A kapitalizmus paradoxonjai. Kutatási program

     

A kapitalizmus paradoxonjai. Kutatási program

   

«Paradoxes of Capitalism»

     

by Martin Hartmann; Axel Honneth

 

Source:   Replika ­ Social Science Quarterly (Replika ­ Társadalmtudományi folyóirat), issue: 59 / 2007, pages:   117­133, on www.ceeol.com.   The following ad supports maintaining our C.E.E.O.L. service 

 

 

Martin Hartmann–Axel Honneth

A kapitalizmus paradoxonjai Kutatási program 1

Az utóbbi százötven évben általánosan bevett gyakorlattá vált, hogy a kapitalista társadalmak fejlődésének folyamatát olyan séma segítségével elemezzük, amely a racionalizáció és az emancipáció pozitívnak tekintett folyamatát állandóan ellentétbe állítja a gazdaság gátló, akadályozó, sőt egyenesen kolonizáló strukturális viszonyaival. Ráadásul ugyan az idők során folyamatosan bővült a tudásunk arról, hogy miként is ragadhatók meg a racionalizáció, illetve az emancipáció folyamatai, ezzel párhuzamosan fennmaradt a nézet, amely szerint a kapitalista rendszer strukturális korlátokat idéz elő. Még ott is, ahol számításba vették az életvilág kommunikatív racionalizálódásának sajátos logikáját, a vezető fejlődési séma szerint ez egyre növekvő ellentétben áll a gazdaság funkcionális törvényeinek önállósodó világával. Aki azonban manapság igyekszik vizsgálódás alá vonni a nyugati kapitalista társadalmak új alakváltozatait, hamar e sokat szolgált modell hiányosságaiba fog ütközni: nemcsak az a gond, hogy a kultúra és a gazdaság, az életvilág és a rendszer közötti határvonal már aligha húzható meg egyértelműen, ma az is jóval vitatottabb, mint az ezt megelőző időkben, hogy egyáltalán mi számíthat még normatív értelemben fejlődésnek. A jelenlegi helyzetben az a zavarba ejtő és a meghökkentő, hogy bár az elmúlt évtizedek normatív elvei továbbra is aktívak és irányadóak, mégis úgy tűnik, hogy a felszín alatt elveszítették emancipatorikus jelentőségüket – vagy az legalábbis megváltozott –, mert sok helyütt pusztán a kapitalista expanzió új szintjének legitimációs fogalmaivá lettek. Az alábbiakban a kapitalizmus „modernizációjának” e megváltozott és nehezen áttekinthető formáját szeretnénk közelebbről szemügyre venni oly módon, hogy az ellentmondás fejlődési sémájának a helyére a paradox fejlődés sémáját helyezzük. Ez alatt azt a sajátságos tényt értjük, hogy az elmúlt évtizedek számos normatív vívmánya önmaga ellentétébe fordult, egy olyan, a szolidaritástól elforduló, Forrás: Paradoxien des Kapitalismus. Ein Untersuchungsprogramm. Berliner Debatte Initial (15)1: 4–17. Copyright © 2004 Gesellschaft für sozialwissenschaftliche Forschung und Publizistik. Hungarian translation © Replika. 1 Ezek a megfontolások egy kutatási program további pontosítására szolgálnak, amelynek elméleti keretet kell biztosítania a Frankfurti Társadalomkutató Intézetben folyó empirikus kutatásokhoz. Ennek a kutatási programnak az első alapvonásai megtalálhatóak az Axel Honneth (2002a) által szerkesztett kötetben.

replika - 59 (2007. november): 117–133

117

kiskorúsító kultúrába, amely a kapitalizmus neoliberális visszavadulásának nyomása alatt mára maga vált a társadalom integrációs mechanizmusává.

A kapitalista társadalmak normatív potenciálja Elemzésünk kiindulópontját az a történelmi időszak képezi, amikor a nyugat fejlett országaiban húsz évvel a második világháború vége után kialakult az államilag szabályozott kapitalizmus. Ez a gazdasági ciklusokat stabilizáló szociál- és gazdaságpolitikájának köszönhetően képes volt létrehozni egy jóléti berendezkedést. Ebben a fejlődési szakaszban – amely még ott is szociáldemokrata hatalomgyakorlás vonásait mutatta fel, ahol nem szociáldemokrata pártok adták a kormánytöbbséget (Dahrendorf 1990) – nem csak az esélyegyenlőség hatékony formáinak a feltételei javultak lényegesen a képzés, a szociálpolitika és a munka világának területein, hanem a kapitalista társadalmak normatív integrációjának valamennyi központi területén olyan morális előrelépés ment végbe, amely messze meghaladta mindazt, amit eddig a kapitalizmus fennállásának feltételeivel összeegyeztethetőnek tartottak. Ahhoz, hogy áttekinthessük ezeket a fejlődési folyamatokat, helyénvaló először is azokat a központi szférákat számba venni, amelyekben kezdettől fogva a kapitalizmus normatív integrációja teljesedett ki. Eközben érintőlegesen kapcsolódunk Parsons művéhez, a modern társadalmak evolúciójának bemutatásához (Parsons 1972), nagyhatású vázlatát azonban inkább elismeréselméleti irányból értelmezzük, hogy a normatív szférák interakciós és igazoló jellegét kellőképpen számításba vehessük. Parsons nyomán azt fogalmazhatjuk meg, hogy a modern társadalmakban a kapitalista gazdasági rendszer létrejötte csak azért sikerülhetett, mert egyidejűleg intézményesült: (a) személyes vezéreszmeként az „individualizmus”, (b) jogi szabályozó formaként egy egalitárius igazságosságeszmény, (c) a társadalmi státusz kijelölésének elveként pedig a teljesítmény gondolata. Kiegészítve ezeket a föltevéseket, abból indulunk ki továbbá, hogy (d) a szerelem romantikus eszméjével olyan utópikus menedékhely jött létre, amely a társadalom tagjai számára, akik egyébként egyre fokozódó mértékben szorulnak gazdasági kényszerek közé, biztosítja minden hétköznapi elszemélytelenedés érzelmi meghaladásának a vízióját (Illouz 2003). E négy szféra mindegyike – amelyeket természetesen nem térben, egymástól elhatárolt területekként kell elképzelnünk, hanem „tudásszociológiailag”, a kölcsönös elismerés társadalmi-morális formáiként (Honneth 2003) – rendelkezik normatív potenciállal, merthogy az alapul szolgáló eszme mindig többet tartalmaz a legitimmé tehető igényekből és kötelezettségekből, mint amennyit sikerült realizálni a társadalmi valóság mindenkori tényszerűségében. Parsons ugyan realitásnak és normatív eszmének, tényszerűségnek és érvényességnek ezt a feszültségét csak a modern jog és a teljesítményelv dimenzióinak vonatkozásában dolgozta ki, megítélésünk szerint azonban éppúgy kimutatható az individualizmus és a szerelem modern irányadó elképzeléseivel kapcsolatosan is. Ennek megfelelően a nyugati kapitalista társadalmakat olyan hiperdinamikus társadalmi rendként kell felfognunk, amelynek képessége, hogy önmagát átalakítsa, nem pusztán a tőke folyamatos értékesülésének kényszeréből fakad, hanem abból az intézményesült normatív többletből [Geltungüberhang] is, amely az újonnan felemelkedő elismerési szférákból táplálkozik. A morális ideálokra való hivatkozással, amelyek ezeknek az elismerési szféráknak mindenkor konstitutív módon alapul szolgálnak, a társadalom tagjai újra és újra olyan legitimmé tehető igényekkel állhatnak 118

replika

elő, amelyek túlmutatnak a fennálló társadalmi renden. Ez részletezve annyit jelent, hogy a szubjektumok: 1. érvényesíthetik az intézményesült individualizmus normatív ígéretét, amennyiben kísérletezőn autonómiájuk olyan aspektusaira vagy autenticitásuk afféle dimenzióira utalnak, amelyek a társadalom kultúrájában mindeddig még nem találtak méltó elismerésre; 2. szót emelhetnek a modern jogrend egyenlőségeszménye nevében, hangsúlyozva, hogy maguk is tagjai a társadalomnak, illetve utalhatnak élethelyzetük strukturális vonásaira, hogy mint egyenlők között az egyenlőket kezeljék őket; 3. érvényt szerezhetnek a modern teljesítményelv normatív implikációinak oly módon, hogy felhívják a figyelmet arra, mi is a tényleges értéke annak, amivel a társadalom újratermeléséhez munkájuk révén hozzájárulnak, hogy így magasabb társadalmi elismerésre és ezzel összefüggésben anyagi ellentételezésre tegyenek szert; 4. végül felléphetnek a romantikus szerelmi eszmény morális ígéretének a nevében úgy, hogy olyan szükségletekre és kívánságokra hívják fel a figyelmet, amelyekre az intim kapcsolatok intézményesült gyakorlatában mindeddig még nem lelhető fel megfelelő érzékenység és fogékonyság. Már Parsons is utalt arra, hogy a modern társadalomban az ilyen intézményesült igazságossági normák normatív többlete mindenekelőtt azért rendelkezik átalakító erővel, mert a tényszerű adottságokat legitimálhatatlan diszkrimináció morális tényeiként jeleníti meg (Parsons 1972: 104). Ebből arra következtethetünk, hogy legalább négy olyan elismerési szféra létezik, amelyekben a szubjektumok az adott társadalmi viszonyokat morálisan úgy tapasztalhatják meg, mint amelyek jogosulatlan módon részesítenek hátrányban vagy rekesztenek ki. Azt a játékteret, amely a normatív többlet mindenkori artikulációja számára fennáll, a kapitalista értékesítési kényszer politikai semlegesítésének foka jelöli ki: minél inkább abban a helyzetben van az állam, hogy szabályozó társadalom- és gazdaságpolitikájának segítségével gátat szabjon a tőke felhalmozó törekvésének, annál nagyobb esélye van a társadalom tagjainak arra, hogy a négy szférában felléphessenek a morális lehetőségek mellett, s hogy adott esetben intézményesült formában meg is valósíthassák azokat. Ezért jogosultnak tűnik a számunkra, hogy a „szociáldemokrata” érát a kapitalista társadalmak fejlődésének olyan szakaszaként fogjuk fel, amelyet a normatív előrelépés szokatlan mértéke határozott meg. Mind a négy fönt említett területen olyan morális fejlődés rajzolódik ki, amelyek az elismerési normák további kibontakoztatásának irányába mutatnak.

