VI. Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencia Kolozsvár, 2003 dec. 5–6 Néprajz szekció
A vargyasi faragott sulykoló :
Témavezető: Máthé Ferenc, népművész
Készítette: Máthé Csongor B.B.T. Földrjaz Kar, III. év
Kolozsvár, 2003
1 Motto: „Valamiféle szépérzéket mozdít meg bennünk minden tárgy, melyet emberi tíz ujj formált ki. Az ember által embernek készített tárgyak magukhoz szívják, megőrzik és utolsó percükig árasztják magukból a fájdalmukat. És örömüket. A szívósságukat a mulandósággal szemben. A harcunkat a magunk és népünk halála ellen. Minden emberhasználta holtanyagban üzenet van. Minden szerszám beszél.” (Illyés Gyula)
I. Vargyas község természetföldrajzi és etnográfiai behatárolása Vargyas község a Keleti Kárpátok legdélebbi medencéjének, a Baróti medencének az észak-nyugati csücskében, a Vargyas-patak völgyében fekszik. A községtől 14 km-re található a vadregényes vargyasi szurdokvölgy, mely a Hargita és a Persány hegyvonulatok ütközésénél alakult ki. Vargyas Erdővidék szerves része, e tájegységnek észak-nyugati irányban fekvő, a megyehatár közelében lévő települése. Közigazgatásilag a község Kovászna megyéhez tartozik, a megye észak-nyugati „végvára”. A községhez legközelebb levő város, Barót 7 km-re van, a megyeközpont Sepsiszentgyörgy 64 km-re, míg Székelyudvarhely 54 km-re található. A község közel 2000 lelket számlál1 és többségében unitárius vallású2. Vargyas gazdag néprajzi hagyományokkal rendelkezik. Népviselete, szokásai, népköltészete erdővidéki jellegűek.3 A község messze földön híres kézműves hagyományairól, egyben turisztikailag is ismert település. E földrajzi környezet, maga a község elhelyezkedése, múltja, bizonyos fokú bezártsága sajátságos helyi szokás-, szimbólum- és motívumrendszer kialakulásának biztosított kedvező körülményeket. Számos ismert rege, monda Vargyashoz és határához kapcsolódik, mint például a Réka királynő mondája, vagy az Orbán Balázs barlanghoz kötődő Csalatornya mondája. Tanulmányomban egy helyi, a mai népi tudásnak csupán a szóbeliségben fellelhető, de egykor a mindennapokban is jelenlévő szokáshagyományát szeretném ismertetni, mely a faragott vagy „hímzett” sulyokhoz kapcsolódik. Faragott sulykokat több mester készít ma is a községben, de a hozzá kapcsolódó szokáshagyomány lassan feledésbe merül. Mielőtt rátérnék a tanulmány tényleges témájára, a faragott sulykoló részletes taglalására, előzetesen pár gondolatot fejtenék ki a fafaragással, ezen is belül a pásztorfaragással kapcsolatosan. Vargyas község a történelmi időktől4 egészen a 20. század második feléig mezőgazdasággal foglalkozott. Az önellátásra berendezkedett falusi közösség földműves lakói szabadidejük és tehetségük függvényében díszítették használati tárgyaikat. Ezek a díszítések
1 2 3 4
Lakóssága 1992 –ben 1,983 fő volt
2 jórészt egyszerű elemekből építkező mintákból álltak, szépségük egyszerűségükben!!! és változatosságukban rejlett. A pásztorfaragás, mint neve is tükrözi, pásztoremberekhez kapcsolódik elsősorban, tőlük terjedt el fokozatosan a földművelő közösségekben. 5 A modernizálódott állattenyésztés maga után vonta a hagyományos pásztorélet átalakulását. Lassan eltűntek vagy eltűnőfélben vannak azok a használati eszközök, melyeket a hajdani bojtárok használtak. Egyértelműen, a tárgyi világ átalakulása az egykor alkalmazott motívumbázist is érinti. Ma már nem készül díszített kulacs, borotvatartó tok, só- és dohánytartó, vagy ünneplő faragott juhászbot, vagy ha igen, mindenképp alkotói célzattal, illetve funkcionalitással. A pásztorfaragás alapeszköze a faragókés és/vagy bicska. Ezzel is magyarázható a mértani motívumrendszerek uralkodó jellege a pásztorfaragásban, hiszen ezek elkészítésére volt alkalmas a faragókés. A magyar díszítőművészet mértani motívumkincsének régisége már rég nem vita tárgya, ezt bizonyítja az is, hogy a különböző etnográfiai tájegységeken belül hasonlóak az alapmotívumok6. Mivel a faragott sulykoló mintavilágának lényeges részét ilyen – a pásztorfaragásban is felismerhető – mértani motívumrendszerek képezik, a faragott sulykoló a pásztorfaragás motívumkészletének tárháza is egyben. A jelenlegi tényállások szerint, fel kell ismernünk, hogy a díszített sulykoló a pásztorfaragás egyik utolsó lélekvesztője és lexikonja is egyben ezen a vidéken. Ennek értelmében, a hímzett sulyok, mint a pásztorfaragás motívumkincsének élő hordozója, valamiféle értékmentő szerepet is betölthet. Készítését felelősségteljes munkának mínősíteném abban az értelemben is, hogy a ma élő mester(ek) motívumválasztása mögött meghúzódó társadalmi igény a régi-új(motívum) párharcát illetően döntő lehet az előbbiek átörökítésében.
