. Ellenkezőleg. A vándor Kilencéves korában átköltözött Karintiába, mert apja Villachban városi orvos lett, egyben a helybeli bányaiskolán a vegytan és alkímia tanára. Alapismereteit Paracelsus az apjától szerezte, feltehetőleg a vegytanon és alkímián kívül botanikát és kirurgiát is tanult tőle. Amint fölserdült, vándorútra indult – és vándorlását voltaképpen haláláig abba sem hagyta. Egészen hihetetlen, hogy e zavaros történelmű korszakban – kezdetleges közlekedési viszonyok közt, jórészt gyalog – néhány év alatt micsoda hatalmas területet járt be. Spanyolország, Portugália, Franciaország, Anglia, Németország, Svédország, Oroszország, Lengyelország, Ausztria, Magyarország (pár évvel a mohácsi vész előtt), Erdély, Havasalföld, Itália, Szicília, Görögország, Törökország, Egyiptom – első nagy vándorútjának ez volt az útvonala. Mindent megnézett, megtapasztalt, mindenütt ismeretséget kötött tudósokkal és doktorokkal, de még inkább a felcserekkel, borbélyokkal, fürdősökkel, javasasszonyokkal, kuruzslókkal és alkimistákkal, mindenütt jó barátságban volt az egyszerű emberekkel, parasztokkal, kóbor cigányokkal. Meglátogatta Európa nevezetesebb egyetemeit, Párizs, Oxford, Bécs és az olasz városok főiskolák – tudását valóban a világ minden tájáról szedte össze.
Sokat vitatták, járt-e egyáltalán egyetemre, szerzett-e orvosi diplomát. Valószínűleg nem. Annyi időt sehol sem töltött, amennyi az egyetem elvégzéséhez kell, és Bázelban, ahol később tanár lett, nem tudta felmutatni diplomáját, noha „utriusque doctor”-nak nevezte magát. Van ugyan egy bizonytalan adat arról, hogy Ferrarában doktorált volna Nicolá Leoniceno professzornál, de valószínűbb, hogy ez nem ő volt, hanem az apja. Nagyhírű tanár volt Leoniceno, 96 évet ért meg (1524-ben halt meg), ebből hatvanat a ferrarai egyetemen töltött, nem hódolt be az ókori és középkori klasszikus szerzők nimbuszának, csak Hippokratészt és Galénoszt tisztelte, Pliniust és Avicennát ellenben éppúgy ostorozta, mint korának neves „arabistáit”. A vérbaj terjedésének egyik első leírója volt. Kritikus szelleme akkor is hatással lehetett Paracelsusra, ha nem őt tanította, hanem az apját. Egyébként nem Paracelsus e kor egyetlen diplomátlan nagy orvosa: Ambroise Paré, Paracelsus mellett a gyakorlati orvostudomány legnagyobb mestere, szintén nem járt orvosi egyetemre, csak a tábori sebészetet tanulta ki. Tudását mindenesetre nem az iskolában, hanem az életben szerezte. Műveiben semmi nyoma a skolasztikus iskolázottságnak, eredetiségét éppen ez adja. Kalandozása közben feltehetőleg gyógyított is (pusztán kóborlásból nem lehet sem megélni, sem hírnevet szerezni), amellett megtanult inni, kártyázni, kockázni és a nép nyelvén beszélni. Két mestere mégis volt, akiket név szerint ismerünk. Johann Trithemius abbé az egyik, neves író és polihisztor, az újplatóni misztika híve, asztrológus. Sok egyéb közt a boszorkányok üzelmeiről írt könyvet, ámbár maga is varázsló hírében állt. A skolasztikus tudomány fumigálását, az asztrológia és misztika elemeit tanulta tőle Paracelsus. Másik mestere egy tiroli bányatulajdonos volt, Sigmund Füger (Fugger), aki megismertette a vegytan gyakorlati alkalmazásával – és a bányászok életével. Tudományos munkásságát 1520 körül kezdte, különféle betegségek keletkezésének és gyógyításának leírásával; hamar áttért az elméleti értekezésekre a betegségek általános tulajdonságairól („az öt entium”), a „tartarikus” betegségekről (amin a köszvényt és a kőképződéssel járó bajokat kell érteni), elmezavarokról, természetes gyógymódokról (gyógynövények, ásványi gyógyanyagok, gyógyforrások) és az ember születésének élettanáról. 1526-ban már mint neves orvost Strassburgban találjuk, ekkor kezdődik fénykora. Bámulatos gyorsasággal és hihetetlen tömegben ontja könyveit – igaz, hogy utóbb sok könyvének hitelességét kétségbe vonták vagy megcáfolták. Paracelsus ugyanis rendszerint nem saját kezűleg irt, hanem tanítványainak vagy lelkes tisztelőinek diktált, vagy ezek az íródeákok a maguk feje szerint foglalták írásba előadásait, magyarázatait. Sok írás jelent meg a neve alatt, amelyhez semmi köze (hírneve miatt a kiadók szívesen folyamodtak ahhoz a csalafintasághoz, hogy az ő nevét írták ismeretlen szerzők műveire), másrészt viszont sok könyvről kimutatható – vagy legalább föltételezhető –, hogy az ő szellemi terméke, noha nem az ő keze munkája. Teológiai, alkimista, kémiai és gyógyszertani könyveinek száma is légió, ezek közt még több a hamisítvány, mint a szorosan vett orvosi könyvek közt. De a legszigorúbb rostálás után is óriási az a termés, amely kétségtelenül sajátja volt.
