TÁVLATOK WEISSMAHR BÉLA
A JELENKORI METAFIZIKA FELADATAI ÉS MÓDSZERE F o r r á s : „Theologie und Philosophie" (Offenbacher Landstrasse 224, D-6000 Frankfurt a. M. 70), 60. évf, 1985/4. szám, 558-570.1. Lényegtelenül rövidített fordítás. A s z e r z ő 1929-ben Budapesten született, 1947-ben belépett a Jézustársaságba. Filozófiai és teológiai tanulmányait a szegedi Hittudományi Főiskolán, a budapesti Pázmány Péter Hittudományi Akadémián és a maastrichti Jézustársasági Teológiai Fakultáson végezte. 1958-ban szentelték pappá. A római Gergely Egyetemen 1971-ben fogadták el teológiai doktori dolgozatát, amely „Gottes Wirken in der Welt, Ein Diskussionsbeitrag zur Frage der Evolution und des Wunders" címen a frankfurti Knecht gondozásában a „Frankfurter Theologische Studien" 15. kötetében 1973-ban nyomtatásban is megjelent. Jelenleg a metafizika és a filozófiai istentan professzora a müncheni Filozófiai Főiskolán, a Jézustársaság németországi Filozófiai Fakultásán. P. Weissmahr folyóiratunk főmunkatársa, egyik szerkesztője volt a „teológiai kiskönyvtár"-nak. Ebben, majd a „Teológiai Vázlatok" című utánnyomásban olvashatjuk a budapesti Szent István Társulat kiadásában „Bevezetés az ismeretelméletbe" és „Isten léte és mivolta" című tanulmányait. Az Urban-Taschenbücher sorozatában a Kohlhammer adta ki 1985-ben illetve 1983-ban a „Grundkurs Philosophie" 3. és 5. köteteként az „Ontologie" illetve a „Philosophische Gotteslehre" című tankönyveit. Főleg az előbbiben fejtette ki részletesebben azokat a nézeteit, amelyeket az alábbi tanulmányában vázol.
Mit értünk „metafizikán"? Erről rögtön a kezdet kezdetén mondani kell valamit, mert a szót manapság a legkülönbözőbb jelentésekben használják. Itt a klasszikus metafizikai hagyományhoz kapcsolódva a metafizikai kérdés felől szeretnénk meghatározni a metafizikát, amelynek kikerülhetetlenségére maga Kant is utalt azzal, hogy legalábbis természetes hajlandóságként meglévőnek tekintette. Mi, emberek ugyanis nem kerülhetjük el, hogy fel ne tegyünk metafizikai kérdéseket, azaz: hogy ne érdeklődjünk minden valóság alapja, a lét értelme iránt, hogy bele ne menjünk olyan kérdésekbe, amelyek meghaladják ennek a világnak a látható alakját. Ebből a távlatból nézve a metafizikát ama filozófiai tudományként fogjuk fel, amely arra vállalkozik, hogy racionálisan megokolt és rendszeres formában kifejtett válaszokat adjon ezekre a kérdésekre, és ezzel elvezessen valamilyen általánosan érvényes és szükségszerű tudáshoz. A metafizika tehát nagyon nagy dologra vállalkozik, a metafizikus rendszerint nem szenved kisebbrendűségi érzésben. Éppen ez az, ami sokak előtt oly ellenszenvessé teszi. MELYEK A METAFIZIKA FELADATAI? Ha megpróbáljuk meghatározni a jelenkori metafizika feladatait, rögtön felvetődik a kérdés: van-e a mai metafizikának első és alapvető feladata? E kérdésre nem nehéz válaszolni: az újkor, kiváltképpen pedig az utóbbi 200 év beható és sokoldalú metafizika-kritikája után vitathatatlan, hogy legalábbis a jelenkori metafizika első és legjelesebb feladata tulajdon lehetőségének kimutatása kell, hogy legyen. A metafizika ugyanis „első filozófiának" tekinti magát és ebben a 1
minőségében meg kell tudnia mutatni: megalapozott az az állítása, hogy el tud vezetni a valóságra vonatkozólag szükségszerű és általánosan érvényes tudáshoz. Igazolnia kell, hogy megcáfolhatók az ellene felhozott ellenvetések, amelyek végső soron mindig azt vetik szemére, hogy csak látszattudást nyújt. Tulajdon lehetőségének feltárásával a metafizika egyben felfedezi, kifejti és megokolja, hogy miként kell eljárnia ahhoz, hogy eredményes legyen. Ezzel megalapozza saját módszerét. Továbbá a metafizikának tekintettel a jelenkori filozófiai vitákra tisztáznia kell a „metafizika és a nyelv" problémáját. Pontosabban, igazolnia kell, hogy felismerései tényleg közölhetők, azaz helyük van egy érvelő párbeszédben, illetve meg kell mutatnia, hogy miként történjék ez. A metafizikának ez a három feladata a legszorosabban összefügg egymással. Hiszen a metafizika lehetőségének feltárása, amelyet az első feladatként jelöltünk meg, maga is nyelvi történés. Tehát azzal, hogy ezt kimutatjuk, a nyelvi közlésben, magában megnyilvánul mind a metafizika módszere, azaz, hogy miként kell eljárnia céljának elérése végett, mind pedig a metafizikai felismerések közlésének a metafizika tárgyához és módszeréhez illő módja. A METAFIZIKA LEHETŐSÉGÉNEK MEGMUTATÁSA Ezzel programszerűen meg is határoztuk a metafizika feladatát. A következő lépés már csak az lehet, hogy végre is hajtjuk ezt a programot, vagyis hogy megmutatjuk: a metafizika valóban lehetséges. De valaminek a lehetőségét csak úgy lehet meggyőzően igazolni, hogy megmutatjuk: ez a valami csakugyan létezik. Igazolnunk kell tehát, hogy csakugyan létezik metafizika, ez pedig akkor létezik, ha vannak igaz metafizikai kijelentések. Vagyis ki kell mutatnunk: vannak olyan kijelentések, amelyeket komolyan nem lehet tagadni, és amelyeknek az igazságát nem lehet sem a bennük szereplő fogalmakból levezetni, sem egyedi megfigyelésekkel ellenőrizni. Más szóval: fel kell tárni, hogy vannak a valóságra vonatkozóan olyan kijelentések, amelyek nemcsak ténylegesen, hanem minden körülmények között, azaz szükségszerűen igazak. E célból felhozunk néhány példát. Először, a korai neopozitivizmus azt állította: igaz kijelentéseket csak arról tehetünk, ami vagy az alkalmazott fogalmak logikai elemzésével vagy az empirikustudományos módszerrel ellenőrizhető. De magának ennek a kijelentésnek az igazsága nem ellenőrizhető sem logikai elemzéssel, sem az empirikus-tudományos módszerrel. Ez a kijelentés tehát ellentmondáshoz vezet, azaz: a kijelentésben hallgatólagosan feltételezi, sőt, önkéntelenül kifejezésre is juttatja, hogy van legalább egy igaz kijelentés, amely nem igazolható sem logikai elemzéssel, sem az empirikus-tudományos módszerrel. Másodszor, Kant azt állította: a „magában való dolog" vagy a valóság, úgy, ahogy van, elvileg megismerhetetlen, legalábbis olyan tudás számára, amely méltó erre a névre. Ámde ebben a kijelentésben tulajdonképpen szó esik a „magában való dologról" és így kifejezésre jut valamilyen tudás annak létére vonatkozólag. Ebből már ki is derül, hogy magának a valóságnak a megismerhetetlensége, amelyet e kijelentés kifejezetten állít, semmiképpen sem lehet feltétlen, azaz maga a 2
