A zene mint metafizika Arthur Schopenhauer zeneesztétikájáról

Tódor Imre A zene mint metafizika Arthur Schopenhauer zeneesztétikájáról Kulcsszavak: zene, Schopenhauer, az akarat objektivációi, idea, művészet, esztétika I. Arthur Schopenhauer… 1. Schopenhauer az „úttörő”, az újító Az esztétika tematikájának belső lehetséges felderítésén fáradozva, összevetve azt a német filozófia idealizmus korával, érdekes tényre bukkanhatunk rá: az új rendszer különféle művészeti tárgyaiban a fő hangsúly az igazság–művészet kapcsolatára tevődik. A különféle esztétikai elméletek hierarchikus módon helyezik el a művészeteket, besorolási kritériumuk elve az, hogy az adott művészeti forma mennyire képes a fő Abszolútumot kinyilatkoztatni. Úgy tűn(hetet)t, hogy továbbra is a költészetnek s azon belül a tragédiának marad és lesz primátusa a többi művészeti forma felett, mindenekelőtt erős értelmi komponense miatt, mely a nyelv által jut kifejezésre, hisz a nyelv a szimbolikus Abszolútum véges világban való legkedveltebb hordozójának a kinyilatkoztatója. Az a művészet, amely a legnagyobb érdeklődésnek örvendett, nem más, mint a zene, mely a hangzás és a ritmus implikációjával a hang által az Idea szép esztétikájának a kifejezésére hivatott. Miben is áll tehát Schopenhauer újítása? Egyrészt a német idealizmus filozófiája – mely gondolatvilágnak örököse – nem tárgyal explicit módon a zenéről. Johann Gottlieb Fichte Tudománytana és Friedrich Schlegel mellett Goethe Wilhelm Meistere és a Francia Forradalom sem tárgyal róla, meg sem említi a zenét. Schelling Transzcendentális idealizmus rendszere című művében, mely a romantikus mozgalom testamentuma, csak silány szavakat találunk a zenére vonatkozóan. Bár Schelling épp ebben a művében ismerte fel a filozófia művészetekben való beteljesülését: a tudás a létrehozás zseniális objektivációjában nyilvánul meg – írja. Hegel filozófiája tanúsít nagyobb figyelmet a művészet iránt, bár nála a költészet jelenti a legmagasabb művészeti formát, és nem a zene. Ugyanakkor Hegelnél a szellem legmagasabb fokán nem a művészet, hanem a vallás és végül a filozófia helyezkedik el.

260

Fogalom és kép IV.

Másrészt mindez a 19. században nyer új értelmet Arthur Schopenhauer által, aki büszke arra, hogy ő volt az első,1 akinél a zene a legmagasabb művészeti formát és az emberi lény legmélyebb kifejeződését testesítette meg, ti. ő a zenét egy filozófiai rendszeren (művészetfilozófia) belül ragadja meg. Schopenhauer zenefilozófiáját az általános művészetelmélet2 keretén belül tárgyalja. A zene egy különleges helyet foglal el mindezek között: „..úgy találjuk mégis, hogy a szépművészetek egyike kimaradt s ki is kellett hogy maradjon vizsgálódásunk figyelméből, mivel a rendszeres tárgyalás során nem adódott illő s kellő helye az összefüggésben: a zenéről van szó. A zene merőben elkülönülve áll mind a többitől.”3 Harmadrészt Thomas Mann Schopenhauerről írt tanulmánya is az ő zenéről írt primátusát és nagyságát fejezi ki, amikor négy könyvből álló mesterművét „négytételes szimfonikus kompozíciónak” 4 nevezi. Nagyon találó ugyanakkor, ahogyan Schopenhauer zenefilozófiáját jellemzi: „A zene ünnepel, hisz egyetlen más gondolkodó sem tette meg azt, amit ő, ti. egy mindenekfölött kiváló helyet szánt neki nem a művészetek mellett, hanem fölött”.5 Továbbá aligha téved Thomas Mann, amikor Schopenhauer bölcseletét kiemelkedően művészi karakterűnek, „par exellence művészetfilozófiának” minősíti, az esztétika nem egyszerűen egyik része a metafizikai rendszerének, így joggal „esztétikai metafizikának” is nevezhető.6 2. Schopenhauer kutatásának célja és hogyanja Schopenhauer gondolkodása a kanti észkritika problémájának megoldására tett próbálkozás. Schopenhauer egy új irányt mutat, melyet 20 évvel korábban Fichte, Schelling és Hegel már bejártak. A közvetlent (Unmittelbare), a magában valót (Ding-an-sich) kutatja, de ő azt nem az abszolút Énben találja meg, mint Fichte, nem is az intellektuális szemléletben, mint Schelling, és nem is a fogalmakban, mint Hegel. Schopenhauer számára ezt a funkciót a vak akarat helyettesíti. A zene tehát a német filozófus számára nem más, mint az akarat objektivációjának egyik lényeges 1

