MISKOLCI EGYETEM GAZDASÁGTUDOMÁNYI KAR
AFRIKA, AZ ÉHEZŐ KONTINENS A TÉRSÉGBEN URALKODÓ PROBLÉMÁK ÉS AZOK HÁTTERE
LÁZÁR SOMA 2013.
Tartalom 1. Bevezetés ................................................................................................................................ 3 1.1. Témaválasztás indoklása .............................................................................................................. 3 1.2. A dolgozat célja ............................................................................................................................ 3 1.3. Hipotézisek ................................................................................................................................... 3 1.4. A kutatás menete .......................................................................................................................... 4
2. Elméleti iskolák és módszertanok .......................................................................................... 5 2.1. A modernista iskola ...................................................................................................................... 6 2.2. A függőségi viszonyok elmélete .................................................................................................. 7 2.3. Az államközpontú iskola ............................................................................................................ 10 2.4. A politikai interakció módszertana ............................................................................................. 12 2.5. Globalizáció és mondializáció .................................................................................................... 14
3. Afrika problémái és azok okai ............................................................................................. 16 3.1. Afrika problémái ........................................................................................................................ 17 3.1.1. Alacsony fejlettség............................................................................................................... 17 3.1.2. Szegénység .......................................................................................................................... 19 3.1.3. Éhezés .................................................................................................................................. 20 3.1.4. Magas halálozási ráta, alacsony születéskor várható élettartam .......................................... 23 3.1.5. Betegségek: AIDS, malária, álomkór, sárgaláz ................................................................... 24 3.1.6. Vízhez, higiéniához való hozzáférés hiánya ........................................................................ 26 3.1.7. Hiányzó egészségügyi alapellátás........................................................................................ 26 3.1.8. Alacsony termelékenység .................................................................................................... 27 3.1.9. Migráció............................................................................................................................... 29 3.2. Afrika problémáinak forrásai ..................................................................................................... 31 3.2.1. Környezeti okok .................................................................................................................. 31 3.2.1.1. Földrajzi adottságok ....................................................................................................... 31 3.2.1.2. Éghajlat, szárazság ......................................................................................................... 31 3.2.1.3. Termőföldek csökkenő aránya, bioüzemanyag-növények térhódítása........................... 32 3.2.2. Társadalmi okok .................................................................................................................. 33 3.2.2.1. Etnikai konfliktusok ....................................................................................................... 33 3.2.2.2. Öncélú, korrupt hatalomgyakorlás ................................................................................. 34 3.2.2.3. Népességnövekedés........................................................................................................ 34 1
3.2.3. Gazdasági okok.................................................................................................................... 35 3.2.3.1.Alacsony egy főre jutó GDP és nemzeti jövedelem ........................................................ 35 3.2.3.2. Növekvő adósság, csökkenő megtakarítás, kevés munkahely ....................................... 36 3.2.3.3. Kedvezőtlen politikai, gazdasági környezet ................................................................... 38 3.2.3.4. Tőkehiány....................................................................................................................... 39 3.2.3.5. Munkaerő-áramlás negatív hatásai ................................................................................... 40 3.2.4. Politikai okok .................................................................................................................... 40 3.2.4.1. Függőség ........................................................................................................................ 40
4. Az afrikai problémák enyhítésére tett kísérletek .................................................................. 44 4.1. A segélyezés fogalma, céljai, formái .......................................................................................... 44 4.2. A nemzetközi segélyezés szereplői ............................................................................................ 44 4.3. A fejlesztési támogatások hatékonyságát akadályozó tényezők ................................................. 46 4.4. A segélyek pozitív és negatív hatásai ......................................................................................... 48 4.5. Az afrikai fejlesztési együttműködés szereplői és a támogatásaik ............................................. 49 4.5.1. Az afrikai bilaterális fejlesztési együttműködés ...................................................................... 49 4.5.2. Az afrikai multilaterális fejlesztési együttműködés................................................................. 50 4.6. Az Európai Unió Afrika politikája ............................................................................................. 51 4.7. Kína és Afrika kapcsolata........................................................................................................... 52 4.8. A támogatott afrikai országok .................................................................................................... 53
5. A hipotézisek igazolása ........................................................................................................ 54 5.1. Az első hipotézis igazolása......................................................................................................... 54 5.2. A második hipotézis igazolása ................................................................................................... 56
6. Összefoglalás ........................................................................................................................ 59 7. Megoldások .......................................................................................................................... 61 Irodalomjegyzék ....................................................................................................................... 62 Webográfia ............................................................................................................................... 67 Táblázatok jegyzéke ................................................................................................................. 69 Ábrák jegyzéke ......................................................................................................................... 70 Idegennyelvű összefoglaló ....................................................................................................... 71
2
1. Bevezetés 1.1. Témaválasztás indoklása Napjaink globalizált világának egyik legnagyobb problémája a fejlett és fejlődő országok között húzódó szakadék. A fejlett államok lakosságánál megszokott mindennapos tényezők, mint a rendszeres élelem, a tiszta ivóvíz, megfelelő higiénia, kiépített oktatási és egészségügyi rendszer, a Föld bizonyos elmaradott területein „ismeretlen fogalmak” az emberek számára. Ezekben a térségekben a lakosság nagy része napi egy dollárnál kevesebből kénytelen megélni és az éhezés rendkívül gyakori jelenség. Afrika jelentős része, főként a Szaharától délre eső területek ilyen részeknek számítanak. Az, hogy a Föld elegendő élelmiszerkészlettel rendelkezik valamennyi ember számára, és eközben az éhezés mégis meglévő jelenség napjainkban is, számos, többek között morális illetve gazdasági kérdést vet föl. A problémát felismerve kulcskérdéssé vált a fejlődő országok, kiemelten a fekete kontinens helyzetének javítása és fölzárkóztatása, különösen azt figyelembe véve, hogy a globalizáció révén ezen területek gondjai a fejlett országokban is éreztetik hatásukat. Mindezek
ismeretében
témaválasztásomat
az
indokolta,
hogy
Afrika
napjaink
világgazdaságában betöltött pozíciójának, az ott megjelenő éhezés okainak, a kontinens problémáiból kivezető útnak és lehetőségeinek vizsgálata egy rendkívül érdekes témát rejt magában, miközben lehetőség nyílik egy szinte már teljesen elfeledett kultúra megismerésére.
1.2. A dolgozat célja Szakdolgozatomban elsősorban arra törekedtem, hogy bemutassam Afrika helyzetét a gyarmatosításokig visszamenőleg, középpontba állítva a kontinens problémáit, azok okait és a megoldási lehetőségeket.
1.3. Hipotézisek Kutatásomat két hipotézis köré rendeztem, melyek a következők: 1. Afrika jelenlegi problémáit az alacsony fejlettség, a szegénység, az éhezés, az alacsony születéskor várható élettartam és magas halálozási arány, a betegségek (különösen az AIDS) terjedése, a tiszta ivóvíz és higiénia hiánya, a gyenge 3
egészségügy, az alacsony termelékenység és a migráció jelentik. Ezek egymással szorosan összefüggő környezeti, társadalmi, gazdasági és politikai okokra vezethetők vissza. 2. Az Afrikának nyújtott fejlesztési támogatások a kellő hatékonyság hiányában nem érték el a kitűzött célokat.
1.4. A kutatás menete Afrika problémáinak kérdése rendkívül összetett, ezért sokoldalú megközelítést igényel. Dolgozatom első részében azon elméleti iskolákat, fogalmakat, folyamatokat és hatásokat összegzem, melyek megfelelő elméleti hátteret biztosítanak ahhoz, hogy átfogó képet kapjunk Afrika napjaink világgazdaságában betöltött szerepéről, illetve arról, hogy mely tényezők voltak hatással és járultak hozzá valamilyen módon ahhoz, hogy a fejlődés elmaradt, a kontinens pedig nem tudott megfelelően bekapcsolódni a világgazdasági folyamatokba. Ezt követően a térségben uralkodó gondokat, nehézségeket mutatom be, a majd pedig az ezekhez vezető okokat részletezem. Ennek folyamán igazolom az elméletek során Afrika világgazdasági súlyának csökkenésével kapcsolatban tett kijelentéseket, bemutatom napjaink nemzetközi folyamataiban betöltött szerepét, illetve a kontinensen uralkodó viszonyokat. Ezután az afrikai gondok enyhítésére tett kísérleteket ismertetem, amely során tisztázom a segélyezéssel kapcsolatos főbb fogalmakat, részletezem a támogatások hatékonyságát befolyásoló tényezőket, bemutatom a nemzetközi segélyezés legfontosabb donor államait és szervezeteit, valamint Afrikára irányuló tevékenységüket. Mindezek után igazolom a kontinens problémai és okai közötti összefüggéseket, illetve az afrikai fejlesztési támogatások sikertelenségét.
4
2. Elméleti iskolák és módszertanok Az elméleti iskolák és módszertanok részletezésével bemutatom Afrika történeti hátterét, amelynek alapjául Tarrósy István „Poltikai elméletek és módszertanok a mai afrikai problémák megértéséhez” című tanulmánya szolgált. (Tarrósy, 2009) Ennek során a modernista iskola, a függőségi viszonyok elmélete, az államközpontú iskola és a politikai interakció módszertanán keresztül vizsgálta az afrikai viszonyokat és problémákat (1. ábra). Emellett a tanulmányhoz hasonlóan, elengedhetetlennek tartom a napjaink nemzetközi politikai, gazdasági interakcióit meghatározó globalizáció, illetve annak Afrikára gyakorolt hatását is elemezni.
Modernista iskola - Politikai stabilitás megteremtésének kudarca
Függőségi viszonyok elmélete - Erős függés a fejlett államoktól
Globalizáció és mondializáció - A globalizáció pozitív és negatív hatásai
A politikai interakció módszertana - Nem állami szereplők jelentősége
Államközpontú iskola - Állami szerepvállalás és cselekedetek hangsúlyozása
1. ábra Elméleti iskolák és módszertanok
5
2.1. A modernista iskola Az 1960-as években elterjedt modernista iskola a politikai fejlődés oldaláról kezdte el az afrikai viszonyok vizsgálatát. Ennek alapfeltételezése, hogy a dekolonizációt követően, a politikailag függetlenné vált országok célja a stabilitás kialakítása és fenntartása, valamint a nyugati államoktól való lemaradás és függőség csökkentése volt. Gazdaságilag a fejlődést az iparosításon keresztül, míg politikailag az intézményrendszer átalakításával, a hatalom koncentrálásával, a demokratikus rendszer kiépítésével képzelték el. Az iparosításra való átállást nagyban nehezítette, hogy az egyes országok gazdasági és földrajzi adottságaiból adódóan, Afrika nagy része inkább a mezőgazdaságra rendezkedett be. (Tarrósy, 2009) A gazdaság átalakítását az afrikai vezetők többsége nem a kapitalizmus, illetve a liberalizmus útján keresztül képzelte el, így a legtöbb esetben az úgynevezett afrikai szocializmus valósult meg, amely leginkább csak a nevében volt azonos a szovjet modellel, az afrikai országokban ugyanis egyfajta „vegyes gazdaságként aposztrofált rendszert próbálták megvalósítani”. (Pál, 2009) Ezt indokolta a világgazdasági rendszer jellege, illetve az előbb említett mezőgazdasági berendezkedés is. Az afrikai szocializmus azonban nem járt sikerrel, mivel a hatalmat a korrupt állami vezetők gyakorolták, a nyugati országoktól való függőséget nem sikerült csökkenteni, a kontinens gazdasági lemaradása pedig még tovább nőtt. A különbségek nem csak Afrika és a fejlett térségek között növekedtek, de a fejlődő országoktól is egyre inkább lemaradt a kontinens. Az afrikai szocializmus sikertelenségét követően egyes vezetők olyan populista kormányzati gyakorlattal próbálkoztak, melynek során „mintegy összekapcsolták az államot és a civil társadalmat.” Az állami vezetők hatalomféltése következtében azonban ez a rendszer is sikertelennek bizonyult. (Benkes, 2009, 42.o.) A politikai stabilitás megteremtése számos más esetben is kudarcba fulladt. Ehhez olyan tényezők is hozzájárultak, amelyek még a gyarmatosítás következményeinek tudhatók be. Az afrikai társadalom rendkívül heterogén, és az államhatárok meghúzásánál a gyarmatosítók érdekei érvényesültek, így az etnikai csoportok területi elhelyezkedését teljes mértékben figyelmen kívül hagyták, melynek következtében számos törzset és népcsoportot választottak szét. Ennek eredményeként nagyon gyakoriak még napjainkban is a határviszályok, a törzsi ellentétek és háborúk.
6
Az idegen megszállás során megpróbálták a helyi lakosságot „megtéríteni” és a gyarmatosító ország politikai, társadalmi modelljeit az afrikaiakra rákényszeríteni, ezáltal megteremteni a lehetőséget a gazdasági, társadalmi modernizációhoz, illetve megnyitni az utat az ország kizsákmányolásához. Következményként a hagyományos, ősi kultúrák a háttérbe szorultak, miközben az átalakításhoz a legtöbb esetben nem voltak adottak a feltételek. (Benkes, 2009) A függetlenné vált országoknak egyéb kihívásokkal is szembe kellett nézniük. A dekolonizáció során hatalomra jutó afrikai vezetőkre gyakran a korrupció, a nepotizmus, a hatalom önös érdekek menti érvényesítése volt a jellemző, amely során a politikát öncélúan használták fel. Ehhez nagyban hozzájárult a szakképzett afrikai lakosság hiánya, amely a hatalmi pozíciók etnikai alapon történő felosztásához vezetett. Az így előtérbe kerülő atavisztikus erők szintén gátat szabtak a társadalmi egység létrejöttének. (Csizmadia, 2009) A modernista elmélet hiányossága, hogy az afrikai országok modernizációját a nyugati országok mintájára próbálták megvalósítani, figyelmen kívül hagyva a kontinens sajátos vonásait és adottságait. (Tarrósy, 2009)
2.2. A függőségi viszonyok elmélete A függőségi viszonyok elmélete, szemben a modernista elmélettel, a modernizációt akadályozó tényezőket is figyelembe veszi, tehát az elmaradottság okait is vizsgálja. A dependencia-elmélet kimondja, hogy Afrika fejlődését nagymértékben meghatározták a nemzetközi kapcsolatai, és a nemzetközi eseményeknek a kontinensre gyakorolt hatása, mivel „Az elmélet kiindulópontját az a feltevés jelentette, amely kimondta, hogy az afrikai fejlődés külső – legyen az térségi vagy nemzetközi – erőhatások függvényében értelmezhető. A teória szerint ezek az erőviszonyok szoros összefüggésben állnak Afrika erőforrásainak és valójában a kontinens egészének folyamatos kiszipolyozásával. A főként kapitalista érdekek mentén olyan szerkezeti változások következnek be Afrikában, amelyek tovább növelik az afrikaiak lemaradását a globális tendenciáktól és főként az északi államok fejlettségi szintjétől.” (Tarrósy, 2009, 15. o.) Az idők folyamán Afrikát a világgazdaság vezető szereplőinek folyamatos érdeklődése övezte, melynek okai között említhetjük a nagyhatalmak politikai, gazdasági érdekeit, illetve a kontinens nyersanyagokban való gazdagságát. Az európai országok az Afrikában rejlő lehetőségeket már a gyarmatosítások során felismerték, így a kontinens kiszipolyozása már 7
ekkor megkezdődött. A dekolonizációt követően Afrikára, a „Déli” államokhoz hasonlóan, fejletlenebb társadalmi berendezkedések, gazdaság és infrastruktúra volt jellemző, ezáltal továbbra is ki volt szolgáltatva a minden szempontból fejlettebb „Északnak”. A függetlenség kivívását követően Afrika, a többi fejlődő régióval egyöntetűen, nemzetközi kapcsolatait meghatározott gazdasági érdekek mentén próbálta alakítani, melyekkel lehetőség nyílt számukra, hogy a nemzetközi kereskedelem aktív szereplőivé váljanak. (Tarrósy, 2006) A hidegháború időszakának két, egymással szemben álló aktora, az USA és a Szovjetunió is saját ideológiáját, illetve érdekeit próbálta Afrikára kiterjeszteni. A korszak fontos elméleti irányzata a realizmus volt, amely „a második világháború utáni nemzetközi politikai térben rövid idő alatt következett be, és a későbbi kétpólusú világ egyik meghatározó hatalmi gondolkodásmódjává vált.” […] A „realista világnézet szerint az aréna fő szereplői az államok, amelyek egy erőegyensúlyi térben hatalmuk maximalizálására törekszenek, igyekezvén megőrizni status quo-jukat az általuk statikusnak preferált rendszerben.” (Tarrósy, 2011) „A realizmus államcentrikus logikájából tipikusan következik, hogy az államok nemzetközi porondon felmutatható ereje a népesség számától, a terület nagyságától, a gazdasági és katonai erejétől, a politikai stabilitásától és manőverező készségétől függ.” (Szabó, é.n., 29.o.) Ezen tényezők alapján ismételten megállapítható, hogy az afrikai országok jelentősen hátrányban voltak az északiakkal szemben. Ugyanakkor az USA célja az volt, hogy az általuk szorgalmazott liberális gazdaságpolitikára - amelynek lényege, hogy a gazdaság állami beavatkozástól mentesen, a szabad verseny megvalósulásán keresztül a legsikeresebb - rendezkedjenek be a függetlenné vált egykori gyarmatok és ennek révén kapcsolódjanak be a nemzetközi folyamatokba, míg a Szovjetunió a szocializmus ideológiáját igyekezett kiterjeszteni a kontinens államaira. (Tarrósy, 2006) Az afrikai országok többségében azonban a gazdasági és társadalmi feltételek nem voltak adottak ahhoz, hogy bármelyik irányzatra épülő rendszert megfelelően ki tudják építeni. A hidegháború korszakának végével, a kétpólusú világ megszűnésével és a szocialista blokk szétesésével több afrikai országban is felszínre törtek a különböző ellentétek. „Ráadásul a hetvenes évektől jelentősen romlottak Afrika világgazdasági pozíciói: a hagyományos exportcikkek (kávé, kakaó, gyapot, réz stb.) ára meredeken zuhant, elmaradtak a külföldi befektetők.” (Pál, 2009) Ezáltal Afrikával kapcsolatban is megállapítható az, hogy „a XX. század végére a Dél belekerülvén az eladósodási spirálba – amelynek során országainak adósságállománya valódi tőkemozgás nélkül folyamatosan emelkedett –, olyan kiszolgáltatott helyzetbe került, amelyben a szebb és jobb életminőségű jövő reményében fejlesztési 8
