Kilencedik fejezet
AZ OSTROM Il papa alzato le mani e fattomi un patente crocione sopra la mia figura, mi disse, che mi benediva e che mi perdovana tutti gli omicidii che io avevo mai fatti, e tutti quelli che mai io farei in servizio della Chiesa apostolica. (A pápa fölemelte a kezét és szemmel láthatóan keresztet vetett az arcomra; azt mondta nekem, hogy megáldott és megbocsátotta minden gyilkosságomat, amit valaha elkövettem, s mindazokat, amiket ezután el fogok követni az apostoli Egyház szolgálatában.) Benvenuto Cellini
Vannak az életben olyan pillanatok, amikor hevesen kívánjuk az erôs izgalmakat, hogy apró fájdalmaktól megszabaduljunk; olyan korszakok, mikor a lélek, akárcsak a mesebeli oroszlán, belefáradva az apró rovar folytonos támadásaiba, erôsebb ellenséget kíván, s hatalmas vágyakozással idézi fel a veszedelmet. Cinq-Mars is ebben a lelkiállapotban volt, amely mindig beteges érzékenységébôl és a szív állandó izgatottságából származik. Megunta már, hogy folyvást forgassa agyában az örömmel vagy félelemmel várt események kombinációit; megunta, hogy valószínûségeket mérlegeljen, segítségül hívja mindazt, amit kiváló emberek életérôl tanult, hogy mostani helyzetére alkalmazhassa, kimerítették a megbánások, álmok, jóslatok, chimérák, félelmek s az egész, képzeletbeli világ, amely magányos utazásán körülvette – fellélegzett tehát, mikor egyszerre csak a majdnem ugyanoly zajos, való világban találta magát, és két valóságos veszedelem érzete visszadobta a vére keringését, egész lénye fiatalságát. 139
Book 1.indb 139
8/19/11 11:33 AM
A Loudun környékén levô vendégfogadóban lejátszódott éjszakai jelenet óta nem tudott eléggé uralkodni az elméjén, hogy mással is foglalkozhassék, mint drága és fájdalmas gondolataival, ezek már-már felemésztették volna erejét, mikor szerencséjére megérkezett a perpignani táborba, és ugyancsak szerencséjére alkalma volt, hogy eleget tegyen Gondi abbé felszólításának – mert az olvasó bizonyára megismerte CinqMars-t abban a semmivel sem törôdô, mélabús, gyászruhás, idegen fiúban, akit a reverendás párbajhôs segédjéül kért fel. Mint önkéntes, felállíttatta sátorát a tábornak abban az utcájában, mely a fiatal nemesuraknak volt kijelölve, akiket majd bemutatnak a királynak, és szárnysegédek gyanánt szolgálnak a tábornokok mellett; ebbe a sátorba sietett most, hamarosan felfegyverkezett, lóra ült, páncélt öltött az akkor még élô szokás szerint, s egyedül indult el a találkozásra kitûzött hely, a spanyol bástya felé. Elsônek érkezett oda, és látta, hogy ez a kis, gyepes térség, melyet az ostromlott erôd védômûvei eltakartak, igen jó hely a kis abbé halálos tervei számára; nemcsak hogy senkinek nem jutott volna eszébe azzal gyanúsítani a tiszteket, hogy éppen az ostromlott város tövében verekszenek egymással, de a bástya tömege el is választotta ôket a francia tábortól, s óriási ellenzô gyanánt takarta el. Ez az óvatosság nem volt felesleges, mert akkoriban fejébe került az embernek az a gyönyörûség, hogy az életét kockára tegye. Amíg barátaira és ellenfeleire várt, Cinq-Mars ráért megvizsgálni Perpignan déli oldalát, amely éppen elôtte emelkedett. Hallotta már, hogy nem ezeket a védômûveket fogják megtámadni, és hasztalanul igyekezett megérteni ezt a haditervet. A város déli oldalán, az Albère-hegység és a Perthushegyhát között támadó vonalakat és sáncokat lehetett volna húzni a hozzáférhetô pont felé; de az egész hadseregbôl egy árva katona sem volt itt elhelyezve; úgy látszott, hogy az egész 140
Book 1.indb 140
8/19/11 11:33 AM
