AZ ERDÕ ÍZE CSÁSZÁR LEVENTE meséje PÁL RITA rajzaival
Baráthangyák
Boróka Bátyó és Bodza
Mogyoró Mókus
Csipás
Zümi
Harmatcsepp
Cin Füleki Fülöp
Szelídke
Borostyán Apó
Cserregi Borzacska Sün Somi Csigavér Jánoska és társai
Kató Tánti
Agyas Agyari
Korc és Morc
Távoli rokon
A MECSEK rengetege
Kristályvíz-forrás
Meredély-hegy Veszély!!!
Gesztenyés
Áfonyás Dagonya
Kristályvíz-patak
Nagy hársfa
Cserregi fészke
Agyas gombabányája
Az Gyár
Focipálya Csigavér fuvarozóútja
Pihenõhely
Árnyas-rét
Zölderdõfalva és környéke
Csalános Fahíd
Medvehagymás
Hangyócák hangyavára
Az emberek Nagy-piaca
Szedres
Mogyoró odúja Szamócás
Az Gyár (Manó-manufaktúra) …azt susogják erdõ szerte, van egy kis gyár, jól elrejtve, manók fõznek málnát, lekvárt, gyûjtögetnek gombát, hagymát…
Valahol a Mecsek rengetegének közepén, de az is megeshet, hogy valamelyik csücskében (talán éppen az észak-keleti szegletén), létezett egy pirinyó falucska, melyet valamikor manók népesítettek be. Zölderdõfalván mostanság csak három szem manóka éldegélt, akik idejük javarészét azzal töltötték, hogy az ódon, kissé elavult gyárukban mindenféle finomságot készítettek. Legelõször – hogy az milyen régen történt, arra még a legöregebb manó sem emlékezett pontosan – málnaszörpöt fõztek, ezért annak idején mindenki úgy hívta az üzemüket, hogy szörpgyár. Késõbb kezdtek el lekvárral foglalkozni, majd különbözõ teákat kevertek ki és gombákat szárítottak. Az Gyár, virít jelenleg a felirat a kis üzem homlokzatán, hívjuk mi is csak így. A fura elnevezés eredetére majd hamarosan fény derül.
3
A gyárat, jobban mondva az Az Gyárat, egy régesrégen kivágott, göcsörtös vadkörtefa tuskójában rendezték be az ük-ük-manók, akik Borostyán, a legöregebb manó emlékezetében is már csak homályosan éltek. Az évek hosszú sora alatt folyamatosan kísérletezgettek, hogy a vadkörte gyümölcsével vajon mit is tudnának kezdeni. De a körte olyan savanyú volt, hogy teljesen ehetetlennek bizonyult. Azért a manók nem adták fel; hátha egyszer vadkörte-aszalék is kikerülhet a kezük alól!
Kora tavasztól késõ õszig megállás nélkül folyt a munka. A Meredély-hegy melletti Árnyas-réttõl egészen a falucska melletti gesztenyeerdõig nagy volt a nyüzsgés, hogy a szörpgyárban elkészült málnákat, lekvárokat, teákat és minden más finomságot Csigavér, a manók fuvarosa majd elszállíthassa az emberek Nagy-piacára, hogy ott aztán jó pénzért túladhasson rakományán. Ez azonban, valamilyen oknál fogva sohasem történt meg. A rakomány minden évben a kamra polcán maradt. Valóban így esett-e meg, nem tudni, bár igaz lehet. Legalábbis az erdõ népe ezt beszélte, széltében-hosszában a nagy rengetegnek.
A manók közül Borostyán Apó volt a legidõsebb – mondhatnánk úgy is, hogy az igazgató –, õ irányította a munkát. A két manó-inas, Boróka Bátyó kisöccsével, Bodzával pedig hûen követte minden utasítását. Nagy ritkán, ha valamire még Borostyán tudományából sem futotta, vagy a féltve õrzött Manó-könyvben sem találtak rá utalást, az erdei forrás jó tündére, Harmatcsepp segítette ki õket. A tündér a tavaszi olvadással kelt életre Kristályvíz-forrás cseppjeibõl, majd mikor a hideg szelekkel megérkeztek a csontig ható fagyok, ugyanoda költözött vissza, és a forrás jótékony jégpáncélja alatt várta ki az újabb rügyfakadást. A sûrûben lakó állatkák állandóan ott nyüzsögtek a manók körül. Hol segítették õket, hol útban voltak. 4
5
Illatos medvehagyma …erdõ mélyén cserregi a szarka: nincs jobb, mint a medvehagyma, zsíros kenyérhez, vagy salátának, megszagolod, s már csurran is a nyálad…
– Mi ez az illat? Érzed te is? A poros erdei úton két pinduri hangyóca álldogált, izzadva törölgették homlokukat a kora áprilisi napsugár barátságos simogatásától. Még sohasem merészkedtek ilyen távol a hangyaváruktól. A tavaszi erdõ most kezdte kibontani levelét. Bükkösök, tölgyesek, gyertyánosok ezerféle madármuzsikától voltak zajosak. Hol itt, hol ott törte meg a fiatal lombkoronák zsenge zöld színét egy-egy virágzó vadcseresznyeág fehér foltja. Az apró virágszirmok, mint sûrû hópelyhek szállottak az áprilisi langyos szélben. Ahogy a kishangyák jobban körülkémleltek, látták ám, hogy az út két felét a fák alatt sûrû, zöld levelek borítják. – Vajon mi lehet ez? – szimatoltak bele a szagos levegõbe tanácstalanul, mivel még egyikõjük sem látott ilyet azelõtt. – Olyan, mintha hagyma volna – húzták fel az orrukat, s azzal a bátrabbik beleharapott az egyik ilyen hosszúkás levél szélébe.
6
– Hm, tényleg, fokhagyma! – s a másikuk is belekóstolt a vékony, nyelv alakú növénybe. – Hû de megéheztem erre az illatra! – korgott egy hatalmasat a gyomruk, és már bontották is ki tarisznyájukat, melybõl két apró zsíros kenyeret halásztak elõ. – Ilyen finom uzsonnánk még úgysem volt! – haraptak nagyot a kenyerükbõl, melyet jól megtömtek az illatozó levélkével. – Nézzétek má' ezt a két vitézt! – kiáltotta Pletykás Cserregi, mikor megpillantotta az út mentén békésen falatozó két kis poszka baráthangyát.