segélyek sorát kell, hogy elfogadja a gazdag Északtól.” (Tarrósy, 2006, 176.o.) A pénzügyi intézmények, elsősorban a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) által nyújtott fejlesztési kölcsönökért és programokért cserébe kért, sokszor irreális elvárások azonban tovább nehezítették Afrika helyzetét. Mindeközben a hatalmi átrendeződések és a globalizációs folyamatok felerősödésének következtében olyan új szereplők jelentek meg az Afrikáért folytatott harcban, mint például Kína, amely ország a fekete kontinens nemzetközi kapcsolatainak egyik legmeghatározóbb szereplőjévé vált napjainkra. Összességében elmondható, hogy Afrika a világgazdaságba való bekapcsolódását a gyarmatosításnak köszönheti, ugyanakkor a gazdasági elmaradottsága is ezzel hozható összefüggésbe. A gyarmatosítás hatásaival a posztkolonializmus foglalkozik. „A posztkolonialista elmélet a leginkább azzal bizonyul hasznosnak, hogy rávilágít: a mai világpolitika rendszerében tovább él, folytatólagosan jelen van a gyarmati időszak hatalomgyakorlásának módszertana, de legalábbis a hatalom megragadásának és megtartásának módszertana. Ahogyan Smith és Owens érvelnek, „a nyugati érdekek mentén fenntartott gazdasági és katonai kontroll szintje a globális Dél országaiban ma talán még magasabb, mint a direkt gyarmati uralom időszakában.” (Tarrósy, 2009, 20.o.) A függőségi viszonyok elmélete szerint a gazdasági elmaradottság helyzetét a globalizációs folyamatok még inkább súlyosbítják, és egyre nagyobb szakadék keletkezik a fejlettebb északi és a fejletlenebb déli államok között. (Tarrósy, 2009) Ez a megállapítás szűrhető le Wallerstein világrendszer-elméletéből is, melyet Dr. Szabó Gábor a következőképp jellemez: „Az elmélet hívei a világméretű egyenlőtlenségeket a tőkés rendszer kizsákmányoló jellegével magyarázzák. A legfejlettebb államok kényelme és jóléte csak az ún. Harmadik Világ nyomorának és kiszolgáltatottságának az árán biztosítható. A tőke koncentrációja az egyik oldalon megfosztja a szegény többséget annak esélyétől, hogy nyomorúságos helyzetéből kilábaljon. A rendszer lényege az, hogy az erős és fejlett országok fenntartsák privilegizált helyzetüket a nyersanyagokhoz és erőforrásokhoz való hozzáférés terén, illetve megfelelő piacot biztosítsanak az általuk előállított termékeknek.” (Szabó,é.n., 44-45.o.) Az országok világgazdaságban betöltött szerepét tehát nagymértékben meghatározza az, hogy az országok mely csoportjához, a centrum térségekhez, vagy a perifériához tartoznak. Francis Fukuyama politikai közgazdász és író nem ért egyet a függőségi elméletekkel, szerinte ennek „legjobb cáfolatát a néhány kelet-ázsiai országban végbement hatalmas gazdasági növekedés adja. Ám azt ő is elismeri, hogy valamilyen magyarázatot kell adni arra, 9
hogy ez a fejlődés másutt miért nem játszódott le olyan látványosan. Fukuyama kétféle magyarázatot említ. Az első, hogy a harmadik világ e térségeiben élő népek életmódja, szokásai, vallása és társadalomszerkezete gátolja a szabadpiaci körülmények teljes kialakulását. A második, hogy ezekben az országokban sohasem volt jól működő kapitalizmus a korábbi gazdaságpolitikai gyakorlat és az állam túlzott gazdasági szerepvállalása miatt.” (Trembeczki, 2008, 3.o.) A Fukuyama által említett okok a fejlődés elmaradására, Afrika országainak nagy részére szintén érvényesek. A függőségi viszonyok elméletének gyengeségeként mondható az a megközelítés, hogy Afrikát egy egységként kezeli. Ez azért nem szerencsés, mivel a kontinensen belül óriási fejlettségbeli különbségek mutatkoznak az egyes országok között. (Tarrósy, 2009)
2.3. Az államközpontú iskola Az államközpontú iskola (1970-es évek vége) elemzésének középpontjában az állami szerepvállalás és cselekedetek álltak. Ez már a modernista iskolánál is jelen volt, az államközpontú elmélet azonban nagyobb hangsúlyt fektet erre a szempontra. Az elemzések elsősorban az újonnan létrejött afrikai államok vezetőinek jellemvonásaira, valamint a társadalommal és a világgazdaság szereplőivel kialakított kapcsolataira irányultak. (Tarrósy, 2009) Mindehhez szükséges az állam fogalmának tisztázása, illetve „természetének” széleskörű vizsgálata. Az állam jellemzésénél érdemes megfigyelni a környezetet, amelyre a társadalom épül. A fekete kontinensen a társadalom és a fizikai környezet között igen szoros kapcsolat figyelhető meg. Fontos szerepe van a társadalmi értékeknek, attitűdöknek, identitásoknak, valamint a kultúrának is. Afrika esetében a külső hatások, az európai értékek, modellek rákényszerítése az őslakosokra, negatívan befolyásolta azokat a képességeket, melyek egy állam megfelelő létrehozásához és irányításához szükségesek, mint például az államalkotásra, irányításra, kormányzásra való képesség. A vizsgálat során továbbá figyelembe kell venni az afrikai államok létrejöttének sajátosságait is. Mivel az államhatárok a gyarmatosítók érdekei alapján lettek meghúzva, szétválasztva ezáltal az ott élő törzseket, olyan államok jöttek létre, melyekre az etnikai sokszínűség volt a jellemző, így sok esetben hiányzott a nemzeti öntudat, illetve a különböző népcsoportok adott területre történő „összezárása” következtében a társadalmi kohézió sem alakult ki. Azonban a függetlenség elnyerése után sem kívánták az újonnan hatalomra kerülő vezetők az államhatárokat az etnikai szempontok figyelembe
10
vételével átírni, mivel ez számos újabb kérdést, konfliktust és problémát vetett volna fel, így elfogadták a korábban létrejött államokat és határaikat. (Csizmadia, 2009) Benkes Mihály háromféle megközelítésben vizsgálja az államiságot: „A politikai afrikanisztika gyakran egyenlőségjelet tesz az államok és a kormányok közé. Ezzel mintegy leképezzük az európai viszonyokat, vagyis az államot mint adminisztratív és kényszert alkalmazó intézmények összességét jelöljük meg. E felfogásban a szuverenitás kinyilvánítása jogalapot teremt arra, hogy az államhoz tartozó területen történtek legfelső bírája legyen. Az intézményi felépítést az érintett társadalomból kiemelkedő vezető, illetve társadalmi csoport működteti és uralja. Ez a vezetői réteg jeleníti meg legmagasabb szinten az államot, ellenőrzik az alárendelteket/a hatalom végrehajtóit (ld. pl. az államterület fizikai ellenőrzését). A kormánynak számos funkciót kell ellátnia (forrásteremtés, közigazgatás, közszolgáltatások, biztonsági és fejlődési feladatok tervezése, megvalósítása stb.). A kormány elkerülhetetlenül hatalmat gyakorol a népesség egyenlőtlenségi viszonyai között.” (Benkes, 2009, 35.o.) Benkes másik álláspontja szerint „létezik az államiság megközelítésének az a módja, mely szerint az államokat a népesség egy részét alkotó csoport elhivatottságot érez, hogy az államot legitimitással ruházza fel és morális alappal lássa el. (Buzan–Wæver, 2003) Ily módon nem a puszta erő alkalmazásával alkotja meg az államot, s ekként központi elem az államról szóló idea (miért, hogyan és milyen formában létezzen a megkonstruált állam). Végül az állam gondolata kifejezhet egyfajta területi társulást, amelyet jogi, diplomáciai téren az államok rendszerének formálisan egyenlő tagjaként ismernek el. E három megközelítés jelzi, hogy – Fekete-Afrikában is, mint sok helyütt a világban – meglehetősen elegyesek, ha nem zavarosak az államiság megalkotásának és fejlesztésének útjai és módjai.” (Benkes, 2009) Annak ellenére, hogy a nemzetközi rendszer az afrikai államok szuverenitását elismeri, a Szaharától délre eső területek többségén, főleg Fekete-Afrika országai „„negatív” vagy „jogi” szuverenitás kategóriájába sorolható” (Benkes, 2009, 35.o.), mivel nem tudnak eleget tenni azoknak a feltéteknek és funkcióknak, melyekkel egy államnak rendelkeznie kéne. Ezt bizonyítja az is, hogy az afrikai államokkal kapcsolatban gyakran használják a „gyenge állam” (weak state), az „államkudarc” (state failure), vagy a „bukott állam” (failed state)” kifejezéseket. (Búr, 2009, 75.o.) A „gyenge állam” azért gyenge, „mert gyenge civil társadalomra épül, mert fejletlenek a politikai feszültségek kezelésére szolgáló intézményes struktúrái, mert a gazdasági alkalmazkodás megoldhatatlan problémák elé állítja.” (Beszélő online, é.n.) „Ezen államokat 11
etnikai, vallási, nyelvi vagy egyéb feszültségek jellemzik, az egy főre jutó GDP alacsony vagy folyamatosan csökken, a korrupció gyakori, a jogállamiságot gyengén alkalmazzák. A „bukott államok” már nem tudják ellátni alapvető funkcióikat, mint például az oktatás, a biztonság, vagy a kormányzás, rendszerint az erőszak és a súlyos szegénység miatt. Esetenként az Egyesült Nemzetek Szövetsége és a szomszédos országok is beavatkoznak, hogy megakadályozzák a humanitárius katasztrófát. Azonban ezek az államok nem csak a belső tényezők miatt „buktak el”. Külföldi kormányok is tudatosan destabilizálhatnak egy államot például a lázadó erők támogatásával, ezzel összeomlást okozva.” (Robb, 2004) Emellett jellemző, hogy „a gazdasági infrastruktúra megbukott, az egészségügyi és az oktatási rendszer sem megfelelő. Az egy főre jutó GDP meredeken csökken, az infláció növekszik, a korrupció virágzik és gyakori az élelmiszer-hiány. A bukott államokban a kisebbségek gyakran kihasználják a rendszer hibáit.” (globalpolicy, 2013) Az említett fogalmakat azonban számos kritika érte, mivel sokan úgy gondolták, hogy ezen kifejezések a nyugati államok előítéletes megfogalmazásait takarják. Az államközpontú iskola is a már korábban említett problémára hívja fel a figyelmet, miszerint az afrikai államok vezetőinek nem megfelelő, sok esetben öncélú, korrupt döntései és cselekedeti jelentősen akadályozzák a kontinens helyzetének javulását. Ez a modell azonban szintén nem teszi lehetővé az afrikai viszonyok teljes körű vizsgálatát, mivel „nem volt képes az állam és társadalom kapcsolatrendszerének bemutatására, különösen, ami a nemzetiségek, a különböző tradicionális kultúrák együttélését jelenti, és főképp, ami az együttélésükből fakad”. (Tarrósy, 2009, 17.o.) Továbbá a nemzetközi kapcsolatokban az államok mellett egyre nagyobb szerepe van a különböző intézményeknek, gazdasági szereplőknek, integrációknak, melyek sok esetben a nemzetek felett állnak. Ebből adódóan az országok szerepe a világgazdasági folyamatokban komplexebb elemzést igényel.
2.4. A politikai interakció módszertana Az afrikai problémák szélesebb körű vizsgálatát teszi lehetővé a politikai interakció módszertana (1980-as évek eleje), amely a kontinens helyzetének megértéséhez a legfontosabbnak az állam és a társadalom kapcsolatának vizsgálatát tartja. Emellett ugyanolyan jelentőséget tulajdonít a nem állami szereplőknek is, melyek tevékenysége az államhatárokon túl nyúlik. (Tarrósy, 2009) Különösen igaz ez napjainkban, amikor a globalizációnak
köszönhetően
egyre
inkább
felértékelődik
a
civil
szervezetek, 12
transznacionális bankok, multinacionális vállalatok szerepe is. Ezt hangsúlyozza John Burton elmélete is: „John Burton „világtársadalma” a nem állami szereplők közötti egyre erősödő és kiteljesedő kölcsönhatásokból alakult ki, egy olyan állapotból, amelyben a régi (realista) államok közötti világ statikusságát egy minden területen, a rendszer összes szereplője tekintetében megrajzolható „pókháló” és annak összetett mozgásai váltják fel. E pókhálóként megszőtt világban az államokon kívüli szereplők és a hozzájuk köthető különböző típusú hatalmak meghatározóak, valamint a kereskedelemhez, a kommunikációhoz, a kultúrához kötődő új minták dominálják a világpolitikát. A globális trendek által megerősített interdependens viszonyok […] alapvető mozgatórugója a pénz.” (Tarrósy, 2011) A nem állami szereplők közül ki kell emelni a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank tevékenységét. E szervezetek a globalizált rendszer meghatározó intézményei, és az általuk nyújtott segélyek és egyéb fejlesztési támogatások, melyeket komoly feltételekhez kötöttek, nagyban meghatározták a fejlődő világ, köztük Afrika fejlődését is. Erre utal a következő megfogalmazás is: „A donorszervezetek mindinkább a demokratizálástól, az emberi jogok tiszteletben tartásától s nem utolsósorban a piaci elvek érvényre jutásától tették függővé a segélyek, hitelek folyósítását.” (Pál, 2009) Sok esetben azonban figyelmen kívül hagyták az adott ország képességeit és sajátosságait, ezáltal irreális elvárásokat és követeléseket támasztva eléjük. Az IMF által szorgalmazott Strukturális Alkalmazkodási Programok (Structural Adjustment Programs – SAPs) és szerkezetátalakítási programok (programmes d’ajustement structurel-PAS) negatív hatásaira hívja fel a figyelmet a következő megállapítás: „Afrika esetét kiragadva, a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap tekintélyét kifejezetten „aláásta a nyolcvanas évek végétől az afrikai országokra erőltetett [SAP] teljes kudarca, amely programot, s a mögötte álló szervezeteket sokan Afrika gondjainak egyik fő felelősévé teszik” (Búr, 2005: 3). Stiglitz annak a tudásnak a hiányát is felrója, [...] amely valójában a nemzetközi szervezetek részéről tételezi fel az adott déli országgal kapcsolatos megfelelően mély, naprakész és helytálló ismereteket, a helyi igények és a potenciális helyi megoldási alternatívák tekintetében is. A SAP-ok ugyanis ezeket nem vették figyelembe, hanem olyan univerzális gazdaságpolitikai recepteket írtak fel kötelező érvénnyel, amelyek túl sok esetben nagyon kevéssé, de sokszor szinte egyáltalán nem jelentettek gyógyírt a bajokra.” (Tarrósy, 2006, 177.o.) A szerkezetátalakítási programok negatív hatását mutatja az is, hogy „a szerkezetátalakítási programokkal (programmes d’ajustement structurel-PAS) – melyekkel válogatás nélkül kényszerítik ki a minden irányú liberalizációt, a közkiadások csökkentését, a világpiacra 13
nyitást, az ártalmasnak és nem hatékonynak ítélt állam lerombolását, a munkaerő költségeinek csökkentését, a rugalmas munkavégzést, a piac dicsőítését stb., – a bretton-woodsi intézmények az eladósodott országokat ”alattomosan” taszítják a mondializáció veszélyes útjára. ”(Csizmadia, é.n., 6.o.) Egyetértek azzal a kijelentéssel, miszerint „a probléma, nem a globalizáció, hanem a nemzetközi gazdasági intézmények, nevezetesen az IMF, amely néhány elképzelést ráerőltet mindenkire: a piaci fanatizmust, az amerikai kapitalizmus vízióját, amit a legjobbnak,
sőt
az
egyedüli
egyetemes
gazdasági
rendnek
próbál
beállítani.”
(Csizmadia, é.n., 24.o.) A politikai interakció módszertanának elemzései tehát kiterjednek az egyes országok külgazdasági stratégiáinak, a világgazdasági szereplők (sok esetben eltérő) érdekei alapján hozott politikai döntéseinek a gazdaságra, társadalomra gyakorolt hatására is, így lehetővé téve, hogy egy átfogó elemzésen keresztül vizsgáljuk az afrikai viszonyokat.
2.5. Globalizáció és mondializáció A politikai kapcsolatok szélesebb körű vizsgálatához célszerű a posztkolonialista elmélet, a Wallerstein féle világrendszer-elmélet megállapításait áttekinteni, illetve a globalizáció és mondializáció folyamatait megvizsgálni. Wallerstein szerint a fejlett államok a kevésbé fejlettek kizsákmányolásán keresztül biztosítják fejlődésüket, nyersanyagszükségleteiket, így aszimmetrikus viszonyok jellemzik a világgazdaságot, melynek következményeként óriási törésvonal keletkezett észak és dél között. (Wallerstein, 2010) A posztkolonialista elmélet is szorosan kapcsolódik ehhez a megközelítéshez, azzal a megállapításával, hogy az egykori gyarmati országok a dekolonizáció ellenére napjainkban is erősen függnek a fejlett országoktól. A globalizáció folyamatinak hatásaival kapcsolatosan elmondható, hogy „a mondializáció vagy a globalizáció történetileg számos síkon kibontakozó és sokszereplős folyamata a benne működő integratív és dezintegratív logikákkal folyamatosan ám nem egyenlő ritmusban és mértékben átírja az emberiség, népek, csoportok, egyének társadalmi, gazdasági, politikai, kulturális létfeltételeit. Nyilvánvaló azonban, hogy ezáltal újabb és újabb veszélyforrásokat, feszültségeket, konfliktusokat, sőt háborúkat teremt, de megteremti a fejlődés, a jólét, az együttműködés, a közös fellépés igen változatos formáit is.” (Csizmadia, 2001) Megállapíthatjuk tehát, hogy a globalizáció a korlátok és akadályok ledöntésével, a szabad versenyre való törekvéssel mindenki számára lehetőséget teremt a világgazdasági 14
folyamatokba való bekapcsolódásra, emellett „részben jótékony hatással van a nevelésre, a kultúrára és a tudás elosztására. Az új technológiák elterjedése lehetővé tette egyes helyi csoportoknak, hogy megmutassák magukat és ily módon a kulturális sokféleségnek, sokszínűségnek kedvez.” (Csizmadia, é.n., 24.o) A globalizáció előnyei mellett ugyanakkor kiemelendő a folyamat azon negatív hatása, amely még jobban elmélyíti az egyes országok közötti különbségeket, mivel a középpontban a pénz, illetve a tőke áll, és legfőképp ez határozza meg az egyes nemzetek világgazdaságban betöltött szerepét. Ez alapján a szegényebb, fejlődő országok még nehezebb helyzetbe kerülnek, mivel a globalizáció révén csak még tovább növekszik az évtizedek alatt kialakult egyenlőtlenség. Azonban nem csak Észak és Dél között, hanem a fejlődő országok között is jelentős eltérések figyelhetők meg, sőt Afrikán belül is olyan nagyarányú fejlettségbeli különbségek mutatkoznak, amelyek rendkívül megnehezítik az államok és egyéb szereplők közötti összefogást és együttműködést, amely kulcsfontosságú lenne a felzárkózáshoz.
15
3. Afrika problémái és azok okai Az Afrikára irányuló vizsgálatok során fontos szem előtt tartani azt a korábbi kijelentést, hogy Afrika rendkívül heterogén, akár a gazdasági, akár a társadalmi vagy épp a földrajzi jellemzőket vesszük alapul. Azonban „a kontinens területén két nagy regionális gazdaságföldrajzi egység úgyszólván minden tekintetben világosan elkülönül: Észak-Afrika (nevezik Arab-Afrikának is), valamint a Szaharától délre elterülő Fekete-Afrika. A két egység között a határ nem éles, hiszen számos ország (pl. Mauritánia vagy Szudán) átmeneti vonásokat mutat.” (Probáld-Szegedi, 1983, 29.o.) Az észak-afrikai, főként az olajtermelő országoknál nem mondható el az az évtizedek során végbemenő lemaradás, mint FeketeAfrika országainak esetében. A kontinens északi államai földrajzi fekvésükből adódóan is kedvezőbb helyzetben vannak, a szomszédságában lévő európai és ázsiai területekkel mindig is élénk kapcsolatokat ápoltak. Ez önmagában még nem jelent akkora előnyt, mivel az érdeklődés (elsősorban a nyersanyagok miatt) Fekete-Afrika országai iránt is megfigyelhető volt a történelem során, ugyanakkor az észak-afrikai országok lakossága „már a gyarmatosítás kora
előtt
jól
szervezett
államokban, feudális
jellegű
osztálytársadalomban élt.”
(Probáld-Szegedi, 1983) Ezzel szemben Fekete-Afrika országaiban nem épült ki a hatalmat megfelelően gyakorló kormány, és amíg a kontinens északi része alapvetően homogén, a Szaharától délre eső területeket nagyfokú heterogenitás jellemzi. Trópusi-Afrika országai közül leginkább csak a gazdaságilag jóval fejlettebb Dél-Afrikai Köztársaság emelhető ki, amely a kontinens egyik legmeghatározóbb állama. A két terület közötti különbség a vizsgálatok során többször is láthatóvá válik. Emellett a kontinens fejlődésének alakulásánál, több esetben az ázsiai és amerikai fejlődő régiókat vettem viszonyítási alapul, mivel Afrika adottságai alapján nem volt hátrányban az említett térségekkel szemben, a gazdasági növekedés mégis sokkal nagyobb ütemben valósult meg ezeken a területeken.