Morális előrelépések a „szociáldemokrata” érában Nem nehéz megnevezni azokat az indikátorokat, amelyek a fent említett korszakban mind a négy területre vonatkozóan alátámasztják a morális előrelépést. A szociáldemokrata berendezkedés, amely a huszadik század hatvanas éveinek végétől fogva a nyugat csaknem minden kapitalista országában megvalósult, lehetővé tette, hogy vagy erősödjenek, vagy pedig általánosabbá váljanak azok a normák, amelyek a nekik megfelelő normatív többlettel már korábban intézményesültek a kapitalizmus kultúrájában. 1. A társadalmi-gazdasági folyamatok és a kulturális változások együttes befolyása alatt a szociáldemokrata érában az intézményesült individualizmus a kísérletező önmegvareplika

119

lósítás eszméjévé fejlődött tovább. Ennek centrumában az az elképzelés áll, hogy egész életünk során, új, mindenkor autentikusnak tekintett egzisztenciaformákat próbálhatunk ki. Egyrészt ugyanis a jövedelmek és a szabadidő átlagot meghaladó növekedése, másrészt pedig a romantikus életeszmények gyors elterjedése lehetővé teszi a lakosság egyre nagyobb hányada számára, hogy saját életútjára immár ne úgy tekintsen, mint foglalkozásbeli és családi szerepek merev, lineáris átvételi folyamatára, hanem mint a saját személyiség kísérletező megvalósításának a lehetőségére (Honneth 2002b; Taylor 1995). Ha mindeddig az „individualizmus” a felsőbb rétegek számára fenntartott autonóm életvezetési ideálként rögzült, az autenticitáseszmény új, továbbfejlesztett változatában a lakosság többségét is képes lesz megragadni. 2. A szociáldemokrata éra húsz éve alatt egyetlen más területen sem mentek végbe olyan határozott morális előrelépések, mint a modern jogrend szférájában. Nemcsak olyan jogi diszkriminációkat számolnak fel az érintettek nyomására, amelyek kulturális vagy szexuális kisebbségek gyakorlatait tiltották, szankcionálták és tabuvá tették, hanem sok területen új szabadság- és szociális jogokat teremtenek (munka-, büntető- és családjog), amelyeken keresztül javulnak az autonómia individuális kibontakoztatásának gazdasági és társadalmi feltételei. A egyéni jogok kiteljesítésével párhuzamosan a jogi egyenlőség általánosítása is végbemegy, amennyiben vagy eddig kirekesztett csoportok (külföldiek) jutnak hozzá először az állampolgári jogok előnyeihez, vagy pedig kulturális kisebbségek új, különleges jogokban részesülnek (kulturális jogok). Egészében véve bizonyosan elmondható, hogy a társadalom minden tagjának jogi autonómiája komolyabb védelemben részesül ebben a történelmi szakaszban, mint a kapitalizmus bármely korábbi periódusában. 3. Ebben a korszakban a modern teljesítményelv vonatkozásában is morális előrelépés megy végbe, mert a nőmozgalomnak sikerül a teljesítményelv férfias, indusztriális jellegű értelmezését tömegeket érintő hatékonysággal megkérdőjeleznie. Még ha ezek a tiltakozások és ellenvetések közvetlenül nem is vezetnek intézményesült sikerhez, mégis olyan folyamatok bontakoznak ki, amelyek következtében mind a gyereknevelésre, mind pedig a házimunkára mint a társadalmi reprodukcióhoz való értékes hozzájárulásra tekintenek: eszerint azokat „teljesítményekként” kell értékelni, s ennek megfelelő anyagi elismerésben is részesülniük kell. Ugyanerre az időszakra esnek a legkülönfélébb oktatáspolitikai reformok is, amelyek egészükben azt célozzák, hogy a társadalmi esélyegyenlőség feltételeit javítsák. Azzal a törekvéssel, hogy az oktatási intézmények áteresztőképességét megnöveljék, s hogy a származásból eredő hátrányokat leépítsék, növekednek az egyének lehetőségei, hogy sikeresen vegyenek részt a teljesítményorientált versenyben. 4. Végül ebben a szakaszban az intim kapcsolat megszabadul annak az állapotnak az utolsó sallangjaitól is, amikor a társadalmi és gazdasági szempontok még kívülről irányították. Nem utolsósorban a jövedelmek általános növekedésének következtében a szubjektumok a partnerkeresés során teljes egészében a saját érzéseikre hagyatkozhatnak. Nemcsak a társadalmi mobilitás növekszik a házasságkötésekben azáltal, hogy általánossá válnak ezek az úgynevezett „tiszta kapcsolatok” (Giddens 1993: 4. fejezet), hanem ugyanebben az időszakban fokozódik a kiscsaládnak az intézményesültségtől való elszakadása is. Intim kapcsolatokat az érzelmi értékük miatt kötnek, nem pedig az élethosszig tartó biztonság megszerzése vagy az utódnevelés céljából. 120

replika

A neoliberális forradalom Miután immár bemutattuk a „szociáldemokrata” éra normatív vívmányait, a következő lépésben azokat a gazdasági átalakulásokat kell tárgyalnunk, amelyek különösképpen a múlt század nyolcvanas éveinek kezdete óta hozzájárultak ahhoz, hogy az államilag szabályozott kapitalizmust különböző integráló funkcióiban legitimációjától megfosszák. Ezeket az átalakulásokat a „neoliberális forradalom” címszó alatt foglaljuk össze, s ezzel részint maguknak a gazdasági értékesítési folyamatoknak az átalakulását vesszük célba, amelyre a különböző gazdaságszociológiai tanulmányok is gyakran rámutatnak. Másrészt azonban az „új” gazdasági szervezeti struktúrákhoz kapcsolódó értékelési standardok fokozódó expanzióját is górcső alá kívánjuk venni, egészen azokig a cselekvési szférákig terjedően, amelyek a „szociáldemokrata” érában még képesek voltak arra, hogy a közvetlen gazdasági kényszereket a leírt normatív elveknek megfelelően korlátozzák, vagy legalábbis becsatornázzák. E kettős perspektíván keresztül a kapitalizmus egyrészt leírható egy gazdasági rendszerként, amely a saját mozgástörvényeit követi, illetve – mint ahogy Parsons is visszatérően hangsúlyozta (Parsons 1964) – a normatív integráció sajátos módját valósítja meg. Másrészt azonban olyan társadalmi rendszerként is felfogható, amelyik a politikai és a társadalmi intézményeket állandóan arra készteti, hogy alkalmazkodjanak a megváltozott gazdasági struktúrákhoz. A neoliberális forradalom fogalmával itt le kívánjuk írni mindazokat a folyamatokat, amelyek (1) az állami (jóléti) kormányzati tevékenységet olyannyira meggyengítik, hogy az állami, biztonságot nyújtó intézkedéseket már nem tudják azon a színvonalon garantálni, mint a háború utáni években. Különösen a globalizációkutatással való összefüggésben azokat a tényezőket fogjuk elemezni, amelyek a nemzetállami keretek között működő jóléti kormányzás meggyengüléséhez vezetnek (akkor is, ha mindeközben a „globalizáció” fogalma vitatott2). Terminológiailag ebben az összefüggésben olykor „dezorganizált kapitalizmusról” beszélünk majd, amiért elsősorban a globális vállalatok növekvő hatalmát, a befektetések nemzetközivé válását tesszük felelőssé, ezen túl azonban az osztályhelyzeten keresztül meghatározott kulturális kötődések meggyengülését is, ami által a politikai szerveződés szociáldemokrata modelljei veszítenek meggyőző erejükből.3 Egy erőteljesebben a vállalat belső működésére koncentráló perspektívából leírhatjuk a neoliberális forradalmat úgy is, (2) mint amit a részvényesek szempontjait előtérbe helyező vállalatvezetés jellemez. Ez ahhoz vezet, hogy pontosan abban a mértékben növekszik a részvényes befolyása a vállalatra, mint amilyen mértékben csökken a vállalkozásban részt vevő többi csoporté. „A részvény árfolyama a részvényes szemüvegén keresztül tükrözi vissza a vállalat értékét, és vak azzal az értékkel szemben, amelyet a vállalatok az összes többi részt vevő csoport számára hoznak létre: a munkavállalók, a bankok, a régiók, az állam, a beszállítók, a vevők és a végső fogyasztók számára” (Höppner 2003: 15). Ezt a kapitalizmust „shareholder-kapitalizmusnak” is nevezték. A mi szempontunkból centrális jelentőségű a jelen kapitalizmusának az az alakváltozata, amely (3) azt érinti, amit Luc Boltanski és Ève Chiapello Max Weberre támaszkodva a kapitalizmus „szellemének” nevezett. Ezeknek a megfontolásoknak az föltevés a kiindulópontja, hogy a kapitalista eljárások igazolásra szorulnak, mivel önmagukból kiindulóan nem tudnak elegendő motivációs erőforrást mobilizálni. Míg 1930 és 1960 között 2 Vö. Zürn (1998), a 64. oldaltól. 3 Lásd Lash és Urry (1987), különösen a 7. fejezet.

