1
Adamkó Fanni EXszeregy 2005.
2
Tartalom: EXSZEREGY .................................................................................................................................................................... 1 HORRORISZTIKUS TAVASZ ......................................................................................................................................... 3 ÚJ NAPLÓ AZ ÚJ ÉLETHEZ.......................................................................................................................................... 11 VALAKI MÉGIS FELKAVAR ....................................................................................................................................... 42 TÁMAD A MÚLT ........................................................................................................................................................... 63 A SZEX VAJON MI? ....................................................................................................................................................... 77 NESZE NEKED ÚJJÁSZÜLETÉS!................................................................................................................................. 95 A VILÁG FEJRE ÁLL ................................................................................................................................................... 116 A LIBIKÓKA JELENSÉG ............................................................................................................................................. 132 SZÁZSZOR SZERESS! ................................................................................................................................................. 162 ÉSZRE TÉREK .............................................................................................................................................................. 228 MÉGIS, MI TARTOTT ENNYI IDEIG? ................................................................................................................................. 266
3
HORRORISZTIKUS TAVASZ
Azon az estén a tükröt Inez törte össze.
Hét évig nem megyek férjhez, te idióta némber! - üvöltöttem volna
legszívesebben. De jólszituáltságom nem engedte, így csak ennyit mondtam:
Nincs baj, csak el ne vágd az ujjad.
A névnapomat ünnepeltük, a földön ücsörögve pusztították el szeretett tanítványaim azt a tetemes mennyiségű salátafélét, amivel megállítható lett volna a harmadik világban tomboló éhínség, és amit reggel óta megállás nélkül vagdaltam, kutyultam, hogy negyed óra leforgása alatt eltüntessék. Aztán a koszos tányérok és kiborult mártások fölött a szeretetről beszélgettünk.
Számomra az a szeretet, amikor nap nap után törődsz valakivel, még akkor
is, amikor éppen nem is lenne hozzá kedved. Az a szeretet, amikor a másik rossz tulajdonságait is szereted, amikor elnéző mosollyal legyintesz olyasvalamire, amiért idegen embert már minimum felnégyelnél. Lopva néztem kedvesemre, aki mellettem ült, és nem reagált, pedig azt hiszem, javarészt neki szólt az üzenet, miatta volt a szeretetképem olyan, amilyennek vázoltam. Amikor az utolsó vendéget is kiraktuk, realizáltam volna a szeretetet, és gatyára vetkőzött páromhoz bújtam, boldog megnyugvással, hogy végre ketten vagyunk, és azzal a titkolt reménnyel, hogy a napi feszültséget gyengéd szeretkezéssel vezethetjük le.
Ölelj meg! - fúrtam magam a karjaiba, de ő hirtelen kiugrott mellőlem az
ágyból, a szoba másik sarkáig futott. Ott leült és mereven bámult maga elé.
Most mi van? - kérdeztem, de szinte már meg sem voltam lepve, mert
reggel, amikor ébresztettem fürdésből jövet, illatos-pucéran ráfonódva a hátára, ugyanezt tette. - Beleszerettem valakibe - mondta és gondterhelten dohányzott. Csapzott volt a haja, csak a tőlem pár napja kapott kék kockás boxert viselte, de abból is kilógott az a hűtlen fütyije. Azt hittem mókázik. Elnéző mosollyal indultam felé és kérdezgettem:
Ugye csak viccelsz?
Pont annyira volt hihető a dolog, minthogy ufók szállnak le az udvarra és bekopognak egy bögre jó kávéért. Csak néztem az arcot, ami az enyém volt, amit bármikor megérinthettem,
4
és ami egyetlen pillanat alatt idegenné vált. Igaz, hogy néhány évvel volt fiatalabb nálam, de soha nem csajozott, soha nem kellett féltékenynek lennem. Ráadásul kapcsolatunk kezdetén ő sok mindent megtett, hogy megszerezzen engem. Én féltem ettől a kapcsolattól, s bár vonzott nagyon, jó ideig ellenálltam saját vágyaimnak. Egészen addig, mígnem hirtelen nem tudtam hova költözni, és ő arra kért, hogy költözzem hozzá. Felengedett féltett kuckójába, a galériára, nem rakott ki az albérlők közé aludni, és egy este, mielőtt elaludtunk volna, ő a jóskártyájából a szerelem lapot húzta. Akkor és ott, bár ő nem szólt semmit, tudtam, hogy végem. Új élet kezdődik, véget ér a majd’ két éve tartó incselkedés, meg kell adnom magam az akaratának. Összetartoztunk, egy család voltunk. A kapcsolat végét jelentő mondat elhangzása előtt egy héttel kérdeztem rá egy beszélgetés alkalmával, hogy mi az oka furcsa viselkedésének.
Velem van bajod? Már nem szeretsz?
Nincs veled semmi bajom. Csak idegesít a próba, hogy nem tudom mi lesz a
darabbal. Most ilyen a hangulatom. Majd elmúlik. A színház, mint jó alibi - pillanatnyilag elfogadható magyarázatul szolgált a nyűgös napokra. Tehát hálásan elhittem neki, ő pedig szeretetét akképpen próbálta kifejezésre juttatni, hogy csokoládékat hordott nekem halomra. Én pedig úgy próbáltam elterelni figyelmem a bajról, hogy ajándékokat vettem neki azon túl, hogy jó ideje eltartottam, kiszolgáltam, lestem minden gondolatát… és persze közös terveket szőttem, mindenféle nyaralások és utazások kerültek be a naptárba, és el akartam hinni, hogy jó ez így. Jól nevelt strucchoz méltón dugtam homokba a fejem.
Szóval azon a fáradt éjszakán kimondta ezt a mondatot, és én hirtelen nem tudtam jobbat tenni, minthogy elrohanjak a WC-re és az ideges hasmenésrohamom alatt arra gondoljak, hogy ez nem igaz, ez csak vicc. Aztán egy idő után ki kellett jönnöm a fürdőből, mert bár a kedvenc helyem volt a lakásban, nem maradhattam ott örökre. Leültem vele szemben és igyekeztem egyszerre több cigit is szívni. Ezen tevékenységben támadtak nehézségeim, mivel annyira remegtem, hogy nehéz volt eltalálnom a szám, továbbá elég gyakran kellett megszakítanom a tárgyalást hasmenés céljából.
Szóval mi van?
5
Beleszerettem valakibe.
De miért pont most mondod?
Nem akartam megmondani, de kibukott. Mert láttam, hogy szükséged van
Ó, köszi. Ez kedves tőled.
rám. Jellemző pasi-tulajdonság: ha látja, hogy bajban vagy, még szór rád egy lapáttal.
A színházból valaki? - kérdeztem, de úgyis tudtam.
Igen.
Lefeküdtél vele?
Még csak hat napja ismerem! Még azt sem tudom, mi van.
Akkor minek ez a cirkusz? Nem lehetett volna megvárni, míg kitisztul a
Azt gondoltam így tisztességes. Lehet, hogy nem lesz belőle semmi, de ha
kép? csak a gondolata is felmerül…
... akkor az ember elkezd gondolkodni, és nem dobja szemétre egy pillanat
alatt az eddigi életét.
De én nem tudok így élni. Reggel is majd falra másztam, amikor édesen
hozzám bújtál.
Akkor pontosan mi van?
Semmi. Nem tudom. Ő tervezi a jelmezeket a darabban. Vagy kétszer
elmentünk kocsmázni, beszélgettünk. Még azt sem tudom, hogy szabad-e.
De azért te elmondtad neki, hogy velem élsz?
Persze.
Akkor várj egy kicsit, vécére kell mennem.
Visszacsatolás! Pár napja azt mondta, hogy gipszmintát vesznek le az arcáról, a maszkhoz. Igen nagy lelkesedéssel mesélte a mintavételt, beszélt a nőről is, de nem volt gyanús a dolog. Két napra rá próba után nem jött haza, nem is telefonált, amikor hajnalban, félrészegen hazaért én sírva fakadtam.
Hol voltál?
6
Kocsmában.
Miért nem szóltál haza? Nem volt senkinél egy mobil?
Nem
-
mondta
gorombán
és
elvonult
aludni
engem
otthagyva
riadalmammal. És még az is eszembe jutott, hogy minden nap kivett a pénztárcámból egy ezrest, hogy próba után kocsmába mehessen, és én nem gondoltam rá, hogy ő valójában randizni jár és itatja új szerelmét.
Rá kellett jönnöm, hogy párom, illetve már Exemet nem fogta vissza a gondolat egyetlen percre sem, hogy már elkötelezte magát valakinek. Egy nagy marhának, aki fizeti a rezsit, a kaját, a cigit, a piát, a ruhákat, az utazásokat és mindent, amit csak fizetni lehet, továbbá főz, mos, takarít, bevásárol, és minden áldott este elhiszi, hogy csak azért nem kedvesek vele, és csak azért nem szeretkeznek vele, mert a másik halálosan fáradt. Elvégre végtelenül ki lehet merülni a délig alvásban, az egész napos heverészésben, és az esti, 4 órás próbában.
Már virradt, amikor a sok sírás és vita után a végkimerülés ágynak döntött minket. Pár óra letaglózott alvás után felébredtem, és konstatáltam, hogy ő mellettem alszik, hogy vasárnap van és nem kell felkelni, aztán egy metsző pillanat alatt eszembe jutott minden, rám szakadt az egész rohadás, és hiába szorítottam össze a szemem, csak peregtek belőle a könnyek, majd vinnyogva zokogtam.
Mi van? - kérdezte Exem, ki sem nyitva a szemét. - Tudod milyen iszonyú
arra ébredni, hogy valaki zokog melletted az ágyban, és próbálja elfojtani?
Tudod milyen iszonyú arra ébredni, hogy valaki zokog, és az én vagyok?
Exem két napra bezárt a lakásba, kihúzta a telefont, kikapcsolta a mobilom és ágyba hozta nekem a kaját, amit én zokogva megtúrtam és visszaadtam. Ő úgy gondolta, csodálatos ember, amiért ül mellettem az ágyban, miközben nyelem a könnyeim. Nem kellett sokáig sírnom neki, mivel hamar összejött a nővel, aki kicsit sem tűnt erőszakosnak midőn naponta többször telefonált hozzánk. Exem engem otthagyott a lakásban egyedül - bizonyára, hogy legyen időm búcsúzni. Mert bár azt mondta, nem kell azonnal elköltöznöm, nyilvánvalóvá vált,
7
hogy jobb lesz, ha szépen elbúcsúzom a lakástól, amit én rendeztem otthonná. Ez első egyedül töltött napom azzal telt, hogy ültem e WC-n, szívtam a cigiket egymás után és szemeztem a borotvámmal. Szinte átéltem, ahogy leolvad rólam a bánat, megszűnnek a problémák, és nekem nem kell éreznem a megaláztatást, a fájdalmat és a tehetetlenséget. Éreztem, ahogy a véremmel együtt szivárog el belőlem a fekete gomoly, ami betöltött, ólomnehézzé tett és kilátástalanná tette az életem. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy bármit is tudok tenni ezután, hogy bármiben is hihetek és esetleg újra nevetni fogok. Semmi nem volt fontos. Semmi! Csak szabadulni akartam ebből a kínból, bármi áron. Megkönnyebbülni, elenyészni a semmiben, és valahonnan nagyon messziről nézni, ahogy Exem térdelve próbálja kisúrolni a gyönyörű szép kék csempék fugái közül az odaszáradt vért. Soha eddigi életem során nem fordult meg ilyesmi a fejemben, soha nem vágytam a halált. Mindig csak élni akartam, de persze nem így. Ültem ott, jó sokáig, nem mozdultam, csak engedtem menekülni a lelkem. Elfutott egy darabig, elég messzire ahhoz, hogy a testem kezdjen idegenné válni, és akkor arra gondoltam, hogy nem lehet, hogy ez az ember tőlem idegen tettre kényszerítsen. A nagymamámra gondoltam, aki minden vészek idején is egyenes derékkal tűrte a sorsot, és úgy döntöttem, életben maradok. Ahogy testem-lelkem újra egyesült, visszatért a mérhetetlen fájdalom. Kis vágyakozással gondoltam vissza arra az érzésre, amikor a menekülés gondolatával egyetlen pillanatra megszüntettem a kínt. Valóban azt hittem, így meg nem történtté tehetem ezt az egész kuplerájt, és nem kell megküzdenem a következményekkel. Hirtelen mozdulattal behajítottam a borotvát a szekrénybe és visszasüppedtem az egyetlen tevékenységbe, amire képes voltam: a sebeim nyalogatásába.
Nem jött meg. Reggelenként hánytam. Aztán csináltam egy terhességi tesztet reggel, egyet meg délután. Az a buta szőke nős vicc jutott eszembe, amikor azt mondja az egyik a másiknak:
Képzeld, csináltam egy terhességi tesztet.
És, tudtad a válaszokat?
Nahát én nem tudtam a válaszokat. Állapotos voltam. A dunyha alá bújva vártam haza Exemet, aki a tesztelés napjára kegyeskedett hazajönni, hogy személyesen tudja meg a választ. Amúgy minden más éjszakát a nővel töltött.
Na mi van? - robogott be egyenesen a szobába, a kabátját le sem véve. -
8
Csináltál tesztet? Bólintottam, hogy igen, és néztem valami filmet a tv-ben. Fogalmam sincs, mit, csak valamit, amivel halogathattam a kínos beszélgetést.
Hagyd már azt a kurva tv-t. - kapcsolta ki. - Szóval igen?
Igen.
És?
Menj, nézd meg, a konyhában van.
Nem akarom megnézni. Mondd meg.
Hallgattam.
Terhes vagy! - mondta, - Kimegyek borért! - Felugrott és elviharzott.
Mire visszaért, már szinte habzott a szája, járkált körbe a szobában és minden falba beleütött. Én meg belázasodtam az idegességtől. Tulajdonképpen vicces is lehetett volna a jelenet, ha nem velem történik.
Ettől féltem mindig.
Tudod mikor születik? A születésnapodon.
És mit akarsz csinálni?
Nem tudom. Nagyon félek!
A következő napokban a drága apa őrjöngött, látványos, ámde veszélytelen sebeket ejtett magán, és rendkívüli módon sajnáltatta magát. Mindez nem akadályozta meg abban, hogy minden éjszakát a nőjével töltsön, és reggel, amikor hazajön tisztába tenni magát, akkor hol elbájolóan kedves legyen velem, hol arcon rúgással és egyéb goromba dolgokkal fenyegessen. Cudarul éreztem magam. Egy délelőtt, amikor épp kedves hangulatában volt, magához húzott és megölelt.
Nem szeretnék én dönteni, de nem tudom elképzelni, hogy nekünk gyerekünk
legyen. Tönkretennéd mindannyiunk életét. - mondta, és szó sem volt az én életemről, csak az övéről. - Ha úgy döntesz, hogy nem tartod meg, én mindenben melletted állok és segítek neked.
Úgy segítenél, ha törődnél velem.
Nem gondolod, hogy veled fogom tölteni az estéket?!
Hát mégis, akkor hogyan segítesz nekem? - kérdeztem.
9
Melletted állok - mondta, és komolyan gondolta, hogy van értelme annak, amit
Azt mondtad, szeretsz engem, akkor miért nem segítesz, ha már ilyen helyzetbe
Sokkal jobban szeretnélek, ha nem lenne ez a geci a hasadban - mondta, és abban a
mond.
hoztál? pillanatban tudtam, hogy semmit sem várhatok tőle, mert a látványos hisztik ellenére semmi más nem érdekli, csak önmaga. Így aztán végigcsináltam egyedül a bulit. Esténként az üres lakásban sört ittam és marékszám szedtem a nyugtatót, és minden áldott este, amikor felmásztam a galériára, az üresen tátongó közös ágyunkba, vinnyogva sírtam. Mivel innentől kezdve nem voltam hajlandó kiszolgálni, ő pedig továbbra sem csinált semmit, a lakásban nőtt a szemét, gyűltek a befizetetlen csekkek, a kommunikációnk pedig jószerivel arra korlátozódott, hogy pénzt kért tőlem kölcsön, vagy cigit kunyerált. És nekem sírta el a bánatát, mikor kétnaponta összeveszett a nőjével. A nő pedig telefonálgatott, és rajtam kereste elveszett Exemet, és nekem mesélte el, hogyan fogja móresre tanítani őt. Erősen gondolkodtam, hogy vajon miért kell neki egy agresszív és hisztérikus nő, amikor én minden szavát lestem és híven szolgáltam. A csaj pont olyan volt, amilyenné ő sosem akarta, hogy én váljak. A titokra nem jöttem rá.
Holnap befekszem a kórházba - mondtam neki egy reggel, amikor egészségügyi
látogatást tett otthon. - De remélem, nem fogsz kirakni a lakásból, ha már megoldódott ez a probléma.
Annyira hülye vagy! Akkor tennélek ki, ha megtartottad volna. Megígértem, tehát
maradhatsz ameddig nem találsz valami normális helyet. Én még mindig hittem neki. Amikor hazajöttem a kórházból, vacsorával várt, rémülten kerülte a tekintetem, majd otthagyott görcsökben fetrengve, lázasan, hogy hazakísérje új barátnőjét. Azt nem tudom, hogy egy 29 éves nő miért nem tud hazamenni egyedül, és arra sem sikerült rájönnöm, hogy mivel tudta rávenni Exemet erre a szolgalelkűségre. Már csak azért sem, mert Exem mindig önállóságot követelt tőlem, és ebbe beletartozott az is, hogy egyedül cipeljem haza a több üveg borát a boltból, míg ő teljesen önállóan videózott az ágyon heverészve. No nem kellett sokáig gondolkodnom ezeken a dolgokon, mivel néhány nap múlva a következő beszélgetés borzolta fel a kedélyeket.
10
Akkor öt napon belül költözz el. - a konyhában ült, pezsgőt ivott délidőben, hintázott
a széken és pimaszul bámult rám.
Hiszen azt mondtad, hogy nem fogsz kirakni a lakásból, ha elvetetem a gyereket.
Én ilyet nem mondtam - hazudott ki tudja hányadszorra a szemembe, és nem tudtam,
mit kell ilyenkor csinálni.
De hát nem ebben egyeztünk meg!
Te rúgtad fel a megállapodást - mondta ő -, megállapodtunk, hogy eltartasz és most
pénzt követelsz tőlem.
Azt mondtad, kifizeteted a műtétet. És egyébként sem mondtam, hogy minden
körülmények között eltartalak. Vállaltam a dolgot, hogy azt csinálhasd, amit szeretsz, hogy ne érezd azt, hogy visszafoglak. És hogy majd a közös életünk jobb legyen.
Hát megváltoztak a dolgok.
Igen, megváltoztak a dolgok, ezért nem tartom egészségesnek, hogy még mindig egy
olyan megállapodásra hivatkozol, amit te rúgtál fel. Erre jöttek az észérvek, melyeket így fogalmazott meg:
Ha még egy szót szólsz, szétrúgom az arcodat. - és vérben forgó szemekkel
meghúzta a pezsgősüveget. Ezzel az emberrel éltem én. Ezt az embert imádtam és szolgáltam, és vele akartam leélni az életem. Néztem az arcát. A gyönyörű szemét, amivel olyan szépen tudott rám nézni, és néztem a haját, amit órákon át simogattam, míg ő aludt, és néztem a száját, amivel egykor csókolt, és amivel most fenyegetett. Végérvényesen összetört minden.
Május elsején, szerelmünk évfordulóján pakoltam össze a cuccom. Miközben szétválogattam a ruháinkat és könyveinket, azon járt az eszem, hogy ő a csajjal a szüleinél van. Újabb megszegett ígéret, hogy nem visz oda senkit egy jó ideig, és sem itt, sem ott, senki nem veszi át a helyem. Tudtam, hogy a nőszemély az én matracomon fekszik, az én helyemen ül a vasárnapi ebédnél, és tudtam, hogy már másnap meg fogja kapni a kulcsaim, hogy beköltözzön az én otthonomba. Nem sírtam. Már nem volt miért sírni.
11
ÚJ NAPLÓ AZ ÚJ ÉLETHEZ
Május 4.
A költözés okozta megrázkódtatás után sikerült annyira magamhoz térnem, hogy nekikezdjek a naplóírásnak. Nonszensz, hogy egy olyan naplóba írom ezt folytatólagosan, ahol az utolsó oldalon épp csak kezd kibontakozni kapcsolatunk Exemmel. Most pedig már vége. Sajnos a zsákok és dobozok között semmit sem találok, így nem tudtam máshová írni. De mindegy is, hisz az együtt töltött idő tényleg nagyon gyorsan eltelt. Mert az idő mindig gyorsan száll, kivéve a fogorvosi várót. Egész megkönnyebbülés volt, hogy leléphettem. Már az első éjszaka nyugtató nélkül tudtam aludni. De most, hogy túl vagyok a nehezén, kicsit megzavarodtam. Megszűnt az állandó rettegés, nem tudtam magammal mit kezdeni. Különböző hülyeségekkel szórakoztattam magam. Például meghallgattam, hogy átmondta-e Exem az üzenetrögzítő szövegét, amit a nője minden telefonálása alkalmával hisztérikusan követelt. Odatelefonáltam, remélve, hogy nincs otthon, és meghallgathattam az üzenetrögzítőt. Azért kicsit furcsálltam, hogy nem volt otthon, pedig azt hittem, bezárkózik a lakásba, mivel egy asztalon “felejtett” levelében azt írta a csajnak, hogy alig várja, hogy magukra zárja az ajtót. Írt még egyebet is. Nekem azt bizonygatta, hogy nagyon sajnálja, hogy így történik a dolog, ő nem akart a nővel összeköltözni, nem akart a helyemre hozni senkit, de muszáj segítenie annak a szegény párának, mert nincs hová költöznie. (Ugye ne kezdjek azon gondolkodni, hogy miért akart az a szende leány engem abból a lakásból mielőbb kiszórni?) No de, a szerelmes levelek gyűjteményében a következő szöveget találtam, éles bizonyítékaként Exem vegytiszta őszinteségének: “Talán ha megjössz, elcsalhatlak innen valami napsütésbe, mielőtt újra egyedül hagysz. Aztán pedig magunkra zárjuk az ajtót. Holnap kiderül, mikor takaríthatom ki a lakást, és az eddigi életem. Tiszta, kifüstölt lakáshoz akarok neked kulcsot adni. Szóval bírj ki még annyit, amennyit nekem is ki kell. Ennyit megér.”
12
Elolvastam újra meg újra a sorokat, és aztán kimásoltam ezt a részt a noteszembe, hogy ha nagyon elfogna a nosztalgia, legyen ami visszaránt a valóságba. Ha eddig nem lett volna világos számomra, hogy ez a pasi nem szeretett engem, akkor most már kénytelen voltam szembenézni a ténnyel. Azt hiszem az is kiolvasható a sorok közül, hogy szemrebbenés nélkül hazudott nekem mindenről, amiről a válás után szó volt köztünk. De most már jobb lesz, ha valami fontos elfoglaltságot keresek magamnak. Mondjuk ha kifesteném a körmeim pirosra? Vagy barnára? Ja, az üzenetrögzítőt nem mondta át, még mindig én csacsogok rajta. Ott kísértek most és mindörökké.
Este
Végre bekötötték a TV-t, és a sok használhatatlan csatorna között itt van valami gusztustalan pornó adó. (Ha működne a távirányító, átkapcsolnám, mert hányok tőle.) Szóval azon jár az eszem, hogy én mennyire rajongok a szexért, és az Exem mellett milyen sanyarú volt az életem. Most meg hiába is vágynék rá (na jó, pont most nem), nem tehetem, mert… … szóval ha lefekszem egy pasival, az gyorsan lelép. Csak a férfiaknak lehetnek természetes szükségleteik. Hiába, ez a kettős mérce jól ki van találva. Amikor lekísértem Íriszt a buszhoz, olyan jó nyári éjszaka volt, szerettem volna kézen fogva sétálni. Momentán ez kizárt! Végre átkapcsoltam azt a hülye Tv-t. Tulajdonképpen nagy feszültségtől szabadultam meg - állandóan pánikban voltam az Exem hangulatai miatt. Akkor is, amikor együtt voltunk, most meg, ebben a pokoli két hónapban pláne. Az állandó megfelelési kényszer és az örökös szidalmak által kialakult komplexus megszűnt (csökkent?), újra emelt fővel megyek az utcára. Csak hát, egy ilyen meleg éjszakán, főleg az után, hogy Írisz meg a friss barátja nálam randevúztak délután. És Írisz olyan szép, és olyan szerelmes. Nem jó látni ilyenkor a szerelmet, csak facsarja a magányos ember szívét.
Tulajdonképpen
szeretném
az
összes
csókolózó
pár
fejét
pépesíteni
egy
krumplinyomóval.
Csak tudnám, minek kapcsolgattam a TV-t? Már rég aludhatnék, vagy legalábbis
13
feküdhetnék az ágyban és bámulhatnám a plafont. Na most rájöttem, hogy az Exem biztos a családjához ment. Elvégre nincs munkája, és holnap lesz az az esküvő, amire együtt mentünk volna. De minek jött haza a költözés napján? Hogy hülye fejet vágjon amikor átadom a kulcsokat? Már épp készen voltunk a pakolással, a srácok már kint kóvályogtak az autóknál, amikor elszaladtam pisilni, és hallom, hogy rohannak be és zsezsegnek, hogy itt az Exem. Egyből elállt a lélegztem, a csorgással együtt. Kimentem a fürdőből, Exem pókerarccal mászkált a lakásban, mintha keresne valamit.
Hagytatok itt is valamit? - kérdezte.
Mindent, ami a tied.
És fel is porszívóztatok?
Persze, meg lemostuk az ablakokat is. Vicces vagy.
És mi volt a színházi fesztiválon?
Megnyertük. Illetve hát, közönségdíjasok lettünk.
Gratulálok.
Kezdett elviselhetetlenül kínossá válni a helyzet, ültünk a dobogón, ahogy szoktunk, a lakás üresnek tűnt, leginkább szeméttel volt tele.
Hát, köszönök mindent. - adtam át a kulcscsomót.
Szívesen. - mondta ő. Volt pofája ezt mondani!
Mielőtt bemostam volna neki egyet, vagy elbőgtem volna magam, inkább elfutottam soha nem bírtam a búcsút, és az utolsó pillanatokat. A küszöbön kint sutyorogtak a tanítványaim és Janka barátnőm, a lelkes költöztető brigád, akik a cuccolás alatt élvezettel tépték le a névtáblát az ajtóról és ugráltak páros lábbal az ágyban. Nem szóltam rájuk, jól esett, hogy annyira szeretnek, hogy kis bosszúkat követnek el értem. Tudtam, hogy vigyáznak rám. Ha csak egyetlen hangos szót hallanak, ott teremnek harcra készen mellettem. De erre nem volt szükség. Nem is volt időm visszanézni, ahogy lépdeltem ki az udvaron át, körülvéve a népemmel, azon járt az eszem, hogy minden nap, amikor a sarkon befordultam, boldogság öntött el, hogy ide tartozom, hogy hazaértem. Most pedig utoljára láttam az otthonom.
Hazafelé azon gondolkodtam, mit fogok ma csinálni? Mit? Mit? Amit eddig is: eszem, bámulom a TV-t, alszom. Elvégre egyedül voltam eddig is, csak az Exem lakásában. Mondjuk
14
ott kényelmesebbek voltak a körülmények: mikró, videó, keverőcsap, szekrény! Már szinte mulatságos a hullazsákok között tengődni. Semmit sem tudok hova tenni. Nincs mosógépem és a mosogató bojler nem üzemképes, vagy csak túl bonyolult nekem. Ezek a régi technikai eszközök kifognak az elkényelmesedett városlakókon. Az irodában sem tudtam semmit csinálni, mert nem volt áram. Biztos forrásból tudom, hogy néhány hét múlva kirúgnak, a cég a csőd szélén áll. Miért megy minden cég csődbe, ahol én dolgozom? Nos telefonált Robi barátom, kollégám, lelki támaszom és edzőm:
Nincs jó hírem. Beszéltem a főnökkel, de nem akar még félállásban sem itt tartani
De hát azt hittem, kedvel.
Azt nem tudom. De azt mondta, hogy neked túl kényelmes az, hogy a pénzedért nem
téged.
csinálsz semmit.
A marha. Ő kért meg erre a munkára. És aztán ő nem engedte, hogy bármit is
csináljak, mindent lehurrogott.
Én tudom. Ez nem az én véleményem, hanem az övé. Amúgy mit csinálsz?
Megpróbálok életben maradni.
Egyébként ez nem igaz. Dühöngök. Még én vagyok a fekete seggű? Bár már úgyis mindegy, törvényszerű volt, hogy az életem minden területe összeomlik, de elegem van abból, hogy elkényeztetett ficsúrok lekicsinyeljenek. Nekem nem tettek a fenekem alá semmit. Munka mellett végeztem a főiskolát, eltartottam magam, meg hát az Exemet is. Francba! És akkor egy ilyen simaképű úri gyerek megjegyzéseket tesz rám! Rohadt távkapcsoló. Ennyi vacakot még sosem hallgattam a TV-ben. Hát ez meg az Exem kedvenc nótája. Na hurrá! Az alaphangulatom megvan. Egy csőtörés még rám férne most.
Holnap lesz Robiéknál a buli. Ragyogni kéne, de karikás szemmel aránylag nehézkes. De mindegy is, most úgysem fog történni semmi, legalábbis a horoszkópom szerint. Az egyik tanítványom mamája asztrológus, és volt olyan kedves, hogy a pánikhangulatra való tekintettel
15
elkészítette a horoszkópom, ingyen és bérmentve. Abban az áll, hogy nálam fiatalabb színházas lesz a férjem. Ez speciel ráillik az Exemre. Talán azért éltem vele, mert a körülmények miatt összekevertem az igazival? Vagy netán mégis ő lesz? Ez momentán hihetetlennek tűnik. Azt is írja a horoszkóp, hogy hamarosan jön egy új szerelem, de még plátói lesz, és ősszel teljesedik ki. Újabb hihetetlenség. Állítólag a jövő év lesz az igazi mind szerelemben, mind munkában. Most kíváncsian várom, hogy mi lesz. Az utolsó Tarot lap, amit kihúztam az Exemnél, azt mondta, hogy csak türelmesen várjak, mert minden meglesz, ami kell. Valahogy ezt is érzem. Van bennem valami nagyon pici öröm, még csak kezdemény, de érzem, hogy mocorog a történtek ellenére. Most pedig megpróbálok aludni egy kicsit. A babona szerint az új lakásban álmodott első álom teljesül - feltéve, ha megszámoljuk a szoba sarkait. Az első éjjel azt álmodtam, hogy sokan udvaroltak, de volt egy, akinek nem láttam az arcát, csak a keze hozzám ért, és boldogság futott végig rajtam az érintésére. Most akkor keresem a kéz gazdáját. Remélem még nem vált meg a hozzá tartozó testtől!
Május 7. Tiszta hülye vagyok. Elalszom a TV előtt, aztán meg fogmosás után nem tudok visszaaludni. Fantáziálok valakiről, akit alig ismerek, rólam meg olyasvalaki fantáziál, aki nálam szóba sem jöhet. De én egyik nap az egyikről fantáziálok, a másik nap a másikról. Akkor most mit is akarok? Egy pasi meghívott a Balatonra, aztán mindenféle sms-eket küldött. De ő nekem nem kell. (Mellékesen jegyzem meg, hogy a NET-ről ismerem és Krumplifejűnek hívom.) A másik pasi Hunor, aki először tetszett nekem, de a hisztérikus exnője miatt nem tudtunk találkozni. Most napi több levelet váltunk, és gyakorlatilag meghívatta magát kétszemélyes lakásavató bulira. Mit szoktak az ilyesmi rendezvényeken csinálni? Szóval ma Hunor volt soron a fantáziavilágban. Tegnap pedig a Marci. Marci már régi ismerős, de még csak kétszer találkoztunk. A színházas kollégám, Jani vidéki rendezésében játszik. Bár azt hiszem, ő veszett fejsze nyele, nála is csak három napos csoda voltam. A nagy telefonálgatásnak vége lett. (Félve kérdem meg: Ki volt az a hülye, aki telemorzsázta az ágyat?) A Marci olyan pasi, hogy amikor először megláttam, remegni kezdett a lábam. Pedig az Exemmel voltam, és
16
akkor még jóban voltunk. Az életfelfogása nem tetszik annyira, de azért elhenteregnék vele egy kicsit. És aztán itt van a legnehezebb feladat: Robi. Azokról most nem beszélnék, akiket Robi szerint megbolondítottam a bulin, és számosan sorakoznak. Én mondjuk csak egyet tudnék felmutatni, aki minden átmenet nélkül hajnalban szerelmet vallott, majd visszaszívta, de azért erőnek erejével meg akart csókolni. Jómagam pedig pánikszerűen és egy emberként menekülőre fogtam a dolgot. Szóval a Robira mindig máshogy gondolok, de mindig nagyon szeretem. Nem tudom mi ez, valahogy megfoghatatlan, nem ismert vonzalom. Már az Exem is meggyanúsított vele, épp ezen sugárzó vonzalom miatt. Valóban vonzódom hozzá, de nem szexuális értelemben. Gondoltam, szépen kivárom, hogy mi lesz, de most nagyon beindultak a dolgok. Bár attól tartok egyfolytában, hogy félreértem a jelzéseit. Azt mondta a bulin, hogy három akadály van köztünk: a munka, a barátnője és az edzés. A munka most megoldódik, a barátnőjének meg elmesélte ezt az egész dolgot. De én nem akarok olyan picsa lenni, mint az Exem nője, aki belerombol mindenbe és átgázol életeken. Robival a buli másnapján egy teaházban találkoztunk. Kettecskén ücsörögtünk, teázgattunk, és ő olyan szépen nézett rám. Talán csak a lámpa fénye miatt tűnt úgy.
Azt ugye tudod, hogy 5 km-es hatósugárban terjed a nőiességed?
Nem, nem tudom.
Pedig ha körülnéznél végre, észrevennéd. Nem én akarom megtenni, de köztünk
olyan erő van, aminek testet kell adni.
Nééézd, van menta tea is - hebegtem zavaromban.
Nem tudom miféle testeket lehet adni ennek a vonzalomnak. Netán rá kellett volna vetnem magam a barátnője szeme láttára, vagy most, a kihalt teaházban? Túl egyszerű lenne belemenni ebbe a kapcsolatba. Nem kéne aggódva válogatnom, keresgélnem, vagy félnem a magánytól. Csak épp nem olyasmit érzek iránta, amit eddig szerelemnek definiáltam. Ráadásul az Exemmel ugyanígy jöttem össze. Bajban voltam, ő mellettem állt, biztonságot adott, és még a kezemet sem kellet kinyújtanom érte, egyszerűen csak hagytam, hogy megtörténjen, mert kéznél volt és egyszerűnek látszott nem ellenállni tovább. Annál jobban tisztelem Robit, hogy kirángassam az életéből, amikor nem vagyok biztos
17
magamban. Robi barátnője azt mondta, hogy nem zavarom őt. De vajon ezt hogy kell érteni? És miért nem zavarom, amikor a pasija azt suttogja a fülébe, hogy én milyen jó csaj vagyok? Azért ez engem eléggé zavarna! Janka szerint csak egy harmadikat keresnek a hálószobába. Jaj, ne! Az lehetetlen, hogy éhes vagyok! Már két napja egyfolytában éhes vagyok és zabálok. Nem akarok visszahízni, végre kicsit jól érzem magam. A szakítás jó fogyókúra, de mióta kicsit megnyugodtam, újra tudok enni. Nagy bánatomra. Talán megkérem az Exem, hogy időközönként alázzon meg, csak úgy a testsúlyom szinten tartása végett.
Május 8.
Remek! Ma felhívott az Exem, csillagomnak szólított és úgy beszélt velem, mintha semmi csúnya dolog nem történt volna köztünk. Pont egy hete jöttem el, és úgy hív, mintha minden rendben lenne. Mintha csak éppen felhívott volna, mielőtt hazamegyek. Felkavart ez az egész! Meg ez a hülye titkolt munkakeresés, meg, hogy várom, hogy kirúgjanak. Azt hiszik, hogy én nem tudom azt, amit tudok. Így aztán úgy kell csinálnom, mintha baromira dolgoznék, közben pedig az életrajzomat küldözgetem szerte a világba. Feleslegesen, mert a lőtéri kutyának sem kellek.
Tegnap még tele voltam reménnyel, de ma inkább üres vagyok. Pedig el kell hinnem, hogy erős vagyok és minden jó lesz. De ma valahogy gyenge akarok lenni: azt akarom, hogy vigasztalón átöleljenek. Hát akarhatom, de hiába. Átkozott megszokás! Átkozott szív! És átkozott türelmetlenség! Csak merengek, és nézem, hogy múlik az idő. Az én időm! Bárcsak tudnék énekelni, vagy festeni, hogy kiszakíthassam magamból a fájdalmat és kétségbeesést! A szavak, amiket az állítólagos írástudományommal használok, mintha körbe járnának sötét szellemként - felpiszkálják fájdalmam, de el nem engedik. Ha énekelni tudnék, bús, mély tónusú, fájdalmas, búgva síró dalokat énekelnék, hogy beleremegne a szíve mindenkinek, aki valaha is érzett hozzám hasonlót. A szavak nem eresztenek, körbehurcolnak birodalmuk határán és én hű rabszolgaként pörgök velük az őrületig. Mint szőlőt taposó nők, úgy dagonyáznak sebző lelkemben a szavak. Hajcsárom a bánat, béklyóm a reménytelenség és
18
őrzőm a múló idő. Nincs megkönnyebbülés, csak örök körforgás van, időm legvégéig. Egyformán nehéz szembenézni a véggel, és elgondolni, mi vár rám addig.
Május 11.
Itt ülök a kuplerájos lakásomban: forrongnak a dolgok, de úgy érzem, semmi sem változik. Egyedül vagyok, nem tudok mit kezdeni magammal. Aki pedig dörömböl, hogy velem akar lenni, az nem kell. És itt van az Exem, aki minden nap felhív valamiért: hivatalos papírok, fellépés. Mindig van valami jó ok. Rém barátságosan beszél velem, közben én belehalok. Minden szavával visszaringat a múltba. Abba a múltba, ahonnét durván kitaszíttattam. Volt pofája meghívni magához vendégségbe. Oda, ahol még pár nappal ezelőtt laktam. Kiderült, hogy a csaja dolgozik valahol. Gondolom unatkozik. Két nője is volt egyszerre, most meg egy sincs. Én mindig ott voltam neki, amikor szüksége volt rám, az után is, hogy elhagyott. Nincs, aki babusgassa, meghallgassa, kényeztesse szegényt, és kimossa a zoknijait. De ha visszajön az a nő, akkor megint nem leszek érdekes. Pedig amikor kidobott, azt mondta, hogy velem akart élni, és ha ez a dolog nem történik, életünk végéig lehettünk volna együtt. Hah, de jól hangzik, mi? Férfiszó - mint váratlan zápor: eláztat ugyan, de nem ad eleget a növekedéshez.
Más. Robi azt mondta, teremtsek magamnak munkahelyet. Kigondoltam, mit is szeretnék igazából, és rá egy napra meglett. Összetalálkoztam egy pasival, akiről egy percen belül kiderült, hogy egy újság tulajdonosa, és épp főszerkesztőt keres. Rögtön mindent megbeszéltünk. Kicsit azért aggódom: túl jól hangzik az egész. Szép honorárium, iroda a Várban. Most várom a hívását, mert azt mondta, menjek fel az irodába ismerkedni az egésszel. Azt állítja, hogy a jövő héten kezdhetek is. Arra is gondoltam már, hogy ő mindent megígért, és majd rákeni az üzlettársára, hogy az nem egyezett bele. De tudom, nem lehet rosszakat gondolni. Olyan ez, mint a Habcsókemberke a Szellemirtókban. Bár inkább az a tapasztalatom, hogy amit nagyon akarok, és nagyon klasszul elképzelek, az nem fog megvalósulni.
19
Szóval itt ülök és várok: se program, se bútor, se kenyér. Mit csinálnék, ha az Exemmel lennék? Valószínűleg ugyanezt, mint most, csak abban a hitben, hogy szeretnek és valakinek szüksége van rám. No meg talán szeretkeznénk is. Talán! Elvégre hétvége van. Éjjel azt álmodtam, hogy az Exemmel szeretkezem. Mielőtt jó lett volna, abbahagyta. Felöltözött és távozott. Nem idillikusak az álmaim róla. Minden álmomban benne van, hogy ő nem jó. Bőgni kéne! Egyre nagyobb a múlt és egyre kisebb a jövő. A jelen pedig mintha nem is lenne. Szar az egész!!! Volt még valahol egy doboz cigim!
Este. Nagy küzdelmek árán hősiesen leepiláltam a fazonom. Nagyon fontos volt, ugyanis senki sem fogja látni. Éljen a szabadság! (Hogy ezt a baromságot ki találta ki?)
Május 12.
Egész éjjel Marciról álmodtam. Hozzám nyomta az arcát, megcsókolt, amikor kettesben voltunk. De a többiek előtt nem mutatott érdeklődést irántam. Nem tudtam szabadulni a hatásától, így hát összeszedtem magam (nagy levegő, cigi, önbizalom-növelő pozíció) és felhívtam. Búgattam én a hangom a telefonba, ahogy csak tudtam, de nem hatotta meg.
Helló, szia. Mit csinálsz?
Most ébredtem - dörmögte.
Buli volt tegnap?
Elég nagy. Másnapos vagyok, kutyául.
Csak azt akartam kérdezni, hogy (Marcikám, gyere ebédelni - hallatszott a háttérből
az aggódó anya.) jöttök-e Jani premierjére a hétvégén?
Én biztosan nem. De a többiekkel találkozhatsz.
Aha.
Hát akkor jó hétvégét neked. Szia. Vigyázz magadra.
20
Aha! Ez rém romantikus volt. Meglehet, hogy ő reálisabban látja azt csekély kis hibát, hogy 240 km távolság van köztünk. Mentegetem ezzel, pedig ha annyira pörögne rám, akkor nem jelenthetne ez komolyabb akadályt. Legalábbis az elején. Na mindegy, hiába ábrándoztam róla. De vajon miért kívánom ennyire, amióta csak megláttam? Annyira undorító ez a párkeresgélés! Itt állok egyedül a sok csúnya és hülye pasi között. A semmibe hullt minden, amit egykorvolt szerelmem, beléd fektettem. Most együtt élsz egy nővel, akinek az akaratossága és a hisztije elsodorta a szeretetemet, a kedvességemet. Miért? Miért a gonoszok győznek mindig? Miért szerettelek hiába? Olyan árva vagyok! És te, aki úgy akartál engem, büszke voltál rám, és velem akartál élni, most híven várod haza csavargó csábítód. Olyan papucs vagy, amilyen soha nem akartál lenni. Nem is papucs, inkább szőrös házimamusz! Mindazt a törődést, amit neked adtam, most másnak adod vissza, míg én siratom a múltam, kitaszítva, nincstelenül. Mi az élet igazsága? Szerintem nincs neki! És neked sincs, szépszemű, önző kedvesem! Az élet nem is olyan vicces!
Május 13.
Reggel tele voltam szerelem-félével. Alig vártam, hogy Hunor leveleit olvashassam. Persze nem írt. Ezzel szemben olvashattam Robi leveleit. Este pedig óránként küldött egy sms-t, majd fel is hívott, ekképpen: “Fogadjunk, hogy nem ide tartasz!” Pedig oda tartottam. Ugyanis este elmentem hozzá masszírozásra. Persze a barátnője felügyeletével, mert ki nem ment egy percre sem a szobából. Amikor vége volt a masszírnak, míg én átöltöztem, hallottam, hogy a barátnője kérdezi Robit:
Mi van?
Semmi. - volt a válasz, pedig én gondoltam, hogy mi van. Így inkább gyorsan
búcsúzni kezdtem:
Köszönöm a masszírozást.
Én köszönöm, hogy eljöttél. Remélem máskor is el tudlak csábítani, és akkor
hosszabb lesz. Vadul vágtattam le a lépcsőn, és azon gondolkodtam, hogy neki mi volt a jó ebben? Miért ő köszönte meg, hogy szívességet tett nekem? Á, ez annyira zavaros volt nekem, úgy
21
döntöttem, majd a buszon olvasom Bridget Jonest, mert azok legalább az ő zűrjei, azokon lehet nevetni. De elment a kedvem az olvasástól. Hazafelé benéztem a régi utcámba, átkoztam az embert, aki ennyi fájdalmat okozott nekem. Aztán mikor elment a busz az orrom előtt, egy pillanatra komolyan gondoltam, hogy felhívom az Exem és szállást kérek tőle. Miért is ne? Hisz évekig aludtam vele abban a lakásban, ami most olyan közel van. Legalább egy estére újra a régi életem élhetném, csak néhány órára visszakucorodhatnék a megszokott fészkembe. No de okosan hazajöttem. Nekem, akit elhagyott az anyám, és lepasszolt az apám, nekem egy kerek család a boldogság netovábbja lesz mindig. Egy családi ebéd a kertben felért egy hét nyaralással. És mivel úgy érzem, eltaszítottak a szüleim, olyan nagyon hálás tudok lenni, ha azt látom, hogy valaki elfogad, ha valahol helyem van. Exem családja elfogadott. Úgy tűnik, csak pont az Exem nem.
Május 14.
Állásinterjún voltam. Szépen kiöltöztem meg minden, de nem tudtam becsapni a pasast, aki ragasztószalaggal preparált szemüvege mögül pislogott rám. Grafológus volt a lelkem, és azonnal íratott velem néhány sort, majd vadul kezdte analizálni az írásképem. van
még
Maga nagyon okos nő, ne hagyja magát elnyomni. Dinamikus, kreatív és önálló, tele fel
nem
szabadult
energiával.
Nagyon
erős
is,
de
valami
érzelmi
kiegyensúlyozatlanságot látok.
Igen, mondjuk úgy, hogy most váltam el.
Ne sajnálja. Maga sem szellemileg, sem testileg nem illett össze azzal az emberrel.
És vár még magára egy nagy szerelem. Maga nagyon okos nő. Sehogyan sem tudtam kitalálni, hogy ezt ugyan hogyan látja az írásomból, de hinnem kellett neki abban a pillanatban. Egyébként Robi is mindig azt mondja, hogy tele vagyok energiával. Csak azt tudnám, hogy ha ezt mindenki látja rajtam, akkor én miért nem vagyok tudatában? Aztán a pasi mondott még furcsábbakat is:
Írja ki szépen, rendesen a gy és k betűket, az majd jó hatással lesz a párkapcsolatára.
Igen? - bámultam rettentő kerek szemekkel - Ez visszafelé is működik?
Úgy nézett rám, mint egy teljesen retardáltra. Hogy nem tudom én azt, amit minden pisis
22
tud. Hát persze. Kételkedem, valóban működik-e a grafológia visszafelé. Valamitől úgy írom azokat a betűket, ahogy írom. Valamiért azt mondta az írásomra, hogy nagyon kiforrott, szépen kiírt írás. Biztos nem mondta volna a kerekített gy betűkre. Na mindegy, azért megpróbálom: kegy, kígyó, kagyló, gyökér, gyógykrém, gyárkémény, gyötör, gyilkol, gyök, gyík, gyerek, kokó, kóró, gyár, kád, kazal, kamion, kátrány, nem tudok rendes k betűt írni, kígyó, kagyló, ja ez már volt, gyík, gyík, gyík, gyík. Hát nem ettől leszek szerelmes, ez elég valószínű. Mint k betű-gyáros, kudarcot vallottam.
Délután rohantam próbára az irodából és ciki vagy nem, de igazgattam a bugyim. Ezek a gumis nacik nagyon tudják a bugyibehúzást. Közben arra gondoltam, hogy nem kéne ilyet csinálni, mert ki tudja melyik autóból lát a Balu (a főszerkesztős pasi). Szóval csak vágtattam az utcán, és akkor abban a pillanatban fel is hívott a Balu:
Hát maga már meg sem ismer engem? Itt ülök a kávéház teraszán, maga meg úgy
rohan el mellettem, mint aki még sosem látott. - méltatlankodott.
Na de ilyen hülyeségeket miért érzek meg? Igazi dolgokat meg miért nem?
Ez persze nem igaz, azokat is megérzem, csak ha nem tetszenek a megérzéseim, nem hallgatok rájuk. Azt hiszem így lehet.
Május 16.
Tények: 1.
Csuklom.
2. Tegnap Robival voltam a Margit szigeten andalogni-sörözni. Jó volt. De Robi nem mert velem jönni az irodából. Előre ment és megvárt a kapunál. Mindez nem zavart abban, hogy rettenetesen bezabáljak roston sült zöldségekből: pontosan egy gomba, egy paradicsom, egy szelet cukkíni. Robi nagyon megszidott, - Miért nem eszel rendesen? Teljesen tönkreteszed magad.
23
- De hát most pont azt csináltam! Aztán megint elmentünk misztériumba, én meg csak pislogtam nagyokat, azt remélve, hogy nem nyilvánvaló, hogy a fejembe szállt az a pohár búzasör. 3. Tegnap egész nap hiába vártam Balu hívását. Ma meg rámtelefonált:
Magácska hová tűnt? Egész nap vártam a hívását.
Magam is ezt tettem. - mondtam neki.
Vicces ez a pasas. Talán még baj lesz vele. 4. Budaörsön játszottuk a mesejátékot. A gyerekek nagyokat röhögtek, és felkiabáltak a színpadra. Én hátul álltam a takarásban, és olyan büszke voltam. A srácok annyira pontosan, egymást figyelve és szeretve dolgoztak. Azért a színház még mindig gyógyír, akkor is, ha nincs a társulatban egy szeretőm. 5. Brigi késő estig itt dolgozott nálam: rendszerbe pakolta a ruhákat, élére állította a könyveket, tologatta a szőnyegeket. Na jó, a szőnyegrojtokat nem simította ki. De mintha csak a sajátját rendezgette volna. Annyira helyes! Nekem meg más rendezi be a lakásom, fogalmam sincs, mi hol van. Ha keresem a kedvenc bugyimat, fel kell hívnom valakit, aki pakolta. A költözésem napján, mire én ideértem, a srácok már berendezték a konyhát és kitakarították a fürdőszobát, beüzemelték a magnót és behűtötték a söröket. Barátok nélkül már nem is élnék. 6. Holnap jön a Hunor. El sem tudom képzelni. Attól is félek, hogy rosszul emlékszem rá, és nem is az, akit képzelek.
Május 17.
Öreg vagyok, csúnya, kitaszított, szerencsétlen és magányos. Erre ébredtem. A legjobb lenne kútba ugrani. Lássuk, hol is találhatnék egy kutat?
Május 18.
Zavar a köbön! Megvolt a lakásavató. Hunor megjelent az ajtó előtt, kimosakodva, hóna alatt egy bevásárlószatyornyi sörrel. Először kicsit feszengve, majd a sok sör hatására egyre kedélyesebben elbeszélgettünk. Nem volt se romantikus csók se semmi nyálas lányregény,
24
dacára annak, hogy számtalan gyertya égett a szobában, és észrevéve, hogy a mellemet bámulja, folyton úgy helyezkedtem, hogy lássa is. Ezzel csak azt értem el, hogy még többet ivott. Aztán begörcsölt és bámulta a parkettát.
Baj van. - mondta összetörten.
Mi a baj?
Nem vagyok szerelmes beléd.
Ó, már azt hittem atomkatasztrófa közeleg.
Tetszel, kívánlak, jól tudok veled beszélgetni, de nem lettem szerelmes.
Értem. Én sem. De én nem is vártam, hogy ennyi idő alatt egymásba szeretünk.
Én igen.
Szar lehet neked.
Szeretnék a barátod lenni, és a szeretőd.
Á, szóval megint a szokásos férfi-nóta: kellesz nekem, de elkötelezettségek nélkül. Mindegy, most ez is jobb, mint a semmi.
Jó. Legyél az. Nekem ez így megfelel.
De ez kihasználás.
Csak akkor, ha én nem tudok róla. Csak ha úgy csinálsz, mintha az lennél, de mégsem vagy az. Megállapodunk, nincs ezzel semmi baj.
Szóval megállapodtunk. De azért nem nyúlt volna hozzám, még piszkafával sem. Kivéve azt a pillanatot, amikor a szűk előszobában felhúzta a cipőjét. Magához húzott, szorosan, az orra az orromhoz ért, de nem csókolt meg (ha a számtalan sörre gondolok, talán jobb is így, piszok savanyú lehetett a szája), csak tántorgott kicsit, majd rémületében menten elrohant. Azóta minden este felhív, a háttérben kocsmazajjal, aggódva érdeklődik a hogylétem felől, elvégre a barátnője vagyok vagy mi. Legalábbis a megállapodás szerint.
Május 22.
Felhívott a Marci. Hát mi van itt?
Most ment el a Hunor. Úgy negyven percet volt itt. Nagy lelkesen jött, aztán egyre
25
vadabb indulhatnékja támadt és elrohant. Nem tudom mire vélni. Párszor megbámulta ugyan a mellem, de még csak egy puszit sem adott. Most akkor mit akar? Hogy akar a szeretőm lenni? Virtuálisan? Azt hittem, ha találkozunk, majd felvidít, de csak idegessé és bizonytalanná tett. Nem tudom követni a pasik gondolatmenetét. Ahogy az Exemét sem. Látom magam előtt, ahogy lefekszik az ágyba, látom a haját, ahogy elomlik a lepedőn, a hosszú szempilláját, ahogy árnyékot vet az arcára - és mindezt látja valaki más is, csak ő a valóságban. De jó lenne felfogni, hogy ez nekem nem büntetés, hanem jutalom.
Mit akar a Hunor? És Robi? És Marci? És én? ÉN vajon mit akarok?
Május 23.
Öreg vagyok, csúnya, kitaszított, szerencsétlen és magányos. Újra erre ébredtem. A legjobb lenne kútba ugrani. Vagy ezt már írtam?
Május 24. Vidám női estét töltöttünk tegnap Imola barátnőmmel, a Tarot kártya boszorkányával. Miután megettünk egy doboz fagyit, kivetette a sorsom, nagy misztikumok közepette. Gyertyák meg selyemkendők meg egyéb hókuszpókuszok, amik ehhez kellenek. Imola és kártyája szerint eddig elnyomtam a vágyaim és rossz kapcsolatokhoz ragaszkodtam. Most vagyok a változás időszakában. Feltettem azt a kérdést, hogy milyen körülmények között fogok találkozni a titokzatos igazival. Azt a választ kaptam, hogy össze kell raknom magam, el kell szakadnom a rossz beidegződésektől, a múlttól. Vigyáznom kell, hogy ne zsarnokoskodjanak felettem (Imola szerint ez a zsarnok egyértelműen az Exem, mert bár én teljes egészében nem kellek neki, de mégsem enged el), és ha végre tudok majd dönteni, akkor meglelem az igazi társam. Szerelem, boldogság, házasság, kiteljesedés. Hurrá! Elmeséltem ezt az egészet a kocsmában, Pali barátomnak, akire földhözragadt ügyekben mindig számíthatok. A következő volt a véleménye :
26
- Ezt kártya nélkül is megmondtam volna neked, mindösszesen egy sörért.
Május 26. Ma volt egy előadásunk a színházban! Nagyon izgultam. Már ment az előadás, amikor az Exem besurrant a nézőtérre, és mielőtt felkapcsolták a villanyt, ki is menekült. De persze én sötétben, hátszélben és bekötött szemmel is megismerném. Kicsit később odavágódott hozzám és úgy beszélgetett velem, mintha még együtt élnénk. Már megint ömlött belőle a szó, nagyjából saját zsenialitásáról és az általa szervezett előadásról. Szerencsére a családom indult haza, így otthagytam a pasit. Később valaki kérdezett tőlem valamit, és én nem teljesen pozitív hangvételben nyilatkoztam a szervezőzseni Exemről, aki a semmiből előlépett, mormogott valamit, majd újra eltűnt. Hiába, ebben a színházban mindig számítani kell a felbukkanására. Ott van mindenütt. Az öltözőasztalán, amit én is használok önkéntelenül, ott hevertek a mocskos ruhái, a kedvenc hajgombócos fésűje. Rossz volt látni. Nem csak azért, mert eleve rossz látni egy fésűt több évnyi kihullott haj fogságában, hanem mert az ő hülye fésűje, az ő haja volt. Hihetetlen, hogy évekig éltem ezzel az emberrel. Együtt aludtunk, ettünk, szeretkeztünk és utaztunk, együtt pisiltünk és megbeszéltük a hasmenésünket. Most meg olyan idegen volt, csak valami furcsa érzet derengett bennem a régi életemből. No de mindenki más nagyon édes volt. Elmerültem egy percre a sikerben. A srácok a taps végén megköszönték a munkámat. Mindenki gratulált és ölelgetett, és közben az előtérben ücsörgött Hunor és várt engem. Elmentünk sörözni, elég sokat ittunk, majd fél egykor taxit hívott.
Baj van. - suttogta a taxi hátsó ülésén.
Jaj, már megint mi? Már megint nem szerelmes belém?
Nem tudtam annyit inni, hogy ne akarjak felmenni hozzád. Felengedsz?
Fel.
Hm. Ez lenne manapság a romantikus előjáték?
Te miért iszol ellenem? - kérdeztem aztán tőle az előszobában.
Ellened iszom, mert bizonytalan vagyok és félek, hogy mi lesz ebből. A múltkor,
amikor úgy elrohantam, azért volt, mert nagyon kívántalak és attól féltem, hogy a szex miatt elveszítem a barátságod. És azt nem akarom.
27
- De hát ezt megbeszéltük már, nem? - Igen. - mondta, és bátorságot nyert. Magához húzott, és kezdett kihámozni a ruhámból. Végre, végre! Épp csak egy kicsit kezdtem kihúzni a lábam a kínai papucscipőmből, amikor ráeszméltem, hogy irdatlan szagok képződtek a cipő belsejében reggel óta. Ilyen kínos helyzetbe nem hozhatom magam.
Fürödjünk meg. - suttogtam azt a képzetet keltve, hogy rém erotikusnak tartanék egy közös fürdőt.
Megengedtem a vizet és suttyomban lemostam a lábam, majd kirontottam a fürdőből. Meglepetésemre Hunor már ott toporgott pucéran a szoba közepén. Ezt a csalódást! Ványadt kis test, cérna kezek és lábak, tök lapos fenék, és megereszkedett sörhas. Felöltözve egész fess volt. Elég gáz, amikor a szuperpasi a ruhájával együtt leveszi a kívánatosságát is. De azért bemásztunk a kádba, volt annyi hangulata a dolognak, hogy utána összebújjunk, és megdöbbentő módon mégis jó volt. Persze lehet, hogy csak a kiéhezettségtől. Mindenesetre még akkor sem röhögtem el magam, amikor a földre helyezett számtalan mécses egyikén teljesen leégette a lábáról a szőrt, de ez sem tántorította el a feladattól. Aztán mégsem teljesedett be az este, mert a végkifejlett előtt pánikrohamot kapott, drámázott egy kicsit valami lelkiismeret furdalásról, majd távozott. Már megint egy komplett idiótával hozott össze a sors. Szerencsére kicsit sem vagyok szerelmes Hunorba, másként hülyén érezném magam.
Május 28.
Hová lettek az emberek? Én élek ebben a városban egyedül? Senkit sem érek el, senki nem hív vissza és senki nem törődik velem.
Június 13. Hazajött Hani az Amerikai Egybesült Állatokból (már ahogy ő mondja). Ennek örömére mind berúgtunk egy kültéri szórakozóhelyen. És mind fel is próbáltuk a szuper lila parókát is, amit Hani hozott magával . Még Verocska, egy régi kedves tanítványom is eljött, és eszembe jutott, hogy ezt majd elmesélem az Exemnek. Aztán rájöttem, hogy nem. Mondjuk ehhez hozzá tartozik, hogy a Hani noteszának az elejébe be volt ragasztva egy
28
fotó a táborból, amin együtt vagyunk az Exemmel. Émelyítő volt látni, ahogy ülünk egymás mellett, átöleli a vállam és nézünk a kamerába. Nem látszik a korkülönbség. Hosszú volt még a hajam és rém dagi voltam. Mennyi minden történt azóta! Megváltoztam, de legbelül még él a kép, milyen voltam, amikor nem voltam egyedül. Pontosabban, amikor azt hittem, hogy nem vagyok egyedül. Szörnyen hiányzik, hogy nem fogják a kezem.
Azt mesélik a lányok, hogy pontosan az történt velük, amit múlt Szilveszterkor jósoltam nekik a cigány kártyából. Remélem a nekem tett jóslatok is beválnak és hamarosan lesz, aki fogja majd a kezem. De úgy igazán, szeretetből, és nem színlelésből. Nekem nagyon kell, hogy szeressenek! Kell, hogy a buliból kézen fogva jöjjek haza valakivel, akihez fáradtan bújva elalhatok. Hát akkor most hozzábújok az alvós macimhoz! Igaz, ő nem volt velem a buliban. A mocsok, pedig eljöhetett volna a kedvemért!
Június 19.
Arra gondolok, amikor az Exem azon a tavaszi éjszakán lerángatta rólam a takarót, és nem akarta visszaadni, ezzel csalva engem az ágyába. Először aludtunk egy ágyban. Nem történt semmi. Azt mondta, olyan iszonyatosan kívánt, hogy nőt így még nem kívántak. Majd nyomatéknak még egyszer használta az iszonyatosan kifejezést. Hát ennek vége. Most van helyette a Hunor, aki imádja, ha mellette vagyok, de hozzám sem ér. Vasárnap éjjel ugyan kísérleteztünk szeretkezéssel, de mint kiderült, annyira részeg volt, hogy elvesztette közben a fonalat, és el is aludt még a végkifejlett előtt. Pedig meglepően jó volt vele, legalábbis, amíg tartott. Úgy tűnik az eszközeink kompatibilisek. Amikor rájöttem, hogy mi van, sírva fakadtam. Én kérem egy kiéheztetett kis állat vagyok, velem ezt nem lehet csinálni. Ott is hagytam őt horkolni, kisurrantam és bedobtam a kulcsot a rácson. Eljárkálunk, dumálgatunk, de főleg iszunk, illetve ő iszik - kezd unalmas lenni ez a program. Sajnos Hunornak csak akkor van bátorsága közeledni, ha iszik, akkor viszont ereje nincs, hogy végigcsinálja. Pedig olyan meghatóan küzd azóta, hogy otthagytam. Próbál kedveskedni nekem. A múltkor reggel kávéval ébresztett. Majd megdöglött, de nem ivott alkoholt a kedvemért. De ha nem iszik, fél tőlem. Hát így mit kezdjek vele? Azt gyanítom, azért
29
került ő az utamba, hogy merjek végre nemet mondani, hogy ne menjek alá a vágyaimnak, ne elégedjek meg azzal, ami valójában nem az, csak próbálom belemagyarázni. Egyébként már nem tűnik olyan jó pasinak. Eleve ott a bibi, hogy összement pólóban és hatalmasra nyúlt mackóalsóban grasszál otthon, amiből kilóg a kicsit sem kívánatos segge. Rémisztően nem szexi. Aztán egész este csak iszik és cigizik és egy bizonyos alkoholszint elérése után semmi értelme a mondatainak. De amíg magánál van, addig vicces dolgokat szokott mesélni. A minap megörvendeztetett egy aranyos történettel egy cirkuszi elefántról, aki elszökött a karavántól, végigrohant a borfesztivál sátrai közt iszogató helyiek közt hajnalban, és nagy trombitálás közepette belevetette magát a Balatonba. Utána robogott sárga bukósisakban a körzeti megbízott, az után meg szaladt az egész cirkusz. Próbálták rávenni az elefántot, hogy menjen haza, de az csak pancsolt önfeledten. Végül odahozták a feleségét és termetes szökevényünk hűségesen követte az asszonyt hazáig. Szegény elefánt, miért nem lehetett egyetlen boldog napja?
Június 20. Hogy változnak az idők! Az eszem és csalafintaságom diadalát ülöm. Hunor hajnalban még az orrom csókolgatta míg aludtam, délután pedig Liliomnak tett ajánlatott, aki én vagyok, csak ő ezt nem tudja. Szóval munkaidő alatt szoktunk az Interneten levelezni. Valami sejtelem által vezérelve kreáltam egy fiktív személyiséget, Liliom néven, és írtam Hunornak. Ő pedig simán besétált a csapdába.
Üzenet Liliomtól Szia. Szerintem te rám vársz. Üzenet Gépmestertől (Ez Hunor neve a Neten) Lehet, hogy rád várok. Cserélünk képet? (Ez aztán a rámenősség.)
Azonnal megadta az e-mail címét, és pontosan azt mondta, amit sugalltam, hogy hallani
30
akarok. Közben pedig velem is levelezett (ó, magasztos tudathasadás!). Üzenet Mézvirágnak (ez is én vagyok) Gépmestertől De unom már a melót. Mit csinálsz este? Átjöhetnél. Rendelünk pizzát.
Üzenet Liliomnak Szívesen megismerkednék veled. De mi a véleményed a hármas partiról?
Üzenet Gépmesternek Mézvirágtól Nem is tudom mikor végzek. Te meddig dolgozol?
Üzenet Gépmesternek Liliomtól Hármas? Talán van valakid, és magatokhoz kerestek egy harmadikat? Szép lány? Mert csak akkor vagyok benne, ha szép.
Üzenet Mézvirágnak Mindegy mikor jössz, én várlak nagyon.
Üzenet Liliomnak Inkább csak barátok vagyunk, akik lefekszenek egymással. Nem tudom eldönteni, hogy szép-e. Nem kifejezetten az esetem, de izgat, szexuálisan és intellektuálisan is.
Üzenet Gépmesternek Liliomtól Nem tudod, hogy szép-e? És vele már beszéltél erről? Tudja, hogy keresel?
Üzenet Liliomnak Nem szóltam még neki. De ha gondolod, kihagyhatjuk, én szívesen találkozom veled kettesben.
Üzenet Gépmesternek Mézvirágtól Nagyon dolgozol? Nem tudsz most eljönni? Találkozhatnánk a metrónál.
31
(Megfogtam a piszkot. Mekkora hülye! És a legviccesebb, hogy élvezem a dolgot. Nem érzek csalódást, csak valami játék hevében keletkezett adrenalin robbanást.)
Üzenet Gépmesternek Liliomtól Jó, találkozom veled szívesen, meg a barátnőddel is, ha akarod. Mesélj róla.
Üzenet Mézvirágnak Sajnos rengeteg a meló, ki sem látszom belőle, látod neked is csak késéssel tudok válaszolni, mert nem érek rá. Majd felhívlak, ha végeztem.
Üzenet Liliomnak Nem a barátnőm. Hagyjuk is őt. Találkozzunk kettesben. Mit csinálsz ma este?
(Bingó! és trallalala! De miért örülök a bizonyságnak, hogy a pasik megbízhatatlanok és hülyék?)
Üzenet Gépmesternek Mézvirágtól Jól van kedves, most én hazamegyek. Este találkozunk. Csókollak.
Na most mit csináljak? Beszéljek meg vele randit Liliommal? Hogy én nem megyek át hozzá, az biztos. És Liliom? Á, inkább lebegtetek.
Üzenet Gépmesternek Liliomtól Szóval te csak hármasban szereted? Nagyon klassz pasi lehetsz, ha így bírod. Egész felizgattál. De most mennem kell egy értekezletre. Holnap folytatjuk.
Üzenet Liliomnak Igazából csak hármasban szeretem, úgy a legjobb. De te döntöd el. Várlak holnap.
Hááááát! Erre mit lehet mondani? Az ember legjobb színészi alakításaira sosem fog fény derülni. Csak ha lebukik. De akkor meg úgysem tapsolják meg!
32
Az irodából hazafelé baktatva abban reménykedtem, hogy Hunor ne hívjon, mert nem akarok vele találkozni. Hívni ugyan hívott, de szerencsére zaklatottan és százszor bocsánatot kérve lemondta az estét. Hurrá! Hihi, pedig Liliommal biztos nem volt randija! Ez a szerencsétlen nem csak alkoholista, kockafejű és rugalmatlan, hanem hazug is. Még jó, hogy azzal kezdte az ismeretségünket, hogy gyűlöli a hazugságot és azért hagyta el a nőjét, mert az hazudott neki. Nesze neked igazság bajnoka! Mindentől függetlenül nem csodálom, hogy elhagyta azt a nőt, mert az nem normális. Először is megtudta, hogy hol fogunk találkozni, és eljött az első találkánkra. Azt mondogatta, hogy nekem mennyivel nagyobb a mellem, mint neki. Akkor még nem sejtettem, hogy ez leszbikus hajlamai miatt szúrt szemet neki. Aztán később is hívogatott engem és könyörgött, hogy hagyjam békén a pasiját, mert ő vissza akarja hódítani. Később, mielőtt még elköltözött volna tőle, felgyújtotta Hunor ruháit a szoba közepén. Aztán hisztérikus üzeneteket hagyott kora reggel a rögzítőmön, hogy meg fog ölni. Ha tudtam volna, hogy a pasija is hozzá hasonló marha, nem szenvedtem volna ezzel az őrült nőszeméllyel.
Június 21. Hunor nem értette, hogy miért akarom elvinni tőle a ruháimat. Nem mondhattam meg neki. Rábeszélt, hogy mossak ki nála. Pizzát rendelt, megfürödtünk, majd nagy vigyorogva rámfordult. Sajnos így is elég jó volt, hogy közben azon járt az eszem, hogy mekkora egy barom. Nem bántam, hogy egyszer sem csókolt meg és csak célirányosan nyúlt hozzám. Reggel négykor aztán csörgött a telefon, hisztérikus állapotban telefonált a volt nője. Ő odarohant, engem taxiba rakott és ennyi. Gáz ez a pasi. Csak ne hiányozna annyira a szex! Mármint úgy értem, emberrel. Mert amúgy most van a kígyóuborka szezonja. Némelyek szerint azt is lehet használni valamire.
Június 23. Remek hétvégét töltöttem Jankánál vidéken. Vasárnap lejött Liza barátnőm és Hani is. Strandoltunk, jókat dumáltunk, fagyiztunk. Heverésztünk a forró homokban, úgy zabáltuk a lángost, hogy fülig zsírosak lettünk, és jó kis béke volt. A lelkemben is. Egy pillanatra
33
elfelejtettem, hogy tulajdonképpen boldogtalan vagyok. Amikor hazajöttem és locsoltam égett bőrömre a vizet, bevillant az érzés, amikor ugyanezt Exem családjánál tettem. Ő mögém állt a kádban és hangtalanul magáévá tett, míg odakint vacsorához terítettek. Akkor az is jó volt. Most senki sem tesz ilyet. Miért is tenne? Csúnya vagyok!!! Sürgősen tennem kell ez ellen valamit. Úgy érzem, máris visszahíztam pár kilót a szakítás áldásos hatása, a nagy mértékű fogyás eredményéből. Ilyenkor, a napszívta fáradtságban legjobb odabújni valakihez, aki bekeni a hátad, és illatos-puhán elszenderedhetsz a karjában. És akkor nem kell akrobatamutatványokkal kísérletezni, hogy valahogy mégis be legyen kenve az a vöröslő hát. Sajnos hátkenésről szó sem lehet, és nem is lesz, ha ilyen ronda maradok. Szerencsére túl fáradt vagyok ahhoz, hogy tovább pánikoljak magányos csúnyaságomon.
Június 25.
Azt álmodtam, hogy Exem elutazott és én kitaláltam, hogy hozzá megyek haza. Jó érzés volt tudni, hogy újra otthon leszek, bebújhatok a kuckómba. Aztán rájöttem, hogy már nincs kulcsom oda. Erre ébredtem. Kinyitottam a szemem és nem tudtam, hol vagyok. Meddig még? Mikor múlik el ez a nyavalyatörés? Tegnap a buszon, a régi otthonom megállójánál arra gondoltam (mindig arra gondolok, hacsak nem fogom le az agyam olvasnivalóval), hogy ez itt az én hazám. Vonyítani tudnék, ha elképzelem, hogy míg én átsuhanok a busszal, pár sarokra tőlem valaki tesz-vesz, létezik. Olyan, mintha valaki más átvette volna a szerepem és élné az én életemet. Megnéz egy videofilmet, amit én vettem fel és aztán lefekszik az ágyba, amiben én aludtam. Fürdik a fürdőszobában, aminek a felújítását én küzdöttem végig. Hetekig állva pisiltem a téglákig lecsupaszított fürdőszobában, bokáig jártam a sittben. Kint hideg tél volt, vacogva tunkoltam magam a lavórnyi melegvízbe. Exem nem volt hajlandó ezt a mutatványt bemutatni, így amikor már nagyon büdös volt, aláterítettem egy törölközőt, s míg egyik kezében cigivel, másik kezében távirányítóval nézte a meccset, én szépen végigcsutakoltam őt. Akkor viccesnek tűnt, utólag elég gáz történet. Ebben az időben történt az is, hogy hozott nekem egy csokor rózsát és meglepetésnek beállította az egyik pvc-csőbe, a sittes fürdőszobába. Szóval jól éreztem magam, mert azt
34
hittem, kettőnkért van a kellemetlenség, ez a családalapítás velejárója. Karácsony után lett kész a felújítás, és a karácsonyi asztalnál Exem családja előre röhögött, hogy majd hazamegyünk és felavatjuk a zuhanyfülkét. Ő vadul ellenkezett, erre mindenki lehülyézte, hogy ilyen alkalmat nem lehet kihagyni. Amikor hazamentünk, én mentem először tusolni. Mégis utánam jött, hogy elvégezze háziúri kötelezettségét. Azt hiszem, az a szerelmi ünnep úgy 5 másodpercig tartott. De akkor is az én ünnepem volt. Nehéz dolog ez! Dolgoznom kell rajta, hogy elengedjem ezeket a dolgokat. De. Meg. Kell. Küzdenem. Vele!
Június 25.
Lizával és Írisszel koncerten voltunk a Felvonulási téren. Rajtam kívül mindenki bepasizhatott volna. Sokan megálltak előttünk, kacsintgattak, de senki rám sem nézett. Hiába, öreg vagyok és csúnya! Szeretném az arcomat a zsebemben hordani. Amikor kezdődött a Quimby, felkavarodott érzésekkel haza indultam, mert utoljára Exemmel Quimby koncerten voltunk, ő felemelt, hogy lássam a zenekart. Még érzetem a teste melegét. Tehát nem volt jó hallani azt a zenét. Annyira bele voltam bódulva a bánatba, hogy rossz helyen szálltam le a villamosról, majd bepisiltem és csak gyalogoltam a csípős szélben. A sírás fojtogatott. Mit vétettem, hogy ez a sorsom? Ráadásul tele volt a tér copfos pasikkal és Írisz lelkesen mutogatta őket, mint Exhasonmásokat. Gondolom azt akarta ábrázolni, hogy mennyi férfi van még a világon, de pont az ellenkezőjét érte el vele. Annyira hiányzik, hogy az a hülye befűzze a nyirkos kis kezét az enyémbe! Úgy érzem, nekem már nem lesz aranyos, szép pasim. Miért is lenne, amikor szét vagyok esve és bánat ül az orromon? Mielőtt a koncertre indultam, még az volt, hogy a Hunor udvarolt Liliomnak és közölte vele(m), hogy már nincs együtt velem. Ostoba fajankó!
Június 29. Janka sokat törődik velem, nem hagy egyedül. Most is elvitt magával buliba Lócihoz,
35
aki már azóta tetszik nekem, amióta megláttam. Van két szép gyereke meg szép háza meg iszonyúan édes feje, kócos hajjal és aranykeretes szemüveggel. Persze újfent senki sem szólt hozzánk, ahogy az már lenni szokott. Csak ültünk Jankával egy félreeső helyen és néztem azt a gyönyörű Lócit a gyönyörű kertjében és azt éreztem, hogy nekem soha nem lesz ilyenem. Se pasi, se kert . Persze a kis híd a halastó felett talán túlzás is lenne. Kuksoltunk a kicsicsázott kertben és kitaszítottnak éreztem magam.
Bridget Jones milliókat fizetne egy ilyen sztoriért - mondtam Jankának, aki röhögött.
A bokor túloldalán senki nem volt magányos, vígan mulattak. Mi pedig röhögtünk magunkon, a két szerencsétlen csajon, pedig sírni kellett volna azon, hogy a Janka hozzákötötte az életét egy kétszeresen elvált kétszeresen vasárnapi apukához, aki csak gyártja a gyerekeket, de nem tudja eltartani magát sem, és most Jankából, a városi vagány csajból magányos, vidéki, egyedülálló anyuka lett. És sírni kellett volna rajtam, aki elbohóckodtam az ifjúságom nagy részét, fiatal fiúkkal éltem együtt, nem építettem karriert, nem vettem lakást, nincs senkim és semmim. Amikor már telecsórtuk sörrel Janka strandtáskáját és nem bírtuk tovább a szánalmas estét, egy vagyonért beautóztunk a városba Budaörsről vagy honnan. Várt ránk Janka két régi szerelme. Szinte visszatértek a régi szép idők, amikor újra együtt róttuk az éjszakát. Persze azzal a kivétellel, hogy kicsit sem rúgtunk be, nem táncoltunk, csak ültünk bambán egy asztal körül és pislogtunk, hogy hová tűnt az életünk. Mi lett a mindig röhögős vagány csajokból?