16
3.1. Afrika problémái
Alacsony fejlettség Migráció
Alacsony születéskor várható élettartam
Szegénység
A problémák környezeti, társadalmi, gazdasági, politikai okai
Alacsony termelékenység
Éhezés
Betegségek, járványok Rossz egészségügyi viszonyok
2. ábra Afrika problémái Forrás: saját szerkesztés
3.1.1. Alacsony fejlettség Afrika problémáinak sorát az ott lévő országok alacsony fejlettségi szintjével és a hatalmas méreteket öltő szegénységgel kezdem, amelyek különösen a Szaharától délre eső területeken jelentik az egyik legsúlyosabb és legalapvetőbb problémát. Az egyes országok fejlettségi szintjének meghatározására a Humán Fejlődési Index (HDI) szolgál, amely „az emberi fejlődés három területén veti össze a világ országainak teljesítményét: a tisztességes, megfelelően fejlett életminőségben, a tudás szintjében és az emberi élet hosszúságában.” (Tarrósy, 2006, 172.o.) Ehhez pedig három tényező – születéskor 17
várható élettartam, iskolázottság szintje, egy főre jutó GDP, vásárlóerő paritáson számolva vizsgálatára van szükség. (Tarrósy, 2006) 1. táblázat HDI Trendek 1980-2011 Régiók Arab államok Kelet-Ázsia és a csendes-óceáni térség Európa és Közép-Ázsia Latin-Amerika és a Karib-térség Dél-Ázsia Szubszaharai Afrika
1980 0,444 0,428 0,644 0,582 0,356 0,365
1990 0,516 0,498 0,680 0,624 0,418 0,383
2000 0,578 0,581 0,695 0,680 0,468 0,401
2011 0,641 0,671 0,751 0,731 0,548 0,463
Forrás: Klugman, 2013, saját szerkesztés.
A táblázatból kiderül, hogy bár Fekete-Afrika helyzete a HDI index alapján 1980 és 2011 között javult, vagyis a megfelelő életminőséghez és fejlődéshez szükséges feltételek kedvezően alakultak, ugyanakkor a vizsgált időszakot tekintve, a világ fejlődő térségeihez képest állandó elmaradás figyelhető meg. A 2013-as Humán Fejlettségi Jelentésben, ugyanezen térségeket figyelembe véve, Fekete-Afrika szintén a rangsor utolsó helyét foglalja el. A Jelentés alapján is az egyes afrikai országok alacsony fejlettségi szintjére következtethetünk, mivel a nagyon magas HDI-vel rendelkező országok között a Seychelleszigetek (46. helyen) kivételével egyetlen afrikai országot sem, míg a magas HDI rangsorában elsősorban észak-afrikai államokat találunk – Líbia a 64., Algéria a 93., Tunézia a 94. helyet foglalja el, szintén a kontinenshez tartozó Mauritius szigete pedig a 80. A közepes HDI rangsorában kilenc, a 44 alacsony HDI-vel rendelkező ország között pedig Madagaszkárral együtt 35 (!) afrikai országot találunk, melyek zöme a Szaharától délre eső területeken helyezkedik el. (Malik, 2013) Egy másik rangsor alapján, amely az államok gyengeségét vizsgálja a fejlődő világban, szintén szomorú képet kapunk az afrikai – különösen fekete-afrikai - országok hatékonyságáról és fejlettségi szintjéről. A besorolást 20 indikátor figyelembe vételével, ezeket gazdasági, politikai, biztonsági és szociális jóléti kosarakba rendezve végezték el, amelynek végén az országok 0,00-10,00 közötti pontszámokat kaphattak (ahol a 0,00 a leggyengébb). A leggyengébb állam Szomália lett, 0,52 pontjával az első helyen található a listán. A 20 legalacsonyabb besorolású ország között Szomálián kívül további 14 afrikai állam 18
található. A teljesség igénye nélkül: a Kongói Demokratikus Köztársaság a 3., Burundi az 5., a Közép-Afrikai-Köztársaság a 7., Eritrea a 14., Etiópia a 19. leggyengébb állam a lista szerint. (Rice-Patrick, 2008)
3.1.2. Szegénység A szegénységnek különböző fokozatai vannak, az egyes országok között, és azokon belül is jelentős különbségek mutatkozhatnak jellegét és tartósságát illetően, ezért ennek mérése, illetve a szegénységi küszöb meghatározása is eltérő lehet. A Világbank például három kategóriát különböztet meg: „Az abszolút szegénység kategóriájába azok tartoznak, akiknek napi bevételük nem éri el az egy dollárt (…), tehát nem tudják beszerezni azokat az alapvető javakat sem, amelyre az életben maradáshoz lenne szükségük. […] Egy fokkal jobb helyzetben vannak a "mérsékelten" szegények, akiknek napi jövedelme ugyan eléri az egy dollárt, de kettőre (…) már nem futja. Ők is folyamatosan éheznek, nem jutnak megfelelő egészségügyi ellátáshoz, egészséges ivóvízhez, gyerekeiknek nem tudják az oktatást biztosítani, sőt lehet, hogy alapvető lakhatási körülményeik sem megoldottak, és a minimális ruházkodásuk sem biztosított. […] A relatív szegénység kategóriájába esnek azok, akiknek a napi bevétele az adott országra jellemző átlagjövedelem egy meghatározott szintje alatt van.” (Széchey, 2005) A Világbank meghatározása mellett gyakran a kettő, vagy 1,25 dollárt jelölik meg abszolút szegénységi küszöbként. Az emberiség körülbelül fele él szegénységben, akiknek nagy része a fejlődő országban található. Simai Mihály írása szerint „2003-ban a világ 6,3 milliárd lakosából az ENSZ-ben kialakított mutatók alapján (napi 2 dollár vagy ennél kevesebb jövedelem) mintegy 2 milliárd volt szegénynek tekinthető, közülük 1,2 milliárd él a nyomorszinten vagy ez alatt (napi 1 dollár vagy ennél alacsonyabb jövedelem).” (Simai, 2005, 147.o.) Ugyanezen írása szerint Dél-Ázsia mellett Trópusi-Afrika van a legrosszabb helyzetben, ahol a lakosság 48 %-a él szegénységben. Afrika etnikai sokszínűségéből, az eltérő gazdasági és társadalmi fejlettségből adódóan a szegénység is eltérő mértékben jelenik meg az egyes államokban, így az egyes országok helyzetét külön-külön érdemes vizsgálni, ugyanakkor az Észak- és Fekete-Afrika közötti különbség ebben az esetben is jól érzékelhető. Amíg például 2008-ban Egyiptomban a napi 1,25 dolláros nemzetközi szegénységi küszöb alatt élő emberek csupán a lakosság 1,7%-át alkották, a Közép-Afrikai-Köztársaságban ez az arány 62,8%, Mozambikban 59,6% volt. Ha azonban a nemzetközi szegénységi küszöb két dollár, Egyiptomban a népesség 15,4%-a, a 19
Közép-Afrikai-Köztársaság 80,1%-a, míg Mozambik 81,8%-a számít szegénynek. A két dolláros küszöb esetében a XXI. század elején az imént említett két országon kívül további 19 országban él a lakosság több mint 70%-a szegénységben. A legrosszabb helyzetűnek a Kongói Demokratikus Köztársaság, Libéria, Burundi, Madagaszkár és Malawi mondható, amelyek esetében a szegény lakosok aránya meghaladja a 90%-ot. 1,25 dolláros küszöbnél ugyanebben az időszakban 17 államban volt 50% fölötti a szegény népesség aránya. A legmagasabb mutatóval a Kongói-Demokratikus-Köztársaság (87,7%), Libéria (83,8%), Madagaszkár és Burundi (mindkettő 81,3%) rendelkezett. (AEO, 2013)
3.1.3. Éhezés A szegénységhez hasonlóan, az éhezés mértéke, tartóssága, jellege és nem utolsó sorban okai között is jelentős eltérések lehetnek az egyes területek között. Például háborúk vagy természeti csapások következtében kialakulhat ideiglenesen, ugyanakkor lehet tartós, krónikus jelenség is, melynek okai már jóval összetettebbek. (globalance, 2011) Az ENSZ meghatározása szerint tartós éhínségről akkor beszélhetünk, „ha egy országban tízezer lakosonként két felnőtt vagy négy gyermek éhen hal, illetve a népesség minimum harminc százaléka alultáplált.” (Dancs, 2013) FAO statisztikák alapján, a Földön mintegy 870 millió ember nem jut elegendő élelemhez, vagy nem tudják biztosítani a szervezet számára szükséges energiabevitelt. (FAO, 2013) Az éhezés (és szegénység) terén a fejlődő országokban, azok közül is Afrika Szaharától délre eső területein a legsúlyosabb a helyzet (3. ábra). 2009-ben 13 állam lakosságának több mint 34%-a éhezett, többek között Csádban, a Közép-afrikai-Köztársaságban, a Kongói Demokratikus
Köztársaságban,
Angolában,
Zambiában,
Zimbabweben,
Etiópiában,
Eritreában volt a legsúlyosabb a helyzet. Egy 2012-es tanulmány szerint „az éhezés szempontjából extrém fokozatú országnak” minősülő Eritreán és Burundin kívül további 11 afrikai országban nagymértékű éhezés van. (Kovács, 2012)
20
3. ábra Éhezők a világ országaiban Forrás: Kőműves, 2009, nol.hu
A 2. táblázatból is kiderül, hogy az éhezés és alultápláltság leginkább a fejlődő térségeket, elsősorban Fekete-Afrikát sújtja. Mindkét vizsgált időszakban a világ alultápláltjainak 98%-a a fejlődő országokban élt, ebből Afrika részesedése a 1990-92-es 18%-ról a 2010-12-es időszakra 28%-ra növekedett. Továbbá kiderül az is, hogy az afrikai alultápláltak 97%-a a Szaharától délre eső területeken él. Az alultápláltak prevalenciáját nézve láthatjuk, hogy a legtöbb térséghez hasonlóan, Fekete-Afrikában is 32,8%-ról 26,8 %-ra csökkent az arányuk, ugyanakkor tényleges számuk 170 millió főről 234 millióra emelkedett. Az előbbi mutató javuló tendenciája a népesség növekedésével magyarázható, mivel a lakosság megemelkedett számához viszonyítva az arány tényleg csökkent, valójában azonban az alultápláltak létszáma emelkedett.
21
2. táblázat Alultápláltak prevalenciája és száma
Régió Világ Fejlődő országok Afrika Észak-Afrika Fekete-Afrika Ázsia Latin-Amerika és a Karibtérség Fejlett országok
Alultápláltak prevalenciája (%) 1990-1992 2010-2012 18,6 12,5 23,2 14,9 27,3 22,9 <5 <5 32,8 26,8 23,7 13,9 14,6 <5
8,3 <5
Alultápláltak száma (M ember) 1990-1992 2010-2012 1000 868 980 852 175 239 5 4 170 234 739 563 65 21
49 17
Forrás: FAO 2012, saját szerkesztés.
A lakosság létszámához viszonyítva az alultápláltak aránya a 2010-12-es időszakban Burundiban, a Comore-szigeteken és Eritreában volt a legmagasabb. A tényleges számukat tekintve a Kongói Demokratikus Köztársaságban, Etiópiában (és Szudánban), illetve Tanzániában volt a legrosszabb a helyzet. Ebben az időszakban összességében Afrikában, azon belül Fekete-Afrikában sem mondható el, hogy a lakosság több mint harminc százaléka alultáplált, vagyis az ENSZ meghatározása szerint hivatalosan nincs tartós éhínség az említett térségekben. Ugyanakkor a fentebb bemutatott országoknál is látható, hogy ez az arány jóval meghaladja az ENSZ által meghatározottat, tehát az éhezés Afrika számos országában tartósan jelen van. Az éhezés a gyermekeket is érinti, a 2000-2009 közötti időszakban az 5 éves kor alatti alultápláltság aránya Nigerben, Burundiban, Madagaszkáron, Eritreában és Etiópiában volt a legmagasabb. (FAO, 2012)
22
3.1.4. Magas halálozási ráta, alacsony születéskor várható élettartam 3. táblázat Demográfiához kapcsolódó adatok (2010) Születéskor várható élettartam 70 52 56 49 71 52 54 70
Csecsemőhalálozás (/1000 élve születés)* 51,9 87,5 85,4 110,2 43,9 54,2 102,8 48,3
5 év alatti halálozás (/1000 élve születés) 54,3 103,8 86,2 160 40,5 54,7 126,6 44
Régió Világ Afrika Kelet-Afrika Közép-Afrika Észak-Afrika Dél-Afrika Nyugat-Afrika Ázsia Latin-Amerika és a Karib74 28,1 22,3 térség Fejlődő régiók *2000-es adatok alapján **Ázsia fejlődő térségeiben Forrás: FAO, 2012, saját szerkesztés.
Halálozási ráta (/1000 fő) 8,2 11,4 10,5 15,7 5,2 13,3 13 7,2**
9,9
A 3. táblázatban részletezett valamennyi mutatóval kapcsolatban elmondható, hogy Afrika kitűnik a többi vizsgált terület közül, de nem pozitív értelemben. Amíg a születéskor várható élettartam 2010-ben Ázsiában és Latin-Amerikában is 70 év fölött volt, Afrikában csupán 57 év. A legalacsonyabb korra Közép-Afrikában lehetett számítani, itt a várható élettartam mindössze 49 év volt. A csecsemőhalálozások tekintetében a világátlagtól és a másik két földrész fejlődő gazdaságaitól szintén több halálesetet rögzítettek Afrikában, a legrosszabb helyzet itt is Közép-Afrikában alakult ki. Az öt éves kor alatti halálozások számában és a halálozási ráta esetében a fekete kontinens szintén rosszabb adatokkal rendelkezik, mint a világátlag.
23
A születéskor várható élettartam és a halálozási ráta tekintetében nem sokat javult Afrika helyzete az 1980-as évek óta. 1980-ban a kontinensen a legalacsonyabb születéskor várható élettartam 39 év volt Nigerben és Dél-Szudánban, 2010-ben ugyanez az adat Sierra Leoneban 38 év volt. Az előbbi évben a legmagasabb várható kort Maurítiusban rögzítették (67 év), ez 2010-re 73 évre növekedett (Tunéziában). Továbbá, amíg 1980-ban 23 országban volt a születéskor várható élettartam 50 év alatt, 2010-re csak 18 országra csökkent ezen államok száma. A halálozási ráta esetében 1980-ban 47 országban volt magasabb a ráta 10 főnél, 2010-ben ezen államok száma is csupán 44-re redukálódott. (Worldbank, 2013)
3.1.5. Betegségek: AIDS, malária, álomkór, sárgaláz Az AIDS nem csak Afrika számára jelent problémát, globális szinten is egyre több ember fertőződik meg. Ugyanakkor a fertőzöttek többsége Fekete-Afrikában lakik, az ott élők nagy eséllyel kapják el a betegséget, a túlélésre pedig nem sok esélyük van, így növeli a halálozási arányt és csökkenti a születéskor várható élettartamot (egyes országokban akár 20-30 évvel is). (Origo, 2005) Az AIDS mellett olyan betegségek is súlyosbítják a helyzetet, mint a malária, az afrikai álomkór vagy a sárgaláz. 2000-ben megjelent adatok alapján az álomkór mintegy 300 ezer embert fertőzött meg Szudánban és Angolában, így nem meglepő, hogy a szudáni lakosság fertőzötteinek aránya az 1989-es 1%-ról 1997-re 43 %-ra növekedett. A gyógyítást nehezítette,
hogy
annak
költségeit
a
lakosság
többsége
nem
tudta
megfizetni.
(Csereklyei, 2000) A malária szintén nagy problémát jelent, 2005-ben megjelent adatok szerint Afrikában a „családok mintegy háromnegyede szenved a betegségtől. Évente legalább egymillió, de egyes becslések szerint hárommillió gyermek lesz a malária áldozata.” (Széchey, 2005) A malária terjedését támasztja alá az is, hogy 2008-ról 2009-re a bejelentett klinikai esetek száma Fekete-Afrikában 62 920 801-ről 71 675 530-ra nőtt, a legtöbbet Kenyában és Ugandában regisztrálták. (ADI, 2011) 2011-ben a legtöbb HIV/AIDS-es beteget a Dél-Afrikai-Köztársaságban regisztrálták, majd Nigéria, Kenya, Tanzánia, Mozambik és Uganda következett a sorban. Ezzel majdhogynem egyenes arányosságban állt a halálesetek száma is, a legtöbb a Dél-Afrikai-Köztársaságban, majd Nigériában történt. Őket követte Tanzánia, Mozambik, Kenya és Uganda. (4. táblázat)
24
4. táblázat HIV/AIDS betegek és halálesetek száma 2011-ben (ezer fő) Országok Dél-AfrikaiKöztársaság Nigéria Kenya, Tanzánia Mozambik, Uganda Dél-AfrikaiKöztársaság Nigéria Tanzánia Mozambik Kenya, Uganda
HIV/AIDS betegek száma 5600 3400 1600 1400 HIV/AIDS felnőtt és gyerek halálesetek száma 270 210 84 74 62
Forrás: AEO, 2013, saját szerkesztés.
Az afrikai betegségeknek, különösen az AIDS-nek gazdasági és szociális hatásai is vannak. A kontinensen gyakorta a nők végzik a földeken a munkát, így a szerepük az élelmiszertermelésben is meghatározó, és a gyereknevelés is az ő feladatuk. Az AIDS következtében egyaránt nők és férfiak milliói halnak meg, a betegség különösen a munkaképes, legproduktívabb korosztályt sújtja, melynek hatására drasztikusan csökkenhet a munkavállalók száma, ami a mezőgazdasági és ipari termelés csökkenését okozhatja. (Csereklyei, 2002) Emellett, ahogy már fentebb is említettem, hozzájárul az alacsony születéskor várható élettartamhoz és magas halálozási arányhoz is. A globalizáció és az afrikaiak növekvő migrációja következtében azonban a Föld valamennyi térsége ki van téve a veszélynek, ezért a kontinens egészségügyi helyzetének javítása, a betegségek megelőzése, és amennyiben lehetséges, azok gyógyítása, mindenkinek az érdeke.
25
3.1.6. Vízhez, higiéniához való hozzáférés hiánya
100 90 80 70 60 50 40 30 20 10 0
Vízhez való hozzáférés hiánya Higiéniához való hozzáférés hiánya
4. ábra A vízhez és higiéniához való hozzáférés hiánya 2010-ben (%) Forrás: FAO, 2013, saját szerkesztés.
Ahogy a 4. ábra is mutatja, a vízhez és higiéniához való hozzáférés Fekete-Afrikában jelenti a legnagyobb problémát. 2010-es adatok alapján, ebben a térségben a lakosság 39%-a nem jut megfelelő vízforráshoz, emellett a népesség 69%-a számára nem biztosítottak a megfelelő higiéniás viszonyok. Előbbi tekintetében Etiópiában (56%) és Szomáliában (70%), míg utóbbi esetében Nigerben (91%), Tanzániában (90%), Sierra Leoneban, Csádban és Beninben (mindegyiknél 87%) voltak a legnagyobb arányban azok, akiknél nem adattak meg az egészség megőrzéséhez szükséges feltételek. Mindezek hiánya hozzájárul a betegségek terjedéséhez, illetve a születéskor várható élettartam csökkenéséhez és a halálozási arány növekedéséhez.
3.1.7. Hiányzó egészségügyi alapellátás Az egészségügyi kiadások, vagyis az, hogy egy kormány mennyit költ erre a szegmensre, rávilágít az adott állam egészségügyi helyzetére. Afrika e tekintetben, Latin-Amerikához és Ázsiához hasonlóan, le van maradva a világtól (5. táblázat). Továbbá megállapíthatjuk azt is, 26
hogy 1995-ről 2010-re a fekete kontinens egyik területén sem javult sokat a helyzet, még a legjobb mutatóval rendelkező dél-afrikai térség 2010-es egészségügyi kiadásai is az 1995-ös világátlag szintjén álltak. Ugyanebben az évben Eritrea, Kongó és Angola költött a legkevesebbet az egészségügyre a GDP százalékos arányában. Mindemellett az egészségügyi szakemberekből is jelentős hiányt szenved a kontinens. 2006-ban Tanzániában, 2008-ban Libériában mindössze egy, ugyanebben az évben Malawiban és Sierra Leoneban kettő, Gambiában négy orvos jutott ezer lakosra. 5. táblázat Egészségügyi kiadások a GDP%-ában Régiók Világ Afrika Kelet-Afrika Közép-Afrika Észak-Afrika Dél-Afrika Nyugat-Afrika Latin-Amerika és a Karib-térség Ázsia
1995 8,8 5,2 3,8 3,7 4,1 7,3 4,9
2010 10,4 5,9 5,9 3,8 4,9 8,8 5,2
6,5 5,7
7,7 6,2
Forrás: FAO, 2012, saját szerkesztés.