II. II.1. A sulykolófa Mi is a sulykolófa? Hogyan és miből készült? Mire és hogyan használták? Megannyi kérdés, amire röviden megpróbálok választ adni. A sulykolófa7 egy háztartási eszköz. Szerepe a ruhamosás megkönnyítése. Lapítószerű szerszám, melyet vékonyabb fűrészáruból készítenek. Alapanyaga lazább fa- és háncsedény szerkezettel rendelkező fafajta, mint például a nyárfa, a fűz, a rakottya vagy a kalánjuhar. Ennek egyik magyarázata az, hogy ezen fafajták fajsúlya jóval kisebb, mint a keményebb fafajtáké. Ez nem elhanyagolandó szempont, figyelembe véve azt, hogy sulykolás közben a fa megszívja magát vízzel és ezáltal nehezebbé válik. A keményebb fafajtából készülő mosósulyok így túl nehézzé válna, ezáltal rendeltetését ugyan betöltve megnehezítené a munkafolyamatot.
5
L. Manga 1972
6
Pl.: csipke, farkasfog, ék, félkör és kör alkalmazása.
7
A Magyar Néprajzi Lexikonban szereplő címszó szerint: „mintegy két arasznyi hosszú, téglalap alakú vagy
felfelé szélesedő, nyeles lapátszerű, rendszerint keményfából faragott eszköz...”. Ortutay 1987. 646.
3 Alakja változó, viszont mérete szűkebb keretek között mozog. Két alapvető részét különíthetjük el a sulyoknak: a markolatot, mely egy lapítószerű résszel folytatódik. A markolat alakja, keresztmetszete lehet sokféle: kerek, kerekded, oktogon, kocka stb. Lehet egyszerűen „kihasított”, mikor a markolat alsó és felső keresztmetszete szimmetrikusan megegyezik, és lehet bonyolultabb, mikor a markolat fokozatosan megvastagodik, kiszélesedik a markolat vége fele. A markolat végződése gyakran tulipán- vagy más virágalakzatot ölt. A markolat ilyenszerű kiképzésének amellett, hogy díszesebb, gyakorlati haszna is volt. Mosás közben ugyanis gyakran megtörtént, hogy a sulyok kicsúszott a mosónő kezéből, ilyenkor a patak elvitte a szerszámot. Amennyiben a markolat aszimmetrikusan volt kiképezve, ez lényegesen csökkentette az ilyen balesetek esélyét. A sulykoló lapító része szintén változatos formákat ölthet, mint méretekben, mint a végződés tekintetében, amely szintén lehet virágalakzatú. Mindent összegezve: a sulyok átlagos mérete 40x16x2cm (hosszúság/szélesség/vastagság). A lágy fák alkalmazása – sulykolók alapanyagaként – lehetővé tette a sulykolók díszítését egyszerűbb szerszámokkal is. A közönséges mosósulykok is többé-kevésbé díszítve voltak. Sulykolás közben a faragatlan oldallal sulykolták a szennyest, hogy megóvják a díszítést. Készültek azonban kimondottan díszsulykok is, ezek gazdagabban és igényesebben voltak díszítve, mint a használati sulykok, és elsődleges funkciójukat (mosásban való felhasználásukat) elvesztették. Ahhoz, hogy jobban megértsük a sulykoló szerepét, elsődleges funkcióját és a hozzá kapcsolódó szokásokat, ismertetem röviden a sulykolót is alkalmazó hagyományos mosás folyamatát.