„Az, amit a zene dallamával és összhangjával kimond, és amiről beszél, ezt addig, míg én rá nem vállalkoztam, meg sem próbálták” – írja a Parerga és Paralipomena című művének második kötetében (218.). Ez a kijelentés arra enged következtetni, hogy Schopenhauer zenefilozófiájában valóban egy új kérdéshorizont tárult az érdeklődők és a vele foglalkozók irányába. Természetesen itt a romantikus elképzelés nyomai érezhetőek, hisz nem Schopenhauer az első, aki a zenét mint abszolút módon sajátos, a többitől teljességgel elkülönült művészetet értelmezi. Továbbá romantikus jellegű már maga az a hierarchia is, amelyben nála az egyes művészetek rendszere megjelenik. 2 Schopenhauer, 2002, III. könyv, 30–52. 3 Schopenhauer, 2002, 315. 4 Mann, 1965, 343. 5 Mann, 1965, 344. 6 Mann, 1965, 516.

Tódor Imre / A zene mint metafizika

261

kifejeződése. A zene, mely saját eszközeivel ki tudja fejezni az akarat bármely modulációját, szerinte abban különbözik a többi művészettől, hogy „nem a jelenség vagy jobban mondva az akarat adekvát tárgyszerűségének képmása, hanem közvetlenül magának az akaratnak az ábrája”.7 Zenei passzust játszva vagy hallgatva közvetlen lehetőség tárul fel a világ lelkének megismerésére, mivelhogy a zene és az Akarat között egy bensőséges kapcsolat körvonalazódik, mely egy kiemelt szintre elérve kijelentheti, hogy a világ a zene megtestesülése. Tehát a zene nem az Akarat adekvát objektivációja, mivel ő nem lehet a többi ideának a hordozója, mint ahogyan a többi művészet, hanem a legmagasabb ontológiai értéket képviseli: a zene önmagában az Akarat – fejtegetése során ide akar kilyukadni. Schopenhauer, bár tudatában van fentebb elhangzott elmélete bátor konstrukciójának, és közli is interpretációja bizonyíthatatlanságának voltát, hisz az nagyvonalaiban kívülre esik a zeneelméletek kanonizált összetevőitől, mégis hangsúlyozza, hogy fejtegetése csak azok számára válik érthetővé, „akik világszemléletében osztoznak”, és akik előtt „az általa megjelenített gondolat már ismerős”.8 Schopenhauer tehát olyan zenefilozófiát mutat be, melynek amolyan ezoterikus fuvallata van, és ezt azoknak szánja, akik tudják értékelni, és bensőséges kapcsolatot alakítanak ki a zenével annak hallgatása vagy játszása során. Schopenhauer ugyanakkor nem egy zenetraktátus megírására, hanem a művészet dicséretére tesz kísérletet, mely a maga érzékiségében a noumenon, a világ igazsága kifejezésének a legmeggyőzőbb esztétikai módja. 3. Kikre épít gondolatmenetét illetően? Schopenhauer alapállását bizonyos platóni és kanti („az isteni Platón” és „a csodálatos Kant”) gondolatelemek9 kombinációja képezi, egyfelől kanti radikalizmussal kívánja az esztétikumot elhatárolni a fogalmiságtól, másfelől a platóni ideatanra hivatkozva húzza meg az örök időkre érvényes demarkációs vonalat művészet és köznapi valóság között. A művészetben semmi dolgunk a mindennapi élet világával, a világgal mint képzettel, de – a zene később tárgyalandó és szabályt erősítő nagy kivételétől eltekintve – az akarattal, a világlényeggel sem. Schopenhauer saját magát Kant tökéletes 7

Schopenhauer, 1992, 49. Schopenhauer, 2002, 316. Ezt bizonyítja Schopenhauer A világ mint akarat és képzet első kiadásához írt előszavában az olvasóval szembeni harmadik követelménye, miszerint annak ismernie kell Kant fő műveit, azaz Schopenhauer írása feltételezi az olvasóban a kanti filozófia ismeretét, továbbá jó, ha az olvasó mindezen túl „az isteni Platón iskolájában is elidőzött már”. Ugyanakkor a mű függelékében (Kritik der kantischen Philosophie) egy terjedelmes Kant-interpretáció található, hogy elősegítse a schopenhaueri gondolatrendszer megértését. Schopenhauer arra kéri olvasóját, hogy először azt olvassa el. (A mű magyar fordítása mellőzi a függeléket.) 8 9


