41
SAMIR AMIN
A jelenkori kapitalizmus összeroppanása Merészséget, több merészséget a fennálló rendszerrel szembeni alternatíva kimunkálásához! A jelenkori kapitalizmus várható összeomlása olyan körülményeket teremt, amelyek megkövetelik a radikális baloldaltól, hogy bátran fogalmazza meg a létező rendszerrel szemben támasztott politikai alternatíváját. E tanulmány célja az, hogy rámutasson, miért van szükség merészségre, és mit jelent ez. Miért merészség? 1. A mai kapitalizmus a kiterjesztett monopóliumok (generalized monopolies/monopoles généralisés) * kapitalizmusa. Ezen azt értem, hogy a monopóliumok már nem (mégoly fontos) szigetek egy máskülönben viszonylag önálló gazdasági társaságok tengerében, hanem integrált rendszert alkotnak. Ennélfogva ezek a monopóliumok ma már feszes ellenőrzés alatt tartanak minden termelési rendszert. A kis- és középvállalkozások, sőt még egy-egy nagy részvénytársaság is, amelyik nem szigorún szólva oligopólium, a monopóliumok által szőtt zárt ellenőrzési hálózat foglyai. Önállóságuk oly fokra zsugorodott, hogy nem egyebek már, mint a monopóliumok alvállalkozásai. A kiterjesztett monopóliumoknak ez a rendszere a Triász (az Egyesült Államok, Nyugat- és Közép-Európa, valamint Japán) országaiban végbement tőkeközpontosítás új szakaszának – az 1980-as és az 1990-es évek – terméke. A kiterjesztett monopóliumok uralják immár a világgazdaságot. A „globalizáció” nevet adták annak a követelményrendszernek, amelynek alapján gyakorolják ellenőrzésüket a globális kapitalizmus perifériájának (a Triász-partnereken túli világnak) a termelési rendszerei fölött. Nem más ez, mint az imperializmus új szakasza.
1
∗
E kifejezés forráshelye a logika tudománya. Számos nyelven a szerző által használt „generalizálás” szóval jelölik azt, ami a magyarban „kiterjesztésként” ismeretes; lásd pl. egy fogalom tartalmi kiterjesztése stb. (A ford.)
ANALÍZIS
1
42 ANALÍZIS
2. A kiterjesztett és globalizált monopóliumok kapitalizmusa olyan rendszer, amely a (profittá változtatott) értéktöbblet tömegéből – ezt a munka kizsákmányolása révén nyeri a tőke – kihasított monopoljáradékot biztosítja ezeknek a monopóliumoknak. Amennyiben ezek a monopóliumok a globális rendszer peremvidékein működnek, a monopoljáradék imperialista járadék. A tőkefölhalmozás folyamatát – ez határozza meg a kapitalizmust ennek minden egymást követő történeti alakjában – ennélfogva a monopol-imperialista járadék maximalizálására való törekvés irányítja. A tőkefölhalmozás tömegvonzási középpontjában történt ilyetén elmozdulás a forrása a jövedelem és a vagyon folytonos koncentrációjának a monopóliumok javára, s ezt a folyamatot nagy mértékben monopolizálják azok az oligarchiák („plutokráciák”), amelyeket a munka, sőt a nem-monopolisztikus tőke díjazásának rovására előnyt élvező oligopolisztikus csoportok kormányoznak. 3. Ez az egyensúlytalanság a folyamatos növekedésben lesz aztán a gazdasági rendszer financializálásának tápláló forrása. Ezen azt értem, hogy a többlet jókora részét nem lehet a termelési rendszerek terjeszkedésébe és elmélyítésébe invesztálni, ezért a mértéken fölüli többlet „pénzügyi befektetése” marad az egyetlen lehetőség a monopóliumok ellenőrzése alatt folyó megszakítatlan fölhalmozásra. A tőke által létrehozott specifikus rendszerek többféle úton-módon működtetett „pénzügyesítést” tesznek lehetővé: a) a társaságok gazdálkodásának alávetése a „shareholder value” (részvénytulajdonosi értéknövekmény) elvének; b) a nyugdíjelosztó rendszereknek tőkésítésre alapozott nyugdíjrendszerekre („pension funds”, vagyis nyugdíjalapok) cserélése; c) a „rugalmas átváltási árfolyam” („flexible exchange rates”) elvének alkalmazása; d) az alapkamatot – a „likviditás” árát – meghatározó központi bankok elvi elvetése és e felelősségviselés átruházása a „piacra”. A financializálás átruházta a fölhalmozási rendszer újratermelése fölött gyakorolt ellenőrzés roppant nagy felelősségét a Triász mintegy harminc bankjára. Amit eufemisztikusan „piacoknak” hívnak, azok semmi egyebek, mint olyan helyek, ahol a gazdaság színpadának főszereplői megjátsszák stratégiáikat. Ugyanakkor a financializálás, amely felelős a jövedelem- (és vagyon-) eloszlás egyenlőtlenségének növekedéséért, gerjeszti azt a növekvő többletet, amelyből táplálkozik. A „pénzügyi befektetések” (vagy inkább pénzügyi spekulációba való befektetések) elképesztő sebességgel tovább növekszenek, korántsem arányosan a GDP növekedésével (ami ennélfogva nagyrészt fiktív növekedés) vagy a valóságos termelésbe eszközölt befektetéssel. A pénzügyi befektetés robbanásszerű növekedése igényli – és táplálja – egyebek közt az eladósodást, ennek minden formájában, kiváltképp
43
államadósság gyanánt. Amikor a hatalmon levő kormányok állítólag az „adósságcsökkentés” célkitűzését követik, szánt szándékkal hazudnak. Hiszen a financializált monopóliumok megkövetelik az adósságnövekedést (érte, nem pedig ellene harcolnak), ez ugyanis az egyik módja a monopóliumok többletprofitja lekötésének. Az „adósságcsökkentés” végett kierőszakolt megszorítások politikája valójában az adósság mértékének növekedését eredményezi (ezt is szándékolta).
