Somai Miklós:
Az EU korábbi bıvülései és a közös költségvetés változásai a bıvülések idején (2002 december)
1. Kezdetek, szervezetek, költségvetések................................................................................... 2 1.1. Montánunió ...................................................................................................................... 2 1.2. FED .................................................................................................................................. 3 1.3. Az EU általános költségvetése......................................................................................... 4 2. Az autonóm finanszírozás kialakulása és a Közösség elsı bıvülése..................................... 5 2.1. A költségvetés saját forrásai ............................................................................................ 6 2.2. A Parlament növekvı szerepe.......................................................................................... 8 2.3. A Közösség elsı bıvülése................................................................................................ 9 2.3.1. Ír agrárügyek............................................................................................................ 12 2.3.2. Brit visszatérítés ...................................................................................................... 14 3. A 80-as évek bıvülései ........................................................................................................ 17 3.1. Finanszírozási problémák a mediterrán bıvülések idıszakában ................................... 18 3.2. A közös költségvetés középtávú tervezésének a kialakulása......................................... 19 3.2.1. Az 1988-as reform ................................................................................................... 19 3.2.2. Az 1988-as reform értékelése .................................................................................. 21 4. Az 1993-1999-es idıszak ..................................................................................................... 23 4.1. "Észak-Dél" konfliktus a Közösségben ......................................................................... 23 4.2. Az edimburgh-i kompromisszum .................................................................................. 25 4.3. Elmélkedés a közösségi szolidaritásról.......................................................................... 28 5. Az EFTA-bıvülés ................................................................................................................ 29 6. Az Agenda 2000................................................................................................................... 31 Források.................................................................................................................................... 35
2
Jelen tanulmány végigkíséri az Európai Unió közös költségvetésének alakulását a kezdetektıl napjainkig, miközben – a címnek megfelelıen – elsısorban a költségvetési politika azon változásaira koncentrál, amelyek az integráció eddigi bıvüléseinek idıszakára estek, illetve valamilyen módon összefüggtek az új tagok felvételével.
1. Kezdetek, szervezetek, költségvetések A nyugat-európai integráció kiadásait bemutató statisztikák – egészen a legutóbbi idıkig – három különbözı szervezet költségvetését tartalmazták: az Európai Unióét (általános büdzsé), az Európai Fejlesztési Alapét (FED1) és az Európai Szén- és Acélközösségét (ESZAK, azaz népszerőbb nevén Montánunió). Minthogy érdeklıdésünk középpontjában az általános büdzsé áll, azért, hogy a késıbbiekben csak erre koncentrálhassunk, elıször gyorsan áttekintjük a másik két szervezet pénzügyeit.
1.1. Montánunió Az Európai Szén- és Acélközösséget az EGK késıbbi hat tagállama (Franciaország, Németország, Olaszország, Belgium, Hollandia és Luxemburg) az 1951 április 18-ai Párizsi Szerzıdéssel hozta létre, azzal a kettıs céllal, hogy: -
egyrészt, közös ellenırzés alá kerüljön a német és a francia gazdasági fejlıdés – valamint egy esetleges hadiipari fejlesztés - alapját képezı szektor, másrészt, a háború után visszaesı acélkereslet körülményei között, szabályozottabb keretek között folyjon a termelés és a kereskedelem. [Bizottság 2002]
A Montánuniót az elsı naptól kezdve autonóm módon, az ún. „európai adóból” finanszírozták, melyet a Párizsi Szerzıdés 49. és 50. cikkelye alapján a szén- és acélipari vállalatok forgalma után kellett fizetni (max. 1%-ot). Az adózás technikáját illetıen, az unió jóval megelızte korát, ami hosszú idıre nagy pénzügyi könnyebbséget, és az irányításban rugalmasságot biztosított számára. Arra is lehetısége volt, hogy kölcsönt vegyen fel, hogy azután hitelt nyújtson abból a szén- és acélipari vállalatoknak. [Somai 1987] [Traité-1] A szervezet mai áron általában évi 2-300 millió eurós költségvetése jelentıs katalizáló szerepet játszott a szektor és a szektor által érintett régiók modernizációjában illetve szerkezetváltásában, valamint a szektorból kikerülı munkaerı átképzésében, szociális 1
FED = Fonds européen de développement
3
(lakásfinanszírozási, letelepedési stb.) támogatásában, munkaerı-piaci mobilitásának növelésében. Az utóbbi idıben a hangsúly a szén- és acélipari kutatások támogatására helyezıdött (2000-ben rendre 56 és 25 millió euró támogatás), miközben a tagországi befizetések 1998 óta gyakorlatilag megszőntek, mert a rendszer mőködése a korábbi hitelezési és pénzkihelyezési gyakorlat hozadékából fenntarthatóvá vált. [Bizottság 2000] A Montánuniót létrehozó Párizsi Szerzıdés 2002. július 23-án lejárt. A szervezet vagyona másnap átkerült az Európai Közösséghez. A vagyon fölött azóta a Bizottság diszponál, mellyel - a Nizzai Szerzıdés rendelkezései szerint - azon szén- és acélipari kutatásokat kell finanszíroznia, amelyeket nem fed le az EU éppen aktuális kutatási keretprogramja. A kutatások koordinálására speciális alapot állítanak föl (CSRF2), melybıl 27.2%-ban a szén-, 72.8%ban pedig az acélipari projekteket támogatják. [Bizottság 2001]
1.2. FED Az Európai Fejlesztési Alapot 1959-ben hozták létre, eredetileg a francia gyarmatok (PTOM3) megsegítésére. A gyarmatok függetlenedésével a csoport neve elıször EAMA4-ra, majd az 1973-as brit csatlakozás után (a Commonwealth- és egyéb független afrikai országok bevonásával) ACP-országokra5 változott. A FED lényegében a fejlıdı országok eme változó összetételő csoportjával sorozatban kötött egyezmények (Yaoundé I, II, Lomé I, II, III, IV, majd legújabban Cotonou-i Konvenció) végrehajtását biztosító pénzügyi forrás. Fıbb eszközei az agrárexportból származó jövedelmek ingadozását tompító STABEX, a válságban lévı bányászati szektorokon segítı SYSMIN, az EIB6-hitelek kamattámogatása, valamint a természeti katasztrófák esetén, és a menekülteknek nyújtott támogatások. Újabban a gazdasági reformokat megvalósító országok is számíthatnak az alap támogatásaira. [Bizottság 2000] A FED mőködéséhez szükséges forrásokat a tagországok - meghatározott kulcs szerinti évenkénti befizetései képezik.7 Bár történtek – elsısorban az Európai Parlament részérıl – kísérletek arra vonatkozóan, hogy az alapot beolvasszák az EU általános költségvetésébe, ez mind a mai napig nem sikerült. Mindazonáltal, a Bizottság operatív kiadásait bemutató ún. III/B tábla hetedik, a nemzetközi segélyeket taglaló fejezetében (B7)8, 1993 óta, egy ún. p.m. beírás („pour mémoire” = emlékeztetı) jelzi, hogy a FED-kiadásoknak ott lenne a helyük. A jelenleg futó ún. 9.FED-program, 2002-2006 között összesen 16,055 milliárd euró elköltésével számol. [L’Accord de Cotonou]
2
CSRF = Coal and Steel Research Fund, Szén- és Acélkutatási Alap PTOM = Pays et territoires d’outre-mer = Tengerentúli Országok és Területek. 4 EAMA = Etats africains et malgache associés = Afrikai és Malgas Társult Államok. 5 ACP = African, Caribbean and Pacific azaz afrikai, karibi és csendes-óceániai országok. 6 EIB = European Investment Bank, Európai Beruházási Bank 7 Az aktuális kulcsok a következık: Ausztria 2,65% - Belgium 3,92% - Dánia 2,14% Egyesült Kir. 12,69% - Franciaország 24,30% - Finnország 1,48% - Görögország 1,25% Hollandia 5,22% - Írország 0,62% - Luxemburg 0,29% - Németország 23,36 % - Olaszország 12,54% - Portugália 0,97% - Spanyolország 5,84% - Svédország 2,73%. 8 Lásd Emlékeztetı-1 a következı oldalon. 3
4
Emlékeztetı-1 Az EU közös költségvetésének kiadásait a pénzeket felhasználó intézményeknek megfelelıen hat fıcsoportba sorolják: I. II. III. IV. V. VI.
Európa Parlament Miniszterek Tanácsa Bizottság Európai Bíróság Európai Számvevıszék Gazdasági és Szociális Bizottság + Régiók Bizottsága
Az I, II, IV, V, és VI. fıcsoportba kizárólag mőködési költségek tartoznak. A Bizottság kiadásait (III. fıcsoport) azonban két részre osztják: A: mőködési költségek B: operatív (a különbözı közös politikák megvalósulása során felmerülı) költségek, mely utóbbi résznek 8+1 alfejezete van: B1: FEOGA1 Garancia Alap kiadásai (agrárpiaci ár- és jövedelempolitika) B2: Strukturális Alapok (FEDER2, FES3, FEOGA Orientációs Alap, IFOP4, Kohéziós Alap) B3: Oktatás, szakképzés, ifjúságpolitika, audiovizuális ügyek, kommunikáció, informatika B4: Energetika, atomenergia, környezetvédelem B5: Fogyasztóvédelem, belsı piac, iparpolitika és transzeurópai hálózatok B6: Kutatás, technológiai fejlesztés B7: Kooperáció a fejlıdı világ országaival és egyéb országokkal B8: Kül- és biztonságpolitika B0: Garanciák és tartalékok 1 = Fonds européen d’orientation et de garantie agricole (Európai Mg-i Orientációs és Garancia Alap) 2 = Fonds européen de développement régional (Európai Regionális Fejlesztési Alap) 3 = Fonds social européen (Európai Szociális Alap Római Szerzıdés, a 123-as cikkelye hozta létre. 1965-ig – az adminisztrációs kiadásokat leszámítva - az egyetlen költségvetési tétel) 4 = Instrument financier d’orientation de la pêche (Halászati Orientációs Pénzügyi Eszköz)
1.3. Az EU általános költségvetése Az 1957 március 25-ei Római Szerzıdés, érdekes módon, két új szervezetet és három új költségvetést hozott létre: az EGK9-t a maga egyetlen és az Euratomot10, a maga két különbözı büdzséjével. Ez utóbbi szervezetnek ugyanis külön mőködési és külön kutatásiberuházási (értsd: közös vállalatok felállítását célzó) költségvetése volt, melyeket – a Montánunióhoz hasonlóan – megpróbáltak autonóm módon finanszírozni. [Traité-2] Az európai közösségek döntéshozó és végrehajtó szervezeteinek fúziójáról szóló 1965-ös szerzıdés (az ún. Merger Treaty), majd az 1970-es ún. Luxemburgi Szerzıdés két lépcsıben 9
Európai Gazdasági Közösség Európai Atomenergia Közösség, az atomenergia békés fölhasználására, fejlesztésére és kutatására létrehozott európai szervezet.
10
5
beolvasztotta az EGK közös költségvetésébe a Montánunió adminisztratív, illetve az Euratom mindkét költségvetését. Továbbra is megmaradt azonban az EGK közös (általános) költségvetése és a Montánunió operatív költségvetése. Mint láttuk, 2002 júliusában a Párizsi Szerzıdés lejárt. 2003-tól kezdıdıen, az általános költségvetés mellett már csak a FED kiadásai fognak szerepelni a statisztikákban. Az EGK közös költségvetésének a finanszírozása 1970-ig a lehetı legszokványosabb módon, a tagállamok költségvetési átutalásaiból történt. Bár a Római Szerzıdés 201-es cikkelye kilátásba helyezte, hogy az európai általános költségvetést idıvel saját forrásokból kell táplálni, ugyanakkor a 200-as cikkely lehetıséget adott arra, hogy az autonóm finanszírozás megteremtéséig a tagállamok közvetlen hozzájárulásai biztosítsák a Közösség mőködıképességét. A befizetési kulcsok közösségi politikánként változtak, attól függıen, hogy az illetı tagország mennyire volt érdekelt az adott politika mőködésében, illetve mekkora volt általában a közös költségvetéshez való hozzájárulási képessége.11 Franciaország és Németország befizetési kulcsai 1979-ig szigorúan egyenlık voltak. [Kabatusuila 1999] A fenti módszer a gyakorlatban azzal a következménnyel járt, hogy a tagállamok a közös költségvetés évenkénti vitáiban megpróbálták újratárgyalni a rájuk vonatkozó hozzájárulási kulcsokat. Minden résztvevı arra törekedett, hogy a befizetései ne haladják meg a közös pénzekbıl való részesedését. Ez a finanszírozási rendszer - amely inkább megfelelt egy klasszikus nemzetközi intézmény, semmint egy gazdasági integráció mőködésének – a 1960as évek elejétıl felfutó közösségi politikák (elsısorban a közös agrárpolitika) igényeivel már nem sokáig tudott lépést tartani. [Guth 1980] [Az intézményfinanszírozás terén, az integráció kezdeti idıszakában uralkodó rendkívül heterogén viszonyokba ad betekintést az 1.Táblázat.] 1.Táblázat Intézmények és költségvetésük az 50/60-as évek fordulóján Intézmény (alapítás éve) Bevételek Kiadások Montánunió (1951) Adók Struktúraváltás, lakásügy, mobilitás Euratom (1957) Saját források Atomenergia békés hasznosítása EGK (1957) Nemzeti hozzájárulás FES1 (humán erıforrás fejlesztése) FED (1959) Nemzeti hozzájárulás Nemzetközi segélyek és kooperáció 2 FEOGA (1962) EGK-költségvetés Agrártámogatás EIB (1958) Kölcsönfelvétel Hitelezés Forrás: EU budget …Concern? (Laffan 1997, Begg – Grimwade 1998)
2. Az autonóm finanszírozás kialakulása és a Közösség elsı bıvülése 1962-tıl kezdıdıen, a különbözı mezıgazdasági termékek piacainak szabályozására, sorra egymás után létrehozott rendtartások, illetve ezek növekvı pénzigénye elırevetítette [lásd 2.Táblázat], hogy a közös költségvetés, állandó évenkénti egyezkedésekkel kísért, tagállami befizetéseken alapuló rendszerét meg kell reformálni, és át kell térni a Római Szerzıdésben 11
A hozzájárulási képesség azt jelenti, hogy mely tagállam milyen mértékben képes hozzájárulni a közös költségvetés finanszírozásához. Ennek legjobb mutatója a hivatalos árfolyamon közös nevezıre (pl. euro) hozott nominális GNP. Nem keverendı össze a relatív prosperitással, ami azt mutatja, hogy egy adott tagországban milyen a polgárok helyzete a többi tagállamhoz képest, s ezt a vásárlóerı-paritáson számított egy fıre esı reáljövedelem mutatja. A koncepciónak akkor jut szerep, ha azt kell megállapítani, hogy mely régiók milyen arányban részesedjenek az EU strukturális alapjaiból.
6
ajánlott, saját forrásokon alapuló finanszírozásra. A másik oldalon, az 1968-ig fokozatosan kiépülı vámunió magától adódó lehetıséget kínált a tagállamoknak a legegyszerőbb közös bevételi források kijelölésére. 2.Táblázat Az agrárkiadások és – vele párhuzamosan kiadásainak felfutása az integráció 60-as éveiben Mio. Euró 1962 1965 1967 FEOGA Garancia Alap 29 340 Közösségi általános költségvetés 42 77 476
– a közös költségvetés 1968 1.260 1.488
1969 1.669 1.905
1970 3.108 3.385
Forrás: Bizottság 2000
A Bizottság már 1965 megtette javaslatát a költségvetési reformot illetıen, melyben közösségi autonóm források létrehozását, valamint az Európa Parlament költségvetési felelısségi jogkörének a megerısítését indítványozta.12 Több mint négyévnyi tárgyalás után, végül az állam- és kormányfık 1970. július 21-22-ei, luxemburgi ülésén megkötött szerzıdéssel indult el a Közösség fokozatos költségvetési reformja. A fokozatosság egyrészt azt jelentette, hogy ha nem is egy lépcsıben, de az évtized végéig a tagállami befizetéseket szép lassan felváltották az ún. saját források. Másrészt, a Parlament is egyre nagyobb szerephez jutott a közös költségvetés kialakítását illetıen.