replika

121

– követve Boltanski és Chiapello elemzését – az a nagyvállalat állt a középpontban, amelyik munkatársainak hosszú távú karrierlehetőségeket nyújtott, sőt bizonyos körülmények között a munkáslakások, a szabadidős centrumok és a továbbképzést szolgáló létesítmények segítségével védelmező szociális környezetet is teremtett, addig a kapitalizmus mai szelleme „projektorientáltként” írható le. Egy projektorientált „igazolási rend” (cité par projets) keretei között azok a személyek az igazán értékesek, akik nagymérvű alkalmazkodóképesség mellett fokozott rugalmassággal képesek újabb projektekbe fogni, jó hálózati kompetenciákkal rendelkeznek, illetve autonóm módon és megbízhatóan tevékenykednek (Boltanski és Chiapello 2003). Terminológiailag ebben az összefüggésben beszélnek „új” vagy „rugalmas” kapitalizmusról. Ennek az új kapitalizmusnak a leírásakor immár nem az a képesség a fontos kritérium, hogy egy nagyvállalat keretei között valaki hatékonyan tud eleget tenni hierarchikusan rögzített mutatóknak, hanem hogy készen áll saját kompetenciákat és emocionális erőforrásokat individualizált projektek szolgálatában, önálló felelősségvállalással mozgósítani. A munkavállalóból ezen a módon „munkaerő-vállalkozó” [Arbeitskraftunternehmer] vagy önfoglalkoztató lesz, aki immár nem külső kényszerítő vagy inspiráló eszközök révén lesz arra ösztönözve, hogy részt vegyen a kapitalista működésben, hanem mintegy autonóm motivációs teljesítményeket mutat fel (Pongratz és Voß 2003). Mindenekelőtt ez a „hálózati kapitalizmus” és a benne rejlő ideológiai mintázatok a felelősek azokért a tendenciákért, amelyeket az ötödik részben a szolidaritástól való elfordulás címszó alatt tárgyalunk. Nos, a tézisünk úgy hangzik, hogy ez az „új”, „dezorganizált”, a részvényesi értéket (shareholder value) szem előtt tartó kapitalizmus bizonyos módokon kihat a fent bemutatott, normatívan strukturált cselekvési szférákra, s így olyan folyamatokat vált ki, amelyek abba az irányba vezetnek, hogy részlegesen a visszájukra fordítsák az ezekben a szférákban intézményesült normatív vívmányokat. Lényeges, hogy megítélésünk szerint a jelenlegi kapitalizmus nem olyan módon befolyásolja ezeket a szférákat, hogy ezt úgy értelmezhetnénk, mintha a kapitalista gazdasági kényszer kolonizálva nyúlna bele az életvilág cselekvési mintáiba. Köztudomású, hogy a gazdasági cselekvés olyasféle leírását, amely azt pusztán instrumentálisan orientált cselekvésnek tekinti, mindig is azzal bírálták, hogy a gazdasági cselekvésben benne rejlő normatív mozzanatokat elhanyagolja. De ettől a szisztematikus ellenvetéstől függetlenül is, a jelenlegi kapitalizmus imént fölvázolt körvonalai megmutatták, hogy még mindig érvényes a megállapítás, miszerint „a kapitalista társadalmak az őket mindig is meghatározó kulturális keretfeltételeket nem voltak képesek önmaguktól újratermelni” (Habermas 1973: 107/1994: 117).4 Amikor Jürgen Habermas a múlt század hetvenes éveinek elején megfogalmazta ezt a mondatot Legitimációs problémák a kései kapitalizmusban című tanulmányában, akkor ez ahhoz a kordiagnosztikai tézishez kapcsolódott, hogy a kapitalista cselekvés hagyományos motivációs forrásai (az „állampolgári” és a „családi-hivatásbeli” privatizmus) a jóléti állam által nyújtott biztonsági juttatások hatására erodálódni fognak. Így azután a későkapitalista társadalmakra továbbra is jellemző tőke és munka közötti ellentmondásról az egyre univerzálisabb morális kritériumok által vezérelt kritika révén le lehet hántani a legitimációs burkot. E felfogás szerint a későkapitalista társadalom ellentmondásos mind „látens” osztályantagonizmusok (Habermas 1973: 139) vonatkozásában, mind pedig fejlődési logikája tekintetében. Ennek a fejlődési logikának ahhoz kell vezetnie, hogy a tradíciótól elszakadó folyamatok, amelyek a jóléti állam által megszelídített kapitalizmus talaján mentek 4 A magyar nyelvű kiadásban megjelent fordítást egy ponton módosítottuk. (A szerk.)

122

replika

végbe, a kapitalizmusnak erre a szakaszára jellemző egyenlőtlenségeit és igazságtalanságait önpusztító módon nyilvánvalóvá teszik. Nem nehéz rájönni, hogy az itt képviselt föltevés abból indul ki, hogy korunk kapitalizmusának sikerült új motivációs erőforrásokat mobilizálnia, mégpedig részben a jóléti állam intézményeinek kritikája, részben pedig a taylorista vagy fordista munkastruktúrákkal szemben megfogalmazott bírálatok révén. Másként fogalmazva, az „új” kapitalizmus csakis azért lehet ilyen sikeres, s kizárólag azért képes kikapcsolni a hozzá kötődő gazdasági kényszerek politikai semlegesítését, mert társadalmilag befolyásos érdekcsoportok szemében saját logikájú integrációs modellként hozzásegít ahhoz – legalábbis úgy tűnik –, hogy a megváltozott társadalmi és gazdasági feltételek közepette megtartsuk, vagy modernizált formára hozzuk azoknak a vívmányoknak egy részét, amelyek a szociáldemokrata érában intézményesültek. Épp a társadalmi összefüggéseknek normatív módon gazdaságiba való fordítása képezi azt a tendenciát, amelyik bizonyos, az ötödik részben tárgyalandó paradox hatásokat idéz elő. A kapitalizmust ugyanis mintegy a nyugati önértelmezés számára alapvető normatív elvek nevében mozdítják előre vagy legitimálják. E megfontolások hátterében az a feltevés áll, hogy az „új” kapitalizmus ellentmondásai és a bizonytalanság növekedése leképeződnek a gazdaságtól távol eső vagy szolidárisan strukturált cselekvési szférákra, s ezzel gyakran bonyolult – vagy ahogy fogalmazni szeretnénk: paradox – módon hozzájárulnak azon normák és értékek emancipatorikus jelentőségének eróziójához, amelyek ezeken a területeken artikulálódtak és intézményesültek. Ezekre az ellentmondásokra persze – s lehetne ez máris a mai kor egyik középponti paradoxonja – gyakran már egyáltalán nem a kapitalizmus ellentmondásaiként tekintenek, hiszen a szubjektumok munkaerő-vállalkozói szerepükben „megtanulták”, hogy sorsukért vállalják a felelősséget.

