Benedek István: Fejezetek az orvoslás középkori történetéből 1. Orvosi iskolák a középkorban Az „orvosi iskola” kifejezés nem azt jelenti, hogy ebben az iskolában gyógyítani tanítanak, hanem annyit jelent – legalábbis az utóbbi időben –, hogy egy kiváló mestert tanítványok vesznek körül, ellesik a módszerét, átveszik a szellemét, következésképp az ő „iskoláját” alkotják. Régebben nem annyira személyhez, inkább helyhez kötött volt az iskola: párizsi, berlini, bécsi stb. iskola az ott közös szellemben működő orvosok együttese. Megvolt ez már az ókorban is: az alexandriai iskola különbözött az athénitól, a kószi a knidoszitól stb. A középkor első jelentős orvosegyüttese a salernói iskola volt. Salerno Nápoly közelében van, egy kellemes éghajlatú öböl partján, ahol régi időtől fogva sok orvos telepedett meg, akiket a páciensek szívesen kerestek föl. Már az ezredforduló idején valamiféle közösséget vagy testületet alkottak a sarlernói orvosok, ebből egyetem lett, sőt a 13. században a legszervezettebb egyetem, amelyen ötévi elméleti oktatás után egyévi gyakorlatot kellett folytatni a tanulónak valamelyik mester oldalán; az így elnyert salernói diplomának nemzetközi érvénye és nagy becsülete volt egész Európában. Történelmi jelentőségét a salernói egyetem nem annyira az orvosainak köszönhette – a Platearius-nemzetségnek, a sebész Roger Frugardinak, a sertést boncoló Cophónak stb. –, akik végeredményben nem voltak se jobbak, se rosszabbak a kor átlagos orvos-tanárainál, hanem egy Constantinus Africanus (11. század) nevű furcsa figurának, akiről azt sem tudjuk biztosan, orvos volt-e, viszont nagy szorgalommal fordította az arab orvosok könyveit latinra, sőt az addig ismeretlen görög szerzők műveit is, arab közvetítéssel. Bár nem a legfontosabb könyveket választotta ki, és fordításai sem voltak hibátlanok, mégis neki köszönhető, hogy a görög–arab ismeretanyagot átvette Salerno, majd a salernói iskola közvetítésével egész Európa. Másik nevezetessége a salernói iskolának egy egészségtani tanköltemény, a Regimen sanitatis, amely a fontosabb orvosi ismereteket népszerű formában közli. Fél évezreden át szívesen olvasták, minden nyelven. Salerno legfőbb vetélytársa a montpellier-i iskola volt, Marseille közelében. Mindkét iskolának hasznára vált, hogy befogadták a Konstantinápolyból elűzött arab és a Spanyolországból elkergetett zsidó tudósokat, ami a görög–arabkeresztény–zsidó ismeretek keveredéséhez vezetett. Hogy Montpellier-ben nem iskolás betűrágókat, hanem jó gyakorló orvosokat képeztek, főleg Villanovanusnak (Villanova, 1235– 1312) köszönhető, a szenvedélyes spanyol mindentudónak, aki sikeres gyógyításaival ellensúlyozta azt a vétkét, hogy nem illeszkedett a skolasztika szabályaihoz. Galénosz és Avicenna fordításával mégis ő tette a legnagyobb szolgálatot a skolasztikának: Arisztotelész mellett e két tudós lett az iskolák legfőbb tananyaga. A bolognai egyetem jogi és orvosi kara egyaránt nevezetes volt már a 13. században. Az orvosi kar hírnevét a két Borgognoni alapozta meg, Ugo (kb. 1170– 1258) és Teodorico (kb. 1205–1296), apa és fia, akik az addig lenézett sebészetet az
orvoslás szintjére emelték. Szembeszálltak azzal a korabeli nézettel, amely szerint a gennyedés használ a gyógyulásnak, alkoholos lemosással küzdöttek ellene, a műtéti fájdalom elviselését igyekeztek bódító hatású szivaccsal megkönnyíteni. Hasonlóképpen járt el Guglielmo da Saliceto (Salicetti, kb. 1210–1277) is, aki ezenkívül az arabok által divatba hozott égetést nyíltan ellenezte, helyette a sebészi műtéttant fejlesztette. Ugyancsak bolognai sebész érdeme az emberi hulla boncolásának bevezetése az orvosi oktatásba – 1600 éves szünet után. Láttuk korábban, hogy az alexandriai iskola tanárai már időszámításunk előtt pár száz évvel rendszeresen boncoltak. Galénosz óta, aki már csak majmot, sertést és más állatot boncolt, tantárgy maradt ugyan az anatómia, de csak az ókori leckét ismételték, ellenőrzés nélkül. Mondino de Luzzi (Mundinus, kb. 1275–1326) érdeme, hogy 1315-ben ismét kezdetét vette a boncolás. Egyelőre csak elvétve, évente egy-két tetemet, és nem is szállva vitába Galénosszal vagy más ókori tekintéllyel, de mégiscsak hozzáfogtak a boncoláshoz. Es ha egyszer hozzáfogtak, abba sem hagyták: szép lassan polgárjogot nyert az anatómia Európa minden egyetemén. Ez volt a 14. század legnagyobb természettudományi tette. Ezzel együtt az orvoslás is beilleszkedett a skolasztika immár kötelezővé merevedett rendszerébe. „Arabosok” és „görögösök” vitatkozhattak egymással, ez a nézetkülönbség legfeljebb annyit jelentett, hogy inkább égették a sebet, vagy inkább vágták, a lényeg mindenképp az ókori nedvkórtan maradt, amit „úgy kell mondani”, ahogyan a régi könyvekben áll.