2.1. A költségvetés saját forrásai 1971 és 1979 között a tagországok költségvetési befizetéseit fokozatosan fölváltották az ún. saját források, melyek automatikusan a közös költségvetésbe kerültek, függetlenül attól, hogy a Közösség mely pontján és milyen nemzetiségő befizetıtıl szedték be azokat. Ilyen saját források voltak az EK közös külsı kereskedelmi határán az importált árucikkek után beszedett vámok, illetékek és agrárlefölözések, valamint a cukorilleték. A vámunió létrehozása – az egymás közötti vámok eltörlése és a közös külsı vámtarifa kialakítása – lehetıvé tette, hogy az integráción kívülrıl importált áruk ne közvetlenül a célországba, hanem a földrajzilag legkedvezıbb helyzető kikötıkbe, pályaudvarokra stb. érkezzenek. Az áruk a szállítási költségek szempontjából legmegfelelıbb helyen érkeztek a Közösség területére. Most már csak azt kellett eldönteni, hogy a vámbevételek melyik ország költségvetését gyarapítsák: azét, ahol az áru beérkezett, vagy azét, ahová eladták, esetleg mindkettıét. Nehéz igazságosan dönteni? Hiszen az árut még ott helyben (a kikötıben) továbbadhatják, fel is dolgozhatják stb., vagyis képtelenség nyomon követni, ha már egyszer a vámunión belülre került. Ezért kézenfekvı megoldásnak látszott, hogy ha már egyszer a tagországok létrehozták a közös vámhatárt, akkor az ott beszedett vámokat fizessék is be teljes egészében a közös költségvetésbe. Ugyanezen logika alapján vált saját forrássá a lefölözésbıl származó, a mezıgazdasági és élelmiszeripari termékek importját sújtó illeték, amely a mindenkori (hivatalos, a Bizottság által megállapított átlagos) importár és a fı importkikötıre érvényes - és a garantált belpiaci termelıi árból levezetett - ún. küszöbár különbségeként adódott. Az agrárlefölözések
12
Az integráció kezdeti idıszakában a Tanács kizárólagos döntési jogkörrel bírt költségvetési kérdésekben.
7
túlnyomó többségét - a GATT Uruguay-i fordulóját lezáró 1994-es Marrakeshi Egyezmény nyomán – 1995. július 1-tıl ún. speciális (értsd: mennyiségi) és értékvámokká alakították át. A cukorilleték abból az alapelvbıl származik, hogy az 1968-ban felállított cukorrendtartásnak a közös költségvetés szempontjából önfinanszírozónak kell lennie.13 A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy mivel a cukoripar a cukor-, az izoglukóz- (1977-tıl) és az inulin-termelés (1994-tıl) egy része, a belsı fogyasztás kb.95 százalékát kitevı ún. „A”-kvóta után szinte teljes, a fogyasztás további kb. 27 százalékát adó „B”-kvóta után pedig részleges árgaranciát élvez, ezt a garanciát a termelıknek maguknak kell finanszírozniuk. Az illeték az A-kvóta szintjéig a minimumár 2 százaléka, míg a B-kvóta esetén - a piaci folyamatoktól függıen - akár 39,5 százalék is lehet. Az ezen felüli termelésre („C”-kvóta) semmilyen árgarancia nincs, azt csak a Közösségen kívül lehet eladni, mindenféle exporttámogatás nélkül. A cukoripar az illeték 60 százalékát átháríthatja a cukorrépa- (illetve cukornád-) termelıkre. Az illeték végsı soron a fölösleges cukormennyiség világpiaci elhelyezésének, valamint takarmányozási célra történı denaturálásnak a költségeit fedezi. Ugyanakkor, a szektor költségvetési semlegessége mégsem valósul meg, mert: -
egyrészt a tagországok (a mai szabályok értelmében) a cukorilleték 25 százalékát a beszedési költségek fedezésére visszatarthatják, másrészt, mivel a termelıket nem lehet felelıssé tenni az ACP-országokból és Indiából a preferenciális kereskedelem keretében beérkezı importcukor re-exportjának a finanszírozásáért. [DG-Költségvetés 2002]
A vámokat, az agrárlefölözéseket és a cukorilletéket együtt - brüsszeli szóhasználattal tradicionális saját forrásoknak (TSF) nevezik. Ezek az eszközök azonban, önmagukban, a közös költségvetés kiadásainak csupán 50-60 százalékát fedezték a 70-es években [lásd 3.Táblázat], ezért a tagországok elhatározták, hogy a hiányt a hozzáadottérték-adójuk (vagyis az ÁFA, angol rövidítéssel VAT) harmonizált alapjának meghatározott százalékával fogják fedezni.14 Minthogy az adóharmonizáció elhúzódott, a hiányzó részt az évtized végéig tagállami közvetlen átutalásokból pótolták. 3.Táblázat A Közös költségvetés bevételeinek a megoszlása a 70-es években 1971 1974 1977 1979 1980 % Mio. Є % Mio. Є % Mio. Є % Mio. Є % Mio. Є Lefölözés 714 30,6 330 6,4 1.779 20,5 2.144 14,4 2.002 12,2 Vám 582 25,0 2.737 53,2 3.927 45,3 5.189 34,8 5.906 35,9 ÁFA-forrás - 4.738 31,8 7.259 44,2 1 Egyéb 1.033 44,4 2.076 40,4 2.969 34,2 2.821 18,9 1.266 7,7 Összesen 2.329 100 5.143 100 8.675 100 14.892 100 16.432 100 Є = euro 1 = döntıen tagállami közvetlen átutalások Forrás: Bizottság 2000
13
A cukorszektor költségvetési semlegessége az Egyesült Államok agrárpolitikájában is megtalálható. 14 Ennek a harmonizált ÁFA-bázishoz rendelt forrásnak a használata azt jelentette, hogy ha például 1 százalékos volt, és egy adott árucikket egy adott országban 20 százalékos ÁFA terhelt, akkor a tagország köteles volt az áru eladási árának egy százalékát a közös költségvetésbe befizetni, s csupán 19 százalékát tarthatta meg hozzáadottérték-adóként. [Guth 1980]
8
Az 1970-es luxemburgi szerzıdés megalkotói úgy vélték, hogy az autonóm forrásokra való áttérés 1974 végéig megvalósítható lesz. A mezıgazdasági lefölözéseket a tagállamok már 1971. január 1-jétıl teljes egészében a közös költségvetésbe utalták. A vámoknál a fokozatosság elve érvényesült: a tagországoknak vámbevételeik évente növekvı hányadát kellett befizetniük, s 1975. január 1-jéig kellett elérniük a 100 százalékot. Az ÁFA-ból származó forrásokra azonban még várni kellett, mert egyrészt a tagországok egy részében még csak ezután tértek át az ilyen (hozzáadott-érték) típusú forgalmi adózásra (Belgium 1971-ben, Olaszország és az idıközben taggá vált Egyesült Királyság illetve Írország pedig 1973-ban), másrészt szükség volt az adóalap közösségi szintő egységesítésére. A forgalmi adózás harmonizálásában a végsı szót a Miniszterek Tanácsa mondta ki: az 1977. május 17én kelt 6-os számú direktívájában rendelkezett az ÁFA alapjának egységesítésérıl. [EUtörténet 1977] Az egységesítés nem egyforma ütemben ment végbe az egyes országokban, de végül 1979. január 1-jétıl teljessé vált a közös költségvetés automatikus finanszírozása. [lásd Emlékeztetı-2] Emlékeztetı-2 Az egységes Németország – amely 1967-ben a „Zollverein”-ból, azaz a kisebb-nagyobb fejedelemségek 1834-es vámuniójából jött létre – 1913-ig (sıt, bizonyos vonatkozásban egészen 1920-ig) nem rendelkezett önálló költségvetési bevételekkel. Ez azt jelenti, hogy pénzügyileg ki volt szolgáltatva az ıt alkotó szövetségi államoknak. Ami az Amerikai Egyesült Államokat illeti, neki 80 évet kellett várnia, hogy a vámbevételeken kívül egyéb saját forrásokhoz is hozzájuthasson. Az EGK-nak gyakorlatilag két évtized elég volt arra, hogy a nemzetközi szervezetek klasszikus módszere szerinti, a tagállamok GDP-arányos befizetéseirıl áttérjen a saját forrásokból történı finanszírozásra. [Somai 1987]
2.2. A Parlament növekvı szerepe Mint már említettük, az Európa Parlamentnek az integráció elsı éveiben nemigen volt beleszólása a költségvetés kialakításába. Az 1970-es Luxemburgi Szerzıdés azonban megnyitotta az utat Strasbourg költségvetési szerepének fokozatos felértékelıdése elıtt. Ez a szerep 1974-ig abban merült ki, hogy a Parlament módosító javaslatokat tehetett a költségvetési pénzeknek az egyes politikák közötti megoszlására vonatkozóan. A módosítások azonban nem növelhették a büdzsé összkiadásait. Az igazi áttörést egy újabb, az 1975-ös Brüsszeli Szerzıdés jelentette, amely: -
egyrészt a megosztotta a közös költségvetés feletti döntési jogkört a Miniszterek Tanácsa és a Parlament között, másrészt az éves költségvetések elıkészítése során több lépcsıs, kötelezı háromoldalú egyeztetési procedúrát írt elı a legfıbb közösségi intézmények (Bizottság, Tanács, Parlament) részére.
A kisebb módosításokkal ma is érvényesülı munkamegosztás a következıképpen fest: -
a Tanács rendelkezik az ún. „kötelezı kiadások” (a francia „dépenses obligatoires” kifejezés után:), a DO-k tekintetében. A DO-k olyan kiadások, amelyek lehetıvé teszik, hogy a Közösség teljesítse a belsı és külsı (azaz pl. nemzetközi szerzıdésekbıl származó) kötelezettségvállalásait. Ide tartoznak a FEOGA-Garancia Alap kiadásai
9
-
(vagyis lényegében a közös agrárpolitika), valamint a külsı országokkal illetve szervezetekkel kötött pénzügyi egyezmények; a költségvetés minden egyéb kiadási tételét illetıen a Parlamenté a végsı döntés joga. Az ún. „nem kötelezı kiadások” (a francia „dépenses non obligatoires” kifejezés alapján:), a DNO-k közé tartoznak a strukturális alapok kiadásai, a kutatási és egyéb EU-n belüli programokhoz szükséges pénzek, a nemzetközi szerzıdésekhez nem kötıdı EU-n kívüli akciók kiadásai, valamint szinte a teljes adminisztratív büdzsé. A következı évi DNO-k szintjének meghatározásánál azonban a Parlament keze nem teljesen szabad; köti azt az ún. „maximális emelési ráta” (francia kifejezéssel taux maximal d’augmentation), a TMA, melyet a Bizottság határoz meg (még a költségvetési procedúra kezdete elıtt) a közösségi GNP, a tagországi költségvetések és az infláció alakulásának a figyelembe vételével.15 [Baché-Jouret 1992]
Természetesen mindkét, döntési jogkörrel rendelkezı intézmény – elsı olvasatban - tehet a másik kompetenciájába tartozó költségekre vonatkozó módosító javaslatot, amit azonban a másik fél – második olvasatban - minısített többségő szavazással elutasíthat. Amennyiben a Tanács nem venné figyelembe a DO-kra vonatkozó módosító indítványait, a Parlamentnek végsı esetben, valamint kellı súlyú indoklás kíséretében - ahhoz is joga van, hogy tagjai egyszerő és a szavazatok 2/3-os többségével a teljes törvényjavaslatot elvesse, és új költségvetés-tervezet kidolgozását kérje. [Traité-3] Az Európa Parlament erısödı költségvetési befolyásának betetızéseként, 1979-tıl kezdıdıen áttértek képviselıinek közvetlen szavazással történı megválasztására. A változás jelentısen növelte az intézmény legitimációját, és konszolidálta a költségvetési folyamatban betöltött szerepét. Az EP-nek azóta meghatározó befolyása van a közös költségvetés fejlıdésére. Ráadásul, ellentétben a Tanáccsal, ahol a felek állandóan kompromisszumokra kényszerülnek, a Parlament világos stratégiával rendelkezik a közösségi politikák fejlesztésének költségvetési vonzatairól. [Kabatusuila 1999]
2.3. A Közösség elsı bıvülése 1973. január 1-jétıl a Közösség három új tagországgal bıvült: Nagy-Britanniával, Dániával és Írországgal. A csatlakozási szerzıdés ötéves átmenetet írt elı a belsı (a Közösség régi tagországaival szemben érvényesülı) vámok és nem vámjellegő kereskedelmi akadályok eltörlésére, valamint a külsı vámok és az intézményes agrárárak harmonizációjára.16 Minthogy a vámunió és a közös politikák haszna csupán fokozatosan vált érzékelhetıvé az új tagállamok számára, a közös költségvetésbe történı befizetéseik is csak az átmeneti idıszak végére érték el a 100 százalékot [lásd 4.Táblázat]. A Kilencek befizetéseibıl NagyBritanniára 19,32%-os, Dániára 2,46%-os, Írországra pedig 0,61%-os kötelezettséget írt elı a csatlakozási szerzıdés. 15
A DNO éves növekedési üteme csak két esetben lehet nagyobb a TMA-nál: a.) ha errıl a Tanács és a Parlament elızetesen megegyezik; b.) amennyiben a Tanács által a Parlamentnek benyújtott költségvetési tervezetben a DNO a TMA felénél nagyobb mértékő növekedést mutat, úgy a Parlamentnek jogában áll a TMA felével azonos mértékő további emelést végrehajtani. [Baché-Jouret 1992] 16 A régi és az új tagországok közötti vámunió 1977. július 1-re, az egységes agrárpolitika pedig 1978. január 1-re valósult meg. [Documents 1987]
10
4.Táblázat Nagy-Britannia, Dánia és Írország befizetéseinek felfutása az átmeneti idıszakban 1973 1974 1975 1976 1977 1978 45,0% 56,0% 67,5% 79,5% 92,0% 100,0% Forrás: Documents 1987 Az újonnan csatlakozók közül Dánia a Közösség (GDP/fıben mérve) leggazdagabb, míg Írország a legszegényebb tagállama lett. [Guth 1980] Nagy-Britannia a két véglet között, de jóval a közösségi átlag alatt foglalt helyet. A fejlettségi mutatók alapján várható volt, hogy Nagy-Britannia és Írország segítséget fog igényelni a gazdagabb országoktól elmaradott területeinek a fölzárkóztatására. Dánia - grönlandi területei kivételével - viszonylag kisebb arányú, szolidaritáson alapuló átutalásra számíthatott. Kárpótolhatta azonban magát a közös agrárpolitika (CAP17) ár- és jövedelemtámogatásaiért felelıs FEOGA Garanciális Alap kifizetéseibıl, melyek abban az idıben a költségvetési kiadások 70-80 százalékát képviselték. [Bizottság 2000] A regionális politika közösségi szintre emelése – Olaszország ismételt kérései ellenére – az integráció elsı 15 évében nem került napirendre. Az 1972-es és 1974-es állam- és kormányfıi csúcsértekezleteken azonban – nem utolsó sorban a közelgı bıvülésre, illetve a csatlakozó országok igényeire való tekintettel – végre elismerték, hogy szükség lesz egy közös regionális politika kidolgozására. Jelentıs lökést adott a dolognak, hogy a regionális politika kezdetei egybeestek az európai gazdasági és monetáris együttmőködés megvalósítását célzó elsı erıfeszítésekkel [1979-re létrejött az Európai Monetáris Rendszer, az EMS18]. Emlékeztetı-3 Elméletileg, a távlati célként a gazdasági és monetáris unió létrehozását kitőzı együttmőködés akkor lehet hatékony, ha az együttmőködı országok gazdaságpolitikái között erısödik a konvergencia. Ez utóbbira azonban csak akkor van esély, ha ezen országok – gazdasági fejlettségi értelemben – bizonyos homogenitást mutatnak. Máskülönben a kooperáció csak a meglévı különbségek elmélyülését, a dinamikus régiók további gazdagodását eredményezné a többi régió rovására. [Guth 1980]
Az 1975-ben felállított Európai Regionális Alap (FEDER) a közösségi szolidaritás kezdeteit jelentette. A többi közösségi politikától eltérıen - ahol a pénzek elosztásakor nem lehetettek tekintettel a kedvezményezett nemzetiségére, hanem kizárólag objektív kritériumokat vehettek alapul – a regionális forrásokat elıre megtározott kulcsok alapján utalták ki a tagországoknak. [lásd 5.Táblázat] Ezeket a kulcsokat 1975-ben rögzítették, majd 1978-ban kisebb módosításokat hajtottak végre, amikor a FEDER érvényességét a tagállamok tengerentúli birtokaira is kiterjesztették. Az elosztási kulcsok a regionális különbségeket és az érintett népesség nagyságát tükrözték.