Június 30.
Egészen pontosan emlékszem, hogy mit csináltam pont egy éve! Szépnek és fiatalnak éreztem magam, ahogy a hosszú hajam fújta a szél. Exem korddzsekijének zsebéből karamellt ettem és titkon reméltem, hogy meglát Barnabás, életem egyetlen gyűrűs vőlegénye, aki előttem ült a fűben. Koncert volt a Felvonulási téren és a hatalmas tömegben természetesen elém került. Évek óta nem láttam. Nem mertem odamenni hozzá, de szerettem volna, ha látja, hogy egy helyes, hosszú hajú fiúval vagyok, és rendben van az életem. Miért érzem azt, hogy csak akkor vagyok ember, ha együtt élek valakivel? Így visszagondolva a történtekre, tökéletesen idiótának érzem magam. Idehozza a szél a Kapcsolat koncert hangjait, pedig annyira nem akartam hallani. Muszáj
36
arra gondolnom, hogy tavaly ilyenkor ültünk az Exemmel a fűben és azt hittem, hogy sínen vagyok. Igaz, megzavart a szépemlékű vőlegényem látványa, volt min gondolkodnom. Jó kis játék: mi lett volna ha! Ha mégis hozzá megyek feleségül. Ha kibékülünk azon alkalmak egyikén, amikor nosztalgia gyanánt összebújtunk egy-egy kéjes éjszakára. Exem a kétségeimből nem vett észre semmit, épp barátságtalan korszakát élte. Hazafelé kismacskákat simogattunk a zsinagóga udvarán, én meg közben arra gondoltam, hogy olyan a pasim, amilyen, olyan az életem, amilyen, de legalább van, így hát nem kell sírnom a múltam után. Bárcsak sikerülne már rendet raknom magamban!
Július 1.
Nem vagyok normális! Nincs meló, alhatnék délig, és már reggel 8-kor azon jár az eszem, amikor Exemmel először voltunk a szőlőhegyen. Bújt hozzám, figyelte minden rezdülésem, folyton mellettem akart lenni. Három napja voltunk együtt, még nem is feküdtünk le igazán. Ott volt velünk két barátunk. Ültünk a kerti asztalnál, a présház előtt, szemünk előtt a tőkék végtelen sora. Exem épp kenyeret szelt, amikor az albérlőnk és egyben barátunk megkérdezte, - Most már aztán mondjátok meg: megváltozott valami köztetek? Mert nekem valami nagyon gyanús. Akkor az én szerelmesem válasz helyett egy laza mozdulattal felém hajolt és azt mondta:
Adj egy puszit.
Én pedig átnyújtottam a nyakam a házi sonkák fölött és szájon csókoltam. Az albérlőnk pedig felkiáltott:
Tudtam, éreztem!
Később aztán, ahogy bóklásztunk kettesben a kukoricásban, míg a fiúk a boltba mentek, barátnőm lelkendezett: - Nagyon örülök nektek, mert úgy összeilletek, Vibrál köztetek a levegő. Igaz, ami igaz, köztünk mindig is vibrált a levegő. Vagy a mérhetetlen szeretettől, vagy azért, mert épp ki akarta törni a nyakam. Pár hónappal mindezek előtt, arról az egri tájelőadásról hazafelé, amikor számomra már
37
nyilvánvaló volt, hogy elkerülhetetlenné vált a sorsom Exemmel, egy barátnőm azt mondta: - Úgy irigyellek ezért a kapcsolatért. Szinte tapintható, hogy mennyire szeretitek egymást. Úgy szeretném, ha engem is így szeretne valaki. Hát, drága barátnőm, nem hiszem, hogy ez az amire vágysz! Amikor Exem a borpincében húzott maga után, ölelt megállás nélkül és kérlelt, hogy költözzem hozzá, és azt mondogatta, hogy még a végén feleségül vesz, nem gondoltam, hogy ez lesz a románc vége. A melengetett tojásból kis krokodil kelt ki. Gondoltam, nem baj, majd háziasítom. Addig cirógattam, míg tőből leharapta a kezem.
Semmi eszem nincs! Múltat idézek sírásig. Miért van az embernek hajlama önkínzásra? Hát nem arról lenne itt szó, hogy élveznem kellene az életet? Buliból bulira járni, a kosztpénzt ruhákra költeni, és használni a pasikat? Nem? Biztos?
Július 3.
Szia, Tomi vagyok - mondja elhalóan Janka férje a telefonba. - Zavarhatlak?
Persze, mondjad.
Elhívhatlak sörözni? Szeretnék veled beszélni. Basszus! Most mit illik csinálni? Hogyan tegyek igazságot kettejük között? Tomi most hurcolkodott haza a mamájához. Szomorú vagyok, hogy tönkrement a kapcsolatuk, mert azt hittem, nekik végre sikerül. Én voltam Janka esküvői tanúja, Exem pedig verset mondott az esküvőn. Kénytelen voltam elkapni a menyasszonyi csokrot, mert Janka úgy ügyeskedett, hogy az enyém legyen. Azt hiszem az esküvő után négy nappal költöztem az Exemhez. Mindenki röhögött, hogy máris hatott a csokor. Aztán később, amikor Janka felhívott, hogy válnak Tomival, rá négy napra Exem kirakta a szűröm. Érdekes. Mondtam is Jankának, most már jobb lesz, ha vigyáz, mit csinál, mert az én életem is tőle függ. Szóval találkoztam Tomival, aki gyömbért ivott és magyarázkodott, mintegy bűntudatot mutatva eddigi tetteiért. Minden gondolatmenet után azt kérdezte tőlem:
Szerinted van még esélyünk Jankával? Mit mondhattam volna? Ahogy néztem őt, lefogyott, sápadt arcát, eszembe jutott, hogy én mit
38
éltem át ebben a helyzetben. Sajnálom szegényt. Jó, hülye volt, de akkor is: elhagyva szörnyű az élet. Végül kezdett nyögvenyelőssé válni az este, már harmadszor jártuk körül ugyanazt a témát, amikor Tomi így zárta a beszélgetést.
Egyvalamire szeretnélek megkérni. Vigyázz Jankára.
Egyértelmű, hiszen a barátnőm. Bár szerintem tud magára vigyázni, jobban, mint én. Ő sokkalta határozottabb, keményebb nálam. Tudja mit akar, és meg is teszi. Úgy illünk mi össze, mint a fekete meg a fehér. Ő a bátor harcos, én pedig a lélekbabusgató. Vigyázunk egymásra, remélem örökre. Tomi hazavitt és én hülyén éreztem magam. Azt reméltem Janka nem lesz kiakadva, hogy találkoztam Tomival. Végül is, akármi történik, nekem Jankával kell tartanom, még ha nem is adnék neki igazat. De hogy kinek van egy ilyen helyzetben igaza? Ki tudja?
Július 4.
A szomszéd néni minden hajnalban üvöltteti a TV-jét. Nem tudok aludni. Bezzeg mire felkelek, elcsendesedik! Nyafogok. Magamnak. De már én is unom! Mondd csak, barátnőm, Bridget Jones, van rá esély, hogy ennyi idős korában az ember szerelmes legyen, és szerelme beteljesüljön?
Július 5. vagy 6. Tök mindegy.
Kóválygok, mintha részeg volnék, pedig nem ittam egy kortyot sem. Már délután, mikor táskával a hátamon elszaladtam pisilni, úgy éreztem, mintha nem én lennék az, aki pisil. Mintha egy filmen látnám az egészet. Aztán Haninál végre kicsit jól éreztem magam, eldumálgattunk erről-arról, teletömtek sütivel, és levágtam Hani haját. De egyszer haza kellett menni, és mire a Moszkva térre értem, már teljesen magam alá estem. A Blahánál már az ötlött fel bennem, hogy egyszerűen csak odamegyek az Exemhez, mintha csak haza mennék, úgy, mint rég. Becsöngetek, és azt mondom:
39
Bocs, itthon hagytam a kulcsom.
Aztán besétálok, és nem veszek tudomást a többiekről. Csak mintha még mindig ott laknék, megmosakszom és lefekszem a TV elé, a szokott helyemre. Akkor ő azt hinné, hogy megőrültem. Én is. Ő valószínűleg tanácstalan lenne én meg semmiről sem vennék tudomást. Jó kis filmes történet. Egy pillanatra elhittem, hogy meg tudnám csinálni. Egy pillanatra jó volt azt hinni, hogy őrült vagyok, olyanná formálhatom a világot, amilyenné csak akarom. Azt játszottam, hogy az őrültség mögé tudok bújni a fájdalmak elől.
A minap Írisz azt mondta, olyan a hasam, mintha terhes lennék. Klassz! Szétfolyok. Hogy öregedhetett meg így a testem, amikor a lelkem még mindig 20 éves? Ha a tükörbe nézek, egy nőt látok. Valakit, akihez semmi közöm.
A kártyák és mindenféle boszorkányságok azt mondják, hamarosan megtalálom a párom, csak engedjem el a múltam. Aha! Csak azt nem mondják meg, hogyan csináljam!? Már magam is unom, hogy mindenről a régi közös életünk jut eszembe. Unom, hogy minden fáj. Úgy élek itt, ebben az albérletben, mint valami ideiglenes állomáson. Rozskenyeret eszem márványsajttal és eszembe sem jut, hogy főzhetnék, takaríthatnék vagy szépítgethetném a lakást. Mindezek a tevékenységek ezelőtt hozzá tartoztak az életemhez. Ahhoz az élethez, amiben ketten voltunk és egy kis családot alkottunk. A pasik úgy félnek az elkötelezettségtől, mintha halálos kór lenne. Amikor az Exem azt mondta, hogy szeret, de nem romantikusan szerelmes belém, akkor kellett volna összepakolni és eltűnni. A szar az szar, nincs mese. Hiába is akartam a szarból aranyat csinálni. Más földjére építkeztem és mindent elvesztettem. Miért csodálkozom rajta, hogy újra kell kezdenem mindent? Jobb, ha lefekszem aludni, mert mindenről a vele való életem jut eszembe, amiről azt hittem, hogy valóságos. De melyik az álom és melyik a valóság? Amit nappal látok, vagy amit éjszaka? Nem lehet, hogy még mindig a galérián vackolódom az Exem mellett, és mindezt csak álmodom? Azt álmodom, hogy ő megcsalt, elhagyott és én elköltöztem és szenvedek, mert ez az egész fáj. Aztán majd valamikor felébredek, ő rám mosolyog. Míg én kávét főzök, ő kimegy friss zsemléért a boltba és visszabújunk az ágyba reggelizni. Én közben elmesélem neki, hogy
40
milyen rohadt egy álmom volt.
Július 8.
Annyira tele van a hócsukám! Úgy tűnik, visszakapcsolták az Exem telefonját, mivel felhívott. Nem vettem fel a telefont, nem akartam vele beszélni. Valami káráló üzenetet hagyott, hogy ezt csináljak meg azt csináljak mert ő ezt akarja meg azt nem akarja. Kit érdekel, mit akar? Kit érdekelt az, hogy én mit akarok? Azért nem volt ő mindig ilyen. Illetve… akarnok volt. De azért jó volt. Hát, minden elmúlik egyszer. Kivéve a hasmenést. Teljesen ki vagyok készülve, és Janka sem hív vissza. Nem tudnék ugyan semmi okosat mondani neki, csak nyafogni, de az legalább jól esne. Jesszus! Csak nem vagyok még mindig szerelmes ebbe a pasiba? Az lenne csak az igazi dráma számomra! Ha ebbe igazán belegondolnék, már kereshetném is a selyemzsinórt, önfelkötés céljából. Inkább gondolok arra az üveg Cinzanora, ami a frigóban üldögél. Sőt, inkább megnézem, hogy van! Nincs kedvem semmihez. Még aludni sincs. Amikor nagyon szomorú vagyok, egy fantáziavilágot hívok segítségül, ezt a képzeletbeli életemet szövögetem gondolatban, amiben mindig minden úgy van, ahogy az életben nincs, de ahogy szeretném, ha lenne. Ezzel vigasztalom magam, amikor a valóságban nem találom a boldogságomat.
*** Belépek a kertkapun, szuszogok a csomagok cipelésétől, izzasztóan süt a nap. Hirtelen földbe gyökerezik a lábam. Mintha csak az érzékeim játszanának velem: egy pillanatra látni vélek valakit kifordulni a hátsó kapun. Olyan hirtelen történik minden, attól tartok, mindez csak a fantáziám játéka. Nem teszem le a csomagokat, de nem is indulok be a házba. Csak állok, hagyom, hogy arcomra tapadt hajam közül végiggördüljön rajtam az izzadtság. Én egy szerencsétlen megrögzött hallucináló vagyok, fantazmagóriák tömegét gyűjtöm és hurcolom magammal, bárhova megyek. Pedig ide azért jöttem, hogy megszabaduljak mindentől, ami
41
visszahúz, hogy idejében befejezzem a könyvem, és letudjam a múltam csúnyábbik részét, kiírva azt magamból. Csak állok, egyszerre fut rajtam végig a borzadály és az öröm, majd egy pillanattal később a csalódás, ami magamhoz térít, és végre sikerül bevánszorognom a portára. Ledobom a csomagokat, kifulladva támaszkodom a pultra, ami termetemhez mérve túl magas. Nevetségesnek érzem magam. Mire megjön a recepciós bácsika, aki egyébként nagyon szívélyes ember, meg vagyok győződve, hogy én vagyok a legszerencsétlenebb bohóc kerek e világon, és szívem szerint egy lendülettel fordulnék vissza, hazafelé. Nem is értem, hogy mertem belevágni ebbe a kockázatos kísérletbe. Egyébként sem szeretek egyedül lenni, hát még idegen helyen, minden ismerősömtől elzárva! A magány ilyenkor csak fokozódik. Bár nem hiszem, hogy pillanatnyi magánérzetem még fokozható lenne. A szépen felújított parasztház - nevezzük művésztelepnek - szobája hűvös és kellemes. A nappaliból nyílik a hálófülke, főzőfülke, fürdőfülke. Más fülke nincs. A veranda előtt szép virágos kert, és kerti bútorok ragyognak fehéren. Fehér házfal, piros cseréptető, ragyogó kék ég. Tulajdonképpen gyönyörű lenne, ha nem lennék egyedül, ha meg tudnám osztani valakivel a szépséget. Már megint belefutottam az önsajnálatba. Gyakorlatilag dolgozni jöttem ide, tökéletesen indifferens, hogy miféle színekben pompázik a cseréptető. Körbejárom kis alkotólakom, téblábolok, rágyújtok egy cigire. Aztán elnyomom. Forróság van. Korog a gyomrom, de nincs kedvem enni. Langyos vízzel letusolok, és elterülök az ágyon. Lehűlt bőröm simogatja a forró levegő. Kicsit behunyom a szemem, és hirtelen álomba merülök. Álmomban egy arcot látok, amit még nem láttam sosem, de mégis ismerősnek tűnik. Félhosszú, sötét haja kócosan hull szelíd barna szemébe. Rám néz, nem szól.
Fázom, mikor felébredek. Már elmúlt kilenc is. Úgy látszik, a hosszú vonatozás és a vidéki levegő megtette hatását. Hangosan korog a gyomrom, és én rémülten jövök rá, hogy azt sem tudom, hol vagyok. A délutánt arra kellett volna használnom, hogy berendezkedjem, felfedezzem a környéket, és egyáltalán, az ellátmányomról gondoskodjam. Megpróbálom kicsit összeszedni magam, kihalászok egy ruhát a táskából, és kibóklászom a recepcióra. Megtudom, hogy a faluban csodálatos módon van éjjelnappali, pontosabban éjféli közért, és a strandon van büfé. Így hát elindulok az idegen utcákon, és csak reménykedem benne, hogy nem tévedek el. Miután hátizsákom megpakolom minden fontos kellékkel, úgy mint kávé, tej, ásványvíz,
42
cigaretta és túró rudi, megpihenek a strand büféjében, hogy elmajszoljak egy hatalmas hot dogot. Alig vannak rajtam kívül a büfében, a part teljesen üres, éppen ezért hamar feltűnik az a kerek, fehér fenék, aminek a gazdája hatalmas sikítással ugrik a vízbe a stégről. Látni nem lehet semmit, csak a bálnaszerű, víztől felerősített hangok jutnak el hozzám. Tulajdonképpen nem vagyok biztos benne, hogy nem fantáziám ragadott-e el újra. Éjjel egy óra van, mikor a sötét utakon haza találok. Mire a kerülő javát megteszem, rájövök, hogy a strandról vezető kis útra nyílik a hátsó kapu. Hát, legalább ezt is megtanultam. Nincs kedvem sem írni, sem aludni, előveszek egy könyvet, de azon kapom magam, hogy bár a szemem szépen jár a betűkön, agyam nem fogja fel a szavakat. Elkalandozom, egy pucér fiú jár a fejemben, aki nagy csobbanással győzi le a vizet.
Másnap már dél is elmúlt, amikor az ágyban azon elmélkedem, hogy milyen nagyon belehúztam a munkába. Amióta itt vagyok, csak alszom. Elhatározom, hogy összekapom magam. Készítek egy jókora adag kávét, felveszem a játszó ruhámat, hónom alá kapom a laptopom és irodát alakítok ki a kerti bútorokból, közvetlen a fehér leander hatalmas bokra alatt. Nagyon kellemes itt, a tűző nap langyos árnyékában jól megy a munka, szépen haladok. Már alkonyodik, mire rájövök, hogy nem is ettem semmit, otthagyok mindent, hogy élelmet szerezzek. Miután sietve magam gyűrtem egy újabb hot dogot, rohanok vissza a munkámhoz, míg ki nem szállnak a gondolatok a fejemből. A laptopom billentyűin egy apró rózsa hever. Véletlenül nem eshetett oda, mivel a közelben csak leanderek vannak. Nem értem a dolgot, de dolgozom tovább, míg be nem sötétedik. Azután beköltözöm a szobába, és csak akkor hagyom abba a munkát, amikor már nem bírok ülni, és teljesen betompul az agyam. Elhatározom, hogy behozom a lemaradást, így nagy merészen felhúzom az órát, hogy ne aludjam át a következő délelőttöt is.
VALAKI MÉGIS FELKAVAR
Július 11.
Mi ez a kavalkád? Már megint csörög a telefon.
43
Marci vagyok. Azért hívlak, hogy megmondjam, nem megyek Miskolcra.
Ez hülye! – gondolom.
Az jó, mert én sem. Ugyanis már voltunk egy hónapja.
Bár tudnám, hogy ezt most miért osztja meg velem.
Mostanában olyan rossz a kedvem. Italba fojtom a bánatom.
Ez kész. Mit akarhat?
Ilyen rossz vagy? Csak jól meg kéne pofozni téged - mondok döbbenetemben valami
hasonló baromságot. Mit kezdjek most ezzel a hirtelen jött közlési ingerrel? Erre ő:
Na ha te megpofoznál engem, annak csúnya vége lenne… – mondja, én pedig
egyből arra gondolok, hogy szétverne, de ehelyett elfúló hangon így folytatja - mert letépném rólad a ruhát. Hirtelen úgy megilletődöm, hogy csak azt bírom kinyögni:
Hát ez most hogy jutott eszedbe?
Ez nem most jutott eszembe, hanem amikor először megláttalak. Csak elfojtottam
magamban, de most kitört. Sokszor arra gondolok, hogy milyen kedvesen szóltál hozzám. Látom magam előtt a szád, ahogy beszélsz, és disznó gondolataim támadnak.
Ó, hát ez érdekes. Akkor viszont azt mondd meg…
Te mondd meg, hogy mi van rajtad!
Hoppá! Levegőt! Valaki adjon már levegőt!!!
Te mondd meg, hogy miért voltál olyan undok velem, amikor utoljára beszéltünk.
Megmondom, ha tíz perc múlva visszahívsz. Most értem haza, valahogy be kéne jutnom a lakásba, hogy ne ébresszem fel az anyám.
Jól van. Menj csak be.
De visszahívsz? Ugye visszahívsz?
Megígérem neki, de nem vagyok biztos benne, hogy meg is teszem. Először arra gondolok, hogy nem hívom vissza. De ahogy járom a köröket a lakásban és füstölök vadul, a kíváncsiságom legyőz. Mivel épp töltöm a mobilt a konyhának csúfolt patkánylyukban, bekészítem a cigit, ki tudja, mi történhet alapon, és remegő izgalommal tárcsázom a számát. Rögtön felkapja és mézes-mázos búgással üdvözöl.
Szia, te drága!
44
Szóval akkor miért voltál undok? - kérdezem.
Mert rossz kedvem volt.
Ezért hívattad vissza magad?
Nem, azt mondd, drága, hogy hol vagy most?
A konyhában. Miért?
És mit csinálsz?
Támaszkodom az asztalon.
Juj, és mi van rajtad? Mondd, mi van rajtad?
És itt elszabadul a pokol. Elkezdi ecsetelni, hogy mit tenne velem, ha itt lenne. Suttogva sorolja végig a testrészeimet, hogyan csókolná, ölelné és egyéb, nyomdafestéket nem tűrő tevékenységeket végezne. Teljesen lemerevedem: ez telefonszex! Tisztára, mint a Vonzások és állatságok című filmben. Eleinte vonakodom ugyan, de annyira bepörget, hogy nem tudok ellenállni. Ég a testem, mintha lázas lennék. Válogatott disznóságokat suttog a fülembe - mintha egy pornófilm forgatókönyvét mesélné. Aztán csak rávesz, engem is beszéltet, nekem pedig rém érdekes hallani, ahogy zihál a telefonba. Aztán van egy orgazmusa. De csak beszéltet tovább, míg újra belehörög a fülembe:
Másodszor is elmentem. Remélem te is csináltad!
Nem, én nem.
De miért nem? Az úgy jó. Már ez első találkozásunkon elképzeltem, hogy
szeretkezem veled. Olyan érzéki a szád! És gondolom a kedvességed nem a színművészetemnek szólt.
Nem, tényleg nem.
Ha most a közelemben lennél, oda rohannék hozzád, és rád törném az ajtót. Már a
küszöbön a magamévá tennélek. Mit szólnál hozzá?
Hm. Szép gondolat, de nem vagy a közelemben.
És mit szólnál, ha pénteken felmennék? Kiveszek szabadságot. Bezárjuk az ajtót, és
egész nap szeretkezünk.
Komolyan felutaznál?
Fel, ha te is akarod.
Hát jó, akkor pénteken.
45
De most le ne tedd. Beszélj még, kérlek. Felizgatott a hangod. Akarom még egyszer.
Nem, mára elég volt. Meg sok lesz a telefonszámlám is.
Visszahívlak, jó?
Nem bírnám ki még egyszer a dolgot.
Jó éjszakát!
Gyorsan kikapcsolom a mobilt és visszaülök a számítógép elé. Egy kicsit le kell csillapodnom, mielőtt lefekszem aludni. Csak bámulom a monitort, és hallom az elfúló hangfoszlányok búgását. Hurrá, virtuális szexuális démon vagyok, a hangom kéjt áraszt, és rabságba dönt!
Július 12.
Reggel, amikor bekapcsolom a mobilt, egy éjszakai üzenet vár rám, Marci elhaló hangján: - Helló édes! Visszahívtalak. Úgy kívánlak! Csókollak, mindenütt. Jó éjszakát! Medve anyám! Mi történik? Hogy jött ez most hirtelen rá? Tele vagyok félelemmel. Mi van, ha másképp emlékszik rám, mint amilyen vagyok? Ráadásul azt mondta, hogy tiszteli a nőket, senkit sem kezelne szexuális tárgyként. De azt is mondta, hogy ha feljön, korán reggel már mennie is kell vissza. Tehát nem akar velem lenni, csak az ágyban, és ezért képes 4 órát utazni ide és ugyanannyit vissza. De miért? Nem igaz, hogy nem talál közelebb nőt! Mi ez az egész? És miért keveredek én ilyesmibe? Már az első pillanatban éreztem, hogy van valami vonzás köztünk. Aztán azt hittem, tévedtem. Most meg! Jaj, jaj, jaj! És még egyszer jaj!
Este.
Egész nap Marci-lázban égtem. Mint a holdkóros, úgy keringtem, és felettébb változatos pozitúrákat gondoltam ki. De mégis, valahogy olyan valószerűtlennek éreztem a dolgot. Még csak az epilálásnak sem fogtam neki, mert nem hittem, hogy tényleg eljön. Amikor 9 körül felhívott, hogy lemondja a holnapot, meg sem lepődtem. Azt állította, hogy már megvette a vonatjegyet, de visszavonták a szabadságát. A vonatjegyet pedig visszaváltotta.
Annyira sajnálom drága! Már százszor elképzeltem, hogy mi lesz, ha felmegyek
46
hozzád. De legközelebb tényleg megyek. – szabadkozott. És nyomatéknak még hozzátette:
Kiterítettelek volna, mint a bölénybőrt. Három napig nem tudtál volna lábra állni. De én sem!
Ez viccesen hangzik. Nem, inkább szánalmasan parasztul.
Éjjel
Jaj, csörög a telefon! A Marci!
Hogy vagy drága? – búg, hogy hangja a bugyimig fut azonnal.
Netán tényleg akarhat valamit?
Meséld el, hogy mit álmodtál az éjjel!
Jaj, nem tudom elmondani, csak olyan erotikus foszlányok maradtak meg bennem.
Tegnap nagyon megvadítottál!
Megvadítottalak?
Igen. Többször újra játszottam az egészet.
Az azt jelenti hogy…? - elakad a hangom, mert elképzelem, hogyan realizálta a
Igen. De a többit majd élőben. - búgja a telefonba. - Aludj nagyon jól.
dolgot.
Leteszi a telefont én pedig ott maradok a rémképpel, ahogy nyúlánk teste hever a franciaágyon, nincs rajta más, csak az a fura csont nyaklánc, meg a kék kockás alsó, amiben matat, miközben a nevemet mormolja. Hú, de fura. Főleg ha az egészet a munkahelyi WC-ben csinálta, ebédidőben!
Muszáj volt felhívnom Jankát, nem bírtam tovább magamban tartani a történteket. Elmondtam neki az egészet, viszonylag szégyenérzet nélkül. Olyan jókat röhögtünk.
Ez igazi telefonszex volt, és azóta is be vagyok pörögve.
És te is csináltad? - kérdezte Janka.
Zavarba jöttem. Neki megvallhatnám ilyesféle perverziómat, de azért mégis jó volt kimondani az igazat:
Nem, én nem.
47
Hanem, mit csináltál?
Csak ámultam, meg röhögtem. De azért jó volt.
Na jól van, örülök, hogy nem csináltál magadból hülyét. De nehogy a Marci legyen a pasid, mert akkor nem állok veled szóba.
Á, nem hiszem. De azért mégis, egy kicsit jó lenne ő is. Igazából vonz ez a pasi - bár ugyanannyira taszít is. Az Exem is ilyen volt. Pont annyira akartam is, mint nem. Az a baj, hogy nem tudok eligazodni a pasikon. Exem, Robi, Hunor, Marci, és valahány név a naptárban - nem tudom, mit gondolnak, és mit miért tesznek. Nem tudom elképzelni, hogy mit szeretnek bennem. Illetve nem tudom elképzelni, hogy bárki is szerethet bennem valamit. Csak ha én valakit nagyon szeretek, akkor el vagyok vakulva, és akkor nem furcsállom az intimitást. Más esetben azt érzem, hogy szerepet játszom, és kívülről látom magam.
Teljesen össze vagyok zavarodva. Írnék, de nem tudok mit. Pedig olyan jó írni. Jó látni, ahogy a szavak felfekszenek a füzetlapra. A fekete filc könnyedén siklik és tiszta, íves hurkokat rajzol a fehér papírra, összekócolva a vonalak sima rendjét. Pont olyan kusza az életem, mint az írásképem. Hol elnagyolt, kapkodó, hol ívesen mély. Minden szó olyan, mint a hangulatomat ábrázoló pici rajz. Most, hogy az ágyon hasalva írok, szebbek a betűk, mint mikor cigivel a kezemben, a klotyón ülve próbálok olvasható szavakat vésni. A cigi melegíti az ujjam, míg a tollat egyensúlyozom, és attól félek, hogy soha többé nem fogom tudni elolvasni, amit írtam. Erre mindig van esély. Mint már említettem, a grafológus szerint kiforrott, értelmiségi írásképem van, és látszik rajta, hogy nagyon okos nő vagyok. Hát, ha olyan okos lennék, akkor most nem nézném fél szemmel a TV-t, nem zsibbadna a könyököm, amivel a füzetet leszorítom, és nem gondolkodnék azon, hogy tudnék mindezek közben még cigizni is.
Július 13.
Sade szomorú-szép lemezét hallgatom. Ímmel-ámmal mini bucit eszem mini májkrémmel. (Egyszemélyes háztartás.) Mellettem figyelnek a befizetendő csekkek meg az üres
48
pénzes ládikám. Még cigim sincs, pedig inkább dohányoznék, mint ennék. Sírni kéne, de még azt sem tudok. Teljesen diszfunkcionális vagyok! Egész délelőtt Marciról fantáziáltam, de annyira, hogy már majdnem orgazmusom volt a 7-es buszon. Aztán Liza barátnőm kizökkentett azzal, hogy a testvéréről kezdett beszélni. Meg azzal, hogy a barátnője azt hitte, hogy még nem vagyok 25 éves sem. Állítólag azt mondta, hogy jó csaj vagyok, és gyönyörű a szemem. Én csúnyának, öregnek, ráncosnak és kövérnek érzem magam. Nincs időm arcradírozni, epilálni és aludni. Csak burjánzok, mint egy vadhajtás és azt várom, hogy valaki letépjen és szép szecessziós vázába tegyen. De legalább a nőktől kapok bókokat.
Ahogy délután Lizának meséltem az Exemmel való életemet, elszégyelltem magam, hogy milyen végtelenül ostoba vagyok. Hogy hagyhattam, hogy ezt tegye velem, és ilyen fájdalmat hagyjon maga után? Mindkét cég, ahol eddig dolgoztam, csődbe megy, és nem fizet. A jelenlegi lap sem fizet. Hatodik hete főszerkesztek - ingyen. Legalább cigim lenne! Folyamatosan jönnek a számlák. A telefonszámlám húszezer. Csak tudnám, kivel beszélek ennyit, amikor senkim sincs! Másik kérdés: miért pörögtem bele annyira a Marciba, amikor se füle, se farka a történetnek? Vagy miért nem pörögtem bele jobban, hogy ne csak három napig legyek tőle vidám?
Furcsa volt Lizánál vendégségbe lenni, mert abban a házban lakik, amelyikben régi pasim, Mackó lakott szerelmünk idején. - Nahát Liza, tudod, hogy hányszor jöttem már fel ezen a lépcsőn? - Nem. Miért? Voltál már itt? - Hogy voltam-e itt? 4 évig jártam ide. Itt lakott az a szexisten pasim. Tudod, meséltem már róla. Azt még nem meséltem, hogy hányszor szeretkeztünk ebben a liftben. - Itt? Liza elhűlő fejét látván magyarázatot kellett adnom. - Igen. Látod, ez a lehajtható kis pad, meg a hatalmas tükör, nagyon izgi. Meg aztán fent a padlásablakban is klassz, hogy közben láthatod a tér forgalmát, de tudod, hogy ők nem
49
láthatnak téged. Vagy láthatnának, de úgysem néznek fel. - Ne csináld! Eszembe nem jutna ilyesmi. - Látod, pont ezt szerettem abban a srácban, hogy neki mindig mindenhol eszébe jutott, és nem volt kínos vele tartani az őrültségekben. Jó volt. Mostanában semmi örömet nem találok az életben. Elrohannak a napok, és nem tudom hova tartok, ki vagyok én? - Ugyan hagyd már! Klassz csaj vagy, és ez a szelet dinnye arra vár, hogy a magadévá tedd. Liza mellett nem lehet nyafogni, annyira pörög, hogy nem érsz rá magaddal foglalkozni.
A tarotban az akasztott ember kártyáját húztam: ne kapálózz, mert megfojtod magad, csak várd ki szépen, míg az indák eloldódnak. Nem is tehetek mást, mint hogy lapítok, kucorgok, pislogok és félelmemben rágom a körmöm.
Július 14. Leszedtem az összes szőrt, kilakkoztam az összes körmöm, 446x meghallgattam a Sade CD-t. Ülök és várom, hogy indulhassak Jankához, de tulajdonképpen halálosan fáradt vagyok. Egyfolytában a Marciról gondolkodom. Fekszem pucéran az ágyon, szárítgatom a körmeim, és azon jár az eszem, hogy mit szólna, ha mindezt tudná. Persze lehet, hogy ő egyáltalán nem is gondol rám. Hétfőn megyünk Jankával az asztrológushoz, talán mond valami okosságot az elcseszett életemről. Halál ideges vagyok. Ki kéne pucolni végre a lelkem, ami tele van szeméttel.
Július 15.
Az asztronauta napja! (Asztrológus, na!) Tűző napon baktattunk Jankával az ismeretlen környéken. Úgy izgultam, mint az orvosi váróban. Görcsölt a hasam az idegességtől. Pedig nagyon kedves nő az asztronauta. Persze kicsit rontott a misztikum értékén, hogy hallottuk, amint a lányával üvöltözik, amiért az nem mosogat el. Aztán leült velünk szemben, talpig fekete ruhában, és úgy beszélt, mint aki mindent
50
tud, de nem mond mindent el. Na szóval, hát ezeket tudtam meg: Nekem most rossz! (Jó, hogy megmondta, magamtól talán rá sem jöttem volna.) A senki földjén vagyok. Szeretnék valakit magam mellé, de az újjászületést magamnak kell végigcsinálni - nem vihetek magammal senkit. Minden konvenció távol áll tőlem. Annyira erős a nőiségem, hogy a pasik félnek tőlem, mert átlátok rajtuk. (Helló! Ha így lenne, talán nem is lennék itt!) A női intuícióim miatt használjak jóskártyát. (Ezután legalább már jóváhagyással használom.) A furcsa dolgokat is el kell fogadnom, mert én nem tudok átlagéletet élni. Most csapódom faltól falig, hogy aztán majd normalizálódjon az életem. A kishitűségemről gyorsan le kell szoknom. (Hah, ha az olyan könnyű lenne! És nem is vagyok kishitű, csak szerencsétlen és alkalmatlan meg csúnya!)
Nem tudom mit vártam. Az Exemmel kapcsolatban szerettem volna megtudni dolgokat, de nem tudtam meg semmit, mivel nem emlékeztem a születése órájára. Pedig ez érdekelt volna a legjobban. Azt viszont megtudtam, hogy a családom nagymértékben visszahúz. Gondolom, ez azokat a gátakat, félelmeket és komplexusokat jelenti, amik szerint én egy szerencsétlen, semmire sem érdemes senki vagyok, aki még a szüleinek sem kellett. Később. Hogy én mekkora egy barom vagyok! Tudom, hogy az Exem mikor született. Hisz többször is együtt virrasztottuk át a születése pillanatát. Minden alkalommal ült az ágyban, és drámai hangulatban ivott rendíthetetlenül. Vajon miért nem jutott ez eszembe a kellő pillanatban? Mit nem tudhattam meg, amit akartam? Nyilván valami oka volt, hogy ezt az infót kitöröltem az agyamból. Azért bánom, de most már mindegy. Valamiért így lett.
Július 16. Valami pizsamás bulit nézek kintről, Nézem az Exem, hogy issza a vörösbort, megesik rajta a szívem és megbocsátok neki mindenért. De mi csörög?
51
Az óra! Hisz csak álmodtam az egészet. Most kutakodom magamban, hogy mit is érzek. Mintha megszűnt volna az a szilaj harag. Ez jó!
Július 17.
A képlet világos, nem kell hozzá matekzseninek lenni, hogy átlássam. Marci inkább hátrafelé menne, mint előre, és visszafelé nincs út nekem. Még csak a hajam mostam, amikor láttam egy képet: bugyiban állok a tükör előtt és szabdalom a hajam, amikor a Marci fel fog hívni. Úgy fél óra múlva így is lett. Össze-vissza hantázott, hogy milyen furcsa dolgokkal találkozik mostanában.
Arra is rájöttem, hogy mindig a nők választanak, és te kiválasztottál engem!
És szerinted mire?
Alig várom a Szigetet.
Terel. Mindegy.
Na, örüljünk aminek tudunk! Annak, hogy reggel vettem egy jó kis szoknyát meg egy dramatikus hatást keltő szempillafestéket. Remélem, a dramatikus hatás nem úgy értendő, hogy az ember drámaian ronda lesz tőle.
Nem hagyott nyugodni, húztam egy lapot a Marcira. A NEM lap jött ki.
Hát legyen ez mára a záró gondolat. Jó éjt, Marci, neked is, légy akármilyen érzelmi lejmoló.
Július 18. Minden nőnek Internet-kapcsolatot! Állat jó képeket találtam Antonio Banderasról a NET-en. Megőrjít a nagy barna szemével, a hosszú, fekete szempillákkal, meg az arcába lógó félhosszú hajával. Ilyet akarok:
52
kócos őzikeszeműt. Hát, nehéz a dolgom, az biztos!
Délután egy könyvbemutatón voltam, amit egy barátnőm szervezett. A könyvön
kívül még bemutatta a sármos kollégáját is, aki nagyon kedves volt, eldumálgattunk. Igaz, ott volt a srác régi nője is, aki dagadt, ostoba, barátságtalan és féltékeny is volt. Megpróbált átnézni rajtam, én meg csak röhögtem. Ez jót tett az önérzetemnek. A srácnak szép vörösesszőke haja volt és barna szeme. Nagyon mélyen nézett a szemembe, és én is az övébe. Bár ennek az volt az oka, hogy a sok számítógép-bámulástól folyton fáj a szemem, és nem tudom könnyedén reptetni a tekintetem. Csak bámulok erősen, és nem fogom, hogy mit látok. De úgy tűnik, ez hat. A srác beírta a noteszába tollal az e-mail címem. Micsoda könnyelműség! Gyanítom, hogy nem látjuk egymást többé. Hazafelé bőrig áztam, de felismertem helyzetem csodálatosságát: nincs szükségem az Exemre, mert villanysütőm lévén nem kell begyújtani a gázt. Mert sajnos a gázgyújtás igen komoly problémát okoz nekem. A probléma megszűnése felett érzett örömömben vettem is egy mirelit pizzát (újabb fogással bővültek élelmezési lehetőségeim). Ügyesen hazaevickéltem, kezemben a vásárlás nem csekély eredményével, de azért öt lépésben történő taktikai pakolgatással be tudtam jutni a kapun. Hurrá! Bármire képes vagyok! A patikában kaptam egy prospektust az újfajta fogamzásgátló szerekről. Nosztalgikus vágyódással többször is újraolvastam a szót: sze-ret-ke-zés. Nohát, mikor lesz nekem szükségem fogamzásgátló szerekre? Ez azért elég szomorú kérdés egy szingli életében.
Éjjel
Marci rendszeresített éjszakai telefonhívása:
Én rendszeresen álmodozom rólad. Minden nap szeretkezem veled. Te nem gondolsz
De, gondolni gondolok, de nekem ennyi elég.
rá?
53
Ne mondd, hogy ennyi elég. Én annyira kívánlak. Hallani akarom a hangod.
Ilyenkor annyira mélyen búgó torokhangot tud kicsikarni magából, hogy azonnal elönt a forróság, és semmi másra nem vágyom, csak hogy itt legyen, és minden pozitúrát kipróbáljunk, beleértve a csilláron lógást is. Aztán gyakorlatiasabb síkra terelte a beszélgetést, mondjuk úgy, hogy beszéltetett, mindaddig, míg bele nem sikoltott a fülembe. Természetesen a telefonon keresztül. Azt kell, hogy mondjam, írói vénám a virtuális szexben remekül megmutatkozik. Úgy fogtam fel az egészet, mint egy fogalmazási gyakorlatot. Elég jól ment. Túl jól, mert Marci újra eltéveszthetetlen hangokat adott ki. Aztán közölte, hogy mindjárt lemerül a telefonja és felhangosított valami zenét.
Akkor most fal felé fordulás és alvás? - kérdeztem.
Nem, ilyenkor én szomjas vagyok. Hagyom, hogy átjárjanak az érzések. A vállamra
fektetem a lány fejét, akit általában szeretek, és hagyom, hogy elaludjon. Általában szeretek? Hö! Hát ez meg mit jelenthet? De nem volt időm gondolkodni rajta, mert folytatta:
Az lesz a vicces, hogy majd a Szigeten odamegyek az előadásodra, és óriási táblákat
fogok a fejem fölé emelni, amin olyan szövegek lesznek, hogy mit csinálnék veled.
Hát az valóban vicces lenne, főleg ugye, hogy gyerekdarabról van szó. De tényleg,
hogy fogjuk megtalálni egymást, ha nem hozol mobilt?
Úgyis megtalállak, ne aggódj. Elvégre semmi sincs véletlenül, minden okkal
történik. Különben mivel magyaráznád, hogy egy olyan lányt hívogatok, akivel kétszer találkoztam életemben? Ennek a logikai okfejtésébe már nem mentem bele, kényelmesebb volt szépen letenni a telefont és elhinni neki, hogy meg fog találni. Most meg itt ülök, hajnalban, felajzva és vibrálva, tele bűnös gondolatokkal és nem tudok elaludni. Nincs már erőm írni, pedig most aztán tudnék kerekíteni olyan, de olyan erotikus történetet, hogy elpirulnának a betűk is. ÉN! EZT! NEM! ÉR! TEM! Mit akar ez a Marci gyerek? Miért nem a Claudia Schifferre gondol amikor a gatyájában turkál? Mondjuk az igaz, hogy Claudiát nem hívhatja fel, hogy suttogjon közben a fülébe.
54
Július 19. Nyolc után értem haza, belapátoltam a salátát és félretoltam a tálcát, hogy majd később kiviszem, csak kicsit pihenek. Mondanom sem kell, hajnali 2-kor tértem magamhoz, de csak annyira, hogy ledobjam a ruhám és kikapcsoljam a TV-t. Akárhogy is számolgatom, aludtam vagy 14 órát. Ez valami pszichoszomatikus izé lehet, alvásba menekülök az élet elől.
Július 23. Szép kis leckét kaptam ma az élettől! Hívott az Exem. A metrón ültem, és nem vettem fel, az üzenetét sem hallgattam le. Aztán ő kiment egy utcai fülkéhez és felhívott onnan, hogy kicselezzen. Sikerrel járt.
Figyelj ide, nekem a Sziget első napjára este hétre nálam legyenek a jegyek. Tudom, hogy ki akartál fúrni.
Miről beszélsz?
Mindegy. Tudod, csak egy telefonomba kerül és nem mész a Szigetre, se te, se én.
Kiszúrnál magaddal, csak hogy velem kiszúrj?
Ha ki akarsz túrni.
Szó sem volt ilyesmiről.
És kellenek a videokazetták is. És kell a nyomtató is.
Kell, kell, kell. És nekem mi kell szerinted?
Nem tudom, de ezeket szeptember elsejéig hozd vissza.
Figyelj, én mindent otthagytam neked, amit közösen kaptunk, eltartottalak, ennyit talán megérdemlek, hogy a nyomtató nálam maradhasson.
Nem. Nekem az kell.
Vagy a nőnek kell?
Igen, azzal fog dolgozni.
Aha. De azt ugye tudod, hogy agresszióval nem mész semmire? Minél durvább vagy velem, annál kisebb a hajlandóságom, hogy teljesítsem az utasításaid.
55
Nem vagyok agresszív, de ideges vagyok, mert sosem veszed fel a telefont, ha hívlak.
Minek venném fel, amikor mindig csak üvöltesz velem?
Nem üvöltök, - üvöltötte - csak hülyén jön ki. Én a Janinak is mondtam, hogy mindenben melletted állok. De ha ki mersz fúrni darabból, ha nem mehetek a turnéra, akkor nagyon megbosszulom, ne tudd meg, mi lesz.
Megkaptam életem első fenyegetését, a szerkesztőség folyosóján kiállított festmények között. Ilyen békés enteriőrben nem jutott eszembe megijedni.
Na, mesélj! Mi lesz?
Ne tudd meg. És a nyomtatót hozd vissza, vagy elmegyek érte.
Nahát, hova? Fogalma sincs róla, hol lakom.
Még egyszer mondom, gondold meg, hogy mit csinálsz, mert ha nem mehetek a turnéra, azzal olyan háborút indítasz el, amit te nem fogsz túlélni.
Hát jó, majd meglátjuk. Legfeljebb lemondom a turnét. Te pedig azt gondold meg, hogy ezzel a hozzáállással csak még inkább arra ösztönzöl, hogy ne akarjak veled semmiféle kapcsolatba lenni. Minél agresszívabb vagy, annál messzebb kerülsz a célodtól. Na szia.
Szétkészített ez a beszélgetés. Csak járkáltam le-fel a széles folyosón, a fülemre sült a mobil és egyre vadabb ellenállást éreztem magamban. Miért fenyeget? Nagyon jól tudja, hogy szép szóval kenyérre lehet kenni. A nő szavait véltem felfedezni a mondataiban. Ő sosem volt ilyen. Biztos voltam benne, hogy a nő uszítja ellenem és duruzsolja tele a fejét, hogy ezt meg azt szerezzen meg tőlem. Kénytelen voltam egy kicsit lecsillapodni, mivel horrorisztikus állapotba kerültem, hát fogtam egy cigit, és bezárkóztam a klóra. Hűvös magány, a szellőző berendezés megnyugtató zúgása. Általában a tengerpartra szoktam vágyakozni, vagy romantikus erdei házikókba, de most épp elég volt ez a fehér fülke.
Különösen foglalkoztatott még az az adalék, hogy hívott Jani is, és áradozott, az Exemről, hogy milyen lelkes volt meg kedves, és a magánéletet nem lehet bevinni a színházba. Persze, hogy lelkes volt, mivel érezte, hogy sarokba van szorítva. A társulatban szerzett pozícióját mindenképp befolyásolta, hogy az élettársam volt, így került bele a vezetőségbe.
56
Amivel a nagy tervek után nem kezdett semmit, legfeljebb annyit, hogy fúrta Janit, és idővel sikeresen egymás ellen fordított minket. Mert ugye nekem muszáj volt a szerelmemmel tartani. Mire visszajöttem a wellness programomból, már megint egy üzenet várt az Exemtől, miszerint most esett le neki, hogy ha ő játszik a darabban, akkor én lemondom a turnét, és jól gondoljam meg, hogy miket beszélek. Kivételesen visszahívtam, mert a végére akartam már járni ennek a fenyegetőzésnek. Egy órát dumáltunk, teljesen szívélyes volt. Azt állította, hogy most már tudja, hogy mit éltem át mellette, hogy milyen tehetetlen az ember a cinikussággal szemben. És hogy ő lejöhetne a táborba, mert meg tudná tenni, és én nem tudnám megakadályozni ebben. Erre felhördültem. Helyesbített, hogy szívesen dolgozna velem, és ugyanúgy ágyba hozná minden reggel a reggelit, mint rég. Ő mellettem áll, a Janinak is megmondta, hogy így meg úgy, de Erdélyből meg ne próbáljam kifúrni, mert akkor végképp elásom magam nála. De persze ő nem akar engem bántani. Mint ahogy azt a mellékelt ábra is mutatja! Fogalma sincs, mit csinál!!! A végén azt kérdezte tőlem: -
Miért nem hívsz fel soha? Segítenék.
-
Szerinted? A nőcskéd miatt.
-
Nem akarok tippeket adni, de ezzel keresztbe tehetnél nekem.
-
Na, csak nem féltékeny a kicsike?
-
Lenne belőle balhé, ha ő venné fel a telefont.
Szóval remekül sakkban tartja továbbra is a boszorka. Ő akarta! Mégis, miközben beszéltünk, azt éreztem, hogy ez a háborúskodás nem való nekem, és talán akkor tudnám elengedni igazán, ha nem zárkóznék el előle.
Végképp nem tudom, mit csináljak. Utálom a gyűlölködést, de nem vagyok kíváncsi a kurva nagy szerelmi életére. Meg is említette, hogy jöhetne turnézni a macája is, mert erdélyi érdekeltségei vannak. De jó is lenne! Tudom, hogy ki tudom rakni a turnéból, és ezt ő is tudja. Nyilván azért próbált először fenyegetni, azután meg szépen beszélni velem.
57
Aztán lehet, hogy össze sem jön ez az egész út, mi meg öljük egymást keresztbe kasul. Segítség!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! Bánatomban felhívtam a Marcit, aki félrészegen kurjongatott, hogy jövő héten Sziget, és ne beszéljünk meg semmit, mert akkor csak elbénázzuk. Legyen az egész spontán és csodálatos! Hm! Mennyi a valószínűsége, hogy találkozunk? Szerintem előbb fogok az Exemmel meg a nőjével összefutni. Én úgy veszem észre, nem nagyon kell nekem egy hét együttlétről álmodoznom, nem kellek én oda neki. Ráadásul mennyi nő lesz ott! Mondjuk a bíztató része, hogy ugyanannyi pasi is.
Éjjel
Nem hagy nyugodni, ami ma történt. Fekszem az ágyban és mindenféle képek, érzések kavarognak bennem. Minden semmivé lett azzal, hogy úgy beszél közös múltunkról, mint valami tévedésről. Tévedésből húzta rám a szerelem lapot a tarotban, tévedésből csábított az ágyába és mondta azt, hogy erőt adok neki azzal, hogy mellette vagyok? Tévedés volt az a jó pár évvel ezelőtti beszélgetés a balatoni vasútállomáson? Véget ért a tábor, csodásan sütött a nap, ahogy csapatostul ballagtunk a vonathoz. Exem, aki akkor még nem volt az Exem (pre-exem?), mellém szegődött, mivel elég fura hangulatban volt, kekeckedett velem. Úgy alakult, hogy lemaradtunk a többiektől. Álltunk a peronon és azt mondta:
Szeretek a szemedbe nézni. Tudod miért?
Mert látod benne magad. - válaszoltam.
És szerinted mit látok benne? Az erőmet, vagy hogy egyformák vagyunk?
A második.
Egyformák vagyunk. Ha nem ilyen körülmények között találkozunk, szerelmes
lennék beléd. Illetve most is azt érzem, csak ez még több mint a szerelem. Ez olyan… - nem folytatta.
58
Mire idáig ért, épp beállt a vonat. Ő hirtelen megpuszilt, és eltűnt a vonaton. Én ott maradtam az állomáson, mint puszta váz, legbelül hatalmas űrrel. Így telt el a nap, váratlanul öntöttek el a könnyek, az öröm és a bánat könnyei. Később álltam bokáig a Balatonban, bámultam a távoli pici vitorlásokat és a napszemüvegem alól megállíthatatlanul és öntörvényűen csordogáltak a könnyek. Tehetetlen voltam. A szavak, a mondatok egyre erősebben doboltak a fülemben. Szerettem volna konzerválni ezt az érzést, ezt az édes-bús fájdalmat és rettegtem attól, hogy egyszer majd nem fog fájni. Pedig még mindig fáj, csak éppen máshogy. Hiába, csak a fájdalom meg a csúnyaság örök.
Július 27.
Annyira nincs kedvem bemenni az irodába. Nincs telefonvonal, nincs Internet, nem tudok dolgozni, csak ülök bent, mint egy báb. Mindenki nekem nyafog, hogy nem kapnak fizetést. Tulajdonképpen elgondolkodtató. Mert még én sem kaptam. Főszerkesztője vagyok egy lapnak, ami le van gatyásodva, az újságírók jogosan nem akarnak dolgozni, hivatkozva az elmaradt honoráriumokra. De ha nem lesz lap, biztos, hogy nem lesz fizetés sem. Most én mit csináljak? Az én bőrömről is szó van. De miért áldozzam fel magam a semmi oltárán? Bár okosabb lennék!
Július 25. Meglátogattam Lizát az új albérletében. Jól mulattunk, főleg azon, hogy majd hogyan közli a testvérével, hogy én leszek a felesége. Ez a Liza akkora egy bohóc. Picike, sűrű fekete haja van és hatalmas kék szeme, hihetetlen erő van benne. Egyszerűen ellenállhatatlan. És mindig vidám. Most is eljátszotta, hogy felhívja a bátyját és mondja neki, hogy jöjjön már haza, mert a felesége ideges. A legviccesebb az, hogy a testvére még nem is tudja, hogy a világon vagyok. Nagyon jókat röhögtünk. Már épp indulni akartam, amikor felhívott a Marci. Nyafogott, hogy szar a kedve, egyedül van és sírt a régi nője után. Azt állította, hogy ő nyitott mindenre, de senki sincs, aki elfogadná őt, akivel el tudna beszélgetni. Ezen a ponton lett tele a hócsukám.
59
És akkor én ki vagyok neked? - kérdeztem tőlem szokatlan pimaszsággal és
határozottsággal.
Ha más körülmények között találkoztunk volna, sok mindent el tudnék veled
képzelni. Hm. Mintha már hallottam volna hasonlót.
Milyen körülményekre gondolsz? - kérdeztem, de tudtam a választ. Most jön a
Én vidéki gyerek vagyok, nem költöznék Pestre, te nem jönnél le egy ilyen
terelés. kisvárosba…
Honnan tudod? Megkérdezted már?
Zavarba jött, hablatyolt össze-vissza, zavaros mesét adott elő a keringő bolygókról, végül kibökte, hogy én egy bolygó vagyok, aki segít neki abban, hogy a pályájára térítse. Aztán közölte, hogy ez végszónak pont jó, és le is tette a telefont. Csak és kizárólag azért nem kezdtem üvöltözni, mert Liza ott állt, csípőre tett kézzel és csúnyán nézett rám az elfojtott nevetése mögül:
Megcsalod a testvéremet?
Lizával jól kibeszéltük a Marci-dolgot és egyetértettünk abban, hogy csak arra kellettem a pasinak, hogy kihúzzam a bajból, aztán ha talpra áll, már megy is tovább. Már jó ideje biztos voltam benne és most már végképp be kell látnom, hogy ebből sosem lesz egy “látszat ellenére mégis” történet. Hát, így vagyok én a pasikkal. Rémisztő, ugye?
*** Óracsörgés. Hol vagyok? Be kell mennem a szerkesztőségbe? Csak lassan jövök rá, hogy az alkotóházban vagyok, nem kell sietnem, csak magamnak tartozom elszámolással. Úgy döntök, odakint kávézom, így kócosan, hálóruhában egy bögre tejeskávéval és egy cigivel ülök ki a veranda oszlopának támasztva magam. Élvezem a nyári reggel csendjét, az üres kertet meg a madárcsicsergést. Aztán meglátom, hogy a szomszédos oszlopnak is támaszkodik valaki, kezében bögrével. Valószínűleg egy másik szoba lakója hasonló mókát eszelt ki magának és most megzavartuk egymást. Legalábbis ő engem. Hirtelen nem tudom eldönteni, hogy úgy tegyek, mintha észre sem vettem volna, vagy iszkoljak vissza a szoba nyújtotta biztonságba?
60
Mire döntenék, már késő, mert a titkos cinkos megfordul, rám mosolyog és megszólal:
Jó reggelt.
Jó reggelt - krákogok zavartan, és nagyot kortyolok a bögréből. Igyekszem
lefelé bámulni, hogy ne lássa karikás szemem.
A szomszéd szobában lakom, András vagyok. Van kedved velem kávézni?
Igen, persze. Hiszen máris azt tesszük. - hadarom. - Laura. Laura a nevem.
A pasitól földbe gyökerezik a lábam. Mintha csak én álmodtam volna oda. Ahogy közelebb jön, hogy mellém üljön, látom, milyen magas. Fel sem érek a válláig. Nagy barna szemét sűrű fekete szempillák övezik, a haja pedig épp a válla fölé ér és kócos, sötét tincsekben lóg vastag szemöldökétől ívelt szemébe. Az ajka puha és érzéki, az orra kifejezetten aranyos, kicsit turcsi. Kezet nyújt, a keze hatalmas és erős. Rajta is, rajtam is kék kockás boxer alsó van és atlétatrikó, aminek felfedezésén jót mulatunk.
Még mindig jobb, mintha mindkettőnkön csipke bugyi lenne - vigyorog és
elhelyezkedik a párkányon. Én meg frászt kapok ettől a beszólástól. Megint valaki, aki hiába szép?
Munka, vagy nyaralás? - kérdezem zavartan, és próbálom észrevétlenül úgy
rángatni a trikóm, hogy minél kevesebb lógjon ki a mellemből. Bár ez meddő próbálkozás, végül feladom.
Munka. Egy útikönyvhöz készítek illusztrációkat. Fotó és grafika. Általában
korán kelek, minden nap elmegyek egy turistanevezetességhez, hogy lefotózzam. Késő este érek haza, éjjel előhívom a képeket. Úgy gondoltam, ha gyorsan befejezem a melót, marad néhány nap a pihenésre. És te?
Munka.
Pontosabban?
A könyvemet jöttem befejezni.
Író vagy?
Hát, ha író az, akinek még nem jelent meg könyve! - nézek rá, és elfelejtem
alulöltözöttségemet, kócosságomat és azt, hogy életemben először látom. Megbabonáz teljesen. Csak nézem azt a gyönyörű kezét, és megmagyarázhatatlan vonzást érzek. Akkor hallgatunk egy kicsit, rágyújtunk és spórolunk a kávéval. Egyszer csak megszólal.
Ma Tihanyba megyek hajóval.
61
Igen? - kérdem és nagyon ostobának érzem magam. Egyszerűen leblokkol a
Igen - mondja és elneveti magát. Én is.
Lenne kedved elkísérni?
pasi.
Gondolkodás nélkül rávágnám az igent, de eszembe jut a leadási határidőm és visszatáncolok.
Szívesen mennék, de dolgoznom kell.
Nekem is. De örülnék, ha velem jönnél. Nem maradnánk sokáig.
Még nem is fürödtem.
Akkor siess, megvárlak - mondja, és félrebillentett fejjel alulról felfelé néz, a
szeme ragyog. Elvesztem - gondolom, és bólintok.
Rendben. Húsz percet kérek.
Oké, bekopogok fél óra múlva.
Eliszkolok a szobámba, éppen időben, mert a szívem úgy dobog, félek, meghallaná. Gyorsan letusolok, hideg vízzel, hogy lehűtse hirtelen jött gerjedelmem. A táskámba dobálom a cuccaim és agresszívan próbálom a halványkék lenvászon ruhám simára rázni. Szerencsére késik pár percet a kopogással, így a szempillám is ki tudom festeni. Kinyitom az ajtót, és ott áll egy sötétkék halásznadrágban, fehér, felgyűrt ujjú ingben, fehér tornacipőben. Tuti, hogy egy kamaszkori ábrándomból lépett elő. A bokájától lábremegést kapok. Bukom a bokákra! Na meg a szép kezekre.
Összeöltöztünk - mondom zavartan. - Már megint.
Igen, de gondolom ebben még nem kell valamiféle transzcendens jelet
látnunk. Elindul a kocsi felé. Jesszus, hogy én már megint mekkora barom vagyok! Az autóban eszelős hőség van, önkéntelenül is felhúzom a szoknyám a combomra. Mire észbe kapok, már végignézett rajtam, kár lenne igazgatni a dolgokat. Bekapcsolja a magnót, lágy szving csendül, amikor elindulunk. Napsütötte kertek mellett húzunk el, ahogy kiérünk a faluból, a gázpedálra lép és én élvezem a száguldást. Nem szólunk. A szívem a torkomban dobol. Az nem lehet, hogy ez én vagyok. Egy ilyen pasival kirándulni megyek, és még csak nem is ismerem. Átfut az agyamon, hogy a szelíd külső esetleg valamilyen aberrációt takar, és miután megerőszakol el fog ásni egy ismeretlen falu határában. Rám néz, elmosolyodik:
62
Nem vagyok kéjgyilkos, ha ezen gondolkodnál.
Hát ezt meg honnan tudja? Csak nem beszélek magamban?
Én sem - mondom, majd hallgatunk tovább.
A hajón kellemesen fúj a szél, fémesen ragyog a tó. Ő előveszi a fényképezőgépét, és kattogtatni kezd. Rá sem merek nézni, így csak kis idő múlva veszem észre, hogy engem fotóz.
Ne, ezt ne csináld, kérlek.
Miért? Olyan szép vagy, jól áll neked ez a hajó - mondja és kacag.
Egy gyönyörű pasi, aki kedves és mindig nevet. Hihetetlen. Belőlem is kitör a nevetés, és onnan kezdve megszűnik minden félelmem. Bejárjuk egész Tihanyt, ő készít egy csomó fotót. Egy étterem teraszán megebédelünk. A teraszról látszik az egész Balaton. Salátát eszünk és csirkét. Utána hatalmas fagylaltot. Nézem, ahogy mozog: lágyak, de mégis erősek a mozdulatai. Folyton a szemébe hullik rakoncátlan haja, ő gyors mozdulattal kisöpri onnan. A szeme olyan nagyon szomorú. Sokat nevetünk és fecserészünk mindenféléről. Olyan dolgokról is, amiket csak a legjobb barátnőmnek szoktam elmondani. Ő is őszintén beszél. Megtudom, elvált három éve, van egy kisfia, akit sosem lát, mert a feleségével külföldön él. Azóta nem járt senkivel, és nem nagyon hisz a szerelemben. Puff neki. Amikor végez a munkájával, csak sétálgatunk céltalanul, lekeveredünk a mólóra, ülünk a forró kövön, nézzük, ahogy alkonyodik. Imádom az alkonyt, akkor megváltoznak a fények, egy csodás este ígéretét hordozzák magukban, langyos lesz a levegő, és ilyenkor bármiről elhiszem, hogy jó lehet. Hamar eltelik a nap, észre sem vesszük, esteledik.
Ha nem sietünk, lekéssük a kompot. Pedig elülnék itt veled reggelig.
Menjünk. Mivel úgysem ihattunk bort az ebédhez, pótoljuk otthon a hiányt -
fut ki a számon, de már meg is bánom. Már megint a cserfességem hibájába estem. Miért gondolom, hogy még az estéjét is velem akarja tölteni? Bizonyára elege lehet már belőlem.
Remek ötlet. Tudok egy nagyszerű helyet a faluban, átsétálunk,
megvacsorázunk, és jól becsípünk. Mit szólsz hozzá?
Istenien hangzik, de mi lesz a munkámmal?
Á, arra még rengeteg időd van - mondja, és azonnal fel is ugrik, hogy
elérjük az utolsó kompot. Kézen fog és húz maga után, mintha csintalan gyerek lennék. Erős
63
keze szorítása boldoggá tesz, nem gondolok semmire, szedem a lábaim, és közben nézem széles hátán a gyűrött inget.
Július 26.
Robival kocsmáztunk. Jó volt beszélgetni vele, meg jó volt, hogy végre nem összetörve, kisírt szemekkel látott. Mondogatta is, hogy milyen jól nézek ki, meg kívánatos nő vagyok, meg ilyen és egyéb mondatok, amik mindig jót tesznek egy nő önbizalmának, különösen az ilyen cudar időkben. Azért zavarba hozott rendesen. Miért érzem vele úgy magam, mintha randiznánk? Ha meg randizunk, akkor miért nem mondja meg? Amúgy Robi szolgált még érdekességgel, miszerint az együttélést is visszamenőleg ki lehet számolni. Már úgy értve, hogy mennyi munkám, pénzem fekszik benne, és vissza lehet perelni. Pénzre váltott szeretet. Szarul hangzik. Remélem, nem kerül rá sor.
Július 27.
Mit tehetek? Bízzam a sorsban, hogy elrendezi dolgomat az utolsó pillanatban? Vad érzelmek csapkodnak bennem percnyi változással, s nem jön az az egy meghitt pillanat, csak a kétség, a félelem. Hogy tombol az élet! Maga alá gyűri az igaz lelkeket. Nincs jó sors, csak kemény ember, kit nem vonz a boldogság álomvilága. Engem rabul ejtett a szépség pillanata, s elemészt érte a vágy. De ahogy látom, nekem sem jár több, mint másnak. Mindig kevesebb a csók, és egyre több a könny.
TÁMAD A MÚLT
Július 29.
Megint rémálomra ébredtem, úgy ültem fel az ágyban, mint a Keljfeljancsi.
64
Gyűlölök egyedül aludni. Pontosabban a magányos éjszakákat gyűlölöm. Még mindig nem vagyok jó passzban. Mitől is lennék? Árva malac vagyok! Régebben mindig úgy vártam a Szigetet. Jó volt tudni, hogy egy kaland előtt állok, aztán jön a tábor. És tavaly az a csodálatos nyaralás Dalmáciában. Talán most is vár rám egy csomó minden, csak nem tudom, mi az. Nincs kivel tervezgetnem. Halmozottan hátrányos helyzetű vagyok! Nem bírom elképzelni a jövőt. Tulajdonképpen hihetetlen, hogy már öt hónap eltelt, mióta összeborult az életem. Valójában egész gyorsan lepergett. Mondjuk, hogy jól vagyok. De vannak gyenge pillanataim. Mint például most. Irdatlan szar volt ez a mirelit kaja (nem tudom a gyártók vajon kóstolják-e), de hiába bolyongtam órákon át a kifőzdék között, semmit nem kívántam meg. Nincs kedvem enni. Csak cigizek és siratom magam. Nem is csinálok semmit, mibe fáradok bele? Igazából önként zárom be magam. Tudom, de nincs erőm ellene tenni.
Éjjel, órákig tartó városépítés után
Hogy jut eszembe egy fülpiszkálóról az Exem? Én nem vagyok normális!!!
Július 30.
Álmomban valami pasival szeretkeztem. Kéjre nem emlékszem, csak magára a gyakorlatra. Milyen baromság. Úgy vagyok ezzel a szexuális étvággyal, hogy nem akad senki, akivel csillapíthatnám. Olyan ez, mint mikor gyötör az éhség, de egy ételt sem ennék szívesen. Talán a Marcival meg tudtam volna tenni. De most már mindegy. Már ahhoz sem lenne kedvem. Régen úgy mértem be egy pasit, hogy megfelelő-e nekem, hogy lehetne-e az apám. Lassan úgy kell néznem, hogy lehetne-e a fiam. Ez azért elég rémisztően hangzik!
65
Vannak ölelések, amikre 5-10 év távlatából is emlékszem. Most pedig ridegtartás van. Nehéz ez, mivel meggyőződésem, hogy szeretni születtem, de már nem elégít ki a puszta szexualitás. Régebben inkább volt ilyesmire hajlandóságom. Még jó, hogy az Exem nem volt egy szexisten, legalább nem kell számtalan csodás ölelésre emlékeznem. Hát minden rosszban van valami jó. Bár, még így is vannak jó emlékeim. Tulajdonképpen a szexuális életünk kész kínszenvedés volt. Általában úgy ért véget, hogy azt mondta: - Bocs. Vagy így: - Na most már szállj le rólam. Esetleg romantikusabb hangulatában, ha az akció jól sikerült: - Na, most már mehetek tévézni?
Térjünk át vidámabb témára. Meglátogattam ma Hanit. Megnevettetett, mint mindig. Isteni egy pofa!
Már esteledett, amikor haza indultunk és Hani nyüszített, hogy maradjak még. Tulajdonképpen maradtam volna, de nem akartam a családot zavarni. A szívem szakadt meg érte, ahogy állt a mankójára támaszkodva és marasztalni próbált. Egy térdműtéttel sem lehet vidám az élet. Talán nem egészséges, hogy nálam jó tíz évvel fiatalabb barátaim vannak? A nagy igazság az, hogy nem érzem a korkülönbséget. Bár ha mélyen belegondolok, a frász jön rám.
Tavaly arra gondoltam, nem tudom hogy, de bevillant, hogy az idei táborban már nagy pocakkal fogok menni. Nem kövér leszek, hanem állapotos. És majdnem így is lett. Kicsi Szofi az én homályos emlékképem marad örökre, és csak én fogom tudni, hogy milyen vonásokat örökölt volna attól a kedves édesapjától. Brüm-brüm-brüm, az élet szép, nehogy már elbőgjem magam!
Inkább kéne azzal a misztikus dologgal foglalkoznom, hogy amikor hazajöttem Hanitól, ment a TV, pedig én határozottan emlékszem, hogy kikapcsoltam. Hacsak nem járt valaki a lakásban titokzatos módon, akkor immár bizonyított tény, hogy azt sem tudom, mit csinálok.
66
Holnap Sziget. Az őrangyalom legyen velem. Ő tudja, hogyan kell vigyáznia rám.
Július 31. Szigethíradó Eltelt az első nap és olyan volt, amilyennek gondoltam. Sőt, még olyanabb! Arra számítottam, hogy az Exem fog hiányozni és majd egy csomó minden őt juttatja eszembe, de arra nem számítottam, hogy már az első nap globálisan csalódom a férfiakban. Ha még lehet ilyesmit egyáltalán. No de csak sorjában! Nagy tömegben érkeztünk, de szépen elfogytunk, mindenkinek valami fontosabb dolga akadt az este folyamán. Ádámmal és Lizával baktattunk édeshármasban és persze mindenről az Exem jutott eszembe. No és ahogy merengtem a múlton, megtörtént az a bizonyos spontán és gyönyörű találkozás Marcival. Zsúfolt kocsmaasztal közepén ült és a vele szemben ülő szőke (valós és átvitt értelemben egyaránt szőke) nőt fűzte, de nagyon ám. Látszott, hogy jó úton jár a hadművelet. Marci többször rám nézett, de látványosan nem vett észre, nekem meg felment az agyvizem és Liza visszaráncigálása ellenére odacsattogtam hozzá. Nagy zavartan hallgatott, és amikor már végképp meg kellett szólalni, akkor azt mondta: -
Szia.
Elmés megoldás. Nem mozdult, nem állt fel, hogy üdvözöljön. Akárhogy is fűzte azt a szőkét, azért egy barátot csak üdvözölhetett volna. -
Már egy ideje nézünk téged. – mondtam.
-
Kikkel? – kérdezte. Hát nem mindegy neki?
Megemelt egy korsó sört. -
Belehúztunk az ivásba.
Ekkor a szőke elkezdte fogdosni a hasamon lógó press passt. Hát hogy jön ő ahhoz, hogy belenyúljon az intim zónámba, legyen akármilyen szőke? Egy sziát odavetve gyorsan leléptem. Nesze neked spontán és csodálatos! A traumára gyorsan ittunk Lizával egy becherovkát, így messziről még láttam Marci szánalmas villogását és a szőke hajdobálását. Közben Liza azt taglalta, hogy épp ettől, hogy Marci kínosan próbálta leplezni a viszonyunkat, lett nyilvánvalóvá a tény. Mindenesetre én nagyon kiborultam.
67
Hát íme, még egy szellemi nyomorék, aki nyüszít, ha bajban van, kapni mindent akar, de adni semmit. Még hogy szexuális tartalmú táblák, hogy mit csinálna velem! Tudom én, mit csinálna velem. Leszarna. És meg is teszi. Nem a pasi tetszik annyira, hogy kiboruljak miatta, hanem az eljárás az, ami zavar. Nem valami barátságfélét jelent az, ha valakit minden nap felhívunk, hogy adjon írt lelki sebeinkre? Most a szextől eltekintve, de mintha arról áradozott volna, hogy mennyi kedvességet kap tőlem, és hogy az ilyen emberekért, barátságokért érdemes élni, mint én. Az érzelmi lejmoló mindenit! Liza és Ádám együttes erővel győzködtek, hogy nem vagyok csúnya, és nem én vagyok a hülye, mire egy kicsit összeszedtem magam. Aztán Ádám bevetette magát valami koncert tömegébe, mi Lizával bementünk a fotó sávba, ahol közelről láttuk a Cure együttest. Nem mintha érdekesek lettek volna. Sokkal izgibb volt a hátunk mögött álló, sikoltozó tömeg. Elképzeltem, hogy néhány ismerősöm nagyon utálna, ha tudná, hogy ott állok a nulladik sorban. Elkezdődött a zene, a tüdőm a basszusra lüktetett, a zenészek megvető undorral bámultak maguk elé, így hát minden okunk megvolt, hogy 2 percen belül menekülésbe kezdjünk. Lizával hősiesen végignéztünk a szakadó esőben egy táncprodukciót. Egy kukkot nem értettem belőle, de kétség nem fér hozzá, hogy látványos volt. Pucér emberek megdöbbentő gyakorlatokat mutattak be kicsorbult szójababhuruló hangjaira. De legalább az egyik pucér pasinak isteni feneke volt. Nyammm! Ennyi azért nekem is jár! Kettő körül a pocsolyákon át elindultunk Lizával haza. Két pici nő a tömegben! Nagyon nehezen jutottunk be, de azt nem gondoltuk, hogy ilyen nehezen fogunk kifelé is haladni. Ahogy tipródtunk a lázongó tömegben, rám tört a pánik. A Marci történet, meg Exem kézszorításának hiánya, a tömegiszony eléggé begörcsöltetett. A hazaút többszöri átszállással csak rontott a helyzeten. A buszmegállóban egy trampli nőszemély bizalmasan közölte velem: -
Te tudod, hogy bugyi akció van, és senki nem hord bugyit?
-
Nem mondod?
-
Ja. Te hordasz bugyit?
-
Ühüm.
-
Mert én nem.
Erről később meg is bizonyosodhattam, amikor csupa kedveskedésből egy barátja felé fellebbentette rózsaszín miniszoknyáját. Informátoromtól azt is megtudhattam, hogy az a barátja
68
hasonlít valami énekesre, és mivel nem tudtam beazonosítani, rögtön el is énekelt egy strófát egyik slágeréből. Hát hiába, csak lézengek és nem tudom mi történik a világban. Viccesek az emberek. Vagy inkább szánalmasak? Velem az élen.
Kicsit rossz volt, hogy hiányzott az Exem a hisztijével együtt. Liza szerint hülye vagyok, mert mi hiányzik nekem azon, hogy ülök a járda szélén miközben Exem okádik a bozótosban. Mondjuk igaz, ez konkrétan nem képezi hiány tárgyát, de legalább nem voltam egyedül. Gyanítom, túlidealizálom a helyzetet, mert ugyan fogta a kezem, de többnyire csak húzott a haverjai után és óránként kért pénzt még egy üveg borra. Otthon meg mire lehúztam a cipőmet, ő már koszosan-büdösen feküdt is az ágyba és ugyanúgy nem volt kihez szólnom, mint most. De azért remélem, még embernek számítok, amiért nem tombolom végig a fesztivált és nem megyek le kutyába mulatság címén.
Augusztus 1.
Kinyitom a mikrót és egy hangya mászik a tányér szélén. Ezek még a mikróban sem halnak meg. A kaja forr, a hangya meg sétálgat! Őrület! Igazán viselkedhetnének illedelmesebben ezek a hangyák, elvégre minden nap, amikor hazajövök, hangosan köszönök nekik. Mondanom sem kell, hogy vissza sem köszönnek. Neveletlen népség!
Ma nem akartam Szigetelni, de aztán az Ádámmal mégiscsak kimentem. Órákig császkáltunk az esőben, amikor megtörtént a második spontán és csodálatos találkozás Marcival. Jött szembe, ránk köszönt, megfordult, tétován álldogált, mi meg továbbmentünk. Hát íme! Viszont a cigarettaárus kislány szerelmespárnak nézett minket az Ádámmal. Ez azért vicces, mert Ádám olyan hamvas, hogy frissen érettségizett. Meg elhagytam az órámat is. Ez már kevésbé vicces. Később csatlakozott hozzánk Tomi is és nagy örömömre nem beszélt folyton Jankáról. Megnéztük a Méheket, ami nagyon jó volt, de a legjobb az volt, hogy hirtelen szerelmes lettem. (Menetrend szerint átvonuló fél órás szerelem.) Nem messze tőlem állt egy srác, egy jobbféle Morrison-utánzat. Vállig érő göndör sötét haj, nagy barna szemek. Félmeztelen volt, mindenféle
69
kultikus ékszerek lógtak a nyakában és barna bőrnadrágot viselt. A srácnak finom, tiszta arcvonásai voltak és sajnos félelmetesen fiatalnak tűnt. Két slukk között lelkesen énekelt, a szemében zavart fény ragyogott én meg csak bámultam őt és legszívesebben becsomagoltam volna, hogy hazavigyem. Mire meg akartam mutatni Tominak, már eltűnt. HIM-koncert alatt bementem a sajtóbüfébe, és nem bírtam megállni, hogy ne nézzek be a nulladik sorba. Exemet kerestem. Pásztáztam az eszelős tömeget, és meglepetésemre rengeteget találtam belőle. Messziről és sötététben minden második csápoló lehetett volna ő is. Hiba, az egyéniségekre bukom! Valamikor hajnalban Tomi hazahozott, és most próbálok erőt venni magamon, hogy lemossam a lábamról a sarat és ne varacskos disznóként bújjak ágyba. Az arcom, mintha hamuval szórták volna be, a hajamat porral elegyített zselé tartja, olyan, mintha egy sapka lenne a fejemen. Nem lehetne, hogy holnapra megnőjön a hajam mondjuk a vállamig? Nem? Kár! Össze-vissza eszem, folyton éhes vagyok, de nincs türelmem és időm jóllakni. Azt hiszem fel is fáztam, a lábamon vízhólyag van, a tüdőm sípol a sok cigitől. Úgy tűnik, máris leamortizálódtam. És az a kérdés motoszkál a fejemben, hogy most már nekem mindig csak az Exem alteregói fognak tetszeni? Na nem baj, azért most megpróbálok álmodni valami disznóságot ezzel a kis Morrisonnal.