valóság nem lehet teljesen elérhetetlen a tudás számára. Harmadszor, Wittgensteinnél olvashatjuk a híres tételt: „A miről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell". Ebben a mondatban is van egy, a kijelentés megtételével együtt adott ellentmondás. Ebben a mondatban ugyanis arról beszélünk, amiről állítólag nem lehet beszélni. Kiderül tehát, hogy elvileg semmi sincs, amiről ne lehetne értelmes módon beszélni. Negyedszer, a determinista azt a felfogást vallja: az akaratlagos önmeghatározás lehetőségének feltételezése illúzió, cselekedeteink valamennyien szigorú determináltsággal lejátszódó folyamatok eredményei. De azzal, hogy ezt a nézetet képviseli, kifejezésre juttatja azt a meggyőződését is, hogy valamilyen belátás alapján jutott el álláspontjára. De ha igaz az az állítása, hogy minden emberi cselekedet egyértelműen előre meg van határozva, akkor az ő véleménye is szükség szerűen végbemenő folyamatok következménye csupán és nem belátáson alapuló racionális állásfoglalás eredménye. Azaz: aki állításával kifejezésre juttatja azt a meggyőződését, hogy van igazság, az egyben feltételezi ezzel, hogy nem lehet minden emberi cselekedet egyértelműen determinált. Ötödször, az értékelméleti relativizmus képviselője azt mondja: az értékítéletek mind csak szubjektív állásfoglalások, vagyis végső soron tetszőlegesek. Ez az állítás azonban ellentmondáshoz vezet, amennyiben aki így beszél, az szükségképpen kifejezésre juttatja azt a meggyőződését, hogy állítása jobb, mint a vele ellentétes állítás. Ha tehát egyáltalán komolyan veszi állítását, akkor azt állítja - még ha ez nincs is szándékában - , hogy van legalább egy objektív értékítélet. Még hosszasan folytathatnánk e példák sorát. Mit tettünk itt? Megmutattuk egy sor kijelentés igazságát. Félreértések elkerülése végett soroljuk fel őket még egyszer. 1. Nem csak analitikus vagy a posteriori igazolható tételek lehetnek igazak. 2. Elvileg lehetséges, hogy megismerjük magát a valóságot. 3. Semmi sincs, amiről ne lehetne értelmesen beszélni. 4. Vannak emberi cselekedetek, amelyek nincsenek eleve egyértelműen meghatározva. 5. Van legalább egy objektív értékítélet. Hogyan mutattuk meg e tételek igazságát? Nem direkt bizonyítással! A minket érdeklő kijelentéseket eredetileg még csak nem is említettük. Ehelyett oly megfontolás segítségével bukkantunk rájuk, amelyből kiderül: ha az ember az igazság igényével állít valamit, akkor ezzel elkerülhetetlenül feltételez bizonyos dolgokat, és ezzel szükségszerűen állítja ezek igazságát, még akkor is, ha kifejezetten állított kijelentésében éppenséggel tagadja e feltételezések érvényességét. Vagyis: minden igaznak állított kijelentés pusztán annak alapján, hogy igaznak állítjuk - azaz akkor is, ha a kijelentés maga esetleg nem is igaz -, maga után von bizonyos hallgatólagos feltevéseket vagy előfeltételezéseket a valóság természetére vonatkozóan, melyek igaz voltát szükségszerűen (tehát függetlenül attól, hogy ez szándékunkban áll-e vagy sem) feltételezzük. Itt magyarázó megjegyzésre van szükség arra vonatkozóan, amit „feltevéseknek" vagy „előfeltételezéseknek" neveztem. E kifejezések ugyanis könnyen félreérthetők. Azt a benyomást keltik ugyanis, mintha a mi döntésünkön múlna, hogy feltételezzünk-e itt valamit vagy sem. Erről azonban szó sincs. Eredeti és ezért kifejezetten rendszerint nem is tudatosuló egzisztenciális bizonyosságokról, olyan végső evidenciákról van itt szó, amelyek végső lehetőségi feltételei kijelentéseink 3
érvényességének. Ezért nem is igen szoktuk őket megfogalmazni. Ha kifejezetten megfogalmazni, reflektáltan tudatosítani akarjuk ezeket, akkor ez csak a tárgyakra irányuló és igaznak tartott kijelentéseink elemzése útján történhet. Csak ennek az analízisnek vagy reflexiónak a perspektívájából, tehát csak másodlagosan tudunk beszélni és kell is beszélnünk elkerülhetetlen feltevésekről vagy előfeltételezésekről. Elsődlegesen sokkal többről van itt szó: nevezetesen ősbizonyosságokról arra vonatkozóan, ami „létezik", ami „van", ám ezek az ősbizonyosságok, mint ilyenek egyáltalán nem fogalmazódnak meg. Mivel ezekhez az ősbizonyosságokhoz mindig csak közvetve juthatunk el, ezek előfeltételezések gyanánt jelennek meg számunkra. Mint ilyenek persze nagyon különös képződmények. Fel kell ugyanis tételeznünk őket, hogy akármit is igaznak állíthassunk, de korántsem szükséges, hogy tudatosan is megragadjuk őket. Ezért ezeket, mint kifejezetten meg nem fogalmazott, de mégis szükségszerűen alkalmazandó ontológiai előfeltételezéseket vagy másképpen, mint az a priori-t meg kell különböztetnünk egyrészt azoktól a dologi előfeltételektől (vagy ontikus feltételektől), amelyekre szükség van ahhoz, hogy egy kijelentés, mint esemény létrejöhessen a tárgyi világban, másrészt pedig a logikai vagy kifejezetten megfogalmazott feltételektől. Ez utóbbiak egymásnak nem mondhatnak ugyan ellent, egyébként azonban tetszőlegesen megválaszthatók, kifejezetten feltételezhetők, és amelyek azután, mint premisszák ugyancsak meghatározzák a belőlük levezetett kijelentések igazságát. Mármost, fent említett példáinkból kiderült, hogy e kijelentéseket lehetetlen tagadni. Tisztán verbálisan mindig lehet persze