17 18
Common Agricultural Policy European Monetary System
11
5.Táblázat A FEDER-pénzeknek a tagországok közötti megoszlását biztosító kulcsok Olasz- NagyÍrország Francia- Német- Hollandia Belgium Dánia Luxemburg ország Britannia ország ország 39,4% 27,0% 6,5% 16,8% 6,0% 1,6% 1,4% 1,2% 0,9% Forrás: Guth 1980 A három új tagországra a Regionális Alap kifizetéseinek kb. 35 százaléka jutott, ami lakosság-arányukhoz (az EK népességének 25%-a) képest mintegy 40 százalékkal nagyobb részesedést jelentett. A pénzek elosztásának szabályait, valamint a nemzeti regionális politikák mozgásterét úgy alakították ki, hogy az új tagországok fejletlenebb régiói - általában mindenféle szempont szerint - a lehetı legnagyobb kedvezményeket kaphassák. Alapvetıen háromféle régió részesedhetett a FEDER segélyeiben: -
-
a rurális területek, ahol a mezıgazdaságon kívül csak igen kevés munkaalkalom adódott, s amelyeket ezért alacsony jövedelem, magas munkanélküliség, elégtelen infrastruktúra és a népesség elvándorlása jellemzett (pl. Mezzogiorno, Írország, Nyugat-Franciaország egyes vidékei, Grönland); a fejlett, de a válságiparágak (szénbányászat, acélipar, textilipar, hajógyártás stb.) túlsúlya miatt magas munkanélküliséggel küszködı, hanyatló iparvidékek (fıleg egyes brit, belga és francia ipari területek); s végül az ún. határterületek, amelyek nem feltétlenül a Közösség perifériális vidékeit jelentették, hanem a fejlett régiók vonzáskörén kívül esı területeket.
A közösségi pénzek elosztásánál vigyáztak arra, nehogy a túlzott állami beavatkozás a piaci verseny meghamisításához vezessen. Ezért a FEDER-támogatásokra jogosult régiókat 5 osztályba sorolták aszerint, hogy a beruházás értékének mekkora hányadát képezheti a nemzeti szubvenció. Ebben a rangsorban Grönland egymaga képezte az I. Osztályt (nincs limit), a II. Osztályba pedig Dél-Olaszország mellett beletartozott még Írország valamint az Egyesült Királyság teljes északi (Észak-Írország, Skócia, Észak-Anglia) és nyugati (Wales) része (100%-os limit, de maximum 13.000 euro/új munkahely). A további három osztályban a limit rendre 30, 25 és 20 százalékos volt (+ max. 5.500, 4.500 és 3.500 euro/létrehozott munkahely). 1975-1978 között, a FEDER-támogatások az ipar és a szolgáltatások területén eszközölt beruházásokban a nemzeti támogatásoknak kb. egyharmadát, az infrastruktúraberuházásokban pedig az egynegyedét képviselték. Bár országos adatok nem állnak rendelkezésre, a fent ismertetett osztályozás alapján feltételezhetı, hogy a legelmaradottabb területeken (I. és II. Osztály) az átlagosnál nagyobb volt a közösségi finanszírozás aránya. Ráadásul, az Európai Szociális Alap (FES) szabályzatának 1977-es módosítása lehetıvé tette, hogy az Alap egyre inkább a FEDER által lefedett területekre koncentráljon. 1977-ben a FES kiadásainak már a háromnegyede irányult a Közösség legelmaradottabb területeire.19 [Guth 1980]
19
A korábbi szabály szerint az átfedés maximum 55 százalékos lehetett.
12
Végsı soron megállapítható, hogy ha nem is kifejezetten az új tagországok kedvéért állították fel a Regionális Alapot, avagy miattuk erısödött volna meg a közösségi szolidaritás, 1972 (a bıvülés elıtti év) és 1978 (az átmeneti idıszak utáni elsı év) között, a strukturális alapok kiadásai a 10-szeresükre emelkedtek. Ez azt jelenti, hogy az integráció társadalmi és gazdasági kohéziójával kapcsolatos kifizetések 2,5-szer olyan gyorsan növekedtek, mint az általános költségvetés egésze. [lásd 6.Táblázat] Ráadásul, az EMS 1978 decemberi kidolgozásakor döntés született arról, hogy Írország (és Olaszország, vagyis a két legelmaradottabb tagország) a következı 5 évben támogatott kamatozású kölcsönökben részesüljön a pénzügyi rendszer alkalmazásával kapcsolatos nehézségek áthidalására. [lásd 7.Táblázat] Tény, hogy a regionális politika kezdetei idıben egybeestek az elsı bıvüléssel, és az új tagországok a megnyilvánuló európai szolidaritás kedvezményezettjeivé váltak. [DAFF 1997, Guth 1980, EU budget…Concern?] 6.Táblázat A közös költségvetés kiadásainak alakulása 1972-1978 között 1972 1973 1974 1975 1976 1977 1978 Millió Є FEOGA-Garancia 2.486 3.614 3.460 4.328 5.637 6.587 8.679 Strukturális Alapok 259 282 375 624 686 137 1.389 - FEOGA-Orientáció 53 11 38 77 112 113 326 - FEDER 150 300 400 525 - FES 84 248 244 149 212 173 538 Egyéb1 499 609 1.084 1.114 1.302 1.463 1.974 Összesen 4.505 4.826 5.817 7.563 8.736 12.042 3.122 Forrás: Bizottság 2000 1 = kutatás, nemzetközi kötelezettségek, mőködési kiadások stb. Ugyanakkor nem felejthetı, hogy az integráció eme szakaszában a közös kiadások túlnyomó része az agrárpolitika finanszírozására ment el. A FEOGA-Garancia Alap még 1978-ban is több mint 6-szor annyi pénz fölött diszponált, mint a strukturális alapok együttesen. Ez a tény lényegében el is döntötte, hogy az újdonsült tagországok milyen mértékben részesültek a közös költségvetés forrásaiból, vagyis hogy mennyire lehettek elégedettek (költségvetési értelemben) a tagságukkal. Dániának nem lehetett különösebb oka a panaszra, mert bár a strukturális alapokból – a Grönlandra és a nyugati partvidékre kidolgozott, csekély költségigényő programoktól eltekintve - nemigen jutott pénzhez, a közös agrárpolitika „jótékony” hatását hosszú távon is élvezhette. Az országnak a FEOGA-Garancia Alap kiadásaiból való részesedése ma is kb.1,52-szerese a közösségi GNP-bıl való részesedésének, ami gyakorlatilag kiegyenlíti a strukturális politikákból eredı hátrányát. A Dániával egy idıben a Közösség tagjává váló két másik ország azonban – ellentétes elıjellel - igen szélsıséges költségvetési helyzetbe került a csatlakozás után.
2.3.1. Ír agrárügyek Írország az eddig megvalósult EU-bıvülések költségvetési értelemben vett legnagyobb nyertese. A természetföldrajzi adottságok, a szorgalom és a szerencse valószínőleg együttesen
13
tette az íreket a nyugat-európai integráció egyik legnagyobb haszonélvezıjévé. Már önmagában az is jelentıs összeg, amit az „zöld sziget” lakói strukturális támogatásként kaptak a közös költségvetésbıl.20 Az igazi tételt azonban a FEOGA-Garancia Alap átutalásai képviselik. A sziget éghajlata mindig is a rét- és legelıgazdálkodáson alapuló állattenyésztésnek kedvezett.21 Ez a tevékenység azonban jellemzıen nem hozott túl sok profitot, s az ír gazdák (és általában az egész élelmiszergazdaság) viszonylag kedvezıtlen versenypozícióból várhatta az EU-csatlakozást. Közbejött azonban a szerencse és a megfelelı, tudatos gazdaságpolitika. Szerencse alatt azt kell érteni, hogy a közös agrárpolitika (CAP) kialakítására döntı befolyással volt annak mindenkori legnagyobb haszonélvezıje, Franciaország. A CAPtámogatások igen jelentıs részét azokba a szektorokba koncentrálták, ahol a franciák jó termelési adottságokkal rendelkeztek. A gabona mellett ilyen szektor volt pl. a marhatartás. A hivatalos indoklás szerint, a CAP általában azon nyerstermékek esetében avatkozik be a piaci folyamatokba (ár- és jövedelemtámogatás formájában), melyek jelentıs szerepet játszanak a föld mővelt állapotban tartásában. Tudnivaló, hogy Franciaországban a marhatartás a gazdálkodással való felhagyás elıtti utolsó tevékenység. A jó földeken ugyanis gabonát, vagy más növényi kultúrát termelnek. A gyenge minıségő területeken csak úgy lehet gazdálkodni, ha a termelık jelentıs állami segítséget kapnak a külterjes állattenyésztéshez. Szubvenció hiányában az emberek felhagynának a marhatartással, és a Franciaország jelentıs (fıleg középhegységi) területei elnéptelenednének. Ez azt jelenti, hogy a francia igényekre szabott közös agrárpolitika kiváló lehetıséget (komoly pénzügyi támogatást) biztosított az ír gazdáknak arra, hogy még a korábbinál is jobban koncentrálhassanak hagyományos tevékenységeikre. Az ír kormány azonban – több mai csatlakozásra váró ország kormányával ellentétben – nem egyedül a tagságtól várta a mezıgazdasági szektor felemelkedését, hanem többéves program keretében - a nemzeti költségvetési támogatások fölfuttatásával - „helyzetbe hozta” a szektor versenyképes, árutermelı, a gazdálkodást fıfoglalkozásként végzı szereplıit. 1965 és 1972 között, a termelık tıkéjét, költségeit és bevételeit érintı különféle támogatások 47-rıl 95 milliárd ír fontra nıtt. Ugyanezen idı alatt, a termelıi jövedelmek megduplázódtak. Bár a csatlakozást követı átmeneti idıszak elején, a közösségi támogatások még nem érték el az 1972-es ír költségvetési „erıfeszítés” szintjét, a termelık mégsem jártak rosszul, mert: -
20
egyrészt, az átmenet 5 éve alatt – ha évente csökkenı mértékben is – de kaphattak segélyt a nemzeti költségvetésbıl is, másrészt, az átmenet végén már 4-szer annyi szubvencióban részesültek, mint a csatlakozást megelızı évben. [lásd 7.Táblázat]
Ráadásul, bár Írország már 1991-ben átlépte az 1. számú célterületekre érvényes (vásárlóerı-paritásos egy fıre jutó GDP-ben mért) 75 %-os határt, ez nem akadályozta meg abban, hogy az 1989-1993-as és az 1994-1999-es költségvetési idıszakokban, a kohéziós országok közül a legnagyobb egy fıre jutó támogatásban részesüljön. [Beutel 2002] 21 Ennek megfelelıen 1972-ben, a csatlakozás elıtti utolsó évben, Írország mezıgazdasági hasznosítású területének 89,5%-a rét és legelı volt. [Somai 1998]
14
7.Táblázat Írország fıbb tételek szerinti részesedése az EU közös költségvetésébıl az átmeneti évek (1973-1978) alatt, kitekintéssel az 1973-1995-ös periódusra (folyó áron) Millió ír font 1973 1974 1975 1976 1977 1978 1973-1995 FEOGA-Garancia 37,1 63,8 102,2 102,1 245,1 365,6 15.456 1 Élelmiszer-segély 0,2 1,4 2,7 3,7 112 FEOGA-Orientáció 0,6 2,6 7,4 9,7 1.515 FES (Szoc.Alap) 3,6 4,0 4,6 8,2 19,3 2.781 FEDER (Reg.Alap) 1,8 8,5 8,5 11,1 2.836 EMS-kamattámogatás2 230 Összesen: 37,1 67,8 108,8 119,2 271,8 409,4 22.928 Ebbıl mezıgazdaság: 37,1 63,8 103,0 106,1 255,1 378,8 16.970 Forrás: DAFF 1997 1 = 1975-1987 között 2 = 1979-1983 között (évi kb. 70 Mio. Є)
2.3.2. Brit visszatérítés Írországgal ellentétben, az Egyesült Királyság az az ország, mely a Közösséghez való csatlakozásával - szigorúan költségvetési értelemben véve - a legrosszabbul járt. A brit túlfizetéssel kapcsolatos problémák szinte egyidısek az ország EK tagságával. A túlfizetés abból ered(t), hogy az ország egyrészt túl sokat fizet(ett) be a közös költségvetésbe, másrészt túl keveset kap(ott) vissza abból. Konkrétan: -
22
az ország, hagyományosan, viszonylag szerény mezıgazdasági szektorral rendelkezik [lásd: Emlékeztetı-4], miközben a CAP-kiadások a 70-es években még a közös költségvetés 70-80 százalékára rúgtak; a befizetési oldalon az okozott (illetve okoz mind a mai napig) gondot, hogy: - egyrészt, az ország külkereskedelmében - a többi tagországhoz képest hagyományosan nagy szerepet játszik a Közösségen kívülrıl (és többnyire a nemkedvezményes relációból) származó import, ami alaposan megnöveli az Egyesült Királyság TSF-jellegő befizetéseit,22 - másrészt, az országnak a Közösség harmonizált ÁFA-alapjából való részesedése nagyobb, mint a közösségi GNP-bıl való részesedése, ami a hozzájárulási képességet meghaladó brit költségvetési befizetést eredményez.
1999-ben az Egyesült Királysághoz hasonló mérető gazdasággal rendelkezı Franciaország EU-n kívülrıl származó összes importja 98,3 milliárd, míg a CN 01-24 termékosztályba (vagyis az élelmiszergazdasági) behozatala 5,92 milliárd euróra rúgott. Eközben az Egyesült Királyság hasonló adatai rendre 142,7 milliárd (+ 45 százalék), illetve 10,17 milliárd eurót (+ 72 százalék) tettek ki. A közös költségvetésbe történı brit befizetés azonban jóval meghaladta azt a szintet, ami a fenti számokból következne: a TSF-befizetés 87 százalékkal, ezen belül az agrárvám-befizetés 699 százalékkal volt nagyobb a francia befizetésnél. [Eurostat, Comext 2001][Bizottság 2000/a]
15
Emlékeztetı-4 Ennek okai a XIX. század közepéig vezethetık vissza, amikor a szabadkereskedelmi világrendszer kiépülése (Corn Laws 1846-os eltörlése) nyomán felnövekvı olcsó tengerentúli gabona-behozatallal a brit mezıgazdaság képtelen volt felvenni a versenyt. Több százezer farmer hagyott fel a földmőveléssel, fokozódott a koncentráció, megerısödött az állattenyésztı irányzat, nıtt az élelmiszerimport. Az önellátás mértéke a XX. század elejére 1/3-adosra esett. Bár a II. világháború után jelentıs fejlıdés volt tapasztalható a szektorban, az önellátás még a 70-as évek végén sem igen haladta meg a 60 százalékot. [Delorme-Clerc 1994][ Szegedi 1990]
A költségvetési befizetésekkel kapcsolatos egyensúlytalanságok feloldására a Tanács elıször egy 1975-ös dublini értekezletén tett kísérletet. A "dymanic brakes" (dinamikus fékek) névre keresztelt mechanizmus azt próbálta megakadályozni, hogy a brit nettó hozzájárulás idıvel túlságosan megnövekedjék. A szabályozás értelmében a tagállami befizetés capping-jére (megkurtítására, vagyis a túlfizetés mértékének csökkentésére) akkor volt lehetıség, ha az alábbi három feltétel egyszerre teljesült: -
az adott országban az egy fıre esı GDP (bruttó hazai termék) nem érte el a közösségi átlag 85 százalékát; a gazdasági növekedés a közösségi átlag 120 százaléka alatt maradt; s végül, a közös költségvetésbe való befizetés aránya több mint 10 százalékkal haladta meg a közösségi GDP-bıl való részesedést. [Bizottság 1998]
Minthogy a fenti feltételek egy idıben történı teljesülésére egyik tagállamban sem volt példa, a mechanizmus alkalmazására sem került sor. Az Egyesült Királyság a 70-es évek végére a közös politikák legnagyobb nettó finanszírozójává vált. A brit túlfizetés megfékezése érdekében tett kísérletek sorában a következı lépést a Tanács egy újabb, ezúttal 1979-es dublini ülése jelentette. Ezúttal nem a befizetések, hanem a kifizetések oldaláról közelítették meg a kérdést. Bár konkrét mechanizmus kidolgozására nem került sor, tény, hogy 1980-tól kezdıdıen, az Egyesült Királyság - a közös finanszírozásban játszott aránytalan tehervállalása miatt - minden évben visszakapott valamennyit a közösségi költségvetési deficitjébıl. A brit visszatérítéssel kapcsolatban jelenleg is érvényesülı mechanizmus alapjait végül az állam- és kormányfık 1984-es fontainebleau-i csúcsértekezletén fogadták el.23 A mechanizmus lényege a következı volt: -
23
egyrészt, az Egyesült Királyság a közös költségvetéshez való hozzájárulását csökkenthette annak az összegnek a kétharmadával, amennyivel kevesebb pénzt kapott a közös
A szabályozás konkretizálására a költségvetési egyensúlytalanságokra vonatkozó, 1985. május 7-ei döntéssel került sor. Az 1985-ös (átmeneti) évben, az Egyesült Királyság 1 milliárd euró hozzájárulási könnyítést kapott a TVA-alapú befizetései terhére.