A gyenge egészségügyi feltételek, valamint a megfelelő víz és higiénia hiánya hozzájárul a betegségek terjedéséhez, illetve a születéskor várható élettartam csökkenéséhez és a halálozási arány növekedéséhez.
3.1.8. Alacsony termelékenység A szolgáltatásoknak egyre nagyobb jelentősége van a kontinens életében (5. ábra), ugyanakkor „Afrika GDP-jének 40%-át még mindig a mezőgazdaság állítja elő”. (Glied, 2010, 40.o.) Továbbá az összes földrész közül itt a legmagasabb a mezőgazdasági keresők aránya (58%). (Probáld, 2002) A szektor kiemelkedő szerepét mutatja az is, hogy amíg 2007-ben Afrikában a mezőgazdaság részesedése a teljes gazdaságból 16%, az EU-27ek esetében ez mindössze 2% volt. (Xenellis, 2009) Mindezekből adódik, hogy a lakossága
27
számára nagyon fontos a mezőgazdasági termelés, különösen annak tudatában, hogy a naturális gazdálkodás még mindig széles körben van jelen a kontinensen.
16%
Mezőgazdaság 44%
Ipar Gyártás 29%
Szolgáltatások
11%
5. ábra A fő gazdasági ágazatok részesedése a teljes gazdaságból (%) Forrás: Xenellis, 2009, 2.o.
Ahogy a 6. táblázat is mutatja, az egy főre jutó élelmiszertermelés értéke Afrikában alacsonyabb, mint például Latin-Amerikában, de a világátlagtól is elmarad. A gabona import függőségi aránya tekintetében szintén gyengébb mutatóval rendelkezik a fekete kontinens, ráadásul 1990-92 közötti időszakhoz képest 2007-09-re tovább növekedett a függőség. A leginkább behozatalra szorult országok ekkor Mauritius, a Seychelles-szigetek, Botswana, a Zöld-foki Köztársaság és Líbia voltak. (FAO, 2013)
28
6. táblázat Az egy főre jutó élelmiszertermelés és gabona import függőségi arányának alakulása
Régiók Világ Afrika ÉszakAfrika FeketeAfrika Ázsia LatinAmerika
1 főre jutó élelmiszertermelés értéke ($/fő) 2007-2009 295 173
Gabona import függőségi arány (%) 1990-1992 2007-2009 14,6 15,7 26,9 30,1
239
43,2
49,9
160 246
18 9,7
21,5 10
464
20
28
Forrás: FAO 2012, saját szerkesztés.
FAO adatok alapján kiderül, hogy 1970-ről 2009-re Afrika valamennyi térségében csökkent a szántóföldek területe, ugyanakkor pozitívum, hogy a mezőgazdasági beruházások a vizsgált időszakokban növekedtek. A mezőgazdasági területek, köztük a szántóföldek csökkenése szintén nagy problémát jelent az afrikai lakosságnak, mivel éhezéshez vezethet, különösen azok körében, akik önellátásra termelnek. (FAO, 2012)
3.1.9. Migráció Napjaink globalizált világának egyik legnagyobb kihívásaként szokták emlegetni a migrációt, azon belül is az egyre nagyobb ütemben növekvő afrikai elvándorlást. Ennek során érdemes végigvenni az okokat és célokat, az irányvonalakat és nem utolsó sorban a migráció pozitív és negatív hatásait. A migráció esetében a toló (push) és szívó (pull) faktoroknak fontos szerepük van, így az afrikai migráció okait és céljait ezeken keresztül mutatom be. A szívó hatások között említhető a magasabb fizetés, a jobb és fenntarthatóbb életminőség, a biztonságosabb társadalmi, gazdasági környezet. A push-faktorok éppen az ezeket akadályozó tényezők elleni védekezésből adódnak, vagyis az afrikai migráció okaiként a következőket lehet említeni: a 29
vallási, etnikai konfliktusok és ebből adódó háborús viszonyok, a bizonytalan gazdasági és politikai környezet, a szárazságok, az éhínség, a vízkészletek, valamint a mezőgazdasági termőföldek csökkenése. (Búr-Tarrósy, 2011) Mindezt felerősíti a kontinens népességének rohamos növekedése is, amelyet alátámaszt az is, hogy a lakosság száma, amíg 2000-ben 814 millió volt, 2009-ben már egy milliárd fölé emelkedett. „2030-ra az ENSZ demográfiai előrejelzése szerint meghaladja a másfél milliárdot, a század közepére pedig megközelíti a kétmilliárdot.” (Búr-Tarrósy, 2011, 104.o.) Ennek következtében számtalan afrikai a jobb élet reményében másik országot választ, akik között egyre több nőt is találhatunk. A mindig is szoros kapcsolatból adódóan, az afrikai migránsok legkedveltebb célterületei főként európai államok. A folyamatot tovább erősíti, hogy amíg Európában csökken a munkaképes korúak száma, Afrikában folyamatosan növekszik. Európa mellett közkedvelt területnek számít az afrikaiak körében Észak-Amerika és Kína is. A kontinenst elhagyók nagy része az északi területekről kerül ki, ellenben sokan azon belül maradnak. A Szaharától délre, az elvándorlók mintegy kétharmada választja Afrika valamelyik államát. Ők elsősorban északra települnek át, mivel délen csupán a Dél-AfrikaiKöztársaság számít kimondottan vonzó célpontnak. (Búr-Tarrósy, 2011) A migráció pozitív hatásai közül elsősorban a külföldi munkavállalók hazautalásait kell kiemelni, amelyre általában Lesotho példáját szokták felhozni, ahol „2006-os adatok szerint a GDP több mint 44 százaléka származott e forrásból.” (Tarrósy, 2012, 1.o.) A migráció negatívuma, és amiért problémát jelent az afrikai országok számára is, hogy elsősorban a szakképzetlen afrikaiak emigrálnak, akik sok esetben illegálisan vállalnak munkát. Amennyiben legálisan találnak állást, fennáll a veszélye, hogy a hazai munkavállalóktól veszik el a munkalehetőséget, ami társadalmi feszültségekhez is vezethet. A képzett munkaerő kiáramlása szintén negatívan hathat a kibocsátó államra, mivel Afrikában, különösen az orvosokból és mérnökökből jelentős hiány van. Ezt a folyamatot szokták „brain dain”-nek, vagyis „agyelszívásnak” nevezni.
30
3.2. Afrika problémáinak forrásai 3.2.1. Környezeti okok 3.2.1.1. Földrajzi adottságok Afrikát a 14 kilométer Gibraltári-szoroson (amely északon Európával köti össze) és még néhány keskeny szoroson kívül nagy kiterjedésű tengerek és óceánok határolják el a többi kontinenstől. A megközelítés és kontinensen belüli közlekedés nehézségei a következőképp írhatók le: „Afrika partjai valamennyi földrész közül a legtagolatlanabbak, kevés kikötésre alkalmas helyet kínálnak. A part mögött meredeken a magasba törő peremlépcsők nehezítik az előrejutást. A kontinens belsejét nagy területen szinte áthatolhatatlan őserdő borítja. A folyók természetes útvonalait sok vízesés, ismétlődő zuhatagos szakaszok teszik járhatatlanná.” (Probáld-Szegedi, 1983, 6.o.) Ugyanakkor, amíg a zuhatagos folyók a hajózásnak nem kedveznek, a vízenergiának annál inkább. A legtöbb állam jelentős mértékben vízierőművekből fedezi az áramellátást és Afrikában található a Föld vízienergiatartalékainak jelentős része. (Gábris, 2002) Az előbb említett tényezőkből adódóan Afrika (főként hajóval történő) megközelítése nehézkes, és a belső infrastruktúra kiépítettségének sem kedveznek. Ezt mutatja az is, hogy amíg például 2010-ben hazánkban a teljes úthálózat hossza 19 267 km hosszú volt, a megközelítőleg háromszor akkora területű Burkina Fasoban mindössze 15 272 km. (Worldbank, 2013) (Ehhez számos más, az elmaradottsághoz szorosan kapcsolódó tényező is hozzájárult.)
3.2.1.2. Éghajlat, szárazság Afrika a Föld legforróbb kontinense, területének 95%-a a trópusi övezetben található. Gyakoriak a hosszantartó szárazságok is, amelyek óriási gondokat okoznak, és a klímaváltozás ezt még inkább súlyosbítja. A szárazságok különösen a félsivatag-száraz szavanna-övben gyakoriak. A visszatérő aszályok tömeges alultápláltságot, éhhalált, a termőterületek pusztulását, a lakosság elvándorlását, vagyis a társadalom létalapjainak elvesztését okozhatja. Az Atlanti-óceán szenegáli partjaitól a Vörös-tengerig húzódó Száhelövben, melynek nagy területét fenyegeti az elsivatagosodás veszélye, először az 1968 és 1974 között időszakban pusztított katasztrofális éhínség, de a szárazság és éhezés azóta is gyakori jelenség. (Gábris, 2002) Ezért is említik „kiemelten veszélyeztetett térségként” ezt a területet, 31
melynek elsődleges okaként a klímaváltozás, illetve az annak során bekövetkező és azóta is folyamatosan csökkenő csapadékmennyiség határozható meg. (Glied, 2010, 41.o.)
3.2.1.3. Termőföldek csökkenő aránya, bioüzemanyag-növények térhódítása A természet okozta problémákat az emberi tevékenység is súlyosbítja. A népesség számának és az állatállománynak a növekedése, az erdőirtás, a fafelhasználás növekedése, a helytelen mezőgazdaság következtében egyre nagyobb területeken alakulnak ki sivatagos területek, amik szintén felelősek a szárazságért. Az erdőirtások következtében a zárt trópusi nedves erdők eredeti kiterjedésének körülbelül kétharmada elpusztult a nyolcvanas évek végére. A növényzet pusztítása különösen a mediterrán térségben öltött nagy méreteket. Az itt élő emberek már oly mértékben kihasználták a természetet, hogy a kizsákmányolás következményei gátat vetnek egyes országok fejlődésének. (Gábris, 2002) A helyzet súlyosságát mutatja az is, hogy „az erdőirtásban élen járó tíz ország közül hat (Szudán, Tanzánia, Zimbabwe, Zambia, Nigéria, Kongói Demokratikus Köztársaság) a fekete kontinensen található, azonban a telepítők között egyetlen afrikait sem láthatunk.” (Glied, 2010, 43.o.) Komoly gondokat okoz a főként európai országok afrikai területfoglaló tevékenysége is, melyet a bioüzemanyag-szükségletek kielégítése céljából hajtanak végre, és egyúttal érintik az erdőirtás illetve a csökkenő élelmiszerellátás problémáját is. Annak érdekében, hogy az olyan bioüzemanyag-növényeket, mint a repce, manióka, cirok vagy kukorica, termelni tudják, az erdőket és a növényzetet kiirtják, egyúttal pedig el is veszik a mezőgazdasági területeket az élelmiszernövények elől. (Glied, 2010) Ezáltal az addig ott élő termelők, állattenyésztők már nem tudják saját szükségleteiket kielégíteni, így vagy kénytelenek lesznek elvándorolni, vagy az ott kialakított földeken munkát vállalni. Az energianövények termesztésével tehát munkahelyek is teremtődnek, amelyek enyhítik a társadalmi feszültségeket, ugyanakkor az addig megszokott önellátás megszűnését is okozhatja. (Szomorú, 2010) A negatív hatások sorát bővíti az is, hogy a földeket sokszor áron alul értékesítik, mivel az ott élőknek az európai viszonylatban nem túl jelentős összegek így is sokat számítanak. Ráadásul az afrikai vezetők körében burjánzó korrupció következtében sokszor ezek a pénzek nem is a megfelelő helyre kerülnek. (Hargitai, 2012) Ennek fényében nem meglepő az az adat, amely szerint „a külföldi vállalatok közel 5 millió hektárnyi, azaz Dánia nagyságú területet vesznek igénybe bioüzemanyag-termelés céljából a fekete kontinensen.” (Újenergiák, 2010) Az afrikai energiafarmok terjedésével ráadásul a génkezelt növények is bejuthatnak, és egyre inkább 32
elterjedhetnek a kontinensen, ami azért is probléma, mivel a génmanipulált gabona elfogyasztása komoly egészségügyi kockázatot jelent. A munkahelyek teremtése mellett, a bioüzemanyagot termelő földek növekedésének pozitívuma az is, hogy ezáltal fejlett technika érkezik Afrikába, valamint új piacokat hozhat létre. Mindezek azonban eltörpülnek az imént taglalt negatív hatások mellett. A kontinensen is egyre nagyobb ütemben előállított bioüzemanyagok az éhezés mindkét alapvető okára hatással vannak. Az egyik ok, hogy a lakossághoz nem jut el az élelmiszer, a másik, hogy nincs rá fizetőképes kereslet.
Az
energianövények felhúzzák az élelmiszerárakat, a termőföldek kisajátítása révén pedig csökken a lakosság élelmiszerhez való hozzáférése. (Hargitai, 2012) Ezt a jelenséget a globalizáció is felerősíti, mivel az export jelentőségéből adódóan, az erre szánt terményeket a jobb minőségű földeken termesztik, míg a helyi lakosság élelmezését és ellátását szolgáló élelmiszernövények a rosszabb adottságú földekre szorulnak. A szegényebb országokban az élelmiszernövények háttérbeszorításával, a tartalékok hiánya és a rossz infrastruktúra miatt, állandósul az „élelmiszer-bizonytalanság”, amely egy „természeti vagy gazdasági csapás (aszály, sáskajárás, a terményár csökkenése)” hatására a lakosság éhezéséhez vezet. (globalance, 2011)
3.2.2. Társadalmi okok 3.2.2.1. Etnikai konfliktusok Afrika népességének összetétele valamennyi kontinens közül a leginkább heterogén. Lakossága a nyelv, a vallás szempontjából is rendkívül tarka és összetett képet mutat. A legélesebb választóvonal a főként arabok által lakott Észak-Afrika és Fekete-Afrika (TrópusiAfrika) között húzható meg. A népsűrűség esetében szintén nagy eltérések mutatkoznak. (Probáld, 2002) Ahogy azt már többször is említettem dolgozatom során, az egyik legjelentősebb probléma épp az imént vázolt etnikai sokszínűségből ered. A gyarmatosítók a határok meghúzásánál figyelmen kívül hagyták az etnikai hovatartozást, így sok esetben heterogén törzseket zártak össze, vagy épp egybetartozó közösségeket osztottak meg. Ez gyakran ellentétekhez, viszályokhoz vezetett, melynek következtében a mai napig rendkívül gyakoriak a fegyveres harcok és polgárháborúk. Számos esetben éhínség követte a háborús pusztításokat, továbbá a fegyverkezésre költött összegek jelentős tételei az államok kiadásainak.
33
3.2.2.2. Öncélú, korrupt hatalomgyakorlás A kontinens államainak többségére jellemző korrupt és öncélú hatalomgyakorlás a fejlődés elmaradásának egyik legfőbb oka, valamint hátrányosan érinti a lakosság élelmiszerellátottságát is. Az éhezés által sújtott területekre irányuló segélyek gyakran az afrikai országokat irányító klánok közreműködésével kerülnek elosztásra, melynek során saját érdekeik szerint végzik azt el. Arra is volt már példa, hogy az adott országban megtiltották a segélyszervezetek jelenlétét és tevékenységét, de többször számoltak be az ott tevékenykedő szervezeteket és személyeket ért támadásokról, segélyszállítmányok kirablásáról is.
3.2.2.3. Népességnövekedés A demográfiával kapcsolatos legnagyobb probléma az 1950-es évektől bekövetkező népességrobbanás, amelye a következőképp írható le: „A természetes szaporodás a két világháború között kezdett növekedni, majd a halálozási arányszám rohamos csökkenése miatt az 50-es évektől Afrika is a fejlődő országokra jellemző demográfiai robbanás színterévé vált. A 70-es években Afrika lakosságának gyarapodási üteme (évi 2,9%) az összes többi földrészt megelőzte; ez elsősorban a páratlanul magas születési arányszámnak (4,7%) köszönhető.” (Probáld-Szegedi, 1983, 13.o.) Mindez hozzájárul a szegénység kialakulásához is: „a fejlődő országokban, gazdasági és társadalmi okokból, igen szoros összefüggés van a gyors népességnövekedés és a szegénység növekedése és a gazdasági fejlődés üteme között.” (Simai, 2005, 151.o.) Ennek oka, hogy a gyors népességnövekedés következtében a munkaképes korba lépők száma is megnövekszik, a munkahelyek száma viszont nem gyarapodik ilyen ütemben. Ennek következtében emelkedik a munkanélküliek száma, amit az írástudatlanság, a megfelelő szakképzettség és oktatás hiánya is erősíthet. Továbbá a népesség számának gyors növekedése maga után vonja a beruházási és az energiaigények növekedését is. Összességében tehát a problémát az jelenti, hogy a gazdaság nem növekszik ugyanolyan arányban, mint a népesség. Ezt támasztja alá az az Afrikára vonatkozó megállapítás is, miszerint „az 1990-es években a régió népessége sokkal gyorsabb ütemben növekedett, mint a gazdasági termelés; a kontinens 52 állama közül 35-ben, csupán a kontinens 17 államában volt nagyobb a gazdasági növekedés, mint a népességnövekedés. (Urbán, 2011, 117.o.) Egyes nézetek az éhezés egyik legfőbb okaként azt határozzák meg, hogy a mezőgazdaság és az agrárszektor fejlődése nem tudott lépést tartani a népesség számának növekedésével. 34
Afrika esetében ez szintén megjelenik a már említett naturális gazdálkodás nagy szerepe miatt, melynek alapja a földbőség. A népességnövekedés azonban pont ezt az alapvető tényezőt veszélyezteti, mivel az adott földterületen megtermelhető javak a megnövekedett lakosság igényeit már nem képesek kielégíteni, így újabb területeket vonnak művelés alá. A föld kizsákmányolása tovább fokozódik, és elsősorban azok az országok tudják majd az élelmiszereket biztosítani, ahol a mezőgazdaság exportra is képes termelni. Mindez hozzájárul a migráció, az elvándorlások és az urbanizációs folyamatok felerősödéséhez is, amely egy adott területen munkaerőhiányhoz és ezáltal a mezőgazdaság további romlásához, míg a másik oldalon a munkaerő túlkínálatához vezethet. Érdekesség azonban, hogy számos esetben a szülők pont azért vállalnak minél több gyermeket, hogy legyen, aki a földet műveli, az említett naturálgazdálkodás, a nyugdíjrendszer hiánya és a gyenge szociális háló miatt. (Sebestyén, 2013)
3.2.3. Gazdasági okok 3.2.3.1.Alacsony egy főre jutó GDP és nemzeti jövedelem Az elmaradottság és ezáltal a szegénység egyik legfőbb gazdasági oka az alacsony egy főre jutó nemzeti jövedelem és GDP, valamint a reál GDP gyenge növekedési üteme, melyek alakulását a 7. táblázat mutatja.
7. táblázat Afrika részesedése a világ GDP-jéből (%) Régió Világ Afrika Észak-Afrika Fekete-Afrika Fejlődő gazdaságok: Ázsia *becsült
1970 1975 1980 1985 1990 1995 2000 2005 2012* 100,00 100,00 100,00 100,00 100,00 100,00 100,00 100,00 100,00 2,20 2,26 2,28 2,17 2,02 1,95 1,96 2,20 2,53 0,59 0,63 0,73 0,75 0,71 0,71 0,73 0,81 0,85 1,66 1,68 1,59 1,47 1,36 1,29 1,29 1,47 1,75 6,19
7,07
7,69
0,84
9,51
11,97
13,16
15,60
21,12
Forrás: UNCTAD, 2013, saját szerkesztés.