A paradoxon fogalmához5 Ezen a ponton segítséget jelenthet, ha megpróbáljuk valamivel pontosabban tisztázni a paradoxon fogalmát. Az eddig elmondottakból már kitűnhetett, hogy a paradoxon fogalmát nem az ellentmondás ellenfogalmaként vezetjük be, hanem egy sajátos ellentmondás-struktúra kifejtéseként. Számos mai tapasztalati adottság, amelyeket ellentmondásosként kell leírnunk, normatív szándékok gyakorlati átültetésében gyökeredzik. Egy ellentmondás akkor paradox, ha épp egy ilyen szándék megkísérelt megvalósítása révén csökken a valószínűsége annak, hogy ez a szándék megvalósulhasson (Giddens 1988: 369). A paradoxon különösen jellegzetes esetei során egy szándék megvalósításának kísérlete olyan feltételeket teremt, amelyek beleütköznek az eredeti szándékba. Ahhoz, hogy ilyen paradox hatásokat észlelni tudjunk, egy normatív szójegyzékre kell szorítkoznunk – hangzik az állítás –, aminek a segítségével ezek a hatások egyáltalán bizonyos „eredeti” szándékokra vonatkoztathatóak. Megfontolásaink kontextusában a fönt említett négy normatív szféra tölti be ezt a funkciót, amelyeket társadalmi küzdelmek mindig lezáratlan eredményeiként kell értelmeznünk. E küzdelmek során a szubjektumok személyiségjegyeket, jogokat, teljesítményeket vagy emocionális szükségleteket kívánnak elismertetni vagy értékesebbként elfogadtatni. Ezek az elismerési vagy fölértékeltetési harcok azonban nem maguktól vagy kényszerűen idéznek elő paradox 5 Lásd még Hartmann (2002a).

replika

123

hatásokat, hanem mindazok az átalakulási folyamatok, amelyeket a „neoliberális” címszó alatt foglaltunk össze, e küzdelmek strukturális feltételeként működnek, és ezzel módosítják részint azok tartalmát, valamint a velük járó következményeket is. A kapitalista gazdasági kényszerek növekvő nyomására föltevésünk szerint az individualizmus, a jog, a teljesítmény és a szerelem intézményesült értelmezési mintái oly módon alakulnak át, hogy azt csak paradoxnak nevezhetjük. Három pont kapcsolható az ellentmondás „klasszikus” fogalmáról a „paradox” ellentmondás fogalmára való áttéréshez. Először is (a) amennyiben a paradox ellentmondás fogalmát használjuk, le kell mondanunk a társadalmi fejlődés előremutató és hátráltató elemeinek éles szembeállításáról. A paradox hatásokat épp az jellemzi, hogy pozitív és negatív mozzanatok keverednek bennük, hogy valamely helyzet vagy adottság javulása komplex módon együtt jár annak romlásával. Az általunk említett ellentmondások némelyikének épp ez a struktúrája. Valamilyen emancipatorikus szójegyzék elemei vagy társadalmi intézmények emancipatorikus szándékú átalakításának az összetevői egy terjeszkedő kapitalizmus befolyása alatt elveszítik eredendő tartalmukat, és ezzel bonyolult módon annak a gazdasági cselekvéslogikának az elszabadulását segítik elő, amelyet éppen akadályozniuk kellene. Ebben az összefüggésben nem arról van szó, hogy tagadni akarnánk a patologikus vagy negatív társadalmi állapotokról felállítható diagnózis lehetőségét, hanem arról, hogy ezeknek az állapotoknak a leírása vagy fölfejtése nem valósulhat meg olyan fogalmakra való hivatkozás nélkül, amelyek eredetileg emancipatorikus tartalommal bírtak. Ezen túlmenően (b) a „paradox” ellentmondásokról való beszédnek nincs szüksége az önpusztító kapitalista gazdasági folyamatok modelljére, amely a „későkapitalista” társadalmi formák leírásaira még jellemző volt. Az a feltételezés, hogy a kapitalista modellel járó egyenlőtlenségek veszíteni fognak a legitimitásukból egy univerzális morál befolyására, valamint annak hatására, hogy az egyenlőtlenséget igazoló hagyományos minták erodálódnak a jóléti állam intézkedéseinek következtében, implikálja – ahogy ezt jeleztük – azt a feltételezést, hogy a kapitalizmus nem lesz képes arra, hogy az egyenlőtlenség új igazolásaira tegyen szert. Ezzel szemben a kapitalizmus „paradox” ellentmondásairól való beszéd egy „etikaivá tett” kapitalizmus képét sugallja, amelynek sikerült a társadalmi egyenlőtlenségek, igazságtalanságok vagy hátrányos megkülönböztetések új igazolási formáit megalkotnia oly módon, hogy visszanyúlt egy normatív önábrázolás rendelkezésre álló szókészletéhez. Végül a „paradox” ellentmondások modellje lemond (c) a mai társadalmi konfliktusok osztályelméleti jellegű rekonstruálásáról. Ezzel semmiképp sem kívánnánk azt a lehetőséget tagadni, hogy az „új” kapitalizmussal járó negatív következmények némelyike azonosítható osztály- vagy miliőspecifikus alapon. Ezt az azonosítást azonban részben az a tény nehezíti, hogy a kapitalizmusnak számos paradoxként leírt tapasztalati módja tipikusan a magasabb pozíciókban dolgozókat érinti. Másrészt pedig, korábban utaltunk arra, hogy a szubjektumok már önmagában is paradox mértékben hajlanak rá, vagy hozzászoktak, hogy viselkedésüket a növekvő társadalmi egymásrautaltság ellenére is individualizáltnak tekintsék. Mindkét tényező megfosztja az ellentmondás különböző elméleteit, amelyek kollektív szubjektumokat állítanak egymással szembe, az empirikus referenciapontjuktól, s ezzel megnehezíti a haladáspárti, illetve a „reakciós” társadalmi cselekvők beazonosítását. A kapitalizmus paradox ellentmondásairól való általános beszédet több ponton ki kellene egészíteni és tovább kellene fejleszteni, hogy nagyobb plauzibilitást igényelhessen magának. Így például a leírt kapitalista „kényszerek” különféle hatást gyakorolnak a különböző cse124

replika

lekvési szférákban. Mindazonáltal az a tény bizonyára központinak tekinthető, hogy az „új” kapitalizmus már önmagában ellentmondásosan strukturált, és ezeket az ellentmondásokat a nem gazdasági szférákba is átviszi. Éppen akkor adódnak paradox hatások, ha ezekben a cselekvési szférákban a szubjektumok továbbra is az ezekre a területekre jellemző normák fényében tekintenek önmagukra (s mindez úgyszólván egy normatívan is rugalmassá tett kapitalizmus hozzájárulásával történik). Az azonban nem feltétlenül szükségszerű, hogy mindig a struktúra határozza meg az összes releváns paradox ellentmondást. Hogy pontosan miként lehet valamely paradox ellentmondást rekonstruálni, azt bizonyos mértékben esetről esetre kell megvizsgálnunk. Az itt képviselt tézis csak annyit állít, hogy korunk kapitalizmusának struktúrája jelentős mértékben paradox ellentmondásokat produkál, s így ez utóbbi fogalom alkalmas eszköz az általános magyarázatokhoz.

A kapitalista modernizáció paradoxonjai Ahogy említettük, általános tézisünk úgy hangzik, hogy a kapitalista gazdasági rendszer neoliberális átalakítása olyan alkalmazkodási kényszerekkel operál, amelyek a korábban említett fejlődési folyamatokat nem fordítják ugyan a visszájukra, de funkciójukban vagy jelentőségükben tartós módon megváltoztatják azokat. Amit korábban minden kétértelműség nélkül az individuális autonómia lehetőségeinek megnövekedéseként lehetett értelmezni, a kapitalizmus új szervezeti formájának keretei között az elvárások, a rendszabályozások vagy a bizonytalanság növekedésének formáit veszi fel, amelyek együttvéve a társadalmi szolidaritástól való elfordulás irányába hatnak. Hogy ez részletekbe menően mit jelent, azt befejezésként a már megkülönböztetett cselekvési szférák alapján fogjuk kifejteni. 1. A normatív fejlődés, amit a szociáldemokrata érában a romantikus töltésű individualizmus társadalmi általánosítása jelentett – mivel az életút szabadságának fokozásához vezetett –, a kapitalizmus neoliberális átalakulásának nyomása alatt sajátos módon az ellentétébe fordult át. Nem arról van szó, hogy az új értelmezési modell az életvilág vonatkozásában egyszerűen újra meggyengült vagy a fokozott rugalmassági elvárásokkal szembesülve egyenesen érvényét veszítette volna, ellenkezőleg, a társadalom számos tagjának önértelmezésében továbbra is csorbítatlan, formáló jelentőséggel rendelkezik. Az elmúlt két évtizedben azonban jelentésének iránya észrevétlenül megváltozott, mert minőségi követelményként és viselkedési elvárásként a gazdasági folyamatba csempésződött át. Manapság arra az eszmére való hivatkozással, hogy a szubjektumok mindenkori munkájukat nem társadalmi kötelességteljesítésként, hanem kísérletező önmegvalósításuk módosítható lépéseként fogják fel, a vállalathoz tartozás privilégiumának leépítését, a státuszt biztosító jogbiztonság fölbomlását, a fokozott rugalmassági készség elvárását igazolják. Ezen túlmenően a megnövekedett képzettséghez, amelyhez jól fizetett tevékenységek kapcsolódnak a termelési és a szolgáltató szektorban, növekvő mértékben hozzátartozik olyan a puszta funkcionalitáson túli tulajdonságok megkövetelése, mint a kreativitás vagy a biográfiai kötetlenség. A romantikus individualizmusnak ez a normatív jelentésváltozása, amely kezd az új kapitalizmus ideológiájává és termelési tényezőjévé válni, annyiban jár együtt a szolidaritástól elforduló tendenciákkal, hogy a foglalkoztatottaknak egyre kevésbé van módjuk arra, hogy hosszabb távú kapcsolatokat építsenek ki a vállalatokkal és a munkatársaikkal. Ezen kívül replika