II.2. A sulykolófa használata Elődeink világának egyik fontos momentuma, fáradságos munkája volt a mosás. Amikor még nem volt automata mosógép, bizony nem 1–2 órát, hanem 2–3 napot tartott egy mosás. A mosás8 egy jól meghatározott menetű folyamat volt, melyhez speciális eszközöket használtak fel. A folyamat a ruhanemű kilúgozásával, vagy népiesen „kiszapulásával” kezdődött. A szapuláshoz szükséges eszközök a szapuló székláb, -kád és -dézsa voltak. A szapuló székláb egy négy lábbal rendelkező székszerű alkalmatosság volt, melyre rátették a szapulókádat. A szapulókád tölgyből (cserefából) készült, és vasabroncsokkal megerősített, nyílása felé kiszélesedő, nagyobb űrtartalmú edény (150–200 liter) volt. Aljára egy lyuk volt fúrva, fölé helyezték a szapulóbogot, a lyukba – alulról – vesszőseprűszerű ágköteget helyeztek. A szapulódézsa a szapulókád alatt állt, a szapulószékláb lábai közt. A kádhoz hasonló, de annál jóval kisebb, szintén abroncsokkal megerősített, fából készült edény volt. A mosásra használt vegyszer a lúg volt. A lúg elkészítésének fortélyaiból: a bükkfa hamuját összegyűjtötték a hamuládába(100 liter), majd ebből a hamut egy üstbe rakták és „lobogó” (forrásban levő ) vízzel felöntötték, felkavarták és másnap reggel a felszínen levő tiszta folyadékot lemerték. Ez volt a szapulásra használt lúg, a visszamaradt hamut pedig a termőföldre szórták. A mosás menete
8
Vö.
4 generációkon át változatlan maradt. A mosnivaló szennyest előzetesen beáztatták. Egynapos áztatás után a ruhát berakták a szapulókádba, a ruha tetejére egy szűrőt vagy lepedőt terítettek, majd erre hamuréteget szórtak. Ezután előre elkészített lúgos vízzel felöntötték a kádat. A lúgos víz átfolyt a ruhán, a kád alján levő nyíláson keresztül, a seprűágakon lecsepegett a szapulódézsába, ahonnan rendszeresen visszatöltögették a szapulóvizet a szapulókádba. A szapulóbog rendeltetése az volt, hogy megakadályozza a kád alján levő nyílás eltömítődését. A seprűágakat azért alkalmazták, hogy a lúgos víz lefolyását késleltessék, mivel ezáltal több ideig volt lúg hatása alatt a szennyes ruhanemű, és így hatásosabb volt a mosás folyamata. A lúgos víz felöntése a szapulódézsából a szapulókádba ciklikusan egy napig tartott, ez volt a tulajdonképpeni szapulás. Másnap a szűrőt a hamuval együtt levették a ruháról, majd a szapulókádat szekérre tették. Így vivődött a szennyes a patakra, ahol a sulykolófa segítségével a lúgos vizet kiverték a ruhából, kitisztálták. A tisztáláshoz szintén különböző eszközöket használtak fel, úgy mint: a mosópad, a mosódeszka és a sulykolófa. A szennyes kitisztálása a patakon fáradságos munka volt. A fúrott lábú mosópadot úgy helyezték a patakba, hogy a pad síkja a patak vizével hegyes szöget zárjon be. A mosónő a pad magasabbik végénél állt, mellette két dézsa volt: egyikben a kitisztálni való ruhanemű volt, a másikba került a már kitisztított ruhaneműt. A kitisztálás a szennyes beáztatásával kezdődött, majd a patak vizében beáztatott ruhát a mosópadra tették, és miközben bal kézzel lassan forgatták, jobb kézzel sulykolták a sulykolóval (****melléklet). A műveletet többször megismételték, míg a lúgos, szappanos vizet teljesen kisulykolták a ruhaneműből. A sulykoló rendeltetése tehát a ruhaneműkben lévő víz kipréselése volt. Az egykori faragóemberek díszítési hajlama nem kerülte el ezen egyszerű használati eszközt sem, így alakulhatott ki fokozatosan a „hímzett” sulykoló. Az egyszerűbb, szegényesebb díszítésű sulykok mellett megjelent tehát a „hímzett” sulykoló is, mely gazdagon volt díszítve motívumokkal. Habár elsődleges funkcióját jórészt elvesztette,9 a faragott vagy „hímzett” sulykoló nem csak egy egyszerű dísztárgy volt, az egykori vargyasiak házassági szokáskörében ugyanis fontos szerepet játszott, a fiatalok szerelmi életének egyik „mágikus” jegyajándékaként. Tanulmányom célja valójában ezen szokás bemutatása, illetve a sulykoló hangsúlyos szerepének értelmezése a szokáskör kontextusában.