Az űzött tudós 1527-ben átment Bázelba, ahol a hírneves Johann Frobenius nyomdász szerencsés gyógykezelésével nagy hatalmú pártfogóhoz jutott. Frobenius közbenjárására a Tanács meghívta városi orvosnak. A korabeli rendtartás értelmében a városi orvos előadhatott az egyetemen – így lett Paracelsusból egyetemi tanár, noha nem volt kinevezett professzor. 34 éves volt ekkor, tele lobogó lelkesedéssel, tudással, harci tűzzel és – a kelleténél több – gőggel. A tanárok gyanakodva fogadták, mert nem az ő nyelvükön beszélt, a diákok viszont lelkesen, mert az ő nyelvükön beszélt. Képletesen szólva, de ténylegesen is az ő nyelvükön: latin helyett a – külföldiek számára alig érthető – svájci német dialektust használta, de ez volt a kisebb baj; nemcsak az egyetemes nyelvet, hanem az egyetemi tónust sem vette át, fütyült a skolasztika szabályaira, kedvtelve pocskondiázta az élő és holt tekintélyeket. Persze hogy tetszett ez a diákoknak, kevésbé a tanároknak. A pünkösdi professzorság egy évig sem tartott: 1528. február közepén szökve kellett elhagynia Bázelt. Pontosan sohasem fogjuk megtudni, mi minden történt ez alatt az év alatt, de a következményekből és Paracelsus műveiből sejthetjük. Egy mendemonda beszámol arról, hogyan kezdte egyetemi pályafutását: Avicenna és más köztiszteletben álló tudósok könyveit nyilvánosan elégette, „hogy minden szerencsétlenségük elszálljon a füsttel”. Se non é vero, é ben trovato. Könyveiben úgy rontott neki a klasszikusoknak, mintha ártalmas fenevadak volnának, kortársait tudatlan szamaraknak tartotta, önmagát elérhetetlen magasságba helyezte föléjük. Ilyen természetű nyilatkozat bőven található a könyveiben. „Theophrastus vagyok – így hangzik például egy gyakran idézett passzusa –, több vagyok mindazoknál, akikkel összehasonlíthattok, és hozzá monarcha medicorum (az orvosok királya)… A hajam töve többet tud nálatok és valamennyi firkászotoknál, a cipőmadzagom bölcsebb Galénoszotoknál és Avicennátoknál, és a szakállam többet tapasztalt, mint a ti fenséges iskoláitok.” (Ez különösen azért furcsa, mert hisz nem volt szakálla…) És a Paragranum előszavában: „Avicenna, Galénosz, Rházesz, Montagnana, Meszue és a többiek, mind utánam, nem én tiutánatok! Ti párizsiak, montpellier-iek, svábok és meisseniek, kölniek és bécsiek, és ami csak van a Duna meg a Rajna partjain és a tenger szigetein, te Itália, Dalmácia, Szarmácia, te athéni és te görög, te arab és te izraelita, utánam, és nem én tiutánatok 1 Közületek nem marad meg senki a legeldugottabb zugban sem, amelyre a kutyák hugyoznak, én ellenben uralkodó leszek, enyém lesz a birodalom, vezérelem a birodalmamat, és én övezem fel az ágyékotokat…”. Így írt; elképzelhetjük, miket mondott. Nem árt ezt észben tartani, amikor az „üldözött zseni” figuráját látjuk benne: az volt, de üldözését maga provokálta. Kartársai pedig éppenséggel nem voltak tudatlan szamarak, még ha hozzá képest maradiak és skolasztikusok voltak is; mindenesetre tekintélytisztelőbbek nála. A bázeli egyetemet ebben az időben Rotterdami Erasmus szelleme hatotta át, a humanizmus szelleme. Tudatlanságról szó sem volt, csak persze ezzel az antikvitástisztelő humanizmussal, formalista klasszicizmussal semmi sem ellentétesebb, mint Paracelsus ormótlan fenekedése, népiessége, darabos németsége,
csak magát tisztelő, élőt és holtat egyformán sárba rántó pökhendisége. Mindezt talán még elnézték volna, ám Paracelsus a legérzékenyebb pontján támadta orvos kartársait: anyagi jólétüket veszélyeztette azzal, hogy kontárnak, kuruzslónak, szemfényvesztőnek, népámítónak, locsogó szarkeverőnek, hazugnak és tolvajnak hirdette őket, akik csak arra törekszenek, hogy a páciens zsebéből kicsalják a pénzt, ennek érdekében a patikussal is összejátszanak. Kétszáz év múlva ugyanezért kellett Lamettrie-nek menekülni Párizsból; az orvosok nem szeretik, ha leleplezik üzelmeiket, pellengérre állítják tudatlanságukat és kapzsiságukat. A bázeli orvosok nem voltak sem tudatlanabbak, sem