125

a megváltozott elvárások megkövetelik, hogy a lakóhely, a tevékenységtípus megválasztása és a hosszabb távú tervezés viszonylatában oly mértékben nyitottak legyenek, hogy így a barátságok, a szerelmi kapcsolatok vagy különösen a családalapítás nagyobb tehertételnek vannak kitéve. A hálózati kapitalizmust mindenképpen jellemzi az a tendencia, hogy a szubjektív cselekvési kompetenciákat korlátozás nélkül igénylik, s ezáltal elmosódnak a privátszféra, illetve a hivatásbeli-nyilvános szféra közötti határok. A „munkaerő-vállalkozótól” nem csak kívülről meghatározott termelési mennyiségeket várnak el, hanem azt is, hogy kommunikatív és emocionális kompetenciáinak, erőforrásainak mozgósításával készen álljon többé-kevésbé saját felelősséggel tételezett projektcélok elérésére. A munkában releváns teljesítményeknek ez a korlátozatlansága aláássa a privát és a hivatásbeli cselekvési szférák elválasztását (Hochschild 2002), s ezzel összefüggésben előmozdítja, hogy az informális, az „életvilághoz tartozó” képességeket hivatásbeli célokra aktivizálják (a gazdasági racionalitást – így is fogalmazhatunk – jelenleg az életvilág „gyarmatosítja”6). Ezen kívül a hálózati kapitalizmus piacosítja azokat a cselekvési területeket, amelyek eddig kívül estek a gazdaságon, s ezzel a teljesítmény, illetve a csere elvét az aszimmetrikus kölcsönösség olyan szféráira is átviszi, amelynek szerkezete a szolidaritáson alapul. Sokrétűek a következményei annak, hogy így a gazdasági szférát informálissá teszik, az informálist pedig ökonomizálják, ezen a helyen azonban nem tárgyalhatjuk ezeket kimerítően. Három jelenséget azonban vázlatszerűen áttekinthetünk. Ha informális, emocionális kompetenciákat hasznosságon alapuló munkafolyamatokba vonnak bele, gazdasági kényszerek pedig informális kapcsolati modellekbe hatolnak, akkor a szubjektumok egyre nehezebben tudják élesen megkülönböztetni az interszubjektív kapcsolatok instrumentális és nem instrumentális aspektusait. Más szóval, a hálózati kapitalizmusban a személyes kapcsolatok létesítésekor alapvetően tekintettel vannak az instrumentális érdekekre is, míg ugyanakkor az instrumentális kapcsolatok újra és újra személyes kapcsolatokká alakulnak. Ennyiben nehezen átláthatóak személyes-instrumentális kapcsolati modellek átmeneti formái, amelyeket maguk a szubjektumok is homályosnak érzékelnek, mivel csak nehezen állapítható meg, hogy mifélék is a „valódi” szándékaik azoknak a személyeknek, akikkel szembekerülünk. Továbbá ugyan a szubjektumok a hálózati kapitalizmusban bizonyos módon arra vannak fölszólítva, hogy a munka világában is szorgalmazzák „autentikus” érdeklődéseiket, ugyanakkor azonban a projektszerűen strukturált munkahelyek a „lapos” személyiségeket részesítik előnyben, akik rugalmasan képesek reagálni minden új kihívásra. Következésképp itt is olyan területre bukkanunk, ahol az autenticitás eszményének eredetileg emancipatorikus jelentősége a kapitalista értékesítési összefüggések legitimációs eszközévé vált. Annak példájaként, hogy milyen nehézségek adódnak az egyedi munkavállalói teljesítmény vállalaton belüli elismertetésével kapcsolatosan, említtessék meg az a tény, hogy a projektszerűen szervezett munkaviszonyok nem nagyon képesek számon tartani az individuálisan nyújtott munkateljesítményt (föltételezzük itt azt a tovább már nem tárgyalt tézist, miszerint az autenticitás követelményei általában csak elismert formában tudnak kibontakozni). Ennek megfelelően a munkavállaló teljesítményét egyre kevésbé méltatják individuális aspektusaiban. „A rugalmas szervezetekben nagyon rövid a múlt érdemeit számon tartó emlékezet, ami a hierarchiák nagyon is szándékolt instabilitásához vezet: a személyt nem 6 Vö. Kratzer (2003), különösen a 236–239. oldal. Kratzer ebben az összefüggésben a poszttaylori racionalizáció „lágy” oldaláról beszél (i.m. 236).

126

replika

személyként méltatják, hanem mindig csak az itt és most rendelkezésre álló kompetenciáira tekintettel. Ezekben a szervezetekben így azután nincs már helye azoknak a specifikus elköteleződéseknek, amelyek például (valamely munkavállaló) elmúlt teljesítmény(é)ből adódnának, következzen ez akár az életkorból vagy akár a szolgálati időből” (Dodier 1995: 341–342).7 Végül a privát és nyilvános, informális és formális kompetenciák és erőforrások összekeveredése elértékteleníti azokat a többé-kevésbé objektív kritériumokat, amelyek segítségével a szubjektumok mindenkori szakképzettségének és teljesítményének értéke felmérhető. Kapcsolatok felépítésének és megszilárdításának képessége például csak nehezen önthető valamilyen bizonyítvány vagy diploma formájába. Ezen túl a hálózatok hajlanak arra, hogy a megbecsülés [Reputation] helyi formáit hozzák létre, amelyeknek az értéke a hálózaton kívül csak nehezen becsülhető fel (Boltanski és Chiapello 2003: 463). Ez a saját szakképzettség és képességek társadalmi értékében való elbizonytalanodás, amit az alábbiakban még tárgyalni fogunk, egyre inkább arra sarkallja a szubjektumokat, hogy az elismerésért folytatott harcban a tulajdonképpeni hivatásbeli területükön kívül igyekezzenek felhívni a figyelmet látszólag egyedülálló teljesítményeikre és tulajdonságaikra (tehát például a számtalan exhibicionista tévéshow-ban) (Ehrenberg 1995: 175). 2. A szociáldemokrata éra fentebb említett vívmányai abban álltak, hogy polgári szabadságjogok és politikai önrendelkezési jogok jöttek létre, illetve teljesedtek ki. Ezekkel a rendelkezésekkel egyrészt megnő az individuumok autonómiájának a játéktere (például a szerződés szabadságát illetően), ugyanakkor azonban az egyenlőtlen eljárás diszkriminációs tilalom alá tartozó eseteit is megakadályozzák, amelyek a polgári szabadságjogok talaján még teljességgel lehetségesek. Végül a politikai részvételi jogok az illegitim uralom elhárítására szolgálnak, és Thomas H. Marshall szerint általában annak feltételeiként működnek, hogy a polgári szabadságjogok ténylegesen megvalósuljanak. Különösen fontos a mi megfontolásaink szempontjából a szociális státuszjogok kategóriája, amelyek a polgári szabadságjogokkal és a politikai részvételi jogokkal együtt alkotják az állampolgári státuszt Marshall híres, Citizenship and Social Class című munkájában. A szociális státuszjogok intézményesülése a jóléti államban mintegy annak bevallása, hogy a politikai jogokat, de egyéb társadalmi részvételi jogokat is csak akkor lehet valóban gyakorolni, ha a minimális anyagi ellátottság feltétele teljesül. Marshall szerint épp a szociális státuszjogok „teremtették meg a valóban rendelkezésre álló jövedelemhez való általános jogot, amelynek mértékét nem az igénylő piaci értéke alapján határozzák meg” (Marshall 1992: 66). A szubjektumok tehát csak abban a pillanatban, amikor teljesítményüktől független mértékben részesülnek anyagi ellátásban, kerülnek abba a helyzetbe, hogy többé-kevésbé egyenjogúan vegyenek részt a lényegi társadalmi intézmények működtetésében. Ebben az összefüggésben különösen két aspektust kell kiemelnünk: egyrészt azt a belátást, hogy az állampolgársághoz kötődő jogok feltételekhez kötődnek (Vobruba 2003). Szabadságjogokat és politikai részvételi jogokat, hangzik a feltételezés, csak akkor lehet a gyakorlatban érvényesíteni, ha a szubjektumok rendelkeznek bizonyos életszínvonallal, amelyet nem minden esetben tudnak maguktól elérni. Másrészt pedig, és az eddigiekkel összefüggésben, a szociális státuszjogok bizonyos mértékben megszabadítják a szubjektumokat attól a kényszertől, hogy mindenkori élethelyzetükért egyedül viseljék a felelősséget. A jóléti állam támogatásainak intézményesítése felér annak beismeré7 Ehhez kapcsolódóan lásd még Dröge és Somm (2003).