haderôt Perpignan északi oldalára irányították, a legnehezebb oldal, egy Castillet-nek nevezett téglaerôd felé, mely a NotreDame-kapu felett emelkedik. Látta, hogy a spanyol bástya lábáig mocsarasnak látszó, de igen szilárd terület nyúlik el; hogy ezt a helyet igazi spanyol hanyagsággal ôrzik, pedig csak a védelmezôi adhatnak erôt neki, mert rovátkái, lôrései össze vannak rombolva, s mindössze négy, óriási kaliberû ágyú tátong közöttük a fûbe ágyazva s ezzel mozdulatlanságra kárhoztatva. Lehetetlen lett volna a fal tövéhez hirtelen közeledô csapat ellen irányítani ôket. Könnyû volt észrevenni, hogy az óriási ágyúk vették el az ostromlók kedvét ennek a pontnak a megtámadásától, az ostromlottak pedig, ezekben bízva, nem szaporították itt a védelem eszközeit. Egyik felôl az elôretolt ôrszemek meglehetôs messze voltak; másik felôl ritkán voltak elszórva, és rosszul támogatták ôket. Egy fiatal spanyol, vállán hosszú puskával, oldalán lógó támasztóvillával, jobb kezében füstölgô kanóccal, hanyagul sétált a bástyán, s megállt, hogy elnézze Cinq-Mars-t, aki lóháton megkerülte az árkokat és a mocsarat. – Señor Caballero – szólalt meg a spanyol –, talán bizony egyedül és lóháton akarja bevenni a bástyát, mint Don Quijote de la Mancha? Egyúttal lecsatolta oldaláról a vasas támasztóvillát, földbe szúrta, s rátámasztotta puskája végét, hogy célozni kezdjen, mikor egy komoly, idôsebb spanyol, aki piszkos, barna köpenybe volt burkolva, így szólt hozzá az ô nyelvükön: – Ambrosio de demonio, hát nem tudod, hogy nem szabad hiába pazarolni a puskaport, míg kitörés vagy támadás nincs, azért a gyönyörûségért, hogy megölj egy gyereket, aki még a kanócot sem éri meg? Éppen ezen a helyen történt, hogy V. Károly ledobta s az árokba fojtotta az elszunnyadt ôrszemet. Tedd a kötelességedet, különben követni fogom a példáját. 141
Book 1.indb 141
8/19/11 11:33 AM
Ambrosio ismét vállára emelte a puskát, oldalára akasztotta a támasztóvillát, és újrakezdte sétáját a bástya fokán. Cinq-Mars-t nemigen izgatta ez a fenyegetô mozdulat, s megelégedett azzal, hogy rövidebbre fogta a kantárszárat s közelebb vitte a sarkantyút a lova oldalához, jól tudván, hogy ez a könnyû lábú állat egyetlen ugrással eljuttatja egy kis kunyhó fala mögé, mely ezen a mezôn állt, s ott védve van a spanyol puskától, mielôtt a támasztóvillával és a kanóccal folytatódó hosszadalmas mûveletnek vége lenne. Különben is tudta, hogy a két hadsereg közt hallgatag megegyezés van, az ôrszemekre nem szoktak tüzelni, s mindkét részrôl gyilkosságnak tekintenék az ilyesmit. Ez a támadásra készülô katona bizonyára nem volt tisztában az utasításokkal. Az ifjú Effiat nem is tett hát semmi észrevehetô mozdulatot; s mikor az ôr újrakezdte sétáját a bástyán, ô is továbbsétált a gyepen, és hamarosan megpillantott öt lovast, akik feléje közeledtek. A két elsô gyors galoppban érkezett meg, és nem üdvözölte; de mikor majdnem közvetlen közelében megálltak s leugrottak a lóról, De Thou bíró karjai közt találta magát, aki gyöngéden magához szorította, miközben Gondi abbé szívbôl jövô kacagással kiáltott fel: – Íme, egy új Oresztész, aki rátalál Püladeszére, éppen abban a pillanatban, mikor elpusztítanak egy gazembert, aki nem származik a királyok királyának családjából, arról biztosíthatom önöket! – Hát te vagy az, drága Cinq-Mars – kiáltott fel De Thou –, s én nem is tudtam, hogy megérkeztél a táborba! Igen, csakugyan te vagy, rád ismerek, bár sápadtabb vagy, mint régen. Beteg voltál, édes barátom? Gyakran írtam neked, mert gyermekkori barátságunk mélyen belégyökerezett a szívembe. – Én pedig – felelte Henri d’Effiat – nagyon gonoszul bántam veled, de majd elmondom, mi zavarta meg a fejemet; be142
Book 1.indb 142
8/19/11 11:33 AM