5. Ilyen föltételek érvényesülése mellett a monopolkapitalizmus nyíltan hadat üzent a dolgozóknak és a népeknek. Ez a hadüzenet abban a szentenciában fogalmazódott meg: „a liberalizmus nem alku tárgya”. A monopoltőke elszántan folytatja veszett száguldását, nem óhajt lassítani. A „szabályozás” általam adott alábbi bírálata ezen a tényen alapszik. Nem olyan történelmi pillanatban élünk, amikor valamilyen „társadalmi kompromisszum” keresése lehetséges választás volna. Voltak ilyen pillanatok a múltban: a szociáldemokrata államra jellemző kompromisszum tőke és munka között a háború utáni Nyugaton, a valóságosan létező szocializmus alatt Keleten, a népi-nemzeti projektumok idején Délen. De a jelenlegi történelmi pillanat nem ilyen. Most a monopolkapitalizmus és az általa föltétel nélküli megadásra fölszólított dolgozók és népek közti konfliktus idejét éljük. A defenzív ellenállási stratégiák ilyen körülmények között hasznavehetetlenek, és nyilvánvaló kudarcra vannak ítélve. A monopoltőke megüzente háborúval szemben olyan stratégiákat kell kialakítaniuk a dolgozóknak és a népeknek, amelyek lehetővé teszik, hogy támadást indítsanak. A társadalmi háború időszakát szükségképpen az elburjánzó nemzetközi politikai konfliktusok és a Triász imperialista hatalmainak katonai beavatkozásai kísérik. Az Egyesült Államok és a neki alárendelt NATOszövetségesek fegyveres erői által folytatott „katonai ellenőrzés a földteke fölött” stratégiája végképp az egyetlen eszköz, amelytől azt várhatják a
ANALÍZIS
4. Ez az a rendszer – közönségesen „neoliberálisnak” nevezik, a kiterjesztett monopolkapitalizmus rendszere, globalizált (imperialista) és (újratermeléséhez szükségesen) financializált –, amelyik a szemünk láttára kezd összeroppanni. Ez a rendszer szemlátomást képtelen leküzdeni fokozódó belső ellentmondásait, arra ítéltetett, hogy tovább rohanjon a vesztébe. A rendszer „válsága” saját „sikereinek” köszönhető. Csakugyan, a monopóliumok alkalmazta stratégia mindeddig meghozta a kívánt eredményt: beváltak a „megszorítások” tervei, az úgynevezett szociális (valójában antiszociális) leépítési tervek, s ezeket még tovább erőltetik, dacára minden tiltakozásnak és ellenük irányuló küzdelemnek. A kezdeményezés mind a mai napig a monopóliumok („a piacok”) és politikai kiszolgálóik (az úgynevezett „piac” követelményeit érvényesítő kormányzatok) térfelén van.
44 ANALÍZIS
Triász imperialista monopóliumai, hogy fönn tudják tartani uralmukat a Dél népei, nemzetei és államai fölött. Milyen alternatívákat javasolnak a monopóliumok megüzente háború kihívásaival szemben? Első válasz: „piacszabályozás” (pénzügyi és egyéb). Olyan kezdeményezések, amelyekre a monopóliumok és kormányaik állítólag törekednek. Ténylegesen csak üres locsogás ez a közvélemény megtévesztésére. Ezek a kezdeményezések nem képesek megfékezni a financiális nyereség utáni eszeveszett hajszát, ami a monopóliumok ellenőrizte fölhalmozás logikájából következik. Ezért ezek hamis alternatívák. Második válasz: visszatérés a háború utáni mintákhoz. Ezek a válaszok háromféle nosztalgiát táplálnak: a) az igazi „szociáldemokrácia” újjáépítése Nyugaton, b) a „szocializmusok” föltámasztása azokra az elvekre alapozva, amelyek a XX. században vezérelték ezeket, c) visszatérés a Dél peremvidékein megfogalmazott népi nacionalizmushoz. Ezekben a nosztalgiákban az az elképzelés nyilvánul meg, hogy lehetséges „visszagöngyölíteni” a monopolkapitalizmust, visszahátráltatni ahhoz, ami 1945-ben volt. De a történelem nem enged ilyen visszafordulásokat a múltba. A kapitalizmussal akként kell szembenézni, amilyen az ma, nem mint amilyennek elképzelni óhajtjuk, vagyis eltorlaszolva a fejlődését. Mindamellett az efféle vágyakozások tovább kísértenek a baloldal nagy részében világszerte. Harmadik válasz: „humanista” konszenzus-keresés. A következőképpen határozom meg ezt a kegyes óhajt: annak illúziója, hogy egymással ütköző alapvető érdekek képesek egyetértésre jutni. Naiv környezetvédő mozgalmak osztoznak, egyebek között, ebben az illúzióban. Negyedik válasz: a múlt illúziói. Ezek az illúziók a „sajátosságot” és a „különbözéshez való jogot” emlegetik föl anélkül, hogy ezek célja és értelme megértésével vesződnének, azt gondolván, hogy a múlt már megválaszolta a jövő kérdéseit. Az efféle „kulturalizmus” számos kvázi-vallásos és etnikai alakot ölthet. Teokráciák és etnokráciák lépnek föl akként, mint amelyekkel kényelmesen helyettesíthetők volnának a demokratikus társadalmi küzdelmek, amelyek immár lekerültek a napirendről. Ötödik válasz: a „személyes szabadság” elsőbbsége. E kizárólagos „legfőbb érték” vélt prioritásán alapuló válaszok mellett sorakoznak föl a „választott képviseleti demokrácia” vaskalaposai, akik számára ez utóbbi egyenlő magával a demokráciával. Ez a formula elválasztja a társadalom demokratizálását a társadalmi haladástól, sőt még annak a társadalmi regresszióval való de facto szövetségét is eltűri, mert úgy véli, hogy máskülönben diszkreditálná a demokráciát – amelyet most egy tragikus bohózat szintjére süllyesztettek le. De akadnak még veszedelmesebb formái is az efféle állásfoglalásnak. Azokra a kézről kézre adott divatos „posztmodernistákra” utalok itt