16
-
költségvetés ún. országokra felosztható kifizetéseibıl, mintha az ÁFA-alapú befizetései arányában kapott volna belılük;24 másrészt, a közös költségvetésben ily módon keletkezı hiányt a többi tagországnak kellett pótolnia, ÁFA-alapú befizetéseik arányában. Németországnak - jelentıs mértékő nettó finanszírozói pozíciójára való tekintettel - lehetısége volt arra, hogy a rá esı rész 1/3-át a többi tagországgal fizettesse meg.
A brit kompenzációs mechanizmus 1988-tól kezdıdıen mindig együtt változott a saját forrásokra vonatkozó közösségi szabályozással. A változások lényege az alábbiakban foglalható össze: -
elsı lépcsıben a brit visszatérítés összegét úgy számolták ki, mintha a rendszer még mindig az 1988 elıtti módon (megkurtítatlan ÁFA-alapokból finanszírozva) mőködne; második lépcsıben a fenti összegbıl levonták azt a megtakarítást, melyet az Egyesült Királyság az 1988 utáni változásoknak köszönhetett; s végül, magát a kompenzációt a többi tagország fizette meg, de már nem a közösségi harmonizált ÁFA-alapból való részesedése, hanem a közösségi bruttó nemzeti termékbıl (GNP) való részesedése alapján.25
Minthogy az egyes országoknak eltérı volt az ÁFA- és a GNP-alapú részesedése, a negyedik forrás bevezetése sem egyformán érintette ıket. Azon tagországok, amelyek tovább akarták csökkenteni az ÁFA-forrás szerepét, és ezt nem sikerült elérniük, részleges kárpótláshoz jutottak a brit korrekciós mechanizmusban eszközölt változtatás révén. Döntés született ugyanis arról, hogy bár kiszámolják, mekkora ÁFA-összegre volna szükség a kompenzáció fedezéséhez, ezt az összeget azonban mégsem az ÁFA-ból finanszírozzák.26 Megnézik, hogy az összeg a kompenzációban teljes súllyal résztvevı tagországok ÁFA-alapjának hány százalékát képezné (taux gelé = "befagyasztott ráta"), majd ezzel a hányaddal csökkentik az ÁFA-forrás éves rátáját.27 [Bizottság 1998] A brit kompenzációs mechanizmus 1984-es bevezetése óta, az Egyesült Királyság nettó befizetıi pozíciója - éves átlagban - az ország GNP-jének 0,3 százalékával javult: a jellemzıen 0,5 százalék körüli nettó hozzájárulás 0,2 százalékra csökkent. Ráadásul, ez az
24
A közösségi pénzbıl való részesedés esetében természetesen csak az egyes országokhoz konkrétan hozzárendelhetı kifizetéseket vették számba. Ez alapján az "országokra felosztható kifizetések" nem tartalmazták a nemzetközi szerzıdések keretében harmadik országoknak átutalt pénzeket, a különbözı tartalékokat, vagy pl. a közösségi rendezvényekkel kapcsolatos - a kedvezményezetteket illetıen nem vagy nehezen azonosítható - reprezentációs kiadásokat. [Bizottság 2000/b] 25 1988-ig az ÁFA-forrás volt az, mely a többi forrás elégtelensége esetén a közös kiadások által megkívánt szintre egészítette ki a közös költségvetést. 1988 után - mint látni fogjuk - a reziduális (maradvány jellegő) forrás eme szerepét a GNP-alapú ún. negyedik forrás vette át. Történt mindez a közösségi teherviselés igazságosabbá - a hozzájárulási képességekkel jobban arányban állóvá - tétele jegyében. Ily módon érthetı, ha a brit kompenzációban való részesedést is az új forrással kötötték össze. 26 Lásd 88/376/EGK, Euratom határozat, Journal Officiel des CE L 185, 15 juillet 1988 27 Pl. ha egy adott évben a maximális ÁFA-forrás az ÁFA-alap 1 százaléka, és a "befagyasztott ráta" 0,2%, akkor a tagországok az ÁFA-alapjuk 0,8 százalékát (ez az ún. egységes ráta) fogják a közös költségvetésbe fizetni.
17
arány viszonylag hosszabb távon is stabilnak mutatkozott, annak ellenére, hogy a közös költségvetés kiadási szerkezetében jelentıs változások zajlottak le. Az agrárpolitika súlya - a 80-as évek közepi 65-70 százalékról - a 90-es évek végére, a közös költségvetés kiadásainak kb. 50 százalékára mérséklıdött. Ezzel párhuzamosan megnıtt (kb. 30 százalékosra) a második legfontosabb kiadási tételt indukáló strukturális politika jelentısége. Minthogy azonban a brit polgárok zöme nem szorult rá a strukturális alapok támogatására, a közösségi politikákban bekövetkezı hangsúlyeltolódás nem volt különösebben kedvezı hatással a brit költségvetési hozzájárulásra. Mindössze annyi változás történt, hogy míg ez a hozzájárulás korábban döntıen a CAP-kiadásokat finanszírozta, addig a 80-as évek végétıl kezdıdıen egyre inkább a közösségi szintő szolidaritáshoz is hozzájárult. Ez azonban a korábbitól gyökeresen különbözı állapot, hiszen a szolidaritás lényege éppen az, hogy a tehetısebb régiók segítik a szegényebbeket a gazdasági-társadalmi fölzárkózásban. Ráadásul, az szolidaritás miatt kialakuló költségvetési egyensúlytalanság ügyében az Egyesült Királyság egyre kevésbé érezheti azt, hogy ez a teher egyedül ırá hárul. Hasonló deficiteket mutathat fel Németország, Hollandia, Ausztria és Svédország. Bár a brit kompenzációs mechanizmus az Agenda 2000-et is túlélte - ami azt jelenti, hogy a keleti bıvülés elsı hulláma is csak kisebb módosításokat fog hozni (lásd késıbb) -, elméleti megalapozottsága az idık folyamán egyre gyengült, s a rendszer középtávon valószínőleg tarthatatlanná válik.28
3. A 80-as évek bıvülései Az európai integráció a 80-as években 3 új tagországgal, valamint - a német egyesülés révén a kelet-német tartományokkal bıvült. Ezek a bıvülések nem jelentették automatikusan a közös költségvetés finanszírozási rendszerének az átalakítását, amennyiben a csatlakozási szerzıdések pénzügyi fejezetében semmilyen rendhagyó kötelezettségvállalásra sem történt utalás.29 Technikai téren annyi változás történt, hogy az elsı bıvüléssel ellentétben - amikor is az újdonsült tagállamok befizetései az átmeneti idıszak során fokozatosan érték el a 100 százalékot -, a 80-as évek bıvülései során az új tagok azonnal 100 százalékban teljesítették befizetéseiket, mely befizetésekbıl azután évente egyre kisebb részt kaptak vissza: Görögország az átmenet 5 éve alatt 70, 50, 30, 20 illetve 10 százalékot, Spanyolország és Portugália pedig 6 év alatt rendre 87, 70, 55, 40, 25 és 5 százalékot.30
28
A kompenzációs mechanizmus ma is érvényes, részletes kiszámítási módját lásd az Agenda 2000-rıl szóló fejezetben. 29 Csupán egy-egy féloldalas, az újdonsült tagország ipari és gazdasági fejlıdésérıl (Görögország és Portugália esetében), illetve regionális fejlıdésrıl (Spanyolország esetében) szóló jegyzıkönyv tett említést a csatlakozási szerzıdésekben arról, hogy a Közösség feladatának tekinti segíteni, és minden eszközzel segíti is az elmaradott régiók felzárkóztatását. [Documents: görög szerzıdés 7. Jegyzıkönyv, spanyol-portugál szerzıdés 12. és 21. Jegyzıkönyv.] 30 Megjegyzés: e két utóbbi ország esetében a kereskedelem-politikai harmonizáció általában 7, egyes, különösen érzékeny termékeknél 10 évig tartott. [Documents]
18
A közösségi átlagnál elmaradottabb területek integrálása mindenesetre - már középtávon is magában hordozta a szervezeten belüli szolidaritás megerısödésének a lehetıségét.
3.1. Finanszírozási problémák a mediterrán bıvülések idıszakában Bár a csatlakozási szerzıdésekben nem szerepeltek konkrét összegek, az rögzítésre került, hogy az újonnan fölvett mediterrán országok tagságuk elsı napjától jogosultak lesznek a strukturális alapok kifizetéseire. Ennek megfelelıen, a közös költségvetés kiadási oldalán jelentıs változások kísérték mind a görög (1981), mind pedig a spanyol-portugál (1986) belépést. [lásd 8.Táblázat] A változások forrásait természetesen csak az ÁFA-befizetések növelésével lehetett elıteremteni. 8.Táblázat A mediterrán bıvülések hatása a közös költségvetés bevételi és kiadási oldalára Millió euró 1980 1981 1985 1986 Kiadások 15.857 17.726 27.867 34.675 - ebbıl Strukturális Alapok 1.809 3.567 3.703 5.665 Bevételek 16.432 18.918 28.085 33.667 - ebbıl ÁFA-befizetés 7.259 9.188 15.219 22.223 Forrás: Bizottság 2000 Megjegyzés: a csatlakozó országok (fıként Spanyolország) jelentıs agrárszektora, valamint az átmeneti idıszakra vonatkozó finanszírozási változások - vagyis a fokozatos befizetés-növekedés helyett fokozatosan csökkenı visszafizetésekre való átállás miatt, a spanyol-portugál bıvülés a FEOGA-Garancia kiadásaira (+2,4 md euró) és a visszafizetés rovatra (+ 2,0 md euró) is jelentıs hatással volt. A fenti, gyorsan változó körülmények között - amikor a finanszírozási szükségletek egyik évrıl a másikra ugrásszerően megnövekedhettek -, a közös költségvetés évenkénti megszavazásának rendszere rövid idı alatt megmutatta mőködıképességének a határait. 1980 és 1988 között: -
az Európa Parlament háromszor szavazta le a benyújtott költségvetést (1980-ban és 1985ben) illetve pótköltségvetést (1982-ben); négyszer (1980-ban, 1982-ben, 1986-ban és 1988-ban) került a költségvetés az Európai Bíróság elé, amely egy ízben (1986-ban) érvénytelenítette is azt; ötször csak nagy késéssel tudták elfogadni a következı évi költségvetést, ami ahhoz vezetett, hogy az ún. "tizenkettedes szabály" értelmében, minden megkezdett hónapban az elızı évi költségvetés egy hónapra esı részével gazdálkodtak; ez az átmeneti állapot általában 5-6 hónapig is eltartott. [Baché-Jouret 1992]
A nyolcvanas évek elején, a közös költségvetésnek mind a bevételi, mind pedig a kiadási oldalán feszültségek keletkeztek. A bevételi oldalon: -
-
a tradicionális saját források legjelentısebb tételét képviselı vámok esetében folytatódott a hosszú távú csökkenés trendje. Ezt a trendet tovább gyorsította a GATT utolsó ún. Tokyo Round-ja (1973-1979), melyen a Közösség átlagosan 29,6 százalékos vámcsökkentést vállalt; [Delorme-Clerc 1994] az ÁFA-források pedig a lassuló gazdasági növekedés miatt stagnáltak.
19
A kiadási oldalon: -
az alacsony világpiaci árak, és az Egyesült Államokkal folytatott, egyre elkeseredettebb exportpiaci verseny alaposan megemelte a CAP-visszatérítések (az exporttámogatások) összegét, s ezáltal a FEOGA-Garancia Alap kiadásait (+ 40% 1983-1986 között); a strukturális alapok költségvetését pedig nem csupán az újonnan belépı, a közösségi átlagnál fejletlenebb tagországok igényei nyomták feljebb, hanem a meglévı tagokra kidolgozott ún. Integrált Mediterrán Programok (francia rövidítéssel: PIM = Programmes méditerranéens intégrés) is. Ez utóbbiaknak az volt a szerepük, hogy a spanyol-portugál bıvüléssel kapcsolatban, a Közösség mediterrán térségeit (Dél-Franciaország, Olaszország déli és tengerparti területei, Görögország) felkészítsék a - fıként a zöldséggyümölcs szektorban - várhatóan megnövekvı versenyre. [Baché-Jouret 1992]
A költségvetési források elégtelenségét látva, a Bizottság 1984-ben javaslatot tett a hiánynak a tagállamok által nyújtott, visszatérítendı, kamatozó kölcsönökkel való fedezésére. Az Európa Parlament azonban elvetette a tervet. Közben az ÁFA-forrás maximális rátáját az 1984-es fontainebleau-i csúcsértekezleten 1-rıl 1,4 százalékosra emelték. Minthogy azonban ez az intézkedés csak 1986-tól lépett hatályba, az 1984-es és az 1985-ös költségvetés csak úgy volt tartható, hogy a tagállamok ún. elılegeket nyújtottak a költségvetésnek: az 1984-es hiányt visszatérítendı, kamatmentes elılegekkel (1,003 milliárd euró), míg az 1985-öst vissza nem térítendı elılegekkel (1,982 milliárd euró) fedezték. Az 1984-es elılegeket a közös költségvetés 1986-tól kezdıdıen, nyolc részletben, félévenkénti visszautalással törlesztette a tagállamoknak. [Bizottság 2000] A kiadásoknak a bevételeknél gyorsabb növekedését szinte borítékolni lehetett annak tudatában, hogy az integráció mélyítésére vonatkozó törekvések (Egységes Piac, Gazdasági és Monetáris Unió, Egységes Európai Térség stb.) - melyek elsısorban a Közösség fejlett, s ebben az értelemben "északi" országainak az érdekeit szolgálták - ki fogják váltani a fejletlenebb "déli" országok önvédelmi reflexeit. Azt, hogy ez utóbbi országcsoport csak azzal a feltétellel fogja megszavazni az integráció mélyülését jelentı programokat, hogy kellı pénzügyi segítséget kap a fejlett tagországoktól a saját gazdasági fejlıdésének az elımozdítására. [Muns 1992] Tekintettel a fentiekre, már röviddel Fontainebleau után világosan látszott, hogy a megnövelt ÁFA-forrás csak ideig-óráig lesz képes a hiány fedezésére. Napirendre került hát a közös költségvetés radikális reformja, melyre két lépcsıben, az ún. Delors I. és Delors II. csomagok keretében került sor.