II.2.1. A faragott sulykoló, mint jegyajándék A hagyományos falusi közösségben az udvarlásnak meghatározott szabályai voltak. A közösségi emlékezet jegyzi a szabályokat be nem tartó személyeket (is) és ezek „deviánsnak” minősíthető élethelyzeteit, illetve azok következményeit. A különböző szabályok megsértése, áthágása súlyos következményekkel járt mindkét fiatal számára. Maga után vonhatta a falusi közösségből való kiközösítést, a családból való kitagadást, anyagi kisemmizést stb.
9
5 Az egyik ilyen szélsőséges házasságot meghatározó alapelv az indiai kasztrendszerre emlékeztető: a fiú „rangban” és „vagyonban”(föld és erdő) többnyire hozzá illő leánynak udvarolhatott, feleségül pedig csak „kaszton belülit” választhatott. Ennek több lehetséges magyarázata van. Az egyik az, hogy az egyedüli megélhetést biztosító elem a termőföld volt, a földtulajdonos családok el akarták kerülni a családi birtok szétforgácsolódását. A faluban alapvetően négy „társadalmi réteg” különült el: 1.a báró és családja állt a „társadalmi piramis csúcsán” 2. a földdel rendelkező szabad székelyek 3. a napszámos szabad székelyek 4. a báró zsellérei, béresei. Ezek között a rétegek között a társadalmi átjárás is szabályozott volt. Természetesen, a tilalmak olykor feloldhatóak, de ezek sajátos esetek, és legtöbbjükben egyik fél „kegyvesztetté” vált. A helyzetet tovább bonyolította, hogy az adott rétegen belül is különböző „szintek” határai húzódtak meg, ez a földdel rendelkező szabad székelyek rétegére volt leginkább jellemző. Hogy jobban megértsük a helyzetet, vegyünk egy példát: egy olyan család gyereke, aki több mint 100 hold földdel, erdővel bírt, ritkán házasodhatott össze egy olyan család gyermekével, aki 1–5 hold földdel bírt. Az általánosítás veszélyét vállalva, szentenciaszerűen összegezhető, hogy gyakorlatilag a házasságkötés nem volt lehetséges különböző réteghez tartozó fiatalok esetében. A földdel rendelkező szabad székelyek sajátságosan oldották meg a „szintek” közti kommunikációt. Az eszköz, mellyel a komunikáció valóra vált, bármennyire is hihetetlen, a faragott sulykoló volt. Mikor két fiatal egymásba szeretett és szerelmüket felvállalták a közösség előtt, az udvarlás bevett szokása szerint alakult tovább a kapcsolatuk. Ez egy sor kötelezettséget is jelentett... A fiú egy héten 2–3-szor mehetett el a leányos házhoz látogatóba (vizitába) meghatározott napokon: kedden és pénteken, esetleg hétvégén, ha táncmulatság volt. Ezek voltak tehát a „vizitanapok”. E napokon kívül nem illett, nem volt szokás a leányos házhoz menni, még akkor sem, ha már jegyesek voltak. A legény minden táncmulatság előtt el kellett kéreztesse a lányt a szüleitől, és a szülők által meghatározott órában haza kellett kísérje. A fiatalok közötti kapcsolatot illetően a szülőknek rálátásuk volt mindenre, valaminek az elhallgatása, eltitkolása súlyos következményekkel járhatott. A legény hosszasabb udvarlása után, természetesen szóba került a házasság kérdése is. A házasság elhatározását követően, a szülői áldásra elengedhetetlen volt. A szülői áldás nemcsak érzelmi szempontból volt fontos, ez biztosította ugyanis a fiatalokat a családi földbirtokból való részesedésüket illetően. A szülői áldás elnyerésének szintén meghatározott menete volt. A legény ismertette házassági szándékát szüleivel. Amennyiben a szülők beleegyeztek a házasságba, vagyis elfogadták rokonságként a leány családját, és úgy gondolták, hogy fiuk számára rangban megfelelő a leány, akkor a fiú faragott egy sulykolót, melyre a különböző motívumok mellett felrótta a szerelme nevét. A sulykoló reprezentatívitása kétségtelen, hiszen minél szebb volt a sulykoló, annál ügyesebbnek találtatott a legény. Természetesen a kézügyesség terén törvényszerűen eltérések mutatkoztak/-nak, ezért azok a legények, akik ügyetlenebbek voltak, titokban megfaragtatták a sulykolót valamelyik jól/jobban