Augusztus 8. Álmomban valami előadáson voltam, amiben az Exem is szerepelt. Nyúzott volt, sovány és lepukkant. A nézők között ott ült a nője is és csúnyán nézett rám. Én meg belesápadtam a fájdalomba. Elegem van a nyafogásból. Fél éve elhagyott, ideje lenne függetleníteni magam és elkezdeni igazán élni. A Szigetnek vége. Minden nap kint voltam és a lehetőségekhez mérten igazán jól mulattam. Vasárnap, amikor a fellépésünk volt és a Janka is kijött, 16 órán át voltam jelen. Ennek követeztében fogytam három kilót. Hurrá!
70
Még egyszer láttam az édes kis Morrison-utánzatot, és látni vágytam még többször is. Mivel közreműködői jegye volt, azt gondoltam, talán a Doors utánzat zenekar énekese. Mindenkit odacsődítettem a koncertre, hogy nézzék meg ezt a félistent. De az énekes egy zsíros hajú, dagadt rémség volt. Janka félvállról megjegyezte: -
Jó a pasid, előre is megyek, megnézem, van-e rajta jegygyűrű.
Nagyon röhögtünk. Aztán kiderült, hogy az én finom lelkű Morrisonom valóban közreműködik, de nem énekes, hanem szemétszedő. Hát, egy félistennek is élnie kell valamiből! Utolsó nap csapatostul bevettük magunkat a moziba, leterítettük a pokrócokat a legjobb helyre, összebújtunk, hogy a hét lezárásaként megnézzük a Bridget Jones naplóját. Épp, hogy elkezdődött a Híradó, amikor eleredt az eső, amúgy rendesen. Hát ennyi volt. Búcsú nélkül hagytam el a helyszínt a hajnali esőben. Azóta is esik. Már nem is tudom, ki mondta, hogy aki a Szigeten sem tud bepasizni, az nem is ember. Tisztelettel jelentem, én nem vagyok ember. Na, nem mintha nagyon igyekeztem volna ebben az értelemben embernek maradni. De a becsületes megtalálónak, aki a kis Morrisont elővezeti, magas jutalmat fizetek!
Lassan kezd eluralkodni rajtam az utazási pánik. Félek kicsit, de talán jó lesz. Az elmúlt napokban egy dolgot nagyon megtanultam: egyedül is boldogulok, anélkül is teljes ember vagyok, hogy valaki fogná a kezem.
Augusztus 10. Alig ébredtem fel, az első gondolatom az volt, hogy el kell csomagolnom az alvósmacimat. Mennyit röhögött egy kedves barátunk a maci miatt. Azt állította, hogy perverzek vagyunk, mert hármasban hálunk. Pedig a valóság az volt, hogy én összebújtam a macival, a pasim meg ott feküdt mellettünk, és csak nagyon ritkán engedélyezte, hogy átmenjek az ő térfelére. Nem lehet, hogy így utólag túlromantizálom ezt a kapcsolatot? Az eddigi kapcsolataimban mindig összebújva aludtunk el és úgy is ébredtünk, nem kellett feleslegesen könyörögni, hogy legalább a kezüket dugják át. És azért sem kellett könyörögni, hogy szeretkezzenek velem.
71
Na jól paffra tettem magam már kora reggel. Ehhez nagyon értek. Értelmes emberek nem kínozzák magukat. Na mindegy, legalább az idén nem lesz gond a szexszel. A táborokban mindig különös gondot okozott alkalmat találni az összebújásra. Szerettem, ahogy meztelenül mellém feküdt, még akkor is, amikor gonosz volt. Mert nagyon gonosz tudott lenni, amikor látta, hogy remegek egy öleléséért, de helyette goromba szavakat kaptam. Mindegy, túlélem. Ha beledöglöm is, túlélem!
Hajnal, tábor Megjöttünk, minden különösebb katasztrófa nélkül. Csak épp a busszal érkező csapatban nem volt ott az az idióta, aki úgy hiányzik a szobámból. De legalább szép a szobám. Napocskás függöny, zuhanyfülke, keverőcsap és nagy tükör. Abban láthatom, hogy megöregedtem.
Augusztus 11. Hajnal
Eszméletlen egy picsa vagyok! Kimentünk a kiskocsmába tanári megbeszélésre, és a velem szemben üresen álló székben láttam az Exemet. Illetve láttam, hogy milyen lenne, ha ott lenne. Gyorsan leöblítettem egy ginnel a megrázkódtatást. Hazafelé mutogatták a kollégák, hogy milyen szép csillagos az ég. Valóban az volt: tömérdek ragyogó pöttyét valaki összefirkálta. Ezt a vonalat hívják tejútnak. Varázslatos látvány. A házban az első utam az erkélyre vezetett, hogy csodáljam még a csillagokat és elkapjak egy hulló csillagot. Bentről kihallatszott a Moulin Rouge zenéje és olyan nagyon elfogott a gyengeség. Könnyes szemmel, torkomban sírógombóccal kértem a csillagokat, hogy mutassanak nekem utat. És akkor a fák fölött lehullott egy, mintha csak nekem akart volna választ adni. Elkapott a bőgés. Szerencsére a legjobb pillanatban érkezett Zoli tanár úr, hogy visszanyeljem a könnyeim. -
Hát te itt vagy? Mit csinálsz?
-
Bámulom a csillagokat.
-
Elég szédítő innen az erkélyről.
72
-
Igen az. – válaszoltam, és amint lenéztem, hogy ellenőrizzem állításom, elkapott a vágy, hogy lent heverjek összetörten, véget vetve ennek az egész kínlódásnak.
Olyan hamar elszalad az élet! Drága szép csillagok, ugye tartogattok még boldogságot, amire mindig is vágytam? Én az a halovány csíkot az ég alján igennek veszem.
Augusztus 13. Esik. Egyre hidegebb van. Amíg hőség volt én látástól vakulásig dolgoztam egy fülledt irodában, most meg hogy napozhatnék bőrrákig, dupla pulóverben ülök a szoba fogságában. Unalmamban megnyitottam fodrászatomat Ádámék erkélyén.
Délután megkértem a srácokat, hogy énekeljék el apámnak a Happy Birthdayt. Szépen be is próbálták, egy kupacba gyűlve vártuk, hogy felvegye a telefont. Fojtott izgalom lett úrrá rajtunk. Nem vette fel, így hát csalódottan álltunk mindannyian. Inez később elüvöltötte magát, hogy “apu-éneklés” és az emberek rohantak a telefon köré, lélegzetüket visszafojtva hallgatták a végtelen csörgést. A meglepi nem sikerült, de én olyan boldog voltam, hogy így törődnek velem. Tulajdonképpen én szerencsés ember vagyok. Valahol!
Augusztus 14. A felhők között egy foltban megláttam az eget. Már el is felejtettem, hogy milyen szép kék. Amúgy tombol a szél, októberi a hideg. Meg akarok szökni! A Földről.
Augusztus 19. Ma volt az első nyári nap a tábor ideje alatt. Elsétáltunk egy szálloda strandjára, heverésztünk a nyugágyakban. Sütött a nap és fújt a szél, mind együtt voltunk és végre volt egy igazán emlékezetes délutánunk. Az Imike hevert a kék boxerében, szemén az általam választott napszemüvegben, hajából csöpögött a víz, és hú de jó pasi volt. Ráadásul, ahogy meglátott,
73
felugrott, és hozott nekem egy nyugágyat. Meg is beszéltük a lányokkal, hogy mennyire nekünk való. Mondjuk, ha egy ilyesmit találnék valami aukción, csak tíz évvel idősebb kiszerelésben. Huh, megvenném de rögtön!
Augusztus 19.
Itthon vagyok. Már ha ezt lehet itt otthonnak tekinteni. Nem vagyok túl boldog. Végtelenül egyedül vagyok, a szívem meg csak zakatol, majd kiugrik. A búcsúeste nem valami jól sikerült. A bemutató után Jani javaslatára tanári megbeszélést tartottunk a törzskocsmánkban. Ebből persze parázs szakmai vita kerekedett, amivel tele lett a hócsukám. A sok pasi között elnyomva éreztem magam. Mire visszamentünk a táborba, a srácok el voltak punnyadva. Imikét kerestem, aki az előadás után tétován megállt előttem, nézett rám, egyet lépett felém, mormogott valamit, amiből csak az utolsó este szavakat értettem, majd nagyon erősen megölelt. Amikor ellépett azt monda: - Erős leszek és nem fogok sírni. - de az arcán láttam, hogy de bizony fog. Így érthető módon aggódtam érte, mert amikor visszaértünk a tanárokkal, azt az üzenetet hagyta, hogy ne aggódjunk érte, csak elment sétálni. Még hogy sétálni! Olyan szomorúságot láttam benne, amit eddig még sosem. Talán csak nem volt szemem látni. Egyébként is úgy érzem, olyan dolgokat láttam meg most, amik eddig rejtve maradtak előttem. Azt hiszem azért, mert eddig az Exem mögé bújtam és nem nyíltam meg a többieknek. És talán ezért nem láthattam eddig Imikét, ahogy éjszakánként magányosan bolyong a folyosón, kezében egy pohár borral. És nem érezhettem azt, mennyi szeretet van benne, és hogy az évek során jó pasivá érett. Igaz, még csak kis pasi, de azért már az. És különben is, vannak férfiak, akik sosem nőnek fel. Hm. Hát, igen. Szóval… nők is vannak ilyenek.
Szóval másnap délre a népség java elindult hazafelé. Imike és Szása a szüleiket várták, így a tanári karral maradtak, és még utoljára együtt ebédeltünk. De aztán nekünk is indulnunk kellett, két kis kedvencünket otthagyva. Szása már búcsúzott a fiúktól, mi pedig Imikével egymás elé ragadtunk. Se továbbmenni, se búcsúzni nem tudtunk. Aztán mégis azt mondta: - Akkor veled kezdtem.
74
Hosszan öleltük egymást, ő nyomott egy pici puszit valahova a nyakam és a vállam közé, nekem meg az járt a fejemben, hogy van az, hogy valakit évek óta ismersz felületesen, csak valaki a tömegből, aztán hirtelen meglátsz benne apró dolgokat, és fontos lesz. És épp amikor közel kerül hozzád, akkor kell elválni! Végül csak eljutottunk oda, hogy beszálljunk a kocsiba, a srácok megálltak az út szélén integetni. Ahogy Jani beindította a motort, felüvöltött a magnóból az amúgy is szívet tépő nóta: Jeremy, ne hagyj el! Mi papírzsepiket lengettünk ki az ablakon, kényszeredett vigyorral a fejünkön. Szása és Imike karöltve álltak az út szélén és addig integettek, míg el nem tűntünk. Imike arcán láttam, hogy alig bírja lenyelni a sírógombócot. Magam szintúgy. A kocsiban átvetettem Ádám lábán a lábam és a napszemüvegem biztonságából bámultam a megáradt Dunát. Úgy éreztem, egyetlen nagy szív vagyok, még a bokámban is a szívem van. Bassza meg! Ebben a pillanatban is ezt érzem. Lehet ezt operálni? Na egy kis fagyit kezdeti gyógymódnak!
Augusztus 22.
Bánat ellen legjobb a toast! Eszelős egy nap volt a mai, minden összejött. Jöttem, mentem, és valahogy elkenődtem nagyon. Fel is hívtam sírós hangon Jankát, aki viszont nem ért rám, mert vendégei voltak. Nem hibáztatom, meg egyébként is, amikor az Exem-féle trauma volt, hihetetlen türelemmel hallgatta végig, akár naponta többször is a sírástól fuldokló nyafogásaimat. De azért most rossz volt, hogy nem önthettem ki a lelkem. Végül aztán bealudtam, de mint akit letaglóztak. Nagyjából ezzel a kábulattal indultam el Lizával és a testvérével találkozni. Meg aztán valakitől át kellett vennem egy videokazettát, akit szintén oda szerveztem, és míg ez a dupla találkozó bonyolódott, egyszer csak megláttam a rég nem látott barátnőmet, Pirit. Csacsogva telefonált, tolta a nagy hasát előre. Amikor meglátott, megállt és intett. Közben a háta mögött megálltak Lizáék is, szintén intettek, hogy elindultak a moziba, menjek utánunk. Aztán Piritől megkaptam a kegyelemdöfést. Elmondta, hogy ez már a második gyereke és imád terhes lenni. Én még úgy emlékeztem rá, mint az a 16 éves kislány, akivel egyforma ruhákat hordunk (lehetőleg pöttyös blúzt, hosszú szoknyát és fehér klumpát) és kézen fogva császkálunk mindenfelé a világban. Csodáltam őt, és meg is jegyeztem:
75
- Nagyon belehúztatok a gyerekgyártásba. Erre ő megvetően nézett rám és azt mondta: - Elmúltam harminc! Hát igen. Én is. És hol tartok? Sehol! Még megígérte, hogy megadja az első és eddig egyetlen vőlegényemnek, azaz a feledhetetlen Barnabásnak a telefonszámom, mert ő szokott vele találkozni, és otthagyott engem lelkileg vérbe fagyva. Nagyon sokáig Piri volt a legjobb barátom. Mindig ugyanúgy gondolkodtunk, mindent megosztottunk egymással, aztán valahogy eltávolodtunk egymástól. Egy idő után nem lehetett vele másról beszélgetni, csak az új ruháiról, meg a pasijáról. Már nem érdekelte a színház, a művészet, semmi, csak a legújabb divat, meg hogy másokra rosszat mondjon. Volt egy kedves barátom, aki Pirit mindig is Gonosz Törpének hívta. De nekem akkor is a legjobb barátom volt – aki most, több év utáni viszontlátás után újra sikeresen összezúzta a lelkem. Elvágtattam a mozihoz, de se nem láttam, se nem hallottam. Liza bátyja várt rám a kapuban, hogy odaadja a sajtóbelépőt. Én kicsit visszahőköltem látásán, eszembe jutott, hogy Liza mennyire össze akart hozni vele. Majd szerencsére kezdődött a film. Oscar-díj ide vagy oda, de képtelen voltam figyelni. Annyi minden zakatolt a fejemben: Hogy mennyi idő eltelt, hogy mennyi minden kötött Pirihez. És Barnabás, az egyetlen igaz, tiszta, és megalkuvás nélküli kapcsolatom – hogy vajon hibáztam-e amikor elhagytam? És ha nem tettem volna, akkor most én is a második gyerekemet várnám? És kísértett Piri gonosz tekintete: - Elmúltam harminc! Én akkor már mindenről lemaradtam? Nekem nem lesz kisbabám, családom, kutyám meg nászajándékba kapott rém ronda étkészletem? Éreztem, hogy felkavarodik a gyomrom, sőt, a rohamosan közelgő hasmenés vészes jeleit is véltem felfedezni. Meg aztán valami gyanúsan kaparta a torkom. Fogtam a táskám és kivergődtem a széksorok közt szorongó lábakon keresztül. Mire kiértem a buszmegállóhoz, megállíthatatlanul tört rám a sírás. Hősiesen igyekeztem megfékezni. Otthon sietve tárcsáztam Jankát, aki ismét nem vette fel. Akkor Mamikát hívtam. Nem szeretem szomorúvá tenni őt a saját szomorúságommal, de muszáj volt megtisztulnom. Bár hiába sírtam, nem lettem könnyebb. Ráadásul megint csak azt mondta az én drága jó mamám, hogy költözzem haza. De hát nem lehetek ennyi idős koromban is gyerek! Valahogy csak ki kell bírnom az életem! Így hát most nagy felnőttségemben kucorgok az ágyam sarkában és az éjjeli lámpa fényében körmölök. A TV-
76
ben valami művészportré megy – a legyek és a szúnyogok olthatatlan érdeklődéssel tapadnak a képernyőre.
Horrorság volt ez a mai nap! Olyan esszenciában tört rám a múlt, az összes kétségem, félelmem, hogy ledőltem a lábamról. Régen, amikor egy nagy vita után kétségbeesett bánattal szívemben feküdtem az Exem mellett, azon gondolkodtam, hogy találhatnám meg az én Barnabásomat, hogy megkérdezzem tőle, valóban lehetetlenség-e velem élni, engem szeretni? Mert rajta kívül minden pasim azt sugallta, hogy igen. Mackó túl okosnak tartott, az Exem pedig folyton lehülyézett, és csak simán Gnómnak becézett. Barnabás egyszerű vidéki srác volt, mégis mindenről tudtunk beszélgetni, és vakon megbíztam benne. Meg is lehetett, nem csalt meg soha, és elnézte a hibáimat. Ő lett volna az igazi nagy Ő? És én elpuskáztam az egyetlen lehetőségem? Mégis, talán ha egymásnak lennénk rendelve, akkor együtt is lennénk. Barnabás egyszer a karjaiban vitt át éjszaka a Lánchídon. Ő miért tudott engem ennyire szeretni? És ha ő tudott, másnak miért nem sikerül? Ezzel a rendkívül elmés kérdéssel zárom soraim: a Gnóm
Augusztus 24. Több órai heroikus küzdelem után foltos ugyan a hajam, de nem feketeszeder színű. Inkább macskavörös hiéna színe van. De máris jobban érzem magam.
Mamikánál találtam régi fotókat, el is hoztam hármat. Most itt vannak fent a falon, és azt sugallják, hogy nem vagyok egyedül. Hogy valaminek a része vagyok. Az üknagyanyám, a dédnagyanyám és a nagyanyám lány korában. Azt remélem, hogy hozzátehetek valamit én is ehhez a sorozathoz, legalább egy gyönyörű kislánnyal, aki majd ugyanígy kiteszi a falára a képeket, és a sor végén ott leszek én is. (Kéne is valami jó képet készíttetnem, hogy legyen szegénynek szégyenkezés nélkül mit kiakasztania majd a falra.)
77
Lázas vagyok. Elég hülye gondolataim vannak. Kicsit úgy érzem, kezdek éledezni. Mintha valami jónak a kapujában toporognék a nyitásra várva. Tessék mondani, hánykor nyit a nagyvilág? És most mennyi is az idő pontosan?
A SZEX VAJON MI?
Augusztus 27.
Mindegy, hogy kivel, hogyan és milyen körülmények között, de szexuális kapcsolatot létesítettem, amitől azt vártam, hogy majd megnyugtat. Sajnos rájöttem, hogy az érzelmeket nem lehet helyettesíteni. Akármennyire is szükségem van testi szerelemre, natúrban nem megy. Nem volt bennem vágy, untam az egészet. Hő! Erre szokták azt mondani: Pillanatnyilag jó ötletnek tűnt. De utána már kifejezetten undorodtam. Aztán lelkiismeret furdalásom lett, hogy nem volt erőm kivárni, míg találkozom valakivel, akit valóban kívánok. Ami azt illeti, olyan dolgokat hallottam, amiket már nagyon régen nem, és ez jót tett kicsit az önérzetemnek. Hogy például szép vagyok, nekem van a legszebb mellem, és hogy engedjem meg, hogy nézzen és csodálhassa kicsit a szépségemet. (Mondjuk régi hódolómról lévén szó, már tudhatta, mit mondjon, hogy levegyen a lábamról.) Miután megúsztam egy második menetet és elbúcsúztam, megkérdezte a srác, hogy megismételjük-e a dolgot. Nem mondhattam meg neki, egészen biztos vagyok benne, hogy nem akarok még egyszer ilyesmit. Nem ő tehet róla, én vagyok alkalmatlan a dologra. Azért nagy rizikó a szex! Valakivel csodás, mással kínszenvedés. Mondjuk megszeretsz valakit, és nem jó vele a szex, így a kapcsolat halálra van ítélve. Egy életen át nem lehet megalkudni. Vagy a másik eset: isteni az ágyban, de azon kívül semmi nem működik. Volt már ilyen is, olyan is.
Sokat vagyok egyedül, rám telepszik a magány, és úgy érzem, elevenen falja fel a húsom.
78
Gyarló dolog, de hiányzik a férfiérintés, a vaskos, bordatörő ölelés, a lapát kezek simogatása. Hiányzik a kéjtől elködösült világ képe, még akkor is, ha a fizikális vágyat nem tudom személyhez kötni. Nekem a szexualitás olyan megfoghatatlan dolog. Egyesek szerint szexuálisan túlfűtött vagyok, bár szerintem inkább ők hidegvérűek. Részemről minden nap kárba vész, amikor nem szeretkezem. Mennyi elpocsékolt idő!
Ha arra gondolok, hogy 18 évesen, Barnabással mennyi gyönyört éltem át, nevetnem kell. Akkor azt hittem, az én szerelmem a legcsodálatosabb szerető. Szakításunk után még néha összeszaladtunk egy kis himi-humira, és csalódásom csak egyre nőtt. Az én igényeim változtak meg? Az ő teljesítménye romlott? Vagy tán csak a kihűlt érzelmek gúnykacaja csengett vissza kétségbeesett ölelkezéseinkben? Egy csodálatos szeretőm volt életemben, aki rabul ejtett és évekig vergődtem ölelésében, mert a testemet boldoggá tudta tenni, de a lelkemet nem. Mégsem tudtam szabadulni tőle. Egy napon azért véget ért a rabság és gyakorlatilag azóta kielégítetlen vagyok. Sem előtte, sem utána olyan kéjt nem ismertem, amit ő adott. Nem emlékszem pontosan, talán Csáth Géza volt, aki milliméterpapírra rajzolta a kéj fokát. No az én papíromon igencsak kicsike rovátkák lennének mostanában, különösen az egykori bejegyzésekhez mérve. Töröm rajta a fejem, hogy ez most jó, vagy rossz. Mármint, hogy megismertem ilyen mértékű gyönyört és mégis nélküle kell élnem! Némi derűvel nézve természetesen jó, és boldog lehetek, hogy volt szerencsém, mégpedig négy éven át extatikus gyönyörben élni. Olyasmit ismerhettem meg, amit más nő talán soha, és ezért irigykedve nézhet rám. De mi van az érem másik oldalán? Olyan magasra került a mérce, hogy csak igen kevesek felelhetnek meg nekem. Így aztán folyamatos keresés az életem, mert ha tudom, hogy milyen lehetne, kevesebbel már nem elégedhetem meg. (Vagy ki?) Amit nem ismersz, az nem hiányzik! De én ismerem! Így aztán örökös hiányban élve azon morfondírozom, hogy valóban egyszer adatik-e meg az embernek, hogy a szexért éljen? Mert
79
akkor én már elhasználtam a bonuszt. Vagy egyszerűen csak egy szerencsétlen nő vagyok, aki szánalmasabbnál szánalmasabb kalandokba keveredik a gyönyör keresése közben?
Valójában szerencsésnek is tarthatom magam, mert legalább egyszer volt alkalmam a szexisten fogságában élni. De vajon lesz-e még valaki, aki igazán jó lehet nekem?
Augusztus 28.
Azt hittem ilyesmi már nincs! Este baktattam haza és megszólított egy pasi az utcán. -
Szia. Errefelé laksz?
-
Ühüm.
-
Tudnál segíteni? Albérletet keresek a környéken.
-
Nem tudok ilyesmiről. Talán nézegesd végig a villanyoszlopokat, vagy a piacnál a hirdetőtáblát.
Részemről lezártnak tekintettem a társalgást, de jött velem tovább. -
Tudod, egy villanyszerelő brigádban dolgozom, és engem bíztak meg, hogy itt keressek albérletet. Öten lakunk, mindenki más irányba ment keresni.
-
Értem.
Jesszum Pepi! Elképzeltem, ahogy egy egész brigád kirajzik az éjszakába, hogy lakáskeresés címén nőket szedjenek fel.
Végre a kapumhoz érve elbúcsúztam. Ő tett két lépést, majd
visszafordult. -
Ne haragudj.
-
Igen?
-
Olyan kedves voltál. Nem hívhatnálak meg egy kávéra?
-
Köszi, nem.
-
És ha most nem, esetleg valamikor találkozhatnánk?
-
Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne.
Bambán vigyorogtam, a kapukulcsot szorongatva, hogy vész esetén kéznél legyen, ő meg nem tágított. -
Felhívnálak valamikor. Megadnád a telefonszámod?
80
Nem tudtam jobbat kitalálni, porhintettem: - Tudod mit? Ha legközelebb összefutunk, iszunk valamit. Erre persze szépen bemutatkozott (Lali – vezetékneve nincs, úgy látszik vidéken ez így szokás.), rém udvarias volt. Nem volt csúnya, nagyon jó szándékú és végtelenül egyszerű gyermeke volt a népnek. Szegény nem mérte fel, hogy nem egy a súlycsoportunk, de legalább megpróbálta. Azért ezt is lehet értékelni. Most aztán nem mondhatom, hogy a kutyának sem kellek. Elvégre egy kedves vidéki melóslegény érdekesnek talált. Most már csak ki kell várni, míg egy hozzám való férfi is érdekesnek talál. Hogy milyen legyen? Kedves, megbízható, jó humorú, magas, sűrű loboncú, hosszú szempillás. És nem árt, ha fütyije helyén nem nudlit visel.
Augusztus 31.
Kalandtúra a köbön!
Péntek
Elvállaltam egy adatrögzítést. Kell a pénz! A főszerkesztő asszony adatot rögzít! Hah! Attól még nem esik le az aranygyűrű a kezemről! Már csak azért sem, mert nincs rajta. A megbízó igen hozzávetőlegesen adta meg az iroda elérhetőségét. Ennek következtében egy órás elveszett bolyongást hajtottam végre, 40 fokban. Célhoz érésem pillanatában láttam, hogy pontosan az épület előtt áll meg a busz, amivel játszi könnyedséggel oda utazhattam volna. Próbáltam sietni hazafelé, igencsak késésben voltam – Janka már a kapuban várt. Sajnos elég sokáig, mivel a villamos nem járt, így körbe kellett utaznom a várost, uszkve 245 átszállással. Mire hazaértem, hulla fáradt voltam, és Jankának is elege lett az ácsorgásból. Így aztán minden egyéb programot elvetettünk. Fodrászkodtunk, pizzát rendeltünk és kártyát vetettünk. Mini pizsama parti – nem is rossz!
Szombat
81
Rettenetesen korán csörgött az óra! Vad vágtában értük csak el Jankával a távolsági buszt. Az volt a tervünk, hogy elmegyünk a veresi piacra, Janka testvérének az autójával, aki természetesen nem volt otthon, így az autója sem. Nagy bátran kiálltunk az út szélére, stoppolni. Sietni kellett, egy ilyen piac korán zár. Húztak el mellettünk az autók. A pasik csak a nyálukat csorgatták ki az ablakon, vagy vállvonogatva hivatkoztak valami számunkra érthetetlen okra, amiért nem tudtak felvenni minket üres járgányaikba. Janka azon filózott, hogy talán kurvának néznek minket. Hát azért azt talán mégsem! -
Na ha nem vesznek fel minket tíz percen belül, akkor rondák vagyunk, és én hazamegyek. – mormogott Janka.
Végül érdekes módon egy lány vitt el minket. Ezek a pasik gyávák! Vagy érzéketlenek. De valami nincs rendben velük, az tuti. Mindazonáltal rém hálás voltam a lánynak, hogy nem kellett azzal a gondolattal hazakullognunk, hogy már a stoppoláshoz is öregek vagyunk. A piacon gyorsan kellett körbejárni, mert már pakoltak. Azért sikerült néhány igen hasznos holmit beszerezni, úgy mint, bugyikat, kekszeket és szőnyeget. Nagy csomagokkal és feszülő hólyaggal felszálltunk a buszra, ahol majdnem verekedés tört ki egy öregasszony és egy nyomorék bácsi között. Szörnyűek az emberek. Ha egészségesek, akkor csak magukkal törődnek, de ha valami bajuk van, elvárják, hogy mások segítsenek nekik. Mellesleg a buszokon megfigyelhető, hogy ha több az utas, mint az ülőhely, akkor leginkább a 20-40 év közötti életerős férfiak ülnek, és a nők (állapotosak, nagycekkeresek, nyugdíjasok) állnak. Még jó, hogy az erősebb nem oltalmazására szorulunk. (Természetesen nem kívánok általánosítani, az eltévedt kóbor lovagoknak hála és köszönet.) Amikor szerencsésen hazaértünk ütések és bepisilés nélkül, megjött a vasárnapi apukává avanzsált Tomi. Én addigra már hulla voltam, így leginkább csak a gyerekkel kommunikáltam (1,5 éves, épp követhető szint), és befaltam mindent, amit Janka elém rakott. Kagylókonzerv, palacsinta, dinnye, fagyi, kekszek. Átkos orális bűnözés! Sietve indulnom kellett a buszhoz, átvettem a városi ruhám, ami a gyereknek nagyon tetszett. Nagy élvezettel fúrta bele taknyos kis orrát a szoknyám virágmintáiba és nagyokat hapcizott tőle.
82
Aztán kaptam egy dinnyelés-gumicukros puszit, hónom alá markoltam a szőnyeget, és már futhattam is megpróbáltatásaim újabb állomása felé. Minekutána e napra helyezték át a tűzijátékot, a busz dugig volt szórakozni vágyókkal. Hátul ült két, uszkve 13 éves démon. Olcsó mini ruhájukból tészta lábak lógtak ki, vonásaik nem is látszottak a csillámportól. Aztán az egyik beállt közém és a frissen felszálló fiúcsoport közé, így koordinálatlan mozgása segítségével és újnak tűnő patacipőjével mindaddig ugrált rajtam, míg nem szóltam neki. A fiúk egyértelműen csajozni mentek, és így viccelődtek: -
Nincs semmi esélyünk, mert vak nők nem járnak tűzijátékot nézni.
Ettől a kislány olyannyira izgalomba jött, hogy a fenekét kitolva kellette magát, de valamilyen oknál fogva inkább hozzám dörgölődzött, s nem a fiúkhoz. És a fejemen át beszélte meg nemi gerjedelmeit a másik oldalamon ülő barátnőjével. Képtelenség volt folytatnom az olvasást, le kellett tennem a könyvet. Akkor láttam meg azt a helyes srácot, aki nagy fekete szemével épp a szemembe nézett. Aztán ennyi. Amikor leszállt a buszról, még visszanézett rám. Miért gyávák a pasik? Megkönnyebbülve szálltam le a buszról, addigra már eldöntöttem, hogy a nem járó villamos helyett busszal megyek hazáig. Vígan mulattam, hogy mindenki ellenkező irányba fog tartani, mint én, mert mennek a showra. Arra persze nem gondoltam az okos fejemmel, hogy a busz nem is fog járni, mert az egész utca le lesz zárva végestelen végig. Így gyalog tettem meg az 5 megállónyi távot. Nagy káromkodások közepette haladtam a szembe áramló tömeggel, hónom alatt a szőnyeggel, szabad kezemmel dühödten cigarettázva. Az emberek tömött sorokban vonultak a legjobb ünneplő ruhájukban, beparfümözve a retrospektív tűzijátékra, engem minden pillanatban emlékeztetve rá, hogy végtelenül egyedül vagyok, nincs kivel randiznom a görögtűz alatt, és amúgy is szánalmasan szerencsétlen teremtésként leledzem. A lábamon vízhólyag nőtt és ráadásul abban a megállóban kellett várakoznom, amit következetesen kerültem hónapok óta, mert régebben ez a megálló a hazaérkezést jelentette számomra. Teljes kétségbeesésben ücsörögtem az útpadkán (szükségállapotban megengedhetek magamnak ilyen nyegleséget) és azon gondolkoztam, hogy ebben a megállóban mondta nekem valaha az Exem, hogy tegyük ki az albérlőket, mert szívesen élne velem kettesben, az átmeneti szálló jellegű lakásból igazi otthont varázsolva.
83
Aztán megjött a busz, és végre elvitt haza. Egy másik, átmeneti szálló jellegű haza.
Szeptember 1.
Hulla fáradtan feküdtem az ágyba és valami romantikus pre-álmot akartam látni kócos pasival meg réttel, és hirtelen azon kaptam magam, hogy fiktív beszélgetést folytatok volt apósommal. Bizonyára az zaklatott fel, hogy ma van az a szeptember elseje, amikorra az Exem határidőt adott, hogy ezt meg azt adjak vissza, csináljak meg stb. Amikor hozzá költöztem, valaki más macerált engem ilyesmikkel, és ő akkor azt a tanácsot adta nekem, hogy egyszerűen ne vegyek tudomást a szánalmas erősködésről. Érdekes módon most ő viselkedik úgy, mint aki ellen akkor ezt az okosságot mondta.
Azt hiszem itt az ideje, hogy magamba tömjek egy hatalmas doboz bonbont. Sajnos (vagy szerencsére) nincs egy falat csoki sem a házban. Direkt nem veszek, mert ha lenne itthon, minden pillanatban találnék rá valamilyen okot, hogy befaljam. Éhes is vagyok meg szomjas is, de nincs se inni, se enni. Cigi még van, az lesz a kényszermegoldás. Amúgy a szexuális éhség is gyötör! Na jó, akkor rágyújtok.
Szeptember 3. Fél tíz. Ülök itthon, cseppet sem békésen. Majd meghalok egy kis városépítő játékért, de csak egy rakás rom a CD-rom, nem moccan, hiába kérlelem, hiába ütöm. Hirtelen felvisít a kaputelefon. Beleszólok – senki. Újra szól a kaputelefon – újra senki. Kinézek az ablakon. Senki. És újra a kaputelefon. Most már derékig kihajolok az ablakon, és lent ácsorog a Lali gyerek. -
Engem keresel? – kérdezem rém értelmesen.
-
Igen. Lejössz egy kicsit?
Hát mit lehet mit tenni, nagy csodálkozással leballagok. -
Hát te hogy találtál meg? – kérdeztem.
84
-
Segítettek.
Kiderült, hogy már másodszor ólálkodik, hogy elvigyen kólázni. Teszünk egy kört az utcában, közben hülyére csípnek a szúnyogok. Nem tudom lerázni, annyira lelkes, hogy megígérem neki, csütörtökön találkozom vele. Aztán visszakísér a kapuig, megkérdezi, mivel foglalkozom. -
Újságíró vagyok. – mondom, és megnyúlik az arca.
-
És szoktál találkozni művészekkel is? – kérdi áhítattal.
Mocsok egy pojáca vagyok, nem állom meg, hogy ne színezzem kicsit a dolgot. Lehet ez a srác bármilyen helyes, mi teljesen más világban élünk. -
Adhatok egy puszit? – kérdi, majd mégis inkább elsiet.
Én pedig abban reménykedem, hogy talán most úgy megrémült, hogy sose jön vissza. Nem vagyok emberevő, de most igazán nem tudok mit kezdeni ezzel az egésszel. Egész nap itthon ténfergek a lakásban, várakozom, és akkor jön egy pasi, aki veszi magának a fáradtságot, hogy megkeressen. Paff vagyok!
Kitaláltam, hogy a nagy ijedtségre felteszek néhány képet a falra. Ahogy a képkereteket kerestem, a doboz alján pimaszul kacsintgattak az Exemmel közös fotóink. Gondoltam, edzésnek jó lesz, ha megnézem őket. Nem is volt olyan rossz. Nem facsarodott bele a szívem. Így aztán felbátorodva megnéztem összes képeinket. Igazából akkor borultam ki, amikor a lakásról készült fotók kerültek elém. Lehet, hogy a lakást a pasinál is jobban szerettem?
Szeptember 6. Három csodás nap Jankánál. Igaz, csak kettőre terveztem, de amikor indulnom kellett volna a buszhoz, Janka fűzni kezdett. -
Ugyan, maradj még.
-
De tudod, a randi…
-
Hagy várjon és romantikusan pislogjon az ablakodra.
Csúnyán röhögtünk elképzelve a jelenetet. -
Egyetlen porcikám sem kívánja ezt a Lali gyereket.
-
Na látod. Vedd vissza a játszó ruhád és főzök egy kávét.
85
Aztán egész este vihogtunk rajta, hogy milyen gonoszak vagyunk. Jankával amúgy is lehet röhögni mindenkin, igen éles kritikai érzékkel bír.
Itthon nekiálltam gépelni a nyavalyás adatbázist. Aztán felhívott az Írisz és olyan dolgokat mondott, hogy attól meg kellett ennem egy egész doboz fagyit. Minekutána nem fúrtam ki Exemet a darabból, most elkezdtek próbálni. Írisz szerint Exem úgy beszél rólam, mintha köztünk minden rendben lenne. Kérdezte, hogy megyek-e az előadásra, és Írisz nagyon ügyesen ködösített, hogy nem tudni, mert nagyon fontos munkám van. Továbbá lelkendezett, hogy mennyire imádja a lakásom, milyen jó volt a tábor és én milyen jól érzem magam. Írisz azt is ecsetelte, hogy Exem nem változott semmit, iszik, mint a gödény, meghív mindenkit, és piára költi a fizetését. És elhanyagolt, koszos a ruhája és zsíros a haja. Gondolom, ha vele lenne a nő, nem lenne ilyen nagylegény. Talán nem jött be a Big Love Project? De hát ehhez nekem semmi közöm – bátorítom magam. Írisz szerint az Exem nevetséges, Janka szerint pedig egyenesen görény. (Ezt Janka kislánya is nyomatékosan állítja – és ha másnak nem is, neki hiszek.) Mindegy, akármilyen, én nagyon szerettem őt, és az a gyanúm, hogy ez az irántam mutatott áhítat csak kirakat, hogy bebizonyítsa másoknak, mennyire jó fej. Ezt talán meg is tudja tenni, hisz rajtam kívül senki sem tudja a teljes igazságot. Arról beszélgettünk Jankával, hogy nehéz feldolgozni olyasvalamit, ami rajtad kívülálló okokból történik, de téged érint. Janka ezt az egészet a halálhoz hasonlította. Ha az Exem meghalt volna, akkor abban a tudatban kellene feldolgoznom az eseményeket, hogy szeretett. De így, hogy gondolkodás nélkül lecserélt valaki másra, így csak azt érezhetem, hogy becsapott. Most úgy érzem, nem bírom tovább a magányt. Súlyos szexelvonási tüneteim vannak, ami kis piros pattanásokban és folyamatos, és igen változatos fantáziálásokban mutatkozik meg. Továbbá önmagam tükörben való bámulásában, és azon való morfondírozásban, hogy egyáltalán megkívánhat-e még engem valaki. Legtöbbször nemmel válaszolok. Írisz könyörgött, hogy menjek el az előadásra, de nem tudom, mi lenne a jobb. Ha odamennék, talán más szemmel tudnám az Exem látni. Talán nekem is jót tenne, ha
86
odavarázsolnék egy kis álragyogást, azt mutatva, hogy milyen jól vagyok. Ezen haditerv pontos részleteit már százszor átgondoltam, részletekig kiterjedő pontossággal a frizurámtól kezdve a ruhatáramig. Gondolatban már száz tökéletes toalettet kreáltam, csak az a baj, hogy talán belső erőm nincs elég. Záros határidőn belül el kéne veszítenem a fejemet, mert igencsak túlterhelés van benne.
Szeptember 8.
Délután 3. Csörög a telefon. Nem akarok felébredni, álmomban épp egy zeg-zugos kis kertes házat veszek bérbe. Utálok itt lakni. A frász jön rám, hogy egy csőben lakom, megfelelő berendezések nélkül. Nem tudom a kedves barátaim miért vannak elájulva a lakástól. Talán mert nem kell itt lakniuk.
Moziba mentünk Hanival és Ádámmal. Mi lányok az új magyar filmet akartuk megnézni, de Ádám ragaszkodott a Zongoratanárnőhöz. Így aztán feldobtunk egy pénzt, és Ádám győzött. Rémisztő egy film volt. A szexuális aberráció csimborasszója: a nő borotvával metélgette a micsodáját. A hideg ráz azóta is. A film nem csak undorító volt, de hosszú is, így Hani lekéste a metrót. Szállást adtam neki, aminek az lett a következménye, hogy reggel hatig randalíroztunk, néha emlékeztetve egymást a film egy-egy jelenetére, minek következtében visítva fújjogtunk. Reggel, mielőtt Hani elment, mosolygó arcocskát rakott ki az előszobaszőnyegre, két kék pohárból, egy ketchupos üvegből és néhány szalvétából. Édes egy csaj!
Most macskajajosan bámulom a romantikus filmeket a TV-ben és utálom, hogy odakint isteni az idő én meg itt rohadok.
Szeptember 9.
Összeszedtem minden bátorságom és felhívtam az Exem. Kíváncsi voltam, hogy mit mondott az üzenetrögzítőre a nő, hiszen úgy utálta az én hangom. Tulajdonképpen szép hangja van. Mármint a gépnek. Milyen gyerekes dolgaim vannak. Nem baj, legalább elszórakozom.
87
Felhívott Írisz, hogy tudósítson a próbáról és elmesélte, hogy Exem levágta a szakállát, így aztán Miki Egér feje van. Hát, nekem mindig akkor tetszett, amikor nem volt szőrös a képe. De inkább arra koncentrálok, hogy milyen undok kerek feje is tudott lenni, nagy lapát fülekkel. A rádióban Katona Klári azt énekli, hogy vigyél el. Hamis cérna hangomon vonyítok vele, bele a távirányítóba. “Vigyél el, az a jó, ha meg sem kérdezel.” Igen, erre vágyom én is. De mielőtt ez megtörténne, még fel kell vinnem négyezer adatot a gépre, úgyhogy megyek is, csak még megeszem ezt a kis fagyit ebédre. Később
Sms Írisztól: Miki Egér kérdezi, hogy oda tudod-e adni neki az inget, amiben játszani szokott. Hihi! Ami az inget illeti, nem adhatom oda, tyúkok ülnek rajta.
Jankával beszélgettünk és azt mondta nekem: -
Ha visszaköltözöl az Exedhez, nem állok veled szóba többet.
Csak röhögtem, mert tudtam, hogy ezt fogja mondani, és azt is tudtam, hogy szeret annyira, hogy megbocsássa a hülyeségeimet. Na nem mintha lenne mit megbocsátani.
A minap bambult a Hani egy pohár baracklébe, aztán megszólalt: -
Úgy örülök, hogy szakítottatok.
-
Miért?
-
Mert te jobbat érdemelsz. Te ennél sokkal értékesebb vagy.
És most szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy igaza van a Haninak. Mert hiába szólított engem az Exem Kincsemnek, valójában nem voltam a kincse, fogalma sem volt arról, hogy mennyit érek. Így aztán nekem sem. Értéktelen voltam számára, ettől magam előtt is leértékelődtem. A végére megfélemlített rabszolga lettem és olyan egyszerű kérdésekben sem tudtam dönteni, hogy mit vegyek vacsorára. Sajnálom. Klassz család lehettünk volna. Exemnek kell a csodálat és az elismerés. Nekem hiába játszotta a nagy művészt, így inkább rúgott. Soha nem beszélhettünk őszintén erről a kérdésről. Mindig jobb akart lenni nálam.
88
Emlékszem, amikor jelentkeztem egy írói műhelybe, kitalálta, hogy ő is jön. Engem felvettek, és mivel őt nem, rosszul éreztem magam, nem mertem örülni. Szinte szégyelltem, hogy valamiben jobbnak találtak nála. Ő mindenkinél jobb és okosabb akar lenni, de nem igazán hajlandó tenni érte. Csak ül a TV előtt és várja, hogy felfedezzék. Ez szánalmasan gyerekes hozzáállás. Ennél már csak az szánalmasabb, hogy én figyelmen kívül hagytam ezen tulajdonságait. Mindezt tettem azért, mert azt hittem, ő végre igazán szeret. Hiába, a szerelem vak, mint a bányaló.
Szeptember 10. 03h, tehát akkor szeptember 11
Üldögéltem a gondolataimmal meg a porból készített vacsorámmal, amikor csöngettek. Hát a Lali állt az ajtóban, pontosabban, mikor kinyitottam az ajtót, már jött is be, mint aki haza jött. Mire kettőt pislogtam, már meg is szerelte a lakásban az összes lámpát. Hiába voltam morcos vele, nem vette észre magát. Üldögélt mellettem, dumált és nem tűnt fel neki, hogy zavar. Aztán kiszuszakolta a száján a következő mondatot. -
Csináljunk mi egy kapcsolatot.
Miiiiii? Mi van? Ki ez? Elmondtam neki, hogy nem vagyunk egy szinten. Persze mindezt nagyon udvariasan, és némi túlzással taglalva igencsak nagyvilági életvitelemet. Azt mondta nem baj, majd megszokja. Addig kérdezgetett, míg kiszedte belőlem a frankót: nem tetszik, nem izgat, nem akarok tőle semmit. Próbáltam lebeszélni magamról, de csak egyre elszántabb lett. Annyira megalázkodott, hogy bármit mondtam, az neki jó volt. Végül bepróbálkoztam azzal, amit a pasik szoktak mondani, és rühelltem hallani, és utáltam magam, amiért én is kimondom: -
Nem ígérhetek semmit, nem tudom mi lesz holnap.
-
Nem baj, úgy is jó lesz.
-
De miért?
-
Mert azt akarom, hogy szeress.
Hah, mintha ezt így lehetne! Szerinte majd idővel beleszeretek. Hát ez vérlázító!!! Megkérdezte, hogy nekem milyen pasi kell, és amikor elmondtam neki, azt mondta, hogy majd olyan lesz! De hát hogy lesz 180 cm magas? Ezen nem volt időm gondolkodni, mivel egyszerűen lesmárolt.
89
Egy pillanatra felrémlett a kép, hogy pótszernek talán megfelelne, de tudom, hogy nekem ezek a dolgok nem mennek. Meg aztán kezdtem nagyon irtózni tőle, ami eleve kizárja az ilyesmit. Vibrálás nélkül nem megy. Ami persze nem azt jelenti, hogy egy vibrátor lenne az ideális. Na de ez a Lali gyerek meg volt győződve róla, hogy mi nagyon jól elbeszélgettünk. Arra nem is gondolt, hogy én nem jól beszélgettem, hogy engem nem elégített ki intellektuálisan a villanyszerelés rejtelmeibe való beavatás. Mindazonáltal Jankával elégszer röhögtünk azon, hogy nem várhatunk arra, hogy hirtelen becsöngessen valaki. Erre most becsönget! Na de milyen? Egy horrorisztikus pióca.
Szeptember 11. Tényleg.
A terror napja! Eljött a vég! Törzsvásárlói kártyát kaptam a kínai kifőzdében. Épp neki akartam állni a menümnek, amikor csöngettek a kapuban. Görcsbe rándult a gyomrom: ez bizonyára az az eszelős Lali. Nem reagáltam. Másodszor is csöngettek. Ideges lettem. Próbáltam kikapcsolni a kaputelefont, de nem lehetett. Óvatosan kilestem a redőny mögül, de nem láttam semmit. Egészen biztos voltam benne, hogy az eszelős zaklat. Lapítottam, míg csend nem lett. Féltem. Ez a pasas nem normális, nem tudtam kilogikázni, mi lehet a következő lépése. Összekötött rongyokkal lefüggönyöztem a bejárati ajtó ablakát, leoltottam az összes lámpát és a fürdőszobába zárkózva füleltem. Minden neszre összerándultam. Az ember a bizalmába avat valakit és megmutatja, hol lakik. De mi van, ha kilesik, követik, zaklatják? Milyen hülyeség, hogy az ember a saját otthonában is védekezni kényszerül. Már nem tudom, ez a gyerek ennyire erőszakos vagy ennyire ostoba, de azt tudom, hogy félek tőle. Nem merek találkozni vele, mert nem tudom, mi lesz a reakciója, ha újra elmondom neki, kopjon le. Mi lesz, ha begorombul? Ha kékre dermedve találnak meg az ágyneműtartóban, nyakam körül egy pár csipkeharisnyával! Talán mégis le kéne mennem a Jankához néhány napra. De hát nem azért bérelek vagyonokért lakást, hogy bujkáljak. Ez a marharépa talán már rég arról ábrándozik otthon, hogy holnap majd újra eljön, én meg itt görcsölök a fürdőbe zárva.
90
Szeptember 12. Ma is csengetett az eszelős! Már jó előre lehúztam a redőnyt, hogy ne lássa a fényt az ablakban. Aztán lapítottam. Elég hamar feladta. Írisz hívott, hogy beszámoljon a tegnapi előadás eseményeiről. Azt mesélte, amikor az én drága Exem megtudta, hogy nem megyek, hisztizett, káromkodott, majd magában roskadva ücsörgött. Valami szülinapi ajándékkal készült. Ez vicces – míg együtt éltünk, sosem kaptam ajándékot. Most meg hogy tudja, mikor van a születésnapom! Talán szed valami memórianövelő szert.
Jaj, telefon! -
Lali vagyok. Hol vagy?
-
Miért kérded?
-
Jössz haza?
Miiii? Jössz haza? Azt hiszem, tudnom kéne róla, ha együtt élnék vele. -
Figyelj! Szépen kérlek, hagyj engem békén. Ne gyere ide, ne hívj fel!
-
Biztos? –kérdez vissza.
-
Biztos!
Ez hülye! Hát persze, hogy biztos! Sőt, egyre biztosabb!
Éjjel Valahogy azt éreztem, hogy az eszelős az első csengetés és a telefon között itt téblábolt a ház előtt. Felhívtam a tudakozót, és sejtésem beigazolódott: innen hívott a ház előtti fülkéből. Jaj, de ostobák az emberek! A sok gépeléstől ferdére koptak a körmeim. Egy szenvedő léleknek ezt nem illendő észrevenni. Talán nem is szenvedek eléggé?
91
Sípol a tüdőm. Már bevettem egy marék gyógyszert. Nem szeretnék megfázás elleni gyógyszer túladagolásban meghalni. Jó lenne letusolni, de jelenleg a kádba mászás felérne egy Mount Everest expedícióval. Úgy érzem magam, mint egy törött játék, amiben még belül jár a motor.
5 óra
Képtelen vagyok elaludni. Csak az Exemen jár az agyam. Teljesen bekattantam. Azok után, amit az Exem velem tett, egy fél gondolat erejéig sem szabadna vele foglalkoznom, nem szabadna, hogy felzaklasson. Ilyen körmondatokat meg pláne nem szabadna fogalmaznom róla. Most mit csináljak? Jó, megeszem ezt a banánt, a lakás egyetlen fellelhető élelmiszerét. De utána?
Szeptember 13. Persze péntek 13.
-
Szia én vagyok. Nincs kedved inni?
Az Exem volt a telefonban. -
Na, ne kéresd magad!
Hirtelen igent mondtam, aztán bepánikoltam. Azzal bátorítottam magam, hogy ennek egyszer meg kell lenni. De azért remegett a lábam, mire leszálltam a buszról. Megláttam, és nem csavarodott össze a szívem. Viszont többször gyűrtem le a hirtelen jött sírógörcsöt, amíg együtt voltunk. Az az öt gin némileg segítségemre volt a küzdelemben.
Amikor meglátott, azt kérdezte köszönés helyett: -
Fogytál? Vagy csak a hajad miatt van?
Beültünk egy kocsmába, színházról beszélgettünk, aztán a kezembe nyomott egy cipős dobozt, amiben volt egy már olvasott könyv, egy rakás véletlenül és direkt ottfelejtett apró holmi, meg egy pár párizsi kocka. Már abban a pillanatban tudtam, hogy soha nem fogom megenni. Aztán még a kis visszakommandírozott Buddha szobor, mellette az a cédula, amit abban a bizonyos
92
táborban én írtam neki. Így szólt: “Minek is írjak evidenciákat? Mindketten tudjuk, és ez így szép! Köszönöm a Buddhát. Mindig velem lesz – és így egy kicsit te is.” -
Hát ezt meg minek adtad nekem? – kérdeztem.
-
Mert szerintem, nem kell, hogy elveszítsük egymást. Úgy érzem, olyanná tudunk újra válni, mint amilyenek akkor voltunk, amikor ezt írtad nekem. Rém udvariasan beszélgettünk, de a harmadik gin után rákérdeztem a nőjére. Elnézett
mellettem. Hablatyolt valamit arról, hogy olyanná lehet, amilyen akar lenni, de egészen fura képet vágott, amitől nekem az a gondolatom támadt, hogy nem a teljes igazságot hallom. Biztos voltam benne, hogy nem boldog. Rátértünk a múltra – annak ellenére, hogy megfogadtam, nem beszélek ilyesmiről. Azt mondta, nem érez lelkiismeret furdalást, mert tudja, hogy mindent vissza fog kapni, amit velem tett, sőt, már bizonyos dolgokat vissza is kapott. Meg aztán én is hibás vagyok, mert hagytam, hogy ezt tegye. Hő! Aztán feltettem egy rám jellemző, hülye kérdést: -
Miért jöttünk mi össze?
-
Mert én úgy akartam. Emlékszem, amikor a Zsolttal hármasban néztük az Édeshármast, és mi ketten masszíroztunk téged. Kezdett kényessé válni a helyzet.
-
Tehát miért?
-
Pillanatnyilag jó ötletnek tűnt.
Én rátettem az életemet valamire, ami valójában csak egy pillanatnyi ötlet volt? Ahogy múlt az idő (és fogyott a gin) kiderültek dolgok. Hajnal kettőkor, hazafelé a buszon már nem szóltunk egymáshoz. Kicsit cikis volt a helyzet. Ő idegesen bámulta a megállókat, majd hirtelen homlokon csókolt és leugrott. Az ajtóban állt egy srác, aki a látványos jelenet után beszédbe elegyedett velem. Kidumáltuk a cipősdoboz tartalmát, meg a párkapcsolatok mibenlétét. Azt mondta, erőszakosnak kell lenni. Ahogy így az életemet visszafelé átgondolom, igaza lehet.
De legalább a Janka édes volt. Amikor megtudta, hogy mi a szitu, azonnal sms-eket küldött Banderas nevében, hogy: “Gyere már drágám, behűtöttem a pezsgőt, hagyd azt a nyüzüge
93
ex-pasidat.” Akkor röhögtem, de most, hogy látom, még egy egészen picike Banderas sem várt itthon, inkább sírhatnékom van.
Olyan szerencsétlen vagyok! Menjen az Exem a picsába. Mindenki menjen a picsába! El akarok enyészni!
Mindjárt négy óra, de nem merem lekapcsolni a lámpát, nem merek szembenézni a magánnyal, és azzal, hogy olyasvalakit szerettem, aki csak kellemesen töltötte velem az idejét, de nem szeretett igazán.
Na jó, beveszek egy marék altatót. Holnapra talán jobban átlátom a dolgokat. De addig is ábrándozom egy kicsit. Elvégre egy fiktív pasi az én ábrándjaimban nem bánthat sosem!
Olyan ideges vagyok, még álmodozni sem tudok. Ez már tényleg a vég!
Szeptember 14.
Végre! Jankával kitárgyaltuk az eseményeket. De nem lettem okosabb. Exemnek az a kedvesnek szánt mondata cseng a fülemben folyton: - Csak vicc volt, el ne szaladj! Hát ez az! Az egész csak egy vicc volt!? Azt is mondta, ő biztos nem tudta volna végigcsinálni azt, amit én végigcsináltam az életemben. De azért csak pakol még rám ezt-azt, ha már ilyen jól bírom. ÁÁÁÁÁ! Legyen már holnap! Vagy inkább még holnapabb!
Éjjel 2
Láz, hidegrázás, lázcserepes száj! Hurrá! Vajon a tegnapi napba betegedtem bele?
94
A szomszédban házibuli van, üvölt a zene az utcán át. Állok az ablakban, és azon gondolkodom, hogy ez már mindig így lesz? Én már csak bámulom majd az ablakban a mások mulatságát és egész hátralévő életemben, és az Exemmel való virtuális szerelmünket fogom siratni? Pánikrohamom van. A félelem hullámokban tör rám. De hát az nem lehet, hogy ennyi volt számomra az élet! Nekem még ragyognom kell! Ezzel szemben teljesen megsemmisültnek érzem magam. Olyan, mintha egy kissámlin ülnék, egyedül a Holdon, és az utolsó cigimet szívnám. Közben meg vészesen fogy a remény, hogy valahol, valaki már tákolja a hand made űrrepülőgépet, hogy értem jöjjön és megmentsen. Felfoghatatlan üresség van bennem. Robi nyilván erre azt mondaná, hogy ez jó. Talán valóban az. Talán. A kérdés csak az, hogy van-e élet a halál előtt?
Szeptember 15. Írisz hívott és elmesélte Exemet az előadáson. Én meg elmeséltem neki Exemet a kocsmában. Próbáltam ecsetelni, mit hantázott a boldog életéről, de Írisz közbevágott: - Szerintem nem igaz. Valójában szerintem sem. De hagyjuk is ezt most, mert ha nem vigyázok, elkések az én mamikám szülinapi zsúrjáról. Nem lenne meglepetés – úgyis mindig elkések.
Hajnal 3.
Munkába menekülök. A 4000 adatból bevittem 950-et. Közben formálisan búcsúztam a múlttól. Felmerültek képek, hozzá kötődő érzések és így szépen takarítgattam ki magamból a szemetet. Jönnek az új dolgok, kell nekik a hely. Már nem félek attól, hogy elveszítek érzéseket. Ez ad némi bátorságot az élethez. Útálom ezt a hülye gépelést, de segít gondolkodni. Így, fél aggyal merengve átsuhanok dolgokon és jobban megértem őket, mintha túlmisztifikálva rágódnék rajtuk. Sokat tanultam az elmúlt két napban, még ha fáj is. Robi szokta mondani, hogy a tudás fáj. Valóban így van, de fel is szabadít a félelmek alól.
95
Megjött a telefonszámlám. Az összeg felét Jankával való csevegés teszi ki. Azt hiszem, fogok kérni segélyt a TB-től, elvégre a Jankával való beszélgetés mentálhigiénés tevékenységnek minősül. A lelki egészség pedig nagyon fontos dolog!
Szeptember 19.
Nagy sikerélményem volt! A metrón egy pasi megbámult, aztán egy fekete ember randit kért tőlem az utcán. Angolul. HIHI! Még utánam kiabált, és megkérdezte, házas vagyok-e. Az egyszerűség kedvéért azt mondtam, hogy igen. De igazából rossz volt arra gondolni, hogy egy kicsit sem vagyok házas. Sőt, soha ennyire nem házas nem voltam még. Egy régi, öreg tanárommal találkoztam, aki azt mondta, még mindig jó nő vagyok, de biztos unalmas vagyok, ha elhagytak. Hő! Tudom, hogy vicces ember, de ez akkor is betalált. Jani és a tanár úr nosztalgiával emlegették a régi történeteket. Olyan furcsa volt hallani a már szinte elfeledett sztorikat. Annak idején a tanfolyamon én voltam az egyetlen nő. Az első este a fiúk törölközőbe csavarva megtámadtak. Be akartak jönni a szobámba, de aztán mégis inkább egy hatalmas hűtőszekrényt toltak az ajtóm elé. Az éjszakai támadás után arra számítottak, hogy majd az első vonattal hazautazom. Amikor reggel kisimult arccal (20 évesen még reggel is kisimult az ember arca) levonultam reggelizni, azt mondták, tökös csaj vagyok, és bevettek a csapatba. Onnantól kezdve arany életem volt köztük. Ha az órákon valami jó választ adtam, este mindig kaptam egy vodkát. Akkor még ment az ivás, ma már fejre állnék attól a 4-5 vodkától.
Ma sem kaptam fizetést. 200 Ft-ot kölcsön kellett kérnem, hogy tudjak venni vacsorát a kínainál. Viszont Balu felajánlotta, hogy a fizetésem egy részéért vegyek meg 10%-ot a cégből. Hát én ehhez gyagya vagyok. Bezzeg ha jobban figyeltem volna az egyetemen a jogi előadásokra. Ott röhögtünk Jankával az utolsó padban, és nem érhetett fel hozzánk a társasági szerződés problematikája.
NESZE NEKED ÚJJÁSZÜLETÉS!
Szeptember 21.
96
Hóhahó! Hogy én mit álmodtam! Azt utcán szélsebesen száguldozó fürdőkádban boldogan bújtunk össze az Exemmel. Én sikoltoztam miközben a házak, és virágágyások között robogtunk. Ő hátulról átölelt és közben irányította meglepő járművünket. A rendőrség szirénázva jött a nyomunkban. Aztán kipattantunk és pókhálós falakon átmászva elvegyültünk a tömegben, másnak mutatva magunkat, mint akik valójában vagyunk. Azt hiszem ezen még gondolkodnom kell.
Senki nincs otthon, senki nem hív vissza, mindenki a Holdra utazott. Globális kiürülés a Földön. Csak én ülök itt, mint egy idióta, rágódva a múlton. Szép kis születésnap, szép kis újjászületés. Rajtam még Bridget Jones is röhögne!
Szeptember 23. Hajnal 3.
Diétás túrókrémet eszem. Igaz, éjfélkor már megettem a szülinapi tortát, dupla adag tejszínhabbal. De hisz elmúlt éjfél – akkor ma van a születésnapom! Tessék! Megint egy magányos születésnap!
Még este elmeséltem Jankának, hogy kínomban rászabadultam az Internetre, és olyan honlapokat kerestem, ahol nőknek kínálnak szexuális jellegű szolgáltatásokat. Nem találtam. Ez diszkrimináció! Viszont megtaláltam egy általunk ismert fiatalember hirdetését, miszerint erotikus takarítást vállal. Fuldokolva a röhögéstől elemeztük, hogy igencsak ráférne már a lakásra egy takarítás. Csak az volt a gondunk, hogy ha két szexi takarítógép beveszi magát ebbe a pici lakásba, mi már be sem férünk. Meg aztán a kevés munkafelület miatt hamar véget érne a műsor. Attól függetlenül, nem bánnám, ha mindenféle erotika nélkül valaki elmosogatna.
Annyira felbosszantott ma egy pasi a Neten. Elég hülye volt, hát rákérdeztem, mit is akar valójában. Közölte, hogy titkos szeretőt akar, a kapcsolat pedig tart, ameddig tart. Ez
97
undorító! Pasik, kapjátok már össze magatokat! Ha a szüleitek is így gondolkodtak volna, ti még mindig az űrben sóvárognátok a földi lét után! Valaha a férfiakban az volt a jó, hogy biztonságot adtak. Ma a nők eltartják magukat, fel tudnak nevelni egy gyereket egyedül. A pasik pont azt a tulajdonságukat nem akarják vállalni, ami jó lenne bennük. De akkor mi végre mossák a nők azt a sok sajtszagú zoknit?
Megfogalmaztam egy házassági hirdetést, azt hiszem, fel is adom: Keresek egy UFÓt, aki kiválva elfajzott egyedei közül meri vállalni a felelősséget és az érzelmeit. Nem lusta törődni a szeretteivel, a szexualitása érzelmeken alapul, jó a humora és nem hazudozik hobbiból. Nem gondolja azt, hogy a hím ivarszerv különbözteti meg az uralkodót a szolgától, és aki a fent nevezett húscafattal bír, az bármit megtehet. Sem nem anyámasszony katonája, sem nem hímsoviniszta. Ha ezen tulajdonságokkal rendelkezik, már azt sem bánom, ha amúgy zöld!
Hát akkor, boldog születésnapot, árva malac!
Szeptember 24.
Ha születésnap, hát születésnap! Még az sem szegheti kedvem, hogy felhívott a tulaj, és meg kellett mondani neki, hogy nem tudom kifizetni a lakbért. Az sem, hogy álmomban téptem az Exem haját és egy hatalmas kupac a kezemben maradt. Ő elvette a hajcsomót és visszatette a fejére. Kiderült, hogy valójában teljesen kopasz. Egyértelmű, hogy takargat valamit. De mit?
Szülinapom alkalmából megittam egy üveg tejet. A Hani vicces sms-eket küldött, mintha elfelejtette volna a születésnapom. És hogy, hogy nem, de a Janka mobiljáról szerelmes hangvételű köszöntést küldött Antonio Banderas és Brad Pitt.
Hajnal A cserépkályha még mindig forró, pedig már órákkal ezelőtt kikapcsoltam. Hogy nem veszi fel a modern kor lüktető tempóját, az biztos! Csak tudnám, miért jó nekem, hogy amikor
98
elmegyek itthonról, addigra bemelegszik, mire hazajövök kihűl? Tehát télidőben, a reggeli készülődés alatt pufajka viselése ajánlott. De remélem, van valami optimális működése a kályhának, mert ellenkező esetben át kell képeznem magam eszkimónak. Ami ilyen bálnahiányos időkben komoly hátrány. Talán illendő lenne megennem egyet, esetleg kettőt az Exemtől kapott párizsi kockákból? Nem, nem kell tőle csoki. (Majd ha egyszer dühös leszek, megeszem.) Inkább rágyújtok, ahhoz nincs érzelmi kötődésem.
Szeptember 26.
Medve anyám! Képtelen vagyok felkelni! 2 órával óracsörgés után másztam ki az ágyból, de csak hogy egy bögre kávéval térhessek vissza oda. Na jó, még egy kicsit nézem ennek a lámának a reinkarnációjáról szóló dokumentumfilmet, aztán tényleg összecsomagolok. Hiszen estére vár Szerbia!
Szeptember 28. Novi Sad, Yugoslavia Ki találta ki azt a hülyeséget, hogy új napló – új élet? A füzetet, amibe most írni kezdek, a Hanitól kaptam, tömeges ünnepi fülhúzogatás keretében. Most, hogy ennyien együtt vagyunk, olyan idegennek tűnik, hogy hetekig ülök egyedül a lakásban, és nem látok embert csak a tv-ben. Olyan elementáris erővel tör rám a valakihez tartozás vágya, hogy magam is megrémülök. Néha már kezdtem azt érezni, hogy valóban vár otthon valaki, akinek majd a fülébe súghatom, hogy nagyon jól éreztem magam, de azért ő hiányzott. Mielőtt megkezdeném az utolsó, ámde rövid éjszakámat itt, összegezném, hogy remek móka volt ez a négy nap. Életemben annyit nem nevettem tán, míg éjjel kettőkor a városban bolyongva kerestük az Imike lakhelyét. Mert amikor meghívott minket, térképet is küldött, de a térkép és a valóság nem látszott ugyanannak. Jókat ettünk, jókat ittunk, nagyokat sétáltunk. Különleges élmény volt az a mennyei sósperec meg hozzá az ivójoghurt. (Óvást nyújtok be – nálunk miért nincs ilyen finom ivójoghurt?) Negyed órát töltöttünk kalauzok fogságában egy
99
félreállított buszban, megtekintettük a lebombázott hidat, buliztunk a magyar színházban, megnézegettük az Imike-összest videón, és külön hálás vagyok a sorsnak, amiért nem ide születtem, és amiért Magyarország haza vár.
Október 2.
Átok egy nap! A horoszkópom azt a képtelenséget állította, hogy sorsdöntő találkozásban lesz részem, aminek házasság is lehet a vége. Mivel nem találkoztam senkivel, ez a házasság befuccsolt! Már világosan láttam, hogy nem leszek kész időben ezzel a nyavalyás gépeléssel, megkértem a Jankát, hogy segítsen. Palitól kölcsön kértem a faxát és beüzemeltem magamnál. Na innentől felborult a világ, a technika rám támadt és eltiport. A fax nem működött, nem csörgött, Jankával mindenféle telefonokon tartottuk a kapcsolatot, de mindhiába. Hívtam Palit, de nyűgös volt. Teljesen jogosan tele volt velem a faxa, nekem meg az ő faxával. Három órán át viaskodtam a technika ördögével, végül zokogásban törtem ki. Egy hülye gép miatt bőgök. Ez eszméletlen. Vigasztalásul fel akartam menni a NET-re, de teljesen beőrült a gépem és nem engedett fel. Ezen kívül még kiborítottam egy teljesen tele hamutartót a fehér szőnyegre. Tehát összegezve a helyzetem:
Nem kaptam fizetést, nem tudom kapok-e, ebből kifolyólag hatalmas adósságaim gyűltek össze. Megközelíti a brazil államadósság mértékét.
Nem leszek készen a munkával.
Megbokrosodtak a technikai eszközeim.
A lakás csupa mocsok, nincs porszívóm és nem is lesz soha.
Tele vagyok szennyessel, mert nincs mosógépem és nem is lesz soha.
Rém hideg van a lakásban, de nem merek befűteni, mert így sem tudom kifizetni a számlákat.
Nincs videóm, mert a sógorom tönkre tette és nem áll szándékában kifizetni.
Nincs egyetlen asztalom sem, hiába fizettem ki a sógoromnak.
Mindent összevetve: egy mocskos, hideg és kifizetetlen lakásban ülök egyedül. Nem valami vidám.
100
Ha most meg lenne az a pénzem, amit az Exem eltartásába fektettem... na mindegy, most már végképp mindegy.
Október 5.
Hagytam a francba a gépelést, mondván, hogy nekem is jogom van olyan emberekkel találkozni, akik már elmúltak 12 évesek és nem szólítanak tanító néninek, így elmentem Jankával meg a csemetéjével a tollaslabda-versenyre. Mondanom sem kell, hogy nem volt ott senki, csak a versenyzők. Jankával csak tengtünk-lengtünk és rohangásztunk a gyerek után. Jelen volt a Janka exe, Kornél az undok és csúnya nőjével. Jobb program híján és fő foglalatosságként őt szidtuk. Janka pedig addig mondogatta, hogy Kornél milyen jól néz ki, hogy a végén magam is elhittem.
22.00 Rajtam, és még néhány ismerősömön kívül az egész világ épp egymáséi lesz, vagy legalábbis arra készül. A frász kitör! Momentán semmi lélekemelő nem jut eszembe. Hát így, és ekképpen!
Október 6.
Elfáradtam. Épp elég volt a magányból ennyi. Már nem akarok önálló, vagány csaj lenni. Igaziból nem is akartam soha. Miért nem lehet az, hogy egyszer összeakadok valakivel, és szerelembe esünk, és boldogan élünk, míg meg nem halunk? Mások ezt hogy csinálják? Juj, de szenvedek! A jelenlegi helyzetnél az is jobb volt, amikor az Exem vinnyogva-sírva énekelt a kisszobában, közben üvegdarabokkal vagdalta magát én meg az ajtó előtt gombócba kucorodva azon tépelődtem, hogy mit kéne tennem. Aztán ő kijött sápadtan, csapzottan, kicsit véresen, és megkérdezte, hogy csinálok-e vacsorát. Na jó, nem volt jobb. Majdnem pont ilyen rossz volt. Vaúúúúúúúú!
101
Október 12. Idióta házibuliban voltunk – de azért jókat röhögtünk. Egy udvarlóm is akadt, citromsárga bőrmellénybe öltözve. Lerázhatatlannak bizonyult. Amikor közelített felénk, Janka Action! felkiáltással figyelmeztetett minket, mert megbeszéltük a Hanival, hogy leszbikusnak adjuk ki magunkat és színpadi csókkal adunk nyomatékot elérhetetlenségemnek. De én annyira röhögtem, hogy a show meghiúsult. A citromsárgát nem lehetett eltéríteni, mielőtt haza indult volna, megkért, hogy menjek vele. Én nem értem a pasikat! Még táncolni sem voltam hajlandó vele, hogy gondolta, hogy hazáig kísérem? A Janka meg kerülgette a Kristófot. Meg tudom érteni, a srácnak eszméletlen erotikus kisugárzása van. Ha nem Jankáé lenne, én is elfogadnám. A két szobát összekötő szűk folyosón álltunk, és mondtam a többieknek, hogy ez a legjobb hely, mert itt mindenki elmegy, és óhatatlanul kialakul a testkontaktus. Ekkor Kristóf elment mellettem, átfogta a csípőm, és a fülembe súgta: - Hát akkor megvolt a testkontaktus. Szinte égetett a tenyere, még sokáig éreztem magamon az érintését. Buli után gyrost ettünk a 3 testvérnél, majd otthon Haninak megágyaztunk a szőnyegen, betakargattuk fürdőlepedőkkel. Mindent egybevetve: szánalmas kísérletet tettünk a vagány életre.
Október 13.
Olvasópróbát csináltunk nálam a társulattal. Gondoltam, megnézhetnénk a premier felvételét, hát elkértem Andi barátnőmtől a videójukat. Mondta, hogy hívjam fel a férjét, ő van otthon. A beszélgetés a következőképp zajlott le: - Szia, ez és ez vagyok. - Ki? - Tudod, akit sosem ismersz meg. Hát akkor megyünk a videóért, jó? - Jó, de… - Vagy nézed most? - Nem, nem nézem. - Nem hívott az Andi? - Milyen Andi?
102
- Hát a feleséged. - Nekem nincs feleségem. - Nem a Gyuri vagy? - Nem. - Ja, ne haragudj. Akkor nem megyünk a videóért. Ekkora már mindenki annyira röhögött, hogy gurultak a padlón.
Október 14.
Valami valóságshow van a tv-ben, és az emberek párosával össze vannak bilincselve. Azon gondolkodtam, ki lenne az, akivel képes lennék összebilincselve élni. Arra a következtetésre jutottam, hogy egyedül a Janka lenne e célra megfelelő. Talán épp ezért érzek lelkiismeret furdalást, hogy nem hagy nyugodni a Kristóf érintése. Azt hiszem, jobb lesz, ha bevallom neki az érzéseimet.
Hajnal 2.
Begépeltem mindent! Hurrá! Kész! El sem hiszem! A Janka azt sms-ezte a Kristóf-szindrómára, hogy a mi barátságunk ennél sokkal viccesebb dolgokat is túlélt már. Igen! Nem adom a Jankát senkiért! Valaki pisil a fejem felett. Ebben a házban mindent hallani. Még jó, hogy nincs nemi életem, mert összedőlne a ház. Bár ezt a felelősséget azért vállalnám.
Még megnézem az e-mailjeimet. Senki sem írt. Rajongóim köddé váltak.
Október 15.
103
Hihetetlen, de igaz: a Kristóffal álmodtam. Nem volt semmi extra, de benne volt az álmomban, és ezt nem értem. Ő nem olyan, mint aki tetszeni szokott nekem. Már magam előtt is szégyellem magam – ez nem vall rám. Még a nyáron egy beszélgetés során szó került két olyan alkalomról, amikor Janka nélkül együtt buliztunk, és azt mondta, arra emlékszik, hogy milyen szép a mellem és hogy jó volt megérinteni a combom. Miért csak tabu emberek mondanak nekem ilyesmiket?
Ki fogják kapcsolni a mobilom! Mekkora egy lúzer vagyok! Hívott az Exem, hogy tartsunk utó szülinapot, mert lőtt nekem egy macit. Mondtam, hogy anyagi romlásba jutottam, és azonnal felajánlotta, hogy ad pénzt. Szombatra beszéltünk meg találkozót. Jó hülye vagyok! Most vissza kéne hívnom az őt, mert kérdezte, mi legyen szombaton. Félek tőle. Na jó, összeszedem magam.
Visszahívtam. Be nem állt a szája. Otthonos érzések keltek életre bennem. Örülök, hogy ragaszkodik hozzám, de bosszant, hogy nem látja bennem a nőt. Nem tudom, miféle láthatatlan kötelék van köztünk, de bizonyra egyszer ki fog derülni.
Éjjel
Rettenetesen fáj a fejem, és valahol, az agyam legkisebb zugában ott kuksol az Exem. De mit keres ott? Egyszer azt mondta nekem, hogy addig úgysem szabadulok tőle, míg ő el nem enged. Ha nem kellek neki, akkor miért nem enged el? Pánik van rajtam. Egy absztrakt festő tudná most leginkább megjeleníteni az érzéseimet. A képen lenne egy arctalan, ölelkező pár, egy hatalmas hold, gonosz vigyorral a pofáján, és sok apró, sematikus ábra, különböző pozitúrákban szeretkező párokról. És rajta lennék én, gyűrött bohócnak öltözve, aki félve és sírva, egy hatalmas, piros kalapú gomba alatt ücsörögve, törött fülű bögrét szorongatna. Mellettem elhaladó, csúfondáros vigyorú tárgyak dobálnának engem papírgalacsinokkal, de közel egy sem jönne.
104
Bár tudnék festeni! Vagy legalább élni!
Október 18.
Mókás egy reggel volt ez a mai. 7 órakor az Andi telefonon tudatta velem, hogy itt van. De hát az óra 6-ra volt húzva… illetve… őőő … izé… nem volt felhúzva! Pánikszerűen kapkodtam magamra különféle ruhákat – természetesen nem az időjárásnak megfelelő darabokat. A kocsiban fejeztem be az öltözködést. Nem sokkal később egy vidéki iskola zsibongó gyerekei előtt álltam, és leadtam a 4 órámat. Nem nyüszítettem, nem sajnáltam magam. Még a végén megemberesedem!
Október 19. Rámtört a bőgés! Kikapcsolták a telefonom, hideg van a lakásban, és mindjárt találkozom az Exemmel. Nem akarom, hogy kiszolgáltatott állapotban lásson, de hazudni nincs erőm. Mostanra összegyűltek a rossz emlékek, így nem tudok örülni annak, hogy most kedves és figyelmes velem. Tompa vagyok, mint a gyilkosság tárgyi bizonyítéka. Bárcsak! Bárcsak mi? Az asztrológus kapja be! Nem erről volt szó!!!
Fél 2. Hukk! Azt hiszem, becsíptem. Lenyomtam egy hat órás műszakot az Exemmel. Nem tehetek róla, de olyan jó volt vele lenni. Miért? Miért? Miért? Van bennem egy érzés, hogy nekünk még van dolgunk egymással. De valójában nem tudom, mit akarok. Csak azt tudom, hogy közünk van egymáshoz, meg azt, hogy szédülök a piától. Jaj, rosszul vagyok.