262

és egyedüli örökösének tartja, aki az ő gondolatait következetesen továbbvitte, és ahol szükséges volt, ott korrigálta. II.…zeneesztétikájáról Miután egy rövid bevezetőben tisztáztuk Schopenhauernek a filozófia rendszerének keretén belül folytatott zenéről mint a művészetek egyikéről, bár azoktól mégis merőben elkülönülő helyet elfoglalt szerepéről szóló diskurzusát, láthattuk kutatásának elsődleges és úttörő, mintegy újító voltát. Továbbá kitértünk kutatásának céljára és hogyanjára, majd gondolatiságának alapjául szolgáló Schopenhauer által megnevezett gondolkodókra tértünk ki. Munkánk jelen második részében először a zene definíciójára tett vállalkozást mutatjuk be, melynek kiindulópontját Leibniz zenemeghatározásának kritikája szolgáltatja. Majd Schopenhauerrel együtt a zene helyét jelöljük ki a többi művészetek között, annak a platóni értelemben vett hierarchia felállításának szemléltetése által. Mivel a zene nem illik bele a többi művészet kategóriájába – merőben elkülönülve tőlük –, ezért róla csak analógiák által beszélhetünk, így a világgal vonunk párhuzamot, hisz mindkettőben ugyanaz az akarat jut kifejezésre, csak másképpen. Utolsó, egyben Schopenhauer legizgalmasabb és legtöbbet vitatott álláspontjában, melyet Nietzsche vitt tovább, a zene és a szöveg kapcsolatára fókuszálunk, ahol az „abszolút zene” (tiszta hangszeres zene) mellett teszi le voksát. 1. A zene meghatározása (Leibniz-kritika) Schopenhauer gondolata önállóságának a főelve először is a metafizikai kérdések fizikaitól való szétválasztásában, másodszor Leibniz matematizált metafizikája működésének kritikájában valósul meg. Nem fogadja el Leibniz zenemeghatározását,10 ugyanis szerinte „többet kell keresnünk benne, mint amennyit Leibniz elismert róla (ti. a zenéről) – exercitium arithmeticae occultum nescientis se numerare animi”.11 A zene egy számolni nem tudó lélek titkos aritmetikai gyakorlatáról szóló meghatározását Schopenhauer nem tartja a zene lényegi meghatározásának. Eszerint Leibniz a zenének csupán a külső jelentését, mintegy a héját vette figyelembe, és annak nem tulajdonított legbelső lényegére vonatkozó jelentőséget. Leibniz csak a fizikai helyzetét, és nem a metafizikai igazságát emelte ki. Ezért parafrazálja és egyben korrigálja Leibniz meghatározását kicserélve annak két fogalmát: arithmeticae helyett metaphysicae (utalva a zene nem 10

Leibniz, 1734, 214. Idézi: Schopenhauer, 2002, 315. Schopenhauer, 2002, 315. Magyar fordítása: „A magát besorolni nem tudó lélek titkos számtani gyakorlata”. 11


263

fizikai, hanem metafizikai jellegére), és numerare helyett philosophare (kiemelve a zenét a számok világából és ezáltal a filozófia világába helyezve be). Schopenhauer Leibniz iránt tanúsított magatartása kétségkívül nem előterhelés-mentes. A számviszonyt nem tekinthetjük végcélnak, ahogyan azt Leibniz a zenéről is vélte. Schopenhauer felhívja a figyelmet a signum/signatum közt rejlő különbségtételre: „...amelynek tekintetében a számviszonyok, melyekké a zene felosztható, nem jelöltként, hanem maguk elébb mint jelek viselkednek”.12 A zene szubsztanciális Léte a szám és aránytól intencionált, de mégsem azonos ezzel. Mert a zene a többiekhez hasonlóan nem a jelenség képmása, hanem magának az akaratnak a közvetlen képmása, tehát „a világ minden fizikai eleméhez a metafizikusat és minden jelenséghez a magánvalót jeleníti meg”.13 A művészetek metafizikai relevanciája a világakarat objektivációjának nyilvánvalóvá tételén nyugszik, a platóni ideák megvilágításában. Ha a művészet a természet platonikus ideáinak kifejezése, s ha ezek az ideák természeti létezők bizonyos rangsorát vetítik elénk, akkor a művészetek hierarchikus rendbe sorolódnak. 2. Az akarat objektivációjának a fokai (Platón ideái alapján) A kérdés, hogy Schopenhauer milyen kritérium alapján rangsorolja a művészeteket. Schopenhauer művészetfilozófiájában az akarat objektív, azt nem abszolútumként feltételezi, megragadható a fogalmak általános érvényességében, ahogyan a platóni ideákról beszél: „...ám minden művészet célja az idea felismerése”.14 Tehát az a művészet áll a hierarchia legmagasabb fokán, amelyben az akarat a legjobban objektiválódik. A művészet meghatározása, mint „az akarat láthatóságának az értelmezése”,15 megvan a tiszta platóni ideákban az adekvát tárgya. Ahogyan az ideákat, a világot vagy a tudományokat, Schopenhauer ugyanúgy a szépművészeteket is hierarchikus módon rendezte, melynek kritériuma az ideák alapskálája. Megalkotja az akarat objektivációjának a fokait, melyek – Schopenhauer szerint – nem másak, mint a platóni ideák, melyek valamelyest megegyeznek Schelling potenciatanával. E fokokon felismerhetőek újra „Platón ideái, amennyiben ugyanis e fokok épp valamennyi természeti, mind szervetlen, mind szerves erőnek meghatározott fajai vagy eredeti, nem változó formái és tulajdonságai, s ugyanígy a természeti törvények szerint megnyilvánuló általános erők”.16 Egy másik helyen az ideák fokainak skáláját máshogyan 12