6 faragó komájukkal. Abban az esetben, ha ez kitudódott, nagy szégyennek számított, és kellemetlen volt a leánykérés előtt. A legény a következő vizita alkalmával magával vitte a faragott sulykolót mellénye alatt, és búcsúzáskor, a kapuban átadta a leánynak. A leány átadta a sulykolót a szüleinek, ezzel jelezve a legény házassági szándékát. Ezalatt az idő alatt a legény elsétált az utca végére, majd visszatért a leányos ház kapujába. Ha a faragott sulykoló ki volt téve a kapu elé, rosszabb esetben kihajítva, akkor tudomásul kellett vennie, hogy a leány szülei nem hajlandók hozzáadni a lányukat. Ha a sulykoló nem volt sehol, akkor ez azt jelentette, hogy a leány szülei elfogadják vejüknek a legényt, és annak családját rokonságuknak, a legényt rangban leányukhoz illőnek ítélik. A lány szülei már döntőképes helyzetben voltak, mert az udvarlás ideje lehetőséget biztosított a döntés meghozatalára. Ezek után a legény néhány nap elteltével keresztapja kíséretében elment a leányos házhoz és megkérte a leány kezét annak rendje és módja szerint. A leánykérés ekkor már formalitásnak számított, ritka eset volt, mikor a legényt „kikosarazták”. A faragott sulykoló elfogadása tehát a leány szülei által, ezek beleegyezését jelentette a házasságba. Ahogy a mosógépek kiszorították a mosás műveletéből a sulykolót, hasonlóan szorította ki az „arany karikagyűrű” is a faragott sulykolót, mint jegyajándékot. Az 19. század eleje táján jelent meg az arany jegygyűrű a kisiparosok, falusi értelmiségiek (lelkipásztor, jegyző, tanító stb.) körében, majd fokozatosan elterjedt a módosabb földbirtokosok között is, így a 20. század elejére gyakorlatilag kiszorította a faragott sulykolót a jegyajándék szerepköréből. A folyamatos fejlődés hatására a sulykoló funkciókörének módosulása bizonyítható.
II.2.2. A „hímzett” sulykolók elkészítési módjai A díszes, „hímzett” sulykoló minden leány, asszony számára féltett „kincs” volt, hogysem mosásra használta volna. Elkészítésének két alapvető szakaszát különíthetjük el: a sulykoló alakjának kiképzése a rönkfából, fűrészelt árúból és a sulykoló kifaragása. Az első szakasz főképp asztalos mesterek által használt szerszámok és eljárások felhasználásával megy végbe. A második szakasz a sulykoló „hímzése”, faragása, ez precíz művészi munkát igényel. A mesterek által használt szerszámok a faragó-, vagy írókések, és különböző célszerszámok, vésők. A munka döntő részében „írókést” (faragókést) használ a mester, ezzel „hímezi” meg a fát; a segédeszközöket csak a részletek kifinomítására használja fel. A faragókések pengéi speciálisan vannak kiképezve, nagyon jó minőségű acélból készülnek, és általában 3–4 cm hosszúak. Sajátosságuk, hogy nagyon élesre vannak kifenve, akár „borotválkozni is lehetne velük”, ahogy a mesterek mondogatni szokták. Különböző alakú pengék vannak, mindenik pengetípus egy bizonyos feladat, vágás elvégzésére optimális. Ezért van az, hogy egy mester több írókést használ fel, annak érdekébe, hogy minél mívesebbre sikerüljön sulykolója. A faragókés nyele maroknyi hosszúságú, nem túl vastag, kézbe jól illő, egyénre szabott. A segédeszközök közül mindennapiak a ceruza, a radír és a körző. Viszont vannak speciális célszerszámok, amelyek egy bizonyos művelet elvégzésére teremtődtek. A sulyokfaragásnál felhasznált ilyen célszerszámok a kisméretű ék és domború (holker) vésők.