vitatni ezeket, ennek ellenére mégis azt kell mondanunk róluk, hogy „tagadásállóak". Mert érvényességük hallgatólagos feltételezése nélkül még tagadni sem lehet őket. Hogy tehát tagadhassuk őket, ahhoz az állítás aktusában ellent kell mondanunk annak, amit tételesen állítunk. Meglepő, hogy a jelenkori filozófiai vitában gyakorlatilag nem veszik figyelembe ezt a teljes mértékben bizonyító erejű érvelési módot. Ez annál inkább figyelemre méltó, mivel egyébként nagy súlyt helyeznek az érvek ellentmondás-mentességére. Ennek ellenére nem nehéz megmagyarázni a mai filozófiai gondolkodás e vakfoltját. A szóban forgó esetekben ugyanis nem két, tételszerűen már megfogalmazott és előttünk lévő kijelentés ellentmondásáról van szó, hanem olyan ellentmondásról, amely egyrészt aközött áll fenn, amit a kijelentés kifejezetten állít, másrészt aközött, ami a kifejezetten állított kijelentés igazságának szükséges feltétele. De a kifejezett állítás igazságának e szükséges feltétele nincs meg fogalmazottan előttünk, sehol sem jelenik meg tételszerűen. De valamit tételszerűen nem megfogalmazni természetesen nem ugyanaz, mint nyelvileg egyáltalán nem kifejezésre juttatni. E különbség fel nem ismerése az egész eddigi nyelvbölcselet nagy fogyatékossága. Ez a feltétel ugyanis nyelvileg kifejezésre jut, még ha csak közvetve is, nevezetesen azáltal, hogy a kifejezett állítást azzal a szándékkal mondják ki, hogy valami igazat állítsanak, és valaki azzal, hogy ezt teszi - tehát az igaznak szánt kijelentés kimondásával - egyúttal igaznak állítja mindazt is, ami elengedhetetlen feltétele annak, hogy a kifejezett állítás igaz lehessen. Itt tehát nem a kijelentés igazsága lehetőségi feltételeinek tételszerűen megfogalmazott kifejezéséről van szó, hanem csak olyan kifejezéséről, amely a komolyan gondolt állítás 4
aktusa révén, illetve azzal együtt van adva. Ezért arra az ellentmondásra, amely a kijelentés tartalma és annak igazságához szükséges előfeltételezések között esetleg fennáll, csak úgy hívhatjuk fel a figyelmet, ha a mindig csak közvetve kifejezésre juttatott előfeltételezést utólag tételesen - azaz az igaznak állított kijelentés lehetőségi feltételeinek elemzése alapján - megfogalmazzuk. Itt azonban szem előtt kell tartanunk azt, hogy e megfogalmazás jelentését illetve értelmét sohasem tudjuk teljesen egyértelműen meghatározni, mivel megfogalmazásunk olyasmire vonatkozik, ami elvileg sohasem tárgyiasítható egyértelműen. Ezért úgy látszik, mintha minden ilyen szembeállításhoz illetve minden végkövetkeztetéshez, amelyet ebből a szembeállításból vonunk le, valami ellenőrizhetetlen, sőt, önkényes mozzanat tapadna. (És el kell ismernünk, hogy ez az ellenvetés nem egészen légből kapott: a későbbiekben majd kiderül, hogy mi igaz és mi téves ebben az ellenvetésben!) Ezért úgy tűnik, hogy az önellentmondás ellenvetése kivédhető a következő állítás által: az önellentmondást nem bizonyították be elég szigorúan. Egy kijelentést úgymond - csak akkor jogos határozottan hamisnak tekinteni, ha ki lehet mutatni benne a formális ellentmondást. De aki ezt a véleményt képviseli, ahhoz a következő kérdést kell intézni: honnan tudja voltaképpen, hogy kijelentéseinknek nem szabad ellentmondaniuk egymásnak? Ezt a szükségszerűséget (vagyis a logikai ellentmondás-mentesség elvének a szükségszerűségét) már nem lehet azzal megokolni, hogy formális ellentmondást mutatunk ki ebben az állításban: „Egyszerre igazak lehetnek egymásnak kontradiktóriusan ellentmondó tételek". Itt tehát megszűnik a formális logika képviselőjének illetékessége. Legkésőbb itt kiderül tehát, hogy ha nem akarjuk állítani összes ismeretünk végső megalapozatlanságát, akkor gondolnunk kell az igazság állításának azokra a feltételeire is, amelyeket minden állításban szükségszerűen előre feltételezünk. Mert esetünkben is lehetséges még bizonyos megokolás. Kimutathatjuk ugyanis, hogy komolyan, vagyis az igazság igényével nem állítható fel ez a tétel: „Egymásnak ellentmondó tételek is igazak lehetnek". Hiszen miként erre már Arisztotelész rámutatott - amennyiben állítunk valamit, nem tarthatjuk az ellenkezőjét, mivel ezzel meghiúsítanánk minden jelentést. Ezzel igazoltuk: meg lehet fogalmazni igaz kijelentéseket, amelyek valamilyen valóságra vonatkoznak, szükségszerűek és általános érvényűek; vagyis vannak igaz metafizikai kijelentések. Metafizika mint tudomány elvileg lehetséges. MEGJEGYZÉSEK A METAFIZIKA MÓDSZERÉRE VONATKOZÓAN A metafizika lehetőségének megmutatásával egyrészt azért foglalkoztunk részletesebben, mert ez létkérdése a jelenkori metafizikának, másrészt azért, mert innen kiindulva le lehet írni mind a metafizika módszerét, mind a metafizikai beszéd különleges tulajdonságait. A metafizika módszere, mint láttuk, a valóság ama mozzanatainak felkutatásában és nyelvi megfogalmazásában áll, amelyeket 5
hallgatólagosan fel kell tételeznie mindenkinek, aki igaznak állít egy kijelentést, mert ezek nélkül nem lehet igaz a kijelentése. A metafizika módszere tehát visszavezetéses (reduktív) és kifejtő (explikatív). Kijelentéseink igazságának szükségszerű implikációit kutatja, megpróbálja kifejteni azt, amire - igaz volta lehetőségének elengedhetetlen feltételeként - minden kijelentés utal azzal, hogy igaznak állítják. A következőkben néhány példát hozunk fel arra vonatkozóan, hogyan lehet kifejteni ezzel a módszerrel a metafizika alapvető tételeit, illetve ismertetjük, hogy voltaképp mindig is így igazolták a metafizika alapvető tételeit. 