35
8. táblázat A reál GDP éves átlagos növekedési üteme (%) Régiók Világ Fejlődő gazdaságok Fejlődő gazdaságok: Ázsia Fejlődő gazdaságok: Afrika Észak-Afrika Fekete-Afrika Fejlődő gazdaságok: Amerika
1970-1980 3,80 5,80 6,18 4,22 6,90 3,21 5,97
1980-1989 3,26 3,53 5,34 1,81 2,86 1,32 1,76
1990-2000 2,82 4,89 6,24 2,62 3,10 2,48 3,12
2000-2010 2,77 6,07 7,13 5,28 4,86 5,58 3,64
Forrás: UNCTAD, 2013, saját szerkesztés.
A 7. táblázatból kiderül, hogy Afrika csak kis mértékben részesedik a világ GDP-jéből, de még ez az alacsony részesedés is 1970-ről 2000-re visszaesést mutat a többi fejlődő térséggel szemben. Mindezt úgy, hogy Észak-Afrikára a negatív tendencia nem vonatkozik. 2005-ről 2012-re azonban Afrika világgazdasági súlya némiképp növekedett. A fekete kontinens csökkenő szerepére utal az egy főre jutó reál GDP is, amely 1970-ről 2012-re mindössze 1,4szeresére nőtt, szemben például Ázsia fejlődő térségeivel, ahol az 1970-es érték 2012-re 5,8szeresére emelkedett. Mindezt igazolja a reál GDP növekedési ütemének 1990-ig történő csökkenése is, amely 2000-ig Ázsia és Amerika fejlődő gazdaságaihoz képest is elmarad, attól kezdve viszont az utóbbi kontinens fejlődő régióit megelőzi. (8. táblázat)
3.2.3.2. Növekvő adósság, csökkenő megtakarítás, kevés munkahely Az alacsony egy főre jutó nemzeti jövedelemnek és GDP-nek egyik legfőbb oka, hogy a tőkehiány és a növekvő adósság (6. ábra) következtében a GNI nagy részét fogyasztásra kell fordítani, a lakosság alapvető igényeinek kielégítése érdekében. Emiatt azonban a felhalmozás és a megtakarítások mértéke csökken (9. táblázat), mivel a megtermelt javak csak kis részét tudják erre a célra fordítani, ami pedig a beruházásokra költhető összegek csökkenéséhez 36
vezet. Ráadásul a fejletlen infrastruktúrából adódóan, a beruházások jelentős része ezek fejlesztésére megy el, így a termelés bővítésére még kevesebb jut. (Kiss, 2006) A termelés bővítése és új beruházások létrehozása nélkül azonban munkahelyek sem teremtődnek, amik elengedhetetlenek a jólét kialakulásához és növeléséhez, ezáltal az afrikai problémák mérsékléséhez. Igaz ez még úgy is, hogy a kontinensen az önellátásnak nagy szerepe van, azonban a népességnövekedés és a mezőgazdasági termelés csökkenése következtében, egyre többen hagyják el az otthoni földjeiket, és próbálnak a városokban munkát találni.
350000 300000 250000 200000
Fennálló adósság Adósságszolgálat
150000 100000 50000 0 1970 1975 1980 1985 1990 1995 2000 2005 2011
6. ábra Afrika hosszú lejáratú adósságai (M $) Forrás: UNCTAD, 2013, saját szerkesztés.
37
9. táblázat A megtakarítások aránya a GDP %-ában (1980-2009) Régiók
1980 1990 2003 Bruttó nemzeti megtakarítások GDP %-ában 24,5 20,8 19,7 Afrika 23,4 15,8 16 Fekete-Afrika 25,9 27,6 25,2 Észak-Afrika *2008 Bruttó hazai megtakarítások (GDP %-ában) 24,2 18,8 21 Afrika 25,3 17,1 16 Fekete-Afrika 22,8 20,8 22,2 Észak-Afrika
2005
2009
20,3 16,4 27,4
17,6 15,4 32,5*
22,1 15,7 29,9
19,1 15,5 23,8
Forrás: ADI, 2011, saját szerkesztés.
3.2.3.3. Kedvezőtlen politikai, gazdasági környezet A térségbe áramló tőkének és a termelő beruházások hatékonyságának a kontinensen uralkodó viszonyok nem éppen kedveznek. A háborús viszonyok miatt nagy létszámú hadsereg fenntartása szükséges, így ennek finanszírozása, a fegyverkezésre költött összegek rendkívül megterhelik a költségvetést. A többnyire korrupt vezető rétegek saját céljainak finanszírozása szintén sok anyagi eszközt von el a gazdaságtól, emellett a felvett hitelekből és kölcsönökből adódó fizetési kötelezettségek és kamatterhek is nagy gondot jelentenek az egyes államok számára. A megfelelő oktatás és képzett munkaerő hiánya, az írástudatlanság magas aránya, a fejletlen infrastruktúra hátráltatják a modern technika elsajátítását. A legrosszabb helyzetben lévő országok az írástudók becsült aránya szerint, a 2006-2010 közötti időszakban Burkina Faso és Niger volt, egyaránt 28,7%-os mutatóval. Őket követte Mali (31,1 %), illetve Csád, ahol 34,5% volt ugyanez az arány. Ugyanebben az időszakban, a becsült adatok alapján, a 15-24 évesek között a lakossághoz viszonyítva legkevesebb írástudó fiatal Burkina Fasoban, Nigerben és Malawiban volt. Bizakodásra adhat okot, hogy a fiatalok körében, az említett országokon kívül Afrika valamennyi államában 50% fölött volt az írástudók aránya, részben annak köszönhetően, hogy egyre inkább növekszik az alapfokú oktatásban tanulók száma. (AEO, 2013) Az esetek többségében azonban a létszám növekedése nem jár együtt az oktatás színvonalának emelkedésével. 38
Mindemellett a korrupció, az állandó harcok, a nem túl hatékony gazdaságpolitikák és az állami szétaprózottságból adódó szűk belső piacok is mind egy olyan üzleti környezet kialakulásához vezetnek, amelyek negatívan hatnak a beruházási kedvre és a tőke beáramlására. Az afrikai vállalkozások nehéz helyzetét mutatja az is, hogy a bürokratikus eljárások hosszadalmasak, a hitelhez jutás nehéz, magas az adózási kötelezettség, a befektetők érdekeit nem védik megfelelően, és magasak az export-import költségei. Mindezt alátámasztja az is, hogy amíg a fejlett országokban a cégalapításhoz szükséges eljárások akár 13 nap alatt elvégezhetők, Afrikában ez átlagban hat hét alatt valósul meg, és a kontinensen lévő vállalkozásoknak a profitjuk nagy részét, 67%-ot le kell adózni, míg Európában ez csupán 45%. (Hettyey, 2008) Az export-import magas költségeit pedig a következő adatok igazolják: „egy standard méretű konténernyi áru átlagos exportálási költsége az afrikaiak számára 1878 dollár (fejlett országok: 1069 dollár), importálási költsége pedig 2278 dollár (1132).” (Hettyey, 2008)
3.2.3.4. Tőkehiány A politikai és gazdasági instabilitás ellenére 1970-től kezdve növekedett a külföldi tőke beáramlása a kontinensre, ugyanakkor, ahogy azt a 10. táblázat is mutatja, ez jelentősen elmarad a többi fejlődő régióhoz képest. 2012-ben például Amerika fejlődő gazdaságaiba majdnem ötször, az ázsiai fejlődő térségekbe pedig nyolcszor annyi tőke áramlott be, mint Afrikába. A kontinensre irányuló tőkéhez viszonyítva az FDI kiáramlása nem túl jelentős, ugyanakkor Afrika gazdasági fejlődésének nem kedvez, hogy 1970-től folyamatosan növekedett a kontinenst elhagyó tőke. Ha a be-és kiáramlásának növekedését összevetjük, szintén negatív eredményt kapunk. Amíg 2012-ben 17,6-szer annyi FDI érkezett a kontinensre, mint 1990-ben, a kiáramlás 21,7-szeresére növekedett 1990-ről 2012-re.
39
10. táblázat Közvetlen külföldi befektetések (millió $) Rágiók Afrika Fekete-Afrika Fejlődő gazdaságok: Ázsia Fejlődő gazdaságok: Amerika Afrika Fekete-Afrika
1970 1980 1985
1995
2000
2005
2012
FDI beáramlás (millió $) 1266 400 2442 2846 5907 832 257 986 1660 4691
9621 6763
30913 20981
50041 41006
854
532
1990
5413 22658 80995 156581 225004 406770
1599 6416 6223 8925 29507 FDI kiáramlás (millió $) 19 1097 356 659 2976 524 2843
98048
78054 243861
1534 -
2051 1762
14296 11242
Forrás: UNCTAD, 2013, saját szerkesztés.
3.2.3.5. Munkaerő-áramlás negatív hatásai Az áru-és tőkeforgalom mellett a munkaerő áramlásának is nagy szerepe van. A külföldi munkások által hazautalt jövedelmek pozitívan hathatnak egy ország fizetési mérlegére. Ahogy azt már a migrációs problémák során is említettem, Afrika esetében azonban többnyire a szakképzetlen munkaerő áramlik ki, akik sokszor csak illegális munkához jutnak hozzá, ezáltal nem javítanak hazájuk pénzügyi helyzetén. A szakképzett munkaerő hazautalásai már pozitív hatásúak, ugyanakkor az ők kivándorlásai a kibocsátó ország munkaerő kínálatának helyzetét ronthatják, mivel a szakképzett munkaerőből jelentős hiány van a kontinens államaiban. (Kiss, 2006)
3.2.4. Politikai okok 3.2.4.1. Függőség Afrika politikai függőségét nem lehet elválasztani az évtizedek során kialakult gazdasági helyzetétől, ezért először a kontinens nemzetközi pozícióvesztését szemléltetem, hogy alátámasszam előbbi kijelentésemet. Afrika a gyarmatosításnak köszönhetően kapcsolódott be a világgazdasági folyamatokba, kezdetben rabszolga-munkaerőt szállított, majd a trópusi mezőgazdasági termékek exportja vált jelentőssé. Mivel a kontinens bányakincsekben és nyersanyagokban igen gazdag, így 40
kizsákmányolása már a gyarmati időszakban megkezdődött és Afrika napjainkban is elsősorban ezen termékek szállítójaként van jelen a piacon. (Probáld-Szegedi, 1983) A kontinenst a „gyarmatosítók (nyerstermék-) export-orientálttá tettek, s amelyet a Bretton Woods-i intézmények (IMF, Világbank) által javasolt Strukturális Kiigazítási Programok (Structural Adjustment Programmes) erőteljes gazdasági liberalizálásra és külkereskedelmi nyitásra „bírtak rá” a 80-as években. A GATT Uruguayi Fordulójának lezárulása, a WTO 1995-ös létrejötte és az EU-val 2000-ben megkötött Cotonou Megállapodás pedig további liberalizációs kötelezettséget rótt az afrikai országokra.” (Kiss, 2006, 230. o.) A SAP-ok olyan követelményeket támasztottak az afrikai országokkal szemben, mint például „az alapvető élelmiszerek és szolgáltatások ártámogatásának megszüntetését, költségvetési szigorítást a kiadások csökkentésén keresztül, a „nem-termelő” kiadások (egészségügy, oktatás, ártámogatások, stb.) drasztikus csökkentését, a nemzeti deviza leértékelését, magas kamatokat, melyek vonzzák a külföldi tőke beáramlást, export-orientált mezőgazdasági termelést, a devizabevételek növelését (erdőirtások, stb.), a helyi, önellátó mezőgazdasági termelés csökkentését, a belső piacok megnyitását, a vámok eltörlését.” (Búr, 2009, 88.o.) Ezek megvalósítása azonban olyan terheket rótt az egyes országokra, amelyek következtében még tovább gyengültek, és a kontinens egyre inkább veszített a világgazdaságban betöltött pozíciójából. Emellett a gazdasági nyitottságot az afrikai országok többsége nem tudta kihasználni és a kontinens világgazdasági súlya még tovább csökkent.
41
11. táblázat A fejlődő régiók részesedése a világkereskedelemben (%) Régiók
1960
1970
1980
1990
2000
2010
2012
100 3,00 1,05 1,96 16,87 4,17
100 2,29 0,85 1,47 23,83 5,68
100 3,34 1,16 2,25 32,82 5,82
100 3,42 1,12 2,33 35,04 6,09
100 2,62 1,04 1,61 15,89 3,46
100 2,10 0,78 1,24 20,42 5,93
100 3,09 1,16 1,99 30,05 5,81
100 3,29 1,18 2,17 31,92 6,14
Export Világ Afrika Észak-Afrika Fekete-Afrika Ázsia Amerika
100 5,64 1,25 4,53 11,23 7,48
100 5,07 1,60 3,56 8,39 5,44
100 5,92 2,15 3,80 18,18 5,44
Import Világ Afrika Észak-Afrika Fekete-Afrika Ázsia Amerika
100 6,17 2,10 4,21 11,74 7,33
100 4,40 1,12 3,31 8,37 5,48
100 4,63 1,51 3,19 13,11 5,94
Forrás: UNCTAD, 2013, ill. Kiss, 2006, saját szerkesztés. Afrika csökkenő világkereskedelmi részesedését olvashatjuk ki a 11. táblázatból is. Míg a dekolonizációt követően, 1960-ban 5,64 %-ban járult hozzá a világ exportjához, addig ez az arány 2000-re 2,29 %-ra csökkent. Az import is hasonló tendenciát követ, az 1960-as 6,17 %os részesedés 2000-re 2,1%-ra zsugorodott. Annak tükrében, hogy az 1960-ban vizsgált részesedési arányok is igen alacsonyak, és elmaradnak az ázsiai illetve amerikai fejlődő gazdaságokétól is, még inkább elszomorító a csökkenő tendencia. Afrika két jól elkülöníthető régióját vizsgálva megállapíthatjuk, hogy mindkét terület esetében az 1960 és 2000 közötti időszakban a részarányok csökkentek, de Fekete-Afrikánál ez jelentősebb volt, mint ÉszakAfrikánál. Némi bizakodásra adhat okot, hogy 2010-ben mindkét terület exportból és importból való részesedése egyaránt növekedett 2000-hez képest. Ugyanakkor ezek az adatok azt is igazolják, hogy Afrika részesedése a világkereskedelemből napjainkban sem túl jelentős. Szintén a kontinens világpiaci pozícióvesztését támasztja alá az is, hogy az Afrika számára fontos mezőgazdasági termékek világtermeléséből való részesedése is csökkent. (12. táblázat) (Probáld, 2002)
42
12.táblázat Afrika részesedése a világtermelésből (%) Kakaó 71 60 66
1965 1980 1999
Kávé 25 35 19
Tea 6 10 13
Pálmaolaj 77 27 9
Forrás: Probáld, 2002, 59.o.
Az afrikai országok többsége a marginalizálódással párhuzamosan egyre több külső kölcsönt volt kénytelen felvenni, amelyek hatására egyre inkább eladósodtak és a problémák halmozódásával függőség alakult ki a segélyek iránt. Ha ehhez még hozzávesszük a fentebb részletezett környezeti, gazdasági és társadalmi problémákat, elmondhatjuk, hogy az említett országok érdekérvényesítő képessége nem túl jelentős a nemzetközi viszonyokban, tehát ki vannak szolgáltatva az erősebb és gazdagabb államoknak. Annak ellenére, hogy a dekolonizációt
követően
a
kontinens
államai
hivatalosan
elnyerték
a
politikai
függetlenségüket, a gyakorlatban ez még napjainkra is fennmaradt. Ráadásul a kontinens kizsákmányolása tovább folytatódik, elég, ha csak Kína egyre növekvő afrikai térhódítására gondolunk.
43
4. Az afrikai problémák enyhítésére tett kísérletek 4.1. A segélyezés fogalma, céljai, formái Napjainkban a segélyezés fogalma helyett egyre inkább a hivatalos fejlesztési támogatásokat magában foglaló fejlesztési együttműködés meghatározást használjuk. (Udvari, 2012) Ennek elsődleges célja a támogatott országok felé hangsúlyozni, hogy az együttműködés során nincsenek kiszolgáltatva támogatóiknak, vagyis partnerként tekintenek rájuk. A segély, vagy más néven, az OECD Fejlesztési Támogatási Bizottsága (DAC) definíciója szerint, hivatalos fejlesztési támogatás alatt az olyan forrásáthelyezést értjük, melynek minimum 25 százaléka adományelemnek minősül, a fennmaradó részt pedig általában koncessziós – kedvezményes feltételekkel nyújtott - hitelek alkotják. Mindezek ismeretében a fejlesztési segélyezést és együttműködést, illetve a segélyt és fejlesztési támogatást egymás szinonimájaként használhatjuk. (Paragi-Szent-Iványi, 2007) A segélyek céljait tekintve megkülönböztethetünk katonai, fejlesztési és humanitárius célú támogatást. A katonai segítségnyújtás hátterében kimondott a donorok stratégiai érdekei állnak, a fejlesztési támogatásoknál pedig szintén valamilyen gazdasági, politikai, külkapcsolati érdek húzódik meg a háttérben. Ezzel szemben a humanitárius segítségnyújtás az emberiesség, pártatlanság, semlegesség és függetlenség alapelvei mentén igyekszik a civilek számára elegendő élelmiszert, vizet, menedékhelyet, valamint megfelelő egészségügyi és higiéniás viszonyokat biztosítani. (Paragi-Szent-Iványi, 2007)
4.2. A nemzetközi segélyezés szereplői A nemzetközi segélyezésnek vannak hivatalos állami szereplői és nem állami szereplői. Az államok nyújthatnak támogatást bilaterális keretek között, közvetlenül az egymás közötti együttműködéseik során, ennek koordinálására jött létre az OECD Fejlesztési Támogatási Bizottsága, illetve valamilyen nemzetközi szervezetbe tömörülve multilaterális úton. A multilaterális nemzetközi fejlesztési együttműködés legfontosabb donorszervezetei az ENSZ, az Európai Unió, bizonyos regionális fejlesztési bankok, illetve globális kezdeményezések, alapok. A nem állami szereplők közé tartoznak a nem-kormányzati szervezetek (nongovernmental organization, NGO-k), a magánszféra aktorai és a média. Mindezek során
44
megkülönböztetjük a támogató és támogatott feleket. Előbbire használhatjuk a donorok kifejezést, míg utóbbira a recipiens, partner- vagy fogadóállam megnevezést is. Az ENSZ szakosított intézményei közül ki kell emelni a Világbank-csoportot. A Világbank, más néven a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank (IBRD) kedvezményes kondíciójú hitelek folyósításával támogatja a fejlődő országokat, a Nemzetközi Fejlesztési Társaság (IDA) a legkevésbé fejlett országoknak nyújt kedvezményes hiteleket illetve adományokat, a Nemzetközi Pénzügyi Társulást (IFC) pedig a fejlődő országok beruházásainak támogatására hozták létre. A nemzetközi fejlesztési együttműködésben meghatározó szerepe van az ENSZ egyéb szakosított szervezeteinek is, mint például az Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Világszervezetnek (FAO), a Nemzetközi Egészségügyi Szervezetnek (WHO), a Nemzetközi Mezőgazdaság-fejlesztési Alapnak (IFAD), a Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezetnek (UNESCO) vagy az ENSZ Gyermekalapjának (UNICEF). Emellett a szervezet számos program keretében igyekszik javítani a rászoruló országok helyzetén. A legjelentősebb közülük az ENSZ Fejlesztési Programja (UNDP) és Környezetvédelmi Programja (UNEP). Az ENSZ tevékenységével kapcsolatban kiemelt jelentősége van a 2000ben kitűzött Millenniumi Fejlesztési Céloknak, melyek a fejlődő országok legsúlyosabb problémáinak mérséklésére irányulnak. A Célok nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy ezen országok az elmúlt évtizedben kitüntetett figyelemben részesültek, melynek köszönhetően a nemzetközi fejlesztési együttműködés is megélénkült. „2000-ben 189 ENSZtagállam kötelezte el magát amellett, hogy 2015-ig: 1. Véget vetnek a súlyos szegénységnek és éhínségnek. 2. Megvalósítják a mindenkire kiterjedő alapfokú oktatást. 3. Előmozdítják a nemek közötti egyenlőséget és segítik a nők felemelkedését. 4. Csökkentik a gyermekhalandóságot. 5. Javítják az anyai egészségügyet. 6. Küzdenek a HIV/AIDS, a malária és más betegségek ellen. 7. Biztosítják a környezeti fenntarthatóságot. 8. A fejlesztés érdekében globális partnerséget építenek ki.” (menszt, 2013) Az olyan regionális bankok, mint például az Afrikai Fejlesztési Bank (AfDB) vagy az Ázsiai Fejlesztési Bank (AsDB) elsősorban az infrastruktúra, oktatás, egészségügy fejlesztése, szegénység csökkentése, beruházások támogatása céljából, a piacinál kedvezőbb feltételek
45
mellett nyújtott hitelekkel igyekeznek előremozdítani az adott kontinens elmaradott országainak helyzetét. (afdb, 2013) A globális alapok a civil szervezetekkel együttműködve helyi és nemzetközi forrásokból próbálnak meg segíteni a fejlődő országoknak. Céljaik között szerepel többek között a nők helyzetének javítása (Global Fund for Women), a gyermekek támogatása (Global Fund for Children), az AIDS, a malária, a tuberkulózis elleni küzdelem (Global Fund to Fight AIDS, Tuberculosis and Malaria) vagy a környezetvédelem (Global Environment Facility). A nem-kormányzati és karitatív szervezetek tevékenysége hasznos a problémák csökkentésében, mivel a segélyezés számos területében részt vesznek. (Juhász-Kanizsay, é.n.) Továbbá felhívják a figyelmet a problémákra, szakértelmükkel, kutatással, megoldási javaslatok kidolgozásával segítik a támogatások hatékonyabbá tételét. (Turbék, 2006) A média szerepe is elsősorban figyelemfelkeltő hatása miatt fontos, az egyes csatornákon keresztül rengeteg emberhez juthatnak el a fejlődő országok gondjai, és a kommunikációs csatornák kiépítését is nagyban elősegíti.