7 Ezek használata azonban elhanyagolható, bizonyos könnyítik meg csupán, tehát motívumfüggőek.
minták,
motívumok
elkészítését
A felhasznált alapanyagok, mint már fennebb említettem, többnyire lágy fafajták. Díszsulykolók elkészítésénél alkalmaznak azonban néha keményebb fafajtákat is, mint a feketedió, kalán juhar. Ezek megmunkálása nehezebb, nagyobb fizikai erő kifejtése és nagyon jó minőségű szerszámok alkalmazása szükséges, viszont megéri a fáradságot, mivel nagyon szép metszésnyomokat lehet elérni, sőt olyan motívumok alkalmazását is lehetővé teszi, ami a lágy fafajták esetében nem lehetséges. A sulykoló kifaragása a minta felrajzolásával kezdődik a fára. Ez ceruzával történik, hogy lehetőség legyen a javításra. A minta felrajzolása azért fontos, hogy faragás után is a motívumok szimmetriája megmaradjon, szalagminták esetén méretük ne változzon. A faragás a megrajzolt vonalak mentén történik fokozatosan lépésről lépésre, általában először a fővonalak mentén, majd kívülről befele haladva. Minden egyes motívumnak megvan a sajátos elkészítési technikája, az optimális műveletek sorrendjét nem célszerű felborítani. A sulyokfaragás aprólékos és nagy figyelmet igénylő munka. Minden vonal elkészítéséhez legalább két, de motívumtól függően még több vágás (bemetszés) szükséges. Egy egyszerű vonal kifaragása esetén első lépés a „bevágás”, mikor az írókés pengéjét hegyesszögben megdöntve a sulykoló síkjához képest (a szög minél nagyobb, annál nagyobb a bevágás mélysége) a ceruzavonal mellett a fába vágjuk. Ezt követi az „ellenvágás” mikor az írókés pengéjét az előbbi esethez hasonlóan megdöntve, a ceruzavonal másik oldala felől a fába vágjuk. Ha jól dolgoztunk, akkor a két vágás a fában találkozik, metszi egymást és a fa rostjait, így kiemelhető az általunk kimetszett forgács (amely tartalmazza a ceruzavonalat) és megjelenik alatta a faragott vonal, melynek keresztmetszete „V” alakú. A bevágás és ellenvágás műveleteihez társul alapműveletként a „kiszedés”. A „kiszedés” egyfajta bevágás, melyet megelőzött két másik, egymást érintő bevágás (kvázi merőleges), ami a „szakadásvonalat” képezi. A „kiszedés” szintén megdöntött pengével történő bevágás, ami egészen a szakadásvonalig hatol a fába. Így nagyobb méretű dőlt síkfelület jön létre. A „kiszedés” művelete különböző síkok létrehozását teszi lehetővé, melyből felépülnek a bonyolultabb motívumok. Mindennemű bevágásnak határozottnak és precíznek kell lennie, különben a végeredmény nem lesz szép. A faragásban sajnos nincs se radír se korrektor, ami egyszer el lett vágva, az úgy marad. Éppen ezért a faragás nagy figyelmet és türelmet igényelő tevékenység. Dióhéjban ez lenne a sulyokfaragás alapvető elkészítési módja.