3.2. A közös költségvetés középtávú tervezésének a kialakulása 3.2.1. Az 1988-as reform A Bizottság 1987 februárjában hozta nyilvánosságra az intézmény akkori elnökérıl elnevezett, s a Közösség költségvetési rendszerének mélyreható reformját tartalmazó tervezetet, a Delors-I. Csomagot. A végsı formájában az 1988 februári brüsszeli Európa Csúcson elfogadott program a következı fıbb változásokat hozta:
20
Ad 1.) Az évenkénti költségvetési viták kezelhetı keretek közé szorítása végett, a három legfıbb közösségi intézmény ún. intézményközi egyezményekben (accords interinstitutionnels) rögzíti a büdzsé középtávú - az egyezményt mindenkor megelızı európai csúcsértekezleten elfogadott - ún. pénzügyi perspektíváit (perspectives financières = PF)31. A PF tartalmazza az évenkénti költségvetés maximális pénzügyi kereteit, és a pénz megoszlását a különbözı közös politikák (és kötelezettségvállalások) között. [részletesebben lásd: Emlékeztetı-5] Az intézményközi egyezmény aláírásával a Tanács, a Bizottság és az Európa Parlament egyúttal vállalta, hogy tiszteletben tartja a PF-ben meghatározott különbözı plafonokat. Ez a vállalás lényegében három dolgot jelent: -
elıször is azt, hogy a plafonokat csak a két költségvetési hatalommal rendelkezı szerv (a Tanács és az Európa Parlament) közös megegyezésével lehet utólag módosítani; másodszor azt, hogy a Tanács és a Parlament egyetértenek a DNO (nem kötelezı kiadások) növelésének azon ütemével, mely az egyes költségvetési évekre a PF-bıl, mint felsı korlátból következik; s végül harmadszor azt, hogy a PF a gyakorlatban tulajdonképpen semlegesíti a TMA-ra (a DNO emelésének "maximális emelési rátájára") vonatkozó szabályt, már amennyiben a költségvetés lényegi elemeirıl több évre elıre megkötött közös megegyezést testesít meg.
Emlékeztetı-5 A költségvetés különbözı alfejezeteinek (rubriques) saját maximális keretösszegei vannak. Ezek a keretösszegek egy vagy két számban öltenek testet, aszerint hogy ún. szétválasztott vagy nem szétválasztott hitel vonatkozik-e az adott költségvetési alfejezetre. A költségvetési szerkezet 1991-es átszabása óta az agrárpiaci (FEOGA-Garancia) és a mőködési (adminisztrációs) kiadásokat nem szétválasztott hitel, vagyis egyetlen összeg korlátozza, mert az adott évre megnyíló hitelkeretet az év végéig le is hívják (azaz ténylegesen elköltik, vagy ha nem, akkor a megtakarítás nem vihetı át a következı évre). Minden más költségvetési alfejezet (közös politika) esetében szétválasztott hiteleket alkalmaznak, mert a projektek általában több évre szólnak. Ennek megfelelıen, a PF-ben külön keretösszeg (plafon) vonatkozik a megnyitható (leszerzıdhetı) hitelekre (crédits pour engagement vagy commitments), és megint külön plafon a kifizethetı (azaz ténylegesen felhasználható) hitelekre (crédits pour paiment vagy payments).
Ad 2.) A költekezésnek a közösségi GNP meghatározott százalékában kifejezett határt szabnak. Döntés született arról, hogy a közös költségvetésben felhasználható saját források 1988-ban nem haladhatják meg a Közösség GNP-jének 1,15 százalékát, majd fokozatos emelkedés után 1992-ben annak 1,20 százalékát.32 A saját források plafonja általában magasabb a kifizethetı hitelek maximumánál. A két összeg különbsége a közös költségvetés tartaléka (1988-1992 között a GNP 0,03%-a), mely váratlan kiadások fedezésére, valamint a 31
Eddig három intézményközi megállapodás született: az elsı 1988-ban, a Delors-I. csomag, a második 1993-ban (az 1992-es edimburgh-i kompromisszum alapján született) Delors-II. csomag, a harmadik pedig 1999-ben (a berlini csúcson tetı alá hozott) Agenda 2000 címő tervezet rendelkezéseinek végleges, középtávú költségvetési programban történı konkretizálására. 32 1989-ben 1,17%, 1990-ben 1,18%, 1991-ben pedig 1,19% volt a plafon. [Bizottság 2000]
21
tervezettnél lassúbb gazdasági növekedésbıl eredı zavarok kivédésére szolgál. A legnagyobb kiadási tételt jelentı agrárpolitika (lényegében az azt megtestesítı FEOGA-Garancia Alap) költekezésének külön plafon, az ún. irányvonal (angolul guideline) állja útját. Ez lényegében azt jelenti, hogy a CAP-kiadások egyik évben sem növekedhetnek a közösségi szintő GNPnövekedési ütem 74 százalékánál gyorsabban. Egyúttal külön tartalékot képeztek, mely az euró/dollár árfolyam változásainak a FEOGA-Garancia Alap kiadásaira gyakorolt hatását hivatott fedezni.33 Ad 3.) Változott a saját források szerkezete is: a költségvetés mindenkori hiányának pótlására - azaz reziduális jelleggel - bevezették a GNP-alapú ún. negyedik forrást. Ez a forrás úgy mőködik, hogy a hiányt a tagországok a közösségi GNP-ben való részesedésük arányában fedezik. Egyúttal a GNP 55 százalékában korlátozták azt a harmonizált ÁFA alapot, amelynek adott (az 1988-1992-es idıszakban maximum 1,4) százalékát be kellett fizetni a közös költségvetésbe.34 Minthogy az ÁFA-forrás tényleges nagyságának kiszámításakor a maximális rátából levonják a brit korrekcióhoz elvileg szükséges részt (az ún. "befagyasztott rátát"), a tagországok által ténylegesen befizetett ÁFA-forrás (az „egységes ráta”) mindig kisebb, mint a maximális ráta.35 A változások azt célozták, hogy a tagországi befizetések "igazságosabbá" váljanak: vagyis a lakossági fogyasztások fluktuálását követı ÁFA-forrás visszaszoruljon, és a hozzájárulási képességet jobban tükrözı GNP-arányos befizetés növekedjék. Ad 4.) Az 1988-as reform kétségtelenül legnagyobb hatású újítása a strukturális politika keretében felhasználható pénzek 5 év alatti megduplázása volt. Újradefiniálták, illetve kitőzték azokat a legfontosabb célokat, amelyek keretében ezeket a pénzeket föl lehetett használni.36 3.2.2. Az 1988-as reform értékelése Mielıtt rátérnénk a Delors-I. Csomag értékelésére, két dolgot tisztázni kell: -
33
a közös költségvetés középtávú tervezése (más szóval a PF, vagyis a pénzügyi perspektíva kidolgozása és elfogadása) nem jelent többéves költségvetést. A büdzsével kapcsolatos évenkénti procedúra nem vált formálissá. Az éves költségvetés elfogadása nem csupán jogi aktus - már amennyiben szükség van rá a különbözı hitelkeretek megnyithatóságához -, de megtartotta politikai jelentıségét is - amennyiben a költségvetési hatalommal
Gyengülı dollár alacsonyabb világpiaci árakat, s ezáltal - az európai termékek részére nagyobb exportszubvenciós igényt jelent. 34 Az ÁFA-forrás korlátozása ("capping"-je) az 1988 és 1992 közötti 5 évben Írországot mind az 5 évben, Luxemburgot és Potugáliát 3-szor, Spanyolországot és az Egyesült Királyságot 2szer érintette. [Bizottság 1998] 35 1986 és 1994 között például a közösségi GNP 1,4 százaléka helyett annak 1,20 és 1,28 százaléka között mozgott. [Bizottság 1998] 36 1.cél: fejlıdésben elmaradó területek, ahol az egy fıre jutó GNP nem éri el a közösségi átlag 75 százalékát; 2.cél: ipari válságövezetek; 3. és 4.cél: tartós és fiatalkori munkanélküliség kezelése, társadalmi/munkahelyi újrabeilleszkedés elısegítése stb. (horizontális célok, azaz nincsenek régióhoz kötve, s az EU bármely pontjáról pályázhatnak a támogatásra); 5/a cél: mezıgazdasági vállalkozások adaptációja, szerkezetváltása (horizontális cél); 5/b cél: rurális területek fejlesztése. [Bizottság 2000]
22
-
felruházott intézmények (a Parlament és a Tanács) - a különbözı plafonok keretein belül szabadon dönthetnek a hitelek mértékérıl és a költségvetési alfejezetek közötti megoszlásáról; másrészt, arról sincs szó. hogy a PF csupán egy irányadó pénzügyi program lenne, hiszen a benne szereplı plafonokat az intézményközi egyezmény aláírói (a Bizottság, a Tanács és a Parlament) kötelesek betartani. [Jouret 1993]
Az 1988-as reformot a szakirodalom alapvetıen 3 szempontból tartja sikeresnek, amihez még egy plusz szempontot nyugodtan hozzá lehet tenni: Ad 1.) A közös költségvetés kiadásai a kívánt irányban és mértékben változtak: - a strukturális alapok kiadásai 1987-1993 között megduplázódtak, - a CAP-kiadások pedig a német egyesülés ellenére is az irányvonal alatt maradtak.37 Igaz, ebben inkább a kedvezı konjunktúra, semmint az agrárpolitika költségkímélı átalakulása játszott szerepet. Ad 2.) Ugrásszerően javult a költségvetési procedúra - amennyiben a pénzügyi perspektívának hála, az éves költségvetésekrıl minden évben idıben, és az intézmények közötti nagyobb konfliktusok nélkül sikerült dönteni. Ad 3.) A saját forrásoknak a PF-ben megjelölt - s a közösségi GNP-ben meghatározott szintje elégségesnek bizonyult a költségvetés tényleges pénzügyi kifizetéseinek a fedezésére. Történt ez annak ellenére, hogy az ötéves idıszak folyamán hét ízben is váratlan - elsısorban a Közösség növekvı nemzetközi szerepvállalásából eredı - tételek emelték a közös költségvetés kiadásait.38 A kiigazítások kumulált összege meghaladta az eredetileg tervezett közösségi GNP 0,03 százalékát, vagyis az általános tartalékot. A gazdasági növekedés azonban sokkal gyorsabb volt a tervezettnél, így a tényleges kifizetések messze az elıírt GNP-plafonokon belül maradtak. Tulajdonképpen az 1988-as reform egyetlen árnyoldala is a kiugróan magas növekedési rátával függ össze. A Bizottság szándéka ellenére sem sikerült ugyanis "igazságosabbá" tenni a rendszert. A tagországi befizetésekben továbbra is az ÁFA-forrásból származó pénz dominált, és a GNP-arányos negyedik forrás aránya elenyészı maradt. [lásd 9.Táblázat][Bizottság 2000]
37
Emlékeztetı: a keleti tartományokra gyakorlatilag elıbb lett kiterjesztve a CAP (1990. július 01.), mint hogy hivatalosan is megtörtént volna a német egyesülés (1990. október 03.). [Reinsberg-Abele 2001] 38 Kelet-európai rendszerváltó országoknak (köztük a FÁK-nak), illetve a német egyesüléssel kapcsolatban megítélt támogatások; a jugoszláviai és az öböl-háború során, valamint a kurd menekülteknek és egyes, éhínséggel küszködı afrikai országoknak nyújtott humanitárius segélyek.
23
9.Táblázat Az általános költségvetés kiadásainak és bevételeinek az alakulása, százalékos megoszlása az 1988-1992-es idıszakban 1988 1989 1990 százalék Kiadások (milliárd euró) 41,0 40,8 44,1 - FEOGA-Garancia Alap 62,1 57,7 56,1 - Strukturális Alapok 15,1 18,8 21,0 Bevételek (milliárd euró) 41,8 45,9 46,5 - TSF 28,5 27,7 26,1 - ÁFA 57,2 57,3 59,1 - 4.forrás (GNP-alapú) 10,6 9,8 0,2 Forrás: Bizottság 2000
és az egyes tételek 1991 53,5 56,5 25,4 56,2 24,8 55,8 13,3
1992 58,5 51,4 30,2 59,7 22 ,2 58,0 13,9
„Ad +1.)” A Delors-I. Csomag további pozitívumának tekinthetı, hogy 1988 és 1992 között a strukturális politikák megerısödésével párhuzamosan - megnıtt az ún. nem kötelezı kiadások (DNO) aránya az összkiadásokon belül [kb. 23-ról 40 százalékosra, forrás: Bizottság 2000]Ez azért örvendetes, mert a DNO esetében az Európa Parlament mondja ki a végsı szót, s mivel ez az egyetlen közösségi szerv, melynek tagjait közvetlen és általános szavazáson választják meg, a változások egyúttal az integráción belüli demokrácia erısödését is jelentették. 4. Az 1993-1999-es idıszak Az 1988-as költségvetési reform sikerét látva, a Bizottság úgy vélte, hogy az intézményközi egyeztetés - illetve az annak során kidolgozandó pénzügyi perspektíva (PF) - az elkövetkezı tervezési idıszakban is megfelelı szolgálatot tesz majd. Az 1993-tól induló költségvetési periódus keretszámainak a kidolgozását azonban jelentısen befolyásolták egyéb, az integráció további szélesítését és mélyítését magában hordozó események.
4.1. "Észak-Dél" konfliktus a Közösségben Bár a jelenség nemigen szokott nyilvánosságot kapni, azért az Európai Unióban is léteznek "Észak-Dél" típusú ellentétek. A kissé egyszerősítı felosztás szerint, a fejlettebb "északiak" között találjuk Németországot, Ausztriát, a Skandináv országokat, a Beneluxot és az Egyesült Királyságot, míg a "déliek" táborát gyarapítja Francia-, Spanyol, Görög- és Olaszország, valamint Írország és Portugália. [Muns 1992]A csoportosítás akkor kap igazán értelmet, ha a gazdasági erı helyett az Unión belüli politikai hatalom megoszlását vizsgáljuk. Márpedig a politikai befolyás súlypontja általában az európai integráció motorjainak számító Németország és Franciaország közelében található. Minthogy az EU különbözı intézményeiben az egyes tagországok lakosságuk arányában képviseltetik magukat, elmondható, hogy a bıvülések mindig megváltoztatták az integráción belüli politikai erıviszonyokat. [lásd 10.Táblázat]
24
10.Táblázat "Észak" és "Dél" lakosság-arányos relatív súlyának az alakulása a Közösség különbözı bıvüléseinek idején 1957 és 1986 között 1957 1973 1981 1986 százalék Közösség teljes népessége (millió fı) 167 257 271 323 "Észak" 44,3 57,2 54,4 45,8 "Dél" 55,7 42,8 45,6 54,2 Forrás: Muns 1992 A "déliek" politikai befolyása, az integráció mediterrán bıvülései nyomán, 1986-ra gyakorlatilag visszatért a Római Szerzıdés idejének megfelelı szintre. Nem véletlen tehát, hogy az egységes piac 1993 elejére történı megvalósításáért cserébe, ezen országok addig példátlan mértékő forrásátcsoportosítást tudtak kiharcolni maguknak az 1988-1992-es költségvetési idıszakban. [lásd Delors-I. Csomag] Az 1990-es évek elején azonban újabb kihívások érték a "délieket", melyek nyomán számíthattak arra, hogy mind gazdasági, mind politikai súlyuk csökkenni fog az integráción belül. Az elsı ilyen kihívást az Európai Gazdasági Térség (EGT) kialakításával kapcsolatban, 1990 januárjában kezdıdı tárgyalások jelentették. Az EGT reális közelségbe kerülését a "déliek" úgy érzékelték, hogy az Európán belüli politikai súlypont észak felé fog eltolódni. Spanyolországgal az élükön úgy látták, hogy az EGT-bıl elsısorban a gazdag, fejlett iparral rendelkezı Svédország, és a jelentıs élelmiszeripart felvonultató többi skandináv ország fog profitálni. Ezért tárgyalásokba kezdtek arról, hogy az EFTA-országok nyújtsanak számukra valamekkora pénzügyi támogatást (kompenzációt), máskülönben nem egyeznek bele az EGT kialakításába.39 Az EGT-rıl szóló, az EU és (Svájc kivételével) az EFTA között létrejött 1992-es Portói Egyezmény végül 1994. január 1-tıl lépett hatályba. Minthogy a hat EFTA-tagország közül három (Svédország, Finnország és Ausztria) egy évvel késıbb az Unió tagja lett, így az EGT-t ma a 15 EU-tagország, valamint Izland, Norvégia és Liechtenstein alkotja. A második kihívás magával a már említett 1995-ös bıvüléssel, a harmadik pedig az 1992. február 7-én aláírt Maastricht-i Egyezménnyel volt kapcsolatos. A gazdasági és monetáris unió létrehozását, valamint az egységes európai pénz (legkésıbb 1999. évi) bevezetését célul kitőzı - s eme célokhoz vezetı utat restriktív gazdaságpolitikát igénylı, szigorú ún. konvergencia-kritériumokkal kikövezı - egyezmény tagállami ratifikálása idıben egybeesett a közös költségvetés 1992 utáni kialakításáról kezdıdı tárgyalásokkal.40
39
Spanyolország kapott is némi kompenzációt, illetve pótlólagos halászati jogot a skandináv partok mentén. Az EFTA-országok valószínőleg azért hagyták magukat "megzsarolni", mert közülük többen (A, S, SF, N) ekkor már a késıbbi EU-csatlakozásukra gondoltak, s szerették volna elnyerni a "déli" tagországok jóindulatát.[Muns 1992] 40 Már magában a Maastricht-i Szerzıdésben is tetten érhetı a "déli" országok érdekérvényesítı képessége, amennyiben a szerzıdés rendelkezik egy, a legfejletlenebb (értsd a közösségi GNP-átlag 90 százalékát el nem érı) tagországok környezetvédelmi és közlekedési infrastruktúrájának modernizációját elısegítı, ún. Kohéziós Alap felállításáról. A Maastricht-i Szerzıdés végül 1993. november 1-jén lépett hatályba.