1. Ha igaznak állítunk valamit, akkor egyben kifejezésre juttatjuk, hogy állításunk feltétlen érvényességre tart igényt. Ebben a tényben azonban utalás rejlik arra, hogy az emberi gondolkodás és érvelés eleve mindig a feltétlennek a horizontjában mozog, hogy tehát gondolkodásunkban és beszédünkben mindig a feltétlennel van dolgunk, jóllehet a feltétlen soha sincs számunkra közvetlenül tárgyként adva. 2. Egy kijelentést azzal, hogy igaznak állítjuk, olyan aktusként állítjuk, amely öntudattal rendelkező alanytól indul ki, vagyis olyan tettként, amelyet az állításáról tudó szubjektum visz véghez. De ebben az is benne van, hogy a valamit állító ember sohasem csak a saját aktusairól tud, hanem mindig tudatában van saját alany voltának is (habár ez a tudás mindig csak a „háttérben" van jelen). Nemcsak tárgyakat ismerünk tehát meg, hanem a véghez vitt cselekvésben (in actu exercito) saját nem tárgyi énünket is, és benne a valóság, mint valóság tárul fel számunkra. 3. Egy kijelentést azzal, hogy igaznak állítjuk, egyúttal olyan tettként állítjuk, amely a cselekedetéért felelősséget vállaló szubjektumtól származik. Ebből a kiindulópontból kifejthető tehát az etika egész megalapozása. 4. Még egy utolsó példa: az univerzáliaprobléma metafizikailag helyes megoldása csak azzal adható meg, hogy reflektálunk a „János ember" illetve „Antal ember" kijelentések igazságának szükségszerű előfeltételeire, és feltesszük a kérdést: miféle természetű egység az, amelyet a nyelvben előre feltételezünk azzal, hogy ugyanazt az „ember"-fogalmat különböző emberekről állítjuk? METAFIZIKA ÉS NYELV: A METAFIZIKAI KIJELENTÉSEK KÜLÖNLEGES TULAJDONSÁGAI Azzal, hogy igazoltuk: lehetségesek metafizikai kijelentések, nemcsak a metafizika módszerét mutattuk be rögtön példákon szemléltetve, hanem feltárultak a metafizikai kijelentések sajátos tulajdonságai is. Ezeket most pontosabban kifejtjük. 1. A metafizikai kijelentések megingathatatlanul bizonyosak, mert értelmesen csak úgy tagadhatjuk őket, ha hallgatólagosan feltételezzük érvényességüket. E kijelentések szükségszerű és általánosan érvényes, vagyis feltétlen tudást fejeznek ki. Bennük kifejezetten tudatosítjuk az igazságra igényt tartó gondolkodás és beszéd többnyire nem reflektált, de elengedhetetlen feltételeit. Ezért nyilvánvalóaknak is nevezhetjük ezeket. Hiszen nemcsak arról van szó, hogy nem lehet tagadni őket, hanem arról is, hogy nem is bizonyíthatjuk őket úgy, hogy általánosabb kijelentésekre vezetjük vissza őket. Éppenséggel végső alapfelismeréseket fejeznek ki, és 6
ebben a minőségükben „első alapelvek" (príma principia), amelyek előfeltételét alkotják minden bizonyításnak, és ezért tulajdonképpen bizonyíthatatlanok. Egyúttal viszont annak számára, aki helyesen megértette jelentésüket, nyilvánvalóan igazak, vagyis annyira nyilvánvalóak, hogy bizonyításuk szükséglete fel sem merül. Ezzel semmiképpen sem mondjuk azt, hogy vitában szabad egy kijelentés evidenciájára hivatkozni. Az evidenciára való utalás sohasem lehet érv. Nem takaríthatjuk meg magunknak azt a fáradságos utat, amelyet a kijelentés igazsága szükséges feltételeinek elemzése jelent. 2. Habár a metafizikai kijelentések önmagukban véve kétségtelen tudást fejeznek ki, mégis számolnunk kell azzal, hogy igazságukkal kapcsolatban újból és újból kétségek merülnek fel. Mert amiről e kijelentések szólnak, az nem valamely egyértelműen megadható tárgy. Nem olyan tárgy, amelyet maga a gondolkodás alkot meg, és nem is olyasvalami, ami közvetlenül vagy közvetve megfigyelés által ellenőrizhető. E kijelentések tartalma tehát - a dolog természeténél fogva - nem tartozik ahhoz, amit megszokott tudományos ténykedésünkből ismerünk, amire tehát az egyedi dolgokat vizsgáló tudomány kijelentései vonatkoznak. Így e tartalmat csak közvetve pillanthatjuk meg, vagyis csak azáltal, ha elemezzük a tárgyakra vonatkozó kijelentéseink igazságának szükségszerű előfeltételeit. Ezért tartalmuk nyelvileg nem fejezhető ki azon a számunkra megszokott módon, ahogy az egyik dolgot világosan elhatároljuk a másiktól, és amelyet joggal követelünk meg a tárgyakra vonatkozó kijelentéseinktől. Ezért az adott tárgyakat a lehető legegzaktabban leíró nyelv szemszögéből nézve a metafizikai kijelentések - amelyek önmagukban véve feltétlen tudást fejeznek ki - bizonytalanok és elmosódottak, sőt, azt a benyomást keltik, mintha tartalmatlanok volnának. Erről azonban szó sincs, e kijelentések igenis tartalmakra vonatkoznak, sőt, egyenesen arra, amit a tartalmak tartalmának kell neveznünk. Csakhogy amire vonatkoznak, az sohasem olyasvalami, amit egyértelműen el lehet határolni egy másik dologtól. A metafizikai kijelentések problematikája tehát abban áll, hogy mivoltukat félreértve mindig olyan kijelentéseknek tekintik őket, amelyek egy mástól elhatárolható tárgyakat kívánnak leírni. Mert csakugyan olyasmiről beszélnek, ami „van", de amiről beszélnek, az még sincs úgy adva, mint a gomolyfelhők, a krokodilok, egy hegedű hangja, a sárga szín vagy a szám „három". A metafizikai kijelentésekben a valóság ama mozzanatairól van szó, amelyek szükségszerű és általános feltételei annak, hogy egyáltalán igazak lehessenek azok a kijelentéseink, amelyek egymástól világosan elhatárolt tárgyakra vonatkoznak. De ezek a feltételek a nyelvben sohasem in recto, tehát sohasem egyenesen, közvetlenül, hanem mindig csak in obliquo, tehát közvetve fejeződnek ki. Mert azok a feltételek, amelyeket a kijelentés igazságához szükségképpen eleve fel kell tételeznünk, azáltal jutnak kifejezésre, hogy a beszélő igaznak állítja azt, amit az állításában állít. De az állított dolog igazságának az állítása -jól jegyezzük meg - nem külön aktus által történik, hanem magának az eredeti állításnak megtétele által. Nem szabad tehát elsiklanunk afölött, hogy az állított tényállás állításában igazságként benne van minden állító beszédaktus lényegi magáravonatkoztatottsága is. 7