– Szólni kellene Borostyánnak! Hátha ebbõl is tudna készíteni valami finomságot – tanakodott a két kis baráthangya teli szájjal. – Hé, te nagyszájú szarka! – kiáltottak fel a fejük fölött körözõ madárnak – Nincs kedved elröppeni Zölderdõfalvára, és idehívni Borostyán Apót?! – Mi vagyok én, postás? – feleselte a madár – Bár éppenséggel más dolgom úgy sincs – cserregte megenyhülve, és megindult a hegyen át a hírneves szörpgyár irányába. – Ez derék dolog volt tõletek! – dicsérte meg az Apó mély, szelíden dörmögõ hangján a két kis baráthangyát, miután megérkezett Borókával és Bodzával, s õ is a szájába vette a zöld levelet – Bevallom, még sohasem gondolkodtam azon, hogy a medvehagymából is készíthetnénk valamit. De most, hogy megkóstoltam, ígérem, ki fogok találni valami fincsi salit – ízlelgette nagy gyönyörûséggel a hagymalevelet.
A nagyszájú szarka az erdõ legöregebb tölgyfáján kuksolt, onnan kémlelte unatkozva a környéket, hogy kivel lehetne egy jóízût csipkelõdni. Mióta Borostyán leszoktatta a tolvajlásról, folyvást piszkálódott, nem tudott nyugodtan megülni a fenekén. Muszáj volt rosszalkodnia. Ott fent a magasban, a fészke az elcsórt kincsektõl roskadozott még mindig. Nem vált volna meg tõlük semmi pénzért, bárhogy is kérlelte az Apó. – Nem láttatok ilyet még soha, mi? – csúfolódott a hangyákkal. – Kis tudatlanok! Ezt úgy hívják, hogy medvehagyma! – röppent fel az ágról. – Buta hangyócák, buta hangyócák! – cserregte kárörvendõen röpködve. – Nem ismerik a medvehagymát, a medvehagymát! 8
9
– Miko’ jön má'? – türelmetlenkedtek a hangyócák az útszélén. Miután az Apó még egyszer elszalasztotta fuvarosért a nagyhangon méltatlankodó szarkát, nekiálltak leszedegetni a medvehagymát. A két manó-inas segítségével gyorsan ment. Most az illatozó halom tetején ülve várakoztak fáradtan, sûrûn pislogva az út irányába. – Itt száguld a manó-expressz! – szemtelenkedett Cserregi, mikor fentrõl a fájáról elsõként pillantotta meg a fogatot. Csigavér, az idõsödõ, hûséges fogatos maga húzta kis szekerét. Soha életében nem sietett sehová, most sem kapkodta el a dolgot. Miután felpakolták az illatozó leveleket, közös erõvel segítettek tolni a fakordét, mert Csigavérnek már nehezére esett a púpozott kocsit húznia. – Indul a hagymajárat! – adta az erdõ tudtára nagy hangon a szarka, miközben ide-oda szálldosott a fuvarosok feje fölött.
Rájuk sötétedett, mire befutott Zölderdõfalvára az elcsigázott kis csapat. A szekér tartalmát behordták az Az Gyárba, ahol Borostyán szakértõ felügyelete alatt megkezdték a konzerválást. Mivel medvehagyma-salátát még sosem készítettek, ezért Apóka elõször a féltve õrzött, réges-régi receptkönyvet tanulmányozta, amelybe a manók õsidõktõl fogva jegyzetelték a különféle erdei gyümölcsök és zöldfélék receptjeit – mondani sem kell –, szigorú titoktartás mellett. Miután megtalálta az ódon útmutatást, már gyerekjáték volt kikeverni a savanyításhoz szükséges páclevet. Ezután már a medvehagyma-salátás üvegecskék is ott sorakoztak a kamra polcán, hogy Csigavér majd a Nagy-piacra szállíthassa és eladhassa õket. A tavasz elsõ ízét. 10
11
Gyógyító füvek …évszázadok tündér-könyve: – virágcsokrok összegyûjtve – harmatcseppel megöntözve – teácskába jól kifõzve…
– Ma különösen nehéz dolgom lesz! – nyújtózkodott egy jó nagyot Harmatcsepp, és mélyet szippantott a nyár-édes, friss hajnali levegõbõl. Az erdei forrás jó tündére éppen a csobogó, hûs vízben mártotta meg magát. Kristályvíz-forrás gyöngycseppjeibõl merített erõt a rá váró feladathoz. Mióta kora tavasszal kiolvadt a forrás vize, erre a júniusi napra várt, mikor tündértudományával segítheti majd a manók munkáját. Színes virágtenger borította az erdõ alját, ezt a fenyõerdõ melletti kis illatos ligetet, a Meredély-hegy tövében. Ezen az Árnyas nevû réten bontotta ki virágát az a növény, amelyet a manók egyszerûen csak Mecseki-teafûnek hívtak. Harmatcseppnek kell kiválasztani a rét virágai közül a legszebbeket, amelyekkel majd az Az Gyárban a gyógytea-csomagocskákat tölti fel. Ennél a munkánál Borostyán mindig számított a tündér segítségére.
13
Kissé hûvös, szeles reggelre ébredtek. Mire Harmatcsepp kiért a tisztásra, Szelídke a munka java részét már elvégezte. Amíg a harmatos réten szorgosan dolgozott, egész végig az járt a fejében, hogy ezektõl az általa szedett virágoktól gyógyulnak meg majd a betegek. – Nagyon ügyes voltál! – dicsérte meg a tündér, mire a gida a farka tövéig elpirult. Harmatcsepp alaposan átvizsgálta és kiválogatta a leszedett virágokat. A legszebbeket csokorba kötözte és felerõsítette az õz hátára. A hazafelé tartó út fárasztónak bizonyult, mivel a fenyves erdõ mentén fel kellett kapaszkodniuk a Meredély-hegyre, és most Mogyoró sem segíthetett. Lelkes madarak bíztatták õket csiripelve, végig az erdei ösvényen. Mire délután a falu határába értek, a gida jól kifáradt, de nem panaszkodott, csak vitte a kévéket. Mielõtt elérték Zölderdõfalvát, már mindenki tudott a jöttükrõl. Cserregi jó elõre beharangozta érkezésüket: – Szelídke egy kicsit gyengécske! – csúfolódott a szarka, de Borostyán intõ pillantására abbahagyta a gúnyolódást. A madár nem szívesen húzott ujjat az Apóval.