szélni tudok róla, írni szégyelltem volna. De hát te oly jó vagy! A te barátságodnak ez sem ártott. – Annál sokkal jobban ismerlek – folytatta De Thou –, tudtam, hogy kettônk között nincs helye a gôgnek, s hogy a lelkem mindig visszhangra talál a tiedben. E szavakkal átölelték egymást, s szemüket azok az édes könnyek nedvesítették meg, amelyeket oly ritkán hullat az ember, mert gyönyörûséges érzés megszabadulni tôlük. Rövid pillanat volt ez; míg e néhány szót kimondták, Gondi szüntelenül rángatta köpenyüket, s közben így szólt: – Lóra, lóra, uraim! Ördögbe is, ráérnek még ölelkezni, ha már olyan gyöngéd szívûek; de ne fogassák el magukat, s iparkodjunk gyorsan végezni derék barátainkkal. Csúnya helyzetben vagyunk; velünk szemben ez a három fickó, nem messze tôlünk az íjászok, odafönn pedig a spanyolok, három tûz közé kerültünk. Még beszélt, mikor De Launay, aki hatvanlépésnyire állt tô lük segédeivel – inkább személyes barátai közül választotta ôket, mint a bíboros-párt hívei közül –, kis galoppra indította a lovát, ahogy a lovaglóleckéken tanult pontossággal, udvariasan közeledett ifjú ellenfeleihez, és komolyan üdvözölte ôket: – Uraim – mondotta –, azt hiszem, jó volna mindenkinek kiválasztani az ellenfelét, és helyet foglalni, mert támadás készül az ellenséges vonalak ellen, s nekem a helyemen kell lennem. – Készen vagyunk, uram – mondta Cinq-Mars –, ami pedig a válogatást illeti, nagyon fogok örülni, ha önnel kerülök szembe; mert nem feledkezem meg Bassompierre marsallról és a chaumont-i erdôrôl; jól tudja, mi a véleményem az édesanyámnál tett szemtelen látogatásáról. – Ön fiatal még, kedves uram; az édesanyjánál a társaságbeli ember kötelességét teljesítettem; a marsallal szemben a testôrkapitány kötelességét, itt a nemesemberét, az abbé úrral 143
Book 1.indb 143
8/19/11 11:33 AM
szemben, aki párbajra hívott: aztán lesz majd szerencsém önnel szemben is teljesíteni ezt a kötelességet. – Ha én megengedem – mondá az abbé, aki már lovon ült. Hatvanlépésnyire álltak fel egymástól, s ennél messzebb nem is állhattak volna ezen a szûk réten; Gondi abbé De Thou és barátja közt foglalt helyet, aki legközelebb állott a bástyákhoz. Odafent két spanyol tiszt s vagy húsz katona helyezkedett el, mint valami erkélyen, hogy végignézze ezt a hatszemélyes párbajt, ami eléggé megszokott látvány volt nekik. Örömük éppen úgy nyilatkozott meg, mint odahaza a bikaviadalokon, s kacagtak azzal a vad, keserû kacagással, ami még arab örökség bennük. Gondi jeladására a hat ló galoppban indult meg, s a rét közepén összetalálkozott anélkül, hogy egymásba ütközött volna; e pillanatban majdnem egyszerre hat pisztolylövés dördült el, s a füst elborította a harcolókat. Mikor a füst szertefoszlott, a hat lovas és hat ló közül csak három embert és három állatot lehetett ép állapotban látni. Cinq-Mars lovon ült s kezet nyújtott ellenfelének, aki éppoly nyugodt volt, mint ô, a másik oldalon De Thou közeledett a maga ellenfeléhez, akinek a lovát megölte, és segített neki, hogy felemelkedjék a földrôl; ami Gondit és De Launay-t illeti, egyiket sem lehetett látni. Cinq-Mars, aki nyugtalanul kereste ôket, végre megpillantotta maga elôtt az abbé lovát, mely ugrált, ágaskodott s maga után vonszolta a leendô bíborost; ennek lába beleakadt a kengyelbe, s az abbé úgy káromkodott, mintha sohasem is tanult volna egyebet, mint a katonák nyelvét: orra, keze csupa vér volt az eséstôl s az erôlködéstôl, hogy megkapaszkodhassék a fûben; meglehetôs bosszúsan látta, hogy a lova, melyet akarata ellenére is csiklandozott a lábával, a bástyát körülvevô vizesárok felé tart, de ekkor szerencsére
144
Book 1.indb 144
8/19/11 11:33 AM