Schopenhauer, 2002, 315. Schopenhauer, 2002, 323. 14 Schopenhauer, 2002, 300. 15 Schopenhauer, 2002, 327. 16 Schopenhauer, 2002, 219. 13


264

ismerteti: 1. ásványok, 2. növényvilág, 3. állatvilág, 4. ember. Az akarat objektivációjának a legmagasabb fokán az ember helyezkedik el. A két szélsőséges művészet az építészet (legalacsonyabb) és a zene (legmagasabb). Az építészet (ami az ásványvilágot képviseli) ezen az alapon a legalacsonyabb művészeti forma,17 mivel feladata a szervetlen világ amaz eszméjének a kifejezése, amely a nehézkesség és a merevség harcában realizálódik. Ennél magasabb fokot képvisel a kertművészet, tájkép- és állatfestészet; legmagasabb fokon az emberi világ eszméje jelenik meg – a szobrászatban, a festészetben és a költészetben s ezen belül is az ideákat megragadó művészet csúcskifejeződésében, a tragédiában. A zene nem fér bele az imént ábrázolt művészetfilozófiai-esztétikai rendszerbe,18 ugyanis a felsorolt művészetek az egyes ideákat jelenítik meg, képmásuk megtalálható a jelenségvilágban. Az alábbi táblázatban szemléltetem a fent leírtakat: vízvezetés építészet

kertművészet tájképfestészet

állatszobrászat állatfestészet

szervetlen természet

vegetatív természet

állatvilág

költészet portréfestészet

tragédia történeti festészet

Ember individuum egyetemes az élet kibontakozása kevesebb szemlélődés több szemlélődés

A zene a legmagasabb és legelvontabb a művészetek között, mely a világ lényegének univerzális voltát hivatott bemutatni, elkerülve az ideák objektivációját és a nyelv általi vezető utat. Éppen ezért a legelvontabb ideának, az önmagában vett tiszta akaratnak, a világ lényegének közvetlen kifejeződése; olyan objektiváció, mint maga a világ, ezért bizonyos körülmények között léte a képzeletvilág nélkül is elképzelhető. Ezzel magyarázható az a tény, hogy a zenét miért is NEM találjuk a többi művészeti forma mellett. „Az akarat adekvát objektivációi a platóni értelemben vett ideák;19 ezeknek megismerését egyes egyedi dolgok ábrázolása által (mert ilyenek 17

Ne értsük félre Schopenhauer gondolatmenetét, hisz nem leértékelő módon helyezi az építészetet a legalacsonyabb fokra, hanem „azok az ideák, amelyek az építészet által egyértelmű szemlélet tárgyai lesznek – az akarat objektivitásának legalacsonyabb fokai” miatt. 18 „Úgy találjuk mégis, hogy a szépművészetek egyike kimaradt, s ki is kellett hogy maradjon vizsgálódásunk figyelméből, mivel a rendszeres tárgyalás során nem adódott illő s kellő helye az összefüggésben: a zenéről van szó. A zene merőben elkülönülve áll mind a többitől.” Schopenhauer, 2002, 315. 19 Schopenhauer az ideát a „platóni” jelzővel minősíti, bár saját felfogása más irányba mutat, mint az, ahogyan Platónnál megjelenik, hisz Schopenhauer az ideákat kifejezetten a művészet