kapzsibbak az átlagnál, bizonyára volt köztük jó orvos is, meg rossz is, Paracelsus azonban válogatás nélkül a szemétdombra seperte valamennyit, egyedül önmagát kiáltván ki a tudás és orvoslás fejedelmének. Józan és megfontolt viselkedésnek ez semmiképp sem nevezhető. Ha nem négyszáz év előtti história volna, habozás nélkül állíthatnók fel belőle Paracelsus diagnózisát, a megalomániának és összeférhetetlenségnek ez a foka és Ily agresszív kinyilvánítása ma csak elmebajosoknál fordul elő. Ám a reneszánsz indulati és érzelmi töltöttségét, a vitatkozás és piszkálódás korabeli hangnemét, a szenvedélyek szabadjára engedett paroxizmusát ismerve, óvatosabbnak kell lennünk a diagnózissal: nem biztos, hogy Paracelsus elmebeteg volt, de az bizonyos, hogy normális nem volt. Kortársai közül mások is meglehetősen önteltek és szabadszájúak voltak, például Cardanus – csakhogy Cardanus egzaltáltsága sem volt hétköznapi. Az egymással perlekedő egyházi férfiak hangneme fajult el annyira, mint Paracelsusé – ijesztő, hogy például Luther vagy Kálvin milyen szavakat találtak egymás híveinek ócsárlására –, ám ez a stílus csak a prédikátorok dörgedelmeiben nyert polgárjogot, az orvosok és tudósok vitáiban, ha szokatlan nem is, mindenesetre visszatetsző volt. Paracelsus hívei általában lelkesedni szoktak durva hangjáért, érdemnek tekintik: jól megmondta… És lelkesedésüket azzal indokolják, hogy „igaza volt”. De ez az érvelés többszörösen hamis, a durvaságra semmiképp sem mentség. Miben volt igaza? Hogy múlt és jelen tudósait válogatás nélkül tudatlan szamárnak bélyegezte, abban semmi esetre sem. Az orvosok közt, mint minden időben, bizonyára akkor is bőven akadt lelkiismeretlen kuruzsló, de valamennyi tán mégsem volt az; – a pénzt egyébként Paracelsus is szerette, és hogy asztrológiai bölcsességével hány embert küldött a másvilágra, senki sem tartotta számon. Azzal a tömérdek zagyvasággal, ami munkásságának zömét teszi, s aminek sűrűjéből nem könnyű a cseppnyi értékes gyöngyöt kiszemelni, kár volt annyira kérkednie. Ennek a korszaknak legnagyobb orvostudományi vívmánya a modern anatómia volt, többet ért Paracelsus egész mágikus-misztikus bölcselkedésénél, de ő ezt is semmibe vette. (Éppen Bázelban jelent meg – két évvel Paracelsus halála után, de már korábban ismert volt Vesalius nagy anatómiája, és Vesalius előadott többek közt a bázeli egyetemen is, bizonyságául annak, hogy ez az egyetem nem is volt olyan maradi. Vesalius egyébként Paracelsusnál sokkal hatalmasabban – mert valódi érvekkel – támadta Galénoszt, de az illendőségről sohasem feledkezett meg: nem jelzőkkel támadott, hanem érvekkel.) Röviddel Paracelsus halála után jelent meg működésének alapos bírálata Thomas Erastustól, s ebből kiviláglik, hogy lecsepült kollégái nem voltak olyan szamarak, mint amilyennek az elfogult utókor Paracelsus nyomán tartja őket:
sok orvosi kérdésben többet tudtak Paracelsusnál, bírálatukban pedig éppen mágikus és misztikus túlzásait kifogásolták, tehát azt, amiben Paracelsus középkori maradt. Ezeknek a tényeknek ismeretében kell szemlélni Paracelsus üldözöttségét. Valóban üldözték, mint ahogy később üldözték Rousseau-t vagy Semmelweist, de mint ezek, úgy ő is maga provokálta üldözését. És e három paranoid zseni közül feltétlenül ő provokált a leghevesebben. Nagyon egyoldalú volna Paracelsus megítélése, ha bázeli esztendejét pusztán a kollégák hergelése szempontjából vennők szemügyre. Rendkívüli termékenysége ekkor állott tetőpontján. Izgalmasan érdekes előadásokat tartott az orvosi egyetem hallgatóinak, szokatlan hangnemben és szokatlan mennyiségben; a nyári szemeszterre például a következő előadásokat hirdette: 1. Tételek a belső betegségekről és gyógyításukról: gyomor-bélzavarok, bélféreg, eskór, sorvadás (vagy tüdővész), kiütés (vagy lepra), köszvény, tüdőtágulás, asztma, lázas betegségek, fejfájás, méhbajok, fog-, szem- és fülfájás. 2. Bevezetés az általános orvoslástanba, speciális kór- és gyógytanba. 