2. A boncolás fénykora Az anatómusok korabeli mutatványa sikeresebb volt, majdnem diadalmasnak mondható. Különösen áll ez Andreas Vesalius könyvére, amely pontosan a Kopernikuszéval azonos évben jelent meg, 1543-ban, de sokkal nagyobb feltűnést keltett. Több oka is van ennek, elsősorban talán az, hogy a feladat lényegesen egyszerűbb a bolygópályák megfejtésénél. Ott tudniillik olyasmit kell bizonyítani, aminek az ellenkezőjét észleljük (vagyis hogy a mozdulatlannak tapasztalt Föld forog s hasonlók), itt ellenben csak jól meg kell nézni azt, ami a kezünk közt van: a felboncolt emberi szervezetet. A leckét Galénosz adta fel az ókorban, akinek elévülhetetlen érdeme, hogy iskolai tantárggyá tette az anatómiát, elévültek viszont azok a megállapításai, amelyeket az állatokon szerzett tapasztalataiból vitt át az emberre. Bármennyire hasonlítunk a majomhoz, a disznóhoz, sőt a kutyához meg a marhához is, a 16. században már nem lehet az ily módon szerzett balgaságokat oktatni az egyetemeken. Nem lehet? A skolasztika megmutatta, hogy lehet. Éspedig azzal az egyszerű módszerrel, hogy a professzor nem boncol, hanem Galénosz könyvét – esetleg Arisztotelész vagy Avicenna könyvét – olvassa fel hangosan a katedra magasában, lent a boncasztalon egy szolga felnyitja a tetemet és végzi a boncolást, pálcával a kezében egy amolyan tanársegédféle mutatja azt, amit a professzor épp olvas, a körben álló diákok pedig vagy látják, vagy nem. Ha nem látják, akkor okosabb nem
szólni, mert kiderül a tudatlanságuk. Ha valaki mégis úgy érzi, szóvá kell tennie egy nyilvánvaló tévedést, megkapja a skolasztikus magyarázatot: ez a hulla ebben a tekintetben véletlenül eltér a normálistól. Minthogy a diákok összesen két-három boncolást látnak egész tanulmányi idejük alatt, nem nagyon szállhatnak vitába ezzel az érveléssel. Csakhogy amióta Mundinus 1316-ban egyáltalán beindította az ember boncolását, valamelyest változott a helyzet. A professzorok belátták, hogy illik leszállni a katedráról, kézbe venni a szikét, emberi tetemet is boncolni, nemcsak állatit. Azok közt, akik ezt belátták, voltak kitűnő anatómusok, akik skolasztikus meggyőződésükben továbbra is szilárdan kitartottak Galénosz mellett – ilyen volt például Párizsban az a két nagy hírű boncnok, akiknél Vesalius tanult: GonthierGuntherius (Guenter von Andernach, 1487–1574) és Dubois-Sylvius (1478–1555). Voltak továbbá ugyancsak kitűnő anatómusok, akik itt-ott a fejüket csóválták, nem mindenben értettek egyet az ókori tekintélyekkel, noha nem támadták őket, viszont értékes bonctani fölfedezéseket tettek. Ilyen volt például a firenzei Antonio Benivieni (1443–1502), a Mediciek és más hírneves főemberek orvosa, aki méghozzá a kórbonctan fontosságára is rámutatott. Ilyen volt Padovában Alessandro Benedetti (kb. 1450–1512), aki elsőként építtetett a római színházakra emlékeztető anatómiai tantermet, ahol a hátrafelé egyre magasabb padokból jól bele lehet látni a boncolt hulla belsejébe, és itt nyilvános boncolásokat is végzett, amelyekre bejártak a város előkelőségei, mint egy színházi előadásra. Ilyen volt Bolognában Alessandro Achillini (1463–1512), akivel mint csillagásszal már találkoztunk Kopernikusz előfutárai közt, mint anatómus bátran szállt szembe Galénosz tévedéseivel. Ilyen volt tanítványa, Berengario da Carpi (kb. 1460–1530), aki például