replika

127

sével, hogy a komplex társadalmakban a társadalmi különbségek különböző kiindulási feltételekhez kötődnek, amelyek pontosabb jellegét a szubjektumok aligha uralhatják valaha is teljességgel. A szociális jogok ebben az értelemben felhatalmazó és tehermentesítő szereppel rendelkeznek. A mai társadalmat szemügyre véve mindkét szempontból bomlasztó tendenciák figyelhetők meg. A jóléti állam intézményeinek átalakulása folyamán a szociális jogokat részben durván leépítik, részben pedig olyan gazdasági jellegű szociális szolgáltatásokká formálják át, amelyek igénybevétele ismét csak függ a segítségre szorulók anyagi erőforrásaitól. Ugyancsak ennek az átalakulásnak a részei azok a jelenségek, hogy az igénybevétel jogosultságát ismét morális kérdéssé teszik, és a jóléti gondoskodást paternalizálják. Aki élvezni kívánja a jóléti állam szolgáltatásait, annak ellenszolgáltatást kell nyújtania – például készen kell állnia arra, hogy munkanélküliség esetén bármilyen fölkínált állást elfogadjon –, s csak ez az ellenszolgáltatás teszi majd jogosulttá. Mindenütt fenyeget a paternalizmus, ahol a szociális szolgáltatások igénybevételére való elvi jogosultságot, valamint ezek követelésének a képességét szisztematikusan kikezdik a saját felelősségről nyitott diskurzussal. Minél kisebb a lehetőség arra, hogy a jóléti állam szolgáltatásaira jogi igénnyel tekinthessenek, annál nagyobb a veszélye annak, hogy ezeket a szolgáltatásokat egy szabadjára engedett bürokrácia önkényére, vagy pedig a civil társadalom egyesületeire bízzák. Nem lehet kiszámítani, hogy ez utóbbiak mennyire lesznek képesek a fennálló szükséghelyzetek számára elegendő közfigyelmet és adakozási hajlandóságot elérni.8 A saját felelősségről szóló diskurzus egyébként elsődlegesen arra hajlamos, hogy teljesen elterelje a figyelmet a jóléti állam intézményeiről. E diskurzus – mint ahogy Klaus Günther kimutatta – nem veszi tekintetbe, hogy az individuális felelősség mennyire függ külső és belső feltételektől, amelyeknek teljesülniük kell ahhoz, hogy a szubjektumokat jogosultan tekinthessük felelősnek cselekedeteikért és mulasztásaikért (Günther 2002). Ha a felelősséget anélkül állapítják meg, hogy e feltételeket figyelembe vennék, akkor ez olyan „paranccsá” változik, amelyik éppen akkor vesz fel paradox vonásokat, ha világossá válik, hogy a szubjektumok egy mindinkább komplexszé váló társadalom keretei között egzisztenciájuk számos vonásáért a szó valódi értelmében aligha tudnak felelősséget vállalni (i.m. 128). A megállapított felelősség parancsjellege olyan mértékben erősödik fel, amennyire a szubjektumoknak olyasmiért is felelősséget kell vállalniuk, amiért gyakorlatilag nem felelősek. Tovább fokozza a paradoxont, hogy a saját felelősség fogalmisága eredetileg teljességgel emancipatorikus vonásokkal rendelkezett. A jóléti állam személytelen bürokráciájának a kritikája vezetett az ügyfélbarát gondoskodás követeléséhez, s arra a területre is rálátást nyújtott, ahol a szubjektumokra már nem pusztán a szociális támogatások passzív kedvezményezettjeiként kell tekinteni. Mielőtt azonban még kibontakozhatott volna valamilyen komolyabb vita arról, hogy milyen is lehetne a megfelelő egyensúly a felelős cselekvés előfeltételei és az értelmes egyéni kezdeményezés dimenziói között, a saját felelősség nyilvánosságot eluraló diskurzusa nagy vehemenciával kezdte szuggerálni, hogy az egyéni cselekvés szociális körülményeiért való személyes felelősség nagyobb, mint ahogy azt eddig feltételezték.

8 Nikolas Rose különös tekintettel azoknak a civil szervezeteknek a szolgáltatásaira, amelyek az állam és a piac területén kívül működnek, a „re-moralizálás” fogalmát használja, mivel ezek a segítségüket csak meghatározott személyiségtípusoknak juttatják (Rose 1999: 265).

128

replika

Ami ezen a ponton kirajzolódik, az a hálózati kapitalizmus struktúráinak kiszélesedésével együtt járó szétrombolása annak a szociálpolitikailag rendkívül hatásos elképzelésnek, miszerint – többnyire nemzetállami kereteken alapuló – felelősségközösségbe tartozunk. Ez tette lehetővé, hogy egy politikai vagy kulturális közösséghez való tartozásra hivatkozva általánosan elvárhatók legyenek jelentősebb újraelosztási áldozatvállalások. Amilyen mértékben érvényesül tehát a társadalmi önértelmezés lényegi összetevőjeként az a kép, miszerint hálózatok hatják át a társadalmat, a társadalmi összefüggések egyéb elképzelései veszítenek a befolyásukból. A társadalmi szolidaritásnak azonban szinte minden modellje igényel valamilyen keretet, „amelyben a szűkölködők szerencsétlensége és a boldogok jóléte vonatkozásba hozható egymással” (Boltanski és Chiapello 2003: 421). A hálózati kapitalizmusban – hangzik az állításunk – a polgárok fokozottan hajlanak arra, hogy teljesítményeikre, sikereikre és kudarcaikra individuálisan tekintsenek, úgyhogy egy nagyobb egészre való további vonatkozás aligha tűnik lehetségesnek. A szubjektumokat érintő következményeket részben az egyéni felelősségre szorító kényszer paradox fogalma jellemzi, másrészt azonban mindezek lelki terminusokban is megfogalmazhatóak: minél nagyobb a felelősség, amit az individuumoknak az élethelyzetükért vállalniuk kell, annál nagyobb a túlzott elvárás veszélye is. Alain Ehrenberg képviselte az előbbiekkel összhangban azt az állítást, hogy a depressziós megbetegedések száma abban a mértékben növekszik, amilyen mértékben elhatalmasodik az egyéneken az érzés, hogy a fokozódó elvárásoknak nem képesek megfelelni. „Le déprimé – állítja Ehrenberg – est un homme en panne.” A depressziós ember olyan, aki úgy véli, kudarcot vallott, nem pedig olyan, aki szabályokat szegett meg, vagy akit valamilyen őt jogilag megillető juttatásban megrövidítettek és becsaptak (Ehrenberg 1999: 16). 3. Míg a feudális vagy premodern társadalmakban a státuszok kijelölése főként az egyén askriptív tulajdonságai alapján megy végbe (születés, származás), a modern ipari társadalmakat az jellemzi, hogy a tulajdonított státuszkijelölés helyett egyre inkább univerzalisztikus kritériumok kapnak szerepet. Elsősorban Parsons hívta fel a figyelmet arra, hogy azzal, hogy a foglalkozási helyzet egyre inkább meghatározza a társadalmi státuszpozíciókat, növekszik a teljesítményelv súlya, amely már eszméje szerint is univerzalisztikusan strukturált, tudniillik a teljesítményelvhez kötődő erőfeszítésekből senkit sem szabad pusztán a születése vagy a származása okán kizárni (Parsons 1972: 140). Nem nehéz fölismerni, hogy ezáltal a teljesítményelv is emancipatorikus tartalommal rendelkezik. Minél szélesebb körű ugyanis az a terület, ahol a szubjektumok kizárólag saját erőfeszítéseik révén érhetnek el sikereket, annál tágasabb az a szféra is, ahol a társadalmi státuszpozíciókban esélyegyenlőséggel részesedhetnek. Ha pillantásunkat a gazdaságra irányítva közelebbről szemügyre vesszük „a háztartás és az üzem egymástól való elkülönülésének” (i.m. 138) folyamatát, ami alapvetően jellemzi a modern ipari társadalmakat, „vagy a gazdasági szervezetek tulajdonosi kontrolljának a fokozatos csökkenését” (i.m. 135), ami az alkalmazottként foglalkoztatottak növekvő rétegének szolgált az előnyére, a teljesítményorientált tevékenységi területek szisztematikus kitágulásának tekinthetjük ezeket a folyamatokat. A számos kisebb vállalkozásra hosszú ideig jellemző családi vállalatvezetési formának a háttérbe szorítása a modern menedzseri módszerek (és egy megfelelő képzettségű menedzserréteg) által szintén hozzájárult ahhoz, hogy a családi vezetésű üzemekben uralkodó személyes függőségi modellt egy személytelenebb, és ezért kevésbé önkényes vagy paternalisztikus kapcsolati modell váltsa fel (Boltanski és Chiapello 2003: 55). replika