Ma azonban nem csak Harmatcsepp kelt korán. Szelídke, a fiatal õzgida elõzõ este talán le sem feküdt nagy izgalmában, hiszen õ segít majd hazahozni a Meredély-hegy mellett fekvõ tisztásról az összekötözött virágokat. Csigavérnek az Árnyas már túl nagy távolságnak bizonyult. Mostanság az õzgida sokszor volt szomorú. Kedves barátjának, a kismókusnak eltörött a bokája, otthon feküdt begipszelt lábbal. Fenti odújában csak Cin, ez az örökké izgõ-mozgó kisegér látogatta meg, más nem ért föl oda. Szelídke még jól emlékezett rá, mikor nemrégiben Mogyoró mókus olyan szerencsétlenül ugrott diószedés közben, hogy leesett a fa tetejérõl. Üzentek gyorsan Harmatcseppért, aki rögtön bekente a törött lábat a fekete nadálytõ virágával, hogy csökkentse a fájdalmát, majd az õzike segítségével sínbe helyezte a sérült bokát. – Látod, Szelídke? – mutatott a tündér a könnycseppjeivel küszködõ mókusra. – A virágtól már enyhült a fájdalma. 14
15
A manók már mindent elõkészítettek. Boróka és Bodza becipelték a virágot és fellógatták a mestergerendára száradni. Ezalatt a tündér nekilátott a teakeverék elkészítésének. Mindig az õ feladata volt, ehhez még Borostyán sem értett. Hogy miért? Lássuk csak: Harmatcsepp a tündérpatikában a már megszárított és apróra összemorzsolt virágszirmokat külön kis tálkákba helyezte, s gondosan lemérte. Külön edényben illatozott a mezei zsálya, a vérehulló fecskefû, a kamillavirág, a cickafarkfû és a többi, már korábban összegyûjtött gyógynövény és vadvirág. Most következett az a titkos tündér-szertartás, amelyet csak õ, Kristályvíz-forrás jó tündére ismert. Minden egyes tálka fölé odahelyezte a kezét, és addig tartotta ott, mígnem az ujjai végébõl egy-két csepp harmat bele nem hullott a teakeverékbe. – Sseh, sseh kegésgeteb! – suttogta közben becsukott szemmel a tündér-varázsszavakat. Minden egyes harmatcsepp a tündérek gyógyító erejével volt átitatva, ezért a cseppek a tündér erejébõl vettek el. Mikor az edényekbe annyit csepegtetett, amennyit a tál súlyához mérten jónak talált, külön-külön tasakokba öntötte a teát, és leragasztotta a dobozokat. A két manó-inas csak a szertartás végén jöhetett be, hogy a csomagokat a kamrába cipelje. Szükség is volt a segítségükre, mivel a tündér igen elfáradt. 16
– Hováig megyünk még? Már nagyon messze vagyunk az Az Gyártól! A három elválaszthatatlan barát a patak partján portyázott, a fahíd melletti csalánosban. Füleki Fülöp vezetésével csalánt gyûjtöttek a szemerkélõ esõben, ezen a borús, kora nyári napon. Az elõbb elhangzott kérdést a kis sünlány, Sün Somi tette fel szabálytalan módon. A szörpgyárat is õ keresztelte át annak idején. Pici korában nem azt mondta, hogy „a gyár”, hanem „az gyár”-nak ne-
vezte az üzemet. A rendhagyó keresztelõ ragadósnak bizonyult, azóta is így hívja boldog-boldogtalan. A csalánhoz csak óvatosan nyúlhattak, mert ebben az évben különösen csípõsnek bizonyult. Nem elég, hogy a bundájuk az esõtõl átnedvesedett, hol valamelyikük lábába, hol pedig karjába kóstolt bele az éhes növény. – Vigyázz! – figyelmeztette Füleki a róka fiút, aki egy vastag csalánnal birkózott. – Ez a csalán szemtelenebb, mint Cserregi – sziszegett fájósan Csipás, miközben a könyökét dörzsölgette. 17
– Cseppecske, akkor… én… most… ettõl… a csengõlinkától… csilingázni… fogok…? – kérdezte a tündértõl Somi hüppögve, de egy halovány mosoly azért már megjelent a szája szegletében.
A huncut rókafiú soha nem szalasztott el egyetlenegy alkalmat sem, ha Somit bosszanthatta. Mikor munka közben megpihentek egy szusszanásnyi idõre, Csipás egy különösen jól megtermett csalánszárat dugott Somi háta mögé. A kis süni addig-addig mocorgott, mígnem a csalánnak sikerült belecsípnie a farkincájába. Ettõl aztán akkorát ugrott, hogy egyenesen a dermesztõ patakocska közepén kötött ki. A két barát rögtön kihúzta a csuromvizes sünit. Ott állt szegény bõrigázva, sajgó üleppel, szipogva. Csipás nagyon megijedt, õ semmi rosszat nem akart, csak egy kicsit megtréfálni Somit. Füleki korholó tekintetére elszégyellte magát, és átölelte reszketõ pajtását. – Siessünk vissza, nehogy megfázz! Szerencsére Harmatcsepp a manóknál idõzött, így rögtön kezelésbe vehette a sünit. Elõször is megitatott vele egy csésze forró Mecseki-teát. – Ez meggyógyít, ne félj! – törölte le Somi könnyeit. – Na, lássuk csak azt a hátsó részt – vizsgálta meg a tündér a süni sajgó ülepét, és jó alaposan bekente a csengõlinka virágával. – Ez pont erre való. Már nem is ég olyan nagyon, ugye?