105
Gondol most rám? Nem mindegy? De! Nem!!
Október 26.
Most borítottam egy bögre kávét az ágyba. Már amikor letettem, éreztem, hogy fel fogom borítani. De legalább itt a bizonyíték, hogy hallgathatok a megérzéseimre. De mindez semmiség ahhoz képest, hogy álmomban az Exem börtönben volt, én mindenféle üzeneteket küldözgettem neki, és szó került a szerelemről is. Aztán kiderült, hogy a nője juttatta rács mögé, mert kellett neki a lakás. Erre begorombultam, mert ha neki ez kell, akkor viselje a következményeit. Mindezt átgondolva rájöttem, hogy ebből már bőven elég! El kell felejtenem az Exem, úgy, ahogy van, menjen a maga végzete felé, tetszése szerint. Felesleges aggasztani magam valakiért, aki ennyire hülye.
Október 27.
Janka nálam tölti a gyerektelen szabad szombatjait, együtt járunk szánalmas bulikba, de ma valahogy nem volt kedvünk sehova sem menni, otthon maradtunk, forralt bort ittunk és tompítottuk magunkat meg a hapikat a NET-en. Volt egy különösen gusztustalan alak, akit megörvendeztettünk néhány részlettel a Catherine M. szexuális élete című kézikönyvből. Azt mondtuk neki, hogy leszbikus pár vagyunk. Erre bepánikolt, hogy pasik vagyunk és hülyítjük. Arra nem is gondolt, hogy lányok vagyunk, mégis hülyítjük. Azt mondta, ha bebizonyítjuk, hogy csajok vagyunk, kapunk egy üveg tequilát. Felhívtuk és beköszöntünk neki. Ő szerencsére nem mert megszólalni, mert mellette aludt a felesége. De könyörgöm, hol vannak a becsületes, tiszta lelkű férfiak? Jó, tudom, nem a legjobb fórumot választottuk, de akkor is! Ez kiábrándító!
Október 28.
Egy iszonyatosan nehéz nap mérlege:
Nem alvás, nem evés
106
Áramszünet kétszer Jankánál (se fűtés, se melegvíz, se fény)
Egy rakás baba, áramszünet beálltával egyszerre sikoltozva és így még nagyobb sikoltozásra ingerelve egymást
Hazaút egy tele kocsiban, hirtelen bevett kanyarokkal, hányingerrel és ölemben egy alvó, négy hónapos csecsemővel
Hosszú villamosút lakásig, háromszori átszállással, metsző szélviharban, alulöltözve
Egy lüktető fog
Üres hűtőszekrény
Beérkezett villanyszámla
Egy undok üzenet a Janitól, melyben közli, hogy tudja, hogy semmiféle dolgom nincs
Hosszú telefonbeszélgetés Exemmel, melyben közli az alábbiakat: 1. Hétvégén az anyja leszidta őt, amiért ilyen mocsok volt velem 2. Ne sírjak a karácsony miatt, mert a nője nem jön haza az ünnepekre (Ez több mint gyanús, Lizával, mint határon túli szakértővel, konzultálnom kell.) 3. Furcsán nézne a családja, ha karácsonykor velem jelenne meg otthon 4. Tájelőadása volt és a hasmenés gyötrelme mellett a gyerekek kórusban, többször is leparasztozták (Hiába, a gyerekek ráéreznek a vérvalóra.) 5. Persze, hogy megnézzük a három nővért 6.
Miért nem adom oda a nyomtatót, ha én úgysem tudom használni, de hagyjuk ezt
+1, kvázi bonusz: Barnabás, mielőtt reggel dolgozni indult, mindig megpuszilt, akkor is, ha aludtam. Az Exem egy idő után rám sem nézve, csendben kisurrant mellőlem az ágyból. Ha én közben felébredtem és kimentem pisilni, álomittasan és félmeztelenül megálltam előtte, és a szokásos módon, karomat a magasba emelve kértem, hogy öleljen meg. Ő inkább percekig magyarázkodott és kerülgetett, minthogy gyorsan megölelt volna. Most megkérdeztem tőle, ezt miért tette? - Mert hülye voltam – ezt felelte.
107
Október 30. Hajnal 4.
Hát nekem semmi eszem nincs. Randevút beszéltem meg egy 19 éves kölyökkel. Olyan édesen kezdte: tudja, hogy nincs esélye, de mégis megpróbálná. Most komolyan! Kell ez nekem? És egyáltalán, hogy van az, hogy a barátaim zöme nem töltötte még be a 20. életévét? Mindazonáltal úgy érzem, hogy eleget voltam már bezárva, itt az ideje, hogy éljek, mi több, valami gazságot kövessek el.
Éjjel
Késett a randiról a Kisgyerek, és korántsem volt olyan magas, mint állította. Ezzel szemben nagy volt a szája és addig ügyeskedett, míg feljöhetett hozzám. Mivel tutira vettem, hogy nem jön ide, a padlón szennyes bugyik hevertek mindenütt, könyvekkel és tollakkal elegyítve – ahogy az nálam rendes esetben lenni szokott. Dumáltunk, cigiztünk és épp rövidre akartam zárni a látogatást, amikor kiment a mosdóba. Gondoltam, addig kiszellőztetek, álltam az ablakban, bámulva az éjszakát. Visszajött, hátulról megölelt, és én már tudtam, hogy mit talált ki. Próbáltam kicsúszni mellőle, de elkapott és megcsókolt. Én még mindig nem döntöttem. Aztán már rángatta is le rólam a ruhát, döntött az ágyba, zsebéből kiesett egy csomag óvszer. Ez készült! Gondoltam, most már mindegy, akkor rossz leszek. A viselkedéséből azt hittem, egy eredeti Casanovával állok szemben, de rém önzőn viselkedett, csak magával foglalkozott. Azért mégis jó volt megszabadulni a feszültségtől – akárki volt is a szabadítóm. Utána kiderült, hogy életében másodszor volt nővel, azért volt olyan béna. Gyakorlatilag úgy viselkedett, ahogy azt a pornó filmekből látta. De az élet nem egy pornó film, amik leginkább (csekély tapasztalatomra hagyatkozva) hímsoviniszta barbárságok. Mindazonáltal gyorsan lenyomtunk még egy kört – hadd tanuljon az a gyerek! Őt magát egyáltalán nem kívántam, csak az érintést és a kéjt. Nem is tetszett, és meglehetősen lelombozó volt, hogy a szemüvegét és az óráját nem vette le. Ja, a zokniját sem. Aú, rémálom! Na nem baj, ha ez, hát ez.
November 1.
108
Épp a Kisgyerekre gondoltam, amikor felhívott és randit kért. Később valami saját kreálmány szerelmes verset is küldött sms-ben. De most azon gondolkodom, ha a Banderasra gondolnék, ő is felhívna? Meglepő módon ma mindenki azt állította, hogy csodásan nézek ki. Hiába, a szex szépít. Szívesebben szépítkeznék ily módon, mint a méreg drága kozmetikumokkal.
A Francia csók megy a tv-ben. Eléggé felkavar, ugyanis amikor utoljára láttam, még nem érintett meg ennyire, hogy elhagynak valaki másért, és te sírva magyarázod magadnak és a világnak, hogy ez csak valami tévedés lehet. Milyen banális történet, és mégis hogy fáj annak, akivel megtörténik. Mondjuk nekem most minden fáj, jobb, ha inkább alszom.
November 3.
Tegnap este nagy lelkesen megérkezett a Kisgyerek, és szemmel láthatólag azt várta, hogy a nyakába ugorjak. Aztán kezdett kipakolni a zsebeiből és közölte, hogy nálam alszik. Én pedig közöltem, hogy nem. Talán illett volna megkérdeznie. Bár akkor is nemet mondtam volna. Nálam az együtt alvás és különösen az együtt ébredés nagyon intim dolog, csak kevesekkel ébredek szívesen együtt. Szerintem a Kisgyerek nem hitt nekem, mert azonnal ágynak döntött. Az akció végére épp kezdődött egy film, amit meg akartam már régen nézni, bekapcsoltam a tv-t. Erre közölte, hogy undok vagyok és hisztizni kezdett. Az első reklámig bírta magát, aztán inkább elcsábított újra. Utána kijelentette, hogy megy és én nem tartóztattam. Akkor újra hiszti következett, hogy milyen veszélyes este kimenni az utcára. Érdekes, amikor buliba jár, nem fél haza menni? Mindenesetre elég volt abból, hogy mindennek úgy kell lennie, ahogy a pasik akarják.
Reggel küldött egy sms-t, hogy fölényes vagyok és 2 órán át próbált hazajutni. Ami persze nem igaz, mert a film után felmentem a NET-re és ő már fent volt. Gondolom, nem az éjszakai buszról chatelt. Na mindegy, felhívtam, hogy mi a baja, de nem akart róla beszélni. Életében nem volt még ennyi gyönyörben része, mint velem, és hisztizik. Mit akar? Vegyem a nevemre? A butaság és az önzés feldühít. Egyébként sem egy szobortestű szexisten – inkább örülnie kéne.
109
Egyébiránt azon gondolkodtam, mennyire más a szex, ha szerelmes az ember. Az Exem fele ennyit nem bírt, mégis boldoggá tudott tenni, mert a lelkem elégült ki az ölelésében, és azt hiszem, az többet ér bármilyen akrobatikus mutatványnál.
November 4. Ez már végképp felháborító! Chateltünk a Kisgyerekkel, de mindenen megsértődött, mindenbe belekötött. Még a havazást is személyes sértésnek veszi. Csüngőhasú, hisztis kisfiú. Szapul megállás nélkül. Hát senkinek nem lehet akkora fasza, hogy még egyszer megalázkodjam, ráadásul olyasvalaki előtt, akit nem is szeretek! Azt írta, még nem tudja, mit akar. Egyem a kis szívét, majd remegve várom, hogy dönt a sorsomról. Isten barma!
November 7.
Még azt sem tudom eldönteni, hogy levágjam-e a hajam, akkor hogy döntsem el, hogy mi akarok lenni?
Amúgy három órán át telefonoztunk az Exemmel, és igen érdekes dolgokat mesélt. Például, hogy a nője jobb szeret máshol lenni, mint nála, nem találja a helyét, és amikor hazajött, hisztizett, hogy miért beszél velem. Aztán elmesélt egy esetet, amikor a nő társaságban, vacsoraasztalnál úgy beszélt vele, hogy ettől konkrétan és ténylegesen elhányta magát. Hát, ha neki ez kell, legyen neki karácsony! Azt is mondta, hogy azért volt velem gonosz, mert tudta, hogy velem megteheti, de tudja, hogy mindent vissza fog kapni, mégpedig ettől a nőtől. Ebben egyet értünk.
November 8.
Hihetetlen, mennyit változik az ember! Most néztem meg a Volt egy farmom Afrikábant, és utána csak sírtam a cserépkályhára meredve. Úgy szorította a bőgés a torkom, hogy majdnem megfulladtam.
110
Egészen mást jelentett ez a film, amikor 18 évesen láttam, mert akkor még nem ismertem azokat a fájdalmakat és örömöket, amikhez azóta volt szerencsém. Most már tudom, hogy mindent el lehet veszteni, ami fontos. Tudom, mit jelent a magány, a csalódás és a tehetetlenül vergődő szív. Nincs ragaszkodás, nincs tulajdon – csak átutazók vagyunk és ez a tudat rémisztő. Magam is összepakoltam az életemet és megyek a semmibe, egyedül. Csak ülök, fogom a tollat és annyira mély bennem a fájdalom, hogy nem találom a szavakat a megfogalmazásához.
November 23.
A tegnap este megint a kutyáké. Sikerült Jankával egy szánalmas szombat estét eltöltenünk, tökéletes sminkben fagyoskodni az éjszakai járat megállójában, és bánatunkban gyrost enni a 3 testvérnél. Jószerivel tovább tartott a hazafelé vezető út, mint amennyit a buliban voltunk. Vágyakozva idézgettük Jankával a régi szép időket, amikor még lehetett ismerkedni. Ma zárt láncba fejlődve vonulnak az emberek és nem állnak szóba idegenekkel. Ráadásul a vendégsereg java kiskorú. A facér pasik meg selyemingbe szorított pocakkal mustrálgatnak, mint a húsvásáron. Nézegetnek, majd kortyolnak a szorongatott italukból. Ha visszanézel rájuk, megint csak isznak az italukból. Semmi előremutatás. És akkor van még az a megdöbbentőt tény, hogy baltafejű, szétfolyt testű, esetleg botsáskaszerű nők is szeretve vannak, párra találnak. Hogy csinálják? Az én ismerőseim helyes, aranyos, csinos lányok, és mind egyedül. Már látom, hogy farkaskutyák fognak felzabálni halálom után. Férfivész pusztított mostanában, csak nem tudok róla? Nem azt mondom, hogy az Exemmel tökéletes volt az élet, de legalább hálát adhattam a sorsnak, hogy nem kell kutakodnom és árulni magam. És most, tessék, itt vagyok. Magányos nő, aki esélyeket latolgat, mérlegel, eszményeket ad fel és egyedül bújik ágyba. A divat szerint ezt hívják szinglinek. Világdivat! Hát én nem akarok divatos lenni! Mi lesz, ha halálomig így maradok és életem fő szórakozása a kártyaparti lesz a nyugdíjas klubban? NEEEEEEEEEE! Ezt ne!
111
November 26. Remegek az idegességtől. Megkülönböztetett jelzéssel csörgött a telefon, ahogy az Exem szokott hívni. Felvettem, de a vonal másik végén csend volt. Aztán megszólalt az anyósom, hogy tulajdonképpen nem engem akart hívni, de örül, hogy így lett, és hogy gondol rám. Azt mondta, hogy annyi kérdés merül fel benne a fiacskájával kapcsolatban. Ami azt illeti, bennem is. Úgy éreztem, mintha nagyon akart volna mondani valamit. Aztán megjött az apósom, és akkor hirtelen eldicsekedett, hogy karácsonyra unokát kapnak. Szerencsére nem bukott ki belőlem, hogy kaphattak volna kettőt is. Régen azon viccelődtünk, mi lenne, ha egyszerre jönne a két bébi a két fiuknál – végül is majdnem így lett.
Most háborog a lelkem, és feleslegesen teszem fel a kérdést, hogy miért van ez így? Miért kell elszakadni attól, akit szeretek? Mindegy, így van és nem másképp, és én nem tehetek semmit, csak ki kell bírnom.
November 28.
Délután 3-kor ébredtem fel, de nem magamtól, hanem az Írisz telefonhívására. 13 órát aludtam, de közben egy csomó emberrel beszéltem telefonon és a szomszéd óránként meghallgatott egy dalt, teljes hangerőn. Mégsem tudtam eszméletre térni. Ez nem normális állapot, attól félek, valami bajom van.
Este Lázas vagyok. De betegségtől vagy ez csak idegláz? Felhívtam az Exem, gondoltam rábeszélek a rögzítőre, hogy jön-e a nője az előadásra. Egy pillanatra megbénultam, amikor fakó hangon felvette az a bizonyos nő. Nem volt olyan émelyítően mézes-mázos, mint mikor ő telefonálgatott hozzánk. És be sem mutatkozott, ahogy azt mifelénk szokás. De azért hívta az Exemet, aki erőtlenül, betegen szólalt meg. Mindenesetre
112
megtudtam, hogy jön a nőci, nem tehet semmit, és menjek bátran, de persze a hölgyemény szívesen kikaparná a szemem. Ennek tudatában húztam a beszélgetést. -
Beszéltem a mamáddal. – mondtam.
-
És, pletykált?
-
Mintha valamit nagyon akart volna mondani, de mégsem mondott semmit. Mondd el te.
-
Most nem mondhatom, nem vagyok egyedül.
-
Inkább tőled tudjam meg, mint valaki mástól. Gyereketek lesz?
-
Dehogyis!
-
Összeházasodtok?
-
Nem.
-
De mégis, a köztetek lévő viszonnyal van kapcsolatban?
-
Most nem tudom elmondani, szarul vagyok.
Ennyi.
Alig tettem le a telefont, Hani megérkezett, majd a többiek is a próbára. Aztán azt mondták a csajok, hogy én csak bátran menjek el az előadásra, mert ők ott lesznek velem. -
Legyen már valami botrány, nem az előadásért megyünk, az már olyan unalmas.
-
Na jó, de mi lesz, ha kiborulok és egész éjjel bőgni fogok utána?
-
Dehogy, majd nálad alszom. – ajánlkozott Hani.
Közben Liza telefonált és ő is azt mondta, menjek el a színházba. -
De ott lesz az a nő. – nyafogtam.
-
Hát éppen azért!
Most aztán nem tudom, mi legyen. Az ember ugye attól fél, amit nem ismer. Itt lenne az alkalom, hogy szembe nézzek a félelmeimmel. Pedig az is lehet, hogy nagyon röhögnék bőgés helyett.
A beszélgetés alatt Exem folyton azt mondogatta, húzzak egy tarot lapot. Hát húzok. Most. Lesz, ami lesz!
113
No nézd! A kártya szerint az Exem rossz társsal van, és bajban van és ez véget fog érni. A kettőnk kapcsolatára pedig azt a választ kaptam, hogy megszabadulunk a terhek alól és a félelmektől. Momentán nem tudnék egyértelmű magyarázatot adni, de talán majd a jövőben! Azt hiszem, mégsem megyek el arra az előadásra, le kéne már szakadnom a múltról.
*** A lakrészemben ülök, a lelkem úgy szárnyal, hogy fáradt testem nem tudja követni. Fél órám van, hogy felkészüljek a vacsorára. Hazafelé úton ugyan próbáltam rábeszélni Andrást, hogy halasszuk másnapra az esti programot, mert ma nem dolgoztam semmit, de ő hajthatatlan volt, és ellentmondást nem tűrően közölte, hogy egy óra múlva itt lesz értem. Fürdenem kéne, de egyszerűen mozdulni sem tudok, csak ülök, és azon gondolkodom, hogy vajon álmodom-e mindezt, ami velem történik. Aztán, amikor arra a következtetésre jutok, hogy nem álmodom, akkor rögtön felszínre tör a kisebbrendűségi komplexusom, miszerint engem nem szerethet senki, az is bolond, aki rám emeli a szemét, és nyilván van valami hátsó szándéka, mert színtiszta vonzalomból nem választana engem soha. Mire idáig jutok, már csak 10 percem maradt, így aztán nincs idő a további elmélkedésre, kapkodnom kell, ahogy csak tudok. A halásznadrágomat veszem fel és egy olyan hosszú ujjú pólót, amiből csak épp, hogy a körmeim lógnak ki. Szeretem ezt a ruhát, kisgyereknek érzem magam benne. Talán azért is választom ezt, hogy elnyomjam magamban a nőiességet, ne kényszerüljek flörtölésre, és ha mégis történne valami, ne mondhassam azt, hogy én hívtam ki magam ellen a sorsot az öltözködésemmel. Ha halásznadrágban és formátlan pólóban is udvarol, akkor talán valóban érdeklődik irántam és nem én erőszakoltam meg az eseményeket kihívó öltözékkel. Sétálunk az étterem felé, kellemesen langyos az éjszakai levegő és én leküzdhetetlen vágyat érzek a kézen fogva való andalgáshoz. Hogy ezt valahogy leküzdjem magamban, szörnyűséges beszédkényszerrel próbálok kompenzálni. A ruha csak ösztönöz a bohóckodásra, és lassan már úgy érzem magam, mintha díszpéldánya lennék az infantilis nőknek, és épp egy oktatófilmen igyekezném bemutatni, hogy nem szabad viselkedni első randevún. Fecsegek-
114
csacsogok, ugrabugrálok, virágokat tépkedek, néha András elé ugrom és cserfesen pislogok fel rá a magasba. Ő meg csak bandukol mellettem, néha rám mosolyog, hümmög. Minél cserfesebb vagyok, ő annál hallgatagabb. Amikor végre megérkezünk és leülünk a kerthelyiségben, hálát adok a sorsnak, hogy valamivel gátat vetett annak, hogy még nagyobb hülyét csináljak magamból. Végre elhallgatok, abbahagyom a nyafizós hangsúlyt, rágyújtok és mélyen leszívom a füstöt, addig is elfoglalom magam. Ő viszont úgy kezd velem törődni, mintha négy éves lennék. Mit ennék, mit innék és jéggel vagy jég nélkül? Én csak a tényekre próbálok szorítkozni, és miközben ő az étlapot olvassa fel nekem, én vizsgálat alá veszem azt a részét, amit látni enged az asztal. Csak futtatom a szemem és érzem a bizsergést, illetve érzem azt is, hogy nem szabadna ennyire beleélni magam a dologba, mert nagy lesz a csalódás. De akárhogy próbálom kijózanítani magam, a vágy erősebb az észnél. Szeretnék beletúrni a sűrű hajába, szeretném végigsimítani hosszú szempilláinak sorát, szeretném erős kezébe csúsztatni az én pici praclim. Csak szeretnék hozzábújni, hogy védve érezzem magam. Ráadásul egy vékony V nyakú kardigán van rajta, ami végképp elveszi az eszem. A kardigános pasik valahogy extra gyengédséget hoznak ki belőlem. Mosolygok.
Mire gondolsz? - kérdezi, és majd hülye leszek megmondani neki, hogy rá
gondolok, arra, hogy mennyire hatással van rám, pedig csak ma ismertem meg.
Arra gondolok, hogy talán mégsem kéne ilyen nehezet ennem vacsorára.
Te mindig így mosolyogsz vacsoraválasztásnál?
Mindig - mondom és lesütöm a szemem. Soha ilyen érdektelen nem volt még
egyetlen étlap sem. Tulajdonképpen nem is érzek éhséget, és ugyan ez egy nagyon hangulatos kis kocsma, gyertyával és kockás abrosszal az asztalon, azért nem az én finnyás ízlésemnek válogatták az ételeket. Mert bár tudom, hogy sokan elalélnának a pacal vagy netán a kakashere pörkölt nevének olvastán, én jobban örülök egy rántott pulykamellnek, vagy egy sajt steaknek. Végül túrógombócot választok málnaszósszal. Az olyan ettem is meg nem is étel. András belapátol egy nagy adag pörköltet házi nokedlivel, és olyan jóízűen eszik, hogy szinte megkívánom. Foga alatt harsog a kovászos uborka. Nézem áhítattal, mintha én főztem volna rá. Ahogy fogy a bor a kancsóból, én is oldottabb vagyok. Mire hátradől cigarettára gyújtva, már igencsak ragyog a szemem. Amikor bezár az étterem, azt javasolja, sétáljunk le a tóhoz. Magunk mögött hagyjuk a
115
gyertyafényes kertet és ő szó nélkül megragadja a kezem. Igen, erre vágytam. Ujjait ujjaimba fűzi, erős marka elnyeli, és szorosan tartja a kezem, ettől valahogy biztonságban érzem magam. Szinte suttogva meséli el, hogy nagyon jól érzi magát, hogy szörnyen unatkozott itt nélkülem, és hogy minden este le szokott menni úszni a tóhoz. Szabadkozom, hogy az úszás nem a kenyerem, és elmesélem, hogy talán tegnap éjjel őt láttam vízbe ugrani a fehér fenekével. Ő ezen csak nevet. Amikor leérünk a vízhez, már vetkőzik is, a füvön hever a farmernadrág és a kardigán.
Gyere - mondja, és húz a víz felé. Én is ledobom a ruháim, és a kezét fogva,
félénken lépdelek a hűvös-selymes vízben. Üres a part, csak a csillagok ragyognak ránk. Nagyokat nevetünk, és amikor nekem már a mellemig ér a víz, megállok, ő pedig átölel, és nagyon közelről néz a szemembe.
Gyönyörű vagy - búgja, bennem pedig elindul a cinizmusként megjelenő
védekező mechanizmus.
Hát persze, az vagyok.
Igazán. A szemed, mint a tenger vihar előtt. Most még nyugodt, de bármikor
kitörhet, elsöpörve mindent. Az ajkad pedig, az ígéretek kapuja, puha és szép ívű. Azt kell mondjam, hogy szexuálisan izgató. Zavarba jövök, lesütöm a szemem. Ha én is el merném mondani, mit gondolok róla…
Pont olyan lány vagy, akiről mindig is álmodoztam, hogy majd találkozom
vele. Nem gondoltam, hogy most fog megtörténni. Olyan ez, mintha váratlan ajándékot kapnék.
Kérlek, ne ámíts! - suttogom az arcába, amely nagyon közel van az
enyémhez. - Én nagyon sérülékeny vagyok, és hiszékeny is.
Nem hazudnék neked soha.
Arca a lehető legközelebb jön hozzám, szuszogását érzem a bőrömön. Tudom mi fog történni, de nem tudom mit tegyek. Lehunyom a szemem, és érzem, hogy nagyon puhán megcsókol. Ajka puha selyme az enyémhez ér, szorosan hozzám nyomja, majd nyelve hegye megcsiklandozza a szám, hogy önkéntelenül is szétnyitom. Forró, nedves, puha és teljesen betölt. Aztán még szorosabban ölel, csókja egyre szenvedélyesebb, a víz hűs selyemként fon körbe minket, és én arra gondolok, hogy máris hülye helyzetbe keveredtem. Most majd lehengerel, én gyenge leszek nemet mondani, és egy nap alatt lejátszódik minden, holnapra már meg sem ismer, majd fű alatt járhatok ki a házból, hogy elkerüljem a kínos találkozást. De túl romantikus ez az egész, hogy ellen tudjak állni, és a bor is fűti a vérem, úgyhogy átnyalábolom
116
a nyakát és elmerülök a csókjában. Hosszan ölelkezünk a vízben, keze bejárja testem minden domborulatát, és a csók nem ér véget, újra és újra támad egy pillanatnyi levegővétel után. Remegni kezdek.
Úgy látom, fázol. Nehogy beteg legyél nekem. Menjünk vissza a házba.
Kivezet a vízből, rám teríti azt a szexi kis kardigánt, ami tele van az illatával. Átölel miközben az ajtómig kísér, ott újra megcsókol, és nagy meglepetésemre, és persze megkönnyebbülésemre, nem akar bejönni.
Köszönöm ezt a csodálatos napot.
Én köszönöm - mondom, és próbálok olyan magasra nézni, hogy eltaláljam
a szemét. Vadul jár az agyam, hogyan lehetne tudtára adni, hogy nekem ennyi nem elég belőle, hogy akarom még, tovább, mindent.
Holnap láthatlak? Nem akarlak elvonni a munkádtól, de nem bírnám ki a
gondolatot, hogy itt vagy pár méterre tőlem, és nem lehetek veled.
Itt leszek, csak kopogj be, ha épp ráérsz.
Megcsörgetem a kulcsom. Ő utolsó rebbenő csókot ad és szép lassan elenged.
Jó éjt, Laura, álmodj szépeket.
Jó éjt – mondom elhalón, és sietve lépek be a szobámba, ahol nem láthat, és
ahol összeomolhatok boldogságomban, ahol leülhetek, hogy ne érezzem lábam megállíthatatlan remegését.
A VILÁG FEJRE ÁLL
November 30. Nemrég hívott az Exem, és bocsánatot kért, amiért tegnap, az előadás után, nem búcsúzott el. Suttogva beszélt, mint egy cinkostárs, és arra utalt, hogy nagy baj van náluk. Tegnap óta megváltoztak bennem a dolgok.
Kicsíptem magam tegnap este, és odamerészkedtem a színházba, Hani, Inez és Liza védőőrizete alatt. A portán már ott állt félelmeim tárgya. Gondoltam, hogy ő az, de
117
reménykedtem, hogy mégsem. Ez a nő iszonyú, és annyira nem illik az Exemhez, hogy azt elmondani nem lehet. Mellette csodás istennőnek éreztem magam. Amikor megláttam, hogy az Exemmel közösen használt pulóverünk van rajta, már csak röhögtem. Amikor a volt pasim előre jött, megállt a nője mellett, én orvul megfogtam a fenekét. Hátra fordult és ellágyult a tekintete. Rettenetesen kedves volt, ahányszor elment mellettem, végigcirógatta a karom. Ahogy beültünk a nézőtérre, támadt egy kis kavarodás, mert mindenki látni akarta a gaz csábítót. Rendesen kiborult a csapat a látottakon, hosszan ecseteltük megdöbbenésünket. Az előadás alatt figyeltem a csajt. A szerelmi jelenet közben végig Íriszt nézte, és gyűlölet volt a szemében. Közben eszembe jutott az álmom, ami most valósággá lett. Arra az álomra gondolok, amikor ülünk az előadáson, az Exem szörnyen néz ki és a sorok között gonosz manóként les a nője. Néztem ezt a valakit, aki szétzilálta az életem és nem értettem az Exem. Kemény, goromba tekintet, széles, lapos fenék, görbe hát, tövig rágott körmök, pattanásos toka, csúnya bőr, két és fél szál, rövid, tépett haj, sportcipő, stílustalan ruhák. Miért? Így elsőre semmi jót nem néztünk ki ebből a lányból. Az értetlenség csak nőtt bennem, amikor előadás után a nő elhurcolta Exemet, aki megvert kutyaként bandukolt utána. Előttünk mentek az utcán, mint két idegen, a nő elől, Exem mögötte, mint egy szolga. Mi régen mindig kézen fogva mentünk mindenhova. Neki mégis ez kell. Amióta megláttam ezt a szörnyeteget, szánom az Exem. Úgy érzem, csapdába került, és nem veszi észre. Már nem is az én büntetésemnek érzem a történteket, hanem az övének. Persze jobb így, mintha egy Bűbáj Barbit láttam volna, de nem értem, hogy a pasik miért a csúnya és hisztérikus nőket akarják. Be vagyok zavarodva rendesen. Mindenesetre, ha hiszem, hogy minden megtörténik, aminek meg kell történnie, akkor most sem vélekedhetem másképp. Úgy látom, hogy az Exem nem önmaga és bele is betegedett ebbe az egészbe. Ami azt illeti, én is lázas vagyok. Úgy tűnik, csak az önző manó érzi jól magát. De talán még ő sem.
Éjjel
118
Kihajoltam az ablakon. A faágak a lámpa alatt fénylő esőcseppekkel kristálycsillárként fénylettek. A fénykörök alatt szitáló eső millió ezüstbuboréknak tűnt. Kicsit olyan volt, mintha én is részese lennék a misztikus, mesebeli tájnak. Úgy itta a szemem a képet, mintha búcsúznék. Arra gondoltam, hogy nemsokára nem fogom látni mindezt, mert máshol leszek. Olyan helyen, ahol nem nyúlnak be a faágak az ablakon, rajtuk ugráló cinkékkel, és én mégis boldogabb leszek. Meg vagyok veszve, nem tudom, hogy jött rám, de komolyan azt érzem, hogy jobbra fordul a sorsom. Elgondolom, hogy lesz: a jövő képei tűzijátékként lobbannak fel a zeniten. Egy pillanatra elvakító fény. Nem tudom biztosan, hogy mi az, csak érzem, hogy jó. Talán kérnem kéne beutalót a neurológiára. Ahogy itt állok az ablakban, gyanús félmosollyal az arcomon, vattacukor-köddel a szívemben, simán rám adnák a muszáj-kabátot.
Hajnal fél 5.
Olvastam, tévéztem, de képtelen voltam elaludni. Fel vagyok zaklatva. Lefeküdtem, magamra húztam a paplant, de kalandozott az agyam, vizualizáltam egy csomó buta dolgot. Az egész kezdett nagyon valóságos lenni. Láttam a fényeket, érzetem az illatokat, az érintéseket. Zakatolt a szívem, ki kellett nyitnom a szemem. A kártyához mentem, a lap úgy ugrott ki, hogy lezuhant
a
földre.
ÚTKERESZTEZŐDÉS!
Akadozó
lélegzettel
Bizonyára
az
guggoltam
elkövetkezendő
le
hozzá,
időkben
várva kell
a
választ.
majd
okosan
megválasztanom, hogy merre menjek tovább. De ezen most még nem tudok gondolkodni, és nem csak azért, mert nem látom még, merre is visznek azok az utak, hanem mert úgy zakatol a szívem, hogy majd kiugrik a helyéről. Kijöttem rágyújtani, de éhes is vagyok. Azt sem tudom, hova kapjak. Hegyeket tudnék megmozgatni. Még szerencse, hogy nem kell. Én nem tudtam, hogy ez ilyen nehéz játék. Én nem tudtam, hogy ilyen erőm van.
December 2.
Megírtam Exemnek a születésnapi képeslapot. Mondjuk nem éppen ünnepi, de remélem, rájön, mit is akartam közölni. Benne van az, hogy milyen iszonyú a nője, hogy miatta nem hívom
119
fel, és hogy talán most a szülőszobán kellene lennünk. Talán. Mindenesetre, ahogy nézegettem a kész művem, elbőgtem magam. Annyira össze vagyok zavarodva. Már egy ideje. Mondjuk, hozzászokhattam volna. Legjobb lesz, ha bánat ellen kisúrolom a fürdőszobát. A szuper szingli lét egyik hátulütője, hogy az ember napokig nem szól senkihez. Én meg pláne, hogy munkám sincs. Nyilvánvaló, ha az ember túl sokat gondolkodik, sületlenségeket süt ki.
December 5. Full para vagyok. Mindenféle létező, és nem létező kór tüneteit észlelem magamon. Őrület, őrület, őrület!
December 6.
Már megint délben keltem, mert hajnalig fent voltam. Volt min gondolkodnom. Tegnap este felhívott az Exem és órákig dumáltunk. Megköszönte a képeslapot, majd gyors váltással részletesen kikérdezett, mit gondolok a nőjéről meg róla. Hímezett, hámozott, aztán kibökte a maga kifinomult módján: - Szar van a palacsintában! Részleteket nem volt hajlandó közölni, mivel a sárkány házon belül tartózkodott. Mindenesetre sejtem, mi lehet. Egészen világos: elhagyják. Már csak a körülményeket tudja részletezni. Szó esett a kártyavetésről is, és kiderült, hogy ugyanazt a választ kapta, mint én: nincs jó helyen, nem jól döntött, át kell értékelnie az egészet. Mindazonáltal újra a régi formáját hozza, már abból a szempontból, hogy borosüvegeket tördel, üti a fürdőszoba falát és vedel. Hiába, nem léphet ki a bőréből. Én sem. Ő teátrális én meg ragaszkodó vagyok. Sajnos. Aztán belecuppantott egy puszit a telefonba, és engem hatalmába kerített a régmúlt. Bizonytalan vagyok. Egyik pillanatban azt gondolom, hogy mi összetartozunk, egy család vagyunk, a másikban pedig azt, hogy minek kiinni a lábmosó vizet? Mert most hiába kedves
120
velem, mégiscsak megtette mindazt, amit megtett. De sajnos van bennem egy olyan halvány érzet, hogy úgyis szar az élet, legalább az ő rosszaságait már ismerem, s talán kezelni is tudnám. Most meg csak várok, valami bizonytalan megvilágosodásra.
Azért csak kiraktam azokat a nyuffadt karácsonyi díszeket, ha már kitakarítottam a lakást. De magam is megütközöm, mindahányszor meglátom őket. Sajnos a karácsony az idén sem marad el, akárhogy szeretném. Az a baj, hogy belém nevelték az ünnep tiszteletét. Meg aztán szeretném én a karácsonyt, feltéve, ha nem ilyen áldatlan szituációban érkezne el. Tavaly kis színes gömbökkel és fenyőágakkal díszítettem fel a bejárati rácsot - boldogan fagyoskodtam és próbáltam a jeges ujjaimmal megkötni a cérnaszálakat. Aztán mégsem volt igazi ünnep. Hülye dolog ez az egész.
A jelenvaló rideg és nincs benne egy pici ölelés sem. A minap a villamoson egy lány megérintette a kezem, mert meg akarta kérdezni, hogy melyik megállóban vagyunk. Annyira meglepődtem, hogy valaki hozzám ért, sokáig zsibogott a keze helye a karomon. Szinte még hálás is voltam neki, amiért bizonyságot tett rá, hogy van testem, látható és tapintható. Lassan kezdem úgy érezni magam, mint egy rajzfilmfigura, aki nem is valóságos, inkább csak valami trükk. Általában ücsörgöm a lakásban, néha elmegyek egészen a boltig, és senki nem szól hozzám, senki sem érint meg, senki sem mosolyog rám.
Elfáradtam. Nem ma, hanem globálisan. Belefáradtam ebbe a magányos, nagyvárosi harcos szerepkörbe. Szeretnék egy kisvárosi házat, egy vicces férjet meg egy rakás hülye gyereket. Meg kutyát, macskát, vízilovat. A vízilovat persze a kerti csapnál tartanám, műanyag lavórban. Szerdánkét főznék neki tejbegrízt és játszanánk egy parti dámát. Mert sakkozni nem tudok. A pusziszörnyinek meg forró kakaót készítenék az ablakpárkányra, hogy becsalogassam. A pusziszörnyi szívesen teszi tiszteletét olyan háznál, ahol van víziló. Ez világos!
December 8.
121
Én már végképp nem értem a hímenű egyedekkel. Tegnap Jankával koncerten voltunk, utána partiban. Vérpezsdítő hangulat, mécsesek meg minden. Tele volt a terem facér pasikkal. Hogy milyen kategóriában, az most mellékes, de ott voltak és bámultak ránk, meg a többi nőre. Kvázi csorgatták a nyálukat, de semmi késztetést nem éreztek, hogy megmozduljanak és tegyenek valami férfias tettet. Gondolhatja bárki, hogy talán azért, mert annyira csúnyák vagyunk, hogy a hétfejű sárkány is világgá menne, ha mi lennék a királykisasszonyok. Mondjuk, hogy így van. De könyörgöm, rajtunk kívül még ott volt egy csomó nő, de senki nem szólítódott le, senki nem kéretődött fel és nem hivatódott meg egyetlen italra sem. Elkaptam egy csomó bámuló tekintetet, de ennyi. Pedig igazán aktivizáltam magam és nem ücsörögtem mélabúsan a sarokban, ahogy szoktam. A pasik csak bámultak és vedeltek. Én nem értem! Akik párban vannak, hogy csinálják? Hogy jöttek össze? Vagy már az ismerkedés is a nők feladata lett, míg nem figyeltem oda? Nekem kéne odamennem egy fiús asztalhoz, italt rendelni, randit kérni? Nem azért vannak egy helyen és egy időben az emberek, mert ez valamiféle szelekció? Épp ráérek, ez a stílusom - egy csomó macera megúszva! Eszembe jutottak az Internetes macsók - arctalanul és név nélkül milyen bátrak és fickósak! De face to face csak kuksolnak és kapaszkodnak a poharukba. Meglehetősen reménytelennek tűnik a dolog.
December 14.
Tegnap, azaz péntek 13-án igen viszontagságos módon jutottam haza Jankától. A mókás események ott kezdődtek, hogy míg Janka kente rám a hajfestéket, a gyerek befordította a mosógép dobját, tele ruhával. Amikor Tomi megérkezett, jóval előbb, mint vártuk, megpróbálta kinyerni a bugyikat a mosómasából. Mindahányan voltunk, ott tipródtunk a víz áztatta fürdőben. Tomi pedig közölte, hogy valakit még fel kell vinnie Pestre, mégpedig időre, tehát nem tudja megvárni, míg elkészül a frizurám. Így aztán a fejemre tekertem egy törölközőt, arra húztam egy irdatlan sapkát, és vízfejű kisgyerek képében elindultam a csikorgó hidegben - Tomi legnagyobb derültségére. Út közben már láttam magam előtt, ha majd leveszem a törölközőt, egyben lejön
122
vele a hajam is. Végül ez nem történt meg, de a lakásban 14 fok uralkodott és nem volt meleg víz sem. Bánatomban azon gondolkodtam, hogy felhívom az Exem egy kis vigasztalásért. Ekkor megszólalt a telefon, benne az Exem és közölte, hogy azért hívott, mert érezte, hogy hívni akarom. Ezen kívül még olyanokat is mondott, amiktől dobtam egy hátast. Azt, hogy másnap elköltözik a nője. Napvilágra került a tény, hogy a határon túl van valakije már egy ideje. Mondjuk ezt én már tudni véltem. A világon nincs olyan filmforgatás, amit szenteste visznek véghez, tehát eleve gyanús volt, hogy karácsonyra sem jön haza a hosszan tartó külföldi munkájából. Azt viszont nem tudtam, hogy ez a majom már megvette a jegygyűrűket, amikor kipattant a titok. Ez hihetetlen! De miért? MIÉRT? -
Miért olyan nőt akarsz feleségül venni, aki nem szeret?
-
Nem tudom, de az biztos, hogy aki megérdemelte volna, hogy szeressem, azzal gonosz voltam. Vagyis veled. – mormogta.
Okos kisfiú, cukrot neki! Szépen hozta Exem a szokott formáját, ugyanis ő még most is, ezek után is ráépítené az életét erre a szarvgyáros kisasszonyra. Én nem tudom mit várt, hisz már az első héttől kezdve olyan vérre menő veszekedéseket generált az a nő, hogy Exem több alkalommal jött haza sírva. Ő, aki általában kimozdíthatatlan volt lelki nyugvából. Aztán a csaj elutazott, mint kiderült, a másik pasihoz, csak nagy ritkán jött haza egy-két napra, amikor nem hált az Exemmel, nem is nagyon beszélt vele, vagy ha igen, csak morgott. Erre mit csinált ez a pasi? Jegygyűrűt vett! Most meg rengeteget bőg, és ki van borulva. Nekem pedig boldognak kellett volna lennem, hogy lám, az élet elintézte a büntetést, de nem éreztem boldogságot, csak valami halovány megnyugvást. Megnyugvást, hogy jól látom az élet dolgait, hogy működnek a megérzéseim, és így talán a jövőre való megérzéseim is bejönnek majd. Március óta vártam, hogy mikor fog nyüszíteni a fülembe. Most megtörtént, de nem azt érzem, amit éreznem kéne. Rettenetesen bánt, hogy átrendezte a lakást, átalakította az életét, mert ő egy életre tervezett azzal a némberrel. Én is egy életre terveztem vele, de nekem még egy bögre teát sem volt hajlandó főzni, nemhogy edénysúrolóval felcsiszolja a parkettát. Mondjuk én nem is kértem tőle ilyesmit. Felszarvazott ex-szerelmem bizonygatta, hogy szeret és fontos vagyok neki, közöm van ehhez az egészhez, mert összetartozunk és meg akar kímélni a fájdalmaktól. Vasárnapra találkozót
123
beszéltünk meg, de igazából nem akarom hallgatni, hogy ő szereti ezt a kalandornőt, aki szétzúzta az életünket, aztán megcsalta és otthagyta őt, bő fél év leforgása alatt. Olyan, mintha az Exemmel csak úgy megtörténnének a dolgok, de vak, nem látja, hogy igazából mi zajlik. Úgy érzem, mintha valami felsőbb erő kezében lennének a szálak. Hiába is dönteném el, hogy ezt akarom, vagy azt - az fog történni, aminek történnie kell. Nem úszhatom az árral szemben, a legbölcsebb, amit tehetek, hogy felfekszem a hullámokra és hagyom, hogy vigyen az áramlat, amerre jónak látja. Ezt fogom tenni. Megpróbálok a legboldogabb lenni abban a sorsban, ami kiszabatott rám. Megállás nélkül gondolkodom. Ezekben a percekben pakol a nő, ahogy én pakoltam egykor. Én pedig készítem az ex-anyósomnak a karácsonyi ajándékot, amire hullanak a könnyeim, megállíthatatlanul. Rémült vagyok. Várakozó. A várakozás izgalma lebénít. Én még mindig rab vagyok! És közben sértett is. Nem látja ez az őrült, hogy az jelent valamit, hogy a jegygyűrű neki kicsi lett, a nőnek meg nagy? Mi az, hogy mindenem a lába elé dobtam, és engem sosem akart elvenni? Mi kell ennek a pasinak? És a többinek? És mi kell nekem? Pont olyan vagyok, mint ő. Pont úgy vagyok oda az ő hálátlanságáért, ahogy ő a nőéért. De miért kell mindenkinek az, amit nem kaphat meg?
December 15.
Egyedül érzem magam. Nyilván azért, mert egyedül vagyok. Össze kéne szednem magam. Megyek, megcsinálom a hasizom gyakorlataimat – talán majd attól jobb lesz a kedvem.
Exem a vonalban: -
Csak azt szeretném mondani… hú, de nehéz kimondani… na, szóval bocsánatot szeretnék kérni mindazért, amit veled tettem.
Meglepődésemben nem jutottam szóhoz, továbbá alattomosan beállt a sírógombóc a torkomba. -
Ez most hogy jutott eszedbe?
124
-
Tegnap, miután elment, nem bírtam a lakásban maradni. Kimentem sétálni. Amikor visszafelé befordultam a sarkon, görcsbe rándult a gyomrom. Eszembe jutottál, hogy ezt neked milyen sokáig kellett elviselned, meg hogy mit csináltam veled.
Tudtam, mit érez, de nem volt vigasztaló, hogy ugyanazt kapja büntetésül, amit velem tett. Inkább szánalmas volt, hogy valaki más iránt érez úgy, ahogy én éreztem iránta. Rám tört a zokogás. Letettem a telefont és csak sírtam, sírtam, megállíthatatlanul. Ugyanazt a fájdalmat éreztem, mint akkor, márciusban. Ugyanúgy felhívtam Jankát, bőgéstől fuldokolva, és ő ugyanúgy a segítségemre sietett, mindent félredobva, mint akkor. Aztán bánatomban mindent elmosogattam, még a lakáskulcsot is, hogy lekössem magam valamivel. Később Exem visszahívott: -
Jobban vagy?
Nem tudtam, hogy vagyok. Ő meg csak mesélt, mindenféle nevetségesnek tűnő történetet, például arról, hogy rászorult a karikagyűrű az ujjára és az ékszerésznek kellett levágnia róla. Exem, a gyűrűk ura! Próbáltam tényekkel szembesíteni, ő mindent belátott, de akkor is, mintha csak dacból, menne fejjel a falnak. -
Szerinted ilyen egy ideális kapcsolat? – kérdeztem.
-
Nem, de én úgy éltem meg.
Miért? Miért teszik ezt az emberek? Én például miért csináltam ugyanezt? Ami ez egészben a leginkább vicces momentum, hogy amit Exem annak idején elvárt tőlem, azt most nem tudja megtenni, az elhagyottak oldalán. Mintha csak szerepet cseréltünk volna: én mondtam neki azokat a dolgokat, amiket akkor ő mondott nekem. - És mit mondott? Mit érez? - Azt mondta, hogy nem szerelmes belém. -
Elment, nem szeret. Akkor mit akarsz még?
-
Nem tudom.
-
Mi kell még ahhoz, hogy szembenézz a valósággal?
-
Nem tudom.
125
-
Emlékszel, amikor elhagytál, azt mondtad, el kell fogadnom a döntésed. Most a másik oldalon állsz. Miért nem tudod elfogadni az ő döntését?
-
Nem tudom.
Hát, ami azt illeti, én sem tudom. Nem tudok én semmit, csak figyelem, hogy rohan az élet az orrom előtt.
Mindig röhögtünk magunkon Jankával, amikor szépen kisminkelve, telve lelkesedéssel, elmentünk egy buliba, aztán hajnalban, a tökéletes szempillánkkal, csalódottan buszoztunk haza az éjszakai járat részegei között. Úgy érzem, egy ideje az életem is egy ilyen véget nem érő éjszakai buszozás. De én ebbe belefáradtam. Belefáradtam a csodás álmaimba és a magányos hétköznapokba, a kínai kaja dobozból való elfogyasztásába és abba, hogy láthatatlannak érzem magam. Hogy egyedül fekszem és egyedül kelek. Én nem akarok, NEM TUDOK szingli lenni. Ez nem az én életformám. Bele sem merek gondolni, hogy esetleg minden így marad. Valaki azért csak vágyik rá, hogy szeressék, ahogy én is. Miért kéne könyörögnöm, hogy szeressenek, mintha nem érdemelném meg? Exem szerint, ha valaki megérdemli, hogy szeressék, az én vagyok. Csak épp ne ő legyen az, aki szeret. Hm! Jó, akkor szoruljon rá a gyűrű az ujjára, szeresse azt, aki nem szereti őt, sírjon, ameddig van könnye, és még azon is túl. Talán valóban van még dolgunk egymással, de biztosan nem az, hogy egész életemben könyörögjek neki szeretetmorzsákért.
December 17. Az Exemre gondolok, aki arra a nőre gondol, aki egy másik pasira gondol. Így kerek a történet. Utálom ezeket a szomorú, romantikus történeteket. Meg aztán mi romantikus van abban, hogy valaki egyedül van, és nem lehet azzal, akit szeret? Minden romantikus regényíró bekaphatja, Victor Hugoval egyetemben.
126
Én még mindig nem hiszem el, hogy ez a pasi mekkora egy idióta. Örömmel meséli, hogy ma a nő normálisan beszélt vele. Hát már az is örömünnep, ha egy nap nem köpnek le? Szép egy világ!
December 21. A színházi karácsonyi buli szánalmas volt. Alig jöttek el. Úgy tűnik, minden összedől. És máris elkezdődött a szívszaggató karácsonyi őrület. Utálom. Kicsit megvisel a folyamatos on-line kapcsolat az Exemmel. Folyton halogatja a találkozót. Mit értek azok a jóslatok, amelyek szerint még az idén találkozom a nagy ő-vel? Halló, halló, angyalok! Kapjátok össze magatokat, mert mindjárt vége az évnek!
December 22.
Már megint az Exem telefonja ébresztett. -
Ne haragudj, de itthon kell lennem, mert ki kell takarítani a lakást. Gyere inkább át.
-
És nézzem, ahogy takarítasz, esetleg mossak is fel?
-
Nem, azt Vica elintézi.
Amióta a csaj Vicánál lakik, azóta Vica meg az Exemnél tölti minden idejét. -
Szóval hármasban igyunk egy pohár bort?
-
Nem kell bejönnöd.
-
Remek. Álljak meg az ajtóban, hogy kicseréljük az ajándékainkat? Nagyon hangulatos.
-
Tényleg ne gyere be. Láthatsz olyan dolgokat a lakásban, amik nem tetszenének.
Amióta tudja, hogy találkozni fog a nővel, már nem is vagyok olyan fontos neki. Már megint elbőgtem magam. -
Hívtalak tegnap éjjel. Csak akartam mondani, hogy volt a Tv-ben egy csaj, olyan aranyosan sírt, ahogy te szoktál.
-
Most is olyan aranyosan sírok. Örülsz?
-
Nem. Na, gyere át, aztán majd meglátjuk.
127
Átkozott egy hülye picsa vagyok! Plüssmackó akartam lenni, hát most az vagyok. Ha akar, levesz a polcról, elsuttogja a bánatát, aztán meg visszarak, amikor elég belőlem.
Mégis elmerészkedtem az Exemhez, egykori otthonomba. Ittunk, nevettünk, és voltak pillanatok, amikor elfelejtettem, hogy én már nem lakom ott, és erre különösen rásegített, hogy úgy idézgettük közös életünket, mintha még élő project lenne. Nem sírtam! Még akkor sem, amikor rájöttem, hogy nem mehetek a pizsamámért, hogy végre aludni menjünk. De hősiesen kitartottam, hogy nem alszom ott. Hát mindegy, a kör bezárult. Beléptem abba a lakásba, ahonnan tavasszal pánikszerűen menekültem el. Ettem a régi tányéromból, ittam a régi poharamból és hallgattam ugyanazt az embert, aki akkor elűzött. Mi ez? Valami transzcendentális izé vagy csak szimpla ostobaság? Nincs magyarázat – még magamnak sem. Most nem is próbálok gondolkodni, annyi hatás ért, hogy összegubancolódtak az agytekervényeim. Szeretnék elenyészni.
December 24. Karácsonyi sms-ek. A frász jön rám tőle. Emberek, akiket a barátodnak hiszel, de egész évben rád sem szagolnak, ilyenkor üdvözletüket küldik. Egy sms majdnem annyiba kerül, mint egy képeslap, csak nem teheted ki a falra. Olyan, mint egy foghegyről odavetett köszönés. Aztán majd jön a telefonszámla, és csak bámulsz, hogy puszta udvariasságból mennyi pénzt elszórtál megint.
Másmilyen sms is jött. Az anyósom tudatta, hogy megszületett az unokája. Egy percen belül csörgött a telefon, Exem elhaló hangon kérdezte: -
Jól vagy?
Hogy a fenébe ne lennék jól, elvégre nekem nem kellett szülnöm. Ó de borzasztó ez az egész.
128
December 29. A magam részéről csődöt jelentek és nem szervezek több bulit. A kibérelt kocsma csak félig telt meg, a jelenlévők zöme házaspár volt és sehol nem találtam a helyem. Mire kialakult volna valami hangulat, a tulaj bezárta a bazárt. Janka rokona, akit anyukája javaslatára be akart nekem mutatni, annyira rémisztő volt, hogy már a látásától is kirázott a hideg. Úgy látszik, én már ilyen árva maradok. Egy régi kolléganőm jutott eszembe, aki minden buli után sírva mosogatott, hogy már megint nem történt vele semmi. Nem szeretnék erre a szintre jutni.
December 30.
Elmentem a karácsonyi ajándékomért. A ex-anyósom egy nagy macit küldött. Ahogy Exem mesélte a családi eseményeket, elpityeredtem kicsit. De aztán a bor jobb kedvre hangolt. Meg a tény, hogy a nőcske megint palira vette Exemet, mert jó sok pénzért hívogatta még külföldön lévő szerelmét, mielőtt elköltözött volna jó nagy számlát hagyva maga után. Hiába, vannak nők, akik tudnak élni! Addig dumáltunk, és addig ittunk, míg teljesen elgyengültem. Mondhatnám, hogy akaratom ellenére ott aludtam, de hülyeség lenne ámítanom magam: ott akartam aludni. Reggel Exem rám mosolygott, mint rég. -
Kávét kérsz, vagy teát?
-
Kávét kaphatok?
-
Egy ilyen éjszaka után! – vigyorgott, megcirógatta az arcom, és már ment is rántottát sütni, ahogy én szeretem.
Jó volt a reggel. Nem gondolkodtam, csak éltem. Aztán megjött Vica, előkészülni a szilveszteri bulira, és nagyon örült, hogy ott vagyok. -
Te már itt is maradsz újévig? – kérdezte.
-
Nem vagyok meghívva.
-
Micsoda! Hát már napokkal ezelőtt megbeszéltük, hogy meghívunk.
-
Igen, gyere át, ha nincs más programod. – dünnyögte Exem.
Rajtavesztett: nincs jobb programom.
129
Szilveszter Az újév első perceit azzal töltöttem, hogy zokogtam a régi kedvenc fürdőszobám padlóján, és megfogadtam, hogy többet nem sírok a régi életem és szerelmem után. Ez volt az utolsó. Lógattam a kezem a WC-be, és azt mondtam magamnak: -
Mire leég a cigi, vége. Befejeztem.
És tényleg nem bőgtem, sem akkor, amikor Exem hajnalban az ölébe vont, azt magyarázva, hogy nem kell tőle félnem, ő már nem fog engem bántani, sem akkor, amikor elhagytam a lakást. Mindenki elaludt, én még megnéztem a Bridget Jones naplóját, kikapcsoltam a tévét, elbúcsúztam a lakástól és hónom alatt egy üveg ásványvízzel távoztam.
Telefoncsörgés! Szörnyű pillanat, az álomból a valóságra ébredni. Mikor utánad felébrednek az érzelmek is, és rájössz, hogy egyedül vagy és semmi nem úgy van, ahogy szeretnéd. -
Eltűntél tegnap. Jól vagy? – kérdezte az Exem.
-
Jól vagyok.
Mit mondhattam volna? Jól akarok lenni!
*** Csodás álmaim vannak. Hatalmas zöld réten bolyongok egy magas emberrel, akinek kötött pulóverébe fúrom az arcom, és aki nyugalommal és biztonságérzettel tölt el. Vidáman és tettvággyal ébredek. Dalolva keverem a kávém, és azon gondolkodom, vajon mikor jön értem, mikor lesz már este, hogy láthassam őt. Kilépek a verandára, pizsamásan, bögréstül, és ő ott ül az oszlopnak támaszkodva, pizsamásan, bögréstül. Nézi az ajtóm.
Jó reggelt. Tudtam, hogy idevarázsollak.
Mióta nézed az ajtóm? - kérdezem elhűlve.
Nem túl rég. Szerettelek volna látni, de nem akartalak felébreszteni.
130
Gondoltam, ha felkelsz, kijössz kávézni. A közös szokás nagy összetartó erő - nevet és paskolja a falat, hogy menjek mellé. Leülök, ő a hátamat a mellének dönti, hallom, ahogy dobog a szíve.
Hogy aludtál?
Csodásan. És te?
Nem nagyon aludtam. Túl izgatott voltam az alváshoz.
Hát mit csináltál?
Ezt! - az orrom elé tesz egy mappát. Leteszem a bögrém és felnyitom a
mappa tetejét. Hirtelen a lélegzetem is eláll. Egész finoman kidolgozott rajz van benne, és a képen én vagyok, az étteremben, ahogy pislogok rá, egyik pulóver takarta kezemre támaszkodva. Ez a pasi lát engem. Figyel, emlékszik a részletekre, és lerajzol emlékezetből. Nem idealizált, nem torzított. Olyan vagyok amilyen: kócos és infantilis, pici keserű ránccal a szám szegletében.
Ez gyönyörű - nyögöm ki nagy nehezen. Aztán ennyi amit tehetek, le vagyok
taglózva.
Te vagy gyönyörű, én csak egy tényszerű rajzot készítettem.
Emlékezetből.
Dehogy, ott voltál velem mindvégig.
Ez már túl sok nekem, a kávésbögrém mögé menekülök. A fejem a mellkasára támasztom és nézem, ahogy süti a nap a leandereket. Nem vagyok benne biztos, hogy mindez nem az álomhoz tartozik még. Most, most kell meghalni, mielőtt elromlik minden. Még sosem volt ennyire finom a neszkávé, még sosem ragyogott így a nap, még sosem volt ennyire mézédes a levegő.
Arra gondoltam, hogy dolgozhatnánk együtt.
Ránézek kíváncsian. Hogyan is képzeli?
Úgy értem, te írsz, én pedig rajzolok. Nem zavarnálak, esküszöm. Meg sem
szólalnék, csak néha rád néznék, ha szólnál hozzám, válaszolnék.
A puszta látványod is olyan izgalommal tölt el, nem hiszem, hogy tudnék
dolgozni a közeledben.
És ha nem látsz, akkor nem is gondolsz rám?
Dehogynem, minden pillanatban gondolok rád - mondom, és meg is ijedek
rögtön, hogy mennyire kiadom magam.
131
Na látod, akkor mégiscsak jobb, ha ott vagyok, és bármikor rám nézhetsz.
Ezen muszáj nevetnem, és rájövök, hogy én is ezt akarom. Míg én visszavonulok a fürdőszobába, ő berendezi a dolgozószobát a leanderek alatt. Papírok, vázlatok, jegyzetek, mindenféle ceruzák és egy szál rózsa. Én is kivackolódom a számítógépemmel és nagy önfegyelem árán dolgozni kezdek. De mintha mindig magamon érezném a tekintetét. Felnézek, ő mosolyog rám.
Te nem is dolgozol.
Dehogynem - mondja felháborodva.
Mutasd, meddig jutottál?
Nem, majd ha kész lesz.
Ugye nem engem rajzolsz?
Nem, dehogy. Dolgozom – sértett a hangja, de közben kacag jóízűen.
Írok, esküszöm, írok, csak nézem még ezt a pasit egy kicsit. Nézem, ahogy nagy mancsában eltűnik a hegyes ceruza. Nézem, ahogy koncentrálás közben kicsit összehúzza a száját és ráncolja azt az igézően sűrű szemöldökét. Csak nézem, ahogy a máson szégyenletesnek ható atlétatrikójából előkunkorodnak azok az erős szőrszálak és engem folyamatosan arra ingerelnek, hogy beleborzoljak. Ciki? Talán az, de vállalom, mert jó. Olyan nagyon jó! Néha azon kapom magam, hogy bár erőnek erejével nem nézek rá, mégis körülötte forognak a gondolataim. Ha csak rá gondolok, elakad a lélegzetem. És ráadásul olyan nagyon közel van, hogy bármikor megérinthetném, ha merném. Attól félek, ha megérintem, megsemmisülök, köddé válok. Bár nagyon vágyom rá, mégis inkább a háttérben maradok, csak messziről nézem és ábrándozom. Amikor újra ránézek, ő engem néz, és észtvesztően mosolyog, simogatóan néz. Én is nézem őt. Nagyon halványan elmosolyodom. Frázis vagy nem, de megsűrűsödik köztünk a levegő. Az örökkévalóságig nézünk egymás szemébe, de talán mégis csak egy pillanat az egész. Ő feláll, a hátam mögé jön, a vállamra teszi a kezét, majd nagyon puhán a nyakamba csókol. Forró levegőt fúj a bőrömre, ettől kiráz a hideg - gyakorlatilag most már bármit tehet velem. Átfogja a derekam, és a leanderek alatt felkísér a szobája elé. Nem szólunk, csak állunk, körülöttünk a világ cseppfolyóssá válik, a levegő sűrűn zihál a tüdőmben. Sosem gondoltam, hogy lélegezni ilyen nehéz. Ahogy belépünk a szobába, ő rögtön az ajtónak dönt, karja olyan
132
erősen szorítja a derekam, hogy végzetesen kicsinek és törékenynek érzem magam. Megcsókol, először csak szelíden, azután vadul. Már ismerős a csókja. Én végre beletúrok abba a csodálatos kócos hajába, és onnantól megszűnik minden. Egymás szájából kapkodjuk a levegőt, a hajunk csapzottan lóg egymás arcába, és én úgy kapaszkodom belé, mintha egy híd felett lógnék a semmiben, és csak ő menthetne meg a végzetes zuhanástól. Akkor felkap, és visz befelé a hálószobába. Olyan hangokat ad ki, mintha szilaj paripa fujtatna, ettől én gyerekként kacagok. Minden pörög-forog, minden színes, és ami eddig esetleg lassúnak tűnt, az most felgyorsul, mintha csak a hullámvasútból látnám. Az ágyra dob, szorosan hozzám simul. A teste hatalmas az enyém mellett. A bőre forró, szorítása erős, a csókja édes. Igyekszem minél nagyobb testfelületemmel érintkezni vele, az álla alá fúrom a fejem, csókolom a nyakát és … és… és elromlik minden. A hullámvasút megáll, kiszállás! Előjönnek a görcsök, a félelmek: el fog hagyni, ez csak egy pillanat, de nem lehet igaz. Meg kell védenem magam!
Ne haragudj - hebegem zavartam, és elnézek valahova a válla fölött.
Te ne haragudj - mondja, és nagyon hálás vagyok, hogy nem enged el. -
Nem szabadott volna. Elragadtattam magam. Korai még, igaz?
Nem tudom. Talán igen. Talán csak velem van a baj.
Nem dehogy. Gyere együnk egy fagyit - nevet.
Úgy nevet, mint aki biztos a dolgában, mint aki tudatában van valami nagyon jónak. Úgy nevet, mint aki tudja mi lesz a karácsonyi ajándék, de még nem jött el az ajándékozás ideje.
Nem, azt hiszem, jobb lenne most egyedül maradnom.
Csak nem gondolod, hogy elrontottunk valamit? Nincs semmi baj, csak
kicsit siettem - cirógatja az arcom, úgy jár körbe vonásaimon az ujja, mintha most rajzolná meg őket.
Nem, nem, csak hagyj most elmennem. Kérlek.
Rendben. Később találkozunk?
Igen.
A LIBIKÓKA JELENSÉG
Január 20.
133
Elszaporodtak mostanában az Exemmel való beszélgetések, és az együtt töltök esték. Volt, hogy napokig együtt voltunk, vagy minden nap beszéltünk telefonon. Hol jó volt ez, hol rossz, de nem tudtam, és az igazat megvallva, nem is nagyon akartam kiküszöbölni ezeket az élményeket. Egy alkalommal Exem dicsérgetni kezdett a telefonban, hogy milyen jól nézek ki mostanában, és úgy értékelte, hogy nem szeretett engem eléggé. Azt állította, hogy imád, mert gyerek tudtam maradni, szeretnivalón édes vagyok, olyan a kisugárzásom, hogy az ember legszívesebben hozzám bújna és ölelgetne. Viszont ő szereti magát sajnálni, és nem bír a mindennapokban együtt élni az én sugárzó szeretnivalóságommal. Ha jól értem, túl aranyos vagyok ahhoz, hogy szeressen. -
Ha ilyen megterhelő voltam a számodra, miért nem rúgtál ki már jóval előbb?
-
Hogy kérdezhetsz ilyet? Én nem akartalak kirúgni!
Talán gyengeelméjű vagyok, de ezt nem értem. Ő gonoszsággal próbálta kiegyenlíteni a szeretnivalóságomat? Minél gonoszabb volt, én annál jobban szeretgettem, így ő annál durvább volt velem, és így tovább. Én azt hittem, az aranyos embereket szeretni szokták, erre valaki azt mondja nekem, azért nem tud eléggé szeretni, mert túl édes vagyok. Gong! Technikai K.O.! Én valóban azt hittem, hogy szeretjük egymást, és közös életünket úgy éltem meg, mint természetes és helyénvaló dolgot. Hittem, hogy amikor ágyban vacsorázunk, a haját mosom, vagy a zokniját párosítom, az jó dolog, mert kettőnkről szól, és az csak jó lehet. Soha nem gondoltam volna, hogy az a baj, hogy nem tud egy bizonyos adagnál több szeretetet elfogadni. Nonszensz, hogy azért ne akarjanak engem, mert jó vagyok. De itt még nem ért véget a meglepetések sora, mert egy kicsit későbbi beszélgetés alkalmával újabb érdekességre derült fény. Újfent azt hallgattam tőle, hogy remekül nézek ki, és a múltkor is figyelte, hogy milyen jó a fenekem. Régi élményekről került szó, és saját bevallása szerint ostoba volt, hogy nem bújt hozzám többször. Meglepődtem, mert mindig is úgy tűnt, nem okozott neki múlhatatlan gyönyört a szexuális életünk. Erre azt válaszolta, hogy csodálatos élményei vannak, imádott velem lenni.
134
Bizonyítékként felidézett néhány számára maradandóan kéjes pillanatot, majd biztosított, hogy most is úgy néz rám, mint nőre, és tudja, hogy csodálatosakat szeretkezhetnénk.
Olvastam egy könyvet, amiben arról írnak, hogy vannak olyan férfiak, akiknek muszáj megbüntetniük azokat, akik zabolátlan érzéseket keltenek bennük. Ezeket a férfiakat csak úgy lehet szeretni, ha elveszíted a méltóságodat, mert nekik bántaniuk kell azokat, akik a legjobban szeretik őket. Exem azt mondja, ő mindenkit, aki őt szereti, tönkre tesz, vagy pedig őt teszik tönkre. Állítja, hogy rossz korszakában találkoztunk, és ez a változás, ami vele történt, úgy is lehetett volna, hogy engem szeret, velem lesz jó. De nem így történt. Hogy mi jön még, azt végképp nem tudom. Csak azt látom, hogy semmi sem biztos, semmi sem végérvényes. Megkockáztatom, semmi sem követhető. Az elmúlt néhány hétben Exem folyamatosan duruzsolt a telefonvonal másik végén. Pokrócba csavarva ültem éjszakákon át a padlón, sűrű cigarettafüstbe burkolózva hallgattam, hogy mennyire szeret engem, édes vagyok és kedves, no meg gyönyörűek a testrészeim, természetesen kiemelten a női nemi jelleggel bírók, és erre gondol amikor a zuhany alatt könnyít magán. Egyrészt rémisztő, másrészt füllesztő érzéseket keltett bennem. Néha szinte sistergett a telefonvonal, úgy izzott köztünk a levegő. Én biztos voltam benne, hogy meg fog történni. Akartam is, mintegy bizonyítékként önmagamnak, hogy még ő sem tud olyan könnyedén elfelejteni. Meg aztán az ember olyan gyarló!!! Január 22. Exem mosógépében mostam a ruháimat, míg ő kaját készített a konyhájában. Bámulta a mellem, ha elmentem mellette, rácsapott a fenekemre. Az egész olyan volt, mintha friss házasok lennénk. Eltekintve attól, hogy egyáltalán nem csókolóztunk, és nem voltak terveink a jövőre nézve. Borozgattunk, hecceltük egymást, kifejezetten jó hangulat kerekedett. Így, amikor éjfél körül ágyba keveredtünk, minden sejtem szerelemre készen állt. Dobogó szívvel figyeltem a híradó éjszakai kiadását, de csak nem történt semmi. Exem kikapcsolta a tévét és hátat fordított nekem. Sötét terült a szobára. Csalódottan vigasztaltam magam: - Nem baj. Jobb ez így.
135
Amikor már nem vártam volna, megszólalt: -
Kívánlak, de nem tudom eldönteni, mit tegyek. Úgy érzem, nem lenne becsületes veled szemben.
-
És miért nem kérdezed meg, hogy én mit akarok?
-
Halott vagyok. Tudom, hogyha feléd fordulnék, élnék, és az jó lenne. De nem tudom, hogy tudnék másnap a tükörbe nézni.
-
Ki kell próbálni, és majd megtudod. Szerintem nincs ebben semmi szörnyű.
-
De én nem tudok veled élni.
-
Azt is mondtad, nem akarsz többé egy ágyban feküdni velem, és most mégis itt vagyunk. Nem tudjuk, mit hoz a holnap. Mindig azt mondtad nekem: Soha ne mond, hogy soha!
Megfordult. Átölelt és megcsókolt. Olyan szenvedélyesen, ahogy kapcsolatunk legelső hónapjaiban, aztán soha többé. Pont olyan íze volt, mint rég. Vörösboros-cigarettás. Csak annyi különbség volt, hogy most szakálla volt, ami a számba lógott. Pont úgy szeretkeztünk, mintha nem telt volna el majdnem egy év. Ugyanaz a forgatókönyv, ugyanaz a pozitúra. Illetve nem is! Sokkal lelkesebb és odaadóbb volt. Míg együtt éltünk, legtöbbször úgy tett, mintha kényszerűségből ölelne. Most érződött, hogy önszántából teszi. Utána összebújva elaludtunk. Mint a legelső éjszakán, amit egy ágyban töltöttünk. Egy pillanatra elhittem, hogy ez jó nekem.
Február 7.
Amikor Exem hívott próba közben, hogy menjek át hozzá, még nemet mondtam, de valamiért a busz csak addig ment, ahol ő lakik, így mégis beugrottam. Épp telefonon beszélt Vicával, így le sem vettem a cipőm, vártam, hogy végezzen. De ő csak beszélt, közben leültetett, teát főzött, vodkába áztatott mazsolát tolt elém, birizgálta az orrom, és egyáltalán úgy viselkedett, mint aki nagyon ráér. Amikor bevégezte a telefonos trécselést, automatikusan nekiállt vacsorát főzni, és minden olyan volt, mintha csak most értem volna haza. Vacsi után megfürödtem, ő már ágyban volt, bámulta a tévét. Én pedig nem fértem a bőrömbe, felugrottam az ágyra és megmutattam neki a nagy gonddal dizájnolt fazonszőrzetem, amin ugyan szőrzet alig-alig maradt, viszont számomra is teljesen új volt az érzés, és kíváncsi voltam, mit vált ki egy férfiből a látvány. Belőle nem váltott ki semmit, panaszkodni kezdett, hogy fáj a feje. Leforrázottan bújtam be hát a takaró alá. Ekkor Exem felém fordult:
136
-
Egyébként jól néz ki.
Csend. Sötétség. Forgolódás. -
Mutogatod itt a fazonodat, és kivered az álmot a szememből.
(Na már megint a régi nóta: beszélgessünk legalább a szexről, ha már nem csináljuk. Ehhez nem volt kedvem.) -
Háromig számolok, aztán rád ugrom.
Röhögött. -
Egy… kettő… há…
-
Ez a rám ugrás?
Nem szeghettem meg a szavam, rákulcsolódtam és vártam, hogy mozduljon. -
Lenne kedvem hozzá, csak lusta vagyok megmozdulni – nyüszögte.
Puha csókokkal kezdtem borítani, ahol értem. Érintésemre csupa libabőr lett. -
Meg minek is mozduljak meg, amikor ez olyan jó?
Hát ez a baj vele: csak kapni akar, én pedig kérés nélkül is megadom neki amit akar. De azért idővel megmozdult. Ölelkezés után felfaltunk a konyhában minden maradékot, aztán aludtunk. Reggel elment dolgozni, én pedig tettem-vettem, mint rég. Folyton visszazuhanok a régi életembe, még ha csak egy-két napra is, de nem bánom, mert legalább addig jó nekem, legalább azokon a napokon azt érzem, hogy élek. Valójában azt gondolom, hogy akármit is akarok, ő vezet, és csak remélhetem, hogy úgy irányít, hogy nekem is jó legyen. Azt mondja, hogy szeret, imád velem hálni. Ez neki nem elég? Miért nem lehet ilyen egyszerű az élet?
Február 24. A farsangi bulin elsöprő sikert arattam olyan pasik között, akik szóba sem jöhetnek. De legalább rám nézett valaki. Az már más kérdés, hogy ezektől a tekintetektől a hideg rázott ki. De azért sikerült annyit innom, hogy összesimulós tangót járjak Janka egyik barátnőjének ismerősével. Buli után az egész bagázs elkísért haza, mert nálam voltak a cuccaik. Ez a kedves fiatalember is jött, bár kutya sem hívta, és nagy meglepetésemre szépen kitessékelt mindenkit az ajtón, ő pedig
137
maradt. Túl fáradt voltam és részeg, hogy elküldjem. Szerencsére a szexet valahogy megúsztam, aztán letaglózva elaludtam. Reggel arra ébredtem, hogy valaki szuszog mellettem. Tök idegennek tűnt – a bulin végig egy vicces parókában volt, most nagy kopaszság volt csak a csillámló hajfürtök helyén. -
Úristen, kinek az életébe ébredtem fel?
Szerintem az egészet csak dacból csináltam, mert Exem megint rápörgött hűtlen nőcskéjére, ezért megint nem akar találkozni velem.
Február 28. Az Exem idióta. Napok óta ott van nála a nője, meg annak a pasija. Együtt buliznak, meg járnak moziba. Képes harmadikként, mint megcsalt és elhagyott, de megbocsátó szerető befogadni őket, csakhogy a csaj közelében legyen. Mondjuk én is egy barom vagyok, hogy lefekszem vele, pedig tudom, hogy igazából azt a másik nőt akarja, és ha korábban volt is olyan reményem, hogy majd újra együtt leszünk, ma már csak ki akarok szabadulni ebből az ördögi körből.
Március 2.
Bassza meg! Micsoda szánalmas barom az Exem. Vagy én. Vagy mindahányan ebben a történetben. A nő már jó ideje nála lakik, hol egyedül, hol a pasijával. Aztán az Exem első exe, Frida is ott aludt, ma délutánra áthívott engem, de estére megint megy a nő a pasijával. És az a hárpia mit hisztizik, hogy én minek megyek oda, ő így nem tud élni? Nekem tudnom kell így élni? Ő használhat két pasit, de én nem férek bele a képbe? Mi a francot akarok én még? Jobb, ha itthon maradok. Így sincs egy csepp eszem sem, hogy belemegyek ebbe a játékba, de ha most még odamegyek, hát végképp le lehet mondani rólam. Nem bírom ezt a facér vagabundságot. Szörnyű nála ébredni arra, hogy cirógat, mosolyog rám, megpuszil, mielőtt munkába megy, de nem jön hozzám haza. Hajtogatni a ruháit, ugyanazokat a ruhákat, ugyanabba a szekrénybe, csak épp a biztonság, az állandóság hiányzik az egészből. Beleőrülök abba, hogy belépek a lakásba, és
138
azonnal jönnek a régi érzések és megszokások, a kényszer az otthonteremtésre, de nem tehetem, mert az már nem az én otthonom. Exem megállapította, hogy jól tűröm, mi több, a legjobban tűröm a hülyeségeit. Talán épp ezért nem kellek neki, mert elfogadom, ahelyett, hogy gyötörném. És minden ellenére bennem még mindig kevesebb a gyűlölet, mint a szeretet. MIÉRT???
Március 5. Na szépen alakulnak a dolgok! A nő két kért hónapot, hogy kirakja a jelenlegi élettársát, akiért elhagyta az Exem, hogy aztán majd visszatérjen. Hát ennyire nem lehet kurváké a világ! Exem meg azt mondja, nem gondolkodik rajta, hogy miért akar visszamenni a csaj, azt sem tudja, hogy valóban szereti-e, de be akarja bizonyítani, hogy neki lett igaza. Talán ha újra átvágják, megjön az esze. Nem úgy, mint nekem. Mindegy, nekem már nincs szerepem itt. Jobb is így.
Március 7.