II.2.3. A „hímzett” sulykolók motívumvilága A sulykolók motívumvilága változatos. A motívumok alakja és elkészítési módja szerint két csoportra oszthatók: mértani alakzatú minták és virágminták. Kétségtelen, hogy jóval régebbiek – és ebből kifolyólag értékesebbek – a mértani motívumrendszerek, viszont a
8 virágminták nagyon esztétikusak. A „hímzett” sulykolókon ötvöződnek e két csoportba tartozó minták, az esetek többségében azonban a mértani motívumok vannak túlsúlyban. Mértani alakzatú minták: Elgondolkodtató, miért vannak általában túlsúlyban a mértani motívumok a faragott sulykolókon? Talán azért van ez így, mert a faragókések alkalmasabbak az ilyen típusú minták elkészítésére, mint a virágmintázatúakra; egyszerű eszközök felhasználásával elkészíthetőek és régen, mikor nem fektettek nagy hangsúlyt a művészi fafaragásra, bárki, bárhol elkészíthette. Talán azért, mert kezdetben pásztorlegények készítettek hasonló sulykokat és a hagyomány hatására az egykori motívumkincs a mai napig megőrződött. Lehet, hogy mindkét elképzelés/magyarázat érvényes, de tény, hogy a mértani minták nagyon régiek és a faragott sulykoló a pásztorfaragás motívumkincsének tárháza is. Ezeknek alkalmazása rávilágíthat a faragott sulykoló múltjára, és értékére. A mértani motívumok általában szalagmintákban állnak össze, és a sulykoló szélein helyezkednek el, a sulykoló szimmetriatengelyétől egyenlő távolságra. A mértani minták legegyszerűbb jellegzetes példái a farkasfogazás, a rácsozás, az egyenes- és hullámvonalak, a szögletes fogazások és az ékek. Összetettebb minták a rozetták, szilvamagos ornamentikák és egyéb kör, félkör alapú motívumok. Ezek közül legfontosabb és legelterjedtebb a rozetta, melynek számtalan változata van. Alapvetően két alaptípusa létezik: az álló és a forgó rozetta, utóbbi esetben a kör középpontjából (vagy belső körből) kiinduló vonalak elhajlanak, nem sugarasan érnek a külső körre (??????kép). Ugyancsak fontos mértani díszítés a különböző technikájú és formájú írás. Az írás minden esetben valamiféle közvetlen információt hordoz magában. A sulykolók esetében gyakori a megajándékozott nevének (keresztnév), vagy ennek kezdőbetűinek feltüntetése, különböző szólások, közmondások, jókívánságok megjelenítése, mint például: „Hogy az ajkadra ne férjen panasz, Virágozzon életed mint a kelő tavasz”. „Naptól virít naptól hervad a rózsa, hogy szeretlek nem tehetek róla!” Elmaradhatatlan a faragó „kézjegye”, az alkotó betűkkel fába vésett neve, rövidítése vagy valamilyen sajátságos jele. A sulykoló feliratai készülhetnek az ősi rovásírás felhasználásával. Ugyancsak jellemző a készítés évszámának feltüntetése. A virágminták: Újabb keletűek, elkészítésük gyakran bonyolultabb, mint a mértani mintáké. Ma már a faragott sulykolók fontos elemei. Jellegzetes példák: a tulipános életfa, a különböző virágbokréták, virágok, madarak stb. A virágornamentika alkotó elemei a virágindák, levelek, virágok. Ezek különböző kombinációiból alakulnak ki a virágkompozíciók. A viráginda, szár vezeti a díszítést, mely az esetek többségében hajlított, hullámzó nyomvonalon halad. Nem kimondottan virágminták közé tartoznak a madáralakok, de mivel általában virágmintákkal
9 közösen fordulnak elő és egyébként is viszonylag újabb keletűek, a fentiekkel egy csoportba tehetők. A madáralakok többnyire vázlatosan, stilizált alakban jelennek meg. A faragott sulykolók esetében a mértani- és virágmotívumok keverednek egymással, kompozíciót alkotva. A sulykoló faragásának alapvető törvényszerűsége a harmónia, a díszítés összhangjának megteremtése. A sulykolónak, mint már említettem, két szerkezeti egysége van: az alsó rész: a fogantyú, és a sulykoló többi része. A markolat több alakú lehet: gömb; ebben az esetben nincs díszítve, vagy csak kis mértékben díszített, szögletes; ez legtöbb esetben díszített. Legelterjedtebb motívumok a szalag- és fonalcsavarás, szegfű, sáté és tulipán (???????kép). Jellegzetes technikája a sulyokfaragásnak a szimmetriatengely alkalmazása. Ez többnyire a sulykoló közepén halad át, ettől egyenlő távolságra helyezkednek el tükörszerűen a szalagmintába összeálló motívumok a sulykoló két szélén. A központi motívum minden esetben a rozetta, vagy napkorong. A sulykolón lehet egy, vagy több rozetta. Az egyedülálló rozetta középpontja a sulykoló szimmetriavonalán van. A fába faragott szimbolikus tartalmú jelek kulturális üzenete nem minden esetben dekódolható, s így jobbára csak díszítő elemként alkalmazzottak. Vannak azonban olyan jelek is, melyek szóban megfogalmazható üzenetet hordoznak magukban. Ezek az üzenetek „kódolva” vannak, melynek jelkulcsát egy folklórközösségben élő egyének ismerik. E kódrendszer fontosságát az is indokolja, hogy általa kimondatlanul is ki tudták fejezni érzelmeiket, gondolataikat. A népi ornamentika az alkotó egy különleges üzenete a felhasználóhoz. A különböző jeleknek bizonyos esetekben pontos értelmük van. Különösen igaz ez a „hímzett” sulykolók esetében. A sulykolón használt fontosabb motívumok „jelkulcsa”: -rozetta vagy napkorong Kör alakú ornamentika, melynek rengeteg variációja van. A kör ősi mágikus szimbólum, áldást hozó, gonoszt elűző “varázsjel”, a tűz szimbóluma. A sulykolók szinte elmaradhatatlan motívumai, a legelterjedtebb mértani dísz. - tulipán A lány, a gyöngédség, a jóság jele. Ezzel magyarázható leggazdagabb formakincse a virágmotívumok közül. - rózsa A szerelem ősi szimbolikus virága - szív A szerelem és szeretet legegyértelműbb szimbóluma. - madár(galamb) A hűség ősi szimbóluma. - páros madá A sulykolókon gyakran előforduló motívum a szerelmet és a házasságot fejezi ki. - virág és levelei A termékenység, szerelem, házasság szimbóluma. - tulipános életfa