45
(amilyen például Toni Negri), akik azt képzelik, hogy az egyén máris a történelem szubjektumává vált, mintha a kommunizmus, ami lehetővé teszi majd az egyén fölszabadulását az elidegenedés alól és a történelem valódi szubjektumává válását, immár megvalósult volna! Világos, hogy az összes fönti válasz, beleértve a jobboldal válaszait is (mint pl. olyan „szabályozás”, amelyik nem érinti a monopóliumok magántulajdonát), most még erőteljes visszhangra talál a legtöbb embernél a baloldalon. 6. A jelenkori imperializmus kiterjesztett monopolkapitalizmusa által indított háború ellen semmit sem érnek az imént vázolt hamis alternatívák. Mi hát a teendő? A jelen pillanat történelmi alkalmat kínál számunkra ahhoz, hogy sokkal tovább lépjünk előre; egyedüli hatékony válaszként bátor, elszánt, radikális megfogalmazását követeli meg az alternatíváknak, amelyek képesek mozgósítani a dolgozókat és népeket arra, hogy támadásba lendüljenek ellenségük háborús stratégiájának meghiúsítására. A valóságosan létező jelenkori kapitalizmus elemzésén alapuló megfogalmazásoknak egyenest a fölépítendő jövőre kell figyelemmel lenniük, hátat fordítva a múltba néző nosztalgiáknak, az identitással vagy a konszenzussal kapcsolatos illúzióknak.
Merész programok a radikális baloldal számára Három tétel köré rendezem a következő általános javaslatokat: a) társadalmasítani a monopóliumok tulajdonát, b) megszabadítani a gazdaságirányítást a pénzügyuralomtól (definancializálás), c) kiszabadítani a nemzetközi kapcsolatokat a globalizáció rabságából (deglobalizálás).
Az alternatív válasz hatékonysága szükségképpen megköveteli, hogy kérdésessé tegye magát a monopoltőke magántulajdonának az elvét. Javasolni a pénzügyi műveletek „megregulázását”, a piacok „átláthatóvá” tételét, hogy „szereplőik várakozásai” ily módon „ésszerűek” lehessenek, s e reformokban való egyetértés határait anélkül vonni meg, hogy ennek nem föltétele a monopóliumok magántulajdonának eltörlése, az ilyesmi nem egyéb, mint porhintés a naiv publikum szemébe. Azt kérni a monopóliumoktól, hogy „vezényeljenek le” saját érdekeik ellen irányuló reformokat, nem véve tudomást arról a tényről, hogy ezeknek ezeregy trükk van a tarsolyukban ahhoz, hogy meghiúsítsák az ilyen reform-célkitűzéseket. Az alternatív társadalmi projektumnak visszájára kell fordítania a monopóliumok stratégiáival kialakított jelenlegi társadalmi rend (társadalmi
ANALÍZIS
Társadalmasítani a monopóliumok tulajdonát
46
rendetlenség) irányát avégett, hogy maximális és stabil foglalkoztatottságot lehessen biztosítani, hogy a társadalmi munka termelékenységével párhuzamosan mozgó, megfelelő bérezést lehessen garantálni. Ezt célul tűzni egyszerűen abszurdum a monopóliumok hatalmának kisajátítása nélkül. Frissíteni kell a „gazdaság-teoretikusok szoftverjét”, François Morin szavaival szólva (Morin 2011). A „várakozások” képtelen és lehetetlen gazdaságelmélete kizárja a demokráciát a gazdasági döntéshozás irányításából. A merészség ez esetben az oktatás radikális reformját követeli meg nem csupán a közgazdász-képzésben, hanem mindazok számára, akik vezető pozíciók elfoglalására hivatottak. A monopóliumok intézményes testületek, amelyeket a demokrácia elvei szerint kell majd igazgatni, nyílt konfliktusban azokkal, akik szentesítik a magántulajdont. Bár a „közjavak” – legalábbis angolszász alakjában, mint „commons”, amiként sokfelé a világban közkeletű szónak számít – igencsak bizonytalan értelmű, használatát kerülik a társadalmi konfliktusokról folyó vitákban (az angolszász nyelvhasználat eltökélten nem vesz tudomást a társadalmi osztályok valóságáról), de most épp avégett ideidézhető, merthogy mi a „commons”, vagyis a „közjavak” részének tekintjük és mondjuk a monopóliumokat. A monopóliumok magántulajdonának eltörlésére nemzeti tulajdonba vételük révén kerül sor. Elkerülhetetlen ez az első jogi aktus. A merészség azonban azt jelenti itt, hogy továbblépünk: tervekkel állunk elő a nemzeti tulajdonba vett monopóliumok vezetésének társadalmasítására, és azoknak a demokratikus társadalmi küzdelmeknek az előmozdítására, amelyeket e cél eléréséig tartó hosszú úton kell megvívnunk. Mondok egy konkrét példát arra, mi minden kerülhet bele a társadalmasítási tervekbe. „Tőkés” mezőgazdálkodók (a „farmerek” a fejlett országokban) és „paraszti” mezőgazdálkodók (nagyrészt a Dél országaiban) egyaránt foglyai mind az „upstream” monopóliumoknak, amelyek a fölhasználandó anyagokkal, energiával és eszközökkel, valamint hitelekkel látják el őket, mind pedig a „downstream” monopóliumoknak, amelyektől termékeik földolgozása, szállítása és piaci bevezetése függ. * Ezért semmilyen valóságos önállósággal nem bírnak „döntéseikben”. A tetejébe még a termelékenység növelésével elért nyereséget is elszipkázzák tőlük a monopóliumok, amelyek a termelőket „alvállalkozók” helyzetébe kényszerítik. Mi a lehetséges alternatíva?