Tiszta tökfej vagyok. Nincs mentségem! Áthívott az Exem, hogy átadja a képeslapot, amit az anyja küldött nekem. Amúgy is totál idegbaj voltam, ahogy elolvastam az üzenetet, nagyot bőgtem. Ő vigasztalgatott. Invitált vacsorára, mivel hoztak a szülei sült malacot. Ahogy guggolva kotortam a hűtőben, ő mögém állt és hozzám simult. -
Nem is mondom meg, hogy mire gondolok.
Igyekeztem nem tudomást venni róla, de teljesen bepörgött. Amíg a kaja melegedett a mikróban, hátulról átölelt, csókolta és harapdálta a nyakam, és ezt suttogta a fülembe: -
Nem is tudom mit kívánok jobban, a malachúst vagy téged, malacka.
Evés alatt folyton szexuális megjegyzései voltak, olyan intenzíven támadt, hogy nem tudtam tárgyilagos maradni. Aztán bejött utánam a zuhanyfülkébe. Először csak tusfürdővel kenegettük egymást, de utána már nem volt megállás, bevadulva szeretkeztünk a fülke hideg csempéjén, miközben zubogott ránk a melegvíz. A zuhany alatt kucorgott, éhezve falta kitámasztott lábaim közt a húsom. Haja csapzottan lógott, hosszú szempilláján táncoltak a vízcseppek – ha ügyesen
139
hunyorítottam, akár Antonio Banderas is lehetett volna. Az egész olyan romantikus volt, amilyen közös életünkben még sosem. Úgy esett nekem, mint aki megőrül értem, pedig néhány napja még azt mondta, hogy soha többé nem fekszik le velem. És én is azt mondtam. Na bravó!
Március 8.
Janka meglepetéspartit szervezett nekem Hani segédletével. Csak éppen a színdarab próbáján kitört a balhé, Hani kiborult és hazament. Próba végére megjelent az Exem nagy vigyorogva. Milán, a csapat új tagja feltűnően kedves volt velem, aztán Exem kijelentette, hogy menjünk át hozzá hármasban borozni. Én a nagy partimról semmit sem tudtam. Úgy tűnt, elfelejtettek meghívni. -
Ne is törődj vele, hagyd a francba az egészet. Tudod mit? Csináljunk ellenbulit. Kapcsold ki a mobilod, és menjünk el a Jazzbe. Most mesélték, hogy milyen jó hely. Egye fene, meghívlak vacsorázni.
-
Szerintem is jó ötlet – kontrázott Milán.
Fél nyolckor megérkezett Vica, majd mindenkinek titokzatos telefonhívásai voltak. A Kálvin téren - érdekes véletlen – összetalálkoztunk Inezzel és Írisszel. Lementünk a Jazzbe, és ott ült a kibérelt asztalnál Janka Kristóffal, akivel menet közben összejöttek, meg egy barátjuk. Na hát ez volt az én meglepetés partim, aminek az volt a lényege, hogy nem hívnak meg. Janka az Exemmel megbeszélte, hogy majd odacsal engem. Ez mondjuk nagy áldozat volt tőlük, mert utálják egymást. Amúgy a buli állati jól sikerült: egy nagy asztalnál ültünk, ahol mindenki beszélgetett valakivel, csak én nem. Milán teljesen berúgott és azt rikoltozta, hogy szűzlányokat akar megrontani, majd a nyakamba borult. Eléggé eltévedt, én már rég nem vagyok szűz, még nyomokban sem. Exem fújt Kristófékra, azok pedig rá. Milán nálunk akart aludni, de végül Vica hazavitte, mi pedig kettecskén ágyba bújtunk Exemmel, mint egy öreg házaspár. Azt hiszem, nem akarok több meglepetés partit.
Március 19.
140
Megint a nőci vette át a helyem. Folyton együtt vannak, mert a pasija elutazott. Ilyenkor jöhet az Exem. Illetve hát, a közös exünk. -
Jól elvagyunk, üvöltözünk egymással. Tegnap például rólad ment a vita – hallgatom az éléménybeszámolót.
-
- Rólam?
-
Aha. Nem vesz be téged a gyomra.
Ami azt illeti, az én gyomrom meg őt nem veszi be. Mégis mit képzel? Milyen alapon lenne kizárólagossági joga? Amúgy meg nem is tudja, hogy mi együtt hálunk. -
És szexeltek?
-
Szóban igen, de gyakorlatilag nem.
-
És szóban is olyan jó, mint valóságosan a zuhanyfülkében?
Március 22.
Próba után elmentünk kocsmázni egy páran, Janka is utánunk jött a Kristóffal. Milán ült mellettem, és bámult rám. Minél többet ivott, annál jobban bámult. -
Hihetetlenül gyönyörű a szemed – mondta.
Közben az asztal alatt hozzám gyömködte a lábát. Egyfolytában udvarolt, ivott és bámult rám. -
- Mi van? – kérdeztem.
-
Jó.
-
Mi jó?
-
Jó rád nézni, jó veled lenni.
Nagyon felbátorodtam, igyekeztem minél többet hozzá érni, már nem húztam el a lábam az asztal alatt. Játszottunk egy játékot, amiben én voltam az elemző, és amikor beszéltem, csak nézett rám meredten. Nem is figyelt arra, mit mondok. -
Nem figyelsz? – kérdeztem.
-
A szádat nézem.
Mire záróra lett, Milán már alig állt a lábán. Próbáltam beletömni egy melegszendvicset, hogy józanodjon, de ő inkább csak az ujjamat szopogatta evés helyett. Jó volt vele.
141
Jó volt valakivel, aki nem az Exem. Hurrá!
Március 26. Teljes zűrzavar és káosz! Vica nekitámadt Exemnek, hogy milyen gonoszul viselkedik, és rákérdezett, hogy együtt vagyunk-e, illetve együtt hálunk-e. Továbbá elküldte a nőt a francba, hogy minek héderel az Exemnél, menjen haza, és ne használjon ki mindenkit. A nő meg azt hitte, én uszítottam ellene Vicát. Erre felhívott az Exem, hogy én beszámoltam-e szexuális életünkről Vicának, meg aztán átmehetnék hozzá dumálni, és ha már ott vagyok, szeretkezhetnénk is. Két hétig ott lakott nála a nő és velem akar hálni? Most akkor kit szeret? Pontosabban ki kit szeret?
Március 29.
Megvolt a premier. Olyan gyorsan történt minden, nem is nagyon emlékszem. A buli nem volt valami fergeteges, és olyan mindennek vége érzés tört rám. Mindig hatalmas üresség terít le a premiereken. Bebújtam az öltözőbe és kicsit elbőgtem magam. Milán utánam jött, hosszan megölelt és kapacitált, hogy rúgjunk be, de egyrészt ő már be volt, másrészt, mikor bejött Vica, hirtelen elengedett és kimenekült. Átmentünk egy közeli kocsmába, ahol leterített matracokon lehetett fetrengeni, és Milán erősködött, hogy ő haza akar vinni engem taxival. A kocsiban arról beszélgettünk, hogy majd elmegyünk az állatkertbe, de olyan zavaros volt az egész, és olyan hamar megérkeztünk, hogy nem volt bátorságom semmiféle lépést tenni. -
Adj egy puszit – mondta, mikor megállt a kocsi. Puha volt a bőre, finom volt az illata. – Örülök, hogy megismertelek.
A kocsi elhajtott én meg befordultam magamba. Veszett fejsze nyele ez a Milán is. Persze ő nem tudta, hogy a fetrengős kocsmában Inez előadta nekem, hogy bele van esve a Milánba. Hogyan versenyezhetnék egy 12 évvel fiatalabb lánnyal? Ma lesz a napja, hogy belehalok a magányba.
142
Na most meg a Milán írt valami sms-t, de olyan zagyva, hogy nem értem a felét sem.
Március 30.
-
Na mi? Te is hisztis vagy? – kérdezte Exem a telefonba.
-
Miért, ki hisztis?
-
Vica.
-
Mert?
-
A picsakirálynő miatt.
-
Szép név!
-
Na, hisztis vagy?
-
Nem.
-
Akkor jó.
-
És mi baja Vicának az Orsolyával?
Juj, kimondtam a nevét. Furcsa. Nem szoktuk kimondani a nevét. Picsakirálynő, Szarvgyáros, vagy csak egyszerűen Kurva. Így szoktuk hívni magunk közt. -
Azt mondja, hogy kihasznál engem és élősködik rajtam. Meg haragszik a Vica a miatt is, hogy én hogy bánok veled.
-
Igaza van. Kedves lány.
-
Én nem tudom, hogy kihasznál-e vagy sem, de még mindig szeretem azt a hülyét….
És elkezdte ecsetelni, hogy még mindig és mennyire, és mindenek felett meg annak ellenére stb, stb, stb. Hallgattam nagyokat, aztán tele lett a faxom. -
Te, szerintem én ezt nem akarom hallgatni. Köszönöm, elég volt.
Bocsánatot kért, és ezért nem csaptam le a telefont, így még szó került mindenféle dologról, többek között elmeséltem neki a Milánt. Talán azt akartam hallani, hogy féltékeny, de ilyesmit nem véltem felfedezni benne. Közben ajtónyikorgást és padlórecsegést hallottam, meg valami matatást a háttérben, Exem pedig elfojtva kimondta a nevem. -
Na mi van?
-
Megjött az Orsolya.
-
Ja, nálad lakik?
-
Olyasmi.
143
-
Akkor tegyem le?
-
Nem. Beszélhetünk nyugodtan. Elment.
-
De hát most jött.
-
Amikor megmondtam, hogy veled beszélek, sarkon fordult és szó nélkül eltűnt.
-
Akkor menj utána.
-
Dehogy megyek.
Ilyenkor szeretek a legjobban beszélgetni Exemmel, amikor tudom, hogy a csajt szétveti a düh és a féltékenység. Ez esetben ömlik belőlem a szó. Jaj, de gonosz vagyok! -
Miért kell ezt nekem hallgatni? – csattant fel a sivítás a közelből, némi csapkodással kísérve.
A szokásos mondat Orsolyától. Már csak röhögni tudtam rajta. Annak idején ezt visította az üzenetrögzítőnkre is, amikor meghallotta rajta a hangom. -
Nem kell hallgatnod. El is mehetsz – mondta neki Exem, de a kárörömből is elég egyszer, úgyhogy átengedtem beszélgetőtársam a csodanőnek. Vagy házisárkánynak. Ki hogy szereti nevezni.
Március 31.
Ma fél ötkor keltem, leutaztam nem is tudom hová, leadtam az óráimat, közben olyan fáradt voltam, hogy állva elalhattam volna. A gyomrom hangosan korgott. Janka hívott, menjek haza vele. Olyan nagyon kényelmes lett volna beülni az autóba, onnan átülni Janka kanapéjára, nézni a mesét a gyerekkel a tévében, közben kávét kortyolgatni. Ehelyett vártam a távolsági busz megállójában vagy negyven percet, éhségem ellen rágyújtottam, állva hazazötyögtem a buszon, majd bevásároltam. Utolsó erőmmel felvonszoltam magam a lakásba. Gondoltam, ha eszem és megfürdöm, sokkal szebb lesz a világ, és lesz erőm, hogy átmenjek az Exemhez. Ott meg már jó lesz: finom bor, meleg vacsora, jó társaság. Öt órára értem haza, amikor is üzenet várt tőle, hogy átmehetek ugyan, de neki nyolcra el kell mennie valahova. Tehát, ha úgy, ahogy vagyok, azonnal pattanok, és folytatom a buszozást, akár negyven percet is eltölthetek nála. Dühöngve tárcsáztam a számát. -
Most akkor mi van?
-
El kell mennem valahova.
144
-
De megbeszéltük.
-
Igen, de az Orsolya…
-
Jó, a többi nem érdekel.
-
De átjöhetsz addig.
-
Most estem haza. Negyven percért nem megyek át.
-
Meglenne az egy óra is. Miért nem elég neked egy órát beszélgetni?
-
Miért nem elég neked egy héten hat napot az Orsolya kedve szerint ugrálni?
-
Élvezem ezt a helyzetet, és nem érdekel mi lesz később. Most így jó. Miért nem érted meg, hogy most nem érek rá?
-
Megértem, csak nem tetszik.
-
De azért mégis átugorhatnál az adóbevallásomat megcsinálni. Megígérted.
-
Aha, de arról nem volt szó, hogy nem fogunk tudni találkozni. Szaladjak el érte, aztán írjam meg, adjam fel, és még? Már elmúltak azok az idők, amikor ilyen extra szolgáltatásokra voltál jogosult.
-
Na, malacka, megveszem neked azt a könyvet, amelyiket csak akarod!
-
Nem kell könyv. Szeretet kell! Bambulok és jár az agyam, valami ködbe vesző gondolatsort követek, ami arról szól,
hogy az Exem miért nem fog gyanút, hogy mindenki utálja az Orsikáját, akinek még a barátnője is ellene fordult a viselkedése láttán. Exem szülei nem engednék, hogy a nőci újra beköltözzön a lakásba, viszont szerintem a csaj nem is akar, hiszen jelenlegi helyzeténél jobb a világon nincs. Kulccsal járkál, amikor akar, viszont nem kell rezsit fizetnie, nem kell takarítania, főznie vagy háztartást vezetnie. Nyugodtan dobigálhatja az ágyból a sósmogyorós zacskóit. Ha pár napig ott volt az Exemnél, utána órákig takarítottam utána, mert úgy nézett ki a lakás, mint a csatatér, és nyoma sem volt, hogy ott egy nő lett volna. Pedig én sem vagyok egy bigott rendmániás mintaháziasszony. Tulajdonképpen milyen furcsa ez az egész. Megjelent, szétdúlta az életünk. Beköltözött, de nem főzött, nem vásárolt, nem csinált semmit, csak veszekedett, és ha az Exem vacsorát csinált, akkor ő hozzá vágta tányérostul az egészet. Talán, ha én is különböző nehézségű tárgyakat dobálnék az Exemhez, akkor engem is szeretne. Na és aztán a csajszi elment külföldre dolgozni, közben az Exem itthon edénysúrolóval csiszolta a parkettát, hogy szerelme igényei szerint legyen, mire az
145
hazajön. De az nem jött, csak üzenetet küldött, hogy mit küldjön az Exem utána. Az a marha meg csomagolt, szerelmes levelet csempészett a bakancsba, de válasznak vissza csak az üvöltés jött: Te hülye, nem ezt a cipőt kértem! Ha Orsolya mégis hazajött egy-két napra, akkor úgy ügyeskedett, hogy minél kevesebb időt találkozzanak, és semennyit se szeretkezzenek. Ezek elég egyértelmű jelek. Nekem. Egy vak bányalónak talán nem. Aztán eljött a november, amikor is Exem karikagyűrűt húzott volna a lány ujjára, de az szakított vele és elköltözött Vicához. Mint utóbb kiderült, mert odakint volt valakije, aki már jött is át hozzá, és az Exem lakásába mégsem vihette, hát gyorsan kellett cselekedni. Utóbb az is kiderült, hogy ha Orsolya itthon is volt, akkor órákig telefonálgatott a még külföldön tartózkodó pasijának. És az is kiderült, hogy augusztustól decemberig nem hált az Exemmel, csak nála lakott, és hagyta, hogy körülugrálják. Utóbb minden kiderül. Talán egyszer az is, hogy miért kellett ez az Exemnek?
Április 1. Elkövettem azt a hibát, hogy kivettem a könyvtárból a Sim City játékot. Délután öttől hajnal négyig ültem előtte. Tényleg olyan, mint az élet. Pont olyan unalmas. Eszem, alszom, dolgozom, és depressziós vagyok, nincs időm a hobbimra, de még a takarításra sem. Létrehoztam a Banderas családot, ahol Melanie Griffith-t kiütöttem a nyeregből, és én voltam a feleség, de a játék első húsz percében meghaltam, mert kigyulladt a mikró. Így ért véget csodálatos tündöklésem. Hajnalban, amikor végre lekapcsoltam a számítógépet és aludni tértem, azt álmodtam, hogy benne vagyok a játékban, én is egy játékfigura vagyok, akit valaki irányít kedve szerint. Majd valahogy meg kell bizonyosodnom róla, hogy valóban létezem, nem pedig rajzolt figura vagyok egy virtuális térben.
Április 2.
Bementem a boltba az Exemhez, aztán hazasétáltunk hozzá, közben hamburgert majszoltunk, és teljesen elöntött a nosztalgia. Bent a lakásban azonnal elmúlt, mert a kéró romokban hevert, lépni nem lehetett a mocsoktól. Exem ideges volt és vacakul érezte magát. Aztán megszólalt a telefon, Orsolya rikácsolása egészen a konyháig hallatszott, hogy miért nem hívta őt már eddig, hol volt,
146
mit csinált, hogy képzeli stb. Amikor Exem közölte vele, hogy vacakul van, beteg, akkor a csaj rávágta, hogy ez esetben biztos megyek én ápolni. Erre Exem közölte, hogy már ott vagyok, amire Orsika azt találta mondani: - Nagyon helyes, beszélgess csak vele, legalább nem beszél majd annyit telefonon, amikor ott vagyok. -
Ez a nő akar tőlem valamit – konstatálta a helyzetet Exem.
Igen, szerintem is így van, csak nem épp azt akarja tőle, amire ő gondol. Bennem meg forrt a bőgés, főleg, amikor megláttam, hogy ez a nő az én pólómban alszik. Hát győzött, már megint győzött. Összepakoltam a cuccom, Exem pedig hozta utánam az ottani pizsamám. -
Ez nem kell. Tudom, hogy többé nem alszom itt.
Nem válaszolt semmit. Mielőtt elindultam volna, azt mondta nekem: - Hidd el, én kitartok melletted, de az nem azt jelenti, hogy itt alszol, vagy itt mosod a ruháidat. Hát persze! De akkor miben tart ki mellettem? Már sokadszor dob el magától, amikor Orsolya megjelenik. Pár hete még úgy borult az ágyékomra, mintha az élet vizét találta volna meg, most pedig toporog, hogy menjek már, nehogy összetalálkozzam a hisztérikával. Még hányszor kell megtagadjon, hogy igazán felfogjam, nem szeret engem?
Április 5.
Gyomorgörcs, epegörcs, milyen görcs fáj olyan nagyon most épp nekem?
Április 6.
Volt pofája felhívni az Exemnek, hogy átjönne hozzám, mert nem bír a családjával lenni, ugyanis csiszolják a parkettáját, és ezért nála töltik az éjszakát. Hát menjen csak a lotyójához, engem hagyjon békén. Én inkább elmentem Jankáékkal valami buliba. Hajnalban Milántól jött egy sms: “Mit keresek én itt? Csak tudnám, kinek küldjem el magam!”
147
Közös erővel válaszoltunk, hogy ide meg ide küldje el magát, és ez a küldetés titkos és nyugalmat megzavaró, de csak az én nyugalmam zavarta meg, mert nem válaszolt. Ekkor Kristóf felhívta Milánt, aki tök részegen fetrengett valahol a város másik végén. Janka szerint nem azért nem jött át, mert nem akart volna látni, de szerintem meg ha látni akart volna, ugrott volna. A hajam kettéáll ettől. Úgy érzem, hogy kézen fog, bevisz az erdőbe, aztán ott elenged a fák között és elszalad. Minek ír éjszakai sms-eket, ha nappal visszakozik? Elegem van a diszfunkcionális pasasokból. Ráadásul a Kristóf megint egész éjjel ölelgetett, meg fogdosta a térdem amíg beszélgettünk. Csupa barátság és kedvesség a pasi, de én egy kiéhezett kis állat vagyok, és nem szabadna ingerelni ilyesmikkel. Janka pedig kifejezetten pökhendi stílust vesz fel Kristóf társaságában. Úgy is éreztem magam, mint Bridget Jones a pöffeszkedő családosok között. Én voltam ma a két szerelmes pár között az ötödik elem.
Április 9.
Balfácánságom az egekig hág! Mivel csak és kizárólag egy tőkehalmáj konzerv és egy doboz zacskós rizs volt itthon ennivaló, úgy gondoltam, készítek egy kis halmájas rizottót. Ennek ugye elengedhetetlen része, hogy kinyissam a konzervet, de az a fránya doboz nem akart kinyílni, nagyjából a fülem is halolajas volt, mire nagy nehezen leműtöttem a konzervdoboz tetejét. Még jó, hogy önnyilósra gyártották. Na, ezen hadművelet után szerettem volna halolajtalanítani a kezem (mintegy könyékig), de hogy ne csurogjon a víz a mosogató bal oldalán lévő konzervbe, áthajtottam a szuper csaptelepem mozgó részét a jobb oldalra, ami ugyanezen pillanatban bezuhant a mosogatóba, ripityomra zúzva ezzel a mosogatásra váró poharaimat, közöttük a féltve őrzött kedvenc tulipános bögrém is. És persze ömlött a víz a falból, én pedig olajtól csöpögő kézzel álltam és néztem a pusztítást, amit azzal idéztem elő, hogy enni akartam. Hát ez nem a Stalh konyhája, az már bizonyos!
Április 11. Hajnalban Exem az előadásáról hazaérve részeg üzenetet hagyott a mobilomon. Furcsa. Gondoltam, nem hívom vissza. Még egy óra múlva is azt gondoltam, nem hívom vissza.
148
Másfél óra múlva visszahívtam. Taknyosan szörcsögött a vonal másik végén, hogy azért akart a múltkor átjönni hozzám, mert aznapra konkrét jövőmegbeszélő randijuk volt Orsolyával, aki viszont nem csupán nem jelent meg, hanem azóta teljesen eltűnt, mivel megjött a pasija külföldről. Ezek megérdemlik egymást, simán megnyernék a Szívjuk Egymás Vérét című vetélkedőt. Érdekes, Exem egész más hangfekvésben beszél velem, mióta megint nincs nyeregben.
Április 13. Az előadáson mindenki dinka volt, még köszönni is alig akartak a rendezőjüknek, azaz nekem. Exem is tiszteletét tette Frida társaságában, továbbá folyamatosan jelezte, hogy nőként néz rám, és gátlások nélkül bámulta a mellem. Ez jól megzavart. Előadás után a szereplőkkel átmentünk a kocsmába, ahol Milán a lehető legmesszebb ült le tőlem, leginkább Hanival jártak csocsózni. Vicával megbeszéltük a félreértéseket, bár azt hiszem, megint túl sokat mondtam. Mindenesetre szidta az Orsolyát, és azt tanácsolta, ne törődjek az Exemmel. Aztán elköszönt, mert ment az Exemhez. Micsoda bugyuta szitu. Én is oda akartam volna menni, szívesebben üldögéltem volna velük a konyhában, mint itt a kocsmában, ahol nagyon nem találtam a helyem. Végül mégis maradtam. Furcsamód felhívott a Kisgyerek, hogy mit csinálok, meg miért, és randit kért már megint. Nem tudom miért nem jön rá, hogy feleslegesen hívogat. Most végre megmondtam neki kerek perec, hogy ne fárassza magát. Megjött Janka és Kristóf, leültek velem szemben és egész este egymás fenekébe bújtak. Rettenetesen kínos volt, azt sem tudtam, hova nézzek. Aztán Janka feltett nekem egy kérdést, és nem várta meg, hogy válaszoljak, hanem visszabújt Kristófba. Annak idején hogy cikizte azokat, akik így viselkedtek, most pedig ugyanabba a hibába esik. Ettől nem érzem túl jól magam. Egy óra körül Milán Zalánnal készülődött hazafelé, de mielőtt elindult volna, hozzám bújt és azt suttogta a fülembe: -
Ez már a vég, hogy a Zalánnal megyek haza.
-
Te választottad ezt a sorsot. (Gondoltam itt arra, hogy velem is haza mehetett volna.)
-
Nagyon naiv vagy, ha azt hiszed, hogy megválaszthatod a sorsodat.
Teljes testével nekem dőlt (vágy vagy részegség?) és azt mormogta: - Ne haragudj!
149
Április 14.
Hát persze, hogy felhívott az Exem, édelgett és bizonygatta, hogy engem sosem enged el, aztán benyögte, hogy majd az Orsolya megmondja holnap, hogy mikor mehetek át mosni. Utána még rárakott egy lapáttal, hogy a szülei azt szeretnék, hogy Fridát, az első barátnőjét vegye feleségül, de ő nem fogja se őt, se engem elvenni. Majd gyorsan hozzátette: -
Felejtsd el amit mondtam, ezt nem kellett volna mondanom. Jó, te leszel az első feleségem.
Milyen egyszerű is lenne, ha engem szeretne. Lenne egy öntelt, lepukkant és büdös pasim. Szép vágyak!
Délután Milán küldött sms-t, és így fejezte be: “Majd hívlak, beszélnünk kell a jövőről. Csók.” Ez mit jelent? Ő is engem vesz feleségül, vagy ki akar szállni a darabból?
Április 16. Hosszú idő után újra két nap a múltban, Exemnél. Hangok, színek, fények és tárgyak – mind felidézik a múltat. Nosztalgia és düh, hogy miért érzem még mindig otthon magam ebben a mocskos, felfordított lakásban az Exemmel? Volt egy jó mondat a Corelli kapitány mandolinjában: “Megpróbáltam elhitetni magammal, hogy tudok nélküled élni”. Én folyamatosan ezt csinálom. Ahhoz képest, hogy Exem szerint magam vagyok a két lábon járó szexus, már nem is emlékszem rá, mikor láttam pucér férfit utoljára. Amit meg láttam, az is csak az Exem volt. Mi a fenét tegyek, ha egyszer ő egy olyan lányt szeret, aki nem tudja eldönteni, hogy szereti-e őt. Ez persze botorság, mert ha valakit szeretek, azt tudom. Ha gondolkodni kell rajta, akkor nem szeretem, csak látok benne előnyöket, amik kecsegtetőek, de nem elegek az elkötelezettséghez. O.K., azt már tudom, hogy Exemnek Orsolya a büntetés. De nekem miért jár bünti? Inkább megeszem ezt a kaszinótojást. Ő is árva, én is árva, legyünk egymáséi.
150
Április 18.
Hajnalban elmentem tanítani, utána még mászkáltam, mert mindenképpen szükségét éreztem egy cipő megvásárlásának, mivel a jelenlegi és egyetlen kettéhasadt a lábamon. Zötykölődtem a 7esen, tömeg volt és csúcsforgalom, úgy éreztem, soha nem érek haza. Aztán mégis hazaértem fél nyolc körül. A lépcsőket mászva alig vártam, hogy lezuhanjak a klotyóra, végre kipisiljem magam, majd a tévé előtt egyek valami műanyag kaját, és egyáltalán semmire ne kelljen gondolnom. Hát ez nem jött össze. Az ajtóm résnyire nyitva volt. A szívverésem vagy elállt, vagy nagyon elindult, de valami nem volt rendben vele. Első merészségemben kicsit belöktem az ajtót és bekiabáltam: - Hahó! Aztán persze beszaladt a madzag, és rohantam le a ház elé, az utca túloldalára. Nem tudtam, mit csináljak. A sírás kerülgetett, de nem tört ki. Elképzeltem a lakást üresen, a dolgaim hűlt helyét, és nagyon fájt. Amikor egyszer régen feltörték a tantermet, ahol a tanítványaim öltöztek, és elvitték a kedvenc táskám a vadonatúj mobilommal, meg az iskolapénzzel, örökre belém égett az az érzés, amikor nyúlsz a holmidért, és nincs ott. Hogy lenyugodjak kicsit, rágyújtottam. Feltárcsáztam Jankát a mobilján. Nem vette fel. Álltam tovább az estében. Körülöttem zajlott az élet, jöttek-mentek az emberek, nevettek, beszélgettek, csak én éreztem magam a holdon. Mivel Janka nem hívott vissza, megpróbáltam a vezetékesét. -
Itt vagyok – mondta. (Megjegyzem, azért visszahívhatott volna.)
-
Mi a rendőrség száma?
-
Miért, mi van?
-
Nem tudom, Most értem haza, nyitva van az ajtóm. Szerinted bemenjek?
-
Egyedül ne menj be. Hívd ki a zsarukat.
-
De ha nem is törtek be?
-
Hogy van nyitva? Elfelejtetted bezárni?
-
Nem. Résnyire van nyitva.
-
Hívd ki a zsarukat. Majd később visszahívlak.
Na, hát akkor hívjuk ki a zsarukat!
151
Tíz percen belül megjöttek. Egy magas pasas meg egy hosszú hajú fiatal csaj jött fel velem a lakásba. -
Menjen be, nézze meg, mi hiányzik, de ne nyúljon semmihez.
Én menjek be előre? És ha fejbe vágnak? Na mindegy, bementem. Nem hiányzott semmi. De még csak nyoma sem volt, hogy bárki bent járt volna. Viszont az ajtó nyitva volt, a zárnyelv kitolva, ezzel szemben külsérelmi nyom az ajtón nincs. Illetve én láttam mindenféle repedéseket meg rémeket, de azt mondták, hogy ez az ajtó olyan rossz állapotban van, hogy nem lehet megmondani, történt-e behatolás. Szerintük félrezártam az ajtót. De hát csak észrevettem volna, ha mozog az ajtó, miközben fordítom a kulcsot!!! Mindenesetre a rend őrei finoman le is teremtettek, hogy lehet így elhanyagolni egy nyílászárót, és legalább fessem le, hogy látszódjon rajta ha bántják. Azt is mondták, hogy a zár is úgy van berakva, hogy egy gyerek is ki tudná szedni. Bíztató! És hogy magyarázzam meg, hogy ez egy albérlet, és még a rezsit kifizetni sincs pénzem, nemhogy új ajtót venni. Mindenesetre szerencsésen zárult a dolog, mert az ijedtségen kívül más nem történt, az meg tuti biztos, hogy még jobban fogok félni eztán, mint ahogy eddig is féltem valaha. A rendőrök elbúcsúztak, egyértelmű döntés nem volt, hogy én voltam-e a majom, vagy ténylegesen bejött valaki. A szomszédok nem voltak otthon, de azt mesélte a rendőrlány, hogy általában úgyis azt mondják a szomszédok, hogy nem láttak semmit, mert nem akarnak belekeveredni semmibe. Magamra zártam az összes vacak záramat, beültem a kádba és igyekeztem nem gondolni semmire. Persze ez nem sikerült, mert csak oda jutottam ki egyfolytában, hogy milyen nagyon árva vagyok, hogy nincs senkim, akit hívhatnék, ha bajba kerülök, ha félek, ha meg kell védeni. Milyen jó lenne mellettem valaki, amikor elalszom. De nem úgy, hogy kelletlenül lefekszik mellém, és ha hozzá akarok bújni, akkor üvölteni kezd, hogy hagyjam békén. Mert az Exem legtöbbször így tett. Kell az nekem, hogy valaki mellett szenvedjek a szeretetlenségtől, hogy a sötétben a könnyeimet nyeljem, és arról álmodozzam, hogy talán holnap már nem lesz goromba velem? Amilyen büszke és törődő volt az elején, olyan undok lett a végére. Hiába mondta a kocsmában, a milyen rövidet kérsz kérdésre, hogy úgy 150 centit, közben magához mérve engem, ha hazaérve már szó nélkül a takaróba bugyolálva hortyogott. Társaságban mindig kedves volt velem, de ezt csak nagy ritkán követte otthoni szeretkezés. Mint mondjuk a katicás farsangi buli után, amikor az egyik pasi részegen szerelmet vallott nekem, és ezért majdnem összeverekedtek az Exemmel. Akkor Exem nagy mellénnyel mondogatta:
152
-
Csinálok valamit, mielőtt megdugják a nőmet.
És tényleg csinált: bátorságát bizonygatva elnyomta az égő csikket a nyelvén. Aztán a pasi is, és ennyiben maradtak. Utána hazaérve szeretkeztünk hajnalban. Micsoda ritka eset! Nem sok ilyenre emlékszem. De nem is bosszantom magam. Igazából szégyellnem kellene magam, hogy hagytam, hogy így legyen. Kell, hogy legyen olyan ember, aki otthon is büszke rám, aki a szexről nem csak beszélni szeret, aki nem csak az első pár hónapban hozza ágyba a reggelit, és aki nem lép le az első jöttmenttel, aki rámosolyog. És ha szeretet van, akkor minden van! Mennyivel meghittebb volt az a lakás, amíg szerettük egymást, pedig akkor még nem volt keverőcsap meg thermoajtó. A borsófőzelék is fejedelmi vacsora volt, amikor ő a kádban ült, én a WC-deszkán, és evés közben beszélgettünk. Úgy örültünk, hogy együtt lehetünk, hogy még a fürdés idejére sem akartunk elválni. Akkor még együtt sétáltunk el a boltba, mert az is közös élmény volt, később már csak kiküldött cigiért. Szeretném hinni, hogy ez a fajta változás nem törvényszerű. Hinnem kell, hogy megtalálom azt az embert, akivel fenn lehet tartani a csodát. Megtalálom, mielőtt késő lenne!
Április 20. Inezék betanultak egy színdarabot, amit Gödöllőn adtak elő. Testületileg elmentünk megnézni. Milán az utolsó pillanatban zihálva ugrott fel a HÉV-re. Kedélyesen elvigyorogtunk, de nem mondott semmit a legutóbbi éjszakai sms-ről. Amikor egy pillanatra ketten maradtunk, rákérdeztem, miért írta nekem azt, hogy beszélnünk kell a jövőről. Zavarodottan elnézett a semmibe, hümmögött, aztán azt mondta: -
Nincs jövő. Elittam a jövőnket. Meg vagyok zavarodva.
Szerintem én már nem is akarnék semmit a Milántól, inkább csak az zavar, hogy megint felültettek, hogy megint elhittem, hogy valakit érdekelhetek, és nem akarom ennyiben hagyni a dolgot. Hazafelé még bementünk abba a kocsmába, ahol Jankáék buliztak. Ittunk, röhögtünk. Jó nagy társaság volt. Milán sikeresen lerészegedett, ahogy szokott, egyfolytában borulgatott rám, és mormogta:
153
-
Te tudod csak, hogy én mit akarok.
Egy pillanatra elhittem, hogy mégis van közöm ehhez az egészhez. Ezért faggattam. -
Nem tudom, mit akarsz. Mondd el!
Amikor kimondta, összeborult bennem minden. -
Inezt akarom, de nagyon-nagyon!
Suttogta mindezt a fülembe, miközben szorított magához. Nem tudtam szólni. A színházi csapat már elmenőben volt, búcsúzkodtunk. Milán hátra maradt, szorosan megölelt, és megfogta a fenekem. De vajon miért nem az Inez fenekét fogdossa? Mit mászkál bele a magányomba, amikor nem is kellek neki? Leforrázva intettem búcsút neki, majd ültem át Janka barátainak asztalához. Sápadtan szorítottam össze a fogsorom, nehogy elbőgjem magam. Már épp kérdezgetni kezdték, mi a bajom, amikor Milán az utcáról visszarohant, elém térdelt és megfogta a kezem. -
Tudsz adni kölcsön pénz? Nem tudom kifizetni a számlám, és Inezt is haza akarom vinni taxival.
Én barom pedig a pénztárcám egész tartalmát odaadtam neki. Amikor becsukódott utána a kocsmaajtó, feltört belőlem a zokogás. Úgy éreztem, a maradék hitem is elveszítettem az emberekben. És persze magamban. A 20 éves pasik 18 éves lányt akarnak. A 35 éves pasik is 18 éves lányt akarnak. A 30 éves nők meg lőjék főbe magukat a születésnapjuk éjszakáján? Úgy látom, lejárt a szavatosságom. Talán egy 70 éves pasinak még jó lehetek. Janka helyes volt, vigasztalgatott. Azt mondta, sem az Exem, sem a Milán a lábam nyomába sem érnek. Rendben. De mire jó ez a nagy jóság, ha egyedül ülök tökéletességemben a hegytetőn? Mire jó hattyúnak lenni a kacsák közt? Annyira szét vagyok készülve, hogy már sírni sem tudok. Azt hiszem, kezdhetek farkaskutyákat tenyészteni, hogy legyen, aki felfal halálom után.
A kocsmában azt játszottuk, hogy mindenki megmondta a másikról, mit szeret benne. Milán és Zalán a határozottságomat szereti. Milán szerint néha túl határozott is vagyok. Ezek azt hiszik, úthenger vagyok. Senki sem látja bennem az árva malacot, így aztán senki nem akar megvédeni. Pedig valójában árva malac vagyok, és arra vágyom, hogy megmentsenek. Talán félnek tőlem? Azt hiszik, az erős embereket nem kell szeretni?
154
Április 21. Felhívtam az Exem. Most pont nem akartam erős lenni. Sőt, gyenge akartam lenni, a sebeimet akartam nyalogatni, és azt akartam, hogy ő is nyalogassa nekem egy kicsit. Vica és Orsolya is nála volt, de azért szépen beszélgetett velem, és ahogy elé tártam a Milán sztorit, kifejezetten dühös lett, és azt kérdezte, miért nem küldtem el Milánt a picsába. Hát ez az! Miért nem tudok én senkit elküldeni? Miért nem merem megmondani az embereknek, akik bántanak, hogy bántanak? De Exem kifejezetten nyitott volt, mi több, a nap folyamán többször is keresett, és hagyott üzenetet, miszerint nagyon reméli, hogy nem ugrottam a villamos alá. Ebben az egyben biztos lehet, nem kívánok hátralévő életemben sínmatrica lenni.
Árpilis 22.
Nem tudom mi van, de valami biztos! Exem már reggel tízkor hagyott üzenetet a rögzítőmön, hogy ha felkeltem, menjek át. Jut eszembe, rém praktikus, hogy lefekvéskor kihúzom a telefont! Még kávé előtt visszahívtam. -
Miért vagy ilyen rendes velem?
-
Nem tudom. Majd elmúlik.
-
Na és meddig tart az audiencia?
-
Onnantól, hogy ideértél, odáig, míg maradsz. Jöhetsz bármikor.
Ilyet is rég hallottam tőle! Este hétre értem át, a táskámban rántott hússal, a szívemben valami újraéledt izgalommal. Ő – reggel óta – egy vajazó késsel vakarta a lakkot a spájzajtóról. Üvöltött a zene, fogyott a bor. Nem kérdezett semmit, én nem mondtam semmit, csak voltunk egy ideig. Aztán rámutattam, hogy csiszolóval könnyebb lenne leszedni a festéket. -
Ez így most nekem jólesik.
155
Ja, ha terápia, az más! Amikor elment tusolni, én kiugrottam a tékába. Mire visszaértem, már illatosan várt az ágyban. Filmet néztünk, röhögcséltünk. Éjszaka még kisurrantunk a konyhába egy kis pótvacsorára. Neked nem kéne éjszaka enni, ha már ilyen csinosra fogytál – mondta, aztán zavartan
-
folytatta. – Nem is tudom, miért hoztam ezt szóba. Szerintem tudta, de mindegy volt. Kívántam őt, de nem azért jöttem. Jó volt ez így, ahogy volt. Nem esett szó sem Milánról, sem Orsolyáról, csak mi voltunk ketten, és ez pont elég volt nekem. Ráadásul elalvás előtt megengedte, hogy óvatosan, a fájós vállára vigyázva hozzá bújjak egy kicsit. A teste puszta melegének érzete is megnyugvást jelentett. Feküdtünk összebújva, és igyekeztem természetes módon lélegezni, pedig az agyamban már vadul szeretkeztünk.
*** Kábultan zárkózom saját lakrészembe. Rágyújtok, bár nem kívánom a cigarettát. Csak ülök és bámulok. Tulajdonképpen boldog vagyok, mégis peregnek a könnyeim. Eléggé földönkívülinek érzem magam. Mennyire vágytam valakire, aki hozzávetőleg pont olyan, mint András. Most pedig megfutamodom, mert nem hiszem el, hogy igaz lehet, nem hiszem el, hogy megérdemelhetek egy igazi, rendes pasit. A fotelban összekucorodom és elalszom. Gitárzenét álmodom, és lágyan búgó férfihangot. Az ének egyre erősebb, ébredezem. Lassan jövök rá, hogy a dal nem álom, a gitár valahol a közelben szól. Kinyitom a szemem, a szobában sötét van. Úgy tűnik, átaludtam a délutánt, ez bizonyítottnak látszik abból is, hogy hangosan korog a gyomrom. Rettenetesen elzsibbad a lábam, nehezen kászálódom ki alkalmi hálóhelyemről. Ahogy felfogom a világot, egyre gyanúsabb lesz, hogy ez a szerenád igen közel hallik. Kinyitom az ajtót, és már nem tudom, hogy ébren vagyok-e vagy álmodom. A lépcsőmön András ül, hófehér ruhában és spanyol szerelmes dalokat énekelget rendíthetetlenül, közben gitáron kíséri magát. Ez már túl romantikus. Itt nekem minimum hófehér bébidollban kellene pompáznom, hosszú hajfürtökkel a vállamon és persze cseresznyepiros ajkakkal. De igaziból egy játszónadrág és egy férfi atléta az öltözetem, a hajam dacos mogyoróbokorként ül a fejemen és alighanem a szemem is össze van ragadva. És annyira ellágyultam, hogy szólni sem tudok. Az egészet mintha filmen látnám. Egy olyan filmen, amiről mindig azt gondoltam, hogy bárcsak átélhetnék ilyen lehetetlenül
156
romantikus dolgot. És most itt van. A nyitott ajtóban a küszöbre ülök, Andrással szemben, és nézem őt. Ő pedig néz engem, tekintete becéz, hangja bársonyként simogat. Jó ideig ülünk így, míg lerakja a gitárt. -
Jó estét kedvesem – mondja. Én pedig kucorgok tovább és csak ennyi telik tőlem:
-
Ez gyönyörű.
-
Hiányoztál. Vártam, hogy majd átjössz.
-
Elaludtam, ne haragudj.
-
Van kedved velem vacsorázni? – és valahonnan elővarázsol egy szál virágot.
-
Rettenetesen éhes vagyok.
-
Jó. Akkor öltözz, szeretnélek elvinni a barátaimhoz.
-
A barátaidhoz? Hova? – meglep, hogy még alig ismerjük egymást, és máris társaságba visz.
-
Nem messze. Csak csípd ki magad, a többit majd meglátod.
Önkívületben állok a zuhany alá, míg ő a nappaliban énekelget. Eszméletlen hangja van, napestig elhallgatnám. Arra a szerb pincér fiúéra emlékeztet, aki Görögországban az étterem zárása után magánkoncertet adott kis társaságunknak. Négy nyelven beszélt, négy nemzet romantikus dalait fűzte csokorba, és nem lehetett megunni soha. Vállpántos, fehér ruhát veszek fel és egy vékony, halványkék kardigánt. Magam is meglepődöm, hogy mennyire kéklik a szemem. Sokat lendít a hangulatomon, hogy lecserélem a férfiruhákat. Amikor kikeveredem a fürdőből, András megölel, és azt mondja: -
Csodásan nézel ki.
-
Igen, csodásan is érzem magam.
Az autóúton a barátairól faggatom. Arról, ami igazán érdekel, nem merem megkérdezni. Hogy mit gondol rólam, meg a szexuális megfutamodásomról? És miért mutat be a barátainak, amikor még azt sem tudja, ki vagyok? Hiszen még csak pár napja ismerjük egymást. Igaz, úgy érzem, mintha öröktől fogva ismertem volna. -
Toncsi modell. De nem afféle elkényeztetett úri gyerek. Vagány srác, és nagyon kedves. Megmaradt benne a vidéki virtus. Mindig minden problémát megold. Maga újította fel a házát, szinte szemétből. Hihetetlen ötletei vannak. Például elkunyerálta a fürdőszobaszalonok maradék csempéit és összetörve mozaikot rakott ki belőle.
157
Majd meglátod milyen klassz. A barátnője Pötty. Piroska, de Pöttynek szólítjuk. Egyedi tervezésű ruhákat varr. Ilyen alternatív stílusú holmik. Tudod, szoktak nyáron bulikat csinálni. Rég nem voltam náluk… -
Szóval nem vendégség, hanem buli? – kérdem riadtan. Nincs kedvem egy nagyobb lélegzetű házibulihoz, ahol senkit sem ismerek és még haza sem tudok menni, ha úgy hozza kedvem. A hajnalig tartó jópofizáshoz én már öreg vagyok.
-
Hát, nem tudom, hányan lesznek. De nem kell izgulnod. Bármi gondod van, vagy fáradt vagy, és haza akarsz menni, csak szólsz, és már indulunk is. Rendben?
Megszorítja a kezem, arcán bíztató mosoly. Végig fut testemen a forróság. -
Rendben – mondom, de gondolatban még hozzáteszem: - Miért vagy te ilyen kedves és figyelmes, és csodálatos?
Amikor megérkezünk a házhoz, a kertből jazz szól és vidám nevetés hallatszik. Bemegyünk. Egy tüneményes kertben hosszú asztalnál ülnek néhányan. Pötty, aki laza kontyot visel és alig észrevehetően várandós, épp húst süt. Toncsi rémisztő vörösre festett kóc alól meleg kutyaszemekkel néz rám, vigyora a füléig ér. Még néhányan ülnek az asztalnál, mind nagyon barátságosak. Némileg úgy kezelnek, mint rég várt vendéget. Itallal kínálnak. Rágicsát dugnak elém. Elvonszolják mellőlem a kutyát. Szóval kényeztetnek rendesen. A rég nem látott barátoknak van miről beszélgetni, de azért nem feledkeznek meg rólam sem. Kérdezgetnek, magyaráznak, hogy ne veszítsem el teljesen a fonalat. Közben érzem, hogy András az asztal alatt a kezembe csúsztatja a kezét. Most már jó! Most már jöhet bármi, csak ne engedje el a kezem. Nagyon finom húsokat és salátákat eszünk. Az asztal közepén egy sor mécses mesebeli hangulatot varázsol. Oldódom lassan, beszélgetéseket kezdeményezek, és érzem, hogy válok ritka vendégből baráttá. Egyszer csak, a fagylalt után, Hanna, a nyakigláb cserfes lány odavágódik mellém, elkapja a tenyerem, és belenézve beszélni kezd. -
Neked a nap ad erőt. Menj sokat napra. Nem volt túl vidám életed eddig, de most minden megváltozik. Bármit elérsz, amit akarsz, csak nem hiszel eléggé magadban. Vigyázz, ha megtalál a szerelem, ne kételkedj benne, mert elszalasztod. Márpedig én úgy látom, hogy megtalál, mégpedig hamarosan.
-
Igazán? És ezt miből látod?
-
Miből, miből? – nevet – Hát a tenyeredből.
158
-
Tényleg látod a sorsom a tenyeremből?
-
Tényleg látom, de ha máshonnan nem, András szeméből úgyis látnám.
Mindenki felnevet, én pedig pirulva lesek az asztal alá, ahol azt remélem senkinek a tekintetével nem kell találkoznom. Akkor valaki lemezt cserél, ütemes-andalító spanyol zene szólal meg. Hanna felsikolt és máris lerúgott cipővel ropja a füvön. András kézen fog, magához húz, én a mellkasába fúrom a fejem, és lassan billegünk a zene ritmusára. Néha lehajol és kis puszikat nyom a fülem tövére és a hajamba. -
Hogy érzed magad? – kérdi.
-
Remekül.
-
Helyesek a barátaim?
-
Igen. Csak jó lenne tudni, hogy mi az, amit a szemedben látnak.
-
Azt látják, hogy boldog vagyok. És miattad vagyok boldog.
Azonnal elindul a cinizmusom: -
Ennek nagyon örülök, de vajon hogy tudsz két nap alatt miattam boldog lenni?
-
Négy.
-
Mi négy?
-
Gyakorlatilag négy napja vagyok miattad boldog. Amióta megláttalak, boldog vagyok.
-
Mikor láttál meg?
-
Először akkor, amikor beléptél a kertkapun. Már messziről láttalak, ahogy jössz, vonszolod a csomagjaid, és szórakozottan bámulod a felhőket az égen. És láttalak másnap dolgozni a kertben. A hajadban ceruzák, váltogatva húzod fel a lábad a széken, kucorogsz, és teljes átéléssel írsz. Én pedig rózsát csempészek a számítógépedre.
-
Te voltál?
Nem szól, csak megcsókol, nagyon gyengéden, éppen, hogy érinti ajka az enyémet. Száján a süteményből maradt csokis íz édesíti a csókot, vagy csak úgy képzelem, de mindenképp édes emlék marad a csók után. -
Miért tetted?
-
Mit?
159
-
A rózsát a gépemre.
-
Mert látni akartam, hogy reagálsz.
-
És hogy reagáltam?
-
Úgy, hogy abban a pillanatban szerettelek volna megölelni. Mint ahogy azóta is folyamatosan szeretnélek a karjaimban tartani.
-
De ugye az a reggeli kávézás nem mesterkedés volt?
-
Nem, dehogy. Azért valamit a sors is intézhet néha.
Nevetni kezd. A zene ütemesebbre vált, és úgy táncolunk, mintha már régóta összeszokott pár lennénk. Sokáig ropjuk a füvön. Már szinte fülledt erotikának mondható a koreográfia, nyilván a buja latinos ritmusok hatására. Remek az összhang, ki tudja miért, de megérzem minden rezdülését, minden mozdulatát, és követni is tudom. Hirtelen halálosan elfáradok, leülök, magamba döntök rengeteg narancslét, és nagy lihegve rágyújtok. A gomolygó füstön át nézem Andrást, akit elkapott Toncsi. Miközben valamiről nagyon tárgyalnak, András félig félrehajtott fejjel a szeme sarkából rám sandít. Itt van végem, bár mintha eddig sem lettem volna teljesen magamnál. A fehér ing kiemeli sötét loboncát és még jobban parázslik mélybarna szeme. Néha hátratúrja a haját, amitől férfias lesz az arcéle, de aztán az a makacs bozont hamar visszahullik, és kisfiús pimaszságot kölcsönöz neki. Ebben a pillanatban tudom, hogy elért a végzet. Mostantól megváltozik az életem, megváltozik az értékrendem. Kiszolgáltatott vagyok, a rabja lettem ennek a férfinak. Nincs más dolgom, csak megadni magam, hogy boldog rabságban éljem le életem további részét. Pötty ül le mellém, süteménnyel kínál. Egy falat sem menne le a torkomon. Miközben beszélgetünk, le nem tudom venni a szemem Andrásról. Lesem minden mozdulatát, és már attól a tudattól boldogság önt el, hogy beülhetek mellé a kocsiba, hogy együtt fogunk hazamenni innen. Valami megmagyarázhatatlan bizsergés vesz rajtam erőt, bizsergés, mely ugyan az ágyékomból indul, de határozottan a szívemig ér. Vagy fordítva? -
Mióta vagytok együtt? – kérdi Pötty két sütemény között.
-
Mi? Mi nem vagyunk együtt. Csak két napja találkoztunk.
-
Két napja? Oltári! Olyan, mintha már jó ideje boldogságban élnétek együtt.
-
Igazán?
-
Na hallod! Andrást ilyen kiegyensúlyozottnak és békésnek már nem láttam évek óta. Barbi nagyon meggyötörte.
160
-
Barbi? A felesége?
-
Igen. Nem mesélt róla neked?
-
Nem sokat.
-
Jobb is. Csúnya történet. Csak az a baj, hogy a gyereket is elvitte. Andrást nagyon bántja. Tudod, ő olyan ritka madár, nagyon rendes ember. Ha nem lennék Toncsi felesége, Andrást akarnám férjemül. És ezt vedd fenyegetésnek – nevet és tömi a sütit.
-
Mikorra várod?
-
Honnan tudod?
-
Látom.
-
Nem láthatod – méltatlankodik. - Még senki sem tudja.
-
De én tudom. Látok ezt-azt, olyanokat is, amiket mások nem vesznek észre. Néha megérzek dolgokat. Vedd úgy, hogy ráhibáztam.
-
Nem, ilyesmire nem hibáz rá az ember.
-
Szóval mikorra?
-
Talán mikulásra. Egy baba lesz a csizmában – nevet, önkéntelenül megsimítja hasát.
Esküszöm, irigylem. Olyan harmónia veszi körül. Melegséget áraszt, meghitt kapcsolat van közte és a párja közt, olyan erős, hogy másoknak is jut belőle egy pici. Meghittség, ez az. Ez kell nekem, ez hiányzik az életemből. Hogy valakire úgy nézzek, valakihez úgy szóljak, hogy tudjam, holnap is ott lesz, holnap is szeretni fog. Ettől szinte bőghetnékem támad, tehát inkább gyorsan belevetem magam a kertépítés rejtelmeinek boncolgatásába. András ül közénk, átkarol, és hanyagul megkérdezi, nincs-e kedvem elindulni. Érintése feltüzel, illata az orromba csap, persze, hogy mehetnékem támad. Kívánom őt, ha csak látom, hát még ha hozzám is ér! Bólintok, nagy ölelkezések közepette elbúcsúzunk. Pötty még búcsúzóul a fülembe súgja: - Vigyázz erre a fiúra, igazán megérdemli, hogy végre szeressék. És azt hiszem, te olyan vagy, aki tudná szeretni. -
Attól tartok, már tudom is – bukik ki belőlem, és magam is meglepődöm.
Még alig ébredtem rá, hogy szerelmes vagyok, és máris eldicsekszem vele. Nem szép dolog.
161
Hazafelé kedélyesen elbeszélgetünk, de nekem a torkomban dobog a szívem. Mi lesz? Mi lesz, ha elrontom? Ez olyan meseszerű, én meg annyira idióta vagyok. Túl szép, hogy igaz legyen! Ezen a ponton, mintha csak megérezné, hogy kételkedem, András a kezemre teszi a kezét. Én hálás pillantással nézek rá, és azt szeretném, ha ennek az autóútnak sosem lenne vége. Zavart csendben baktatunk be a házhoz, én megállok az ajtóm előtt. Kicsit tétovázom, aztán megszólalok: -
Köszönöm ezt a csodás estét.
-
Szeretném, ha velem aludnál.
Megrémülök, csak nézek rá. Ő megölel, vágyteli szavakat suttog a fülembe. -
Nem tudlak most elengedni. Tele van a szívem mindenfélével. Aludj velem, kérlek.
-
De aludjunk, jó?
-
Ahogy akarod. De nem tudnék most egyedül maradni.
-
Felveszem a pizsamám és átmegyek.
-
Várlak – megcsókol, és bár elindul, a kezem nem engedi el, míg szét nem csúsznak az
Bólint.
ujjaink.
Fogmosás közben rengeteg dolog kavarog a fejemben. Annyira ideges leszek, hogy szinte pánikroham fog el. Szabályos vizsgadrukk. Kapkodva keresem elő a gyolcs hálóingem, amit csak különleges alkalmakkor szoktam viselni, mert többnyire a bokszeralsót részesítem előnyben. Kócos kis angyalként surranok át András szobájába, szívem a torkomban dobog. Ő ül az ágyban, bő, térdig érő pizsamanadrág van rajta és fehér atlétatrikó. Tisztára, mint egy olasz halászlegény. Eszméletlen vágy fog el, hogy hozzáérjek, hogy megsimogassam. Ő mosolyog, és nagyon nyugodtnak látszik. Felhajtja a takarót, én pedig beugrom mellé. Csak néz rám, majd eloltja a lámpát. Hanyatt fekszik és átölel, a vállára hajtom a fejem, hallom hogy zakatol a szíve az atléta alatt. Lassan megszokja a szemem a sötétet, a hajnal előtti sötétség misztikus derengést ad a szoba tárgyainak. Rekedt a hangja, amikor megszólal. -
Még soha nem ismertem senkit, aki ekkora hatással lett volna rám. Boldog vagyok, hogy megismerhettelek.
Válaszolnom kellene, de nem tudok. Nagyot nyelek, mondanám, hogy én is, de nem nyílik a szám.
162
-
Régóta várok rád. Minden veled töltött pillanat csodálatos. Úgy érzem, veled önmagam lehetek. Hogy nem vársz tőlem lehetetlen dolgokat. Pont olyan infantilis tudsz lenni, mint én, és tudod, hogy mikor kell komolynak maradni. Mintha minden rezdülésem éreznéd, mintha nem lenne titkom előtted. Valahogy az első pillanatban azt éreztem, ez most egy igazi dolog. Nem tudhatom, de érzem. Azt hiszem, ha nem vigyázok, nagyon hamar beléd szeretek.
-
Hát ne vigyázz, mert én már megtettem.
-
Igazából én is – mondja nevetve. Úgy nevet, hogy nekem is vele kell tartanom.
Tessék, elnevetem életem legromantikusabb pillanatát. Ő beletúr a hajamba, felhúz magához és megcsókol. Nagyon hosszan, szinte mozdulatlanul, úgy forrunk össze, mint valami márványszobor. Hihetetlen megkönnyebbülést érzek, de lelkem rosszabbik fele még mindig nem hiszi el ezt az egészet. -
Ne hagyj el engem most már – kérlel.
-
Te se engem.
Azzal a tudattal ragad el az álom, hogy hosszú bolyongás után hazataláltam és most már nem érhet baj. Félálomban még érzem az illatát, a teste melegét és rámfonódó karjait. Régóta nem aludtam ilyen biztonságban. Gyűlölök egyedül aludni, pedig sokáig rá voltam kényszerítve. Elfog a rettegés, hogy elveszítem ezt a biztonságot, de mellette ott a bizonyosság is, hogy mostantól nem kell egyedül töltenem az éjszakákat. Teljes tudathasadás.
SZÁZSZOR SZERESS!
Április 25.
Senki rám sem nézett, pedig kibodorítottam hajnalok hajnalán a szempillámat. Az új, macibarna hajamból tényleg kivilágít a kék szemem, és még egy égszínkék pólóval is igyekeztem rásegíteni. De minek, ha senki sem látja? Bánatomban kint lógtam az ablakban és szívtam magamba a tavaszt, közben rájöttem, hogy hamarosan egy éve lesz, hogy elköltöztem Exemtől, és az égvilágon semmi nem változott. De, talán mélyebb lett a ráncocska az orrom felett, de ennyi!
163
Április 30.
Elkövettem azt a hibát, hogy olyan WC-illatosítót vettem, mint amilyen Horvátországban volt. Most mindahányszor bemegyek a fürdőbe, felkavarodik a lelkem. Abban a tengerre néző klotyóban még a hasmenés is sokkal jobb volt. Ami azt illeti, május elsejének közeledte is eléggé felkavar. Ez a nap többször is bevésődött az agyamba. Az egyik ilyen emlékezetes az Exemmel volt. Már vagy három napja hármasban buliztunk vele meg egy barátjával. Voltunk kocsmázni, kirándulni. Kivételesen meleg volt az idő. Elsejére virradó éjjel lopta el Exem a takaróm, és ügyeskedte ki, hogy egy ágyban aludjunk, miközben barátja a galéria alatt szuszókált. Aztán délelőtt, mielőtt szétszéledtünk volna, még kimentünk a Városligetbe. Elhevertünk a napsütötte dombtetőn, minden olyan jó volt. Csupa izgalom volt az élet. Én előkaptam a töltőtollam, és mindenféle bugyuta képeket kezdtem Exem (akkor még leendő Exem) hasára rajzolni, ő meg szépen tűrte, hogy a tollheggyel karcolgatok a bőrére. Amikor felvette az ingét, az egész rajz lenyomata rákenődött. Délután hazamentem a nagymamámhoz, és este már hívott is az Exem. Órákig beszélgettünk. Akkor még beszélgetett velem órákig. Mostanában is beszélget velem órákig. Amíg együtt éltünk, nem beszélgetett velem semeddig. Szóval beszélgettünk, elmeséltem neki, hogy a Városligetből kifelé eltévedtem, de aztán némi bolyongás után megtaláltam az igaz utat. -
Tényleg? Nem hallottam, hogy kopogtál – mondta, majd ecsetelni kezdte, hogy összetolhatnánk a matracainkat, és nem csak egyszer.
Valójában telefonon megbeszéltük, hogy holnaptól együtt élünk. Telefonon mindig mindent jobban meg tudtunk beszélni. Másnap aztán nagy izgalommal mentem át hozzá. Furcsa volt szembesülni a dologgal, hogy bár még soha meg sem csókoltuk egymást, ma már egymás karjaiban alszunk el. Nehezen is indult az egész. Nem volt semmi nagy összeborulás, váratlan és szenvedélyes csók, csak visszafogottság, félelem meg bénázás. Állítása szerint eszelősen kívánt engem, de mégis négy órán keresztül csak ciróka-marókáztunk, anélkül, hogy dűlőre vittük volna a dolgot. Pontosabban nem háltuk el a nászt. Azért erre is lehet emlékezni. És hát a kevésbé kellemes, ámbátor igencsak emlékezetes tavalyi május elseje. Késő este álltam a kapuban vagy fél órát, mert vártam Jankát. A cuccaim jó része már összecsomagolva, az új lakás
164
kulcsai már a zsebemben. Exem a macájával a szüleinél. Volt időm átgondolni, hogy utoljára állok abban a kapuban. Legalábbis akkor azt hittem. Aztán az utolsó éjszaka álmatlan forgolódása. Annyira ideges voltam, hogy hajnal háromkor felkeltem bedobozolni a spájz tartalmát. Hányingerem van, ha rá gondolok. De persze rá gondolok. Az ember szereti kínozni magát. Legalábbis én. Hogy kerek legyen a dolog, ennek a május elsejének az előestéjén szépen visszamentem a tett színhelyére. Míg kiszaladtam bevásárolni, Exem elmosogatott. Jó kedve volt, bohóckodott, és fogdosta a fenekem. Néha mintha ő is elfelejtené, hogy már nem élünk együtt.. Olyan bizalmas kapcsolatba keveredtünk, hogy megmutatta az Orsolya levelét. Nagyon tanulságos volt. Példának okáért azt írta: “Nem tudnék most veled lenni.” Ez nekem elég egyértelműnek tűnik. Exem szerint ez a lány csak szavai szerint szereti, de cselekedetei szerint nem. Hát, szerintem szavai szerint sem szereti kifejezetten. Mindazonáltal mondani lehet bármit, de mindig a tettek árulják el az igazat. Levélolvasás ide vagy oda, tele volt a levegő intimitással. Már bevacsoráztunk, és ágyból néztük a tévét, amikor Exem megszólalt: -
Mit nem adnék egy rágóért!
-
Mit? – kérdeztem fellelkesülten.
-
Miért? Van?
-
Az attól függ. Szóval, mit adnál?
-
De hát kicsim, nem vettél óvszert – cirógatta meg a karom.
-
Az is van.
-
Komolyan?
-
Komolyan.
Vittem neki rágót, ő pedig csalódottan azt kérdezte: -
Csak a rágót hoztad be?
De nem mozdult. Pengeélen táncoló volt a hangulat, de nem akartam én kezdeményezni. Jobb szeretném, ha tényleg úgy alakulnának a dolgok, ahogy ő akarja, nehogy megint valamiféle nem létező álomvilágba ringassam magam, hogy később újra jól pofára essek. Egyébként is beteg dolog, hogy még mindig itt vagyok, hogy még mindig csak vele jó lenni, mindazok ellenére,
165
amiket tett velem. Továbbá határozottan rémisztő gondolat, hogy már megint, vagy még mindig, de netán szerelmes vagyok belé. Szeretünk együtt lenni, megértjük egymást, kívánjuk egymást. Lehet, hogy nekem ez elég is lenne. Bár igazából vágyom rá, hogy szívből szeressenek. Mégsem elég, hogy megtűrnek, mert vágyom rá, hogy vágyjanak rám, hogy öröm legyen az együttlét, ahogy régen is az volt. Nem tudnám ott folytatni, ahol abbahagytuk, csak elölről tudnám kezdeni, új érzelmekkel. Félek, ennek nincs realitása. Már megint túlzottan belekeveredettem ebbe a történetbe.
Május 1. Bőgtem egy kicsit, aztán kitakarítottam a lakást bánat ellen. Tulajdonképpen amilyen bánatos vagyok, nyugodtan elmehetnék takarítónőnek is. Simán telne egy irodaház tisztántartására a bánatomból. Éljen május 1! Miért nem tudom kiverni a nokedli szaggatót a fejemből? A konyhaszekrényben találtam. -
Mi ez? – kérdeztem.
-
Nokedli szaggató. Még akkor vettem, amikor azt hittem, hogy egy intelligens nővel akarom összekötni az életem.
-
Erről ne beszéljünk – fintorogtam.
-
Most mit fáj az neked? Múlt idő.
Ragyogott rám, és azt sugározta: megtörtént ugyan, de nincs köze kettőnkhöz. Ja, én meg elhittem!
Május 3.
Janka és Kristóf elvittek bulizni. Persze nem volt nagy ereszd el a hajam, de legalább nem ültem otthon. A végén megint a falafelesnél kötöttünk ki, majszolgattunk hajnalban, és Janka elém tárta az újabb okosságot, amit olvasott ezoterikus hullámában, mi szerint hasonlót a hasonlóval kell
166
gyógyítani. Vagyis legyek én csak az Exemmel amennyit akarok, míg szépen ki nem szeretek belőle. Ezen felbuzdulva fel is hívtam az Exem hajnalok hajnalán, hogy nála aludhatnék-e, mivel csak párpercnyi sétára voltam tőle. Azt mondta, mehetek, én pedig nagy lelkesen beindultam a dzsindzsásba, vigyázva, nehogy szembetalálkozzam valami bandával. Sajnos Exem undok volt, alig szólt hozzám, aztán ment is aludni. Nem baj, legalább segít a kiszeretés hadműveletben. Én már nem is bánom, ha undok vagy goromba velem, ezzel csak segít meggyógyulnom. Már csak az a problémám, ha az Exemből kiszeretek, akkor hol szeretek majd bele valaki másba? Az egyik azt mondja, csodás a szemem, a másik a mellemet bámulja, a harmadik szerint érzéki a szám, többségében jókat derülnek a szellemességeimen, de összhatásában senkinek sem kellek. Talán mégsem elég csodás. Vagy nem elég vicces?
Május 5.
Illatos a hajnal. Ezt onnan tudom, hogy reggel négyig városépítettem a számítógépen. Nem baj, kellett egy kis lazítás. Meg aztán úgysem lenne kihez bújni ezen az illatos hajnalon, tehát tök mindegy, hogy mivel ütöm agyon azt a drága időt.
Május 7.
Elmaradt Exem próbája tegnap, hát unalom ellen áthívott magához. Ahogy beléptem az ajtón, rám nézett, és felkiáltott? -
Hát te hogy nézel ki?
Szóbeli magyarázatot nem adott rá, hogy ezt miért kérdezte, de a szemében ott ragyogott a válasz. Elég zajosan telt az este: szexuális viccelődésekkel bombázott, meg csipkedett, fogdosott, de igyekeztem kitérni az útjából. Kell az nekem, hogy feleslegesen izgassanak? -
Gyere már ide, te hülye kurva – szólt rám a maga kedves stílusában, majd teljesen önként és dalolva megölelt, cirógatott, mégpedig kifejezetten hosszan.
Amikor bementem a hálóba, hogy megnézzem az új pulóverét, utánam trappolt, szorosan megölelt, a nyakamba csókolt:
167
- Gyere drágám, dugjunk. Hát nem ettől a mondattól aléltam el, hanem a nyakba csóktól. Meg gondolom a kiéhezettségtől is. Mindenesetre sok időm nem volt gondolkodni, mert hámozta is le a ruhát mindkettőnkről, tőle kifejezetten szokatlan módon. Hosszan és odaadóan szerettük egymást, és nyoma sem volt rajta a régi nyegleségnek. Utána kérdeztem tőle: -
Annyit áradoztál a kedvenc pozitúrádról, akkor most miért nem úgy csináltuk?
-
Majd legközelebb úgy csináljuk.
Ettől a választól én teljesen elgyengültem. Most voltunk együtt, és máris a legközelebbről beszél. Kicsi szívemben felvillant valami elveszett remény. Reggel is kifejezetten kedves volt, lefőzte a teám a kedvenc bögrémbe, és mielőtt elment dolgozni, magától megpuszilt. Nem kellett kierőszakolni belőle egy nyavalyás búcsúcsókot. -
Lakáskulcs a hűtőn – mondta, majd elviharzott.
Én tovább teázgattam, aztán ránéztem a kulcsra, és megdöbbenve láttam, hogy az én régi kulcsaim hevernek ott, amik eddig az Orsolyánál voltak. Délután még beugrottam a lakásba letusolni, mielőtt egy fontos találkozóra mentem volna. Közben Exem hazajött, de morcos volt, nem is nézett rám. -
Hisztis vagyok, ha nem vennéd észre – mordult rám.
-
Jól van, észrevettem és már megyek is – húztam össze magam.
-
Nem zavarsz.
Ez aztán a nagy fejlődés! Nem zavar el maga mellől! Bár az igazi fejlődés az lett volna, ha örült volna egy kicsit a tegnapi éjszakának, ha kitart benne az érzés. Talán szánt szándékkal nyomja le magában az irántam való érzéseit, direkt gerjeszti magát, nehogy kicsit boldognak kelljen lennie, vagy be kelljen magának vallania, hogy érez irántam valamit. Már csak az a kérdés, hogy pontosan mi is az a valami? Mert minden normális embernél tudnám dekódolni ezeket a jeleket, de nála nem. Megátalkodott egy természete van. De azért örülnék, ha újra elfogadna. Viszont már nem akarom elviselni a hisztiket, a viaskodásokat, hogy éppen szeret, vagy nem szeret. Azt akarnám, hogy ne csak szeretkezés után mosolyogjanak rám, hanem 12 órával később is. De sajnos csípem a hülye humorát, megszoktam, hogy úgy udvarol, hogy az más szájából durva sértésnek számít. Mert ha rá gyengéd érzelmek törnek, akkor legjobb esetben csak leszid valami
168
mondvacsinált probléma végett, például, hogy nem moshatom ki legközelebb a zokniját, ha utána nem párosítom össze, vagy igazán mély érzelmeknél a lábamra lép, esetleg kicsavarja a karom. Ha emlékeim nem csalnak, ez utoljára az óvodában volt divat.
Nem bírok aludni! Csak forgolódom egyedül az undok albérletemben. A kulcsokra gondolok, amiket Exem nem kért vissza, és most a kulcskarikámra fűzve várják a sorsukat. Fémes csengésüket egész nap hallom az agyamban csilingelni, arra ösztökélve, hogy használjam őket.
Május 8.
Az van, hogy csak hitegetem magam, hogy nem érdekel már az Exem, meg hogy jobbat akarok, mert valójában esz a frász érte. Csók, ölelés, pajzán vigyor – ezek kavarognak a fejemben. Tudom, ha ott lennék nála, nem lenne ilyen izgi a műsor, de nem vagyok ott, és égeti a zsebem a lakáskulcs. Nem hív fel. De én sem hívom, mert az a mániája, hogy a szextől nekem birtoklási vágyam lesz. Pedig ami birtoklási vágy van bennem, az szex nélkül is van. Ezt persze nem mondom el neki! Tulajdonképpen megvagyok én az Exem nélkül, de mégis hiányzik. Amikor meg vele vagyok és undok, vagy épp hinti a nagy okosságait, akkor unatkozom, és szeretnék máshol lenni. De nincs hol máshol lennem, maximum egyedül az ürgelyukamban. Akkor már inkább hallgatom a fellengzős dumáját, próbálok érdeklődve pislogni rá, és közben átgondolom a másnapi teendőimet, meg várom, hogy mehessünk videózni, mert az már jó. Na pont most akartam elméletileg lemondani az Exemről, erre felhívott, és többek között olyan vallomásokat tett, hogy a saját gyengéje miatt nagyképű és goromba velem. És minden intim vagy romantikus pillanatra kell mondania valami degradálót, valami rombolót, mert nem tudja felvállalni az ilyesfajta érzelmeket. És hogy milyen remek csaj vagyok, hogy békén tudom őt hagyni amikor hisztis, és szó nélkül kisétálok a lakásból, mert tudom, hogy nincs tétje, mert bármikor visszamehetek. Ez igaz, csak nem volt mindig így, mert amikor azt akartam, hogy szeressen, vagy azt hittem, hogy tőle kell megkapnom a szeretetet, akkor igenis volt tétje minden el nem csókolt csóknak, vagy el nem ölelt ölelésnek. Mert valamivel bizonyítanom kellett
169
magamnak, hogy szeretjük egymást, pedig legbelül tudtam, hogy ez nem teljesen igaz. Egy álomvilágot gyártottam magamnak, és azt hittem, ha minden este hatra asztalon van a vacsora, ha mindig időben visszaviszem a videofilmet, ha mindig kimosok és elmosogatok időben, akkor ez egy szép család, és minden működik. Pótcselekvésnek hívják ezt? Na mindegy minek hívják, csak az a lényeg, hogy ezt nem akarom most csinálni. Próbálok nem építeni fellegvárat vattacukorból, nehogy aztán rám olvadjon az egész. Na, visszatérve Exemre: azt mondta, menjek be hozzá a boltba, aztán majd meglátjuk, mi lesz, talán elmegyünk olvasni a Városligetbe, vagy kiugrunk a ZP-be. (Az egy szórakozóhely.) És lelkendezett, hogy milyen jó lesz, mert ezentúl nem kell engem a koncerteken babusgatni, hanem elmehet tombolni. Ide megyünk, oda megyünk – az egész olyan volt, mintha azt venné természetesnek, hogy közösen töltjük újra az időnket. Mintha természetes lenne, hogy együtt megyünk koncertre valaha is. Ez jó! Már ha az össze felé közeledésre mondjuk, hogy jó, és nem a leválásra. De vajon mitől változik meg a szó, a tekintet egy pillanat alatt? Nem értek semmit, csak igyekszem úszni az árral, míg eldöntöm, hogy pontosan mi a fenét is akarok. Eddig mindig akartam valamit. Hol ezt, hol azt, és igényeim szerint próbáltam irányítani a sorsot. Most mindennek látom az előnyét és a hátrányát is, és először van, hogy nem akarok semmit konkrétan, hanem igyekszem elfogadni a dolgokat úgy, ahogy vannak.
Május 9.
Rühellem a bankot! Utálok ott dolgozni! Még jó, hogy csak alkalmi meló és hetente csak kétszer. Egész nap rémséges társaságban ülök a huzatban, deréktörő pozitúrában, és folyatom ki a szemem. Csak ütöm, ütöm a bankszámlaszámokat, mint egy rabszolga. És százalékolják, hogy mennyit csináltam, hány hibát vétettem. Kilenc óra folyamatos gépelés után ki nem vétene hibát? Talán egy robot. És annak még pisilésre sem kellene időt hagyni.
170
Május 10.
Mexikóban voltam álmomban. Egyedül, mégis jól éreztem magam. Csodás volt a táj. Mélykékek és mélyzöldek, csupa ragyogás. Egy kristálytiszta vizű patak mellett álltam, amiben színes, tollpihe formájú halak ugráltak nagyon magasra, amikor hívott az Exem: -
Olyan rossz, budapesti hangulatom van. Te mit csinálsz?
-
Én épp Mexikóban vagyok – mondtam, és letettem a telefont.
Boldogság töltött el. Szüksége van rám, és én nem ugrom, mert már nincs bennem megfelelési kényszer. Na ekkor szólalt meg a szomszéd néni tévéje, és az mindig azt jelenti, hogy itt van vége számomra az alvásnak és az álmoknak. Ma valahogy nem volt kedvem leágyazni az előszoba kövére, hogy alhassak még egy kicsit. (Vérlázító, hogy a saját otthonomban át kell költöztetnem a fekhelyem az előszoba padlójára, közvetlen a hűtőszekrény és a cipők közé, mert a szomszédom nincs tekintettel senkire.) Aztán eszembe jutott, hogy ma este buliba megyünk. Persze nyilván nem lesz egy fergeteges giga-mega parti, de azért lehet neki örülni. Mint ahogy annak is, hogy tegnap a cigánygyerek nem tudta kikapni a mobilom a táskámból, mert megéreztem a veszélyt. A tök üres utcán olyan közel jött, hogy egy pillanaton múlott, hogy én húztam félre a táskám, és nem ő nyúlt bele előbb. A haverjai meg messziről nézték a manővert. Ezek szerint már régen kifigyelt, és valahogy megkerült, hogy szemből mögém keveredett. Milyen undorító! Na mindegy, mostanában ilyesmiknek tudok örülni, hogy nem történik katasztrófa. Az is valami!
Május 18.
Amikor utoljára voltam az Excemnél, éjjel jött haza, és kifejezetten dilis volt. Kekeckedett velem, nyeglén beült a konyha közepére, és követelte a vacsorát, meg mindenbe belekötött. Miért ilyen tányér, miért nem olyan villa? Én meg csak röhögtem rajta, valamitől nem bírt felidegesíteni. A végén már nem tudott mit kitalálni, a nyelvét nyújtogatta rám, rajta az összerágott étellel. Amikor látta, hogy nem képes kiborítani, abbahagyta a cirkuszt. Fogta magát és elment aludni, én pedig
171
megnéztem a filmet, amit neki hoztam ki a tékából. (Amelie – az mindig jó.) Másnap ő reggel elment dolgozni, én pedig leutaztam Jankához három napra. Akkor kezdtem megérezni az őrület szelét, amikor feljöttünk Jankával együtt Pestre, én leszálltam a buszról, ő pedig ment tovább Kristófhoz. Engem nem várt senki, csak az üres lakásnak csúfolt odú, amiben egy hét távollét után kifejezetten idegenül mozogtam. Egyébként is elvadultam innen, mert vagy az Exemnél vagyok, vagy a Jankánál. Szerencsére Hani megmentett, és elvitt moziba, meg kicsit kocsmázni. Csak az volt a baj, hogy az Exemről kérdezett, belőlem meg előtört az elnyomott feszültség. Hogy nem hív egy ideje, hogy nem fogad el, hogy nem akar szeretni. Meg jött egy kis féltékenység is, mert elmegy majd táborozni nélkülem, és biztosan akad ott egy kislány, aki majd aléltan fekszik meg a vetítése előtt, mert mindig akad. Akkor is volt, amikor én is vele voltam.