25
Ez utóbbiak során, a Bizottság két tőz közé került, amennyiben a "déliek" további strukturális támogatásokat (relatív fejlettségbeli hátrányuk további kiegyenlítését), az "északiak" pedig racionálisabb, és fıként "igazságosabb" költségvetést követeltek. A "déliek" a gazdasági és társadalmi kohéziót célzó kiadások további növelésén túlmenıen azt szerették volna elérni, hogy a közös költségvetés bevételei még inkább az egyes országok gazdagsága közötti reális különbségeket tükrözzék, míg a fogyasztási kiadások szintjéhez igazodó ÁFA-forrás szoruljon vissza.41 Spanyolország - Görögország és Portugália támogatásával - odáig ment el, hogy kidolgozott, és a Bizottság elé terjesztett egy, a befizetéseknek az országok prosperitásával - hozzájárulási képességükkel, azaz GNPszintjükkel - arányos progresszivitását javasló rendszert.42 A javaslatot végül arra hivatkozva vetették el, hogy az EU-n belüli szolidaritás a kiadási oldalon mutatkozik meg, lévén ott hatékonyabb.43 [Bizottság 1998]
4.2. Az edimburgh-i kompromisszum A Bizottság 1992 februárjában ismertette az 1993-tól kezdıdı évekre szóló költségvetési javaslatának elsı változatát (Delors-II. Csomag). A javaslat értelmében a közös kiadások (1992-es áron) 5 áv alatt 20 milliárd euróval növekedtek volna, amihez a saját források plafonját, 1992-1997 között, a GNP 1,20 százalékáról annak 1,37 százalékára kellett volna emelni. A Bizottság különösen három területre szerette volna koncentrálni az erıforrásokat: a regionális kohézió, az EU nemzetközi szerepvállalása, valamint - a közös kutatások és a transzeurópai hálózatok fejlesztése révén - az EU ipari versenyképessége növekedésének az elısegítésére. A Delors-II. Csomag elsı változata azonban nem találkozott a tagországok többségének véleményével. Míg a nemzetközi segélyek és akciók tekintetében egyetértés alakult ki, a szolidaritás növekedését jelentı kohéziós kiadási többletet a szegényebb országok kevesellték, míg a nettó befizetık túlságosan ambiciózusnak találták. Az ipari versenyképesség javítása ügyében pedig a liberális gazdaságfilozófiát valló tagországok egyenesen megkérdıjelezték a közösségi beavatkozás helyességét. Ugyanakkor az Európa Parlament még a Bizottságnál is messzebb ment javaslatában, és a saját források GNP-ben mért arányának 1,40 százalékosra történı felemelését indítványozta. Más szóval arra, hogy a költségvetési csomagot még az 1992 elsı felére esı portugál elnökség idején elfogadják - a 41
Minthogy a szegényebb tagországok jövedelmüknek általában nagyobb hányadát költik fogyasztásra, mint a gazdagabbak, ezáltal a közös költségvetésbe befizetett ÁFA-forrásuk is nagyobb százalékát képezi a GNP-jüknek, mint a gazdagabb tagországok esetében. [Kabatusuila 1999] Ez volt az oka annak, hogy az 1988-as reform során a GNP 55 százalékában maximálták a befizetendı ÁFA-forrás harmonizált alapját. 42 A rendszer a három mediterrán országnak 1996-ban és 1997-ben évente kb. 1,1 illetve 1,5 milliárd euró, néhány további tagországnak (I, IRL, UK) pedig további 1,2 illetve 0,6 milliárd euró megtakarítást hozott volna, amit a többi tagország - de fıként az NSZK (>1-1 Md euró) finanszírozott volna. [Bizottság 1998] 43 Tudniillik a kohéziós kiadások konkrét, ellenırizhetı, modernizációs beruházásokat finanszíroznak, míg az esetleges megtakarítások esetében ez nem lenne garantálható.
26
mind a tagállamok között, mind pedig a közösségi intézmények között meglévı lényeges véleménykülönbségek miatt - esély sem volt. 1992 második félévében a Bizottság módosította az álláspontját, figyelembe véve a tagállamok hozzáállását, az 1992 májusában tetı alá hozott CAP-reformból a költségvetésre háruló következményeket, valamint a vártnál kedvezıtlenebbül alakuló konjunktúrát. A költségvetési idıszak 5-rıl 7 évre való meghosszabbításával sikerült elérni, hogy a tervezett plusz-kiadásokhoz elegendı legyen a saját források plafonját a közösségi GNP 1,32 százalékáig emelni. Ez 0,03 százalékos tartalék beállításával azt jelentette, hogy a kifizetések plafonja a GNP 1,29 százaléka lett volna. A brit elnökség égisze alatt összeülı edimburg-i Európa-csúcson még lejjebb kellett szállítani az említett plafonokat. Az országok zömének - a rossz konjunktúra és a szigorú maastricht-i konvergencia-kritériumok miatt - egyre komolyabb erıfeszítésébe került, hogy a költségvetési deficitet ellenırizhetı keretek között tartsa. A britek egyenesen a kiadásoknak a GNP 1,20 százalékának megfelelı szinten történı befagyasztását javasolták. Végül is az a kompromisszumos megoldás született, hogy az elsı két évben ne változzék a plafon, majd 1995 és 1999 között fokozatosan 1,27 százalékosra nıjön.44 Eközben általános tartalékra 0,01 százalékot tettek félre, ami azt jelenti, hogy a kifizetések plafonja tekintetében a Bizottság módosított ajánlatában szereplı 1,29 százalék helyett végeredményben csak 0,03 százalékkal kevesebb, azaz 1,26 százalék lett megállapítva az utolsó évre (1999-re). [Jouret 1993] A Delors-II. Csomag valószínőleg, hosszú idıre, az európai szolidaritás utolsó nagyobb fellángolásának tekinthetı. A strukturális és kohéziós kiadások az 1993-1999-es idıszak 7 éve alatt folyóáron 65 százalékkal nıttek. [lásd 11.Táblázat] A legtöbb pénzt továbbra is az ún. 1.célterületen költötték el, ami a Maastricht-i Szerzıdés alapján felállított Kohéziós Alap kiadásaival együtt azt jelentette, hogy felzárkóztatás címén a négy legelmaradottabb tagország (Írország, Görögország, Spanyolország és Portugália) együtt több mint 80 milliárd eurót kapott [lásd 12.Táblázat]. 1994-tıl kezdıdıen a kelet-német tartományokat is az 1. célterületek közé sorolták, ami a korábbi elbánáshoz képest szintén szerepet játszott a strukturális kiadások felnövekedésében.45 [Bizottság 2000]
44
1995-ben 1,21%, 1996-ban 1,22%, 1997-ben 1,24%, 1998-ban 1,26%, 1999-ben 1,27%. [Bizottság 2000] A megnyitható (leszerzıdhetı) hitelekre (lényegében a kötelezettségvállalásokra) vonatkozóan a GNP 1,335 százaléka volt a plafon. [Tanács 1994] 45 Korábban a keleti tartományoknak nem a strukturális alapokból nyújtottak közösségi támogatást. A segélyezés külön erre a célra felállított program keretében folyt. Ily módon azonban az egy fıre jutó támogatás jóval alatta maradt a Közösség 1.célterületén jellemzı átlagnak, holott az egy fıre jutó keletnémet GNP nem érte el az 1.cél alapján támogatott régiók átlagos szintjét. Ezt a méltánytalanságot orvosolták 1994-ben. [Jouret 1993]
27
11.Táblázat Az általános költségvetés kiadásainak és bevételeinek alakulása 1993-1999 között 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 Kiadások 64,8 59,3 66,5 77,0 79,8 80,9 83,5 Md euró és % 100% 100% 100%/ 100% 100% 100% 100% (1) FEOGA-Garancia 34,9 33,0 34,5 39,3 40,4 39,1 39,5 Md euró és % 52,4% 53,6% 50,4% 50,0% 49,6% 47,3% 46,5% (2) Strukturális alapok 20,5 15,9 19,2 24,6 26,3 28,6 30,4 Md euró és % 30,7% 25,8% 28,1% 31,3% 32,3% 34,7% 35,8% Egyéb1 Bevételek Md euró 65,7 66,0 75,1 81,3 80,5 84,5 86,9 TSF (%) 19,7 20,0 19,3 16,7 17,6 16,5 16,0 ÁFA-forrás (%) 52,5 50,4 52,2 41,8 42,5 39,2 35,9 GNP-alapú 4.forrás (%) 25,2 26,8 18,9 29,0 33,4 41,4 43,2 1 = belsı politikák (3.rubrika), külsı akciók (4.), intézmények adminisztratív kiadásai (5.), tartalékok (6.) Forrás: Bizottság 2000 A Delors-II. Csomag az 1993-1999-es költségvetési idıszakra nézve kialakította a büdzsé kiadási oldalának máig érvényes szerkezetét: az egyes rubrikába került a közös agrárpolitika, a kettesbe a strukturális pénzek, a hármasba az egyéb belsı politikák, a négyesbe a külsı akciók, az ötösbe az adminisztratív kiadások, a hatosba pedig a tartalék.46 Egyes, különleges kiadásokra való tekintettel, idınként - pl. az EFTA-bıvülés elsı 4 évében az agrárköltségvetési kompenzációk, vagy az Agenda 2000-ben a keleti bıvülés elıcsatlakozási segélyei miatt - beiktattak egy ún. 7. Rubrikát is, de a szerkezet alapvetıen már nem változott. A kiadási oldal újdonsága volt még, hogy - tanulva az elızı pénzügyi perspektíva (PF) tapasztalataiból - jelentısen kibıvítették a tervezett tartalékok rovatát (6.rubrika). Korábban csupán a dollár/euró árfolyam kedvezıtlen alakulását kivédeni hivatott monetáris tartalék szerepelt a költségvetésben. Az 1988-1992-es PF-et azonban - tekintettel a váratlan nemzetközi eseményekre - hét ízben is módosítani kellett. Azért, hogy elkerülhetık legyenek a hasonlóan gyakori módosítások, az új büdzsé tervezett tartalékai közé két új tétel is bekerült: a harmadik országoknak nyújtott kölcsönökre vonatkozó garancia-tartalék, és a sürgıs humanitárius segítségek fedezésére szolgáló tartalék. Egyúttal megváltozott a monetáris tartalék szerepe, amennyiben már nem csupán a külsı (euro/dollár), hanem az integráción belüli (erıs valuták/gyenge valuták) árfolyammozgások - vagyis az ún. "switch over" mechanizmus mőködésbe lépése - esetén is felhasználhatókká váltak.47[Jouret 1993] 46
Ez a felosztás nem tévesztendı össze a Bizottság saját költségvetésében (III/B) alkalmazott alfejezetekkel (B1, B2,...., B0). 47 Az 1984-ben bevezetett "switch over" mechanizmus megakadályozta, hogy a felértékelıdı valutájú országokban csökkenjenek az intézményes mezıgazdasági árak. A legerısebb valutához igazodó intézményes agrárárak rendszere azonban jelentıs többletkiadást indukált a gyenge valutájú országokban (intervenció és támogatott export esetén), amit 1992-ig a FEOGA Garancia Alapból finanszíroztak. A Tanács azonban - a Bizottság ajánlását figyelmen kívül hagyva - nem volt hajlandó eltörölni a mechanizmust. Másrészt (politikailag) arra sem volt lehetıség, hogy a CAP-kiadásokat kordában tartó irányvonalat megemeljék (az irányvonalat - a keletnémet tartományok csatlakozása és a CAP 1992-es reformja miatt - a kiadások egyre jobban megközelítették). Végül, a probléma "szınyeg alá söprése" jegyében kitalálták ezt a pótlólagos lehetıséget - mármint azt, hogy a monetáris tartalékot a switch over céljára is fel lehessen használni.