ANALÍZIS
2
2
∗ A kétirányú kapcsolatok szemléletesen képszerű „upstream” és „downstream” elnevezése az angolban a vízügyi szaknyelvből került át a gazdaságiba (magyarán: „felvízi” és „alvízi”). (A ford.)
47 ANALÍZIS
Közintézményeket kell a monopóliumok helyébe állítani, amelyek törvény szabta keretekben végzik irányítási munkájukat. Ezekben a következők képviselői dolgoznának: a) mezőgazdák (az alapvető érdekeltek), b) „upstream” egységek (anyag-, energia- és eszköz-ráfordítások előállítói, valamint bankok), „downstream” egységek (élelmiszeripar, kereskedelmi láncok), c) fogyasztók, d) helyhatóságok (a természeti és társadalmi környezetben érdekeltek: iskolák, kórházak, várostervezés és lakásépítés, szállítás és közlekedés), e) állam (a polgárok). A fölsoroltak képviselőit ők maguk választanák olyan eljárásrend szerint, amely a saját társadalmasított igazgatásuk módjával áll összhangban, tehát az önigazgató termelőegységeknél azon a módon, ahogyan a saját egységeikben alkalmazott dolgozókból választott igazgatóságok működnek, vagy ahogy az alvállalkozóiknál szokásban van, és így tovább. Ezeket a struktúrákat akként kell megtervezni, amilyen szabályok szerint az adott igazgatósághoz tartozó különböző szintek – mint például a kutatási központok tudományos, független vagy alkalmazott technológiákon dolgozó – személyzete kapcsolódik egymáshoz. Még azt is el tudnánk képzelni, hogy a kistőkéseknek (a „kisrészvényeseknek”) az az öröklött képviselete is fönnmaradjon, amelyik a nemzeti tulajdonba vételkor fönnállott, amennyiben ez hasznosnak látszik. Tehát intézményekről beszélünk, amelyek bonyolultabbak, mint az „önigazgatási” vagy „szövetkezeti” formák, amilyeneket ismerünk. Olyan működési módokat kell ugyanis kitalálni, amelyek valódi demokrácia gyakorlását engedik a gazdaságirányításban, az érdekelt felek között megvalósult nyilvános egyezkedés alapján. Olyan formula kerestetik, amelyik rendszerszerűen összekapcsolja a társadalom demokratizálását a társadalmi haladással, ellentétben a kapitalizmus valóságával, amely fölbomlasztja a demokráciát, amely formális politikai irányítássá silányítja ezt a demokráciát, amely a társadalmi körülmények alakítását a „piacra” hagyja, ahol viszont úgy táncolnak, ahogy a monopoltőke fütyül. Akkor és csakis akkor beszélhetünk a piacok valódi átláthatóságáról, ha a társadalmasított igazgatás intézményes formái szabályozzák ezeket. Fölhozott példám mellékes jelentőségűnek látszhat a fejlett tőkés országokban, ahol a „farmerek” a dolgozóknak csak nagyon kis részét teszik ki (3–7 százalékát). Ámde központi jelentőséggel bír a Dél számára, ahol a falusi népesség még jó ideig jelentős marad. Itt a földhöz való hozzájutás, amit mindenki számára garantálni kell (az esélyek lehető legkisebb egyenlőtlenségével), az egyik alapvető elv azok között, amelyek előmozdítják a paraszti mezőgazdálkodást (utalok itt egyik korábbi munkámra, amelyet erről a kérdésről írtam: Amin 2008). Paraszti mezőgazdaságon ne a „stagnáló mezőgazdaság” szinonimáját értsük (avagy a „hagyományos és néprajzi értékű” mezőgazdálkodást). A paraszti mezőgazdálkodás fejlődése bizonyos „modernizálást” igényel (jóllehet ez a szó megtévesztő, mert sokaknak tüstént a kapitalizmus megvalósította modernizálást juttatja eszébe). Hatékonyabb eszközrá-
48
fordításra, hitelekre, termelési és ellátási kapcsolatokra van szükség a paraszti munka termelékenységének javításához. Az itt javasolt képletek azt a célkitűzést követik, ahogy olyan úton-módon és olyan szellemben tegyük lehetővé ezt a modernizálást, amelyek „nem-kapitalisták”, hogy úgy mondjuk, szocialista távlathoz igazodnak. Nyilvánvaló, hogy választott sajátos példánk egyike azoknak, amelyekből kitetszik az intézményesítés szüksége. A monopóliumok irányításának nemzeti tulajdonba vételét/társadalmasítását ugyanebben a szellemben kell elképzelni az ipar és a közlekedés, a bankok és egyéb pénzintézetek szektoraiban, de igazgatóságaik kialakításakor számolni kell ezek gazdasági és társadalmi funkcióinak sajátosságaival. Ezekbe az igazgatóságokba is be kell vonni a cégnél, valamint az alvállalkozásoknál dolgozókat, az „upstream” iparművek, bankok, kutatóintézetek, a fogyasztók és az állampolgárok képviselőit. A monopóliumok irányításának nemzeti tulajdonba vétele/társadalmasítása alapvető szükségletnek felel meg, annak a kihívásnak a tengelyében áll, amellyel a dolgozók és a népek kerülnek szembe a kiterjesztett monopóliumok jelenkori kapitalizmusa korában. Ezen az egyetlen módon lehet megálljt parancsolni a fosztogatással fölérő fölhalmozásnak, amelyre a monopóliumok uralta gazdaságirányítás törekszik. A monopóliumok uralma alatt folyó fölhalmozás csakis újra- meg újratermelődni képes, ha folytonosan növekszik a „piaci gazdaságirányításnak” alávetett terület. Ezt a közszolgáltatások mértéktelen magánosításával (az állampolgárok birtokfosztása), valamint a természeti erőforrásokhoz való hozzáférés kisajátításával (a nép birtokfosztása) valósítják meg. A „független” gazdasági egységek profitjának a monopóliumok által való elvonása újabb további birtokfosztás (kapitalistáké!), amit a fináncoligarchia visz véghez.