4.3. A fejlesztési támogatások hatékonyságát akadályozó tényezők A fejlesztési támogatások hatékonyságának és hatásainak vizsgálatához Szent-Iványi Balázs „A nemzetközi fejlesztési segélyezés hatékonysága” című műve (2010) szolgáltatta az alapot. A segélyek hatékonysága alapvetően a támogatások nagyságától és minőségétől függ. Már itt szükséges leszögezni azt a tényt, hogy a támogató országok részéről a fejlesztési segélyek nem önzetlen segítségnyújtások. Minden esetben valamilyen gazdasági, politikai érdek, piacszerzési stratégia, biztonságpolitikai kérdés áll annak hátterében. Az előbb említett tényezők milyenségét, így a nagyságot is elsősorban a donorok segélyezésének hátterében álló motivációjuk határozza meg, mivel az országok önállóan döntenek arról, hogy kit és milyen mértékben támogatnak. Az érdekeik határozzák meg továbbá azt is, hogy milyen formában hajtják végre az adott fejlesztési segélyt. Ez megvalósulhat projektek, programok, áruszállítás, technikai segítségnyújtás vagy adósságkönnyítés formájában. Utóbbi különösen akkor gyakori, amikor a donorok nem akarják, vagy nem tudják a támogatásokat növelni, így az adósságok csökkentése vagy elengedése formájában teszik meg azt. A segélyek minőségét elsősorban az adományelem aránya, a koncessziós hitelek jellemzői, a segélyekhez szabott feltételek, az elszámoláshoz kapcsolódó adminisztratív követelmények, és a kötöttség befolyásolják. 46
A segélyek hatékonyságát gátló tényezők mindkét oldalon, a fogadó és támogató országokén egyaránt megjelennek. Az egyik alapvető probléma abból adódik, hogy nincs egy egységes szervezet, amely hatékonyan működő közösségbe foglalná a donor államokat. A hatékonyság alatt leginkább azt értem, hogy a tagok által felajánlott támogatásokat nem az egyes érdekek szerint, hanem központilag, igazságosan osztanák el a valóban rászorulók között. Ennek megvalósítására azonban kevés esély van, különösen addig, amíg a segélyező országok nem hajlandók lemondani egyéni érdekeikről és e tekintetben féltve őrzik szuverenitásukat. Az összehangolt fejlesztési együttműködés hiánya a fogadó országok adminisztrációs tevékenységét is megnehezíti, mivel egyszerre rengeteg irányba tartoznak elszámolással. Ez még egy jól működő országnak is gondot jelenthetne, az említett államok azonban egyébként is jelentős hiányt szenvednek a megfelelő szakemberek terén. A fejlesztési támogatások feltételekhez kötése is gondot jelenthet, amennyiben ezek a kondíciók irreális elvárásokat támasztanak a recipiens országok felé. Erre kitűnő példa az IMF és Világbank által szorgalmazott Strukturális Kiigazítási Programok, melyek nagyban hozzájárultak az afrikai országok eladósodásához. A segélyek kötöttsége, vagyis annak meghatározása, hogy a recipiens mire költheti a támogatást, szintén negatív hatású lehet. Ennek egyik esete, amikor a segélyt az exporthoz kötik, mely során a kapott támogatást a recipiensnek a donorállam vállalatainál kell elköltenie, vagy a fejlesztési beruházásokat, projekteket nekik kell odaítélnie. Mindezek során elesnek a választás lehetőségétől, ezért nem biztos, hogy a leghatékonyabb megoldást találják meg. A hatékonyságot gátló tényezők közé tartozik az is, hogy a fejlesztési segélyeket nyújtó államok sokszor nem tartják be az előre ígért támogatásokat, melyek így zavart kelthetnek a projektek, beruházások megvalósításában, kivitelezésében. A segélyezett országok fejlesztésekből való kizárása, a donorok hátsó szándékai miatt kialakult bizalmatlanság, az aszimmetrikus viszonyok következtében jelentős probléma a tulajdonosi szemlélet, az úgynevezett ownership hiánya. Ez azt jelenti, hogy a recipiens a döntéshozatali folyamatokban, a projektek kivitelezésében aktívan nem vehet részt, így az érdekeltség hiánya szintén a hatékonyság rovására megy. Ennek hátrányára a segélyezők is rájöttek, ezért is kezdték szorgalmazni azt, hogy a helyi igények figyelembevételével és a lakosság részvételével növeljék a segélyben részesülők fejlődés iránti felelősségérzetét. (Bak, 2010) 47
A fejlesztési támogatások sikerét nagyban veszélyezteti a támogatott államban uralkodó bizonytalan politikai, gazdasági közeg, valamint a gyenge intézményrendszer. Más néven hiányzik a jó kormányzás (good governance). „A jó kormányzás legfontosabb feltételei az elszámoltathatóság, a közszféra transzparenciája, a lakosság széles körű részvétele a kormányzat minden szintjén, az adminisztráció és politika funkcionális elválaszthatósága, az állampolgári jogok védelme, lakosság-orientált közszolgáltatások megléte, illetve a pénzügyi elszámoltathatóság.” (Bak, 2010, 19.o.) Továbbá a fejlesztések, segélyek megfelelő elosztása, kivitelezése a korrupt vezetők miatt is veszélyben van, akik a segélyek révén emelkednek fel, vagy nepotista érdekeik szerint használják fel azokat. A fejlesztési
együttműködések hatékonyságának rovására mehetnek olyan külső
körülmények is, amelyekről a recipiens országok nem tehetnek. Ilyen tényező lehet például egy természeti katasztrófa.
4.4. A segélyek pozitív és negatív hatásai A fejlesztési támogatásoknak számos pozitív hatása van. A beruházások forrásaként azok növekedését idézi elő, elősegíti az infrastruktúra, az oktatás, egészségügy fejlesztését, hozzájárul a személyzet (szak- és tovább)képzéséhez, mindezek által elősegíti a hatékonyabb gazdaságpolitika kialakítását és megvalósítását. A pozitív hatások mellett azonban sokszor azok ellenkezője valósul meg. A rendszeres segélyezés egyik legnagyobb negatív hatását az ettől való függés kialakulása jelenti. A folyamatos támogatás miatt a recipiens állam nincs arra ösztökélve, hogy saját erőből teremtse elő bevételeit, növelje megtakarításait, továbbá a tőkebeáramlásra is negatívan hathat. Ez csökkenti a megfelelő gazdaságpolitika kialakításának esélyét, melynek egyik jele a gyenge adózási rendszer, amely az állam egyik fontos belső bevételi forrása. Mivel az adók több irányba történő elszámolást, ezáltal összetett adminisztrációs tevékenységet igényelnek, szoros összefüggésben állnak az intézményi rendszer kiépítettségével is. A rendszer alulfejlettsége a korrupt erők előretörésének kedvezhet. (Szent-Iványi, 2007) A fejlesztési támogatások másik torzító hatását az úgynevezett holland kór idézi elő. Ez azt jelenti, hogy a segélyek beáramlása növeli az inflációt, erősíti a reálárfolyamot, melynek következtében romlik az export versenyképessége, ami a külkereskedelmi mérleg romlásához vezet. Mindezek következménye az állami bevételek csökkenése lesz. (Udvari, 2012)
48
Közvetve a fejlesztési támogatások felhasználása sem mindig érik el a céljukat. Bár az elszámolást a donorországok megkövetelik, ugyanakkor a segélyek révén felszabaduló összegeket a recipiensek saját céljaira használják fel, ezáltal például a fejlesztések vagy problémák orvoslása helyett fegyverkezésre költik.
4.5. Az afrikai fejlesztési együttműködés szereplői és a támogatásaik 4.5.1. Az afrikai bilaterális fejlesztési együttműködés A bilaterális együttműködés során az egyes donorállamok világgazdasági helyzete és motivációja nagyban befolyásolja, hogy milyen mennyiségben és formában vannak jelen a kontinens segélyezésében. Annak ellenére, hogy az USA a legnagyobb donor, nemzeti jövedelméhez képest így sem számít bőkezű adományozónak, különösen, ha a nem katonai célú támogatást vesszük alapul. Továbbá az Afrikának nyújtott segélyezésének motivációjában is jelentős változás következett be a történelem során. A hidegháború alatt, a volt Szovjetunióhoz hasonlóan, szövetségesek szerzése volt a célja, a 2001. szeptember 11-ei terrortámadás óta elsősorban biztonságpolitikai megfontolásból próbál javítani a fekete kontinens helyzetén, mivel az Afrikában uralkodó szegénység táptalaja a drog-és fegyverkereskedelemnek, illetve a terrorista szervezetek tevékenységének. Emellett a Nyugat-Afrikából egyre nagyobb mennyiségben importált olaj is nagyban motiválja az Egyesült Államok afrikai segélyezését. Összességében elmondható, hogy az USA Afrika-politikáját leginkább gazdasági és biztonságpolitikai érdekek mozgatják. Japán szintén a legjelentősebb donorállamok közé sorolható, ugyanakkor a 13. táblázatból is kiderül, hogy több európai állam is megelőzi, melynek elsődleges oka, hogy az európai országok
többségénél,
különösen
Nagy-Britannia
és
Franciaország
esetében,
a
gyarmatosítások okozta bűntudat csökkentése volt a cél, melyek mellett természetesen a gazdasági és politikai érdekek sem elhanyagolhatók. Ez leginkább Franciaországnál jelenik meg, akik a dekolonizációt követően is igyekeztek befolyásukat fenntartani az afrikai területeken, ami a támogatások mennyiségében is tükröződik (13. táblázat). (Búr, 2005) Az x. táblázatból továbbá az is látszik, hogy az afrikai államok függetlenné válását követően az angolok inkább más területek felé fordultak, de az 1970-’80-as évek alacsonyabb támogatásai az ezredfordulóra már többszörösére növekedtek. Összességében a DAC országok által Afrikának nyújtott segélyek mennyiségében az évek alatt jelentős előrelépés történt, mivel a ’70-es évek támogatásai napjainkra több mint háromszorosára növekedtek.
49
13. táblázat A jelentősebb DAC donorok által Afrikának folyósított támogatások (M $, 2010-es árak és árfolyamok, átl. éves nettó bilaterális kifizetések) 1970-1979 1980-1989 1990-1999 2000-2009 2010-2011 1553 3632 3502 5121 8492 USA 369 1130 1471 1569 1736 Japán 1185 2039 1925 2206 2192 Németország 780 896 914 2442 3144 Egyesült Királyság 2869 3922 4740 4096 4271 Franciaország 988 1585 1388 2254 2258 Benelux államok 1299 1992 2324 2707 3166 Európa északi államai* 9575 18275 19350 24081 30041 Összes DAC ország *Dánia, Finno., Svédo., Norvégia Forrás: OECD, 2013 saját szerkesztés
4.5.2. Az afrikai multilaterális fejlesztési együttműködés 14. táblázat Az első 10 multilaterális donor az afrikai segélyezésben (M $, nettó kifizetések)
2009
2010
2011
3 éves átlag
Az összes multilaterális kifizetés arányában (%)
5606
5443
5475
5508
30
4866
5196
4739
4934
27
2750 1405
1918 1914
2272 1534
2313 1618
13 9
2076
1194
1057
1442
8
464
500
484
483
3
8. Arab Alap (AFESD)
220 281
317 375
517 285
351 314
2 2
9. Az ENSZ Fejlesztési Programja (UNDP)
294
277
221
264
1
1. EU intézmények 2. Nemzetközi Fejlesztési Társulás (IDA)
3. Afrikai Fejlesztési Bank (AfDB)
4. Globális Alap 5. IMF (Koncessziós Vagyonkezelői Alapok) 6. Az Egyesült Nemzetek Gyermekalapja (UNICEF) 7. Globális Szövetség a Vakcinákért és Immunizációért (GAVI)
10. Globális Környezeti Alap 221 109 205 178 (GEF) Egyéb multilaterális 1176 1009 1110 1098 szervezetek Összes multilaterális szervezet 19358 18252 17900 18503
1 6 100
Forrás: OECD, 2013, 6.o. 50
Afrika legjelentősebb multilaterális donorai az Európai Unió, a Nemzetközi Fejlesztési Társulás és az Afrikai Fejlesztési Bank. Támogatói között találhatók még az ENSZ egyéb programjai (UNDP) és szervezetei (UNICEF, IDA), valamint több Alap is (Globális Alap, Arab Alap, Globális Környezeti Alap) (14. táblázat).
4.6. Az Európai Unió Afrika politikája Az Európai Unió (korábban Európai Gazdasági Közösség) nem csak a gyarmatosítások idején volt aktív szereplője Afrika életének, a gazdasági, politikai kapcsolatok a dekolonizációt követően is fennmaradtak. Az EU Afrika felé irányuló fejlesztési együttműködésében a közvetlen támogatások mellett a kedvezőbb kereskedelmi feltétek biztosításának is nagy szerepe van, amelyekkel a kontinens államainak gazdasági fejlődősét igyekszik elősegíteni. A felek közötti kapcsolatot az idők folyamán több egyezmény és megállapodás keretében szabályozták. Az 1963-ban aláírt I. Yaoundei Konvenció során az afrikai államok fenntarthatták importkorlátozásaikat az európai országokkal szemben, emellett pedig pénzügyi segélyeket és hiteleket is kaptak, melyeket elsősorban infrastrukturális és mezőgazdasági fejlesztésekre használhattak fel. A megállapodást a II. Yaoundei Konvenció keretében 1969-ben újabb öt évre meghosszabbították. 1975-ben született meg az I. Loméi Konvenció az EU és 70 ACP ország között, amelyet ezt követően még kétszer megújítottak öt éves időtartamokra, a IV. Loméi Konvenció pedig már tíz évre szólt (1990-2000). Ezen megállapodásokon belül a kereskedelem szélesebb körű liberalizációja valósult meg, amely a mezőgazdasági és ipari termékek többségére egyaránt vonatkoztak. Jelentős újításnak számított a viszonosság elvének eltörlése, vagyis az ACP országoknak nem kellett az európaihoz hasonló liberalizálási kötelezettséget vállalniuk. Fontos új része volt a megállapodásoknak a STABEX, amely egy exportjövedelmet stabilizáló rendszer. Ez az ACP országok legtöbb mezőgazdasági exporttermékére vonatkozott, melynek keretében jelentős támogatásokhoz jutottak az államok. Az egyezmények során az afrikai partnerországok (is) jelentős támogatásokat kaptak az Európai Fejlesztési Alapból, ennek ellenére többségük mégis eladósodott. (Surányi, é.n.) A kapcsolatok megújítása érdekében 2000-ben Cotonouban jött létre egy újabb megállapodás az Unió és az ACP országok között. Az egyezmény jelentős változást hozott 51
Afrika és az EU kapcsolatában. A XXI. század elején az Unió Afrika-politikájának továbbra is elsődleges célja volt a fekete kontinens gazdasági növekedésének támogatása, ugyanakkor emellett számos más politikai és társadalmi szempontot is figyelembe vettek. Így fokozatosan előtérbe került a szegénység elleni küzdelem, a demokrácia és az emberi jogok védelme. Az Unió Afrika-politikájában a középpontba került az éhezés elleni harc, az infrastruktúra fejlesztése, a korrupció és erőszak elleni küzdelem. A fent említett irányvonalak mentén kialakított Afrika-politika azonban nem oldotta meg a kontinens problémáit, így szükségessé vált a fejlesztési programok átértékelése, melyre 2005-ben került sor. Az EU megvizsgálta a hiányosságokat,
és
ennek
tudatában
kidolgozott
egy
újabb
stratégiát,
amelyben
kulcsfontosságú szerepe van a béke és biztonság kérdésének. A programban nagy hangsúlyt kap az emberi jogok védelme és az igazságos kormányzás is. Mindezekkel párhuzamosan Afrikában is megfigyelhetők az egységesedésre irányuló törekvések. Ennek eredménye lett 2001-ben az Afrikai Unió (AU) létrejötte, mely kevésbé integrált és hatékony, mint európai változata, de így is óriási előrelépés a fekete kontinensen. (Joó, 2007)
4.7. Kína és Afrika kapcsolata Kína Afrika támogatójaként sajátos, a DAC országokétól eltérő elveket vall, melyben elsődleges szerepe a kereskedelemnek van. A Dél-Dél kapcsolatok élénkítésével, a kölcsönösség és egyenlőség nevében támogatja a kontinenst, melynek következtében a két fél közötti kereskedelem 1999 és 2003 között ezer százalékkal növekedett. (Fodor, 2008) „2006ban Kína afrikai befektetései elérték a 11,7 milliárd dollárt, a kétoldalú kereskedelmi forgalom pedig az 55,5 milliárd dollárt. 2006-ban Kína nyersolaj-behozatalának már egyharmada származott Afrikából.” (Fodor, 2008, 7.o.) Ebből is látszik, hogy a kínai import elsősorban a kőolajra koncentrál (pl. Nigériából), de az olyan ásványkincseknek, mint például a réznek vagy aranynak is fontos szerepük van az Afrikából Kínába tartó export esetében. Kína továbbá gyapotot (pl. Tanzániából), faanyagot (pl. Gabonból) és nemesfémeket (pl. Délafrikai-Köztársaságból) is importál Afrikából. (Uzsák, é.n.) Mindezekre Kínának a páratlanul gyors gazdasági növekedése miatt van szüksége, tehát kijelenthető, hogy a kapcsolatok élénkítése és a támogatások nyújtása korántsem önzetlenül történik, ezek hátterében egyértelműen gazdasági okok húzódnak meg. Annak ellenére azonban, hogy Kína próbálja kiszipolyozni a fekete kontinenst, számos segítségnyújtásra is volt példa. „Említésre méltó, hogy a 2006. novemberi pekingi találkozó alkalmából Kína 31 afrikai ország adósságállományát csökkentette, vagy ütemezte át. [..] A legutóbbi 2009-es egyiptomi találkozón, Peking 10 milliárd USD-os hitelt, egészségügyi eszközöket, iskolaépítési 52
programokat és afrikai fiataloknak továbbtanulási lehetőséget ajánlott fel.” (Uzsák, é.n., 2.o.) A legjelentősebb fejlesztéseket azonban az infrastruktúra területén végzik, amelyekkel elősegítik a szállítást, és olyan nyersanyaglelőhelyeket kötnek össze, melyeket korábban nem tudtak az afrikaiak. (Tarrósy, 2008) Ezek tudatában felvetődik a kérdés, hogy Kína afrikai térnyerése előnyös vagy káros a kontinens számára, mivel egyrészről jelentős mennyiségű nyersanyagot von ki Afrika területéről, ugyanakkor egyes országok támogatásában, és kiemelten
az
infrastruktúra
fejlesztésében
nagy
szerepet
vállal.