Á, nem nyúzom az agyam tovább. Inkább felmegyek a világhálóra és teljesen lehetetlen alakokkal csetelek hajnalig. Az sokkal vidámabb időtöltés.
Szex! Milyen csodás ajándék, de milyen nyomasztó kín, ha nincs hozzá társad. Hogy jutott ez most eszembe?
Május 19. Amígó barátom készülődik a horvátországi házába. Addig-addig nyálcsorgattam az utazásra a kocsma teraszán, míg végül azt mondta, hogy lemehetek vele, csak a kajapénzbe szálljak be. Ha abban a pillanatban kellett volna indulni, mentem volna. Még szerencse, hogy nem kellett. Több gondom is van a dologgal. A nosztalgiarohamtól való félelem, csak az egyik. Kínosabb az, hogy kiszolgáltatott helyzetbe kerülnék. Amígó hangulatember, nem lehet tudni, meddig viselne el. Erre azt mondta, nagy az a ház, elférünk. De én nem akarnék teljesen egyedül elleni egy horvát szigeten. Vagy ugye hazajöhetnék, de sajnos én alkalmatlan vagyok háromszori átszállással 26 órát utazni egyedül. Minimum kirabolnának. Vagy éppen elcsípném a tokiói csatlakozást. Meg aztán Amígó igencsak felelevenítette a régi udvarlási szokásait. Elég sokáig gyakorolta ezt a sportot, aztán szerencsére felhagyott vele. De nem volt túl bíztató, amit most mondott.
172
-
Már nem akarok járni veled, de nem ígérem, hogy nem fogok próbálkozni. Most hogy így lefogytál, továbbgondoltam a történetet. De azért gyere le bátran. Nem fogok megsértődni, ha visszautasítasz.
Pali rémültem nézett rám és azt sziszegte: - Nehogy lemenj! Még jó, hogy Palira mindig számíthatok, ha egy kis józan észre van szükségem. Hazakóvályogtam. Tiszta szerencse, hogy közel van a törzskocsmánk. Itthon várt Exem üzenete, hogy ugyan át tudnék-e menni hozzá holnap. Visszahívtam, nagy örömömben, hogy végre hiányzom neki, ha már egy hete hírét sem hallottam. -
Na mi?
-
Át tudsz jönni? Mosni kéne, mert már nincs egy zoknim sem.
-
Király! Csak akkor hívsz, ha mosni kell?
-
Átjöhetsz egyébként is, de most nem sokra mész velem.
-
Mi van?
-
Szar kedvem van. Orsolya is basztat.
-
Hm?
-
Elegem van a hülyeségeiből, megszakítottam vele minden kapcsolatot. Erre felhívott, hogy becsajoztam-e, hogy nem hívom.
-
Á, értem. És te mit mondtál?
-
Hogy nem.
(Köszi! Elvégre én nem vagyok csaj. Én senki sem vagyok. Engem nem kell bevallani.) -
Aztán megkérdeztem tőle, hogy számít-e, ha becsajoztam.
-
És? Mit mondott?
-
Hogy igen. Erre megkérdeztem, hogy különben visszajön-e hozzám.
-
Csak nem azt mondta, hogy nem?
-
De, azt mondta, hogy nem.
-
Szóval neki nem kellesz, de másé se legyél?
-
Ne kérdezz már ilyeneket. Nem akarok erről beszélni.
-
És arról akarsz beszélni, hogy miért nem hívtál, míg volt tiszta zoknid?
-
Mert próbáltam, meg fáradt voltam, minden este későn értem haza. Eszembe sem jutott.
-
De azért szeretsz, ugye? – kérdeztem pikírten.
173
-
Tele vagyok szeretettel. De tényleg!
Dobott egy cuppanós puszit és letette. Szóval menjek át, kulcsom van, kaja nincs, vigyek klotyópapírt, vihetek filmet is, mossak ki – de nincs nő az életében. Háromszor is megkérdezte, hogy át tudok-e menni, de azért hozzá tette: - Ha nem, nem baj. Nehogy már rászoruljon valakire! Nehogy már bevallja, hogy kért tőlem valamit! Ami azt illeti, jó lett volna azt mondani neki: - Nem mehetek, mert elutazom Horvátországba. Milyen jó lenne két hét paradicsomi lét – ingyen. De mi lenne az igazi ára? Képtelen lennék odaadni magam egy kis nyaralásért. Viszont a folyamatos huzavonát sem bírom elviselni. Állandóan résen lenni, támadásokat hárítani? Kell a kutyának!
Május 25.
Exem üvöltve énekel, miközben készíti a reggelit. Mióta itt vagyok, minden este inni ment a barátaival, de engem nem vitt magával. Tegnap ugyan nem ment inni, viszont egész nap olvasott az ágyban, és még beszélni sem lehetett vele, csak amíg evett. Milyen pasi az, akit pucéran átölelsz, cirógatsz, és azt mondja, hagyd abba, mert idegesíti? -
Menj haza, én nem alszom ma itthon. De ne vidd el a kulcsot.
-
Miért?
-
Kell a Szilinek. Vizsga után ide jön ma.
-
És hogy jön be azzal a kulccsal, ami be van zárva a lakásba?
-
Azt majd én tudom. Ja, és a jövő héten nem találkozunk. Sok ivós programom van.
-
Eldöntötted, hogy nem találkozunk?
-
Nem döntöttem el, csak így alakult. Aztán lehet, hogy mégis találkozunk. Na szia.
Adott egy puszit, aztán ő balra, én jobbra. Jött szembe egy bácsika és kérdezte tőlem: -
Én nem kapok puszit?
Bezzeg másnak kéne az, ami az Exemnek nem.
174
Pénteken, míg az Exem valami tombolós rockbuliba ment, én meg nála mosogattam a felhalmozódott szennyes edényt, meg takarítottam a konyháját, felhívott Andi barátnőm, hogy lakásavató bulit tartanak épp, rengeteg facér pasi van, menjek át. Úgy döntöttem, hülye leszek hajnalig várni az üres lakásban, hogy Exem megérkezzen részegen, mint ahogy előző este is tette. Összekaptam magam és átballagtam a buliba. Hát a felhozatal elég szánalmas volt. Ott tobzódott az egyetem fél antropológia tanszéke. Tényleg volt egy rakat facér pasi, de még ágyelőnek sem használnám őket. Az egyetlen, aki tetszett, az nős volt, két gyerekkel. Rám akaszkodott egy negyvenes, törpe méretű faszi, aki azt gondolta, amiért a mamája ruhatáros valamelyik színházban, ő már a színházi szakma felkent főpapja, és nem lehetett lerázni, mert csak nyomta a sok sületlenséget. Inkább elmentem táncolni a barátnőm férjével, de ő sem volt már nagyon szomjas, és amikor elkezdte a susmust, hogy csinálnám-e velük hármasban, tele lett a faxom. Pont jól jött, hogy lekért egy kopaszodó, napközis fejű srác, aki külsőleg is és beszédstílusában is olyan volt, mint Robi, csak kicsiben. Ő legalább intelligens volt, nem fogdosott, csak nagyon szorosan magához szorított tánc közben, és gyanúsan szuszogott a fülembe. Javasoltam, inkább igyunk valamit, akkor legalább nem fog szuszogni. Egész értelmesen lehetett vele társalogni. Hajnaltájban, amikor a siserehad java már távozott, az egyik párocska összeveszett a lépcsőházban, majd dugtak egyet a kukák között (visszhangzott a lépcsőház), utána megint összevesztek, a srác pedig visszajött és betörte a bejárati ajtó üvegét. Minden csupa véres üvegcserép volt. Jobbnak láttam távozni. Lovagom elég hosszan elkísért, majd nagy nehezen leráztam, és megúsztam búcsúcsók nélkül. Exem még nem volt otthon. Ma, amikor készülődtem a tegnapi lovaggal valórandevúra (vélhetőleg dacból mentem csak el), festettem a szempillám a tükör előtt, amikor Exem rám nézett, és azt kérdezte: -
Ölni mész?
Hát, leginkább ahhoz lenne kedvem. A srác rém udvarias és visszafogott volt. Valami park elhagyott részébe vitt, ahol leheveredtünk a fűbe. Baromi sokat mesélt, nekem nem nagyon kellett beszélnem, de egy idő után figyelnem sem. Hirtelen eszeveszetten kezdett esni az eső. Beálltunk egy fa alá, ahol átölelt és csókolgatta a nyakam. Ha megmozdultunk, azonnal ázni kezdtünk. Aztán már mozdulni sem kellett, végképp bőrig áztunk. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy hagyom magam leteperni a néptelen
175
parkban, a fa alatt. Azt is tudtam, most, vagy soha, mert nem fogok vele többé találkozni. Rég unatkoztam ennyire. Aztán lanyhult az eső, elindultunk a villamos felé. Finoman a kezembe csúsztatta a kezét. -
És most hová megyünk? – kérdezte.
-
Szerintem mindenki hazamegy, száraz ruhát vesz és iszik egy teát.
-
A hét végén egy három napos antropológus buliba megyek. Egy turistaházba. Főzünk, iszunk. Szeretném, ha eljönnél velem.
-
Köszönöm, de sajnos nem tudok menni. De te érezd jól magad. Majd utána találkozunk.
Hogy van bőr a pofámon ilyeneket hazudni? Hazafelé azon gondolkodtam, milyen romantikus lett volna az egész, ha olyasvalakivel vagyok, aki tetszik nekem. Ez a pasi szívesen jönne velem, de egyetlen sejtem sem kívánja. Bezzeg az Exem kell, aki nem törődik velem. Számára természetes, hogy ott vagyok, ha kellek, és nem szükséges energiát ölnie belém. Tartom a szám, ő teljesen szabad, ki is szolgálom, és ha gyengédségre vágyik, hát már vetkőzöm is. Ez olyan megalázó. Folyamatos készenlétben vagyok. Hol megkapom a kulcsot, hol elveszi tőlem. Egyik nap azt kérdi, hova megyek, a másikon meg, hogy minek akarok maradni? Ki tudja ezeket az érzelmi hullámvölgyeket ép ésszel követni? Meg kell mentenem magam, mert más úgysem fog megmenteni.
Május 31.
Tegnap volt Hani szülinapi kerti partija. Ma meg van a rémisztő másnaposság, meg a fokozottan halmozott magányérzet. Hani állította, hogy rengeteg pasi lesz a buliban, de szinte mind kiskorú volt. Milán és Zalán Inezen veszekedtek, a lány pedig kifejezetten élvezettel húzta őket, végül pedig hármasban összebújva aludtak a padlón. Írisz is két pasival nyomta egész este, ők is hármasban aludtak. Én is hármasban aludtam – Brigivel meg egy gipsz kerti törpével. Exem nem jött el. Vica szerint hazament a szüleihez. De egész héten nem hívott fel. Félek, nem fogok tudni kitörni ebből a ”most gyere – most ne gyere” helyzetből. Belehalok. De a végleges
176
szakításba is belehalnék. És a folytonos együttélésbe szintúgy. Tehát mindenképpen meghalok, ez a tanulság. Hajnal kettőkor, csacsi részegen, a kert legsötétebb sarkából üzenetet hagytam Exem rögzítőjén, hangot adván csalódottságomnak. (Meg részegségemnek is, azt hiszem.) Most idegesít, hogy üzenetet hagytam neki. Felesleges volt. Így is annyira magabiztos, csak adom alá a lovat. Természetesnek veszi, hogy úgyis jövök, magamtól is, nem kell tennie értem semmit. Ha úgy van kedve, vesz egy macit, főz egy vacsit, vagy megölelget. Ha nincs kedve, nem csinál semmit, csak eltűnik. Néha olyan, mintha egy új kapcsolatba fogtunk volna, néha meg olyan, mintha csak egy játék baba lennék a polcán. -
Imádom a melleidet, most jöttem rá – mondta a múltkor.
Szégyen és gyalázat, hogy ennyi év után most jött rá. Vagy most merte kimondani. Janka szerint majd szép lassan megszereti a testrészeimet, a melleimtől a bokámig, és akkor már csak össze kell rakni a részeket, és már szeret is. Jaj, az a baj, hogy ez így rém fárasztó nekem. Ő egy energiavámpír, leszívja az összes életerőm. Milán pedig úgy tűnik, nem akarja a színdarabunkat tovább játszani. Jó ideig a kezemből evett, azt mondta, megmentettem az életét, és sürgette, hogy dolgozzunk, próbáljunk be új darabot, most pedig nem áll ki mellettem. Hol az emberekből a hűség, hála, kitartás? Igyekszem másra gondolni, mert kifejezetten utálom, ha ilyesmit tapasztalok. Azt hiszem, inkább elmegyek Jankáékkal valahova, hogy újfent ne történjen semmi, és majd hajnaltájban leforrázva, felturbózott komplexusokkal térjek haza.
Hajnal A francba! Egész jól néztem ma ki, csak sajnos senki nem vette észre rajtam kívül. Elkaptam ugyan néhány fürkész pillantást, de hát persze ennyi. Szerintem az ilyen nagy szórakozóhelyeken csak úgy tudnék megismerkedni bárkivel is, ha elájulnék. Azt majd még gyakorolnom kell, mielőtt élesben kipróbálom. Viszont tele van a város hosszú hajú pasival. Csak tudnám mikor növesztették meg a hajukat! Bár mindegy, én úgyis csak messziről nézhetem őket. Azért Jankáék nagyon rendesek, hogy így hurcolnak magukkal egyfolytában, és nem hagynak kornyadozni magányomban.
177
A nap pozitív eseménye, hogy néhány órára elhittem magamról, hogy nem vagyok ártány. Könnyű volt, ezeken a szabadtéri szórakozóhelyeken sehol nincs tükör.
Június 1. Hazajött az Exem és rögtön fel is hívott, egyből rátérve részeg üzeneteimre. -
Mi bajod volt? Megdugattad magad?
-
Nem! – háborodtam fel.
-
Jól van, csak vicceltem. Na nem azért, mert téged senki sem dugna meg.
-
Miért nem hívtál fel?
-
Jaj, tudod, hogy milyen vagyok. Mindig is ilyen voltam, nem értem, miért esik még mindig rosszul.
-
Mert ezt nem lehet megszokni.
-
Akkor miért nem hívsz fel te? Kérdezd meg, hogy átmegyek-e, majd mondom, hogy épp nem jó. Erre mondhatod, hogy jó, akkor ma én se megyek át hozzád. Tudod, ez így megy.
Igen, úgy emlékszem, amikor utoljára jártam valakivel, akkor ez így ment. De hát ez most elég kétséges helyzet. -
Ne hisztizz! Mondtam, hogy ilyen lesz az egész hetem, és nem fogunk tudni találkozni.
-
Igen, de akkor is rossz volt.
-
Tudom, hogy rossz, de ismersz, milyen vagyok.
-
Te is tudod, milyen vagyok.
-
Na akkor azon kell gondolkodni, hogy mitől működik ez a dolog köztünk.
Itt kellett volna konkrét kérdést feltenni. Kérdést, ami választ adott volna a kétségeimre. De nem mertem. Gyáva vagyok. Féltem, hogy olyat mondana, amit nem akarok hallani. Inkább csak finoman utalgattam, de ő ügyesen kisiklott egy - na, tudod-dal. -
Akkor mondj valami szépet nekem.
-
Én.
-
Akkor inkább kedveset.
-
Én – röhögött. - Na hogy örüljél, elmesélem, hogy ma otthon egész délután családilag a te melleidet dicsértük. Mondtam is az anyámnak, hogy nekem ne mondja, mert én aztán tudom.
-
Hát ennek kéne, hogy örüljek?
178
-
Akkor annak örülj, hogy anyám küldött neked egy pólót.
-
Macisat?
-
Macisat, te malac! Na jó legyél, majd holnap hívlak.
Puszikat dobált és eltűnt az éterből. De nem tűnt el a fejemből. Azt gyanítom, ebből a dologból én nem kerülhetek ki épp ésszel. Jobb lett volna továbbra is nem beszélni vele. Addig legalább folyamatosan szarul éreztem magam. Azt is meg lehet szokni.
Június 3.
Vajon kinek az ötlete volt, drága Exem, hogy együtt felhívjatok az Orsolyával? Miért volt ennyire fontos, hogy mikor megyek castingra? Csak nem Orsika akarta bebizonyítani nekem, hogy ő van nálad? Tudod, hogy vacakul vagyok, tudod, hogy hiányzol, és ehhez az idióta helyzethez, csak annyit tudsz hozzáfűzni, hogy: -
Ne hisztizz!
-
Gondolkozz egy kicsit, és kapd is be! – mondom, majd lecsapom a telefont, a szívem meg megszakad.
Persze, mondani mindent lehet! Utazzunk el, csináljuk úgy, hogy működjön. Csináljuk úgy, hogy te jössz-mész szabadon a világban, mindenféle felelősség nélkül, én pedig csendben várjam, hogy mikor kerül rám a sor, hogy mikor akarsz dugni, vagy mikor fogy el a tiszta zoknid. Rám csak akkor van időd, amikor a nőcske pasija visszajön hozzá, és ő faképnél hagy téged. Amikor a pasi megint elmegy, Orsolya megjelenik nálad, és akkor te faképnél hagysz engem. Szép játék! Én meg ugyanolyan hülye vagyok veled, mint te vele. Azonnal ugrom, ha megjelensz, ahogy te ugrasz neki. Így őröljük fel egymás idegeit édeshármasban. Ott fekszik az a nő a lepedőmön, a kettőnk összekeveredett izzadtságában, a megszáradt szerelmi nedveink foltján, és dobálja maga köré a sósmogyorós zacskókat. Mondjuk tök mindegy, úgyis nemsoká megint eltűnik, hisz mindig ezt csinálja.
-
Mi összetartozunk, természetes, hogy veled vagyok, de hülyék a játékszabályaim – mondta a minap nekem az Exem.
De ezt mondta annak a másik nőnek is?
179
Június 6. Kénytelen voltam átmenni az Exemhez, mielőtt elutazott, hogy elküldhessem vele a mamájának szánt ajándékot. Legnagyobb megdöbbenésemre azt mesélte, hogy az Orsolya vérig volt sértve, amiért velem beszélt tegnap telefonon, és ma reggel zokogott, hogy ha én jövök, akkor ő le van sajnálva. -
Na és pont ő miért sírt? – kérdeztem meglepve.
-
Szerintem maga sem tudja. Mondtam is neki, hogy az ő helyzetében ez hülyén hangzik.
Ő hagyta el az Exem egy másik pasiért, akivel együtt él. Mit sír? Ezen kívül pont arról van szó, ha ő jön, én vagyok lesajnálva. Annyira ostoba volt a helyzet, és éppen annyira ráindultam az Exemre, hogy rá sem mertem nézni, már beszélgetni sem akartam erről az idióta és megoldhatatlannak tűnő helyzetről, amiben őrlődik közöttünk, azon munkálkodva, hogy tartson meg mindkettőnket. Persze lehetőség szerint úgy, hogy ne maceráljuk őt, mi több, vígan fogadjuk el, hogy siklik kettőnk között. Szóval inkább nehéz felfogásúnak tettettem magam, hogy kimeneküljek a szituból. -
Jól van, mondd inkább, hogy szeretsz.
-
Nem mondom, már mondtam tegnap az Orsolyának.
Durr! Nekem meséli el, hogy szerelmet vallott a másik nőnek? -
Tessék?
-
Kérdezte tőlem, hogy szeretlek-e téged. Én pedig mondtam, hogy igen.
-
Ez jó, hogy neki megmondtad, csak nekem nem mondtad még.
-
Ezt neked mondani kell? Nem tudod?
Ebben a dramaturgiailag fontos pillanatban szólt telefonon a bátyja, hogy megérkezett, és menjen ki a ház elé. Így Exem gyorsan magához szorított. Egy pillanatra simultunk össze, de az olyan volt, mint egy nyári nap a tengerparton. De legalábbis olyan lüke lettem tőle, mintha megsütött volna a nap. Kint a kapuban teljesen önként átkarolta a nyakam, magához húzott és szájon csókolt. (Pedig rendesen utál csókolózni – én még ilyet nem láttam.) – Na hess! – zúzta szét a pillanatot, ahogy mindig is szokta.
180
Most épp ülök a lakásban, odakint süt a nap. Imént néztem meg kínomban valami romantikus filmet, és most azt játszom, hogy én is egy romantikus hősnő vagyok, akinek ki kell várni beteljesülésének idejét. Helyzetem elviselésének megkönnyítését szolgáló nézőpont. Némileg.
Hajnali ½ 5 Nem tudok aludni. Hárman fekszünk ebben az ágyban. Én – az Exem meg az Orsolya. És csúnyán veszekszünk. Pedig hármunknak kicsi ez a hely. Na, most meg bejön a negyedik is. Beazonosítatlan fajtájú bogár. Szép kis gruppen parti. Akárhogyan is nézzük, az Orsolya irányítja az én életemet is, még ha közvetve is. És még mindig igyekszik az Exemét is irányítani. Például ilyenekkel hitegeti, hogy ha nem inna, és rendesebben öltözne, akkor nem szégyellné őt, és visszamenne hozzá. Megjegyzendő, ha szégyelli, akkor nem szereti. - De hát nem te okosítottál engem folyton, hogyha egy kapcsolatban meg akarnak változtatni valakit, akkor az a kapcsolat szart sem ér? Próbáltam felhívni Exem figyelmét a helyzetre. -
Ez nem olyan – védekezett.
Hát persze, semmi sem olyan, mert csak. Mi van ennek a nőnek a lába között, hogy így leszívja a pasik agyát? Inkább nem akarom megtudni.
Június 15.
Hódító Vilmost játszottam, de nem pont úgy, ahogy akartam volna. Igen hosszú, költséges, és mérsékelten szórakoztató estét töltöttem Jankáékkal, két vacsorával is megspékelve. Először egy városszéli, ám meglehetősen vidékies kisvendéglőben ücsörögtünk egy hatalmas diófa alatt, Kockás abrosz, madárcsivitelés, bor kancsóban és házias ételek. Csoda, hogy még akadnak ilyen helyek, igaz, hogy csak eldugva a járókelők elöl.
181
Az este második része a Római parton zajlott, ami megdöbbentő változáson ment keresztül mióta nem járok oda. A pléhbódék helyett csinos kis bárok nyíltak, a lángossütő fölött diszkó van, és mindenhol nyüzsögnek a fiatalok. Tök romantikus lett volna. Ha! Hát, mindig csak az a ha! Mindenesetre kellemes csalódás ért, hogy újra megismertem Bercit. Ő Kristófnak az a barátja, aki a névnapi partimon is ott volt, de nagyjából rá sem néztem, egy cseppet sem volt szimpatikus – akkor. Most viszont nagyon kedves volt, kifejezetten jó volt vele társalogni. Először fel sem ismertem, mert rengeteget fogyott, mióta utoljára láttam. Mindezzel együtt sem jutott eszembe semmi pajzánságra gondolni vele kapcsolatban, Kristóf tette a bogarat a fülembe. Hajnalban, míg vártuk a taxit, azt tervezgettük, ki hol fog majd kiszállni a kocsiból. -
Te, te, mi – mutogatta Kristóf. Vagyis én, a Berci, majd ők a Jankával.
-
Tetemi? – röhögtem a szó furcsaságán.
-
Timi is lehet, csak rajtad múlik. De döntsd el időben.
-
Te már tudsz valamit, amit én nem? – kérdeztem, tőle, mivel azt véltem felfedezni a finom utalásaiból, hogy hazamehetnék akár Bercivel is. Erre mit válaszolt?
-
- Gombolkozz be!
És röhögött bele a dekoltázsomba. Rém bíztató, hogy minden foglalt pasinak tetszem. Nem kifejezetten perspektivikus. Ez volt tegnap. És mi volt ma? Az, hogy a főbérlőm közölte, hogy beszélni akar velem. Ráadásul nem is itt, hanem el akar vinni valahova. De miért? Csak nem lakbért akar emelni? Már ezt sem tudom kifizetni. Ráadásul felhívtam az áramosokat, és jól kitudtam, hogy van 120 ezer tartozásom feléjük. Ugye milyen hasznos jószág a villany cserépkályha? Ennél hasznosabb már csak egy stukker lenne, ami nagyban megkönnyítené pénzszerzési lehetőségeimet.
Most meg olvasom itt ebben a pszichológia könyvben, hogy a szociopata képtelen szeretni, szorongani és tanulni. Attól tartok, nekem komoly tanulási nehézségeim vannak, mivel az Exem már hányszor összetört, és még mindig alászaladok. Viszont szeretni azt baromira tudok, szorongani meg még jobban. Legalább biztos, hogy nem vagyok szociopata.
182
De miért félek annyira attól a helyzettől, hogy ő már nem szeret engem? Ha szembe mernék nézni azzal, hogy nem szeret, akkor már nem tudna bántani tovább. Nem lenne mitől félnem. Hát ennyi! Levezetve rém egyszerű. Vagy lehet, hogy én szeretek félni? Mindenesetre a tüdővésztől most kicsit kevésbé félek, úgyhogy lemegyek egy doboz cigarettáért.
Június 17. Ideszólt az Exem, hogy most átmehetek a cuccaimért HOZZÁJUK, mert ŐK most elmennek valahova az Orsolyával. Kirakja a holmim az ajtó elé, de igyekezzek, mert Orsolya nemsokára visszamegy, és nehogy találkozzunk. Micsoda egy görény! Tulajdonképpen legjobb lenne úgy menni, hogy találkozzunk. Nehogy már csak én legyek kiborulva!!! Elmentem megnézni a tanítványaim színdarabját, és a rövid kis beszélgetésekből azt szűrtem le, hogy feloszlott a bandám. Már nem akarnak együtt dolgozni, vagy velem dolgozni. Mindegy. Az a lényeg, hogy érzem, vége a csapatom pályafutásának.
Szökésben van a lelkem. Fut, rohan, de a testem nem tud vele menni, mert fáradt és kimerült. Ócska egy nap volt ez is. Szembesülnöm kellett olyan dolgokkal, amikkel nem akartam. Fáj a gyomrom. Egész nap nem eszem semmit, aztán este bezabálok, amivel nem tud mit kezdeni a szervezetem. Így vagyok az élet dolgaival is. Tudni akarom az igazságot, aztán meg nem tudok mit kezdeni vele.
Kérdéseim, bele az éjszakába: 1. Miért nőnek rajtam undorító pattanások? 2. Miért pont az Exem? 3. Miért az a pasi ragad rám, akitől undorodom? 4. Kifizetik-e valaha az elmaradt honoráriumom?
183
5. Kifizetem-e valaha a villanyszámlám? 6. Mikor lesz munkám? 7. Pasim? 8. Lakásom? 9. Miért vagyok ilyen idióta? 10. Vége az életemnek?
Június 24.
Felhívott az Exem, hogy most azonnal menjek a maradék holmimért, mert holnap nem ér rá, és ma is el kell nemsoká mennie. Ezek után megpróbált fecserészni, én meg leráztam. -
Most mit zársz le? – sértődött meg.
Hát menjen a francba a lelkiismeret furdalásával együtt. Fogalma sincs, mit zúz maga körül, aztán csodálkozik nagyokat.
Na, összeszedtem magam és átmentem hozzá. Terveimben az szerepelt, hogy néhány pikírt megjegyzés után távozom, de ott volta a barátja, Szili, akit egyre jobban kedvelek, és alig léptem be, máris töltötték nekem a bort, keverték a kártyát, Exem meg csak bámult rám, mintha most látna először. Mivel minden jobb, mint egyedül ülni a 30 négyzetméteremben, félretettem a hiúságom és maradtam. Az este folyamán szóba került Orsolya is, akivel állítólag összevesztek, és most nem akar vele beszélni, de persze azért nem maradhatok, mert holnap mégis érkezik Orsolya, és Exem nem akar minket kellemetlen helyzetbe hozni. Egy óra múlva, amikor pakoltam össze a ruháim (én mindig csak ezt csinálom), mégis felajánlotta, hogy aludjak ott, és mossak ki nyugodtan. Határozott nemet mondtam. (Beteg vagyok?) Amikor hősiesen távozni készültem, az ajtóban derékon kapott, belecsókolt a nyakamba ezt súgva: - Majd hívlak. -
Csak győzzem kivárni – mormogtam, és kiléptem az éjszakába, hátamon egy táskányi mosott ruhával.
Hazáig veregettem a vállam, hogy milyen ügyes voltam. Bár nem teljesítettem tökéletesen, mert órákig ott voltam, de nem maradtam éjszakára, és ami befért a táskába, azt elhoztam tőle.
184
Majd hívlak – ezt úgy tudja Exem búgni, mintha valami nagyon romantikus mondat lenne. Pedig semmi jelentősége. Csak két szó, az ő szájából mégis minimum egy Shakespeare szonett. Mennyit számít a hangsúly! Eszembe jutott egy régi nyaralás, amikor a lányokkal meg akartuk tréfálni a helyi pincér srácot, és nagyon erotikus udvarlásként megtanítottuk neki a következő mondatot: Kúrjuk be a mikróba! (Mármint melegítsük meg az ételt.) Olyan szépen tudta mondani a búgó hangján, egész estéket röhögtünk rajta, ahogy átszellemülten gyakorolta. Akkor kerültem a magam csapdájába, amikor a srác elkapott egy este a lépcsőfordulóban és belesusogta a fülembe: Kúrjuk be a mikróba! Hangja tele volt vágyakozással, fülledt volt és szívdobogtató. Az már akkor egészen mellékes is volt, hogy ezzel a hanggal hülyeséget beszél, amit ráadásul én tanítottam neki.
Június 25.
Még ki sem nyitottam a szemem reggel, de már olyan izgatott voltam, hogy alig fértem a bőrömbe. Janka említette tegnap, hogy Bercinek van egy üres lakása, a Kristóf is nála lakott régen, esetleg kérdezzem meg, nem adná-e ki nekem. Így aztán felvettem a cicimutogatós ruhám, és elindultam megkeresni Berci boltját. Gondoltam, úgy teszek, mint aki pont ott járt véletlen, és kipuhatolom, mi újság a kéróval. Könnyebben ment, mint gondoltam. Berci egész megörült nekem, elhívott kávézni. Én pedig nem kerteltem, ajtóstul rontottam a házba, pontosabban a lakásba. Megkérdeztem, mik a tervei a lakással, ő meg rögtön kiadta nekem, én rögtön kivettem, látatlanban. Olyan hirtelen történt minden. Mindegy, jó megérzés volt. Viszont most pörgök, mint a búgócsiga. Az viszont elgondolkodtató, hogy igen jól éreztem magam Berci társaságában. Pedig nem az esetem. Még a végén megtörténik velem, hogy valakit nem a külseje miatt fogok szeretni? Ugyanis Janka folyton azzal nyaggat, hogy én csak a Banderasokkal akarok szóba állni, és nem a belső értékeket nézem. Na persze könnyen beszél, a Kristóf baromi jó pasi a belső értékei mellett. Vagy ellenére.
185
Június 28.
A sorsról gondolkodom. Meg a véletlenről. Ha van olyan. Meg a váratlan meglepetésekről. Az édes, felfoghatatlan meglepetésekről. Tegnap Imolával volt randim. Jó rég nem találkoztunk már. Beültünk egy kávéházba, de nem volt semmi, amit ettünk-ittunk volna, azon filóztunk, elmegyünk máshova. Akkor megcsörrent Imola mobilja, egy volt kollégánk hívta, és az én telefonszámom akarta megtudni. Imola mondta neki, hogy pont ott vagyok, beszéljük meg, és átadta a telefont. Kiderült, hogy amikor együtt dolgoztunk, akkor egy kényszer bt-be tömörültünk, így kaptunk fizetést. Bár már egy éve nem dolgozunk ott, még nem szüntették meg a céget. Most azokat a papírokat kéne aláírnom. És pont ott vannak a közelben. Megbeszéltük, hogy átjönnek hozzánk, a kávéházba. Nemsokára meg is érkeztek, Farkas és Bazsi. Kértek egy sört, elkezdtünk dumálni. Egy évig dolgoztunk együtt, és az idő alatt nem beszélgettünk annyit, mint most. Mindenki hagyta a fenébe, ami dolga akadt volna, és csak fogytak a sörök, meg röhögtünk nagyokat. Farkas még mindig azon nyafogott, hogy elhagyja-e a nőjét, akivel tíz éve van együtt. Tavaly is ez volt a problémája. Én közben Bazsi irreálisan hosszú szempilláit bámultam, azon dühöngve, hogy miért a férfiaknak jut mindig ilyesmi, amikor nekik semmi szükségük rá. Észre sem vettem, hogy Farkas egyre közelebb húzta hozzám a székét, és azt tudakolta, hogy van-e pasim. Amikor Imola kiment telefonálni, Bazsi meg elnézett a mosdóba, Farkas egyértelműen közölte velem, hogy karakteres nő vagyok, és nagyon tetszem neki. Amikor a többiek visszajöttek, elhallgatott. Abban mindannyian egyetértettünk, hogy a hirtelen szerveződő bulik a legjobbak, és meg is beszéltük, hogy átmegyünk a ZP-be. Bazsi elindult haza vacsorázni, mi pedig elmentünk egy pizzériába kajálni, és felforrósodott a hangulat, ugrattuk egymást Farkassal megállás nélkül. Létrejött köztünk valami, amitől csak néztünk egymás szemébe várakozóan. Ő észrevétlenül kapkodott a kezem után, egyértelmű kétértelműségeket mondott, és én kivételesen nem kaptam sikítófrászt tőle. Inkább nagyon is élveztem. Amikor Imola mosdólátogatást tett, Farkas nyíltan tudtomra adta, hogy mit érez. Meg persze jöttek a szexuális témák, a hülye kérdések, Imola pedig megkérdezte Farkast, milyen lenne számára egy tökéletes este.
186
-
Őszinteségi rohamom van, jobb, ha nem mondok semmit – mondta Farkas, és közben végig nézett a szemembe, ajka szélén félmosollyal.
-
Megmondhatod, többé úgysem találkozunk – mondtam.
-
Miért ne találkoznánk? – kérdezte rémülten. Majd váltott. – És mekkora az ágyad?
-
Szép nagy, kényelmes ágya van – lelkendezett Imola, mintha csak olajat akart volna önteni a tűzre.
Aztán már nagyon este lett, elindultunk haza. -
Majd megadod az új címed? – kérdezte Farkas az utóban, hátra sem nézve.
-
Persze. És vacsorára is meghívlak.
-
Biztos?
-
Biztos.
Ekkor hátrafordult, és hangtalanul formálta a szavakat: -
Nagyon várom.
Hazaértünk vele. -
Köszönöm nektek ezt a szép estét. Szeretnék veletek újra találkozni.
-
Majd hívjál minket – dobta oda neki Imola. Könnyen dobálózik, most volt az esküvője. Tét nélkül szórakozhat, mert van ki hazavárja. Hívni foglak – dünnyögte, és minden hirtelen jött gerjedelmével hazaballagott a barátnőjéhez.
Imolával még hajnali fél négyig dumcsiztunk a ház előtt. Kibeszéltünk mindent, a Farkas dolgot is. Azt mondta, a sors útjai kifürkészhetetlenek, és talán pont énrám van szüksége Farkasnak, hogy végre rászánja magát az évek óta tartó huzavona után a döntésre. Vagyis, hogy új életet kezdjen. Én nem tudom, kinek mi kell, csak az a biztos, hogy nagyon izgalmas ez az egész. Az első ember, akit annak idején a cégnél megláttam, az Farkas volt, és egész fellelkesültem, hogy itt milyen jó faszik dolgoznak. Persze akkor még együtt voltam az Exemmel, de azért vak nem voltam akkor sem. Mégis úgy alakult, hogy Robival alakítottam ki közelebbi ismeretséget, de Farkas is lejárt a thai-chi edzésekre, néha voltunk is párban. Edzés után együtt mentünk sörözni, de sohasem láttuk meg egymást igazán. Most meg tessék, elég volt egy óra, és máris izzik a levegő. Fura az élet. De ezek a meglepetések a legjobbak.
187
Na mindegy, ezen jól el tudtunk elmélkedni Imolával. Amikor végre felmásztam a lakásba, kinyitottam az ablakot, és teljes csodálatosságában tárult elém a kép, ahogy a bottal járó, pocakos szomszédom két parkoló autó között épp igyekszik lehugyozni a saját hányását. Végképp elkönyvelhetem, az élet tele van csodás meglepetésekkel.
Hiába van hajnal, hiába fekszem az ágyamban, nem jön álom a szememre. Kattog az agyam, hogy Farkasék miért pont akkor és ott találkoztak, ahol mi Imolával? És miért kezd udvarolni vadul az a személy, akivel igazság szerint nem is kellett volna találkoznom? És főleg miért kezd udvarolni bárki is, amikor épp iszonyúan nézek ki? Arcomon pattanás, ruhám semmilyen. Mosdatlan voltam és gyűrött. Aztán eszembe jutott, hogy legtöbbször pont ilyenkor történnek velem az izgalmas dolgok. Amikor nem készülök, nem számítok rá. Így találkoztam Barnabással, Mackóval, Simivel. És a leginkább megdöbbentő esetem az a bizonyos társulati karácsony volt, amit a lakásomtól öt percre tartottunk, és nem is akartam elmenni, aztán az utolsó pillanatban meggondoltam magam. Viszont fürdeni, szépítkezni már nem maradt időm. Csak a pizsamatrikómra rávettem egy kardigánt, kócos hajam varkocsba fogtam és lecsattogtam a sok kiöltözött ünneplő közé. És akkor azt vettem észre, hogy a nagyon helyes asszisztensem hirtelen szájon csókolt, miközben én a poharam tartottam a vörösbor felé. Azután vad és észveszejtően erotikus táncot jártunk a színpadon. Egészen különleges lázban égtünk. Amikor már nem volt hová fokozni a szenvedélyt, kézen fogott, és levitt a ruhatárba, majd nekem esett. Úgy csókolt, mint aki ezer éve várt, és most kirobbant. -
Mióta vártam ezt a percet – lihegte. – Mióta néztem a szád, azt a gyönyörű szád.
Szétmarcangolt, felfalt elevenen, én meg arra gondoltam, hogy egyrészt rém büdös vagyok, mert két napja nem fürödtem, másrészt hogy történhetett ez meg, amire álmomban sem gondoltam. Hazavittem a fiút, de hogy ne fogjanak gyanút a többiek, ő előre ment. Mire kiértem a színház épületéből, épp leesett az első hó, ő pedig amerre ment, szívecskéket rajzolt nekem a friss hótakaróba. A lámpák fényében táncoló hópihék közt bandukolt a tüzes kedvű ifjú, hosszú, fekete kabátban, hátán gitártokkal, én pedig remegő lábbal követtem őt, és a rajzolt szíveket – még két évig. Gyötrelmes héjanász volt ez, de gyötrelmeiben volt szép. Titkos kapcsolat egy olyan társulatban, ahol általában mindenkiről mindenki tud mindent. Igyekeztünk úgy viselkedni, ahogy szoktunk, de közben lestük egymást, jeleket adtunk, dédelgettük közös titkunkat, és gyötrődtünk benne.
188
Csodás volt együtt lenni, hiszen minden együtt töltött éjszakán kirobbant belőlünk a felgyülemlett feszültség, várakozás, a titkolózás és hazudozás okozta szégyen. Minden ölelésünk olyan volt, mint először és utoljára. Minden ölelés tele volt bizonyossággal, hogy bár megfogadtuk százszor, nem csalunk többé, de olyan láz húzott minket egymás karjába, ami ellen tehetetlenek voltunk. Ráadásul olyan összhangban tudtunk táncolni egymással, hogy e miatt a társulat kedvencei lettünk. Könyörögtek nekünk, hogy táncoljunk, mert szeretik nézni. Megjegyzendő, ezzel a tánccol buktunk le többek előtt, mert átsütött a lépéseken a minket összefűző szenvedély. Szóval hiába is fogadtunk meg bármit, ha áttáncolsz egy éjszakát valakivel, hogy süt belőletek az erotika, hogy körbe állnak és tapsolnak az emberek, fából kell legyél, hogy utána ne akarj a dolog végére járni. Hiszen a tánc előjáték - függőleges testhelyzetben. Épp ezért a legkínosabbak azok az esték voltak, amikor valamelyikünk párja is jelen volt. Ilyenkor nem is mertünk táncolni egymással, csak féltékenyen bámultuk a másikat, hogy aztán a következő alkalommal még szilajabbul essünk egymásnak. Tájelőadások tömegszállásának fürdőjében, nyekergő emeletes ágyakon bújtunk össze, reggelre kitalálva mindenféle kifogásokat, hogy miért találnak minket a többiek egymás ágyában. Még arra is találtunk jó magyarázatot az egyik nyári táborban, amikor Jankával laktunk közös szobában, és aludtunk egy nagy franciaágyban, hogy miért kell neki beköltöznie a mi szobánkba. Pedig az igazi magyarázat az volt, hogy nem bírtuk ki egymás közelsége nélkül. És nem akartunk erősek lenni, igazából nem akartunk ellenállni a kísértésnek. Együtt akartunk lenni, de mégsem volt elég erős a kapcsolatunk, hogy ténylegesen együtt legyünk, leszámolva a másik életünkkel, amihez nem volt köze a másiknak. Kettős életet élni, titkolózni, elbukni izgalmas, de nagyon fárasztó dolog. Kipróbáltam, csodálatos volt, de nem akarok több ilyet. Én már nyíltan akarom vállalni az érzelmeim, és akkor akarok ölelni, amikor kedvem tartja, és nem akkor, amikor épp alkalom adódik rá.
Július 1.
Hurrá! Most már biztos, hogy elköltözöm! Tegnap találkoztunk Bercivel, hogy megmutassa a lakást. Jó zavarban voltunk mind a ketten.
189
A lakás ugyan romokban hever, de a mocskon átsüt az otthonosság. Hatalmas, tágas, csinos bútorok vannak benne, meg rengeteg könyv. És igazi konyha gázrezsóval és étkező asztallal! Ja, és erkéllyel! Rettenetesen izgatott vagyok. Sajnos, amikor eljöttünk, Berci beletörte a kulcsot a biztonsági zárba, de se baj, majd megoldom. Berci otthagyja az összes CD-jét, videofilmjét, könyvét (meg más egyéb vackait is, de igazán elfér). Ahogy matarásztunk a cuccok között, Berci elmesélte, hogy milyen szörnyű érzés volt, amikor válásuk során szétválogatták a feleségével a holmijaikat. -
Hát, gondolom majd az én cuccaimat is szét kell egyszer válogatunk, de az már nem fog fájni.
-
Az nem olyan biztos – vágta rá, én meg jól elgondolkodtam, hogy ez hogy jutott eszébe.
Lakásnézés után elmentünk kocsmázni Jankáékkal, akik kajánul bámultak ránk és gyerekes vicceket eregettek. Szerintük összeillő pár lennénk Bercivel. Továbbá Kristóf azt javasolta nekem: - Szerintem szülj egy gyereket, mert akkor majd Berci nem tehet ki a lakásból. -
Én nem akarok itt megöregedni – tromfoltam le.
-
Látod, nem akar nálam maradni – mormogta Berci a söröskorsóba.
Lényeg az, hogy tele vagyok izgalommal. Olyan sokáig állni látszott az idő, most meg hirtelen felbolydult minden. Ez jó. Tele vagyok várakozással és félelemmel egyaránt. Azon jár az eszem, hogy mit hova fogok tenni, hogy rendezem le ezt az egész hurcolkodást. Kattog az agyam, meg nem áll, pedig aludni kéne, mert holnap hajnalban utazom Jankához. Egy hétig ott leszek, mert tanítunk egy napközis táborban, aztán még egy hetet elszenvedek a jelenlegi albérletemben, és utána elköltözöm, el innen, jó messzire ettől a nyomorúságosan szomorú helytől.
Ja, hát jut eszembe! Még jó, hogy az asztrológus sok pénzért megmondta nekem, hogy nem fogok elköltözni jó ideig. Inkább ittam volna el azt a pénz, amit neki adtam! Talán hasznosabb látomásaim lettek volna.
Július 6.
190
Na megjöttem Jankától, és itthon nagy meglepetés várt. Csörge patak folydogált a fürdőszoba falából, eláztatva az egész lakást. Távollétemben a főbérlő bent járt a lakásban, és nagy okosan megbuzerálta a főcsapot is a falban. Még jó, hogy csak ma délelőtt volt itt, és nem távollétem kezdetén, mert ennyi idő alatt vélhetőleg már tropikárium lett volna a lakásból, rendesen cápákkal meg korallszigetekkel. Jankánál amúgy jól mulattam, és nem csak azért, mert végre kerestünk egy kis pénzt, és nem is csak azért, mert Farkas hívott és randevút kért. És nem is csak azért, mert tervezgettük a költözést. Hanem mert végre jól éreztem magam és kész. Most meg búsképű lovag hanggal felhívott az Exem, és eléggé meg volt lepve, hogy nem nyafogok szeretetmorzsákért. Ami azt illeti, én is meg vagyok lepve, milyen szépen vetkőzöm le a ragaszkodási parámat. Ez jó! Azt érzem, hogy minden jó lesz. Jó lesz a Berci-lakásban lakni, jó lesz a Farkassal bármi lesz. Megmagyarázhatatlan, de ettől szép.
Július 8. Elmentem mosni az Exemhez – Remélhetőleg UTOLJÁRA!!! A mamája volt otthon, takarította a kuplerájt. Hiába, meglátszik, hogy jó ideje nem voltam ott. Míg sikált meg törölt, én mentem utána, hogy beszélgessünk. Aztán egyszer csak elkezdte mondani, hogy elsírta magát, amikor megkapta az ajándékot, amit küldtem neki, és hogy engem mennyire szeret, szeretett is mindig, de azt az Orsolyát nem tudja szeretni. Tudja, hogy neki a fia választottját szeretnie kéne, de az nem úgy van, hogy az ember egyik nap ezt szereti, a másik nap meg azt. Legalábbis nálunk nem úgy van. És megint elsírta magát helyben, felmosófával a kezében. És majdnem én is. Egyrészt, mert ugyanígy érzek Orsolyástul, mindenestül, másrészt, mert nem bírom látni, ha sír, akit szeretek. És mert úgy szeretnék a menye lenni, és már nem is inkább a fia miatt, hanem őérte magáért, mert úgy szeretem, mint ahogy az anyámat tudtam volna szeretni, már ha ismertem volna, ha nem hagyott volna faképnél 2 éves koromban. És majdnem úgy, ahogy a nagymamámat szeretem, aki felnevelt a szüleim helyett.
191
Délutánra megérkezett az Exem, a szülők hazautaztak, mi meg nekifogtunk legfőbb tevékenységünknek, a kártyázásnak. Tét: extra masszírozás. -
Nem szeretem az ilyesmit, abból csak dugás lesz – mormogta, de azért osztotta a lapot.
Nyerésre álltam, de csörgött a telefon, Exem nagy hanggal jött vissza a kártyaasztalhoz. -
Nincs szerencséd. Vagy nekem. Na mindegy, jön a Szili.
Július 9.
Szét vagyok készülve. A lakás megint tele hullazsákokkal meg dobozokkal. Azt sem tudom, hol áll a fejem. Ebben a csöpp lakásban már lépni sem lehet. Hani rengeteget segít – mind fizikailag, mind lelkileg. Továbbá nem jött meg. Ennyire nem lehetek szerencsétlen, hogy megint úgy maradjak ettől a macsóhímzéstől.
Felhívott a Farkas. -
Szia, mit csinálsz a jövő héten?
-
Költözöm.
-
Igazán? De jó! Lehetek az első vendéged az új lakásban?
-
Igen, van a sarkon egy jó kis kocsma…
-
Szívesen megnézném, hova költözöl.
-
Jó, akkor majd gyere fel.
-
Köszönöm. És nagyon örülök, hogy hamarosan találkozunk.
De édi! Megköszöni. Persze nem kellett volna a lakáson randizni. Vélhetőleg csúnya vége lesz! Most már mindegy. Csak már tartanánk ott!
Július 10.
192
Émelygek. Még mindig nem jött meg. Remélem csak az idegesség miatt. Most mit csináljak? De hogy lehetne terhes valaki, aki nem is él nemi életet? Nem is emlékszem, mikor láttam pasit utoljára. Pasit? Az Exemet.
Megjöttek a lányok, négyen sürgünk-forgunk három szabad négyzetméteren. Üvölt a zene, csomagolunk, dobozolunk. Már másodszor pakolják be meg ki a cuccaim. Nagyon aranyosak, hogy így segítenek. Addig unszoltak, hogy csináljak egy terhességi tesztet, míg lementem a patikába. Remegő kézzel vacakoltam a teszttel a fürdőben, ők meg üvöltöztek befelé. -
Hogy van a kis Vlagyivosztok?
-
Lehetek a keresztanyja?
-
Én meg a keresztapja?
-
Te lány vagy, te hülye. Hogy lehetnél?
-
Az ma már nem számít.
Persze a teszt negatív lett. Csoda is lett volna, ha nem. Hogy mit tudok pánikolni hülyeségeken!
A lányok elmentek, én itt maradtam, ülök a bedobozolt lakásban, az összecsomagolt életemmel. Sírógörcsöm van. Annyira rám tört a magány és a félelem. Hulla fáradt vagyok, de nem vagyok képes aludni. Túlpörögtem. Na persze a nyugtatót elcsomagoltuk már – ki tudja hova? Na jó! Játsszuk azt, hogy ez az utolsó nehéz lépcsőfok az édenkerthez. Hogy legyen rendes életem, rendes pasival. Azon gondolkodom, hogy elég sokat voltunk együtt az Exemmel, de engem nem akart elvenni, viszont a hisztis királylányt pár hónap után eljegyezte. Talán a pasik a kegyetlen, gonosz nőket akarják, akik nem hódolnak be nekik. Talán gonosznak kéne lennem a Farkassal, hogy igazán szeressen. De nem tudok másnak mutatkozni, mint amilyen vagyok. Én kedves és odaadó vagyok, az is maradok, és csak reménykedhetem benne, hogy akad olyan férfi a földön – vagy az űrben, nekem mindegy -, akinek pont ez kell. Valamiért összehozott minket a sors Farkassal. Csak ránézel valakire, és érzel valamit. Valami olyat, hogy ez most különleges. Ez most kiragyog a szánalmas kísérletek közül, épp azért, mert nem is megfogalmazható, hogy mitől más.
193
Július 11. Reggel időre rohantam Exemhez, hogy elhozzam a lakáskulcsot, mivel hazautazik a költözés idejére, annak ellenére, hogy azt ígérte, segíteni fog. Exem nem volt otthon, Szili várt rám, akivel ott buliztak reggelig. Kicsit dumáltunk, majd megjött a család. Amikor kiderült, hogy én nem megyek velük haza, ex-anyósom elég morcos képet vágott a fiára. Aztán Exem bátyjának kislánya tudakolta, hogy én hol szoktam aludni, mivel ő még mindig abban a hitben élt, hogy én is ott lakom. Meglehetősen hülye szitu volt. A kislány ügyesen észlelte a kínos hangulatot, és újabb kérdést tett fel, de sajnos nem jót, ugyanis azt akarta tudni, hogy ki csinálta Exemről a képeket, amik ki voltak tűzve a falra. A képeket Orsolya csinálta. Ex-anyósom válaszolt is a gyereknek. -
A nagybátyád másik barátnője készítette a képeket.
Erre a kislány vágott fintorgó fejet. Aztán nagy pusziosztással távoztak, de Exem ottfelejtette a táskáját. Rohantam utánuk, Exem meg épp rohant vissza. A kapuban összetalálkoztunk. -
Micsoda két nagy rengő mell vagy – ölelt meg, és újra megpuszilgatott.
Még visszamentem bezárni a lakást, azon járt az agyam, hogy ő csak a melleimet látja, meg társít még hozzám egy meleg, húsos puncit, és kész. Ez vagyok én neki. Nem is volt kedvem elindulni. Bánatomban megnéztem az Angyalok városát, közben megettem egy fél doboz fagyit és bőgtem egy nagyon nagyot. Ettől annyira megkönnyebbültem, hogy rögtön meg is jött.
Mikor hazaértem, felhívtam Jankát. Felsorolta a szülinapi bulijának vendéglistáját és sajnálattal konstatáltam, hogy csak és kizárólag párok vannak meghívva, meg én, az örökös kakukktojás. Már nincs is kedvem menni hozzá.
-
Hova pisiltél? – üvöltözi a szomszédasszony.
Vélhetőleg ez a kérdés a macskáinak szól és nem nekem. Nem hiszem, hogy ettől valaha is megszabadulok. Rossz szomszédság örök átok. Vagy török? Mindegy – átoknak átok, az már biztos.
194
Remélem a szomszéd néni nem költözik utánam. Azért volt jó is a mai napon. Két részeg az utcán megállt előttem álmélkodni, hogy milyen szép vagyok. Azért csak tetszem még valakinek. Szokták is ugye mondani, hogy ronda nő nincs, csak kevés alkohol.
Nem bírok aludni. Az álmatlanság is egyfajta átok. Azon merengek, hogy Exem azt mondta régen, nem elég a szeretet, az is kell, hogy akard szeretni a másikat. No, hát ő ösztönösen vonzódik hozzám, de nem akar szeretni, így aztán harcol az érzései ellen, ahelyett, hogy ráerősítene. Ha engem akarna szeretni, a köztünk lévő vonzalom épp elég lenne az élethez. Hisz amikor engem akart szeretni, nem menekült el az általam gerjesztett érzések elöl. Vagy nem így menekült. Most akárhogy is hatnék rá, mindegy, mert elzárja magát tőlem. Persze nem tudom, minek filózom ezen, hiszen ami van, az nem elég ahhoz, hogy rátenném az életem. Akkor meg minek? Hiszen csak visszafog. Nem tudom mivel hat rám, hogy folyton megbocsátok neki. Valami őserő köt hozzá. Hogy őt mi köti hozzám, azt pláne nem tudom. A mellem kerek halma, az ölem melegének emléke, a gyönyör sikolyának visszacsengése? Nem tudom, mit szeret bennem. Azt viszont tudja, hogy én szeretem őt, de ő inkább akar a magányos hős szerepében villogni. Amikor véletlen megérinti a boldogság szele, akkor azonnal jön a védekező mechanizmus, és ilyenkor jobb, ha engem okol, így nem kell a választ magában keresnie. Jobb lesz távol tartanom magam tőle, nehogy megint a hatása alá kerüljek, és elveszítsem jelenlegi részhányados függetlenségemet.
Július 13. Átmentünk apukámmal az új lakásba előkészíteni a költözést. Berci valahol a messze távolban horgásztúrán volt, viszont mielőtt elment, nem szereltette meg a zárat, amibe beletörte a kulcsot. Apukám elég sokat szenvedett, mire kitörte a zárat, nagyokat káromkodott közben, mi pedig Hanival röhögtünk a gangon. Aztán nekiálltunk pakolászni. Nem tudom miért, de Haninak az volt a legégetőbb, hogy letörölje az ablakpárkányokról az évszázados lerakódást. Én igyekeztem
195
minél jobban egy helyre sűríteni Berci szétszórt 45-ös papucsait, a lejárt szavatosságú óvszereket és az üres sörösüvegeket. Minél jobban körülnéztem, annál nagyobb rettegés fogott el, mert ennyi koszt egy helyen én még nem láttam. Pókhálók, tele hamutartók, odaszáradt lecsó a falon. A WC eldugulva, a kádban centi vastag lerakódás, koszos holmik szanaszét. Kész katasztrófa sújtotta övezet. Előre rettegek a holnapi takarítástól.
Július 14.
Janka korán reggel jött értem, bepakoltuk a tisztítószereket, és indultunk át az új lakásba. Létra, vödör, porszívó, fertőtlenítő, meg minden egyéb, amit még a kémikusok feltaláltak. Hani és Inez már az erkélyemen (az én erkélyemen – Yippííí!) üldögéltek, és fonott kalácsot ettek füstölt sonkával. Szétosztottuk a gumikesztyűket, és azon tanakodtunk, hol kezdjük el. Inez bevállalta az egyik szoba ablakait, Hani a másik szoba ablakait az erkéllyel, Janka pedig a nap hőseként a fürdőszobát. Én bizonyára összehánytam volna magam, ha nekem kellett volna azt az ősmocskot felszámolni. A kádat négyszer súrolta ki (jé, nem is tudtam, hogy olajzöld), a WC-kagylóban pedig olyan vastagon volt lerakódva az ürülék, hogy én inkább lecseréltem volna a fajanszot. Nem tudom miféle albérlő lakott itt előttem, de meg vagyok döbbenve, hogy még mai napság is vannak emberek, akik azt hiszik, a WC-kefe egyfajta dísztárgy, amit csupán külcsíne miatt tartanak az emberek a fürdőszobában. Janka pólóját a fejére húzva, különböző erős vegyszereket összeöntve sikált, és csodák csodája, csillogó olajzöld fajanszot varázsolt. Persze lehúzni még mindig nem lehetett benne darabos holmikat, de legalább már nem bűzlött. Megállás nélkül mesterkedtünk. Pókhálóztunk, minden helyiséget négyszer porszívóztunk és mostunk fel. A konyhába érve már eléggé tele volt a hócsukánk. És én ugyan magamnak takarítottam, de a többiek szívességből, amiért nem lehetek nekik elég hálás. Janka a konyhában is magára vállalta a mérgező anyagokat – igyekezett kiszabadítani a rezsót a zsír alól, de én is kikaptam a tutit. A konyhaszekrényben találtunk egy Tescós zacskóba csomagolt halat, vagy halnak látszó vegyi fegyvert. Mindenesetre ilyen bűzt én még nem éreztem, és hiába igyekeztem illatosított fertőtlenítővel vagy negyvenedszer is lesikálni, foltja rém makacsnak bizonyult. Rohangáltuk kis tálkákban fertőtlenítővel, kezünkön gumikesztyűvel, és közben elég jól mulattunk. Annyira, hogy észre sem vettük, milyen gyorsan elment a nap. Inez
196
és én, a két 150 centis manó, ketten felemeltük és megszögeltük a 2X2 méteres skandináv típusú ágy lábazatát. Számomra ez is egy hőstett volt, a nők csodálatosságának bizonyítéka. De minden öndicséret nélkül állíthatom, hogy a mai nap eredményeképpen minden ragyogott, és serény munkánk nyomán egyre inkább kirajzolódott egy lakható lakás képe, az én új otthonomé.
Július 15.
Tényleges költözés!!! Maximális és alig átlátható őrület levezénylése, összes ismerősöm mozgósításával. Kristóf, Zalán és Pali a hórukk-emberek, kiegészítve egy fiatalemberrel, aki a kölcsön kisteherautóhoz járt. Mi ingáztunk a négy lakás között és osztottuk szét a dobozokat. (Új lakásom, régi lakásom, Exem lakása és a nagyiék.) A lányok pedig a pakoló-rendezkedő sereg: Hani, Inez, Írisz. Jómagam, mint a hadművelet vezetője, helyenként alig észrevehető idegrángásokkal. Amikor végre mindent leszállítottunk és a szállítókocsi is távozott, akkor nekiálltuk berendezni egy-egy területet. Kristóf a számítástechnikai szakember és szakszerű borkóstoló. Zalán a könyvespolc rendezgetője, és a dekoráció felelőse – kár, hogy a tükörcsempe azonnal peregni kezdett, így jó néhány darab össze is tört. Erről persze nem a mester tehet, hanem a vacak ragasztó. Mindenesetre ez a tükörtörés fontos fordulópontokat jelez az életemben. Írisz a szekrényt pakolta be – már megint nem fogom megtalálni a ruháim. Inez és Hani pedig a konyha környékét rázták gatyába. Pali villanyt szerelt, tévét és videót hangolt össze, meg minden olyan dolgot csinált, amikhez én soha életemben nem fogok érteni. Felmerülhet a kérdés, hogy mit csináltam én? Nos, átláttam a káoszt. Vagy legalábbis igyekeztem. Továbbá rohangáltam embertől emberig, próbálván a kérdésekre megfelelni - honnan tudnám, hova tedd a pólókat?, nem, nem kell ábácé sorrendbe pakolni a könyveket! És a nagy rohangálásban a nagyi meggyes sütijét kínáltam körbe, és persze újra töltöttem a borospoharakat. Már sötét lett, mire nagyjából készen lettünk, az összes macim is helyet talált magának, és a nép zöme távozott. Csak a lányok maradtak, akikkel leültünk az igazi konyhában, hogy megegyük a nagyi csomagolta gulyáslevest. Étkezőasztalnál, szépen megterítve, nem ölben, az ágyon kuporogva. Furán is éreztük magunkat a nagy komfort miatt. Mi, akik rengeteget heverésztünk azon az egy kinyithatós kanapén, ami a régi lakásban volt, dobozból ettük a pizzát, és örökké törökülésben beszélgettünk, most megilletődtünk a családias
197
hangulat miatt. Nem is nagyon bírtuk, mert vacsi után levonultunk az éjjel-nappaliba, hogy rengeteg energiatöltetet, úgy mint fagyit-sütit-csokit vegyünk magunkhoz, majd kihúztuk az itteni kanapét, és mindahányan belefeküdtünk, körbe adva a nyalánkságokat, közben videót bámulva, és talán felidézve kicsit a tegnapot, amikor a kis garzonban röhécseltünk egymás hegyén-hátán. Hiszen abban a kis lukban még színdarabot is próbáltunk. Talán tényleg úgy van, hogy sok jó ember kis helyen is elfér. De azért mégis jobb a nagy hely. Miután megnéztük a Valami Amerikát, találtunk egy színes tokos videofilmet, fura rajzzal az elején. Gondoltuk, valami vicces rajzfilm lesz, de nagy meglepetésünkre német pornó volt a 80as évekből. Azt a mérhetetlen nyüszítve röhögést, amit előadtunk! Szőke bajuszú Hansok és rettenetesen szőrös hónaljú (és egyéb testtájú) Brünhildák kék-zöld monoklit utánzó sminkkel. Remekül mulattunk, annak ellenére, hogy tíz perc elteltével már dörömbölt is a szomszéd. Úgy tűnik, bárhová is megyek, mindig lesz egy vékony fal, aminek túloldalán valaki beleszól az életembe.
Július 16.
Ébredés az új lakásban. Hurrá! És akkor sem fogok félni abban a nagy lakásban, ha dinoszauruszok nyújtogatják a nyakukat a konyhaablakban! Az első vacsorám, amit nem a kínaiból hoztam, és nem is a mikróban főztem! Carbonara spagetti – jó lesz.
Július 17. Megérkezett az első látogatóm: Farkas. Vagy háromszor átöltöztem, kétszer átsminkeltem nagy izgalmamban. Féltem, hogy mit fogok vele kezdeni. Miről fogok vele beszélgetni? Nekem mindig ez a parám, hogy olyan emberekkel, akiket már kicsit ismerek, miről fogok beszélgetni? Érdekes módon vadidegenekkel remekül eltársalgok. Az ismerőseimnek meg sok is belőlem.
198
Remegő gyomorral indultam ki Farkasért a villamosmegállóba. Nagy zavarodottan bandukoltunk fel a lakásig. Itt aztán idegességemben körbeugráltam, mutogattam neki a lakást, bontottam a sört. Ő nyugodt volt és csendes. -
Ülj már le ide mellém – mondta.
Leültem. Megfogta a kezem. -
Örülök, hogy meghívtál.
Hö, ő hívatta meg magát, de most már mindegy. -
Nagyon sokat gondoltam rád. Százszor elképzeltem ezt a pillanatot.
-
Kérsz még sört? – ugrottam fel.
Kirohantam, zakatolt a szívem Nem tudtam mit csinálni a konyhában. Néztem körbe, hogy mit találjak ki, miért rohantam el ilyen hiertelen? Azt nem mondhattam meg, hogy félek. Találtam egy hamutartót, azt bevittem. Farkas a szoba közepén várt, felém lépett és átölelt. Felnéztem rá. Magas volt, sűrű haja kunkorodott bele a világba, a szeme tele volt vággyal. Jó illata volt. Lehajolt hozzám, nagyon lassan, és tudtam, hogy most mi lesz. Megcsókolt. Forró ajka puhán tapadt az enyémhez. És akkor olyat éreztem, amit már nagyon régen nem: remegni kezdett a lábam, elakadt a lélegzetem. Ezt hívják úgy, hogy áramütés? Kívántam őt, de nem akartam egyéjszakás műsor lenni. Némi huzavonába kezdtünk. - Én nem akarok egy olyan kapcsolatot, amiben ülök, és várom, hogy mikor tudsz elszabadulni egy órára. -
Nem ígérek neked semmit. Nem tudom mi lesz, hogy alakul, de az biztos, hogy olyan lelki mélységeket láttam meg benned, amiket másban nem. Úgy érzem, te úgy gondolkodsz, mint én, és ez szexuálisan is izgat. Elmondhatatlanul.
Szorongatta a kezem, mint egy kamasz. -
Gyönyörű a kezed, mondták már neked?
Aztán jött a transzcendencia. - Nem véletlenül vagyok itt. Nekem itt kell lennem. Érzem, hogy itt kell lennem, mert dolgunk van együtt. Mi lenne a dolgunk? Bujálkodni? Meglepődtem. Farkas olyan szelídnek látszott, nem gondoltam volna, hogy ő is csak ágyba akar vinni. De bármit is gondoltam, annyira ügyesen prezentálta a szelíd erőszakot – csak jött, és csókolt, és terelt a hálószobába -, hogy kevésbé vérmes
199
természettel sem tudtam volna neki ellenállni. Tíz perc múlva már meztelenek voltunk, a szoba sötétjébe az utcai lámpa beszűrődése csalt némi fényt, amiben láttuk egymást, de a pici részletek elvesztek. Gyengéd volt, hihetetlenül gyengéd. A csókja illatos, az érintése áramütésszerű, a szenvedélye lehengerlő. Bizsergetően izgalmas volt a karjaiban lenni. Ez az a fajta találkozás, ahol az ismeretlen felszabadít, és nem gátol. Szabad voltam vele, éteri lebegésben észrevétlen telt az idő. -
Rossz volt? – kérdezte utána.
-
Igen, nagyon rossz – válaszoltam.
-
Nekem is – vigyorgott, és megcsókolt, mielőtt az órára nézett volna.
-
Haza kell mennem.
-
Ühüm.
-
Tudtad, hogy így lesz. Szeretnéd, ha maradnék, igaz?
-
Szerinted?
Hogy mondhattam volna meg neki, hogy utálok és nem is tudok idegenekkel aludni, főleg utálok idegenekkel ébredni, és egyáltalán nem vágyom rá, hogy nálam töltse az éjszakát. Meg kell azért dolgozni, hogy valaki nálam tölthesse az éjszakát. -
Én is szívesebben aludnék el melletted, de ha most nem mennék haza, annak végzetes következményei lennének. Majd legközelebb előbb jövök, hogy többet lehessünk együtt.
Összekapta magát, az ajtóban még megcsókolt, elhangzott a szokásos mondat: -
Majd hívlak.
Aztán egyedül hagyott. Hát tessék! Mennyit agyaltam sorsszerűségről, egymáshoz rendeltségről meg újabb esélyről. Aztán a nagy romantikában beújítottam egy jószerivel nős szeretőt, aki majd időközönként megszökik otthonról, hogy eltöltsön velem néhány intim órát. Nem megyünk moziba, nem utazunk el sehova, nem tervezünk semmit. De legalább jól megszeretget. Ínséges időkben ez is valami.
Július 18.
200
Megint fent volt Exem mamája, én rohantam át hozzá beszélgetni. Persze ilyenkor pörög, takarít, nem lehet vele békésen kávézgatni, de így is jó a közelében lenni. Szili is átjött, segítettünk a mamának, dumáltunk, röhögtünk. Történt egy kis baleset: összemostuk az Exem fehér ingét a kórházzöld lepedőmmel, aminek az lett a vége, hogy az ing mentazöld lett. Na ettől röhögtünk a legjobbakat. Előre elterveztük, hogy fogjuk fájdalommentesen felvezetni a problémát. Mire Exem hazaért, a mamája már elment, mi pedig Szilivel az ágyban heverésztünk és néztük a tévét. Exem becsattogott hozzánk a kisszobába, téblábolt, aztán pikírten megszólalt: -
Nagyon jól elvagytok. Dugtatok is?
Erre Szili elkezdte nyaggatni Exemet, hogy szereti-e a zöld színt, én meg próbáltam visszatartani a röhögést, Szilivel csak kacsintgattunk egymásra, Exem pedig egyre idegesebb lett, aztán csak kiböktük, hogy összemostuk az ingét, ami zöld lett. Akkor ő is megnyugodott és elindultunk hozzám, felavatni az új lakásom. Exem a villamoson azt mondta nekem: -
Ha jó a kéród, kiadom az enyémet, és hozzád költözöm.
Nem mondtam rá semmit, direkt nem is meséltem, milyen a lakás, hagy essen le az álla. Le is esett, mégpedig annyira, hogy a cigit is fordítva tette a szájába. Csak álmélkodott, sokáig nem is szólalt meg. Aztán hajnalig társasjátékoztunk, bort ittunk, hozzá sárgadinnyét ettünk, jó zenéket hallgattunk és remekül mulattunk. Boldog voltam, hogy végre én is vendégül láthatom őket, és nem Exem privilégiuma, hogy bulit rendez, mert már nekem is van hova vendégeket hívni. Már majdnem reggel volt, mire az összes társasjátékot kipróbáltuk, majd utolsó erőnkkel ágyba bújtunk. Úgy tűnt, Exem nem döntötte el, hogy velem alszik a hálóban, vagy Szilivel a kihúzott kanapén, én pedig rábíztam a döntést. Végül becsattogott hozzám, becsukta az ajtót és pucérra vetkőzve bebújt az ágyba, olyan természetességgel, ahogy otthon szokta. Fáradt voltam, de mielőtt elragadott volna az álom, még eszembe jutott, hogy 24 órája itt szeretkeztem Farkassal, most pedig Exem fekszik mellettem. Édes kis bosszúnak éreztem ,ezért igazán édes álomba merültem. Reggelre a fiúk eltűntek, csak egy levél várt Exemtől, hogy nem ő törte össze a tükröt, és négyre menjek be hozzá , hogy elmenjünk az Ikeába. Már megint ez a törött tükör – ami ugye most magától potyog a falról, de akkor is, valami jelet véltem benne felfedezni. Hiszen egy törött tükörrel kezdődött a baj. Vagyis az jelezte a bajt. Most
201
a költözésnél nem tört el semmi, kivéve egyetlen dolgot: a fénykép üvegét, amin Exemmel együtt vagyunk. Nem tört ripityomra, csupán egyetlen vonalban kettérepedt, pont köztünk. Nem is dobtam ki, hogy emlékeztessen, amikor majd megint elhagyom az agyam, hogy mi már különváltunk. Most meg megint a törött tükrök. Egyfajta keretjátékot akartam benne látni, egy rossz időszak lezárulását. Egy rémséges időszakot, ami tükörtöréssel indult, és azzal is zárul. Eszembe sem jutott, hogy ez a tükörtörés is rossz jel lehet. Pedig később telefonált az Exem, hogy mégsem megyünk az Ikeába, mi több, sehova, mert meditálni akar, és majd holnap felhív. Pedig amíg itt volt, nagyon kedves és figyelmes volt velem. Biztos érzi, hogy valami van, átkozott jól működnek az ösztönei. Most is, hogy jó ideje nem hívott, akkor éjjel, amikor Farkassal ölelkeztünk, csak megcsörgetett. Persze nem vettem fel, de ahogy megszólalt a telefon tudtam, hogy ő az. Hisz mindig ezt csinálja. Ha otthon ülök egyedül, eszébe sem jutok, de amint egy pasival találkozom, azonnal telefonál. Még nem zajlott le randim az Exem telefonhívása nélkül. Én nem értem, mi hogy működik. Itt van a Farkas, aki magas, dús hajú, illatos és kedves, ráadásul igen jó szerető. Annyira oda voltam érte, most pedig nem érzek iránta semmit. Ezzel szemben az Exem undok, kiszámíthatatlan, nem egyszer büdös is, nem is a legjobb szerető, mégis hat rám. Tényleg ő lenne a végzetem? Talán egyszerűen csak velem van a baj. Talán tényleg dilinyós vagyok? Exem szokatlanul kedves volt velem, de mostanában hozzám sem ér. Már nem tetszem neki? Vagy inkább fél, hogy egyetlen öleléstől is átszakadna a gát, és nem tudna nekem ellenállni? Minek van ilyen borongós idő? Egész rányomja magát a hangulatomra.
-
Hogy van a kis érzékeny lelked? – tudakolja Farkas a telefonban?
-
Jól – hazudom neki.
-
Találkozunk a jövő héten? Van kedved?
-
Hát persze.
-
Akkor majd hívlak, mikor tudok elszabadulni.
Szóval megint várhatok, mint egy plüssmackó a polcon, hogy mikor lesz ideje bárkinek is játszani velem. Csupán annyi a változás az életemben, hogy most egy nagy lakásban ülök, és várok.
202
Félek csendben maradni, mert akkor elöntenek a pánikhangulataim. Inkább megnézek mindent a tévében.
Július 23. Ooopsz! Eszelős robaj! Leesett a karnis. Hívtam az Exem, hogy meg tudná-e csinálni. Nem volt túl lelkes, de azt mondta, majd pénteken felugrik, úgyis innen a közelből megy a vonata a színésztáborba.
Július 24. Jaj istenem! A nagyi beteg, kórházba megy. Ó, atyaúristen! Mindnyájunk közül ő a legbátrabb és a legerősebb és valahogy nem hiszem el, hogy történhet vele valami, de mégis tele vagyok félelemmel. Zsibbadt aggyal bámulom a szemközti ház ablakában a kisgatyás csávót, aki napi rendszerességgel mutogatja magát. Alsógatyában áll a kivilágított ablakban és mobiltelefonál. Jól néz ki. Olthatatlan vágy van bennem gyengédségre, ölelésre. Mondom: OLTHATATLAN! Csak lézengek a hetven négyzetméteren, üldögélek kicsit minden helyiségben. Jár az agyam, nem tudom kikapcsolni. Hogy csinálják azok a nők, akiket mindig szeretnek? Akikkel együtt akarnak élni, és nem csak szexobjektumként kezelik őket? Azt hittem, a Farkas több, mélyebb kapcsolat lesz. Persze az Exemről is azt hittem, hogy hűséges típus. Úgy szeretnék egy igaz embert, aki az, aminek látszik. És legfőképpen azt szeretném, ha a mamikám jól lenne, és sírna az esküvőmön, és vigyázna a dédunokáira.
Július 26.
203
Úgy kezdődött, hogy jó korán felkeltem, mivel vártam az Exem és a telefonszerelőt. Jöttek is, de jó későn. Darab ideje várakoztam, már eléggé untam is, volt időm behergelni magam, mikor Exem felkiabált az erkély alól. Szakadt az eső, hajából csöpögött a víz, fülig érő szájjal vigyorgott, és máris győzött. Nem tudtam haragudni rá. Szívem így, szívem úgy – nyomta a sódert, hogy kedve lenne sokat nálam lenni, mert jól érezte itt magát, és a Szili is, és menjünk le a Balatonra, így hármasban. Aztán kiderült, hogy Orsolya megint előkerült, és vele ment az Ikeába, de ne gondoljak erről semmit. - Legalább te ne hisztizz, mert az Orsolya úgyis egyfolytában hisztizik miattad, és ő úgysem hagyja abba. Jobbnak láttam inkább karnist akasztgatni, mint erről beszélgetni, aztán meg úgyis elment az idő, indult a vonata. -
Azért rossz érzés, hogy táborba mész és én nem megyek veled – nyafiztam.
-
Végre egyszer, ha rákattanok egy kis picsára, nyugodtan vele lehetek – magyarázta égre emelt kézzel.
-
Ezt most miért tartottad fontosnak elmondani?
-
Arra gondoltam, ha éjszaka beszélgetni akarok vele, nem pedig a dugásra. Az nem érdekel.
Akkor is rosszul esett, mivel jó ideje együtt táboroztunk, és rossz volt, hogy nem mehetek vele. És épp, mivel ismertem, biztos voltam benne, hogy talál majd egy kislányt, aki elég hamvas és naiv,
hogy
elaléljon
Exem
látványos
öntömjénezésén
és
önbizalom-túltengéses
kinyilatkoztatásain. Olyan feszült voltam, hogy bár egyáltalán nem akartam, sírva fakadtam. Mindig is utáltam búcsúzni. Exem meglepő módon nem üvöltött velem, hanem vígasztalt, és jókat röhögött azon, hogy rásírtam a szempillafestékem a tiszta ingére. Én kissé megnyugodtam, hogy legalább egy kicsi darabot magával visz belőlem, a szempillám lenyomatát. Amikor elcsitultak a kedélyek, akkor Exem gyorsan elcsomagolta a fél otthonom: utazótáska, alsógatya, hajgumi, könyv. Szerencsére a bútort nem pakolta el, mert nem tudta összehajtogatni. Én pedig szépen lekísértem a pályaudvarra. A vonaton ült már Vica, aki most épp valamiért haragszik rám, el is sápadt, amikor meglátott. Gyorsan vissza is kapta fejét a vonatablakból, de végül mégis kihajolt néhány mézesmázos szóra. Nem értem mi baja, de majd biztos elmúlik neki. Legalábbis remélem, mert én kedvelem őt.