Cinq-Mars a mocsár és a ló közé kerülve megragadta a zabláját és megállította. – No, kedves abbé, látom, hogy nem esett valami nagy baja, mert elég energikusan beszél. – A teremtésit! – kiáltott Gondi, szemébôl, szájából törülgetve a földet. – Hogy arcába lôhessek annak az óriásnak, kénytelen voltam elôrehajolni és felemelkedni a kengyelben; kissé el is vesztettem az egyensúlyt, no de azt hiszem, hogy ô is fûbe harapott. – Nem téved, kedves uram – mondta az odaérkezô De Thou –, a lova az árokban úszkál a gazdájával, akinek szét van lôve a koponyája; menekülnünk kell. – Nehéz lesz menekülni, uraim – mondta hozzájuk lépve Cinq-Mars ellenfele –, hallják az ágyúlövést? Ez a támadást jelenti, nem tudtam, hogy ily hamar megkezdôdik: ha visszavonulunk, összetalálkozunk a svájciakkal és a gyalogosokkal, akik ezen a ponton harcolnak. – Igaza van De Fontrailles úrnak – mondta De Thou –, de ha nem fordulunk vissza, amint látom, a spanyolok fegyverre kapnak, s lövöldözni fognak ránk. – Tartsunk hát haditanácsot – mondta Gondi –, hívják ide Montrésor urat is, aki hasztalanul keresi annak a szegény De Launay-nak a holttestét. Nem sebesítette meg, De Thou úr? – Nem, abbé úr, nincs mindenkinek olyan szerencsés keze, mint önnek – mondta keserûen Montrésor, aki esése miatt kissé bicegve közeledett hozzájuk – nem lesz idônk, hogy karddal folytassuk a dolgot. – Én a magam részérôl amúgy sem folytatnám, uraim – mondta Fontrailles –, Cinq-Mars úr nagyon is nemesen bánt velem: a pisztolyom lassan gyulladt be, s hitemre, az övé az arcomra volt támasztva, még most is érzem a hidegségét. Oly
145
Book 1.indb 145
8/19/11 11:33 AM
szíves volt, hogy elvette onnét s a levegôbe lôtt; ezt sohasem fogom elfelejteni, és szolgája leszek, életre-halálra. – Nem errôl van szó, uraim – szakította félbe Cinq-Mars –, golyó süvített el a fülem mellett, a támadás minden oldalon megkezdôdött, s most körül vagyunk véve baráttal és ellenséggel. Valóban általános volt az ágyúzás; a citadella, a város, a hadsereg, minden füstbe borult; csak a velük szemközt emelkedô bástyát nem támadták; úgy látszott, ennek az ôrsége nem is igen készül védekezésre, inkább az erôdítések sorsa iránt érdeklôdik. – Azt hiszem, kirohanást rendezett az ellenség – szólt Montrésor –, mert a síkságon elszállt a füst, és rohamozó lovasokat látok, akiket az erôd ágyúi támogatnak – Uraim – szólt Cinq-Mars, aki szüntelenül a falakat figyelte –, elhatározhatnók magunkat valamire: törjünk be ebbe a rosszul ôrzött bástyába. – Könnyû ezt mondani, uram – felelte Fontrailles –, de hát csak öten vagyunk legalább harminc ellen, nem föd bennünket semmi, könnyû megállapítani a számunkat. – Hitemre, nem rossz gondolat – mondta Gondi –, jobb, ha ott fenn lelônek, mintha idelenn megtalálnak és felakasztanak, mert eddig észrevehették már, hogy De Launay hiányzik a századából; a párbajunkról pedig tud az egész udvar. – Teringettét, uraim – szólt Montrésor –, segítséget kaptunk. Egy nagy, de rendetlen lovascsapat közeledett hozzájuk gyors galoppban; vörös ruhájukról messzirôl észre lehetett venni a lovasokat; úgy látszott, éppen azon a réten akarnak megállni, ahol a mi zavarba jutott párbajhôseink voltak, mert alighogy az elsô néhány ló odaért, állj! kiáltások hallatszottak és ismétlôdtek hosszasan tisztek és lovasok ajkán. – Menjünk eléjük, ezek a királyi testôrség zsandárjai – mondta Fontrailles –, megismerem ôket fekete kokárdájukról. 146
Book 1.indb 146
8/19/11 11:33 AM