– Hol az a mákvirág? – vonta össze bosszúsan a szemöldökét Borostyán. Csipás bûnbánó képpel somfordált elõ a nagy hársfa mögül. – Neked pedig az lesz a büntetésed, hogy a csalánt egyedül kell elhoznod a patakpartról – fedte meg Apó a rókakölyköt, miközben az elkullogott a leszedett csípõs növényért. Azonban nem sokáig kellett egyedül kínlódnia, mivel hamarosan feltûnt a két barát. Somi szokása szerint hamar megbocsátott. Csipás felültette a kordéra, fájós farkincája alá egy vastag párnát helyeztek, és kárpótlásul a csínytevésért hazahúzták, nagy egyetértésben. – Csingilingi! Csingilingi! Csengõlinkától cseng Somi popsija – kárörvendett Pletykás Cserregi a fatetején, de a barátok ügyet sem vetettek rá. Boldogok voltak, hogy újra szent a béke közöttük.
S bár az még igen messze volt, Harmatcsepp nyugodt szívvel várhatta, hogy a nyár elsuhanjon, Kristályvíz-forrása újra befagyjon, és a jég védelme alatt álomra hajthassa a fejét. Õ a munkáját elvégezte. 18
19
Tisztások bíbor foltjai …szamóca-pettyek az erdõaljon, ott csillognak pirosan, aprón, szomjat oltón, mámorítón…
Az Gyár mellett, a nagy hársfa alatti réten a két csapat mit sem törõdve a fullasztó hõséggel, vérre menõ futballmeccset vívott egymással. A kis süni lány alkotta egy személyben Zölderdõfalva lelkes szurkolótáborát. A hazai csapatot Csipás és Füleki képviselte. Ellenfelük két farkaskölyök volt, a hírhedt vadkan, Agyas Agyari keresztfiai. A két rokon itt nyaralt a keresztapjuknál. A vásott farkaskölyköket, Korcot és Morcot, az édesanyjuk küldte el a vén kaffogóhoz, hogy egy kis jó modorra nevelje õket, mert õ már nem bírt velük. A focimeccs alatt is állandóan csaltak. Cserregi, aki a bíró posztját töltötte be az ádáz küzdelemben, folyvást a sípját fújta, de a két farkas fiú ügyet sem vetett rá. Szerencsére a mérkõzés lefújása elõtt Csipás lõtt egy hatalmas gólt az ellenfél kapujába, így õk kerülhettek ki gyõztesen a viadalból. Persze Korc és Morc rögtön vitába szállt, hogy a gól nem érvényes, amin aztán úgy összevesztek, hogy soha többé nem szóltak, csak a nyelvüket öltögették egymásra.
20
Másnap a barátoknak bizony nehezére esett a munka, de nem volt mit tenni, végig kellett járniuk a tisztásokat, és annyi szamócát összeszedniük, amennyit csak tudtak. Az eperszemek nagyon apróra nõttek, hol itt, hol ott bukkant fel egy-egy bíbor tõ a zöld fûben. Módjával teltek az edények. Akadt azonban egy másik ok is, amiért délre még csak a tálkák alján pirosodott pár szem szamóca; talán ez a gyümölcs számított annak, amelyet leginkább kedvelt mindenki, öregek-fiatalok egyaránt. Ez alól a három barát sem volt kivétel. Elõbb a pocakjukat tömték meg, csak aztán kezdték feltölteni a kosarakat.
– A lekvárnak olyan édesnek kell lennie, hogy a szád összeragadjon tõle! – oktatta az inasokat. Ezt minden évben sikerült elérni. Még a messzi Meredély-hegyen túlról is csodájára jártak az Apó édes szamócalekvárjának. – Ezekre az üvegekre különösen vigyázz szállítás közben! – intette Csigavért óvatosságra. – Ez a mi kincsünk, értékesebb az aranynál! – vonta fel jelentõségteljesen a szemöldökét Borostyán Apó.
Ezekbõl az apró, könnycsepp alakú szemekbõl készült az Az Gyár legfinomabb ínyencsége, a szamócalekvár. Az Apó különös gondot fordított az elkészítésére. Jó elõre annyi rõzsét hozatott valamelyik láb alatt lévõ állatkával, hogy pont elég legyen a lekvár alatt lobogó tûzhöz. Ezt a munkát még a két manóinasnak sem engedte át. Zümi, a kövér kis dongó, már napokkal elõtte megkezdte a virágnektár gyûjtését, amellyel színültig töltötte fadézsáját. Ebbõl csepegtetett Borostyán bõségesen a korábban lepasszírozott epermasszához. Mivel az edényekbõl még mindig hiányzott jó pár szem eper, a barátok úgy döntöttek, hogy az erdõben alszanak és már kora hajnalban talpon lesznek, hogy mielõbb végezzenek a rájuk váró feladattal. Jócskán rájuk sötétedett, de még mindig a töveket kutatták. – Hohó, itt jön a segítség! – kiáltotta Füleki, mikor a szürkületben meglátta a kis, világító sárga pöttyöcskéket. Jánoska és társai, ezek a mindig vidám szentjánosbogarak, örömmel világítottak elemlámpáikkal a barátoknak. – János bogár, erre! – kiáltotta Somi, ha rábukkant egy-egy gazdagabb tõre. A fárasztó nap után a rét selyemfüvén hajtották álomra a fejüket. Még Jánoskáék is kikapcsolták lámpásaikat. 22
23
Megvirradt. Csipás épp a csipáit törölte ki a szemébõl, ám egyszer csak megmerevedett és némán, tátogva mutogatott a szamócás edények felé. Odapillantva a többiek ereiben is megfagyott a vér: minden tál üres volt!
Másnap reggelre Borostyán meghozta az ítéletét: – Korcnak és Morcnak kell megszednie a hiányzó szamócát, tartson bármilyen hosszú ideig. Addig semmi játék, semmi szórakozás. És – emelte fel mutatóujját jelentõségteljesen – az elkészült lekvárból nem ehetnek egy falatot sem! – Nem kóstolhatják meg a lekvárt?! – Ezen aztán elszörnyülködtek az erdõlakók. Ilyen súlyos büntetést még nem kapott soha senki. Az Apó valóban nagyon bosszús lehetett. Ezzel azonban korántsem ért véget a fiúk büntetése. Mikor hazaértek a dagonyához, Agyari úgy elfenekelte mindkét keresztfiát, hogy megemlegették, míg csak éltek. – Majd adok én nektek szamócát! – mormogta Agyas egy hajlékony somvesszõt suhogtatva. – Lesz nemulass! – csúfolódott a szarka izgatottan a magasban, miközben sûrûn porzott a kölykök hátsója.