265

maguk a műalkotások mindenkor) serkenti […], íme, ez a célja minden más művészetnek. Ezek tehát az akaratot mind csak közvetetten objektiválják, nevezetesen az ideák révén: […]. A zene ugyanis oly közvetlen objektivációja és képmása az akaratnak, amilyen maga a világ, sőt ahogy az ideák azok, melyeknek sokszorozódott jelensége az egyes egyedi dolgok világát teszi ki. A zene tehát korántsem hasonlít a többi művészethez abban, hogy szintén az ideák képmása lenne, hanem képmása magának az akaratnak, […].”20 A zene az akarat közvetlen megnyilvánulása, „tehát a világ minden fizikai eleméhez a metafizikusat és minden jelenséghez a magánvalót jeleníti meg:”21 – a zene mint metafizika. A zene mint az akarat közvetlen folytatásának lehorgonyzott következménye, hogy a zene a világtartalommal nincs összekapcsolva. Ha nincs is, mint a többi dolog, mint a művészeti dolgok, amelyek az ideának képmásai, ugyanis ő maga egy idea, az akarat adekvát objektivációjának közvetlen megnyilvánulása. Ámde ez a különállás paradox jellegű: a zene egyben valamennyi művészet ideáltípusa is, még pontosabban „azzá lenni, ami a zene, ez minden művészet célja”.22 A zene schopenhaueri definíciói adtak az előbbi részben nagyon pontos választ a zene művészetektől elkülönült helyéről: „...a zene, mivel az ideákon átlép, a jelenségvilágtól is merőben független, azt egyszerűen figyelmen kívül hagyja, bizonyos értelemben akkor is létezhetne, ha a világ egyáltalán nem létezik: ami a többi művészetről nem mondható el”.23 Tehát nem létezik semmilyen összefüggés a világ és a zene között, ily módon nehéz, hangsúlyozza Schopenhauer, közvetlen hasonlóságot és összehasonlítási pontot találni köztük. 2. Zene–világ (idea) analógiája Schopenhauer így ha hasonlóságot nem is, de felfedez néhány párhuzamosságot.24 A világ mint akarat és képzet (1818) első kiadásában még kifejezi a fenntartásait – ahogyan azt már fentebb említettem – az analógiákkal kapcsolatban is, későbbi kiadásaiban (1844, 1859) pedig már bátrabban szól róluk. Nem szabad ezeket az analógiákat elhallgatni, melyek bár zeneelméleti szempontból jelentéktelen(n)ek (tűnhetnek?). Schopenhauer kettős célja: a zenét nem csak megmagyarázni akarja, hanem továbblépve a médiumaként interpretálva Arisztotelészhez közelít, és Plótinoszhoz kapcsolódik. A schopenhaueri idea kettős természetű: egyrészt időtlen, abszolút, mely a nyugalom mozzanatát képviseli; másrészt az ideák lényegmeghatározottságának következménye, hogy bennük és köztük permanensen feszültség (nyugtalanság, harc) vibrál. 20 Schopenhauer, 2002, 316–317. 21 Schopenhauer, 2002, 323. 22 Schopenhauer, 1992, 59. 23 Schopenhauer, 2002, 317. 24 Schopenhauer, 1977, 526.


266

zenének az értelmét is kutatni kívánja, melynek a Ding-an-sich és az akarathoz legközelebbi helyet kell elfoglalnia, mintegy egzisztenciális helyet biztosítva számára (a zenének). Analógia által beszélhetünk a zene és világ közötti kapcsolatról, hisz mindkettőben ugyanaz az akarat objektiválódik, csak mindegyikben más módon. Négy Nr. szólam Szoprán 1

Megfele- Természet Hanlése négy alap- gok eleme fekvése Dallam Ember Oktáv

1. 2 Alt 2.

Ripiahangok

3 Tenor 3. 4 Basszus 4.

Alapbasszus

Állatvilág Növényvilág Ásványok, bolygók tömege

Quint

Jellemzi

Jellemzi

Önállóság legmagasabb, mozgása gyors nincs önállóság

Terc Alaphang

legmélyebb, mozgása lassú

Schopenhauer zenei jelenségének filozófiai szemlélete mindenekelőtt a harmóniában és a dallamban rejlik. Ami pedig a harmóniát illeti, ahogyan azt Schopenhauer leszögezi, az a négy hang alapvázában nyugszik: basszus, tenor, alt, szoprán. Itt lényegbeli analógiát ismer fel az ideák négy alapelemével: ásványvilág, növényvilág, állatvilág, ember. Analógia (1). A basszus (alaphang) az ásványvilágnak felel meg, amelynek Schopenhauer zenefilozófiájában nagy jelentőséget tulajdonít. „A harmónia legmélyebb hangjaiban, az alapbasszusban az akarat objektivációjának legalacsonyabb fokait ismerem fel újra, a szervetlen természetet, a bolygók tömegét.”25 A legmélyebb hasadék az élettelen természet és a szerves természet minden formája és foka között áll fenn. Schopenhauer ide fűzött magyarázata az, hogy „a zenei alapszabályban, mely megköveteli, hogy a basszus sokkal nagyobb távolságban maradjon a három felső szólam alatt, mint ezek egymás közt, úgy, hogy ezekhez soha egy oktávig ne közeledjék. Legtöbbnyire sokkal lennebb marad […].”26 Úgy, ahogyan a csupasz, élettelen anyag nehézkes és merev, ugyanúgy a basszus a harmóniában csak durva skálán képes mozogni: „A legnehézkesebben a mély basszus 25 26

Schopenhauer, 2002, 317. Schopenhauer, 1977, 526.