ANALÍZIS
Definancializálás: Wall Street nélküli világ A monopóliumok nemzeti tulajdonba vétele/társadalmasítása magában véve és magától eltörölné a „részvénytulajdonosi érték” irányadó elvét, amelyet a fölhalmozási stratégia kényszerít ki a monopoljáradék szolgálatában. Lényeges ez a célkitűzés minden bátor cselekvési terv számára, ha ki akarunk kecmeregni a megszokott kerékvágás sarából, amelybe beleragadt a mai gazdaságirányítás. Ennek megvalósítása kihúzza a talajt a gazdaság irányításának financializálása alól. Visszatérőben volnánk „a járadékos eutanáziájához”, amit annak idején Keynes szorgalmazott? Nem szükségképpen, s bizonyos, hogy nem teljességgel. A megtakarításokat lehet bátorítani pénzbeni jutalmazással, ám csakis olyan föltétellel, hogy eredetük (a dolgozók, a vállalatok, a közösségek rezsimegtakarításai) és megszerzésüknek föltételei pontosan meghatározhatók. A makrogazdasági megtakarításokról szóló fejtegetés a
49 ANALÍZIS
hagyományos gazdaságelméletben homályban hagyja azt, hogy a monopóliumoknak miféle szervezett úton-módon van kizárólagos hozzáférésük a tőkepiachoz. Az úgynevezett „piacfüggő bérezés” pedig semmi egyéb, mint a monopoljáradékok növelését garantáló eszköz. A monopóliumok nemzeti tulajdonba vétele/társadalmasítása, persze, a bankokra is vonatkozik, legalábbis a nagyobbakra. Közvetítő szerepüknek („hitelpolitikájuknak”) olyan sajátságos jellegzetességei vannak, amelyek azt igénylik, hogy megfelelő eltervezés szerint alakítsák ki igazgatóságaikat. A nemzeti tulajdonba vétel (másutt használatos néven: államosítás) a kifejezés klasszikus értelmében csupán annyit tesz, hogy az állam lép föl a magánrészvényesek által jóváhagyott igazgatótanácsok helyén és szerepében. Ez elvben lehetővé teszi az állami előírások szerint folyó bankhitelezést – ami nem kis dolog. De bizonyosan nem elégséges, ha meggondoljuk, hogy a társadalmasítás megköveteli a jelentős társadalmi partnerek közvetlen részvételét a bank vezetésében. Itt azonban korántsem felel meg a működtetés követelményeinek a saját alkalmazotti személyzet által intézett „önigazgatás”. Ezt a személyzetet kétségkívül be kell vonni a tagjaik munkafeltételeit érintő döntésekbe, de másba nemigen, mert nem az ő szintjükön kell határozni a követendő hitelpolitikáról. Ha az igazgatóságoknak a kölcsönt nyújtók (a bankok) és a kölcsönt fölvevők (a „vállalkozások”) érdekellentéteivel van dolguk, akkor az igazgatóságok személyi-szervezeti összetételére vonatkozó előírásokat annak számításba vételével kell megfogalmazni, hogy miféle vállalkozásokról van szó, s ezek mire tartanak igényt. A bankrendszer szerkezeti átalakítására van szükség, mert ebben immár túlzott központosítás alakult ki, miután az utóbbi négy évtizedben fölhagytak az elmúlt két évszázadban érvényesült általános szabályozással. Nyomós érv szól a banki szakosodás helyreállítása mellett. Ez részint a hitelfölvevőik igényei szerint, részint pedig gazdasági funkcióik szerint (rövid távú likviditási fedezetnyújtás, közép- és hosszú távú befektetések finanszírozásában való részvétel) alakulna ki. Létrehozhatunk például „agrárbankot” (vagy mezőgazdasági pénzintézetek egész összehangolt együttesét), amely(ek) ügyfelei nemcsak a tőkés mezőgazdák (farmerek) és a parasztok közül kerülnének ki, hanem a mezőgazdaság többször emlegetett „upstream” és „downstream” kapcsolatai sorából is. A bank igazgatóságába egyfelől „bankárok” (a bank vezető tisztviselői), másfelől pedig ügyfelek kerülnének be (tehát „farmerek” vagy parasztok, illetve „upstream” és „downstream” jogi személyek képviselői). Elképzelhetünk másféle, különböző ipari szektoroknak megfelelő módon tagolt bankrendszer-alakulatokat is, amelyek igazgatóságaiban szavuk volna az ipari ügyfeleknek, az ipar környezeti hatását ellenőrző kutatási, műszaki és szolgáltató központoknak, ekképpen gondoskodva arról, hogy a kockázat minimálisra csökkenjen (tudomásul véve, persze, hogy az emberi tevékenység sosem teljesen kockázatmentes), s hogy ennek megvitatása demokratikus és átlátható módon történjék.