meg merte mondani, amit még Vesalius sem: hogy a szív sövényén semmiféle lyukak, pórusok nincsenek. Ilyen volt Párizsban a „két István”: Charles Estienne (kb. 1505–1564) és Estienne de la Riviére, akik ha össze nem vesznek egymással, meg is előzték volna francia nyelven írt anatómiájukkal Vesaliust. (Egyikük nevével a jeles könyvkiadók közt is találkoztunk.) Ilyen volt a német Dryander (kb. 1495–1560) és a ferrarai Canano (1515–1579), Vesalius kortársai, akiknek az ábrái is versenyképesek. És az előfutárok közt nem lehet említés nélkül hagyni Leonardo da Vincit (1452–1519), aki ugyan nem volt orvos, mégis kitűnően boncolt, anatómiai rajzai, ha pontosságban nem is, művészi kifejező erőben mindenkiét fölülmúlják. Ilyen előzmények után, 1543-ban jelent meg Vesalius (1514–1564) hét könyvből álló hatalmas anatómiája, Bázelban, Oporinus nyomdájában, pompás ábrákkal. Könyvészeti szempontból is remekmű. Feltételezik, hogy az ábrák egy részét Tiziano egy tanítványa készítette, a flamand Jan Calcar, míg a kisebb illusztrációk részben magától Vesaliustól származnak, részben velencei művészektől. Az egész oldalas képek jellegzetessége az, hogy az álló és elevennek tűnő figura sorra veti le magáról a rétegeit: előbb a bőr alatti izomzat látszik több oldalról, majd a felületes izmok alatti mélyebbek a hozzájuk tartozó inakkal és kötőszövettel, aztán a közéjük ágyazódó erek és idegek, utána a felnyitott mellkas és has szervei, majd mögötte a gerincoszlop, medence, az izmok alól előkerülő csontváz – és az így önmagát levetkező holttetem mögött a nyugalmas torzkán táj látható.
A majdnem hétszáz hatalmas oldalból álló könyv szövege sokkalta alaposabb, mint a korábbi és korabeli anatómiák bármelyike. Galénoszt tiszteli, az anatómusok fejedelmének nevezi, rajta kívül is jól ismeri és felhasználja valamennyi elődjének értékes adatait, ez azonban nem akadályozza abban, hogy tiszteletteljesen bírálja őket, és tévedéseiket – ahol észreveszi, kiigazítsa. Nyilvánvaló előtte, hogy sem Arisztotelész, sem Galénosz embert soha nem boncolt, ezért beszélhettek ötlebenyű májról, kétszarvú anyaméhről, háromkamrás szívről s hasonlókról. De jóllehet szép számban kiigazítja az ókori tévedéseket, magára haragítva ezzel a skolasztikus „galenistákat”, valójában ő sem tud elszakadni az ókori szemlélettől. Nem is annyira az anatómiai részletekkel van baj, ezeket igen alaposan írja le, az élettani működést ellenben meghagyja ókori szinten: sem az emésztésről, sem a szív és érrendszer működéséről nem tud újat mondani, noha a bonctani viszonyokat oly precízen ismeri, hogy alig lehet megérteni, miért nem jött rá például a vérkeringésre. A szívsövényen hiába kereste a Galénosz óta tanított pórusokat, természetesen nem találta, ebből arra következtetett, annyira finomak, hogy szabad szemmel nem láthatók – nagyítót pedig akkor még nem használtak. És kitartott az ókori pneuma-tan mellett. Azért kell ezt hangsúlyozni, mert Vesalius megítélése általában téves. Mivel a galenisták erősen támadták, az utókor szívesen látja benne az anatómia nagy reformátorát, aki „leszámolt az ókori tévedésekkel”. Holott nem ez történt. Felszámolt egy csomó apró tévedést, de megtartotta a nagyokat. És mégis minden idők legnagyobb anatómusa volt, mégpedig a következő három ok miatt: Először azért, mert tökéletesen kidolgozta – máig érvényesen – a boncolás módszertanát. Megtanította az orvosokat arra, hogyan kell boncolni. Másodszor azért, mert minden elődjénél és kortársánál alaposabb leírását adta az emberi szervezetnek. Harmadszor azért, mert elutasította a tekintélyelvet. Ahol megőrizte Galénosznak vagy másnak a tévedését, nem a tekintélye miatt tette, hanem mert vele együtt tévedett; ahol rátalált a helyes megoldásra, nem habozott kimondani. Sorsa nem volt szerencsés. Brüsszelben született, Párizsban tanult a két legnevesebb galenista boncnoknál (Dubois és Guenther), huszonkét éves korára az anatómia előadója lett Padovában. Nagy sikerű előadásokat tartott nemcsak Padovában, hanem Pisában és Bolognában is, hírneve egyre terjedt. Óriási anyagot gyűjtött össze a szakirodalomból és személyes tapasztalatából, hozzáfogott könyvének írásához. Felügyelete alatt készültek az ábrák, egy évet töltött Bázelban, hogy könyvének nyomását irányítsa, közben itt is tartott előadásokat, sőt nyilvános boncolást is. Huszonnyolc éves volt, amikor könyve megjelent. A galenisták ugyan rossz néven vették skolasztikaellenes alaphangját (főként párizsi mestere, Dubois részéről érte durva támadás), könyvének általában sikere volt. A fiatal tudós ekkor Európa legtekintélyesebb anatómusa volt. Pár év múlva, nem tudni miért, felhagyott a boncolással, elszegődött V. Károly császárhoz udvari orvosnak, ám e megtisztelő rang igencsak terhessé válhatott számára, mert a harcias, de köszvényes császárt folyvást kísérgetnie kellett hadi útjain. Közben a madridi udvarnál intrikáltak ellene, és ha olykor boncoláshoz jutott, azt rebesgették róla, hogy elevent boncol. A császár is, akitől védelmet remélt, gyanút
fogott, hátha eretnekség a boncolás… Groteszk módon a salamoncai egyetem hittudományi kara védte meg az anatómiát és a kor legnagyobb anatómusát az eretnekség vádjától. 1555-ben megjelent könyvének második kiadása. V. Károly utóda, II. Fülöp még bigottabb volt, udvarában boncolásról egyáltalán nem lehetett szó. Egy sebészi munkát írt itt Vesalius unalmában, majd 1564-ben engedélyt kapott egy jeruzsálemi zarándokútra. Velencében sajtó alá rendezte egy rövidebb bonctani írását, és továbbhajózott Jeruzsálembe. Remélte, hogy visszanyerheti az épp megürült bonctani tanszékét Padovában, a kinevezést meg is kapta, helyét azonban nem foglalhatta el, mert hajótörés áldozata lett. Ötvenéves volt. Halála után hírneve nőttön-nőtt, éspedig főként Itáliában. A franciák még sokáig kitartottak Galénosz mellett, a németek a reformáció és ellenreformáció zűrzavarával voltak elfoglalva, az angolok is megkésve mutatnak érdeklődést a boncolás iránt – ebben a században az itáliai egyetemeké a döntő szó minden orvosi kérdésben. Az anatómusok közül csak a legnagyobbakat említem: Gabriele Falloppio (1523–1562) és Realdo Colombo (1510–1559) tanítványa és tanszéki utóda volt Vesaliusnak Padovában, Bartolomeo Eustacchi (1510–1574) pedig vetélytársa Rómában. Mindhárman sok új adattal gazdagították a bonctant. Vesalius ellenségének tekintette őket, mert sok tévedését korrigálták, valójában csak Eustacchi készült ellenanatómia írására, de csupán 47 kitűnő bonctani tábla készítéséig jutott el, az ellenszöveget sohasem írta meg. A boncolás aranykora volt ez a néhány évtized, de „korszakalkotó” csak annyiban, hogy megmutatta az utat, amelyen továbbmenni érdemes.