Ennek alapján pontosabban meghatározhatjuk a metafizikai kijelentések sajátosságát: e kijelentések megpróbálnak a közvetlen beszéd útján beszélni a valóságnak azokról a mozzanatairól, amelyekre a nyelv mindig azzal utal, hogy igaznak állít valamit, anélkül, hogy valaha is kifejezetten kimondaná ezeket. Vagyis a metafizikai kijelentések - legalábbis nyelvtani formájuk szerint - in recto beszélnek arról, ami a nyelvben mindig csak in obliquo van adva. Innen származik a tökéletesen soha meg nem szüntethető félreérthetőségük. Mert mihelyt in recto beszélünk arról, ami minden kijelentésben adva van ugyan, de mindig csak in obliquo, akkor voltaképp máris nem arról beszélünk, amire gondolunk. Ezzel viszont kivédtük azt az ellenvetést is, hogy a metafizika olyasmiről beszél, ami elvileg kimondhatatlan. Mert amiről a metafizika beszél, azt a nyelv állandóan, minden egyes állító mondatban kifejezésre juttatja, igaz ugyan, hogy csak in obliquo. Amiről tehát a metafizika beszél, az nem a teljességgel kimondhatatlan, csupán abban a nyelvben kimondhatatlan, amely a leíró szóhasználat, az egyértelmű tárgynyelv által ábrázolhatóra szorítkozik. A VALÓSÁG METAFIZIKAI DIMENZIÓJÁNAK FELTÁRÁSA Ezzel újabb lépést tettünk afelé, hogy meghatározzuk a jelenkori metafizika feladatait. A metafizikának mindig is lényeges feladata volt, hogy meghatározza saját tárgykörét, a valóság metafizikai dimenzióját, illetve, hogy elkülönítse a valóság metafizikai dimenzióját a valóságnak attól a dimenziójától, amelyre a szaktudományos kutatások irányulnak. És el kell ismernünk: hosszú történelme folyamán a metafizika gyakran csak nagyon kifogásolható módon végezte el ezt a lényeges feladatot, mivel a „létről" - amelyet hagyományosan a metafizika sajátos tárgyának tekintettek, - gyakran nagyon naivan beszélt, szinte mit sem sejtve az ezzel kapcsolatos problémákról, és emiatt azt a benyomást keltette, mintha a lét tárgyilag előforduló valami lenne. Az az elvi különbség, amely fennáll a metafizikai kijelentések és azon kijelentések között, amelyekhez az úgynevezett egzakt tudományok uralta tudományos életben szoktunk, arra utal, hogy a valóság megfigyelhető és egyértelmű fogalmakkal leírható síkja „mögött" vagy „fölött" fel kell tételeznünk a valóság másik síkját is, amelyről nem lehet teljesen félreérthetetlenül és szabatosan beszélni. Ennek a síknak jelentősége azonban abban rejlik, hogy ez a rejtett, végső alapja minden olyan kijelentésünk érvényességének, amelyben súlyt helyezünk a szabatosságra és világosságra. A valóság két különböző síkjáról vagy korábban a valóság két különböző dimenziójáról beszéltünk. Ez maga is metafizikai kijelentés, amely utal ugyan arra, amire gondolunk, de nincs szándékában, hogy egzaktan leírja. Mert nem arról van szó, hogy a háttérben levő sík térbelileg rejtőzne a valóság közvetlenül megfigyelhető vagy egyértelműen leírható síkja „mögött", hanem azért beszélünk a valóság háttérben levő vagy „meta"-fizikai síkjáról, mert tudatában vagyunk annak, hogy a valóság nemcsak az, amire mint megfigyelhető dologra utalhatunk, vagy amiről félreérthetetlen világossággal beszélni tudunk. 8
Nem a valóság két emeletéről van tehát szó, hanem egy és ugyanazon valóságról, amelyhez azonban a megismerésben két különböző módon viszonyulhatunk. A szférák, a síkok, a dimenziók különbsége tehát abból adódik, hogy a valóságról való tudásnak két módja van, amelyek összefüggnek ugyan egymással, de egymástól mégis különböznek. Napjainkban ezzel kapcsolatban elsősorban azt kell hangsúlyozni, hogy nemcsak az a tudás igazi tudás, amely megfelel a szabatosság iránti, az újkorban kialakult igényünknek; a racionalitás, az ésszerűség mint olyan nem azonos a fogalmi-technikai racionalitással. A filozófiai nyelvhasználatban - a nusznak és a dianoiának illetve az intellectus-nak és a rationak már az ókorban is ismert megkülönböztetéséhez kapcsolódva - észmegismerésként és értelmi megismerésként különböztetik meg egymástól a tudásnak ezt a két módját. A metafizika egyik fontos feladata, hogy rámutasson erre a különbségre, tudatossá tegye, megalapozza, de egyszersmind a két megismerési mód kapcsolatát is hangsúlyozza, illetve megmutassa, hogy az értelmi megismerés még megismerésjellegét is elveszíti, ha egészen elszakad az észtől. Ez a feladat lényegében egybeesik a metafizika előbb említett feladatával, amely abban áll, hogy feltárja a valóság metafizikai dimenzióját. Az értelem megismerési módjára az jellemző, hogy a megismerő ember mintegy kívül helyezi magát a megismerendő valóságon, elhatárolja magát a megismerendő valóságtól. Ezzel a megismerendő valóságot a tárgyra szűkíti le, amelytől elhatárolta magát. A megismerés e módja számára nem probléma, hogy mi a valóság. Ezen a reálisan létező egyedi dolgot értik. Mivel itt eltekintenek a megismerés önmagáravaló-vonatkozásától, a tárgyat egyértelműen meg lehet határozni. Az aporiák forrását kiiktatják, az áttekinthető megismerés és a világos, egyértelmű kijelentések iránti igényünk ki van elégítve. A valóság távolságtartó megismerése és ami ezzel összefügg: az alanynak a megismerés folyamatából illetve a megismert dologból való kiiktatása - mindez épp az áttekinthető megismerés iránti szükségletünkből adódik. A világosság és egyértelműség igényének végső gyökere azonban alighanem az, hogy a megismerésnek csak e módja felett illetve csak az így megismert dolog felett tudunk rendelkezni. A voltaképpeni hajtóerő tehát, amely az értelmi megismerés kibontakozását előreviszi, az embernek az a törekvése, hogy mintegy kívülről megragadva uralkodjék a valóságon. E megismerési módnak köszönhetjük az újkor matematikára épülő természettudományát és a világuralmat biztosító technikát. Ez határozza meg életünket és képzésünket, aminek az a következménye, hogy a fogalmi-formális racionalitáson alapuló értelmi megismerést általában úgy tekintik, mint a tudást. Igaz ugyan, hogy ez mindig elvont, nem olyannak mutatja be a valóságot, mint amilyen, hanem a valóságnak mindig csak valamilyen modelljét nyújtja, mivel az egyértelműen leírható szempontokra korlátozódik. Ennek fejében viszont kijelentései félreérthetetlenek, ellenőrizhetőek, az ember tudja, miről van szó, legalábbis addig, amíg egy meg nem kérdőjelezett kereten belül mozog. Ha viszont a valóság és a megismerés alapjaira vonatkozó, átfogó kérdések merülnek fel, akkor csődöt mond az értelmi megismerés. Ez az oka annak is, hogy akik elkötelezték magukat a megismerés e módja mellett, azok hajlamosak arra, hogy egyszerűen tilosnak nyilvánítsák a metafizikai kérdéseket. 9