50
A gazdaságirányítás definancializálása két dolgot igényel a törvényhozástól. Az első, hogy a szuverén állam a maga tekintélyével betilthassa saját területén a spekulatív pénzalapok (hedge fund-ok) * műveleteit. A második a nyugdíjalapokra vonatkozik, amelyek mostanában vezető tőzsdespekulánsok gyanánt működnek közre a gazdasági rendszer financializálásában. Ezeket az alapokat használták föl arra – elsőként, persze, az Egyesült Államokban –, hogy az alkalmazásban álló dolgozókra hárítsák át azokat a kockázatokat, amelyek normális viszonyok között a tőkére hárultak, sőt ezek voltak hivatottak igazolni a tőke védőinek szemében ennek „jutalmazását”! Botrányos a jelenlegi helyzet, világos ellentmondásban áll még a kapitalizmus ideológiai védelmével is! Csak hát ez a „találmány” eszményi eszközként illeszkedik a monopóliumok uralta fölhalmozás stratégiájába. Szükséges a nyugdíjalapok eltörlése az elosztó nyugdíjalapok javára, amelyek természetüknél fogva igénylik és engedik a demokratikus vitát a nyugdíjjogosultság időkereteinek és dátumainak kiszámításáról és meghatározásáról, hasonlóképpen a befizetett járulékok nagysága és a folyósított díjak összege közti viszonyról. Egy szociális jogokat tisztelő demokráciában minden dolgozó számára nyitva állnak a nyugdíjrendszerek. De azért, ha minden kötél szakad, meg hogy ne legyen tilos, amit egyéni csoportok létre óhajtanak hozni, kiegészítő nyugdíjalapok is engedélyezhetők. Az összes itt sugalmazott definancializáló intézkedés egyetlen nyilvánvaló következtetésre vezet: lehetséges és kívánatos egy Wall Street nélküli világ, hogy François Morin könyvének címéből vegyük kölcsön ezt a megfogalmazást. (Morin 2011). Egy Wall Street nélküli világban a gazdaságot még tág körben ellenőrzése alatt tartja a piac. Ám a piacok ekkor már – első ízben – igazán átláthatók, demokratikus egyezkedések útján szabályozzák őket a tényleges társadalmi partnerek (s ezek – szintén első ízben – már nem ellenségei egymásnak, amiként szükségképpen azok a kapitalizmusban). A természeténél fogva átláthatatlanul homályos – és a mindig a monopóliumok javát szem előtt tartó igazgatásrend megszabta követelmények szerint működő – „pénzpiac” az, ami meg fog szűnni. Eltöprenghetnénk azon is, vajon hasznos lenne-e, vagy sem bezárni az értéktőzsdéket, mert a tulajdonhoz való jogok, akár magán, akár társas formájukban, ekkor már „más módon” működnének. Azt is meg lehetne fontolni, lehetséges lenne-e az értéktőzsdét új célirányba fordítva újjászervezni. A szimbolikus „Wall Street nélküli világ” jelszava mindamellett érvényben maradna.
ANALÍZIS
3
3
∗ Az angol köznyelvben pejoratív „zugalapok” jelentéssel él ez a kifejezés. Meg-
szépítve: „fedezetbiztosító alapok”. A magyar gazdasági zsurnalizmus olykor szintén eufemisztikus körülírással „abszolút hozamú alapok” néven emlegeti ezeket. (A ford.)
51
A definancializálás bizonyosan nem jelenti a makro-gazdaságpolitika s kiváltképp a makro-hitelgazdálkodás eltörlését. Ellenkezőleg, ez fogja helyreállítani hatékonyságukat, fölszabadítva őket a járadékhajszoló monopóliumok stratégiáinak járma alól. A nemzeti központi bankok hatalmának helyreállítása – amelyek többé már nem lesznek „függetlenek”, hanem részint az államtól, részint pedig a társadalmi partnerek demokratikus egyezkedésének eredményeként szabályozott piacoktól fognak függeni – biztosít majd kellő hatékonyságot a gazdaság társadalmasított irányításának szolgálatában álló makro-hitelpolitika szabályozásának.