129

Nos, nem kételkedhetünk abban, hogy a teljesítményelvre, ebben a pusztán futólagosan fölvázolt formájában, mindig is heves társadalomtudományi kritika irányult. Maga Parsons azt emeli ki, hogy a korai kapitalizmushoz kapcsolódó föltevés, miszerint az egyén pusztán veleszületett képességei alapján egyenjogúan be tud lépni a piaci konkurencia rendszerébe, hamar illuzórikusnak bizonyult. Amikor a második világháború után az oktatási intézmények fejlődése kiteljesedett, az a belátás is megfogalmazódott, hogy a piaci folyamatokban való részvételhez nélkülözhetetlen készségek csak „szocializációs folyamatok fokozatainak komplex sorozatán át” sajátíthatóak el (Parsons 1972: 123). Természetesen ez az értelmezés csak azokra a szociáldemokrata érában elismert előfeltételekre vonatkozik, amelyek lehetővé tették a teljesítményorientált piaci versenyben való egyenjogú részvételt. Jelentősebbek a kritikának azok a formái, amelyek a teljesítményelvre mint az össztársadalmi rendről alkotott valamely elképzelésére tekintettek, s mint ilyet, mindig is ideológiának tartották, mivel hajlamos arra, hogy egyenlőtlenségeket valamilyen normatív érvrendszerre hivatkozva igazoljon, s ezzel elítélje „a társadalmi termelésnek és elosztásnak azokat az alternatív modelljeit” (Offe 1970: 9), amelyek például nem veszik figyelembe a teljesítményelvet. Ezen kívül mindmáig találhatunk olyan fajsúlyos empirikus adatokat, amelyek kimutatják, hogy különösen a magas vezetői pozíciók területén a társadalmi státusz eléréséhez fontosabb a származás és a réteghez kötődő habitus, mint a teljesítmény, úgyhogy semmiképp sem beszélhetünk arról, hogy a státuszkijelölés tulajdonított formáit sikerült volna teljesen meghaladni (Hartmann 2002b). Ezek a kritikai modellek azonban nem vezettek ahhoz, hogy a teljesítményelv legitimáló erejét aláássák. Ellenkezőleg, a legújabb kutatások azt mutatják, hogy a teljesítményelv normatív elvárásként továbbra is jelentős befolyást gyakorol a tudati tényezőkre, s így a társadalom elosztási és jutalmazási struktúráinak megítélésében még mindig mércéül szolgál (Neckel, Dröge és Somm 2004). A teljesítményelv kritikáját részben úgy is értelmezhetjük, mint ami az elvhez kötődő univerzalisztikus kritériumok elégtelen vagy túlságosan is előíró átváltozására utal. Másként fogalmazva: a teljesítményelv emancipatorikus tartalmához gyakran éppen az elv kritikájának a kontextusaiban ragaszkodnak. Az állandó pozitív szerep mellett, amelyet a teljesítményelv az össztársadalmi rendről alkotott elképzelésként továbbra is betölt, jelen van egy politikai és gazdasági diskurzus is, amelynek kereteiben a teljesítmény tematika egyre nagyobb jelentőségre tesz szert („A teljesítmény újra kifizetődő kell hogy legyen!”). E két tényállás együttvéve állításunk szerint akkor vehet fel paradox vonásokat, ha kimutatható, hogy a teljesítményelv épp a gazdasági szférában veszíti el széleskörűen realitástartalmának utolsó maradékait is. Ebben az összefüggésben különböző tényállások vonják mindazt maguk után, amit itt a „teljesítménnyel kapcsolatos bizonytalanságnak” [Leistungsunsicherheit] kell neveznünk. Részben a teljesítménybeli igazságosság jelenségére vonatkozó adatokból is olyan tendenciákra következtethetünk, amelyek kizárólag a piaci sikert tekintik a mutatott teljesítmény jutalmazó kritériumának. Más szóval, csak az, aki a munkaerejét olyan termékek és szolgáltatások létrehozására fordítja, amelyeket sikeresen el lehet adni a piacon, érdemli ki a szó valódi értelmében a fizetségét. Ebben a perspektívában a piac „a teljesítményértékelés megkerülhetetlen instanciájaként” (uo.) jelenik meg. Így minden olyan teljesítménynek bizonytalanná kell válnia, amely a leírt módon nem tud sikeresen profittá alakulni. Hogy a teljesítményelv így elpiacosodik, az olyan állítás, amely az empirikus állítások egyes elemeitől függetlenül is napjaink társadalomelméleti diagnózisainak az alapjává válik. Sighard Neckel és Kai Dröge például azt feltételezik, hogy a piacok maguktól csak a gazdasági eredményességben érdekeltek, s annak módjával 130

replika

szemben, ahogyan azok létrejöttek, „mintegy »vakok« és semlegesek” maradnak (Neckel és Dröge 2002: 105). Tehát abban a mértékben, amennyire a társadalmak „elpiacosodnak”, kérdőjeleződnek meg olyan tényezők is az anyagi vagy szimbolikus javak legitim elosztási kritériumaiként, mint például az örökség, a véletlen vagy a szerencse. Minden bizonnyal még túl korai lenne végérvényesen ítéletet hozni arról, hogy az elosztási kritériumoknak ez a több területen megfigyelhető „piacosodása” széleskörűen stabilizálódni fog-e valamilyen normatív elvárási keretként, ami azon is múlhat, hogy az olyan tényezők, mint a véletlen, a szerencse vagy az örökség nem illeszthetőek értelmesen olyan általánosan elfogadható struktúrába, amely a társadalmi egyenlőtlenséget igazolja. Vitathatatlannak tűnik azonban a saját teljesítmények értékében és szerepében való általános elbizonytalanodás, és ezt a projektszerű kapitalizmus néhány már megemlített jellegzetessége csak még inkább felerősíti. Hogy még egyszer megemlítsünk néhányat a leglényegesebb tényezőkből: gyakran nem világos, hogy valamely munkaviszony megvalósulása objektív kritériumok vagy személyes vonzalmak alapján következik-e be; ehhez kapcsolódik az az általános nehézség is, hogy miként lehet a hálózati kapitalizmus vonatkozásában döntő jelentőségű kompetenciákat (például a kapcsolatok kiépítésének, a bizalom megszerzésének a képességét, a rugalmasságot, stb.) objektiválni. Végül azok az előnyök, amelyek egy projekt véghezviteléből adódhatnak, aligha feleltethetőek meg egy bizonyítvány vagy diploma „nemzeti ekvivalenseinek”, s így bizonyos mértékig projekten belüliek maradnak (Boltanski és Chiapello 2003: 463). Ha ezekkel a tényezőkkel együttesen számot vetünk, hamar kiviláglik, hogy miért is van, hogy a szubjektumok manapság csak nehezen tudnak bizonyosságra szert tenni munkájuk és teljesítményük „valódi” értékéről. Ha azonban a teljesítményelv ebben az értelemben megváltoztatja a gyakorlati tartalmát, akkor a politikai és gazdasági vitákat jelenleg uraló teljesítménydiskurzus is átalakul. A potenciális emancipáció eszközéből olyan eszközzé válik, amely a saját felelősségről szóló diskurzushoz hasonlóan éppúgy szolgál arra is, hogy a társadalmi jólétnek a teljesítménytől függetlenített tényezőit aláássa, mint ahogy arra, hogy olyankor is azt sugallja, lehetséges a státuszban való részesülés, amikor ez a lehetőség ténylegesen nem áll fönn. 4. A tizenkilencedik század küszöbén kialakult elképzelés, miszerint a romantikus szerelmet a látszatkapcsolatok instrumentális világával szembeállított szenvedély határozza meg (Luhmann 1997), mindig is a polgári illúzióképzés tipikus produktuma volt. Habár az érzelmileg átélt párkapcsolatot abban a történelmi pillanatban, amikor a kezdődő szekularizáció első jelei szaporodni látszanak, fölruházzák mindazokkal az élményminőségekkel, amelyeket korábban kizárólagosan a „szent” metafizikai tapasztalatának tartottak fönn, mégis már korán belekeveredik férfi és nő szimbiotikus egyesülésének ellenvilágába, még ha rejtett módon is, a társadalmilag előnyösre irányuló józan érzék. Ez gondoskodik arról, hogy hosszú távú kapcsolatok vagy házasságok döntően csak ugyanazon társadalmi réteg tagjai között köttessenek. A gazdasági kapcsolatok „hideg” szférájától való elhatárolódás azonban csak akkor omlik össze végérvényesen, amikor a romantikus szerelmi ideál társadalmi elterjedésével olyan társadalmi gyakorlatok alakulnak ki, amelyek a párkapcsolatok létesülését és fenntartását egyre inkább áruk fogyasztásától teszik függővé. Mint ahogy Eva Illouz meggyőzően kimutatta, a huszadik század kezdete óta a szerelem növekvő mértékben „eltárgyiasul” és piacosodik, mert a szubjektumok egyre inkább használják a fogyasztási cikkeket és a luxusjavakat ahhoz, hogy érzelmi kapcsolataikat szimbolikusan kifejezésre juttassák, és rituálisan replika