267

mozog, a legnyersebb tömeg képviselője: emelkedése és esése csak nagy fokok között történik, tercként, quartként, kvintként, sosem egyetlen hang erejéig […].”27 Analógia (2). Analógiát tükröznek a magas hangok is az akarat objektivációjának magasabb fokaival. A dallam természetes hordozója a szoprán, mely analóg az emberi világban levő akarat objektivációjával. A harmónia legmagasabb hangjában a tudat fejezi ki saját magát. A legmagasabb hang (dallam) a megkülönböztetett érzés és szenvedély kifejeződése. 28 A dallam „elmeséli az akarat legtitkosabb történetét […] mindazt, amit az ész a tág és negatív érzésfogalomba foglal össze”.29 A dallam két elemből tevődik össze: a ritmusból és a harmóniából, ahol a ritmus a hangok tartamára, a dallam pedig a hangok magasságára, az előbbi a zene kvantitatív, az utóbbi pedig a kvalitatív voltát jelzi. A kottában – amint azt lentebb is láthatjuk – az előbbi (ritmus) a függőleges, míg az utóbbi (harmónia) a vízszintes vonalak által nyernek kifejeződést. Mindkettő az eltérés, eltévelyedés és a visszatérés, megtalálás (összeveszés– kibékülés) kölcsönhatására épül. A dallam harmonikus momentumát az alaphang előzi meg. A dallam Schopenhauer szerint feszültségi ívet képez, hisz egyrészt az alaphang által abszolút nyugalmat kelt, de azt, hogy a nyugalom hatni tudjon, a dallamban szereplő alaphang teljes ütemrészével érheti csak el. „A dallam lényege a mindenkori eltérés, eltévelyedés az alaphangoktól, de megannyiszor elkövetkezik azokhoz való visszatérése, mely ezúton az akarat sokalakzatú törekvését fejezi ki, de a harmóniai fokok valamelyikének újbóli meglelése révén s még inkább az alaphangén jelzi mindenkor a kielégülés érzését is.”30 4. Zene–szöveg kapcsolata Az antikvitásban, Platón óta a zenét úgy definiálták, hogy az harmóniából, ritmusból és logoszból áll.31 Harmónián hangok szabályozott, racionálisan rendszerbe foglalt kapcsolatát, ritmuson a zene időrendjét, logoszon a nyelvet mint az emberi ész kifejezését értették. A beszédnyelv nélküli zene ennek folytán redukált, lényegében korlátozott érvényű zenének számított: hiányos létmódja vagy puszta árnyéka volt annak, ami voltaképpen zenének tekinthető. Ahogyan már az ókoriak, úgy határozza meg Schopenhauer is a harmóniát és a ritmust a matematika által, bár egyértelmű, hogy az aritmeti27

Schopenhauer, 2002, 318. Vö. Neymeyr, 1996, 340-343. 29 Schopenhauer, 2002, 319. 30 Schopenhauer, 2002, 320. 31 Dahlhaus, 2004, 14. Az antik világban a harmónia nem volt „abszolút”, hanem a ritmushoz és a logoszhoz kapcsolódott. 28

268


ka a zenei jelenségnek csak a külső héját ismertet(het)i. Schopenhauer az ókoriak eme programjának keretén belül a legnagyobb komolysággal taglalja a szavak jelentőségét a zenében. Itt azonban világos korrektúrát hajt végre a hagyományos elméleten, ahol félreérthetetlenül az abszolút zene32 mellett teszi le voksát, azaz a tiszta hangszeres, szavak (logosz) nélküli zene mellett. A legmagasabb művészeti forma tehát a zene, felülmúlva a szöveget (költészet), hisz ha a szöveg az operában a zenével összefonódva jelenik meg, neki csakis alárendelt szerep juthat: „A szavak a zene számára idegen hozzáadás, neki alárendelt értéke van és az is marad”. Schopenhauer egyik analógiájában a zene és a szöveg viszonyát a művészi építészet és egy épület merő hasznosságával érzékelteti. A diszkurzív, nyelvileg determinált tudományok az oksági törvény szerint járnak el. A művészetek viszont a maguk összességében nem kötődnek a nyelvhez, bár az építészet és a festészet közlésének módja szükségessé teszi a nyelv használatát, a zene viszont a vak akarat közvetlen megnyilvánulása. Schopenhauer álláspontja: „...világosan láthatjuk, hogy a zene éppen nem puszta segédeszköze a költészetnek, hanem önálló művészet, sőt mindezek leghatalmasabbja, és céljait egészen tulajdon eszközeivel oly biztosan eléri, hogy nem szorul az ének szavaira vagy az opera cselekményeire. A zene csak a hangokat ismeri, nem pedig az okokat, melyek azokat létrehozták”.33 Az opera szövege az akaratmetafizika alapelvéből következően sosem játszhat a zenével egyenrangú szerepet: „...mert a zene mindenütt csak az éternek s az élet eseményeinek kvintesszenciáját fejezi ki, sosem azokat magukat […]. Épp ez a kizárólag rá jellemző általánosság, a legnagyobb s legpontosabb meghatározottsággal párban, adja a zene magasrendű értékét, mely, mint minden nyavalyánk panaceájának, sajátja.”34 Schopenhauer zenéről való megjegyzései között saját kora zeneszerzőiről is találunk egy sor ítéletet. A skála legalsó fokára Christoph Willibald Gluckot35 helyezi, kinek „operazenéje szavak nélkül élvezhetetlen”, 36 míg a 32