A „lekapcsolódás” szót használom itt, amelyet fél évszázada javasoltam, s amelyet a jelenkori értekező szóhasználat mintegy ennek szinonimájaként látszik helyettesíteni a „deglobalizáció” kifejezéssel. Magam sohasem úgy fogtam föl a lekapcsolódást, mint valami visszalépést az autarkiához, hanem mint stratégiai irányváltást a belső és külső erőknek az önálló fejlődés megkerülhetetlen követelményeire adott válaszával szemben. A lekapcsolódás előmozdítja a globalizáció újjáépítését tárgyalásos alapon, nem pedig az imperialista monopóliumok kizárólagos érdekei előtt való meghajlás alapján. Lehetővé teszi emellett a nemzetközi egyenlőtlenségek csökkentését. A lekapcsolódás azért szükséges, mert a két előző szakaszban szorgalmazott intézkedéseket, reálisan tekintve, sohasem lehet globális léptékben bevezetni, de még csak regionális szinten sem (például Európában). Csakis olyan államok/nemzetek viszonylatában lehet elindítani, amelyekben a gazdaságirányítás társadalmasítási folyamatát célzó, előrehaladott, radikális társadalmi és politikai küzdelmek folynak. Az imperializmus abban az alakjában, ahogyan egészen a második világháborút közvetlenül követő időkig mutatkozott, kialakította az ellentétet az iparosított imperialista központok és a leigázott perifériák között, ahol tilos volt az ipar. A nemzeti fölszabadítási mozgalmak győzelmei elindították a peremvidékek iparosítási folyamatát a lekapcsolódás politikájának megvalósításával, ami elengedhetetlen volt ahhoz, hogy az önerőre támaszkodó fejlődés útjára léphessenek. Az efféle lekapcsolódások, amelyek annak idején radikálisnak számító társadalmi reformokkal jártak együtt, megteremtették a föltételeket az olyan országok lehetséges „elrugaszkodásához”, amelyek továbbhaladtak ebben az irányban – Kínával az élen, természetesen. Ám a jelenkor imperializmusa, a Triász imperializmusa, meghátrálásra kényszerülve és az új kor föltételeihez „igazodva”, új alapokon újjáépült, arra az „előnyre” alapozva, amelyre támaszkodva szándékozott megtartani kizárólagos előjogát az alább fölsorolt öt kategória ellenőrzésében:
ANALÍZIS
Nemzetközi szinten: lekapcsolódás
52 ANALÍZIS
• technológia; • hozzáférés a földteke természeti erőforrásaihoz; • a monetáris és financiális rendszer globális integrációja; • kommunikációs és információs rendszerek; • tömegpusztító fegyverek. A lekapcsolódás fő formáit ma tehát pontosan meghatározza a jelenkori imperializmus emez öt előjogával szemben támasztandó kihívás. A föltörekvő országok, amelyek fölött természetesen különböző mértékben gyakorolnak ellenőrzést, s amelyek az önrendelkezés különböző fokain állnak, a lekapcsolódás során szembefordulnak a fölsorolt öt előjoggal. Miközben az elmúlt két évtizedben a lekapcsolódásban elért siker képessé tette ezeket az országokat fejlődésük fölgyorsítására – különösen az iparfejlesztés révén, „kapitalista” eszközökkel a globalizált „liberális” rendszeren belül –, ez a siker téveszméket sugallt nekik afelől, hogy továbbra is ilyen úton járhatnak, vagyis hogy fölemelkedhetnek az új „egyenjogú kapitalista partnerek” sorába. A legtekintélyesebb ilyen országok „kooptálására” tett kísérlet, a G20 létrehozásával, mintegy szárnyakat adott ezeknek az illúzióknak. Ám az imperialista rendszer (amit „globalizációnak” mondanak) folyamatban levő megroppanásával alighanem szertefoszlanak ezek az illúziók. A Triász imperialista hatalmai és a föltörekvő országok közti konfliktus már látótávolságba került, s várhatólag tovább rosszabbodik a helyzet. A föltörekvő országok társadalmai, ha előbbre akarnak lépni, rákényszerülnek, hogy még inkább az önerőre támaszkodó fejlesztés módozatai felé forduljanak a nemzeti tervezés, valamint a Dél–Dél együttműködés erősítése révén. A merészség ilyen körülmények között abban áll: lendületesen és következetesen haladni e cél felé, egyesíteni a lekapcsolódás megkövetelte intézkedéseket a társadalmi haladásban kívánatos lépésekkel. E radikalizálódás hármas célja: a társadalom demokratizálása; a következetes társadalmi haladás megvalósítása; imperialista-ellenes álláspontok kialakítása. Lehetséges az ilyen irányú elköteleződés nem csupán a föltörekvő országok társadalmai számára, hanem a globális Dél „magukra hagyott” vagy „leírt” társadalmaiban is. Ezeket az országokat ténylegesen újragyarmatosították az 1980-as évek szerkezet-kiigazító programjai révén. Népeik most nyíltan lázadnak, akár arattak már győzelmeket (Dél-Amerikában), akár nem (az arab világban). A merészség itt azt jelenti, hogy ezekben a társadalmakban legyen a radikális baloldalban annyi kurázsi, hogy szembenézzen a kihívásokkal, és támogassa a folyamatban levő, szükségszerű harcok folytatását és radikalizálódását. A Dél lekapcsolódása előkészíti az utat magának az imperialista rendszernek a fölbomlásához. Ez kiváltképp szembetűnő azokban a térségekben, amelyeket sújt a globális monetáris és financiális rendszer gazdálkodása, miután ez a dollár-hegemónia következménye.