Ezeket azonban nem lehet megtiltani. És ezzel el is jutottunk az észhez. Észnek nevezzük azt a megismerő képességet, amely a valóságnak arra a szférájára vonatkozik, amelyre a mindent átfogó kérdések irányulnak. Az ész megismerési módjára az jellemző, hogy az ember, amennyiben megismerő, komolyan veszi önmagát mint a valóság el nem hanyagolható mozzanatát. Tudatában van annak, hogy amikor a valóság megismeréséről van szó, akkor mindig szó van róla is, ő maga is benne van a dologban, a megismerésbe mindig belejátszik az ő szubjektum volta, önmagára való vonatkozása (tehát a valóságnak az a mozzanata, amely elvileg nem fejezhető ki objektumként). Azt is tudja, hogy csak akkor ismerhető meg a valóság mint olyan, ha az ember tekintetbe veszi saját alany voltának elvileg sem tárgyiasítható tapasztalatát (az ember szubjektum volta in obliquo abban a már többször említett tényben fejeződik ki, hogy minden igaznak állított kijelentésnek önmagára való vonatkozása is van). Az észmegismerés számára tehát a valóság paradigmája nem az egyedi dolog, hanem a saját tudásunkról való tudás, amely természetesen csak a tárgyakról való tudás lehetőségi feltételeként van adva - tehát az, amit a szubjektum önmaga számára való jelenlétének nevezünk, amely által a megismerő ember számára feltárul valami feltétlen. Itt nincs különbség a megismerő és a valóság között, itt olyan szükségszerűséggel találkozunk, amely nem zárja ki a szabadságot, és olyan egyediséggel, amely nem semmisíti meg az általánosságot. Itt semmiről sem az egyértelműen leírható tárgy módján tudunk. Amiről itt tudunk, az jelenvaló ugyan és ennyiben maga a bizonyosság, de mégsem tudjuk egyértelműen leírni, mert nem tudunk tőle eltávolódni. Mindig csak úgy tudjuk leírni, mint ami elengedhetetlen feltétele annak, hogy a tárgyakról valamit állító kijelentéseink igazak lehessenek. Ezért itt a megingathatatlan bizonyosság ellenére is csak arról lehet szó, hogy valaki szabadon elfogadja ezt az ismeretet. Ezért sohasem lehet ad acta tenni azt, amit ésszel ismertünk meg, e tudás nem úgy a mienk, hogy tetszőlegesen rendelkezhetnénk vele. AZ ÉSZMEGISMERÉSNEK MEGFELELŐ BESZÉDMÓD A metafizikának mindig is fontos feladata volt a valóság feltétlen dimenziójának feltárása. Minthogy azonban a valóság e dimenziójának megközelítése ma még nagyobb akadályokba ütközik, mint más korokban, ezért ma egyenesen meg kell követelnünk a metafizikától a valóság metafizikai síkjának megmutatását. De a metafizika ellentétben a szemlélődő elmélyüléssel, amely nem-nyelvi eszközökkel nyitja meg az abszolútumhoz vezető utat - mindig érveken és ellenérveken keresztül, az argumentálásba bocsátkozó beszéd által vezet az abszolútumhoz. A metafizikának tehát meg kell mutatnia, hogy az ember tud és miként tud érthetően beszélni a valóság metafizikai dimenziójáról. A metafizikai kijelentések megpróbálják témaszerűen kifejezni azt, amit a nyelv mindig csak in obliquo fejez ki, amire mindig csak utal. Ennélfogva a metafizika sohasem használhat olyan nyelvet, amely súlyt helyez tárgyának egyértelmű leírására, hanem csak olyan nyelvet, amely utal a nem egyértelműen leírható valóságra. Ehhez két nyelvi lehetőség áll rendelkezésére: egyrészt az analógia, 10
másrészt a „dialektikus" beszédmód, amely állítást és tagadást kapcsol össze, és ily módon irányul arra, ami fölötte áll a fogalmiságnak. E két nyelvi eszköz közös gyökere az, hogy a nyelv már eleve mindig többet mond, már eleve mindig többet fejez ki, mint ami az egyértelmű technikai racionalitás mércéi szerint benne foglaltatik. A nyelvnek ezt a tulajdonságát sem veszik kellőképpen figyelembe azok, akik elutasítják a metafizikát. Próbáljuk meg konkrét példán szemléltetni ezt a dolgot! Amikor az előbb a valóság második síkjáról beszéltünk, senkinek sem jutott eszébe megkérdezni, hogy hány méter távolság van a két sík között. Azaz önkéntelenül nem térbeli értelemben vettük a térbeli viszonyt megjelölő „mögött" kifejezést. De hogyan volt ez lehetséges ebben az esetben, és miként lehetséges ez számtalan más esetben? Hogyan megy végbe -mégpedig teljesen spontánul - a nyelvi kifejezések analóg alkalmazása? Ennek oka csak az lehet, hogy magán a nyelv természetén alapul a tartalmas nyelvi kifejezések analóg alkalmazása, hogy tehát ez az elsődleges, mellyel szemben a szavak egyértelmű, egzakt módon szabályozott használata, amely az értelmi megismerésnek felel meg, mindig csak másodlagos és levezetett dolog lehet. Semmiképpen sem hagyhatjuk figyelmen kívül a tartalmas valóságmozzanatokat megadó kifejezéseknek azt a képességét, hogy többet jelölnek meg, mint ami empirikus módon ellenőrizhető. Nemcsak az állító mondatoknak e mondatokkal együtt állított igazsága utal a valóság metafizikai dimenziójára, hanem a nyelv eredendő szimbólumteremtő képessége is. Ami a nyelvi kifejezések analóg alkalmazásánál többnyire spontánul történik, nevezetesen, hogy az érzéki világban gyökerező eredeti szójelentést átviszik arra, ami nem észlelhető: ezt az átvitelt határozottabb módszertani tudatossággal alkalmazzák a dialektikus beszédmódban. A dialektikus kijelentés ugyanis olyan meghatározásokat fog össze, amelyek - ha teljesen egyértelműen akarjuk megadni őket - kölcsönösen kizárják egymást. A dialektikus kijelentés ezzel olyan tudásra utal, amely tökéletesen egyértelműen sohasem fogalmazható meg, de éppen ezért már nem is modellszerű, hanem a valósággal mint olyannal megegyező tudás. Hogy mit értünk ezen, azt a legegyszerűbben példákkal világíthatjuk meg. E példákat a filozófiai istentanból vesszük, amely szerves része a metafizikának és amelyben hosszú hagyománya van a dialektikus kijelentéseknek. E hagyomány egyetlen fogyatékossága, hogy (Nikolaus Cusanus-tól és Hegeltől eltekintve) túl kevéssé volt tudatában annak, hogy nemcsak akkor kell dialektikus kijelentésekkel élnünk, amikor Istenről beszélünk, hanem szükségképpen mindannyiszor, valahányszor a metafizika dimenzióját akarjuk kifejezni. Íme az ígért példák: joggal mondjuk, hogy „Isten változatlan". De ha helyesen akarjuk érteni ezt a kijelentést, rögtön hozzá kell tennünk: „Isten nem változatlan". Isten ugyanis nem változatlan úgy, ahogy változatlanok a merev, élettelen dolgok, hiszen Ő az aktivitás teljessége. Vagy egy másik példa: „Isten mindenütt jelen van". Ez a kijelentés is tökéletesen helyes, feltéve, hogy helyesen értelmezik. Ám, hogy helyesen értsük, ahhoz a következőképpen kell magyaráznunk: „Isten sehol sincsen ". Azaz Isten sehol sincs úgy jelen, ahogy a térbeli dolgok egymáshoz való viszonyukban jelen vannak. Itt természetesen azt az ellenvetést tehetné valaki, hogy a jelenlétet a térbeli dolgokhoz való térbeli 11
vonatkozással definiáltuk. Ha pedig elvonatkoztatunk ettől, akkor a jelenlétből semmi sem marad. Erre az ellenvetésre csak azzal válaszolhatunk, hogy megmutatjuk: valamilyen nem térbeli jelenlét feltételezése szükségszerű. Aki ugyanis tagadja mindenfajta nem térbeli jelenlét lehetőségét, az saját tagadásának lehetőségi feltételeként eleve fel is tételezi. Mert minden igaznak állított kijelentés olyan gondolkodási aktusnak a kifejezése, amelyben azonosítunk különböző gondolati tartalmakat. A gondolkodás mindig szintézis, különbözők azonosítása. Ha nem léteznék az egyiknek a másik vonatkozásában fennálló nem térbeli jelenléte, akkor sohasem beszélhetnénk valódi egyesítésről, a különbözők azonosságáról, akkor a különbözők megmaradnának egymással legfeljebb érintkezőknek, de sohasem esnének egybe. Akkor viszont nem volna gondolkodás és megértés, mert nem volna ítélet. A dialektikus kijelentések szemléltetésére szolgáló második példa kapcsán megmutatkozott már a metafizika másik fontos feladata. A metafizikának ugyanis nemcsak gyakorolnia kell az észmegismerésnek megfelelő analóg illetve dialektikus beszédmódot, hanem ellenvetésekkel szemben meg is kell védenie e beszédmód használatát. Pontosabban, a metafizikának meg kell tudnia mutatni, hogy a dialektikus beszédmód nem ugyanaz, mint az értelmetlen, önmagának ellentmondó fecsegés. De hogyan történik ez? Azáltal, hogy megmutatjuk: nem pontosan ugyanazt állítjuk és tagadjuk a fogalmi jelentésük szintjén egymásnak ellentmondó két mondatban, amelyek azért vannak szembeállítva egymással, hogy a megszokott fogalmon való felülemelkedésre szólítsák fel a gondolkodást. Példánkra alkalmazva ezt kell mondanunk: az „Isten mindenütt jelen van" és „Isten sehol sincsen" kijelentések csak addig mondanak ellent egymásnak, amíg úgy gondoljuk, nem tételezhetünk fel nem térbeli jelenlétet. Ha viszont sikerül megmutatnunk, hogy valamilyen nem térbeli jelenlét feltételezése nemcsak nem ellentmondásos, hanem egyenesen ama lehetőség feltétele, hogy értelmesen beszélni tudjunk térbeli jelenlétről, akkor ezzel - legalábbis ebben az esetben - a dialektikus vagy aporetikus beszédmódnak nem csak a megengedhetőségét, hanem a szükségszerűségét is igazoltuk. AZ AZONOSSÁG ÉS KÜLÖNBÖZŐSÉG ELVI TISZTÁZÁSA Itt elénk tárul a metafizika további, átfogó feladata. A metafizikának nemcsak a mindenkori egyes esetekben, hanem egész általánosan kell igazolnia az analóg vagy dialektikus beszédmódot. Ezzel olyan használati utasítást kell a kezünkbe adnia, amely lehetővé teszi számunkra, hogy a dialektikus kijelentések helyes alkalmazását megkülönböztessük minden áldialektikától. Szándékosan alkalmaztuk itt a „használati utasítás" kifejezést, és szándékosan nem beszéltünk egyszerűen szabályokról. Magától értődik ugyanis, hogy nem lehet teljesen egyértelműen megfogalmazott szabályokat megadni arra vonatkozólag, hogy miként kell elkülöníteni a dialektikus kijelentések helyes használatát ezek helytelen használatától. Hogyan végezhetjük tehát el a dialektikus beszédmód általános igazolását? Az e kérdésre adandó választ itt nem fejthetjük ki kellő 12
részletességgel, csak jelezhetjük, hogy milyen lépésekre van szükség. Egyébként olyasmiről van itt szó, aminek tárgyalásához a metafizika eddigi története folyamán más kérdések kapcsán már gyakran hozzáfogtak, legtöbbször azonban mégis félúton megálltak. Ezért itt most a klasszikus metafizikai hagyományhoz kapcsolódunk, amely léttannak tekintette magát. Az első lépés abban áll, hogy komolyan kell vennünk a valóság egységét. Arról az alapvető felismerésről van tehát szó, hogy nem létezhet egység nélküli sokaság, hogy tehát valamilyen módon minden összefügg, megegyezik, mégpedig oly mértékben, hogy nemcsak hasonló, nemcsak bizonyos szempontból egyenlő, hanem végső soron azonos minden. Más szóval osztanunk kell Parmenidész alapvető meglátását: minden létező; a létben minden megegyezik egymással. De amikor osztjuk Parmenidész meglátását, egyúttal el is kell hagynunk, túl is kell haladnunk rajta, és ebben áll a második lépés. Mert a lét nemcsak az, amiben minden megegyezik, hanem egyúttal az is, amiben minden különbözik is egy mástól. Tehát nemcsak mindennek az egysége, mindennek az azonossága alapul a léten, hanem a mindenkori