131

elhatárolják a társadalmi környezettől (Illouz 2003). Mindazonáltal a fokozódó piacosodásnak ezekben a folyamataiban a szubjektumok, ahogy Illouz úgyszintén megállapította, a gazdasági ügyletekbe való minden belebonyolódásuk ellenére is megőrzik azt a képességüket, hogy érzéseiket távol tartsák a stratégiai jellegű hasznossági megfontolásaiktól. Úgy tűnik, képesek szinte a virtuozitásba csapó ügyességgel inkább arra használni az áruk fogyasztását, hogy a pusztán csak érzelmi vonzalmon alapuló és ezért „tiszta” kapcsolataikat megvédjék a gyors elhasználódástól, s legalább bizonyos időre tartósítsák azokat. A szerelmi praktikák ökonomizálódásának folyamán sajátságosan maradnak érvényben az eltartási kötelezettségek is, amelyek a romantikus szerelmi ideál létrejöttével elismerési normaként jutottak szerephez az intim párkapcsolatokban. Valóban, meggyőződésünk szerint a szociáldemokrata éra alatt a nőmozgalom nyomására az eltartási kötelezettségek még azt is előmozdítják, hogy párkapcsolatok mindinkább partnerkapcsolatokká váljanak, s hogy a házimunka, valamint a gyermeknevelés egyenlőtlen elosztását a férfiak is egyre inkább morális kihívásként észleljék. Az utóbbi két évtizedben mindenesetre olyan tendenciák rajzolódnak ki, amelyek azzal fenyegetnek, hogy felbomlasztják a fogyasztásnak és az érzelmi kultúrának ezt az ingatag összefonódását a partnerkapcsolatban, mégpedig azáltal, hogy a fogyasztás racionalitásának új formáját teremtik meg a szerelemben. Részben a korlátozatlan munka nyomása alatt – ami az új kapitalizmus hálózati struktúráira jellemző – a szerelmi és intim kapcsolatok jóval nagyobb terhelésnek vannak kitéve. Az időbeli források fokozott igénybevétele, a lényegesen megnőtt mobilitási követelmények, végül pedig a határozottabb egyéni felelősségvállalás és az érzelmi odaadás állandó elvárásai is egyre jobban megnehezítik manapság, hogy a magánszférában elő lehessen teremteni azt a kreatív virtuozitást, amire a „tiszta”, pusztán a vonzalmon alapuló kapcsolatokban elengedhetetlenül szükség lenne. Mindazonáltal nem csupán ezek a strukturális kényszerek tehetők felelőssé a romantikus szerelem fogyasztástól megcsömörlött gyakorlatának a tendenciózus kiüresedéséért. Inkább úgy tűnik, hogy a kapitalizmus „új” szelleme, amely a számító cselekvés vállalkozói formáját átviszi a szubjektumok egymáshoz való viszonyaira is, egészen az intim kapcsolatok hajszálereiig hatol, amennyiben a haszonelvű számítás mintái itt is uralkodni kezdenek. Ez kevésbé jelenti azt, hogy intim kapcsolatokat ma inkább kötnének úgy, hogy előbb józanul igyekeznének fölmérni, mennyiben járulhatnak hozzá az öröm és az élvezetek fokozásához. Ezzel szemben úgy tűnik, újfajta viselkedési mintaként az a tendencia alakul ki, hogy a szerelmi kapcsolatok hosszú távú esélyeit annak alapján latolgatják, hogy mennyiben egyeztethetőek össze a jövőbeli mobilitási készséggel, amit egy mindig csak rövid távon tervezhető karrierút követelhet meg. Amennyiben így áll a helyzet, akkor ma a felszín mögött, legbelül a szerelem azon vonása kerülhet előtérbe, amelyik a fogyasztási szokásokban már régóta elő volt készítve, az érzelmek hatalmával szemben azonban soha nem önállósult. A gazdasági racionalitás, amelyet eddig közösen vettek igénybe a partnerek, hogy bizonytalan kapcsolatukat rituálisan állandósítsák, olyan eszközzé válhat, amit egymás ellen, a másikat fölülvizsgálva vesznek immár számításba. Fordította Aradi László

132

replika

Hivatkozott irodalom Dahrendorf, Ralf (1999): Das 20. Jahrhundert – Bilanz und Hoffnung. In Spiegel des 20. Jahrhunderts. Dieter Wild (szerk.). Hamburg: Spiegel Buchverlag bei Hoffmann und Campe Verlag. Dodier, Nicolas (1995): Les Hommes et les Machines. La conscience collective dans les sociétés technicisées. Paris: Métailié. Dröge, Kai és Irene Somm (2003): Spurlose Leistung. Zeit, Status und Reziprozität im flexiblen Kapitalismus. Kézirat (Institut für Sozialforschung). Ehrenberg, Alain (1995): L’individu incertain. Paris: Calmann-Lévy. Ehrenberg, Alain (1999): La Fatigue d’être soi. Dépression et société. Paris: Odile Jacob. Giddens, Anthony (1988): Die Konstitution der Gesellschaft. Grundzüge einer Theorie der Strukturierung. Frankfurt a. M.: Campus. Giddens, Anthony (1993): Wandel der Intimität. Sexualität, Liebe und Erotik in modernen Gesellschaften. Frankfurt a. M.: Fischer. Habermas, Jürgen (1973/1994): Legitimationsprobleme im Spätkapitalismus. Frankfurt a. M.: Suhrkamp. Részlet magyarul: Válságtendenciák a kései kapitalizmusban. In Válogatott tanulmányok. Felkai Gábor (szerk.). Budapest: Atlantisz, 59–140. Hartmann, Martin (2002a): Widersprüche, Ambivalenzen, Paradoxien. Begriffliche Wandlungen in der neueren Gesellschaftstheorie. In Befreiung aus der Mündigkeit. Axel Honneth (szerk.). Frankfurt a. M.: Campus, 221–251. Hartmann, Michael (2002b): Der Mythos von den Leistungseliten. Spitzenkarrieren und soziale Herkunft in Wirtschaft, Politik, Justiz und Wissenschaft. Frankfurt a. M.: Campus. Hochschild, Arlie Russel (2002): Keine Zeit. Wenn die Firma zum Zuhause wird und zu Hause nur Arbeit wartet. Opladen: Leske&Budrich. Honneth, Axel (szerk.) (2002a): Befreiung aus der Mündigkeit. Paradoxien des gegenwärtigen Kapitalismus. Frankfurt a. M.: Campus. Honneth, Axel (2002b): Organisierte Selbstverwirklichung, Paradoxien der Individualisierung. In uő. (szerk.). Befreiung aus der Mündigkeit. Frankfurt a. M.: Campus: 141–158. Honneth, Axel (2003): Umverteilung als Anerkennung. Eine Erwiderung auf Nancy Fraser. In Nancy Fraser és Axel Honneth: Umverteilung oder Anerkennung? Eine politisch-philosophische Kontroverse. Frankfurt a. M.: Suhrkamp, 129–224. Höppner, Martin (2003): Wer beherrscht die Unternehmen? Shareholder Value, Managerherrschaft und Mitbestimmung in Deutschland. Frankfurt a. M.: Campus. Illouz, Eva (2003): Der Konsum der Romantik. Liebe und die kulturellen Widersprüche des Kapitalismus. Frankfurt a. M.: Suhrkamp. Kratzer, Nick (2003): Arbeitskraft in Entgrenzung. Grenzlose Anforderungen, erweiterte Spielräume, begrenzte Ressourcen. Berlin: Edition Sigma. Lash, Scott és John Urry (1987): The End of Organized Capitalism. Oxford: Polity Press. Luhmann, Niklas (1997): Szerelem, szenvedély. Budapest: Jószöveg. Marshall, Thomas H. (1992): Staatsbürgerrechte und soziale Klassen. In uő.: Bürgerrechte und soziale Klassen. Zur Soziologie des Wohlfahrtsstaates, Frankfurt a. M.: Campus Neckel, Sighard és Kai Dröge (2002): Die Verdienste und ihr Preis: Leistung in der Marktgesellschaft. In Befreiung aus der Mündigkeit. Axel Honneth (szerk.). Frankfurt a. M.: Campus. Neckel, Sighard, Kai Dröge és Irene Somm (2004): Welche Leistung, welche Leistungsgerechtigkeit? Soziologische Konzepte, normative Fragen und einige empirische Befunde. In Welche Gleichheit, welche Ungleichheit? Grundlagen der Ungleichheitsforschung. Peter A. Berger és Volker H. Schmidt (szerk.). Opladen: Vs Verlag. Offe, Claus (1970): Leistungsprinzip und industrielle Arbeit. Mechanismen der Statusverteilung in Arbeitsorganisationen der industriellen „Leistungsgesellschaft”. Frankfurt a. M./Köln: Europäische Verlagsanstalt. Parsons, Talcott (1964): Die Motivierung des wirtschaftlichen Handelns. In uő.: Beiträge zur soziologischen Theorie, Neuwied/Berlin: Luchterhand, 136–159. Talcott Parsons (1972): Das System modernen Gesellschaften. München: Juventa. Rose, Nicolas (1999): Powers of Freedom. Reframing Political Thought. Cambridge: Camridge University Press. Taylor, Charles (1995): Das Unbehagen an der Moderne. Frankfurt a. M.: Campus. Zürn, Michael (1998): Regieren jenseits des Nationalstaates. Frankfurt a. M.: Suhrkamp. Vobruba, Georg (2003): Freiheit: Autonomiegewinne der Leute im Wohlfahrtsstaat. In Wohlfahrtsstaatliche Grundbegriffe, Historische und aktuelle Discourse. Stephan Lessenich (szerk.). Frankfurt a. M.: Campus.

replika

133