28
A Delors-II. Csomag forrásoldalon is a szegényebb tagországoknak kedvezett, amennyiben olyan változások történtek, melyek a fogyasztáson alapuló ÁFA-forrástól egyre inkább a hozzájárulási képesség (azaz a GNP) szerinti befizetés felé tolták el a rendszert. A harmonizált ÁFA-alapot a GNP 55 százaléka helyett annak 50 százalékában maximálták. Ezt a szintet a négy kohéziós ország (IRL, P, GR, E) - azok, amelyekben az egy fıre jutó GNP 1991-ben a közösségi átlag 90 százaléka alatt volt - 1995-ben egy lépcsıben, míg a többi tagország 1995 és 1999 között fokozatosan érte el.48 Ezzel párhuzamosan, az ÁFA-forrás egységes rátájának a harmonizált alapban kifejezett értéke 1,40 százalékról - évi 0,08 százalékos, egyenletes csökkenéssel - 1999-re 1,00 százalékra mérséklıdött. [Tanács 1994] A változások hatására a GNP-alapú ún. negyedik forrás 1998-tól kezdıdıen az EU általános költségvetésének legfontosabb finanszírozójává vált. [lásd 11.Táblázat]
4.3. Elmélkedés a közösségi szolidaritásról Mint már említettük, az 1993-1999-es költségvetési idıszak az európai szolidaritás csúcspontjának tekinthetı. A Közösség legelmaradottabb országai, a 7 év átlagában, GDP-jük közel 2 százalékának megfelelı strukturális támogatást kaptak a közös költségvetésbıl. [lásd 12.Táblázat] Ez az óriási pénztömeg azonban mégsem eredményezte azt, hogy vásárlóerıparitáson mért egy fıre jutó GDP-jük tekintetében - az egyetlen Írország kivételével lényegesen közelebb kerültek volna a közösségi átlaghoz. 12.Táblázat A kohéziós országok strukturális alapokból történı támogatottsága 1993(illetve 1994) és 1999 között (1994-es árakon) országok Összes Aránya a Támogatás /fı Vásárlóerı-paritáson mért támogatás1 GDP-ben (euró) GDP/fı (EU-15 = 100) (Md euró) (%) 1994 (%) 1999 Görögország 16,68 2,94 234,7 61,3 62,0 Spanyolorszá 39,92 1,45 150,7 77,6 81,5 g Írország 6,97 2,24 286,6 81,9 121,5 Portugália 16,68 3,29 248,7 68,8 72,6 Összesen: 80,25 1,93 187,6 73,7 78,7 1 = Strukturális alapokból 1993-1999, a Kohéziós Alapból 1994-1999 között. Forrás: Dupuch - El Mouhoud 2002 + saját számítás A költséges - ugyanakkor a felzárkóztató gazdaságpolitika tekintetében felemás eredményt mutató - mediterrán bıvülés valószínőleg megfelelı tanulságokkal szolgált a közös költségvetés nettó befizetıi számára, arra nézve, hogy a jövıben tartózkodjanak a szolidaritás hasonló mértékő kifejezésétıl. A közös költségvetésen keresztül megvalósuló EU-szintő újraelosztás növelésének a szükségességét azonban más oldalról is vitatják. 48
Capping-re az 1993-1999-es idıszakban Írország, Portugália és Luxemburg esetében hatszor, az Egyesült Királyság esetében kétszer, Görögország esetében pedig egyetlen évben került sor. [Bizottság 1998]
29
A 15 tagország közül ma már 12-re kiterjedı pénzügyi unió körülményei között, az integráción belüli jövedelem-központosítás és -újraelosztás mértéke elég szerénynek tőnik. Az 1990-es években, az általános költségvetés kiadási oldala a közösségi GDP 1,03 és 1,18 százaléka között ingadozott, míg a tagországok közkiadásaiban mérve kb. 2,1-2,4 százalék körül alakult. Ugyanakkor van olyan vélemény, mely szerint nincs szükség föderális típusú uniós költségvetésre, azaz a mainál lényegesen nagyobb központosításra, mert a jelenlegi szisztéma - vagyis a maastricht-i kritériumok által összehangolt nemzeti költségvetési politikák, és az Európai Központi Bank által megvalósított független monetáris politika kombinációja - megfelelı feltételeket biztosít a gazdasági és pénzügyi unió optimális mőködéséhez. A teória alapja az, hogy az EU-ban a tagországok között nem alakult ki oly mértékő ágazatközi specializáció, mint például az Egyesült Államok egyes régiói között.49 NyugatEurópában megmaradt a diverzifikált iparszerkezet, s az idık folyamán inkább az ágazaton belüli (horizontális és vertikális típusú) kereskedelem vált jellemzıvé. Ezáltal gyakorlatilag eltőntek az egyes tagországok hagyományos értelemben vett komparatív elınyei. Az EU-ban manapság nincs igazán esély egy jelentıs asszimetrikus, azaz bizonyos iparágakra és az azokra szakosodott országokra összpontosuló válságra. Ily módon, a bizonyos iparágakat érintı válságok idején - a közös érdekek mentén - egyszerőbbé és olcsóbbá válik a gazdaságpolitikai koordináció.50 [Dupuch - El Mouhouod 2002] 5. Az EFTA-bıvülés Svédország, Finnország és Ausztria 1995-ös EU-csatlakozása a Közösség leggyorsabb és legsimább bıvülése volt. A tárgyalások egy-két év alatt lezajlottak, és az említett országok az 1993. január 1-je óta mőködı Egységes Piac törvényszerőségei miatt - gyakorlatilag egyik napról a másikra az EU teljes jogú tagjaivá váltak. A bıvülés természetesen szükségessé tette az 1993-1999-es költségvetési idıszakra vonatkozó pénzügyi perspektíva kiigazítását. Forrásoldalon úgy számoltak, hogy a három új tagország - a mediterrán bıvülés óta élı hagyomány szerint - már az elsı évtıl befizeti a saját források teljes ráesı részét. A kiadási oldalon a következı változásokat eszközölték: -
49
a CAP irányvonalát (1.Rubrika) fölemelték a bıvülésbıl származó relatív közösségi GNPtöbblet (kb. +7%) 74 százalékával, vagyis kb. 5,2 százalékkal; a strukturális alapoknál (2.Rubrika) egyszerre lehetett pénzt megtakarítani - hiszen az újdonsült tagországok kevéssé szorultak jellegő támogatásokra -, és növelni az elmaradott régiók támogatását - hiszen többletpénzt áramlott a rendszerbe. Mindazonáltal, bármennyire fejlettek is voltak az új tagországok, bizonyos strukturális segélyekre ık is igényt tartottak. A skandináv országok például, a sarkkörön túli területeiket be akarták vonni a legtöbbet fizetı 1-es számú strukturális cél hatálya alá. Az 1-es célkitőzésre vonatkozó kritériumokat azonban csupán az ausztriai Burgenland tartomány teljesítette. Svédország és Finnország északi területeire ezért más eszközt kellett "kitalálni". Ez az
Detroit-központú autógyártás, az elektronikai ipar koncentrációja Massachusetts 128-as útja mentén, Silicon Valley stb. 50 Más kérdés, hogy egy ilyen válságot a pénzügyi unióba tömörülı tagországok nem is lennének képesek kezelni, minthogy nem rendelkeznek már a monetáris politika válságkezelı eszközével, az önálló árfolyam-politikával.
30
-
-
-
eszköz az ún. 6. strukturális cél lett, mely a 8 fı/négyzetkilométernél ritkábban lakott területekre alkalmazható a két skandináv országban, a 62. északi szélességi körön túl, illetve néhány szomszédos, de hasonló agroklimatikus adottságú terület vonatkozásában. A 6-os számú strukturális célkitőzés Svédország 3 régiójában 450 ezer, Finnország 6 régiójában pedig 800 ezer embert érint. Az egy fıre jutó támogatás összege nem éri el az 1-es számú célkitőzésben szokásos mértéket: Svédországban 101 euró/fı, Finnországban 117 euró/fı volt az 1995-1999-es idıszakban. [APCA 1994]Ezenkívül, az EU magára vállalta a csatlakozó volt EFTA-tagországok által az "EGT pénzügyi mechanizmusa" keretében fizetett, strukturális célzatú kompenzációkat [lásd "Észak-Dél" fejezet]; a belsı politikák (3.Rubrika) plafonját a bıvülésbıl származó többlet-GNP arányában, azaz 7 százalékkal, a külsı akciókét (4.Rubrika) a lakosság-növekedésnek megfelelıen, azaz 6,3 százalékkal, az adminisztrációs kiadásokét (5.Rubrika) pedig 4,66 százalékkal emelték; az EFTA-bıvülés lehetıvé tette, hogy a Delors-II. Csomag elfogadása idején még a közösségi GNP-nek - és a teljes 1993-1999-es idıszak vonatkozóan - csak 0,01 százalékára rúgó általános tartalék az új PF-ben 1996-tól 0,02-re, majd 1998-tól 0,03 százalékra növekedjék; már említettük, hogy különleges, máshová nem sorolható költségek felmerülésekor, egy 7. Rubrika is megjelenik a közös költségvetésben. Az EFTA-bıvülés alkalmával, az ún. "agrárköltségvetési csomag" keretében, az Unió 1995 és 1998 között évente csökkenı mértékő kompenzációt nyújtott az új tagországoknak. A kompenzáció a következı fıbb tételekbıl állt: - a belépéskor egy egyszeri nagyobb összeg (az eredetileg négy országra tervezett bıvítéskor még 1,25 milliárd euróról volt szó51), mely annak a megrázkódtatásnak az enyhítését szolgálta, mely a korábbi nemzeti agrárpolitikában megszokotthoz képest jóval alacsonyabb közösségi intézményes árak átvételébıl származott; - egy szintén viszonylag nagyobb összeg (a négy országra 907 millió euró), mely az új tagok agrárszektora számára 1995-ben elmaradó profit kompenzálására szolgált. Ez az elmaradt haszon abból származott, hogy a tagság elsı évében az 1992-es CAPreformmal bevezetett közvetlen kifizetésekhez a három csatlakozó ország termelıi még nem juthattak hozzá;52 [APCA 1994] - további kisebb összegek, melyek általában az átmeneti idıszakban fellépı - fıként az árharmonizációból adódó - további nehézségek enyhítését szolgálták.53
Az új pénzügyi perspektíva elfogadására még 1994 decemberében sor került, ami lehetıvé tette az 1995. évi költségvetés kellı idıben történı elfogadását. [Bizottság 2000] Az a kezdetektıl világos volt, hogy a közösségi átlagnál gazdagabb országok a költségvetés nettó befizetıi lesznek. Az összesített hozzájárulás mértékét a csatlakozási tárgyalások idején évi kb. 1,6 milliárd euróra becsülték, amibıl Svédországra egyedül kb. 850 millió jutott
51
A tárgyalások eredetileg 4 országgal folytak. A norvég népszavazás azonban - 1972-höz hasonlóan - 1994-ben is nemet mondott az EU-csatlakozásra. 52 A GOF-termıterületre érvényes támogatások és a marhaprémiumok esetében, az 1995-ös évre szóló támogatás a termelık által az elızı év elsı negyedévében szolgáltatott adatokon alapult. (GOF = gabona, olajosmag, fehérjetakarmány) [APCA 1994] 53 Az 1995-ben csatlakozó három ország - Finnország, Svédország és Ausztria - végül a következı kompenzációs összegeket kapta: 1995-ben 1,547 milliárd eurót, 1996-ban 701 millió, 1997-ben 212 millió eurót és 1998-ban 99 millió eurót. [Bizottság 2000]
31
volna.54 Ugyanakkor, a csatlakozási szerzıdés értelmében, ezen országoknak nem az elsı évtıl kellett az Unió ilyen mértékő nettó finanszírozóivá válniuk; nettó hozzájárulásuknak 4 év alatt fokozatosan kellett elérnie az említett szintet. [APCA 1994] A valóság azonban hamarosan rácáfolt az eredeti elképzelésekre. Az új tagországok nettó költségvetési hozzájárulása - az egyetlen 1996-os év kivételével - végig meghaladta a tervezett 1,6 milliárd eurót.55.[lásd 13.Táblázat] Ausztria és Svédország olyannyira elégedetlen volt a költségvetési helyzetével, hogy 1998 márciusában - Németországgal és Hollandiával egy idıben - tett bejelentést az EU intézményeiben: úgy vélték, a deficit mértéke "fontainebleau-i értelemben" relatív prosperitásukhoz képest túlzott mértékő, s ezért az Egyesült Királysághoz hasonló elbánásban kell részesüljenek. [Bizottság 1998] Bár a brit kompenzációs mechanizmust nem terjesztették ki rájuk, az említett országok helyzetüknek megfelelı bánásmódban részesültek az elkövetkezı költségvetési periódusban, - már ami a briteknek járó visszatérítésben való részvételüket illeti. 13.Táblázat Svédország, Finnország és Ausztria nettó pozíciója az EU közös költségvetésében, illetve e pozíció aránya az országok GNP-jében a belépésüket követı években 1995 1996 1997 1998 1999 Md Є GNP Md Є GNP Md Є GNP Md Є GNP Md Є GNP Ausztria -0,89 -0,50% -0,36 -0,20% -0,89 -0,49% -0,72 -0,38% -0,73 -0,38% Finnország -0,12 -0,13% 0,02 0,02% -0,01 -0,01% -0,15 -0,14% -0,25 -0,22% Svédország -0,76 -0,45% -0,68 -0,36% -1,21 -0,63% -0,88 -0,45% -1,00 -0,47% Együtt -1,77 -0,40% -1,02 -0,22% -2,11 -0,45% -1,75 -0,36% -1,98 -0,38% Forrás: Bizottság 1999 + saját számítás 6. Az Agenda 2000 A Bizottság – elsı változatban – 1997 júliusában hozta nyilvánosságra az Agenda 2000 címet viselı dokumentumot. A dokumentum nem csupán a 2000-2006 közötti idıszakra szóló költségvetés tervezetét tartalmazta, hanem egyben bemutatta a Bizottságnak a közös agrárpolitika reformjáról, a strukturális politika jövıjérıl és a keleti bıvüléssel kapcsolatos stratégiáról vallott elképzeléseit is. Az Agenda végsı változatát a tagállamok állam- és kormányfıi az 1999. március 24-25-ei berlini csúcsértekezletükön fogadták el. A következı lépcsı az intézményközi egyezmény tetı alá hozása volt (1999 május), mely dokumentum egyben magában foglalta az új, 20002006 között érvényesülı - pénzügyi perspektívát (PF-et) is . Végül 2000 szeptemberében, a Tanács rendelkezett a saját források rendszerének a módosításáról, mely döntés – a szokásos tagállami ratifikációk után - 2002. január 1-jétıl lépett érvénybe. A fent említett dokumentumok a következı fıbb változásokat hozták a közös költségvetéssel kapcsolatos szabályokban:
54
Az összesített értékben benne volt a Norvégiára jutó rész is. 1996 kedvezıbb mérlege annak volt köszönhetı, hogy bizonyos, 1995-re járó pénzek a következı évben kerültek kifizetésre a három új tagország részére. [Bizottság 1998] 55
32
Forrásoldalon: - az elsı változás tulajdonképpen „változatlanság”, de mégis igen jelentıs változásnak tekinthetı: az európai büdzsé középtávú tervezésének történetében elıször nem emelkednek a hitelnyitásokra (kötelezettségvállalásokra) és a kifizetésekre (lényegében a mozgósítható saját forrásokra) vonatkozó plafonok [azaz maradnak a közösségi GNP 1,335 és 1,27 százalékán]; - változik azonban a saját források összetétele, amennyiben tovább csökken a tradicionális saját források (TSF) és az ÁFA-forrás jelentısége: - a TSF esetében a csökkenés legfıbb oka, hogy a tagországok, 2001. január 1-jétıl kezdıdıen, a korábbi 10 helyett eme források 25 százalékát tarthatják vissza a beszedésükkel kapcsolatos költségeik finanszírozására; [DG-Költségvetés internet] - az ÁFA-forrás esetében a maximális rátának a harmonizált ÁFA-alapban kifejezett mértéke – a korábbi 1 százalékról - 2002-ben és 2003-ban 0,75 százalékra, 2004-tıl pedig 0,50 százalékra csökken. A maximális rátát természetesen továbbra is csökkentik az ún. befagyasztott rátával, s így jutnak el a ténylegesen alkalmazandó egységes rátáig; - a brit korrekciós mechanizmus mőködésében több változás is történt: - az a négy ország [lásd EFTA-bıvülés fejezet vége], melynek nettó költségvetési pozíciójában - a nemzeti GNP-ben kifejezve - az angolokéhoz hasonló mértékő deficit alakult ki a 90-es években, a brit kompenzációban való részesedését a szokásos összeg negyedére csökkentheti. Ez a változás két továbbit indukál: - egyrészt módosul a befagyasztási ráta (BF) kiszámolása, amennyiben a 4 kedvezményezett ország adatai kikerülnek a képletbıl: Brit kompenzáció ─ elméleti ÁFA-hozzájárulás (D + NL + A + S) BF = EU capping utáni ÁFA-alapja ─ capping utáni ÁFA-alap (UK + D + NL + A + S) Elméleti ÁFA-hozzájárulás = mintha a brit kompenzáció teljes egészében a capping nélküli ÁFA-alapból történne.