Kína
afrikai
szerepvállalásának tehát előnyei és hátrányai is vannak, azonban az vitathatatlan, hogy a kontinens életében jelenleg az egyik legmeghatározóbb külső szereplő.
4.8. A támogatott afrikai országok 15. táblázat Az első 10 afrikai ország a kapott támogatások mennyisége alapján (Nettó kifizetések, 2011) Ország 1. Kongói Demokratikus Köztársaság 2. Etiópia 3. Kenya 4. Tanzánia 5. Mozambik 6. Ghána 7. Nigéria 8. Uganda 9. Elefántcsontpart 10. Ruanda Egyéb támogatottak Összes
M dollár 5522 3563 2474 2445 2047 1815 1813 1580 1437 1278 27286 51261
% 11 7 5 5 4 4 4 3 3 2 53 100
Forrás: OECD, 2013, 2.o.
53
5. A hipotézisek igazolása 5.1. Az első hipotézis igazolása Az afrikai országok alacsony fejlettségi szintjét jól mutatja, hogy a világ 44 legalacsonyabb HDI mutatójával rendelkező állam közül 35 a fekete kontinensről származik. A XXI. század elején a kontinens 17 országában a lakosság több mint fele napi 1,25 dollárnál kevesebből volt kénytelen megélni. 2009-ben nyolc olyan állam volt Afrikában, ahol a lakosság 20-34%-a éhezett, és 13 országban a népesség több mint 34%-a számára nem jutott elegendő élelmiszer, továbbá 2010-12-ben a világ alultápláltjainak 28%-a élt a kontinensen. 2010-es adatok alapján az afrikaiak születéskor várható élettartama 57 év, Közép-Afrikában mindössze 49 év volt. Szintén 2010-ben 44 államban volt magasabb a halálozási ráta tíz főnél, miközben a világátlag nyolc fő volt. 2012-es statisztika szerint a világ azon 30 országa közül, ahol az AIDS-betegek a lakosság legnagyobb arányában jelennek meg, 26 afrikai található. Az első helyen Szváziföld végzett, amelyet Lesotho és Botswana követett. (UNAIDS, 2013) 2010-ben a fekete kontinens népességének 34%-a nem jutott tiszta ivóvízhez, emellett 60%-uknak nem adatott meg a megfelelő higiénia. Ezt súlyosbítja a gyenge egészségügy, illetve az orvosok létszámának hiánya. Emellett Afrika-szerte nagy gondot jelent az alacsony termelékenység, amelyet az alacsony egy főre jutó élelmiszertermelés értéke és az importfüggőség is bizonyít. A növekvő migrációt támasztja alá, hogy a Dél-afrikai-Köztársaságból 1994 és 1996 között megközelítőleg 30 ezer ember emigrált, melyek többsége értelmiségi ember volt. (Szabó, 1998) A példa jól mutatja a problémát, amely a képzett erők kivándorlásából adódik, de a migrációnak egyéb negatív hatásai is vannak, mint például társadalmi feszültségek vagy élelmiszerhiány kialakulása. Az afrikai migráció nem csak a kontinensen belül jelentős, de Európát is egyre nagyobb nyomás alá helyezi. Ezen tények és adatok ismeretében kijelenthetjük, hogy Afrika problémáit valóban az alacsony fejlettség, a szegénység, az éhezés, az alacsony születéskor várható élettartam és magas halálozási arány, a betegségek (különösen az AIDS) terjedése, a tiszta ivóvíz és higiénia hiánya, a gyenge egészségügy, az alacsony termelékenység és a migráció jelentik. Az imént felsorolt problémák egymással is szorosan összefonódnak, egyik gond súlyosbítja a másikat, vagyis ezek a tényezők problémaként és okokként egyaránt megjelenhetnek. Az alapvető gondok, a szegénység és az alulfejlettség az összes többi tényező kialakulásához és elmélyüléséhez hozzájárulnak. Az alacsony termelékenység következtében kevesebb élelmiszert állítanak elő, így az éhezés kialakulásának egyik oka lehet, a betegségek terjedése, 54
a tiszta ivóvíz és élelmiszer hiánya, a gyenge egészségügy pedig az alacsony élettartamhoz és magas halálozáshoz járulnak hozzá. Mindezek azonban környezeti, társadalmi, gazdasági és politikai okokra vezethetők vissza. A földrajzi adottságaiból adódóan a kontinens nehezen megközelíthető és a belső infrastruktúra kiépítését is megnehezíti. Ezek többek között akadályozzák az élelmiszer behozatalát és elosztását, valamint a beruházásoknak sem kedveznek. A forró éghajlat és a gyakori szárazságok a mezőgazdasági termelést gyengítik, a lakosság elvándorlásához vezetnek, alultápláltságot és éhezést okoznak. Az alacsony termelékenységhez nagyban hozzájárul a termőföldek csökkenése, melyben az emberek pusztító tevékenységének és az utóbbi időkben előtérbe kerülő bioüzemanyag-növények termesztésének nagy szerepe van. A heterogén társadalmakból adódó vallási, etnikai ellentéteket és harcokat gyakran követte éhezés, illetve a szegénység és az alulfejlettség is sok esetben magyarázható ezzel. Az afrikai országok többségére jellemző korrupció nagyban hozzájárult az államok gyengeségéhez és lemaradásához, továbbá az élelmiszer megfelelő elosztását is gátolja. A népességnövekedés szintén számos probléma kiváltója. A lakosság növekedésével a gazdasági fejlődés nem tud lépést tartani, így növekszik a munkanélküliek száma, gyengül a mezőgazdasági termelés, emelkedik az éhezők száma, valamint hozzájárul a migrációs és urbanizációs folyamatok felerősödéséhez is. A szegénység és elmaradottság alapvető oka az alacsony nemzeti jövedelem és GDP, melynek következtében a megtakarítások és felhalmozások csökkennek, az adósságok növekednek, az államok pedig egyre kevesebbet tudnak költeni beruházásokra. Az instabil gazdasági és politikai környezet szintén nem kedvez a befektetéseknek és a tőke beáramlásának, ami a tőke hiányához vezet. Mindezek miatt a gazdasági növekedés, és ezáltal a jólét növelése nem biztosítható. A kontinens világgazdasági súlyának csökkenése és az azzal összefüggő belső gazdasági erő hiánya a fejlett országoktól való erős függést eredményezett. A gyenge érdekérvényesítés következtében Afrika a világ perifériájára szorult és a segélyektől nagyban függő térséggé vált. Ezek hozzájárultak az adósságállomány drasztikus növekedéséhez, ami szintén a kontinens problémáinak alapvető oka. Afrika gondjainak forrása esetében is elmondható, hogy nem csak magukkal a problémákkal, hanem egymással is szorosan összefüggnek, így az egyes államokban megjelenő éhezésnek, 55
szegénységnek, fejletlenségnek és egyéb problémáknak egyszerre vannak gazdasági, környezeti, társadalmi és politikai okai. Mindezek alapján érvényes az állítás, miszerint a kontinens gondjai ezen okokra vezethetők vissza.
5.2. A második hipotézis igazolása Az Afrikának nyújtott segélyek hatékonyságának és sikerének vizsgálatához a Millenniumi Fejlesztési Célokban megfogalmazott törekvésekre vonatkozó mutatók és adatok alakulása jó alapként szolgál. Bár a 2000-ben kitűzött célokat 2015-ig kell megvalósítani, szinte már biztos, hogy ezeket sem globálisan, sem Fekete-Afrikára vonatkozóan nem sikerül elérni. Utólag visszatekintve elmondható, hogy a dokumentum által támasztott elvárások túl magasnak bizonyulnak, így a sikertelenség még inkább szembeötlő. A Fejlesztési Célok révén a legutóbbi évtizedben kiemelten hangsúlyossá vált a nemzetközi fejlesztési együttműködés, ugyanakkor ezek sikertelensége nem csupán ennek az időszaknak a kudarca. Afrika már ezt megelőzően is több irányból kapott támogatást, amelyek mennyisége folyamatosan nőtt. Az 1970-es években csak a DAC országok által a kontinensnek folyósított segélyek 2010-re több mint háromszorosára növekedtek, ugyanakkor nem mondható el, hogy ezzel egyenes arányban csökkentek volna a térség problémái. A 2000-ben kitűzött célok megvalósításához leginkább Észak-Afrika országai állnak közel, emellett Fekete-Afrikában is a legtöbb mutató esetében javulás figyelhető meg, de ezek mértéke igen csekély és a céloktól messze elmarad. Mivel a fekete kontinensen belül a leginkább problémás területnek Szubszaharai Afrika számít, a következő megállapítások erre a területre vonatkoznak. A napi 1,25 dollárnál kevesebből élők arányát mindössze 15%-kal sikerült mérsékelni 1990-ről 2010-re. Az alultápláltak aránya 1990-92-ről 2010-12-re 16%-kal csökkent, az öt éves kor alatti közepesen vagy súlyosan sovány gyerekek aránya 1990-ről 2011-re 28%-kal lett kisebb. Bár az alapfokú oktatásba beiratkozók és elvégzők aránya is a legtöbb országban nőtt (ADI, 2011), tehát az alapfokú oktatás helyzete kedvezőbb lett, kontinens szerte a színvonalat nem sikerült kellőképpen javítani. 1990-ről 2011-re az öt évnél fiatalabbak halálozási aránya 39%-kal csökkent, ha ehhez hozzávesszük az újszülöttek halálozási rátáját, a mutató 19%-os mérséklődést tükröz. Az anyai halálozás aránya 1990-ről 2010-re 41%-kal redukálódott. Az elmúlt évtizedek egyik legsúlyosabb fertőző betegségének, az AIDS-nek az előfordulási aránya 2001-ről 2011-re Afrika északi részét leszámítva csökkent, de Nyugat-Afrikában például mindössze 27%-kal, és a legjobb esetben is „csak” 47%-kal (Dél-Afrikában). A környezeti fenntarthatóságot veszélyeztető szén-dioxid kibocsátás 1990-ről 2010-re 85%-kal 56
emelkedett, ugyanakkor világviszonylatban a fekete kontinens így is a legkevesebb CO 2kibocsátó területek közé tartozik. Emellett 1990-ről 2012-re a védett földterületek aránya is több mint a duplájára emelkedett. A megfelelő vízforráshoz férő lakosság aránya 29%-kal gyarapodott 1990-ről 2011-re, ugyanakkor még így is számos országban problémát jelent a megfelelő vízhez és higiéniához való hozzáférés (4. ábra). Ráadásul a nyomornegyedekben lakó város népesség aránya is mindössze 5%-kal csökkent a 2000-es évről 2012-re. Mindezekkel párhuzamosan Afrika adósságai 1970-ről 1990-re a 24-szeresére emelkedtek, ugyanakkor 1990-ről 2011-re már csak 1,3-szeresére. Az adósságszolgálat is néhány éves csökkenő periódusoktól eltekintve 2006-ig leginkább emelkedett, majd ezt követően csökkenni kezdett (6. ábra). Mindehhez, ha hozzávesszük azt, hogy az afrikai egy főre jutó reál GDP 1970-ről 2012-re mindössze 1,4-szeresére (917 dollárról 1277-re) nőtt, a kontinens világkereskedelmi részesedése csökkent (11-12. táblázat), az egészségügy, szegénység és éhezés helyzete csak minimálisan javult, elmondhatjuk, hogy a segélyek nem voltak elég hatékonyak a problémák megoldásához, vagyis a második hipotézisben megfogalmazott állítás is igaz. A donorállamok és fejlesztési támogatásaik negatívumai - a megfelelő összehangoltság hiánya, a különböző gazdasági, politikai érdekek mentén nyújtott támogatások, a segélyek kötöttsége, sokszor az afrikai országok számára teljesíthetetlen kondícióik – a fekete kontinens államainak nagy részénél egyre nagyobb adóssághoz vezettek, és nem jelentettek megoldást az ott lévő problémákra. Emellett az afrikai fogadó államok szinte mindegyikében hiányzik a tulajdonosi szemlélet, a jó kormányzás, amely gyakori korrupcióval és nepotista vezetőkkel párosul. A szakemberekből, megfelelő képzettséggel rendelkező munkaerőből is jelentős hiány van, így az adminisztrációs tevékenység és elszámoltathatóság is rendkívül nehézkes. A fejlesztési támogatások számos esetben a korrupt vezetők kezében összpontosultak és erős függést eredményeztek. A segélyek sikertelenségének eklatáns példája a Kongói Demokratikus Köztársaság, amely az egyik leginkább támogatott afrikai országnak minősül (15. táblázat), ennek ellenére mégis a kontinens legszegényebb országainak egyike, és számtalan problémával küzdött az elmúlt évtizedekben, amelyeket nem sikerült orvosolni. Az éhség, a szegénység, az egészségügyi ellátás hiánya több millió ember életét követelte, amelyhez az országban dúló polgárháború is hozzájárult. Mindeközben azt sem tudták kihasználni, hogy a Kongói DK a kontinens nyersanyagokban egyik leggazdagabb állama. (Pál, 2006)
57
Ahogy az előbbi példa is mutatja, nem lehet kizárólagosan a fejlesztési támogatások okozta negatívumokkal magyarázni a fejlődés elmaradását, a dolgozatom második részében taglalt környezeti, társadalmi, gazdasági, politikai okok egyaránt hozzájárultak mindehhez.
58
6. Összefoglalás Dolgozatom elején ismertetett elméleti iskolák jól rávilágítanak Afrika alapvető problémáira, hogy miként alakult a kontinens sorsa a dekolonizációt követően, illetve milyen külső és belső hatások érték az évtizedek során. Afrika fejlődését nagyban meghatározta a gyarmatosítás és annak örökségei. A legnagyobb problémát a kontinens kizsákmányolása mellett a belső feszültségek és háborúk forrása, a határok ésszerűtlen meghúzása jelentette. Sokan az afrikai országok elmaradottságáért kizárólag a gyarmatosítókat tették felelőssé, ezért úgy vélték, hogy a függetlenség elnyerése után az afrikai országok fejlődése egyértelmű és nagyléptékű lesz. Az egyes államokban azonban nem valósult meg az ehhez szükséges gazdasági szerkezetváltás, az infrastrukturális fejlődés elmaradt, a függetlenségből származó előnyökből pedig leginkább Afrika korrupt állami vezetői profitáltak. Ezzel párhuzamosan a nemzetközi versenyben egyre inkább lemaradt a kontinens, a világ kereskedelmében betöltött szerepe csökkent, ezáltal folyamatosan veszítve a világgazdasági súlyából. Az 1970-es évektől az olajtermelő országokat leszámítva, a cserearányok kedvezőtlenül alakultak a kontinens államai számára, és szinte minden fontos mutatóban visszaesés következett be, ráadásul a gazdasági és politikai instabilitás következtében a befektetések is elmaradtak. A különbségek a kontinensen belül is tovább nőttek, az etnikai ellentétek és harcok még gyakoribbá váltak, az afrikai államok feladataikat egyre kevésbé tudták ellátni, hatékonyságuk pedig folyamatosan csökkent. Ezen országok egyre inkább a külföldi segélyekre, kölcsönökre szorultak, ennek következtében adósságállományuk és ezáltal függőségük és kiszolgáltatottságuk is folyamatosan nőtt. Mindezek hozzájárultak ahhoz, hogy napjainkban Afrika rengeteg problémával küzd. A legnagyobb gondot a szegénység és éhezés jelenti, amelynek mértéke a világ szinte összes területét felülmúlja. Az éhezés visszaszorítását az alacsony termelékenység is akadályozza. Ehhez még társul az egészségügyi alapellátottság és ivóvíz hiánya, amelyek még tovább súlyosbítják a kontinens gondjait, továbbá a gyorsan terjedő betegségek meggátolását is megnehezítik. Ezen tényezők következtében nem meglepő a magas halálozási ráta, illetve az alacsony születéskor várható élettartam, valamint a migrációs folyamatok erősödése, amelyek szintén számos negatív hatást idéznek elő. A kontinens napjainkra kialakult helyzetéhez hosszú út vezetett. A problémák forrásai rendkívül összetettek, környezeti, gazdasági, társadalmi, politikai tényezők egyaránt hozzájárultak mindehhez. Afrika környezeti adottságai infrastrukturális szempontból nem 59
kedvezőek, az éghajlati tényezők pedig a termelést hátráltatják és éhezéshez vezetnek. A széleskörű korrupció gátat szab a megfelelő élelmiszerelosztásnak és a fejlődésnek, amelyet a gyakori harcok, polgárháborúk is akadályoznak. A rendkívül gyorsan növekedő népesség mellett nem tud a gazdaság kellő ütemben fejlődni, amit szintén az éhezés egyik okaként lehet megnevezni. Az alacsony termelékenység elsődleges oka a termőföldek területének csökkenése, amelyet elsősorban az emberek pusztítása és a bioüzemanyag-növények térhódítása váltott ki. Mindemellett a bizonytalan gazdasági, politikai környezet miatt a beruházások száma rendkívül kevés a térségben, amihez alacsony tőkebeáramlás is párosul. A tőkehiány a megtakarítások és felhalmozások csökkenéséhez, az adósságok növekedéséhez és a fejlődés elmaradásához vezetett. A kontinens belső problémái mellett, a nemzetközi rendszerben egyre inkább csökkent Afrika súlya, amihez a fejlett országoktól való gazdasági és politikai függőség alakult ki. Afrika gondjait a nemzetközi rendszer szereplői is felismerték, ezért a kontinensnek számos ország és szervezet nyújt már évtizedek óta fejlesztési támogatásokat. Kiemelkedő szerepe van ez egyes államok segélyezési tevékenységét koordináló Fejlesztési Támogatási Bizottságnak - a DAC-nak, az Európai Uniónak és Kínának, ami Afrika egyik legfontosabb partnerévé lépett elő. Az egyre nagyobb mennyiségű támogatással azonban nem járt együtt a problémák hasonló léptékű mérséklődése. A szegénységet és éhezést az elmúlt évtizedekhez képest csak csekély mértékben sikerült csökkenteni, az egészségügy és oktatás helyzetének javítása során sem valósult meg jelentős előrelépés, ráadásul a betegségek terjedését sem sikerült megfékezni. Emellett Afrika legtöbb országa még mindig jelentős adóssággal rendelkezik. A támogatások sikertelensége a segélyek kötöttségére, az irreális feltételekre, a fogadó államokban jelenlévő korrupt viszonyokra, a megfelelő szakemberek, és a jó kormányzás hiányára vezethető vissza. Ennek következtében a segélyek a fejlődés és jólét növelése helyett valamennyi országban függőséghez vezettek.