3. Külső sérülések, gyulladások, daganatok kezelése. 4. Pulzus- és vizeletdiagnosztika, purgálás és érvágás. 5. Hippokratész Aforizmáinak és a Macer Floridus címen ismert füvészkönyvnek értelmezése. – Büszkén hirdette, hogy előadásait nem mások munkái alapján, hanem saját tapasztalatai és saját könyvei nyomán tartja. Ebben az évben készült el a Grosse Wundarznei IV. része (főként a szifiliszről), a Kleine Chirurgie, hét könyv a külső sérülésekről (a Grosse Wundarznei III. része), a „tartarikus” betegségekről szóló könyv több fejezete, és számos előadás a gyógyszertan, a sebészet meg a diagnosztika köréből. Ezek csak a hitelesnek elismert művek; kívülük számos olyan értekezés származik e korszakból, amely valószínűleg Paracelsus előadásai nyomán készült, így például a hosszú élet titkáról szóló tanulmányok, amelyeket a gerontológia ma büszkén emleget ősforrásai közt. A nagy termékenység nemhogy javított volna bázeli helyzetén, inkább rontott, hiszen minden könyv vagy minden előadás alkalom arra, hogy támadjon és támadják. Közben – elég hamar – meghalt pártfogója is, Frobenius. Az ellenfelek egyre jobban megdühödtek, gúnyiratban Kakophrastusnak nevezték, kétségbe vonták orvosi képzettségét és latin tudását – ő pedig minden jogos vagy jogtalan vádra szenvedélyes és személyeskedő dühvel válaszolt. Ekkor kezdte használni büszke jelmondatát: Alterius non sit qui suus esse potest – ne legyen más, aki önmaga tud lenni. Pörös ügye támadt közben egy kanonokkal, akinek gyógyításáért száz aranyat kért, de csak hatot kapott; a bíróság a kanonoknak adott igazat, s ezzel elérte azt, hogy Paracelsus most már nemcsak a professzorokat szidalmazta, hanem a bíróságot is – a tőle megszokott kíméletlen szavakkal. Helyzete egyre tarthatatlanabbá vált. A városi tanács valamilyen indokkal vádat emelt ellene, letartóztatása elől szökve menekült 1528. február 15-ének éjszakáján. Hátralevő tizenhárom esztendeje a keserves bolyongás időszaka. Maga választotta, maga idézte elő ezt az életformát, még ha szenvedett is tőle. Senki és semmi nem kényszerítette bolyongásra. Tudása volt, hírneve volt, bárhol letelepedhetett volna, élhetett volna orvosi munkájából békén. Le is telepedett hol itt, hol ott, ám előbb-utóbb összerúgta a patkót mindenkivel, botrányokba keveredett, tovább kellett állnia. Eleinte még lelkes hívek, tanítványok követték útján, kis
jóakarattal diadalmenetnek lehetett tekinteni vándorlását – de a lelkesedés és diadal mind jobban csappant, a hívek sorra elmaradtak. Túl nagy port is vert föl önmaga körül: csodadoktorként várták, aztán mikor a csoda csak nem akart bekövetkezni, megharagudtak rá, fizetség nélkül kiebrudalták. Könyveinek kiadásával is nehezen boldogult: a vérig sértett magisztrátusok megtagadták a nyomatási engedélyt, sőt az orvosok csalárdságáról (Von den Imposturen der Aerzte) irt könyvének kiadását a lipcsei egyetem közbenjárására a császári cenzúra akadályozta meg. (Mégis megjelent 1530-ban.) Az akadékoskodás nem volt indokolatlan, hiszen tudományos és teológiai írásai egyaránt tele voltak személyeskedő indulatkitörésekkel. Kolmarban élt 1529-ben, 31-ben átment St. Gallenba, onnan Zürichbe, 34-ben Innsbruckban találjuk mint pestisorvost, utána Ulmon és Augsburgon át Magyarország felé vette útját, 1537-ben Pozsony városi tanácsa látta vendégül. Magyarország több emléket is őriz róla, így például mint lelkes borszakértő meglátogatta Tokajt és környékét, nagy elismeréssel ír boráról. Egy bizonytalan hitelű munkájának előszavában a következő furcsa közlést adja egyik magyarországi útjáról: „Itáliából Magyarországra mentem, de egy portyázó tatárcsapat elfogott és levetkőztetett, ami nagyon elszomorított. Bizonyára darabokra szabdaltak volna, ha egy rendkívüli dolog figyelmüket le nem köti. A levetkőztetés alatt látják, hogy férfinememtől meg vagyok fosztva, amin annyira elcsodálkoztak, hogy ruhámat visszaadták, és megkötözve vittek a nagy kánhoz, aki előtt újra