– Egyszerre csak egy beszéljen! – csitította az Apó a dühös állatkákat. Azért nagy nehezen csak sikerült kihámozni az elmondottakból, hogy mi is történhetett. – Ilyen gazságot! – háborodott fel Boróka és Bodza, mikor tudomást szereztek a tolvajlásról. – Vajon ki tehette? Nem kellett sokáig keresgélniük. A két haszontalan farkaskölyök az öreg hársfa alatt hortyogott, teli pocakkal. – Szamóca? Azt se tudjuk, hogy mi az! – füllentették, mikor az Apó kérdõre vonta õket. – Még hazudtok is? Na, tátsátok csak ki a szátokat, és mondjátok, hogy áááááá! – parancsolt rájuk Borostyán. A két rosszcsont erre kitátotta a száját. A nyelvük még mindig pirosan virított az elcsent szamócától. Mondani sem kell, a dresszükön is ott díszelgett alávaló tettük elmaszatolódott bûnjele. – Epertolvajok! Nem szégyellitek magatokat?! Megdézsmáltátok a nehéz munkával összeszedett gyümölcsöt! – dörrent rájuk az Apó. – Most azonnal bementek az Az Gyárba, és míg ki nem találom, hogy mi lesz a büntetésetek, addig szobafogságban maradtok mindketten! – Fogaszobság?! – szörnyülködött Somi. – Az tényleg nagyon nagy büntetés! 24
25
Gombavadászat …mélyre bújt a ravasz gomba, azt hiszi, ott jó helyen van, nem számolt a vaddisznóval, fõ szarvasgomba kutatóval…
– Micsoda gomba-bánya! – kiáltott fel Agyas Agyari, miután alaposan feltúrta a szarvasgombában dúskáló kis földdarabot. A vén kaffogó épp gombagyûjtõ körútján kerékpározott, mikor elhaladt a cserjés mellett. Kiváló szimata még soha nem hagyta cserben. Most is rögtön megérezte, hogy itt nem mindennapi fogás várja. Az avar alatti porhanyós föld hemzsegett a szarvasgombától. Borostyán a lelkére kötötte, hogy addig haza ne jöjjön, míg a kosarát csurig nem töltötte, fõleg a gombák királyával, a szarvasgombával. Agyarit nem hiába hívták Agyasnak; megátalkodottsága folytán bizony sokszor keveredett verekedésbe más, harcias erdõlakókkal. A fél agyara is ezért hiányzott, az egyik füle is ezért volt kicsipkézve. A konoksága mellett sajnos volt még egy rossz tulajdonsága; torkos volt. Imádta a gombát, azok közül is kiváltképp a szarvasgombát.
27
Egyszerûen nem tudott ellenállni neki. Éppen ebbõl kifolyólag az összegyûjtött gombáinak a felét õ maga szokta megdézsmálni. Most is, ha egy gombát beletett a kosarába, a másikat rögtön bekapta, és élvezettel rágcsálta a királyi falatot. Így elég lassan telt a kosara, késõ délutánig tartott a gyûjtés. A szarvasgomba-lelõhely után még jócskán került az edénybe vargánya, õzláb és sárgagomba is. Mikor aztán nagy nehezen csak tele lett a kosár, hazafelé vette az irányt. Gondolta, estig még szundizhat egy keveset, megilleti a pihenõ. Azonban még pár métert sem tekert, mikor érezte, nem bírja tovább és, hopp; bekapott egy szem gombát. Gurult egy keveset, hopp; még egy darabot lenyelt. Mire a dagonyája közelébe ért, a gombáinak fele hiányzott. – Hohó, ez így nem lesz jó! – morfondírozott magában. – Ezért nem kapok dicséretet Borostyántól! – s azzal leszállt biciklijérõl, és mindenféle útszéli keserûgombával tömte ki az edény alját, amelyet felül eltakart vargányával. – Így már mindjárt más – kuncogott saját ravaszságán. – És még mindig maradt egy kis pancsoló idõm! – s azzal leheveredett dagonyája közepébe. Nem számolt azonban a két vásott keresztfiával. Miközben a vadkan a langyos pocsolyában ejtõzött, addig a két komisz kölyök talált egy légyölõ galócát, azzal játszadoztak. Mikor meglátták békésen hortyogó keresztapjukat, rögtön valami csibészségen kezdték törni a fejüket. Nem kellett sokáig töprengeniük; a bolondgombát bedugták a kosár mélyére, és kíváncsian várták, hogy mi sül ki a dologból.
A vaddisznó a dagonyázás után kerékpárjára kapott, és meg sem állt az Az Gyárig. Borostyán az ajtóban várta, már délután szerette volna elkezdeni a gombák szárítását. Az Apónak rögtön gyanússá vált a púpozott kosár, Agyasra nem volt jellemzõ ez a túlbuzgóság. – Úgy! Szóval a legjobb falatok megint a te bendõdben végezték! – korholta a tébláboló Agyarit, miután beletúrt a kosár aljába, és kiemelt egy marék keserûgombát. – Egyet a kosárba, egyet a hasába! – adta a világ tudtára Cserregi a vén kaffogó bûnét. Szegény Agyast már csaknem megsajnálták, mikor Borostyán ismét felkiáltott: – Ez meg micsoda?! – kérdezte döbbenten, kezében a piros-fehér pöttyös gombát tartva. – Bolondgomba! – dörögte rá rögtön a választ is. Kaffogó meg sem bírt szólalni, pedig az öreg erdõverekedõje látott már egy s mást életében. – Bolon'gomba! – szörnyülködött Somi is elhaló hangon.
28
29
– Ilyet nem szabad csinálni! – okította Borostyán az erdõ lakóit. – Ha a mérges gomba bekerül a többi jó, ehetõ gomba közé, abból nagy baj lehet. A gombákkal mindenkinek nagyon kell vigyáznia. Ha szedtek valahol, mindig meg kell mutatni egy gombaszakértõnek. Ez nagyon fontos! – fejezte be Apó a tanítást, miközben az állatkák helyeslõen hallgatták õt az erdei iskolában. Még Cserregi sem kottyant közbe. Csak bólogatott, nagy egyetértésben.
