Adamkó Fanni
cukorlányok
Adamkó Fanni
Cukorlányok
2011
© Fapadoskonyv.hu Kft. © Adamkó Fanni
A lányok nem ettek. Artúr főztje hol felülmúlhatatlan volt, hol ehetetlen. Most épp remekül sikerült, mégis ehetetlennek tűnt. Az olívaolajon párolt fűszeres zöldségek kavalkádja csábítóan feküdt az üvegtálban. Borzas brokkolik, apró bébirépák és kedves kis gombóc kelbimbók várták sorsukat kakukkfüves illatot ontva, miközben tejszínes mártás csordogált végig rajtuk. A behűtött cserszegi fűszeressel kész íz-orgia kínálta magát az asztalon, a lányok mégsem ettek, inkább csak csipegettek. Zavarodottan turkáltak a villájukkal és társalgás gyanánt nagyokat hümmögtek. A konyhai óra bután kattogott, másodpercenként egy zöccenés mutatta, hogy megy az idő szó nélkül. A mutatók kattogására a villák csörömpölése volt csak a válasz. Az udvar sivár sötétségében egy eltévedt macska nyávogott. Aztán beindult nagy mackósan a hűtőszekrény. Artúr felugrott, és újra pakolta a tányérját. Inkább falt, minthogy át kelljen gondolnia, miféle sors vár most rá. Tudta, hogy megkeverte az életét, de inkább kíváncsisággal tekintett jövője felé, mintsem félve. Emmi, Artúr gyerekkori szerelme nem gondolta végig, milyen következményekkel járhat, hogy a fiúhoz költözik. Évekkel ezelőtt szakítottak, de mindig is valami különös vonzalom fogta össze őket. A barátságnál több, a szerelemnél kevesebb. Mindenesetre Emmi úgy hitte, van még ideje rájönni, miért döntött úgy, hogy Artúrtól kér menedéket, amikor a kollégiumi szobáját 5
el kellett hagynia. Miközben összepakolta holmiját a kis szobából, eszébe jutott az évekkel ezelőtti pillanat, amikor Artúrtól elköltözött, elmúlt a szerelem. Felesleges lett volna húzni tovább egymás idejét, és tépni egymás idegeit. Most, amikor visszatérni készült, mégsem az elmúlásra gondolt, hanem az együtt töltött szép pillanatokra, Artúr parázsló fekete szemére, a szája szélén maradt borcsepp rubintos ragyogására és az örökké szálló muzsikára. Meg minden másra is gondolt, váratlanul újralobbant érzelmekre, nagy nevetésekre, kegyetlen vitákra, csak arra nem, hogy lesz itt valaki más is, aki zavarja majd őket abban, hogy rájöjjenek, mit is akarnak egymástól az élet további részében. Hiszen elmúlt már az az idő, amikor sírt Artúr után. Új barátja volt, akit szeretett, de az a másik lány az asztal túloldalán most nagyon zavarta. Mivel tolmácsként dolgozott, gyakran volt szüksége arra a póker arcra, amit épp használt, elrejtve érzelmeit. Vadul kattogott az agya, és azzal igyekezett nyugtatni magát, hogy lesz majd ideje a fiúval kettesben kitárgyalni a helyzetet. Amúgy meg nem is lehetett tudni, meddig marad ez a lány, aki hirtelen ott volt a borzos hajával és az örökös kacagásával. Minden átmenet nélkül és nála négy nappal előbb költözött be. Olyannyira be, hogy a fiú hálószobájában aludt, így Emmi a nappali kanapéján kapott helyet. Talán természetesnek vette volna, hogy régi, elhagyott helyére vackolódjon vissza, ami bizonyára egy csomó problémát vetett volna fel. Bár Csongor, a szeretője nős volt, mégsem nézte volna jó szemmel, ha régi szerelme 6
mellett tölti az éjszakákat. Emmi nem akart filozofálni a helyzeten. Úgy döntött, inkább minden erejével arra összpontosít, hogy sértetlen répákat találjon a zöldségek között. Bár nem nézett fel, pontosan tudta, hogy a répák olajosan ragyogó vöröse pont olyan, mint az asztal másik oldalán ülő Lizának a haja. Égő vörös és ragyogóan fényes. Nem is tudatosult benne, hogy miért szúrja le vad és határozott mozdulattal az összes répát, de különös kegyetlenséggel döfködte őket. Liza nem akart gondolkodni azon, hogy egy asztalnál ül kedvese volt szerelmével, mi több, együtt fog vele élni. Épp, hogy beköltözött, Artúr közölte vele a tényt, Emmi is jön. Igaz, csak átmenetileg, mert segítségre van szüksége. Artúr pedig kötelességének érezte a segítségnyújtást. Ez a szerelem köztük még annyira új volt, annyira képlékeny, hogy akár ez a nonszensznek tűnő felállás is belefért. Annak ellenére, hogy Liza nem igazán kedvelte Emmit. Viszont kedvelte annyira Artúrt, hogy próbáljon alkalmazkodni. Így is hálás volt Artúrnak, hogy otthont adott neki, amikor bajba került. Liza abban a zenekarban énekelt, ahol Artúr gitározott, már jó fél éve ismerték egymást. Összebarátkoztak, egymástól vártak vigasztalást szerelmi bánatuk idején. A magányos estéken Artúrt fel lehetett hívni, hogy órákig tartó éjszakai telefonbeszélgetésekkel űzze el félelmeit. Az utóbbi időben hazavitte Lizát az éjsza7
kai koncertek után, és ha a lakás üres volt, vele marad. Volt ebben némi kockázat, hiszen a ház uráról mit sem lehetett tudni, akár haza is állíthatott volna. De persze sosem jött, így sosem találkoztak össze. Ilyen estéken virradatig beszélgettek, megittak egy üveg bort, vagy csak énekelgettek maguknak. Liza egyre jobban szerette ezeket az alkalmakat. Feküdt az ágyában nyitott szemmel, és nézte a kanapéján kucorgó fiút. Hosszú lábát maga alá húzta, haja kócosan kavargott az arcába, keze élettelenül lógott a padlóig. A beszűrődött fény jótékonyan elrejtette a ráncokat, a kis vágás örök hegét a sűrű szemöldökben, és akár egy képet, úgy lehetett nézni órákig is. Már jó ideje nézte, és még mindig nem jött rá, hogy szereti. Egy különlegesen hosszúra nyúlt koncert után a zenekar nem ment haza, ott maradtak a kocsmában inni és lazítani kicsit. A koncertek mindig felkorbácsolták Liza érzelmeit, hisz órákon át szerelmes dalokat búgott a mikrofonba, látta az összefonódó, csókolózó párokat, és halmozottan hátrányos helyzetűnek érezte magát, amikor az üresen ásító lakására gondolt, ami egykor szerelmi fészek volt, de most már inkább csak börtön. Nem értette a sors igazságtalanságát, hogy miért pont neki kell magányosan élni, neki, aki folyton a szerelemről dalol. Milyen könnyű volt átadni a szerelmet, amikor maga is szerelmi lázban égett. Aztán egyre többször rohant haza, hogy üres lakást találjon, hogy álmatlanul nézze hajnalig a televíziót. Hirtelen állt be kapcsolatában a fagy, ideje sem volt felkészülni rá, és 8