53 ANALÍZIS
De vigyázat: illúzió azt remélni, hogy ez a rendszer „egy más monetáris és pénzügyi világrenddel” helyettesíthető, amelyik kiegyensúlyozottabb és jobban kedvez a peremvidékek fejlesztésének. Mint mindig, „konszenzust” keresni a fölülről irányított nemzetközi újjáépítés ügyében – merő ábrándozás, a csodavárással rokon. Ami most napirendre került, az a létező rendszer lebontása – illetve fölbomlása, összeroppanása – és a nemzeti alternatív rendszerek újjáépítése (országonként vagy földrészenként vagy régiónként), ahogy néhány ilyen elképzelés megalapozása már megkezdődött Dél-Amerikában. A merészség itt abban áll: legyen meg a kellő bátorság, a lehető legszilárdabb elszántság az elinduláshoz, nem sokat aggodalmaskodva azon, hogy mi lesz majd az imperializmus válaszlépése. A lekapcsolódás/lebontás problematikája Európa számára is lényeges, amely a monopóliumok uralta globalizáció egyik részhalmaza. Az Európa-projektumot, az európai integráció tervét már a kezdet kezdetén úgy vázolták föl, majd úgy építették ki rendszeresen, hogy megfosszák vele Európa népeit demokratikus hatalmuk gyakorlásának lehetőségétől. Az Európai Uniót a monopóliumok gyámsági területeként hozták létre. Az euróövezet beszakadásával az EU alávetése a monopóliumok akaratának a demokrácia eltörléséhez vezetett, ami amúgy is a bohózat szintjére süllyedt le, és szélsőséges formákat öltött, nevezetesen arra az egyetlen kérdésre összpontosított: mi lesz a „piac” (azaz a monopóliumok) és a „hitelminősítők” (vagyis megint csak a monopóliumok) reakciója? Ez az egyedüli kérdés, amely most fönnforog. Hogy miként reagálhat a nép, az már egy csöppet sem számít. Nyilvánvaló tehát, hogy égen-földön nincs más alternatíva, mint a merészség: „megszegni” az „európai alkotmánynak” és az euró képzelt központi bankjának kötelező előírásait (lásd: Bernier 2011). Más szóval, nincs alternatívája az európai intézmények és az euróövezet visszabontásának. (Nikonoff 2011). Ez az elkerülhetetlen előföltétele a népek és nemzetek „más Európája” végtére elkövetkező újjáépítésének. Végkövetkeztetésül: merészséget, még több merészséget, egyre csak merészséget. Amit merészségen értek, az ennélfogva: a) a radikális baloldal számára az imperialista Triász társadalmaiban – a szükséges kötelezettség-vállalás egy alternatív monopólium-ellenes társadalmi blokk létrehozásában. b) a radikális baloldal számára a peremvidékek társadalmaiban – elkötelezettség egy alternatív komprádor-ellenes társadalmi blokk létrehozásában. Időbe telik előrehaladást elérni ezeknek a blokkoknak a kiépítésében, de igencsak föl lehet gyorsítani a folyamatot, ha a radikális baloldal elszántan mozgásba lendül, és elkötelezetten halad előre a szocializmus felé tartó hosszú úton. Tehát nem ahhoz kell stratégiákat gyártani, hogy „kijussunk a kapitalizmus válságából”, hanem hogy „kijussunk a
54
válságban levő kapitalizmusból”, hogy egyik utóbbi munkám címéből kölcsönözzek (Amin 2009, valamint Amin 2011). Döntő történelmi fordulat időszakát éljük. A kapitalizmus egyedüli jogosultsága abból fakad, hogy megteremtette a civilizáció magasabb szakaszaként értett szocializmusba való átmenet föltételeit. A kapitalizmus immár elavult rendszer, folytatása csak a barbársághoz vezet. Semmilyen más kapitalizmus nem lehetséges. A civilizációk összecsapásának kimenetele, mint mindig, bizonytalan. Vagy a radikális baloldal jár sikerrel forradalmi kezdeményezéseinek merészsége révén, vagy győzni fog az ellenforradalom. Nincs hasznavehető kompromisszum e kihívásra adott két válasz között. A nem-radikális baloldal összes stratégiája ténylegesen: nem-stratégia. Pusztán csak az egyik napról a másikra való alkalmazkodás az összeroppanás felé tartó rendszer viszontagságaihoz. S amikor a mindenkori hatalmasságok azt akarják, amiként a Párduc, hogy „változzon meg minden, hogy semmi se változzon”, * akkor a baloldal „várományosai” azt hiszik, hogy lehetséges „megváltoztatni az életet anélkül, hogy hozzányúlnának a monopóliumok hatalmához”! A nem-radikális baloldal nem fogja útját állni a kapitalista barbárság diadalának. Máris elvesztette a csatát, mert nincs meg benne az akarat, hogy fölvegye a harcot. Amire szükség van: merészség ahhoz, hogy beteljesítsük a kapitalizmus őszét, amit rendszerének beroppanása jelez majd s a népek igazi tavaszának születése, a tavaszé, amely immár lehetséges. 4
Hivatkozott irodalom Amin, Samir 2008: Du capitalisme à la civilisation. Párizs, Syllepse Amin, Samir 2009: Sortir de la crise du capitalisme ou sortir du capitalisme en crise. Párizs, Le temps des cerises Amin, Samir 2011: Ending the crisis of capitalism or ending capitalism. Pambazuka Press Bernier, Aurélien 2011: Désobéissons à l’Union Européenne. Párizs, Les mille et une nuits Morin, François 2011: Un monde sans Wall Street. Párizs, Le seuil Nikonoff, Jacques 2011: Sortir de l’euro. Párizs, Les mille et une nuits
(Fordította: Csala Károly)
ANALÍZIS
(Eredeti megjelenés: Pambazuka News, http://www.pambazuka.org/en/ category/features/78392)
∗ Utalás az olasz Giuseppe Tomasi di Lampedusa A Párduc c. regényére. (1958,
4
magyarul: 1961). (A ford.)
55 Körösfeketetó, Erdély, 2003