Látom, hogy sok svalizsér is van velük; vegyüljünk bele ebbe a kavarodásba, mert azt hiszem, visszavonulóban vannak. A visszavonulás elôkelô kifejezés, mely katonai nyelven akkor is, most is rendetlen megszaladást jelent. Mind az öten közelebb léptettek az eleven, lármás csoporthoz, s látták, hogy feltevésük igen helyes volt. De az elképedés helyett, amit ilyen esetben várni lehetett volna, csak fiatalos, lármás vidámságot találtak, s egyebet sem hallottak, mint a két század kitörô kacagását. – Ördögbe is, Cauzac – mondta az egyik –, a lovad jobban futott, mint az enyém; azt hiszem, a király vadászatain gyakoroltad. – Te azért érkeztél ide elsônek, hogy hamarább összeverôd jünk – felelte a másik. – Azt hiszem, Coislin márki megbolondult, hogy négyszázunkkal rohamot intéztetett nyolc spanyol ezred ellen. – Hahaha! Szép állapotban van a bokrétád, Locmaria, olyan, mint egy szomorúfûz. Temetésre vezet, ha utána megyünk. – Eh, megmondtam én ezt elôre, uraim – felelte meglehetôs rosszkedvûen ez a fiatal tiszt –, biztosan tudtam, hogy Joseph, az a kapucinus, aki mindenbe beleüti az orrát, téved, mikor a bíboros nevében elrendeli a rohamot. De hát azt szerették volna, hogy azok, akik önöket vezetik, megtagadják? – Nem, nem, nem! – felelte valamennyi fiatalember, hirtelen újra sorakozva. – Én azt mondtam – folytatta az öreg Coisin márki, akinek haja fehér volt, de szemében még a fiatalság tüze táncolt –, hogy önök akkor is engedelmeskednének, ha azt parancsolnák, hogy lóháton támadják meg a várost. – Bravó, bravó! – kiáltotta tapsolva az egész csapat. – Nos hát, márki úr – szólt közelebb lépve Cinq-Mars –, itt az alkalom, hogy végrehajtsa az ígéretét, én csak egyszerû önkéntes vagyok, de ezt a bástyát, azt hiszem, be lehetne venni. 147
Book 1.indb 147
8/19/11 11:33 AM
– Uram, elôbb ki kellene kémlelni a gázlót, hogy… E pillanatban a szóban forgó bástyáról küldött ágyúgolyó elvitte az öreg kapitány lovának fejét. – Locmaria, De Mouy, vegyétek át a parancsnokságot, aztán rohamra, rohamra! – kiáltozta a két nemes század, halottnak vélve a kapitányt. – Csak egy percig várjanak, uraim – szólt az öreg Coislin, felemelkedve a földrôl –, majd odavezetem én önöket, ha úgy tetszik, mutassa az utat, önkéntes uram, mert a spanyolok meghívnak bennünket erre a bálra, s udvariasan kell megfelelni nekik. Alighogy az aggastyán másik lóra ült, meg sem várták vezényszavát, s az egész heves ifjú csapat, élén Cinq-Mars-ral és barátaival, a mocsárba vetette magát. Nagyon elcsodálkoztak ôk is, a spanyolok is, akik sokkal mélyebbnek tartották a mocsarat: a lovak térdig sem merültek belé, s bár a két legnagyobb ágyú kartáccsal lôtte ôket, nagy összevisszaságában valamennyien elérkeztek egy kis, gyepes térségre, a félig romba dôlt falak alján. Az átkelés hevében Cinq-Mars és Fontrailles, a fiatal Locmariával, nekiindították lovukat a falnak; de a heves puskatûz megölte a három lovat, s azok gazdájukkal együtt a földre hengeredtek. – Leszállni, uraim – kiáltotta a vén Coisin –, pisztolyt, kardot, és elôre! Hagyják itt a lovakat. Valamennyien gyorsan engedelmeskedtek és kirontottak a rétre. Eközben De Thou, akit sem hidegvére, sem baráti érzése nem hagyott el soha, nem tévesztette szem elôl az ifjú Henrit, s karjába fogta fel, mikor a lova összeesett. Talpra állította, visszaadta neki elejtett kardját, s a legnagyobb nyugalommal mondta, miközben záporként hulltak körülöttük a golyók: – Barátom, nem vagyok én nagyon nevetséges ebben a verekedésben, mikor bírói ruha van rajtam? 148
Book 1.indb 148
8/19/11 11:33 AM