levetkőztettek.” Utolsó állomása Salzburg volt. Belefáradt a szakadatlan vándorlásba. Hírneve nagy volt, de nem kedvező: inkább sarlatánnak, kuruzslónak tartották, mint csodadoktornak, inkább nagy szószátyárnak, mint nagy tudósnak. Egy korabeli versike mutatja, mennyire becsülték: Der Theophrastus ist ein Ehrlicher man, Der mehr lügen alls wahr reden kan. Barátai és tanítványai elhagyták, pénze nem volt, a kiadók becsapták, az orvosok szélhámosnak nevezték, a papok istentagadónak (pedig mélységesen hívő volt), a nép is elfordult tőle. Nem maradt más vigasztalója, csak az ital. 48 éves korára elaggott, 1541-ben meghalt. Mendemondák szerint ellenségei lökték le egy magaslatról, vagy az alkimista kísérletek során belehelt mérges gőzökkel tette tönkre szervezetét, de sokkal valószínűbb, hogy – népiesen szólva – „meggyulladt benne az ital”, májzsugorodás okozta korai halálát. A salzburgi kolostor temetőjében hantolták el, csontjait 1752-ben áthelyezték a templom előterébe. Művei Termékenysége a bolyongás éveiben sem csökkent. Nem szólva tömérdek teológiai értekezésről és alkimista dolgozatáról, legfontosabb orvosi munkái ebben az életszakaszban készültek. 1529-ben adta ki gyakorlati megfigyeléseit Practica címen, és az akkor divatos szifilisz-terápia bírálatát (Vom Holtz Guajaco – tudniillik Ulrich
von Hutten és mások igen nagy propagandát fejtettek ki a guajak-gyökér vérbajellenes hatásáról), a következő évben újabb három könyvet írt a vérbajról (Drei Bücher von den Franzosen), amelyekben részletesen kitért az orvosok „imposztorságára” is; erről utóbb külön könyvet írt. Orvosi szemléletének lényegét tartalmazza öt tractatusban az Opus Paramirum ad medicam industriam, 1531-ben készült el, de csak 1562-ben jelent meg. A Halley-üstökösről szóló tanulmányai után a gyógyvizekről értekezett, majd a Grosse Wundarznei I. és II. részében megírta sebészeti tapasztalatait (1536). Egy év múlva készült el a De natura rerum az élettan elemeiről (csak 1584-ben jelent meg), utána az Irrgang und Labyrinth der Aerzten és a sterzingi pestisjárványról a Von der Pestilenz 1538-ban. Ugyanebből az évből datálódik leghíresebb könyve, a Paragranum, amelynek eredetiségét újabban kétségbe vonják, de ha nem is egyenesen Paracelsus kezétől származik, az ő orvostudományi szemléletét tartalmazza a bölcsesség négy pillérére (filozófia, asztrológia, alkímia és etika) alapozva. A bizonytalan hitelű könyvek tömegéből kiemelkedik a növények hasznáról, a pulzusról és vizeletről, a járványokról írt több könyv, a csillagászati és alkimista szempontokat tárgyaló Philosophia sagax (1537–38), az elmezavarokról szóló De morbis amentium, továbbá a Liber meteorum, De generatione mineralium, Von den Bergkrankheiten, Spitalbuch, Über Thermen, Vom Podagra, Vom Aderlass stb. Legbizonytalanabb a terjedelmes teológiai, filozófiai, természetfilozófiai, asztrológiai és alkimista tartalmú könyvek eredetisége; ezek közt orvosi vonatkozásúak: Von den natürlichen Dingen, De saducis (az eskór), De generatione hominis, De renovatione et restauratione, Defensiones, De longa vita, Pbilosophia occulta stb. Az apokrif írások közt olyanok is vannak, amelyek Paracelsus felfogásával ellentétesek.
Orvosi szemlélet A szorosan vett orvosi művek nem határolódnak el élesen a filozófiai, teológiai és alkimista írásoktól. Paracelsus „kozmikus” világnézetéből következik ez. A világegyetemet keresztül-kasul összefüggő nagy rendszernek tartja, amelyet isten gondolkodása igazgat. Teológiai írásai számomra teljesen érthetetlenek és követhetetlenek, így ezekkel nem is foglalkozom, csak ennyit róluk: azt hiszem, más sem érti őket. Ami magyarázatot ezekkel kapcsolatban olvastam, éppoly érthetetlen volt, mint a magyarázott szöveg. Asztrológiai és alkimista gondolatait könnyebb felfogni, ezekkel kapcsolatban csak azt nehéz megérteni: honnan veszi – ő vagy bármely asztrológus, illetve alkimista – azt a bátorságot, amellyel a teljesen bizonytalan spekulációt bizonyosságnak jelenti ki? Természetesen nincs egyetlen asztrológiai vagy alkimista tétele sem, amely felülemelkednék a spekulatív kombináció szintjén. Az ilyen tételeket nem is lehet másként, mint axiomatikusan kijelenteni: így van, további bizonyításra nem szorul. Következésképp elhinni is csak dogmatikusan lehet, kritikusan nem. A kétely nem fér meg a kinyilatkoztatással. A miszticizmus lényege a bizonyíthatatlanság, a tudomány lényege ellenben a bizonyíthatóság; ebből az elemi ellentétből következik Paracelsus legnagyobb gyengéje. Nagyon régen élt ugyan, de