10 A magyar folklór egyik legősibb és boldogság szimbóluma.
legértékesebb motívuma, az élet, egészség,
- címer Titulus, rang, társadalmi pozíció, hűség szimbóluma. A fentiek ismeretében tehát, a „hímzett” sulykoló nem csak dísztárgy, hanem információkat hordozó eszköz is. A faragott, jegyajándéknak szánt sulykoló valóságos szerelmi vallomás. Rájövünk, hogy főképp a díszítésükben felhasznált motívumok szimbolikája révén tudta sikeresen betölteni a jegyajándék különleges szerepét. Ezek a díszsulykolók gazdagon díszített, különlegesen szép és dús ornamentikával, de ugyanakkor félreérthetetlen mondanivalóval, üzenettel rendelkező tárgyak. A felnőtt, házas férfiak által faragott tárgyak a fentiektől visszafogottabb díszítésűek, de mindenképp a szeretetük, elismerésük kifejezője hitvestársuk iránt.
III. Utógondolatok A népi kultúra hagyományozódása nagy- és kisközösségeken belül működő törvényszerűség. A fafaragók egyéni módon alkotnak, a hagyomány ereje azonban meghatározza az egyéni megnyilvánulás terét. Minden művész alakítja, formálja a tanult és alkalmazott motívumokat, és ezáltal árnyalja, változtatja a közösségit. Nem minden szándékoltságtól mentesen vázoltam az egykori népi tudásnak és gyakorlatnak rekonstruált, ma még fellelhető, felmutatható részegységét. Tudom, a folklóralkotások, a szokások elhalása természetes folyamat. Ennek ellenére – vagy talán éppen ezért – a folyamat(ok) szempontfüggő regisztrálását nem tartom meddő kísérletezésnek. A valamikori igények ismeretét, amelyek megteremtették például a sulykoló különböző típusait, illetve ezek (ti. az igények) megváltozásával a módosított vagy új hagyomány keretében zajló
11
Irodalom Kisgyörgy Zoltán: Máthé Ferenc írókése, Népi mesterek, Sepsiszentgyörgy, 1977 Szathmári Ferenc: Népi fafaragás a Csíkszeredai Művészeti Népiskolában, Alutus nyomda, 1996 Manga János: Magyar pásztorfaragások, Corvina kiadó, 1972 Dr. Kós Károly-Szentimrei Judit-Dr. Nagy Jenő: Szilágysági Magyar Népművészet, Kriterion kiadó, 1974 Ferkai Lóránt: Remekel a bicska, Móra Ferenc könyvkiadó, 1958 A Magyarság Néprajza I. és II. kötet, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, Malonyay Dezső: A Magyar Nép Művészete II. kötet, Franklin-Társulat, Budapest, 1909 Balassa Iván-Ortutay Gyula: Magyar Néprajz, Corvina kiadó, 1979
12
Tartalomjegyzék
I. Vargyas község természetföldrajzi és etnográfiai behatárolása ...... ..1 II. II.1. A sulykolófa.......................................................................... ...... ...2 II.2. A sulykolófa használata.............................................................. .3 II.2.1. A faragott sulykoló, mint jegyajándék.....................................4 II.2.2. A „hímzett” sulykoló elkészítési módja..................................6 II.2.3. A „hímzett” sulykoló motívumvilága......................................8 III.Utógondolatok..................................................................... ...........10 Irodalom................................ ................................13 Képjegyzék................................................................... ...................14