204
-
Gyere, együnk valamit – javasolta Exem, miután lepakolta csomagjait a kupéba.
Vett egy hamburgert, és míg azt készítették, én átöleltem. De gyors ölelés volt, mivel gyorsbüfében vásárolt. Átvette a hamit, de nem harapott bele, hanem szabad kezével megölelt, az arcomba nézett és úgy beszélt hozzám, mint egy óvodáshoz. -
Felszállok a vonatra, jó, mert öt perc múlva indul. Ha hazajöttem, majd felhívlak. Addig meg jó legyél.
Puszilgatott, ahol ért: az arcomat, a hajamat, az orromat, aztán végül szájon csókolt és elindult a vonathoz, kezében a megdermedt hamburgerrel.
Délután be kellett mennem Bercihez az üzletbe, és amíg ott trécseltünk, megjelent Kristóf is, arcán örök vigyorával. -
Na, iszunk egy sört? – kérdezte és nem lehetett neki ellenállni.
Berci bezárta a boltot, átmentünk a sarki kocsmába és jókat vihogtunk. Mikor már nem voltunk nagyon szomjasak, akkor inkább éhesek lettünk, átmentünk a Jupátba vacsorázni. Összetoltuk a három nagy fatálat, és egymás kajájából válogattuk falatokat. Kristóffal nagyon szeretek enni, mert áhítattal eszik, minden falattal egyre boldogabb lesz, és sugárzik belőle az életöröm. Kajaöröm. Na mindegy, élmény vele étkezni, és imádom, amikor válogatott falatkákat pakol a tányéromba: - Ezt kóstold meg, milyen finom! – felkiáltással. Közben hecceltük egymást, ment a pajzánkodás, forrt a levegő, és az volt benne a jó, hogy nem volt veszélyes a játék, és mindhárman élveztük. Mire mindent megettünk és megittunk pukkadásig, elment az utolsó villamos is, a fiúk hazakísértek, megmutatva az utat. (Rémes, hogy menyire nem ismerem a környéket még.) Közben eszembe jutott, hogy milyen jó, hogy Exem siratása helyett vidám társaságban tölthetem az estét, és eszembe sem jut szomorkodni.
Augusztus 3.
-
Felmehetek most?
Exem ázott kutyahangja a telefonban – útban hazafelé a táborból. Pár órával később beállított holt fáradtan, koszosan, éhesen, szomjasan. Megörültem neki, megálltunk egy pillanatra az ajtóban, de valahogy egyikünkben sem volt meg a lendület egy öleléshez. Mesélgette a tábori élményeit, ügyesen kihagyva a csajos történeteket, hangsúlyt
205
fektetve zsenialitására, mivel a táborban az a szerencse érte, hogy szerződést ígértek neki egy vidéki színházhoz, segédszínészi minőségben. Közben evett, ivott, majd közölte, hogy most már hazamegy. -
Ja, azért jöttél hozzám, mert közel lakom a pályaudvarhoz, és nálad otthon úgysincs kaja?
-
Nem. Hozzád akartam hazajönni. De most már fáradt vagyok, és haza megyek. Le akarok dögleni a tévé elé.
-
Itt is van tévé.
-
De az nem olyan. Különben is, együtt leszünk öt napig a Balatonon. Majd jól elköltjük az összes fizetésem, addig bírd ki.
Mindegy, nem olyan szörnyű az egész. Legalább ma is kimegyek a Szigetre Bercivel, ha már az egész Sziget fesztivált vele buliztam végig. Vidám volt az egész, eltekintve egy kínos estét, amikor Berci kissé túlfelesezte magát a barátaival, és hirtelen felindulásból megkérte a kezem. Én meg csak pislogtam az egészre. Aztán hajnalban, amikor álltunk sorba taxiért, kifakadt. -
Olyan kevés az őszinte ember. Örülök, hogy megismertelek – vigyorgott, mint a tejbe tök. – Ölelj meg!
Mit volt mit tenni, megöleltem nagy maci testét. Nagyjából a derekáig értem. Ő néha megingott – ebből is láthattam, hogy illuminált állapotban van, nem kell vérkomolyan venni. Mert amúgy az őszinteségről csak annyit, hogy bár elkértem tőle a balatoni házát, és volt oly szíves oda is adni, azért nem homályosítottam fel, hogy Exemmel és Szilivel megyek oda. No nem mintha elszámolással tartoznék Bercinek, de azért mégsem volt teljesen makulátlan a lelkiismeretem e miatt. Mindazonáltal jól kerültem ki a történetből, nem kellett semmiféle döntést hoznom a magánéletemre vonatkozólag. Szimpatikus a pasi, de még nem döntöttem el, hogy mit érzek iránta. Mindenesetre a lehetőség felmerült.
Augusztus 6-10. Balaton
Kettesben utaztunk le Exemmel, aki tündérbogár volt. Csak egyszer vesztünk össze a vonaton, amikor kiderült, hogy bár elsietett mikor a táborból hozzám jött, hogy egyedül akar lenni, azért Orsolya mégis nála aludt azon az éjjelen. Erre én beduzzogtam, hogy bezzeg én elhozom nyaralni, ő meg az Orsolyát részesíti előnyben.
206
-
Ki kell ábrándítsalak. Nem a nyaralásért jöttem, nem is a Balatonért, hanem miattad, hogy együtt legyünk.
De rögtön elszállt minden vitakedvem, mikor megérkeztünk a házhoz, mert az egész olyan gyönyörű volt, hogy élvezni vágytam minden pillanatát, egyáltalán nem akartam magam zavartatni sem Orsolyától, sem Farkastól, sem senkitől. A ház pici, de nagyon helyes, óriási terasszal. Az egész falu pici, de nagyon helyes, a strand is teljesen pazar, és amúgy is a világ összes csillagai ennek a háznak a terasza fölött ragyognak, tehát pont arra való, hogy elfelejtsem minden bajom. Egész este kártyáztunk a teraszon, forró volt az éjszaka, édesek voltak az illatok és csodás kis béke terült ránk. Újra masszírozás volt a kártyatét. Én is, ő is nyertünk egyet. Lefekvés után be is váltottam a nyereményem. A kis padlásszoba ablakán besütött a hold, adósom pedig lemasszírozta rólam a pizsamám, és olyan odaadással rótta le adósságát, hogy szexmasszázs lett a dologból. És bár Exem elég furán vette a levegőt, nem engedte, hogy hozzá nyúljak. Miután a foglalkozás elérte célját, követelte az ő jussát. Kénytelen voltam magam is extra szolgáltatásokat nyújtani, de nem is bántam. Itt valahogy mintha kívül lettünk volna a világon, egészen másfajta szabályokat tartottam érvényesnek. Ráadásul ő olyan kedves és közvetlen volt, hogy egészen elfelejtettük, hogy mi már nem vagyunk egy pár, nem élünk együtt, hogy tulajdonképpen inkább szívjuk egymás vérét, és egyáltalán, folyton azon igyekszünk, nehogy harmóniát teremtsünk magunk között.
Másnap a teraszon üldögéltünk ebéd után, még volt néhány óránk Szili vonatának beérkezéséig, és belém bújt a kisördög. Tudtam, ha már nem leszünk kettesben, úgysem tudom szexre bírni, egy utolsó próbálkozást tettem az elcsábítására. Sündörögtem körülötte, ő meg elég gyorsan lerendezett engem a vágyaimmal együtt. -
Hagyjál már a szexuális ötleteiddel, fáradt vagyok.
-
Ahogy gondolod.
Fogtam a könyvem és kiültem a napra morcogni. Három oldalt sem olvastam, amikor megszólalt. -
Na jó, felmegyek veled, megdughatsz.
Kipirulva, kielégülve, közös titkunkat rejtegetve vártuk Szilit. Míg Exem kiment elé az állomásra, én vacsorát főztem és megterítettem. Roppant békesség volt velünk, amit a jó bor csak vidámabbá tett. Nappal strandra jártunk, ücsörögtünk a vízben, labdáztunk és hancúroztunk,
207
éjszaka társasjátékoztunk virradatig. Mindenki kedves volt és szívélyes, sokat nevettünk. Exem körülugrált, leste minden kívánságomat. Közös kassza, közös bögre, közös ágy, mint régen. Közben megállás nélkül sütött ránk a nap, vagy ragyogtak ránk a csillagok, és szerettem volna, ha megáll az idő, így maradunk végérvényesen - hármasban, az örök nyárban. De persze az idő nem állt meg, megérkezett Hani, hogy a maga harsányságával szétzúzza az idillt. Pepin bácsi a Sörgyári capriccióból kutya füle hozzá képest. Egyik este a fiúk fent maradtak még játszani, mi lányok pedig aludni tértünk. Mikor hajnalban Exem feljött az ágyba, lelkesen mesélte, hogy nyerte meg a játszmát, mesélte aznapi hőstetteit. Aztán a kezembe fűzte a kezét, és úgy aludtunk el, én pedig éreztem a házat, a Balatont, a csillagokat, az egész világegyetemet, és benne magunkat. Magamat, és azt az egy embert, akivel otthon érzem magam a világban. Abban a pillanatban nem gondoltam rá, hogy mindez csak délibáb, és mindössze pár napig tartó éden.
Utolsó délután még lementünk a strandra, nyakig ültem a vízben, bámultam bele a napba, és valahogy rám szakadt az egész, a boldogságom tünékenysége. Mert tudtam, hogy itt vége, ez ennyi volt. A gyengédség csak időszakos nála, és mire hazaérünk, szertefoszlik, mint egy buborék. Hogy aznaptól már megint egyedül alszom, hogy nem lesz kihez szólnom, és nincs pénzem, hogy kifizessem a számláimat. Kiborultam, elbőgtem magam. -
Most mit borulsz ki, tudod, hogy én igazából nem ilyen vagyok – mondta Exem, aki még a vízben sem vette le új napszemüvegét, ami baromira jól állt neki.
Olyan reménytelen lett minden. A vonaton néztem őt, míg olvasott. Fogta a lábam, amit az ölébe fektettem. A vagonban tömeg volt, Szili és Hani valahol máshol ültek. Nem kellett beszélgetni, volt időm fürkészni. Ismerem az arcát, a testét, a szokásait. Úgy éreztem, hozzám tartozik. Hiába szép! Pár napra újra igazán egymáséi voltunk, összetartoztunk. Én hiába érzem úgy, hogy ő az én emberem, és ő néha még úgy is viselkedik, mintha az lenne, de újra meg újra szembesülök vele, hogy ez így nem igaz. Meddig megy még ez a libikóka játék? Nekem az a természetes, hogy vele vagyok, hogy vele mindent meg tudok beszélni, mint ahogy természetes, ahogy a saját arcom látom a tükörben. Ő a részem. Nélküle üres az ágy, ízetlen az étel, unalmas a film. Tudok mással nevetni, mással enni, mással szeretkezni, de vele vagyok
208
otthon, bárhol is legyünk a világban. Belém égett az arca, vele vagyok egész. Hozzá vagyok kötve, valami láthatatlan szállal, jó erősen. És bár ő megkíván, megosztja velem a gondolatait, az ételét, a pénzét, tudja, hogy elviselem balgaságait, mégis megtagad. Én ebbe belehalok. Egy mondat csengett a fejemben, amit egy színészmesterség gyakorlatban használtam rég: Szeretlek, de bár ne szeretnélek.
Amikor hazaértem, felhívtam Bercit, hogy megköszönjem a házat. -
Na, és milyen volt?
-
Jaj, nagyon jó volt, nagyon tetszett minden. Szívesen maradtam volna még.
-
Majd lemegyünk – mosolygott Berci a telefonba.
Bennem meg felegyenesedett a felkiáltójel: Én nem veled akarok oda menni. Mert az egész az Exemtől volt jó. Mert minden hely tőle jó. Elfogadnék tőle minden rosszat, csak vele lehessek. Érzem ezt most. De persze tudom, hogy a mindennapok nem ilyenek. Hétköznap nem ilyen törődő és figyelmes, inkább kiszolgáltatja magát, és bármikor átlép rajtam, de most mégis egyetlen érintése, egyetlen mosolya nekem a minden. El kell szakadnom tőle, mielőtt teljesen tönkre nem tesz. Ha még nem tette meg. Még a végén addig várok a csodára, míg teljesen megöregszem. Becsukom a szemem, még mindig ott ül velem szemben, érzem az ujjait az ujjaim között, hallom, ahogy a fülembe suttog: - Életem, húzd ki magad. Életem! Tudom, ez csak egy szófordulat. Neki. De nekem valóban az életem. Az eszem azt súgja, mit súgja, őrjöngve követeli: - Menekülj, mert pórul jársz megint! De a szívem! A szívem, az hajthatatlan. És már megint nincs, aki bekenje a leégett hátam…
Augusztus 11.
209
Lemerült a mobilom. Mire hazaértem, Exem vagy öt kétségbeesett üzenetet hagyott, hogy hívjam fel. Amikor visszahívtam, már nem volt otthon, Frida vette fel a telefont, aki most nála lakik, míg festik a lakását. Mint kiderült, mára randivendéget hívott, így Exem nálam akar aludni. Hogy is mondhatnék nemet? Általában nem vagyok képes nemet mondani, neki meg főleg nem.
Tizenegy is múlt, mire Exem megérkezett. Kinyafogta, hogy masszírozzam meg a hátát, és nagy kegyesen megengedte, hogy cserébe hozzá bújjak elalvásig. Rátapadtam a hátára, de még három másodperc sem telt el, amikor fészkelődni kezdett, és azt kérdezte: -
Milyen gombot nyomtál meg rajtam?
Nem értettem, mire gondol. -
Miért?
-
Mert kézzelfoghatóan kívánlak. Nézd csak meg!
Felém fordult, kezemet az ágyékára tette és várt. Én is vártam. Ő unta el előbb. -
Hogy ezt is megértük, hogy nem vagy aktív – mondta nevetve, és egészen felém fordult.
Csodálatosat szeretkeztünk, teljesen elmerültünk egymásban. Még azt is megkérdezte, hogy akarom, pedig ez őt nem szokta érdekelni, szex közben egy szót sem szokott szólni. Aktívabb és izgalmasabb a nemi életünk, mint valaha is volt. Ezen a héten többet szeretkeztünk, mint együttélésünk során egy hónap alatt, és több mindent kipróbáltunk, mint ismeretségünk teljes hossza alatt. Reggel félig felébredtem az óracsörgésre, és láttam, ahogy Exem pucéran kioson a szobából. Amikor felkeltem, megtaláltam a kanapéra dobva az ingét, és úgy örültem annak a szennyes kis ingnek. Túl szép most minden. Sírni fogok, de nagyon ám, mert biztos vagyok benne, hogy ennek, a lányregényes hangulatnak hamarosan vége lesz. Hani szerint Exem biztos, hogy nem közömbös felém. De mégis mit érez? Á, biztosabb egy Túró Rudi. Vagy kettő.
210
Berci hívott nagy lelkesen délután, hogy menjünk színházba, de meg kell mondjam, nem vagyok ráhangolva most senkire. De minek rakom biztos vesztésre mindenem?
*** Reggel van, és még nem nyitom ki a szemem, de érzem, hogy András még mindig szorosan ölel, és eszembe jut az a boldogság, amit az elalvás pillanatában éreztem, és próbálom visszacsalni magam abba az állapotban. Nem merem kinyitni a szemem, nehogy szétpukkanjon ez az érzés, mint egy szappanbuborék. Erősen szorítom össze a szemem, de a testem nem tudom becsapni, rettenetesen kell pisilnem, és amikor az orrom viszketni kezd, önkéntelenül odakapok, lebukom, hogy már nem is alszom igazából. Kinyitom a szemem, András nagy meleg szeme ragyog vissza rám, és mosolyog. Miféle erőt adó boldogság arra ébredni, hogy rád mosolyognak! -
Jó reggelt kincsem! Hozhatom a kávét? Jól aludtál? – pörög fel hirtelen.
-
Jó reggelt – mondom durcásan és felülök az ágyban. – Nehezen ébredő típus vagyok.
-
Azt látom – mondja kacagva, és mögém ül, hátulról átöleli a derekam, a hátamra hajtja a fejét. A lába így is hosszabb, mint az enyém. – Nem kell sietned. Addig nem indulok el, míg kávét nem főztem neked. De az varázskávé lesz, meg fog babonázni. Ezentúl mindig csak velem akarsz majd aludni. Jaj, én úgy érzem, mintha évek óta most aludtam volna először igazán – szorít meg. – Egy hegyet is el tudnék hordani. Hát, azért örülök, hogy mégsem kell, de meg tudnám tenni – és egyre csak nevet.
Nézem, ahogy elporzik az autó, még a kapuból intek a porfelhő után. Hogy kivirágzott tegnap óta ez a kert. Új színek, új fények, új illatok. Nem akaródzik nekiülni a könyvnek, melyben a boldogtalanságomról írok. Mindez olyan távolinak tűnik ebben a pillanatban. András fotózni ment, és bár nagyon kérlelt, én mégsem mentem vele, mert most aztán már tényleg le vagyok maradva a munkával. Időhúzásból még benézek a recepcióra, elcseverészem a portás bácsival. -
Hogy megszépült a kisasszony mióta itt van. Ugye hogy jót tesz a vidéki levegő. Abban a büdös városban csak beszürkülnek az emberek.
Vidáman helyeslek, de tudom, hogy nekem András tesz jót.
211
Dolgozni kezdek, és megpróbálok nem nézni az órára, és nem találgatni, hogy vajon az én újdonsült szerelmesem mikor tér vissza hozzám. Komoly nő vagyok, nem viselkedhetem szerelmes kamaszlányként, koncentrálnom kell. De csak felugrálok, nem férek a bőrömbe. Hol egy csésze kávé, hol egy telefonhívás a barátnőmnek, hogy áradozzak hosszan – valami mindig eltérít. Hat órakor már nem bírom tovább, miután hatvanszor megfésülködtem, átöltöztem és megfürödtem, lemegyek a boltba. Elhatározom, hogy vacsorát főzök Andrásnak. Ez már beteges – állapítom meg, de nem tudok ellene tenni. Muszáj megtennem. A kertben terítek, nagy műgonddal válogatom a tányérokat és poharakat. Nyolc órakor már végképp nem bírok magammal, és bár próbálok érdektelen képet mutatni, bizonyára nagyon látszik, hogy ez csak imitáció. Úgy mellékesen vagy százszor elsétálok a kertkapuig. Tíz körül járhat az idő, kopognak az ajtón. Szinte repülök nyitni, de nagy meglepetésemre az éjszakai portás áll a küszöbön. -
Üzenete van kisasszony.
Egy cédulát nyom a kezembe, rajta szinte olvashatatlan ákombákom, a portás jegyzete: “Lerobbant a kocsi, nem tudtam dolgozni. Itt kell maradnom pár napig. Ne aggódj, nekem nincs bajom. András.” Hah, pár napig! Mi az, hogy pár napig? Meddig pár napig? Sírva fakadok. Nem kellek, neki sem kellek. Hát persze, hogy csak játék volt az egész. Elment, bizonyára valami nőnél van. Vagy… vagy… nem is tudom. Csak csorog a könnyem és bökdösöm a csirkét a tálban, mintha az tehetne valamiről is. Bámulom az éjszakai kertet és annyira tompa az agyam, hogy már fájni sem tudok. Nem baj – gondolom -, megvoltam eddig is magam, megleszek ezután is. Mindenféle pasi pukkadjon meg. Hajnaltájban bújok ágyba és bucira alszom a fejem. Nyúzottan ébredek, automatikusan készítem a kávét, megyek a verandára, de nincs ott senki. Egyedül kávézom, mint eddig már oly sokszor, és úgy tűnik, ahogy majd ezután is. Kábulatban telik a nap, szinte szántszándékkal nyomom le a hangulatom, veszítem el a reményem és a józan eszem. Alkonyatra magamhoz térek, kissé megizmosodik az önbizalmam: talán nincs veszve minden. Talán valóban csak a munkája miatt nem jön hozzám. Talán én vagyok a világ bohóca, aki felesleges pánikrohamokkal szórakoztatja magát. Megfürdöm, leveszem végre az elnyúlt trikót és tisztességes ruhába bújok. Szoknyába, mint egy igazi nő. Újra megterítem az asztalt. A vacsora
212
tegnapról megmaradt, talán hazajön és kitörölhetem az elmúlt napot az életemből. Ülök a megterített asztalnál, és villával kocogtatom a poharat. Klang-klang-klang. Egy kisgyerek szalad oda a szomszédból, kezébe zárt katicabogarat mutat, majd elszalad vele. Ebben a pillanatban nagyon tudok azonosulni a katicabogárral.
Augusztus 15. Megint két nap Exem bűvöletében. Mivel Frida még nála lakik, beterveztünk egy társasjáték partit. Bementem Exem boltjába, hogy válasszak ajándékot a Bercinek, amiért rendelkezésünkre bocsátotta a házát. Exem felragyogott, mikor beléptem. Nem hittem el, hogy rám mosolyog. Mondtam, hogy átmegyek Bercihez, és út közben bevásárolok. - Jó, mikor érsz haza? – kérdezte Exem, és a haza szótól teljesen elolvadtam. Beugrottam Bercihez, aki szintén felragyogott, mikor meglátott. Mennyi ragyogás egy napra! Átjött velem vásárolni, és nem is tudta, hogy egy másik pasi vacsorájának vásárlásánál asszisztál. Mondjuk nincs köztünk semmi, ami miatt féltékenység gyötörhetné, de akkor is furán érzetem magam. Azért azt lehet érezni, ha valami készülődni látszik. Már a metrón ültem, mikor Exem hívott. -
Na hol vagy már?
-
Nem kaptam zöldséget.
-
Mindegy, csak gyere haza.
Bang-bang-bang, a szívem! GYERE HAZA! Mire “haza” értem, Fridával már előkészültek a vacsorafőzéshez. Aztán társasjátékoztunk – most ez lett a szenvedélyünk, és Exem odáig jutott a szívélyeskedésben, hogy éjfélkor kijött velem a Mekibe fagyiért. Határozottan békés volt a hangulat. Annyira, hogy nem is volt kedvem eljönni tőlük szombaton, de én tökkelütött, vacsoravendégeket hívtam estére, és már nem mondhattam le.
Augusztus 17.
213
Janka, Kristóf és Berci – a vacsoravendégeim megérkeztek, hogy híresen jó főztömet kóstolják, megkülönböztetett figyelmet fordítva az egyedülálló mézes-csípős húsomra. Míg én a húst sütöttem, ők töltögették a becherovkát, ettől idővel igazán jó lett a kedélyállapot, és még az Activitynek is jót tett, hogy ráborult a pálinka. Janka hajnaltájt volt olyan kedves, és felajánlotta, hogy elmosogat, de visított a konyhából, hogy nincs melegvíz. Ettől észrevettük, hogy befuccsolt a gázbojler. Nagyon okosan igyekeztünk megszerelni hajnal kettőkor, persze reménytelen kísérlet volt. Ők elhúztak egy taxival, én meg ott maradtam az életveszélyes gázkészülékkel, és akárhogy igyekeztem, nem tudtam elaludni. Lelki szemeim előtt láttam magam gázmérgezésben kékre halva, és közben felrobbanva is az utca közepén heverve, fejemben egy ablakkerettel. Tipródtam, hogy mit csináljak. Hulla fáradt voltam, de sehogy sem jött szememre az álom. Utolsó erőmmel hajnal négykor felhívtam Exem, hogy ugyan hagy aludjak inkább nála. Álomtól részegült hangon mormogta: -
Nem tudok segíteni, itt alszik az Orsolya.
Csak pár órája húztam ki a lábam, és az a nő máris befeküdt az alig hűlt helyemre. -
Ne haragudj, hogy zavartalak. Nem gondoltam, ez meglepett.
-
Engem is – mondta.
Azért annyira nem lehetett meglepő, hogy ott alszik. Bizonyára nem úgy történt, hogy beszélgettek a konyhában, a csaj meg hirtelen, és ültő helyében elaludt. Megint sikerült komplett balfácánt csinálnom magamból. Próbáltam nyugtatgatni magam, hogy nem kell féltékenynek lennem, hisz velem jött nyaralni. Talán tényleg velem jött nyaralni, talán elvisz még ide-oda, talán megkíván, de nem azért van velem, mert velem akar lenni, hanem mert én vagyok kéznél. Ezt iszonyú belátni. Amikor megpróbálom megacélosítani a lelkem, hogy leváljak az Exemről, akkor ő mindig támadást indít ellenem, magához édesget, én meg mindahányszor elbukom. Amikor utoljára bent voltam a Bercinél, mosolygott rám. Amikor utoljára bent voltam az Exemnél, mosolygott rám. Csak épp az van, hogy Berci mindig mosolyog rám, az Exem meg egyik pillanatról a másikra elküld a fenébe, legtöbbször azért, hogy az Orsikája belefeküdjön az izzadt ágyneműnkbe. Különben is, mi a nyavalyát eszem magam, amikor teljesen tényszerű, hogy nincs jövője ennek a szerelemnek. Annál plasztikusabb jelet nem is kaphattam volna erre, minthogy ő januárban
214
elköltözik vidékre, mert elszegődik segédszínésznek. És hiába is reménykednék, mindenhol van egy Orsolya, egy Szilvia, vagy egy akárki, aki elég erőszakos vagy elég érdekes ahhoz, hogy mehessek a levesbe. Én mégis, még magam előtt is szégyellve, de azt várom, hogy egyik nap majd beállít, azt mondja: Szeretlek, légy az enyém. Vagy: Toljuk össze az ágyakat. Vagy valami hasonló baromságot. Mit tud ő, amit más nem? Miért érzem azt, hogy a törődés netovábbja, ha azt mondja, ne egyek a paprikából, mert nem bírja az epém? Én is tudom, hogy Hani nem bírja a csípőset, mégsem én vagyok az istene.
Most már kivilágosodott, még mindig nem haltam meg, sem gázmérgezésben, sem gázrobbanásban. Még szívszakadásban sem.
Augusztus 18.
Kijött a gázos bácsi, és közölte, hogy ez a bojler életveszélyes, azonnal ki kell cserélni. Holnap jön. Felhívott a Farkas, hogy találkozzunk holnap négytől fél nyolcig. Hő! Hol volt eddig? -
Ha egy órát együtt lehetünk, az már jó – mondta.
Hát, kinek mi a jó. Este átjött a Berci, és nem akaródzott neki hazamenni. Társasoztunk, tévéztünk, hajnalodott, de se hazamenni, se lefeküdni nem akart. Én már hulla voltam, úgy éreztem, mentem meghalok, ha nem helyezkedhetem vízszintesbe. Végül Berci ledőlt ruhástul az összecsukott kanapéra. Igen mókásan nézett ki, ahogy lelógott a feje is, meg a lába is. Nem akart mellém feküdni az ágyba, de annyira nem is volt baj. Így is elég zagyva az agyam. Ó, hát a legérdekesebb mégis az, hogy kaptam egy sms-t Robitól, így egy év multán, melyben közölte velem, hogy szétköltöztek a nőjével. Azt hiszi, hogy egy évig fagyasztva voltam, most meg majd felmelegíthet? Azért mégis érdekes, hogy ma mindenkinek eszébe jutottam. Pasik!
215
Augusztus 19. Még a végén tényleg kitartott nő leszek! Az Exem fizet, a Berci fizet, és most még a Farkas is adott tízezer forintot, hogy tudjak mit enni. Sőt, inkább rám tukmálta. Én meg bután éreztem magam, mert kell a pénz, mivel a bankból kifúrtak, nem akarnak felvenni még fagyikimérőnek sem, és mire a tanítást megint elkezdhetem, az még legalább egy hónap. Jól esett, hogy törődik velem, viszont nagyon rossz érzés, hogy a barátaimra vagyok utalva. Szörnyű, hogy ennyire képtelen vagyok munkát találni. Hiába adtam lejjebb az igényeimet, még egyszerű munkát sem találok. Pedig annyira azért nem vagyok öreg. Vagy mégis? Az a legbosszantóbb, amikor még annyit sem tesznek meg a cégek, hogy egy válasz e-mailt küldjenek, melyben közlik, hogy mehetek a sóhivatalba. Az ember szétküldi az életrajzait a nagyvilágba, és semmi visszajelzés nem jön. De ami a durva, hogy még a fejvadász cég sem ír vissza, aki az adatbázisába gyűjt embereket. Na mindegy, nem bosszantom magam, majd csak lesz valami.
Viszont a mai nap teljesen kaotikus volt. Berohantam Bercihez a boltba, aki odaadta a bojlercsere árát. Mire hazaértem, már itt is volt a szerelő ember, aki még nagyban munkálkodott, gyártotta a szemetet, amikor már megérkezett Farkas. Leült a fotelba, és míg rohangáltam mellette, igyekezett puha csókokat lopni. Aztán a szerelő távozott, rám ruházva a leszerelt és kilyukadt gázkészüléket, az új készülék csomagolóanyagát, néhány csavart, egy lavornyi koszos vizet, benne úszkálva néhány nylon zacskót és egy marék kócot. Ja, és néhány 45-ös méretű sáros lábnyomot a lakás különböző területén. Ahogy a szerelő búcsút intett, Farkas igyekezett rám vetni magát, de közben hívott Robi telefonon. Közölte, hogy a barátnője elhagyta egy pasiért, aki közben mégis visszalépett, de ők már szétköltöztek, és mindezt egy hosszú éjszakán részletekbe menően szeretné taglalni az én kis hamvas fülkagylóimba. Ami azt illeti, elég fura, hogy amíg jól mentek a dolgai, valahogy sosem hívott fel. Mindazonáltal mégis arra jutottam, hogy tartozom neki ennyivel, hiszen ő órákon át hallgatta annak idején az én sirámaimat. Az már mindegy, hogy vélhetőleg némi önös érdek is vezérelte nagy szívjóságában, de akkor is mellettem volt és segített, amikor szükségem volt rá. Amikor végre elült a busójárás, Farkas elkapott, magához szorított és egész testében remegett, amikor csókolt, azt suttogva valahova a nyakam és a vállam közé:
216
-
Nagyon hiányoztál. Sokat gondoltam rád.
Én meg arra gondoltam, miért ne érezhetném jól magam egy kicsit? Ha egyszer megállapodom, akkor úgyis jó leszek. És eddig is túl sokáig voltam már jó, rám fér egy kis gazság. Vagy valami olyasmi. Ennek értelmében nagyot hancúroztunk, és olyan jó volt kéjesen elheverni utána a sötét szobában. Egyáltalán nem érdekelt, hogy Farkas úgy negyed óra múlva búcsúzik és megy az élettársához. Az az ő dolga. Engem pedig nem bánt, mert nem vagyok szerelmes belé, viszont jó vele beszélgetni is, sörözni is, és ölelkezni is. Épp, hogy utolsót integettem Farkasnak az erkélyről, amikor hívott Berci, és érdeklődött a gázszerelés helyzetéről. Kicsit gonosznak éreztem magam, hogy csapongok a pasik között. De ez hamar elmúlt, mivel arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy elég sokáig használtak ki különböző pasasok, most majd én szórakozom egy kicsit. Ha már ilyen szerencsés helyzetbe kerültem, hogy megtehetem!
Augusztus 20. Bercivel mentünk a Tabánba koncertet hallgatni, meg tűzijátékot nézni. Ott összetalálkoztunk Hanival és Írisszel. -
Új pasi? – kérdezték a lányok, míg Berci a barátjával ment sörért.
-
Nem járunk.
-
És mi van a Farkassal?
-
Az is megvan.
-
És az Exed?
-
Jól vagyunk.
-
De jó neked, hogy ennyi pasid van! – irigykedtek.
Pedig nem olyan jó ám, mert én többre tartom a meghitt viszonyt a hódításnál, a nyugalmat a kalandoknál. És ami a fő, hogy bár vannak köröttem mindenféle férfiak, azért én egyedül fekszem és egyedül kelek, és ha hajnalban rám tör a félelem és a magány, nincs kit felhívjak, hogy jöjjön, és mentsen meg. Miután végigsikoltoztuk a tűzijátékot, és szerencsésen megúsztuk a robbanást, ami tőlünk nem messzire csapódott be, azon tanakodtunk, mihez kezdjünk most. Hosszú huzavona után – ami
217
még hosszabbnak tűnt, mivel a tömeg hömpölygött köröttünk és sodorgattak minket el egymástól – a lányok inkább hazafelé vették az irányt, de Berci még folytatta volna az estét. -
Meghívhatlak vacsorázni?
-
Persze, dög éhes vagyok. De hova?
-
A rántott májat szereted?
-
Igen.
-
Akkor hozzám.
-
Köszi, de nem fogok tudni tőled hazamenni.
-
Nem baj, ott is alhatsz.
Elindultunk, de korántsem volt olyan egyszerű a haladás, mivel a híd le volt zárva, se hozzá, se hozzám nem vezetett út. Miután jó ideig gyalogoltunk egy ellenkező irányba, kiderült, hogy arrafelé sem jutunk haza. Ültünk a járdaszegélyen, dobozos sört ittunk, és vártuk, hogy megnyissák a kordonokat. Hát ilyen ez a magyar szervezés. Beterelnek mindenkit egy helyre, de arról már nem gondoskodnak, hogy haza is tudjanak menni. Mire végre elindulhattunk, én már csak haza akartam jutni, aludni. Se éhes, se szomjas nem voltam már, csak fáradt. Viszont nem szándékoztam undok lenni, így felmentem Bercihez és szépen megettem a rántott májat, amitől egész új erőre kaptam, még egy kicsit beszélgettünk is. -
Hol alhatok?
-
Az ágyban. Majd én alszom itt kint, a kanapén.
Már előre röhögtem, hogy Berci megint egy összecsukott kanapén fog kuporogni. Én pedig kényelmesen elhevertem a dupla ágyon. Hallottam, hogy forgolódik. -
Elférsz mellettem, ha akarsz – szóltam át a másik szobába.
-
Jó itt nekem.
-
Te tudod.
Még egy kicsit forgolódott, ettől én sem tudtam elaludni. Szerencsére, ugyanis egyre erősödő füstszagot éreztem. -
Füstszag van – szóltam ki neki a másik szobába.
-
Nem érzem. De azért megnézem.
Kitrappolt a konyhába, ahogy kinyitotta a konyhaajtót, a füst beömlött a szobába. Káromkodást hallottam. Kimentem én is. Az apró konyha közepén állt Berci alsógatyában, hatalmas
218
mancsában egy apró, ám igencsak füstölgő szemeteskukával. Azon mesterkedett, hogyan önthetne rá vizet. -
Felgyújtottad a szemetest?
Nem tudom, minek kérdeztem meg, egyértelműen látszott. -
Leszidtál, hogy tele a hamutartó. Kiöntöttem, de épp előtte tettem bele az utolsó csikket. Gondolom már megint nem nyomtam el rendesen.
-
Tele hamutartóba nehéz is. Nem ijesztgettek még eleget, hogy a dohányzásból mennyi baleset lehet?
Jobbnak láttam inkább visszabújni az ágyba, mielőtt balesetvédelmi felvilágosítást tartok neki néhány lélekbegázoló okos beszólással. Nem bírom az ilyesmi felelőtlenséget. Az amúgy is lesben álló halálfélelmem pedig ilyenkor igencsak uralni kezdi az agyam, és látom magam mindenféle halálnemben elhunyva, ami nem jó program. Pár perc múlva döngő mackólépteket hallottam, Berci jelent meg az ágy mellett, és dirregvedurrogva befészkelte magát mellém, majd egy hirtelen mozdulattal átölelt. Nem akartam volna a jelenleginél jobban bonyolítani a helyzetem, ezért gyorsan a másik oldalamra fordultam, és álomba zuhantam.
Másnap egyedül ébredtem, Berci korán ment nyitni a boltot. Bedobtam a kulcsot a postaládába és hazaballagtam, de bárhogy is törtem a fejem, nem sikerült rájönnöm, mit kéne tennem, és mégis kivel.
Augusztus 22. Azt játszom, hogy elképzelem az összes férfiismerősöm, és próbálom összerakni, hogy milyen gyerekeink születnének. Ha a Farkas lenne az apjuk, akkor hófehér bőrüket elöntené a sok szeplő. Ha a Berci, akkor fülüknél csak kényelmességük lenne nagyobb.. Ha Robi lenne az apa, akkor hosszú, finom ujjaik lennének és apró szemük. Ha az Exem, akkor nagy orruk lenne és makacs természetük. Ha pedig az Antonio Banderas, akkor nagy barna szemük lenne, és milliós bankszámlájuk.
219
Szeretnék családot, gyerekeket, de aggódom, hogy nem vagyok kész rá. De közben halkan csörögni kezdett bennem a biológiai vekker. Persze felesleges ezen gyötörnöm magam, hiszen nincs potenciális apajelölt. Szánt szándékkal csonka családot gyártani meg csak a legvégső esetben vagyok hajlandó. Egyszer régen, egy alkoholgőzös szilveszteri bulin Amigóval egyezséget kötöttünk, ha öt éven belül nem találjuk meg a párunkat, akkor legyártunk egy közös gyereket. Mikor is volt az? Azt hiszem, már lejárt az öt év. Azért ezt a bulit mégis kihagynám. Pedig Amigónak azóta Horvátországban lett nagy tengerparti háza, de engem az anyagi javak sosem hatottak meg. Pedig sokkal egyszerűbb lenne az életem, mert tehetős férfit előbb találni, mint igaz szerelmet. Viszont engem mindig a szívem vitt, az eszem csak nagy messze kullogott utána, tehát nincs mit latolgatni. De vajon nem azért szeretek-e bele lehetetlen alakokba, mert valójában nem is akarok rendet, csak vad pillanatokat? Talán nem áll szándékomban felnőni, és azért kezdek diszfunkcionális kapcsolatokat, hogy ne történhessen meg az, amitől valójában félek? Ahogy azt Exem is tette az Orsolyával. Talán azért akarok annyira az Exemmel lenni, mert tudom, hogy az nem történhet meg, és így fel vagyok mentve, mint áldozat? Ennyi lenne csak az egész, hogy gyáva vagyok? És ezen töröm a fejem időtlen ideje? Jesszumpepi! Boldog megvilágosodás! Ide nekem egy terapeutát! Ez a felismerés most új megvilágításba helyezte az egész bárgyú kis életemet. De valamikor csak rá kellett jönnöm, hogy az élet nem egy Banderas-film, ahol mindenki szép, és soha senkinek nincs hasmenése. Azért biztosan van oka, hogy Bercit mellém sodorta az élet. Talán, hogy támogassuk egymást. Két gyámoltalan öreg gyerek. Magányos, fonnyadt Barbie leszek, aki macikás pizsamában mereng élete szép pillanatain. Akkor már minden csak múlt lesz, és nem tudom már jobbá varázsolni az életem. Perceken belül krisztusi korba kerülök. El sem tudtam képzelni, hogy valaha is eljön ez az idő. Azt végképp nem, hogy ekkor ugyanolyan lesz az életem, mint húszéves koromban. Nem bírtam megöregedni, csak az idő múlt el felettem.
Augusztus 29.
220
Hani hozott nekem kaját és esküvői tortát. Most azt majszolom. Legalább van mit ennem. Rágcsálom a marcipánrózsát, vadromantikára vágyom, de közben egy merő realitás vagyok. Hogy ugyanis jócskán elmúltam húsz, és örülhetek, ha egy normálishoz közeli pasi szóba áll velem, hiába is várok az álomférfira, aki amúgy nincs is. Mert nincs olyan, aki kedves és vicces, megbízható és helyes az arca, kívánatos a teste, dús a haja, és csak én kellek neki, csak arra vár, hogy gyereket szüljek neki, és majd akkor is szeret, amikor kövér leszek és amorf, tejszagú és lestrapált. Robi siratja a barátnőjét, Berci két meccset néz két tévén, Farkas nyaral az élettársával, Exem meg bizonyára osztja az észt Orsolyának, Szilviának, Ellának, vagy bárki másnak. Mind élik az életüket, aminek én csak morzsányi része vagyok. Na még egy marcipánrózsát, mielőtt elbőgöm magam.
Szeptember 1. Megőrülök a négy fal között, senkihez sem szólva, ténferegve, egyedül!
Szeptember 3.
Minden borul. Nem indul a számítógépem, ettől full para vagyok. Én már kérem függő vagyok! De legalább megint jó Horvátország-szag van a klotyóban, azt szaglászom naphosszat. Na nem mintha olyan öröm lenne végiggondolni, hogy az is csak egy műmájer mutatvány volt, színház arról, hogy milyen szép békében tudunk élni az Exemmel. Hazafelé úton, úgy Zágráb magasságában már véget is ért az előadás.
Éjjel Hogy megvigasztaljon számítógépem elszállása miatt, Berci elvitt vacsorázni. A pizza mellé megittunk vagy négy-öt grappát, jól becsíptünk. Legalábbis én. Berci nagyon aranyos volt, nagyokat röhögött rajtam, még lesétáltuk a kikötőbe, hogy metsző hidegben bámuljuk a vizet, aztán Berci betuszkolt egy taxiba.
221
Nem baj, úgyis részegecske voltam. Bújtam a hóna alá, kapaszkodtam belé, és egyetlen hajszál választott el tőle, hogy megcsókoljam. Meg az, hogy nem értem fel hozzá, sámli meg nem volt nálam. De azért nem ehhez vagyok szokva a pasiktól. Összes ismerősöm épp ellenkezőleg cselekedett volna – ha már ő finanszírozta a lerészegedésem, akkor meg pláne kihasználta volna az alkalmat!
Szeptember 10.
Csalódások szuperlatívusza! Exem épp most szeret bele egy narkós kurvába. Nem én kurváztam le, bevallotta, hogy sokáig abból élt, és néha még beugrik egy kis extra lóvéért. Amúgy folyton ott van nála, és állítólag egy tündér. Én vagyok egy tündér, mert mindezek hallatán nem kezdtem őrjöngeni. Ezen kívül még csütörtökön itt aludt a Berci, már megint hajnalig dumált, nekem meg leragadt a szemem. Péntek délután épp elaludtam a tévé előtt, amikor hívott a Robi, hogy ugyan találkozzam már vele. -
Csak még egy órácskát hagyj aludni, utána mehetünk – nyüszögtem félálomban.
Alig ismertem meg Robit, annyira lefogyott. Csont és bőr volt, pedig régen sem volt benne túl sok anyag. Hiába, a válás a legjobb fogyókúra. Elvitt egy új szórakozóhelyre, ami nekem nagyon tetszett. Jó zene szólt, hasonszőrű arcok pörögtek, kiszuperált régi fotelekben ücsörögtünk és dobáltuk be egymás után a becherovkákat. Összetalálkoztam Vicával is, és ha jól láttam, Orsolya is ott volt, de vele nem volt kedvem fecserészni. Viszont már annyit ittam, hogy az egész nem zavart. Robi nyafogott egy kicsit, előadta válása hiteles történetét, aztán rátért az udvarlásra. Akkora nekem már forgatták rendesen a kocsmát, úgy éreztem, éhen halok, így Robi felajánlotta a hűtője tartalmát, és persze szállást is ígért. Mivel két sarokra lakott a kocsmától, kényelmesnek tűnt elfogadni az ajánlatot. (Micsoda szervezés! Csak nem volt benne némi előre megfontolt szándék?)
222
Lazacot ettünk sajttal és száraz kiflivel, és nem is volt semmi baj, amíg az étel el nem fogyott, de aztán Robi egyre közelebb ült hozzám, és egyre jobban duruzsolt arról, hogy számára én testesítem meg a nő fogalmát, mindig is nagy hatással voltam rá. Szóba kerültek a régi dolgok, és kiderült, hogy annak idején erősen gondolkodott, hogy le szeretné cserélni rám a csaját, mert meg volt őrülve értem, de aztán mégsem merte meglépni az utolsó lépést, inkább kihátrált az életemből. Aztán jött még a szörnyű magány taglalása, némi romantika, nagy ölelés, majd elég egyértelmű felkérés, hogy legyek a barátnője. Nem tudtam úgy nemet mondani, hogy ne bántsam meg. -
Én nem is tudom, annyi pasi van most körülöttem.
-
Hát akkor most van még egy – mosolygott, és egyre szorult az ölelés.
Kis ideig még beszélgettünk, amikor jött az újabb roham, de már egészen másféle. -
Nagyon kevés az időm mostanában. Nincs sem időm, sem kedvem nők után rohangászni. Te nagyon kellenél nekem. Azt mondtad, neked pénz kell. Tudnék adni egy kis pénzt, ha eltöltenél velem egy hétvégét.
-
Hogy értve?
-
Elmennénk valahova. Szálloda, szép ruha, opera, szauna, és hát az éjszakák. Nem kell tenned semmit, amit nem akarsz. Csak legyél velem. Mindent én fizetek, és még a kezedbe is adnék egy összeget.
-
Milyen összeget?
Forgatta a szemét. -
Jelenlegi helyzetem szerint, mivel ugye sok a kiadásom a költözés miatt, tudnék adni 140 ezret.
Hukk! -
Meglepődtél?
-
Szerinted?
-
Nem kell most döntened. Mondjuk két hét múlva hétvége nekem jó.
-
De miért jó ez neked?
-
Nem tudom. Te vagy nekem az ideális nő. És nincsenek szabályok. Érezni akarom, hogy bármit megtehetek.
223
Francba! Pont egy olyan összeget mondott, ami most kihúzna a csávából. Keres vagy fél millát egy hónapban, én meg négy hónap alatt nem kerestem százezret. Könnyen dobálózunk forintokkal és becsülettel? Ha valaha is megindított volna a gondolat, hogy Robi ideális nőt lát bennem, most az írmagja is felégett az együttlétünk lehetőségének. Nem mondom, roppant hízelgő, hogy ennyit megérek neki, meg aztán a Micsoda nő is az egyik kedvenc filmem, mint minden romantikus léleknek. De nem a pénz miatt fogott meg a történet, ezt ugye nem kell ecsetelnem. Ha jobban bele gondolok, vérig vagyok sértve, hogy ha nem lehetek szerelemből az övé, akkor megfizet, ezzel is bizonyítva, hogy az ő akarata fog győzni, és én pedig egy játékszer vagyok, akit így vagy úgy, de megkaphat. Felugrott, berohant a szobába, majd visszajött, valamit nyújtott felém. -
Most ennyit tudok adni.
-
Ez mi?
-
Pénz. Tedd el.
-
Nem, köszönöm.
-
De hát pénzre van szükséged.
-
Igen, de nem így.
-
Nem kérek érte semmit. Azért adom, mert neked kell, én meg tudom nélkülözni.
-
Nem.
-
E miatt nyugodtan a tükörbe nézhetsz holnap is. Nem kérek érte semmit. Bár nem bánnám, ha cserébe ma éjjel az enyém lennél.
Játszottam a pénzzel. 20 ezer forint volt. Romantikus képzelgések, vak hit egy emberben, taoista tanítások kontra állati vágyaktól vezérelt mocskos élet. -
Tedd már el – tépte ki kezemből a pénzt és gyűrte a zsebembe. – Kívánlak, de vártam már rád eleget. Ha nem akarod, nem kell most lefeküdnünk egymással.
-
Én lefekszem. Aludni akarok. Most.
Magamra húztam a takarót a kis hálófülkében, a kínai matracon. Ott, ahol vélhetőleg sok időt töltött azzal, hogy rám gondolt, miközben esetleg a barátnője mellette aludt. Bizonyára latolgatott, mérlegelt, hogy felrúgja-e az életét értem, aztán úgy döntött, hogy megelégszik néhány szaftos szexuális fantáziával. Képtelen voltam elaludni, lüktetett az agyam, közben azt
224
hallgattam, hogy matat, rámol odakint. Amikor megjelent, már világosság szűrődött be az ablakon. Résnyire nyitottam a szemem, úgy leskelődtem. Ott állt felettem a kínai selyemköntösében, és olyan érzés kerített hatalmába, mintha egy kényúr fogságába kerültem volna, kiszolgáltatva az ő kedvének. Levette a köntöst, felemelte a takarót, befeküdt mellém. A szívem zakatolt. Tudtam, hogy nem fog bántani, hisz ha egy fikarcnyi becsülete sem lenne, már rég megerőszakolt volna, de legalábbis szelíd erőszakkal rávett volna arra, amit ő akart. Bár reményeim szerint ő azt akarta, hogy szeressem, és azt erőszakkal úgysem lehet elérni. Nem is tudom, hogy kerülhettünk ilyen helyzetbe. Én Robit mindig nagyon becsületes és tisztességes embernek tartottam, mi több, úgy hittem benne, mint egy tanítóban, lelki mesterben. Sőt, volt olyan pillanat az életemben, amikor talán el is tudtam volna képzelni, hogy párjául szegődjek. Sokat voltunk együtt, akár sírtam, akár nevettem. Most viszont rosszul esett a közelében lenni. Elaludtam, de minden fordulásra, minden neszre felriadtam. Félálomban a régi, rossz emlékű képek villogtak az agyamban. Alig 17 éves lehettem. Egy barátom – jut eszembe, ugyanaz, aki Robinak mutatott be – elvitt egy Gergő nevű sráchoz, aki amatőr filmet készített, és női főszereplőt keresett. A meghallgatás után jártunk próbákra egy-két hétig, majd Gergő kijelentette, hogy a nagymamája vidéki házában vesszük fel a filmet, egy hét alatt. Leutaztunk, és ott derült ki, hogy a kamera nincs sehol. -
Nem baj, végigjárjuk a helyszíneket, bepróbáljuk a jeleneteket, aztán pár nap múlva megérkezik a kamera is – biztatta kis csapatunkat Gergő.
Hittem neki. Talán, mert olyan felnőttes volt. Magas termete, szőke haja és aranykeretes szemüvege, no meg határozott fellépése tekintélyt sugárzott. Nem is tudom, hány éves volt. Úgy 20 körül lehetett. Roppantul imponált, hogy tetszem neki. Romantikus sétákat tettünk a tó körül, járkáltunk a városban, mutogatta a helyszíneket. Gergő, a srác, aki bemutatott neki, Gábor, aki a filmbeli partnerem lett volna, egy 10 év körüli fiú, aki az öcsémet játszotta, no meg Piri barátnőm, aki volt szíves elkísérni. Határtalan naivságomban, még akkor sem fogtam gyanút, amikor behúzott függöny mögött szexjelenetet próbáltunk, és Gergő azt tudakolta, szűz vagyok-e még.
225
A kamera persze még négy nap múlva sem volt sehol, az emberek pedig kezdtek hazaszállingózni. Gergő könyörgött, hogy maradjak. Egy este, amikor a kisfiú kint olvasgatott a kertben, Gergő és Gábor jól megkóstolták a házi pálinkát. Igen duhaj jó kedvük kerekedett, pancsoltak a fürdőkádban, ott iszogattak tovább. Én is a kertben voltam, amikor kiabáltak, hogy, vigyek be nekik egy törölközőt. Amikor beértem, rám zárták az ajtót, és szélesen kacagva mulattak azon, hogy a fogságukba estem. Amikor ezt elunták, felmentek az emeleti szobába, hogy száraz ruhába bújjanak, és persze megint felhívtak, hogy dumáljunk. A szoba üres volt, csak matracok voltak a szőnyegpadlóra terítve. Kedélyesen röhögcséltünk, amikor Gergő hirtelen agresszívvá vált, rám vetette magát. Igyekeztem menekülni, de jóval erősebb volt nálam. Lerángatta rólam a ruhát. Ekkor már megijedt Gábor is. Átdobta nekem a sortját, hogy vegyem fel, és csitítgatta Gergőt, aki határozottan leüvöltötte. Gábor megszeppenve nézte az eseményeket. Ugyanis Gergő erőszakoskodott, hogy menjek le vele az én szobámba. Én viszont azt gondoltam, hogy amíg többen vagyunk, nagyobb biztonságban vagyok. Ez nem jött be. Gergő végighúzott a szőnyegpadlón, ami égő sebeket horzsolt belém. Letépte rólam a sortot, összeszorította a két csuklóm és pucéran lelökdösött a földszintre, be a szobába, és ránk zárta az ajtót. Az ágyra lökött, rám feküdt és próbált vadul csókolni, ahol ért. Nem tudtam kiszabadulni, hiába vergődtem, könyörögtem. -
Azt akarom, hogy jó legyen neked – hörögte az arcomba, és ömlött belőle a pálinka szaga.
Én kis hülye, szerintem még mindig elhittem, hogy csak azért csinálja, mert szeret. Beszéltem hozzá, kértem, hogy ne tegye. Akkor megállt, nézett rám. Azt hittem, minden rendben. Várt, nézett. Megsimogatta az arcom és megcsókolt. Én elhúzódtam, kértem, hogy nyissa ki az ajtót. Akkor valami fény villant a szemében, belekapaszkodott a hajamba, teljesen hátrahúzva a testem, hogy elfeküdjek. Másik kezével lefogta a kezem, és egyetlen mozdulattal belém hatolt. Minél jobban csapkolódtam, próbáltam menekülni, annál jobban tépte a hajam, annál durvább foltokat szorított a csuklómba. Zihálva harapdálta a nyakam, teljesen leszorított és sakkban tartott. Jobbnak láttam feladni a küzdelmet, mielőtt kitépi az összes hajam, vagy esetleg meg is üt. Feküdtem mozdulatlan, és vártam, hogy végezzen. Nem fájt. A szüzességem pár hónappal ezelőtt elveszítettem egy rémségesen unalmas aktusban, mikor nem éreztem semmit, sem örömet, sem fájdalmat, csak érdeklődéssel néztem az eseményeket az ágy
226
fölé erősített tükrös csillárban. Nem volt tapasztalatom ezen a téren, de abban biztos voltam, hogy egy szeretkezésnek nem ilyennek kell lennie. Talán pont azért nem zakkantam bele ebbe a történetbe, mert fel sem fogtam igazából, hogy mi történt. Amikor Gergő végzett, szó nélkül feltápászkodott és kisétált a szobából. Csend volt. Feküdtem az ágyban, hallgattam a szomszédban ugató kutyákat, és az jutott eszembe, hogy nem tudok hazamenni, mert nem tudom, hol vagyok. Nem sírtam egyetlen könnycseppet sem. Nem okoltam Gábort, hogy nem mentett meg, hiába sikongattam és hívtam segítségül. Még aznap este mindannyian hazavonatoztunk, becsomagolva magunkkal a titkainkat. Szerencsére a dolog nem hagyott bennem túl mély nyomot, olyat, ami megzavarta volna nőiességem kibontakozását. Rá egy évre megismerkedtem Barnabással, és elölről kezdtem a nagy szex-leckét. Az igazi szüzességem elvesztését onnantól datálom, amikor megtanultam, milyen csoda az, ha megérint, megölel az, akit szeretsz, és aki viszont szeret téged. A lelkemben akkor veszítettem el a szüzességem, amikor megéreztem a gyönyört, amit adhatok és kaphatok. Tulajdonképpen nem is szoktam gondolni arra a rémisztő nyári délutánra, most mégis eszembe jutott attól az egyetlen mozdulattól, ahogy Robi levette magáról a köntösét.
-
Iszol egy teát? Kérsz reggelit? – ugrált körbe Robi, amikor előkerültem a hálófülkéből. Ő már egy ideje fent volt, nagyon tüsténkedett.
-
Nem kérek semmit. Haza megyek.
-
Maradj, nem kell rohannod.
-
De, igazából kell.
Céltalanul bolyongtam a Városliget kora őszi napsütésében. Kissé el is tévedtem, kavarogtam a vattacukrot majszolgató, lufikat szorongató kissrácok és szüleik között. Úgy éreztem, megpukkadok, ha nem beszélhetem ki az eseményeket. Egy villanyoszlopnak támaszkodva felhívtam Jankát, és ott helyben tálaltam a történetet a maga durva valóságában. -
Mekkora egy görény! Nem kap máshogy nőt? Remélem, elküldted a francba!
-
Tudod, hogy én senkit nem tudok elküldeni sehova.
-
De mégis, hogy képzeli? Mit gondol magáról?
-
Inkább az a kérdés, mit gondol rólam?
227
Este vigaszkeresés Exemnél. Neki is elmeséltem a Robi féle attrakciót. -
Nekem mindig is gyanús volt az a faszi. Éreztem, hogy van köztetek valami.
-
Ha akkor volt is, mára már végképp meghalt.
-
Miért? Nem fogadtad el az ajánlatot?
-
Te hülye vagy?
-
Nem értelek. Azt mondod, szükséged van pénzre, valaha éjjel-nappal együtt voltál ezzel a Robival, akkor mi a baj?
-
Na jó, már biztos, hogy te nem szeretsz. Ha szeretnél, nem löknél egy ilyen karjaiba.
-
Én nem löklek sehova. Ez a Robi gyerek biztosan összetettebb szexuális élményt tud nyújtani neked, mint én. Én csak azt akarom, hogy neked jó legyen.
Hú,, de ismerős mondat! -
Nagy kár, hogy nem szeretsz, mert én úgy érzem, a rabod vagyok. Bármit teszek, te benne vagy, és bármit akarsz, én ugrom. Ez nagyon rossz így, nem tudok továbblépni, mert folyton a fejemben vagy.
-
Tudom. Mert én a tied vagyok. És te az enyém. De tanuld meg kezelni ezt a tényt, mert ez így lesz mindaddig, míg egyikünk meg nem hal. Így lesz, bárhogy alakuljon is az életünk.
-
Bíztató.
-
Tudod, hogy én képtelen vagyok normális párkapcsolatra.
-
Miért nem azt kérdezted annak idején, hogy akarok-e az exed lenni?
-
Vicces, de az a mostani kiscsaj is azt kérdezte tőlem, hogy lehetne az exem.
-
Azt mondd még meg, amikor összefeküdtünk, akkor engem kívántál meg, az nekem szólt? Vagy csak azért volt, mert nincs más?
-
Hülye vagy! Persze, hogy téged kívánlak meg. De hát tudod, mennyire érdekel engem a szex. Meg aztán te nagyon drága nő vagy, én nem tudlak megfizetni.
-
Tudom, sügér! Úgyhogy menjünk is filmet nézni.
Megnéztük a Dirty Dancing-et, és ott borult ki a bili. Hullt a könnyem, mint a záporeső, és olyan mérhetetlen űrt éreztem magamban, hogy belefért volna az egész világegyetem naprendszerestül. A film segítségével végre megértettem, hogy nem vagyok sem Hamupipőke, sem Hófehérke. Hiába vágyom a romantikusan tökéletes szerelemre, meg kell találnom a helyem az igazi
228
világban, hátrahagyva meseországot. Ezzel szembesülni olyan volt, mint egy kicsit meghalni. Csak zokogtam megállíthatatlanul, Exem meg dühös volt rám, hogy mit bőgök ezen. Fogalma sem volt! Hogyan is lett volna, hisz tudtommal ő sosem merészkedett olyan messzire, ahol mindig szivárványos az ég. A tudás fáj. És te félsz a tudástól – mondta mindig Robi, és most értettem meg, hogy mire
-
gondolt. Tényleg fájt szembenézni a ténnyel, hogy a magamban dédelgetett világ nem a valóság tükre. Bátorság kell megkeresni a helyem ebben az új, ismeretlen életben, és nem visszamenekülni a rózsaszín Barbie-házamba. Ripityomra tört, végleg elveszett, kimúlt mérhetetlen fájdalommal. Exem konyhájában ért a megvilágosodás, bokszeralsóban és kinyúlt macikás pólóban, egy tál dermedt sült krumpli fölött.
ÉSZRE TÉREK
Szeptember 15.
Janka hívott, és nyomatékosan közölte velem, amit most látott a tévében, hogy ma Magyarországon 600 ezer nőnek lehetetlenség társra találni, tehát úgy kapjam össze magam. Hát, köszi az értékes információt, de hiába kapkodom én magam, ahhoz legalább egy kapkodó kell még, hogy ne legyek egy a 600 ezerből.
*** András autója kilenc körül áll meg az utcán. Szentül megfogadom, hogy nem ugrok a nyakába, inkább duzzogóra fogom a dolgot. Sajnos, amikor meglátom őt, vállán a fotós táskával, kezében egy angyalnak öltöztetett macival, nem bírom megállni, csak úgy repülök fel hozzá. Ő erősen megtart, míg én a lábammal a derekába kapaszkodom. Csókolom, ahol csak tudom. De
229
kérem, hol marad a tartózkodó viselkedés? Sehol. Nem tudok taktikázni, a legédesebb gyereket hozza ki belőlem. -
Hogy vagy kincsem?
-
Most már jól.
András nagyon örül a vacsorának, én pedig nagyon örülök a macinak. Teljesen elvesztem az eszem, megetetem, megitatom a macit, András pedig gurul a nevetéstől. Minél jobban nevet, én annál jobban bohóckodom. Szinte lázasnak érzem magam, annyira elragad az indulat. -
Hiányoztál.
-
Hallod maci, hiányoztam. De csak azért mondja, mert nem tudja, hogy ő mennyire hiányzott nekem.
-
Na, most már ne bohóckodj. Komolyan mondom.
-
Én is.
-
Meg kell ezt beszélnünk!
Megfagy bennem a móka egy pillanat alatt. Vége, most van vége, most valami rossz következik. Hirtelen felugrom, sürgősen el kell takarítanom a vacsora romjait. Ő elkap, az ölébe ültet, én szinte remegek. Nem kapaszkodom belé. -
Felnőtt emberek vagyunk, gondolnunk kell a holnapra is.
Kész. Most jön az, hogy nem tudja elkötelezni magát, bizonytalan az élete, nem tud felelősséget vállalni, hogy mi lesz holnap, és nem várhatja el tőlem, hogy… bla-bla-bla. -
Mit akarsz mondani? – kérdezem, de igazából nem akarom hallani.
-
Az elmúlt két napban rajtunk gondolkodtam. Nekem már nincs időm bohóckodni.
-
Nekem sincs – motyogom megsemmisülve.
-
Nézz a szemembe.
-
Minek?
-
Mert kérlek rá.
-
Kérj mást.
-
Amit mondani szeretnék, azt a szemedbe szeretném mondani.
Úgy emelem rá a tekintetem, mintha fogorvosi székbe helyezkednék. -
Míg távol voltam tőled, rájöttem, hogy nem szeretlek téged.
230
A szívem megáll, a vér kifut az arcomból. Helyes! Engem úgysem szeret senki. -
Nem szeretlek, hanem imádlak. Minden távol töltött perc kínszenvedés volt. Most gondold meg, hogy döntesz, mert most még kiszállhatsz véráldozat nélkül, de később már nem. Néhány nap alatt a részemmé váltál, betöltöttél teljesen. Ha hosszabb időt töltünk együtt, akkor már a lételemem leszel és akkor már nincs visszaút. Innen egyszer el kell mennünk, és én nem akarok ócska kávézókban randevúzgatni veled. Fel akarom forgatni az életemet, hogy veled újat építsek. Akarod?
A hirtelen riadalom most tör ki rajtam. Sírógombóc van a torkomban. Nem tudok megszólalni. Annyira megijedtem. Néz rám, választ vár, de a gombóc nő a torkomban, nem hagy beszélni. -
Akarod? Akarsz velem élni és vállalod a vele járó rumlit? A költözést, az új dolgok megszokását, a rigolyáimat? Eltűröd, hogy fotók lógjanak a ruhaszárítón a zoknik között?
Kitör belőlem a sírás és a nevetés együtt. Átkarolom a nyakát és a haja alá bújok. -
Laura! Most sírsz vagy nevetsz?
-
Igen.
-
Mi igen?
-
Minden igen.
-
Hozzám költözöl?
-
Azt sem tudom, hol laksz! – nevetek a könnyeimen át.
-
Hát tulajdonképpen mindegy. Ha nem tetszik, majd veszünk másikat.
-
Van zsepid?
Szalvétát ad, belefújom az orrom. -
De hát nem is ismersz. Honnan tudod, hogy nem vagyok kibírhatatlan, nem mosom össze a kedvenc ruháidat rózsaszínre, meg ilyenek?
-
Azt már tudom, hogy jól főzöl és ez épp elég.
-
Na, de most komolyan – húzom meg a haját. Ő két kezébe fogja az arcom, és nagyon halkan beszél.
-
Érzem, hogy jó vagy, hogy kellesz nekem. Szeretlek, pedig azt hittem, én már nem fogok szeretni senkit. Ezt tudja az ember.
-
Én is szeretlek.
231
Megcsókolom. Hosszan ücsörgünk a kertben összebújva. Részletesen kitárgyaljuk jó és rossz szokásainkat, az összeillő és össze nem illő bútorainkat, a megszokott életritmusunk és minden más buta dolgot. Lelkesen mesél a családjáról, a lakásáról én pedig a nagy izgalom hatására elalszom az ölébe kucorodva. Hallom még a hangját, szeretném húzni a pillanatot, de belebódulok az illatába, és magával ragad az álom. Már napok óta szerelmes vagyok és még mindig nem szeretkeztünk. Ez tőlem szokatlan.
Nem tudom hány óra lehet. Csivitelnek odakint a madarak. András békésen szuszog mellettem és fogja a kezem. Hason fekszik, az arca felém néz, haja az arcába csapódva, széles hátát csíkosra festi a redőny mögül beszűrődő fény. Nem tudom, kinek a szobájában vagyunk, a szoba többi része teljesen sötét. Pucér vagyok. Próbálom felidézni a történteket. Valószínűleg András az ölében hozott be, levetkőztetett és betakargatott. Ez annyira kedves. Nem mondom, regénybe illőbb lett volna ezt az estét csodás szeretkezéssel zárni. De hát elaludtam, és ő volt annyira gyengéd, hogy nem ébresztett fel férfiúi jogokat követelve. Ettől elolvadok. Van valami szép a várakozásban. És némi rizikó is. Mi van, ha nagy plátói szerelemben elkötelezem magam, és nem lesz jó együtt a testi szerelem? Le lehet-e mondani a szexualitásról egy magasztosabb érzésért? De vajon nem hordja-e magában a vegytiszta szerelem a beteljesülés ígéretét? De igen! Elmélkedésemben újra rám tör az álom, a másik oldalamra fordulok. Ahogy kihúzom a kezem András kezéből és fordulok, ő is fordul velem. Hátulról egész szorosan hozzám bújik, átöleli a derekam. Én combja görbületébe nyomom a fenekem és ebben a puha fészekben újra elalszom. Mély álomból ébredek, nem fogom fel, hol vagyok. Ébredek, ahogy az elmúlt időkben ébredtem mindig. Egyedül, nyújtózkodva, lassan. Ahogy kinyitom a szemem, félhomály van a szobában. Lassan észlelem a környezetem. Az ággyal szemközti ruhahalomban mozdul valami. András ül ott, némán mosolyog, minden öltözete egy fehér bokszeralsó, mely lebarnult bőrén szinte világít. Haja copfba fogva, ölében rajztömb. -
Szia – mondom álmos macskahangon.
-
Szia.
-
Mit csinálsz?
-
Nézlek.
-
Mindig rajztömbbel a kezedben bámészkodsz? Na mutasd!
232
-
Mit is?
-
Amit rajzoltál?
-
Honnan veszed, hogy rajzoltam?
-
Gondolom nem keresztszemes öltésmintákat számolgattál.
Elneveti magát, az ágy végéhez jön, négykézláb közelít, végigcsókolja a takaróból kilógó lábam, közben egyik kezével a feje fölé tartja a papírt. -
Na add szépen ide.
-
Vedd el! – incselkedik, közben egyre közelít apró csókjaival.
-
Dehogy veszem! Mutasd meg szépen.
Most már a nyakam csókolja, én kapkodok a rajz után, de persze nem érem el. Egész leszorít az ágyhoz, mozdulni sem tudok. Nagyon, nagyon tetszik, hogy ilyen erős, hogy ki vagyok szolgáltatva, mert bánthatna, de tudom, hogy nem teszi meg. Ez csodálatos érzés. Végül enged, én kikapom kezéből a rajzot, ő pedig keresztbe fekszik az ágyon, feje az ölemben, szórakozottan forgatja lábujjait a beszűrődő napfényben. A rajztömb több kis rajzot tartalmaz – nem tudom, mióta lehet már fent, és bámulhatja, ahogy alszom. Laura hason, Laura oldalt, Laura háton. Laura egészben, Laura részletekben, Laura premier planban. Nem részletesen kidolgozott rajzok, gyors skiccek, de láthatólag mind én vagyok. És talán épp azért, mert eltűnnek a részletek, az apró ráncok, az aránytalanságok és szépséghibák – tetszem magamnak. Úgy érzem, szép vagyok. Az ő szeméből visszavetülő fényben igazán szép vagyok. Szemed tükrének miniatűrjében látom igazi önmagam – jut eszembe. Hányszor vágytam erre az érzésre, de még sohasem élhettem át. Le akarom szidni, hogy orvul rajzolgat, de nem tudom megtenni. Cirógatni kezdem a homlokát, az orrát, az orra alatti puha húst, az ajkát, az állát, majd visszafelé mindent újra. Jó sokszor teszem meg a távot, egész izgalomba jövök. Most milyen csodás lenne, ezen a szűrt fényű reggelen, ha megtörténne. Aztán eszembe jut, hogy ezer éve nem mostam fogat, nem fürödtem, és bizonyára püffedtre aludtam az arcom. Zavarba jövök. Hiába, a szerelem nem minden, szükség van arra a meghitt hangulatra, amit csak a megszokás hozhat magával, amikor nem kell szégyellnünk emberi mivoltunkból fakadó kicsinyességeinket. Amikor tudomásul vesszük végre, hogy emberből vagyunk, és a fene nagy lelkünk mellett van emésztésünk is, és néha betegek vagyunk, és nem takargatjuk többé testünk kevésbé tökéletes részleteit. -
Készítsek kávét? – kérdezem.
-
Nem, köszönöm. Mennem kell.
233
-
Ó, már megint?
-
De megint velem jöhetsz! – mondja, miközben hirtelen felhasal és a köldökömmel játszik. Zavartan húzom magamra a takarót.
-
Nem tehetem. De híven várlak.
-
Azt remélem is! – csiklandozni kezd, próbálja megszerezni a rám tekert takarót.
Vad viháncolásba kezdünk, majd menekülőre fogom a dolgot. Az ajtóban még rögtönzött tánckísérettel eléneklem neki a strófát: “Pá, kis aranyom, pá, nem zavarom pá, csak elhagyom, pá.” Átfutok a szobámba és a csap alá dugom a fejem. Pár perc múlva hallom, ahogy felbőg az autója és elindul.
Szeptember 22.
Végül kettecskén mentünk le Bercivel a Balatonra. Amennyire féltem a dologtól, olyan jól éreztem magam vele. Jókat beszélgettünk, sokat játszottunk, nagyokat kajáltunk, és láthatólag boldog volt, hogy velem lehetett. Sajnos pancsoláshoz már hideg volt, de azért még remekül sütött a nap, szépen le is barnultam, miközben szókirakóztunk a teraszon. Tulajdonképpen maradhattunk volna még, de nekem ma kellett volna először tanítani menni. Bercire bíztam a menetrend megtekintését, mivel pont ott járt a HÉV-végállomáson. De sajnos túl bonyolultnak bizonyult számára ez a feladat, így hiába keltem ötkor, rohantam át a városon, nem tudtam eljutni a rendeltetési helyemre. Máris buktam 15 ezer forintot. Üldögéltem a parkban hajnali fél hétkor, és a napsütésben ütögetett a guta. Igazán kár volt megszakítani az álmom, amelyben Exem feküdt az ágyban, én pedig simán otthagytam, hiába kiabálta utánam, hogy Boldog születésnapot! – nem érdekelt. Ez jó érzés volt, megtisztulásként értékeltem. Pont egy éve, szülinapom alkalmából álltam szóba újra vele, aztán akkor is inkább szőttem volna egy szőnyeget helyette. Mire ma hazaétem, már várt Exem üzenete, hogy mit kérek születésnapomra. Békét, barátom, békét! -
Meglepetést – válaszoltam a kérdésére, amikor visszahívtam.
Elég elgyötört volt a hangja, ráadásul valami buta nosztalgia roham lehetett rajta, mert folyton közös múltúnkból idézgetett. Emlékszel…?
234
-
Na jó, térjünk a tárgyra. Átmehetek szerdán mosni?
-
Persze, gyere. Kulcsod van, én meg majd időben hazaérek.
-
Jó, húzd át az ágyneműt és tüntesd el a nyomokat, amiket a barátnőid hagytak.
-
Jó, áthúzom az ágyneműt, eltüntetem a nyomokat, és mit kell még csinálnom?
-
Kedvesnek lenni.
-
Menni fog.
-
Hö! Hiszem, ha látom.
-
Na figyelj ide, te malacka. Tudod, hogy nem vagyok egy ajándékvásárló. Arra gondoltam, adok egy tízest, veszel rajta, amit akarsz.
-
Nekem mindegy. És köszönöm, hogy gondolsz rám.
-
Ez most ironikus volt?
-
Nem annak lett szánva. Miért?
-
Én mindig gondolok rád.
Ja, főleg, amikor érzi, hogy feszül a gyeplő, mert távolodom.
Szeptember 23.
-
Halló, malac! Anyám azt mondja, most akciósan lehet olyan mosógépet venni, mint az enyém. Az jó gép, nem? – hadarja Exem korán reggel a telefonba. Még félig alszom.
-
De. És? – most keltem, kávétlan vagyok, azt sem tudom, miről beszél.
-
És? Kell neked mosógép, nem?
-
De. És?
-
Vedd meg.
-
Nem tudom.
-
Beszállok. Kipótolom, ami hiányzik. Mennyi pénzed van?
-
Semennyi. Max. egy tízes.
-
Jól van, akkor is. Menj, nézd meg. De most! Mielőtt elfogy!
Hát ezt meg mi lelte? Na mindegy. Fizettem rá eleget, valamit törleszthet. Őrült rohanás a boltba. Akciós mosógép van, de persze nem olyan, hanem Exem gépének lebutított változata. Nem éri meg megvenni. Át a szakboltba. Körbenézek vagy negyven
235
mosómasát, nézegetem a fokozatokat, meg a wattokat, meg minden olyasmit, amihez igazából nem is értek. Szerencsére itt dolgozik Andi férje, akivel annyit táncoltunk a házibulin, de úgy látszik, ebben a környezetben nem talál olyan erotikusnak, mert egyáltalán nem igyekszik segítni a választásban. Közben félóránként hív az Exem: -
Megvan? –Jó? – Nem jó? – Az mennyi? – Az milyen? – Energiatakarékos? – Ne nézd az árát, a legjobbat vedd!
Berohanok Exemhez a pénzért. Mosolyog rám, mint a vadalma. -
Szép a szemed – mondja köszönés helyett. - Csináltál valamit a hajaddal? Nagyon jól néz ki.
-
Mondjad, mi van. Gyanús vagy, már a mosógép miatt is.
-
Most kaptam pénzt, gondoltam veszek neked ajándékot.
-
Szóval mi van? A kis narkós csajjal van valami?
-
Megdugott.
-
Jártok?
-
Nem. Ez nem kapcsolat. Csak szeretek vele lenni. Egyik este sokat ittunk, nem is emlékszem, hogy lett, de azt vettem észre, hogy rám mászott.
-
Aha. Na megyek mosógépet venni. Virítsd a lóvét!
Szeptember 25.
-
Megvetted? Melyiket választottad? – éjszaka az Exem.
-
Nem tudsz aludni, hogy ennyit telefonálgatsz?
-
Most vettem neked egy mosógépet 70 ezerért, csak megkérdezhetem, milyet?
Én nem emlékszem, hogy keveredtünk újfent szexuális életünk mezejére, de megint áradozik különböző testrészeimről, és azok érintésének emlékéről. Aztán hirtelen benyögi: -
Mit szólnál, ha azt mondanám, most átmegyek, szeretkezzünk egy jót?
-
Nem nyúlok hozzád, narkós és hepatitiszes barátnőd van.
-
Nem a barátnőm. És amúgy is kezdem unni. Kezd belém szeretni, én meg nem akarok vele kapcsolatot. És mi van a Bercivel?
-
Jól van, köszöni.
-
Ha akarnám, lefeküdnél velem?
-
Hogy jön ez ide?
236
-
Csak teszteltelek – röhög zavartan.
Én nem értem mi van, de ne támadjon már ennyire, mert még a végén elveszítem a frissen megjött eszem! Azért az még nem szerelmi vallomás, hogy arról fecseg, ha leereszti a gőzt, rám gondol közben, és nem az Orsolyára, sem nem a Kim Basingerre.
Szeptember 27.