– Ördögbe is – mondta az odalépô Montrésor –, az abbé igazságot szolgáltat önnek. És valóban, a kis Gondi, könyökével fúrva magának utat a könnyûlovasok, a „svalizsérek” között, torkaszakadtából kiáltotta: – Három párbaj meg egy roham! Remélem, itt végre sikerül elvesztenem a reverendámat! Így szólván, nekivágott kardjával egy nagy, tagbaszakadt spanyolnak. A védekezés rövid volt. A spanyol katonák nem bírták sokáig a francia tisztek rohamát, s egynek sem volt ideje, sem bátorsága, hogy újratöltse fegyverét. – Uraim, ezt majd ki-ki elmondhatja a kedvesének Párizsban! – kiáltott fel Locmaria, levegôbe hajítva a kalapját. És Cinq-Mars, De Thou, Coislin, De Mouy, Londigny, a vörös századok tisztjei, s valamennyi ifjú nemes, jobb kezében kardját, bal kezében pisztolyát tartva, egymást lökdösve, taszigálva, s nagy buzgólkodásával éppen annyi kárt téve barátban, mint ellenségben, felértek végre a bástya járószintjére, ahol úgy szétömlöttek, mint a szûk nyakú vázából kitóduló víz. Méltóságuk nem engedte, hogy törôdjenek a legyôzött katonákkal, akik a lábuk elé vetették magukat; kószálni engedték ôket az erdôben, anélkül hogy még csak le is fegyverezték volna; szaladgálni kezdtek a meghódított területen vakációzó diákok módjára, s szívbôl kacagtak, mintha valami mulatságról térnének vissza. Egy barna köpenybe burkolózó spanyol tiszt sötét arccal nézte ôket. – Miféle ördögök ezek, Ambrosio? – kérdezte egy katonától. – Azelôtt nem ismertem ilyeneket Franciaországban. Ha XIII. Lajosnak egész hadserege van ezekbôl, szép tôle, hogy nem hódítja meg Európát. 149
Book 1.indb 149
8/19/11 11:33 AM
– Ó, nem hiszem, hogy sokan lennének; bizonyosan szegény kalandorok, akiknek nincs vesztenivalójuk, és mindent nyerhetnek fosztogatás közben. – Igazad van – mondta a tiszt –, megpróbálok vesztegetni egyet, hogy megszökhessem. Lassú léptekkel odament egy fiatal, körülbelül tizennyolc esztendôs svalizsérhez, aki a többiektôl félrehúzódva ült a bástya mellvédjén, fehér és rózsás volt az arca, mint egy leánynak, finom kezében hímzett zsebkendôt tartott, azzal törülgette homlokát és ezüstös szôke haját, éppen megnézte nagy kerek óráját, mely rubintokkal volt kirakva, és szalagcsokorra akasztva lógott az övén. A spanyol csodálkozva állt meg. Ha nem látta volna, hogy földre teríti a katonáit, csak arra valónak tartja, hogy románcokat énekeljen puha ágyon heverve. De mert Ambrosio gondolata ott motoszkált a fejében, azt gondolta, hogy talán egy asszony lakásának kifosztása közben lophatta ezeket a fényes holmikat, hirtelen így szólította meg: – Hombre! Tiszt vagyok, hajlandó vagy-e visszaadni a szabadságomat, hogy a hazámat viszontláthassam? A fiatal francia korához illô, szelíd képpel nézett rá, eszébe jutott a maga családja, és így szólt: – Uram, bemutatom önt Coislin márkinak, ô bizonyára teljesíti majd a kérését; Kasztíliából vagy Aragóniából való a családja? – Eh, az a Coislin is mástól kér majd engedélyt, s egy esztendeig várat. Adok neked négyezer aranyat, ha megszök- tetsz. A szelíd arcot, a gyermeki vonásokat a harag bíbora borította el, a kék szem villámokat szórt, s a fiatalember csattanós pofont mért a spanyol arcára e szavakkal: – Pénzt? Nekem! Hordd el magad, hülye! 150
Book 1.indb 150
8/19/11 11:33 AM
A spanyol habozás nélkül hosszú tôrt rántott elô a keblébôl, megragadta a franciát, s azt hitte, hogy könnyen a szívébe márthatja, hanem a fürge és erôs, serdülô fiú elkapta a jobb karját, nagy erôvel feje fölé emelte, s a tôrrel együtt visszafordította a dühében remegô spanyol felé. – Nono, lassan, lassan, Olivier! – kiáltották a társai, min denfelôl odaszaladva. – Elég spanyol hever már a földön! Azzal lefegyverezték az ellenséges tisztet. – Mitévôk legyünk ezzel a veszett bolonddal? – kérdezte az egyik. – Nekem inasnak se kéne – felelte a másik. – Megérdemli, hogy felakasszák –mondta egy harmadik –, de szavamra, uraim, mi nem tudunk akasztani, küldjük ahhoz a svájci zászlóaljhoz, amelyik ott vonul el a síkságon. A sötét arcú, nyugodt spanyol újra