-
-
56
másrészt a brit kompenzáció terhébıl az a rész, amitıl a 4 említett ország megszabadul a másik 10 EU-országra hárul: 35 százalékban Franciaországra, 29 százalékban Olaszországra, 14 százalékban Spanyolországra, 22 százalékban pedig a többiekre.56 további változás, hogy - mivel a TSF-nek a korábbinál nagyobb hányada (10 helyett 25 százaléka) marad a tagországoknál - a brit hozzájárulásból le kell vonni az Egyesült Királyság ebbıl származó elınyét; végül a brit kompenzációt ki kell igazítani a keleti bıvülésbıl származó azon hatással, hogy az elıcsatlakozási pénzek egy része a fel nem osztott – azaz a brit kompenzációszámításnál figyelmen kívül hagyott – kiadásokból átkerül a felosztott - s ezért a korrekciónál számításba vett – kiadások közé. Az országokhoz köthetı – azaz felosztott – kiadásoknak eme növekedése ugyanis semmilyen terhet nem ró az Egyesült Királyságra. [Tanács 2000]
Forrás: Bizottság 2000/b
33
Ezen változások figyelembe vételével, a brit kompenzáció mértékét az alábbi képlettel lehet kiszámolni: ahol: ncÁFAUK = az Egyesült Királyság capping nélküli (azaz teljes) ÁFA-alapja ncÁFAEU = az Európai Unió capping nélküli (azaz teljes) ÁFA-alapja EUeffUK = az Egyesült Királyság részesedése az EU közös költségvetés kifizetéseibıl EUfel = a közös költségvetés országokra felosztható kiadásai ELCSt-1 = a t évben felvett tagjelöltek részére az elızı évben kifizetett elıcsatlakozási segély TB = az összes EU-ország ÁFA- és GNP-alapú forrásból származó tényleges befizetése TBUK = az Egyesült Királyság ÁFA- és GNP-alapú forrásból származó tényleges befizetése TSFEU = tradicionális saját források nettó (a beszedési költség levonása utáni) összege (75%) TSFUK = az Egyesült Királyságban beszedett TSF nettó összege ncÁFA UK ncÁFA UK TSFUK ncÁFA UK EU eff UK * (EU fel − ELCSt −1 ) − K = 0,66 * * TB − TB UK − 0,2 * TSFEU * − − ncÁFA EU EU fel − ELCSt −1 ncÁFA EU TSFEU ncÁFA EU
Lényegében a következırıl van szó: elıször kiszámolják, hogy mekkora igazságtalanság érné a briteket, ha igaz lenne, hogy a befizetések teljes egészében a kurtítatlan (azaz capping elıtti) ÁFA-alap után történnének. A 80as évek elején – amennyiben a TSF-bıl származó befizetést a Közösség „közös szerzeményének” tekintjük – valóban az ÁFA-forrás volt a nemzeti hozzájárulás lényege. Ekkor a britek valóban sokkal nagyobb arányban részesedtek a közös költségvetés finanszírozásából, mint annak kifizetéseibıl. A képlet szerint a nekik járó összeg kétharmadát visszakapnák. A keleti bıvülés azonban miatt azonban az országokra felosztható kiadásokat ki kell igazítani az újonnan felvettekre jutó korábbi elıcsatlakozási támogatásokkal.
Ezután a képletet közelíteni kell a valósághoz, ami a 80-as évek óta jelentısen megváltozott. Egyrészt megjelent a GNP-alapú ún. negyedik forrás, másrészt a figyelembe vehetı ÁFA-alapot a capping korlátozza. Ezért az eredeti összegbıl kivonják azt az összeget, amennyivel a britek a valóságos (azaz a tényleges ÁFA+GNPalapú) befizetése kisebb az elméleti (az EU teljes ÁFA-alapjában való részesedésükkel számolt) hozzájárulásuknál.
Végül az így kapott összegbıl levonják a TSFforrások beszedésével kapcsolatban már említett elınyt. Minthogy a nettó TSF-forrás az eredeti 75 százaléka, a 0,2-es szorzás után annak a 15 százaléka marad fenn, amennyivel a britek részesedése a TSF-forrásokban meghaladja az elméleti hozzájárulásuk arányát.
Kiadási oldalon: - változik a CAP-kiadások maximumát jelzı ún. „irányvonal”. A PF (1)-es Rubrikájának (lényegében a FEOGA-Garancia Alap) kiadásainak gátat szabó korábbi - a közösségi GNP-növekedés 74 százalékának megfelelıen indexált – plafon megszőnik. Helyét két másik plafon veszi át: - az egyik (az ún. 1A rubrikához tartozó plafon) a korábbi irányvonal folytatásának tekinthetı - amennyiben a CAP piaci ár- és jövedelemtámogatásait hivatott korlátok
34
-
-
-
közé szorítani –, és az 1999. évi kiadások szintjén húzza meg a határt. Ezt a szintet természetesen kiegészítik a CAP újabb reformjának megfelelıen;57 - a másik plafon (1B) pedig abból ered, hogy a vidékfejlesztési programok egy részét az új PF-ben a FEOGA–Garancia Alap hatálya alá csoportosították át. Ez a plafon tehát a vidékfejlesztési kiadások egy részére vonatkozó irányvonal. [DG-Költségvetés 2002] A korábbi „guideline” helyébe tehát két új irányvonal lép. Az ún. „berlini plafonok” jóval szigorúbb korlátozást jelentenek, mint az elızı rendszer GNP-hez kötött irányvonala: egyrészt, mert két külön plafonról van szó, melyek egyenként is korlátozó erejőek, másrészt, mert egy adott év (1999) kiadásainak szintjét veszik alapul, s azt csupán az inflációval indexálják. a strukturális politika terén (2. Rubrika) jelentıs egyszerősítés történt. A korábbi hat célkitőzést 3 újjal helyettesítették: az új 1.célban („gazdasági fejlıdésben elmaradt régiók”) egyesítették a korábbi 1-es és 6-os célokat, az új 2.célban („szerkezetváltással küszködı régiók”) a korábbi 2-es és 5b célokat, az új 3.célban („humán erıforrás fejlesztése”) pedig a korábbi 3-as és 4-es célokat. A korábbi 5a célhoz tartozó programokat: - részben (az új 1-es célkitőzés alá tartozó területeken) a FEOGA-Orientációs Alapból kivéve a kedvezıtlen adottságú területeket, melyeket az 1992-es CAP-reform ún. kísérı intézkedéseihez (erdısítés, agrár-környezetvédelem, elınyugdíj) hasonlóan a FEOGA-Garancia Alapból (illetve a halászati programokat az IFOP-ból - részben (az 1.cél által le nem fedett területeken) a FEOGA-Garancia Alapból finanszírozzák. [Bizottság 1999/a] Az agrárpolitikához hasonlóan a strukturális politika terén sincs lehetıség a támogatások növelésére. Bár az egy fıre esı támogatás szinten marad, a lefedettséget csökkentik, azzal a céllal, hogy a legjobban rászoruló területekre koncentrálhassák a segélyeket. Az új 1-es és 2-es cél esetében, a támogatás elnyeréséhez szükséges kritériumokat már nem teljesítı területeket fokozatosan kivezetik a programokból (phasing out). a belsı politikák (3.Rubrika), a külsı akciók (4.) és az adminisztrációs kiadások (5.) terén a 2000-2006-os idıszakra vonatkozó keretek megállapításakor az 1999. évi tényleges kiadásokból (és nem az azévi keretekbıl) indultak ki. A tervezett tartalékokat (6.Rubrika) alaposan megkurtították, a monetáris tartalék 2003-tól teljesen megszőnik. Az ideiglenesen újra megnyitott 7.Rubrikába kerültek az ún. elıcsatlakozási alapok (SAPARD, ISPA, PHARE) [Bizottság 2000] az Agenda 2000-ben 2002-tıl számoltak a keleti bıvüléssel. Erre a célra – évente fokozatosan növekvı - a közösségi GNP 0,05-0,15 százalékának megfelelıösszeget tettek félre, mely azonban nem tartalmazta a CAP-kiadások kétharmadát jelentı közvetlen kifizetéseket.
Az európai szolidaritás változóban van. Tulajdonképpen – bármily bıkező volt is – a DelorsII.Csomag tekinthetı a fordulópontnak. Ott ugyanis megtört a lendület, s a Bizottság és az 57
Az 1992-es MacSharry reform folytatásaként, az Agenda 2000 is arról szólt, hogy egyes termékeknél (gabona, marhahús) a garantált ár tovább csökken, s ezzel párhuzamosan növelik a termelıknek nyújtott (területegységre vagy állatszámra esı) közvetlen támogatást. A változás azért növeli meg a közös költségvetés kiadásait, mert míg az árgaranciával kapcsolatos kiadások csak alacsony piaci áralakulás (azaz állami intervenció) esetén merülnek föl, addig a közvetlen támogatásokat a piaci áralakulástól függetlenül minden évben ki kell fizetni a termelıknek. A rendszer logikája természetesen nem az, hogy többe kerüljön az agrárpolitika, hanem az, hogy a közvetlen támogatást a kínálat egyidejő korlátozásához kötve megakadályozzák a túltermelést.
35
Európa Parlament elképzeléseibıl nagyon sokat föl kellett adni. A keleti bıvülés egészen más körülmények között fog lezajlani, mint a mediterrán országok integrációja. Az 1994/95-ös évek fordulóján a Bizottságnak írt különbözı szakértıi jelentések (Mahé, Tarditi, Buckwell stb..) már jelezték a jövıt: a volt szocialista országokat nem fogják egyenrangú félként kezelni. A megbizonyosodás a Bizottság 2002 januári ajánlásaiban öltött testet, mely ajánlásokhoz képest a csatlakozási szerzıdésekben – ma már tudjuk – nem lesznek lényegi, jelentıs közösségi pénzeket érintı változások. Magyarország – és a vele együtt az EU-hoz csatlakozó többi tagjelölt – kétszeres hátránnyal integrálódik az Egységes Piacba: egyrészt az agrártermelık kisebb támogatással kell felvegyék a versenyt a nyugati konkurenciával, másrészt a nemzeti költségvetésbıl eme versenyhátrány csökkentésére kifizetett összeg (312 mio. euró) az elsı évben meg fogja haladni az ország nettó költségvetési többletét (az elképzelések szerint 270 mio euró). A késıbbiekben a versenyhátrány csökken, de a régebbi tagországok büdzséjét ez az összeg még hosszú évekig nem fogja terhelni. Késıbb talán,…a CAP részbeni renacionalizálásával. Egy biztosan látszik: mi fogjuk eljátszani a kísérleti nyúl szerepét. Ha túléljük, a Bizottságot felhatalmazzák a reform EU-szintő alkalmazására.
Források -
-
-
-
APCA (1994): L'élargissement de l'Union Européenne et l'agriculture - Chambres d'Agriculture, Supplément au No.822 Mai 1994 BACHÉ, Jean-Pierre – JOURET, Philippe (1992): Le budget de la Communauté après Maastricht – Revue du Marché commun et de l’Union européenne, No. 359, juin 1992 BEUTEL, Jörg (2002): The economic impact of objective 1 interventions for the period 2000-2006, Final report to the DG for Regional Policies BIZOTTSÁG (1998): Le financement de l’Union européenne – Rapport de la Commission sur le fonctionnement du système des ressources propres http://www.europa.eu.int/comm/budget/pdf/agenda2000/finue1998/fr/fr.pdf BIZOTTSÁG (1999): Allocation of 1999 EU operating expenditure by Member State European Commission, Brussels, 17 July 2000 BIZOTTSÁG (1999/a): Réformes des Fonds structurels 2000-2006, Analyse comparé, Commission juin 1999 http://europa.eu.int/comm/employment_social/esf2000/regulations/comparative_analysis/f r.pdf BIZOTTSÁG (2000): VADE-MECUM budgétaire – Luxemburg 2000, ISBD 92-8940010-2 http://www.europa.eu.int/comm/budget/pdf/infos/vademecum2000/fr.pdf BIZOTTSÁG (2000/a): Allocation of 1999 EU operating expenditure by Member State BIZOTTSÁG (2000/b): Document de travail de la Commission concernant le mode de calcul, le financement, le versement et la budgétisation de la correction des déséquilibres budgétaires conformément aux articles 4 et 5 de la Décision du Conseil relative au systéme des ressources propres de l'UE, Bruxelles le 21 septembre 2000 IDE WWW... BIZOTTSÁG (2001): Communication from the Commission to the Council, the European Parliament, the ECSC Consultative Committee, the Economic and Social Committee and the Committee of the Regions, Brussels 07.03.2001, COM (2001) 121 final http://europa.eu.int/eur-lex/en/com/pdf/2001/en_501PC0121_01.pdf BIZOTTSÁG (2002): CECA EKSF EGKS EKAX ECSC EHTY EKSG 1952-2002 – Italy 2002, ISBN 92-894-2072 http://europa.eu.int/ecsc/publications/book.pdf
36
-
-
-
DAFF (1997): Irish Economic and Agricultural Statistics, Compendium – Department of Agriculture, Foof & Forestry, Economics and Planning Division (February 1997) DELORME, Héléne - CLERC, Denis (1994): Un nouveau GATT? - Les échanges mondiaux aprés l'Uruguay Round - Editions Complexe, 1994, IBN 2-87027-537-4 DG-KÖLTSÉGVETÉS (2002): Preliminary Draft General Budget of the European Commission for the Financial Year 2003 – Detailed analysis by Activity and budget line, Policy Area: Agriculture and Rural Development, Working Document June 2002, European Commission, Directorate-General for the Budget DG-KÖLTSÉGVETÉS (internet): La structure du budget http://www.europa.eu.int/comm/budget/budget/structure_fr.htm DOCUMENTS (1987): Documents concerning the accessions to the European Communities - Volume II, Luxemburg 1988, ISBN 92-77-19304-2 DUPUCH, Sébastien - EL MOUHOUD, Mouhoub (2002): Intégration, élargissement et divergences structurelles en Europe: quel avenir pour les régions périphériques? Contribution á l'ouvrage de la DATAR, Groupe 10 Activités économiques et aménagement du territoire, papier présenté au second colloque du réseau Thematique: 'Improvement of Economic Policy Coordination for Full Employment and Social Cohesion in Europe on 22nd/23 rd 04. 2002 in Bremen" + internet-cím EU budget…Concern? http://www.mendelu.cz/user/lacina/es/eu1/lecture2and3.doc Eredeti források: LAFFAN, B.: The Finance of the European Union, Macmillan Press 1997, BEGG, I. – GRIMWADE, N.: Paying for Europe, Sheffield Academic Press 1998 EUROSTAT, Comext (2001): Intra- and extra EU trade, annual data – Combined Nomenclature, Supplement 2/a 2001 EU-TÖRTÉNET (1977): http://europa.eu.int/abc/history/1977/1977_fr.htm GUTH, Jean-Jacques (1980): Comprendre l'Europe – Éditions Études Vivantes, ParisMontréal 1980, ISBN 2-7310-4103-X JOURET, Philippe (1993): Les conclusions d’Edimbourg sur el Paquet „Delors II” – Revue du Marché commun et de l’Union européenne, No. 368, mai 1993 KABATUSUILA, Fanny (1999): Budgetary Issues in tne European Union http://www.etuc.org/ETUI/Publications/DWP/Kabatusula.pdf L’Accord de Cotonou http://www.europa.eu.int/comm/development/cotonou/statistics_fr.htm MUNS, Joachim (1992): L'élargissement vers l'Europe du Nord vue par l'Europe du Sud: les craintes de l'Espagne - Revue du Marché commun et de l'Union européenne, No. 359, juin 1992 REINSBERG, Klaus - ABELE, Steffen átmásolni a PHD-bıl. SOMAI, Miklós (1987): Az EGK közös költségvetése, különös tekintettel az agrárköltségvetésre – Szakdolgozat, Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem, Külkereskedelmi Tanszék, Külgazdasági Szak 1987 SOMAI, Miklós (1998): Az ír agrárpolitika és az európai integráció – MTA VKI Könyvtár 1998, Gépirat, 53 p. SZEGEDI, Nándor ed. (1990): A világ országai, Kossuth 1990, ISBN 963 09 3483 3 TANÁCS (1988): Décision 88/376/CEE, Euratom, Journal Officiel des Communautés européennes L 185, 15 juillet 1988 Tanács (1994): Décision du Conseil du 31 octobre 1994 relative au systéme des ressources propres des Communautés européennes (94/728/CE, Euratom) TANÁCS (2000): Décision du Conseil du 29 septembre 2000 relative au systéme des ressources propres des Communautés européennes (2000/597/CE, Euratom) http://europa.eu.int/eur-lex/pri/fr/oj/dat/2000/l_253/l_25320001007fr00420046.pdf
37
-
TRAITÉ-1: Traité instituant la Communauté européenne du charbon et de l’acier http://www.europa.eu.int/abc/obj/treaties/fr/frtoc29.htm TRAITÉ-2: Traité instituant la Communauté européenne de l’énergie atomique http://www.europa.eu.int/abc/obj/treaties/fr/frtoc38.htm TRAITÉ-3: Union européenne – Recueil des Traités, Tome I, Volume I, 1999 - ISBN 92824-1662-3 http://europa.eu.int/eur-lex/fr/treaties/dat/treaties_fr.pdf