Vö. Dahlhaus, 2004, 25–47. A kifejezés Richard Wagnertől származik, nála egy fogalomtörténeti fejlődés fedezhető fel. Mindenekelőtt nála az „abszolút zene” kifejezés csupán negatív gyűjtőfogalom, amelyet az határoz meg, hogy az a „zenei dráma” ellentéte. Továbbá a tiszta hangszeres zenét is értette alatta. 1854-ben Wagner magáévá tette a zene schopenhaueri metafizikát, bár nem adja fel a zene „formamotívumait”: ti. a zene függ a nyelvtől (logosz) és a tánctól (ritmus), mely szerinte nem zárja ki azt, hogy a zene a „világ legbensőbb lényegét” mondja ki. 33 Schopenhauer, 1977, 527. 34 Schopenhauer, 2002, 321–322. 35 1714–1787 közt élő német zeneszerző. Schopenhauer elrettentő például kiválasztott zeneszerzője nem releváns, hisz Gluck tudatosan próbált változtatni a kor merevvé és közhelyessé vált stílusán, megreformálva az operát. A reform nála olyan elemekben nyilvánul meg, mint: a zene a szöveget szolgálja, és ugyanakkor mind a külső történetet, mind a belső lelki folyamato-


269

ranglétra legmagasabb fokára Gioachino Rossinit 37 (1792–1868), akinek a „zenéje oly világosan és folttalanul szól a maga nyelvén, hogy szöveget nem is igényel, s ezért pusztán hangszeres előadásban is tökéletes a hatása”.38 A Beszélgetések című művében olvashatjuk: „A zene és a szöveg olyan, mint a herceg koldussal való házassága. A történet az operában másodlagos, amely csak azért létezik, hogy az ész számára is szolgáljon valamivel. Rossini ezt távolra űzte, és közvetlen víg tárgyává tette a szöveget.” 39 Ezért Schopenhauer számára az opera sosem játszhat a zenével egyenrangú szerepet, hisz az a zene romlását, pusztulását idézi elő. A zene egy olyan általános nyelv, mely közvetett módon szól a szívhez, és nincs szüksége semmilyen képi közvetítésre. Rossini nagysága, legalábbis Schopenhauer szerint, abban áll, hogy képes befogadtatni a szavak zeneiségét, és képessé teszi azok zeneként való megszólaltatását. A legszebb példák a vígoperáiban (opere buffe) fedezhetőek fel, ahol valószínűtlen dolgokat mesélnek kölcsönösen, mégis az olyan zenei világba mélyül bele, amely képes minden jelenetet a lehető legideálisabb módon megjeleníteni, beleértve a látszólagos non-sense-t. Álljon itt példaként A sevillai borbély első felvonásának végéből vett részlet: „Rémítő kovácsműhelyben érzi itt fejét az ember…”, ahol minden szereplő kábultsága a legnagyobb világossággal és tökéletes ritmikussággal van leírva. Ezen a véleményen van Nietzsche is, aki Wagnerrel – Opera és dráma című írásán – vitatkozva azt írja, hogy a zene nem eszköze a drámának, hanem épp fordítva: a dráma a zene kifejezése és példázata. Majd Schopenhauert idézi kijelentésének alátámasztására, aki „a zenéhez való viszonyát tekintve a drámát teljes joggal úgy jellemzi, mint sémát, mint példázatot egy általános fogalomhoz”.40 Innen (Schopenhauer esztétikájából) származik Nietzschének az opera szcenikai és nyelvi oldali lefokozása, amelyet Nietzsche Wagner Schopenhauer iránti lelkesedésére támaszkodva recipiált és továbbélezett, majd a Trisztánra átvitt, annak ellenére, hogy a szóban forgó lefokozást Schopenkat megjeleníti; vagy a zene személyeket jellemez, és nem önmagáért való stb. Gluck a zene, a szöveg és a dráma egységéről vallott felfogása elismerésnek örvendett a későbbi századok folyamán (lásd: Wagner elismerése). 36 Schopenhauer, 1924, 477. 37 Robert von Hornstein feljegyzésében is olvashatunk Schopenhauer Rossini iránti elismeréséről, ugyanis amikor róla beszélt, akkor felemelte tekintetét az ég felé, bár amikor alkalma adódott a vele való találkozásra, 1856. szeptember 2-án Frankfurtban az Englischer Hofban ugyanazon asztalnál ebédelt Rossinivel, nem volt bátorsága bemutatkozni neki, nehogy a nagy zenész iránt táplált „bálványimádata” foszlányokra szakadjon. Schopenhauert Rossini nem mint ember, hanem mint zenész érdekelte, mely filozófiája alapjaihoz állt közel. 38 Schopenhauer, 2002, 322. 39 Schopenhauer, 1971, 160. 40 Nietzsche, 1973, 20.