Nem volt nehéz kideríteni, kiktõl ered a csínytevés. Amint elõkerültek a tettesek, Apó fülön fogta, és nagyon leteremtette a két mihaszna kölyköt: – Nem gondoltátok, hogy ebbõl nagyobb baj is lehet?! Ha valaki megeszi ezt a gombát, komolyan megbetegedhet! – feddte meg a két lehajtott fejû farkas fiút. – Ez tûrhetetlen – folytatta korholón. – A múltkoriban a szamócatolvajlás, most pedig ez! Nem maradhattok tovább Zölderdõfalván. Azonnal csomagoljatok, és menjetek haza! – hozta meg szigorú ítéletét Borostyán Apó. 30
Korc és Morc pedig teljesen megszégyenülve elkullogott, hogy összeszedelõzködjenek és hazautazzanak. A pakolás azonban nem ment egykönnyen a dagonya környékén: Agyari kezében ismét sûrûn munkálkodott az a somvesszõ!
31
Szeder-málna …szederbokor, tüskéd hegyes, megszúrtál! Málnaszemed rengeteg van, három tál…
– Ez rosszabb a csalánnál! – kiáltott fel Csipás, mikor már a harmadik szedertüskét piszkálta ki mancsából. – De ezt legalább meg lehet enni – vigyorgott Füleki széles mosollyal, miközben õ is fájósan dörzsölgette a karját. Bajszát azonban már bemaszatolta a szeder borostyán színe. Somi nem szólt egy szót sem, csak virgoncan kinyújtotta nyelvecskéjét, amely szintén lila színben játszott. Hátuk mögött málnaszemekkel teli kosárkák sorakoztak, és bár keservesen ment a munka, az edények csak megteltek. Nem elég, hogy a bokor tüskéi nem kímélték bundájukat, a napocska sem sajnálta tõlük sugarait. Egyszóval: megízlelték a nehéz munka verejtékkel szerzett édes gyümölcsét – ahogy Borostyán Apó mondaná.
32
– Hol késnek már? – pislongatott a falon lévõ órára Borostyán. – Rég itt kellene lenniük. Az üres szörpös üvegeket már a délelõtt folyamán tisztára mosta Boróka Bátyó, Bodza pedig az üvegek fedelét ellenõrizte, jól zárnak-e. Az öreg sparheltben lobogott a tûz, akár fõzhették volna a málnalevet. Zümi szintén ott téblábolt, a kis fadézsát ismét csurig töltötte a sûrû virágnektárral. Ezt kell önteni a málna léhez is, ettõl lesz majd olyan édes a szörpike. Apóka kedvtelve figyelte a készülõdést, kellemes emlékek idézõdtek fel benne. Málnaszörp volt az elsõ, amit annakidején az Az Gyárban készítettek. Sok-sok évvel ezelõtt ezzel az itókával indult a munka.
Hazafelé mást sem lehetett hallani, mint siránkozást. A barátok csak lépésben tudtak haladni a kiskocsival. – Megkarcolt a szeder! Meleg van! Fáj a karom! Fáradt vagyok! – panaszkodott megállás nélkül Somi és Csipás, miközben a málnával megrakott fakordéval átvánszorogtak a Kristályvíz-patak feletti fahídon. – Más bajotok nincs? – kérdezte tõlük bosszúsan Csigavér, mikor egy szusszanásnyi idõre elhallgattak mind a ketten. Somi ránézett Fülekire, aki idáig meg sem szólalt: – Fülöp, mondj már végre te is egy bajt! – állt meg a süni csípõre tett kézzel, nagy komolyan. – Finom bajság! – vigyorodott el a nyuszi szederszínû bajsza alatt, miközben málnával telt pocakját simogatta. A szarka kárörvendõen gúnyolta õket a fa tetejérõl: – Mi a baj van? Mi a baj van? – cserregte szemtelenül, a süni beszédjét utánozva. Ahogy a nyár a vége felé közeledett, úgy változtatta az erdõ a színét. Egyre fakóbb zöldbe fordult az egykori zsenge árnyalat. Az erdõ népe nagy hévvel készülõdött a Búcsú napjára, melyen méltóképpen szándékoztak elköszönni a nyártól. Izgalommal teli várakozás elõzte meg az erdõlakók ünnepét. Épp itt vendégeskedett az egyik manó-rokon a Meredély-hegyen túl húzódó távoli erdõbõl, aki sok finomságot hozott ajándékba. Kató tánti, a kis pápaszemes katicabogár nagyon szépen tudott rajzolni. Borostyán kérésére az Az Gyár homlokzatán már elõzõ nap átfestette a feliratot. Apó egyfolytában udvarolt a szemüveges katicabogárnak, õ pedig aprólékos munkával csinosra mázolta a táblát: – Ilyen szépet még sosem láttam! Ez igazán méltó az ünnephez, Katóka! – dicsérte a tánti keze munkáját, amitõl a bogárka könnyekig meghatódott.
34
35
Elérkezett a várva várt nap. A hársfa alatti tisztást már kora reggel tisztára pucolta a három jó barát. Füleki összegereblyézte a gallyakat és a faleveleket, Csipás elhordta õket a fakordén, Somi pedig felsöpört. Cserregi valahonnan a Meredély-hegyen túli Árnyas-rét közelébõl gyönyörû virágokat hozott a csõrében. Agyari is otthagyta a dagonyáját, asztalokat, padokat hordott ki, melyeket Szelídke díszített fel. Csigavér hátul az árnyékban szunyókált, õt már fárasztotta ez a sürgés-forgás. A manók a távoli rokon ajándékaival járultak hozzá a mulatsághoz. Borostyán engesztelésképpen meghívta a két komisz farkaskölyköt is. Korc és Morc az alkalomhoz illõen viselkedett, csak egyszer verekedtek össze egymással, de Agyari egy-egy gyors nyaklevessel rendet teremtett közöttük.