megint emlékezetbe kell idéznem: kortársa volt Vesaliusnak, Kopernikusznak, Rabelais-nak, Parénak és még jó néhány jeles tudósnak, akik korlátaik ellenére is egzakt tudományosságra törekedtek, és nem a „kozmikus” szemlélet bizonytalanságában, hanem a jelenségek lokális értelmezésében, az észlelt és nem az elképzelt összefüggések megfejtésében keresték a kibontakozást. Paracelsus ellenben egy ókori-középkori örökség helyébe másik ókori-középkori szemléletet állított, és ennek ugyanolyan dogmatikus hitelt követelt, amilyent amattól – jogosan – megtagadott. Ebbe az alapjában már születéskor elavult szemléletbe sok helyes orvosi megfigyelést, sok orvosi gondolatot ágyazott bele. Innen ered korabeli és későbbi megítélésének a kettőssége, amely ötödfélszáz éve kíséri. A tudománynak mindig voltak és ma is vannak megfejtetlen problémái; a gondolkodó emberek egy részét ez elvezette és ma is elvezeti a sejtelmes-spirituális menedékhez, amelynek egyetlen támasza a misztika, és óriási erőssége Paracelsus. Minthogy azonban Paracelsusnak reálisan elfogadható orvosi vagy kémiai megfigyelései is voltak, spiritualizmusa látszólag reális támaszt kapott ezekben. Így történt az a furcsaság, hogy Paracelsus nemhogy leszámolt volna a középkorral, ellenkezőleg: újkori eszméinek jogos tekintélyével átmentett egy adag középkort az újkorba. Nem alábecsülendő teljesítmény ez: a paracelsusi középkor ugyanis elevenen él ma is. Semmi sem egyszerűbb, mint Paracelsus orvosi munkáiból magasztos gondolatokat idézni. „Az orvoslás legfőbb alapja a szeretet” – egyszerűsége ellenére ez a mondás a medicina egyik legfőbb törvénye. Vitatkozásaiban Paracelsus nem sok jelét adta a szeretetnek, más jelek viszont arra vallanak, hogy a betegei iránt csakugyan részvétet érzett, szánalom és együttérzés vezette a gyógyításban. És – kozmikus-dualisztikus szemléletével alátámasztva – vallotta, hogy nem elég a beteg testet gyógyítani, a lélekkel is törődni kell. Lelkes hívei egy-egy ilyen mondás alapján kikiáltják a „pszichoterápia megteremtőjének” vagy a „pszichoszomatizmus atyjának”, ami persze oktalanság; érjük be annyival, hogy orvosetikai érzéke fejlett volt, és tisztában volt – mint előtte és utána is minden jó orvos – a helyes gyógykezelés pszichológiai követelményével. De ehhez nem kell sem kozmikusnak lenni, sem dualistának. A természetből lesz az orvos, mondja másutt, és csak az lehet orvos, aki tapasztalását a természetből szerzi, nem pedig az, aki a fejében kiagyalt gondolatokkal a természet ellenére ír, beszél vagy cselekszik. Nem ura, hanem szolgája a természetnek, ezért az a dolga, hogy a természet akaratát kövesse. Gazdag tapasztalatot kell az orvosnak szereznie, éspedig nemcsak a könyvekből: a betegei legyenek a könyvei, nem csapják be, és nem vezetik félre. Mire van szüksége a jó orvosnak? Tiszta lelkiismeretre, tanulási kedvre és tapasztalatra, gyöngéd kedélyre és állhatatosságra, tisztes életmódra és minden tekintetben józanságra (!), becsülje többre pénznél a tisztességet és saját hasznánál a betegei hasznát… Hasonló bölcsességet bőven idézhetnénk még Paracelsustól, de nincs az a hétpróbás „imposztor”, aki ne mondana ugyanilyen szépeket, ha megkérdik tőle, milyen a jó orvos. Nem a szép szavak, hanem a bölcs cselekedetek teszik a jó orvost. Ám a bölcs szavak teszik a tudóst – nézzük tehát inkább azt, milyen elemekből építi fel Paracelsus orvosi szemléletét.