270

hauer maga Rossini és az „abszolút dallam” dicsőítésére használta fel. 41 A zene tehát „sosem a jelenséget, hanem csak a belső lényeget, minden jelenség önmagábanját, magát az akaratot mondja ki. [...] az operának, melynek szövege éppen ezért sosem emelkedhet ki alárendelt szerepéből, nem válhat központi dologgá, amikor is a zene lenne kifejezőeszköze – nagy balfogás és rút kicsavarás minden ilyesmi.” 42 Schopenhauer esztétikája, fő vonásait tekintve, nem egyéb, mint az abszolút zene romantikus metafizikája, amely az „akarat” metafizikájának kontextusában kap értelmezést. Összegzés Megállapíthatjuk tehát, hogy Schopenhauer esztétikájában a zene mint ősélmény tölti be legjobban minden művészet kvietista küldetését, a zene teszi teljessé romantikus művészetfilozófiájának spektrumát: ez az antirealista művészetfelfogás termékenyíti meg a 19. század utolsó harmadában a dekadenciát s az egzisztenciál- és életfilozófiák napjainkban is jelentős hatást gyakorló esztétikáját. A zene a hangok csodálatos művészete – szólt zenéről írott munkám alapgondolata. Ennek a bizonyítására munkám vezérfonalát a következő alapkijelentések köré fűztem: 1. A zenének a művészetek hierarchiájában kitüntetett helye van, hisz merőben elkülönül tőlük. 2. A zene maga az Akarat, annak közvetlen képmása, mely átlépi az ideákat – ez adja meg a zene metafizikai jellegét. 3. A zenéről – annak elvont jellege miatt – beszélni csak analógiák, parallelizmusok által lehetséges (lásd: zene–világ analógiája). 4. A zene áthidalja, felülmúlja a szavakat, szöveget (nem kötődik hozzájuk). 5. A zene a legjobb és legpontosabb kommentár (a világ és az ember legbelsőbb lényegét tárja fel). 6. A zene önmagában létezik (magánvaló).

41 42

Dahlhaus, 2004, 38. Schopenhauer, 2002, 321.


271

Irodalom Dahlhaus, Carl: Az abszolút zene eszméje. Typotex, Budapest 2004. Leibniz, Gottfried Wilhelm: Ad Goldbachium. Epistulae CLIV. In: Leibniz: Epistolae ad diversos. Leipzig 1734. Mann, Thomas: Schopenhauer. In: Thomas Mann Gesammelte Werke. Aufbau Verlag, Berlin–Weimar 1965. Nietzsche, Friedrich: Über Musik und Wort. In: Sprache, Dichtung, Musik. Hrsg. Jakob Knaus. Tübingen 1973. Neymeyr, Barbara: Ästhetische Autonomie als Abnormität. Kritische Analysen zu Schopenhauers Ästhetik im Horizont seiner Willensmetaphysik. De Gruyter, Berlin – New York 1996. Schopenhauer, Arthur: A zene esztétikája. Hatágú Síp Alapítvány, Budapest 1992. Schopenhauer, Arthur: Parerga és Paralipomena II. Kisebb filozófiai írások. Világirodalom Könyvkiadóvállalat, Budapest 1924. Schopenhauer, Arthur: Gespräche. (hrsg. A. Hübscher) Stuttgart-Bad Cannstaat 1971. Schopenhauer, Arthur: Die Welt als Wille und Vorstellung II. Zürcher Ausgabe. Werke in zehn Bänden. Band 4, Zürich 1977. Schopenhauer, Arthur A világ mint akarat és képzet. Osiris, Budapest 2002. Zoltai Dénes: Schopenhauer: a művészet mint életelixír. In: Uő: Az esztétika rövid története. Helikon Kiadó, Budapest 1997.

A zene mint metafizika Arthur Schopenhauer zeneesztétikájáról

Recommend Documents