60
7. Megoldások Afrika gondjainak megoldásához alapvető változásokra van szükség mind a kontinens államait illetően, mind a világgazdaság rendszerét és azok aktorait figyelembe véve. A szegénységből a munkahelyteremtő beruházásokon, befektetéseken keresztül vezet az út. Ehhez azonban biztonságos gazdasági, társadalmi, politikai környezet megvalósítására van szükség. Ez úgy következhet be, ha a kontinens államai fejlesztik az egészségügyi alapellátást, támogatják az oktatást, a kutatást, visszaszorítják a korrupciót, és mindenekelőtt biztosítják a jó kormányzáshoz szükséges feltételeket. Az éhezés csökkentése és a mezőgazdaság fejlesztése érdekében szükséges biztosítani a dolgozók számára a földeket, növelni a beruházásokat, megfelelő műtrágyákkal, vetőmagokkal élénkíteni a termelést. Emellett a hatékonyság növelése érdekében nagyon fontos az infrastruktúra fejlesztése is. Mindezeket az afrikai államok önerőből nem tudják megvalósítani, így szükség van a nemzetközi kereskedelmi rendszer kedvezőbbé tételére. Kiemelten fontos a mezőgazdaság területén a protekcionizmus csökkentése és a világkereskedelem nagyobb fokú liberalizálása. Emellett továbbra is fontos a fejlesztési támogatások nyújtása, ugyanakkor a fejlődéshez elengedhetetlen azok hatékonyabbá tétele. Ezt úgy lehet megvalósítani, hogy figyelembe veszik a kontinens sajátos viszonyait és elsősorban a helyi erőforrásokra támaszkodva, a gazdasági növekedést elősegítő programokat, projekteket valósítanak meg. Ahhoz, hogy Afrika gazdasági-politikai függősége csökkenjen, lényeges a földrész államainak adósságát csökkenteni, illetve a térségen belüli együttműködést, regionalizációt elősegíteni. Az összefogás következtében nagyobb belső piac jöhetne létre, a fejlesztéseket hatékonyabban lehetne végrehajtani és a nemzetközi viszonylatban is erősödne a kontinens alkupozíciója.
Záró gondolat Afrika számos problémája ellenére, a 2000-es évektől bekövetkező javuló tendenciák alapján az a véleményem, hogy az imént részletezett irányvonalak mentén, a saját erőforrásaira támaszkodva, a dinamikusan bővülő fiatal munkaerőt kihasználva megvan az esélye, hogy a gazdasági fejlődésen keresztül az elmúlt időszakhoz képest kedvezőbb évtizedek elé nézzen.
61
Irodalomjegyzék
1. Bak Zs. (2010): Jó kormányzás és decentralizáció a fejlesztési segélyek hatékonyságának tükrében: Afrikai tapasztalatok. In. Kül-világ folyóirat honlap. http://www.kul-vilag.hu/2010/01/bak.pdf (letöltés 2013. szeptember 12.) 2. Benkes M. (2009): Az afrikai államiság természete és a nemzetközi rendszer. In. Csizmadia S. - Tarrósy I. (szerk.): Afrika ma. Publikon Kiadó, Pécs, 29-51. o. 3. Búr G. (2005): Miért szegény Afrika? In. Publikon honlap. http://www.publikon.hu/application/essay/168_1.pdf (letöltés 2013. október 8.) 4. Búr G. (2009): Államkudarcok Afrikában. In. Csizmadia S. - Tarrósy I. (szerk.): Afrika ma. Publikon Kiadó, Pécs, 75-93. o. 5. Búr G. – Tarrósy I. (2011): Az afrikai vándorlás hátteréről és jellemzőiről. In. Tarrósy I. – Glied V. – Keserű D. (szerk.): Új népvándorlás. Migráció a 21. században Afrika és Európa között. Publikon Kiadó, Pécs, 99-115.o. 6. Csereklyei M. (2000): Tízmillió árva http://www.hetek.hu/fokusz/200001/tizmillio_arva 7. Csereklyei M. (2002): Az AIDS új hulláma http://www.hetek.hu/hatter/200212/az_aids_uj_hullama 8. Csizmadia S. (2001): A „mondializáció” és „globalizáció” ontológiai térképe http://epa.oszk.hu/00400/00458/00048/mondial.htm 9. Csizmadia S. (2009): Az afrikai államhatároktól a határtalan Afrikáig. In. Csizmadia S. - Tarrósy I. (szerk.): Afrika ma. Publikon Kiadó, Pécs, 51-75. o. 10. Csizmadia S. (é.n.): A globalizációval kapcsolatos érvek, ellenérvek, magyarázatok. http://www.napkozi.hu/index.php?mod_dir=/5eves_valaszthato_targyak/globalizacio &main=jegyzetek (letöltés 2013.szeptember.12.) 11. Dancs M. (2013): Egy éhes ország problémái. http://kitekinto.hu/afrika/2013/10/03/egy_ehes_orszag_problemai/#.UnAzA1PORSQ 12. Fodor E. (2008): Az európai-afrikai fejlesztési együttműködés helye a kibontakozó globális
partnerségben.
In.
Magyar
Külügyi
Intézet
honlap.
http://www.hiia.hu/pub/default.asp?y=2008&t=3 (letöltés 2013. augusztus 4.) 13. Gábris Gy. (2002): Afrika természeti viszonyai. In. Probáld F. (szerk.): Afrika és a Közel-Kelet földrajza. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 7-39.o.
62
14. Glied V. (2010): Környezet és fejlesztés Afrikában. In. Tarrósy I. (szerk.): Fenntartható Afrika. Publikon Kiadó, Pécs, 31-55. o. 15. Hargitai M. (2012): Föld, éhség, Afrika. http://nol.hu/kulfold/20120331-fold__ehseg__afrika 16. Hettyey A. (2008): Miért szegény Afrika és miért is marad az? http://kitekinto.hu/afrika/2008/09/21/miert_szegeny_afrika_es_miert_is_marad_az/#. UnCRwVPORSQ 17. Joó Zs. (é.n.): Rómától Lisszabonig. Az integrált Európa XXI. századi Afrikapolitikája és előzményei. In. Afrika Tanulmányok honlap. http://www.afrikatanulmanyok.hu/application/essay/422_1.pdf (letöltés 2013.augusztus 4.) 18. Juhász P. G. – Kanizsay E. (é.n.): Az afrikai mezőgazdaság és a globalizáció. In. Afrika Tanulmányok honlap. http://www.afrikatanulmanyok.hu/application/essay/523_1.pdf (letöltés 2013. október 5.) 19. Kiss J. (2006): Tovább folytatódik Fekete-Afrika marginalizálódása? In. Sebestyén É. – Szombathy Z. – Tarrósy I. (szerk.): Harambee. Tanulmányok Füssi Nagy Géza 60. születésnapjára. Publikon Kiadó, Pécs, 230-242. o. 20. Klugman, J. (2011): Human Development Reports. In. az ENSZ Fejlesztési Programjának honlapja. http://hdr.undp.org/en/reports/global/hdr2011/download/ (letöltés 2013. augusztus 28.)
21. Kovács, R. (2012): Ők éheznek a leginkább. http://www.szabadfold.hu/aktualis/_ok_eheznek_a_leginkabb 22. Kőműves A. (2009): Éhezők a világ országaiban. http://nol.hu/archivum/20091016-egymilliardan_eheznek_a_vilagban 23. Malik, K. (2013): Human Development Reports. In. az ENSZ Fejlesztési Programjának honlapja. http://hdr.undp.org/en/reports/global/hdr2013/ (letöltés 2013. augusztus 28.)
24. Pál A. (2006): Gazdag szegények. In. Beszélő online honlap. http://beszelo.c3.hu/cikkek/gazdag-szegenyek 25. Pál A. (2009): Függőség, egyenlőtlenség, testvérharc. http://beszelo.c3.hu/cikkek/fueggoseg-egyenlotlenseg-testverharc
63
26. Paragi B. - Szent-Iványi B. (2007): A nemzetközi fejlesztési segélyezés tágabb világgazdasági kontextusa. In. Szent-Iványi B. (szerk.): A nemzetközi fejlesztési segélyezés hatékonysága. TeTT Consult Kft., Budapest, 20-43. o. 27. Probáld F. – Szegedi N. (1983): Afrika és a Közel-Kelet gazdaságföldrajza. Tankönyvkiadó, Budapest, 5-178.o. 28. Probáld F. (2002): Afrika: társadalomföldrajzi áttekintés. In. Probáld F. (szerk.): Afrika és a Közel-Kelet földrajza. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 39-65. o. 29. Rice, S.E. – Patrick S. (2008): Index of state weakness in the developing world. In. a Brookings intézmény honlapja. http://www.brookings.edu/~/media/research/files/reports/2008/2/weak%20states%20i ndex/02_weak_states_index.pdf (letöltés 2013. szeptember 10.) 30. Robb, J. (2004): Weak, failed, and collapsed states. http://globalguerrillas.typepad.com/globalguerrillas/2004/05/failed_states.html 31. Sebestyén I. (2013): A nyomor ördögi köre. http://hetek.hu/riport/201304/a_nyomor_ordogi_kore 32. Simai M. (2005): A szegénység globális problémái és a fejlesztési együttműködés. In. Gömbös Ervin (szerk.): A nemzetközi fejlesztési együttműködés a XXI. században. Magyar ENSZ Társaság, Hunida Kht., Budapest 145-158.o. 33. Surányi S. (é.n.): Nemzetközi fejlesztési együttműködés Afrikában. In. Magyar ENSZ Társaság honlap. http://www.menszt.hu/layout/set/print/content/view/full/448 34. Szabó G. (é.n.): A globalizáció emberi jogi kockázatai. In.: PTE BTK Interdiszciplináris Doktori Iskola honlapja. http://www.idi.btk.pte.hu/disszertaciok (letöltés 2013. 09. 16.) 35. Szabó I.A. (1998): Terjed az AIDS Afrikában. http://hetek.hu/hatter/199803/terjed_az_aids_afrikaban 36. Széchey N. (2005): Az éhező földrész http://hetek.hu/hatter/200504/az_ehezo_foldresz 37. Szentes T. (1972): Elmaradottság és fejlesztés. Az elmaradottság leküzdésének kérdései Afrikában. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 57-255. o. 38. Szent-Iványi B. (2007): A nemzetközi fejlesztési segélyezés tágabb világgazdasági kontextusa. In. Szent-Iványi B. (szerk.): A nemzetközi fejlesztési segélyezés hatékonysága. TeTT Consult Kft., Budapest, 57-82. o. 64
39. Szent-Iványi B. (2010): A nemzetközi fejlesztési segélyezés hatékonysága. In. Corvinus Egyetem Doktori Disszertációk honlap. http://phd.lib.uni-corvinus.hu/434/1/szent_ivanyi_balazs.pdf (letöltés 2013. október 11.) 40. Szomorú G. (2010): Éhezés az ára a bioüzemanyag térhódításának? http://kitekinto.hu/europa/2010/09/04/ehezes_az_ara_a_biouzemanyag_terhoditasanak /#.UnCIOFPORSQ 41. Tarrósy I. (2006): A globális világrend és az Észak-Dél-kontextus. Politikatudományi Szemle 15. évfolyam. 2-3. szám. 169-188. o. 42. Tarrósy I. (2009): Politikai elméletek és módszertanok a mai afrikai problémák megértéséhez. In. Csizmadia S. - Tarrósy I. (szerk.): Afrika ma. Publikon Kiadó, Pécs, 13-29. o. 43. Tarrósy I. (2011): A globális nemzetközi rendszer új fizikája I. rész. http://www.magyardiplo.hu/2011-augusztus/511-a-globalis-nemzetkoezi-rendszer-ujfizikaja-i-resz. 44. Tarrósy I. (2012): Afrikai migránsok a fejlett világban és Magyarországon. http://www.academia.edu/1956710/Afrikai_migransok_a_fejlett_vilagban_es_Magyar orszagon_Migracios_trendek_integracio_tapasztalatok (letöltés 2013. szeptember 17.) 45. Trembeczki I. (2008): Globális politika és világrendszer-elmélet. http://www.valosagonline.hu/index.php?oldal=cikk&cazon=132&lap=0 46. Turbék Z. (2006): Együttműködés az ENSZ és a nem-kormányzati szervezetek között. In. Kül-világ folyóirat honlap. http://www.kul-vilag.hu/2006/01/turbek.pdf (letöltés 2013. szeptember 12.) 47. Udvari B. (2012): Az Európai Unió nemzetközi fejlesztési politikájának értékelése: a kereskedelem-politikai eszközök adta lehetőségek. In. SZTE Doktori Repozitórium honlap. http://doktori.bibl.u-szeged.hu/1496/1/dolgozat_Udvari.pdf (letöltés 2013. október 1.) 48. Urbán F. (2011): Az afrikai kontinens migrációs sajátosságai. In. Tarrósy I. – Glied V. – Keserű D. (szerk.): Új népvándorlás. Migráció a 21. században Afrika és Európa között. Publikon Kiadó, Pécs, 115-131. o. 49. Uzsák A. (é.n.): Afrika: Kína éléskamrája? Kereskedelem és politika összefüggései Kína-Afrika kapcsolatában. In. Afrika Tanulmányok honlap. http://www.afrikatanulmanyok.hu/application/essay/857_1.pdf (letöltés 2013. augusztus 12.) 65
50. Wallerstein, I. (2010): Bevezetés a világrendszer-elméletbe. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 57-155.o. 51. Xenellis G. (2009): Africa-EU: economic indicators, trade and investment. In. Eurostat honlap. http://epp.eurostat.ec.europa.eu/portal/page/portal/product_details/publication?p_prod uct_code=KS-SF-09-098 (letöltés 2013. szeptember 03.)
66
Webográfia 1. ADI, 2011 – African Development Indicators. In. Világbank honlap. http://data.worldbank.org/data-catalog/africa-development-indicators (letöltés 2013. szeptember 10.) 2. AEO, 2013 - African Economic Outlook. In. Afrika Gazdasági Kilátások honlap. http://www.africaneconomicoutlook.org/en/data-statistics/ 3. afdb, 2013 – African Development Bank Group. In. Afrikai Fejlesztési Bank honlapja. http://www.afdb.org/en/ 4. Beszélő online (é.n.) – In. Beszélő folyóirat online honlapja. http://beszelo.c3.hu/cikkek/gyenge-allam-eros-allam 5. FAO, 2012 – FAO Statisztikai Évkönyv, Afrika (2012) In. Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Világszervezet honlapja. http://www.fao.org/docrep/018/i3137e/i3137e00.htm (letöltés 2013. szeptember 26.) 6. FAO, 2013 – FAO Statisztikai Évkönyv (2013). In. Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Világszervezet honlapja. http://www.fao.org/docrep/018/i3107e/i3107e00.htm (letöltés 2013. szeptember 26.) 7. globalance, 2011 – In. Globalance honlap. http://globalance.hu/node/14 8. globalpolicy, 2013 – In. Global Policy Forum honlap. http://www.globalpolicy.org/nations-a-states/failed-states.html 9. menszt, 2013 – In. Magyar ENSZ Társaság honlapja. http://www.menszt.hu/tudnivalok_az_egyesult_nemzetek_szervezeterol/millenniumi_ fejlesztesi_celok 10. OECD, 2013 – Development aid at a glance, statistics by region – 2. Africa. In. Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet honlap. http://www.oecd.org/dac/stats/Africa%20%20Development%20Aid%20at%20a%20Glance%202013.pdf (letöltés 2013. október 14.) 11. origo, 2005 – In. Origo honlap. http://www.origo.hu/nagyvilag/20051026percenkent.html
67
12. Újenergiák, 2010 – Afrika ez európai bioüzemenyag miatt éhezik? In. Új energiák honlap. http://ujenergiak.hu/bioenergia/biouzemanyag/394-afrika-az-europai-biouzemanyagmiatt-ehezik 13. UNAIDS, 2013 – In. UNAIDS honlap. http://www.unaids.org/en/dataanalysis/datatools/aidsinfo/ 14. UNCTAD, 2013 – In. Az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciája honlap. http://unctadstat.unctad.org/ReportFolders/reportFolders.aspx 15. Worldbank, 2013 – In. Világbank honlap. http://data.worldbank.org/
68
Táblázatok jegyzéke 1. táblázat. HDI Trendek 1980-2011 (18. o.) 2. táblázat. Alultápláltak prevalenciája és száma (22. o.) 3. táblázat. Demográfiához kapcsolódó adatok (2010) (23. o.) 4. táblázat. HIV/AIDS betegek és halálesetek száma 2011-ben (ezer fő) (25. o.) 5. táblázat. Egészségügyi kiadások a GDP%-ában (27. o.) 6. táblázat. Az egy főre jutó élelmiszertermelés és gabona import függőségi arányának alakulása (29. o.) 7. táblázat. Afrika részesedése a világ GDP-jéből (%) (35. o.) 8. táblázat. A reál GDP éves átlagos növekedési üteme (%) (36. o.) 9. táblázat. A megtakarítások aránya a GDP %-ában (1980-2009) (38. o.) 10. táblázat Közvetlen külföldi befektetések (millió $) (40. o.) 11. táblázat. A fejlődő régiók részesedése a világkereskedelemben (%) (42. o.) 12. táblázat. Afrika részesedése a világtermelésből (%) (43 o.) 13. táblázat. A jelentősebb DAC donorok által Afrikának folyósított támogatások (50. o.) 14. táblázat. Az első 10 multilaterális donor az afrikai segélyezésben (M $, nettó kifizetések) (50. o.) 15. táblázat. Az első 10 afrikai ország a kapott támogatások mennyisége alapján (53. o.)
69
Ábrajegyzék
1. ábra. Elméleti iskolák és módszertanok (5. o.) 2. ábra. Afrika problémái (17. o.) 3. ábra. Éhezők a világ országaiban (21. o.) 4. ábra. A vízhez és higiéniához való hozzáférés hiánya 2010-ben (%) (26. o.) 5. ábra. A fő gazdasági ágazatok részesedése a teljes gazdaságból (%) (28. o.) 6. ábra. Afrika hosszú lejáratú adósságai (M $) (37. o.)
70
Idegennyelvű összefoglaló Fremdsprachige Zusammenfassung Auf der Welt leben mehr als eine Milliarde Menschen in hoffnungsloser Armut. Das bedeutet, dass sie ihren Lebensunterhalt aus einer Summe von einem US Dollar pro Tag decken sollen. Jährlich leiden mehr als 10 Millionen Kinder wegen Hunger, Armut und Krankheiten. Daneben leben mehr als 500 Millionen Menschen ohne sauberes Trinkwasser. Auf dem Gebiet Hungersnot und der Armut ist die Lage in den Entwicklungsländern am schlimmsten. In Asien, in Afrika ( besonders auf den Gebieten südlich von der Sahara ) ist der Anteil von hungernden Menschen am höchsten. Die Frage der Hungersnot in Afrika ist ein äußerst kompliziertes Problem, das zahlreiche Ursachen
hat.
Afrika
hat
daneben
viele
andere
Sorgen.
Die
Isoliertheit,
die
Modernisierungssorgen der Staaten auf dem Kontinent, die Streitigkeiten und Kriege zwischen den Stämmen, die Epidemien, die unentwickelte Infrastruktur, die starke wirtschaftliche und politische Abhängigkeit von andren Staaten, die durch die Globalisierung noch stärker wird tragen alle zur Herausbildung der dauerhaften Armut und Hungersnot bei. Die Ernsthaftigkeit der Lage erkannt, leisteten und leisten auch heute mehrere Länder für Afrika helfen. Diese Hilfe wird vorwiegend im Rahmen von Programmen auf dem Gebiet Finanzen, Verköstigung und Friedensbestrebungen realisiert. Zu diesen Ländern gehören z.B. unter anderen China, die USA, Japan, Indien und die EU. Oft handelt es sich aber um keine uneigennützige Hilfeleistung, denn hinter den Unterstützungen steht mehrmals irgendeine politische oder wirtschaftliche Absicht. Ein gutes Beispiel dafür ist der Luftangriff der USA auf dem Gebiet von Somalien, mit dem die Armee von Äthiopien unterstützt wurde. Gleichzeitig konnte man wissen, dass sich auf dem Gebiet mehrere Al-Queda Führer aufhalten. Daneben wird die Beziehung zwischen China und Afrika immer enger, was für beide Partner gewinnbringend sein kann. Durch die Investitionen von China in Afrika entwickelt sich die Infrastruktur des Kontinentes und wird zugleich die Wirtschaft von China gefördert. Trotzdem ist Afrika auf noch mehr Unterstützungen angewiesen. Dazu brauchte man aber vor allem einem höheren Grad an Sicherheit und eine enwickeltere Infrastruktur.
71