Noha az ókori tekintélyek közül egyedül Hippokratészt becsülte, humorálpatológiáját elvetette. Ezt jól tette, de mit állított helyébe? Az entia tanát, amely amannál semmivel sem megalapozottabb, sőt még mesterkéltebb. A betegség oka az öt ens: 1. ens astrorum – a csillagok kozmikus hatása, 2. ens veneni – a táplálékból vagy máshonnan származó mérges anyagok, 3. ens naturale – a szervezet tökéletlensége (talán a testi alkattal azonos fogalom), 4. ens spirituale – a szellemi élet zavara (lelki alkat), 5. ens deale – isteni végzet. Utólag sok „zseniális megsejtést” magyaráztak bele ebbe a kóroktanba (mint Paracelsus más homályos gondolataiba is), de valójában éppoly távol áll a realitástól, mint az az alapvető megállapítása, hogy az emberi szervezet a nagy világmindenség vetülete, avagy kisebbített mása. A nagy mindenség a makrokozmosz, a szervezet a mikrokozmosz, és az utóbbi az előbbinek hatása alatt áll, nemcsak úgy általánosságban, hanem pontosan meghatározott törvényszerűség szerint. (Máig élő gondolat ez is, de ettől nem válik sem érthetőbbé, sem igazabbá.) A szervezet egészséges egyensúlyát a bolygók tartják fenn, az orvos dolga a megbomlott „planetáris egyensúlyt” helyreállítani. Minden szerv megfelel egy égitestnek: a szív a Napnak, az agy a Holdnak, a tüdő a Merkurnak, a máj a Jupiternek, a lép a Saturnusnak, az epe a Marsnak. De ugyanígy minden égitestnek megvan a maga fémje is, a fenti sorrendben: arany, ezüst, higany, cink, ólom, vas. Mint ebből sejthető: a fémek gyógyászati alkalmazása – Paracelsus egyik legfőbb érdeme – ilyen alkímista indokolással nyert polgárjogot. Az életnek három alapeleme van: a só, a kén meg a higany. Az alapelemeket Paracelsus igen tágan értelmezi: amit a tűz eléget, az kén, ami visszamarad, az só, ami elfüstöl, az higany. Az elemek mozgatója s egyben a planetáris egyensúly fenntartója az archaeus. A világszellem egyedi megfelelője az archaeus, a szervezet belső alkimistája; olyanféle fogalom, mint az indusoknál a prána, a neoplatonikusoknál a világlélek, az újkori biológusoknál sokféle néven ismert vis vitalis: spirituális életerő, amely szinte gondolkodva, de a gondolkodásnál magasabbrendűen, ismeretlen szférából irányítja a szervezet működését. A betegség abban áll, hogy gátló tényezők megbénítják az archaeus működését, ezt kell az orvosnak a „planetáris elemek” rendezésével visszaállítani. Ez a néhány mondatos összefoglalás úgy viszonylik Paracelsus koncepciójához, mint mikrokozmosz a makrokozmoszhoz éppen csak jelzi az asztrológiai-alkimista szemlélet misztikumát. Nincs érzékem ehhez a misztikumhoz, nem érzékelem sem mélységét, sem zsenialitását. Üres fecsegésnek tartom; de ez az üres fecsegés Paracelsust az iatrochernia – vagyis orvosi vegytan megteremtéséhez vezette. Az alkímia korabeli módszereivel desztillálta és analizálta a vegyi anyagokat, tinktúrákat készített, kvintesszenciákat vont ki, arkánumokat főzött, szerephez juttatta az addig figyelmen kívül hagyott sókat, előállította és az orvosi gyakorlatba bevezette a cinket, eredménnyel használta az arzént, antimont, higanyt, ként, gyógyszerei közt szerepelt az ólom, bizmut, vas, réz, továbbá számos növényi kivonat: crocus, polygonum, helleborus és mindenekfelett a laudanum (ópium).
Nem tagadható meg ettől az alkimista kutatástól, hogy az újkori farmakológiának, farmakokémiának és farmakognóziának kezdete volt, ha mégoly misztikus elméleti megfontolás övezte is. És a „bölcsek kövének” kutatását Paracelsus nem aranykészítés céljából végezte, hanem panáceumot, arkánumot keresett a betegségek gyógyítására. „Az orvostudomány az alkímián alapszik – mondja a Paragranumban. – Ha az orvos nem tökéletesen járatos és tapasztalt benne, akkor semmi értéke a művészetének… De ne mondjátok, hogy az alkímia aranyat és ezüstöt csinál. Az a dolga, hogy arkánumot készítsen a betegségek ellen.” Persze az arkánum is csak akkor hatásos, ha a csillagok állásának megfelelően alkalmazzák, hiszen az égitestek irányítják a szerveket is, a hatóanyagokat is. A növények gyógyhatásával kapcsolatosan megint egy furcsa elképzelés lép előtérbe: a signatura-tan. Ennek lényege: minden növény azt a betegséget gyógyítja, amelyhez valamilyen oknál fogva hasonlít. Például a Chelidonium (vérehulló fecskefű) sárga nedve gyógyítja a sárgaságot, az Orchis mascula rügye gyógyítja a férfiak potenciazavarát, a tüdőfűtea a tüdő betegségeit, a Saxifraga (kőtörő) a hólyagkövet stb. (A homeopátia később visszatér ehhez a bizarr elképzeléshez, ma is divatban tartja.) Sokra becsülte Paracelsus a gyógyforrások vizét, mert bízott a természet gyógyító erejében. A betegségek közül legrészletesebben a „tartarikus” betegségeket írta le. Ez az alkimista kifejezés a párlásnál lecsapódó anyagot jelenti, tehát azok a betegségek tartarikusak, amelyeknél valamilyen anyag kiválasztódik, és lerakódik a szervezetben: elsősorban a köszvény és a kő-betegségek, de ide sorolja Paracelsus a phthisist (sorvadást) is; leírásukban és diagnosztikájukban sok a találó megállapítás. A szifiliszről írt több értekezése főként a korabeli divatos kúrák értelmetlenségét mutatja ki, és bevezeti a higany belső alkalmazását, ami nem az ő találmánya ugyan, de az ő révén terjedt el. A sebek kezelésében nagy gyakorlata lehetett, bár a tisztaságra nem fordított gondot. Az erélyes sebészi beavatkozást és a halmozott érvágást elutasítja; a sebészeknek azt tanácsolja, hogy lehetőleg ne használják késüket, mert ez nagyon embertelen eljárás, de ha vágni kell, „vágják ki az egész dominiumot, máskülönben minden hiábavaló” ( Kleine Chir. X.).