beburkolózott köpenyébe, s magától indult meg, nyomában Ambrosióval, hogy elérje a zászlóaljat, öt vagy hat bolondos fiatal legény vállánál fogva taszigálta és siettette. Eközben az ostromlók elsô csapata, tulajdon sikerén elcsodálkozva, kihasználta a diadalt. Cinq-Mars az öreg Coislin tanácsára körüljárta a bástyát, s mindketten fájdalommal látták, hogy az tökéletesen külön van választva a várostól, s a megszerzett sikernek nincs folytatása. Lassan beszélgetve visszatértek hát a járószintre De Thouhoz és Gondi abbéhoz, akiket a svalizsérekkel nevetgélve találtak. – Uraim, velünk volt a Vallás és az Igazság, lehetetlen volt, hogy ne gyôzzünk. – Hát persze! Különösen, mert ôk is éppen úgy nekivágtak az ellenségeinknek, mint mi! Cinq-Mars közeledtére elhallgattak, egy pillanatig sugdosódva kérdezgették a nevét, aztán valamennyien körülözönlötték, s a kezét szorongatták nagy lelkesedéssel. 151
Book 1.indb 151
8/19/11 11:33 AM
– Igazuk van, uraim – mondta az öreg kapitány –, amint ôseink mondták, ô a legderekabb vitéz közöttünk. Önkéntes, akit a bíboros fog bemutatni a királynak. – A bíboros! Majd bemutatjuk mi magunk, csak kardinalista ne legyen, sokkal derekabb fiú annál – mondták élénken a fiatalemberek. – Majd elveszem én tôle a kedvét – mondta odalépve Olivier d’Entraigues –, én apródja voltam és jól ismerem. Szolgáljon inkább a Vörös Századokban; higgye el, ott jó bajtársakra talál. Az öreg márki megkímélte Cinq-Mars-t attól a zavartól, hogy válaszolnia kelljen; megfúvatta a trombitákat, hogy pompás csapatait összeszedje. Ágyúszó nem hallatszott már, s egy testôr értesítette a márkit, hogy a király és a bíboros végigjárják a harcvonalat, mert látni akarják a nap eredményeit; a márki behozatta a résen az összes lovakat, ami meglehetôsen sokáig tartott, aztán lóháton csatarendbe állította a két századot azon a helyen, ahová senki sem hitte volna, hogy lovasság behatolhasson.
152
Book 1.indb 152
8/19/11 11:33 AM
Tizedik fejezet
A JUTALOM A HALÁL Ó, e vad harcosok, zsákmányért epekedve, Úgy vágtatnak felém, kantárt odavetve! Esztelen ôrjöngés hadd szálljon belétek! Dob, síp és trombita: eszüket vegyétek! N. Lemercier: „Panhypocrisiade”
Richelieu így gondolkozott magában: hogy a király fájdalmának elsô indulatát lecsöndesítsem; hogy olyan érzésformát fakasszak, amely eltereli a fájdalomtól ezt a bizonytalan lelket, nem bánom, hadd ostromolják a várost. Induljon harcba, megengedem, hogy néhány szegény katonát sújtson le azzal a csapással, amelyet nekem szánna, ha bátorsága volna hozzá; hûtse le haragját kisemberek vérével, jól van; de ez a dicsôségvágyó szeszély nem fogja megzavarni változhatatlan szándékaimat, a város nem fog még elesni, csak két esztendô múlva kerül örökre francia kézbe; csak akkor jut hálómba, amikor én akarom. Dörögjetek, bombák és ágyúk: gondolkozzatok a hadmûveleteken, bölcs vezérek; rohanjatok elôre, fiatal harcosok: én elhallgattatom a lármát, megsemmisítem a terveket, derékba töröm a hôsködést, hiábavaló füst lesz a vége mindennek, s úgy vezetlek benneteket, hogy eltévedjetek. Körülbelül ezeket forgatta kopasz fejében a bíboros herceg ama támadás elôtt, amelynek egy részét végignéztük az imént. Lóháton állt meg a várostól északra, a Salces-hegyek egyik emelkedésén, errôl a pontról maga elôtt láthatta a Roussillonsíkságot, mely egészen a Földközi-tengerig lejt; Perpignan tégla153
Book 1.indb 153
8/19/11 11:33 AM