különbözősége és különbsége is mindennek, ami létezik. Ha ugyanis a lét az egy és a minden, ha tehát a semmi nem létezik, akkor minden különbség létkülönbség, akkor a léten kívül nincsenek különbözőségek. Itt azonban szeretnék kiemelni valamit, amit az egész klasszikus metafizikai hagyományban elhanyagoltak, és ami még Hegelnél is félreérthető maradt, nevezetesen a következőt: a létben való egység és a létben való különbség, tehát az azonosság és különbség egyenrangú mozzanatok; az azonosság nem előzi meg a különbséget. Ontológiai szemszögből nézve a létezők abban egyeznek meg, amiben különböznek, és abban különböznek, amiben megegyeznek. Mivel az értelmi gondolkodás szempontjából mindez teljes képtelenségnek látszik, a harmadik lépés csak az lehet, hogy rátérünk annak a tiltakozásnak a viszonylagos jogosságára, amellyel az értelem elveti az imént megfogalmazott kijelentéseket, és megmutatjuk, hogy az értelem igényei beilleszthetők abba az átfogóbb valóságértelmezésbe, amelyet az ész nyújt. A klasszikus metafizikai hagyomány arisztotelészi vonalában csak halvány utalásokat találunk azokra a felismerésekre vonatkozólag, amelyeket itt ki kell fejteni. Értékes ösztönzéseket ad viszont e feladat megoldásához a platóni-neoplatonista-ágostoni gondolkodás. Csak akkor teszünk eleget az értelem igényeinek, ha megmutatjuk: két különböző módja van az egységnek vagy azonosságnak, és két különböző módja van a sokféleségnek vagy különbözőségnek. Van olyan azonosság és különbözőség, amely az értelmi gondolkodásnak felel meg. Itt a lét hiányos birtoklása és a létező elvont szemléletmódja jut kifejezésre: itt kizárja egymást az azonosság és a különbözőség, az azonos nem különböző és a különböző nem azonos. Létezik azonban az észmegismerésnek megfelelő azonosság, illetve különbözőség is, amely a létező létteljessége szerint van adva. Itt viszont ez áll: minél nagyobb az azonosság, annál nagyobb a különbözőség. Ez az azonosság és ez a különbözőség tehát már nem zárja ki egymást, hanem kölcsönösen feltételezi egymást. Ez egyben azt is jelenti, hogy tökéletességi mozzanat lehet nemcsak az azonosság, hanem a különbözőség is, hogy tehát van olyan különbözőség, amely tiszta tökéletességet jelent. 13
Arra a különbözőségre gondolunk, amely valaminek a „magamódján-való-létét" jelenti, és amely a személyként-való-létben teljesedik be. Elért eredményeink biztosításához kell még egy negyedik lépés, amely abban áll, hogy átgondoljuk az ellentmondás-mentesség elvét. E reflexió segítségével kimutathatjuk, hogy az azonossággal és különbözőséggel kapcsolatos, imént ismertetett belátásokkal szemben nem lehet felhozni az ellentmondás-mentesség tételét, mert ennek az elvnek bármely megfogalmazása bizonyos kétértelműséget tartalmaz (amelyet legtöbbször figyelmen kívül hagynak). Amennyiben ez az elv megkívánja a különböző szempontok világos és egyértelmű szétválasztását, annyiban nem a valóság elve, hanem csak az egyértelmű beszéd elve, mert a szempontok, mint olyanok nem adottak a valóságban, hanem a világosságra törekvő értelem alkotásai csupán. Az elv csak annyiban általános érvényű, amennyiben a lét és a semmi elvi összeférhetetlenségét mondja ki. A lét és a semmi összeférhetetlen voltából azonban nem következik, hogy a különbözők nem lehetnek egyszersmind azonosak, illetve az azonosak nem lehetnek egyszersmind különbözőek is. PERSZONALISTA SZEMPONTOK BEILLESZTÉSE A METAFIZIKÁBA Befejezésül meg kell még említenünk a jelenkori metafizika további fontos feladatát. E feladat nem más, mint az egyedinek a rehabilitálása, amit a metafizika egész eddigi hagyományában elhanyagoltak. Ez azonban nem történhet metafizikátlan vagy éppen metafizikaellenes módon, azaz nem vezethet oda, hogy az egyesnek az elismerése miatt elhanyagoljuk az általánost, továbbá az egyedi iránti érdeklődés nem jelentheti valamilyen empirista-szenzualista álláspont átvételét sem. A személyes, egyedi valóság metafizikai megalapozásának kulcsa a különbözőség és ezzel együtt az individuáció vagy egyedivé válás, amelyről az arisztotelészi-tomista metafizika beszél, amelynek következménye az általánosság korlátozó-dása és ezzel együtt a létező töredékes jellege illetve elmagányosodása. Van azonban másfajta egyediesülés vagy individuáció is, amely nem az általánosság korlátozódása által, hanem azáltal jön létre, hogy a létező ugyanazt a létet másképp, a maga sajátos módján valósítja meg. Amikor arról az individuációról beszélünk, amely a személyt, mint személyt létesíti, akkor mindig erre az individuációra gondolunk, illetve kellene, hogy gondoljunk. ÖSSZEFOGLALÁS Megkíséreltük bemutatni azokat a különböző feladatokat, amelyeket a jelenkori metafizikának meg kell oldania. Miként újból és újból megmutatkozott, ezek a legszorosabban öszszefüggnek egymással. A metafizikának ugyanis alapjában véve csak egy feladata van: fel kell tárnia a valóság, illetve az ember szellemi dimenzióját, tudatosítania kell az emberi ész abszolút horizontját. Ezzel igazolnia kell az ember viszonylagos feltétlenségét, meg kell mutatnia, hogy az ember (és ezért minden egyes ember is) - végessége és viszonylagossága ellenére 14
alapjában véve feltétlen lény, és mindig az abszolúttal van dolga. A metafizika feladata tehát ma sem más, mint ami mindig is volt: nevezetesen, hogy megalapozza az Istenről, a szabadságról és a halhatatlanságról való beszédet. Itt különös gondossággal kell foglalkoznia napjainkban azzal a feladattal, hogy megalapozza a metafizikai dimenziót feltáró beszéd lehetőségét. Ezzel egyetlen szilárd alapját veti meg annak, amit „emberi méltóságnak" nevezünk. A metafizika feladata tehát végső soron és lényegében véve etikai feladat. Ezért nem is kellene a szerénytelenségét szemére vetni. Hiszen csak a kötelességét teljesíti.
15