Borostyán Apó hosszas kérlelésre elhozta az ünnepségre a réges-régi, féltve õrzött fényképezõgépét. A társaság kissé körülményesen állt össze a csoportképhez. Hol Somi állt rosszhelyen, hol Csipás lógott ki a sorból. Aztán a nagyszájú szarkát nem találták se égen, se földön. A többiek zajongva hívták Cserregit, végül õ is elõkerült. – Itt repül a kismadár! – szállt oda nagy hangon az összegyûltekhez, Borostyán pedig végre elkattinthatta a masináját, hogy megörökítse ezt az igen jeles eseményt.
Az este tartogatott egy igazi meglepetést; mankóira támaszkodva Mogyoró bicegett be a kisegér társaságában. – Hogy vagy? – kérdezték a kis bicegõt, nagy szeretettel. – Ezer éve nem láttunk! – ölelték át jobbról-balról. Hogy teljes legyen az ünnep, Harmatcsepp, a régen látott vendég is megjelent tündér-hangszerével, felejthetetlenebbé téve Zölderdõfalva Búcsúnapját.
Hajnalig tartott a zene és a tánc. Harmatcsepp fújta a talpalávalót, Zümi a nevéhez méltóan züm-zümözött, Agyari pedig a felfordított gombáskosara alján ütötte hozzá a ritmust. Senki sem panaszkodott, hogy melege van, hogy fáj a karja, vagy fáradt. Egymással ropták a réten, kifulladásig. Még a két baráthangya is ott járta a kör középen, nagy délcegen, Jánoskáék pedig örömmel világítottak a társaságnak. Erdõ népe így rótta le háláját, így köszönte meg a Természetnek, hogy itt élhetnek egymással békében, barátságban.
36
37
Gesztenyécske, te szelíd …gesztenyécske nem félsz? Jön a tél, mi lesz veled, ha az õsz is útra kél? Nyisd ki házad, mutasd magad, édes tõled minden falat…
Vajon hova tûnt az a tavaszi, zsenge zöld szín? Bükkösök, tölgyesek, gyertyánosok mind-mind megrozsdásodtak, és a fák elhullajtották leveleiket. Lebegve szálltak a vörösbarna levélkék a párás szálerdõben, fel-felakadva néha egyegy vastagabb pókhálóra. Az állatkák reggelente néma ködfoltokra ébredtek. Ezekben még bújócskázni is lehetett. Azonban ez a játék már korántsem bizonyult olyan örömtelinek. Néha bizony bele-bele csípett tappancsukba Dérjankó, a közelgõ tél elõhírnöke, ez a nem szívesen látott vendég.
39
A borongós õszi napokra is maradt egy vidám esemény! Az utolsó nagy munka a tél beállta elõtt, a gesztenyeszüret. A falucska melletti domboldal tetején egy szelídgesztenyés állt büszkén, tekintélyt parancsolón. A manóknak nem kellett mást tenniük, mint a fennmaradt gesztenyeszemeket lecsalogatni a fáról. Ugyanis, ha az lekerült onnan, a domboldalon egyenesen az Az Gyárhoz gurult. Így már csak az volt a kérdés, hogy az a szem, amelyiknek magától nem akaródzott lehullani, hogy kerüljön le a fáról?!
– Mit gondoltok, ez is lenne olyan finom, mint a szamóca? – kérdezte az Apó két inasától, akikkel egészen a Meredély-hegy oldaláig elsétált. Borostyán egy marék áfonyát tartott a markában. Mellettük a hatalmas fenyves fenyegetõnek hatott az õszi derengésben. Itt terült el az a kopasz hegyoldal, amelyik, így õsz idõ tájt, mindig áfonyától illatozott. Mélyet szippantottak a manók a kesernyés párából. – Akkor kétféle lekvárt készítenénk? – húzta fel a szemöldökét Boróka Bátyó érdeklõdve. Apóka szétmorzsolgatott egy szem gyümölcsöt az ujjai között, megszagolta, majd megízlelte: – Miért is ne?! – vonta meg a vállát rövid töprengés után. – Talán jövõre már el is kezdhetnénk. – De jó, ezentúl áfonyalekvárunk is lesz! – lelkesedett fel Bodza. – Bé’fonja az áfonya a manókat – újságolta a faluban Pletykás Cserregi nagy hangon. – Nem csak szamóca, jövõre jön az áfonya! – adta hírül a madár.
– No, Cserregi koma – szólt egy szép õszi napon Borostyán a szarkának –, a csõrödet a csipkelõdésen kívül valami másra is használhatod! Ettõl kezdve a gesztenye „lecsalogatása” a folyton szemtelenkedõ madár feladata lett. Hegyes csõrével addig-addig ütögette a gesztenye szárát, míg le nem pottyant a fáról. Attól sem kellett tartania, hogy a barátságtalan gesztenyetüskék megbökdösik, mivel mások csipkedéséhez szokott csõre igen hosszúra nõtt. Nem hiába hívták nagyszájúnak. Estére azonban úgy elfáradt, hogy már kedvet sem érzett a csipkelõdéshez.
40
41
Szóval, a gesztenyeszemek lepottyantak, majd legurultak a hepehupás, meredek dombon. A manók különféle fasáncokat ástak az oldalba. Miközben a gesztenyék sebesen gurultak lefelé, útközben a tüskés házuk javarészét elhagyták, ahogy át-átpattogtak az akadályokon.
A kamrában már alig-alig akadt hely a sok felhalmozott ennivalónak és innivalónak, minden apró szegletet elfoglaltak a finomságok. Csigavér a szekere tengelyét olajozta, hogy jól guruljon a Nagy-piacig. Boróka és Bodza azt számolgatta, hogy az áruért kapott pénzbõl milyen alkatrészeket vásároljanak az Az Gyárhoz, mit kell kicserélni, leselejtezni öreg üzemükben.
Amelyik szem még így sem szabadult meg szúrós kabátjától, annak a manó-inasok segítettek ebben. Szerszámaikkal pillanatok alatt lehámozták a bökõs burkolatot. Borostyán ezalatt alágyújtott a kerti sütõnek, hogy megpiríthassa a guszta szemeket. Miközben az állatkák segítettek becipelni és elcsomagolni a sült gesztenyét, hangosan korgott a gyomruk. Elég volt az ezekbõl készülõ, jobbnál jobb masszákra, gesztenyetortákra és gesztenyepürékre gondolniuk.