sáncaival, bástyáival, citadellájával és tornyával tojásdad alakú, sötét tömeget alkotott a széles, zöldellô mezôk között, s a nagy hegyek úgy vették körül a völggyel együtt, mint egy északtól délnek görbülô óriási íj, a tenger pedig, keleten elnyúló fehéres vonalával, mintha ezüstös húrja lett volna ennek az íjnak. Jobb keze felôl a Canigounak nevezett óriási hegy emelkedett, melynek oldalából két folyó siet a síkság felé. A francia vonal ennek a Nyugatot elzáró sorompónak a lábáig húzódott. Egy sereg tábornok és nagyúr volt lóháton a miniszter kíséretében, de húsz lépéssel mögötte és mélységes csöndben. A miniszter eleinte lassú lépésekkel követte a hadmûvelet vonalát, aztán visszatért, és mozdulatlanul megállt ezen a magaslaton, ahonnét tekintete és gondolata lebegve szállhatott el az ostromlók és ostromlottak végzete felett. A hadsereg szeme rajta függött, ôt minden pontról látni lehetett. Minden fegyverviselô ôt tekintette közvetlen parancsnokának, és az ô kézmozdulatát várta, hogy cselekedjék. Régen igájába hajtotta már Franciaországot, s a bámulat minden lehetségességét megfosztotta attól a nevetségességtôl, amelyet más ember sokszor nem kerülhetett volna el. Itt például senki fiának nem jutott eszébe, hogy mosolyogjon, vagy csak csodálkozzék is, amiért páncélruhát lát egy pap testén, s jellemének és külsejének szigorúsága minden ironikus összehasonlítást vagy sértô feltevést elfojtott. Ezen a napon a bíboros egészen harci ruhába öltözködve jelent meg; hervadtlevél-színû, aranyszegélyû ruhát viselt, vízszínû páncélt, oldalán kard volt, nyeregkápájában pisztoly, fején pedig tollas kalap, amit igen ritkán vett fel, mert a vörös sapkától nem vált meg soha. Két apród állt mögötte: egyik vaskesztyûjét, a másik a sisakját tartotta kezében, testôrkapitánya pedig oldala mellett maradt. Mivel a király nemrég csapatai fôvezérének nevezte ki, a tábornokok hozzá küldtek parancsokért: de Richelieu, jól ismervén a király mostani haragjának titkos okait, tüntetôen hozzá 154
Book 1.indb 154
8/19/11 11:33 AM
küldött mindenkit, aki tôle kért utasítást. Az történt, amit elôre látott, hiszen úgy szabályozta és kiszámította ô ennek a szívnek minden mozdulatát, akárcsak egy óráét, s pontosan tudta volna mondani, hogy milyen érzéseken ment keresztül. XIII. Lajos mellette helyezkedett el, de úgy, mint serdülô diák, aki kénytelen elismerni, hogy mesterének igaza van. Arca gôgös és elégedetlen volt, szava nyers és száraz. A bíboros érzéketlen maradt. Észre lehetett venni, hogy tanácskérés közben a király olyan szavakat használ, mintha parancsolna, így egyeztetvén össze gyengeségét és hatalmát, határozatlanságát és büszkeségét, tudatlanságát és igényeit – míg minisztere a legkeményebb engedelmesség hangján diktálta neki a maga akaratát. – Akarom, hogy hamarosan támadjanak, bíboros – mondta odaérkezve az uralkodó –, vagyis – tette hozzá nemtörôdöm hangon – mikor az ön elôkészületei mind megtörténtek, és elérkezett az az óra, amelyben marsalljaimmal megállapodott. – Felség, ha merném mondani a gondolatomat, azt szeretném, hogy Felséged negyedóra múlva méltóztassék elrendelni a támadást, mert pontosan ennyi idô kell ahhoz, hogy a harmadik vonal elôrevonuljon. – Igen, igen, jól van, bíboros úr; én is így gondoltam; magam adom ki a parancsokat; mindent magam akarok végezni. Schomberg, Schomberg! Negyedóra múlva hallani akarom a jeladó ágyúlövést, igenis, akarom! Schomberg elindult, hogy a hadsereg jobbszárnyát vezényelje; kiadta a parancsot, s a jeladás elhangzott. Az ütegek, melyeket De La Meilleraie marsall már régóta elrendezett, lôni kezdték a falakat, de lagymatagon, mert a tüzérek érezték, hogy két bevehetetlen pont felé irányították ôket, s az ô tapasztalásukkal, meg mindenekfelett a francia katona józan eszével és gyors pillantásával, mindegyikük megmutathatta volna, hogy melyik helyet kellett volna választani. 155
Book 1.indb 155
8/19/11 11:33 AM