Tragikus sorsa Sok apróságot lehetne még összebogarászni Paracelsus tanításából, időálló megfigyeléseket és hasznos tanácsokat, ésszerű gyógyítási javaslatokat és szellemes ötleteket. Az utókor el is végezte ezt a munkát, jobban a kelleténél: minden „aranyköpésben” mély bölcsességet fedezett fel, ködös utalásban évszázadokra előremutató jóslatot. Így lett Paracelsusból a mikrokémia, az antiszepszis, a sebkezelés, a hormontan, a vitaminkutatás, az anyagcserekutatás és még sok egyéb „atyja”, az orvoslás „első modern természettudósa”. Balgaságok ezek. A sebkezelés tisztaságához semmi érzéke nem volt, a hormonokról és vitaminokról természetesen fogalma sem lehetett, az orvoslás alaptudományai közül az anatómiát elutasította, az élettant misztifikálta, a kórbonctant nem ismerte.
De hát mi tette nevét évszázadokra maradandóvá? Legfőbb érdeme az iatrokémia megteremtése, vagyis az, hogy az alkímiából hasznos orvosi kémiát kezdett csinálni. Csak elkezdte, de az 45 utódai és követői folytatták ezt a munkát. Mint ahogy csak elkezdte legyőzni az orvosok ellenállását a fémes gyógyszerekkel szemben, utóbb még véres harcokat kellett folytatni a higany vagy az antimon terápiás alkalmazásáért. Érdeme az is, hogy az orvoslást a természet szolgálatába állította. Nem eredeti gondolat, hiszen a népi gyógyászatban gyökerezik, és a tudományban Hippokratészig nyúlik vissza, de időnként feledésbe merült. Érdeme, hogy küzdött az orvosi polypragmasia ellen, a méteres receptek divatja ellen, amelyekben összehalmoztak tömérdek értéktelen anyagot és varázsszert. Érdeme, hogy alkimista kísérleteivel a kísérleti kutatást az orvostudomány központi feladatává tette. Érdeme, hogy egyes betegségi köröket jól körülhatárolt, még ha téves metafizikai szemlélet alapján is. Érdeme, hogy nekirontott a korabeli orvosprofesszorok „taláros” nagyképűségének, látszattudományának, megalapozatlan tekintélyének, patikussal cimboráló furfangjának, kapzsiságának. Érdeme, hogy a gyógyítás középpontjába az emberszeretetet, a részvétet, az együttérzést állította, az orvosi etika tisztaságára törekedett. Ez mind „újkori”, mind „modern”, ez van a választóvíz innenső oldalán. És mégsem ez tette Paracelsus nevét maradandóvá, hanem éppen az, ami középkori benne: spiritualizmusa és miszticizmusa. „Nit ein apostol oder dergleichen bin ich, sondern ein philosophus nach der teutschen art” – írta magáról Vallomásában, és valóban az volt: német módi filozófus. A franciák és angolok sohasem becsülték, homályát és irracionalitását sohasem tolerálták, annál inkább a németek, akik imádták, és ma is imádják mindazt, ami homályos, „mély”, titokzatos, kalandos kombinációk terméke, és távolba mutató „összefüggések” bizonytalan következtetéseire ad lehetőséget. Van ebben valami ijesztő. Mert hogy Paracelsus a 16. század első felében olyan volt, amilyen volt: alkimista, asztrológus, kozmikus, spiritualista – ez rendben van, érdemét nem csökkenti. Az is rendben van, hogy az elkövetkező évszázad spagirikuszai (természetfilozófusai, így nevezték magukat Paracelsus követői) és rózsakeresztesei az ő ködtengerében bolyongtak-botorkáltak. Ám hogy a mai spagirikuszok is esküsznek minden szavára, és ugyanazt az occulta philosophiát tartják követendőnek, amely az ő századában még indokolt volt, ugyanannak a dualizmusnak és naiv vitalizmusnak a bűvöletében éljenek, a tudomány gyengéit felismerve ne ismerjék fel a homeopátia, varázslat és kuruzslás impotenciáját – ez az, ami aggasztó. Pedig csak széjjel kell nézni a mai világban, elsősorban NyugatNémetországban: az egzakt tudományosság felszíne alatt mértéktelenül felduzzadva ott él Paracelsus középkori szelleme. Zseni volt Paracelsus? Mindenesetre „zseniális fickó” volt, eredeti és bátor szellem, az orvostudomány nagy alakja. De jelentősége túlnőtt életművén: jelképpé vált, egy túlhaladott és mégis élő szellemi áramlat jelképévé. Tragikus sors! Akik ma Paracelsusban az orvostudomány újkorának héroszát tisztelik, tudatosan vagy öntudatlanul a középkori spiritualizmus továbbéléséért lelkesednek.