Ekkortájt futottak be az elsõ fagyos szelek, amelyek hideg leheletükkel figyelmeztették az erdõ lakóit; készülõdjetek és gyûjtsetek erõt a rátok váró cudar napokhoz! 42
43
– Télire itt marad! – hozta meg Apóka a döntését, miután a három baráttal eljött a kis lelenc. – És ha tetszik, itt maradhatsz örökre – fordult a borz felé egy bögre jó meleg Mecseki-teával. – Ne félj, itt jó helyed lesz! – ölelte át Somi a teát kortyolgató vendéget. A tündér varázsereje láthatólag gyorsan hatott az italban, mivel a borz nemsokára már vigyorogva indult a többiekkel felderíteni az új otthonát. – A három barát most már négy – ismerkedett Cserregi az új lakóval. – Somi, Füleki, Csípás, és … Borzacska! – tartotta meg egyben a keresztelõt is.
– Hát te ki vagy?! – kérdezte Somi. A süni a kíváncsiságtól még a száját is eltátotta. A kérdõre vont állatka egy deresedõ kökénybokor tövébe vackolta be magát, ott feküdt csíkos bundájában, összegömbölyödve. – Hahó! – kiáltott Somi többieknek. – Gyertek gyorsan! Nézzétek, kit találtam! – Egy aprócska borz! – mondták az odaérkezõ barátok. – Hogy kerülsz ide!? – vonta kérdõre Csipás a reszketõ állatkát, de Füleki rögtön leintette: – Nem látod, hogy fél? – és azzal megsimogatta a kis csíkos bundást. –Eltévedtem! – szipogta a borz. – Éhes vagyok! Fázom! 44
45
Lassan kiürül a kamra …simogató Napsugárka, jössz-e már? Rókák, nyuszik, erdõk, hegyek, – ugye tudod: mind rád vár…
Zordra fordult az idõ, s egyre fagyosabb szelek fújtak a völgyekben, réteken szerteszét. Kristályvíz-patak karvastagságú jeget eresztett, az erdõalját deréknyi hó borította. Élelmet, innivalót keresve sem találhatott senki. Szûkös napok jöttek az erdõ lakóira. Ami kevés tartalékuk még maradt, azt mind-mind felélték. A játékon kívül egyéb örömük nem maradt. Egyedül Harmatcsepp nem szenvedett hiányt semmiben, hiszen õ már a tündérek békés álmát aludta forrásának jégpáncélja alatt.
46
Így érkezett el lassan a várva várt évvége, ugyanis az óesztendõ utolsó estéjére a manók az Az Gyárban terített asztallal várták az állatsereget. Ezt kapták fizetségül, amiért egész évben olyan szorgosan segítettek az erdei termés begyûjtésében. S volt még egy nyomós oka a mulatságnak. Borostyán Apó ma ünnepelte ötszázadik születésnapját. Fellelhetõ volt ott minden finomság, amit csak el tudunk képzelni. Az ünnepi asztal az általuk gyûjtött elemózsiáktól roskadozott a fenyõillatban. A kályha hangosan duruzsolt, Mogyoró mókus nem tétlenkedett; a tûzhely melletti szakajtó olyan fenyõtobozokkal volt tele, amiket egérpajtásával szedett felépülését követõen. Most kettesével-hármasával dobálta õket a lángok közé, attól pattogott ilyen barátságosan és volt olyan átható gyantaillatú az a tûz.
Miután felköszöntötték az Apót, vidám csevegés folyt. – Borostyán Apó, mesélj! Hogyhogy te ilyen sokáig élsz? – kérdezték az állatkák, kórusban túlkiabálva egymást, miközben degeszre tömték bendõjüket. Apóka felemelte gõzölgõ bögréjét, egy pillanatig belemélyedt a tea sötétzöld színébe, majd elkezdett mély, szelíd hangján beszélni: – Én mindig ilyesmiken éltem, ilyeneket ettem és ittam – mutatott a terített asztalra. – Azokon az ennivalókon és innivalókon, amit az erdõk és a rétek adtak. Amit a vegyszerek és permetezõszerek nem érhettek el, nem szennyezhettek be. Sajnos, egyre kevesebb ilyen gyümölcsöt és gombát tudunk már gyûjteni.
– És hogy van az, hogy te soha nem eszel húst? – kottyantotta közbe az asztalvégrõl Pletykás Cserregi, a tõle megszokott, kicsit udvariatlan modorában. Borostyán kedves mosolyra húzta a száját, úgy válaszolt a szarkának: – Nem szívesen tömném meg a bendõm kis barátaimmal – pillantott jóságosan az asztal körül ülõkre, és nagyot harapott szarvasgomba-pástétomos, medvehagyma-salátás szendvicsébõl.
A vidám dínomdánom hóolvadásig folytatódott. Egészen addig, míg a kamra polcai ki nem ürültek teljesen, az utolsó morzsaszemig. Így, mint minden évben ez idáig, most sem sikerült Csigavérnek az Az Gyárban elkészített ennivalót és innivalót az emberek Nagy-piacára elszállítani, hiszen az egészet az erdõ népe ette és itta meg a szûkös, fagyos téli estéken. Ezért maradt olyan öreg és ósdi az a kis üzem ott Zölderdõfalván. Mert hiába számolgatta Boróka és Bodza, vajon mennyi pénzt kaphatnának az árujukért, amin majd felújíthatnák az Az Gyárukat, soha nem ütötte a markukat egyetlen fitying sem. A fizetségük ennél sokkal, de sokkalta több volt. Pénzben nem mérhetõ.
– Nincs is jobb dolog, mint a pajtásokkal együtt lenni! – bölcselkedett teli szájjal a kis borz lelkesen, új ismerõsei gyûrûjében. – Vanni jó! – sommázta Soma is bólogatva, szamócalekvártól maszatos vigyorkával, miközben a manó-lak kályhája ontotta a meleget. 50
51
Aztán, a sok ínséges idõ után egyszer csak beköszöntött az a reggel, mikor a várva várt elsõ napsugár újra rámosolyoghatott vidáman az erdõre, hogy az állatkák legnagyobb örömére ismét beillatosodjon, beízesedjen… Mert, ahogy Soma mondaná: „VANNI JÓ!” 52