Ma érkezett a hiper-mega mosógép csoda! Nagyjából egy órával a születésnapi házibuli vendégeinek érkezése előtt. Ez azért volt jó, mert Berci rögtön volt olyan szíves, és ünneplő ruháját nem kímélve bekötötte Nusit, a mosómasát. Azért lett Nusi, mert Zanussi. Olyan szép! Csak ragyog és villog, világítanak a kis lámpái, és nem is tudja milyen boldog vagyok, hogy ő itt van, és ezentúl nem kell mindenféle ismerőseimnek könyörögni, hogy engedjék kimosni a bugyim. Továbbá nem kell irdatlan nehéz zsákokban cipelni át a városon a szennyesem. És legalább már a mosás nem köt az Exemhez. Először Palinál mostam, de szegény egyszer kínos helyzetbe került miattam, mivel váratlanul felvitt magához egy csajt, az én fehérneműim meg ott voltak kiteregetve. Pali akrobatikus gyorsasággal szedte össze és dugta a szekrény aljába a bugyikat, míg a vendége levette a cipőjét. Nehezen tudott volna számot adni róla, mit keres egy csomó női holmi a fregoliján, ha azt mondta, hogy teljesen facér. Na mindegy, az ínséges időknek vége, hisz itt van Nusi, és vélhetőleg már az első héten ki fogom mosni az egész lakást, a könyvekkel együtt. Hiába jöttek a vendégek, hiába készülődött a buli, én csak bekapcsoltam Nusit, aki viszont volt olyan drága, háromszor eláztatta a fürdőt, ennek értelmében én háromszor cseréltem zoknit és mostam fel, míg a vendégeim már igencsak mulattak a lakás többi területén. Azért a buli jól sikerült, magam is élveztem, mikor már képes voltam leszakadni a mosógépről. Sajnos a szomszédasszony kevéssé volt toleráns, és rögvest-azonnal kihívta ránk a rendőrséget. Pedig alig voltunk tízen, a zene sem üvöltött, kulturáltan szórakoztunk. Ezt a rendőrök is látták, akik betekintettek a lakásba és csinos fiatalemberek lévén vágyakozva bámultak befelé, ahol
237
csinos fiatal lányok röhécseltek szerpentint dobálva. Vélhetőleg szívesebben maradtak volna itt, mint mentek tovább járőrözni. Az est fénypontja mégis az volt, amikor Berci igen jó kedvében vetkőző show-t rendezett. Valamikor hajnal felé utánam jött a kamrába. Megölelt, a nyakamba csókolt, és pont eltalálta a gyújtópontom. Ölelése mint egy nagy, meleg plüssmackóé. Megcsókolt, puhán és félénken. Addig csókolóztunk, míg el nem botlottunk a felmosó vödörben. Ő vigyorgott, én meg zavarodottan elmenekültem. Mindent egybevetve azt gondoltam, hogy életem legjobb szülinapi buliján veszek részt. Mindez kevéssé volt már így, amikor reggel pisilnem kellett, de bár ne kellett volna, mert a WC lehúzása után visszaöklendte az éjszaka begyűjtött anyagot. Volt ott minden! Álltam reggel nyolckor pizsamában, kialvatlanul, enyhe másnapossággal, és egy pumpával kotorásztam a klóban. Na ezért nem rendezek én többé házibulit, akármilyen jól sikerült is.
Október 4.
Négy iszonyatos nap a Börzsönyben, melynek eredményeképp kiderült, hogy mi a Bercivel sosem leszünk egymáséi. Hideg, unalom, hasmenés – nagyjából így lehetne összegezni a kirándulást. Hideg volt, a házat nem lehetett rendesen befűteni, hiába vágtak fel rengeteg fát a fiúk. Mi Jankával csak terítettünk, főztünk, mosogattunk, míg Berci és Kristóf megállás nélkül ittak, dohányoztak, és vicces történetekkel szórakoztatták egymást, meg néha a gyereket. Nekem ment a hasam, fájt a gyomrom, nem tudtam magam nekem mindegy hangulatba inni. Rettenetesen egyedül éreztem magam. Jankát lekötötte a kislánya, a két fiú pedig folyamatosan egymásra figyelt. Már az sem esett jól, hogy a kocsmában a harmadik felesüket itták, de engem még egyszer sem kérdeztek meg, hogy kérek-e valamit. Ekkor Jankák hazamentek vacsorát csinálni, az én feladatom az volt, hogy tisztességes időben hazahúzzam az embereket a kocsmából. Amikor feladatomat teljesítettem, akkor sem volt túl jó a hangulatom, mivel Berciék befaltak minden kaját, a maradékon egymás között elosztozkodtak udvariasan, csak épp az nem jutott eszükbe, hogy rajtuk kívül még három lány is van a csapatban, akiket esetleg illene megkérdezni.
238
Mindegy, én már csak haza akartam jutni, nem akartam az októberi hóesésben vacogva a kerti budiba rohangászni, és még több bizonyítékkal szembesülni, még jobban látni, hogy Berci nem az, akinek én gondoltam, és hogy mégsem illünk annyira össze. Maradok tovább egy a 600 ezerből! Nő, akinek lehetetlenség társra találni.
Október 27.
Munkát kaptam! El sem hiszem! Egy napilapnál fogok dolgozni rengeteg pénzért. Hozzáteszem, nekem most minden pénz rengeteg. Átmentem felmelegedni az Exemhez. Minden a régi volt. Eltekintve attól, hogy ismeretlen eredetű melltartót találtam a mosógépben.
Október 30.
Fodrászkodtunk Jankával, aminek eredményeképpen sikerült egy foltos, répavörös hiénafrizurára szert tennem, és a szempillánkat is befestettük, mellékhatásként néhány szem körüli fekete karikával. Sokban hasonlítok Faludy Gyuri bácsira – legalábbis külsőleg.
November 1. Ebben a szerkesztőségben mindenki nagypályás, töméntelen Barbie és Ken rohangászik a folyosókon. Csak én vagyok farmerben, meg a rakodómunkás. Na jó, meg a kis kollégám, aki ránézésre kiskorúnak látszik.
November 4. Szerelmeskedő délután Farkassal. Meg némi csalódással. Hiába, az ilyen jellegű kapcsolat nekem nem elég. Ráadásul azt mondta, hogy kellene nekem már egy pasi, de olyan, aki mellett ő továbbra is járhatna hozzám egy kis összebújása. Azért van esze! Ugyan azt is mondta, hogy akkor is szeretne velem találkozni, ha nem feküdnék le vele. Könnyen mondja, hiszen lefekszem
239
vele. Mindegy. Az a gyanúm, hogy érzelmileg kiégtem. Vagy csak elhitetem magammal, hogy ne fájjon annyira a szeretethiány? Viszont Farkas megérkezése után úgy öt perccel már az ágyban voltunk, vagyis neki leginkább ez a fontos belőlem. Valójában nekem is. De legalább meg lehet mondani, és nem kell érzelmeket hazudni. Ez jó! Sajnos már nem vagyok annyira naiv, hogy vakon higgyek a szerelemben, de vagyok annyira romantikus, hogy vágyjam rá.
November 5.
Orsolya ugyan nem mert felhívni, de Exemen keresztül meghívott a kiállítás-megnyitójára. Furcsa. Elmegyek. Egyszer szembe kell néznem vele!
November 9.
Gyomorideggel küszködve, Exem oldalán érkeztem a kocsmába, ahol Orsolya képeit állítják ki. Ahogy beléptünk, elsőként a művésszel találkoztunk szembe. Bájvigyor minden arcon. Mi Exemmel gyorsan bevonultunk a belső helyiségbe, ahol szinte senki nem volt. Idegességemben nem is nagyon néztem körül, eltelt egy darab idő, mire felfogtam, hogy velem szemben Orsolya nemi szerve tárulkozik fel a rajzokon, mindenféle nézőpontból megörökítve. Szép dolog ez a művészet, az ember a saját micsodáját rajzolgatja naphosszat. -
Nekem ez megvolt – viccelődött Exem a pinasorozatra mutogatva, én meg szerettem volna lenyomni a rajzokat a torkán, keretestül.
-
Micsoda beteg egy helyzet – dünnyögtem.
-
Nem szoktad még meg? Én ilyen vagyok. Szeretem, ha jóban vannak az exeim.
-
És ezt ők is szeretik?
-
Szerintem igen. Orsi folyton azzal bosszant, hogy miattam nem barátkozhattok össze, mert közétek állok, nem engedem, hogy beszéljetek.
-
Miféle barátkozás?
-
Szerinte ti jól kijönnétek.
-
Bizonyára, csak sajnos én nem tudom elfelejteni, ami történt.
240
-
Ö nem haragszik rád.
-
Hát, ez igazán szép tőle. Nem haragszik rám, mert feldúlhatta az életem? Na, iszunk egy felest az idióta beszélgetés helyett?
-
Sziasztok. Leülhetek? – jelent meg Orsolya.
Üldögélt mellettem, kulturáltan társalogtunk, de kizárólag csak a telefonokról, mivel felajánlotta, hogy fest valami képet a mobilomra, és a munkálatok idejére kölcsön adta a saját készülékét. Ja, meg egy kicsit cikizte az Exem. De ez nála alap. Nem sokkal később hazabattyogtunk Exemmel, hogy összerakjuk az új ágyát, de sajnos nem sikerült, mert a szállításnál lemaradtak az ágyrácsok, így a keret hiába állt, a matracokat nem volt hova fektetni. Az ágyak mellett, a földön aludtunk, de vélhetőleg nem ez volt az oka, hogy óránként felriadtam, és Orsolya arcát láttam magam előtt.
Másnap reggel utasítást találtam az asztalon, hogy vásároljak be, mert jönnek Exem vidéki vendégei – gimnazista kislányok a nyári táborból. Gondoltam, bevásárolok, ha már ilyen szépen kért, aztán megyek, hisz úgyis egyetemi osztálytalálkozóm lesz ma. De telefonált Janka, hogy nem tud feljönni, mert beteg lett, lázas, nagyon sajnálja. Egész elszontyolodtam, némi hezitálás után úgy döntöttem, elmegyek egyedül is. A dolog úgy alakult, hogy lekéstem a találkozót, mivel Exem hazaérkezése után nem sokkal telefonáltak a vendégek, hogy csak jóval később érkeznek. Ekkor Exem felhívta Vicát, hogy ő is később jöjjön, és beinvitált az ágyba. Összebújtunk az ágykeret mellett, a matracokon. Előkerült a mécses meg az illatos masszázsolaj, de valahogy nem volt ez már az, mint rég. Nem voltam képes rákoncentrálni, folyton elkalandoztam közben. Többször megálltunk, aztán újra kezdtük, de én már nyomokban sem éreztem gerjedelmet. Hát ennyi volt! Nevettünk egy nagyot a bénázásunkon, aztán elfújtuk a mécsest, és kimentünk vacsorát főzni. Kifejezetten szabadnak érzetem magam. Vasárnap estig békésen éldegéltünk együtt, a vendégekkel kiegészítve, és eszembe sem jutott szomorúnak lenni. Igaz, ő is kitett magáért, bizonyítva, hogy akár rendes ember is lehetne belőle, ha akarná. Egyre inkább otthon érzem vele magam, egyre könnyedebben vagyunk együtt, talán azért, mert megszűnt bennem a féltékenység, az egyeduralkodásra való vágy.
241
November 14.
Hosszú hezitálás után csak felhívtam Bercit, hisz a kirándulás óta nem is beszéltünk. -
Szia. Már én is gondoltam rá, hogy ki kellene békülnünk – hadarta.
Hát ennyi. Nem vagyok egy haragtartó típus. És bárhonnan nézzük a dolgot, soha nem lehetek neki elég hálás a lakásért, mert csak miatta van különálló otthonom. Egy albérletet nem tudnék fizetni.
November 20. Ez az én formám. A szerkesztőségi szobánk kisebb, mint egy büfékocsi, és öten ülünk benne. Természetesen én az ajtóban, a huzatban, amit utálok. Folyton fáj a torkom. A legmelegebb sarokban egy vén fószer, aki egész nap üvölt, mindenkit lehülyéz, és állandóan melege van. Én állandóan fázom. Nincs kivel beszélgetnem, csak ülök itt a szélviharban, mint egy nagy rakás szerencsétlenség, és javítgatom a sztár-újságírócskák érthetetlen mondatait. Ezek a lányok egy nevet nem tudnak helyesen leírni, de úgy közlekednek a folyosón, mintha három vörös diplomájuk lenne. Eszméletlen hibákkal kapom meg a cikkeket – nagyjából egy általános iskolás gyerek is tud így fogalmazni. És persze felmerül a kérdés: az olvasószerkesztő mit csinál, azon kívül, hogy őrjöng, és nyitogatja az ablakot? Nehéz a korrektorok élete!
November 25. Csak bűnök és bűnök! Elmentünk Exemmel színházba. Nagyon jó volt a darab, annyira, hogy majdnem el is bőgtem magam. Elevenembe tapintott. Egy nőci kiszemelt magának egy hosszú hajú pasit, akinek teljesen elcsavarta a fejét, és a nálunk már klasszikus mondat is elhangzott a csábító szájából: - Miért kell ezt nekem hallgatni?
242
Rossz volt látni, hogy nem egyedi az esetem. Mindig vannak számító nőcskék és gyenge férfiak, és bár a végén mindenki rosszul járt, a legrosszabb sorsa mégis az elhagyott nőnek lett. Elhagyva lenni iszonyú! Megalkottam a biliárdgolyó elméletet. Az úgy szól, hogy az emberek biliárdgolyók, akik igyekeznek úgy mozogni az asztalon, hogy ne koccanjanak. Aztán jön valaki, aki csak a saját érdekeit nézi, átgázol mindenen, nekimegy mindennek, ezzel elmozdítva az összes golyót a helyéről. Letarol mindent, és nem nyújt vigaszt, hogy a nagy lendületével végül lesodródik a pályáról, mert jóvátehetetlen káoszt hagy maga után.
November 26. A másik szerkesztőségi csoport vezetője, aki elmúlt hatvan, alacsony, kövér és szemüveges, meglehetősen gyanús levelet írt nekem a belső levelezőrendszeren. Illetve több mint gyanús, mert azt taglalta, hogy szép vagyok és kedves, és szeretne jobban megismerni. Mindezt úgy írta alá: baráti üdvözlettel. Azért ez nem tűnik annyira barátinak. Ez az én formám – tőle kapok ilyen levelet, amikor annyi fiatal hapsi dolgozik a szerkesztőségben. Próbáltam lerázni egy tárgyilagos válasszal, de nem vette a lapot. Lelkes válaszlevelet írt, melyből megtudhattam, hogy hány négyzetméteres a telke, mik a kedvenc zenéi, és egyben felhívta figyelmem a belviszályokra, név szerint megemlítve, hogy kitől óvakodjam. Még csak az hiányzik nekem, hogy miatta bajba kerüljek. Nem akarom máris elveszíteni a munkám. Ugye nem gondolta komolyan ez a pocakember, hogy egy kaliber vagyunk?
November 27. Farkas! Rutinszerű kéjelgés. Inkább már csak gyógykezelésre hasonlít az egész. Miért múlik el minden? Vigaszként arra gondolok, ha a jó elmúlik, akkor ennek azt kell jelentenie, hogy a rossz is elmúlik egyszer.
243
November 29.
Amikor befordultam a bolt felé a sarkon, biztos voltam benne, hogy össze fogok találkozni Orsolyával. Éreztem, hogy a telefon visszacserélése nem fog simán menni. Tuti megérzés – Orsolya pár perccel előttem odaért, kint álltak Exemmel a bolt előtt. -
Sziasztok.
Odatartottam a fejem Exemnek a megszokott homlokcsókra, amikor Orsolya azt mondta: -
Adj már nekem is egy puszit.
Igyekeztem jó képet vágni a történethez. Aztán bolyongtunk az üzletben: kék sarok – vörös sarok. Exem meg rohangált közöttünk. -
Tessék, remélem tetszeni fog – állt előttem Orsi, kezében a megfestett mobilommal.
-
Köszönöm. Mivel tartozom?
-
Semmivel. Békülési ajándéknak szántam.
Csend. -
Kérdezhetek valamit?
-
Igen, persze… - krákogtam.
-
Te tényleg nem vagy hajlandó velem találkozni nyilvános helyen sem, vagy csak a közös pasink zár el egymástól minket?
Néz rám, kisebb nálam, és egyáltalán nem tűnik olyan veszedelmesnek, mint amilyen mégis tud lenni, ha akar valamit. Kicsit sem tűnik lehengerlőnek az egyénisége – mégis hogy tud mindent összezúzni maga körül? -
Nem, nincs kifogásom – hebegtem.
Ennél értelmesebb mondatot nem tudtam összehazudni. Mert bár tényleg nem zavart a jelenléte, azért mégsem ő az, akivel elköltöznék egy lakatlan szigetre, és ismerjek fel benne bármilyen pozitív emberi tulajdonságot is a jövőben, soha nem fogom tudni szeretni. Gondolom nyilvánvaló, hogy miért. Nyilvánvaló, kivéve neki. Mielőtt távozott volna, egy óvatlan pillanatban mellém állt és a vállamra hajtotta a fejét. Meglepetésemben még lélegezni is elfelejtettem. Aztán megeresztett még néhány gonoszkodó viccet Exemről, meg a férfiak összességéről, és kirobogott. Én pedig maradtam, és bár látszólag a bolt árukészletét nézegettem, igazából arra próbáltam rájönni, hogy ez a nő hányszor csapkodta rá Exemre a telefont, üvöltött vele, gyötörte, kínozta
244
miattam, vagy akármi más miatt, most meg a vállamra hajtogatja buksi fejecskéjét. De miért? Ez egyfajta győzelem? Női összekacsintás? Vagy csak szimpla hülyeség?
December 1.
Undorodom! Pocakember konkrét szerelmes levelet írt. Elönti a forróság, ha rám gondol. Hö! Engem meg a kiráz a hideg. Úgy írta alá: kicsit többel, mint barátsággal. Jaj, ne! Hogy hozhat ilyen helyzetbe? Annyira kínos ez az egész. Igyekszem kerülni őt, úgy osonok a folyosón, mint egy kommandós, mert nem akarok még véletlenül sem találkozni vele. Én nem akarom, hogy rám gondoljon, főleg nem akkor, amikor a pókhasa alatt a kis kukacát macerálja! Azt hiszem, hányok!
December 3. Annyi szar keverődött, hogy már a számig ér! Igazán finom fogalmazásban megírtam a Pocakembernek, hogy magam nem gondolnék munkahelyi barátságnál többre. Erre jött a válaszlevél, hogy ő sem úgy gondolta, hogy is képzeltem, de azért menjek át hozzá, mert a Kiabálós fószer bement a vezérigazgatóhoz, hogy ugyanis én alkalmatlan vagyok, és nem hajlandó velem dolgozni. Persze ne féljek, míg ő itt van, mert ő azonnal megvédett, és bár már a reggeli értekezleten ki is lett mondva, hogy engem ki kell rúgni, ő megmentett, mert tudja, hogy jó ember vagyok, és mi jó emberek tartsunk ki egymás mellett. Az a gyanúm, hogy Pocakember elmebeteg és ez az egész hagymázos agyrém csak kicsinyes bosszú a szexuális elutasításra. Amúgy is ki van akadva a Kiabálósra, hát őt nevezte meg bűnbaknak.
245
-
Nincs semmi baj, csak vigyázz, és tudd, hogy figyelnek – mondta eszelős vigyorral a fején.
Eddig sem mertem moccanni, most aztán még jobb a helyzet. Viszont odaát, a mi folyosónkon ebből az egészből semmit nem észleltem. Mindenki ugyanúgy beszél velem, mint eddig, még a Kiabálós is. Engem üldöznek az őrültek, ez már tuti biztos.
December 5. Állatira repül az idő! Tűnnek el az évek, hogy észre sem veszem, de az órák olyan lassan cammognak, hogy beleőrülök. Kifejezetten érvényes ez az esti műszakra, a hétvégi ügyeletre és a buszmegállóban töltött időre.
December 7.
Hangulatom javításaképpen Jankáék elvittek magukkal András napi buliba, azzal a kevéssé titkolt szándékukkal, hogy bemutassák nekem Kristóf kollégáját – Andrást. A buli elég vicces volt, főként azért, mert megérkezésünk pillanatában már mindenki minimum spicces volt. De inkább részeg. Nagyon kellett igyekeznünk, hogy behozzuk a lemaradást. Ebben az ünnepelt előzékenyen segítségünkre sietett, mert bőszen töltögette a becherovkákat, és elég gyakran bele is talált a pohárba. Jim Carrey hasonmása is jelen volt, Mikulás sapkában bohóckodott, majd az est fénypontjaként letolta a gatyáját. Amúgy rám volt pörögve, ez gyerekes fogdosásokban mutatkozott meg. András viszont aranyos volt. Minduntalan táncolni akart velem, de hát szegénykém nem igazán tud. Közben motyogott ezt-azt a fülembe, nem nagyon értettem, hogy miket. Inkább csak átöleltem lehetetlenül vékony derekat és a pólója mintáját tanulmányoztam. Amikor Jankáék indultak haza, András kérte, hogy maradjak még, mert olyan jó velem beszélgetni. Nem tudom mi jött rám, de maradtam. Ültünk a szoba közepén és mindenféle érdektelenségről dumáltunk. Néztem, ahogy a zavaros tekintetű, de szép barna szemébe hullik a haja, és bár nem éreztem semmi különösebbet, legalább már nem akartam pánikszerűen elmenekülni, mint ahogy azoktól a pasiktól, akiket eddig mutattak be nekem összehozási céllal.
246
András felajánlotta, hogy aludjak vele, ezt a lehetőséget Jim Carrey is megemlítette, de ő már hozzátette, hogy lehetőség szerint pucéran, és végképp elérkezettnek láttam az időt, hogy távozzam. Várt rám Exem nagy és üres ágya. András még valamit makogott a lépcsőházban telefonszámokról, de végül nem kérte el a számom, nyikorogva csukta utánam a nagykaput. Átporoszkáltam Exem lakásába, ami szerencsére közel volt, de nem aludtam túl jól. Forgolódtam a hajnal beszűrődő fényében, és valami nagyon furcsa érzésem volt ezzel az Andrással kapcsolatban: Ha akarnám, az enyém lehetne. De abban a pillanatban csak aludni akartam. Meglehetősen másnaposan ébredtem. Exem is hisztis volt amikor reggel megérkezett. Nem számoltam be neki az András-kalandról. Éjszaka kegyesen megengedte, hogy hozzá bújjak, amíg a tévében bokszolnak. Átölelt és elém tárta a sportélet érdekességeinek minden apró részletét. Bár én inkább már aludtam volna, de kicsit azért figyeltem a meséjére, csak hogy átölelhessem. Aztán technikai K.O. lett, és végre lehetett aludni.
December 9.
Átjött a Pocakember a szobánkba, nekem vörös fejjel duruzsolt valami olyasmit, hogy meg vagyok tartva, meg hogy átmásol nekem valami Sting CD-t. Szegény, hát nem tudhatta, hogy nekem mindegyik megvan, mert bigott rajongó vagyok. Ezután összeüvöltött a Kiabálóssal a hátam mögött. Én még ennyire nem figyeltem a monitort soha, továbbá úgy süppedtem a székbe, hogy már szinte bele is ragadtam. A gyomrom közben ki akart esni a számon. Ezek után a két szimpatikus kolléganőmet is átrendelte magához, akik át is ballagtak. Nem lehet tudni, hogy ebben a gigantikus szarkeverésben ki kivel van és miért. Nem lehetne, hogy én csak úgy szépen dolgozgassak, felvegyem a fizetésem, aztán kifizessem belőle a számláim, és amúgy hagyjanak engem békén?
December 10. Egy fokkal feljebb vettem a fűtést, erre a Kiabálós igazi gyilkos tekintetett vetett rám. Talán csak nem fognak kirúgni azért, mert fázom!
Éjjel
247
Félek. Nem sokkal múlt éjfél, épp az utolsó cigimet szívtam, amikor megszólalt a kapucsengő. Kimentem az erkélyre, és halk pusmogást hallottam az erkély alól, majd balra megláttam két tagbaszakadt pasast, akik szemmel láthatólag falaztak valakinek. Észrevettek. Hirtelen mérhetetlen érdeklődést mutattam a csillagállás iránt. Akkor az erkélyem alól kiszaladt három fazon. Vélhetőleg csak valami sörközi mintabaromságot csináltak a kanbuli közepén, én meg itt rettegek, hogy felkoncolnak. Mert lássuk be, nem tudnám megvédeni magam, ha nagyon kéne, akkor sem. Vélhetőleg a gazfickók már rég alszanak, én pedig még mindig azon eszem magam, hogy védtelen vagyok és magányos, és senki sincs, aki megmentsen. Á-á, á-á!
December 12. Ma a főszerkesztő kitiltotta Pocakembert az irodánkból, miután az megint fesztivált rendezett. Vélhetőleg ez az egész mese a krúgatásomról csak azért volt, hogy Pocakember önérzete egyensúlyba kerüljön. Elég szánalmas, hogy ehhez ilyen vad hazugságokat kellett kitalálnia, a legszomorúbb meg mégis az, hogy én voltam a célpontja, de meg is lepődnék, ha nem történne velem valami hihetetlenség. Viszont megkaptam a fizetésem, de sajnos nem tudtam elkölteni legnagyobb igyekezetem ellenére sem, mivel a boltok nyitvatartási ideje alatt én dolgozom. Pedig igazán örülnék valami kis meglepetésnek tőlem - nekem.
December 13.
Elmentem az egyik plázába ajándékokat vásárolni, de rájöttem, hogy: 1. Nincs elég pénzem, hogy igazán szép ajándékokat vegyek a szeretteimnek. 2. Nem is nagyon vannak szeretteim. (Ez esetben tiszta szerencse.) 3. Jó ideje nem csörrent meg egyik telefonom sem – senkinek sem hiányzom.
248
December 14. Ebben a szerkesztőségben mindig van valami! Mire beértem, már megváltoztatták a munkaidőmet, de nekem nem szóltak. Az ügyeletes szerkesztő kegyetlenül lehordott, én meg csak pislogtam, mert nem is értettem, hogy miről van szó. Most már tudom, hogy az új munkaidő-beosztásom szerint elkéstem. De nem álmodhattam meg, hogy megváltoztatták, míg szabadnapos voltam. És már megint hosszabb lett a munkaidő – egyre csak nyújtják. Ez itt már régen nem hat órás állás, mint ahogy a szerződéskötéskor volt. Ráadásul a kis angyalarcú kollégám kavar most valamit. Az a hír járja, hogy ide akarja hozni a barátait, ezért aztán jegyzeteket készít mindenkiről, és bement a vezérhez, hogy bizonyítékokkal alátámasztva fúrjon ki az állásomból engem, és az összes többi gyanútlant. Bepöccent az agyam! Mindig úgy szerkesztettem a munkabeosztást, hogy elmehessen focizni, meg ahová akart. Többet dolgoztam, mint ő, hagytam Internetezni meg telefonálgatni naphosszat. Ő mosolygott rám és zabálta a sütit meg csokit, amit vittem neki. És akkor hátba támad!
Annyira egyedül vagyok, hogy már szinte én sem vagyok magammal. Nincs kivel megbeszélnem a céges dolgokat, amiktől égnek áll a hajam. Exem az Orsolyával vív épp valami vérre menő harcot, meg gondolom, igyekszik elkapni azokat a tárgyakat, amiket a lány dühében hozzávagdal. Janka nem mondott semmi programot a hétvégére. Azt beszéltük meg, elmegyünk együtt nagybevásárolni, ha már vett egy autót és ő úgyis megy, elvihet engem is, legalább én is be tudok szerezni mindent az ünnepekre. De csak himezett-hámozott, aztán kiderült, hogy ő már elment vásárolni. Én nem tudom hova lett az én Jankám, aki mindig törődött velem, gondolt rám, és akivel órákig trécseltünk éjszakánként telefonon. Ez az új Janka néha olyan, mintha csak nyűg lennék a nyakán, mintha elfelejtette volna, hogy milyen volt, amikor együtt ültünk a bajban. Remélem visszacserélik az UFÓ-k a Jankákat, mert nekem az a régi barátnőm, akiben vakon hittem, és akivel az utolsó száraz kiflimet is megfeleztem volna, az nagyon hiányzik.
December 16.
249
Kirúgták az egyik szerkesztőt a laptól. A Kiabálós téglának nevezte a kis kollégámat, aki egész nap nem dolgozott semmit, csak levelezgetett meg játszott. Viszont az a pár oldal, amit megcsinált, tele volt hibával. De vajon utána néz-e valaki, hogy ki mennyit dolgozik és ehhez mérten mennyit hibázik. A múltkor is az volt, hogy amit a kissrác előző nap nem olvasott meg, azt nekem kellett, így duplájára nőtt a munkám, és a végére már olyan fáradt voltam, hogy vétettem egy nagyobb hibát. Kaptam érte pénzbüntetést. Tehát összegezve: nekem kellett fizetnem, mert túlóráztam. Amúgy is utálom a sunyimanyi embereket.
December 17. A főnöknőm beviharzott az irodába, bezárta maga után az ajtót, majd szépen beolvasott a kis sunyi kollégának, hogy mégis hogy képzeli, meg ez itt nem játszótér, hogy bugyiba dugjuk a másik kisautóját. Továbbá felszólította, hogy azonnal kérjen bocsánatot tőlünk, és még egy dobása van, aztán repül is. Persze a bocsánatkérés elmaradt, és valahogy nem volt katarzisom a történettől, mert bármi is lesz, már a bizalomnak örökre vége. Iszonyú érzés egész nap úgy ülni, hogy tudom, minden megszólalásom, minden mozdulatom többen is figyelik. Ki azért, hogy bántson, ki azért, hogy megvédjen. Milyen pitiáner dolog kitúrni valakit az állásából, csak azért, hogy a mi emberünknek szerezzünk jó helyet, vagy csak azért, mert nem tetszik a másik frizurája. Már többször találkoztam ilyesmivel életemben, de ennyi patkányt egy helyen még nem láttam összegyűlni. Konkrét hányinger kerülget minden nap, amikor belépek az irodaházba. Este felhívott a főnöknőm, hogy megnyugtasson: nincs mitől félni, kis kolléga az egész esti ügyeletet végig bőgte bánatában, hogy ilyen görénynek született. Nem nyugodtam meg: még szánalmasabb, ha bőg, mint egy óvodista. Most szinte mintha az Exemnél laknék újra, bevásárolok, főzök, mosok, takarítok. Esténként színházba megyünk, vagy átjön Szili kártyázni. Akarom én ezt? Fogjuk arra, hogy Exem közelebb lakik a munkahelyemhez, mint én.
250
December 18.
Amíg a színházban voltunk, nagyon jó volt minden, de hazafelé nekiálltunk megvitatni a darabot, Exemnek eszébe jutott egy csomó dolog, amit el is mesélt magáról. Úgy gondoltam, ha már ilyen jó a hangulat és ennyit beszéltünk róla, én is mondhatok magamról valamit. Ennek az lett a vége, hogy hajnalig szapult nagy vehemenciával, mi szerint én nem csinálok semmit, csak nyafogok folyton, és nem is ismerem magam, teljesen szerencsétlen alak vagyok, és semmi jó nincs bennem. Bezzeg ő! Ő mindent jobban csinál. Hisz ez csak természetes! Ma már az a gyanúm, hogy azért kellett engem lenyomni, hogy saját nagyszerűségét bizonyítsa. És ezt csak úgy lehetett megtenni, ha engem porig aláz. Hiszen egy mikrobához képest egy hangya is óriás! Bevallotta, hogy azért tartja magát távol tőlem, hogy figyelmeztesse magát, ő nem tud szeretni. Tudja, hogy hatással vagyok rá, és nem mer közelebb kerülni, inkább elmar maga mellől, hogy megszűnjön a kísértés. Fél adni, és fél elfogadni szeretetet. Én, a világ legérzelmesebb embere beleszerettem a világ leggyávább, és ettől leghidegebb kősziklájába. Aki meg odafent ezt intézte, az bepisil a röhögéstől.
Exem lefagyasztott érzelmekkel járkál az életemben, én pedig játszom az álharmóniát. Ebből elég volt, haza megyek!
December 19.
Annyira hideg van a lakásomban, hogy lilák az ujjaim. Fagyveszélyes zóna! Három pulóverben és pokrócba csavarva ülök, köröttem süvít a szél. Elmennék aludni, de olyan hideg van a fürdőben is, hogy még halogatom kicsit a mosakodás pillanatát. El nem tudom képzelni, hogy levegyem a ruhát magamról. Na tessék, hív az Exem! Diktáljam be neki a tévéműsort. Nem találja az újságot. Ugye ne is álmodozzam róla, hogy valójában arról van szó, üresnek érzi a lakást nélkülem?
251
Megtaláltam Berci esküvői videóját. Nagyon mókás. Berci nagyon aranyos volt a kis szmokingjában. Fel is hívom, mi van vele? Nem ér rá. Hát jó!
December 20.
-
Otthon vagy? Felugranék. Hozott neked valamit a Jézuska – mondta Farkas a telefonba, majd egy óra múlva már ott toporgott az ajtómban, teljesen átfagyva.
Annyira drága! Megcsókolgatott, és ettől egy fokkal barátságosabb lett a világ. Vett nekem egy modemet, amit rögtön be is szerelt, és amikor beüzemelte, röhögve azt mondta: -
Neked adtam a világot.
Nem is tudja, hogy mennyire így van. Tényleg nekem adta a világot, mert jelen pillanatban ennyi az én világom. Aztán sietve összebújtunk egy gyors ölelkezésre, mert rohannia kellett, csak ennyi időt tudott elcsalni, hogy velem legyen. És az a két óra most nekem maga volt a csoda.
December 22.
Janka elvitt bevásárolni. Elég húzósra sikerült a nap, aztán a végén még dobtam egy hátast. Szóval Janka kilencre kirendelt kőbányára, de egy jó órát késett, én meg fagyoskodtam a gyomorbajommal az aljanépek között, minden pillanatban azt figyelve, hogy mikor kapják ki a táskám a kezemből. Amikor végre megérkezett, elég harcias volt a kedve, még szinte le is szúrt, hogy mit bosszantom a várakozással, neki sokkal rosszabb volt a dugóban ücsörögni. Mondjuk biztos nem fázott annyira, mint én. Elvitt a barátnőjéhez, aki egy gyertya nagykerben dolgozik, hogy vegyünk olcsón ajándékokat. A helyzet az volt, hogy az árut tíz perc alatt átnéztem, aztán csak lézengtem unalmamban, míg ők pusmogtak a kávégépnél. Innen átmentünk Janka keresztmamájához, hogy megmutassuk az új autót. Ott is ácsingóztam egy ideig, míg ők kibeszélték magukat. Végre elindultunk, de Janka eltévedt, keringtünk mindenfelé. Mire betértünk egy áruházba, már tele volt a hócsukám, meg az
252
áruház is. Irdatlan sok ember hemzsegett, egy csomó dolgot nem is kaptam, amit akartam, de azért jó sok pénz elment. Már öt óra volt, mire haza értünk, és Janka segített felhozni a szatyrokat, de le sem ült, csak rohangászott a tükör és a hamutartó között, majd elkért tőlem egy ezrest benzinre, mert túl sokat autóztunk. Aha. Ez jól hangzik. Mit gondol, a sok süti meg üdítő nem került sokba, mindahányszor mentem hozzá? A ruhák, amiket a turkálóban találtam neki, azok mind ingyen voltak? Tényleg ilyen kicsinyességig visszük le a barátságunkat? Tényleg nem létezik női barátság? Én mindenáron be akarom bizonyítani, hogy létezik, de néha nagyon nehéz, mert akit társul választottam a bizonyításhoz, olykor ellenem dolgozik.
Összerakosgattam az ajándékokat. Mennyire utálom ezt. Miért nem ölelhetem meg az év bármely napján azt, akit szeretnék? Hogy sűrítsem egy kis csomagba mindazt, amit valaki iránt érzek, de nem szokás megmondani. Például az Exem mamájának. Ráadásul, amit szeretnék adni, arra nincs pénzem, így csak ügyeskedem, igyekszem összerakni a kis szeretetjeleket. Felhívott az Exem, hogy jó-e, ha vesz nekem egy bőrkabátot karácsonyra. Bőrkabátot? Mit kezdjek egy bőrkabáttal? Hülye felhajtás ez az egész karácsony. Nekem nem tárgyakra van szükségem, hanem szeretetre és elfogadásra. Azt meg nem lehet kapni sehol. Többet ér egy ölelés, egy vidám vacsora, mint holmi bőrkabát, vagy bármi más vacak. Összebújni a hóesésben. Azt szeretném. Nem akarok beleőrülni a vágyakozásba. Nem akarok elhagyott csehovi hősnő lenni. Élni szeretnék, ha nem az Exemmel, akkor nélküle, de nem egyedül. Élni szeretnék valakivel, akivel igazán lehet. A bőrkabátok nem számítanak.
December 23.
253
Éjjel azt álmodtam, hogy megszűnt a munkahelyem, mindenkit kirúgtak. Amikor felkeltem, átrohantam Exemhez, mert jött érte kocsival a családja, és én át akartam adni a karácsonyi ajándékokat. Teázgattunk a konyhában, amikor meséltem neki, mit álmodtam. Épp szerettem volna részletekre kitérni, amikor felhívott a főnöknőm. -
Van egy rossz meg egy jó hírem. Melyikkel kezdjem?
-
A rosszal.
-
Holnapi nappal megszűnik a lap, bezár a bazár, mindenkit elbocsátanak.
-
Viccelsz?
-
Nem. Én is most tudtam meg, hirtelen döntés volt.
-
És mi a jó hír?
-
Nem kell dolgozni karácsonykor. Majd ünnepek után gyere be leszámolni.
Hát eddig tartott a nagypályás élet sok fizetéssel. Megint munkanélküli vagyok. -
Mondtam már neked, hogy az összes olyan lap tönkre megy, ahová te mész.
Röhög, pedig nem vicces. Mennyit idegeskedtem és küzdöttem, hogy megtartsam az állásom, erre az egész összeomlik. Mondjuk, nem csodálom, úgy volt szar, ahogy volt. -
Ha nem kell dolgoznod, akkor legalább jöhetsz nekem segíteni összepakolni a cuccom, hiszen mindjárt költözöm, és még sehol sem tartok.
-
Hát persze. Mikor költözöl?
-
Másodikán? Még nem tudom pontosan. 27-én hazajövök, gyere addigra át. Itt találkozunk.
Nem sokkal később megjöttek Exem szülei, átestünk a csomagok cseréjén, majd sietve távoztak haza, az ő karácsonyukba. Én is mentem az enyémbe. Mert most már nekünk külön ünnepeink vannak.
Éjjel
Úgy el voltam szontyolodva, hogy engedtem Robi csábításának, és elmentem vele inni. Mi magányosak tartsunk össze.
254
Jártunk kocsmáról kocsmára, mert egyik sem tartott annyi ideig nyitva, mint mi szerettük volna. Amikor már minden környékbeli ivó bezárt, Robi újfent felcsalt magához, és megint ettünk kiflit és sajtot. -
Olyan gyönyörű a szád – suttogta -, csak az a kis ránc ne lenne a szélén a szomorúságtól.
-
Igen, én is azt mondom, bárcsak ne lennék szomorú.
-
A tökéletes nő nem lehet szomorú. Aki ilyen szép, így ragyog a szeme, ilyen selymes a haja…
Egyre közelebb jött, majd magához szorított, nagyon erősen. Forrt körötte a levegő. Mennyire más volt ez az ölelés, mint Exem lagymatag ölelése, ahol csak a saját hőmet érzem visszacsapódni. De mit tegyek, ha nekem nem a Robi ölelése kell? Ő viszont kezdett egyre gyanúsabbá válni. Egyre jobban szorított. Először csak a hajamba csókolt bele, majd egyre több apró csókocskát helyezett el rajtam. -
Ha egyszer megvagy, már nem engedlek el – mondta szinte lihegve.
Kezdett veszélyessé válni a helyzet. -
Jobb, ha megyek – bontakoztam ki.
-
Igen. Adok pénzt taxira.
Ez most szerelem, vagy vágy nála? Mindig azt mondta, ezt összekeverik az emberek. Meg kellett volna kérdezni tőle. Mocsok vagyok. Bárcsak olyasvalaki érezne így irántam, akit én is tudnék szeretni! Igazán sajnálom, de ő nem az.
December 28. Jelmezes előszilveszter őrülettel. Délelőtt átjött Berci és nagyon helyes volt. Dicsekedett, hogy mennyit fogyott, és tényleg! Én is akarok! -
Te aranyos vagy így, ahogy vagy – vigasztalt.
Hát igen! Aranyos vagyok, csak ne lennék ennyire rosszul. Széthasad a fejem.
255
Nálam volt a találkozás este. Mire Berci visszaért, mi Jankával már fejvesztve rohangásztunk jelmezünk tökéletesítése végett. Kristóf mindezt angyali türelemmel tűrte – egyik kezében cigivel, a másikban sörrel. Aztán Berci csatlakozott hozzá, de mi még mindig nem tudtuk eldönteni, hogy nadrág vagy szoknya, és melltartóval, vagy nélküle. Janka doktor néninek öltözött, én nővérkének, a fiúkra meg selyemfestékkel készített, ám autentikusnak tűnő fejsebeket varázsoltunk. Mire beültünk a kocsiba, a magam részéről már belefáradtam az előkészületekbe. Ahogy átszeltük a várost, nagy riadalmat okoztunk, mivel a mellettünk haladók csak azt látták, hogy két vérző fejsebes alak vihog a hátsó ülésen. A törzskocsmánktól egy sarokra megálltunk, hogy bevárjuk Kristóf barátait. Míg vártunk rájuk, fogvacogva dohányoztunk a kocsi mellett, jelmezünkön átfújt a decemberi fagy. Már épp elnyomtam a csikket, hogy beülök a kocsiba, amikor megállt mellettünk egy autó, kiszálltak az utasai, akikre vártunk. Megállt előttem András. Magas volt, bamba fejet vágott, és hajába belekapott a szél. De mindegy is, hogy milyen volt, mert nekem akkor egy pillanatra megállt a Föld, és nem forgott tovább. Még levegőt is elfelejtettem venni. Áramütés? Szívdobbanás? Mi ez? Mi a nyavalya ez? Állandó harcot folytatok különböző férfiakkal, hogy szeressenek, vagy ne szeressenek, és az egész soha nem elég jó, most pedig megáll előttem egy András, egy szót sem szól, és én elemelkedek a földtől tíz centire és azt sem tudom, hol vagyok. Csak akkor találtam újra magamra, amikor beértünk a krimóba, ahol már nyüzsögtek a barna medvék, vámpírok és békaemberek. A buli fergetegesen sikerült, és nem azért, mert kis csapatunk megnyerte a jelmezversenyt. A fődíj egy torta volt, ami pont jól jött, mert éhesek voltunk. Épp igyekeztem az arcomba gyűrni a dobos tortáról a dobot, amikor András fölém hajolt. -
Akármilyen szám következik, táncolsz velem?
Táncoltam, nagyon sokat, annak ellenére, hogy András még mindig nem tudott táncolni. Hát, minden nem lehet!
256
Viszont tánc közben András elregélte, hogy családot és gyerekeket szeretne, ennek értelmében engem szívesen feleségül venne. Ilyet én még pasi szájából nem hallottam, még több éves együttélés után sem. Olyat hallottam már, hogy – Tetszel nekem, de nem tudom, mi lesz holnap. Vagy olyat: - Egy laza kapcsolatot el tudnék képzelni veled, de nem akarom magam lekötni. Esetleg olyat: - Hozzád vagy hozzám? De hogy gyerek meg család? Amikor már András eleget taposott a lábamon, befejeztük a táncimitációt, aminek részemről inkább az volt a lényege, hogy a közelében lehessek, visszakísért az asztalhoz, közben egy pillanatra a derekamra tette a kezét. Itt ért a második áramütés. Érintése beleégett a bőrömbe, innentől kezdve folyamatosan magamon éreztem azt a gyönyörű nagy praclit. Az asztalunknál tömeg lett, már csak egy szék maradt, így András az ölébe öltetett, arca közel volt az enyémhez, és volt időm őt nézni, mert annyit dumált, be nem állt a szája. Nyilván így igyekezett zavarát leplezni, én pedig a dobostorta maradékának bemajszolásával. -
Randiznál velem? – kérdezte váratlanul, amikor amúgy épp valami autóról beszélt.
Amikor ezt a sorsdöntő kérdést teszi fel nekem egy őzikeszemű fiatalember, én épp egy darab égetett cukrot próbálok levakarni a fogsoromról. Hiába, a romantika sohasem akkor jön, amikor az ember selyembe bugyolálva várja. -
Igen.
-
Igen?
(Most mit van meglepődve? Szerintem bármelyik nő randizna vele legalább egyszer, olyan helyes.) -
Igen.
-
Jó. Már tudom, is hogy hova viszlek.
December 29.
Még fel sem ébredtem rendesen, még ki sem nyitottam a szemem, vak macskakölyökként kucorgok a paplan alatt, de máris eszembe jutott a tegnap éjjel, vagyis egészen pontosan az András. Egy igazi András, akit nem én találtam ki magamnak. Vagy ha én találtam ki magamnak, akkor valahogy manifesztálódott, és most találkoztam vele, egészen közel volt hozzám. Ennek
257
bizonyítékaként még mindig érzem érintését a derekamon. Bizsergető emlék egy mosolygós reggelhez. Én esküszöm, hogy nem direkt csinálom, nem akarok én rá gondolni, de mégis mindenféle gondolatok öntenek el vele kapcsolatban. Fene sem tudja, hogy jön András a kávéfőzéshez, de a kis csorba bögrémről is ő jut eszembe. Ajaj! Nekem ez gyanús.
December 31.
Már megint szilveszter, és megint az Exemnél vagyok. Salátát készítek, és megint keresem a majonézt. Végigüljük a tévéműsort, nem bontunk pezsgőt, és nem mondjuk egymásnak, amit ilyenkor kell. Igazából nem mondunk egymásnak semmit. Persze nem az volt a terv, hogy ketten hallgatunk majd nagyot. A tervezett fergeteges buliból az lett, hogy mindenkinek más programja akadt. Igaz, hogy a szilvesztert egybe kötöttük a búcsúbulival, hisz Exem pár napon belül elköltözik a városból, de a barátok mégis elmaradtak. Így ketten búcsúzkodunk. Éjfél van! Na mindegy, te ló, ha te nem mondod, majd én mondom magamnak: BOLDOG ÚJ ÉVET!
Január 4.
Eljött ez a nap is. Exem távozott. Mire felébredtem, ő már nekilátott dobozba rendezni az életét. Meg az én életem ottfelejtett maradékát is. Ittam egy kávét, majd a segítségére siettem. Főleg a mocsok felvakarásában tartott igényt szolgálataimra. De azért így is találtam ezt azt, néhány holmit, ami a múltra emlékeztetett. Jó emlékek, rossz emlékek – durr, bele egy zsákba. Szépen felszámoltuk a múltunkat.
258
Meglepő módon, én bírtam jobban lelkileg a végelszámolást. Exem kiborult, üvöltette a zenét, erővel ivott, majd mindent kihányt és elfeküdt aludni. Én pedig csendben súroltam tovább a kredencet. Már este volt, amikor bementem felébreszteni az Exem. A sötét szobában felém nyújtotta a karját, álmosan motyogott. -
Megölelhetsz, megengedem.
Tényleg szétkészült, ha ölelésért kuncsorog. Megöleltem, cirógatásának nem volt vége, nekem pedig mehetnékem támadt. Elhúzódtam, ő utánam kapott. -
Ne hagyj itt.
Folytattuk a pakolást, és Exem gyakran megölelt, ahogy eljárkáltunk egymás mellett. Ilyenkor megálltunk egy pillanatra és bíztattuk egymást, hogy ne sírjunk. Egyre szánalmasabb lett a hangulat az egyre csupaszabb lakásban. Dobozba került szinte minden személyes holmink. Az utolsó órákat, míg vártuk a szüleit, akik autóba rakják és elszállítják a dobozokat, már alig bírtuk végigélni. Feküdtünk szótlanul a lecsupaszított ágy tetején, bámultuk a tévét és kekszet rágcsáltunk, mert a nagy munkában még enni is elfelejtettünk. Vagy a gyomorideg miatt nem ettünk? Mindegy. Idegennek éreztük magunkat a falak között, ahol zajlott az életünk. Exem szülei magukkal hozták a tempót. Pakolás, rámolás, rohanás – már nem volt idő elmélkedni. Míg engem hazaszállítottak, a hátsó ülésen Exemmel fogtuk egymás kezét, és mereven bámultuk a város fényeit. Miután megérkeztünk hozzánk, és megmutogattam a lakást a szülőknek, már nem volt mód tovább húzni az időt. Az ajtóban álltunk, búcsúzkodtunk. -
Ezt a leányt nem visszük magunkkal? – kérdezte a mama.
-
Na még csak az kéne! – csattant fel Exem, és szorosan átölelt, én pedig közelről megvizsgáltam pulóverének anyagát, közvetlen a hóna alatt. Igen szép kötésminta!
-
Majd hívlak – mondta Exem már a küszöbön túlról. – És ne sírjál.
259
-
Te is fogsz – mosolyogtam rá, ezzel a mosollyal igyekezvén legyőzni az egyre agresszívabb sírógombócomat.
Mint a filmeken, lelassítva láttam magam előtt a pillanatot, amikor Exem kilépett az ajtón, fizikailag is egyre távolabb kerülve tőlem. A pillanatot, amiről nem hittem, hogy egyszer elérkezik, és ami nem is fájt annyira, mint amennyire féltem tőle. Amitől a legjobban félünk, amikor szembe találkozunk vele, kiderül, hogy nem is annyira félelmetes, mint amilyennek hittük. De azért a biztonság kedvéért kitakarítottam a lakást az utolsó sarokig, már úgy is benne voltam a takarítás lendületében. Ha már ilyen baromi hideg az otthonom, legalább szép tiszta legyen!
*** Nem tudom, András mikor jön, és a dolog kellemetlen részén túl van egy kis izgalom is ebben. Azon kapom magam, hogy fantáziálgatok, vajon mit fogok éppen csinálni, amikor megjön, ő hogyan fog reagálni és hogy, hogy nem, minden verzió a hálószobában végződik. Egész fel vagyok pörögve, zubog a vérem, néhol elönt a forróság. Már az is megfordul a fejemben, hogy egyszerűen csak valamilyen fondorlattal megszerzem a szobája kulcsát, és ott fogom várni gyolcsba tekerve a nappali szőnyegén. Á, az kemény lenne. Akkor… Dolgoznom kell, minden erőfeszítésemre szükségem van. Egész nap alig eszem, csak szórakozottan rajzolgatok két lelkiismeret furdalástól vezérelt munkaroham között, fagyizom és cigarettázom felváltva, és megközelítőleg másfél percenként nézek az órámra. Nyolc óra körül már végképp nyughatatlan vagyok, azt remélem, hogy bármelyik pillanatban beeshet. Szinte remegve várom. De akkor meglátom a könyvkiadó főnökét sétálni felém. Messziről integet és túlzottan szívélyes hangulatban van. -
Hogy megy a munka drága művésznő?
-
Köszönöm, megyeget. De Zoltán, hogy kerül maga ide?
-
A feleségem családjához utaztunk a közelbe. Gondoltam beugrunk és elvisszük vacsorázni. Biztosan jól esik a társaság ennyi magányos, munkával töltött este után. Meg aztán örülnék, ha megismerkedne a feleségemmel.
260
-
Mennyire kedves! Köszönöm, hogy gondolt rám.
A franc sem akar ezzel a mézesmázos bűbáj családdal vacsorázni. Még, hogy magányos esték! Még, hogy munka! Sajnos nem mondhatok nemet, bármennyire is szeretnék. Nem mondhatom nekik, hogy köszönöm a hozzám való jóságot, de hirtelen felindulásból beleszerettem itt valakibe, és innentől kezdve mindenki le van ejtve, csak és kizárólag vele kívánok lenni és éhes sem vagyok. Egyébként meg, rendes körülmények között bizonyára örülnék a látogatásnak. Így aztán gyorsan összeszedem magam – még szerencse, hogy Andrást várva tisztességesen fel voltam öltözve. Kis cédulát írok Andrásnak, amit az ajtójába csúztatok: “Munkaügyben el kellett mennem. Csókol: L.” Az étteremben tűkön ülök, nem köt le a csevegés, folyton azon kapom magam, hogy visszakérdezek. Lopva próbálok az órámra nézni, és bár kívülről higgadtnak látszom, belül egy mozdony zakatol bennem. Amúgy Zoltán rendes pasas. Sármos, udvarias, figyelmes. Mindvégig nagyon támogatta a könyvet, így aztán kötelességemnek érzem, hogy baráti kapcsolatot alakítsak ki vele. A felesége jóval fiatalabb nála, elég egyszerű, bár kétségtelenül nagyon szép és kedves teremtés. Ez a második házassága, így előző életéből rámaradt nagy fia, aki csendesen gubbaszt az asztalnál. Helyes fiú, még néhány év, és döglenek érte a nők. Hallgatag arcán apja ifjúkori vonásai köszönnek vissza. Itt aztán érvényesül a reklámszlogen: “ilyen volt, ilyen lett.” Új feleségétől való kicsi lánya szöszke tündérként repked fáradhatatlanul az asztal körül, le nem áll egy pillanatra sem. Tulajdonképpen helyesek, egész jól érezném magam, ha itt lenne András. Vagy legalább csak tudnám, hogy hazaért már. Hogy megtalálta a levelet. Hogy gondol rám. Nem bírom kiverni a fejemből. Mintha kettészakadt volna az agyam. Az egyik fele Zoltán és népéé, velük beszélgetek, a másik fele Andrásé. Találgatok, helyzetet elemzek, szituációkat pergetek le. És amikor semmi konkrét gondolatom nincs vele kapcsolatban, akkor is ott gubbaszt agyam eldugott szegletében, egészen piciben, és persze teljesen pucéran. Bőre fénylik, szeme villan, és folyamatosan figyelmeztet létezésére. Azt hiszem függő lettem. Most jövök rá, mit jelent az a halálosan unalmas szó: függetlenség. Bár ólomlábakon járnak a percek, azért a türelem meghozza gyümölcsét. A kicsi fárad, aludnia kell, tehát indulnak hazafelé. Kölcsönösen biztosítjuk egymást az este kellemes eltöltésének öröméről, majd meggyőzöm őket, hogy nem kell visszavinniük az üdülőhöz, inkább hazasétálok ebben a kellemes estében. Ez így persze nem igaz, titkolt szándékom az, hogy futva teszem meg a
261
távot, és azért akarok egyedül menni, hogy hazafelé ízlelgessem a pillanatot, amikor meglátom Andrást. No meg azért is, mert annyira izgulok, hogy vajon vár-e rám. Attól félek, ahogy közelednénk a házhoz, egyre vadabbul verne a szívem, és a nagy robajjal lebuknék. Süt a hold, vadul szedem a lábam a buja virágillatú utcácskákon át. Ahogy gyorsul szívem zakatolása, úgy gyorsulnak a lépteim. Már csak egy sarok. Jaj, mi van, ha nincs is ott? Lelassítok. Talán inkább bóklászom még egy kicsit, hogy biztosan otthon legyen. De nem! Érzem, hogy ott van. Menni kell. Beveszem a kanyart, kapkodva keresgélem a kapukulcsot. Az ajtómon kis sárga cédula, rajta ennyi: “Várlak. Az, ki tudod már, hogy híved.” Hamlet idézet, ez az! Melegség fut át rajtam. A cédulát visszaragasztom, és már ott is vagyok az ajtaja előtt. Bekopogok. Sietős léptek, az ajtó nyílik. Hatalmas termete eltakarja a bentről jövő fényt. Szó nélkül átölelem, a mellére tapasztom fejem, és csókolom, ahol érem. Sietős mozdulatokkal keresem azokat a pici makacs inggombokat. Ahogy becsukja az ajtót, engem nekidönt, az ölébe kap, és vadul csókol. Gyűrt gombócban hullik le ruhám a padlóra, majd ő elindul velem a nappali felé. Menet közben megpróbálom elhagyni a cipőm, tompa koppanással landol a padlón. A nagy karosszékbe huppanok, ő letérdel elém, és ölembe hajtja fejét. Ajka forrón tapad vágytól égő húsomra. Én eközben próbálom megszabadítani ruhadarabjaitól. -
Vártalak – suttogja elfúló hangon.
-
Siettem – mondom, és elmerülök a vállgödrében, két kezemmel kotorva el a hajzuhatagot arcából.
-
Egész nap erre gondoltam. Csak te jártál a fejemben. A bőröd illata, a hajad selyme, a csókod íze. Az öled melege.
És nincs tovább akarat. Csak indulat van, elsöprő szenvedély, mely az ágyhoz vonszol minket, és eltöröl mindenféle gátlást, illemet és hihetetlen pozitúrákat kényszerít ránk. Belé akarok bújni, eggyé akarok válni vele. Azt akarom, hogy ne legyen ő meg én, csak mi legyünk, mint egy, mint kétfejű fenevad, önmagával birkózó misztikus lény. Hihetetlen összhang van köztünk. Nincsenek eltévedt mozdulatok, nincsenek bizonytalan félmondatok, csak gyönyör van, olyasféle, amit csak az érezhet, aki valóban szeret. Itt nem hús találkozik a hússal, a lelkek egyesülnek a legvégső sikolyig. Megsemmisülve hullok a karjaiba, érzem, ha nem fogna olyan erősen, elrepülnék a semmibe, mint léggömb a majálison. Fekszem a mellkasán, csupa lucsok testünk cuppanva ragad egymáshoz és belenevetünk a csókba. -
Vártalak – mondom -, már egész rég.
262
Aztán álomba szédülök, és alszom egy kicsit. Nem tudom mennyit, talán csak tíz percet, talán egy órát, de mikor magamhoz térek, még mindig a mellkasán fekszem, és ő tincsenként csavargatja a hajam. -
Hogy vagy? – kérdi.
-
Remekül – mondom. – Csak éhes vagyok.
Elneveti magát. -
Hát nem vacsorázni voltál?
-
Ó, de rég volt az már.
-
Rendben – mondja -, pihenj egy kicsit. Majd szólok, ha jöhetsz.
Kiugrik az ágyból és hallom, hogy sertepertél. Zubog a víz, csörömpölnek az edények, én hanyatt fekszem az izzadt ágyban és érzem magam körül a szobát, a házat, az utcát, az egész világegyetemet. Bámulom a plafont, és látom a csillagos eget. Olyan barátságos minden. A fények, a zajok, az illatok. Kimondhatatlanul rég nem hallottam ezt: matatni egy férfit, akit szeretek. Imádom tudni, hogy nem vagyok egyedül, hogy olyasvalaki van körülöttem, akivel szívesen vagyok együtt. Nem látom őt, csak tudom, hogy ott van, elképzelem, mit csinál, és ez boldoggá tesz. -
Jöhetsz! – kiabál és én puha léptekkel osonok a hang felé.
A kádban illatos fürdővíz, a kád mellett kis asztal, rajta sonka, dinnye, sajtok és bor. Továbbá apró sütemények, kekszek, mandula és dió. Ez itt a paradicsom. Beülünk a kádba, vígan lakomázunk. Elmeséli mi történt vele egész nap, hogy áll a munkája. Én is beszámolok az eseménytelen, várakozással töltött napomról. Ez mennyire hiányzott nekem. Hogy a semmit is el lehessen mesélni. Hogy szégyenérzet nélkül adhassam ki magam valakinek, aki ugyanezt megteszi. Egy fura mondat, talán idézet jut eszembe, amire 18 éves korom óta nem gondoltam: “Ahol te vagy, ott van az otthonom.” Szép! Milyen kár, hogy ritkán igaz. Elpilledek kicsit a bortól és a fürdővíztől, meg aztán hajnal felé jár már az idő, mondanám, hogy menjünk aludni, de András új életre kel. Felfedezni indul a víz alatti világot, csókjában a friss dió keveredik a bor ízével. Képtelen vagyok ellenkezni. Amikor kiemel a kádból, már messze van az alvás gondolata. Lángoló kamaszként vetjük bele magunkat az ölelésbe újra. A fáradtság eltompítja az agyat és felerősíti az érzékeket, az előbbi szenvedélykitörést felváltják a lomha mozdulatok, a hosszú pillantások. Mintha lágy zselévé válna a levegő, minden lelassul, minden
263
lebeg, míg újra a mennyekbe repít. Mire egymáshoz simulva álomba zuhanunk, a tó fölött már vörösen kel a nap. Álomszerű boldogságban telnek a napok. Úgy jönnek ujjaim hegyére a szavak, mintha az agyamat nem is érintenék. Naphosszat kopogok a gépen, mint éhség hajtotta harkály, mert tudom, mire eleget írtam, megjön András is a fotózásból, vagy kijön a sötétkamrából, és mire leszáll az este, újra együtt leszünk. Ha egész nap írok, gyorsabban telik a nap. Amikor András otthon dolgozik, kiteregeti képeit az asztalra, melynek sarkán én kucorgok a gépem előtt, és gondolataimból fel-felnézve csodálom őt. Szemében boldog fény táncol, bármikor nézek rá. Gyakran, ha tekintetünk találkozik, szeme villan és én szinte öntudatlanul állok fel az asztaltól, hogy kövesem őt a hűvös szobába, hogy vágyteli ölelkezéssel szakítsuk meg a munkát. Kipróbáljuk mindkettőnk lakásának összes zugát. Minden a szerelemről szól. Nincs olyan bútordarab, amihez ne fűznének máris romantikus emlékek. Esténként elsétálunk a tóhoz, hogy igyunk egy sört, vagy megmártózzunk a hűvös selyem vízben. Soha nem engedi el a kezem, bőre bőrömhöz tapad, szinte már nem is érzem egész embernek magam nélküle. Nem telhet el éjszaka a nélkül, hogy ne szeressük egymást, akárhányszor tartottunk is szerelmi szünetet aznap. Nem tudok betelni az illatával, az ölelésével, a szuszogásával. Teste, mint barátságos otthon bármelyik pillanatban vár rám. Megesik, hogy felkelek, és csak nézem őt, ahogy alszik. Belefúrom kezem hajának lágy habjába, vagy finoman cirógatom zárt szemének hosszú pillás vonalát. Van, hogy nem bírok magammal, a paplan alatt csókolva ébresztem őt az éjszaka közepén. Mint bodros ruhás angyal, fáradhatatlan vagyok és telhetetlen. Csakúgy, mint ő. Néha váratlan pillanatokban tör rám szilaj szeretőként, és ebben az eufóriában egy pohár joghurt kanalazgatása is erotikus cselekedetnek számít. Oly gyorsan telnek a napok, hogy nem várt vendégként érkezik az utolsó éjszaka. Csak ülünk a tóparton, nézzük a hold tükrét a vízen, és nem merünk szólni. Talán ő is arra gondol, amire én. Hogy mi lesz ezután? Mi lesz, ha elhagyjuk a szerelmi fészket, a leánderbokrokat, és visszamegyünk a mára már elfelejtett életünkbe? Ez nem lehet egy nyári kaland, azt érzi az ember, ha valami igazán jó történik vele. De vajon lesz-e elég erőnk a hétköznapokhoz is? Hátammal András mellkasának támaszkodom, ő oldalamhoz szorítja lábait, kezével átfogja a derekam, és valahova a vállam és a fülem közé suttog:
264
-
Ugye nem gondoltad meg magad?
-
És te?
-
Nem válaszoltál. Nem ér visszakérdezni.
-
Nem, én nem. Csak valahogy nehéz elképzelni, hogy elmegyünk innen.
-
Szeretném, ha most megállna az idő. De közben rohannék előre az időben. Szeretném megmutatni a lakásom, szeretnélek bemutatni a családomnak, a barátaimnak. Szeretném látni a többi ruhád. Szeretnélek látni hóembert építeni…
-
Hóembert? Miért pont azt?
-
Nem tudom. Csak szeretnélek látni hóesésben, nyúlós téli napon, pomponos sapkával a fejeden.
Megfordulok, hogy lássam az arcát. Lássam a szemét, melynek fényében elveszek, és a száját, ahogy formálja a szavakat. Átkulcsolom a lábammal és megcsókolom, hosszan és erősen, közben a haját borzolva. -
Hogyan lesz eztán?
-
Mi?
-
Hát mi!
-
Nem tudom. Mindegy. Valahogy lesz. Csak az a fontos, hogy mellettem legyél. Hogy minden reggel ott feküdj mellettem, és lássam, ahogy a takarót a nyakadba húzod. Úgy akarok hazamenni, hogy tudjam, ott ülsz a szobában, ütöd a gépet ceruzával a hajadban.
-
És azt is akarod, hogy zsörtölődjek veled, mert szétdobáltad a ruháid?
-
Igen, azt is akarom.
-
Én tudod, hogy mit akarok látni?
-
Mit?
-
A száradó ruháidat az enyéim mellett a fregolin. Meg a hatalmas cipődet az én pici cipőm mellett. A képeidet a kéziratomon.
-
Hát ezt megígérhetem – mosolyog. – Gyere, menjünk vissza.
-
Ne! Húzzuk még a pillanatot egy kicsit.
-
Ne félj a jövőtől! Jó lesz, meglátod.
-
Megígéred?
-
Megígérem.
265
Hazaballagunk összesimulva, és én próbálok minden fényt, minden illatot memorizálni, hogy minél tovább megőrizhessem a pillanatot. Aztán szorosan összebújunk, nem szeretkezünk, csak bámuljuk a plafont és hallgatjuk egymás szuszogását. Időbe telik, mire elalszom. Álmomban egy csodálatos kertben vagyok, minden csupa virág és ragyogóan süt a nap. András gyerekekkel játszik én pedig egy kockás pléden ülök, és csak sokára jövök rá, hogy ezek a mi gyerekeink. Amikor mosolyogva felébredek, András az ágy szélén ül, és engem néz. Majd hirtelen felugrik és egy hatalmas csokor mezei virágot dobál szét a takarón. -
Jó reggelt – mondja, és csak szórja rám a virágokat. Muszáj nevetnem.
-
Hát ezt meg hol szerezted?
-
Mindegy. Csak valamivel meg akartalak lepni.
-
Képzeld, azt álmodtam, hogy egy csupa virág réten vagyunk és sok szép gyerekünk van.
Megáll, egy pillanatra, elgondolkozik, majd mellém vetődik az ágyra. -
Hát ez érdekes. Én is ezt álmodtam. Egy rétet, csupa-csupa virággal és napsütéssel. Kockás pokrócon ültünk és mellettünk viháncolt egy csomó gyerek. Mindnek olyan gyönyörű kék szeme volt, mint neked.
-
Nem! Mindnek olyan gyönyörű barna szeme volt, mint neked.
-
Na jó! Fele-fele! – csiklandozni kezd, én visongok, és máris nem olyan rémisztő ez a reggel, mint amilyennek gondoltam.
Mókával próbáljuk elűzni a búcsú szomorú pillanatát, így aztán elég vidáman megy a csomagolás. Ahogy válogatom szét a ruháimat az övéi közül, azt mondja: -
Mindegy melyik táskába teszed, úgyis együtt csomagolunk ki.
Én pedig nagyon összeszorítom a szám, nehogy megpróbáljam elbőgni magam. Ez az, amit mindig is vártam, ezt az érzést, amikor eltűnik az én meg a te, csak a mi van. Nincs enyém, tied, ezeket a szavakat felváltja a mienk. De azért a biztonság kedvéért hozzávágom az egyik alsógatyáját.
Leadjuk a kulcsokat. A táskákat a kocsiba tesszük. Még egy utolsó pillantást vetünk összeölelkezve a házra, meg a piros cseréptetőre, majd elindulunk. Felbőg a motor, a magnóból szving szól. Felvesszük a napszemüveget, mint egy bevetésre kész elit alakulat: összenézünk.
266
Mindkettőnk arcán fülig érő mosoly. Távolodik a kis ház a leander bokrokkal. Az út szélén árnyas fák hajolnak felénk, ágaik közt beszűrődik a fény, és ez mesebelivé varázsolja az elénk táruló képet. Bár szívemben van némi aggodalom, valahol legbelül mégis azt érzem, hogy nem kell félnem, mert valami csodálatos felé tartok. András átnyúl, hogy megszorítsa a kezem, és így robogunk az új életünk felé.
Mégis, mi tartott ennyi ideig?
Március Befutott velem a vonat, amiről nagy izgalommal kászálódtam le. A kijáratnál Exem várt, hogy hazafuvarozzon hozzájuk, ahol úgy fogadtak, mintha csak a múlt héten lettem volna itt utoljára. Pedig két éve is megvan már, hogy erre jártam. Már mindenki nagy izgalomban volt, folytak az esküvői előkészületek. Exem bátyjának esküvője, ahol én vagyok az első koszorúslány, Exem a vőfély. Mi vagyunk a második pár. Éppen ezért volt is dolgunk elég. Alig érkeztem meg, máris várt rám háromautónyi sütemény ki és bepakolása, illetve kis dobozkákba való szétválogatása. Persze úgy, hogy minden dobozba a lehető legtöbb édesség jusson a 35 féléből. Bevallom, néhányat meg kellett kóstolnom. Mire az összeset bedobozoltuk, minden körmöm alja tele volt különféle krémekkel, látni sem bírtam cukros holmit, rántott húsról álmodoztam. De még el kellett szállítani a dobozokat, és berámolni az étterem háromajtós szekrény nagyságú hűtőjébe. Mire végeztünk, én már nem vágytam se társadalmi életre, se gyengédségre, csak aludni akartam, mégpedig sokat. Erről persze szó sem lehetett, mert másnap reggel nyolckor már teljesen felfegyverkezve állt a fodrász a nappaliban, sorra véve a nászi fejeket. Igen nehezen tűrtem, amikor mindenféle tupírozással és lakozással lakodalmi kontyféleséget varázsolt a hajamba úgy 42 hullámcsat felhasználásával, melynek egyik fele a hajtincseimbe illeszkedett, másik fele pedig közvetlen az agytekervényeimbe. Felül konty és csillámpor, alul mackóalsó és levitézlett póló Leonardo DiCaprio foszladozó képmásával.
267
Leragadó szemmel vártam, hogy teljen az idő. Még túl korán volt ahhoz, hogy sminkelni kezdjek, de már túl késő, hogy bármi értelmesbe fogjak. Alvásról szó sem lehetett, hisz nem tudok váll alá támasztott fejjel feküdni. Amúgy is hangyabolyhoz volt hasonlatos a ház. Csak jöttek-mentek a vendégek, mindenféle életkorból és nációból. Legjobbnak láttam kapcsolgatni a tévét, míg végre eljött a pillanat, hogy elkezdhettem arcot rajzolni magamnak, majd többkezes segítséggel magamra ölthettem habcsókruhám. Halványkék selyem, csupa finom csipke, filmsztáros dekoltázs – persze némi push up alátámasztással -, és az abroncs, amiben képtelenség járni. Főleg nekem, aki farmerhoz és pólókhoz vagyok szokva. Az már csak sportszerű nehezítés, hogy az alsószoknya hosszabb a kelleténél, így fel kellett tekerni derékban. Ki tudja megmondani, hány percig képes a habselyem három abroncsot megtartani? Nem kell sokat gondolkodni rajta – úgy két percig. Mire a gyülekező pontra értem, Exem már vagy háromszor mentett meg a pofára eséstől, mert folyton beleakadt a cipőm sarka az abroncsba. Míg gyűlt a nép, Exem borából kortyolgattam, de csak finoman, el ne kenjem számon a rúzst. Az idő legjavában egy széken ültem meredt kirakati babaként, lehetőleg mozdulatlan, és vigyorogni próbáltam az emberekre, akik hirtelen nem tudtak mit kezdeni a ténnyel, hogy újra itt vagyok, ráadásul talpig habcsókban. Egy nagy problémám is megoldódott, rájöttem, hogy tudok egyedül pisilni. Mázsás teherként nehezedett rám a gondolat, hogy az elkövetkező csaknem tíz órában csak nyitott ajtónál végezhetem folyóügyem, miközben valaki tartja az abroncsos rokolyám. Addig küzdöttem, míg végül megoldottam a dolgot, a szoknyatartásra magammal hurcolt túsz munka nélkül maradt. Nem olyan nagyon bonyolult az egész, csak akrobatika, és némi helyezkedés kérdése. Ja, és soha nem szabad elfelejteni a végén visszaigazítani a szoknyát a hátsó részen is. Memória kérdése az egész – még négy feles után is. Míg Exem nekiállt a menyasszonyt kikérő ceremóniának, igyekeztem lezárni az agyam, nem gondolni semmire, különösen nem arra, hogy nekem soha nem lesz esküvőm. Voltam már esküvői tanú, első koszorúslány, de menyasszony nem leszek soha, és elkerülhetetlen, hogy farkaskutyák zabáljanak fel magányos életem végén. Meg aztán úgyis mindenki sírt, legalább az én szememen ne legyen elkenődve a festék. Szerencsére a műsor nem nyúlt hosszúra, elég jól megúsztam a dolgot, most jött az én szerepem, hogy a tett színhelyére kísérjem a vőlegényt. Mérhetetlen távolságnak tűnt az a pár száz méter át
268
a parkon, a nézelődők gyűrűjében. A kapuban kiderült, hogy a gyűrűk a kocsiban maradtak. Ennyit a pátoszról! Legalább lehetett kicsit nevetni, és a gyűrűk is megkerültek. A szertartást egy mesterkélt asszonyság végezte, felelőssége teljes tudatában fejhangon nyivákolva, egy őszinte hangot ki nem adva. Miért teszik nevetségessé az emberek életének egyik legszebb pillanatát? A megpróbáltatások után már csak a lakodalom várt ránk. Nyüzsgött a sátor, fogytak az italok, és csak hordták, csak hordták az ételeket. Mikor már mindenki degeszre ette magát, megszólalt a zenekar is. Játszottak rendületlenül, minden nóta előtt a következő felvezető szöveget harsogva: És az úgy szóljon, hogy… És szólt, megállás nélkül. A nagy derültségben valamelyik rokon hirtelen ezeket a szavakat intézte hozzánk: -
Most már ti jöttök. Nektek mikor lesz az esküvőtök.
-
Nekem soha – vágta rá Exem.
Én mosolyogtam zavartan, és abban a pillanatban hasított belém, hogy én csak múltbéli szellem vagyok ezen a lagzin. Visszacsöppentem egy kicsit játszani, de ha mégannyira kedvelem is őket, már nem az én családom. Ez az én búcsúfellépésem, látványos gála, mielőtt végképp lelépnék a színről. Hogy elöntöttek volna a nagy gondolatok, megkezdődött a tűzijáték, aminek szépségét még az eső sem tudta elmosni, zajlott tovább a buli, és visszacsöppentem búcsúszimfóniámból a jelenbe. És akkor megszólalt a mobilom. Sietve kihalásztam a kis retikülömből, és abroncsos szoknyám felkapva szaladtam ki a zsivajból. -
Halló!
-
Szia. András vagyok. … Itt vagy?
-
Szia András – nagy nehezen megszólaltam. – Itt vagyok.
-
Szeretnélek elvinni a barátaimhoz kerti partiba? Eljönnél velem?
-
Köszönöm, elmennék szívesen, de nem tudok. Most épp vidéken vagyok egy esküvőn.
-
Mondd, hogy nem te vagy a mennyasszony. Az nagyon rossz vicc lenne.
-
Nem, én csak a koszorúslány vagyok.
Nevetek. Szívből, felszabadultan nevetek, már újra kapok levegőt is, csak a szívem dobog a torkomban. -
És elkaptad a csokrot?
-
Nem tudtam elkapni, nem dobták el.
269
-
Kár, pedig elkaphattad volna.
-
Miért?
-
Mert akkor te lennél a következő menyasszony. Mindegy, úgyis feleségül veszlek.
-
Azért előbb elviszel randevúra?
-
Persze, de én már így is biztosan tudom, hogy szeretlek.
Hát így! Irdatlan habcsókként állok az eresz alatt, mégis esik rám az eső, de nem zavar. Inkább kellemes érzés a hűvös permet a bőrömön, ami mellesleg egészen perzselő András hangjának hallatán. Cirógat a hangja a telefonban, bebújik a fülembe, és onnan forrósít fel teljesen. Nem tudom hogy csinálja, nem is akarom tudni, csak élvezem. Nem messze tőlem, a csíkos esküvői sátorban táncol Exem (akinek látása már nem kavar fel, mindenféle érzelmeim elcsitultak vele kapcsolatban), és vele a múltam. Kiszűrődik a zenebona: Száz forintnak ötven a fele, egye meg a fészkes fekete fene… Hát egye! Fénylő selyemkék pötty vagyok a feketéllő éjszakában, pörgetem magam körül az abroncsos szoknyám, úgy érzem, repülök. Egy kis bohém csillag vagyok én is, akit az éteren át egy finom ezüst szál köt össze a bizsergető hang őzikeszemű gazdájával.
Mégis mi tartott ennyi ideig? Hogy lehet, hogy ilyen soká vártam, hogy valakivel újra meg merjem próbálni a lehetetlent? Hogy el merjem hinni, hogy megpróbálhatom az igazi életet, úgy, ahogy azt én képzelem? Hiába tudom, hogy az élet végső soron nem egy habos torta, én akkor is bele vágok. Ki tudja mi lesz ebből? Nem tudja senki, de amíg van egy pici remény, hogy jobban fogom csinálni, én megpróbálom. Már biztosan tudom, hogy az élet nem lehet olyan, mint az agyamban kreált romantikus ábránd, de azért talán meg lehet lelni a békét a valós életben is. Egy életem, egy halálom, Lesz, ami lesz, megpróbálom! De most mindenképp új naplót kezdek. Igazán újat!